Prof. Dr. Sebestyén Jenő: a Predestináció

A predestináció

A predestináció gondolata minden vallásban adva van, sőt azt mondhat-nánk, hogy a teremtő, fenntartó és gondviselő, abszolút, öntudatos és min-denható szellemi valóságban való hit egyenesen követeli, tehát postulálja azt. Ez a tan tehát lényegében az egész keresztyénségé, sőt minden maga-sabbrendű, s főleg egy Istenben hívő vallásé. Kálvin érdeme tehát csak az, hogy Pál és Augustinus nyomán ő is szemébe mert nézni e problémának, végig mert gondolni minden kérdést, bárhova vezetett is az.

1.) A tágabb értelemben vett predestináció

Azonban ne gondoljuk azért, hogy Kálvin csak valami skolasztikus okos-kodás útján jutott el a predestinációhoz. Nem úgy; hanem hit és tapasztalat által. Mert olyan magasságokban, amilyenekben Kálvin járt, már nem is lehet másként gondolkodni. Bizonyosága ennek az, hogy mennél erősebb, mélyebb és szélesebb látókörű a hit, annál könnyebben, biztosaban érti meg a predestinációt. És mindazokban a korokban, mondja Nitzsch, német dogmatikus, amelyekben a keresztyénség felségessége és újszerűsége új fényben ragyog fel az emberiség előtt, a teremtmény Istentől való abszolút függésének különösen hangsúlyozott voltát figyelhetjük meg. Ezért van, hogy minden elsőrangú reformátor legnagyobb ellenségének az ember függetlenségét hangoztató pelagianizmust tekintette. Helyesen értelmezve - folytatja Nitzsch - mindenesetre ez, tudni illik az Istentől való abszolút függés és minden saját érték megtagadása, tehát az alázat az alapja minden élő vallásos érzésnek. Így figyeljük meg azt a tényt, hogy minden ellentét, vita és harc mellett is végeredményben egy állomásban minden keresztyén felekezet találkozik a világon, s az az, hogy akárhogyan magyarázzák is, mégis minden úgy történik a világon, ahogy az örökkévaló Isten, a menny és föld teremtője akarja. Ez pedig tágabb értelemben véve már maga pre-destináció.

2.) A szűkebb értelemben vett predestináció

Az emberek azonban nem ez ellen a tanítás ellen lázadoznak, hanem a

szűkebb értelemben vett predestináció ellen, amely az üdvösségre és a kárhozatra vonatkozik. Pedig ha valljuk azt, hogy az Isten abszolút min-denható és szuverén teremtője, fenntartója és gondviselője a világnak aki a mindenséget és benne az embert a saját dicsőségére teremtette, akkor val-lanunk kell az örök végzések alkalmazását és érvényességét a mindenség-ben élő értelmes lényekre, az angyalokra és az emberekre nézve is. Kálvin tehát így határozta meg a predestinációt: "Eleve elrendelésnek pedig az Is-ten örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem az egyforma állapotra teremtett mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva."

A predestináció tehát Isten döntése az egész emberi nemzetségre nézve és pedig nem csak egy távollevő, halál utáni állapotra, hanem az egész életre vonatkozólag is.

A predestináció mindennapi felfogása csak azt látja, hogy Isten némelye-ket örök üdvösségre, másokat meg örök kárhozatra rendelt. De nekünk azt nagyobb távolból kell néznünk; észre kell vennünk a predestináció--gondolat egész szellemi hátterét, amely Isten örök végzésében, sőt végső fokon magában az Istenben, az ő lényegében gyökerezik. Azonban az em-bereket éppen erre lehet a legnehezebben kényszeríteni. Mert a predestiná-ció nem csupán azt jelenti, hogy adva van a cél; a halál utáni állapot, üd-vösség vagy kárhoztatás s minket Isten a cél felé akaratunk ellenére, fata-lista alapon lökdös, vonszol és kényszerít, hanem életünket rajtunk, énün-kön, akaratunkon keresztül úgy irányítja, hogy mialatt egyfelől mi akarjuk azt, amit Ő akar; addig a saját életünk munkája is az egész élet, s a saját értékünk gyümölcse ennek minden mozzanata. A predestináció tehát nem egyéb, mint Isten örök végzéseinek érvényesülése életünk minden mozza-natára; úgy itt a földön, mint a más világon.

Már most a predestináció egész fő kérdése azon fordul meg, hogy elfogad-juk-e Isten korlátlan és abszolút szuverenitásának érvényesülését a min-denség élete minden mozzanatában vagy nem?

Kálvin elfogadta, tehát vallania kellett a predestinációt is. A teológusok egy része azonban nem fogadja el és azt mondja csak a természetre nézve fogadjuk el, az emberre nézve nem. Az ember tehát kivétel.

Isten abszolút mindenható. Ez Augustinus és Kálvin álláspontja.

Isten és az ember közös megegyezéssel dolgoznak; ez a közvetítő állás-

pont. Alkalmazzuk ezeket a hitre, megtérésre, s az üdvösség dolgaira álta-lában: ekkor azt látjuk, hogy 1.) Kálvin szerint: Isten munkálja bennünk mind a hitet, mind a megtérést, újjászületést és az üdvösséget, sőt még az akarást is. (Fil,2:13.) 2.) Pelagius szerint Isten türelmesen vár, míg az em-ber megtér. Tehát csak akkor üdvözítheti az embert, ha az ember is akarja azt. 3.) Az üdvözülés csak úgy lesz meg, ha Isten is akarja és az ember is. Ha egyik nem akarja, már nem lehet, tehát mind a kettőnek kell akarnia. Ez a közvetítő álláspont.

