NNCL1342-4F0v1.1vagabund kiadó

Joachim Peiper

FARKAS-HAJSZA

A borító grafikái Tari József készítette.2004 Vágó Csaba (Joachim Peiper) –

FARKASHAJSZAA szerző nem azonos azzal a Joachim Peiperrel,

aki a II. világháborúban az elit LSSAH hadosztályegyik legkiválóbb tisztje volt.

VAGABUND KIADÓ

Szerkesztette: SZÖLLŐSI PÉTERNyomdai munkák: KAPOSVÁRI

NYOMDA KFT, Kaposvár – 241042Felelős vezető: POGÁNY ZOLTÁN

igazgatóNyomdai előkészítés: Háttér Stúdió Kft.

hatters@ezaz.huFelelős kiadó: SZÖLLŐSI PÉTER

vagabund@freemail.huVagabund Kiadó, 6000 Kecskemét,

Akadémia krt. 45-47.ISBN: 963 9409 34 0Szöllősi Péter © 2004.

I.1941. MÁJUS, ATLANTI-

ÓCEÁN, KB. 6-700 KILOMÉTERREA BRIT PARTOKTÓL

– Rosseb az időbe, már rég látnunk

kellene őket! – mordult fel Fritz-JuliusLemp az U-110 tornyában állva.

Klaus Hinsch elsőtiszt végignézett akapitányon, és megpróbálta félresöpörnifejéből az elmarasztaló gondolatokat.Nem szerette a férfit, állandóbizonytalanságot érzett rajta.

Hullám csapott át a búvárnaszádfedélzetén, megtört a torony aljában, éstetőtől talpig eláztatta őket. Klaus nehéz,olajos ruhában állt odafent oldalánszéles övvel az egyik tartókarikáhozkötözve. Legalább ötös erősségű szélfújt körülöttük. Az égbolt palaszürke, atenger mélyfekete. Hatalmas hullámemelkedett fel előttük, aztán rájukzuhant, mint egy vízesés. Az elsőtiszttenyerével belekapaszkodott a torony

szélébe, és fejével, mint egy bika, mentneki a lezúduló üveghegynek. Atartókötél megfeszült a derekán, a testeelmerült a vízben, a gumírozott szélűmesszelátó pántja a nyakába tépett.Klaus kitörölte a szeméből a vizet, éseltette a látcsövet. Amúgy sem vette márhasznát: a látótávolság alig érte el azezer métert.

A tenger egyre viharosabbá vált. Ahullámverés feltarajosodott, háznagyságú hullámok csapdostakkörülöttük. A fehér tajték rendreátcsapott a tengeralattjáró karcsútörzsén, és olykor a tornyon is. Esőszemerkélt, a szél elképesztő erővelvágta az arcukba a vízcseppeket. Adízelmotorok hallatlan erővel dolgoztak.

Ahogy átbuktak egy-egy hullám hegyén,és a csavarok a felszínre kerültek,iszonyatos forgást és bőgést vittekvégbe. Mind tudták, hogy ilyen időbensemmi esélyük felfedezni a BdU általjelzett, angol teherhajó konvojt.

Klaus kitörölte az arcából a sósvizet, aztán a kerekarcú férfira nézett.

– Egykönnyen elmehetünk mellettük– értett egyet Fritz-Julius Lemppel.

Az enyhén kövérkés kapitány szinténa olajos vászon kabátja alá dugta amesszelátóját, és szabad szemmelfürkészte a hullámokat, mintha bármiesélye lett volna felfedezni akivilágítatlanul utazó hajókat. Klaus márrégen elrendelte volna a merülést, devalami érthetetlen okból Lemp tovább

várakozott a felszínen.Az elsőtiszt elgondolkodva figyelte a

tengeren hánykolódó VIIC osztályúbúvárnaszádot. A hatalmas fémmonstrumlátszatra játékszerévé vált a víznek.Együtt süllyedt, együtt emelkedett ahabokkal, de az elsőtiszt tudta, hogy a626 tonnás vízkiszorítású, csupa acélszörnyeteg a világ legbiztonságosabbhajója. Merülési mélységét százhuszonötméterben maximalizálták, amely többmint húsz méterrel meghaladta elődeiét.Gyomrában tizennégy T II. G7e típusútorpedó várta, hogy a tenger fenekéresüllyessze a birodalom ellenségeit. Azezerhatszáznyolc kilogramm súlyú,ötszáz kilogrammos robbanófejjelrendelkező, víz alatti bombák hat

kilométert tudtak megtenni harminccsomós sebességgel. Kár, hogy a hétméter tíz centi hosszú, elektromosmeghajtású „angolnák” közül mindenharmadikat elvitte az ördög, és műszakihiba miatt sosem robbant fel. Ezzelegyütt félelmetes fegyverek voltak aKriegsmarine búvárnaszádjai számára azAtlanti Óceánon vívott tonnaháborúban.

Klaus büszkén nézett végig az U-110fedélzetén. A tengeralattjáró kibővítettüzemanyagtartályai segítségévelimmáron közel kilencezer tengerimérföld hatótávolsággal rendelkezett,amely az Európához közeli tengerekteljes egészét harci övezetté tetteszámára. Fegyverzetét egy ahajófedélzetre szerelt 88 milliméteres

C/35 Schiffskanone ágyú egészítette ki,amit a felszíni támadásokhoz használtak,és amit kifejezetten a haditengerészetszámára fejlesztettek ki. A cső végéreszerelt, eltávolítható tömítésnekköszönhetően nem sokkal a felszínreemelkedést követően képes volt tüzetnyitni az ellenséges hajókra.Légitámadások ellen két darabhúszmilliméteres C/30-as gépágyúvallátták el a hajót, amelyek tűrhetővédelmet nyújtottak a szövetségesvadászok ellen.

A Kriegsmarine búvárnaszádjai avédelem nélküli célpontok közelébenrendszeresen a felszínre emelkedtek, ésfelszíni fegyverekkel süllyesztették el azellenséges fehérhajókat, hogy

spóroljanak az értékes torpedókkal.Noha mindez komoly kockázattal járt, aG7e rakomány még mindig a legszűkebbkeresztmetszetet volt az U-naszádokkihasználhatóságában.

– A francba, a BdU szerint itt kellenelenniük! Miért nem jelentkeznek? –dühöngött Lemp, és keskeny, közepénapró gödröcskés állat bosszúsan feljebbemelte.

Klaus inkább nem szól egy szót sem.Szinte az orrában érezte a kapitánybizonytalanságának a szagát. Pont úgy,mint a háború első napán, amikor még azU-30 fedélzetén szolgáltak mind a ketten.A kapitány végzetes hibát követett elazon a napon, ami végleg elvágta Klauskarrierjét a flottánál.

1939. szeptember 3. volt. A kódoltrádióadást délután háromkor fogták. Amásodtiszt azonnal hozzálátott az üzenetdesifrírozásához. Az első mondatigjutott, amikor izgatottan megszólalt.„Szigorúan bizalmas! Csak akapitánynak.” Lemp azonnal fogta azüzenetet, és az enigmával együtt elvonulta fülkéjébe, és még a függönyt is elhúztamaga után.

Klaus ismerte az idevonatkozódirektívákat. Minden U-Bootparancsnoka indulás előtt kapott egylepecsételt borítékot, amelyben a nekiszóló személyes üzenetek dekódolásiutasításait találta. A kapitány fél óramúlva jelent meg előttük, és közölte alegénységgel, hogy kitört a háború. A

hajón a lelkesedés leírhatatlan volt. Arádióadásokból már értesültek a lengyeltámadásról, majd az azt követő németellenreakcióról. Anglia ultimátumszerűfelszólítása mélységesen felháborítottaőket, és égtek a vágytól, hogyvisszavághassanak a briteknek.

Lemp a navigátor térképén kijelölte aterületet, ahol tevékenykedni akart, mirea felszínre emelkedtek, ésdízelmotorokat maximális fordulatonhajtva tizenhét csomós sebességgelhasították a habokat. Mindannyiukban ottfeszült az izgalom: vadászatra indultak.

A célpontot este hét után látták meg.A hajó kivilágítatlanul haladt a vízen.Lemp segédcirkálóként azonosította acélpontot, és parancsot adott a

vetőcsövek elárasztására. Fél nyolckornégy torpedót lőttek ki a célpontra,amiből három becsapódott az ellenségeshajó testébe, és néhány perc alattelsüllyesztette a célpontot. Az U-30lemerült, és periszkóp mélységbőlfigyelte a segédcirkáló haldoklását. Alegénység tombolt a gyönyörűségtől,ahogy a habok elnyelték az ellenségeshajót. Akkor mind azt hitték, hősöklettek, és elsőként csaptak össze azellenséggel.

Csak napokkal később tudták megmicsoda balfogást követtek el. Amit azéjszaka sötétjében segédcirkálókéntazonosítottak, az az Atheniaszemélyszállító gőzös volt, a fedélzeténcivil utasokkal. Százhuszonnyolc polgár

halt meg azon a napon. Az eset nagynemzetközi felháborodást váltott ki, és akapitánynak a Kriegsmarine parancsáratörölnie kellett a hajónapló megfelelőbejegyzéseit. Az Athenia személyszállítógőzös elsüllyesztését a némethaditengerészet vezérkara végülhivatalosan cáfolta, de miután az U-30visszatért az őrjáratról Fritz-JuliusLempet hadbíróság elé állították. Nohafelmentették, és engedélyezték, hogyújból kifusson, az incidens determináltaa hajó teljes tisztikarának sötét jövőjét.

– A franc bele! – fújt bosszúsan akapitány. – Merülésre felkészülni! –kiáltott le a vezérlőterembe.

Karl kiakasztotta a tartóhevedercsatját az acélgyűrűből, és a korlátba

kapaszkodva közelebb küzdötte magát alejárati nyíláshoz.

– Tornyot elhagyni! – adta ki aparancsot a kapitány.

Klaus kihasználta a hullámzáspillanatnyi szünetét, hogy eltűnjön atoronyból. Villámgyorsan lecsúszott atengervíztől sikamlós létrán, de még ígyis valóságos vízesés követte, ahogy ahídra ért.

Odalent feszült várakozás ült azarcokon. Az üveg, nikkel és rézborításon a mesterséges világítás fehérfénye vibrált, ahogy a búvárnaszádot ahullámzás rázta. A drótok, huzalok,sűrítettlevegő-vezetékek és kézikerekekszövevényének közepén a periszkópházállt, mellette a nagy iránykompaszt. A

dízelmotorok zúgása, amit fentvalamelyest tompított a hullámok hangja,itt olyan hangos volt, hogy az ember asaját szavát sem értette. Mindenreszketett, rázkódott a hat méter hosszúhajtóművek munkája nyomán, a hajóbelsejét kitöltötte az olaj és az acélszaga.

– Süllyedési állomások, jelentést! –kiáltotta Klaus.

– Hajótat… hajóközép… hajóorrkész! – futott végig a válasz abúvárnaszád testén.

Egy pillanattal később – vödörnyitengervíz kíséretében – Fritz-JuliusLemp is megérkezett.

– Merülési pozíció! Fő nyílásokatelőkészíteni! – adta ki a parancsot a

másodtiszt, miután mindketten leértek.A vezérlőterembe beosztott technikai

személyzet azonnal hozzálátott, hogyelzárják a kipufogók és a szelepekkimeneti nyílásait. Tompa csattanássallezáródott a torony fedele, és a dízelmotorok elhallgattak. A csend nyomasztóhirtelenséggel telepedett rá a szűk bentitérre. A némaságot az elektromosmotorok surrogása űzte el. Víz sustorgottKlaus fülébe, ahogy a kézikerekekzörögtek, és a szellőzők morognikezdtek.

– Húsz millibar szintnyomás, anyomás fix – jelentette a vezetőmérnök.

– Levegőkinyomáshoz készen!– Levegőkinyomás kész!– Rajta! – hangzottak fel gyors

egymásutánban a jelentések.Négy ember letérdelt, és lerántotta a

légtelenítő emeltyűket. Sziszegő hörgéshallatszott, ahogy a levegő távozott, és acellákba bedőlt a víz. Az U-Boot enyhénaz orrára dőlt, majd a dőlés a faronkiegyenlítődött, és az érzés, hogy Klausegy lebegő buborékban áll, megszűnt.

– Vigye le húsz méterre! – utasítottaa kapitány a főmérnököt.

– Főmotor állj! Első lapátok tízre,hátsók ötre! – adta ki a parancsot aráncos arcú, lebiggyedt ajkú férfi amélységkormányosoknak. – Első lapátoknullára, hátsók nullára! – mondta aligegy perccel később.

Klaus halkan felsóhajtott. Atengeralattjáró szénsavval telített, nehéz

olajszagtól sűrű levegője ingerelte atorkát.

– Hanglokátoros, vizsgálatrafelkészülni! – indult el Lemp arádióoperátor felé.

– Másodlagos motorok állj! – adta kia parancsot Klaus, és ő is közelebbhúzódott a kommunikációs kamrához.Átment a kapitányi hálón, és megállt nemsokkal a parancsnok mögött. – Teljescsend! – utasította a legénységet.

A hanglokátor-operátor kezét az aprófémkormányon tartva, lehunyt szemmelfigyelte a fülhallgatóból érkezőakusztikus jeleket. Klaus hátranézett, avezérlőterem egész legénysége akapitányi szállás ajtajában állt, és őketfigyelte. A feszült csendben csak a vizes

ruhákról lehulló vízcseppek hangjátlehetett hallani.

– Van már valami kapcsolat? –mordult fel Lemp egy perccel később.

– Semmi – rázta a fejét a rádiós. Azelőtte álló kör alakú műszeren lévőfekete mutató lassan körbefordult, ahogyaz előtte lévő kézikereket forgatta.

– A francba! – futott végig idegesrángás Lemp arcán. – Harminc napja atengeren, és már megint semmi! – álltfel, és a híd felé indult.

Klaus az acélfalnak lapult, utat adottneki, de nem ment utána. A tisztekfélrehúzódtak a kapitány elől. Aparancsnok megállt a torony alatt, ésdühösen figyelte az embereit, minthaőket okolná a kudarcért.

– Biztos benne, hogy jól desifríroztaa BdU-tól kapott koordinátákat? – álltmeg a pillantása a másodtiszten.

– Egészen biztos, Herr Kommandant!– felelte a kölyökképű, szeplős arcúférfi. – Talán az angolok isvisszafejtették az üzenetet – próbáltkibúvót találni a felelősségre vonás alól.

– Ostobaság! – fortyant fel aparancsnok. – A britek képtelenek rá,hogy megfejtsék az enigmát!

– Teljesen kizárt! – biccentett anavigációs tiszt, és az egymás melléillesztett tárcsákból álló, leginkábbírógépre emlékeztető készülékre nézett.– A variációs lehetőségek száma többmillió! Kódkönyv nélkül lehetetlendesifrírozni az üzeneteket.

Ismét csend telepedett avezérlőteremre. Lemp az állat fogta, éshüvelykujjával a borostáját dörzsölte. Aszőrszálak halk percegése tisztánkivehető volt.

– Gyenge kapcsolat, 095 irányban –szólalt meg a hanglokátor-operátorKlaus mellett. A feszült csendben ahangja feltűnően hangosnak tűnt.

– Engedjenek! – robbant a feszültségLempből, és a rádiós felé igyekezett. Azelsőtiszt az orrban lévő legénységiszállások felé húzódott, hogy helyetengedjen a parancsnoknak.

– Balra mozdul, párhuzamosanközeledik – súgta a kapitánynak atechnikus.

– Milyen gyorsan halad?

Lemp megfogta a tengerész vállát,mintha így akarná megragadni alehetőséget.

– Körülbelül tíz csomó… – válaszoltaz operátor.

– A felszínre! – vágott közbe akapitány, és a híd felé indult. – Kormányt095-re!

– Ballasztot feltölteni! Motorokkétharmad gőzzel előre! – adta ki aparancsot a főmérnök.

– Végre! – vigyorodott el Lemp, és anavigációs tiszthez lépett. – Jegyezze bea hajónaplóba, hogy észleltük a konvojt,és további felderítés céljábólmegközelítjük!

Miután elérték a felszínt, a kapitányfelmászott a toronyba. Klaus egy ideig

még a hanglokátor kezelő mellett maradt,majd követte a parancsnokot.

– Kérek engedélyt a toronyra lépni! –állt meg a fémlétra előtt.

– Jöjjön csak, Klaus! – hallotta akapitány izgatott hangját. – Végrevalami! – Üdvözölte odafent azelsőtisztet, anélkül hogy a szemétakárcsak egy pillanatra is levette volna atengerről.

– Igen, uram, végre valami! – felelte,majd a korláthoz lépett, és beakasztotta ahevederhez tartozó karabinert.

Több mint két órán keresztülhaladtak teljes sebességgel a megjelöltirányba. Időnként megálltak„hallgatózni”, hogy utána némiiránymódosítással folytassák az utat. A

tenger ugyan még mindig viharos volt, dea hullámok vesztettek az erejükből.Lassan sötétedni kezdett, az eső továbbszemerkélt, így a látási viszonyoktovábbra sem javultak.

Ugyan a hajóknak nyomát se látták,Klaus mégis bizakodott: a hanglokátorakár hét tengeri mérföld távolságból isképes volt észlelni a kereskedelmihajókat. Nemsokára minden őrtiszt atoronyban állt, és messzelátójával amegcsendesült tengert bámulta.

– Árnyék jobbra! – kiáltott anavigációs tiszt, és karját a jelzettirányba emelte.

Klaus odafordult, és a szeméterőltetve figyelte a láthatárt a látcsövénkeresztül. Az egész nem volt több, mint

egy homályos folt. Az elsőtiszt egy ideigel sem tudta dönteni, vajon tényleg van-eott valami. A torony aljában megtörőhullám tajtékot vetett az arcába, mire alencsék elhomályosodtak. Az elsőtisztbosszankodva várt, és ahogy a víz lefolytaz üvegről, meglátta az előttük haladóhajó halvány sziluettjét.

– Kereskedelmi hajó, úgy négyezerbruttóregiszter tonnás lehet – mormolta abajusza alatt.

– Tartsák az irányt! – utasította ahidat a kapitány. – Még a sötétedésbeállta előtt utol kell érnünk, nehogyszem elől tévesszük. Ha már elég közelvagyunk, az éjszaka sem menti megtőlünk. Hány U-Bottal vagyunkrádiókapcsolatban?

– Hárommal – felelte Klaus.– Értesítsék őket, és küldjenek

jelentést a BdU-nak! Jelentsék, hogyvizuális kapcsolatba kerültünk a konvojegyik hajójával, és adják meg a pontoskoordinátákat! – utasította az elsőtisztet.

Klaus utoljára még szemügyre vette avelük párhuzamosan haladó,kivilágítatlan hajót, aztán leereszkedett ahídra.

– Vegye elő az enigmát! – intett amásodtisztnek, amikor leért. – Kódoltüzenet küldünk a központnak.

A kereskedelmi hajót nem sokkal asötétség beállta előtt közelítették megannyira, hogy már nem kellett attóltartaniuk, elveszítik a rövidülőlátótávolság miatt. A hajó folyamatosan

cikk-cakk vonalban haladt.A védekező manőverek célja az volt,

hogy elkerüljék a német torpedókat,illetve a hirtelen irányváltásokkalmegnehezítsék a teherszállító követését.Az U-110 csökkentette a sebességét, éstávolról követte a zsákmányt. A tengeridőközben tovább csendesült, akörülmények szemlátomást kedveztek atámadásnak. Időközben további háromhajót fedeztek fel az első közelében.Kereskedelmi egységek voltak, akárcsakaz első. Kíséretnek egyelőre nyomát semlátták.

– A BdU visszajelzett kapitány – álltmeg a másodtiszt Lemp mellett atoronyban.

– Hallgatom.

– Engedélyezték, hogy megtámadjuka konvojt mielőtt a falka többi tagjaideér.

– Remek! – vigyorodott el a kapitány.– Nem várunk tovább. Tartsák az irányt,teljes gőzzel előre! – adta ki a parancsotLemp.

A víz mélyebb fodrokat vetett anaszád tornya alatt, ahogy adízelmotorok felmordultak, és az U-Bootnekilódult. Újfent vízpermet csapottKlaus arcába, ahogy a toronyban állvaszemmel tartotta a lassan melléjükkerülő ellenséges hajókat. A szíve atorkában dobogott, és elöntötte avadászat előtti izgalom. Egy hónap ótamost először boldognak érezte magát.

– Amint kilencvenre kerülnek, irányt

változtatunk, és megközelítjük őket –magyarázta Lemp ahogy az izgalom akapitányt is a hatása alá vonta.

– Rombolóknak még mindig semminyoma, most nem menekülhetnek, végremegfogtuk őket! – vigyorgott az elsőtiszt,ahogy csak tőle tellett. Egy jól sikerültvadászat kiváló lehetőséget nyújtott rá,hogy lemossák magukról a rájuk tapadtszégyenfoltot. Ha sikerül több, mintötvenezer tonna vízkiszorítás felettelsüllyeszteniük ellenséges hajókat azőrjárat során, akkor talán aKriegsmarine vezetése megváltoztatjakedvezőtlen döntését az U-110tisztikarával kapcsolatban. Abúvárnaszád egyre jobban felgyorsult,Klaus úgy érezte, mintha a szél is

erősödne valamelyest.– Teljes fordulat jobbra! Támadásra

felkészülni! – mondta a kapitány, miutána torony lejárati nyílásához hajolt.

A búvárnaszád meredeken elfordult,és meredeken a konvojban haladóteherhajók felé indult.

– Vetőcsöveket egytől négyigelőkészíteni felszíni tüzelésre! Acélzómestert a hídra! – adta ki aparancsot Lemp néhány perc múlva.

– Vetőcsövek egytől négyigelárasztva – érkezett a fegyvermesterhangja a híd eleje felől.

– Teherhajó 050, sebesség 12 csomó!– adta meg a szükséges adatokat Klaus.

– Becélozva – jelentette acélzómester néhány pillanattal később.

– Távolság: ezerkilencszáz méter.– Célpont azonosítva – jött a válasz.– Első nyílásokat kinyitni! – mondta

a kapitány. – Egyes és kettes vetőcsövetbecélozni! Az új orrirány: 042.

Klaus szemét a hajó sziluettjéremeresztve megnyugodva állapította meg,hogy az irány a lehető legjobb. A közelnégy tonnás gőzös most pont az oldalátmutatta feléjük. Legalább Fritz-JuliusLemp kapitány ebben a dologbankellőképpen magabiztos.

– Egyes és kettes csővel tüzelj, hairányban van! – hallotta maga mellett aparancsnok hangját az elsőtiszt.

– Egyes vetőcső: Tűz! – kiáltottaodalent a fegyvermester.

Klaus tompa kattanást, majd egy

valamivel hangosabb klang-ot hallott,ahogy a torpedó útjára indult. Remegésrázta meg a tengeralattjáró testét, ahogyaz angolna kicsúszott a vetőcsőből.

– Kettes vetőcső: Tűz! – hangzott felismét a fegyvermester hangja, és újabbklang jelezte, hogy a második torpedó iselindult.

Az elsőtiszt két jellegzetes V alakúhullámcsíkot látott feltűnni abúvárnaszád orra előtt, ahogy a„halacskák” a célpontjuk felé úsztak.

– Új orrirány: 063! – kiáltotta aLemp, és az U-Boot ráfordult a távolabblévő kereskedelmi hajó körvonalára.

– Teherhajó 056, sebesség 12 csomó– mérte be villámgyorsan Klaus acélpontot.

– Becélozva – érkezett szinte azonnala válasz.

– Távolság ezerhétszáz méter.– Célpont azonosítva – jött a hang.– Romboló balról! – kiáltotta túl a

motorok és a tenger zúgását amásodtiszt.

Klaus egy pillanatig képtelen voltfelfogni, amit hallott. Ösztönösen balrafordította a látcsövet, és dermedtenpillantotta meg az acélszürke hajótestet alencsék mögött. A hadihajó egyenesenfeléjük tartott. A sebessége legalábbharminc csomó volt, majdnem akétszerese annak, amit az U-110 képesvolt elérni. A romboló nyomában egyDEMS (Defensively Armed MerchantShip) közeledett, jócskán lemaradva.

Néhány hosszúra nyúlt pillanatigdermedten állt. Nem akarta elhinni, hogyminden ilyen gyorsan megváltozzon, ésvadászból egyetlen másodperc alattvaddá váljanak. Elvette a szemétől amesszelátót, és a parancsnokra nézett.Fritz-Julius Lemp hozzá hasonlódermedtséggel figyelte a sötétbőlkibontakozó hajókat.

Hirtelen egy Snowflake szökkent azégre a DEMS fedélzetéről, majd lehullóágában fényárba borította a tengerfelszínét. A következő pillanatbanfelugatott egy negyvenmilliméteres Pom-pom és két Hotchkiss géppuska, majdhatalmas dörrenéssel rákezdett egynégyhüvelykes löveg. A golyók és agránátok egyelőre még messze a naszád

mellett csapódtak a vízbe, anélkül hogykárt okoztak volna a hajótestben.

– Kapitány! – kiáltott a dermedtférfira az elsőtiszt.

Lemp ránézett, a szemébenbizonytalanság ült, aztán összeszedtemagát.

– Riadó! Vészmerülés!Klaus azonnal a vaslétrához ugrott,

és lecsúszott a hídra.– Mindenki előre! Merülési pozíció!

– üvöltötte, ahogy a torkán kifért. Egymásodperccel később a feje felettmegszólalt a vészcsengő. Rohanó lábakdobogása hallatszott a hajótat felől.Klaus félreállt az elrohanó tengerészekútjából, és üvöltözve bíztatta őketnagyobb tempóra. Az életük múlt rajta,

hogy milyen gyorsan tudnak lemerülni.Odafent dördülések hallatszottak, denem a becsapódó torpedók hangjaivoltak azok. Minden bizonnyal aromboló folytatta a reménytelen tüzelésta hullámos tengeren. Utolsóként akapitány érkezett a torony felől, miutántompa kattanással a helyére illesztette atorony záró fedelét.

– Mindenki harci állásba!Főcsapokat elzárni! – üvöltötte, éstámolyogva igyekezett megkapaszkodni aperiszkópház oldalán lévőfémcsövekben. – Megpróbálnaklegázolni minket!

– Szelepeket elzárni, főgépész,röviden fúvasson a tartályba! – kiáltottaKlaus.

Odabent elviselhetetlen lett ahangzavar. Parancsok csattantak,tengerészek rohantak fejvesztve,miközben a fejük felett újabbágyúlövedékek csapódtak a tengerbe.

– Első lapátok le tíz fokra, farlapátfel öt! – ragadta meg a kétmélységkormányos vállát a főmérnök.

– Csend legyen! – kiáltotta akapitány, aztán maga is halkabbra fogta.– Vigye le százhúsz méterre, igyekezzen!– fordult a főmérnök felé.

A ráncos képű, lebiggyedt ajkú férfiszenvtelenül bólintott.

– Orr le tizenöt, fenék fel tíz –utasította mindkét emberét a LeitenderIngenieur.

Az elsőtiszt ereiben megfagyott a vér.

Az U-110 százhúsz méteres mélységigvolt hitelesítve. Ilyen körülményekközött működött kielégítően mindenberendezése. Persze a gyakorlatok soránmerültek már ennél jóval mélyebbre is,de akkor nem kellett számolniuk egyfejük felett lévő romboló támadásával.Klaus megkapaszkodott a falban, ahogy ahajó jó tizenöt fokos szögben megdőlvesüllyedt.

Az elektromos motor zúgása melletttisztán hallották a rombolóhajócsavarjának éles zörgését.

– A torpedók? – fordult Lemp acélzómester felé.

– Nemsokára odaérnek –támaszkodott a falnak egy stopperórávala kezében a tiszt.

– Orr nulla, fenék nulla – állítottameg a merülést a főmérnök.

– Másodlagos hajtóművek állj!Teljes csend, megpróbálunk meglapulni– mondta a kapitány.

Feszült némaság telepedett a hajóra.– Egyes torpedó becsapódás előtt –

súgta a navigációs tiszt.– Gyerünk már! – nyelt nagyot Klaus,

és kitörölte a szeméből az izzadsággalkeveredett sós tengervizet. – Ne hagyd,hogy elvigyen az ördög!

– Egyes torpedó ideje lejárt –jelentette be letörten a célzómester.

– A francba! – mormolt szitkot azorra alatt az elsőtiszt, és kimondhatatlankeserűséget érzett a G7e torpedókmegbízhatatlansága miatt.

– Kettes torpedó becsapódás előtt –lélegzett mélyeket a navigációs tiszt.

Hirtelen távoli robbanás zajahallatszott, amit még egy követett. Abúvárnaszád finoman megremegett a vízalatt. A legénység arca kipirult, azemberek szeme megtelt csillogással.

– Igen! – feszült meg a másodtiszt azörömtől.

– Csendet! – fedte meg Lemp aszeplős arcú férfit, de látszott rajta, hogyő is majd ki csattan a boldogságtól.

Lassan nyikorgástól és sípolástól letthangos a tenger. A teherhajó megrepedőoldalfalainak hangját tisztán lehetetthallani még az U-Booton is. Az egészlegénységen különös örömmámor lettúrrá.

– Most megkapták a magukét! –jegyezte meg célzómester halkan, és atöbbiek egy emberként kezdtek elbólogatni.

Klaus maga is legszívesebbenörömujjongásban tört volna ki.

– Romboló felettünk! – szólalt megelfehéredő arccal a hanglokátorkezelője.

– Motorok kétharmaddal előre, teljesfordulat jobbra! – mondta bizonytalanulLemp. – Emelkedjünk kilencvenméterre!

Az elsőtiszt kis híján megszólalt,hogy elejét vegye a manővernek, deidőben észbe kapott, és befogta a száját.Hirtelen heves robbanás rázta meg ahajótestet. Az egész búvárnaszád vadul

megrázkódott, a világítás kialudt, avillanymotorok megálltak. Klaus elesett,a fejét beverte ballaszttartályokkezelőpaneljébe, aztán keresztiránybanátcsúszott a térképasztalig, és lesodortaa lábáról a navigációs tisztet. A fejefelett felrobbant egy égő, az apró, forróüvegszilánkok az arcába csapódtak.Kinyitotta a szemét, mire egy hatalmasfüstölt sonka csúszott az arcába alegénységi szállás irányából.

– Indítsák újra a motorokat,pumpáljon ki száz litert! Emelkedjünkhetvenre! – kiáltotta Lemp vérző fejjel.

Klaus megpróbált felállni, de újabbrobbanások rázták meg a hajótestet, ésmegint csak visszazuhant a földre. Avilágítás ennek ellenére helyreállt.

Valaki hangosan felüvöltött, ismétfelrobbant néhány égő, aztán az egyikmeggyengült eresztéken keresztül vízspriccelt be a vezérlőterembe. Hangoscsattanással elszabadult néhánycsavarfej, és életveszélyes erővelcsapódott a búvárnaszád belsőpáncélzatának. Műszerek, kijelzőkrobbantak fel, ahogy az önálló életrekelt, fém lövedékek közéjük csapódtak.

– Mi van már azzal a motorral? –üvöltötte Lemp.

– A baloldali hajtómű elakadt, a jobbműködőképes – jelentett kiáltva afőgépész.

– Helyzetünk? – fordult a főmérnökfelé Lemp.

– A Papenberg-mérő nem működik,

az egyensúlyjelzőnek vége, anyomásmérő nullán áll. A hajó nyolcfokkal előredől – összegezte a károkat aLeitender Ingenieur.

– Próbálkozzon a segédórával! –mondta Klaus, miközben megpróbáltfelállni. Bízott benne, hogy aparancsnoki toronyra szerelt ellenőrzőszelep még működés képes.

– Igazítson a hajón, ellensúlyozza kia dőlést! – hadarta Lemp.

– Az egyik szelep eltört! – üvöltöttetúl a robbanások zaját a másodtiszt, éskapaszkodva próbált eljutni a megrepedtcsőhöz. Hirtelen tengervíz ömlött ahídra.

– Válassza le! – kiáltotta a főmérnök,miközben a földre zuhant kapitány felé

igyekezett.Fényes szikraeső tört ki a

biztosítékpanel irányából, és tűz gyulladta vezérlőterem oldalán. A láng felkúszotta falon, és elborította a fülke tetejét.

– Tűz van! – ordította a padlón fekvőnavigációs tiszt.

Klaus nagy nehezen talpra állt a márbokáig érő vízben, és az oltókészülékfelé küzdötte magát.

– Hármas segédcsapot lezárni! –ordította túl a zajt a főmérnök, aztán egypillanat alatt elhallgatott, ésösszerogyott.

– A motorházba folyik be a víz –üvöltötte az Obermaschinist a hátsótraktus irányából.

Klaus elérte az oltóberendezést,

leakasztotta a falról, és a lángok feléindult. Hatalmas robbanássorozat ráztameg a hajót, és ledöntötte a lábáról. Apadlóra zuhant, erős vízsugár csapott azarcába, sós víz íze öntötte el a száját, ésa készülék kiesett a kezéből. Abelsővilágítás ismét megszűnt, csak avészlámpák adtak halvány vörös fényt.

– Részletes kárjelentést kérek! –kiáltotta Lemp még mindig a földönfekve.

Klaus négykézlábra emelkedett, éskörbenézett. Zseblámpák erős, fehérfénye húzott csíkokat az egyrefüstösebbé váló belső térbe. A falonlobogó lángok vibráló játéka kísértetieshangulatot kölcsönzött a hajóirányítókamrájának. A padlón

villámgyorsan gyűlt a víz, a négykézlábtérdelő elsőtisztnek egy pillanattalkésőbb már a könyöke fölé ért az olajtólpiszkos lé. Tehetetlen test sodródottKlaus oldalának, és kis híján a tűz felélökte. A tiszt odanézett, és a főmérnökötlátta maga előtt. Egy elszabadult csavarfeltépte a férfi nyakát.

– Mindenhol folyik be a víz,Kommandant! A tömítéseknek vége, apumpák tönkrementek – jelent meg azObermaschinist a híd hátsó ajtajában. –A merülési szelepek eltorzultak. Akiegyenlítő pumpa használhatatlan.

– A segédóra szerint százharmincméter, és süllyed! – kiáltotta amásodtiszt.

– Orrlapátok fel öt fokra, farlapát

nulla! – kiáltotta az időközben talpra álltLemp.

– A farlapát beszorult! – jelentette amélységkormányos technikus.

– Kézi vezérlést! – utasította akapitány.

– Százötven méter, tovább süllyed! –mondta fennhangon a másodtiszt.

– Mindenki hátra! Motorok állj! –üvöltötte el magát Lemp.

A robbanások alábbhagytak odakint,de a romboló hajócsavarjánaknyikorgását még mindig hallották. Klauslassan talpra állt, és elővette azseblámpáját. Szinte érezte, ahogy abúvárnaszád egyre mélyebbre süllyed. Alángok maguktól kialudtak a befeléspriccelő vízben.

Az orrrészben megszorulttengerészek eszeveszett tempóbangázoltak át a hídon. Klaus kikerülte őket,és a mélységet mérő másodtiszt feléaraszolt.

– Százhatvan méter, süllyedünk! –vált egyre fehérebbé a másodtiszt arca.

– Első tartályokat kiüríteni! –kiáltotta Lemp, de látszott rajta, hogymár ő sem bízik a dolog sikerében.

Az elsőtiszt már térdig állt a vízben.– Százhetven – nyögte a másodtiszt.– Levegőt a ballasztba! – kiáltotta

ijedten Lemp.Klaus maga ugrott a ballaszttartályok

kezelőpaneljéhez, hogy teljesítse aparancsot. Surrogás, süvítés ésbuborékolás hangjai töltötték meg a

füstös levegőt.– Százhetven, megállt – jelentette a

másodtiszt, majd néhány pillanattalkésőbb hozzátette még. – Százhatvanemelkedik.

Klaus kimerülten támaszkodott meg avezérlőterem oldalfalán. A homlokánfelrepedt a bőr, a szemébe vér csordult,de legbelül kezdett megnyugodni. Hameg is kell halnia, legalább nem a tengerfenekén, egy víznyomástól összeroppanófémdobozban tölti az utolsó perceit.

– Nyolcvan méter.– Készüljenek fel a hajó kiürítésére!

– mondta megtörten a kapitány.Az eresztékeken át folyamatosan dőlt

befelé a víz, ami lassan már a térdükfölé ért.

– Mentőmellényeket fel! – adta ki aparancsot Klaus, és maga is nekilátott,hogy felvegye a saját felszerelését.

– Harminc méter, az emelkedéslassul – jelentette a másodtiszt.

– Igyekezzenek! A legénységgyülekezzen a vezérlőteremben. Ahogy afelszínre érünk, azonnal kezdjék meg ahajó elhagyását!

– Megadjuk magunkat, Kommandant?– lépett Lemp mellé az elsőtiszt.

– Jelen esetben nincs máslehetőségünk. Adjon le automata S.O.S.jelzéseket! – fordult a rádióoperátor feléa kapitány. – Helyzetjelző fényeketfelkapcsolni!

– Az Enigma és a kódkönyvek? –intett a kapitányi kabin felé az elsőtiszt.

– Nézzen körül, Klaus, nemsokáramindent ellep a víz! Örüljünk, haegyáltalán el tudjuk hagyni a hajót –rázta a fejét Lemp.

– Nem semmisítjük meg? – álltértetlenül a kapitány viselkedése előtt aférfi.

– Hagyja ezt, és mentse ki azembereket! – legyintett Fritz-JuliusLemp, és a térdfölé érő vízre mutatott.

Klaus nem látta értelmét a továbbivitának. Elővette a fehér zászlót, ésfelment a toronyba, majd a lezárt ajtóelőtt várta a másodtiszt jelzését.

– Felszínt értünk – hallotta néhánypillanattal később, és nekilátottmegnyissa a menekülés útját a legénységelőtt.

– Hajót elhagyni! – kiáltott odalent akapitány.

Klaus kinyitotta az ajtót, és a fejérezúduló víz ellenében felkapaszkodott alétrán. Kilépett a toronyra, aztán élesfájdalom hasított a szemébe, ahogy egyreflektor fénye hirtelen rávilágított.Feltette a kezét, és félvakon tántorgottfélre a mögötte érkező tengerészekútjából. Elérte a korlátot, és kis híjánátesett rajta, ahogy a hajó megbillent azerős hullámzásban. Odalentről sorraérkeztek a többiek. Klaus megpróbáltutat találni az U-Boot törzse felé, de areflektor fénye teljesen elvakította, ésképtelen volt tájékozódni.

– This is the HMS Bulldog destroyer.Give up, live the ship! – hallotta az

erősen eltorzult hangot a fényforrásfelől, majd egy pillanattal későbbnémetül is megszólalt. – Itt a HMSBulldog romboló. Adják meg magukat,hagyják el a hajót!

Az elsőtiszt végre megtalálta atoronyból lefelé vezető utat, és avasfokokon lassan letámolygott az U-110fedélzetére. Víz csapott az arcába, ésismét térdig merült a hideg tengerbe.Ahogy kikerült a reflektor metszőfényéből, lassan visszatért a látása. AHMS Bulldog, alig százméternyiremellettük várakozott. Az oldalárólmentőcsónakokat eresztettek az erősenhullámzó vízbe, és az angol tengerészeka süllyedő U-Boot felé eveztek.

Klaus öt perccel később már a

legénység egy részével az egyikmentőcsónak fedélzetén ülve haladt aromboló felé, és a még mindig afelszínen lebegő búvárnaszádot figyelte.Az U-110-nek már rég el kellett volnasüllyednie.

– Hogy-hogy még mindig a felszínenvan? – kérdezte a mellette lévő gépészekegyikét.

– Fogalmam sincs, már rég a tengerfenekén kellene lennie – válaszolta avérző alkarját szorító tengerész.

– Talán a hasadék a felső traktusbanvolt. Most hogy a felszínen van nemömlik be a víz – jegyezte meg a vörösképű, csupa víz másodtiszt.

– Mennyi ideig maradhat még afelszínen? – rázta meg a gépész vállát

Klaus.– Akár percekig is – felelte az ijedt

férfi.Az angol haditengerészek egy

csoportja ekkor kötött ki az U-110mellett, és lépett a fedélzetre.

– Az Enigma! – sápadt el Klaus. –Nem kerülhet az angolok kezére! –mondta, és akaratlanul is elindult acsónak széle felé. A másodtisztmegragadta a vállát, és visszatartotta.

– Egy méterrel sem jutna közelebb ahajóhoz! – intett fejével az őrizetükrekirendelt, Lanchester Markgéppisztollyal felszerelt angoltengerészek felé.

Az elsőtiszt kénytelen-kelletlenbelátta, hogy a másiknak igaza van, és

tétlenül nézte végig, ahogy a HMSBulldog legénysége átszáll az U-110-re.Hirtelen kiáltások, és lövések hangjaiharsogták túl a tenger moraját. Klaus amellettük haladó mentőcsónak felé kaptaa fejét. Fritz-Julius Lempet látta, ahogyáttör a legénység tagjai között, és a vízbeugrik. A kapitány nyakán petyhüdtenlógott a felfújt mentőmellény lyukasfekete tömlője. Valószínűleg valamelyikgolyó sérthette fel a gumit.

Az U-110 legénysége kis híjánfelborította a mentőcsónakot, ahogynyakát nyújtogatva figyelte Lempküszködését a tengerrel. Újabb lövésekdördültek, a golyók a kapitány mellettcsapódtak a vízbe, de nem tettek kártbenne. Az erősen hullámzó vízben,

lehetetlen volt a mentőcsónakokbólpontosan célozni. Klaus nemsokára azonkapta magát, hogy a többiekkel együtthangosan bíztatja a kapitányt, noha tudta,hogy az öngyilkos vállalkozásnak semmiértelme.

A golyó végül a hátán érte Fritz-Julius Lempet. A lövést az U-110tornyában álló angol haditengerész adtale. A kapitány hang nélkül merült el ahullámok közt.

Az egész legénységből egyedülKlaus értette meg, hogy mit jelentmindez. Az Enigma a kódkönyvekkelegyütt az angolok kezére került, s ezzelegyütt a német hadvezetés titkai idővelmind a szövetségesek tudomására jutnak.Az eddig töretlen sikerrel zajló háború

könnyen végzetes fordulatot vehet ezzelaz incidenssel.

II.1943. novemberAZ ANGOL PARTOK

KÖZELÉBEN, LONDONTÓLSZÁZTÍZ KILOMÉTERNYIRE…

A búvárnaszád legénységi szállásánkuporgó Gerhard Kaufmann légideszantos sturmscharführer számáraroppant szűknek rémlett a tengeralattjáróbelseje. Noha társaival együtt még csaknégy napja voltak az acélszörnyeteggyomrában, már rettenetesen várta apillanatot, amikor végre a felszínreemelkednek, és ha csak rövid időre is,de elhagyhatják a hajót. Johannes Rali akülönleges egység vezetője az ajtóban

állt, és az utolsó, indulás előttieligazítását tartotta.

– Az Abwehr szerint csekélyellenállásra számíthatunk, főkéntkönnyűfegyverzetű gyalogság. Alegfontosabb, hogy elkerüljük a partiőrség figyelmét. Ha szétszórnak minket,a találkozási ponton még van esélyükutolérni a többséget! A kapcsolattartóneve Rachael Bittings – mondta a szőke,kékszemű férfi. – Azonosító nélkülmegyünk, a katonakönyvét mindenki adjale a sturmscharführernek! Farkasok,előre! – mondta ki a szakasz nevét RaliObersturmführer, mire a KülföldiHírszerző Szolgálat ejtőernyősei egyemberként válaszoltak:

– A prédáért!

A tiszt végignézett az emberein, aztánmegfordult, és az U-Boot eleje féléindult. A sturmscharführerelgondolkodva nézett utána. JohannesRali igazi árja volt. Szőke rövid hajátféloldalt fésülve hordta, magashomlokán nyoma sem volt ráncoknak.Termete erőteljes, de nélkülözte a szlávnépekre jellemző robosztusságot.Tekintete nyílt, de penge keskeny ajkaiszokatlan határozottságot sejtettek. Ahúszas évei végén járt, kiválókondícióban volt, mint a deszantosokmindannyian. Gerhard nemegyszerküzdött már az oldalán, és tudta,mennyire kemény harcos, és milyenkönyörtelen stratéga a férfi. Egyedül acél fontos számára, és mindent megtesz

annak érdekében, hogy sikerre vigye afeladatát. Mielőtt Párizsból útnakindultak, vegyes érzelmekkel vettetudomásul, hogy ő lesz az egységparancsnoka.

– Hallották az obersturmführert, idea katonakönyvekkel – állt fel Gerhard azemeletes ágy széléről.

– Ha egyenruha és azonosító nélkülkapnak el minket, felakasztanak mintkémet – mordult fel az egyik bikanyakúdeszantos, Ralf Kettner.

– Én nem azért jöttem ide, hogyfogságba essem – torkolta le Gerhard afickót.

A deszantosok szó nélkül átadták azazonosítóikat. Némelyikük az altisztszemébe nézett, és elvigyorodott Kettner

megszokott nagyhangúságán mulatva.Egyikkel másikkal a sturmscharführermár negyedik éve harcolt együttkülönböző alakulatoknál.

Gerhard a háború kezdete óta afronton volt, és tudta, csakis aszerencséjének köszönheti, hogy még él.Amikor a Fallschirmjager alakulatokegyik tagjaként ledobták Krétán, kétnappal később többé már nem volt jóvagy rossz katona: csak túlélő és halott.Ő – noha az első sorokban harcolt –megúszta Maleme ostromát, és az aztkövető gyilkos tüzérségi pergőtüzet.Előléptették, majd újból bevetették.Harcolt Afrikában a regulárisok közt,megsebesült Moszkva ostrománál, éskijutott neki Tito partizánjaiból is. Végül

alig fél évvel korábban Otto Skorzenyezredes kiválasztotta, hogy az Amt IVSD-Ausland tagja legyen. Sok ejtőernyőstársával együtt boldogan fogadta el alehetőséget: Kréta vereséggel felérőgyőzelme óta egyiküket sem vetették be akiképzésüknek megfelelő módon. Mindnagy várakozással néztek a frissenalakult egység kihívásai elé.

A Külföldi Hírszerző Szolgálat aligegy hónappal korábban hatalmas sikertért el, amikor az Appennini-hegységegyik legmagasabb pontjára épített GranSasso szállodából kiszabadította BenitoMussolinit. A merész terv zseniáliskivitelezését követően a katonai vezetésbizalma hirtelen megnőtt az új keletűszervezet irányába. Skorzeny, akit a

Führer személyesen tüntetett ki aLovagkereszttel, nem feledkezett meg azembereiről, és mindenkinek juttatott adiadalból. Gerhard akaratlanul is akarját díszítő altiszti jelzésre nézett. Acérna még hófehér volt az apró, stilizáltszárnyakat ábrázoló, szürke alapon fehérszövetdarab körül.

A frissen kinevezett sturmscharführerjó fél fejjel magasodott ki a deszantosokközül. Világosbarna haját rendre rövidrevágatta, markáns vonásai szabályosakvoltak. Teste erős, már-már brutálisbenyomást keltő, ennek ellenére afrancia lányok nem tudtak ellenállni amagas homlok alatt ülő viharszürkeszemeknek. Az arca állandóan borostátólkéklett, húsos ajkait a bal oldalon

függőleges vágás tette szabálytalanná.– Utolsó ellenőrzés! – mondta, és a

parancsnok után indult a vezérlőteremfelé. A háta mögött a deszantosoknekiláttak, hogy még egyszerellenőrizzék a felszerelésüket.

Gerhard átment a halkan nyüszítőelektromos motorok gépházán, aztánszéles testét keresztülpréselte adízelmotorok közötti alig hetven centisrésen, és megállt a híd bejáratában.

– A mentőcsónakok hajnal hatigvárnak magukra – mondta WolfgangLüth, az U-181 kapitánya JohannesRalinak. – Ha tovább várunk, afelderítőgépek észrevesznek minket.Azokat a rohadék Swordfisheketfelszerelték ASV-vel (levegő-felszín

radar) és Leight-fényszóróval. A partokközelében nem elég mély a tenger, hogyelrejtőzhessünk előlük. Ha megszórnakbennünket a vízibombákkal, biztosanvégünk.

– Ha das verdammte Licht elkapminket, akkor már nincs hová bújni.Olyanok vagyunk, mint a fénytőlmegdermedt nyúl a puskacső előtt –bólogatott hevesen a főmérnök.

– Megértettem, Kommandant –biccentett az obersturmführer. –Legkésőbb reggel hatra a parton leszünk.

– A felszínre emelkedéssel meg kellvárnunk, amíg a Luftwaffe megkezdi atámadását, hacsak nem akarunkmagányos pont lenni a radarjaikon –fordult a kapitány a navigációs tiszt

asztalához, és egy órát vett fel onnan. –Addig is készítse fel az embereit! Ilyenközel az angol partokhoz nem akarok aszükségesnél tovább a felszínenmaradni. Amint az embereimvisszatértek, ismét lemerülünk, és csakhajnali ötkor jövünk vissza önökért.

– A deszantosok? – fordult Gerhardfelé az obersturmführer.

– Készen állnak, parancsnok – feleltaz altiszt, és átnyújtotta akatonakönyveket.

– Jelzésig maradjanak a legénységiszálláson! – adta ki a parancsot JohannesRali.

A sturmscharführer megfordult, ésvisszatért a különleges kiképzésűlégiegység katonáihoz. Keresztülvágott a

gépházon, és hálát adott a sorsnak, hogya két darab hat méter hosszú dízelmotora víz alatt nem üzemel. Amikor ahatalmas berendezések jártak, a zajelviselhetetlen volt a legénységiszálláson. Keresztülment az elektromoshajtóművek közötti szűk folyosón, ésbelépett a hátsó legénységi szállásra,ahol ezúttal a deszantosok kaptak helyet.

– Hessler rottenführer, jelentéstkérek! – állt meg az ajtóban.

– Az egység készen áll,sturmscharführer. A hadianyag és afelszerelés szállításra előkészítve.

– Jelzésre elhagyjuk a hajót.Legyenek harcra készek. A parti őrségfelfigyelhet ránk – mondta, és afekvőhelyéhez ment.

Felvette az ágyhoz támasztott MP40-es géppisztolyt, kissé szórakozottanellenőrizte a tárban lévő 9 milliméteresparabellum lőszereket. Ujjaitvégigfuttatta a tártáskákon, a gázálarcottartó vízálló vászonzsákon, és az övérecsatolt nyeles kézigránátokon. Miutánvégzett, körbenézett a többieken. Abúvárnaszád szűkös befogadó képességemiatt csupán tíz ejtőernyős és rajta kívülkét altiszt várt odabent az indulásra. Adeszantosok mellett velük tartott még egyAbwehr tiszt is, aki pusztánmegfigyelőként volt jelen. Atengeralattjáró még így is csökkentettlétszámú legénységgel hajózott ki, és akezelőszemélyzet nagy része hármasváltásban aludt az orrban, a

torpedókezelők priccsein.A szokásos felszerelésen túl két MG-

42-es géppuska feküdt a padlónvízhatlan csomagolásban, és egyharmadik tűzkészen arra az esetre, ha apartra szállás közben meglepnék őket azangolok. Volt ott még egy teljesen lezártpanzerschrenk gránátvető a hozzá valógránátokkal, valamint Heinrich Hesslerrottenführer lábánál feküdt egy MP-43-as, új fejlesztésű rohamkarabély. Adeszantosok közül négyen is ezzel a nagyátütőerejű, pontos sorozatlövő puskávalvoltak felfegyverezve. Mindenkinél voltnéhány nyeles gránát, valamint atechnikusnál egy ütésálló dobozbantovábbi robbanótöltetek. A szokásosnáljóval több felszereléssel érkeztek.

Már bő tíz perce várakoztak, amikorrobbanások távoli, tompa zaja jutott elhozzájuk.

Nemsokára víz sustorgott a fülükbe,sziszegő hörgés hallatszott, ahogy abúvárnaszád tartályaiba préselt levegőkiszorította a vizet. Az U-Boot enyhénmegbillent, majd nemsokára visszataláltegyensúlyi helyzetébe. Gerhard egypillanatig úgy érezte, mintha a levegőbenlebegne. Újabb percek teltek el némavárakozással, amikor a hajó hintáznikezdett, és fémes nyikorgást hallottak ahíd felől.

– Az U-Boot elérte a felszínt – jelentmeg az ajtóban a szőke Obersturmführer.

Az ejtőernyősök szó nélkül felálltak,és egymás mögött elhelyezkedve várták

az indulási parancsot.Gerhard elégedetten nézett végig

rajtuk. A kemény kiképzés és afrontszolgálaton töltött évek kiválókatonákat neveltek ezekből azemberekből. Az altiszt csupa harcedzettférfit látott, akik megjárták Norvégiát,Dániát, Belgiumot és Kréta szigetét.Közülük néhányan részt vettek a Ducekiszabadításában alig egy hónappalkorábban, ahol a sokszoros túlerővelszemben egyetlen lövés nélkül hajtottákvégre a feladatukat.

Mind rendkívül kemény kiképzésenestek át a Fallschirmjager kötelékénbelül, ahol mindent megtanultak azejtőernyős bevetésekről. Emellettszéleskörű harcászati és technikai

jártasságra tettek szert az Amt IV SD-Auslandnak köszönhetően. Ám nem eztette őket igazán félelmetes ellenféllé:ezek a férfiak gondolkodás nélkülképesek voltak meghalni a hazájukért, aFührerért, a feladatért, amit éppenteljesítettek. Ez a fanatizmus segítetteőket győzelemre Eben Emael falain,Krétán a Maleme reptér ostrománál, ésvitte szét rettenetes hírnevüket aszövetséges katonák között. Az egyszerűsorkatonák harci szelleme meg semközelítette a deszantosokét, akik ezérttudták többszörös túlerővel szemben isérvényre juttatni az akaratukat.

– A mentőcsónakok készen állnak –jelent meg az U-181 elsőtisztjének fejeaz ajtóban.

Az obersturmführer biccentett a férfifelé, aztán a nyomában elindult a hídfelé. Gerhard a vállára vette az MP-40-est, a tiszt mögé állt, és követte. Abúvárnaszád hátsó traktusát szinteteljesen kiürítették, hogy anagymennyiségű felszerelésselmegpakolt deszantosok képesek legyenekátpréselni magukat a szűk helyeken.Helyenként még így is csak a padlóncsúsztatva tudták átjuttatni a nagyobbdarabokat. Amikor Gerhard elérte ahidat, és a fényesre koptatott vaslépcsőnkeresztül felmászott a toronyba,kimondhatatlan megkönnyebbülést érzetta szabad égbolt láttán.

Az olajszagú, apró terek és a zsúfoltkörnyezet után szokatlanul szabadnak

érezte magát idekint. Orrát megcsapta afriss szellő illata, a Hold teli képpelvilágított le rá. A szénsavval telített lentilevegő után mindez valóságosfelüdülésnek tetszett. A feje felett németbombázók húztak az égen, a távolban alégvédelem elhárító tüze festett színesködpamacsokat a fekete égre.

A part alig százötven méternyirelehetett tőlük. Gerhard egy folyócskaapró torkolatát fedezte fel a holdfényben,nem is olyan messze. Egy tengerészmegérintette a vállát, és a torony tövébenlibegő fekete gumicsónakra mutatott. Asturmscharführer némán biccentett, aztánkövette Johannes Ralit. Lemásztak atoronyból a búvárnaszád fedélzetére,aztán pillanatok alatt megrakták az apró

sajkákat, és két-két tengerész kíséretébenmegindultak a part felé. Miközben a nyíltvízen haladtak Gerhard az órájára nézett.Kilenc múlt néhány perccel. Nem sokidejük volt rá, hogy hajnaligvisszatérjenek. Persze azután, hogyvégrehajtották a feladatot, az angolszigeten aligha maradhattak volna sokáigéletben. Az altiszt úgy számolta,holnapra a Britanniában állomásozóösszes katona őket fogja keresni.

Úgy száz métert tehettek meg a partirányában, amikor a sturmscharführervisszafordult az U-Boot felé.

A szürke kamuflázzsal borított toronya telihold ellenére is csak sötétkísértetként lebegett a víz színén. Alátvány hatására büszkeség töltötte el

Gerhardot. A búvárnaszád anélkülközelítette meg az ellenség szívét, hogyazok észrevették volna. Aknazárak,elsüllyesztett roncsok, cirkálók ésrombolók között osontak át, míg idáigértek, de a német technika ezúttal isképes volt a csodára. Fél füllel hallotta,hogy erre az útra kivételesen aktívszonárral is felszerelték az U-181-et.Biztos volt benne, hogy többek közöttennek köszönhették nyugodt útjukat avíziaknák között.

A csónak eleje elérte a partot, az aljafelfeküdt a fövény homokjára. Gerhardkiugrott, és a többiekkel együtt térdig atengerben gázolva kijjebb húzta aszárazra. Amíg a deszantosok kipakoltáka felszerelést, a sturmscharführer két

katona kíséretében a fák felé rohant,hogy biztosítsa a partszakaszt. Sebtébenfelállították a tűzkész MG-42-est egyaprócska magaslaton, hogy szükségesetén meredek szögben megszórhassáka teljes parti bokrost, aztán Gerhardhátrahagyta a két embert, és előre indult,hogy felderítse az előttük lévő ligetet.

