[Eraszt Fandorin - 4.]

BORISZ AKUNYIN

Akhilleusz halála

(Tartalom)

Első részFANDORIN

Első fejezet

melyben a véletlenek láncszemet a sors füzérévé fonódnak Szinte még elő sem bukkant a reggeli pétervári vonat a mozdony gomolygó füstjéből, ahogy megállt aNyikolajevszkij pályaudvaron, s a kalauzok éppen csak leeresztették és kitámasztották a lépcsőket, mikoraz első osztályú kocsiból egy felettébb figyelemre méltó külsejű fiatalember ugrott a peronra. Mintha csakegy párizsi magazinból lépett volna elő, mely az 1882-es nyári szezon divatját reklámozza: halványhomokszínű, nyersselyem öltönyt, széles karimájú olasz szalmakalapot, hegyes orrú, fehér kamáslis,ezüstgombos cipőt viselt, a kezében pedig szintén ezüstgombos, elegáns sétapálcát tartott. Ám igazánfeltűnő nem is az utas keresetten elegáns öltözéke, hanem hatásos, mondhatni, impozáns külleme volt. Amagas, karcsú, széles vállú fiatalember tiszta, világoskék szemmel nézett a világba, különösen jól állt nekia vékony, pödrött kis bajusz, s megjelenését még izgalmasabbá tette az ezüstösen csillogó halánték barna,gondosan fésült hajában.A hordárok sietve kipakolták a fiatalember poggyászát, amelyet érdemes részletesen bemutatni. Abőröndök és az utazótáskák mellett egy összecsukható kerékpárt, súlyzókat és különböző nyelven írottkönyvekből álló csomagokat raktak ki a peronra. Utolsóként egy alacsony termetű, görbe lábú, zömöktestalkatú ázsiai férfi szállt ki a vagonból, kerek arcán méltóságteljes kifejezés ült. Zöld libériát viselt,ami sehogyan sem illett bőrszíjjal összefogott fapapucsához s a színes papírlegyezőhöz, amelyselyemzsinóron lógott a nyakában. A pöttömnyi ember szögletes, lakkozott edényt tartott a kezében,amelyben egy aprócska fenyő nődögélt, mintha csak egyenesen a liliputiak országából került volna amoszkvai pályaudvarra.Miután végighordozta tekintetét a jellegtelen állomásépületen, a fiatalember kissé érthetetlenmeghatottsággal nagyot szippantott a pályaudvar füstös levegőjéből, és ezt suttogta maga elé:– Uram isten, hat év.De nem sokáig időzhetett ebben az ábrándos hangulatban. A fővárosból érkező vonat utasait meglepték afiákeresek, akik többségükben a különböző moszkvai szállodák alkalmazásában álltak. Az irigylésre méltókliensnek számító sötét hajú szépfiúért folytatott csatában a város négy legelegánsabb szállodájánakrámenős kocsisai vettek részt – a Metropolé, a Loszkutnajáé, a Dresdené és a Dussaulté.– A Metropolba parancsoljon! – kiáltotta az első.– Ez a legújabb, hamisítatlan európai hangulatú hotel! És a kínaijának is külön fülkét tudunk biztosítani aszobája mellett!– Ő nem k-k-kínai, hanem japán – világosította fel a fiatalember, akiről kiderült, hogy egy kissé dadog. –Egyébként is az lenne a kívánságom, hogy velem együtt lakjon.– Akkor parancsoljon hozzánk, a Loszkutnajába! – lökte odébb vállával a konkurenst a második fiákeres.– Amennyiben öt rubel feletti szobát választ, ingyen elhelyezzük. Már repülhetünk is, mint a szél!– Megszálltam már egyszer a Loszkutnajában – közölte a fiatalember. – Jó szálloda.– Miért menne uraságod egy ilyen hangyabolyba? – avatkozott a csatába a harmadik. – Nálunk aDresdenben minden csöndes és szép, az ablakok egyenesen a Tverszkajára nyílnak, a kormányzó úrházára. Az utas felfigyelt:– Valóban? Ez nagyon kényelmes lenne. Tudja, éppen őfőméltóságánál leszek szolgálatban. Talán...– Ugyan már, uram! – kiáltott fel az utolsó kocsis, egy málnaszín mellényes, jóképű fickó, akinektükörfényesre olajozott hajában nyílegyenes volt a választék. – A Dussault-ban szállt meg az összes kiválóíró: Dosztojevszkij, Tolsztoj gróf és maga Kresztovszkij úr is.A könyvkötegekre felfigyelő szállodai pszichológus fortélya bevált. A sötét hajú, szép fiatalemberelcsodálkozott:– Maga Tolsztoj gróf is?

– De még mennyire, hiszen alighogy Moszkvába méltóztatik jönni, első útja hozzánk vezet. – A mellényesmár fel is kapott két bőröndöt, és rákiáltott a japánra: – Gyerünk, lódulj utánam, hozd a magadét!– Hát ha Dussault, akkor legyen Dussault – vonta meg a vállát a fiatalember, nem sejtve, hogy ez adöntése lesz az elkövetkező események végzetes sorozatának első láncszeme.– Ah, Masza, mennyire megváltozott Moszkva – ismételgette japánul a jóképű fiatalember, miközben ide-oda forgolódott a fiáker bőrülésén. – Rá sem lehet ismerni. Macskaköves utak, nem úgy, mint Tokióban. Smilyen jól öltözöttek az emberek! Nézd csak, ez a lóvasút, meghatározott útvonalon közlekedik. És látodazt a dámát ott, az omnibusz tetején? Régebben oda nem engedték fel a hölgyeket, nem volt illendő.– Miért, uram? – kérdezte Masza, akit teljes nevén Maszahiro Szibatának hívtak.– Miért, miért. Hát hogy alulról ne leskelődjenek, amikor egy hölgy felmegy a lépcsőn.– Európai ostobaságok és barbárság – vonta meg a vállát a szolga. – Én önnek, uram, a következőketmondom. Amint megérkezünk a szállodába, minél hamarabb rendelnie kell egy kurtizánt, méghozzáfeltétlenül első osztályút. Nekem jó lesz harmadosztályú is. Itt szépek a nők. Magasak, kövérek. Sokkaljobbak a japánoknál.– Hagyj békén a sületlenségeiddel! – haragudott meg a fiatalember. – Még hallgatni is undorító.A japán rosszallóan ingatta a fejét:– De hát mennyi ideig lehet még szomorkodni Midori-szan miatt? Teljesen felesleges sóhajtozni egy nőután, akit soha többé nem látunk az életben.Gazdája ennek ellenére egy nagyot sóhajtott, azután még egyet, majd láthatólag azért, hogymegszabaduljon borús gondolataitól, a kocsishoz fordult (éppen a Sztrasztnaja-kolostor mellett hajtottakel):– Kinek emelték ezt a szobrot a k-k-körúton? Talán csak nem Lord Byronnak?– Ez Puskin, Alekszandr Szergejics – fordult meg szemrehányó tekintettel a kocsis. A fiatalemberelvörösödött, s ismét valami fura nyelven kezdett el hadovázni a ferde szemű kis embernek. A kocsisnakcsak a háromszor ismételt „Puszikin” szót sikerült kihámoznia belőle.A Dussault-t a legjobb párizsi szállodák mintájára alakították ki – a főbejáratnál libériás portás fogadtaaz érkezőt, a tágas előcsarnokban jókora dézsákban azálea és magnólia díszelgett, és saját étterme is volt.A pétervári vonat utasa egy minőségi, hatrubeles szobát vett ki, a Színház-közre nyíló ablakokkal.Eraszt Petrovics Fandorin, törvényszéki ülnökként jelentkezett be, s kíváncsian vette szemügyre a nagy,fekete táblát, melyre európai szokás szerint krétával írták fel minden egyes vendég nevét.Legfelül nagy, cikornyás betűkkel írt dátum szerepelt: június 25. péntek – 7 juillet, vendredi. Kissélejjebb, a legfeltűnőbb helyen, szépen megformálva ez állt: M. D. Szoboljev, főhadsegéd, gyalogságitábornok – N° 47.– De hiszen ez lehetetlen! – kiáltott föl a törvényszéki ülnök. – Micsoda szerencse! – Majd a portáshozfordulva ezt kérdezte: – Itthon tartózkodik a nagyságos úr? R-r-régi ismerősök vagyunk!– Ahogy mondani tetszik, itthon van – hajolt meg amaz. – Csak tegnap méltóztatott érkezni. Nagytársasággal. Az egész sarki lakosztályt lefoglalta, ez az ajtó mögötti folyosó teljesen az övé. De az úr mégalszik, nem szabad zavarni.– Michelle? Reggel fél kilenckor? – csodálkozott Fandorin. – Ez nem rá vall. Persze az emberek isváltoznak. Mondja meg a t-t-tábornoknak, hogy a húszas szobában szálltam meg – feltétlenül látni akarmajd.Azzal a fiatalember sarkon fordult, ám mielőtt elindult volna, történt még egy véletlen dolog, ami a sorsszeszélyes füzérének második láncszeme lett. Az előkelő vendég által elfoglalt folyosó bejárati ajtajaváratlanul kinyílt, s egy fekete szemöldökű, sasorrú, a borotválatlanságtól sötét, beesett arcú, borzas kozáktiszt nézett ki mögüle.– Ember! – harsogta, miközben türelmetlenül egy papírlapot lobogtatott. – Fusson a postára, egy táviratotkell feladni. Gyerünk!

– Gukmaszov, ön az? – Eraszt Petrovics ölelésre tárta a karját. – Ezer éve nem láttam! Mi újság van, mégmindig ön a mi Akhilleuszunk Patroklosza? S már kapitánnyá lépett elő! G-g-gratulálok!Ám ez a barátságos felkiáltás semmilyen hatással sem volt a tisztre, vagy ha volt is, az inkábbkellemetlennek nevezhető. A kapitány fekete, cigányos szemével rosszallóan mérte végig a piperkőc ifjút,s szó nélkül becsapta az ajtót. Fandorin kitárt karokkal, szinte dermedten állt ebben az esetlen pózban –mint aki táncolni készült, de közben meggondolta magát.– Így van ez – mormogta zavartan maga elé. – Mennyire m-m-megváltozott minden – a város is, azemberek is.– Parancsol reggelit a szobájába? – kérdezte a portás, mint aki észre sem vette az ülnök zavarát.– Nem, nem kérek – válaszolta a fiatalember. – Hozasson inkább a pincéből egy vödör jeget. Vagy jobblesz, ha mindjárt k-k-kettőt.A tágas, gazdagon berendezett szállodai szobában a vendég igen különös dolgot művelt. Meztelenrevetkőzött, fejenállásba lendült, lába éppen csak érintette a falat, ahogy tízszer elnyomta magát a padlótól.A japán szolgát ura viselkedése egyáltalán nem lepte meg. Miután az ázsiai átvette a folyosói ügyeletestőla darabos jéggel teli vödröket, a szabályos szürke jégdarabokat beleöntötte a fürdőkádba, hideg vizetengedett rá a csapból, s várta, hogy a törvényszéki ülnök véget vessen különös tornamutatványának.A gyakorlatoktól kipirult Fandorin egy perc elteltével bement a fürdőszobába, s egy lendületesmozdulattal belecsobbant a szörnyű, jeges fürdőbe.– Masza, vedd elő az egyenruhám. A kitüntetéseket is. A bársonydobozban vannak. Megyek, ésbejelentkezem a hercegnél.Tömören, összeszorított fogakkal beszélt. Szemmel láthatóan jókora akaraterő kellett a fürdéshez.– Magához a főkormányzóhoz, az új uraságához? – kérdezte tiszteletteljesen Masza. – Akkor a kardot iselőveszem. Feltétlenül szükség van rá. Egy dolog orosz követnek lenni Tokióban, ami ön korábban volt,ott nem kellett ilyesmivel körülményeskednie.És megint más a helyzet egy ilyen nagy, kőből épült város kormányzójával. Ne is vitatkozzon.Masza eltávozott, majd rövidesen visszatért a díszes szolgálati karddal, amit kinyújtott tenyerén áhítatosantartott maga előtt.Eraszt Petrovics belátta, hogy értelmetlen dolog lenne vitatkozni, ezért csak sóhajtott egyet.– Akkor hát mi lesz a kurtizánokkal, uram? – kérdezte Masza, nyugtalanul tekintve gazdájának a hidegvíztől kissé elkékült arcára. – Az egészség mindennél fontosabb.– Vigyen el az ördög. – Fandorin fogvacogva kiszállt a kádból. – Add a t-t-törülközőt, felöltözöm. – Jöjjön csak, galambocskám, jöjjön... Már vártuk önt. Úgy is mondhatnám, a titkos szanhedrin mindentagja jelen van, he-he.E szavakkal üdvözölte a díszbe öltözött törvényszéki ülnököt Vlagyimir Andrejevics Dolgorukoj herceg,Moszkva-anyácska mindenható ura.– Miért toporog ott a küszöbön? Fáradjon be, foglaljon helyet a karosszékben. Amúgy pedig teljesenfölöslegesen díszeleg itt az egyenruhájában, ráadásul még a kardját is felkötötte. Hozzám egyszerűöltözetben, zakóban is lehet jönni.Eraszt Petrovics külföldi bolyongásainak hat éve alatt az idős főkormányzó alaposan megváltozott.Gesztenyebarna haja (nyilvánvalóan paróka) sehogy sem volt összhangban mély ráncokkal barázdáltarcával, lekonyuló bajszából és dús pofaszakállából gyanúsan hiányoztak az ősz szálak, feltűnően fiatalostartása pedig kétséget sem hagyott afelől, hogy fűzőt visel. A herceg másfél évtizede irányította az ősiszékváros életét, finoman, de határozottan, amiért ellenségei Jurij Dolgorukijnak, Vologya Nagyfészeknek,jóakarói pedig Vlagyimir Vörös Napocskának nevezték.– Hát megjött a mi tengeren túli vendégünk – szólt a kormányzó, a hatalmas íróasztal melletti

karosszékekben ülő két tekintélyes úrhoz intézve szavait, akik közül az egyik egyenruhában, a másik civilöltözetben volt. – Bemutatom önöknek Fandorin törvényszéki ülnököt, a különleges megbízatásokértfelelős új hivatalnokomat. Pétervárról irányították hozzám, korábban a világ végén, a Japán Császárságoroszországi nagykövetségén szolgált. Ismerkedjenek meg, galambocskám – fordult a herceg Fandorinhoz.– Karacsencev Jevgenyij Oszipovics, Moszkva rendőrfőkapitánya. A törvényesség és a rend őre. – Akormányzó a vörös hajú, nyugodt, figyelmes tekintetű, kissé dülledt barna szemű tábornok felé intett. – Őpedig az én Petrusám, önnek Pjotr Parmenovics Hurtyinszkij, udvari tanácsos és a főkormányzóikancellária titkos ügyosztályának vezetője. Bármi történik Moszkvában, Petrusa azonnal tudomást szerezróla, és jelenti nekem.A negyven körüli, testes úriembernek mintha külön tekintélyt kölcsönzött volna hosszúkás fejére simított,lazán oldalra fésült haja, s keményített inggallérral keretezett kövér arca, miközben álmosan hunyorogvakomótosan bólintott.– Nem egészen véletlenül kértem, galambocskám, hogy éppen pénteken jöjjön – mondta szívélyes hangona kormányzó. – Éppen péntekenként tizenegykor kell titkos és bizalmas ügyekben döntést hoznom. Most isegy kényes kérdés van soron, nevezetesen, hogy honnan lehetne pénzt előteremteni a Székesegyházfreskóinak befejezésére. Szent ügy ez, s én sok éve hordom a keresztjét. – Azzal áhítatosan keresztetvetett. – A festők egymással civakodnak, és rendszeres a lopás. Azon kell elgondolkodnunk, hogyanhúzzunk ki egymilliót erre a nemes ügyre a moszkvai pénzeszsákokból. Nos hát, titkos ügyekben jártasuraim, eddig ketten voltak, mától hárman lesznek. Ahogy mondani szokás, egyetértésben és szeretetben.Hiszen ön is, Fandorin úr, a titkos ügyekben való jártassága okán lett hozzám kinevezve, nem igaz? Azajánlásai fiatal kora dacára kitűnőek. Látszik, van tapasztalata e téren.Firtatóan pillantott újonc beosztottjára, ám az állta tekintetét, sőt, a jelek szerint, egyáltalán nem jöttzavarba.– Hiszen emlékszem önre – szólalt meg ismét a jóságos öregember hangján Dolgorukoj. – Ott voltam azesküvőjén. Mindenre, mindenre emlékszem... Megférfiasodott, nagyon megváltozott. Hát igen, mi semlettünk fiatalabbak. Foglaljon helyet körünkben, galambocskám, üljön csak le, nem szeretem akörülményeskedést...Eközben a kormányzó mintegy véletlenül maga elé húzta az újonc minősítését – a vezetéknevéreemlékezett, de a kereszt és apai neve nem jutott az eszébe. Az efféle dolgokban nem szabad bakot lőni,ezzel tisztában volt a nagyon is tapasztalt Vlagyimir Andrejevics. Mindenkire nézve sértő, ha keverik anevét, s egyébként sem célszerű ok nélkül megsérteni a beosztottakat.Eraszt Petrovics – Így hívják hát ezt a szépfiút. A minősítésre pillantva a herceg elkomorult, a felsorolásugyanis semmi jóval nem kecsegtetett. A főkormányzó veszélyt szimatolt. Már többször is átfutotta újmunkatársának személyes iratait, de nem lett tőle okosabb.A minősítés valóban nagyon titokzatosnak tűnt. Huszonhat éves, pravoszláv vallású, nemesi származású,moszkvai születésű, eddig rendben is volna a dolog. A gimnázium befejezése után, kérésének megfelelően,a moszkvai rendőri kormányszék törvényszéki tisztviselőnek nevezte ki, s a Nyomozó Hivatalbanalkalmazták, írnoki minőségben. Ez is világos. Ezek után azonban hihetetlen dolgok következtek. Mi acsuda ez, kérdezi az ember, hogy alig két hónap elteltével „Őfelsége szolgálatában tanúsított kiválómunkájáért és önfeláldozó magatartásáért, soron kívül, címzetes tanácsos kinevezésben részesül, skülügyminisztériumi alkalmazásba kerül”? Majd lejjebb, a „Kitüntetések” rubrikában még meghökkentőbbdolgok szerepelnek: „Szt. Vlagyimir érdemrend 4. fokozata az »Azazel«-ügy kapcsán (a csendőrségKülönleges Egységének titkos irattára)”; „a Szt. Sztanyiszlav érdemrend 3. fokozata – »Török csel«-akció(a Hadügyminisztérium titkos irattára)”; „Szt. Anna érdemrend 4. fokozata – »Gyémánt hintó« (aKülügyminisztérium titkos irattára)”. Mindenütt csak titok és titok!Eraszt Petrovics tapintatos, ugyanakkor éber tekintettel mérte végig a magas rangú vezetőséget, s egypillanat alatt összegezte első benyomásait, melyek egészében véve kellemesnek bizonyultak. Öreg ugyan a

herceg, de az esze még fog, s úgy látszik, színészi tehetségnek sincs híján. A törvényszéki ülnök figyelmétaz sem kerülte el, milyen zavart kifejezés ült a nagyságos úr arcára, miközben személyi lapját szemlélte.Fandorin együtt érzőn felsóhajtott, mivel annak ellenére, hogy személyes aktáját nem olvasta, nagyjábóltisztában volt annak tartalmával.A pillanatnyi csendet kihasználva Eraszt Petrovics a két hivatalnokra pillantott, akiknek szolgálatikötelességük ismerni az összes moszkvai titkot. Hurtyinszkij megnyerő arckifejezéssel sandított rá, decsak a szája húzódott mosolyra – látszólag szívélyes fogadtatásban részesítette, ami azonban mintha nemis neki szólt volna, hanem tulajdon fantáziaképeinek. Eraszt Petrovics nem viszonozta az udvari tanácsosmosolyát – túlságosan jól ismerte, s nagyon nem kedvelte ezt az embertípust. A rendőrfőnök ezzelszemben megtetszett neki, könnyedén rá is mosolygott, anélkül hogy behízelgőnek tűnnék ez a gesztus. Atábornok udvariasan bólintott, ám furcsa módon némi sajnálatot lehetett kiolvasni a tekintetéből. ErasztPetrovics nem törte ezen a fejét – idővel úgyis kiderül, miért –, s ismét a herceg felé fordult, aki szinténrészt vett ebben a szótlan, ám mindemellett az illendőség határain belül maradó „lássuk csak, ki is vagyte” rituáléban.A herceg homlokán egy különösen mély barázda rajzolódott ki, mely arra engedett következtetni, hogykomolyan eltűnődött. Őfensége legfontosabb gondolata ebben a pillanatban a következő volt: „Csak talánnem a kamarilla küldött ide, te kedves ifjú? Nem utánam akarsz szaglászni? Nagyon így néz ki a dolog.Mintha nem lenne elég nekem Karacsencev.”A rendőrfőnök sajnálkozó tekintetét más természetű körülmények váltották ki. Jevgenyij Oszipovicszsebében ott lapult egy levél, melyet közvetlen főnökétől, az államrendőrségi hivatal igazgatójától,Plevakótól kapott. Vjacseszlav Konsztantyinovics, a régi barát és pártfogó, magánjellegű levelében aztírta, hogy Fandorin okos és figyelemre méltó ember, aki valamikor a megboldogult cár és különösen azegykori csendőrfőnök bizalmát élvezte, ám külföldi szolgálata idején kimaradt a nagypolitikából, sMoszkvába vezényelték, mivel a fővárosban nem tudtak megfelelő feladatot találni neki. JevgenyijOszipovicsnak már az első pillanatban szimpatikusnak tűnt a fiatalember – éles szemű, s van tartása. Nemtudja a szerencsétlen, hogy a magasabb körök már keresztet vetettek rá. Hamarosan kidobandó lábbelinekminősítették. Ilyen gondolatok foglalkoztatták Karacsencev tábornokot.S hogy miről gondolkodott Pjotr Parmenovics Hurtyinszkij, azt csak a jó ég tudja. Felettébb titokzatosészjárású ember volt.A néma jelenetnek egy új szereplő színre lépése vetett véget, aki nesztelenül bújt elő a kormányzóilakosztály szobáinak valamelyikéből. A magas, sovány öregember kopottas libériát viselt, tar koponyájaszinte világított, akkurátusan fésült pofaszakálla olajtól fénylett. Az öregember egy ezüsttálcát tartott akezében, melyen ki tudja milyen üvegcsék és kis poharak álltak.– Méltóságos uram – szólalt meg zsémbes hangon a libériás. – Itt az ideje, hogy elfogyassza a székrekedéselleni párlatot. Még mielőtt panaszkodni kezdene, hogy Frol nem hozta időben. Talán elfelejtette, hogytegnap is mennyit nyögdécselt és siránkozott. Úgy bizony. Hát akkor most nyissa ki szépen a száját.Ugyanolyan zsarnok, mint az én Maszám, gondolta Fandorin, bár kinézetre éppen az ellenkezője. Hogymiféle népséget vettünk a nyakunkba!– Hát persze, Froluska – adta meg magát azon nyomban a herceg. – Máris beveszem. Hadd mutassam be,Eraszt Petrovics, a komornyikomat: Vegyiscsev Frol Grigorics. Kiskoromtól fogva gondomat viseli. Ésönök, uraim? Nem parancsolnak belőle? Remek gyógyfűből készült. Az íze undorító, de mivel nincsteljesen kifőzve, nagyon hatékony, és kiválóan stimulálja a bélműködést. Frol, önts nekik is.Karacsencev és Fandorin határozottan visszautasították a főzetet, Hurtyinszkij azonban megkóstolta, sőtnem mulasztotta el megjegyezni, hogy az nincs híján egyfajta kellemes aromának.Frol gyümölcslikőrt és kis szendvicseket szolgált fel a hercegnek a főzet mellé (Hurtyinszkijt nem kínálta),majd batisztszalvétával megtörölte a méltóságos úr száját.– Nos hát, Eraszt Petrovics, milyen különleges megbízatást is osszak önre? El sem tudom képzelni – tárta

szét karját a likőrtől maszatos Dolgorukoj. – Titkos ügyekben járatos tanácsadókból, ahogy ön is láthatja,van elég. No de sebaj, ne csüggedjen. Rendezkedjen be, nézelődjön...Bizonytalanul legyintett, miközben magában hozzáfűzte: „Mi pedig közben kiderítjük, miféle szerzet isvagy.”Ebben a pillanatban az özönvíz előtti, izmaili mélyrelieffel díszített óra tizenegyet kongatott, amikor is aharmadik láncszem végleg összekapcsolta a fatális véletlenek egybeesésének füzérét.A fogadószobába vezető ajtó hirtelen kopogtatás nélkül kinyílt, s a résben a titkár eltorzult arca jelentmeg. A dolgozószobán végigsüvített a Rendkívüli Esemény láthatatlan, ám teljesen egyértelmű légárama.– Nagy baj történt, méltóságos uram! – jelentette remegő hangon a hivatalnok. – Meghalt Szoboljevtábornok! Személyes futártisztje, Gukmaszov kozákkapitány hozta a hírt.A közlés különféleképpen hatott a jelenlevőkre – alkatuknak megfelelően. A főkormányzó a szomorú hírthozó felé hessentett, mondván, eriggy, nem akarom elhinni – majd ugyanazzal a kezével keresztet vetett. Atitkos ügyosztály vezetője egy pillanatra kimeresztette a szemét, majd gyorsan ismét lehunyta. A vöröshajú rendőrfőnök felpattant, a törvényszéki ülnök arcán pedig két érzés tükröződött: először mélyfelindulás, majd rögtön utána az a töprengő kifejezés, amely a következő jelenet egész ideje alatt kiült azarcára.– Akkor hívd be a kapitányt, Innokentyij – utasította szelíden a titkárt Dolgorukoj. – Milyen szomorúdolog is ez.Határozott léptekkel, sarkantyúját pengetve az a bizonyos hetyke tiszt lépett a szobába, aki a szállodábannem akart Eraszt Petrovics ölelésre tárt karjaiba futni. Most már frissen borotvált volt, díszes kozáktestőrmundérban feszített, mellén keresztek és érdemrendek egész ikonosztáza.– Excellenciás uram, Mihail Dmitrics Szoboljev főhadsegéd első futártisztje, Gukmaszov kapitányjelentkezik! – mutatkozott be a tiszt. – Fájdalmas hír... – Erőt vett magán, kackiás fekete bajszamegremegett, majd folytatta. – A 4. hadtest parancsnoka átutazóban rjazanyi birtokára, tegnap érkezettMinszkből, s a Dussault hotelben szállt meg. Ma reggel Mihail Dmitrics sokáig nem jött ki szállodaiszobájából. Nyugtalankodni kezdtünk, bekopogtunk – semmi válasz. Akkor bátorkodtunk bemenni, őpedig... – A kapitány újabb titáni erőfeszítést tett, hogy végigmondja a magáét, anélkül hogy közbenmegremegne a hangja. – A tábornok úr a karosszékben ült. Halott volt... Orvost hívtunk. Azt mondta, nincsmit tenni. Már a teste is kihűlt.– Ajjaj-jaj – fogta a fejét a kormányzó. – Hogyan történhetett? Hiszen Mihail Dmitrics fiatal volt. Talánha negyvenéves lehetett?– Betöltötte a harmincnyolcat, a harminckilencedikben járt – jelentette ugyanazon a feszült, hajszál híjánelcsukló hangon Gukmaszov, és sebesen pislogni kezdett.– S mi volt a halál oka? – kérdezte Karacsencev gondterhelten. – Talán betegeskedett a tábornok?– Egyáltalán nem. Egészséges volt, friss és vidám. Az orvos azt feltételezi, hogy agyvérzés vagyszívroham végzett vele.– Jól van, menj csak, menj! – bocsátotta el a kapitányt a szomorú hírtől megrendült herceg. – Mindentmegteszek, amit kell, s jelentem a cárnak. Menj! – Amikor pedig a kapitány mögött bezárult az ajtó,keserűen felsóhajtott. – Ó, uraim, mi lesz még itt... Ez nem tréfadolog – egy ilyen ember, egészOroszország kedvence. De mit Oroszország – egész Európa ismeri a Fehér Generálist... Éppen maakartam meglátogatni... Petrusa, küldj egy táviratot őfelségének, rád bízom, fogalmazd meg! Nem, mégismutasd meg előtte. Utána pedig gondoskodj a temetésről, gyásszertartásról és... De hát magad is tudod. Önpedig, Jevgenyij Oszipovics, biztosítsa, hogy rendben menjenek a dolgok. Ha híre megy, mi történt, egészMoszkva a Dussault-hoz tódul. Legyen gondja rá, hogy ne tapossák agyon egymást nagyelérzékenyülésükben. Hiszen ismerem a moszkvaiakat. Azt akarom, hogy akkurátusan, pontosan rendezzenel mindent.A rendőrfőnök bólintott, és felvette a székről a jelentéseket tartalmazó dossziét.

– Távozhatok, méltóságos uram?– Elmehet. Hajaj, lesz itt még zűrzavar, nem is akármilyen. – A herceg hirtelen izgalomba jött. – S mi leszakkor, uraim, ha ne adj' isten, őfelsége is ideutazik? Biztosan el fog jönni! Hiszen nem más, mint Plevnaés Turkesztán hőse adta vissza lelkét a Teremtőnek. A félelem és gáncs nélküli lovag, nem véletlenülnevezték Akhilleusznak. Elő kell készíteni a Kreml palotáját. Erről jobb, ha magam intézkedem...Hurtyinszkij és Karacsencev az ajtó felé indultak, készen arra, hogy teljesítsék a rájuk bízott feladatot, atörvényszéki ülnök azonban, mintha mi sem történt volna, ülve maradt, s kissé értetlenül nézett a hercegre.– Ó, igen, Eraszt Petrovics, galambocskám – kapott észbe Dolgorukoj. – Nincs most lehetőségem önnelfoglalkozni, beláthatja. Egyelőre szokja az itteni környezetet. No és legyen elérhető. Talán tudok magárabízni valamit. Mindenkinek jut elég munka. Ó, micsoda szerencsétlenség...– Hogyan, kegyelmes uram? Nem rendel el nyomozást? – kérdezte váratlanul Fandorin. – Hiszen jelentősszemélyiségről van szó. S a halála körülményei is különösek. Tisztázni kellene néhány dolgot.– Ugyan miféle nyomozás – ráncolta szemrehányóan a homlokát a herceg. – Hiszen mondom, az uralkodóis itt lesz.– Nekem azonban van okom feltételezni, hogy itt valami nem tiszta – jelentette ki végtelen nyugalommal atörvényszéki ülnök.Szavai bombaként robbantak.– Micsoda ostoba fantáziálás! – kiabálta Karacsencev, s egyszerre elvesztette a fiatalemberrel szembentáplált minden szimpátiáját.– Mégis, milyen alapon? – vetette oda lekezelően Hurtyinszkij. – Miféle feltételezései lehetnek önnek? Ésegyáltalán, honnan is tudhatna bármit?Eraszt Petrovics pillantásra sem méltatta az udvari tanácsost, egyenesen a kormányzóhoz intézte szavait:– Amint ön is tudni méltóztatik, excellenciás uram, véletlenül én is a Dussault-ban szálltam meg. Ez egy.Mihail Dmitrijevicset r-r-régóta ismerem. Mindig kora hajnalban kel, s teljességgel elképzelhetetlen,hogy a tábornok ilyen sokáig aludna. A kísérete már reggel hatkor nyugtalankodni kezdett volna. Ez kettő.Én pedig fél kilenckor láttam Gukmaszov kapitányt, akit szintén nagyon jól ismerek. Még nemborotválkozott. Ez három.Ekkor Fandorin sokatmondóan elhallgatott, mintha ez az utolsó kijelentése különösen fontos lenne.– Még nem borotválkozott? És akkor mi van? – kérdezte értetlenül a rendőrfőnök.– Hát az, nagyságos uram, hogy Gukmaszov soha, semmilyen körülmények között nem lehet borostásreggel fél kilenckor. Én ezzel az emberrel együtt csináltam végig a b-b-balkáni hadműveletet. Apedantériáig akkurátus ember, és soha nem lépett ki a sátrából, amíg meg nem borotválkozott, még ha nemis volt víz, és havat kellett olvasztani hozzá. Feltételezem, hogy Gukmaszov kora reggeltől kezdvetisztában volt vele, hogy a parancsnoka meghalt. Ha pedig tudta, miért hallgatott ilyen sokáig? Ez négy.Feltétlenül ki kell vizsgálni a dolgot. Annál is inkább, m-m-mivel itt lesz az uralkodó is.Ez utóbbi megjegyzés, úgy látszik, mindennél sokkolóbban hatott a kormányzóra.– Igazat kell adnom Eraszt Petrovicsnak – mondta a herceg, székéből felemelkedve. – Ez államügy. Titkosnyomozást rendelek el Szoboljev főhadsegéd halálának körülményeivel kapcsolatban. S ezek szerint aboncolást sem kerülhetjük el. De legyen óvatos, Jevgenyij Oszipovics, körültekintően dolgozzon, ne verjenagydobra az ügyet. Különben mindenféle szóbeszéd kel szárnyra... Petrusa, gyűjtsd össze a pletykákat, snekem jelentsd személyesen. A nyomozást, természetesen, Jevgenyij Oszipovics irányítja. Ja, és nefeledkezzen meg a bebalzsamozásról. Sokan akarnak majd búcsút venni a hőstől, most pedig rekkenő nyárvan. Rövid időn belül oszlani kezd. Ami pedig önt illeti, Eraszt Petrovics, akár a sors rendelte aDussault-ba, akár mert olyan jól ismerte a megboldogultat, igyekezzék a maga módján tájékozódni ebbenaz ügyben, cselekedjék, úgymond, civil alapon. Szerencsére önt még nem ismerik Moszkvában. Hiszen önúgyis a különleges megbízatások embere – hát tessék, itt egy különleges megbízatás, ennél különlegesebbnem is lehetne.

Második fejezet

melyben Fandorin nyomozni kezd Eraszt Petrovics meglehetősen furcsa módon kezdte el a nyomozást a híres hadvezér és össznépi kedvenchalálának körülményeivel kapcsolatban. Miután nagy nehezen utat tört magának a szállodáig, melyet arendőrség kettős kordonja és a gyászoló moszkvaiak tömege vett körül (a szomorú hír, mióta világ a világ,gyorsabban terjedt az ősi városban, mint a fékezhetetlen augusztusi tűzvészek), a fiatalember nem nézett sejobbra, se balra, felment húszas számú szobájába, sapkáját és kardját odahajította a szolgájának, kinekkérdezősködésére csak ingatta a fejét. Masza, aki már hozzászokott az ilyesmihez, meghajlással jelezte,érti, miről van szó, s fürgén kiterített a padlóra egy gyékényszőnyeget. A rövid kis kardot tisztelettudóanselyembe csomagolta és a sifonérra tette, majd szó nélkül kiment a folyosóra, az ajtó elé állt a haragvóFudomyo istenség, a tűz urának pózában. Amikor valaki elment mellette a folyosón, Masza az ajkáhozillesztette az ujját, szemrehányóan pisszegett, és hol a zárt ajtóra, hol a köldöke felé mutatott. Ennekeredményeképp az emeleten azon nyomban lábra kelt a hír, hogy a húszas szobában egy terhes kínaihercegnő lakik, s talán éppen most szül.Ez idő alatt Fandorin a gyékényszőnyegen ült, teljesen mozdulatlanul. Törökülésben, ernyedt testtel,kézfeje tenyerével felfelé kifordítva. A törvényszéki ülnök tekintete saját hasára, pontosabban szólvaegyenruhájának alsó gombjára összpontosult. Valahol arra, az aranyszínű kétfejű sas alatt található amágikus tanden pont, a szellemi energia forrása és központja. Ha megszabadulunk minden gondolatunktól,s teljes mértékben önmagunk megismerésére koncentrálunk, a lélek megvilágosodik, s a legbonyolultabbprobléma is egyszerűnek, világosnak és megoldhatónak tűnik. Eraszt Petrovics teljes erőből igyekezettmegszabadulni és megvilágosodni, ami a legkevésbé sem egyszerű, s csak hosszadalmas gyakorlássalérhető el. Eredendően fürge észjárása és az ebből fakadó türelmetlensége felettébb megnehezítették ekoncentrációs gyakorlatot. Ám ahogy Konfucius is megmondta, a nemes férfi nem a könnyű utat járja,hanem a nehezet, ezért azután Fandorin kitartóan meredt arra az átkozott gombra, várva a kellő eredményt.A gondolatok eleinte sehogy sem akartak eltűnni, ellenkezőleg, ficánkoltak és egymásnak ütődtek, mintapró halak a sekély vízben. Később azonban a külső zajok fokozatosan eltávolodtak, majd végérvényesenelhaltak, a halacskák a mélybe merültek, a gondolatok helyén pedig sűrű köd gomolygott. Eraszt Petrovicskitartóan szemlélte az aranyfényű címeres fémkarikát, és semmire sem gondolt. Egy másodperccel,perccel vagy talán egy órával később a fejedelmi sas egyszeriben mindkét fejével határozottan bólintott, akorona megcsillant, Eraszt Petrovics pedig felrezzent. A cselekvési program magától megszületett.Fandorin beszólította Maszat, a kabátját kérte, s amíg átöltözött, röviden elmesélte vazallusának, miről isvan szó.A törvényszéki ülnök további mozgása a szálloda határain belülre korlátozódott, mégpedig az előcsarnok-porta-étterem háromszögben. A szállodai alkalmazottakkal folytatott beszélgetés több órát vett igénybe,ezért aztán, amikor Eraszt Petrovics megjelent a külön szárny bejárati ajtajánál, melyet a Dussault-banmár csak „szoboljevinek” hívtak, csaknem beesteledett, az árnyak megnyúltak, s a napfény sűrű ésragacsos volt, mint a hársméz.Fandorin bemutatkozott a folyosó bejárati ajtajánál őrt álló csendőrnek, s azon nyomban be is engedték agyász birodalmába, ahol csak suttogva beszéltek, s mindenki lábujjhegyen járt. A 47-es lakosztály, melyettegnap foglalt el a dicső tábornok, egy fogadószobából és egy hálószobából állt. Az első szobábanmeglehetősen sokan voltak – Eraszt Petrovics ott látta a díszes csendőregyenruhában feszítőKaracsencevet, az elhunyt szárnysegédeit és adjutánsait, a szálloda igazgatóját, a sarokban pedig, arcát afüggönybe rejtve, hangtalanul zokogott Szoboljev lakája, az Oroszország szerte ismert Lukics. Minthamindenki várt volna valamire, minduntalan a hálószoba zárt ajtajára tekingettek. A rendőrfőnökFandorinhoz lépve félhangon dörmögte:

– Welling professzor, a törvényszéki orvosszakértő most végzi a boncolást. Igencsak sokáig elhúzódik. Jólenne már valami biztosat tudni.Mintha csak a tábornok kívánságának tenne eleget, a faragott oroszlánpofákkal díszített fehér ajtómegmozdult, s nyikorogva kinyílt. A fogadószobában hirtelen síri csönd támadt. A küszöbön egy ősz hajú,duzzadt ajkú, elégedetlen arckifejezésű úr jelent meg, bőrkötényt viselt, mely felett zománcos fénnyelcsillant meg az Annyinszkij-kereszt.– Nos hát, kegyelmes uram, befejeztem – jelentette ki komoran a duzzadt ajkú, aki nem lehetett más, mintWelling professzor. – Készen állok a jelentésre.Karacsencev körbenézett, majd megkönnyebbülten ezt mondta:– Velem jön Fandorin, Gukmaszov, és ön is. – Állával hanyagul az igazgató felé bökött. – A többieketmegkérném, hogy itt várakozzanak.Ahogy Eraszt Petrovics belépett a halál uralta szobába, elsőként a fekete szalaggal átkötött, finombronzkeretes tükröt pillantotta meg. Az elhunyt teste nem az ágyon feküdt, hanem az asztalon, amelyetminden valószínűség szerint a fogadószobából hoztak át. Fandorin, amint a fehér lepedő alatt kirajzolódókontúrokra pillantott, keresztet vetett, s egy pillanatra megfeledkezett a nyomozásról, felidézveemlékezetében azt a daliás, bátor és erős férfit, aki most egy bizonytalan körvonalú, hosszúkás tárgykéntfeküdt előtte.– A dolog egyértelmű – kezdte száraz hangon a professzor –, semmi gyanúsat nem találtam. Még elvégzema laboratóriumi elemzést, de teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy a halál beálltátszívszélhűdés okozta. A jobb tüdőn is felfedezhető a paralízis nyoma, ez azonban, minden valószínűségszerint, nem ok, hanem következmény. A halál azonnal beállt. Még ha orvos lett volna mellette, akkor semsikerült volna megmenteni.– De hiszen fiatal volt, ereje teljében, hány csatát végigküzdött! – Karacsencev odalépett az asztalhoz, ésfélrehúzta a lepedő szélét. – Egyszer csak fogta magát és meghalt?Gukmaszov elfordult, hogy ne lássa parancsnoka halott arcát, Eraszt Petrovics és az igazgató azonbanodalépett a holttesthez. A tábornok arca nyugodt és méltóságteljes volt. Híres, bozontos pofaszakálla,melyen annyit élcelődtek a liberálisok, s gúnyolódtak a külföldi karikaturisták, halálában is előnyére vált– a viaszfehér arcot keretezve még nemesebbnek mutatták azt.– Ah, micsoda hérosz, igazi Akhilleusz – dörmögte az igazgató, franciásan raccsolva ejtve az „r” hangot.– Mikor állt be a halál? – kérdezte Karacsencev.– Éjjel egy és kettő között – felelte magabiztosan Welling. – Nem korábban, és semmiképp sem később.A tábornok a kapitányhoz fordult:– Nos, miután a halál oka tisztázódott, rátérhetünk a részletekre. Akkor most meséljen, Gukmaszov. Sminden részletre térjen ki.A kapitány, láthatólag, nem tudott minden részletre kitérni. Röviden, ám mindemellett lényegre törőenbeszélt:– Öt óra után érkeztünk meg a Brjanszki pályaudvarról. Mihail Dmitrics estig pihent. Kilenc órakormegvacsoráztunk az itteni étteremben. Ezután kocsikázni indultunk az éjszakai Moszkvában. Sehol semálltunk meg. Röviddel éjfél után Mihail Dmitrics azt mondta, hogy szeretne visszatérni a szállodába.Valamilyen feljegyzéseket akart készíteni, az új harcszabályzaton dolgozott...Gukmaszov az ablak mellett álló írópult felé pillantott. A lehajtott asztallapon papírok hevertek, egy kisséodébb pedig egy hanyagul félretolt karosszék állt. Jevgenyij Oszipovics közelebb lépett, felemelte ateleírt lapot, s tiszteletteljesen bólintott.– Elrendelem, hogy mindent szedjenek össze, és adjanak át őfelségének. Folytassa, kapitány.– A tiszt uraknak Mihail Dmitrics megparancsolta, hogy hagyják magára. Azt mondta, gyalog jön, sétálniakar egy kicsit.Karacsencev felfigyelt:

– S ön elengedte egyedül a tábornokot? Éjszaka? Meglehetősen különös dolog!A rendőrfőnök jelentőségteljesen Fandorinra pillantott, akit azonban ez a részlet láthatólag egyáltalán nemérdekelt – a törvényszéki ülnök odalépett az írópulthoz, s valamiért végighúzta ujját a rézkandeláberen.– Próbáljon csak meg vele vitatkozni az ember – nevette el magát keserűen Gukmaszov. – Énmegpróbáltam, de olyan szemmel nézett rám, hogy... Mert hiszen, nagyságos uram, ő nem hogy az éjszakaiMoszkvában, de a török hegyekben és a tekini sztyeppén is egyedül kószált... – A kapitány komoranmegpödörte hosszú bajuszát. – Mihail Dmitrics beért a szállodába. Csak a reggelt nem érte meg...– Hogyan fedezték fel a holttestet? – kérdezte a rendőrfőnök.– Itt ült – Mutatott Gukmaszov a karosszékre. – Hátradőlve. A toll pedig a padlón hevert...Karacsencev leguggolt, s végigsimított a tintafoltos szőnyegen. Felsóhajtott:– Így van ez, Isten útjai...A beállt szomorú csöndet Fandorin törte meg, minden teketória nélkül. Az igazgató felé fordulva, stovábbra is a szerencsétlen kandelábert simogatva, erőteljes hangon kérdezte:– Miért nincs önöknél bevezetve az áram? Már régóta csodálkozom rajta. Ilyen modern ssz-szálloda, smég gáz sincs – gyertyákkal világítanak a szobákban.A francia nekiállt elmagyarázni, hogy a gyertya elegánsabb, mint a gáz, elektromos világítás pedig márvan az étteremben, s őszre feltétlenül bevezetik az emeleteken is, ám Karacsencev haragos köhécselésselszakította félbe a dolog lényegéhez nem tartozó fecsegést.– S ön hol töltötte az éjszakát, kapitány? – folytatta a kihallgatást.– Beugrottam az egyik katonatársamhoz, Dadasev ezredeshez. Elüldögéltünk egy kicsit, elbeszélgettünk.Hajnalban érkeztem vissza a szállodába, és rögtön ágyba zuhantam.– Igen, igen – fűzte hozzá Eraszt Petrovics –, az éjszakai portás elmondta nekem, hogy már hajnalodott,amikor megérkezett. Még egy üveg seltersvizet is hozatott vele.– Így volt. Őszintén szólva, kissé sokat ittam. Kiszáradt a torkom. Mindig korán kelek, de mostszerencsétlenségemre elaludtam. Jelentéstételre igyekeztem a tábornokhoz, de Lukics azt mondta, még nemméltóztatott felkelni. Azt gondoltam, ezek szerint Mihail Dmitrics nagyon belemerült tegnap a munkába.Ezek után, már fél kilenc felé, mondom, gyerünk, Lukics, keltsük fel, mert különben haragos lesz. És ezegyébként sem vall rá. Belépünk, ő pedig így elterülve (Gukmaszov hátrabillentette a fejét, hunyorított, ésfélig kitátotta a száját), s már kihűlt. Orvost hívtunk, táviratot küldtünk a hadtestnek... Ez akkor volt,amikor önnel is találkoztam, Eraszt Petrovics. Bocsásson meg, hogy nem üdvözöltem, mint régibajtársamat, megértheti, mással voltam elfoglalva.Eraszt Petrovics ahelyett, hogy elfogadta volna a bocsánatkérést, amelyre, őszintén szólva, az adottkörülmények ismeretében, semmi szükség nem volt, oldalra hajtotta a fejét, s kezét a háta mögöttösszefonva a következőket mondta:– Nekem pedig az itteni étteremben azt mesélték, hogy tegnap egy bizonyos hölgy énekelt a nagyságosúrnak, s mintha az önök asztalánál is ült volna. Úgy tudom, egy Moszkva-szerte ismert nőszemélyről vanszó. Ha nem tévedek, Vandának hívják. S mintha mindannyian, a t-t-tábornokot is beleértve, vele együttmentek volna el?– Igen, volt velünk valamiféle kis énekesnő – felelte szárazon a kapitány. – Hazavittük és kiraktuk. Mipedig továbbkocsikáztunk.– Hová vitték, az Angliába, a Sztolesnyikov utcába? – bizonyította kivételes jól értesültségét atörvényszéki ülnök. – Engem úgy tájékoztattak, hogy Vanda kisasszony éppen ott bérel lakást.Gukmaszov haragosan összevonta szemöldökét, s olyan hangon szólalt meg, mintha közben a fogát iscsikorgatná:– Nem ismerem jól Moszkvát. Nincs messze innen. Öt perc alatt ott voltunk.Fandorin bólintott, és szemmel láthatóan elvesztette érdeklődését a kapitány iránt – az ágy mellett egy faliszéf ajtaját pillantva meg. Odalépett, elfordította a fogantyút, s a kis ajtó felpattant.

– Mi van benne, üres? – kérdezte a rendőrfőnök. Eraszt Petrovics bólintott:– Úgy, ahogy mondja, nagyságos uram. A kulcs is itt fityeg a zárban.– Hát így állunk – rázta meg vörös, bozontos fejét Karacsencev. – Minden papírt, amit találunk,lepecsételünk. Majd eldöntjük, mi kerül a rokonokhoz, mi a minisztériumba, és mi egyenesen őfelségéhez.Ön pedig, professzor, hívja a segédeit, és álljon neki a balzsamozásnak.– Hogyan? Itt, helyben? – háborodott fel Welling. – A balzsamozás, tábornok úr, nem hétköznapi dolog.– Talán azt akarja, hogy a holttestet a maga akadémiájára szállíttassam át, végighurcolva az egészvároson? Nézzen csak ki az ablakon, annyian vannak, hogy egy tűt sem lehet leejteni. Szó sem lehet róla,itt csinálja meg, amit kell. Köszönöm kapitány, elmehet. Ön pedig – fordult az igazgatóhoz –, teljesítse aprofesszor úr minden kívánságát.Amikor Karacsencev és Fandorin kettesben maradt, a vörös hajú tábornok karon fogva a fiatalembert,félrevonta a lepedővel letakart holttesttől, s suttogva, mintha attól tartana, hogy a megboldogult meghallja,a következőket kérdezte:– Nos, mi a véleménye? Amennyire a kérdéseiből és viselkedéséből következtetni lehet, Gukmaszovmagyarázata nem elégítette ki. Mit nem talált őszintének? Hiszen teljesen meggyőzően magyarázta el,miért nem borotválkozott meg reggel. Nem így gondolja? Elaludni egy kiadós éjszakai italozás után,teljesen természetes dolog.– Gukmaszov nem alhatott el – vonta meg a vállát Fandorin. – Nem az a fajta ember. S még kevésbéigyekezett volna jelentéstételre Szoboljevhez, ahogyan állította, anélkül hogy rendbe hozta volna magát. Akapitány hazudik, ez a napnál is világosabb. De ez az ügy, nagyságos uram...– Jevgenyij Oszipovics – vágott a szavába a tábornok, miközben feszült figyelemmel hallgatta Fandorint.– Ez az ügy, Jevgenyij Oszipovics – folytatta tiszteletteljes meghajlást követően Fandorin –, mégkomolyabb, mint gondoltam. Szoboljev nem itt halt meg.– Mit jelentsen ez a „nem itt”? – nyögött fel a rendőrfőkapitány. – Hát akkor hol?– Nem tudom. De akkor engedelmével azt kérdezném, miért nem látta az éjszakai portás – ugyanisbeszéltem vele –, amikor Szoboljev megérkezett?– Lehet, hogy kilépett valahova, és nem akarja elismerni – vetette ellen Karacsencev, nem igazánmeggyőződésből, sokkal inkább a polémia kedvéért.– Ez lehetetlen, egy kicsit később megmagyarázom, miért. Ám van itt egy feladvány, amelyet sehogy semt-t-tudna megoldani. Amennyiben Szoboljev éjszaka érkezett vissza a szállodai szobájába, s még ráadásulasztalhoz is ült írni valamit, mindenképpen gyertyát gyújtott volna. De nézze csak meg a kandelábert – agyertyák teljesen épek!– Tényleg! – csapott a tábornok a combján feszülő lovaglónadrágjára. – Minden elismerésem a magáé,Eraszt Petrovics. Na, belőlem is jó nyomozó lenne. – Azzal szelíden elmosolyodott. – Hiszen nem régótavagyok a rendőrségénél, korábban a testőrségnél szolgáltam. Végül is, ön szerint mi történhetett?Fandorin vastag szemöldöke le s föl rángatózott az összpontosítástól.– Nem akarok t-t-találgatni, de teljesen egyértelmű, hogy vacsora után Mihail Dmitrijevics nem jött be aszobájába, mivel ekkor már esteledett, s a gyertyát, amint tapasztaltuk, nem gyújtotta meg. Ezenkívül apincérek is tanúsítják, hogy Szoboljev és kísérete rögtön az étkezés után távozott. Azt pedig nem hiszemel, hogy az éjszakai portás, aki nagyon megbízható és komolyan veszi a f-f-feladatát, elhagyta volna ahelyét, és nem vette észre a tábornok érkezését.– „Elhiszem, nem hiszem el.” Ez nem érv – bosszantotta Jevgenyij Oszipovics a törvényszéki ülnököt. –Lássuk a tényeket.– Állok rendelkezésére – mosolyodott el Fandorin. – Éjfél után a szálloda ajtaját bereteszelik. Havalakinek úgy tartja a kedve, nyugodtan kimehet, ha azonban be akar jönni, csengetnie kell.– Ez már tény – ismerte el a tábornok. – De folytassa.– Az egyetlen időpont, amikor Szoboljev visszatérhetett, nem lehet más, mint amikor a mi d-d-derék

kapitányunk elküldte a portást a seltersvízért. Ugyanakkor, mint tudjuk, mindez már hajnalban történt, azazsemmiképp sem korábban négy óránál. Amennyiben hitelt adunk Welling úr szavainak (s miért kellenekételkednünk egy ilyen elismert p-p-professzor véleményében?), abban az időben Szoboljev már néhányórája halott volt. De mi következik ebből?Karacsencev szemében gyanús fény villant.– Ugyan mi?– Gukmaszov azért küldte el a portást, hogy feltűnés nélkül be t-t-tudják hozni Szoboljev élettelen testét.Gyanítom, hogy a társaságában lévő többi tiszt ez idő alatt odakint tartózkodott.– Ki kell hallgatni ezeket a disznókat, annak rendjemódja szerint! – harsogta a rendőrfőkapitány olyandühödt hangon, hogy a szomszédos szobában is meghallották – az onnan átszűrődő zaj egyszeribenelcsitult.– Felesleges. Összebeszéltek. Ezért jelentették olyan későn az ezredes halálát, fel kellett készülniük.Eraszt Petrovics hagyott egy kis időt beszélgetőtársának, hogy lecsillapodjon és megeméssze a hallottakat,s csak ezek után terelte a társalgást más mederbe.– Kiféle ez a Vanda, akit mindenki ismer?– Nos, ha nem is mindenki, de bizonyos körökben ismert személy. Egy Rigából való német hölgy.Énekesnő, szép is, nem igazi kokott, de valami hasonló. Olyan dame aux camelias. – Karacsencevenergikusan bólintott. – Értem, mire akar kilyukadni. Ez a bizonyos Vanda majd mindenről felvilágosítbennünket. Elrendelem, hogy azonnal hívják ide.– Nem tanácsolom – szólalt meg mögötte Fandorin. – Még ha valamiről tud is, a rendőrségen ez anőszemély nem fog nyíltan beszélni. S valószínűleg a tisztekkel is összebeszélt. Már amennyiben t-t-tény-legesen köze van a dologhoz. Engedje meg, Jevgenyij Oszipovics, hogy én társalogjak el vele. Az énrejtett minőségemben, jó? Hol is van ez a bizonyos Anglia? A Sztolesnyikov és a Petrovka sarkán?– Igen, öt percre innen. – A rendőrfőkapitány nem titkolt megelégedettséggel nézett a fiatalemberre. –Várni fogom a híreit, Eraszt Petrovics. Segítse az Isten.Miután a törvényszéki ülnök megkapta az elöljáróság ezen áldását, elhagyta a szobát.

Harmadik fejezet

melyben Fandorin „Fej vagy írás”-t játszik Eraszt Petrovicsnak azonban nem sikerült öt perc alatt az Angliába érnie. A folyosón a végzetes, 47-esszoba előtt a komor tekintetű Gukmaszov várt rá.– Fáradjon be hozzám pár szó erejéig – szólította meg Fandorint, miközben erősen megszorította afiatalember könyökét, s a szobájába vezette, amely az ezredes apartmanjának közvetlen szomszédságábanvolt.A szoba kiköpött mása volt Fandorin lakosztályának. Egy egész társaság gyűlt itt össze, a díványon és aszékeken üldögélve. Eraszt Petrovics körbehordozta tekintetét a jelenlévőkön, s felismerte bennük azelhunyt kíséretének tisztjeit, akiket az imént a fogadószobában látott. A törvényszéki ülnök finommeghajlással üdvözölte a gyülekezetet, amelyre azonban semmilyen válasz nem érkezett, ellenkezőleg,kimondottan ellenséges pillantások szegeződtek rá. Ekkor Fandorin összefonta karját, az ajtófélfánaktámaszkodott, az arckifejezése pedig láthatóan megváltozott – a tiszteletteljes üdvözlést azon nyombanhideg, ellenséges tekintet váltotta fel.– Uraim – szólalt meg szigorú, sőt ünnepélyes hangon a kapitány. – Engedjék meg, hogy bemutassamönöknek Eraszt Petrovics Fandorint, akit van szerencsém még a török háború idejéből ismerni. Jelenleg amoszkvai főkormányzó mellett teljesít szolgálatot.De ahogy az imént, a tisztek most sem üdvözölték még egy fejbólintással sem Eraszt Petrovicsot, aki ezesetben szintén mellőzte az újbóli meghajlást. Várta, mi következik. Gukmaszov a következőket mondtaneki:– Akiket most itt lát, Fandorin úr, a bajtársaim. Baranov alezredes, főhadsegéd, Erdeli herceg, hadsegéd,főhadnagy, Abadziev herceg, hadsegéd, törzskapitány, Usakov lovas kapitány, futár tiszt, Eichholz báró,lovas zászlós futártiszt, Gall, lovas zászlós futártiszt, Markov százados, futártiszt.– Nem fogom megjegyezni – mondta erre Eraszt Petrovics.– Nincs is rá szükség – vágott vissza Gukmaszov. – Ezeket az urakat pedig azért mutattam be önnek, mertkötelessége magyarázatot adni nekünk.– Kötelességem? – kérdezte gúnyosan Fandorin. – Ez mégiscsak sok!– Igen, uram. Méltóztassék most itt, mindenki előtt megmagyarázni, mi indokolja azt a sértőkérdezősködést, melynek kitett engem a főkormányzó jelenlétében.A kapitány zord hangja ellenére a törvényszéki ülnök továbbra sem vesztette el higgadtságát, sőtrendszeresen visszatérő enyhe dadogása is egyszeriben elmúlt.– A kérdéseim, kapitány, azzal magyarázhatók, hogy Mihail Dmitrijevics Szoboljev halála fontosállamügy, sőt mi több, történelmi jelentőségű. Ez egy. – Fandorin szemrehányóan elmosolyodott. – Önpedig, Prohor Ahramejevics, a bolondját akarta járatni velünk, ráadásul nagyon ügyetlenül. Ez kettő.Dolgorukoj herceg megbízott vele, hogy tisztázzam ezt az ügyet. Ez három. S biztos lehet benne, hogytisztázni is fogom, hiszen ismer. Ez négy. Vagy mégis inkább elmondja az igazságot?Az egyik ezüst töltényzsebes, cserkesz kaftános kaukázusi herceg – most kellene, hogy eszébe jusson,melyik a kettő közül – felpattant a díványról.– Egy-kettő-három-négy! Uraim! Ez a spicli, ez a nyálas civil gúnyolódik rajtunk! Prosa, esküszöm azanyámra, hogy most azonnal...– Ülj le, Erdeli! – mordult rá Gukmaszov, s a kaukázusi azonnal le is ült, miközben idegesen rángatózottaz arca.– Valóban ismerem önt, Eraszt Petrovics. Ismerem és tisztelem.A kapitány súlyos, komor tekintettel nézett Fandorinra.– Mihail Dmitrics is tisztelte önt. Ha kedves önnek az emléke, nem avatkozik ebbe az ügybe. Csak rosszat

tesz vele.Fandorin ugyanilyen őszintén és komolyan válaszolt:– Amennyiben ez csak személy szerint engem foglalkoztatna, s pusztán a kíváncsiságomat akarnámkielégíteni, akkor feltétlenül eleget tennék kérésének, de ebben az esetben, bocsásson meg, nem tehetem –szolgálati kötelességem teljesítem.Gukmaszov hátrakulcsolt keze roppant egyet, hallani lehetett sarkantyúja pengését, ahogy föl-alá járkált aszobában. Majd ismét megállt a törvényszéki ülnök előtt.– Nos, akkor én sem tehetek egyebet. Nem engedhetem meg, hogy folytassa a nyomozást. A rendőrség méghagyján – csak ne ön. Az ön tehetségére, Fandorin úr, ez esetben egyáltalán nincs szükség. Vegyetudomásul, hogy bármi áron is, de megállítom, a múltra való tekintet nélkül.– És mégis milyen áron, Prohor Ahramejevics? – érdeklődött ridegen Fandorin.– Tudok egy kiváló módszert! – heveskedett ismét Erdeli főhadnagy, székéről felpattanva. – Ön,méltóságos uram, a 4-ik hadtest tisztjeinek büszkeségébe gázolt, ezért párbajra hívom! Itt és most!Pisztollyal, életre-halálra, kendővégről.– Amennyiben jól emlékszem a párbajkódexre – felelte szárazon Fandorin –, a feltételeket a kihívott félszabja meg. Én pedig, ám legyen, eljátszom önnel ezt az ostoba játékot, de később, majd ha befejeztem anyomozást. Elküldheti a segédeit, a 20-as számú szobában lakom. Viszontlátásra, uraim.Még mielőtt Fandorin sarkon fordult volna, Erdeli odaugrott hozzá, hogy lekeverjen neki egy pofont,miközben a következőket kiabálta: – Akkor is kényszeríteni foglak, hogy párbajozz!Eraszt Petrovics hihetetlen ügyességgel elkapta a herceg ütésre emelt kezét, s két ujjával megszorította acsuklóját – látszólag nem túl erősen, de a főhadnagy arca eltorzult a fájdalomtól.– Gazember! – üvöltött fel fejhangon a kaukázusi, s most a bal kezével akart ütni. Fandorin félrelökte azizgága herceget, és némi utálattal a hangjában ezt mondta:– Ne fáradjon. Tekintsük úgy, hogy a pofon elcsattant. Én hívom ki önt, és vérrel fog fizetni a sértésért.– Kiváló – nyitotta szóra először a száját a flegmatikus törzstiszt, akit Gukmaszov Baranov alezredeskéntmutatott be. – Nevezd meg a segédeid, Erdeli.Csuklóját dörzsölgetve a főhadnagy gyűlölködve mormogta:– Most azonnal párbajozunk. Pisztollyal. Kendővégről.– Mi az, hogy kendővégről? – kérdezte érdeklődve Fandorin. – Hallottam már erről a szokásról, deőszintén szólva, nem ismerem a részleteit.– Nagyon egyszerű – mondta szívélyesen az alezredes. – Az ellenfelek szabad kezükkel megfogják egyközönséges zsebkendő két ellentétes sarkát. Mondjuk, akár az enyémet is, tiszta.Ezzel Baranov kihúzott a zsebéből egy nagy, piros-fehér kockás zsebkendőt.– Magukhoz veszik a pisztolyokat. Gukmaszov, hol vannak a fegyvereid?A kapitány felemelt az asztalról egy hosszúkás tokot, ami már nyilvánvalóan előre oda volt készítve, skinyitotta. Intarziával díszített, hosszú pisztolycsövek villantak elő.– Az ellenfelek sorshúzás alapján kapnak pisztolyt – folytatta kedélyesen mosolyogva Baranov. –Céloznak – bár ilyen távolságból van-e értelme célozni? A parancsszó elhangzása után lőnek.Tulajdonképpen ez minden.– Sorshúzás alapján? – kérdezett vissza Fandorin. – Tehát az egyik pisztoly töltve van, a másik megnincs?– Magától értetődik – bólintott az alezredes. – Ez benne a lényeg. Amúgy ez nem párbaj lenne, hanemkettős öngyilkosság.– Ám legyen – vonta meg a vállát a törvényszéki ülnök. – Ez esetben sajnálom a főhadnagyot. Nem voltmég rá példa, hogy sorshúzásnál vesztettem volna.– Minden Isten akarata szerint történik, az ilyen beszéd pedig rossz előjel, elkiabálja a szerencséjét –jegyezte meg kioktatóan Baranov.

Úgy látszik, mégiscsak ő itt a főnök, nem pedig Gukmaszov, gondolta Eraszt Petrovics.– Szüksége lesz párbajsegédre – mondta komor arccal a kapitány. – Amennyiben megfelel önnek, mintrégi ismerőse, állok rendelkezésére. S legyen nyugodt, a sorshúzás tisztességes lesz.– Egy percig sem kételkedem, Prohor Ahramejevics. Ami pedig a segédet illeti, ön nem alkalmas erre. Hanem lesz szerencsém, nagyon is gyilkosságra hasonlítana a történet.Baranov bólintott:– Igaza van. Jó, ha okos emberrel van dolgunk. Neked is igazad van, Prohor, tényleg veszélyes fickó. Mitjavasol, Fandorin úr?– Megfelel önöknek párbajsegédi minőségben egy japán alattvaló? Tudják, a napokban érkeztem megMoszkvába, s még nem sikerült ismeretségeket kötnöm...A törvényszéki ülnök bocsánatkérő mozdulattal tárta szét a karját.– Felőlem akár pápua is lehet – rikkantotta Erdeli.– Csak gyerünk már, kezdjük mihamarabb!– Orvos lesz? – kérdezte Eraszt Petrovics.– Nincs szükség orvosra – sóhajtott fel az alezredes.– Ilyen távolságból halálos a lövés.– Jó-jó. Én azonban nem magam, hanem a herceg miatt nyugtalankodom...Erdeli felháborodva kiabált valamit grúzul, s elhúzódott a szoba legtávolabbi sarkába.Eraszt Petrovics egy rövid, fölülről lefelé és jobbról balra írt furcsa jelekkel teli levélkében kifejtette adolog lényegét, s kérte, vigyék át a 20-as szobába.Masza hamarosan, úgy tizenöt perc múlva be is állított. A tisztek már idegeskedni kezdtek, s úgy tűnt,tisztességtelen játékkal gyanúsítják a törvényszéki ülnököt.A sértett fél párbajsegédjének megjelenése igencsak hatásos volt. A párbaj kedvéért, amelynek Maszanagy kedvelője volt, keményített magas vállú díszes kimonóba öltözött, fehér zoknit húzott, s a legszebb,bambuszrügy mintás övét kötötte a derekára.– Hát ez meg miféle majomparádé? – jegyezte meg udvariatlanul Erdeli. – Egyébként köpök rá. Fogjunkneki!Masza szertartásosan meghajolt a jelenlévők előtt, s kinyújtott kezén gazdájához vitte azt az átkozott kishivatalnoki kardot.– Itt a kardja, uram.– Az agyamra mész ezzel a karddal – sóhajtott fel Eraszt Petrovics. – Pisztollyal fogok párbajozni. Ezzelaz úrral.– Már megint pisztollyal? – kérdezte csalódottan Masza. – Micsoda egy barbár szokás. És kit fogmegölni? Azt a szőrös embert? Tisztára olyan, mint egy majom.A párbaj szemtanúi a fal mellé álltak, Gukmaszov pedig félrefordult, bűvészkedett egyet a pisztolyokkal,majd megkérte az ellenfeleket, hogy válasszanak. Eraszt Petrovics megvárta, amíg Erdeli, miután keresztetvetett, elveszi az egyik fegyvert, majd hanyagul, két ujjal felemelte a másik pisztolyt.A kapitány utasításait követve a párbajozók megfogták a zsebkendő két sarkát, és a lehetséges legnagyobbtávolságra mentek egymástól, ami még kinyújtott kezük ellenére sem volt több mint három lépés. A hercegvállmagasságig emelte a pisztolyt és egyenesen ellenfele homlokára célzott. Fandorin ugyanakkor acsípője mellett tartotta a fegyvert, s egyáltalán nem célzott, ami ilyen távolságnál teljesen felesleges is lettvolna.– Egy, kettő, három! – számolt sebtében a kapitány, s hátralépett.A herceg pisztolyának ravasza tompán csattant egyet, Fandorin fegyvere azonban gonosz lángnyelvetlövellt ki magából, a főhadnagy pedig üvöltve elzuhant, meglőtt jobb kezével a szőnyegbe kapaszkodva,elkeseredett káromkodások közepette.Amikor az üvöltést tompa nyögés váltotta fel, Eraszt Petrovics kioktató hangnemben közölte:

– Ezzel a kezével soha többé nem tud pofozkodni.A folyosón zaj támadt, kiabálás hallatszott. Gukmaszov résnyire nyitotta az ajtót, és valakinek odaszólt,hogy szerencsétlen véletlen történt – Erdeli főhadnagy felhúzta a fegyverét, és megsérült a keze. Asebesültet Welling professzorhoz küldték, hogy kösse be a kezét, aki szerencsére még nem indult el abalzsamozáshoz szükséges eszközökért, majd mindannyian visszatértek Gukmaszov szobájába.– Hogyan tovább? – kérdezte Fandorin. – Meg vannak elégedve?Gukmaszov csak ingatta a fejét.– A továbbiakban velem fog párbajozni. Ugyanazokkal a feltételekkel.– És azután?– Azután – amennyiben ismét szerencséje lesz – mindenkivel közülünk, sorjában. Amíg valaki meg nemöli. Eraszt Petrovics, kíméljen meg engem és társaimat ettől a megpróbáltatástól. – A kapitány csaknemkönyörögve nézett a fiatalember szemébe. – Adja becsületszavát, hogy nem vesz részt a nyomozásban, sbarátokként válunk el.– Megtiszteltetés lenne számomra, ha barátjának tekintene, de lehetetlent kíván tőlem – mondta szomorúanFandorin.Masza a fülébe súgta:– Uram, nem értem, mit mond önnek ez a szép bajszos ember, de veszélyt érzek. Nem lenne-e okosabbelsőként rontani nekik, és kinyírni ezeket a szamurájokat, amíg nem készültek fel eléggé? A ruhám ujjábanitt van a kis pisztolya s az a kis boxer, amelyet Párizsban vettem magamnak. Nagyon szeretném márkipróbálni.– Masza, hagyd már ezt a bandita tempót – felelte szolgájának Eraszt Petrovics. – Tisztességesen fogokmegküzdeni ezekkel az urakkal, szép sorjában.– Ó-ó, akkor ez sokáig fog tartani – mondta vontatottan a japán, majd odament a fal mellé, és leült apadlóra.– Uraim – próbált Fandorin a tisztek józan eszére hatni – higgyenek nekem, ezzel semmire se mennek.Csak fecsérelik vele az időt...– Fölösleges bármit is mondania – szakította félbe Gukmaszov. – Ez a maga japánja meg tudja tölteni apisztolyokat? Nem? Akkor töltsd meg te, Eichholz.Az ellenfelek ismét magukhoz vették a pisztolyokat, és kihúzták a kendőt. A kapitány komor volt éselszánt, Fandorin azonban inkább zavartnak látszott. A parancsszó után (most Baranov számolt)Gukmaszov fegyverén üresen csattant a ravasz, Eraszt Petrovics pedig egyáltalán nem lőtt. A kapitányholtsápadtan sziszegte:– Lőjön, Fandorin, és legyen átkozott! Önök pedig, uraim, döntsék el, ki lesz a következő. És barikádozzákel az ajtót, nehogy bejöjjenek! Ne engedjék ki innen élve!– Nem akarnak engem végighallgatni, pedig nagy kár – mondta a törvényszéki ülnök, miközben meglóbáltaa kibiztosított pisztolyt. – Megmondtam önöknek, hogy hiába próbálkoznak a sorshúzással. Különlegestehetséggel rendelkezem, uraim – rendkívüli szerencsém van a hazárdjátékokban. Megmagyarázhatatlanjelenség. Már régóta hozzászoktam. A dolog nyitja minden valószínűség szerint az, hogy megboldogultbácsikámnak viszont soha semmi nem sikerült. Mindig nyerek, legyen az bármilyen játék, ezért is utálomannyira őket. – Tiszta tekintetét végighordozta a tisztek komor arcán. – Nem hiszik? Látják ezt azimperiált? – Eraszt Petrovics kivette a zsebéből az aranypénzt, és Eichholz kezébe nyomta. – Dobja fel,báró, s megmondom, fej vagy írás.Gukmaszovra és Baranovra pillantva a báró, ez a fiatal tiszt, akinek még alig serkent a szakálla, vállatvont, majd feldobta az érmét.A pénz még forgott a levegőben, amikor Fandorin megszólalt: – Nem tudom... Mondjuk, hogy fej.– Fej – erősítette meg Eichholz, és még egyszer feldobta a pénzt.– Megint csak fej – szólalt meg unott hangon a törvényszéki ülnök.

– Fej! – kiáltott fel a báró. – Bizony isten, uraim, nézzék!– No, gyerünk Mitya, még egyszer! – mondta neki Gukmaszov.– Írás – szólalt meg Eraszt Petrovics, oda sem pillantva.Síri csönd lett a szobában. Fandorin rá sem nézett a báró nyitott tenyerére.– De hiszen megmondtam önöknek. Masza, ikoo. Ovari da[1]. Ég önökkel, uraim.A tisztek babonás félelemmel nézték, amint a hivatalnok és japán szolgája az ajtó felé indul.A sápadt Gukmaszov utánuk szólt:– Fandorin, ígérje meg, hogy nem használja nyomozói tehetségét a haza kárára. Itt Oroszország becsülete atét.Eraszt Petrovics rövid hallgatás után így szólt:– Megígérem, Gukmaszov, hogy mindenben úgy járok el, ahogy a becsületem diktálja, és azt gondolom, ezelég.A törvényszéki ülnök eltűnt az ajtó mögött, Masza pedig a küszöbön megfordult, szertartásosan derékighajolt a tisztek felé, majd szintén elpárolgott.

Negyedik fejezet

melyben bebizonyosodik, milyen hasznosak lehetnek az építészeti túlkapások Ami a szobák fényűző berendezését illeti, az Anglia szálló nem maradt alul a tekintélyes Dussault-valszemben, s a rafinált építészeti megoldások tekintetében talán még túl is tett rajta, ám az aranyozottmennyezetek és márvány oszlopdíszek pompájában érződött valamiféle hamisság, de legalábbismesterkéltség. Ugyanakkor a lépcsőházat villanyvilágítás tette fényessé, a három felső emeletre lifttellehetett feljutni, az előcsarnokban pedig rendszeresen felhangzott a divatos technikai újdonság, a telefonerőteljes csengése.Eraszt Petrovics, miután körbesétált a tükrökkel és szattyánbőr díványokkal berendezett tágaselőcsarnokban, megállt a vendégek neveit tartalmazó tábla előtt. Az itteni publikum tarkább volt, mint aDussault-ban: külföldi kereskedők, tőzsdeügynökök, népszerű színházak színészei laktak a szállóban. Ámsemmiféle Vanda nevű énekesnő nem szerepelt a listán.Fandorin alaposan feltérképezte a pult és a lift között ingázó személyzetet, és kinézett magának egyértelmes, mozgékony fizimiskájú, különösen talpraesett pincért.– Talán Vanda kisasszony már nem 1-1-lakik itt? – kérdezte enyhe zavart mímelve a törvényszéki ülnök.– Dehogynem, itt méltóztatik lakni – válaszolta szívélyesen a fiatalember, s miután végigmérte a szép arcúurat, ujjával a táblára bökött. – Itt van: „Helga Ivanovna Tolle úrhölgy”, őróla van szó. A „Vanda” csak aművészneve, a jó hangzás miatt. Őnagysága a szárnyépületben lakik. Ha az úr ezen a kis ajtón kifárad azudvarra, ott találja Vanda kisasszony külön bejáratú kvártélyát. De ilyentájt még nincsen idehaza. – Apincér el akart slisszolni, Eraszt Petrovics azonban megropogtatott néhány bankót a zsebében, mire alegény mozdulatlanná dermedt, mintha legyökerezett volna.– Szolgalatjára lehetek valamiben uraságodnak? – kérdezte, miközben alázatos és gyengéd tekintettelnézett a fiatalemberre.– Mikor szokott hazaérni?– Hol így, hol úgy. Mer hogy az Alpesi Rózsában énekel a kisasszony. Minden nap, a hétfő kivételével.De tudja mit, uraságod –, üljön le a tálalószobában, igyon egy kis teát, vagy valami mást, én pedigfeltétlenül jelezni fogom, amikor megérkezni méltóztatik a mademoiselle.– És milyen a kisasszony? – dörzsölte bizonytalanságában a kezét Eraszt Petrovics. – Hogy néz ki?Valóban olyan ssz-szép?– Mint egy festmény – cuppantott duzzadt vörös ajkával a pincér. – Kivételes elbánásban részesítjük.Háromszáz ezüstrubelt fizet egy hónapban a kvártélyért, és a borravalóval is nagyon bőkezű.Ekkor a pincér pszichológiailag tökéletesen kiszámított szünetet tartott, Fandorin pedig komótosan kétegyrubelest húzott ki a zsebéből, de, mintha csak szórakozottságában tenné, a mellényzsebébe dugtaazokat.– Vanda kisasszony nem akárkit fogad, nagyon szigorú – közölte jelentőségteljesen a pincér, miközbentekintete az uraság zakójára tapadt. – De én be fogom önt jelenteni, mert hogy van szerencsém élvezni ahölgy bizalmát.– Na, fogd! – Eraszt Petrovics odaadta neki az egyik bankót. – A másikat majd akkor k-k-kapod meg, hamademoiselle Vanda megérkezik. Addig megyek, és beleolvasok az újságokba. Mondd csak, hol van az abizonyos tálaló? 1882. június 25-én a Moszkovszkije Gubernszkije Vedomosztyiban[2] a következőket írták:

Távirat SzingapúrbólA híres utazó, N. N. Mikluho-Maklaj haza akar térni Oroszországba a Sztrelok nevű vitorláshajó fedélzetén. Mikluho-Maklaj úr egészsége jelentősen megrendült. Rendkívül sovány,állandó láz és neuralgia gyötri. Lelkiállapota leginkább komor. Az utazó tudósítónknak

elmondta, hogy megcsömörlött a vándorélettől, s az a vágya, hogy minél hamarabb elérje ahazai partokat.

Eraszt Petrovics megcsóválta a fejét, amikor megelevenedett képzeletében az etnográfia vértanújánakelgyötört, ticktől rángatózó arca. Lapozott egyet.

Egy gyalázatos amerikai reklám„AZ ELNÖK MEGHALT” – ilyen felirat jelent meg nemrégiben méteres betűkkel a Brodway, NewYork főutcája felett. A megdöbbent járókelők lába a földbe gyökerezett, s csak ezután tudtáktovább olvasni, mi szerepelt még a feliraton, kisebb betűkkel: „volna, minden kétségetkizáróan, ha szeszélyes éghajlatú országunkban nem hordaná a »Girland« cég meleg, gyapjúfehérneműjét.” A Fehér Ház képviselője bírósági eljárást kezdeményezett a szégyentelen cégellen, a magas titulus kereskedelmi célokra történt felhasználása miatt.

Hála istennek, mi még nem jutottunk el idáig, s valószínűleg soha nem is fogunk, gondolta elégedetten atörvényszéki ülnök. A cár őfelsége mégsem holmi elnök.S mint olyan ember, aki nem közömbös a szépirodalom iránt, a következő címre is felfigyelt:

Irodalmi felolvasóestekTrubeckaja hercegnő házának tágas szalonjában került sor I. N. Pavlov professzor napjainkirodalmáról tartott előadására, mely sok hallgatót vonzott. A felolvasóülést I. Sz.Turgenyev legutóbbi művei elemzésének szentelték. Pavlov úr érzékletesen mutatta be, milyenmélyre is süllyedt ez a tehetség, amikor nyomába eredt a tendenciózus, hamis valóságnak. Akövetkező felolvasóülésen Scsedrin műveinek elemzésére kerül sor, aki a durva és hazugrealizmus legfontosabb képviselője.

Fandorin az olvasottak hatására elcsüggedt. Japánban, az orosz diplomaták körében, Turgenyevet ésScsedrint dicsérni a jó modor jele volt. Lehet, hogy ennyire elmaradt az irodalmi élet követésévelcsaknem hatéves távolléte alatt? De nézzük, mi újság a technika világában?

Alagút a La Manche alattA La Manche alatti vasúti alagút építése már 1200 méternél tart. A folyosókat Brunton mérnökmunkásai vájják sűrített levegővel működő ütvefúróval. A tervek szerint ez a föld alattilétesítmény valamivel több mint harminc verszta hosszú lesz. Az elsődleges tervezés alapjánarra számítottak, hogy az angol és a francia folyosó öt év múlva összeér, de a szkeptikusokazt állítják, hogy a sínek lefektetésével és a burkolással kapcsolatos nagy körültekintéstigénylő munka miatt az útvonal megnyitására semmiképp sem kerülhet hamarabb sor, mint 1890-ben.

A progresszió vívmányai iránt érzékeny Fandorint rendkívüli módon foglalkoztatta az angol-francia alagútépítése, de nem volt ideje végigolvasni az érdekes cikket. Az történt ugyanis, hogy a büfépultnál márnéhány perce egy szürke öltönyös úriember ténfergett, akire Eraszt Petrovics még a minap, azelőcsarnokban, az alkalmazottak főnöke társaságában felfigyelt. Az a néhány szó, amely a törvényszékiülnök füléig eljutott (márpedig igen kifinomult hallása volt), annyira kíváncsivá tette Fandorint, hogy azonnyomban abbahagyta az olvasást, bár az újságot továbbra is maga előtt tartotta.– Te nekem csak ne ravaszkodj – rivallt a szürke ruhás úr a büfésre. – Szolgálatban voltál tegnap éjjel,vagy sem?– Aludtam, nagyságos uram – hajtogatta kipirult képpel a széles pofacsontú, oldalra fésült, beolajozottszakállú kölyök. – Az éjszakaiak közül csak Szenyka volt itt. – Bozontos szakállával egy fiú felé bökött,aki süteményt és teát szolgált fel.A szürke ruhás magához intette Szenykát. Rendőrspicli, állapította meg határozottan Eraszt Petrovics, snem is csodálkozott különösebben. Tehát féltékenykedik Jevgenyij Oszipovics, rendőrfelügyelő úr, nincsínyére, hogy minden babért a különleges megbízatású hivatalnok arasson le.– Na akkor mondd csak, Szenya – mondta behízelgően az akkurátus úr –, megfordult-e múlt éjjel Vandakisasszonynál egy tábornok, tisztek kíséretében?Szenya megszívta az orrát, világosszőke szempillái megrebbentek, majd visszakérdezett:– Éccaka? Egy tábornok?– Igen-igen, tábornok – bólintott a besúgó.– Itten-e? – ráncolta homlokát a fiú.

