Fiamnak

7

A Belik-ház

Első tekercs #4

...emlékszem rá, vagy gyerekkorunk óta csak kering a családban egy fénykép híre abból az időből, amikor még szinte megkülönböztethetetlenül egyformák voltunk. Fivérek fiai egy végigcsatangolt nyári nap végén. Ülünk egymással szemben az állványos zománc kiskádban, egyívásúan tükörképek – anyám húga csutakol minket, s a kipaskolt víz a hátsó nagy konyha tenyérnyi négyzetekből rakott fekete–fehér kockás kövén szabadon rajzol ezüst foltokat. Mint ma az emlékezet.

Délután csak nagynéném hívogató kiáltásaira kerültünk elő a ház fölötti erdőből, ahol nagy csontokat ástunk ki a fák alól. Persze amit a család erdőnek nevezett, csupán egy meredek telek volt, fel, egészen a következő utcáig, pont olyan, amilyenből még a háború után húsz évvel is rengeteg volt

8

Buda lankáin. Itt ragadtak abból az időből, amikor ez az ikerváros úgy akart a budai hegyekbe olvadni, mint kaiserlich példaképe.

Futunk tehát, vissza az orgonasövény két középső fája közti természetes kapuzaton át, az ijedelemoltó uzsonna reményében. A terméskő-lábazatos valamikori hétvégi villa cselédbejárója melletti vakolaton még látszottak a belövések repesznyomai. Tudtam, hogy az ajtó melletti hatalmas hársfában van is egy. A fa anyámat óvta lánykorában, később bagoly lakta, míg a hetvenes években le nem gyalulják majd az erdőt, hogy mint kidobott hűtőszekrényeket, kockaházakat szórjanak szét helyette a domboldalon.

Ötvenhatban aztán a Budán át botorkáló orosz csapatok Mihail Tyimofejevics találmányával újrakeresztelték környékünket, de a redőnyökön átszúrt nap poros, vasárnap reggeli pászmái már inkább a középkori szenteket körülfogó fénynyalábokra emlékeztettek, mint valami át nem élt rosszra.

9

Futástól ketyegő szívvel háttal dőlünk hát éppen a pár lépcsőt követő pihenő kovácsoltvas korlátjának, háttal a félelemmel vegyes titoknak, hogy talán embercsontokat találtunk odafent. A konyha ajtaja nyitva, s onnan egy biztonságos és ismerős tér kezdődött, ahol egyikünk már otthon volt.

Első tekercs #5

A ház a századforduló után épült, amikor a környező dombok még nem számítottak elegáns negyednek, s a gyümölcsösök közt elszórtan álló pihenőkúriák mint partközeli szigetek urbánus tükörképei, mindentől távoli, mégis könnyen nyüzsgésre cserélhető nyugalmat adtak. Bár azóta kimértek s leaszfaltoztak minden utcát, elkerítettek minden kertet, a két kátrányozott villanyoszlopköznyi, keramit borítású szolgalmi út, amelyet csak sárgaútnak hívtunk, a két hatalmas diófa és a fenyőcsoporton átnyíló fölső kapu továbbra

10

is őrizte e sziget lakóinak autonómiáját – a feljáró utcafronti terméskőoszlopainak azonban már csak egyikén állt a repesztől hasadt kőgolyó, s a kovácsolt kapu megmaradt fél szárnya rozsdaette vasalatán a mozdulatlanságba dermedt.

A házat a háborút követő interregnális években a mégis maradást választó anyai nagyapám vásárolta meg az épp minden vagyont pénzzé tevő s hajóra szálló nagypolgárság egyik alkalmi matrózától, s mikorra aztán az utolsó kompánia is leadta beszállókártyáit, s a nagyvásárcsarnok alá befutó dunai kikötőcsatornákat végleg lezárták, a ház is kiszakállasodott.

A garázs oltárszárnyas fehér vaskapuja előtt, a lyukacsosra hengerelt betonjárda táblái közti résekben – ahonnan tél végén, a hajszálrepedések mentén, fényes, íves, kagylóhéjszerű darabokban ki lehetett bontani a még alvó kátrányt – már vadfű nőtt kalászig, s nyáron néhol pitypang is. A félnyolcszögű hálószobai sarokszárny tövébe, a szuterén konyhaablaka mellett

12

ültetett vadszőlő ezekben az években vette végleg birtokba az épületet. Szakállas ereszek, alig látszó ablakok nyári lőrései egy inka vadonban, rigófészkek. Az egész inkább hasonlított már azokra a csavargókra, akik zajára késő tavaszi reggeleken ébredtem, amint törték az orgonasövény virágos ágait, hogy a dombokról leszabadulva, a Moszkva téren cigire valót áruljanak belőle – zavartalan lomha tengeri medvefélék – az első kiabálásra morogva elcammogón.

Néha a menekülő áldozataik utáni vágyukba feledkezett denevérek sem tudták elkerülni a ház gravitációját – egy éjjel ritmusos, surrogó cikázó hangra ébredtem, egyikük körkörös szálltára szobámban – így tartja fogva a lélek egy-egy terme is az időt.

Bármelyik tér, ahol fontos időt töltöttünk, olyan, mint a fényképezőgépek kamrája. A hermetikus sötét csendben, a történés objektívjén beszűrődő fényben csírázásnak indul az emlékezet, amelyet vágyaink sötétkamrájában próbálunk majd láthatóvá tenni akaratunk vegyszereivel.

13

Első tekercs #8

A kert, eltekintve néhány rózsaágyástól, egyszerű, szabálytalannak tűnő, füves terület volt, inkább jellemezte a látható kerítések hiánya, mint bármiféle rendezettség. A teraszos főbejárat oldalán nyíratlan gyöngyvesszősövény – mely tavasszal, mint valami esküvői uszály, a cseresznyefa virágfátylából bomlott ki –, a hegy felé a fehér orgona élő gót kapus fala, a hátsó lépcsőház oldalán, a báróék felé átjárhatatlan bodzás. Lent az utcáig tartó, magas fű ölelte ritka liget látszatra elhagyottan állt. Fái, az egykor e dombságot Tabánig befolyó szőlők hullámaitól ölelt gyümölcsfaszigetek moai nemtői fürkészőn vigyázták a merülő nappalokat.

Egészen rejtve, közel az orgonasövényhez, egy diófa alatt kis faház állt, melyet elemeire szerelve szeretőjének hozatott Erdélyből a kert korábbi tulajdonosa, s ahol a háború után Pergyinkóék cigány családja húzta meg magát.

14

Mikorra aztán az abszolút jogviszony fenntartójának folyamatos távollétével vagyona a köznép társaságára, majd onnan a néphatalom szemfüles középkáderére szállt, s a kidobált hűtőszekrényekből, melyek Rézmál frissen tarolt kertjei helyén fehérlettek, erre a telekre is jutott egy, a házból csupán a fényes – és ekkor látszott csak, mennyire kicsi – alap betonnégyzete maradt.

A terasz íves terméskőbástyája előtti gyepet, eltüntetve a szomszédos épületeket, nyaranta két hatalmas diófa alakította szakrális térré, s a házhoz felvezető út is inkább ravennai fényű alagút volt ilyenkor. A két saroknyira lévő iskolából, kezdődő esőben, kis futással akár szárazon is haza lehetett jutni, hiszen a néhai Országúttól felfelé járdaszéli fasorok párhuzamos vonalai szegték be Rózsadomb korabeli limeseinek térképeit, hogy végül a kertek fáival összeérvén katedrális-oldalhajóként boltozzák a járdák hosszabb-rövidebb szakaszait.

15

Felnézve a kert zöld, arany, sárga, diólevél himbálta fényakváriumából, gyakran láttam, ahogyan a manzárd vendéglakosztályában, az állam korai jótékonykodása óta házunkban élő suszter borotválkozólavórjának víztükre vibráló rózsaablakot szitál a zárt erkély belső boltívére. Szabó bácsi és Szabó néni mellé a házmesteri lakásba kaptuk még ajándékba Komp Sebestyént, Rózsi nénivel karöltve. Két fiuk a bodzás töltésnek dőlő rózsalugas-garázsban szinte folyamatosan két – egy vajszínű és egy világoskék –, akkoriban erre ritka rokoni import Renault R4-est bütykölt. Talán nevüknek köszönhetően, de biztosabban Németország állampolgár-visszavásárlási hullámain aztán ők is átkeltek Nyugatra, megtértükig tartván identitásukat őrző akcentusukat. Kisfiúként gyakran ácsingóztam a rácsot fogva, lassan egymagasan a bent álló felnőttekkel, mikor Komp bácsi alkalmasint tejbegrízt főzött, minek gyakori folyománya volt, hogy egyik fia futtában tette meg az utat a tejért a sarki

16

kisközértig és vissza, míg az öreg nagyobb lábosba öntötte át a dagadó masszát.

Kaptuk továbbá a szalonba Opa’t, aki vélt állampolgári kötelezettségérzettől vezérelve gyakran jelentett föl minket, s ki családias gúnynevét leginkább ritka pajtásomnak, Pistinek, az óhazai unokának köszönhette, oldalán Bözsi nénivel. Oma’ az idő előrehaladtával s Opa’ elvesztésével mind veszélytelenebbé lényegült, sőt talán öregkorára még meg is szeretett minket. Élete végjátéka ablakban üléssel telt, s őszönte olyan állandó és joviálisan mozdulatlan volt a csukott üvegtáblák mögött, mint egy fekete–fehér fénykép. Kaptuk végül a szalonból tapétaajtón át is megközelíthető hálóba Vali nénit és az ő Dugó fiát, ki nem holmi casanovai erények, inkább ragacsos, parafaszerű ábrázata okán henteredhetett e ragadványnév légypapírjába. Róla talán annyit érdemes megjegyezni még, hogy egy alkalommal bokáimnál fogva lógatott ki a nagy terasz kőmellvédje fölött a kert fölé, s hogy e

mutatványát rangidős nagybátyámmal folytatott rövid beszélgetését követően soha többé nem próbálta megismételni. Anyja halála után röviddel egy környékbeli ügyvéd talán a kelleténél kissé romantikusabb és slamposabb lányát, Loncit hozta a házhoz, hol boldogan élték hétköznapjainkat, míg pár év múltán aztán ki nem fizettük őket is.

A maradékot lakta tehát a nagycsalád, bezsebelvén e társulattól a még évtizedek elteltével is szociálpolitikai szempontok szerint nivellált, majd húsz forintnyi lakbéreket, melyek persze még fénykorukban sem értek jóval többet egy kiadós ebédnél. Annak ellenére, hogy nagyapámé volt a ház, a kényszerű társbérletek állami lakásoknak számítottak egészen addig, míg a rendszer lazultával vissza nem vásárolhattuk végleg a rekvirált négyzetmétereket.

Talán a ház építészetileg optimálisan elkülönített, a hátsó lépcsőház előteréből nyíló külön mosdós, szinte az ülő feje felett az erdőre nyíló ablakú illemhelye lehetett a casus belli, talán Opa’ közismert csábító

18

volta, de tény, hogy Rózsi és Bözsi nénik nem szívelhették sem egymást, sem Vali nénit, leszámítva a jogafosztottság velencei gömbjének idejébe dermesztett háziúr, a nagyapám elleni összefogás röpkén édes pillanatait.

Harmadik tekercs #2

A kert tágas, ligetes terekkel érintkezett a környező házakkal, melyeket csak itt-ott átlátható, nyíratlan sövények tagoltak tovább. Ferdén felettünk a báróék lakták, hasonlóan a környékbeli többi megtűrt osztályidegenhez, házuk két szobáját. A többit az államosítást követően a sütő-kapitalizmus elleni osztályharc élmunkásának, Marosán elvtársnak – ki a csepeli munkásokkal történt cinikus találkozásakor máig ható érvényességgel azt találta mondani, hogy nem a buci kicsi, hanem a pofátok nagy – támadt kedve kiutaltatni titkárnője részére, hogy

20

az elhúzódó KB-ülések konzekvenciáit azon melegében átgépeltethesse, ha kell, éjszakába nyúlóan.

