Első Század Online XII. évfolyam 3–4. (összevont) szám (2013. ősz–tél)

E L S ŐZÁZAD

XII. Évfolyam 3–4.2013. ősz–tél

Ez a lap üres

Impresszum

Az Első Század Online az ELTE BTK HÖK tudományos folyóirata. Alapesetben az ELTE BTK doktoranduszainak dolgozatai, illetve a Tudományos Ösztöndíj Pályázat publikálásra ja-vasolt dolgozatai számára biztosít publikációs felületet. Ezeken kívül az OTDK-s évek esetén az OTDK helyezettjeinek írásaiból válogatnak a szerkesztők. Az Első Század Online évente négyszer jelenik meg két doktorandusz és két TÖP számmal. A szerkesztőség felkérésre vállalja egyéb konferencia kötetek kiadását is.

Főszerkesztő: A ELTE BTK HÖK Tudományos Bizottságának mindenkori elnöke, jelenleg Seres Dániel.

Szerkesztőbizottság:Lékó Zsanett (ELTE BTK HÖK Tudományos Bizottság)Seager-Smith Dániel Michael (ELTE BTK HÖK Tudományos Bizottság)Bársony Márton (ELTE BTK HÖK Doktorandusz delegált)

A szerkesztőség címe:ELTE BTK HÖK Tudományos BizottságBudapest VIII., Múzeum krt. 4/[email protected]

Felelős kiadó:ELTE BTK Hallgatói Önkormányzat

ISSN 2063-573

Ez a lap üres.

Tartalom

FilozóFiatudományi doktori iskola

Czakó Dóra: Palestrina: Magnificatok 7.

irodalomtudományi doktori iskola

Gaál Xénia: Őrségváltások a Győzelem téren, A kalinyingrádi szemioszféra a szakadozott városszövet legfőbb térstruktúráinak tükrében 13.Illés Flóra Anna: ’Aki pedig a világ csodájára jár, annak valóban csodájára jár az egész világ.’ Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyvének ismertetése 21.

nyelvtudományi doktori iskola

Szegedi Zoltán: A köszönési formák és gyakoriságuk változása két felmérés tükrében 37.

történelemtudományi doktori iskola

Bagi László: A pesti Duna-korzó, mint a társasági reprezentáció tere (1867-1945) 45.Horváth Dóra: Patriotizmus oktatása 61.

Első Század 2013. ősz–tél

I I I 6 I I I

Ez a lap üres.

2013. ősz–tél Első Század

I I I 7 I I I

Czakó dóraPalestrina: Magnificatok

A reneszánsz és barokk korszak fordulója több problémát is felvet az egyházzenében. Az egy-szólamú gregorián énekből kialakult többszólamú anyag nagy része fokozatosan elszakad gyö-kerétől, a cantus firmus zenei jelenléte úgy tűnik, felszámolódik, amíg a liturgikus szövegek megmaradnak, ám a zene már közel sem a korábbi értelemben vett vallási áhítatot szolgálja. Ez a korszak a 16-17. század fordulója. Ezek a zenei változások csak részben függnek össze a protestantizmus megjelenésével, és az abból fakadó tridenti reformokkal. Az egyházi zene ezen változása talán jobban megragadható az elvilágiasodás fogalmán keresztül. Két kérdésre keresek esztétikai és zenetörténeti választ: hogyan szivároghatott be a teátrális monódia és a koncertálás technikája az egyházi zenébe, és hogyan magyarázhatjuk mindösszesen fél évszázad eltéréssel alkotó két zeneszerző Palestrina és Monteverdi zenéje közötti feltűnő különbségeket. Palestrina a kontrapunktika, a reneszánsz vokálpolifónia nagy mestere volt, a gregorián dallam egyértel-műen nyomon követhető a műveiben. Ezzel ellentétben Monteverdi már a seconda prattica mesteri tudásával illeti saját magát, amely valóban egy új korszak kezdetét jelentette. Mivel a téma igen szerteágazó, ezért egy olyan „érinthetetlen” szöveget kerestem, amelyen keresztül ez a kettősség tisztán, világosan bemutatható. A Magnificat, amely az alkonyati imaóra, a Vesperás része, már kezdetektől az egyházzene fontos öröksége volt. A kezdeti többszólamúságnál is első-ként foglalkoztak ezzel a tétellel, népszerűsége napjainkban is megfigyelhető. Doktori dolgoza-tomban először a prima prattica mestereinek (Thomas Tallis, Thomas Tomkins, Nicolas Gom-bert, Jacobus Clemens non Papa, Giovanni Giacomo Gastoldi, Luca Marenzio, Orazio Vecchi) Magnificatjait elemzem, összevetve azokkal Palestrina sorozatát. Majd Monteverdi Vesprójára irányul dolgozatom – ezen belül is a Magnificat tételre, melyet a korszak reprezentatív darabja-ként ítélek meg. Mostani tanulmányomban Palestrina Magnificat tételeit mutatom be.

Szabályokat, rendszereket állítunk fel az élet minden területén, amelyek mindent befolyásolnak. Ezek néha leegyszerűsítik hétköznapjainkat, néha bonyolultabbá teszik azokat. 1562 szeptembere jó példa erre1. Az egyház új, szigorú zenei előírásokat fogalmazott meg válaszul a reformációra. A tridenti zsinat zenei kérdéseivel foglalkozó bizottsága ebben a hónapban hozta meg határozatát, amely nagymértékben befolyásolta az egyházzenét. A határozatban ezt találjuk: „Zenés miseszertartásokon – legyen az énekes vagy orgonamuzsika – semmiféle profán dallam ne hangozzék el, csakis himnuszok és Istent dicsőítő zsoltárok. Az énekes zeneszámokat oly módon kell megalkotni, hogy azoknak hallgatása ne csak a fülnek legyen kellemes, hanem a szavak legyenek tisztán érthetőek, és a szívek teljenek meg az égi harmóniák utáni vággyal […] ki kell zárni a templomból minden olyan zenét, legyen az énekes vagy orgonamuzsika, amely szabados vagy tisztátalan dolgokat tartalmaz.”2A határozat több problémakört is érint. Az egyik a szöveg érthetősége, amely korábban is felmerült a templomi zene kapcsán. A határt nehéz meghúzni ezen a területen. A többszólamú homofon szakaszokat leszámítva, problémás bármelyik polifon műre is egyértelműen állítani, hogy szövege tisztán, világosan érthető. A másik bonyodalom a világi dallamok kiszorítása a liturgiából. A zsinati rendelkezésig a világi és vallási elemek egybeolvadása szinte általános volt. Számos esetben előfordult, hogy amíg egy háromszólamú letétben a felső két szólamban a gregorián dallam volt hallható, addig az alsó szólam gerincét egy szerelmes dal képezte. Bár Palestrinát csak 1578-ban nevezik ki a vatikáni székesegyház zeneigazgatójává, művészete már a Santa Maria Maggiore

1 Homolya 1984, 52.2 Homolya 1984, 50.


I I I 8 I I I

karnagyaként is olyannyira példaértékű volt, hogy egyes források szerint ő volt a többszólamú zene megmentője. A zsinat zenei bizottsága vissza szeretett volna térni az egyszólamú gregorián énekhez, a teljes biztonsághoz. Ugyanis „ha szerte a világon a katolikus templomokban romlatlan és érintetlen gregorián ének fog felhangozni, akkor az ének, mint a szent római liturgia maga, az egyetemesség jellegét ölti magára, úgyhogy a hívek, bárhol legyenek is, ismerős zenét fognak hallani, amely otthonaik részévé válik. Ezúton, lelki vigasztalásukra, megtapasztalhatják az Egyház csodálatos egységét. Ez az egyik legfontosabb indok, amiért az Egyház oly buzgón óhajtja, hogy a szent liturgia latin szövegeivel hagyományosan összefüggő gregorián korális legyen használatban.”.3

Giovanni Pierluigi da Palestrina munkássága, amit ma már Palestrina-stílusként említünk, illetve „stilus ecclesiasticus”-nak is nevezünk, a legszigorúbb és legmegkötöttebb egysége az énekszerű dallamalkotásnak. A franko-flamand a cappella polifónia, az egyéb kompozíciós módok (pl. madrigál) és a templomi zenei hagyomány szintézisét alkotta meg. „Jellemzője az összes vokális paraméter tökéletes, szabályozott és állandóan jelen lévő kiegyenlítettsége.”4 Ez leginkább a dallamvezetésben, a ritmikában, az imitációban, a disszonanciakezelésben, és a szöveg értelmezésében nyilvánul meg.

Hangnemi szempontból a következőket mondhatjuk el Palestrina munkásságáról: hangkészletének alapja a törzshangsor, amely Bé-vel egészül ki, így lesz nyolcfokú rendszer. A H kivételével mindegyik hangra építhető dúr hármashangzat, moll hármashangzat csak az A-ra, D-re, E-re és G-re. Ez a hangkészlet jellemző Palestrina egész életművére.

Művészetének középpontjában több száz mise áll, emellett még hét kötete jelent meg nyomtatásban motettákkal, siratóénekekkel, himnuszokkal és magnificatokkal, offertóriumokkal és litániákkal , egyházi és világi madrigálokkal.

Palestrina első összkiadását Giuseppe Baini készítette el 1828-ban, a második 1938-ban jelent meg Casimiri, Bianchi és Jeppesen munkájának köszönhetőn. Az általam használt összkiadás5 négy kötetében találhatók Magnificatok. Az első kötetben (XLI) két sorozat van, a gregorián dallamvilág nyolc tónus rendszerét követve, vagyis tizenhat Magnificat. A kötet a Liber primus nevet viseli és 4, 5, 6, valamint 8 szólamokra íródott. Az XLII-es füzet elején a 4 szólamra utalást találjuk, ebben egy sorozat van, akárcsak a Liber Tertiusban (XLIII), amelynek elején az 5 és 6 szólamokra bejegyzést találjuk. Még egy XLIV kötet jelent meg Appendix, vagyis függelék névvel, amiben egy első, negyedik és hatodik tónusú Magnificat található. A szakirodalmak a 1591-ben kiadott Liber primussal foglalkoznak, és csak két sorozatot jelölnek meg. A Grove6 Lexikonban is hasonlót találunk, azzal a különbséggel, hogy kiírja és a Liber primus alá sorolja mind a 35 tételt. Az összkiadás sem konzekvens, mivel a második könyv megjelölést nem írja ki. A tónusok számmal vagy betűvel kiírt megnevezései feltételezhetően az eredeti kéziratban is így szerepeltek. A kötetek elején katalógus áll rendelkezésre tónus tagolással, szólamtípusokkal, zsoltár versekkel. (1. melléklet)

A Magnificatok zeneileg kivétel nélkül a zsoltár tónusokra épülnek. A gregorián nyolc tónusát mindegyik dallamban kimutathatjuk. Néhol csak a tónus kezdetét találjuk meg, máshol szinte kivétel nélkül végig tudjuk követni a zsoltár dallamot kisebb variánsokkal. Alternatim, vagyis váltakozó előadásmód jellemző rájuk, ami abban nyilvánul meg, hogy a zeneszerző csak a páros/páratlan verseket zenésítette meg. A többinél meghagyta az egyszólamú gregorián

3 XII. PIus PáPa 1955. december 25.4 EggErbrEcHt 2009, 260.5 Kalmus 1960, XLI-XLIV.6 http://www.oxfordmusiconline.com

http://www.oxfordmusiconline.com


I I I 9 I I I

éneket. Ez az antifonális kifejezésmód a középkori egyházban mindennaposnak számított. Az imaórák zsoltározásánál is ezt használták. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy meg akarták kímélni az énekhangot a túl hosszú zsoltározástól. A Virrasztó zsolozsma (Matutínum) egyes ünnepeken akár 3-4 óra hosszúságú is lehetett. Ez az alternatim hagyomány még hosszú időn keresztül befolyásolta az egyházzenei formák alakulását, leginkább a kétkórusos barokk zeneművekben teljesedett ki.

Érdekes megemlítenünk, hogy mindösszesen csak az első sorozatban használta Palestrina a páratlan beosztást, a következő háromnál illetve a három függelék-tételnél a páros beosztás mellett döntött. Csak találgatni tudunk, mi lehet ennek az oka. Véleményem szerint a kezdeti Magnificat anima mea Dominum részt nem érezhette a továbbiakban széttagoltnak. Az első zsoltárvers minden esetben intonációval kezdődik, akárcsak a Vesperásban, azonban a páratlan sorozatnál már a második félverset (anima mea Dominum) megkomponálta. Valószínűleg a zsoltárvers kohéziós erejét erősebbnek érezte, mintsem hogy a továbbiakban is ezzel a szövegi tagolással éljen.

A következőkben arra keresem a választ, hogy mi Palestrina „misztériuma”, miért felelt meg teljes mértékben az akkori egyház vezetőinek, mitől egyházi és miért nem profán? Mindezek mellett miért tekintjük még mindig őt a polifónia mesterének? A tridenti zsinat zenei bizottsága elsősorban a szöveg érthetőségét emelte ki. Mint már említettem nehéz bármelyik polifon műre azt mondani, hogy minden szava érthető. Ez Palestrinánál sincs másképp, egyvalamiben azonban kimagasló tevékenységet végzett. Az imitációt olyan időbeni eltolásokkal oldotta meg, hogy a szövegi szakaszokból biztosan egy szólamot tisztán értünk. Néha egyes szövegrészeket megismétel, máskor szólampárok, együtt, homofon technikával erősítik a szöveg érthetőségét. A melizmatikus díszítések szerepéről is itt érdemes beszélnünk. Tudomásom szerint mindeddig nincsenek értekezések a zeneszerző stílusfejlődéséről, a művek kronológiai tisztázatlansága miatt. A zsinat után azonban egyértelmű törekvéseket tapasztalunk a melizmák visszaszorítására, mivel az egy szótagon lévő hangcsoportok éneklése elhomályosítja a textust, kiváltképp a többszólamú művekben. Ezt minden bizonnyal a rendelkezésnek köszönhetjük.

A másik fő pillére a zsinati határozatnak, hogy „ha a misét énekkel és orgonával celebrálják, ne engedjük semmilyen profán zene belekeverését…”7 Az egyházban tettek már erre kísérletet, mégpedig az 1323-as pápai bullában, amely betiltotta ezt a gyakorlatot. A világi dallamok ennek ellenére helyet kaptak a liturgiában, ami csak üres élvezetet adott a fülnek.8 Egy bizonyos, ha három szöveg egyszerre szólal meg három dallammal, az nem érthető. Eltereli a figyelmet a liturgiáról, öncélúvá válik, és nem szolgálja a hívők és Isten kapcsolatát, és nem tud részt venni olyan fontos dologban, mint az Isten imádása. Palestrina Magnificatjait nem érheti ilyen vád, a cantus firmusból, a gregorián dallamból építkeznek. Láthatjuk, hogy a zsinati rendelkezéseknek példaértékűen helyt állt a zeneszerző.

Továbbhaladva arra keresem a választ, hogyan lett ő a példakép, mit tud a zenéje, amitől eszményképpé vált. Zenei elemzésem jelen esetben egy rövid szakaszra korlátozódik. A Liber Primus kötet Primi Toni 11. versét, a kis doxológiát elemzem. Gloria Patri, et Filio * et Spiritui Sancto. (2. melléklet)

Kezdő hangneme F-ión, záró hangnem G-eol. A félverseket d-eol zárlat választja el egymástól (4. ütem). Első tónusú zsoltárra épül. A kezdeti Gloria Patri témafej követi a gregorián tónust, majd variálódásnak indul. Az et Spiritui szoprán belépése (19.ütem) végigkíséri a tónust, amelytől csak a végső kadencia tér el. Figyelemre méltó az altus 22. ütemében belépő szólam. A tónus kezdeti témafejéből építkezik, mintha egy pillanatra átemelné azt.

7 WIlson-DIcKson 1994, 74.8 Hayburn 1979, 25–31.


I I I 1 0 I I I

Akárcsak Palestrina más műveiben itt is az imitációt vesszük észre először, amely sosem merev. A Gloria Patri hét, az et Spiritui szöveget nyolc alkalommal használja fel. Ezzel szemben az imitációs belépéseket nem 15 alkalommal halljuk, mert homofón részeket is használ benne. Így összesen 10 imitációs szakaszt különböztetünk meg. A belépések sorrendjei és számai szólamonként:

Cantus 3 6 8Altus 1 5 7 8 10Tenor 2 5 7 8Bassus 4 7 9

Az ábrán látható, hogy az alt szólamnak kezdő és záró pozíciója is van, és a két szélső szólam tartja fenn az egyensúlyt a belső szólammozgásokra. Ezt az egyes szólamok dallamvezetésében is megfigyelhetjük. A cantus, a szoprán szólam a témafej egyszerű variálódásával jut el egyik hangnemből a másikba (1-14. ütem). Kis lépések jellemzik, maximum 4-5 hangos melizmák-kal. A basszus is hasonlóan viselkedik, annyi eltéréssel, hogy az első részben a szillabikus tech-nikát követi. A középső szólamok sokkal élénkebbek, hosszabb melizmákkal. Egységük a közös belépésekkel is igazolódik (9. és 11. ütem).

A második részben (15-25. ütem) két homofon részt is találunk (15., 19. ütem). Ezt értelmezhetjük tetőpontnak, tetőpontoknak is. A hagyományos polifon szerkesztésmódokban nem emeltek ki frázisokat. Palestrinánál azonban megfigyelhetjük a csúcsponthatás elérését, amit tutti hangzással ér el. A szövegi értelmezés tekintetében elmondhatjuk, hogy míg zeneileg két nagy egységre tagoltuk a részletet, addig szövegileg három pontot különböztetünk meg. A Patri rész mindig a zenei frázis legmagasabb hangjára esik, míg a második egységben (et Filio) variánsok soraival találkozunk. Az et Spiritui csúcspont homofon kis lépéseivel, komplementer ritmikájával az erőt, hatalmat jelképezi. A disszonanciakezelés egy külön fejezetet érdemelne, olyan összetett rendszert alkot.

Ennek a kis részletnek az elemzése után az alábbi tényeket állapíthatjuk meg. A szerző a polifon és homofon technika teljes birtokában, a szigorú, ám mégsem merev imitációval, a kis lépésekből álló és gregoriánból építkező dallamvezetéssel komplex egységet alkotott. Szövege érthető maradt, világi elemeket nem használt fel. Palestrina művészetével valóban egyedülállót alkotott az egyházzene területén, amely megfelelt a liturgikus előírásoknak, és ezzel együtt teremtette meg saját felülmúlhatatlan kifejezésmódját, amely egyben kötött és rugalmas is.

Bibliográfia

Brown, Howard M 1980. A reneszánsz zenéje. Zeneműkiadó, Budapest.Eggerbrecht, Hans Heinrich 2009. A nyugat zenéje. Typotex Kiadó Budapest.Dobszay László 1993. A gregorián ének kézikönyve. Editio Musica Budapest.Hayburn R.F. 1979. Papal Lagislation on Sacred Music. Collegeville, Minnesota.Homolya István 1984. Palestrina, Lassus. Gondolat Kiadó, Budapest.Jeppesen, Kund 1974. Ellenpont. Zeneműkiadó, Budapest.Kalmus, Edwin F 1960. The complete works of Giovanni Pierluigi da Palestrina. Nex York.Kelemen Imre 1998. A zene története 1750-ig. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.


I I I 1 1 I I I

Roche, Jerome 1971. Palestrina. Oxford University Press, London.Török József – Barsi Balázs – Dobszay László 1999. Katolikus liturgika. LFZE.Zoltai Dénes 2000. A zeneesztétika története. Kávé Kiadó, Budapest.Wilson-Dickson, Andrew 1994. A kereszténység zenéje. Gemini, Budapest.XII. Pius pápa 1955. Musica Sacrae- enciklika a szent zenéről.: (Elérhető: http://www.depositum.

hu/tanitas.html.)www.oxfordmusiconline.com

Mellékletek

1. melléklet

http://www.depositum.hu/tanitas.html

http://www.depositum.hu/tanitas.html

http://www.oxfordmusiconline.com


I I I 1 2 I I I

2. melléklet


I I I 1 3 I I I

Gaál XéniaŐrségváltások a Győzelem téren A kalinyingrádi szemioszféra a szakadozott városszövet legfőbb térstruktúráinak tükrében1

A Kalinyingrádi körzet a Balti-tenger partján, Lengyelország és Litvánia között Európa és Oroszország peremén található, az egykori porosz Königsberg, ma oroszországi exklávé. A vá-ros és a környező terület története XIII. századig nyúlik vissza, a hatását napjainkig legerőtelje-sebb éreztető fordulat azonban a XX. században, a második világháborút követően következett be. Königsberg, az egykori Kelet-Poroszország központja szovjet fennhatóság alá került, s ezt követően átfogó és tudatos németellenes tisztogatás indult a lakosság, a kulturális emlékezet, az építészet stb. terén. Az 1945-től a Szovjetunió felbomlásáig tartó időszakban Kalinyingrád lényegében pszeudováros, a történeti folytonosságot sokszorosan megtörő ideologikus rendszer terméke. Az egykori Königsberg romjain, sőt, azok helyén szakadozott városszövet jött létre, amely mindmáig megnehezíti a városi narratíva olvashatóságát. Tanulmányomban a történeti kontinuitás, a városi tér-idő rendszer erőszakos megszakításából adódó városolvasati anomáli-ákat kutatom a kulturális emlékezet, a városépítészet, a városi szemioszféra legfontosabb fogal-mainak tükrében2.

A későbbi Königsberg alapkövének számító várat 1255-ben építette a pogány porosz területre érkező német lovagrend. A terület a Porosz Hercegség, majd Kelet-Poroszország részeként gazdasági, s igen jelentős kulturális fejlődésnek indult. A Hanza-szövetségbe történt belépéssel (1340) e fejlődési folyamatok tovább erősödtek, egyúttal szorosabbá vált a porosz terület Európához fűződő kapcsolata. A következő néhány évszázadban a város mikrokörnyezetén belül is jelentős kulturális változások álltak be, ezek között kiemelendő az Albertina nevű egyetem megalapítása, amely komoly rangra tett szert a középkori egyetemek sorában. Königsberg jelentős tudományos, kulturális központtá nőtte ki magát, s e státusza egyre erősödött az évszázadok során. Tanulmányom szempontjából a XX. században, s főként a második világháború után végbement társadalmi, geopolitikai, városépítészeti változások, valamint ezek napjainkig nyúló hatása az elsődleges.

1945 áprilisában Königsberg kapitulált, nem sokkal ezt követően a város és a környező terület szovjet fennhatóság alá került, ezzel a Szovjetunió legnyugatibb pontjává vált. Ezzel csaknem egy időben megindult a német lakosság deportálása és a terület orosz betelepülőkkel való feltöltése, akiket az ország legkülönbözőbb területeiről csalogattak ide. 1946-ban Königsberg új nevet kapott Mihail Kalinyin elvtárs után.

A névlegesen megteremtett Kalinyingrád nem jelentett mást, mint a háború során hatalmas károkat szenvedett, szinte teljesen elpusztított Königsbergre húzott egyfajta

* A tanulmány a Magyar Ösztöndíj Bizottság elnyert pályázata keretében 2013 márciusa és júliusa közötti kalinyingrádi kutatóút bizonyos eredményeit foglalja össze.

2 Ld. még az exklávét mint kulturális jelenséget elemző különböző fókuszú tanulmányaimat; (1) a Kalinyingrádi körzet kulturális, kortárs művészeti sajátosságairól: Gaál Xénia 2014. A mai Kalinyingrád Kelet és Nyugat között – A Klaipėda–Kalinyingrád–Gdańsk tengely: identitás és művészeti élet, avagy a balti makrorégió Európa és Oroszország határán, L’Harmattan kiadó, cikkgyűjteményben, sajtó alatt. (2) A háború utáni többszörös töréspont és a terület szépirodalmának kapcsolatáról: Gaál Xénia 2012. Háborús trauma, átírt történelem és hétszáz éves menyasszony. A Kalinyingrádi körzet anomáliái Jurij Bujda Porosz menyasszony című elbeszélésciklusában, Trauma és Gender Kutatócsoport konferenciakötete, sajtó alatt.


I I I 1 4 I I I

álarc. A ki- és betelepítés következtében szinte teljes lakosságcsere ment végbe. A lakosság folyamatos növekedése egyre több lakóépületet követelt. Amint arra Alekszandr Popagyin, a mai Kalinyingrád történelmi városrészének (helyesebben mondva, az annak helyén tátongó üresség) urbanisztikai problémáinak rendezésére létrejött „A város szíve” program vezetője egy előadásában rámutatott, a háború utáni hónapok, sőt, első évek városépítészeti munkálatai elsősorban a könnyen és gyorsan, jelentős financiális befektetés nélkül lakhatóvá tehető épületek felújítását célozták. Árulkodó, hogy míg a városvezetés igyekezett elkerülni az összetettebb rekonstrukciós munkálatokat, addig a központi tér és fő utca át- ill. kiépítése szinte azonnal megindult.3 Ennek oka az is volt, hogy az egykori városközpont jelentős károkat szenvedett a bombázások során, ám a rekonstrukciós célokon messze túlmutat a Sztálingrádi sugárút létrehozása, és az eredetileg a XX. század első évtizedeiben kialakított hatalmas főtérnek Győzelem térre átkeresztelése. E központi terület alak- és szerepváltozásaira a továbbiakban hangsúlyosan kitérek majd, egyelőre azonban fontosabb áttekinteni a szinte egész várost érintő főbb városépítészeti koncepciókat.

Az említett előadásban Popagyin négy jól elkülöníthető szakaszra bontja a háború és a rendszerváltás közötti időszakot. Az első, Sztálin halálával záruló periódus a már vázolt két fő tendencia mentén alakította a városképet. Az ádáz ellenség felett aratott győzelem sokrétű közvetítése alakította az élet minden szegmensét a háborút követő első években, ennek fényében kerültek kialakításra a központi urbanisztikai elemek, ennek a szellemében születtek a csupán részben megvalósuló merész építészeti tervek is4, amiként a sztálini és poszt-sztálini időszak legegyértelműbb mérföldkövei, a Sztálin-szobrok is: ezek közül az elsőt 1953-ban állították a Győzelem terén (hogy aztán később Lenin vegye át a helyét). Érdekes kiemelni azonban a már ebben az időszakban is jelen lévő Kant-kultuszt, még ha egyelőre csak implicit módon jelent is meg: a 14-es számú iskolaépület ebben a periódusban kapott új oszlopos bejáratot, amely kísértetiesen emlékeztet a kneiphofi katedrális oldalában található Kant-sírra. A hosszú távú tervezés és a távoli jövőbe tekintés helyett a szovjet érára oly nagymértékben jellemző örök jelenben ragadás többszörösen hangsúlyos a háború utáni Kalinyingrád esetében. Az egykori Königsbergre emlékező lakosság folyamatos eltűnése, az építészeti emlékek restaurációjának elmaradása, sok épület lebontása, a téglák elhordása, a város átnevezése lezárja az utat a múlt felé, a szorongató lakhatási igények következtében történő építkezések a közeljövő perspektívájában keletkeznek, a győzelemről és Sztálinról elnevezett közterületek és a Sztálin-szobor a szovjet hatalom örök jelenébe kapcsolja a várost.

A második periódus Hruscsov hatalomra kerülését követően veszi kezdetét, amely lényegében a korábban ismertetett két tendencia folytatása lett, így továbbra is a gyors lakóházépítés az egyik legjelentősebb cél. Ezek az épületek korántsem csak Kalinyingrádban szaporodnak gombamód, a háború után az egész Szovjetunió területén a háború utáni építkezés szignifikáns példái, ennek köszönhetően terjedhetett el országszerte gúnynevük, a hruscsovka. Ugyanígy, a reprezentatív utcakép kialakítása is folytatódik, a Leninszkij és a Szovjetszkij sugárút kialakításával tulajdonképpen létrejött a mai belváros

3 Popadin 2013. Kaliningrad 1946–2013 gg. Na fone epokh..., konferenciaelőadás. Elhangzott a Kalinyingrádi Múzeumok Éjszakája 2013 keretében rendezett „Városi identitás: építészet és közösségi terek” nemzetközi konferencián 2013. május 17-én a Kronprintz épületében. (Mezhdunarodnaia konferentsiia „Gorodskaia identichnost’: arkhitektura i obsshestvennyie prostranstva”, Muzeinaia noch v Kaliningrade 2013.) Az előadás szövegével nem, de gondolati síkjával rokon írott változat: Popadin 2006.

4 Az egykori königsbergi Nordbahnhof épületét a Kreml faláról ismert és a moszkvai „hét nővér” épületein grandiózus méreteket elnyerő tornyokkal tervezték megtoldani, a terv azonban végül megvalósítatlan maradt.


I I I 1 5 I I I

fő koordinátarendszere. A történelmi forgatókönyvnek megfelelően a főtéren lévő Sztálin szobor helyét pedig Lenin alakja veszi át (1958).

A Brezsnyev nevével fémjelzett harmadik időszak a város második világháború utáni történetének legfontosabb városépítészeti eseményeit szülte: az egykori királyi vár felrobbantását és a Szovjetek Házának megépítését. E két esemény valójában szétválaszthatatlan, egy közös lieu de mémoire-t5 alkotnak, hiszen Kalinyingrádban nehezen találhatnánk olyan helyet, ahol mindmáig szembetűnőbb volna a történelem szövetének felfeslése – Nora szavai mintha éppen erről az esetről szólnának.6 A vár épületkorpusza erőteljesen romos állapotban ugyan, de túlélte a háborús bombázást, de csak felrobbantásáig (1968): a misztikus kalinyingrádi városnarratíva egyik legjelentősebb eleme, a helyén felépült, ám használatba sosem vett Szovjetek Háza pedig nemcsak pofon ütötte a közízlést, de kiütötte a porosz múlt legjelentősebb építészeti emlékét.7 Duplán paradox helyzet állt elő, amikor a szovjet ideologikus építészeti gyakorlatot követő monumentális betonépület nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és építészeti (bizonytalan alapzat) és pénzügyi okokból végül nem lett pártépület. A korszak jellemzője volt továbbá az épülettoldások megjelenése, azokon belül is elsősorban kisebb, bástyaszerű elemek elszaporodása. A Sztálin szobornak pedig újra költöznie kellett, helyére az Oroszország-Anya szobor kerül (1974), amely máig a Leninszkij sugárút és a Tyeatralnaja utca találkozásánál kialakított kis park éke.