– Itt, itt, hol máshol!– Tán a tábornokok éccaka utazgatnak? – kérdezte hitetlenkedve Szenyka.– Miért is ne?A fiú mély meggyőződéssel válaszolta:– A tábornok, az éccaka alszik. Azér is tábornok.– Ide figyelj te, te... ostoba fajankó! – dühödött meg a szürke ruhás. – Foglak, és beviszlek az őrszobára,akkor majd másképp fogsz fütyörészni!– Árva vagyok én, bácsika – mondta erre Szenyka, s buta szeme egyszeriben megtelt könnyel. – Azőrszobára meg nem lehet bevinni, attul nyavalyatörést kapok.– Hát itt mindenki összebeszélt?! – köpött egyet az ügynök. – No, sebaj, majd lehúzom én rólatok a vizeslepedőt! – Nagy dérrel-dúrral kiment, becsapva maga mögött az ajtót.– Nagyon komoly egy uraság vót – mondta Szenyka, ahogy utána nézett.– A tegnapiak még komolyabbak vótak – suttogta a büfés, és tarkón legyintette a kölyköt. – Olyan urak,akik mindenféle rendőrség nélkül a fejedet veszik. Figyelj csak, Szenyka, tartsd a szád. De kaptál is tőlükvalamennyit, ugye?– Prov Szemjonics, az Istenre esküszöm – hadarta a fiú, miközben sűrűn pislogott. – A legszentebb ikonlegyen a tanúm! Csak egy tizenöt kopekest adtak, azt is elvittem a kápolnába, mamácskám lelki üdvéértgyertyát gyújtottam...– Hát persze, tizenöt kopekest! Hazudj, de ne nekem. Még hogy a kápolnába! – A büfés Szenyka felélegyintett, az azonban ügyesen elslisszolt, felkapott egy tálcát, s az egyik vendéghez sietett.Eraszt Petrovics letette a Moszkvai Hírmondót, és a pulthoz ment.– Ez az ember a rendőrségtől jött? – kérdezte, miközben igen elégedetlen arcot vágott. – Merthogy én,kedves uram, nem azért j-j-jöttem ide, hogy teát iszogassak, hanem Vanda kisasszonyra várnék. Miértérdeklődik felőle a rendőrség?A büfés végigmérte, és óvatosan kérdezte:– Önnek, uraságod, mi a megbízatása?– Még hogy megbízatásom? Hát nem most mondtam, hogy várakozom? – A fiatalember világoskékszemében komoly nyugtalanság tükröződött. – De nem szeretném, ha dolgom akadna a rendőrséggel. Úgyajánlották nekem Vanda kisasszonyt, mint tisztességes nőszemélyt, és aztán nesze neked, itt a r-r-rendőrség. Még jó, hogy zakóban vagyok és nem egyenruhában.– Nincsen semmi gond se, naccságos uram – nyugtatta meg az ideges vendéget a büfés. – A kisasszonynem afféle bárcás, minden a legnagyobb rendben van. Mások is gyünnek egyenruhában, s nem szégyellik.– Egyenruhában? – hitetlenkedett a fiatalember. – Még tisztek is?A büfés és Szenyka, aki újból megjelent, összenéztek és elvigyorodtak.– Az még mind semmi – hahotázott a fiú. – Még tábornokok is gyünnek... De még hogy gyünnek, örömnézni! Idefelé a saját lábukon, aztán meg mások hurcolásszák űket kifele. Hát ilyen vidám ám akisasszony!Pjotr Szemjonics lekevert egy fülest a viccelődő kölyöknek:– Elég volt, Szenyka, lódíts, de nagyot ne hazudj! Nem megmondtam, hogy vigyázz a szádra, tegyél lakatota pofádra!Eraszt Petrovics lenézően összeráncolta a homlokát, és visszament az asztalához, de teljesen elment akedve attól, hogy az alagútról olvasson. Már türelmetlenül várta, mikor beszélhet Helga Ivanovna Tollekisasszonnyal.A törvényszéki ülnöknek alig kellett valamit is várnia. Úgy öt perc múlva a tálalóba besurrant az abizonyos alkalmazott, s meghajolva ezt suttogta:– Megérkezett a kisasszony. Hogyan jelentsem be uraságodat?Fandorin előhúzott teknőcbőr irattárcájából egy névjegykártyát, majd némi gondolkodás után kis ezüst

ceruzájával néhány szót írt rá.– T-t-tessék, ezt add oda neki.Az alkalmazott egy pillanat alatt teljesítette a megbízatást, majd visszatért, és jelentette:– Kéretik. Fáradjon utánam. Elkísérem.Odakint már sötétedni kezdett. Eraszt Petrovics körbejáratta tekintetét az épületszárnyon, melynek teljesföldszinti részét a titokzatos Vanda kisasszony foglalta el. Hogy miért van szüksége a hölgynek különbejáratra – ez érthető. Vendégei, minden bizonnyal, azt igénylik, hogy bizalmasan kezeljék itt-tartózkodásukat. A magas ablakok felett találhatók az első emelet balkonjai, amelyek egy egész sorkariatida vállaira nehezednek. A homlokzat egyébként is zsúfolva volt mindenféle cirádás stukkóval,összhangban a hatvanas évek ízléstelenségével, hiszen minden jel szerint ekkor épült ez a kihívóandíszített ház is.Az alkalmazott megnyomta a villanycsengőt, s miután megkapta a beígért egyrubelest, meghajolt éstávozott. Olyannyira igyekezett tapintatosnak és a legteljesebb mértékben megértőnek mutatkozni, hogyvisszafelé lábujjhegyen osont végig az udvaron.Az ajtó kinyílt, s Fandorin egy karcsú, törékeny nőt pillantott meg maga előtt. Hamvas fényű haja magasratűzve, hatalmas zöld szemében gunyoros fény. Bár az adott pillanatban e tekintet nem annyiragunyorosságról, sokkal inkább bizalmatlanságról árulkodott.– Lépjen be, titokzatos látogató – szólalt meg a nő azon a mély, búgó hangon, melyre leginkább a poétikus„elbűvölő” kifejezés illene. Németes hangzású neve ellenére a lakás bérlőjének beszédében szemernyiakcentus sem érződött.A mademoiselle Vanda által elfoglalt lakosztály egy előszobából és egy tágas fogadószobából állt, amely,minden jel szerint, a budoár szerepét is betöltötte. Eraszt Petrovics arra gondolt, hogy ez a lakásbérlőjének foglalkozását tekintve teljesen természetes, és mégis zavarba ejtette a gondolat, mivel Vandakisasszony egyáltalán nem keltette könnyűvérű nő benyomását. Miután a szobába vezette vendégét, a nőelhelyezkedett a puha török fotelben, keresztbe tette a lábát, és várakozóan tekintett az ajtóban lecövekeltfiatalemberre. Most már, a villanyvilágításnál, Fandorinnak lehetősége nyílott alaposabban szemügyrevenni Vandát és a lakását.Nem kimondott szépség – ez volt Eraszt Petrovics első észrevétele. Mintha az orra egy kissé pisze lenne,a szája túl széles, arccsontja látványosabban ugrik előre, mint ahogy ezt a klasszikus kánon előírja. Ámmindezek a hiányosságok nemhogy gyengítették, ellenkezőleg, különös módon felerősítették azt azáltalános benyomást, hogy Fandorin egy kivételesen vonzó nővel áll szemben. Ez az arc magához vonzottaa tekintetet, s fogva tartotta – annyi élet, érzelem és még valami leírhatatlan, de minden férfi számáraazonnal felismerhető varázserő sugárzott róla, amit nőiességnek hívnak. Ezek szerint, ha Vanda kisasszonyennyire népszerű Moszkvában, a moszkvaiak ízlése nem is annyira csapnivaló, elmélkedett ErasztPetrovics, s sajnálattal vette le szemét a különleges arcról, hogy alaposan megnézze a szobát. Tökéletespárizsi enteriőr: bíborvörös és bordó színárnyalatok, süppedős szőnyeg, kényelmes és drága bútor,rengeteg lámpa és tarka ernyős villanygyertya, kis kínai szobrocskák, a falon pedig – a legutóbbi divatnakmegfelelően – gésákat és kabuki-színészeket ábrázoló japán fametszetek. Az egyik távolabbi sarokban, kétoszlop mögött volt az alkóv, Fandorin tapintatossága azonban nem engedte meg, hogy tekintete hosszabbanelidőzzön ebben az irányban.– Mit jelent az a „minden”? – törte meg a kisasszony a túl hosszúra nyúlt csöndet, és Eraszt Petrovicsösszerezzent: csaknem fizikailag érezte, miként pendülnek meg lelkében e mágikus hang hallatánvalamiféle titokzatos, ritkán rezdülő húrok.A törvényszéki ülnök arcán udvarias értetlenség tükröződött, mire Vanda türelmetlenül folytatta:– Az ön névjegykártyáján, Fandorin úr, a következő szerepel: „Mindent tudok.” Mi ez a „minden”? Ésegyáltalán, kicsoda ön?– Dolgorukoj herceg, főkormányzó különleges megbízatásokkal ellátott hivatalnoka – válaszolta higgadtan

Eraszt Petrovics. – Az a feladatom, hogy kivizsgáljam Szoboljev főhadsegéd halálának körülményeit.Miután Fandorin észrevette, hogyan szalad fel hirtelen vendéglátójának keskeny szemöldöke, akövetkezőket jegyezte meg:– Csak ne tegyen úgy, hölgyem, mint aki nem tud a tábornok haláláról. Ami pedig a névjegykártyámon ssz-szereplő szavakat illeti, kétségtelen, félrevezettem önt. Messze nem tudok mindent, de a lényeget igen.Mihail Dmitrijevics Szoboljev ebben a szobában halt meg tegnap éjjel egy óra felé.Vanda megborzongott, és vékony kezét a torkához szorította, mintha hirtelen kirázta volna a hideg, desemmit sem mondott. Eraszt Petrovics elégedetten bólintott, és folytatta:– Ön senkit sem árult el, kisasszony, és az adott szavát sem szegte meg. A tiszt urak maguk követték el ahibát: túlságosan ügyetlenül tüntették el a nyomokat. Nyílt k-k-kártyákkal játszom, cserében hasonlóőszinteséget várok el az ön részéről is. A következők jutottak a tudomásomra.Fandorin félig lehunyta a szemét, hogy ne vonja el figyelmét beszélgetőtársának felindult arcán mutatkozófehér és rózsaszín árnyalat alig észrevehető, finom küzdelme.– A Dussault étterméből ön és Szoboljev, kíséretével együtt, egyenesen ide jött. Ez nem sokkal éjfél előtttörtént. Egy órával k-k-később pedig a tábornok már halott volt. A tisztek hozták el innen, azt a látszatotkeltve, hogy részeg, s visszavitték a szállodába. Egészítse ki ezt a képet a történtekről, én pedig igyekszemmegkímélni önt a rendőrségi kihallgatástól. Mellesleg, a rendőrség már járt itt – a szolgák majd bizonyárabeszámolnak róla önnek. Úgyhogy, biztosíthatom önt, sokkal jobb lesz, ha nekem mondja el az igazságot.A törvényszéki ülnök elhallgatott, abban a meggyőződésben, hogy bőségesen elég, amit idáig mondott.Vanda idegesen felpattant, levette a széktámláról perzsa sálját, és a vállára terítette, pedig meleg, sőtfülledt este volt. Kétszer végigment a szobán, miközben időnként a várakozó hivatalnokra pillantott. Végülmegállt vele szemben.– Hát legyen, ön legalább nem hasonlít rendőrre. Foglaljon helyet. Lehet, hogy sokáig fog tartani atörténet.Vanda a kényelmes, hímzett párnákkal borított díványra mutatott, Eraszt Petrovics azonban jobbnak látta aszékre ülni. Okos nő, állapította meg. Erős. Hidegvérű. Nem mondja el a teljes igazságot, de hazudoznisem fog.– Tegnap este a Dussault éttermében ismerkedtem meg a hőssel.Vanda fogta a brokáttal bevont puffot, és leült Fandorin mellé, egészen közel helyezkedett hozzá, s úgy,hogy alulról felfelé kelljen ránéznie. Ebben a pózban csábosan védtelennek látszott, mint egy keleti rabnőa padisah lábainál. Eraszt Petrovics nyugtalanul fészkelődni kezdett a széken, de arrébb húzódni butaságlett volna.– Szép férfi. Természetesen sokat hallottam róla, de nem sejtettem, hogy ennyire vonzó. Különösenbúzavirágkék szeme. – Vanda álmodozón végigsimított a szemöldökén, mintha el akarná űzni az emléket. –Énekeltem neki. Az asztalához hívott. Nem tudom, mit meséltek önnek rólam, de meggyőződésem, hogysokat hazudtak. Nem vagyok álszent, szabad, modern nő vagyok, aki maga dönti el, kit akar szeretni. –Kihívóan nézett Fandorinra, aki észrevette, hogy a nő most nem színészkedik. – Ha megtetszik nekem egyférfi, és elhatározom, hogy az enyém lesz, nem hurcolom az oltár elé, mint ahogyan ezt az önök által„tisztességesnek” tartott nők teszik. Igen, én nem vagyok „tisztességes”. Abban az értelemben, hogy nemismerem el az önök szabályait.Még hogy rabnő, még hogy kiszolgáltatottság, lepődött meg gondolatban Eraszt Petrovics, felülrőlpillantva a csillogó gyémántszemekbe. Olyan, mintha az amazonok királynője volna. Nem volt nehézelképzelni, hogyan veszi el a férfiak eszét az önhittség és az alázat kinyilvánításának ilyen váratlanfordulataival.– Megkérném, hogy térjen a t-t-tárgyra – mondta szárazon Fandorin, hogy ne vegyenek rajta erőt a nemhelyénvaló érzések.– Nincs semmiféle t-t-tárgy – bosszantotta az amazon. – Nem ön vásárol meg engem, hanem én önt,

ráadásul arra is kényszerítem, hogy fizessen érte! Az önök „tisztességes” asszonyai közül hányan lettekvolna boldogok, ha magával a Fehér Generálissal csalhatták volna meg a férjüket, de csak titokban, tolvajmódra. Én azonban szabad vagyok, nincs ki elől bujkálnom. Igen, megtetszett nekem Szoboljev. – A nőmost ismét hangnemet váltott, a kihívó stílust a ravasz váltotta fel. – És hát, miért is titkoljam, hízelgő voltszámomra begyűjteni a kollekciómba egy ilyen fecskefarkú lepkét. Később pedig... – Vanda vállat vont. –Csak a szokásos. Megérkeztünk hozzám, bort ittunk. Hogy ezután mi történt – nem nagyon emlékszem.Megszédültem. Csak azt látom, hogy már az alkóvban vagyunk.Rekedtes hangon felnevetett, de csaknem azonnal abba is maradt ez a nevetés, s a tekintete is elsötétült.– Ami ezek után történt, szörnyű volt, nem is akarok rá emlékezni. Kíméljen meg a fiziológiai részletektől,rendben? Ezt az ellenségemnek sem kívánom... Amikor a szeretőd a legszenvedélyesebb ölelésbenhirtelen megdermed, és magadon érzed egy halott súlyát...Vanda hüppögött egyet, majd dühösen letörölt egy könnycseppet.Eraszt Petrovics figyelmesen követte a nő mimikáját és intonációját. Úgy néz ki, igazat mond. Miutánkellő ideig hallgatott, Fandorin ezt kérdezte:– Véletlen volt a tábornokkal történt t-t-találkozása?– Igen. Azaz, természetesen, nem teljesen. Hallottam, hogy a Fehér Generális a Dussault-ban szállt meg.Azt gondoltam, érdekes lenne látni.– Sok bort ivott önnél Mihail Dmitrijevics?– Egyáltalán nem. Egy fél üveg Chateau d'Yquemet.Eraszt Petrovics elcsodálkozott:– Bort hozott magával?A vendéglátó is elcsodálkozott:– Nem, honnan veszi?– Tudja kisasszony, elég jól ismertem az elhunytat. A Chateau a kedvenc bora. Ön honnan szerzett errőltudomást?Vanda bizonytalanul összefonta vékony kis ujjait:– Ezt egyáltalán nem tudtam. De én is szeretem a Chateaut. Úgy látszik, sok közös volt bennem és atábornokban. Csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid ideig tartott az ismeretségünk.Keserűen elnevette magát, s mintegy véletlenül a kandalló órájára pillantott.Ez a mozzanat nem kerülte el Fandorin figyelmét, s szántszándékkal húzta az időt, mielőtt folytatta volna akihallgatást.– Akkor hát a többi világos. Ön megijedt. Valószínűleg felkiáltott. Odarohantak a tisztek, s m-m-meg-próbálták életre kelteni Szoboljevet. Orvost hívtak?– Nem, egyértelmű volt, hogy meghalt. A tisztek majdnem szétszedtek – a nő ismét felnevetett, de már nemkeserűen, hanem gonoszul. – Különösen az egyik dühöngött, egy cserkeszkabátos. Mindegyre csak azthajtogatta, micsoda szégyen, mennyire veszélyes ez az ügyre nézve, egy kurva ágyában meghalni. – Vandakellemetlenül elmosolyodott, miközben kivillantotta fehér, ideálisan egyenletes apró fogait. – Volt még ottegy dühöngő kozákkapitány is. Először zokogni kezdett, azután azt mondta, hogy megöl, ha eljár a szám.Pénzt kínált. El is fogadtam. És a fenyegetéseitől is megijedtem. Nagyon komolyan megfenyegettek,különösen ez a kozákkapitány.– Igen-igen, tudom – bólintott Fandorin.– Hát így történt. Felöltöztették a halottat, hónuk alá vették, mintha részeg lenne, s elcipelték. Volt hős,nincs hős. Ön az igazságot akarta. Hát tessék. Jelentse a kormányzójának, hogy a mohamedánok legyőzőjeés Oroszország reménysége a bátrak halálával halt meg egy ringyó ágyában. Még majd úgy vonulok be atörténelembe, mint az új Delila. Mit gondol, monsieur Fandorin, benne leszek a gimnáziumitankönyvekben?Ekkor már egyértelműen kihívó volt a nevetése.

– Aligha – mondta elgondolkodva Fandorin.A kép teljesen világos. Érthető az a makacsság is, mellyel a tisztek titkukat védelmezték. Egy egész néphőse – s így végzi. Nem szép dolog. Meg nem is oroszos. A franciák talán megbocsátanák bálványuknak,nálunk azonban nemzeti szégyennek tekintenék.Így hát nincs miért nyugtalankodnia Vanda kisasszonynak. A sorsáról természetesen a kormányzó fogdönteni, de kezeskedni lehet érte, hogy a hatóságok nem fogják a hivatalos nyomozásba bevonni aszabadelvű énekesnőt.Tulajdonképpen a dolgot lezártnak lehetne tekinteni, ám az alapvetően kíváncsi természetű ErasztPetrovicsot egy apró részlet aggasztotta. Vanda már többször is lopva az órára nézett, s a törvényszékiülnöknek úgy tűnt, ezek a futó pillantások egyre növekvő nyugtalanságról tanúskodnak. Eközben az óramutatója lassacskán a tízeshez közeledett – öt perc múlva pontosan annyi is lesz. Csak nem látogatót várVanda kisasszony, és éppen tíz órára? Talán csak nem ez a körülmény magyarázza engedékenységét ésnyíltságát? Fandorin habozott. Egyrészt érdekes lenne megtudni, kit vár a ház asszonya ilyen kései órán.Másrészt Eraszt Petrovicsot gyermekkorától arra tanították, hogy ne legyen terhére a hölgyeknek. Neerőltesse rájuk a társaságát. Az illedelmes ember, különösen akkor, ha már meg is kapta, amiért jött,hasonló esetben meghajol és távozik. Hogyan tovább?A tétovázásnak a következő józan megfontolás vetett véget: ha tízig húzza az időt, s megvárja a vendéget,tegyük fel, meglátni ugyan meglátja, de Eraszt Petrovics jelenlétében semmiféle beszélgetésre nem kerülmajd sor. Azt pedig, miről szól majd ez a beszélgetés, szörnyen szerette volna tudni.Ezt követően Eraszt Petrovics felállt, megköszönte az őszinteséget, és elbúcsúzott, amivel határozottmegkönnyebbülést okozott mademoiselle Vandának. Ám, ahogy kilépett a szárnyépület ajtaján, Fandorinnem ment át az udvaron, hanem megállt, mintha valami kis szemetet akarna lesöpörni a válláról, s közbenfelnézett az ablakokra, nem követi-e tekintetével Vanda. Senkit nem látott. Ez természetes is, hiszenminden normális nő, akitől most köszönt el az egyik vendége, s hamarosan beállít egy másik, nem azablakhoz rohan, hanem a tükörhöz.Mindenesetre Eraszt Petrovics tekintetével végigpásztázta a szállodai szobák kivilágított ablakait is, majda fal egy kiszögelléséhez támasztotta a lábát, azután ügyesen megkapaszkodott az ablakpárkány szélébe,megfeszítette magát, s egy pillanat múlva már Vanda háló és vendégszobájának ablaka felett volt,félfekvésben a vízszintes kiszögellésen, ami az ablak felső peremét szegélyezte. A fiatalember oldalvásthelyezkedett el a keskeny párkányon, lábát az egyik kariatida mellének vetette, kezével pedig a másikvastag nyakába kapaszkodott. Egy kicsit helyezkedett, majd megmerevedett, azaz a japán „lopakodó”nindzsák tudományának megfelelően kővé, vízzé, fűvé vált. Egybeolvadt a tájjal. Stratégiai szempontból apóz ideálisnak bizonyult: az udvarról nem lehetett látni Fandorint – sötét volt, valamint a balkon árnyékais további fedezéket jelentett, az ablakból pedig végképp semmi sem látszhatott. Ő maga ugyanakkorláthatta az egész udvart, és a nyárias idő miatt nyitott ablakon keresztül hallhatta a fogadószobában zajlóbeszélgetést. Ha pedig kedve szottyan, higanymozgással még függeszkedhet is, s bekukkanthat a függönyökközötti résen.Az egyetlen negatívum – a kényelmetlen póz. Egy normális ember ilyen kifacsart helyzetben, ráadásul egynégy hüvelyk szélességű támasztékon sokáig nem tudja magát tartani. Ám a „lopakodók” ősi művészetébena mesterség legmagasabb szintjét egyáltalán nem az jelzi, hogy meg tudsz-e ölni puszta kézzel egy embert,vagy képes vagy-e leugrani egy várfalról – ó, nem. A nindzsa legfontosabb feladata, hogy elsajátítsa amozdulatlanság hatalmas tudományát. Csak egy kiváló mester képes hat vagy nyolc órán keresztül állniúgy, hogy egyetlen izma se ránduljon. Eraszt Petrovicsból ugyan nem lett kiváló mester, mivel e nemes ésrettenetes művészetet túl későn kezdte el kitanulni, ám az adott esetben azzal vigasztalhatta magát, hogyaligha tarthat hosszasan a tájjal való egybeolvadás. Bármely nehéz cselekedet titka egyszerű: úgy kellfelfogni a nehézséget, mintha az nem az ember kárára, hanem hasznára válna. Hiszen egy nemes férfiszámára a legnagyobb élvezet saját természete tökéletlenségének leküzdése. Erről kell hát elmélkedni

akkor, amikor e tökéletlenségek különösen kínzóak – amikor például a kőszeglet iszonyúan nyomja azember oldalát.Már két perce tartott ez az élvezet, amikor az Anglia hátsó ajtaja felpattant, és egy zömök, magabiztos,gyors mozgású férfi sziluettje jelent meg. Fandorin csak egy pillanatra látta az arcát, amikor a férfiközvetlenül az ajtó előtt az ablakból kiszűrődő fény háromszögébe lépett. Az arca átlagos, különösebbismertetőjegy nélküli: ovális alakú, egymáshoz közel ülő szemekkel, haja világos, szemöldökcsontja kisséelőreugrik, bajsza poroszosán pödörve, orra közepes nagyságú, szögletes állán kis gödör. Az ismeretlenkopogtatás nélkül lépett be Vandához, ami már önmagában véve is érdekes. Eraszt Petrovics koncentrált.Csaknem azonnal hangok hallatszottak a szobából, s akkor kiderült, hogy Eraszt Petrovics pusztán ahallásával nem boldogul, a német tudását is mozgósítania kell, mivel a beszélgetés Goethe és Schillernyelvén zajlott. Fandorin gimnazista korában nem volt túl eredményes ebben a tudományban, így hát alegfontosabb bűvészmutatványa a tökéletlenség leküzdésében természetes módon a pozitúrakényelmetlenségéről az intellektuális feszültségre irányult. Minden rosszban van valami jó – akőszegletről valahogy megfeledkezett.– Rosszul végzi a dolgát, Fräulein Tolle – hangzott fel az éles bariton. – Természetesen helyes, hogyészhez tért, s megtette, amit parancsoltak. De mire való volt ez az affektálás, s hogy fölöslegesenidegesített engem? Hiszen nem gép vagyok, hanem eleven ember.– Valóban? – válaszolt Vanda gúnyos hangon.– Képzelje el. Mégiscsak teljesítette a feladatot – ez nagyszerű. De miért nem öntől szereztem tudomástróla, hanem egy ismert újságírótól? Szándékosan dühít? Nem ajánlom. – A bariton hangba némi fémeshidegség vegyült. – Ugye, tudja, hogy mit tehetek önnel?Vanda hangjában fáradtság érződött:– Tudom, Herr Knabe, tudom.Ekkor Eraszt Petrovics óvatosan kinyújtózkodott, és bepillantott a szobába, de a titokzatos Herr Knabeháttal állt neki. Levette a kalapját, s nem sok mindent lehetett látni belőle: simára fésült haját (harmadikfokozatú szőkeség, enyhe vöröses árnyalattal, állapította meg a speciális rendőrségi terminust használvaFandorin), s vastag vörös nyakát (így messziről legalább hatos méret).– Jól van, no, megbocsátok önnek. Ne duzzogjon már.A látogató tömpe ujjú kezével megpaskolta a nő arcát, és a füle alatt a nyakába csókolt. Vanda arcafényben volt, és Eraszt Petrovics láthatta, amint a finom vonásokon az undor grimasza futott végig.Sajnos a vizuális megfigyelést abba kellett hagyni, mivel még egy pillanat, és Fandorin lezuhan, ami azadott szituációban nem lett volna helyénvaló.– Meséljen el mindent. – A férfi hangja már behízelgő volt. – Hogyan csinálta? Használta a preparátumot,amit önnek adtam? Igen, vagy nem?Hallgatás.– Ezek szerint nem. A boncolásnál nem találták méreg nyomait, erről tudok. Ki gondolta volna, hogyelrendelik a boncolást? Hát akkor, mégis mi történt? Vagy szerencsénk volt, és csak úgy hirtelen meghaltmagától? Akkor ez a Sors keze, minden kétséget kizáróan. Isten védelmezi a mi Németországunkat. – Abariton idegesen megremegett. – De miért nem szólal már meg?Vanda hangja tompán csengett:– Távozzon. Nem akarom ma látni.– Már megint ezek a női szeszélyek. Mennyire elfáradtam tőlük! Jól van, no, ne forgassa a szemét.Lezárult a nagy ügy, s ez a legfontosabb. Maga ügyes nő, Fräulein Tolle, én pedig távozom. De holnapmajd mindent elmesél. Erre szükségem van a beszámolómhoz.Hosszan tartó csók hangja. Eraszt Petrovics a homlokát ráncolta, mivel eszébe jutott a Vanda arcára kiültundor. Az ajtó becsapódott.Herr Knabe fütyörészve végigvonult az udvaron és eltűnt.

Fandorin nesztelenül a földre ugrott, megkönnyebbülten kiegyenesedett, megmozgatta elmerevedett tagjait,s Vanda ismerősének nyomába eredt. Az ügy egész más színezetet kapott.

Ötödik fejezet

melyben Moszkva olyan, mint egy dzsungel – ...a j-j-javaslataim pedig a következőkben összegezhetők, fejezte be, jelentését Fandorin. –Haladéktalanul titkos megfigyelés alá kell vonni Hans-Georg Knabe német állampolgárt, és kideríteni,kivel áll kapcsolatban.– Jevgenyij Oszipovics, nem lenne jobb letartóztatni ezt a gazfickót? – ráncolta festett szemöldökét afőkormányzó.– Bizonyítékok nélkül semmiképp sem lehet letartóztatni – válaszolta a rendőrfőkapitány. – No megértelmetlen dolog is lenne, dörzsölt alakról van szó. Én, nagyságos uram, inkább ezt a Vandát vennémalaposan kezelésbe. Úgy ám, még bizonyíték is akadna.A titkos tanácskozás negyedik résztvevője, Pjotr Parmenovics Hurtyinszkij hallgatott.Már régóta, kora reggeltől tartott az ülés. Eraszt Petrovics beszámolt a tegnap este történtekről, valamintarról, hogyan követte a titokzatos látogatót, akiről kiderült, hogy egy német üzletember, Hans-GeorgKnabe, aki a Karetnijen lakik, és a „Kerbel und Schmidt” berlini bankhivatal moszkvai képviselője.Amikor a törvényszéki ülnök elmesélte a Knabe és Vanda között lezajlott baljós beszélgetést, a jelentéstideiglenesen félbe kellett szakítani, mivel Dolgorukoj herceg olyan indulatba jött, hogy öklét rázvakiabálni kezdett:– Ó, az átkozottak, ó, az aljasok! Képesek voltak elpusztítani az orosz föld vitézét? Hallatlan gonosztett!Világraszóló skandalum! Hát ezért még megfizetnek a németek!– Elég lesz már, nagyságos uram – csendesítgette a titkos-ügyosztály vezetője. – Túlságosan bizonytalanfeltételezés. Megmérgezni a Fehér Generálist? Őrület! Nem hiszem, hogy a németek ekkora kockázatotvállaltak volna. Végül is egy civilizált nemzetről van szó, nem holmi Perzsiáról!– Civilizált? – csikorgatta a fogát ellenségesen Karacsencev tábornok. – Éppen most kaptam meg azOroszországi Távirati Irodától a mai brit és német lapok néhány kedves kis cikkét. Mint ismeretes, MihailDmitrijevics egyik országot sem kedvelte, s nézeteiből nem csinált titkot. Ám hasonlítsák össze ahangnemet. Megengedi, méltóságos uram? – A rendőrfőkapitány szemére illesztette a monokliját, és azirattartójából kihúzott egy lapot. – Az angol „Standart” a következőket írja: „Szoboljev honfitársainaknehéz lesz pótolniuk őt. Már önmagában az is, ahogy megjelent fehér lován a tűzvonalban, elég voltahhoz, hogy kiváltsa a katonák lelkesedését, amelyet aligha értek el I. Napóleon veteránjai. Egy ilyenember halála a jelenlegi kritikus időszakban pótolhatatlan veszteséget jelent Oroszországnak. Atábornok Anglia ellensége volt, de ebben az országban is csaknem ugyanolyan érdeklődéssel követtékhőstetteit, mint hazájában.”– Meg kell hagyni, őszinte és jóindulatú – helyeselt a herceg.– Pontosan. Most pedig a szombati Börsen-Kurier-ból olvasnék fel valamit. – Karacsencev egy másiklapot húzott elő. – Hm... Na, mondjuk innen: „Az orosz medve többé már nem veszélyes. Sírjanak csak apánszlávok Szoboljev sírjánál. Ami bennünket, németeket illet, mi becsülettel elismerjük, hogymegelégedéssel tölt el bennünket esküdt ellenségünk halála. Semmiféle sajnálatot nem érzünk miatta.Meghalt Oroszországban az egyetlen ember, aki valóban képes volt a szavakat tettekre váltani...” Atovábbiakban is ugyanez a hangnem folytatódik. Miféle civilizáltság ez, kérdem? A kormányzófelháborodott:– Gyalázat! Természetesen ismertük az elhunyt németellenes beállítottságát. Mindannyian emlékszünk rá,hogy a szláv kérdésben tartott párizsi beszéde milyen viharos tetszést aratott, s csaknem egymásnakugrasztotta a cárt és a császárt. „Konstantinápolyba Berlinen és Bécsen keresztül vezet az út!” Durvánhangzik, nem diplomatikus megfogalmazás. De emiatt megölni! Hallatlan! Azonnal jelentem őfelségének!Ezeknek a kolbászgyárosoknak pedig Szoboljev nélkül is olyan mixtúrát készítünk, hogy...

– Méltóságos uram – intette le finoman a felháborodott kormányzót Jevgenyij Oszipovics. – Nem kelleneelőbb meghallgatnunk Fandorin urat?Ezek után végighallgatták Eraszt Petrovicsot, anélkül hogy közbeszóltak volna, ám a következtetéseibőladódó javaslata, miszerint a megfigyelést csak Knabe esetében kell alkalmazni, egyértelmű csalódottságotkeltett a jelenlévőkben, amiről már előbbi replikájuk is tanúskodik. Fandorin a következőket mondta arendőrfőkapitánynak:– Vanda letartóztatása botrányt keltene. Ezzel csak b-b-bepiszkoljuk az elhunyt emlékét, s aligha érünk elvele bármit is. Csak elriasztjuk Herr Knabét. Ezenkívül pedig a kihallgatott beszélgetés alapján az abenyomásom támadt, hogy nem mademoiselle Vanda ölte meg Szoboljevet. Hiszen a Welling p-p-professzor vezette boncolás sem mutatta ki méreg nyomát.– Pontosan erről van szó – mondta jelentőségteljesen Pjotr Parmenovics, kizárólag a hercegnek címezveszavait. – A legtriviálisabb szívrohamról van szó, méltóságos uram. Mélységesen szomorú, de előfordul.Még a legszebb férfikorban is, mint az elhunyt esetében. Azt gondolom, hogy a törvényszéki ülnök úresetleg félrehallott valamit. Vagy, ami még valószínűbb, fantáziál. Hiszen saját maga ismerte el, hogy anémet nyelvvel kicsit nehezen boldogul.Eraszt Petrovics alaposan megnézte magának Hurtyinszkijt, de semmit sem válaszolt. Ezzel szemben avörös hajú rendőrfőkapitány nekiesett:– Még hogy fantáziál! Szoboljev a legkiválóbb egészségnek örvendett! Medvére vadászott, jeges vízbenfürdött! A plevnai ostromból és a turkesztáni sivatagi ütközetekből élve kerül ki, de a szerelmijátszadozásba belepusztul? Marhaság! Jobban tenné, Hurtyinszkij úr, ha a városi pletykákat gyűjtene, snem avatkozna a kémügyekbe.Fandorint meghökkentette ez a nyílt konfrontáció, a kormányzó azonban, úgy látszik, régen megszokta ahasonló jeleneteket. Békítőleg emelte fel a kezét:– Uraim, kérem, uraim, ne veszekedjenek! Így sem tudom, hol áll a fejem. Rengeteg a tennivaló ezzel ahalálesettel kapcsolatban. Táviratok, részvétnyilvánítások, követségek, az egész Színház tér tele vankoszorúkkal – nem hogy járművel közlekedni, de lépni sem lehet tőlük. Magas rangú személyiségek jönneka temetésre, akiket fogadni kell, s biztosítani az elhelyezésüket. Estére megérkezik a hadügyminiszter és aVezérkar főnöke. Holnap reggel meg, egyenesen a temetésre – Kirill Alekszandrovics nagyherceg. Mostpedig Lichtenburg hercegéhez kell mennem. Véletlenül éppen Moszkvában tartózkodik a feleségével,Mirabeau grófnővel, aki az elhunyt édestestvére. Részvétet kell nyilvánítanom, már üzentem, nehogyfelkészületlenül érje őket. Ön pedig, Eraszt Petrovics galambocskám, velem jön, s a hintóban még egyszermindent elmesél. Azután együtt kiagyaljuk, hogyan is legyen a továbbiakban. Önnek pedig, JevgyenyijOszipovics, most már az lesz a munkája, hogy két személyt figyeltet: ezt a németet meg a kishölgyet. Jólenne elcsípni azt a bizonyos beszámolót, amiről Knabe beszélt. Tudja mit? Írasson vele jelentést akémfőnökeinek, ott pedig érjék tetten. Miután pedig intézkedett a követéssel kapcsolatban, fáradjon ismétide, hozzám. Amint visszaérünk Eraszt Petroviccsal, véglegesítjük a feladatokat. Itt már nem babra megy ajáték. Nagyon háborúszaga van a dolognak.Alighogy a tábornok katonás léptekkel távozott, a kormányzó asztalához odaugrott Hurtyinszkij.– Méltóságos uram, halaszthatatlan iratok – mondta, egészen közel hajolva a kormányzó füléhez.– Valóban annyira halaszthatatlanok? – dörmögte a kormányzó. – Hiszen hallhattad, Petrusa, sietek, vár aherceg.Az udvari tanácsos rendjellel díszített hófehér ingmellére szorította a tenyerét.– Semmiféle halasztást nem tűrő ügyek. Itt van például, Vlagyimir Andrejevics, méltóztassék megtekinteni,egy kalkuláció a Székesegyház freskóinak befejezésére. Azt tanácsolom, hogy Gegecskori úr kapja amegrendelést, igen kiváló festő, és felettébb dicséretre méltó a gondolkodásmódja. Nem kér keveset, demindent időre elkészít – szavatartó ember. Ide kérném az aláírását, s tekintse úgy, hogy a dolog el vanintézve.

Pjotr Parmenovics ügyesen a kormányzó orra alá dugta a papírt, s már húzta is elő irattartójából akövetkezőt.– Ez pedig, Vlagyimir Andrejevics, a londonihoz hasonló földalatti metropoliten építésének terve. Avállalkozó Zikov kereskedelmi tanácsos. Óriási dolog. Volt szerencsém beszámolni önnek róla.– Emlékszem – dörmögte Dolgorukoj. – Kigondoltak valamiféle metropolitent. No és sok pénz kell hozzá?– Semmiség. Zikov a feltáró munkálatokra mindössze félmilliót kér. Láttam a kalkulációt – okos.– „Mindössze” – sóhajtott fel a herceg. – Milyen fogalmaid lehetnek a gazdagságról, Petyka, hogy még afélmillió is semmiségnek számít? – Majd elkapva Fandorin pillantását, akit igencsak meglepett akormányzó és a titkos ügyosztály vezetője között zajló beszélgetés familiáris hangneme, magyarázattalszolgált. – Pjotr Parmenoviccsal úgy beszélek, mint hozzám közel álló emberrel, mintha a rokonom lenne.Hiszen az én házamban nőtt fel. Megboldogult szakácsom fia. Csak hallaná Parmen, Isten nyugosztalja,hogy dobálózol a milliókkal, Petrusa.Hurtyinszkij dühösen pillantott Eraszt Petrovicsra, látszott, hogy egyáltalán nincs ínyére plebejusszármazásának emlegetése.– És itt van még, ami a gázárakkal kapcsolatos. Én magam állítottam össze, Vlagyimir Andrejevics, egyezzel kapcsolatos feljegyzést. Jó lenne csökkenteni az árakat, hogy olcsóbb legyen a közvilágítás. Nelegyen több három rubelnél ezer köbláb gáz ára. Még így is sokat kérnek.– Rendben, add a papírjaid, a kocsiban majd elolvasom és aláírom. – Dolgorukoj felállt. – Ideje indulni.Nem illik megvárakoztatni a tekintélyes személyiségeket. Gyerünk, Eraszt Petrovics, útközben majdelbeszélgetünk.A folyosón Fandorin tisztelettudóan érdeklődött:– Igaz, nagyságos uram, hogy őfelsége nem méltóztatik eljönni? Hiszen nem akárki halt meg, hanem magaSzoboljev.Dolgorukoj rásandított a törvényszéki ülnökre, és jelentőségteljesen így szólt:– Nem tartotta lehetségesnek. A testvérét küldte maga helyett, Kirill Alekszandrovicsot. Hogy miért – nemránk tartozik.Fandorin válaszul némán meghajolt.Útközben azonban nem sikerült „elbeszélgetni”. Amikor már benn ültek a kocsiban – a kormányzó a puhapárnákon, Eraszt Petrovics pedig vele szemben, egy bőrrel bevont padon, az ajtó hirtelen ismétkicsapódott, s nyögdécselve bemászott a herceg komornyikja, Frol Vegyiscsev. Minden teketória nélkül aherceg mellé huppant, és odakiáltott a kocsisnak:– Rajta, Miska, lódulj!Majd anélkül, hogy a legkisebb figyelmet is szentelt volna Eraszt Petrovics jelenlétének, Dolgorukojhozfordult.– Én is önökkel tartok, Vlagyimir Andrejevics – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.– Froluska – kérlelte szelíden a herceg. – Bevettem a gyógyszerem, most pedig ne zavarj, fontosbeszélgetésem van Fandorin úrral.– Semmi baj, várhat egy kicsit az a beszélgetés – legyintett haragosan a despota. – Miféle papírokatdugdosott oda önnek Petyka?– Ezek azok, Frol. – Vlagyimir Andrejevics kinyitotta az irattartót. – Gegecskori festőnek szólómegrendelés a Székesegyház freskóira. Már a kalkuláció is kész, látod? Ez pedig a Zikov kereskedőnekszóló megbízás. Vasutat fogunk Moszkva alatt építeni, hogy mindenhova hamarabb oda lehessen érni. Ésmég ez, a gázárak csökkentésével kapcsolatban.Vegyiscsev belepillantott a papírokba, s határozottan kijelentette:– Semmi szükség rá, hogy ennek a Gegecskorinak adjuk a Székesegyházat, mindenki tudja, mennyirearcátlan egy alak. Jobb lenne valakinek a mieink, a moszkvaiak közül odaadni. Nekik is élni kellvalamiből. Olcsóbb is lesz, s legalább olyan szép. És honnan veszünk rá pénzt? Hisz nincs pénzünk.

Gegecskori meg megígérte az ön Petykájának, hogy kifesti az alabini dácsáját, hát ezért erőlködik annyiraez a Petyka.– Tehát úgy gondolod, hogy nem érdemes Gegecskorinak adni ezt a megrendelést? – kérdezteelgondolkodva Dolgorukoj, és alulra tette a papírt.– Nincs rajta mit gondolkodni – vágott vissza Frol. – Meg ez a metropoliten is tiszta bolondság. Mineklukat fúrni a fődbe és beleereszteni a mozdonyt? Csak feleslegesen pazarolnánk a kincstár pénzét! Na, mégmit ki nem fundálnak!– Ebben azért nincs igazad – ellenkezett a herceg. – A metró nagyon jó dolog. Nézd meg, milyen nálunk aközlekedés, alig jutunk előre.S valóban: a kormányzó hintaja megrekedt a Nyeglinnaja utca sarkán, s bármennyire igyekeztek is aforgalmat irányító rendőrök, sehogy sem tudták megtisztítani az utat, melyet szombat lévén elözönlötték azOhotnij Rjad kereskedőinek szekerei és kocsijai.Vegyiscsev ingatta a fejét, mintegy a herceg tudomására hozva, hogy hiába is makacskodik.– De hiszen a tanácsnokok a Dumában azt fogják mondani, hogy ennek a Dolgorukojnak teljesen elment azesze. És a pityeri ellenségeinek is kapóra fog jönni. Ne írja alá, Vlagyimir Andrejics.A kormányzó lemondóan sóhajtott egyet, s a második papírt is félretette.– S mi legyen a gázzal?Vegyiscsev fogta a feljegyzést, arrébb tolta, hümmögött egyet.– Jól van, ez mehet. A városnak hasznos, a moszkvaiaknak pedig könnyebbség.– Én is éppen így látom – vidult fel a herceg, felnyitotta az ajtóhoz erősített, íróeszközökkel ellátott kisállványt, s lendületesen a papírra kanyarította a nevét.E döbbenetes jelenet hatása alá került Eraszt Petrovics minden igyekezetével azon volt, hogy olyan képetvágjon, mintha mi sem történt volna, s fokozott érdeklődéssel nézett ki a kis ablakon. Éppen ekkorérkeztek meg Beloszelszkaja-Belozerszkaja hercegnő házához, ahol Lichtenburg herceg megszállt,feleségével együtt, született Zinaida Dmitrijevna Szoboljevával, aki a rangon aluli házasságban aMirabeau grófnő titulust kapta.Eraszt Petrovics tudta, hogy Jevgenyij Lichtenburg, az orosz testőrség őrnagya, valamint a potsdamitestőrség vezetője Nyikolaj Pavlovics uralkodó vér szerinti unokája. Ám a jól ismert búzavirágkék szemeta herceg nem örökölte harcias nagyapjától, a felséges úr szeme a szászországi porcelán világoskék színéreemlékeztetett, s lágyan, figyelmesen nézett monokliján keresztül. Ezzel szemben a grófnő nagyonhasonlított híres bátyjára. Voltaképpen az alkata is más volt, s a tartása sem volt harcias, ovális arcárólgyengédség sugárzott, ám a mélykék szemek hajszálra ugyanolyanok, s a típusa is összetéveszthetetlenülszoboljevi. Már az audiencia legelején minden összezavarodott.– A grófnővel egészen más ügyben éhkeztünk Moszkvába, s ilyen szehencsétlenség váht bennünket –kezdte a herceg, kedvesen raccsolva, közben lendületes kézmozdulatok kísérték szavait, mintegysegítségképpen. A kisujját régi zafírgyűrű ékesítette.Zinaida Dmitrijevna nem hagyta, hogy a férje befejezze a mondanivalóját:– Hogyan történhetett ez?! – kiáltott fel, s igézően szép, még ha a zokogástól meg is duzzadt arcánpatakzani kezdtek a hatalmas könnycseppek. – Vlagyimir Andrejevics herceg, micsoda fájdalom!A grófnő szája eltorzult, s nem tudott megszólalni.– Minden Isten akarata szerint történik – mormogta maga elé tehetetlenül a herceg, s szemében már-márpáni rémülettel nézett Dolgorukojra és Fandorinra.– Jevgenyij Makszimilianovics, felséges uram, biztosíthatom önt, hogy a rokonának váratlan halálávalkapcsolatos körülményeket alaposan kivizsgáljuk – közölte megindultan a kormányzó. – Fandorin úr, alegfontosabb megbízatásokat teljesítő hivatalnokom foglalkozik vele.Eraszt Petrovics meghajolt, a herceg egy ideig nem vette le tekintetét az ifjú hivatalnok arcáról, agrófnőnek pedig még erősebben záporozni kezdtek a könnyei.

– Zinaida Dmitrijevna, lelkecském – hüppögött a herceg is. – Eraszt Petrovics a bátyja bajtársa volt. Avéletlen úgy hozta, hogy ugyanabban a szállodában, a Dussault-ban lakik. Nagyon okos és tapasztaltnyomozó, mindent ki fog deríteni, s majd beszámol róla. Sírni pedig nem szabad, hiszen úgysem hozhatodvissza...Jevgenyij Makszimilianovics cvikkere hidegen és felsőbbrendűen csillant meg:– Ha Fandorin úr kiderít valami fontosat, azon nyomban személyesen velem közöljék. Amíg nem érkezikmeg Kirill Alekszandrovics nagyherceg, személyem képviseli itt a cár őfelségét.Eraszt Petrovics ismét némán meghajolt.– Igen, őfelsége... – Zinaida Dmitrijevna remegő kézzel elővette retiküljéből a gyűrött táviratot. –Táviratot kaptunk a cártól. „Megrendít és fájdalommal tölt el Szoboljev főhadsegéd váratlan halála. – Agrófnő hüppögött, kifújta az orrát, majd tovább olvasott.– Nehezen pótolható veszteség érte az orosz hadsereget, s természetesen, minden katonát a mélységesgyász érzése tölti el. Szomorú elveszíteni egy ilyen hasznos, a vállalt ügynek ennyire elhivatottszemélyiséget. Alekszandr.”Fandorin felvonta szemöldökét – a távirat kissé szenvtelennek tűnt. „Nehezen pótolható”? Ezek szerintkiderül, hogy mégis pótolható. „Szomorú” – ezzel el van intézve?– Holnap lesz a búcsúztatás és a gyászmise – mondta Dolgorukoj. – A moszkvaiak szeretnék még egyszer,utoljára leróni tiszteletüket a hős előtt. Ezek után, természetesen, a holttestet vonattal a fővárosbaszállítják, igaz? Őfelsége bizonyára elrendeli az állami temetést. Sokan akarnak búcsút venni MihajlaSzoboljevtől. – A kormányzó kihúzta magát. – Intézkedtem, nagyságos uram. A testet bebalzsamozták, ígyhát nincs semmi akadálya.A herceg a feleségére sandított, aki kiapadhatatlan könnyeit törölgette. Félhangon így szólt:– Tudja, hehceg, őfelsége megelőzte a család kívánságát, és megengedte, hogy Michelle-t a családi síh-boltban, a hjazanyi bihtokán temessük el.Vlagyimir Andrejevics kissé túlzott sietséggel helyeselt – legalábbis Fandorinnak úgy tűnt:– Jól is van így, sokkal emberibb, mint mindenféle pompa. Micsoda ember volt, csupa szív ember.Ez az, amit viszont nem kellett volna mondania. A lassacskán megnyugvó grófnő az előbbinél ishangosabb zokogásban tört ki. A kormányzó sűrűn pislogni kezdett, egy hatalmas zsebkendőt húzott elő,atyaian megtörölte Zinaida Dmitrijevna arcát, majd ezek után elérzékenyülve, hangosan belefújta az orrát.Jevgenyij Makszimilianovics kissé zavartan szemlélte a szláv érzelemkitörés eme megnyilvánulását.– De hát hogy lehet ez, Vlagyi... Vlagyimir Andre... jevics. – A grófnő a herceg fűzővel keményítettmellére borult. – Hiszen csak hat évvel idősebb nálam... Jaj... jaj... jaj... – szakadt fel belőle a messzenem arisztokratikus, hanem hamisítatlanul népi asszonyi jajveszékelés, amitől Dolgorukoj teljesenelanyátlanodott.– Galambocskám – szólt oda a herceg Fandorinnak Zinaida Dmitrijevna szőke tarkója felett, az átéltekmiatt furcsa orrhangon. – Ön pedig... Ön csak induljon el. Én még itt maradok egy darabig. MenjenekFrollal együtt. A hintó majd visszajön értem. És beszélgessen el egy kicsit Jevgenyij Oszipoviccsal.Tegyenek úgy, ahogy jónak látják. Látja, milyen dolgok történnek...Visszafelé egész úton Frol Grigorjevics az intrikusokra (akiket antrekusoknak nevezett) és a kincstárfosztogatóira panaszkodott.– Mer micsinálnak a disznók! Minden tetű ki akarja harapni a maga részét! Ha valami kereskedő boltotakar nyitni – például, gatyát árulni. Mi sem egyszerűbb. Fizesd be a városi adót, tizenöt rubelt, s árulj. Denem úgy van ám! Fizesd le a körzeti rendőrt, a fináncot, az egészségügyieket! S mindehhez a kincstárnaksemmi köze! A gatyák pedig – a rendes áruk másfél rubel, most meg mán hármat kérnek érte. NemMoszkva ez, hanem tiszta zsungel.– Micsoda? – értetlenkedett Fandorin.– Zsungel. Vadállatok körös-körül! Vagy vegyük például a vodkát. Eh, nagyságos uram, ami a vodkával

történik, az kész tragédia. Mingyár elmesélem...Ezek után egy drámai történet következett arról, hogy a kereskedők minden isteni és emberi törvénytmegszegve a fináncoktól címeres címkéket vásárolnak, darabonként egy kopejkáért, s a pálinkás üvegekreragasztják őket, hogy úgy nézzenek ki, mint törvényes termék. Eraszt Petrovics nem tudta, mit mondjonerre, de szerencsére, úgy látszik, szükség sem volt rá, hogy részt vegyen a beszélgetésben.Amikor a hintó a kövesúton csattogó kerekekkel odaért a kormányzói rezidencia főbejáratához,Vegyiscsev a mondatot be sem fejezve véget vetett filippikájának:– Fáradjon egyenesen a dolgozószobába. A rendőrfőkapitány már éppen eleget várt. Én meg megyek adogomra. – S éveihez és tekintélyes pofaszakállához képest meglepően fürgén eliramodott az egyikoldalfolyosón.A négyszemközti beszélgetés jól sikerült, és szakmailag is eredményes volt. Fandorin és Karacsencevfélszavakból is értették egymást, s ez mindkettőjüknek jólesett.A tábornok az ablak melletti fotelben helyezkedett el, Eraszt Petrovics szemben ült vele, a bársonyhuzatúszéken.– Először talán én mesélnék önnek Herr Knabéről – kezdte Jevgenyij Oszipovics, készenlétben tartvairattartóját, amelybe azonban ez ideig még bele sem kukkantott. – Jól ismerem ezt az alakot. Csak ebben atársaságban nem akartam szóba hozni. – Sokatmondóan elhúzta a száját, s Fandorin megértette, hogyHurtyinszkijre utal. A tábornok rácsapott az irattartójára. – Van nálam egy titkos körlevél még tavalyról.A Hivataltól, a Harmadik Ügyosztálytól érkezett, amelynek, mint tudja, minden politikai ügyről tudomásavan, s arról rendelkezik, hogy tartsuk szem előtt Hans-Georg Knabét. Nehogy túl sokat engedjen megmagának.Eraszt Petrovics kérdőn oldalra hajtotta a fejét.– Kém – világosította fel a rendőrfőkapitány. – Információink szerint német vezérkari százados. Acsászári felderítés moszkvai rezidense. Ennek ismeretében azonnal és feltétel nélkül elhittem, amit mesélt.– Azért nem kapcsolják le, mert j-j-jobb egy ismert rezidens, mint egy ismeretlen? – nem is annyirakérdezte, mint inkább pontosította a hallottakat a törvényszéki ülnök.– Pontosan erről van szó. Hiszen a diplomáciai jó modornak is megvannak a maga szabályai. Mondjuk,letartóztatom és kiutasítom. És akkor mi van? A németek is kiutasítanak valakit a mieink közül. Kinek vanerre szüksége? Nem célszerű a rezidenseket háborgatni, ha csak nincs rá külön utasítás. Ám ez a bizonyoseset már túlmegy azon a határon, amit gentleman módjára el lehetne intézni.Eraszt Petrovics egy ilyen understatement hallatán akaratlanul is elmosolyodott:– Finoman fogalmazva, igen.A tábornok is elmosolyodott.– Így hát Herr Knabét le fogjuk kapcsolni. A kérdés csak az, hol és mikor.Jevgenyij Oszipovics szája még szélesebb mosolyra húzódott.– Azt gondolom, ma este, az Alpesi Rózsa étteremben. Úgy áll a dolog, ha hitelesek az értesüléseim (atábornok ismét az összecsukott mappára csapott), Knabe esténként gyakran megfordul ott. Ma is telefonált,lefoglaltatott egy asztalt hét órára. Valami oknál fogva „Rosenberg” névre, holott, ön is gondolhatja, azétteremben nagyon is jól ismerik.– Érdekes – jegyezte meg Fandorin. – S való igaz, le kell kapcsolni.A tábornok bólintott.– A letartóztatásra vonatkozó főkormányzói utasítás a kezemben van. Csak katonaként kell viselkednem:az elöljárók megparancsolták – köteles vagyok teljesíteni.– Honnan lehet tudni, hogy Knabe t-t-telefonált, és hogy nem a saját nevére rendelt asztalt? – kérdeztenémi gondolkodás után Eraszt Petrovics.– Ez a technikai fejlődés. – A rendőrfőkapitány szeme ravaszul megcsillant. – A telefonbeszélgetéseket lelehet hallgatni egy adott állomásról. De ez maradjon szigorúan magunk között. Ha tudomást szereznek

róla, elveszítem az információim felét. Egyébként az ön Vanda barátnője is fel fog ma lépni a Rózsában.Utasította a portást, hogy hatra rendeljen neki kocsit. Érdekes találkozásnak nézünk elébe. Így akár mind akét jómadarat egyszerre el lehetne csípni. A kérdés az – hogyan cselekedjünk?– Határozottan, de tapintatosan.Karacsencev felsóhajtott:– Ami a határozottságot illeti, azzal nincs hiba a sólymaimnál. A tapintattal rosszabb a helyzet.Eraszt Petrovics félmondatokkal válaszolt:– S ha én magam? Civilben? Ha bármi történik – semmi diplomáciai konfliktus. Az embereibiztosíthatnának, nem? Csak, n-n-nagyságos uram, dublőrök nélkül, nem úgy, mint tegnap az Angliában.Az ördögbe is, kész öröm veled dolgozni, gondolta a tábornok, de hangosan ezt mondta:– A tegnapiért elnézést kérek. Máskor nem fordul elő. Ami pedig a mai napot illeti... Ketten az utcán,ketten a teremben? Hogy vélekedik?– A teremben semmiképp sem, egy profi azonnal felismerné őket – jelentette ki határozottan atörvényszéki ülnök. – Az utcán pedig a következőképpen: egyikőjük a kocsiban a főbejáratnál, a másikpedig a hátsó kijáratnál. Minden eshetőségre. Azt hiszem, elég lesz. Végül is nem terroristáról van szó,hanem rezidensről.– Mit tervez, hogyan cselekszik?– Őszintén szólva, nem tudom. Ahogy alakul. Szemlélődök, nézelődök. Nem szeretek találgatni.– Értem – bólintott a tábornok. – És teljes mértékben az ön megítélésére hagyatkozom. Van fegyvere?Knabe úr reménytelen helyzetben van. Az adott esetben nem ússza meg kiutasítással, no és a főnökei iselhatárolják majd magukat tőle, ha úgy adódik. Attól, hogy nem terrorista, még idegesen reagálhat.Eraszt Petrovics könnyedén a zakója alá nyúlt, s a következő pillanatban a tenyerén megjelent egy csinoskis revolver, melynek bordázott markolata kifényesedett a gyakori használattól.– Herstal-agent? – kérdezte tisztelettel Jevgenyij Oszipovics. – Szép kis jószág. Megnézhetnémközelebbről?A tábornok kezébe vette a revolvert, ügyesen megpörgette a dobját, s csettintett egyet:– Automata? Ez igen! Egyszerre akár mind a hat golyót is kilőheted. Elég biztonságos az elsütőszerkezete?– Ez itt egy biztosítógomb – mutatta Fandorin. – Zsebben nem sül el. A pontossága, természetesen, nem alegtökéletesebb, de a mi szakmánkban a legfontosabb a gyorsaság. Hiszen nem cobolyra vadászunk.– Való igaz – helyeselt Jevgenyij Oszipovics, s visszaadta a fegyvert. – De hiszen föl fogja önt ismerni!Mármint ez a bizonyos Vanda.– Ne nyugtalankodjon, n-n-nagyságos uram. Egy egész sminkkészlettel rendelkezem. Nem fog felismerni.Karacsencev megelégedettségében hátradőlt a karosszékben, s bár a hivatalos megbeszélésnek, úgy tűnt,vége, nem sietett elköszönni. Szivarral kínálta beszélgetőtársát, ám az egy finom bőrtokból a sajátját vetteelő.– Eredeti Batavia, Jevgenyij Oszipovics. Megkóstolja?A rendőrfőkapitány kivett egy vékony, csokoládébarna színű rudacskát, rágyújtott, s élvezettel fújt ki egyfüstkarikát. Fandorin úr határozottan tetszett a tábornoknak, ezért aztán végképp elhatározta, hogy abeszélgetést kényes kérdésekkel folytatja.– Ön új ember a mi moszkvai dzsungelünkben... – kezdte óvatosan.Már ez is dzsungelezik, csodálkozott el magában Eraszt Petrovics, de nem mutatta ki. Csak ennyitmondott:– És az oroszországiban is.– Hát ez az. Sok minden megváltozott, amíg ön a világot járta...Fandorin figyelmes mosollyal várta a folytatást – a beszélgetés minden jel szerint fontosnak ígérkezik.– Hogy tetszik önnek a mi Nagy Fészek Vologyánk? – kérdezte váratlanul a rendőrfőkapitány.

Eraszt Petrovics kissé elbizonytalanodva ezt válaszolta:– Szerintem a főméltóságú úr nem olyan egyszerű ember, mint amilyennek látszik.– De még mennyire. – A tábornok energikusan egy sűrű füstfelhőt bocsátott a magasba. – A herceghajdanában nem volt egyszerű ember, sőt távolról sem volt annak nevezhető. Nem tréfadolog – tizenhatéve vasmarokkal kormányozza az ősi fővárost. De hullajtani kezdte fogait a vén farkas. Nem is csoda, anyolcvanas éveiben jár. Megöregedett, már nem olyan vérmes. – Jevgenyij Oszipovics előrehajolt, ésbizalmasan suttogóra fogta. – A napjai meg vannak számlálva. Ön is láthatja – az ujjuk köré csavarták abasáskodó hivatalnokai, Hurtyinszkij és Vegyiscsev. S ez az ominózus Székesegyház! Teljesen kiszívta aváros minden erejét. Miért, kérdem én? Hány menhelyet és kórházat lehetett volna ennyi pénzbőlfelépíteni! Nem, a mi újsütetű Kheopszunk mindenáron egy piramist akar maga után hagyni.Eraszt Petrovics figyelmesen hallgatta a tábornokot, meg sem szólalt.– Megértem, hogy nem helyénvaló erről beszélni önnek. – Karacsencev ismét hátradőlt. – Csakegyszerűen hallgasson végig egy embert, aki őszinte szimpátiával viseltetik ön iránt. Nem titkolom, hogyaz udvarban nincsenek megelégedve Dolgorukojjal. A legkisebb baklövése is elég lesz – s befellegzettneki. Nyugalmazzák, s mehet Nizzába. És akkor, Eraszt Petrovics, az egész moszkvai juntája szétesik. Újember jön, valaki egészen más. Magával hozza a sajátjait. De már itt is vannak ezek az emberek.Készülnek.– Mint például ön?Jevgenyij Oszipovics jóváhagyólag hunyorított:– Félszóból is ért. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy nem is szükséges folytatnom. Érti az ajánlatomlényegét.Való igaz, ez nem az ősi főváros, hanem valami dzsungel, gondolta Eraszt Petrovics, amint a vörös hajúrendőrfőkapitány barátságosan csillogó szemébe nézett. Minden arra enged következtetni, hogy becsületesés okos ember. A törvényszéki ülnök a lehető legkedvesebben elmosolyodott, és széttárta a karját:– Értékelem a bizalmát, sőt igen hízelgő r-r-rám nézve. Elképzelhető, hogy egy új kormányzó valóbanjobb lesz Moszkvának. Mindemellett nem ítélkezhetem, mivel a moszkvai dolgokat jelen pillanatban nemlátom át. Én azonban, kegyelmes uram, négy évig éltem Japánban, s tudja, teljesen eljapánosodtam – néhamég magam is csodálkozom rajta. A japánoknál a szamurájnak – márpedig ön és én az ő fogalmaik szerintszamurájok vagyunk – hűségesnek kell maradnia hűbérurához, bármilyen rossz legyen is az. Másképp nemis történhetne, hiszen összeomlana a rendszer. Vlagyimir Andrejevics nem teljesen a hűbéruram ugyan, ámnem is érezhetem szabadnak magam a vele szembeni kötelességeim vonatkozásában. Kérem, ne ítéljen elérte.– Hát, sajnálom – sóhajtott fel a tábornok, mivel megértette, hogy hasztalan lenne győzködnie Fandorint. –Ön előtt fényes jövő állhatna. No de nem baj. Lehet, hogy ennek ellenére is így lesz. A támogatásomramindig számíthat. Remélhetem, hogy a beszélgetés köztünk marad.– Igen – felelte tömören a törvényszéki ülnök, és Karacsencev azonnal el is hitte neki.– Elszaladt az idő – mondta a tábornok. – Intézkedem a Rózsa ügyében. Az ügyesebb segítőim közülválasztok, ön pedig a maga módján...Kiléptek a kormányzó dolgozószobájából, s menet közben megbeszélték a tervezett akció legapróbbrészleteit is. Alig telt el egy másodperc, s a sarokban felpattant egy kis ajtó – ott rendeztek be egypihenőszobát, ahol az öreg herceg ebéd után kedvére szunyókálhatott. Az ajtó mögül, hangtalanul lépkedvefilcpapucsában, Frol Grigorjevics Vegyiscsev lépett ki. Bozontos ősz szemöldökét ráncolva szigorúannézett körül. A herceg komornyikja odalépett a karosszékhez, amelyben néhány perccel azelőtt arendőrfőkapitány ült, s dühösen köpött egyet – a dohánytól barna nyál egyenesen a bőrülésre fröccsent.

Hatodik fejezet

melyben megjelenik a fekete ruhás nő A szállodában meglepetés várta Eraszt Petrovicsot. Amikor a fiatalember 20-as számú szobájáhozközeledett, az ajtó hirtelen felpattant, s a vendégnek szinte nekiszaladt egy testes szobalány. Fandorin nemlátta jól az arcát, mivel a lány oldalra nézett, ám a törvényszéki ülnök figyelmes tekintetét nem kerülhettékel bizonyos sokatmondó részletek: a fordítva felkapott kötény, a félrecsúszott csipke főkötő, s a ferdénbegombolt ruha. A küszöbön az elégedett képű Masza állt, egyáltalán nem zavartatva magát gazdájaváratlan megjelenésétől.– Az orosz nők nagyon jók – jelentette ki mély meggyőződéssel a szolga. – Korábban is így gondoltam, demost már biztosan tudom.– Biztosan? – kérdezte kíváncsian Fandorin, figyelmesen szemlélve a japán elégedettséget sugárzó, fénylőfizimiskáját.– Igen, uram. Szenvedélyesek, és nem kérnek ajándékot a szerelemért. Nem úgy, mint a francia város,Párizs nőlakosai.– De hiszen nem is tudsz oroszul – csóválta a fejét Eraszt Petrovics. – Hogyan vallottál hát nekiszerelmet?– Franciául se tudtam. Ahhoz, hogy egy nőnek szerelmet valljunk, nem kellenek szavak – nyilatkoztatta kitudálékos képpel Masza. – A legfontosabb a lihegés és a tekintet. Ha hangosan és sűrűn lihegsz, a nőmegérti, hogy szerelmes vagy belé. Nézni pedig így kell. – Hunyorított egyet egyébként is keskeny vágásúszemével, amitől az, meglepő módon, mintha hirtelen felszikrázott volna. Fandorin csak hümmögött. –Ezután még egy kicsit udvarolni kell, s akkor a nő már nem tud ellenállni.– No és te hogy udvaroltál?– Minden nőnél a megfelelő módot kell megtalálni, uram. A soványak az édességet szeretik, a kövérekmeg a virágot. Ennek a gyönyörű nőnek, aki elfutott, amikor meghallotta az ön lépteit, egy szál magnóliátajándékoztam, azután pedig megmasszíroztam a nyakát.– Honnan vetted a magnóliát?– Onnan. – Masza valahová lefelé mutatott. – Azokban a cserepekben nőnek.– S mire jó a nyakmasszázs?A szolga sajnálkozva nézett gazdájára:– A nyakmasszázsból vállmasszázs lesz, azután hátmasszázs, azután...– Világos – sóhajtott fel Eraszt Petrovics. – Nem kell folytatnod. Inkább add ide a sminkes dobozom.Masza felélénkült:– Kalandra készülünk?– Nem mi, hanem én. S még valamit. Reggel nem volt időm tornázni, most pedig formában kell lennem.A japán kibújt pamutköpenyéből, amelyet általában itthon hordott.– Uram, a plafonon futunk egyet, vagy ismét küzdeni fogunk? Jobb lesz a plafonon. Ez a fal nagyonkényelmes.Fandorin megnézte magának a tapétával borított falat, a stukkós mennyezetet, s elbizonytalanodott:– Túlságosan magas. Nem kevesebb, mint tizenkét szaku. Na, nem baj, próbáljuk meg.Maszán már csak egy ágyékkötő volt. A homlokát tiszta fehér rongydarabbal kötötte át, melyre pirostintával egy hieroglifa volt rajzolva: „szorgalom”. Eraszt Petrovics viszont egy testhez simuló csíkostrikót vett fel, lábára gumicipőt húzott, azután ugrált egy kicsit, leguggolt, és kiadta a parancsot:– Iti, ni, szan!Mindketten elrugaszkodtak a padlótól, felfutottak a falon, s kis híján elérve a plafont, ellökték magukat afüggőleges felülettől. Miután csináltak egy szaltót a levegőben, lábbal értek a talajra.

– Uram, én magasabbra futottam, egészen addig a kis rózsáig, ön pedig két rózsával lejjebb – dicsekedettMasza, a tapétára mutatva.Válasz helyett Fandorin ismét elkiáltotta magát:– Iti, ni, szan!Megismétlődött az észveszejtő trükk, s ez alkalommal a szolga, miután bukfencet hányt a levegőben,lábbal érintette a plafont.– Én elértem, ön meg nem! – közölte. – Még így is, uram, hogy az ön lába jóval hosszabb, mint az enyém.– Gumiból vagy – dörmögte a kissé kifulladt Fandorin. – Rendben van, most verekedni fogunk egy kicsit.A japán derékig meghajolt, kissé kelletlenül harci pózba állt: lábát térdben behajlította, lábfejét kifeléfordította, kezét leengedte.Eraszt Petrovics felugrott, megperdült a levegőben, s cipőjének orrával meglehetősen erősen partnere fejebúbjára sújtott, akinek nem volt ideje elhajolni.– Találat egy! – kiáltott fel. – Rajta!Masza figyelemelterelő mozdulatot tett – lekapta a homlokáról és félrehajította a fehér kötést, s amikorFandorin tekintete akaratlanul is követte a repülő tárgyat, a szolga torokhangon felkiáltott, majdgumilabdaként gurulni kezdett a padlón, s egy bokára mért rúgással próbálta elkaszálni gazdáját. ErasztPetrovics azonban az utolsó pillanatban hátraugrott, és úgy ügyeskedett, hogy még könnyedén tenyéréllelsikerült kissé fültövön is vágnia az apró embert. – Találat kettő!A japán ügyesen talpra ugrott, és apró léptekkel egy félkörívet tett a szobában. Fandorin kis ideig egyhelyben járt, kifelé fordított tenyerét derékmagasságban tartva.– Ó, igen, uram, teljesen elfelejtettem – szólalt meg Masza, anélkül, hogy megállt volna. – Nincsszámomra bocsánat. Egy órával ezelőtt egy nő kereste önt. Tiszta fekete ruhában.Eraszt Petrovics leengedte a kezét.– Miféle nő?Ebben a pillanatban egy rúgást kapott a mellére. A falhoz repült, Masza pedig győzedelmesen felkiáltott:– Találat egy! Öreg és csúnya. Teljesen feketébe volt öltözve. Nem értettem, mit akar, erre elment.Fandorin csak állt, fájós mellét dörzsölgetve. – Ideje, hogy megtanulj oroszul. Amíg nem leszek itthon,vedd elő a szótárt, amit tőlem kaptál ajándékba, és tanulj meg nyolcvan szót.– Negyven is elég lesz! – háborgott Masza. – Ön egyszerűen bosszút áll rajtam. És ma már két szót meg istanultam: kedveszkém, ami azt jelenti, „tisztelt uram”, és kisz kínai, ami oroszul a „japán férfi”.– Kitalálom, ki tanított meg rá. Csak nehogy eszedbe jusson engem is „kedveskémnek” szólítani.Nyolcvan szó, megmondtam és kész. Legközelebb tisztességesebben fogsz harcolni.Eraszt Petrovics leült a tükör elé, és nekiállt kimaszkírozni magát.Előszedett néhány parókát, majd kiválasztott közülük egy sötétszőke, körbenyírt, középen egyenesválasztékút. Felfelé pödört fekete kis bajuszát lesimította, ráragasztott egy világosabb, dús bajuszt, azállához pedig sűrű, kissé zilált szakállt rögzített. A szemöldökét, melyet szintén megfelelő színűre festett,le s fel rángatta, az arcát fölfújta, tekintetét eltompította, arcáról eltüntette a pírt, elhanyatlott a székben, smintha csak varázsütésre történt volna, egyszeriben egy Ohotnij Rjadi, faragatlan kupeccé vált.Este hét óra után a Szofijkán lévő Alpenrose nevű német étterem elé gördült egy elegáns bérkocsi: alakkozott hintó elé fogott két hollófekete ló sörényében bíborvörös szalag libegett, a kerekek küllőiokkersárgán virítottak.– Hóha, hó! – kiáltotta fülsiketítőén a kocsis, és még hetykén az ostort is megcsördítette. – Ébredjen,nagyságos úr, épségben megérkeztünk.Hátul, a bársonyülésen terpeszkedő utas horkantott egyet – a fiatal kereskedő hosszú kék zakót, málnaszínűmellényt és elegáns csizmát viselt. A láthatóan spicces fickó fején, hetykén fénylett a kissé félrecsúszottcilinder.A kereskedő zavaros tekintettel hunyorgott, majd csuklott egyet:

– H-hová?– Ahova parancsolta, nagyságos uram. Ez az a bizonyos Rózsa.A Moszkva-szerte ismert étterem előtt számtalan bérkocsi sorakozott. A kocsisok elégedetlenpillantásokat vetettek hangoskodó társukra – aki kiabált, az ostorát csattogtatta, csak megijesztette a többilovát. Az egyik fényes bőrkabátot viselő bérkocsis, egy simára borotvált, ideges arcú fiatal kölyök,odalépett a nagyszájúhoz, és dühösen rárivallt:– Mit hadonászol itten? Nem a cigányvásáron vagy! Ha mán idejöttél, maradj nyugton, ahogy a többiek!– Majd suttogva hozzátette: – Indulj, Szinyelnyikov. Idehoztad – most már mehetsz, ne feltűnősködj. Itt álla kocsim. Mondd meg Jevgenyij Oszipovicsnak, hogy minden a tervek szerint halad.A kereskedő leugrott a járdára, szédelgett egy kicsit, majd odaintett a kocsisnak:– Lódulj! Itt töltöm az éjszakát.A kocsis pattintott egyet az ostorával, betyárosan füttyentett, s elvágtatott, a borgőzös kereskedő pedignéhány bizonytalan lépést tett előre, majd megingott. A borotvált képű azon nyomban odaugrott, és elkaptaa karját.– Majd én segítek, nagyságos uram. Még majd megbotlasz...Majd gondoskodón kőnyéken ragadta, s halkan ezt hadarta:– Kljujev ügynök, tekintetes uram. Itt áll a kocsim, azzal a vörös kis lóval. A bakon fogok várakozni. Ahátsó kijáratnál Nyeznamov ügynök figyel. Köszörűsnek álcázza magát, kockás kötény van rajta. Acélszemély úgy tíz perce érkezett. Vörös szakállat ragasztott magának. Zaklatottnak látszik. És fegyver vannála – kidudorodik a kabátja hónalja. Ezt pedig a méltóságos úr küldi önnek.Már éppen a bejáratnál voltak, amikor a „kocsis” ügyesen a kereskedő zsebébe csúsztatott egy nyolcréthajtott papírdarabot, lekapta a sapkáját, mélyen meghajolt, de nem kapott borravalót, s csak sértettenhorkant egyet, amikor az orra előtt becsapódott az ajtó. A kocsisok gúnyolódása közepette („Na mi van, tenagyszájú, elúszott a húsz kopek?”) a fickó visszasündörgött a hintóhoz, és csüggedten felmászott a bakra.Az Alpesi Rózsát tisztességes, európai intézményként tartották számon. Legalábbis nappal. A moszkvainémetek, kereskedők és hivatalnokok jártak ide reggelizni és ebédelni. Disznólábat ettek savanyúkáposztával, igazi bajor sört ittak, berlini, bécsi és rigai újságokat olvastak. Estére kelve azonban azunalmas sörhörpölők otthonaikba térnek, hogy elkészítsék a napi számlaegyenleget, megvacsorázzanak,aztán még világossal álomra hajtsák a fejüket, a Rózsa pedig megtelik vidámabb és bőkezűbbpublikummal. De ilyenkor is leginkább a külföldiek jönnek, akik felszabadultabban viselkednek, smindemellett nem orosz, hanem európai módon szeretnek szórakozni, részeges hangoskodás és duhajkodásnélkül. Ha oroszok megfordultak is itt, akkor is leginkább csak azért, hogy kielégítsék kíváncsiságukat,egy ideje pedig amiatt, hogy meghallgassák, hogyan énekel mademoiselle Vanda.Az Ohotnij Rjad kereskedője megállt a fehér márvánnyal borított előcsarnokban, csuklott egyet,végignézett az oszlopokon és a szőnyeggel borított lépcsőn, odahajította a lakájnak feltűnően elegánscilinderét, és magához intette a főpincért.Először is a kezébe nyomott egy fehérhasút. Majd konyaktól bűzölögve követelőzni kezdett:– Figyelj ide, te paprikás-kolbászos német, keress nekem egy asztalt, de nem ám olyat, amilyen éppenakad, hanem amilyen nekem teccik.– Sokan vannak... – tárta szét a kezét a főpincér, aki német volt ugyan, de igazi moszkvai módjára beszéltoroszul.– Rajta, keress egyet! – fenyegette meg ujjával a kereskedő. – Nem tréfálok! Ez a mi a fene meg, azillemhely, hol van nálatok?A főpincér magához intette a lakájt, aki a hepciáskodó vendéget tiszteletteljesen elkísérte a mosdóba,amelyet az európai technika legújabb vívmányaival szereltek fel: porcelánülőkével, vízlefolyóval, tükrösmosdókagylóval. Tyit Tyiticset azonban nem érdekelték eme német újítások, hanem, miutánmegparancsolta a lakájnak, hogy odakinn várakozzon, kivette a zsebéből az összetekert papírt, s homlokát

ráncolva figyelmesen olvasni kezdte. Egy dekódolt telefonbeszélgetés volt.

Délután 2 óra 17 perc.Az 1. számú előfizető – férfi, a 2. számú – nő.Al: Kisasszony, adja a 762-es számot... Anglia szálló? Itt Georg Knabe beszél. Kérem, hívja Vandakisasszonyt. Egy hang (a beszélő neme nem világos): Azonnal. A2: Itt Vanda. Kivel beszélek?Al: (Megjegyzés a lapszélen: „Ettől kezdve minden németül hangzik el.”) Én vagyok. Sürgős ügyben.Nagyon fontos. Csak egyet mondjon, csinált vele valamit, vagy sem? Érti, miről beszélek. Igen, vagy nem?Az egekre kérem, mondja meg az igazat!A2: (hosszas szünet után): Azt, amire ön gondol, nem tettem meg. Minden magától történt. De mi vanönnel? Olyan furcsa a hangja.Al: Nem, valóban nem tett semmit? Ó, hála istennek! El sem tudja képzelni, milyen helyzetben vagyok. Ezegy rémálom.A2: Nagyon örülök. (Egy mondat érthetetlen).Al: Ne tréfálkozzon. Mindannyian elfordultak tőlem! Ahelyett, hogy megköszönnék a kezdeményezésem,csak hálátlansággal fizetnek. S van, ami még rosszabb. Még az is előfordulhat, hogy az ön által is ismertesemény nemhogy elodázná a konfliktust, de éppenséggel közelebb hozza – ezt közölték velem. De hiszenön semmit sem tett, igaz?A2: Már megmondtam, nem.Al: Hol van a fiola?A2: Nálam, a szobámban. És ugyanúgy lezárva.Al: Át kell, hogy adja nekem. Még ma.A2: Ma az étteremben énekelek, s nem tudok eljönni.Így is két estét elmulasztottam.Al: Tudom. Én megyek oda. Már megrendeltem egy asztalt. Hét órára. Ne csodálkozzon – álcázni fogommagam. Ez szükséges a konspirációhoz. Hozza magával a fiolát. És még valami, Fräulein Vanda, az utóbbiidőben mintha kezdene sokat megengedni magának. Vigyázzon, én nem az a fajta ember vagyok, akivelcsak úgy viccelődhet.(A2, nem válaszol, leteszi a kagylót.)Lejegyezte, és németből fordította Julij Schmidt.

A papír alján kissé ferde, katonás betűkkel írt megjegyzés:„Vajon nem akarja eltüntetni a nőt, hogy így beijedt? J. O.”A kupec láthatóan felfrissülve jött ki az illemhelyről. A főpincér társaságában bement a terembe. Zavarostekintettel végignézett a vakítóan fehér terítőkkel letakart asztalokon, melyeken ezüst és kristály csillogott.Köpött egyet a fényes parkettára (a főpincér csak behúzta a nyakát), majd végre egy asztalra mutatott (hálaistennek, még nem volt foglalt) a fal mellett. Balról két tehetős diák ült, gurgulázóan nevető könnyűvérűhölgyek társaságában, jobbról pedig egy vörös szakállas úr, kockás zakóban. Csak üldögélt, a színpadrabámult, s fújta a füstöt.Amennyiben Kljujev ügynök nem jelezte volna előre, Fandorin semmiképp sem ismerte volna fel HerrKnabét. Ő is az átváltozás mestere. De hiszen ez érthető, eredeti foglalkozását tekintve nincs rajta mitcsodálkozni.A teremben nem túl sokan, de annál lelkesebben tapsolni kezdtek. Az alacsony színpadon megjelent Vanda– karcsú, energikus, különlegesen csillogó ruhájában a mesék elvarázsolt kis kígyójára hasonlított.– Nyeszlett, nincs rajta mit nézni – füstölgött a szomszéd asztalnál az egyik dundi hölgy, aki sértve éreztemagát, mivel mindkét diák meredten bámulta az énekesnőt.Vanda tágra nyílt, fénylő szemmel végignézett a termen, és a szavakat mellőzve, minden zenei bevezető

nélkül halkan énekelni kezdett – a zongorista már menet közben kapta el a melódiát, s az akkordok könnyűcsipkéjét szőtte a lélek mélyére hatoló, búgó hang köré.

Keresztútra viszik ki,aki megölte magát.Sírján egy kék virág nő,a szánom-bánom virág.

Keresztútnál sóhajtozva megálltam,az éj hideg némaság,a holdfényben lassan lengetta szánom-bánom virág.

Különös, éttermekben nemigen szokás ilyeneket énekelni, gondolta Fandorin, a német dalszöveg hallatán.Talán egy megzenésített Heine vers?A teremben egy pisszenés sem hallatszott, majd egyszerre mindenki tapsolni kezdett, s az előbb mégféltékenykedő hölgy is „bravó!”-t kiáltott. Eraszt Petrovics észbe kapott, mivel egy pillanatra kiesett aszerepéből, de láthatóan senki nem vette észre, hogy a részeg kereskedő arcán a helyzethez sehogyan semillő komoly kifejezés jelent meg. Mindenesetre a tőle jobbra ülő vörös szakállas alak csak a színpadrafigyelt.Még visszhangzottak a szomorú ballada utolsó akkordjai, amikor Vanda már ujjaival csettintgetni kezdett,gyors tempót diktálva. A borzas hajú zongorista megrázta a fejét, gyorsan lerövidítette a dallamot – minda tíz ujjával a billentyűkre csapott, s a közönség máris ringatózni kezdett a sikamlós párizsi sanzonütemére.Egy orosz úr, kinézetre gyáros lehetett, furcsa dolgot művelt: magához hívta a virágárus lányt, kivett akosarából egy csokor árvácskát, becsomagolta egy százrubelesbe, s elküldte Vandának. A nő, anélkülhogy félbeszakította volna az éneklést, megszagolta a virágot, majd visszaküldette a százrubelessel együtt.A gyáros, aki eddig a pillanatig fejedelmi pózban feszített, egyszeriben összeomlott, s egymás utánlehajtott két teli kupica vodkát. Valamiért gúnyosan néztek rá.Eraszt Petrovics ezek után már nem esett ki a szerepéből. Egy kicsit megjátszotta a bolondot: pezsgőtöntött a teáscsészéjébe, majd onnan a kis tányérba. Arcát felfújta, ivott – de csak éppen egy keveset,nehogy részeg legyen tőle, ugyanakkor hangosan cuppogott hozzá. A pincérrel hozatott még egy pezsgőt(„de nem ám valami lőrét, hanem amolyan jófajtát”), rendelt egy sült malacot, de előtte még feltétlenüllátni akarta élve is („ismerem ám a német fajtátokat, képesek vagytok valami jegelt húst elém tenni”).Fandorin úgy számolt, hogy sokáig fogják keresni ez eleven malacot, s ez idő alatt az ügy így, vagy úgy, demegoldódik.Az álcázott Knabe egy elégedetlenkedő pillantást vetett a hangoskodó szomszédra, de különösebbérdeklődést nem tanúsított iránta. A rezidens négyszer is előkapta a zsebóráját, s látszott rajta, hogyideges. Nyolc óra előtt öt perccel Vanda bejelentette, hogy a szünet előtti utolsó dalt fogja elénekelni, sbelekezdett egy szentimentális ír balladába Mollyról, aki hiába várta vissza kedvesét a háborúból. Ateremben ülők közül valaki a könnyeit törölgette.Mindjárt befejezi a dalt, és odaül Knabéhoz, vélte Fandorin, és felkészült a helyzetre: arccal a könyökéreborult, mintha elszunnyadt volna, de a jobb füléről félresimított egy tincset, s az összpontosításról szólótanítás értelmében minden érzékszervét kikapcsolta, kivéve a hallását. Úgy is mondhatnánk, egész lényét ajobb füle képezte. Vanda éneke így most mintha messziről hallatszott volna, ugyanakkor Herr Knabelegapróbb mozdulatai is rendkívül tisztán kivehetőek voltak. A német nyugtalanul ült: nyikorgatta a székét,lábával a padlót dörzsölte, azután hirtelen cipősarka koppanása hallatszott. Eraszt Petrovics mindenesetre

elfordította a fejét, oldalra sandított, s éppen idejében: még láthatta, ahogy a vörös szakállas hangtalanulkisurran a mellékajtón. A teremben tapsvihar tört ki.– Istennő! – kiáltott fel az egyik elérzékenyült diák. A nők hangosan tapsoltak.Herr Knabe eme csendes manővere nagyon nem tetszett a törvényszéki ülnöknek. A maskarával és azálnévvel együtt mindez nyugtalanítónak tűnt.A kereskedőféle hirtelen felállt, felrúgta a székét, és a szomszéd asztalnál ülő vidám kompániávalbizalmasan közölte a következőket:– Ideje van könnyíteni magamon. – Kissé dülöngélve elindult a mellékajtó felé.– Nagyságos uram! – ugrott elébe a pincér. – A toilette nem erre van.– Tűnj innen. – S barbár módon félrelökte. – Ahun utolér minket, ottan könnyítünk magunkon.A pincérnek földbe gyökerezett a lába felháborodásában, a kereskedő pedig öles léptekkel továbbment.Hú, ez így nem lesz jó. Igyekezni kell. Lám, már Vanda is eltűnt a kulisszák mögött.Közvetlenül az ajtó előtt újabb akadályba ütközött. A szeszélyes kliens orra előtt felbukkant egykeservesen visító kismalac.– Tessék, ahogy rendelni méltóztatott! – mutatta fel büszkén trófeáját a lihegő szakács. – Nagyon is elevena kicsike. Süthetjük?Eraszt Petrovics a rózsaszín malac, rettegéssel teli kis szemébe nézett és egyszeriben megsajnálta aszegény csöppséget, aki csak azért született a világra, hogy egy haspók telhetetlen bendőjében végezze.A kereskedő felhorkantott:– Emmég kicsi, szeggyen még egy kis zsírt magára!A szakács bátortalanul magához szorította a páros ujjú patást, a hőbörgő meg kirontott a folyosóra,miközben nekiütközött az ajtófélfának.Nézzük csak – Fandorin lázasan törte a fejét. Jobbra van a hall. Következésképpen a szolgálati helyiségekés Vanda öltözője balra kell, hogy legyen.Rohanni kezdett a folyosón. A fordulónál, egy félhomályos zug felől kiáltás hallatszott, s dulakodásrautaló hangok.Eraszt Petrovics a zaj felé iramodott, s azt látta, hogy a vörös szakállas hátulról elkapja Vandát, tenyerétaz énekesnő szájára tapasztja, s a torkához' egy vékony fémpengét szorít.Vanda mindkét kezével belekapaszkodott a férfi széles, vöröses szőr borította csuklójába, ám a penge és anő vékony nyaka közötti távolság rohamosan csökkent.– Állj! Rendőrség! – kiáltotta izgalomtól rekedt hangon Fandorin, s abban a pillanatban Herr Knabe márrendkívül gyorsan reagált is: a kapálózó Vandát egyenesen Eraszt Petrovicsra lökte. Fandorinönkéntelenül átkarolta a nő sovány vállát, aki egész testében remegve, halálos szorítással kapaszkodottmegmentőjébe. A német ugyanakkor két ugrással kikerülte őket, futásnak eredt a folyosón, miközben ahóna alatt matatott. Fandorin észrevette, hogy a férfi kezében futás közben felbukkant valami fekete, súlyostárgy, s éppen hogy sikerült a padlóra rántania, s maga alá gyűrnie Vandát. Még egy másodperc ésmindkettőjüket átlyukasztja a golyó. A törvényszéki ülnök egy másodpercre szinte megsüketült a szűkfolyosót betöltő dörrenéstől. Vanda kétségbeesetten nyüszített és hánykolódott a fiatalember alatt.– Én vagyok az, Fandorin! – mondta kifulladva Eraszt Petrovics, miközben megpróbált felállni. –Engedjen el!Talpra akart ugrani, de a padlón fekvő Vanda szorosan fogta a bokáját, és hisztérikusan zokogott:– Miért tette, miért? Jaj, ne hagyjon magamra!Felesleges lett volna azzal kísérletezni, hogy kihúzza a lábát – az énekesnő olyan erősen kapaszkodottbelé, és nem engedte el. Ekkor Eraszt Petrovics szándékosan nyugodt hangon így szólt:– Nagyon jól tudja, hogy miért. De Isten kegyelméből, megmenekült.Finoman, de határozottan lefejtette lábáról a nő ujjait, és a rezidens nyomába eredt. Semmi baj, akijáratnál ott van Kljujev. Okos ügynök, nem hagyja futni. Legalábbis feltartóztatja.