Így maradtak hát Egerék, a később odaköltözött idősebb Eger nénivel kiegészülvén, Bözsi néniéhez hasonló kedves átváltozással ártalmatlanul tipegő nénikék, életük végéig szomszédaink. Hosszan is kellett tipegniük, hiszen a szolgalmi út, amely inkább hasonlított egy mezei ösvényhez, a miénknél is hosszabb volt, s a végétől ráadásul jó néhány lépcsőfok következett még a házig.

Az ösvény túlsó oldalán az utcafronti Bauhaus-villa kertje nyújtózott, kevés fája miatt inkább szabályos oldalú tisztásként. Talán a rét okozta, talán a házzal szemközti honvédségi lövölde, de Baróti szövetségi kapitány úrnak szépséges lánya révén szerzett gépszobrász veje egy napon vörös–fehér céltáblát állított fel a kertben. Ezután a vasárnapi rezzenetlen délutánokat íja húrjának és a becsapódó nyílvessző puffanásának szinkópái élénkítették.

21

Egy alkalommal, húsvét után, egy hófehér nyúl is megjelent a színen. A furcsa őszi végjátékban – melyet a kertet menetrendszerűen birtokba vevő varjak ellen folytatott – folyton menekülő világos királyra emlékeztetett. A játszma az első hótakaróig tartott, melybe aztán bele is olvadt végleg.

Harmadik tekercs #5

A következő ház Péter Marci apjáé, egy csontos, magas, uradalmi vadászra emlékeztető emberé volt, s magában a nagy nyárfa alatt álló épületben is volt valami vadászházszerű. Marci az általános iskolai éveket járta Gyuri nagybátyámmal együtt, ugyanabban az általános iskolában, melyben egy generációval később aztán feltűntem én is.

Így lett belőlem a Belik-villában, nomen est omen, a teljes nagycsaládi nómenklatúrát átjáró címkével Kisgyuri, a Nagygyuri

22

mellett, s bár elsőszülött voltam az unokák között, nem örököltem meg a jelzőt. Nagybátyám váratlan halála után, talán hogy sorsa oly könnyen meg ne találjon, a család kicsinyítő képzőt aggatott nevemre, de én mindeközben kinőttem már a becéző évekből, s odabenn Györggyé váltam. Megszerettem az enyhén torlódó hangzók egyszerre keménységét és göröngyszerűségét, frissen szántott 44 aranykoronás földízét, összeszorított futórózsa öklét, melybe kerítésszemet zárt az idő a lyuk mellett, melyet a gömbvillám plazmafénye égetett a dróthálóba, míg anyám hasában dermedten gömbölyödtem én is.

Bár együtt eveztek, Marci inkább tűnt tagbaszakadtnak, mint erősnek, vizenyős tekintete mindig valahol messze kutatott már akkoriban is, s vékony szálú, zsírosodásra hajlamos haja rendszerint a válláig lógott. Mikor abbahagyta a versenysportot, hízásnak indult, bár pirospozsgás, olasz-tenoros terebélyessége mindvégig daliás maradt. Fiúkora óta figurákat faragott

23

mindenből, ami a kezébe akadt, például egy régi henteskés sárga műgyanta nyelének bantu figurája sokáig fel-fel bukkant még a későbbi években is a villa különböző helyein.

A többi nagykés elkopott nyaranta a hátsó lépcsőházhoz vezető járda menti keskeny füves részen felállított kézi köszörű ovális, vajszínű kövén. Gyerekként az én reszortom volt a hajtás és az ácsolt vízrekeszből vékony, repedezett, téglaszínű gumicsövön csordogáló víz pótlása. Kés és kő belső ritmusom pontosságától és nagyapám nyomóerejétől függő surrogása immár jelenem imamalma csupán.

Marcello később festeni kezdett, dinamikus, absztrakt, erős vásznakat, s banktisztviselő felesége révén valahonnan még impresszárió is került, hozzá pár kiállítás. Ha nem festett épp, még késő ősszel is kint ült a teraszon, bekecsben, kucsmában, hunyorgott a napfényben s ujjsárgulásig szívta a mezítlábas Symphoniát. Ilyenkor, az ifjúságból maradt családi füttyjelváltás

24

után magam is gyakran integettem s kiáltottam át a maradék lombok közt – Ciao Marcello! – Ciao, ciao! – integetett át mosolyogva a dzsentri Dali. Aztán már csak két, fekete és fehér kan pulija foglalta el a szobányi teraszt, kirekesztettségükben olykor egymást hágván, míg gazdájuk föl nem áldozta lépésenként mindkét lábát a cukorbaj és a nikotinélvezet oltárán, s míg azok a házaink közötti kertek territóriumát hajnalonta éneklő rigóhímek ki nem haltak, amelyek még áttanulták füttyjelünket.

Harmadik tekercs #7

Gyuri nagybátyám, még fiúként, egyszer leesett a nagy hársfáról, s lévén, jobb alkarja időlegesen egy bőrlebenyen tartozott csupán hozzá, mentő szirénázott vele a baleseti klinikáig, ahol Manninger professzor úr aztán ínról ínra foltozta őt össze, igazán, majd azzal az intéssel bocsátotta útjára, hogy – ha karonfogva szeretne

25

sétálni még valaha is nővel – néhány kilogrammnál ezentúl soha ne emeljen fel többet. Természetesen erősen súlyzózni kezdett, később bokszolni járt, ahol igen marasztalták hosszú karja, előrelátó reflexei, széles, kicsit előreívelő vállai okán, persze mindhiába, majd evezni kezdett néhány osztálytársával, Cziráki Lacival, Marcival, Diera Öcsivel, akit bizonnyal nem ok nélkül Didinek is szólítottak, és a Zlupka fiúkkal.

A srácok aztán gyakori vendégekké váltak a háznál, fiatal oroszláncsapat, az első időben szinte közös tudattal, prédától prédáig loholva a szebbnél szebb nők után. A portyázások előtt a hátsó kert nyílt poronddá alakult, ahol az egyik kedves erőmérő mutatvány a kerítésen át ferdén a szomszéd kert fölé dőlő hatalmas diófa törzsén való felfutás volt, majd a manzárd magasságáig, ahol Szabó bácsi ábrázata ilyenkor mindig egy kicsit citromszerűbbnek tűnt manézsszéli látószögemből.

Ha a zsákmány várható típusa úgy kívánta, helyszínt és stílust váltottak,

26

ilyenkor a csapat az akkor még jó nevű Körszálló felső szinti kávéházában gyűlt össze, dandyk, zaklatott lányok és előkelően unatkozó idegenek zsibvásári kaptárában, ahol a csapatnak, ha nem is tagja, de néha része lehettem, s gyakran az udvarlás előőrseként a kiszemelt asztalhoz elsőként törtem tudatlan könnyűséggel utat. Legjobban az egészben mégis a liftet szerettem, ahogyan a város hétköznapiságából hirtelen könnyű eleganciájú, illatos nők, tükrök és rézkorlátok borostyánbuborékba zárt fényében fellebegtem a budai dombok fölötti felszínre, más fények, más hangok, más csodák közé.

Harmadik tekercs #11

Tavasztól őszig az egész környék fényei olyanok voltak, mintha a déli tengerek sziklás öbleinek víz alatti világa ömlene szét a kertek alatt. A lőtér előtti hosszú, széles aszfaltozott terület túlsó oldala olyan messze

27

volt, hogy a háztól az utcára vezető zöld alagúttal szemközti oldalon, a háromszögű üres telek szélén álló kátrányos oszlopon kalapáló munkás mozdulatai aszinkronban értek el hozzám egy nyári forró délelőtt, mikor Borosiékhoz indultam, akiktől nagyapámnak csatos üvegben hordtam a misebort a reggeli teákba vagy a Károly atyás délelőttökhöz, s akiknek a valódi neve áldozatul esett családom minden környező dolgot átcímkéző szokásának. Szerettem megérkezni a kertjükbe, felmenni a házhoz a hosszan tekergő út betonszalagján, gondosan kerülgetve a suszterbogarakat, belépni a belső lépcsőház egész évben almaillatú hűvösébe: necc-cekkerből csatosüveg elő, csobogás, pénz a zsebből, elnehezült üveg a szatyorba vissza, s a büszkén teljesített feladat nyugodt örömével puhán telt visszatérés. Apró liturgia, nagyapám vasárnap reggeli öltönyös, kalapos, néha ballonkabátos, esernyős, egyre billegőbb és egyre távolodó mozdulatainak homályosuló tükörképe.

28

Második tekercs #4

A szolgalmi utak és kertek kapui ekkor még Rózsadomb-szerte csak kilincsre zárattak, így a néhol fiúnyi gazban kanyargó szűk ösvényeken bárhová felmerészkedhettünk bűn és büntetés nélkül.

Az utcai kapuval átellenben, a déli lejtőbe, a valamikori Nagy Rókus utcai téglaégető hasította árokba a Hausmann álmodta német-reneszánsz lőegyleti vadászkastély hatalmas telkét két, valahai református prédikátor utcája fogta közre. Magasabban a Felvinczié, alacsonyabban az Alvinczié, kiknek is az új század nyelvi lustulásában mára z-től fosztott párosát középütt, ahol a lőtér szakadéka a czéltábla-sor fölött karvastag liánokkal átfont barbár rengetegbe fulladt, a senki földjének néhány méternyi erdősávja kötötte össze.

Ezen az estén a nevenincs köz sarkán – a klinkertéglás fiúnevelde betonozott focipályája dereng a holdfényben – már csak az utolsó, kátrányos villanyoszlop

30

silbakol a félelem kapujában. Egy pillanatra megálltak (odafenn) a fekete lomb magas bolthajtásában lebegni látszó, zománcos glóriájú izzó (idelenn) elmosódott bűvkörében, biccentettek, majd elindultak e földművelés kora előtti kontinenserdőn átvezető élő alagút királysír folyosóján.

Nézlek most innen – hol el-, majd előtűnsz –, fiúból férfi.

Harmadik tekercs #13

Károly atya köpcös, pohosan joviális alakja napos vasárnap délelőttökön tűnt fel a kertben. A tisztelendő úr, felszenteltsége dacára, szabadon mozgó laikus testvérként tengette napjait. E kenyértörés oka anno Domini… talán az lehetett, hogy egy miséje alkalmával megtoldotta a tízparancsolatot a „Mindenkor adakozzatok a perselybe!” passzussal, ám elöljárói – a működőképesség ellenére – mégsem intézményesítették szabadalmát. A terasz terméskőívének

31

közepénél, az egykori szénledobó ablak nyithatatlanná rozsdásodott absztrakt festménye alatt álló kerti asztal két oldalán két szék, rajta horgolt terítő, kancsó fehérbor, egy húsrózsaszín kristályhamutartó – mely máskor használatlanul a hall öltözőtükrének egyik szekrényén állt azzal a kristályvázával, melyet még anyai nagyszüleim kaptak nászajándékba a Junghans harangórával együtt, s melybe gyerekként egyszer belepisiltem –, valamint két vastag falú borospohár.

Bár a dió lombján átvibráló fény színét asszimiláló bort én biztosítottam ezekhez a beszélgetésekhez, persona non grata voltam, így távolabb, guggolva a fű közt óvatos gólyalábakon előrehaladó aggastyán idő egy-egy apró árnyékát, a kaszáspókokat figyeltem ilyenkor.