A negyedik szakasz a rendszerváltás időszakát és az azt követő éveket foglalja magába, amelynek egyik legfontosabb jellemzője az előző évek építészeti kultúrájának, helyesebben annak hiányának következményeit láttatja. Az ebben az időszakban gondolkodó és alkotó építészek, urbanisták, sőt, otthonaikat bővíteni szándékozó városlakók egy valódi építészet nélkül felnövő generáció tagjai voltak. Ez meglátszott a borzasztóan dagályos privát kastélyok, a számtalan bástyától roskadozó villák térhódításában. A kilencvenes évek legfőbb tendenciái elsősorban a peresztrojka és a glasznoszty gorbacsovi fogalmai következtében indulnak, így volt ez Kalinyingrád esetén is. „A szomszédos köztársaságok függetlenedési folyamatai és a kommunista ideológia összeomlása vákuumhelyzetbe zárta a kulturális-társadalmi archetípusokat.”8 Ennek következtében lassan hozzáférhetővé vált a körzet német múltja is, amivel együtt megfogalmazódhatott a kalinyingrádiak kérdése: kik is vagyunk mi? Ennek nyomán pedig felmerült a regionális identitás máig legmarkánsabb kérdése: Kelet vagy Nyugat, Oroszország vagy Európa? A városépítészet terén mindmáig egyszerre jelentkezik a két irány hatása, ennek legmarkánsabb példái a 2000-es évek elején-közepén születtek, így a moszkvaival névrokon Megváltó Krisztus Székesegyház és az egykori altstadti városközpontra utaló stilizált Halászfalu.

5 Nora 1999.6 „Fordulópont ez, ahol a múlttól való elszakadás tudata keveredik a fájó emlékezet érzésével, de ahol a fájdalom még

fel tud annyit ébreszteni az emlékezetből, hogy az felvetette megtestesülésének problémáját. A folyamatosság érzése a helyekbe költözött át. Helyei vannak az emlékezetnek [lieux de mémoire], mivel nincs már valódi közege az emlékezetnek [milieux de mémoire].” Nora 1999, 143.

7 Érdekes adalék, hogy a Kant sírjának helyt adó katedrális is majdnem áldozatul esett e németellenes szovjet tisztogatásnak, végül azonban részben városi tiltakozásoknak, részben pedig a „Kant Marx elődje, sírja nem pusztulhat el!” ideológiai érvnek köszönhetően menekült meg. (Popadin 2006). Ugyanebben a periódusban, 1974-ben a 250 éves jubileum apropóján indult el a Kant születésnapja alkalmából rendezett ünnepségek máig tartó sorozata.

8 Popadin 2006. (ford. G. X.)


I I I 1 6 I I I

E két építmény a városi térben betöltött szerepének részletes elemzése előtt szükséges egy rövid elméleti kitérőt tenni, éppen az elemzés módszertani szempontjait magyarázandó. Vlagyimir Sztreleckij, az Oroszországi Tudományos Akadémia földrajztudományi intézetének docense 2009-ben megjelent tanulmánya az atropogeográfia egyik legfontosabb újításának azt látja, hogy „(...) elsőként kérdezett rá a kulturális jelenségekre mint a saját történelmi dinamikájukban létező népcsoportok és a földrajzi tér összefüggésének ismertetőjelére.”9 Az antropogeográfiából a húszas-harmincas években kivált10, majd az ötvenes-hatvanas években virágzásnak indult kulturális földrajz a kultúrát földrajzi reáliaként értelmezi, ez alapján pedig két szempontból is vizsgálhatónak tartja, így a kultúra a földrajzi térben, valamint a földrajzi tér a kultúrában aspektusból. Az első esetben a kultúra termékeit, így az ún. artifact és a mentifact (psychofact), tehát a tárgyi művészeti termékeket és a kultúra mentális alkotóelemeit kutatja, a másodikban pedig a különféle kulturális kontextusban megjelenő földrajzi tereket elemzi.11 A nyolcvanas években a posztmodern kultúrafogalom változásának következtében a kulturális földrajz elméleteiben paradigmaváltás következett be, amelynek nyomán éppen a fenti idézet két komponense, a népcsoportnak és a földrajzi térnek az egysége vonódik kétségbe.12 Ennek folytatásaként a kulturális földrajz a kilencvenes években a társadalmi kapcsolatokat már kulturális szempontból vizsgálja, így kerülhet e diszciplína látóterébe többek között az identitás kérdéseinek elemzése. Ebben látom megalapozottnak a városépítészet elemeinek a kulturális földrajz szűrőjén történő vizsgálatát, amikor a mai Kalinyingrád városi identitásának sajátosságaira kérdezek rá.

A Győzelem terén álló székesegyház és a Halászfalu a Kalinyingrádi körzetre különösen jellemző kelet–nyugat szembenállás egyik markáns városépítészeti megvalósulása. Míg az előbbi a körzetben egyre nagyobb jelentőségű orosz ortodox egyháznak, s ezzel a Keletnek súlyozott jelölője, addig az utóbbi az európai turisztikai útvonalak felé nyitó idegenforgalmi látványosság funkciójával a Nyugat képviselője. E két építmény szemiotikailag többszörösen terhelt tereket tematizál újra, zavarba ejtő gócpontokat hoz létre a városszövetben. A székesegyház a másolás, a másodlagosság érzetét kelti már nevével is, ezt fokozza a moszkvai „nagy testvér” formáinak, színeinek egyszerűsített és kicsinyített megjelenítése. Más szempontból nézve, másolás helyett beszélhetünk az orosz ortodox egyház építészeti narratívájába történő direkt bekapcsolódásról, ezen a szűrőn keresztül a kalinyingrádi épület úgy aránylik a moszkvaihoz, ahogy a kalinyingrádi pravoszláv közösség az anyaegyházhoz, hovatovább ahogy az egész körzet a fővároshoz. A körzeten és a városon belüliség kiemelt szerepét húzza alá az a tény, hogy a Győzelem terén, az egykori Sztálin-szobor, majd Lenin-szobor helyén épült fel. Az állandó átértelmezések miatt ez a pont a város ideológiailag legterheltebb tere. A fentieken kívül a tér névváltozásai is sokatmondóak. Az 1910-es években lebontott városkapuk helyén létrehozott teret először Hanzaplatznak keresztelték, amely a harmincas években a német nemzetiszocialista gócponttá sűrűsödő városban már az Adolf-Hitler-Platz nevet kapta,

9 Streletskii 2009, 25. (ford. G. X.)10 A fentiekben a kulturális földrajz egy általánosan használható definícióját alkalmaztam, a terminus

használatának aspektusait tömören összefoglaló munkájában Nikitscher Péter a következőképpen fogalmaz: „Több tudományrendszertani munka szerzője is utal e kettősségre, miszerint a kulturális földrajz egyik lehetséges értelmezésében az emberföldrajz fontos részdiszciplínája, más értelemben viszont az emberföldrajz (Humangeographie, Human Geography) szinonimájaként használható.” A tanulmány a szakmódszertani terminológián túl a tudományág történetét is felvázolja. (Nikitscher 2004, 2)

11 Streletskii 2009, 27.12 vö. Nikitscher 2004, 7.


I I I 1 7 I I I

végül pedig, a porosz történelmi múltat hordozó első, és a halálos ellenséget, az egész náci német érát képviselő második név után a dicső szovjet Győzelemnek dedikáltak.

A Halászfalu épületegyüttese egészen másként fokozza a városközpont palimpszeszt-jellegét. Az Oktyabrszkaja utca és a Pregel folyó közé eső terület egykor az Altstadt (Óváros), a Königsberget alkotó három középkori város legrégebbi része volt. Háború előtti fotókon és számtalan festményen, rajzon látható ez a terület eredeti alakjában, ennek azonban egy enyhén szólva stilizált variánsa látható csak ma. A komplexum építése 2006-ban kezdődött, az első lépésben kilenc eleme készült el, s további hét szerepel a második lépés tervei között.13 Jól érzékelhetően egy új városközpont létrehozása volt a projektért felelős Projektfinanszírozási Társaság (Kompaniia proiektnogo finansirovaniia) célja, ezt húzza alá az épületek szolgáltató funkciója: vendéglátó egységek, szállodák, sport- és szórakoztatóközpont, üzletközpont kapott helyet a komplexumban. Az épületsor és a folyó között sétálóövezet húzódik egészen a város 750 éves ünnepségsorozatára megépített Jubileumi hídig, amely egy nyitható szerkezetű gyalogos híd. Jól érzékelhetően tudatosan tematizált térstruktúrával van dolgunk, amelynek fenti funkciója, ti. a sétálóövezet azonban még napjainkban sem tud versenyre kelni a szovjet városépítészet egyik legérdekesebb tematikus közösségi terével, a Kultúra és Pihenés Parkja elnevezésű szabadidős parkkal – Kalinyingrád is több ilyen parkkal rendelkezik, mindmáig ezek a családi séták, kulturális családi programok stb. legkedveltebb helyszínei14. A mikronegyed a saját területén belül jól strukturált, funkció és megvalósítás tekintetében arányos kivitelezésű, a városszövet egészének aspektusából azonban szinte patyomkini jelleget ölt. A fentebb már elemzett Győzelem terétől, a város mai központjától nem esik távol, a kétszer két sávos, mindig túlterhelt és borzasztóan zajos Moszkovszkij sugárút azonban ellentmondást nem tűrően vágja el a két tér közti esetleges kapcsolatot.

Ez a válaszvonal csak az egyik oka a Halászfalu „vákuum-helyzetének”. A hozzá vezető gyalogútvonalak mentén észak felől a Szovjetek Háza, nyugati irányból pedig a katedrális esik útba, de egyikkel sem lehet összeolvasni, közös kontextusba helyezni a Halászfalut. A rekonstruált katedrális éles ellentétben áll a „falu” stilizált épületeivel, a vörös téglás templom és a giccsbe hajló komplexum nem lehet ugyanannak a városközpontnak szerves része. Ezzel elérkeztünk a mai Kalinyingrád egyik legszembetűnőbb jegyéhez: a fragmentáltsághoz. A szétdarabolt terek nem képesek dialógusba kerülni egymással, egyúttal beleilleszkedni egy nagyobb, közös kontextusba. A legkésőbb Aldo Rossi óta ismert urban context folyamatosságát töri meg a Szovjetek Háza is, főként mivel ez az épület nem csupán a Lynch-féle landmark fogalom egy esete, ahogy például a katedrális. A Szovjetek Háza a hetvenes évek, tehát megépítése óta üresen áll, éppen azon a helyen, ahol felrobbantásáig a Königsbergi vár állt. Sosem sikerült befejezni vagy valódi funkcióval felruházni, noha mindmáig lekerített építési terület, azon kívül pedig egy hatalmas, üres – nincs rá jobb szó – betonplacc veszi körül. Fullasztó ürességével és hatalmas méreteivel valójában a lynch-i edge fogalmat is kimeríti, hiszen annak ellenére, hogy a városmagban, a geográfiai középpontban található, sokkal inkább elválaszt, mint összeköt.15 A fent

13 A lépések leírása, tervek és további információ elérhető orosz, angol és német nyelven a projekt hivatalos honlapján: http://www.pfcompany.ru Utolsó hozzáférés: 2013. 10. 18.

14 Érdekes felvetés a Kultúra és Pihenés Parkjai által közvetített sajátos kultúrafelfogás elemzése, amely szerint a megnevezésben hangsúlyozott kulturális jelleg minden más közterület akulturális voltát sugallja. Vö. Kalutskov 2009, 29.

15 A városképet alkotó elemek Lynch fogalmai szerint: paths, edges, districts, nodes, landmarks, amelyeknek külön fejezetet szentel sokat hivatkozott városépítészeti munkájában. Lynch 1960, 46–90.

http://www.pfcompany.ru/


I I I 1 8 I I I

vázoltakkal nem egyszerűen disszonáns részletekre irányul rá a figyelmünk, hanem valóban kirajzolódik a Halászfalu téren és időn kívül lebegő funkciótlansága és tartalmatlansága: térbeli kontinuitás a városszövet szétdaraboltsága és a koherencia hiánya miatt nincs, míg az időbeli folytonosság azért hiányzik, mert e stilizált komplexumnak nem sok köze van az egykori altstadti negyedhez.

Amikor a fentiekhez hasonlóan elemzünk egy városi térstruktúrát, olyan művészeti alkotásként nézzük a városszövetet, amellyel a lakók egyúttal szerzői és befogadói viszonyban állnak, s amelynek befogadási folyamatában elkülöníthető az olvasási és az interpretációs szerepvállalás: míg a táj olvasása legjobb esetben a különálló alkotóelemek jelentésének megértését jelenti, addig az interpretáció az elemekből összeálló egész rendszerező elvét tárja fel.

Zamjatyina, az oroszországi kognitív földrajz egy jelentős alakja, a földrajztudományok kanditátusa szerint három szinten kell a városszövetet elemezni, amelyből a lynch-i strukturális vizsgálat az első (noha nála sem öncélú az elemek egyenkénti elemzése, hiszen Lynch kulcsfogalma a legibility, az olvashatóság, amelynek létrejöttéhez a külön-külön megvizsgált elemek koherens együttállása, egy bizonyos pattern, minta létrejötte szükséges.16 Az ún. topológiai paraméterek feltárása (pl. az utcakép-elemzéstől egy város tipikus térkialakításáig) nyomán a funkcionális kódok megállapítása a második, és az első kettő a harmadik felé, a városi tér társadalmi-szimbolikus rendszereinek vizsgálata felé mutat.17 Ezzel tulajdonképpen Lotman szemioszféra-fogalmához csatolhatunk vissza, hiszen „a szemiotikus tér nem különálló jelek összessége, hanem azok létezésének és működésének feltétele, bizonyos értelemben előlegezi azokat és folyamatos kölcsönhatásban van velük.”18 A szemioszféra fogalma egy többszörösen összetett „absztrakt, ám valóságos teret takar”,19 egy egységes mechanizmust, amelynek funkciója az elsődleges. Lotman szerint a szemioszféra egységességének paradoxona, hogy ontológiai sajátosságai az ellentétek: saját – idegen, központ – periféria (a sort folytathatnánk a szent – profán ellentétpárral is,20 ugyanígy paradigmatikus a határ elválasztó és összekötő szerepe.

Amikor a mai Kalinyingrád különleges jelentőségű építményeit, térstruktúráit elemezzük, akkor a sajátos erővonalakkal rendelkező kalinyingrádi szemioszférát vizsgáljuk, amelynek uralkodó ellentétpárja az egymással mindmáig kibékíthetetlen viszonyban lévő königsbergi és kalinyingrádi várostextus. Érdekes módon mégsem arról van szó, hogy – a Papernij-féle kultúrafogalmakat használva – Königsberg és Kalinyingrád úgy viszonyul egymáshoz, mint Kultúra-1 és Kultúra-2, hanem arról, hogy a város szovjetizálásával mesterségesen létrehozott és nullpontnak kikiáltott21 Kalinyingrád a Szovjetunió harmincas évekbeli tendenciáit tükrözi,

16 vö. Lynch 1960, 2–6.17 Zamiatina 2009, 46.18 Lotman 2010, 251. (ford. G. X.)19 Szabó 2003.20 vö. Eliade 1987.21 Papernij a Kultúra-1 kezdőpontjáról: „A kultúra egy egyértelműen meghatározott kezdőponttal határolódik el a

múlttól, ezen a ponton egyfajta üres helyen minden újrakezdődik.” [Papernyi 1996, 41, (ford.: G. X.)] Az üres hely két szempontból is megkerülhetetlen Kalinyingrád esetében. Az egyik tulajdonképpen a fenti idézet gyakorlati megvalósulása volt, az a fajta “tabula rasa-építkezés”, ami a háború utáni években kezdődött, és amelynek utolsó, de talán legjelentősebb esete a várrom felrobbantásakor ment végbe. Az „Új építése új helyen” lózung számtalanszor megjelenik a Kalinyingradszkaja Pravda korai számaiban is, vö. „Nem vendégek vagyunk. (...) Azért érkeztünk ide, hogy új helyen szocialista életet építsünk.” (Grigor’iev 1947, 2.) Az üres hely másik aspektusa az, amit György Péter a Szovjetek Házáról beszélve „Kalinyingrád hiányarchitektúrájának”, illetve a felrobbantott vár helyén máig különösebb eredmény nélkül tátongó ásatás kapcsán „traumatikus archeológiának” nevez. (György 2009, 108.)


I I I 1 9 I I I

majd pedig az erre válaszként a hetvenes évektől kezdve, s leginkább a rendszerváltás után megerősödő folyamatok szembehelyezkednek a háború utáni irányvonallal, így realizálódik a város két érájának szembenállása. (Természetesen azt Papernij is kiemeli, hogy az orosz történelem nem fedhető le csupán e két kultúrafogalom váltakozásával, hisz akkor kizárná a korok történelemtudatát. Emellett erősen leegyszerűsítő séma is volna.) Ennek fényében bővíthető és bővítendő a fenti mondat a königsbergi és a kalinyingrádi várostextus szembenállásáról: Königsberg és Kalinyingrád mint két kulturális szféra egyszerre van jelen a mai Kalinyingrádban, amelyben az ellentétpár egyik fele a mesterségesen létrehozott szovjet város és erőszakosan eltörölt német város összefonódó narratívája, a másik pedig a kettőt egy közös harmadikba integrálni igyekvő, a többszörösen terhelt városszövet elemeit értelmezni és interpretálni igyekvő mai város.

Az építészetileg tátongó lyukakkal terhelt és tagadhatatlanul egy kihasználatlan épület és az azt körülvevő lezárt építési terület adta üres városközponttal rendelkező város könnyedén magához vonzza a „hiányépítészet”, „halott város”22 és hasonló jelenségeket és minősítéseket. Ezekkel szemben azonban mára, tehát hangsúlyosan az idő haladtával, az üresség helyett sokkal inkább egy túlterhelt területről van szó. Az elmúlt évek városépítészeti törekvései mintha egyfajta komor Disneyland-terv felé hajlanának, amennyiben a lehető legtöbb elemet igyekeznek belezsúfolni a már így is egymásra rakódott rétegekből álló városi szférába, ennek kiemelt példái a Megváltó Krisztus Székesegyház és a Halászfalu.

Foucault szerint az idő korát jelentő XIX. század után a tér korát éljük23 A városi térstruktúrák mint az építkező társadalom kulturális lenyomatai most különösen nagy jelentőségűek, főleg a kultúratudomány interdiszciplináris kutatásai területén. A Szovjetek Háza valóban jelentős korlenyomat a mai Kalinyingrádban, azonban nem elegendő mindmáig és oly hangsúlyosan szinte kizárólag erről az építményről beszélni. Ugyanis ha bekapcsoljuk a diskurzusba a központi téren álló székesegyházat és a stilizált falurészletet, egy jóval összetettebb városszövet mintázata rajzolódik ki előttünk, amelyre már nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy üres hely.

Bibliográfia:

Eliade, Mircea 1987. A szent és a profán: a vallási lényegről. Budapest, Európa.Foucault, Michel 1999. „Eltérő terek.”: Uő. Nyelv a végtelenhez: Tanulmányok, előadások,

beszélgetések. Sutyák Tibor (ford.), Debrecen, Latin Betűk, 147–157.Grigor’iev, A. 1947. „Gorod meniaet oblik.”: Kaliningradskaia Pravda 68, 2.György Péter (2009). A Kalinyingrád-paradigma. Budapest, MagvetőKalutskov, V. N. 2009, „Kul’turnoe landshaftovedeniie kak napravleniie mezhdistsiplinar-

nykh issledovanii.”: Krasovskaia, T. M. (ed.): Kul’turnye landshafty Rossii i ustoichivoe razvitiie, Chetviortyi vypusk trudov seminara „Kul’turnyi landshaft”. Geograficheskii fa-kul’tet MGU, Moskva, 29–39.

Lotman, Iu. M. 2010. Semiosfera, Kul’tura i vzryv, Vnutri mysliasshikh mirov. Stat’i Issledo-vaniia. Zametki. Iskusstvo SPb, Sankt-Peterburg.

Lynch, Kevin 1960. The Image of the City. The MIT Press, Cambridge (MA.).

22 Venclova 2003, 245.23 vö. Foucault 1999, 148.


I I I 2 0 I I I

Nikitscher Péter 2004. „Paradigmaváltás a kulturális földrajzban. Táj, tér, tervezés.”: Geográ-fus Doktoranduszok VIII. országos konferenciája. Konferencia kiadvány, CD-ROM., SZTE TTK Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszék, Szeged, 1–10. http://geography.hu/mfk2004/mfk2004/phd_cikkek/nikitscher_peter.pdf Utolsó hozzáférés: 2013. 10. 21.

Nora, Pierre 1999. „Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája.” K. Horváth Zsolt (ford.), Aetas 3, 142–157.

Papernyi, V. Z. 1996. Kul’tura dva. Novoie Literaturnoie Obozreniie, MoskvaPopadin, Aleksandr 2006. “Samosoznaniie kaliningradtsev.”: http://popadin.narod.ru/samo-

soznanie.html Utolsó hozzáférés: 2013. 10. 11.Rossi, Aldo 1984. The Architecture of the City. Opposition Books.Szabó Tünde 2003. „A gondolkodó világ modellje, Memoriam Jurij Mihajlovics Lotman

(1922–1993)”: Aetas 1, http://www.aetas.hu/2003_1/2003-1-10.htm Utolsó hozzáférés: 2013. 10. 25.

Streletskii, V. N. 2009. „Ot antropogeografii k kul’turnoi geografii: preiemstvennost’ v razvi-tii i novye issledovatel’skiie napravleniia.”: Krasovskaia, T. M. (ed.): Kul’turnye landshafty Rossii i ustoichivoe razvitiie. Chetviortyi vypusk trudov seminara „Kul’turnyi landshaft”. Geograficheskii fakul’tet MGU, Moszkva, 23–28.

Venclova, Tomas 2003. Litvánok és...: Válogatott esszék, (ford.: Bojtár Endre). Európa, Bu-dapest.

Zamiatina, N. Iu. 2009. „Kul’turno-landshaftnye issledovaniia goroda.”: Krasovskaia, T. M. (ed.): Kul’turnye landshafty Rossii i ustoichivoe razvitiie. Chetviortyi vypusk trudov semi-nara „Kul’turnyi landshaft”. Geograficheskii fakul’tet MGU, Moszkva, 45–51.

http://geography.hu/mfk2004/mfk2004/phd_cikkek/nikitscher_peter.pdf

http://geography.hu/mfk2004/mfk2004/phd_cikkek/nikitscher_peter.pdf

http://popadin.narod.ru/samosoznanie.html

http://popadin.narod.ru/samosoznanie.html

http://www.aetas.hu/2003_1/2003-1-10.htm


I I I 2 1 I I I

illés Flóra anna’Aki pedig a világ csodájára jár, annak valóban csodájára jár az egész világ.’ Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyvének ismertetése

Az alábbi tanulmányban Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyvét szeretném ismertetni, ami 2010. szeptember 30-án jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. A meseterápia elméleti és gyakorlati kézikönyvévé vált mű másfél év alatt öt kiadást ért meg. A könyv megjelenésének napján nyitotta meg kapuit a világ első Meseterápia Központja is a Balaton északi partján fekvő Paloznakon, ahol a gyakorlatban alkalmazzák a kötetben foglalt elméletet.

A meseterápia és az erre a módszerre épülő intézmény célja, hogy egy komplex művészetterápiás modell keretében segítse azokat a gyerekeket és felnőtteket, akik „használható életmodellek híján képtelenek egy stabil, saját belső értékeken nyugvó, környezetükkel harmonikus kapcsolatot fenntartó élet kialakítására”1. A módszer szellemi alapköve a Meseterápia című könyvben lett lefektetve, mely bemutatja, hogyan játszhatnak szerepet a népmesék az ember és környezete között fennálló egészséges viszony kialakításában és fenntartásában. A meseterápia egy művészetterápiás módszer, ami a biblioterápiához áll a legközelebb. A biblio- vagy irodalomterápia célja, hogy irányított olvasással személyes problémákat új megvilágításba helyezzen. A görög eredetű biblion (könyv) és therapeia (gyógyítás, segítség, kísérés, fejlesztés) szavak kapcsolatából született módszer pszichológiai problémák kezelését és megelőzését jelenti könyvek általi gyógyítás révén. Ennek a szöveg alapú terápiás módszernek egy aktív és egy receptív változata alakult ki: az aktívban az alkotás kreatív folyamatára és az önkifejezésre helyeződik a hangsúly, míg a receptív megközelítés egy befogadói élménnyel indul, amit egy feldolgozó beszélgetés követ.

A meseterápiás módszer a befogadó művészetterápia eszközeit használja, ahol kész műalkotások által keltett pszichés hatások átélése, megértése és feldolgozása történik. A célzottan kiválasztott irodalmi mű csoportos vagy egyéni meghallgatásán és befogadásán keresztül érzelmek, gondolatok, emlékek, asszociációk jönnek mozgásba az egyénben, aki ezek érzelmi-indulati feldolgozása után kibontja az élete és az elhangzottak közötti párhuzamokat, és ezeket minél teljesebben értelmezi.2 A meseterápia kiindulópontja, hogy a mentális problémák többségét valamiféle kapcsolódási zavar jellemzi, amely az ember önmagához és környezetéhez való viszonyában érzékelhető legerőteljesebben. Ezen zavarok felderítésében és kezelésében a módszer a hagyományos népmesék szövegeit használja.

A népmese szövege azért is tekinthető ideális alapanyagnak ebben a munkában, mert azok a módszer megalkotói szerint elvezethetik az embert a benne rejlő képességek teljes kibontakoztatásához. A régi közösségi mesemondások alkalmával az egyén a meséken keresztül kapcsolódott a világgal, a mesék egy értelmezési keretet nyújtottak a világban való eligazodáshoz. Ugyanakkor a szellemi gyökerekhez is kapcsolódási felületet nyújtottak a mesék, amik egy igen nyilvánvaló értékrendet és univerzális rendet közvetítettek. Az archaikus mesék nem ismerik a lehetetlen fogalmát, hanem rámutatnak, hogy azok az erők, képességek és segítők, melyek az élet céljainak megvalósításához sokszor eleinte hiányként tűnnek fel az egyén életében, lehetségessé alakíthatók, kibontakoztathatók és megvalósíthatók. „A mese önmagunk képességeit illetően

1 bolDIzsár 2011, 1.2 http://www.mmszke.hu/muveszetterapia/biblio

http://www.mmszke.hu/muveszetterapia/biblio


I I I 2 2 I I I

a határtalan lehetőségek birodalmába vezet el minket.3”…”és abban segít, hogy valóra váljon a lehetetlen is.4”

A meseterápia elmélete

A biblioterápia definíciójából kiindulva megállapítottuk, hogy abban egy-egy célzottan vá-lasztott irodalmi mű feldolgozása vihet közelebb különböző természetű személyes problémák megoldásához. A feldolgozott narratíva célzott kiválasztásához ad útmutatót a szerző által be-mutatott szaktudományos és lélektani mesetipológia, mely a néprajzkutatók által kidolgozott nemzetközi mesetipológiát lélektani szempontból tárgyalja, és javaslatokat tesz arra, hogy mely mesetípus milyen jellegű elakadásra adhat választ. Ezáltal egy általános lélektani elemzését adja az egyes mesetípusoknak. Vizsgálódásában az a fő kérdés vezeti, hogy egy-egy mesetípus hol kínál kapcsolódási pontot a mese hallgatójának önmagához és a világhoz.5 Minden mesetípus más természetű kapcsolatot mutat be: egyes mesetípusok az egyén és a közösség viszonyát ren-dezik, mások az egyén és az isteni világrend közti kapcsolatot állítják helyre, míg megint mások az egyén saját magán belüli tájékozódását segítik.

A nemzetközi mesekatalógus besorolása szerint a hagyományban megkülönböztethetünk állatmeséket, legendameséket, novellameséket, rászedett ostoba szörny meséket, falucsúfolókat, tréfás meséket, hazugságmeséket, formulameséket és varázsmeséket. Ezek üzenetüktől, valamint a bennük megfogalmazott tanulságoktól függően különböző lélekfejlődési stációkon segíthetik át hallgatóikat, különböző kapcsolódási mintákat kínálva nekik önmagukhoz és környezetükhöz. Némelyik segít összefésülni az egyén és a közösség értékrendjének különbözőségeit (állatmesék), mások társadalmi, nemi, intelligencia- vagy vagyonbéli különbségekből fakadó konfliktusok kezelésében nyújthatnak segítséget (novellamesék). Megint mások szembesíthetnek minket saját negatív tulajdonságainkkal és rossz választásainkkal (rászedett ostoba szörny mesék), vagy felismertethetik a mássággal járó előnyöket és hátrányokat (falucsúfolók). Némelyik mese pusztán nyelvi formájánál fogva a kommunikációs csatorna megnyitását és fenntartását segíti elő a mesélő és a hallgató között (formulamesék), míg a varázsmesék mély szimbólumai és szellemi tanításai révén akár a hallgató szellemi lehetőségeit is megnyithatják, és egész sorsukat befolyásoló lélekfejlődéshez segíthetik hozzá.

