a szleng■ Orbán János Dénes.Azért kezdem így, mert ez olyan

név, hogy mindenkinek megakad rajta a szeme, aki valamennyire is ismeri őt, és általában kíváncsian elolvassa, mit írnak róla. Pedig ez csak egy csel volt, mivel ez az írás nem Orbán János Dénesről szól.

Ez az írás Orbán János Dénes (a to­vábbiakban OJD) egyik cseléről szól.

A Vajda Albert csütörtököt mond cí­mű könyvet sokan próbálták már elhe­lyezni az OJD-életműben. Az általam olvasott kritikák, recenziók egytől egyig egyenes irányú folyamatként - ha úgy tetszik; fejlődésként (vagy visszafejlődés­ként), de mindenképpen továbblépés­ként - gondolják el OJD irodalmi mun­kásságát, így az újabb OJD-könyveknek mindig meg kell találni a helyét ebben a folyamatban. Ezért tevődik fel oly gyak­ran a hogyan, merre tovább? kérdés. Ezt az elméletet csak igazolta a Teakönyv meg-

SZÉKELY CSABA

jelenése, melynek elsődleges funkciója be­vallottan az életmű kiteljesítése volt, és egjúttal jelzés is, hogy hol tart most OJD.

Az olvasók többsége nem olvas ugyanolyan kedvvel verset vagy prózát, általában az egyiket preferálja. Ezért is ellentmondásosak a Vajda Albert...-ről szóló írások. El lehet ugyan helyezni e „próz’-kötetet egy olyan folyamatba, amely addig verseskötetek mentén ala­kult, de nem biztos, hogy ez szerencsés dolog. Egyrészt mert az olvasó vagy a ver­seket szereti jobban, vagy a prózát, és et­től függően értékelheti előre- vagy hát- ralépésnek a prózakötetet, másrészt mert egy ilyen összefüggés megteremtéséhez meg kell találni azt a szálat, amit a szer­ző átment versből prózába, vagy amit .in­nen” továbbír „oda”. Ez látszólag egysze­rű: OJD-nek a lírájában is van Borges, prózájában is van Borges; itt is vannak parodisztikus elemek, meg ott is, tehát a szerző ezt a vonalat folytatja. Ám ha ki­választunk egy ilyen szálat, azzal sarkí­tunk, elfedjük vele OJD lírájának és pró­zájának többi, nem kevésbé értékes olda­lát. Ha pedig OJD személyét, karizmá­ját emeljük ki összekötő elemként (ilyen írás is van), azzal nem sokat lépünk előre, mivel OJD személyes aurája még nem minőségi tényező, csupán a kultuszban van szerepe.

Félreértés ne essék, nem függetlení­teni kell a VajdaAlbert...-eX a versesköte­tektől, hanem azt az elképzelést kell új­ragondolni, amely szerint OJD irodalmi munkássága valami felé halad, és egyik kötet a másikból következik. Mert ez az elképzelés vezet olyan kijelentésekhez, hogy OJD egész életében ezt a kötetét írta, vagy hogy ez eddigi életművének ki- csúcsosodása. Pedig ez a kötet nem azért jó, mert OJD a lírában próbálkozott vol­

18

na valamivel, amit végül prózában sike­rült tökélyre vinnie. A VajdaAlbert... nem a szerző lírai munkásságának továbbfej­lesztése, hanem egy jól kitalált, minden szempontból élvezhető prózakötet, ami akkor is ilyen lenne, ha ez lenne OJD el­ső és egyetlen kötete.

Aki nem továbblépésnek, hanem in­kább visszalépésnek érzi a VajdaAlbert...- et, az azzal szokott érvelni, hogy prózá­ban OJD még nem találta meg a saját hangját, maszkokat használ, különböző írói modorokat, témákat kombinál, és ebből lesz a novella. Míg lírában magába építi a különböző beszédmódokat, addig prózában ő bújik különböző beszédmód­ok mögé.

Én ezt inkább erénynek érzem.Ha leírom azt a betűsort, hogy OJD,

akkor a valamennyire tájékozott magyar ember Orbán János Dénesre, a spanyol egy médiafigyelő rendszerre (Oficina de

Justificadón de la Difüsión), az ausztrál a juhokat fertőző Johne-kórra (Ovine Johne’s Disease) gondol. Tehát ez a betű­sor más-más kontextusban különböző dolgokat jelöl. Ugyanez történik a Bor- ges-novellákkal is, amint egy olyan kon­textusba kerülnek, mint OJD (a magyar) novelláskötete: elkezdenek másképp mű­ködni, mást jelenteni. Ez így még nem egy nagy bumm, hiszen így működik az intertextualitás. Ami érdekessé teszi ezt a jelenséget, az az, ahogyan ezek a novel­lák legitimálják saját működésükét: Bor­ges egyik elméletét használják fel, az ő új­raírásra vonatkozó gondolatainak irodal­mi megvalósulásai lesznek Borges elmé­lete megvédi őket a koppintás vádjától és az irodalmi maszkokat lenézők pillantá­sától. És OJD nemcsak Borges elméle­tén belül mozog, hanem maga is kitalál olyan elméleteket, amelyeket akár Borges is kitalálhatott volna. A különböző írói maszkok alkalmazása mindezek véghez­vitelében pedig csak azt bizonyítja, hogy a szerző otthonosan mozog a különböző beszédmódokban, tehát nem hiányzik OJD saját hangja, hanem éppen hogy ez OJD saját hangja.

Hogy egy kicsit konkrétabban lássuk, miről is van szó, nézzük meg A Dargli című írást.

Borges Isten betűje című novellájá­ban Tzinakán, egy azték főpap a spanyol hódítók börtönében fekszik, és rájön, hogy Isterfa jaguár bőrének foltjaiba rej­tette el a mondatot, melyet kimondva bárki isteni hatalomra tehet szert. Tzina­kán megfejti a mondatot, de nem mond­ja ki, mert a mondat ismeretében már nem létezik a régi Tzinakán, az aki ki­mondta volna, hogy megszabaduljon a börtönből, így a titkos mondat az ő halá­lával elvesz.

A Dargli című novella az Isten betűje travesztiája. OJD-nél a narrátor az azték főpap helyett egyszerű börtöntöltelék lesz, aki jellegzetes börtönszlenggel beszél. Csak összehasonlításképp:

„A homályban töltött évek számát már elvétettem; én, aki valaha ifjú voltam, és járkálni tudtam a börtönömben, már mást se teszek, csak halálom testhelyzet­ében várom a véget, amit rám szabnak az istenek.” (Borges)

,A Nagy Góró ha tudja, mennyi má­zsa nyomult le azóta, hogy besóheroltak ebbe a rohadt kaptárba.” (OJD)

A továbbiakban kiderül, hogy OJD börtöntölteléke tulajdonképpen Raszkol- nyikov egy primitívebb változata, fejszé­vel megölte az uzsorás öregasszonyt — ezért ül További irodalmi utalások is van­nak később: Adelbert von Chamisso / «Schlemihlyt, Exupery A kis herceg, Dante Isteni színjátéké De minden komolyta­lanná és humorossá válik a börtönszleng miatt. Másrészt viszont, és szerintem ez a novella legnagyobb erőssége, OJD meg­értet az olvasóval egy olyan szöveget, amelyből egyébként, szavakra bontva, egy mukkot sem értene.

A szleng itt úgy viselkedik, mint a ha­landzsa. Sőt, ez tényleg halandzsa, annak ellenére, hogy a szerző létező .szavakat használ; hiszen nincs egy olyan börtön­töltelék sem, aki így beszélne, és nincs egy olyan olvasó sem, aki megértene min­den egyes szót, ha kontextustól függetle­nül hallaná. LáSsuk csak: „A kóter, aho­vá besitteltek, igazi kemény kaptár volt. A rácson keresztül eléj* cuccosan rá lehe­tett blikkelni a középére: hatszög alakú volt, és telistele kétágyas tyurmákkal. Csak hat emeletet láttam felfele is meg le­fele is, de tuti, hogy’ ennél marhára több volt, néha rohadtul úgy éreztem, hogy ide van besóherolva az összes ganef, mün- cer, zébaher, kajfer, malmos, kapcarej meg ilyesmi, szóval az összes zebrás az egész dzsuvás világból.” (Ez a részlet egyben Borges Bábeli könyvtárnyik travesztiája is.)

A korlátolt felfogású, alulretorizált nyelvet használó narrátor túl hülye lenne ahhoz, hogy magától kezdjen kutatni Is­ten betűje - itt: a Dargli - után, de talál­kozik egy Borges-szerű öreggel, akinek a sok olvasástól „gajdeszra ment a jákója” (tönkrement a szeme), és aki a fejébe ül­teti az elméletét. A narrátor egy patkány megőszült szőrszálaiból olvassa ki végül a Darglit, és nagyjából ugyanarra a követ­keztetésre jut, mint Tzinakán. A maga módján. „Ezt úgy képzeljétek el, apuská- im, hogy ha én ezt fennhangon eluga­tom, akkor ez az egész nagy baszás az enyém lesz, és azt csinálok, amit akarok.

Például lesittelhetem az egész ro­hadt világot.

Ne gázoljatok be, mert nem csiná­lom! Most hogy a Dargli az enyém, ne­kem semmit se kell csinálni', mert én most tök boldog vagyok attól, hogy akármit csinálhatnék. Szóval ez kábé olyan, hogy azzal csinálok mindent, hogy nem csi­nálok semmit. Meg ilyesmi.”

A csel pedig ott van, hogy, mint már említettem, míg mindezt végigolvassuk, és élvezzük, és agyunk ide-oda klikkel a különböző intertextuális utalások között, azalatt megértünk egy olyan szöveget, amelyből valójában (szavak szintjén) alig értettünk valamit. De van egy nagyobb csel is: ha tudnánk, mit jelent minden egyes szó, akkor sem értenénk meg job­ban a szöveget.

Tudja például valaki, mi az a dargli? Utánanéztem, ugyanaz, mint a daré vagy a sperhakni: tolvajkulcs. Változott-e vala­mit a szöveg jelentése számomra azáltal, hogy megtudtam, mit jelent a dargli? Nem. Tehát nem is az a fontos, hogy ért­jük-e, mit jelentenek ezek a szavak. Mert tudjuk a jelentésüket, anélkül, hogy tud­nánk, mit jelentenek. Szó ami szó, ezzel A Dargli jól cumira vág minket. ■

■ Néhány héttel ezelőtt rövid, ám annál élesebb pengeváltás történt A Hét hasáb­jain J. M. Coetze munkásságát illetően. A lap két recenziót közölt Coetzee Bar­kámba várva, valamint Michael K élete és kora című regényeiről. Az első írásra Ta- káts József reagált, határozott válaszát, viszontválaszként, a második recenzió követte. Az irodalmi szerkesztők (Szabó Róbert Csaba és Székely Csaba) a No- bel-dijas írók munkáira figyeltek, amikor Coetzee regényeit érintő írást hoztak a lapba. Takáts JózsefPécsről írt, és mint irodalomértő szólalt meg, vélhetőleg a ki­adó és a fordító iránti tisztelet is munkált benne, amikor a recenzió szerzőjével vitá­ba szállt. Mondhatni irodalmon kívüli szempontok provokáltak egy majdhogy­nem irodalmi szóváltást. S mivel errefe­lé ilyesféle vita nincs, meglepő, hogy egy dél-afrikai szerző műve bármiféle szóvál­tásra ad okot. Valóban ingergazdag és ígéretes vállalkozás Coetzee munkássá­ga, tehát úgy gondolom, érdemes túllép­ni a felszínes ismertetők, és a szövegektől távoli recenziók műfaján.

A jó műalkotás nyugtalanít. A M i­chael K élete és kora már címében hordoz valamit, ami olvasásra provokál. Közép­európai olvasóként, Kafka olvasójaként szólít meg, és figyelmemet egy sokkal tá- gabb kulturális horizontra kényszeríti. (Pedig milyen otthonos ez a vélt vagy va­lós közép-kelet-európai azonosságtudat. Tisztességtudó ónmeghatározás, de Kö- zép-Kelet-Európa, és benne én, a kultú­ra-értő és -fogyasztó sem a jelenlegi geo­politikai határok vámrendszerén keresz­tül szerzem az ismereteimet. Egy olyan kultúrkörhöz tartozunk, amelynek nagy- nagy elszámolni valói vannak önmagá­val, Dél-Afrikán innen, Prágán túl.) A jó műalkotás körül burjánzani kezd az értelmezések sora, tehát egy kötetet az is minősíti, hogy hány kritika jelent meg róla. Coetzee írásairól magyarul keveset olvashatunk. Itt van tehát egy kötet, amely olvasásra ingerel, s mégis kevés, többnyi­re ismertető jellegű írás jelenik meg róla, amelyekből kiderül, hogy szerzője politi­kai író, aki regényeiben mégis igyekszik távolságot teremteni a politikai vélemény- nyilvánítás és az irodalom között, aki dél- afrikai létére „európai szerző”, már ami az irodalmi ízlését és műveltségét illeti. A Hét hasábjain történt szóváltás is javarészt arról szólt, hogy mennyire posztmodem vagy sem a szerző, a vita igen kevéssé sér­tette a tulajdonképpeni szöveg felszínét. Azért vállalkozom a Michael Kélete és ko­ra című regényről szóló recenziók (külö­nös tekintettel A Hét-ben megjelent írás) széljegyzetelésére, mert azt gondolom, hogy saját értelmezőkészségünket, értel­mezésbeli nyitottságunkat, felkészültsé­günket, kulturális életképességünket te­szi próbára (vagy éppen eltompulásunkat jelzi) az, hogy hogyan érint ez a szöveg.

Puritán szövegvilágról van szó, és va­lóban, Székely Csaba a „mindentudó nar­rátor szenvtelen, letisztult hangjáról” be­szél, míg Bényei Tamás pontos, egyne­mű elbeszélést határoz meg. Egyik meg­közelítésmód sem kjelégítő. Az elbeszé­lés módja a regény hármas tagolása sze­rint radikálisan változik a leírástól, rögzí­téstől a kinyilatkoztatásig, majd a kinyilat­koztatás visszavonásáig változik a retori­ka. Ez a hármaskönyv tulajdonképpen az írás, az értelmezés és a paródia műfa­jait járja körül, a drámától eljut a humo­rig és vissza. Valamiféle kifejezésbeli le-

Mi a frigyákaz a „dargli"?

tisztulásról, önmegtartóztatásról van szó, ez a regény mégsem a szöveg, a mondás és az írás át- vagy leértékelésére tesz tósér- letet. Ennyiben újra vitatkozom Bényei Tamás recenziójával, amelynek dme Szó­ra bírni és Székely Csaba ismertetőjével, aki az elmondhatóság kérdéséig jut el. Ez a regény metaforákra, szimbólumok­ra, allegóriákra épül. Kivezet a modem európai próza világából. Mondhatnánk, hogy vissza a biblikus irodalom világába, amennyiben van visszaút az O- és Újszö­vetségi írások rendszerébe. Kis makettjét adja annak, ahogyan az O- és Újszövet­ség viszonyul egymáshoz, illetve ezt a kettős viszonyt, most megháromszo­rozza. (Hármas tükör...) Amennyiben az Újszövetségben az Ószövetség „típu­sai” térnek vissza (ahogyan Northrop Frye fogalmaz), úgy itt az O- és Újszö­vetség mítoszai, szimbólumai (az exodus­tól az apokalipszisig) ismétlődnek meg. Ebben a könyvben is szó esik kivonulás­ról, ahogyan a zsidók kivonultak Egyip­tom földjéről, ahogyan Jézus kivonul a földi világból, úgy vonul ki Coetzee hő­se a megpróbáltatásoktól sújtott városból, majd a lágerből, ahol fogva tartják, a kórházból, ahol ápolják Ebben a könyv­ben abszolutizálódik az exodus. A kert, a vágyva várt farm, amelyet Michael K megművel, sem a megállapodás, a letele­pedés, a megváltás tere. Csak úgy műve­li meg, hogy minél kevesebb nyomot hagyjon maga után, és ezáltal átértékeli a bibliai munka metaforát. És nincs konk­rét meghatározása annak, hogy mi az, ami elől menekülni kell, csupán azért sejthet­jük, hogy polgárháború az ok, mert dél­afrikai a-szerző. A menekülés allegóriája itt az általánosítás igényét jelzi. Megint Northrop Frye-t idézem: ,A mítosz nem azért van, hogy leírjon, hanem hogy ma­gába foglaljon egy adott helyzetet, olyan módon, hogy jelentőségét ne korlátozza arra a helyzetre”. Ebben a könyvben is adott az ígéret földje, és ez a tény kapcsol­ja igazán össze az O- és Újszövetséget és a Michael K életéről és koráról adott hír­adást. Frye hívja fel a figyelmet arra, hogy ahogyan a bibliai elbeszélés előrehalad, a szent tér egyre csökken. Az Eden kenje Egyiptomtól Indiáig terjed, Kánaán fel­osztható volt tizenkét törzs között, végül Júda és Jeruzsálem maradt az utolsó szent hely, a templom lerombolásával azonban ez is eltűnt. Az új könyv tehát valamilyen értelemben visszatérés, a szent tér vissza­vétele: igaz, egy aprócska, civilizáció által elhagyott farm képében.

Coetzee szimbólumait, metaforáit nem lehet nem biblikus értelemben érte­ni. Olyan egységes rendszert épít, olyan egyértelmű, már-már groteszkül túlzó pontossággal felelteti meg saját mitológi­áját a Bibliai mitológiával (és a megfelel­tetéssel torzítja, átalakítja az eredeti min­tát), hogy az olvasó arra kényszerül: ne „prózául” olvassa ezt a prózát.

Főhőse kertész, aki a földművelésbe menekül, hogy elbújjon a világ romlása elől. Visszafelé teszi meg az ószövetségi utat a városból a pusztaság felé. Coetzee bibliai neveket választ: Kafka hősét átke­reszteli, Joseph K helyett Michael K-ról olvashatunk, akinek az anyja: Anna. Ele­ve adott az anya-fiú alapviszony,'de ezt Coetzee egymásnak ellent mondó sémák­kal, hagyományokkal terheli. Az Anna név egyszerre köt az Ószövetséghez (Anna Sámuel anyja) és egyszerre utal az Újszö­vetséghez (az apokrif iratok szerint An-

o hét2004. decem ber 16.1 1 /5 1 -5 2

PARÁSZKA BORÓKA

Démoni paródia