És figyeljük meg az üdvösség elnyeréséről szóló tan egész történetét. Az összes teológusokat e három csoport valamelyikébe lehet sorolni. Az egész predestináció-vita lényegében e három pontra zsugorodik össze, mert minden probléma ebből a kérdésből fakad, tudni illik abból, hogy mi-lyen az Isten és ember között levő helyes viszony általában, s az üdv el-nyerését illetőleg különösen? Másfél ezer év óta (illetve az első három századot Augustinusig nem számítva, mert akkor még szenderegtek a problémák) e körül forog a kérdés; de általános megnyugtató megoldást még nem találtak, mert nem elég tiszta boncolással nézték a kérdést, s ami a legfurcsább, mind a három csoport a Szentírásra támaszkodik és megta-lálni véli a maga textusait a Bibliában.

3.) A Szentírás textusai a predestináció szempontjából

Álljunk meg egy percre a jelenségnél, mert a predestináció és a Szentírás szellemének megértésénél ez a tény rendkívül fontos. Az Írás ugyanis az üdvösség megszerzésére, de általában az Isten és az ember minden kap-csolatára vonatkozó kérdésben kétféleképpen tanít. Megvannak benne a súlyos, abszolút és örök predestinációt hirdető versek, mint locus classicu-sok, de megvanak azok is, amelyekre Pelagiusék támaszkodnak, amelyek-ből az látszik, mintha minden az embertől függne és rajta fordulna meg. Ha például egyik helyen azt olvassuk, hogy Isten a maga abszolút gondvi-selésében nemcsak mindenenről gondoskodik, hanem ő ébreszti fel a hitet, ő adja az újjászületés lelkét s a pogányok közül is csak azok hittek Pál be-szédének, akik örök életre választattak vala (Csel. 13:48), akkor a másik helyen meg azt találjuk, hgy az ember az oka a maga hitetlenségének. "Térjetek meg, teremjetek megtéréshez való gyümölcsöket", stb. Sőt még erősebb lesz a rejtély, amikor az egyik helyen minden, még a gonosz is Is-tenre van visszavezetve, addig más helyen meg ott áll az ember , mint cse-lekvéseinek egyedüli oka és szerzője, teljes felelősséggel. Azt hiszem, hogy a Szentírás tanításának a kettőssége és ellentétessége sok fejtörést és

bizonytalanságot okozott nem egy teológusnak és Biblia-olvasónak. És ez mindaddig tart, amíg meg nem tanuljuk azt, hogy a Szentírást csak organikusan lehet és szabad olvasni és a Szentírásnak megvan a maga titkos belső szerkezete, amellyel az egymással ellentmondani látszó textusok kiegyenlítődnek s amelyek szem előtt tartásával olyan világosság dereng előttünk a predestináció homályos világában, amely éppen elég arra, hogy biztosabban járjunk és tisztábban lássunk, mint addig, míg az Írásnak ezen természetét nem ismerjük.

4.) A metafizizikai és etikai vonal a Szentírásban.

Miben áll tehát az Írás e belső szerkezeti sajátossága? Abban, hogy - és ezt figyeljük meg alaposan - az egész Szentírás, tehát úgy az Ó- mint az Új Testamentum az ember cselekedeteinek, általában az emberiség történel-mének elbeszélését és megítélését kétféleképpen tárgyalja. Nevezetesen vagy úgy, hogy mindennek a végső, metafizikai okát mutatja fel, s így Is-tenig megy el, tehát az Isten látószögéből nézi az eseményeket; vagy úgy, hogy megáll a causa secunda-nál, a második oknál, vagyis az embernél, s az ember szempontjából ítéli meg a dolgokat. Az első a metafizikai, vagy theocentrikus, a második pedig az anthropocentrikus, emberközpontú, tehát szigorúan etikai vonal. Két olyan párhuzamos ez, amely a mi szemünk számára sohasem találkozik, de a végtelenben és az örökkévaló Istenben igen. Figyeljük meg tehát a bibliai történetek és események elbe-szélését. Az egész Biblia e kétféle nézőpontból, azaz vagy theocentrikus, vagy anthropocentrikus nézőpontból van megírva, tehát vagy a metafizi-kai, azaz vallási vonalon vezeti őket az író, vagy az etikain, sőt vannak olyan részek is, amelyekben a kettő a legcsodálatosabb módon van egybe-kapcsolva. Lássunk csak néhány példát. A Csel.2.23-ban Péter nagy prédi-kációjában ezt mondja Jézusról: "Azt, aki Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván gonosz kezeitekel, keresztfára feszítve megöltétek." A mondat első fele metafizikai vonalon van vezetve, a második etikain. Jellemző erre a Csel.4.27-28, ahol a hívők imája ezt mondja: "Mert bizony egybegyűltek a Te szent Fiad a Jézus ellen, akit fel-kentél, Heródes és Pontius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy véghezvigyék, amikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek." Maga az Efézusi levél is klasszikus példája ennek. A levél első része tisztán metafizikai vonalon van vezetve, a második pe-dig etikain.