A Külföldi Hírszerző Szolgálatkatonái alig három perc alatt elhagyták afövenyt. Mire a sturmscharführervisszatért a terepszemléről, már azembermagas növényzetben feküdtek, éstűzkésszé tették a géppuskákat.

– A part tiszta. Az átjáró innendélnyugatra másfél kilométerre van –jelentette a parancsnoknak.

– Maga megy előre, vigye Hessler

rottenführert és Carius közlegényt! Habármi fennakadás van, várjanak megminket, és semmiképp se bocsátkozzanaktűzharcba! Ne feledje Kaufmann,észrevétlennek kell maradnunk! –figyelmeztette Johannes Rali asturmscharführert.

– Értettem, mien Herr – biccentett azaltiszt, és intett a két katonának, hogykövessék.

Heinrich Hessler ezúttal hátrahagytaa gránátvetőt, és csak az MP-43-asthozta magával. Gerhard Párizsbantalálkozott először a rottenführerrel. Aközös gyakorlatozások közben keményférfinek ismerte meg, aki nehézkörülmények között is gondot fordít rá,hogy vigyázzon az embereire. Ennél jobb

ajánlólevél nem is kellett neki. Hesslerrövid, vörös hajú, szeplős alak voltegyenes orral, vékony szájjal. A szemeleginkább seszínű savónak tűnt, alattagyorsan megjelentek a kialvatlanságtáskái, és ilyenkor a megszokottnálsűrűbben pislogott. A harmincas éveielején járhatott, vörös arcszőrzete kétnapi borotválkozás után is csak halványcsíkként jelentkezett az arcán.Gerharddal ellentétben nem volt igazánerős testalkatú, de a folyamatos kiképzésmegpróbáltatásai között többször isbizonyította, hogy legalább olyan jólbírja a fizikai megterhelést, mint atöbbiek.

A másik deszantos, Erich Cariusszéles vállú és állkapcsú fickó volt,

amolyan szláv vonásokkal. Asturmscharführer már régebbről ismerte,amikor még mind a ketten az SS-benszolgáltak a Fallschirmjager előtt. Azejtőernyős ideológiai beállítottságávalkapcsolatban sosem volt kétsége. Afekete hajú, fekete szemű, lapos orrú,húsos ajkú férfi ízig-vérig náci volt,olyan fajta, aki ha kell, sűrűgéppuskatűzben rohan szembe azellenséggel, és puszta kézzel szorítja kibelőle a szuszt. A bivalynyakú, markánsarcú katona halálmegvető bátorsággalharcolta végig a krétai hadjáratot, ésmásodosztályú vaskereszttel tüntették ki.Az elismeréssel altiszti rendfokozat isjárt, amit néhány hónappal későbbmegvontak tőle, egy másik alttiszttel

szembeni tiszteletlensége miatt. „ Abarom nem tudta, hogy lelőjön, vagytisztelegjen!” foglalta össze utóbbegyetlen mondatban a történteket a kevésbeszédű deszantos.

Gerhard a szakasz két legjobbemberét kapta meg a felderítésre: biztosvolt benne, hogy nem véletlenül. Aszakasz parancsnoka semmit sem akart avéletlenre bízni.

– Tizenöt méterre kétoldaltleszakadva kövessenek! Én leszek az ék,de mélységben ne maradjanak el tőlemöt lépésnél jobban! – állt meg asturmscharführer a liget végében. – Aztakarom, hogy folyamatosan figyeljükegymást – mondta Gerhard, azzalfelemelkedett, cs elindult előre.

Görnyedten, derékban meghajolvavágott át a ligetet követő alig néhányéves irtáson. Mögötte a parancsnakmegfelelően, néhány méternyireleszakadva követte a két deszantos.Száraz ágak roppantak a lába alatt, ésakkor nyugodott meg, amikor elérte azirtás túloldalán lévő fákat.

Alig egy kilométerrel későbbkeskeny betonút futott előttük keresztbe,mögötte egy kerítéssel körülvett legelőhúzódott. Gerhard megállt az árnyékban,elővette az esőkabátját, és intett arottenführernek, hogy jöjjön közelebb.Hessler letakarta az átlátszatlanviaszosvászonnal, mire ő elővette azseblámpáját, és ellenőrizte ahelyzetüket a térképen. Számításai

szerint még négy kilométerre voltak atalálkozási ponttól. A vázlaton a legelőtújabb kiterjedt erdősáv követte.

– Bevárjuk a többieket, aztánátvágunk. Nem szeretnék nyílt terepremenni fedezettűz nélkül – mondtaGerhard, miután levette a fejéről azesőkabátot, és kikapcsolta a lámpát.

A deszantosok néhány perc múlvautolérték őket. A sturmscharführergyorsan beszámolt Johannes Ralinak azeddig történtekről.

– Rendben. Állítsák fel a kétgéppuskát az út szélén! A tisztás jólbelőhető innen. Vigyenek át egy MG-42-est. Ha átértek, fedezzék azátvonulásunkat! – adta ki a parancsot azObersturmführer.

Gerhard bólintott, az egyik katonátólelvett egy erővágót, aztán intettCariusnak, hogy vegye magához agéppuskát. Miután a deszantosokfelállították a két másik MG-42-est, azaltiszt kilépett a fényre. Átfutott az úton,és megállt a túloldalon a kerítéstövében. A két deszantos egy pillanattalkésőbb máris ott guggolt mellette. Asturmscharführer átvágta a kerítésdrótszálait, és utat nyitott nekik. ElsőkéntHessler bújt át – hátán a géppuskáhoztartozó fém állvánnyal –, majdközvetlenül utána az MG-42-est cipelőCarius. Gerhard a többiek után eredt.

Olyan gyorsan haladtak, amennyireaz csak lehetséges volt, de még így istöbb mint öt percükbe került, mire

elérték a rét másik oldalát. Átvágták akerítést, behúzódtak a fák közé, ésfelállították a géppuskát. A tizenegyhátramaradt deszantos néhány pillanattalkésőbb utánuk indult.

Gerhard magára hagyta a két lövészt,és beljebb húzódott az erdőbe, hogyfedezze a hátukat. Felkapaszkodott egykisebb emelkedőn, megállt a tetején, ésmeglapult, hogy hallgatózzon. Ázott avarillatát érezte az orrába, a keze alatt aföld hűvösét. Csodás változatosság voltez a búvárnaszád rideg, acélosszűkössége után. Már épp indult volna,amikor valamivel előtte megreccsent egyág. Megdermedt, tekintetével a fákközötti árnyékokat kutatta, és a hangforrását kereste. A szemei már-már

könnybe lábadtak, de még mindig nemlátott semmit. Lassan megmozdult, és akapaszkodó tetején átkúszva arra tartott,ahonnan a hangot hallotta. Alig tett megnéhány métert, amikor a zaj újfentmegismétlődött.

Gerhard megállt, és mozdulatlanulbámult előre. A fák közül hirtelen egyemberforma körvonal vált el, és velepárhuzamosan, de az ő haladási irányáraellentétesen a hátrahagyottgéppuskafészek felé indult. Asturmscharführer meredten bámultan amozgó alakot, aki szemlátomást nemtörődött vele, hogy zajt csap. Gerhardegy pillanat alatt végiggondolta ahelyzetet, még egyszer alaposankörülnézett. Az MP-42-est és az

acélsisakot a földön hagyta, aztán felállt,ügyelve rá, hogy a holdfény közvetlenülne essen a ruhájára. Valamivel közelebbment a másikhoz, aztán tökéletesangolsággal megszólalt.

– Ki az? – próbált úgy tenni, mint akimost látja meg a másikat. Az árnyékmegállt, és felé fordult.

– Állj! – mondta nem túl határozottanaz idegen. – Maradj ott, ahol vagy! – ahangja alapján a sturmscharführer húszév körülinek gondolta a másikat.

– Rendben! – felelt Gerhard nyugodthangon, és nem mozdult.

Fegyver és sisak nélkül, az árnyékoserdőben az angol aligha fedezhette fel anemzetiségét. Terepszínű félkabátja, éserős vászonnadrágja bizonyosan nem

árulhatta el. Az angol elindult felé,átlépett egy jól megvilágított részen, és asturmscharführer a „home guard” egyikközkatonájára ismert benne. A britidőközben leakasztotta válláról a LeeEnfield P 14 típusú puskát, és alegendásan megbízható fegyvert ráfogta.

– Mit keres itt éjszaka? – szegezte anémetnek a kérdést, amikor már csakalig tízlépésnyire járt tőle.

– A rokonaimnál vagyok, Ballesben– idézte fel a még Párizsban látotttérképről a közeli kisfalu nevét Gerhard.– Csak sétálni akartam egyet, de azthiszem egy kicsit eltévedtem. Nem tudja,merre találom a műutat?

– De, éppen a háta mögött van –engedett le valamelyest a katona. – Ha

akarja, elkísérem egy darabon.– Az jó lenne, van ott egy kerítés, és

nem tudom merről lehetne megkerülni –indult el a katona felé Gerhard, minthaaz a legtermészetesebb dolog lenne.

Az angol nem állította meg, csakelőre hajolt, és a szemét erőltette, ahogya sturmscharführer felé közelített. Azaltiszt nem várta meg, hogy a férfiráismerhessen. A teste takarásábanleakasztotta a hátáról az összecsukhatógyalogsági ásót, és mielőtt még a britnekmozdulni lett volna ideje, előrelendítette a kezét.

A szerszám acélfeje a home guardkatona halántékába csattant. Csontokreccsentek az angol fejében, a fiatal férfimegremegett, és a puska kiesett a

kezéből. A test egy zsák krumplitehetetlenségével dőlt a földre. Gerhardkörbenézett, hogy mozdul-e valami aközelben, aztán lehajolt a remegőporhüvely mellé, és megvizsgálta.

A közkatona szinte még kölyök volt,alig lehetett húsz éves, ennek ellenére aszokásos felszerelés mellett kétkézigránátot és szokatlanul sokcseretárat talált nála. A test lassanabbahagyta a remegést. Gerhardmegragadta a mozdulatlan alak karjait,és behúzta az egyik közeli bokor tövébe.Amikor végzett, visszaosont ahátrahagyott géppuskafészek felé.

A deszantosok többsége a legelőfelénél járt. A telihold fényében jólkivehető volt görnyedten futó alakjuk.

– Hessler, ha az obersturmführerideért, jelentse neki, hogy megöltem egyellenséges katonát, a testét az emelkedőtúloldalán rejtettem el. Előre megyek,hogy megnézzem kikkel érkezett. Amíg aszakasz nem ért át, mindenképpen tartsákezt az állást! Ha szükséges vegyék tűzalá az erdősávot – mondta a picinymagaslaton fekvő rottenführernek.

– Értettem – biccentett az altiszt, ésintett Cariusnak, hogy forduljon az erdőfelé.

…mögül. A sturmscharführer annakellenére is alig vette észre, hogy tudta,merre keresse.

Elindult. A puska vállszíját a jobbkezével szorította, a bajonett markolatátpedig a balban úgy, hogy azt ne lehessen

könnyen észrevenni. Miközben azőrszem felé haladt tekintetét Gerhardmagára hagyta a két deszantost, ésimmáron futva haladt addig, ahol aholttestet hagyta. Terepszínű félkabátjátkicserélte az angol „Battle dress”felsőjére. Felvette a halottszövetsapkáját és a Lee Enfieldet aföldről, az övébe tűzte a katonabajonettjét aztán tovább indult, amerről ahome guard jött.

Egyenes derékkal haladt, sietségnélkül. Igyekezet mindent jól megnéznimagának, és forrón remélte, hogy asötétben elegendő lesz a sebtébenösszeállított álcája. Mindeközben úgytett, mint aki nem biztos benne, hogymerre találja a társait.

– Linney, te csirke! Itt vagyok! –súgta egy fiatal gyerekhang alig kétperccel később. – Nem meg mondtam,hogy ne járj olyan messze pisálni, merteltévedsz?

Gerhard szó nélkül a beszélő feléfordult. Az angol egy enyhe emelkedőtetejének másik oldalán húzódott megúgy, hogy csak a feje látszott ki a domb asötétségbe fúrta, és további homeguardokat keresett a környéken. Egyelőresenkit sem látott.

Amikor elérte az emelkedő tetejét,meglátta a földön fekvő, fiatal katonát.Ekkor mindössze kétlépésnyire volt tőle.A brit gyanakodva figyelte a fölémagasodó alakot.

– Te vagy az, Linney? – kérdezte

lassan.– Nem egészen – felelte németül,

hogy még inkább megdermessze azalakot, aztán kirántotta az övéből abajonettet, és pillanatnyi összpontosítástkövetően, az angol torkába szúrta.

Meleg vér permetezett az arcába, egypillanatra ösztönösen lecsukta aszempilláját. Amikor kinyitotta a szemét,tekintete a felhördülő fiú dermedtpillantásával találkozott. A legénymegpróbált talpra állni, de csaknégykézlábig jutott, amikor Gerhardismét előreszúrt. A bajonett a katonaállán hatolt be, és markolatig elmerült alágy szövetek között. Az angol szemefennakadt, aztán hang nélkülösszerogyott.

– Kölykök! – fújt bosszúsan a németaltiszt, ahogy a holdfény a halott arcáraesett. Jobbszeretett meglett férfiak ellenharcolni.

Lekushadt, körülnézett, majd miutánlátta, hogy minden nyugodt, letette aföldre az Enfieldet, és kúszva indulttovább abban a vonalban, amerre eddighaladt. Rádöbbent micsoda szerencséjevolt, amikor belefutott az első homeguardba. A dombtetőn lévő őrposztremek helyen volt. A két kölyökkönnyedén leszedte volna őket, ha elégközel haladnak el előttük. Ráadásul abriteknek semmi közük sem volt a partiőrséghez. Egy reguláris egységheztartoztak, amilyeneket ritkán rendelnek kiéjszaka az erdőbe. Gerhard úgy érezte,

valami olyasmibe futott bele, amibe nemlett volna szabad, de most hogy átjutottaz őrség vonalán, remélte, észrevétlenülmegközelítheti a britek táborhelyét.

Bő kétszáz métert kúszott előre azavarban, amikor meglátta az első angolcsapatszállító autót. A ponyvávalletakart platójú, háromtonnás BedfordQL a fák közé rejtve várakozott, kétmásik társaságában. A négykerékmeghajtású, kiválómenettulajdonságokkal rendelkezőteherkocsik egy meredek domboldalonkapaszkodtak fel idáig. Asturmscharführer megállt, és szeméterőltetve kereste a parancsnokijárművet. Az amerikai gyártmányú Jeep-Willis a csapatszállítóktól nem messze, a

bokrok között állt. Az autók között angolkatonák várakoztak. Sten Mk 2-esgéppisztolyokkal és Lee Enfieldekkelvoltak felszerelve.

Gerhard gyors fejszámolást végzett,aztán amilyen csendesen érkezett, ugyanolyan halkan távozott. Amikor elérte azüresen maradt őrposztot, futni kezdett adeszantosok irányába. Ágak csaptak azarcába, a lába majdnem kibicsaklott azegyenetlen talajon, de nem csökkentett anyaktörő tempón. Elérte az első katonaholttestét, villámgyorsan visszavette asaját ruháját, aztán tovább futott agéppuskafészek felé.

– Körülbelül ötvenfőnyi gyalogságvan előttünk úgy négyszáz méterre,obersturmführer – állt meg Johannes

Rali mellet Gerhard.– A fenébe! Kik azok? – vett elő egy

térképet a tiszt, és úgy tartotta, hogy aHold fénye ráessen.

– Sorállományú home guardoknaktűntek szokatlanul nagy mennyiségűfelszereléssel.

– Mit gondol, elkerülhetjük őket?Gerhard néhány pillanatig hallgatott

mielőtt megszólalt.– Ahogy néztem, csoportosan

várakoznak, nem messze az erdőnátvezető műúttól – mutatott a térképegyik pontjára a sturmscharführer. – Hanem tévedek, maradnak még egy ideig,mert őrséget állítottak fel a környeződombokon. Sajnos összeakadtam azegyik járőrrel, és kénytelen voltam

végezni vele.– Mennyi időnk lehet még, mire

észreveszik? – csóválta a fejét Rali.– Nem tudom. Olyan érzésem volt,

mintha a szakasz rejtőzködne –bizonytalanodott el az altiszt.

– A saját országukban? –hitetlenkedett az obersturmführer. –Rajtunk kívül nincs több német az egészszigeten.

– Három teherautó állt a fák köztteljes álcázásban, és egy parancsnokidzsip – emlékezett vissza a látottakraGerhard. – A katonák harcra készek,néma csendben. Pont úgy, mintha bevetéselőtt lennének.

– Most már úgy is mindegy – fújtbosszúsan Rali, és megigazította a fején

az acélsisakot. – Mindenképpenmegpróbálunk átjutni. Mi a javaslata,Kaufmann?

– Dél felé kerüljük meg őket, ottnagyobb kiterjedésű az erdő. Havéletlenül mégis ránk bukkannak, néhányember géppuskából szórt tűzzel sokáigfeltarthatja őket – jelölte meg a térképenaz ujjával az útirányt a sturmscharführer.

– Induljunk! – csomagolta el sietve avázlatot Rali, és intett a deszantosoknak,hogy hagyják el az állásaikat. –Továbbra is maguk mennek az élenGerhard. Legyen nagyon óvatos, nemszeretnék belefutni azokba aregulárisokba!

– Értettem – biccentett az altiszt,aztán intett a géppuskafészket hátrahagyó

két katonának, hogy kövessék. –Szorosan egymás mellett haladunk.Nyissák ki a szemüket! Az angolok márlehet, hogy észrevették az eltűntőrszemeket, és utánunk indultak – tartottvillámgyors eligazítást Gerhard, aztán abokrok felé indult.

Felmászott az emelkedőn, aminek atúloldalán elrejtette a fiatal angolholttestét, néhány pillanatig meglapult,majd miután senkit sem látott azerdőben, felegyenesedett. Igyekezettnagyívben elkerülni a home guardoktáborát. Leereszkedett a másik oldalon,és sietős léptekkel haladt a fák között.Szeretett volna minél hamarabb, minélmesszebb kerülni a halott homeguardoktól.

Az ellenséges tábort megközelítőlegegy kilométerrel elkerülve elérték azutat, amelyen a home guardcsapatszállítói érkeztek. Azonban azobersturmführer térképével ellentétbenitt nyoma sem volt kiépített betonnak,csupán két sáros nyomsáv futott egymásmellett. Gerhard megállt az erdő szélén,és intett a két deszantosnak, hogyjöjjenek közelebb.

– Carius, maga megy előre, mi kettenfedezzük. Ahogy átért, keressen magánaklőpozíciót, és figyelje az utat. Hessler,maga lesz a második. Mindenki kész? –tette fel végül a kérdést suttogva, ésamikor a másik kettő bólintott, mégkijjebb csúszott, hogy jobban lásson.

A közlegény felállt, vett egy mély

levegőt, aztán derékban előre görnyedveátfutott a nyílt terepen. Már majdnemelérte a túloldali fákat, amikor lövésekdörrentek az angol tábor irányából.Gerhard azonnal ráismert a LeeEnfieldek mély ütésszerű hangjára.Carius tett még néhány lépést előre,aztán az út menti árokba zuhant. Hesslertüzet nyitott az MP-43-asból, ésmegszórta a jó kétszáz méterrel távolabblévő bozótost. Válaszul néhánypuskalövés érkezett, de odaát aliglehettek két-három főnél többen. Asturmscharführer összébb húzta magát,ahogy a 7,69 milliméteres SAA golyókelsüvítettek a feje felett, és vaktábanleadott két rövidsorozatot aschmeisserből.

– Jól van, katona? – kiáltott át az úttúloldalára.

– Igen, uram, de ezek a rohadtpatkányok majdnem elkaptak! – felelt azárok mélyén lapuló deszantos.

– Ugyanúgy meglepődtek, mint mi –mondta Gerhard a rottenführernek. –Carius szedje össze magát, és vegye tűzalá őket. Adjanak fedezettüzet, amígátmegyek. Addig kell mozdulnunk, amígbe nem kerítenek bennünket –gondolkodott hangosan asturmscharführer.

Gerhard megvárta míg a deszantoslőállásba helyezkedik a másik oldalon,aztán jelt adott, és a golyók fedezékébenfutni kezdett. Átmászott a földút innensőoldali mélyedésén, bakancsa

megcsúszott a füvön, fél trédre esett, deegy pillanattal később már teljeserejéből rohant. Még félúton sem járt,amikor felropogtak az Enfieldek. Valamibeletépett az oldalába, hidegnedvességet érzett a bőrén, de talponmaradt. Golyók süvítettek el a fülemellett, mire jó kétméternyi távolságbólhasast ugrott túloldali árokba. Igyekezetta karjával tompítani az esés erejét, demég így is keményen megütötte magát,ahogy a földre zuhant.

– Sturmscharführer? – kérdezte adeszantos anélkül, hogy hátranézettvolna.

– Megvagyok – tapogatta végig azoldalát Gerhard, de csak a kulacsábólfolyt kifelé a víz két lyukon át. – Ezek

gyorsan megszaporodtak.– Az – hagyta rá a másikra Carius,

mialatt tárat cserélt. A lövések hangjaimindkét oldalon elültek.

– Még nincsenek elegen, különbenfolyamatos tűz alatt tartanának bennünket– szedte össze magát Gerhard. – Hessler,most azonnal jöjjön át! – nézett át atúloldalra, és amikor látta, hogy arottenführer feláll, ő is felegyenesedett.– Fedezettűz! – kiáltotta, és meghúzta agéppisztoly elsütő billentyűjét. Afegyver felugatott a kezében, s nohatudta, hogy ilyen távolságból aligha vanesélye eltalálni bármit is, több sorozatotkilőtt a felvillanó torkolattüzek irányába.Hessler baj nélkül átért.

– Rottenführer, induljon befelé az

erdőbe! Carius maga itt marad, éstovábbra is tűz alatt tartja őket, hogy nelegyen kedvük szembejönni magával. Hamegérkezik a géppuskájuk, húzódjon leaz árok aljába! – lökte meg Gerhard azaltisztet az erdő irányába, és ő is utánaindult.

– Hessler, maradjon szorosanmögöttem! – állt fel miután jótízméternyit beljebb kúsztak.

Futva indult el a fák között, miközbena hátuk mögött folyamatosan hallottákCarius rohamkarabélyának érdesropogását. A home guardok felőlszerencsére még csak a Lee Enfieldekhanga érkezett. A sturmscharführer előbbjó kétszáz méternyire eltávolodott azúttól, majd meredeken az angolok felé

fordult, és továbbrohant. Csak újabbszázötven méterrel később állt meg egyapró mélyedésben.

– Az angolok nemsokáramegpróbálják bekeríteni a közlegényt –mondta miután Hessler is megálltmellette. – Menjen tovább úgy harmincmétert, és találjon magának fedezéket.Amint tüzet nyitok, használja fel agránátokat, utána pedig szórja meg őket,ahogy bírja! Ha megszorulnánk,meneküljön az útra merőlegesen, ésmenjen a találkozási pontra.

– Értettem – súgta a rottenführer, éstovábbrohant.

Gerhard elővett két steilhandgranate-ot, lecsavarta róluk a zárókupakot, aztánlerakta őket maga elé a földre. Tárat

cserélt, csőre töltötte az MP-40-est, ésmeglapult.

Az angolok egy tucatnyian voltak,élükön egy barna vászonsapkás,nagybajuszú őrmester haladt. Aligtizenöt méterrel a sturmscharführerfedezéke előtt haladtak el. Gerhardnakmindössze néhány percet kellett rájukvárnia. A deszantos altiszt megfogta azelső kézigránát porcelán gombját,meghúzta, aztán az angolok közé dobta.Valaki felkiáltott, és tüzet nyitott rá, deaddigra Gerhard már a másodiksteilhandgranate-ot küldte útjára.

3,03-as kaliberű puskagolyókcsapódtak be előtte, és avarralkeveredett földet csaptak az arcába. Asturmscharführer lebukott az alacsony

fedezék mögé, és géppisztolyát a fejefölé tartva vakon tüzet nyitott azangolokra. A MP-40-es felköhögött akezében, és egy pillanattal későbbodalent felrobbant az első kézigránát. Azaj fülsiketítővé vált a fák között, égettlőpor jellegzetes szaga tódúlt a németaltiszt orrába. Néhány másodpercrefájdalomüvöltés nyomta el a fegyverekzakatolását, aztán újabb robbanás, és azangol sebesült elhallgatott odaát.Gerhard ellőtte az egész tárat, majdanélkül, hogy felnézett volnavillámgyorsan töltött, és tovább folytattaa kaszálást. Odalent egyszerre két gránátis robbant, majd egy pillanattal későbbfelugatott Hessler MP-43-asa. A homeguardok összpontosított tüze megakadt,

és csak néhány elszórt lövés terítette bemég jobban földdel a német altisztet.Gerhard óvatosan kidugta a fejét afedezékből, aztán megszórta a menekülőangolokat. Két katonát derékon kaptak elgéppisztoly golyók, a többi hárommenekülővel Hessler rohamkarabélyavégzett. A sturmscharführer tárat cserélt,aztán felegyenesedett, hogyszemrevételezze a csatateret.

Az aprócska horpadás aljában, alángra kapott avarban szétszaggatott testűangol katonák hevertek. A lehullottleveleket vér és korom borította, azaltiszt a kaotikus összevisszaságbanhirtelen nem tudta megállapítani mennyiholttestet lát. Tekintetét egy térd felettleszakadt, rángatózó láb tartotta fogva.

Néhány pillanattal később Hesslerállt meg mellette. A férfi érkezésekiszakította a döbbenet szültemozdulatlanságból.

– Igaza volt, uram – mondta arottenführer.

– Gyerünk – rázta meg magátGerhard –, ha az obersturmführer késik,a másik oldalról könnyenmegszoríthatják Cariust – mondta, ésfutva indult meg visszafelé.

Az aggodalma azonban alaptalannakbizonyult, és még félúton sem jártak,amikor az út másik felén felropogtak azMG-42-esek.

– Csodás zene – vigyorgott a vörösképű rottenführer, és Gerhardrakacsintott. A sturmscharführer biccentett,

de képtelen volt együtt nevetni azaltiszttel. Vele ellentétben ő már tudta,hogy a látszólagos diadal ellenére aFarkasok ezúttal csatát vesztettek.Elvesztették legfőbb szövetségesüket: ameglepetést.

– Igyekezzünk, segítsünk aközlegénynek! – mondta végül, és továbbrohant az út felé.

Amikor elérték a helyet, ahol ErichCariust hátrahagyták, az obersturmführera szakasz maradékával már átkelt azúton, és az erdő szélén felállítottgéppuskákból viszonozták az angolokidőnként eldördülő lövéseit.

– Gyerünk, szórják meg őketkeményen! Eszükbe se jusson elhagyni afedezéket – hallotta Gerhard már

messziről Johannes Rali hangját.Az obersturmführer egy kidőlt fa ágai

közt térdelt, és egy MP-43-assal lőtte azangol állásokat.

– Megpróbáltak bekeríteni minket azút baloldalán, de megfutamítottuk őket –jelentette a sturmscharführer, amikorelérte a tisztet.

– Mennyien voltak? – kérdezte Rali,anélkül hogy abbahagyta volna atüzelést.

– Egy szakasz sorállományú katona,Enfieldekkel – térdelt le a parancsnokamellé Gerhard.

– Hogy a fenébe került a semmiközepére egy szakasz home guard?! –próbálta túlkiabálni a fegyverekdörgését a tiszt.

– Talán besegítenek a parti őrségnek– vélekedett a sturmscharführer.

– A légi támadás közepén? Aligha.Ezek vártak valakire. Talán épp ránk –ingatta a fejét Rali, miközben táratcserélt.

– Kizárt, csak alig néhányan tudtakrólunk.

– Hacsak meg nem fejtették azEnigmát – felelte az obersturmführer.

– Az lehetetlen! – rázta a fejétGerhard.

– Dönitz admirális osztja a magavéleményét, sturmscharführer – húzódotthamiskás félmosolyra a tiszt szája.

Gerhard jobbnak látta, ha nemválaszol.

– Rudel, Hartmann, Schnaufer!

Fogják azt a géppuskát, és kezdjék meg avisszavonulást! – kiáltotta az út feléfordulva Rali. – Nem maradhatunk itt,hamarosan rájönnek, hogylétszámfölényben vannak, ésmegszorítanak minket. Gerhard maga ittmarad a rottenführerrel, és fedezi avisszavonulásunkat. Tartsa ezt a helyet,amíg lehet, aztán húzza magára azangolokat, és terelje el a figyelmüketrólunk. Itt hagyunk maguknak egy MG-42-est.

– Igenis, obersturmführer! – fogadtaGerhard szemrebbenés nélkül a halálosítéletnek is beillő parancsot.

– Hessler, maga marad – kiáltott azaltiszt felé Rali. – Ha túlélik, ésmegszabadultak a britektől, jöjjenek a

találkozási pontra! Tizenegy nullanulláig várunk magukra, utána már csaksaját magukban bízhatnak – fordítotthátat a szakaszparancsnok, és intett adeszantosoknak, hogy kövessék.

A rottenführer hitetlenkedve nézett atiszt után.

– A francba, ennyi erővel céltáblát isakaszthatott volna a nyakunkba –méltatlankodott a deszantos.

– Pofa be, Hessler! Siránkozáshelyett segítsen!

Gerhard tüzet nyitott a géppuskával.– Ez nem tisztességes! – morgott

tovább az altiszt, de a sturmscharführermellé kúszott, és nekilátott a hevederadagolásának.

Gerhard mindössze egy percig

maradt az út szélén. Amint úgy érezte,hogy a szakasz kellőképp eltávolodotttőlük, a tovább morgolódórottenführerrel együtt visszahúzódott azerdőbe, és egy jó háromszáz métertávolságban lévő emelkedő tetejérőlfigyelte tovább az utat. Az angolokszemlátomást megzavarodtak abekerítéssel próbálkozó szárnyakelvesztése, és a semmiből felbukkanó újellenségek megjelenése miatt, és majd ötpercig nem is próbálkoztak amegüresedett géppuskafészekelfoglalásával. Amikor végül kínosanlassú előrenyomulással elérték az útszéli árkot, Gerhard ismét tüzet nyitottrájuk, és kihasználva a home guardokvillámgyors szétspriccelését Hesslerrel

együtt ismét visszahúzódtak.– Eddig szerencsénk volt, de ezt a

játékot nem sokáig játszhatjuk – jegyeztemeg a ziháló rottenführer. – Biztosanészrevették, hogy már csak kettenmaradtunk!

– Azt hiszem, igaza van – lihegteGerhard is, vállán a majd tizenkét kilósfegyvert cipelve. – Legközelebb habozásnélkül össztüzet zúdítanak a nyakunkba,és akkor véget ér a fogócska – állt meg asturmscharführer. – Adja ide az MP-43-ast, vegye át a géppuskát, és menjen atöbbiek után.

– És maga? – állt meg a rottenführer.– Siessen, a negyvenkettesre még

szüksége van a szakasznak – hagytaválasz nélkül a kérdést Gerhard, és

vállán a két fegyverrel futva indulttovább.

Átvágott egy bokros ligeten, enyheívben visszafordult az angolok felé, ésfelváltva tüzelt hátrafelé a kétfegyverből, mintha csak a sajátvisszavonulását fedezte volna. Remélte,ennyi elég lesz hozzá, hogy homeguardoknak ne tűnjön fel, hogy ezúttalmár csak egyedül van. Miután kilőtte arohamkarabélyból az utolsó lőszert is,eldobta a használhatatlanná vált MP-43-ast, és immáron teljes erőből rohannikezdett a földútra merőlegesen.

Ágak csaptak az arcába, bokrokközött tört keresztül, miközben a hátamögött egyre közelebbről hallotta azangol nyelvű kiáltásokat. Elővett egy

nyelesgránátot, kicsavarta zárókupakot,és behúzódott egy kidőlt fatörzs mögé.Egy rövid sorozattal elkaszálta azelsőként felbukkanó katonát, aztán akibiztosította a gránátot, és egyenesen ahalott felé dobta.

Már rohanás közben hallotta meg aháta mögött felhangzó a robbanást, és azazt követő fejhangú fájdalomüvöltést.Gerhard remélte, ennyi elég lesz hozzá,hogy az angolok óvatosabb tempóbankövessék.

Két hatalmas ugrással leereszkedettegy vízmosásba, majd ahelyett, hogyfelmászott volna a másik oldalon,inaszakadtából rohanni kezdett avékonyvizű csermelyben. Egyenesen azangolok tábora felé. Megbotlott, elesett,

egy éles peremű kő felhasította a barnavászonnadrágját, de egy pillanattalkésőbb már talpon volt, és futott tovább.Jó egy kilométerrel távolabb aztánugyanazon az oldalon, aholleereszkedett, kimászott a horpadásból,és a Bedford QL-ek irányba rohant.

Néhány perc múlva lövésekdörrentek előtte, 3,03-as kaliberű golyóktörték le körülötte az ágakat, ahogyrohantában a földre vetette magát.Csúszott néhány métert a vizes avaron,bekúszott egy fa takarásába, és az MP-40-essel tűz alá vette a két őrszemet. Kéthosszú sorozattal megszórta a sekélyhorpadásba húzódott angolokat, aztánfeléjük dobott egy nyelesgránátot, és arobbanást követően saját tűzfedezete

mellett fedezékről fedezékre tört előre.Néhány pillanattal később, ahogy senkisem lőtt vissza, felhagyott azóvatossággal, és szemberohant azőrökkel.

Elég volt egyetlen pillantást vetnie ahorpadásra, hogy tudja, a gránát a lehetőlegjobb helyen robbant. A két homeguard barna posztókabátja vörös volt avértől, ahogy a repeszek szétszaggatták atestüket. Gerhard lába előtt egy bőr ésgyapjú lábszárvédőbe bujtatottbakancsos láb feküdt. A steilhandgranatea két katona között robbant.

Sietve lehajolt, és átkutatta ahalottakat. Felragadott két vértőliszamós No 36-os kézigránátot, aztántovább futott, amerre a kocsikat sejtette.

Néhány pillanattal később elérte az utat.Megállt, és úgy döntött, nem kockáztattovább. Kihúzta a biztosítószeget a kétMills-bombából, és magas ívben atúloldali fák közé dobta. Lehúzódott,megvárta a robbanásokat, aztán a riadtkiáltások után tájékozódva megszórta abozótost. Újabb üvöltések harsantak,lövések dördültek, és 7,69 milliméteresgolyók tépázták meg Gerhard körül azerdőt. A sturmscharführer úgy érezte,éppen eléggé magára vonta az angolokfigyelmét, és amilyen gyorsan tehette,menekülni kezdett.

Tárat cserélt, jó tíz méteren keresztüla földre lapulva haladt, utóbb megállt,hogy újabb sorozattal fedezze avisszavonulását, aztán amilyen gyorsan

csak tudott, futni kezdett a fák között.Néhány perc múlva elérte a vízmosást,ezúttal késlekedés nélkül átmászott rajta,majd miután felkapaszkodott a másikoldalon, kivárt, hogy végezzen alegbátrabb üldözőjével. Ám az angolokvagy tanultak a korábbi hibáikból, vagyneki sikerült őket annyira megzavarniaőket, hogy nem követték. Hiába térdelthosszú pillanatokig az egyik szélesfatörzs mögött, senki sem tűnt fel a másikoldalon.

A sturmscharführer felhagyott avárakozással, és tovább távolodott azangolok táborától. Jó egy kilométertfutott nyugat felé, amikor megállt egyaprócska tisztáson, és a telihold élesfényében elővette a térképét. Körömnyi

tájolója segítségével villámgyorsanmeghatározta a helyzetét, aztán továbbfutott a gyülekezési pont irányába. Mégközel negyed órája volt, hogy elérje akét kilométerrel odébb lévő helyet. AzAmt IV SD-Ausland tagjainak ez mégteljes menetfelszerelésben semokozhatott gondot.

– Örülök, hogy időben megjött! –üdvözölte az altisztet Johannes Rali.

– Obersturmführer, szolgálatrajelentkezem – állt meg zihálva a tisztelőtt Gerhard.

– Maga kiváló katona, Kaufmann,ezúttal sem kellett csalódnom aképességeiben – tisztelgett Rali azalárendeltjének, a sturmscharführerazonnal viszonozta a gesztust. – A hölgy

Rachael Bittings, ő segít majd nekünkeljutni a Bletchley Parkba – mutatott aháta mögé a tiszt.

Gerhard végigmérte a hosszú, barnakabátot viselő, szőke nőt. RachaelBittings oldalra fésülve hordta hosszú,egyenes szálú haját. Kék szeme apróvolt, és riadt, orra egyenes, vékony,szabályos metszésű. A megjelenése egyijedt kisegérre emlékeztette Gerhardot,holott a nő széles vállai, karakteresvonásai más esetben inkább határozottember benyomását keltették volna. Alány biccentett felé, és egytizedmásodpercre kivillantottaegészséges, fehér fogait.

– Örülök, hogy itt van! – mondta asturmscharführer Rachael Bittingsnek.

– Ha az angolok a nyomukbanvannak, ideje minél hamarabb indulnunk!– nézett körül idegesen a nő. – Innen nemmessze van egy tanya, ahol meghúzhatjukmagunkat.

– Az angolok elvesztették anyomunkat, fraulin – rázta a fejétGerhard. – Sőt ahogy elnéztem, egy ideigazzal lesznek elfoglalva, hogy a sajátsebeiket nyalogassák.

– Ennek ellenére szó sem lehet róla,hogy megálljunk. Most azonnal el kellvinnie minket a „Station X”-hez! –szólalt meg Rali.

– De hisz ez lehetetlen! – rázta a fejéta nő.

– Már miért lenne az? – kérdezettvissza az obersturmführer.

– A Bletchley Park legalább százmérföld ide.

– Na és? Az utasításaiban szerepelt,hogy szerezzen megfelelőszállítójárművet – mordult fel JohannesRali.

– Nem tudtam, hogy ilyen sokanlesznek. A központ csupán néhányügynököt jelzett! – magyarázta azügynök.

– De valamilyen járművet csakszerzett? – higgadt le a tiszt.

– Igen, egy 36-os Rolls-Royce-t. Ezegy személykocsi, legfeljebb öten férnekel benne – felelte a nő kétségbeesetten.

– Akkor majd rögtönzünk – vontvállat a német tiszt. – Mondja,Kaufmann, mennyien maradhattak abban

a home guard szakaszban?– Talán harmincan obersturmführer,

de ha rádión segítséget kértek, akkorakár már egy egész század is lehet odaát– vélekedett Gerhard.

– Ebben az esetben, marad aszemélykocsi – vont vállat a tiszt, éslátszólag nem idegesítette magát atörténtek miatt. – Vezessen ahhoz atanyához! – utasította a nőt. – Kaufmann,szedje össze az embereket, indulunk.

Gerhard intett Hesslerrottenführernek, hogy tegye a dolgátaztán csatlakozott Johannes Ralihoz.

– Ki ez a nő, obersturmführer? –kérdezte, amikor a szakasz elindult.

– Volks deutsch – válaszolt a tiszt.– Itt, Angliában?

– Az Abwehr szerint, amikor acsaládja engedelmeskedett afelhívásnak, és visszaköltözöttNémetországba, a hírszerzés lecsapott alányra. Néhány hét alatt kiképezték, ésmielőtt még az angolok gyanút foghattakvolna, az egész famíliátvisszatelepítették a királyságba. Az MI6-nek legfeljebb hosszúra nyúltkirándulásnak tűnhetett mindez – feleltea tiszt.

– Nagyon bizonytalan – jegyezte megGerhard.

– Rég bíztak rá fontos feladatot, deamióta az ügynökeink sorra lebuknak, ahírszerzés kénytelen leporolni a réghasznált holmikat – vont vállat JohannesRali.

– Úgy tűnt, nem ránk számított –biccentett a sturmscharführer.

– Az Abwehr nem bízik azenigmában. Csak az a kár, hogy nemtudják bizonyítani. Mindenesetre csaknagyon kevés információt közöltek alánnyal – hagyta rá az altisztre Rali.

– Ezért van itt Schnaufer? – mutatotta katonák között készülődő Abwehrtisztre Gerhard.

– Valahogy úgy – hagyta rá azobersturmführer az altisztre.

A tanyát alig tíz perccel később értékel. A környék csendesnek és kihaltnaktűnt, mégis a lehető legnagyobbóvatossággal közelítették meg azépületet. Jó háromszáz méternyirelehettek még, amikor az obersturmführer

megállította a szakaszt, és önkénteseketkért a felderítéshez. Gerhard elsőkéntjelentkezett.

– Legyen alapos, sturmscharführer!Már lehet, hogy az egész környéknyüzsög az angoloktól. A tanya kiválócélpont. Ha a helyükben lennék, elsőkéntküldenek ide egy szakaszt, hogynézzenek körül – bocsátotta útjáraJohannes Rali.

Az altiszt biccentet, aztán intett ErichCarius közlegénynek, és az épület körüllévő karámok hézagos takarásábangörnyedten futva indultak a tanyaoldalában lévő facsoport felé. Amintelérték a fedezéket Gerhard megállt, ésintett a deszantosnak, hogy húzódjon le.

– Látja azt a földutat, Carius? –

mutatott a karámok túloldalán vezető kétkeréknyomnyi sárcsíkra az altiszt.

– Igen, uram – biccentett a katona.– Megyek és megnézem. Maga itt

marad, és rálő mindenre, ami abból atanyából kijön! – indult el futva a ligetszéle felé Gerhard.

A telihold fénye tökéletes látásiviszonyokat teremtett az épület körülilegelőn. A sturmscharführer maga semtudta igazán, kit átkozzon érte. A németidőjósok esőt, felhős eget és közelgőrosszidőt jósoltak nekik. Végigfutott egysáros dagonya partján úgy, hogytakarásban maradjon a ház felől. Amintelérte a horpadás szélét, hasra vetettemagát, és az utolsó tizenöt métert kúszvatette meg. Csak, miután elérte az utat, lett

hálás a szokatlanul erősdíszkivilágításért. A puha talajban kétkocsi nyomát fedezte fel. Egyszemélyautóét, és jóval szélesebbkerekeken közlekedő katonaiteherkocsiét.

– Picsába! – summázta azészrevételeit, aztán, ha lehet, mégóvatosabban kúszott vissza akacsaúsztató partjáig.

Ismét végigfutott a horpadáson, intettCariusnak, hogy kövesse, aztán akarámok fedezékébe húzódvavisszarohantak a várakozódeszantosokig.

– Két kocsi nyom vezet az épülethez,de egy sem jön vissza. Az egyikszemélyautó, de a másik katonai

csapatszállító. Valószínűleg Bedford QL,amilyeneket az erdőben láttam a homeguardoknál – jelentett Raliobersturmführernek.

– Vezet másik út a tanyához? –fordult a tiszt Rachael Bittings felé.

– Nem – a lány a fejét rázta –, csakerről az egyről tudok – tette hozzávalamivel bizonytalanabbul.

Az ügynök sápadtsága szintevilágított a telihold fényében.

– Jött magával valaki?– Egyedül vagyok, én vezettem a

Rolls-Royce-t.– Akkor úgy tizenkét katona plusz a

sofőr – vonta le a következtetést azobersturmführer. – A két kocsivalószínűleg az istállóban van. Talán

még nem fedeztek fel minket, próbáljukmeg meglepni őket! Kaufmann, háromemberrel kerülje meg az épületet, észárják el az utat az erdő felé! Hessler kétemberrel menjen az istállóhoz, ésbiztosítsa, hogy az autóknak ne eshessensemmi baja! Én a többiekkel szembőlmegtámadom az épületet.Sturmscharführer, használjanakgránátokat az épület megtisztításához.Nem akarok komoly veszteségeket, aBletchley Parkban minden emberünkreszükség lesz.

– Értem – jelzett Gerhard a hozzálegközelebb lévő három deszantosnak,és azonnal elindultak az épület hátsófrontja felé.

Kúszva közelítették meg a

Viktoriánus korabeli parasztházat. Máregész a közelébe értek, amikor az egyikdeszantos mozgásra lett figyelmes azistálló és a főépület közötti keskenyátjáróban. Gerhard jelére mind az négyember megállt, és lőpozíciót vett fel alegelőn. Az altiszt elővette amesszelátóját, és alaposan megnéztemagának a gyanús árnyékot. Anagyítólencsék mögött egy felfelé nézőpuska hosszú csövét fedezte fel.

– A britek odabent vannak – súgta amellette lévő deszantosnak. – Nemmaradhatunk a mezőn, fedezék nélkülegy pillanat alatt felaprítanak bennünket,ha elkezdődik a tánc. Ha jelzek,csendben rohanják meg az épületet, éninnen fedezem magukat. Ha tüzelnek,

viszonozzák, de ne álljanak meg, míg elnem érik a falat – utasította az embereit asturmscharführer.

A három deszantos bólintott, hogymegértették, aztán az altiszttel az élentovább kúsztak a parasztház felé. Aligegy perccel később Gerhard megállt,megtámasztotta a MP-40-est avállgödrében, és megcélozta az istállómelletti átjárót. Jó ötven méternyirelehettek még az épület hátsó frontjától.

Alig két perccel későbbüvegcsörömpölés hallatszott a háztúloldaláról, majd egy pillanat múlvakézigránát robbant odabent.

– Gyerünk, menjenek! – súgtaGerhard az embereinek.

A deszantosok felpattantak a földről,

és rohanni kezdtek a legközelebbi falfelé. Torkolattűz villant az egyikablakban, mire Gerhard két célzottlövést adott le ugyanoda, majd tüzetnyitott a két épület közötti résre.

Időközben az ejtőernyősök elérték aházat, és néhány másodperccel későbbújabb kézigránátok robbantak odabent. Asturmscharführer újfent megszórta azablakot, ahol az imént a torkolattűzvillant, aztán észrevett egy angol katonát,ahogy kilépett a két épület közül. Avállához emelte a géppisztolyt, de azegyik deszantos megelőzte, ésrohamkarabélyával derékban elkaszáltaa home guardot.

Gerhard felpattant a földről, futásnakeredt, és teljes erejéből az átjáró felé

rohant. Az ejtőernyősök időközbenbehatoltak a házba, és szórtgéppisztolytűz hallatszott bentről. Azaltiszt elérte a ház falát, és belesett azárnyékok közé. Alig egy méternyire asaroktól egy vérző torkú, fiatal, angolkatona feküdt a földön. Még élt.Kétségbeesetten nézett a deszantosra, ésszólni képtelenül, hörgő torokkalremegett a sárban.

– A rohadt életbe! – jegyezte megGerhard, és az MP-40-esből 9milliméteres parabellum golyókkalpumpálta tele a kölyök testét. – Mármegint gyerekek! – köpött a földre, aztánátvágott az átjárón, és benézett azistállóba.

Odabent már Hessler rottenführer

uralta a helyzetet. A földön három angolfeküdt kiterítve.

– Mindkét gépjármű sértetlen,sturmscharführer! – jelentett az altisztvigyorogva.

– Rendben van, Hessler. Jelöljön kikét sofőrt, és álljanak ki az udvarra!Amilyen gyorsan csak lehet, indulunk –adta ki a parancsot Gerhard, aztánelindult, hogy az obersturmführer utánnézzen.

Johannes Rallal a parasztházelőszobájában futott össze. Aszakaszparancsnok egy alacsony lócánült, és a padlón vergődő deszantostnézte. A sebesült mellett a csapatfelcsere térdelt, és megpróbáltaelállítani a katona vállából spriccelő

artériás vérzést. A fal mellett egyfegyvertelen angol katona állt.

– Veszteségek? – nézett a belépőre atiszt.

– A házfaláig senki, utánaelszakadtam az embereimtől – feleltGerhard.

– Az autók?– Az istállóban volt mind a kettő.

Hessler és a többi deszantos most áll kivelük az udvarra.

– Zárják be a helyükre! – intett azobersturmführer az angol hadifogolyfelé. – Kötözzék meg! Lehetőleg úgy,hogy életben maradjon – tette még hozzáa deszantosok vérmes ügybuzgalmátlátva.

– Gondolja, hogy az angolok díjazni

fogják? – kérdezte Gerhard, miután ahome guardot kivezették a szobából.

– Értelmetlen dolog lenne megölni,sőt azzal, amit mondani fog, csak mégjobban összezavarja majd az angolokat –legyintett a szakaszparancsnok. –Egyébként remek munkát végeztekHesslerrel. A házban lévő egység egészszázadnyi német behatolóról kapottjelentést, az útszéli járőrtől.

– Ami azt illeti, sikerült rendesenkörbelőni őket – mosolyodott elGerhard, mint egy csínytevő gyerek.

– A lényeg, hogy az itteni egységekmost egy ideig nem mernekmegmozdulni, mert nem tudják, hogymekkora erőkkel állnak szembe. Mirerájönnek, hogy csak egy szakasz járatta

velük a bolondját, mi már rég elhúzunkinnen – futottak össze fájdalmasvicsorba a tiszt ráncai.

Gerhard csak most vette észre, hogyRali lábán véres a barna szövetnadrág.Az obersturmführer elkapta a pillantását,és legyintett.

– Az egyik repesz átvitte a falat, ésfelhasított a lábikrámat. Csak egykarcolás, de Günter doki ragaszkodotthozzá, hogy megnézze – állt fel a lócárólRali.

– Még mindig ragaszkodom hozzá! –jegyezte meg a felcser anélkül, hogyfelnézett volna.

– Majd a kocsin – legyintett Rali. –Mi a helyzet Wargerrel?

– A vérzést elállítottam, de nincs

szállítható állapotban.– Rendben, tegyen meg mindent

azért, hogy élve kihúzza, amíg azangolok megtalálják! Hagyjon itt nekiannyi egészségügyi felszerelést,amennyire csak szüksége lehet. A nálalévő lőszert és hadianyagot vegyékmagukhoz! – utasította a várakozódeszantosokat az obersturmführer. –Gyerünk, Kaufmann, már nem sok időnkmaradt! – intett az altisztnek Rali, éskiment az udvarra. Gerhard az átjáróbanlelőtt home guardra gondolt, és magábannem sok esélyt adott a hátrahagyottdeszantosnak.

A parasztház előtt már kint állt a kétangol kocsi.

– Szedjenek össze annyi egyenruhát,amennyit csak tudnak! – mutatott Rali asárban fekvő testekre. – Ha elérjük aBletchley Parkot, szükségünk lehet rájuk– fordult az altiszthez.

Gerhard végül a teherkocsira került,abból a megfontolásból, hogy ha azangolok kilövik a Rolls-Royce-t, mégmindig maradjon valaki, aki ismeri azakció pontos részleteit. Azobersturmführer Rachael Bittingsselegyütt a személykocsiba került, és ateherautó előtt haladt, hogy mutassa azutat. Az altiszt elégedett volt a helyével,és szívesen cserélte fel a személykocsikényelmét a Bedford QL biztonságára.

A két jármű néhány perccel későbbkihajtott a parasztház udvaráról, és a

sáros földúton London felé indult.Gerhard csak most érezte meg, hogy azelmúlt másfél óra milyen sokat kivettbelőle. Bő negyed órán keresztülzötykölődtek a tanyavilágban, míg végülelérték a műutat, és a kiszámíthatatlanbillegés, megnyugtató hintázássászelídült. A sturmscharführer hátát aponyva oldalának támasztotta, és hagyta,hogy monoton motorzaj megnyugtassa.

III.– Kaufmann sturmscharführer, Otto

Skorzeny ezredes a parancsnokibanvárja – állt meg Gerhard mellett egytükörfényesre csutakolt, szabványbakancs. Az altiszt felnézett a sárból, ésegy makulátlan egyenruhában lévőtisztiszolgát látott a feje felett állni.

– Mondja meg az ezredes úrnak,hogy negyedóra múlva ott vagyok! –hagyott fel a szögesdrótháló végétkövetően a kúszással Gerhard, ésfelegyenesedett. Az alacsony növésűtisztiszolga alig ért a válláig. Aközlegény tisztelgett, hátat fordított, éstávozott.

Az altiszt visszanézett a sárbandagonyázó deszantosokra.

– Farkasok, a gyakorlatnak vége.Menjenek zuhanyozni, délután elméletioktatás – utasította a szögesdrót alattfekvő tizenegynéhány katonát, azzalfutólépésben indult a barakkok felé.

Villámgyorsan kivakarta magát amocsokból, és alig tíz perccel későbbmár tiszta egyenruhában igyekezett a

parancsnoki épület felé. Belépett akétszintes épületbe, felment a másodikemeltre, balra fordult, és megállt afolyosó végén lévő iroda előtt posztolóőrrel szemben.

– Skorzeny ezredes hivatott.– Az ezredes már várja. A

tisztiszolga szólítani fogja – engedettneki utat a wachoffizer.

A sturmscharführer belépett az ajtón,és egy gazdagon berendezettvárószobába jutott. Odabent a koraifrancia reneszánsz emberközpontúhangulata fogadta a német altisztet. Afalon lógó képek meztelen férfiakat ésnőket ábrázoltak, az oszlopokat formázódomborműveken korinthosziformajegyekre ismert, és az egész

helyiséget betöltötte egyfajta görögöshangulat. Mindezen díszítések közöttvörös alapon fehérrel szegett feketehorogkeresztes zászlók függtek.

A teremnek is beillő szoba baloldalán hatalmas ablakok álltak.Gerhard figyelmen kívül hagyta a tágasbelső tér közepén álló heverő hívogatókényelmét, és inkább az üveg kínáltalátvány mellett döntött. Átvágott aszobán, és kinézett az alatta elterülőhatalmas belső udvarra. Az egykorigrófságot mára teljesen átalakították,hogy megfeleljen az Amt IV SD-Auslandkülönleges igényeinek. A KülföldiHírszerző Szolgálat egyik legújabbkiképzőhelyét Otto Skorzeny ebben aPárizstól nem messze fekvő kastélyban

rendezte be. Az egykori kertet részbenfelszámolták, hogy jusson hely agyakorlóudvarnak, ennek ellenére avidéki rezidencia legszebb részeitérintetlenül hagyták. Az ezredesragaszkodott hozzá, hogy az értékesdolgokat ne engedjék elveszni. A kastélynemesek számára fenntartott részei nemestek áldozatul az átalakításoknak,ellentétben a cselédszállásokkal és agazdasági épületekkel. Ez már aharmadik hely volt, ahol Gerhard ideig-óráig a napjait töltötte. Mióta az ezredesvezetésével a különleges egységmegalakult, a lehető legváltozatosabbkörülmények között képezték ki őket.

Gerhard még rottenführer korábanmegjárta Afrikát és Dániát, most pedig,

hogy a Duce kiszabadításával a vezérkarelismerte a szervezet létjogosultságát,erre a luxus kiképzőbázisra került. Aviszonylagos kényelem a legkevésbésem volt ellenére. Az olaszországibeavatkozás előtt hónapokon keresztülvoltak állandó készültségben, míg OttoSkorzeny standartenführer megbízhatóinformációkra vadászott az Adriai-tenger partjainál.

Az ezredes negyvenhárom áprilisaóta gyűjtötte össze a sereg kötelékébenszolgáló katonák legjobbjait, hogy azokaz ő keze alatt szolgáljanak tovább. Atiszt szívesen válogatott aFallschirmjager alakulatok tagjai közül,akiknek legendásan kemény kiképzésétcsak az igazán rátermettek tudták

végigcsinálni.Gerhard 1941 májusa után, amikor a

krétai – kudarcnak is beillő – győzelmetkövetően elit gyalogsági egységgéminősítették át őket, rövid ideig harcoltaz afrikai hadjáratban, majd a keletifrontra helyezték át a Das Reich Waffen-SS hadosztályba. Itt ismerkedett megOtto Skorzenyvel, és egészen Moszkváighatoltak. Miután a tiszt megsebesült aváros alatt vívott összecsapásokban, azaltiszt legközelebb már csak '43májusában látta viszont. A férfi ezredesirangjától eltekintve nem sokat változott,ugyanaz a dinamikus, erőteljes egyéniségvolt, mint amilyennek Gerhard aharctéren megismerte. A német tisztazonnal felajánlotta neki, hogy lépjen be

a Külföldi Hírszerző Szolgálatkötelékébe. Az akkori rottenführergondolkodás nélkül igent mondott. Adöntését azóta sem bánta meg.

Otto Skorzeny mindent elkövetettannak érdekében, hogy sokoldalú,változó körülmények között bevethetőkatonákat faragjon az egykoriejtőernyősökből. A kezdeti fizikaitréningeket követően – melyek legtöbbjea gyenge akaratúak megtörését célozta –Gerhard tucatnyi új fegyverrel ésjártassággal ismerkedett meg. Néhányhónap alatt elsajátította a tüzérségifegyverek kezelését, a páncélozottjárművek vezetését. Átesett egylovassági és légelhárító kiképzésen,felelevenítette síelési tudományát, és

többek között megtanult motorcsónakotvezetni. Rövid idő alatt megjártaOlaszországot, az Osztrák Alpokat és aWehrmacht tüzérségi kiképzőtáborát nemmessze Berlintől. Ám ezzel még korántsem volt vége az oktatásnak.Elsajátították a gerillahadviselésalapjait, a szabotázs akciókvégrehajtásának különböző módszereités bizonyos hírszerzési technikákat.Mire a kiképzése véget ért, Gerhardképes volt a kommunikációs hálózatokfelszámolására, és az ellenség hamisinformációkkal történő félrevezetésére.Mindezek után már megkönnyebbülésselvett részt a mesterlövész és géppuskásoktatáson, amelyet sokkal inkábbközelebb érzett magához.