A szénledobó a háború után szűnt meg funkcionálisan működni. Pince felőli oldala ajtót kapott, s lévén lejtős aljával leghasználhatatlanabb, hát családom kapta tárolóhelyül. Ez a sajátos átalakulás

32

egybeesett Opa’ kezdődő, bár sosem kiteljesedő regnálásával, mikor is a házból hirtelen eltűnt a szalon mennyezeti ventilátora, a pincéből a központi kazán, a radiátorok – a csövek csak azért nem, mert falba süllyeszttette az egykori építész –, a majd négy négyzetméteres kád, az illemhely sarokmosdója csapostul, a lépcsőházak kókuszfutóinak összes leszorító rézrúdja, s egyáltalán minden polgári csökevény. Ez a mozdulat aztán végiggyűrűzött az egész környéken, a jóból egyszerre használhatatlan vagy ellenséges lett, a Lövőház utca összes kisboltjának portálját és ajtaját, korábbi jobboldaliságuk okán, baloldalira cserélték, s a léhűtő agitátorok piacfelügyelők, a nyolc általánost végzett megbízható káderek megbízott főmérnökök lettek.

Bár e meghatározhatatlan epicentrumú népi bosszú interferáló hullámai körbenyaldosták a templomot, az ár mégis megrekedni látszott a Rózsadomb lábánál – folyt a szó e vajas pirítós és citromos tea

33

színű vasárnap délelőtti beszélgetéseken, s talán ehhez lehet köze annak is, hogy folyóparti fővárosokban azóta is csak a dombokon érzem magam otthonosan.

Harmadik tekercs #15

Keresztes Lajos viszont, kinek csak nevében volt jelen a szakrum, s egyébként szintén hentesmesterként egzisztált, sakkozni járt a házhoz. Ő a téli vasárnapok vendége volt, kire olyankor a nagyszoba közepén álló asztalra simított, kétszínű viaszosvászon mezőn csendben álló két sereg mellett boroskancsó és a két pohár egyike várt. E kedélyes ütközeteknél már jelen lehettem, míg el nem álmosodtam a csillár barátságos, de inkább csak a csatateret megvilágító fényénél, és a fal mellett összetolt, nagyanyám halálakor kettészedett Erzsébet hálógarnitúra hitvesi ágyfeleinek egyikén elvackolódtam. A négyszárnyas üvegajtók csiszolt széleinek szivárványai

34

lassan belesüppedtek a vastag, mélyvörös kókusz sötétítő függönyök fülledt homályába, s mire a falvédőként használt mexikói szőnyeg kiterített perspektívájú kertjeiben épp hogy sétára indultam, a nyitott ablakokon át behullámzott a szemerkélni kezdő, lassú esti eső pettyező sziszegése, magához hívott az álom.

Messze fent, a mennyezet és a falak találkozásának íveiben az álkaszáspókok kusza poros hálóit árnyékként lengette a motozó légáram, de az álom pereméről inkább olyanok voltak, mint a tótükör fölött lebegve közeledő esőfátyol, melyet először csak látni, később hallani is, s csak legvégül lehet érezni, mikorra már a fátylon belül kerülve maga a fátyol eltűnik, megszűnik, ahogyan az öntudat is átváltozik valamivé az elalvás pillanatában, hogy hanyatt és háttal, fejjel lefele és lefelé, önnön tengelye és egy DNS spirálja mentén egyszerre pörögve átbukjon az álom fekete tükrén.

36

Harmadik tekercs #23

Az eső ebben az inka vadonba fulladt, erdei Poszeidón-arcú házban a puszta látvány száraz testközeléből is megfigyelhető volt napközben, csak a manzárd franciaerkélye alatti repkénylombba kellett süppedni, mint a majori ótemplom homlokzati Krisztusának, kit végül kiszabadított az egyházközség e pogány reinkarnáció mókuskerekéből. Engem viszont nem ereszt az eltelt idő – hiába épített annyi tél szakállas ereszek zöld vízeséseinek rozsdás csontvázaira jégből és napfényből délibáb-katedrálisokat –, vagy én nem eresztem el az impressziót, mely belenyomott a paradicsomi bujaságú élő falba, nem eresztem a ház testének határaiban való eltűnés feloldó mámorát, a pillanatot, melyben egyszerre mindentől távol és egyszerre a minden részeként, a láthatatlanság panteisztikus biztonságának animális bizsergésével vártam a villámok érkeztét.

37

Harmadik tekercs #25

Nagyobb felhőszakadásokat azonban nem lehetett szárazon megúszni, bemenekülve, néha még a teraszajtót is be kellett csukni, s a hall akváriumi homályából, a két oldalán lévő szárnyablakok mellvédje biztonságából élvezni az arcra szálló vaporizált esőt.

A hall eredetileg – majd rövid időre a második aranykor végén – a ház szíve volt. Mennyezetig faburkolatú, az osztatokban színes intarziával, szemben a manzárd vendéglakosztályának íves, ónémet korlátú falépcsője, kétoldalt négyszárnyas, szárnyanként nyolcrekeszes, csiszolt szélű üvegkazettás ajtók a kókuszfüggönyök mögött. A lépcső alatti dilé mellett nyílt ajtó a belső folyosóra, amely a hátsó lépcsőházat kötötte össze a vizes helyiségekkel, a konyhával, cselédszobával.

Mindez azonban nem látszott, mert a túlsó oldalról, merőlegesen az ajtók tokjához szögezve, szigeteletlen paravánfal állt, a suszterék lépcsőházára

38

és a mi lakásunk furcsa előterére osztva a hallt, minek legalábbis annyi előnye azért származott ránk, hogy a visszaállamosításkor, nem lakótéri besorolása folytán, nem kellett özvegy nagyapámnak a négy gyerekkel kisebb lakásba költöznie. A nyikorgó lépcsőn közlekedő apró termetű, öreg, gyermektelen házaspár óvatos, hatalmas pohos szúra emlékeztető motozása a diszkréció és hallgatózás funkciói közt billegett, ezért az öltözőasztalon, egy sezlonon és az ablak két oldalán egy-egy fotelen kívül más nem állt a térben. A sezlon is inkább az átfutó vendégek kényelmét szolgálta, mintsem a háziakét. Anyám lánykori barátnője, Krokodil, néha megjelent, kihúzott a letakart ágyneműből egy takarót és egy párnát, s pár órára bevackolta magát, majd szó nélkül elment, ahogyan egy alkalommal aztán újdonsült német barátjával az országból is.

Az asztal íves, diszkréten faragott díszítésű nagy tükrének két oldalához épített alacsony szekrények egyikén egy ovális,

40

egyenes falú, csiszolt, lágyan hullámos peremű hegyikristály tál állt, a másikon egy nagy bézs Melo aethiopica, vagyis tengeri dinnye csiga, melyet az előző tulajdonossal meghatározhatatlan rokoni viszonyban álló, s e cethal gyomrát lakó öregúr hagyott a házban, s melyben aztán mindannyian, akik az Alvincziban nőttünk fel, legalább egyszer meghallhattuk a tenger zúgását.

Második tekercs #6

Téli kora reggel van, még nem állították át az órákat, tehát annyi mindenképpen bizonyos, hogy valahol 1976 és 1980 között úszom a Lukács női medencéjének páraködében. A levegő a reflektorokon túl, a folyó közelsége miatt feketén csípős, odalent, a türkiz fényben szinte foszforeszkálva homálylanak a klórral frissen meszelt falak. Egy nagy lélegzettel a víz alatt tempózom, majd a sarokban, a kis bástyaszigeten álló platán alatt

41

kötök ki, pillanatokig ugyanolyan lágyan himbálózva a felszínen, mint e félálom hullámain a néhány imént lehullott levél és borzas barna gömb.

Lebukom újra, és a fürdőköpeny-szárító padlóján jövök fel, hol többedmagammal, suhancok, épp hason tempózunk a kéntől barnult öntött kőlapokon. – Egggy, kettőő, egggy, kettőő! Kaar, láb, kaar, láb! – hangzik a vezényszó és az emlékezéstől tükörsima felületen az emlékezet vízipoloskái hangtalanul siklanak tovább, hogy cikcakkos nyugvópontjaikkal feltérképezzék a végtelent. Közben mállik az idő is, mint ahogyan kibomlanak ősi gömbjeikből a varázsdióvirágok ejtőernyős magjai, s barna szőnyegként csiklandják bokáját az óvatlan alant járónak.

Hol itt, hol ott bukom fel – kezdetben csupán a gyógyforrások vulkanikus csápjainak felszínre futó csillámló nyomaiban, de később tovább, a kontinens egyre kevésbé körülkerített vizeiben is –, itt be, ott ki – ott be, amott ki,

42

s aztán újra itt – a folyékony emlékezet féreglyukaiban, anyaméhben körbeúszva szelídítem a végtelent.

Kilométerek százai süllyednek el nyomtalanul, mire észreveszem, hogy soha többé nem találok vissza azokba a reggelekbe. Immár madártávlatból nézem őket, ahogyan azt a hajót is az óceánon, amely körül a kapitány tanítja úszni nyurga kedvesét – „elhajt”, mint az amerikai filmek szívtiprója, hogy mosolyogva „visszatolasson” érte.

Könnyedén úszom tehát az opálzöld esti ködben, és nem tudom eldönteni, hogy az apró fény közeledik-e vagy távolodik, s hogy idelenn van-e vagy odafönn.

Ötödik tekercs #14

Ott, ahol az ifjabb Karl Klette von Klettenhof majdnem találkozott a műfordítás atyjával, a Regent-ház helyén, a fehér műkőlapokkal borított, árkádos ház szomjasan szürcsölte

44

a kereszteződés túloldalán álló tükörképét az alkonyat tavából. Az emeleteken banánköztársaságok és dél-amerikai törpeállamok meghatározhatatlan feladatokat ellátó irodái, a portás ismerős alak, biccent, néha regényből elszabadult gyönyörű kreol nők vonulnak a lépcsőkön, rejtőien feltűnően a későkádári délelőttben, kacér boákkal, flitteres kisestélyikben, míg a parkolóban a kék rendszámos, olajzöld jaguárban a sofőr kesztyűs ujja szórakozottan dobol, akár a lágyan szemetelő meleg budai eső. Az árkádok alatt az Európa étterem és eszpresszó zsong, konzulok, káderek, kémek és kurvák kaptára, csordultig telve a helyérték nélküli élet gyönyörével, mely folyton kilöttyen, kicsillan poharaik és mosolyaik közül, hogy aztán az örökkévalóságig ott lebegjen a képzelet végtelen vákuumában, mint az elfelejtett napok fényéveinek csillagpora.

A másik oldalon, az Antonio Meucci tiszteletére emelt minikápolnák egyikében, éppen megszűnik a távolság két tetszőlegesen

45

távoli pont között. Hallelujah! De mindez nem számít, mert rövidnadrágosan és szandálosan átvágok az épület és a park között, el a valamikori ferences kert dombjára épült Körner pártház alatt húzódó atombunker vészkijáratának betonajtaja előtt, és rákanyarodok a lépcsőre, kettesével ugrálva, harapom a száz métert, és máris a művészbejáró előtt vagyok. Nem kanyarodom föl a belső zárt kerengőfolyosóhoz, ahol a laikus lakatos testvér a citromfát öntözi éppen, hanem bekopogok a sekrestyébe – Dicsértessék! – Mindörökké! – A német grammatika és a teljes falat elborító könyvszekrényt kitöltő anyanyelv- és hittankönyvek hátterén Pascal atya Istent dicséri – A villamos sem magától működik – mondja –, míg odakint elzötykölődik éppen a négyeshatos, a deus ex machina egyszerű bonyolultságában elfedve valódi lényegét.

De én már kikacsintok a képből, előbb a sarki trafik örökmozgó üvegkacsája és a pillogó pénztárcanővel

46

történő szemezés, majd a Sheafferek és Faber-Castellek ősz krupiéjának apró boltja vonz. Féllábbal a gyerekkorban, az eléri–nem éri el időzárványának libikókáján billegve nézem tízperceken át a kirakatban változó időt, ahogyan hol elhagyja, hol utoléri magát, mint egymást Ikarus ablaktörlői az esős délutánokon.