És bárhol ütjük is fel a Bibliát, ezt a kétféle vonalat néha egymásba fonód-

va, de mindenütt megtaláljuk. És az az érdekes, hogy az írók soha sehol sem haboznak a kettőt tetszés szerint felcserélni még akkor sem, ha a bűn és a rossznak Istenre való végső visszavezetéséről van is szó. Jellemző példa erre a Fáraó megkeményítésének története. Amikor azt olvassuk, hogy Isten a Fáraóhoz küldi Mózest, ez az etikai vonalra tartozik; amikor ezt olvassuk: "Én pedig megkeményítem a Fáraó szívét és nem bocsátja el a népet", itt már a metafizikai vonalon, Isten szempontjából adja az író a tények magyarázatát. Ennek a mintájára természetesen tendenciózusan feldolgozhatnók a Bibliában levő összes eseményeket kétféle módon. Így például Jézus élete tisztán metafizikai vonalon tartva is feldolgozható. Aminthogy a Szentírásban is lépten nyomon láthatjuk a hívő evangélisták lelkének ezt az öntudatlan munkáját. Tipikus példája ennek Jézus búcsú-beszédében (Luk. 22:22): "És az embernek Fia jóllehet elmegy, mint elvé-geztetett, de jaj annak az embernek, aki által elárultatik."

Lássuk most már a főbb textusokat:

Kiválasztás: Márk 13:20, Csel.9:15, Róm.9:11, stb.

Elhívatás: 2.Thess.1:11, Róm.8:28, Ef.1:11, stb.

Főbb "pelagianus textusok": Ézs.5:3, Jer.51:9, Ezék.18:23, Mt.23:37, Ján.3:16, 1.Tim2:4, 2.Pét.3:9, Mt.5:45, stb.

Isten abszolút szuverén és mindenható: Zsolt.115:3, Péld.16:4, Mt.20:15, Róm.9:17,19,21, stb.

Isten elvet: 1.Móz.4:5, 9:25, Róm.9:7, Gal.4:30, Róm.11:32, stb.

Isten még a bűnt, rosszat is irányítja: 1.Kir.22:23, 2.Krón18:[31-]32, Csel.2:23, Luk2:34, Zsolt.39:10, stb.

Az embereket átadja bűneiknek: Róm.1:24, 2.Thess.2:11, Róm.9:7, stb.

Azonban Isten megkeményítésében az ember keményíti meg magát. (A metafizikai és etikai vonalon keresztezik egymást.) 2.Móz.7:13, Zsidó 3:8, stb.

De Isten szabados mindennel, Ő teremti a jót és a rosszat, a világosságot és a sötétséget Ézs.45:7, Ámós 3:6, Péld.16:4, Zsolt.33:6, Csel.17:26, Mt.11:26, Luk.2:14, stb.

Már most a Szentírásban világosan megkülönböztethetjük e két vonal alapján és osztályozhatjuk a dogmákat is. Vannak dogmák, amelyek tisz-

tán a metafizikai vonalra tartoznak, s csak onnan érthetőek meg és vannak olyanok, melyek csak az etikai vonalra tartoznak, s csak onnan érthetőek meg, s vannak végül olyanok, melyek mind a kettőre. Nagyon fontos azért megfontolnunk azt, hogy a predestináció isten titkos végzéseire vonatko-zik, tehát ez is a metafizikai vonalra tartozik elsősorban. Mikor tehát kellő óvatossággal és kizárólag a Szentírás szövétnekével kezünkben boncolgat-juk a predestináció kérdéseit, oly világban járunk, ahol lépten-nyomon az isten mélységei tárulnak fel szemeink előtt. nagyon vigyázzunk tehát arra, hogy életünk számára a szabályokat, ne ebben a világban keressük. Mert más dolog a predestinációról, még ha hívő alapon és az Írás segítségével is spekulatíve gondolkozni és más dolog a keresztyén élet számára a normákat és törvényeket felállítani. Az Írás ugyanis világosan megtanít bennünket arra, hogy Isten akarata kétféle formában jelentkezik számunk-ra az ember, s a mindenség életében. Egy titkos és egy kinyilatkoztatott formában. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Isten akarata lényegé-ben is kétféle; mert hiszen ez az akarat egy abszolút és harmonikus. Csak a mi véges és áttekinteni nem tudó, s az összefüggéseket nem értő értel-münk számára jelentkezik ez az akarat kétféleképpen és sokszor egymás-nak ellentmondóan. A régi teológusoknak ezt a finom megkülönböztetését (voluntas arcana et revelata) tehát mi is nyugodtan átvehetjük, mert jól használható. A kinyilatkoztatott: a törvény és az evangélium. Ez a keresz-tyén élet zsinórmértéke. A titkos pedig az Isten világtervének metafizikai irányítója. A kinyilatkoztatott akaratot tisztán látjuk magunk előtt, mert Isten annak alapján rendezte be életünket. A titkos örökre rejtély marad előttünk, s abból csak annyit látunk, amennyit az Isten időnként megmu-tatni jónak vél számunkra. Gyönyörűen és mély igazsággal fejezi ezt ki V. Mózes 29:29: "A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miéink és a mi fianinkéi mindörökké, hogy a törvénynek minden igéjét beteljesítsük." A titkok vonala a metafizikai, theocentrikus vagy isteni vonalra, a kinyilatkoztatott dolgok vonala pedig az anthropo-centrikus vagy etikai vonalra tartozik. Vigyázzunk, hogy a kettőt szem elől ne tévesszük soha, mert amikor a predestináció mélységét vizsgáljuk, tulajdonképpen a titkokat is keressük. S a predestinációval kapcsolatban minden félreértés és terméketlen vitatkozás éppen abból áll elő, hogy a nem iskolázott teológus ezt a két hatalmas és sérthetetlen vonalat folyamatosan összezavarja. Tehát például vitatkozás közben, amikor ő metafizikai vonalon mozog és én metafizikai érvet hozok fel védelmül, ő átugrik az etikaira, s amikor meg etikai érvvel felelek vissza, ő visszaugrik metafizikaira, s így tovább ... Ezért van az, hogy mindaddig, míg ezt a két