Augusztus elején Otto Skorzenybevetésre alkalmasnak tartotta acsapatát, és személyesen Adolf Hitlertőlkapott parancsot a Duce kiszabadítására.Még csak három hét telt el azóta, hogyBenito Mussolinit Németországbahozták, de az Amt IV SD-Auslandhírneve a futótűz gyorsaságával terjedtszét a német vezérkarban.

– Gerhard Kaufmannsturmscharführer, Otto Skorzeny ezredesvárja magát – hallotta a háta mögött atisztiszolga hangját.

Elfordult az ablaktól, és az arannyaldíszített, kétszárnyú ajtó felé indult.Odabent két férfi állt egy túlburjánzódíszítésekkel elhalmozott, barokkosízléssel berendezett szobában. Az

egyikükben Gerhard Johannes Raliobersturmführerre ismert. A szőke férfiépp kezet rázott a sebhelyes arcú, szélesvállú Otto Skorzenyvel. Mindkettentisztelegtek, aztán a főhadnagy a kijáratfelé indult. Gerhard félreállt Raliútjából, és üdvözlésre lendítette a kezét.Az obersturmführer viszonozta aköszönését, majd arcán egy mindent tudófélmosollyal elment az altiszt mellett. Atisztiszolga becsukta az ajtót, és eltűnt adolgozószobából nyíló másik kijáratmögött.

– Gratulálok az előléptetéséhez,sturmscharführer! – invitálta közelebbGerhardot az asztalához az ezredes.

– Köszönöm, uram! – biccentett azaltiszt, és az apró ám annál díszesebb

íróasztal felé indult.A dolgozószoba olyan volt, mintha

stílustörténeti folytatása lenne a váróturaló korai reneszánsznak. A falakonvadászjeleneteket ábrázoló vastagaranykeretbe foglalt képek lógtak,amelyekről nehéz volt eldönteni, hogyvajon a festmények, avagy a köréjükfelhalmozott nemesfém képvisel-enagyobb értéket. A padlón méregdrága,dús perzsaszőnyegek feküdtek, amelyektökéletesen elnyelték a sturmscharführercsizmájának kopogását. A szobaoldalában felállított, dúsan faragottszekrényeken porcelánvázák álltak, azegyenruhákon kívül csak a bejárattalszemközti falra felfüggesztett óriáshorogkeresztes zászló emlékeztetett rá,

hogy háború van.– Üljön le, Gerhard! – intett

Skorzeny az asztal másik oldalán lévő,súlyos, fa alkalmatosságra. A sötétbarnacseresznyefa szék ülőkéjét zöld, csíkosmintás bársony borította. Az altiszt mégsoha életében nem járt ilyen elegánshelyen.

– Köszönöm, ezredes úr! –helyezkedett el óvatosan Gerhard.Feszélyezte a rengeteg gazdagság éspompa.

Az ezredes beleolvasott az előttelévő papírokba, és szótlan maradt. Asturmscharführer még egyszerkörbenézett a francia gróf szobáján,aztán pillantása Otto Skorzenynállapodott meg. Majd egy hónapja már,

hogy nem látta az ezredest. A férfinyakában ezúttal ott lógott a legnagyobbnáci vezető által adományozottkitüntetés: a vaskereszt lovagrendfokozata. Skorzeny markáns arcú,erőteljes férfi volt. Olyasfajta, aki apuszta megjelenésével képes benyomásttenni a körülötte lévő emberekre. Akiképzés egy részét a keze alatt szolgálókatonákkal együtt végezte el, és amegpróbáltatások között mindig az élenhaladva mutatott példát abeosztottjainak. Arcának bal felét afülétől kezdődően egészen az álláig egyközel tizenöt centis, szabálytalanlefutású vágás torzította el. Vékonybajuszt viselt, sötét, dús haját ahomlokából hátrafésülve hordta.

Gerhard a halál torkába is követte volna,ha Skorzeny ezt kéri tőle.

– Gondolom, hallott róla, hogyDönitz farkasai az év első negyede ótamegdöbbentően nagy veszteségeketszenvedtek – törte meg a csendet azezredes.

– Csak futólag néhány dolgot, uram –felelt a sturmscharführer.

– Való igaz, hogy a propagandaminisztérium nem fordított rá túlzottfigyelmet, hogy kidomborítsa a történteksúlyosságát – mosolyodott el gunyorosana sebhelyes arcú férfi. – Ennek ellenérea Delphin falka gibraltári támadása óta aKriegsmarine képtelen volt valódisikereket elérni. A veszteségeink egyrecsak nőnek, a Rudeltaktik-módszere

mind kevesebb eredményt hoz –hallgatott el az ezredes, és a deszantosaltisztre nézett, mintha csak várna tőlevalamiféle véleményt, aztán amikorGerhard szótlan maradt, tovább folytatta.– Még nincs vége az évnek, de idénmáris kétszer annyi búvárnaszádunkatsüllyesztették el a szövetségesek, minttavaly összesen. Negyvenkettőbenminden harcba küldött U-Bootra jutottegy elsüllyesztett teherhajó, addig ebbenaz évben csak minden harmadikra –illesztette össze a két tenyerét az asztalfelett Skorzeny. – Ezek a számokelgondolkodtatták a katonai vezetésnéhány tisztjét, és levontak néhányésszerűnek tűnő végkövetkeztetést –hallgatott ismét egy sort az ezredes. A

sturmscharführer még mindig nemértette, mire megy ki a játék. – Az egyikilyen megállapítás szerint az ellenség alégi radarok révén szerez tudomást abúvárnaszádok felvonulási útvonaláról,ám ez felettébb nehezen hihető. A másik,hogy az MI6 képes megfejteni azEnigmát.

Gerhardban most először merült fel agondolat, hogy hangot adjon azellenérzéseinek.

– Ami azt illeti, Karl Dönitzadmirális, a Kriegsmarine vezetője nemértett egyet ez utóbbi felvetéssel. Ám agondolat szöget ütött más katonaivezetők fejében is, és mivel az Enigmátnem csak a tengerészet használja azüzenetek kódolására, úgy gondolták, a

szárazföldi harcterek kudarcainak okát isebben kell keresni. Néhány nappalezelőtt a vezérkar azzal a kérésselfordult az Amt IV SD-Auslandhoz, hogyaz Abwehrrel együttműködve szerezzenbizonyítékokat arról, hogy az angolokmegfejtették az Enigmát. Dönitzadmirális egy minden eddiginél nagyobbfarkasfalka útnak indítását tervezi aközeljövőben. Az idő szorít, ha azangolok megtudják a hajók felvonulásiútvonalát, elképesztő veszteségeketokozhatnak a búvárnaszádoknak – tettele az asztalon lévő papírokat az ezredes,és egyenesen a sturmscharführerszemébe nézett. – Önkénteseket keresekegy olyan feladat végrehajtásához,amelyre eddig nem volt példa a háború

során. Mondja, sturmscharführer, mitgondol a hallottakról?

– Ha az MI6 valóban képesmegfejteni az Enigmát, akkor mindenhadműveletünkről előre tudnának,beleértve a szárazföldi hadmozdulatokatis. A tények azonban nem ezt támasztjákalá. A személyes véleményem az, hogyaz angol haditechnika az elmúlt évekbentúlhaladta a búvárnaszádok fejletségiszintjét. Ennek és a tapasztalatlanszemélyzetnek köszönhetjük aveszteségeink emelkedését – felelthatározottan az altiszt.

– Tehát ön hisz az Enigmamegfejthetetlenségében – summázta ahallottakat Skorzeny.

– Ebben a kérdésben Dönitz

admirálissal értek egyet – biccentettGerhard.

– No és, hajlandó lenne a sajátmeggyőződése ellen harcolni? – kérdeztekülönös félmosollyal az arcán azezredes.

– A hazám előrébb való a sajátvéleményemnél – biccentett Gerhard.

– Reméltem, hogy így lesz – bólintottelismerően Skorzeny. – Egy tucatnyideszantost és egy Abwehr tisztet néhánynap múlva behajózunk Amszterdamban,hogy az U-181 fedélzetén Angliábajuttassuk őket. Ezeknek a katonáknakodaát minimális felderítéssel,háttértámogatás nélkül, alig kilencórájuk lesz rá, hogy végrehajtsák a rájukbízott feladatot. Nem titkolom, hogy ez

egy rendkívül veszélyes akció, aminek atúlélési esélyei igen alacsonyak. Nos,lenne kedve a csapat tagjai között lenni?

A sturmscharführer az Amt IV SD-Auslandnál eltöltött néhány hónap alatthozzászokott már Skorzenystandartenführer egyéni stílusához, ésahhoz a módhoz, ahogyan mindenszépítés nélkül ismertette katonáival azelőttük álló feladat nehézségét. Ugyan ezvolt a helyzet az Appennini-hegységbenvégrehajtott bevetés előtt. Az ezredesakkor is nyíltan közölte adeszantosokkal, hogy a szakértők szerintszabályos öngyilkosság, amit tennikészülnek, és lehetőséget adott avisszalépésre.

– Igen, ezredes úr! – felelte rövid

gondolkodást követően Gerhard.Skorzeny felállt az asztaltól, és a

baloldali falon lévő ablakokhoz sétált.Kinézett az üvegen a kiképzőudvar felé,és úgy szólalt meg, mintha csak valakimáshoz beszélne.

– Természetesen nem akaromlebeszélni a döntéséről, mégisszeretném, ha tudná, hogy elleneztem azakció ilyen formán történő kivitelezését.Dönitz admirális nem veszi komolyan ezta veszélyforrást, és nem hajlandóhalogatni a farkasfalka kifutását.Mindössze két hetünk van rá, hogy elejétvegyük egy esetleges katasztrófának.Mindemellett a Führer nemengedélyezte, hogy személyesen is résztvegyek az akcióban, tehát ha vállalja,

maga lesz a második ember a csapatban– fejezte be Skorzeny, még mindig azablaknak beszélve.

– Értem, uram. Ennek ellenérevállalom – felelte Gerhard.

– Örülök, neki hogy az elszántságamég mindig a régi, Kaufmannsturmscharführer! – fordult meg azezredes. – Maga kiváló katona, és afolyékony angol nyelvtudása ezúttalkülönösképpen alkalmassá teszi afeladatra. Olyan emberekre vanszükségem, akik képesek önállóancselekedni, ha a szükség úgy hozza.Fontos, hogy ha valamelyikük elszakadaz egységétől, továbbra is harcképesmaradjon.

– Köszönöm, hogy rám gondolt,

ezredes úr! – engedett meg magának egyfanyar mosolyt Gerhard.

Skorzeny ellépett az ablaktól, ésvisszasétált az íróasztala mellé.

– Az Abwehr a rendelkezésünkrebocsátott néhány nélkülözhetetleninformációt és egy kapcsolatot, akiAngliában várja majd magukat – túrt széta papírjai között a sebhelyes arcú férfi.– A célpont: az MI6 által „Station X”kódnévvel ellátott, feltételezett kódfejtőközpont, ami valószínűleg a BletchleyPark területén fekszik. A feladat:bármiféle bizonyíték megszerzése, amiaz Enigma megfejtettségére utalhat. Azakció részleteit ebben a mappábantalálja – nyújtott át egy feketehorogkeresztes, túlságosan is vékony

aktát az ezredes Gerhardnak. –Tanulmányozza át alaposan, és aszükséges részleteket tanulja meg fejből!Az embereivel egyelőre nem közölheti afeladat célját és körülményeit.

– Értem, uram! – vette át az anyagot asturmscharführer. Az iratcsomó legalábbolyan könnyű volt, mint amilyensoványnak kinézett.

– Ha sikerrel járnak, az U-181fedélzetén visszatérnek a franciapartokhoz, és jelentést tesznek nekem. Énmajd gondoskodom róla, hogy abizonyítékok semmilyen körülményekközött se kallódhassanak el, és hogybiztosan eljussanak a Kriegsmarinevezérkarához.

Gerhard biccentett, de nem mozdult a

helyéről.– Igen? – nézett rá a standartenführer.– Szeretnék kérdezni, ezredes!– Hallgatom, Kaufmann.– Ha felmerült a gyanú, hogy az MI6

képes visszafejteni az Enigmát, miértnem változtatják meg a kódolásirendszert?

– Mert egy teljesen új alapokraépülő átképzés hatalmas feladat, amirecsak konkrét bizonyítékok birtokábanhajlandó a hírszerzés. A maguk feladatalesz, sturmscharführer, hogymegszerezzék ezeket a hiányzó adatokat– nézett Gerhard szemébe az ezredes.

– Igyekszem nem csalódást okozni –biccentett az altiszt.

– Vigyázzon magára és az embereire!

Az Abwehr csak közvetettinformációkkal rendelkezik a „StationX” pontos hollétét illetően. Abban ugyanbizonyosak, hogy London százkilométeres körzetén belül van, de hogyvalóban a Bletchley Park-e az, arrólnincsenek meggyőződve – állt fel azezredes jelezve, hogy a részéről végetért a megbeszélés.

– Bletchley Park? – egyenesedett felGerhard is.

– Egykor grófi uradalom volt,akárcsak ez az épület. A hírszerzés egyelfogott rádióadásból értesült róla, deerről talál még némi információt aziratok között – rázta meg az asztalonlévő apró csengőt Skorzeny.

A tisztiszolga lépett be a helyiségbe,

és kinyitotta a váróba vezető, kétszárnyúajtót.

A sturmscharführer tisztelgett, majdmegfordult, és távozott a szobából. Veleszemben egy vörös képű, vörös hajúrottenführer érkezett. Az altiszt félreálltaz útjából, és katonai üdvözlésre emeltea kezét. Gerhard csak most értette meg,hogy az ő érkezésekor mit jelentettJohannes Rali obersturmführermindentudó félmosolya. Asturmscharführer a frissen érkezettdeszantosra nézett, és képtelen voltmegállni, hogy ne fussanak szélesvigyorba a vonásai.

IV.A fékek felsikoltottak, a teherkocsi

nagyot zökkenve megállt. Gerhard

kinyitotta a szemét, és ösztönösenmagához húzta az MP-40-es kihajthatófémtusát.

– Mi történt? – kérdezte akormánynál ülő Cariust az apró ablakonát.

– A Rolls-Royce megállt,sturmscharführer – felelt a deszantos.

– Mióta vagyunk úton? – fordultGerhard a mellette fészkelődő katonákfelé.

– Jó két órája – válaszolt Hesslerrottenführer. – Az egész utat végigaludta,irigylem a nyugalmát.

– A tiszta lelkiismeret teszi – szedteössze magát az altiszt, és lekászálódott aplatóról.

Leugrott a majd egy méter magasból,

és a teherkocsi ponyvás oldala mellettelőre sétált a reflektoroktól megvilágítottszemélyautóig. A kinti hűvös levegő egyszemvillanás alatt kiűzte szeméből azálom utolsó foszlányait is. Repedezettszélű, erdei műúton álltak, egy sebessodrású patak partján. Gerhard nemmessze előttük, egy kisváros házait véltefelfedezni a holdfényben. IntettCariusnak, hogy kapcsolja le acsapatszállító lámpáit, aztán a Rolls-Royce mellett álló obersturmführerhezsétált. Johannes Rali messzelátóvalvizsgálta a valamivel alattuk elterülőtelepülést.

– Rachael Bittings szerint az ott aBletchley Park – mutatott a várostólnémelyest elkülönülő, fallal körülvett

épületegyüttes felé Rali.Gerhard megállt mellette, elővette a

tokjából a messzelátóját, és a szeméhezemelte.

– Ami azt illeti, ideális hely egy MI6létesítménynek – jegyezte meg az altisztrövid nézelődés után. – Kellőtávolságban van a fővárostól,ugyanakkor mégis elérhető közelségben.Csendes, vidéki környezet, bombázásraalkalmas célpont sehol a közelben, afőút mégis az épületek előtt halad el.

– Látta azokat a telefonvezetékeket?– emelte el a szeme elől a lencséketRali, és ujjával mutatta az irány asturmscharführernek.

– Ez igen, minden épületnek különkapcsolat! – fedezte fel Gerhard, hogy

mire gondolt a tiszt. – Fogadni mernék,hogy ezek közvetlen vonalak Londonba.

– Úgy tűnik, jó helyre jöttünk –mondta Johannes Rali, és az altiszt némimegnyugvást vélt kiérezni a hangjából. –Vezényelje le az embereket a kocsikról!A sofőrök rejtsék el a járműveket a fákközött úgy, hogy szükség esetén gyorsanelindulhassunk velük. Lüth világosanmegmondta, hogy az U-Boot nem vár.

Gerhard visszament a teherkocsihátuljához, szétnyitott a ponyvát, ésleszállította a deszantosokat a platóról.

– Rejtőzzenek el az út két oldalán! –mondta a sturmscharführer aleszállóknak, aztán kinyitotta vezetőfülkeajtaját, és utasította Cariust, hogykövesse a Rolls-Royce-t. Miután a

Bedford QL elindult, visszatért azobersturmführer mellé.

– Két csapatra osztjuk a szakaszt. Azegyik tüzelési pozíciót vesz fel afőbejárat előtt, és ha szükséges a háromMG-42-essel megtisztítja az utatmenekülők elől. Az egység másik feleészrevétlenül behatol, és megszerzi abizonyítékokat – vázolta a hirtelenösszeütött tervet Johannes Rali. –Melyik részét vállalja?

– Ha megengedi, szívesebben lennéka behatolók között. Ha mi nem járunksikerrel, maga még mindigmegpróbálhatja – nézett végig ismét akülönálló épületekből álló komplexumonGerhard.

– Ahogy gondolja, Kaufmann – vont

vállat az obersturmführer. – A magahelyében én a főépületnél kezdeném akeresést – mutatott a hatalmas területközpontjában lévő viktoriánus korabeliháromszintes házra Rali.

A sturmscharführer biccentett, aztánnekifogott, hogy alaposabban átnézze azépületegyüttes védelmének felépítését. Amajd egy négyzetkilométer területű, kétméter magas kőfallal körülvett parkbanmegközelítőleg húsz különböző nagyságúépület állt. A házak egyike sem volt négyszintnél magasabb, nagy részükön apró,lőrésszerű ablakok voltak. Azépítmények között aprókővel felszórtgyalogösvények vezettek a hatalmasfákkal és nyírt bokrokkal telepítettparkban.

A műútra nyíló főbejárattólaszfaltcsík nyúlt a négy emelet magas,három toronnyal díszített főépületig.

A kétszárnyú kaput egy sorompó éskét Sten Gun Mark 2-vel felszerelt őrvigyázta. A kertben kutyás katonákjárőröztek szintén kettesével, és anagyobb épületek előtt továbbifegyveresek álltak. A kőfal négysarkában egy-egy őrtorony emelkedett,az ácsolat tetején két Bren golyószórócsöve látszott. A park városhozlegközelebb eső oldalán egy másik kapuállt, ahonnan egyenes út vezetett az apróvonatállomáshoz. Gerhard innen nemlátott rá, hogy mennyien vigyázzák abejáratot, de az eddigiek ismeretében kétgéppisztolyos őrrel számolt.

– Hessler és Carius elég lesz –foglalta össze a látottakat asturmscharführer.

– Vigye magával Schnaufert is! –mondta Rali.

– Minek ide az Abwehr? Ez egykatonai akció? – próbált ellenkezniGerhard. – Az a fickó még csak nem isdeszantos, egykönnyen a vesztünketokozhatja.

– Végigcsinálta a fizikai felkészítést,nem is akármilyen eredménnyel.Különben is, a hírszerzés ragaszkodotthozzá, hogy legyen velünk egy igaziügynök is – zárta le a vitát azobersturmführer.

Gerhard jobbnak látta, ha nemellenkezik tovább.

– A légifelderítés szerintmegközelítőleg százhúsz fős személyiállomány őrzi a helyet. Innentízpercnyire van egy laktanya, ahonnantovábbi segítséget kaphatnak. Alégitámogatáshoz még ennél is kevesebbidőre van szükségük – mondta Rali.

A sturmscharführer fontolóra vette ahallottakat.

– Az úttal ellentétes oldalonmegyünk be, ott, ahol az épületekárnyékot vetnek a fal egy darabjára. Kellkét ember, aki a tornyokban lévő őröketfigyeli, és jelez, ha szabad az út.Szükségünk lesz TNT-re és időzítőre,hogy, ha szükséges, nyissunk még egykijáratot a falon, továbbá, hogy fedezzüka visszavonulást. Ha Schnaufer lemarad,

nem fogom egyetlen emberem életét semkockáztatni miatta – fejezte be Gerhard.

– Rendben van, Kaufmann, haodabent elszabadul a pokol, kétgéppuskával tűz alá vesszük afőbejáratot, és egy másik fedezete alattbevesszük a vasútállomás felőli kaput,hogy megtévesszük az őrséget. Maguk asínekkel átellenben lévő déli fal felémeneküljenek. Küldök oda egymesterlövészt, aki szükség eseténmegtisztítja a tornyokat. Amint a kétmegfigyelő végzett, csatlakozik avasútoldali bejárót támadógéppuskásokhoz – bólintott rá a tervreJohannes Rali. – Szedje össze aszükséges felszerelést és az embereit.Tartsa meg nekik az eligazítást. Ha

elkészültek, együtt közelítjük meg azobjektumot. Legkésőbb fél kettőremindenki legyen a helyén. Utánamegkezdhetik a behatolást.

A sturmscharführer elindult, és ötperccel később már az egész szakasz azerdőben haladt a Bletchley Park felé. Azúttól bő háromszáz méternyireszétváltak, és Gerhard a hét ember élénnekilátott, hogy balról megkerülje azépületegyüttest. Egy elhagyatottszakaszon átvágtak a főúton, aztánmagára hagyták a Mauser Kar 98kmesterlövészpuskával felfegyverzettdeszantost. A ZF 42W távcsövesirányzékkal felszerelt, ötlövetű puskaalaptípusa a német gyalogság fő fegyverevolt.

A társaság tovább lopakodott a fákközött, hátrahagyták az egyikmegfigyelőt, és elhelyezkedtek a faltólalig húszlépésnyire lévő bozótosban. Amásik kint maradó deszantos továbbment a vasútállomás irányába. Asturmscharführer az órájára nézett, éslátta, hogy már csak három percük vanfél kettőig. Tekintetével megkereste a kétmegfigyelőt, aztán elővette amesszelátóját, és megvizsgálta az előttüklévő falszakaszt. A megközelítőlegembermagas téglaépítmény tetején Valakban kifeszített szögesdrót húzódottvégig, amire körülbelül két-háromméterenként kolompokat akasztottak azangolok.

– Hessler, magánál lesz az erővágó,

Carius, maga tart bakot. Én a másikoldalon megyek. Schnaufer maradjonszorosan mögöttem, és ne csináljonsemmit, amíg nem mondom. Megértette?– nézett a deszantosok mellett soványnaktűnő, barnahajú, okos szemű férfire.

– Igen – felelte a hírszerző nem túllelkesen.

– Rottenführer, vigyázzon azokkal acsengőkkel! A másik oldalról segítekfeszesen tartani a drótot – adta ki azutolsó utasításokat Gerhard, aztán a kétmegfigyelő felé nézett. Úgy tűnt,egyelőre várniuk kell még: a bal oldalitoronyban álló őrszem egyenesen feléjüknézett. – Gyorsnak kell lennünk! – vettmély lélegzetet a sturmscharführer.

A következő pillanatban mindkét

felderítő feltartott kézzel jelezte, hogyindulhatnak. Gerhard előre lendült, ésfutva vágott át a falig tartó rövidkeszakaszon. A kerítés tövében megállt,letette az MP-40-est a földre, ésfelugrott a fal tetejére. Felhúzta magát,ameddig a szögesdrót engedte, ésátnézett a túloldalra. Az udvar üres volt,odabent egy tölgyekből álló facsoportotlátott alig tízméternyire.

Intett Hesslernek, hogy jöhet, mire anagydarab Carius bakot tartott arottenführernek. A vörös hajú deszantosbelelépett a másik összefont tenyerébe,majd fellendült Gerhard mellé. Asturmscharführer fél kézzelmegkapaszkodott a fal tetején, amásikkal pedig megfogta a szögesdrótot,

míg Hessler elvágta az acélszálat.Amikor végeztek, mindketten óvatosanleeresztették a semlegesített akadályt afal mellé. A rottenführer ugyanígyátvágta a másik oldalt is, mire megnyíltaz út az udvarba.

Elsőként Gerhard mászott át akerítésen. A fal tetején maradt altisztátadta neki a géppisztolyát, majd asajátjával együtt ő is lecsúszott atúloldalon. A sturmscharführer a tölgyekfelé futott, és meglapult a fatörzsektakarásában. Utoljára Carius tornázta átmagát a falon, és csatlakozott atöbbiekhez a ligetben.

Gerhard egy pillanatot atájékozódásnak szentelt. A parkon belülegy nagyobb kiterjedésű kertben álltak,

egy múlt századi épület mellett, ami elsőlátásra istállónak rémlett. A fák közöttfehér murvával felszórt út futott a kétszint magas ház felé. Távolabb, a parkközpontjának irányában viktoriánuskorabeli lakóházak álltak. Az oszlopos,verandás épületek előtt keskeny ösvényvezetett a főkapu irányába. Az aprócskaépületekkel szemben embermagassövény keretezte az aprócska utat.

Gerhard elindult, és intett atöbbieknek, hogy kövessék. A központiépület felé futott a bokrok takarásában.Tudta, hogy csak idő kérdése, hogy akutyák mikor fedezik fel a nyomaikat. Alakóházakat követően a talaj enyhénemelkedni kezdett, és a park a sövényvégével egy nyitott, fehér aprókaviccsal

felszórt térben ért véget. Asturmscharführer a sövény széléig futott,és az árnyék rejtekében maradvakinézett.

A főépület harmincméternyirelehetett előtte valamivel lejjebb. Azajtajában két barna posztóegyenruhát ésSten Gun Mark 2-őt viselő angol katonaállt. Gerhard mintha a HampshireGrófság home guardjaira ismert volnabennük. Elővette a messzelátóját, ésalaposabban megvizsgálta azőrszemeket. Az egyenruhák karjánaltiszti rangjelzést látott, a mandzsettafeletti két sáv a háborús szolgálatbanletöltött évek számát jelezte.

– Veteránok – súgta a háta mögöttlévőknek. – Ezekkel nem lesz olyan

könnyű dolgunk, mint a parton lévőkkel –összegezte az aggodalmait.

Az apró terecskét követőenszerencsére a talaj lejteni kezdett, így azemelkedő adott némi rejteket a két angolaltiszt elől.

– Jobbra átvágunk a téren, és azépület mögé kerülve meglepjük azőrséget. Ha felfedeznek bennünket,megrohamozzuk az épületet. Ha bentvagyunk, tegyetek el minden olyananyagot, ami az Enigmára utalhat! –súgta a sturmscharführer, aztán mégegyszer kinézett a sövény végénél, éselfordult a vasútállomás irányába.

Végigosont az apró kavicsokon, át atúloldalon lévő ritkásan ültetett fák közé,és egy hatalmas, kupolás tetejű üvegház

oldala mentén egészen a főépület mögélopakodott. Ott a vállszíjánál fogva ahátára vette a MP-40-est, és az oldalánlévő pisztolytokból előhúzta azátalakított Luger 08/20-as. Az eredetileg102 milliméternél rövidebb cső végreegy sűrű menetet esztergáltak. Asturmscharführer a tártáskái egyikébőlkivett egy tíz centi hosszú fémhengert, ésa rátekerte a pisztolyra. A cső egy soröntömítő, olajozott bőralátétettartalmazott, amely jó esetben csapdábaejtette a lövésnél jelentkező hangok egyrészét. Az Amt IV SD-Ausland az ötletetegy angol ejtőernyőstől zsákmányoltWellrodról vette.

Gerhardnak volt már alkalma ilyenfegyverrel lőni. Meglehetősen

pontatlannak találta, és a bőralátéteknéhány lövés után olyannyiramegrongálódtak, hogy tovább már nemtudták ellátni a feladatukat.

– Ha elvétem, öljétek meg az őröket,mielőtt tüzet nyithatnának ránk! – mondtaHesslernek, azzal elindult a tornyosépület fala felé. A két deszantos néhányméternyire leszakadva követte.

Gerhard kihúzódott a fal széléig,átnézett a peremen, aztán az egyik oszloptakarásában, közelebb óvakodott a baloldali őrhöz. Folyamatosan célra tartott,de a fegyver megbízhatatlansága miattnem merte megkockáztatni a távolilövést. A benne lapuló ösztönlény egyretürelmetlenebbé vált, a mellkasábanmind gyorsabban lüktető érzés arra

sarkalta, hogy húzza meg a ravaszt.Ennek ellenére még tovább lopózott.Noha igyekezett az épület tornáca melléhúzódni, a telihold fénye egyenesenráesett. Kiváló célpontot nyújtott egytávoli lövésznek. Amikor aztán már alába alatt roppanó kövek zaját valóságoségzengésnek hallotta, úgy döntött nemkísérti tovább a szerencséjét.

Megállt, egy rövid pillanatig célzott,aztán lőtt. A fegyver megugrott akezében, a markolat a tenyerénekpréselődött, ahogy a pisztoly csöve az égfelé mozdult. A dörrenés, alig volthangosabb, mint egy elnyomott sóhaj. Agolyó a fején találta el az angol katonát.Letépte róla a barna posztósapkát, éskiszakított egy részt az agyából. A német

altiszt apró, vörös vérfelhőt látottfelporzani a home guard koponyájánaktúloldalán. Egy pillanattal később az őrélettelenül csuklott össze.

A sturmscharführer alig hét méterrőladta le az első lövést. Egy másodperccelkésőbb határozottan előre lépett, ésháromszor mellbe lőtte az értetlenül feléforduló másik katonát. A pisztoly mindenegyes használat után egyre hangosabbvolt.

– Hessler, Carius! Húzzák a testeketaz épület mögé, aztán vegyék fel akabátokat, s álljanak a helyükre. Aztakarom, hogy legalább messziről úgynézzen ki, mintha még az angolokőrködnének a ház előtt. Használják aTNT-t, és tegyenek ki néhány meglepetés

csomagot a ház előtti térre – utasította akét deszantost, aztán további késlekedésnélkül elindult az ajtó felé.

– Schnaufer, maga velem jön.Maradjon mögöttem, és próbáljon megcsendben maradni – a sturmscharführermegállt a kétszárnyú ajtó előtt.

Ráfogott a kilincsre, de a bejáratzárva volt.

– Húzódjon ide az árnyékba, ésvesse le a kabátját! – utasította azAbwehr emberét Gerhard, aztán akenyérzsákjába nyúlt, és egy feszítővasatvett elő. Az acélrúd kampós végétbeakasztotta az ajtó szárnyai közé, aztánintett Schnaufernek, hogy jöjjönközelebb.

– Tekerje a feszítővas köré a kabátot,

és szorítsa rá, amilyen erősen csak tudja!– mondta a hírszerzőnek. A férfiengedelmeskedett, mire asturmscharführer villámgyorsanfelfeszítette az ajtót. Az egész aligcsapott nagyobb hangot, mint a korábbilövések.

– Igyekezzünk! – osont be a résenGerhard, majd miután Schnaufer is bentvolt, visszacsukta a sérült ajtót.

Az épület kihaltnak tűnt. Egyhatalmas előtérben álltak. Szembenlépcső vezetett felfelé az emeletirányába, jobbra és balra szélesfolyosók húzódtak. Gerhard zseblámpátvett elő, és felkapcsolta. A kicsinyfényforrás fehér félholdat rajzolt azépület lapkövekkel kirakott padlójára.

– Enyém az emelet! – mondta asturmscharführer, és sietve indult felfelé.– Siessen, ha bármit talál, azonnalszóljon!

– Rendben – ígérte Schnaufer, éscélba vette a jobboldali folyosót.

Gerhard villámgyorsan felért az elsőszintre, balra fordult és végigszaladt aközlekedőn. Az elemlámpa villódzófényében csak futólag vizsgálta meg azelőtte sorakozó ajtókat. Bízott benne,hogy az Enigmát őrző ajtó, eltérő lesz atöbbitől. Még csak a folyosó felénél járt,amikor egy hatalmas bejáratra lettfigyelmes. A kétszárnyú nyílászárómessze nagyobb volt a többinél, mindmagasságában, mind szélességében.Ahogy Gerhard megállt mellette, az

ajtókeret mellett a falakon frissmunkálatok nyomait vette észre.Óvatosan megvizsgálta a kilincset, ésnéhány apró szerkezetet fedezett fel a zárkörül. Ismét elővette a feszítővasat, majda szerszám végével óvatosan lenyomta aréz fogantyút. A mechanizmus halkankattant, ám az ajtó nem nyílt ki. Asturmscharführer még egyszerpróbálkozott, majd miután ismételtenkudarcot vallott, nekilátott felfeszíteni azajtót.

A kinti sziréna a deszkalapokreccsenésével egy időben hangzott fel. Asturmscharführer egy pillanatraösszerezzent, mint a csapdába esettvadállat, aztán felszakította az ajtót, ésbelépett a terembe. A főbejárat felől

MG-42-esek hangja dörrent bele azéjszakába, melyre géppisztolyok halkropogása válaszolt. Egy pillanattalkésőbb a vonatállomás felöli géppuskais rákezdett, és a harci zaj a szirénavisítását kivéve minden más hangotelnyomott.

Gerhard egy hatalmas gépet látottodabent a zseblámpa cikázó fényében. Amasina olyan volt, mint egy hatalmastelefonközpontba oltott szövőszék. Telivolt apró lámpácskákkal, fémkarokkal éskerekekkel, melyeket papírcsíkokkötöttek össze. A szerkezet kitöltötte azegész szobát. Gerhard közelebb lépett agéphez, és az egyik vízszintes pultnál egyapró réztáblán egy nevet látott.„Kolosszus”, hirdette a rövidke felirat.

A sturmscharführer elég értékesnektalálta a masinát ahhoz, hogy megérjetönkretenni. Néhány pillanat alattkörbejárta a termet, és miután rájött,hogy a különös gépen kívül semmi másnincs odabent, a kijárathoz lépett.

Odakint újabb lövések dörrentek,ezúttal közvetlenül az épület elől.Gerhard kibiztosította a géppisztolyt, ésbelelőtt a szerkezetbe. Az MP-40-esmegugrott a kezében, és hatalmascsattanással üvegszilánkok repkedtekszerteszét odabent. A deszantoskibiztosította az egyik steilhandgranate-ot, bedobta a szobába, aztán a fal mögérejtőzött és a fülére szorította a kezét.Fojtott robbanás hallatszott oda-bentről,a következő pillanatban, fehér füst dőlt

kifelé az ajtón.Gerhard felállt, és a lépcső felé

indult. A saroknál Schnaufer jött veleszemközt. A férfi kezében egy aprófényképezőgép volt.

– Megtámadtak minket – mondtaolyan nyugodtan, mintha csak azidőjárásról beszélne. – A két ejtőernyősvisszahúzódott az épületbe.

– Milyen a helyzet?– Egyelőre még tartják magukat. Az

angolok figyelmét szerencsére leköti akapukat ért támadás.

– Ha majd felrobbantják a TNT-t,még inkább csökken az őrségtámadókedve – jósolta meg Gerhard. –Talált valamit?

– Csak keveset, ennyi semmiképp

sem elég.– Nézzen körül a felrobbantott szoba

mellett! – mutatott a háta mögé az altiszt.– Van egy olyan érzésem, hogy ott lesz,amit keresünk. Én megyek, ésellenőrzöm a helyzetet. Igyekezzen,amennyire lehet. A britek nemsokáraátlátják a helyzetet, és akkor a nyakunkbaszakad az egész helyőrség.

– Megteszem, amit lehet – feleltSchnaufer, és elrohant a füstölgő folyosóvége felé.

Gerhard lefelé szaladt a lépcsőn,aztán a fordulóban megállt, és óvatosanlenézett.

Az épület hatalmas kétszárnyú ajtajatárva nyitva állt. A fal két oldalán adeszantosok lapultak, és rövid, pontos

sorozatokkal szórták a közeledő őrséget.Gerhard megfordult, visszarohant azemeletre, berúgta a lépcsővel szemköztiajtót. Az ablak mellé futott úgy, hogy afal takarásában maradjon. A géppisztolycsövével kiütötte az üveget, aztán arácsok közül jobban megnézte magának atámadók elhelyezkedését. A házfrontjától jó harmincméternyire egyszakasznyi barnaruhás home guard lapulta domboldal fedezékében. Nem sokkalmögöttük két másik angol katona egyharmincas Vickers géppuskát cipelt, ahozzá való vizeskannával. Asturmscharführer most sokat nem adottvolna egy MP-43-asért vagy egy Kar 98-asért. A rácsok lehetetlenné tették akézigránát használatát, így maradt a

géppisztoly. Gerhard a szeméhez emelteaz MP-40-es irányzékát, a fém támasztkeményen a vállához szorította, ésnéhány rövid sorozattal megszórta azemelkedő mögött várakozókat. Mialatttüzelt, különös figyelmet szentelt agéppuskát cipelő két katonának.

Az angolok villámgyorsanszétspricceltek a körülöttük becsapódó 9milliméteres parabellum golyók elől, ésa közelben lévő fák között kerestekfedezéket. Néhány pillanattal később tűzalá vették az emeleti ablakot. Gerhardvisszahúzódott, de annyit még látott,hogy a Vickerst cipelő home guardokegyike az ösvényen maradtmozdulatlanul.

Puskagolyók ütötték át a falat

mellette, üvegszilánkok csapódtak aszobába, és kőporral telt meg a levegő.Gerhard a földre vetette magát, a fejérevakolat hullott, és az éles cserepekközött kúszva haladt az ajtóig. Kimászotta folyosóra, de csak akkor állt fel,amikor már két fal volt közte, és a LeeEnfieldek között. Az altiszt körülnézett,de Schnaufernek nyomát sem látta.Felrohant a lépcsőn, egészen a legfelsőemeletig, és az elemlámpa fényénéllázasan kutatni kezdett a padlásfeljáróután. Egy halvány megérzéstől hajtvaberúgta a folyosó utolsó ajtaját, és aszemlátomást raktárnak használthelyiségben felfedezte a felfelé vezetővaslétrát. Késedelem nélkül felment atetőtérbe, a feszítővassal megbontotta a

cserepeket, majd amikor a lyuk elégnagy lett kibiztosított két nyelesgránátot,és a fák közül lövöldöző angolok közéhajította. A robbanásokat már csakvisszafelé futtában hallotta meg. Alövések hangja kissé megcsendesedettodalent, hogy aztán néhány pillanattalkésőbb tovább folytatódjon.

Gerhard lerohant az első szintre,végigfutott a folyosón, és végignézte anyitott ajtók mögött lévő szobákat.Schnaufert a harmadik mögött találta. Ahírszerző egy asztal felett állt, ésfényképeket készített.

– Mi a fenét csinál, az angolok anyakunkon vannak!? – üvöltött a férfire.

Az Abwehr tisztnek a szeme serebbent. Rendületlen nyugalommal

folytatta tovább a munkáját.– Ezek megdönthetetlen bizonyítékok

– válaszolt anélkül, hogy felnézett volna.– Dönitz admirális kénytelen leszbelátni, hogy tévedett – készített egyújabb felvételt. – Találtam egyszerkezetet, a neve Turing-bomba Azthiszem, kódvisszafejtésre használhatták.

– Semmisítse meg a gépet, ragadjameg a papírokat, és induljunk! – Nézteértetlenül Schnaufer szöszmötölésétGerhard.

– Ahogy akarja – nyomta le mégegyszer az exponálás gombját ahírszerző, aztán a kenyeres zsákjábatömte az asztalon lévő papírokat,mappákat, kódkönyveket. Egy pillanatigelgondolkodva figyelte az asztalon álló

Enigma készüléket, de elég volt egypillantást vetnie a deszantosra, hogytudja, ezúttal kénytelen lesz beérni azzal,ami már nála van.

– Igyekezzünk! – fordult ki az ajtón asturmscharführer, és futva indult alépcsőforduló felé.

Lerohant a földszintre, és meghúztamagát a rottenführer mellett. Amikoralkalma nyílt rá kilesett a szilánkosralőtt ajtókeret takarása mögül. A homeguardok ezidőtájt szedték össze magukatannyira, hogy képesek legyenekfelállítani a harmincas Vickersgéppuskát a lapály túlsó oldalán. Azállványra szerelt szörnyeteg egyelőremég hallgatott, de Gerhard a nyakát tettevolna rá, hogy az angolok csak arra

várnak, hogy a rejtélyes lövész ismétmegjelenjen valahol, vagy a behatolókmegpróbáljanak kijönni.

– Felrobbantjuk a TNT-t, és kitörünk– adta a ki a parancsot asturmscharführer.

Hessler és Carius azonnalhozzákezdtek, hogy felcsavarozzák azelektromos vezetékeket a két detonátorpólusaira.

– Használják a nyeles gránátokatfedezetként! – biccentett Gerhard a kétdeszantosnak, miután Schnaufer ismegérkezett, aztán elkérte a hírszerzőegyik steilhandgranate-ját.

Elsőként Hessler fordította el ésnyomta le a detonátor karját, majd egypillanattal később Carius is

megismételte a mozdulatot. Az elsőrobbanás ereje betörte az épületfrontjának összes ablakát, és egyszemvillanás alatt porfelhőbe borítottaaz angolokat. A második robbanás ismétfülsiketítőbb erővel csattant, és végképpbeláthatatlanná tette a környéket.

– Gyerünk, vigyázzanak akrátereknél! – csavarta szét a nyelesgránát végét Gerhard, és rohant bele asűrű porfelhőbe. A steilhandgranate-ot jótíz lépés után dobta előre, és egypillanatra meglapult, nehogybelerohanjon egy eltévedt repeszbe.Újabb robbanás hallatszott, ezúttalközelebbről mégis halkabban, mint azelőző kettő, mire Gerhard tovább futott afal túlsó vége felé. Fájdalmas

nyöszörgést hallott balról. Anélkül, hogymegállt volna, vakon odalőtt, aztán aporfüggöny fedezékében átvágott a házelőtti tisztáson. A lába megcsúszott,elvesztette az egyensúlyát, és fél térdreesve leszánkázott egy kráter aljába. Azegykori kastély előtti tér képét jócskánátszabta a két nagy erejű robbanás.

Újabb dörrenéseket hallott, ahogy adeszantosok kézigránátjai felrobbantak.A sturmscharführer felpattant, felmászotta laza oldalú emelkedőn, aztán hasravetette magát, ahogy puska dörrent alignéhány méternyire mellette. Az oldalárafordult, viszonozta a tüzet, mire egyfémes koppanást követően a véres tusájúLe Enfield lecsúszott mellé a kráteraljába. Gerhard felállt, és tovább rohant.

Megbotlott egy derékmagassövényben, leesett a sisakja, valaki ahátára zuhant, majd néhány pillanatmúlva németül halkan káromkodvalemászott róla. A sturmscharführerSchnaufer hangjára ismert amorgolódóban. Gerhard felállt,görnyedten futott előre, átgázolt néhányvirágágyáson, letaposott pár bokorárvácskát, és ahogy tisztult körülötte aporfüggöny, ismét megpróbálttájékozódni.

Előtte piciny liget állt, amely mögött,két apró, egyszintes lakóház volt. Asturmscharführer átvágott a fák között,fél térdre ereszkedve mellbe lőtte a faltakarásából kirontó angol katonát, aztánfelpattant, és a két deszantos, valamint az

Abwehr hírszerző kíséretében a sínekkelátellenben lévő fal felé szaladt. Ahátukat Hessler fedezte az MP-40-essel.

A fal már csak tízlépésnyire voltelőttük, amikor Schnaufert hátba lőtték.Az Abwehr hírszerző a földre zuhant, ésvergődni kezdett. A rottenführer egypillanattal később tűz alá vette a faltakarásában lapuló lövészt, éshajszálnyit megkésve Carius iscsatlakozott hozzá. A sturmscharführermegpróbálta leszorítani a vergődősebesültet, de a vékonydongájú férfi túlhevesen dobálta magát.

– A francba! – öntötte szavakba avéleményét Gerhard, miután sikerültmegvizsgálnia Schnaufer sérülését. Agolyó a férfi háti csigolyái mellett hatolt

be a mellkasba, és odabent maradt. Asebesült hörgött, és nehezen lélegzett,görcsös rángatózásaiban mind kevesebbvolt az erő. – Egy ideig biztosan nem álllábra – konstatálta a villámgyorsdiagnózist, aztán a hátára emelte azidőközben eszméletét vesztő katonát, ésa fal felé indult vele.

– A fenébe, egyre többen lesznek! –kiáltotta Hessler, és miközben igyekezettfedezéket találni magának.

– Tartsák fel őket, amíg lehet!Szórják meg a házakat, netakarékoskodjanak a lőszerrel! – tette lea sebesültet egy bokor tövébe Gerhard,és a kenyérzsákjából elővette a nála lévőTNT-t.

A téglafalhoz rohant, a robbanószert

villámgyorsan beásta a földbe,kibiztosított egy kézigránátot, rárakta azaprócska halomra, aztán visszarohantSchnauferhez.

– Lehúzódni! – kiáltotta a kétdeszantosnak, és ő maga ráborult asebesültre.

A gránát felrobbant, és a következőpillanatban a TNT szétvetette a falat.Föld, fű és tégladarabok potyogtakGerhard fejére. A sturmscharführermegvárta, míg elül a dörej, aztánfelnézett, hogy ellenőrizze az eredményt.A fal jó kétméternyi szélességben a talajvonaláig eltűnt.

– A kijárat nyitva! Lassúvisszavonulás, fedezettűz! – kiáltotta akét deszantosnak, aztán a vállára vette

Schnaufert, és megindult vele a lyuk felé.A fal pereménél megállt, és az MP-

40-est a csípőjénél megtámasztva rövidsorozatokkal szórta a mögöttük lévőbokrokat. Esélye sem volt a találatra, debízott benne, hogy a home guardok körülsüvítő 9 milliméteres golyók elveszik abritek kedvét egy esetleges rohamtól.

Elsőként Carius, majd nem sokkalkésőbb Hessler hagyta el a fedezékét,hogy a másik két géppisztoly fedezettüzétkihasználva visszavonuljon a frissennyitott kijárat felé. Lövés dörrent aGerhard háta mögött, mire azelőrenyomuló angol katonák egyike aföldre zuhant. A puska ismét tüzelt, erreújabb home guard dőlt a fűre.

– Gyerünk! – kiáltotta a

sturmscharführer, és a mesterlövész Kar98-asának meglepetését kihasználvaeltávolodott a faltól.

A deszantosok átvágtak az egykoribirtok és az erdő közötti irtáson, majd azágak rejtekét kihasználva a társaik feléfordultak. Johannes Ralit a két MG-42-es mellett találták. Mióta kijutottak akertből a géppuskák már csak felváltvatüzeltek. Amikor az obersturmführermeglátta a visszatérőket, egy vörös fényűjelzőrakétát lőtt ki laposan azépületegyüttes fölé. Röviddel későbbugyanezt megismételte egy zöld színűvelis. Mire a második rakéta fénye kialudt,a vasútállomás melletti MG-42-eselhallgatott, és csak az angol puskákdörrenései érkeztek abból az irányból.

– A feladatot teljesítettük, uram – álltmeg Rali előtt Gerhard.

– Remek! Schnaufer? – nézett aföldön fekvő hírszerzőre a tiszt, akit éppa felcser vizsgált.

– Azt hiszem, tüdőlövés. Egy idejemár eszméletlen. A fényképezőgépébenrögzített minden információt. Adokumentumok a kenyérzsákjábanvannak – nézett Gerhard is a sebesültAbwehres felé.

– Hessler, hozza ide Schnaufer gépétés a táskáját! Gerhard, amint a felcservégzett, kezdjék meg a visszavonulást akocsik felé! A bizonyítékokat két részreosztjuk. Magánál lesz a fotókészülék,nálam a többi anyag. Ha elszakadnánkegymástól, minden erejével azon legyen,

hogy a bizonyíték Skorzeny ezredeskezébe jusson – nyújtotta át a masinátRali, miután a rottenführer megérkezett.

– Igen, uram – biccentett Gerhard, ésa gépet a kenyérzsákjába tette.

A felcser fél perccel később feladtaa hasztalannak tűnő próbálkozást, hogystabilizálja Schnaufer állapotát, ésfelállt a már alig pihegő sebesült mellől.

– Reménytelen. Belső vérzése van,és a folyadék lassan elárasztja a tüdejét.Ilyen körülmények között semmit semtehetek érte. Azonnali műtététre lenneszükség, de még akkor sem mondhatnékbizonyosat – csóválta a fejét, miutánjelentett Ralinak.

– Induljanak! – mondta a tiszt asturmscharführernek. – Schnaufer marad.

Készítsék elő a kocsikat az indulásra, éstegyenek egy géppuskát az útra, hogyfedezze a visszavonulást az emelkedőn –intett a fejével az egyik MG-42-es feléRali.

Gerhard jelzett Cariusnak, hogyemelje fel a géppuskát, aztán a kétdeszantos élén nekivágott azemelkedőnek. Mire elérték az emelkedőalját, megérkeztek az állomás felőltámadó ejtőernyősök is. Asturmscharführer keresztülment az erdőn,és elérte az út szélét. Az ejtőernyősöketa kocsikhoz küldte, aztán hozzá látott,hogy felállítsa az MG-42-est. Azemelkedő szélétől jó egy méterre tette leaz állványt, hogy a géppuskás belőhessea teljes domboldalt, ugyanakkor a

meredély pereme fedezze a felfelé jövőkelől.

– Sikerrel jártak, sturmscharführer?– szólalt meg mellette egy hang.

Gerhard felkapta a fejét, éspillantása elakadt Rachael Bittingscsupa sár cipőjén és formás lábszárán.Minden igyekezete ellenére a tekintetecsak nagyon lassan jutott el a nőszeméig. Amikor végül elérte, kénytelenvolt megállapítani, hogy azárjabenyomást keltő lány kissé erősfelsőteste ellenére is a legigézőbbasszonyi lény, akit az elmúlt négy évbenlátott. Az ügynök nem volt kövér, inkábbszokatlanul széles vállú, erőscsontozatú. Szabályos vonásai mégebben a helyzetben is elbűvölték a férfit.

– Jobban tenné, ha hátrébb lépne,mielőtt még eltalálják! – kerülte el aválaszt Gerhard, és mogorvasággalrejtette el pillanatnyi gyengeségét. – Azangolok a nyomunkban vannak. Minélgyorsabban szálljon fel az egyik kocsira,ha életben akar maradni!

– Nem akarok – jegyezte meg a nőcsendesen.

– Akkor is lépjen hátrébb, semmiszükség rá, hogy a géppuskát idő előttészrevegyék maga miatt – mordult felismét a deszantos, de látszólagoszordsága ellenére sem tudta nem észrevenni a nő hangjában lévőrezignáltságot.

Rachael Bittings szó nélkülhátralépett, és nem faggatta tovább.

Gerhard felszerelte az állványra agéppuskát, de egész idő alatt a hátábanérezte a nő tekintetét. Egy pillanatrabelegondolt a lehetőségbe, hogymegszokja a lányt, de aztánvégiggondolta az imént hallottakat, ésúgy döntött, nem bonyolítja a helyzetét.Amit a nő mondott, logikusnak tűnt. A maeste történtek után aligha tudja megőrizniaz inkognitóját. Néhány nap múlvafelkeresi majd az MI6 néhány ügynöke,és utána már csak annyi ideje lesz hátra,amíg a kínzások végleg megtörik azakaratát. Az ügynök sorsamegpecsételődött, Gerhardkényelmetlenül érezte magát, hogy nemtehet érte semmit. A férfi elhelyezkedetta géppuska mögött, a vállgödrébe

szorította a tust, és bal tenyerére fektettea teli töltényhevedert.

– Ha akarja, segíthetek, míg a kocsikideérnek – szólalt meg a háta mögöttRachael Bittings. – Kaptamalapkiképzést – fűzte hozzámagyarázatképpen.

– Csak maradjon ott, ahol van –felelte Gerhard, noha a segítség jó jöttvolna neki.

A lány elhallgatott. A két kocsi egyperccel később megállt mögöttük.Gerhard utasította az ejtőernyősöket,hogy a fülkében várják be a többieket.Lentől puskalövések hangja hallatszott,amire a német MG-42-esek dörejeválaszolt. Johannes Rali végül hétdeszantos társaságában, egyetlen

géppuskával tűnt fel a fák között. A tisztparancsára az ejtőernyősök szétváltakGerhard előtt, mire a sturmscharführermegszórta a mögöttük felfelé kaptatóárnyékokat. A sziluettek eltűntek odalent,mire Gerhard abbahagyta a tüzelést,mielőtt még teljes pontossággalbemérhették volna a helyzetét.

– Kocsira! – parancsolta Rali adeszantosoknak. – Kaufmann, maga aRolls-Royce-szal jön. Hozzák magukkalBittingst! A személykocsival könnyenutolérnek minket – intett a tiszt, hogy adeszantosok egyike dobjon be néhánytartalék hevedert a kisebb autóutasterébe.

Gerhard tűz alá vette a meredélyaljában felbukkanó árnyalakokat, és csak

utána biccentett, hogy megértette aparancsot. A háta mögött felbőgött ateherkocsi motorja. A sturmscharführermegfordult, intett a volánnál ülőCariusnak, hogy álljon közelebb, aztánRachael Bittingst az első ülésreparancsolta, és szólt a nőnek, hogynyissa ki a kocsi hátsó ajtaját.

Gerhard a heveder maradékából tűzalá vette az erdőt, aztán lekapta azállványról a majd húsz kilós MG-42-est,és bedobta az autó hátsó ülésére. Egyszemvillanással később ő is odabentvolt, és már üvöltött is a sofőrnek:

– Taposson bele, Carius, amindenségit neki!

Odalent lövés dörrent, a közlegénygázt adott, mire a kocsi meglódult. A

következő pillanatban üvegszilánkokcsapódtak Gerhard arcába.

– A jó édes anyátok! – szitkozódott asturmscharführer, miközben az arcábólcsorgó vérrel mit sem törődve az MP-40-es csövét kidugta a törött ablakon, éselkaszálta az út szélén felbukkanómagányos alakot.

A Rolls-Royce egyre gyorsulótempóban vágott neki az emelkedőnek.Gerhard hátrafordult, kiütötte azaprócska hátsó ablakot, és gyorsegymásutánban kilőtt rövid sorozatokkaltartotta vissza a briteket attól, hogyutánuk rohanjanak az útra. Ennekellenére tucatnyi puska dördültmögöttük, és néhány golyó átütötte aszemélykocsi karosszériáját.

– A pokolba veletek! – kapta le afejét Carius, miután egy eltévedtlövedék, alig néhány centivel kerülte ela fejét.

A sturmscharführer visszahúzódott azablakból, tárat cserélt, aztán úgy döntött,inkább nem lő. A felvillanó torkolattűztúlságosan jó célpont lett volna az útfölé boruló fák sötétjében. A dörrenéseklassan elhaltak mögöttük, s néhányperccel később a vad tempóbanszáguldozó Rolls-Royce utolérte azemelkedővel küszködő Bedford QL-t.

– Hátul maradunk – jegyezte megGerhard, amikor Carius elég közel ért acsapatszállítóhoz.

A sturmscharführer felemelte azülésről az MG-42-est, mire égett

bőrszag töltötte meg az utasteret. Afegyver csövét némi ügyeskedéstkövetően kitolta a kitört hátsó ablakon, aföldről felvette a lehullotttartalékhevederek egyikét, és nekilátott,hogy tűzképes állapotba hozza afegyvert. A bűzt szerencsére gyorsankivitte a mentszél.

– Még mindig nem akarja, hogysegítsek? – fordult hátra az utasülésbőlRachael Bittings.

Gerhard mérlegelte a helyzetet. Nohaaz MG-42-est betárazta, és közvetlenülmellette az ülésen az ajtónak támasztvaott állt a MP-40-es is, állvány nélkül, félkézzel célozva a mozgó kocsibansejtette, hogy nem lesz könnyű dolga.

– Tudja, hogyan kell újratölteni? –

kérdezett vissza, mielőtt válaszolt volna.– Igen, azt hiszem – bólintott a nő.– Akkor jöjjön – egyezett bele végül,

és helyet csinált a lánynak a hátsóülésen. – Tegye maga mellé a tartalékhevedereket! Ha a géppuska kiürül, énfolytatom a tüzelést az MP-40-essel.Amint kész van a tárcserével, szóljon! –készült fel a legrosszabbra Gerhard.