Terápiás megközelítésben a meséknek különböző funkciók tulajdoníthatók. Tükörként szemlélve őket könnyebben ráláthatunk saját konfliktusainkra, hisz a szimbólumok és képszerű leírások egyénileg bonthatók ki és vonatkoztathatók egy-egy egyéni élethelyzetre. Modellként képesek ábrázolni a konfliktushelyzeteink megoldási lehetőségeit, általuk új cselekvési mintákat próbálhatunk ki és belehelyezkedhetünk addig ismeretlen szerepekbe. A generációs problémák rendezésénél különösen gyümölcsöző lehet a hagyományközvetítő funkció, hisz a mesében felhalmozott kulturális, családi, életközösségi és egyéni élettapasztalatok visszakapcsolnak minket őseinkhez, akik életük tapasztalatait sűrített formában, meséken keresztül hagyományozták tovább. A mássággal kapcsolatos előítéletek leépítésében, a viselkedés idegen formáival szembeni érzelmi korlátok megszüntetésében pedig a transzkulturális közvetítő funkció segíthet, hisz a mesék különböző kultúrák képviselő közegei, és megtalálhatók benne

3 bolDIzsár 2010, 16.4 bolDIzsár 2011, 12.5 A világ ebben az olvasatban egyaránt jelenti a szűkebb és tágabb külső és belső világot, melyek szorosan össze-

függenek egymással, és épp a közöttük felborult viszony vezethet kapcsolódási nehézségekhez. A mese képes újra összerendezni ezt a felborult kapcsolatot, és rámutat arra, hogyan lehet újra harmonikusan kapcsolódni a világ által felkínált lehetőségekhez, és hogyan változtatható meg az, ami rosszul működik.


I I I 2 3 I I I

az adott kultúra érvényes játékszabályai és viselkedési normái. Általuk kibővíthetjük mintáink, értékeink és konfliktusmegoldásaink meglévő készletét. Más népek meséinek értése nagyban segíti a miénktől eltérő gondolkodásmódok megértését. Az oktatásban és a vegyes etnikai összetételű csoportok összehangolásában lehet ezt a funkciót legjobban alkalmazni.

Fontos megjegyezni, hogy a terápiás munkában csak az archaikus népmesék tölthetik be a fenti szerepeket, a műmesék minderre alkalmatlanok. Formájuk és szerkezetük felől vizsgálva ezeknek a történeteknek nincs olyan stabil szerkezeti vázuk és kevésbé tudnak biztonságot nyújtani a hallgatónak. Míg a hagyományos mesemondók interaktív viszonyban álltak a hallgatóikkal és a mesemondás tulajdonképpen egy közösségi alkotói folyamat volt, melyben a hallgatóság cenzúrája biztosította, hogy az áthagyományozódott tudás az évszázadokon keresztül kristályosodjon ki, addig a műmese írója egyéni véleményét fejti ki, saját alkotói szabadsága szerint alakítja a formát, és az írói folyamat során egy elképzelt befogadói világképhez igazodik azonnali visszacsatolás nélkül. A célcsoportot vizsgálva a népmese egyaránt szól felnőtteknek és gyermekeknek, és komoly életproblémákat vet fel, míg a műmese kizárólag gyerekeknek íródik, az életkori sajátosságok szerint a gyerek intellektuális képességeihez igazodik, ami által viszont sztereotípiákat hoz létre. A műmese hősei a gyerek képére formált hétköznapi emberek, akik nem kalandokat, hanem kellemes, szórakoztató eseményeket élnek át. Nincs életveszély, nincsenek ellenséges erők, a csoda célja a hallgató elkápráztatása, nem pedig a természet rendjének visszaállítása és a természet működésének legmagasabb rendű megnyilvánulása. A műmese eltávolodik a mitikus hiedelemvilágtól és fantáziatermékké alacsonyítja a csodát. A műmese írója a történetek profanizálásával „engedményeket tesz a befogadók irányába, és megfosztja a mesét attól a lehetőségétől, hogy eligazítsa az élet nehézségeiben a mesehallgatót.6”

Az archaikus népmesék éltető forrásai a rítusok és hiedelmek voltak, amik egységes világképet mutatnak a népi kultúra többi ágával (zene, tánc, díszítőművészet). Általuk a hallgató a szellemi gyökereihez kapcsolódva kaphat választ egzisztenciális alapkérdéseire, abból az éltető tudásból táplálkozva, ami a szóbeli hagyományozódás során őseihez kapcsolja. A műmesék világképe ezzel szemben zárt, esetleges, egyéni, az egyes műre jellemző, és egy eltorzult, leegyszerűsített értékrendet közvetít. A szerző szerint minden élethelyzetnek megvan a maga meséje, és a múltban a hallgatóság igénye döntötte el, hogy adott helyzetben milyen mesét vegyen elő a mesélő. A hagyományos mesemondási alkalmakkor elmondott mesék megerősítették a közösség összetartozását, értékrendjét, közös feladatait, miközben erősítették az egyén felelősségét a közösség résztvevőjeként. A közös mesélés arra is utalt, hogy a közösség egyik tagja sincsen magára utalva. Mesemondáskor az ősök közösségével is együtt volt a mesehallgató, a közösség az általuk felhalmozott tudásanyagot, hagyományt és bölcsességet éltette. A mese az anyanyelven túl a közösség nyelve volt, birtokosa a hagyománynak, ami évszázadokon át kikristályosodott tapasztalati anyagot adott át. A mesemondó pedig nem csak szavakkal, hanem hangsúllyal, hanglejtéssel, hangszínnel, arc-és kézjátékkal is közvetítette a közösség mesékbe kódolt íratlan szabályait.

Ugyanilyen fontos pillanata volt a közös mesélésnek a hallgatóság reakciója, közvetlen visszaigazolása. Csak az a tudás maradhatott fenn a hagyományban, amit megértettek, megéltek és közvetlen tapasztalatként hasznosítottak a közösség tagjai. A mesélő és a hallgatóság közvetlen dialógusban álltak egymással, a közönség azonnal reagálhatott helyesléssel, kritikával, közbeszólással, nevetéssel vagy helyesbítéssel. A mesemondó a mese végén arra szólítja fel hallgatóságát, hogy vizsgálja meg, értse meg a mesében rejlő tanításokat, induljon maga is útnak és győzze le külső és belső ellenségeit.

6 bolDIzsár 2010, 42.


I I I 2 4 I I I

Hogyan hatnak a mesék a pszichére?

A mesemondás egy minden kultúrában jelen levő ősi, egyetemes, mágikus és rituális jelen-tőséggel bíró közösségi tevékenység, ami igen fontos szerepet töltött be a múltban. Bizonyos kultúrákban a mesékben áthagyományozódott szabályrendszerek betartása a mindennapos túl-élés záloga volt. Igen gyakran ünnepelték mesével az egyén életének azt a fázisát, mikor egyik életszakaszból átlépett a másikba. De egyéb örömteli eseményt is mesemondás köré szervezett esti mesemondással gazdagítottak az archaikus kultúrákban. A világ szinte minden részén szo-kás volt mesét mondani a halottakért, és a történetek szinte kivétel nélkül a közösség erkölcsi érzékenységét voltak hivatottak erősíti. Bizonyos afrikai törzseknél azt is tartották, hogy az a mesemondó, aki mesélés közben valamely hangszeren is játszik, képes meggyógyítani az elmét és boldogságot tud hozni.

Minden mese arról szól, hogy egy rossz helyzet jóra fordítható. Klasszikusan a mesék hőseinek egy egyensúlyi állapot megbomlását követően útnak kell indulniuk, hogy visszaállítsák a rendet. Útja során a hős olyan képességekre tesz szert, amivel útja elején nem rendelkezett, ami az örökös fejlődés és jobbá válás lehetőségét mutatja be az egyén életében. A mese kompozíciója konfliktusokat mutat be és ismerteti azok megszüntetésének módját, képes összerendezni a káoszt és helyére állítani egyfajta teljességet. A mesék ugyanakkor segítenek abban, hogy az ember szellemi lényként is végiggondolhassa magát.

„Segítségükkel ráláthatunk a lét mélyebb összefüggéseire, szembenézhetünk életünk problematikusabb oldalával, és mintákat kaphatunk arra nézvést, hogy megszokásaink meghaladhatók, és más utak is léteznek, mint amelyeket rutinból, praktikusságból, lus-taságból vagy kényelmességből választunk.7”

A mesehősök cselekedeteikkel egy igen mély pszichológiai tudást közvetítenek a mesehallgató-nak. Ők az állandó jelenben élnek, tervezgetés nélkül cselekszenek, konkrét lépéseket tesznek annak érdekében, hogy úgy éljenek, ahogy szeretnének. Felelősségre szólítanak fel minket ma-gunkért és a körülöttünk élőkért. Folyton úton vannak, és az útjuk során szerzett tapasztala-taikat maguk és mások hasznára fordítják. A meseterápia a hősök azon tudásán alapul, amely szerint „egy gondolat csak akkor nyeri el értelmét, ha megvalósítják azt. Ezt a megvalósítást gyakorolják és tanítják a mese hősei.8”

A mesehallgatás a jobb agyféltekét aktiválja, a tudattalan és az ősképek birodalmába viszi el az egyént. Az ember történetekben való gondolkodási képességét aktiválja, amik nem a logikus énünket, hanem érzelmeinket célozzák meg. „A történet a megértés olyan ösvénye, amely elkerüli a bal agyféltekét.9”

„A mesék a képzelethez szóló történetek. Ha úgy hallgatjuk vagy olvassuk őket, hogy a képek életre kelhessenek, akkor a képzelet terébe kerülünk, imaginációs térbe, ahol a mese képei a lelkünkben is képeket hívnak elő.10”

A szerző a meseterápia megértésének lényeges mozzanataként jelöli meg a ’képzelet’ és a ’fan-tázia’ fogalmak különválasztását Hegel nyomán. Eszerint a képzelet reproduktív, segítségével olyan dolgokat hívhatunk elő, amiket már ismerünk. A fantázia ezzel szemben alkotó jellegű, meg tudja teremteni azt, ami még soha nem volt. A fantázia segítségével „széttörhetők a ta-pasztalás és a gondolkodás sémái, megláthatók, megteremthetők és megtapasztalhatók olyan

7 bolDIzsár 2010, 26.8 bolDIzsár 2010, 27.9 bolDIzsár 2010, 24.10 bolDIzsár 2010, 44.


I I I 2 5 I I I

világok, amelyek mindennapi körülmények között nem érzékelhetők.11” A mesék átélése révén a hallgató különválaszthatja képzeletét és fantáziájától, finomíthatja és összehangolhatja érzék-szervei működését. „Képzelőerővel rendelkezni annyit jelent, mint a világot a maga teljességé-ben látni. Mert a Képek hatalma és küldetése épp abban áll, hogy megmutassa mindazt, ami a fogalmi gondolkodásnak ellenáll.12” A meseterápiában tehát különös szerepet kap a mese képei-ről, a mesei szimbólumokról való meditálás és az ezekkel történő belső munka. A szimbólumok mindig többet közölnek a kimondhatónál, segítségükkel tudatosítható a mese irracionális és intuitív világa, amit szavakkal nehéz megfogalmazni. Jung szerint

„… amit mi szimbólumnak nevezünk, olyan kifejezés, név vagy kép, amely bár a hét-köznapi életben ismerős lehet, mégis a szokásos és kézenfekvő jelentés mellett sajátos konnotációval bír. Valami számunkra homályos, ismeretlen, rejtett jelentést is magába foglal. Amikor a tudat a szimbólumokat kutatja, olyan ideák világába ér, mely a ráció fennhatóságán túl található.13”

A szimbólumok megértése, megtapasztalása és saját életünkbe való integrálása igen megerőlte-tő lelki munka, ám egy-egy szimbólum kibontásából sok rejtett érzelmi energia fakad. A szerző által kidolgozott módszer lényege, hogy nem megérteni akarja a meséket és szimbólumait, ha-nem azok rejtett, életünkre mint sorsra utaló jeleket próbálja értelmezni. A meseértelmezések és mese-elemzések hátránya épp az, hogy a verbalizációval megfosztja a hallgatót attól az átélési folyamattól, ami a szimbólumok önálló kibontásából fakad. „A szimbólum akkor tölti be funk-cióját, ha éljük is a bele kódolt jelentést, azaz a saját sorsunkra, életünkre vonatkoztatjuk azt.14” A biblioterápia eszköztárával dolgozva tehát először azt az az érzelmi-indulati töltést keresi meg a mesehallgató és a meseterapeuta, amit egy-egy kép előhív a pszichében, majd párhuzamokat keresnek a saját életben, és sorsukra vonatkoztják a mese képeit. Az ezzel járó belátást követő-en a mese hőse megmutatja a mesehallgatónak a cselekvés irányát, és ideális esetben tettekre ingerli.

A szerző szerint a mesék fő érdeme, hogy visszavezetik a hallgatót az archaikus tudat szintjére és szimbólumai által kinyitják annak mára elrejtett kódjait. A modern nyugati ember analitikus gondolkodásával ízekre szedve, szétdarabolva, kívülről ismeri meg az őt körülvevő világot, hiányzik az egység felismerése. A mese nyelvezete az álmokhoz hasonlóan képekben tárja fel előttünk személyes mitológiánkat, és a képek óvatos kibontásával lassan feltárulhat bennünk az egységet ismerő archaikus tudás, ami belülről jut el a dolgok lelkéhez. Az archaikus tudás egy olyan „kódrendszer, ami az emberben lévő képességek kitágításának lehetőségére vonatkozik.15” Egy pozitív viselkedési kód, ami arra az időre vezet vissza, mikor az ember még rituálékon keresztül élte meg életét, hitt a természeti folyamatokban, és tudatában volt annak, hogy milyen nagy befolyása van életére azáltal, hogy tudatosan megválasztja gondolatait, szavait vagy cselekedeteit. A meseterápia akkor nevezhető sikeresnek, ha az a komplex tudásanyag, ami a különböző mesetípusokban ránk hagyományozódott, a helyére kerül és beépül a pszichében, a szimbólumok tanításai pedig mindennapi életünk részévé válnak. Az ember így visszakerülhet egy természetes rendbe, egyfajta természetes létezési módba. A meseterápia ebben az értelemben egyfajta világszemlélet, létezési mód, ami a természet rendjével összhangban működik, ami által a természet belülről átélhetővé válik ahelyett, hogy kívülről szemlélnénk azt. Jung szerint

11 bolDIzsár 2010, 45.12 bolDIzsár 2010, 45.13 bolDIzsár 2010, 53.14 bolDIzsár 2010, 54.15 bolDIzsár 2010, 56.


I I I 2 6 I I I

a belülről átélt természet élménye, illetve az egyén élete és az ősök világa közötti kapcsolat helyreállítása lehet gyógyír sok mai, önmagával meghasonlott egyén számára, „aki nem viseli el a mítosz elvesztését, nem talál utat egy csak külsődleges világhoz, és nem elégíti ki az intellektuális játék a szavakkal, aminek a legcsekélyebb köze sincs a bölcsességhez.16”

A mesék nemcsak visszavezetik az egyént egy bölcsebb, éberebb tudatállapothoz, melyben közösséget vállal a mese áthagyományozóval, hanem történelmi dokumentumként is kezelhetők, amik egy-egy nép ősi, írásbeliség előtti történelmének megismerésében bírnak információértékkel. A mesékből kirajzolódik egy kép arról, milyen elképzelései voltak egy népnek a világ teremtéséről, a halálról és a halál utáni létről, a szellemlényekben való hiedelmekről. Feltehető a kérdés, hogy mit közvetítenek a ránk hagyományozódó történetek, hogy miért épp adott témák, szimbólumok és motívumok maradtak élők egy-egy nép mesekincsében, és hogy milyen forma-és motívumvilág jellemzi a speciálisan adott népre jellemző meséket. Ezen kérdések megválaszolásához nem hagyható figyelmen kívül a mese a keletkezésének alapjául szolgáló, és a tanításokat évezredeken keresztül továbbhagyományozó kultúra ismerete, annak szellemi, vallási és művelődéstörténeti hátterével.

Az antropológusok szerint a mesék egyetemesen a legrégibbi kultúra maradványainak helyi lecsapódásai. Akár a dal, a tánc vagy a barlangfestészet, az emberiség közös tulajdonai és ősi kifejezési formái. A mesélésnek hasonló pszichikai és fizikai feltételei voltak minden ősi kultúrában, és ez hasonló képzetcsoportok kialakulásához vezetett. Propp szerint a mese egyfajta történeti lelet, gyökerei a múlt történeti valóságába nyúlnak vissza, motívumai szociális intézményekre vezethető vissza, és sok szokás és szertartás nyomát őrzik. A mese lélektani megközelítése is alátámasztja, hogy a meseteremtő lelki folyamatok az egész világon egyformák. A jungiánusok szerint a mesékben rögzített ősképek az emberiség anyanyelvét alkotják, kollektív tapasztalatok a világról, olyan ismétlődő élettémák és viselkedési minták, amik kultúrától függetlenül megjelennek az egyén életében.

A mitológiával és mítoszalkotással is gyakran rokonítják a meséket. A mítoszok a valóság folyamatos értelmezését, a világ megértését szolgálták, egyetemes alapkérdéseket tárgyaltak. A mesék, amik sok mítosz alaptémáit és motívumait őrzik, a régi mitológiák szétgurult darabjai, profanizált mítoszok, a komplex tudás szétforgácsolódott részei. A nagy mítoszok hősei, csakúgy, mint a mesehősök, ismétlésre kényszerítik a mai hallgatót, példaként szolgálnak, a bennük rejlő ősképek, tudás, bölcsesség megvalósítására ösztökélik a saját életében.

Vallástörténeti megközelítésből szemlélve az archaikus meséket a szerző azokat visszavezeti azon írásbeliség előtti korokra, mikor még az ősi hit a sámánhit volt. A magyar népmese alapjául szolgáló világkép a samanisztikus őshagyományban gyökerezik, aminek elemeit a szájhagyomány és az etnikus folklór évszázadokon át őrizni tudta. Ma már csupán bizonyos motívumok és szimbólumok szolgálhatnak erről felvilágosítást, amik mind a mesékben, mind a sámáni világképben fellelhetők. Ilyen például az égig való emelkedés motívuma, az égig érő fa megmászása, a hős többszöri feldarabolódása, halála és újjászületése, illetve a mesei próbatételek. A mesehős és a sámán útját kötik össze ezek a motívumok, mindkettő kiválasztottsága, átváltozásra való képessége, mágikus ereje és létszemlélete, elhivatottsága és belső ereje arra enged következtetni, hogy minden, amit egykor a sámán tudott és képviselt, ma a mesehősökben él tovább.

Erre utalnak a beavatási próbatételek is. Propp szerint a mesei motívumok bizonyos csoportja struktúráját és cselekedetét tekintve beavatási jellegű, zöme a beavatási rítusokra vezethető vissza. Akárcsak a mesei szimbólumoknak, a beavatási tanításoknak is közölhetetlen és szavakban kifejezhetetlen a lényege, teljességgel különböznek a közönséges nyelvtől, szimbolikus fogalmai

16 bolDIzsár 2010, 60.


I I I 2 7 I I I

egy más mentalitásból származnak, amiknek jelentései – a mesei szimbólumokhoz hasonlóan – egyéni erőfeszítés révén, fokozatosan bonthatók ki és dekódolhatók. A beavatást gyakran a mesei út megtétele jelenti, a mesehős a káoszból tart a rendbe, az egyensúlytalanságból az egyensúly felé, és ezen az úton különféle tanításokban részesül, melyek szimbólumok mögé rejtett profán vagy titkos tanítások.

A meseterápia gyakorlata

Könyve második részében a szerző bemutatja, hogyan tehetők meg az egyes lépések egy-egy mese terében a nagyobb önismeret és konfliktusmegoldás felé. A mesei szüzsé elemei mentén haladva a meseterápia résztvevője lépésről lépésre bontja ki a mese rejtett üzeneteit és vonatkoz-tatja azt saját életére. Ezek a lépések a következők.

Útnak indulásAz első kérdés, mikor kapcsolatba kerül valaki egy mesével az, hogy hol van most a mesében, melyik mesei helyszínen látja magát? Ennek a lelki munkának alapja az a felismerés, hogy a mese szereplőit belső szereplőknek tekintjük, a mese tájait pedig belső tájaknak. A mesei hely-színek tehát lélektani helyszínek, ahonnan kiindulva megnézhető, milyen utak járhatók be, hogy a kívánt fejlődés megtörténjen.

Konfliktusok és bonyodalmakValamennyi mese konfliktusra épül, és a konfliktusra adott válasz minősége teszi hőssé a mese elején még jelentéktelen szereplőt. A konfliktus, a bonyodalom, ez ellenfél megjelenése vagy a károkozás hozzák mozgásba a mesét, mert kilendítik a hőst a nyugalmi állapotból és ráveszik arra, hogy útnak induljon. A mesehősnek, illetve a páciensnek tisztába kell kerülnie azzal, mi a történetet mozgató konfliktus lényege, hogy feltárulhassanak előtte a megoldási kulcsok és a kivezető utak. A konfliktus megnevezése, annak felismerése, hogy miért bomlott meg az egyensúly, egy hosszadalmas folyamat, sok belső ellenállás leküzdésével jár, ám ez az első lépése annak, hogy az ember elinduljon a rendeződés és a változás útján. A mesei konfliktust a mese-hallgató tudatosan összeköti a saját életkonfliktusával, és rájön, hogy a mese hőse ugyanazzal a konfliktussal küzd, amivel ő. Ezáltal tudatos szintre emeli mindazt, ami eddig tudattalanul szívta el életerejét. A gyökérok megnevezése után indulhat el csak valójában a változás a hely-reállítás felé.

Kit nevezünk hősnek?A folklorista definíciókon túllépve, melyek a mesehősöket lineáris, egysíkú, lelki mélység nél-küli figuráknak látják, a szerző szerint mesehőssé válni egy folyamat eredménye, ami minden mesében különböző módokon történik a megpróbáltatások árán. A hőssé válás a történet azon pontján indul be, mikor a szereplő rájön, nem akar úgy élni, ahogy addig élt, és kézbe veszi sorsa irányítását. A mesei hőssel való munka során cél az, hogy a hős ne azonosulási vagy ar-chetípusos mintaként legyen jelen a mesehallgató számára, hanem mindig az a kérdés vezesse őt, hogy milyen kapcsolat feszül közte és a hős (illetve valamennyi meseszereplő) között. Belső elemzések és analizálás helyett pusztán azt érdemes megvizsgálni, hogyan cselekszik, mit tesz annak érdekében, hogy egy kiinduló helyzetből egy másik helyzetbe kerüljön. Ezáltal válik nyilvánvalóvá, hogy ő az útja során válik hőssé, az elé kerülő feladatokra adott helyes válaszok révén mentesül az álhős szerepéből, és saját sötét erőinek legyőzésével bontakoztatja ki önmaga jobbik arcát. Fontos továbbá, hogy céljai nem individualisták vagy egocentrikusak, hanem egy közösség emberibb létezéséért harcol és másokat is alkalmas boldoggá tenni. A mesehős tehát


I I I 2 8 I I I

konkrét cselekvések révén, kitartó, célirányos munkával és megvalósítással válik hőssé, soha nem annak születik. Folyamatos mozgásának és tevékeny jelenlétének kulcsa pedig az a belső motiváció, ami a dolgok folyamatos szebbé tételéért, virágoztatásáért hajtja őt és adja meg neki magabiztosságát.

A próbatételekA mesei próbatételek üzenetének felfejtésében Propp nyomán két kérdés válaszolandó meg. Milyen körülmények között és miért adják őket a hősnek? Mi a tartalmuk, mit kell a hősnek megoldani? A mesei próbák a határok átlépését és önmagunk meghaladását szimbolizálják, és gyakran társulnak a fenyegetettség mozzanatával. Kiötlői nemcsak a hős erőit akarják felmér-ni, hanem a próbákban ölt testet a hőssel szembeni nyílt ellenségesség, melynek tétje mindig magas, többnyire a halál. A Túlvilágra, az Alvilágba küldik el, hogy megnézzék, járatos-e a tu-dattalan világában és ismeri-e az élet értékét a sötét halál oldaláról is. Ugyanakkor ez a túlvilág a kiaknázatlan lehetőségek temetőhelye, amikkel még nem sikerült kapcsolatba lépnünk, azaz a mesei lehetséges világa. A mese hősei a próbatételek során számot adnak bátorságukról és testi erejükről, és arról, hogy értelmükkel képesek úrrá lenni önmagukon és az eléjük kerülő akadályokon.

Találkozás a segítővelA meseterápia olvasatában minden, ami a mesében történik, bennünk történik. A mesei segítő szereplőjét tehát tudatosan össze kell kapcsolni a bennünk lévő segítővel. Ehhez meg kell vizs-gálni, miben áll a mesében megnevezett segítő ereje? A segítők a hős elől elzárt tudás birtoko-sai, saját elfeledett képességei, és csak akkor válhatnak valódi segítővé, ha pontosan megértjük erejük titkát, ezt megtaláljuk magunkban és integráljuk saját életünkben.

A proppi mesemorfológia szerint a segítőtárs nem más, mint a hős képességeinek megszemélyesítője, így a hős és a segítő funkcionálisan azonos személyek. A segítővel való munkában kulcskérdés a hozzá vezető út: a segítő megtalálása, felismerése és aktivizálása saját magunkban. Ehhez a megszokottól eltérő módon kell a világra tekinteni, új és gyakran első látásra értéktelennek tűnő látásmódot kell bevezetni. Meg kell szabadulni a konvencióktól, a megszokástól és az előítéletektől. Nem azt kell nézni, hogy mi mire való a közvélekedés szerint, hanem hogy miből mit lehet kihozni. Erre gyakori példa a magyar népmesék táltosa, aki először gebeként kerül a hős szeme elé. A legnagyobb segítők mindig a legrosszabb közegben vannak elrejtve, és felismerésük, megnevezésük komoly erőfeszítést igényel. Akárcsak a gebét, bármely segítőt etetni, ápolni, gondozni kell, józanul megtanulni irányítani. A segítőtárs a mesében mindig szolgálattételt követően kerül a hős mellé, és olyasmivel ajándékozza meg, amivel nem rendelkezik. A vele való találkozás a rendeződés és az újjászületés felé vezeti a pácienst a terápiában.

A mesékben megjelenő különböző természetű segítők más-más pszichés erőket szimbolizálnak. Az állatok ösztöneink legtisztább szimbólumai, és az állati segítők alakjai a sámánhit totemállataihoz vezethetnek vissza bennünket. A varázstárgyak a segítőtársak tárgyiasított megjelenési formái, míg a természetfölötti lények ambivalens jellegüknél fogva próbára teszik a hőst, mielőtt mellé szegődnek. Fontos emlékezni rá, hogy a mesében nem a hős jellemétől vagy tulajdonságaitól függ, hogy a természetfölötti lényekből segítő vagy ellenfél lesz, hanem a hős reakcióitól, válaszaitól és tetteitől.


I I I 2 9 I I I

Megküzdés az ellenféllelMeseterápia legnehezebb pillanata a mesebeli ellenfél megnevezése, és a döntés a vele való küzdelem felvállalásáról. Az ellenfél megnevezésével tudatosulhatnak az addig alaktalan, szo-rongató, veszélyes energiák, negatív tulajdonságok és zavart lélekállapotok. Itt olyan belső tu-lajdonságok és negatív energiákról van, amik rég túlhaladottak a páciens életében és akadá-lyozzák őt boldogsága kibontakoztatásában. A mesebeli ellenfél természeténél fogva különböző küzdésmódokkal küzdhető le. A hiányállapotból fakadó problémát egy határátlépéssel lehet megszüntetni, ahol az ember hátrahagyja a régi minőséget és helyét annak pozitív ellentétével tölti fel. A pusztító, életveszélyesnek tűnő, ellenséges energia csak „csak önmaga által pusztít-ható el17”, így olykor a megküzdés helyett a belátás és a menekülés a javasolt ezen esetekben. A mértékvesztettségből fakadó tulajdonságok, mint a gőg, a harag, a nagyravágyás, birokkal győzhetők le, azaz két vállra kell fektetni őket közeli küzdelemben és így hatástalaníthatók. A kommunikációs zavarból fakadó problémák a legnehezebbek, itt a belső hit, a lélek aranykora, a világrend működésébe vetett hit és a saját középpontba való visszatérés hozhatja meg a győ-zelmet.

Az átkelés és az újjászületésAz átkelés az egyik legfélelmetesebb, legnehezebben megfogható, leginkább metafizikai eleme a meseterápiának. Mikor eldöntjük, hogy a biztonságos keretekről leválasztódva új formákat és lehetőségeket teremtünk, szükséges átkelnünk egy új oldalra, ahol minden ismeretlen, félel-metes, szorongató és fenyegető. A másvilágba, a túlvilágba való belépést jelenti ez a mozzanat, a tudattalan világában való elmerülést, a szembesülést saját sötét oldalunkkal, ahol a hős hatal-mat szerez élet és halál, betegség és gyógyulás fölött, majd felkészül az újjászületésre. Itt tehát egy túlhaladott szellemi állapot elhagyásáról van szó egy új életforma kialakításának érdekében, amihez fokozatosan, lépésről lépésre, tudatosan kell megválasztani az utat. A mesebeli sárkány legősibb olvasatát felidézve ahelyett, hogy levágnánk a fejeit (amik könnyen visszanőhetnek azután), felismerjük a sárkány transzformáló és beavató természetét, és felvállaljuk, hogy elnye-letjük magunkat a gyomrában. Azaz átlépünk egy kaput, hogy átkelhessünk egy másik létezési módba.