vonalat külön nem tudjuk tartani, Kálvin érveléseit és különösen antinómiáit sem értjük meg az Institutioban és még kevésbé azt a megdöbbentő mondását, amely lényegében nem egyéb, mnt a két vonalnak legmerészebb és paradox egymás mellé állítása, amikor tudni illik ezt tanítja: "Cadit homo, Dei providentia sic ordinante, sed suo vitio cadit... Elesik az ember, Isten gondviselése által így rendelve, de saját vétke folytán esik el."

5.) A predestináció főbb problémái

A predestináció problémái abból a kérdésből származnak, hogy a minde-neket teremtő, fenntartó és gondviselő, tehát praedestináló Isten milyen vi-szonyban állhat az emberrel és annak cselekedeteivel, tehát sorsával és egész életével szemben? Az első kérdés tehát az, hogy abszolút szabad-e az ember Istennel szemben vagy nem? van-e szabadsága és milyen? Íme a predestináció és szabad akarat problémája. Ha erre úgy felelnénk, hogy az ember Istennel szemben abszolút szabad, akkor a predestináció nem prob-léma többé, mert nincs. Maradjunk meg tehát Kálvinnál, aki azt mondja, hogy az ember lényével, életével, halálával és üdvözülésével az Isten szu-verenitása alá van mindenestül rendelve. És mi lesz akkor? Rabja lesz az ember az Istennek és zsarnoka Isten az embernek fatalista módon? Meg-semmisül az ember emberi mivolta teljesen és gépalkatrész lesz isten ke-zében? Íme a predestináció és fatalizmus problémái. De térjünk vissza újra az emberhez. Ha praedestinálva van - halljuk az érvet - mi lesz a bűnnel? Mert, mint a fatalizmusnak, ennek a kérdésnek is két oldala van és pedig: a.) milyen viszonyban van Isten a bűnnel, b.) milyen viszonyban van az ember a bűnnel? Felelős-e érte vagy nem? Íme a predestináció és a bűn problémája. S végül az Isten és az ember között való belső kapcsolatot il-letőleg mi lesz az imádsággal? Törődik-e Isten az imádsággal? Érdemes-e az embernek imádkozni, ha van predestináció? Íme, a predestináció és imádság problémája.

Nézzük meg tehát, hogy mit felel a kálvinizmus erre. Ezek közül a predes-tináció és a szabad akarat, továbbá az imádság kérédést az etikában tár-gyaljuk. A predestináció és bűn viszonyát pedig a bűnről szóló tanban. Marad tehát a fatalizmus, amelyet itt kell letárgyalnunk.

6.) predestináció és fatalizmus

Fatalizmusról kétféleképpen beszélhetünk. Fatalizmus például a görög

stoa, Spinoza, vagy a modern természettudomány monista gondolkozása is, mely szerint minden végzetszerű mechanikus pontossággal történik. Az ember benne van az ok és okozati események láncolatában és a sorsát nem valami öntudatos, mindenható, szellemi valóság, hanem a szó szoros értel-mében vett vak végzet irányítja, amelynek útjai kiszámíthatatlanok, amelynek célja nincsen, következőleg az ember sem tehet mást, mint ösz-szetett kezekkel megadja magát, s várja, hogy számára mi van a "sors könyvében" megírva. A lényeg azonban az, hogy semmi sincs megírva, mert hiszen maga a sors sem tudja előre, hogy kiből mi lesz. A másik a szorosabban vett teológiai fatalizmus, például az iszlámé, ahol az élő sze-mélyes Istenbe vetett hit ugyan megvan, de ez a hit olyan, hogy belőle csak a fatalizmus nőhet ki. A református predestinációt rendszerint ezzel a teológiai színezetű fatalizmussal szokták egynek venni. Nézzük tehát meg, hogy mi a fatalizmus lényege: miben egyezik és miben különbözik a pre-destinációtól?

Legelőször is tehát nem szükséges tagadnunk azt, hogy a predestináció és fatalizmus között sok kérdésben találkozás van. "Ha meggondoljuk - mon-dotta Augustinus - hogy a fatum szó a fari igéből származik, s ha azzal azt az örk változhatatlan igét akarjuk kifejezni, amellyel isten minden dolgot hordoz, akkor ezt a nevet még méltányoljuk is valamennyire."