Ötödik tekercs #26

Az évek teltével egyre inkább széljárta tófelszínre emlékeztető, a garázs előtt hirtelen kiöblösödő keramit kocsifelhajtó, a ház Bermuda-háromszöge csillogott a nyárdélutáni esőt követő hirtelen kerti fény friss cukormázában. Lazúrjába olvasztotta nagybátyám vadonatúj Zsiguliját, a kerti csap ovális, bordásra öntött vasfedelét, az inkább madárházra emlékeztető postaláda olajzöld bádogtetejét, a hatalmas fenyő s – e sárgás, homályos tükör túlsó partján – a cseresznyefa talán egymásért ejtett

47

gyantakönnyeit, majd halmazállapotukat és dimenzióikat vesztett történetek ezüst-kumuluszaként szétterjedt és távolodni kezdett a téridőben, hogy foszforeszkáló buborékká zsugorodjon az emlékezet mélyén – s ne maradjon belőle egyéb, mint álmos hajnalokon a félhomályos zuhanykabin bizonytalan tükrében látszó szentjánosbogár, az elektromos fogkefe nyugtalan, rezgő zöld pontja.

Túlfókuszálva e mandalán, látszik, hogy minden felbukkanó kép egy-egy történetnek végpontja csupán, önmagában nem hordozva több információt, mint amennyit pontok kvantálnak a mondatok között. Tibeti csúcsok a múlt felhőrétege felett szikrázó fényben, ahol még gyakorlott pilótának sem lehet térkép e táj, hiszen turbulens széltarajok völgyfalhoz oly könnyen csapják az emlékezet túlpartra igyekvő kerúbjait.

48

Ötödik tekercs #27

E sárga tenger felett járó, majd abban végleg elsüllyedt Renault R4-esek után a következő cirkáló Ciczvi kamionsofőr apjától kapott, ezüstmetáltengerkékre festett, fekete tetejű kombi VW Variantja, egy teljesen képtelenül, de mégis szivarra emlékeztető, csajozós verda volt, a kerek orrú, ló legelte pozdorja Trabantok kelet-európai regnálása idejéből, melyből kipattanva a trapper farmerek közé, 501-esében Laci olyan volt, mint a Dodekatheon egyik reinkarnált tagja, majd a fehér Zsiguli, melyet Matyi, feltalálván egy speciális kalodát, egyhavi tejgazdasági körmölés roadshow gmk-s nyereségéből vett készpénzért akkor, mikor az átlag halandó tízéves előfizetések apátiájában boldogan várakozott, hogy ugyanezt átélhesse, s amely mellett a kövön megpattanva egy kulcscsomó egyszer mindannyiunk egész délutáni keresőakciója ellenére köddé vált, majd Gyuri nagybátyám tűzpiros VW bogara, melyet a pécsi

49

orvosi karon folytatott tanulmányainak interregnumában termesztett championok gyors hasznából herdált látvánnyá, s amellyel a Barsi park alatti nagy kanyarban egyszer negvenöt fokban, ágaskodva landolt egy lámpaoszlopon, mely kalandot ló és lovasa sértetlenül vészelt át.

Ötödik tekercs #28

Gyuri zabolátlan intellektusát a kezdetektől haszonelvű latin műveltsége lassan sodorta a summa cum laude orvosi diploma felé, de a deákévek verbális zabolátlansága meg-meg csillant már e lomha évek farvizén. Egyszer álcaesari – Glans Penis, tanár úr! – köszöntéssel üdvözölte az új rendszer pilléreként méltán hiányos műveltségű tornatanárt, másszor már a rövid – talán nagyapám elbeszéléseiben mitikusra növesztett nagybátyja révén – papi pálya iránti érdeklődése idején a prépost úr maga jósolt fürge felemelkedést a szépreményű

50

ifjúnak – Dicsértessék a Jézus Krisztus! köszöntésére – Mindörökké, édes fiam! válasza hallatán. E karriernek aztán a Fény utcai piacon, egy napsütéses vasárnap délelőtt a gomolygó tömegben szeme elől el-el tűnő gyönyörű fiatal nő nyakába dobott pulóvere, valamint az ilyetén módon behálózódott nő könnyes szemű kitartó templomi ácsorgása vetett véget, egy esküvő formájában.

Egyetemi évei alatt is kitűnt szociális érzékenységével. Egy alkalommal odalent, a proszektúráról jövet, látván a tűzkamra előtt a gondolkodás félhomályába süppedt barna köpenyes árnyalakot, imígyen szóla felé – Ne csak bámulja, bátyám, pakolja is ám! Odafent aztán, mikor az iménti úr a pulpitusra lépett, exkuzálta magát, majd rövid keresgélés után nagybátyámra mutatva annyit mondott – Az az ifjú úr, ott, a harmadik sorban kért meg az imént, hogy dobjak pár lapáttal a tűzre, ha már nincs jobb dolgom – hát megtettem. Másszor a botanika vonzásában, a fekete hajú és

51

bajszú, állandóan fekete rövid bőrkabátban járó zömök grúzzal, a későbbi nőgyógyász baráttal, Givivel fogadtak, hogy a frissen felújított Széchenyi téren ültetett fácskák közül egyet-egyet puszta kézzel húznak ki majd, s e mutatványhoz az autoszuggesztív – Ki kell jönnie, ki kell jönnie! – mantra kántálásával igyekeztek rejtett belső energiákat felszabadítani. A happening közben szép közönség gyűlt már köréjük, amikor is a szokatlan izomcsoportok szokatlan megfeszítése és az ebéd konstellációjában erős, öblös, reccsenésre hasonlító hang harsant. A közösségi illem és értelem makulátlan felszínén tüsszentés alatti szívmegállásnyi időre keletkezett hiátust – az ugye megmondtam, hogy kki kkell jönnie! kommentár puskaporával – helyzetkomikummá robbantva, nevetve tűntek el a pécsi éjszakában.

52

Ötödik tekercs #32

Esteledik, nagybátyám szakvizsgájára készül valamelyik benőtt ablak mögött. Odalenn, hálóként a légvezetéket használva tollaslabdázunk épp – Én és az Angyal –, mind magasabbra ütjük a labdát, míg a színtelenné híguló égen denevérek keresztezik repülő csalijainkat – horgászunk az első csillagokra.

Ötödik tekercs #33

Ahogyan nőttem ki a méreteltérésünkből adódóan természetes léptékű csodálatomat a kukásautók iránt, úgy tűnt egyre inkább elfogadható alternatívának a gilisztasöprögetői és hídvizsgálói életforma.

Akkoriban még nem vált végzetessé Buda kertjeinek elfertőződése, de az újonnan betelepültek társasházait már – mint a Rózsadomb szőlőit anno kipusztító peronoszpóra – egyre nagyobb

53

foltokban folyta körbe a seszínű beton, így nyári zivatarok után, a zsugorodó televény zsombékairól földigiliszták százai görögtek e röpke patakpartokig, így iskola után – ha az ember nem akart tömeggyilkosként hazaérkezni – földre szegezett szemmel kellett járnia.

Bár urbanizált rigónemzedékek lakomái közt sasszézva, tehetetlenségem harag nélküli, csiklandó bosszúságával vettem tudomásul a dolgok állását, mégis zavart az amúgy is épp elveszőben lévő paradicsomi rend látványos felborulása. – Ha felnövök – fogadkoztam, lombsöprűvel járom a párálló aszfaltot, s mentem e kardélnyargalás két oldalán még kettészelten is továbbélő állatokat. Míg lehet.

Most késői fényben pergeti vissza őket gyermekkorom rogyadozó támfalai mögé a képzelet.

54

Ötödik tekercs #34

– Eső viszont csak nem eshet folyamatosan – gondolta, de érezte is, hogy valami állandóbb elfoglaltságra lenne szüksége, valamire, ami a tegnapból a mába vezeti, és onnan még valahová, ami megbízhatóan és észrevétlenül billeg át az éveken, valahogy úgy, ahogyan a felhúzás apró rítusából nagyapja zsebórájának rugója dekázza mégis a végtelent.

Szerette a sziget mandinerét érő híd terméskő lábazatát, szerette az öklényi szegecsekkel kivert acéltraverzeket, de igazán mégis a közlekedő szint alatt ívelő, korláttal védett járdákat, a felső régiók titkos tükröződéseit szerette, melyek hol egyikén, hol másikán át alkonyatkor kék overallban – pillérnek támasztott lábbal figyelte – baktat haza a hídvizsgáló, piros necc-cekkerében felvágott, zsömle és paprika, láthatatlan alak, egy láthatatlan világban – céltalan, míg változásra nem lel. Alul a víznek árja, míg idefent ő az úr. Ez tetszett.

56

Magányos hős a mérnöki mű és a természet határán – egy naphosszat Styx meztelen, lágyan vonagló teste felett sétáló Atlasz, vállán a reményével annak, hogy mégiscsak vezethet út a túlsó partra. Pestről mindig Budára és Budáról újra Pestre.

Kanyarog, egymásba fonódik a sokszor megtett sokféle út emléke. Variációk változó két pontra és a velük változó távolságokra. Ő vagy én, én vagy ő – bámészkodva vetülnek egymásra egyre hosszabb árnyaink.

Ötödik tekercs #35(talán nem is ebből a tekercsből?)

Szabó bácsi, aki három, eggyé szegelt deszkát íves cipészráspolyával valódi hajódongává munkált, majd a körbekalapált cipészszeg-balusztrádra egy kibelezett rádióból vékony sárgaréz drót korlátot font régi briggemre, talán csak kutteremre, elvitorlázott végleg egy ebéd után, mint

57

a jó emberek, boldogan, minekutána özvegy Szabó néni némi lelépti díj ellenében, vidéki rokonainál kötött ki hamarost. Az ezt követő rövid és heves, nagybátyám egyik csatlósaként jómagam által is elkövetett födémbontás és falazás, valamint egy csigalépcső árán én lettem hát ez árbockosár új lakója.

A semmivel sem összetéveszthető, budai eső utáni kert szagú hajnalokon – mikor már épp végezhettek volna a gilisztasöprögetők – a lazúros fényben leláttam egészen a Keleti Károly utcáig, túl a sportpályán, amelyet ekkor már takart a művelődési ház fehér mészkőlapokkal borított fala.

Ezekben az években a tér túloldalán – talán pont ott, ahol egykor anyám hasában gömbvillám elől hőköltem, vagy talán mégis ott, ahol a kortársam hárs ökle markolja a kovácsolt kerítés egyik lándzsáját –, az álom arany fényében gyakran iramodtam neki, hogy mind nagyobbakat szökellvén végül elemelkedjek, s hogy e sem víz, sem levegő közeg

58

ellenállását egyre könnyebben győzve le, mellúszó mozdulatokkal tempózzak fel a fák, a tetők fölé, hogy onnan végre könnyen sikló, nevetős repülés várjon.

Ötödik tekercs #35(biztosan nem ebből a tekercsből)

Apám, még épp csak, udvarolván járt e lányos házhoz, s nagyapja Aeroclub tagsága nyomán még tartott benne a repülés iránti vágy, így néha, képzeletemben, annak ellenére, hogy a gumimotoros építés híve volt, csatlakozott az épp játszatlan focipályán gyakorló robbanómotoros körrepülősökhöz.

Ködbe vész innen, hogy ebből a történetből-e vagy egy másikból, de apám elköltözte után a velem élő tárgyfelhőben évekig keringett még körülöttem egy piros sapkás kis motor és egy hozzá tartozó propeller, hogy aztán egy jeltelen napon a megbékélés kerozinja fogytán zajtalan siklórepülésben vitorlázzanak ki életemből,

59

mint ahogyan az a két vágy is, hogy gilisztasöprögető vagy hídvizsgáló legyek.