Az ezerarcú nő és az irányt adó férfiA nemi szerepek, a párkapcsolati válságok tisztázására is sok válaszra lelhetünk a népmesékben. Egyes népek meséi sokat elárulnak a férfiakról és a nőkről, valamint egymáshoz való viszo-nyukról. A mesék ebben a tekintetben is kíméletlenül szembesítenek minket gyarlóságainkkal, és illúziók nélkül azt állítják, hogy mindkét félnek nagyon sokat kell tenni a jól működő pár-kapcsolatért, és még ebben az esetben sem garantált a tartós boldogság. A mesék szerint ennek fő lépése az, hogy a felek kölcsönösen megértsék és elfogadják egymást. Az idáig vezető út a népmesék hagyománya szerint a mai korban a beavatások hiányában különösen nehéz. Sem a férfiak, sem a nők nem kerülnek érett személyiségként a párkapcsolatba, így szerepeik összeke-verednek, tisztázatlanságuk pedig káoszhoz vezet. Az archaikus korban rituálisan avatták be a felnőttkorba mind a férfit, mind a nőt. A mesék alapján ma körbe lehet járni mind a női, mind a férfi viselkedésmintákat, a női és férfi szerepeket, a női és férfi mesealakok mintáján az ezen a téren fennálló elakadásokat fel lehet oldani. Tisztázható, hogy a nemek mely értékek képvi-seléséért felelősek egy harmonikus párkapcsolatban, valamint az, hogy milyen minták mentén tanulható meg az egymás közötti kommunikáció és együttműködés.

17 bolDIzsár 2010, 185.


I I I 3 0 I I I

Családok a mesében – mesék a családbanA mesékben meghatározóak a szerető, harmonikus családok és a jól működő családi kapcso-latok, különösen vágyott állapotként. A mese ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy a férfinak és a nőnek a családban már más minőségben kell jelen lennie, mint egykor sárkányölőként vagy világszépeként. Új tulajdonságokat, képességeket kell kifejlesztenie és új nehézségekkel kell szembenéznie. Számos mese szól a házasságkötés után felmerülő nehézségekről és a szülői szereppel járó kötelességről és felelősségről. A család fontosságát az a mesemotívum is aláhúzza, hogy sok mese egy új család alapításával ér véget (és gyakran a teljes család hiányával indul). A szerző olvasata szerint ez arra utal, hogy a próbatételeken átment hősnek meg kell mutatnia, mit tud kezdeni a megszerzett tudással, és hogyan tudja ezeket mások javára fordítani és továb-börökíteni.

A meseterápia ugyanakkor orvosolni tudja a szülőkkel kapcsolatos sebeket, a szülő-gyerek kapcsolat okozta sérüléseket. Feltűnő, hogy gyakoribb a rossz anya és a mostoha a mesékben, mint a rossz apa, ami az anyává érés, az anyaság és az anyai kötődés ambivalens természetére utal egy nő életében – és ennek következtében a gyerek ambivalens viszonyára anyjához. A szerző szerint sok mai problémát orvosolhat, ha a nők felismerik, elfogadják és integrálják magukban különböző aspektusaikat, olykor helyet adva indulataiknak és „alvilági homályuknak18”, ahelyett, hogy mindezt elnyomva a társadalmi elvárásoknak megfelelően parttalanul jónak szeretnének feltűnni. Tanulni lehet a mesei jó és rossz anyák viselkedésmódjából, ahogy a mesei jó és rossz apák is útmutatóul szolgálhatnak a férfiak életében. A szerző azért megjegyzi, hogy ha ma is élő lenne a közösségi mesealkotás folyamata, melyben közösségi élmények megfogalmazása és továbbhagyományozása történne, valószínű egyre több rossz apáról szóló történet is fel lenne véve a repertoárba.

Látni a lehetségest – élni a csodávalA mesei csoda természetét tárgyaló fejezetben a szerző metafizikai magaslatokig repül, talán itt nyilvánul meg legmélyebben sajátos világszemlélete. Arisztotelészt idézve fő kérdésfeltevése az, hogy az ember tud-e élni a csodával, azaz „hihető lehetetlennek vagy hihetetlen lehetségesnek tartja azt19”. A csoda a racionális gondolkodás számára felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan esemény. Akkor jön létre, mikor az ismert dolgok egymással ismeretlen relációba lépnek, mi-kor megszűnnek a természeti törvények határai és zavar támad az ok-okozati relációk között. A csodához gyakran társul egy létrehozó erő, ami képes arra, hogy megváltoztassa a dolgok természetes menetét, mert tudása van arról, hogy a világban egymástól függetlennek látszó folyamatok valójában szoros kapcsolatban állnak egymással. A mesékben a hősök sokszor épp a csodák segítségével találják meg a lehetségeshez, a megvalósuláshoz vezető utat. Leggyakoribb példája ennek az alakváltoztatás, a metamorfózis.

A meseterápia szempontjából azok a kérdésfeltevések fontosak, hogy mire emlékeztetnek minket a csodák, hogyan vonatkoztathatók az életünkre, és merre tágítják a csodák az ember cselekvési lehetőségeit. A csodák kapcsolódási lehetőséget nyújtanak a lehetséges látásához, utat nyitnak a valóság másfajta érzékeléséhez. A csodák a szabadság szellemi dimenziói felé nyitják meg az utat, és ez pont ellentétes azzal az emberi törekvéssel, amivel mindenbe bele akar avatkozni. Ha nyitottá és befogadóvá válik a csoda irányába, egyre több körülötte lévő dologhoz tud autentikus módon kapcsolódni – azaz a világ csodájára jár.

18 bolDIzsár 2010, 241.19 bolDIzsár 2010, 246.


I I I 3 1 I I I

A szerző szerint a csoda egy olyan tökéletes létezési mód, melyben bármi megtörténhet, ami a természetből és az emberből kihozható. Példaként a csodaszámba menő gyógyulásokat említi, mely valójában nem más, mint a természet rendjének helyreállítása. A csoda ilyen értelemben a természet tökéletességének megnyilvánulása, illetve a természettel való együttműködés legmagasabb formája. A mesei csoda tehát a transzcendens valóság közvetlen megtapasztalása és a rend helyreállításának feltétele. Az olykor csodaszámba menő párbeszéd ember, állat és növény között egy olyan archaikus korba vezet vissza, mikor minden növényt és állatot lélekkel bíró lényként tiszteltek, szoros kapcsolatban és együttműködésben álltak velük, és tudatában voltak egymástól való kölcsönös függésüknek. A kölcsönös tisztelet, a mélyebb megértés, az emberi tudat tisztasága az a mérték, ami alapján ezek a lények feltárják valójukat a hős előtt, párbeszédbe elegyednek vele és segítőként jelennek meg. A mesei időben tehát a csoda közvetlen tapasztalatként átélhető, csak nyitva kell állni előtte és élni kell vele.

Hogyan működik a meseterápia?

Könyve harmadik részében a szerző konkrét esetek leírásán keresztül folytatja a meseterápia működésének bemutatását. Több hónapos, egyéni konzultáción alapuló folyamatokat ír le, melyben a résztvevő a terapeuta finom irányításával kibontja az életproblémáját visszatükröző hozott, vagy a terapeuta által választott mese szimbólumait. A mesei motívumok saját életére való vonatkoztatásával, a mesei kódok megnyitásával, a különböző mesei nézőpontok beveté-sével a páciens újabb nézőpontokból lát rá életére, viselkedésmódjára, problémáira, megoldási lehetőségeire. Egy folyamatos oda-vissza csatolás és kommunikáció zajlik egyrészt a páciens és a terapeuta, másrészt a páciens és a mese között, melyben az újabb és újabb szinteken hozott fel-ismerések felszabadítják a probléma által megrekesztett energiát és egyéni kiutakat jelölnek ki.

A mai közvélemény már egyre inkább kezdi elfogadni és újra integrálni azt az ősi holisztikus emberszemléletet, ami szerint az ember testi, lelki és szellemi folyamataival egy teljes egésznek tekintendő, az egyes részei nem vághatók és különíthetők el egymástól. Gondoljunk csak a görög gyógyászatra, ahol egy beteg gyógyulási és gyógyítási folyamatában szerves részt kapott a színház, a zene, a mozgás, az irodalom is az orvoslás mellett. A modern orvostudomány fizikai szemlélete és specializálódása pont az ellenkező irányba torzította ezt a nézetet, darabjaira boncolta az embert, szétválasztotta egyes életfunkcióit és izolált problémákat próbál kezelni, gyakran annak felszínén maradva. A meseterápia azonban visszavezethet az ősi, holisztikus szemlélethez, ahol a fizikai problémákat a lélek felől is megközelítik, és kiegészítője lehet a mai orvosi kezeléseknek, amint azt az esettanulmányok is bizonyítják.

Mesék a tanítás szolgálatában

Mesék a születéstől a felnőtté válásigAzokban az időkben, mikor a gyerekek nevelésének integráns része volt a közösségi mese-mondás, a felnőtté válás küszöbén a fiatalok tudták a helyüket a világban, tisztában voltak életfeladataikkal, „megtanultak szót érteni szűkebb és tágabb környezetükkel, érzékelték a világ láthatatlan lakóit, kialakult bennük egy együttérzés minden élő iránt, szilárd erkölcsi tartással rendelkeztek, és készen álltak a családalapításra20”.

Ezzel szemben a mesemondásnak ma egyre kisebb a helye a nevelésben és a hivatásos oktatásban, egyedüli mesemondási színhely az óvoda és a könyvtárak, de itt is véletlenszerűen válogatják az elmondásra szánt történeteket. Holott lehet, hogy csökkenne a problémás gyerekek

20 bolDIzsár 2010, 317.


I I I 3 2 I I I

száma, ha rendszeresen elmerülhetnének a mese megnyugtató, szorongás-és feszültségoldó, lélektani középpontba rendező erejével. Ráadásul a mesék alkalmasak egy közösség létrehozására és fenntartására is, és észrevétlenül tanítanak. A mesében egy olyan preventív eszköz rejlik, ami képes megelőzni a mai korban olyan erősen jelen lévő kapcsolódási zavarokat, fejlesztheti az olvasási készséget, az érzelmi intelligenciát, a képzeletet, a fantáziát, az erkölcsi értékrend megszilárdítását, a női és férfi szerepek tisztázását, és az élet és halál kérdéseivel való bátor szembenézést. Nem mindegy azonban, hogy kinek, mikor, mit és hogyan mesélünk.

Mesehallgatás közben a jó mesélő egy olyan intenzív fókuszált figyelmi állapotba, úgynevezett ’történethallgatási transzba’ képes elvinni hallgatóságát, melyben az „nyugodt, éber, erősen koncentrált, légzése nyugodt, arca ragyog21”, figyelmét a külvilág helyett önmagára irányítja. Ebben az állapotban mindkét agyfélteke működik, egyszerre működnek az intellektuális és érzelmi funkciók, így az információk könnyebben és mélyebben sajátíthatók el. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez az állapot csak akkor érhető el, ha a hallgató azonosulni tud a történettel, magára ismer benne, ezért is olyan fontos az elmondott történet helyes megválasztása adott korcsoport, helyszín és alkalom szerint. Csak ekkor érvényesülhet a történetmondás tudatmódosító ereje.

Kisgyermekkor és óvodaAz olvasástanulási nehézségek, a szövegértési problémák és az olvasás elutasítása az iskola első éveiben nagymértékben attól függ, hogy hallgatnak-e mesét kisgyermekkorukban a gyerekek, és hogy mikor veszik kezükbe az első könyvet. Az olvasóvá nevelés első számú felelőse a szü-lő, akinek elegendő mesét és beszélgetési felületet kell biztosítania ahhoz, hogy kellő nyelvi felkészültséggel érkezzen a gyerek az óvodába. A kora gyermekkori mesélés elsősorban a kon-centráció és a figyelem készségeit fejleszti, a fantáziát és a képzeletet erősíti, illetve a mondatok és kisebb-nagyobb szövegegységek nyelvi felépítésének képességét az anyanyelvben. A nyelvi fejlődés első szakaszában a tőmondatok használata javasolt, majd másfél-két éves korban a gyermek mindennapjairól szóló egyszerű ’én-mesék’ következhetnek. Később állatszereplők is bevonódhatnak a történetekbe, ám a képzelet birodalmában játszódó varázsmesék ideje csak 5-6 éves korban jön el. A mesehallgatásnak alapvető fontossága van a gyerek személyiségfej-lődésében is. Az ölben végighallgatott mesélés élménye biztonságérzetet nyújt és fejleszti a különböző érzékszervi csatornákat. Fantáziája segítségével a gyermek belső képeket alkothat, ami nagy örömet okoz neki, és mesék segítségével végigélheti a kisgyermekre jellemző mágikus gondolkozás és animizmus igényét.

Alsó tagozatIskolába kerüléskor a gyerekek a közösségi élet szabályozott formáival ismerkednek. A mesélés egy hullámhosszra viszi az osztályt fegyelmezés helyett, és velük homogenizálni lehet az eltérő munkakedvű diákokat. A már említett olvasási nehézségek a megfelelő szókincs kialakításával, a mesélés megszerettetésével, a történetek összerendezésével orvosolhatók. Emellett a meséken keresztül a gyerek megbirkózhat ellentétes érzelmeivel, félelmeivel, tetszés szerint azonosulhat egy szereplővel vagy gyakorolhat kritikát felettük, szociálisan erősödhet együttérzésben és az erkölcsös viselkedés kódjainak elsajátításában.

Az alsóbb osztályok korcsoportja inkább a természeti képződmények és állatok témakörét felölelő mesékre nyitottak, a magasabb osztályok már készek a varázsmesék befogadására. A másság témakörét eltérő nemzetek mesekincsét felhasználva lehet bevezetni, továbbá a hősi tulajdonságok tudatosítása is azonosulási modellként szolgálhat a gyereknek ebben a korban.

21 bolDIzsár 2010, 139.


I I I 3 3 I I I

Tíz éves kor körül a tréfás mesék, a humoros elemek, valamint a találmányok és kincsek ideje jön el, továbbá felmerülhet az önismeretre és önvizsgálatra vonatkozó ’ki vagyok én?’ kérdése. Fontos, hogy a gyerekek is meséljenek, megtanuljanak beszélgetni a mesékről, illetve maguk is írjanak meséket, ami által könnyíthetnek belső feszültségeiken és félelmeiken, valamint növelhetik önbizalmukat és énképüket, és kulcsot adhatnak a tanítónak a gyerekek mélyebb megismeréséhez.

10-12 évesekA felső tagozatokban megjelenő ellenállást a mesékkel kapcsolatban az a szemléletmód orvosol-hatja, ha gyerekes történetek helyett értékes hírhordózóként tekintjük őket eltűnt korok em-bereinek életéről, szokásairól, gondolkodásmódjáról. Ahogy a különféle mesetípusok a valóság más-más aspektusait tárják fel, segítségükkel rátekinthetünk az élet különböző mozzanataira. Új nézőpontok vezethetők be a tanításba, amik révén a kamaszodók is kapaszkodót kaphatnak a világ megértéséhez. A helyesen megválasztott mesék eligazíthatnak a kamaszkor zűrzavara-iban, a történetek által kínált lehetőség az önreflexióra segíthet az önismereti kultúra kiala-kításában. A mesélés révén az egyre erősödő racionális gondolkodás mellett erősödhetnek a nem-intellektuális utak, a kamasz szembenézhet az élet problematikus oldalával és modelleket találhat a nehézségek leküzdésére. A saját nemzeti mesekincs feldolgozása pedig az identitástu-dat fejlődésében és a szellemi gyökerek megtalálásában is segíthet. Ebben az életkorban kezd jelentős lenni a barátság illetve az ellenség fogalma, aminek tudatosításában az állatok mesében betöltött bajtársias viselkedése, a hős és az állat között létrejövő kommunikáció tudatosítása segíthet. A másság természete is igen foglalkoztatja ezt az életkort, így más népek meséiből fel-ismerésekre juthatnak eltérő népek gondolkodásáról, világlátásáról, lakóhelyéről és szokásairól.

13-14 évesekEnnek a korosztálynak a mesék morális, etikai problémái lehetnek érdekesek. Sok mesében ugyanis viszonylagos értékrenddel találkozhatunk, nem mindig egyértelmű, hogy mi a jó és mi a rossz. A mesehős sok esetben inkorrekt, a megszokottól eltérő a világszemlélete, és ez kérdé-seket vethet fel arról, mi számít valódi értéknek az életben, mi mindent lehet megtenni a siker érdekében, hol húzódnak a morális korlátok és mik az erkölcsös viselkedés jellemzői? Ebben a korosztályban a túlzásokkal élő, görbe tükröt tartó hazugságmesék számíthatnak sikerre a gye-rekek körében, vagy a falucsúfolók, amik a gúnyolódás és kritika intellektuális, agressziómentes változatait mutatják meg a serdülőknek. Ezek a történetek rámutatnak az emberi esendőség különböző formáira, amitől talán nagyobb megértéssel lehet fordulni mások tévedései felé. A rászedett ördög típusú történetekben szintén az ellenfél ostobasága lesz nevetség tárgyává, amely fölött a hős esze és ravaszsága révén győzedelmeskedik. A meséken való együtt gondol-kozás tanár és tanítványok számára egyaránt örömforrás lehet a felső tagozatokban.

Középiskolások – felnőtté válás a mesékbenAbból kiindulva, hogy a tradicionális kultúrákban milyen hosszan készítették fel a fiatalokat arra, hogy saját útjukra lépjenek és családot alapítsanak, a középiskolákban különösen fontos szerepet tölthetne be a mese beavató jellegénél fogva. A beavatási szertartások elmaradásá-val a fiatalokat súlyos veszteségek érik: nemcsak azt nem tudják, honnan jöttek, hanem azt sem, hová tartanak és miért. Révén, hogy a mesék megőrizték a beavatási szertartások számos elemét, alkalmasak lehetnek bizonyos beavatási funkciók végrehajtására. Ilyen értelmezésben foglalkozva a mesékkel sok segítség adható a fiataloknak a felnőtté váláshoz. Bemutatva a mese kapcsolatát a mítosszal, antropológiával, történelemmel, szociológiával, irodalommal, filozófi-


I I I 3 4 I I I

ával, álmokkal és fantáziával, nyerhetnek létjogosultságot ezek a történetek a közös feldolgozás-hoz. A mesei hősök útjai útmutatóul szolgálhatnak ahhoz, hogyan lehet leválni a szülői házról és önálló személyiséggé formálódni. Az élet küzdelmei, tévedései és sikerei, az élet és a pár-kapcsolat kérdései mind megválaszolhatók az archaikus kódok felnyitásával, amiből a fiatalok bátorságot meríthetnek az élet nehézségeinek vállalásához. Az életben megtörténő személyes metamorfózisok, valamint a család- és gyerekvállalás archaikus tudásának megnyitása is báto-ríthatja a fiatalokat, hogy felvállalják a nehezebb életutakat, mert ott is találhatók fogódzók a problémák megoldásában.

Utószó

Utószavában a szerző bemutatja a Metamorphoses Meseterápiás Módszerre épített Meseterápia Központ létrejöttét, amely világelső intézmény abban a tekintetben, hogy mesék játszák az elsőrendű szerepet mind a gyógyításban, mind pedig a betegségek és viselkedési zavarok meg-előzésében. A Meseközpont fő célja az, hogy

„a gyerekeket és felnőtteket a mesékben őrzött tudáson keresztül kapcsoljuk szűkebb és tágabb környezetükhöz, valamint önmagukhoz, s a meséken keresztül olyan lehető-ség-mezőket mutatunk nekik, amelyekben – bárhol és bárhogyan éljenek is – közelebb kerülhetnek önmagukhoz, és olyan otthonra találhatnak, ahol mindig ég a tűz a belső kályhában22”.

Ugyanakkor a létrehozók törekedtek arra, hogy a Központ területén láthatók és kézzelfoghatók legyenek azok az értékek, üzenetek, szimbólumok, képek és tudáselemek, amik a mesékben is megjelennek.

A Meseterápia Központ azoknak a gyermekeknek és felnőtteknek jött létre, akik fizikailag és mentálisan is egészségesnek számítanak, de életük bizonyos pontján olyan nehézségekbe ütköztek, amelyekkel nem tudnak segítség nélkül megbirkózni. Elsősorban a megelőzésre, a prevencióra fektetik a hangsúlyt a Központ munkatársai, hogy időben vissza lehessen fordítani azokat a folyamatokat, amelyek a testben és a lélekben betegségeket okozhatnak. A Központ elsősorban az állami gondozott gyerekeket segíti, mert ők szenvednek leginkább a mintaadó háttér hiányától. Nemcsak arra szeretnék megtanítani őket, hogy nehéz körülmények között is élhetnek emberhez méltó életet, hanem arra is, hogy konkrét alapélmények nélkül is létrehozhatnak egy jól működő, szeretetteljes családot. A kimagaslóan tehetséges gyerekek a második célcsoport a Központ tevékenysége során. Őket egy másfajta hiány jellemzi, mert ugyan a támogató háttér segíti őket tehetségük kibontakoztatásában, a rájuk gyakorolt erős nyomás egyoldalú fejlődéshez vezethet, ami miatt az élet bizonyos területein nehezebben boldogulhatnak. Harmadik fő tevékenységként a családterápiás munkát jelöli meg a Meseterápiás Központ, mind konfliktusmegelőző célból, mind pedig a már meglévő zavarok rendezése érdekében, hogy a család valóban betölthesse egészségvédő és egészségmegőrző funkcióját. E három célcsoport mellett a Központban foglalkoznak fogyatékkal élőkkel, traumát elszenvedettekkel, szenvedélybetegekkel és más speciális kapcsolódási zavarral élőkkel. A Meseterápia Alapítvány mindezt karitatív módon hozta létre és működteti, tíznapos turnusokban fogadva az érkezőket, illetve térítés ellenében meseterápia tanfolyamok szervezését és lebonyolítását is vállalják, ahol magas színvonalon képezik ki a szakembereket, akik mind mesélőként, mind a mesei nyelvezet értőiként visszahozhatják ezt az elfeledett műfajt egyre szélesebb körökben.

22 bolDIzsár 2010, 358.


I I I 3 5 I I I

Bibliográfia:

Boldizsár Ildikó 2010. Meseterápia. Mesék a gyógyításban és a mindennapokban. Magvető, Budapest.

Boldizsár Ildikó 2011. „A Meseterápia Központ Első Éve.”: Éves jelentés. www.mesekozpont.huBoldizsár Ildikó 2013. Mesekalauz úton lévőknek. Életfordulók meséi. Magvető, Budapest. Propp, V. J. 2005. A varázsmese történeti gyökerei. L’Harmattan, Budapest.www.mesekozpont.huwww.meseterapia.huhttp://metamorphoses.hu/

http://www.mesekozpont.hu

http://www.mesekozpont.hu

http://www.meseterapia.hu

http://metamorphoses.hu/


I I I 3 6 I I I

Ez a lap üres.


I I I 3 7 I I I

szeGedi zoltánA köszönési formák és gyakoriságuk változása két felmérés tükrében

A nyelvi tiszteletadás a nyelvhasználatnak az a területe, amely a legnyilvánvalóbban része annak, amit emberi viselkedéskultúraként szokás emlegetni. Mint ilyen értelemszerűen kultúrafüggő, hiszen a társadalmi normák függvényében alakul. A magyar nyelvközösségben is jól érzékelhe-tő kultúraváltás egyik kísérőjelenségeként az utóbbi fél évszázadban a köszönésformák állomá-nyában és használati gyakoriságában viszonylag rövid idő alatt korábban nem tapasztalt ütemű, a nyelvközösség majdnem egészét érintő változások zajlottak és zajlanak. A folyamat pontos leírásához rendszeres vizsgálatokra van szükség. Ennek jegyében készítettem el a jelen elemzést. Az első vizsgálatra 2002 első felében került sor Pilisvörösváron, a Vásár téri Általános Iskola 7. és 8. osztályában, másodikra 2012 tavaszán, ugyanezeken az évfolyamokon. Az osztályok mindkét mérés során kis létszámúak (11–20 fő) voltak. 2002-ben az említett két osztályban 35, 2012-ben 22 kérdőívet dolgoztam fel. Minthogy a két gyűjtés ideje között 10 évnyi távol-ság van, az adatok egybevetésével bizonyos változások megállapítására, illetve (a szakirodalom alapján is) általánosnak tételezhető tendenciák kitapintására kínálkozik lehetőség. A vonatkozó általános és magyar szakirodalom gazdag, jelen esetben azonban csak az elemzéshez közvetlenül is hasznosított válogatott szakirodalomra hivatkozom.

A köszönés része mindennapjainknak. Naponta több tucatszor köszönünk. A köszönés a megszólítások mellett a nyelvi tiszteletadás egy formája. „Az udvariasságnak olyan (többnyire nyelvi eszközöket felhasználó) megnyilvánulása, amely emberek találkozásakor jelzi a készséget a kapcsolat felvételére, ill. kifejezi a másik felismerését, az iránta való tiszteletet, az együvé tartozást.”1 A köszönési forma megválasztását befolyásolja a köszöntött fél neme, kora, rangja és hozzá való viszonyunk. Elvárás, hogy tegező vagy magázó köszönési formát használjunk attól függően, hogy milyen viszonyban vagyunk a köszöntött féllel.

Köszönéssel nem csak tiszteletünket fejezzük ki, hanem kapcsolatfelvétel is, és a kapcsolat megszakításának udvarias módja is a köszönés. „...a beszélgetés elkezdésének sajátos mozzanata, nehézségei együttesen alakították ki azt az általánosnak mondható szokást, hogy a kapcsolatfelvételt két vagy több ember között mindig valamilyen köszönési, üdvözlési (és megszólítási) forma vezeti be, illetőleg hogy az ismerősök véletlen találkozáskor is üdvözlik egymást. Ennek hiánya a másik lebecsülését, lekezelését jelzi. [...] A köszönés napjainkban kétféle helyzetben szükséges. Egyrészt ismerősök és azonos csoportba, közösségbe tartozók találkozásakor, illetőleg idegenek (és persze ismerősök) közötti mindenféle kapcsolatfelvétel, beszélgetés, együttes cselekvés előtt; másrészt e kapcsolatok megszűntekor, búcsúzáskor, távozáskor.”2

Köszönéskor általában paraverbális vagy nonverbális módon érzelmeinket is kinyilvánítjuk, bár a legtöbb köszönési forma önmagában nem hordoz érzelmi töltetet.

A köszönés tehát társadalmi tevékenység. Ahhoz, hogy köszönésünkkel megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak, és köszönésünk megfeleljen kapcsolataink sokféleségének, sokféle köszönési formára van szükség. A tíz évvel ezelőtti vizsgálat során mégis meglepő tapasztalat volt az olyan új, az ifjúság körében használatos köszönési formák sokasága, amelyek az idősebbek számára csaknem ismeretlenek. Ehhez képest újabb, a két vizsgálat között eltelt

1 Deme 1987, 93.2 Deme 1987, 94.


I I I 3 8 I I I

időben megjelent köszönési formát a második vizsgálat során nem találtam. Viszont az első mérés során felbukkant új köszönések nagy része nem tűnt el az elmúlt évtized során. Ezek egy részét az akkortájt induló valóságshowk szereplőitől vették át a fiatalok. A szereplők azóta eltűntek a képernyőről, nevükre sem emlékszik talán senki, de a hatásukra elterjedt köszönési formák egy része még ma is az aktív szókincs részét képezi a diákok körében.

Más köszönési formákat a játszi kedv hozott létre, kihasználva a nyelvben lévő játék és humor lehetőségeit. Jellemzőjük, hogy gyorsan terjednek, népszerűvé válnak, de hamar elkopnak, és olyan hirtelen, amint megjelentek, el is tűnnek. Éppen a népszerűségük okozza vesztüket, mert ha már sokan használják, nem egyedítik használójukat, és ha már nem különleges, hamar kikopik a fiatalok nyelvéből. Leginkább az általános- és középiskolás diákok érzik ezeket sajátjuknak. Az egyetem folyosóin már csak nagyon ritkán szoktak felbukkanni, a kérdőívek alapján pedig azt állíthatom, hogy a szülők, nagyszülők egyáltalán nem használják őket, sőt, talán nem is ismerik.

Fent vázolt életrajzukra abból következtetek, hogy néhány, pár éve még népszerű köszönés a kérdőív lapjain már nem szerepelt.

Ilyen például a csokito, ami a csókolomból ered. A csókolom rövidebb formája, a csók, azt hiszem, senki számára sem ismeretlen. A csókból a viccelődő alkotókedv csokit csinált, innen pedig már csak egy lépés a csokito, ami egy csokoládéfajta neve volt az ezredforduló környékén.

Ekkortájt számolt be egy adatközlő arról, hogy „mostanában a ’cs’ betűs köszönések a divatosak”. Úgy látszik, ez a tendencia elég erős volt, a csövi, csöves, csákány, csőtészta, csálé, csumi, csumika, csocsi, csőváz mind beleférnek ebbe a csoportba. A cső a vizsgált korosztályban 45% körüli ismertségnek örvendett 2002-ben, és a tanulók kb. 25%-a használta is. (Párját, a csát jóval többen használták ekkor, mintegy 62%.) Napjainkban a tanulók közel 100%-a ismeri, 68%-a használja, 40%-a szereti. Az elmúlt évtizedben tehát sokkal elterjedtebbé vált. A cső-ről Kontra azt írja, hogy a hatvanas−hetvenes években Budapesten a fiatalok által gyakran használt köszönés volt, míg a kilencvenes évek elején a megkérdezettek 7,7%-a használta.3 Sokan ismerték és használták a szivacs köszönési formát: 44%-a ismerte, 20% használta is. 2012-ben egy kérdőíven sem találkoztam ezzel a formával.

Korábbi dolgozatomban megpróbáltam néhány új köszönési forma eredetére bukkanni, és úgy gondoltam, többnek is ez a két „régi” köszönés lehetett az alapja. Persze ez csak spekuláció, és lehet, hogy rossz nyom. A hangalaki hasonlóságok alapján gondolom néhány köszönésről, hogy egymástól nem függetlenek.