Minden az Isten szuverén akarata szerint történik. Ez a közös tétel. Az el-térés tehát nem ebben van, ami a predestinációnak is igazi magja, hanem másban, tudni illik az Istenről és az emberről szóló felfogásban. Az isz-lámban ugyanis Isten keleti despota; a szeretet és szentség távol állnak tőle. A keresztyénség Istene szent és szerető édesatya. A mohamedán alá-veti magát istennek, de nem önként, hanem kényszerűségből, mert fél tőle; míg a keresztyén ugyanezt megteszi önként, mert az Isten iránt való szent szeretet hajtja. A fatalista örül, ha nincsen dolga Istennel, mert retteg, hogy mi vár reá. A predestináció hívő keresi az Isten akaratát és társaságát, mert érzi és tudja, hogy szent céljai vannak vele. A keresztyén jelszava: "Le-gyen meg a te akaratod!", tehát hozzáteszi: én is önként akarom azt, amit Isten akar. A fatalistáé: "Allah nagy"; vagy más szóval: "Féljünk tőle, mert eltipor!"

Az iszlám fatalizmus tehát nem ismeri az aktív, önkéntes engedelmessé-get. Nála is mindenható ugyan az Isten, de nem szent és akarata nincsen semmihez sem kötve, s így pusztán önkény.

Nagyon fontos tehát jól megjegyeznünk azt a gondolatot, amire eddig nem

sok súlyt helyeztünk, hogy nem a predestináció gondolatából folyik a fata-lizmus, hanem a helytelen istenfogalomból. Ezért fontos dolog, hogy a vallástanítás alkalmával Istenről a lehető legtisztább és leggazdagabb ké-pet nyujtsuk a gyermekeknek, s a prédikációban is a gyülekezetnek, mert ha Istent csak hatalmasnak rajzoljuk, szeretet nélkül, szuverénnek szent-ség nélkül, vagy az ő akaratát valami olyan vak erőnek, amely lényegében a természet erőivel és klauzalitásával esik össze, akkor már készítjük a ta-lajt a fatalizmus számára.

És, hogy mennyire nem a predestinációból folyik a fatalizmus, azt legjob-ban bizonyítja az a tény, hogy még az is lehet fatalista, aki a predestináció-ban egyáltalán nem hisz, sőt csak akkor lehet igazán. Mert ha például az Istent csak olyan keleti zsarnoknak képzeli valaki, aki az embert letiporja, de fel nem emeli, aki nem örök etikai törvények szerint kormányozza a vi-lágot, hanem önkényes szeszéllyel, az biztosan fatalista lesz még akkor is, ha a predestinációt nem is fogadja el. Végül pedig még az is lehet fatalista, aki az élő, személyes Istenben sem hisz, például a determinista. A fataliz-mus tehát nem gyümölcse a predestinációnak; a rosszul magyarázott pre-destinációból azonban lehet fatalizmus. Ha tehát egymás mellé akarnók helyezni a két felfogás eredményeit, akkor a következő tételeket nyernők:

A predestinációban Isten a szeretet és a szentség Istene; a teológiai fataliz-musban Isten önkényes, szeszélyes és zsarnok Isten. A predestinációban az ember az Isten szabad gyermeke és Isten önként engedelmeskedő munka-társa; a teológiai fatalizmusban az ember determinált, önállóság nélküli valóság és Isten félve engedelmeskedő rabszolgája. Ennek következtében a predestináció-hívő élete teljes aktivitás és heroizmus, a fatalistáé pedig teljes passzivitás és letargia kell, hogy legyen. Látjuk tehát a nagy különb-séget; s akit még ez sem győz meg, annál rámutatunk a kálvinizmus pre-destináció-hitének gyümölcseire: Isten rajongó, szeretettől izzó tiszteleté-re, s arra a mérhetetlen heroizmusra, amelyet éppe a predestináció ébreszt fel az emberi lélekben. Miért aktív a predestináció-hívő és miért passzív a fatalista? Azért, mert az előbbi Isten akaratát ismervén, keresi is azt az akaratot; valósággal eléje megy Isten munkájának; érzi, hogy munkatársa neki, mert arra hivatott, s nem szabad nyugodnia addig, míg az ő dicsősé-ge nem ragyogja be a földet. A fatalista pedig nincsen igazi összeköttetés-ben Istennel, így nem is lehet neki munkatársa, szívesebben kerüli tehát Őt, mint keresi.

Gondolkozzun tehát azon, hogy mi az oka annak, hogy ugyanaz a gondo-lat, ami a kálvinizmusban az önmegtagadó, s a leggazdagabb vallásossá-

got nevelte 400 év óta, a fatalistáknak passzivitást, életuntságot és tunya-ságot eredményezett? Bizonyára az, hogy a kálvinizmus helyesen ragadja meg ugyanazt a gondolatot, amelyet a teológiai fatalizmus egyoldalúan fo-gott fel és elrontott. A fatalizmus nem változata vagy gyermeke a predesti-nációnak, hanem hanem karikatúrája, torzképe csupán, s ezért értéktelen. Az igazi lényeg pedig az, hogy a predestináció élő hit, a fatalizmus pedig béna, sőt sokszor holt hit. Ez utóbbi sajnos, nálunk is megvan, a magyar református közéletben bőven! Mert, hogy a végső különbséget is megma-gyarázzuk, mit csinál folyton a fatalista? Isten rejtett akaratát keresi, ahe-lyett, hogy a kijelentettet keresné (5.Móz.29:29.). A fatalista a titkokat ke-resi, a predestináció hívője pedig a kijelentett akaratot. A fatalista folyton a metafizikai vonalat járja, s annak alapján akarja kormányozni a saját eti-kai életét is. A fatalista tehát, ha következetes, nem védekezik a ragály el-len, nem óvja az életét, stb., mert "úgyis mindegy". A predestináció hívője pedig azt nézi, hogy mi az Isten kinyilatkoztatott akarata és úgy találja, hogy az, hogy töltsük be a parancsolatokat és éljünk az ő kijelentett akara-ta és törvénye szerint. Tehát óvjuk az életünket, stb., mert számunkra ez az Isten rendelése.