Ötödik tekercs #35

Kajtár Géza a másik Lövőház utcai cipész volt. Az egyik, Fütyü Géza órásmester boltjával szemközt, egy tagbaszakadt szemüveges ember volt, aki egy szál villanykörte fényében trónolt naphosszat egy cipőhegy csúcsán és lankadatlanul kalapált. A szürke fakeretes, sohasem elfüggönyzött, leginkább szobrászműteremre emlékeztető régi portál ajtaja nyáron állandóan tárva tárta a szemlélő elé a lábbeli dombok lankáit, ám a téli éjszakák homályló tajgai vadonjából már csak a vaskályha sárgálló tigrisszeme követte a párás üvegen át az óvatlan vándor lépteit.

A közeli pinceműhelyből épp csak egy szóra átugorván kályhás barátja olykor aztán fél napokat is elüldögélt e salgótarjáni hatos tüze mellett, míg svájcisapkáikban,

60

egymás tükörképeiként vontatott szavú beszélgetéseik mellé komótosan szürcsölték platnin főtt kávéikat.

Ötödik tekercs #35(egymásra csúszott expozíciók)

Kajtár úr boltja – mint ahogyan ő maga is – egészen más volt. Sötétbarna olajfestékkel lekent fa válaszfalak osztották kisebb rekeszekre az amúgy sem nagy teret. A mester a bejárattól jobbra egy üveges térelválasztó mögött dolgozott, ahol kis ablakon át lehetett vele beszélni, mint valami drogériában – talán az üzlet és berendezése is efféle célt szolgálhatott korábban.

Voltak napok azonban, amikor mesélhetnékje támadt, s átjött a kiadópult elé, ahol aztán shakespeare-i történetekbe kezdett. Köpcös, olajosbarna bőrű, göcsörtös krumpli arcú, barna szemű, jellegzetesen kancsal emberke volt, aki a hosszú évek kalapálásától egyre görnyedtebben s

62

a Palmatex édes gőzén lelkesülve egyre színesebben mesélt katonaéveiről, s arról, hogy egy orosz nagyhercegnő hogyan is üldözte őt a tundrán át szerelmével s egy helikopterrel, míg furfangosan nem sikerült aztán megmenekülnie, hazatérnie, s a cipők védvonala mögé rejtőznie. – De hát mit tegyünk, mindez már a múlté, kedves uram! – sóhajtott fel – Máma már csak fiam taníttatásának szentelem életemet.

Ott és akkor, a pult mellől, ahol a bőrkötényére száradt voronyezsi dombság domborzati térképére emlékeztető ragasztóhegyvidék volt az egyetlen távlat, kábult mese volt csupán a története – de innen, lehetne akár egy kis virtussal, légnyomással fűszerezett igazi szerelem is – háttérben egy Kamov A7–3A autogyroval. Álmok könyve a privát történelem.

63

Ötödik tekercs #36

Érzékenységemet anyámnak köszönhetem, s ő talán annak a bolondos házvezetőnőnek, ki nagyanyám halála, majd a sorban távozó legények s a szakácsnő után még egy darabig a háznál maradt, s a reménynél végleg, hogy nagyapám végül talán mégis maga mellé veszi, ám az Öreg, ahogy gyakran anyámék is hívták egymás közt, inkább Annuskát preferálta. Erzsi fiatal lányként, még a Malinovszki fasort és a Trombitás utcát összekötő lakásban kezdett a családnál dolgozni, leginkább a gyerekek nevelésével töltve idejét, s mint oly természetes, lányaként szeretve anyámat, kinek kislánykori évein átsejlőn, tőle tanultam megbocsátani a számomra fontos dolgokban vétlen károkozónak.

A jóvágású özvegyet eleinte, még a farkasréti gesztenyék alatt is, rajongó nők lesték, hiába, mert az erkölcs nem engedte nagyapámat újra nősülni. Választása a testiség tűnő lángjainak

64

hű őrzőjeként Annuskára esett, aki után idővel csak a templomi vétlen epekedés parázsló tömjénjének vékonyodó vasárnapi füstje maradt.

Hetedik tekercs #3

A vadszőlő lőrésein át a kertet nézem, ahol nagyapám napozik, de túl erős a fény ahhoz, hogy jobban lássam, vajon ül-e mellette valaki. A magnéziumfehér fényfolt – talán a kerek kerti asztal helye –, melyen állhatna akár a viaszosvászon délutáni okker csatatere – minek is? Talán ez első alkalomnak, mikor a kert zsongásában szétszéledő gondolat messzebb vitte e hadállástól. Az első felcseperedett, nem fórból adott matt örömének ellenoldalán csak ebből a távolságból látom meg először figyelmének ezt az alig gravitáló elhajlását, ezt az apró, elnéző legyintését, mellyel, öreg tábornokként, amint elérte célját, már békében adja fel állásait.

65

Feldőltek a papírkatonák is, amint a Mars felszínű kerámiagolyó a vörös–arany parkett hullámain közéjük gurult. Míg a tüzérségi párbaj tartott, néma farkasszemet néztek a hosszan állított csatarend tükrének két oldalán a zöld mentés huszárok és a kékkabátosok, de lármás hősiességük, mint a hellén szobrok festett arcai, csak valami ridegebb és tartósabb másolatban maradhatott fenn – idebenn, hol kiontott vérük egykori vasszaga az arany paszománt poros napfényből hímzett stráfjainak száradó búzafű–édes illata.Flavescent segetes cum Sol volet, et mala i usto In melius rediget tempora longa dies.

Tizenötödik tekercs #7

a löszfal tetejéről nézve le: aprók a házak – gyufásdobozok, némelyik félig nyitva, csak a szétszóródott szálak fejei – suszterbogarak motoznak odalent.

idefenn szabadok vagyunk – megbeszélt

66

jelszavunkat ordítjuk teli tüdőből épp – Toóórnacipőőőő! – kiáltásunk célba hulló köve gyűrűt vet az emlékkép tófelszínén, s látszik, mégiscsak egy házaspár integet vissza – egy nevelőapa néhány évnyi reménye.

hol enyhén fel, hol lefelé vezet az ösvény, lenézel, s odalent már a Gellérthegy vet árnyékot az Erzsébet híd papírfehér makettjére – valami hatalmason egy még hatalmasabb árnyéka kúszik a túlsó partig –, fejünk felett az ifjú pilóta álmát is vigyázó szárnyaszegett angyal kezében propeller helyett zöld izzószál a rézoxid verte pálmaág. mint különös sirályfaj, csavargók fészkelnek az elhagyott szerpentinek menti barlangokban – borzongva iszkolunk tovább –, a terméskő borította, lombba simuló sziklakastély kovácsolt rácsai a pálosok helyett még az intézeti lányok erényeit védik.

hasalunk hát az omladozó kilátóbástya dombján és terepasztalozunk. tiéd a kék Ikaruszok raja, az autók és a lomhán épp keresztbe forduló keletnémet turistahajó, enyém a szárnyasok hada, a villamosvonal

teljes ipszilonja és a motorosok. egész a széléig kúszunk, hogy a kolesz alatt elforduló tizenkilencest elvezéreljem valahogy – földszagú lebegésünk elemelkedik mégis a délutántól, sokat ígér, hogy sokat ígérj érte, s hogy aztán keveset adjon, s azt is visszavegye tőled.

69

A Karvázy-fúk

üvegnegatív(önálló darab, 3 részre törve)

Talán Kálmán mondta, hogy a vége felé, egyszer mégis beszélt neki az öreg (ketten ülnek a képen, vagy a mai olasz nagykövetség akkori aulájában, vagy a Kék macskában – kávéba kortyol egyikük –, az ablak hátterében sziluettek csupán) azokról az évekről, amikor – mint annyi leeresztett medencében operabálok felé keringőző önfeledt, sujtásos kortársa – siebenburgi szász édes, s mégis mostoha nyelvén ízlelgette a w és n között oszcilláló ie hangzópár és a szépasszonyok csókjainak pikáns szineztéziáját.

Az 1630-as években Armenopolisig menekített, még elapadhatatlan vagyon azonban az asszimiláció oltárán bemutatott áldozatként a Fő téri Szent Mihály templom bejáratával szembeni telek megváltásával és a Hasengardból kivásárolt családi kerttel

70

alig láthatóan bár, de már ott és akkor oszlásnak indult. Így hát az ismerősebb árnykép fegyvertárában, ifjú éveire leghasználhatóbbakként már csupán egy száműzött trónörökös arroganciája és eleganciája maradt, mely tulajdonságokat viszont a császárváros léha hétköznapjainak apátiájába – mint rózsaszín tollboába – fúló szebbik nem különös örömmel volt kitüntetni kész figyelmével, sőt, kegyeivel. E budoárbelépők azonban többet – a léhaság hiteles látszatát – kívántak e pézsmás prédákért induló vadásztól holmi egzotikus extravaganciánál, mind többet, míg végül pénzbeli összeköttetésink hibás elrendeltetése s az abbúl természetesen következő tökéletes híja minden hitelnek a lehetőségek folyamát kényszerek kék erévé nem apasztotta. A megmeneküléshez az őshaza ormán megfeneklett Csodahajó egy végső hitelből finanszírozott mását kellett hát újra vízre bocsáttatnia, hogy bizonyítást nyerjen a bizonyíthatatlan – s nem mellékesen, hogy a monarchia

71

csökevényes dualitása mégis megóvja szabad(os) elveit.

Harmadik tekercs #1

Köd van. Zsigmond és Botond a vasút melletti utca kerítése előtt hosszasan, mintegy színpadon állva rázzák egymás kezét – majd harminc éven át csupán ezt a mozdulatot láttam, ahogyan ismétlik, az idő tükrei közt sokszorozzák a hova- és eggyé tartozás száműzött gesztusát –, s a harmadik szereplőt észre sem vettem, ám most, egy pillanatra, e jelenből visszanéző közös én nagyapám szemével nézi a jelenetet.

Vagy mégis Mátyás kapta volna le őket, a néhány hónappal utánam született Zsolt apja, ki épp katonaszabadságról érkezett, hogy apám, kit alultápláltsága folytán nem soroztak be, átöltözhessen egy fénykép erejéig majd ővé, hogy ez átváltozásában meghökkentően késői velem váljék az azonosságig hasonlóvá?

72

Sorunkra várva e patriarchális paternoster előtt, már negyedik generáció óta fraternizálva a végtelennel, próbáljuk marasztalni a semmiben eltűnő élet egy-egy pillanatát, fényképezünk.

üvegnegatív(önálló darab)

úgy terjed a repkény, mint vízbe hulló tintacsepp, az idő zárványainak kapillárisain folyékony felhőként szivárog át, s lepi Ógyalla obszervatóriumának falait mind jobban – de el soha nem boríthatja.

a tót atyafiak szemében csak egyszerűen a bolond úr birtokán az egyik új munkatárs, a deklasszáltság dandybábjából tudós polgárként előbújt dédapám zsokésapkásan, keménygallérosan, csokornyakkendősen biciklizik a park fehér murvaszerpentinjeinek egyikén – mosolyog, s egy pillanatra bohókásan röptre tárja karját. aztán fékez, éppen csak porzik az út. az üveglemezes

74

gép állványa mellé lép, feljegyzi az időt, hunyorogva felnéz még egyszer, majd leveszi az objektívsapkát – exponál.

Második tekercs #4

Laluka és Lelike – mint két egymás mellé láncolt, fénye vesztett, Csontváry-ponyvákkal letakart uszály –, nagyapám lánytestvérei végül az Iskola utcai második emeleti lakás alatti szobákban kötöttek ki.

Az ábrándosan Melczer-kancsal Lenke verseket írt, mint Lovászy Marci bácsi, csak ő a budai hölgylapokba, néha divatillusztrációkat rajzolt, míg Klára inkább teste rabja volt – egyik unokahúgunk már fiatalon rajtakapta a lépcsőfordulóban az ismerős pappal.