A sturmscharführer előkészületeivégül feleslegesnek bizonyultak. Az útgyorsan fogyott alattuk, és végül, alignéhány perccel később elérték azemelkedő tetejét, s vele az elsőútelágazást. Az élen haladó teherkocsitétovázás nélkül fordult London felé, ésa sofőr nekieresztette járművét alejtőnek.

– Mit gondol, sturmscharführer? –kérdezte a kormányt markoló Carius.

Gerhard hátranézett, de az út teljesenkihalt volt mögöttük.

– Talán megússzuk – mondta lassan.– Nem tudom, maga hogy áll

lőszerrel, de nekem már csak két tartaléktáram maradt – vált szokatlanulbőbeszédűvé a deszantos.

– A teherkocsiról vételezhetmuníciót, ha megérkeztünk – biztosítottaGerhard Cariust, aztán végigtapogatta azegyenruhájára szíjazott tártáskákat. Márcsak az egyikben tudta kitapogatni azacélpánttal körbefogott lőszereket.

V.Otto Skorzeny ezredes az

íróasztalára támaszkodva, fáradtan

dörzsölte a halántékát. Az ablakon túlisötétet csak a telihold fénye törte meg. Anémet tiszt felállt a bársonnyal borítottkarosszékből, és a szoba oldalán lévőablakhoz ment. Megállt, és kinézett azéjszakába.

– A fene enne meg! – nézett agömbölyű képpel vigyorgó fehérégitestre, aztán fejét ingatva továbbbámult kifelé.

Skorzeny végtelenül fáradtnak éreztemagát. Tudta, hogy a fiai ezekben apillanatokban Angol földön harcolnak,és talán épp az életüket kockáztatják.Noha teljes rádiócsöndet rendeltek el azU-181-nek, az ezredes biztos volt benne,hogy a búvárnaszád szerencsésen elértea szigetország partjait. Fordított esetben

már rég tudomást szerzett volna atörténtekről. Ha másként nem, hát azelfogott angol rádiójelentésekből.Ezekben a pillanatokban az számított jóhírnek, ha nem kapott híreket.

Az ezredes első pillanattól fogvaellenezte a terv gyors kivitelezését, de aDuce kiszabadításától vérszemet kapottvezérkart képtelen volt meggyőzni.Ráadásul az Enigma kérdése rövid útonkatonapolitikai üggyé vált, és avezetésben uralkodó ellentétekütközéspontjává lett.

Dönitz admirális fogcsikorgatvakitartott amellett, hogy a tengelyhatalmakkódja visszafejthetetlen, noha mindegyértelműbbé vált: a szövetségesekrendre megtalálják a búvárnaszádok

felvonulási útvonalát. A veszteségekegyre nagyobbá váltak, ám a Rudeltaktikszülőatyja ennek ellenére semváltoztatott a nézetein.

Skorzeny gyűlölte, hogy a sikerellenére kiszolgáltatottá vált a hozzá nemértő katonai vezetőkkel szemben. AzAppennini-hegységben végrehajtottbevetés sikere többek között az alaposelőkészítésben és a kiválófelderítőmunkában rejlett. A diadaltólmegrészegült tisztikar azonban képtelenvolt belátni, hogy az Amt IV SD-Auslandnem varázslók gyülekezete.

Skorzeny három héttel korábbannehéz szívvel egyezett bele, hogyAngliába küldje az embereit. Biztos voltbenne, hogy az őrült küldetés nem sok

sikerrel kecsegtet, és hogy a deszantosokközül sokan meghalnak majd aszigetországban. A legjobban akkorháborodott fel, amikor meghallotta KarlDönitz személyes kérését. Az admirálisragaszkodott hozzá, hogy azejtőernyősöket egy búvárnaszád vigye azangol partokig. A visszatéréshez ennéljobb módszert Skorzeny semválaszthatott volna, ám így az angolpartok eléérése közben majd két napotvesztettek. Az ejtőernyősök számára arepülőgép jóval gyorsabb éskézenfekvőbb lett volna. Az ezredesazon nyomban tiltakozott, de a vezérkarnem akart ellenszegülni Dönitznek, akimár így is összeesküvést sejtett az akciómögött. Ő akarta vezetni a kommandót,

de Adolf Hitler és a propagandaminisztérium nem engedte el új hősét azöngyilkos küldetésre. Amikor kézhezkapta az elutasító parancsot, megértette,hogy az emberei ezúttal csakfeláldozható gyalogok egy politikaihazárdjátékban.

Ugyanezt a felismerést támasztottákalá a hírszerzés hiányos jelentései,amelyek többnyire feltételezésekkelpróbálták befoltozni az információkközti szakadékokat. Az akták egyetlenvalamirevaló tényt tartalmaztak: egylehallgatott angol telefonbeszélgetést. Azüzenet egy „Station X” fedőnevű helyetemlít, melyet a légifelderítés adatainakösszevetésével az Abwehr – Skorzenyszámára követhetetlen módon – egy

Bletchley Park nevű, egykori grófsággalazonosított.

Az asztalhoz ment, és átfutotta a légifelvételeket. A hosszú falakon belül jónéhány díszkert állt, két teniszpálya, sőtmég egy félig nyitott uszoda is volt. Azezredes újabb felvételt vett elő. A kép aközeli laktanyáról készült. A lerobbantbenyomást keltő négyszögleteskőépületek között széles földutakvezettek. A standartenführer mindösszenéhány oldalkocsis motorkerékpárt látotta házak között, de élt a gyanúval, hogy atetők alatt újabb járművek várakoznak.Az angolok úgy alakították ki azobjektumot, hogy a német bombázóknakemiatt ne érje meg eltérni a Londoniiránytól.

Skorzeny félretette a képet, ésújabbat vett elő. A felvétel a BletchleyParktól nem túl messzire fekvőrepülőteret ábrázolta. Apró hangárok ésnéhány felderítőnek átalakított régebbitípusú sportrepülőn kívül a szabályosföldcsíkok üresek voltak. A kifutókaránytalanul jó állapota és hosszaazonban nem kerülte el az ezredesfigyelmét. A felszállópályán várakozókicsiny gépeknek bizonyára nem volt rászükségük, márpedig a gazdaságiválságtól fuldokló angol hadiiparnaknem futotta szükségtelen luxusra.Skorzeny tartott tőle, hogy az épületektovábbi gépeket rejtenek.

Az igazi veszélyt azonban aBletchley Parkot körülfonó, összetett

kommunikációs hálózat jelentette. Azintézményt ért támadásról néhánytelefonhívást követően az egész hadseregtudomást szerez, és a deszantosoknyakába zúdulnak.

Skorzeny félredobta az utolsó képet,és az asztalon várakozó borosüveg utánnyúlt. Maga elé tette a poharát, éstelitöltötte. A fekete telefonkészülékrenézett, és összehúzta a szemöldökét.

– Ha nincs hír, az jó hír – morogtamaga elé, és felhajtotta poharát.

VI.– Hogy lesz valakiből ejtőernyős? –

fordult Gerhard felé jó tízpercnyizötykölődést követően Rachael Bittings.

– Tessék? – rázta fel a nő hangja asturmscharführert a merengéséből.

– Gondolom, nem azzal indult aháborúba, hogy önszántából ki akarugrani egy jól működő repülőgépből –mosolyodott el a nő, és a férfi kénytelenvolt elismerni, hogy a gesztus kivételesszépséget kölcsönzött a lány arcának.

– Itt adták a legnagyobb zsoldot –igyekezett elkerülni a választ Gerhard.

Rachael Bittings elhallgatott, és úgytűnt, nem feszegeti tovább a kérdést. Asturmscharführer hálás volt neki. Utáltaa helyzetet, amibe a belekényszeríttetteaz élet. Nem azért jelentkezett a Waffen-SS-hez, hogy öljön, hanem azért, hogy azéletét adja a hazájáért, ha szükséges.Szívesebben mentett volna életeket, de asors ezekben az időkben más feladatottartogatott a számára.

– Mondja csak, hadnagy, maga féltőlem? – törte meg a csendet a nő.Gerhard egy pillanatra összerezzent, ésakaratlanul is a kocsiban lévő tisztetkereste, aztán rádöbbent, hogy a lányhozzá beszél.

– Nem vagyok tiszt, fraulin Bittings –felelte. – És nem félek magától.

– Akkor miért nem hajlandó hozzámszólni? Azért mert maholnapvalószínűleg meghalok a hazámért, nemkell úgy kezelnie, mint egy leprást –mondta a nő.

A sturmscharführer képtelen voltválaszolni, a lány szavai szíven ütötték.Megfordult hátha Carius viselkedésébőltudna némi segítséget meríteni, de adeszantos tüntetően kerülte a tekintetét a

visszapillantó tükörben.– Azt hiszem, igaza van. Tartozom

magának egy bocsánatkéréssel. Ha nemis magától tartottam, de attólmindenképpen, hogy hogyan tudjaviselni.

– Azt hitte, megpróbálok magábakapaszkodni, hogy megmentsen? – nézetta férfire a nő.

– Felmerült bennem a lehetőség –biccentett a sturmscharführer.

– Ahogy bennem is – ismerte elRachael Bittings.

– Ha nem a hazámat szolgálni jöttemvolna ide, valószínűleg meg is tenném,de Németország érdeke mást kíván –figyelte a mögöttük suhanó kihalt utatGerhard, és próbált nem belegondolni,

hogy épp egy közhellyel ítél halálra egyhazájához hű, német embert.

Mindketten elhallgattak, és a csendetcsak a Rolls-Royce monoton zúgásacsillapította valamelyest.

– Tudja, furcsa dolog ez a háború –szólalt meg végül a nő. Gerhardhallgatott.

– Amikor meghallottam, hogy aszüleim haza akarnak térniNémetországba, minden porcikámmalelleneztem a döntésüket. Én márLondonban születtem, és néhány nyártóleltekintve, amit Németországbantöltöttem, semmiféle emlékem sem voltaz anyaországról. Tulajdonképpenminden Angliához kötött. A barátaim, aziskoláim és a munkám – hallgatott egy

sort a lány. – Amikor apám bejelentette,hogy az egész család visszatelepül,teljesen kiborultam. Semmit sem akartamkevésbé, mint feladni mindazt, amiteddig felépítettem. Néhány nappalkésőbb összepakoltuk minden holminkat,és Berlinbe utaztunk. Amikorfelszálltunk a kompra, az volt életemlegszörnyűbb napja.

– Nem értem, akkor hogy került ide?– tört ki a kérdés Gerhardból.

Rachael Bittings melegbarnatekintetével a férfira nézett, egypillanatra összefonódott a pillantásuk,aztán a nő folytatta.

– Berlinben az Abwehr megtalált.Átestem néhány fizikai és pszichikaivizsgálaton, majd jött egy férfi, aki

hosszan elbeszélgetett velem. Ő nyitottafel a szememet. Elmondta, hogy a németnép miféle elnyomása folyt az elmúltévtizedekben Európa szerte, és hogymilyen megaláztatásra kényszeríttettekminket a franciaországi békekötéstkövetően. Amikor végre tisztán láttam,megértettem apám döntését, és vállaltama feladatot, amivel megbíztak…

– Vissza kellett jönnie, hogy minélnagyobb hasznára lehessen azAbwehrnek – vágott közbe Gerhard.

– Igen – felelte Rachael Bittings. –Különös dolog volt a kompról leszállvaismét megpillantani az országot és végrelátni, miféle hazugságáradattal próbáljákmeg eltakarni az igazságot az itt élőkelől – hallgatott el a nő.

– Mit csinált ahírszerzőszolgálatnak? – kerekedett felüla kíváncsiság Gerhardon.

– Eddig szinte semmit. Visszamentema régi munkahelyemre, és mindent ottfolytattam, ahol abbahagytam. Afőnökömnek mindössze annyit mondtam,hogy kicsit tovább nyúlt a kirándulás,mint terveztük. Szerencsére indulásunkelőtt az apám titkokban tartotta a valódiszándékát, nehogy a britekmegakadályozhassák a tervében. Azegész út alig volt hosszabb, mint egyhónap. Nyaranként ennél többettöltöttünk odahaza – kapaszkodott meg akocsi ülésében a lány, ahogy a kocsi élesfordulót vett a keskeny úton.

– Hol van a rádiója?

– Maga vizsgáztat engem, Gerhard?Nagyon jól tudja, hogy nem mondhatommeg – mosolygott a lány a férfipróbálkozásán.

A sturmscharführer elégedettenfordult vissza az út felé.

– Ezek szerint van rádiója –mosolyodott el most először a férfi.

– Talán – nevetett vele a lány.Gerhard hagyta, hogy a lány hangja

megnyugtassa.– Mit fog tenni, ha mi elmentünk? –

kérdezte végül.– Vidékre menekülök, és

megpróbálok elrejtőzni, amíg elcsitul avihar – felelte a lány.

– És a szülei?– Ők nem tudnak semmiről. Apám azt

hiszi, ő a családban az ügynök, ésamikor szükség lesz rá, megkeresi azAbwehr embere. Fogalma sincs róla,hogy mit csinálok. Parancsba kaptam,hogy ennek így is kell maradnia –csóválta a fejét a lány.

– A fenébe! – mordult fel Gerhard, ésszemét erőltetve bámult hátrafelé azúton. A fák közt reflektorok villódzófényét vette észre jó négyszáz méterrelmögöttük. – Jelezzen a teherkocsinak! –utasította Cariust.

A sofőr megvillantotta kétszer afénykürtöt, mire a csapatszállító nagyobbsebességre kapcsolt.

– Lassítson, a két kocsi együttfeltűnőbb – parancsolta Gerhard adeszantosnak.

Carius elvette a lábát a gázpedálról,és a teherautó lassan távolodni kezdetttőlük.

Az altiszt csalódott volt. A mögöttükfelvillanó fények túl gyorsan közeledtek.Ilyen sötétben ezeken a nyaktörő utakonsenki sem száguldozik, ha csak nincs rányomós oka.

A deszantosok majd másfél órájaúton voltak már, és a sturmscharführerkezdte elhinni, hogy ténylegmegúszhatják újabb összecsapás nélkül.A gyülekezési pont jó húsz kilométerrelészakabbra volt, mint a hely, ahol partraszálltak, és a sturmscharführer úgygondolta, már csak alig félórányikocsiútra lehetnek.

– Tartsd középen az autót, ne hagyd,

hogy megelőzzenek! – utasította Cariust,aztán Rachael Bittingshez fordult. – Csakadagolja a hevedert, és ne törődjönsemmi mással. Ha a géppuska kifogyott,töltse újra. Ne kapkodjon, csináljonmindent úgy, ahogyan tanulta! – nézett anő rémült szemeibe, és csak akkorfordult az út felé, amikor a lány aliglátható bólintással jelezte, hogymegértette, amit mondott neki.

Gerhard várt. A legelőbb feltűnőoldalkocsis motorkerékpárról azonnaltüzet nyitottak, ahogy ráláttak aszemélykocsira. Az ingatag alkotmányraszerelt – a hangjából ítélve – BESA MkIII. géppuska 7,92 millimétereslövedékekkel szórta tele a szűk utacskamindkét oldalát. A Rolls-Royce

szerencsére eltűnt előlük a következőkanyarban, mielőtt még a percenként 450lövésre képes fegyver szitávályukaszthatta volna a kocsikarosszériáját.

– Fényeket ki, lassíts, és tartsdegyenesen! – kiáltott Gerhard, és az MG-42-es tusát kőkeményen a vállgödrébeszorította.

Az autó futása meglassult,zötykölődés elviselhetőbbé vált. Asturmscharführer, minden idegszálával akanyar felé közelítő lámpafényrekoncentrált. Ahogy az oldalkocsismotorkerékpár fényszórója kibukkant afák takarásából, Gerhard lenyomta azelsütő billentyűt. Az MG-42-es aligszelídíthető vitustáncba kezdett a

kezében, a férfi vállát csontrepesztőütések tucatja érte. Üldözőik egy pillanatalatt lobbanó lánggömbbé változtak, éslassítás nélkül rohantak a fák közé. Agéppuska egyik golyója valószínűleg amotorkerékpár benzintankját találta el.

– Gázt neki! Tűnjünk innen! –kiáltotta a sturmscharführer, és szórtsorozatokkal igyekezett lassabb tempórabírni a mögöttük érkező újabboldalkocsis motorkerékpárokat.

A Rolls-Royce motorja feldübörgött,a fények újból kigyulladtak az autóelején, és a jármű egy erőteljesrándulással nekivágott az útnak. Gerhardmegcélozta a tűzbeborult angolok mellettelhaladó üldözőket, és két rövidsorozattal megszórta őket. Az

oldalkocsis motorkerékpár élesen kitérta német géppuska jelzőlövedékei elől,de a BESA fénylő csíkjai is az egetfestették. A sturmscharführer pillanatnyinyugalmat sem engedett a motorvezetőjének, és folyamatosan tüzelvepróbálta visszaszorítani az angolokat azapró ablakrésben vadul táncológéppuskával. A háromkerekű sofőrjevégül hibázott, a jármű két kerékre álltegy erőteljes kanyart követően, és jóhúszméternyi akrobatikus ügyeskedéstkövetően fejre állt az út menti árokban.

Géppuskalövedékek szakították szétGerhard feje felett a Rolls-Roycekarosszériáját, és robbantottákszilánkokra a vezető előtti szélvédőt.Carius felkiáltott, az arcához kapott,

mire a kocsi hirtelen irányt változtatott,és rázkódni kezdett az erdőszéligöröngyökön.

– Vegye át a kormányt! – kiáltotta asturmscharführer az ijedten bámulóRachael Bittingsnek. A nő észbekapott,előre nyúlt az ülések felett.

– Carius, nyomja a gázt! – próbáltaGerhard túlüvölteni a mögülük érkezőgéppuskaropogás és a rázkódó autóközösen alkotta kakofóniáját.

A deszantos szörnyű állapotaellenére valószínűleg észnél lehetettmég, mert a következő pillanatban akocsi futása ismét felgyorsult. Azügynöknő egy erőteljes mozdulattalvisszakormányozta a kocsit az útra, és asturmscharführer ismét irányba tudta

állítani az MG-42-es felforrósodottcsövét.

Újabb sorozat söpört végig a kocsibelsején, és csak a jó szerencséjüknekköszönhették, hogy megúszták sebesülésnélkül. Szivacs és bőrdarabkákcsapódtak Gerhard arcába, miközben aziszonyatosan zötykölődő kocsibanmegpróbált célra tartani. Meghúzta aravaszt, mire a géppuska fényes csíkokatfestett az éjszakába. A nyomjelzőlövedékek végignyalták az utat azoldalkocsis Triumph orra előtt, lassanközelebb kúsztak hozzá, és némiimbolygást követően belekaptak az elsőkerekébe. A motorkerékpár abban apillanatban félreforduló kormánnyalfejre állt, és egy félfordulatot leírva a

levegőben, a hátára érkezett. A BESAMk III azonnal elhallgatott, majdszikrákat hányva ismét felugatott, ahogya jármű tovább csúszott az aszfalton.

Gerhard a roncsot kerülgető újabbellenfél felé fordította a géppuskát, éslenyomta a ravaszt. A kocsi megrándultalatta, ahogy Rachael Bittingsmegpróbálta úton tartani a vadulszáguldó szerkezetet, és a lövedékekcsak az utat szegélyező fák koronájábantettek kárt. Az MG-42-es hangosankattant, ahogy a heveder utolsó töltényeis átfutott rajta.

– Carius, szedje össze magát! –kiáltotta Gerhard, és kihalászta az ülésalá zuhant MP-40-est. – Rachael,próbálja meg kicserélni a hevedert,

különben leszednek minket, mint averebeket a drótról! – próbálta meg agéppisztollyal eltalálni a mögöttükszáguldozó utolsó Triumphot.

Meghúzta a ravaszt, de hogy alövedékek hová mentek, arról fogalmasem volt. Újabb rövid sorozatokkalpróbálkozott, de az angolok idővelkikerülték a fejre állt oldalkocsis motorroncsát és a lövész tűz alá vette a vadulkacsázó Rolls-Royce-t. Golyó tépettGerhard egyenruhájába, a kocsi balhátsó ablaka is betört, aztán egy fémesenkopogó sorozat, valóságos szitát csinálta tetőből.

– Carius, szedje már össze magát! –kiáltott a sturmscharführer tüzelésközben.

– Csupa vér az arca, szerintem nemsok maradt a szemeiből – közvetítette alátványt Rachael Bittings.

– Akkor kurvára meghalunk! –töltötte be az utolsó tárat Gerhard, éstovább lőtte a mögöttük kacsázóTriumphot.

Igyekezett pontosan lőni, hogyreményei szerint legalább megzavarja azangol lövészt, ám a golyók rendreelkerülték az üldözőiket. A BESAnyomjelzőlövedékei egyre közelebbhúzták csíkjukat a kocsihoz, amikorGerhard hirtelen elvesztette azegyensúlyát, és hátra zuhant apadszerűen kiképzett első ülésnek, ahogya Rolls-Royce keresztbefordult az úton,majd megállt. A Triumph vezetője nagyot

fékezett, mire a géppuskatűz lecsapott amotorkerékpár orra elé, és felszakítottaelőtte az aszfaltot.

Gerhard kirúgta az ajtót, és kiugrott akocsiból, mielőtt még az angol tüzércélba vehette volna az autót. Berohant azerdőbe, és a fák fedezékében az üldözőikfelé futott. A BESA csöve hirtelen feléfordult, mire a sturmscharführer a földrevetette magát. Ilyen közelségből agéppuska lövedékek könnyűszerrelátütötték a fél méter átmérőjű fatörzset.A sorozat végigsöpört a feje felett, hogyavarral és földdel temesse be adeszantost. Gerhard moccanni sem mert.Arcát a köves talajba fúrta, ésvisszafojtott lélegzettel várta akövetkező sorozatott. A géppuska ismét

ropogni kezdett, majd fülsiketítőrobbanás hallatszott.

Az út felől érkező éles fény áthatolt adeszantos fejére hullott avaron. Asturmscharführer kis híján felugrott,amikor rádöbbent, hogy a BESAszétlőtte az üzemképtelenné vált Rolls-Royce-t. Óvatosan felemelte a fejét, éskörülnézett.

A kocsi roncsa darabjaira szakadvaégett az út közepén jól bevilágítva akörnyéket. A Triumphon álló angollövész a fákat fürkészte, különös módona Gerharddal ellentétes oldalon. Azaltiszt lassan megmozdult, és a földönkúszva igyekezett közelebb jutni amotorkerékpárhoz. A BESA Mk III.ismét tüzelni kezdett, és a géppuskás a

túloldalon lévő fákat célozta meg vele.Gerhard kihasználta az alkalmat,felpattant a földről, és az aszfaltcsíkkalpárhuzamosan a Triumph felé rohant.Amikor már csak alig tízlépésnyire voltaz angoloktól, kilépett a fák közül, éstüzet nyitott az MP-40-esből. Agéppisztoly alig három lövés utánelhallgatott, a fegyver üresen kattant. ABESA mögött álló lövész lehanyatlott,ám a sofőr ahelyett, hogy menekülőrefogta volna a dolgot, megpróbálta elérnia géppuskát. Gerhard a földre ejtette azMP-40-est, és kirántotta tokjából aLuger 08/20-ast. Az átalakított fegyvercsövének végén még mindig ott volt ahangtompító. A sturmscharführerközelebb lépett, és meghúzta a ravaszt. A

parabellum lőszer megpattant a géppuskatartóállványán, és ártalmatlanulcsapódott az aszfaltba. Az angol egyszemvillanás alatt átugrott azoldalkocsiba, és irányba fordította aBESA-t.

Gerhard második lövése az arcánérte, nem sokkal a bal szeme alatt. A britösszerándult, mintha csak darázs csíptevolna meg, aztán lehanyatlott. Agéppuska csöve egy pillanattal későbbaz ég felé fordult, és hangos csattanássalmegakadt az állvány túlfeszítőjén.

A sturmscharführer csak tízmásodperccel később engedte le aLugert. A szíve majd kiugrott a helyéből,és kapkodva szedte a levegőt. Ahomlokáról verejték csordult a szemébe,

a keze remegett. Mindössze öt méterreállt a tűzkész harmincas géppuskacsövétől. Ha az angol meghúzza aravaszt, ő most darabokra szakadva,véres mócsingként heverne az erdeiúton.

Gerhard Kréta szigetén látott máremberi testet, amit ilyen távolságbólderékban kapott el egy MG-42-essorozata. A kettészakadt angoltmindössze két 7,92 milliméteres golyótalálta el. A test a hasfalánál repedt szét,és a gerincén kívül csak egy vékonyizomszalag tartotta össze. AkkorGerhard állt a géppuska másik oldalán.Sem akkor, sem azóta nem nézett mégilyen közelről farkasszemet a halállal,mint most.

Majd egy percbe telt, mire annyiraösszeszedte magát, hogy remegőtérdekkel elindult a Rolls-Royce roncsaifelé. A személykocsi maradéka mégmindig lángokban állt. Asturmscharführernek elég volt félútigjutnia, hogy megérezze a meggörbültfémlemezek közül áradó, égett húsgyomorforgató szagát. Olyan közel ment,amennyire csak a meleg engedte, ésmeglátta a kormányra borult Cariussárga fénnyel lobogó torzóját.

Gerhard megpróbálta megkerülni akocsit, amikor meglátta az erdő szélénfalfehér arccal álló Rachael Bittingst. Anő ruhája csupa piszok volt. Az arcavérzett, kabátja és szoknyája több helyenelszakadt. Fehér bőrét apró vágás és

karcolásnyomok borították. Szőke hajakócos volt, lelógó fürtjeire alvadtvérdarabok tapadtak. Az altiszt a sokkosállapotban lévő nő felé indult, és amikorelérte, megrázta a vállát.

– Szálljon be az oldalkocsiba! –próbálta meg elkapni a nő pillantását, dea lány csak fókuszálatlanul meredt magaelé. – Nézzen rám, az angolok bármelyikpillanatban itt lehetnek! Ha itt találnakbennünket, mindkettőnket felakasztanak –csapta pofon a nőt, mire az értelemlassan visszaköltözött a lány szemébe.

– Azt hittem, meghalok – sóhajtottmélyet Rachael Bittings, mint aki hosszúfuldoklás után jut levegőhöz.

– Szálljon be az oldalkocsiba! –intett a fejével a Triumph felé Gerhard.

A lány biccentett, és a motor feléindult.

– A géppuska? – fordult utána asturmscharführer. Rachael Bittingsmegállt, és egy ideig tétovázni látszott.

– Az autóban maradt – felelte halkan.– Induljunk! – mondta bosszúsan

Gerhard, és a Triumph felé ment. A nőegyhelyben maradt, és merőn bámulta azégő kocsi roncsát.

– Gyerünk, jöjjön már! – sürgette asturmscharführer a lányt. A lány szemekönnyezett.

– Megmentette az életemet – mondtacsendesen. – Láttam, ahogy ott állt agéppuska előtt.

– Nem önért tettem, fraulin Bittings –vallotta be Gerhard.

– Ahogy a golyók becsapódtakmellettem, biztos voltam benne, hogymeghalok. Meghúzhatta volna magát,ahogy én is tettem.

– Menjünk! – vetett véget azértelmetlen beszélgetésnek asturmscharführer, és felült a Triumphra.

A nő nagy nehezen követte, s mirebekászálódott a véres oldalkocsiba, azötszáz köbcentis, harminckét lóerősmotor már életre kelt alattuk. Gerhardgázt adott, és elkerülte a Rolls-Royceégő roncsait. A motor felgyorsult, amenetszél a férfi arcába vágott, és areflektor fényénél mind nagyobbütemben fordult rá a meredek, hegyikanyarokra. Egy ideig mereven,darabosan vezette a zörgő, morgó

Triumphot, aztán, ahogy mindinkábbmaguk mögött hagyták az összecsapáshelyszínét, úgy engedett fel egyrejobban.

A csapatszállítót végül nem értékutol. Bő negyedórája járhattak már anyomában, amikor fegyverropogáshangjait hallották. A sturmscharführerlassított, mire a zaj még jobbankivehetővé vált. Nem sokkal előttük kétMG-42-es felelt, négy-öt Vickers Mk l-es ropogására. A hangzavart az MP-40-esek száraz köhögése és a szemben állóNo 4 Mk 1 brit puskák dörrenései tettékszínesebbé.

– Megszorították őket! – vonta le akézenfekvő következtetést Gerhard, ésgázt adott.

A felvillanó torkolattüzek fényét kétkanyarral utóbb vették észre a fáktakarásában. A két német géppuskaaddigra szétvált, és az út két oldalán,egymástól fokozatosan távolodvapróbálták széthúzni az angolok vonalát.A sturmscharführer az utolsó kanyartkövetően megállt, a szeméhez emelte atávcsövét, és néhány pillanatot ahelyzetértékelésnek szentelt. A BedfordQL az út közepén égett, az aszfaltcsík kétoldalán lévő árokban németejtőernyősök lapultak. Azobersturmführer vezénylete alattfelváltva, szakaszosan viszonozták atüzet, olyan hatást keltve, mintha csakegy-két katona húzódott volna meg afedezékben.

Gerhard villámgyorsan felismerte ataktikát. Johannes Rali feláldozta a kétgéppuskát, és a kezelőszemélyzetüket,hogy megnyissa az angolok útlezárását.A terv azon állt vagy bukott, hogy aVickers géppuskák követik-e a csalinakszánt német tüzéreket. Ha afigyelemelterelés sikerrel jár, az árokbanlapuló gyalogság a fák fedezékébenelőre tör, és meglepi a hátrahagyottangolokat. – Tudja kezelni a géppuskát?– nézett a nőre Gerhard.

– Eddig még sosem…– Csak tartsa célra, és húzza meg a

ravaszt! – vágott közbe asturmscharführer. – Ha már képtelentovább kordában tartani, engedje fel! –hajolt át az oldalkocsiba a férfi, és csőre

töltötte a BESA Mk III-at. – Csak akkortüzeljen, ha szólok! – adta ki az utolsóutasítást, és a Triumphval az erdőszéléig araszolt.

– Remélem, tudja mit csinál! –mondta kifehéredő arccal a nő.

– Az obersturmführernek elkel egykis segítség az áttöréshez. Mi megfelelőhelyzetben vagyunk – felelte nyugodtanGerhard. – Ha a deszantosokmegindítják a rohamot az útlezárás ellen,előremegyünk az égő roncsig, és ateherkocsi mögül fedezettüzet adunk agyalogságnak. Azt akarom, hogy amígelérjük a csapatszállítót, vonja ránk abritek figyelmét, így nagyobb esélye leszaz ejtőernyősöknek.

– Elég őrült ötletnek tűnik, gondolja,

hogy túléljük? – kérdezte gyanakodvaRachael Bittings.

– Ha nincs náluk puskagránát vagyaknavető, akkor elég jók az esélyeink –felelte Gerhard a nő legnagyobbmegkönnyebbülésére. – De ahogy aBedfordot elnézem, van. Innen úgy tűnikaz eleje kapott találatot, és utána robbantfel – tette hozzá valamivel csendesebbena férfi.

A lány nem szólt, csak az arca lettmég fehérebb.

– Ha elindulunk, kezdjen el tüzelni! –mondta Gerhard, ahogy messzelátóját aszeme előtt tartva észrevette a fák felélopózó deszantosokat.

Az ejtőernyősök néhány pillanattalkésőbb felpattantak, és rövid

sorozatokkal fedezve egymást,megkezdték az előretörést. Asturmscharführer kivárt, amíg azútlezárásnál maradt Vickers tűz alá vetteaz aszfaltcsík két oldalát, aztán gáztadott, és őrült iramban indult ateherkocsi fedezéke felé. Egy pillanattalkésőbb a füle mellett rázendített aBESA, és néhány eltévedt lövedéktőleltekintve megszórta az angolok felettifák koronáját.

– Célozzon lejjebb! – próbáltatúlkiabálni a hangzavart Gerhard, ahogya Triumphot irányban tartva közelített abiztonságos fedezék felé.

Már csak háromszáz méternyirejárhattak a roncstól, amikor a nőnekvégre sikerült belőnie az angol

géppuskát. A hátrahagyott Vickers abbana pillanatban feléjük fordult, és dühösenzümmögő ólomzáporral válaszolt afenyegetésre. A sturmscharführerfélrerántotta a kormányt, hogybekerüljenek a csapatszállító takarásába,de a harmincas golyói még így isvégszántottak a Triumph oldalkocsiján.Gerhard Rachael Bittingsre nézett, de anő csodával határos módon megúszta.

– Próbálja meg még egyszer! Időtkell adnunk a deszantosoknak – bújt ki amotorral a takarásból a másik oldalon azaltiszt.

Gerhard még nem is látta az angolgéppuskafészket, de nő máris tüzetnyitott. Mire a deszantos is kikerült atakarásból, már jócskán körbelőtte a

Vickers kezelőszemélyzetét. Egypillanattal később a BESA üresenkattant. A sturmscharführer nem vártameg, míg az angolok teljesen észheztérnek, és egy merész manőverrelbefarolt a lángoló teherkocsi mögé.Lövedékek koppantak a roncson, deGerhard már nem törődött velük.Leszállt a motorról, az oldalkocsi mellélépett, és nekilátott, hogy újabb hevederthelyezzen a géppuskába.

– Vezetett már motort? – kérdezteRachael Bittingstől, aki dermedten ült ahelyén, és az oldalkocsin lévő lyukakatfigyelte. Az egyik alig néhány centirevolt a karjától.

– Egyszer régen, még a kiképzés előtt– felelte a nő, aztán lehúzta a fejét,

ahogy egy eltévedt puskagolyó elsüvítettmellette.

– Remek, akkor tud mindent – töltöttecsőre a géppuskát Gerhard. – Üljön át anyeregbe!

A lány nem reagált.– Mire vár? – kérdezte a férfi

döbbenten.– Szoknya van rajtam – felelte

zavartan a nő.– Ez legyen most a legkisebb gondja

– adta meg a lánynak a kezdő lendületeta karjánál fogva Gerhard.

Rachael Bittings még mindig kisséidegenkedve ült át a vezető ülésre.

– Ha szólok, csak húzza a gázt, és netérjen le az útról! – futott a lángolóteherkocsi sarkáig Gerhard.

A sturmscharführer óvatosan kilesettaz út vége felé. A Vickers ismét az erdőtlőtte, és a géppuskával megtámogatottNo 4 Mk 1 puskák megállították adeszantosok előrenyomulását. Az altisztvisszarohant a Triumph-hoz, és beszálltaz oldalkocsiba.

– Ne feledje, csak húzza a gázt, éskormányozzon! – lökte a kezévelkettesbe a sebváltót, majd lassankiengedte a kuplungot, ahogy felbőgött azötszáz köbcentis motor. A motorkerékpárnekilódult, és egyre gyorsuló ütembenindult meg egyenesen a Vickers felé.

Gerhard visszahúzódott azoldalkocsiba, és tüzet nyitott a BESA-val. A golyók végigsöpörtek agéppuskafészken, és a fegyvercsöve egy

pillanattal később már az eget fürkészte.A sturmscharführer az egyre gyorsuló, ésmindjobban rázkódó Triumph-bólmegszórta a britek állásait, aztán nemgyőzte a fejét kapkodni, ahogy a puskatűzegy pillanat alatt rájuk összpontosult.Szerencsére a motorkerékpár ekkorramár elég gyorsan haladt.

A nyomás alól felszabadultejtőernyősök tovább haladtak előre, éslassacskán elérték az angolok vonalait.Rachael Bittings továbbra is elemierővel húzta a gázkart, és mindenerejével azon volt, hogy az úton tartsa amegbokrosodott háromkerekű paripát. ATriumph elérte az útlezárást, áttörte afasorompót, hogy aztán irányt tévesztvelesodródjon az út menti árokba. Gerhard

megpróbált egyensúlyozni, és amennyirecsak tehette, kihajolt az oldalkocsiperemén túlra. A motorkerékpár még ígyis vészesen megbillent, ahogy a kerekeimegcsúsztak a nedves avarral borítottföldön.

– Meg ne álljon! – üvöltött asturmscharführer a fémdobozbakapaszkodva, és lelki szemei előtt márisfelvillant a kép, amint álló célponttáválnak, a feldühödött brit lövészek orraelőtt.

A Triumph az árok aljáig siklott,hátsó kereke megcsúszott a puha erdeitalajon, de a gumi az utolsó pillanatbanmegkapaszkodott a mélyedés aljábanmeggyűlt köveken, és egy lórúgás erejűrántással tovább segítette a járművet. A

motorkerékpár hörögve kimászott agödörből, ismét felért az útra, de a motorerejéből már alig telt néhány erőtlenhörgésre. Mögöttük lövések dörrentek,mire Gerhard leemelte az állványról amajd huszonöt kilós BESA-t, és tüzelnikezdett hátrafelé.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…! –üvöltötte ahogy a torkán kifért, miközbenaz ujját egy pillanatra sem merte elvennia géppuska ravaszáról.

A Triumph motorja nagy nehezenéletre kelt, és egyre jobban felgyorsulvatávolodott a viperafészekké változottútlezárástól. Mögöttük újra felugatott aVickers, de ezúttal már egy németdeszantos állt mögötte. Gerhard egypillanatra elgondolkodott rajta, hogy

megállítja a motorkerékpárt, de a sikerigencsak rövid életűnek mutatkozott, és akövetkező pillanatban a géppuska mögöttálló ejtőernyős mellkasát puskagolyóütötte át. A sturmscharführer végülhagyta, hogy Rachael Bittings mindgyorsabban száguldva tovább távolodjona német ejtőernyősöktől. Ebben ahelyzetben semmit sem tehet atöbbiekért. A deszantosok szerencséreelérték az angol vonalakat, és mostszétszóródnak az erdőben, hogy a briteka nyomukat veszítsék.

Gerhard az órájára nézett. Még bőhatvan percük volt, hogy elérjék atalálkozási pontot, ha az ejtőernyősökkilépnek, jó eséllyel odaérhetnek. Asturmscharführer megvárta, míg

kellőképpen eltávolodnak a blokádtól,aztán a nő karjára tette a kezét.

– Lassítson! – intett a lánynak.Rachael Bittings elengedte a gázkart,

mire a motorkerékpár felhagyott azirdatlanul hangos bőgéssel. A férfikihajolt az oldalkocsiból, behúzta akuplungot, majd némi erőlködéstkövetően üresbe tette a sebváltót.

– Húzza meg a fékkart! – utasította anőt, amikor már nem fenyegetett aveszély, hogy a motor lefullad.

A Triumph néhány méterrel későbbmegállt, és Gerhard átvette a nő helyét avezetőülésen.

– Hová megyünk? – kérdezte a szőkelány, amikor a sturmscharführer elővettea térképét, és egy aprócska iránytű

segítségével tájékozódni kezdett.– A találkozási pont húsz

kilométerrel északra van attól a helytől,ahol magával összefutottunk – mutattameg a vázlatot az ügynöknek a deszantos.

– Ismerem ezt a helyet – biccentettinkább csak úgy magának RachaelBittings. – Van ott a közelben egy apróföldút. Ha akarja, odavezetem,legfeljebb negyedóra, míg elérjük – tettemég hozzá a térképet nézegetve.

Gerhard a nőre nézett, ésmegpróbálta kitalálni, hogy valóban csaka segítőkészség vezérli-e. Végül belátta,hogy teljesen mindegy, és hogy RachaelBittings máris többet tett, mint amennyitelvárhattak tőle.

– Mutassa az utat! – közölte

szűkszavúan, és tovább indult az erdeiúton.

Az ügynöknő segítségével alig tízperccel később elérte a találkozási pontkörnyékét. A Triumphot elrejtették a fákközött, és Gerhard nem szólt egyetlenszót sem, amikor Rachael Bittingscsatlakozott hozzá. Egészen közellopóztak a tengerparthoz, s miközben ahátuk mögül időnként lövések hangjaihallatszottak, elrejtőztek a sziklák között.

A sturmscharführert idővel különösnyugalom szállta meg. Tudta, mindentmegtett, ami tőle telt, és hogy most már alegkevésbé sem számít, ha RachaelBittings vele együtt lép az U-Bootfedélzetére. Ettől a pillanattól fogva abevetés sikerének kulcsa az U-181

kapitányának kezében lesz, és a nősemmi esetre sem akadályozhatja őket.Ennek ellenére tisztában volt vele, hogyjobbára csak álltatja magát.

A Kriegsmarine matrózai félóramúlva tűntek fel a semmiből. Feketegumicsónakjaikkal a partra eveztek.Gerhard jelzett nekik az apróelemlámpájával, majd lecsavarta azátalakított Lugerről a hangtompítót, és újtárat csúsztatott a pisztoly markolatába.

A búvárnaszád legénysége végülhúsz percet várt a deszantosokmaradékára, mielőtt a sturmscharführerkérését semmibe véve visszaindultak atengeralattjáróra. Az induláspillanatában Rachael Bittings könyörgőpillantást vetett az altisztre, mire az egy

alig látható biccentéssel jelezte, hogyvele tarthat Franciaországba.

A nő szó nélkül lépett a csónakba, ésmindent elkövetett, hogy senkinek selegyen az útjában.

VII.– A mindenségit neki! – robbant ki a

feszültség Johannes Raliból, ahogymeglátta a tengerészek nyomait asziklákat borító zöld algákon. –Elkéstünk!

– Nem vártak meg minket? – kérdeztehitetlenkedve Hessler.

Johannes egy ideig nem válaszolt,csak meredten figyelte a vörös hajú,ijedt tekintetű deszantost. Az U-181legénysége azt tette, amit kellett.Wolfgang Lüth kapitány nem

kockáztathatta a búvárnaszád teljeslegénységének életét pusztán azért, háthafeltűnik valaki a parton.

– Nyugodjon meg, Hessler! –jegyezte meg csendesen.

– De hát magánál vannak adokumentumok! – értetlenkedett arottenführer. – Ennek így semmi értelme.

– Dehogynem. Nézze csak – mutatotta hajnal első halvány fényénél a sziklánlévő karcolásnyomokra azobersturmführer –, a tengerészekkikötöttek a parton. Ez pedig csak egyetjelenthet…

– Valaki közülünk felszállt az U-Bootra – fejezte be a gondolatot azaltiszt.

– Egyedül a sturmscharführernél

voltak megfelelő bizonyítékok –pontosított Rali.

– Akkor hát ő és Carius feljutottak ahajóra.

Rali nem válaszolt. Zavarta, hogysehol sem látja Rachael Bittingst. A nőkülönös érzéseket mozdított meg benne.Amikor először meglátta a lány sápadtarcát és ijedt szemeit, olyan érzése volt,mintha az ügynök kísértetet látott volna afák közül előlépő deszantosokban.Akarva akaratlanul a háta mögé nézett,és szinte várta, hogy a bokrok rejtekébőlújabb home guardok lépjenek elő.Szerencsére a britek akkor távolmaradtak. A lány ideges viselkedéseezután sem kerülte el a figyelmét. Azügynöknő feltűnően rémült volt egész út

alatt, és az obersturmführer képtelen voltnéhány szónál többet kihúzni belőle.Lövések dörrentek a távolban.

– Induljunk! – utasította Hesslert.A rottenführer zavarodottan nézett

vissza rá.– Hová megyünk? – kérdezte.– Vissza Franciaországba – felelte az

obersturmführer, mintha ez a lehetőlegtermészetesebb dolog lett volna.

– De hiszen az U-Boot…– Csak nem akarja feladni magát,

rottenführer? – mosolyodon el halványana német tiszt.

– Eszembe sem jutott, mien Herr! –tért vissza az élet a csüggedtdeszantosba.

– Akkor szedje össze a felszerelést,

és menjünk. Nem akarom bevárni, míg apartiőrség megtalál bennünket – indult elaz erdő felé Rali.

– És hogyan képzeli a visszajutást,uram? – érte utol néhány pillanattalkésőbb a rottenführer.

– Mindent a maga idejében, Hessler.Annyi legyen elég, hogy ha minden atervek szerint alakul, Párizsban mifogadjuk Kaufmannt és Cariust azállomáson – vigyorodott el azobersturmführer, és sietős léptekkelvette az irányt az erdei út felé.

VIII.– Igyekezzenek, nemsokára

hajnalodik! – sürgette őket az U-181fedélzetén álló elsőtiszt.

Gerhard a gyenge hullámzásban szó

nélkül kapaszkodott ki a búvárnaszádtetejét borító rácsokra. Visszafordult,hogy segítsen a gumicsónakban maradtRachael Bittingsnek, de az egyik matrózmegelőzte. A sturmscharführer a toronyfelé indult, és a holdfényben nehézkesentájékozódva elérte a vaslétrát.Felkapaszkodott a vizes fokon, ésleereszkedett a szűk hajótestbe. A zsúfoltvezérlőteremben Wolfgang Lüth várt rá.A szakállas, kopasz férfi egytérképrészlet fölül nézett rá.

– Johannes Rali obersturmführer? –kérdezte néhány pillanatnyi csendetkövetően.

– Nem ért oda a találkozási pontra –felelte szenvtelenül Gerhard.

– A feladat?

– Végrehajtva, uram – biccentett asturmscharführer.

– Sikerült bizonyítékokat szereznie?– kerekedtek el a megdöbbenéstől akapitány szemei.

– Igen, uram. Kétségtelenné vált,hogy az angolok képesek megfejteni azEnigma üzeneteit.

– Nem hittem volna – biggyent le akapitány alsóajka, aztán, mint aki máristúl sok időt fecsérelt haszontalandolgokra, visszafordult a térképrészletfölé. – Az elsőtiszt majd eligazítjamagukat. A szállásukat illetően továbbrais a hátsó legénységi kajütben kapnakhelyet – mormolta a bajusza alattWolfgang Lüth.

– Csak egyedül maradtam – jegyezte

meg a sturmscharführer.A kapitánynak csak a szemöldöke

rezdült meg, ahogy továbbra is lekötöttefigyelmét a vázlat vizsgálata.

– Akkor néhány matróz beköltözikmagához. Schisler, kérem, gondoskodjona sturmscharführer elhelyezéséről!

– Ja vohl, mein Kommandant – álltmeg az elsőtiszt a toronyból levezetőlépcső aljában, és intett Gerhardnak,hogy kövesse.

Rachael Bittings ebben a pillanatbanereszkedett le a vezérlőterembe.Wolfgang Lüth a nőre nézett, aztánhangosan megszólalt.

– Fő szelepeket elzárni, merülésrefelkészülni! – adta ki a parancsot, aztána sturmscharführerre nézett. – Talán

mégiscsak jobb lenne, ha még maradnaegy kicsit – mondta a deszantosnak.

Gerhard némán biccentett, ésigyekezett úgy helyezkedni, hogy nezavarja a kezelőszemélyzetet.

– Witaschek, vigye le tizenkétméterre, másodlagos hajtóművek teljessebességgel előre! – adta ki a parancsaitWolfgang Lüth, mintha már teljesenelfeledkezett volna a vezérlőterembenlévő két idegenről.

Gerhard intett Rachael Bittingsnek,hogy húzódjon hozzá közelebb. Aztánmindketten a szűk fémdoboz falánakszorultak, hogy minél több helyetadjanak az amúgy is nehezen mozgókezelőszemélyzetnek.

– Navigációs periszkópot fel! –

mondta Wolfgang Lüth, és majd egypercen keresztül méréseket végzett arendkívül pontos optikai eszközsegítségével. – Tarjuk az irányt és asebességet – jelentette ki végül, éselvette szemét a lencse elől. – Vigye leharmincöt méterre! – fordult a LeitenderIngenieurhoz, aztán a deszantoshozlépett.

– Ő kicsoda? – állt meg a kapitánykettejük előtt.

– Az angliai kapcsolattartónk. Ahelyzete tarthatatlanná vált aszigetországban – felelte nyugodthangon, holott sejtette, hogy rövidesenfelelnie kell, amiért megszegte azutasításokat.

– A parancs nem említette, hogy

bárkit magukkal hoznak – jegyezte meg akapitány.

Gerhard nem felelt. Wolfgang Lüthkijelentése teljesen helyénvaló volt.

A kopasz férfi egy pillanatraelhallgatott.

– Sajnálom, kisasszony, de jelenkörülmények között képtelen vagyokkivételes bánásmódot biztosítani az önszámára. Sajnálatos módon be kell érniea legénységi szállással, és meg kelltűrnie a matrózok jelenlétét – fordult akapitány Rachael Bittings felé.

– Igazán kedves! – mosolyodott elbágyadtan az ügynöknő. – A kínhalálhozképest ez igazán elfogadható ajánlatnaktűnik.

– Mivel nem olyan régen futottunk ki,

nem hiszem, hogy gond lesz alegénységgel, ha mégis, mindannyiunkérdekében, kérem, azonnal szóljonnekem. Ha időben elejét vesszük afegyelmezetlenségnek, mindannyian sokbajtól kíméljük meg magunkat –villantotta ki szabálytalan, sárgásfogsorát a kapitány.

– Mindenben a segítségére leszek –ígérte Rachael.

– Köszönöm! – biccentett WolfgangLüth, és intett az elsőtisztnek. – Schislerügyeletes tiszt majd megmutatja aszállását.

A lány elindult, de Gerhard nemmozdult. Lüth megvárta, míg az elsőtisztés Rachael Bittings elérik adízelmotorok traktusát, és csak azután

fordult a deszantos felé.– Azt hiszem, helyesen járt el –

mondta ajak biggyesztve a parancsnok. –Ez a háború épp elég rettenetes, semmiszükség rá, hogy cserbenhagyjuk a sajátvérünket.

A sturmscharführer hálásanbiccentett.

– Becsülettel szolgálta a hazáját, nemérdemelte meg, hogy ott hagyjam adögevőknek.

– Kár lett volna ezért a lányért –szakította félbe a beszélgetést a kapitány,és intett a deszantosnak, hogy elmehet.

A sturmscharführer az elsőtiszt utánindult, átvágott a csendesen várakozódízelmotorok mellett, aztán surrogó aelektromos berendezések között, végül

megérkezett a legénységi szállásra. Azelsőtiszt épp a rendet magyaráztaRachael Bittingsnek.

– Az ágya közvetlenül asturmscharführer feje felett lesz.Általában minden ágyat két személyhasznál, de mivel maguk vendégek, ígykülön fekhelyük lesz. Azt javaslom,mindig legyen Gerhard Kaufmannmellett. Az összezárt férfiak könnyenkiszámíthatatlanná válhatnak. Azejtőernyősöket még a matrózok isrespektálják, ha nem távolodik el tőle,nem éri baj – fordult a belépő felé azelsőtiszt. – A szállás végében van egytoalett. Most szerencsénk van, aligvagyunk negyvenen, és mind a két vécéüzemel – engedett meg magának egy

fanyar mosolyt Schisler. – Noha akapitány még nem rendelkezett, biztosvagyok benne, hogy rövidesen kapnaknéhány hálótársat. A torpedókamrákelőtti szálláson már elviselhetetlen azsúfoltság, úgyhogy a főmérnök akapitányi kabinban alszik indulás óta, ésa technikai személyzet is a tisztiszállásra szorult. Most, hogy csak kettenjöttek vissza… – hallgatott el egypillanatra az elsőtiszt, ahogy Gerhardranézett – remélem megérti!

– Hát persze – felelt asturmscharführer.

A deszantos pillantása találkozott azelsőtisztével. A férfi biccentett neki,mire Gerhard félreállt az útjából.Néhány pillanattal később az ejtőernyős

egyedül maradt Rachael Bittingssel. Anő még mindig ugyanott állt, ahol azimént hallgatta az ügyeletes tiszt szavait.

– Gondolom, nagy bajt hozott a sajátfejére – nézett a nő a férfire, és atekintete tele volt hálával.

– Ugyan, nem mindegy most már –vonta meg a vállát Gerhard.

– Nekem nem – lépett közelebb alány, és megragadta a kezeit. – Hiába ispróbálja bagatellizálni, pontosan tudom,milyen kockázatot vállalt értem.Szeretném megköszönni magának.

– Csak magának köszönheti – tért ki anő elől a deszantos. – Azért van itt, merthűen szolgálta a hazáját. Wolfgang Lüthkapitány is ugyan ezért vette fel ahajójára – támasztotta Gerhard a kiürült

MP-40-est az ágyára.Rachael Bittings megérezte, hogy a

férfinak nincs kedve a beszélgetéshez.Levette a kabátját, feldobta az ágytetejére, és ő is felmászott.

Gerhard kihúzta a tokjából a Lugert,és a géppisztoly mellé fektette a plédre.Megoldotta a derékszíját, apisztolyhámot aztán kibújt abőrhevederek közül. Az ágyra tette agázálarcot, a kulacsot és a 6x30-astávcsövet. Kigombolta az álcázómintázattal ellátott zubbonyt – melyetmaguk között csak csontzsáknak hívtak –,és a fegyverek mellé hajtogatta. Amegszokott mozdulatok megnyugtatták.Leült az ágy szélére, a kezébe vette akiürült MP-40-est, és a biztonság

kedvéért ellenőrizte, hogy nem maradt-egolyó a csőben.

Rettenetesen fáradtnak érezte magát.A teste már megszáradt, de az inge mégmindig nedves volt a verejtéktől.Bűzlött, és a hangulatán mit sem javított,hogy az U-Booton nem tudottmegmosdani. A keze, karja piszkos voltaz avarban kúszástól, a térdén fekete ésfehér foltok virítottak.

Az éjszaka százféle módonkörnyékezte meg a halál. Mélyetsóhajtott, de sehogy sem tudta kiűznifejéből az öt méterre lévő BESA Mk III.géppuska csövének látványát. AztánCarius csupa vér arca villant a szemeielé, majd a lángokban álló kocsi és azégett hús szaga az orrában.

Az ágy megreccsent a feje felett,ahogy Rachael Bittings egyik oldaláról amásikra fordult. A sturmscharführerbizonytalan volt az ügynökkelkapcsolatban. A nő nagy szolgálatot tettNémetországnak, de az akció rengetegáldozatot követelt, és ezért, akarvaakaratlanul egy gondolat erejéig a lányttette felelőssé.

Friss, tengeri levegő illata söpörtvégig az U-Boot szűk belső terén.Gerhard hallgatózott néhány pillanatig,de nem hallott semmi különöset. Felkeltaz ágyról, és nekilátott, hogy rendbetegye a holmiját, amikor szörnyű zajjalfeldübörögtek a MAN/M9V40/46 típusúdízelmotorok.

– Mi ez? – kérdezte riadtan Rachael

Bittings.– A dízelmotorok. A felszínre

emelkedtünk – felelte Gerhard.– Miért?– A hajó így a leggyorsabb. Közel

húsz csomóval tud a felszínen haladni –mondta a sturmscharführer, aztán kivettea kenyérzsákból Schnauferfényképezőgépét, a nyakába akasztotta,és a vezérlőterem felé indult. Adeszantos átvágott a gépházon elkerülteaz olajos kannákkal a kezükbensürgölődő, kialvatlan gépészeket, és abelépett a hídra. A kapitányt nem láttaodalent. A toronyba vezető létráhozment, és megállt az aljában.

– Kérek engedélyt a toronyba menni!– kiáltott fel, ahogy azt korábban a

tisztektől látta.– Jöjjön csak, sturmscharführer –

hallotta Wolfgang Lüth hangját Gerhard.A deszantos felkapaszkodott az acél

fogantyúkon, és néhány pillanattalkésőbb a szabad ég alatt állt. A fejükfelett vékony, szürke felhőréteg takarta anapot.

– Mondja csak, hát nem csodálatosAnglia! – nevetett a szakállas kapitány,fején a kitárt szárnyú sassal díszített,fekete fehér sapkával. – Az este még egyhalvány ködpamacsnak is örültünkvolna, most pedig már teljes álcázásalatt utazunk!

Gerhard egyelőre szótlanul bámultaaz időjárásban beállt hirtelen változást.

– Ez mit jelent? Mennyi idő alatt

érhetünk partot? – szólalt meg rövid időután.

Wolfgang Lüth tiszti bőrkesztyűjébenszándékolt lassúsággal a zubbonyazsebébe nyúlt, és színpadiasmozdulatokkal kihalászott onnan egyJunghaus márkájú zsebórát.

– Ha minden továbbra is így megytovább, akár már holnap hajnalraelérhetjük Amsterdamot – feleltenevetve.

– Nagyszerű! – felelte asturmscharführer, és az angol partok felénézett. Eszébe jutott, hogy ha a rossz időegy kicsivel hamarabb érkezik, talán akapitány is nagyobb hajlandóságot mutata deszantosok bevárására.

Néhány percig még támasztotta a

korlátot az elsőtiszt és a kapitánymellett, aztán a legénységi szállás feléindult. Átpréselte magát az iszonyúanzajos, felmelegedett gépházon, aztán alegénységi szállásra érve lerúgta abakancsát, és elheveredett az ágyán.Rachael Bittings ekkorra már az igazakálmát aludta a feje felett.

Gerhard ruhástól dőlt az ágyra, ésnéhány perccel később egyre növekvőirigységgel gondolt a feje felett alvónőre. A dízelmotorok hangos üvöltésselégették az üzemanyagot, a szeme előttképek villantak újrajátszva az éjszakaeseményeit. Végül mégis sikerültálomtalan álomba zuhannia, és a halottakképei nem kísértették tovább.