A fatalista tehát nem élhet igazi, benső, öntudatos életet Istennel, mert ön-magát megsemmisíti, a maga életét megszünteti, géppé, eszközzé teszi Is-ten kezében. A fatalizmus letör, fásulttá, stoikussá tesz, megbénít, tönkre-tesz; a predestináció felemel, munkára hajt, heroizmusra nevel. A predesti-náció hívő minden erejét legmagasabbra feszíti, énjét a leggazdagabbá igyekszi fejleszteni, mert Isten munkatársának hiszi magát.

A predestináció tehát nem fatalizmus és a fatalizmus nem predestináció. És minél tisztább a predestinációba vetett hitünk; annál kevésbé lehetünk fatalisták! Sőt a fatalista érzések és kedélyállapotok leghatalmasabb és legbiztosabb orvossága a predestinációra épített hit, mert ez azt jelenti, hogy azt az Istent, akit eddig tanultunk megismerni, végre helyesen meg-ismerjük, s velünk való világterveit tehát egész rendeltetésünket is helye-sen értettük meg.

A predestinációban azonban csak a kiválasztás tudata az, ami vallásos ér-zés is egyszersmind. Az elvettetés sejtelme vagy gondolata azonban már nem vallásos érzés és éppen ezért vallásosan nem is érzi igazán senki. A hitetlen ember ugyanis nem törődik Istennel, tehát azzal sem törődik, hogy őt az Isten kiválasztotta-e vagy sem? Viszont a hit pedig éppen a kiválasz-tottság gyümölcse és biztató záloga és rögtön megteremti az Isten és az ember között a kapcsolatot, mert bizonyosságot ad, s a kételkedést tökéle-

tesen kiírtja. A lényeg tehát az, hogy a kiválasztottság hite eleve kizárja a fatalizmust, mert azzal éppen ellenkező lelkiállapotot idéz elő.

Ezért a fatalizmus vádja rendesen a kételkedő, vagy gyenge hitű emberek fegyvere a predestináció ellen. Amolyan torzítás, amellyel a lényegről el-fordítják a gondolatokat. Vitatkozás közben tehát a legjobb azt hangsú-lyozni, hogy a fatalizmus nem a predestinációból származik, mert van fa-talizmus predestináció nélkül is. Másfelől pedig az Isten abszolút minden-hatóságában minden keresztyén hisz és senki sem meri végeredményben kétségevonni azt, hogy minden úgy történik, ahogy azt az Isten akarja. Ez pedig már a predestináció, legalább is tágabb értelemben véve.

Természetes, hogy a predestináció problémái az általunk tárgyaltakkal nem merülnek ki, s így szólnunk kell még két kérdésről, amelyek a pre-destinációval kapcsolatos vitáknál szintén sűrűn szőnyegre kerülnek.

7.) A reprobáció

Az egyik az elvettetés, a reprobáció nagy kérdése. Azt ugyanis még elfo-gadják az emberek, hogy van kiválasztás, de az elvettetést szörnyűséges-nek tartják. És igazuk is van. Kálvin is azt mondta, hogy ez decretum hor-rible és tovább nem tudott menni. S megpróbálták a kérdést elintézni, amikor azt mondták: Isten csak kiválaszt, de nem vet el senkit; vagy Isten mindeneket akar üdvözíteni, de nem vet el senkit. Ennek az állításnak azonban a leghatalmasabb cáfolata maga az élet, mert ez azt mutatja, hogy az emberiség óriási része nem fogadja el a felajánlott kegyelmet. Tehát két lehetőség marad: vagy azt valljuk, hogy Isten hatalma s Krisztus váltság-halála az emberiség számára nem elég erős, vagy azt, hogy Isten világ-terve szerint történik az, hogy csak a kiválasztottak jutnak el az üdvösség-re. Kálvin az utóbbit választotta, mert elment a végső okig, s az élet ilyetén okát magában az Istenben találta meg.

Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy a kettős predestináció tana sok és megoldatlan kérdést támaszt a lélekben. És az elvettetés gondolata nem is olyan gazdag, sokoldalú a Szentírásban sem, mint a kiválasztásé. De ezen ne csodálkozzunk. Az elvettetés ugyanis már nem vallási gondolat. Az, mint valami sötét árnyék a fényt, kíséri a kiválasztás gondolatát, úgyis, mint logikai következtetés, de úgyis, mint az élet szomorú valósága és va-lójában szintén misztérium. Mert nézzük csak meg, hogy vajon az életben nincsen-e meg mind a kettő? A kiválasztás, amely mindenütt elöljár, dol-gozik, érvényesül, küzd, alkot, s az elvettetés, mely félreszorul, háttérben

marad, lecsúszik, bűnben él, tönkremegy, megsemmisül.

S maga a Szentírás is foglalkozik az Isten embert elvető tényének feltünte-tésével. Jób egész könyve pedig a hatalmas theodicea-probléma tárgyalá-sa. Miért engedi isten, hogy a jó szenvedjen? Miért engedi egyáltalában a szenvedést? Miért tépi szét a vércse a galambot, a tigris a bárányt, a go-nosztevő a jót és igazat? Miért?