Később Lele, rajongásig szeretett apja háború előtti sikeres ifjúkori éveinek ízeit keresve, a még éppen Meteorológiai és Földdelejességi Magyar Királyi Központi Intézet, Lala pedig, néhány férjezett év után

76

Az Est Lapok titkárságán futott be lágy ívű karriert – egészen az államosítás, illetve a szabad sajtó likvidálásának kijózanító pillanatáig.

Ezekből az évekből csupán egy Royal írógép és egy céges papírvágó maradt még éveken át velem, míg ez utóbbit aztán felnőtt fejjel egyszer ismét gyermekké válva, zálogul nem adtam, cserébe egy másik történetből éppen csak fennmaradt elefántcsont nyelű solingeni vajkésért, s míg az akkorra már működésképtelen királyi masinát egy szürke Hermes Baby cserealapjaként végleg elsüllyedni nem hagytam a hétköznapok mocsarában.

Ott ülök hát, óvodai kantáros nadrágomban a nyári délutánban és pötyögöm az írógépen: naygon seretek Nálatok leni!!! Apám már új házasságában él, megül csak épp, s megyünk is, míg inkognitóban szolgáló rendi apáca nagynéném a konyhában matat. Száll a cigaretta füstje az alkóv és a nappali–háló–öltöző határán a vasárnapiasan ferde napfényben,

77

konyakos pohár óarany kiszáradt tava partján muslica billeg, harang hallik, s odalenn, a függetlenség álmáért agyonlőtt miniszterelnökről elnevezett téren álló templom szenteltvíztartójában megrebben a szúnyoglárvák spermahada – ó, hol van már az Úri utcából a Kettenbrücke-n átkocsizott, cigányzenekar kísérte éjféli lob, hol a még közeli dolgokra való emlékezés legitimálta tiszta gőg?

Első tekercs #2

Az Úri utcából az Iskola utcán át előbb Budakeszire, majd a kisiskolás Mari sváb akcentusának elkerülése végett egy faluval még kijjebb, Pátyra, onnan aztán a felsőgödi „kastély” szuterénjébe vezetett a valahai szépreményű Földművelésügyi Minisztérium-i tisztviselő útja. Mária imáiban tett fogadkozásához híven később rendi fogadalmat tett, mely ígéret a pannonhalmi apátság sírkertjéig kötelezte

78

őt. Imái a bombázásokat követően is meghallgattathattak – kefefrizurásan, fiúruhában bár, de nővé cseperedő idősebb húga az Urálon túli felszabadító bitangok portyáinak dacára mindannyiszor szűzen térhetett haza. Rendjének feloszlatásáról, a meghurcolt jegyességhez való hűség nehézségeiről azonban a kilencvenegyes függetlenség után sem beszélt, de az Úr szürke–fehér szolgálóleányától, a bibliofilre nyomtatott bordó kis Káldink belső borítóján – akinek szeme van, az olvassa – ott áll keze írásával a klauzula: Isten a maga képmására teremtette az embert.

Első tekercs #3

Idősebb Zsigmondot, apai nagyapámat, a második világháború a Magyar Királyi Cartographiai Intézet főtérképészi székében érte, s a korszakra jellemző öntudatos gyorsasággal az osztályidegennek kijáró, de azért ismereteit megfelelően

80

a Népköztársaság javára hasznosító munkakörbe, az alagsori térképtárba sodorta, megbízott térképtárosi pozícióba. Az az idő volt ez egyébként is, mikor legidősebb fia, Zsigmond leendő apósa a Nyugati pályaudvar állomásfőnökéből éppen meg nem értett, bár tehetséges feltalálóvá fejlődött, míg kitelepített lánya autószerelést tanult, Kandó Kálmánból alig nyitva tartó szuterénmúzeum lett, az öntudatra ébredt vidéki proletariátus büszke bosszúval épített disznóólat a kastélyok széthordott francia cserépkályháiból, s hombárokká váltak nem csak zsinagógák – pedig oly szép is az, mikor az emberek karja uszályokat vontat a Nílus folyón –, ki tudja, mit jegyeznek majd fel jövendő Messiások után az apokrifokból is kitagadott írnokok.

82

3 (ismeretlen tekercsből kivágva) Elkellene a festők középkori Onyx tükre, egy emlékképtisztító módszer, vagy a Tang-dinasztia Körte Kertjéből kihajtó opera széksorai közt bóklászó fültisztító, hogy a múlt történéseiből hallhassuk azt is – hangról hangra, láthassuk színről színre, igazán, amit a tudat záródó ablakú termeinek falán imbolygó impresszióink tapétarétegei már rég nem engednek átsejleni. A megnyitott emlékezet végtelenített vetítésének labirintusába akármikor és akárhonnan is lépve be, mindig ugyanazon a ponton venni fel az elveszített fonalat, többször lépni ugyanabba folyóba, úszni a nyári esőszagú napfényben, megszakítás nélkül levitálni át a magzatvízből a gyermekkori idő testmeleg ősóceánjába – egyszerűen csak enni a gyümölcsöt a fáról volna jó.

83

Harmadik tekercs #18

A másik ági Gyuri unokabátyám – ki mára egy szárazra száműzött városi Poszeidón hófehér tengernagyi szakállával szintén a fővárosba emigrált – ifjúkori képmása elrúgta labda nyomán száll a por a Rózsa utcai ház udvarán, és Kisjenő – a későbbi évtizedek vitatottan rettegett nőcsábásza – csak áll a terméskő lábazatú tornyos ház mellett. A többi gyerek már kirepült, az öreg nagyrészt a szeretőjénél lakik a fővárosban, s ez a két unoka is hamarosan odébbáll. Ebben az idillvákuumban landolok én fél évre, hogy aztán visszaszippantson majd a Belik-kúria klasszikus budai nagypolgári életterének helyén tátongó feketelyuk.

Tizedik tekercs #8

Látszatra szabálytalanul denevérek cikáznak, az emlékezet kereső algoritmusa úgy mozdul, mint egy átugró elektron

84

– felszabadít vagy elnyel egy-egy képet, most éppen ezt, amelyiken hanyatt siklom a meszelt kerti medence keskeny falai közt (mint lent, úgy fent a lágy nyáresti lazúrban) és bámulom a röptök rajzát.

Megannyi mozgás utolsó pillanatát a végső átváltozás előtt, e miniatűr galaxisok egymásba csapódását, az összeolvadás isteni megsemmisülésének ívfényét. – Vajon sorsszerű átváltozás-e a halál? Megvédhet-e az értelem, az előrelátás? A mohóság vagy az amorf szabadságvágy feletti uralom? Meg kell-e védenie? – Túldimenzionálod – mondtad –, szartól kába röptű legyeket zabálnak röpülő emlősök. Ennyi.

Szárnyak nélkül marad tehát az első kép, e zaklatottnak tűnő mozgás, mely – függetlenül az alatta zajló történettől – mindenütt és mindenkor ugyanaz. Volt–van–nincs, volt–van–nincs, volt–van–nincs...

Idelent pedig emlékek vannak, egy kert hatalmas feketéllő lombjaiba akadt világoskék alkonyi vásznak, vagy

egy udvar négyszöge, vagy egy medence, partján egy öregemberrel – apámmal.

Tizenötödik tekercs #11

ezen a képen áll még a hatalmas gesztenyefa, a remízzel szemben, a Zugliget bejáratánál – egy valahai rengetegbe nyíló kapuzat megmaradt oszlopa.

aztán az új évezred fénykábeleinek fektetésére szerződött briganti brigádok barbársága és az aknázómolyok generációi néhány év alatt gyökerétől, majd lombjától is megfosztották e nemes vadat – még jó, ha porhüvelye hadurak kandallójáig jutott. klorofillja híján hát emléknyomok kumuluszaiból szintetizálom a valamikori esős délelőtt sátra alatt veendő oxigénfejadagját. kitart-e, míg újra és újra lecsorog a dombról a menetrend szerinti Ikarus? – tengózom el a gondolattal.

mégsem zavar a kép, hiába hiány a tárgya. levegőbontó gyáram, testem

86

kapujában megáll a lélek és mélyet szippant a múlt vésztartalékából – majd a jelen szmogsávja alá, ismét gyöngyökért merül.

Tizenhetedik tekercs #7

alig érezhetően, reszelősen rázkódva remeg a kert földje – aprón fodrozódik teánk, de a méz már nem –, a hatvanas ereszkedik, újabb negyedórát csúsztatva a város nyári tengerébe, egy-egy mindig éppen utolsó Liberty osztályú hajót.

valami folyamatos jelenként éppen befejeződik hát a képen, vagy még el sem kezdődhetett – a Pioneer játszó hangszedőjén át egy vidéki cirkusz kikiáltója Rubinstein keze alá recsegi egy-egy közeli taxi cb beszélgetésfoszlányait, Wilhelm Albert Wlodzimierz modorában, hogy egy mágnesszalagon aztán ez a pillanat is az eltűnéssel interferáljon majd.

így rezonál bele minden emlékünkbe a felharmonikus idő.

88

Tizenhetedik tekercs #6

Mint egy drótostótra hiába váró lábast, úgy ette lassan revesre az idő az öreg vasfüggönyt – egészen addig, míg végül a kopott, vörös bádogcsillagokkal, az átmeneti istenkirályok különböző léptékű öntvénymásolataival, munkaérdemrendekkel és a fekete Pobjedák ganajtúró kitinpáncéljaival együtt az eszmék ócskavastelepére nem került. A zenitjén álló nyugatnémet népautógyártás kiöregedő motorblokkjai az Ostblock anakronisztikus kreatúráiban dohognak majd tovább – a gazdag rokon újraegyesülési nászajándékaként adván a pozdorja Útitárs, majd Eisenach (Luther és Bach utáni korszakának) meghatározó opusa, a Cw-je okán találóan a fellegvárról elnevezett családi autó két üteméhez még kettőt.

Mire aztán az utolsó, Togliatti úr eszméinek Volgán inneni és Lajtán túli terrénumán kívül eső szigetvár, a KuK gépfegyvergyár is elesik – az utak mentén gyakran gőzölgő kis csehszlovák farmotoros

90

is a faúvé zászlaja alatt hajózik már tovább. De például nagybátyám zöld Moszkvicsát – melybe champignonos rekeszek mellé ültette a hakni után taxira váró, hatalmas kalapú, felkapott nótaénekesnőt egy régi budavári hajnalon –, vagy mondjuk a nagytestvér hadialkatrészekből kompilált, elnyűhetetlen, benzinkályhás kis tajgai latyakfutóját el már nem éri e retrográd evolúció hulláma.

Állok hát, díszmagyarban az év utolsó éjjelén, az egy boldog nőről elnevezett tengerkék metál, cseh szedán mellett, valahol az északnyugati tóvidék egy kisvárosának kihalt főutcáján, s lakott területen belüli sebességhatár-átlépésre alkuszom. A kortárs egyenruhás még egyszer bevilágít az alvó tüllre, legyint, belataposok – s még elérjük a díszvacsorát.

Tizenhetedik tekercs #8

Az egykor bárói hall ámbrás teréből csak az emelet faragott falépcsőjének balusztrádja

91

hasít ki némi intimitást – árkádsora alatt homályló hosszú asztalok körül gyertyalángban imbolygó frivol árnyak vagyunk a lambérián –, nézem, Noé kiket is hozott magunkkal – fanyar füst, gabonapárlat, lenge tánc a kétszáz éves sakktáblán –, odakint, a kétemeletnyi ablakokon túl a hatalmas fák közé akadt a hatalmas éjjel. Pezsgő petárdák cimbalma üti az utolsó másodperceket – mire a park kiapadt szökőkútja köré sereglünk és rianunk minden újabb égbe hajított fénycsokor láttán.

Szikrázik a hang odafent – idelent szürke füstfátylaiban mintha fehér ruhás alak járna e tarka rivalda körén túl.