A motorzúgást is túlüvöltő sziréna

hangjára riadt. A feje felett vörös fényekvillództak, a dízelmotorok néhányszívszaggató hördülést követőenmegálltak. Parancsok csattantak a hídon,és dübörgő lábak zaját hallották.

– Mi történt? – kérdezte RachaelBittings.

– Vészmerülés! – feleltezavarodottan Gerhard.

A búvárnaszád néhány pillanattalkésőbb enyhe szögben az orrára dőlt.Sistergés és buborékolás elfojtott zörejeiérkeztek feléjük. A sziréna visításaabbamaradt, a villogó fények helyéthalvány, vörös izzás vette át. Néhánymásodperccel később csend telepedett ahajóra. Az U-Boot lassan vízszintesbekerült.

Gerhard felült az ágyon, egy ideiggondolkodva figyelte a bakancsát, aztánúgy döntött, a cipő kopogása túl hangoslehet, és zokniban indult el aparancsnoki híd felé. Mögötte RachaelBittings felült az ágyon, és megpróbáltlemászni. A sturmscharführer mármajdnem megálljt intett neki, amikoreszébe jutottak az elsőtiszt szavai, ésinkább visszafordult, hogy segítsen alánynak lejönni. A nő keménysarkú cipőiszerencsére Gerhard bakancsa mellettpihentek az ágy alatt.

A deszantos jelzett a lánynak, hogykövesse, azzal átlépett a legénységiszállás küszöbén. A gépházban uralkodómélységes csend talán mégkísértetiesebb volt, mint a hajó másik

részein. Itt, ahol jobbára állandó volt ahangzavar, most dermedt szemmelhallgatózó, néma tengerészek álltak. Ahatalmas dízelmotorok még mindigontották magukból a hőt. A gépészekegyike réztölcsért szorított a füléhez, ésúgy figyelte a lehűlő monstrumpattogását. A levegő sűrű volt az égettolaj szagától, a sarokban egy tengerészvizelt egy széles szájú alumíniumkannába.

Gerhard zoknija egy pillanat alattlucskos lett, és csúszni kezdett. RachaelBittings egy szemvillanással későbbelvesztette az egyensúlyát, és megpróbáltmegkapaszkodni a sturmscharführerben.A deszantos megbillent, önkéntelenül ismegtámaszkodott a motorok egyikén,

aztán fogait összeszorítva kapta el égetttenyerét a tűzforró fémről. RachaelBittings megpróbált megszólalni, dehirtelen ketten is mellette termettek, hogycsendre intsék, és segítsenek neki talponmaradni.

A sturmscharführer a tenyerérenézett. A megégett hús máris vörösszínben játszott, és apró hólyagocskákjelentek meg rajta. A fájdalomvégigkúszott a férfi karján, és kirázta ahideg. Gerhard jobbnak látta, ha nem néza nőre, mert képtelen lett volna eltitkolnibosszúságát. Helyette inkább a híd feléindult. A zentrale personal-ok közöttkacsázva a toronyba vezető kijárathozment, és tenyerét a lecsöpögő tengervízalá tartotta. A hídon ugyanolyan néma

csend uralkodott, mint a gépházban és alegénységi szálláson. Az emberekmozdulatlanul, kikerekedett szemekkelhallgatóztak a vörös fényben. Afeszültséget szinte vágni lehetet az apró,fülledt, olajszagú fémdobozban.

Gerhard pillantása megakadt amélységmérő óráján. Harmincöt métermélyen jártak a tenger felszíne alatt. Adeszantos nem sokat tudott abúvárnaszádokról, de azt még az ide útsorán megtanulta, hogy az U-181-etkétszáz méteres mélységig hitelesítették.

– Mi történt? – kérdezte suttogva amellette álló elsőtisztet.

– Valahogy megneszelték, hogy merrejárunk, vagy egyszerűen csak hatalmasnagy pechünk volt – felelte a deszantos

füléhez hajolva Schisler, hogy a férfiérezte a másik leheletének melegét abőrén. – Két romboló tűnt fel előttünk,egyenesen felénk haladtak.

– Észrevették bennünket?– Talán – vont vállat az elsőtiszt. –

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy aközelünkben vannak. Rupprechtmásodtiszt meglehetősen hamarészrevette őket. Ha szerencsénk van,elmennek felettünk.

– Mennyi az esélyünk? – kérdezteRachael Bittings.

– Semmi, ha nem tartja a száját –lépett közelebb Wolfgang Lüth. – Habeszél, azzal zavarja a hanglokátorost –intett a fejével a kapitányi szállás utánikommunikációs kamra felé, aztán

visszament a fülhallgatót viselőszakállas technikushoz.

Az ügynök biccentett, aztán adeszantoshoz hajolt.

– Rettenetesen sajnálom! – súgta aférfi fülébe olyan közelről, hogy még amellettük álló elsőtiszt sem figyelt fel ahangjára. Gerhard érezni vélte a lányajkának mozgását, ahogy bőre finomanérinti a tarkóján lévő szőrpihéket. Azejtőernyős biccentet, jelezve, hogymegértette, de az előbbiekből okulvanem válaszolt.

A csend lassan őrjítő némaságbacsapott át, amit csak a torony felőllehulló vízcseppek hangja tört meg. Asturmscharführer a hídon lévő feszültarcokat fürkészte, de a félelmen kívül

semmit sem tudott kiolvasni atekintetekből. Idegőrlő lassúsággalmegfordult, és a háta mögött álló nőrenézett. Rachael Bittingst szemlátomástmegviselte a várakozás. Az arca pirosvolt, a szemei idegesen figyelték amennyezetet, mintha bármit is láthatottvolna a fejük felett közeledőellenségekből. Gerhard kinyúlt, óvatosanmegfogta a nő kezét, és gyengédenmegszorította. Az ügynök hálásanvisszanézett rá, és mint a fuldokló azutolsó szalmaszálban, megkapaszkodotta férfi karjában.

A távoli csippanás fülsiketítődörrenésnek rémlett a feszült csendben.Rachael összerezdült, megpróbáltmegszólalni, de Gerhard megszorította a

karját, és még időben elejét vette afelesleges szavaknak. A deszantos Lüthfelé nézett. A kapitány a rádiós fülkemellett állt, és a fejét csóválta.Szemlátomást rossz jelnek vélte azidegen hangot. A sturmscharführer azelsőtiszt pillantását kereste atekintetével, és amikor végre sikerültmagára vonnia a férfi figyelmét, némakérdést intézett feléje.

Schisler közelebb húzódott azejtőernyőshöz, és a fülébe súgta.

– A brit rombolók megpróbálnakbemérni bennünket. Legalább az egyikenvan egy Asdic – mondta, majd miutánlátta a deszantos értetlen tekintetét,tovább folytatta. – Az egy aktív szonár.Hangot bocsát ki, és a hullámok

visszaverődéséből többé-kevésbé képesmeghatározni a helyzetünket. Mivel arendszer csak bizonyos távolságon túlrólműködik, rádión irányítja a másikrombolót, az fölénk jön, és ledobjamélyvízibombákat.

– És mi addig mit csinálunk? –kérdezte Gerhard.

– Az aktív szonár rendszer nemtökéletes. A működését rengeteg tényezőbefolyásolja kezdve a tengerfenékviszonyoktól, az áramlatokon át, egészena távolságig. A mi dolgunk, hogyreménykedjünk benne, az angolok nemtudnak pontosan bemérni minket. Ahajófal rendkívül erős, képes kivédeniaz akár ötméteres távolságban robbanóMK44-es aknák lökéshullámait is. Az

időzítést a hajón végzik, mielőttledobják a mélyvízibombákat, ha tehátváltoztatjuk a merülési mélységünket,van rá esély, hogy elkerüljük a közvetlentalálatot – fejezte be Schisler, ahogyLüth felé fordította a fejét.

Újabb pittyenés hallatszott, ezúttalvalamivel hangosabban, és úgy tűnt,közelebbről.

– Romboló előttünk, gyorsanközeledik – jelent meg a rádiós feje akapitányi kabin túloldalán.

– Másodlagos hajtóműháromnegyeddel előre, fordulat 030-ra.Witaschek, merüljünk le hatvan méterre,csak finoman, nem kell kapkodni! – adtaki halkan a parancsait a kapitány,amelyek aztán suttogó szájakonvégigszaladtak a hajón.

Az elektromos motorok dolgoznikezdtek, a Leitender Ingenieur a kétmélységkormányos mögé állt, és avállukon pihentette egy-egy kezét.

– Első lapátok le ötre – mondtaegészen halkan a himlőhelyes bőrű,ráncos arcú, borostás férfi.

A kormányosok egyike finomanmegnyomta az előtte lévő gombot, mire amélységmérő mutatója lassanmegmozdult, és vándorolni kezdett az

ötvenes jelzés felé.– Irányba álltunk, Herr Kommandant

– súgta a főmérnök alig fél perccelkésőbb.

– Motorok egynegyed fordulat – adtaki a parancsot a kapitány.

A csippanás megint megismétlődött,ezúttal egyértelműen közelről.

– Romboló felettünk, lassít – súgta arádiónál ülő technikus.

– A rohadékok! – szűrte a szót afogai között az elsőtiszt, és a tekintetemegtelt rémülettel.

Gerhard ammónia csípős szagátérezte a közelében. Valaki bevizelt amellette lévők közül, de a vizes ruhák ésgumitalpú csizmák között képtelenségvolt megállapítani, hogy ki volt. Újabb

pittyenés hallatszott, és asturmscharführer akaratlanul isösszerezzent. Két ellentétes érzésviaskodott benne. Az egyik szerintmihamarabb szerette volna, ha véget éraz őrjítő csend, és végre történik valami,a másik szerint azért fohászkodott, hogyminden maradjon úgy, ahogyan eddigvolt.

Gerhard távoli különös morajlásthallott a feje felett, a romboló lapátjánakhangját.

– Csobbanások! – szürkült el arádiós arca, ahogy feléjük nézett, éslekapta a fejéről a fülhallgatót.

– Mindkét motor teljes sebességgelelőre, merülés kilencven méterre, irány050! – mordult fel Wolfgang Lüth.

– Mélyvízibombák! – szűrte a szót afogai között az elsőtiszt, és elfehéredőujjakkal kapaszkodott az acélfalon lévőfogantyúkban.

Gerhard immáron szabadfüllel istávoli csobbanások zaját vélte felfedeznia felettük születő zajokban. A csendeterősödő zümmögés váltotta fel, ahogy azelektromos motorok teljes erővel toltákelőre a víz alatt úszó hatalmas fémmonstrumot. A sturmscharführer szíve atorkában dobogott, és rémülten várta,hogy mi fog történni.

Az első robbanás fülsiketítő erővelremegtette a dobhártyáját, és az aztkövető lökéshullám egyetlenszemvillanás alatt lesodorta a lábáról.Úgy érezte, mintha egy hatalmas óriás

iszonyatosan megrázta volna a hajót.Fejhangú, dobhártyarepesztő sikoltásthallott maga mellett, mialatt a padlórazuhant. A fejét beverte az acél létrafokokegyikébe, ahogy a világ tótágast állt aszemei előtt. Erős sugárban víz spricceltaz arcába, hogy a sós folyadék szinteszéthasította a bőrét. Gerhardmegpróbált felállni, de a mellette fekvőRachael Bittings elérte a lábait, és olyanszorosan kapaszkodott beléjük, hogy asturmscharführer egy pillanatig képtelenvolt megmozdulni. A nő még mindigsikoltott. A tekintete vad volt, minthanem is emberhez tartozott volna. Afélelem az eszét vette.

Újabb elemi erejű robbanás ráztameg a hajótestet, mire a lány csúszni

kezdett a ballaszttartályok kezelőpaneljefelé, és magával rántotta a tehetetlendeszantost. Gerhard megpróbáltamegtámasztani magát, de zoknis lábaelcsúszott a híd csuromvíz padlóján, ésmiközben igyekezett fogódzót találni, azoldalát beverte a toronyfeljáróépítményébe. A feje felett sorradurrantak el a halvány fényű égők, és apadló nemsokára apró üvegszilánkokkallett tele. Az ejtőernyős RachaelBittingssel együtt a kapitányi kabinigcsúszott, miközben leverték a lábáról amellettük álló elsőtisztet.

– Tartsák az irányt és sebességet!Witaschek, vigye fel negyvenre! –üvöltötte túl a kapitány a betörő víz és avergődő legénység hangját. – Részletes

kárjelentést kérek, és valaki hallgattassael a nőt!

A robbanások hangjai továbbkísértették őket, de a lökéshullámok márjóval kisebb erővel rázták abúvárnaszád testét.

– Húzzák meg az eresztékeket, észárják le! – mutatott a főmérnök az egyikmeglazult csőre, amelynek elmozdultszigetelésénél ömlött befelé a tengervíz.

A legénység tagjai közül néhánymatróz jelent meg a hídon, és mindenerejével azon volt, hogy szélesfémcsapokkal elzárja réseket. Egyikük aGerhard feje feletti vízsugárhoz lépett,és széles acélszájat igyekezett ráerőltetniaz egyik meglazult eresztékre. Asturmscharführer ismét kísérletet tett rá,

hogy felálljon, de a sikító ügynöknő mégmindig hihetetlen erővel szorítottamagához. A deszantos felült, és közelebbhajolt Rachael Bittingshez. A lányszemei dermedt merevséggel bámultakelőre, nyoma sem volt bennük azértelemnek.

Gerhard nyitott tenyérrel pofonvágtaa nőt, majd ahogy megérezte, hogy annaklazul a szorítása, két gyors mozdulattalkiszabadította a lábait. Felállt,megpróbált távolabb húzódni RachaelBittingstől, de a lány résen volt, és utánakapott. A hátráló sturmscharführerlapockája nekiszorult a betörő vízzelküszködő matróznak. A tengerészdühösen felmordult, mire az ejtőernyőselőre lépett. Finoman eltolta maga

mellett a kapálózó nő jobb kezét,ugyanazon az oldalon mellé került, ésvillámgyorsan fojtófogásba vette azügynök nyakát. Rachael Bittingsmegdermedt, felhagyott a küzdelemmel.Gerhard felemelte a padlóról, aztánbokáig gázolva a hideg tengervízben alegénységi szállás felé indult.

– Elektromos motorok és cellákrendben. Elsődleges hajtás rendben, agépház száraz – üvöltötte asturmscharführerrel szemben érkezőgépész.

A deszantos elkerülte a férfit, és apadlón csúszkálva, nagy elszántsággalküzdötte magát előre a gőzölgő motorokközött. Az ügynöknő viselkedése teljesenmegváltozott, mióta sikerült a háta mögé

kerülnie. A Rachael még mindig dermedtvolt, és eszébe sem jutott kapálózni.Gerhard rövid küzdelem után átpréseltemagát a gépházon, és elérte a legénységiszállást. A sturmscharführer kinyitotta avécé ajtaját, és belökte a lányt. Ahogy afogás lazult Rachael Bittings abban apillanatban a férfi felé fordult, de azejtőernyős még így is könnyedénmegelőzte, és kitámasztotta az ajtót egyelszabadult fémcsővel.

– Ha hangoskodik, tekerjenekpokrócot a fejére, és fogják le! –fordított hátat a bezárt ajtónak adeszantos, és gépészekre üvöltött. – Hatúléljük, és olyan nyomot találok rajta,amilyet nem szeretnék, senki sem ússzameg a hadbíróságot.

A Kriegsmarine tengerészei meglepőközönnyel nézték végig a színjátékot.Gerhard a bakancsához ment, ésvillámgyorsan felrántotta. Vizes zoknijahalkan cuppant a cipőben. Miközbenvisszament a vezérlőterembe, a hideg vízminden lépésnél kispriccelt a lábujjaiközül. Az U-Boot fedélzetére lassanismét csend telepedett, s csak azelektromos motorok zümmögésehallatszott.

A sturmscharführer megállt avezérlőterem ajtajában, ésmegkapaszkodott a fémfogantyúkegyikében. A szűk helyen szinte vágnilehetett a nedves ruhákból áradó bűzzelelkeveredett gázolaj szagát. WolfgangLüth kapitány kopasz fejbőre vörös

árnyalattal csillogott a félhomályban.Tiszti zubbonyának ujja elszakadt, nemsokkal a rangját jelző sárga csillag felett.Maradék haja és szakálla csapzott volt atengervíztől, akárcsak a vezérlőben lévőtöbbi katonáé.

Az elsőtiszt vérző fejjel, arcán kábakifejezéssel ült a navigációs pult alatt,és szemlátomást képtelen volt rá, hogyfelfogja, mi történik körülötte. A többiekismételten elfoglalták helyüket akezelőpaneleknél. A csuromvíz férfiaktekintete rettegéssel teli félelmetsugárzott. Gerhardra lassan rátelepedetta hajót uraló némaság, és a levegőbenmindinkább megsűrűsödőbizonytalanság.

A sturmscharführer jól ismerte a

félelmet. A különleges egységkatonájaként gyakran nézett szembe ahalállal, és a fehérkezű kaszás márnemegyszer rákacsintott vigyorgókoponyájával. A testén több heg volt,mint amit egy tisztességben megőszültember magáénak szeretne tudni. Látottkatonákat szétszakadt tagokkal,megfagyott civileket dermedt tekintettelnézni családjuk többi tagjára, lángralobbant embereket őrjöngve vergődniegy hajó fedélzetén. De az a félelemmégis más volt. Leginkább a ma estéheztudta volna hasonlítani, amikor szembenállt a BESA Mk III-as géppuskacsövével. Akkor tudta, milyen formábanközelít felé a halál, de most legfeljebbegy acél válaszfalat bámulhatott a feje

felett, ami mögött valahol sok-sok métermagasságban egy hajó úszik, és arctalankatonák indítanak róla hordóalakúbombákat. Gerhard tudta hogy a halálközelségénél sokkal rosszabb a szörnyűbizonytalanság.

Mindemellett aligha tudott volnaszörnyűbb halálnemet elképzelni, mint alassú fuldoklást vagy a negyvenméternyivízoszlop kegyetlen nyomását. Asturmscharführer csak most értette meg,hogy egy tengeren töltött őrjáratok utánmiért fogadja a búvárnaszádoklegénysége olyan kitörő örömmel aszárazföld látványát.

– Romboló előttünk és mögöttünk, ahátsó gyorsan közeledik – súgta a rádiós.A szeme alatt apró seb jelezte, hogy ő

sem úszta meg sérülés nélkül az előzőbombákat.

– Tartsa az irány, vigye le kilencvenméterre! – súgta a kapitány afőmérnöknek.

– Első lapátok tíz, hátsó tizenöt –adta ki a parancsot Leitender Ingenieur.

A hajó jól észrevehetően megdőlt,Gerhard erősebben kapaszkodott. Valamia lábának ütődött, a sturmscharführeregy gumifoglalatú tengerésztávcsőreismert a dupla henger alakú tárgyban.

– Jöjjön el a biztosíték paneltől! –súgta a másodtiszt az ajtóban állósturmscharführernek. – A szikrákkönnyen megsebesíthetik.

A deszantos beljebb húzódott, ésmegkapaszkodott a periszkóp fényes

fémcsövében. A tenyerén lévő vörös foltegyre jobban égett.

Hangos csippanás törte meg acsendet. A kapitány intett a főmérnöknek,hogy vigye a hajót még lejjebb. Asturmscharführer a mélységmérőrenézett, a mutató százharminc méterenállt, és araszolni kezdett lefelé.

– Mit csinál? – kérdezte Gerhard aszőkésbarna hajú, oldalra fésült frizurás,fiatal másodtisztet, akit az elsőtisztRupprechtnek szólított.

– Megpróbál közelebb kerülni azAsdic-os hajóhoz. Ha szerencsénk van, amásik rombolón nincs aktív szonár.Amennyiben elégé meg tudjuk közelíteni,talán megzavarhatjuk a bemérőberendezést – felelt a látszatra alig

húszegynéhány éves férfi.A sturmscharführer a mélységmérőt

figyelte. A fekete mutató elérte a kétszázméteres határt, és az eddig sárga színűskála, most zöldbe váltott.

– Nem azt mondták, hogy kétszázméterig van hitelesítve a hajó? –kérdezte ismét a másodtisztet.

– Voltunk már vele kétszázötven alattis – felelte a férfi, de szemmel láthatóanőt is idegesítette a dolog.

– Mi van, ha túl mélyre merülünk?– A nyomás összepréseli a hajót. A

szerkezet megroppan, a víz bejön, ésszétlapít minket – mondta vörös karikásszemekkel Rupprecht.

Wolfgang Lüth feléjük nézett, éscsendre intette őket. A deszantos

visszafogta az újabb kérdését, éshelyette a mélységmérőre szegezte atekintetét. A fekete mutató a kapitányintésére ezúttal kétszázhúsz méteren álltmeg. Gerhard halk nyikorgást hallott ahajótest irányából.

Újabb pittyenés törte meg a csendet.Az ejtőernyős ösztönösen összehúzta

magát, mintha máris újabb bombákcsapódtak volna be körülöttük, avezérlőre azonban csak még mélyebbnémaság terült. Gerhard erősen izzadt.Előbb azt hitte, csak a plafonról csöpögőtengervíz nedvesítette meg a homlokát,de utóbb, amikor már a halántékán is asaját verejtéke folyt, rádöbbent, hogy afélelemtől remegés rázza a testét, és azarca minden bizonnyal ugyanolyan

halotti maszkká vált, mint a vezérlőbenlévő többi katonáé.

A csipogás hirtelen újbólmegismétlődött. A hang sokkal erősebbvolt, mint eddig bármikor, és szaggatottidőközönként újabbak követték.

– Az első romboló kitér – mondta afülhallgatós technikus.

– Másodlagos hajtóműháromnegyedre, hajó fel nyolcvanra! –súgta a kapitány.

Az U-Boot meredeken megdőlt, ámezúttal orral felfelé, és sebesenemelkedni kezdett. A pittyenések egyresűrűben ismétlődtek, és mindhangosabbá váltak.

– Romboló mögöttünk, lassantávolodik – súgta a rádiós.

– Új irány 060, másodlagoshajtóművek teljes sebesség! Kövessükaz Asdic-ot! – mondta Lüth kapitány, ésletörölt egy kövér izzadságcseppet ahomlokáról.

Gerhard úgy érezte magát, mintha egylebegő buborék közepén lett volna egyfém dobozba zárva.

– Mélyvízi bombák – vette el afülétől a fejhallgatót a rádió technikus,és megkapaszkodott az előtte lévőkonzolra szerelt fogantyúkon.

– A fenébe! – csóválta a fejétWolfgang Lüth.

A robbanások hangjai azonban csakelfojtott morajként jutottak el hozzájuk, alökéshullámok pedig épphogymegremegtették a hajótestet.

– Vakon dobálóznak – vigyorgottelégedetten a másodtiszt. – Megszórják atengert, hogy kikergessenek minket azAsdic leárnyékolt hatósugarából.Esélyük sincs rá, hogy eltaláljanakminket – mondta, aztán összerezzent,amikor az egyik bomba meglehetősenközel csapódott be hozzájuk, és avezérlő megrázkódott.

Gerhard már maga sem tudta, mitgondoljon. A semmiben való lebegés, ésaz állandó koncentráció kezdte teljesenkimeríteni. A szeme előtt elmosódott ahíd vörös fényekben úszó képe, szorításaelgyengült a periszkópház oszlopán. Atérde megroggyant, és hatalmas vágyatérzett rá, hogy elhagyja magát.

– Jól van? – jelent meg a szemei előtt

Rupprecht táskás arca. – Szörnyen nézki, jobb lenne, ha visszamenne alegénységi kabinba.

– Nem, maradok – szedte összemagát a sturmscharführer. Tudta, hogy ahajó orrában még rettenetesebb lennehallgatni a robbanások hangjait. Ittlegalább azonnal értesült róla, ha valamitörtént. – Mi lesz most? – kérdeztesuttogva.

– Megpróbálunk alattuk maradni éskivárni, míg elfogy a muníciójuk. Hailyen sebességgel szórják szét, nemsokáig fog kitartani – vélekedett a tiszt.

– Miért nem próbálunk megelmenekülni?

– Azzal csak nekik tennénkszívességet. Ha kikerülünk az Asdic vak

zónájából észrevesznek minket. Akkorpedig kezdődne előröl a hajsza. Halljamilyen sűrűn pittyentenek? Arra várnak,hogy megpróbáljunk kitörni – halkítottale a hangját a robbanások elültével amásodtiszt.

– Az első romboló irányba állt, teljessebességgel halad, távolodik. Iránya 040– jelentett a rádiós.

– Irány 040, másodlagos hajtóműteljes sebességgel előre! – adta ki aparancsot Lüth.

Gerhard körbenézett, de a gépházbansenki sem mozdult, és csak a vezérlőbenfordították új irányba az U-181-et. Azújabb esemény kissé felrázta a holtfáradtdeszantost a melankóliából.

– Mi történik? – érintette meg

szőkésbarna másodtiszt vállát.– A romboló megpróbál lerázni

minket. Valószínűleg rájöttek, hogyalattuk vagyunk, és megpróbálnalehagyni minket. A britek akár harminccsomóval is képesek haladni a felszínen,mi maximum hét csomót tudunkkipréselni az elektromos motorokbólidelenn.

– Akkor pillanatok alatt lehagynakminket – vélte Gerhard.

– Tulajdonképpen igaza van, de azangolok nem lehetnek biztosak adolgukban, ráadásul amíg a rombolóilyen sebességgel halad, képtelenekhasználni az aktív szonárt. Szóval nemfognak sokat kockáztatni.

– Nem értem – mondta rendkívül

őszintén a sturmscharführer.– Gondoljon csak bele, hogy mi

velük együtt indulunk, csak éppen azellenkező irányba. Ha teljes sebességgelhaladunk mind a ketten, néhány perc alattolyannyira eltávolodunk tőlük, hogy márképtelenek lesznek megtalálni bennünket.Ezért megyünk utánuk. Ha az angolok leis hagynak minket, mire annyiralelassulnak, hogy üzemképes legyen azAsdic, addigra megint beérhetünk avakzónájukba – magyarázta a másodtisztfélhangosan, de ezúttal senki sem szóltrá. A távolodó romboló motorjánakhangja elnyomott minden más zajt.

– Miért nem próbáltunk megelmenekülni? – kérdezte Gerhard.

– Mert az angol haditengerészet elég

jól kiszámítható – válaszolt ezúttal akapitány. – Előbb egy rövid futássalpróbálnak meg miket lerázni, háthaazonnal lecsapunk a lehetőségre –engedett fel valamelyest Lüth.

– Akkor hát…?– Egy kis szerencsével megúszhatjuk

a dolgot – vágott a deszantos szavába akapitány. – Ha csak nem változtatnak abevett szokásaikon, vagy nem vétünkvalami végzetes hibát – nézett körbe avezérlőterem legénységén Lüth.

– A romboló sebessége csökkent,lassan közeledik – szólalt meg arádióoperátor bizonytalanul.

– Tartjuk az irányt és a sebességet! –mondta azonnal a kapitány. – Navigációstiszt, indítsa az órát!

A térképasztal mellett állóbőrkabátot viselő tengerész egy vastagfalapra szerelt stoppert vett elő azsebéből, és megnyomta rajta az egyikgombot. A hirtelen beállt csendbenGerhard meghallotta a mechanikusszerkezet halk ketyegését.

– Mit gondol, Witaschek, mennyi? –fordult Lüth a Leitender Ingenieur felé.

– Ekkora sebességnél legkevesebbkilencven – adta meg a választ a kétkormányos háta mögött álló főmérnök.

– Remek. Navigációs tiszt,nyolcvantól visszaszámlálást kérek! –adta ki a parancsot a kapitány.

– A romboló hátramenetbe kapcsolt,gyorsan közeledik – szólalt meg arádiós.

– Tartjuk a sebességet.A sturmscharführer Wolfgang Lüthöt

figyelte. A kopasz férfit mintha néhánypillanat alatt kicserélték volna. Korábbifeszültségének nyoma sem volt rajta,helyette sandán vigyorogva figyelte amég mindig komor legénységet. Gerhardhirtelen azon kapta magát, hogyrettenetesen gyűlöli a mosolygó férfit,aki szemmel láthatólag nevet a többiekhalálfélelmén. Az ejtőernyős ösztönösenaz MP-40-es vállszíja felé nyúlt, de akeze csak az üres levegőt markolászta. Abokáját megmozgatta a bakancsban, ésmegfeszülő izmaival megérezte alábszárára csatolt kés bőrtokját.

– Nyolcvan – szólalt meg több mintegy perc múlva a navigációs tiszt.

– Másodlagos hajtóműveketkikapcsolni, teljes csend! – adta ki aparancsot Lüth.

A gépházból érkező elektromosmotorok halk zümmögése azonnalfélbemaradt.

– Romboló megállt, motorokkikapcsolva, még mindig közeledik –suttogta a rádiós néhány másodperccelkésőbb. A férfi a búvárnaszádlassulásával egyre magabiztosabbá vált.

A kapitány csak egy biccentésseljelezte, hogy megértette. A U-Bootraismét csend telepedett. Hangos pittyenéshallatszott, alig valamivel távolabbról,mint legutóbb. A legénység továbbra isdermedten állt, Gerhard úgy érezte, azidegei kezdik felmondani a szolgálatot.

A folyamatos nyomás és a fáradtságlassan felmorzsolta az akaraterejét. Acsippanás újfent megismétlődött, majdrövid időközönként megint és megint.

– Mélytengeri bombák – tette le arádiós a fejhallgatóját.

A sturmscharführer átölelte azoszlopot, és felkészült a legrosszabbra.Összezavarodott fejében mindinkábbeszement gondolatok kergették egymást.Még mindig Lüth vigyorgó arcát láttamaga előtt, noha a kapitány már régenhátat fordított neki, és a LeitenderIngenieurt figyelte.

Az első bomba nem sokkal a hajómellett robbant fel, és rettenetesenmegrázta a búvárnaszád testét. Gerhardkiáltást hallott maga mellett olyan

közelről, hogy azt hitte, saját maga ordít.Kóvályogva körülnézett, és Schislerelsőtisztet látta a lábai előtt vergődni. Aférfi a csupasz ujjaival próbálta megelásni magát a tengeralattjáró padlójába,miközben véresre horzsolta csonkigletört körmeit. A sturmscharführertmegdöbbentette, és ugyanakkor felrázta alátvány. Megértette, miféle úton vezetteőt a félelem.

Újabb MK-44-es akna robbant aközelükben, és felborította az őrültenkaparó elsőtisztet. A biztosítéktábla felőlszikraeső zúdult a hídra, és aballaszttartályok csapjait kezelőtengerész fájdalmas rítustáncba kezdett,ahogy az elektromos kisülésekmegégették a bőrét.

– Hallgattassa már el valaki! –mutatott a földön fekvő elsőtisztre akapitány.

Gerhard habozás nélkülengedelmeskedett. Öklével keményenSchisler arcába sújtott, aztán azelernyedt testet a főcsapok szelepeinélszolgálatot teljesítő matróz segítségévela kapitányi kabinba cipelte.

– Hogy a fenébe találtak megminket?! – kiabálta túl a hangzavart afőmérnök.

– Csak összevissza dobálóznak –vélekedett a kapitány.

Akna robbant a közelükben, mire avilágítás egyetlen szemvillanás alattkiment a hajón. A következő pillanatbanGerhard alatt megmozdult a padló, és az

imbolygó fedélzeten, teljes sötétbenzuhant egyik faltól a másikig. Ütés érteaz alkarját, a csont fájdalmas erővelcsapódott neki valami igen keménynek,aztán a remegés abba maradt.

A csend bántó gyorsasággal zuhantrájuk. A sturmscharführer mozdulatlanmaradt, és hallgatózni kezdett. Halknyöszörgések hangjai jutottak el hozzá asötétben. Hirtelen akkumulátoros lámpaéles fénye hasított a feketeségbe, és apróporszemek kerengő táncát világítottameg egy széles sávban.

– Cseréljék ki a biztosítékokat!Mérjék fel a kárt! – hallotta GerhardWitaschek főmérnök suttogó hangját.

Két újabb elemlámpa gyulladt felnéhány pillanattal később, majd még egy,

és a fények villódzó kapkodásakövethetetlenné vált. A sturmscharführerfelállt, és óvatosan tapogatózva indultmeg előre, amerre a hidat sejtette.Felszisszent, amikor megégett kezebeleakadt egy alattomos kiszögellésbe.Hirtelen két csóva is felé fordult, és azejtőernyőst elvakították a fények.

– Maradjon ott, ahol van! – hallottaWolfgang Lüth suttogó hangját adeszantos. – Nemsokára látni fog –ígérte, és elfordította róla azakkumulátoros lámpát.

Gerhard megfogadta a tanácsot, ésmozdulatlanul szemlélte a félhomálybandolgozó tengerészeket. Alig egy perccelkésőbb gyenge, vörös fény árasztotta el avezérlőtermet.

– Romboló előttünk, gyorsantávolodik – szólalt meg abban apillanatban a sturmscharführer mögöttlévő rádiós.

– Mindkét hajtómű teljes sebességgelelőre! – vágta rá azonnal Wolfgang Lüth.

A híd személyzete abban aminutumban felbolydult, és mintha agépészek csak erre vártak volna, azelektromos motorok bugása azonnalelkezdődött. A sturmscharführer testeegy pillanatra a falnak szorult, ahogy abúvárnaszád megmozdult. A tengerészeksápadt arccal, vörös szemekkel végeztéka dolgukat.

– Mi történik? – érezte meg Gerhard,hogy valami nincs rendben, de senki semfigyelt rá. A legénység dermedten nézett

a sturmscharführer felé. A deszantoskitalálta, hogy a kitüntetett figyelem nemneki szól, és a híd felé indulva kilépett arádiós előtti folyosóról. Megállt amásodtiszt mellett, és újfentmegkérdezte.

– Mi folyik itt?– Lehet, hogy elkéstünk – felelt a

fiatal férfi. – Az elektromos rendszerhibája miatt megsüketült a hajó.

– Az hogy lehet?– A hajótest héjába piezoelektromos

érzékelőket építenek. Ezek felfogják akintről érkező fizikai rezgéseket,amelyeket a rendszer akusztikus jelléalakít át. Innen a kiegyenlítő egységbekerülnek, ahol a katódcsöves erősítőkfelhangosítják, és a rádiólokátoros

fejhallgatójába továbbítják. Mindehhezpersze áramra van szükség, ami azelmúlt néhány percben kimaradt –magyarázta a másodtiszt.

– És ez mit jelent?– Annyit, hogy nem tudjuk mikor

indult el a romboló, és mennyi időnk vanarra, hogy kikerüljünk a szonárhatótávolságából.

– Miért nem várjuk meg, hogy arádiós pontosabban bemérje őket?

– Mert minden perc fontos lehet, ésmert amúgy sem mennénk semmire azeredménnyel. Ha a romboló messze jár,úgysem érjük utol, ha pedig a közelbenvan még, amúgy is menekülnipróbálnánk.

– Mennyi vízibombájuk maradt?

– Az Asdic-cal felszereltrombolónak talán egy sem, de amásiknak, amelyik csak követ minket,még bőven maradt muníciója. Hamegtalálnak minket, darabokraszaggathatnak.

– Akkor?– A legjobb, amit tehetünk, hogy

imádkozunk – sóhajtott mélyetRupprecht.

Gerhard biccentett, és hátát a falnaktámasztotta. Miközben a búvárnaszádteljes sebességgel próbált minélmesszebb kerülni üldözőitől, a deszantosfelhúzta az alkarján a pulcsija ujját, és agyenge vörös fényben megnézte a sebét.A bőrén két véres csík húzódottpárhuzamosan. Noha egyik seb sem

látszott komolynak, a deszantoshelyenként a csont fehérjét véltefelfedezni a szétnyílt szövetek között.

– Tekerje fel! – nyújtott oda neki egytekercs tiszta gézt a navigációs tiszt. – Ahajón nincs orvos, az ilyen sebekkönnyen elfertőződhetnek. Ahogy abriteket nézem, nem engednek minketegykönnyen. Nem tudom, mit hozottmagával a szigetről, de ez a két rombolónem lehetett véletlen.

– Hogy érti ezt? – vette el a kötszerta sturmscharführer, és nekilátott, hogy apulóverből a sebbe került nagyobbpamutszálakat kipiszkálja a húsból.

– Az aktív szonárral felszereltrombolók rendkívül ritkák az angolpartok közelében. Az ilyen hajókat

leginkább kereskedelmi konvojokvédelmére rendelik, hogy idő előttlevadásszák a magunkfajtát, vagy ScapaFlow körül járőröznek, hogy a 39-esdiadalt nehogy megismételhessevalamelyikünk.

– Gondolja, hogy van még olyankapitány, aki képes lenne behatolni akikötőbe? Günther Prienek nemszületnek minden nap – vágott közbeGerhard.

– Ebben igaza van – mosolyodott el anavigációs tiszt. – De ha Wolfgang Lüthazt mondaná, holnap megpróbáljuk, éngondolkodás nélkül vele tartanék, ésbiztos vagyok benne, hogy az egészlegénység egy emberként állna mögé.

– Ennyire bízik benne? – fejezte be a

seb megtisztítását a sturmscharführer, éshozzálátott, hogy bekösse az alkarját.

– Akárcsak a Führer, aki mostaugusztusban személyesen adományoztaneki a tölgyfalombokkal, kardokkal ésbriliánsokkal ékesített lovagkeresztet. Őaz egyetlen tengeralattjáró kapitány, akiilyen magas kitüntetésben részesült, ésaki már negyedik éve teljesít aktívfrontszolgálatot. Összesen 22500bruttóregisztertonnányi ellenséges hajótsüllyesztett el, amelyek között többellenséges romboló is szerepelt.

– Mi a titka? Ez a modern hajó? –mutatott körbe a hídon a deszantos.

– Aligha – rázta a fejét mélymeggyőződéssel a navigációs tiszt. – AIXD 2-őt csak negyvenkettő

szeptemberében kapta meg. Addig egyVIIC osztályú tengeralattjárótparancsnokolt, ám semmivel semkiemelkedőbb, mint a szolgálatban lévőtöbbi búvárnaszád. Ráadásul a sikereit,amelyekkel felhívta magára azadmiralitás figyelmét, nem is ezekkel atípusokkal érte el elsőként. Negyvenmájusában a IIB típusú U-9-celbecserkészte és elsüllyesztette a Dorisnevű, francia tengeralattjárót, majdjúniusban a tenger fenekére küldött egyrombolót, és egy másikat megrongált –mondta a fiatal férfi, és látszott rajta,hogy hatalmas fegyverténynek tekinti afelsoroltakat. – A IIB másodosztályúbúvárnaszád. Az ilyenek csupán négytorpedó hordozására képesek. Remélem,

most már érti – tette hozzá Gerhardzavarát látva.

– Négy torpedóval, két rombolót –esett le a deszantos álla. – Hiszen azelőbb is kettő kergetett meg minket.

– Akkoriban még más volt a helyzet– ismerte el az elsőtiszt. – Arombolóknak nem voltak aktívszonárjaik, és mélyvízibombákból semhordtak annyit maguknál. Mindemellettroppant büszke vagyok rá, hogy az őhajóján szolgálhatok, és azt hiszem,ennél nagyobb megtisztelhetés nem isérhetett volna! – pirult el a fiatal férfi.

– Hallottam felőle, hogy WolfgangLüth a Kriegsmarine egyik legjobbkapitánya – emlékezett vissza Gerhardaz indulásuk előtti eligazításra, amikor is

Skorzeny ezredes a tudomásukra hozta,hogy egy U-Boot viszi majd őket azangol partokig. Noha az Amt IV SD-Ausland szülőatyja nem mondta, asturmscharführer érezte, hogy amegoldás mennyire ellenére van atisztnek.

– Ő és Albrecht Brandikorvettkapitány a német tengerészetlegnagyobb ászai. Lüth kapitánylegutóbb kétszázöt napot töltött el atengeren – sugárzott a férfi arca abüszkeségtől. – Győzelmet győzelemrehalmoznak, és ezzel példát mutatnak afiatal kapitányoknak, akik …

A sturmscharführer csendbenhallgatta a propaganda beszédnek isbeillő szónoklatot. Nekik a Külföldi

Hírszerző Szolgálatnál kevés idejükmaradt a politikai nézeteik állandófrissítésére. Az igazat megvallvaugyanezt hallotta a Kriegsmarinetengeralattjáróinak személyzetéről is. Ahaditengerészetnél, de különösképpen abúvárnaszád-flottilla programjában nemszerepelt a matrózok politikai képzése.Ellenben annál jobban ügyeltek amegfelelő technikai és morálisfelkészítésre. Emellett a navigációs tisztlelkes kifakadása még nagyobb hangsúlytkapott a szemében.

– …nem mindenki tudta volnaátvezetni az U-181-et a brit partokatkörülvevő aknazáron.

– És a rombolók? Jólmegszorongattak minket.

– Mert az aktív szonárt hordozónakrögtön akadt társa – vélekedett a szélesállkapcsú, fiatal tiszt.

– Ez olyan ritka? – csodálkozottGerhard, mert úgy emlékezett, hogy avalamelyik tengerésztől azt hallotta,mindez bevett szokás az angolhaditengerészetnél.

– Inkább az, hogy csak az egyikrombolón van Asdic – felelte a férfi.

– Miért is? – vesztette el végleg afonalat a sturmscharführer.

– Mert ha mindkettőn lenne, akkornem tudnánk hová futni előlük, és csakabban bízhatnánk, hogy előbb-utóbbkifogy a muníciójuk – csóválta a fejét aférfi.

– Akkor mit gondol? – tárta szét a

kezeit Gerhard.– Abból, ahogyan lecsaptak ránk úgy

tűnt, hogy járőrszolgálaton vannak. Apárosításuk pedig azt is jelentheti, hogyegy hirtelen elrendelt akcióról van szó,amelybe a brit haditengerészet akörzetben lévő összes egységét beveti.Igaz, ilyesmire legutóbb 1941 májusábanvolt példa, a Bismarck üldözésekor.Szóval, valószínűleg elszámoltamvalamit – vallotta meg a fiatal férfi.

A sturmscharführer úgy tett, minthateljesen lekötné a karján lévő sebbekötése. Ám a pillantása akaratlanul isa nyakában lógó fényképezőgép tokraesett. Sejtette, hogy az ütésálló búra alattlévő negatívok olyan fontosak azangoloknak, hogy képesek miatta, ilyen

nagyszabású mozgósításra.– Tartjuk az irányt, motorok

háromnegyed fordulatra – szólalt meghangosan Wolfgang Lüth. – Vigye felharmincra, Witaschek! – tette még hozzáelégedett mosollyal.

A hídon lévő matrózok azonnalmegélénkültek. Néhányan kiengedték azakaratlanul is bent tartott levegőt, másoka parancsnokhoz hasonlóan, szélesenelvigyorodtak.

– Mi történt? – kérdezte csodálkozvaa sturmscharführer a még mindig mellettálló navigációs tisztet.

– Úgy tűnik, leráztuk őket – nevetettfel hangosan a csillogó szemű férfi.

VIII.– Igyekezzünk, ha az angolok itt

érnek bennünket, mindkettőnketfelakasztanak, mint a kémeket! – mondtaJohannes Rali Hesslernek, miközben ahajnal első fényeinél kivilágosodóerdőben meglapultak a haladásiirányukat keresztező, két nyomsávos útszélén.

– Hol lehetnek a többiek? – súgta arottenführer a nedves fűben feküdve, ésa különböző irányokból felhangzólövéseket figyelte.

– A géppuskák már legalább fél órájahallgatnak – ingatta a fejétreményvesztetten Rali –, ha néhányanmég életben vannak a mieink közül, azokszétszóródtak az erdőben.

– Talán meg kellett volna várni őketa gyülekezési ponton – gondolkodott

hangosan Hessler, és vörös hajával,maszatos arcával, kialvatlanságtólgyulladásba jött szemeivel olyan volt,mint egy pityergő kölyök.

– Talán – nézett vissza azobersturmführer a tenger felé – de vannálunk valami, ami fontosabb, mint asaját életünk – felelte határozottan azejtőernyős tiszt.

– Ezek szerint az Abwehres fickótalált valamit? – csodálkozott Hessler,és lecsapott egy szúnyogot az arcán.Tenyere nyomán véres folt maradt abőrén.

– Igen – bólintott Rali. – Skorzenyezredes minden kétsége ellenére afelderítés remek munkát végzett. Apapírok, amiket a Bletchley Parkból

magukkal hoztak, megdönthetetlenbizonyítékok.

– Azt hittem, ez lehetetlen –csodálkozott rá a hallottakra Hessler.

– Eddig én is – biccentett Rali.Csend telepedett közéjük. A távolból

újabb lövések hallatszottak. Egy MP-40-es köhögése felelgetett arrafelé néhányLee Enfield dörrenésére.

– Nézze át a felszerelését, tudniakarom, hogy mink maradt – utasítottaJohannes az altisztet, és hozzálátott, hogykitapogassa a tartalék tárakat aruhájában.

Az összesítés meglehetősenlehangoló eredményt mutatott.Kettejüknek együttvéve volt kilencven7,92 milliméteres puskatöltényük, amit

az egyetlen megmaradt MK-43-ashoztudtak használni, és százötvenparabellum pisztolylőszerük az MP-40-eshez, illetve Johannes Lugeréhez.Ezenkívül mindkettőjüknél volt még két-két steilhandgranate, és a rottenführernélnémi TNT.

– Ezzel aligha vágjuk át magunkatAnglián – jegyezte meg Hessler, amikorfény derült a szomorú valóságra.

– Arra nem is lesz szükség – ígérteaz obersturmführer, és szétosztotta alőszert. A rohamkarabélyt az altisztnekadta, az MP-40-est pedig a Lugerrelegyütt magánál tartotta. –Szedelőzködjön, rottenführer! – mondtaHesslernek, aztán hozzálátott, hogy ahajnal első fényénél meghatározza a

helyzetüket. Elővette a tájolóját, és aligegy perccel később elégedetten pakolt elmindent. Megtalálta, amit keresett.Ráadásul a vártnál közelebb.

– Ideje, hogy járművet keresnünk –zárta le a kenyérzsákját, és intett arottenführernek, hogy vágjon át az úton.

Hessler fél térdre emelkedett, aztánátkocogott a jó öt méter széles, nyitottszakaszon. A túloldalon lévő fák közöttfedezéket keresett magának, és jelzett azobersturmführernek, hogy indulhat.

– Délnyugatnak megyünk tovább –mondta Johannes miután ő is átért. Arottenführer szó nélkül az élre állt, ésmegindult az erdőben.

A következő utat tíz perc múlva értékel. Rali elővette a térképét, és intett

Hesslernek, hogy a műúttalpárhozamosan haladjanak tovább.

– Igazán elárulhatná, mein Herr, hogyhová megyünk – szűrte a szót a fogaiközött a rottenführer.

– Ugyan már, Hessler, ennél többetnéztem ki magából! – tért vissza Ralijókedve. – Végül is mik vagyunk mi?

– Ejtőernyősök, mein Herr – felelteHessler, aki nem tudta hová tennifelettese jókedvét.

– Na látja – helyeselt a tiszt.A rottenführer még mindig nem értett

egy szót sem.– Nem egészen, mein Herr – rázta a

fejét.– Na hát, miből ugranak ki az

ejtőernyősök?

– Aha, szóval repülőt akar szerezni –értette meg végül az altiszt, hogy miremegy ki a játék.

– Így van, aztán irány Franciaország.– Csak úgy el akar kötni egyet? – állt

meg a deszantos.– Gondolom, a britek nem adnák

kölcsön – érte utol a másikat Rali.– Tisztelettel, mien Herr, de ez sem

tűnik nagyobb lehetetlenségnek –jegyezte meg Hessler.

– Márpedig ezt fogjuk tenni, hatetszik az angoloknak, ha nem – felelte azobersturmführer, és meg sem próbáltaleplezni, mennyire élvezi a másikdöbbenetét.

A rottenführer elindult, de látszottrajta, hogy nem nyugodott meg teljesen.

– Na és, hol találunk repülőgépet? –kérdezte jó ötpercnyi gyaloglástkövetően.

– Megközelítőleg harminckilométerre tőlünk délnyugatra van egyreptér. Az ottani vadászgépekrendszeresen járőröznek London felett,nem lesz nehéz találni közöttük egyindulásra készet. Ha sikerülészrevétlenül bejutnunk, talánmegkaparinthatjuk – komolyodott meg azobersturmführer hangja.

– Ugye megbocsát, mein Herr, deszerintem a britek jól őrzik azt arepteret, és azután, hogy a fél országotriadóztatták miattunk, még jobban fogják– vakarta meg az acélsisak alatt atarkóját a rottenführer, mint akit súlyos

gondok nyomasztanak.– Nem mondtam Hessler, hogy

veszélytelen lesz. Ha van jobb ötlete,mondja, de ezt a tervet Otto Skorzenyezredessel együtt dolgoztuk ki.Mindketten jól beszélünk angolul, hatudunk szerezni két megfelelőegyenruhát, esetleg egy beléptetődokumentumot a reptérre, nyert ügyünkvan. Csináltunk már ennél őrültebbdolgokat is, és aligha hiszem, hogy felakarná adni magát – mozgatta meg azMP-40-es vállszíját az obersturmführer,mintegy jelezve az altisztnek, hogy egyilyen döntés milyen következményekkeljárna.

A rottenführer észrevette amozdulatot, és csendben haladt tovább.

Csak percekkel később szólalt meg újra.– Az előbb miféle járműről beszélt?– Minél gyorsabban jutunk el a

reptérig, annál kevésbé számítanak ránk.Gondolom általános riadót rendeltek elLondon környékén, de a csapatokat ebbea körzetbe vonják össze, hogyhajtóvadászatot rendezzenek. Ha sikerülidő előtt kicsúsznunk, mielőtt még a körbezárul, akkor két legyet ütünk egycsapásra. Egyrészt lazítunk a hurkon,másrészt nagyobb eséllyel juthatunk át areptér őrségén – válaszolt Johannes.

– Ezért haladunk az út mentén? –kérdezte Hessler.

– Ha megfelelő járművet találunk,feltartóztatjuk – biccentett Rali.

– Nem kellene inkább meglapulnunk?

– Még nem, túl közel vagyunk, attóltartok, túl gyorsan beérnének minket ahome guardok – felelt azobersturmführer, és intett Hesslernek,hogy gyorsítsa meg a lépteit.

Az első katonai csapatszállítóteherkocsi alig néhány perccel későbbhúzott el mellettük. A két deszantosmeglapult a fák árnyékában. Az autónyaktörő tempóban száguldott elmellettük, a sofőr az útra koncentrált.Miután a környék elcsendesedettJohannes az oldalára kötötte azacélsisakját, nehogy a fekete felület azárulójuk legyen, Hessler szó nélkülkövette a példáját.

A nap mind magasabbra hágott azégen, és mind több fény jutott el az

útszéli akácok ritkás lombjai alá.Keletről világosszürke felhőrétegérkezett, de a szárazföld felett még tisztavolt az ég. Legközelebb, amikor ismétmotorzúgást hallottak előröl, újabbBedford QL robogott végig az úton.

– Ezek semmit sem bíznak avéletlenre! – jegyezte meg halkan arottenführer. – A rohadékok, legalábbesélyt adnának! – sziszegte indulattóltelten.

– Mi is csak ezt tennénk a helyükben– legyintett Rali. – Mindenki végzi asaját dolgát. Ezúttal mi az érme másikoldalára kerültünk – felelte azobersturmführer, majd miután az angolteherkocsi kellő távolságba ért, felállt.

Hessler zavartan nézte a felettesét.

– Azt hittem, az angolok alacsonyabbrendűek, akiknek kötelessége szolgálnibennünket – jegyezte meg epésen.

– Felejtse el, amit az imént mondtam!– monda letörten Rali. – Mindkettőnknekjobb lesz úgy.

– Értettem, mien Herr! – indult el azaltiszt az út szélén.

A hideg estét követő langyos meleg anap éledő sugaraival együtt érkezett.Ahogy a sárga-vörös avarban gázoltak,az évszakhoz képest szokatlanul enyheidőjárás feloldott valamit a két férfibenlapuló feszültségből. Az obersturmführergondolatai mindegyre visszakanyarodtakaz iménti beszélgetés végéhez.

A náci eszmék, melyek hadbaszólítottak egy népet, majd néhány évvel

később az egész világot, életemeghatározó tényezőjévé váltak.Ezeknek a gondolatoknak köszönhette,hogy német létére egy őszi angolerdőben jár, és fegyveres britekpróbálják meg levadászni. Mindeztizenöt évvel ezelőtt még egyszerűenhihetetlennek tűnt volna.

Johannes Rali 1933-ban, iskolaitanulmányait félbehagyva, anyja hatásárajelentkezett a Waffen-SS-be. Mindösszetizennyolc éves volt akkor, és vakbuzgóhíve a fasiszta eszméknek. Kitűnő fizikaiadottságai és sallangoktól mentes árjaszármazása könnyen túljuttatták akemény felvételi követelményeken.Akkoriban az SS még nem hígult felolyan módon, mint a háború kezdete

után, amikor a katonai vezetés amegüresedett helyeket igyekezett minélgyorsabban feltölteni. Akkoriban mégvalódi kitüntetésnek számított alegelitebb egység tagjai között szolgálni.Johannes sok mindent megtanul avédosztag kötelékében, ám a folyamatosnáci propaganda sulykolása mellett isképes volt megőrizni hideg logikáját,amit apjától kapott útravalóul. Emiatt kishíján bajba is került, amikor az egyikeugenetikai előadást hallgatva olyannyilvánvaló sületlenségeket hallott, hogyképtelen volt elrejteni mosolyát. Azoktatást követően közvetlen felettesemagához rendelte, és hosszaskihallgatásnak vetette alá. Johannesekkor értette meg, hogy ha szolgálni

akarja a hazáját, azt úgy kell megtennie,ahogy a náci vezetés elvárja tőle.

Bernhard Rust, a porosz tudományos,művészeti és oktatásügyi miniszterteljesen átszabta az oktatási rendszert, ésaz egyetemeket egyfajta eugenetikaiideológiákat igazoló tudományosüzemekké tette. A korábban jó tanuló,fiatal kadét előtt lassan egyértelművévált a náci eszmeiség néhány árnyoldala.Mint amilyen a felsőoktatásiintézmények félkatonai jellegű iskolákkátörténő átalakulása.

Harmincnégy július 14-én létrejött aGenetikailag Károsodott SzaporulatMegelőzésének Törvénye, amelylehetővé tette az örökletesbetegségekben szenvedő férfiak

kasztrálását. Johannest mindez akkorütötte igazán szíven, amikor egyikotthoni látogatásakor megtudta, hogygyermekkori barátját örökletesalkoholizmusa miatt sterilizálták. A fiúnagyszülei között ketten is zsidók voltak.

Johannes lassan szkeptikussá vált anáci eszmékkel szemben. Így, amikorgenetikai adottságai folytánkiválasztották rá, hogy részt vegyen aLebensborn-programban, a fizikaiörömök dacára önmagávalmeghasonulva osztotta magját az árjalányok között. A program szigorúantitkos volt, s mert állítólag maga aFührer kezdeményezte, kimagaslóprioritást kapott. Johannes sosembeszélhetett senkinek azokról a

kirándulásokról, melyeket az efféletelepekre tettek néhány máshonnankiválasztott SS katona társaságában. Atöbbiek hanyag nemtörődömséggelkezelték a történteket, és sosem tettek felkérdéseket. Ő képtelen volt elsiklaniafelett, hogy mi lesz azokkal a nőkkel,akik teherbe estek tőle. Rémálmaibanapró, szőke, Johannes arcú gyerekekközött sétált, akik sosem ismerték aszüleiket, és náci nevelőnők kebelénnőttek fel.

– Hallja? – szakította félbe agondolatait Hessler suttogása.

Az obersturmführer megállt, észavartan hallgatózott a fák között.Valahonnan a távolból halk motorzúgástérkezett feléjük.

– Mi lehet ez? – kérdezte, ésakaratlanul is közelebb húzódott arepedezett szélű műúthoz.

– Talán egy személykocsi, de amotorja mintha hangosabb ésdarabosabb lenne – felelte rövid, feszülthallgatózást követően a rottenführer.

– Húzódjunk ki az út szélére! Hatüzet nyitok, lőjön maga is – indult elkocogva az aszfaltcsík felé Johannes.

Hessler némán követte, aztánlőpozíciót vett fel az útszéli bokrokközött. Az első útkanyar bő kétszázlépésnyire volt előttük. Ideális távolsága rohamkarabélynak, de még agéppisztolynak is belőhető.

– Vigyázzon a járműre! – jegyeztemeg az obersturmführer, amikor a

motorzúgás majdnem elérte az útkanyart.Johannes mély lélegzetet vett, lassan

kifújta a levegőt, és gondosan bebújt aMP-40-es irányzéka mögé. Agéppisztoly kihajtható műanyag tusát avállához szorította, és feszülten figyelt.

A veszett tempóban száguldóTriumph hatalmas porfelhőt kavarvamaga mögött robbant be a látómezőjébe,és egyre gyorsítva vágott neki az előtteálló egyenes szakasznak. Azobersturmführer meghúzta az MP-40-esravaszát. A fegyver megugrott a kezében,a golyók a vezető feje felett süvítettek el.Egy másodperccel később felugatottmellette az MK-43-as is, de azoldalkocsis motor nagy sebessége miattHessler is célt tévesztett.