Valljuk be, hogy ezek a predestináció nélkül is problémák maradnak és csak két eset lehetséges: vagy az, hogy mindezen gyötrő kérdések leros-kasztó súlya alatt nem hiszünk többé Istenben, s magunkat a sötét pesszi-mizmusnak átadva, valljuk azt, hogy öntudatlan, vak, buta, tudattalan aka-rat kormányozza a világot: vagy pedig Kálvinnal együtt szemébe nézünk az élet e rettentő realitásában és azt mondjuk, hogy az élet drámájának minden szörnyűsége fölött is ott van az Örökkévaló, aki minden történés szálát a kezében tartja és örök céljai szerint kormányozza!

A valóságnak e szörnyű kérdéseire tehát a kálvinizmus sem adhat végle-ges feleletet. De tovább megy, mint minden más gondolkodás, amikor, mindent az Isten kezében tudva, megnyugszik Ő benne s az Ő sokszor érthetetlen, sokszor fájó, de kikutathatatlan és végére-mehetetlen ítéletei-ben.

Azonban másfelől tény az is, hogy az elvettetés tana mindenkor a bűnre van felépítve a teológusoknál, s egészen más jelentősége van a keresztyén életre nézve, mint a kiválasztásnak, mert a kiválasztás gondolata az élet aktivitását kifejlesztő termékeny reális gondolat a Krisztus gyülekezete számára. Az elvettetésről nincsen miért beszélni. Ez éppen hiánya mindan-nak, ami Isten országában lényeges. Maguk az elvetettek pedig legkevésbé búsulnak azon, hogy elvetettek. Így történik azután, hogy a reprobációról hallgatunk. S mint ahogy a rét gazdag virágerdejéből csak azoknak a virá-goknak örülünk, azok értékesek számunkra, s szerepet csak azok játszanak életünkben, amelyeket letépve magunkkal vittünk, ilyenformán vagyunk a kiválasztással is. Csak a kiválasztottak az örökösök, az igazi élet hősei, az ígéretek birtokosai. Tovább nem mehetünk; csak sejthetjük, hogy az egész mindenség élete erre van berendezve, s a kontrasztok e szörnyű valóságá-ból van felépítve az élet. A szépség a csúnyaság romjain érvényesül, a győző a legyőzöttekén, a világosság a sötétségén, az erény a bűnén, az erő a gyengeségén, a gazdagság, fényűzés, művészet, tudomány és mindaz, ami nagy és nemes, lényegében a szegénységre, nélkülözésre és tudatlan-ságra van felépítve (Bavinck).

Így marad meg a predestináció igazi lényege, a kiválasztás, mint életet adó, s egyedül vallási gondolat. S alaposabb meggondolás után kiderül, hogy az elvettetés gondolata korántsem az az archimedesi pont, amelynek segítségével az egész predestinációt ki lehetne forgatni sarkaiból.

8.) A predestináció és theodiceája

Ugyanezt mondhatnók azzal a kérdéssel kapcsolatban is, amely az Isten szeretetére vonatkozik. Hogyan egyeztethető össze a predestináció Isten szeretetével? Ezt a kérdést csak akkor tehetjük fel, ha Isten cselekedeteit a mi mértékünkkel akarjuk mérni, ha a mi szeretetünk lényegét, törvényeit és logikáját átvisszük az Istenére is. De vajon lehetséges-e ez igazán? És vajon nem maradnak-e meg a problémák akkor is, ha nem hiszünk a pre-destinációban? Vajon megoldjuk-e a theodiceai problémákat predestináció nélkül? Be kell vallanunk, hogy távolról sem. Avagy meg tudjuk-e például csak azt az egy kérdést is érteni, hogy ugyanaz az önzés, amely nálunk is a legnagyobb bűn, s az összes bűnöknek talán forrása is, az Istennél a legna-gyobb erény, mert Isten önmagát szereti mindenek felett? Szóval lássuk be, hogy erről az oldalról hiába is próbálnók ostromolni a predestinációt.

9.) Közvetítő álláspontok

E rövid kitérő után most már végezetül meg kell emlékeznünk arról, hogy a predestináció élét és merész antinómiáit megpróbálták enyhíteni a teoló-gusok a századok folyamán. Kálvin álláspontja túl merésznek tűnt fel egyes teológusok előtt. Eljött tehát a predestináció enyhítésének korszaka. Egészen ugyanis nem merték tagadni azt. Azt mondták tehát, hogy Isten csak azokat praedestinálja, akikről előre látta, hogy jót cselekszenek és az üdvöt elfogadják. Majd mások azt hirdették, hogy csak időbeli különbség van abban, hogy mindenki az örök üdvösségre jusson; a jók előbb jutnak és a gonoszok később. Ismét mások módosították a predestinációt azzal, hgy a halhatatlanság feltételes. Csak a jók lesznek halhatatlanok, a gono-szok lelke pedig megsemmisül.