Valahogy visszafele indulunk az időben, – bombája, úgy látszik, telibe találhatta az épületet, a kastélyban csupán egy emeleti fürdő és a földszinti márványterem készült el, igaz, padlófűtéssel, így az egész társaság hálózsákokban a földön aludt, mint egy luxusresti jelmezbál hajléktalanjai – deres reggeli mászás a bizonytalanná vált lépcsőkön, átszakadt födémkráterek

92

mellett, fel a toronyig, hogy lássuk, nem látjuk a határokat. Talpunk alatt, nem messze, ahol felkanyarodott a murvás út az erdőből, a park fái közé már beékelődött a gondozatlan erdő. A családi sírkert neogótikus kápolnatornya úgy tört felénk, mint valami villámvágta tölgy csonkja.

Távolabb a tó ezüstje – ezt már arra a park felőli balusztrádra könyökölve nézem, amely néhány nyárral később kidől az ifjú úr Tree Tops bázispontjai közül, végleg lecsendesítve ezzel az atyai hobbirestaurálás felvonulási színterén tobzódó éveket –, fölötte sárga sólyom: tűzoltó helikopter gyakorol.

Huszonhetedik tekercs #31

A visszatérő álomnak ebben a fejezetében ismét az elővárosi alvótelep díszkövezett úttestjén állt. Kilépett az autó takarásából és a képzelet szárnyán – nincs jobb leírás a hirtelen és hihetetlen helyváltoztatásra –, a levegő láthatatlan rámpáján felsétált

93

a manzárd nyitott ablakáig és belépett a tetőtéri budoárba. A kis ház horror vacui rendszerében e zug tárgyainak kettős intimitása talán csak a szemlélődő tudat tégelyében olvasztotta egybe a dolgozó és öltöző funkciókat egy apró, de védett territóriummá, melynek egyik zárványában – a múlt borostyánbuborékaihoz hasonlatosan – ott állt kettejük jövője, mint valami egészen finom, egészen értelmetlen és egészen bonyolult miniatűr szerkezet, amelyről nem pontosan dönthető el, hogy zsenialitásból vagy tévedésből alkotta-e meg az ismeretlen mester.

Huszonhetedik tekercs #32

A kis temető ösvényét épphogy elhagyva, a mezőszél rengetegében magányos és szükségtelen angyalokként álló terméskő oszloppárra dermedt kovácsolt kapuszárnyak közül lépnek ki az évtizedes parlagra. A kutyák nekiiramodtak – a csapás

94

egyre vékonyodó szálakká szakadva ágazik szét e kiszáradt zsombék szigetei közt –, s a hullámzó magas fűben, mint delfinek, csak néha bukkantak elő, hogy bemérjék hollétünket. Balra, távoli ferdén, a helyi vasútvonal egyik agyongraffitizett elektromos angolnája siklik el, és a délutáni leszállópálya-irányfordítás első, korai csillagoktól még szinte megkülönböztethetetlen fényfoltja már hunyorog is felénk.

A landoláshoz besoroló gépek végtelenbe függesztett alkonyi gyöngyfüzére úgy lebegett létünk horizontja felett, mint ki nem mondott és kimondhatatlan vágyaink semmibe vesző sora – s e semmiből, az első őrült ragadozó kifeszített karmokkal, mennydörögve csapott le ránk, hogy végül mégis érintetlenül hagyva, érdektelenül és hatalmasan ússzon el felettünk, s hogy a közelség jóleső adrenalinlöketének bűvöletében csodálkozó zöld szemében megéledhessen a rét.

95

Huszonhetedik tekercs #33

Az esti esőben tág pupillákkal áhítjuk a szárnyvégek elmosódottan elúszó vörös fénygömbjeit – bár időről időre ablaktörlő vág rendet a csatakos égi réten –, szavaink és mozdulataink suta fedezékéből próbáljuk szemmel tartani még azt a helyet, ahol szinte megérintettek, de elszálltak felettünk az évek.

Huszonnyolcadik tekercs #11

Csendben hullik a decemberi esti eső. A ritkán elhúzó autók felverte feketén csillogó fátylak néhány lomha pillanatnyi kimerevített lebegés után porladnak csak szét. Lelassul a szél, és vele a sétáló léptei is. Az egykor, kiemelt káderek számára épített, monumentális kandeláber ikerpár őrizte szocreál tér árkádjai alól a mellékutcába fordulva már szinte lépnie sem kell – a lassított felvétellé cseppfolyósodott idő

96

magától sodorja be a megbeszélt kávéház olvadt arany fényei közé. Az ablakhoz ül, mely – a déjà vu hirtelen villanásában legalábbis úgy érezte – elzárta, de meg is védte attól a történettől, melynek éppen kitalálója, okozója és átélője volt, s amellyel most mégis csupán sodortatta magát. A ködszitálássá szilárduló nedvességben az esőcseppek lassan híztak az üveg túloldalán, míg egy-egy újabb óra felgyülemlett könnye le nem futott az éjjeli járdára, hogy aztán elölről kezdődhessen az egész.

Odabent az esernyőn lassan száradó fekete gyöngyök, a pezsgő felszálló buborékspiráljai a márványra visszakoccanó pohárban – olyanok voltak, mint a kinti világ negatívjáról készült pozitív kópia azonosan ellentétes részletei. Egyetlen helyszínen lefutó egyetlen másodpercbe sűrítve minden lépés, mely idáig vezette őket, s mindegyik, amely innen kilépve majd bárhová.

97

28. tekercs #17

Ezen a képen egy kopott, íves öntöttvas tekerőkar forog. Először csak a forgást érzékelem az évek poros fátylai mögött és csupán a jellegzetesen halk nyöszörgő nyikorgást hallom. Beljebb tapogatódzom a sötétben, érzem, a faintarziás előszobaszekrény politúrját már bepókhálózták az idő fekete törésvonalai.

Moccanatlanul fülelek – denevér verdes, valakik halkan száraz levélszőnyegen járnak –, a Powązkowskin botorkálunk, zöld lepkék bokáink körül, fúló fények fanyar füstje kaparja torkunkat. De mi csak zarándoklunk tovább, kétszáz év rozsdapernyéjének pikkelyes sarán, minden évben másként és mégis ugyanúgy, míg el nem kopnak a szerelmek és a barátságok is. De ebben az éjféli percben még a félelemtelenség profán áhítatával állunk Barbara Frankenstein kriptája előtt – Hát persze, most is milyen egyszerűen, mennyire ide találtunk! – fecsegő párok a semmi fekete óceánján

98

levitáló hátsó fedélzeten. Valami nyikordul, moccan, a tejút foszforeszkáló farvíz sztrádájának derengésében ajtó nyílik – és innen már ismét a régi ház valamikori cselédbejárója az –, még egy óvatos lépést tesz előre, vár, de odabent már nincsen senki, csak ez a fekete vattacsend hálójába akadt zümmögés – Nem, mégsem a kézi köszörű kurblija az – hiszen az úgy forgott valamelyik korábbi, nyári vasárnap atolljának sekély zöld vizében, mint valami propeller, egyre távolabb úsztatva ezt az alulról látszó képcsónakot –, nem, ez inkább valami kisebb, intimebb, testközelibb mozgás!

És hirtelen megéreztem az illatot – és egyszerre tudtam már, hogy a zöld rozsda, a surrogó nyekergés, a püspöksüveg formájú, lekerekedett keményfa leszorító, a kurbliba izzadt évtizedek csak egyetlen tárgyban léteztek együtt – a pattogzó világoszöld festésű öreg diódarálóban.

A töltés–forgatás–pergés szentháromságának imamalma őrli kerti fáink emlékeit azóta is.

99

valahonnan előkerült / #13

Ezen a képen alig hallhatóan, de esik. Most, a szürkület és az este limesén billegve szükségem is van a leveleken kopogó apró zaj bizonyosságára. Inkább tudni, mint látni – fekete–fehér biztonsága annak, hogy valami van vagy nincs, kicsit vagy inkább. Semmi szín, semmi fölülinterpretálás, csak a csillapuló hullám hossza. A semmi sötétségében még majakovszkiji kumuluszok közlekednek, de az érzékelés perifériáin túl már a félelmek fénytelen tömbje zömökül.

Lassul a ritmus, így tudom, hogy épp eláll. Csepp zuhan a csendbe máshogyan a másodikról, mint odalentről – Előre Heisenberg, előre! –, a város pereme felől érkező hétharminchetes orgonál két kilométeren a bérpalota átriuma fölött, majd a fennakadó csendben újra hallani, ahogyan a gesztenye ezernyi álomfekete tenyerén sűrül az eső érintései között eltelt idő, hogy az elülő neszben csak egy dubaji tizenegyésfélezres visszhangja mormoljon

100

tovább, s hogy végül az egész valamiféle monoton, puha, barnás fekete benyomás fátylává álljon össze, ami alatt elalszik az élet, hogy felébredhessen a múlt.

Mint egy oxymoron álomban, lassan mégis zuhogni kezd. Mint fent, úgy lent, mint bent, úgy kint – háromszor veri ezt kenden Mercurius vissza –, de hiába, e szakrális tükröződésben én mégis csak a hiátust látom, ahol az egyik dolog már s a másik még nem jelenik meg létezőként, azt a pillanatot, amikor egy halmaz állapota megváltozik – az idő és energia dimenzióinak cefréjéből desztillálódó magányt.

Aztán lassulva, újra szétterülve mégis tovább matat az eső, de immár egyszerre az összes történetben (amely valaha megtörténhetett velünk) felbukkanó összes levélen. Susogása odakinn már csak jelenés, mint minden az ég alatt, de ikerképe idebenn velem él, míg egy következő belső emigrációs hullám járulékos veszteségeként el nem viszi az apály.

101

csak a kockaszám látszik: #13

eze(ke)n a képe(ke)n egy (csak) ablak(ok) van(nak). talán az, amelyik a manzárddal szemközti, korai, Buda kertjeit negyedelő társasházak egyikének konyhai traktusával s tán hivatalból távcsővel szabadidőt töltő gazdájával együtt néz ránk. felette a szellőzőrácsot verébcsalád lakja, átellenben pedig az utcafronti zöld drótüvegkorlátos, szalagerkélyes nappali adja büszkén tudtára mindenkinek, hogy ide bizony az új középvezetői osztály települt. idilli, kívül egy léptékkel kisebb, belül eggyel nagyobb egyenmása a lakótelepeknek, melyekben viszont a dolgozó osztály avanzsál épp szükség szerint fővárosivá.

talán a háború után lassan kétes hírűvé züllött, koszos pesti térre néző az, ahonnan halott nagynéném mosolyog utánam? halott nagybátyám integet a kis faház fakózöld zsaluja mellől? talán mégis a régi ház valamelyike lőrése lenne, ahol még mindig én állok minden fülkefényben,

102

körbelakván lassan az összes szobát? talán nem is az ablakok, a mögöttük merülők a fontosak, hanem ez az egyetlen, halmazállapot nélküli közeg, ahová nyílnak – középen az idő nilométerének rejtett obeliszkje alatti elfolyóval?

állunk hát, körben, ugyanarra a végtelen térre más-máshonnan, más-máskoron nyíló ablakainkban, mégis egyszerre, mindannyian – s ysa latiuc feleym egymást!

30. roll / #14

„…aranymedúzák tava az emlékezet, s minden egyes napra forgó búvárharangjában az emlékek csirájának algaezrei fotoszintetizálják eltelt idővé a fényt” – szólított meg Buendía az ébrenlét határán.

Hátranéztem és az álom taván az ismerős barkácsolt vitorlás billegett – cipészráspollyal ívelt oldalú, cipészszegkorlátjának minden balusztrádoszlopán vékony sárgarézdrót kétszer áttekerve –, megannyiszor örvénylő

104

végtelen. Odafönt, a manzárd mennyezetén táncoló fényfoltok, s az emlékezet délibábtükre, a kopott, kékszélű zománcos fehér lavór szélcsendjelzése mutatja csak, hogy még a gyerekkor békeéveiben vagyunk.