Ám amikor Fandorin kirontott az étterem ajtaján a rakpartra, kiderült, hogy igen csehül áll a dolog. Knabemár egy angol egyszemélyes futóban ült, amit egoisztkának neveznek, és egy sovány kis fakó lovatcsapkodott. A lovacska elülső patái a levegőbe emelkedtek, s olyan hirtelen lódult meg, hogy a német azüléstámlának esett.Kljujev, az okos ügynök a járdán ült s a fejét fogta, ujjai között vér csordogált.– Én vagyok a hibás, elszalasztottam – nyögte alig hallhatóan. – Rákiáltottam, hogy „Állj!”, ő meg afegyvere agyával a homlokomba vágott...– Állj fel! – Eraszt Petrovics a vállánál fogva megragadta a sebesültet, s kényszerítette, hogy felálljon. –Meglóg!Kljujev nagy nehezen erőt vett magán, elkente arcán a sötétvörös, ragadós masszát, s oldalazva elsántikálta bérkocsihoz.– Megvagyok, csak minden összefolyik a szemem előtt – dörmögte, s felkapaszkodott a bakra.Fandorin egy ugrással mögötte termett, Kljujev megrántotta a gyeplőt, a vörhenyes lovacska patáihangosan koppantak a kövezeten, miközben egyre gyorsabb iramra váltott. De még ez a tempó is lassúvolt, túlságosan is az. Az egoisztka már úgy százlépésnyi előnyt szerzett.– Hajtsd! – kiáltotta Eraszt Petrovics az ernyedt Klujejvnek. – Gyorsabban!Mindkét kocsi őrült sebességgel – csak villanásszerűen jelentek meg a házak, a cégtáblák, a meghökkentjárókelők – száguldott végig a rövid kis Szofijka utcán, majd ráfordult a Lubjankára, ahol a hajsza márkomolyra fordult. A Moebius fényképészettel szemben posztoló rendőr felháborodottan sípolni kezdett,ököllel megfenyegette a szabálytalankodókat, s a dolog ennyiben is maradt. Eh, ha lenne a konflisban egytelefonkészülék, ötlött menet közben Fandorin eszébe, fel lehetne hívni Karacsencevet, hogy küldjön acsendőrségi állományból néhány kocsit, eltorlaszolni az utat. Ostoba és nem éppen aktuális fantáziálás –most csak a kis vörhenyes lovacskában lehetett reménykedni. Ő pedig, az aranyos, rettentően igyekezett:kétségbeesetten hajigálta erős lábait, rázta a sörényét, időnként hátranézett megerőltetéstől kiguvadtszemével – mintha azt kérdezné: jól csinálom, vagy húzzak bele még erősebben? Húzz bele, kedveském,rajta, könyörgött Eraszt Petrovics. Kljujev, aki a jelek szerint kissé összeszedte magát, a bakon állvaostorát pattogtatta, s úgy hujjogott, mintha egy egész Mamaj-horda csörtetett volna végig a csendes, estiutcán.Valamivel csökkent a távolság a két kocsi között. Knabe nyugtalanul tekingetett hátra, s valószínűlegfelfogta, hogy nem tud elmenekülni. Úgy harminclépésnyi lehetett a távolság, amikor a rezidensmegfordult, és revolvert tartó bal kezét kinyújtva lőtt. Kljujev összegörnyedt.– Az ördögbe, de pontosan céloz! Közvetlenül a fülem mellett süvített el a golyó! Reichsrevolverrelhőzöng! Lőjön, nagyságos uram! A lóra célozzon. Különben kicsúszik a kezünk közül!– De hát miben vétkes a ló? – méltatlankodott Fandorin, mert eszébe jutott az iménti kismalac. Valójában,természetesen, a haza érdekében feláldozta volna a fakót, de a baj az, hogy a Herstal-agenttel ilyentávolságból nem lehet pontosan célozni. Ne adja isten, hogy a lovacska helyett magát Herr Knabét lője le,akkor az egész akció megbukik.A Szretyenszkij bulvár sarkán a német ismét megfordult, az előzőnél egy kissé hosszabb ideig célzott, s arevolvercsőből füst csapott ki. Abban a pillanatban Kljujev elzuhant, egyenesen Eraszt Petrovicsra. Egyikszemével riadtan nézett a törvényszéki ülnök arcába, a másik helyén vörös lyuk tátongott.– Nagysá... – szűrődött ki az ajkai közül, de nem tudta végigmondani.A kocsi letért az útról, Fandorin pedig kénytelen volt minden teketória nélkül félrelökni a rábukó testet.Megragadta a gyeplőt, rántott egyet rajta – éppen jókor, különben a bérkocsi ripityára tört volna a bulváröntöttvas kerítésén. A felhevült ló mindenáron tovább akart futni, ám a bal első kerék beakadt egyoszlopba.Eraszt Petrovics az ügynök fölé hajolt, és azt látta, hogy annak épen maradt szeme már nem riadt, hanemfigyelmesen egy pontra szegeződik, mintha Kljujev odafent valami nagyon érdekeset látna, érdekesebbet,

mint az ég és a felhők.Fandorin automatikusan le akarta venni a kalapját, de nem tehette, ugyanis a párját ritkító cilinder ottmaradt az Alpesi Rózsa ruhatárában.Az eredmény kiváló: az ügynököt megölték, Knabe elmenekült.De tulajdonképpen hová is menekülhetett? A Karemijen lévő házán kívül a rezidensnek egyelőre nincshova mennie. Feltétlenül be kell ugrania, még ha csak öt percre is, a tartalék dokumentumokat és pénztmagához venni, s a kompromittáló dolgokat megsemmisíteni.Nem volt idő a szomorkodásra. Eraszt Petrovics a hónaljánál fogva levonszolta a halottat a bérkocsiról, shátával a rácsnak támasztotta.– Egyelőre ülj csak itt egy kicsit, Kljujev – dörmögte a törvényszéki ülnök, s anélkül hogy aszörnyülködéstől és kíváncsiságtól megdermedt járókelőkre nézett volna, felkapaszkodott a bakra.A jól jövedelmező, szép bérház bejáratánál, melyben a második emeleten lakott a Kerbel und Schmidtbankhálózat, képviselője, ott állt az ismerős egoisztka. A tajtékban úszó fakó idegesen toporgott, és ráztacsapzott sörényét. Fandorin berontott a házba.– Állj, hova megy? – ragadta meg Fandorint karjánál fogva a széles pofacsontú portás, ám abban apillanatban, anélkül hogy bármiféle magyarázatot kapna, jól képen vágták, s el is terült.Fent egy ajtó csapódott. Mintha éppen a másodikon lenne! Eraszt Petrovics kettesével szedte alépcsőfokokat. Készenlétbe helyezte a Herstalt. Kétszer kell lőni – a jobb kezére és rögtön utána a balra.Vanda nyakához a jobb kezével szorította a kést, de a ballal lőtt. Következésképp ugyanúgy használjamindkét kezét.S már ott is állt a „Hans-Georg Knabe” réztáblájú ajtó előtt. Fandorin megrántotta a bronzfogantyút – azajtó nyitva volt. Ezek után igen gyorsan, de elővigyázatosan cselekedett. Kinyújtott kezében tartotta akibiztosított revolvert.A hosszú folyosón félhomály uralkodott – csak alig szűrődött be fény egy távoli nyitott ablakon. ErasztPetrovics, aki oldalról és felülről várta a veszélyt, ezért nem vette észre a lába előtt heverő hosszúkástárgyat, felbukott benne, és csaknem hanyatt vágódott. Hirtelen megfordult, lőni készült, de nem volt rászükség.Hason fekve, egyik kezét előrenyújtva egy ismerős alak hevert a padlón, szakadt ujjú kockás zakóban.Misztika – ez volt Eraszt Petrovics első gondolata. Megfordította a földön fekvő testet, és rögtönészrevette a jobb oldalából kiálló henteskés fanyelét. Ezek szerint szó sincs semmiféle misztikáról. Arezidenst megölték, s a sebből fröcsögő vér tanúsága szerint másodpercekkel ezelőtt.Fandorin hunyorogva, a veszéllyel nem törődve, végigrohant a szobákon. Mindenütt óriási volt arendetlenség: a lakást fenekestül felfordították, a könyvek a padlón széthányva hevertek, a hálószobábanhópelyhekként szállingóztak a tollak a széthasított párnából. És sehol egy lélek.Eraszt Petrovics kinézett a kisablakon, mely a folyosó megvilágítására szolgált, s észrevette, hogyközvetlenül alatta van a melléképület teteje. Hát ez az!Miután kiugrott az ablakon, a nyomozó végigdübörgött a vaslemezeken. Fantasztikus kilátás nyílt a tetőről:a bíborvörös alkonyatban kirajzolódtak Moszkva harangtornyai és kupolái, s e vörös háttér előtt feketevarjúsereg keringett. Ám a törvényszéki ülnök, aki egyébként igen érzékeny volt a szépségre, rá sehederített a csodálatos panorámára.Különös egy helyzet. A gyilkos eltűnt, miközben a tetőről egyértelműen sehova se tudott menni. Mégsemszállhatott az egekbe!Két óra múlva a Karetnijen lévő lakásra nem lehetett ráismerni. A szűk folyosókon mindenféle nyomozókcikáztak, a rejtjelező részleg munkatársai az összes papírt, amit csak találtak, beszámozták, éskartondobozokba szortírozták, a csendőrségi fényképész pedig különböző szögből felvételeket készített aholttestről. A vezérek – a rendőrfőkapitány, a kormányzósági hivatal titkos ügyosztályának feje és akülönleges megbízatású hivatalnok a konyhában rendezkedett be, mert ott már befejeződött a házkutatás.

– Milyen elképzeléssel rendelkeznek a nyomozó urak? – kérdezte Hurtyinszkij, miközben éppfelszippantani igyekezett egy kis dohányt.– Teljesen világos a dolog – vonta meg a vállát Karacsencev. – A rablás látszatát akarják kelteni. Azthiszik, hülyékkel van dolguk. Feldúlták a lakást, s semmi értékeset nem vittek el. A széfhez sem nyúltak: afegyver, a rejtjelező könyv, a technikai eszközök – minden a helyén van. Úgy látszik, abban bíztak, hogynem jutunk a nyomára.– H-aapci! – tüsszentet egy hatalmasat az udvari tanácsos, de senki nem kívánta az egészségére.A tábornok félrefordult, és folytatta, Fandorinnak címezve:– Különlegesen „hiteles” részlet – a gyilkos fegyver. Innen vették le a kést. – A tábornok a kampókramutatott, melyekre különböző nagyságú kések voltak felakasztva. Az egyik kampó üres volt. – Higgyük azt,hogy a rabló az első keze ügyébe kerülő kést kapta le.Jellegzetesen német, faragatlan ravaszság. A legprofesszionálisabb módon szúrták át a máját. Valaki márvárta a mi Herr Knabénkat a sötét folyosón.– De ki lehet az? – kérdezte Pjotr Parmenovics, miközben másik orrlyukát is akkurátusan feltöltötte.A rendőrfőkapitány nem ereszkedett le addig, hogy magyarázatot adjon, így hát Fandorin volt kénytelenválaszolni:– Valószínűleg a sajátjai. M-m-más nem nagyon tehette.– Berezeltek a kolbászfalók, félnek a diplomáciai konfliktustól – bólintott Jevgenyij Oszipovics. – Arablás, természetesen, kitaláció. Minek kibelezni egy párnát? Nem, el akarják tussolni a dolgot. Nincs ezjól, meine Herren, ez nem keresztényi megoldás – a saját rezidensünket lemészárolni, mint disznót avágóhídon. De értem a pánik okát. Hiszen a lebukás nem egyszerűen csak botránnyal fenyeget, hanem akárháborúval is. Befürdött a vezérkari százados, túllőtt a célon. A túlbuzgóság veszélyes dolog. Úgy kellneki, a karrieristájának. És ez azt is jelenti, uraim, hogy a munkát elvégeztük. A Szoboljev tábornokhalálával kapcsolatos kép kitisztult. A továbbiakban intézkedjen csak a nagyfőnökség. Mit kezdjünkVandával?– Neki nincs k-k-köze Szobojev halálához – mondta Fandorin. – A német rezidenssel fenntartottkapcsolatáért pedig éppen eléggé megbűnhődött. Hajszál híján az életébe került.– Nem kell bántani a kis énekesnőt – helyeselt Hurtyinszkij. – Különben sok minden kiderül, aminek nemkellene.– Akkor hát – összegezte a rendőrfőkapitány, nyilvánvalóan már a magasabb köröknek szánt jelentésvázlatát készítette elő – a nyomozás mindössze két nap leforgása alatt teljes mértékben feltárta azesemények láncolatát. Knabe német rezidens főnökei elismerésére számítva, saját kockázatára kitervelte,hogy likvidálja a harcos németellenességéről ismert legjobb orosz hadvezért, aki az orosz nacionalistapárt elismert vezetője volt. Knabe, miután tudomására jutott, hogy Szoboljev hamarosan Moszkvábaérkezik, a tábornokra állított egy félvilági hölgyeményt, akinek egy igen erős méreggel teli fiolát adott. Azágensnő nem akarta, vagy már nem tudta felhasználni a mérget. Jelenleg a tőle elvett lepecsételt fiola amoszkvai kormányzóság csendőrfőnökségén van. A tábornok természetes halállal halt meg, Knabeazonban nem tudott erről, sietett hírt adni Berlinbe a sikeresen véghezvitt akcióról, s várta a jutalmát. Aberlini főnökség megrettent, és előre látván egy ilyen politikai gyilkosság lehetséges következményeit,mielőbb meg akart szabadulni a túlontúl ügybuzgó rezidenstől, ami meg is történt. Közvetlen indíték egy, anémet kormánnyal szembeni diplomáciai lépésre nem látszik körvonalazódni, annál is inkább, mivelmerényletre ténylegesen nem került sor. – Jevgenyij Oszipovics ezek után már a szokásos hangnemben,nem egy jelentés stílusában fejezte be mondandóját. – Az agyafúrt hauptmant a körülmények végzetesösszejátszása ölte meg. Úgy kellett neki, a szemétjének. Isten neki fakereszt.Hurtyinszkij felállt:– Ámen. Nos, uraim, önök csak végezzék a dolgukat tovább, én engedelmükkel, távozom. Őfelsége várja ajelentésem.

Már jóval elmúlt éjfél, amikor Eraszt Petrovics megérkezett a szállodába. A folyosón, az ajtó előttmozdulatlanul strázsált Masza.– Uram, már megint itt van az a nő – közölte lakonikusan a japán.– Kicsoda?– A fekete ruhás. Idejött és nem akar elmenni. Megnéztem a szótárban, és megmondtam neki, hogy nemlehet tudni, mikor ér haza. „Az úr ninc itthon. Készőbb van.” Ő meg leült, és azóta is csak ül. Már háromórája ül, én meg itt állok.Eraszt Petrovics sóhajtott egyet, s a résnyire nyitott ajtón bekukkantott a szobába. Az asztal mellett, kezéttérdén összefonva egy aranyszőke hajú lány ült gyászruhában, fekete fátylas, széles karimájú kalapban. Jóllátszottak leengedett hosszú szempillái, enyhén hajlott orra, finom vonalú ovális arca. Amint meghallottaaz ajtó nyikordulását, az ismeretlen lány felnézett, s Fandorinnak elállt a lélegzete, olyan gyönyörűekvoltak azok a szemek. A törvényszéki ülnök ösztönösen ellépett az ajtótól, s ezt sziszegte:– Masza, hiszen te azt mondtad, hogy öreg. Nem lehet több huszonöt évesnél!– Az európai nők olyan öregnek néznek ki – ingatta a fejét Masza. – És különben is, uram, a huszonöt évestalán fiatalnak számít?– Azt is mondtad, hogy csúnya!– Csúnya is, szegénykém. Sárga a haja, nagy az orra, és vízszínű szeme van – éppen olyan, mint az öné,uram.– Na persze – suttogta a megbántódott Eraszt Petrovics. – Itt csak egyedül te vagy szép.Még egyszer sóhajtott egy nagyot, de most egész más értelemben, s belépett a szobába.– Fandorin úr? – kérdezte a lány, s felpattant a székről. – Ugye, ön vezeti a Mihail Dmitrijevics Szoboljevhalálának körülményeit vizsgáló nyomozást? Gukmaszov mondta nekem.Eraszt Petrovics szó nélkül meghajolt, s alaposan megnézte az ismeretlen nő arcát. Akaraterő és finomság,értelem és nőiesség összhangját érzékelte – ritkán találkozik az ember ilyen jelenséggel egy fiatal lányvonásaiban. Talán mintha egy kicsit Vandára hasonlítana, ám a szája ívében a legkevésbé sem lehetettfelfedezni a keménységet és a cinikus gunyorosságot.Az éjszakai látogató egészen közel lépett a fiatalemberhez, a szemébe nézett, és a visszatartott sírástól,vagy talán a dühtől remegő hangon kérdezte:– Tudja-e ön, hogy Mihail Dmitrijevicset megölték?Fandorin elkomorodott.– Igenis megölték! – A lány szeme lázasan csillogott. – A miatt az átkozott táska miatt!

Hetedik fejezet

melyben mindenki szomorkodik, Fandorin pedig hiába vesztegeti az idejét Vasárnap kora reggeltől kezdve az éles napfénytől fehérlő, nyugodt moszkvai égbolt alatt szűnni nemakaró harangzúgás áradt a levegőben. Igazából derűs nap lehetett volna, a száz meg száz templomaranyozott hagymakupolái úgy csillogtak, hogy szinte belefájdult a szem, ám a dombokon elterülő városlelkét fájdalom dermesztette. Csüggedten, lemondóan zúgtak a híres-neves harangok – Moszkvaszomorúan búcsúztatta temetése napján Isten nemrég elhunyt szolgáját, Mihailt.A megboldogult sokáig élt Péterváron, az ősi fővárosban csak futó látogatásokat tett, ugyanakkor Moszkvamégis szenvedélyesebben szerette őt, mint a hideg csinovnyik életű Pityer, önfeledten, asszony módjáraszerette, s nem sokat töprengett bálványának érdemein. Az is elég, hogy daliás férfi volt, győzelmeirőlhíres, de a moszkvaiak leginkább azért szerették Szoboljevet, mert az igazi orosz embert érezték megbenne, aki mentes volt minden idegen hóborttól és kétértelműségtől. Ezért is függtek csaknem mindenmoszkvai otthon falán – a kishivatalnokok, a kereskedők és a polgárok lakásában egyaránt – a bozontosszakállas, kezében éles, kihúzott szablyát tartó Fehér Generális litográfiái.Ilyen bánatot még az elmúlt év márciusában sem tanúsított a város, amikor a bestiálisan meggyilkoltSándor, a Felszabadító Cár gyásszertartása zajlott: ettől kezdve pedig a moszkvaiak egész évbengyászruhát viseltek – nem cicomázták fel magukat, nem rendeztek mulatságokat, nem csináltattakfrizurákat, és a színházak nem játszottak vígjátékot.Még jóval azelőtt, hogy a városközponton keresztül a Krasznije Vorota felé elindult volna a gyászmenet,ahol a Három Szentek templomában került sor az istentiszteletre, a járdák, az ablakok, az erkélyek, de méga tetők is, végig a Tyeatralnij projezden, a Lubjankán és a Mjasznyickaján, tömve voltak nézőkkel. Agyerekek fára másztak, a legmerészebbek pedig az ereszcsatornákra kapaszkodtak fel. Végig az úton,amerre a gyászmenet haladt, sorfalat álltak a helyőrség katonái, valamint a Sándor katonai iskola és aJunker iskola hallgatói. A Rjazanyi pályaudvaron már ott várakozott a tizenöt, zászlókkal, György-keresztekkel és tölgyfalevelekkel feldíszített vagonból álló gyászvonat. Ha már egyszer Pétervár nemakart elbúcsúzni a hőstől, akkor most Oroszország-anyácska hajt fejet előtte, akinek a szíve Moszkva ésRjazany között van, ahol a Ranyenburgi terület Szpasszkoje falujában lel majd örök nyugalomra a FehérGenerális.A menet jó egyversztányi lehetett: csak az elhunyt érdemrendjeivel kirakott párnákból több mint húsz volt.A Szent György Csillag első fokozatát a pétervári katonai körzet parancsnoka, Ganyeckij gyalogságitábornok vitte. S az a rengeteg koszorú! Az Ohotnij Rjad kereskedőitől, az Angol Klubtól, a MoszkvaiPolgári Elöljáróságtól, a György-lovagrendtől – felsorolni is lehetetlenség. A halottaskocsi előtt, lilabársonnyal borított, arany baldachinos ágyútalpon kaptak helyet a hírnökök, kezükben lefelé fordítottfáklya, mögöttük a temetés szervezői: a főkormányzó és a hadügyminiszter. A koporsó mögött, egyedül,hollófekete arab ménen lovagolt az uralkodó testvére és személyes képviselője, Kirill Alekszandrovicsnagyherceg. Mögötte az adjutánsok vezették kantárszáron fogva a gyásztakaróval borított hófehérBajazettet, Szoboljev híres ménjét. Ezt követően ünnepélyes lassúsággal a díszőrség masírozott, vitték atöbbi, kevésbé díszes koszorút, majd őket fedetlen fővel követték a legfontosabb vendégek, a magasméltóságok viselői, tábornokok, a városi Duma tagjai, a befolyásos pénzügyi személyiségek. Felemelőlátvány volt, semmi máshoz nem hasonlítható.A júniusi nap mintha elszégyellte volna magát az alkalomhoz nem illő fényességéért, és elrejtőzött afelhők mögött, az idő elkomorult, s amikor a menet elérte a Krasznije Vorotát, ahol a százezres tömegkönnyekkel és keresztvetéssel fogadta, szitálni kezdett az apró szemű, sírdogáló eső. A természetösszhangba került az emberek hangulatával.Fandorin átküzdötte magát a sűrű tömegen, hogy minél hamarabb megtalálja a rendőrfőkapitányt. Hét óra

után, még napfelkelte előtt, megjelent a tábornok Tverszkoj bulváron lévő házában, ám elkésett – kiderült,hogy őexcellenciája már elindult a Dussault-ba. Komoly dologról van szó – kivételes nap, kivételesfelelősség. S mindez Jevgenyij Oszipovics vállát nyomja.Ezek után egyik szerencsétlenség a másikat követte. A Dussault szálloda kijáratánál az egyikcsendőrkapitány azt mondta Eraszt Petrovicsnak, hogy a tábornok „csak néhány pillanattal ezelőtt nézettbe, de rögtön el is hajtott a rendőrkapitányságra”. A Malája Nyikitszkaján lévő kapitányságon sem lehetettKaracsencevet megtalálni – elszáguldott, hogy rendet teremtsen a templom előtt, ahol már csaknemeltiporták egymást az emberek.A halaszthatatlan, létfontosságú problémát egyedül a főkormányzó oldhatta volna meg. Őt még keresni semkellett – ott van, mindenki láthatja: feszes lovaskapitányi testtartással ül szürke almásderes ménjén, ővezeti a gyászmenetet. Próbálj meg eljutni hozzá...A Három Szentek templomában, ahová Fandorin csak annak köszönhetően jutott be, hogy véletlenülbelefutott a herceg titkárába, egy szemernyit sem volt jobb a helyzet. A „lopakodók” tudományátfelhasználva Eraszt Petrovics csaknem egészen a koporsóig tudott furakodni, ám itt már az emberi hátakáthatolhatatlan falába ütközött. Vlagyimir Andrejevics a nagyherceg és Lichtenburg hercege mellett állt,ünnepélyesen, pomádésan, dülledt szeme öregesen könnyezett. Lehetetlenség volt vele beszélni, de még hasikerül is, aligha tartotta volna e pillanatban halaszthatatlannak az ügyet.Fandorin tehetetlen dühében végighallgatta Ambrosios püspök megható beszédét, aki Isten útjainakkifürkészhetetlenségét taglalta. Egy izgalomtól sápadt kis kadét csengő hangon szavalt el egy hosszúverses epitáfiumot, mely a következő szavakkal ért véget:

Ellensége tán nem úgy rettegett-e tőle,Mikéntha Istennek volna villámostora?Most pedig: porrá s hamuvá lészen,De hősi lelke szívünkben él tovább.

Ekkor ismét mindenki könnyezni kezdett, már nem először, de nem is másodjára. Mocorogtak, azsebkendőjük után kutattak. A ceremónia az alkalomhoz illő lassúsággal zajlott.Közben pedig az idő egyre telt.Előző éjszaka Fandorin olyan új körülményekről szerzett tudomást, melyek egészen más fényben láttatták atörténteket. Az éjszakai vendég, akit az európai kánonhoz nem szokott szolga öregnek és csúnyának tartott,romantikus hajlamú gazdája pedig vonzónak és gyönyörűnek, nem volt más, mint JekatyerinaAlekszandrovna Golovina, a minszki leánygimnázium tanárnője. Törékeny termete és nyilvánvalóelkeseredettsége ellenére Jekatyerina Alekszandrovna gimnáziumi tanárnőktől szokatlan határozottsággalés őszintén fejezte ki magát – vagy eleve ilyen volt a természete, vagy a fájdalom tette ennyireelkeseredetté.– Fandorin úr – szólalt meg, minden egyes szónak hangsúlyt adva –, már mindjárt az elején szeretnémvilágossá tenni, milyen viszonyban voltam a... az elhunyttal. – Sehogyan sem jött szájára ez a szó. Magas,tiszta homlokára egy ráncot rajzolt a szenvedés, de a hangja nem remegett meg. Mint egy spártai nő,gondolta Eraszt Petrovics. Tisztára olyan. – Máskülönben nem érti majd meg, miért tudom mindazt, amisenki másnak nem volt ismeretes, még Mihail Dmitrijevics legközelebbi segítőtársainak sem. Michelle ésén szerettük egymást. – Golovina kisasszony fürkésző tekintettel nézett Fandorinra, s nyilvánvalóan nemelégítette ki annak udvariasan figyelmes arckifejezése, ezért szükségét érezte, hogy pontosítson. – Aszerelme voltam.Jekatyerina Alekszandrovna melléhez emelte ökölbe szorított kis kezét, s ebben a pillanatban Fandorinnakismét úgy tűnt, hogy hasonlít Vandára, amikor az a szabad szerelemről beszélt – ugyanolyan kihívó volt atekintete, s a sértéstől sem riadt vissza. A törvényszéki ülnök továbbra is úgy nézett a hölgyre, mint ezt

megelőzően – udvariasan, a megvetés legkisebb jele nélkül. A nő sóhajtott egyet, s még egyszerelmagyarázta a nehéz felfogású férfinak:– Úgy éltünk együtt, mint férj és feleség, érti? Ezért volt velem őszintébb, mint bárki mással.– Már az előbb is értettem, hölgyem. F-f-folytassa. – Eraszt Petrovics először nyitotta szóra a száját.– De hiszen ön tudja, hogy Michellenek törvényes felesége volt – tartotta mégis csak fontosnak pontosítania dolgot Jekatyerina Alekszandrovna, egész lényével azt sugallva, hogy szeretne elkerülni mindenfélefélreértést, s egyáltalán nem szégyenkezik a helyzete miatt.– Tudom, született Tyitova hercegnő. Mihail Dmitrijevics azonban már régen elvált tőle, még a t-t-te-metésére sem jött el. Beszéljen a táskáról.– Igen-igen – mondta zavartan Golovina. – De csak sorjában. Mert először meg kell, hogy magyarázzam...Egy hónappal ezelőtt volt Michellelel egy veszekedésünk... – A nő elpirult. – Végül is elváltunk, és azótanem találkoztunk. Ő elutazott a hadgyakorlatra, azután egy napra visszatért Minszkbe, és azonnal...– Tudomásom van róla, merre járt Mihail Dmitrijevics az elmúlt hónapban – udvariasan, de hajthatatlanulterelte beszélgetőtársa mondandóját a lényeg felé Fandorin.A nő egy pillanatig tétovázott, majd hirtelen határozottá vált a hangja:– És arról van-e tudomása, uram, hogy Michelle májusban pénzzé tette az összes részvényét ésértékpapírját, minden pénzét kivette a bankszámlájáról, elzálogosította a rjazanyi birtokát, s még tetemeskölcsönt is vett fel a bankban?– Mi célból? – komorult el Eraszt Petrovics. Jekatyerina Alekszandrovna lehorgasztotta a fejét.– Ez az, amit nem tudok. Volt valami titkos és számára nagyon fontos ügy, melybe nem avatott be.Megharagudtam, veszekedtünk... Soha nem osztottam Michelle politikai nézeteit – Oroszország azoroszoké, egyesült szlávság, sajátos, nem európai út és egyéb vadságok. Az utolsó, végső vitánk is részintezzel volt kapcsolatos. De volt még más is... Éreztem, hogy már nem én vagyok a legfontosabb azéletében. Megjelent valami sokkal lényegesebb dolog, mint én... – A nő elvörösödött. – De az is lehet,hogy nem valami, hanem valaki... Hagyjuk, ez lényegtelen. Egészen más a lényeg. – Golovina halkabbanfolytatta. – Minden pénze abban a táskában volt, amelyet Michelle Párizsban vett februári körutazásaidején. Barna bőrtáska, két ezüstlakattal, melyek kis kulcsokkal záródnak.Fandorin homlokát ráncolva megpróbálta felidézni, volt-e ilyen táska az elhunyt holmijai között, a 47-eslakosztályban tartott házkutatás idején. Nem, határozottan emlékezett, hogy nem volt.– Azt mondta nekem, hogy a moszkvai és pétervári utazás miatt van szüksége pénzre – folytatta a tanárnő.– Június végén került volna sor az utazásra, rögtön a hadgyakorlat befejezése után. Ugye, nem találtsemmiféle táskát a holmijai között?Eraszt Petrovics tagadólag ingatta a fejét.– Gukmaszov is azt mondja, hogy a táska elveszett. Michelle egész idő alatt nem adta ki a kezéből, aszállodai szobájában pedig bezárta a széfbe – Gukmaszov saját szemével látta. De később... azok után...amikor Prohor Ahramejevics kinyitotta a széfet, csak mindenféle papírokat találtak, a táska nem volt ott.Gukmaszov nem tulajdonított ennek jelentőséget, mivel meg volt rendülve, s egyébként sem tudta, mekkoraösszeg van a táskában.– Mégis m-m-mekkora? – kérdezte Fandorin.– Ha jól tudom, több mint egymillió rubel – mondta halkan Jekatyerina Alekszandrovna.Eraszt Petrovics füttyentett egyet csodálkozásában, amiért rögtön bocsánatot is kért. Határozottan nemtetszettek neki ezek az újságok. Titkos ügy? Miféle titkos ügye lehet egy főhadsegédnek, gyalogságitábornoknak és hadtestparancsnoknak? És miféle papírokról van szó, amelyek állítólag a széfben voltak?Amikor Fandorin a rendőrfőkapitány jelenlétében belenézett a széfbe, az teljesen üres volt. Miért döntöttúgy Gukmaszov, hogy eltitkolja a papírokat a nyomozás elől? Hiszen ez nem tréfadolog. S ami a legfőbb –óriási, egyszerűen hihetetlenül nagy összegről van szó! Miért volt rá szüksége Szoboljevnek? S alegfontosabb kérdés – hová tűnt?

A törvényszéki ülnök gondterhelt arcára pillantva Jekatyerina Alekszandrovna gyorsan, szenvedélyesensorolta:– Megölték őt, tudom. E miatt az átkozott millió miatt. A későbbiekben pedig valamilyen úton-módontermészetes halálnak álcázták. Michelle erős volt, igazi dalia, a szíve még száz évig is elbírta volna acsatákat és a megpróbáltatásokat, hiszen éppen erre volt teremtve!– Igen – bólintott együtt érzően Eraszt Petrovics –, mindenki ezt mondja.– Ezért nem is ragaszkodtam a házassághoz – folytatta a zaklatott érzelmek hatására kipirult Golovina,mintha meg sem hallotta volna Fandorin szavait –, azt éreztem: ehhez nincs jogom, neki más a küldetése,nem tartozhat csak egy nőhöz, sokadik pedig nem akartam lenni... Istenem, mit is beszélek! Bocsássonmeg... – Szeme elé kapta a kezét, s ezután már lassabban beszélt, nehezen véve magán erőt. – Amikortegnap megjött Gukmaszov távirata, azonnal a pályaudvarra rohantam. Már akkor sem hittem aszívrohamban, de amikor megtudtam, hogy eltűnt a táska... Megölték őt, ez egyértelmű. – Hirtelenmegragadta Fandorin kezét, aki elcsodálkozott, milyen erő van ezekben a vékony ujjakban. – Találja mega gyilkost! Prohor Ahramejevics azt mondja, hogy ön analitikus zseni, hogy ön mindent tud. Tegye meg! Őnem halhatott meg szívgörcsben. Ön nem ismerte úgy ezt az embert, ahogy én ismertem!Ekkor végre kitört belőle a zokogás, arcát gyerekesen a törvényszéki ülnök mellkasába fúrta. ErasztPetrovics ügyetlenül átölelte a hölgyet, s az jutott az eszébe, hogy nem is olyan régen, egészen máskörülmények között, Vandát is így ölelte át. Ugyanazok a törékeny, védtelen vállak, még a hajuk illata isegyforma. Talán így érthető is, miért tetszett meg Szoboljevnek az énekesnő – a tábornok nem tudott nemgondolni minszki szerelmére.– Úgy, ahogyan ön, természetesen nem ismertem – mondta gyengéden Fandorin. – De elég jól ismertemMihail Dmitrijevicset ahhoz, hogy kételkedjek természetes halálában. Az ilyen emberek általában nemmaguktól halnak meg.Eraszt Petrovics leültette a zokogástól remegő nőt a karosszékbe, járkálni kezdett a szobában, majdváratlanul nyolcszor egymás után hangosan tapsolt.Jekatyerina Alekszandrovna összerezzent, és ijedten, könnyektől csillogó szemmel pillantott afiatalemberre.– Ne is figyeljen ide – sietett megnyugtatni őt Fandorin. – Ez egy keleti k-k-koncentrációs gyakorlat. Segítmegszabadulni a kevésbé fontos gondolatoktól, s a lényegre összpontosítani. Gyerünk!Fandorin határozott léptekkel kiment a folyosóra, a váratlan epizódtól meghökkent Golovina pedigutánaeredt. Kifelé menet Eraszt Petrovics odavetette az ajtó mögött várakozó Maszának:– Fogd a szerszámostáskát, és gyere utánam!Fél perccel később, amikor Fandorin és kísérője még lefelé jöttek a lépcsőn, a japán már ott is volt –aprókat lépkedve ott szuszogott gazdája nyakában.A szolga egy kis táskát tartott a kezében, melyben a nyomozáshoz szükséges minden eszköz megtalálhatóvolt – sok hasznos, sőt egy nyomozó számára pótolhatatlan holmi.Az előcsarnokban Eraszt Petrovics magához intette az éjszakai portást, hogy kinyittassa vele a 47-eslakosztályt.– Semmiképp sem lehetséges – tárta szét a karját az alkalmazott. – A csendőr urak lepecsételték az ajtót, akulcsot pedig elvitték. – Majd lehalkította a hangját. – Hiszen halott van odabent, Isten nyugosztalja.Hajnalban jönnek, hogy elvigyék. Valamikor reggel kezdődik a temetés.– Pecsét? Jó, hogy díszőrséget nem állítottak – dörmögte Fandorin. – Elég ostobán nézett volna ki –díszőrség a hálószobában. Na jó, majd én kinyitom. Kövess! Gyújtsd meg a gyertyákat!A „szoboljevi” folyosóhoz érve a törvényszéki ülnök biztos kézzel letépte az ajtóról a viaszpecsétet,kivett a táskájából egy csomag álkulcsot, s egy perc múlva már a lakásban volt.A portás óvatosan a hálószoba csukott ajtaja felé pillantva gyorsan keresztet vetett, és meggyújtotta agyertyákat. Jekatyerina Alekszandrovna szintén a fehér téglalapra nézett, amely mögött ott feküdt a

bebalzsamozott test. A szeme elbűvölően kerekre nyílt, ajka hangtalanul meg-megrándult, ám Fandorinmost nem ért rá foglalkozni a tanárnővel, s annak érzéseivel – dolgozott. A második pecsétet isugyanolyan egyszerűen intézte el, s még álkulcs sem kellett, mivel a hálószoba nem volt bezárva.– No mi az, mi történt? – pillantott türelmetlenül az alkalmazottra Eraszt Petrovics. – Hozd a gyertyákat!Ezzel belépett a halál birodalmába. A koporsó, hála istennek, le volt zárva – különben, valószínűleg, nemtudta volna a munkáját végezni, hanem a nővel kellett volna bajlódnia. A halott feje mellett nyitottimakönyv feküdt, és egy vastag templomi gyertya pislákolt.– Kisasszony – kiáltott ki Fandorin a fogadószobába. – Kérem, ne jöjjön be. Zavarna. – Maszához pedigígy szólt japánul: – Gyorsan a lámpát!Fandorin a kis angol villanylámpával felszerelkezve rögtön a széfhez ment. A kulcslyukra világítva aválla felett odaszólt a japánnak:– A négyes nagyítót.Lám-lám. Jól összefogdosták az ajtaját – van rajta egy pár ujjlenyomat. Tavalyelőtt, Japánban, ErasztPetrovics Harding professzor segítségével sikeresen kinyomozott egy rejtélyes kettős gyilkosságot azangol negyedben, miután a bűntény helyén ujjlenyomatokat vett. Az új módszernek óriási sikere volt, ámahhoz, hogy Oroszországban daktiloszkópiai laboratóriumot és kartotékrendszert hozzanak létre, még évekkellenek. Ah, sajnos – pedig milyen szépen kivehetők a nyomok. És éppen a kulcslyuk mellett. Na nézzük,mit tartogat nekünk a belseje?– A hatos nagyítót.Az erős nagyításban határozottan láthatóak voltak a friss karcolások – ezek szerint nem kulccsal, hanemálkulccsal nyitották ki a széfet. Ezenkívül, milyen különös, a kulcslyukban valamilyen fehér anyag nyomaimaradtak. Fandorin egy miniatűr csipesszel kiszedett egy kis darabot, alaposan megvizsgálta.Valószínűleg viasz. Érdekes.– Ott ült? – szólalt meg mögötte egy finom, ideges hang.Eraszt Petrovics bosszúsan hátrafordult. Az ajtóban Jekatyerina Alekszandrovna állt, fázósan fonta összekezét maga előtt. A nő nem nézett a koporsóra, sőt igyekezett elfordulni, inkább a karosszéket néztemerevén, melyben állítólag Szoboljev meghalt. Nincs is már semmi szükség rá, hogy tudja, hol is történtez valójában, gondolta Fandorin.– Megkértem, hogy ne jöjjön be! – szólt keményen a tanárnőre, mivel tudta, hogy ebben a helyzetben aszigorúság hatásosabb, mint az együttérzés. Jusson eszébe az elesett tábornok szerelmének, miért is jöttekide az éjszaka kellős közepén. Golovina szó nélkül megfordult és kiment a fogadószobába.– Üljön le! – szólt hangosan Fandorin. – Ez még eltarthat egy ideig.Több mint két órát vett igénybe a szoba részletes átvizsgálása. A portás már régen nem ijedezett akoporsótól, behúzódott a sarokba és elcsendesedett, majd elbóbiskolt. Masza árnyékként követte gazdáját,egy dalt dudorászott, s időről időre előszedte a szükséges eszközöket. Jekatyerina Alekszandrovna többetnem mutatkozott a hálószobában. Fandorin egyszer kinézett – a nő az asztal mellett ült, homlokátösszekulcsolt kezére hajtva. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, felkapta a fejét, nagy szemébőlperzselő tűz lövellt Eraszt Petrovics felé, de semmit sem kérdezett.Csak hajnalban, amikor már nem volt szükség a lámpára, találta meg Fandorin a hiányzó láncszemet. Abal oldali szélső ablak párkányán egy alig kivehető talpnyom volt látható – keskeny, női lábnyomnaktetszett, ám egyértelműen férficipőtől származott, s a nagyító alatt alig-alig látható, aprócska keresztekbőlés csillagokból álló mintát sikerült felfedezni. Eraszt Petrovics felnézett. A szellőzőablak résnyire nyitvavolt. Ha nem lenne ez a nyom, nem tulajdonított volna neki jelentőséget, nagyon is szűk volt a kijárat.– Hé, barátom, ébredj csak fel – szólongatta Fandorin az álmos portást. – Takarítottak a lakosztályban?– Még mit nem – felelte az, miközben szemét dörzsölte. – Már hogy takarítottak volna. Ön is láthatja. –Fejével a koporsó felé bökött.– Hát az ablakokat kinyitották-e?

– Nem tudhatom. De nem hinném. Ahol halott van, nem szokás ablakot nyitni.Eraszt Petrovics alaposan megnézte a másik két ablakot is, de ezek után már semmi figyelemre méltót nemfedezett fel.Fél ötkor abba kellett hagyni a terepszemlét. Megjelent a maszkmester és a segítői, hogy előkészítsékAkhilleuszt utolsó útjára.A törvényszéki ülnök elengedte az alkalmazottat, és elbúcsúzott Jekatyerina Alekszandrovnától, anélkülhogy bármit is mondott volna neki. A nő keményen megszorította a kezét, firtatóan a szemébe nézett, nemvolt szükség felesleges szavakra. Való igaz – spártai nő.Eraszt Petrovics mindenáron egyedül akart maradni – átgondolni a házkutatás eredményeit, kidolgozni acselekvési tervet. Annak ellenére, hogy egész éjjel nem aludt, egyáltalán nem volt álmos, s még fáradtnaksem érezte magát. Fandorin visszatért a szobájába, s elemezni kezdte a helyzetet.Látszólag nem sok újdonságot hozott az éjszakai kutatóakció a 47-es lakosztályban, ugyanakkor egyretisztább kép kezdett kirajzolódni.El kell ismerni, hogy kezdetben az a verzió, miszerint a nép hősét a pénze miatt ölték meg, hihetetlennek,sőt képtelennek tűnt. Ugyanakkor azon a bizonyos éjszakán mégiscsak bemászott valaki a szobába a kisablakon keresztül, kinyitotta a széfet, és elrabolta a táskát. És a politikával sem lehet kapcsolatba hozni adolgot. A tolvaj nem vitte magával a páncélszekrényben őrzött papírokat, bár azok annyira fontosakvoltak, hogy Gukmaszov feltétlenül szükségesnek tartotta eltüntetni őket a hatóság megjelenése előtt.Lehetséges, hogy a betörőt csak a táska érdekelte?Ami figyelemre méltó: a tolvaj tudta, hogy Szoboljev éjszaka nem tartózkodik a lakosztályában, és hogyegyhamar nem is jön meg – a széfet körültekintően, komótosan nyitották ki. A legfeltűnőbb azonbanmégiscsak az, hogy a kirámolt széf ajtaja nem volt nyitva, hanem akkurátusan bezárták, amihez tudvalevő,lényegesen több idő és rutin kell, mint a kinyitásához. Miért kellett feleslegesen kockáztatni, amikor atáska eltűnését úgyis felfedezi a vendég? És miért a szellőzőablakon mászott ki a tolvaj, amikor azablakon is tehette volna? Következésképpen...Fandorin felállt, és járkálni kezdett a szobában.A rabló tudta, hogy Szoboljev már nem tér vissza. Legalábbis élve nem. Ez egy.Azt is tudta, hogy a tábornokon kívül senki más nem veheti magához a táskát, mivel egyedül Szoboljevtudott a millióról. Ez kettő.Mindebből az következik, hogy valaki fantasztikusan jól tájékozott volt ez ügyben. Ez három.És hát, magától értetődik a negyedik: a tolvajt feltétlenül el kell kapni. Már csak azért is, mivellehetséges, hogy nemcsak tolvaj, de gyilkos is. Egymillió – ez már komoly motiváció.El kell kapni – ezt könnyű mondani. De hogyan?Eraszt Petrovics leült az asztalhoz, és maga elé tett egy csomag írólapot.– Ecsetet és tust? – termett mellette Masza, aki eddig a percig mozdulatlanul állt a fal mellett, s még aszokásosnál is csendesebben szuszogott, hogy ne zavarja gazdáját a Nagy Spirál értelménekmegfejtésében, amelyre fel van fűzve az összes létező ok és következmény, a jelentősek és jelentéktelenekegyaránt. Fandorin bólintott, s tovább töprengett.Az idő drága. Valaki tegnap este egymillióval gazdagabb lett. Lehetséges, hogy a tolvaj már régen messzejár a zsákmányával. De ha okos – s minden jel szerint agyafúrt ember –, nem hívja fel magára a figyelmet,és már elrejtőzött.Ki ismerheti a profi kasszafúrókat? Jevgenyij Oszipovics őexcellenciája. Látogassa meg? De hiszen atábornok alszik, erőt gyűjt az igen nehéznek ígérkező nap előtt. Ezenkívül nyilvánvalóan nem otthon őrzi abűnözők katalógusát. A Nyomozóhivatalban pedig ilyen hajnali órán nincs senki. Várjon, amíg elkezdődikaz ügyintézés?Az ám, de van-e nyilvántartásuk? Régen, amikor Fandorin maga is a Nyomozóhivatalban dolgozott, ilyenapróságokkal nem törődtek. Nem, nem érdemes reggelig várni.

Masza ez idő alatt serényen összetört egy négyszögletes, lakkozott tálkában egy száraz tusszálat, vizetcseppentett hozzá, majd megmártott benne egy vékony ecsetet, s tiszteletteljesen odanyújtotta Fandorinnak,ezek után mögé lépett, hogy ne vonja el gazdája figyelmét a kalligráfíai gyakorlattól.Eraszt Petrovics lassan felemelte az ecsetet, várt egy pillanatot, majd precízen kirajzolta a papíron a„türelem” hieroglifát, miközben csak egy dologra gondolt, hogy a jel ideális formát öltsön. Az ördögtudja, mi sikeredett: a vonalak kényszeredettek, az elemek között nincs összhang, oldalt egy paca. Azösszegyűrt lap a földre repült. Ezt követte a második, a harmadik és a negyedik. Az ecset egyregyorsabban, egyre magabiztosabban mozgott. Tizennyolcadjára abszolút kifogástalan hieroglifa született.– Nesze, tartsd meg! – Fandorin Maszának adta a műalkotást.Az elgyönyörködött benne, helyeslően cuppantott egyet, s egy speciális rizspapírból készült dossziébatette a lapot.Eraszt Petrovics pedig már tudta, mi a teendő. Az egyszerű és helyes megoldástól megkönnyebbült a lelke.A helyes megoldások mindig egyszerűek. Hiszen egyértelmű: a nemes férfiember nem kezd ismeretlendologba, amíg nem töltekezik fel tanítómestere bölcsességével.– Készülődj, Masza – mondta Fandorin. – Vendégségbe megyünk idős tanítómesteremhez.Kszaverij Feofilaktovics Grusin, a Nyomozóhivatal egykori rendőrségi nyomozója – hát ő az, aki mindennyilvántartásnál értékesebb. Az ő atyai, nem túl szigorú felügyelete mellett kezdte az ifjú Eraszt Petrovicsa maga detektívkarrierjét. Nem sokáig szolgálhattak együtt, de a fiatalember sok mindent megtanult.Megöregedett Grusin, már régen nyugdíjban van, ám ismeri az egész tolvaj Moszkvát, többéves szolgálataalatt keresztül-kasul áttanulmányozta. Volt rá eset, hogy a húszéves Fandorin együtt ment vele a Hitrovkán,mondjuk, a banditák lakta Gracsovkán, s csak bámult. Hol bűnöző pofák lépnek oda a rendőrhöz, holrémületes kinézetű csavargók, hol a szemüket forgató, kikent-kifent piperkőcök, mindegyik kalapot emel,meghajol előtte, üdvözli. Kszaverij Feofilaktovics az egyikkel sugdolózik, a másikat kedélyesen képenlegyinti, a harmadikkal kezet fog. S rögtön utána, amint egy kicsit távolabb érnek, elmagyarázza a zöldfülűírnoknak: „Ez Nyers Tyiska, a vonatspecialista – a pályaudvarokon űzi az ipart, a bérkocsikból menetközben kapja ki a bőröndöket. Ő pedig Gulja, első osztályú gagyizó.” „Gagyizó?” – kérdez visszafélénken Eraszt Petrovics, miközben szemügyre veszi a tisztességes kinézetű, keménykalapos, sétapálcásurat. „Persze, kéz alól árulja az aranyat. Nagyon ügyesen ki tudja cserélni az aranygyűrűt a hamisítványra.Megmutatja az aranyat, s aranyozott rézcsecsebecsét ad helyette. Tiszteletre méltó mesterség, komolygyakorlatot igényel.” Azzal Grusin megáll a „játékosok” mellett – akik az ostobákat megkopasztják – smutatja: „Látta, fiatalember, ahogy Sztyopka a kenyérbélből gyúrt golyót a bal oldali kupak alá tette? Nehiggyen a szemének – a körmét a golyóba mélyesztette, ami ezért soha nem marad a kupak alatt.” „Akkormiért nem tartóztatjuk le ezeket a szélhámosokat?” – kiáltott fel hevesen Fandorin, Grusin pedig csakmosolygott a bajusza alatt: „Mindenkinek élnie kell valamiből, galambocskám. Én csak egyet követelekmeg tőlük – hogy ne legyenek lelkiismeretlenek, s senkit se vetkőztessenek meztelenre.”A tolvaj Moszkvában Grusin rendőrbiztos különös tiszteletnek örvendett – mert igazságos volt, mindenjómadarat élni hagyott, de különösen az önzetlenségéért becsülték. Kszaverij Feofilaktovicsot nem lehetettmegvesztegetni, mint a többi rendőrségi alkalmazottat, ezért kőpalotát sem épített magának, s miutánnyugdíjba ment, egy szerény kertes házban telepedett le a Moszkva folyón túl. A távoli Japánbandiplomáciai szolgálatot teljesítve Eraszt Petrovicsot időről időre mindenféle hírekkel látta el korábbifőnöke, s miután Moszkvába irányították, feltétlenül meg szerette volna őt látogatni, mindjárt azután, hogyberendezkedik. De a sors úgy hozta, hogy most azonnal fel kell keresnie.Amikor a bérkocsi végigdübörgött a Moszkvoreckij hídon, melyet elárasztott az első, bizonytalan reggelifény, Masza gondterhelten ezt kérdezte:– Uram, és Guruszin-szenszei – egyszerű szenszei, vagy onszi?Majd előadta kétségeit, rosszallóan ingatva a fejét:– Ahhoz, hogy egy szenszeinél tisztelgő látogatást tegyünk, még túl korán van, ahhoz pedig, hogy egy

onszinál tegyük tiszteletünket, még inkább.Szenszei – ez egyszerűen tanítómestert jelent, az onszi azonban valami sokkal, de sokkal többet: olyanmestert, akivel szemben mély és őszinte hálát érzel.– Akkor már inkább onszi. – Eraszt Petrovics az égbolt felét betöltő, a pirkadatot jelző vöröses fénysávranézett, és könnyedén elismerte. – Természetesen egy kicsit korán van. De hát Grusin így is, úgy isálmatlanságban szenved.Kszaverij Feofilaktovics valóban nem aludt. Kicsi, ám mégiscsak saját házának ablakánál üldögélt, amelya két Ordinka közötti keskeny utcák labirintusában található, s éppen az álom különös természetérőltöprengett. Az, hogy vénségére az ember kevesebbet alszik, mint fiatal korában, végeredményben értelmesés helyes. Minek fecsérelni az időt – mindenképp hamar kialszod magad. Másrészt pedig ifjúkorban,akárhogy nézzük is, több időre volna szükség. Általában reggeltől késő estig hajszolod magad, rohangálsz,mint az őrült, csak még egy-két órára lenne szükséged, hogy mindent elrendezz, ehhez képest nyolc órátágyban heverészel. Néha sajnálta is rá az időt, de semmire sem ment vele – a természet megköveteli amagáét. Bezzeg most, ha estére kelve egy-két órát szenderegsz a kiskertben, akár egész éjszaka le sehunyhatod a szemed, de hát nem tudod mivel elfoglalni magad. Manapság más idők járnak, mások aszokások. Kiszuperálták az öreg gebét, éldegéljen csak tovább a jó meleg istállóban. Persze, köszönetteltartozik érte, minek is panaszkodna. Csak megeszi az unalom. A felesége, legyen neki könnyű a föld,három éve eltávozott az élők sorából. Egyetlen lánya, Szásenyka, se szó, se beszéd, férjhez ment egyszoknyavadász fedélzetmesterhez, s elköltöztek a világ végére, Vlagyivosztokba. Nasztaszja, a szakácsnő,természetesen továbbra is főz és mos rá, de hát valakivel beszélgetni is jólesne. Ezzel a buta libával megugyan miről lehetne beszélgetni? A petróleum meg a szotyola áráról?Pedig jó szolgálatot tehetne még Grusin, úgy ám! Nem szállt ki még belőle teljesen az erő, és hála istennekaz agya se rozsdásodott még be teljesen. Tévedésben van, rendőrfőnök úr. Ugyan hány bűnözőt kapott elezzel az ostoba bertillonage-ával? Manapság már sétálgatni is veszélyes Moszkvában – egy szempillantásalatt eltüntetik a pénztárcádat, az esti órákban pedig minden további nélkül fejbe kólinthatnak egyólmosbottal.Miután Kszaverij Feofilaktovics gondolatban kihadakozta magát egykori főnökeivel, általában erőt vettrajta a csüggedtség. A nyugalmazott rendőr őszinte volt önmagával szemben: a szolgálat úgy-ahogyelboldogul nélküle, de neki nagyon hiányzik. Eh, amikor szokás szerint a reggeli órákban elkezdődik anyomozás, bizseregni kezdesz, mintha pattanásig felhúztak volna egy rugót a bensődben. A kávé és az elsőpipa után tiszta a fejed, a gondolatok szinte maguktól alakítják ki a cselekvési tervet. Úgy látszik, ez volt aboldogság, ez volt az igazi élet. Istenem, mennyi mindent megélt már, és mégis jó lenne még egy kicsitélni, sóhajtott fel Grusin, rosszkedvűen szemlélve a háztetők mögül előbukkanó fénysugarakat – ismét egyhosszú, értelmetlen napnak néz elébe.S a Jóisten meghallgatta. Kszaverij Feofilaktovics távollátó szemével hunyorogva pillantott a kövezetlenútra – mintha egy kocsit látna közeledni a porfelhőben a Pjatnyickaja felől. Két utasa van: az egyiknyakkendős, a másik egy alacsony termetű, valami zöld ruhát visel. Kik lehetnek ezek ilyen hajnali órán?Az elmaradhatatlan ölelések, csókok és kérdések után, melyekre Grusin igencsak terjengősen válaszolt,Fandorin pedig amennyire csak lehet, röviden, rátértek a lényegre. Eraszt Petrovics nem bonyolódott atörténet részleteibe, még inkább hallgatott Szoboljevről – csak felvázolta a feladat körülményeit.Egy bizonyos szállodában kirámoltak egy széfet. A nyomok azt mutatják, hogy a zárat nem túl akkurátusannyitották fel – a karcolásokból ítélve a tolvaj alaposan megszenvedett vele. Jellegzetes megoldás: anyílásban viasznyomokat találtak. A tettes feltűnően szubtilis alkat – a hétszer tizennégy hüvelykesszellőztetőablakon jutott be. Csillag és keresztmintás talpú csizma vagy cipő volta rajta, a talpméretefeltehetőleg kilenc hüvelyk hosszú, s valamivel kevesebb, mint három hüvelyk széles... Fandorinnak nemvolt ideje, hogy befejezze a jó kis feladvány körülményeinek ismertetését, miután KszaverijFeofilaktovics hirtelen félbeszakította a fiatalembert:

– Csizma.A törvényszéki ülnök riadtan sandított a sarokban szendergő Maszára. Lehet, hogy hiába jöttek, hogy azöreg onszinak elment az esze?– Mit mond?– Csizma – ismételte meg a rendőr. – Nem cipő. Tükörfényes krómbőr csizma. Csak ezt hordja.Fandorinnak azon nyomban elállt a lélegzete. Óvatosan, mintha nem akarná megijeszteni az öreget, eztkérdezte:– Talán ismert alany?– De még mennyire hogy ismert. – Grusin puha, ráncos arcára, melyen több volt a bőr, mint amennyit akoponyája igényelt volna, elégedett mosoly ült ki. – Ez Apró Misa, nem lehet más. Csak az a különös,hogy sokáig bajlódott a széffel, egy szállodai széfet felnyitni neki semmiség. A mackósok közül csak Misafér át egy szellőzőablakon, a tolvajkulcsát meg mindig viasszal keni be – nagyon érzékeny, ki nem állhatjaa nyikorgást.– Apró Misa? Hát az meg miféle szerzet?– Hogy kérdezhet ilyet? – Kszaverij Feofilaktovics kioldotta a dohányzacskót, s komótosan megtömte apipáját. – A moszkvai „szakértők” királya. Első osztályú páncélszekrény-robbantó, és a gyilkosságiügyletektől sem riad vissza. Ezenkívül „kandúr”, a lopott holmi felvásárlója és a banda feje. Sokoldalútehetség, a bűnözés Benvenuto Cellinije. Alacsony termetű – két arsin és két versok. Cingár fickó.Elegánsan öltözik. Ravasz, találékony, és vadállati módon kegyetlen. Nagyon is jól ismert figura aHitrovkán.– Egy ilyen kiválóság hogyhogy nincs kényszermunkán? – csodálkozott Fandorin.A rendőrbiztos csak hümmögött, élvezettel megszívta a pipáját – ez az első reggeli slukk, ez alegkellemesebb.– Próbáld csak meg leültetni. Nekem nem jött össze, és aligha fog sikerülni a mostaniaknak is. Egygazember, megvannak a maga emberei a rendőrségen – ez teljesen biztos. Hányszor próbáltam elcsípni.Nem ment! – Grusin legyintett. – Minden razzia elől meglóg. Figyelmeztetik a jóakarói. És félnek isMisától, de még mennyire félnek! A bandája – gyilkos, gyilkos hátán. Bármennyire tisztelnek is aHitrovkán, Apró Misáról még harapófogóval sem tudsz kihúzni belőlük egy szót sem. Én pedig nemhasználok harapófogót, legrosszabb esetben a képükbe vágok, mert aztán meg Misa nemhogyharapófogóval, de kihegyezett csipesszel szedi darabokra őket. Egyszer, úgy négy évvel ezelőtt, egészközel jutottam hozzá. A futtatottjai közül megdolgoztam egy leányzót, rendes lány volt, még nem teljesenromlott. Közvetlenül az akció előtt, amikor Misát a saját rablótanyáján akartam elkapni, bedobtak egyzsákot, egyenesen a Nyomozóhivatalba. Az én informátorom volt benne – tizenkét darabraszétfűrészelve... Eh, lelkem, Eraszt Petrovics, mi minden szépséget tudnék még mesélni velekapcsolatban, de mint látom, nincs ideje. Különben nem keresett volna meg reggel fél hatkor.Ezzel Kszaverij Feofilaktovics, felismerésére büszkén, ravaszul hunyorított egyet.– Nagyon kell nekem Apró Misa – szólt elkomorodva Fandorin. – Hihetetlennek tűnik, de valamilyenúton-módon kapcsolatban van... Egyébként nincs jogom... Ám b-b-biztosíthatom önt, hogy fontosállamügyről van szó, ami ráadásul nagyon sürgős. Induljunk hát el most mindjárt, és kapjuk el a magaBenvenutóját, rendben?– Nézzünk oda, mit ki nem talál. A Hitrovka minden zegzugát ismerem, de hogy hol éjszakázik Apró Misa,arról fogalmam sincs. Itt általános razziára van szükség. De a legmagasabb szintről kell kiindulnia,rendőrök és járőrök tudtán kívül, különben figyelmeztetik. Körbezárni a Hitrovkát, és azután alaposan,akkurátusan megdolgozni. Ha magát Misát nem is, de valakit a bandájából vagy a kitartottjai közülelkapunk. De ehhez legalább félezer rendőrre van szükség. És hogy az utolsó pillanatig ne tudják, miértvan mindez. Enélkül nem megy.

Hát ezért rohangált Eraszt Petrovics ész nélkül reggel óta a bánat sújtotta városban, ezért futkosott oda-vissza a Tverszkoj bulvár és a Krasznije Vorota között, hogy találjon valakit a nagy hatalmú vezetőkközül. Elszaladt a drága idő, elszaladt! Egy ilyen mesés zsákmánnyal Apró Misa már bőven a vidámOdesszában, vagy Rosztovban, vagy akár Varsóban is lehet. Hiszen hatalmas a birodalom, van holsétafikálni e szerencse fiának. Tegnapelőtt éjszaka óta ül Misa a szerzeményén, amilyet még álmában semlátott. Ha okosan gondolkodik, vár egy kicsit, amíg elcsendesedik a dolog, kifigyeli, csapnak-e zajtkörülötte, vagy sem. Misa dörzsölt fickó, valószínűleg mindezt felfogja. Csakhogy bandita-szívét perzseliez a sok pénz. Nem bírja sokáig – lelép. Ha eddig még nem tette. Ah, mennyire rosszkor jött ez atemetés...Az egyik alkalommal, amikor Kirill Alekszandrovics a templomban uralkodó tiszteletteljes csöndben akoporsóhoz lépett, Fandorin magán érezte a főkormányzó tekintetét, és elkeseredetten bólintgatni kezdett,hogy magára vonja őfelsége figyelmét. A herceg azonban ugyanilyen fejbólintással válaszolt, mélyetsóhajtott, és szemét szomorúan a gyertyafényben úszó csillárra emelte. Ezzel szemben a törvényszékiülnök gesztikulációját észrevette Lichtenberg herceg őfőméltósága, aki kissé zavart képpel állt e bizáncipompa kellős közepén, nem úgy vetett keresztet, mint mindenki más, hanem balról jobbra, s úgy tűnt,mintha véletlenül csöppent volna ide. Szemöldökét kissé felemelve, Jevgenyij Makszimilianovicstekintete megállapodott a furcsa jeleket adó hivatalnokon, s némi gondolkodás után megérintetteHurtyinszkij vállát, akinek lenyalt hajú feje a kormányzói váll-lap mögül kandikált ki. Pjotr Parmenovicshamarabb felfogta a dolgokat, mint a főnöke: egy pillanat alatt megértette, hogy valami rendkívülszokatlan esemény történhetett, s állával az oldalkijárat felé bökött, mondván, oda legyen szíves fáradni,majd ott beszélgetünk.Eraszt Petrovics ismét végigfurakodott a sűrű tömegen, de már egy másik irányba – nem a középpont felé,hanem rézsútosan, így most gyorsabban haladt. Amíg a törvényszéki ülnök átverekedte magát agyászolókon, a templom boltívei alatti teret a különös figyelemmel övezett nagyherceg mélyen zengő,férfias hangja töltötte be. A dolog lényege nem csak abban állt, hogy Kirill Alekszandrovics az uralkodóédestestvére és kedvence. A gyászmisén részt vettek közül sokan tökéletesen tisztában voltak azzal, hogyez a szép, daliás tábornok, akinek az arca egy kicsit héjaszerű ragadozó madáréra hasonlított, nemcsak agárdát irányítja, hanem azt mondhatnánk, hogy ő az impérium valóságos uralkodója. Ő a legfőbb vezetőjenemcsak a hadügyminisztériumnak, de a Rendőrségi ügyosztálynak, s ami még fontosabb, a Csendőrségönálló egységének is. A leglényegesebb azonban mégis az, hogy a cár, a híresztelések szerint, egyetlendöntést sem hoz, legyen szó bármilyen jelentőségű ügyről, anélkül, hogy előzetesen ne vitatná meg atestvérével. A kijárat felé igyekeztében Eraszt Petrovics figyelte a nagyherceg beszédét, és arra gondolt,milyen gonosz tréfát űzött a sors Oroszországgal: ha az egyik testvér két évvel korábban, a másik meg kétévvel később született volna, az oroszországi teljhatalmú uralkodó most nem a tétova, határozatlan, komorképű Alekszandr lenne, hanem az okos, előrelátó és határozott Kirill. Ah, hogy megváltozott volna ez azálmos orosz élet! Milyen csillogás övezné államunkat a világarénán! De nincs értelme a természetetokolni, s ha szemrehányást teszünk is valakinek, akkor azt nem Oroszország anyácskának, hanem aGondviselésnek kell címezni. A Gondviselés nem működik magasabb értelem nélkül, s ha már azimpériumra nem az a sors méretett, hogy felocsúdjon szendergéséből az új Péter egy intésére, akkorvalószínűleg nem így akarja a Jóisten. Másféle, ismeretlen feladatot szán a Harmadik Rómának.Reménykedjünk benne, hogy ez örömteli és dicsőséges lesz. Ennél a gondolatnál Fandorin keresztet vetett,ami csak nagyon ritkán fordult elő vele, ám a mozdulatra senki sem figyelt fel, miután a körülötte állókpercenként hányták magukra a keresztet. Lehet, hogy ugyanez járt a fejükben?Nagyon szépen beszélt Kirill – súlyt adva szavainak, emelkedetten, nem sablonosán:– ...Sokan zúgolódnak az ellen, hogy ez a dicső hős, az orosz föld reménysége, olyan hirtelen, s mondjukmeg őszintén, olyan értelmetlen módon hagyott itt bennünket. Az, akit Akhilleusznak kereszteltek el

legendás harci találékonysága miatt, ami oly sokszor megmentette az elkerülhetetlennek látszó haláltól,nem a harcmezőn esett el, hanem csendes, nagyon is civil halállal halt meg. De így van-e ez? – Hangja egyantik bronzfegyver csengését idézte. – Szoboljev szíve azért szakadt meg, mert kikezdte az éveken át tartónehéz szolgálat a haza védelmében, elgyöngítette a számos seb, melyet az ellenségeinkkel vívott csatákbankapott. Nem Akhilleusznak kellett volna neveznünk, ó, nem! Akhilleusz, akit a Styx vize védett oly sokáig,s kard és nyíl nem ejtett rajta sebet, élete utolsó napjáig egy csepp vérét sem hullatta. Mihail Dmitrijevicstestén azonban tizennégy sebesülés nyoma látható, melyek mindegyike észrevétlenül is a véget készítetteelő. Nem, nem a szerencsefia Akhilleuszhoz kellene hasonlítanunk Szoboljevet, hanem a nemes Hektorhoz– az egyszerű halandóhoz, aki ugyanúgy kockára tette az életét, mint saját harcosai!Eraszt Petrovics már nem hallhatta e mélyen átélt beszéd végét, miután éppen ekkor érte el végre amegváltó ajtót, ahol már várta őt a kormányzósági hivatal titkos részlegének vezetője.– Nos hát, mi az a rendkívüli dolog? – kérdezte az udvari tanácsos, miközben magas, sápadt homlokánmozgásba jöttek a redők, majd magával húzta Fandorint az udvarra, távolabb az illetéktelen fülektől.Eraszt Petrovics mint mindig, most is matematikai pontossággal és tömörséggel ismertette a dologlényegét, s a következő szavakkal fejezte be:– Haladéktalanul átfogó razziát kell elrendelni, nem később, mint ma éjszaka. Ez hat.Hurtyinszkij feszült figyelemmel hallgatta az előadást, közben kétszer felsóhajtott, a vége felé pedig mégszoros inggallérját is kigombolta.– Tönkretett engem, Eraszt Petrovics, ez már a vég – szólalt meg. – Ez a botrány még a kémhistóriánál isrosszabb. Amennyiben Plevna hősét e miatt az átkozott pénz miatt ölték meg, ez szégyen az egész világelőtt. Habár, egymillió természetesen nem is olyan megvetendő summa... Pjotr Parmenovicsmegropogtatta az ujjait, miközben töprengett. – Uram Isten, mit tehetnénk, mit is tehetnénk... VlagyimirAndrejevicset bevonni értelmetlen, nincs most olyan állapotban. Ráadásul Karacsencev sem segíthet,jelen pillanatban nincs egy szabad rendőre sem. Estére össznépi felbolydulás várható a szomorú eseménykapcsán, s itt van jó néhány magas rangú személyiség is, mindegyiknek személyes őrizetet kell biztosítani,és meg kell őket védeni a terroristáktól meg a merénylőktől. Nem, drága uram, ma semmi sem lesz ebből arazziából, verje ki a fejéből.– De hiszen így kiengedjük a markunkból – nyögött fel Fandorin. – Meglóg.– A legvalószínűbb az, hogy már meg is lógott – sóhajtott komoran Hurtyinszkij.– Még ha el is tűnt, friss a nyom. Esetleg találhatunk valamilyen ssz-szálat, amelyen elindulhatunk.Pjotr Parmenovics finoman megfogta beszélgetőtársa könyökét:– Igaza van. Bűn lenne vesztegetni az időt. Hiszen elég régóta tudomásom van a moszkvai titkokról.Ismerem Apró Misát is. Jó ideje kerülgetem, de ravasz a bestia. S most figyeljen rám, kedves ErasztPetrovics. – Az udvari tanácsos hangja gyengéd volt és bizalmat ébresztő, mindig hunyorgó szemét tágranyitotta, okos, figyelmes tekintettel nézett Fandorinra. – Őszintén szólva, eleinte egyáltalán nem tetszettnekem. Abszolút nem. Egy széltoló a felsőbb körökből, egy ficsúr, gondoltam. Beleül a készbe, amitmások vérrel és verejtékkel értek el. De Hurtyinszkij mindig hajlandó elismerni, ha nincs igaza. Önnelkapcsolatban is tévedtem – a legutóbbi két nap eseményei ezt ékesszólóan bizonyították. Látom, hogy igenokos és tapasztalt ember, s elsőrangú nyomozó.Fandorin kissé meghajolt, s várta a folytatást.– Elmondanám, milyen jó kis ötlet jutott az eszembe. Természetesen csak akkor, ha nem fél tőle...Pjotr Parmenovics egészen közel ment Fandorinhoz, és suttogva így szólt: – Hogy a mai este ne vesszenteljesen kárba, nincs kedve egy kis sétát tenni a hitrovkai kocsmákban, és egy s mást kideríteni?Tudomásom van róla, hogy a maszkírozás utolérhetetlen mestere, így hát beférkőzni a hitrovkaiak közéönnek nem okoz nehézséget. Én megsúgnám, hol a legvalószínűbb Misa nyomára akadni. Vannakértesüléseim. Kísérőt is adnék ön mellé, a legjobb ügynökeimet. Nos, nem riad vissza egy ilyen munkától?Vagy talán fél tőle?

– Nem riadok vissza, és nem is félek tőle – felelte Eraszt Petrovics, akinek az udvari tanácsos eme „jó kisötlete” egyáltalán nem tűnt butaságnak. Igaz is, ha lehetetlen a rendőrségi akció, miért ne próbálná megmaga?– S ha bele tud kapaszkodni valamilyen kis szálba – folytatta Hurtyinszkij –, akkor hajnalban a razziára issor kerülhet. Csak küldjön nekem valamilyen jelzést. Ötszáz rendőrt természetesen nem tudok önnekösszeszedni, de nincs is ennyire szükség. Hiszen, ha jól feltételezem, a kutatási kört addigra már leszűkíti,igaz? Küldje el hozzám az egyik emberem, a többit bízza rám. Jevgenyij Oszipovics nagyságos úr nélkülis kiválóan elboldogulunk.Eraszt Petrovics összeráncolta a homlokát, mivel ezekből a szavakból a moszkvai intrikák visszhangoztak,melyekről most jobb lenne elfeledkezni.– K-k-köszönöm a felajánlott segítséget, de nincs szükségem az embereire – mondta. – Hozzászoktam,hogy egyedül intézem a dolgokat. És van egy nagyon értelmes segítőtársam.– Az ön japánja? – mutatkozott meg hirtelen Hurtyinszkij jólértesültsége. Bár nincs min csodálkozni, ez afeladata – mindenkiről mindent tudni.– Igen. B-b-bőségesen elég lesz nekem az ő segítsége. Öntől pedig csak egyet kérek: közölje, holkeressem Apró Misát.Az udvari tanácsos ájtatosan keresztet vetett a magasban megkonduló harangok zúgása hallatán.– Van a Hitrovkán egy borzalmas hely. Egy kocsma, Katorga a neve. Nappal csak egy közönséges,visszataszító ivó, éjszaka azonban ott gyűlnek össze az „szakértők” – Így hívják Moszkvában a banditákat.Apró Misa is gyakran bekukkant. S ha ő mégsem lenne ott, valaki a bérencei közül feltétlenül megjelenik.Jól nézze meg a tulajdonost is, cégéres gazember.Hurtyinszkij rosszallóan ingatta a fejét:– Rosszul teszi, hogy lemond az ügynökeimről. Veszélyes hely. Itt nem párizsi titkokat őriznek, ez aHitrovka. Még mielőtt észbe kapnál, már beléd is döftek egy kést. Legalább egyvalaki az embereim közülhadd kísérje el a Katorgáig, hogy kívülről biztosítsa. A javát akarom, ne makacskodjon.– Hálásan köszönöm, de inkább majd magam – felelte túlságosan is magabiztosan Fandorin.

Nyolcadik fejezet

amelyben megtörténik a katasztrófa – Nasztaszja, mit ordítasz úgy, mintha nyúznának? – mondta haragosan Kszaverij Feofilaktovics, ahogy akiabálás hallatán kinézett az előszobába.A szakácsnő ostoba egy asszony volt, szabad szájú, a gazdájával szemben tiszteletlen. Ha valamiérttartotta Grusin, hát csak megszokásból, és még azért, mert kiváló rebarbarás és májas pirogot tudott sütni.Harsány hangja azonban, amelyet Nasztaszja egyáltalán nem fogott vissza a szomszéd Galkával, a rendőrSziliccsel és a kéregetőkkel folytatott örökös hadakozásban, többször kizökkentette KszaverijFeofilaktovicsot a Moszkvai Rendőrségi Híradó olvasásából, filozófiai elmélkedéseiből, sőt édesdeddélutáni alvásából is.Most is úgy elkezdett kiabálni ez az átkozott nőszemély, hogy Grusin kénytelen volt feleszmélni kellemesszendergéséből. Kár – azt álmodta, hogy nem is nyugalmazott rendőr, hanem egy káposztafej, amilyen akertben nő. Mintha a feje egyenesen az ágyasból kandikálna ki, mellette meg egy holló ül, a bal halántékátcsipegeti, de ez egyáltalán nem fájdalmas, ellenkezőleg, nagyon megnyugtató és kellemes érzés. Sehovásem kell menni, sietni, izgulni sincs miért. De később a holló elszemtelenedett – már nem tréfábólkopogtatta a fejét, hanem kegyetlenül, még recsegett is a koponyája, és ráadásul az utálatos szerzetfülhasogatóan károgni is kezdett, s Grusin fejfájással ébredt Nasztaszja kiabálására.– Hogy görnyednél meg még jobban! – üvöltött a fal mögül a szakácsnő. – Te pedig, ördögfattya, mithunyorogsz? Mingyár kapsz a lepénypofádba egyet, asztán mehecc!Kszaverij Feofilaktovics végighallgatta ezt a filippikát, és érdekelni kezdte a dolog. Ki görnyedjen meg?Miféle ördögfattyáról beszél? Nyögdécselve feltápászkodott, s elindult, hogy rendet tegyen.Nasztaszja rejtélyes szavainak értelme egyszeriben megvilágosodott, amikor Grusin kivánszorgott atornácra.Hát persze – megint ezek a koldusok. Reggeltől estig itt kószálnak a folyón túli kis utcákban. Az egyik egyhétrét görnyedt púpos öregember, két rövid botra támaszkodva. A másik egy mosdatlan kirgiz zsírosköpenyben és szakadt fülessapkában. Istenem, kiket nem enged magához Moszkva-anyácska.– Elég legyen, Nasztaszja, megsüketül tőled az ember! – kiáltott rá Grusin a botrány okozójára. – Adjnekik egy-egy kopejkát, és menjenek isten hírével.– De ha mán magát követelik! – fordult meg a dühtől fuldokló szakácsnő. – Ez itten ni – a púposra mutatott–, aszongya, keltsd föl az urat, merhogy vele lenne dogunk. Majd adok én neked „fölkelteni”! Még mitnem! Aludni se haggyák az embert!Kszaverij Feofilaktovics jobban szemügyre vette a nyomorultakat. Állj! Mintha ismerős lenne ez a kirgiz!És egyáltalán nem kirgiz. A rendőrbiztos a szívéhez kapott:– Mi történt Eraszt Petroviccsal? Hol van? Eh, hiszen nem is érti a nyelvünket.– Mondd csak, öreg, Fandorin küldött? – hajolt le a púposhoz Grusin. – Történt vele valami?A nyomorék kiegyenesedett, és egy fél fejjel magasabb lett, mint a nyugalmazott nyomozó.– No, Kszaverij Feofilaktovics, ha még ön sem ismer fel engem, akkor sikeres a maskarásdi – szólalt megaz öreg Eraszt Petrovics hangján.Grusin el volt ragadtatva:– Próbálja meg valaki is felismerni! Ügyes, nagyon ügyes! Ha nincs önnel a szolgája, semmit semgyanítottam volna. De nem fárasztó így összegörnyedve mászkálni?– Nem nagy ügy – legyintett Fandorin. – A nehézségek legyőzése az élet egyik öröme.– Erről a témáról készségesen vitatkoznék önnel – mondta Grusin, miközben betessékelte a vendégeket aházba. – Nem most mindjárt, természetesen, hanem egy kicsit később, a szamovár mellett. Mert most, hajól sejtem, expedícióra indulnak.

– Ügy bizony. Szeretnék bekukkantani a Hitrovkára, egy romantikus nevű kocsmába, a Katorgába. Aztmondják, hogy ott van Apró Misa főhadiszállása.– Ki mondja?– Pjotr Parmenovics Hurtyinszkij, a főkormányzói hivatal titkos ügyosztályának vezetője.Kszaverij Feofilaktovics csak széttárta a karját:– Nos, ez az ember elég sokat tud. Mindenhol van szeme és füle. Tehát a Katorgába akar menni?– Igen. Meséljen, milyen ez a kocsma, milyenek ott a szokások, és ami a legfontosabb, hogyan jutok el oda– kérte Fandorin.– Foglaljon helyet, galambocskám. Jobb, ha nem a karosszékbe ül, hanem inkább ide, a kispadra,merthogy a díszruhája... – Kszaverij Feofilaktovics maga is leült, s pipára gyújtott. – Menjünk csaksorjában. Az első kérdés: miféle kocsma ez? A válaszom: Jeropkin tényleges államtanácsos tulajdona.– Hogyhogy? – lepődött meg Eraszt Petrovics. – Azt hittem, hogy ez egy lebuj, tolvaj p-p-patkánylyuk.– Jól hitte. De maga a ház a tábornoké, s nagyon is jól jövedelmez a nagyságos úrnak. Magát a tábornokotott természetesen nem látni, merthogy bérbe adja a házat. Jeropkinnak sok ilyen intézménye vanMoszkvában. Tudja, a pénznek nincs szaga. A ház felső szintjén lévő szobákban olcsó, félrubelesörömlányok laknak, a pincében van a kocsma. De az ezredes háza nem ezért értékes valójában. JoannVasziljevics cár uralkodása idején itt egy föld alatti börtön volt, kínzókamrákkal. A börtönt már régeneltüntették, de a föld alatti labirintus megmaradt. Ráadásul az eltelt háromszáz év alatt még újabb járatokatis vájtak – még az ördög is kitöri a bokáját. Próbáld csak meg ott megkeresni Apró Misát. És most nézzüka második kérdését – milyen szokások uralkodnak itt. – Kszaverij Feofilaktovics jólesően cuppantottegyet. Régóta nem érezte magát ilyen kellemesen. S már a feje sem fájt. – Borzalmas banditaszokások. Ottsem a törvénynek, sem a rendőrségnek nincs hatalma. A Hitrovkán csak kétféle, embertípus él meg: aki azerősek védelme alatt áll, s aki megnyomorítja a gyöngét. Nincs középút. Ezek egyfajta nagyvilági életetélnek: lopott holmi cserél gazdát, nagy pénzek forognak, s a legtekintélyesebb bűnöző pofák is időrőlidőre megjelennek. Igaza van Hurtyinszkijnek, a Katorgán keresztül Apró Misa nyomára lehet bukkanni. Akérdés csak az – hogyan. Erőszakkal nem jutsz be.– A harmadik kérdés nem erre v-v-vonatkozott – emlékeztetett Fandorin udvarias, de határozott hangon. –Hanem arra, hol van a Katorga.– Nos, hát ez az, amit nem mondok meg önnek – mosolyodott el Kszaverij Feofilaktovics, hátradőlve akarosszékben.– De hát miért nem?– Azért, mert magam vezetem oda. És ne is ellenkezzen, meg sem hallom. – Amint a rendőrbiztosészrevette beszélgetőtársának tiltakozó mozdulatát, úgy tett, mintha bedugná a fülét. – Először is, nélkülemamúgy sem találná meg. Másodszor, ha meg is találja, nem tud bejutni. S ha mégis bejut, élve ki nem jönonnan.Látván, hogy érvei nem hatottak Eraszt Petrovicsra, Grusin könyörgésre fogta:– Ne tegyen tönkre, galambocskám! A régi idők emlékére, jó? Szánjon meg, kedveskedjen egy kicsit azöregembernek, teljesen belebetegedtem ebbe a tétlenségbe. Milyen ügyesen megcsinálnánk mi ezt ketten!– Kedves Kszaverij Feofilaktovics – mondta Fandorin kedvesen, mintha egy kisgyermekhez beszélne. –Engedelmével, önt a Hitrovkán a legutolsó kutya is felismeri.Grusin ravaszul elmosolyodott:– Ez már ne legyen a maga gondja. Azt hiszi, hogy csak ön tudja olyan ügyesen maszkírozni magát?S ezzel egy hosszú, fárasztó vita vette kezdetét. Már alkonyodott, amikor Jeropkin házához értek. Fandorinnak eddig még sosem volt alkalma megfordulnia hírhedt Hitrovkán sötétedés után. Nyomasztó volt ez a környék, olyan föld alatti fejedelemséghez

hasonlatos, ahol nem élő emberek, hanem árnyak laknak. A kacskaringós utcákban egyetlen lámpa semégett, lepusztult kis házak düledeztek jobbra-balra, a szemétkupacokból bűz áradt. Itt az emberek nemjártak, hanem falhoz lapulva settenkedtek, szaglásztak, sántikáltak: egy ismeretlen kapualjból vagyészrevétlen ajtóból kikúszik egy szürke árny, lopva körbepillant, végigsurran az utcán, majd ismét eltűnikvalamilyen résben. Patkányország, gondolta Eraszt Petrovics, ahogy mankójára támaszkodva sántikált.Csakhogy a patkányok nem gajdolnak részeg hangon, nem üvöltenek teli torokból, könnyek éskáromkodások közepette, nem mormognak a járókelő fülébe érthetetlen fenyegetéseket.– Hát ez a Katorga – mutatott Grusin egy komor kétszintes házra, melynek vaksi ablakai mögülfenyegetően pislákolt a fény, majd keresztet vetett. – Adja a Jóisten, hogy elvégezzük a dolgunkat, ésépségben elhúzzuk a csíkot.Úgy mentek be, ahogy megegyeztek: Kszaverij Feofilaktovics és Masza először, nem sokkal későbbFandorin. Ez volt a törvényszéki ülnök kikötése. „Ne törődjön vele, hogy az én japánom nem tud oroszul –magyarázta Eraszt Petrovics. – Többször került már kellemetlen helyzetbe, ösztönösen megérzi a veszélyt.Jakuza múltja van, ők olyan japán b-b-banditaszerűségek. Villámgyorsan reagál, olyan ügyesen bánik akéssel, mint Pirogov a szikével. Maszával hátulról is biztonságban érezheti magát. – Ha mindketten,egyszerre esünk be – feltűnő lehet, ez már majdnem egy k-k-kommandó.”Végül is meggyőzte.A Katorgában félhomály uralkodik, az itteni népség nem szereti az éles fényt. Petróleumlámpa csak apulton van – hogy meg lehessen számolni a pénzt, meg a durva faasztalokon egy-egy vastag faggyúgyertya.Ahogy meglebben a lángja, az alacsony kőmennyezeten széles árnyak imbolyognak. De azt, akinekmegszokta a szeme a félhomályt, ez nem zavarja. Elüldögélsz, nézelődsz – s mindent látsz, amit kell.Például ott a sarokban egy gazdagon megterített asztal mellett ül a „szakértők” hallgatag társasága.Mértékkel isznak, még kevesebbet esznek, rövid, a beavatatlan számára érthetetlen mondatokat váltanak.Úgy néz ki, valamire várnak ezek a rosszfiúk: vagy most lépnek majd akcióba, vagy valamilyen komolybeszélgetés előtt állnak. Egyébként a közönség jellegtelen és érdektelen. Örömlányok, tökrészegcsavargók, és hát természetesen a törzsvendégek – zsebmetszők és tolvajok. Ezek szokás szerinthuzakodnak a szajrén, azaz osztozkodnak az aznapi zsákmányon, rángatják egymást, és a legapróbbrészletig kitárgyalnak mindent, ki mennyit szedett össze, és az mire jön ki. Egyikőjüket már behajították azasztal alá, s dühösen tipornak rajta. Az meg üvölt és próbál kimászni, de visszarugdossák, ezt hajtogatva:„Meg ne merd lopni a sajátjaidat, érted?”Ekkor belépett egy púpos öregember. Álldogált egy kicsit a küszöbön, ide-oda forgatta a púpját,körbenézett, majd ügyesen, mankóira támaszkodva, odabicegett a sarokba. A nyomorék nyakában súlyoskereszt lógott megzöldült láncon és egy furcsa bilincs, ami mintha vascsillagokból állna. A púpos nyögöttegyet, és leült az asztalhoz. Jó kis hely: mögötte fal, s a szomszédok is csöndesek. Jobbra tőle egy vakkoldus: zavaros szemét meregetve lassan mozgatja az állkapcsát, vacsorázik. Balra, fekete fürtös fejévelaz asztalra bukva, s egy félig teli vodkásüveget szorongatva egy utcalány alussza az igazak álmát –nyilvánvaló, hogy valamelyik „szakértő” nője. Ruhája is tisztább, mint a többieké, türkiz fülbevalót hord,s ami a legfontosabb – senki sem zaklatja. Tudják, nem tanácsos. Elfáradt, hát alszik. Ha felébred, iszikmég egy kicsit.Odalépett hozzá a pincér, s bizalmatlanul kérdezte:– Aztán honnét vagy, öreg? Mér nem láttalak itten korábban?A púpos gennyes fogait kivillantva, dühösen hadarva ripakodott rá:– Hogy honnét? Hát hol innét, hol meg onnét, hol dombra mászok, hol dombról gurulok. Hozz nekem,aranyom, valami jó kis vodkát. Egész nap vonszoltam magam, elgyötrődtem én nyomorult. Ne félj, akadnálam elég pénz is. – Az öreg megcsörgette a fémpénzeket. – Sajnálják az igazhitűek a szerencsétlennyomorékot.A vidám öreg kacsintott egyet, a válla mögül kivett egy kitömött párnát, kiegyenesítette a hátát, és

kinyújtózott. Egyszeriben eltűnt a púpja.– Ó, a vén csontja, beleroppan a robotba. Most jöhet a kalács meg az asszonyfalás.Áthajolva az asztalon, a tréfacsináló megbökte az alvó lányt.– Hé, Matrjona, szép leányka! Kinek vagy a babája? Nem akarod kényeztetni egy kicsit az öregembert?Aztán olyat kanyarintott, hogy a pincér csak hápogott: vidám egy apó. Jó tanáccsal is ellátta:– Ne nyúlj Fiszkához, nem a te fajtádnak való. De ha fehérnépre van kedved, eredj föl azon a lépcsőn.Vigyél magaddal egy félrubelest meg egy fél üveg vodkát.Az öreg megkapta a vodkáját, de nem sietett nagyon fölfelé – úgy látszik, itt is jól érezte magát. Félretoltaa poharat, vékony hangján egy dalocskát dúdolgatott az orra alatt, és ravaszdi, fiatalosan csillogó kisszemével körbevizslatta a környezetét. Egy pillanat alatt fölmérte az egész társaságot, tekintete rövididőre megállapodott a „szakértőkön”. Majd a pult felé fordult, ahol Abdul, a kocsmáros, egy szívós,nyugodt tatár, akit ismert, s akitől félt az egész Hitrovka, félhangon valamiről társalgott egy vándorószeressel. Leginkább ez utóbbi beszélt, a kocsmáros félszavakkal, kelletlenül válaszolt, egy piszkosronggyal komótosan törölgetve a metszett poharakat. De az őszes szakállú ószeres, aki jó minőségűnankingszövetből készült kabátot és csizmájára húzott kalucsnit viselt, nem hagyta békén. Egyre csakmondta a magáét, a pulton áthajolva suttogott, s időről időre egy dobozra mutogatott, ami útitársa, egyalacsony termetű kirgiz nyakában lógott, aki óvatosan nézegetett körbe keskeny, éles szemével.Eddig minden a tervek szerint haladt. Eraszt Petrovics tudta, hogy Grusin orgazdának öltözött, aki egyteljes, kiváló minőségű szerszámkészletre tett szert, melyet a mackósok használnak, s most megfelelő, értővásárlót keres. Az ötlet nem volt rossz, de Fandorint nagyon nyugtalanította, ahogyan az ószerest éssegítőtársát mustrálgatták a „szakértők”. Csak nem szagolták ki a dolgot? De hogyan? Miért? KszaverijFeofilaktovics virtuóz módon maszkírozta magát – lehetetlenség felismerni.Lám, Masza is érzi a veszélyt – felállt, kezét ruhája ujjába dugta, s félig eltakarta vastag szemöldökét. Aruha ujjában van a tőre, a póz pedig azt jelenti, hogy készen áll válaszolni az ütésre, bármerről érje is az.– Hé, ferdeszemű! – kiáltott oda az egyik „szakértő”, miközben felállt. – Te meg miféle szerzet vagy?Az ószeres fürgén megfordult.– Ez egy kirgiz, jó ember – mondta udvariasan, de nagyon határozottan. – Szerencsétlen árva, amohamedánok kivágták a nyelvét. Nekem meg épp jól jön. – Kszaverij Feofilaktovics valamilyen ravaszjelet mutatott az ujjaival. – Aranyban utazok, füvet árulok, így aztán nincs szükségem fecsegőkre.Masza szintén hátat fordított a pultnak, rájött, honnan várható az igazi veszély. Látszólag teljesen becsuktaa szemét, de a szempillái között mintha időnként megcsillant volna valami.A „szakértők” összenéztek. Az ószeres rejtélyes szavai valami oknál fogva megnyugtatták őket. ErasztPetrovicsnak nagy kő esett le a szívéről – Grusin nem balek, meg tudja védeni magát. Fandorinmegkönnyebbülten felsóhajtott, s kivette az asztal alól a kezét, amely már a Herstal markolatára fonódott.Pedig nem kellett volna kivennie.Kihasználva a helyzetet, hogy mindkét alak háttal állt neki, a kocsmáros hirtelen felkapott a pultról egymadzagra erősített kétfontos vasgolyót, s látszólag könnyed, de hatalmas erejű mozdulattal a „kirgiz”kerek koponyájára sújtott. Gyomorfordító reccsenés hallatszott, s Masza úgy dőlt el a padlón, mint egyzsák, az aljas tatár pedig ügyesen – érződött, hogy nem kevés gyakorlata van benne – a megfordulniszándékozó, de a mozdulatot befejezni már nem tudó Grusin bal halántékába vágott.Eraszt Petrovics semmit sem értve félrerúgta az asztalt, s kirántotta ruhája alól a revolverét.– Senki se mozduljon! – kiáltott fel vadállati hangon. – Rendőrség!Az egyik „szakértő” az asztal alá dugta a kezét, Fandorin pedig azonnal tüzelt. A fickó felüvöltött, mindkétkezével a melléhez kapott, a földre zuhant és fetrengeni kezdett. A többiek megdermedtek.– Lelövöm, aki mozdulni mer!Eraszt Petrovics fegyverének csövét gyors mozdulattal hol a „szakértőkre”, hol a kocsmárosra irányította,miközben lázasan számolgatta, jut-e elég golyó mindegyiknek, és hogyan lesz tovább. Azonnal orvost

kellene hívni! Bár a vasgolyó ütése olyan erős volt, hogy ide már aligha kell orvos... Tekintetévelfelmérte a termet. Háttérbiztosításnak ott a fal, az oldalszárnyak is mintha rendben lennének: a vaktovábbra is úgy ül ott, mint azelőtt, csak forgatja a fejét, és pislog azzal a fertelmes szemével; az utcalányfelébredt a lövésre, felemelte bájos, de az italtól már elcsúnyult arcocskáját. Csillogó, fekete szeménlátszik, hogy cigánylány.– Te kapod az első golyót, te mocsok! – kiáltott Fandorin a tatárra. – Nem kell ide bíróság, mostazonnal...Nem fejezhette be a mondatot, mert a cigánylány nesztelenül, mint egy macska, felállt az asztal mellől, segy üveggel tarkón vágta. Egyébként Eraszt Petrovics ezt már nem látta. Egyszerűen minden elsötétült aszeme előtt – váratlanul és minden ok nélkül.