A csőnek lehet talán „továbbfejlesztett” változata a csöves és a csövi. A játékosság a cső morfémához toldalékot ragasztott. Az így keletkezett szó jelentése ’hajléktalan’, aminek szlengesebb változata a csövi, amiről – úgy tűnik, nem is kevesen – szintén úgy gondolták, hogy alkalmas köszönésre.

Hasonló lehet a helyzet a csőtészta és a csőváz köszönési formákkal is, bár ezek nincsenek egymással összefüggésben, mint a csövi a csövessel. Itt a cső morfémához még egy-egy morfémát ragasztottak; az összetett szavak első tagja megegyezik a köszönési formával, és ez a humor lehetőségét hordja magában.

A csából csákány és csálé lett, szintén azon az alapon, hogy ezekkel a hangokkal szavaink kezdődnek.

Más történt a szevasszal. Ez a forma egyes nyelvhasználók körében megrövidült, így szeva lett. Néhányan nem érték be ennyivel, ők a szevát a hasonló hangzású ceva-val váltották fel, ami egy papír törlőkendő márkaneve.

3 Kontra 1993, 245.


I I I 3 9 I I I

A csocsi és a csocsesz talán egy jól sikerült magyar mozifilm, a Zimmer Feri hatására terjedt el a fiatalok körében. A média hatása érhető tetten olyan köszönési formák terjedésében is, mint a csá csumi csá, cső csövi cső, csá csövi csá; csumi, csumika. Ezeket a köszönéseket valamelyik valóságshow játékosa használta előszeretettel, a szimpátia és az utánzás juttatta őket diadalra. A 2012-es felmérés alkalmával még mindig fel-felbukkant a kérdőíveken, bár már kevesen használták, alighanem azért, mert túl hosszú formák.

2002-ben a pá is reneszánszát élte. A kérdőíven ugyan csak négy ízben szerepelt, azonban utcán is gyakran volt hallható, olykor férfiak is használták. Használatának köre is kibővült, búcsúzás mellett fel-felbukkant üdvözlésként is. Újjászületését valószínűleg egy akkor új kommunikációs lehetőségnek, az SMS-nek köszönhette. Ezekben a rövid szöveges üzenetekben a felhasználható karakterek száma csekély, ezért a szolgáltatás használói gyakran élnek a rövid köszönési formákkal. Hasonló a helyzet a hi esetében is, ami rövidsége miatt szintén kedvező, és írásban azok is elkezdték használni, akik a szóbeli kommunikáció során kerülték használatát. 2002-ben a kérdőívek lapjain hét fő (kb. 20%) nyilatkozott úgy, hogy használja a hi-t, a hétköznapi tapasztalatok alapján azonban azt gondolom, a valóságban viszonylag széles körben elterjedt, gyakran használták, használják. Most a barátok, barátnők, iskolatársak körében használatos, 9% körüli a népszerűsége. A pá használatáról a 2012-ben végzett felmérésben nem találtam adatot.

2002-ben öten írták fel a használt, ismert köszönések közé a hé-t. Akkor nem tudtam, hogy itt arról van-e szó, hogy ezt a figyelem felkeltésére használatos indulatszót tévesen köszönésnek értelmezik, vagy elindult egy folyamat, melynek során módosul a hé jelentése, és valóban egy új köszönési mód lesz. Jelen vizsgálat során nem találkoztam ezzel az adattal.

A korábbi felmérés alkalmával a nyelvi adatok azt mutatták, hogy eltűnőben van a kezét csókolom. A század első felében széles körben használták, férfiak nőknek, gyerekek felnőttnek, szülőnek, nagyszülőnek, rokonnak; alacsonyabb rangúak a magasabb rangúnak (pl. a varrónő annak a hölgynek, aki bement boltjába, vagy a cseléd az asszonyának) köszöntek így. De a kezét csókolom megilletett minden érettségizett nőt.4

A 2002-es kérdőívek alapján ezt a köszönést egy gyerek használta, és mindössze négyen ismerték (2,8 , ill. 11,4 %).

A 2012-es mérés szerint az adatközlők 100%-a ismeri, 27,2% szereti, és 9% használja. A valóságban valószínűleg többen ismerték a 2002-es mérés alkalmával is, nagyapjukat, apjukat hallhatták is így köszönni, de regényekből, filmekből mindenképpen ismert. Magyarázat lehet a csekély ismertségi adatra, hogy mivel az akkori adatközlők nem használták, a passzív szókincs részét képezte, és eszükbe sem jutott.

Történelmi oka van, hogy az idősebb hölgyek örömmel fogadják ezt a köszönést. Amikor ők nevelkedtek, még gyakori és természetes köszönés volt. A váltás valamikor a második világháború után, az ötvenes, hatvanas években történhetett meg. A most ötven−hatvan év körüli hölgyek reakciója felemás. Nagyban függ attól, hogy milyen családban szocializálódott az illető. A bécsi udvari illemből származó formát a „polgári és demokratikus szellemű emberek már [1945 előtt] helytelen és európaiatlan csökevénynek minősítették.”5 Ladó Makkai Jánosra hivatkozva azt írta 1958-ban, hogy az „új korszakban” mellőzni kell.6 A munkás- és parasztcsaládok sarjai számára nem megszokott forma, az ilyen származású férfiak ritkábban használják, a nők idegenkedve fogadják. A polgári családokban nevelkedettek számára megszokott volt használata, bár később itt is a rövidebb csókolom terjedt el.

4 vö. Terstyéni 2003, 315.5 Ladó 1958, 426.6 Ladó 1958, 426–427.


I I I 4 0 I I I

Ladó szerint ez közvetlenebb, mint a hol középkoriasnak, hol tőkésnek nevezett kezét csókolom és a „még át nem melegedett” napszaknak megfelelő köszönés.7

A fiatal nők körében pedig, ha nem is népszerűtlen a kezét csókolom, de olykor zavarba ejtő. Őket már nagyon kevesen köszöntik így. Ha olykor egy idősebb úr e – immár rendhagyónak számító – köszönési formát alkalmazza, nem tudják, hogy a köszönést valóban egy kézcsók fogja-e követni. Pedig a kézcsók mint gesztus is csaknem eltűnt (ezt az ismerősök közötti puszi váltotta fel), még ritkább, mint a kezét csókolom köszönés.

A felekezetekre jellemző köszönési módok 2002-ben nem voltak ritkának mondhatók. A papnak a gyerekek egy része, körülbelül fele Dicsértessék a Jézus Krisztus-sal köszönt (másik felük általában sehogy, valószínűleg ők nem részesültek hitoktatásban, ezért nem is ismerték a papot). Ez az arány nem változott, 2012-ben 59%, a napszaknak megfelelő köszönés 27,2%. A pap az adatok szerint alig köszön vissza a Mindörökké ámen hagyományos formával, sokkal szívesebben használják a szervusz, szia, heló köszönéseket. A korábbi felmérésben a szia volt a leggyakoribb, a kérdőívek 45%-án szerepelt, a mostani mérés során ez az arány 27,2% . A Mindörökké ámen 2002-ben 38,5% volt, a mostani mérésben is mindössze 27,2%-ra tehető.

A szülők (azok a szülők, akiknek gyermekei a papnak Dicsértessékkel köszönnek, tehát akik hittanra is járnak),általában Dicsértessékkel, ritkábban napszaknak megfelelően köszönnek a papnak. A kérdőívről sajnos nem derül ki, hogy a pap nekik hogyan köszön vissza, de feltehetően mindörökkével, illetve napszaknak megfelelően, ha őt is így köszöntötték.

Mivel Pilisvörösvár lakossága nagyrészt katolikus, más felekezetek köszönéséről nem kaptam képet. Egy gyerek használta 2002-ben az Áldás, békesség köszönési formát, jelen felmérésben egy sem.

A gyerekek által használt legáltalánosabb magázó köszönés a csókolom volt 2002-ben. A kérdőívek 74%-án szerepelt, általában az idegen felnőttnek köszöntek így a gyerekek. Azok a kevesek, akik nagyszüleiket, a nagynéniket, nagybácsikat, keresztszüleiket magázták, általában így köszöntötték őket. Nagyon sokan köszöntek csókolomot férfi tanáraiknak is (60%), sőt, a papnak is. Jelen felmérésben a csókolom forma visszaszorulását tapasztaltam. Idegen felnőttnek a diákok 27,2%-a köszön így, tanárnak 4,5%, tanárnőnek 9%. Nem találtam adatot arra, hogy a papnak bárki így köszönne.

2002-es felmérésem után azt a feltételezést írtam le, hogy a csókolom még legalább ötven−száz évig használatos marad, legalább addig, amíg az a generáció, amelyik most használja, él és élteti a formát. Ők valószínűleg életük végéig használni fogják, bár az kérdéses, hogy milyen széles körben fogják használni, mennyire lesz népszerű köszönés a későbbiekben, hiszen láthatjuk, hogy a divat a köszönési forma megválasztását is befolyásolja. Akkor úgy tűnt, hogy a csókolom is azon köszönési formák közé tartozik, amelyek ellenállóbbak a divat szeszélyeinek, mint ahogy a napszaknak megfelelő köszönés is. Most azt tapasztaltam, hogy bizonyos helyzetekben, pl. szülők—nagyszülők vagy diák—tanár relációban kevesebben használják, mint tíz évvel korábban, de továbbra sem merült fel olyan adat, amely használatának általános visszaszorulását jelezné.

Széles körben alkalmazható, érzelmileg pozitív, elterjedt a napszaknak megfelelő köszönés. A gyerekek kétharmada használta ezt 2002-ben, leginkább idegennel és tanárral szemben. 2012-ben az idegen felnőtteknek a diákok 90,9%-a köszön így, tanárnak 100%-uk, tanárnőnek 95%-uk. A csumi és a csőtészta már alighanem a feledés homályába fog merülni, amikor a mindenkori beszélők még jó estét fognak kívánni.

A tegezés és magázás tekintetében az mondható el, hogy míg 2002-ben még a diákok 11,4%-a magázta a nagyszüleit, addig a mostani mérés nem hozott olyan adatot, ami a családon

7 Ladó 1958, 426−427.


I I I 4 1 I I I

belüli magázás meglétét mutatta volna. Megjelent viszont a vizsgált korosztályban az idegen felnőttek tegezése, 9%-os arányban. 2002-ben a diákok 14,2%, 2012-ben 40,1%-a mondta azt, hogy tanárai olykor magázva szólnak hozzájuk. Az első mérés azt mutatta, hogy a pap a megkérdezettek 100%-át tegezi, a mostani szerint a pap a diákok 45,4%-át magázza. (Ebből az adatból azonban nem lehet messzemenő következtetést levonni, nem tendenciáról, hanem egy-egy személy nyelvhasználati sajátosságáról van csak szó: a pilisvörösvári pap 10 évvel ezelőtt tegezte a diákokat, mostani utóda pedig a felmérés tanúsága szerint a diákok egy részét magázza.)

A szülők 28,5%-a csókolommal köszönt a nagyszülőknek 2002-ben, ez a szám csekély mértékben, de csökkent. Most a kérdőívek 22,7%-án szerepelt ez a forma.

A korábbi felmérésben a szülők a tanárnak 80%-os arányban napszaknak megfelelően köszöntek, 5,7%-ban csókolommal, 20%-ban sziával. A mostani felmérés szerint a napszaknak megfelelő köszönés 100%-os, a szia 13,5%, a csókolom ebben a társadalmi érintkezésben is visszaszorult, 4,5% mindössze. Tolcsvai az 1980-as évek közepén arról számolt be, hogy „szinte alig fordul elő [...] a tanulótól hivatalosan elvárt jó napot kívánok – ezért e köszönési forma nem is emelkedhetett általános érvényre.” Ugyanitt a kezét csókolom általános iskolás korúak körében való elterjedéséről is írt.8

Gyermekeik iskolatársát a szülők továbbra is sziával és helóval köszöntik a leggyakrabban, és továbbra is a szia áll az első helyen.

Idegen felnőttnek 2002-ben napszaknak megfelelően köszöntek a szülők, a kérdőívek 77%-án ez a forma állt. Most kicsivel nagyobb ez a szám, 86,3%. A szia korábban 17,1%-ra volt jellemző, ma valamivel többen használják, 27,2% . A helót korábban 5,7% használta idegen felnőttek köszöntésére, most 9%. Korábban ugyanennyien (5,7%) használták a szervuszt is, a mostani mérésben ez a forma már nem bukkant fel, visszaszorulóban van.

Szintén 5,7%-ban szerepelt a korábbi felmérésben a csókolom, most 9%.Idegen gyerekek köszöntésére a szülők részéről a szia és a heló volt a két leggyakrabban

használt köszönés 2002-ben (előbbit 80%-ban, utóbbit 28,5%-ban használták), napjainkban a sziát 54,5% használja, a helót 9%, ugyanennyien részesítik előnyben a hali formát.

A gyerekek szüleiknek általában sziával köszönnek, mind a korábbi felmérés, mind a mostani ezt mutatja. Második helyen a heló állt 14,5%-kal és áll most is 27,2%-kal, tehát gyakoribbá vált. 2002-ben a szia aránya 90% fölötti volt, most is tartja magát ez az arány. A szülők leggyakrabban szintén sziával köszönnek a gyerekeknek, a kérdőívek 85,2%-a ezt mutatja. A heló mindössze 12,4%-ot tesz ki.

A testvérek köszöntésének leggyakoribb módja 2002-ben a heló volt. Így köszönt a diákok 54%-a. A szia állt második helyen 35%-kal, a harmadikon a csá 11,4%-kal. Napjainkban a testvéreket leggyakrabban újra sziával köszöntik, ez szerepelt a kérdőívek 50%-án. A testvérek korábban általában helóval köszöntek vissza, ezt mutatta a kérdőívek 53,5%-a. Ez után következett a szia 31,5%-kal. A csá csak 12,5%-ban szerepelt. A 2012-es felmérés azt mutatja, hogy a testvérek 50%-a sziával köszönti testvérét, 36%-uk a helót részesíti előnyben, a csá 22,7%-os gyakorisággal szerepelt. Azt láthatjuk tehát, hogy a heló ebben a közegben némiképp visszaszorult.

A nagynéniket, nagybácsikat 2002-ben leggyakrabban a szia szóval köszöntötték, ezt alkalmazta az adatközlők 62,5%-a. Csókolommal köszönt a diákok 16,6%-a, 5,7% pedig a napszaknak megfelelően. A 2012-es felmérés azt mutatatja, hogy 68,1% sziával köszön, helóval 22,7%. A csókolom eltűnt, ahogy a nagynénik, nagybácsik magázása is. 2002-ben még 14,2% magázó formát használt. A nagynénik, nagybácsik akkor 58,3%-os arányban köszöntek

8 Tolcsvay 1985, 14−15.


I I I 4 2 I I I

sziával, 40%-uk használta a helót. Ma 77,2%-uk köszön sziával, 13,6%-uk helóval. Tehát ezen a színtéren is a heló visszaszorulása és a szia megerősödése látható.

A tanárokat diákjaik többsége, 62,8%-a csókolommal köszöntötte az első felmérés idején. Második helyen a napszaknak megfelelő köszönés állt 34,2%-kal. Mára a két köszönési forma helyet cserélt: 100% használja a napszak szerinti köszöntést, és csupán 4,5% a csókolomot. Hasonló képet mutat a tanárnők üdvözlése: korábban nekik a diákok 82,8%-a köszönt csókolommal és 28,5%-a napszak szerint, ma 95% napszak szerint és 9% csókolommal. Ez mindenképp nagy visszaesést jelent, a csókolom minden használati színtéren visszaszorult. A tanárok és tanárnők 68,5%-a sziával köszönt diákjainak a korábbi felmérés idején, második leggyakoribb köszönés részükről a szervusz volt 31,4%-kal. 11,4%-uk köszönt napszaknak megfelelően, és ugyanennyien köszöntek helóval. 2012-ben azt láthatjuk, hogy a tanárok 88,6%-a napszaknak megfelelően köszönti diákjait, és csak 29%-a sziával. Másfajta, tanárok által használt köszönéssel nem is találkoztam.

Az iskolatársak köszöntése mutatta a barátok mellett a legváltozatosabb képet. 2002-ben 57,1% köszönt iskolatársának helóval, 42,8% sziával, 34,2% csával. A szasz, szevasz, szervusz, csövi 3% körüli arányban jelentkezett. Napjainkban a szia előfordulása 42,8%, a helóé 54,5%, a csáé 36,3%, a szevaszé és a halié 9%, a csokié 4,5%. Az iskolatársak leggyakrabban, 57,1%-ban helóval köszöntek vissza 2002-ben, ezt 45,7%-kal a szia követte. Harmadik helyen a csá állt 34,2%-os gyakorisággal. A csáó és a szevasz 5,7%-kal, a cső 28,5%-kal szerepelt. A 2012-es felmérés adatai szerint az iskolatársak 59%-a sziával köszön vissza, ugyanannyian, mint helóval. 36,3%-nak a csával köszönnek vissza iskolatársai,13,6%-nak halival. 4,5% írta kérdőívére a csoki és a hi formákat. Azt láthatjuk tehát, hogy a szia az iskolatársak közötti köszönésben is gyakoribbá, népszerűbbé vált az elmúlt tíz év folyamán. Néhány olyan köszönési forma, mint a szasz, szevasz , csövi, amelyek már korábban is csak szűk körben voltak használatosak, mostanra eltűntek ennek a csoportnak a nyelvhasználatából.

A barátok, barátnők üdvözlése 2002-ben az esetek többségében, mintegy 60%-ában helóval történt, 50% használta a sziát, 28,5% a csát, 5,7-5,7% csővel, hellókával, és bájjal köszönt. 2,8% használta a szevasz, szasz, szióka formát. 2012-ben 63,6% a sziát használja, 27,2% a helót, 18,1% a csát, 13,6% a halit, ha barátjával vagy barátnőjével találkozik. A visszaköszönéskor a válaszadók 54,2% hallotta a helót a korábbi felméréskor, 40% a csát, 37,1% a sziát, 11,4% a szevaszt, 2,8% a csőt. Jelen felmérésemben a szia került első helyre 68,1%-kal, ezt a heló követte 45,4%-kal, majd a csá következett 22,7%-kal. A hali csak a kérdőívek 9%-án szerepelt, a szevasz pedig 4,5%-án. Azt láthatjuk, hogy a szia a baráti körökben is megelőzte a helót.

2002-ben idegen felnőttnek a diákok 74,2%-a csókolommal köszönt, 54,2%-uk napszaknak megfelelően. Napjainkban a napszak szerinti köszöntés áll az első helyen 90,9%-kal. Csókolommal csupán a diákok 13,6%-a köszön, nem sokkal kevesebben vannak azok, akik helóval köszönnek az idegen felnőttnek. Az ő arányuk 9%. Az idegen felnőttek korábban az esetek 80%-ában sziával köszöntek a gyerekeknek, 20%-uk helóval, 17,1%-uk szervusszal, ugyanennyien helóval vagy napszaknak megfelelően köszöntek, 5,7% a szevaszt használta. A 2012-es mérés azt mutatja, hogy az idegen felnőttek 63,6%-ban a sziát használják idegen gyerek köszöntésekor, 27,2% napszak szerint köszön, 13,6% a helót, 4,5% csókolomot használ.

A fiúk és lányok által használt köszönési formák között jelentős különbség nem mutatkozott. A lányok valamivel többször és nagyobb arányban használják a sziát, és velük szemben is többször alkalmazza környezetük ezt a köszönést. Anyjuknak, apjuknak, testvérüknek, nagynéniknek, nagybácsiknak szinte mindig így köszönnek. Csak lányok használják a helóbello és a sziamia köszönéseket, illetve -ka képzős formákat, mint a szióka, helóka. A fiúk köszönési módjai változatosabbak, valamint csak fiúk által kitöltött kérdőíven találkoztam a ’távesz baktálo muroprál’ formával, mely valamely cigány nyelven annyit jelent, hogy járj szerencsével testvérem.


I I I 4 3 I I I

Az alábbi táblázat a 2002-ben és a 2012-ben szerzett adatokat mutatja aszerint, hogy az adott köszönési forma az adatközlők hány százalékának volt ismert, hány százalék használta, illetve hány százalék szerette az adott formát.

A felmérések legfontosabb eredményei

ismeri használja szereti

2002. 2012. 2002. 2012. 2002. 2012.

fő % fő % fő % fő % fő % fő %

heló 32 91,4 22 100 26 74,2 21 95,4 16 45,7 13 59

szia 27 77,1 22 100 27 77,1 22 100 18 51,4 17 77,2

szevasz 17 48,5 22 100 10 28,5 16 72,7 5 14,2 7 31,8

cső 16 45,7 21 95,4 9 25,7 13 59 8 22,8 9 40,9

csövi 9 25,7 21 95,4 4 11,4 7 31,8 3 8,5 3 13,6

napszak 28 80 22 100 24 68,5 16 72,7 7 20 3 13,6

csókolom 26 74,2 22 100 23 65,7 20 90,9 2 5,7 1 4,5

csá 31 88,5 21 95,4 22 62,8 15 68,1 11 31,4 9 40,9

hali 2 5,7 20 90,9 1 2,8 11 50 0 0 7 31,8

viszlát 5 14,2 22 100 3 8,5 21 95,4 0 0 8 36,3

szervusz 9 25,7 22 100 9 25,7 4 18,1 0 0 3 13,6

csumi 6 17,1 21 95,4 5 14,2 4 18,1 4 11,4 3 13,6

csákány 11 31,4 21 95,4 2 5,7 4 18,1 3 8,5 2 9

csőváz 2 5,7 20 9,9 2 5,7 2 9 2 5,7 1 4,5

csocsi 1 2,8 14 63,6 1 2,8 3 13,6 1 2,8 2 9

szasz 1 2,8 21 95,4 1 2,8 7 31,8 1 2,8 4 18,1

kezét csókolom 4 11,4 22 100 1 2,8 6 27,2 0 0 2 9

csáó 16 45,7 22 100 5 14,2 12 54,5 2 5,7 10 45,4


I I I 4 4 I I I

A táblázatból is kiolvasható a szia köszönési forma megerősödése: 2002-ben 77,1% használta, napjainkban 100%; 2002-ben 51,4% válaszolta azt, hogy szereti, 2012-ben 77,2%. Kontra Miklós 1993-as vizsgálata azt mutatta, hogy a válaszadók 82,5%-a használja.9 Hasonlóképpen megerősödött a szevasz: használata 28,5%-ról 72,7%-ra; kedveltsége 14,2%-ról 31,8%-ra emelkedett. Használata Kontra felmérésének idején 75,1% volt.10 De megerősödött a kezicsókolom, cső és a csá is, bár használatuk és kedveltségük kisebb mértékben növekedett az előző kettőnél.

A szervusz (2002-ben 26%, 2012-ben 18% használta) és a csókolom bizonyos helyzetekben történő használatában, valamint a csókolom, a csőváz és a napszak szerinti köszönés kedvelésében mutatkozik némi csökkenés.

Sokan nem helyeslik, sőt sokakat zavar az ifjúság sajátos nyelve, hóbortos szófordulataik és köszönéseik. Én sem zavarónak, sem károsnak nem tartom ezeket a jelenségeket. Ezek a fiatalok most fedezik fel anyanyelvüket. Játszanak a szavakkal, az összecsengő szókezdetekkel és szóvégekkel, hangalakokkal és távoli asszociációkkal. Kiaknázzák a humornak azokat a lehetőségeit, melyeket a nyelv kínál. Létrehoznak egy olyan csoportnyelvet, ami a csoport tagjait még jobban összetartja, ami csak a beavatottak számára érthető. Nem úgy kell ezekre a nyelvi fejleményekre tekinteni, mint holmi vadhajtásokra, hanem mint egy érdekes, kis világ jeleire. A nyelvre ezek semmiképpen sem károsak, mert ami felesleg, túlburjánzás, az előbb vagy utóbb el fog tűnni.

Bibliográfia:

Deme László – Grétsy László – Wacha Imre 1987. Nyelvi illemtan. Ifjúsági Lap- és Könyv-kiadó, Budapest.

Kontra Miklós 1993. „Kik köszönnek ma Magyarországon hellóval?”: Vadon Lehel (szerk.): Emlékkönyv Országh László tiszteletére. Eger.

Ladó János 1958. „Köszönés és megszólítás napjainkban.”: Magyar Nyelvőr, 422−430.Terstyéni Tamás 2003. „Köszönési szokások a rendszerváltáskor.”: Kontra Miklós (szerk.):

Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Osiris, Budapest, 315−322. Tolcsvay Nagy Gábor 1985. „Hogyan köszönjek? − Hogyan szólítsam?”: Bíró Ágnes (szerk.):

Nyelvi divatok. Gondolat Kiadó, Budapest, 13−23.

9 Kontra 1993, 245.10 Kontra 1993, 245.


I I I 4 5 I I I

BaGi lászlóA pesti Duna-korzó, mint a társasági reprezentáció tere (1867-1945)

A hosszú Fő-utca - tájékozott emberek „pontosan egy kilométerre” becsülték hosszát - egyik oldalán sétáltak az urak, másik oldalán a cselédek, bakák s a társadalom szerényebb tagjai. Az „úri korzó” közönsége gondosan vigyá-zott, hogy csak végszükségben haladjon végig az utca proletárfelén; évtizedes, kialakult gyakorlat választotta így ketté a sétáló közönséget, a cselédek ma-guk is ügyeltek, hogy át ne tévedjenek a túlsó, „úri” oldalra; s csakugyan, miért is „vegyültek” volna éppen az utcán, mikor az élet más területein, egyéb alkalmakkor oly egyezhetetlenül váltak szét, mint a víz és olaj? A „korzó” délben tizenkettőkor kezdődött az utca „úri oldalán”, s aztán este hat óra felé verődött újra össze. (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)

Márai kedves városának, Kassának főutcájáról írja e szavakat. Főutca, promenád, korzó szá-mos városban megtalálható, melyek közül több is meghatározó volt egy-egy város társadalmi életében: különösen híres volt a kassai mellett a fiumei vagy éppen a budapesti. De pontosan mi a korzó? Milyen feltételei vannak létrejöttének? Vajon felfedezhetünk a kassaihoz hasonló elemeket a budapesti sétaút esetében? Mely emlékek segítségével rekonstruálható az ott zajlott társadalmi élet? Ennek segítségével hogyan vizsgálhatjuk a társadalmi térhasználatot? Ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni jelen tanulmány, mely egy hosszabb kutatás részeként jött létre, a Duna és Budapest kapcsolatát történeti szempontból vizsgáló doktori disszertációm szerves részeként.

Ezen munka első nagy egysége lényegében azt a kérdést járja körül, hogy miként alakította át a város a folyót és hogyan alakította a folyó a város fejlődését. Hogyan vált egy természeti egységből gazdasági-közlekedési egység? Mi és mikor változott meg, amikor a természettel addig harmóniában élő ember regularizálni kezdi a folyót? Mi a következménye annak, hogy a város az uralma alá hajtotta a Dunát?

A második nagy egység az elsősorban terek alaprajzaiban és az egyes épületekben jelentkező reprezentációs igény kérdését vizsgálja.1 Vagyis, hogy – még szintén a makroléptéknél

1 A városépítészet politikai reprezentáció szolgálatában betöltött szerepének vizsgálatához módszertani szempontból hasznos elemzését adják például: Herscher, Andrew 2003. „Städtebau as Imperial Culture. Camillo Sitte’s Urban Plan for Ljubljana.”: Journal of the Society of Architectural Historians. 2, 212–227. Moravánszky Ákos 1867–1918. „A város, mint politikai emlékmű.”: Moravánszky Ákos: Versengő látomások, esztétikai


I I I 4 6 I I I

maradva – milyen megvalósult és meg nem valósult várostervekkel állt elő a hatalom és álltak elő az építészek az egyes korszakokban? Hogyan kívánták átalakítani a várost az egyes ideológiák mentén a különböző rezsimek? Ennek miért a folyópart volt szinte mindig a legexponáltabb helyszíne Budapesten? Mindez milyen épületekben artikulálódott? Vajon nyomon követhetjük-e a „nemzeti stílus” kialakítására tett kísérleteket pusztán a folyó partján kialakult formációk történetén keresztül?

A harmadik rész abból a kérdésfölvetésből indul ki, hogy vizsgálható-e egy társadalmi réteg kialakulása és élete, szokásai akkor, ha pusztán a térre koncentrálunk. Vagyis a Duna-part egyes kiválasztott helyszínei (Duna-korzó, Margit-sziget, Római-part) nem egyszerűen a polgári életforma és kultúra kialakulásának helyszíne, hanem egyben ezen csoportok identitásának is fontos tényezője. Másképpen: a polgárság territorializálta leghatékonyabban a felsorolt területeket. A Duna-korzó elsősorban egy, a különböző csoportok közti találkozóhely, mely mégis zárt, soha le nem írt, de rekonstruálható szabályrendszert alakított ki. A Margit-sziget mint egy (belépőjeggyel) rezervált, de fokozatosan megnyíló kirándulóhely, a fontos mentalitástörténeti váltásként „megjelenő” szabadidő eltöltésének színhelye, a Római-part pedig elsősorban mint a szalonok világával párhuzamosan működő önszerveződések, egyesületek, sportklubok székhelye. A sportklubok közel sem csak a testmozgásról szólnak, a tagkönyvek, az egyesületi jelentések alapján tisztán látható, hogy mely aktorok vívtak helyet maguknak az egyesületek vezetésében, mely csoportok keresték a másik szövetségét, segítségét. Az alábbi, a sétány emlékezetét rekonstruálni hivatott rész ennek a harmadik fejezetnek képezi egy szűk részét.

Mi a korzó?

A korzó a Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározásában „az az utca, amelyben a város népe sétálni szokott”, illetve „az itt végzett séta, illetve a sétálók tömege”, egyben jelenti a cselekvést is, amennyiben „a korzón sétál”, illetve „ide-oda járkál, sétafikál” az illető.2 Tehát maga a szó nem utal feltétlenül folyóparti helyszínre, lehet használni (és használták is) a korzózás kifejezést a Váci utcán vagy a Kossuth Lajos utcán megtett sétára is.

Az Idegen Szavak Szótárában rövidebb, de pontosabb meghatározást kapunk, ugyanis a korzó – egyébként olasz eredetű szó – sosem egyszerű sétaút, hanem a „társasági élet színhelyeként működő sétány”.3 A Duna-korzó esetében éppen ez volt a legérdekesebb, ez különbözteti meg markánsan a többi budapesti sétaúttól és ez érdekli a történészt is.

A Duna-korzó területének azonban nagyon sokáig nincsen hivatalos neve, a korzó inkább csak a köznyelvben tűnik fel. A korszak vezető hetilapjában, a Vasárnapi Újságban például csak az 1880-as években tűnik fel. A Lánchíd feletti területet a kissé körülményes felső dunaparti uj ház-sor néven említi egy 1864-es cikk, a „a főváros összes rondaságának a gyűlhelye” korábban kifejezetten rendezetlen, sáros, gödrös és szemetes terület, melyet rendeztek és új palotákkal építettek be.4

Ugyanez a palotasor a Lánchídtól lefelé, különösen a görög templom felé, ekkor még közönséges házakká törpül, melynek képe nem különbözik egy aldunai városkáétól.5 A cikkíró

újítás és társadalmi program az Osztrák-Magyar Monarchia építészetében. Cságoly Ferenc 2006. „Hatalom és építészet.”: Tóth Szergej (szerk.): Hatalom interdiszciplináris megközelítésben. Szeged. stb.

2 Juhász – Szőke – O. Nagy – Kovalovszky (szerk.) 1975, 765.3 Tolcsvai 2007, 586.4 Vasárnapi Újság, 1864. december 4. XI. évfolyam, 49. szám. 529–530.5 Vasárnapi Újság, 1864. december 25. XI. évfolyam, 52. szám. 565–566.


I I I 4 7 I I I

az előzőnél rövidebb pesti alsó Dunapart néven említi a területet, azt azonban láthatjuk, hogy a megnevezések nem teljesen egységesek még.

Hogyan lehet az, hogy egy idegen eredetű, addig nem ismert kifejezés honosodik meg a magyar nyelvben egy terület elnevezésében? Egy olyan korszakban, amikor lehetőleg minden tulajdonnévnek magyar megfelelőt próbáltak találni? Utóbbira jó példa a terület központján jelentő korabeli „szórakozóhely” esete. A Redoute néven ismert, de 1848-ban végzetes sérüléseket szenvedett Pollack-épület utódja, a Feszl-féle épület megnevezése egy ideig még megőrizte az idegen eredetű változatot, majd vígarda néven említik. Persze több, ennél szerencsétlenebb kísérlet is született a magyarításra: „A jóizü »vigadó« szót, mint legmagyarabbat, hihetőleg elfogadják, s a bérlők által már használatba vett vigardát el fogják hagyni. Akkor csakugyan jobb a gondilla vagy diszcsárda.” 6 Ezeket végül valóban elhagyva, a Vigadó szó honosodott meg és vált az épület elnevezésévé. Hogyan lehet, hogy ugyanezen városban, ugyanezen a szűk területen egy ezzel ellentétes folyamat zajlik le?

Tudjuk, hogy 1873-ban már működött a területen a Corso kávéház. „A »jeunesse d’orée « , az élvet és örömet hajhászó fiatalság, jobbadára a Corso-kávéház mellett foglal stratégiai állást, hogy szemüvegeinek kereszttüze közé juttassa e kávéház női közönségét” – írja Borostyáni Nándor Este a dunaparton – Fővárosi vázlat című cikkében.7 Ebből is látszik, hogy bizonyosan évek kellettek hozzá, míg a város lakói, sőt a publicisták is a sétatér szinonimájaként kezdték használni a korzó megnevezést.

De mi lehetett az oka, hogy a kávéház – és vele a sétatér – éppen a Corso nevet kapta? Nem volt ritka ugyanis a korszakban egzotikusnak gondolt városokról, távoli tájakról elnevezni egy-egy vendéglátóhelyet, elég csak az Abbázia, a Fiume, a Ceylon, a Cairo, a Miramare, a Nizza, az Ostende, a Riviera vagy a Sorrento nevű kávézókra, vendéglátóipari egységekre gondolni az immáron egyesült fővárosban. Itt azonban többről lehet szó. Csak feltételezés, de talán köze lehet hozzá Fiume népszerűségének folyamatos növekedéséhez. Ezt a hipotézist számos egybevágó elem erősíti, de teljesen meggyőző érv nincs a birtokunkban.

Egyrészt a város a reformkor óta egyre inkább az érdeklődés homlokterébe került. Kossuth egy Budapestet elkerülő, így annak városfejlesztő hatásait nélkülöző, de az alföldi gabona gyorsabb piacra juttatását lehetővé tevő vasútvonal megépítését javasolja Széchenyivel szemben.8

Az 1870-es években – a német vámháború miatt – ismét felértékelődik Fiume szerepe. De a város a figyelem középpontjába kerülhetett azért is, mert a Magyar Királyság területe az 1876-os megyerendezés után – elhagyva a feudális korszak egyéb területi egységeit – csak vármegyékre és törvényhatósági jogú városokra oszlott. Utóbbi különleges státuszt Budapest mellett csak Fiume bírta a városok közül. Ne feledjük, a korzó területét mindössze három évvel korábban, 1873-ban rendezték.

Fiume ezer szállal kötődött Magyarországhoz,9 melynek számos bizonyítékát találjuk ott és a magyar fővárosban is. Ezek közül kettőt kiragadva: magyarországi építész, sőt, éppen a Budavári Palotát 1891 és 1905 között átépítő Hauszmann Alajos építi a kormányzó palotáját Fiumében 1893 és 1897 között. Másrészt, a már említett nagyszabású vállalkozás, az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című, 21 kötetes 1885 és 1902 között megjelent sorozat Bécs és Budapest mellett Fiumét emeli ki, mint várost – a többi terület jórészt makrorégióként jelenik meg az egyes kötetek címében és fejezeteiben, világos tehát, hogy a város kiemelt helyet töltött be az anyaország értelmiségének mentális reprezentációjában.

6 Vasárnapi Újság, 1865. január 22. XII. évfolyam 4. szám. 41.7 Vasárnapi Újság 1873. április 20. XX. Évfolyam 16. szám 191–192.8 Gergely 1982.9 Erről bővebben lásd: Benkő 2009.


I I I 4 8 I I I

A fiume szó olaszul egyébként folyót jelent, de azért is valószínűnek tűnik, hogy éppen Fiume közvetítésével vettük át az olasz alakot, mert éppen a Duna másik oldalán, a mai Lánchíd utca 12. alatt állt az egykor igen jó névnek örvendő Fiume Szálló. Az 1810-ben lebontott egykori Halászkapu és rondella helyén Matulay Maximilián, a Dunagőzhajózási Társaság vezérigazgatója „a folyóból” megszerzett vagyonát a folyó mellett helyezte el egy tipikusnak számító befektetésben, vagyis itt épített bérházat. Figyelemreméltó, hogy az épület a térképek tanúsága szerint mindössze két sarokra állt a csavargőzhajó állomásától.10

Ennek helyén 1871-ben emeltetett építményt Hecht József a korszak legnépszerűbb építészével, Ybl Miklóssal. A Széchenyi Szálloda néven működött, negyvennyolc szobás intézményt 1910-ben Corsora, majd Fiumére keresztelték.

Ellentmondásos helyzet: utal egyrészt arra az igényre, amellyel a budai oldal lépett föl, vagyis saját korzót kívántak itt kialakítani, mely azonban, ahogy arra Buza Péter is rámutatott,11 anyagilag sikertelen maradt és hiányzott az a spontán, egyben szerves fejlődés is, ami pesti párját jellemezte. Ugyanerre mutat a korabeli szakember, a később idézendő Jeszenszky Sándor megállapítása is.

Másrészt bizonyíthatja a hipotézist is, mely szerint a napjainkra metonímiássá vált kapcsolat a pesti oldal sétatere és a corso/korzó szó között a korszakban még egyértelmű asszociációnak számított Fiumére és a fiumei korzóra, amiből később köznevesült, illetve vált egy bizonyos korzó, a pesti megnevezésévé. Idővel azonban a szó elveszíti „elit” értelmét. A későbbi jelentésbővülést – sok egyéb példa mellett – a legjobban illusztrálja az, hogy pesti sétányt megfelelő távolságtartással szemlélő, sőt, róla – mint ezt látni fogjuk – kíméletlen véleményeket megfogalmazó Népszava egyik kiadványa „Tatabányai korzó” néven jelenik meg.

1888-ban találkozunk először olyan írással a Vasárnapi Újság hasábjain, amelyik következetesen használja a korzó kifejezést, mely ekkorira tehát megcsontosodott a magyar nyelvben.12

Másrészt érdekes megfigyelnünk azt, hogy milyen rendszer mutatkozott a szállodák és az egyéb vendéglátóhelyek névadási szokásaiban. Néhány bérpalota átalakításával a millennium évében nyílt meg a Bristol Szálló.13 Az épületet 1926-ban jelentősen átalakították. A Petőfi tér felőli rész Carlton Szálló, a másik rész Bristol Szálló néven működött tovább.14 A pesti Hotel Ritz 1913-ban nyílt meg, mely még a szállodalánc külföldi tagjaihoz képest is feltűnő fényűzéssel tűnt ki társai közül.15 A különös hangzású Negresco egy Bukarest környéki fogadós tehetséges fiának köszönheti nevét, aki kamaszként Franciaországban csinálta meg szerencséjét. További érdekesség, hogy az egykori Angol Királynő a megnyitás évében megkoronázott Viktória angol királynőről, az 1934-ben megnyitó elegáns mulató, a Prince of Wales a hamarosan Budapestre látogató – és a szórakozóhelyet fölkereső – Edward hercegről kapta nevét.

A Londonban található egykori Carlton Hotel francia reneszánsz által inspirált épülete 1899-re készült el Charles J. Phipp tervei szerint, a Her Majesty’s Theatre párjaként. A

10 Budapest Főváros beltelkeinek utcahálózati térképe, 1884.11 Buza 2002, 129.; 133.; 151.12 Vasárnapi Újság, 1888. augusztus 5. XXXV. évfolyam 32. szám. 529–530.13 A volt IV. kerület Mária Valéria utca 4., azaz a mai V. kerület Apáczai Csere János utca 2. szám alatt.14 Juhász – Szántó 1999.15 Az épület a volt IV. kerület Mária Valéria utca 14., azaz a mai V. kerület Apáczai Csere János utca 12–14. szám

alatt állt.


I I I 4 9 I I I

Bristol neve utalhat a szintén angliai városra vagy a gibraltári Bristol Hotelra, esetleg az odesszai Bristol Hotelra, de ez utóbbi lehetőséget valószerűtlenné teszi, hogy csak három évvel a budapesti után nyílt meg.

Ezek közül a legérdekesebb mégis a nizzai promenade des Anglais 37-es szám alatt található, a filmvásznakon is gyakran feltűnő Hôtel Negresco neoklasszikus épületének története. Az Édouard-Jean Niermans16 által tervezett Ritz-stílusú luxushotel a világ egyik legismertebbje, mára műemlék, egyszerre hotel és múzeum. Alapítója a román származású üzletember, Henri Negresco, aki 1909-1910 körül még a nizzai kaszinó vezetője. Így írt róla Ady Endre, aki személyesen is találkozott az üzletemberrel: „A szomszédban, Monte-Carlo szomszédságában, Nizzában, ahol az álszemérmes Marianne, a francia köztársaság nem tűri a rulettet és a 30-at, 40-et, él egy nagyon bölcs ember. Mellékes volna a nevén nevezni, de véletlenül emlékszem a nevére is, Negresconak hívják, a Casino Municipal de Nice főadminisztrátora. Ebben a finom kaszinóban csak baccarat-t, lovacskákat s más tíz efféle ártatlan játékot szabad csak játszani. Ez a Negresco, aki annyit látott meg és jegyzett fel okos homloka mögé, ezeket mondta nekem egyszer: - Kétféle ember van a földön: az egyikféle játszik, a másikfajta még nem játszik, mert az utódai számára kell gyűjtenie a pénzt és a hajlamos képességeket. Higgye el uram, hogy a játéknak sokkal többet köszönhet biztatásban, ötletben és produkcióban a mai civilizáció, mint az egész reneszánsznak.”17

Mindez csak azért fontos, hogy érzékelhessük: a nizzai hotel valóban a csúcsot jelentette, még a Côte d’Azur szállodái között is. Így a budapesti kávéház nevével jelezte a nizzai hangulat megidézését, egyben a pesti polgárság nagyra törő, némileg megmosolyogtató, mindig másokhoz hasonlító reprezentációs igényét.

Szintén a sétány nizzai párhuzamait véli fölfedezni Megyery Ella, a Pesti Hírlap munkatársa, aki számos külföldi útirajza mellett Budapestről is egyedi hangvételű útikönyvet írt:

„(…) Ennek a kedélyességében is grandiózus sétatérnek olyan hangulata van, mint egy nagyvilági szalonnak, amit a természet és a budapesti élet együttesen díszítettek ilyen utolérhetetlenre. A mindig napfényes, levegős vízpart, amelyet egyik oldalról Európa leghatalmasabb folyama fog ezüst keretbe, másik oldalról pedig a szállodapaloták, zenés kávéházterrasszok füzére fon körül, csak a nizzai Promenade des Anglais-hoz hasonlít-ható, hiszen az élet is olyan vidám, fényűző, nagyvilági és nemzetközi rajta, ha egyelőre nem is olyan arányokban, mint a Côte d’Azur-on.”18

Míg máshol: „Szép kilátása miatt érdemes egyszer a Ritz-tetőterrasszt felkeresni, ha már a Du-nára kiugró, nizzai Jetée-szerű etablissement - amit ilyen díszletek közt bűn meg nem építeni - még mindíg várat magára.”19

Úgy tűnik tehát, hogy már csupán a fogalmakon és a névhasználatban egy komplex világnézet, a polgári életforma átvételének és megélésének jeleit érhetjük tetten. Egyrészt – Moravánszky Ákos kifejezésével élve – a „versengő látomások” rendszerébe illeszkedik a teljes korzó, mint jelenség, amely a korszakban valósággal tomboló, európai fővárosok közötti verseny elemeként is értelmezhető. Nagyjából a kiegyezés után nem volt Budapesten olyan középítkezés, melynek pályáztatása vagy éppen vitája során ne merült volna fel a reprezentatív kiépítés világvárosi igénye; a legtöbb esetben ez az igény volt az a hatékony érv, amely a takarékoskodni kívánó

16 Niermans olyan épületek tervezője, mint a biarritzi Hôtel du Palais, a madridi Grand Hotel, illetve a Monte-Carloban található Hôtel de Paris, a Moulin Rouge, a Casino de Paris és a brasserie Mollard átalakítója.

17 Ady 1910.18 Megyery 2004, 140–154.19 Megyery 2004, 140–154.


I I I 5 0 I I I

városatyákat, kétkedő polgárokat meggyőzte egy-egy polgármester, építész vagy éppen zsurnaliszta.

Így volt ez a korzó esetében is, melynek fejlesztésekor a dualizmusban és azt követően is minden korszakban az idegenforgalom, a külföldi utazók szempontjait kiemelten vették figyelembe. Ne feledjük, hogy ekkor még az utazók döntő hányada a kikötőn, azaz a vízen keresztül érkezett a városba. Az érkezés percei, az első benyomások döntő hatással vannak a város érzékelésére, ahogy ezt a kiváló német történész, Wolfgang Schivelbusch is érzékletesen bemutatta a vasút és a pályaudvarok kapcsán.20

Így ír erről Erényi Gusztáv a Nyugat hasábjain: „De Budapest légkörének sajátos varázsát nemcsak két ellentétes kultúra találkozása adja meg, hanem két ellentétes tájé is. Az az ünnepélyes megilletődés, amit az idegen a Dunakorzó meglátásakor érez és amely minden más pesti élményt háttérbe szorít, tulajdonképpen azon a benyomáson alapul, hogy itt, a nagyváros szívében, a Duna tükrének visszfényében végbúcsúra hajlik össze hegyvidék és síkság.”21

Budapest legégetőbb problémájának tartják az idegenforgalmi szakemberek a korzó, egészen pontosan a közlekedési kapcsolatok (hajóállomás, viadukton futó villamosvonal) rendezését. Az indoklások minden alkalommal hangsúlyozzák a devizabevétel elengedhetetlen voltát.22 A közlekedés mellett tehát az idegenforgalom számít a leginkább meghatározó tényezőnek a korzó rendezésekor.

Ugyanakkor mindebben egy részben ezt megerősítő, részben ennek ellentmondó mentalitásbeli fordulat is érzékelhető. Az elvágyódás, a nyaralás, a külföldi utazás igénye szintén a polgári életmód átvételének fontos eleme. Korábban a legtöbb család számára a Monarchia üdülőhelyeinek meglátogatása jelentette a legtávolabbi lehetséges úti célt,23 míg a világvárosi rangra törekvő város arisztokratái, mágnásai immáron megtehették és meg is tették, hogy divatos külföldi nyaralóhelyeket, egzotikusnak számító desztinációkat látogassanak. Így ezeknek a helyeknek a percepciója egyben összehasonlíthatóvá tette az eredeti helyszín atmoszféráját csak nevében őrző budapesti helyszínekkel, ami nem egyszer vált a maró gúny céltáblájává.

Továbbá meg kell jegyezni, hogy Budapest az európai fővárosok közül valóban előkelő és egyedi adottságokkal rendelkezett: egyszerre volt főváros, egyszerre adott helyet lakó- és munkahelyeknek, az iparnak és a kereskedelemnek – és egyszerre volt nyaralóhely a külföldi és a magyar utazók számára is. A város idővel minden tekintetben alkalmas volt az ipari termelésre, a nemzeti reprezentációra és a szabadidő kellemes eltöltésére. Utóbbi a korszak fővárosainak nagy részére nem volt igaz. A magyar főváros esetében a fürdők, a Margitsziget és a korzó olyan vonzerőt jelentettek, melyet a város hivatalos idegenforgalmi stratégiájába már nagyon korán beemelt.

Arról, hogy Budapest a legalkalmasabb nyaralóhely külföldiek és magyarok számára egyaránt, így nyilatkozott „Budapest vőlegénye”, a fehér szegfűjéről és pepita ruhájáról híres gavallér, Podmaniczky Frigyes báró: „Nyaralni csak Pesten lehet! Bolondok házába való az a budapesti, aki máshová megy!”

Így ír erről később a már említett Megyery: „Budapest egyetlen pontja Európának, egyetlen igazi ville d’eauxja, ahol nincs meg a gyógyulásnak az az unalom-ára, tipikus

20 Schivelbusch 2008.21 Erényi 1935.22 Fecső Jenő 1938, 1, 215–216.23 Kósa 1999.


I I I 5 1 I I I

fürdőhely egyoldalúsága, ami Karlsbadot épp úgy jellemzi, mint Aix les Bains-t, vagy Gasteint, vagy Vichyt - jöjjön Budapestre, mert kúrája szünetjeit itt egy világváros minden csillogása, minden attrakciója és szórakozása tudja kitölteni, olyan bőségével, színszóró változatosságával a nagyvilági örömöknek, hogy a végén nem is tudja: nem ezek az örömök a lényegesek-e s a közbevetően megszerzett gyógyulás csak mellékes szerencse, amelyért semmi lemondást, semmi világtól elvonultság-áldozatot sem hozott.”24

Valóban egyedi adottság tehát mindez, különösen, ha más fővárosokkal hasonlítjuk össze fővárosunkat. Nem meglepő, hogy számos modern nagyváros lakói a víz irányában indultak el szabadidejüket eltölteni: London közelében például a Temze torkolatánál fekszik a korszakban kedvelt nyaralóhely, Gravesend. Budapesttel (és például a Római-parttal) ellentétben azonban nem egyszerű az ide az eljutás: mivel biztonságosan nem lehetett kikötni, a középen lehorgonyzott csónakokból szálltak ki az utasok, ahonnan révészek szállították partra az utasokat csónakokkal. Később egy móló épült, így juthattak a pihenni vágyók a kikötőhelyre és a kellemes sétányra – vám megfizetése után.25

Párizsban egy részben hasonló szituációval találkozunk. Az impresszionisták képein is gyakran megörökített, egyszerre bohém és polgári szórakozóhely, a La Grenouillère nevű szórakozóhely a főváros és Saint-Germain-en-Laye között feküdt a Szajna egyik szigetén. Ide a Saint-Lazare pályaudvarról ütemesen induló vonatokkal lehetett eljutni, amit különösen népszerűvé tettek a csütörtökönként megrendezett táncos mulatságok, bálok.

A Duna-korzó kialakulása és funkciója

A későbbi korzó nem az első, de hamarosan a legnépszerűbbé váló pest-budai közpark. Ko-rabinszky János Mátyás 1786-ban megjelent földrajzi lexikonából megismerhetjük a korzó létrehozása előtti pesti sétányokat. Érdekes, hogy ezek közül mindhárom gyakorlatilag a váro-son kívül található, kettő pedig csatlakozik a Dunához, illetve a halfogyasztás szokásához kap-csolódik. „Pestnek három sétánya van. Az első az a kedves kis liget, amely, a Kecskemétí-kapu előtt zöldél. A második a Margit-sziget, amely egy órányira fekszik a várostól és a Város-sziget, amely negyedórányira fekszik északra a Margit-szigettől. A Városszigetnek több a használható fája, azonkívül itt sok az apróvad és a fácán. A harmadik a Vizafogó. Ide különösen böjt idején járnak, mert az ottani halászok kitűnően készítik el a halakat. A Vizafogó a város jövedelmei közé tartozik. Komáromi halászok bérlik. Pesten nagyon olcsó a hal, mert a Tiszavidékről ís na-gyon sok halat szállítanak ide. Ez az oka, hogy a nagy dunai pontyok fontja csak négy krajcár.”26

A későbbi korzó létrejötte nagyon szorosan kapcsolódik a hajóhíd pesti hídfője körül összpontosuló forgalomhoz. Pest városa 1789-ben tesz kísérletet a környék kellemesebb tételéhez, amikor fasor ültetésével egyben az első pesti sétányt sikerül kialakítani. Már ekkor is megvoltak tehát a polgárok igényeit kielégítő padok, az árnyat adó, Pest-Budán megszokott hársak, illetve az újonnan meghonosodott akácok. Ugyanakkor a vendéglátósok sem késlekednek, egy bódéból frissítőket lehetett vásárolni.

Néhány év múlva, 1796-ban a városi tanács felismeri az ebben rejlő üzleti lehetőséget és évi 115 Forint bérért kiadja Fischer Jakabnak három esztendőre.27 Ennek leteltével, 1798-ban Lechner Ferenc, a Kemnitzer kávéház és a szálloda bérlője beadványban kérte a bérletet, vállalva a sétány ültetvényének ápolását. Ugyanekkor maga Kemnitzer János is pályázott

24 Megyery 2004, 140–154.25 Brody 1999, 59–61.26 Korabinszky 1786. Idézi: Rapaics 1940. 259–262.27 Rapaics 1940, 142.; 259.


I I I 5 2 I I I

a sétány bérletére. Ő Fischer ígéretén túltéve azt vállalta, hogy a meglévő fák mellé újakat is telepít. Ebből is látszik, hogy a városnak már ekkor, Hild János tervei és a Szépítő Bizottmány létrejötte előtt fontos szempont volt a nagyvárosi környezet méltó kialakítása.

Mégsem fogadták el a beadványokat, de a megtartott nyilvános árverésen mégis a 270 Forinttal legtöbbet ígérő Kemnitzer kapta meg a sétány bérleti jogát 1799. április 1-től 1802. március végéig. Ezután kedvező bérleti díjért és a park megnagyobbításáért, ízléses angol mintájú nyári vendéglő építéséért cserébe megpróbálta tizennyolc évig megszerezni a terület bérleti jogát – sikertelenül.

A város továbbra is hároméves bérletek útján hasznosította a területet. Az egyik legfőbb vonzerőnek számító árnyas fák azonban megsínylették a rövidlátást: a város fegyencekkel próbálta a fák gondját viselni. A Városliget fejlődésével párhuzamosan a sétány kezdi elveszíteni közönségének egy részét, majd az 1870-es, 80-as években kezd ismét népszerű lenni, hogy a két világháború között, majd a második világháború után legyen egy-egy rendszer kirakata, sajátos építészeti képének-társadalmi berendezkedésének tükörképe.

Hiába a rendezés igénye azonban, ha nincsenek meg a megfelelő feltételek a sétatér kialakulásához, amely feltételek a későbbi korzón viszont megvoltak. Elsőként szembetűnik, hogy szinte minden kortárs utazó megemlékezik a ma már nehezen elképzelhető porról. A Duna mellett biztosítva volt a kellemes levegő. Nem volt mellékes az sem, hogy szinte folyamatosan napfény borította a sétányt, melyen a fák biztosítottak kellemes árnyékot. A forgalmat kezdetben a hajóhíd biztosította, később a kikötő és a környéken kialakuló city, a munkalehetőségek nagy száma, köztük minisztériumokkal, a tőzsdével, a kaszinókkal és a hajózási székházakkal.

Nem mellékes az sem, hogy az egyesülő főváros, hiába a döbbenetes, berlinivel összemérhető ütemű fejlődés, viszonylag szerény méretű belvárossal rendelkezik. Mint ahogy Szelényi Iván megállapította, a keresők kiemelkedően magas százaléka fizikai munkás, ezért a „közvetlen ökológiai következmény” az, hogy a viszonylag kis középosztály területileg szűk területen koncentrálódott.28 Másképpen, az urbanisztika nyelvén szólva, Budapest sok tekintetben a „rövid utak városa.”

Ugyanezt láthatjuk bizonyítva később a Gyáni Gábor által is elemzett forrásban, a pesti Csorba-házaspár naplójában. A napközben erre járók és a szabadidőt eltöltők kiszolgálására egyre-másra nyíltak a kávéházak és szórakozóhelyek, melyek egy idő után maguk is vonzották az újabb látogatókat. A hotelek külföldi lakói természetesen igénybe vették a korzót, mint sétateret, de sok esetben a város másik részén kerestek kávéházat maguknak.

Azt látjuk tehát, hogy a korzó létrejöttében nem a voluntarista városi (vagy állami) akarat, hanem sok tekintetben spontán külső körülmények összessége játszik főszerepet. Így ír erről Jeszenszky Sándor a két világháború között: „Minden városnak van sétálóutcája, ezt hívják korzónak. Korzót nem lehet csinálni, az magától alakul ki és a legkülönbözőbb körülmények játszanak létrejöttében. Közrejátszik elsősorban a korzó helye [kiemelés az eredetiben], mely rendszerint a város közepe, az útvonal szélessége, a kövezet, az utca jellege, a forgalom, a napsütés, a széljárás és még annyi, első pillanatra távoleső körülmény, hogy azokat rendszerint csak akkor fedezzük fel, ha megszünésük megrontja, vagy megsemmisiti a korzót.” Majd így folytatja: „A mai városokban a korzók olyanok, mint a régi római városokban a Fórumok voltak. Akinek beszélnivalója volt, aki értesülni akart, ide sietett, mert biztos volt benne, hogy akiket keres, megtalálja.”29

28 Szelényi 1990, 176.29 Jeszenszky 1933, 4.


I I I 5 3 I I I

Így Budapest egyike legyen azon kevés európai fővárosnak, amelyek egyszerre biztosítanak lakó- és munkahelyet, de egyben a nyaralás céljaira, a nyaralóhely funkcióinak is megfelelnek.

Összefoglalva elmondható, hogy a korzó számos szerencsés adottság és előrelátó intézkedés egybeesésének köszönheti létrejöttét. Ilyenek a panoráma, a jó levegő, a benapozás mértéke, a forgalmi körülmények, a fásítás és a kövezet kiépítése és természetesen a társadalmi igény minderre, valamint az információk cseréjére, a találkozásokra, a megkeresett pénz elköltésének módjára, a fogyasztásra, egyszóval az élet polgári formáknak megfelelő élvezetére. A következőkben erről lesz szó.

A társasági élet és emlékezete – a korzó imázsa és a tapasztalat

A budapesti korzók társadalmi térhasználatát tekintve semmiképpen sem tekinthetőek egész-nek vagy egységesnek. A különböző társadalmi rétegek vagy egyszerűen csak a növekvő város különböző pontjain élők igényeinek kielégítésére idővel egyre több helyen jön létre korzó, vagy legalábbis terület, amit a kortársak így neveznek. A korzók változó divatjában az 1880-as évek-ben lett népszerű a Koronaherceg (Petőfi Sándor) utca, míg az 1870-es években a Váci utca és a Hatvani (Kossuth Lajos) utca számított a legdivatosabbnak.30 Utóbbi az utca kiszélesítésével és a Nemzeti Színház közelségével volt összefüggésben: előadás előtt illett egy sétát tenni itt.Másrészt nemcsak topográfiailag, de társadalmilag is erősen tagolt a társadalmi térhasználat. Különösen ismert az arisztokrácia által használt, 1882-ben kiépült Stefánia út, illetve a ko-csikorzó. Ez az útvonal elsősorban azoké volt, akik a Duna-korzón már nem találták meg a helyüket és kocsival – a visszaemlékezések szerint abból sem akármilyennel – közlekedtek a városban.A Nyugati és a Keleti pályaudvar előtt, a Baross téren működött az úgynevezett cselédkorzó. A terület sajátossága, hogy sok lány még a környék népviseletében jelent meg, hogy a többi lány-nyal vagy az udvarlókkal találkozzanak. Az 1930-as és 40-es években a József körút Baross utca és Üllői út közötti szakaszán, annak is a napos páros oldalán alakult ki a diákok találkozóhelye, az úgynevezett csirke-korzó.Különösen érdekes az a momentum, amikor Koronaherceg utca használói „birodalmat” alapí-tanak. A tagok megfogadták, hogy a Váci utcán hallható sok német szó miatt csakis magyarul fognak beszélni. Ezért kötelezték magukat, hogy minden nap déli 12 és 2 óra között megjelen-nek, fel-alá sétálnak és eközben ékes magyar nyelven beszélnek. Így ír erről Arany János 1861-ben, - igaz, még a korzó kiépítése előtt – Vojtina ars poétikája című versében:

„Állok Dunánk szélén, a pesti parton:Előttem a kép, színdús üde karton:

(…) Ábrándos lelkem a hullámba mélyed, Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:

Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!... Az utcán por, bűz, német szó, piszok...”

Hol helyezkedik el ebben a térben a Duna-korzó? Milyen további töréseket, milyen társadalmi rétegeket, használati szokásokat fedezhetünk föl?

Gyáni Gábor a Csorba-házaspár 1870-es évekből származó naplója alapján elemezte a kávéházba járás topográfiáját, illetve a férfi és női nyilvánosság kérdését. A húszas éveiben járó,

30 Scheiber 1958, 101–106.

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/vojtina.htm#nimfak

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/vojtina.htm#chari


I I I 5 4 I I I

nem túl tehetős, de viszonylag tisztes körülmények között élő Csorba Géza és fiatal felesége 1873 februárja és 1876 márciusa között – a napló tanúsága szerint – nyolcvanhárom alakalommal látogatott el kávéházba. A napló alapján nem igazolható az, hogy a pesti polgárok kizárólag egy kávéházhoz ragaszkodtak volna. Így ír erről Gyáni: „A kávéházak fogalmának leegyszerűsítése a művészek, az írók szubkultúrája, való igaz, az optika, a leggyakrabban felhasznált forrás egyenes következménye.”

Csorba két topográfiai csomópont körül választ magának kávéházakat: az egyik ilyen a mai Kálvin tér, a másik a Duna-part és környéke. A korzó népszerűségét, vonzerejét még akkor is nehéz túlbecsülni, ha tudjuk, a fiatalember a korzó közelében dolgozott.31

A Csorba-féle napló vizsgálatának másik fontos eredménye a szakítás azzal a korábban bevett képpel, hogy a kávéház látogatása kizárólag a férfiak számára volt „engedélyezett”. Való igaz, hogy a férfiak külön, nők nélkül gyakrabban járnak kávéházba és az is, hogy a nők kizárólag férfiakkal az oldalukon tértek be a kávéházakba, de „hiba volna azt gondolni, miszerint férj s feleség együtt nem volt gyakori vendége valamelyik pesti kávéháznak, ami az angol klubok esetében például elképzelhetetlen lett volna.”

Részben ugyanez igaz a korzóra, melynek félnyilvános térként való értelmezésére is kísérletet tehetünk. Az ismert bútorgyártó, Buchwald Sándor jóvoltából rengeteg szék állt a korzó közönségének rendelkezésére, melyet szerény bérleti díj ellenében, de csak pénzért lehetett igénybe venni. Igaz az is, hogy a jegyszedőnek történt fizetés után addig maradt a vendég, ameddig szeretett volna.

Ezt az értelmezési lehetőséget erősítik a különböző (városi) rendelkezések is. Így például a cserkészeknek készült, az úgynevezett „kerékpáros-különpróbára” felkészítő kis könyvecskéből kiderül, hogy „A Városligetben a mutatványos téren III. 15-től X. 15-ig vasár- és ünnepnapon d. u. 2-9-ig és a Dunakorzón még tólni sem szabad a kerékpárt.”32

Szintén erre a részbeni zártságra utal az is, hogy a korzón tilos a cselédek és kisgyermekek felügyeletével megbízott dadák tartózkodása. Ugyanakkor az utóbbiak számára a rendőrség kijelöl (a budai oldalon) egy használható területet, a Corvin teret. Ebben a rendeletben szintén szabályozzák a velocipéd használatát és az ittas alakokat is kitiltják.

Ugyanakkor ellenzik a tér szociálisan exkluzívvá nyilvánítását: „A tisztességes munkásokat azzal eltiltani semmi esetre nem javasoljuk, mert ez mai napság olyan adózó polgár mint bárki más s a mostani humánus elvekkel szemben a rendőri javaslat nem egyez meg…”33

A korzó egyszerre volt nyilvános találkozóhely és kissé exkluzív, csak félnyilvános térként értelmezhető terület. Az egyetlen hely a kortársak szerint is, ahol németek és magyarok, akik különböző társadalmi életet éltek, találkozhattak. „Egyetlen hely, hol nap-nap után találkoztak, ahol megismerkedtek, hol magyar nemes fiu és gazdag pesti polgárleány között közeledés jöhetett létre, a pesti korzó volt.”34

Ezzel párhuzamosan volt egy ellentmondásokkal terhelt tér is, ahol a tehetősek a kávézókban ültek, a kevésbé tehetősek a Buchwald-karosszékekben, a tömegek pedig, ha a korzóra tévedtek, a korlátnak dőlve hallgatták a dzsessz- vagy cigányzenekarokat. A Népszava kíméletlen őszinteségű cikkírójának megfogalmazásában mindez: „egy adag nap 60 korona.”35

31 Gyáni 1999, 56–96.32 Krisz 1930, 17.33 BFL IV. 1407 b. 219/1886-II. Idézi: Gyáni 1999, 82.34 Jeszenszky 1933, 4.35 b. gy. [Barabás Gyula] 1923, 7.


I I I 5 5 I I I

Látszik abból is a terület exkluzív jellege, hogy a korzózók anélkül ismerik egymást, hogy valaha kezet fogtak volna. Nicolich Sándor, a Fővárosi Lapok munkatársa színházhoz hasonlítja a teret – visszatérő kép ez. „Kis színház ez, még pedig a legválogatottabb közönséggel, hol minden asztalka egy-egy páholy, s minden alak szereplő személy is abban a társadalmi szinműben, melynek címe »A hol unatkoznak«, (de kellemesen). Sok köztük a naiva, több az amorozó, s legtöbb az intrikus. Diszes társaság valóban, s örvendetes, hogy ily előzékeny egyetértésben férnek össze a müvelt osztályok különféle rétegei.”36 Néhány sorral később pedig arról ír, hogy mindenkit más vonz a Hangl-kioszkhoz. Más a családtalan hölgyeket, más a magas államhivatalnokot, más a gavallérokat és megint más a három, kioszkképes (!) lánykával megáldott mamát a messzemenő tervezgetés vonz a Hanglihoz. Érdekes megfigyelnünk azt is, hogy hogyan alakítja ki ez a terület a maga íratlan szabályait és saját szóhasználatát.

A külföldi utazók éppúgy hozzájárultak a korzó imázsának kialakításához, ahogy a rekonstruálásához. Mint ahogy volt róla szó, a külföldiek szemében a fürdők, a kávéházak mellett éppen a Duna-korzó és a Margit-sziget jelentette az egyik legfőbb vonzerőt. A francia Victor Tissot például az 1880-as évek elején látogat el a fővárosba és a sétányt egyenesen a Champs-Elyséeshez hasonlítja.37

Az általánosan elterjedt, de általában a kávéházak kapcsán emlegetett Budapest-percepciót erősíti meg Szép Ernő francia vendége is, a következő megjegyzést teszi pesti kalauzának egy Buchwald-székből szemlélődve: „ – Hogy van az – azt mondja – hogy maguknál ennyi ember ér rá ilyenkor sétálgatni? S hogy itt olyan elegáns mindenki? Csupa nabab lakik Budapesten?”38

Ugyanakkor az útvonal tagoltsága, a – már említett – egymásnak feszülő ellentétek realitása is kitapintható – igaz, néhány évtizeddel és egy világháborúval később – a bécsi Ludwig Hirschfeld beszámolójából. Szembetűnik neki a gondtalan életű korzózók és a város nagyobb részének, munkanélküli tömegeinek kiáltó ellentéte.39

A leírásokban közös, hogy a korzó minden érzékszervre hat: a látványról, a cigány- és dzsesszzenéről, a szökőkút csobogásáról, az elvegyülő hangfoszlányokról mindenki megemlékezett. Szinte minden szerző kiemeli a figurák sokféleségét, a feltűnő öltözködést és a máshol szokatlan viselkedést.

Vendéglátóhelyek és tulajdonosaik

A terület rendezése után hamarosan felépültek tehát az első, igen reprezentatívnak számító és tekintélyes méretű paloták, majd a Corso kávéházat követte a többi vendéglátóhely, a teljesség igénye nélkül: a tőzsde székhelyén, a Lloyd-palotában a Deli kávéház és étterem (1907-től), később a Mignon kávéház, a Stein-házban a Brau étterem (1910-ig), a Dunapalotában a Café de Paris mulató működött. Errefelé volt terasza a Dubarry kávéháznak, a Thonet-udvar épületé-ben nyílt a Szidon (1885-től), majd helyén az Ulits kávéház, végül a Dunacorso (1940-től) és az Ambassadeur luxusétterem és bár (1941-től).

Ugyanebben az épületben üzemelt a mai Vigadó térre néző Pilseni sörcsarnok (mintegy hatvan éven keresztül, 1945-ig), a Vigadó épületében a Vigadó kávéház, a tér közepén pedig a szerény Redoute-Üvegszalon (1850 körül), majd a Hanglinak keresztelt, kultikussá váló kioszk

36 Nicolich 1886, 1055–1056.37 Tissot, Victor 1882, 389–390.38 Szép 1946, 2.39 Hirschfeld 1927, 274–275.


I I I 5 6 I I I

működött. Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság épületében működött Privorszky kávéháza (1869-től), majd ennek helyén a hírhedt Negresco (1931-től), illetve szintén az épületben az elegáns Prince of Wales (1934-től). A Heinrich-házban a Steingassner, majd Petőfi kávéház.40

Az éttermek, mulatók és kávéházak tulajdonosai két jól körülhatárolható csoportból állnak. Az egyikben olyan elemeket találunk, akik a korszakban „szokásos” módon – például a nagykereskedelem, különböző pénz- és hitelügyletek vagy bérházépítés – révén tettek szert jelentős jövedelemre. A másik csoport azoké a már nemzedékek óta vendéglátásból élő, vagy éppenséggel egyenesen pincéri beosztásból fölkapaszkodott vállalkozóké, akik különösen sikeresek lettek, sőt, a legnépszerűbb helyeket vezették.

Utóbbiak közül az egyik legismertebb Hangl Márk, más formában Hangel Márkus. Az osztrák felmenőkkel rendelkező fiatalember a közkeletű, de talán nem hiteltelen városi legenda szerint Deák Ferenc szobapincére volt az Angol Királynő Szállodában, a kávézó megnyitásához szükséges dokumentumok kiváltásához pedig talán a politikus is segítséget nyújthatott. Egy biztos: Hangl és a Hangli-kioszk különösen sikeres lett.

Paulin Lajos szintén az alapoktól építkezve lett a korzó talán legsikeresebb vállalkozója. A Ritzben tanult, majd ugyanitt lett főpincét, mígnem 1931-ben megnyitotta a népszerű, de kissé kétes hírű Negresco kávéházat, majd hamarosan a Prince of Wales, a Dunacorso és az Ambassadeur nevű vendéglátóhelyeket is magáénak tudhatta. A vállalkozó még a háború alatt, a háború ellenére is terjeszkedett.41

Nem a vendéglátásból, de a korzót látogató vendégekből szerzett jelentős vagyont a már említett bútorgyártó, Buchwald Sándor. Bár a Tanácsköztársaság idején megszüntetik a fizetős székek rendszerét és több alkalommal megpróbálják Buchwaldot kitúrni monopóliumából, sikerül megőriznie vállalkozását egészen a második világháborúig.42

Szép Ernő háború után írott, szomorú hangvételű írásából érezhető, hogy bár fiatalkorában még nem tehette meg, hogy Buchwald súlyos, sárga székeiben foglaljon helyet, a kávézók, éttermek látogatására szintén nem gondolhatott, mégis fájdalmat érez egy letűnt világ elvesztése fölött. „Amikor a multban a székeken ültünk, nemcsak azt a vonuló divatbemutatót néztük, gyönyörködtünk mindig a hajókban is, oly lassan jártak azok is, mintha korzóznának a Dunán. (…) Hányszor fordítottam a fejem vissza délben, este, amikor elillant mellettem egy-egy asszonyarc, leányarc; eltűnt. Az ember soha többé meg nem pillanthatja.”43 Mindamellett, hogy egy időben kívülről szemlélte az eseményeket a korzón, visszasírhatja a régi világot. Ugyanezen lapszám következő oldalán a következőket olvashatjuk 1946-ban: a főváros megkezdi a B-lista előkészítését.

Összegzés és a kutatás további iránya

Bár közel sem sikerült teljes képet rajzolni e tanulmányban a Duna-korzó használatáról, min-dennapjairól, polgárosulásban betöltött szerepéről, de talán sikerült árnyalni azt a hipotézist, mely szerint a korzó nem csupán egy pesti helyszín, hanem társadalmi tér, amely képes volt megteremteni a saját, egymást névről ismerő, de a társadalom ezerféle szintjéről érkező vendég-

40 Prohászka 1988.41 A Fővárosi Közlöny ingatlanforgalmat közlő fejezetéből kitűnik, hogy Paulin Lajos és neje 1941. július 25. és

1941. szeptember 3. között 74 000 pengőért megvásárolta a Dunapart kávéház kft.-től a 7589. hrsz. számú területet. Fővárosi Közlöny 1941. szeptember 12., 41, 996.

42 A Főváros Népbiztosainak rendeletei. Budapest Népbiztossága Hivatalos Közlönye, 1919. 406.43 Szép 1946, 2.


I I I 5 7 I I I

körét; ugyanígy megteremtette a saját belső szabályzatát, íratlan törvényeit; megteremtett egy imázst, melyet minden a külföldi utazók, mind a művészek tovább alakítottak. Utóbbiak közé tartozott Heltai Jenő, akinek könnyed, pátosz nélküli, új szóhasználatot bevezető, a bohémokat megjelenítő verseiben az „új” Pest szelleme szólalt meg.44 De nemcsak irodalmárok, hanem képzőművészek – Vaszary János és Mühlbeck Károly – vagy a fotográfusok, például André Kertész és Escher Károly járult hozzá a korzó emlékének formálásához. Úgy tartozott hozzá ezekhez a művészekhez a Duna-korzó, ahogy Cézannehoz a hegy vagy Renoirhoz a bulvár. Ezek a művészek, a korzó különös figurái, a bűnözés és a korzó kapcsolata és a vállalkozók prozopográfiája, esetleg kialakult csoporttudata jelentheti a kutatás további irányát e különös, Budapest társasági életében oly fontos hely kapcsán.

Bibliográfia

A Főváros Népbiztosainak rendeletei. Budapest Népbiztossága Hivatalos Közlönye, 1919. 406.Ady Endre 1910. „Portus Herculis Monoeci (vallomások és tanulmány): II.” Nyugat, 2.b. gy. [Barabás Gyula] 1923. április 1. „Napsütésben a Dunaparton.”: Népszava. 7.Benkő Andrea (szerk.) 2009. Fiume magyar emlékezete, Skultéti Csaba gyűjteménye, Orszá-

gos Széchenyi Könyvtár, 2009. május 8 - 2009. július 12. OSZK, Budapest.Brody Judit 1999. „William Tierney Clark, a kultúrmérnök”: Török Gyöngyvér (szerk.): A

Széchenyi-Lánchíd és Clark Ádám. Városháza, Budapest.Budapest Főváros beltelkeinek utcahálózati térképe, 1884.Buza Péter 2002. Túlparti látomás, Séta az időben, a budai Duna-soron. Városháza, Budapest.Erényi Gusztáv 1935 augusztus. Budapest. Nyugat, 8.Fecső Jenő 1938. április 1. „A pesti Dunakorzó, az idegenforgalom szemszögéből nézve.”:

Városok Lapja, 215-216.Fővárosi Közlöny 1941. szeptember 12., 41., 996.Gergely András 1982. Egy gazdaságpolitikai alternatíva a reformkorban, A fiumei vasút. Aka-

démiai, Budapest.Gyáni Gábor 1999. Az utca és a szalon, Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Új

Mandátum, Budapest.Hirschfeld, Ludwig 1927. Das Buch v. Wien.Jeszenszky Sándor 1933. „A pesti korzó.”: A Pesti Városháza, 1, 4.Juhász Gyula – Szántó András 1999. Szállodák. Városháza, Budapest.Juhász József – Szőke István – O. Nagy Gábor – Kovalovszky Miklós (szerk.) 1975. Magyar

Értelmező Kéziszótár. Második, változatlan kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kósa László 1999. Fürdőélet a Monarchiában. Holnap Kiadó, Budapest.Krisz Ferenc 1930. Kerékpározás. A kerékpáros-különpróba részletes feldolgozása. Magyar

Cserkészszövetség. Budapest.

44 Sőtér 1965, 661–663.


I I I 5 8 I I I

Megyery Ella 2004. „Budapesti notesz. Budapest, 1937. Részleteket közöl a Budapesti Ne-gyed 12. évfolyam, 3. 45. szám. 2004/3. 140-154. oldal

Nicolich Sándor 1886. „A Hangl-kioszk.”: Fővárosi Lapok, 145, 1055-1056.Prohászka László 1988. Duna-korzó. Városháza, Budapest.Rapaics Rajmund 1940. Magyar Kertek, A kertművészet Magyarországon. Budapest.Scheiber Mária 1958. „Régi pesti korzók.”: A Fővárosi Könyvtár Évkönyve XVIII. A Fővárosi

Szabó Ervin Könyvtár Évkönyve VI. 1956-1957. Budapest.Schivelbusch, Wolfgang 2008. A vasúti utazás története, a tér és az idő iparosodása a 19.

században. Napvilág, Budapest.Sőtér István (szerk.) 1965. A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig. IV. kötet. Akadé-

miai Kiadó, Budapest.Szelényi Iván 1990. Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Akadémiai Kiadó, Budapest.Szép Ernő 1946 április 24. „A korzó.”: Világ. 2.Tissot, Victor 1882. Die Reise in’s Zigeuner-Land. Leipzig.Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.) 2007. Idegen Szavak Szótára. Osiris, Budapest.Vasárnapi Újság, 1864. december 25. (11. évfolyam), 52, 565–566.Vasárnapi Újság, 1864. december 4. (11. évfolyam), 49, 529–530.Vasárnapi Újság, 1865. január 22. (12. évfolyam), 4, 41.Vasárnapi Újság, 1873. április 20. (20. évfolyam), 16, 191–192.Vasárnapi Újság, 1888. augusztus 5. (35. évfolyam), 32, 529-530.

Függelék

Megyery Ella: Budapesti notesz (1937) - A budapesti Promenade des Anglais

„De annyi szép hölgy, mint itten E keringő Syrén-örvényben - Nincs e világon ide lenn!” (Vajda János)

Nem lenne hízelgő az idegen szépség-érzékére, ha a Budapesti Sétákra külön rá kellene őt be-szélnem.

A város derűs, színes, változatos hangulata, elevensége mellett is békés és nyugodt atmoszférája magában véve is sétára csalogató; szomorú, de a mai zűrzavaros világban idestova azt is be kell írni az idegenforgalmi prospektusokba, ha egy ország olyan szigete a józanságnak, mérsékletnek, politikai-társadalmi szélsőségmentességnek, amilyen Magyarország. Budapest kapkodás és sietség nélküli tempója - amelyben talán még lappang valami Kelet bölcs ráéréséből - mindenki számára ad valami pihentetőt, úgyhogy talán nem is hízelgett nagyon az a pestrajongó amerikai orvos, aki azt mondta nekem nemrég, hogy a pesti sétákat egyenesen receptre kellene felírni a huszadik század rohanó embereinek.


I I I 5 9 I I I

Hogy Budapest legszebb sétaalkalma az akácfákkal szegett Dunakorzó, olyan ismert igazság ez, amelyet banalitástól irtózó tollam szinte szégyenkezve ír le. Ennek a kedélyességében is grandiózus sétatérnek olyan hangulata van, mint egy nagyvilági szalonnak, amit a természet és a budapesti élet együttesen díszítettek ilyen utolérhetetlenre. A mindig napfényes, levegős vízpart, amelyet egyik oldalról Európa leghatalmasabb folyama fog ezüst keretbe, másik oldalról pedig a szállodapaloták, zenés kávéházterrasszok füzére fon körül, csak a nizzai Promenade des Anglais-hoz hasonlítható, hiszen az élet is olyan vidám, fényűző, nagyvilági és nemzetközi rajta, ha egyelőre nem is olyan arányokban, mint a Côte d’Azur-on.

Mindaddig nem is lehet tavaszról beszélni Pesten, míg ez a Lánchídtól Petőfi-szoborig nyúló aszfaltszalag üres. A Dunakorzó seregszemléje a pesti társaságnak, ahol a báltermek és szalonok élete tovább folytatódik, mint egy csillogó kirakatban, amelyhez fogható ebben az összeállításban sehol sincs a világon. Igazi pièce unique a pesti korzó, amelynek minden órában megvan a maga törzsközönsége s ez a publikum a nap egyes szakaszai szerint változik, tolódik, cserélődik. Reggel hivatalbasiető urak kávéznak a Hangli fái alatt, ráérő külföldiek cigarettázgatnak a kávéházterrasszokon s a nagy felvonulás déli félegy és kettő közt éri el tetőfokát, mikor csak lépésről-lépésre lehet előresodródni az elegáns tömegben s a Buchwald-székek szinte elővételben kelnek el. Ebédután csendesen sütkérező feketézők uralma következik, majd jön az ozsonnaidei nagy run, pletykára, élményre, életre éhes embereivel, hogy vacsora után ismét békésebb sétálgatók vegyék birtokukba az ívlámpáktól, holdtól, csillagoktól, Duna-visszfénytől ragyogó vízpartot.

Érdekes, hogy a szemközti oldalon nem tudott korzóélet kialakulni s a jó budaiak levegő-rezervoárja nem a vadgesztenyés Dunapart, hanem a romantikus Bástyasétány, ahol vasárnaponként katonazene mellett andalognak a párok s eszükbe se jut, hogy átjőjjenek a puccos és flancos Pestre...

(Megyery Ella: Budapesti notesz. Budapest, 1937. Részleteket közöl a Budapesti Negyed 12. évfolyam, 3. 45. szám. 2004/3. 140-154. oldal.)


I I I 6 0 I I I

Ez a lap üres.


I I I 6 1 I I I

HorvátH dóraPatriotizmus oktatása

Ausztria történelmét vizsgálva kihagyhatatlan tényező az osztrák nemzettudat kérdése. Amel-lett, hogy az osztrák nemzettudat a történelem és a nacionalizmus tudományágai számára szá-mos érdekes, nehezen megválaszolható kérdést vet fel, fontos politikai tényezővé vált az osztrá-kok nemzettudatának helyzete a II. világháború utáni osztrák társadalomban is. A világháborút követően az osztrák politikai elit – elkerülendő az Első Köztársaság belpolitikai válságát – egy-hangúan lépett fel Ausztria egységéért, függetlenségéért és a nyugati tömbhöz tartozásáért. Ezen célok eléréséhez járult hozzá az Osztrák Parlament a semlegesség törvénybe iktatásával és a Szövetségi hadsereg létrehozásával. Azonban már az ötvenes évek végén megfogalmazódott a vezetőkben, hogy nem elegendő a semlegesség és a hadsereg nyújtotta védelem a fenti célok hosszú távú biztosításához.1 Átfogó védelmi stratégia kidolgozására volt szükség, mely egyrészt a katonai szempontok mellett társadalmi és gazdasági tényezőket is figyelembe vesz, másrészt a lakosságot lelkileg, szellemileg is felkészíti egy esetleges külső támadásra. Ez utóbbi szempont határozza meg alapvetően az ún. „szellemi honvédelem” céljait és intézkedéseit.

A kis, semleges Ausztria a hidegháborús feszültség növekedésével, a Vasfüggöny határán alapvetően a szovjet fenyegetettségtől tartott. Még inkább tartott a szovjet veszélytől Ausztriára nézve az Egyesült Államok. Az USA attól félt, hogy Ausztria gyenge védelmi képességei és az osztrák lakosság alacsony harci morálja, Ausztria iránti elkötelezettségének hiánya Olaszország és az NSZK védelmét is fenyegeti.2 Így részben az osztrák politikai elit félelme miatt, részben amerikai nyomásra az ötvenes évek végétől megkezdődött az ún. átfogó honvédelmi rendszer kidolgozása, mely túlmutat a Szövetségi Hadsereg felállításán. Ennek az átfogó stratégiának részét képezte a korábban említett szellemi honvédelem is, melyben találkozik az osztrák nemzettudat fejlődése a fiatal Második Köztársaság védelmi politikájának kialakulásával. Ezen két folyamat érintkezési pontjait szeretném a továbbiakban néhány általam kiválasztott szempont alapján megvizsgálni. Az általam vizsgált időszak az ötvenes évek végétől a hetvenes évek elejéig tart.

Ausztriát védelmezni?

Ausztria lakosainak államukhoz és annak biztonságpolitikai kérdéseihez fűződő viszonya az általam vizsgált időszakban meglehetősen ambivalens volt. Ennek részben történelmi, rész-ben közelmúltbeli okai voltak. A történelmi okok egészen a XIX. századig nyúlnak vissza. A nemzettudat, nemzeti eszme XIX. századi születése idején a mai Ausztria területe a Habsburg Birodalom részét képezte, az ott élő német nyelvű lakosság viszonya pedig mind a Habsburg Birodalomhoz, mind a szomszédos német területekhez speciális volt. Ők adták a soknemzeti-ségű birodalmat kormányzó dinasztiát, mely a németséghez kötődött nyelvi, részben kulturális vonatkozásaiban, az egykori Német-Római Birodalomban betöltött szerepe révén. Ugyanak-kor a Habsburg Birodalom németnyelvű népessége a német egység kialakításában nem ka-pott szerepet. Annál inkább alakította öntudatát – alapvetően a felső társadalmi rétegekét – a Habsburg Birodalom igazgatásában végzett munkája. A többi nemzetiséghez képest másféle, dinasztiához és „Osztrák Birodalomhoz” való kötődésről beszélhetünk az osztrákok esetében. Azt is látnunk kell azonban, hogy kulturális, nyelvi téren egy, az általuk vezetett birodalmon

1 Bayer 2008, 5–6.2 Maruzsa 2008, 275.


I I I 6 2 I I I

kívüli néphez való szoros kapcsolat is fennmaradt, melyet jól érzékeltet, hogy a nacionalis-ta mozgalmak kibontakozásának korában a Habsburg Birodalom németnyelvű népességének körében a „national”, nemzeti, nacionalista kifejezés a „német-nacionalizmusra” utalt. Ezt az összetett nemzetfelfogást tovább bonyolította a XX. század elején a Monarchia felbomlásának traumája, az Első Köztársaság össztársadalmi elutasítása, a német területekhez való csatlakozás (Anschluß) vágya a társadalomban. Az Első Köztársaság folyamatos belpolitikai válsága és a külpolitikai és gazdasági kihívások kezelésére való képtelensége még inkább a társadalom Oszt-rák Köztársaságtól való elfordulását és a német nemzet felé törekvését ösztönözte. Az osztrák társadalmat az Anschluß és a világháború során ért veszteségek fordították el végleg a né-met egység támogatásától. Ez az elfordulás azonban nem járt együtt automatikusan a második Osztrák Köztársaság iránti elkötelezettséggel.

A Második Köztársaság létét, annak határait ugyan a társadalom túlnyomó többsége már elfogadta, annak életképességében nem kételkedett úgy, mint az Első Köztársaság létrejöttekor, mégsem figyelhető meg ekkor az osztrák nemzethez, vagy akár Ausztria államához való kötődés, iránta való hazafias elkötelezettség. Ebből következően az osztrákok többsége nem is tudta elképzelni, hogy harcba szállna egy esetleges háborús konfliktus esetén az ellenséggel.3 Részben ezt az alacsony elkötelezettséget, harci morált kifogásolta az USA Ausztria védelmi rendszerében. Tovább gyengítették az osztrákok harcra való készségét a világháborús emlékek, a semlegesség helytelen értelmezése és a nyugati szövetségesek pacifista propagandája. A védelempolitika fejlődéséhez tehát szükség volt az osztrákok közvélemény szemléletváltására is. Ebben kapott szerepet az átfogó honvédelem pillérjét képző szellemi honvédelem.

Átfogó Honvédelem szerkezetének kialakítása

Már 1959 júliusában megfogalmazta Julius Raab kormánya a hatékony honvédelmi politika kialakításának célját, annak katonai, civil és gazdasági vonatkozásaival, svájci mintára. Svájc-ban már a II. világháborút megelőzően kialakították az ún. átfogó honvédelmi stratégiát. Ennek négy pillére volt; katonai védelem, civil védelem, gazdasági védelem és szellemi védelem. Ezt a struktúrát kívánta követni az osztrák vezetés is. A Kormány felkérte a Parlamentet az eh-hez szükséges törvényjavaslatok kidolgozására.4 1961-ben5 újabb kormánynyilatkozat született a témában. Ekkor már az egyes minisztériumokat is elkezdték bevonni ebbe a munkába, a Honvédelmi Minisztérium feladata lett a munka koordinálása és egy átfogó honvédelmi terv kidolgozása.

Egy 1962-es minisztertanácsi határozat alapján négy - katonai, civil, gazdasági és szellemi ügyekkel foglalkozó - bizottság és egy különbizottság - a közlekedés és hírszolgáltatás területén - feladata lett a honvédelem megszervezése.6 Ezen bizottságokat egy-egy megbízott minisztérium vezette, más minisztériumok közreműködtek a munkában. A bizottságok munkáját a Honvédelmi Minisztérium a Belügyminisztériummal egyetértésben koordinálta. A bizottsági munkával párhuzamosan a kormány más érintett szervezeteket is egybe hívott, többek között a tartományi kormányokat, érdekszövetségeket, munkaadói és munkavállalói szervezeteket.

1962 nyarán a Honvédelmi Minisztérium egyeztetésre hívta össze a bizottságokat a kidolgozandó stratégiájáról. A résztvevők megfogalmazták, hogy háromféle fenyegetésre kell tudnia az országnak adekvát honvédelmi választ adnia. Ezek a nemzetközi krízis, a szomszédos

3 Maruzsa 2008, 277.4 Bayer 2008, 6.5 Bayer 2008, 7.6 Bayer2008, 8.


I I I 6 3 I I I

országokban folyó háborús konfliktus és Ausztria megtámadása.7 Mindhárom esetben fontos a lakosság informálása, ez képzi a szellemi honvédelem alapját. 1965-ben minisztertanácsi határozat fogalmazta meg az átfogó honvédelem céljait és feladatait.8 A katonai pillér feladata lett a semlegesség katonai eszközökkel való megvédése és a szuverenitás védelme. A civil pillér a lakosság védelmére, a létfontosságú intézmények őrzésére, a hatóságok működőképességének biztosítására koncentrál. A gazdasági pillér egy esetleges krízis gazdasági hatásait kívánta csökkenteni, az ellátás zavarai ellen tett. A szellemi pillér feladata olyan intézkedések kivitelezése volt, melyek biztosítják a lakosság katonai fellépésre való készségét.9

Az 1968-as csehszlovák események hatására tartományi szinten is megkezdődött az átfogó honvédelem szervezése; 1970-re munkabizottságok alakultak minden tartományban. Az új, Kreisky által vezetett kormány először 1972-ben mondta ki hivatalosan, hogy nem elég a katonai erő a honvédelemhez, hanem szükségesek gazdasági, szociálpolitikai és társadalmi intézkedések is.10 Ekkora fogalmazódott meg az az igény is, hogy az átfogó honvédelem az Osztrák Alkotmányban is szerepet kapjon.11 Így került az Alkotmányban rögzítésre a védelmi doktrína.12 Ennek értelmében az állam feladata a lakossággal megértetni és elfogadtatni a honvédelem fontosságát, valamint a külföld felé kommunikálni, hogy az osztrák nép készen van rá, és képes is rá, hogy akár áldozatok árán is megvédje a demokratikus szabadságot, jogrendet, függetlenséget, területi sértetlenséget, állam területének egységét, állam cselekvőképességének szabadságát. Az Alkotmány rögzíti, hogy az oktatásban ismertetni kell az átfogó honvédelem céljait.

1963-ban megalakult az „Osztrák Társaság a honvédelem támogatására” (Társaság) nevű szervezet, mely elsősorban a gazdasági, civil és szellemi honvédelemre koncentrált. Megalakulásának folyamatát Dr. Günther Winkler, a Katonai Akadémia tanára vezette, elnökségében kezdetben csak az ÖVP és az FPÖ vett részt. A szervezetet kezdetektől támogatta a Bécsi Egyetem Jogi- és Államigazgatási Tanszéke. Feladata lett a nyilvánosság folyamatos tájékoztatása a honvédelem problémáiról, helyzetéről. A szervezet előadásokat szervezett, megbeszéléseket, szakmai vitákat hívott össze az érintett minisztériumokkal, szervezetekkel, nyomtatott szóróanyagot terjesztett, kapcsolatot tartott a tartományi szervezetekkel. 1966-ig a Társaság alapvetően Bécsben működött, tevékenysége pedig alapvetően az előadások és viták szervezése mellett a diákversenyekre, szórólap-akciókra, védelmi témában készülő tudományos munkák díjazására terjedt ki. Támogatta hadtudományi szemináriumok szervezését is a főiskolákon.

1967-ben a Tisztikari Akadémiából (Stabsakademie), ahol eredetileg csak felsőtiszteket képeztek, Honvédelmi Akadémia (Landesverteidigungsakademie) lett. Ehhez a folyamathoz kapcsolódóan a Társaság is átalakult. A szervezet elkezdte vizsgálni a többi semleges ország honvédelemre kialakított rendszerét, és az így szerzett tapasztalatok alapján tevékenységét kiterjesztette a többi tartományra is. A gazdasági, tudományos élet ismert személyiségeivel népszerűsítette az átfogó honvédelem ügyét.

7 Bayer 2008, 10–11.8 Bayer 2008, 12–13.9 Bayer 2008, 14–15.10 Bayer 2008, 21.11 Bayer 2008, 21.12 Bayer 2008, 29–30.


I I I 6 4 I I I

Az átfogó honvédelem eddigiekben vázolt szerkezete 1973-ban nagy átalakuláson ment át13. A Honvédelmi Tanács (Landesverteidigungsrat) elnöke a szövetségi kancellár lett. Ez a Tanács javaslatokat fogalmazott meg a szövetségi kormány irányába. Ezzel Ausztria biztonságpolitikája legfelsőbb szinten a kancellárhoz került. A Kancelláriai Hivatalban létrehoztak egy részleget, ami az átfogó honvédelem koordinálását szolgálta. Így a Kancellária felelt azért, hogy az egyes területeken a minisztériumok végrehajtsák a szükséges intézkedéseket. 1975-től egy, az egyes területek képviselőiből álló szakmai stáb fogalmazta meg a honvédelmi intézkedések közötti prioritásokat, konkrét intézkedési terveket, és operációs naptárat készített a feladatokról. A fent említett központi egységek szorosabb kapcsolatra törekedtek a tartományi munkabizottságokkal. 1985-ben került elfogadásra a hatvanas évek óta tervezett hivatalos Honvédelmi Terv (Landesverteidigungsplan).

A hatvanas évektől az osztrák kormány - változó intenzitással ugyan – folyamatosan napirenden tartotta az átfogó honvédelem kérdéseit annak nem-katonai vonatkozásaival együtt. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ennek ellenére a nyolcvanas években is alapvetően a katonai kérdések voltak a védelmi politika előterében. Emellett az ún. „szellemi honvédelem”, mely a lakosság „nevelésével”, szemléletének módosításával foglalkozott, erősen háttérbe szorult.

Közvélemény formálása, oktatás szerepe

Az átfogó honvédelem egyik pillérekének, a szellemi honvédelemnek törekvése, ahogyan azt a fentiekben már érintettem, a társadalom nevelése, szemléletének alakítása volt. Ez a nevelés két fő célt tűzött maga elé. Egyrészről alakítani kívánta az osztrák társadalom állam-, nemzettuda-tát. Mint azt korábban röviden bemutattam, a nemzettudat fejlődését Ausztria területén sok, különböző hatás érte. Ezek közül az osztrák nemzettudat szerves fejlődését sok hatás megakasz-totta a történelem során, főként a XX. században. Így érthető, hogy bár az osztrákok államuk-ról kialakított képe a II. világháború után alapvetően pozitív volt, szemben a húszas évekkel, ezzel együtt nem beszélhetünk erős államtudatról; nemzettudatról pedig még annyira sem. A szellemi honvédelem nevelése a hatvanas évektől elsősorban az államtudat megerősítését tűzte ki céljául. Ezt jól mutatja az is, hogy amikor valamiféle, országhoz való kötődést említenek a té-mával foglalkozó szövegek, túlnyomó részben az államtudat szót (Staatsbewußtsein) használják, csak ritkán olvasható a nemzettudat kifejezés (Nationalbewusstsein). A szellemi honvédelem az Osztrák Állam olyan értékeit igyekezett a társadalom felé hangsúlyozni, mint a demokrácia, jogállamiság, szociális igazságosság, a nyugati világ értékei szemben a keleti tömbbel. Ezek az értékek elsősorban a II. világháború után létrejövő Osztrák Államhoz, a Második Köztársaság jogrendszeréhez kötődnek, semmit az osztrák vagy akár német nemzethez, történelemhez. A szellemi honvédelem koncepciója alapvetően ezen értékek védelmének szükségességéből indult ki. A kommunikációban ezen értékek mellett azért szerepet kapnak más, „nemzetibb” érté-kek is; így az osztrák-Habsburg történelmi hagyományok, az osztrák kultúra, zene, irodalom hagyományai, valamint a földrajzi adottságok, a természet szeretete, sporteredményekre való büszkeség például.

A szellemi honvédelem tehát abból indul ki, hogy az Osztrák Állam fontos értékeket hordoz, melyekről a társadalomnak tudnia kell, büszkének kell lennie ezekre, és nem utolsó sorban meg kell védenie ezeket, ha fenyegetve lennének. Itt kapcsolódik az állam-, nemzettudat kérdése a honvédelem ügyéhez. Ha a társadalom tisztában értékeivel, és kötődik azokhoz, védelmezni is fogja őket, ha kell, katonai erővel. Így fejlődhet az osztrákok harci morálja. Van azonban egy másik probléma a harci morált illetően azon túl, hogy az osztrákok nem kötődnek eléggé

13 Bayer 2008, 33-38.


I I I 6 5 I I I

államukhoz, értékeikhez. Az, hogy nem gondolnak egyáltalán katonai védelemre.14 Ez egyrészt az örökös semlegesség hibás értelmezéséből fakad, mely abból indul ki, hogy Ausztriának nem kell katonailag megvédenie magát, hiszen semleges, ezt a többi állam elfogadta. Sokan úgy látják, hogy nem is lenne érdemes magát megvédenie, hiszen olyan katonai erőt úgysem tud felmutatni, mely szembe szállhatna egy nagyhatalom, pl. a Szovjetunió erejével. A katonai erő alkalmazásának társadalmi elutasításához hozzájárul az is, hogy az ötvenes, de még a hatvanas években is sok családban él a világháború emléke, valamint a szövetségesek 1945 utáni pacifista propagandája. Ezek következtében az osztrák társadalom negatívan áll a hadkötelezettség kérdéséhez és nem tartja lényeges tényezőnek a Szövetséges Hadsereget. A szellemi honvédelem azt is céljául tűzte ki, hogy változtat az osztrák társadalom katonai kérdésekhez, hadsereghez való hozzáállásán. Meg kívánja győzni a közvéleményt arról, hogy fontos Ausztriát akár katonai erővel is védelmezni, és hogy az állam védelmezéséből az egész társadalomnak ki kell vennie a részét egy esetleges válság, konfliktus esetén. Már 1959-ben Adolf Schärf államfő hangsúlyozza annak fontosságát, hogy Ausztria 1945 után felállította saját hadseregét és vállalta, hogy függetlenségét és semlegességét szükség esetén akár fegyveresen is megvédi. 15

A szellemi honvédelem intézkedései tehát egyrészről az osztrák állam- és nemzettudat erősítését célozzák, másrészt a társadalmat arra akarják ösztönözni, hogy készek legyenek Ausztria védelmére, ennek érdekében készek legyenek áldozatot hozni, akár katonai eszközökkel is védelmezni államukat és annak értékrendjét, értékeit.

Az ún. G Bizottság, mely a szellemi honvédelem feladataival foglalkozott, a többi bizottsághoz képest csak egy évvel később kezdte meg működését.16 Az „Osztrák Társaság a honvédelem támogatásáért” nevű szervezet a hatvanas évektől ösztönözte a bizottságokat, hogy tartományi szinten alegyesületeket szervezzenek. Míg a katonai, civil és gazdasági pillérek esetében meg is indult a tartományi szerveződés, a G bizottság leginkább központi szinten működött és alapvetően az iskolákban bevezetendő intézkedésekre koncentrált. Ez is jól mutatja azt, hogy a védelmi politika szellemi pillérje volt a legnehezebben kezelhető, ennek célkitűzései voltak a legkevésbé megfoghatóak, konkrétak.

A G Bizottság alakuló ülését 1963 novemberében tartotta Bécsben. Ezt azonban megelőzték előkészítő ülések. 1963 júniusában Sankt Wolfgangban, Alsó-Ausztriában ültek össze a Külügyminisztérium kérésére az Oktatási Minisztérium szakértői. Ennek az előkészítő megbeszélésnek az volt a feladatai, hogy megfogalmazza a szellemi honvédelem kereteit, fő csapásirányát. Sankt Wolfgangban 4 fő területet határoztak meg a résztvevők, ahol a szellemi honvédelemre való neveléshez szükséges intézkedéseket tenni. Ezek a felsőoktatás, a közoktatás, az iskolán kívüli ifjúsági nevelés és felnőttképzés, valamint a véleményformáló fórumokon történő kommunikáció (pl.: TV, rádió, sajtó, film, színház).17 Ezen négy területnek megfelelően hoztak létre a Minisztérium szakértőiből álló szekciókat, melyeknek feladata lett az egyes területek intézkedéseinek kidolgozása. A szekciók munkájában az érintett minisztériumokon kívül (honvédelmi, külügyi, belügyi, igazságügyi) részt vettek a tartományi kormányok, különféle szakmai szervezetek, gazdasági kamarák, parlamenti pártok, egyházak, civil szervezetek. Az alábbiakban azokat a fontosabb terveket mutatom be röviden, melyeket az előkészítő bizottságok fogalmaztak meg a szükséges intézkedésekről. 18

14 Wenninger 1963, 31–34.15 A dokumentum levéltári jelzete: BMfU-12-Progr-JB-1945-1965-102216 Bayer 1972, 12.17 Wenninger 1963. A dokumentum levéltári jelzete: ÖstA/ARD, BMf. U. Z1 111.214 Präs/63 v. 27.11.6318 A dokumentum levéltári jelzete: ÖstA/ARD, BMf. U. Z1 111.214 Präs/63 v. 27.11.63


I I I 6 6 I I I

A munkabizottságok tanácsosnak tartották a svájci és svédországi szellemi honvédelmi stratégia alapos vizsgálatát. A legfőbb terület, ahol a honvédelmi nevelés meghatározó eredményeket érhet el, az oktatás területe. Az előkészítő munkálatok alapelve volt, hogy az osztrák államtudathoz (Staatsbewußtsein) kapcsolódó értékek az oktatás teljes ideje alatt jelen legyenek a tanításban. A közoktatásban hangsúlyt kell fektetni az osztrák államiság értékeire, a nemzeti identitáshoz kötődő értékekre és fel kell ébreszteni a gyerekekben az államuk iránti felelősség érzetét. Ehhez a tanárok képzése is fontos. A tanárképzésben szerepet kell kapnia a hadsereg tagjainak is, akik megértetik a leendő tanárokkal a honvédelem és a hadsereg fontosságát. A munkacsoport javasolta, hogy az Oktatási Minisztérium tegye kötelezővé, hogy a tankönyvekben, oktatási anyagokban szerepeljenek a szellemi honvédelem alapelvei.

A felsőoktatásról szóló szekció munkájában az egyetemi hallgatók képviselete is részt vett. Az előkészítő munkákban közreműködők javasolták, hogy az október 26.-án tartandó nemzeti ünnep, a Zászló Ünnepe kapjon a felsőoktatási intézményekben nagyobb szerepet, valamint, hogy az akadémiai szektor az Oktatási és a Honvédelmi Minisztériummal közösen szervezzen rendezvényeket a nemzetvédelemhez kapcsolódóan. A felsőoktatásban dolgozók lépjenek kapcsolatba a Honvédelmi Minisztériummal, kezdjenek tudományos együttműködésbe. Az Oktatási és a Honvédelmi Minisztérium rendezzen közös szemináriumokat a felsőoktatás területén, a Honvédelmi Minisztérium írjon ki kutatási pályázatokat a felsőoktatási intézményekkel együttműködve a honvédelem témakörében. A felsőoktatási intézmények indítsanak valamennyi szakon olyan kurzust, mely a szellemi honvédelem céljait szolgálja. A szekció ülésén Dr. Herbert Fischer egyetemi tanár elmondta, hogy a Grazi Egyetemen bevezették a védelmi politikáról szóló szemináriumot. A munkabizottság javasolta, hogy a felsőoktatásban oktatókban tudatosítsák a szellemi honvédelem fontosságát és az ebből eredő felelősségüket. Kutatói ösztöndíjakkal támogassa a kormány a biztonságpolitika területén végzett tudományos munkát. Szükséges a szellemi honvédelem kommunikálása különböző hallgatói szervezeteken keresztül is, valamint a végzett egyetemisták katonai szolgálatra való behívása.

A harmadik szekció azt fogalmazta meg, hogy a nevelésnek hatásosnak kell lennie az iskolarendszeren kívül is. Így lehetséges lenne ifjúsági szónokversenyek szervezése a honvédelem témakörében, fiatal állampolgároknak szóló rendezvények támogatása, a Zászló Ünnepének keretében figyelemfelkeltő rendezvények szervezése. A Zászló Ünnepe kapcsán nagyobb megbecsülést kell kivívni az osztrák nemzeti szimbólumoknak a társadalom körében. Az érettségizők hetén is érdemes megjelenni a honvédelemre vonatkozó kommunikációval, kiválasztott filmeken, szóróanyagokon keresztül terjeszteni a szellemi honvédelem ügyét. A szekció ösztönzött az ún. népies sportok támogatására (pl.: kirándulás, hegymászás, síelés, biciklizés), melyek egyben Ausztria természeti értékeit, nemzeti hagyományait is hangsúlyozzák. Tanácsolta a sportkifejezések között a hadseregnél használt kifejezések elterjesztését, így a hadsereg nyelvezete a hadkötelezett fiatalok számára nem lesz idegen. A bizottságok javasolták, hogy a sportegyesületeknek legyen egy kultúráért felelős tagja, aki a sportolókkal az osztrák kultúra értékeit megismerteti.

Az előkészítő bizottságok szükségesnek látták a szellemi honvédelem alapelveit a felnőttképzés tananyagában is megjelentetni; különösen olyan kurzusok esetén, mint pl. a jelenkori történelem, földrajz, szociológia, politikaelmélet. Ehhez be kell vonni a felnőttképzéssel foglalkozó intézmények vezetőit is a szellemi honvédelem ügyébe. Az iskolarendszerből kikerülők nevelése elősegíthető különböző társadalmi szervezetek ügynek való megnyerésével, például a hegyi mentő szolgálat, a Vöröskereszt helyi szervezetei, a tűzoltók vagy a népegészségügyi szervezetek bevonásával.

A média területén a szellemi honvédelem feladataként az ezzel foglalkozó szekció megfogalmazta a közvélemény megismerésének fontosságát, médiakampányok indítását,


I I I 6 7 I I I

díjak kiosztását a témában készült publicisztikáért. Javasolta szeminárium indítását a témáról publicisták részére, valamint a honvédelem szellemének megfelelő filmek, rádióműsorok készítését. A média megfelelő fórumként szolgált arra, hogy a szellemi honvédelem és államtudat értékei - mint például a jogállamiságot, igazságosságot, nyugati világ értékeit, Ausztria területi védelmének fontosságát – a társadalom széles spektrumában terjeszthessék.

A G Bizottság által kidolgozott intézkedések végrehajtása 1964-től figyelhető meg. Ettől az évtől nagyobb hangsúlyt fektetett az állam a Zászló Ünnepének megrendezésére, nagy külsőségek közepette.19

Az iskolatörvény második paragrafusába belekerültek a szellemi honvédelem feladatai is.20 Az új iskolatörvény véleményezése kapcsán elhangzott a Rektorok konferenciáján, hogy az oktatás feladata az európai szellemiség, hagyományok átadása a diákok számára úgy, hogy azok az oktatási rendszerből kikerülve erkölcsileg erős személyiségekként fellépjenek a társadalmi életet felbomlással, széteséssel fenyegető tendenciákkal szemben. 21

1969-ben a „Modern társadalom és az önmeghatározás képessége” címmel tartott előadássorozatot a Társaság, mely a szellemi honvédelem értékeinek jegyében telt. Alsó-Ausztriában diákvetélkedőt szervezett a Társaság ebben a témakörben.22 Szövetségi hadsereggel, nemzeti önmeghatározással foglalkozó tudományos munkákat díjaztak, és plakátkiállítást szerveztek 1964 novemberében, amit 27 iskolából 2000-en néztek meg, főként az Osztrák Társaság támogatásával. A Társaság számos szórólapot és plakátot készített ebben a témakörben. 1965-ben tanulói verseny készítettek elő, melynek témája szintén a honvédelem volt. A verseny nyerteseit 1966-ban hirdették ki. A győztes 45 lány és 53 fiú összesen 89 100 Schillingben részesült.23 A Bécsi Egyetemen hadpolitikai szemináriumokat szerveztek 1965-től,24 ez év októberében pedig megtartották az Egyetemen a Zászló Ünnepét.

A szellemi honvédelem intézkedéseinek egyikekénk a Társaság elkezdett referenseket képezni, akik a szellemi honvédelemről, Ausztria értékeiről beszéltek az iskolákban. 1970 decemberében kezdték meg a karintiai iskolák referenseinek képzését. A fenti intézkedéseket is számba véve mégis elmondhatjuk, hogy a Társaság intézkedéseiről szóló kronológia alapján 1962 és 1970 között az ő munkájuk is nagyobb részben a katonai, hadsereget illető kérdésekre koncentrált; emellett kisebb szerepet kapott a civil társadalom nevelése. A fenti kísérletek ellenére a lakosság érdeklődése a védelmi politika iránt csekély maradt. A politikai pártok sem szerettek ezekről a kérdésekről választóik előtt beszélni, hiszen ettől szavazatot nem remélhettek.

Szellemi kiképzés a hadseregben

A szellemi honvédelemben fontos szerepet játszott egyrészt a Szövetségi Hadseregről kiala-kult kép az osztrák társadalomban, másrészt pedig a katonák állam- és nemzettudata, az ő véleményük az osztrák hadseregről, annak szükségességéről. 1955-ben törvény rögzítette a hadkötelezettséget,25 1961-62-re lezárult a Szövetségi Hadsereg felállításának első szakasza.26 A

19 Maruzsa 2008.20 Wenninger 1963.21 A dokumentum levéltári jelzete: Rektorok konferenciájának jegyzőkönyve (GZ. 92/3 – 1961/62.; 1962. 02.

27.); Új iskolatörvény véleményezése (BMfU 24-GesetzeH 1963-1965 2102)22 Bayer 1972, 13.23 Bayer 1972, 36.24 Bayer 1972, 33–34.25 A dokumentum levéltári jelzete: BGB1.Nr. 181/195526 A dokumentum levéltári jelzete: 9.


I I I 6 8 I I I

társadalom nagy részében azonban negatív kép élt a katonaságról a korábban említett okokból. Adalbert Schreiner, a Katonai Akadémia igazgatója szerint a média sem segít a honvédelem fontosságának megvilágításában, sőt gyakran ellene dolgozik.27 Amellett, hogy fontos a hon-védelem támogatottsága és a katonaság értékének tudatosítása a társadalomban, az is lényeges, hogy a katonák meggyőződéssel védjék hazájukat, így nem lesznek áldozatai az ellenséges pro-pagandának, mondta az igazgató az 1963-as G bizottsági előkészítő megbeszélésen.28 Ehhez az kell, hogy a katonák fontos és megvédendő értéknek tartsák a demokráciát és a szabadságba vetett hitet.

A fenti okokból a szellemi honvédelem számos intézkedése a hadsereghez köthetően valósult meg. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a katonák szellemi képzését, nevelését áthatotta az állam- és nemzettudatra való nevelés és a honvédelembe vetett hitre való tanítás. Másrészt a szellemi honvédelem intézkedései igyekeztek a hadsereget közelebb hozni a civil társadalomhoz. Adalbert Schreiner 1963-ban úgy látta, a katonák hozzáállása 1955 óta már sokat javult. Az újonnan végzett katonák magabiztosak, hisznek feladatukban, van nemzettudatuk, katasztrófahelyzetben lelkes segítők.29 Az alábbiakban röviden bemutatom, milyen intézkedések történteket a hadseregen belül a szellemi honvédelemhez kapcsolódóan.

A felállítandó hadsereget más országok mintájára tartományok szerint osztották be, tartományonként saját jelképekkel. Így a katonák között könnyebben alakult ki az összetartozás és hazafiasság érzése, emellett pedig a többiekkel szembeni egészséges rivalizálás jól hatott a teljesítményükre.30

A Katonai Akadémián nagy hangsúlyt fektettek a Mária Terézia által alapított Akadémia hagyományaira, megemlékezéseket tartottak az uralkodó szobra előtt.31 1967-ben a Tiszti Akadémiát, ahol eredetileg csak felsőtiszteket képeztek, Védelmi Akadémia néven átalakították, képzési spektrumát kibővítették.32 Az új Akadémia rendszeresen információt szolgáltatott a hatóságok és a honvédelmi rendszerben dolgozók részére az átfogó honvédelem helyzetéről, nehézségeiről, eredményeiről. Főként az új intézmény innentől kezdve a lakosság és a hadsereg közti kapcsolat kialakítását, építését.

A katonák képzésében számos elem megtalálható, mely a szellemi honvédelem céljait szolgálja. A hadkötelezettséget teljesítő fiataloknak rendszeresen szervezett a hadsereg helytörténeti kirándulásokat más osztrák tartományokba.33 Így például karintiai fiatalok látogatták meg Bécs nevezetességeit, ezek között is elsősorban a Parlamentet és a Várkapunál található hősi emlékművet. Esszéket írtak fiatalok valamilyen helytörténeti, vagy a nemzettudatról szóló témáról;34 így az osztrák hadsereg szerepéről, vagy a semlegesség mibenlétéről. Ezeket a dolgozatokat aztán értékelték, rangsorolták, a jól sikerülteket jutalmazták. Ami azonban ennél is fontosabb volt, a dolgozatok alapján a G bizottság képet kapott arról, hogyan gondolkodnak az újoncok Ausztriáról, az osztrákok szerepéről, vagy az osztrák hadseregről.

27 Wenninger 1963, 42–43.28 Wenninger 1963, 42–43.29 Wenninger 1963, 39–47.30 Wenninger 1963, 45.31 Wenninger 1963, 46.32 Bayer 2008, 11.33 A dokumentum levéltári jelzete: BfL 354.992-Ausb/64.34 A dokumentum levéltári jelzete: Zl 5.926/BuK/64.


I I I 6 9 I I I

Filmbemutatókat és rádióadásokat szerveztek az újoncoknak,35 melyek témája általában valamilyen osztrák kulturális örökség vagy történelmi téma volt, pl.: az osztrák biedermaierről, Savoyai Jenőről; vagy a jelenkori Ausztria szerepéről (pl.: Ausztria és az ENSZ). A katonák képzésében a történelmi és államismereti témák kiemelt szerepet kaptak. Ezektől az Akadémia azt remélte, fejlődik nemzettudatuk, és büszkék lesznek az osztrák állam berendezkedésére, értékeire, így tudatosan védik azt meg.

Több levéltári dokumentum is utal a Zászló Ünnepének36 jelentőségére. Számos részletes programterv olvasható a hatvanas évekből. Ez az ünnep megfelelő alkalomnak bizonyult arra, hogy a hadsereget a civil társadalomnak is bemutassák, közelebb hozzá a honvédelem ügyét a civil lakossághoz. A nyílt kaszárnyák napjaként ezen az ünnepnapon nyílt napokat tartottak számos laktanyában.

Összefoglalás

A fentiekben elsősorban az osztrák ún. átfogó honvédelmi stratégia kialakulását, céljait kíván-tam röviden bemutatni, valamint ennek egyik pillérjének, a szellemi honvédelemnek szerepét, jelentését ismertetni. Mint azt korábbiakban írtam, az átfogó honvédelem területei között nem a szellemi pillér volt a legmeghatározóbb, sokáig nem is volt egyértelmű az ezzel foglalko-zó minisztériumok számára, milyen konkrét intézkedések hozhatók céljaik megvalósítására. A honvédelmi koncepció fejlődésével azonban, ha megkésve is, a társadalmi nevelés ügye is kibontakozott, és idővel egyre meghatározóbbá vált. Követlen szerepe elsősorban a köz- és fel-sőoktatásban, valamint a hadsereg újoncainak szellemi képzésében figyelhető meg.

Bibliográfia

Bayer, R. 2008. Die Geschichte der Umfassenden Landesverteidigung. Vom Staatsvertrag bis zum Ende, Bécs.

Bayer, R. 1972. „Österreichische Gesellschaft zur Förderung der Landesverteidigung (ÖGFL) 1962-1972.”: Ein Beitrag zum Aufbau einer umfassenden Landesverteidigung in ÖS. Broschüre, Bécs.

Maruzsa, Z 2008. „Oktatás és irányított hazaszeretet – egy osztrák példa.”: Steinerné Molnár J. – Tóth A. S. (szerk.): Bölcsészeti, műszaki és társadalomtudományi kutatások az Eötvös József Főiskolán. Eötvös József Főiskola, Baja, 275-280.

Wenninger, O. 1963. Geistige Landesverteidigung: Enquete im Bundesstaatlichen Volksbil-dungsheim Sankt Wolfgang. 24–27. Juni 1963. Neue Volksbildung. Különkiadás, 4. Füzet. Bundesministerium für Unterricht.

35 A dokumentum levéltári jelzete: BfL 349.228-Ausb/64.36 A dokumentum levéltári jelzete: BfL 363.825-Zentr/64.


I I I 7 0 I I I

Ez a lap üres.

Első Század Online 2013. ősz–télKiadja: ELTE BTK HÖK

Documents

Első Század Online XII. évfolyam 3–4. (összevont) szám (2013. ősz–tél)