#

Gondolatban visszatérhetsz – gondoltam – és újra lefényképezhetsz helyszíneket, mint ahogyan, még az analóg korban, agyvérzése után, kameráját immár uralni képtelen kézzel Gábor készített napi egy képzelt felvételt.

Egy-egy ilyen expozíció eredője vagy több eltérő tekercs eltérő idejű és kockaszámú, azonos tartalmú felvétele lehet, vagy az egyenes állású valóság fejjel lefelé és oldal-helytelenül rögzült tükröződéseire szórt déjà vu foncsor-pernyéje által fotogrammá alakított egyszeri jelentés. De bármelyiket hívjuk is elő, a múlt negatívjait jelenben átvilágító fény forrása

105

csupán halandó voltunk léptékében kérdés. Odaátról nézve evidencia.

#

Visszanézve – mint ahogyan egy addig észre sem vetted tócsában fonákja dereng – mégiscsak felsejlik az eszmélet egy-egy bokra.

A Pest közeli, egyetlen bal oldali közlekedésű helyi érdekű vasútvonal végállomásától alig egy percnyire, a temető és Elisabeth Amalie Eugenie von Wittelsbach egykori kedvenc parkjának szegletében az öreg kert töredezett betonsétánya vezet el a lépcsőháztornyos házig.

Most verandát is told hozzá az emlékezet, majd mint esti madár e fák közt, rebben tovább, s elbilleg aztán a kontinens aranyifjait egykoron csábító londoni utca fordított közlekedési rendjének gondolatágán, hogy onnan egyszer csak közeget váltva hátrafelé pördülve az ereszkedő alkony

106

tavába bukjon, ahogyan Iván is, az egykori hercegi prímás orvossá lett fia, s majd sorra a kastélykerti játszótársak, a művésztelep marionettjátékos nouveaux pauvres grófjai.

Elnézem e süllyedő tegnapok nyomán fellebegő buborékokat. A legkisebb Remsey-fiú akvarelljei úgy lebegnek most szobám falán, mint a Żelazowa Wola-i kertben aranyló nyári tóban napozó halak.

48. tekercs #3

Mint egy Yareta-telep, látszatra puhán és üdén domborodik a múlt sivatagában gyerekkorom Rózsadombja. Emléknyomok ezernyi élő csillaga gömbpalástokká záródva fedi azt a pontot, melybe kapaszkodva kifakult éveim traverzei tartják mikrokozmoszom mennyboltját.

Így fekete-fehérül el minden, csupán annyi bizonyosságot hagyva a jelenben végül, mely ahhoz elég, hogy kimondhassuk: megtörtént velünk.

Dante kapuján innen és túl –

108

a küszöbről csak a nyitott szemmel érkezők fordulhatnak vissza.

49. tekercs #1

szinte toxoplazmatikus sóvárgás lök vissza abba a fekete–fehér térbe, ahol csak annyi bizonyos innen, hogy ott és akkor is léteztünk már.

a többi impressziószilánk lassan szimultán felvételek lentikuláris képregénysíkjaiba diffundál, s a káosz rendjében immár hol innen, hol onnan, hol ez, hol az látszik megtörténtnek.

épp csak felvillan, ahogyan a vasúti híd alatt, majd kicsit jobbra tart az út ipszilonjának szára, a külvárosi gyárnegyed elkerítetlen tömbjei közé csúszva, kettesből gyors hármasba, kaparint a hajtókerék, csusszan a hátsó, egérutat nyerek a reggeli dugó előtt.

az Ursus Maior már Minorrá törpült, s az egész keleti tömböt valaha végigszántó traktorokat ontó üzem magastöltésű

110

vasúti megállójában most alig száll le utas. s nem szállsz le többé te sem.

a megmaradt csarnokok közt rozsdás dízelvonatok tolnak át egy-egy szerelvényt, gyors felváltások után egyenes szakasz, kátyúk közt szlalomozva farolok századszor is a kertváros alá, míg végül bele nem szakad aztán a Twin Spark áramlásmérőjének titánszála is.

Ismeretlen tekercs #17

Mint gágogva elhúzó vadlúdcsapat szárnyai, a toronyház szellőzőaknájának gátőrházablakán a rozsdás lamellák nyikorogva integetnek a novemberi meleg szélben, s e felszálló csapat zajában aranyfény délibábja imbolyog a lépcsőház keresztfolyosóin.

Az emlékezet magastöltésén, messze a város fölött mint vándorfényképész elhagyott szekere áll e bódé, hol a képzelet anyaméhnyi szűk derengésének

111

hívótáljaiban lassan gomolyognak elő a megtörtént múlt ezüst kumuluszai.

Az odabent görnyedő alak az összes átéltem park negatívját nagyítja egymásra éppen: azt, amelyik lombjai alá K. a félelmei elől menekült; azt, ahol J. csak ült mellettem a padon; azt, ahol M. a balusztrádra hajolva lánykora lankái fölött merengett; azt, ahol A. szoborhúga állt mellettünk, míg csókunk kihullajtotta kezéből retiküljét; azt, ahol K. alkonyi szoknyarétje alatt fedetlen az élet szíve; azt, ahol az esti harangtorony ablakából áradó inverz csendben a lépcsőre vetülő árnyak közt Á. múltját kerestük; és talán azt is, ahol a homályon átkelőt csak az éber szemlélő vehette észre.

A kép kész, s ami megtörténhetett velünk, immár e miniatűr gravitációs csapda foglya.

Idekint fény van. Az áthatolhatatlan sötétség papírfehér nyoma.

112

50. tekercs #37

Halálos baleset: teljes útzár Káva és Bénye közöttMTI2012. 4. 10. 19:34

Egy súlyos sérültje és halálos áldozata is van a Káva és Bénye között bekövetkezett balesetnek. Egy ember meghalt, egy másik súlyosan megsérült, amikor két személyautó frontálisan ütközött a Pest megyei Káva települést Bényével összekötő úton kedd délután. A rendőrségi tájékoztatás szerint a két jármű – eddig ismeretlen okból – egy kanyarban ütközött össze. Az egyik autó vezetője, egy 48 éves pándi férfi a helyszínen meghalt, a másik sofőr súlyos sérüléseket szenvedett; rajtuk kívül más nem utazott az autókban. A helyszínelést, teljes útzár mellett, a Monori Rendőrkapitányság végzi. Szabó János, a Pest megyei katasztrófavédelem igazgatóhelyettese azt közölte, hogy a két

114

sofőrt a műszaki mentésben részt vevő monori tűzoltók vágták ki a roncsokból.

Még éppen márványba terítése előtt, kifordult lábszárral, félrecsúszott állkapoccsal fekszik Kinizsi teste a nyitott koporsóban, de – odakint mintha mi sem történt volna, a világoszöld délelőtti fényben, a kanyar utáni lankákon tovább cammog a rozsda rohasztotta, trágyalé-permetező tartálykocsi – legalább arrább leng most a légyuszály mocskos fekete fátyla.

A szarvassá vált nappalok agancsa a rézsű felriadt csalitjának bozótjába akadt – a vadcsapást elradírozta az ütközéstől bénultan csúszó kerék. A párálló nedvek tócsái felszáradtak már, s paták nyomán újrakopik majd a kaszálatlan fű is az út két oldalán.

Pillanatfelvétel ez is, az éppen szerteszálló lélek bozonjairól – valami kiszakad valahonnan, nevét keressük, egy pillanatig még ott lebeg velünk –, aztán Ouroboros saját farkába harap.

115

utólag előkerült tekercs(egyetlen túlexponált kocka)

örökkévaló emberi léptékben nem létezik, s minthogy csupán az emberihez mérve gondolhatnánk el – eleve nyitott halmaz, melyről így azt sem tudhatjuk, hogy tartalmaz-e bármit is, de azt sem, hogy e nyitottság dimenzió-e egyáltalán. minthogy az örökkévaló létezése végtelen, ezért a vég nélküliség halmaza is (mintegy nullával szorzott összeg) örökkévaló, azaz nyitott. e végtelenített mém az oximoron abszurditása révén csiklandozza a tudatot, azaz vicces.

a jelző tisztázása után képzeljünk tehát el egy ilyen vicces vetítést. pörög a film, de az érzékelés és észlelés közt eltelő idő nem elegendő számunkra ahhoz, hogy felismerjük az önmagát ezerfélén, de mégis egyként ismételő ős hübrisz beláthatatlan sarjadó kódjait. az általunk felfogható világot a növekedés–terjeszkedés–összeomlás fraktáljaként olvassuk, s amennyit

116

képesek vagyunk elnevezni belőle, az a tömegvonzás hipnózisában tendál egy érinthetetlenül pulzáló forrás felé.

a valódi kérdés ez az innen egyetlen pontnak látszó létező. vajon fényforrás-e? talán ahogyan a hit próbálja értelmezni, fénytelenség? egy nyitottságában eleve meghatározhatatlan metakonstelláció? ez lenne az Úr glóriája? értelmünk határa, ahova még éppen oda tudtunk állítani egy szakállas őrt, a patriarchátus Optimus Maximusát? Ahelyett hogy azt mondanánk – Kýrie eléison! –, hogy fogalmunk sincs arról, amire fogalmunk sincs?

és itt képzeljünk el egy fekete- és/vagy féreglyuk-lefolyón keresztül körkörösen – mint tekercs körül indukálódó áram – átáramló univerzumot. majd azt, hogy ez a lélegzőnek tűnő felhő csupán elenyésző léptékű alkotóeleme egy vele hasonló rendszerekből felépülő megaverzumnak. ám ha gondolatkísérletünkben idáig merészkedtünk is, még mindig csupán ott

118

toporgunk a minden irányban végtelen kitevőjű fénysebességgel többszöröződő nagyságrendek küszöbén, s még ha tudatunk lenne is az egyetlen axis, amely mentén e makro- és mikrokozmosz(ok) triszmegiszthoszi tükröződése(i) megnyilvánul(nak), az evangélium akkor is az, hogy e végtelenek nyitott halmazainak közös limesén a kozmikus magány sem lehet több, mint maga a semmi.

119

#

A dzsentri szeretetből teszi legtöbb dolgát, s e szeretés szeretetének oltárára hordott pogány áldozatokkal herdálja maradék identitását. Szeret jól élni, szeret szeretni, szeretve lenni, szeret költeni, szeret feltalálni, utazni, felejteni, bomolni, korhelykedni, mulatni, újrakezdeni, egyszóval született amorózó, született amatőr.

Ám mikorra e gavottban a hetedik szilvafa nedve is lila köddé vált, s el kellett adni az utolsó családi ezüstöt, meztelen lelkét nem takarja más, csak a szeretete. Eleinte munkáját, hivatását, tudományát próbálja szeretni – s ez életben tartja, míg a honoráriumból hóbortjaira futja. Majd az átlátható logika kálvini pragmatizmusával, a vidéki emberek tiszta munkaszeretetével és kötelességtudatával próbál impregnálódni – s házasodik.

Később a maradék polgárság közt próbál elvegyülni – és mint a boldog Példakép, ismételten csak házasodik.

120

Mikorra azonban ez, az új gátlástalanság cuvéejének mustjába préselt társadalmi csoport is átforr a hétköznap tartályának reduktív magányában, már szükségtelen összetevő, s egy eurokonform utolsó szűrés után ez a védetlen, anakronisztikus fajta egyszerűen eltű

A regényben szó szerinti, vagy torzított formában Berzsenyi Dániel-, William Blake-, Heinrich Böll-, Truman Capote-, Halotti beszéd-, József Attila-. Kölcsey Ferenc-. Mikszáth Kálmán-, Orbán Ottó-, Petőfi Sándor-, Radnóti Miklós-, Gabriel Rollenhagen-, gr. Széchenyi István-, Tandori Dezső-, Új szövetség-idézetek vannak.