Kilencedik fejezet

melyben Fandorint újabb megrázkódtatások érik Eraszt Petrovics fokozatosan tért magához, egymás után léptek működésbe az érzékszervei. Először aszaglása kapcsolt be. Valami savanyú illat facsarta az orrát, por és lőporfüst szaga terjengett a levegőben.Majd a teste is érzékelni kezdte a külvilágot – arcát érdes fafelület nyomta, s égett a csuklója. Szájábansós ízt érzett – ez csakis a vértől lehet. Utolsóként hallása és látása tért vissza, s velük együtt, végre, azelméje is működni kezdett.Fandorin felfogta, hogy arccal lefelé fekszik egy padlón, hátrakötözött kézzel. Miután sikerült kinyitniaegyik szemét, a törvényszéki ülnök a teleköpködött padlón elsurranó vörösbarna svábbogarat és néhánypár csizmát látott. Az egyik közülük ficsúros volt, krómbőrből készült, orrán ezüst szegecseléssel, svalahogy nagyon kicsinek tűnt, mintha egy kamasz viselné. Kissé odébb, a csizmák mögött, ErasztPetrovics megpillantott valamit, amiről azon nyomban minden az eszébe jutott: Kszaverij Feofilaktovicsegyenesen rászegeződő halott tekintetét. A rendőrbiztos szintén a padlón feküdt, arcán elégedetlenség,vagy még inkább harag tükröződött, mintha ezt akarná mondani: „Nahát, ez nagyon ostobán alakult.”Mellette Masza fekete hajjal borított, vértől ragacsos tarkója látszott. Eraszt Petrovics gyorsan becsukta aszemét. Jó lett volna visszatérni a sötétségbe, hogy már semmi mást ne lásson, és ne halljon, de az agyáighatoló, kínzóan éles hangok nem engedték.– Te aztán jól elintézted, Abdul! – szólalt meg valaki izgatottan, szifilitikus orrhangon. – Ahogy ezelkezdett szórakozni a stukkerral, már azt gondoltam, na kész, de Abdul úgy fejbe csapta a vasgolyóval,hogy csak na!A tatárokra jellemző kiejtéssel, a végződéseket elharapva, valaki nyugodtan ezt dörmögte:– Még hogy kész, te tökfej! Hát megmonták, hogy aztat üssem, amelyik a ferde szemű kínaifélével van.– Hogy lenne mán kínai, amikor kirgiz.– Egy frászt kirgiz! Mer itt nálunk a Hitrovkán csak úgy gyünnek-mennek a ferdeszeműek, nem? De ha mégtévedtem volna is – nem nagy ügy. Beledobtuk vóna a folyóba, oszt kész.– Azér Fiszka se semmi – szólalt meg egy harmadik, behízelgő, de kissé hisztérikus hangon. – Néküle ezaz öreg mindannyiunkat kinyírt vóna. Te meg, Misa, azt mondtad, hogy ketten lesznek, így van, Mis? Deúgy láccik, Mis, hárman vótak. Nédd a, hogy átlyuggatták Karéjt is. Karéj a végit járja, Mis. Csak úgytüzel a bele a golyótól.Amint meghallotta a „Misa” nevet, Fandorin végképp lemondott arról, hogy visszatérjen a sötétségbe. Fájtmegsérült tarkója, de Eraszt Petrovics nem vett tudomást a fájdalomról, az ürességbe száműzte, abba asötét mélységbe, ahonnan az imént visszatért. Most nem lehetett a fájdalommal foglalkozni.– Téged meg, Fiszka, ostorral kéne pofán vágni, hogy ne igyál – szólalt meg valaki lagymatag, vontatottfejhangon. – De most ezért a dologért megbocsátok. Ügyesen lecsaptad ezt az ebfajzatot.A kis vörös szattyánbőrös csizma megállt a krómbőrből készült előtt.– Pofán is vághatsz, Misenyka – szólalt meg egy dallamos, rekedt női hang. – Csak ne küldj el magadtól.Már harmadik napja nem láttalak, én kis sasmadaram. Teljesen elepedtem utánad. Gyere most velem,dédelgetlek egy kicsit.– Később is dédelgethetsz. – A ficsúros kis csizmák elindultak Fandorin felé. – De most először ismegnézzük, miféle szerzet méltóztatott benézni hozzánk. Fordítsd meg, Suha. No fene, már a szemét isvillogtatja.Eraszt Petrovicsot a hátára fordították.Hát így néz ki Apró Misa. Éppen hogy magasabb a cigánylánynál, a „szakértőkhöz” viszonyítva megvégképp alacsonynak látszik. Az arca keskeny, elgyötört, a szája sarka rángatózik. Rossz tekintetű, minthanem is emberi, hanem halszemekkel nézne rád. De mindent egybevetve, mégiscsak szép fickó. Haja

akkurátusan középen elválasztva, a végén göndör fürtökkel. Kellemetlen részlet: kis fekete bajsza éppenúgy néz ki, mint Eraszt Petrovicsé, s ugyanúgy pödrött, mint az övé. Fandorin azonnal megfogadtamagában, hogy soha többé nem olajozza. Ám mindjárt az is eszébe ötlött: lehet, hogy soha többé nem islesz rá szükség.A banditakirály egyik kezében a Herstalt tartotta, a másikban pedig a tőrt, amelyet Fandorin a bokájáhozrögzítve hordott. Ezek szerint átkutatták.– Na, lássuk, ki is vagy te? – mondta fogai közt szűrve a szót Apró Misa. Alulnézetből egyáltalán nem tűntaprónak, ellenkezőleg – egyenesen Gullivernek látszott. – Honnan jöttél? A Mjasznyickajáról? Biztos,hogy onnan. Ott nyüzsög az összes üldözőm, azok a kiéhezett vámpírok.Eraszt Petrovics először is elcsodálkozott az „üldöző” és a „vámpír” kifejezéseken, másodszor pedig ajövőre nézve figyelemre méltónak találta, hogy a Mjasznyickaján ezek szerint nem fogadnak el kenőpénzt.Ez fontos információ. Már, amennyiben, egyáltalán hasznosíthatja.– Mért jöttetek hárman? – tette fel Misa a nem egészen érthető kérdést. – Vagy te csak egyedül vagy, azokmeg úgy magukban?Fandorin erős kísértést érzett, hogy bólintson, de elhatározta, helyesebb, ha hallgat. Várjuk ki, mikövetkezik.Csúnya dolgok következtek. Egy gyors mozdulattal Misa lágyékon rúgta a padlón fekvő Fandorint. ErasztPetrovics látta, ahogy lendül a lába, és sikerült felkészülni a rúgásra. Elképzelte magában, hogynekirugaszkodik, s egy lékbe ugrik. A jeges víz úgy égette a testét, hogy ehhez képest a szegecselt csizmaokozta rúgás semmiségnek tűnt. Még csak fel sem jajdult.– Jól bírja az öreg – lepődött meg Misa. – Ezek szerint egy kicsit vacakolnunk kell vele. No, sebaj, ettülmég érdekesebb lesz, meg időnk is van. Egyelőre dobjátok be, fiúk, a pincébe. Eszegetünk egy kicsitabból, amit találunk, utána meg majd ottan elszórakozunk. Eljátszadozom vele kedvemre, aztán meg Fiszkadédelget el engemet.Fülsértő női vihogás közepette a törvényszéki ülnököt lábánál fogva végigvonszolták a pult előtt, apadlón, majd valamilyen sötét folyosón. Megnyikordult a pinceajtó, s a következő pillanatban ErasztPetrovics vaksötétségbe zuhant. Úgy-ahogy összeszedte magát, de igencsak megütötte az oldalát és avállát.– Fogd a botod, te púpos! – kiáltottak utána röhögve. – Kószálj egy kicsit odalenn, szeggy össze egy kisalamizsnát!Egymás után esett Fandorinra a két rövid bot. A felülről eddig homályosan látszó négyszög egy csattanásután eltűnt, Eraszt Petrovics pedig becsukta a szemét, mivel egyébként sem látott volna semmit.Csuklóját behajlítva, ujjaival kitapogatta a kezeit összefogó kötést. Ez semmi – egyszerű madzag. Csakegy valamennyire is szilárd, lehetőség szerint érdes felületre, s némi türelemre van szükség. Az meg ottmi? A, a létra, amelyikben az imént úgy megütötte magát. Fandorin háttal fordult a létrának, s gyorsan,ütemesen dörzsölni kezdte a madzagot az egyik kiszögellésen. Ez nagyjából harmincperces küszködéstjelentett.S ekkor Eraszt Petrovics számolni kezdett ezernyolcszázig – nem azért, hogy gyorsabban teljen az idő,hanem hogy ne gondoljon a szörnyűségekre. Ez a számolás azonban nem akadályozta meg, hogy a sötétgondolatok tűszúrásként hatoljanak a szegény törvényszéki ülnök szívébe.Lám, mit művelt, Fandorin úr! Erre nincs bocsánat, s már soha nem is lesz.Miért is hozta ide a vadállatok közé öreg mesterét! Kszaverij Feofilaktovics, ez a nemes lelkű ember, hittifjú barátjának, megörült, hogy még szolgálatot tehet a hazájának, s lám, mi lett belőle. De mindezért nema sorsot, a kegyetlen végzetet lehet hibáztatni, hanem elővigyázatlanságáért és alkalmatlanságáért azt azembert, akiben a nyugalmazott rendőrbiztos úgy bízott, mint saját magában. Várták, de még mennyire hogyvárták Fandorint ezek a hitrovkai sakálok. Helyesebben azt, aki azzal a „kínaifélével” jelenik meg. Abiztos halálba vezette barátait Fandorin, ez a tehetségtelen nyomozó. S még figyelmeztette is Grusin, hogy

Apró Misa az egész rendőrséget megvásárolta. Eljárt ennek az ellenszenves Hurtyinszkijnek a szájavalamelyik embere előtt, az meg rögtön értesítette a hitrovkaiakat. Ennyi az egész. Később, természetesen,ki fog derülni, ki ez az áruló a titkos ügyosztályon, de Masza és Grusin attól még halott marad.Megbocsáthatatlan mulasztás! Nem, ez nem mulasztás, ez bűn.Eraszt Petrovics felnyögött ettől az elviselhetetlen lelki szenvedéstől, még gyorsabban járt a keze, és amadzag a vártnál hamarabb meglazult s kioldódott. De ennek sem tudott örülni a törvényszéki ülnök,kiszabadult kezébe temette arcát és elsírta magát. Ó, Masza, Masza...Négy évvel ezelőtt, Jokohamában mentette meg Fandorin, az oroszországi nagykövetség másodtitkára, ajakuza kölyök életét. Azóta Maszahiro hűséges barátja, sőt egyetlen barátja lett, aki többször ismegmentette a kalandokra hajlamos diplomata életét, ám ennek ellenére továbbra is örökös adósánaktekintette magát. Vajon mi célból hozta magával, Fandorin úr, ide, hetedhét határon túlra, idegen földre,ezt a jóravaló japán embert? Azért, hogy ostobán, az önhibájából, egy gyilkos aljas ütésébe haljon bele?Nehéz, nagyon nehéz volt a szíve Eraszt Petrovicsnak, s hogy nem zúzta szét a koponyáját a pincekőkemény falán, csak a bosszúvágy miatt volt. Ó, milyen kegyetlen bosszút fog állni a gyilkosokon!Kszaverij Feofilaktovicsnak ez keresztény emberként talán teljesen mindegy, ám Masza japán lelke azújjászületés reményében bizonyára ujjongani fog.A saját életéért Fandorin már nem aggódott. Jó esélye volt Apró Misának, hogy kinyírja a törvényszékiülnököt – még odafent, amikor süketen, összekötözve, fegyvertelenül feküdt a padlón. De most elnézésétkérem, bandita őfelsége. Ahogy a játékosok mondják, az adu nem az ön kezében van.A láncon függő rézkereszt és a különleges csillagos bilincs még mindig ott lógott a volt púpos nyakában.Sőt ezek a tökfejek még külön ajándékkal is meglepték – behajították a pincébe a botokat. Ez pedig nemjelentett mást, mint hogy Eraszt Petrovics rendelkezésére állt egy egész japán arzenál.Levette a nyakáról a bilincseket, s csillagokra szedte szét őket. Megtapogatta a szélüket – élesek, mint aborotva. A csillagokat shurikeneknek hívták. A nindzsa felkészítésének egyik első lépcsőfoka, hogymegtanuljon velük pontosan célba dobni. Komolyabb esetekben a hegyüket még méreggel is bekenik, deFandorin úgy vélte, hogy anélkül is rendben lesz minden. Már csak össze kellett állítani a nuncsakut –amely minden szablyánál veszedelmesebb.Eraszt Petrovics levette a nyakából a láncon lógó keresztet. Magát a keresztet félretette, de a láncotkikapcsolta, s két végét botjaihoz illesztette. Kiderült, hogy a fadarabokon speciálisan e célból készültkapcsok vannak. A fiatalember, anélkül hogy felkelt volna a földről, a süvítő nuncsakuval villámgyorsanegy nyolcast rajzolt a feje felett, s teljesen meg volt vele elégedve. Készen állt a fogadásra, jöhetnek avendégek.A sötétben kitapogatta a létra keresztléceit, s felmászott. Fejjel nekifeszült a tetőnek – a másik oldalról levolt zárva. Nincs más hátra, várni kell egy kicsit. A zab nem megy a lóhoz.Leugrott, majd négykézlábra ereszkedve tapogatni kezdte a padlót. Egy perc múlva rátenyerelt valamilyenlagymatag gyékényzsákra, mely kibírhatatlanul bűzlött a penésztől. Nem számít, most nincs itt az ideje afinnyáskodásnak.Eraszt Petrovics fejét a rögtönzött párnára hajtotta. Nagy volt a csend, a sötétben csak az eleven kisállatkák surrogása hallatszott – egerek vagy talán patkányok lehettek. Ó, csak minél hamarabb, gondoltaFandorin, s észre sem vette, hogy zuhan álomba – az elmúlt éjjel nem volt alkalma szenderegni.Ajtócsikorgásra ébredt, s rögtön eszébe jutott, hol van és miért. Csak az nem volt világos, mennyi idő teltel.A létrán imbolyogva ereszkedett lefelé egy ujjast és bagariacsizmát viselő ember. Kezében gyertyáttartott. Eraszt Petrovics felismerte benne Misa „szakértőinek” egyikét. Mögötte megjelent a nyílásban ajól ismert, ezüstveretes kis krómbőr csizma.Összesen öt vendég érkezett – maga Apró Misa és még négyen az előbbiek közül. Csak Abdul hiányzott,hogy tökéletes legyen a kompánia, amitől Fandorin kissé rosszkedvű lett, s még fel is sóhajtott.

– Sóhajtozz csak, te ebfajzat – vicsorgott szépséges mosollyal Misa. – Mingyár úgy fogsz ordibálni, hogymég a patkányok is bebújnak a lyukba. Tetemeken henteregsz? Na, ez mán helyes. Hamarosan magad is azleszel.Fandorin a párnájául szolgáló zsákra nézett, s megdermedt a rémülettől. Egy régi, oszló hulla meredt ráüreges tekintettel a padlóról. A „szakértők” felröhögtek. Misát kivéve mindegyikük kezében volt egy-egygyertya, az egyik meg valamilyen harapófogót vagy csípővasat tartott.– Tán csak nem gond van? – érdeklődött gúnyosan a pöttöm ember. – A múlt ősszel elkaptunk egymadárkát, szintén a Mjasznyickajáról jött. Ismerős, vagy mi?Újabb hahota, majd Misa hangja gyengéd, mézesmázos lett.– Sokáig szenvedett, az ártatlannya. Ahogy elkezdtük kihuzigálni a belét, a mamácskáját és a papácskájátkezdte emlegetni.Eraszt Petrovics ebben a szent pillanatban megölhette volna Misát, mivel a háta mögött összefont kezébenszorította a két shurikent. Ám egy nemes férfihoz nem illő, hogy elhatalmasodjon rajta az esztelen érzelem.Csevegni kell Misával. Ahogyan Alekszandr Ivanovics Pelikán, a jokohamai konzul mondogatta,„felmerült benne egy-két kérdés”. Természetesen először ártalmatlanná is tehetné a hitrovkaiőfőméltósága társaságát. Nagyon is jól helyezkedtek el: ketten jobbról, ketten balról. Lőfegyvert senkinélsem látott, csak Misa játszik a szép kis Herstallal. De ez nem veszélyes – nem tud a kis gombról, s ha arevolver nincs kibiztosítva, nem lehet vele lőni.Talán mégis jobb lenne, ha megpróbálna valamit kideríteni, amíg Misa erősnek érzi magát. Merthogy nemtudni, akar-e majd később beszélni. Minden azt mutatja, csökönyös kis alak. No, nézzük, mennyiremakacskodik?– Azt a helyes kis táskát keresem, Misutka. Nagy péz van benne, úgy tom, sok ezer is megvan – énekelteFandorin a szerencsétlen púpos-szélhámos hangján. – Oszt hova rejtetted űket, he?Misának elváltozott az arca, az egyik társa pedig orra alá dörmögve ezt kérdezte:– Miről hablatyol ez itt, Misa? Miféle ezrekről?– Hazudik a mocskos spicli! – vakkantotta oda a „király”. – Éket akar közénk verni. De maj mingyár vértfogsz nekem köpni, te szemét!Miután kirántott a csizmaszárból egy keskeny pengéjű, hosszú kést, Apró Misa egy lépést tett felé. ErasztPetrovics összegezte az eddigieket. A táskát Misa vitte el. Ez egy. A bandában erről nem tudnak, ami aztjelentheti, hogy nem szándékozik osztozni a zsákmányon. Ez kettő. Fél a leleplezéstől, s most be akarjafogni a fogoly száját. Mindörökre. Ez három. Taktikát kellett változtatni.– Lassan a testtel, alkudj az öreggel – hadarta Fandorin. – Ha késsel jössz rám, nem jár a szám. Ha kedvesvagy velem, lesz egy üzenetem.– Ne nyírd még ki, Mis – ragadta meg a főnök kabátujját az orrhangú. – Haggyad, hadd dumáljon.– Pjotr Parmenics Hurtyinszkij úrtól, a legalázatosabb szolgája – kacsintott Misára a törvényszéki ülnök,miközben figyelte arca minden rezdülését, vajon jó-e a hipotézise. De ez esetben Misának a szeme semrebbent.– Az öreg aggya a hülyét. Valami Parmenicset is bele akar keverni a dologba. Nem baj, most mingyárhelyére billencsük az agyát. Kur, te üjjél a lábára. Te meg Pronya, add a fogót. Megkukorékoltatjuk ezt amocskos varnyút.És ekkor Eraszt Petrovics megértette, hogy semmi érdekeset nem fog neki mondani ez a hitrovkaimonarcha – túlságosan tart az övéitől.Fandorin nagy levegőt vett, s egy pillanatra becsukta a szemét. Az örömteli türelmetlenség alegveszélyesebb érzés. Sok fontos dolog ment már tönkre miatta.Eraszt Petrovics kinyitotta a szemét, rámosolygott Misára, háta mögül előkapta először a jobb, majd a baltenyerét. Sss, sss – szisszent a két kis forgó árny. Az első Kur torkába fúródott, a második Pronyáéba.Azok még hörögtek, torkukból fröcsögött a vér, még mozdultak volna, még nem fogták fel, hogy

meghalnak, a törvényszéki ülnök ezalatt felkapta a földről a nuncsakut, és talpra ugrott. Apró Misa nemhogy a fegyvert kibiztosítani, de még a kezét mozdítani sem tudta, a fadarab fejen találta: nem túl erős ütésvolt, de ahhoz elég, hogy letaglózza. A tagbaszakadt fickó, akit az előbb Suhának nevezett, éppen megakart szólalni, de máris egy hatalmas ütést kapott a fejére, amitől hanyatt esett és többé meg sem mozdult.A „szakértők” közül az utolsó, akinek a becenevét végül mégsem tudta meg Fandorin, ügyesebbnekbizonyult a társainál – félreugrott a nuncsaku ütése elől, kirántott a csizmaszárából egy finn kést, amásodik ütés elől is elhajolt, de a könyörtelen nyolcas elkapta a kést tartó kezét, majd betörte anyughatatlan fickó koponyáját. Eraszt Petrovics egy pillanatig nem mozdult, a légzését szabályozta. Kétbandita a földön összegörnyedve, lábuk rángatózott, s mindenáron le akarták szorítani szétroncsolttorkukat. Ketten mozdulatlanul hevertek. Apró Misa a földön ülve ostobán ingatta a fejét. A Herstalhollófekete acélja kissé odébb csillogott.Fandorin így szólt magában: „Éppen most öltem meg négy embert, s egy percig sem sajnálom.”Megkérgesedett a törvényszéki ülnök lelke ezen a szörnyű éjszakán.Eraszt Petrovics azzal kezdte, hogy galléron ragadta az ütéstől megszédült embert, jó alaposan megrázta,és lekevert neki két csattanós pofont – nem bosszúból, hanem azért, hogy mihamarabb észhez térjen. Ám anyaklevesek kimondottan mágikus hatást gyakoroltak rá. Apró Misa behúzta a nyakát, és siránkoznikezdett:– Bácsika, ne üss meg! Mindent elmondok! Ne ölj meg! Ne olcs ki egy fiatal életet!Fandorin csak nézte a nyafogástól eltorzult helyes kis pofát, s nem győzött csodálkozni. Az emberitermészet sokadjára lepte meg kiismerhetetlenségével Eraszt Petrovicsot. Ki gondolta volna, hogy ez azsarnok gazember, a moszkvai rendőrség réme, így összeomlik pár pofon után. Kísérletképpen Fandorinkicsit meglengette a nuncsakut, mire Misa azonnal abbahagyta a siránkozást – megbűvölve meredt aritmikusan mozgó véres fadarabra, összehúzta magát, és remegni kezdett. Úgy kellett neki – megszolgálta.A mérhetetlen kegyetlenség a gyávaság másik oldala, gondolta filozofikusan Eraszt Petrovics. Ami,végeredményben, magától értetődik, hiszen ez a két legrosszabb jellemvonás, amivel az emberfiarendelkezhet.– Ha azt akarod, hogy bekísérjelek a rendőrségre, s ne itt helyben öljelek meg, válaszolj a kérdéseimre –szólalt meg a szokásos, s nem az eszelős hangján a törvényszéki ülnök.– S ha felelek, nem ölsz meg? – kérdezte riadtan Misa, s megszívta az orrát. Fandorin elkomorodott. Ittvalami mégsincs rendjén. Egy ilyen anyámasszony katonája nem tarthatta rettegésben a nagyváros egészalvilágát. Ahhoz vasakarat, nem mindennapi jellemszilárdság kell. Vagy valami, amivel ezek a minőségeksikeresen pótolhatók. De mi?– Hol van a millió? – kérdezte zordan Eraszt Petrovics.– Ott, ahol eddig is volt – válaszolta rögtön Misa. A nuncsaku ismét fenyegetően meglendült. – Istenveled, Misa. Én figyelmeztettelek. Nekem még jobb is így, elszámolok veled a társaimért.– Az igazat mondom, Isten lássa lelkemet! – Az ijedtében holtra vált, csenevész alak kezébe temette azarcát, s Fandorinnak egyszeriben szörnyű hányingere támadt ettől a jelenettől.– Én, bácsika, a színtiszta igazat mondom, Jézus Krisztus legyen a tanúm! Minden úgy van a táskában,ahogy volt.– És hol van a táska?Misa nyelt egyet, a szája széle megrándult. Alig hallhatóan válaszolt:– Itt, a titkos kamrában.Eraszt Petrovics félredobta a nuncsakut, nem volt már rá szükség. Felvette a földről a Herstalt, és egyrántással talpra állította Misát.– Gyerünk, mutasd az utat!Amíg Apró Misa felfelé mászott a létrán, Fandorin hátulról bökdöste a pisztolycsővel, s újabb kérdésekettett fel neki:

– Kitől szereztél tudomást a „kínaiféléről”?– Tőlük, Pjotr Parmenicstől. – Misa megfordult, kis kezét felemelve. – Hiszen mi sem vagyunk mások,csak kiszolgáltatottak. Ő, a mi jótevőnk, a védelmezőnk. De szigorúan el is számoltat bennünket, éselszedi majdnem a felét.Ez remek, csikorgatta a fogát Eraszt Petrovics. De még milyen remek. A titkos ügyosztály vezetője, afőkormányzó jobbkeze – a moszkvai alvilág vezére és védelmezője. Most már érthető, miért nem tudjákelkapni ezt a szemét Misát, s hogyan tudott ekkora hatalomra szert tenni a Hitrovkán. Nesze nekedHurtyinszkij, nesze neked udvari tanácsos.Kimásztak a sötét folyosóra, elindultak a keskeny, dohos átjárók labirintusában. Kétszer fordultak balra,egyszer jobbra. Misa megállt egy alacsony, jellegtelen ajtó előtt, s egy ravaszul megadott jel szerintkopogtatott rajta. Az a bizonyos Fiszka nyitott ajtót – csak egy ing volt rajta, a haja kibontva, az arcaálmos és részeg. Egyáltalán nem lepődött meg a vendégeken, Fandorinra rá se pillantott. Elcsoszogott aföldes padlón az ágyáig, lehuppant rá, és már szortyogott is tovább. A sarokban egy díszes tükör állt,nyilvánvalóan egy hölgy budoárjából kölcsönözték. A tükrön egy olajlámpás füstölgött.– Nála rejtegetem – közölte Misa. – Ostoba liba, de nem árul el.Eraszt Petrovics erősen megragadta a nyápic fickó vékony nyakát, magához húzta, s egyenesen kerekhalszemébe nézve kérdezte, minden szót külön hangsúlyozva:– És mit műveltél Szoboljev tábornokkal?– Semmit. – Misa háromszor egymás után gyorsan keresztet vetett. – Akasszanak föl, ha nem igaz. Semmitsem tudok a tábornokról. Pjotr Parmenics aszonta, hogy hozzam el a táskát a széfből, és hogyakkurátusosan dógozzak. Azt mondták, nem lesz ott senki, s nem fogják keresni. Így aztán elhoztam atáskát, nem nagy ügy. Még azt is mondta, ha a dolog elcsitul, megfelezzük a pénzt, s engem tisztapapírokkal elküldenek Moszkvából. De ha valami történik, a föld alól is előszed. Pjotr Parmenics pedigelőszed, ű mán csak ilyen.Misa levett a falról egy kis szőnyeget, amely Sztyenka Razint ábrázolta egy hercegnővel, kinyitott a falbanegy ajtócskát, és kotorászni kezdett mögötte. Fandorin pedig csak állt, kiverte a hideg veríték,megpróbálta felfogni a hallottak értelmét, annak egész szörnyűségét.Nem lesz ott senki, és nem fogják keresni? Ezt mondta Hurtyinszkij a bérencének? Ezek szerint, az udvaritanácsos tudta, hogy Szoboljev élve nem tér vissza a Dussault-ba!Eraszt Petrovics nem értékelte eléggé a hitrovkai nagyurat. Misa rafinált volt, s egyáltalán nem olyananyámasszony katonája, mint amilyennek mutatta magát. Válla felett hátrapillantva észrevette, hogy anyomozó, ahogyan erre számítani is lehetett, megütközött a hallottakon, s leengedte a kezét, melyben arevolvert tartotta. Az ügyes kis ember hirtelen megfordult, Eraszt Petrovics egy rászegeződő lefűrészeltcsövű puska torkolatát pillantotta meg, s alig volt ideje, hogy elüsse magától. A puskacső nagydörrenéssel tüzet lövellt ki magából, s mintha csak forró szél csapta volna meg az arcát. A plafonróltörmelék potyogott. A törvényszéki ülnök ujja akaratlanul is meghúzta a ravaszt, s a kibiztosított Herstalszófogadóan elsült. Apró Misa a gyomrához kapott s vékony hangon jajveszékelve a padlóra huppant.Eraszt Petrovicsnak eszébe jutott az üveg, s Fiszkára pillantott. De az fel sem emelte a fejét a dörrenésre,csak a fülére szorította a párnáját.Hát ezzel magyarázható Misa váratlan simulékonysága. Ügyesen játszott, el is altatta a nyomozó éberségét,behúzta a csőbe. Honnan is tudhatta volna, hogy Eraszt Fandorin reakcióinak gyorsasága még a„lopakodók” között is elismert volt?A kérdés csak az, vajon itt van-e a táska. Eraszt Petrovics lábbal arrébb tolta az összegörnyedt testet, sbedugta a kezét a falmélyedésbe. Valamilyen érdes bőrfelületet tapogatott ki. Ez az!Fandorin Misa fölé hajolt. Az sűrűn pislogott, és lázasan meg-megnyalta elfehéredett ajkát. A homlokánizzadtságcseppek gyöngyöztek.– Vigye doktorhon! – nyögte a sebesült. – Mindent elmondok, semmit se titkolok!

A sebesülése súlyos, állapította meg Eraszt Petrovics, de a Herstal kiskaliberű fegyver, ezért ha Misagyorsan kórházba kerül, lehet, hogy túléli. Túl kell, hogy élje – nem akármilyen tanú.– Ülj és ne rángatózz! – mondta hangosan Fandorin. – Kerítek egy kocsist. De ha megpróbálsz elmászni,biztos, hogy kinyúlsz.A kocsma néptelen volt. A homályos félablakokon keresztül alig hatolt be a hajnali derengés. A helyiségkellős közepén, a koszos padlón összeölelkezve hentergett egy muzsik és egy nő. A nő szoknyájacafatokban lógott – Eraszt Petrovics elfordult, hogy ne lássa. Rajtuk kívül, úgy látszik, nincs senki. Demégsem, a sarokban egy padon a tegnapi vak ember aludt: feje alatt egy rongycsomó, a földön a botja.Abdult, a kocsmárost, akivel Fandorinnak feltétlenül találkoznia kell, nem látta. De mi ez a zaj? Minthavalaki horkolna a raktárban.Eraszt Petrovics óvatosan félrehúzta a vászonfüggönyt, s megkönnyebbült – itt van hát ez a rohadék.Elnyújtózva feküdt egy ládán, a szakálla égnek meredt, széles szája félig nyitva.A törvényszéki ülnök egyenesen a fogai közé nyomta a revolver csövét. Kedvesen így szólt:– Kelj fel, Abdul! Aludtál egyet a dologra.A tatár kinyitotta tompa fényű, fekete, kifejezéstelen szemét.– Lódulj, de gyorsan! – szólította fel Fandorin. – Különben lelőlek, mint egy kutyát.– Mit fussak? – felelte nyugodtan a gyilkos, és ásított egy nagyot. – Nem vagyok gyerök, hogy fussak.– Az akasztófára indulsz – mondta Eraszt Petrovics, gyűlölettel tekintve az apró, közömbös szemekbe.– Hát, ha mán egyszer így van – egyezett bele a kocsmáros. – Minden Allah akarata szerint való.A törvényszéki ülnök alig tudta leküzdeni a mutatóujjában jelentkező kibírhatatlan viszketést.– És még te beszélsz Allahról, te mocsok! Hol vannak a halottak?– Egyelőre a kamrába vittem őket – közölte készségesen a gonosztevő. – Gondótam, majd bedobom űket apatakba. Itten van a kamra. – Azzal egy deszkaajtóra mutatott.Az ajtót bereteszelték. Eraszt Petrovics összekötözte Abdul kezét a saját szíjával, majd fájdalomtól sajgószívvel elhúzta a reteszt. Sötét volt odabent.A törvényszéki ülnök óvatosan lépett egyet előre, majd még egyet, s abban a pillanatban hátulról valakikézéllel hatalmasat sújtott a nyakára. Értetlenkedve, alig tudva magáról, arccal a padlóra zuhant, majdvalaki felülről rárontott, s dühösen lihegte a fülébe:– Hol lenni úr? Megdzilkol kutya!Nehezen, akadozva – merthogy nem akármilyen ütést kapott, s ráadásul a tegnapi dudorba talált –Fandorin japánul ezt motyogta:– Hát mégiscsak tanulod a szavakat, te semmirekellő?S nem tudta visszatartani magát – felzokogott. Ám ezzel még nem értek véget a megrázkódtatások. Miutánátkötötte Masza betört koponyáját, és sikerült kocsist találnia, Fandorin visszament Apró Misáért Fiszkakis szobájába. A cigánylánynak hűlt helye, Misa pedig már nem a falhoz dőlve ült, hanem a padlón feküdt.Holtan. És nem a gyomrát ért lövésbe halt bele – valaki igen akkurátusan átvágta a banditakirály torkát.Eraszt Petrovics kibiztosított revolverrel rohanni kezdett a sötét folyosón, de az többfelé elágazott, snyirkos vaksötétbe veszett. Itt nemhogy senkit nem találsz – adj hálát az Istennek, ha magad nem tévedszel.Kilépve a Katorgából Fandorin hunyorogni kezdett a háztetők mögül előbukkanó nap fényétől. Masza afogatban ült, egyik kezével magához szorítva a rábízott táskát, a másikkal pedig erősen tartva gallérjánál amegkötözött Abdult. Mellettük egy formátlan zsák hevert – Kszaverij Feofiiaktovics takaróba göngyöltteste.– Indulj! – kiáltotta Eraszt Petrovics, s felugrott a bakra a kocsis mellé. Minél hamarabb el innen, erről azistenverte, átkozott helyről. – A Malája Nyikitszkajára hajts, a csendőrségre!

Tizedik fejezet

melyben a főkormányzó kávét iszik, és süteményt eszik A Moszkvai kormányzósági rendőrfőkapitányság (Malája Nyikitszkaja, 20. sz. ház) bejárata előttstrázsáló őrmester kíváncsian, de különösebb megütközés nélkül pillantott a bérkocsiból kikászálódóhármasra – ezen a poszton sok mindent lát az ember. Elsőként, belebotolva a hágcsóba, egy hátrakötözöttkezű, fekete szakállas tatár mászott elő. Mögötte, a foglyot lökdösve, egy ferde szemű alak lépett le,szakadt kaftánban és fehér turbánban, kezében egy drága bőrtáskát tartott. Utolsóként korát meghazudtolókönnyedséggel egy rongyos öregember ugrott le a bakról. Egy kicsit közelebbről szemlélve őket azőrmester észrevette, hogy az öreg kezében revolver van, a ferde szemű fején pedig egyáltalán nem turbán,hanem egy összekötözött törülköző, amelyen helyenként vérfoltok sötétlenek. Tiszta ügy – titkos ügynököktértek vissza egy akcióból.– Jevgenyij Oszipovics benn tartózkodik? – kérdezte az öreg egy fiatal uraság hangján, s a csendőr, ez atapasztalt hivatalnok, nem kezdett el kérdezősködni, hanem csak tisztelgett:– Igenis, félórája méltóztatott megérkezni.– Hívd ide, t-t-testvér, az ügyeletes tisztet – mondta kissé dadogva a jelmezbe öltözött férfi. – Vegye fel aletartóztatott adatait. Ott pedig – komoran a kocsira mutatott, amelyben valamiféle nagy zsák maradt –, otta mi halottunk. Egyelőre vigyék a hűtőkamrába.Ő Grusin, a nyomozó részleg nyugalmazott rendőrbiztosa.– Hát persze, nagyságos uram, nagyon is jól emlékszünk Kszaverij Feofilaktovicsra, több évig szolgáltunkegyütt. – Az őrmester lekapta a sapkáját, és keresztet vetett.Eraszt Petrovics gyorsan végigment a tágas előcsarnokon, Masza alig ért a nyomába, egy dagadt táskátlóbált, melynek bőr hasa csaknem kidurrant a bankókötegektől. A parancsnokságon a korai időpontratekintettel alig voltak és hát ez nem is olyan hely, ahol tolonganak a látogatók. A folyosó távoli vége felől,ahol a csukott ajtón egy „Tiszti tornaterem” feliratú tábla díszelgett, kiáltások és pengecsattogáshallatszott. Fandorin szkeptikusan ingatta a fejét: nocsak, a tőrvívást még mindig létszükségletnek tartjákegy csendőrtiszt számára. Vajon kivel akarnak vívni? A robbantókkal? Ezek a múlt csökevényei. Jobbantennék, ha a dzsiudzsicut tanulmányoznák, vagy legfeljebb az angol ökölvívást. A rendőrfőparancsnokszobája előtt Fandorin ezt mondta Maszának:– Ülj itt, amíg nem hívnak. Vigyázz a táskára. Fáj még a fejed?– Erős fejem van – felelte büszkén a japán.– Hála istennek. Vésd az agyadba: egy lépést se innen.Masza sértődött képet vágott, láthatóan feleslegesnek ítélve az utasítást. A magas, kétszárnyas ajtó mögöttvolt a titkárság, ahonnan, a táblák alapján ítélve, be lehetett jutni vagy egyenesen a rendőrfőkapitányirodájába, vagy jobbra, a titkos részlegbe. Amúgy Jevgenyij Oszipovicsnak volt saját hivatala is aTverszkoj bulváron, de a kegyelmes úr jobban szerette a Malája Nyikitszkaján lévő irodáját – közelebbérezhette magát az államgépezet titkos mozgatórugóihoz.– Hová-hová? – indult a csavargó felé az ügyeletes hadsegéd.– Fandorin törvényszéki ülnök vagyok, a főkormányzó különleges megbízatásokkal felruházotthivatalnoka. Halaszthatatlan ügyben.A hadsegéd bólintott, és elindult, hogy bejelentse. Fél perc múlva a titkárságra maga Karacsencev lépettbe. Az ágrólszakadt csavargó láttán lecövekelt.– Ön az, Eraszt Petrovics?! Nem mondom, jól néz ki. Mi történt?– Sok minden.Fandorin bement a dolgozószobába, és bezárta maga mögött az ajtót. A hadsegéd kíváncsi tekintettelkövette a szokatlan látogatót. Felállt, kikukkantott a folyosóra. Senkit sem látott, csak az ajtóval szemben

ülő kirgizfélét. Ekkor a tiszt lábujjhegyen odalopakodott a főnöke ajtajához, és rátapasztotta a fülét. Akülönleges megbízatású hivatalnok egyenletes hangját hallotta, melyet időről időre a mély hangú tábornokfelkiáltásai szakítottak félbe. Sajnos csak ezeket lehetett kivenni.A párbeszéd a következőképp hangzott:– Miféle táska?...– De hát hogy tehette?...– És erre ő?...– Uram Isten!...– A Hitrovkára?!Ekkor felpattant a folyosó ajtaja, a hadsegéd alig tudott ellépni – úgy tett, mintha éppen be akart volnakopogni a tábornokhoz, s elégedetlenül tekintett a belépőre. Az ismeretlen tiszt táskával a hóna alattmegnyugtatóan felemelte a kezét, és az oldalsó ajtóra mutatott, ami a titkos részlegbe vezetett: mondván,ne nyugtalankodjon, amoda megyek. Gyorsan végigment a tágas szobán, s eltűnt. A hadsegéd ismét azajtóra tapasztotta a fülét.– Szörnyű! – hallatszott Jevgenyij Oszipovics felháborodott hangja. Egy perccel később pedig így kiáltottfel:– Hurtyinszkij? Ez hihetetlen!A hadsegéd továbbra is az ajtóra lapult, abban a reményben, hogy valamit kihámoz a törvényszéki ülnökmondandójából, de ebben a pillanatban, szerencsétlenségére, egy sürgős küldeménnyel jelentkező futárlépett be, a csomagot pedig át kellett venni, és alá kellett írni.Eltelt még két perc, s a dolgozószobából kilépett a kivörösödött arcú, zaklatott tábornok. Ám a tábornokiszemek csillogásából ítélve a hírek, úgy tűnik, kedvezőek voltak. Jevgenyij Oszipovics mögött a titokzatoshivatalnok lépkedett.– El kell rendezni a táskát, majd azután foglalkozunk a mi Káin-Vanykánkkal – mondta a rendőrfőkapitány,kezét dörzsölve. – Hol van ez az ön japánja?– A folyosón v-v-várakozik.A hadsegéd kinézett az ajtó mögül, s látta, amint a tábornok és a hivatalnok megállnak a rongyos kirgizelőtt. Az felállt, szertartásosan meghajolt, tenyerét combjára tapasztva.A törvényszéki ülnök felháborodottan, valamilyen érthetetlen nyelven kérdezett tőle valamit.Az ázsiai ismét meghajolt, és valami megnyugtatót mondott. A hivatalnok felemelte a hangját, láthatóanelégedetlen volt.A ferde szemű arcára elkeseredettség ült ki. Mintha szabadkozna.A tábornok hol az egyik, hol a másik felé forgatta a fejét. Vörös szemöldökét gondterhelten ráncolta.A törvényszéki ülnök fejét fogva a hadsegédhez fordult:– Bejött-e a fogadószobába egy tiszt, kezében táskával?– Igenis. A titkos részleg irányába ment.A hivatalnok durván félrelökte először a rendőrfőkapitányt, majd a hadsegédet, s kirohant a titkárságról azoldalsó ajtón. A többiek követték. A feliratos ajtó egy keskeny folyosóra nyílt, melynek ablakai azudvarra néztek. Az egyik ablak félig nyitva volt. A törvényszéki ülnök áthajolt a párkányon.– Csizmanyom a földön! Leugrott! – nyögött fel az indulatos hivatalnok, s nem tudván türtőztetni érzelmeit,ököllel az ablakkeretre csapott. Az ütés olyan erősnek bizonyult, hogy az üveg, úgy, ahogy volt, panaszoscsörömpöléssel kihullott.– Eraszt Petrovics, mégis mi történt? – ijedezett a tábornok.

– Semmit sem értek – tárta szét a karját a törvényszéki ülnök. – Masza azt mondja, hogy a folyosónodament hozzá egy tiszt, nevén szólította, egy pecsétes küldeményt adott át neki, elvette tőle a táskát,azzal, hogy nekem hozza. Valóban járt itt egy tiszt, csakhogy a táskával együtt kiugrott ezen az ablakon.Micsoda rémálom!– Küldemény? Hol a küldemény? – kérdezte Karacsencev.A hivatalnok észbe kapott, és ismét ázsiaiul kezdett karattyolni. A rongyos fickón rendkívüli nyugtalanságjegyei mutatkoztak, elővette a ruhája alól a hivatali küldeményt, és egy meghajlás kíséretében átnyújtotta atábornoknak. Jevgenyij Oszipovics rápillantott a pecsétre és a címzésre.– Hm.„A Moszkvai kormányzósági rendőrfőkapitányságnak. A szentpétervári városparancsnokság rendészetiés belbiztonsági részlegétől.”A tábornok felnyitotta a borítékot, és olvasni kezdett...„Titkos. A. moszkvai rendőrfőkapitány úrnak. Az Őfelsége által rendeletben rögzített 16-ik cikkelyalapján, mely az államrend és a társadalmi béke megőrzése érdekében tett intézkedésekre vonatkozik,valamint a szentpétervári főkormányzóval történt megegyezés értelmében, Marija Ivanova Ivanovabábaasszonynak, politikai megbízhatatlansága okán megtiltatik a szentpétervári és moszkvaitartózkodás, amelyet tisztelettel közlök Nagyméltóságoddal, a megfelelő tájékoztatás végett. Arészlegvezető megbízásából Sipov lovaskapitány.”– Micsoda zagyvaság! A tábornok ide-oda forgatta a lapot.– Ez egy szokványos kis körlevél. Mi köze van ennek a táskához?– Nincs ezen mit n-n-nem érteni – szólalt meg bágyadtan az álruhás törvényszéki ülnök, akielkeseredésében ismét dadogni kezdett. – Valaki ügyesen visszaélt azzal, hogy Masza nem ért oroszul, s k-k-kü-lönös tisztelettel viseltetik az egyenruha iránt, főleg ha még kard is van hozzá.– Kérdezze meg tőle, hogy nézett ki a tiszt – parancsolta a tábornok.A hivatalnok egy ideig hallgatta az ázsiai zavaros beszédét, majd lemondóan legyintett:– Azt mondja, sárga volt a haja, vizenyős a szeme... Mi ssz-számára mind egyformák vagyunk.Majd a hadsegédhez fordult:– S ön jól m-m-megnézte ezt az embert?– Hibáztam – tárta szét a karját kissé elvörösödve az adjutáns. – Nem néztem meg alaposan. A haja szőke.Az átlagosnál magasabb termetű. A szokásos csendőregyenruhát viselte. Századosi váll-lapja volt.– Mi az, önt nem tanították meg, hogyan kell megfigyelni a részleteket, s szóbeli portrét rajzolni? –érdeklődött gonoszkodva a hivatalnok. – Itt az asztal és az ajtó között mindössze tíz lépés a távolság!A hadsegéd hallgatott, és még jobban elvörösödött.– Katasztrófa, k-k-kegyelmes uram – állapította meg a rongyos. – Oda a millió. De mégis, hogyantörténhetett? Ez már misztika! Mit tegyünk most?– Semmiség – legyintett Karacsencev. – Most nem a millióról van szó! Megkerül, nem fog elveszni.Vannak ennél fontosabb dolgok is. A drágalátos Pjotr Parmenicsnél kellene látogatást tennünk. Ah,micsoda alak! – Jevgenyij Oszipovics gonoszul elmosolyodott. – Majd ő mindenre megadja a választ.Kellett neki, lám, milyen érdekesen alakultak a dolgok. És hát, most a mi Jurij Dolgorukijunknak isbefellegzett. Kígyót melengetett a kebelén, de milyen odaadással!A törvényszéki ülnök összerezzent.– Igen-igen, menjük Hurtyinszkijhez. Csak el ne késsünk.– Először a herceghez kell elmennünk – sóhajtott a rendőrfőkapitány. – Az ő utasítása nélkül semmit semtehetünk. De nem is baj, szívesen megnézem, hogy fog magyarázkodni az öreg róka. Egy fityiszt,őnagyméltósága! Ebből ki nem keveredik! Szvercsinszkij! – A tábornok a hadsegédre pillantott. – Ahintómat, de mindjárt! És egy kocsit a letartóztatásra kirendelteknek – jöjjenek csak utánam a főkormányzóházához. Civilben legyenek. Elég, ha hárman vannak. Azt hiszem, az adott esetben nem kerül sor

lövöldözésre. – S ismét kéjesen elmosolyodott.A hadsegéd futva indult teljesíteni a parancsot, s öt perc múlva a négylovas hintó már száguldott is amacskaköves úton. Mögötte könnyedén ringott a rugós üléses kocsi a három civilbe öltözött ügynökkel.A hadsegéd az ablakból követte tekintetével a menetet, majd felemelte a telefonkagylót, és megtekerte akurblit. Bemondta a számot. Az ajtóra sandítva, félhangon kérdezte:– Vegyiscsev úr, ön az? Itt Szvercsinszkij. A fogadószobában kellett várakozniuk az audienciára. A kormányzó titkára a legudvariasabb formábankért elnézést a rendőrfőkapitánytól, mindazonáltal határozottan kijelentette, hogy őexcellenciája igenelfoglalt, senkit sem fogad, s jelentést tenni sem engedélyezett. Karacsencev kellően gunyoros pillantástvetett Fandorinra: úgymond, hadd erősködjön még egyszer, utoljára az öreg. Végül – legalább negyedóraelteltével – a monumentális, arannyal dúsan díszített ajtó mögött megszólalt a csengettyű.– Akkor most, kegyelmes uram, bejelentem önöket – állt fel asztalától a titkár.Amint beléptek a dolgozószobába, kiderült, miféle jelentős üggyel volt elfoglalva a herceg – reggelizett.Helyesebben, a reggelivel már végzett, s a türelmetlen látogatók az étkezés utolsó szakaszában érték:Vlagyimir Andrejevics kávézni kezdett. Ott ült, nyakában akkurátusan megkötött könnyű lenszalvétával,Filippov-féle vajas süteményt mártogatott a csészéjébe, s kimondottan derűs arcot vágott.– Jó reggelt, uraim – mosolygott kedvesen a herceg, miután lenyelte a falatot. – Már csak bocsássák megnekem, ha várniuk kellett. Nagyon szigorú az én Frolom, nem engedi, hogy evés közben mással isfoglalkozzak. Nem kérnek egy kis kávét? A sütemény is nagyszerű, szinte elolvad az ember szájában.Ekkor a kormányzó közelebbről is szemügyre vette a tábornok kísérőjét, s csodálkozva pislogni kezdett. Ahelyzet az, hogy Eraszt Petrovics útban a Tverszkajára leszedte magáról az ősz szakállat és a parókát, áma rongyoktól nem volt alkalma megszabadulni, ezért aztán valóban szokatlan látványt nyújtott.Vlagyimir Andrejevics rosszallóan ingatta a fejét, és köhögni kezdett.– Eraszt Petrovics, valóban azt mondtam önnek, hogy nálam csak úgy egyszerűen, egyenruha nélkül ismegjelenhet, de ez már, galambocskám, túlzás. Mi történt önnel, vesztett a kártyán? – A herceg hangjaszokatlanul szigorúan csengett. – Én, természetesen, nem vagyok az előítéletek embere, de mégis arrakérném, a későbbiekben ne jelenjen meg előttem ilyen öltözékben. Ez nem szép dolog.A kormányzó szemrehányóan ingatta a fejét, és ismét majszolni kezdett egy süteményt. Ám arendőrfőkapitány és a törvényszéki ülnök arckifejezése olyannyira különös volt, hogy Dolgorukojabbahagyta a csámcsogást, és értetlenül nézett rájuk:– Végül is mi történt, uraim? Csak nem tűz ütött ki?– Rosszabb, excellenciás uram. Sokkal rosszabb – jelentette ki kéjesen Karacsencev, s kérés nélkül leülta karosszékbe. Fandorin állva maradt. – Az ön titkos kancelláriájának vezetője tolvaj, bűnöző és az egészmoszkvai alvilág pártfogója. A törvényszéki ülnök úr rendelkezik az összes bizonyítékkal. Micsodakellemetlen helyzet, méltóságos uram, mennyire kellemetlen. Nem is tudom, hogyan fogunk kikeverednibelőle. – Egy kis szünetet tartott, hogy az öreg úgy értse, ahogy kell, majd behízelgőn folytatta. – Voltszerencsém több alkalommal is jelenteni őnagyméltóságának Hurtyinszkij úr helytelen viselkedését, denem hallgatott rám. Ugyanakkor, természetesen, eszembe sem jutott, hogy Pjotr Parmenovics ügyletei ilymértékben kriminálisak.A főkormányzó tátott szájjal hallgatta ezt a rövid, hatásos szónoklatot. Eraszt Petrovics azt várta, hogykiabálni fog, felháborodik, s a bizonyítékokat követeli, ám a herceg egy percre sem vesztette el a türelmét.Amikor a rendőrfőkapitány várakozóan elhallgatott, a herceg elmélázva lenyelte a falatot, s ivott egy kortykávét. Ezek után szemrehányóan sóhajtott egyet.– Nagyon nincs ez rendben, Jevgenyij Oszipovics, hogy ez önnek eszébe sem jutott. Hiszen akárhogy isnézzük, ön a moszkvai rendőrség főnöke, a törvényesség és a rend megbízható őre. Én pedig nem vagyok

csendőr, sokkal több terhet cipelek a vállamon, mint ön, de Petrusa Hurtyinszkijt már régóta gyanúsnaktalálom.– Csak nem? – kérdezte gúnyosan a rendőrfőkapitány. – Mégis, mióta?– Nézzük csak sorjában – mondta vontatottan a herceg. – Petrusa már régóta nem tetszik nekem. Méghárom hónappal ezelőtt írtam egy levelet az ön miniszterének, Tolsztov grófnak, hogy a rendelkezésemreálló ismeretek alapján Hurtyinszkij udvari tanácsos nemcsak korrupt, hanem tolvaj és gonosztevő. – Aherceg kotorászni kezdett az asztalon heverő papírok között. – Valahol itt kell lennie a levelemmásolatának... Itt is van. – Felvett egy papírlapot, s messziről meglobogtatta. – S a gróf válaszolt is. Ezmeg hol van? Aha. – Felvett egy másik, monogrammal ellátott lapot. – Felolvassam? A miniszter teljesmértékben megnyugtatott, s megkért, hogy ne aggodalmaskodjak Hurtyinszkij miatt.A kormányzó feltette a monokliját.– Hallgassa csak.„Hurtyinszkij udvari tanácsos tevékenységével kapcsolatban, az esetlegesen felmerülő kétségeitilletően, szeretném biztosítani nagyméltóságodat, hogy amennyiben a megnevezett hivatalnok jelenlegmegmagyarázhatatlan viselkedést tanúsít, ez nem bűnözői magatartásra utal, hanem különösen fontos,titkos állami megbízatásából ered, amelyről mind magamnak, mind az Uralkodó Őfelségének tudomásavan. Ezért szeretném önt megnyugtatni, kedves Vlagyimir Andrejevics, és még külön hozzátenni, hogy aHurtyinszkijra bízott feladat semmiképpen sem irányul...”– Hmm, ez viszont már nem tartozik az ügyhöz. Így hát, uraim, önök is láthatják – amennyiben itt valaki isbűnös, akkor ez egyáltalán nem Dolgorukoj, hanem sokkal inkább az ön hivatala, Jevgenyij Oszipovics.Hiszen milyen alapon ne adnék hitelt a belügyminisztériumnak?A rendőrfőkapitány felindultságában nem tudta magát türtőztetni, idegesen felpattant, s a levél után nyúlt,ami meglehetősen ostoba dolog volt, hiszen egy ilyen komoly ügyben ki lehet zárni a megtévesztést –túlságosan is könnyű ellenőrizni. A herceg kegyesen a vörös hajú tábornok felé nyújtotta a papírlapot.– Igen – hümmögte Karacsencev. – Ez Dmitrij Andrejevics aláírása. Minden kétséget kizáróan...A herceg együtt érzőn kérdezte:– Talán nem tartotta szükségesnek önt is értesíteni a főnöksége? Hajjaj, ez nem szép dolog. Ennyitiszteletet megérdemelne. Ezek szerint, ön nem tudja, milyen titkos feladatot teljesített Hurtyinszkij?Karacsencev letaglózva hallgatott.Eközben Fandorin azon a különös körülményen elmélkedett, miként lehetséges, hogy egy három hónappalezelőtti levelezés dokumentumai éppen kéznél vannak, miközben a herceg a folyó ügyeket intézi?Fennhangon viszont ezt mondta:– Nekem sincs tudomásom arról, miféle t-t-titkos tevékenységet folytatott Hurtyinszkij úr, ám ez esetbenegyértelműen túllépte annak kereteit. Kétség nem fér hozzá, hogy kapcsolatban áll a hitrovkai banditákkal,ami semmiféle államérdekkel nem magyarázható. S ami a legfontosabb: Hurtyinszkijnek közvetlen közevan Szoboljev tábornok halálához.Ezek után Fandorin röviden, pontokba szedve kifejtette az elrabolt millió történetét. A kormányzó nagyonfigyelmesen hallgatta. Végül határozottan ezt mondta:– Aljas fickó, világos, hogy az. Le kell tartóztatni, és ki kell hallgatni.– Ezért is jöttünk önhöz, V-v-vlagyimir Andrejevics.Egészen más hangnemben, mint az imént – határozottan és tiszteletteljesen – a rendőrfőkapitány eztkérdezte:– Végrehajthatjuk, excellenciás uram?– Természetesen, galambocskám – bólintott Dolgorukoj. – Mindenért felelnie kell a gazembernek.Sietve végigmentek a hosszú folyosókon. Mögöttük csörtettek a civil ruhás ügynökök. Eraszt Petrovics egyszót sem szólt, s igyekezett nem nézni Karacsencevre – megértette, milyen kínszenvedéssel éli megvereségét, s azt a még kellemetlenebb és nyugtalanítóbb tényt, miszerint vannak olyan titkos dolgok,

melyekbe a főnökség jobbnak látta nem a moszkvai rendőrfőkapitányt beavatni, hanem ősi ellenfelét, akormányzósági hivatal titkos ügyosztályának vezetőjét.Felmentek az első emeletre, ahol a hivatalok vannak. Eraszt Petrovics megkérdezte az ajtónál állóügyeletes alkalmazottat, bent van-e Hurtyinszkij úr. Kiderült, hogy itt van, már kora reggel óta.Karacsencev felélénkült, és még sietősebbre fogta lépteit – puskagolyóként süvített végig a folyosón, csakúgy pengett a sarkantyúja és ugrált a vállbojtja.A titkos ügyosztály vezetőjének fogadószobája tömve volt ügyfelekkel.– A helyén van? – kérdezte röviden a tábornok a titkárt.– Igenis, méltóságos uram, de kérte, hogy ne zavarják. Parancsára, bejelentsem?A rendőrfőkapitány legyintett. Fandorinra nézett, vastag bajsza alatt elmosolyodott, majd kinyitotta azajtót.Eraszt Petrovicsnak először úgy tűnt, hogy Pjotr Parmenovics a párkányon állva néz ki az ablakon. De akövetkező pillanatban már világos volt: nem áll, hanem lóg.

Tizenegyedik fejezet

melyben az ügy váratlan fordulatot vesz Vlagyimir Andrejevics Dolgorukoj összevonta a szemöldökét, s immáron harmadszorra olvasta el a jólismert írással papírra vetett sorokat:„Én, Pjotr Hurtyinszkij bűnös vagyok abban, hogy kapzsiságból megszegtem kötelességemet, éselárultam azt, akit hűen kellett volna szolgálnom, és minden erőmmel támogatnom fáradtságosmunkájában. Isten legyen a bírám.”A sorok ferdék voltak, egyik a másikba csúszott, a legutolsó pedig egy pacával végződött, mintha csakírójának a végére elszállt volna az ereje nagy bűnbánatában.– Akkor hát mit mutatott a titkár? – kérdezte komótosan a kormányzó. – Mondja csak el még egyszer,Jevgenyij Oszipovics, galambocskám, lehetőleg még részletesebben.Karacsencev most másodjára, a korábbinál összefüggőbben és nyugodtabban fejtette ki, amit sikerültkideríteni:– Hurtyinszkij tíz órakor jelent meg szolgálati helyén, mint általában. A szokásos módon nézett ki, a titkárlevertségnek vagy izgatottságnak semmi jelét nem vette észre rajta. Miután átnézte a levelezését,Hurtyinszkij hozzálátott az audienciához. Úgy tizenegy előtt öt perccel a titkárnál megjelent egycsendőrtiszt, aki Pevcov kapitányként mutatkozott be, és állítása szerint pétervári futárként érkezett azudvari tanácsoshoz sürgős ügyben. A kapitánynál barna irattáska volt, ami a leírás szerint a legapróbbrészletekig megegyezett az ellopott táskával. Pevcovot haladéktalanul beeresztették a dolgozószobába, azaudienciát felfüggesztették. Nem sokkal ezután Hurtyinszkij kinézett, és megparancsolta, hogy újabbrendelkezésig senkit ne eresszenek be, s hogy egyáltalában ne zavarják semmilyen okból sem. A titkárszavaival élve, főnöke rendkívül zaklatottnak látszott. Úgy tíz perc múlva a kapitány távozott, s közölte,hogy az udvari tanácsos úr elfoglalt, és roppant szigorúan megtiltotta, hogy zavarják, miután titkosdokumentumokat tanulmányoz. Ali pedig negyed órával később, tizenegy húszkor értünk oda ErasztPetroviccsal.– Az orvos mit mondott? Nem gyilkosság volt?– Azt mondja, tipikus öngyilkosság, felakasztotta magát. A nyakára hurkolta a kötelet a karnisról, éslelépett a párkányról. Jellegzetes nyakcsigolyatörés. Na meg ott van a levél, láthatja, semmi ok akételkedésre. Az idegenkezűség kizárható.A főkormányzó keresztet vetett, és filozofikusan megjegyezte:– „Ő pedig eldobván az ezüstpénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát.” Most mára bűnös sorsa nálunknál igazabb bíró kezében van, uraim.Eraszt Petrovicsnak olyan érzése támadt, hogy az ilyen végkifejlet éppen kapóra jött a hercegnek. Arendőrfőkapitány azonban láthatólag kezdett elkedvetlenedni: azt hitte, megkaparintotta az aranyfonálvégét, ami majd elvezeti egészen az aranygombolyagig, erre a fonal fogja magát, és elszakad.A törvényszéki ülnök nem államtitkokon vagy tárcaközi intrikákon törte a fejét, hanem a titokzatos Pevcovkapitányon. Teljesen nyilvánvaló, hogy negyven perccel a Hurtyinszkij fogadószobájában valófelbukkanása előtt éppen ez az ember szedte el a szerencsétlen Maszatol Szoboljev millióját. A MalájaNyikitszkajáról a csendőrkapitány (vagy amire Fandorin egyre inkább hajlott, valaki, aki kék mundértöltött magára) egyenesen a Tverszkaja felé vette az irányt. A titkár sokkal jobban szemügyre vette, mint arendőrfőkapitány adjutánsa, s a következőképpen írta le: körülbelül két arsin és hét ver sok magas, szélesvállak, szalmaszőke haj. Különös ismertetőjel – nagyon világos, szinte áttetsző szemek. E részlet hallatánEraszt Petrovics megborzongott. Ifjúkorában összeütközésbe került valakivel, akinek pontosan ugyanilyenszemei voltak, s Fandorin sehogyan sem szeretett visszaemlékezni arra a régi históriára, amiért túlságosanis nagy árat kellett fizetnie. Különben a súlyos emléknek semmi köze sem volt az ügyhöz, így Fandorin

gyorsan elhessegette a sötét árnyakat.A kérdések ekképpen sorakoztak egymás után: Tényleg csendőr-e az a ember? Ha igen (és annál inkább,ha nem), akkor mi a szerepe a Szoboljev-ügyben? És ami a legfőbb: honnan ez az ördögi tájékozottság, éshogy a pokolba tud mindenütt ott lenni?S épp ugyanebben az időben a főkormányzó is feltette az őt foglalkoztató kérdéseket. Igaz, ezek némilegmásképpen hangzottak:– Mi tévők legyünk, nyomozó uraim? Mit parancsolnak, hogy jelentsek a feletteseimnek? Szoboljevetmegölték, vagy természetes módon halt meg? Mivel foglalkozott Hurtyinszkij saját szakállára minálunk,vagyis önöknél, Jevgenyij Oszipovics? Hová lett a millió? Kicsoda ez a Pevcov? – A herceg hangjában aszínlelt szívélyesség fenyegető felhangokkal keveredett. – Mit mond, excellenciás uram, drágavédelmezőnk?A tábornok letörölte az izgalomtól homlokán kiütköző verejtékcseppeket:– Nálunk a parancsnokságon nincs semmiféle Pevcov. Elképzelhető, hogy valóban Pétervárról jött, ésHurtyinszkij-jel közvetlenül intézte a dolgokat, mellőzve a kormányzói hatóságot. A következő afeltételezésem. – Karacsencev idegesen meghúzta vörös pofaszakállát. – Hurtyinszkij önök előtt éselőttem is titokban... – a főparancsnok nyelt egy nagyot – ...bizonyos felülről jött bizalmas megbízatásokatteljesített. Nyilvánvalóan ezek közé tartozott Szoboljev érkezésének előkészítése. Hogy mért volt erreszükség, az nem világos a számomra. Nyilvánvaló, hogy Hurtyinszkij valahonnan megtudta, milyen nagyösszeg van Szoboljevnél, jóllehet, erről kísérete semmit sem tud. A csütörtökről péntekre virradóéjszakán Hurtyinszkijnek jelentették Szoboljev váratlan elhalálozását az Anglia szállóban – nagyvalószínűséggel az ügynökök, akik titokban szemmel tartották a generálist, na és... Amint tudjuk, az udvaritanácsos igen kapzsi volt, s nem válogatott az eszközökben. Nem állt ellen a kísértésnek, és elhatározta,hogy ráteszi a kezét a soha nem látott summára, így elküldte cinkosát, a mackós Apró Misát, hogy lopja ela táskát a széfből. Ugyanakkor Hurtyinszkij üzelmeit Pevcov kapitány leleplezte, akinek mindenvalószínűség szerint az volt a feladata, hogy szemmel tartsa azokat, akik a megfigyeléseket végezték.Nálunk ez a hivatalban mindennapos dolognak számít. Pevcov elvette a táskát, és megjelent veleHurtyinszkijnél, akit kétkulacsossággal és lopással vádolt. A kapitány távozása után az udvari tanácsosazonnal megértette, hogy nincs tovább, megírta a bűnbánó levelet, és felakasztotta magát... Hát ez volna azegyetlen magyarázat, ami az eszembe jut.– Nos, ez valószínűnek tűnik – ismerte el Dolgorukoj. – Milyen lépéseket javasol?– Sürgősen érdeklődni kell Péterváron Pevcov kapitány személyazonosságát és megbízatásait illetően.Addig mi Eraszt Petroviccsal átnézzük az öngyilkos papírjait. Én magamhoz veszem a széf tartalmát,Fandorin úr pedig áttanulmányozza Hurtyinszkij jegyzetfüzetét.A törvényszéki ülnök önkéntelenül elmosolyodott – a tábornok aztán ügyesen elosztotta a feladatokat: azegyiknek a széf teljes tartalma, a másiknak meg egy közönséges jegyzetfüzet a tennivalókkal, ami kinyitvafeküdt az elhunyt íróasztalán.Dolgorukoj az asztalon dobolt ujjaival, és egy megszokott mozdulattal megigazította kissé félrecsúszottparókáját.– Úgy látszik, Jevgenyij Oszipovics, hogy az ön következtetései a következőképpen foglalhatók össze.Szoboljevet nem ölte meg senki, hanem természetes módon halt meg. Hurtyinszkij a mérhetetlen kapzsiságáldozata. Pevcov pedig Pétervárról érkezett. Ön egyetért ezekkel a következtetésekkel, Eraszt Petrovics?Fandorin tömören válaszolt:– Nem.– Ez érdekes – élénkült fel a kormányzó. – Hát akkor ki vele, mit sikerült összeszámolnia? „Ez egy”, „ezkettő”, „ez három”.– Ahogy óhajtja, excellenciás uram... – A fiatalember szünetet tartott, láthatóan a nagyobb hatás kedvéért,majd határozott hangon folytatta:

– Szoboljev tábornok valamilyen titkos ügyben vett részt, melynek lényege eleddig nem világos. A b-b-bi-zonyítékok? Mások tudta nélkül hatalmas összeget gyűjtött össze. Ez egy. A szálló széfjében titkospapírokat őriztek, amit a generális kísérete eltitkolt a hatóságok elől. Ez kettő. Önmagában Szoboljevtitkos megfigyeltetésének ténye – én magam is azt hiszem, hogy Jevgenyij Oszipovicsnak igaza van, éstényleg megfigyelték –, ez három. – Eraszt Petrovics gondolatban még hozzátette: „Golovina kisasszonyvallomása – ez négy”, a minszki tanítónőt azonban nem keverte bele a nyomozásba. – Még nem állokkészen arra, hogy levonjam a következtetéseket, ugyanakkor a feltételezésekkel nem értek egyet.Szoboljevet meggyilkolták. Nagyon ravasz módon, a természetes halál látszatát keltve. Hurtyinszkij akapzsiság áldozata, elvesztette a fejét, azt gondolta, ő mindent megengedhet magának. Itt megint csak egyetkell értenem Jevgenyij Oszipoviccsal. A valódi bűnöző, aki a kulisszák mögül mozgatta az eseményeketaz, akit mi „Pevcov kapitányként” ismerünk. Hurtyinszkij, ez a minden hájjal megkent rabló, amilyetkeresve sem t-t-talál az ember, halálosan megijedt ettől az úriembertől. Nála van a táska. „Pevcov”mindent tud, és mindenütt ott van. Az ilyen emberfeletti ügyesség egyáltalán nincs ínyemre. A világosszemű szőke férfi, aki kétszer is feltűnt csendőregyenruhában, hát ő az, akit bármi áron meg kell találni.A rendőrfőparancsnok fáradtan megdörzsölte a szemét:– Nem zárom ki, hogy Eraszt Petrovicsnak van igaza, s én tévedek. A logikai bizonyításban a törvényszékiülnök úr messze megelőz engem.A herceg krákogva felállt az asztal mögül, az ablakhoz ment, és vagy öt percen keresztül nézte aTverszkaján lassan tovagördülő szekerek sokaságát. Majd megfordult, s rá korántsem jellemzőfontoskodással azt mondta:– Továbbítani fogom a feletteseimnek. Haladéktalanul, kódolt sürgönyben. Amint válaszolnak, hívatomönöket. Mindenki legyen a helyén, ne menjenek sehova. Ön hol lesz, Jevgenyij Oszipovics?– A helyemen, a Tverszkaján. Beleásom magam Hurtyinszkij papírjaiba.– Én a Dussault-ban leszek – mondta Fandorin. – Az igazat megvallva, majd leesek a lábamról. M-m-márkét napja szinte nem is aludtam.– Menjen csak, galambocskám, aludjon egy-két órácskát. És próbáljon valamilyen elfogadható külsőtmagára ölteni. Majd küldök önért. Eraszt Petrovicsnak tulajdonképpen nem állt szándékában aludni, de mindenképpen fel akart frissülni – jókis jeges fürdő, utána pedig egy masszázs sem ártana. Még hogy alvásra gondoljon, mikor ilyen dolgoktörténnek? Hát el tud az ember ilyenkor aludni?Fandorin kinyitotta szobája ajtaját, és hátrahőkölt: Masza egyenesen a lábai elé vetette magát, fejétingatva a padlóra borult, s hadarni kezdett:– Uram, nincs számomra bocsánat, nincs számomra bocsánat, nincs számomra bocsánat! Nem védtem megaz ön onsziját, s nem őriztem eléggé azt a fontos bőrtáskát. De bűneimnek ezzel még nincs vége. Nincserőm elviselni a szégyent, kezet akartam emelni magamra, és ehhez az ön kardját merészeltem használni,de eltörtem, így ezzel még egy szörnyű bűnt követtem el.Az asztalon ott hevert a kettétört apró díszkard.Eraszt Petrovics odaült a padlóra a szenvedő mellé. Óvatosan megnézte a fejét – még a törülközőnkeresztül is látni lehetett a jókora púpot.– Masza, te semmiben sem vagy bűnös. Grusin-szenszejt én öltem meg, amit sosem fogok magamnakmegbocsátani. A táska sem a te bűnöd. Nem viselkedtél gyáván, nem mutattál gyengeséget. Egyszerűenerrefelé más az élet, mások a szabályok, amikhez te még nem szoktál hozzá. A kard meg ócska vacak, egykötőtű, azzal aztán nem döföd le magad. Majd veszünk másikat, ötvenrubeleset. Ez nem egy családi kard.Masza felegyenesedett, eltorzult arcán patakzottak a könnyek.– Én mégis csak ragaszkodnék hozzá, uram. Képtelen vagyok így élni, hogy ilyen szörnyűségeket okoztam

önnek. Rászolgáltam a büntetésre.– Rendben van – sóhajtott Fandorin. – A szótárból megtanulod kívülről a következő tíz oldalt.– Nem, húszat!– Legyen. De ne most, hanem később, amikor meggyógyul a fejed. Most inkább csinálj egy jeges fürdőt.Masza lerohant az üres vödörrel, Eraszt Petrovics pedig odaült az asztalhoz, és kinyitotta Hurtyinszkijjegyzetfüzetét. Igazándiból nem is jegyzetfüzet volt ez, hanem angol schedulebook, határidőnapló,amelyben az év minden napja külön oldalon szerepelt. Praktikus egy darab – Eraszt Petrovicsnak már voltilyenekhez szerencséje. Lapozgatni kezdte, abban a meggyőződésben, hogy úgysem talál semmiérdemlegeset. Ami valamennyire is titkos vagy fontos volt, azt az udvari tanácsos természetesen a széfbentartotta, a könyvbe pedig mindenféle semmiséget írt be, hogy ne felejtse el őket – az üzleti találkozók,audienciák és jelentéstételek időpontját. Sok nevet csak egy vagy két betű jelöl. Az egészben el kell majdigazodni. 4 July, Tuesday (ami a mi naptárunk szerint június 22, kedd) bejegyzésnél a törvényszékiülnöknek megakadt a szeme egy furcsa, jókora pacán. Eddig egyetlen áthúzást vagy tintafoltot sem talált akönyvecskében – Hurtyinszkij szemmel láthatóan kivételesen akkurátus ember volt. A paca formája iskülönös – mintha a tinta nem megfolyt volna, hanem szándékosan kenték volna el. Fandorin a fény felétartotta a lapot. Nem, képtelenség rajta kiigazodni. Óvatosan végighúzta ujja hegyét a papíron. Úgy látszik,ide volt írva valami. Az elhunyt fémtollat használt, és erősen rányomta. Az viszont nem látszottvalószínűnek, hogy el tudja olvasni.Masza meghozta a vödör jeget – a fürdőből zörgés hallatszott, majd csobogni kezdett a víz. ErasztPetrovics fogta a kellékes táskáját, és előszedte belőle a szükséges eszközt. Megfordította a pacás oldalt,a hátuljára egy nagyon vékony írólapot tett, és néhányszor végighúzott rajta egy kaucsukhengert. A lap nemhétköznapi papír volt, hanem különleges oldattal itatták át, amely érzékenyen reagált a felület legkisebbegyenetlenségére is. A törvényszéki ülnök türelmetlenségtől remegő ujjakkal emelte fel a papírt. A sötétháttéren, gyengén, de láthatóan kezdtek kirajzolódni a betűk kontúrjai: Metropol N° 19 Klonov.Június 22-i bejegyzés. Mi volt ezen a napon? A negyedik hadtest parancsnoka, Szoboljev gyalogságitábornok befejezte a hadgyakorlatot, és leadta a jelentést a szabadságolásáról. A Metropol szálló 19-esszobájában pedig ezek szerint egy bizonyos Klonov úr tartózkodott. Milyen kapcsolat lehet a két dologközött? Valószínűleg semmilyen. De akkor Hurtyinszkij miért érezte szükségét, hogy lefesse a nevet és acímet? Nagyon érdekes.Eraszt Petrovics levetkőzött, és belemászott a jeges kádba, amitől egy pillanatra megfeledkezett afelesleges gondolatokról, és mint mindig, kénytelen volt megfeszíteni minden lelki és fizikai erejét.Fandorin alámerült, és elszámolt százhúszig, majd pedig kiemelkedett a vízből, kinyitotta a szemét, ésfeljajdult, miközben arcát elöntötte a pír: a fürdő küszöbén kővé dermedve ott állt Mirabeau grófnő,őkegyelmessége, Jevgenyij Makszimilianovics, Lichtenburg hercegének morganatikus hitvese, szintúgybíborvörösen.– Bocsásson meg, monsieur Fandorin – habogott franciául a grófnő. – A szolgája beengedett, és erre azajtóra mutatott. Azt feltételeztem, hogy ez a dolgozószobája...A beléidegződött jólneveltség, ami nem engedte meg, hogy egy hölgy jelenlétében üljön, arra késztette apánikba esett Eraszt Petrovicsot, hogy felpattanjon, de a következő pillanatban, immár még nagyobbpánikban, visszacsobbant a vízbe. A grófnő bíborvörös arccal hátrált kifelé.– Masza! – üvöltötte Fandorin tébolyult hangon. – Masza!!!Az aljas hóhér, köpennyel a karján, meghajolt:– Mit óhajt, uram?– Mindjárt olyat kapsz, amilyet „óhajtok”! – kiabálta Eraszt Petrovics, aki a felháborodástól teljesenkifordult önmagából. – Na ezért most összekaszabolod a hasadat! És nem holmi kötőtűvel, hanemevőpálcikával! Már elmagyaráztam neked, te agyatlan borz, hogy itt Európában a fürdőszoba intim dolog!Micsoda idióta helyzetbe hoztál, egy hölgy pedig elsüllyed miattad szégyenében! – Aztán a törvényszéki

ülnök oroszra váltva kikiabált. – Bocsánatát kérem! Helyezze magát kényelembe, grófnő, azonnal jövök! –Majd megint japánul folytatta. – Add ide a nadrágomat, a kabátomat, meg az ingemet, te rusnyapolipfajzat!A szobába Fandorin teljesen felöltözve lépett be, kifogástalan választékkal a fején, bár még mindig pirosvolt, mint a pipacs. El sem tudta képzelni, hogyan tud majd az iménti botrányos jelenet után vendégeszemébe nézni. A grófnő azonban a várakozással ellentétben teljesen visszanyerte nyugalmát, éskíváncsian nézegette a falra aggatott japán metszeteket. Majd a hivatalnok zavart arcára pillantott, és kékszoboljevi szemében mosolygós pillantás villant, amit rövidesen a legkomolyabb tekintet váltott fel.– Fandorin úr, azért vettem magamnak a bátorságot, hogy felkeressem önt, mert Michelle régi barátja, ésmert ön vizsgálja halálának körülményeit. A férjem tegnap este elutazott a nagyherceggel. Valamilyensürgős ügyben. Én pedig magammal viszem bátyám testét a birtokra, hogy eltemessük. – ZinaidaDmitrijevna habozott, mintha csak azon tanakodna, hogy érdemes-e folytatnia. Aztán határozottanbelevágott a közepébe. – A férjem könnyű ruhákban utazott el. Az egyik kabátjában, amit itt hagyott, aszobalány ezt találta. Eugene annyira szétszórt!A grófnő átnyújtott egy összehajtogatott papírlapot, de Fandorin azt is látta, hogy egy másik még mindigott lapul a kezében. A negyedik hadtest hivatalos papírján Szoboljev lendületes kézírásával a következőfrancia nyelvű szöveg állt:„Eugene, 25-én reggel legyél Moszkvában, hogy végérvényesen tisztázhassunk egy számodra ismertdolgot. Itt az idő. A Dussault-ban szállok meg. Szeretettel ölellek. A te Michelle-ed.”Eraszt Petrovics kérdőn nézett látogatójára, és várta a magyarázatot.– Nagyon különös... – A grófnő valamiért suttogni kezdett. – A férjem nem szólt róla, hogy Moszkvábantalálkoznia kell Michelle-lel. Azt sem tudtam, hogy a bátyám Moszkvában van. Eugene csak annyitmondott, hogy tiszteletünket tesszük valahol, aztán megyünk is vissza Pétervárra.– Tényleg különös – értett egyet Fandorin, mikor meglátta a bélyegzőn, hogy a sürgöny Minszkbőlérkezett, még a 16-ai futárral. – De miért nem kérdezte erről a nagyságos urat?A grófnő az ajkába harapott, és megmutatta a másik lapot.– Azért, mert Eugene eltitkolta előlem ezt itt.– Mi ez?– Michelle levele, amit nekem címzett. Látszik, hogy a távirathoz mellékelték. Eugene valamiért nem adtaide.Eraszt Petrovics elvette a papírt. Látszott, hogy kutyafuttában írták, az utolsó pillanatban:„Drága Zizi, haladéktalanul utazz Eugene-nel Moszkvába. Ez nagyon fontos. Most nem tudok semmitsem megmagyarázni, meglehet, [a következő fél sor kihúzva] hogy jó ideig nem látjuk egymást.”Fandorin odalépett az ablakhoz, és az üvegre tette a lapot, hogy el tudja olvasni az áthúzott részt.– Ne fáradjon, már kibetűztem – mondta remegő hangon Eraszt Petrovics háta mögött ZinaidaDmitrijevna. – Az áll ott, hogy „most találkozunk utoljára”.A törvényszéki ülnök összekócolta nedves, épp az imént megfésült haját. Szóval, ezek szerint Szoboljevtudta, hogy veszélyben van? És a herceg is tudott róla? Akkor pedig... Azzal grófnőhöz fordult:– Pillanatnyilag nem tudok semmit sem mondani önnek, madame, de ígérem, hogy minden körülményt kifogok deríteni. – És Zinaida Dmitrijevna zavartságot tükröző szemébe nézve hozzátette. – Magátólértetődően a legnagyobb d-d-diszkrécióval.Amint a grófnő távozott, Eraszt Petrovics leült az asztalhoz, és szokása szerint összpontosításjavítókalligráfiai gyakorlatokat végzett: hozzálátott a „nyugalom” hieroglifájának lerajzolásához. Amikor aharmadik lapnál tartott, mikor is a tökéletességtől még igencsak messze járt, megint kopogtatott valaki azajtón – hangosan és erőszakosan.Masza ijedten nézett szentséges urára, lábujjhegyen odaosont az ajtóhoz, és kinyitotta.Odakint Jekatyerina Alekszandrovna Golovina álldogált, az elhunyt Akhilleusz aranyszőke szerelmese.

Szinte lángolt a dühtől, amitől csak még szebbnek tűnt.– Maga egyszerűen eltűnt! – kiáltotta köszönés helyett. – Csak várok, és majd beleőrülök, hogy nem tudoksemmiről. Mit derített ki, Fandorin? Én ilyen fontos információkat osztok meg magával, erre csak ül itt ésrajzolgat! Magyarázatot követelek!– Asszonyom – szakította félbe epésen a törvényszéki ülnök. – Én követelek magyarázatot öntől.Parancsoljon helyet foglalni.Azzal karon fogta a vendéget, a fotelhoz vezette és leültette. Magának pedig odahúzott egy széket.– Ön kevesebbet mondott el nekem, mint amennyit tudott. Mit tervezett Szoboljev? Miért féltette az életét?M-m-mitől volt veszélyes az utazása? Mi szüksége volt ennyi pénzre? És mi végre ez az egész titkolózás?És végül, min vesztek össze? Az ön hallgatása miatt, Jekatyerina Alekszandrovna, rosszul ítéltem meg ahelyzetet, aminek k-k-következtében meghalt egy ártatlan ember. És néhány kevésbé ártatlan is, akiknekazért szintén volt lelkük.Golovina lehajtotta a fejét. Finom arcáról erős és szemmel láthatóan egymásnak ellentmondó érzésekegész skáláját lehetett leolvasni. Beismeréssel kezdte:– Igen, hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem tudom, mi foglalkoztatta úgy Michelle-t. Biztosra vette,hogy Oroszországot pusztulás fenyegeti, és ő meg akarta menteni. Az utóbbi időben csak Bizáncról, anémet veszélyről meg a hatalmas Oroszországról beszélt... Egy hónappal ezelőtt meg, amikor utoljáratalálkoztunk, hirtelen Bonapartét kezdte emlegetni, és megpróbált rávenni, hogy legyek az ő Josephine-je...Kétségbe estem. Mi mindig különböző nézeteket vallottunk. Ő abban hitt, hogy a szlávoknak történelmiküldetésük van, és hitt valamilyen sajátos orosz útban is. Én pedig azt gondoltam, és most is azt gondolom,hogy Oroszországnak nem a Dardanellákra van szüksége, hanem felvilágosodásra és alkotmányra. –Jekatyerina Alekszandrovna nem bírt uralkodni a hangján, apró ökle pedig ingerülten meglendült, minthacsak magának akarna segíteni, hogy túljusson a nehezén. – Amikor Josephine-t szóba hozta, megrémültem.Féltem, hogy Michelle, akár a félelmet nem ismerő pillangó, elég abban a perzselő tűzben, melyheznagyravágyása vonzotta. Attól pedig még jobban féltem, hogy eléri, amit akar. Képes lett volna rá.Annyira céltudatos, erős és szerencsés... volt. Mi lett volna belőle, ha lehetőséget kap, hogy millióksorsáról döntsön? Szörnyű még belegondolni is. Az már nem Michelle lett volna, hanem valaki más.– És ezért feladta őt? – kérdezte élesen Eraszt Petrovics.Golovina rémülten hátrahőkölt.– Hogy gondolhat ilyet? Nem, én csak egyszerűen annyit mondtam, hogy válasszon – vagy én, vagy az,amire készül. Tudtam, hogy mit fog választani... – Golovina dühösen letörölte a könnyeit. – De az eszembesem jutott, hogy minden ilyen szörnyen rút véget ér. A jövő Napóleonját meggyilkolják egy kötegnyipapírpénzért... A Bibliában meg van írva – „mert megítéltetik, aki büszke”.A nő széttárta a kezét – ennyi, úgymond, többet nem tudok –, és keservesen sírva fakadt, már nem fogtavissza magát.Fandorin megvárta, míg a sírógörcs csillapodik, és csendesen azt mondta:– Meglehet, hogy itt egyáltalán nem bankjegyekről van szó.– Hát akkor miről? – szipogta Jekatyerina Alekszandrovna. – Hiszen mégiscsak meggyilkolták, nem?Valamiért biztos vagyok benne, hogy ön megtalálja az igazságot. Esküdjön meg, hogy a teljes igazságot elfogja mondani nekem a haláláról.Eraszt Petrovics zavartan elfordult, miközben arra gondolt, hogy a nők összehasonlíthatatlanul jobbak aférfiaknál – önfeláldozóbbak, őszintébbek és kiegyensúlyozottabbak. Természetesen akkor, amikor igazánszeretnek.– Igen, igen, feltétlenül – dörmögte a férfi, miközben biztosan tudta, hogy soha, semmilyen körülményekközött nem mondaná el Jekatyerina Alekszandrovnának a teljes igazságot szerelme halálávalkapcsolatban.Itt a beszélgetést be kellett fejezniük, mert Fandorinért megérkezett a főkormányzó küldönce.