A Triumph sofőrje észrevette őket, ésmég nagyobb tempóra sarkalta a gépet. Aszemüveges alak visszaváltott egysebességfokozatot, a motor felhördült, ésmiközben a második géppisztolysorozatsüvített el a nyeregben ülő két britmellett, a jármű nekilódult azegyenesnek. Johannes feltérdelt, hogynagyobb szögben lőhessen a Triumphra,és ismét lenyomta a ravaszt. Azoldalkocsis motor azonban féktelentáncba kezdett a keskeny aszfaltcsíkon,és jobbra-balra farolgatva tántorgott,minta valami részeg ülne a nyergében.Hessler felállt, és egészen közelről majdegy egész tárat rálőtt a száguldozóbritekre, ám a golyók rendre elkerülték akét angolt.

– A francba! – kiáltotta arottenführer, és kirohant az útra, hogy atárban lévő töltényeket még a Triumphután küldje, de a kacsázva távolodóknakezúttal sem esett baja.

Johannes kicserélte a kiürült tárat, ésa rottenführer mellé lépett. Rövid ideigcélzott, aztán már mit sem törődve vele,hogy eltaláltja-e a motorkerékpártmegszórta a menekülőket. A Triumphkacsázása egyik pillanatról a másikraeszeveszett csapkodásba váltott át, majdmielőtt még az angolok elérhették volnaa következő útkanyar, oldalkocsistól azárokba borultak.

– A mindenit! – jegyezte megelismerően Hessler, miközben már afüstölgő jármű felé futottak. – Már azt

hittem, meglépnek – tett még hozzánéhány pillanat múlva.

– Akkor meglehetősen rövid végetértünk volna ideát – felelte azobersturmführer.

A Triumph utasai eszméletlenülfeküdtek az árokban. A motor a fejetetején feküdt, és meglehetősen siralmasképet mutatott.

– Ezzel aligha megyünk tovább –jegyezte meg epésen a rottenführer.

– Ne legyen kishitű, Hessler! Egy kisfényezés csodákra képes – felelteJohannes, és nekilátott, hogy a két britetlehúzza az árokba. Az egyiküknek kitörta nyaka, a másik azonban néhányhorzsoláson és egy nyílt kartörésen kívülsértetlennek tűnt.

– Vetkőztessük le őket, és öltözzünkát minél előbb! – látott hozzá a tiszt,amint a bokrok mögé értek. Arottenführer némán követte a példáját, ésalig néhány perccel később már mind aketten angol egyenruhában feszítettek.

– Ezzel mi legyen? – kérdezteHessler, miután a pucér home guardfelnyögött.

– Kötözze meg, vigye be az erdőbeúgy ötszáz méternyit, és üsse le! Ha elégszívós, miután felébred, visszatalál azútra – adta ki a parancsot Johannes. Nemvolt rá szüksége, hogy megölje az angolt.

A rottenführer a vállára vette anyöszörgő férfit, és az erdő mélye feléindult vele. Rali megfogta a halottmindkét csuklóját, és távolabb húzta az

úttól. Miután visszatért a bokrok mellé,nekilátott, hogy eltüntesse a németfegyvereket, aztán felvette a földről aSten Mk 2-ese-ket, és úgy-ahogymegtisztította őket a rájuk ragadt földtől.

Már éppen azon volt, hogymegvizsgáltja az árokba zuhantTriumphot, amikor motorzúgást hallott aháta mögül, abból az irányból ahonnanaz oldalkocsis motorkerékpár érkezett.Johannes végignézett magán, aztán ottfolytatta, ahol az imént abbahagyta. Azárokba borult Triumph-hoz ment, éspróbált rájönni, hogyan állíthatná visszaaz útra. Mire a Bedford QL hangoscsikorgással lefékezett mögötte, már akeze remegése is csillapodottvalamelyest.

– Ti aztán jól megjártátok, cimbora –ugrott ki fehér csillaggal megjelölt,olajzöld festésű teherautóból a sofőrmelletti kocsikísérő. A szőkésbarnahajú, nagydarab fickó durva amerikaikiejtéssel beszélt. Egyenruhájának vállánegy fehér tollú, stilizált sas feje volt. –Persze azok után, ahogy elhúztatokmellettünk nem is csodálom, hogy azárokban kötöttetek ki.

– Amerikaiak vagytok? – kérdeztemegkönnyebbülve Johannes, mert tartotttőle, hogy az angolokat nehezebbentéveszthetné meg a minimálishelyismeretével.

– Azok hát! Ennél jobbmentőangyalokat nem is kaphattál volna,igaz? – vigyorodott el szélesen a tommy.

– Ha már nem válogathatok, jóklesztek ti is! – nevetett fel Johannes,kissé rájátszva a wellsi tájszólására.

– A társad? Remélem, nem lettkomolyabb baja!

– Csak elment az erdőbe tisztábatenni magát, kissé megviselte a landolás– legyintett az angol motorbiciklisséavanzsált obersturmführer, és úgy tett,mint aki azt próbálgatja, hogyan lehetnea talpára állítani a Triumphot.

– Hát ez egyedül aligha fog menni,cimbora – jegyezte meg a nagyhangú,göndör hajú alak, és hangosan rittyentett.A csapatszállító hátuljánál, a viaszkos-vászonponyva mögül egy apró,kreolbőrű fickó feje jelent meg hirtelen.

– Mi a fene van már megint,

Hammer? – kérdezte sipító hangon akatona.

– Fogd be a szádat, Lebone, éshúzzátok ide a beleteket egyszemvillanás alatt! – felelte az őrmesterirangjelzést viselő kocsikísérő.

– Azért, mert egy hülye madárnéhány csíkot szart a válladra, még nemkéne ilyen nagy pofádnak lennie – ugrottle a teherkocsiról az aprócskaszakaszvezető, és Johannes döbbentenvette észre, milyen kicsi.Tulajdonképpen még soha életében nemlátott ilyen apró katonát. A fickó aligérte el a százhatvan centis magasságot,mégis olyan hangos volt, hogy még aGóliát őrmestert is túlharsogta. –Gyerünk már, fene a lusta fajtátokat,

tántorogjatok le arról a platóról, vagybizony mondom, visszamegyek, és akkorpiszok mérges leszek! – ígérte a kocsinlévőknek.

Hogy a bakákra a fenyegetés hatottvagy a kötelességtudat dolgozott bennük,arról Johannesnek fogalma sem volt, demindenesetre leszálltak acsapatszállítóról, és az őrmester feléindultak.

– Na végre, kisasszonykáim, hogykegyeskedtek felemelni a roppanthátsójukat – fogadta vigyorogva akatonákat a Hammernek szólítottamerikai.

– Újoncok? – kérdezte Johannes, akia német hadseregben nem szokott hozzá,az efféle viselkedéshez.

– Egyenesen a hajóról – vigyorgottszélesen az őrmester. – Még arra seképesek, hogy megkülönböztessenek egyfriccet egy brittől, és máris háborúsditakarnak játszani – legyintett az altiszt. –Na kislányok, próbáljanak meg úgycsinálni, mintha katonák volnának, ésemeljék ki gyorsan a szövetségeshadsereg hadiellátmányát képzőmotorkerékpárt az út közepére! –mutatott az árokba borult TriumphraHammer. A katonák megindultak, hogyteljesítsék a parancsot, de alig tehetteknéhány lépést, amikor Hessler lépett ki afák közül. A kezében a halott angolkatona Sten Mk 2-esét szorongatta. Anémet altiszt megállt, és egy pillanatignémán figyelte a tucatnyi amerikait.

Johannes megpróbált jelezni neki, de azőrmester túl közel állt hozzá. Azaprócska szakaszvezető közelebb lépetthozzájuk, és gyanakodva figyelte amozdulatlan férfit.

– Ez igen, őrmester! – törte meg acsendet Hessler, és tökéletes angolkiejtéssel folytatta tovább. – Csak egypercre hagyom magára, és mirevisszaérek, máris egy szakasznyisegítséget rekvirál – lépett közelebb azamerikaiakhoz.

– Ha egy kicsit később jön, és azurak végre összeszedik magukat, már azúton találja szerkentyűjét, őrvezető –nevette Hammer az „angol” döbbenetét.

A „tommy”-k végül minden oldalrólmegragadták a Triumphot, előbb

kiemelték az útra, aztán közös erőveltalpra állították.

– Na innentől már a ti gondotok,cimborák – nézett az órájárajelentőségteljesen az aprószakaszvezető. A gesztus láthatólag anagydarab őrmesternek szólt.

– Indulnunk kell – bólintottkényszeredetten Hammer, és intett abakáknak, hogy szálljanak fel a kocsira.– Gondolom, ti is a német század miattvagytok itt.

– Üzenetet hozunk aparancsnokságtól, azért siettünk ennyire– kontrázott rá azonnal Johannes.

– Ha akarjátok, az egyikőtök eljöhetvelünk – ajánlotta fel az őrmester acsapatszállító felé tartva.

– Kösz, de ha lelket vertünk bele,úgy is lehagyunk benneteket – intettbúcsút az obersturmführer.

– Ez már igaz – szállt be az amerikaia kocsi vezetőfülkéjébe, és hanyagultisztelgett az „angoloknak”.

Johannes és Hessler szinte egyszerreviszonozták a köszönést. A Bedford QLnekilódult, és néhány másodperccelkésőbb eltűnt az út-kanyarulat mögött.

– Na, úgy érzem itt az ideje, hogyeltűnjünk a környékről – fújt nagyot azobersturmführer, és nekilátott, hogykiegyenesítse a Triumph kormányát.

– Ha még egy percig maradnak,ziher, hogy kiugrott volna a szívem ahelyéről – vallotta be Hessler, ésletörölt egy kövér verejtékcseppet a

homlokáról.IX.

– Mindenképpen fel kel mennünk afelszínre – nézett a deszantos szemébeWitaschek főmérnök. – A dízel motoroknélkül az akkumulátorok lemerülnek, ésakkor lőttek a másodlagoshajtóműveknek.

– De hát az angolok csak errevárnak! – tárta szét a kezét Gerhard.

– Igaza van. Ez egy bevett módszernegyvenhárom eleje óta. Arepülőgépeikkel a konvojok közelébenköröznek, és ha meglátnak egy U-Bootot,azonnal jelentik a helyzetét, aztánmegtámadják. Ha a nap felől érkeznek,egyszerűen lehetetlen időben észrevenniőket. Ráadásul, amióta felszerelték őket

a levegő felszín radarokkal,villámgyorsan megtalálnak bennünket.Mivel sokkal gyorsabbak nálunk, még afelszínen vagy kis mélységben kapjukmeg az MK44-es aknákat. Ebben azévben több búvárnaszádot süllyesztettekel a repülőgépek, mint a rombolók.Nappal a víz alá kényszerítenekbennünket, ahol az alacsony sebességmiatt nem tudunk a konvojok nyomábanmaradni, ráadásul végletekig lemerítjükaz akkumulátor celláinkat. Így este nemtudunk támadási pozícióba kerülni –sóhajtott a Leitender Ingenieur.

– Igen, a kapitány úrtól mintha márhallottam volna néhány szót róluk –biccentett Gerhard. – Akkor most mitfogunk tenni?

– Amikor a kapitány biztonságosnakítéli meg, a felszínre emelkedünk, ésdízelhajtással haladunk tovább – felelteegyre fogyatkozó türelemmel ahimlőhelyes képű férfi.

– Észak felé?– Amíg Herr Lüth mást nem mond –

biccentett Witaschek, és elfordult.Gerhard belátta, hogy semmit sem

tehet, és visszament a legénységiszállásra. A traktust üresen találta, csakRachael Bittings feküdt a túloldalonlévő emeletes ágy tetején. Asturmscharführer bő két órával ezelőttengedte ki a nőt a vécéből, az ügynökazóta nem szólt hozzá. Gerhard leült apokrócára, és arcát a tenyerébe temette.Rettenetesen fáradtnak érezte magát.

Ahogy lehunyta a szemeit, újra láttamaga előtt a lányt, amikor kinyitottaelőtte a szűk helyiség ajtaját. RachaelBittings haja kócos volt, a tekintete akáregy megrémült állaté. A mocskoshelyiség sarkában kuporgott, és valamikülönös dallamot dúdolt magának.Gerhard megijedt, hogy a lány véglegelvesztette a józan eszét. Óvatosanközelebb hajolt hozzá, de az ügynöknő,mintha meg sem érezte volna aközelségét, továbbra is csak meredtenbámult maga elé. A sturmscharführermegérintette a vállát, mire RachaelBittings felugrott, és még mélyebbenpréselte testét a sarokba.

– Kérem, nyugodjon meg, eszemágában sincs bántani! – próbálta

meggyőzni az ejtőernyős, de látta, hogy aszavai vajmi kevés hatással vannak amásikra.

Gerhard tehetetlenül nézte a sokkosállapotban lévő emberi lényt, és sajátgyengeségét átkozta, amiért magávalhozta a fedélzetre. A hatalmas kékszemekben az őrület fényét véltefelfedezni, és csak magát okolhatta, hogymindkettőjüket ilyen helyzetbe hozta.

– Most már minden rendben van,Rachael – mondta fennhangon, mertvalahol azt hallotta, hogy a sokkosállapotban lévőknek jót tesz, habeszélnek hozzájuk. – Lehagytuk arombolókat, és teljes sebességgel tartunkFranciaország felé. A kapitány aztmondja, rövid időn belül a felszínre

emelkedünk, és akkor néhány óra alattotthon leszünk. Emlékszik még arokonaira, Rachael? Ha akarja, segítekmegkeresni őket. Náluk jól ellehet, amígmeg nem törjük Angliát. Utána pedigújra találkozhat a szüleivel. Biztosvagyok benne, hogy kitüntetik abátorságáért, és higgye el nekem,mindenki nagyon büszke lesz magára –folytatta tovább a sturmscharführer.

Mindez persze hazugság volt, és ahelyzetük koránt sem volt olyanmegnyugtató, mint amilyennek lefestette.Egyelőre a felszín alatt maradtak, sahelyett, hogy Franciaország feléhajóztak volna, az angol partokkalpárhuzamosan haladtak Scapa Flowirányába.

– Erre biztosan nem keresnek majdminket – felelte Wolfgang Lüth kapitány,amikor meglátta Gerhard döbbenttekintetét. – Nem tudom, mi vanmagánál, de abban biztos vagyok, hogyrendkívül fontos a briteknek. Abból,amit láttam, úgy tűnik, hogy az angolhaditengerészet blokád alá vette az egészpartszakaszt, és megpróbáljamegakadályozni, hogy elérjükFranciaországot.

– Mit akar tenni?– Megpróbálom megtalálni a

blokádnak azt a részét, aholátsurranhatunk. Egy ekkora szakasztképtelenség tökéletesen lezárni. Perszeaz aktív szonárunk segítségévelnekivághatnánk a víz alatti

aknamezőknek, mint ahogyan idefelétettük, de attól tartok, túl nagy feltűnéstkeltenénk vele, és magunkra húznánk aszövetségesek rombolóit. Márpedig egyaknamező közepén manőverezniellenséges hajók támadása alatt nem túlegészséges – gondolkodott hangosan akopasz, szakállas férfi.

– Ezért nem szerelik fel aktívszonárral a búvárnaszádokat? – kérdezteGerhard, akinek rémlett, hogy az U-181,csak erre az alkalomra kapta meg akülönleges berendezést.

– Csak elárulnánk vele a hollétünket– biccentett Wolfgang Lüth. – Persze azangol partok megközelítésénélfelbecsülhetetlen szolgálatokat tett.

– Akkor most?

– Északnak hajózunk, ameddig lehet,és megpróbálunk átosonni az őrjáratokközött. Ha sikerrel járunk, utána márcsak a swordfish-ektől kell tartanunk –felelte a kapitány.

– Kardhalak? – fordította le az angolkifejezést Gerhard, és érdeklődve nézetta parancsnokra. Nem igazán hitte, hogyegy állat kárt tehetne a búvárnaszádpáncélzatában.

– Felderítő repülőgépek, amiketátalakítottak a tengeralattjárók ellenihadviselésre. Torpedókkal ésmélyvízibombákkal szerelték fel őket.Olyan gyorsan jelennek meg, hogy nincsidőnk elég mélyre merülni mielőttideének, ők viszont hihetetlenkönnyedséggel és pontossággal tudják

ránk szórni a rakományukat – jelent megneheztelő fintor a kapitány arcán.

– A Kriegsmarine vezetése miért nemdolgoz ki valamiféle ellenszert? –döbbent meg Gerhard.

– Megtették. Az elmúlt időszakbantilos lett nappal, jó látási körülményekközött a felszínre emelkednünk, éskifejlesztettek egy bizonyos U-Flakbúvárnaszád osztályt, de a veszteségeinkmég mindig nagyon magasak.

– U-Flak?– Néhány VIIC osztályú U-Bootot

átalakítottak, és elláttak megfelelőlégvédelmi tűzerővel. Mindez mostnyáron történt, de már rebesgetik, hogy ateszteredmények alapján Dönitzadmirális rövidesen megtorpedózza a

programot.– Mi történt a teszteken?– Pontos információim persze

nincsenek, de amit fél füllel hallottam,aszerint az U-Flakkok ugyan rendremegsemmisítették a rájuk támadórepülőgépeket, de eközben olyansérüléseket szenvedtek, amelyeklehetetlenné tették az út folytatását.

– Akkor, ha jól értem, a próbálkozáskudarcot vallott – összegezte ahallottakat Gerhard.

– Valahogy úgy – biccentett Lüth.– Akkor hogyan kerüljük el őket?– Van Naxos radarunk. Ha időben

észreveszzük őket, elég mélyremerülhetünk a víz alá – nevetett akapitány a deszantos tanácstalan

arckifejezését látva.Gerhard nem folytatta tovább a

beszélgetést, hanem inkább megpróbáltaRachael Bittingst kicsalogatni a vécéből.

– Higgyen nekem, Rachael, most márminden rendben lesz! – próbálta jobbbelátásra bírni a lányt.

A nő egy ideig hidegen nézte, aztánhosszas rábeszélésre kijött a vécéből, ésfelment az ágyára. Egész idő alatt nemszólt egyetlen szót sem. Gerhard végülmegunta a folytonos hallgatást, és kimenta hídra, hátha ott megkönnyebbülésretalál. Helyette azonban csak afőmérnökkel való különös beszélgetésfogadta, és úgy érezte, a hatalmasfémmonstrum szűk testében nincsegyetlen olyan hely sem, ahol ne érezné

a fölé hajló fémgerendák nyomását, azolaj piszkos, fertőző bűzét és a fejükfelett lévő negyvenméternyi vízoszlopláthatatlan súlyát.

– Nagyon sajnálom, ahogyanviselkedtem. Rettenetesen szégyellemmagam.

Gerhard egy pillanatig az sem tudta,ki szólt hozzá. Kábán körbenézett, desenkit sem látott az apró kajütben.Felállt, és hitetlenkedve nézett a kisírtszemű Rachael Bittingsre. A nő eddigmég sírni sem volt képes.

– Borzasztó, amit tettem, azok után,hogy annyiszor kiállt értem – szólalt megismét a lány, és Gerhardnak kedvetámadt magához szorítani a meggyötörtarcot.

– Nagyon örülök neki, hogyvisszatért közénk! – mondtamegkönnyebbülve a férfi, és megpróbáltrámosolyogni a nőre.

– Kérem, bocsásson meg, de annyiraféltem! – tört ki zokogásba RachaelBittings, és ahogy a fejét előre hajtotta,szőke haja eltakarta az arcát. – Azthittem, mind meghalunk. Borzasztó volt agondolat, hogy betör a víz, ésmegfulladunk – mondta a nő, és zokogásrázta a testét.

– Ne gondoljon rá többé, Rachael! –igyekezett csitítani a másikat Gerhard. –Ennek a hajónak van a legjobb kapitányaaz egész világon. Legutóbb több mintkétszáz napot töltöttek kint a tengeren, éssemmi bajuk sem esett. Nemsokára csak

egy rossz emlék lesz ez az egész.A sírást lassan szipogás váltotta fel,

és néhány pillanattal később RachaelBittings Gerhardra nézett. Kék íriszekörül véreres lett a szemfehérje, az arcamaszatos volt a könnyektől, a hajakócos, rendezetlen csigákban állt a fejetetején. A férfi úgy érezte, életében nemlátott még ilyen szépet.

– Maga olyan rendes velem – mondtabűnbánó tekintettel a lány. – Én mindentelkövetek, hogy rettenetes helyzetbehozzam, maga pedig rendre megmenti azéletemet.

– Boldog vagyok, hogy újraegészségesnek tűnik – sóhajtott mélyetGerhard. – Be kell vallanom, voltakolyan pillanatok, amikor már kezdtem

elveszteni a reményt.A lány nem válaszolt, csak közelebb

húzódott a férfihez, és megfogta a kezét.Kaufmann döbbenten fogadta a gesztust,és hitetlenkedve figyelte, hogy milyenfinomak a nő ujjai. A lány bőre enyhénnedves volt, érintése megbizsegetteGerhard ágyékát.

– Maga nagyon törékeny – nyögte aszavakat, aztán elátkozta magát, amiértilyen hülyeséget mondott. – A harcmezőnpersze közel sincs ennyi gondod, igaz?– korholta magát némán. RachaelBittings ránézett, és kedvesenelmosolyodott.

– Ez volt a legédesebb bók, amitvalaha hallottam – jegyezte meg.Gerhard jobbnak látta, ha nem szól.

Mozdulni szeretett volna, de a keze mégmindig a nő tenyerében volt.

– Gondolja, hogy most már épségbenmegúszhatjuk? – kérdezte csendesen alány.

– A kapitány szerint jó esélyeinkvannak – hazudott szemrebbenés nélkül asturmscharführer. – Ez az egyiklegmodernebb búvárnaszád, amit erre azalkalomra speciális berendezésekkel isfelszereltek. Lehetnek mégfennakadások, de Wolfgang Lüth kivédiőket. Hiszek benne, hogymegnyugodhatunk – próbált a deszantosmeggyőző maradni.

– Szóval a neheze még hátra van –fejtette meg a szavak lényegét RachaelBittings.

– Én semmi ilyesmit nem mondtam –tiltakozott Gerhard.

– Ugyan, hagyja csak! – legyintett alány. – Ne feledje, hogy a hírszerzésnekdolgoztam! Az a munkám, hogy amellébeszélésből kihámozzam a lényeget– mosolyodott el bátortalanul a nő, ésettől az arca ismét olyan lett, mint egyijedt kisegéré.

– Majd fejben tartom – ígérte azejtőernyős.

Csend telepedett közéjük, amit csakkihangsúlyozott a hajócsavarok és azelektromos motorok halk zümmögése.

– Mi történhetett a többiekkel? –törte meg a csendet a lány, akitszemlátomást megnyugtatott, hogy voltkivel beszélgetnie.

– Úgy gondolom, akik életbenmaradtak, azok szétszóródtak a parton,és megpróbálnak önállóan hazajutni –felelte Gerhard.

– Hogyan? Csak nem képzelik, hogyakárki kijuthat Angliából, hacsak át nemússza a csatornát!? – csodálkozott a nő.

– Nos, ők nem akárkik – felelteGerhard, és most rajta volt a sor, hogymegmosolyogja Rachael Bittingscsodálkozó arckifejezését.

X.– Igen, épp az imént érkeztek azzal a

kocsival – Hessler előrehúzta azoldalkocsis motorban talált vízhatlankabát csuklyáját, hogy az jobban védje afejét az esőtől.

– Biztos benne, hogy a repülőtérről

jöttek? – törölgette a német messzelátólencséjét Johannes Rali, miközben aműút melletti fogadó parkolójában állóautót vizsgálta.

A kocsi egy amerikai gyártmányúJeep-Willis volt, amit a szövetségesekmindenhol, minden fronton használtakmióta kitört a háború. A benzinmotorosterepjáróra felhúzták az utasteret védőponyvát, amitől az egy méter huszonkétcentis autó jóval magasabbnak nézett ki.A kocsi kerekeit friss sár borította. Akörnyéken csak a reptér felé vezetettföldút.

– Láttam, ahogy felhajtottak azaszfaltra – felelte Hessler, és anemrégiben lezúdult esőtől sártengerréváltozott mező felé intett.

– Akkor ő lesz a mi emberünk –közölte az obersturmführer anélkül, hogya messzelátót elvette volna a szemétől. –Ha szerencsénk van, a tisztnek vanállandó belépési engedélye a reptérre.

– Ilyen időben könnyebbenbejuthatunk – ismerte el a rottenführer –,de képtelenség lesz felszállni.

– Nekem már az sem mindegy, hogy atenger felett, vagy a francia partokközelében zuhanok le – torkolta le azaltisztet Rali.

– Értem, uram – felelte a rottenführerangolul, és megpróbálta elleplezni azarcára kiülő ellenszenvet.

Noha általában megpróbált lojálismaradni a feletteseihez, képtelen volttúltenni magát az obersturmführer

kioktató modorán. Hessler látta, ahogy aférfi szemrebbenés nélkül küldi halálbaaz embereit, és akarva akaratlanulmegfordult a fejében a kérdés, hogy rálegközelebb milyen sors vár. A gondolatazóta nem hagyta nyugodni, mióta azamerikai teherautó magára hagyta őket azúton. Az obersturmführerrel közösennéhány perc alatt visszahajlították azelgörbült alkatrészeket, és a kissébehorpadt falú oldalkocsi kerekét isegyenesbe hozták. A Triumph perszetovábbra is nehezen fordult.

– Kicsit eszi a gumit – jegyezte megHessler, miután elindultak, ésfolyamatosan ellent kellett kormányozniaa meghajlott első teleszkópok miatt.

– Eljutunk vele a reptérig? – kérdezte

Rali obersturmführer, aki azoldalkocsiban ült.

– Persze, csak éppen nem fogunkszáguldozni vele – vigyorodott el arottenführer, és máris égett a vágytól,hogy gyorsítson.

– Akkor csak óvatosan, még egyszernem lesz ilyen szerencsénk – mutatott ahátuk mögé a tiszt, és Heinrich magábanigazat adott a felettesének.

Amikor fél órával korábban az erdőszéle felé közeledve meghallotta azamerikaiak hangját, ösztönösenkibiztosította az MP-40-est, és némacsendben, fától fáig lopózva haladttovább. Amikor aztán képes volt kivenni,hogy miről folyik a beszélgetés, méginkább megfagyott az ereiben a vér. Az

úton egy szakasz amerikai katonavárakozott, ő pedig angol egyenruhában,kezében egy német géppisztollyal alignéhány lépésnyire állt tőlük. Alebukástól csak annyi választotta el,hogy valamelyik tommy-nak eszébejusson biztosítani az erdő szélét.

Ha az MP-40-essel a kezében kilép afák közül, az amerikaiak biztosan gyanútfognak. A szövetséges katonák ugyanszívesen használták a német géppisztolyt,de Anglia túlságosan távol volt afrontvonaltól. Egy ideig tipródott, hogymi a fenét csináljon, aztán átkutatta abokrok alját, és megtalálta az egyikhalottól elvett Sten Mk 2-est. Csak ezekután vette a bátorságot, hogy kilépjen anövények takarásából.

Az eső nem sokkal az indulásuk utánkezdett el esni, amikor a nyugatról fújószél megerősödött, és a csatorna felőlmagával ragadta a szürke felhőket.Szerencsére a Triumph oldalkocsijábanmindkettejük számára találtak vízállóöltözetet. Ennek ellenére Heinrichnadrágja csuromvizes lett, mire elérték aműút melletti apró fogadót. A sérültmotorkerékpárt az épülettől háromszázméterre rejtették el a fák között, ésgyalogosan közelítették meg azsalugáterekkel díszített épületet. Azobersturmführer rövid nézelődés utánúgy döntött, tovább figyelik avendégeket.

A rottenführer nem lelkesedett azötletért. Átázott nadrágja valósággal

ráfagyott a térdeire útközben, és ahogyaz épület felé lopakodtak, olyan érzésevolt, mintha kést szurkálnának a lábaiba.Az egész teste remegett a hideg angolidőben, és semmi másra nem vágyottjobban, mint száraz ruhára, forró fürdőreés egy meleg szobára, ahol életet lehelnezsibbadt tagjaiba. Az obersturmführerparancsa azonban újabb hosszúvárakozást jelentett a kinti, lucskoshidegben.

A deszantos rosszkedve csak akkorcsökkent valamelyest, amikor jófélórányi őrködést követően felfedezte afogadó elé érkező dzsipet. Igaz ugyan,hogy állításával ellentétben nem látta,merről érkezett, de a kocsi kerekeit és azoldalát borító sárfoltok minden kétségét

eloszlatták. Az utastérből egy angolhadnagy szállt ki a sofőrével együtt, ésaz eső elől az épületbe menekült.

Amikor az obersturmführer visszatértegészségügyi sétájáról, Hesslernek elsődolga volt jelenteni a történteket.

– Keressünk másikmegfigyelőposztot! – állt fel JohannesRali a nedves fűből, és megigazítottamagán a vízhatlan kabátot. – Az épületháta mögül ráláthatunk az ivóra.Szemügyre vesszük az angolokat, és hamegfelelőek, csendben megszerezzük azegyenruhájukat – mondta Heinrichnek.

A rottenführer magábanbosszankodva követte a felettesét.Legszívesebben most azonnal bementvolna a meleg ivóba, hogy kinyújtóztassa

a tagjait a nyitott kandalló mellett.Reszkető tagokkal ment a ház mögöttiemelkedőn növő díszbokrokig. Figyelmenagy részét lefoglalta, hogy szárazontartsa a köpenye alatt lévő Sten Mk 2-est.

Az obersturmführer megállt alig húszméternyire a hátsó ajtótól, és bevárta,míg Heinrich mellé ér.

– Melyik az? – kérdezte angolul, ésfejével az ivó sárgán világító ablakaifelé jelzett.

– Amelyiknek fehér sas van azubbonyán – felelte a rottenführer.

– Átkozott lengyelek – mordult felJohannes Rali. – Miért nem elég egyszerlegyőzni őket!? Göring szerint Angliamiattuk tartott ki az Angliai Csata során

– rázta a fejét dühösen.– Mi a terve, obersturmführer.– Elvesszük tőlük, amire szükségünk

van. Ha kell, az egész fogadót a földdeltesszem egyenlővé – felelte dühöngveJohannes Rali, és Heinrich megsejtette,hogy a férfi oktalan fogadkozása mögöttvalami régi sérelem rejtőzik.

– Jobb lenne, ha nem rontanánkajtóstól a házba – jegyezte meg halkan,és átkozta azt a pillanatot, amikorkijelölték erre a feladatra.

Ahogy elnézte az esőkabátcsuklyájának pereméről lehullóesőcseppeket, elöntötte a reménytelenségérzése. Az egész angol hadsereg őketkereste. A kocka megfordult, és támadóegységből űzött vaddá változtak.

Egyetlen előny maradt az oldalukon: agyorsaságuk. Ideig-óráig talán mégképesek lehetnek meglepni az ellenséget.

– Gyerünk! – állt fel a földől azobersturmführer, és a visszafelé indult,amerről jöttek.

– Mit csinálunk, uram? – szólt utánaHeinrich.

– Amit a többiek ebben az esőben.Fedél alá húzódunk, és iszunk egy melegteát – vont vállat hanyagul a tiszt.

Hessler nem faggatta tovább azobersturmführert. Megelégedettannyival, hogy végre ledobhatja magáróla nyikorgó, csupa víz, viaszosvászonköpenyt, és hamarosan száraz helyre jut.

Jó öt percet sétáltak az esőben, mireJohannes Rali megállt a Triumph mellett.

– Figyeljen, Hessler! – kezdett elhelyet csinálni magának azobersturmführer az oldalkocsiban. –Futároknak adjuk ki magunkat. Az esőmiatt a motor sérüléseit senki sem fogjaészrevenni. Ha bementünk, megkérdezema tulajdonostól, hogy merre van a reptér,aztán, hogy milyen az út. Reméljük, hogyvagy ő vagy a lengyel bekapja a horgot.Ha a tiszt szóba áll velünk, akkor márnyert ügyünk van. Kicsaljuk az épületelé, és végzünk vele. Ha megvannak aziratok és a ruhák, azonnal indulunk areptérre – fejezte be az obersturmführer,és intett neki, hogy üljön a vezetőülésre.

Heinrich felpattant a keményítettbőrből készült, acélrugókkalkényelmesebbé tett nyeregbe, és egy

határozott mozdulattal berúgta aTriumphot. A lábszárába fájdalomhasított, ahogy a hatalmas hengerellenállt az erejének, de a mozdulatnyomán a motor életre kelt. Az ütemesenböfögő motort kikormányozta az útra.Elfordította a gázkart, mire a blokkduhogása felgyorsult.

A Triumph nekilendült az útnak, ésahogy Heinrich a karjaiban érezte agyorsulás erejét, egy pillanatramegszabadult a gondjaitól. Az apróvízcseppek az arcába vágtak, de aszemét védő lencséken át még mindig jóllátta az utat. Sebességet váltott, gáztadott, és szándékosan, a biztonságosnálvalamivel gyorsabban fordult rá akövetkező kanyarra. A motor kerekei

megcsúsztak a nedves aszfalton, Hessleróvatosan ellenkormányzott, hagyta, hogysodródjanak valamennyit az út szélefelé, aztán, amikor túljutottak a fordulófelén, újfent gázt adott, és íven tartva amotort kicsúszott az egyenesre. A gumikismét biztonságosan megtapadtak azúton. Hessler roppant büszke voltmagára, és ahogy lenézett a falfehérresápadt obersturmführerre, elégedettvigyor ült ki az arcára.

A fogadó közelében lassított, deügyelt rá, hogy még mindig tempósanérkezzenek meg az épület elé, ahogyanazt a német motoros futároktól láttaodahaza. Amikor a kerekek megálltak,gázfröccsöt adott, és megnyomta agyújtásmegszakító gombját.

– Ezt ne csinálja még egyszer! –kászálódott ki az ülésből Johannes Rali,és gyilkos tekintettel méregette Hesslert.

– Értettem – felelte Heinrich, de megsem próbálta leplezni elégedett vigyorát.

Az obersturmführer körülnézett, hogyellenőrizze, van-e valaki a közelben,aztán megszólalt.

– Ha az angolok nem végeznekvelünk, magam kerítek sort rá, hogykitekerjem azt a vörös nyakát! – jegyeztemeg a tiszt, most már szintén vigyorogva,és szemmel láthatólag díjazta arottenführer szilaj vadságát. – A neveHolland lesz, az enyém Mc'Gregor –fejezte be, aztán elindult a fogadóhívogatón világító ablakai felé.

Heinrich követte a tisztet. Az

obersturmführer benyitott az ajtón, és abentről áradó meleg, a sárga fényhívogató szelídséggel vonzotta magáhoza rottenführert. Rali belépett, aztánmegállt az ajtóban, és leverte a lábáról asarat. Heinrich sietve belépett azobersturmführer után. Ahogy beljebbkerült, azonnal megcsapta a kellemesmeleg. A bejárattal szemközti nyitottkandallóban barátságos tűz égett.Hessler becsukta maga után az ajtót,leverte a lábáról a sarat, és követte atisztet a pult felé. A kocsmáros abelépőkre nézett, aztán anélkül, hogybármit is kérdezett volna, két csészét vettelő, és forró teát öntött beléjük.

– Jól átfázhattak azon a motoron,őrmester – tolta eléjük az edényeket a

pirospozsgás képű, enyhén pocakos férfi.– Köszönjük – biccentett a német

tiszt, és erőteljes wellsi akcentussalmegkérdezte. – Melyik út vezet areptérhez?

A csapos egy pillanatra abbahagyta akezében lévő vizespohár törölgetését,aztán megszólalt.

– Azzal a motorral akarnak odamenni? – kérdezte csodálkozva.

– Ez a parancsunk – biccentett Rali.– Nos, az nem lesz egyszerű, ebben a

sárban – felelte a kocsmáros fintorogva.– Ezek szerint földút – tettette a

német tiszt, hogy csak most tudta meg adolgot.

– Lehet, hogy jobban járnak, ha amotort itt hagyják, és gyalog próbálnak

meg bejutni – mondta a csapos, minthacsak hangosan gondolkodna.

– Milyen messze van még innen areptér?

– Úgy három, négy mérföld lehet.Hessler látta, hogy az

obersturmführer lassan csapdába kerül.A közeli asztalnál ülő lengyel tisztnekeszébe sem jutott felajánlani asegítségét, sőt szemmel láthatólag ügyetsem vetett a pultnál folyó beszélgetésre.A csapos pedig Rali mindenpróbálkozása ellenére sem jutott elodáig, hogy a repülőshöz irányítsa őket.Lassan eljön majd az idő, hogy azobersturmführer nem tud majd mitkérdezni, és ha tovább maradnak, azzalcsak gyanúba keverik magukat.

– Nem ismer véletlenül valami másikutat? – húzta tovább a beszélgetést Rali.– Az sem baj, ha kerülő, csak tudja, nemszívesen hagynám itt a kincstári tulajdont– intett a kint várakozó motorra.

– Á, a repteret csak nem olyan régenhúzták fel. Azért nincs még meg a műút.Régen egy major állt ott, de akkor iscsak a földúton lehetett bejutni.

– Pedig nekem oda kell mennem –rázta meg a fejét tanácstalanul a„motoros futár”, és mintha csak valamimegoldáson törné a fejét, hátat fordított acsaposnak, és körbenézett az ivón.

A mozdulat hatott, és a csaposhirtelen a fejéhez kapott.

– Várjon csak! Az a tiszt ott, azthiszem, a reptéren dolgozik. Ő biztosan

tudna segíteni maguknak.– Kicsoda? – fordult a kocsmáros

felé Rali, aztán vissza az ivó irányába,és úgy tett, mintha a megpróbálnámegkeresni a szóban forgó férfit.

– Laddeus hadnagy lesz a magaembere – mutatott a vállán szimbolizáltteher sast viselő férfire.

– Kicsoda? – bizonytalankodott Rali,mert három hadnagy is volt a teremben.

– Ő – mutatott az érdeklődve feléjüknéző alakra a csapos.

– Köszönöm – mondta azobersturmführer, és késlekedés nélkül aférfi felé indult. Az tiszt asztala előttmegállt, tisztelgett, aztán megszólalt.

– Engedelmével Jeffrey Mc'Gregorőrmester – mutatkozott be, amikor

Hessler utolérte.– Laddeus Wolsek hadnagy –

invitálta őket egy kézmozdulattal azasztalához a tiszt. A vele együtt érezősofőr tisztelgett az újonnan érkezettekfelé.

– Köszönjük, de meglehetősen sietősa dolgunk – utasította el a meghívástRali.

– Mit tehetek önökért? – kérdezte alengyel darabos angolossággal.

– A tulajdonos említette, hogy areptéren dolgozik – felelte azobersturmführer.

– Igen?– Egy üzenetet kell eljuttatnom a

parancsnokságra.– Pontosan kinek? – csodálkozott a

repülőtiszt.– Rolski alezredesnek – felelte az

obersturmführer szemrebbenés nélkül.– Az Ops-tól? – kérdezte a hadnagy.– Nem, egyenesen a RAF-tól jött –

felelte a német gondolkodás nélkül.– Miért nem szóltak oda rádión? –

csodálkozott a Taddeus Wolsek.– Ha jól tudom a Royal Observer

Corps egy német tengeralattjárót fedezettfel a partok közelében. Sejtelmem sincsmi köze ennek ahhoz, hogy engemküldtek, de ahogy a jelentés beérkezett,útnak indítottak minket – nézettjelentőségteljesen a lengyelre az„őrmester”.

Hessler döbbenten hallgatta abeszélgetést.

– Hogy a fenébe tud Rali, ennyimindent erről a reptérről? – tette felmagának a kérdést, ahogy a feletteseszemrebbenés nélkül válaszolgatott azangol tiszt kérdéseire.

– Gondolom, nem tudja, mi van azüzenetben – sóhajtott a férfi, azzal kiittaa poharát, és felállt az asztaltól.

– Természetesen nem – rázta a fejétaz obersturmführer.

– Ha ez megoldást jelent aproblémáikra, szívesen felajánlom, hogya sofőröm elvigye magukat a reptérre –mondta, és válaszra sem várva az ajtófelé indult. A társaságában lévő férfiszintén felállt az asztaltól.

– Köszönöm – biccentett JohannesRali, és a hadnagy után ment. A lengyel-

angol tiszt kilépett az esőbe, és egyújságot a feje fölé tartva a Jeephez futott.Kinyitotta az egyik hátsó ajtót, ésmagához vett egy csokor virágot.

– Nekem csak erre van szükségem –kacsintott az „őrmester” felé. – Azthittem, velünk jön – jegyezte megcsalódottan Rali.

– A sofőröm tökéletesen ismeri azutat, ráadásul nekem van itt egy kiselintéznivalóm – felelte a pilóta, és márindult is vissza az épület felé.

Rali csak a fejével intett Hesslernek.A rottenführer előhúzta a csizma szárábarejtett bajonettet, és utána lépett atávolodó alaknak. A repülős a szemesarkából az utolsó pillanatban észrevettea feléje mozduló alakot, de arra már nem

maradt ideje, hogy megforduljon. Adeszantos mögélépett, baljával befogta aszáját, jobbjával pedig kést döfött abordái közé. A lengyel teste megfeszült,kiáltani próbált, de az ejtőernyősszorosan tartotta a száját, és még egyszermegszúrta. A második döfésre a pilótamegrázkódott, és Hessler karjábarogyott.

– Elég egyetlen mozdulat, és asorsára jutsz! – figyelmeztette Rali asofőrt, és a ruhája alól kirántott Lugert agyomrának nyomta. – Ha kell, az egészkocsmát kiirtom minden egyesvendégével egyetemben – tette hozzá aférfi elgondolkodó tekintetét látva.

A brit szemlátomást képtelen voltmegszólalni. Hessler megtartotta a

repülős testét, és elkezdte a kocsi feléhúzni. Bízott benne, hogy bent ülőkneknem tűnt fel a kinti színjáték.

– Ne kockáztasson! Látom, hogycsaládja van – nézett fickó gyűrűjére azobersturmführer. – Gondoljon bele, hogymi lesz velük maga nélkül!

Heinrich elérte az autót,megtámaszkodott az oldalán, aztánkitapogatta kilincset, és betuszkolta atestet a hátsó ülésre. Utoljára beemelte ahalott lábait, aztán ő maga is beszállt. Azesőköpenye csupa vér lett, de ez mostmár a legkevésbé sem zavarta.

– Gyerünk, szálljon be! – utasítottaaz obersturmführer a sofőrt. Az angolbeült a kormánykerék mögé.

– Vegye át! – mondta Rali.

Hessler előrehajolt, és kését a brittorkának nyomta.

– Mielőtt még eszedbe jutna, hogybármilyen baromságot csinálj, már át isvágtam a torkodat! – ígérte arottenführer, és hogy a szavainak plusznyomatékot adjon, a penge élét a férfigigájára tette.

A fickó nem szólt, csakmozdulatlanul várta, hogy azobersturmführer megkerülje az autót, ésbeszálljon mellé az első ülésre.

– Indíts! – mondta Rali, ahogybecsukta maga után az ajtót, és apisztolyát a férfi oldalának szorította. –Csak nyugodtan, mintha minden rendbenlenne! – Hessler elvette a bajonettpengéjét a férfi torkától, hátradőlt az

ülésen, de továbbra is ugrásra készenfigyelte az angol minden mozdulatát.

A sofőr elfordította az indítókulcsot,és a motor felmordult.

– Hová megyünk? – szólalt meg abrit most először.

– A reptérre – felelte azobersturmführer.

– Az jó – nyugtázta a sofőr.– Már miért lenne az? – kérdezte

meglepve a német tiszt.– Mert ott a többiek megteszik azt,

amihez nekem nincs merszem – felelte aférfi, és nyugodt tempóban rákanyarodotta saras földútra.

XI.– Járőröznek – csóválta a fejét

Wolfgang Lüth, ahogy visszatolta a

helyére a periszkópot.– Mit akar tenni? – kérdezte a

mellette álló Gerhard. A rombolókközelsége valósággal sokkolta.

– Még nem tudom – felelte flegmán akapitány, és a navigációs tiszt asztalafölé hajolt. Egy ideig az ott lévővízhatlan térképeket tanulmányozta, aztánmegszólalt. – Úgy tűnik, elértük a blokádszélét. A britek semmit sem bíztak avéletlenre, és megpróbálták lezárni azegész partszakaszt. Eddig csak az mentettmeg minket a repülőktől, hogy időben éselég mélyre merültünk a felszín alá.

Gerhard szörnyen érezte magát abúvárnaszád olajtól és emberi verítéktőlbűzlő belsejében. Már legalább hat órájavoltak a víz alatt, és a deszantos

pszichéjét megviselte a bezártság. Abőrén érezte a fejük felett lévő víztömegnyomását.

– Meddig maradhatunk lent? –kérdezte a Leitender Ingenieurt.

– Az energiánk és a levegőnk egésznapra kitart, idefelé jócskán feltöltöttükaz akkumulátorokat. Estére azonban afelszínre kell emelkednünk, hogybeindíthassuk a dízel motorokat – felelteWitaschek.

– Addigra ki kell jutnunk – csóváltaa fejét Wolfgang Lüth. – Ha felfedezneka felszínen, darabokra szednek, mielőttújból lemerülhetnénk.

– Mit kezdünk a rombolókkal? –kérdezte a navigációs tiszt.

A kapitány nem válaszolt. Egy ideig

a térképeket figyelte, aztán a periszkópfelé kalandozott a tekintete, végül afőmérnökön állapodott meg a pillantása.

– Megpróbálunk átsiklani a blokádon– mondta ki végül hangosan. A hídonmegsűrűsödött a csend. A tisztek és atechnikai személyzet zavartan figyelték akapitányt.

– Mégis hogyan? – tette fel a kérdéstGerhard, mert úgy érezte, kívülállókéntő az egyetlen, aki kérdezhet.

– Elsüllyesztjük az egyik rombolót –jelentette ki a parancsnok, mintha csakegy délutáni csevegésen dicsérné aháziasszony főztjét.

A csend, ha lehet, még mélyebbé válta vezérlőteremben. A kijelentésláthatólag mindenkit megdöbbentett.

Gerhard nem értette pontosan, mitörténik.

– Tisztelettel, kapitány, ez őrültség! –szólalt meg végül a másodtiszt.

– Nocsak, Rupprecht! – tettetettcsodálkozást Wolfgang Lüth. – Maganem járt az akadémiára?

– De igen, mien Herr – hajtotta le afejét a férfi, és látszott rajta, hogymagában már átkozza a pillanatot,amikor oktalanul nyitotta ki a száját.

– Akkor minden bizonnyal hallottaazokat az előadásokat, amelyek az effélegondolkodásmódot igyekeznek kitörölnia kadétok fejéből – folytatta továbbkíméletlenül a parancsnok. – AKriegsmarine búvárnaszádjai egyenlőrangú ellenfelei bármilyen ellenséges

haditengerészethez tartozó rombolónak.Gondolom, ezt éppen elégszer hallotta azakadémián?

– Igen, mien Kommandant! – felelteRupprecht porig alázva.

– Akkor itt az ideje, fiam, hogy végremegpróbáljon hinni is benne – könyörültmeg a tisztjén a parancsnok.

– Igen, mien Herr – könnyebbült megjól láthatóan a fiatal férfi.

– Nyugalom, uraim, nem ez lesz azelső elsüllyedt romboló a háborútörténetében – jegyezte meg Lüth, és atisztek halk, mégis felszabadultnevetésben törtek ki.

– Ha legyőztük, mi lesz? – kérdezettközbe Gerhard.

– Akkor megnyílik az út a blokádon

keresztül, és irány Franciaország –mosolyogta meg a deszantoskíváncsiságát a navigációs tiszt.

– Miért nem próbálunk megészrevétlenül átcsúszni alatta? –csodálkozott az ejtőernyős.

– Mert rendszertelen időközönkéntpittyentenek egyet, és sohasem olyanritkán, hogy esélyünk legyen átjutnialattuk.

– És ha alá úszunk, ahogyankorábban is csináltuk? – nézett körbe asturmscharführer.

– Az igyekezete igazán dicséretes,Kaufmann – nevetett most már WolfgangLüth is –, de a tenger nagyon sekély ezena környéken. Attól tartok, haészrevesznek bennünket, hiába

próbálkozunk meg a korábbi trükkel.Akár vakon is kidobhatják amélyvízibombáikat, olyan nagy lesz azesélyük a találatra. Nem tudnánk hovámenekülni a detonációk elől.

– Értem – biccentett Gerhard ésmegérezte, hogy a tiszteknek magányravan szükségük.

Megfordult, és a kihaltnak tűnőgépházon keresztül visszament alegénységi szállásra. Az olaj szagátodabent elnyomta az emberi testekkipárolgásának átható bűze, a kincstárirendbe összehajtott, mosatlanulmegsavanyodott ruhák szaga, az izzadó,mosdatlan testek büdöse.

Rachael Bittings aludt. A deszantosmegállt mellette, és egy ideig csendesen

figyelte a lány arcát, ahogy halkanfelsóhajt, és megremeg a teste. A nőálmodott. A szeme ide-oda járt alecsukott szemhéja alatt, a légzéseolykor kihagyott, máskor kapkodóvávált. A sturmscharführer vágyat érzett rá,hogy végigsimítson az arcán. A fehérbőr, a szőke, haj és az igéző kék szemeknem maradtak rá hatás nélkül. Aszokatlanul széles vállak, és erőteljesfelsőtest, mintha csak a lány lábainakkecsességét akarta volna kiemelni.Gerhard számára a nő maga volt amegtestesült árja szépség. Északivonásai és erős termete kétségtelenül agermán faj díszpéldányává tették.

A sturmscharführer évekkel korábbanjó néhány eugenetikai előadáson vett

részt, melyek hozzátartoztak a Waffen-SSkiképzési programjához. RachaelBittings azokra az idealizált emberekreemlékeztette, melyeket annak idején aprofesszorok filmeken és fényképekenmutattak be a hallgatóságnak. Különösidők voltak azok. Sokan az SS-t tartottákfelelősnek a náci párt egységénekmegbomlásáért, és állandórivalizálásukat a Sturmabteilung (SA)tagjaival.

Gerhard természetesen érezte afeszültséget a két szervezet között, ésneki sem volt ellenére, ha néha napjánborsot törtek riválisuk orra alá. A főkéntaz alsóközéposztályból kikerülő SAtagok heves gyűlölettel nézték az SSelitizmusát, és mindent elkövettek, hogy

korlátozzák a különleges egységterjeszkedését. Gerhard 1931-ben, kétévvel Heinrich Himmler hatalomrakerülése után csatlakozott az SS-hez, ésmár csak a régi „öregektől” értesült róla,hogy a vékonydongájú, halk szavú férfielőtt mennyire más helyzetben volt avédosztag.

Az eredetileg 168 főt számlálószervezet teljesen átalakult új vezetőjekezében. A Führert csak egyetlen dologérdekelte: az osztag iránta valómegkérdőjelezhetetlen hűsége. És az SSjelmondata, melyszerint: „Hűségem abecsületem.” semmit sem változottHeinrich Himmler megjelenésétkövetően.

Ellenben minden más igen. Az új

vezető a genetikai tudományok és ateuton misztikum elegyítésével egyegészen újfajta ideológiai alapotteremtett az egységnek, amely az éveksorán a nácizmus zászlóvivőjévé emelteőket. A germán faj elitjeként emlegetettalakulat a német lovagrendek mintájátkövetve nem katonákat, hanemharcosokat nevelt belőlük, akik készekvoltak az életüket áldozni szeretettFührerükért. Gerhard csak későbbismerte fel, hogy miféle fanatikusrajongást neveltek beléjük a kiképzésalatt végrehajtott „agymosással”. Ámazokban az években hajlandó lett volnagondolkodás nélkül meghalni, ha a nácipárt vezetője úgy kívánja. Hetentelegkevesebb három előadáson vettek

részt melyek rendszerint az NSDAPideológiájáról és a fajelméletről szóltak.

Az SS 1929 végére már ezer főtszámlált, ami több mint az ötszöröse volta Himmler előtti időszaknak, és aszigorú szűrési feltételeknekköszönhetően a létszám növekedésévelnem járt együtt az állomány felhígulása.1930-ban ugyan Hitler – a párt, és aSturmabteilung nyomására – az SA alárendelte a szervezetet, de már ez azintézkedés sem tudott gátat vetni avédosztag további emelkedésének. Egyévvel azután, hogy az ifjú Kaufmanncsatlakozott a szervezethez, az márharmincezer tagot számlált. Amikoraztán '35-ben Hitler intézkedésére aWaffen-SS felkészült rá, hogy háború

esetén a hadsereg részévé válhasson,mindenki elismerte, hogy a kiképzésükalaposabb felkészültségeteredményezett, mint amivel a Wermachtkatonái rendelkeztek.

Gerhard szeme akkor nyílt fel,amikor az SS kötelékéből átkerült aFallschirmjager egységébe, ahol apolitikai irányultságú előadások helyét aspeciális, ejtőernyős kiképzés vette át. Adeszantosoknál, ahogyan az SSalakulatában is, kizárólag önkéntesekbőlválogattak. A kiképzés kemény volt, és avállalkozók nagy része gyorsankirostálódott. A kőkemény kiképzés,majd az ütőképes harci alakulattá történőátképzés során az ideológiaibeállítottság nem jelentett előnyt. A

rostán csak az igazán szívós és harciasbeállítottságú katonák mentek át, akiket anehézségek hihetetlenül szoros egységgékovácsoltak. Többek között ez ahihetetlenül erős összetartáseredményezte azokat a sikereket,amelyeket a Német-Alföldön,Norvégiában és Eben Emael ostromaidején arattak.

Az Amt IV SD-Ausland kötelékénbelül az összetartás még csakkialakulóban volt, de helyette valamiegészen más kötötte össze a katonákat. Amegkérdőjelezhetetlen bizalom, amelyetvezetőjükbe, Otto Skorzeny ezredesbefektettek. Gerhard most őérte adta volnagondolkodás nélkül az életét, s nohacsak pillanatokkal korában minősítette

magában agymosásnak a Waffen-SSkiképzését, biztosan tudta, hogy ezúttalegész másról van szó. A hűségeszemélyes tapasztalatokon alapult,melyeket harctéri körülmények közöttlátott. Márpedig a halál torkában azember képtelenné válik a folyamatosszínjátszásra. A sturmscharführerhasonló tiszteletet érzett a KülföldiHírszerző Szolgálat vezetője iránt, mintamilyennel a fiatal navigációs tiszttüntette ki Wolfgang Lüthöt.

– Maga mellettem virraszt? – ráztafel a kérdés Gerhardot a gondolataiból.A deszantos csak most vette észre, hogymég mindig az ágyon fekvő RachaelBittingst figyeli.

– Kérem, bocsássa meg az

udvariatlanságomat, fraulin! Észre semvettem, hogy mennyire elgondolkodtam –lépett hátra akaratlanul is az ejtőernyős,mire nekiütközött a háta mögötti ágyoldalának.

– És mit akart, mielőtt mégelvesztette volna a fonalat? – nevetett alány a férfi kendőzetlen zavarán.

Gerhard észbekapott, és megpróbáltúrrá lenni a helyzeten.

– Csak azért jöttem ide, hogy nelegyek útban a hídon – ült le asturmscharführer az alsó fekhelyre.

– Miért lenne ott útban? – halottá kiGerhard az aggodalmat a lány hangjából.

– Igazság szerint Lüth kapitány arrakészül, hogy megtámadjon egy közelbencirkáló rombolót – felelte a férfi, ésremélte, hogy a nő nem esik megintpánikba.

– Hamarosan meghalunk? – sóhajtottnagyot az ügynök.

– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy adolog kockázatos. Legalábbis ezt láttama tisztek arcán – fintorgott Gerhard,miközben arra gondolt, hogy ennéltapintatosabban is előadhatta volna atörténteket.

A lány megmozdult odafent, éslekászálódott az ágyról. Amint a talpa agumírozott talajt érte megfordult, és

egyenesen a férfi szemébe nézett.– Ugye azért jött ide, Gerhard, hogy

szükség esetén megint bezárjon avécébe?

A férfi érezte, hogy az arcát elfutja avér. Eredetileg persze felmerült benne alehetőség, de ahogy meglátta az alvó nőt,időlegesen elvetette a gondolatot.

– Eszembe jutott – ismerte el.Csend telepedett közéjük, és csak a

legénység hangjait hallották a hajóorrirányából. A sturmscharführer felnézett,mint egy rossz gyerek, és a tekinteteRachael Bittings mosolygós szemeiveltalálkozott.

– Azok után, ahogy legutóbbviselkedtem, nem csodálom – mondta alány. – Ha a helyében lettem volna,

lehet, hogy én sem csinálom másként.Most úgy gondolom, képes leszekuralkodni magamon, de nem lehetetekbiztos magamban.

– Akarja, hogy maradjak, vagyküldjék valakit?

– Inkább magával mennék, ha lehet –mondta Rachael Bittings.

– Sajnálom, Rachel, de a kapitánynem engedi, hogy a hídra lépjen –csóválta meg a fejét Gerhard.

– Akkor természetesen maradok –futott savanyú fintorba a nő arca, aztánmintha csak valami feledtette volna velea rosszkedvét ismét megszólalt. – Tudja,hogy az előbb Rachaelnek szólított?

A férfit meglepte a kérdés, és egyrövid pillanatra megint úgy érezte, hogy

az arcát elárasztja a vér.– Sajnálom, nem akartam

megbántani!– És nem is először – fenyegette meg

játékosan az ujjával a sturmscharführert.– Hogyhogy? – csodálkozott

Gerhard.– Először akkor, amikor elhagytuk a

Bletchley Parkot, és a motorosokutolértek bennünket – nevetett fel a lány.

– Sajnálom, nem akartam tolakodólenni. Kérem, bocsássa meg nekem, deaz elmúlt években túl kevés időttöltöttem női társaságában – mosolyodonel a sturmscharführer.

– Semmi gond, és ha legközelebbkedve támad Rachaelnek szólítani…–tartott hatásszünetet a nő – csak tegye

nyugodtan!Gerhard biccentett, és felállt.– Azért ideküldök valakit, hogy

figyeljen magára, mielőtt megkezdődik atámadás – mondta, búcsúzóul.

– Köszönöm! – nézett egyenesen amásik szemébe a lány, amitől a férfinakrögtön olyan érzése támadt, hogy afejébe lát.

Rachael megvárta míg a katonaelhagyja a kabint, és csak azutánengedte, hogy a bosszankodás kiüljön azarcára. Tudta, hogy óriási hibát követettel akkor, amikor a támadás alatt képtelenvolt visszatartani a benne felhalmozódottfeszültséget. Most emiatt elesett alehetőségtől, hogy első kézből értesüljöna hajón történtekről.

A tudás pedig életet jelenthet. Ez voltaz első lecke, amit annak idejénmegtanítottak neki az Abwehrnél.

XII.– Mit csináljunk vele? – nézett a háta

mögé az esőben ázó sofőrre HeinrichHessler.

– Szükségünk van rá. Ha ő vezeti azautót, könnyebben átjutunk az őrségen –csóválta a fejét az obersturmführer, ésmagára húzta a halott pilóta zubbonyát.A kabát háta csupa vér volt, akárcsak aJeep hátsó ülése.

– Nem bízhatunk benne, az elsőlehetséges alkalommal elárul bennünket– kötötte az ebet a karóhoz Hessler. –Amint lehetősége lesz rá, azonnalriadóztatja az őrséget.

– Nem hiszem – rázta a fejétJohannes Rali. – Ennek a férfinekcsaládja van, és nyugalmas állása ahátországban. Gondoljon csak bele,sofőr egy lengyel repülősökkel telireptéren. Ezek sosem mozdulnak elinnen, neki sosem kell majd afrontvonalon szolgálnia. A háborúbanennél nyugalmasabb helyet senki semkívánhat magának. Nem hiszem, hogynéhány idegenért föláldozná az életét.

– Ezt csak egy módon tudhatjuk meg– sóhajtott fel a rottenführer, mint akineknagyon nem tetszik a dolog.

– Rendben – hagyta a másikra azaggodalmat az obersturmführer. – Üljöna sofőr mögé, és ne engedje, hogyelszólja magát! – adta ki az utasítást a

tiszt, és a kocsi felé indult.Az angol előtt megállt, és

kényelmesen elhelyezkedett, mint akihosszas beszélgetésre készül. A britkezeit elővigyázatosságból a bokájáhozkötözték, amíg az út szélén levetkőztettéka pilóta hulláját. A csupasz test most azegyik nagyobb horpadás mélyén feküdt.Teljesen elborította a piszkosszürke,átlátszatlan víz.

– Lehet, hogy furcsán fog hangzani,amit mondok, de jó lenne, hafigyelmesen meghallgatna – kezdett beleJohannes, és a férfi szemébe nézett, hogylássa, mire számíthat tőle. Az angolfelnézett rá, és hunyorogni kezdett, ahogyaz esőcseppek az arcába hullottak, demégsem fordította el a tekintetét. – Nem

akarunk több gyilkosságot, és csakegyetlen egy dolog vezérel minket, azhogy kijussunk ebből az országból. Hasegít nekünk megszökni, életben hagyjuk,és nemsokára újra együtt lehet acsaládjával. Látom, hogy ez milyenfontos magának, úgyhogy szeretném, hamegértené a mi helyzetünket is – állt megaz obersturmführer, hogy időt adjon amásiknak a gondolkodásra.

A sofőr egy ideig csak nézett, aztánrekedtes hangon megszólalt.

– Azt mondja, senkinek sem esikbaja, ha segítek?

– Senkinek – rázta a fejét Johannes. –Mi csak el akarunk menni innen – tettehozzá, amikor látta a hitetlenségetfelvillanni a férfi szemében.

– Ha a szavát adja, hogy ezek utánsenkinek sem esik bántódása, hajlandóvagyok segíteni maguknak – mondtahalkan az angol.

– Jó – csapott le a válaszra azobersturmführer, aztán tovább folytatta.– Azt azonban tudnia kell, hogy, hamégis elárul minket, és csapdábakerülünk, gondolkodás nélkülfelrobbantjuk a nálunk lévő TNT-t.Akkor pedig egy fél hektárnyi területlesz a földdel egyenlő. Remélem,megértett! – nézett várakozásteljesen aföldön ülőre.

– Igen, megértettem – biccentettamaz. – Nem akarok bajt, és ugyanaz acélom, mint maguknak, hogy többé ne islássuk egymást, de ha beviszem magukat

a reptérre, tudnom kell, hogy mit akarnakott.

– Szerintem már ki is találta –mosolyodon el szélesen azobersturmführer.

– El akarnak lopni egy gépet, hogyFranciaországig jussanak vele – felelt asaját kérdésére a sofőr.

– Milyen típusok vannak a kifutón?– Nincs szerencséje Boulton Paul

P82 Defiant l-esek – felelte a sofőr. –Ráadásul oktatógépnek átalakítva.

Johannesnak gyorsan kedvét szegteamit hallott. Ismerte ezt a gép típust.Repülni ugyan még nem repült vele, deaz Amt IV SD-Auslandnál kötelességükvolt minél többet megtanulni azellenséges fegyverekről. A Defiant l-

esek kétüléses repülőgépek voltak,melyeket eredetileg őrjáratozásrafejlesztettek ki a britek. A gép törzsén apilóta mögötti ülésben egy lövész kapotthelyet, aki egy mozgatható lövegtoronysegítségével önállóan kezelte az odabeépített négy darab, 303 hüvelykesgéppuskát. A típus komoly károkat tudottokozni a német bombázóknak, deelsősorban a lassúsága miatt könnyűprédájává vált a Messerschmitteknek. Agép ötszáz kilométerórát sem elérővégsebessége kiszolgáltatottá tette avillámgyors vadászokkal szemben,amilyen többek között a Spitfire IA angolgépek is voltak. Ráadásul, ha az ittenipéldányokat átalakították oktatógéppé,akkor a módosításokat a lövegtornyon

hajtották végre, és a gép négygéppuskáját minden bizonnyalfeláldozták.

– Kár a fáradtságért, tudom, hogy areptérről rendszeresen vadászokszállnak fel London védelmére. Ugyenem akarja nekem bemesélni, hogyfegyvertelen oktatógépeket küldenek afőváros védelmére? – blöffölt a némettiszt. Az angol hallgatott egy sort, mielőttmegszólalt.

– Ugye megérti, hogy meg kellettpróbálnom – mondta csendesen.

– Hát persze – biccentettjóindulatúan az obersturmführer, ésoldalba rúgta a férfit.

A sofőr szemei fennakadtak, kiáltanipróbált, de a fájdalomtól elakadt a

lélegzete, és némán dőlt a sárba. A testétgörcsbe rántotta a kín, és ahogy apocsolyába fetrengett, a szája féligmegtelt vízzel. Johannes lehajolt hozzá,kiemelte a brit fejét a mocsokból, ésegészen közelről a fülébe súgta.

– Ugye megérti, hogy ezt meg nekemkellett megtennem? – emelte meg atestet, és visszatámasztotta a kocsioldalának.

Az angol még mindig képtelen voltmegszólalni. Az obersturmführerlátszólag türelmesen várt, de legbelülforrt a dühtől, amiért túl erőset rúgott afickó oldalába. Ahogy nézte, a sofőrneklegalább egy bordája eltört, és abbanreménykedett, hogy a csontvég nemszúrja át a férfi tüdejét.

– Ha úgy látja jónak, folytathatjuk –mondta bő egy perccel később, amikoraz angol arcába kezdett visszatérni azélet.

A férfi ránézett, és óvatosanbiccentett. Johannes úgy látta, félmegszólalni.

– Ott jártunk, hogy épp el akartamondani, milyen gépek vannak areptéren – próbálta sürgetni abeszélgetést az obersturmführer.

– Hawker Hurricane l-esek – nyögteki a férfi.

Johannes sokkal elégedettebb volt aválasszal. Az együléses vadászgéplassabb és nehézkesebb volt, mint aSupermarine Spitfire IA gépek – melyekaz angliai csata során olyan sok

veszteséget okoztak a Luftwaffének –, dejó manőverezhetősége és elsöprőtűzereje révén könnyen megvédte magát.A szárnyakba összesen nyolc darab, kétnégyes csoportban elrendezett 7,7milliméteres Browning-géppuska voltbeépítve, egymástól két méterestávolságban, párhuzamosan beállítva. Arepülőket 1050 lóerős „Merlin III” vagy„Merlin IV” motorokkal szerelték fel,amelyek megközelítőleg ötszázhúszkilométer per órás végsebességet tetteklehetővé.

– Hol állnak a riadókészültségbenlévő gépek? – kérdezte valamivelelégedettebben.

– A hangárok kijáratában – felelteszűkszavúan a sofőr.

– Nehogy a felderítőgépekmegláthassák őket – vigyorodott elJohannes. – Mekkora az őrség?

– Az azonnali reagálású gépeket nemőrzik külön… A repteret körülvevőkaszárnyákban két század állomásozik…Az őrszolgálatot úgy két órával ezelőttriadókészültségbe parancsolták… Azőrséget megkétszerezték minden ponton.Ha nem tévedek, maguk az okai – feleltea férfi nehezen lélegezve.

– Nem kizárt – hagyta rá a Johannesa fickóra. – Mennyire éberek a katonák?

– Normál esetben gond nélkülbevihetném magukat, de most kizárt,hogy elkerüljük a komolyabb ellenőrzést– felelt az angol.

– Akkor jobb, ha kitalálsz valamit,

mielőtt észrevesznek bennünket – imitálta karjával egy robbanást azobersturmführer.

A férfi megrémült. Egy ideigszemlátomást semmi másra sem tudottgondolni, minthogy rövidesen meghal,aztán idegesen megszólalt.

– Talán, ha részegnek tetetné magát.Taddeus hadnagy gyakran vitte túlzásbaaz ivást. Ezért is rendeltek mellésofőrnek. Legutóbb összetörte a jeepet,amikor megpróbált betalálni a kaszárnyakapuján. Olyankor rettenetesen néz ki,képes összehányni mindent – mondtaeleinte akadozva, később egyre gyorsulóütemben.

– Ezt fogjuk tenni – zárta rövidre atémát az obersturmführer. Eloldotta az

angol köteleit, és a pilóta kabátját jóalaposan megforgatta a sárban.

– Ne feledje, ahogy valami gyanúsattesz, Hessler azonnal ledöfi hátulról,mielőtt még elmenekülhetne! Addig énvégzek a kapuőrökkel. Amikor eszébejut, hogy valami marhaságot akar tenni,gondoljon arra, hogy nekünk csak egyrepülőgépre van szükségünk!

Az angol fájdalmas arccalmegdörzsölte a csuklóit, és felállt asárból.

– Ha megkérdezik, hogy hol piszkoltaössze magát, mondja azt, hogy a tisztlerántotta a földre, amikor megálltakhányni – nézett végig Johannes a sofőrmocskos ruháján. – Gyerünk, szálljon bea kocsiba! – tette hozzá, miután látta,

hogy Hessler elrejtőzött a hátsó ülésen.A férfi beült, mire az

obersturmführer megkerülte a kocsit.Miután mindhárman elhelyezkedtek, azangol elindult a reptér felé.

– Szóljon, ha már csak háromszázméternyire vagyunk a kaputól – utasítottaJohannes a sofőrt, amikor elindultak.

A sáros úton csak lassan haladtakelőre. A jeep kiváló menettulajdonságaiellenére az átázott, puha talaj könnyenmegfogta a terepjárót. A széles, mélytócsák kerülgetése miatt alig döcögtek.

– Nemsokára odaérünk – szóalt megbő tíz perccel később az angol.

Johannes biccentett, aztán intettHesslernek, hogy kezelje kitüntetettfigyelemmel a sofőrt. Lehúzta a kezéről

a lengyel tiszt kesztyűjét, a mutató és aközépső ujját ledugta a torkán, aztánaddig ügyeskedett, amíg tele nem okádtaa kocsi elejét, a ruháját, a műszerfalat ésaz ülését. Az autó zárt belsőterét egypillanat alatt elárasztotta a gyomorsavorrfacsaró bűze. Amikor azobersturmführer végzett, összemocskoltaaz arcát is, és a fejét belehajtotta a sajáthányásába, mintha részegként véglegelvesztette volna az eszméletét.

– Ne feledje, képes vagyok bármire,hogy elhagyjam ezt az országot –figyelmeztette a sofőrt, de azt annyiramegdöbbentették a látottak, hogydermedtségében még az egyik gödörbe isbelehajtott. A jeep nagyot döccent, azobersturmführer beleverte a fejét a kocsi

kemény műszerfalába, és hasadt sebkeletkezett a homlokán. Johannes hagyta,hogy a vér az arcába folyjon, és méginkább felismerhetetlenné tegye avonásait.

– Jobb lenne, ha az útra figyelne, ésösszeszedné magát – jegyezte megrosszmájúan a német tiszt, aztán a britelfehéredő arcát látva arra gondolt, hogytalán még jól is jöhet nekik a sofőrijedtsége.

A terepjáró néhány pillanattal későbbvisszatalált az útra, majd nem sokkalkésőbb elérte a repülőtér kapuja előttibetonozott teret.

Az angol gázt adott, mintha sietőslenne a dolga, Hessler pedig, ha lehet,még jobban összehúzta magát a hátsó

ülés takarásában. A német altiszt abajonettjét lassan átszúrta a háttámlaszivacsai között, éppen annyira, hogy abrit már érezze a fegyver acél hegyét ahátában. A szűk helyen jól hallhatóankibiztosította a Sten Mk 2-est, aztánmegpróbált mozdulatlan maradni.

– Csak nyugodtan – mondta utoljáraJohannes, és úgy tett, mintha a terepjárózötykölődése szabadon rángatnáelernyedt tagjait.

A jeep lassított, ahogy a kapuközelébe ért, a sofőr lehúzódott azőrbódéhoz, hogy az őrnek ne kelljenmegáznia, amikor kijön.

– Hello, Bern, ilyen hamar? – lépettelő a karszalagot viselő, esőkabátoskatona az aprócska épületből.

– Ez a barom Taddeus már megintegy pillanat alatt kiütötte magát – dugtaki a fejét a sofőr a kocsiból, és mélyetszippantott a kinti, friss levegőből.

– Jézusom, legutóbb azt mondta, hogyaddig nem iszik, amíg a barátnőjemegérkezik – hajolt közelebb azablakhoz az őr, majd ahogy megcsapta azorrát a belülről áradó okádék bűze,azonnal visszahőkölt.

– A mindenségit neki, hogy bírtálmegmaradni odabent?

– Sehogy se – mutatott a kabátjánlévő sárfoltokra Bern. – Ez az állatképtelen volt magában tartani. Előbbbeokádott a kocsiba, utána még kiszállt,elcsúszott, aztán engem is lerántott asárba – méltatlankodott a sofőr.

– De ugye nincs komolyabb baja?Látom még a feje is vérzik – fogta be azorrát az őr, és behajolt a kocsiba.

– Csak a műszerfalba verte be –legyintett Bern, és oldalba lökteJohannest. – Hé hadnagy, megjöttünk,hallja amit mondok? – kérdezte tőle,miközben erősen megrázta.

A német tiszt kétségbeesettenkapaszkodott nehogy túlságosaneldőljön, és meglássák az arcát, aztánhangosan felmordult, és böfögött egyet.Eközben Hessler a sofőr hátának nyomtaa bajonett hegyét, egészen addig, hogymár majdnem sebet ejtett a fickón.

– A kurva életbe, de büdös! –menekült kifelé az őr, és csak messzirőlintett, hogy menjenek tovább.

Bern gázt adott, és a felemelkedősorompó alatt behajtott a reptérre.

– Vegye már ki a hátamból az arohadt kést, mindjárt átdöfi a tüdőmet! –mondta az angol, amikor elég távolkerültek a kaputól.

– Kuss legyen, nagypofájú! Mi abüdös franc volt ez a baromság? –mordult fel Hessler, és egy hajszállalmég mélyebbre nyomta a fickó hátába abajonett hegyét.

– Mit csinál, maga barom? – hajoltrá a kormányra Bern, és kis híjánnekimentek egy villanyoszlopnak. – Csaknem akartam, hogy megvizsgálják, él-e.Ha jobban megnézik az arcát, azonnalkiderül a csere – mondta az angol,miután visszanyerte az uralmat a jeep

felett.– Legközelebb fele ennyiért is

kitekerem a nyakát – ígérte arottenführer.

– Nem lesz legközelebb – szólaltmeg hidegen Johannes Rali.

– Mit akar tenni? – költözött ijedtségBern hangjába, ahogy a sajáthányadékától mocskos obersturmführerfelemelkedett a műszerfalról.

– Semmit, csak az útjaink nemsokáraelvállnak. Azt akarom, hogy vigyenminket az egyik készültségben lévőgéphez – mondta ugyanolyan metszőnJohannes, ahogyan az előbb.

– Ugye nem akar megölni? –uralkodott el a rettegés a briten.

– Nincs olyan szerencséje – nevetett

a másik aggodalmán az obersturmführer.– Csak vigyen a hangárhoz, és állítsameg a kocsit a lehető legközelebb agéphez.

Bern szemmel láthatólag magáhoztért valamelyest a korábbi sokkból.

A reptér egy hatalmas kiterjedésű,lapos mezőn volt. Az egykori tanyaépületeit átalakították, úgy, hogy felülrőlnézve ne sokban térjenek el egymegszokott angol uradalom képétől. Agazdaság központjában lévő ház melletteszményi vonalban sorakoztak akiszolgáló épületek, melyek egy széles,lapos, vékony földréteggel fedettbetoncsík közelében sorakoztak. Arepülőteret így sokkal nehezebb voltfelülről észrevenni.

– A francba! – csóválta a fejétJohannes.

– Mi van? – kérdezte ijedten Hessler.– A sár könnyen rátapadhat a

kerekekre. A Hurricanek amúgy isnehézkesen szállnak fel, most meg mégez is – fújt hangosan az obersturmführer.

– Hogy csináljuk? – kérdezte a mégmindig a hátsó ülés rejtekében kuporgórottenführer. – Ketten aligha tudjukbepréselni magunkat az együlésesgépekbe.

– Az egyikünk hamarabb felszáll, ésfentről fedezi a másikat – váltott németreJohannes, mert attól tartott, hogy a sofőrmegpróbálja kihasználni a helyzetet, ésegymásnak uszítja őket.

– Ki lesz az első? – kérdezett vissza

azonnal a rottenführer, és a tisztbeigazolódni látta az aggodalmait.

– Akinél a dokumentumok vannak –felelte Rali, és kivárta a másikreakcióját.

– Tehát maga – vágta rá Hessler, éslehetetlen volt eltéveszteni a hangjábanfeszülő indulatot.

– Nem. Ha akarja, maga is elvihetiőket. Innentől kezdve már nem számít arang. Ha felszálltunk, már csak az afontos, hogy a bizonyítékok eljussanakPárizsba, Skorzeny ezredes kezébe –felelte némi gondolkodást követően Rali.– Ha maga akar előbb felszállni,engedélyt adok rá.

Hessler nem válaszolt azonnal. Afőhadnagy szavai meglepték.

– Rendben van – mondta végülhatározottan. – ígérem magának, hogyminden erőmmel azon leszek, hogy aziratok megérkezzenek Franciaországba.

– Jó – mondta Johannes. – Másszonki, és mozgassa meg a tagjait, nemakarom, hogy zsibbadtan próbálkozzon afelszállással. Ha gép körül mégistalálunk őröket, próbáljuk meg csendbenelintézni őket – folytatta tovább, mégmindig németül.

– Mi legyen a sofőrrel?– Nem vállalhatunk ekkora

kockázatot. Ölje meg, amint megállt akocsi! – felelte hidegvérrel azobersturmführer. – Ha elesnék, az iratoka kenyérzsákomban vannak. Vegyemagához őket, és jusson el a francia

partokig.– Ja vohl, mien Herr! – felelte

Hessler, és felült a hátsó ülésre.A kocsi néhány percig még

kanyargott a kiszolgáló épületek között,aztán Bern megszólalt.

– Abban van az egyik azonnalireagálású gépünk – mutatott az előttüklévő épületre.

– Álljon meg a fal mellett! –utasította Johannes a férfit. A jeep a házmellé fordult, és a motor megállt.

– Miről beszéltek az előbb? –kérdezte Bern.

Hessler előrenyúlt, baljávalmegragadta a férfi száját, hátrahúzta afejét, majd a jobbjában lévő, élre fentbajonettel elvágta a torkát. A sofőr

megrándult, vergődni kezdett az ülésben,a karjai tehetetlenül kaptak a szájáttakaró kézhez. A lába beakadt a pedálokközé, a teste megfeszült, de arottenführer erősen tartotta, nehogykiszabaduljon. Vér spiccelt aszélvédőre, miközben a férfi rugdosóbakancsa a jeep alvázán kopogott.

– Várja meg, míg meghal, aztánjöjjön utánam – nyitotta ki a kocsi ajtajátaz obersturmführer, és kiszállt az esőbe.– Ha lövéseket hall, hagyja itt, ésazonnal induljon – hajolt vissza kintről,és pillantása az angol vérével keveredetthányásra tévedt.

– Undorító – gondolta, de egyetlenszót sem szólt, csak összehúzta magán asaras kabátot, és az épület frontja felé

indult. – Ha véget ér a háború, éstúlélem, vajon mit fogok gondolnimagamról? – tette fel magának a kérdéstszórakozottan.

A hangár falánál megállt, és kilesett asarok mögül. A kijárat mellett várakozóHurricane mellett két katona és egyszerelő állt. A fülkében egy beöltözöttpilóta ücsörgött, és dohányzás közben akint lévőkhöz beszélt. Johannes felmértea négy ember elhelyezkedését, ésnyugodtan konstatálta, hogy ennyit mégHessler segítségével sem tudnánakcsendben a pokolra küldeni. Csőretöltötte a pilótánál talált browning Mk 2típusú pisztolyt, és kezeit a háta mögétéve határozott léptekkel elindult a gépfelé. A bent lévők azonnal felfigyeltek

rá, de az egyenruhája láttán nem fogtakgyanút. Johannes tudatosan a rangidős őrfelé ment, hogy elejét vegye bármifélekérdezősködésnek.

Amikor már csak kétlépésnyire voltaz első katonától, kapkodás nélkül magaelé emelte a pisztolyt, és közvetlenközelről mellbe lőtte a fiatal férfit. Ahome guard azonnal összeesett.Johannesnak könnyű dolga volt. Adörrenés sokkolóan hatott a hangárbanlévő másik három emberre. Sietségnélkül a másik őr felé fordította apisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt.

Leggyorsabban a pilótávalbeszélgető szerelő kapott észbe, és futnikezdett a kijárat felé. Azobersturmführer ügyet sem vetett rá.

Gondosan megcélozta a velefarkasszemet néző repülőst, éskörülbelül hét lépés távolságból arconlőtte. A pilóta feje hátralódult, majd egyostorcsapásszerű mozdulattalvisszapattant a fülke faláról. Johannescsak ezek után fordult a menekülőszerelő után, de a mozdulat feleslegesvolt. A hangár sarkában Hessler jelentmeg, és a Sten Mk 2-es-sel elkaszálta arohanó alakot. A szerelő a karjait az égfelé dobta, ahogy a kilenc milliméteresgolyók a törzsébe csapódtak, majd jajszónélkül egy piszkos sárga pocsolyábazuhant.

Az obersturmführer kapkodás nélkülmegindult a pilótafülke irányába,felmászott az oldalához támasztott létrán,

majd nekilátott, hogy kiemelje a halottpilótát az ülésből.

– Segítsen már! – fordult a kétmeglőtt őr torkát elvágó Hessler felé. –A franc essen bele, beakadt az öve.Egyedül nem tudom kiszabadítani.

A rottenführer felállt, és elindult felé.Johannes oldalt húzódott a létrán, hogyhelyet adjon a másiknak, aztán, amikoraz altiszt megfogta az első fémfokokat, ateste takarásából előhúzta a browningot,és felülről fejbe lőtte Hesslert. Adeszantos összerándult, egy darabig méggörcsösen rángatózott a létrafokok közéakadva, aztán a teste elernyedt, és akarjánál fogva fennakadt a fémvázon.

Az obersturmführer eltette apisztolyt, kilökte a halott lengyel pilótát

a fülkéből, és lement Hesslergéppisztolyáért. Magához vette afegyvert, aztán beült a gépbe. Beindítottaaz ezerötszáz lóerős Rolls-Roycemotort, és amíg a gép magára talált, egyolajos ronggyal tessék-lásséklekapargatta a szélvédőre fröccsentagyvelődarabkákat. Ellenőrizte aműszereket, és amennyire tehette, a gépállapotát. Óvatosan felpörgette a rotort,és hagyta, hogy a Hurricane kiguruljonaz esőre. Elhúzta a feje feletti, sínencsúszó ablakot, és ráfordult afelszállópályához vezető útra.

Sziréna hangja visította túl a motordübörgését, és egy terepjáró jelent meg ahangárok között. A sofőr, ahogy megláttaaz esőben csellengő vadászgépet,

azonnal utána vetette magát. Johannesbelátta, hogy tovább már nincs helye azóvatoskodásnak, és felpörgette a MerlinIII-as hajtóművet.

– Csak be ne add nekem a kulcsot! –bíztatta a hidegen megjáratott motort,miközben egyre gyorsulva bukdácsolt akifutó felé.

A Rolls-Royce hörgött ugyannéhányat, és „nemszeretem” hangonmorgott, de végül tette a dolgát. A géplassan olyan nagy sebességre gyorsult,hogy Johannes aggódni kezdett, vajonképes lesz-e megfelelő ívben ráfordulnia felszállópályára. Óvatosan hátranézett,és látta, hogy a terepjáró megpróbáljaelvágni előle a menekülés útját. Azobersturmführer kinyitotta a tetőt, és

leadott néhány rövidsorozatot apárhuzamosan haladó jeepre. Aharmadik próbálkozásra járt sikerrel,vagy a terepjáró vezetője volt túlmagabiztos, mert a kocsi első kerekeihirtelen oldalt fordultak. Az autó a balelső oldalán átfordulva a levegőbeemelkedett, majd a tetejére érkezve asárba zuhant.

Johannes villámgyorsanvisszahuppant az ülésbe, és a kitörnikészülő gépet igyekezett rákényszerítenia felszállóra. A Hurricane jobb szárnyaa botkormány hirtelen mozdulatátólsüllyedni kezdett, és az obersturmführerattól tartott, hogy ha tovább folytatja ameredek manővert, elakad a talajban ésfelborítja a vadászgépet. Óvatosan

szélesített az íven, majd amikor úgyérezte, hogy a repülő kerekei mármajdnem a betonsáv szélén futnak, ismétleszűkítette a kanyart. A Hurricane újfentmegbillent, de a gép már lelassultannyira, hogy a szárny ne akadjon fel.

Johannes stabilizálta a repülőhelyzetét, aztán gázt adott, és a felpörgőpropeller előre rántotta a szerkezetet. Abiztonság kedvéért még egyszer hátranézett, és egy újabb jeepet látott ahangárok irányából felé közeledni.Felbecsülte a kettejük között lévőtávolságot, és úgy találta, hogy a kocsimár nem jelenthet rá veszélyt. Továbbnövelte a Hurricane sebességét, majdnem sokkal a kifutópálya vége előtt alevegőbe emelte a vadászgépet. Újfent

ellenőrizte a műszereket, majd lassanemelkedve Franciaország felé fordult.

XIII.– Mennyi az esélye annak, hogy egy

ilyen támadás sikeres legyen? – kérdeztesuttogva a navigációs tisztet Gerhard.

– Ha nem Wolfgang Lüth lenne akapitány, azt mondanám őrültség azegész, de mivel ő már több mint négyéve van a tengeren, biztos vagyok benne,hogy tudja, mit csinál – vigyorgottönelégült képpel a fiatal tiszt.

– De megtámadni egy rombolót!Ahogy elnéztem, a másodtiszt istúlságosan kockázatosnak tartja.

– Rupprecht még fiatal, és amúgy istúlságosan heves vérmérsékletű –legyintett a navigációs tiszt. – Olyasmit

hallott, amitől világ életében rettegett,ezért azt tette, amit sosem lett volnaszabad.

– A szemébe mondta a kapitánynak akétségeit?

– Nem. Ellent mondott a kapitánynak– ingatta a fejét a férfi. – Ezért akáragyon is lőhetnék, vagy irány ahadbíróság. Szerencséje van, hogy ilyenkönnyen megúszta.

Gerhard csendben maradt.Belegondolt, hogy, ha valaki az őszakaszából éles helyzetben megtagadnáa parancsot, vajon mit tenne. Magábanelismerte, hogy szükség esetén meghúznáa ravaszt. A fegyelmezetlenség és azengedetlenség nagyobb fenyegetéstjelent, mint maga az ellenség. Egy zárt

világban, mint amilyen egy búvárnaszádkicsiny közössége, ez fokozottan igaz.Ha Lüth kapitány nem tart rendet azemberei között, a hajó idővelirányíthatatlanná válhat.

Rupprechtnek valóban szerencséjevolt, hogy ennyivel megúszta. Azelsőtiszt az első támadás során tanúsítottminősíthetetlen magatartása miattvalószínűleg hadbíróság elé áll. Jóesetben is örökre kizárják aKriegsmarine kötelékéből, és mehet akeleti frontra, ahol vagy egy oroszgolyója végez vele, vagy a fagy.

– Emelkedéshez felkészülni,másodlagos hajtóművek félfordulattalelőre – adta ki a parancsot WolfgangLüth. – Vetőcsöveket egytől négyig

előkészíteni felszíni tüzelésre.Célzómestert a hídra! – kapaszkodottmeg Lüth a hajó oldalában, és intett afőmérnöknek, hogy megkezdheti azemelkedést.

Witaschek a kormányosok mögé állt,mielőtt megszólalt.

– Levegőt a ballaszttartályokba.Orrlapátok ötre fel, farlapát tízre le! –adta ki a parancsot.

A búvárnaszád eleje lassanemelkedni kezdett, és Gerhardmegkapaszkodott a híd falában. Akapitány kajütje előtt állt, háta mögött arádiólokátoros fülkéjével. A híd lassanelcsendesedett, ahogy a technikaiszemélyzet megtette a szükségeselőkészületeket az emelkedésre.

– Árasszák el a vetőcsöveket –mondta lassan a kapitány, ahogy amélységmérő elérte a húszas értéket. –Lassabban emelkedjen főmérnök, aztakarom, hogy ne lássanak meg azonnal.

– Orrlapátok nullára, farlapátok ötre.Elég a ballaszt.

A hajó dőlése enyhült, egyreközelebb került a vízszinteshez.

– Vetőcsövek egytől négyigelárasztva – jött az orr felől afegyvermester hangja.

– Csak lassan! – mondta szintesuttogva a kapitány, miközben a feltolta aperiszkópot, és szemét a nyíláshozillesztette. – Másodlagos hajtóművekállj, felkészülni dízelhajtásra!

– Farlapát nullára – mondta a

főmérnök. – Hagyjuk, hogy a ballasztfelvigye – tette hozzá.

– Tüzelésre felkészülni! – váltizgatottá Wolfgang Lüth hangja. – Irány050, sebesség harminc csomó.

– Becélozva – jelentette afegyvermester.

– Távolság: kétezer-száz méter.– Célpont azonosítva.– Egyes vetőcső, tűz!Gerhard különös, távoli hangokat

hallott az orr felől, melyek elfojtottbuborékolásra, a sűrített levegőkicsapódó hangjára emlékeztették. Aztánaz egész egy fémes klanggal véget ért,amibe beleremegett a hajótest. Akapitány máris újabb direktívákat sorolt.

– Irány 055, sebesség harminc

csomó.– Becélozva.– Távolság kétezer-kétszáz méter.– Célpont azonosítva.– Kettes vetőcső, tűz!Újabb remegés futott végig az U-

Booton, és a korábbi hangokmegismétlődtek. Wolfgang Lüth megintcsak újabb adatokat sorolt.

– Irány 060, sebesség harminccsomó…

– Mi folyik itt? – kérdezte Gerhard amellette álló navigációs tisztet.

– A meglévő készletek iszonyatoselpocsékolása – vigyorgott a férfi.

– Nem értem – a sturmscharführer afejét rázta.

– A kapitány legyező alakban lövi ki

a torpedóit. Abban bízik, hogyvalamelyik így eltalálja a rombolót.Normális esetben meg sem próbálnánkaz ilyesmit, mert túl sok G7e veszhetkárba, és a találati esély alacsony, demost, hogy csak ilyen rövid útonvagyunk, nincs értelme spórolni atorpedókkal – magyarázta a navigációstiszt.

– Miért nem akarta a kapitány, hogyészrevegyenek minket?

– Mert akkor rögtön iránybafordulnak, és a találati esély közelnullára csökken…

– Elsődleges hajtóművek teljessebességgel előre! – szakította félbe abeszélgetést a kapitány miután anegyedik „angolna” is útjára indult. – Új

irány 090. Tegyünk úgy, minthamegpróbálnánk elsiklani az orra előtt –húzta be a periszkópot Lüth, és a toronyfelé indult.

Kiáltások harsantak, utasításokszáguldottak végig a hajón, és néhánypillanat múlva a hatalmas ikerdízelmotorok életre keltek. Iszonyatoszaj töltötte be az acéllal körülzárt, szűkbelső teret, és Gerhardnak kedve támadta vaslétrán felkapaszkodó kapitány utánmenni.

– Kérek engedélyt a toronyba menni!– igyekezett túlkiabálni a dízelmotoroklármáját a sturmscharführer.

– Engedélyezem – hallotta a fejefölül Lüth hangját.

– Erre szüksége lesz odafönt –

nyomott a kezébe egy hosszú, szürke,vastag bőrkabátot a navigációs tiszt.Gerhard korábban látta már aruhadarabot a fedélzeten szolgálatotteljesítő tengerészeken.

– Köszönöm – biccentett Erich felé.Felszaladt az acél létrafokokon, éskibukkant a toronyban. Felegyenesedett,majd kis híján a tengerbe sodródott,ahogy a hajótesten átcsapó hullám atorony aljában megtörve vizet zúdított anyakába. A hatalmas bőrkabát ellenéreegy pillanat alatt bőrig ázott. Néminehézség árán megkapaszkodott a toronyperemén lévő korlátban, és WolfgangLüthig küzdötte magát.

– Hol van? – kérdezte olyanhangosan, mintha még odalent lenne. A

parancsnok bal felé mutatott, de Gerhardsemmit sem látott arra.

– Kérjen egy látcsövet lentről –ajánlotta a kapitány.

A deszantos megfordult, és lekiáltotta hídra. Néhány pillanattal később amásodtiszt jelent meg a feljáróban, ésegy gumírozott szélű messzelátót nyomotta kezébe. Gerhard ismét a jelzett iránybafordult, és a szürke háttérben nagynehezen felfedezte a romboló halványsziluettjét.

– Gyorsan változik az idő errefelé –jegyezte meg az ejtőernyős leginkábbcsak úgy magának.

– Szerencsére ilyen időben arepülőgépek aligha találnak meg minket– válaszolt Lüth a sturmscharführer

döbbenetére. – Sőt, talán felszállni semengedik őket. Az erős szél a mimalmunkra hajtja a vizet.

– Észrevettek minket? – intett afejével a romboló irányába Gerhard.

– Szinte azonnal, hogy nagyobbsebességre kapcsoltunk. Irányba álltak,és nemsokára tűz alá vesznek minket afelszíni fegyverzetükkel – válaszoltnyugodtan a kapitány.

– Van valami esélyünk ellenükidefent? – nézte a deszantos a lassanközeledő rombolót.

– Az égvilágon semmi, és ezt ők istudják. Előbb megszórnak minket azágyúikból, aztán ha nem tudunk eléggyorsan lemerülni, legázolnakbennünket.

– Legázolnak? – vette el a szemétől amesszelátót Gerhard, és a kapitányranézett.

– A romboló orra szerkezeténélfogva jóval erősebb, mint az U-Bootokoldala. Gyakori eljárás ez az angolhaditengerészetnél. Ha képesek meglepnivalamelyik búvárnaszádot, szívesenválasztják az ütközést. Biztos módja,hogy súlyos sérülést okozzanak atengeralattjárónak – magyaráztanyugodtan Lüth.

– Akkor nem kellene lemerülnünk? –próbálta kifejezésre juttatni azértetlenségét Gerhard.

– Nos, ahogy mi eltűnünk ahorizontról, a romboló abban apillanatban az utolsó pont felé fordul,

ahol még láttak bennünket. Ezzel elkerülia kilőtt torpedókat, és amélyvízibombáival biztosan feltartminket, amíg a többiek megjelennek.

– Nem kerülhetnénk el?– Nem. Már értesítette a többi

rombolót. Amíg azok megérkeznek, nincsmás dolga, mint szemmel tartani minket.

– Akkor miért nem lőttük ki rá atorpedókat, és tűntünk el a szemük elől,mielőtt még észrevettek volna minket?

– Azért, mert a G7e típusú, víz alattilövedék jól látható nyomot hagy magaután. A víz nem elég hullámos, az időnem elég viharos, hogy elleplezze azárulkodó nyomokat. A rombolóklegénysége folyamatosan figyeli a hajókörülötti vízfelszínt. Ezek a fürge

egységek képesek elkerülni a torpedókat,ha időben felfedezik őket. Elég csakszembefordulni velük. Sőt, ha a kapitányúgy dönt, elég gyorsak hozzá, hogy akárle is hagyják az angolnákat – hallgatott elWolfgang Lüth.

– Akkor most már semmit sem értek– adta fel a sturmscharführer. – Miértelme ennek az egésznek?

– Megpróbáljuk meglepni őket –felelte a kapitány.

– De hát az előbb mondta azt, hogylehetetlen.

– Nem egészen. Ezúttal mi vagyunk acselétek, és torpedóink a vadászok.Ugyan a találati esély alacsony, de azangolok eddig pontosan úgy reagáltak,ahogyan reméltem. Amint észrevettek,

minket teljes sebességgel elindultak,hogy elvágják előlünk a menekülés útját,és ha lehet, legázoljanak minket. Ezzelpersze a hajó oldalát fordították azangolnák felé. Mivel a figyelmüketleköti az üldözésünk, kisebb gondotfordítanak a vízfelszín megfigyelésére.Ez a szeles idővel együtt már elég lehethozzá, hogy késve vegyék észre atorpedókat – fejezte be Wolfgang Lüth.

– És ha nem találnak?– Akkor lehet, hogy meghalunk –

vont vállat Lüth. – Egyelőre minden jólhalad.

Az ágyúk ekkor dörrentek megelőször a romboló fedélzetén. Gerhardsivító hangot hallott, ösztönösen összébbhúzta magát, de a gránát majd száz

méterrel elhibázta őket.– A francba! – robbant ki a feszültség

a másodtisztből, aki eddig csakcsendben figyelt a toronyban állva. –Gyerünk innen! – üvöltötte kipirultarccal, miután a második gránát hevesvízpermettel borította be őket.

– Ilyen messziről, ekkora hullámokközött nem sok esélyük van rá, hogyeltaláljanak egy ekkora hajót – mondtaWolfgang Lüth a sturmscharführerfalfehér arcát látva.

Újabb gránát csapódott be mellettük,és mintha csak a kapitány szavait akarnámegcáfolni, alig húsz méterrel hibázta előket.

– Mennyi ideje van még az elsőnek?– kiabálta túl a robbanások zaját Lüth, és

egyre erősebben kapaszkodott a tornyotkörbefutó acéldrótokba.

– Még tíz másodperc uram – csüngötta korlát egy darabján a csuromvizesmásodtiszt.

– Akkor itt az ideje, hogy elkezdjünkimádkozni! – vigyorodott el szélesen akapitány, és fél kézzel a szeméhezillesztette a messzelátóját.

Gerhard értetlenül meredt a férfira,és ahogy a fedélzeten imbolygó alakjátnézte, megértette, hogy ezen a helyenWolfgang Lüth az úr. Jobban ismeri azangolok szokásait, mint ő maguk,mindenkinél pontosabban tudja, hogy aIXD 2 osztályú búvárnaszád mire képes,és hogy hogyan csalhatja csapdába azellenségeit. A közelükben robbanó

gránátok ellenére hirtelen nyugalomszállta meg, és ugyanazt a feltétlenbizalmat érezte a messzeséget figyelőkapitány iránt, mint amit néhány órávalezelőtt a fiatal navigációs tiszt arcánlátott.

A lövések hangjai egy pillanatraelhallgattak, majd távoli robbanás zajajutott el hozzá. A sturmscharführer aszeméhez emelte a látcsövet, és aromboló felé fordította. Az apróhadihajó futása hirtelen meglassúdott, atatja felől szürke füstcsíkot tépettdarabokra az erős szél. Alig egykilométerre lehetett tőlük. A deszantos arossz látási viszonyok ellenére is képesvolt kivenni a fedélzeten rohanó alakokkontúrjait.

– A második volt az! – mondtarendkívül határozottan Lüth, és ahogyGerhard ránézett, kendőzetlenbüszkeséget fedezett fel az arcán.

A sturmscharführer ismét a rombolófelé nézett. A hajó továbbra is iránybanmaradt, de a sebessége jól láthatóancsökkent. A fedélzetén emberek rohantakfel, s alá, miközben a tat felől érkezőfüst mind sötétebb árnyalatúra váltott.Két ágyú ismét eldördült, de a gránátokmajd száz méterrel az U-Boot mögöttcsapódtak be.

– Öt másodperc a harmadiknak –kiáltotta a másodtiszt.

A romboló fedélzetén feketére váltotta füst. A tengerészek felhagytak afutkosással, és a hajó lassú fordulóba

kezdett. Az ágyúk elhallgattak. Arobbanás gyenge morajnak tűnt csupán abúvárnaszád közelében felrobbantgránátok hangja után. Az angol hadihajóteste megremegett, az orránál húsz métermagas fehér tajtékot vetett a víz. Asebessége gyorsan csökkent, és afordulása még erősebb ívbe váltott. Aromboló nemsokára orral az U-181 feléállt, aztán tovább folytatta a kanyart.

– Fantasztikus találat, kapitány…! –kiáltott fel lelkesen a másodtiszt.

– Elsődleges hajóművek félfordulat,új irány 030. Célzómestert a hídra, egyesés kettes vetőcsöveket felszíni tüzelésrefelkészíteni! – szakított félbe abeosztottját Wolfgang Lüth, ahogylekiáltott a hídra. – Látja, Herr Gerhard.

A taktikánkat ugyanarra kisebbrendűségiérzésre építettem, ami Rupprechtet is ahatalmába kerítette néhány órávalezelőtt. Az angol rombolók nem tekintikegyenrangú ellenfélnek a németbúvárnaszádokat. Természetes számukra,hogy egy U-Boot, ahogy meglátja őket,azonnal menekülni kezd. Ez mostfokozottan igaz volt. Egyetlenbúvárnaszád a mozgósított angol flottillaellen. Fel sem merült bennük alehetőség, hogy megtámadhatjuk őket –magyarázott Wolfgang Lüth, miközben azU-181 irányba állt.

– Mennyi időnk lehet? – kérdezteGerhard.

– Legkevesebb negyedóra a vizuáliskontaktusig. Mivel aligha kell

repülőgépektől tartanunk, bőven eléglesz hozzá, hogy elveszítsük azüldözőinket – felelte a kapitány, aztánelhallgatott, és bemérte a célpontot. –Tüzelésre felkészülni! – kiáltotta, és aszavait a lejáratnál álló másodtisztfennhangon elismételte. – Irány 050,sebesség zéró.

– Becélozva – jelentette afegyvermester, és Rupprecht újfentelismételte.

– Távolság: ezer.– Célpont azonosítva.– Egyes és kettes vetőcső tűz!Két klang hallatszott a víz alól, és

Gerhard két hatalmas acélhalat látottelúszni nem sokkal a vízfelszín alatt akörbeforgó romboló irányába. Az

angolnák keskeny tajtékcsíkot húztakmaguk után.

– Új irány 070, elsődlegeshajtóművek teljes sebességgel előre –adta ki a parancsot a kapitány, miutánmeggyőződött róla, hogy a halacskái amegfelelő irányba tartanak.

A búvárnaszád elfordította az orrát abrit hadihajó felől, és egyre gyorsulvatávolodott az angol partoktól. Gerhardegy ideig még árgus szemekkel figyelte akét torpedó útját, ahogy tántoríthatatlanulközelednek a végzetesen megrongálódottromboló felé, és csak akkor fordultvissza, amikor újabb vízoszlopokcsaptak fel a brit hajó körül.

XIV.Johannes Rali magabiztosan uralta a

Franciaország felé tartó repülőgépet.Megközelítőleg 500 kilométeressebességgel haladt, és örömmel vettetudomásul, hogy a körülbelül négyezerméteres magasságig tartó, sűrűfelhőréteget követően a légtér kitisztult.Még egyszer ellenőrizte az irányát, aztánhatezerre emelkedett, és nyílegyenesenFranciaország felé tartott. Úgy számolta,hogy ennél a sebességnél fél óra alattelérheti a Tengelyhatalmak által uraltterületek határát. A Hurricane fedélzetirádiójával végigellenőrizte a beállítotthullámsávokat, de a földi irányítás nemsokkal később teljes csendet rendelt el.

Maximálisra növelte a gép vízszintessebességét, és a botkormányt egyenesbentartva megkezdte a hazafelé vezető utat.

A zavartalan légköri körülmények, és aMerlin motor monoton zúgásamegnyugtatta. Mióta partra szálltakAngliában, most először nyílt alkalmará, hogy megpróbálja átlátni mindazt,ami velük történt az elmúlt órákban. Voltnéhány zavaró részlet, amit szeretettvolna jobban körüljárni.

Az első rögtön az a home guardegység volt, amellyel a partraszállásukat követően összefutottak.Gerhard Kaufmann sturmscharführerszerint az angolok mintha vártak volnavalamire, de ennek ellenére nekik mégissikerült meglepni őket.

– Mi a fenét kereshettek olyan közela parthoz? – tette fel magának a kérdéstJohannes, és sokat nem adott volna érte,

ha tudja a választ. Nagy szerencséjükvolt, hogy nem szaladtak beléjük. Hiábarendelkeztek nagy tűzerővel, a LeeEnfíeld puskákkal felfegyverzett britekkomoly veszteségeket okozhattak volna.

A következő dolog, ami zavarta, atanyánál várakozó brit katonák voltak,akik inkább tűntek hátrahagyottutóvédnek, mint önálló harci egységnek.Noha a deszantosok könnyen átvágtákmagukat rajtuk, a helyzet egészenmásként is alakulhatott volna, ha a homeguardok meglepetésből csapnak le rájuk.Főként akkor, ha menekülés közben ériőket a házban lévők sortüze.

Megpróbálta összekapcsolni a kéteseményt, de semmire sem jutott, ígyinkább tovább lapozott a közelmúlt

eseményeiben.Visszaemlékezett az egykori grófság

ellen intézett támadásra, és elégedettenvette tudomásul, hogy a feladatotmintaszerűen hajtották végre, a lehetőlegkisebb saját veszteségek árán. Azőrség kellőképp meglepett volt, és abehatoló egységet vezető Kaufmannmegint jól végezte a dolgát. Perszeszerencséjük volt azzal, hogy abizonyítékokat a központi épületbentalálták, de ez semmivel sem kisebbíti azérdemeiket.

Ellenben az útlezárás, amellyel avisszaúton találkoztak, újfentelgondolkodtatta. Már több mint hetvenkilométernyire jártak a Station X-től,amikor belefutottak abba a jól felépített,

mégis ideiglenesnek tűnő őrposztba.– Vajon az angolok honnan tudták,

hogy merre keressenek minket? – tettefel magának a kérdést, és szerette volna,ha nem adódik magától a válasz. –Elárultak bennünket! – futott végig rajtaa sejtés. – Túl gyorsan találták meg azösszefüggést a parton történtösszecsapás, és a kódfejtőket érttámadás között. Valaki feladott minket,és előre tájékoztatta az angolokat alépéseinkről.

Johannes lassan ingatta a fejét, éspróbált rájönni, hogy honnanszivároghatott ki az információ. Avezérkarban ugyan elég sokan tudtak azakcióról, ám Otto SkorzenyStandartenführer, Karl Dönitzet kivéve

senkit sem avatott be a részletekbe, mintahogyan ő sem mondott el mindent azembereinek. Rajta kívül egyedülGerhard Kaufmann ismerte az akciórészleteit.

– Az nem lehet! –, igyekezett elvetnimagában a gondolatot, de nem járt teljessikerrel. Hirtelen a főtörzsőrmesterterepen elért sikerei egészen másszínben tűntek fel előtte. Eszébe jutott,hogy Kaufmann maga kérte, hogy ővezethesse a támadást a Bletchley Parkellen, és Johannes már nem is volt benneolyan biztos, hogy csak a szerencseszegődött melléjük, hogy olyan gyorsanmegtalálták a bizonyítékokat.

Az angol teherautón ülve volt ráalkalma, hogy megnézze a

sturmscharführer által megszerzettbizonyítékokat. Az altiszt igazat mondott:a dokumentumok alapján kétségtelenténnyé vált, hogy az angolok képesekmegfejteni az Enigmával kódoltüzeneteket. Volt ott két kódkönyv, néhányfélig megfejtett üzenet, és pár leírásarról, hogy hogyan működik az írógéphezhasonló szerkezet. Kaufmann mindentmagával hozott, amire csak szükségükvolt.

– Aztán elárult minket? De mi okalehetett rá? – csapongtak a gondolatai.

Mint jó tiszt, ismerte a beosztottjaitörténetét. Tudta, hogy JohannesKaufmann előbb a Waffen-SS-nélteljesített szolgálatot, majd háborúkitörése után innen került a

Fallschirmjagerhez, végül jó néhánytársával együtt az Amt IV SD-Auslandhoz. Nem volt olyan angol kém,aki képes lett volna mindeztvégigcsinálni anélkül, hogy lebukottvolna.

– Nem, ez képtelenség! – ingatta afejét. – Valahol máshol kell keresnem azigazságot – próbálta erőltetni agondolkodást.

Az angol Supermarine Spitfire aligvolt nagyobb, mint egy légypiszok apilótafülke ablakán, amikor tüzet nyitottJohannes Hurricanejára. A lövedékekegy része a szárnyat érte, mire tenyérnyifémdarabok váltak le a borításról. Azobersturmführer az első ijedtségmúltával balra kitért. Meredek

zuhanórepülésbe kezdett, hogykikerüljön a másik gép tűzvonalából, éssebességi előnyt nyerjen. Amikor erejétmegfeszítve visszanézett, látta, amint aszivar alakú, együléses gép utána bukik,és mind a nyolc Browning-géppuskájából egyszerre tüzet nyit rá.

A nyomjelző lövedékek csíkjaifénylő zárfalat húztak a Hurricane orraelé, de szerencsére képtelenek voltakelérni a vadász testét. Azobersturmführer kiemelte a zuhanásból agépet, és jobbra felfelé fordulvamegpróbált az angol mögé kerülni. ASpitfire azonban mintha csak előre láttavolna, hogy mit tervez, egy gyorsfordulóval a nyomában maradt.

A manőver következtében Johannes

némi magassági fölényre tett szert abrittel szemben, és ezt kihasználvaigyekezett eltávolodni tőle.

A Rolls-Royce motort maximálisfordulatszámon pörgetve megpróbáltakierőszakolni a gépből a lehetőlegnagyobb sebességet. A válla feletthátranézett, és látta, hogy a Spitfire,annak ellenére, hogy enyhén emelkedik,lépést tart vele. Ismét meredekenmegdöntötte a Hurricanet, merészenlevágott balra, és a még meglévőmagassági előnyét kihasználvamegpróbált felgyorsulni, hogy az angolpilóta mögé kerüljön.

A brit azonban résen volt, és amikorJohannes egy pillanatra feltűnt a célzókeresztje előtt, felugattak a géppuskái. A

nyomjelzőlövedékek narancs csíkjaivégignyalták a Hurricane törzsét. Avadászgép rázkódni kezdett azobersturmführer alatt, és a deszantos úgyérezte, a botkormány pillanatok alattkiszakítja a kezét. Erőnek erejéveligyekezett megfogni a gép remegését, ésahogy kiért a fordulóból visszanyerteuralmát a Hurricane felett.

Körülnézett, de az angolt sehol semlátta. Idegesen forgolódott körbe, amikorvalamivel alatta észrevette a Spitfiretávolodó sziluettjét. Az angolszemlátomást túl későn emelte ki a gépéta fordulóból, és így esélyt adottellenfelének, hogy az a farkára üljön. Abrit pilóta most mindent elkövetett, hogya lehető legtávolabb kerüljön a

magassági fölénnyel rendelkezőHurricanetől. Johannes egy pillanatigmérlegelt, aztán az angol felé fordította agép orrát, és dühödten utána bukott.

Maximális fordulaton használta aMerlin III-at, és igyekezett minélközelebb jutni a Spitfire-höz. Megvárta,míg a lendülete elfogy, aztán bő négyszázméter távolságból úgy döntött tüzet nyit.Megszorította a botkormányt, ujját azelsütő billentyűre helyezte, aztán egyfinom mozdulattal irányba állította avadászgépet. Johannes középen nyomtameg a gombot, mire a nyolc Browning-géppuska egyszerre kezdte el okádni agolyókat. Az ejtőernyős a lábaibanérezte a fegyverek lassító erejét. Anyomjelzőlövedékek bő egy méterrel a

Spitfire felett húztak el, mire a deszantoslejjebb kormányozta a Hurricanet. Avilágoskék nyomjelzőlövedékek ezúttalkörbeölelték az ellenséges gép törzsét.Fémdarabok és vékony lemezek váltak lea Spitfire-ről. Az angol egy pillanattalkésőbb vad táncba kezdett, hogy kirántsaa repülőjét a halálos fényjátékból.

Johannes felengedte a billentyűt, ésmegpróbált minél kevesebbkormányzással a brit nyomában maradni.Időnként egy-egy rövidebb sorozatotengedett el, hogy tovább zaklassaellenfelét. Hol a tűzgomb első, hol ahátsó felét használta, hogy csak a párbaállított négy géppuska tüzeljen, és neveszítsen akkora sebességet. Az angolúgy fickándozott, mint egy hálóba került

hal, de éppen ezért nem sikerülttávolságot nyernie az obersturmführerrelszemben. A deszantos megnyugodottvalamelyest, hogy az élete már nem voltközvetlen veszélyben, és időről-időreigyekezett mind pontosabb sorozatokkalmegszórni a Spitfiret. Az egyikgolyózáport követően az ellenségesvadász motorjából, halványszürkefüstcsík kezdett szivárogni.

Az angol pilóta magatartása ettőlkezdve gyökeresen megváltozott. Arepülő orrát egyenesen az alattuk lévőfelhőréteg felé fordította, és zuhannikezdett az átláthatatlan pára rejteke felé.Johannes követte, mind a nyolcgéppuskájából egyszerre tüzet nyitott rá,mire a Spitfire-ből szivárgó füstcsík

feketére váltott, és megvastagodott. A kétgép lassan elérte a négyezer méteresmagasságot, és az obersturmführer úgydöntött, visszafordul a felhőréteghatárán. Felhúzta a gép orrát, mire azangol eltűnt a szeme elől.

A deszantos ellenőrizte a helyzetét aműszerei segítségével, majd a franciapartok felé fordult. Ismét felemelkedetthatezer méterig, és a Hurricanelegnagyobb vízszintes sebességévelutazott Párizs irányába. Johanneselégedett volt magával. Megnyerte életeelső légi csatáját, és még a gépét issikerült használható állapotbanmegmentenie. Ennél többet nem iskívánhatott volna.

A két Messerschmitt-109-es a

csatorna felett csapott le rá. Johannesmegpróbált jelezni nekik, de a két németvadász nem sokat törődött a szárnyaitbillegtető Hurricane különösviselkedésével. A deszantos igyekezettkibújni előlük, hogy a felhők közöttkeressen magának menedéket, de arendkívül fordulékony német vadászokminduntalan kereszttűzbe fogták, hamegpróbált lefelé menekülni. Johannesvégül belátta, hogy vagy átvág a némettűzön, vagy idefent leli halálát.

Merészen lefelé buktatta hát aHurricane orrát, és zuhanórepülésbenhúzott a majd kétezer méteresmélységben lévő felhőréteg felé. Egypillanattal később narancsszínűcsíkokból szőtt háló jelent meg előtte,

ahogy a Messerschmittek tűz alá vették.Johannes ezúttal nem emelte fel a géporrát, hanem átvágott a kereszttűzön. A7,9 milliméteres MG 17-es géppuskák,és a húszmilliméteres gépágyúkkoncentrált tüze mindössze néhánypillanatig érte a Hurricane testét, de ezis elég volt hozzá, hogy a gép remegéseaz elviselhetetlenség határáigfokozódjon. Johannes kőkeményenmegmarkolta a botkormányt, de arángatás semmit sem gyengült. Teljeserejéből húzni kezdte maga felé, hogykiemelje a gépet a zuhanásból, derettenetesen erőtlennek érezte magát. Azobersturmführer elérte a felhőréteget, ésmár csak a magasságmérő őrülten pörgőszámlálója jelezte neki, hogy milyen

gyorsan közeledik a tenger felé. Újbólmegpróbálkozott a botkormánnyal,ezúttal hátradőlt, hogy ezzel is segítsen,de a Hurricane továbbra is orrát a földfelé tartva zuhant. Úgy döntött,megpróbálja a lehetetlent, és kiugrik.Jobbjával a fülke tetejét nyitó retesz felényúlt, de nem történt semmi.

A keze nem jelent meg a szeme előtt,a végtag nem engedelmeskedett azakaratának.

Lenézett. Karja a földön feküdt. Nemsokkal a könyöke fölött szakadt le.Valószínűleg az egyik gépágyú lövedéktéphette le. A csonkból mindenszívdobbanására piros vér spriccelt apilótafülke olajpiszkos padlójára.

Előre hajolt, baljával kioldotta a

reteszt, mire a fülke teteje egy hatalmascsattanással elszállt. A menetszéliszonyatos erővel csapott le rá, ésJohannes úgy érezte, menten megfullad.Egyre ködösülő tudattal kioldotta magánaz övet, és megpróbált kimászni. Anyomás azonban elrántotta a fejét, éstestét az ülés támlájának szorította. Aszeme sarkából látta még, ahogy az egyikszárnyon széles repedés keletkezik, majdhirtelen leszakad. A gép pörögni kezdetta hosszanti tengelye körül, a zuhanásalassult valamelyest.

Az obersturmführer semmit semlátott a közeledő tengerből. A sérültHurricane tehetetlenül csapódott ahullámok közé, és hatalmas vízfalatrobbantott az ég felé. Johannes Rali teste

darabokra szakadt az ütközéskövetkeztében. Törzsét félbevágta afülke nyitott pereme, a deszantosnak arrasem maradt ideje, hogy felfogja:meghalt.

A vadászgép a farokba szorultlevegőnek köszönhetően lassan süllyedtel. Percekig lebegett még a felszínen,mialatt a géppuskalövedékek ütöttelyukakon keresztül lassú buborékoktörtek fel víz alól.

Miután a Hurricane megadta magát asorsának, és a roncs végleg elmerült,már csak a hullámokon lebegő olajfoltokjelezték, az iménti tragédiát. És néhányszétszóródott papírlap. A tengervízlassan feloldotta a rajtuk lévő tintát.

XV.

Gerhard Kaufmann a vonat ablakábólfigyelte a közeledő Párizst. Kényelmesszékben ült, tiszta levegő vette körül, ésami még ennél is fontosabb volt, a fejefelett nem a tengeralattjáró acélfalaivoltak, hanem a szabad ég. Boldog volt,amikor két nappal korábban az U-181kikötött Amsterdamban, és ők végreelhagyhatták a búvárnaszád fedélzetét,de igazán csak akkor nyugodott meg,amikor végre szilárd talajt érzett a lábaalatt. Most mégis rettegve figyelte, ahogya gigantikus városóriás, Európa legszebbékköve egyre közelebb kerül hozzájuk.

A blokád áttörése után Wolfgang Lüthkapitány biztonságosan hazajuttatta őket.A nagyszerű parancsnok rendre elkerültea szövetségesek utánuk küldött

hadihajóit, és mindig időben rejtőzött ela felhős idő ellenére is felszállóSwordfish-ek elől. Gerhard mégis hálátadott a sorsának, amikor végrekikötöttek.

A sturmscharführer felajánlottaRachael Bittingsnek, hogy, ha akar,induljon el rögvest Berlinbe, de a lányúgy döntött, vele marad.

– Jelentést kell tennem a történtekről– válaszolta Gerhard kérdéséreAmsterdami szállásukon. – Addig úgysem lenne nyugtom, amíg az Abwehrnem tud arról, ami Angliában történt. Hamár mindent elmondtam, ők majddöntenek a sorsomról – hajtotta le afejét.

– Gondolja, hogy elmarasztalják? –

ült le az apró szobában asturmscharführer.

– Igen, azt hiszem. Elvégre senki semmondta, hogy jöjjek ide. Ezek utánhasználhatatlanná váltam a hírszerzésszámára.

– Ha úgy dönt, hogy tovább akarjafolytatni a harcot, talán tehetek valamitmagáért – nézett az altiszt a lány kékszemeibe, és a férfi érezte, ahogymegmozdul benne valami melegség.

– Igazából nem tudom, mireszámítsak. Attól tartok, túl sok mindenttudok ahhoz, hogy csak úgy elengedjenek– jelent meg néhány könnycsepp RachaelBittings arcán.

– Nyugodjon meg, ha a küldetésünksikerrel jár, márpedig a legjobb úton

haladunk afelé – emelte meg a nyakábanlógó fényképezőgép tokot Gerhard –,azzal olyan szolgálatot teszünkNémetországnak, hogy minden múlt ésjövőbéli bűnünket elfelejtik – próbáltameg bíztatni a nőt.

– Bárcsak így lenne, Gerhard, deattól tartok az Abwehr korántsem ilyennagyvonalú – öntötték el a könnyekRachael Bittings szemét, és a férfiképtelen volt megállni, hogy nesimogassa meg a lány haját, ne vonjavállára a fejét.

A nő hálásan hozzábújt, észokogásban tört ki. Arcát a deszantosvállgödrébe fúrta, és ellenállhatatlanerővel rázta a sírás.

– Talán igaza van. Nagyon sajnálom,

hogy így történt! – morogta Gerhard, és asorsot átkozta, amiért nem hagyottkibúvót a lánynak. – Ha tehetek önértvalamit…, kérem…, mondja el! – tettehozzá, és mióta a háború kitört, mostelőször érezte, hogy akárfüggelemsértést is elkövetne egy nőkedvéért.

– Nem…, nincs mit kérnem öntől –küzdött a könnyeivel Rachael Bittings. –Csak annyit szeretnék, hogy együttmenjünk Párizsba – emelte fel a fejét,hogy a férfi szemébe nézhessen.

A mozdulat annyira magától értetődővolt, hogy Gerhard csak akkor ocsúdottfel igazán, amikor ajka a lány ajkáhozért, és nyelvén érezte a másik nyelvénekhűvösét. A csókot követően, hosszan és

vadul szeretkeztek abban a távoli,amsterdami, kis fogadószobában, ésmozdulataik akarva-akaratlanul ismagukban hordozták a fejük felett lebegőhalál feszültségét.

Gerhard riadtan ébredt azon ahajnalon. Álmában sziréna visított, fejefelett angol rombolók köröztek, és aknákrobbantak a közelében. A mellette fekvőlányra nézett, és tudta, hogy többé mársohasem ismétlődhet meg ez a pillanat.Az ablakhoz ment, kinézett rajta, éshosszan bámulta a napfelkeltét. Semmimást nem érzett, csak végtelen ürességet.Az ágy felé fordult, ahol Rachaeltörékeny teste rejtőzött a takarók között,és rettenetesen bánta, hogy háborúban álla világ.

Felöltözött, és jegyet vettmindkettőjük számára egészen Párizsig.Az út szörnyen rövid volt. Noha egyetlenszót sem szóltak arról, ami az éjszakatörtént, mindketten aggódófigyelmességgel vették körül másikat.Gerhard tudta, hogy amint Párizsbanelválnak egymástól, soha többé nemláthatja viszont a lányt.

Rachael mellébújt, és megsimogattaa karját. A férfi hálás volt neki.

– Mi lenne, ha még nem mennénkmost rögtön? – tette fel a kérdést,miközben a város közeledő házait nézte.

– Nem értelek – állt meg a lány keze.– Várjunk egy éjszakát. Lopjunk még

egy kis időt kettőnknek.– Tehát te sem hiszel benne, hogy

újra láthatjuk egymást?Gerhard nem szólt, csak a fejét

ingatta.– Akkor vegyünk el magunknak még

egy napot az életből – egyezett bele alány.

A deszantos boldog volt. Életébenelőször parancsot szegett, de nem bánta.

Az állomástól nem messzevillamosra szálltak, és egy olcsó,csendes motelt kerestek. Gerhard kivettegy szobát kettőjük számára, aztánRachael kérésére sétáltak egyet Európalegszebb városában. Amikor elfáradtak,leültek egy kávéház fedett teraszára, és aférfi döbbenten szemlélte a városnyüzsgő életét. A mindenütt felbukkanóegyenruhákon kívül semmi sem

emlékeztette arra, hogy a világháborúban áll.

Minden olyan békés volt. Afaleveleket kergető szél az utcán, azújságot áruló rikkancsok fejhangúkiáltásai, a templomok felől érkezőharangszó.

Gerhardot különös érzés kerítettehatalmába. Mintha mindaz a borzalom,ami eddig történt, csak egy különös álomrésze lett volna, amelyből akkor ébredtfel, amikor megismerte Rachaelt. A nőrenézett, és az ő arcán is ugyanazt aréveteg mosolyt vélte felfedezni, amit asaját magán látott a vonat mosdójában.

A szürkület első jeleire visszamenteka szállásukra, és egymás karjába bújvavárták a reggelt, ami örökre szétszakítja

őket. Gerhard képtelen voltkezdeményezni. Csak nézte a mellettefekvő csodálatos teremtést, és magábanazon imádkozott, hogy ez az éjszakaörökké tartson. Ám a széles ágy mellettiéjjeliszekrényen álló óra mutatójakönyörtelenül haladt előre, és a hajnalvörös fénysugarai is megérkeztekegyszer.

A sturmscharführer moccanatlanulfeküdt. Rachael csendesen aludtmellette, és a férfi úgy érezte, tennie kellvalamit, hogy ezt a tökéletes szépségetmegőrizze. Csendben felkelt az ágybólvigyázva, nehogy felébressze a lányt,felöltözött, aztán kilépett az ajtón.Rachael illatát még mindig a bőrénérezte. Tett néhány lépést, tétován

megállt, és visszafordult. Tudta, hogytöbbé már sosem érezheti majd ugyanezt.Mérhetetlen hiányérzet töltötte el.

Hirtelen elhatározta magát. Sarkonfordult, és futva indult az utca felé.Bízott benne, hogy van még együtőkártyája.

XVI.Otto Skorzeny standartentührer

figyelmesen nézte az előtte álló GerhardKaufmann altisztet. Ha igaz volt, amitmondott, a férfi kiváló munkát végzett azelmúlt napokban. Nemcsak visszatértAngliából, de megszerezte azokat abizonyítékokat is, amelyekért a némethadvezetés krémje egyenként a fél karjátis odaadta volna. Az ezredes mégisfurcsállotta a deszantos viselkedését.

Úgy érezte, a férfi takargat valamit előle.– Ez igazán szép munka volt,

Kaufmann sturmscharführer! – mondtahangosan. Mióta a kihallgatáselkezdődött, és az ejtőernyős beszélnikezdett, ez volt az első alkalom, hogymegszólalt. – Kár, hogy a többiek nemtérhettek vissza!

– Igen, mein Herr, azt hiszem, én iscsak a szerencsémnek köszönhettem,hogy életben maradtam, és Karl Dönitzadmirálisnak, aki ilyen remek kapitánytválasztott az U-181 parancsnokául –felelte az altiszt.

Skorzeny még mindig nem tudottnapirendre térni a zavaró érzései felett.

– Tisztelettel, uram, semmi hír Raliobersturmführer felől? – kérdezte a

zavartan feszengő deszantos.– Nem, semmi – rázta a fejét az

ezredes. Nem tartotta fontosnak közölniaz altiszttel, hogy angliai kémei háromnappal korábban jelentették, hogy egyLondon közeli bázisról elraboltak egybrit vadászgépet; sem azt, hogy kétMesserschmitt néhány órával későbblelőtt egy különös módon viselkedőHurricanet a csatorna felett. Skorzenyugyan párhozamot vont az eseményekközött, de nem akarta értesüléseitbárkivel is megosztani. Elvégre abbólsenkinek sem származna haszna, hamegtudnák, hogy a Luftwaffe hős pilótáia saját emberüket lőtték le a csatornafelett, vagy hogy Rali obersturmführerfelszállás előtt valószínűleg saját maga

lőtte fejbe az utolsó emberét.– Már sosem fog kiderülni, hogy

miért tette – gondolta Skorzeny.– Mindenesetre az hatalmas

fegyvertény, hogy maga itt van abizonyítékokkal együtt. Ez afényképezőgép roppant hasznos aszámunkra. A bizonyosság új mederbeterelheti a háború menetét – mondtahangosan.

Az altiszt egy pillanatigelgondolkodva hallgatott.

– Szeretne még mondani valamit,sturmscharführer? – próbáltamegkönnyíteni a másik dolgát azezredes.

– Tisztelettel, uram, szeretnék kérnivalamit – kezdett bele az altiszt miután

vett egy mély levegőt.– Nocsak, hallgatom – élénkült meg

Skorzeny, mert remélte, hogy végre fényderül a férfi bizonytalanságának okára.

– Mint ahogy említettem, Angliábólmagammal hoztam az összekötőnket –kezdett bele az altiszt, aztán megállt,mint aki nem tudja, hogyan folytassa.

– Tudom, hogy ilyesmiről nem szólt aparancsa, de az adott körülményekközött, nem követett el komoly hibát –igyekezett megnyugtatni a másikat astandartenführer.

– Köszönöm, hogy így gondolja,mein Herr! – engedett fel valamelyest azaltiszt. – Lehetne egy kérésem a hölggyelkapcsolatban?

– Csak nem habarodott belé? – terült

el széles vigyor a tiszt arcán, és ahogy azaltiszt elvörösödött, egy csapásramegértette mi folyik itt.

Ismerte az efféle embereket, mintamilyen Gerhard Kaufmann volt. Acsatamezőn hősök voltak, valóságosoroszlánok, akik többszörös túlerőellenében is hatékonyan harcoltak, de amagánéletben olyanok, mint akisgyerekek, akiknek mindig a kezét kellfogni. Egy fehérszemély könnyen az ujjaköré csavarhatja őket, és a hősökbőlegyetlen pillanat alatt előtör a bennükrejtőző családapa.

– Azt nem hinném, mein Herr –habogott Kaufmann, aztán megembereltemagát. – Tisztelettel azt kérem, hogyvesse latba a befolyását Rachael Bittings

érdekében! Attól tartok, az Abwehr nemlesz olyan elnéző vele, mint amilyenmaga volt velem szemben.

– Ugyan már, sturmscharführer, azAbwehr nem a Gestapó! Semmit semcsinálnak a maga fraulinjával – nevetettSkorzeny.

– Én mégis arra kérem, hogypróbálja meg áthozni, ide hozzánk aKülföldi Hírszerző Szolgálathoz –maradt hajthatatlan a férfi.

– Kaufmann, maga alkudozni próbálvelem? – nézett nagyot Skorzeny, ésmagában elcsodálkozott rajta, hogy ez akis nőcske milyen gyorsan magábabolondította a katonáját.

– Csak tisztelettel kérek, mien Herr –nézett továbbra is a felettese szemébe az

altiszt.– Majd meglátom, mit tehetek –

vonta fel a szemöldökét astandartenführer, és megrázta az asztalánlévő csengőt. A szoba ajtaja kinyílt, ésbelépett Skorzeny tisztiszolgája. –Azonnal hívassák elő a gépben lévőképeket! A lehető legnagyobb gonddaljárjanak el, nem tűrök meg fennakadástaz ügyben – nyújtotta át a gépet.

– Ja vohl, mien Herr! – vette át atisztiszolga a csomagot, és máriskifordult vele az ajtón.

Az ezredes úgy tett, mintha elmerültvolna a papírjaiban. Kaufmann egy ideigcsendben állt, majd nyugtalanulfészkelődni kezdett, végül halkanmegköszörülte a torkát.

– Maga még itt van? – nézett felSkorzeny, és csodálkozást tettetett. – Azthittem, nyilvánvaló, hogy végeztünk.

A sturmscharführer zavara csaktovább nőt, de ennek ellenéremegszólalt.

– A lány, mein Herr – mondtaegyenesen a szemébe nézve.

– Ja igen, az a Rachael Bittings. Nemfelejtem el – ígérte, azzal visszafordult apapírok felé, és úgy tett, mintha a kérésmáris kiment volna a fejéből. – Holnapreggel jelentkezzen a Grófságban! Addighasználja ki az időt, és nézzen körül egykicsit Párizsban!

– Köszönöm, uram – biccentettGerhard.

– Hol szállt meg?

– A Rue Rivolin, 105-ös szám.– Ismerem azt a környéket, remek kis

motelek vannak arrafelé – mondta mégszórakozottan Skorzeny, aztán úgy tett,mint aki elfeledkezett a beosztottjáról.

A sturmscharführer megfordult, éskiment az ajtón. Skorzeny elgondolkodvanézett a férfi után. Látta, hogy a férfinekmennyire fontos a nő, és egyáltalán nemtetszett neki a dolog. Ha valakiNémetország ügyében jár el, félre kelltennie a személyes vágyait. Ez az, ami ajó katonát elválasztja az ocsútól. Akiképes rá, hogy az érzelmeit elnyomvaküzdjön a birodalomért, az könnyenirányíthatóvá és jól kiszámíthatóváválik. Minden tiszt álma, hogy ilyenkatonákat irányíthasson.

– Ez a Kaufmann azonbanmegváltozott – jegyezte meg magábanelégedetlenül Skorzeny, ahogy a csukottajtót nézte. – Az a nő az ujja körécsavarta. Jobban teszem, ha szemmeltartom – hozta meg a döntését, ésmegrázta a csengőt. A tisztiszolga néhánypillanattal később feltűnt az ajtóban.

– Hívja fel nekem az Abwehrt, éskérje Scholz alezredest. Beszéljen megvele egy személyes találkozót akövetkező két nap valamelyikére –utasította a férfit.

– Igen, mein Herr.– És hogy állnak a

fényképezőgéppel? – kérdezte azezredes, mintha csak véletlenül jutottvolna eszébe a dolog.

– Már úton van a laboratóriumba,mien Herr.

– Amint megtudnak valamit, azonnalértesítsenek. Szeretném, ha mostazonnal, személyesen sürgetné meg adolgot – vált pattogóssá a hangja.

– Értem, mien Kommandant – feleltea tisztiszolga, majd csendesenmegszólalt. – Szeretném megjegyezni,uram, hogy a gép talán még meg semérkezet.

A standartenführer csodálkozvanézett a férfira.

– Nem is kérdeztem – jegyezte megfagyosan. – Tegye, amit mondtam, éslegközelebb csak akkor tegyenmegjegyzést, ha van értelme – torkolta lea beosztottját Skorzeny.

Az alacsony katona villámgyorsantávozott, az ezredes elégedett volt.Biztos volt benne, hogy a tisztiszolgaaddig nem hagyja békén a laborbandolgozókat, amíg rekordidő alatt ki nemcsikar belőlük valami eredményt.

XVII.Gerhard Kaufmann jókedvű volt.

Ismerte annyira Skorzenyt, hogy tudja, astandartenführer teljesíteni fogja akérését. Sőt, talán még azt is el tudjaintézni, hogy Rachael Bittings a KülföldiHírszerző Szolgálathoz kerüljön. Asturmscharführerrel madarat lehetettvolna fogatni, amikor kilépett az Amt IVSD-Ausland párizsi épületének kapuján.A borongós őszi utca most a világlegszebb tájának tűnt a szemében.

Felszállt a motel felé tartó elsővillamosra. Az ablak mellé ült, és afapadon zötykölődve bámult kifelé. Aváros nyüzsgő, színes forgatagábanrendre sötét egyenruhák tűntek fel.Gerhard harminckilenc óta nem vágyottmég ennyire a békére. Tudta, hogy azérzés kiszolgáltatottá teszi, de nem voltereje, hogy tegyen ellene. Valami kedvesmelegség járta át, amikor Rachaelregondolt, és mellkasában lévő ürességújból megtelt élettel.

Miután leszállt a villamosról, sietősléptekkel indult el a motel felé. Szíveszerint futni lett volna kedve, hogymegvigye a jó hírt a lánynak, és csakerőnek erejével tudta visszafogni alábait. Mire elérte a szálasukat nem bírta

tovább, és hármasával szedte felfelé alépcsőfokokat. Az ajtó előtt megállt, akulcsot óvatosan illesztette a zárba, éscsendesen benyitott.

Félelme, hogy a szobát kipakolva,üresen találja, egy szempillantás alattszertefoszlott. Rachael holmija – amireaz Amszterdamban töltött néhány óraalatt tett szert – összepakolva várakozotta belépőben. A férfi vízcsobogást hallotta fürdő felől. Levette a kabátját, és ahangok irányába indult. Képzeletben márő is a zuhany alatt állt, és a karjábantartotta a lányt. Elment a hálószobamellett, benézett, és látta, hogy az ágyatbevetették. Továbbment, aztán egypillanatra megállt az ajtó előtt.Végiggondolta, hogy helyes-e, amit tenni

készül, de a felszabadultság és az örömérzése olyan erős volt benne, hogyképtelen volt egyhelyben maradni.

Kinyitotta az ajtót, mire meleg gőzcsapott ki a kicsiny fürdőből. Avízcsobogás hangja még erősebbé vált,és Gerhard semmit sem látott a párától.Óvatosan beljebb lépett, és megszólalt.

– Rachael? – kérdezte, de a víz csakugyanúgy csobogott tovább. Hirtelenmegértette, hogy valami nincs rendben.

A penge a bordái alatt a veséjénélnyomódott a testébe. Az erős fájdalomgörcsbe dermesztette, ésmegakadályozta, hogy kiáltson. Afegyver újból lecsapott, ezúttal a hátátvette célba, de megcsúszott a széleslapockacsonton, és csak a húsát hasította

fel. Gerhard megtántorodott, esetlenül aháta mögé sújtott, de a keze elakadt afalban, és leverte a mosdó föléfüggesztett tükröt. Az üveglap azonnalösszetört, a szilánkok megsebezték aférfi kezét. Saját vérének látványa és azRachelért érzett aggodalom erőveltöltötte el a deszantost.

Előrelépett, hogy távolabb kerüljönellenfelétől, és hogy elrejtőzzön a sűrűgőzben. Az orrgyilkos utána lépett, felészúrt, de a fegyver pengéje elakadt azuhanyfülke körüli függönyben. Gerhardmegfordult, és egy magas alakkörvonalait látta kibontakozni a párában.A támadó túl közel volt ahhoz, hogy azoldalfegyvere után kapjon. Előre lendült,és gyomorba vágta az ellenfelét. A seb

miatt az ütés rövidre és gyengéresikerült, ellenfele mégis megroggyant,aztán kihátrált a fürdőből.

– Rachael, menekülj! – kiáltottaGerhard, aztán előhúzta a Lugert, és azárnyék után vetette magát.

A fürdő ajtajában járt, amikorösszerogyott. A hátban lüktető fájdalomerőt vett rajta, a lábai nem bírták továbbtartani a súlyát. A padlóra zuhant, éselhomályosuló tekintettel figyelte alakást. Árnyékot látott az ajtó felésurranni, de nem mert rálőni. Attóltartott, véletlenül a lányt találja el.

Rachael Bittings a hálószoba ajtajamögé húzódva állt. A térdei remegtek, agyomrát görcs szorította össze, a szemevörös volt a könnyektől. Az ajkát

élénkpiros vér borította, a száját sós ízöntötte el. Hallotta Gerhard hangját,ahogy neki kiabál, de képtelen voltmozdulni. Félt. És rettenetesenundorodott.

A kezében lévő véres pengéjűbajonett még az előző háborúbólszármazott. Néhány saroknyival arrébbvásárolta abból a pénzből, amit a férfiadott neki. Csak a hazája iránt érzettkötelesség vihette rá arra, amit tett. Nemhagyhatta életben Gerhardot azok után,hogy látta a Turing-bombát, a Kolosszustés a megfejtett üzeneteket. Ha lett volnafegyvere, már azelőtt végez vele, hogyPárizsba érnek, így azonban mást kellettkieszelnie, hogy a németek sohasetudhassák meg a Station X titkát.

– Rachael, fuss, menekülj! – hallottaismét a férfi kiáltását.

Utálta magát azért, amit tett, és azért,amit tenni készült. Gerhard Kaufmannvolt a legjobb ember, akivel a háborúkitörése óta találkozott. Önzetlenül asegítségére sietett, és többször ismegmentette az életét. Ezért cserébe ő,alig egy perccel ezelőtt hátba szúrta, ésmost arra vár, hogy a férfi elvérezzen.

– A hazádért tetted! – gondolta, detudta jól, hogy amit tesz, nem más, mintönámítás. Ezen a ponton véget ért azelvek és törvényszerűségek igazsága, éscsak ő maradt, aki megölte a másikat,miután a bizalmába férkőzött. – Gyilkosvagy, ráadásul a lehető legmocskosabbfajtából – tudatosodott benne.

A folyosón csörömpölés támadt,Rachael Bittings riadtan rezdült össze. Abajonett megremegett a kezében, aztánmozdulatlanná vált, és hallgatóznipróbált. A fürdőben csobogó vízelnyomott minden zajt odakint.

– Képes vagy rá, meg tudod tenni! –próbálta elhitetni magával, de továbbrais moccanatlanul rejtőzött az ajtó mögött.– Bár sohase kaptam volna meg azt azátkozott üzenetet! – kívánta alehetetlent. Akkor még örült a németekbizalmának.

A parancs szerint fogadnia kellettnéhány ügynököt, akik nem messzeLondontól találkoznak vele. Rachaeltovábbította az üzenetet az angoltitkosszolgálat felé, és bízott benne, hogy

az MI6 lecsap a német ügynökökre, ésezzel lehetetlenné teszi a továbbimunkáját. Remélte, ez lesz az utolsószívesség, amit az angoltitkosszolgálatnak kellett tennie.

Annak idején sem meggyőződésbőlvette fel a kapcsolatot az angolhírszerzéssel. Amikor a szülei úgydöntöttek, hátrahagynak mindent, ésvisszamennek Németországba, Rachaelmeggyűlölte őket, és semmi pénzért semakarta otthagyni Angliát. Elszökött hátotthonról, és szülei tudta nélkülválasztott új szállást magának. Az MI6ekkor kereste meg. Megzsarolták aszülei életével, és rákényszeríttették,hogy visszamenjen a családjához.

Az MI6 ügynökei azt akarták, hogy

menjen a szüleivel Németországba, ésonnan tájékoztassa az angol katonaivezetést a várható fejleményekről.Rachael megmakacsolta magát, de atikos szolgálat embereit jól kiképeztékrá, hogy ha kell, „észérvekkel” isképesek legyenek meggyőzni.

Miután beadta a derekát, visszatért aszülei lakásába, és igyekezett meggyőzniőket, hogy csupán fiatalkori tévedésrőlvolt szó. Amikor aztán Németországbaérve kiderült, hogy visszaküldik őketAngliába, a boldogsága leírhatatlan volt.Akkor még nem sejtette, hogy milyenmegpróbáltatások várnak rá.

Miután visszatértek a szigetországba,és jelentkezett az MI6-nél, az angolokelégedettnek látszottak. Rachael

rendszeresen beszámolt nekik a németparancsokról, és az angol titkosszolgálatellátta őt a megfelelő segítséggel. Nohakettősügynökségéből kifolyólag jólteljesített a náci birodalom felé, anémetek szemmel láthatólag hosszanaltatták, és valami nagyobb feladatratartogatták.

Aztán három héttel korábbanmegkapta a titkosított üzenetet azügynökök érkezéséről, és beszámolt azMI6-nek, bízott benne, hogy a munkájavégre véget ér. Az angolok egy egészszázad home guardot rendeltek ki anémet kémek lefülelésére. A katonák atalálkozási ponttól nem messze, azerdőben várakoztak Rachael jelére, ésegy szakasz abban a tanyában rejtőzött

el, ahová a tervek szerint az ellenségesügynököket vezette volna.

Bár a nácik által megadott hely közelvolt a tengerparthoz, mindannyian azthitték, a németek ejtőernyővel érkeznek.Ez volt az első hiba, amit vétettek.

Amikor ügynökök helyett álligfelfegyverzett deszantosok léptek ki atisztásra, Rachael megértette, hogy nagybajba került, és az egyetlen, amit tehet,hogy sodródik az árral. Afegyverropogás és a jelzés ellenére ahome guardok nem jelentkeztek, pedig anémet ejtőernyősök közel tíz percetvárakoztak a kicsiny irtáson, amíg azutolsó társuk is megérkezett.

Amikor Rachael először megláttaGerhardot, sajnálatot érzett a britek

iránt, akik a többszörös túlerő ellenéresem indultak a férfi üldözésére. Adeszantos altiszt olyan volt, mint azügynöknő megtestesült rémálma.Céltudatos, kemény, gondolatok nélkülifanatikus és szemlátomást szörnyenjóképű.

Amikor a deszantosok kíséretébenelérte a tanyát, és a németek pillanatokalatt szinte saját áldozatok nélkülelfoglalták az épületet, Rachaelmegrémült. Most először merült felbenne a gondolat, hogy ez a maroknyiférfi esetleg képes lehet rá, hogyvégrehajtsa azt az őrült küldetést, amitnémet katonai vezetés kijelölt számukra.

A Station X-ről ő is csak a munkájarévén tudott. Így hát megdöbbent, amikor

kiderült, hogy a németek pontosantudják, merre keressék az angolkódfejtők főhadiszállását. Megrémült, éslegbelül úgy érezte, a németek róla istudnak már mindent. A félelemelgyengítette, és mindenbenegyüttműködött az ejtőernyősökkel.

Miután megálltak a Bletchley Parkközelében, eluralkodott rajta az érzés,hogy tennie kell valamit. A hely védelmeleginkább abban rejlett, hogy senki semtudta, hol van. Rachael sejtette, hogy atúlságosan nagy őrség csak felhívná azAngliában rejtőző német kémekfigyelmét az objektumra.

Megpróbálta figyelmeztetni azőrséget, de a németek jócskánmegelőzték, és csak annyit ért el, hogy

csupa sár lett a cipője. Eltévedt azerdőben, és még félúton sem járt, amikoraz első lövések felhangzottak. Remegvefordult vissza a kocsik felé, és nemsokkal azelőtt érkezett meg, hogyGerhard felállította a géppuskát ameredély szélén. Remegve állt megmellette, és biztos volt benne, hogy aszigorú tekintetű deszantos egészen agondolatai mélyére lát. Amikor a csapatparancsnoka úgy rendelkezett, hogymaradjon a hátsó kocsiban, nem voltelég ereje hozzá, hogy tiltakozzon. Csaknémán bólintott, és hagyta, hogytörténjenek vele a dolgok.

Ami ezután történt, az maga volt amegtestesült rémálom. Saját hazájában,saját országa katonái lőttek rá. Gerhard

többször is megmentette az életét, ésRachael képtelen volt rá, hogy neérezzen hálát a férfi iránt. Annyilélekjelenléte azonban még a borzalmakközött is volt, hogy minden erejévelmegpróbáljon a deszantos közelébenmaradni.

A németek izgatott viselkedésébőlgyorsan kiderült, hogy sikerrel jártak.Márpedig azzal tisztában volt, hogybármi is történt a Station X-ben, annakaz eredménye semmiképp sem juthat elFranciaországba. Úgy intézte hát, hogyfelkerüljön a tengeralattjáróra, deamikor az élete ismét veszélybe került,már nem tudott uralkodni a félelmén, éselvesztette a fejét.

Csak a férfihúgy szagú vécébe zárva

döbbent rá, milyen helyzetbe került. Kétdolog történhetett vele. Vagy az angolhaditengerészet valamelyik rombolójasüllyeszti el vele együtt a németbúvárnaszádot, vagy elérikFranciaország partjait, és akkormenthetetlenül az Abwehr kezei közé jut.A második lehetőséget tekintve nemvoltak hiú reményei. Az Angliábanfolytatott munkája során túl sok kétesértékű vagy épp elévült információtadott a német tikos szolgálatnak ahhoz,hogy idővel a Gestapo kezei közékerüljön. Az pedig, hogy parancs nélkülelhagyta a szigetországot, mindezeknélkül is felkelthette volna akémelhárítás figyelmét.

A U-181 vécéjében ülve megértette,

hogy nincs tovább kiút. Az érzékeifelmondták a szolgálatot, és csakbambán meredt maga elé. Úgy érezte,meghalt, a reménytelenség képtelennétette, hogy megmozduljon. Amikor aztánGerhard eljött érte, és kihozta a bűzből,lassan magához tért, és elszámolt azéletével. Tudta, mindegy már, hogy mittesz, hát úgy döntött, legalább választotthazájának szolgálatára lesz a halálával.Ezért jött Párizsba ahelyett, hogymenekült volna, ezért semmisítette meg afényképek negatívjait, és ezért várta beGerhardot, hogy elvarrja az utoljáramaradt szálat is.

A folyosón valami a földre zuhant.Hangos koppanás hallatszott, és egyfájdalmas nyögés. Rachael az ajtó felé

indult, és kinézett rajta. Gerhard apadlón feküdt, mögötte vércsík húzódottaz alig háromlépésnyire lévő fürdőbejáratától. A deszantos hátán átázott aruha, a dereka körül rátapadt a bőrére. Aférfi még élt, de szemmel láthatólagrettenetesen szenvedett. Az ügynöknőnekdőlni kezdtek a könnyei, de ennekellenére kilépett a folyosóra, ésrogyadozó léptekkel megindult a katonafelé. Felemelte a bajonettet, egypillanatra megállt, hogy pontosanszúrhasson, azután kiszaladt a lába alól atalaj, és a háttal földre zuhant.

A férfi karja szinte szemmelkövethetetlen sebességgel lecsapott atérdére, és kibillentette azegyensúlyából. Rachael feje zúgott a

padlóra érkezéstől, a bajonettet elejtette,ugyanakkor érezte, hogy a deszantosmegragadja a bokáját, és maga feléhúzza. Ijedten rugdalózni kezdett, de azejtőernyős lefogta, és szabad karja egyreközelebb került a lány nyakához. A nőküzdött, de kérges, erős ujjak fonódtaktorkára, és ő megérezte hogy már nincshová futnia. A tenyér megszorult, a lánytköhögés fojtogatta és fuldokolni kezdett,aztán hirtelen a kéz elernyedt.

– Rachael! – súgta hitetlenkedve adeszantos. – Mond, hogy nem igaz!

A haldokló a szálkás fapadlóra dőlt.A nő távolabb kúszott, aztán hátát a

falnak vetve felült, és megtámaszkodott.Gerhard tekintete mérhetetlen döbbenetetés csalódottságot sugárzott.

– Annyira hinni akartam benne, hogymost már minden rendben lesz – vallottabe a férfi.

– Nagyon sajnálom – sírta Rachael, afalnak támaszkodva. – Nem akartam…,te vagy az akivel képes lettem volnaleélni az életem – mondta, és rádöbbent,hogy mennyire igaz, amit mondott.

Eddig mindenki csak kihasználta,megpróbált hasznot húzni abból, ami.Most végre találkozott egy emberrel, akinyíltan és őszintén képes volt szeretni őt.Érzelmek, gondolatok, érvek kavarogtakbenne rendezetlenül, és már nem tudta,mit miért tesz. Csak ült, és nézte, ahogyaz a másik ember lassan meghal, tőlealig néhány méternyire. GerhardKaufmann szemei lassan fényüket

vesztették. A deszantos lélegzete mindakadozóbbá vált, aztán lassanelcsendesedett.

Rachael még hosszú ideig képtelenvolt rá, hogy megmozduljon. Percekigcsak meredten bámulta a mozdulatlantestet, és szinte összeroskadt a halottvádló pillantásának súlya alatt. Tudta, haszáz évig élne, többé akkor sem tudnáelfelejteni ezt a pillanatot.

Végül – maga sem tudta volnamegmondani mennyi idő után – felállt.Nem merte lecsukni Gerhard szemeit,attól tartott, saját mocskosságávalbepiszkolná a férfi utolsó pillanatát. Akopott szőnyegen lévő Lugertmindenesetre felvette, és a táskájábarejtette. A csomagjaihoz ment, egy

pillanatig megdöbbenve nézte magát abejárati ajtó mellett lévő tükörben, aztánlehajtott fejjel kilépett a folyosóra, és azutca felé indult.

Az első emeleten járt, amikor egysebhelyes arcú, erőteljes testalkatúnémet tiszt jött vele szembe. A lányijedten félreállt a magas rangú katonaútjából, mire az udvariasan biccentettneki, és elhaladt előtte.

Ahogy a férfira nézett, nyugtalanságfogta el Rachael Bittingst. Valamikülönös módon a náci Gerhardraemlékeztette.

XVIII.– Hogy érti azt, hogy a felvételeken

nincs semmi? – kérdezte Otto Skorzeny atelefonon keresztül, és úgy érezte,

bármelyik pillanatban szétvetheti aharag.

– Nagyon sajnálom, mein Herr, de afilm fényt kapott. Képtelenek vagyunkelőhívni, ami rajta volt – szabadkozott alabor vezetője a vonal túloldalán.

– Mikor? – dörrent a kérdés, és azezredes lelki szemeivel látni vélte,ahogy a technikus összerezzen.

– Egyelőre nem tudom megmondanipontosan, mien Kommandant, de mindenerőnkkel azon leszünk, hogy mihamarabbkiderítsük.

– Ha kiderül, hogy a maguk hibája,az egész társaság hadbíróság elé kerül!

– Nem mi tettük, mien Herr! Az egyiklegjobb emberem végezte a munkákat.Egyébként ilyen fatális hibát egyikünk

sem követne el – tiltakozott alaborvezető.

– Remélem, tűzbe is tenné értük akezét, mert könnyen előfordulhat, hogyaz egész társaság a tűzvonalban találjamagát! – csapta a le a telefont Skorzeny.

Az ezredes próbálta visszanyerni ahiggadtságát és végiggondolni, mitörténhetett.

– Ha nem a technikusok tettéktönkre a filmeket, márpedig a nyakamrá, hogy nem ők, akkor egyedülKaufmann tehette – ismerte fel ahelyzetet. – De mi értelme annak, hogyelőbb végrehajtja a lehetetlent, aztánaz utolsó utáni pillanatban szabotálja afeladatot? – kérdezte magától, de a kezemár az asztali csengőt rázta.

– Készítsék elő a kocsimat! –utasította a belépő tisztiszolgát, aztánfelvette a kabátját, és kiment azépületből.

Mire a garázshoz ért, a Kübelwagenmár menetkészen várta. A vízhűtéses, azeredeti modellhez képest megnöveltmagasságú jármű nyitott tetejét éppenfelcsukták, hogy megvédje utasát aszemerkélő esőtől.

– Egyedül megyek – mondtaSkorzeny, és a fejével nemet intett aponyva felszerelésével végző sofőrnek.Még maga sem tudta, pontosan mit akar,jobban szeretett volna egyedül lenni agondolataival.

Beült a kocsiba, egyesbe tette aváltót, és ahogy szinte lépésben

kikanyarodott az útra, felismerte, hogyegy átalakított váltójú Kübelwagenbenül. A Lengyelországban használt elsődarabok képtelenek voltak a folyamatoslassú haladásra, és ha a sebességük négykilométer/óra alá csökkent, egyszerűenmegálltak. Az új áttételezés ugyanmegoldotta ezt a problémát, de atúlságosan alacsony végsebességen ezsem segített. Skorzeny a Rue Rivoli felévette az irányt, és az erős forgalomban amotel felé zötyögött a macskaköveken. Akocsit a 105-ös számtól nem messzeparkolta le, és gyalog ment tovább.

A négyszintes motel két hozzáhasonló épület közé ékelődve állt.Ahogy Skorzeny a környéket figyelte, ésmagában megpróbálta összerendezni a

részleteket, elhatalmasodott rajta azérzés, hogy elkésett. Ennek ellenére egyideig még nyugtalanul nézelődve állt amotellel szemközti járdán, aztánfelhagyott az értelmetlennek tűnővárakozással, átvágott az utcán, ésbelépett a főbejáraton.

– Gerhard Kaufmannsturmscharführert keresem – mondta arecepciónál lévő fiatal gyereknek.

– Négy emelet, négy öt ajtó – feleltealig érthető kiejtéssel a barna szemű,barna hajú kölyök.

Az standartenführer elindult felfelé.Az elsőre érve egy szőke, német nőkeresztezte az útját. Az asszony félreálltelőle, talán az egyenruha ijesztette meg.Skorzeny biccentett, s mert nem akart

tovább késlekedni, sietve továbbhaladt alépcsőn. Amikor felért a negyedikre,nekilátott, hogy megkeresse anegyvenötös számú ajtót.

Balra a második volt az. Ahalványsárga olajfestés kiszáradt,megrepedezett rajta, rézkilincse fényesvolt a használattól. A standartenführermegállt, és bekopogott. Miután nemérkezett válasz, még kétszerpróbálkozott. Amikor erre sem történtsemmi, elővette tokjából a Lugert, ahátát a folyosó falának támasztotta, aztánegy erőteljes rúgással beszakította azajtót. Óvatosságból a fal takarásábahúzódott, és csak akkor nézett be, miutánminden csendes maradt odabent.

Gerhard Kaufmann a belépő utáni

folyosón feküdt a hátán. Szemei asemmibe bámultak, törzse alatt szélestócsában gyűlt a vér. Skorzenyvízcsobogás hangját hallotta valahonnanhátulról. Az ezredes megállt, felmerültbenne a lehetőség, hogy segítséget kér,aztán vállat vont, és gyorsan átkutatta alakást. A szobák üresek voltak, csak ahalott deszantos feküdt odabent. A nőt,akit a férfi említett, sehol sem találta.

A standartenführer lehajolt a halottmellé, és megérintette a bőrét. A testmég meleg volt. Finoman lecsuktaGerhard Kaufmann szemeit.

Skorzeny felállt, és rohanvást indultkifelé a lakásból. A folyosóra érve alépcső felé fordult, és mint az őrült,négyesével szedve a fokokat száguldott

lefelé. Amikor leért a földszintre, arecepcióban ülő gyerek rémült tekintettelbámult rá.

– Hol van a német nő? Merre ment?– kérdezte az ezredes a kölyöktől.

– Kiment, arra! – mutatott bal felé azutcán a fiú.

Skorzeny feltépte az ajtót, és rohannikezdett. A szemerkélő esőben döbbent,helyenként méltatlankodó emberek tértekki az útjából, esernyőjüket a fejük feletttartva. Az ezredes ügyesen szlalomozottközöttük, és bízott benne, hogy nem túlsok magas, hosszú szőke hajú nőkeresztezi az útját. Kétsaroknyit rohantteljes erejéből, amikor észrevetteRachael Bittingst. A nő bő száz méterreltávolabb futott egy villamos felé. A haját

teljesen átáztatta az eső, s ettől barnásárnyalatot kapott. A standartenführerfelmérte a kettejük között lévőtávolságot, és nagyobb tempórakapcsolt. A lány elérte atömegközlekedési eszközt, és az utolsókközt felszállt rá. A villamos néhánycsilingelés kíséretében elindult.

Az ezredes nem adta fel. Továbbrohant, és a kőkemény kiképzésnek hála– amit együtt csinált végig az embereivel– úgy tűnt, lassan beéri a villamost.Rachael Bittings észrevette a hátsóablakból, egy ideig rémült tekintettelbámulta, aztán eltűnt a tömegben, és akocsi eleje felé araszolt.

Skorzeny elérte a hátsó kapaszkodót,felhúzta magát, és az ellenségesen

figyelő franciák között a nő után indult.A lánnyal ellentétben neki könnyebbdolga volt. A fiatalkori kardpárbajoknyomaként az arcán maradt forradásezúttal is megtette a hatását. Brutalitástsugárzó megjelenése, határozottfellépése megtisztította előtte az utat.Végignyomakodott a villamos utasaiközött, és meglátta a kocsi vége felémenekülő Rachael Bittingst. A lányrémülten hátranézett, aztán a nyitottkocsiajtón kikapaszkodva megpróbáltmenet közben leszállni. A vezetőészrevehetett valamit a próbálkozásból,mert lassított, és mire a nő lába amacskaköveket érte, a jármű már alighaladt gyorsabban, mint egy futó ember.A lány tett néhány imbolygó lépést a

szerelvény mellett, aztán eltávolodott aveszélyes sínektől, és a közeli házak felérohant.

Skorzeny félrelökött az útjából egyokvetetlenkedő francia férfit, és leugrotta villamosról. A lába megcsúszott avizes köveken, mégis sikerültmegőriznie az egyensúlyát. Körülnézett,és észrevette a közeli épületek felé futólányt. Utána eredt, de a menekülő egyszűk sikátorban eltűnt a szeme elől. Astandartenführer a keskeny köz felérobogott, és csak a sarkon állt meg,nehogy belerohanjon egy váratlanütésbe. A fal takarásából bekukkantott akicsiny utcácskába.

A szemét halmokban állt a külvárosiházak között. Ázott papírdobozok,

kiöregedett bútorok és egy henger alakú,kopott festésű kályha hevert a falakmellett. Az esővíz a kövek közöttivajatokban összegyűlve aprócska érréduzzadt, és szemétdarabokat maga előtthajtva a nagyobb tér felé folyt. Az idilliképből csak Rachael Bittings menekülőalakja hiányzott.

Skorzeny csőre töltötte a Lugert,kilépett a sarok mögül, és a falnaktapadva elindult előre. Óvatosan, mégistempósan haladt. Attól tartott, hogy alány elmenekült valamelyik oldalsóbejáraton keresztül.

A lövés minden gyanakvása ellenéremeglepte. A dörrenés százszoros erővelcsattant a szűk falak között, a golyóvalamivel előtte, a feje magasságában

csapódott a falnak, és szilánkokrarobbant tégladarabokat csapott azarcának. Skorzeny összehúzta magát, ésfedezéket keresett egy rohadásnak indultfémlavór és egy valamikori asztalmaradványai mögött. Megpróbáltvisszaemlékezni, hogy merrefelé láttafelvillanni a torkolattüzet, és úgyemlékezett, mintha a húsz méterrel előttelévő kapualjban moccant volna valami.Óvatosan kilesett a fedezéke mögül, decsak a néma sikátort látta maga előtt.Felnézett a falra, ahová a golyóbecsapódott, és látta, hogy a lövedékcsak felületi sérülést okozott. A hang egyLugerére emlékeztette, a nyom szinténmegerősítette benne, hogy a lövedékneknem volt elég ereje, hogy nagyobb lyukat

üssön a téglába.– Nyugodjon meg, Rachael! Nem

akarok magától semmit, csak tudniszeretném, hogy miért kellettKaufmannak meghalnia – kiáltotta, abbanreménykedve, hogy a nő válaszol, ésfelfedi a búvóhelyét.

Skorzeny várt egy ideig, de a sikátornéma maradt. Az ezredes hátranézett, éslátta, hogy az utca kiürült mögötte. Alövést biztosan mások is hallották. Aztpersze hiába várta, hogy bárki issegítsen neki.

– Mi lenne, ha előjönne, ésbeszélgetnénk egyet? – kérdezte, hogyelaltassa a nő gyanakvását. – Nekemsemmi közöm az Abwehrhez vagy aGestapóhoz. Én csak egy egyszerű

katona vagyok, aki tudni szeretné, mitártott magának a barátja – hazudtaszemrebbenés nélkül.

Válasz ezúttal sem érkezett, ésSkorzeny kezdte úgy érezni, hogy egyideje már csak magához beszél asikátorban. Mélyen előregörnyedve akövetkező szemétkupacig osont, éselrejtőzött mögötte. A fejét óvatosankidugta a halom felett, megpróbáltbelesni a kapualjba, ami mögött a nőtsejtette, de az árnyékok eltakarták előlea kicsiny beálló belsejét. Astandartenführer ismét előre futottnéhány lépést, és behúzódott arepedezett festésű, valamikor fehérnekindult kályha mögé. Újabb lövés dörrent,de a golyó ezúttal méterekkel elhibázta a

katonatisztet. Skorzeny meglapult, ésmost már biztosan tudta, hogy RachaelBittings a kapualjban rejtőzik.

– Ennek semmi értelme, Rachael!Kérem, hagyja abba a tüzelést!Párizsban van, német fennhatóság alatt.Hová akar szökni? Sehová sem mehetanélkül, hogy ne kellene igazolnia magát– próbálta jobb belátásra bírni a lányt,miközben a lábait maga alá húzvarákészült, hogy újabb métereket lopjonmagának.

– Tudom, hogy meg kell halnom, denem fogom harc nélkül megadni magam!– hallotta a nő hisztérikus felhangokkalteli válaszát.

Skorzeny meglódult, ésvillámgyorsan átrohant egy rakás

rozsdás hulladék fedezékébe.– Ugyan már, senki sem akarja

bántani magát – felelte az ezredes, éslehúzódott a kupac mögé. – Higgye elnekem, hogy egy nő ilyen kiválóképességekkel megáldva mindig hasznosmarad… Mindkét oldal számára – tettehozzá elgondolkodva. – Majdmegszervezzük a szökésétFranciaországból, és újból beépítjük azangolok közé.

– Az előbb azt mondta, semmi közeaz Abwehrhez.

– Talán egy kicsi mégis van – ismerteel a standartenführer a lány igazát.

– Akkor maga Otto Skorzenyezredes.

– Igen, én vagyok – felelte a férfi

óvatosan.– Ebben az esetben megadom

magam, ha becsületszavát adja, hogynem esik bántódásom. Hallottam, milyenlovagiasan járt el Gran Sassoban a Ducekiszabadításakor.

– Hol él ez ? – tette fel magának akérdést a német tiszt, de hangosan aztfelelte:

– A becsületszavamat adommagának, hogy mindent megteszek abiztonsága érdekében.

– Rendben, leteszem a fegyvert –lépett elő a téglafal mögül RachaelBittings, és a kezében lévő Lugert azelőtte lévő szeméthalomra tette.

– Örülök, hogy jobb belátásra tért –Skorzeny óvatosan kilépett a sikátor

közepére, és a lány felé indult. Aszolgálati fegyvere a kezében volt, ésfolyamatosan a kettősügynökre célzottvele.

– Nem bízik bennem, ezredes? Talánnekem sem kellett volna magában?

Rachael Bittings kihívó mosolytszegezett a férfinek.

– Most már minden rendben lesz –próbálta megnyugtatni a nőt astandartenführer.

– Tudom, maga híres alovagiasságáról, nem hiszem, hogykockára tenné a hírnevét – felelte a lány.

– Miről beszél ez? – tette felmagának a kérdést Skorzeny, ahogy a nőfelé közelített. Sosem törekedett rá, hogybármiféle hírverést csapjon maga körül.

Ellenkezőleg: úgy gondolta, az őfajtájának az a legnagyobb segítség, haminél kevesebben ismerik.

– Ahogy mondja, Rachael. Sosemkedveltem az olyanokat, akik ártatlannőket bántottak – hazudta, miközbenfolyamatosan közeledett a lány felé. Afelfogása nem tett lényeges különbségetellenség és ellenség között. Hitt benne,hogy a cél szentesítheti az eszközt, deemellett úgy gondolta, a legjobb, ha aháború katonák és nem civilek közöttzajlik.

– Tehát maga Otto Skorzeny, a Ducekiszabadítója – mérte végig RachaelBittings, amikor már csak két lépéstávolságban volt tőle.

Az ezredes végigmérte a lányt, és

miután meggyőződött róla, hogy nincsfegyver a kezében, biccentett.

– Meghívhatom egy kávéra, fraulin?– kérdezte, és lehajolt, hogy felvegyeKaufmann szolgálati pisztolyát aszemétkupacról.

Rachael Bittings villámgyorsanmozdult. Hogy pontosan honnan húztaelő a matt pengéjű bajonettet Skorzenyképtelen lett volna megmondani. Azacélpenge előre lendült egyenesen a férfinyakát vett célba. Az ezredes csak aszeme sarkából látta a hirtelenmozdulatot. Azonnal reagált. Célzásnélkül meghúzta a ravaszt, és előrevetette magát, bele a szemétkupacba.

A szúrás a vállán érte. Felszakította avastag szövetkabátját, a húsába fúródott,

és megakadt a lapockacsont vállizületetalkotó végén. Skorzeny elterült aszemétben, de a Lugert nem engedte el.Lábával vakon az ellenfele irányábarúgott, azonban a támadás elakadt azelázott hulladékban. A mozdulateredményeképpen csupán csörgéshallatszott a háta mögül.

Az ezredes a hátára fordult, hogylőhessen, de Rachael Bittings már anyomában volt, és lábszára felé szúrt. Aférfi elkapta a végtagját a penge elől, éskeresztüllőtte a nő fegyvert tartó karját.A pisztoly visszarúgásával azonospillanatban a vállába hasított a sebfájdalma. Az ügynöknő elejtette abajonettet, megtántorodott, és a sárbarogyott. Csapzott szőke haja az arcába

hullott, bal tenyerével görcsösenszorította a jobb kezén esett sebet.Skorzeny felállt, aztán felvette a tócsábaesett pengét.

– Mindenségit neki, fraulin! Maga kishíján elkapott – mondta elismerően azezredes. – Nagyon jól csinálta, mindenelismerésem! – nézett a szemmelláthatólag sokkos állapotba került nőre.

Rachael Bittings azonban korántsemvolt olyan elesett, mint amilyennekmutatta magát. A kövekre támaszkodvalassan kiegyenesedett, és a bal kezébenott volt Kaufmann szolgálati pisztolya.Célra emelte a fegyvert.

A standartenführerben egyetlenpillanat alatt felébredt az életösztön, ésjobbára gondolkodás nélkül lendült

előre. Lábával félrerúgta a fegyvert, azép bal kezében tartott bajonettel pedigtorkon szúrta a nőt. A lány szemeielkerekedtek, a sérült artériákbólpulzálva spriccelt a vér, ahogy astandartenführer hátralépett.

– Sajnálom! – mondta Skorzeny. –Élve nagyobb hasznát láttam volna –tette még hozzá, ahogy Rachael Bittingstekintete lassan elhomályosodott.

EPILÓGUS

A német hadvezetés egészen amásodik világháború végéig képtelenvolt felismerni a tényt, hogy az angoltitkosszolgálat emberei megfejtették amegtörhetetlennek hitt kódot: az

Enigmát. A szövetségesek ennekköszönhetően behozhatatlanlépéselőnyre tettek szert atengelyhatalmakkal szemben. A Turing-bombának, majd a Kolosszusnakköszönhetően az angolok lépésről-lépésre nyomon követték a németcsapatok mozgását, és ezek ismeretébenhozták meg döntéseiket. Többek közöttez volt az oka annak, hogy a nyugatifronton a partraszállás előkészítéseolyan kimagaslóan jól sikerült ahírszerzés szempontjából, és hogy azegyesített csapatoknak sikerültmeglepniük a német erőket.

Karl Dönitz a Kriegsmarineadmirálisa 1943-ban a következőketmondta:

„Egyetlen magyarázat van, miszerintaz ellenség légi radarjai segítségévelszerez tudomást felvonulásiterületeinkről, ám ez nehezenelfogadható. Az viszont még kevésbétűnik valószínűnek, hogy megfejtették akódrendszerünket…”

Az admirálisnak bizonyos mértékigigaza volt: a negyvenes évek technikaifejletsége mellett az Enigma megfejtéseteljességgel lehetetlen volt. Azt azseniális férfit, aki képes volt rá, hogykorát megelőzve csodát tegyen AlanMadison Turingnak hívták. Amatematikus géniusz nevéhez fűződik aStation X vagy más néven BletchleyPark vezetése, a Turing-bombakifejlesztése, valamint segítséget nyújtott

a Kolosszus, minden számítógépekősatyjának elkészítésében.

A sors fintora, hogy a férfit, aki ilyennagymértékben hozzájárult aszövetségesek győzelméhez, semmifélekitüntetésben nem részesítették; sőt amásodik világháború utánhomoszexualitás vádjával perbe fogták,és különleges, kísérleti gyógykezelésreítélték. A sorozatos megaláztatásoknakköszönhetően Alan Turing 1954-benöngyilkosságot követett el egy ciánnalmegmérgezett alma segítségével.