Azután úgy is képzelték a predestinációt, hogy örök életre és örök üdvö-zülésre szóló kiválasztás nincs; csak munkára és életfeladatokra szóló kiválasztás van. Azonban ha ezek közül bármelyiket fogadnók is el, az új kérdések özöne merülne fel a nyomukban. A legutolsó tanításra pedig meg kell jegyeznünk, hogy tény az, hogy a Szentíás is beszél időre és megbiza-tásra szóló kiválasztásról is. Napóleon például mondhatjuk azt, hogy esz-

köz volt Isten kezében, de ez még nem jelenti okvetlen azt, hogy egyúttal az örök üdvösségre is kiválasztatott. A Szentírásból az látszik, hogy néha csak a munka van kiválasztva, de nem a személy, aki azt végzi.

Visszatekintve most már az elmondottakra, az egész predestináció kérdése tulajdonképpen azon fordul meg, hogy ki nagyobb: isten vagy az ember? Van-e Istennek abszolút hatalma fölöttünk, annyira hogy egész életünket, sorsunkat, sőt még túlvilági üdvösségünket is vezesse, irányítsa, kezében tartsa, vagy nem? Ez a predestináció legbelsőbb magva és a kérdés lénye-ge. Mert a kiválasztás és elvettetés már másodrangúak a főkérdéssel szem-ben. S ha valaki pelágiánus hajlandóságú, akkor az embert emeli fel, s megrövidíti az Istent; ha pedig praedestináciánus, akkor Isten abszolút szuverenitását vallja, teljesen Isten mindenhatósága alá rendeli az embert, a nélkül azonban, hogy azt megövidítené. Robertson azt mondja, hogy minden nagy igazság két ellentétes végletből van összetéve és ezek nem mondanak ellent egymásnak. "Minden dolog szabad", ez hamis, "Minden dolog determinált", ez is hamis. "Minden dolog szabad is determinált is egyszersmind együtt, ez az igazság" - mondja Robertson.

Szerinte tehát mindkét álláspont igaz. A kálvinizmus szerint az egyik mér-hetetlenül nagyobb igazság, mint a másik, vagy még helyesebben, az em-ber minden igazsága mindenestől fel van véve és bele van foglalva az Is-ten igazságába. A predestináció tehát abszolút örökkévaló és metafizikai igazság; a szabadság pedig relatív, mulandó, emberi, részleges és látszóla-gos igazság.

10.) A predestináció jelentősége

És figyeljük csak meg, hogy a kiválasztás gondolata az egész mindenség életében is milyen hatalmas szerepet játszik. a kiválasztás a természettu-dományok nagy fejlődés-elméletében vezérgondolat, s a kálvinizmus és darwinizmus, minden nagy ellentétük mellett is, ezen a téren csodálatosan találkoznak. Csak az a baj, mondja Kuyper, hogy az electiot nem szeretik az emberek, a selectio gondolatáért meg rajonganak. S az egyetemes tör-vényszerűségről szóló nagy tudományos tétel, amelyen az egész modern exact tudományosság felépült, vajon nem halovány árnyképe-e az örök is-teni abszolút rend és törvényszerűségről szóló református tanításnak, amelynek csúcspontját, szívét, magvát éppen a predestináció alkotja?

És - legutoljára, de nem legutolsónak - ne feledjük el a predestináció óriási jelentőségét a keresztyén életre sem. Ez a kálvinizmus leghatalmasabb

érve, szellemének gyümölcse, s igen sok kritikusnak és kételkedőnek vég-ső elhallgattatása. Mert mit jelent a predestináció a hívő életében? Nem azt, hogy fatalista módon összetegye kezeit, s azon a címen, hogy úgyis az lesz, amit Isten akar, ne csináljon semmit. Azt sem, hogy az erkölcsi törvényt megvesse, s így okoskodjék: ha Isten üdvösségre választott, nyugodtan követhetem el a bűnt, mert hisz úgyis mindegy, mert üdvözülök... Hanem éppen az, hogy mindenben és mindenütt Istent szolgálja, s az Ő dicsőségére, az Ő országa diadaláért harcoljon. A predestináció szakadatlan munkára, küzdelemre hív, s kötelez, hogy keressük Isten akaratát, megértsük őt és egyedül az Ő dicsőségét szolgáljuk az egész világon.

Miért vagyunk hát kiválasztva? Nem a mi érdemeinkért és nem azért, hogy boldogok legyünk, hanem egyedül csak azért, hogy azt tegyük, amit Isten akar, parancsol, rendel és jónak lát! Nem külön kapjuk a boldogsá-got, mint jutalmat, hanem maga az, hogy Ő neki szolgálunk, az Ő dicsősé-géért küzdünk, már önmagában egyszersmind boldogság is! Ragadjuk meg ezt a gondolatot igazán a maga egész mélységében, s akkor belátjuk, hogy a predestinációról szóló hitvallás nem egyéb, mint más szavakkal kifejezve és etikai kitartásaiban a legmagasabbrendű életaktivitás gondola-ta. És akkor megértjük azt is, hogy miért van az, hogy a világ összes ke-resztyén egyházai között éppen a református, tehát az, amely a predestiná-ció mellet mindvégig megállott, volt az az egyház, amely az elképzelhető legnagyobb aktivitást fejtette ki az egyházi és iskolai, az állami és társa-dalmi, a családi és egyéni életben egyaránt. Hogy a magyar reformátusság ebben a tekintetben ma megdöbbentően siralmasan áll, annak oka nem a kálvinizmus elveiben hanem éppe az elvek feladásában és elárulásában keresendő.

(A kérdés dogmatörténeti anyagát lásd Hastie könyvében.)