– Mi a helyzet a széf tartalmával, excellenciás uram? – kérdezte a törvényszéki ülnök. Talált valamiérdekeset?– Nem is egyet – válaszolta elégedett képpel a főparancsnok. – Az elhunyt sötét ügyleteit tekintve a képsokat tisztult. Még el kell babrálni a pénzügyi feljegyzések megfejtésével. A mi kis méhecskénk rengetegvirágról gyűjtögetett nektárt, nem csak Apró Misától. És önnél mi újság?– Van egy-két dolog – felelte Fandorin komolyan.A beszélgetés a főkormányzó dolgozószobájában zajlott. Maga Dolgorukoj azonban még nem volt ott – atitkár szerint őexcellenciája most méltóztatik befejezni az ebédjét.Végül Vlagyimir Andrejevics is megérkezett. Fontoskodó és titokzatos képpel lépett be, leült, éssokatmondóan köhintett egyet.– Uraim, Pétervárról megérkezett telegráfon a válasz az általam feltett lényegbevágó kérdésekre. Mintláthatják, az ügyet annyira fontosnak tartották, hogy nem késlekedtek. Jelen helyzetben én magam csupánközbülső láncszem vagyok. A következőt közli Tolsztov gróf:„Tisztelt Vlagyimir Andrejevics excellenciás úr, válaszul kérdéseire tudatom Önnel, hogy Pevcovkapitány valóban a csendőri alakulat parancsnokának van alárendelve, és jelen pillanatban speciálisfeladattal Moszkvában tartózkodik. Ami azt illeti, a kapitánynak parancsa volt arra, hogy titokbanelhozza a táskát, mivel az államérdeknek minősülő dokumentumokat tartalmazhatott. Az M. D.Szoboljev halálának ügyében folytatott nyomozás Őfelsége parancsára lezártnak tekintendő, amirőlJevgenyij Oszipovics is megkapja a megfelelő határozatot. Fandorin különleges megbízatásúügynököt, önkényesség miatt – polgári személy titkos nyomozásba való bevonása, ami nevezett személyhalálát okozta – Őfelsége parancsára tisztsége alól fel kell menteni, és további intézkedésig házi őrizetalá helyezni. D. A. Tolsztov belügyminiszter.”A herceg csüggedten széttárta karját, és a megrendült Fandorinhoz fordult:– Hát, galambocskám, ez lett a vége. A parancsnokságon már csak tudják.Eraszt Petrovics elsápadt és lassan felállt. Nem, nem a túl kemény, hanem a lényegében igazságosuralkodói ítélet dermesztette meg a szívét. A legrémesebb az volt, hogy magabiztosan felépített verziójagyalázatosan csődöt mondott. Egy titkos kormányügynököt a legfőbb gonosztevőként kezelni! Micsodaszégyenletes baklövés!– Mi Jevgenyij Oszipoviccsal mérlegeljük a dolgokat, ön pedig, már ne vegye rossz néven, de menjenvissza a szállodába, és pihenjen egy keveset – mondta együtt érzően Dolgorukoj. – És ne lógassa az orrát.Szívből megkedveltem önt, közben fogok járni az érdekében Péterváron.A törvényszéki ülnök leverten a kijárat felé vette az irányt. Már az ajtóban volt, mikor Karacsencev utánakiáltott.– Szóval talált valamit a jegyzetfüzetben? – kérdezte a tábornok, és kacsintott egyet –, úgymond, várjukcsak ki a végét.Eraszt Petrovics rövid ideig hallgatott, majd ezt válaszolta.– Semmi k-k-különöset, excellenciás uram.A szállodába érve Fandorin már a küszöbről bejelentette:– Masza, felmentettek és házi őrizetben vagyok. Grusin miattam halt meg. Ez egy. Nincs több ötletem. Ezkettő. Vége az életemnek. Ez három.Eraszt Petrovics az ágyhoz ment, s anélkül, hogy levetkőzött volna, a párnára vetette magát, és már aludtis.

Tizenkettedik fejezet

melyben bezárul a csapda Fandorin, miután kinyitotta a szemét, elsőként az ablak négyszögét betöltő, rózsaszínben játszó alkonyifényt érzékelte.Masza az ágy mellett, a földön ült, keze szertartásosan a térdén nyugodott – fekete ünnepi kimonót viselt,az arcán szigorúság tükröződött, fején friss kötés.– Mi ez a parádé? – kérdezte kíváncsian Eraszt Petrovics.– Ön mondta, uram, hogy megrágalmazták, és hogy nincsen több ötlete.– No, és mi következik ebből?– Nekem van egy jó ötletem. Mindent átgondoltam, és javasolnék egy megfelelő kiutat ebből a nehézhelyzetből, melybe mindketten kerültünk. Számos ballépésemet még eggyel gyarapítottam – megsértettemaz európai etikettet, mely szerint tilos beengedni egy nőt a fürdőszobába. Nem lehet mentségem, hogy nemértem ezt a furcsa szokást. Megtanultam huszonhat teljes oldalt a szótárból a könnyű bűzösz-borztólkezdve, ami büdös embert jelent, egészen addig a nehéz kifejezésig, hogy cá-vá-bol-ki-husz-ni-va-la-kit,ami segítségnyújtást jelent, de még ez a kemény megpróbáltatás sem enyhített lelki fájdalmamon. És ön isazt mondta, uram: vége az életének. Ezért, uram, úgy gondoltam, távozzunk együtt az életből. Mindentelőkészítettem – még a tust és az ecsetet is, hogy megírja a halál előtti versét.Fandorin nyújtózkodott egyet, kellemes nyilallást érezve ízületeiben.– Hagyj békén, Masza – mondta jóízű ásítás közepette. – Van jobb ötletem. Minek van ilyen finom illata?– Friss pelecet vettem, ez a legjobb dolog Oroszországban, ami a nők után következik – felelte bánatosana szolga. – A megsavanyodott káposztából készült leves, amit itt mindenki eszik, egyszerűen szörnyű, de apelec – az valami csodálatos találmány. Szeretném utoljára megörvendeztetni a harámat, mielőtt tőrrelfelmetszeném.– Én foglak téged keresztbe metszeni – fenyegette meg a törvényszéki ülnök. – Add csak azt a perecet,szörnyen éhes vagyok. Eszünk egy kicsit, és nekiállunk a munkának. – Klonov úr a 19-esből? – kérdezett vissza a kellner (így, németesen hívták a Metropolban a rangosabbszemélyzetet). – De még mennyire, kiválóan emlékszem. Lakott nálunk egy ilyen úr, egy kereskedő. És ön,mister, az ismerőse méltóztatik lenni?Estére kelve az idilli alkonyat egyszeriben eltűnt, hideg szél és gyorsan sűrűsödő homály váltotta fel. Azégbolt elkomorult, cseperegni kezdett az eső, ami éjszakára komoly záport ígért. Fandorin az időjárásiviszonyokat figyelembe véve válogatta meg ruházatát, hogy minél jobban ellen tudjon állni az elemeknek:viaszosvászon ellenzőjű sapkát, glaszébőrből készült vízhatlan svéd rövidkabátot és gumikalucsnit vettfel. Egyértelműen külföldi benyomását keltette, amint ez a kellner váratlan megszólításából is kitetszett.Száz szónak is egy a vége, döntött a törvényszéki ülnök, hiszen ő egy szökött őrizetes, s a pulton áthajolvaezt suttogta:– Semmiféle ismerőse nem vagyok, kedves uram. Pevcov k-k-kapitány vagyok a csendőrségről, s egyrendkívül fontos és titkos ügyről lenne szó.– Értettem – válaszolta szintén suttogva a kellner. – Azonnal utánanézek.Lapozgatni kezdett a nyilvántartásban.– Itt is van. Nyikolaj Nyikolajevics Klonov, az első osztályhoz tartozó kereskedő. 22-én reggel érkezettRjazanyból. Csütörtökről péntekre virradó éjszaka méltóztatott elutazni.– Micsoda?! – kiáltott fel Fandorin. – Ez azt jelenti, hogy huszonnegyedikéről huszonötödikére virradóan?És valóban éjszaka?

– Pontosan így van. Én magam nem voltam szolgálatban, de itt a bejegyzés – pillantson rá. – A teljeselszámolás hajnali fél ötkor készült, az éjszakai műszakban.Eraszt Petrovicsnak egy pillanatra elállt a lélegzete, szimatot kapott, s azon nyomban erőt is vett rajta avadásszenvedély. Tettetett egykedvűséggel kérdezte:– S hogy néz ki ez a bizonyos Klonov?– Tekintélyes, komoly úr. Egyszóval olyan, mint egy igazi első osztályból való kereskedő.– Ez mit jelent, szakálla van és tekintélyes pocakja? Írja le a külsejét. Van-e különös ismertetőjegye?– Nem, nincs szakálla, és nem is kövér. Nem olyan Tyit Tyitics-fajta, mint a mostani üzletemberek.Európai módon öltözködik. Kinézetre pedig... – A kellner elgondolkozott. – Olyan átlagos. Szőke hajú.Különös ismertetőjegye... Legfeljebb a szeme. Nagyon világos, mint a finneké.Fandorin izgalmában hatalmasat csapott a pultra. Megvan! Ő itt a főszereplő. Kedden érkezett, két nappalSzoboljev előtt, s éppen abban az órában oldott kereket, amikor a tisztek a tábornok holttestét vitték a márkifosztott 47-es szobába. Ez az, végre forró nyomon van!– Tehát azt mondja, tekintélyes ember? Netán meg is fordultak nála, m-m-mondjuk, üzlettársak?– Senki. Csak néhányszor a táviratkihordók. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy nem üzleti ügyben érkezettMoszkvába, hanem inkább kikapcsolódni.– Mit jelentsen ez, hogy „nagyon úgy nézett ki a dolog”?A kellner cinkosán elmosolyodott, és ezt súgta Fandorin fülébe:– Amint megérkezett, rögtön a női nem iránt kezdett érdeklődni. Mondván, milyen csinos hölgyekkel lehetMoszkvában találkozni? Feltétlenül szőke legyen, karcsú, vékony derekú. Igen jó ízlése volt az úrnak.Eraszt Petrovics elkomorodott. Furcsállotta a dolgot. „Pevcov kapitánynak” nem az volt a dolga, hogyszőke hölgyek után érdeklődjön.– Beszélt erről önnek?– Nem, dehogy, ezt Tyimofej Szpiridonovicstól tudom. Ő is kellnerként szolgált nálunk, ugyanezen ahelyen. – Színlelt szomorúsággal felsóhajtott. – Szombaton eltávozott Tyimofej Szpiridonovics, Istennyugosztalja. Holnap lesz a gyászmise.– Hogyhogy „eltávozott”? – hajolt előre Fandorin. – Mi történt vele?– Semmi különös. Ment este hazafelé, megcsúszott, s beverte a fejét egy kőbe. Nem messze innen, azátjáróudvarban. Élt egy ember, s nincs többé. Mindannyian Isten kezében vagyunk. – A kellner keresztetvetett. – A helyettese voltam. S most előléptettek. Eh, sajnálom szegény Tyimofej Szpiridonicsot...– Ezek szerint Klonov vele beszélgetett a nőkről? – kérdezte a törvényszéki ülnök, s határozottan érezte:most, ebben a pillanatban hullik le szeméről a hályog, s rajzolódik ki a kép a történtekről, a magateljességében és logikus összefüggéseiben. – És részleteket nem mesélt Tyimofej Szpiridonics?– De még mennyire, az elhunyt szeretett fecsegni. Azt mondta, hogy megnevezte a tizenkilencesnek(egymás között csak így hívjuk a vendégeket, szobaszámuk szerint) az összes első osztályú moszkvaiszőkeséget. A tizenkilences érdeklődését leginkább Vanda kisasszony keltette fel az Alpesi Rózsából.Eraszt Petrovics egy pillanatra behunyta a szemét. Sokáig tekeredett a gombolyag, most végre a szál végeis látszik. – Ön az?Vanda az ajtóban állt, csipkés kendővel a vállán, s riadtan nézett a törvényszéki ülnökre, akinek vizesbőrkabátját mintha nimbusz vette volna körül, ahogy visszatükröződött róla a lámpafény. A késői látogatóháta mögött zizegve imbolygott az eső üvegfüggönye, a háttérben pedig sűrű sötétség gomolygott.Kabátjáról patakokban folyt a padlóra a víz.– Jöjjön be, Fandorin úr, teljesen átázott.– A legfigyelemreméltóbb dolog – mondta Fandorin üdvözlés helyett –, hogy ön, mademoiselle, még

mindig életben van.– Hála önnek – rándult meg az énekesnő vékony válla. – Mind a mai napig előttem van a kép, ahogy a késcsak közeledik és közeledik a torkomhoz... Nem tudok éjszakánként aludni. És énekelni sem vagyok képes.– Egyáltalán nem Herr Knabéra gondoltam, hanem Klonovra.Fandorin egyenesen a hatalmas zöld szemekbe nézett.– Meséljen nekem erről az érdekes úrról.Vanda vagy elcsodálkozott, vagy úgy tett, mint aki csodálkozik.– Klonov? Nyikolaj Klonov? Hogy kerül ő ide?– Éppen ezt fogjuk most tisztázni.Bementek a fogadószobába, s leültek. Csak a zöld fátyollal letakart asztali lámpa világított, amitől azegész szoba egy víz alatti világhoz volt hasonlatos. A tenger meseszép boszorkájának birodalma, gondoltaEraszt Petrovics, de határozottan elűzte magától a nem helyénvaló gondolatokat.– Meséljen nekem erről az első osztályból való k-k-kereskedőről, Klonovról.Vanda elvette Fandorintól vizes kabátját, a padlóra terítette, egyáltalán nem foglalkoztatta, hogy mi lesz abolyhos perzsaszőnyeggel.– Nagyon vonzó – mondta a nő ábrándos hangon, s Eraszt Petrovics mintha a féltékenység tűszúrásátérezte volna, amire azonban semmi alapja nem lehetett. – Nyugodt, magabiztos. Nem akármilyen ember,igazi férfi, ritkán találkozik az ember hasonlóval. Én legalábbis alig-alig. Egy kicsit emlékeztet önre.Könnyedén elmosolyodott, Fandorin pedig zavarba jött, érezte, hogy a nő kezdi megbabonázni.– De nem értem, miért érdeklődik iránta?– Ez az ember más, mint akinek kiadja magát. Távolról sem k-k-kereskedő.Vanda félig elfordult, nem látszott a tekintete.– Engem ez egyáltalán nem lep meg. Én már hozzászoktam ahhoz, hogy mindenkinek megvan a maga titka.Igyekszem nem beleártani magam mások dolgaiba.– Ön okos nő, mademoiselle, különben aligha jutott volna idáig a... szakmájában. – Eraszt Petrovicszavarba jött, érezte, hogy nem a legpontosabban fejezte ki magát. – Sohasem érzett valami fenyegetettségetennek az embernek a k-k-közelében?Az énekesnő hirtelen felé fordult:– De igen. Néha. De honnan tudja mindezt?– Minden alapom megvan azt feltételezni, hogy Klonov nagyon veszélyes ember. – S minden átmenetnélkül megkérdezte: – Mondja, ő hozta össze Szoboljevvel?– Nem, szó sincs róla – válaszolta ugyanilyen gyorsan Vanda. Lehet, hogy túlságosan is gyorsan?Úgy látszik, a nő maga is érezte, hogy helyesbítenie kell:– Legalábbis a tábornok halálához semmi köze sincs, esküszöm önnek! Minden úgy történt, ahogyan errőlönnek beszámoltam.Ez esetben igazat mondott, vagy elhitte, hogy igazat mond. Minden jel erre mutatott – a hangszíne, amozdulatai, arcizmainak rezdülése ezt támasztották alá. Egyébként azt sem lehet kizárni, hogy Tollekisasszonyban egy kiváló színésznő veszett el.Eraszt Petrovics taktikát változtatott. A nyomozás pszichológiájának mesterei ezt tanítják: amennyibenfelmerül a gyanú, hogy a kihallgatott nem őszinte, hanem csak megjátssza az őszinteséget, gyorsegymásutánban váratlan kérdéseket kell rázúdítani, amelyekre egy szóval lehet válaszolni.– Klonov tudott Knabéról?– Igen, de milyen...– Beszélt a táskáról?– Milyen táskáról?– Említette Hurtyinszkij nevét?– Az meg ki?

– Hord magánál fegyvert?– Azt hiszem, igen. De hát a törvény megtilt...– Találkozik még vele?– Igen. Helyesebben...Vanda elsápadt, az ajkába harapott. Eraszt Petrovics megértette: mindjárt elkezd hazudozni, ezért, mégmielőtt a nő ezt tenné, hirtelen más hangot ütött meg – komolyan, bizalommal, sőt szívhez szólóan beszélthozzá:– Meg kell mondania, hol tartózkodik. Amennyiben tévedek, s ő nem az, akinek gondolom, jobb leszmihamarabb tisztáznia magát a gyanú alól. De ha nem tévedek, ez egy szörnyű ember, egyáltalán nemolyan, mint amilyennek mutatja magát. Amennyiben jól értem a logikáját, nem fogja önt életben hagyni, eznem az ő módszere. Nagyon is csodálkozom, hogy ön még nem a Tverszkaja rendőrségi csoportjánakhullakamrájában fekszik. Így hát elárulná, hol találom meg az ön Klonovját?A nő hallgatott.– Beszéljen. – Fandorin megfogta a kezét. Vanda keze hideg volt, de a pulzusán érezte gyors szívverését.– Egyszer már megmentettem önt, és ismét hajlandó vagyok megtenni. Esküszöm, amennyiben Klonov nemgyilkos, nem háborgatom.Vanda tág pupillákkal nézett a fiatalemberre. Harc dúlt benne, s Fandorin nem tudta, hogyan billentse amérleg nyelvét a maga oldalára. S amíg lázasan ezen töprengett, Vanda tekintete megkeményedett –győzedelmeskedett a gondolat, amely ismeretlen maradt Eraszt Petrovics számára.– Nem tudom, hol van – mondta határozott hangon az énekesnő.Fandorin felpattant és meghajolt, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Minek?A legfontosabb az, hogy a nő még találkozni fog ezzel a Klonov-Pevcovval. Ahhoz, hogy célt érjen, csakegy tisztességes követési rendszert kell kidolgozni. A törvényszéki ülnök megállt a Petrovka közepén, nemérdekelte az eső, amely egyébként sem ömlött már olyan vadul, mint korábban.Az ördögbe a követéssel! Hiszen őrizetben van, s a szobájában kell ücsörögnie, ki sem léphet aszállodából. Segítői nincsenek, egyedül pedig képtelenség bárkit is rendesen szemmel tartani – legalábböt-hat tapasztalt ügynökre van szükség.Hogy gondolatai visszatérjenek a rendes kerékvágásba, Fandorin gyors egymásutánban nyolcszor tapsolt.Az esernyőik alá bújt járókelők visszahőköltek az eszelőstől, a törvényszéki ülnök ajkára pedig elégedettmosoly ült ki. Eredeti ötlete támadt.A Dussault tágas előcsarnokába lépve Eraszt Petrovics egyenesen a pulthoz vette az irányt.– Volnál szíves! – szólította meg parancsoló hangon a portást. – Létesíts telefonkapcsolatot a Petrovkánlévő Anglia szállóval, aztán vonulj el, b-b-bizalmas beszélgetésre kerül sor.A portás, aki már hozzászokott a 20-as szoba tekintélyes hivatalnokának titokzatos viselkedéséhez,meghajolt, majd ujjával követve a falon függő telefon-előfizetők listáját, megtalálta a szükséges számot, éslevette a kagylót.– Anglia szálló? Adom Fandorin urat – mondta, majd átnyújtotta a kagylót a törvényszéki ülnöknek.A vonal végén sipító hang hallatszott:– Ki beszél?Eraszt Petrovics várakozóan nézett a portásra, aki tapintatosan elvonult a hall legtávolabbi sarkába.Fandorin csak ekkor szorította száját egészen közel a telefonkagyló nyílásához, majd így szólt:– Legyen szíves Vanda kisasszonyt a telefonhoz hívni. Mondja meg neki, hogy sürgős ügyben keresiKlonov úr. Igen, Klonov!A fiatalember szíve hevesen vert. Az eszébe ötlő gondolat új és végtelenül egyszerű volt. A lényeg az,hogy a telefonhálózat, bármennyire rohamosan vált is egyre népszerűbbé a moszkvai lakosok körében,annak ellenére, hogy kényelmes megoldás, technikailag még messze nem volt tökéletes. A mondottaklényegét csaknem mindig sikerült kihámozni, ám a hangszínt és a nüánszbeli különbségeket a membrán

nem tudta közvetíteni. A legjobb esetben – de korántsem mindig – hallatszott, hogy férfi, vagy női hangszólal meg, ám ennél nem több. Az újságok azt írták, hogy Mr. Bell, a nagy feltaláló most dolgozza ki az újmodellt, mely lényegesen jobb hangminőséget ad majd. Ugyanakkor, ahogy a kínai bölcsesség tartja, atökéletlenségnek is megvan a maga bája. Eraszt Petrovicsnak eddig még nem volt szerencséje hallani,hogy egy telefonbeszélgetésben valaki másnak adja ki magát. Miért is ne próbálná meg?A hallócsőben sivító, szaggatott, sercegő hang hallatszott, egyáltalán nem hasonlított Vanda kontraaltjára.– Kolja, te vagy az? Milyen szerencse, hogy eszedbe jutott felhívni!„Kolja?” „Te?” Hm!Vanda eközben gyorsan, a szavakat elharapva kiabált a kagylóba:– Kolja, veszélyben vagy! Éppen most járt nálam egy ember, aki téged keres!– Kicsoda? – kérdezte Fandorin és elállt a lélegzete: most fog lelepleződni.De Vanda úgy válaszolt, mintha mi sem történt volna:– Egy nyomozó. Nagyon okos és ügyes. Kolja, szörnyű dolgokat mondott rólad!– Hülyeség – felelte tömören Eraszt Petrovics, miközben arra gondolt, hogy ez a végzet asszonya, úgytűnik, komolyan beleszeretett az első osztályú csendőr századosba.– Tényleg? Tudtam! Mégis, rettentően felzaklatott! Kolja, miért hívsz? Megváltozott valami?Fandorin hallgatott, lázasan töprengett, mit is mondjon.– Talán nem tudunk holnap találkozni-ni? – A vonal visszhangzott, s Fandorinnak be kellett fognia a másikfülét, mivel egyre nehezebb volt kivenni Vanda gyors beszédét. – De hiszen megígérted, hogy nem utazolel anélkül, hogy találkoznánk-nánk! Ne me-részeld-szeld! Kolja, miért hallgatsz-gatsz? Elhalasztjuk atalálkozótzót?– Nem. – Fandorin összeszedte magát, és egy hosszabb mondatra is vállalkozott. – Csak ellenőrizniakartam, mindent pontosan megjegyeztél-e?– Micsoda? Ellenőrizni?Ezek szerint Vanda sem hallott túl jól, de ez éppen kapóra jött.– Hogy mindent pontosan megjegyeztél-e! – kiabálta Fandorin.– Igen-igen, természetesen! Troickij-monasztir, hatkor, hetes ház, az udvar felől, kétszer kopogtassak,hármat majd még kettőt-tőt. Nem lehetne mégis később, nem hatkor-kor? Ezer éve nem keltem ilyen korán-rán.– Rendben – mondta a felbátorodott törvényszéki ülnök, miközben próbálta emlékezetébe vésni: hatkor,hetes, az udvarról, kettő-három-kettő. – Hétkor. De semmiképp sem később. Dolgom van.– Rendben van, hétkor! – kiabálta Vanda. Ekkor a visszhang és a recsegés váratlanul abbamaradt, tisztánlehetett hallani a hangját, és még fel is lehetett ismerni. Olyan öröm csendült ki belőle, hogy Fandorinelszégyellte magát.– Befejezem – mondta.– Honnan telefonálsz? Hol vagy?Eraszt Petrovics visszaakasztotta a kürtöt a helyére, s elfordította a fogantyút. A jelek szerint szokatlanulkönnyű dolog a telefonos misztifikáció. Ezt jó lesz megjegyezni a jövőre nézve, nehogy maga isbecsapódjon. Minden beszélgetőtárs gondoljon ki magának jelszót? Nos, ha nem is mindenki,természetesen, de mondjuk az ügynöki munka vagy egyszerűen a bizalmas dolgok intézése ezt igényelné.De most nem volt idő erről gondolkodni.A házi őrizetet felejtsük el. Most már van mit jelenteni a főnökségnek. A megfoghatatlan, csaknemtestetlen Klonov-Pevcov holnap reggel hat órakor valami Troickij-monasztirben lesz. Az ördög tudja, azhol van, de egyébként sem boldogulsz Karacsencev nélkül. A letartóztatást precízen kell megoldani, úgy,ahogyan az elő van írva. Nehogy megszökjön – tudjuk, milyen agyafúrt.A rendőrfőnök háza a Tverszkoj bulváron az ősi főváros egyik látványosságának számított. Homlokzata atekintélyes bulvárra nézett, ahol szép időben a moszkvaiak színe-java sétálgatott, a jól ismert sárga színű,

kétszintes ház mintha védte, vagy még inkább áldásban részesítette volna a tisztes publikumot ezért azelegáns és engedelmes időtöltésért. Sétálgassatok csak, úgymond, nemes hölgyeim és uraim, ezen a szűkeurópai promenádon, szívjátok magatokba a hársak illatát, s ne izgasson benneteket a hatalmas, leginkábbtudatlan és neveletlen emberekkel benépesült fél-ázsiai város szuszogása – a hatalom itt székel, éppen itt,a civilizáció és a rend védelmében, és soha nem alszik.Ezen utóbbi tényállásról Eraszt Petrovicsnak volt szerencséje megbizonyosodni, amikor közvetlenül éjfélelőtt becsöngetett a jól ismert épület ajtaján. Nem kapus nyitott ajtót, hanem egy csendőr karddal ésrevolverrel az oldalán, szigorúan végighallgatta az éjszakai látogatót, anélkül hogy egy szót is szólt volnahozzá, majd otthagyta várakozni a küszöbön – csak megnyomta a villanycsengőt, és hívta az ügyeleteshadsegédet. Szerencsére ismerős volt – Szvercsinszkij százados. Nem egykönnyen ismerte fel az angolnakkinéző úrban a rongyos koldust, aki reggel olyan kalamajkát csinált a hivatalban, most viszont maga volt amegtestesült udvariasság. Kiderült, hogy Jevgenyij Oszipovics, mint mindig, alvás előtt sétálgat egy kicsita bulváron. Kedvére van ez az esti testmozgás, s bármilyen idő legyen is, nem mulasztja el, még akkorsem, ha esik az eső.Eraszt Petrovics kiment, elindult a bulváron a bronz Puskin felé és valóban: komótos léptekkel egyismerős alak közeledett, hosszú gárdatiszti köpenyben, homlokába húzott kámzsával. A törvényszéki ülnökalighogy megindult a tábornok felé, mintha a földből nőtt volna ki, egyszeriben mellette termett kétnesztelen árny, a rendőrparancsnok mögött pedig ugyanilyen határozott sziluett rajzolódott ki. ErasztPetrovics megcsóválta a fejét: hát így néz ki egy államférfi magánya a politikai terrorizmus korában. Egylépést sem tehetsz védelem nélkül. Istenem, merre tart Oroszország...– Eraszt Petrovics, ha az ördögöt emlegetik!... – örült meg Karacsencev, és odakiáltott az ügynököknek: –Hess! Ahogy itt lépegettem, éppen önre gondoltam. Mi történt, nem bírt letartóztatottként üldögélni?– Nem bírtam, k-k-kegyelmes uram. Jevgenyij Oszipovics, menjünk be a házba, sürget az idő.A tábornok nem kérdezett semmit, hanem azonnal a ház felé indult. Nagyokat lépett, csak néha-néhapillantott kísérőjére.Beléptek a tágas, ovális alakú dolgozószobába, s leültek egymással szemben a hosszú, zöld posztóvalborított íróasztalhoz. A rendőrparancsnok kikiáltott:– Szvercsinszkij, maradjon az ajtó mellett! Lehet, hogy szükség lesz magára!Miután a bőrrel bevont ajtó zajtalanul becsukódott, Karacsencev türelmetlenül kérdezte:– Mi történt? Nyomra bukkant?– Többre – közölte Fandorin. – Magára a tettesre. Engedelmével, r-r-rágyújthatnék?Miközben bele-beleszippantott a szivarjába, a törvényszéki ülnök beszámolt nyomozásának eredményéről.Karacsencev egyre inkább elkomorult. Miután végighallgatta Fandorint, gondterhelten megvakarta magashomlokát, s félresimított egy rakoncátlan vörös tincset.– S ön hogyan értelmezi ezt az egész feladványt? Eraszt Petrovics leütötte a hamut a szivarjáról.– Szoboljev valamilyen merész diplomáciai lépésre szánta el magát. Elképzelhető, hogy egy fordulatotkészített elő a tizennyolcadik század szellemében. Valami olyasmit, amint a németek putsch-nak.neveznek. Ön is tudja, milyen n-n-népszerű volt Mihail Dmitrijevics a hadseregben és a nép körében.Hiszen a felsőbbségek tekintélye az utóbbi időben oly mértékben csökkent... De miért is magyaráznáméppen önnek, akinek a keze alatt egy egész rendőrparancsnokság dolgozik, és gyűjti a híreket.A rendőrparancsnok bólintott.– Összeesküvésről, tulajdonképpen, nincs semmiféle információm. Vagy Szoboljev képzelte magátBonaparténak, vagy, ami valószínűbb, valakit az uralkodó rokonai közül akart a trónra ültetni. Nem tudom,és nem is akarok t-t-találgatni. De ez nem is lényeges a mi feladatunkra nézve.Karacsencev erre csak félrefordította a fejét, és kigombolta aranyhímzésű inggallérját. A tábornokorrnyergén izzadtságcseppek gyöngyöztek.– Mindent egybevetve, a mi Akhilleuszunk valami komoly dologra készült – folytatta a törvényszéki ülnök,

mintha mi sem történt volna, s egy elegáns, szemet gyönyörködtető füstkarikát fújt ki a mennyezet felé. –Ám voltak Szoboljevnek titkos, igen tekintélyes ellenfelei, akik tudtak a t-t-tervéről. Klonov, azaz Pevcov– az ő emberük. A Szoboljev-ellenes csoport az ő segítségével szándékozott eltávolítani az újsütetűBonapartét, csendben, halálát természetesnek álcázva. Amit meg is tettek. Az ekzekutornak segített a miismerősünk is, Hurtyinszkij, aki k-k-kap-csolatban volt a Szoboljev-ellenes csoporttal, s a jelek szerintMoszkvában ő képviselte az érdekeiket.– Lassabban egy kicsit, Eraszt Petrovics – kérte a rendőrfőkapitány. – Beleszédült a fejem. Mifélecsoport? Hol? Itt, nálunk, a belügyminisztériumban?Fandorin megvonta a vállát:– Nagyon is lehetséges. Mindenesetre az ön főnöke, Tolsztov gróf nélkül ezt nem lehetett volnakivitelezni. Emlékszik a levélre, amely megvédte Hurtyinszkijt, s a táviratra, amely Pevcovot fedezte?Hurtyinszkij lett a gonosz végrehajtó. Túlságosan pénzéhes volt az udvari tanácsos – csábította Szoboljevm-m-milliója, össze akarta kötni a kellemest a hasznossal. De ebben az egész történetben a központi figurakétségtelenül a világos szemű szőke férfi.Ekkor a törvényszéki ülnök izgalomba jött, egy új ötlete támadt.– Várjunk csak... Lehet, hogy az egész sokkal b-b-bonyolultabb! Hát persze!Fandorin felpattant és járkálni kezdett a szobában, az egyik saroktól a másikig – a tábornok csaktekintetével követte, nem akarta megakasztani a felettébb elmés hivatalnok gondolatmenetét.– Nem szervezhette meg a belügyminiszter a főhadsegéd meggyilkolását, bármire készült is Szoboljev! Eznonszensz! – Eraszt Petrovics az izgalomtól abbahagyta a csuklást. – A mi Klonovunk, szinte biztos, hogynem az a bizonyos Pevcov kapitány, akiről a gróf ír. Valószínűleg az igazi Pevcov már nem él.Mindemögött nagyon ravasz intrikát sejtek, amelyet úgy gondoltak ki, hogy lebukás esetén mindent az önfőnökségére lehessen hárítani! – fantáziált tovább a törvényszéki ülnök. – Úgy-úgy.Néhányat tapsolt és az őt figyelmesen hallgató tábornok ijedtében majdnem talpra ugrott.– Tegyük fel, hogy a miniszter tud a Szoboljev-féle összeesküvésről, és titokban figyelteti a tábornokot.Ez egy. Valaki más pedig szintén tud az összeesküvésről, s meg akarja ölni Szoboljevet. Ez kettő. Aminiszterrel ellentétben ez az ember, helyesebben, ezek az emberek, akiket nevezzünk csak ellen-összeesküvőknek, nincsenek kapcsolatban a törvénnyel, és valamilyen saját célokat követnek.– Miféle célokat? – kérdezte elhaló hangon a már végképp elgyötört rendőrfőparancsnok.– Valószínűleg a hatalom megszerzését – válaszolta félvállról Fandorin. – Miféle más célokról lehetneszó, amikor ilyen szintű cselszövésről van szó? Az ellen-összeesküvők rendelkezésére állt egy olyanhihetetlenül találékony és vállalkozó kedvű kivitelező, akit mi Klonovként ismerünk. Szemernyi kétségsem lehet afelől, hogy ő nem igazi kereskedő. Ez egy nem hétköznapi ember, hihetetlen képességekkelrendelkezik. Láthatatlan, megfoghatatlan, sérthetetlen. Mindenütt ott van, mindenütt hamarabb jelent meg,mint mi, elsőként csapott le. Bár mi is gyorsan cselekedtünk, ő állandóan túljárt az eszünkön.– És mi van akkor, ha mégis csendőrkapitány és a miniszter megbízásának megfelelően jár el? – kérdezteKaracsencev. – Mi van akkor... – A rendőrfőkapitány nyelt egyet. – Mi van akkor, ha Szoboljeveltávolítását felülről irányították? Már megbocsásson, Eraszt Petrovics, de mindketten szakmabeliekvagyunk, s nagyon jól tudjuk, hogy az államérdek védelmében néha nem hagyományos módszereket isalkalmaznunk kell.– Akkor viszont miért kellett ellopni a táskát, s ráadásul a csendőrparancsnokságról? – vonta meg a vállátFandorin. – Hiszen ha már egyszer a táska a parancsnokságra került, hivatalból át kellett volna küldeniePétervárra, ugyanennek a Tolsztov grófnak. Miért kellene körülményeskedni? Nem, ehhez aminisztériumnak semmi köze. Megölni egy hőst, a nép kedvencét – ez nem ugyanaz, mint holmi Pishegruetábornokot a börtönben megfojtani. Kezet emelni Mihail Dmitrijevics Szoboljevre? Nyomozás és bíróságiprocedúra nélkül? Nem, Jevgenyij Oszipovics, hatóságaink minden hibája ellenére ez mégis túlzás lenne.Ebben nem hiszek.

– Igen, igaza van – ismerte el Karacsencev.– S az a könnyedség, amellyel Klonov a gyilkosságokat végrehajtja, egyáltalán nem jellemző az uralkodószolgálatának embereire.A rendőrfőparancsnok felemelte a tenyerét:– Várjon csak, várjon, ne szaladjon ennyire előre. Tulajdonképpen miféle gyilkosságokról beszél? Hiszenmég mindig nem tudjuk, hogy Szoboljevet meggyilkolták-e, vagy mégiscsak természetes halállal halt. Aboncolás eredménye csupán azt rögzíti, hogy meghalt.– Nem, megölték – vágott vissza Eraszt Petrovics. – Még ha érthetetlen is, hogy tudták így eltüntetni anyomokat. Ha akkor tudtuk volna, amit ma tudunk, talán utasíthattuk volna Welling professzort, hogyalaposabban vizsgálja meg a holttestet. Hiszen ő már előre meg volt győződve arról, hogy a tábornoktermészetes halállal halt meg, az eredeti kiindulópont pedig nagyon sokat számít. És az is, ami utánakövetkezett – a törvényszéki ülnök megállt a tábornokkal szemben –, mert Szoboljev halála csak a kezdetvolt. Klonov minden szálat elvarrt. Meg vagyok győződve róla, hogy Knabe titokzatos halálában is az őkeze van. Gondoljon csak bele, vajon a németek megölték volna a saját vezérkari tisztjüket, még hakomoly riadalmat okozott is? Civilizált országokban ez nem szokás. Végső esetben kényszeríttették volna,hogy lője főbe magát, de hogy henteskést döfjenek az oldalába? Ez elképzelhetetlen! Klonovnak viszont eznagyon is kapóra jött volna – mindketten biztosak voltunk abban, hogy az ügyet felgöngyölítettük. Ha nemtűnt volna el a táska a millióval, pontot tettünk volna a nyomozás végére. Ugyanígy rendkívül gyanús aMetropol kellnerének hirtelen halála. Ez a szerencsétlen Tyimofej Szpiridonovics a jelek szerint csakabban volt vétkes, hogy segített Klonovnak megtalálni Vandát, az énekesnőt. Ah, Jevgenyij Oszipovics,nekem már minden gyanúsnak tűnik! – kiáltott fel Fandorin.– Még Apró Misa halála is. Még Hurtyinszkij öngyilkossága is!– Ez azért már túlzás – fintorgott egyet a rendőrfőparancsnok. – Hiszen hagyott búcsúlevelet.– Tegye a szívére a kezét, és mondja meg őszintén, kezet emelt volna-e magára Pjotr Parmenovics, ha aleleplezés veszélye fenyegeti? Talán ennyire tisztességes ember volt?– Ha így nézzük, aligha. – Most Karacsencev ugrott fel a székről, s kezdett el föl-alá járkálni a fal mellett.– Inkább megpróbált volna elmenekülni. A széfjében talált papírok alapján az elhunytnak zürichibankszámlája volt. Amennyiben nem sikerült volna elmenekülnie, kegyelemért könyörgött volna, slefizette volna a bírókat. Nagyon jól ismerem ezt az emberfajtát, rendkívül szívósak. Az már igaz, hogyHurtyinszkij hamarabb vállalta volna a száműzetést, mint hogy önként dugja a fejét a hurokba. Ugyanakkora levél minden kétséget kizáróan az ő kezével íródott...– Engem leginkább az aggaszt, hogy egyik esetben sem merül fel a gyilkosság gyanúja, vagy, mint Knabeés Apró Misa esetében, egyértelműen valaki másra terelődik – az előbbinél a német ügynökökre, azutóbbinál Fiszkára. Ez a legtökéletesebb professzionalizmus jele. – Eraszt Petrovics hunyorított. – Egydolog nem fér a fejembe – hogyan hagyhatta életben Vandát... Erről jut eszembe, Jevgenyij Oszipovics,minél hamarabb szólni kell a szolgálatnak, hogy hozzák el az Angliából. Mi lesz, ha egyszer csak a valódiKlonov hívja fel?– Szvercsinszkij! – kiáltott a tábornok, és kiment a fogadószobába, hogy intézkedjen.Amikor visszatért, a törvényszéki ülnök a falon függő várostérkép előtt állt, és ujjával követte azútvonalakat.– Hol van ez a Troickij-monasztir? – kérdezte.– A Troickij-monasztir a Pokrovkán lévő építményeket jelöli, nem messze a Szentháromság-templomtól.Ez az – mutatta meg a tábornok. – A Hohlovszkij utcában. Itt valamikor régen valóban zárda volt, mostpedig udvari és melléképületekből, barakkokból álló, nyomortanyára hasonlító labirintus. Ezeket azépítményeket egyszerűen „Troicának” nevezik. Nem túl bizalmat ébresztő hely, egy lépésre innen van aHitrovka. Ugyanakkor a Troicában még nem teljesen lezüllött népség lakik – másodrangú színészek,könnyűvérű nőcskék, tönkrement kereskedők. Nem sokáig laknak itt: vagy visszakapaszkodnak a

társadalomba, vagy még lejjebb süllyednek, a hitrovkai mocsárba.Miközben ilyen terjengősen válaszolt a rövid kérdésre, a rendőrfőparancsnok egészen másra gondolt, slátszott, hogy nehezen szánja rá magát valamire.Amikor befejezte mondandóját, csend támadt. Eraszt Petrovics megértette, hogy a beszélgetéslegfontosabb szakaszához érkeztek.– Természetesen, ez nagyon kockázatos lépés, Jevgenyij Oszipovics – mondta halkan a törvényszékiülnök. – Ha a f-f-feltételezésem hibás, derékba törhet a karrierje, ön pedig becsvágyó ember. De éppenezért jöttem önhöz, s nem Vlagyimir Andrejevicshez, ő nagy valószínűséggel nem kockáztatna. Túlságosanóvatos – már a korából adódóan is. Másrészt pedig kevésbé kényes helyzetben van, mint ön. Bármelyikvariációt vesszük is, a minisztérium az ön háta mögött tervelt ki egy játszmát, amelyben önnek, mármegbocsásson az őszinteségemért, a t-t-tökfilkó szerepét szánták. Tolsztov gróf számára elképzelhetetlenvolt, hogy önt, a moszkvai rendőrség fejét beavassa a Szoboljev-ügybe, ugyanakkor bizalmába fogadtaHurtyinszkijt, ezt az aljas figurát, sőt bűnözőt. S van itt még valaki, aki a miniszternél is agyafúrtabb, s amaga játszmáját játszotta. Ön kívül állt ezeken az eseményeken, de a felelősség végül is önt terheli. Alegsérelmesebb pedig az, hogy ön így sem, úgy sem tudja meg, ki tette őket hidegre, és miért. Ahhoz, hogymegértsük e cselszövés értelmét, el kell fogni Klonovot. Akkor az ön kezében lesz az adu.– És ha mégis a kormányzat ügynöke, akkor engem páros lábbal repítenek nyugdíjba. Jó esetben – vetetteellen komoran Karacsencev.– Jevgenyij Oszipovics, az ügyet elkendőzni már amúgy sem sikerül, de bűn is lenne – még csak nem isSzoboljev miatt, hanem amiatti aggodalmunkból, hogy miféle titokzatos erő alakítja Oroszország sorsát?Milyen jogon? S mit tervez a jövőre nézve ez a bizonyos erő?– A szabadkőművesekre utal? – csodálkozott a tábornok. – Tolsztov gróf valóban az egyik páholy tagja,sőt, Vjacseszlav Konsztantinovics Plevako, a rendőrségi ügyosztály igazgatója is. Péterváron csaknemminden befolyásos személyiség szabadkőműves. Csakhogy nekik nincs szükségük politikai gyilkosságra,bárkit megtanítanak kesztyűbe dudálni, törvényesen.– Hogy jönnek ide a szabadkőművesek? – ráncolta bosszúsan sima homlokát Fandorin. – Őket mindenkiismeri. Itt valódi összeesküvés van a háttérben, nem holmi operett-szcéna. Siker esetén pedig, kegyelmesuram, olyan Aladdin-barlanghoz kap k-k-kulcsot, hogy még a lélegzete is eláll.Jevgenyij Oszipovics vörös szemöldöke idegesen megrándult. Csábító, nagyon is csábító. Ennek a júdásVjacseszlav Konsztantyinovicsnak (és még kollégának nevezik), s magának Tolsztov grófnak is az orra alálehet dörgölni. Karacsencevvel nem lehet csak úgy viccelődni, s a bolondját járatni vele. Elszámítottákmagukat, uraim, túllőttek a célon. Az odáig rendben van, hogy titokban megfigyelés alatt tartják azösszeesküvőt – itt óvatosnak kell lenni. Ám az, hogy az önök ügynökeinek orra előtt gyilkolják meg a hőst,már botrányszámba megy. Elszámították magukat a pétervári nagyokosok. Most aztán téphetik a hajukat,reszkessenek csak a hivatali székben. Jevgenyij Oszipovics pedig tálcán kínálja fel a jómadarat: tessék, itta gonosztevő. Hm, vagy talán valahol feljebb kellene tálcán felszolgálnia? Hű, micsoda jó kis ügy ez!A rendőrfőparancsnok lelki szeme előtt olyan mérhetetlen távlatok jelentek meg, hogy elállt tőle alélegzete. Ugyanakkor a gyomra is görcsbe rándult. A félelemtől.– Na jó – mondta óvatosan Karacsencev. – Tegyük fel, hogy letartóztattuk Klonovot. Ő pedig lakatot tesza szájára, és hallgat. A pártfogóiban bízik. Akkor mit fogunk csinálni?– Abszolút jogos kérdésfelvetés – bólintott a törvényszéki ülnök, anélkül hogy kimutatta volna, mennyirekedvére való a beszélgetésben bekövetkezett fordulat, a teoretikus kérdésekről a gyakorlati lépésekrevaló áttérés. – Magam is ezen gondolkodom. Nem egyszerű elkapni Klonovot, de szóra bírni ssz-százszorta nehezebb lesz. Ezért lenne egy javaslatom.Jevgenyij Oszipovics hegyezte a fülét, tapasztalatból tudva, hogy az ügyes fiatalember nem beszélbutaságokat, s a dolog nehezét magára vállalja.– Az emberei minden oldalról lezárják a Troicát, nehogy elsurranjon a patkány. – Fandorint elkapta a hév,

és a térképhez ugrott. – Itt lesz egy kordon, meg itt, meg itt. Az átjáró udvarokat az egész k-k-kör-zetben lekell zárni, szerencsére korán reggel lesz, amikor az emberek többsége még alszik. Közvetlenül a Troicakörül a legtapasztaltabb ügynökökre lesz szükség, nem több, mint három-négy emberre. Nagyon pontosankell cselekedniük, jól álcázva magukat, nehogy elriasszák az emberünket. Az ő dolguk csak annyi, hogyvárjanak, amíg jelt adok. Én magam egyedül m-m-megyek be Klonov lakásába, s őszinteségi játszmátjátszom vele. Úgysem öl meg azonnal – ki akarja majd deríteni, mennyit tudok, honnan kerültem elő, s miérdekem fűződik az ügyhöz. Elegáns pa-dö-dö-t fogunk előadni: egy kicsit meglebbentem előtte a titokfátylát – ő pedig eljátssza az őszintét; m-m-majd ismét én következem – azután ismét ő. Abban a biztoshitben, hogy bármelyik pillanatban kinyírhat, Klonov beszédesebb lesz, mint ha letartóztatnánk. Nem látokmás megoldást.– De hát ez nem akármilyen kockázat – mondta Karacsencev. – Amennyiben önnek igaza van, s ez azember ilyen virtuóz módon gyilkol, elég egy perc, és...Eraszt Petrovics könnyedén megvonta a vállát:– Ahogy Konfucius mondta, a nemes férfi maga viseli hibáinak következményeit.– Isten neki, legyen. Nagyszabású ügy. Vagy kitüntetik, vagy belebukik. – A rendőrfőparancsnok hangjaegyütt érzően megremegett. Erősen megszorította Fandorin kezét. – Menjen vissza a szállodájába, ErasztPetrovics, s próbálja jól kialudni magát. Ne nyugtalankodjon, személyesen készítem elő az akciót.Mindent a legjobbak szerint. Ha majd reggel elmegy a Troicába, saját szemével győződik meg róla, jólálcázzák-e magukat a fiaim.– Ön, kegyelmes uram, éppen olyan, mint Bölcs Vaszilisza – nevetett teli szájjal a törvényszéki ülnök. –Aludj csak, Ivanuska, reggel bölcsebbek leszünk. Szó ami szó, valóban kissé elfáradtam, s holnap komolyfeladat vár ránk. Pontban hatkor a Troicában leszek. Az egyezményes jel, amelyre az ön emberei asegítségemre sietnek – legyen egy füttyszó. Míg ez fel nem hangzik, semmiképp se avatkozzanak be... S habármi történik – ne hagyja kereket oldani. Ez már az én ssz-sz-emélyes kérésem, Jevgenyij Oszipovics.– Ne nyugtalankodjon – válaszolta komolyan a tábornok, anélkül hogy elengedte volna a fiatalemberkezét. – Kiválóan meg fogjuk csinálni. A legfelkészültebb ügynökeimet állítom csatasorba, s többet is,mint amennyire szükség lesz. Csak ön, nagy hazárdőr, legyen óvatos.Eraszt Petrovics már régóta megtanulta, hogyan ébressze fel magát akkor, amikorra előzőleg tervezte.Pontban ötkor kipattant a szeme, elmosolyodott, mivel közvetlenül az ablakpárkány felett megpillantotta anapkorong szélét, ami olyan volt, mintha egy kopasz, kerek fejű ember nézett volna be a kis ablakon.Miközben a Szerelmi bájital egyik áriáját fütyörészte, Fandorin megborotválkozott, s nem mindenelégedettség nélkül gyönyörködött a tükörből visszapillantó, kimondottan szép arcban. Ütközet előtt aszamuráj nem reggelizhet, ezért a szokásos kávé helyett a törvényszéki ülnök pár percig a súlyzóitemelgette, majd komótosan, szép sorjában egyéb testgyakorlatokat végzett. A lehető legteljesebbprogrammal vértezte fel magát, hiszen komoly ellenfélre számíthat.Masza segített gazdájának a felkészülésben, s egyre jobban látszott rajta a nyugtalanság. Végül nem álltameg:– Uram, akkor szokott ilyen lenni az arca, amikor közvetlenül fenyegeti a halál.– Hiszen te is tudod, hogy az igazi szamurájnak minden reggel úgy kell felébrednie, hogy kész legyen ahalálra – tréfálkozott Eraszt Petrovics, miközben magára vette nyersselyem zakóját.– Japánban mindig magával vitt – panaszkodott a szolga. – Tudom, hogy már kétszer cserbenhagytam, deez többször nem fordul elő. Esküszöm – még ha medúzának szülétek is újjá a következő életemben! Vigyenmagával, uram. Nagyon kérem.Fandorin gyengéden a japán kis orrára koppintott:– Ez esetben semmiben sem lehetsz a segítségemre. Egyedül kell megcsinálnom. De nem is leszekegyedül, egy egész rendőrhadsereg lesz mellettem. Az ellenfelem is teljesen egyedül van.– Veszélyes?

– Nagyon. Az, aki kicsalta tőled a táskát.Masza szipogott egy kicsit, összevonta ritkás szemöldökét, és elhallgatott.Eraszt Petrovics úgy döntött, hogy gyalog sétál el a Pokrovkáig. Ah, milyen szép is Moszkva, így eső után!Minden csupa frissesség, a hajnali napsugár rózsaszín fátyolt von a világra, csend van. Ha már meg kellhalni – akkor épp egy ilyen áldott reggelen, gondolta a törvényszéki ülnök, de azon nyomban meg is róttamagát melodramatikus gondolatai miatt. Könnyed léptekkel, fütyörészve ért ki a Lubjanszkaja térre, ahol abérkocsisok a szökőkútnál itatták a lovaikat. Ráfordult a Szoljankára, jólesően szívta magába a frisskenyér illatát, mely az egyik alagsori pékség nyitott ablakából áradt.S már itt is van az a bizonyos sarok. A házak egyre szegényesebbek lettek, a járdák keskenyebbek, s aTroica közvetlen bejáratánál a látkép is elvesztette idilli jellegét: az úton tócsák sorakoztak, a kerítésekfélig kidőlve, a házak fala ütött-kopott. Bármennyire figyelt, Eraszt Petrovics semmiféle rendőri kordontnem látott, s ennek nagyon megörült.Az udvar bejáratánál rápillantott az órájára – öt perc múlva hat. Elérkezett az idő. A fakapun egy ferdetábla lógott „Troickij-monasztir” felirattal. Az épületek földszintesek, minden háznak külön bejárata van.Itt az első, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik. A hetedik, úgy látszik, balra van, asarok mögött.Csak ne kezdjen el Klonov azonnal lőni, még mielőtt megszólalna. Egy olyan mondatot kell kitalálni,amivel nem tud mit kezdeni. Például: „Mademoiselle Vanda üdvözletét küldi.” Vagy egy kicsitérdekesebbet: „Tudja-e, hogy Szoboljev valójában életben van?” Mindenképpen az övé kell, hogy legyena kezdeményezés. Azután jöhet a rögtönzés. A Herstal megnyugtató súlyát érezte a zsebében.Eraszt Petrovics határozottan belépett a kapun. A mocskos kötényes udvaros lustán söprögetett a tócsákközött. Csak rásandított az elegáns úrra, Eraszt Petrovics pedig észrevétlenül rákacsintott. Hitelesudvaros, meg kell hagyni. A kapunál is ült egy ügynök – részegnek tetette magát: sapkája ellenzőjéthomlokába húzva horkolt. Ez sem rossz. Fandorin hátrapillantott, s azt látta, hogyan aprózza lépteit egytestes nőszemély. Szőnyegmintás kendője csaknem teljesen eltakarja a szemét, s formátlan bő parasztruhavan rajta. Ez már azért túlzás, ingatta a fejét a törvényszéki ülnök. Bohózatszaga van.A hetes lakást valóban a sarok után találta, a belső udvarban. Alacsony épület, kétlépcsős kis tornáccal.Az ajtón fehér olajfestékkel kirajzolva a „N° 7”.Eraszt Petrovics megállt, mélyen magába szippantotta a levegőt, majd apránként, egyenletes ütembenkifújta.Felemelte a kezét, és halkan bekopogott. Kétszer, háromszor, majd ismét kétszer.

Második részAHIMASZ

SZKIROVSZK

1.

Édesapját Pelefnek hívták, ami ó-héber nyelven „menekülést” jelent. Születésének évében nagy csapásérte a „keresztes testvéreket”, akik már két évszázada éltek Moráviában. Az uralkodó visszavonta aközösségtől azt a privilégiumot, mely mentesítette őket a katonai szolgálat alól, mivel nagy háborúbakezdett egy másik uralkodóval, és sok katonára volt szüksége.A közösség egy éjszaka útra kelt, elhagyva földjeit és otthonát. Átköltözött Poroszországba. A „keresztestestvéreket” nem érdekelte, milyen egyezséget kötöttek az uralkodók – szigorú hitük szerint tilos voltszolgálni földi uralkodót, hűségesküt tenni nekik, fegyvert fogni, és egyenruhát viselni, melynek gombjaina Sátán pecsétjét látták. Ezért aztán hosszú barna komzoljaikon, melynek kinézete több mint kétszáz évejóformán semmit sem változott, a testvérek nem viseltek gombot, csak övet kötöttek a derekukra.Poroszországban éltek a hittestvéreik. Valamikor réges-régen érkeztek ide, szintén az Antikrisztus előlmenekültek. A király örökbirtokot adományozott nekik, s felszabadította őket a katonai szolgálat alól azzala feltétellel, hogy kiszárítják a végtelen porosz mocsarakat. Az átjárhatatlan ingovánnyal két nemzedékenkeresztül küzdöttek a testvérek, míg a harmadik nemzedék elérte a célt, s megtelepedhettek a bőtermőhumuszos talajon, bőségben és szabadon élhettek. Moráviai hittestvéreiket örömmel fogadták, mindenjavukat megosztották velük, jól és nyugodtan éltek együtt.Miután betöltötte huszonegyedik életévét, Pelef megnősült. Jó feleséget adott neki az Isten, aki a megfelelőidőben fiút szült. Később azonban a Mindenható súlyos megpróbáltatásoknak vetette alá hűséges szolgáit.Először járvány tört rájuk, sokan meghaltak, köztük Pelef felesége és fia. Pelef nem lázadozott, pedig életeszíne fehérből feketére változott. Ám a Mindenhatónak ez nem volt elég. Elhatározta, hogy a maga szigorúkérlelhetetlenségében mutatja ki szeretetét kiválasztottjainak. Az új, felvilágosult király kijelentette, hogyállamában minden ember egyenlő, s eltörölte a másik, egykoron élt király által hozott törvényt. Most már azsidóknak, menonitáknak és a „keresztes testvéreknek” is szolgálniuk kellett a hadseregben, hogyfegyverrel a kezükben védjék meg hazájukat. Ám a testvérek hazája nem a kiszáradt porosz mocsáron volt,hanem az egekben, ezért a Bölcsek Tanácsa összegyűlt, és úgy határozott, hogy keletre kell menni, azorosz cárhoz. Ott is volt közösség, ahonnan néha levelek is érkeztek, amelyek nagy sokára jutottak csak elhozzájuk: hűséges emberek hozták, mivel a hivatalos posta a Sátántól való. Ezekben a levelekbenhittestvéreik azt írták, hogy arrafelé bőséges termést adnak a földek, a hivatalok pedig elnézőek, nemszednek túl sok sápot.Összeszedték a cókmókjaikat, amit tudtak, eladták, a többit pedig kidobták. Hetvenhét napon keresztülvitte őket a szekér, mire megérkeztek a nehezen kimondható nevű országba, Melitopolstschinába. Ittvalóban zsíros föld várta őket, de tizenkét fiatal család, s velük az özvegy Pelef, tovább akartak utazni,mivel soha nem láttak hegyeket, csak a szent könyvekben olvastak róluk. Nem tudták elképzelni,hihetetlennek tartották, hogy a föld sok ezer könyök magasságba emelkedjen, egészen az égig, s elérjeIsten felhőit. A fiatalok látni akarták, Pelefnek pedig mindegy volt. Szeretett utazni erdőn-mezőn keresztülaz ökrös szekéren, mivel ez elterelte gondolatait Ráhelről és a kis Ahavról, akik mindörökre a nyirkosporosz földben nyugszanak.A hegyek pontosan olyanok voltak, ahogy a könyvekben leírták. Kaukázusnak hívták őket, és betöltötték azegész látóhatárt, ameddig csak a szem ellátott. Pelef elfelejtette Ráhelt és Ahavot, mivel itt mindenegészen más volt, még járni is másképpen kellett, mint régen, fölülről lefelé és lentről fölfelé. Az elsőévben meg is nősült.Ez a következőképpen történt: a „keresztes testvérek” erdőt irtottak az egyetlen lankás hegyoldalon, hogyszántóföldnek használatos területhez jussanak. A helybéli leányok csak nézték, hogyan vágják ki az idegenférfiak hosszú, nevetséges ruházatukban az évszázados fenyőfákat, s ássák ki a földbe kapaszkodó

tuskókat. A lányok nevetgéltek és diót rágcsáltak. Egyikőjük, a tizenöt éves Fatima, rajta felejtette szemétegy fehér hajú és ősz szakállú dalián. Hatalmas termetű volt, nyugodt és jóságos, egyáltalán nemhasonlított az aulbeli gonosz és fürge férfiakra.Fatimának meg kellett keresztelkednie, és másként is öltöztették – fekete ruhát és fehér főkötőt viselt.Másik nevet is kapott, Fatimából Sára lett, otthon és a gazdaságban kellett dolgoznia kora hajnaltól későestig, megtanulni egy másik nyelvet, és vasárnap egyfolytában imádkozni és énekelni az imaházban,amelyet hamarabb felépítettek, mint saját házaikat. De mindez nem riasztotta Fatimát, mivel jól éreztemagát a fehér hajú Peleffel, s mert Allah nem ígért könnyű életet a nőnek.A következő nyáron, amikor Sára-Fatima a szülés kínjaitól szenvedett, a hegyekből rájuk törtek a vadcsecsenek, felgyújtották a búzatermést, és elhajtották a jószágokat. Pelef csak nézte, hogyan viszik el alovát, két bikáját, három tehenét, s azért imádkozott, hogy ne hagyja el az Isten, és ne engedjen utat törniharagjának. Ezért fiának, akinek első kiáltása éppen akkor hangzott fel, amikor az imaház simára gyalultfalait mohó lángnyelvek nyaldosták, az apa az Ahimasz nevet adta, ami azt jelenti – „a harag testvére”.A következő évben azonban, amikor az abrekek ismét megjelentek a zsákmányért, üres kézzel távoztak,mivel a világtól távol eső falu szélén egy őrház állt, melyben egy tüzérőrmester és tíz katona állomásozott.Ezért a testvérek ötszáz rubelt fizettek a katonai parancsnokságnak.A fiú nagy súllyal született. Sára-Fatima csaknem belehalt, mire a gyerek meglátta a napvilágot. Többszörnem is tudott szülni. És nem is akart, mivel nem tudta megbocsátani férjének, hogy csak ott állt, és nézte,amint a rablók elhajtják a lovat, a bikákat és a teheneket.Ahimasz gyerekkorában három nyelvet és két istent ismert. Az édesapja istenét, aki szigorú és haragvóvolt, s ezt tanította: ha megütik az egyik orcádat, fordítsd oda a másikat is; aki örvendezik ezen a világon,sírni fog a másikban; nem kell félni a bánattól és a szenvedéstől, mert ez jótétemény, a Mindenhatókülönleges szeretetének a jele. Az édesanyja istene, akiről nem volt szabad fennhangon beszélni, jóságosvolt: engedett örülni, játszani, és nem kérte, hogy futni hagyd azokat, akik megsértenek. Erről a jó istenrőlcsak suttogva lehetett beszélni, ami pedig azt jelentette, hogy az apa istene az erősebb. Azon a nyelvenbeszélt, amit Die Sprache-nak neveztek, s ami a holland és a német keveréke volt. Az édesanyja istenecsecsen nyelven beszélt. És még ott volt az orosz, amelyre Ahimaszt az őrház katonái tanították. Akisfiúnak nagyon tetszettek kardjaik és puskáik, de egyáltalán nem lehetett, egyszerűen tilos volt aközelükbe mennie, mivel az erős Isten megtiltotta, hogy fegyverhez érjenek. Az anya pedig azt suttogta afülébe, menj csak, megnézheted. Elvitte fiát az erdőbe, mesélt neki nemzetségének bátor harcosairól,megtanította, hogyan kell gáncsot vetni és verekedni.Amikor Ahimasz hétéves volt, a kilencéves Melhiszedek, a kovács fia szándékosan összetintázta azábécéskönyvét. Ahimasz elgáncsolta a kötözködőt, és öklével fültövön vágta. Melhiszedek sírva elrohantpanaszkodni.Hosszú, nyomasztó beszélgetés várt rá az édesapjával. Pelef szeme, amely ugyanolyan áttetsző volt, mint afiáé, haragot és szomorúságot tükrözött. Ezek után Ahimasznak egész este térdepelnie kellett és zsoltárokatolvasnia. De gondolatban nem az apja, hanem az édesanyja Istenéhez fordult. A fiú azért imádkozott, hogyvilágos szeme feketévé változzon, mint amilyen az édesanyjáé, és Hasszáné, anyja féltestvéréé. Hasszánnagybátyját Ahimasz sohasem látta, de tudta, hogy erős, bátor, sikeres férfi, aki sosem bocsát meg azellenségének. Nagybátyja titkos hegyi ösvényeken szállított bolyhos szőnyegeket Perzsiából,dohánylevelet Törökországból, visszafelé pedig fegyvert csempészett át a határon. Ahimasz sokat gondoltHasszánra. Elképzelte, ahogy a nyeregben ül, s tekintetével a szurdok meredélyét fürkészi – nemrejtőznek-e a hasadékban határőrök. Hasszán fején szőrös kucsma volt, nemezköpenyt viselt, a vállánpedig díszes puskát hordott.

2.Aznap, amikor Ahimasz betöltötte tizedik életévét, kora reggeltől a lelakatolt fáskamrában üldögélt. Csak

magát hibáztathatta – édesanyja titokban egy kicsi, de valódi tőrt ajándékozott neki, melynek fényes volt apengéje, és szaruból készült a nyele, el kellett volna dugnia, de Ahimasz nem állta meg, hogy ki neszaladjon az udvarra kipróbálni a penge élességét, s az édesapja fülön csípte. Pelef megkérdezte, honnanvan ez a fegyver, s amikor világossá vált, hogy nem kap rá választ, megbüntette a fiát.Ahimasz egy fél napot töltött a kamrában. Nagyon sajnálta az elkobozott tőrt, és még ráadásul unatkozottis. Délután pedig, amikor már nagyon éhes volt, lövöldözést és kiabálást hallott.Mahoma abrek négy társával megtámadta a katonákat, akik az ingüket mosták a patakban, mivel fürdésinap volt. A banditák a bokrok mögül nyitottak rájuk tüzet, kettőt közülük megöltek és kettőtmegsebesítettek. A többi katona vissza akart futni az őrházba, de az abrekek lóra kaptak, ésmindegyikőjüket lekaszabolták. A tüzérőrmester, aki nem ment a patakhoz, bezárkózott a keménygerendákból ácsolt házba, melynek kis, keskeny ablakai voltak, s onnan lövöldözött. Mahoma kivárta,amíg az orosz újratölti a fegyverét, és ismét kinéz a lőrésen, már jó előre célzott, s az őrmestert éppen ahomlokán találta el a nehéz, kerek golyó.Mindezt Ahimasz nem látta. De azt igen, amikor a deszkák közötti résen kinézett, hogy az udvarra bejönegy szakállas, félszemű ember fehér prémes kucsmában, hosszú puskával a kezében (ő volt Mahoma). Afélszemű szembeállt Ahimasz szüleivel, akik éppen akkor futottak ki az udvarra, s valamit mondott nekik,nem lehetett hallani, hogy mit. Azután az egyik kezével vállon ragadta az édesanyját, a másikkal pedigmegfogta az állát, felemelte, és az arcába nézett. Pelef csak állt, bozontos fejét lehajtva, ajka mozgott.Imádkozik, gondolta Ahimasz. Sára-Fatima nem imádkozott, csikorgatta a fogát, és a félszemű arcábakarmolt.A nő nem érhet a férfi arcához, ezért Mahoma letörölte a kiserkenő vért, és egy halántékára mért ütésselmegölte a gyaur nőt. Azután a férjét is megölte, hiszen a történtek után már nem lehetett életben hagyni. Afalu összes lakosát is meg kellett ölni – Így alakult hát ez a nap.Az abrekek elhajtották a jószágokat, a hasznos és értékes dolgokat felhajigálták két szekérre, a falut négyvégén felgyújtották, majd elmentek.Mialatt a csecsenek a lakosságot gyilkolták, Ahimasz csendben ült a kamrában. Nem akarta, hogy őt ismegöljék. Amikor már csak messziről, a Karamük hágó irányából lehetett hallani a lovak patáinakkopogását és a kerekek nyikorgását, a fiú vállával kinyomott egy deszkát, és kiugrott az udvarra. Amúgysem lehetett volna ott maradni a kamrában – a hátsó fal tüzet fogott, s a réseken szürke füst gomolygottbefelé.Az édesanyja a hátán feküdt. Ahimasz leguggolt, és megérintette a szeme és a füle közötti kék foltot. Sára-Fatima úgy nézett ki, mintha élne, de nem Ahimaszra nézett, hanem az égre. Az most fontosabb volt, mint afia. Érthető, hiszen ott élt az ő Istene. Ahimasz apja fölé hajolt, akinek viszont csukva volt a szeme, s fehérszakálla csupa vörös. A fiú végighúzta rajta az ujját, s azok is vörösek lettek tőle.Ahimasz végigjárta az összes udvart. Mindenütt halott férfiak, nők és gyerekek hevertek. Ahimaszmindegyiküket nagyon jól ismerte, azok viszont már nem ismerték fel őt. Valójában ők, akiket ismert, márnem itt voltak. Egyedül maradt. Ahimasz először az egyik Istent kérdezte meg, azután a másikat, hogy mostmitévő legyen. Várt egy keveset, de nem kapott választ.Körös-körül minden lángolt, az imaház, ami egyben iskola is volt, recsegett-ropogott, majd egy füstfelhőemelkedett a magasba – beszakadt a tető.Ahimasz körülnézett. Hegyeket látott, az égboltot, a lángokban álló földet, de sehol egy lélek. Ebben apillanatban megértette, hogy most már mindörökké így lesz. Egyedül van, s magának kell eldöntenie –marad-e vagy megy, élni akar, vagy meghalni.Önmagára figyelt, beszívta az égés szagát, és futni kezdett az úton, amelyik először fölfelé vitt, a hegyekközé, majd lefelé, a széles völgybe.A nap hátralévő részében és egész éjszaka gyalogolt. Hajnalban leroskadt az útszélen. Ahimasz nagyonéhes volt, de még inkább álmos, így azután elaludt. Az éhség ébresztette fel. A nap éppen delelőn állt.

Ahimasz továbbindult, s estére kelve beért egy kozák faluba.A kertek alján hosszú ágyasokban uborka termett. Ahimasz körülnézett – nem látott senkit. Korábban megsem fordult a fejében, hogy a máséból vegyen, mivel az édesapja Istene azt parancsolta: „Ne lopj!” Mostazonban nincs sem apja, sem annak Istene, s Ahimasz, négykézlábra ereszkedve mohón falni kezdte akemény, ragyás termést. Fogai közt ropogott a föld, s nem hallotta, amikor mögé lopózott a gazda, egymegtermett kozák, puha csizmában. Galléron ragadta Ahimaszt, és jó néhányszor megsuhintotta akancsukájával, miközben ezt ismételgette: „Ne lopj, ne lopj!” A kisfiú nem sírt és nem könyörgött, csakvilágos, farkaséhoz hasonló szemével nézett fölfelé. Ettől a gazda dühbe jött, és teljes erejéből ütni-vernikezdte a farkaskölyköt – egészen addig, amíg az zöld masszaként ki nem hányta az uborkát. Akkor a kozákfülön fogta Ahimaszt, kipenderítette az útra, és fenéken billentette.Ahimasz ment-ment, és azon gondolkodott, hogy bár az apja meghalt, az Istene él, és élnek az Ő törvényeiis. Égett a háta és a válla, de még jobban égett benne belülről a harag.Egy gyors sodrású, keskeny patak mentén Ahimasz összetalálkozott egy nagyobb fiúval, aki úgy tizenötéves lehetett. A kozák kölyök egy darab barna kenyeret és egy köcsög tejet vitt.– Adjál! – mondta Ahimasz, és elvette tőle a kenyeret.A fiú letette a földre a köcsögöt, és orrba vágta a gyereket. Ahimasz szeme előtt elsötétült a világ, elesett,a fiú pedig – ő volt az erősebb – a hátára ült, és püfölni kezdte a fejét. Akkor Ahimasz felvett egy követ,és a kozák kölyök szemöldökébe vágott vele. Az oldalra hemperedett, befogta a szemét, és sírni kezdett.Ahimasz felemelte a követ, hogy még egyszer odavágjon vele, de eszébe jutott az isteni törvény: „Ne ölj!”– s nem ölt. A köcsög a verekedés alatt felborult, a tej kiömlött, de ott maradt a kenyér, s ez elég voltAhimasznak. Továbbindult, és közben csak evett, evett és evett, amíg az utolsó morzsáig fel nem falta akenyeret.Nem kellett volna az Istenre hallgatnia, meg kellett volna ölnie a fiút. Ahimasz ezt akkor értette meg,amikor már estefelé két lovas érte utol. Az egyiken kék szegélyes tányérsapka volt, a háta mögött ült akozák kölyök, arca puffadt volt a véraláfutástól.„Ő az, Kondrat bácsi! – kiáltott fel a kozák kölyök. – Ő az, a gyilkos!”Éjszaka Ahimasz a fogdában ült, és hallgatta, amint Kondrat őrmester és Kovaicsuk rendőr a sorsáróldöntenek. Ahimasz egy szót sem szólt, amikor faggatni kezdték, ki ő, és honnan jött, hiába pofozták éscsavarták a fülét. Végül is eldöntötték, hogy a fiú süketnéma, és békén hagyták.„Mit kezdjünk vele, Kondrat Pantyeleics? – kérdezte a rendőr. Háttal ült Ahimasznak, eszegetett, s ivott ismellé valamit egy korsóból. – Kűggyük a városba? Vagy tartsuk itt reggelig, aztán eriggyen isten hírével?”„Kűdlek én téged – felelte a parancsnok, aki szemben ült vele, s libatollal írogatott valamit egy könyvbe.– Majdnem betörte az atamángyerek fejit. Kizljárba kell küldeni ezt a kis vadállatot, börtönbe csukni.”„Nem sajnálnád börtönbe dugni? Jól tudod, Kondrat Pantyelejics, mit csinálnak ott a kölykökkel.”„Nincs más megoldás – mondta szigorúan az őrmester. – Inen nálunk nincsenek menhelyek.”„Szkirovszkban, asszem, vannak apácák, akik befogadják az árvákat.”„De csak a gyereklányokat. Börtönbe kell dugni, Kovaicsuk, azt mondom, börtönbe. Holnap kora reggel elis viszed. Mindjárt ki is állítom a papírokat.”Reggelre azonban Ahimasz már messze járt. Amikor az őrmester elment, a rendőr meg lefeküdt aludni, shorkolni kezdett, Ahimasz fölkapaszkodott az ablakig, kipréselte magát a vastag rácsok közötti résen, skiugrott a puha földre.Hallotta, amit Szkirovszkról mondtak – negyven verszta nyugatra.Ezek szerint mégsincs Isten.

3.A szkirovszki menhelyre Ahimasz kislánynak öltözve állított be – egy szárítókötélről lekapott vászonruhátés kendőt viselt. Az apácafőnöknőnek, akit „Pelageja anyának” kellett szólítani, Lia Veldéként mutatkozott

be, a hegylakók által feldúlt Neueswelt menekültjeként. Velde az igazi neve volt, Liának pedig a harmadikunokatestvérét hívták, aki szintén Velde volt, egy éles hangú, ellenszenves, szeplős kislány. UtoljáraAhimasz hanyatt fekve látta, kettéhasított arccal.Pelageja megsimogatta a német kislány rövidre nyírt hajú, szőke fejét, és ezt kérdezte: „Felveszed apravoszláv hitet?”És Ahimasz orosz lett, mivel már pontosan tudta, hogy nincs Isten, az imádkozás ostobaság, azaz az oroszhit semmivel sem rosszabb az apjáénál.Jól érezte magát a menhelyen. Kétszer kapott enni egy nap, s igazi ágyban alhatott. Csak sokat kellettimádkozni, s a szoknyája szegélye állandóan beleakadt a lábába.A második napon odalépett Ahimaszhoz egy vékony arcocskájú, nagy zöld szemű kislány. Zsenyánakhívták, az ő szüleit is banditák ölték meg, csak régebben, még a múlt ősszel. „Milyen áttetszőek a szemeid,Lia. Mint a víz” – mondta. Ahimasz elcsodálkozott – az embereket általában zavarta túlságosan is világosszeme. Még az őrmester is ezt hajtogatta, miközben verte: „Te fehér szemű, finn fattyú.”A Zsenya nevű kislány állandóan Ahimasz nyomában volt, mindenhová ment utána. A negyedik naponrajtakapta Ahimaszt, amint a szoknyája szélét felemelve a fészer mögött vizelt.Úgy nézett ki, hogy meg kell szöknie, csak azt nem tudta, hová. Elhatározta, hogy kivárja, amíg el neműzik, de ez nem történt meg. Zsenya nem árulta el.A hatodik napon, szombaton, fürdőbe kellett volna menni. Reggel Zsenya odament hozzá, és a fülébesúgta: „Ne menj fürdeni, mondd azt, hogy megjött a színed.” „Miféle színem?” – értetlenkedett Ahimasz.„Ez azt jelenti, hogy ilyenkor nem lehet fürödni, mert vér folyik belőled, és tisztátalan vagy. Néhánylánynak közülünk már van ilyen. Kátyának, Szonyának – magyarázta Zsenya, megnevezve a két legnagyobblányt. – Pelageja anya nem fogja ellenőrizni, utálja.” Ahimasz így is tett. Az apácák csodálkoztak, hogyilyen korán, de megengedték, hogy ne menjen a fürdőbe. Este azt mondta Zsenyának: „A következőszombaton elmegyek.” A kislánynak eleredtek a könnyei. Ezt mondta: „Kenyérre lesz szükséged az úton.”Ettől kezdve a kislány nem evett kenyeret, hanem titokban Ahimasznak adta, aki egy zacskóban gyűjtötteössze a kenyérszeleteket.De Ahimasznak nem kellett megszöknie, mert a következő fürdőnap előtti péntek este a menhelyrebeállított Hasszán. Odament Pelageja anyához, és megkérdezte, nincs-e itt a Mahoma abrek általfelgyújtott német faluból érkezett kislány. Hasszán azt mondta, hogy szeretne beszélni vele, s megtudnitőle, hogyan halt meg a nővére és az unokaöccse. Pelageja anya a cellájába hívatta Lia Veldét, majdkiment, hogy ne hallja a szörnyűségeket.Hasszán egyáltalán nem olyannak nézett ki, mint amilyennek Ahimasz elképzelte. Puffadt arcú, vörös orrú,sűrű fekete szakállú, apró, ravasz szemű férfi volt. Ahimasz gyűlölködve nézte, mivel a nagybátyjapontosan úgy nézett ki, mint a Neuesweltet felgyújtó csecsenek.A beszélgetés rosszul sikerült. Az árva nem válaszolt a kérdésekre, s ha válaszolt is, csak egy-egy szóval,fehér szempillái alól makacs, szúrós tekintetet vetve a férfira.„Ahimaszt, az unokaöcsémet nem találtuk meg – mondta Hasszán oroszul, éles torokhangon. – Lehet, hogyMahoma magával vitte?” A kislány csak megvonta a vállát.Ekkor Hasszán gondolkodott egy kicsit, majd elővett a táskájából egy ezüstpénzekből fűzött láncot. „Egykis ajándék – mondta. – Nagyon szép, Sémahából való. Játssz velük addig, amíg én pedig elmegyek, hogyszállást kérjek az igumentől. Sokat utaztam, elfáradtam. Nem szeretnék a szabad ég alatt aludni...”Kiment, s a fegyverét az asztalon hagyta. Alighogy becsukódott a bácsi mögött az ajtó, Ahimasz félrelöktea láncot, s a nehéz kardhoz rontott, melynek ezüstdíszítésű fekete hüvelye volt. Markolatánál fogvakihúzta, s megjelent a lámpafényben jeges szikrákat szóró acélcsík. Igazi hurda, gondolta Ahimasz, ahogyvégighúzta ujját az arab betűkön.Az ajtó csendben megnyikordult. Ahimasz összerezzent, s azt látta, hogy a résből Hasszán nevető feketeszeme szegeződik rá.

„A mi vérünk – mondta csecsenül a nagybácsi, miközben kivillantotta fehér fogait. – Erősebb, mint anémet. Menjünk innen, Ahimasz. A hegyekben éjszakázunk. Jobban alszik az ember a szabad ég alatt.”Később, amikor már a hágó mögött hagyták Szkirovszkot, Hasszán Ahimasz vállára tette a kezét.„Taníttatni foglak, de először férfit nevelek belőled. Meg kell bosszulni Mahomán apád és anyád halálát.Nem tehetsz mást, így szól a törvény.”Ahimasz megértette: ez az igazi törvény.

4.Ott aludtak, ahol az éjszaka érte őket: elhagyott száklyákban, út menti falusi kocsmákban, a nagybácsivendégbarátainál, vagy csak egyszerűen az erdőben, nemezköpenybe burkolózva. „A férfinak tudnia kellételt és vizet szerezni, s megtalálni az utat a hegyekben – tanította Hasszán a saját törvényére unokaöccsét.– És megvédeni magát és nemzetsége becsületét.” Ahimasz nem tudta, mit jelent a „nemzetségebecsülete”. Neki nem volt nemzetsége. De nagyon szerette volna megvédeni magát, és kész volt reggeltőlestig tanulni.„Tartsd vissza a lélegzeted, s képzeld azt, hogy a fegyver csövéből vékony fénysugár indul. Tapogasd kiezzel a fénysugárral a célt – tanította Hasszán, miközben a fiú tarkójába szuszogott, s irányítgatta ujjait,melyek erősen szorították a puskatust. – Itt nem erőre van szükség. A puska olyan, mint a nő, vagy a ló,bánj vele finoman, és próbáld megérteni.” Ahimasz próbálta megérteni a fegyvert, hallgatta a feszülő vashangját, s a fém a fülébe búgta: egy kicsit jobbra, még, most pedig lőj. „Ez az! – A nagybácsi cuppantottegyet, és a szemét meresztette. – Sasszemed van! Száz lépésről eltalálod az üveget! Így fog szétdurranniMahoma feje is!”Ahimasz nem akarta száz lépésről lelőni a félszeműt. Ugyanúgy akarta megölni, ahogy az megölte Fatimát– egy halántékára mért ütéssel, vagy még inkább átvágni a torkát, ahogy Mahoma tette ezt Peleffel.Pisztollyal lőni még könnyebb volt. „Sose célozz – mondta a nagybácsi. – A pisztoly csöve –meghosszabbított kéz. Amikor ujjal mutatsz valamire, akkor sem célzol, de éppen oda böksz, ahová kell.Gondold azt, hogy a pisztoly a hatodik ujjad.” Ahimasz hosszú vasujjával egy dióra mutatott, ami egytuskóra esett, s a dió apró darabokban röpült szét.Hasszán kardot nem adott unokaöccsének, azt mondta, először meg kell hogy erősödjön a keze és a válla,de már az első napon ajándékozott neki egy tőrt, és megfogadtatta vele, hogy soha nem válik meg tőle –amikor pedig meztelenül fürdik a patakban, akassza a nyakába. Idővel a tőr szinte Ahimasz testrészévévált, mint a darázsnak a fullánkja. Tűzre való rőzsét lehetett vele vágni, kiengedni a meglőtt szarvas vérét,apró pálcikát faragni vele, hogy a szarvashúst ki tudja piszkálni a fogai közül. Amikor pihenőt tartottak,mert nem volt mit csinálni, Ahimasz fába dobálta a tőrt – hol állva, hol ülve, hol fekve. Ezt soha nem untameg. Eleinte csak a fenyőfába tudott beletalálni, azután a fiatal bükkfába, majd a bükk bármelyik ágába.„Jó dolog a fegyver – mondogatta Hasszán –, de a férfinak fegyver nélkül is le kell számolnia azellenségével: ököllel, lábbal, foggal, bármivel. A legfontosabb az, hogy szent tombolásban égjen a szíved,ez megvéd a fájdalomtól, elrettenti az ellenséget, és győztessé tesz téged. Nem baj, ha vér tolul azagyadba, ha vörös ködben úszik a világ, akkor neked semmi sem számít. Ha megsebesítenek, vagymegölnek – észre sem veszed. Ezt jelenti a szent tombolás.” Ahimasz nem vitatkozott a nagybátyjával, denem értett vele egyet. Nem akarta, hogy megsebesítsék vagy megöljék. Ahhoz, hogy életben maradjon,mindent látni kell, semmiféle tombolásra és a vörös ködre nincs szükség. A fiú tudta, hogy nélkülük iselboldogul.Egy alkalommal, ez már télen volt, a nagybácsi vidáman jött haza a kocsmából. Az egyik bizalmasaközölte vele, hogy Mahoma megjött Grúziából a zsákmánnyal, s most Csanahban tivornyázik. Ez közelvolt hozzájuk, két nap járásra.Csanahban, ebben a nagy, barátságtalan aulban a nagybácsi egyik vendégbarátjánál szálltak meg. Hasszánelment kitudakolni, hogy is áll a dolog, sokáig elmaradt, későn jött meg, gondterhelten. Azt mondta, ez

nehéz ügy. Mahoma erős és ravasz. Hárman a négy közül, akik vele voltak a német faluban, most ittvannak, együtt lakomáznak. A negyediket, a görbe lábú Muszát a sajátjai ölték meg. Őt most a Nazranbólvaló Dzsafar helyettesíti. Tehát öten vannak.Este a nagybácsi jól belakott, imádkozott egyet, majd lefeküdt aludni. Mielőtt elaludt volna, ezt mondta:„Hajnalban, amikor Mahoma és az emberei még fáradtak és részegek lesznek, elmegyünk, hogy bosszútálljunk. Meg fogod látni, hogy hal meg Mahoma, s belemárthatod az ujjad annak a vérébe, aki megölte azédesanyád.”Hasszán a fal felé fordult és azonnal elaludt, a fiú pedig óvatosan levette a nyakából a zöldselyemtarsolyt. Ebben volt a mérges irgancsaji gomba porrá tört tönkje. A nagybácsi azt mondta, ha elfogtéged a határőrség, és kőzsákba ültet, ahonnan nem láthatod sem az eget, sem a hegyeket, a nyelvedre kellszórni egy keveset ebből a porból, minél több nyálat összegyűjteni a szádban, és lenyelni. Még ötször semtudod kimondani Allah nevét – s a börtönben nem marad más, csak a tehetetlen tested.Ahimasz felvette magára a házigazda kislányának salaváriját, ruháját és kendőjét. Felhozott a pincébőlegy kancsó bort, és beleszórta a zacskó tartalmát.A kocsmában férfiak ültek, beszélgettek, bort ittak, nardát játszottak, de Mahoma és a társai nem voltakott. Ahimasz várakozott. Nem sokkal később észrevette, hogy a kocsmáros fia sajtot és lepényt visz aszomszédos szobába, s rájött, hogy Mahoma ott van.Amikor a kocsmáros fia elment, Ahimasz belépett a szobába, s anélkül, hogy tekintetét felemelte volna,némán az asztalra tette a maga kancsóját.„Ez jó bor, kislány?” – kérdezte a félszemű és fekete szakállú, akit olyan alaposan megjegyzett magának.Ahimasz bólintott, a sarokba ment, és leguggolt. Nem tudta, mi legyen a nazrani Dzsafarral. Dzsafarnagyon fiatal volt, úgy tizenhét éves. Talán azt kellene mondani neki, hogy a lova nagyon nyugtalan, ésrágja a kötőféket – nézze meg, mi történt? De Ahimasznak eszébe jutott a kozák kölyök és rájött, hogy eztnem teheti. Dzsafarnak nem tartozik semmivel, de mégis meg kell halnia, mert ezt rótta ki rá a sors.És Dzsafar halt meg elsőként. A többiekkel együtt ivott a korsóból, s csaknem azonnal az asztalra bukott.A második abrek felnevetett, de a nevetésből hörgés lett. A harmadik ezt mondta: „Nem kapok levegőt”, amelléhez kapott és a padlóra esett. „Mi történik velem, Mahoma?” – kérdezte a negyedik akadozónyelvvel, lecsúszott a padról, összegörnyedt és nem mozdult. Maga Mahoma szótlanul ült, az arcabíborvörös volt, mint az asztalra ömlött bor.A félszemű haldokló társaira nézett, majd tekintete megállapodott a türelmesen várakozó Ahimaszon. „Tekinek a lánya vagy? – kérdezte Mahoma, nehezen formálva a szavakat. – Mitől ilyen fehér a szemed?”„Nem lány vagyok – felelte Ahimasz. – Ahimasz vagyok, Fatima fia. Te pedig halott.” Mahoma sárgafogait vicsorgatta, mintha nagyon megörült volna e szavak hallatán, lassan ki akarta húzni tokjábólaranyozott markolatú kardját, de nem sikerült neki, hörgés tört föl a torkából, s a földes padlóra esett.Ahimasz felállt, kislányruhájából előhúzta a tőrét, és Mahoma egyetlen, mozdulatlan szemébe nézveelmetszette a torkát – egy gyors és sima mozdulattal, ahogy a nagybátyja tanította. Ezután belemártottaujját a forró, bugyogó vérbe.

JEVGENYIJA

1.

Ahimasz Velde húszéves korában udvarias, halk szavú fiatalember volt, aki idősebbnek látszott a koránál.Azok, akik azért érkeztek Szoljonovodszk híres forrásaihoz, hogy gyógyíttassák magukat, de még a helyilakosok is, egy gazdag kereskedőcsaládból származó, jól nevelt ifjút láttak benne, a harkovi egyetemdiákját, aki egészségügyi okokból tartózkodik itt hosszabb idő óta. De a beavatottak számára, akik nemmindenkivel osztották meg ismereteiket, Ahimasz Velde tekintélyes és komoly embernek számított, akimindig megcsinálja azt, amit eltervezett. A beavatottak szemtől szemben Akszahirnak nevezték, ami FehérVarázslót jelent. Ahimasz elfogadta ezt a nevet, mint szükségszerűt: ha varázsló, hát legyen varázsló. Báradott esetben semmiféle varázslatról nem volt szó, minden a számításon, a hidegvéren és a pszichológiánmúlott.A harkovi egyetem diákigazolványát a nagybácsi háromszázötven rubelért vette, készpénzért, ami nem voltdrága. A gimnáziumi érettségi, címeres pecséttel és eredeti aláírásokkal már többe került.A Csanahban történtek után Hasszán a csendes Szoljonovodszk városba küldte tanulni unokaöccsét, egyévre előre kifizette a költségeket, majd elment a hegyekbe. Ahimasz olyan fiúkkal lakott egy szálláson,akiknek az apja távoli helyőrségeken szolgált, vagy karavánokat vezetett nyugatról keletre, a Fekete-tengertől a Kaszpi-tengerig, északról délre, Rosztovtól Erzerumig. Ahimasz nem találta meg a hangot avele egykorúakkal – semmi közös nem volt bennük. Tudta, amit ők nem tudnak, és aligha fognak valaha ismegtudni. Ennek köszönhetően már az első évben, amikor Ahimasz a gimnázium előkészítő osztályábantanult, nehézség adódott. Egy Kikin nevű erős, vállas fiú, aki az egész szállást rettegésben tartotta ésmegalázta, nem kedvelte a „finn fattyút”, minek következtében a többiek is állandóan kötözködtek vele.Ahimasz megpróbálta elviselni, mivel egyedül nem boldogult volna az összes többivel szemben, de ahelyzet csak rosszabb lett. Egyik este a hálószobában azzal szembesült, hogy az ágyneműjét bekentéktehénganéval, s akkor megértette: valamit tennie kell.Ahimasz mérlegelte a lehetséges megoldásokat.Megvárja, amíg visszatér a nagybátyja, és segítséget kér tőle. De nem lehet tudni, mikor jön meg Hasszán.Ami viszont még fontosabb, nagyon nem szerette volna, ha a nagybátyja szemében kihuny az atiszteletteljes érdeklődés, ami Csanah után jelent meg benne.Megpróbálhatna megverekedni Kikinnel, de ez aligha sikerülne, mivel a fiú idősebb, erősebb, és nem állki vele verekedni.Panasszal lehetne fordulni az igazgatóhoz. De Kikin apja ezredes, Ahimaszról pedig nem tudják, ki isvalójában, egy vad hegylakó unokaöccse, aki a szállásért és a gimnáziumért bőrzacskóból fizet, törökezüstpénzzel.A legegyszerűbb és leghelyesebb megoldásnak a következő tűnt: el kell tenni láb alól Kikint. Ahimaszmeghányta-vetette magában a dolgot, és kitervelte, hogyan csinálhatná ezt a legtisztábban éslegpontosabban.Kikin időnként belerúgott a „finn fattyúba”, vasszögeket szórt a nyakába, és papírgalacsint köpködött rá.Ahimasz viszont várta a májust. Májusban kezdődött a nyár, s a diákok akkor kezdtek a Kumkára járnifürödni. Még április elejétől, amikor a víz borzongatóan hideg volt, Ahimasz gyakorolni kezdte alemerülést. Májusra már nyitott szemmel tudott úszni a víz alatt, áttanulmányozta a folyó medrét, éskönnyedén visszatartotta a lélegzetét egy teljes percig. Minden elő volt készítve.Nagyon egyszerűen történt minden, ahogy előre eltervezte. Mindannyian kimentek a folyóra. Ahimaszlemerült, lábánál fogva megragadta Kikint, és a víz alá húzta. Ahimasz kezében egy kötél volt, melynek amásik vége egy vízbe merült farönkhöz volt erősítve. Valamikor régen Hasszán megtanította azunokaöccsét, hogyan kell kabardcsomót kötni – egy pillanat alatt megszorul, de aki nem ismeri a titkát,

semmiképp sem tudja kioldani.Ahimasz egy mozdulattal ellensége bokájára szorította a hurkot, a felszínre úszott, s kimászott a partra.Elszámolt ötszázig, majd ismét lemerült. Kikin ott feküdt a meder alján. Szája nyitva volt, ahogy a szemeis. Ahimasz önmagára figyelt, de a jól végzett munka okozta nyugodt elégedettségen kívül semmit semérzett. Eloldotta a kötelet, s a felszínre úszott. A fiúk kiabáltak és egymást fröcskölték. Jó időbe telt, miremegtalálták Kikint.Ezek után, hogy ezt a problémát kiküszöbölte, lényegesen jobb lett az élete a szálláson. A hangadó vezérKikin nélkül nem volt, aki piszkálja a „finn fattyút”. Ahimasz egyik osztályból a másikba lépett. Nem jól,de nem is rosszul tanult. Azt érezte, hogy e tudományok közül alig lesz szükség valamire az életben.Hasszán ritkán látogatta meg, de minden esetben elvitte az unokaöccsét egy-két hétre a hegyekbe –vadászni egy jót, s a csillagos ég alatt éjszakázni.Amikor Ahimasz befejezte a hatodik osztályt, újabb nehézség támadt. A városon kívül, a harmadikversztánál a Sztavropoli úton volt egy bordélyház, ahová eljártak a gyógyfürdőbe érkezett férfiak. Egyideje Ahimasz is ellátogatott a harmadik versztára – tizenhat éves korára megnyúlt, válla megerősödött, sakár húszévesnek is lehetett nézni. Ez volt a valóság, nem pedig az, amit az Iliász ógörög szövegeiből megkellett tanulni.Egy alkalommal Ahimasznak nem volt szerencséje. Lent, a nagyteremben, ahol a kifestett lányoklimonádét ittak és várták, mikor viszik fel őket, összetalálkozott a gimnáziumi tanfelügyelővel, Tyenyetovkollégiumi tanácsnokkal, aki kabátban volt, és álszakállt ragasztott magának. Tyenyetov kiolvasta a fiútekintetéből, hogy az felismerte, semmit sem mondott neki, de attól a naptól kezdve olthatatlan gyűlöletettáplált a hirtelenszőke hatodikossal szemben. Hamarosan egyértelmű lett, hogy feltétlenül meg fogjabuktatni a nyári vizsgákon.Évet ismételni szégyenteljes és unalmas lett volna. Ahimasz elgondolkodott, mitévő legyen.Ha nem Tyenyetovról lett volna szó, hanem valamelyik másik tanárról, Hasszán megvesztegette volna. Deő nem fogadott el kenőpénzt, s erre nagyon büszke volt. Nem is volt rá szüksége – két évvel ezelőtt akollégiumi tanácsnok feleségül vette az egyik kereskedő özvegyét, száznegyvenezer rubel volt ahozomány, s hozzá a város legszebb háza.A kettejük közötti viszonyon nem lehetett változtatni: ha csak megpillantotta Ahimaszt, a kollégiumitanácsnokot ideges remegés kapta el.Sorra véve a lehetséges megoldásokat, Ahimasz a legbiztosabbat választotta.Azon a tavaszon Szoljonovodszkban rendszeresen kifosztottak embereket: a banditák elkapták az éjszakaijárókelőt, kést döftek a szívébe, elvették az óráját, a pénztárcáját, és ha volt, a gyűrűit. Azt beszélték, hogyRosztovból jött vendégszereplésre a „Hentesek” ismert bandája.Egyik éjjel, amikor a tanácsnok Petroszov vendéglőjéből ment hazafelé a sötét, néptelen utcán, Ahimaszhozzálépett, és tőrével szíven döfte. A földön fekvő férfiról levette aranyláncon függő zsebóráját, éselvette a pénztárcáját. Az órát és a pénztárcát a folyóba dobta, a pénzt pedig – huszonhét rubelkészpénzben – megtartotta magának.Azt hitte, megszabadult a nehézségtől, de rosszul alakult a helyzet. A szomszéd ház szolgálólánya megláttaAhimaszt, amint az sietős léptekkel távozott a gyilkosság helyszínéről, miközben egy fűcsomóvaltörölgette a tőrét. A szolgálólány jelentette az esetet a rendőrségen, Ahimaszt pedig letartóztatták.Még az volt a szerencse, hogy ez idő tájt a nagybácsi a városban volt.Megfenyegette a lányt, hogy levágja az orrát és a fülét, aki erre elment a járási rendőrfőnökhöz, éskijelentette, hogy tévedett. Ezután Hasszán maga is elment a rendőrfőnökhöz, ötezer ezüstpénzt fizetett – azösszes pénzét odaadta, amit a csempészésből összeszedett –, mire a letartóztatottat elengedték.Ahimasz szégyellte magát. Amikor a nagybácsi leültette magával szemben, Ahimasz nem tudott a szemébenézni. Ezután elmondta a teljes igazságot – Kikinről és a tanfelügyelőről is.Hosszú hallgatás után Hasszán felsóhajtott. Ezt mondta: „Allah minden lénynek megtalálja a maga

rendeltetését. Elég volt a tanulásból, gyermekem, dolgozni fogunk.”Ezzel új élet kezdődött.

2.Korábban Hasszán a Törökországból és Perzsiából hozott csempészárut üzéreknek adta el. Most magakereskedett vele – Jekatyerinodarban, Sztavropolban, Rosztovban és a nyizsnyiji vásáron. Jól ment az áru,mivel Hasszán nem adta drágán. A vásárlóval egymás tenyerébe csaptak, s áldomást ittak az üzletre.Ezután Ahimasz a vásárló után ment, megölte, az árut visszahozta, hogy újból eladják.A legelőnyösebb üzletet Nyizsnyijben kötötték, 59-ben. Háromszor egymás után adták el ugyanazt aszállítmányt, tíz bála báránybőrprémet. Először ezerháromszáz rubelért (Ahimasz az erdei ösvényen érteutol a kereskedőt és segédjét, mindkettőjükkel tőrével végzett); másodszor ezerszázért (az üzérnek csakarra volt ideje, hogy csodálkozva felkiáltson, amikor udvarias diák-útitársa kétélű pengéjét a májábavágta); harmadszor pedig ezerötszázért (az örmény derekára fűzött tarsolyában, ez aztán a fogás, mégmajdnem háromezret talált).Ahimasz nyugodtan ölt, s csak akkor keseredett el, ha nem azonnal állt be a halál. Ez azonban ritkánfordult elő – biztos volt a keze.Ez három évig tartott. Ez idő alatt Borjatyinszkij herceg fogságba ejtette Samil imámot, s véget ért akaukázusi nagy háború. Hasszán bácsi feleségül vett egy neves hegyi nemzetségből származó lányt, azutánmég egy másik feleségre is szert tett, egy szegényebb családból – papíron az ő nevelt lánya volt. Vett egynagy kertes házat Szoljonovodszkban, ahol a kertben rikácsoló pávák sétáltak. Hasszán meghízott,szeretett a verandán pezsgőt kortyolgatni és filozofálni. Lusta volt maga menni csempészni a hegyekben –most a beavatottak maguk hozták neki az árut. Hosszasan elüldögéltek, teáztak, vitatkoztak a pénzen.Amikor túl nehéznek bizonyult a tárgyalás, Hasszán Ahimaszért küldött. Ahimasz belépett, udvariasanmegérintette a homlokát, s világos nyugodt szemével némán nézett a makacskodóra. Ez hatott.Egyik ősszel, egy évvel azután, hogy Oroszországban felszabadították a jobbágyokat, Hasszánhozbeállított régi vendégbarátja, Abilgazi. Elmesélte, hogy Szemigorszkban egy új ember jelent meg, egykikeresztelkedett zsidó, Lazar Medvegyevnek hívják. Tavaly érkezett a városba, hogy gyomorbajátgyógyítsa, de megtetszett neki a hely, és ott maradt. Elvett feleségül egy szép, hozomány nélküli lányt, adombon egy oszlopos házat épített, s megvett három forrást. Most minden odaérkező csak Medvegyevtőlvásárolja a vizet, és nála vesz fürdőt, s még azt is mondják, hogy minden héten tízezer üveg ásványvizetszállít Pétervárra és ugyanannyit Moszkvába. De a legérdekesebb nem ez, hanem hogy Lázárnak van egypáncélterme. A kikeresztelkedett nem bízik a bankokban, jól is teszi, bölcs ember. Az összes pénzét, amióriási összeg, a ház alatti pincében tartja. Ott van egy kamra, melynek minden oldala vasból van, s azajtaja is olyan, hogy nem viszi át még az ágyúgolyó sem. Nagyon nehéz bejutni ide, mondta Abilgazi, ígyazután az elmondottakért nem kér előre pénzt, hanem addig vár az elszámolással, ameddig kell, ésegyébként is szerény összeget akar – mindössze egy grivnyát minden rubelből, amit Hasszán megkaparint.„Páncélszoba – ez nagyon nehéz ügy – bólogatott fontoskodóan Hasszán, aki korábban sosem hallott ilyentermekről. – Ezért, ha Allah megsegít, minden rubelből öt kopejkát kapsz, tisztelt barátom.”Ezután magához hívatta unokaöccsét, elismételte, amit az öreg Abilgazi mondott, és így szólt: „Menj elSzemigorszkba. Nézd meg, miféle szoba ez.”

3.Ahimasznak könnyebben sikerült megnéznie a szobát, mint gondolta volna.Szürke zsakettben és ugyanilyen szürke cilinderben jelent meg Medvegyev előtt. Ezt megelőzően, még aszállodából küldött neki egy kártyát, melyen arany betűkkel ez állt:

„Hasszán Radajev” KereskedőházAFANASZIJ PETROVICS VELDE

üzlettársMedvegyev visszaüzent neki, hogy hallott már a tisztelt Hasszán Radajev üzletházáról, s kéri, hogymihamarabb tegyen nála látogatást. És Ahimasz elindult megnézni a szép, új házat, amely a város szélénállt, egy meredek szakadék felett, s amelyet minden oldalról magas kőfal védett. Nem is ház volt, hanemerődítmény. Ilyenben még egy ostrom végét is ki lehet várni.Amikor Ahimasz belépett a tölgyfa kapun, ez a benyomás csak még erősebb lett: az udvaron kétkarabélyos őr járkált le s fel, mundért viseltek, csak váll-lapjuk nem volt.A házigazda pocakos, magas homlokú, kopasz ember volt, fekete szeme okosan csillogott. Asztalhozültette ifjú vendégét, kávéval és szivarral kínálta. Tízpercnyi udvarias, komótos beszélgetés után, mely apolitikáról és a szőrme áráról szólt, a házigazda megkérdezte, miben állhat a tisztelt Radajev úrrendelkezésére.Ekkor Ahimasz kifejtette ürügynek szánt üzleti elképzelését. Azt mondta, hogy meg kellene szervezniSzoljonovodszk és Szemigorszk között az ásványvíz cserekereskedelmet. „Önöknél gyomorpanaszokatgyógyítanak – nálunk pedig vesebetegséget. A látogatók közül sokan akarják ezt is, azt is gyógyítani. Hogyaz embereknek ne kelljen száz versztát zötykölődniük a hegyekben, nem lenne-e célszerű üzletet nyitniSzoljonovodszkban a Medvegyev cég képviseletében, Szemigorszkban pedig a Radajev Kereskedőházmegbízásából? Mindannyian jól járnánk.”„Jó gondolat – helyeselt a kikeresztelkedett. – Nagyon jó. De az utak mentén sok a rabló. Hogyan fogomSzoljonovodszkból elhozni a bevételt?” „Miért kellene elhozni? – csodálkozott Ahimasz. – Bankba is belehet tenni.” Medvegyev végigsimított a kopasz foltot övező göndör haján, s elmosolyodott: „Nem bízoma bankokban, Afanaszij Petrovics. Jobban szeretem magamnál tartani a pénzecskémet.” „De hiszen ezveszélyes, kirabolhatják” – ingatta a fejét rosszallóan Ahimasz. „Engem ugyan ki nem rabolnak. –Medvegyev ravaszul rákacsintott. – Először is, a házamban a kantonisták közül való nyugalmazott katonáklaknak, éjjel-nappal váltásban őrzik az udvart. De leginkább a páncélszobára hagyatkozom. Oda rajtamkívül senki sem juthat be.” Ahimasz meg akarta kérdezni, miféle szoba ez, de nem volt rá ideje – aházigazda maga javasolta: „Nem óhajt bepillantani?”Amíg leereszkedtek az alagsorba (egy külön bejáraton keresztül jutottak ide az udvarból), Medvegyevelmesélte, hogyan építette neki egy stuttgarti mérnök a pénz őrzésére szolgáló kamrát, nyolc hüvelykvastag acélajtóval. Az ajtón nyolckombinációs számzár van. Ezt csak maga Medvegyev ismeri, smindennap változtatja.Beléptek a föld alatti helyiségbe, ahol petróleumlámpa égett. Ahimasz meglátta az acélfalat és a kerekszegecsekkel kovácsolt ajtót. „Ezt sem kinyitni, sem felrobbantani nem lehet – dicsekedett a házigazda. –Nálam tartja megtakarított pénzét a városbíró, a rendőrfőnök s a helybéli kereskedők is. Nem kevéspénzért vállalom az őrzést, de nekik még így is megéri. Itt sokkal biztonságosabb, mint bármelyikbankban.” Ahimasz elismerően bólintott, miközben az a megállapítás keltette fel érdeklődését, hogy ezekszerint az acélszobában nem csak Medvegyev pénzét őrzik.Ám ekkor a kikeresztelkedett váratlan dolgot mondott: „Így hát mondja meg tisztelt nagybátyjának – adjonneki az Isten jó egészséget és sikereket az üzleti életben –, hogy ne nyugtalankodjon. Én új embernekszámítok a Kaukázusban, ám azokról, akikről tudni kell, vannak ismereteim. Adja át üdvözletem HasszánMuradovicsnak, s köszönetem a személyem iránt tanúsított figyelemért. A gyógyvizek cseréje viszont jóötlet. Öntől származik?” Atyaian vállon veregette a fiatalembert, és meghívta a házába – csütörtökönkéntitt jön össze a legelőkelőbb szemigorszki társaság.Az, hogy a kikeresztelkedett agyafúrt és tájékozott embernek bizonyult, még nem okozott nehézséget. Azcsak csütörtökön merült fel, amikor Ahimasz, elfogadván a meghívást, megjelent a szakadék feletti házban,hogy kitanulmányozza a szobák elhelyezkedését.Egyelőre a következő volt a terv: éjszaka kilőni az őrséget, tőrt szegezni a házigazda torkának, s megnézni,mi drágább számára – az acélszoba vagy az élete. A terv egyszerű volt, de Ahimasznak nem nagyon

tetszett. Először is, segítség nélkül nem boldogulnak. Másodszor, vannak emberek, akiknek a pénz azéletüknél is fontosabb, s a fiatalember megérzése azt súgta, Lazar Medvegyev ezek közül való.Csütörtökön sok vendég gyűlt össze, Ahimasz pedig abban reménykedett, hogy egy kicsit később, amikorasztalhoz ülnek, és alaposan beisznak, észrevétlenül ott hagyhatja a társaságot, és körbenézhet a házban.Erre azonban nem került sor, mivel már az este legelején felmerült az a bizonyos nehézség.Amikor a házigazda bemutatta vendégét a feleségének, Ahimasz csak azt jegyezte meg, hogy az öregAbilgazi nem hazudott – a nő valóban fiatal és szép: haja hamvasszőke, szeme különös rajzolatú.Jevgenyija Alekszejevnának hívták. De madame Medvegyeva bájainak nem sok köze volt az ügyhöz, ezértAhimasz, miután a nő vékony fehér keze fölé hajolt, végigment a vendégszobán, s megállt a legtávolabbisarokban, az ablak mellett, ahonnan látni lehetett az egész társaságot és a belső helyiségekbe vezető ajtót.Ott talált rá a ház asszonya. Csendben odalépett hozzá, és ezt kérdezte: „Te vagy az, Lia?” S már válaszoltis magának: „Hát persze hogy te. Ilyen szeme nincs senki másnak a világon.”Ahimasz csak hallgatott, furcsa, eddig soha nem tapasztalt dermedtség kerítette hatalmába, JevgenyijaAlekszandrovna pedig félhangon, gyorsan és szaggatottan folytatta: „Hogy kerülsz ide? A férjem aztmondja, hogy bandita vagy és gyilkos, hogy ki akarod rabolni. Ez igaz? Ne válaszolj, nekem mindegy.Annyira vártalak! De már nem tudtam tovább várni, s férjhez mentem, te pedig egyszer csak megjössz.Elviszel innen magaddal? Hiszen ez semmit sem jelent, hogy nem tudtalak megvárni, nem haragszol?Ugye, emlékszel rám? Én vagyok az, Zsenya, a szkirovszki menhelyről.”S ekkor Ahimasz tisztán maga előtt látta a képet, amely az eltelt évek alatt egyszer sem jutott az eszébe:amint Hasszán elviszi őt a menhelyről, egy sovány kislány pedig fut a ló után. Mintha ezt kiáltotta volnautoljára: „Lia, várni fogok rád!”Ezt a nehézséget nem lehetett a szokásos módon megoldani. Ahimasz nem tudta, mivel magyarázzaMedvegyev feleségének viselkedését. Lehet, hogy ez a szerelem, amiről annyit írnak a regényekben? Őazonban nem hitt a regényeknek, és a gimnázium után egyet sem vett a kezébe. Ahimasz zaklatott volt észavart.Este felé ment el, anélkül hogy bármit is mondott volna Jevgenyija Alekszejevnának. Lóra ült, s visszatértSzoljonovodszkba. Beszámolt nagybátyjának az acélszobáról és a felmerülő nehézségről. Hasszángondolkodott egy kicsit, majd ezt mondta: „A feleség, ha elárulja a férjét – ez rossz dolog. De nem nekünkkell eligazodnunk a sors fondorlatos szövevényében, egyszerűen csak azt kell tennünk, amit a sorsunkakar. Ő, pedig azt akarja, hogy mi Medvegyev feleségének segítségével jussunk be az acélszobába – ezvilágos.”

4.Hasszán és Ahimasz gyalog mentek fel Medvegyev házához, hogy az őröket ne riassza fel a lovak patáinakkopogása. A lovakat a szakadék szélén hagyták a ligetben. Lent a völgyben fények pislákoltak –Szemigorszk már aludt. A sötétzöld égen könnyedén úsztak az áttetsző felhők, amitől az éjszaka egyszerelsötétedett, másszor kivilágosodott.A tervet Ahimasz állította össze. Jevgenyija a titkos jelre kinyitja a kert ajtaját. Ők a kerten keresztülbelopóznak az udvarra, mindkét őrt elnémítják, és lemennek a pincébe. Jevgenyija kinyitja a páncélozottajtót, mivel a férje megmutatta, hogyan kell csinálni, a számkombinációt pedig leírja egy papírra, és ahálószobájában rejti el, az ikon mögött. Félt, hogy elfelejti a számsort, s akkor szét kell szedni a kőpadlót,különben nem jutnak be az acélszobába. Nem visznek el mindent, csak azt, amit tudnak. Ahimasz magávalviszi Jevgenyiját.Amikor mindezt megbeszélték, a lány hirtelen a szemébe nézett, és ezt kérdezte: „Lia, ugye nem csapszbe?”Ahimasz nem tudta, mi legyen a lánnyal. A nagybácsi nem adott tanácsot. „Amikor eljön a döntő pillanat,a szíved megsúgja, mit kell tenned” – mondta Hasszán. Ám csak három lovat fogott be. Az egyiket

magának, a másikat Ahimasznak, a harmadikat pedig a zsákmánynak. Unokaöccse csendben nézte, amintHasszán csak a vörös, a hollófekete és a pejlovat vezeti ki az istállóból, s nem szólt semmit.Zajtalanul mozogtak a fehér fal mentén, miközben Ahimasz ezen gondolkodott: mit jelent ez, hogy a szívedmajd megsúgja? A szíve egyelőre hallgatott.A kertkapu azonnal kinyílt, a megolajozott sarokvas meg sem csikordult. A résben ott állt Jevgenyija.Köpenyben és nemezcsizmában volt. Felkészült az útra.„Mögöttünk gyere, asszony” – suttogta Hasszán, mire a lány félreállt, utat engedve neki.Medvegyevnek hat katonája volt. Kettesével őrködtek, négyóránként váltották egymást.Ahimasz odafutott az almafához, és figyelte, mi történik az udvaron. Az egyik őr a kapu melletti székenülve szendergett, magához szorítva puskáját. A másik ütemesen lépkedett a kaputól a házig és vissza:harminc lépés oda, harminc lépés vissza.Az őröket természetesen meg kellett ölni – amikor Ahimasz Jevgenyijával beszélgetett, megígérte neki,hogy csak elnémítja és összekötözi őket, de tudta, ezt nem lehet betartani.Ahimasz megvárta, amíg az ügyeletes őr megáll, hogy meggyújtsa a pipáját, nesztelenül a háta mögésurrant könnyű papucscipőjében, s bokszerével a füle mögé sújtott. A bokszer nélkülözhetetlen tárgy,amikor nagyon gyorsan kell ölni. Jobb, mint a kés, mivel a kést még ki kell venni a sebből, s ez mégnéhány másodpercet jelent.A katona meg sem nyikkant, s az elernyedt testet Ahimasz felemelte, ám a másik őr éberen aludt – a csontroppanását hallva megmozdult és odanézett.Ekkor Ahimasz félrelökte a holttestet, és három hatalmas ugrással a kapunál termett. A katona csakkinyitotta sötét száját, de már nem volt ideje kiáltani. A halántékára mért ütéstől feje hátrabillent, stompán koppant a kemény tölgyfadeszkán.Az egyik holttestet Ahimasz behúzta az árnyékba, s leültette, ugyanolyan pózban, ahogy volt korábban.Intett, s a holdfényes udvaron megjelent Hasszán és Jevgyenyija. A nő némán pillantott az ülő holttestre, smintha csak fázna, megborzongott. Vacogott a foga, hallani lehetett az apró, ütemes koccanásokat. Itt mosta holdfényben Ahimasz észrevette, hogy a köpenye alatt töltényzsebes cserkeszkabát, a derekán pedig tőrvan.„Eredj, asszony, nyisd ki a páncélszobát” – lökte előre Hasszán.Lementek a lépcsőn a pincébe. Jevgenyija kulccsal nyitotta ki az ajtót. Odalent, a négyszögleteshelyiségben, melynek egyik fala tiszta acél volt, Jevgenyija lámpát gyújtott. Megragadta a páncélajtóraszerelt kereket, forgatni kezdte jobbra és balra, miközben időnként a papírlapba pillantott. Hasszánkíváncsian nézte, s ingatta a fejét. Az ajtóban valami kattant, Jevgenyija maga felé húzta a nehéz vasat, denem boldogult vele.Hasszán félrelökte a nőt, horkantott egyet, s az ajtó először csak nehezen, majd egyre könnyebben nyílt.Ahimasz fogta a lámpát, és belépett. A szoba kisebb volt, mint amilyennek képzelte: úgy tíz lépés szélesés tizenöt hosszú. Odabent ládák, zacskók és hivatalos dossziék sorakoztak.Hasszán kinyitotta az egyik ládát, s mindjárt össze is csapta a tenyerét – a láda tele volt ezüstrudakkal.Sokat nem tudsz elvinni magaddal, túl nehéz. Ám a zacskókban arany pénzérmék csörögtek, s a nagybácsihelyeslően cuppantott egyet. A zacskók egy részét a kebelébe rejtette, majd a többit köpenyébe kezdtepakolni.Ahimaszt jobban érdekelték a dossziék. Ezekben részvények és kötvények voltak. Azokat válogatta,melyekből sok volt és nagyobb címletekben. Rotschild, Krupp és Hludov gyárosok részvényeiértékesebbek voltak az aranynál, de Hasszán régi vágású ember volt, és az ilyesmiben nem tudott hinni.Krákogott egyet, hátára vette a nehéz batyut, majd sajnálkozva visszanézett – még sok zacskó ott maradt –,sóhajtott egyet, és a kijárat felé indult. Ahimasz köpenye alatt egy vastag dossziényi értékpapír volt.Jevgenyija semmit sem vett el.Amikor a nagybácsi felfelé indult az udvarra vezető rövid lépcsőn, sortűz dörrent. Hasszán

megtántorodott, és lebucskázott a lépcsőn. Az arca olyan volt, mint azoké, akiket váratlanul ért a halál.Szétnyílt köpenyéből csörögve gurultak szét a fényes aranyérmék. Ahimasz négykézlábra ereszkedett,felkapaszkodott a lépcsőn, és óvatosan körülnézett. Kezében egy hosszú csövű amerikai „coltot” tartott,melynek tárában hat töltény lapult.Az udvaron egy lélek sem volt. Az ellenség a ház verandáján rejtőzködött, lentről nem lehetett őket látni.De Ahimaszt sem láthatták onnan, mivel a lépcsőt sűrű sötétség takarta.„Egyikőtök halott! – hallatszott Lazar Medvegyev hangja. – Melyikőtök, Hasszán, vagy Ahimasz?”Ahimasz a hang irányába célzott, de nem lőtt – nem szerette volna, ha elvéti.„Hasszán volt, biztosan Hasszán – kiabálta magabiztosan a kikeresztelkedett. – Ön, Velde úr, vékonyabb.Jöjjön ki, fiatalember. Nincs más választása. Tudja, mi az a elektromosság? Amikor a páncélszoba ajtajakinyílik, a hálószobámban megszólal a csengő. Négyen vagyunk – én, és még három emberem. Anegyediket pedig elküldtem rendőrért. Jöjjön elő, ne húzzuk tovább az időt. Hiszen későre jár!”Még egyszer tüzet nyitottak, megfélemlítésképpen. A golyók pattogtak a kőfalon.Jevgenyija hátulról ezt suttogta: „Majd én kimegyek. Sötét van, köpeny van rajtam, nem fognak felismerni.Azt hiszik, te vagy az. Előjönnek a fedezékből, s te mindegyiket lelövöd.”Ahimasz fontolóra vette a nő javaslatát. Most már magával vihette volna Jevgenyiját, hiszen az egyik lószabaddá vált. Csak attól tartott, hogy nem jutnak el a ligetig. „Nem – mondta. – Túlságosan félnek tőlem,és azonnal lőni fognak.”„Nem fognak – felelte Jevgenyija. – Felemelem a kezem.”Könnyedén átlépte a fekvő Ahimaszt, és kiment az udvarra, oldalt tartott kezekkel, mintha csak attól félne,hogy elveszti az egyensúlyát. Még öt lépést sem tett, mikor lövések dörrentek.Jevgenyija hátratántorodott. A mozdulatlan test felé négy árnyék indult a sötét verandáról. Igazam volt,gondolta Ahimasz, tényleg lőttek. És mind a négyet megölte.Az ezt követő években ritkán gondolt Jevgenyijára. Csak akkor jutott eszébe, ha véletlenül emlékeztette rávalami.Vagy álmában.

MAÎTRE LICOLLE

1.

Harmincévesen Ahimasz Velde szerette a rulettet. Nem a pénz miatt, pénzt más módon keresett – sokat,lényegesen többet, mint amennyit el tudott költeni. Az tetszett neki, hogy győzedelmeskedhet avakszerencse felett, s uralkodhat a számok erején. A rulettasztalon kellemesen kattogó, fémes csillogású,lakkozott mahagónikerék saját, úgy tűnhetett, kiismerhetetlen, titkos belső törvény szerint forgott, ám ahelyes számítás, a kitartás és az érzelmek feletti kontroll ez esetben is azt eredményezte, mint az Ahimaszáltal tapasztalt összes többi helyzetben, azaz itt is a gyermekkorától fogva ismert törvény érvényesült. Azélet egységes, megjelenési formáinak végtelen sokszínűsége mellett – ez foglalkoztatta leginkábbAhimaszt. Eme igazság minden újabb és újabb megerősítése volt az, amitől egyenletes szívverése kisséfelgyorsult.Voltak életében olyan hiábavalónak tűnő, hosszan tartó időszakok, amikor valamivel el kellett foglalniamagát. Az angolok kiváló találmánya a hobbi. Ahimasznak két hobbija volt: a rulett és a nők. Csak alegszebb, az igazi nőket szerette – a hivatásos nőket. Azokat, akik nem követelőztek, kiszámíthatóakvoltak, s megértették, hogy vannak szabályok, melyeket be kell tartaniuk. A nők is végtelenül sokfélékvoltak, miközben megmaradtak annak az egyetlen, örök Nőnek. Ahimasz a párizsi ügynökségeken keresztüla legdrágábbakat rendelte meg, többnyire egy hónapra. Ha nagyon jól sikerült a választás, még egyhónapra meghosszabbította a szerződést, de soha nem többre – ragaszkodott ehhez a szabályhoz.Az utóbbi két évben egy német üdülőhelyen, Ruletenburgban élt, mert itt, Európa legvidámabb városábanmindkét hobbijának könnyedén hódolhatott. Ruletenburg hasonlított Szoljonovodszkra – itt is voltakgyógyforrások, ugyanaz a lusta, érdektelen tömeg népesítette be a várost, ahol senki senkit nem ismer, ssenkire nem kíváncsi. Csak a hegyek hiányoztak, de az átmenetiség, pillanatnyiság, valótlanság általánosbenyomása ugyanaz volt. Ahimasznak úgy tűnt, hogy ez az üdülőhely az élet aprólékosan kidolgozott,formás kis makettje, melyet 1:500, vagy 1:1000 arányban készítettek el. Az ember úgy ötszáz hónapig él aföldön, de ha szerencséje van, ezerig is, Ruletenburgba pedig csak egy hónapra érkeznek. Azaz együdülőhelyi lakos itteni léte általában harminc napot tett ki – éppen ilyen rendszerességgel váltottákegymást a nemzedékek. Ebbe minden belefért: a megérkezés öröme, az ittlét, az unalom első jelei, s amásik, nagyvilágba való visszatérés okozta bánat. Itt rövid románcok szövődtek, viharos, ám hamarkihunyó szenvedélyek lángoltak fel, voltak jelentősnek tűnő, ám múlandó események, átmeneti szenzációk.Ahimasz ugyanakkor állandó nézője volt e bábszínháznak. Ő saját maga szabta meg ittlétének idejét, amimás volt, mint az összes többi emberé.A Kaiser szálló egyik legjobb lakosztályát bérelte ki magának, ahol indiai hercegek, arannyal kereskedőamerikai üzletemberek, inkognitóban utazó orosz nagyhercegek szálltak meg. A közvetítők tudták, holtalálják meg alkalomadtán. Amikor Ahimasz elfogadta a megrendelést, nem adta fel a lakosztályát, melynéha hetekig, sőt hónapokig lakatlan maradt, az ügy bonyolultságától függően.Kellemesen élt. A feszültség időszakai váltakoztak a pihenésével, amikor megnyugtatóan hatott szemére azöld posztó, s örömmel hallgatta a rulettkerék ütemes kattogását. Körülötte az idő behatároltaszenvedélyek lángoltak: tekintélyes urak váltak holtsápadttá vagy pipacsvörössé, hölgyek ájultak el,valaki reszkető kézzel kaparta elő pénztárcájából az utolsó aranypénzt. Ahimasz sohasem unta meg ezt aszórakoztató színjátékot. Ő maga sosem vesztett, mert volt egy szisztémája. A szisztéma egyszerű éskönnyen áttekinthető volt, s megdöbbentő, miért nem éltek vele a többiek. Egyszerűen nem volt elégtürelmük, kitartásuk, nem tudtak uralkodni érzelmeik felett – Ahimasz viszont mindebben bővelkedett.Csak mindig egy és ugyanazon szektorra kellett tenni, folyamatosan duplázva a tétet. Ha sok pénzed van,előbb vagy utóbb mindent visszanyersz, amit elvesztettél, és valamennyit még azon fölül is. Ez a titka azegésznek. Csak nem az egyes számokat kellett megjátszani, hanem egy nagyobb szektort. Ahimasz

leginkább a harmadot kedvelte.Ahhoz az asztalhoz ment, ahol nem limitálták a tétet, várt, amíg valamelyik harmadot egymás után hatszorkerüli el a golyó, s akkor kezdett el játszani. Elsőre egy aranyrubelt tett fel. Ha nem jött ki a harmad,feltett még két aranypénzt, azután négyet, majd nyolcat, egészen addig, míg a golyó oda nem került, ahovakellett. Ahimasz a végtelenségig tudta emelni a tétet, volt elég pénze. Egyszer, a múlt év karácsonya előtt,a második harmad, melyre megtette tétjét, huszonkétszer nem jött ki – hatszor, amikor csak figyelt, és atizenhatszor, amikor már megtette a tétjét. Ahimasz azonban nem kételkedett a sikerben, mert mindenkudarc csak a nyerés esélyét növelte.Miközben a csekkeket dobálta az asztalra, melyeken egyre több nulla szerepelt, eszébe jutott egy történetabból az időből, amikor Amerikában tartózkodott.1866-ban történt. Akkor kapott egy igen fontos megbízást Louisianából. A szövetségi kormánybiztostkellett likvidálni, aki meg akarta akadályozni, hogy a „carpetbagger”-ek megosztozzanak egy koncesszión.„Carpetbaggerek”-nek, azaz „útitáskásoknak” nevezték azokat az Északról jött vállalkozó szelleműkalandorokat, akik egy vékony táskával érkeztek a legyőzött Délre, és saját pullmankocsikban utaztakhaza.Zavaros idők voltak, nem sokat ért akkor Louisianában az emberi élet. A kormánybiztosért azonban jópénzt fizettek – nagyon nehéz volt a közelébe férkőzni. A kormánybiztos tudta, hogy vadásznak rá, s igenbölcsen viselkedett: egyáltalán nem hagyta el a szállását. A négy fal között aludt, evett, s írogatta alá apapírokat. Kék egyenruhás katonák éjjel-nappal őrizték a házát.Ahimasz egy háromszáz lépésre lévő hotelben szállt meg, nem sikerült közelebb férkőznie arezidenciához. Lakosztályából rálátott a kormánybiztos dolgozószobájának ablakára. Minden reggel,pontban fél nyolckor, a megfigyelt személy elhúzta a függönyt. Ez a mozdulat három másodpercet vettigénybe – ilyen messziről nem lehet pontosan célozni. Az ablakot a keret széles gyámfája választotta ketté.Az is nehézséget okozott, hogy amikor a kormánybiztos elhúzta a függönyt, hol egy kicsit balra, hol egykicsit jobbra állt a gyámfától. Csak egy lövésre volt esély, ha elhibázod, kész, több alkalom nem lesz.Ezért biztosra kellett menni.Mindössze két lehetőség volt: a célpont vagy balról, vagy jobbról mutatkozik. Legyen a jobb oldal,döntött Ahimasz. Teljesen mindegy. A hosszú csövű puskaagy satuba szorítva, a gyámfától hat hüvelykrevolt célzásra beállítva, pontosan mellmagasságban. A legbiztosabb az lett volna, ha két puskávaldolgozik, ám ehhez asszisztens is kell, Ahimasz pedig abban az időben (ahogy még most is, kivéve, hafeltétlenül szükséges a segítség) társak nélkül szerette megoldani az ügyet.Különleges, szétnyíló lemezkékkel borított robbanó töltényt alkalmazott, melynek belsejében hullaméreg-kivonat volt. Elegendő, ha csak egy kis része is bekerül a véráramba, bármilyen sebesülés, alegjelentéktelenebb is, halálos lesz.Minden készen állt. Az első reggelen a kormánybiztos balról jelent meg. A másodikon is. Ahimasz nemsiettette az időt, tudta, hogy holnap vagy holnapután a függönyt jobbról rántják meg, s akkor meghúzza aravaszt.De a kormánybiztost mintha csak kicserélték volna. Attól a naptól kezdve, hogy ablakára irányult apuskacső, hat napig egymás után nem jobbról, hanem balról húzta el a függönyt.Ahimasz úgy döntött, hogy célpontja már rutinból cselekszik, és a puskát áthelyezte balra, hat hüvelykre agyámfától. Erre a kormánybiztos a hetedik reggelen jobbról lépett az ablakhoz! És a nyolcadikon, és akilencediken is.Ekkor Ahimasz megértette, hogy a vakvéletlennel való játékban a legfontosabb a kivárás. Türelmesenvárt. A tizenegyedik reggelen a kormánybiztos oda lépett, ahova kellett, s ezzel a munka meg is volt.Hasonlóképpen történt ez a múlt év karácsonyán, amikor tizenhetedik alkalommal, hatvanötezres tétnél, agolyó, végre, oda gurult, ahova kellett, s Ahimasznak majd kétszázezret számoltak le. Ez valamivel több isvolt, mint amennyit korábbi tétjeinél elvesztett.

2.

Az a bizonyos szeptemberi reggel 1872-ben a szokásos módon kezdődött. Ahimasz kettesbenmegreggelizett Azáleával. Azálea törékeny, karcsú kínai lány volt, csodálatos, kristálycsengettyűreemlékeztető hanggal. Valójában valahogy másképp hívták, de a neve kínaiul azáleát jelentett, ezt azügynökségen közölték vele. Kipróbálásra küldték Ahimaszhoz, mint kínai mintaárut, amelyik aközelmúltban jelent csak meg az európai piacon. Az ár a szokásos fele volt, ám ha monsieur Velde azadott időpontnál korábban akarja visszaküldeni a lányt, a pénzt visszafizetik. A kedvező feltételekértcserébe az ügynökség arra kérte szakértőnek tekintett állandó kliensét, hogy adjon hitelt érdemlővéleményt úgy Azálea képességeiről, mint összességében véve a sárga áru távlatairól.Ahimasz hajlott arra, hogy a legmagasabb értékelést adja. Reggelente, amikor Azálea a velencei tükörelőtt ülve énekelgetett, Ahimasz különös szorítást érzett a mellében, s ez nem tetszett neki. A kínai lánytúlságosan jó volt. Mi lesz, ha egyszer csak hozzászokik, és nem akar tőle megválni? El is határozta, hogyhamarabb visszaküldi, mint ahogy a szerződés szól. De a pénzt nem kéri vissza, és kiváló ajánlást ad,nehogy elrontsa a lány karrierjét.Két óra tizenöt perckor, régóta kialakult szokása szerint, megjelent a kaszinóban. Tejeskakaó színű zakót,kockás nadrágot és sárga kesztyűt viselt. A törzsvendéghez azonnal odaugrottak az alkalmazottak, elvettéka sétapálcáját és a cilinderét. Herr Veldét megszokták Ruletenburg játéktermeiben. Eleinte elkerülhetetlenrossznak tekintették játékstílusát, később azonban észrevették, hogy a tétek állandó duplázása, ez amódszer, amelyet a hidegen áttetsző tekintetű, szőke hajú, szűkszavú férfi gyakorolt, felkorbácsoljaasztaltársai játékszenvedélyét. Így Ahimasz a játéktermek kedvelt vendége lett.Megitta a szokásos likőrös kávéját, átnézte az újságokat. Anglia és Oroszország nem tudott megegyezni avámtarifák ügyében. Franciaország nem sietett kifizetni a jóvátételt, amivel kapcsolatban Bismarckfenyegető jegyzéket küldött Párizsba. Belgiumban rövid időn belül elkezdődik a Brüsszeli Patkányfogópere.Ahimasz elszívta a szivarját, és odament a 12-es asztalhoz, ahol nagy tétben játszottak.A játékosok hárman voltak, de egy ősz úr is ott üldögélt az asztal mellett, idegesen csattogtatta aranyórájafedelét. Attól kezdve, hogy meglátta Ahimaszt, nem vette le róla a szemét. Ahimasz tapasztalata ésmegérzése azt súgta, klienssel lesz dolga. Nem véletlenül került ide, most várja a kellő pillanatot. DeAhimasz mintha észre sem vette volna, jöjjön csak oda magától.Nyolc és fél perc múlva megállapodhatott az egyik harmadnál, a 24-36-os harmadiknál. Feltett egyfriedrichsdart. A hármas nyert. Az ősz hajú egyre csak nézte, sápadt arccal. Ahimasz várt még tizenegypercet, amíg meg nem mutatja magát a következő szektor. Az első harmadra tette az aranypénzt, 1-től 12-ig. A 13-as nyert. Másodszorra két aranypénzt tett fel. A nulla jött ki. Most négy aranypénzt játszott meg.A 8-as jött ki. A nyereménye 12 friedrichsdar volt. Öt aranypénz plusszal. Minden normálisan alakult,váratlan fordulatok nélkül.Ekkor végre felállt az ősz hajú. Odalépett hozzá, s halkan érdeklődött: „Velde úr?” Ahimasz bólintott,miközben továbbra is a kerék pörgését figyelte. „De... báró ajánlotta önt.” (Az ősz hajú megneveztebrüsszeli közvetítőjét). Egyre idegesebb lett. Suttogva magyarázta: „Nagyon fontos ügyben keresem önt...”„Nem lenne kedve egyet sétálni?” – vágott a szavába Ahimasz, miközben az aranyakat besöpörte atárcájába.Kiderült, hogy az ősz úr Leon Fechtel, az Európaszerte ismert Fechtel és Fechtel belga bankháztulajdonosa. A bankárnak igen komoly problémája volt. „Olvasott a Brüsszeli Patkányfogóról?” –kérdezte, miután leültek a parkban egy padra.Minden újság megírta, hogy végre elkapták a mániákust, aki kislányokat rabolt el. A Le Petit Parisien-benaz szerepelt, hogy a rendőrség letartóztatta „F. urat”, egy Brüsszel melletti kertvárosi villa tulajdonosát. Akertész feljelentést tett, hogy éjszakánként a pincéből fojtott gyereknyöszörgést hallott. A rendőrség

titokban behatolt a házba, mindent átkutattak, s a pincében egy titkos ajtót találtak, mögötte pedig olyasmit,ami az újság megállapítása szerint „olyan szörnyű látványt nyújtott, hogy a papír nem bírta volna el aleírását”. Mellesleg a látványt már a következő bekezdésben leírták, mégpedig a legnagyobbrészletességgel. A rendőrség tölgyfa hordókat talált, amelyekben hét kislány testrészei voltak konzerválva,azok közül, akik az elmúlt két év alatt Brüsszelben és környékén tűntek el. Az egyik hulla teljesen frissvolt, testén leírhatatlan kínzások nyoma. Az utóbbi években összesen tizennégy kislány tűnt elnyomtalanul, hat és tizennégy év közöttiek. Néhányszor látták, amint egy jól öltözött, sűrű feketepofaszakállas úr hintójába ültet virágot és cigarettát áruló kislányokat. Egyszer egy szemtanú még hallottais, amint a pofaszakállas férfi győzködte a tizenegy éves virágáruslányt, Lucille Lanoux-t, hogy az egészkosarat vigye el a házába, és ezért cserébe majd megmutatja neki a gépzongorát, amelyik magától játszikcsodálatos melódiákat. Ez után az eset után az újságok már nem „Kékszakállnak” nevezték a szörnyeteget,hanem „Brüsszeli Patkányfogóra” keresztelték, a mesebeli Patkányfogó mintájára, aki varázslatos muzsikahangjaival csábította magához a gyerekeket.A letartóztatott F. úrról azt közölték, hogy magasabb körökből származik, s az aranyifjúság képviselője.Valóban sűrű fekete pofaszakállat viselt, s a villájában volt egy gépzongora. A bűntettek motivációjavilágos, írta az Evening Standard – elfajult kéjvágy De Sade márki szellemében. Már tudni lehetett abírósági tárgyalás helyét és idejét: szeptember 24-e, Merlen városka, félóra járásnyira a belga fővárostól.„Olvastam a Brüsszeli Patkányfogóról” – mondta Ahimasz, tekintetével siettetve hosszasan hallgatóbeszélgetőtársát. Az pedig, számtalan gyűrűvel felékesített püffedt kezét tördelve felkiáltott: „F. úr nemmás, mint az én egyetlen fiam, Pierre Fechtel! Vérpadra kerül! Mentse meg!”„Önt helytelenül tájékoztatták tevékenységem jellegéről. Én nem életeket mentek, hanem életet veszek el”– húzta mosolyra vékony száját Ahimasz. A bankár felindultan ezt suttogta: „Azt mondták, hogy öncsodákra képes. Ha ön nem vállalja, ez azt jelenti, nincs remény. Könyörgök önnek. Jól megfizetem.Nagyon gazdag ember vagyok, Velde úr, rettentően gazdag.”Ahimasz egy kis szünet után ezt kérdezte: „Biztos ön abban, hogy szüksége van egy ilyen fiúra?” Azidősebb Fechtel habozás nélkül válaszolt. Látszott, hogy már magának is feltette ezt a kérdést: „Nincsmásik fiam, és nem is lesz. Mindig könnyelmű gyerek volt, de jólelkű. Ha sikerül kirángatnom ebből atörténetből, egy örök életre leckét fog kapni. Találkoztam vele a börtönben. Annyira meg van rémülve!”Ekkor Ahimasz azt kérte, meséljen a készülő perről.A „könnyelmű” utódot a két legdrágább ügyvéd fogja védeni. A védelem arra épít, hogy bizonyítható lesza gyanúsított beszámíthatatlansága. Ám, a bankár szavai szerint, kevés az esély az arra, hogy azorvosszakértők pozitív véleményt mondanak, mivel olyan kérlelhetetlenül a fiú ellen vannak, hogy még a„párját ritkító magas honoráriumot” sem fogadták el. A jelek szerint ez utóbbi körülmény rázta megleginkább idősebb Fechtel urat.A tárgyalás első napján az ügyvédeknek ki kell jelenteniük, bűnösnek vallja-e magát védencük.Amennyiben igen, a bíró hoz ítéletet; ám amennyiben nem, az esküdtek döntenek. Abban az esetben, ha apszichiátriai vizsgálat tetteiért felelősségre vonhatónak ítéli Pierre Fechtelt, a védők az első megoldástjavasolják.Az a helyzet, magyarázta hevesen a vigasztalan apa, hogy az igazságügyi minisztérium hóhérai nemvéletlenül választották a per helyszínéül Merlent – három eltűnt kislány éppen ebből a városkából valóvolt. „Merlenben nem lesz tisztességes ítélkezés” – jelentette ki a bankár. A város lakossága hihetetlenmódon fel van ajzva. A bíróság épülete körül éjszakánként tüzek égnek. Tegnapelőtt a tömeg be akarthatolni a börtönbe, hogy meglincselje a letartóztatottat. Meg kellett háromszorozni az őrizetét.Fechtel úr titokban megbeszéléseket folytatott a bíróval, aki eszes embernek bizonyult. Ha a döntés tőlefügg majd, a gyerek életfogytiglani büntetést kap. De ezzel nem vagyunk előbbre. Az embereknek olyanerős előítéletei vannak a „Brüsszeli Patkányfogóval” szemben, hogy az ügyész nyilvánvalóan tiltakoznifog egy ilyen ítélet ellen, s megismételt procedúrára kerül sor.

„Minden reménységem önben van, Velde úr – mondta végezetül a bankár. – Mindig is olyan embernektartottam magam, aki nem ismer lehetetlent. De ebben az esetben tehetetlen vagyok, pedig a fiam életérőlvan szó.”Ahimasz érdeklődéssel nézte a milliomos bíborvörös arcát. Látszott, hogy ez az ember nem szoktakimutatni az érzelmeit. Most is például, a legerősebb felindultság állapotában, vastag ajka idétlenmosolyba torzult, s az egyik szeme könnyezett. Érdekes látvány volt: az erőteljes mimikához nem szokottarc nem tudta kifejezni a bánatot. „Mennyi?” – kérdezte Ahimasz. Fechtel idegesen nyelt egyet. „Ha agyerek életben marad – félmillió frank. Nem belga, hanem francia” – tette hozzá sietve, mivelbeszélgetőtársa meg sem szólalt.Ahimasz bólintott, s a bankár szemében eszelős tűz gyúlt. Pontosan ilyen tűzben égett azoknak azőrülteknek a szeme, akik a ruletten az összes maradék pénzüket a nullára tették fel. Ezt a tüzet így hívják:„És ha mégis?” Azzal a különbséggel, hogy Fechtel úr bizonyára nem az összes pénzét játszotta meg. „Ésha mégis... – A bankár hangja megremegett. – Ha sikerül nemcsak megmentenie Pierre életét, de aszabadságát is visszakapja, egymillió a járandósága.”Ekkora honoráriumot még soha nem ajánlottak Ahimasznak. Megszokásból átszámította az összeget angolfontra (kis híján harmincezer), amerikai dollárra (hetvenötezer) és rubelre (több mint háromszázezer jöttki). Sok, nagyon sok pénz.Kissé hunyorogva, Ahimasz lassan megszólalt: „A fia mondjon le a pszichiátriai vizsgálatról, valljamagát ártatlannak, és kérje az esküdtszék ítéletét. A drága ügyvédjeitől pedig szabaduljon meg. Majd éntalálok önnek ügyvédet.”

3.Étienne Licolle csak egyet sajnált, hogy a mamája nem érhette meg ezt a pillanatot. Mennyit ábrándozottarról, hogy a fiából ügyvéd lesz, magára öltheti a fekete talárt, s felkötheti a szögletes fehér nyakkendőt.Az egyetemi tanulmányok költsége felemésztette egész özvegyi nyugdíját, a mama sajnálta a pénzt azorvosokra és a gyógyszerekre, s lám, nem érhette meg, a múlt év tavaszán meghalt. Étienne összeszorítottaa fogát, nem akart elérzékenyülni. Nappal az órákra futkosott, a tankönyveket éjszaka bújta, s meg is lett azeredménye – megkapta a hőn óhajtott királyi pecsétes diplomát. A mama büszke lehet a fiára.A többi végzős, a friss ügyvédek magukkal hívták egy kertvárosi étterembe, hogy „felszenteljék a talárt”,de Étienne visszautasította a meghívást. Nem volt pénze tivornyázni, de ami fontosabb, egy ilyen naponegyedül akart maradni. Lassan lépkedett lefelé az Igazságügyi Palota széles márványlépcsőjén, ahol azünnepélyes ceremónia zajlott. Maga alatt látta az egész várost, a kupolákat, tornyokat és a tetőszobrokat,lent, a domb lábánál. Étienne megállt, elgyönyörködött a látképben, amely mintha csak őt üdvözölné ésvárná. Brüsszel mintha ölelő karokkal fogadná az újsütetű maitre Licolle-t, s a legkülönfélébbmeglepetések sokaságát kínálná fel neki, többnyire, persze, kellemeseket.Kétségtelen, hogy a diploma csak egy dolog. Kapcsolatok és hasznos ismeretségek nélkül nem találsz jóügyfeleket. De egyébként sincs pénze saját irodát nyitni. Segédnek kell beállni maitre Winnerhez vagymaitre Van Gehlenhez. De ez sem számít – valamilyen fizetést így is, úgy is kap majd.Étienne Licolle melléhez szorította a dossziét, melyben a vörös pecsétes diploma lapult, a nem túl erősentűző szeptemberi nap felé fordította az arcát, s az erős érzelmek hatására összehúzta a szemét.Ebben a felemás helyzetben talált rá Ahimasz Velde.A fiút még a teremben szemelte ki magának, amikor unalmas és dagályos beszédek hangzottak el. Típusaszerint a kölyök ideálisnak tűnt: kellemes arcú, de nem kimondott szépfiú. Kissé sovány, keskeny vállú.Tágra nyílt, becsületes szeme van. Amikor kiment, hogy elmondja az esküt, a hangja is olyan volt,amilyenre számított – csengő, gyermeki, kissé remegett a meghatottságtól. De a legjobb mégiscsak az volt,amit azonnal látni lehetett: nem egy úri fiú, hanem plebejus ivadék, jól bírja a munkát.Amíg a véget nem érő szertartás zajlott, Ahimasznak volt ideje érdeklődni felőle. Maradék kétségei is

szertefoszlottak, ideális anyag. A többi már semmiség.Óvatosan közeledett a sovány fiú felé, majd elköhintette magát.Étienne összerezzent, kinyitotta a szemét és megfordult. Egy isten tudja honnan odacsöppent úr állt előtte,úti kabátban, sétapálcával a kezében. Az ismeretlen szeme komolyan, figyelmesen szegeződött rá.Szokatlan volt már a szeme színe is, nagyon világos. „Maitre Licolle?” – kérdezte a férfi enyheakcentussal a hangjában. Étienne-t először nevezték maitre-nek, s ez kellemes érzés volt.Amint erre számítani lehetett, a fiúnak először felderült az arca, hogy munkát ajánlanak neki, ám amikorelhangzott a kliens neve, megrettent. Amíg felháborodva hadonászott, és azt hajtogatta, hogy ezt a mocskot,ezt a szörnyeteget soha, semmi pénzért nem védené, Ahimasz hallgatott. Csak akkor szólalt meg, amikorLicolle tiltakozásának minden tartalékát kimerítve, ezt motyogta: „Különben sem boldogulnék ezzel azüggyel. Láthatja, monsieur, még tapasztalatlan vagyok, az imént kaptam meg a diplomám.”Ekkor jött el Ahimasz ideje. Ezt mondta: „Húsz, vagy akár harminc évig is fillérekért akar dolgozni, hogymás ügyvédeket juttasson pénzhez és dicsőséghez? Rendben van, mondjuk, 1900-ra végre összespórolannyi centime-ot, hogy önálló praxist kezdjen, de akkorára már kopasz és fogatlan balek lesz, akinek betega mája, s ami a legfontosabb, lassanként elapad az életereje. Cseppenként fog kicsordogálni az ujjaiközül, kedves maitre – ez lesz az ára a fillérezésnek. Én valami sokkal nagyszabásúbb dolgot ajánlokönnek, s most azonnal. Már huszonhárom éves fejjel is jó pénzt kap, és neve lesz a szakmában. Ráadásulmég abban az esetben is, ha elveszti a pert. A név az ön szakmájában a pénznél is fontosabb. Igen, ahírneve kissé botrányos lesz, de ez még mindig jobb, mint hogy egész életében tedd ide-tedd odamunkában tespedjen. Elég pénze lesz, hogy saját irodát nyisson. Sokan fogják gyűlölni, de olyanok islesznek, akik értékelni fogják a fiatal ügyvéd bátorságát, aki nem félt szembeszállni a közvéleménnyel.”Ahimasz várt egy percet, hogy a fiúnak legyen ideje megemészteni a hallottakat. Ezután következett amásodik fejezet, amelynek, megítélése szerint, döntő hatást kell gyakorolnia a kölyökre.„Vagy lehet, hogy csak fél? Úgy hallottam, hogy éppen most esküdött fel arra, miszerint »ki kell állni azigazságosság mellett és biztosítani az ember jogát a bírósági védelemre bármiféle akadály és nyomásellenére«. Tudja-e, hogy miért éppen önt választottam ki a végzősök közül? Azért, mert ön volt azegyetlen, aki igazi érzéssel ejtette ki ezeket a szavakat. Legalábbis nekem úgy tűnt.”Étienne hallgatott, elszörnyedve érzékelte, hogy valami ismeretlen erő ragadja magával, aminek nem tudellenállni. „S ami a legfontosabb – halkította le jelentőségteljesen a hangját az ismeretlen. – PierreFechtel ártatlan. Ő nem valami Patkányfogó, hanem a körülmények összejátszásának s a rendőrségitúlbuzgóságnak az áldozata. Ha nem lép közbe, egy ártatlan ember kerül akasztófára. Igen, nagyon nehézhelyzetben lesz. Sértések özöne zúdul majd önre, senki sem akar a »szörnyeteg« mellett tanúskodni. Denem lesz egyedül. Én fogok önnek segíteni. A háttérben maradva, én leszek az ön szeme és füle. Már arendelkezésemre áll néhány bizonyíték, amelyek, ha nem is támasztják alá egyértelműen Pierre Fechtelártatlanságát, de legalábbis megkérdőjelezik a vád feltétlen jogosságát. S még több bizonyítékot is fogokszerezni.”„Miféle bizonyítékot?” – kérdezte elhaló hangon Étienne.

4.A merleni városi bíróság kis termében, melyben mindössze száz hely volt, legalább háromszáz emberzsúfolódott össze, de még nagyobb volt a tömeg a folyosón és az ablakok alatt, a téren.Renan ügyész megjelenését hatalmas ováció övezte. Amikor pedig elővezették a bűnöst, ezt a sápadt,vékony ajkú férfit, akinek egymáshoz közel ülő, fekete szemei voltak, s valaha ápolt, most azonban ziláltés egyenetlenül növő pofaszakállt viselt, a teremben először síri csend támadt, majd pedig olyan vihar törtki, hogy a bíró, maitre Vicksen eltörte a csengőt, miközben rendre utasította a jelenlevőket.A bíró beszólította a védelem képviselőjét, s mindenki most először figyelt fel a vézna fiatalemberre,akire nyilvánvalóan nagy volt a bő ügyvédi talár. Maitre Licolle hol elsápadt, hol elvörösödött, alig

hallhatóan motyogott valamit, de a bíró türelmetlen kérdésére, miszerint védence bűnösnek vallja-e magát,egyszeriben vékony hangján határozottan kijelentette: „Nem, tisztelettel!” A termen ismét végigsöpört azelégedetlenség hulláma. „Pedig milyen kedves arcú ifjú!” – kiáltott fel egy nő.A tárgyalás három napig tartott.Az első nap a vád tanúi kaptak szót. Először a rendőrök, akik felfedezték a szörnyű szobát, majdkihallgatták a letartóztatottat. A rendőrbiztos szavai szerint Pierre Fechtel remegett, nem tudott mitkezdeni a bizonyítékokkal, semmire sem volt képes magyarázatot adni, s hatalmas összeget ígért,amennyiben békén hagyják. A kertész, aki a rendőrségen bejelentést tett a gyanús kiáltásokról, nem jelentmeg a bíróságon, de nem is volt rá szükség. Az ügyész behívta a tanúkat, akik igen érzékletesen írták leFechtel romlottságát és züllöttségét, aki a bordélyházakban mindig a legfiatalabb és legtörékenyebbleánykákat követelte. Az egyik ilyen nyilvánosház madámja elmesélte, hogyan kínozta a vádlott„kisleányait” tüzes hajtűkkel, azok a szegénykék pedig tűrték, mert minden egyes égésért egy aranypénztfizetett az a szemét alak.A teremben tapsvihar tört ki, amikor az a ember, aki látta a virágáruslány Lucille Lanoux-t beszállni ahintóba (a lány fejét később megtalálták a hordóban, szemét kiszúrták és az orrát levágták), felismerteFechtelben azt a bizonyos urat, aki olyan színesen beszélt a gépzongora csodálatos működéséről.Az esküdteknek bemutatták a bizonyítékokat: a kínzóeszközöket, a fényképezőgépet és a lemezeket,melyeket a titkos szobában találtak. Egy fényképész, monsieur Bruhl is nyilatkozott, aki három évvelezelőtt a fényképezés művészetére tanította Pierre Fechtelt.Végezetül az esküdtek elé tették a fényképalbumot, amelyet abban a szörnyű pincében találtak. Aközönségnek és az újságíróknak nem mutatták meg a fényképeket, de az egyik esküdt elájult, egy másikmeg öklendezni kezdett.Licolle ügyvéd csak ült lehajtott fejjel, mint egy diák, s minden vallomást igyekezett lejegyezni a füzetébe.Amikor megmutatták neki a képeket, krétafehér lett, és megingott. „Tessék, gyönyörködj csak, te léhűtő!” –kiáltott fel valaki a teremben.Este, a tárgyalás befejezése után történt egy incidens: amikor Licolle kilépett a teremből, odalépett hozzáaz egyik meggyilkolt kislány édesanyja, és szemen köpte.A második napon a védő kérdezte ki a tanúkat. Arról érdeklődött a rendőröknél, kiabáltak-e aletartóztatottal? („Nem, csókolóztunk vele” – válaszolta szarkasztikusan a biztos a terem helyeslőhahotája közepette.) Lucille Lanoux elrablásának szemtanújától az ügyvéd azt kérdezte, látta-e szemből aztaz embert, akivel a virágáruslány elhajtott. Nem, nem látta, felelte a tanú, ezzel szemben nagyon jólmegjegyezte a pofaszakállát.A továbbiakban maitre Licolle aziránt érdeklődött, milyen típusú fényképeket készített Pierre Fechtel,amikor kedvtelésből fényképezni tanult. Kiderült, hogy csendéletet, tájképeket és újszülött macskákatfotózott. (Ezt a közlést füttyszó és fujjolás követte, minek következtében a bíró a nézők felét eltávolíttatta ateremből.)Végezetül az ügyvéd azt követelte, hogy mindenképpen vezessék a bíróság elé a legfőbb tanút, a kertészt,ezért a tárgyalás egy órára félbeszakadt.A szünetben Licolle-hoz odament a helyi plébános, és megkérdezte, hisz-e a mi Urunk Jézus Krisztusban?Licolle azt válaszolta, hogy hisz, és hogy Jézus a bűnösökkel szembeni irgalmasságra tanított.A tárgyalás folytatódott, mikor is az ügyész kijelentette, hogy a kertészt nem találják, és már harmadiknapja senki sem látta. Az ügyvéd udvariasan megköszönte, és azt mondta, hogy nincs több kérdése atanúkhoz.Ezek után az ügyész csillaga emelkedett magasra, aki brilliánsan faggatta ki a vádlottat. Pierre Fechtelegyetlen kérdésre sem tudott kielégítő választ adni. Az elébe tett fényképeket hosszasan nézte, miközbennagyokat nyelt. Utána azt mondta, hogy most látja őket először. Arra a kérdésre, hogy kié a „Weber ésfiai” márkájú fényképezőgép, az ügyvéddel való sugdolózás után azt válaszolta, hogy igen, az övé, de

miután egy évvel ezelőtt elvesztette az érdeklődését a fényképezés iránt, elpakolta valahol a padláson, sazóta nem látta. Az a kérdés, hogy a vádlott a kislányok szüleinek szemébe tud-e nézni, hatalmas ovációtváltott ki, de a védelem követelésére eltekintettek a választól.Este, amikor visszatért a szállodába, Étienne azt látta, hogy a holmiját kidobták, s most ott hever apiszokban. A megaláztatástól kivörösödött arccal, négykézlábra ereszkedve szedegette össze a foltosalsónadrágokat és a bekoszolódott papírgalléros ingmelleket.Egész tömeg verődött össze, hogy élvezze a jelenetet, s szidalmakkal árasztották el a „megvásárolhatóalakot”. Amikor végre Étienne-nek sikerült bepakolnia a holmiját új, kimondottan az utazáshoz vásárolttáskájába, odalépett hozzá a helyi kocsmáros, és visszakézből lekevert neki két pofont, miközben nagyhangon kijelentette: „Ezt még ráadásul kapod a honorárium mellé.”Miután a három másik merlini szálloda közül egyik sem óhajtotta fogadni Licolle-t, a polgármester avasúti pályaőr kis házát adta ki neki éjszakára, aki a múlt hónapban nyugdíjba ment, s még nem vettek felújat helyette.Reggelre a fehérre meszelt kis ház falára szénnel ezt írták: „Megdöglesz, mint egy kutya!”A harmadik napon Renan ügyész felülmúlta önmagát. Csodálatos vádbeszédet mondott, ami reggel tízórától délután háromig tartott. A teremben zokogtak és átkozódtak. Az esküdtek, tekintélyes férfiak, kiknekmindegyike nem kevesebb, mint ötszáz frank adót fizetett évente, homlokukat ráncolva, komoran ültek.Az ügyvéd sápadt volt, és – amit a teremben észre is vettek – néhányszor mintha kérdőn nézett volnavédencére. Az azonban csak ült, fejét válla közé húzta, s arcát kezébe temette. Amikor az ügyész a halálosítélet kimondását kérte, a publikum egy emberként ugrott talpra, és skandálni kezdte: „vérpad, vérpad!”Fechtel válla görcsösen összerándult, repülősót kellett neki adni.A védelem a szünet után kapott szót, délután négy órakor.Licolle-t sokáig nem hagyták szóhoz jutni – a jelenlévők szántszándékkal dörzsölték talpukat a padlóhoz,nyikorgatták székeiket, hangosan harákoltak. Az izgalomtól bíborvörös arcú ügyvéd csak várt, s a kitűnőtanuló egyenletes írásával teleírt papírlapot gyűrögette.Ám miután beszélni kezdett, Étienne egyszer sem pillantott a papírba. íme a beszéde, szóról szóra,amelyet az újságok esti kiadásai közöltek, a legmegalázóbb kommentárokkal.„Mélyen tisztelt bíró úr, esküdt uraim. Védencem gyenge, romlott, sőt bűnös ember. De hiszen önök nemezért ítélkeznek felette... Egy dolog világos: védencem házában, helyesebben a pince titkos szobájában,melynek létezéséről Pierre Fechtelnek nem feltétlenül kellett hogy tudomása legyen, szörnyű bűnténytörtént. Bűntények egész sora. A kérdés, ki követte el azokat. (Valaki hangosan megszólalt: »Na ez aztán atitok!« A teremben nevetés). A védelemnek megvan a maga verziója. Én azt feltételezem, hogy agyilkosságokat Jean Voiture, a kertész követte el, aki a rendőrségen jelentést tett a titokzatos kiáltásokról.Ez az ember gyűlölte gazdáját, miután az a kertész részegeskedései miatt csökkentette a járandóságát.Vannak tanúk, akiket szükség esetén be lehet hívni, ők meg fogják erősíteni ezt a tényt. A kertészösszeférhetetlen, furcsa ember. Öt éve elhagyta a felesége, s a gyerekeit is magával vitte. Mint ismeretes,az ilyen típusú emberekben, mint amilyen Voiture, gyakran alakul ki különleges érzékenység, agresszívhajlammal párosulva. Jól ismerte a ház felépítését, s könnyen be tudta rendezni a titkos szobát gazdájatudta nélkül. A padlásról is előszedhette a monsieur Fechtel által megunt fényképezőgépet, s megtanulhattaannak használatát is. Gazdája ruháját is magához vehette annak gyakori távollétei alatt. Álszakállat isragaszthatott magának, ami olyan könnyen felismerhető. Ismerjék el, hogyha Pierre Fechtel követte volnael ezeket a rettenetes bűntényeket, már régen megszabadult volna egy ilyen árulkodó jeltől. Értsenekhelyesen, esküdt uraim. Én nem azt állítom, hogy mindezt a kertész tette, csak azt, hogy tehette volna. A főkérdés mégis az – miért tűnt el ilyen hirtelen a kertész, aki az egész nyomozást elindította? Csak egymagyarázat lehetséges – megijedt, hogy a bíróságon kiderül valódi szerepe ebben az ügyben, s akkorméltán bűnhődnie kell... – Eddig a pontig maitre Licolle összefüggően, sőt élénken beszélt, ám mostegyszeriben hebegni kezdett. – S van még valami, amit el akarok mondani. Ebben a történetben sok a

tisztázatlan részlet. Becsületesen megvallom, magam sem tudom, bűnös-e a védencem. De amíg akétségnek csak az árnyéka is felmerül – ebben a történetben pedig, mint ahogy az imént ezt bemutattamönöknek, igen sok a kétséges mozzanat –, nem lehet egy embert a halálba küldeni. Az egyetemen azttanították, hogy inkább védjük meg a bűnöst, mint hogy ártatlan embert ítéljünk el... Ez minden, amit elszerettem volna mondani, uraim.”Négy óra tíz perckor a beszéd véget ért. Az ügyvéd leült a helyére, izzadtságcseppektől gyöngyözőhomlokát törölgetve.A teremben valahol kacarászás hallatszott, ám a beszéd keltette általános benyomás vegyes volt. A Soirriportere hallotta (később az újságban meg is írta), ahogy az ismert ügyvéd, Jan Van Brevern ezt mondtaszomszédjának, aki szintén jogász: „A kölyöknek lényegében véve igaza van. A jurisprudencia magasabbértelmének szempontjából. De az adott esetben ez semmin nem változtat.”A bíró csengetett, szemrehányóan ingatta a fejét, ahogy a tapasztalatlan védőre nézett. „Azt feltételeztem,hogy maitre Licolle beszéde a mai tárgyalás végéig fog tartani, és még a holnap reggelt is igénybe veszi.Most gondban vagyok... A mai ülést bezártnak nyilvánítom. Az esküdtekhez intézendő zárszót holnapreggel mondom el. Azok után, uraim, elvonulnak, hogy meghozzák az ítéletet.”Másnap azonban nem került sor az ülésre.Éjszaka tűz ütött ki. Felgyújtották a pályaőr házikóját. Maitre Licolle elevenen égett el, mivel az ajtókívülről rá volt zárva. A kormos falon megmaradt a felirat: „Megdöglesz, mint egy kutya” – senki nem értrá letörölni. A gyújtogatásnak nem volt szemtanúja.A per néhány napra félbeszakadt. A közhangulatban megfoghatatlan, de kétségtelen változás voltérzékelhető. Az újságok újra közölték maitre Licolle utolsó beszédét, de már gúnyolódás nélkül,ellenkezőleg, tiszteletnek örvendő jogászok együtt érző kommentárjaival. Megható riportok jelentek meg aszegény családból származó fiú rövid és nehéz életéről, aki öt évig tanult az egyetemen, hogy alig többmint egy hétig legyen ügyvéd. Az újságok lapjairól egy portré nézett az olvasókra: egy gyermeki arc, nagy,őszinte szemekkel.Az ügyvédi kamara egy közleményt adott ki a szabad és objektív bírósági eljárás védelmében, miszerintnem megengedhető, hogy a bíróság zsarolásnak legyen kitéve az érzelmei által vezérelt, és leszámolástsürgető társadalom részéről.Az utolsó ülés a temetés utáni napon volt.Először a bíró javaslata alapján a jelenlévők egyperces néma felállással emlékeztek meg Étienne Licolle-ról. Mindenki felállt, még a meggyilkolt kislányok szülei is. Vicksen bíró zárszavában azt tanácsolta azesküdteknek, hogy ne engedjenek a külső nyomásnak, s emlékeztette őket, hogy amennyiben halálosítéletről van szó, a „bűnös” verdikt akkor érvényes, ha az ülnökök legalább kétharmada ilyen értelembenszavazott.Az esküdtek négy és fél óráig tanácskoztak. A tizenkettőből heten azt mondták, „nem bűnös”, s kérték abíróságot, hogy elegendő bizonyíték hiányában engedjék szabadon Pierre Fechtelt.Ahimasz hibátlanul elvégezte a nehéz munkát. A kertész holtteste egy meszesgödörben feküdt. Ami pedigaz ügyvédfiút illeti, kínok és félelem nélkül halt meg – Ahimasz álmában ölte meg, még mielőtt felgyújtottavolna az őrbódét.

A TROICA

1.

Negyvenedik évében járt, amikor Ahimasz Velde azon kezdett töprengeni, hogy nincs-e itt az idejefelhagyni a dologgal.Nem, nem csömörlött meg a munkától – továbbra is megelégedéssel töltötte el, és élvezte, amikorelhagyja a megszokott nyugalom, s kissé szaporábban kezd verni a szíve. Nem jött ki a formából sem –ellenkezőleg, elérte az érettség és a mesterségbeli tudás legmagasabb szintjét.Az ok másban volt keresendő. A munka vesztette el az értelmét.Maga a gyilkosság nem okozott élvezetet Ahimasz-nak, kivéve azt a nagyon kevés esetet, amikor adolognak személyes vonatkozása is volt.A gyilkosságokkal nem lett volna semmi baj. Ahimasz egyedül létezett a világmindenségben, mindenoldalról egy idegen élet legkülönbözőbb formái – növények, állatok, emberek – vették körül. Ez az életörökös mozgásban volt: született, változott, megszakadt. Érdekes volt szemlélni ezeket ametamorfózisokat, és még érdekesebb saját tevékenységével befolyásolni őket. Ha a világmindenség egydarabján kitaposod az életet, ez aligha változtatja meg a nagy egészet – az élet lenyűgöző állhatatossággaltöltötte meg a keletkezett űrt. Néha az élet olyan vadul burjánzó rétnek tűnt Ahimasz szemében, melybenmaga vágja sorsának ösvényét. Ehhez pontosságra és megfontoltságra volt szükség: meg kellett szabadulnia zavaró fűszálaktól, de nem kellett bántani a többit, hogy épen maradjon a határozott, tiszta kontúr. Havisszanézett a megtett útra, Ahimasz nem a lenyírt füvet látta, hanem mozgásának ideális pályáját.Ez idáig két dolog ösztönözte a munkában: rátalálni a megoldásra, és pénzt keresni.Az első azonban már nem foglalkoztatta Ahimaszt úgy, mint korábban – mostanra kevés igazán nehézfeladat maradt, amit érdekes lett volna megoldani.A másik is kezdte értelmét veszíteni.Zürichi bankszámláján valamivel kevesebb, mint hétmillió svájci frank volt. A londoni Behring bankszéfjében pedig úgy hetvenötezer font sterling állt értékpapírokban és aranyrudakban.Mennyi pénzre van szüksége egy olyan embernek, aki nem gyűjt műkincseket és briliánsokat, nem akarpénzbirodalmat felépíteni, és politikai ambíciói sincsenek?Ahimasz kiadásai állandósultak: két-háromszázezer frank ment el a szokásos költségekre, és továbbiszázezerbe került a villa fenntartása. Az árát még tavalyelőtt teljesen kifizette, összesen két és fél milliót.Nem volt olcsó, persze, de negyvenéves korára kell, hogy legyen az embernek saját háza. Családra, haolyan fajta, nincs feltétlenül szüksége, de házra már annál inkább.Lakhelyével Ahimasz elégedett volt. A ház tökéletesen illett gazdája jelleméhez.A Genfi-tó felett, közvetlenül egy keskeny szikla szélén állt a nem túlságosan nagy, fehérmárványból épültvilla. Egyik oldalról tágas, szabad térség vette körül, a másik oldalról pedig ciprusok. A ciprusok mögöttmagas fal húzódott, azon túl meredek lejtő vezetett lefelé a völgybe.Ahimasz órákon át el tudott ücsörögni a víztükör feletti verandán, s nézte a tavat meg a távoli hegyeket. Ató és a hegyek szintúgy az élet más-más formái, ám kapkodás és felhajtás nélkül – ami a flórára és afaunára annál inkább jellemző. Az élet ilyen formáival Ahimasz aligha kezdhetett bármit is, azok nemfüggtek tőle, így hát tisztelte őket.A kertben a ciprusok között elegáns kerti lak fehérlett, sarkain kerek, apró bástyákkal. A cserkesz lány,Lejla lakott itt, akit Ahimasz még tavaly ősszel hozott magával Konstantinápolyból. A párizsi ügynökségés a havonta váltogatott „hivatásos” nők már régen odavoltak: eljött az a pillanat is, amikor Ahimasznakmár nem tűntek olyan változatosnak. Kialakult a saját ízlése.Ez az ízlés pedig ilyen volt: egy nő legyen szép, de semmi érzelgősség – legyen benne természetes báj, dene fecsegjen feleslegesen, legyen szenvedélyes, de ne akaszkodjon az ember nyakába, ne kíváncsiskodjon,

s ami a legfontosabb – rendelkezzen azzal a női ösztönnel, melynek segítségével mindig biztosan megérzia férfiember hangulatát és kívánságait.Lejla szinte ideális volt. Képes volt reggeltől estig hosszú fekete haját fésülni, énekelgetni, s egymagábanostáblázni. Sosem volt dühös, és azt sem várta el, hogy rá figyeljenek. Az anyanyelvén kívül törökül éscsecsenül beszélt, így csak Ahimasszal tudott beszélgetni, a szolgálólánnyal Lejla kézmozdulatokkalértette meg magát. Ha Ahimasznak szórakozásra támadt kedve, Lejla rengeteg konstantinápolyi históriáttudott mesélni – azelőtt a nagyvezír háremében élt.Az utóbbi időben Ahimasz ritkán vállalt el munkát, úgy kétszer-háromszor egy évben, vagy jó nagypénzért, vagy valami különleges juttatásért. Márciusban például az olasz kormánytól kapott titkosmegrendelést: kutassa fel Gino Zappát, gúnynevén a Sakált, aki Umberto király meggyilkolására készül, ésvégezzen vele. Ezt a terroristát különösen veszélyesnek és egyszerűen elfoghatatlannak tartották.Az ügy maga nem volt túlságosan bonyolult (a Sakált Ahimasz emberei találták meg, neki csak el kellettutaznia Luganóba, és egyszer meghúzni a ravaszt), az ígért honorárium viszont annál figyelemreméltóbb.Először is, Ahimasz olasz diplomata-útlevelet kapott Velde úr néven, másrészt pedig kizárólagos jogot aTirrén-tengeri Santa-Croce szigetének megvásárlására. Amennyiben élni kíván ezzel az előjoggal, ésmegveszi ezt a földdarabot, akkor nemcsak a Santa-Croce grófja címet kapja meg, de az exterritorialitásjogát is, ami kimondottan vonzó ajánlat. Egy személyben lehetne az állam feje, a rendőrség és a bíróságis. Hm.Ahimasz kíváncsiságból elment a szigetre, hogy megnézze magának, és egyszerűen le volt nyűgözve.Semmi különös nem volt ott, csak sziklák, egy-két olajfaliget és egy öböl. A part mentén az egész szigetetkörbe lehetett járni egy óra alatt. Az elmúlt négyszáz évben senki sem lakott itt, csak nagy ritkán kötöttekki halászok, hogy feltöltsék ivóvízkészletüket.Ahimaszt nem vonzotta különösebben a grófi rang, bár az európai utazások során a hangzatos cím időnkéntnem is jön rosszul. De egy saját sziget?Ott egyedül lehetne, csak ő, és a tenger meg az ég. Megteremthetné a saját világát, ami csakis az övé.Csábító.Visszavonulhatna. Vitorlázhatna, vadászhatna hegyi kecskére. Azt érezhetné, mintha megállt volna az idő,s eggyé vált volna az örökkévalósággal.Elég volt a kalandokból, végtére is, nem gyerek már.S még az is lehet, hogy családot alapít.Nem mintha komolyan foglalkozott volna a család gondolatával, inkább csak az agyát akartamegtornáztatni. Ahimasz tudta, hogy családja sosem lesz. Attól félt, hogy a magány biztonsága nélkülrettegni fog a haláltól. Úgy, ahogy mások.De most egy cseppet sem félt tőle. Ez volt az alap, melyen az az erős épület állt, amit Ahimasz Veldénekhívtak. Egyszer majd csődöt mond a pisztoly, vagy az áldozat sokkal ügyesebb és szerencsésebb lesz. Ésakkor Ahimasz meghal, ennyi az egész. Ami annyit jelent, hogy semmi sincs többé. Valaki a régiek közül,talán Epikurosz, azt mondta egyszer: amíg én vagyok, addig nincs halál, amikor pedig eljön értem, én nemleszek többé.Ahimasz Velde eleget élt, és eleget látott. Egyedül a szeretetet nem ismerte, de ennek már a szakma azoka. Az elkötelezettség gyengévé teszi az embert, a szeretet pedig teljesen kiszolgáltatottá. Ahimasz pedigsebezhetetlen volt. Mutassanak még valakit, aki semmitől sem fél, és aki senkit és semmit nem becsül.De egy saját sziget, ezen már érdemes elgondolkodni.Egy probléma merült fel, a pénz. A kiváltság megváltása sokba került, erre elment volna mindene, amijecsak a zürichi és a londoni bankban volt. És mire alapozhatná akkor a grófságát? Eladhatná a villát, deazzal még nem menne sokra. Itt lényegesen komolyabb tőkére van szükség.Vagy jobban jár, ha az ilyen ábrándokat kiveri a fejéből?Egy saját sziget viszont több, mint egy szikla, a tenger pedig több, mint egy tó. Vajon megelégedhet az

ember a kevesebbel, mikor a többet is megkaphatná?Hát ilyen gondolatok foglalkoztatták Ahimaszt, amikor egy maszkos ember jelent meg nála.

2.Archibald, a főkomornyik először egy arany koronás, fehér kartonkártyát nyújtott át, melyen gót betűkkelez állt: „Báró Eugenius von Steinitz”. A kártyához egy német nyelvű írást is mellékeltek:„Báró von Steinitz kéri Velde urat, hogy fogadja ma este tíz órakor, bizalmas ügyben.”Ahimasz észrevette, hogy a lap felső részét levágták. Az esti látogató nyilvánvalóan nem akarta, hogylássa a monogramját, amiből az következik, hogy legyen bár „von akárki”, de semmiképp sem Steinitz.A látogató pontban tízkor érkezett, egy perccel sem később. Ez a pontosság arra utalt, hogy ténylegnémettel van dolga. A báró arcát egy bársonnyal bevont félmaszk takarta, ami miatt a vendég udvariasanelnézést kért, s az ügy különösen bizalmas természetére hivatkozott. Von Steinitz külsején Ahimasz semmiszokatlant nem vett észre – világos haj, akkurátusan nyírt pofaszakáll, nyugtalan, világoskék szemek. Abáró cilindert, köpenyt, alatta pedig keményített inget, fehér nyakkendőt, valamint fekete frakkot viselt.A verandán ültek le. Lent a holdfényben fürdő tó vize csillogott. Von Steinitz figyelemre sem méltatta anyugalmat árasztó látványt, színházi maszkjának szemrésein keresztül egyre csak Ahimaszt fürkészte. Nemsietett, hogy belekezdjen mondandójába, keresztbe tette a lábát, és szivarra gyújtott.Ahimasz már sokszor látott ilyet, s türelmesen várta, mikor szánja rá magát látogatója, hogy megszólaljon.– Du Valle úr tanácsára fordulok önhöz – szólalt meg végül a báró. – Kérte, hogy adjam át mélységestiszteletét, és legnagyobb... azaz, nem... legforróbb jókívánságait.Amikor Ahimasz meghallotta a párizsi közvetítő nevét és a jelszót, némán bólintott.– Különösen fontos és rendkívül bizalmas ügyben jöttem – von Steinitz lehalkította a hangját.– Éppenséggel ilyesmikkel szoktak hozzám fordulni – mondta közönyös hangon Ahimasz.Eddig a pillanatig a beszélgetés németül folyt. Majd a vendég hirtelen oroszra váltott. Tisztán éshibátlanul beszélt, egyedül a kemény „l” kimondásakor raccsolt egy kissé:– A munkát Oroszországban, Moszkvában kevv elvégezni. Fontos, hogy a dolgot külföldi intézze, aki jólismeri a nyelvet és a szokásokat. Maga a mi emberünk. Evvenőriztük.Ellenőrizték? Ráadásul a „mienk”? Ahimasznak ez nem volt ínyére. Gyorsan véget akart vetni abeszélgetésnek, még mielőtt a vendég túl sokat mondana, de ekkor a raccsoló jövevény így folytatta:– E bonyolult és kényes feladat végrehajtásáért egy-mivvió francia frank előleget kap, amikor pedigteljesíti a... hm... szerződésben foglaltakat, még egy-mivvió rubelt.Ettől máris másképpen nézett ki a dolog. Ez a summa méltó megkoronázása lenne egy ragyogó, elhivatottkarriernek. Ahimasz lelki szemei előtt megjelentek Santa-Croce varázslatos kontúrjai, amint az emberelőször pillantja meg a kis szigetet a horizonton – mintha csak egy zöld bársonyon heverő elegáns kalaplenne.– Ön, barátom, közvetítő – Ahimasz németül beszélt, szenvtelenül és hangosan. – Nekem pedig az aelvem, hogy csakis közvetlenül a megrendelővel tárgyalok. A feltételeim a következők. Haladéktalanulutalják át az előleget a zürichi bankszámlámra. Ezután találkozom a megrendelővel az általa megadotthelyen, mikor is ismerteti velem az ügy valamennyi indítékát. Amennyiben ezek az indítékok számomranem inspirálóak, visszaadom az előleg felét.„Báró Eugenius von Steinitz” izgatottan összecsapta ápolt kezét (gyűrűs ujján megcsillant egy antikzafírkő), ám Ahimasz ekkorra már felállt.– Kizárólag a megrendelővel vagyok hajlandó tárgyalni. Vagy keressenek mást.

3.A megrendelővel való találkozásra Szentpéterváron került sor, egy csendes kis utcában, ahová Ahimasztzárt kocsin vitték. Sokáig kanyarogtak le-föl az utcákon, lefüggönyözött ablakokkal. Az effajta

elővigyázatosságon Ahimasz akaratlanul is elmosolyodott.Nem is erőlködött, hogy megjegyezze az útvonalat, noha az orosz fővárost úgy ismerte, mint a tenyerét –annak idején jó pár komoly megbízást kapott itt. De valahogy nem tudta rászánni magát, hogy titokban aréseken leskelődjön, meg azt számolgassa, hányszor fordultak be. Ahimasz előre gondoskodott sajátbiztonságáról. Először is, alaposan felfegyverezte magát, másrészt pedig négy segítőtársat is hozottmagával.Ezek négyen a szomszédos vagonban ültek, mikor Oroszországba jöttek, most pedig két konflison követtéka kocsit. Értették a dolgukat, s Ahimasz jól tudta, hogy nem maradnak le, mint ahogyan magukat felfednisem fogják.A kocsi megállt. A hallgatag kocsis, aki Ahimaszt a pályaudvaron várta, és aki – tisztekre jellemzőtartásából ítélve – nyilvánvalóan sosem volt kocsis, kinyitotta az ajtót, s egy mozdulattal jelezteAhimasznak, hogy kövesse.Az utcán egy lélek sincs. Földszintes udvarház. Egyszerű, de mutatós. Egyvalami nem stimmel: a nyárkellős közepén minden ablak csukva, a függönyök behúzva. Az egyik függöny ekkor kissé meglibbent, sAhimasz ajka egy pillanatra újfent mosolyra húzódott. Ez a dilettáns óvatoskodás kezdte szórakoztatni.Minden világos. Arisztokraták, akik éppen összeesküvősdit játszanak.Kísérője sötét szobákon vezette keresztül, majd a legutolsó előtt megállt, s előreengedte. Amikor Ahimaszbelépett, a háta mögött az ajtószárnyak becsukódtak, s a zárban kulcs kattant.Ahimasz kíváncsian nézet körbe. Érdekes kis szoba, sehol egy ablak. Az összes bútorzat egy kisebb oválisasztal, s mellette két fotel, magas háttámlával. Ráadásul a helyiséget elég nehéz volt szemügyre venni,mivel csak egyetlen gyertya pislákolt a szobában, s fénye nem ért el a sötétségbe burkolózó sarkokba.Ahimasz megvárta, amíg szeme hozzászokik a sötéthez, s nyugodt pillantással végigmérte a falakat. Nemvett észre semmi gyanúsat, sem titkos ablakréseket, ahonnan sakkban lehetett volna tartani, sem rejtettajtókat. Kiderült, hogy a távolabbi sarokban még egy szék van.Ahimasz beleült az egyik fotelbe. Úgy öt perc múlva kinyílt az ajtó, és egy magas férfi jött be. A másikfotelről tudomást sem véve keresztülment a szobán, s anélkül hogy Ahimaszt üdvözölte volna, leült aszékre.Úgy látszik, hogy a megbízó nem egyszerű eset. Kitűnő cselfogás, Ahimasz a gyertyafényben, jól láthatóhelyen ült, partnere meg elrejtőzött a sűrű sötétségben. Még az arcát sem lehetett látni, csak a sziluettjét.„Báró von Steinitz”-cel szemben ez nem vesztegette az időt, rögtön a lényegre tért.– A megbízóval akart találkozni – mondta oroszul az idegen. – Beleegyeztem. Nézze, nem szeretném, hacsalódást okozna nekem, Velde úr. Nem fogok bemutatkozni, magának csak monsieur NN vagyok.Beszéde alapján a legfelső körökből való. A hangja olyan negyvenéves emberé lehet. Vagy fiatalabb – azilyen hang hozzászokott a parancsoláshoz, s ezért mindig öregebbnek is tűnik. A modora komoly emberrevall.Következtetés: ha nagyvilági összeesküvés is, semmiképp sem tréfadolog.– Vázolja fel a dolog lényegét – mondta Ahimasz.– Ön igen jól beszél oroszul – bólintott az árnyék. – Beszámoltak arról, hogy ön orosz alattvaló volt. Ezmost nagyon kapóra jön. Nincs szükség felesleges magyarázkodásra. Mindenesetre azt biztosan nem kellelmagyarázni, milyen jelentős személy az, akit meg kell majd ölnie.Ahimasznak feltűnt, hogy milyen meglepően világosan fejezi ki magát – semmi kétértelműség, semmi„félreállítania”, „ártalmatlanná tennie”, vagy „semlegesítenie”.Monsieur NN pedig ugyanolyan nyugodt hangon, mindenféle szünet nélkül folytatta:– Mihail Szoboljevről van szó.– Akit Fehér Generálisnak neveznek? – pontosított Ahimasz. – A legutóbbi háborúk hőse, az oroszhadsereg legnépszerűbb hadvezére?– Igen, Szoboljev főhadsegéd, a negyedik hadtest parancsnoka – erősítette meg szenvtelen hangon az

árnyék.– Bocsásson meg, kérem, de nemet kell mondanom – szólalt meg udvariasan Ahimasz, és mellénösszefonta a karját.A gesztusokkal foglalkozó tudomány szerint ez a póz nyugalmat és megingathatatlan határozottságot jelent.Na és persze jobb kezének ujjai ott pihentek a speciális belső zsebbe rejtett apró revolver ravaszán.A pisztolyt „velodognak” hívták, mivel biciklisták számára fejlesztették ki, hogy legyen mivel a kóborkutyákat elriasztaniuk. Négy kerekített fejű, huszonkét kaliberes tölténnyel. Apró játékszer, persze, de azolyan helyzetekben, mint ez a mostani is, kimondottan hasznos holmi.Legveszélyesebb akkor visszamondani egy megbízatást, amikor a célpontot már megnevezték.Komplikáció esetén Ahimasz a következőképpen kívánt cselekedni: golyót röpít a megbízó homlokába, ésa legsötétebb sarokba veti magát. Ott nem lesz könnyű célba venni.Mikor beengedték, nem motozták meg, így arzenálja érintetlen maradt – a „colt”, ami egyéni rendelésrekészült, a dobókés, és a spanyol rugóskés is. Úgy két percig ki tud tartani, addigra meg a lövések hallatánideérnek a segítői is. Ahimasz ezért feszült volt, de nem veszítette el a nyugalmát.– Csak nem tartozik ön is Szoboljev hívei közé? – kérdezte ingerülten a megbízó.– Semmi dolgom sincs Szoboljevvel, én a józan ész híve vagyok. A józan ész pedig azt diktálja, hogy nevegyek részt olyan dologban, amit utána a végrehajtó – adott esetben személyem – eltávolítása követ. Egyilyen horderejű akció után nem hagynak tanút. Azt tanácsolom, keressen valakit a zöldfülűek közül.Szokványos politikai gyilkosság, nem oly fondorlatos ügy.Ahimasz felállt, óvatosan az ajtó felé hátrált, miközben készen állt arra, hogy meghúzza a ravaszt.– Üljön vissza – a sarokban meghúzódó alak parancsolóan a fotelra mutatott. – Nekem nem kezdőkre vanszükségem, hanem a legjobbra a maga szakmájában, merthogy az ügy igenis fondorlatos. Ezt ön is be fogjalátni. De először is felfedek ön előtt néhány olyan körülményt, melyek majd eloszlatják a gyanakvását.Látszott, hogy monsieur NN nem szokott hozzá a magyarázkodáshoz, s igencsak türtőztetnie kell magát,nehogy dühbe guruljon.– Ez nem politikai gyilkosság, és még csak nem is összeesküvés. Éppen ellenkezőleg – az összeesküvő ésa politikai bűnöző maga Szoboljev, akit nem hagynak nyugodni a Korzikai sikerei. A mi hősünk nemtöbbet és nem is kevesebbet akar, mint katonai puccsot. Az összeesküvés résztvevői a Szoboljevhadtestéhez tartozó tisztek, illetve a tábornok egykori bajtársai, akik közül sokan jelenleg a gárdábanszolgálnak. Mindennél veszélyesebb azonban, hogy Szoboljev nemcsak a hadseregben, hanem valamennyitársadalmi réteg körében is nagy népszerűségnek örvend. Mi pedig, az udvar és a kormány, egyesekbőlelégedetlenséget váltunk ki, másokból meg nyílt gyűlöletet. Az uralkodói ház presztízse egyre jobbancsökken a cár elleni szégyenletes támadássorozat óta, ami őfelsége meggyilkolásával végződött. Istenfelkentjét úgy hajszolni, mint nyulat a hajtóvadászaton!Hangja fenyegetővé vált, és Ahimasz háta mögött megnyikordult az ajtó. Az ismeretlen, akinek az udvar ésa kormány egyszerűen csak „mi” volt, türelmetlenül intett fehér kesztyűs kezével, mire az ajtó becsukódott.A továbbiakban a titokzatos úr már türelmesen, minden indulat nélkül beszélt.– Ismerjük az összeesküvők tervét. Szoboljev jelenleg hadgyakorlatot tart, ami valójában a puccsfőpróbája. Ezt követően cinkostársai kíséretében Moszkvába utazik, hogy ott, távol Pétervártól,találkozzon a gárda bizonyos tábornokaival, magát biztosítandó azok támogatásáról, illetve, hogykidolgozzák a végső haditervet. A csapásra július első napjaiban kerül sor, a Carszkoje Szeló-i katonaiszemle idején. Szoboljev azt tervezi, hogy „ideiglenes gyámság” alá helyezi a cári családot – az ővédelmük és a haza megmentése érdekében, természetesen. – Hangjából erős szarkazmus érződött. –Kijelenti majd, hogy a haza veszélyben van, és kénytelen lesz, úgymond, katonai diktatúrát bevezetni.Okunk van azt feltételezni, hogy ezt az őrült elképzelést a hadsereg, valamint a nemesség, a kereskedők, demég a parasztok jelentős része is támogatni fogja. A Fehér Generális tökéletesen megfelel a hazamegmentőjének szerepére!

Monsieur NN felállt, dühösen végigment a fal mellett, miközben az ujját ropogtatta. De mindvégigárnyékban maradt, s arcát ezúttal sem mutatta meg. Ahimasz csak nemes metszésű orrát és dúspofaszakállát tudta kivenni a sötétben.– Tudja, Velde úr, jelen esetben ön nem követ el bűncselekményt, mert hogy Szoboljevet olyan bíróságítélte halálra, amely a birodalom legnagyobb méltóságaiból áll. Az Őfelsége által kinevezett húsz bíróközül tizenhét a halálos ítéletre szavazott. Az ítéletet már maga Őfelsége is jóváhagyta. Bár titokbanhozták meg, attól az még éppen olyan törvényes. Az a úr, akit ön közvetítőnek vélt, egyike volt a bíráknak,és Európa békéje, valamint a nemzetközi biztonság megteremtése érdekében fáradozott. Amint azbizonyára ön előtt is ismeretes, Szoboljev a harcias szláv párt vezetője, akinek hatalomra jutása háborúbasodorta volna Oroszországot Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával.Az állam képviselője megállt, és az őt nyugodtan hallgató Ahimaszra nézett.– Így hát, nincs miért az életéért aggódnia. Önnek nem bűnözőkkel van dolga, hanem a hatalmas birodalomlegfelsőbb vezető köreivel. Nem a gyilkos, hanem a hóhér szerepét kínáljuk fel önnek. Kielégítőnektalálja a magyarázatomat?– Mondjuk. – Ahimasz az asztalra tette mindkét kezét. Úgy tűnik, lövöldözéstől nem kell tartania. – Demitől olyan bonyolult ez az ügy? Miért nem lehet a generálist egyszerűen megmérgezni, vagy legrosszabbesetben, lelőni?– Aha, ezek szerint nincs ellenvetése. – Monsieur NN elégedetten bólintott, és leült a székre. – Mostakkor megmagyarázom, hogy miért is van szükségünk egy ilyen tekintélyes szakemberre. Először is,nagyon nehéz Szoboljev közelébe férkőzni. Éjjel-nappal vele vannak az adjutánsai és ordonáncai, akikfanatikus hívei. Nem lehet csak úgy meggyilkolni, egész Oroszország felháborodna. Természetes halállalkell meghalnia, hogy a legkisebb kétség vagy gyanú se merülhessen fel. De ez még nem minden. Méregsegítségével mi magunk is félre tudnánk állítani ezt a gonosztevőt. Ám az összeesküvés már túlságosan iskiterjedt. Elképzelhető, hogy a vezér halála sem tartóztatná fel az eseményeket. Az összeesküvők nemadnák fel, azt gondolva, hogy Szoboljev végakaratát teljesítik. A legvalószínűbb, persze, hogy nélkülenem érnek el semmit, ám mindez Oroszországot véres káoszba taszítaná, a legfelsőbb vezetés pedigvégérvényesen kompromittálná magát. Szoboljev híveihez képest a dekabristák csak ártatlancsirkefogóknak tűnnek. És most pedig hadd ismertessem önnel a feladatot a maga embert próbálóvalóságában.Azzal fehér kesztyűjével lendületesen aprítva a sötétséget, energikusan sorolta:– Szoboljevet úgy kell megölni, hogy halála a nyilvánosság előtt természetesnek tűnjék, és senkiben seébresszen kételyt. Látványos temetést rendezünk, és emlékművet állítunk neki, talán még valami hajót iselnevezünk róla. Nem foszthatjuk meg Oroszországot egyetlen nemzeti hősétől. Ugyanakkor Szoboljevnekúgy kell meghalnia, hogy halála demoralizálja társait, és azok ne tarthassák többé zászlóvivőjüknek. Atömegek szemében hősnek kell maradnia, ám az összeesküvők körében el kell, hogy veszítse nimbuszát.Ön is láthatja, egy zöldfülűre nem lehet ilyen feladatot bízni. Mondja csak, egyáltalán végre lehet egyilyen feladatot hajtani?Most először hallatszott valami bizonytalanságféle a hangjában.Ahimasz megkérdezte:– Hogyan és mikor kapom meg az összeg másik részét?Monsieur NN megkönnyebbülten felsóhajtott.– Amikor Szoboljev Moszkvába érkezik, nála lesz az összeesküvésre szánt pénz, úgy egymillió rubel. Apuccs előkészítése nagy kiadásokkal jár. Amikor megölte Szoboljevet, magával viszi a pénzt. Remélem,hogy ez a feladat nem fog az ön számára gondot jelenteni.– Ma az orosz naptár szerint június 21-e van. Ön azt állítja, hogy a puccsot július elejére tervezik.Szoboljev mikor érkezik Moszkvába?– Holnap, legkésőbb holnapután. És 27-ig lesz a városban. Azután a rjazanyi birtokára utazik, onnan pedig

egyenesen Pétervárra. Azt tudjuk, hogy 25-re, 26-ra és 27-re tűzte ki a tábornokokkal való találkozóidejét. Külön emiatt jönnek Pétervárról Moszkvába... Neveket nem mondok feleslegesen. Szoboljevnélkül ezek nem veszélyes emberek. Idővel majd csendben, feltűnés nélkül nyugállományba küldjük őket.Mindenesetre az lenne a legjobb, ha Szoboljevnek nem is lenne ideje velük találkozni. Nem szeretnénk, hatiszteletre méltó tábornokok hazaárulással mocskolnák be magukat.– Az ön helyzetében az efféle érzelgősség nem megengedhető – Ahimasz nem tudta lenyelni élesmegjegyzését. A feladat akkor sem lett volna egyszerű, ha nem szorítja úgy a határidő. – Azt akarja, hogyjúnius 25-ig végezzek a feladattal, azaz mindösszesen három napot ad nekem. Ez elég kevés. Igyekeznifogok, de nem ígérhetek semmit.Ugyanezen a napon Ahimasz elszámolt segítőivel, és szélnek eresztette őket – a továbbiakban nem tartottigényt a szolgálataikra.Ő pedig az éjszakai vonattal Moszkvába utazott.

4.Ahimasz régen kidolgozott rendszerezése szerint a feladat a negyedik, legbonyolultabb osztályba tartozott:egy ismert személyiség álcázott meggyilkolása a lehető legrövidebb határidőn belül, speciálisfeltételekkel.Három nehézség adódott:Az első: az erős, odaadó hívek alkotta védőőrizet.A második: a természetes halál imitálása.A harmadik: a nagyközönség szemében nemes halálnak kell látszania, míg a beavatottak szűk körébenszégyenletesnek.Érdekes.Ahimasz kényelmesen elhelyezkedett az első osztályú fülke bársonydíványán, miközben már előreízlelgette a termékeny szellemi munka örömét. A tízórás útnak elégnek kell lennie. Nem feltétlenül kellaludni – szükség esetén három-négy napot is kibírt alvás nélkül. Köszönet érte Hasszán bácsinak és atudományának.Also, der Reihe nach.[3]

Elővette az információkat tartalmazó anyagokat, amelyeket a megrendelőjétől kért. Ez egy Szoboljevrőlszóló egész dosszié volt, mely a jelek szerint több év alatt állt össze: részletes életrajz szolgálatilajstrommal, szenvedélyek, kapcsolatok. Ahimasz nem talált semmiféle használható különcséget, amibebele lehetne kapaszkodni – nem szerencsejátékos, nem szív ópiumot, nem megrögzött alkoholista. Aszemélyes jellemzésében a „kiváló” szó dominált: kiváló lovas, kiváló lövész, kiváló biliárdjátékos.Rendben.Ahimasz a „szenvedélyek” rovatot kezdte tanulmányozni. Mértékletesen iszik, legjobban a Chateaud'Yquemet szereti, brazil szivart szív, kedveli az orosz románcokat, különösen a „Karcsú törzsed” címűt(I. Szurikov úr szerzeménye). Jól van.„Intim szokások”. Sajnos ez a rubrika csalódást okozott. Nem pederaszta, nem De Sade márki követője,nem pedofil. Régen, igaz, szoknyavadász hírében állt, ám az utóbbi két évben hűséges maradtszeretőjéhez, Jekatyerina Golovinához, egy minszki leánygimnázium tanárnőjéhez. Akadnak olyaninformációk is, hogy egy hónappal ezelőtt törvényesíteni akarta viszonyukat, ám Golovina ismeretlenokból elutasította, s kapcsolatuk megszakadt. Rendben, ez már azért valami.Ahimasz gondolataiba merülve nézett ki az ablakon. Elővette a következő dokumentumot. A Szoboljevkíséretéhez tartozó tisztek neve és jellemzése. Nagyobbik részük tapasztalt katonatárs. Utazásai során atábornokot legalább hét-nyolc ember kíséri. Szoboljev egyedül sehová sem megy. Ez nem jó. Még ennél isrosszabb azonban az, hogy a tábornoknak felszolgált ételt ellenőrzik, ráadásul nem is egy, hanem kétember: Gukmaszov főhadsegéd kapitány és Szoboljev komornyikja.

Ugyanakkor a természetesnek tűnő, minden gyanú felett álló halált csak méreg segítségével lehet előidézni.A baleset nem alkalmas erre a célra – ott mindig bűzlik valami.Hogyan lehetne a kiválasztott személynek beadni a mérget, kijátszva az ellenőrzést? Ki állhatna közelebbSzoboljevhez, mint a főhadsegéd és a komornyik?Úgy néz ki, senki. Minszkben volt ugyan egy szenvedélye, az ő kezéből, valószínűleg, ellenőrzés nélkülevett. De megszakadt a kapcsolatuk.De álljunk meg egy percre. Jó irányt vettek a gondolatai. A férfihoz legközelebb egy nő kerülhet, még hanem is régóta ismeri. Természetesen csak akkor, ha kapcsolatba léptek. Ez esetben pedig az adjutánsnakés a komornyiknak az ajtó előtt kell várakoznia.No nézzük, mikor is szakított Szoboljev a szeretőjével? Egy hónapja. Valószínűleg már kiéhezett – ahadgyakorlat során nem tudott időt szakítani a szerelemre, és hát meg is írták volna a jelentésben.Szoboljev pedig ízig-vérig férfi, élete virágában. Ismét nagyon kockázatos dologba fogott, melyről nemtudni, milyen következményekkel jár majd rá nézve.Ahimasz hunyorított.Szemben vele egy hölgy ült, kadét fiával, s félhangosan okította, hogy viselkedjen illedelmesen, és neforgolódjon.– Láthatod, Serge, hogy az úr dolgozik, te pedig szeszélyeskedsz – mondta a hölgy franciául.A fiú az elegáns szürke zakót viselő, akkurátus szőke férfira nézett. Mindenféle érdektelen papírokattereget szét a térdén, miközben motyog, biztos német.A német lopva a kadétra pillantott, s váratlanul rákacsintott világos szemével.Serge hátrahőkölt.A híres-neves Akhilleusznak is van sebezhető pontja, ha nem is túl eredeti, vonta le a következtetéstAhimasz. Fölösleges okoskodni, és feltalálni a puskaport. Minél egyszerűbb a megoldás, annál biztosabb.A logikai sorrend magától alakult ki:1) A nő a legmegfelelőbb csalétek egy erős, az önmegtartóztatásba belefáradt szoboljevi alkatú férfiszámára.2) Egy nő segítségével lehet a legkönnyebben beadni a mérget.3) A bujálkodás szégyenletes dolognak számít Oroszországban, de legalábbis nem méltó a nemzethőséhez.Ha a hős nem a harcmezőn hal meg, vagy legfeljebb a kórházi ágyon, hanem a bűn nyoszolyáján, aszeretője, vagy még jobb, egy kurva mellett, ez orosz fogalmak szerint a) nem illő, b) komikus, c)egyszerűen ostoba dolog. Ezt egy hősnek nem bocsátják meg.A többi már a kíséretére tartozik. Az adjutánsok kezüket-lábukat törik majd, hogy eltitkolják anyilvánosság előtt a Fehér Generális halálának kínos körülményeit. Ugyanakkor a bennfentesek, azösszeesküvők között pillanatok alatt elterjed a hír. Nehéz lesz vezér nélkül szembeszállni az uralkodóval,ráadásul így, hogy a hős feje felett nem egy lovagi zászló lobog, hanem egy gyűrött lepedő. S a FehérGenerális nem lesz már olyan fehér hívei szemében.Ezek szerint megvan a módszer. Most jön a technika.Ahimasz bőröndjében több hasznos tárgy között mindenféle vegyi anyag bőséges választéka található.Adott esetben ideális lenne az amazóniai páfrány nedvéből nyert kivonat. A színtelen és csaknem ízetlenfolyadék két cseppje elég, hogy egy kicsit felgyorsult szívverés mellett az egészséges embernek ismegbénuljon a légzése, és szívszélhűdést kapjon. Mindemellett a halál természetes eredetűnek tűnik,senkinek eszébe sem jut mérgezésre gyanakodni. Bármi történik is, a méreg nyomát már két-három óraelteltével nem lehet kimutatni.Megbízható szer volt, többszörösen kipróbált. Ahimasz legutóbb tavaly használta, amikor egy londoninaplopó megrendelését teljesítette, aki meg akart szabadulni milliomos nagybátyjától. A feladatotegyszerűen és elegánsan oldotta meg. A szerető unokaöccse ebédet rendezett a gazdag rokon tiszteletére.

A vendégek között Ahimasz is ott volt. Először az öreggel együtt ivott egy keveset a mérgezett pezsgőből,majd később, kivárva a megfelelő pillanatot, a milliomos fülébe súgta, hogy az unokaöccse el akarja tenniláb alól. Az öreg arca bíborvörös lett, a szívéhez kapott, és összeesett, mint akit leütöttek. A halál egytucat szemtanú szeme láttára következett be. Ahimasz lassú, nyugodt léptekkel sétált vissza a szállodába,hogy a méreg idővel felszívódjon és semlegesítődjön.Ez a célpont idősebb, nem túl jó egészségnek örvendő ember volt. A tapasztalat azt mutatta, hogy egyerős, fiatal férfira akkor hat a preparátum, ha percenként legalább 80-85-öt ver a pulzusa.Következésképpen a kérdés így hangzott: a szerelmi szenvedély pillanataiban felforr-e a vére a hőstábornoknak annyira, hogy 85 legyen a pulzusa?A válasz: minden kétséget kizáróan, hiszen ezt jelenti a szenvedély. Különösen akkor, ha a szenvedélytárgya kellőképpen forróvérűnek bizonyul.Most már nem maradt más hátra, mint hogy megtalálja a megfelelő kokottot.

5.Moszkvában, az utasításnak megfelelően, Ahimasz a Metropolban, ebben az új, előkelő hotelben szálltmeg, Nyikolaj Nyikolajevics Klonov néven, mint rjazanyi kereskedő.A monsieur NN-től kapott telefonszámon felhívta megrendelőjének moszkvai képviselőjét, akit „Nemoúrnak” kellett szólítani. Ezek az ostoba fedőnevek már nem tűntek Ahimasznak annyira nevetségesnek –kiderült, ezek nem viccelnek.– Hallgatom – sustorgott egy hang a kagylóban.– Klonov vagyok – mondta Ahimasz a telefonba –, Nemo úrral szeretnék beszélni.– Hallgatom – ismételte meg a hang.– Üzenem, hogy sürgősen küldjék meg Jekatyerina Golovina személyleírását.Ahimasz még egyszer elismételte Szoboljev szerelmének nevét, majd bontotta a vonalat.Hát igen, a trón védelmében fellépő konspirátorok jelentékeny figurák. Ahimasz elkérte a kellnertől atelefonkönyvet, és megnézte, ki az előfizetője a 211-es számnak. Pjotr Parmenovics Hurtyinszkij udvaritanácsos, a moszkvai főkormányzó titkos kancelláriájának vezetője. Nem rossz.Két óra múlva a futár meghozta a szállodába a lepecsételt táviratot. A szöveg rövid volt:„Szőke haj, szürkéskék szemek, enyhén hajlott orr. Kissé sovány, karcsú, két arsin négy versok magas,melle kicsi, dereka vékony, arcának bal felén anyajegy van, a bal térdén pedig egy lovasbaleset utánmaradt forradás. NN”A bal térdtől és az anyajegytől el lehet tekinteni. A lényeg az, hogy megvan a típus: alacsony, soványszőkeség.– Mondd csak, barátom, téged hogy hívnak?A 19-es mintha egy kissé határozatlanul, zavartan nézett volna a kellnerre. A tapasztalt alkalmazottnak eza hangnem és arckifejezés nagyon is ismerős volt. Elfojtotta arcán a mosolyt, nehogy feleslegesen terheljea vendéget gyors felfogóképességével, s ezt válaszolta:– Tyimofej, nagyságos uram. Miben állhatok szolgálatára?A 19-es (a vendégkönyv szerint – első osztálybeli kereskedő Rjazanyból) félrevonta Tyimofejt a pulttólaz ablakhoz, s egy rubelt nyomott a markába.– Unatkozom, testvér. Egyedül érzem magam. Kellene... valaki, aki felvidít.A kereskedő világos szempillái megrebbentek, elvörösödött. Jó érzés, ha egy ilyen finom úrral van dolgaaz embernek.A kellner széttárta a karját:– Mi sem egyszerűbb, uram. Nálunk Moszkvában van elég vidám hölgyemény. Ajánlhatok egy-két címet?– Nem, nincs szükségem címre. Nekem valamilyen különleges kell, amelyik értelmes is. Nem kedvelem azolcsó nőket – mondta a rjazanyi.

– Olyanok is akadnak. – Tyimofej számolni kezdett az ujjaival. – A Jarban énekel Varja Szerebrjanaja –mutatós lány, nem megy el mindenkivel. Itt van még Carmencita kisasszony, nagyon modern nőszemély,vele telefonon kell megbeszélni a dolgot. Az Alpesi Rózsában énekel Vanda kisasszony, nagyon válogatóshölgy. A Francia Operettben nagyon népszerű a két táncosnő, Lisette és Anisette. S akkor nézzük aszínésznőket...– Ez az, én is színésznőre gondoltam – élénkült fel a 19-es. – Csak az ízlésemnek megfelelőre. Tudod,Tyimofej, én nem szeretem a kövéreket. Karcsúra, vékony derekúra, olyan kis helyesre gondoltam, no ésfeltétlenül szőke legyen.A kellner töprengett egy kicsit, majd megszólalt: – Akkor az a helyzet, hogy ez Vanda lesz a Rózsából.Szőke és sovány. De nagyon sikeres. A többiek jórészt testesek. Mit tehetünk, uram, ez a divat.– Mesélj nekem egy kicsit erről a Vandáról.– Német. Jó modorú, nagyra tartja magát. Úri módon él, az Anglia egyik külön bejáratú lakosztályában.Megengedheti magának – ötszáz rubelt kér a szórakoztatásért. És nagyon válogatós, csak azzal megy el,aki megtetszik neki.– Ötszáz rubel? Ez igen! – A kereskedő láthatóan felkapta a fejét. – S mondd csak, Tyimofej, hol tudnámmegnézni magamnak ezt a Vandát? Miféle hely ez az Alpesi Rózsa?A kellner kimutatott az ablakon:– Itten van, egészen közel, a Szofijkán. Majdnem minden este énekel. Nem különösebben érdekes kisétterem, a miénkkel, de még a Szlavjanszij bazárral sem lehet összehasonlítani. Leginkább, bocsánatotkérek, de német népség jár oda. A mieink, az oroszok, legfeljebb azért, hogy megnézzék maguknak ezt aVandát. És hát, akinek komoly a szándéka, azért, hogy megszerezze magának.– És mégis hogyan szerzik meg maguknak?– Ennek is megvan a maga módja – fogott bele élvezettel a mesébe Tyimofej. – Először is meg kell hívniaz asztalhoz. De nem csak úgy egyszerűen odahívni, akkor nem jön. Legeslegelőször egy kis csokoribolyát kell neki küldeni, egy százrubelesbe csomagolva. A kisasszony messziről megnézi az embert. Hanem tetszik meg első látásra, visszaküldi a pénzt. De ha nem küldi vissza, ez azt jelenti, oda fog ülni. Ám,ez még csak a dolog egyik fele. Lehet, hogy odaül, fecseg erről-arról, a végén mégis nemet mond. Deakkor már nem adja vissza a százast, merthogy pazarolta az idejét. Azt mondják, ezekkel a vissza nemadott százasokkal többet keres, mint az ötszázasokkal. Hát ilyen a szokása ennek a Vandának.Este Ahimasz az Alpesi Rózsában ült, egészen elfogadható rajnai bort kortyolgatott, és szemügyre vette akis énekesnőt. A német hölgyike valóban különleges volt. Bacchánsnőre hasonlított. Az arca egyáltalánnem németes – kihívó, nyegle, zöld szeméből ezüstös fény áradt. Ahimasz nagyon jól ismerte ezt akülönleges árnyalatot, amely a női nem képviselői közül csak a legkiválóbbakra volt jellemző. Nem aduzzadt kis ajkak és a szép orrocska, hanem ez az ezüstösen áradó fény babonázza meg a férfit, vakítja elhihetetlen csillogásával, veszi el az eszét. És ez a hang! Ahimasz, aki jártas volt a női szépségmegítélésében, tudta, hogy a vonzerő fele a hangban rejlik. Ha ilyen búgó, s emellett kissé rekedtes,mintha deres lenne, vagy éppen ellenkezőleg, perzselő – ez veszélyes. Jobb, ha úgy teszel, mintOdüsszeusz, kikötöd magad vitorlarúdhoz, különben elmerülsz. Nem tud majd ellenállni ennek a szirénneka bátor generális, dehogyis tud.Ugyanakkor volt még egy kis fennmaradó idő. Ma még csak kedd van, Szoboljev csütörtökön érkezik, ígyhát volt lehetőség egy kicsit közelebbről is szemügyre venni Vanda kisasszonyt.Az este folyamán kétszer küldtek neki csokrot. Az egyiket, amelyet egy hájas, málnaszín kabátoskereskedőtől kapott, Vanda azonnal visszaküldte, anélkül hogy a férfira pillantott volna. A kövérkereskedő azonnal távozott, nagyokat káromkodott, miközben csizmatalpa hangosan csattogott a padlón.A második csokrot egy forradásos arcú gárdaezredes küldte. Az énekesnő arcához emelte az ibolyát, abankjegyet csipkés ruhaujjába rejtette, de nem ült oda azonnal a gárdatiszthez, és nem is sokáig maradt atársaságában. Ahimasz nem hallotta, miről beszélgettek, de a társalgás azzal ért véget, hogy Vanda

hátracsapva a fejét, felnevetett, legyezőjével könnyedén meglegyintette az ezredes kezét, majd otthagyta. Agárdatiszt filozofikusan megvonta aranybojtokkal ékesített vállát, egy kis idő múlva újabb csokrot küldött,amit Vanda azonnal visszautasított.Ezzel szemben, amikor egy vörös képű, szőke férfi, aki megjelenését tekintve egyértelműen nyomába semért az elutasított tisztnek, hanyagul magához intette a büszke nőt, az egy percig sem várakoztatta meg,azonnal odaült az asztalához. A szőke férfi kelletlenül mondott neki valamit, miközben tömpe, vörösszőrös ujjaival dobolt a terítőn, a nő pedig csendben hallgatta, mosolytalanul, s kétszer bólintott. Csaktalán nem a kitartója, csodálkozott Ahimasz. Nem úgy néz ki.Ugyanakkor éjfélkor, amikor Vanda kilépett az oldalbejáraton (Ahimasz az utcán várakozott), éppen ez avörös képű várta Vandát az utcán egy hintóban, s vele is ment el. Ahimasz egy egyszemélyes kocsivalkövette őket, melyet előrelátóan bérelt a Metropolban. Végighajtottak a Kuznyeckij moszton, s ráfordultaka Petrovkára. A nagy sarokháznál, melyen az „Anglia” felirat világított, Vanda és útitársa kiszállt, s akocsist elküldték. Későre járt, ez pedig azt jelenti, hogy a nem szimpatikus gavallér ott marad éjszakára.Ki lehet, a szeretője? Vanda arckifejezése azonban nem tűnik túl boldognak.További tájékoztatást kell kérni „Nemo úrtól”.

6.Hogy ne kockáztasson, és ne töltse hiába az idejét, Ahimasz nem egy százrubelesbe csomagolta az ibolyát,hanem egy drágaköves gyűrűbe dugta, melyet napközben vett a Kuznyeckijen. Egy nő le tud mondani apénzről, de a drága csecsebecséről soha.A módszer hatásosnak bizonyult. Vanda kíváncsian nézegette az ajándékot, majd ugyanilyen érdeklődésselkereste meg tekintetével azt, akitől kapta. Ahimasz könnyedén meghajolt. Ma angol szmokingot ésdrágakővel díszített fehér nyakkendőt viselt. Kinézetre olyan volt, mint egy angol lord, vagy egy modernvállalkozó – abból az új kozmopolita fajtából, amelyből mostanában egyre többet látni Európában ésOroszországban.A tegnapi, közvetlen viselkedésű szőke férfi, akiről Ahimasz kimerítő (és igencsak figyelemre méltó)tájékoztatás kapott, nem volt a teremben.Miután elénekelte a kupiét, Vanda leült Ahimasszal szemben, az arcába nézett, és váratlanul ezt mondta:– Milyen áttetsző a szeme. Mint a patak vize.Ezektől a szavaktól Ahimasznak valamiért összeszorult a szíve. Egy homályos, futó emlékkép villant felbenne, azok közül, amit a franciák déjà vu-nak neveznek. Egy kissé elkomorult. Micsoda butaság, AhimaszVeldét nem lehet holmi női mesterkedésekkel behálózni.– Nyikolaj Nyikolajevics Klonov, első osztálybeli kereskedő, a rjazanyi kereskedelmi társaság elnöke –mutatkozott be.– Kereskedő? – csodálkozott a zöld szemű szépség. – Nem úgy néz ki. Inkább tengerészre hasonlít. Vagybanditára.Kissé rekedtesen elnevette magát, s Ahimaszt már másodjára kerítette hatalmába egy furcsa érzés. Mégsoha senki nem mondta neki, hogy banditára hasonlít. Kifogástalanul és illendően kellett hogy kinézzen –ez foglalkozásának egyik alapvető feltétele volt.A kis énekesnő eközben folytatta, s Ahimasz ismét elcsodálkozott.– És a kiejtése sem rjazanyi – vetette oda gúnyosan a nő. – Véletlenül nem külföldi?Ahimasz beszédében valójában érezhető volt egy nagyon enyhe, alig kivehető akcentus – az oroszra nemjellemző, egyfajta fémes csengés, ami még gyermekkorából maradt vissza, ám ezt észrevenni különösenkifinomult hallásra volt szükség. Érdekes volt ezt hallani, ráadásul egy német nő szájából.– Sokáig éltem Zürichben – mondta. – Van ott egy kirendeltségünk. Orosz lennel és vászonnalkereskedünk.– Akkor hát mit is akar tőlem, maga svájci-rjazanyi üzletember? – folytatta a nő, mintha mi sem történt

volna. – Üzletet akar velem kötni? Kitaláltam?Ahimasz megnyugodott – az énekesnő egyszerűen csak kokettált.– Pontosan erről lenne szó – mondta komolyan és határozottan, mint minden esetben, amikor hasonlótípusú nővel beszélt. – Lenne önnek egy bizalmas üzleti ajánlatom.A nő felnevetett, kivillantva apró, egyforma fogait.– Bizalmas? Szépen fejezi ki magát, monsieur Klonov. Éppenséggel ilyen bizalmas ajánlatokkal szoktakhozzám fordulni.Ahimasznak erről eszébe jutott valami: ugyanígy, s csaknem ugyanezekkel a szavakkal válaszolt egy hete„von Steinitz bárónak”. Akaratlanul is elmosolyodott, de rögtön komolyan folytatta:– Itt most nem arról van szó, amire ön gondol, kisasszony. A rjazanyi kereskedelmi társaság, amelyet vanszerencsém képviselni, azzal bízott meg, hogy egy drága, különleges ajándékkal lepjem meg egyikföldinket, egy érdemes és jeles személyiséget. Saját belátásom szerint választhatom ki az ajándékot, de aföldinknek feltétlenül megelégedésére kell, hogy szolgáljon. Nálunk Rjazanyban nagyon szeretik éstisztelik ezt az embert. Finoman, nem tolakodóan szeretnénk megajándékozni. Ráadásul névtelenül. Nem isfogja megtudni, hogy a pénzt szeretett Rjazanyának kereskedői gyűjtötték össze, előjegyzés alapján.Sokáig gondolkodtam, mivel lepjük meg ezt a szerencsefiát, akinek a sors ez idáig mindent megadott. Ésakkor megláttam önt, s rájöttem, hogy a legszebb ajándék – egy olyan hölgy, mint ön.No lám, a nő elvörösödött.– Hogy merészeli! – A szeme szikrákat szórt. – Én nem holmi tárgy vagyok, hogy csak úgy ajándékoznilehessen!– Én nem önt akarom elajándékozni, mademoiselle, hanem csak az idejét és a mesterségbeli tudását –jelentette ki szigorúan Ahimasz. – Vagy talán megtévesztettek, s ön nem is kereskedik az idejével ésművészetével?A nő gyűlölködve nézett rá.– S tisztában van-e azzal, maga első osztálybeli kereskedő, hogy elég egy szavam, s máris az utcárapenderítik?Ahimasznak csak az ajka mosolygott.– Engem még soha, senki nem penderített az utcára, kisasszony. Megnyugtathatom, ez teljességgel kizárt.Előrehajolt, s egyenesen a dühtől szikrázó szemekbe nézve ezt mondta:– Nem lehet csak félig kurtizánnak lenni, mademoiselle. Akkor már tisztességesebb üzleti kapcsolatbalépni: munka pénzért cserébe. Vagy kedvtelésből űzi a szakmáját?A szikrák kihunytak, a nő széles, érzéki szája gúnyos, keserű grimaszba torzult.– Még hogy kedvtelésből... Rendeljen nekem pezsgőt. Csak pezsgőt iszom, mivel, ebben a „szakmában”nem tehetsz mást, különben alkoholista lesz belőled. Ma pedig már nem énekelek többször. – Vanda intetta pincérnek, aki láthatóan ismerte a szokásait, s hozott egy üveg Clicquot-t. – Igaza van, filozófus úr. Hacsak félig bocsátod magad áruba, önmagad csapod be.Felhajtotta a pohár pezsgőt, de nem engedte, hogy újra töltsenek neki. Minden rendben zajlott, csak egydolog zavarta Ahimaszt: mindenfelől meredten bámultak rá, mint Vanda kegyeltjére. De sebaj, egyedülmegy ki az étteremből, a soron következő vesztesnek tekintik majd, s nyomban el is felejtik.– Ritkán beszélnek velem ilyen hangnemben. – A pezsgőtől nem lett csillogóbb az énekesnő tekintete,ellenkezőleg, szomorúság tükröződött benne. – Leginkább hízelegnek. Eleinte. Azután tegezni kezdenek ésarra csábítanak, hogy legyek a kitartottjuk. Tudja, hogy mit akarok?– Tudom. Pénzt. S az általa megszerezhető szabadságot – vetette oda mintegy szórakozottan Ahimasz,miközben a következő lépések részletein gondolkodott.A nő megrendülten meredt rá.– Honnan tudja?– Magam is ilyen vagyok – felelte röviden. – Tehát mennyi pénzre van szüksége, hogy végre szabadnak

érezhesse magát?Vanda felsóhajtott.– Százezerre. Már régen kiszámoltam, amikor még buta liba voltam, és zeneórákkal gyötörtem magam.Nem akarok erről beszélni... Érdektelen. Sokáig szegénységben éltem, csaknem nyomorogtam. Húszéveskoromig. Azután elhatároztam: kész, nincs tovább. Gazdag leszek és szabad. Azóta három év telt el.– No és, az lett?– Még ugyanennyi idő, és az leszek.– Ezek szerint összegyűlt már úgy ötvenezer? – nevette el magát Ahimasz. Határozottan tetszett neki a kisénekesnő.– Igen – nevette el magát ő is, de már keserűség és kihívás nélkül, csábítóan, ahogy a párizsi sanzonjaiténekelte. Ahimasznak tetszett, hogy nem akarja sajnáltatni magát.– Legalább félévvel megrövidíthetem a száműzetését – mondta, miközben ezüstvillájával tányérján azosztrigát böködte. – A társaság tízezret gyűjtött össze az ajándékra.Vanda arckifejezéséből Ahimasz megértette a nő lelkiállapotát: most nem fog hidegvérrel mérlegelni,hanem nyomban elküldi a fenébe a tízezrével együtt, ezért aztán sietett hozzáfűzni:– Ne utasítsa vissza, sajnálni fogja. Egyébként sem tudja, kiről van szó. Ő, mademoiselle Vanda, ez egyolyan kiváló ember, de olyan kiváló, akivel egy együtt töltött éjszakáért sok hölgy, még a legjobbtársaságból való is, maga fizetne, és nem is akármilyen összeget.Elhallgatott, tudta, ezek után Vanda már nem hagyja ott. Még nem született olyan nő a földön, akibenerősebb a büszkeség, mint a kíváncsiság.Vanda haragosan sandított rá. Azután nem bírta tovább, kifakadt:– Na mondja már, ne kínozzon, maga rjazanyi szörnyeteg.– Szoboljev tábornok személyesen, a kiváló Akhilleusz és rjazanyi földesúr – jelentette ki komoly képpelAhimasz. – Hát őt ajánlom én önnek, nem holmi térdig lógó pocakú kupecet. S azután, ha majd szabadlesz, még az emlékeit is megírhatja. Tízezer, s még ráadásul Akhilleusz – szerintem, nem rossz üzlet.Az énekesnő arcán látszott, hogy habozik.– S fel tudok még önnek valamit ajánlani – mondta már nagyon halkan, csaknem suttogva Ahimasz. –Egyszer s mindenkorra meg tudom szabadítani Herr Knabe társaságától. De természetesen csak akkor, haakarja.Vanda összerezzent. Riadtan kérdezte:– Ki vagy te, Nyikolaj Klonov? Kereskedő vagy egyáltalán?– Az-az – csettintett az ujjával Ahimasz, hogy hozzák a számlát. – Len, vászon, vitorlavászon. Necsodálkozzon a jólértesültségemen. A társaság fontos ügyet bízott rám, s én szeretek a dolgok végére járni.– Tegnap valamiért nagyon bámultál rám, amikor Herr Knabéval ültem egy asztalnál – mondta váratlanula nő.Jó megfigyelő, gondolta Ahimasz, s még nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Valamint az iselgondolkodtató, ahogy egyszeriben áttért a tegezésre. Melyik megoldás a kényelmesebb – a bizalom vagya távolságtartás?– S hogyan tudnál tőle megszabadítani? – kérdezte mohón Vanda. – Hiszen azt sem tudod, ki is ővalójában. – S mint aki észbe kapott, másképp folytatta. – Egyébként honnan veszed, hogy meg akarok tőleszabadulni?– Ez az ön dolga, mademoiselle – vonta meg a vállát Ahimasz, mivel úgy döntött, hogy ebben az esetbenhatásosabb a távolságtartás. – Nos, hogy határozott? Vállalja?– Vállalom. – A nő felsóhajtott. – Valami azt súgja: amúgy sem tudnálak lerázni.Ahimasz bólintott:– Ön nagyon okos nő. Holnap ne jöjjön ide. Este öt órától tartózkodjon otthon. Meglátogatom önt azAngliában, s mindenben véglegesen megegyezünk. És ha egy mód van rá, legyen egyedül.

– Egyedül leszek. – A nő valahogy furcsán nézett rá, Ahimasz pedig nem értette, mit jelent ez a tekintet.Vanda váratlanul ezt kérdezte:– Kolja, ugye, nem csapsz be?Nem is maguk a szavak, hanem az intonáció, ahogy mindez elhangzott, egyszeriben annyira ismerősnektűnt Ahimasznak, hogy szinte elállt a lélegzete.S ekkor eszébe jutott. Ez valóban déjà vu. Egyszer már megtörtént.Ugyanezeket a szavakat mondta valamikor Jevgenyija, húsz éve, az acélszoba kirablása előtt. S az áttetszőszemekről is ő beszélt, a kislány Zsenya, a szkirovszki menhelyen.Ahimasz kigombolta keményített ingmellét – valamiért nehezen kapott levegőt.Higgadtan ezt mondta:– Kereskedői becsületemre. Akkor hát, mademoiselle, a holnapi viszontlátásra.

7.A szállodában Ahimaszt már egy futár várta, pétervári távirattal.„Egy hónapra szabadságoltatta magát, és elindult Moszkvába, vonattal. Holnap délután ötkor érkezik.A Dussault hotelben száll meg, Tyeatralnij projezd, 47-es lakosztály. Hét tiszt és a komornyikja kíséri.Az ön jutalma a barna aktatáskában van. Az első találkozót pénteken 10 órára tervezik a Pétervárikörzet parancsnokával, Ganyeckijjel. Emlékeztetem, hogy ez a találkozó nemkívánatos. NN”24-én, csütörtökön, a csíkos zsakettet viselő Ahimasz, brillantintól csillogó hajjal, Girardi-kalapban márkora reggel óta a Dussault halljában forgolódott. Sikerült megfelelő üzleti kapcsolatot létesítenie aportással, a kapussal és a takarítóval, aki azért a szárnyért felelős, amelyet a magas rangú vendég számáratartanak fenn. A megfelelő kapcsolat létesítését két körülmény segítette elő: először is a MoszkovszkijeGubernszkije Vedomosztyi tudósítójának névjegykártyája, melyet „Nemo úrtól” kapott; másodszor pedig abőséges kenőpénz (a portás egy huszonöt rubelest, a kapus egy tízest, a takarító pedig egy háromrubelestkapott). A leghasznosabb beruházásnak éppen a háromrubeles bizonyult – a takarító titokban körbevezettea riportert a 47-es lakosztályban.Ahimasz álmélkodott a fényűző berendezés láttán, megnézte, hová nyílnak az ablakok (az udvarra, aRozsgyesztvenka irányába, nagyon jó), feltűnt neki a páncélszekrény, amely a hálószoba falába voltépítve. Ez is jól jött – nem kell mindent fenekestül felforgatni, hogy megtalálja a pénzt. A táska, mindenbizonnyal, a széfben lesz, amelynek a zárja a lehető legegyszerűbb, a belga „Van Lippen”, ötpercesvesződség. A Moszkovszkije Vedomosztyi tudósítója még egy félrubelessel hálálta meg a takarítószolgálatait, de olyan ügyetlenül adta oda neki, hogy a pénz a földre esett, és a dívány alá gurult. Amíg afiú négykézláb mászkált, Ahimasz matatott egy kicsit az ablak oldalszárnyának reteszén: úgy fordította el,hogy éppen csak tartson. Ha kívülről meglökik egy kicsit, az ablak kinyílik.Fél hatkor Ahimasz riporteri jegyzetfüzettel a kezében ott állt a bejáratnál, a tudósítók és szájtátiaktömegében, s várta a nagy ember jöttét. Amikor Szoboljev fehér egyenruhájában kiszállt a hintóból, atömegben valaki „hurrát” kiáltott, de a hős olyan haragosan nézett a moszkvaiakra, az adjutánsok pedigolyan erőszakosan intették le a népséget, hogy az ováció kudarcba fulladt, anélkül hogy kibontakozhatottvolna.A Fehér Generális Ahimaszt kimondottan egy harcsára emlékeztette: előreugró homlok, kissé dülledtszemek, hosszú bajusz és széles, ritkás pofaszakáll, ami mintha kopoltyúra hasonlítana. De mégsem, aharcsa lusta és jóindulatú, ez pedig olyan acélos tekintettel pillantott körbe, hogy Ahimasz rögtön a nagytestű tengeri ragadozók osztályába sorolta. Minimum pörölycápa.Elöl úszott a kalauzhal, a bátor kozákkapitány, fehér kesztyűjével vadul vágott utat a tömegben. Atábornok két oldalán három-három tiszt haladt. A sort a komornyik zárta, aki viszont az ajtónálvisszafordult a kocsihoz, s átvette az irányítást a csomagok kipakolásánál.Ahimasz észrevette, hogy Szoboljev egy nagy, s úgy tűnik, elég nehéz báránybőr táskát visz a kezében.

Komikus helyzet: a célpont maga hurcolja a honoráriumot a likvidálásáért.A tudósítók a hős után rohantak az előcsarnokba, abban a reményben, hogy nemhiába jöttek – feltehetnekegy jó kis kérdést, kifürkészhetnek valami apró részletet. Ahimasz viszont másképp viselkedett.Lassanként közelített a komornyikhoz, s udvariasan köhintett, mintegy jelezve ottlétét. Ám nem hozakodottelő mindenféle kérdéssel, várta, amíg észreveszik.A komornyik – ez az aszott, szigorú ősz szemöldökű öregember (Ahimasz ismerte az egész életrajzát,szokásait és gyengéit, beleértve a reggeli kijózanodáshoz szükséges ráivás iránti hajlamát) – elégedetlenülpillantott a szalmakalapos ficsúrra, de értékelte tapintatosságát, s kegyesen tett felé egy félfordulatot.– A Moszkovszkije Gubernszkije Vedomosztyi tudósítója vagyok – használta ki azonnal a kínálkozóalkalmat Ahimasz. – Nem merészelem zavarni a nagyméltóságú urat unalmas kérdésekkel, a moszkvaiaknevében azonban mégiscsak érdeklődnék, milyen tervei vannak a Fehér Generálisnak az ősi fővárosba tettlátogatása kapcsán? Ki tudhatná ezt, ha nem ön, Anton Lukics.– Tudni tudjuk, de nem mindenkinek áruljuk el – felelte szigorúan a komornyik, de látszott rajta, hogyengedni fog a csábításnak.Ahimasz kinyitotta a jegyzetfüzetét, s úgy tett, mintha csak arra várna, hogy ájtatosan lejegyezzen mindenegyes értékes szót. Lukics kihúzta magát, s patetikus hangnemben folytatta:– Mára a pihenés ideje van kijelölve. El méltóztatott fáradni a hadgyakorlat és a vonatút után. Semmifélelátogatás, semmiféle zajos este, és isten ments, hogy beengedjük a magukfajtát. Szó sem lehet semmiféleüdvözlésekről, deputációkról. A vacsorát a szálloda éttermében méltóztatott megrendelni, fél kilencre.Amennyiben meg akarja nézni, kérjen egy asztalt, még nem késő. De szemlélődni csak messzirőlmegengedett, s kérdésekkel sem szabad háborgatni.Ahimasz a mellére tette a kezét, mintha imádkozna, és mézesmázosan ezt kérdezte:– És milyen tervei vannak őfőméltóságának ma estére?A komornyik mogorva arcot vágott:– Nem az én dolgom, de még kevésbé az öné.Kitűnő, gondolta Ahimasz. A célba vett személy hivatalos találkozói holnap kezdődnek, a mai esteazonban, úgy tűnik, valóban a „pihenésre van kijelölve”. E tekintetben egybeesnek az érdekeink.Ezek után pedig Vandát kell felkészíteni.A nő nem ejtette át, a lakosztályában várta, és egyedül volt. Mintha furcsán nézett volna Ahimaszra, mintaki vár tőle valamit, ám amikor vendége a dologról kezdett beszélni, arckifejezése unottá vált.– De hiszen megállapodtunk – vetette oda félvállról. – Mi értelme ennek a körülményeskedésnek? Én,Kolja, tisztában vagyok a mesterségemmel.Ahimasz körbenézett a helyiségben, ami egyszerre volt fogadószoba és budoár. Minden olyan volt,amilyennek lennie kellett: virágok, gyertyák, gyümölcsök. Az énekesnő félretett magának egy pezsgőt, denem feledkezett meg az üveg Chateau d'Yquemről sem, amire tegnap este hívták fel a figyelmét.Derekára simuló, izgatóan mély dekoltázsú, turnürös bordó ruhájában Vanda eszeveszetten kívánatos volt.Rajta tehát nem múlik, de ráharap-e a hal a csalira?Ahimasz megítélése szerint feltétlenül.1) Nincs olyan normális, egészséges férfi, aki Vanda nyomásának ellen tudna állni.2) Amennyiben hitelesek az értesülései, és monsieur NN ez idáig nem vezette félre, akkor Szoboljev nemegyszerűen csak normális férfi, de olyan férfi, aki már legkevesebb egy hónapja koplal.3) Mademoiselle Vanda ugyanaz a nőtípus, mint a tábornok minszki szenvedélye, akinek megkérte a kezét,de aki visszautasította, később pedig kiadta az útját.Mindent egybevetve a robbanóakna elő van készítve. De a biztonság kedvéért még szükség lenne egyszikrára.– Miért ráncolod a homlokod, Kolja? Félsz, hogy nem tetszem meg a földidnek? – kérdezte Vandalátszólag kihívóan, Ahimasz azonban rejtett nyugtalanságot érzett a hangjában. Még a legszebb,

legszenvedélyesebb nőnek is, akiért bolondulnak a férfiak, szüksége van arra, hogy folyamatosanbiztosítsák ellenállhatatlanságáról. Minden végzet asszonyának szívébe befészkeli magát egy kis féreg,amelyik ezt suttogja: s mi van akkor, ha egyszeriben eltűnt a vonzerőd, s többé nem ismétlődik meg avarázslat?Jellemétől függően a nőt vagy arról kell biztosítani, hogy mindenkinél kedvesebb, szebb és tisztább, vagy,éppen ellenkezőleg, felkelteni benne a versengés szellemét. Ahimasz meg volt róla győződve, hogy Vandaez utóbbi típushoz tartozik.– Láttam ma őt – sóhajtott, és bizonytalanul tekintett az énekesnőre. – Attól tartok, nem tévedtem-e azajándékot illetően. Nálunk Rjazanyban Mihail Dmitrijevicset szívtiprónak tartják, de most nagyonkomolynak látszik. És ha semmi nem lesz az egészből? S az ajándékunk nem kelti fel a tábornokérdeklődését?– Nos, hát ez már nem a te gondod – villant fel Vanda szeme. – A te dolgod az, hogy fizess. Elhoztad apénzt?Ahimasz szó nélkül az asztalra tette a köteget. Vanda elvette a pénzt, úgy tett, mintha átszámolná.– Mind a tízezer? Jól van. – Könnyedén megfricskázta Ahimasz orrát. – Te pedig, Kolja, neaggodalmaskodj. Ti, férfiak, egyszerű lelkek vagytok. Nem engedem el a hősödet. Mondd csak, a dalokatszereti? Ügy emlékszem, mintha a Dussault éttermében lenne egy zongora.Ez az, gondolta Ahimasz. Az a bizonyos szikra.– Igen, szereti. Legjobban a „Karcsú törzsed” című románcot. Ismeri?Vanda elgondolkodott, majd nemet intett.– Nem, kevés orosz dalt énekelek, inkább európaiakat. De semmi gond, mindjárt megkeresem.Levette a zongoráról a daloskönyvét, fellapozta, és meg is találta.– Ez lenne az?Ujjait végigfuttatta a billentyűkön, dúdolgatni kezdett, majd halkan énekelni:

Nem jutok el hozzád,El nem érem ágad,Más sorsot szánt a végzet,S így emészt a bánat.

– Micsoda érzelgős marhaság. De a hősök mindig is szentimentálisak voltak. – Lopva Ahimaszrapillantott. – Te pedig most menj. Kapni fog a tábornok a ti rjazanyi ajándékotok után, mindkét kezévelkapaszkodik majd bele.Ahimasz nem mozdult.– Egy hölgynek nem illik egyedül étterembe menni. Ezzel mi lesz?Vanda szenvedőn forgatta a szemét.– Kolja, én nem avatkozom a te vitorlavászon-kereskedelmedbe, te se üsd bele az orrod az én dolgomba.Ahimasz állt még egy percet, s hallgatta, ahogy a mély, szenvedélyes hang sóvárog a tölgyfa ölelése után.Azután csendben megfordult, s elindult az ajtó felé.A dal félbeszakadt. Vanda utána szólt:– Mondd, Kolja, nem sajnálod? Hogy másnak adsz engem?Ahimasz megfordult.– Rendben, menj csak – legyintett a nő. – A munka az munka.

8.A Dussault szálloda éttermében minden asztal foglalt volt, de a korábban már megszelídített portás nemcsapta be – a legkényelmesebb helyet foglalta le a riporter úr számára: a sarokban, ahonnan rá lehetett

látni az egész teremre. Húsz perccel kilenc óra előtt, sarkantyúpengés közepette, először három tisztállított be, majd maga a tábornok, utána még négyen követték. A többi vendég, akit a főpincér szigorúanfigyelmeztetett arra, hogy ne zavarják a tábornokot feltűnő érdeklődésükkel, intelligensen viselkedett, ésúgy tett, mintha csak egy vacsora kedvéért tért volna be az étterembe, nem pedig megbámulni a híresszemélyiséget.Szoboljev megnézte a borkínálatot, nem találta meg benne a Chateau d'Yquemet, ezért a Jegor Leveüzletéből hozatott magának. A kísérete a pezsgőt és a konyakot részesítette előnyben.A katona urak félhangosan beszélgettek, néhányszor barátságos hahota csattant fel, melyből különösenkihallatszott az öblös tábornoki bariton. Mindent egybevetve az összeesküvők kiváló lelkiállapotbanvoltak, ami Ahimaszt megelégedéssel töltötte el.Nyolc óra után öt perccel, amikor a Chateau d'Yquemet nemcsak hogy beszerezték, de fel is bontották, azétterem ajtaja feltárult, mintegy varázslatos szélroham hatására, s a küszöbön megjelent Vanda.Látványosan megtorpant, és egész hajlékony testével előrehajolt. Arca kipirult, hatalmas szeme éjfélicsillagként szikrázott. Az egész terem felkapta a fejét a zajra, s mindenki megbabonázva nézett acsodálatos jelenségre. A dicsőséges tábornok pedig végképp megdermedt, arra sem volt ideje, hogy avillájára szúrt ecetes rókagombát a szájához emelje.Vanda tartott egy kis szünetet – de éppen csak annyit, hogy a nézők értékeljék a hatást, s ne legyen idejükismét tányérjaikra meredni.– Hát ő az, a mi hősünk! – kiáltott fel csengő hangon a csodálatos látomás.És cipősarkával kopogva végigviharzott a termen.Bordó selyemruhája suhogott, széles karimájú kalapján libegett a strucctoll. A főpincér elszörnyedvehadonászott, mert eszébe jutott a nyilvános jelenetekre vonatkozó tilalom, de feleslegesennyugtalankodott: Szoboljev egy percig sem háborodott föl, szalvétával megtörölte csillogó ajkát, ésgálánsan felállt.– Csak ülnek itt, uraim, s nem köszöntik az orosz föld dicsőségét?! – fordult a terem felé a buzgó patriótahölgy, egy pillanatra sem engedve ki kezéből a kezdeményezést. – Éljen Mihail Dmitrics Szoboljev!Hurrá!Úgy látszik, a vendégek csak erre vártak. Mindenki felpattant a helyéről, tapsvihar tört ki, és olyanhatalmas „hurrá” dörrent, hogy a plafonon megmozdult a kristálycsillár.A tábornok szimpatikusán elpirult, s minden irányba meghajolt. Annak ellenére, hogy egész Európaismerte, s egész Oroszország rajongott érte, úgy látszik, mégsem tudott hozzászokni a nyilvánoslelkesedéshez.A szépséges nő határozottan odalépett a hőshöz, s széttárta vékony kezeit:– Engedje meg, hogy minden moszkvai nő nevében megcsókoljam! – s erősen nyakon ragadva, régimoszkvai szokás szerint, háromszor szájon csókolta.Szoboljev még jobban elvörösödött.– Gukmaszov, add át a helyed – ragadta meg a fekete bajszos kozákkapitány vállát, majd a felszabadítottszékre mutatott. – Parancsoljon itt helyet foglalni, kisasszony.– Nem-nem, hogyan gondolja! – riadozott a szép szőkeség. – Hogy is venném magamnak a bátorságot? Hamegengedi, inkább eléneklem önnek a kedvenc dalomat.S ugyanilyen lendülettel a terem közepén álló fehér zongora felé vette az irányt.Ahimasz tekintetére Vanda túlságosan is nyíltan, sőt durván reagált, ugyanakkor látszott, hogy teljesenbiztos magában, és nagyon is jól tudja, mit csinál. Kellemes, ha profival van dolgod. Ahimasz akkorgyőződött meg erről végérvényesen, amikor a termen végighullámzott az a mély, enyhén rekedtes hang,amelytől már mindjárt a dal legelején összeszorult az ember szíve:

Karcsú törzsed hajlik,

Ring az esti szélben,Büszke nyárfa mért állsz,Mért búsulsz a réten?

Ahimasz felállt, és csendben kiment. Senki sem figyelt rá – mindenki a dalt hallgatta.Most pedig észrevétlenül be kell hatolni Vanda szobájába, s kicserélni a Chateau d'Yquemes palackot.

9.Az akció végtelenül egyszerűen zajlott le. Semmi másra nem volt szükség, csak türelemre.Negyed egykor az Anglia elé begördült három bérkocsi: az elsőben a célszemély Vandával, a másikkettőben a tisztek, mind a heten.Ahimasz (álszakállal és szemüvegben, mint valami egyetemi magántanár) már korábban lefoglalt egykétszobás lakosztályt, melynek ablakai két oldalra néztek: az utcára és az udvarra, ahol a szárnyépület állt.Leoltotta a lámpát, nehogy észrevegyék a sziluettjét.A tábornokot rendesen őrizték. Amikor Szoboljev és Vanda eltűntek a nő lakásának ajtaja mögött, a tisztekfelkészültek, hogyan védjék elöljárójuk kikapcsolódását: az egyik az utcán maradt, a lakosztálybejáratánál, a másik a belső udvaron kezdett sétálgatni, a harmadik csendben beosont a szárnyépületbe, sminden valószínűség szerint a fogadószobában foglalta el a posztját. A többi négy elindult a büfé felé.Ezek szerint felváltva fognak ügyelni.Éjfél után huszonhárom perccel a lakásablakokban kialudt a világosság, s a függönyöket belülről tompavörös fény árasztotta el. Ahimasz helyeslően bólintott – az énekesnő kiválóan ismeri a párizsi módit.Az udvaron sétálgató tiszt lopva körbepillantott, odalépett a vörös fényben úszó ablakhoz és lábujjhegyreállt, ám ugyanabban a pillanatban, mintha elszégyellte volna magát, hátrahőkölt, s ismét le s fel kezdettjárkálni, feltűnően vidáman fütyörészve.Ahimasz nem vette le a szemét az óra percmutatójáról. Mi van akkor, ha a hidegvérrel csatázó FehérGenerális sosem veszti el a fejét, s még a szenvedélytől sem gyorsul fel a pulzusa? Alig elképzelhető, ezellentmondana a fiziológiának. Lám, hogy belelkesedett az étteremben Vanda csókjaitól, most pedig nemcsak csókokról lesz szó.Az inkább elképzelhető, hogy meg sem kóstolja a Chateau d'Yquemet. A pszichológia szerint azonbaninnia kell belőle. Ha a szeretők nem omlanak azonnal egymás karjába – mielőtt a budoárban kialudt alámpa, jó húsz perc telt el –, akkor valamivel el kellett hogy foglalják magukat. Ilyenkor a legjobbmeginni egy pohárral a kedvenc borunkból, amelyik éppen kéznél is van. De ha nem ma, akkor majdholnap. Vagy holnapután. Szoboljev 27-ig lesz Moszkvában, kétség sem fér hozzá, hogy mostantól fogvanem a maga 47-es lakosztályában fog éjszakázni, hanem itt. A rjazanyi kereskedelmi társaság örömmelváltja ki ezt a bérletet földijének – a pótlólagos kiadásokra több mint elég pénzt kapott monsieur NN-től.Egy óra után öt perccel Ahimasz elfojtott női kiáltást hallott, majd még egyet, amely hosszabb éshangosabb volt az előzőnél, de a szavakat nem sikerült kivennie. Az udvaron őrködő tiszt felkapta a fejét,és a szárnyépület felé rohant. Egy perccel később az ablakokban éles fény gyúlt, s a függöny mögött árnyakimbolyogtak. Hát ennyi.Ahimasz a Tyeatralnij projezd irányába ballagott, sétabotját lengetve. Bőven volt ideje. Hét percjárásnyira van a Dussault, ha nem siet – napközben kétszer is kipróbálta ezt a legrövidebb útvonalat,miközben mérte az időt. Amíg tart a kapkodás és a pánik, amíg megpróbálják életre kelteni a tábornokot,amíg vitatkoznak, hogy kihívják-e az orvost az Angliába, vagy először az illem kedvéért vigyék átSzoboljevet a Dussault-ba, legalább egy órának kell eltelnie.A probléma másutt jelentkezett – mi legyen most Vandával. Az elemi higiéniai szabályok azt diktálják,hogy az akció után mindent el kell takarítani, hogy tiszta legyen a terep. Természetesen nem leszsemmiféle nyomozás és kivizsgálás – a tisztek bizonyára ezt szorgalmazzák, s monsieur NN sem engedné

meg. Az pedig teljességgel kizárt, hogy Vanda felfedezze a cserét. Ám ha mégis felmerülne a rjazanyiajándékozó neve, s kiderül, hogy az igazi Nyikolaj Nyikolajevics Klonov ki sem dugta az orrát otthonibazárjából, szükségtelen bonyodalomra kerülhet sor. Ahogy mondani szokás, az óvatost isten is óvja.Ahimasz összeráncolta a homlokát. Sajnos az ő munkájában is akadtak kellemetlen pillanatok.Ezekkel a vidámnak nem mondható, de elkerülhetetlen gondolatokkal fordult be a Szofijkáról a kapu alá,amely szerencsére éppen a Dussault szoboljevi lakosztálya alatti hátsó udvarba vezetett.Ahimasz végignézett a sötét ablakokon (a szállodai vendégek már régen aludtak), majd a falhoz állítottegy már korábban kinézett ládát. A könnyű nyomás hatására a hálószoba ablaka zajtalanul kinyílt, éppencsak egy kicsit csikordult meg a retesz. Öt másodperccel később Ahimasz már a lakosztályon belül volt.Kattintott egyet a zseblámpáján, s az felgyulladt, egy apró fénysugár szelte át a sötétséget – gyenge volt, deéppen elég ahhoz, hogy megtalálja a széfet.Ahimasz a zár nyílásába dugta a tolvajkulcsot, módszeresen, egyenletesen jobbra-balra forgatta. Abetörések tekintetében dilettánsnak tartotta magát, de egy ilyen hosszú pályafutás alatt sok mindentmegtanul az ember. A negyedik percben valami kattant – a zár három nyelve közül kiugrott az első. Amásik kettő kevesebb időt vett igénybe – nagyjából két percet.A kis vasajtó megcsikordult. Ahimasz bedugta a kezét, s valamilyen papírlapokat tapogatott ki.Bevilágított: névsorok, vázlatok. Monsieur NN bizonyára örült volna, ha megkaparintja ezeket apapírokat, de a szerződés feltételei között nem szerepelt a dokumentumok elrablása.Most azonban Ahimasz a legkevésbé sem törődött a papírokkal.Meglepetés érte: a táska nem volt a széfben.

10.Ahimasz pénteken egész nap az ágyában feküdt, megpróbált koncentráltan gondolkodni. Tapasztalatbóltudta: amikor kutyaszorítóba kerülsz, nem szabad, hogy azonnal elragadjon az indulat, meg kell dermedni,mozdulatlanul várakozni, mint ahogy ezt a kobra teszi a villámgyors, gyilkos csapás előtt. Kivárni perszecsak akkor lehet, ha a körülmények megengedik. Most pedig megengedték, mivel a legfontosabbóvintézkedéseket megtette. Az elmúlt éjjel Ahimasz eljött a Metropolból, és a Troicába költözött át, aTroickoje podvorjén kínált olcsó szobák egyikébe. A girbegurba, piszkos pokrovkai utcáktól egy lépésrevolt a Hitrovka, a táskát pedig ott kell keresni.Amikor eljött a Metropolból, Ahimasz nem fogadott bérkocsit. Sokáig körözött a pirkadat előtti sötétutcákon, ellenőrizni akarta, nem követik-e, majd más néven bejelentkezett a Troicába.A szoba koszos volt és sötét, de jó fekvésű, különbejáratú, és jól be lehetett látni az udvart.A történteket alaposan át kell gondolni.Tegnap éjjel akkurátusan végigkutatta a szoboljevi lakosztályt, de nem bukkant a táska nyomára.Ugyanakkor a hálószoba szélső, tökéletesen záródó ablakának párkányán felfedezett egy sárdarabot.Felpillantott – a szellőztető ablak félig nyitva volt. Valaki nemrég mászott ki rajta.Ahimasz figyelmesen megnézte magának a kis ablakot, gondolkodott egy kicsit, majd levonta akövetkeztetéseket.Az ablakpárkányt letörölte. Az ablakot, amelyen bemászott, bezárta.A szobából az ajtón jött ki, amelyet azután kívülről zárt be álkulccsal.Az előcsarnokban csend és sötétség uralkodott, csak az éjjeli portás pultján pislákolt egy gyertya. Maga aportás szendergett, s nem vette észre a sötét alakot, amint az hangtalanul kisurrant a folyosóról. Amikor acsengő megszólalt, a portás felugrott, de a vendég ekkor már az utcán volt. „Isten bocsássa meg, de álmosvagyok” – ásított az alkalmazott, keresztet vetett, majd az ajtóhoz lépett, és behúzta a reteszt.Ahimasz gyorsan a Metropol felé vette az irányt, sorra vette a további lehetséges lépéseket. Az églassanként világosodni kezdett – június végén rövidek az éjszakák.A sarok mögül befordult egy bérkocsi. Ahimasz felismerte Szoboljev kozákkapitányának sziluettjét. Úgy

ült a kocsiban, hogy mindkét kezével egy fehér ruhás alakot karolt át, akit a másik oldalról is egy tiszttartott. A fehér ruhás feje tehetetlenül himbálózott a paták csattogásának ütemére. Mögöttük még két kocsijelent meg.Érdekes lesz, gondolta szórakozottan Ahimasz, hogyan fogják bevinni a portás mellett. Biztosankigondolnak valamit, hiszen katonák.A legrövidebb út a Metropolba egy átjáró udvaron keresztül vezetett – Ahimasz az eltelt két nap alatt mártöbbször kipróbálta ezt az útvonalat.Amint áthaladt a sötét boltív alatt, s léptei visszhangoztak a kövezeten, egyszeriben megérezte, hogyvalaki van a közelében. Ahimaszt nem a látása, de még csak nem is a hallása segítette ebben afelismerésben, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan, távoli érzés, mely már nemegyszer megmentetteaz életét. A tarkója bőre mintha megérzett volna egy hátulról jövő mozdulatot, a levegő alig észrevehetőrezdülését. Ez lehet egy lopakodó macska vagy a szemétkupac felé iramodó patkány, de Ahimasz ilyenesetekben nem félt nevetségesnek mutatkozni önmaga előtt – gondolkodás nélkül oldalra ugrott.Mintha egy fölülről érkező légáram csapta volna meg az arcát. A szeme sarkából Ahimasz látta, hogyanszelte át a levegőt éppen a füle mellett egy tompán csillogó fémtárgy. Egy gyors, begyakorolt mozdulattalelőrántotta a „velodogot”, és célzás nélkül lőtt.Tompa kiáltás hallatszott, majd mellette eliramodott egy árnyék.Ahimasz két ugrással utolérte az előtte futó embert, és sétapálcájával egy pontos, erős ütést mért rá.Zseblámpájával a földre zuhant alakra világított. Durva, bestiális arca volt. Kócos, zsíros haja közülfekete vér szivárgott. Erős, tömpe ujjaival az oldalát szorította, amely szintén vértől volt nedves.Oroszos öltözet volt rajta: oldalgombos ing, vászonmellény, bársonynadrág, zsírozott csizma. A földönegy rendkívül rövid nyelű fejsze hevert.Ahimasz lejjebb hajolt, s egyenesen a férfi arcába világított, akinek nagy szeme természetellenesenkitágult pupillával meredt rá.A Nyeglinnaja utcából füttyszó hallatszott, a Tyeatralnijból egy másik. Kevés volt az idő.Ahimasz leguggolt, két ujjával erősen megszorította a fekvő ember arcát a pofacsontja alatt. A fejszétfélrelökte.– Ki küldött?– A szegénység vitt rá, uram – szólalt meg rekedt hangon a sebesült. – Kegyelmezzen.Ahimasz ujjával megnyomta az arcidegét. Hagyta, hogy egy ideig fetrengjen a fájdalomtól, majdmegismételte a kérdést:– Ki volt az?– Engedj el, engedj már, te balfácán – hörögte a sebesült, cipősarka koppant a kövön. – A végemetjárom...– Kicsoda? – kérdezte Ahimasz harmadszor is, és a szemgolyójára nyomta az ujját.A nyöszörgő haldokló szájából erős vérsugár tört elő.– Misa – gurgulázta az alig hallható hang. – Apró Misa... Engedj el! Fáj!– Miféle Misa? – Ahimasz még erősebben ránehezedett.Ez viszont hiba volt. A félresikerült gyilkos így is az utolsókat rúgta. A nyögésből hörgés lett, a vér vastagsugárban ömlött a szakállára. Egyértelmű volt, hogy már semmit sem tud mondani. Ahimaszfelegyenesedett. A rendőrsípszó már egészen közelről hallatszott.Délre minden variációt végiggondolt, a megoldás is kialakult.Ezek szerint, Ahimaszt először meglopták, majd megpróbálták megölni. Kapcsolatban van-e egymással eza két esemény? Feltétlenül. Az, aki a kapubejáróban várta, tudta, merre megy.Tehát:1) tegnap követték, amikor ellenőrizte az útvonalat, s ráadásul ügyesen, mivel nem vette észre, hogy rajtavannak;

2) valaki nagyon is jól tudta, mit csinált Ahimasz a múlt éjjel;3) olyan ember vitte el a táskát, aki tisztában volt vele, hogy Szoboljev többé már nem jön vissza aszállodai szobájába – máskülönben miért kellett volna olyan akkurátusan visszazárni a széfet és aszellőzőablakon kimászni? Hiszen a tábornok így is, úgy is észrevette volna a lopást.A kérdés a következő: ki tudott az akcióról és a táskáról?Válasz: kizárólag monsieur NN és az emberei.Amennyiben Ahimasztól egyszerűen csak meg akartak volna szabadulni, ez sértő, de érthető.Azért sértő, mert ő, aki a legmagasabb szintű profinak tartja magát, rosszul ítélte meg a helyzetet,elszámította magát, hagyta, hogy becsapják.Érthető, mivel egy ilyen nagyszabású, és kiszámíthatatlan, bonyodalmakkal terhes ügyben az akcióvégrehajtóját, természetesen, el kell távolítani. Maga Ahimasz is így tett volna megrendelője helyében. Atitkos uralkodói bíróság lehet, hogy csak kitaláció. De ügyesen kigondolták, még a nagy tapasztalatú Veldeúr is bekapta a horgot.Tulajdonképpen mindez érthető, sőt magától értetődő lenne, ha nem tűnt volna el a táska.Monsieur NN és betöréses lopás? Abszurdum. Ellopni a milliót, de otthagyni az összeesküvőkarchívumát? Hihetetlen. Az pedig, hogy a vadállati képű, kapualji gyilkos bármilyen kapcsolatban is lenneNN-nel vagy „von Steinitz báróval”, teljességgel kizárt.„Balfácán” – Így nevezte Ahimaszt a fejsze bajnoka. Úgy látszik, a tolvajzsargonban ez a szitokszó alegnagyobb megvetést jelenti – nem tolvaj, nem rabló, hanem békés átlagember.Következésképpen ez egy köztörvényes volt? A hírhedt Hitrovka egyik jeles személyisége?A modora és a beszéde alapján így is van. NN-nek azonban még a kocsisa is olyan megjelenésű, mint egytiszt. Itt valami nem stimmel.Ahimasz megpróbálta a másik oldalról megközelíteni a dolgot, mivel az analitikus vizsgálódáshoz kevésinformáció állt a rendelkezésére. Ha nem világos a kiindulópont, egyszerűbb a célok meghatározásátalapul venni.Mi az, amit feltétlenül meg kell tenni?1) Megtisztítani a terepet az akció után.2) Megtalálni a táskát.3) Leszámolni azokkal, vagy azzal, aki tisztességtelen játszmát játszott Ahimasz Veldével.S pontosan ebben a sorrendben. Először meg kell védenie magát, azután visszaszereznie azt, ami az övé, adesszert pedig a bosszú. De a desszertre is feltétlenül szükség van: ez az elvek és a szakmai morálkérdéskörébe tartozik.A gyakorlati lépések szintjén a terv egyes szakaszai a következőképpen alakultak:1) Eltávolítani Vandát. Sajnálatos ugyan, de elkerülhetetlen.2) Fel kell kutatni azt a titokzatos Apró Misát.3) Ez a bizonyos Misa fog segíteni a desszert elkészítésében. Valaki Monsieur NN emberei közül különösismeretségekkel rendelkezik.Miután kidolgozta cselekvési tervét, Ahimasz az oldalára fordult, és azon nyomban elaludt.Az első pont teljesítését estére ütemezte.

11.Úgy jutott be Vanda lakásába, hogy senki nem vette észre. Mint várható is volt, az énekesnő még nem érthaza az Alpesi Rózsából. A budoár és az előszoba között volt egy kis gardróbszoba – tele vállfáraakasztott ruhákkal és mindenféle dobozzal, melyekben az énekesnő a cipőit és a kalapjait tartotta. Ennek akis fülkének egyszerűen ideális volt az elhelyezkedése: az egyik ajtaja a budoárba, a másik az előszobábavezetett.Ha Vanda egyedül jön haza, minden gyorsan lezajlik, bonyodalmak nélkül. Kinyitja a fülke ajtaját, hogy

átöltözzön, s abban a pillanatban meg is hal, még megijedni sem lesz ideje. Ahimasz nagyon nem szerettevolna, hogy a halála előtt rémületet és fájdalmat érezzen.Átgondolta, mi lenne a jobbik megoldás – baleset vagy öngyilkosság –, végül az öngyilkosságnál maradt.Ki tudja, mi mindenért emelhet kezet magára egy ilyen félvilági hölgyike?A feladatot megkönnyítette, hogy Vanda nem tartott szobalányt. Ha gyermekkorodtól fogva hozzászoktál,hogy magadra vagy utalva, jobb, ha egyedül szolgálod ki magad, segítség nélkül – ezt Ahimasz sajáttapasztalatából tudta. Santa Croce szigetén a szolgák külön fognak lakni, egy házat épít majd nekik, a grófilakosztálytól távolabb. Ha szükség van rájuk, bármikor hívhatja őket.S ha Vanda nem egyedül érkezik haza?Nincs más megoldás, kettős öngyilkosság lesz. Manapság ez a divat.Hallotta, ahogy nyílik az ajtó, s könnyed léptek közelednek.Egyedül van.Ahimasznak megrándult a szája, eszébe jutott, milyen hangon kérdezte tőle a nő: „Kolja, ugye, nem csapszbe?” Ebben a pillanatban a gardróbfülke ajtaja kissé kinyílt a budoár felől, s egy vékony, csupasz kézlekapott a fogasról egy sárkánymintás kínai selyemköpenyt.Elszalasztotta az alkalmat. Ahimasz kipillantott a résen. Vanda a tükör előtt állt, még rajta volt a ruha, aköpenyt a kezében tartotta.Három hangtalan lépés, s a dolog el van intézve. Aligha lesz ideje meglátni a tükörben a háta mögötthirtelen felbukkanó alakot.Ahimasz csendben résnyire nyitotta az ajtót, de azon nyomban visszahőkölt: röviden megszólalt avillanycsengő.Vanda kiment az előszobába, valakivel váltott pár szót, majd visszajött a fogadószobába, egy kispapírlappal a kezében. Névjegykártya?Most egy félfordulattal állt Ahimasz mellett, aki tisztán látta, hogyan rándul össze az arca.Szinte ugyanebben a pillanatban ismét megszólalt a csengő.Most sem sikerült meghallani, mit beszéltek az előszobában, az oda vezető ajtó szorosan be volt csukva.De Vanda és késői vendége rögtön bejöttek a szobába, így Ahimasz nemcsak hogy hallotta, de látta isőket.S ez alkalommal a sors különleges meglepetéssel szolgált. Amikor a látogató – egy divatos zakót viselőkarcsú fiatalember – belépett a lámpaernyő fénykörébe, Ahimasz azonnal felismerte ezt az arcot. Azelmúlt évek alatt erősen megváltozott, megférfiasodott, elvesztette ifjonti báját, ám kétségtelenül az abizonyos ember volt. Az „alanyok” külsejét Ahimasz egyszer s mindenkorra megjegyezte, a legapróbbrészletig emlékezett rájuk, erre pedig különösen jól.Régi história volt, még abból az érdekes korszakból való, amikor Ahimasz az „Azazel” szervezet állandómegbízásában állt. Nagyon komoly urakról volt szó, a legmagasabb tarifát fizették, de romantikusokvoltak. Végül is mire volt jó, hogy minden egyes akció előtt feltétlenül ki kellett mondani az „Azazel”szót? Micsoda szentimentalizmus. Ám Ahimasz teljesítette ezt a nevetséges feltételt – az egyezség azegyezség.Kellemetlen volt látni ezt a barna hajú szépfiút. Elsősorban azért, mert még mindig élt és mozgott. Egészszakmai pályafutása alatt Ahimasszal mindössze háromszor fordult elő, hogy nem járt sikerrel, s mostelevenen látta maga előtt egyik kudarcának megtestesülését. Persze valójában nem lehet oka panaszra,hiszen húsz év munka alatt három melléfogás egyáltalán nem rossz eredmény. De enélkül sem túl fényeshangulata most végérvényesen elromlott.Hogyan is hívták ezt a tejfelesszájút? Mintha „F”-el kezdődne a neve.– A kártyáján, Fandorin úr, ez szerepel: „Mindent tudok.” Mi az a „minden”? És egyáltalán, kicsoda öntulajdonképpen? – kérdezte Vanda ellenségesen.Ez az, Fandorin, tényleg így hívták. Eraszt Petrovics Fandorin. No lám csak, most pedig a főkormányzó

különleges megbízatással felruházott hivatalnoka?Miközben figyelmesen hallgatta a szobában folyó beszélgetést, Ahimasz próbálta megfejteni, mit isjelenthet ez a váratlan találkozás. Tisztában volt vele, hogy az ilyen esetek nem véletlenek, ez a sors keze.Jó vagy rossz előjel?A precízen végzett munka igényéből az adódott volna, hogy meg kell ölni a fickót, bár a megrendelés idejeréges-régen lejárt, s maguk a megrendelők is nyomtalanul eltűntek. Nem szép dolog befejezetlenül hagyniegy munkát. Másrészt azonban a hivatás szempontjából nem előnyös, ha az ember átengedi magát azérzelmeinek. Menjen csak Fandorin úr a maga útján. Végeredményben akkor, hat évvel ezelőtt, Ahimasztsemmilyen személyes kapcsolat nem fűzte hozzá.A hivatalnok igen veszélyes mederbe terelte a beszélgetést – a Chateau d'Yquemet hozta szóba, s Ahimaszmár kész volt megváltoztatni előbbi elhatározását: Fandorin úr nem megy el innen élve. Ekkor azonbanVanda viselkedése hökkentette meg: egy szóval sem tett említést a rjazanyi kereskedőről és annak amegboldogult hős szokásait illető elképesztő tájékozottságáról. Más irányba terelte a beszélgetést. Mitjelenthet ez?A barna hajú férfi hamarosan elköszönt.Vanda az asztalnál ült, arcát kezébe temette. Most végtelenül egyszerű lett volna megölnie, de Ahimaszhabozott.Miért is ölné meg? Kiállta a kihallgatást, semmi gyanúsat nem mondott. Ha már egyszer a hatóságok ilyentájékozottak, felfedték Szoboljev és társaságának primitív konspirációját, eljutottak Vanda kisasszonyhoz,jobb lesz őt egyelőre nem bántani. Egy szemtanú váratlan öngyilkossága gyanút kelthet.Ahimasz haragosan megrázta a fejét. Nem kell becsapnia önmagát, ez nem rá vall. Egyszerűenmellébeszél, hogy életben hagyhassa a nőt. Éppenséggel most lenne leginkább magyarázható egy nemzetitragédia akaratlan részesének öngyilkossága: bűnbánat, idegroham, rettegés a lehetségeskövetkezményektől. Ne fecséreld tovább az időt, dologra!Ismét csengettek.Vanda kisasszonyt ma valósággal megrohamozzák.S a látogató ez esetben is ismerősnek bizonyult, de nem a régiek, hanem Fandorinnal ellentétben, azújabbak közül került ki. Hans-Georg Knabe, a német rezidens.Már a rezidens első szavai felkeltették Ahimasz érdeklődését.– Nem jól végzi a dolgát, Fräulein Tolle.Ez aztán a móka. Ahimasz csak hallgatta, és nem hitt a fülének. Miféle „preparátum”? Vanda azt afeladatot kapta, hogy megmérgezze Szoboljevet? „Isten óvja Németországot?” Őrület! Vagy éppenséggel akörülmények váratlan összejátszása, melyből még hasznot is lehet húzni.Alighogy a német után becsukódott az ajtó, Ahimasz előjött rejtekhelyéről. A szobába visszatérő Vandanem mindjárt vette észre, hogy valaki áll a sarokban, de amikor megpillantotta a férfit, a szívéhez kapott,és felsikoltott.– Ön német kém? – kérdezte kíváncsian Ahimasz, készen arra, hogy befogja a nő száját, ha zajt csapna.– A bolondját járatta velem?– Kolja... – suttogta Vanda, szája elé emelve a kezét.– Hallgatóztál? Ki vagy te? Kicsoda maga?A férfi türelmetlenül megrázta a fejét, mintha egy legyet akarna elhessegetni.– Hol van a preparátum?– Hogy került ide? Miért jött? – mormogta Vanda, mintha nem is hallaná, mit kérdeztek tőle.Ahimasz vállon ragadta és leültette. A nő tágra nyílt szemekkel nézett rá, melyekben két apró lámpaernyőtükröződött.– Furcsa beszélgetést folytatunk, mademoiselle – mondta Ahimasz, miközben leült vele szemben. – Csakkérdések hangzanak el, melyekre nincs válasz.

Valakinek el kell kezdenie. Rendben van, leszek én az első. Három kérdést tett fel nekem: ki vagyok, hogykerültem ide, s mi célból jöttem. Akkor most válaszolok. Nyikolaj Nyikolajevics Klonov vagyok. Azajtón keresztül kerültem ide. S hogy mi célból, gondolom, tudja. Azzal bíztam meg önt, hogy szerezzenörömet a mi ismert földinknek, Mihail Dmitrijevics Szoboljevnek, aki nemhogy örömben nem részesült,ellenkezőleg, jobb létre szenderült. Csoda, hogy érdekel a dolog? Egy kereskedő mindennek alaposanutánajár. Hogyan számolok be otthon a társaságnak? És hát a pénz is odavan.– Visszaadom a pénzét – válaszolt azonnal Vanda, és felpattant.– Itt már nem a pénz az érdekes – szakította félbe Ahimasz. – Csak álltam és hallgattam, miről társalog avendégeivel, s azt veszem észre, hogy igencsak furcsa dologba csöppentem. Kiderül, hogy ön és Knabe úra saját játszmájukat játszották. Kívánatos lenne tudni, mademoiselle, mit tett ön a nép hősként tiszteltfiával.– Semmit! Esküszöm! – A nő a kis szekrényhez rohant, s valamit előszedett belőle. – Itt a fiola, amitKnabétól kaptam. Láthatja, sértetlen. Mások játszmáiban pedig nem veszek részt.Könnyek gördültek le az arcán, de a tekintetében nem volt sem könyörgés, sem panasz. Szó, ami szó,különleges nő. Nem omlott össze, annak ellenére, hogy valóban rendkívül kényes helyzetbe került: egyikoldalon az orosz rendőrség, a másikon a német hírszerzés, a harmadikon Ahimasz Velde, ami rosszabb,mint az összes rendőrség és hírszerzés egybevéve. Igaz, ezt Vanda nem sejtheti. Ahimasz a nő feszültarcára nézett. Vagy sejti?Ahimasz felrázta a fiolát, a fény felé tartotta, megszagolta a dugóját. Úgy néz ki, hogy egyszerű cián.– Mademoiselle, meséljen el nekem mindent őszintén. Mióta van kapcsolatban a német hírszerzéssel?Mivel bízta meg önt Knabe?Vandán ekkor valamilyen furcsa változást ment végbe. Már nem remegett, nem sírt, s a szemében az akülönleges kifejezés jelent meg, melyet Ahimasz egyszer már látott – tegnap este, amikor megkérdezte,nem sajnálja-e átengedni másnak.Közelebb ült, a karosszék karfájára, s Ahimasz vállára tette a kezét. A hangja halkan, fáradtan csengett.– Hát persze, Kolja. Mindent elmondok neked. Semmit sem titkolok el. Knabe német kém. Már harmadikéve jár hozzám. Eleinte nagyon ostoba voltam, minél hamarabb pénzt akartam szerezni, ő pedig gálánsanfizetett. Nem a szerelemért, hanem az információkért. Hiszen hozzám különféle férfiak járnak, többségükjeles figura. De akadnak igazi nagykutyák is. Mint a te Szoboljeved. Az ágyban pedig a férfiak nyelvemegoldódik. – Ujjával végigsimított a férfi arcán. – Az olyanoké, mint amilyen te vagy, valószínűleg nem.De ők kevesen vannak. Azt hiszed, hogy az ötvenezret csak az ágyamban kerestem meg? Nem, kedvesem,én válogatós vagyok, nekem az kell, hogy tetsszen, akit az ágyamba engedek. Előfordult, természetesen,hogy Knabe szándékosan felkínált engem valakinek. Úgy, ahogyan ezt te Szoboljevvel kapcsolatban tetted.Volt, hogy makrancoskodtam, de rettentően megszorongatott. Először nyájasan kezdte. Úgymond, mit keresitt Oroszországban, Fräulein, hiszen ön német, s megvan a maga hazája. Ez a haza nem felejti el aszolgálatait, tiszteletet és nyugalmat biztosít majd önnek. Itt mindig is csak kokott marad, még ha lesz ispénze, Németországban pedig senki sem fog tudni a múltjáról. Amikor úgy kívánja, segíteni fogjuk, hogytisztességesen és kényelmesen berendezhesse az életét. Később egyre inkább más jelleget kaptak abeszélgetéseink: egyre több szó esett arról, hogy kinek meddig ér el a keze, s hogy a németállampolgárságot meg kell szolgálni. Még ha nem is lenne szükségem az átkozott állampolgárságukra,akkor sem tehetnék semmit. Mintha kötelet tekert volna a nyakam köré. Meg is ölhet. Minden továbbinélkül. Hogy a többiek is okuljanak belőle. Hiszen nem én vagyok az egyedüli, akit tart. – Vandamegborzongott, de abban a pillanatban lazán meg is rázta dús fürtjeit. – Tegnapelőtt, amikor Knabetudomást szerzett Szoboljevről – én, ostoba, magam dicsekedtem el vele –, végképp megfogott. Arrólkezdett el beszélni, hogy Szoboljev Németország megveszekedett ellensége. Valamilyen katonaiösszeesküvésről is fecsegett. Mert ha Szoboljevet nem távolítják el, mondja, nagy háború kezdődik,melyre Németország még nincs felkészülve. Ezt mondta: „Én egyre csak azon töröm a fejem, hogyan

távolítsuk el ezt a szkítát, s micsoda szerencse ér! Ez maga a gondviselés!” Hozott nekem egy méreggelteli üvegcsét. Fűt-fát ígért – hiába. Akkor fenyegetőzni kezdett. Teljesen kifordult önmagából. Jobbnakláttam nem vitatkozni vele, beleegyeztem. De nem adtam be a mérget Szoboljevnek, becsületszavamra. Aszíve miatt halt meg. Kolja, higgy nekem. Undok vagyok, cinikus, megvásárolható, de nem gyilkos.Ebben a percben már könyörgést lehetett látni zöld szemében, de most sem alázkodott meg. Büszke nő.Ennek ellenére nem lehet életben hagyni. Kár.Ahimasz felsóhajtott, és jobb kezét a nő meztelen nyakára tette. A hüvelykujja az artériáján nyugodott, aközépső a koponya alatti negyedik csigolyán. Csak egy erőteljes szorítás, s ezek a csillogó szemek,melyek olyan bizalommal néznek fel rá, elködösülnek, kihunynak.Ekkor azonban váratlan dolog történt. Vanda volt az, aki Ahimasz nyaka köré fonta karját, magához húzta,s forró arcát homlokához szorította.– Te vagy az? – suttogta. – Hát téged vártalak oly régóta?Ahimasz a nő fehér, bársonyos bőrére pillantott. Valami különös történt vele.

12.Amikor reggel elment, Vanda még mélyen aludt, félig nyitott szájjal, mint egy gyerek.Ahimasz egy percre megállt felette, mellében vad remegést érzett. Azután csendben kiment.Nem fog beszélni, gondolta, ahogy kiért a Petrovkára. Ha már az este nem árulta el Fandorinnak, akkormost még kevésbé tenné. Nincs miért megölnie.De a lelke nyugtalan volt: nem szabad a munkát és a személyes dolgokat összekeverni. Korábban ilyentsoha nem engedett meg magának.„No és Jevgenyija?” – emlékeztette egy hang, mely ugyanott szólalt meg, ahol az imént ezt a nyugtalanítóremegést érezte. Úgy látszik, tényleg ideje nyugalomba vonulnia.Az, ami az éjszaka történt, nem ismétlődhet meg. Megszakítja a kontaktust Vandával.Ki hozná kapcsolatba Klonov kereskedőt, aki a tegnapi napig a Metropolban lakott, az Alpesi Rózsaéttermének énekesnőjével? Senki. Ha csak nem Tyimofej, a kellner. Nem valószínű, de nem érdemeskockáztatni. Így tisztább a dolog, s nem is kerül sok időbe.A hang ezt suttogta: „A kellner meghal, hogy Vanda élhessen.”Nem baj, mert ugyanakkor Knabe kapcsán szerencsésen alakult a helyzet. Fandorin úr tegnap estebizonyára belebotlott a rezidensbe, Vandától távoztában. S miután igen akkurátus és leleményesnyomozóról van szó, fel kellett hogy keltse érdeklődését a késői vendég. Azt is jogosan feltételezhetjük,hogy Herr Knabe valódi tevékenységének mibenlétét az orosz hatóságok jól ismerik. A hírszerzésrezidense ismert figura.Kiváló manőver látszik kibontakozni, ami a nyomozást veszélytelen irányba tereli.„És Vanda is felszabadul a nyomás alól” – tette hozzá a könyörtelenül józan hang.Ahimasz egy padlásszobában rendezkedett be, amely Knabe házával szemben volt. Éppen ilyen helyrevolt szüksége, ahonnan jól lehetett látni a rezidens második emeleti lakásának ablakait.Szerencsére forró nyári nap volt. Igaz, a padlás felett lévő tető már reggel nyolcra áttüzesedett, s aliglehetett levegőt kapni, ám az apró kellemetlenségek Ahimaszt nem zavarták. Ezzel szemben Knabe ablakaisarkig tárva voltak.A rezidens minden helyváltoztatását teljesen tisztán lehetett látni: most éppen megborotválkozott a tükörelőtt, megitta a kávéját, átlapozta az újságokat, s valamit ceruzával aláhúzogatott bennük. Frissmozdulataiból és arckifejezéséből ítélve (a megfigyelést egy tizenkétszeres nagyítású távcső biztosította),Knabe úr kiváló lelkiállapotban volt.Tizenegy órakor kilépett a kapun, és a Petrovszkije vorota irányába indult. Kinézete alapján valamihivatalnoknak vagy kereskedősegédnek lehetett nézni: az őszülő kecskeszakállas úr fején lakkos ellenzőjűtányérsapka billegett, jó minőségű bő felöltőt viselt.

Knabe energikus kézmozdulatok kíséretében, lendületes léptekkel, negyedóra alatt elért a postáig. Azépületen belül Ahimasz csökkentette a követési távolságot, s amint a rezidens a távírda ablakához lépett,közvetlenül mögé állt.A rezidens vidáman üdvözölte az alkalmazottat, s odanyújtott neki egy papírlapot. A tisztviselő a jelekszerint nem először vesz át tőle táviratszöveget:– Szokás szerint, Berlinbe, a Kerbel und Schmidt társaságnak. Tőzsdei jegyzések. Csak arra kérem –mosolyodott el a férfi –, tegye meg nekem azt a szívességet, Pantyelejmon Kuzmics, hogy nemSzergyuknak adja oda, mint legutóbb. Merthogy Szergyuk felcserélt két számot, s emiatt kellemetlenségemtámadt a főnökeimmel. Baráti alapon kérem, Szemjonovnak adja oda, majd ő elküldi.– Rendben van, Ivan Jegorics – válaszolt ugyanilyen kedélyesen az alkalmazott. – Meglesz.– Hamarosan a válasznak is meg kell érkeznie, így hát ismét beugrok – mondta Knabe, s tekintete átsiklottAhimasz arcán, ahogy a kijárat felé indult.A rezidens most már nem sietve lépkedett, hanem felszabadultan sétált. Jókedvűen fütyörészve baktatott ajárdán. Egy alkalommal, a szakma szabályai szerint, vagy még inkább megszokásból ellenőrizte, nemkövetik-e. Úgy tűnik, nem feltételezi, hogy szemmel tartják.Mindeközben figyelték, s meglehetősen intelligensen. Ahimasz nem mindjárt vette észre, hogy a férfit másis követi. Az utca szemközti oldalán valaki nagyon is kitartóan tanulmányozta a drága üzletek kirakatait,melyek nyilvánvalóan nem az ő zsebére voltak szabva. Egyértelmű: az üveg visszatükröződése alapjánkövetik. Mögötte pedig, úgy ötvenlépésnyire, lassan zötyögött egy bérkocsi. Egyszer fel is akartákfogadni, de a kocsis elutasította, másodjára ugyanez történt. Furcsa egy bérkocsis.Úgy látszik, tegnap Fandorin úr valóban nem vesztegette az idejét.Ahimasz óvintézkedéseket tett, nehogy feltűnjön valakinek. Belépett egy kapualjba, egy mozdulattallerántotta a szakállát, egy közönséges üvegből készült szemüveget tett fel, elhajította a sapkáját, éskifordította a kabátját. A kabát belseje szokatlanul nézett ki – egy feslő paszományos csinovnyik-egyenruha volt. A kapualjba bejött egy tisztviselő, s tíz másodperc múlva pedig egy nyugalmazotthivatalnok lépett ki onnan.Knabe nem jutott messzire. Megállt egy francia cukrászda üvegajtaja előtt, majd belépett. Ahimaszkövette.A rezidens jó étvággyal elfogyasztott egy krémfagylaltot, seltersvizet kortyolgatva mellé. A szomszédasztalnál váratlanul megjelent egy fiatalember, könnyű nyári öltönyt viselt, s feltűnően figyelmesen vetteszemügyre a környezetét. Egy divatlapot tartott maga előtt, melynek címlapja mögül időnként fel-felpillantott. Az iménti bérkocsis megállt a járda mellett. Igaz, a munkás kinézetű eltűnt. Keményen fogjákHerr Knabét. De nem tesz semmit, sőt, éppen kapóra jön. Csak le ne tartóztassák. A jelek szerint nem isszándékoznak – akkor minek követnék. A kapcsolatait akarják kideríteni. De Knabénak nincs semmiféleösszekötője, különben miért tartaná táviraton keresztül a kapcsolatot Berlinnel?A rezidens sokáig üldögélt a cukrászdában. A krémfagylalt után marcipánt evett, kakaót ivott, majd tutti-fruttit rendelt. Kitűnő étvágya volt. A fiatalembert egy másik, egy idősebb váltotta fel. Az előző bérkocsishelyett is másik várakozott a járda mellett, s ugyanolyan eltökélten nem vett fel senkit.Ahimasz nem akarta, hogy szemet szúrjon a rendőrségnek, ezért elsőként távozott. A postán foglalta elmegfigyelői posztját, és várakozott. Menet közben visszaminősítette szociális státusát: a kabátját levetette,az ingét kihúzta a nadrágjából, és bőrszíjjal kötötte át a derekán, a szemüvegét is levette, a fejére pedigvászonsapkát húzott.Amikor Knabe megjelent, Ahimasz közvetlenül a távíró ablakánál állt, s egy blanketta kitöltésévelbajlódott, miközben némán mozgatta a száját.– Hallod-e, jóember – fordult az alkalmazotthoz. – Biztos odaér hónap?– Nem megmondtam neked, hogy még ma odaér? – felelte amaz lekezelően. – De aztán röviden írj, nemlevél az, a végén még a gatyád is rámegy. Iván Jegorics, távirata van!

Ahimasz úgy tett, mintha mérgesen nézne a rózsaszínképű németre, de közben az ablakon keresztül kiadottlapra pillantott.Kevés szöveg és számsorok voltak rajta – látszólag valamilyen értékpapírok jegyzései. Hm, igen, elégdurván dolgoznak Berlinben. Mintha lenéznék az orosz csendőrséget.Knabe csak futólag pillantott a táviratra, s a zsebébe dugta. Tehát kódolt szöveg. Most bizonyárahazamegy, hogy megfejtse.Ahimasz befejezte a megfigyelést, s visszaindult a maga megfigyelési pontjára, a padlásra.A rezidens már otthon volt – láthatólag bérkocsin jött (csak nem azon a bizonyoson?). Az asztalnál ült, egykönyvet lapozgatott, s kiírogatott belőle valamit a lapra.Ezek után érdekes dolgok történtek. Knabe mozdulatai felgyorsultak. Néhányszor idegesen megtörölte ahomlokát. Ledobta a könyvet az asztalra, s a fejéhez kapott. Fölugrott, s föl-alá járkált a szobában. Ismételolvasta a feljegyzéseit.Úgy látszik, a hír, amit kapott, nem a kellemesek közül való volt.Később még érdekesebb lett a helyzet. A rezidens beszaladt valahova a szoba belsejébe, s egyrevolverrel a kezében jött vissza.Leült a tükör elé. Háromszor a halántékához emelte a fegyvert, egyszer a szájába dugta a pisztoly csövét.Ahimasz ingatta a fejét. Ó, mennyire kapóra jönne. Mint a mesében. Gyerünk már, süsd el azt a fegyvert.Vajon mit közöltek vele Berlinből? Amúgy világos a helyzet. A rezidens kezdeményezését nemhelyeselték. Enyhén szólva. Szoboljev tábornok fiktív gyilkosának karrierje végérvényesen kerékbe tört.Nem, mégsem lőtte főbe magát. Leengedte a fegyvert. Ismét járkálni kezdett a szobában. A zsebébe dugtaa revolvert. Kár.Hogy mi történt később a szobában, Ahimasz nem láthatta, mivel Knabe becsukta az ablakokat.Úgy három órán keresztül gyönyörködött Ahimasz az ablakokon fel-felvillanó napsugarakban. Szemmeltartotta az odalent toporgó rendőrkopót, s maga elé képzelte a kastélyt, amely hamarosan Santa Croceszigetének legmagasabb szikláján emelkedik a magasba. A kastély emlékeztetni fog azokra az őrtornyokra,melyek a Kaukázus hegyei között rejtőző aulok nyugalmát vigyázzák, ám a tetején lévő kis területenmindenképpen kertet fog kialakítani. A pálmákat, természetesen, dézsákba kell ültetni, de a cserjék megtudnak kapaszkodni a telepített gyepben.Ahimasz éppen a függőkert öntözésének problémáján töprengett, amikor Knabe kilépett a kapun. Előszörcsak azt látta, hogy a rendőr izgalomba jött, elugrott az ajtó elől, és a sarok mögött rejtőzött el, egymásodperccel később azonban maga a rezidens is megjelent teljes életnagyságban. Megállt a bejáratnál,mintha várna valamire. Hamarosan ki is derült, mire.A kapu mögül egyszemélyes fogat gördült ki, mely elé egy fakó ló volt befogva. A kocsis leugrott abakról, s átadta a gyeplőt Knabénak, aki ügyesen felpattant a kocsira, s a fakó fürgén ügetni kezdett.Ez bizony váratlan fordulat. Knabe kicsúszott a megfigyelés alól, s esély sem volt rá, hogy követnilehessen. Ahimasz a távcsőhöz ugrott, s még látta, amint a rezidens vörös álszakállt ragaszt fel magának.Vajon miben sántikálhat?A rendőr azonban nyugodtan viselkedett. Tekintetével követte a kocsit, valamit firkantott a füzetébe, éselment. Úgy látszik, tudta, hová és mi célból indult el Knabe.Ezek szerint, ha a rezidens üres kézzel ment el, vissza is fog jönni. Ideje megkezdeni az akciót.Öt perc múlva Ahimasz már a lakásban volt. Komótosan körbejáratta a tekintetét. Két széfet talált. Azegyikben egy kis vegyi laboratóriumot rendeztek be: láthatatlan tinták, mérgek, egy egész üvegnitroglicerin (csak nem a Kremlt akarta felrobbantani?). A másikban néhány pisztoly és pénz volt, elsőlátásra úgy harmincezer, egy logaritmustáblázatokat tartalmazó könyv – több mint valószínű, ez volt arejtjelkulcs.Ahimasz nem nyúlt a széfekhez – jusson valami a rendőröknek is. A megfejtett táviratot Knabe sajnoselégette, a mosdókagylóban még látszott a hamu nyoma.

Nem szerencsés, hogy a lakásnak nincs hátsó kijárata. A folyosó ablaka a melléképületre nyílt. Ahimaszkimászott, tett néhány lépést a tompán döngő vaslemezen, és meggyőződött róla, hogy a tetőről sehová semlehet jutni. Az esőcsatorna megrozsdásodott, nem tud lemászni rajta. Na, jól van.Leült az ablak mellé, s felkészült a hosszadalmas várakozásra.Kilenc óra után, amikor a hosszú nyári nap fénye már kezdett kihunyni, a sarok mögül kiviharzott azismerős kocsi. A fakó minden erejét megfeszítve száguldott, pofája habzott. Knabe állva hajtott, seszeveszetten csattogtatta az ostort.Üldözik?Nem úgy néz ki, semmit sem hallani. A rezidens félrehajította a gyeplőt, és eltűnt a kapubejáratban. Itt azidő.Ahimasz elfoglalta az előre kiszemelt helyet – az előszobában, a fogas mögött. A kezében egy éles késttartott, amit a konyhában talált.A lakás is elő volt készítve – minden a feje tetején állt, a szekrényeket kirámolta, még a párnákat isfelhasogatta. Minden a rablás durva látszatát kelti. Fandorin úr arra a következtetésre kell jusson, hogyHerr Knabét a sajátjai tették el láb alól, elég ügyetlenül imitálva egy szokványos bűntényt.Maga a dolog egy másodpercig tartott.Megcsikordult a kulcs, Knabe mindössze néhány lépés erejéig tudott csak futásnak eredni a sötét folyosón,és meghalt, anélkül hogy értette volna, mi is történt.Ahimasz figyelmesen körülnézett, tiszta-e a levegő, majd kiment a lépcsőházba.Odalent becsapódott egy ajtó, kiabálás hallatszott. Valaki felfelé futott. Ez nem jó.Ahimasz hátralépett, vissza a lakásba. Úgy látszik, a kelleténél hangosabban csukta be az ajtót.Tizenöt másodperce ha lehet, semmiképp sem több.Kinyitotta a folyosó végén lévő ablakot, és ismét a fogas mögé rejtőzött.Szó szerint a következő pillanatban a lakásba berontott egy ember. Kinézetre kereskedő.A „kereskedő” egy pisztolyt, egy Herstal-agentet tartott a kezében. Jó kis masina, Ahimasz maga ishasználta valamikor. A „kereskedő” megtorpant a mozdulatlan test előtt, majd, ahogyan ez várható is volt,végigrohant a szobákon, és kimászott az ablakon a tetőre.A lépcsőházban csend volt. Ahimasz zajtalanul kisurrant a lakásból.Már csak a Metropol kellnerét kell elintézni, s a terv első pontját teljesítettnek tekintheti.

13.Mielőtt a második pont kivitelezéséhez kezdene, egy könnyű kis agytornát kell végezni.Éjszaka Ahimasz a Troicában feküdt az ágyán, a plafont nézte, és töprengett.Ott tartunk tehát, hogy a takarítás megvolt.A kellnert is elintézte. A rendőrségtől nem kell tartania, egy jó ideig el lesznek foglalva a német vonallal.Éppen itt az ideje, hogy az elrabolt honoráriummal foglalkozzon.A kérdés az, hogyan találja meg az Apró Misának nevezett banditát.Mit lehet róla tudni?Ő a bandavezér, különben nem tudta volna először kiszimatolni a dolgot, majd ráküldeni a gyilkost.Egyelőre, úgy tűnik, ennyi.Most nézzük a mackóst, aki elrabolta a táskát. Mit mondhatunk róla? A szellőzőablakon egy normálistermetű férfi nem fér ki. Tehát kamasz? Nem, egy kamasz aligha tudna ilyen ügyesen feltörni egy széfet,ehhez tapasztalat kell. Egészében véve igen akkurátusan járt el az illető: nincsenek üvegcserepek, semerőszakos behatolás nyoma. A mackós még be is zárta maga után a széfet. Azaz nem kamasz, hanem kistermetű férfi. És Misa is Apró. Jogos lehet a feltételezés, hogy ő és a mackós egy és ugyanazon személy.Tehát a táska ennél a bizonyos Misánál van.Összegezve: törékeny testalkatú, ügyes kis fickó, akit Apró Misának neveznek, széfeket tud feltörni, és egy

komoly banda vezére.Ez már nem is olyan kevés.Kétség sem fér hozzá, hogy egy ilyen jeles specialistát jól ismernek a Hitrovkán.Ám éppen ezért nem lesz egyszerű a nyomára bukkanni. Bűnözőnek mutatkozni értelmetlen – ismerni kell aszokásokat, a zsargont, a viselkedési formákat. Célszerűbb lesz, ha „balfácánnak” adja ki magát, akinekszüksége van egy jó mackós szolgálataira.Mondjuk olyan kereskedősegédnek, aki szeretne titokban bekukkantani a gazdája széfjébe.Vasárnap a reggeli órákban, mielőtt a Hitrovkára indult volna, Ahimasz nem tudott ellenállni a kísértésnek– a Mjasznyickaja felé vette az irányt, hogy megnézze a temetési szertartást.A látvány lenyűgözte. Sokéves pályafutása alatt egyetlenegy akciójának sem volt ekkora hatása.Ahimasz csak állt az emberek között, akik egyfolytában siránkoztak és hányták magukra a keresztet, s egrandiózus előadás főszereplőjének, láthatatlan központjának érezte magát.Szokatlan, mámorító érzés volt.Lám, itt lovagol a halottaskocsi mögött egy gőgös tábornok, hollófekete paripán. Dölyfös, felfuvalkodott.Meg van róla győződve, hogy ezen az előadáson ő a legragyogóbb csillag.Pedig ő is, mint mindannyian körülötte – egyszerű bábok. A bábművész pedig szerényen állt a járdán, arcaegy volt a tengernyi arc közül. Senki sem ismerte, senki nem nézett rá, de szerepe kivételességének tudatajobban a fejébe szállt, mint a legfinomabb bor.– Ez maga Kirill Alekszandrovics, a cár testvére – mondta valaki a lovas tábornokról. – Kiváló férfiú.S ekkor váratlanul, félrelökve az egyik csendőrt a kordonból, egy fekete kendős nő vált ki a tömegből, sodafutott a halottaskocsihoz.– Miért hagytál itt bennünket, szeretett apánk?! – kiabálta hisztérikusan, és arccal a málnaszínű bársonyraborult.A hátborzongató rikoltozástól a nagyherceg arab ménje riadalmában felágaskodott, orrlyukai kitágultak.Az egyik adjutáns már éppen odaugrott volna, hogy kantárszáron ragadja a pánikba esett lovat, ám KirillAlekszandrovics csengő, erőteljes hangon leintette:– Vissza, Nyepljujev! Ne avatkozzon bele! Majd én!A nyeregben ügyesen tartva magát, a nagyherceg két pillanat alatt megfékezte a megvadult lovat, amelyikidegesen prüszkölt, először aprókat lépve oldalra poroszkált, majd felvette az előbbi ritmust. Ahisztérikusan siránkozó nőt karjánál fogva visszavezették a tömegbe, s ezzel a jelentéktelen incidens végetért.Ahimasz hangulata azonban egyszeriben megváltozott. Már nem érezte magát bábművésznek a marionett-színházban.A hang, mely az adjutánsnak megparancsolta, hogy „ne avatkozzon bele”, túlságosan is ismerős volt.Olyan, amit ha egyszer meghallasz, senki máséval nem tévesztesz össze.Micsoda váratlan találkozás, monsieur NN.Ahimasz végignézett a gárdatiszti egyenruhát viselő, daliás alakon. Ő hát az igazi bábművész, ő az, aki azsinórokat mozgatja. Velde úr pedig, aki egyben Santa Croce leendő grófja is – nem több, mint egyszerűkellék. Ám legyen.Az egész napot a Hitrovkán töltötte. Még itt is hallani lehetett a száz meg száz moszkvai templom temetéstkísérő harangzúgását, de a hitrovkaiakat nem érdekelte a ki tudja miféle generálist gyászoló „tiszta” város.Itt, akár a mikroszkóp alatt a szennyvíz egy cseppjében, egy másik, titkos élet nyüzsgött.A kereskedősegédnek öltözött Ahimaszt kétszer akarták kirabolni és háromszor nyúltak a zsebébe,ráadásul egyszer sikeresen: vászonujjasát valamilyen éles tárggyal észrevétlenül felhasították, és kivettéka tárcáját. Alig volt benne valamicske pénz, de a mesterségbeli tudás lenyűgöző volt.A mackós felkutatása szintén sokáig nem vezetett eredményre. Legtöbbször már a beszélgetés sem jöttössze a helybéliekkel, de ha mégis, akkor sem azt ajánlották, akire szükség lett volna – hol valamilyen

Kirjuhát, hol a Ravaszt, hol a Gimnazista Kolsát. Csak öt óra tájékán hangzott el először Apró Misa neve.A dolog a következőképpen történt. Ahimasz a Szibéria nevű kocsmában üldögélt, ahol a spekulánsok és amódosabb hivatásos koldusok gyülekeztek, s egy csavargóval beszélgetett. A csavargó figyelmes tekinteteolyan elképesztő gyorsasággal siklott végig a helyiség minden zugán, ami csak a tolvajokra és afeketézőkre jellemző.Ahimasz meghívta beszélgetőtársát egy kupicára, miközben egy ravasz, de korlátolt kereskedősegédnekadta ki magát, aki egy rövidáruboltban dolgozik a Tverszkaján. Amikor szóba hozta, hogy gazdájaszéfjében rengeteg pénz van, és ha egy hozzáértő megtanítaná feltörni a zárat, akkor simán, egyszer-kétszerhetente, két-háromszáz rubelnyi aprót lehetne kiemelni onnan, anélkül hogy bárkinek is hiányozna – acsavargó szeme megvillant: ez az ostoba fickó tálcán kínálja fel neki a zsákmányt.– Misát kell megkeresned – mondta magabiztosan a szakértő. – Ő aztán tiszta munkát végez.Ahimasz kételkedést tettetve ezt kérdezte:– Na és van elég sütnivalója? Nem valami gazember?– Kicsoda, Apró Misa? – vetett rá egy megvető pillantást a csavargó. – Hozzá képest te vagy gazember.Na ide figyelj, öreg. Kukkants be estefelé a Katorgába, Misa legényei minden este ott szórakoznak. Én isbenézek, s említést teszek rólad. Úgy jobb lesz a fogadtatásod.S a hitrovkai szeme felcsillant – nyilvánvalóan arra számított, hogy jó kis jutalékot kap majd ApróMisától ezért az értékes fülesért.Ahimasz kora estétől fogva a Katorgában üldögélt. Már nem kereskedősegédként, hanem vak koldusnaköltözve: rongyokban, háncsbocskorban, a szemére pedig, a szemhéja alá, átlátszó borjúhólyag-hártyáttapasztott. Át lehetett látni rajta, csak kissé ködösen, ugyanakkor tökéletesen azt a benyomást keltette,mintha hályog nőtte volna be a szemét. Ahimasz tapasztalatból tudta, hogy a vakok senkiben sem keltenekgyanút, és senki sem figyel rájuk. Ha egy vak csendben üldögél, a környezete egyáltalán nem vesz rólatudomást.Ahimasz pedig csendben ült. Nem is annyira nézelődött, sokkal inkább a hangokra figyelt. Kissé odébbtőle, az egyik asztaltársaságról egyértelműen lerítt, hogy banditák gyülekezete. Lehet, hogy Misabandájából valók, de ügyes és fürge egy sem volt köztük.Az események akkor kezdődtek, amikor a vaksi pinceablakok mögött már besötétedett.Ahimasz először nem figyelt fel a soron következő látogatókra. Ketten érkeztek: egy ószeres és egy görbelábú kirgiz agyonhordott köpenyben. Egy perc múlva jött a harmadik – egy hétrét görnyedt púpos.Álmában sem gondolta volna, hogy nyomozók. Meg kell hagyni, jól dolgozik a moszkvai rendőrség. Ésennek ellenére a bűnözők valamilyen úton-módon kiszagolták az álcázott ügynököket.Minden egy perc alatt történt. Az imént még csend és béke honolt, most pedig már ketten is – az ószeres ésa kirgiz – holtan fekszenek, a púpos letaglózva hever, az egyik bandita pedig a padlón fetreng, ésvisszataszító, természetellenes hangon azt vinnyogja, hogy menten megpusztul.Hamarosan az is megjelent, akire Ahimasz várt. Egy gyors mozgású, európai módon öltözött piperkőcfickó, akit mintha skatulyából húztak volna ki, ugyanakkor a nadrágszára be volt gyűrve tükörfényesrevikszolt kis krómbőr csizmájába. Ahimasz kitűnően ismerte ezt a bűnözőtípust, aki a saját osztályozásaszerint a „görények” rendjébe sorolható – jelentéktelen, de veszélyes kis ragadozó. Különös, hogyanszerezte meg magának Apró Misa ezt a kiemelkedő pozíciót a moszkvai alvilágban. A „görényekből”általában provokátorok és kettős ügynökök lesznek.Sebaj, hamarosan úgyis kiderül, miféle figura.A meggyilkolt ügynököket a válaszfal mögé vitték, a letaglózottat szintén elvonszolták valahová.Misa és hóhérai leültek egy asztalhoz, s nekiálltak enni és inni. Az, aki nyögdécselve a padlón feküdt,hamarosan elcsendesedett, ám ez az esemény senkinek nem keltette fel a figyelmét. A banditák csakfélórával később – amikor észbe kaptak – ittak „Karéj Szenya lelki üdvére”, Apró Misa pedig a magavékony hangján egy mélyen átélt beszédet mondott, melynek a fele Ahimasz számára ismeretlen szavakból

állt. Az elhunytat tiszteletteljesen „menő üzletembernek” nevezte, mire a többiek egyetértően bólogattak.A búcsúbeszéd nem tartott sokáig. Karéjt a lábánál fogva ugyanoda hurcolták, ahová nem sokkal előtte amegölt ügynököket vitték, s a lakoma folytatódott, mintha mi sem történt volna.Ahimasz azon igyekezett, hogy egyetlen szót se mulasszon el a banditák beszélgetéséből. Minél továbbhallgatta őket, annál inkább megerősödött az a meggyőződése, hogy nem tudnak az elrabolt millióról. Ezekszerint Misa egyedül bonyolította az ügyletet, a barátai nélkül.Nem baj, most már szem előtt van. Csak ki kellett várni a megfelelő pillanatot a négyszemköztibeszélgetésre.Reggel felé, amikor a kocsma már elnéptelenedett, Misa felállt, és hangosan ezt mondta:– No, eleget koptattuk mán a nyelvünket. Eriggyen, aki ahova akar, én Fiszka hasa alá bújok. De elébbmennyünk, társalogjunk egyet a kopóval.Az egész banda hahotázva eltűnt a pult mögött, a pince irányában.Ahimasz körbepillantott. A kocsmáros már rég a vékony deszkafal mögött horkolt, a vendégek közül csakketten maradtak – egy holtrészeg fickó és egy nő. Eljött az idő.A pult mögött egy sötét folyosó nyílt. Elöl, a padlóban halványan világított egy négyzetforma nyílás,ahonnan tompa hangok hallatszottak. Ez lenne a pince?Ahimasz levette az egyik szeméről a borjúhólyagot. Óvatosan lenézett. Mind az öt bandita ott volt.Öten vannak – ez egy kicsit sok. Meg kell várni, amíg kinyírják az álpúpost, azután pedig, amikor majdkimásznak, csendben egyenként leszedni őket.De minden másképp történt.Az ügynök igencsak találékonynak bizonyult. Ilyen ügyes fickóhoz Ahimasznak még nem volt szerencséje.A „púpos” másodpercek alatt elintézte az egész bandát. Anélkül, hogy felállt volna, egymás után mindkétkezét meglengette, mire két bandita a torkához kapott. Kést vágott volna beléjük? A két másik koponyájátvalami egészen érdekes szerkentyűvel zúzta szét – egy láncra erősített fadarabbal. Lám, milyen egyszerű, smégis mennyire hatásos.De még nagyobb tiszteletet váltott ki belőle az a ügyesség, amellyel a „púpos” kifaggatta a fickót. Mostmár Ahimasz mindent tudott, amire szüksége volt. Elrejtőzött az árnyékban, és hangtalanul követte a sötétlabirintusban a nyomozót és foglyát.Bementek valamilyen ajtón, s egy perccel később lövöldözés hallatszott odabentről. Ki kerekedett felül?Ahimasz biztos volt benne, hogy nem Misa. Márpedig ha így van, nem célszerű egy ilyen fürge ügynökfegyverével szembetalálkozni. Jobb lesz kivárni őt a folyosón. Nem, ott túlságosan sötét van. Még majdelvéti, s nem lesz halálos az ütés.Ahimasz visszament a kocsmába, és lefeküdt a padra.Csaknem rögtön utána megjelent az ügyes rendőr, s ami a legkellemesebb, táskával a kezében. Most lőjön,vagy várjon egy kicsit? Merthogy a „púpos” készenlétben tartotta a revolverét. Villámgyors a reakciója, alegkisebb mozdulatra is azonnal tüzelni kezd. Ahimasz hunyorított a hályogtól megszabadult szemével.Csak nem az ismerős Herstal? Lehet, hogy ez az a „kereskedő”, aki Knabénél volt?Ám az események észveszejtő gyorsasággal követték egymást. Az ügynök letartóztatta a kocsmárost,megtalálta a saját embereit, melyek közül az egyikről, a kirgizről, kiderült, hogy él.Érdekes részlet: amikor a „púpos” törülközővel körbetekerte az ázsiai törött koponyáját, egymás közöttjapánul beszéltek. Ez aztán tényleg csoda – egy japán a Hitrovkán. Ahimasznak ismerősek voltak ezek ahangok, ez a karattyoló beszéd, egy három évvel ezelőtti munka kapcsán, amikor Honkongban kellettteljesítenie egy megbízást. Az ügynök „Maszának” nevezte a japánt.Most, amikor az álruhás nyomozó már nem utánozta az öregek remegő hangját, Ahimasznak ismerősnektűnt a hangszíne. Még figyelmesebben hallgatta – csak nem Fandorin úr? Meg kell hagyni, találékony egyfiatalember. Ritkán találkozol hasonlóval.Ekkor Ahimasz végérvényesen úgy döntött, hogy nem érdemes kockáztatni. Egy ilyen alannyal szemben

kétszeresen is óvatosnak kell lenni. Annál is inkább, mivel a nyomozó egyáltalán nem merült ki –villámgyorsan járt körbe a tekintete, s a Herstal is a keze ügyében volt.Mindhárman – Fandorin, a japán és a megkötözött kocsmáros – kimentek az utcára. Ahimasz a porosablakon keresztül nézett utánuk. A nyomozó, szorosan tartva a táskát, elindult, hogy bérkocsit szerezzen, ajapán pedig a letartóztatottat őrizte. A kocsmáros megpróbált belerúgni, ám a pöttöm kis ember dühösensziszegni kezdett, és egy mozdulattal elkaszálta a tatárt.Még meg kell dolgozni ezért a táskáért, gondolta Ahimasz. Előbb vagy utóbb Fandorin úr megnyugszik éselgyöngül. Most azonban ellenőrizni kell, hogy meghalt-e az adós, Apró Misa.Ahimasz gyorsan végigment a sötét folyosón, belökte a félig nyitott ajtót. Mögötte egy tompánmegvilágított kis fülke volt. Úgy tűnik, nincs itt senki.Odalépett a rendetlenül hagyott ágyhoz. Megtapogatta – még meleg.Ekkor a sarokból halk nyöszörgés hallatszott. Ahimasz hirtelen megfordult, és meglátta az összegörnyedtkis figurát. Apró Misa a padlón ült, kezét a hasára szorítva. Felemelte nedvesen csillogó szemét, szájafintorba torzult, s ismét csak halk, panaszos hangon szólalt meg.– Testvér, én vagyok az, Misa... Megsebesültem... Segíts... Ki vagy, testvér?Ahimasz kipattintotta tőrkésének pengéjét, lehajolt és elmetszette a fal mellett ülő férfi torkát. Így sokkalmegnyugtatóbb. Adós, fizess.Visszafutott a kocsmába, és lefeküdt a padra.Az utcáról lódobogás és keréknyikorgás hallatszott. Fandorin berontott, de a táska most nem volt nála.Eltűnt a folyosón – Apró Misáért megy. De hol van a táska? A japánnál hagyta?Ahimasz lemászott a padról.Nem, nincs elég idő.Újra visszafeküdt, egyre dühösebb lett. De nem szabad, hogy ingerült legyen – minden hiba ebbőlszármazik.A föld alatti labirintus mélyéből előbukkant Fandorin: az arca eltorzult, a Herstaljával hadonászott.Futólag pillantott csak a vakra, majd kirohant a kocsmából.Az utcáról behallatszott a hangja:– Indulás! Hajts a Malája Nyikitszkajára, a csendőrségre!Ahimasz letépte a hályogot. Igyekezni kellett.

14.Ahimasz egy elegáns bérkocsin hajtott a csendőrparancsnokság épületéhez, menet közben ugrott le, éstürelmetlenül kérdezte az őrt:– Ketten a mieink közül az imént hoztak be egy letartóztatottat, hol vannak?A csendőr egy cseppet sem csodálkozott a rongyos ruhájú, határozott modorú férfi követelőzésén, akinek aszeme villanása főnököt sejtetett.– Úgy volt, hogy egyenesen a főnökségre mentek. Nincs még két perce. A letartóztatottnak most veszik felaz adatait az ügyeletes szobában.– Vigye el az ördög a letartóztatottat! – legyintett ingerülten a rongyos. – Nekem Fandorinra vanszükségem. Azt mondod, a méltóságos úrhoz ment?– Pontosan így van. Fel a lépcsőn, majd a folyosón balra.– Nélküled is tudom!Ahimasz az előcsarnokból egy alacsony kis lépcsőn a megadott irányba futott. Jobbra nézett – valaholmessze, a folyosó végén egy ajtó fehérlett, mely mögül pengő fém hangja hallatszott. Világos, ez atornaterem. Nem veszélyes.Balra fordult. A széles folyosó néptelen volt, csak nagy ritkán bukkant fel egy-egy civil ruhás vagymundért viselő ügybuzgó hivatalnok, hogy rögtön el is tűnjön egy másik ajtó mögött.

Ahimasznak földbe gyökerezett a lába: az ostoba helyzetek és kudarcok hosszú sorozata után Fortunaharagja elszállt, s végre kegyes lett hozzá. A „Fogadószoba” feliratú ajtó előtt ült a japán, táskával akezében.Fandorin nyilvánvalóan jelentést tett a főnökségnek az éjszakai eseményekről. Miért nem vitte magával atáskát? Büszkélkedni akar, minél hatásosabb szeretne lenni. Olyan sok esemény történt az éjszaka, hogyvan miről mesélnie a nyomozónak, így hát maradt még néhány perce.Szép lassan odamegy a japánhoz. A kulccsontja alá döfi a kését. Elveszi a táskát. Ugyanúgy megy ki,ahogy bejött. Egy percbe se telik.Ahimasz szemügyre vette a japánt. Az egyenesen maga elé nézett, mindkét kezével átfogta a táskát, s olyanvolt, mint egy megfeszített rugó. Honkongban Ahimasznak volt lehetősége megfigyelni, hogyangyakorolják a japánok a fegyvertelen harc művészetét. Ezekhez képest sehol sincsenek az angol bokszvagy a francia birkózás mesterei. Ez a Hüvelyk Matyi egy ütéssel padlóra küldte a jól megtermett tatárkocsmárost. Talán mégse egy perc?Nem szabad kockáztatnia. A legkisebb késlekedés, és zaj támad, összefutnak az emberek.Gondolkodni kell, gondolkodni, megy az idő.Megfordult, és gyorsan odament, ahonnan a pengecsattogás hallatszott. Amikor Ahimasz benyitott a„Tiszti tornaterem” feliratú ajtón, úgy tíz, maszkba és fehér vívóruhába öltözött figurát pillantott meg.Ezek aztán a muskétások.Aha, itt a bejárat az öltözőbe.Ledobta magáról a rongyokat és a bocskort, felvette az első keze ügyébe kerülő egyenruhát, csizmát méretszerint választott – ez fontos. Gyerünk, gyerünk.Amikor gyors léptekkel, könnyedén az ellenkező irányba indult, szemébe ötlött az „Expedíciós osztály”tábla.Az asztal mögött egy hivatalnok ült, és a borítékokat szortírozta.– Pevcov századosnak nincs levele? – mondta ki Ahimasz az elsőként eszébe ötlő nevet.– Nincs semmi.– Azért csak ellenőrizze.A hivatalnok megvonta a vállát, a postakönyvet kezdte tanulmányozni, lapozgatott.Ahimasz észrevétlenül elvett az asztalról egy hivatalos, pecsétes küldeményt, s a ruhája ujjába rejtette.– Rendben, ne erőlködjön. Később benézek.Kimért léptekkel közeledett a japánhoz, majd szalutált.– Masza úr?Az ázsiai felpattant, mélyen meghajolt.– Fandorin úr megbízásából jöttem. Fandorin, érti?A japán még mélyebben meghajolt. Kiváló, úgy tűnik, oroszul egy kukkot sem ért.– Itt az írásbeli felhatalmazás, hogy átvegyem öntől a táskát.Ahimasz átnyújtotta a küldeményt, s egyúttal a táskára mutatott.A japán megingott. Ahimasz várt, s számolta a másodperceket. Háta mögé rejtett bal kezében szorította akését. Még öt másodperc, és kénytelen lesz megölni. Nem lehet tovább várni.Öt, négy, három, kettő...A japán még egyszer meghajolt, odaadta a táskát, a küldeményt két kezébe fogva a homlokához emelte.Úgy látszik, nincs még itt az ideje, hogy meghaljon.Ahimasz tisztelgett, megfordult és bement a fogadószobába. A folyosón nem tudott volna végigmenni – ezta japán különösnek találta volna.Tágas szoba volt. Elöl a főnök dolgozószobája – Fandorin valószínűleg ott van. Balra egy ablak. Jobbraegy „Titkos részleg” feliratú tábla.Az adjutáns a főnök szobája előtt ténfergett, ami éppen kapóra jött. Ahimasz megnyugtatóan felé intett,

azzal eltűnt a jobb oldali ajtó mögött. És ismét mázlija volt – Fortuna szemmel láthatóan a kegyeibefogadta. Itt nem egy dolgozószoba volt, ahol improvizálni kellett volna, hanem egy kis folyosó, udvarranéző ablakokkal.Isten önökkel, csendőr uraim.Ahimasz Velde megkezdi harmadik, utolsó programpontjának teljesítését. A főkormányzó házának hivatali emeletén megjelent egy jó kiállású csendőr százados, szigorúanmegkérdezte az alkalmazottat, hol van Hurtyinszkij udvari tanácsos dolgozószobája, majd elindult a jelzettirányban, egy nehéz táskát lóbálva.Hurtyinszkij szívélyes műmosollyal üdvözölte a „sürgős üzenettel érkezett pétervári futárt”. Ahimaszszintén mosolygott, de minden álságosság nélkül, őszintén – régen várt már erre a találkozásra.– Üdvözöllek, te gazember – mondta Ahimasz, miközben Nemo úr, monsieur NN ravasz szolgájánaktompán fénylő szürke szemébe nézett. – Klonov vagyok. Ez meg Szoboljev táskája. Ez pedig – a halálod.– Azzal kipattintotta rugós tőrét.Az udvari tanácsos arca holtsápadtra váltott, a szeme pedig szurokfeketére, mivel kitágult pupillájateljesen eltakarta a szivárványhártyáját.– Mindent megmagyarázok – motyogta alig hallhatóan a titkos kancellária vezetője. – Csak ne öljön meg!– Ha meg akarnálak ölni, már elmetszett torokkal feküdnél itt. De nekem másra van szükségem tőled –emelte fel a hangját Ahimasz, jeges dühöt tettetve.– Mindent megkap, ami kell! Csak csendesebben, az isten szerelmére!Hurtyinszkij kinézett a fogadószobába, s meghagyta a titkárnak, hogy senkit se engedjen be.– Hallgasson meg, mindent megmagyarázok... – suttogta, ahogy visszajött.– A nagyhercegnek magyarázd meg, te Júdás – vágott a szavába Ahimasz. – Ülj le, és írd. írd! –Megvillant kezében a tőr, mire Hurtyinszkij hátrahőkölt rémületében.– Jól van, jól. De mit írjak?– Az igazat.Ahimasz a reszkető csinovnyik háta mögé állt.Az udvari tanácsos riadtan felnézett, de a szeme színe a feketéből ismét szürkésre váltott. Valószínűleg azéles elméjű Nemo úr már kiagyalta, miként fog kikecmeregni ebből a helyzetből.– írd: „Én, Pjotr Hurtyinszkij, bűnös vagyok abban, hogy kapzsiságból megszegtem kötelességemet, selárultam azt, akit híven kellett volna szolgálnom, és minden erőmmel támogatni fáradságos munkájában.Isten legyen a bírám. Tudatom Őfelségével, hogy...”Amikor Hurtyinszkij leírta a „bírám” szót, Ahimasz egy ütéssel eltörte a nyakcsigolyáját.Felakasztotta a holttestet a függönyzsinórra. Megelégedéssel szemlélte a halott csodálkozó arcát. Csúnyadolog a bolondját járatni Ahimasz Veldével.Kész, Moszkvában mindent elintézett. A postán, még mindig csendőregyenruhába öltözve Ahimasz egy táviratot küldött monsieur NN-nek atitkos címre. Az újságokból kiderült, hogy Kirill Alekszandrovics még tegnap megérkezett Pétervárra.A távirat a következőképpen hangzott:„Elszámolás rendben. Nemo úr lelkiismeretlen partnernek bizonyult. Fandorin úrral, a társaság moszkvaikirendeltségének képviselőjével kapcsolatban bonyodalmak támadtak. Szükség lenne a közreműködésére.Klonov.”Kissé elbizonytalanodva, de megadta a Troicában bérelt lakás címét. Kétségtelenül volt ebben bizonyoskockázat, de talán még a megengedett határokon belül. Most, amikor már tudja, ki is az a bizonyos NN, a

kettős játék esélye nagyon csekélynek tűnt. Túlságosan fontos személyiség ahhoz, hogy elkapkodja adolgot.És ez az a helyzet, amikor valóban szükség van a nagyherceg segítségére. Az akció befejeződött ugyan, denem hiányzik, hogy még Európában is utolérjék a rendőrségi nyomozással kapcsolatos kellemetlenségek.Hát szüksége van erre Santa Croce leendő grófjának? Fandorin úr kivételesen fantáziadús és gyors. Jobblesz, ha leállítják.Ezek után elkocsizott a Brjanszki pályaudvarra, ahol jegyet váltott a párizsi vonatra. Holnap reggelnyolckor Ahimasz Velde elhagyja a várost, ahol utolsó megrendelését teljesítette. A fényes szakmaikarrier a legelegánsabb módon ért véget.És ekkor kedve támadt megajándékozni magát. Egy szabad embernek, aki ráadásul már felhagyott amunkával, lehetnek gyöngéi.Levelet írt: „Holnap reggel hatkor legyél a Troicá-ban, ami a Hohlovszkij utcában van. Én a hetesszámú lakásban lakom, bejárat az udvar felől. Kopogj kétszer, majd háromszor, azután ismét kétszer.Elutazom, szeretnék elköszönni. Nyikolaj.”A pályaudvarról a városi postával küldte el a levelet, a borítékon ez szerepelt:„Tolle Kisasszonynak, saját kezébe. Anglia szálló, a Petrovka és a Sztolesnyikova sarkán.”Semmi gond, megteheti. Minden szálat elvarrt. Maga természetesen nem mutatkozhat az Angliában –Vandát megfigyelés alatt tarthatják. De hamarosan visszavonják a megfigyelést, s az ügynek vége, errőlmonsieur NN fog gondoskodni.Búcsúajándékot tartogat Vandának – odaadja neki ezt a szerencsétlen ötvenezret, hogy szabadnak érezzemagát, és úgy élhessen, ahogy neki tetszik.Vagy esetleg beszéljenek meg egy újabb találkozót? Egy másik, szabad életben.A hang, mely egy ideje megtelepedett Ahimasz mellének bal felén, s egy időre elnémították az üzlettelkapcsolatos gondolatok, most végleg önállósította magát. „De miért is kellene elválni? – suttogta. – SantaCroce grófja egészen más, mint Ahimasz Velde. A nagyságos úrnak nem feltétlenül kell egyedül élnie.”A hang ugyan rendre lett utasítva, ám Ahimasz mégis visszatért a pénztárhoz, visszaadta a jegyet, shelyette egy kétszemélyes kupét váltott. Az a plusz százhúsz rubel semmiség, így legalább kényelmesenfog utazni, útitársak nélkül. „Ha-ha” – kommentálta a hang.Majd holnap eldöntöm, amikor találkozunk, mondta magában Ahimasz. Vagy kap ötvenezret, vagy velemjön.Hirtelen eszébe jutott: ez már egyszer megtörtént. Húsz évvel ezelőtt, Jevgenyijával. Csak akkor, mielőttdöntött volna, nem vitt magával még egy lovat. Most azonban a ló készen áll.A nap további részében Ahimasz csak erre gondolt. Este feküdt a szobájában és nem tudott elaludni, amikorábban sohasem fordult elő vele.Végül is a gondolatai kezdtek összekuszálódni, összefüggéstelen, villanásnyi képek szorították ki őket.Megjelent Vanda, az arca egy kissé imbolygott, majd érthetetlenül megváltozott, s már Jevgenyija arcavolt. Különös, Ahimasz azt hitte, hogy arcvonásai már régen kitörlődtek az emlékezetéből. Vanda-Jevgenyija gyengéden nézett rá, és ezt mondta: „Milyen áttetsző a szemed, Lia. Mint a víz.”Az ajtón halkan kopogtak, s Ahimasz, aki még nem tért teljesen magához álmából, egy pillanat alatt felültaz ágyon, és kirántotta párnája alól a revolverét.A hajnal tompa fénye szűrődött be az ablakon.Ismét kopogtak – egymás után többször, szünet nélkül.Zajtalanul lépkedve lement a lépcsőn.– Klonov úr! – szólalt meg egy hang. – Sürgős távirata van! Monsieur NN-től!Ahimasz ajtót nyitott, pisztolyt tartó kezét a háta mögé rejtette.Egy magas, köpenyes ember állt előtte. Sapkájának hosszú ellenzője eltakarta az arcát, csak katonásanpödrött bajszát látta. Miután átadta a táviratot, a küldönc szó nélkül távozott, s eltűnt a ködös hajnali

derengésben.„Velde úr, a nyomozást beszüntették, ám kisebb bonyodalom támadt. Fandorin törvényszéki ülnökönhatalmúlag cselekedve tudomást szerzett az ön tartózkodási helyéről, és szándékában állletartóztatni önt. Erről a moszkvai rendőrparancsnok tájékoztatott minket, és kéri a szankciónkat.Megparancsoltuk, hogy semmilyen akcióban ne vegyenek részt, de erről a törvényszéki ülnököt netájékoztassák. Fandorin reggel hatkor meg fog önnél jelenni. Egyedül érkezik, mivel nem tudja, hogynem kap rendőrségi támogatást. Ez az ember cselekedeteivel veszélyezteti egész akciónkeredményességét. Belátása szerint lépjen fel vele szemben.

Köszönöm a jól végzett munkát. NN”Ahimaszban két érzés kavargott: az egyik kellemes, a másik nagyon is kellemetlen.A kellemes érzés nem szorul magyarázatra. Megölni Fandorint – ez egy szép passzus lesz szolgálatijegyzékének végén. Az ügy szempontjából is elkerülhetetlen, s egy régi számlát is elrendez vele.Akkurátusan, egyértelműen tesz pontot az akció végére.Ám a másik érzéssel kapcsolatban bonyolultabb a helyzet. Honnan tudta meg Fandorin a címet? HiszenNN-től nem kaphatta. És itt van ez a hat óra – éppen az a idő, amikorra Vandát várja. Csak nem árulta el?Ez mindent megváltoztatott.Az órájára nézett. Fél öt van. Bőségesen van idő az előkészületekre. Természetesen nincs kockázata adolognak, minden Ahimasznak kedvez, ám Fandorin úr komoly ember, most bármilyen elbizakodottságmegengedhetetlen.Ismét felmerült egy újabb probléma. Azt könnyű megölni, akit váratlanul ér a támadás, ám Fandorinnakelőbb meg kell mondania, honnan tudja a címet.Csak nehogy Vandától.Jelen pillanatban semmi sem volt Ahimasznak ennél fontosabb.Fél hattól elfoglalta posztját az ablaknál, a függöny mögött.Hat óra után három perccel a könnyű reggeli napfényben fürdő udvarra belépett egy férfi – kifinomultanelegáns, krémszínű zakót és divatos szűk nadrágot viselt. Most alkalma nyílt Ahimasznak alaposanmegnézni régi ismerőse arcát, a legapróbb részletekig. Tetszett neki ez az arc – energikus, okos. Méltóellenfél. Csak a szövetségeseivel nincs szerencséje.Fandorin megállt az ajtónál, és a tüdejét teleszívta levegővel. Majd valamiért fölfújta az arcát, ésapránként kifújta a levegőt. Ez valamilyen tornagyakorlat lehet?Felemelte a kezét, és halkan bekopogott. Kétszer, háromszor, majd ismét kétszer.

Harmadik részFEHÉR ÉS FEKETE

A Svéd-kapu

avagy utolsó előtti fejezet, amelyben Fandorin semmivé válik Eraszt Petrovics hegyezte a fülét – csend. Megint kopogtatott. Semmi. Óvatosan meglökte az ajtót, amifülsértően nyikorogva nyomban kinyílt.Talán csak nem üres a csapda?Pisztolyt tartó kezét előrenyújtva gyorsan átugrotta a három lépcsőfokot, és egy alacsony, négyszögletesszobában találta magát.A szikrázó napfény után a szoba kimondottan komornak tűnt. Jobbról a lefüggönyözött ablak szürketéglalapja sötétlett, arrébb, a falnál pedig a vaságy és a szekrény mellett egy szék árválkodott.Az meg mi lehet az ágyon? Egy takaróba burkolódzott alak. Valaki ott fekszik.A törvényszéki ülnök szeme már hozzászokott a halovány fényhez, így jól látta a takaró alól élettelenülkilógó, csuklóban kifordult, fehér kesztyűs kezet, pontosabban kabátujját. A padlón ott hevert a „colt”,körülötte sötét tócsa feketéllett.Hát ez meglepetés a javából. Fandorinnak fájdalmasan összeszorult a szíve csalódottságában, zsebredugta immár feleslegessé vált Herstalját, és az ágyhoz lépve félrerántotta a takarót.Ahimasz mozdulatlanul állt az ablaknál, a nehéz függöny mögött. Amikor a nyomozó a megbeszélt jelszerint kopogott az ajtón, keserűség fogta el. Szóval, mégiscsak Vanda volt az...A szobában minden úgy volt elrendezve, hogy Fandorin, ahelyett hogy körbenézne, egyből a rossz iránybaösszpontosítsa figyelmét, és hogy Ahimasznak háttal állva eltegye a fegyvert.Mindhárom célkitűzés sikeresen teljesítve.– Hát igen – szólalt meg halk hangon Ahimasz. – Most pedig kezeket tarkóra. És még csak meg sepróbáljon megfordulni, Fandorin úr. Megölöm.Düh – ez volt az első érzés, ami hatalmába kerítette Eraszt Petrovicsot, amikor a takaró alattmegpillantotta a hitvány rongybabát, s a háta mögül meghallotta a nyugodt, magabiztos hangot. Milyenostoba módon bukott le!A dühöt azonban értetlenség váltotta fel. Miért állt készenlétben ez a Klonov-Pevcov? Az ablaknálőrködött, és meglátta, hogy Vanda helyett valaki más jött? De hiszen a nevén szólította! Szóval, tudta, ésrá várt. Honnan tudhatta? Vandának mégiscsak sikerült volna értesítenie? De akkor miért várt rá, és miértnem rejtőzött el?Ezek szerint az alany tudott „Fandorin úr” közelgő látogatásáról, de a rendőrségi akcióról nem.Csodálatos.Mellesleg, az elméletek gyártásának nem most volt itt az ideje. Mit csináljon? Ugorjon félre? Egy olyanembert, aki kijárta a „lopakodók” iskoláját, sokkalta bonyolultabb eltalálni, mint azt ez az ál-csendőrkapitány képzeli.A lövésekre a rendőrök mindenképpen megrohanják a házat, tüzet nyitnak, és akkor az alanyt nem fogják elélve.Fandorin a tarkójára tette a kezét, majd nyugodtan, ugyanabban a hangnemben, amit ellenfele használt,megkérdezte.– És hogyan tovább?– Vegye le a zakóját – parancsolta Ahimasz. – Dobja a szoba közepére.A zakó meglehetősen nehézkesen ért földet – nyilvánvaló volt, hogy a Herstal mellett még valami más islapult a zsebében.Hátul, a nyomozó övén lógó pisztolytáskában volt még egy apró revolver.– Csatolja le a Derringert. Rúgja az ágy alá, még beljebb. Most hajoljon le, lassan. Húzza fel a balnadrágszárát. Feljebb. A jobbat.

Na igen, a bal bokájához, nyelével lefelé egy tőrt erősített. Fandorin úr aztán alaposan felszerelkezett.Jóleső érzés, amikor körültekintő emberekkel van dolgod.– Most már megfordulhat.A nyomozó annak rendje s módja szerint fordult meg, minden sietség nélkül, hogy ne idegesítsefeleslegesen ellenfelét.De mért van a nadrágtartóján négy fémcsillag? Ez már megint valami keleti trükk lehet.– A nadrágtartóját. Rúgja az ágy alá.A nyomozó bájos arca eltorzult a méregtől. Hosszú szempillái megremegtek – Fandorin hunyorított, hogyjobban szemügyre vehesse a fénynek háttal álló ellenfele arcát.Nos, most akár meg is mutathatjuk magunkat, és ellenőrizhetjük, jó-e a fiatalúr vizuális memóriája.Kiderült, hogy jó: Ahimasz két lépést tett előre, és megelégedéssel figyelte, amint a szépfiú arca előbbbíborvörösre vált, azután pedig hirtelen elsápad.Hát igen, fiacskám. A sors szeszélyes egy nőszemély.Ez nem is ember, hanem valami sátánfajzat! Még azt is kiszagolta, hogy a shuriken fegyver. ErasztPetrovics tombolt dühében, hogy megfosztották teljes arzenáljától.Vagy pontosabban, majdnem a teljestől.A számtalan önvédelmi eszközből (a végén még kiderül, hogy túlzásba vitte az előkészületeket)egyesegyedül az inge ujjába rejtett nyíl maradt. Egy vékony fémnyíl, amit egy rugóhoz erősített. Elégerőteljesen behajlítania a könyökét, s már ki is lőtte. De nehéz valakit megölni vele, hacsak nemegyenesen a szemébe talál. Meg hát ugyan miféle erőteljes mozdulatot tehet az ember, amikor egyhatlövetű Bayard csövét szegezik rá?Ekkor a sötét alak megmozdult, és Fandorinnak sikerült végre megfigyelnie ellenfele vonásait.Ezek a szemek! Ezek a világos szemek! És az arc, ami annyi éven keresztül kísértette Eraszt Petrovicsotálmaiban. Az nem lehet! Már megint az a rémálom! Mihamarabb fel kell ébrednie.Ki kellett használni a pszichológiai fölényt, amíg az alany nem tér magához.– Ki árulta el a címet, az időpontot és a jelet?A nyomozó hallgatott.Ahimasz lejjebb engedte a csövet, és térdre célzott, de Fandorin, úgy tűnik, ettől nem rémült meg. Éppellenkezőleg, mintha sápadtsága egyre inkább múlni kezdett volna.– Vanda? – Ahimasz nem tudott uralkodni magán, s hangja áruló módon, rekedten megbicsaklott.Nem, ez nem fog válaszolni, gondolta. Inkább meghal, de egy szót sem fog mondani. Ilyen és kész.És ekkor a nyomozónak megmozdult az ajka:– Válaszolok. Cserébe a maga válaszáért. Hogyan ölte meg Szoboljevet?Ahimasz megingatta a fejét. Mindig is csodálta az extravagáns embereket. Igen, aki még a halál torkábanis a szakmai kíváncsiságát szeretné kielégíteni, az tiszteletet érdemel.– Rendben – bólintott Ahimasz. – De őszintén kell válaszolnia. A szavát adja?– A szavamat adom.– Amazóniai páfránykivonat. Szívizom-bénulás, felgyorsult szívverés mellett. Semmi nyom. Chateaud'Yquem.További magyarázkodásra nem volt szükség.– Aha, szóval így... – dörmögte Fandorin.– Akkor, Vanda volt? – kérdezte Ahimasz összeszorított fogakkal.– Nem, Vanda nem árulta el magát.Ahimasznak elakadt a lélegzete a hihetetlen megkönnyebbüléstől – egy pillanatra még a szemét isbecsukta.Amikor a múltból előbukkant ember arca megfeszült a várakozástól, Eraszt Petrovics rögtön megértette,miért is van még mindig életben.

Ám alighogy elhangzik a válasz a világos szemű számára oly fontos kérdésre, nyomban eldördül a lövésis.Most egy pillanatot sem lehet késlekedni, amikor a másik ujja finoman megremeg a ravaszon, majdmegmozdul. Ha valakinek fegyver van a kezében, óhatatlanul is eltompulnak az ösztönei, amikorfegyvertelennel kerül szembe, mert biztonságban érzi magát, és mert túlságosan is a lelketlen fémrehagyatkozik. Az ilyen ember reakciói lelassulnak – ez a „lopakodók” művészetének ábécéje.A legfőbb, hogy az ember eltalálja a megfelelő pillanatot. Első ugrás balra előre, a golyó jobbról elmegymellette. Utána az ellenfél lábai elé ugrani, s a második golyó elsüvít a feje felett. És akkor elgáncsolni.Kockázatos. Nyolc lépés – az sok. És ha az alany megérez valamit, és kissé hátralép, akkor keresztetvethet az egészre.De választása nem volt.És akkor a világos szemű először hibázott. Egy pillanatra becsukta a szemét.Ennyi elég is volt. Eraszt Petrovics nem kockáztatta, hogy a golyók elé veti magát, hanem ehelyettruganyos mozdulattal álltó helyéből az ablakba szökkent.Könyökével keretestül kiverte az ablakot, és a szilánkok zuhatagában kiugrott, megfordult a levegőben, ésguggolva szerencsésen földet ért. Még csak meg sem vágta magát.A füle csengett – a világos szeműnek mégiscsak sikerült lőnie. De ezek szerint nem találta el.Fandorin végigfutott a fal mellett. A nadrágja zsebéből egy sípot rántott elő, és megadta a megbeszélt jeletaz akció kezdésére.Ahimasz soha életében nem látott még senkit ilyen gyorsan mozogni. Az előbb még ott állt a helyén, aztánmeg a fehér kamásnis, fűzős lakkcipők már el is tűntek az ablakban. Utánalőtt, de egy jó másodperccelkésőbb, mint kellett volna.Nem töprengett, keresztüllendült az üvegcserepekkel borított ablakpárkányon, és négykézlábra esett.A nyomozó rohant, és kétségbeesetten fújta a sípot. Ahimasz kicsit még meg is sajnálta. A szerencsétlenjeazt várta, hogy a segítségére siessenek.Könnyedén, mint egy kölyök, Fandorin már be is fordult a sarkon. Ahimasz csípőből lőtt, a falról hullott avakolat. Ez nem túl biztató.A külső udvar viszont nagyobb a belsőnél. Az alany a kapuig már nem fog eljutni.Itt van végre a kapu – kis fatetővel, faragott oszlopokkal. Igazi orosz stílus, a Péter előtti időkkonstrukciója, valamiért mégis „svédnek” nevezik. Úgy látszik, hogy a moszkvaiak valamikor nagyonrégen egy svéd kereskedőtől lestek el az ácsmesterség eme fortélyait.Az udvar közepén földbe gyökerezett lábbal állt a házmester, söprűvel a kezében, s eltátotta foghíjasszáját. Az, aki részegnek tettette magát, ugyanúgy ült a padon, s meredten bámult a rohanó törvényszékiülnökre. Az iménti parasztruhás, szőnyegmintájú fejkendős nénike riadtan lapult a falhoz. Eraszt Petrovicsegyszeriben rádöbbent – ezek nem is titkosrendőrök! Csak egy házmester, egy korhely és egykoldusasszony.Mögötte rohanó léptek zaja.Fandorin cikcakkban oldalra ugrott – éppen időben: mintha megégette volna valami a vállát. Semmiség,csak súrolta a golyó.A kapu mögött már látszott a napsugarak aranyló fényében fürdő utca. Tulajdonképpen közel van, demégsem jutsz el odáig.Eraszt Petrovics megállt, megfordult. Mi értelme van, hogy a hátába kapja a golyót?A világos szemű is megállt. Háromszor lőtt, tehát a Bayardban még van három golyó. Több mint elég,hogy véget vessen Fandorin úr földi pályafutásának, aki most huszonhat éves, s még rokonai sincsenek.Tizenöt lépés a távolság. Túlságosan sok, hogy bármit is kezdeményezzen. Hol van Karacsencev? Holvannak az emberei? Nem volt most ideje ezen gondolkodni.A mandzsettája alatt ott volt a nyíl, ami ilyen messziről aligha hatékony fegyver. Mindazonáltal Eraszt

Petrovics felemelte a kezét, hogy könyökben élesen behajlíthassa.A világos szemű szintén szép lassan célba vette Fandorin mellét.A törvényszéki ülnöknek hirtelen furcsa asszociációja támadt: a Jevgenyij Anyegin című operából apárbaj-jelenet. Még majd a világos szemű mindjárt rá is zendít.Két golyó a mellébe. Azután közelebb megy, és Fandorin a harmadikat a fejébe kapja.A lövöldözéssel senki nem foglalkozik majd. Egy ilyen helyen nappal rendőrt lámpással sem találsz. Nemkell elkapkodni.És ekkor, a szeme sarkából Ahimasz egy gyors mozdulatot vett észre. Egy rohanó kis árnyékelrugaszkodott a faltól.Ahimasz hirtelen megfordult, s maga előtt látott egy idétlen kendőbe bugyolált, vad grimaszba torzult,ferde szemű arcot, s egy vijjogó kiáltást hallató szájat. A japán!Meghúzta a ravaszt.A nénike, aki olyan félénken simult a falhoz, egyszeriben a jokohamai jakuzák harci kiáltását hallatta, s adzsiu-dzsicu idevágó szabályainak előírásszerű alkalmazásával a világos szeműre vetette magát.Az fürgén megfordult és azonnal tüzelt, de a nénike lehajolt a golyó elől, s a negyedik pozícióból indítottkivételesen elegáns mavaszigiri ütéssel elkaszálta a lövöldözőt. Az idétlen szőnyegmintás kendőlecsúszott a vállára, s egy fehér törülközővel átkötött, fekete hajú fejet lehetett látni.Masza! De hogy került ide? Kiszagolta a gazfickó! Hát ezért engedte el olyan könnyen a gazdáját egyedül!S nem is kendő az rajta, hanem egy futószőnyeg a Dussault-ból. A ruhája pedig a karosszék huzata!De nem most volt itt az ideje, hogy késve ébredező megfigyelőkészségét csillogtassa. Eraszt Petrovicselőrelendült, maga előtt tartva nyilat rejtő kezét, de óvatosságból nem lőtt – nehogy Maszat találja el.A japán tenyéréllel a világos szemű csuklójára sújtott – a Bayard oldalra repült, egy kőre esett, ésegyenesen a kék égbe lőtt.A következő másodpercben egy vasököl teljes erőből halántékon találta a japánt, s Masza összeesett,arccal a földre.A világos szemű egy pillanatra a feléje rohanó Fandorinra nézett, majd az odébb heverő revolverre,higanymozgással talpra ugrott és visszafelé iramodott, a belső udvar felé.A Bayardot nem éred el. Az ellenfél ügyes, ismeri a közelharcban használt fogásokat. Amíg vele bajlódsz,a japán észhez tér, s két ilyen mesterrel egyedül nem boldogulsz.Vissza kell menni a szobába. Ott a földön, az ágy mellett van a felhúzott „colt”.Kissé lassítva futásán, Fandorin felkapta a földről a revolvert. Ez nem több, mint fél másodpercet vettigénybe, de a világos szeműnek sikerült befordulnia a sarkon. Ugyanúgy, mint az imént, most is egy idenem illő gondolata támadt: mint a gyerekek fogócska közben – együtt futunk az egyik irányba, majdugyanígy együtt a másikba.Hat lövés dörrent, s a tárban már csak egy golyó volt. Nem szabad elvéteni.Eraszt Petrovics megkerülte a sarkot, és még látta, ahogy a világos szemű megragadta a hetes számú lakásajtajának kilincsét. A törvényszéki ülnök célzás nélkül kilőtte a nyilat.Fölöslegesen – az alany eltűnt a nyílásban.Az ajtó mögött Ahimasz hirtelen felbukott, megbicsaklott a lába, s többé már nem is akartengedelmeskedni.Értetlenül nézte – a bokájából oldalt egy fém csapszeg állt ki. Miféle káprázat ez?Erőt véve az éles fájdalmon, valahogy felkapaszkodott a lépcsőfokokon, s négykézláb odamászott apadlón, ahol a „colt” sötétlett. Abban a pillanatban, amikor ujjai ráfonódtak a recés markolatra, mögöttelövés dörrent.Ez az!A sötét alak teljes hosszában elterült. Szétnyíló ujjai közül kihullott a fekete revolver.Eraszt Petrovics két ugrással átlendült a szoba másik felére, s felkapta a padlóról a fegyvert. Felhúzta a

kakast, s a biztonság kedvéért célzott.A világos szemű hason feküdt. Háta közepén egy nedves folt terebélyesedett.Sietős lépteket hallott a háta mögött, de a törvényszéki ülnök nem fordult meg, felismerte Masza aprócskalépteit.Japánul szólalt meg:– Fordítsd meg. Csak óvatosan, nagyon veszélyes ember.Negyven éve alatt Ahimasz egyszer sem sebesült meg, amire nagyon büszke is volt, de titokban rettegett,hogy előbb vagy utóbb elhagyja a szerencséje. A haláltól nem félt, de a sebesüléstől – a fájdalomtól, atehetetlenségtől –, igen, attól rettegett. Mi lesz, ha egyszer csak elviselhetetlen kínokat kell átélnie? Haegyszer csak elveszti a kontrollt a teste és a szelleme felett, ahogyan ez olyan sokszor a szeme előtt történtmeg másokkal.Fájdalmat nem érzett. Egyáltalán nem. A teste viszont már nem engedelmeskedik.Átlőtte a gerincem, gondolta Ahimasz. Santa Croce grófja nem jut el a szigetére. Hétköznapi gondolatvolt, minden sajnálkozás nélkül.Ezután történt valami. Az imént még a poros padlódeszkákat látta. Most pedig hirtelen a szürke, asarkokban pókhálós mennyezet tűnt a szemébe.Ahimasz elfordította a tekintetét. Fandorin állt felette, revolverrel a kezében.Milyen ostobán mutat az ember, ha alulról nézik. Éppen ilyennek látnak bennünket a kutyák, a férgek, abogarak.– Hall engem? – kérdezte a nyomozó.– Igen – válaszolta Ahimasz, s maga is elcsodálkozott, milyen egyenletes és tiszta a hangja.Egyfolytában ömlött belőle a vér – érezte. Ha nem állítják el, hamarosan mindennek vége. Ez jó. Úgy kelltenni, hogy ne állítsák el a vérzést. Ehhez beszélnie kell.A padlón fekvő férfi átható tekintettel nézett Eraszt Petrovicsra, mintha annak arcából valami nagyonfontosat szeretett volna kiolvasni. Azután megszólalt. Tömör, világos mondatokban.– Alkut ajánlok. Megmentem az életét. Ön pedig teljesíti a kérésem.– Miféle kérést? – csodálkozott Fandorin, meg volt róla győződve, hogy a világos szemű félrebeszél. – Éshogyan tudná megmenteni az életem?– A kérésről később. Az ön sorsa megpecsételődött. Csak én tudom megmenteni. Önt a maga főnökeifogják megölni. Már leírták. Az életből is. Én nem tudtam megölni. Más fogja megtenni.– Micsoda zagyvaság! – kiáltott fel Eraszt Petrovics, de szívét nyomasztó érzés kerítette hatalmába. Hovátűnt a rendőrség? Hol van Karacsencev?– A következőt ajánlom. – A sebesült megnyalta sápadt ajkait. – Én megmondom, mit tegyen. Ha hisznekem, teljesíti a kérésem. Ha nem – hát nem. Szavát adja?Fandorin bólintott, megbabonázva nézte a múltból felbukkant embert.– A kérésem a következő. Az ágy alatt van egy táska. Az a bizonyos. Senki sem fogja keresni. Mindenkitcsak zavar. A táska az öné. Van benne egy boríték. Ötvenezer rubellel. A borítékot küldje el Vandának.Megteszi?– Nem! – háborodott fel a törvényszéki ülnök. – Az összes pénzt át fogom adni a hatóságoknak. Nemvagyok tolvaj! Hivatalnok vagyok és nemes.Ahimasz figyelte, mi megy végbe a testében. Úgy látszik, kevesebb ideje van, mint gondolta. Egyrenehezebben beszélt. Csak sikerüljön.– Ön senki és semmi. Egy hulla. – A nyomozó sziluettje egyre jobban elmosódott, ezért Ahimaszgyorsabban folytatta. – Szoboljevet egy titkos bíróság ítélte halálra. Az uralkodó bírósága. Most már tudjaa teljes igazságot. Ezért meg fogják ölni. Államérdek. A táskában van néhány útlevél. Jegyek a párizsivonatra. Nyolckor indul. Még eléri. Különben meghal.Elsötétült előtte a világ. Ahimasz erőt vett magán, és elűzte a homályt.

Gondolkodj gyorsabban, siettette. Okos vagy, nekem pedig már nincs időm.A világos szemű igazat mondott. Amikor ezt Eraszt Petrovics végleg felfogta, megingott.Ha ez így van – elveszett ember. Mindent elvesztett – a munkáját, a becsületét, az élete értelmét. Az aaljas Karacsencev elárulta, a biztos halálba küldte. Nem, nem Karacsencev, hanem az állam, a hatalom, ahaza.Azt, hogy életben maradt, csak a csodának köszönheti. Helyesebben Maszának.Fandorin a szolgájára pillantott. Az csak meresztgette a szemét, és sérült halántékát tapogatta.Szegénykém. Semmilyen fej nem bír ki egy ilyen ütést, még akkor sem, ha vasból is van. Ó, Masza,Masza, mit fogunk csinálni? Nem ahhoz kötötted az életed, akihez kellett volna.– A kérés. Ígérje meg – suttogta alig hallhatóan a haldokló.– Teljesítem – morogta önkéntelenül Eraszt Petrovics.A világos szemű elmosolyodott, és lehunyta a szemét.Ahimasz elmosolyodott, és lehunyta a szemét. Minden szép. Szép volt az élet, és szép a befejezés. Haljmeg, parancsolta magának. És meghalt.

Utolsó fejezet

melyben minden a legjobban alakul Másodszor is megkondult a pályaudvar harangja, az Ericson mozdony türelmetlenül pöfékelt, készen arra,hogy nekiiramodjon, s a fénylő vágányokon a napsugár nyomába eredjen. A „Moszkva-Varsó-Berlin-Párizs” transzeurópai expressz indulásra készen állt.Az egyik első osztályú hálókocsiban (réz-bársony-mahagóni) egy komor fiatalember ült piszkos,könyökénél szakadt krémszínű zakóban, tompa tekintettel nézett ki az ablakon, és a szivarját rágva szinténpöfékelt, de a mozdonytól eltérően minden lelkesedés nélkül.Huszonhat éves, s az élete véget ért, gondolta az utazó. Alig négy napja, hogy hazatért, tele erővel ésreménységgel. S lám, most el kell hagynia szülővárosát – végérvényesen, örökre. Megrágalmazták,üldözik, otthagyta a szolgálatot, hűtlen lett a kötelességéhez és a hazájához. Nem, nem ő lett hűtlen, ahazája árulta el hűséges szolgáját! Miféle államérdek az, amikor a becsületesen dolgozó emberből előszöregy gondolatok nélküli csavart csinálnak, azután pedig teljesen meg akarják semmisíteni. OlvassákKonfuciuszt, uraim, akik annyira védik a trónt. Ezt találják: egy nemes férfi senki kezében nem leheteszköz.Mi lesz most? Rossz hírét keltik, tolvajnak titulálják, egész Európában nyomoznak majd utána.Mellesleg, nem fogják tolvajnak minősíteni – jobbnak látják majd, ha nem tesznek említést a táskáról.Köröztetni sem fogják, nem akarják nagydobra verni az ügyet.Vadászni fognak rá, előbb vagy utóbb megtalálják és megölik. Nem kerül nagy fáradtságba megtalálni egyutazót, akit egy japán szolga kísér. És mit kezdjen Maszával? Egyedül nem boldogul Európában.Tényleg, hol van?Eraszt Petrovics előhúzta a zsebóráját. Két perc maradt az indulásig.A pályaudvarra időben érkeztek, a törvényszéki ülnök (helyesebben, a volt törvényszéki ülnök) még egyküldeményt is fel tudott adni az Anglia szállóba Tolle úrhölgy részére, de háromnegyed nyolckor, amikormár a kupéban ültek, Masza fellázadt: kijelentette, hogy éhes, és egyáltalán nincs szándékában azétkezőkocsiban tyúktojást, undorító tehénvajat és nyers, füstszagú disznóhúst enni, ezért elindult, hogy frissperecet keressen.Harmadszor is megszólalt a harang, s a mozdony frissen, teljes hangerővel sípolt egyet.Csak nehogy elkóboroljon ez az eszetlen haspók. Fandorin nyugtalanul kihajolt az ablakon.Már jön is, itt kocog a peronon egy jelentős méretű papírzacskóval a kezében. A fején mindkét oldalonfehér kötés díszeleg: a tarkóján még nem múlt el a duzzanat, most meg a homlokán támadt egy véraláfutás.De ki az ott vele?Eraszt Petrovics tenyerét a szeme elé tartotta, hogy ne süssön bele a nap.Egy magas, sovány ember, dús, őszülő pofaszakállal, libériában.Frol Grigorjevics Vegyiscsev, Dolgorukoj herceg személyes lakája! Hát ő meg mit keres itt? Ó, derosszkor jön!Vegyiscsev észrevette, s integetni kezdett:– Fandorin úr, nagyságos uram! Önért jöttem!Eraszt Petrovics elugrott az ablaktól, de azon nyomban el is szégyellte magát. Ostobaság. És nincs isértelme. Meg el is kellene igazodni benne, miféle csodadolog ez.Kilépett a peronra, hóna alatt a táskával.– Hú, éppen hogy csak elértem...Vegyiscsev kifújta magát, tarka zsebkendőjével megtörölte izzadságtól gyöngyöző, tar koponyáját.– Induljunk, uram, a kegyelmes úr várni méltóztatik.– De hogyan t-t-talált rám?

A fiatalember a vonatra pillantott, amely lassacskán elindult.Na jó, ám legyen. Nem sok értelme van vonaton menekülni, amikor ismerik az útvonalat. Feladnak egytáviratot, s már az első állomáson letartóztatják.Valahogy másképp kell majd elhagynia Moszkvát.– Nem mehetek a kegyelmes úrhoz, Frol Grigorjevics. A körülményeim olyanok, hogy ki kell lépnem aszolgálatból... Nekem... Nekem sürgősen el kell utaznom. A hercegnek pedig levélben mindent m-m-megmagyarázok.Igen, ez az! Mindent meg kell írni Dolgorukojnak. Legalább valaki tudja meg e szörnyű és szánalmastörténet indítékait.– Miért kellene erre papírt pocsékolni? – vonta meg a vállát jóindulatúan Vegyiscsev. – Az önkörülményeivel a kegyelmes úr tökéletesen tisztában van. Menjünk csak, majd ön személy szerint mindentelregél neki. Erről a gyilkosrul is, hogy a gyehenna égesse el, na meg arról, hogyan csapta be ez a rendőr-parancsnok-júdás.Eraszt Petrovicsnak elállt a lélegzete:– De... de hogyan?! Honnan tudnak mindenről?– Megvannak a magunk lehetőségei – felelte talányosan a lakáj. – A mai dolgáról is kellő időbenértesültünk. Én még egy emberkét is küldtem a mieink közül – nézze csak meg, mi történik. Nem tűnt ott aszemébe valaki? Egy olyan ellenzős sapkás, részegnek tetette magát. Amúgy a legjózanabb ember avilágon, italt nem vesz a szájába, még húsvétkor se. Ezért is tartom. Ő volt az, aki a hírt hozta, hogy aBrjanszki pályaudvarra irányította a bérkocsit. Ah, de nehezen értem önt utol! Megtalálni meg agondviselés segített. Az volt a jó, hogy megláttam a ferde szeműjét a büfében, különben futkorászhattamvolna egyik vagonból a másikba. Én, kérem szépen, nem húszéves vagyok, mint ön, uram.– De tudja-e a méltóságos úr... hogy ez egy nagyon kényes ügy?– Nincs ebben semmi kényes, ez egy egyszerű rendőrségi ügy – vágott a szavába Vegyiscsev. – Önmegegyezett a rendőrfőnökkel, hogy letartóztatnak egy gyanús személyt, egy szélhámost, aki rjazanyikereskedőnek adta ki magát. Azt mondják, hogy az a tiszteletre méltó ember, az a igazi Klonov, hét pudotnyom. Karacsencev, ez a fajankó, eltévesztette az időt, és ön egyedül kockáztatta az életét. Sajnos nemsikerült élve elfogni ezt a gonosztevőt. Most már sose tudjuk meg, mi volt az eredeti szándéka. No de az aszerencse, bátyuska, hogy legalább ön él és egészséges. A méltóságos úr, úgy, ahogy van, már mindentmegírt Pityerbe, magának az uralkodónak. A többi is világos: a rendőrfőnöknek ezért az ostobaságértkiteszik a szűrét, egy másikat neveznek ki helyette, önnek pedig, nagyságos uram, kinéz egy kitüntetés. Ezennyire egyszerű.– Ennyire e-e-egyszerű? – kérdezett vissza Eraszt Petrovics, kíváncsian tekintve az öreg fakó szemébe.– Egyszerűbb nem is lehet. Vagy történt még valami?– Nem, semmi más nem történt – válaszolta némi töprengés után Fandorin.– No, láthatja. Hűha, de jó kis táskája van. Szép darab. Csak nem külföldön készült?– A táska nem az enyém – mondta zavartan a törvényszéki ülnök (nem a volt, hanem a lehetőlegvalóságosabb törvényszéki ülnök). – A városi dumába készülök átküldeni. Egy magát meg nem nevezőajándékozó nagy összegű hozzájárulása a székesegyház építésének befejezésére.– És tényleg olyan nagy összeg? – pillantott érdeklődve a lakáj a fiatalemberre.– Majdnem egymillió rubel.Vegyiscsev helyeslően bólintott.– Hát ennek nagyon fog örülni Vlagyimir Andrejics. Végre elintézzük a templomot, hogy a fene egye meg.Éppen elég pénzt csikartak ki a városi kasszából. – Ájtatosan keresztet vetett. – Ó, nem vesztek még kiOroszországban a jótevők, adjon nekik az Isten jó egészséget, s ha meghalnak, nyugodjanak békében.Még jóformán be sem fejezte az ájtatos mozdulatot, Frol Grigorjevics hirtelen észbe kapott, s hadonásznikezdett:

– Menjünk, Eraszt Petrovics, induljunk, bátyuska. Az őexcellenciája azt méltóztatott mondani, hogy nem ülle reggelizni, csak ha ön megérkezett. Neki pedig pontos időbeosztása van – fél kilenckor kását kell ennie.A téren vár a kormányzói hintó, egy pillanat alatt odaröpít bennünket. Az ázsiaija felől pedig nenyugtalankodjon, magammal viszem, mi magunk se bírtunk még megreggelizni. A tegnapi belsőségekbőlkészült scsiből még egy egész kondér maradt párját ritkítja, olyan finom. Ezeket a pereceket meg kihajítjuk– nem kell tésztával teletömni magunkat, csak felfúvódik tőle az ember hasa.Fandorin együtt érzőn nézett Maszára, akinek orrlyukai kitágultak, ahogy élvezettel szagolgatta azacskóból kiáradó illatot. Szegénykém, súlyos megpróbáltatásnak néz elébe.

Vége

Idegen szavak:

1 Gyerünk, Masza. Vége van. (japán)2 Moszkvai Kormányzósági Hírmondó.3 Nézzük hát sorjában, (német)

Stats:

EUROPA KÖNYVKIADÓBUDAPEST, 2007

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Б. Акунин: Смерть АхиллесаЗАХАРОВ, Москва, 2000

Copyright © B. Akunyin, 1998

Hungarian translation © Bagi Ibolya, 2004

Európa Könyvkiadó, BudapestFelelős kiadó Barna Imre igazgatóA tördelés az SZBÉ Bt. Munkája

Nyomta és kötötte az Alföldi NyomdaFelelős vezető György GézaKészült Debrecenben, 2007

Felelős szerkesztő M. Nagy Miklós

A kötetet Sz. Bodnár Éva tervezteKészült 20,88 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 07 8114 5

TartalomElső rész FANDORIN

Első fejezetMásodik fejezetHarmadik fejezetNegyedik fejezetÖtödik fejezetHatodik fejezetHetedik fejezetNyolcadik fejezetKilencedik fejezetTizedik fejezetTizenegyedik fejezetTizenkettedik fejezet

Második rész AHIMASZSZKIROVSZKJEVGENYIJAMAÎTRE LICOLLEA TROICA

Harmadik rész FEHÉR ÉS FEKETEA Svéd-kapuUtolsó fejezet

Idegen szavak:Stats: