FÁY ISTVÁN - Nemzeti.net - a nemzeti hírforrás … · Web viewA sors iróniája, hogy halála után adták meg neki a komoly összeget jelentő kitüntetést. A Kommunista Párt

FÁY ISTVÁN

TRIANON NEMZEDÉKE ÉS

EGYÉB KARCOLATOK

FORUM OF HISTORY

SYDNEY, 2003

Lektorálta HAJDU GÁBOR

Szerkesztette és a bevezetőt írtaTOTTH JENŐ

Számítógép szerkesztőBOGSÁNYI DÉNES

A könyv 250 számozott példányban készültaz ausztráliai magyarság támogatásával

SORSZÁM

FELELŐS KIADÓ: FORUM OF HISTORY

Boros Bélaügyvezető

PO Box 166 Lindfield NSW 2070AUSTRALIA

ISBN 0 9750352 0 7

© FÁY ISTVÁNminden jog fenntartva

BEVEZETŐ

Köszöntöm az Olvasót!

Ennek a kötetnek a kiadásával a Forum of History szeretné kifejezni elismerését és köszönetét Fáy Istvánnak, a Kanadában élő, világszerte ismert magyar esztétának, kritikusnak és közírónak a Trianoni Diktátum felszámolását és az ősi magyar és emberi értékek megőrzését célzó munkásságáért.

E munkásság anyaga tanulmányokként, újságcikkekként, előadásokként vagy karcolatokként jelent meg az emigrációs magyar sajtóban világszerte, és egyre gyakrabban odahaza is. Ebből a gazdag anyagból szeretnénk egy csokorra valót Olvasóink kezébe adni. Sajnos azonban meg kell elégednünk egy, a Fórum céljaival egybevágó csokor közreadásával. A gyűjtemény gerincét alkotó első részt a Trianon Nemzedékéről szóló tanulmányok és karcolatok alkotják. A második részben, a teljesség hiánya ellenére, a szerkesztő arra törekedett, hogy összegyűjtsön néhányat azokból a cikkekből, amik a régebbi magyar irodalom néhány fáklyavivőjét mutatják be. Sajnos ezeknek a fáklyavivőknek a jegyzéke sem teljes, mivel tudtommal a Szerző vagy nem írt mindegyikről, vagy a Fórumnak nem sikerült a kérdéses tanulmányokra szert tennie. A harmadik rész történelmünk három legnagyobb útmutatójáról, Szent Istvánról, Hunyadi Mátyás királyról és Széchenyi Istvánról, a „legnagyobb magyarról” szóló tanulmányokat tartalmazza.

Itt szólnom kell még a kötetben megjelenő anyag csoportosításáról és arról, hogy milyen alapon került bele bárki is a „Trianon Nemzedéke” kategóriájába.

Mivel Trianon nemzedéke lényegileg a huszadik század szülötteit vagy e században alkotókat tartalmazó gyűjtőnév, az egyszerűség kedvéért az első rész csupán olyan alkotókról szóló írásokat tartalmaz, akik e század szülöttei vagy ebben a században alkottak és talán egy kivételével, tudtommal már csupán műveikben élnek. Beletartozik mindenki a „Nyugat” íróitól

1

kezdve, az urbánus-népies irányt követőkön, az Eötvös Kollegistákon, az avant garde költőkön, az elszakított területek alkotóin, a csonka ország szellemét őrzőkön keresztül a több hullámból álló magyar emigráció szellemi, művészi munkásaiig. Ebből a gazdag anyagból maga Fáy István végezte a legalaposabb válogatást azzal, hogy sokukról még nem írt, vagy akikről írt, még élnek.

Arra, hogy ebből az értékes anyagból a Fórum nem tud többet kedves Olvasóinknak kezébe adni, mentségül szolgáljon a szerény anyagi keret, amelybe szűkös körülményeink kényszerítenek bennünket. Így hát azt adjuk, amit és amennyit tudunk. Reméljük azonban, hogy egy második kiadásban a jelenlegi hézagok nagy részét betölthetjük.

Addig is bizakodva bocsátjuk útjára ezt a szerény, de érzésünk szerint hézagpótló kötetet, ami irodalomtörténeti vázlatnak és a magyar művelődéstörténet kivonatos bemutatásának is tekinthető.

Azoknak az Olvasóknak, akik Szerzőnket esetleg nem ismernék közelebbről, Fáy Istvánt röviden be kell mutatnunk.

Fáji Fáy István ősi magyar család szülötte, két őse, a Szentföldön elesett Rugács fiai, Don és Barnabás 1241-ben, a muhi csata után „magukat halálra elszánva, lovukat átadták” a menekülő IV. Béla királynak. Ezzel a tettükkel nemcsak a király személyét, de a magyar királyságot is megmentették egy hosszúlejáratú tatár elnyomástól.

Idők folyamán a család sok neves hazafit adott a nemzetnek. Szerzőnk ennek a családnak a IV. László (1619 - 1686) ágából származik, akitől számítva a kilencedik nemzedék. Ő is Trianon nemzedékéhez tartozik. Atyjának, id. Fáy Ferencnek és Ivákits Máriának idősebb fiaként 1918. március 17-én született, Pécelen. Atyja irodalomtörténész és orgonista, édesanyja pedig festőművésznő volt. Testvéröccse volt a hivatásos katonatisztből neves költővé vált, az emigrációban korán meghalt Fáy Ferenc.

2

Fáy István a fasori Evangélikus Főgimnáziumban érettségizett, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar és európai irodalomtörténetből szerzett diplomát. Röviddel ezután behívták katonának, részt vett a Don melletti, és az azt követő harcokban, és 1945. január 13-án, mint tartalékos hadnagy esett fogságba Budapest ostroma során. Onnan sikerült megszöknie, és visszatért Pécelre. 1946 októberében az orosz megszállók elleni ellenállási mozgalomban való részvétele miatt, két bajtársa kivégzése után, 1948-ban az országból menekülnie kellett. Az akkori Jugoszláviában elfogták, öt hónapig koncentrációs táborban tartották, majd másfél éven át szénbányában kellett, hogy dolgozzék. Ezután, Isten kegyelméből, a jugoszlávok ötvenedmagával Olaszországba toloncolták. Onnan, egyéves bányász-szerződéssel Kanadába vándorolt.

Szerződése lejártával, 1952-ben került a Niagara-félsziget központjába, Wellandba, ahol már egy közel 5000 főnyi magyar közösség élt. Ott kötött Szerzőnk házasságot Samu Margit költő- és iparművésznővel. Három leányuk családos. Néhány évvel második verseskönyvének az 1994. évi kiadása után, Samu Margit megtért őseihez.

Szerzőnket betegsége és feleségének elvesztése nagyon megviselte. Ennek ellenére Fáy István termékeny szelleme ma is újabb és újabb gyöngyökkel ajándékozza meg olvasótáborát. Arra azonban többszöri biztatás ellenére sem vállalkozik, hogy korszerűen újraírja Szerb Antalnak az 1934-ben Kolozsvárott kiadott „Magyar Irodalomtörténet”-ét.

Fáy István több, mint húsz éven át tevőleges munkása és résztvevője volt minden kanadai magyar megmozdulásnak, sőt presbitere és orgonistája a wellandi magyar református gyülekezetnek. 1974-ben azonban visszavonult s azóta csupán szellemi munkájának él. Ő rendezte sajtó alá korán elhunyt testvéröccsének, Fáy Ferencnek összegyűjtött verseit is. Ezt a munkát 1982-ben adták ki Torontóban.

Fáy István az Árpád Akadémia tagja és számos, sohasem keresett elismerés és kitüntetés tulajdonosa. Ennek ellenére

3

szerény, nemzetét szerető, a fel-feltűnő új magyar művészeket bíztató, tanító és segítő ember, aki kritikáival sohasem rombol.

Az itt megjelent anyagot a Kanadai Magyarságból, a sydneyi és melbournei Magyar Életből, a Hadak Útjából, az amerikai Magyarok Vasárnapjából, a kanadai Krónikából és a Svájci Magyar Képzőművészeti Körnek (SMIKK) Saáry Éva szerkesztésében 1989-ben megjelent „Arcok és eszmék a nyugati magyar irodalomban” című könyvéből, illetve a Szerző archívumából vettük. A lehetőségért elsősorban a Szerzőnek, valamint a fent említett sajtótermékek felelős vezetőinek mondunk köszönetet.

E kötet kiadásával kapcsolatos munkáért a New South Wales-i Trianon Társaság vezetőségének és társaiknak jár köszönet. Külön kell kifejeznem köszönetemet Bogsányi Dénesnek, aki a szöveget számítógépbe tette, Hajdu Gábornak, aki a munkát lektorálta és a közelmúltban elhúnyt Békési István S.J. atya emlékének, aki, amíg élt, biztatásával a munka befejezésére ösztönzött.

Ha a sok segítség ellenére mégis maradt volna a szövegben esetleges hiba, illetve tévedés, azokért kizárólag én vagyok felelős.

Ezt a kötetet a Forum of History 250 számozott példányban adja közre, remélve, hogy ezzel is sikerül felhívnia minden magyar könyvbarát érdeklődését erre az értékes kultúrtörténeti munkára.

Kelt Sydneyben, 2002. október 23-án

Totth Jenő

4

A „Nyugat” fiai

I. RÉSZTRIANON NEMZEDÉKE

5

A “Nyugat” fiai: Ady Endre

A „NYUGAT” FIAI

6


JANUÁR 27.ADY ENDRE EMLÉKÉRE

1877-1919

Bús koldusok Magyarországa,Ma se hitünk, se kenyerünk,Holnap már minden a miénk lesz,Hogyha akarunk, ha merünk.Magyar jakobinus dala

Vannak az esztendőnek múltat felidéző napjai, melyek ránehezednek az ember lelkére. Számomra január 27., Ady Endre halálának évfordulója ilyen. Ő az, akiben beteljesedett, amire évszázadokig, vagy talán évezredig kell várni, hogy testet öltsön. Megjelenése tehát végzetszerű jelenség. Eleitől fogva ismerte hivatását, és ezért volt hozzá bátorsága, hogy betörjön Dévénynél az „Új időknek új dalaival”, melyeknek - mégha Pusztaszer el is átkozta - valamennyi sora „Mégis győztes, mégis új és magyar”.

Lapunk eddig nem írt róla, ami elsősorban az én mulasztásom. Ezért ha vázlatosan is, bemutatom olvasóimnak, mert magyarságszemlélete soha nem volt olyan időszerű, mint hazánk átalakulása idején. Ugyanakkor eloszlatom a még ma is sokszor hallható, vele kapcsolatos rosszindulatú előítéleteket.

„Ond vezér unokája” volt, kinek ősei a honfoglalókkal érkeztek szülőföldjére, ahol – mint mondta – ezer évig aludt, de újabb ezerre lett volna szükség, hogy megértsék a vérei. Felébredve aztán döbbenten látta, hogy a millennium görögtüze megvakította fajtáját. Mindenki a nagy magyar dicsőségről áradozott, és e tragikus önámítás évtizedeiben nem vették észre, hogy a Kárpátok alatt csak két társadalmi osztály van: egy vezető réteg és a több mint hárommillió színmagyar nincstelen, kirekesztve a nemzettestből. A közöttük levő középosztály, – melynek több mint ötven százaléka idegen vérű volt – alig számított valamit, mert szervilizmusában meg sem kísérelte, hogy

7


önállóan gondolkozzon, és mindig az volt a véleménye, ami hivatali vagy katonai elöljáróinak.

Az érintettek hamar észrevették, hogy prófétai hivatásának megfelelően korbácsot tart a kezében, és fel akarja rázni fajtáját nemzedékek zsibbasztó álmából. Olyan igazságot mondott ki, mint Berzsenyi óta senki. Lehetetlen volt cáfolni ezeket, így a homokba dugták fejüket, hogy ne hallják. Hívei, akik hűségesen követték, mint vezérüket, nagyon kevesen voltak és éppen olyan megvetettek saját hazájukban, mint a költő. Igaz, hogy ez a maroknyi értő ember színmagyar volt.

Akik felkarolták és nagy zajjal dicsőítették, azok a polgárosodás anyagi lehetőségeit élvező, a magyarsággal semmi vérségi kapcsolatban nem álló, de kétségtelenül európai műveltségű emberek voltak. Függetlenül attól, hogy elfogadta támogatásukat, sem magyarságát, sem szellemi integritását nem volt hajlandó eladni, bár hamar meglátta, hogy népének sem a szép szó, sem a korbács nem használ. Így lett sorsa a megnemértés, ezért lett belőle „A Hortobágy poétája”, aki

Ezerszer gondolt csodaszépet, Gondolt halálra, borra, nőre,Minden más táján a világnakSzent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bambaTársakra s a csordára nézett,Eltemette rögtön a nótát:Káromkodott, vagy fütyörészett.

Mostoha sors jutott neki, de Isten, az ő örök Istene, kegyes volt hozzá és idejében magához szólította. Nem engedte, hogy Kun Béla terrorlegényeinek rémuralmát és szülőföldjének hullarablók által való elfoglalását megérje. Szerencsés volt halála idejével, mert az említett két tragédia vagy őrületbe vagy öngyilkosságba kergette volna.

Hiszek abban, hogy Isten választotta ki, mert „Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe futottak az előfutárok, aki

8


kimondta a szót, amit ki kellett mondani ... Adyban volt valami profétikus, volt benne valami a jelből, amelynek ellenmondatik” (Szerb Antal). Sajnos néhány nagyműveltségű magyartanárt kivéve még a harmincas években sem ejtették ki középiskoláinkban a nevét.

Érdmindszenten született a „hepehupás vén Szilágyban”, 1877. november 22-én. Mint maga írja:

„Az Ady család Szilágy egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, majd Diósad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a XV. századtól kezdve jobbféle birtokos nemes úr kevés volt közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorsú bocskoros nemes”.

Csodálatosan ír szülőföldjéről „Séta a bölcsőhelyem körül” című költeményében, mikor odaviszi Lédát, hogy megmutassa neki az ezer éves családi fészket.

Ez itt a Bence, látod-e? Szelíd, széles domb s méla lanka,Tán klastrom állt itt egykoron,Bence-nap éjén köd-toronyFehérlik s kong sűlyedt harangja.

Ez itt az Ér, a mi folyónk,Ős dicsőségű Kraszna-árok,Most száraz, szomorú, repedt.Asszonyom, tépjek-e neked Medréből egy-két holt virágot?

Ez itt a Kótó, volt falu,Elsűlyedt, vagy turk horda dúlta,Csupa legendák és jelek.Itt akartam járni veled

9


És most gyerünk be a falunkba.

Ez itt falu, az én falum, Innen jöttem és ide térek.Mindszentnek hívják hasztalan,Mert minden gonosz rajta van,S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.

Itt kezdi iskoláit, majd négy gimnáziumot a nagykárolyi piaristáknál, a felső négy osztályt a zilahi „nagyiskolában” végzi. 1896-ban jogász lesz. A következő évben Budapesten, majd ismét Debrecenben. Először a „Szilágyság”-ba, majd debreceni lapokba ír. 1901-ben a „Nagyváradi Napló” belső munkatársa lesz, tehát ellenzéki. A „Szamosparti Párizs” nyugati műveltségű radikális polgársága, mely eddig ismeretlen volt számára, nagy hatással van rá.

1903 döntő év életében. Ekkor jelenik meg „Még egyszer” című verseskötete és megismerkedik egy dúsgazdag kereskedő, Diósi Ödön feleségével, Brüll Adéllal, aki kilenc éven át vezeti, pallérozza hatalmas műveltségével, őrangyala, szeretője és anyja. Szerelmi lírájának híres Lédája ez az asszony. Mint a költő mondja: „Nyilván elpusztulok, ha nem jön értem valaki. Asszony volt, egy hozzájutott versem küldte, megfogta a kezemet és meg sem állt velem Párizsáig”. Érdekes, hogy itt az élményt nem a könyvek, költők, filozófusok, vagy múzeumok jelentik neki, hanem a „genius loci” varázsa.

Párizsból visszatérve jelenik meg „Új versek” című kötete, a magyar szellemi élet vízválasztója. Egyre több a rajongója, de a hivatalos kultúrpolitika retteg igazságaitól. Tragikus, hogy a kor két legnagyobb magyarja, két tiszántúli kálvinista nemes: a konzervatív Tisza István és a radikális változásokat követelő Ady Endre, aki „kimondta a szót”, halálukig nem tudtak közös nevezőre jutni. Sajnos a megnemértés átka mindig kerülgette, de ez a költőt csak szilárdabbá tette elvei hirdetésében, melynek egyetlen célja a magyar fajta megváltása volt.

10


Ettől kezdve egymás után jelennek meg kötetei: „Vér és arany (1907)”, „Az Illés szekerén (1908)”, „Szeretném ha szeretnének (1909)”, „A minden titkok versei (1910)”.

1911-ben levelet kap az akkor 16 éves Boncza Bertától, egy svájci intézet művelt növendékétől, aki gazdag erdélyi földbirtokos lánya. Ebben „Hódolatát, szerelmét és verseit küldi a legnagyobb magyar költőnek”. Nagyon jól esett neki ez az ártatlan közeledés, mert megcsömörlött a pesti kultúrhisztérikák rajongásától, akik elől többször Párizsba menekült.

1912-ben szakít Lédával az „Elbocsájtó szép üzenet” hatalmas kompozíciójában. Tulajdonképpen soha nem az asszonyt, hanem önmagát szerette. Az asszony csak tükör volt számára, hogy saját nagyságát láthassa általa. Ekkor már beteg. Az agyonhajszolt élet, az eleinte pozőr, később megszokottá vált élvhajhászás kikezdi egészségét, úgyhogy több alkalommal szanatóriumi kezelésre szorul. Ugyanakkor sokat dolgozik, mint a „Nyugat” főmunkatársa.

Kilenc évig tartó viszonya Lédával döntő egész életére. Mint egy modern Tannhäuser, a maga meztelen realitásában nézi a szerelmet és a testiség, az egymást-tépés, a szerelmi harc utolérhetetlen költője. Schöpflin Aladár nagyon találóan írja róla: „A szerelem Adynál az összeforrni nem vágyó és soha összeforrni nem tudó nemek keserű küzdelme”. Sokszor nagy lánggal ég az asszonyért, máskor a szerelme csak hamu alatti parázs. Néha gyűlöli, csaknem mindig lenézi, mégsem kell neki e hosszú időn át senki más.

1914 áprilisában Csucsára utazik és megkéri Boncza Berta kezét, de a lány apja hallani sem akar erről. Végül, 1915. március 27-én árvaszéki engedéllyel megesküsznek. Berta (Csinszka) iránti szerelme egészen más hangú, szinte apás és bocsánatkérő. Soha nem öregedett meg, de a házassága idején írt versei mégis olyanok, mint „egy csendes hazaérkezés”. Hangulatukban nagyon hasonlóak az „Őszikék”-hez és Vajda János gyönyörű, rezignált öregkori lírájához.

11


Ady filozófus lélek, de született újságíró és ilyen szemszögből figyeli kora eseményeit. Ugyanakkor vérbeli lírikus, akire érdekes módon sokkal inkább hatottak az európai szellemáramlatok, mint nagy költőtársai. Ilyen sarkításból nézi történelmünket, és mély részvéte sodorja a nyomorgó tömegek felé. E magatartásában közeli rokona Shelleynek, Swinbournenek és Whitmannak. Két utolsó kötete: a „Ki látott engem” és költészetének csúcsa, a nagybetegen írt „Halottak élén”.

A háború bukásakor hűdés éri, nem tud beszélni, de látva Károlyi Mihály és bandája országrombolását, nehezen forgó nyelvvel kimondja: „Ez nem az én forradalmam”. Majd tüdőgyulladást kap. Ezután már csak egy alig hallható szó hagyja el ajkát: „Erdély”. 1919. január 27-én végül lehunyja szemeit a magyar fajta egyik legnagyobb lángelméje, 42 éves korában.

Költészetének témái: Isten, a magyarság sorsa és mint epizódok: Párizs és a pénz. Ő volt az első, aki líránkban a pénz hatalmát költői anyagként használta. Szerelmi lírája külön tanulmányt igényel. Istent, aki saját képére alkotta őt is, mint minden embert, a maga lelkéhez formálta. Szinte kisajátította. Az ő személyes Istene, akinek kisírja magát, akiben kételkedik, akitől irgalmat vár, akivel veszekszik és néha úgy beszél vele, mintha cinkosok lennének. A Mindenhatót ízlésének, szeszélyeinek, vagy hangulatának megfelelően idomítja magához. Mindezt összeegyeztethetőnek tartja 350 éves kálvinizmusával. Egyik legszebb versében („A Sion-hegy alatt”) bensőséges hangon szól Róla: (részlet)

Egy nagy harang volt a kabátja,Piros betűkkel foltozott,Bús és kopott volt az öreg Úr,Paskolta, verte a ködöt, Rorátéra harangozott.……Megvárt ott a Sion-hegy alján, S lángoltak, égtek a kövek.Harangozott és simogatott,Bekönnyezte az arcomat,

12


Jó volt, kegyes volt az öreg.

Egész életén át küzdött Istennel, hogy bizonyítsa előtte fajtánk igazát, ezért nyugodt lelkiismerettel írta le: „Protestáns, harcos vérmezőn / Lelkem a kor Gusztáv Adolfja”. Minél betegebb, annál jobban ragaszkodik Istenhez, és lassan megbékül a halál gondolatával. De az ő hite nem Verlaine, Claudel, Kosztolányi, vagy Babits halál előtti megtérése, hanem gyermekkorától kezdve élő hit.

Egyetlen célja a kisemmizett magyar milliók felemelése, a szellemi és anyagi ugar megművelése, hogy termést hozzon. Széchenyi eszméit vallja, de nem hisz a lassú, fokozatos fejlődésben. Ehelyett vérnélküli forradalomban keresi a megoldást. Egyik életrajzírója nagyon szellemesen jegyzi meg: „Ha a bolsevizmus alatt él, ő lett volna a legnagyobb ellenforradalmár”. Jól ismeri fajtáját és meggyőződése, hogy „Nekünk Mohács kell”, mert ha jól megy dolgunk, Pató Pálokká válunk, ezért:

Ha van Isten, földtől a fényes égigRángasson minket végig.Ne legyen egy félpercnyi békességünk,Mert akkor végünk, végünk.

Megítélése szerint a kor társadalmi helyzetének igazságtalanságai tarthatatlanok. Fronton küzdő milliók, éhező családok és mindent habzsoló kufárok. Pedig a szegénység igénye jóformán semmi, mert mit szeretne egy éhbérért dolgozó munkás a külső Váci úton:

Tiszta ágyat és tiszta asszonytÁlmodik s vígan felkacag,Kicsit több bért, egy jó tál ételt,Foltatlan ruhát, tisztességetS emberibb szavakat.

Kevesebb vért a köhögésnél,És a munkánál több erőt,

13


S hogy ne kellessen megjelenniLegalább tíz-húsz esztendőigAz Úr színe előtt.

Álmodik a nyomor

Teljesíthetetlen kívánság ez? Korántsem, csak nemzeti tisztesség kérdése.

Lényeges téma költészetében a Kárpát-medence népeinek egymással való megbékítése. Felfogása teljesen azonos Bartók Béláéval, aki a nemzetiségek nyelvét tökéletesen beszélte, és már a század első évtizedében hirdette, hogy a mesterségesen elmérgesített viszony csak úgy szüntethető meg, ha megismerjük egymás kultúráját és hagyományait, nem törődve a politikusok méregkeverésével. Az ellenünk uszított nemzetiségekkel meg kell értetni, hogy a földhözragadt magyar jobbágyot éppen úgy kihasználták uraik, mint őket, tehát semmi jogalapjuk nincs, hogy most ezeknek az utódain akarják megbosszulni sérelmeiket. Nagyszerű költeményében, „A Duna vallomásá”-ban beszél erről, faggatva Isztert, a „Vén folyamrókát”, aki következőképpen válaszol kérdésére:

A Duna-táj bús villámhárító.Fél-emberek, fél-nemzetecskékSzámára készült szégyen-kaloda,Ahol a szárnyakat lenyesték,S ahol halottasak az esték.

‘Sohse lesz másként, így rendeltetett’.Mormolta a vén Duna habja,S boldogtalan kis országok közöttKinyujtózott a vén mihasznaÉs elrohant tőlem kacagva.

Van hozzá erkölcsi ereje és történelem-ismerete, hogy kertelés nélkül kimondja az örök igazságot, ami napjainkban, a demokráciának nevezett kísérletezés idején különösen időszerű.

14


Dunának, Oltnak egy a hangja,Morajos, halk, halotti hang.Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang.

Meddig lesz még úr a betyárságÉs pulya had mi milliók?Magyarország népe meddig lesz Kalitkás seregélyfiók?

Ez volt Ady Endre, vagy legalábbis én ilyennek ismerem. Nála keserűbben Kölcseyn, Berzsenyin, Vörösmartyn és Széche-nyin kívül soha nem írt senki sem. Próféta volt, kinek ősei a honfoglalókkal jöttek erre a földre. Istentől kapott géniusza tette feladatává, hogy fajtája igazát minden következményt vállalva kimondja, habár mélységes szomorúsággal látta:

Sósabbak itt a könnyekS a fájdalmak is mások,Ezerszer MessiásokA magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak S üdve nincs a keresztnek,Mert semmit se tehettek,Óh, semmit se tehettek

15

A “Nyugat” fiai: Tóth Árpád

TÓTH ÁRPÁD1886-1928

1897-ben Vajda János halálával véget ért a XIX. század nagy költészete, mely Kölcseyt, Berzsenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Tompát és Aranyt adta irodalmunknak. Ezért a századfordulón nem a hivatalosak, hanem a választottak aggodalommal teli érdeklődéssel várták, mi következik ezután? Tisztában voltak ugyanis vele, hogy az esetleges dilettáns vagy epigon költészet soha nem lehet időtálló. Azonban nem kellett soká várniok, mert 1906-ban, mint valami megrázó tektonikus vihar, betört Dévénynél Ady Endre az „Új időknek új dalaival”, és ezzel megindult az első „Nyugat-nemzedék” költészete, mely századunkban páratlan, nemcsak magyar, hanem európai viszonylatban is.

Ady és az őt követő négy költőóriás legfiatalabbja, Tóth Árpád között a korkülönbség mindössze kilenc év. E nagy pályatársak: Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső, kiknek a poézise szinte vakít, mint egy felbecsülhetetlen értékű drágakő.

Most az egyéni színeivel, remek nyelvművészetével és mondanivalójával teljesen egyéni úton haladó Tóth Árpádra, évszázadunk egyik kiemelkedő lírai költőjére emlékezem. 1886-ban született Aradon. Apja országosan nagyrabecsült szobrász, aki 1889-ben Debrecenbe költözött, így vézna, nagyon okos, kötelességtudó kisfia a „Kálvinista Rómát” tekintette szűkebb hazájának.

Itt a városi tanács Tóth Andrásnak adott megbízást a „Szabadságszobor” elkészítésére, melyet az „öreg kollégium” előtt állítottak fel, és a művész élete legkivalóbb alkotásának tekintette. Nem úgy a derék cívisek, akik gyarló ízlésükkel értéktelennek ítélve, azt ledöntötték és teljesen méltatlanul, egy hosszú életre a szégyen bélyegét nyomták alkotójára, melyet aztán a szegénység kísért, mint természetes velejáró, a művészi hitelrontás következtében.

16


Ilyen körülmények között végezte el középiskoláit Árpád, majd beiratkozott a budapesti egyetem bölcsészeti karára, de tanulmányait nem fejezte be szegénysége miatt. Ehelyett a német mellett megtanulta az angol s francia nyelvet anyanyelvi szintig. Így lett irodalmunk egyik legnagyobb műfordítója. Az ilyeneknek mindig vannak idegen példaképeik. Neki is megvoltak, mégpedig elsősorban Baudelaire és Keats. Egyetemi tanulmányait abbahagyva, újságíróskodott, de amit keresett, egyáltalán nem volt elég még a legszerényebb megélhetésre sem. Ezért kis szégyenérzettel ugyan, de kénytelen volt hazamenni szüleihez a „virágtalan városba”. Ez a Debrecennek adott jelző sokáig rajta maradt a városon. Alább idézem nevezetes versének utolsó szakaszát.

Akkor voltam fiatal,Hogy elmentem innen,Egy-két zsenge diadalŰzött nagyra mennem,Jártam büszke hegyeken,Hazajöttem mármost,S kijózanít hidegenMost ez a nagy, idegen,Virágtalan város.

Visszatérve, fizetés nélkül dolgozik a függetlenségi lapnak, egy év múlva pedig a „Debreceni Nagy Újság” munkatársa lesz, de az 1913-ban megszűnik, így kénytelen visszamenni a fővárosba, bár nem sok reményt táplál az újságírói pályával kapcsolatban, okulva a néhány évvel korábbi tapasztalatokon. Mielőtt azonban búcsút venne szeretteitől, megírja híres szonettjét „Őszi kérdés” címmel.

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,

17


Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,S hogy édes életednek újra egy éve veszve,Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,Merőn bámulva vissza az elvakult időkbeÉs feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,Mikor a késő szellő, mint kósza, idegenEb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?

Huszonhét éves és tudja, hogy gyógyíthatatlan tüdőbeteg. Hatvany Lajos azonban felfedezi benne a géniuszt, s igyekszik segíteni rajta, mert látja, hogy a beteg költőnek évente legalább három hónapot pihenni kell a hegyek között és ha gyógyulást nem is remélhet, legalább addig viselhesse el terhét, amíg lehetséges. A fiatal poéta lelkiállapotát súlyosbítja a háború miatti aggodalom is. Tisztában van úgy a saját, mint hazája reménytelen helyzetével, s e nagy lelki válságban egyedüli vigasza Isten, akiben mindenképpen megbízik. Nem fatalizmus ez, hanem hit, mely végigkíséri szomorú életén.

Korai költészetén, amit legtalálóbban gyönyörű impresszionista színpoézisnek lehetne nevezni, alig érezhető modorosságot észlelhetünk, mely az újságíró költők sajátossága, akárcsak Adynál. Szókincse egyetlen kortársához sem hasonlítható. Fogalmazása rendkívül tömör, sokszor szűkszavú. Jelzői mindig eredetiek és ízlésesek, soha nem használja azokat fölöslegesen és irtózik minden szuperlatívusztól. Azt hiszem, mondanivalójában a lényegre való szorítkozás annak a jele, hogy tisztában van élete korlátaival. Ezekben az időkben írja fajtáját szemérmesen, de nagyon mélyen szerető költeményeit, melyekben csendes szavakkal, nagyon egyszerűen beszél a magyarságról, mely mint az ázsiai pusztákról a Kárpát-medencébe tévedt oroszlán, sok harctól kimerülten elnyúlt, bár az lehet, hogy ez csak erőgyűjtés vagy látszat, hogy egy végső ugrással megmutassa erejét. Felteszi tehát a kérdést „Fénylő búzaföldek között” című költeményében:

18


Vagy tán egy bősz ugrásra vár még?S kalászvillantó esti tűzbenNagy ős dühét forralja lassan,Félelmesen és egyszerűen?

S majd talpa nagyságos ütéseVégigrendül Európa hosszán,Mielőtt elalunna végképAz Ázsiából jött oroszlán?

Ugyanennek a versének utolsó két szakaszában mondja el megható vallomását – ő, a hatalmas európai műveltségű alkotó – igaz magyarságáról.

Költeményének gondolataiban vágyakozik a Vörösmarty és Arany által megénekelt magyar múlt után.

Lásd, engem kócos, bús jobbágyokSarját, rég megtett gyermekénekA finom, csábító Nyugat, deLáttoddra egy-egy régi ének,

Valami kancatej-szagú dalLelkem ős pusztáiból följön,És jajgat a nap hunyó fényén,S meghal az esti búzaföldön.

Ha költészetében szerelmi líráról egyáltalán beszélni lehet, az teljesen személytelen. Bár 1917-ben súlyos betegsége ellenére megnősül és e házasságból egy kislány születik, soha nem beszél családjáról. Ami nála szerelemnek nevezhető, az nem más, mint az elragadtatás, az anyagi világból való felemelkedés kábulata. Álljon itt példaképp egy csodálatos dala, az „Esti sugárkoszorú”, mely metafizikai magasságból szemléli a lelket és érzést, akárcsak több hasonló hangulatban írt műve, melyeknek hangsúlya a gondolatokon van.

Előttünk már hamvassá vált az út

19


És árnyak teste zuhant át a parkon,De még finom, halk sugárkoszorútFont hajad sötét lombjába az alkony:Halvány, szelíd és komoly ragyogást,Mely már alig volt fények földi mása,S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illataFénylett hajadban s béke égi csendje,És jó volt élni, mint ahogy sohaS a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,Vagy áldott csipkebokor drága tested,Melyben egy isten szállt a földre leS lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,És percek mentek, ezredévek jöttek –Egyszerre csak megfogtad a kezem,S alélt pilláim lassan felvetődtek,És éreztem: szívembe visszatér,És zuhogó, mély zenével ered meg,Mint zsibbadt erek útjain a vér,A földi érzés: mennyire szeretlek!

A húszas évektől írt elégikus költeményeiben visszatért a klasszikus formákhoz, de ezekben megtartotta a teremtett világ harmóniáját kereső tematikáját és nyelvének csodálatos színeit is. Hangulata rendkívül nyomott, mert látja a vesztes háború és a békediktátum által okozott nyomorúságot. Önmaga sorsán át nézi ezt, és e felismerés kialakítja benne a mély részvétet azok iránt, akiknek naponta keserves, alig fizetett munkával kell megküzdeni kenyerükért. Hite azonban felülkerekedik, és a felkelő napban találja meg minden teremtett lény éltetőjét, melynek termékenyítő melege ad vigaszt és erőt a földi kín elviselésére. E gondolattól ösztönözve írja meg a „Körúti hajnal”-t, mely az európai líra egyik legszebb alkotása.

20


Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. MégÜveges szemmel aludtak a boltokS lomhán söpörtek a vad kővidékFelvert porában az álmos vicék,Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúltA keleti ég váratlan zsarátja:Minden üvegre száz napocska hulltS az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy soványAkác részegen szítta be a drágaNapfényt és zöld kontyában tétovánRezdült meg csüggeteg és haloványTavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,Csak a színek víg pacsirtái zengtek:Egy kirakatban lila dalra keltEgy nyakkendő; de aztán tompa, teltHangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre:Nappal lett, indult a józan robot,S már nem látták, a Nap még mint dobottArany csókot egy munkáslány kezére…

Betegsége súlyosbodásával egyedül a természet szépségében talál vigasztalást és ebben keresi a földi élet összefüggését. Hiszi és vallja, hogy a mindenütt és mindenben jelenlevő Isten kezében vagyunk, aki érdemünk szerint büntet vagy jutalmaz. Gondunkat viseli, és minden Tőle, az ő jóságából származik, mely a végtelenből árad felénk. Ez a hite és a Nap

21


éltető erejének tudata ösztönzi a „Kora márciusi napsugár” megírására.

A végtelenből jött, de a platánokHallgattak, a sok zord, kevély sudár,– Csak villámtól reszketnek a titánok,.Mit nékik egy kis halavány sugár! –

S ő félve zuhant alá, a mogorvaTörzsek között oly sötét volt a kert!De lenn egy csöndes, paraszti bokorra, Egy alázatos, vak pajtásra lelt.

Akkor a sugár szelíd aranyszájaSúgott valamit, s meghalt a sugár,Ám megszületett március csodája:

Ezer rügy-szemét rányitotta márA vak bokor az elámuló estre,S minden szeme a Végtelent kereste.

1921-ben Miklós Andor szerződteti sajtóvállalatához, az „Est Lapok”-hoz. Itt, felismerve rendkívüli tehetségét és szorgalmát, visszaélnek azzal. Annyira agyonterhelik munkával, hogy néha hónapokig nem tud írni a Nyugat számára. Ezekben az idegőrlő időkben ismeri fel, hogy Isten a természetet, a költészetet, a művészeteket az arcára formált ember lelki megerősítésére s gyönyörűségére teremtette. Rendületlenül hisz a szép legyőzhetetlen erejében, szentnek tartja azt, mert tudja, hogy az ember lélek, aki a szép által látja meg önmagában a Teremtő arcát. Korlátozott szabadidejében sokat olvas, készíti ragyogó fordításait, pihenésképpen pedig szemlélődik és főleg gondolkodik. Mint költészetéből látjuk, állandó problémája a Világegyetem. Éjszakákon a csillagvilágot figyeli órákon át. Elgondolkozik azon, hogy a fény millió éveket száguldva egyszer elér hozzánk és akkor meghal. Azért tette meg az irtózatos távolságokat, mert ez volt a rendeltetése. Így vezetik rá gondolatai, hogy ugyanilyen nagyok a távolságok az emberi

22


lelkek között is. Ezért teszi fel egyik meditáló műve, a „Lélektől lélekig” befejezéseképpen a kérdést:

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,Mint egymástól itt a földi szivek!A Sziriusz van tőlem távolabbVagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!Ó, jaj, az út lélektől lélekig!Küldözzük a szem csüggedt sugarátS köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Az év egy részét Pesten, több hónapját pedig a Tátrában tölti. Megnyugszik sorsában, s nem panaszkodik. „Április” című versében, mint a hónap szülötte csendes lemondással beszél életéről „testvérének”.

Április-testvérem, ó!Hol van az a kor?Ifjuságom hervadóKankalin-csokor,Elpártoltam tőled én,Nem veszed zokon?

Hej, beteg s fanyar legényA régi rokon:Ha a tavaszt élvezi,Nézvén langy egét,Bánatát is felveszi, Mint szemüvegét…

Mikor már teljesen bizonyossá válik előtte, hogy napjai meg vannak számlálva és elért földi pályafutása céljához, akkor írja meg azt a remekét, melyet csak próféta írhatott: „Elégia egy rekettyebokorhoz”. Fekszik a bokor alatt és a sok ezer hajó alakú, leheletkönnyű virágot nézi. Rájuk fúj és ez olyan a parányoknak, mint a szélvihar. Gyengülő önmagát és az emberiséget hozzájuk

23


hasonlítja. Ha ezeket a sorokat az atomhasítás és a kompúterek korában írta volna, akkor is proféciaként hatnának, figyelmeztetésül az útját tévesztett „homo sapiens-nek”, de így a közel hetven évvel ezelőtt leírtak hátborzongató szépsége elhiteti, hogy egyszer valóban elölről kezd mindent a természet és elkövetkezik az „ember utáni csend”.

…Én is hajó vagyok, de melynek minden ízétA kínok vasszöge szorítja össze testtéS melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,Bár fájó szögeit már a létentúli létTitkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:A néma szirteken békén omolni szét,S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

És hát a többiek?… a testvér–emberek,E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,Kiket komisz vitorlák, vagy bús vértengerekRettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –Óh, a vér s könny modern özönvízébe vetveMily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé:Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se, Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

Tán mind elpusztulunk s az elcsitult világonCsak miriád virág szelid sajkája leng:Szivárvány lent a fűben, szivárvány fenn az ágon,Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajkaS kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

Nincs halálfélelme, mint Kosztolányinak, sem halálvágya, mint Juhász Gyulának. Beletörődik sorsába és szomorúan sóhajt fel a „Karthágó kövei” című versében:

24


Legyőztek, csönd vagyok s alázat,Régi, vad szívem sohse lázad,Már unja a tusát;Ez a rend: Máriusz kivénül,És búsan Karthágó kövén ül–Ó, dőlt Karthágóm, édes ifjuság!

Végül Isten az egyetlen remény az „élet utáni életre”, és ezt bátran, igaz hittel vallja. Csak hozzá van bizalommal, csak vele szemben érez felelősséget. Haldokolva írja meg töredelmes gyónását és ebben mond köszönetet a Mindenség Urának a sok szenvedésért, amit rámért. Nem zúgolódik, nem tesz szemrehányást, csak elmondja mindazt, amiről úgy érzi, hogy el kell mondania halála előtt. Ez a nagyszerű vallomás a világirodalom egyik remekműve, „Isten oltó-kése”:

Pénzt, egészséget és sikertMásoknak, Uram, többet adtál,Nem kezdek érte mégse pert,És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;Bordáim közt próbáid éles késétMegáldom, s mosolygom az ostobákDühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:Próbáid áldott oltó-kése bennemTéged szolgál, mert míg szívembe metsz,Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam ha nehézA kín, mert tudom, tied az én harcom,És győztes távolokba nézKönnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.

1928-ban halt meg, negyvenkét éves korában. Kortársa és mestere Babits Mihály búcsúztatta tisztelői nagy részvéte mellett.

25


Sírja fölé a Farkasréti temetőben Ősze András készítette el mindenki által megcsodált emlékművét 1942-ben.

26

A “Nyugat” fiai: Kosztolányi Dezső

EMLÉKEZÉS BABITS MIHÁLYRA1883-1941

A magyarság ez évben is emlékezik – ha emlékezik – századunk szellemi élete egyik legnagyobb alakja, Babits Mihály tragikus halálának évfordulójára. Írásművészete, hatalmas európai műveltsége, kritikai, pedagógiai és szerkesztői munkássága irányt szabott nem csak a „Nyugat„ első és második nemzedékének, hanem hatásának mágneses erőtere még ma is együtt tartó vonzás.

Olvasóink tudják, hogy évek hosszú során át megemlékezünk halhatatlan költőink, íróink, muzsikusaink és képzőművészeink születésének, halálának, műveik megjelenésének az évfordulóiról és közöttünk élő nagyjainkról is, akik maradandó értékekkel gazdagították kultúránkat.

Évtizedek óta követem a gyakorlatot, hogy számon tartsam és feljegyezzem a nevezetes dátumokat, nehogy elfelejtsük bárkinek az emlékét felidézni a nagyok közül. Súlyos figyelmetlenség volt részemről ebben az évben, hogy Babitsról teljesen megfeledkeztem. Kizárólag egy véletlennek köszönhető, hogy most mégis ismertetem költői—írói—irodalomszervezői jelentőségét.

Május végén egy este elővettem Petronius „Satiricon” című munkáját, melyet évekkel ezelőtt egy barátom küldött Itáliából. Néró korának egyik legnagyszerűbb alakja ő, akit a zsarnok Senecával csaknem egyidőben küldött a halálba. Pompás művében hihetetlen vakmerőséggel gúnyolja ki a rendszert. Azon az estén művének – mely a világirodalom első regénye –, egyik bacchanalia-szerű epizódját akartam elolvasni. Néhány oldal után félretettem a brilliáns latin szöveget. Ehelyett kikerestem Babits Mihálynak „Az európai irodalom története” c. munkáját, hogy felfrissítsem, mit mond Petroniusról. Műve láncszemszerűen egymásba kapcsolódó óda, szerelmi vallomás a fehér fajta háromezer éves kultúrájához, írásbeliségünk kincseihez, minden évszám nélkül. E nagyszerű alkotása elismeréseként került a „halhatatlanok„ közé, lett a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

27


Mióta idegenben élek, egy-egy papírlapot gépeltem századunk jelentős emigráns íróiról és költőiről, melyen megörökítettem pályafutásuk fontos állomásait – születési és halálozási adatait, valamint műveik megjelenésének idejét –, és a lapot beragasztottam valamelyik könyvükbe. Azért tettem ezt, mert a háború előtt kiadott irodalomtörténeti munkákban legnagyobb részük nem szerepel – márcsak életkoruk miatt sem – az 1945 óta megjelent könyvek pedig teljesen megbízhatatlanok. Mikor kinyitottam a fentebb említett munkát, szinte szemrehányással meredt rám Babits műveinek kincstára. Ez a „deus ex machina”-szerű eset adta tudtomra, mit kell tennem.

Ezután elkezdtem olvasni verseit és egymás után jöttek a remekművek: „Balázsolás„, „Októberi ájtatosság”, „Zsoltár gyermekhangra”, „Zöld, piros, sárga, barna”, „Az elbocsátott vad„, végül pedig „Jónás könyve”. Másnap reggel aztán az „egyszemélyes szeánsz” hatása alatt megírtam az alábbi emlékezést. Nem életrajz, költői analízis vagy tudományos nagyképűsködés ez. Vázlat, semmi más! Néhány gépelt oldalon felkiáltójelek ezrei, melyek azt hirdetik: művelt vagy művelődni akaró magyar olvasók figyeljetek! Ez az ember volt az, aki több, mint harminc éven át nemcsak magas igényű költészetével, prózájával és fordításaival ajándékozott meg bennünket, hanem minden tehetséget pallérozott, hogy irodalmunk semmivel se legyen a „művelt Nyugaté” mögött. Tanított, biztatott, bírált, írt, fordított, hogy bebizonyítsa: társtalan anyanyelvünk páratlan szépségével és kifejező erejével költőink egyenlők Európa legjobbjaival. Ez volt a célom, amikor megírtam tragikusan végződött pályafutását.

Ő, aki évszázadunk „poeta doctusa”, 1883-ban született Szekszárdon, régi nemesi családból. Apja neves jogász, a Magyar Királyi Tábla bírája. Édesanyja, Kelemen Auróra ugyancsak tekintélyes ősök leszármazottja. A tehetséges gyermek örökségképp a szülői ház miliőjét és magas szellemi igényeit viszi magával egész életére. Tízéves, amikor a pécsi Cisztercita Gimnázium növendéke lesz, és a nagyhírű intézetben jegyzi el magát a klasszikus műveltséggel, különösképpen a görög szépségideállal. A mediterrán kultúra hatása kitörölhetetlenül

28


megmarad benne, rányomva bélyegét emberi magatartására és életművére. 1901-ben iratkozik be a budapesti egyetem bölcsészeti karán a magyar-latin szakra és köt életreszóló barátságot két nagy költőtársával, Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel, s együtt hallgatják Négyesy László országos hírű szemináriumát.

A század első évtizedeinek kultúrpolitikája, diplomájuk megszerzése után az úgynevezett segédtanárokat csaknem minden évben máshová helyezi, hogy tapasztalatokat szerezzenek (Lásd Juhász Gyula életét vagy Szabó Dezső emlékezéseit). Így Babits is több vidéki iskolában tanít, míg 1911-ben Újpestre, egy évvel később pedig Pestre kerül. 1916-ig vándorol, azután kéri nyugdíjazását, hogy teljesen az irodalomnak élhessen.

A „Nyugat” magasigényű szerkesztője, Osváth Ernő 1908-ban figyel fel kivételes képességeire, és Babits ettől kezdve a folyóirat állandó munkatársa. Osváth öngyilkossága után, 1921-től kezdve pedig mint társszerkesztők Móricz Zsigmonddal együtt viszik tovább a lapot. Ez az időszak, mikor a költő nagy lelki harcot vív önmagával, hogy legyőzze személyiségét, s a Világmindenség részeseként megénekelje a végtelent, a transcendentálist. Nem sikerül, ezért szomorúan állapítja meg:

Csak én tudok versemnek hőse lenni, első és utolsó mindenik dalomban; a mindenséget vágyom versbe venni, de még magamál tovább nem jutottam.

Fiatalsága vándorévei alatt minden idejét a művelődésnek szenteli. Görögül, latinul, németül, franciául, angolul és olaszul ír, olvas és beszél. Megfeszített munkája azonban kifejleszt benne egy kényszerképzetet. Azt hiszi, hogy senki sem szereti, nincs egyetlen igaz barátja és tudását sem méltányolják. Mindez persze semmi más, mint a túlzott érzékenység fixa ideája és évek kellenek hozzá, míg úgy-ahogy javul, de teljesen soha nem gyógyul ki ebből. Másfél évtizeden át erre a magatartására mondják pályatársai kissé gúnyosan; „Mihály bezárkózott az elefántcsonttoronyba”. Ha ez az állítás nem ís teljesen igaz, de

29


nem vitás, hogy végtelenül zárkózott egész életében és ezt még az 1921-ben Tanner Ilonával (írói nevén Török Sophie) kötött házassága sem enyhíti. Azt hiszem, hogy vészes magányosságérzetének okozója semmi más, mint kivételes műveltsége és ennek következtében a társtalanság, melyet következő sorai bizonyítanak:

Magányosnak születtem, baráttalan vagyok, így lettem, ami lettem, mindentől elhagyott,

mindig a szenvedésre vitézül víni kész; magányosság vitéze, magam ellen vitéz.

Talán szerencse – legalábbis irodalmunknak – önmagába-mélyedése, mert mindig alkotásra inspirálja. Így 1911-ben nekifog, hogy Dante „Divina Comediá”-ját, a világirodalom egyik leghatalmasabb alkotását magyarra fordítsa. Predesztinálja erre az olasz középkor széleskörű ismerete (Aquinói Tamás, Guido Cavalcanti, Brunetto Latini és sok más). Tíz év alatt készül el munkájával és a minden részletre kiterjedő tanulmánnyal. Közben írja szebbnél szebb költeményeit, esszéit, majd regényeit. A háború kitörése teljesen lesújtja és a hivatalos Magyarország nem nagy örömére kijön az „elefántcsont-toronyból”. Szép prózájában, cikkeiben ítéli el az ellenségeskedést. Képtelen elfogadni, hogy olyan ügyért folyjon fajtájának a vére, mely semmi jót nem hozhat, akár győzünk, akár veszítünk. Tiltakozik az ellen, hogy mi hozzuk a legnagyobb áldozatot azért, mert megöltek egy embert, akinél jobban senki nem gyűlölte fajtánkat ezeréves történelme folyamán. Amikor még mindenki élteti a háborút és a győzelemben reménykedik, ő szomorúsággal írja le fajtánkért való aggodalmában azt, ami bekövetkezett:

„Ebben a háborúban a magyar úrifiú pusztul a legborzalmasabb százalékban, mert ő a legderekabb: nemes,

30


egészséges, bátor és temperamentumos. S a nagy szellemi erőket nem ez az osztály adta-e országunknak? Ez az osztály, melyben a nemzet lelke él, az ép nemzeti lélek. S ez az osztály pusztul. Az idegen, a nyápic, a gyáva megmarad, impotens és beteg szellemével.” Valószínű, hogy osztályöntudata diktálta sorait, de fajtájának az elsiratása és igazába vetett hitének kimondása meggyőző erejű.”

A háború befejezését először örömmel üdvözli. Reménykedésében odáig megy, hogy egyetemi katedrát is vállal. Aztán jön a nagy csalódás – éppen úgy, mint a magyar szellemi élet legjobbjainál –, amikor látja a Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság rémuralma által okozott pusztulást. Kiábrándultsága és igaz magyarsága adja a gondolatot gyönyörű verséhez, melyből két strófát idézek:

Én is csak, én is félig éltem, s halok, mint sok magyar, korán; a földi jókat meg nem értem, miket ígér az Alkorán. Talán, mert a földet se hittem, amint nem hittem az eget, talán mivel nem kértem itten és nem reméltem eleget.

Nagy keserűsége adja neki az ösztönzést, hogy megszólaljon mint elbeszélő és gyerekkorától összegyűjtött emlékei alapján, a legmagasabb szinten tárgyalja fajtánk hibáit, jótulajdonságait, keresve az utat, melyen az egészséges, új magyar élet megindulhat.

Így jelennek meg nagyszerű regényei 1916 és 1927 között, melyek Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső és kora legnagyobb íróinak magasságába emelik prózáját. Különösen jelentős: a „Gólyakalifa”, melyet a háború alatt, 1916-ban írt, a

31


„Timár Virgil fia” (1922), a „Kártyavár” (1924), végül elbeszélő művészetének legnagyobb alkotása, a „Halál fiai” (1927).

„Halál fiai” című regényében, mely országos visszhangot és heves vitát váltott ki, megszólaltatja az egyre lejjebb csúszó dzsentri osztályt képviselő hősét, aki felméri az egyetlen utat, mely megállíthatja pusztulásukat. Vele párhuzamosan bemutatja az alulról feltört, diplomás karriervadászt, akinek nem elég az elért pozíció, titulust is szeretne ehhez és dzsentrit játszik.

A békebeli úr megdöbbenéssel nézi ezt az üres úrhatnámságot, mert szomorú tapasztalata, hogy osztályának évszázados életformája könyörtelenül a pusztulásba vezet és a túlélés egyetlen útja a nemes értelemben vett polgárosodás. Ez az ember kissé fájdalmasan ugyan, de ki meri mondani az igazságot:

„Halál fiai vagytok mindannyian, ha nem is sejtitek! A falra már fel van rajzolva a Mene Tekel Fáresz! Én is szeretem fajtámat, de az igazságot nem lehet meghamisítani. A polgár utazik, olvas, belekapcsolódik a Nyugat szellemi életébe. Ha nem megyünk velük, megposhadunk, mint a semlyék, mely elmarad a folyótól”.

Szemben áll vele a nagyzási hóbortban szenvedő nyárspolgár, aki dzsentrinek akar látszani, de annak évszázados reflexe és mentalitása nélkül. Nem veszi észre, hogy a zergetollas kalap, a vitézkötéses bunda és a lakkcsizma semmi más, mint jelmez, mely nevetségessé teszi.

Aki ilyen bátran ki merte mondani az igazságot, mint Babits, annak számolni kellett az elmarasztaló kritikával és megbotránkozással, háború utáni neobarokk társadalmunkban, akárcsak Szabó Dezsőnek és Móricz Zsigmondnak, nem egészen egy évtizeddel később pedig Márai Sándornak. Mert nem tudta, vagy talán nem is akarta felismerni a fizetési osztályokba belerozsdásodott társadalom, hogy fajtánkat féltő

32


szellemóriásaink hazánk jövőjét vannak hivatva építeni, mégha egyéniségüknek megfelelően más irányban keresik is a megoldást.

Babits regényére haladéktalanul kimondta félművelt vagy műveletlen középosztályunk a sommás ítéletet: műve és társadalomszemlélete veszedelmesen liberális. Ezután írta teljes rezignációval:

„Az én fajtám fájdalmasan félreértett engem, pedig itt a fővárosban hamar megéreztem, hogy az iskolától válnom kell, mert nagyobb iskola vár, melynek padjaiban egy egész nemzet ül.” („Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní-tani.” – József Attila).

A nagy kiábrándulás addigi mély humanizmusát megváltoztatja. Végleg nem hisz az emberekben és egyre jobban keresi Isten közelségét, mert egyedül az Ő segítsége mentheti meg népünket a lassú pusztulástól. Ennek ad kifejezést vallomásában:

Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy? Pedig a soknál mindig több az egy, az Egy, aki Valaki mégis, akire hallgat a föld is és az ég is. Egész világunk mind csupa látomás, folytatott álom, lassu lidércnyomás, de legcsodálatosabb látomásunk te vagy Urunk, te vagy égi másunk.

Verselésének technikája ezekben az években emelkedik a legnagyobb tökélyre. Ha valakit, úgy őt feltétlenül a verselés matematikusának lehetne nevezni. Jól tudja azonban, hogy a hibátlan formaművészet gondolatok, érzések és színek nélkül csak üres váz. Néha bepillantást enged műhelytitkaiba. Ennek egyik legszebb példája a nagy alázattal megírt „Szonett” című remeke, melyből két versszakot mutatok be.

33


Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség és szenvtelen, csak virtuozitás. Bár munkában manapság nincs nemesség, ez csupa munka, csupa faragás. Ha költő, ki lázát árulja: tessék! Itt állok cédán, levetkőzve, láss, ez nem költészet, de aranyművesség, s bár nem őszinte, nem komédiás.

Pályája egyre felfelé ível. Előbb a Kisfaludy Társaság, majd a Tudományos Akadémia választja tagjává. 1940-ben Olaszország Dante-fordítása elismeréseképpen a „San Remo”-díjjal tünteti ki. Egyéb munkái mellett, mint akadémikus a Baumgarten Alapitvány gondnoka is. Érdekes, de talán megmagyarázható, hogy az emberekkel szemben való idegenkedése e nagy sikerek és kitüntetések éveiben sem csökken. Fél az emberektől, ugyanakkor hite egyre erősebb. Egyik prózai írásában nagy őszinteséggel beszél erről.

„Én katolikus vagyok, hiszek a nemzeteken felül álló, egész világnak szóló katolikus igazságban. Másszóval hiszek az igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház.”

Sikerei csúcsán támadja meg a gyilkos kór, ami barátját, Kosztolányi Dezsőt öt évvel előbb sírba vitte. Pesszimizmusa, mely amúgy is uralkodó vonása, egyre erősebb. Sebasta egykori püspökéhez fordul segítségért és vigaszért, kinek pogányok vágták el a torkát. Balázshoz, a légzőszervi betegségek szentjéhez írt költeménye egyike a legszebbeknek lírájában. Nagy térdrehullás ez, mint a következő sorokból kitűnik:

Te ismered a penge élét, vér ízét, a megfeszített perceket, a szakadt légcső görcseit, s a fulladás csatáját és rémületét.

34


Segits! Te mindent tudsz, túl vagy mindenen,

okos felnőtt. Te tudod, mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall még Isten jósága sem, s mit ér az élet…s talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.

Végül rászánja magát az operációra, de előbb Schütz Antalt, barátját, a nagy dogmatikust kéreti magához. Sokáig vannak négyszemközt, mely után felesége feljegyzi naptárjukra:

„Mihály gyónt. Ciszter diák kora óta először.”

A műtét nem segít, de megnyugvással várja a keresztény véget. Megírja utolsó, hatalmas művét, a „Jónás könyvét”. Azt hiszem, hogy e történetet legtöbben ismerik az Ószövetségből. E költeményében hozzá, korunk Jónásához beszél az Úr és megmagyarázza neki, hogy minden emberi ellenállás véges és hiábavaló. Sorsát senki nem kerülheti el, a születés és a halál, a teremtés állandó körforgása öröktől fogva változatlan és örökké az marad.

A szó tiéd, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj Jónás, én cselekszem. Ninivé nem él örökké. A tök sem, s Jónás sem. Eljön az ideje még, születni fognak újabb Ninivék és jönnek új Jónások, mint a töknek magvaiból új indák cseperednek, s negyven nap, negyven év, vagy ezerannyi, az én szájamban ugyanazt jelenti.

Mikor megírta hatalmas keresztényi hitvallását, nem volt előtte kétes Claudel igazsága: „Isten egyenesen ír görbe vonalakkal is”. 1941. augusztus 4-én elhunyt a Siesta szanatóriumban és gyászba borította a szellemi Magyarországot. Temetésén Schöpflin Aladár, Benedek Marcell, Szabó Lőrinc és

35


Illyés Gyula búcsúztatták. Elment, de örökre itt marad a mű, mert a szellem soha nem pusztulhat el.

36


Anyanyelvünk halhatatlan mestere

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ1885-1936

Az emigráció önként vállalt hontalanság, melyben kötelességeink sokkal súlyosabbak, mint szülőhazánkban voltak. Viszont senki előtt nem lehet kétséges, hogy feladatunk teljesítése egyedül a keresztény-nemzeti eszme és szellem ápolása által lehet csak eredményes, mert a napi politika mindig megkérdőjelezhető „igazságai”, melyek a „honmentő” szövetségeket, társaságokat és egyesületeket önkreálta népvezérek harcterévé teszik, soha nem lehetnek maradandók. Kizárólag fajtánk érzésvilága, nemzeti műveltségünk és a lélek mélyéből feltörő gondolatok örök értékűek, amelyeket Istentől megáldott nagy szellemeink képesek és hivatottak megfogalmazni.

E tényt felismerve, anyanyelvünk egyik halhatatlan mesterét, Kosztolányi Dezsőt, mutatom be elsősorban azoknak, akiknek nem volt módjukban költészetét megismerni. Teszem ezt annál is inkább, mert négy évtizeden át mostohagyerekként bántak vele a kommunista világban, sőt, születése centenáriuma alkalmából is csak botcsinálta, erőtlen, tessék-lássék, felületes írások „méltatták”, melyek nem állították méltó helyre a magyar Parnassuson.

Ilyen hatalmas szellemről átfogó képet adni kereteink között teljesen lehetetlen, tehát ez az írás nem irodalomtörténet, nem esztétika vagy analízis, hanem kizárólag keresztmetszet, melyben a költőt saját művein át kísérlem bemutatni. Még szépprózájával, négy hatalmas regényével sem

37


tudok foglalkozni. Ezek meghódították Európát és azt hiszem, nagyon kevés irodalombarátot találunk, aki a „Néró, a véres költő”, az „Aranysárkány”, a „Pacsirta” és az „Édes Anna” lélekbe látó mondanivalóit ne ismerné. Nem is lehetne ezeket ismertetni. El kell olvasni éppen úgy, mint csodálatos zengésű költészetét, melyben a verseknek csak azért vannak tárgyai, hogy ürügyet adjanak az érzések, a nyelv szépsége és muzsikája megszólaltatására.

Hazánkban a hetvenes évektől, fanyalogva ugyan, de, újra kiadták műveit, mert az igény valósággal követeléssé vált, habár a hivatalos rendszer szemében „persona non grata” volt, és az iránta érzett őszinte lelkesedés egészen az utolsó évekig bárkit gyanussá tehetett. Ennek igazolására megemlíteném, hogy a budapesti egyetem magyar irodalmi tanszékének vezetője 1978-ban „A huszadik század magyar költői” címmel tartott előadást Torontóban, de Kosztolányi nevét „elfelejtette” megemlíteni. Mikor aztán a hallgatók között ülő Fáy Ferenc megkérdezte ennek okát, kitérő választ adott.

Kevesen vannak, akik ismerik ennek a hivatalos mellőzésnek az okát, valamint azt a bátorságot és erkölcsi erőt, mellyel ő, az első „Nyugat-nemzedék” kimagasló alakja, egyedül volt, aki nem azonosította magát a Károlyi-kormány hazaárulásával, a Tanácsköztársaság vérgőzös uralmával, s félelem nélkül leírta 1919. március 16.-án a „Magyar költők sikolya Európa költőihez” című versét, mely kegyvesztetté tette 1945 után.

Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,nincs is magas és nincs számunkra mély.

38


Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,ha jő az éj?

Ti messze költők, akik távol innenemelkedtek az Isten szívihez,mi földön ülünk már, s szavak hamujátkapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,mi lesz, mi lesz?

A versünk is már csak segélysikoltás,mely ki se hat a tűzön-poklon át,mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,és mint a szűzé, akit meggyaláznaka katonák.

Ehhez a magatartáshoz feltétlenül ismerni kell, legalábbis nagy vonalakban, a költő életét.

Szabadkán született 1885. március 29.-én, ahol családja nem hivatásánál vagy rendfokozatánál, hanem szellemi és nemzeti hagyományainál fogva a középosztály elitjéhez tartozott. Apja gimnáziumi igazgató, természettudós, édesanyja régi patrícius ősök leszármazottja. Ez a szülői ház, a klasszikusan magyar hagyományok hordozója adta meg az ifjú világnézetét, emberszeretetét, mély humanizmusát és a szépért való rajongásának alapját. Magyarságtudatát legnagyobb mértékben nagyapjáról, az 1848-as honvéd századostól kapta, aki a tragédia után 12 évet töltött Amerikában, és élményeit, tapasztalatait betegeskedő unokájának adta át. Ennek a kissé fájdalmas, vagy inkább nagyon tisztán látó nemzetszemléletnek, gyönyörű példájaként álljon itt egy elégia „A szegény kisgyermek panaszai”, 63 költeményt tartalmazó lírai emlékezésből (1910):

39


Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok.És nagyapám a régi katonahallgatja mosolyogva, boldogan,sebforradástól lángol homloka,s én térde közt, hadarva szavalok,hogy győznek mindenütt a magyarok.

Csak szeme borul el néha kissé:Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,hogy vannak messze, különös világok,s aranyba nyílnak a versaillesi kertek,jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,a magyar szó a hét szilvafa aljánkörötte mert még mint tengermoraj zúg.

Óvjátok édesen az édes álmát,mint álmát a szegény beteg gyereknek,hogy meg ne tudja, élete nem életés meghalt már, bár alig született meg.Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,ha dalol és ha a távolba lát,mert néma gyermek minden kis magyar,s a Nagyvilág nem érti a szavát.Érettségije után a budapesti egyetemen

magyar-német szakra iratkozik be. Itt ismerkedik meg és köt életre szóló barátságot két nagy pályatársával: Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. Hat félév után tanulmányait Bécsben folytatja, majd bejárja Európát. A németen kívül tökéletesen megtanul franciául, angolul, olaszul s meglehetősen jól spanyolul is. Így lesz egyike leghíresebb műfordítónknak. Mindent megfigyelő, mindent elraktározó lélek, aki már fiatalon a „személyiség” problémáival foglalkozik, melynek példája az „Én”. Ebből idézem az utolsó versszakát:

40


Ím e világos, termő pillanatban -a perc e végtelen kicsinyke részén;ameddig tart egy röpke villanás –reszketve, lázban égve ébredek fela színes és tapintható zavarbólés látva-látok, a mélységbe látoks rémülve érzem, hogy az ős-titok,az ősi rejtély, ősi sejtelem,amit ennen-kezemmel érezek,amit csodálva hallok en-fülemmel:az én vagyok!

Nagyon sokat olvas, s bár teljesen egyéni úton halad, nagyszerűen megválogatott mesterei – Pláton, Schopenhauer, Nietzsche, Leconte di Lisle, Baudelaire és Rilke – formálják költészetét.

Nem szenvedélyes természet és soha nem lesz hasonlóvá Vajda János vagy Juhász Gyula extatikus lángolásához. Érzelmi élete megmarad a szemérem határai között, melynek legszebb példája az alábbi idézet:

Téged kerestelek rózsakeblű lányka,halvány nyakaddal, kék gyermekszemeddel,ki, hogyha megjelensz vad álmaimban,zokogva, riadva rettenek fel.

Téged kereslek titkoslelkű gyermek,ki szemben ülsz le a vonatban, s akkormidőn remegve sejtem, hogy szeretlekleszállsz a vágtató vonatról.

Ő a magyar „l’art pour l’art” legtisztább képviselője, és felfogását egy tanulmányában így határozza meg:

„Bevallom, hogy hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek,

41


egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, minthogy szép legyen”.

Élményekkel telítetten tér vissza európai bolyongásaiból és nem kíván semmi mást, mint megteremteni az alkotáshoz szükséges nyugodt légkört. Ilyen lelkiállapotban írja meg nagyszerű szonettjét, a „Dante a „Croce del Corvo”-ban”-t, önmagát Dante békét kereső, nyugtalan lelkéhez hasonlítva:

Sötét szemekkel, űzetvén a sorstólrongyokban állt meg a hideg kövön,ahol magasba szökkent a kolostor,s hideg falak közt nyílt hideg öröm.

Riadva látta szörnyű lángban égnia fráter a költő tüzes szemét,amelybe vészesen forgott az égitűzrózsafény és a pokolszemét.

Hozzája lépett és kérdé: „Mit keressz te?”És Dante lelke elszállt messze, messze,lelkét a poklok lángcsodái tépték.Majd rátekintett a komor ívekre,

a víg paparcra, s tompán megremegveelfáradottan, sírva nyögte: „Békét!”

1910-ben lesz országosan ismertté, amikor megjelenik „A szegény kisgyermek panaszai” című ciklusa, amiben huszonöt éves fővel kisgyermekkora válságos éveit, apró örömeit, tengernyi szenvedéseit, elraktározott, valósággal lefényképezett élményeit meséli el. E remekmű hitelét az adja meg, hogy sok esztendő távlatában is képes megtartani a gyermek látószögét, mely a bizonytalanságban tántorgó felnőttet szilárd talajra

42


állítja az emlékek valósága és az ifjú lélek világra ocsúdó ámulatával. El kellene olvasni az egészet, mert rendkívüli szépsége önmagáért beszél. Ezekből idézem, édesanyjáról írt melegszívű versét, mely irodalmunk családi költészetének egyik igazgyöngye:

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.Egy árva dalt. Azt veregeti folytonés megbicsaklik elefántcsont ujjaa fekete-fehér elefántcsonton.És elfelejti, próbálgatja egyreés szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,mert szállni tudna, szállni és röpülni,de visszahúzza újra ezer emlék.Ezt zongorázta kisleány-korában,s mikor apuskával egymást szerették.Ezt próbálgatta, amikor születtemés megtanulta, elfeledte csendben.Jaj, mennyi vágy van benne, hosszu évek.Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,hogy össze nem rogy menten, aki hallja.E dalban az ő ifjúsága halt el,s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.Kopog-kopog a rossz vidéki valcerés fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

Munkájához szükséges nyugalmát szerencsés házasságában találja meg, életének célját pedig Ádám fiuk megszületésekor. Népszerűsége egészen rendkívüli, elsősorban az elit közönség köreiben, és talán ő az egyetlen, aki képes megélni írásaiból, de ezt nagy tehetsége mellett akaraterejének és napi 14-16 órás munkájának köszönheti. Hálatelt szívvel fordul néhány ragyogó versében feleségéhez, melyek mindegyike sokkal több a szerelmi líránál. Ezek közül a legismertebb az „Akarsz-e játszani?”.

43


Itt egy kevésbé ismert költeményét, a „Feleségemnek” címűt mutatom be:

Megszoktalak, akár a levegőt,bármerre nézek, mindenütt te vagy,szekrényem alján, a fiókjaimban,az agyvelőmben és nem veszlek észre.De multkor este, amikor bejöttélszobámba, s mondtál valamit nekem,sok év után egyszerre ráocsudtam,hogy itt vagy, és szavadra sem figyelveámulva néztelek. Szemem lehunytam.Ezt hatogattam csendesen magamban:„Megszoktam őt, akár a levegőt,Ő adja nékem a lélegzetet”.

Mint a magyar Pen Club elnöke, nyelvtudásával és széles baráti körével módot talál rá, hogy Európa legkiválóbb íróival állandó kapcsolatot tartson, s ezáltal bekapcsolódjon a nyugati világ szellemi áramkörébe. Mikor a Petőfi Társaság tagjává választja, székfoglalója egy költemény, az „Óda”, melyben párhuzamot von sok bajt látott nagyapja és a segesvári harcmező nagy halottja között és az utolsóelőtti szakaszban 1gy szól:

Mert azt akarta, ott a tengeren túl,hogy ne legyen rongyember soha többetés unokája, ki költő leend majd,magyarul áldja az eget s a földet.Most ime, éneklek őróla, híven,ki homlokod láthatta glóriásnak,s emléket állítok a kedves aggnak,ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

Magyarsága közismert, de irtózik minden retorikától és melldöngetéstől. Talán éppen e csendes hazaszeretet válik gyanussá egy hazafias közösség előtt, mely felszólítja, hogy ”valljon színt”. Válasza erre a kihívásra nagyon kemény:

44


„Egy hazafiaskodó, szólamokat hangoztató közösség azt követelte, „valljak színt”. Azt feleltem, hogy magyar vagyok, magyarul írok, s ennél több szerelmi vallomást nem tehetek népemnek. Ha egy költő bármilyen érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Egy kisvállalat szolgája éppen úgy szolga, mint egy nagyvállalaté. Tudom, hogy a l’art pour l’art-nak manapság rossz sajtója van, azonban az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább, mint egy pártiroda.”

Fölényesen kioktató sorait Márai Sándor „Föld… Föld” című korrajzában egészíti ki, mikor a porrá bombázott Várból lenéz a költő romokban heverő házára és elmondja, ki is volt népünknek ez a nagy dalnoka:

„…Kosztolányi a pillanatnak írt, atmosférikusan produkált… Ahhoz, hogy egy mű eleven maradjon, az írónak tudni kell: él valahol – a jelenben, vagy jövőben –, az olvasó, aki egyszerre szövetséges és ellenfél, dialektikus fenomén. Ő a partner, mint szerelemben a nő… Kosztolányi alkotó éveinek idejében még volt ilyen homályos, személyes kapcsolat író és olvasó között… Nem érte meg, hogy eltűnjön az idő süllyesztőjében az Irodalom, ami több volt, más is, mint a könyvek, ahogy a Vallás is több és más, mint szertartás és a papok. Ő jól tudta ezt. Tudta, hogy írni csak önkívületben, mintegy transzban lehet és ugyanakkor mindenre elszánt tudatossággal, ahogy

45


egy matematikus épít fel egy felsőfokú egyenletet. Ő írta, hogy egy remekművet úgy kell végbevinni, mint egy gaztettet. Minden nap elkövetett egy-egy kisebb-nagyobb gaztettet. És sietett, mert nemcsak a nemzetet mentette amikor írt, hanem saját magát is, hiszen rögtön, még aznap kellett élni családostul, barátostul, szeretőstül – abból, amit ugyanakkor írt. Azt is tudta, hogy ez a „mesterség”, amiből él, olyanféle vállalkozás, mint amikor valaki szavak helyett frekvenciával, rezgésszámmal közli gondolatait. Tudta, hogy amikor cikket ír egy napilapba, egyidejűleg mást is kell írni; ahogy Szent Pál tanította, amikor azt üzente a korinthusiaknak: „Énekelek lélekkel, de énekelek az értelemmel is” Amikor valaki „lélekkel énekel” az költészet, amikor „értelemmel énekel” az rádiumos erejű próza. Ő egyszerre énekelt lélekkel és értelemmel. És sietősen énekelt, mert kellett a honorárium… Minden nap megajándékozta Magyarországot egy ízes szókötéssel, egy kifejezési árnyalattal, gúnyos vagy patetikus odaszólással. Nem volt tagja semmiféle pártnak, nem számított az Osztálynélküli Társadalomra, amely majd „egyszer megért”. Nem hitt a Népben, csak írt.”

1924-ben jelenik meg költészetének gerince: „A bús férfi panaszai”, mely a magyar nyelv zenéjét és az élet minden fázisát ismerő férfi érzésvilágát tárja elénk csodálatos színekben. Ez a sötét tónusú, az elmúlást elkerülhetetlennek látó költeménye

46


mindig azt az érzést kelti bennem, mintha Schubert „Schwanengesang” című dalkoszorúját hallanám. A különbség viszont az, hogy ez önmagában is tökéletes muzsika. Már a kezdő sorok, a mottó is magában foglalja az egész ciklus hangulatát:

Csak hús vagyok. Csak csont vagyok.Gép a fejem. Gép a kezem.De ami elmúlt, azt tudom.Sírtam, nevettem az uton.Én ember, én, emlékezem.

Nem is lehet egyebet várni, mint emlékezést attól, aki a „múlt” legnagyobb dalnoka. Ciklusában elsiratja fiatalságát és ebben érik teljessé az a mély részvét, igazhumanizmus, mely elmondatja vele a külső Józsefváros proletár nyomorúságáról írott „Ó én szeretem a bús pesti népet” című versét, ami testvérükké teszi mert:

Én láttam a munkást és lázra bujtott,sápadt arcát, hogy szivarra gyújtottés láttam a föld vérező szívét.

Bármerre mennék, ide visszatérnék,bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,a gondodat kiáltaná a szám,mert bánatkővel van utcád kirakva,szemed a bánat végtelen patakja,s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.

A természet szeretetét pedig az „Üllői-úti fák” című verse útján mutatom be.

Haláláig képtelen kiheverni és tudomásul venni, hogy szülővárosa többé már nem Magyarország. Bravúrosan komponált „Ha volna egy kevés remény” kezdetű költeményében összefoglalja a múltat és elszakított délvidéki testvéreinek vágyódását hazájuk után. Versének

47


utolsó strófáit közlöm:

Mert vén Szabadka, áldalak,mint hosszú, bús évek alatthittem sorsnak, hazának,te álom voltál és regény,poros hárfája „A szegény kisgyermek panaszá”-nak.Ti meg, jó lelkek, éljetek,már nem lehetek véletek,s nem látom soha többé,hogy vési a szobrász idő,a búsító, a békítő,arcotok csúnya tömbbé.Csak azt tudom, hogy hat felékimentek majd a gyors elé,nem vágytok semmi másra,és nézitek, a Pesti gyorshogy vágtat el, mint messzi sors,új és új állomásra.

Aztán elhatalmasodik rajta a gyógyíthatatlan torokrák, mely hat évvel később barátját, Babits Mihályt is elviszi. Ilyen súlyos lelkiállapotban írja meg teljes lemondást zengő mesterművét, a „Számadás”-t. Belenyugszik sorsába és nem áltatja magát többé, csak felzokog:

Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –boldog akartál lenni és hiába,hát légy, mi vagy, végképp boldogtalan.”

Ezt olyan nagy költemények követik, mint az „Ilona”, a „Marcus Aurelius”, a „Halotti beszéd” és a többiek. Gaultier filozófiája alapján „homo aestheticus”-nak nevezte magát, aki a szépen kívül semmi másban nem hitt. Egy éjszaka mégis történt valami. Betegségétől felzaklatva, az egész napi

48


munkája alatt elszívott negyven cigarettától és a sok feketétől álmatlanul kimegy az erkélyre és felfedezi a Világmindenséget. Transzba esik és víziószerűen látja az „égi bálról” hazainduló angyalokat s a tőlük búcsúzó „glóriás Nagyúrt”. Felocsúdva más embernek érzi magát és ez a nagy változás kísértetiesen hasonlít Pascal megtéréséhez. Ott áll a nyári hajnalon legyőzve és rádöbben, hogy azt fedezte fel, akiben ötvenegy esztendő alatt hinnie kellett volna, mert születésétől annak a „nagyúrnak” a vendége volt. Ezután írja meg költészetének csúcsaként a „Hajnali részegség”-et, mintha élményét egy barátjának mondaná el. Ennek befejezése így hangzik:

Ötven,jaj, ötven éve – szívem visszadöbben -halottaim is itt-ott egyre többen –már ötven éve tündököl fölöttemez a sok élő, fényes égi szomszéd,ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.Szóval, bevallom néked, megtöröttenföldig hajoltam, s mindezt megköszöntem.Nézd csak, tudom, hogy nincsen miben hinnem,s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,de pattanó szívem feszítve húrnakdalolni kezdtem akkor az azúrnak,annak, kiről nem tudja senki, hol van,annak, kit nem lelek se most, se holtan.Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,úgy érzem én, barátom, hogy a porban,hol lelkek és göröngyök közt botoltam,mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnakvendége voltam.

Elment az emberek közül, akiket nagyon szeretett, csendesen, úgy, ahogy élt. Hívei meg is gyászolták, de emlékmű a hivatalos

49


Magyarországon nem jutott neki. Végre tisztelői áldozatkészségéből a Floridában élő nagy művész Ősze András formálta meg síremlékét 1985-ben. Azt hiszem, hogy e gyarló arckép legméltóbb befejezése, ha barátjának, pályatársának és a szenvedésben is sorstársának, Babits Mihálynak róla írt sorait idézem:

„Imádta az életet minden kis jelenségében, minden legapróbb borzongásában; ezen kívül csak a Semmit hitte. Ez volt a sötét háttere könnyűségének, művészete boldog céltalanságának; mert semmi sincs ingyen. Imádta az életet és félt a haláltól már kora ifjúságától kezdve… Utolsó versei, melyek a magyar költészet csúcsalkotásaihoz sorakoznak, mindenkinek a saját haláláról énekelnek.

50

A “Nyugat” fiai: Móricz Zsigmond

MÓRICZ ZSIGMOND1879-1942

Egy emberöltőn folyt a dáridó,S ékes meséje Toldi hűségének,Soha egy riasztó, becsületes, Egy szabadító, vagy keserű ének.

Ady Endre

A napokban emlékezünk fajtánk egyik legnagyobb lángelméje, Móricz Zsigmond tragikus halálának évfordulójára. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy illik-e emlékét évtizedek óta ismételgetett frázisokkal vagy dilettáns közhelyekkel megbántani? Mit lehet ilyenkor, szűk kereteink között egyáltalán írni? Életrajzot, munkái elemzését, hatását a magyar társadalomra, nyelve páratlan gazdagságát, ellenségei acsarkodását, esetleg megmagyarázni, miért és hogyan lett népünk elhivatott apostola? Könyveket lehetne mindezekről írni. Én úgy vélem, hogy leghelyesebben cselekszem, ha megvizsgálom azokat a tényezőket, melyek emberi, írói és nemzetét tanító bölcsessége nagyságát kialakították. Megszólaltatom a legilletékesebbet, őt magát és néhány nagy kortársát, ismertetem a környezetet, amelyben született, ifjúságának nehéz éveit és azt a szinte hihetetlen szívósságot, mellyel haláláig pihenés nélkül dolgozott.

Csécsén született 1879. június 29-én. (Vannak azonban irodalomtörténészek, akik születésnapját július 2-ára teszik.) Édesanyja, Pallagi Erzsébet, nemes, kálvinista prédikátorok utóda, aki hisz a régi hagyományokban. Melegszívű asszony, de rendkívül tartózkodó. Apja, Móricz Bálint színmagyar zsellérek sarja, vállalkozó kedvű, mozgékony ember, akinek minden célja, hogy családját felemelje. Zsigmond hét testvér közül a legidősebb. Anyai ágának jogán az „unam eademque nobilitas” elve alapján leülhet a vármegye urainak asztalához, ugyanakkor apai ágon otthon érzi magát a zsellér nyomorúságában. Származásának e kettőssége teszi az egész magyar fajta képviselőjévé, hagyományai és felelőssége hordozójává.

51


Csécse a tudatra ébredő gyermek emlékében az aranykor. Nagyanyjának, az özvegy papnénak hatvan hold földje, azonkívül apja sikeres vállalkozásai biztosítják a család gond nélküli életét. Ő maga írja:

„Énnekem Csécse maradt a tündérsziget, ahová mindig visszavágyom, s ahová mindig úgy tér vissza az emlékezet szárnyán a lelkem, mint a boldogság és béke kedves szigetére… Az öt érzék indukciója kitölti a szülőföldről minden emlékemet.”

Még nincs hatéves, amikor apja cséplőgépe felrobban, melyet a „Tüzesgép” című elbeszélésében ír meg, és lelketlen kufárok mindenükből kiforgatják őket. A szülők Prügyre, Szerencs mellé költöznek, ő pedig gépkovács nagybátyjához Istvándiba, ahol az örökké szomorú özvegy papné, a nagyanyja neveli. Itt már senki sem törődik vele. Nincs egyetlen barátja sem, és a hatéves kisfiú emberkerülővé, szótlanná válik. Magába zárkózva nézi a világot és gyűjti a tapasztalatokat.

„Istvándi jellemképző iskola volt nekem. ‚Nil de me‘, [semmit magamról] csináltam meg jelmondatomat, s további tíz év múlva ezt ujra felállítottam a magam számára szabályul… Akkor fejlődött ki bennem az, ami írói önfegyelemnek nevezhető: megtanultam, hogy visszatartok minden érzést és nem ujjongom ki, nem lármázom el, hanem tartom épen és készletben…” Ekkor lett szerelmes egy kis parasztlányba, Zsuzsikába: „… mert szoknya volt rajta… Lám még a szerelem is innen származott… Már abban a hétéves kislányban benne volt a bátorságnak és a tréfás szófordulatoknak az a varázsa,

52


amely engem egész életemben megkötött.”

Néhány hónappal ezután a család újra egyesül és ő is hazamegy szüleihez Prügyre. Ezekről a nehéz időkről és a nagy szegénységükről írja: „Mintha csak azért lettem volna íróvá, hogy megmutassam azokat a sebeket, amelyeket hétéves koromtól Prügyön át kellett élnem.”

A gazdag paraszt rokonok, akik a csécsei tönkrejutás után odahívták őket, azt akarták, hogy cselédjeik legyenek. Apja kitanulta ugyan az ácsmesterséget, de alig kap munkát. Így ismerkedik meg az érzékeny lelkű gyermek a nincstelenséggel.

„A legelső ezek között a döbbenetes pillanatok között az volt, amikor megértettem, hogy édesanyám azért nem tud enni adni, mert nincs mit… Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.”

A jómódú rokonság óriási megbotránkozása és gúnyolódása közepette beíratják a debreceni kollégiumba. Itt is teljesen magányos. „Tízéves mizantróp. Féltem osztálytársaimtól. Annyira magamba zárkózottan éltem, hogy három év alatt az osztálytársaknak egyharmadát sem ismertem névről.” Későbbi regényében, a „Légy jó mindhalálig”–ban (1920) leírja ottani életét. Egy későbbi emlékezésében pedig elmondja, hogy az elkeseredés, amit megírt, nem a tanárok vagy az intézet ellen volt, hanem az istvándi és a prügyi évek nyomorúságának és elkeseredettségének a visszavetítése. Amint mondja: „A gyermek a felnőttekben magánál különb lényeket sejt, a maga idealizmusát a felnőttben megvalósítottnak képzeli.” Sajnos a csalódást csak később ismeri fel.

Szülei Sárospatakra költöznek mikor, elvégzi a harmadik osztályt. Itt két éven át tanul. Nagyon sokat olvas, és tanárai a szerény, visszavonult fiúról nem sejtik, hogy intelligenciája jóval magasabb, mint a vele egykorúaké. A hatodik osztályba is

53


beiratkozik, de karácsony előtt megbukik három tantárgyból. Szerencsére nagybátyja, Pallagi Gyula, Eötvös Loránd volt tanársegédje, aki a kisújszállási gimnázium igazgatója, épp akkor látogatja meg őket, és a helyzetet látva magával viszi öccsét, vállalva további nevelését. Pataki évei alatt édesanyja az egyetlen barátja. A transzcendentális dolgok iránti érdeklődését érdekes módon nem hittanáraitól, hanem tőle kapja.

Kisújszálláson szabad bejárása van a tanári könyvtárba, és sokat olvas. Erről az időről egy bizalmas barátjának a következőket írta több, mint harminc évvel később:

„Az élet legnagyobb érzésviharai a gyermekkor vallási koncepciói voltak. Úgy tizenhat éves koromig. Húsz éves koromban végeztem ezzel a szép örömmel, lejjebb szálltam az egekből a földre, egészen le, a földnek porába, a kis füvek és a kicsiny virágok közé.”

Amikor a millenniumi évforduló (1896) mámorában ünneplő nemzet láttán ő is extázisba esik, anyja megkérdi tőle: „Fiam, mi lesz belőled?” – „Ma is csak azt rebegem fülébe: Anyám, író szeretnék lenni.” Ez az első vallomása megmásíthatatlan szándékáról. Évekkel később írja le a következő gyönyörű sorokat:

„Ah, ismerni kellene ahhoz, hogy ki volt az én anyám. Kis könnyűtestű, szívbajos, szépség nélküli hamupipőke volt, aki lemondott mindenféle női hiúságról, de akinek kemény fekete szemében fanatikus tűz égett, prédikátor ősei akarata, s ősanyáinak mágnásgőgje: hármas Isten imádatában vezekelt, mint egy mártírnő: református vallása, a magyar hazája és hét gyermeke imádatában. Különös és rendkívüli nő volt, aki cseléd nélkül nevelte fel hét

54


gyermekét, s a konyhában Arisztotelész ‚Politikáját‘ olvasta, s minden filozófusokat.”

Nyolcadik osztályban megválasztják az Ifjúsági Segélyegylet elnökének. Első dolga, hogy ugyanazt a levegőt szívó és könyveket tanuló társainak anyagi, szellemi és társadalmi helyzetét feltérképezze. Így jön rá, hogy a közös tanulmányok ellenére milyen nagy különbség egy 600 holdas földbirtokos, egy tanár, vagy egy iparos fiának lenni. Tanárai származásáról is információkat szerez. És mikor ezt az ifjúságot látja, mely durva lelkű, műveletlen és pornográf, szomorúan teszi fel a kérdést:

„Ezekből lesz a jövő Magyarország vezető rétege?”

Ezekben az években ismerkedik meg a világpolitikával is a búr háború és a Dreyfus per kapcsán. Kettős származása – talán tudat alatt – ekkor termi első zsengéjét, a Sertóriusról írt drámát, melynek lelki konfliktusa akkor következik be, amikor Róma ellen induló serege élén lovagolva, anyja megvallja neki, hogy patricius lány, csak apja volt rabszolga.

Majd átesnek az érettségin és a nagy mulatság után, melyen ő nem vesz részt, visszautasítja nagybátyja segítőkész ajánlatát, hogy menjen az Eötvös Kollégiumba, ahová már felvették, mert biztos jövőt jelent neki. Válasza: „Tanulni csak szabadon lehet, a lélek minden erőit megnyitva, minden korlátot levetve.”

Húsz éves, amikor tíz éven át tartó nyugtalan útkeresése kezdődik. Közben két alkalommal volt teológus, azonkívül bölcsész, jogász, tisztviselő. Dolgozott az Országos Monográfiai Társaság kiadványainak szerkesztőségében, mely hasznos tanulmány volt későbbi munkájához. Közben ontja az írásokat és tudja, hogy azok nem jók, de képtelen megtalálni saját hangját. Végül is Szász Károly figyelmeztetésére nagybátyja megmondja neki: „Annyi tehetséggel, mint neked van, bárki lehetne író.” Ő mégis hisz magában és állandóan keresi a kifejezési formát,

55


melyen minden befolyástól függetlenül képes egyéni hangja és érzései szerint megszólalni.

1903-ban népdalgyűjtő körútra indul Szatmár megyébe. Itt ismerkedik meg az igazi magyar faluval és annak minden problémájával, mely nagyon messze esik az akkor divatos népszínművek idillikus népieskedésétől. Élménye alapján mondja: „Így jutottam el a népköltészet Ariadne fonalán a nép sorsa mély labirintusába.” Sajnos erről a „Sturm und Drang” időszakról nem hagyott hátra részletes írást. A keserves tíz esztendő részleteit testvére, Miklós próbálta felderíteni.

1905 januárjában feleségül veszi Holics Jankát, az intelligens, józan gondolkozású, de rendkívül konzervatívan nevelt felvidéki tanítónőt, aki aztán egész életére és írói egyéniségére is rányomja bélyegét. A segítőtársat és a múzsát kereste benne. Később írja, mikor házasságuk már pokollá vált:

„Erőt adott, hogy maga nem félt az élettől, a jövőtől és igénytelen volt. Én úgy éreztem, hogy maga felsőbbrendű lény, aki engem ki fog emelni eddigi életem zűrzavaros sötétségéből és én nemsokára nagy író leszek.” Majd így folytatja levelét: „Az életemet, az egzisztenciámat egy titokra építettem, arra, hogy nagy írónak éreztem magam: ez volt a biztos jövőm. És maga mellett leszek, mert az egész világon az egyetlen, aki méltó hozzám, s aki ezt megérti. És engemet inspirál. Neki írtam, rá gondoltam, előtte produkáltam magam… Lehetetlen, hogy neki ne legyen az egyetlen, éjjel-nappali gondolata, vágya, álma, izgalma, gyötrelme, munkája, ami nekem: hogy én nagy író leszek.”

„A nő, akiről beszélek, a negatív pólus volt. Éppen ezzel a párjából a legnagyobb

56


erőfeszítést váltotta ki, de azokat mindig magányosan és bőszülten kellett, hogy végezze. És mégis énnekem más nő nem volt a világon, harmincöt könyvem minden nőalakja ő.”

Móricz Zsigmond bevallja, hogy némely novellájában vagy regényében a párbeszédek és veszekedések szó szerint azok, melyek közte és Janka között folytak. Míg felesége bírta, tartotta a hallatlan iramot lánglelkű urával, mikor azonban összeroppant, öngyilkosságot követett el (1925). De amíg lesz magyar irodalom, Túri Dani feleségében, Szakhmárynéban, Kopjássnéban, Károlyi Zsuzsannában, vagy a „Rab oroszlán” Julukájában élni fog.

Kultúránk jelentős fordulópontja 1906, amikor megjelenik Ady Endre „Új versek” című kötete. Új szelek kezdenek fújdogálni és bátor hangú, nagy tehetségű fiatal írók és költők új irányt adnak szellemi életünknek a „Nyugat” című folyóiraton keresztül. Erről mondja Móricz: „A Nyugat korszak! Teremtő korszak.” Ide kért tőle írást Elek Artúr és másnap az ismeretlen fiatal író találkozott Osváth Ernővel, a „Nyugat” főszerkesztőjével, akinek átadta a „Hét krajcár” kéziratát. Ettől kezdve vált ismertté neve hazánkban.

A „Hét krajcárt,” ezt a klasszikus remeket, mindenki ismeri, aki valaha magyar könyvet olvasott. Éppen ezért idézem Kosztolányi Dezső gyönyörű sorait, melyeket a „Nyugat”-ban írt róla 1927-ben:

„Móricz Zsigmond szememben ma is a ‚Hét krajcár‘ írója. Ez a hét krajcár, mellyel elindult, jelkép: az ő öröksége. Mindegyik krajcár jellemző írói elhivatottságára. Néhányat a gépfiókban lelt, a munka oltárszekrényében, egyet valahol elrejtve az üveges almárium bűvös zugában, ahol a múlt emlékeit, az ereklyéket őrzi, kettőt édesapjánál és édesanyjánál, az őseinél, s az utolsót egy

57


magyar koldustól kapta, aki poros országutainkon reménytelenül ballag, a szenvedők szenvedőjétől, akinek cserében érte, azért az egy krajcárért mindörökre odaadta a szívét és szavát…”

Valóban e koldusnak adott szó lett élete programja, mert „a színmagyarok, akiknek hajót és hajójegyet adtak, csak földet nem,” százezerszám hagyták el az országot, nehogy éhenhaljanak. A svábokból, tótokból, zsidókból lett „turáni magyarok” pedig mellüket döngetve írták limonádéikat dicső múltunkról, miközben a magyar zseniket bíróság elé állították, mert volt bátorságuk kimondani az igazat. Ezért írta Móricz keserű iróniával:

„Nem volna jobb, ha az ügyészek vállalkoznának arra, hogy összeülnek az íróval és közösen megbeszélik, mit írjon az író? Esetleg szerzőtársak lennének. Azt ugyanis az ügyész tudná legjobban, hogy milyen legyen a könyv, ami ellen nem lesz kifogása. Így megszűnne az írói felelősség.”

Ezt a vakmerőségig őszinte kiállást találjuk meg hazánk szegényeiért vívott harcának több, mint 200 elbeszélésében. Ezt a hősi kiállást olvashatjuk parasztregényeiben, a fővárost körülvevő nyomortelepek proletárjairól írt novelláiban és riportjaiban. Ezért nevezte őt Ady Endre úgy: „Ő a másik.” Valóban két géniusz soha nem állt még olyan közel egymáshoz, mint ez a „Két kardos magyar”. Móricz egész lényét, magyarságtudatát és világszemléletét igazolta a „Vér és arany”. Ennek az élményt jelentő hatására írja meg nagy parasztregényét, a „Sárarany”-at. A szenvedélyektől átfűtött, faluját börtönnek érző, minden asszonyt kívánó, őserőt képviselő Túri Dani történetét, akit ragyogó jövő előtt állva szenvedélye gyilkosságba kerget, és végül csak a megcsaltságában is hű felesége tart ki mellette.

58


1917-ben adják ki a „Fáklya” című regényét. Ez egy gazdag, kálvinista parasztfalu s a vezető úri társaság tökéletes kórképét adja, rendkívüli bátorsággal és igazságérzettel, melyben az idealista, kiválóan képzett, hívő keresztyén, fiatal Matolcsy Miklós, a lelkész elbukik a két ellentétes társadalmi réteg teljes közönyén, sőt rosszindulatán. Ez a kép, mely nagyon szomorú társadalmi diagnózis, hatalmas vihart váltott ki úgy az egyházi, mint a hivatalos körök részéről, mert az író Matolcsy tiszteletes szájába adta véleményét, mely szerint Ábrahám, Izsák, s Jákob Istene eredetileg fétis volt, csak akkor vált láthatatlan Istenné, amikor Jákob a fétist nem tudta tizenkét fia között szétosztani örökségül.

Közvetlen ezután kezdi hatalmas trilógiája, az „Erdély” írását. Művének hőse Bethlen Gábor, kinek elődje Báthory Gábor az országot „tündérkertté” akarta varázsolni, de hiába voltak szép elképzelései, káros szenvedélyei és a rossz tanácsadók pusztulásba vitték Erdélyt. Bethlen Gábor megfontoltságára, bölcsességére, építő akaratára, hitére és diplomáciai érzékére volt szükség, hogy ez a kis ország rövid idő alatt jelentős tényező legyen Európában. Művéről szólva bevallja:

„Én a mát kívántam megírni történelmi keretben, s már a ‚Tündérkert‘-ben is elhatalmasodott bennem az igazságérzet, s a valóságos tizenhetedik századi problémák elnyomták a mát. Kerestem okát, hogy ez a szervezkedésre képtelen nép ezer évig fenn tudott maradni Európa közepén, annyi és oly ellenséges fajok tengere közt.”

Sokáig kereste hősét az Árpádok és Anjouk között, de

„az Árpádok nagyon távol voltak az időben, az Anjouk között pedig nem volt magyar vérű. Egyedül Bethlen Gábor volt magyar, közülük való, s lényegében ugyanaz, mint ők. Így állapodtam meg

59


Bethlen Gábornál, akiben rögtön sok rokonszenves vonást találtam: árva gyermek, magacsinálta ember, s ízig-vérig magyar minden célkitűzésében.”

Trilógiájának csodálatos nyelve a régi magyar és a Tiszahát paraszti nyelvének a vegyítése. Sikere egész rendkívüli volt és a mai napig az.

Nem kétséges, hogy legnagyobb jelentőségűek a dzsentri regényei és novellái. Ezekben a vezetésre hivatott, tehetséges, de minden építő munkához gyenge és élhetetlen társadalmi osztály sorsát írja meg olyan erővel és jellemábrázolással, ami már hátborzongató. Róluk szóló művei olyanok, mint egy-egy requiem az öngyilkos magyar birtokos nemesség teteme felett.

Sorrendben első a „Kerek Ferkó”, ez a kissé mikszáthi romantikával szerkesztett történet, melynek egyik fő motívuma a kor aktuális kérdése: a nők emancipációja.

Következő a „Kivilágos kivirradtig”. Regénye egy István-napi, karácsony másnapján lezajlott vacsorát és éjszakát ír le. Kodolányi János szerint:

„A vendégek olyanok, mint a keleti török és mongol fejedelmek. Milyen mérsékeltek gondolataikban, véleményükben, milyen humánusak és igazak, s mennyire érdemtelenek a jövőre, sajátos kis bölcsességükkel, humanitásukkal, mérsékletükkel… Nyelve olyan harmonikus és élő, mint talán egyik írásában sem. Ha olvassuk, ránehezedik lelkünkre, halk szava, vidámsága marja, égeti lelkünket s lelkiismeretünket, mintha nekünk is részünk lenne a sivár pusztulásban. Talán így is van. Bizonyos, hogy a pusztulásban az is részes, aki nem látja azt éppen a vaksága miatt.”

60


1926-ban újra megnősül. Simonyi Máriát, a neves színésznőt veszi feleségül, akiben a „másik asszonyt” keresi, hogy képes legyen megmintázni róla olyan nagy nőalakjait, mint Báthory Anna és Szentkálnay Magdaléna (Rokonok). A házasság nem sikerül. Később különmennek, de nem válnak el.

Két évvel később jelenik meg az „Úri muri”, mely szerintem a XX. század irodalmának egyik legnagyobb alkotása. Nem is mondok erről véleményt, ehelyett ismét a nagy kortársnak és tanítványnak adom át a szót:

„Ez a könyv nem irodalom, nem esztétika, nem szórakozás, mulatság, nem játék, ez a könyv a legnagyobb cselekedet az országban, politika, gazdaságtudomány, szociológia, benne van a magyar múlt és a magyar jövő. Cselekedet ez, egy nagy ember tette, aki felérkezett élete csúcsára, ahonnét mindent a legmagasabb humánum szögéből figyel és ábrázol. Felérkezett oda, ahonnét minden tragédiának és komédiának látszik egyszerre. Tessék elolvasni, tessék körülnézni, és azt mondani: a mi életünk így tovább nem mehet.”

Utolsó dzsentri tárgyú regénye a „Rokonok”, 1930-ban. Ez a teljes illúzióvesztés realitása. Írója őszintén megmondja:

„Rokonok című regényemben felállítottam azt a tételt, hogy minden családban van egy ember, a többi rokon. Ez azt jelentené, hogy van egy tehetséges, erős egyéniség, akire a sok tehetetlen rátámaszkodik. S azt is, hogy az erős semmit nem produkálhat, mert a hínár körülveszi és lehúzza a mélybe”.

Vargha Kálmán szerint ebben Móricz

61


„úgy fejleszti a motívumot a nagy magyar rokonság fikciójává, hogy a kezdet kis csíráiból az egész várost, egy egész kort, egy egész társadalmat kitenyészt”.

Fenti műveinek a megjelenése után a rendszer, melynek szemében eddig is szálka volt és a nagy részben nem magyar eredetű, csak asszimilálódott és a vezető réteghez lojális középosztály olyan hajszát indít ellene, hogy Németh László a hírhedt Harsányi Zsolt tárgyaláson kijelenti:

„A magyarság legnagyobb géniuszát, aki a ‚Halotti beszéd‘ óta magyarul írt, és ezért kitüntetést nem kapott soha, az egészségében és az egzisztenciájában akarják tönkretenni, mert megmutatja az egyetlen járható magyar utat. Ezalatt a másod- és harmadrangú írók százezreket keresnek fércmunkáikkal…”

1935-ben írja meg a „Boldog ember” című regényét, melyben egy távoli rokonát egyes szám első személyben beszélteti. Ez a könyv hőstett. Biztosan, tétovázás nélkül, egyenesen és nyíltan állítja elénk az egyszerű napszámost, s leszámol az előítélettel, hogy a kultúra iskola eredménye, kiváltság. Ebben visszament a Tiszahátra, Csécsére, s megtalálta egész életét: önmagát.

Nem sokkal ezután írja le halhatatlan sorait:

„A magyar ember élete a molekuláé. De annak hős. Minden csikós, minden pásztor, minden pákász és minden mezőgazdasági napszámos ugyanaz. Teljes, kerek, angyalian derült, felemelt fejű magányos spóra. Mire ennek eposz? A magyar faj, amelyről beszélek, olyan, mint a tölgyek alatt a növényzet. Semmi köze a hatalmas tölgyek, bükkök, fenyők

62


vihartragédiájához és epikájához. Az ő epikája a megmaradás életörömét meséli. És a magyar faj erőben, egészségben és fiatalságban élte át és fogja átélni az évezredet.”

Utolsó nagy élményét egy kis lelenclánytól kapta, akit 1936 tavaszán a Ferenc József híd közepén talált egy éjjel. Megkérdezte tőle, „mit keres ott”. A kislány azt válaszolta: „Be kellene ugrani, az anyja szemit”, „Miért nem ugrott hát be” – kérdezte. „Nézem, hogy tán a partról könnyebb.” Ekkor az író karon fogta és meghallgatta panaszát, nyomorúságát. Másnap kifizette adósságát, felruházta, munkát szerzett neki. Ezt az okos kis árvát nevezte el Csibé-nek. Igazi neve Littkey Erzsébet.

Róla írja:

„A gyermek hihetetlenül szeret beszélni, s csupa olyan dolgokat mondott, amit tágra nyílt füllel hallgattam és jegyeztem. S amiket mond, az olyan remek, hogy eddig huszonnyolc novellám jelent meg abból, amit csaknem szó szerint írtam le az ő előadásából. Dosztojevszkij mélysége, megrendítő élet- és léleknyomor, gyerekek hihetetlen szenvedése, szóval a pesti legsötétebb proletársors tünetei lepleződtek le előttem. Nagyon szeretem, olyanformán, mintha igazi lányom lenne. Hát ez Csibe.”

Ennek alapján írta meg „Árvácska” című novelláját és a döbbenetes mélységű regényét, mely világirodalmi érték.

Utolsó munkáját, a Rózsa Sándorról írt trilógiát már nem tudta befejezni. Ennek második része az 1942-es könyvnapra készült el, de már hiányzik belőle az az erő, ami a nagy mester addigi műveinek jellemvonása. Ez a műve amúgy is külön tanulmányt érdemel, és talán egyszer erre is sor kerül.

63


1942. szeptember 4-én éjjel hullottak Budapest gyerekeire és asszonyaira a „humanizmus” első bombái és ekkor éjjel az agyvérzésben fekvő nagy magyar apostol visszaadta életét Teremtőjének. Csak a teste nem él, mert amíg magyarok élnek bárhol a világban és a magyar szó él, műveiben ő is élni fog.

64

A „Nyugat“ fiai: Szabó Lőrinc

SZABÓ LŐRINC1900-1957

Legyen a költő hasznos akarat, az Isten nyelve, az igazság…

Szabó Lőrinc az első világháború utáni magyar líra egyik legjelentősebb alakja, aki inkább vállalt minden következményt, de elveiből és világnézetéből egy jottányit sem engedett, még ha nácinak minősítették is. Idő előtt hunyt el és szellemi életünk mélyen meggyászolta e kivételes lángelmét.

Miskolcon született. Generációkon át minden őse református pap volt, apja viszont eltérve e nemes családi hagyományoktól mozdonyvezető. A költő egyik versében elmondja milyen büszke volt, mikor apja felvette a mozdonyra, mely olyan volt, „mint egy bivaly”, és ő húzhatta meg az indító kart, mert apja „csak segített”.

A család 1905-ben Balassagyarmatra költözött, majd 1908-ban Debrecenbe helyezték apját. Itt végzi gimnáziumi tanulmányait. Magasan osztálytársai fölött áll. Nagyon sokat olvas, és míg a többiek csak a kötelező tantárgyakkal küszködnek, ő megtanul németül, angolul és franciául. A latin és görög nyelv ismerete egészen természetes abban az időben. Hadiérettségit tesz, mely után azonnal bevonul katonának. Frontra azonban nem kerül, mert a háború közben befejeződik.

Minden fiatalban van hajlam arra, hogy forradalmár legyen, csak az ok változó. A háború után Szabó Lőrinc Budapestre kerül. Eredetileg mérnök akar lenni, de az irodalom iránti érdeklődése a bölcsészetre vonzza. Fogékonyságával tisztán meglátja, hogy a szellem, a kultúra csak másodrendű tényező a nyers erő és az ököljog korában. Ez a meggyőződés a forradalom alatt és az utána következő zavaros időkben megérleli benne az ellenállást minden erőszak ellen. Ekkor írja meg híres „Kalibán” című versét. Kalibán Shakespeare utolsó remekének, a „Vihar”-nak egyik szereplője, aki félig állat, félig ember és csak az erőben, a brutalitásban látja a boldogulás útját. Egyedül a

65


varázshatalommal rendelkező bölcs, Prosperó tudja fékentartani. Szabó lázadásának ez az első megnyilvánulása. Alant közlöm a bevezető sorokat.

Égesd el a könyveket, Kalibán!Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezedfojtsa koromba gyémánt agyvelőkértelmetlen tündérjátékait.Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedikaz isteni tudás? Üzlet az is!Az aljas élet szégyelli magát és álarcot vesz fel és hisz neki.Vén igazság, hencegtél eleget, most pusztulj, te háromszor-becstelen ábránd, ki még mindenkit mindenütt kiszolgáltál! És ti is, szeretet és jog, s aki csak vagytok, valahány!

Lázadásának másik tárgya: a bérkaszárnyákba szorult világváros nyomorúságos, levegő nélküli élete. Ő, a vidéki, a szabadsághoz és a látóhatár széles perspektívájához szokott ember képtelen belenyugodni, hogy így is lehessen élni. Hatalmas költeményében, „A szörnyeteg városá”-ban végül is a következő konklúzióra jut:

…s egy hang szólt: - …Átkozd meg a várost s menekülj a szabadba, ki,

menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott a tiszta ég alatt mindent előlről kezdve épitsd új városodat:

épits új várost és idézd az új istent, aki jön és vihara csákányaival a multat szétveri!

66


Ugyanez a szellem és részvét a témája egyik legnagyobb versének, a „Körúti éjszaká”-nak. Hazafelé igyekszik éjfél után, mikor néhány munkás felemeli a szennycsatorna fedelét és lemászik a fertőző bűzbe. Érdeklődve nézi ezt, ezért megvárja amíg piszkosan, büdösen, káromkodva feljönnek és olyanok, mintha nem is emberek lennének. Amíg sétált, szerelmére gondolt és ezt most a kimerült emberpáriákkal hozza összefüggésbe.

Hogyha akkor velem vagy és ezek a véres és szörnyű kezek terád rohannak s megosztoznak fehér testeden: én nem sajnáltalak volna szegény

állatoktól: egy mozdulat s egy rezzenés se pártolt volna hozzád tőlük, és álltam vagy továbbmentem volna, csendben s mit tudom, hány halállal a szivemben.

Mit tegyek most, mit mondjak most neked? A szerelem nagyon kevés és hogy ne lássam, ami rossz, te sem lehetnél már ahhoz elég erős és aljas feledés.

Egyike irodalmunk hangsúlyozottan intellektuális beállítottságú írástudóinak. Világirodalmi ismerete rendkívüli. Babits Mihály a mestere és ahhoz a csoporthoz tartozik, ahová Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, majd Radnóti Miklós. Nem lett soha tanár, ehelyett az Est-lapoknál helyezkedett el, amelynek szombati számában megjelenő cikkeit az egész művelt magyarság elismeréssel, sőt lelkesedéssel olvasta. Analitikus elme, mely aszkétikus életszemlélettel párosul. Gondolkodásában a legegyszerűbb dolgok és a mindennapi események is tiszta lírává válnak. Magyar nyelve tökéletes, verselése pedig annyira pontos, hogy szinte matematika. Ragyogó műfordításai csak növelik verselési technikáját. Szenvedélyes utazó, aki bejárja Európát.

67


Élesen antikommunista. Olyannyira, hogy a háború után írt verséért csaknem népbíróság elé állították. Kizárólag európai tekintélye, azonkívül Illyés Gyula és Németh László határozott fellépése akadályozza meg, hogy az ÁVO meghurcolja.

Érdekes, hogy egy ilyen világvárosi környezethez szokott embert a falu érintése – akárcsak Bartókot – mennyi nosztalgiával tud eltölteni. Sokszor egész jelentéktelen dolgok hatnak rá. Például amikor semmi nem történik, csak éppen éjszaka van és egy szénásszekér megy át a városon, máris megszületik a szabad természet himnusza, a „Szénásszekér”.

Szénásszekér ment át az éjszaka a városon, az utcákon, fehér holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és sóhajtoztak a roncs körúti fák! Szénásszekér ment át a városon. Jött és továbbment: úszott és lebegett az édes szagban, amely vele jött, úszott a fényben, úszott és mesélt –nekem mesélt! Nekem hozta el a falusi holdat, tömzsi tücsköket, lompos komondort, rétet, aratók bőrtokú dalait, mezei nők barna bőrét, ekét és vödröket, cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát, hozta magával emlékeimet, utánam hozta kormosderekú bikák szemében az erős napot, a trágyát és az egek árvizét, a záporban felfrissült dombokat, kegyetlen munkát, erőt, szigorú kitartást, - mindent utánam hozott! Visszahozott mindent, s mig áthaladt a villanyfényes síri városon, az éjszaka körútján: szivdobogva hallgattam, hogy nőnek köröttem a

68


fák, füvek, erdők, s távol ormokon roppant testét végigteritve hogy lélegzik ős álmában a hegyek tölgyhomlokú, bozontos istene.

Fiatalon alapít családot, és gyermekük is születik. Aztán egy éjszaka hazajön és nézi alvó feleségét. Eltűnődik rajta, hogy tulajdonképpen boldog-e? Ebből a magába mélyedő tűnődésből készül el bensőségesen szép költeménye: „Nem nyúlok hozzád”, melynek befejezését közlöm.

…Nem nyúlok hozzád… Ó, micsoda jóság, milyen tökéletes odaadás kellene ahhoz, hogy boldog legyek, és aki vagyok, mégis az maradjak! Az ellentétem kéne, az, aki nem követel semmit cserébe, a teljes biztonság, az önvád alól felmentő, szent, jókedvű, igazi önzetlenség… Az volna jó, igen,

az volna nekem való szerelem, mély, üdvözítő, örök, mint a föld és egyszerű, mint a halál s az élet, amelynek öntudatlan kezei kötötték s majd feloldják köldökünket. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

Nagyon jól ismeri az ország szociális helyzetét, de nem harcos természet, mint Ady volt vagy a kortárs nagyok közül Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Kodolányi János, Németh László és Féja Géza. Tudja jól, hogy a politikusok évtizedekkel járnak az írók és költők mögött. Csak azután ismerik el őket, amikor a sok meghurcolás és kigúnyolás után meghalnak, ugyanis akkor jönnek rá, hogy e géniuszoknak volt mindenben igazuk. Szabó Lőrinc nem bocsátkozik szélmalomharcba, helyette békét köt. „Különbéke” című kötetének címadó versében elmondja, ha lett volna mérge vagy pisztolya, régen öngyilkosságot követett volna el, mert amiben él, az légüres céltalanság.

69


Ha egyszerre tudok meg mindent, hogy itt mi van, egész biztosan felkötöttem volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik, akart velem:

megmutatott mindent, de lassan, türelmesen:

különbékét ezért kötöttem a semmivel, ezért van, hogy csinálom amit csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó pillanatot, ezért van, hogy a háborúban verset irok

s a leprások közt fütyörészek és nevetek s egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket.

Ezekben az években (1926-1938) írja legkiválóbb költeményeit, mint „Negyedóra Isten és a hivatal között”, „Sátán műremekei”, „Harc az ünnepért”, „A rabszolga”, „Hazám”, „Keresztény Európa”. Sajnos nincs rá terjedelem, hogy közöljem ezeket a remekműveket.

Ezután jött a Felvidék és Erdély felszabadulása. Szabó Lőrinc pedig, akiről mindenki tudta, hogy sokkal inkább kell a nemzetnek, mint a hadseregnek, önként bevonult katonának, mert ezt diktálta az erkölcsi érzéke.

70


A háború bukása annyira lesújtotta, hogy sokáig nem is írt, bár ha ír, akkor sem kapott volna rá kiadót. Végre 1947-ben megjelent 370 versből álló önéletrajza, a „Tücsökzene”. Művészetére jellemző, hogy ezek mindegyike ugyanolyan versmértékben készült, s tizennyolc soros. Ebben a hatalmas műben nem élményeket, emlékeket foglal versbe, ugyanis legnagyobb része reflexio. Visszaemlékezik valamire, de nem azt írja le, ami történt, hanem a benyomásokat, a lelki hatását annak, amit valami kiváltott belőle. Bár százötven év választja el a két költőt egymástól, a „Tücsökzene” közeli rokon Ludwig Thieck, „Die schöne Magelone” című ciklusával, melynek témáját a német költő egy francia trubadúr történetéből vette át és a hősnek, Péter provancei hercegnek kalandjaiból semmit nem mond el, csak azt, amit Péter az átélt élmények után érez. A”Tücsökzene” hasonlóképpen egyes lelki helyzetek dalokba foglalása. Ezt a ciklust el kellene olvasni, annyira kiváló. Itt kettőt közlök belőlük mutatóba.

Idő

Év évre telt, évekre évtized, s vitt, forgatott a forgó gömbsziget, vitt a vén Föld, fényévek tengerén, föl és le a Tejút fénykerekén, a robbanás örvényében, amely mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer s ezer sikra gyúlt, látó gyökerem nőtt a kövekbe, lelkekbe velem telültek Pest utcái, s én velük, s lett élet halál, lett történetük, s mig minden jött s tünt ismétlődve ma, tegnap, holnap, mámora, undora, kéjnek s kinnak, gond, s új lakás, Buda, s második gyerek, s millió buta tragédia mindig, s komédia: időtlen fények közt repűltem a fényszigettenger porszemszigetén szigetporszemek fényporszeme, én.

71


Pillanat

Mint kagylóból bontottalak ki, mint héjból: s nemcsak ruháidból: amint felnéztél rám, a végső pillanat előtt, mikor megláttad sorsodat, de még tiltakoztál, igen: amint felnéztél, akkor már, s lélek szerint, te vetkőztél tovább: hivó szemed úgy menekült, oly kétségbeesett álmot tükrözött, s oly belső csatát, hogy szivem elszorult. De a vágy győzött, lassan: fájdalmas bizalom mosolya remegett át ajkadon s a győzelmes, halálos gyönyöré, karod emelted a nyakam köré: be szép voltál! Az a tekintet, mellyel vállaltad titkod-szégyened s mely jövőd és szived bontotta ki, sose tudtam többé felejteni.

Utolsó monumentális alkotása „A huszonhatodik év” című szonettciklus. Ez nemcsak a magyar, hanem az európai irodalomban is a legértékesebbek közé tartozik. Verselése annyira tökéletes, hogy szinte páratlan a szonett – a legnehezebb forma – történetében. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy 1930-ban megismerkedett egy asszonnyal, aki férjnél volt és gyerekei voltak, éppen úgy, mint neki. Ez az asszony lett aztán a Múzsája, szerelme, kritikusa és mindene. Érdekes azonban, hogy eszük ágában sem volt az eddigi családi köteléket elhagyni, hogy házasságot kössenek. Több, mint huszonöt éven át őrizték titkukat. Mikor az asszony meghalt, a költő nem bírta tovább elviselni a fájdalmat, a nagy veszteséget és akkor került minden napfényre. Ettől ösztönözve írta meg 120 szonettből álló ciklusát, mely szerinte nemcsak egy ember – ez esetben ő maga –, hanem minden ember fájdalma, mely a halál könyörtelenségét zokogja el. Sajnos háromnál többet nem tudok bemutatni ezekből.

72


A meghitt perc

Édes emléked, mintha szigetek rajzanának, úgy vibrál: alig érzem, már megszületik valahol a térben a kép, megszületsz. A húnyt szemeket, talán nem is azokat szereted, inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem, nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem legtöbbször) a nyugalom rejteget legárulóbban, legjátékosabban, mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban volt részünk legkevésbé! Száz alakban jössz ilyenkor, új tündérem, te, régi: fényköd leng, - tudom, mögüle lépsz ki… (Csak nem szabad egészen odanézni!)

Mindenütt ott vagy

Mindenütt ott vagy, ahol valaha tudtalak, láttalak, szerettelek: út, orom, erdő veled integet, falu és város, nappal s éjszaka folyton idéz, őszi hegy s tél hava, vízpart és vonatfütty, s minden ott remeg az első vágy s a tartó őrület huszonöt kigyúlt tavasza, nyara. Mindenütt megvagy: mint virágözönboritod életemet, friss öröm, frissítő ifjuságom, gyönyöröm: minden mindenütt veled ostromol, de mindig feljajdul a halk sikoly: e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

Az volna méltó

Fénnyé áthallva, teste sűritetten

73


(egy főnév s benne tízezer ige) az örök Titok szava kellene, hogy ne kontármód mondjam-festegessem: tettenérve a tettenérhetetlen, a teremtés őrült költészete, az, ami voltál, mit sem sejtve, te, te, tízezer isten a szerelemben! Tudni a csodát, mely folyton a másik pólusba szakad és visszacikázik, végző s legelső hieroglifáit minden életnek: azt, azt kellene: az volna kép, hozzád méltó zene, s vers, gloriád, s bús szívem öröme.

1950-től kezdve állandóan baj volt a szívével, de betegsége ellenére sem adta fel a munkát egészen elhunytáig. 1957. október 3.-án szívtrombózis szólította el közülünk a nagy költőt.

Háromszor nyerte el a Baumgarten-díjat és tekintélye nemcsak hazánkban, hanem Európa-szerte igen nagy volt. Ilyen hatalmas intellektusnak, mint amilyen Szabó Lőrinc, megvolt a kialakult véleménye a költők nemzeti hivatásáról, feladatáról és életcéljáról. Ezt örökítette meg „A költők és a földiek” című tanításában. Búcsúzzunk tőle ennek utolsó versszakával, mely egész életfelfogását megvilágítja.

… Legyen a költő hasznos akarat, az Isten nyelve, az igazság helytartója: a többi nép csak érdeket ismer: beszéljen ő érdektelenül, beszéljen az érdeke ellen, beszéljen, mint a tudós, mint a szent, és a hite így küldi harcba azért a jobbért, amit a hatalom nem tud s az egyén nem akar kimondani: egyszerű szava munka lesz és beszéde kard.

74

A „Nyugat“ fiai: Radnóti Miklós

JÓZSEF ATTILA1905-1937

A második „Nyugat-nemzedék„ tragikus körülmények közt elhunyt nagy költője idén kilencvenhét éves lenne. Nem lehet várni , hogy a századikon méltassuk őt, mert nagyon csekély a lehetősége annak, hogy a harmadik évezredben sokáig lesz még magyar sajtó az idegen világban, mivel az olvasók és az írók lapjaink hirdetőivel együtt lassan kihalnak. Éppen ezért úgy érzem, tartozunk bizalmatlanul nézett költőóriásunknak, hogy bemutassuk olvasóinknak nyomorúságos életét és európai értelemben is a legmagasabb fokon álló költészetét, igaz emberségét, s lemossuk róla a sarat, amivel műveletlen hangoskodók évtizedeken át bemocskolták. Az elveszített második világháború után Moszkvából Budapestre csődült bolsevista ügynökök azt hirdették, hogy történelmünk „honfoglalásukkal„ kezdődött. Ugyanakkor három nagy költőnkkel igyekeztek igazolni magukat és ezeket tűzték zászlajukra. Nevezetesen: Petőfi Sándort, az ősnemes Ady Endrét és legfőképpen József Attilát, aki származásánál fogva „tökéletes káder” volt.

1905. április 11-én született a külső Ferencváros nyomornegyedében, a Gát utcában. Apja, József Áron, szappanfőző, élelmes ember volt, de összeférhetetlen és nagyszájú, ezért állásából elbocsátották. Édesanyja, Pőcze Borbála, kun, aki Szabadszálláson született. Mikor három éves, apjuk elhagyja családját, hogy „fülönfogja a természetes jószerencsét”. Soha többet nem hallanak róla ezután. „Mama”, a törékeny, beteges asszony, ott marad három gyerekével és mosásból tartja el őket. Etus és Attila a Gyermekvédő Liga segítségével Öcsödre kerülnek egy parasztcsaládhoz, ahol dolgoztatják őket, mint a többi gyereket. Mikor a gazda megtudja, hogy a fiút Attilának hívják, összeül a szomszédokkal és megállapítják, hogy ilyen név nincs. Ettől kezdve Pistának szólítják.

Hét éves, mikor anyja visszaviszi Pestre és beíratja a második elemibe. Az érzékeny, szorgalmas fiúcska látja a

75


hihetetlen nyomort, melyben a külső-ferencvárosi szegények élnek. Szinte hónapról hónapra költözködniük kell, mert ha nem tudják fizetni a lakbért, könyörtelenül kilakoltatják őket. Egy tolókocsira ráfér minden vagyonuk. Attila, kinek mindene a „Mama”, igyekszik 7-8 esztendősen segíteni, hogy enyhítse nyomorúságukat. Vizet árul a mozikban, papírforgókat az utcán, csomagokat cipel a vásárcsarnokban és esténként összeszedi a lehullott szenet a pályaudvaron, hogy meg ne fagyjanak. Közben anyja egészsége állandóan romlik, amit csak tetőz a háborús évek szegénysége. Ezért Szabadszállásra utazik egy vagon tetején a rokonokhoz, hogy élelmiszert szerezzen a szűkölködő családnak. 8-10 nap múlva, mikor hazaérkezik, „Mama” már a temetőben van. A legszentebb elvesztését egész életében képtelen kiheverni.

Nővére, Jolán veszi magához, aki dr. Makai Ödön ügyvédhez ment feleségül. Ezután levizsgázik a negyedik polgáriból, majd a makói gimnáziumba adják be, ahol az ötödik és hatodik osztályt színjelesen végzi. Ebben az időben nemcsak sokat olvas, de ír is. Az iskolából mégis kimarad és mindenféle munkát vállal, mert sérti az önérzetét, hogy nővére és sógora csak a kitartott, szegény rokont látják benne.

Tizenhét éves, mikor Makóról Szegedre gyalogol Juhász Gyulához, hogy megmutassa neki verseit. A nagy költő azonnal meglátja benne a kivételes tehetséget és első könyvéhez, a „Szépség koldusá”-hoz igen meleg hangú bevezetőt ír.

Ezután mint magántanuló egy év alatt elvégzi a nyolcadik gimnáziumot, s az érettségi után beiratkozik a szegedi egyetem bölcsészeti karán a magyar-francia szakra. Előmenetele kiváló. Nyomora viszont olyan nagy, hogy elkeseredésében megírja „Tiszta szívvel” című versét, mely pro és kontra hatalmas vihart vált ki az ország szellemi és politikai életében.

Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm.

76


Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset. Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök:

Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen.

Az egyetem magyar tanszékének vezetője, Horger Antal, két tanú előtt lehordja és megígéri neki, hogy amíg ő él, addig József Attila nem lesz tanár Magyarországon. Erre a válasza egészen rövid, de a rosszindulatú professzort nevetség tárgyává teszi mindenki előtt. Természetes, hogy ezek után nem megy vissza a szegedi egyetemre, hanem Bécsben iratkozik be a bölcsészetre. A páriák nyomorában él, de sógorától nem fogad el segítséget. Éjjel takarít, nappal tanul. A Nyugat-nemzedék bőkezű mecénása, Hatvani Lajos felfigyel rá és az ő segítségével kijut Párizsba, ahol a Sorbonne hallgatója lesz. Nővére a Rákosi világban írt könyvében képes volt azt mondani öccséről, hogy egyetlen célja a francia kommunista párt működésének tanulmányozása volt. Ez a legaljasabb hazugság. Itt nem sok verset írt, de amit írt, abban mindig tanúságot tesz magyarsága és európaisága mellett, mert a kettőt nem tudja egymástól elválasztani. Erre legjobb példa a „Viszem a földem”.

Magyar vagyok, de európai. Párizs szeress, én földemet viszem, szép földemet, mely csókjaidra vár, mert nem csókolja itten senkisem.

Telt melleire varjak szállanak, erős husában vakondok lakik –

77


Párizs, te nagy vagy s az én földem is nagy táncos városokról álmodik!

Bőízű szíve sötéten csorog, részeg szagától tántorog a szél – a nehéz, zsíros televény alól városok tornyos öröme beszél.

Csak egyszer megfoganja álmait s karcsú tornyokkal csengve énekel – Párizs, szeress, én földemet hozom és csókjaidat néki viszem el.

Hazatérve a pesti egyetemen szeretné tanulmányait befejezni, de nem tesz tanári vizsgát. Ebben az időben ismerkedik meg Illyés Gyulával, akivel magyarságszemlélete teljes mértékben megegyezik és barátságuk élete végéig tart. Ebben az időben a Pesti Napló, a Népszava és a Nyugat munkatársa.

Ő talán az egyetlen költőnk, aki igazi proletár. Nem szégyen ez, csak a nyomorúság, a szerencsétlen sors következménye. Ő ugyanazt a nyomort, amit Móricz Zsigmond huszonnyolc „Csibe„- elbeszélésében leírt, egész életén át saját sorsán és szenvedésén át tapasztalta. Ez az, amit a kommunisták mindenképpen igyekeztek kamatoztatni. Hosszú habozás után 1931-ben belépett a földalatti kommunista pártba, melyhez az indítékot elkeseredése adta. Kimagasló tehetségével nem kapta meg a Baumgarten-díjat, melynek összege gyógyításához éppen elég lett volna. A sors iróniája, hogy halála után adták meg neki a komoly összeget jelentő kitüntetést.

A Kommunista Párt néhány hónap múlva kizárta tagjai közül, mert amint a jelenkori, szemforgató irodalomtörténet írja: „Hamarosan több ponton szembe került a párt egyes személyeivel, illetőleg azok irányvonalával”. Biztosak lehetünk abban, ha megéri a rendszerváltozást, könyörtelen szókimondása és igazságszeretete miatt Rákosiék egyik legelső áldozata lett volna. A pártban ismerkedik meg Szántó Judittal, egy gyári munkással, akit feleségül vesz, de rövidesen szakítanak.

78


Mindössze néhány verset írt hozzá, és az alant közölt sem szerelmi líra, hanem csendes, befelé-zokogás.

Judit

Fosztja az ősz a fákat, hűvösödik már, be kell gyújtani. Lecipeled a kályhát, egyedül hozod, mint a hajdani

hidegek idejében, még mikor, kedves, nem öleltelek, mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy nem vagyok veled.

Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ s félelmesebb. Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett.

Hideg csillagok égnek tar fák ága közt. Merengsz még? Aludj: Egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze s rám ne haragudj!

A világirodalom tapasztalata szerint a legtöbb költő és író elsősorban azzal a társadalmi osztállyal foglalkozik, amelybe beleszületett. Ő maga a legnagyobb nyomorból jött, tehát a szegénység helyzetének megjavításáért minden kockázatot vállalt, a börtönt jelentő izgatás vádjáig. De ha megnézzük a XX. század irodalmának legnagyobb alakjait, valamennyien ugyanezért küzdöttek, akár bal-, akár jobboldaliak voltak. Erről beszél a cáfolatlan igazságot kimondó „Mondd, mit érlel …”.

Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél; kinek bajszán nem billeg morzsa, ki setét gondok közt henyél;

79


ültetne krumplit harmadába s nincs szabad föld egy kapa se, s csomókban hull a hajaszála s nem veszi észre maga se?

Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek öt holdja terem; lompos tyúkja kárál a torsra s gondjai fészke a verem; s igája nem zörög, sem ökre nem bőg elnyújtva – nincs neki – s mélyéről párolog a bögre, ha kis családját eteti?

Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki maga él, maga keres; levesének nincs sava-borsa, hitelt nem ád a fűszeres; egy tört széke van, hogy begyújtson, repedt kályháján macska ül, ritmust lóbál az ajtókulcson, néz, néz, s lefekszik egyedül?

Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki családjáért dolgozik; veszekszenek kié a torzsa, és csak a nagy lány néz mozit; a nő mindig mos – lucsok holtja – szájíze mint a főzelék, s a szigor a lámpát ha eloltja, csend fülel, motoz a setét?

Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki a gyár körül őgyeleg; helyén a kapszlit nő kapdossa s elfakult fejű kisgyerek; s a palánkon hiába néz át, hiába cipel kosarat,

80


szatyrot, – ha elalszik, fölrázzák s lebukik, hogyha fosztogat?

Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki sót mér, krumplit, kenyeret, hozomra, újságpapirosba s nem söpri le a mérleget; s ritkás fény közt morogva rámol – az adó hosszú, nagy a bér – s mi haszna sincs, hiába számol többet a petróleumért?

S mondd, mit érlel annak a sorsa, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?

Ha a költeményben leírt állítása, a szegények sorsának őszinte, szinte halkszavú elmondása lázítás, akkor lehet, hogy valóban forradalmár volt. Aki viszont ismerte az ország helyzetét, annak ki kellett ezt mondani teljes őszinteséggel, mert Isten azért adott tehetséget neki, hogy ne ássa el a tálentumokat, vagy felfelé való hízelgésével ne árulja el azt a társadalmi osztályt, – ha ugyan annak lehetett ezeket nevezni –, amelyből származik.

A szegények, munkanélküliek és kisemmizettek sorsa miatt „lázító” költő egész életén át szinte gyermeki szeretettel bízott Istenben. Álljon hát az olvasók elé, hogy bebizonyítsa mély hitét, mely olyan őszinte, mint egy ártatlan gyermeké. Ennek a biztos tudata adta meg neki elsúlyosodott betegsége idején is az erőt, mert tudta, hogy egyedül a Mindenható segíthet a betegen, a szűkölködőkön és nem a „csalhatatlan„ Párt. Ezzel magyarázható a bizalmas hang, mellyel Istenről beszél vagy hozzá fordul, amikor azt szükségesnek látja. Ilyen költeménye az alább közölt „Isten” is.

81


Hogyha golyóznak a gyerekek, az Isten köztük ott ténfereg. S ha egy a szemét nagyra nyitja, golyóját ő lyukba gurítja. Ő sohase gondol magára, de nagyon ügyel a világra. A lányokat ő csinosítja, friss széllel arcuk pirosítja

Ő vigyáz a tiszta cipőre, az utcán is kitér előre.Nem tolakszik és nem verekszik, ha alszunk, csöndesen lefekszik.

Gondolatban tán nem is hittem. De mikor egy nagy zsákot vittem s ledobván, ráültem a zsákra, a testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen, minden dolgában tetten értem. S tudom is, miért szeret engem – tetten értem az én szívemben.

Megható az Istenhez való ragaszkodása, mikor reménykedve könyörög, hogy mellette élhessen, mint társa és segítségére legyen minden munkájában.

Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek, Istenem, én nagyon szeretlek. Ha rikkancs volna mesterséged, segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél, segítnék akkor is mindennél.

82


A lovaidat is szeretném és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva szántanék én is a nyomodba, a szikre figyelnék, hogy ottan a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat, én zavarnám a fele varjat. S bármi efféle volna munkád, velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék, vacsora után melléd ülnék, pipámat egy kicsit elkérnéd s én hosszan, mindent elbeszélnék.

A gyerekkorától nélkülöző, neuraszténiás költőben minden elkeseredettsége ellenére is ott él a fiatalság természetes velejárója: a vidámság. Ilyenkor aztán bensőséges humor sugárzik verseiből, mint ezt a „Betlehemi királyok” nagyszerű soraiban láthatjuk.

Adjonisten Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta – biztositt lakik a Jézus Krisztus. Mennyhárt király a nevem. Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád,

83


Üdvösségünk égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok!

Imádta édesanyját. Kevesen vannak irodalmunkban, akik azt a hangot meg tudták találni, amit ő a „Mamáról” írt csodálatosan szép költeményeiben használt. A kis, törékeny mosónőről énekel, aki belehalt a sok munkába, hogy gyerekeit tisztességgel felnevelhesse. Valahányszor olvasom ezeket a verseket, valami mindig összeszorítja a torkomat. Ilyen forró szeretettel megírt anyaverseket azt hiszem, hogy Fáy Ferencen, a Torontóban elhunyt nagy emigráns költőn kívül senki nem írt irodalmunkban. Ezek közül bemutatom a legmegrendítőbbet, melynek a címe: Mama

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen.

84


Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő – szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében.

Mint minden lírai költő, József Attila is írt szerelmes verseket, de nem sokat. Ezek a bensőséges, gyönyörű dalai Flórának szólnak és az 1936-37 között írt „Utolsó versek”-ben olvashatók. Egyedül őt szerette igazán rövid életében és nagyon vágyott rá, hogy viszont-szeresse. Flóra azonban csak hitegette, végül máshoz ment férjhez. Emléke azonban örökre megmarad a nagy poéta „Flóra” ciklusában. Alább közlök néhány sort a „Hexameterek”-ből és a „Rejtelmek”című gyönyörű kis dalát.

…Látod mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő, szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést, te leoldtad – újra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny bájú verőfény és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.…

Rejtelmek, ha zengenek, őrt állok, mint mesékbe‘, Bebujtattál engemet talpig nehéz hűségbe. Szól a szellő, szól a víz, elpirulsz, ha megérted. Szól a szem és szól a szív, folyamodnak teérted.

85


Én is írom énekem: ha már szeretlek téged, tedd könnyűvé énnekem ezt a nehéz hűséget.

Rendkívül bántotta a színmagyar szegénység kiéheztetése Amerikában. „Hazám” című monumentális szonettciklusában tárja elénk a nép nagy nyomorúságát és hitet tesz fájó magyarsága mellett. Mikor ezeket írja, tudja már, hogy nincs reménye a gyógyulásra. Nővérénél van Balatonszárszón, elzárva a szellemi élet áramkörétől. Ezekből a négy utolsót mutatom be, hogy lássák a költő emberi nagyságát.

4.

Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk, s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába, acsargó habon tovatünt, emlékezően és okádva, mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól, s társa, ki tudta, ily bolondtól pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ.

5.

A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre

86


s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt s mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről. S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják: kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.

6.

Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak, ki rág a paraszt kenyerén s a summás sárgul, mint az asztag, de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.

7.

87


S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve, láncon – nekem ezt nem szabad! Költő vagyok – szólj ügyészedre, ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat. Hadd írjak szépet, jót – nekem add meg boldogabb énekem!

Transcendentális régiókba emelkedik egyik legnagyobb költeménye, melyben származásáról, s magyar feladatáról beszél. Ez a hatalmas alkotás már a bölcselet és az intuíció mesterműve. Gondolatait a Dunának mondja el, éppen úgy, mint mikor Ady Endre Iszterrel, a „vén folyamrókával” beszélgetett.

Ez a vallomása, melynek címe: „A Dunánál”, a következő négy versszakkal zárul:

Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt – ez az elmulás. Ebből vagyok. ‚Meglásd, ha majd nem leszünk!‘… megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

88


mert az őssejtig vagyok minden ős – az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:apám – s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami holt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa – török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok!

…Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani! A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Ez József Attila, a huszadik század európai irodalmának egyik legnagyobb költője. Őt, aki soha nem volt kommunista, csak elkeseredett, betegségtől gyötört géniusz, kit a hivatalosak még észre se vettek, a kommunisták akarták csapdába ejteni, de nem sikerült nekik. Nem gyötörte a halálfélelem, de a magányt nem bírta tovább és 1937. december 3-án, harminckét éves korában egy tehervonat elé vetette magát. Halála előtt néhány évvel írta megrendítő versét, mely szomorú életéről való elszámolás.

Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva – ha semmije sincs, nem is kerül sokba

89


ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam – születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán – hadd teljen a kedve! Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verset – mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelid kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem – és ebbe más is belehalt már.

90


KILENCVEN ÉV

RADNÓTI MIKLÓS EMLÉKÉRE1909-1944

Nem menekült. Meghalt. Igaz, hova futhat a költő? Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy belepusztult?

Első Ecloga

Súlyos adósságot igyekszem törleszteni, amikor évszázadunk egyik kiemelkedő magyar és európai költőjének állítok emléket, kiről születésének hetvenötödik évfordulóján nem beszélhettünk, mert megakadályozott ebben az előítélet. Ezt a magatartást viszont nem nehéz megmagyarázni. Kevesen és felületesen ismerték írásművészetét. Az összes költeményeit, s műfordításit csak 1974-ben adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó és addig kizárólag az irodalommal hivatásszerűen foglalkozók ismerték, különösen a háború előtt írt műveit. Aztán pedig a szellemi conquistádorok, a moszkvai gyarmatosítók „kultúr-ügynökei” egyszerűen kisajátították. Ezért terjedt el a híre annak, hogy veszedelmes felforgató. Ezek után érthető, hogy nemcsak az emigráció, hanem az otthon élő magyarság is gyanakvással fogadta vörös harsonával való dícsőítését, mert akik ezt tették, valamennyien népünk szellemi hagyományainak és józan értékítéletének elpusztítására törekedtek. Arról azonban mindenki megfeledkezett, hogy a bolsevisták olyan szellemóriásainkat, mint Petőfi Sándor, Ady Endre, Móricz Zsigmond, József Attila, Bartók Béla és Kodály Zoltán, szintén zászlajukra tűzték. A nagy különbség azonban az volt, hogy ezekről minden normális ember tudta: lángelméjűek, az alkotás szabadságában és a szellem fegyverének mindent legyőző erejében való hitük, semmi körülmények között nem engedte, hogy valamely szélsőséget szolgáljanak nagy tehetségükkel, akármilyen is annak a színe,

91


vagy jelszava. A géniusz és a nagy alkotás soha nem skatulyázható be, világnézetek nem befolyásolhatják a szellem szabadságát.

Radnóti akkor kapta meg az elégtételt, amikor összes költeményeinek kötete az irodalomért rajongók kezébe került és bizonyosságot nyert, hogy semmi mást nem akart, mint anyanyelvét, a magyarságot és embertársait szolgálni a szeretetbe, építő munkába, s isteni igazságokra épűlő jövőbe vetett hitével. Tehát mindenki rájött, hogy a „patrónusok” szemtelenül hazudtak, amikor a szocializmus bajnokának igyekeztek beállítani, a halott költő pedig nem tudott tiltakozni.

Ez az egyedüli oka, hogy legtöbben kézlegyintéssel, esetleg csípős megjegyzéssel intézték el anélkül, hogy valaha is egyetlen sorát olvasták volna. Sőt még az a tény is fokozta a bizalmatlanságot, hogy hazánkat nem fegyverrel szolgálta a háború idején. Kétségtelen, hogy keresztlevele ellenére sem felelt meg az emberalkotta, gyűlőlködő törvényeknek. Annál inkább az isteni elhívásnak, a feladatnak, hogy népe minden örömének, fájdalmának, a jövő építésének és a szépségnek keretek közé nem szorítható dalnoka legyen. Kivételesek közé tartozott, akinek a Teremtő méretlenül adta a talentumokat, a lélek tüzét, mély humanizmusát, minden szenvedő iránti részvétét és hitét, mellyel anyanyelvünkben a legszebb, legnagyobb égi ajándékot látta. Mindezen felül pedig örökségként kapta végtelen türelmét, mely képessé tette rá, hogy szomorú sorsába zokszó nélkül beletörődjön.

Szükségesnek láttam, hogy elmondjam a fentieket. Ezek után kizárólag a bemutatandó versek közötti promenádokat írom meg néhány szóval, mintha egy múzeumban egyik remekműtől a másikhoz átsétálva ismertetném annak jelentőségét. Költészetének analizálása és esztétikai mérlegelés helyett őt szólaltatom meg, hogy zsenijével tegyen bizonyságot emberi és költői nagyságáról.

1909 áprilisában született Budapesten és már születése magában hordozta szomorú életét. Édesanyja belehalt a szülésbe és ikertestvére ugyancsak. Ezt a tragikus kezdetet egész életén át

92


súlyos teherként viselte lelkiismeretén, mert gyilkosnak érezte magát. Megrázóan ír erről a „Huszonnyolc év” című vallomásában:

Erőszakos, rút kisded voltam én, ikret szülő anyácska, – gyilkosod! Öcsémet halva szülted-é, vagy élt öt percet, nem tudom, de ott a vér és jajgatás között úgy emeltek föl a fény felé, akár egy győztes kis vadállatot, ki megmutatta már, hogy mennyit ér: mögötte két halott.

Tizenkét éves, amikor apját is elviszi a tüdőbaj és őt, a vézna kis árvát anyai nagybátyja karolja fel. Középiskolai tanulmányait kiváló eredménnyel végzi el Budapesten, majd az érettségi után két éven át magántisztviselő, de csak azért, hogy legyen betevő falatja. Az irodalom iránti rajongása egyre erősebb, szünet nélkül tanul, melynek eredményeként 20 éves korára otthon van a görög, latin, német, francia és angol nyelvben. Nem is habozik tovább, hanem vállalva minden nehézséget 1930-ban beiratkozik a szegedi egyetem bölcsészeti karára, ahol magyar és francia irodalmat hallgat. Gyerekkori tragédiáinak lelki nyomása, a sok megaláztatás és nyomorúság korai költészetét radikálissá teszik, de ez a radikalizmus irtózik minden igazságtalanságtól, vértől, erőszaktól és csak az ész, a toll fegyverével kíván harcolni. Szerencséje, hogy professzora, a neves piarista költő, Sík Sándor, felfedezve tehetségét atyai szeretettel műveli és szélesíti európai látókörét. Így alakul ki végül tudatos, izzó emberszeretete, humanizmusa és a felső hatalom akaratában való megnyugvás, mely sem a gyűlöletet, sem a bosszút nem ismeri.

1934-ben szerzi meg doktorátusát francia irodalomból és pedagógiai pszichológiából. Következő évben feleségül veszi diákkori szerelmét, Gyarmati Fannit és együtt indulnak Párizsba, mely egy különlegesen szép, mélyzengésű és szinte pasztell-színekből álló dalciklus megírására ad impulzust. Hazatérve Babits Mihály még mindig tartózkodó vele szemben, de rövidesen

93


meggyőződik kivételes tehetségéről és ettől kezdve a „Nyugat„ állandó munkatársa. Nála az írás nemcsak szellemi öröm, hanem megélhetés kérdése, mert soha nem kap tanári állást, ehelyett 1937-ben megkapja az irodalmi rangot jelentő Baumgarten-díjat. Még ebben az évben nekifog hatalmas munkájának és Vas Istvánnal együtt lefordítja, mintegy kutyakötelesség-szerűen Apollinaire összes költeményeit, hogy a magyarságot Kazinczy szellemében megajándékozza ezzel a kinccsel. Ez nemcsak komoly feladat, hanem termékenyítő tanulmány is részére.

Szerelmese a természetnek, szinte eggyé olvad vele, de az évszakok változásában meglátja az elmúlás törvényszerűségét. Így gondolkozik saját sorsáról is. Kísérteties bizonysággal érzi, majd víziószerűen teszi fel az „Istenhegyi kert” című versében a kérdést végzetéről 1936 elején, amikor Európában látszólagos béke és nyugalom van.

S fiatal férfi te! rád milyen halál vár? Bogárnyi zajjal száll golyó feléd, vagy hangos bomba túr a földbe és megtépett hússal hullsz majd szerteszét?

1941-ben folyik már a háború, de hazánk még nem résztvevő. Mégis rendkívül meggyőzően beszél „Veresmart„ című költeményében a vérontás hiábavalóságáról és a míves hétköznapok építő, jövőt formáló erejéről. Pusztítás helyett a békés idők szimbólumaként költői szépséggel festi meg a tök kúszó indáját, mely a legyőzhetetlen természet jelképe, szelíd gyújtózsinór.

Megcsöndesült az út és rajta mint egy terhes asszony, holló billeg át. Sóhajt az út, - no végre holló! És ellocsogja néki bánatát.

Hallgatja őt a megsebzett vetés, a harcra tört vidék pillája rebben, még nem felejtett, bár az alkonyat

94


altatja egyre s folyton édesebben.

Apró veremben apró akna bú, méregtől csillog, szétröppenne, de már nem merészel. Őrzi rosszalón a káposzták sötét tekintete.

S a bölcsrekókadt napraforgók mögött és ott az ifju fák tövén acélkék köd lebeg vízszintesen a vérre váró sűrü drótsövény.

De hajnalban, ha harmat üli meg (szelíd gyujtózsinór a szára) nagy óvatosan közte kúszik el s kinyit a tök arany virága.

S a csönd majd újra permetezni kezd, a sáncok ormán néha gólya áll, a futóárok nyúl tanyája ma s már holnap átszánt rajta Flórián.

És visszatérnek majd a mívesek, aki takács volt, újra szőni fog és éjjel szép fonállal álmodik, míg fel nem keltik gyöngyös hajnalok.

S az asszonyok is hajladoznak újra, lábuknál nődögél egy új világ, hiú, mákszínruhás lánykák zajongnak s kicsiny fiúk, kis öklelő gidák.

S a föld bölcs rendje visszatér, amit ó csillagok szakállas fénye áztat; állatok és kalászok rendje ez, nehéz s mégis szelíd szolgálati szabályzat.

95


1940-ben behívják munkaszolgálatra. Nem haragszik, nem zúgolódik, mert megérti, hogy az egyik fegyverrel, másik szerszámmal szolgálja hazáját. Következő év elején leszerelik és akkor írja meg a „Nem tudhatom” klasszikus szépségű sorait, melyben megrendítő őszinteséggel és ragaszkodással tesz hitet magyarsága mellett. Ehhez hasonló manifesztumot csak néhány szent költeményünkben találhatunk.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyermekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyona házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, melyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

96


de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Melegen ajánlom azoknak, kik négy évtizeden keresztül kisajátították Radnóti Miklóst, hogy zászlajukra tűzzék és cégér legyen gyalázatosságaik igazolására, nagy figyelemmel olvassák el a fenti versét, mert megtudják véleményét szövetségesük légikalózainak gyilkos bombázásairól. Bár egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy a Luftwaffe működéséről ugyanígy vélekedett.

Ezen a tavaszon éri el harmincnegyedik évét. Barátai már gyermekeikkel látogatják és ez készteti arra, hogy eltűnődjön a férfikorba jutott írástudó sorsán, ezért az elkésettek kissé csendes rezignációjával írja:

Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjukorból a férfikorba át; már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel s apányi lett körötte egyre több barát.

Apa és kisfia most együtt látogatják, s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt, ki érti még lobos szivének sok kalandját, s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.

De mégis néhanap, felnőttként pénzt keres már, megrendelésre fordít, eladja verseit, már szerződést bogoz, számolgat és protestál s megélni néki is csak a mellékes segít.

Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy, e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; - kedvence már a mák és bíborhúsu meggy,

97


a bús kamaszt idéző méz és dió helyett.

És tudja, nyáron is lehullhat egy levél, hiába táncol és csal a forró emberész, s minden megméretik, ha egyszer majd nem él; sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,

de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll, s ugyancsak nyaktörő az , ha méltón peng a lant, s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.

És míg tollára dől, a gyermekekre gondol, és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg, mert értük dolgozik, akár a néma portól csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.

1943. november 15.

1944 áprilisban rabszolgamunkás egy rézbányában és egyetlen vígasza a hit, hogy egy angyal karddal a kezében védi őt minden bajtól. Később azonban rájön, hogy mindez önálltatás, nincs és soha nem is volt ilyen védelmezője. Így ír a „Sem emlék, sem varázslat” című versében:

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.

1944. április 30.

98


Ezt követően Szerbiában, Bor mellett dolgozik. Verseit kis fekete noteszbe írja le és az első oldalon arra kéri a megtalálójukat – öt nyelven –, hogy juttassa el a címzettnek. Mikor fél év múlva tarkónlőtték, ezt is eltemették vele. Később a tömegsír kihantolásakor előkerült a könyvecske. Szentül hiszem, hogy a magyar földből ilyen örökértékű kincset soha nem ástak még ki, mint a költemények, melyeket ebben leltek.

Júliusban már az útépítésnél van és a nehéz munka, a kegyetlen hőség elcsigázza az embereket. Benne egyedül az a hit tartja az erőt, hogy feleségével egyszer még találkozhat, bár a mérleg másik serpenyőjében ott vannak kételyei is. A front és a mostoha viszonyok halálfélelme ez, de nem Rilke divatos, vagy Kosztolányi beteges fóbiája, hanem a valószínűség, a tények felismerése. Így születnek meg azok a költeményei, melyeket feleségének ír és szerelmével, egyre halványuló reményével szemben ott áll a keserű valóság. Közűlük egyik legszebb a hexameterekben írt „Hetedik Ecloga„. Összesen nyolc ilyet írt, de ezek nem a Vergilius által énekelt pásztordalok, hanem az élet nagy és főleg örök kérdéseivel foglalkoznak az emberi nyomorúság és kételkedés sarkításából. Néha párbeszédes formában. Alant az említettet mutatom be, nemcsak kivételes irodalmi értéke miatt, hanem elsősorban azért, mert talán ez a legjellemzőbb a költő életére és gondolkozásmódjára.

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? S van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

99


Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s a posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, – jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó megfordul a szűk helyen és már újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Szerelmi líránk egész magas helyet foglal el a világirodalomban. Gondolok itt nemcsak Csokonai, Kisfaludy, Petőfi költészetére, hanem elsősorban Vajda János Ginához, Juhász Gyula Annához, József Attila Flórához írt remekeire és Szabó Lőrinc hatalmas szonett-ciklusára, melyekkel azonos értékü a „Tétova óda” és az alább közölt „Levél a Hitveshez” c. költeménye, melyeket nyugodtan nevezhetnénk szerelmi ódának is.

100


A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, - s szivemben nappal ujra megtalálom, - hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már, ki biztos voltál, sulyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok huznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát, –

s országok útjait; bíbor parázson, ha kell zuhanó lángok közt varázslom

101


majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad ferfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus – szeptember.

Augusztusban már folyik a visszavonulás. Nincs megállás és ebben a zűrzavarban nosztalgikusan idézi fel azt az estét, amikor költőtársaival, a szellem embereivel és feleségeikkel élvezték egy nyári vendéglő intim hangulatát, ahol csak a szépről és az igazról beszélgettek. Ezt örökítette meg az „A la recherche”-ben, mely költészetének egyik legragyogóbb műve.

Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek! Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján? Hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból? Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt drága barátok, verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje. Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben, s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek, s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben, mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban. Volt ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak, dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön, s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben, némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, – s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

102


S volt ahová … mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások? szálltak a gyors behívók, szaporodtak a verstöredékek, és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-léptü leányok a háború hallgatag évei közben. Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal? És akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak? Hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását, művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik, s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán. Hol van az éj? Az az éj már vissza se jő soha többé, mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. – Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában és beleisznak majd poharukba, kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus 17.

Egyre közelednek a vég felé erőltetett menetben, aztán egy nap már nem bírják tovább. Végső erejük az egyre halványodó remény, hogy szeretteiket talán még viszontláthatják. Október 31-én aztán leírja az utolsó sorokat.

Mellézuhantam, átfordúlt a teste,s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. – Igy végzed már te is, – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. Sárkevert vér száradt a fülemen.

Döbbenetes sorai után életének gyűrűje bezárult és teljesen kerek volt, mert ahogy mindig kívánta, szülőföldjén halt meg. Abda határában lőtték bele a közös sírba. Nagyon elgondolkodtató, hogy az európai háborús költészetet és prózát mindenki rendkívül magasra értékelte, de annak ellenére, hogy csaknem mindegyik mű kíméletlen naturalizmussal van megírva,

103


nem találta senki ízléstelennek, vagy kifogásolhatónak. Radnótit a képmutató műveletlenség annál jobban elítélte. Szeretném tudni, hogy ő, aki életében mindig a szépet kereste, s költészete a megtisztító szenvedés és halál nagyszerű megfogalmazásával beszél megpróbáltatásaikról – senkit nem ítélve el –, miért kapott annyi bírálatot?

Magam részéről erkölcsi kötelességnek tartottam a nagy költő és mártír visszaperlését, mert semmi esetre sem azoké, akik monopolizálták, hanem az egyetemes magyar irodalomé és ezáltal valamennyiünké.

Sőt, az egész emberiség is gyönyörködhet ezekben a versekben, mert lefordították valamennyi világnyelvre.

104

A népiek

A NÉPIEK

105

A népiek 106

A népiek: Erdélyi József

ERDÉLYI JÓZSEF1896-1978

Emlékezésemnek régebben kellett volna megjelenni, nagy költőnk születésének centenáriuma alkalmából, azonban lapunk zsúfoltsága nem tette ezt akkor lehetővé. Ezért most, halála huszonnegyedik évfordulóján mutatom be szomorú sorsát, igaz magyarságát, emberi nagyságát és kivételes értékű költészetét.

Erdélyi a huszadik század lírájának egyik legszínesebb alakja, 1896. december 30-án született Újbátorpusztán, a Fekete-Kőrös vidékén, szegény paraszt családból. Gyermekkora a tanyai és falusi sorstársai földhözragadtsága közepette telt el. De „törhetetlen gerincü” apja, akit később szomorú szavakkal sirat el, mert nem tudott jelen lenni a temetésén és melegszívű édesanyja, látva fiúk tehetségét, meghozzák az áldozatot s iskoláztatják. Déván, Mezőtúron és Nagyszalontán tanul. Tizenkilenc éves, amikor érettségije után bevonul katonának. Végigharcolja a világháborút, s 1918-ban Budapestre megy, ahol csak nyomorúság várja. A háború szenvedéseit a maguk természetességével nézi és az apró emberi indulatok őt is úgy teszik boldoggá, vagy elkeseredetté, mint bármelyik bajtársát. „Szabadság” című versében meghatóan írja le, hogy mit érez, amikor Galíciából hazafelé tartva a vonat átlépi a magyar határt.

Mintha a szívem melegétől enyhébb volna a levegő! Úgy mosolygott rám a szabadság, mint egy tündérszép szerető. Szolyván már hóvirágot vettem, Munkácson első ibolyát, s a Gellérthegyen már virágba borultak a mandulák.

A háború elvesztése után tisztán látja a teljes felbomlást. A Tanácsköztársaság idején harcol ugyan a betörő románok ellen, de látva a kommunisták népünk legjobbjait kiirtani akaró rémtetteit, egész életére meggyűlöli őket. Néhány évvel később, mikor megírja két nagyszerű költeményét a „Téli rapszódiát” és a

107


„Harmadik rapszódiát”, a háború és a forradalom eseményeit átgondolva, szomorú emlékei hatása alatt minden erőszakot elítél és szavát felemelve őszinte emberszeretettel fogalmazza meg életszemléletét, mely haláláig útmutatója. Az említett „Téli rapszódia„ olyan költemény, melyben arra a következtetésre jut, hogy a morális és fizikai pusztulásból egyetlen kivezető út a megtisztult kereszténység és annak türelmet tanító, békéltető szeretete.

Béke velünk, szent béke, levegőben, szárazon-vizen, völgyön és hegyen, örök béke, de mindenekelőtt és mindenáron igazság legyen. Legyen meg a mindennapi kenyér, a bűnös is nyerjen bocsánatot, vagy menjünk vissza a vadonba és vadak között legyünk vadállatok!

Új vallás kell, amely bálványt nem ismer, nem ismer istent, emberalakút, csak a törvényt kutatja, azt becsüli, ami lélek, igazság, élet, út, leveszi a megváltót a keresztről és bennünk élő emberré teszi, és a tudatlan szegény sokaságot isteni öntudattal vértezi.

Ez az ő hite, mely arra készteti, hogy a húszas évek elején gyalog járja be az országot. Nem a földbirtokosokhoz, a dúsgazdag bérlőkhöz, vagy a vármegye uraihoz megy, hanem a hozzá hasonló szegényeket keresi fel, a törpebirtokos, vagy földnélküli parasztokat, a hétfői embervásárok napszámosait, a városokban pedig az éhbéren alul kereső munkásokat. Mikor aztán meggyőződik reménytelen sorsukról és biztossá válik benne, hogy ismeri népünk minden problémáját, visszamegy Budapestre és írásaiban meghirdeti a vérnélküli forradalmat, fajtája emberi életének megteremtésére. Nagyon elkeseríti a színmagyar szegénység kivándorlása is. Nemes lázadás ez, mely

108


az áthidalhatatlannak látszó társadalmi, kulturális és gazdasági szakadékot igyekezett enyhíteni. Szomorúan nézi a pénzért és hatalomért való kíméletlen harcot, ami a gazdagok ügye és világjelenség. Ugyanakkor az éhező milliók sorsának javításával senki sem törődik. „Föld” című versében mondja el hitét annak oszthatatlanságában. Ebben arra a következtetésre jut, hogy a megtisztult kereszténység szeretetre épített, gyakorlatban való megvalósítása az egyetlen észszerű megoldás.

Én nem vagyok a földosztás barátja. Én egy tenyérnyit el nem osztanék, egy talpalatnyit se, hogy ne tekintsen sajátjának egy rögöt se a nép!

Mert nem lehet ember tulajdona a föld soha! Önmagáé a föld, s éppúgy nem lehet osztani, szorozni, elvenni, adni, mint a levegőt…

…

Aki a földet imádja, ne késsen: vegye magára, bujjon el belé, egyesüljön, s éljen vele – ha tud -, ne fordítsa arcát az ég felé,

mert azt hirdeti a nap, hold, csillag, felhő, virág, szivárvány és pacsirtadal, hogy emberé a kűzdelem, a munka, Istené az áldás, a diadal!…

A Nyugat 1921-ben közli első verseit, majd 1923-ban az Est lapok alkalmazzák. Eleinte olyan szegénységben él, hogy rikkancsként árulja az utcán verseit, pedig akkor sok híve van már. Később egyre ismertebb lesz, különösen a harmincas években, mikor a „Válasz” és a „Magyar csillag” munkatársa. Egyedül a hatóságokkal van baja, akik a fajtánkért való bátor kiállása miatt többször vádat emeltek ellene. Persze nincs semmi

109


bűne, csak kímélet nélkül kimondja az igazságot, mitsem félve a következményektől. Miért teszi ezt? E kérdésre legyen válasz a rőzseszedő asszonyokról írt pompás költeménye, melyben részvéttel beszél a szegénység mindennapi kenyérért és megélhetésért való küzdelméről.

Három-négy asszony, lány jön a mélyuton, nedves, nehéz rőzsekévét cepel. Férfi nem hord rőzsét errefelé, ez csak olyan nőnek való teher. Elől megterheli a szerelem, hátul a gond a szegény ifjú nőt, nem csoda, ha elhervad szép orcája, ha tönkremegy, meghal idő előtt.

1929-ben és 1931-ben megkapja a Baumgarten-díjat. Ezután mindkét alkalommal Párizsba utazik. Költészetében foglalkozik ugyan a magyar-német sorsközösséggel – annak ellenére, (bár kényszeredetten) hogy 400 éve marakodunk egy rosszul összetákolt birodalom keretén belül – de ideálja a gall szellem, mint legtöbb nagy költőnknek. Tisztán látja a világ vesztébe rohanását, ezért minden erőszaktól irtózik és édesanyja intése jár az eszében, mikor leírja, hogy kölyökkorában pajtásaival leverte a fecskefészket, a kis meztelen madarakat pedig falhoz verdesték. Egy ilyen tettel akarta bebizonyítani anyjának „hősiességét„, ki összeszidta. Mikor elmondta ezt társainak, azok előbb kinevették, azután pedig összeverték. Ezért teszi fel a kérdést az „Anyai szó”-ban.

…

Nincs fegyverem más, csak a szó, és nem hallgat rám a világ, nem hallja meg, hogy sikoltoznak fiaik után az anyák.

…

Ki fékezi meg ezt a játszó,

110


gyilkos óriásgyereket? Ki fogja égi tudományra a durva népvezéreket? – Anyai szó! Angyali szózat, isteni fegyver, tüzesen szállj szívről szívre, szájról szájra, ne is némulj el sohasem!…

Akkor tudja már, hogy nem a kultúra, hanem egyedül a nyers erőszak, az ököljog, ami döntő érv a nemzetek sorsának alakulásában.

Köztudomású, hogy a két háború közötti idő dédelgetett költői olyan „bárdok„ voltak, akik a magyar dicsőségről énekeltek és a rendszer hiuságát legyezgették anélkül, hogy műveiknek irodalmi értéke lett volna. Ugyanakkor a hivatásos kultúrpolitika nemcsak mellőzte, hanem valósággal üldözte azokat a nagy tehetségeket, akik bírálni merték a társadalmi igazságtalanságokat és volt bátorságuk önállóan gondolkozni. Igaz, hogy ezek nem asszimilálódott írástudók voltak, hanem magyar vér folyt ereikben.

Erdélyi Józsefet végtelenül elkeserítette legkiválóbb költőink kézlegyintéssel való elintézése és az a tény, hogy a hatalom urai egyenesen „Rigolettónak„, irodalmi pojácának nézték őket. Ezért ütött vissza kíméletlenül „Jóska” című versében.

Én már nekik csak Jóska maradok. Lejóskáznak a senkik, a nagyok, Jóskák között is csak egy Jóska, nem író, csak egy kis írócska. …

Erdélyi Jóskák, Sinka Pisták, Sértő Kálmánok – Kálmucicskák, ezek vagyunk mi, Ady Bandik, Arany Jankók, Petőfi Sandrik.

111


…

A hamis bírák, kik nem bírják, hogy az egyet soknak ne írják, áradó, olcsó sokaságnak. – Tetvek, kik a fejünkre hágnak.

S magukat tartják egynek, nagynak, azt hiszik, hogy kenyeret adnak, mikor ők élnek mibelőlünk. S csodálják, hogy viszket a bőrünk.

Emlékezés formájában ugyanez a hang csendül ki, mikor az „Öreg diák” hitet tesz a költői felelősségről a mezőtúri „alma mater” meglátogatásakor.

A mezőtúri vén mecsettoronyban kettőt kondul a fertályos harang. Éppen úgy kong, mint víg diákkoromban, mikor nem voltam még ilyen bitang.

Kettőt kondul s kilép az őr az ajtón, csuda, hogy nem la illahot kiált. Körüljár lassan s a torony négy sarkán, négyet tülköl a négy égtáj iránt.

Rend van Túron és rend van a mezőn, nem kell a nagyharangot félreverni, nem fenyeget tűz, víz, török, tatár, a nagy világon nem történik semmi.

Csak telik-múlik az idő s az óra jár, üt, feleket és egészeket, hajnalra, délre és takarodóra, kong a harang, amig meg nem reped.

…

112


Kettőt kondul, négyet tülköl felettem, míg elmegyek a vén torony alatt. Elgondolom: tizennégy év, s mi lettem? Senki, semmi, csak az idő halad.

Költő, magyar költő, alábbvaló a kisvárosi bőgőhordozónál, kivert bitang, se élő, se haló, bolond úr, aki koldusoknak szolgál.

Diák maradtam én, öreg diák, de nincs kollégium, mely tartana. Iskolám a kegyetlen nagyvilág, holtig leckéztet végtelen tana.

Nagyvizsgám lesz a halál s levelem, oklevelem a gyászos szemfedél. Addig tanullak, nehéz türelem… Beh jó, hogy az ember csak holtig él!…

Gyerekkorára emlékezve elmondja a „Királyság”-ban, hogy egy alkalommal pajtásaival, cselédgyerekekkel játszottak a szérűskertben és ő király akart lenni. Erre a gyerekek nemcsak kinevették, hanem meg is verték és otthagyták. Ezután nem is tehetett mást, mint

Hallgattam: a szénakazalban hogy csiripel a kis veréb, s hogy zúgnak a nyári szellőben az égigérő jegenyék.

S megbarátkoztam a világgal és magányos magammal én. – Megtaláltam a királyságot! Palotám lett maga a fény.

Így lettem az álmok királya, így lettem, aki ma vagyok:

113


költő, akinek koronája az örökéletben ragyog.

Költészetéről és nemzeti hivatásáról írt verseit azért láttam szükségesnek bemutatni, mert ő is pontosan tudta, amit Márai Sándor írt le remek soraiban évekkel később: „Őseink csak legelőt kerestek, de ezt a földet nemzetté és országgá a költők tették”.

Szerelmi lírája nem bőbeszédű, vagy rajongó, inkább csak visszaemlékezés a szűkölködésben is felejthetetlen fiatalságra. Ennek legszebb példája az öregedő poéta verse, a „Tavaszi dal”.

Észak felé vonul a vadlúd, hófolt sincs már a Pilisen, jön a tavasz, csak te maradsz el, én hűtlen, ifjú kedvesem. Költőd öregszik, néha mégis gondol reád, így, amidőn észak felé vonul a vadlúd, s hófolt sincs már a hegytetőn.

Jön a tavasz, újra meg újra, te sem vagy már olyan gyerek. Gondolsz-e a költőre néha: gondol-e rád, szegény öreg, bolond költő? Fáj még a szíve? – Ha őszintén kell vallanom: nem fáj semmi, tán az se fáj már, hogy nem fáj semmi fájdalom.

Nehéz lenne bármelyik versére is a leíróköltészet meghatározást alkalmazni, annak ellenére, hogy állandó témája a természet. Szemlélődő típus, aki pasztellekben mondja el benyomásait, így inkább fényhatásokat örökít meg ezekben a pompás költeményekben, akárcsak az impresszionista festők. Ezekben a pillanat hangulatán van a hangsúly. Legszebb példa közöttük az „Őszi freskó”, ami tökéletes hangulatkép és az elégia határát súrolja.

114


A kávéház nagy ablakán át elnézem a Duna felett, a tulsó part felett a sziklás, citadellás Gellérthegyet.

Az őszi nap most lépi által, már csak a tetejét süti, hűvös árnyékát nemsokára a Duna tükrére veti.

Sárgulnak rajt a fák, a bokrok, az árnyék mély, ibolyakék. – Vidék a város közepében, Őszi freskó, mesteri kép.

Előterében kocsik futnak, jönnek-mennek az emberek, közepén a Duna és partján még zöld akácfák lengenek…

Egy kis akácfa egész sárga, lombján az őszi nap delel. – A festmény lelke. Sárga lombja a távozó napnak felel.

A távozó, a hűtlen napnak, mely a képen kívül ragyog, s nekem, aki nem is tudom már, hogy fiatal vagy vén vagyok?

Csak érzem, hogy repül az élet, hogy ismét elrepült a nyár, egy nyár, egy visszatérhetetlen, örökre elrepült madár…

Szomorú kiábrándulás számára, hogy hazánkban a színmagyar milliók másodrendű állampolgárok, mert a befogadott idegenek elözönlötték gazdasági és szellemi életünket. Az álszent

115


szemforgatással hangoztatott liberalizmus semmi más, mint kozmopolita összeesküvés, mely meg akarja semmisíteni nemzeti hagyományainkat. A rothasztásnak ezt a hazaáruló folyamatát 1919-től kísérte figyelemmel és tapasztalata dokumentálására írta meg egy „haladó értelmiségi” provokáló kérdésére adott csattanó válaszát.

Ismeri Marxot? Olvasta a Tőkét? kérdezte tőlem egy ifjú titán, kiből jámbor, keresztény újságíró, csendes ember lett a kommun után. Nem olvastam… Akkor nem lehet költő, jelentette ki illetékesen. Sebaj! mondtam. Hisz nem ismerte Marxot Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi sem…

Ez volt az első nyílt összetűzése a kommunistákkal, ami 1945-ben ott szerepelt a „bűnlajstromában”. A háború után visszatért Ausztriából és Erdélyben keresett menedéket a bosszú elől, de ott sem talált. Visszatérése után vádat emeltek ellene és az ÁVO pribékjeitől megkínzottan börtönbe került, mint háborús bűnös, akinek egyetlen vétke volt, hogy magyar mert maradni és ezt ki is mondta.

A főbenjáró háborús bűnt azonban a „Magyar Út” történelmi analízisnek is nevezhető remek kompozíciójában, hazafias líránk egyik legkiemelkedőbb költeményében követte el. Ebben végigvezet bennünket a második világháborút követő, békének nevezett gaztett évtizedéig. Teljes egészében közlöm és arra kérem olvasóimat, hogy nagy figyelemmel olvassák el, mert ilyen igazság kimondásához 1945 után legfeljebb az emigráció legkiválóbb költőinek volt bátorsága. Igaz, Erdélyi József tisztában volt vele, hogy már semmit sem veszíthet, mert mindent elvesztett, ami a legcsekélyebb reményt jelenthette akár a maga, akár a magyar nép számára.

Két sír között választott a magyarság. Tündéri volt a török sírhalom, de rothadás, örök halál sötétlett a belsejében: önző hatalom,

116


örök háború, hódító hadjárat, a dsingiszkáni kevély gondolat: hogy egy ország legyen a földkerekség és nyögjön a mozlim járom alatt…

Puszta sír volt a másik sír, a német, de belsejében fény áradt, csodás: reménysugár a Jézus öt sebéből, mely azt súgta, hogy van feltámadás. Isten országát igérte, a békét, a birodalmat, melyben egyesül minden ország és nemzet, melyért Isten egyfiát, Jézust adta kezesül.

Sír volt az is, a német sír, de benne élt a magyar, rázta rabláncait, egyenlőség, testvériség, szabadság szavával vívta hősi harcait. Százötven évig gyászolta Mohácsot, Buda várát, húzta a rabigát, újabb százötven év, s megrohamozta, visszavette a némettől Budát.

Magyarul szól és ír az új pogányság, egy akolról s egy pásztorról papol, de erőszakra épült birodalma: a már megízlelt moszkvai pokol. Itt az előhad, a körülmetélt nép, magyarul ír és magyarul beszél, s elkövet mindent, hogy csak az ő vére, s az ő felkentje lehessen vezér.

Oh, ez a nép rettentőbb a töröknél, s a németnél, mert nem fegyverrel öl, de önzésével elveszi a lelket, a levegőt is más nemzet elől. Szabad, egyenlő, testvér lett közöttünk, száz év alatt sárkány hatalma nőtt,

117


legfőbb kincsünket: nyelvünket, lelkünket fogva tartja, mint egy rabszolganőt.

Törjük meg ezt a belső ellenséget, ne hagyjuk egymást, szegény magyarok, legyen köztünk igazság, béke, áldás, s nem kell félnünk: akárhogy háborog, akárhogy örjöng a világ köröttünk, minden népnél erősebbek leszünk, s akárki tör honunkra: a ránkrontó pokol hadain is erőt veszünk.

Börtönéből kiszabadulva, a testileg és lelkileg megtört költő már nem sokat írt. Amit hátrahagyott, azok is, kevés kivétellel ifjúkori emlékek és a természet szépségének valósággal bukolikus dicsérete, késői elragadtatás. Egy-egy gyöngyszem valamennyi.

Talán ez esetben több idézetet közlök róla írt portrémban, mint más költőktől, de ezeknek minden sora olyan érték, amit a teljes kép kedvéért meg kellett tennem. Elégtétel ez egy nagy ember, igaz magyar és kiemelkedő költő emlékére, akit egész életén át gyanakodással figyeltek hazánk „kultúrfelelősei”, mert soha nem riadt vissza attól, hogy kimondja az igazságot. Soha nem a saját, hanem kizárólag fajtájának a sorsa érdekelte és adta az indíttatást az igazmondásához nagyszerű poézisében. Végül, talán sírfeliratként álljon itt egy versszak a „Rapszodia II.” megrendítő két végletet megszólaltató soraiból. Az egyik: jelenlegi történelmünk tragikus végzete, a másik pedig ennek ellenére is nagy hite, hogy fajtánkat szolgáló költészete egyszer a legjobbak sorába emeli.

Én nem szégyellem magamat azért, hogy nincs fejemet hol lehajtanom. Ezt a szégyent a prófétákkal és Jézus Krisztussal lehet osztanom. S előttem járnak a legnagyobb költők, Balassi és Csokonai vezet, Arany, Petőfi… Élve: élhetetlen,

118


de halva tán halhatatlan leszek.

119

A népiek: Sinka István

SINKA ISTVÁN1897-1969

1993-ban emlékeztem a Magyar Ünnep című irodalmi és művészeti szemle megalapításának ötven éves évfordulójára, melyet lapunk főszerkesztője, Vörösváry István alapított. Ebből az alkalomból bemutattam a folyóirat egyik állandó munkatársa, Erdélyi József életét és költészetét. Azért láttam ezt szükségesnek, mert meggyőződtem róla, hogy a magyar olvasók túlnyomó többsége előtt ismeretlen a XX. század lírájának e kimagasló alakja.

A tanulmánynak komoly visszhangja volt és több olvasónk kért rá, hogy mutassam be sorstársát, másik nagy parasztköltőnket, Sinka Istvánt is, aki ugyancsak a Magyar Ünnep munkatársa volt. Szívesen teszek eleget kívánságuknak, hogy minél szélesebb körben megismerjék az egész életében mellőzött, szűkölködő, fajtája felemeléséért mindenre kész poétát.

1897-ben született Nagyszalontán. Emberöltőkre visszamenőleg minden őse pásztorember, vagy cseléd volt, akárcsak apja. Ő maga először bojtár, azután pásztor, majd napszámos lett. Harminchét éves korában fedezték fel tehetségét. A közel négy évtizedes földhözragadtság, a mindennapi szűkös kenyérért való küzdelem, a bihari puszták magánya, viharok tombolása, a dermesztő tél, a tikkasztó nyár és a természet szeszélye örök nyomot hagytak lelkében. A parasztság legmélyebb rétegéből került fel nagy földijével és kortársával, Erdélyi Józseffel és legjobb barátjával, a tragikus sorsú géniusszal, Sértő Kálmánnal együtt. A zsellér-nyomorúságból kiemelkedők közül ők hárman tartoztak a keresztény-nemzeti világnézet képviselői közé a XX. század költészetében. Ez nem azt jelenti, amit ebben a liberális szellemű, harvardi világban elképzelnek. Nem voltak sem politikai keretlegények, sem szélsőséges pártpropagandisták. Költészetükkel egész más jellegű elhivatottságról tettek tanuságot. Népüket és nemzetüket akarták felemelni úgy szociális, mint szellemi értelemben, de más módszerekkel, mint ahogy azt a marxi „szocialisták” hirdették.

120


Sinka István éppen úgy látta a szörnyű nyomort, melyben a bihari puszták népe tengődött, mint a többi népi költő és író. Ez az oka, hogy verseinek legnagyobb részében ezekkel az emberekkel és ezeknek a sorsával foglalkozik. A mesélés kedvét, verseinek színes képeit talán ősei hozták magukkal Ázsiából, és ez kapott új hangot az ő teljesen egyéni, tájnyelven írt költészetében. Ezért fogalmazta meg élete programjaként az alábbi sorokat:

Kiáltanak az őseim: a pásztorok és a parasztok, s én, az úrköpött unoka, értük most tengelyt akasztok.

Haláláig megtartotta ígéretét. Erős akarattal igyekezett művelni magát, hogy versenyképes legyen és befogadják. Nagy költőinken kívül Knut Hamsunt, a híres norvég írót értékelte legmagasabbra.

Ifjúkora hamvas szépségű leíró és szerelmi lírájának rímekbe foglalása után, a sokat gondolkodó és mindig tanuló költő megtalálta a hangot, mely a sajátja, senki másé. Népe szenvedésének feltárása mellett egyetlen igaz szerelmét, a kis libapásztorlányt, Katona Zsuzsit énekelte meg legszebben. „Emlékek Sártallóról” című költeményében írja az alábbi gyönyörű sorokat:

Nemcsak a fa: a puszta is álmodik olyan álmot néha: emlékeiben megnő a szépség, kinyújtja nagy termő karjait, s életrehívja, kit álmaiban látott, hogy legyen a halandó ember szomorúságában valami reménység. Ilyen reménység volt Katona Zsuzska is.

Mintha se apja, se anyja nem lett volna, úgy véltem, hanem a naplementek aranyja

121


öltött volna testet tenyerében az élet angyalának, s nem rózsa lett, nem nyírfa, nem szöllő, nem méz, de az anyaföld magosabb formája: leány, a folyton vérengző halálnak ellenfele, ki testet ád az öltözködő léleknek s utána lépésről-lépésre hátrál csak a sírba.

A budapesti kősivatagban soha nem talál megértésre és ahogy múlnak az évek, egyre jobban vágyódik a leány után. A rá való emlékezés sokszor víziószerű, amit a továbbiakban látni fogunk.

Apja, az öreg cseléd rendíthetetlen „negyvennyolcas”. Ezért Pista és az apja közötti „politikai véleménykülönbségnek” volt néha csattanós megnyilatkozása, amint erről a „Bodzapuska” című versében olvashatunk.

Tölgyfák alatt öreg tanya állt, mint az árvaság maga. Oda ment apám cselédnek, örök, hangtalan szegénynek.

Bent a cselédlakás falán (siratgatta őket anyám) képek voltak, mind rokonom, s minden cselédek egykoron.

Egynek se volt sose jussa, se joga, se márciusa. Széthányódtak valahányan úttalannak a világban.

S volt még egy kép fönn a falon: a császár volt. Fehér lovon. Nagy kép volt az. De tündöklött! Mellé aggattuk a tükröt.

122


Ágaskodó fehér lovon császár, az én nagy rokonom, – így gondolkoztam magamban, éhes-mezítlábos rangban.

S mikor ezt apámnak mondtam, láttam: arca pírba lobban; bús tenyerét felemelte s nadrágom aljához verte.

A gazdasági cselédek nyomorúságos élete kap megfogalmazást, amikor fiatalsága élményeiről ír. Az alábbi két strófát a kaszálásban kimerült, elegendő táplálék nélkül látástól vakulásig dolgozó apjáról írta:

Már telik a zabszőke nap, és az öreg párciumi dunnyogó esti dalra kap – szeme a portól hunyorí. A napba néz leskelődve, s kaszáját oda leteszi, hol a bükköny-kaccs friss zöldje a rend-lábat átöleli. Amott a hosszú árpaföld végében a kis gyalogút. Azon megy már, pipára tölt s megfüstöli a földi bút. Bakancsát otthon kifűzi, nincs sok idő és nem mereng, fáradsága ágyra űzi, s álomba merül, mint a csend.

A mélyen Isten-hívő költő jól ismeri az emberi nyomorúságot, ezért a nélkülözéstől mindig irigykedő sorstársainak nem kíván mást, mint jólétet, ami ezeknek a gondolkozása szerint semmi más, mint a jóllakottság. Ugyanakkor ő maga hajlandó minden ilyenről lemondani, mert szentül hiszi, hogy halála után csillag lesz. Ezért fohászkodik megható leborulással Istenhez.

123


Én Istenem, be jó is vagy, sorsom is vagy, hajóm is vagy. Tüze vagy a véletlennek s azon át az életemnek. …Mellém állsz majd, ha kínomban megnémulok a síromban. Ellenségeimet lásd meg, törpeségüket bocsásd meg. Két kezükbe adj kenyeret, s adjál mellé bort és tejet. Sorsuk könyvibe azt írjad: ezek híznak… sose sírnak.

Hízzanak meg valahányan – én csak kopjak el soványan. Földi javam szegényeknek, odadom e legényeknek. Elfogadhatják ezt tőlem, Csillag leszek elmenőben.

1936-ban kerül Pestre, ahol a befutott költők gyanakodva fogadják, mert irodalmi ismerete hiányos, nincs nyelvtudása és tájnyelven ír. A kultúrhisztérikák azonban elkényeztetik és sikoltoznak a lelkesedéstől. „Őstehetségnek, parasztzseninek” nevezik, de ő nem törődik ezzel, sőt undorodva utasítja vissza közeledésüket. Egy érzése van csak, a fájó magány, de vállalja, hogy önmagának tett esküjét megtarthassa, s költészetével az ország politikai, egyházi és szellemi vezetői előtt a mindennapi kenyérért küzdő testvéreinek szószólója legyen. Eleinte jóformán senki nem veszi komolyan, de amikor könyvéhez Féja Géza ír előszót, a hivatalos irodalom is felfigyel rá.

A fővárosban látja meg, hogy a nagy többségben idegen haszonélvezők, a pénz és hatalom urai, akik kezükben tartják Magyarország közéletét, semmit nem törődnek a pedagógusok, a kistisztviselők, a gyári munkások és a teljesen elfelejtett földnélküli parasztok, zsellérek millióinak a nyomorúságával.

124


Elkeseredésében írja le híressé vált két sorát, mely után a hivatalosak forradalmárnak minősítik.

A sok néma száj után én már lázadó vagyok.

A számára idegen nagyvárosban egyetlen rokona a bérház udvarán nyíló napraforgó, aminek magját tavasszal a fölötte elrepülő tolvaj csóka ejtette le a maroknyi, sovány földre és csodával határos módon kihajtott. Szülőföldjére emlékezteti ez a jövevény, mely éppen olyan árva, mint ő.

Imádja szülőhazáját és jól tudja, hogy minden magyar közös takarója a „Magyar föld”.

Búzaföld is a magyar föld, árpaföld is, temető is. Terem rajta ibolya is. Terem rajta bölcsőnek fa, messiásainak kereszt s megkövezni őket, kő is. Jó anyókánk a magyar föld. Megöleljük, ha lehullunk, s néha visszaölel ő is. Csatatér is a magyar föld, ágyúfüst száll az egére; s kunnyót is ád, ágyat is ád, kastélyt is az idegennek, s ő rajta foly át a könnyünk messzi a tenger vizébe. Hű takaró a magyar föld: annak, ki itt összetörik, ő borul rá a szívére.

Teljesen lesújtja költőtársa és egyetlen igaz barátja, – a tragikus sorsú géniusz, Sértő Kálmán váratlan elhunyta. A halálhír nagyon megrendíti, mert teljesen egyedül maradt. Elveszítette testvérének tekintett, ugyanolyan alacsony sorsból

125


felemelkedett segítőtársát, lelki támaszát. Őszinte gyászában írja gyönyörű versét kenyerespajtása elsiratására, melyben azt mondja, hogy „jobb lett volna Baranyában” eltemetni, mint Budapesten, ahol még egy szál virág sem jut a sírjára.

Ott kellett volna temetni, sírjára futókát vetni, s kislócát ácsolni mellé, hova kalapját letenné a vén csősz és szunyólkálna, s maga se tudná, mi fájna. Tán a csend, a tűnt reménység, tán a nyöszörgő szegénység, tán az, hogy fönn az égen át elszállnának a vadlibák. Mindegy volna, hogy mi fájna: az úgyis mind könnyé válna.

Talán a pusztában, a nyáj mellett eltöltött éjszakák, a világmindenség csodálata, a természet óramű pontosságú változása, legfőképpen a vándorló, s hazát kereső ősöktől örökölt reflex tette rendíthetetlen Isten-hívővé. Azt hiszem, ezzel magyarázható az állandóan visszatérő, s visszaálmodott vágy – amit életcéljának tekint –, hogy halála után ő is a firmamentum egyik dísze legyen. Meghatóan szép, egyszerű szavakkal kéri erre a Mindenhatót az „Isten őszi csillaga” című fohászában.

Minek nekem téli ruha, ne is adjál, én Istenem, csak ne hagyd, hogy Sinka Pista sokáig éljen idelenn. Csontja le a sárba hulljon, a sárra nagy tél boruljon. Meztelen lelkét emeld fel, ahol a szél sose zajog: a Tejútra… én Istenem, lenne egy őszi csillagod!

126


Az egykori juhászlegényt, ott aztán öleld meg szegényt.

Mint a pásztorok csaknem valamennyien, ő is szereti a babonás történeteket és meséket. Valószínű, hogy a hosszú estéket a tűz mellett ilyen rémes történetek elmondásával ütötték agyon. Ez a mesélő készség egész biztosan a Meotisz ingoványok idejébe nyúlik vissza, azoknak a régi időknek az öröksége. Meggyőződésem, hogy az időtlen mesék, olykor mítoszok adják a „költészet csíráját,” mint Goethe mondta. Az ilyeneket valamikor a vak görög lantos építette magasrendű költészetté. Egy bizonyos, hogy Sinka úgy írt balladát, mint egy földije, Arany János. Ami pedig legérdekesebb, csak olyanokról írt, akiket vagy sajátmaga, vagy közeli hozzátartozói személyesen ismertek. Álljon itt példaként egy pompás rövid balladája, a „Látták lúd képében szállni.”

A fekete malom alól ki hallott már Petrányiról? Ki tud veres kecskéiről s pokolbéli estéiről. Pokolba járt el Petrányi, látták lúd képiben szállni. Rémült anyók nagy jajszóval mondták: boszorkány hajóval ment utána hét kecskéje: a poklok hét menyecskéje.

S villámlást hordtak az égen és jégverést… és a rétenfekete tehenek bőgtek, félelmire az időknek, félelmire a faluknak, s kik a falukban alusznak… Valami harmincöt éve, Petrányi már sírba téve. De a lelke lúd képiben, itt jár népem vetésiben.

127


Nagyszerű versciklusa a „Mesterek utcája”, amelyben elmondja egy Bihar megyei falu iparosainak sorsát, akik sötét sikátorokban álló, nyomorúságos „kunnyóikban” élnek. Ezekben végzik pihenés nélküli munkájukat. Amit ezért kapnak, az alig elegendő a mindennapi kenyérre, mert az értékesítés közel áll a cserekereskedelemhez. Verseiből megismerjük ezek pária-életét és minden baját. Bemutatja a csizmadiát, az asztalost, a kádárt, a szitakötőt, a kovácsot és a többieket, akik pénzért nem tudják eladni, amit készítettek, ezért egymással és a földmívesekkel cserélgetnek.

Legnagyobb alkotása a 400 oldalt kitevő „Szigetek könyve”, mely a magyar puszta életének csodálatos leírása. Öreg korában az emlékek hatása alatt készült ez a hatalmas munka. Rendkívüli értéke ellenére is csak a halála után jelent meg, mert 1945-től 1976-ig az orosz megszállókkal érkezett bolsevista „kultúrfelelősök” nem adtak engedélyt a költő hajlíthatatlan magyarsága és gerincessége miatt ennek a kiadására. Ebben a monumentális műben, – melyről egyik kritikusa azt állította, hogy „epikus líra”, mint egy látomás, úgy tűnik elő Katona Zsuzska, ahogy alább olvashatjuk.

Egyesülni vele, mint ahogy egyesül két barna rög, s mikor már egyek: melegükbe virágnak lelke ül, és csírát kér, és olyan testért könyörög földi kezdetnek, miben majd magosabb célok felé vándorolhat,– élet és vándorlás, nem fogyhat el – örök –, s mozdulatlanság a mozgásba hatolhat.

Egyesülni vele, mint mézzel édessége. Úgy kell legyőzni az élet keserűjét – a lány bemegyen az égnek szöllejébe, s jövendő fiúnak jövendő-ágyat vét. S akivel eggyé-vált, együtt lépked véle. …

128


…Ilyen reménység volt Nagy-Katona Zsuzska, égi szöllőben még ágyatlan bűbáj, nagy-szemű lány-gida, felserkenő emlék, ki átaludta az időt… és most üde rajta a múlt. Látom, hogy nem fáj már a szíve, nem sír, meggyógyult; alakját a puszta átkarolva tartja.

Nem sír, átaludta az időt. S milyen szép! Megszépült. Ő a Hold. Vagy már szenvedésen túlnőtt álom ő? Nem föld, több, mint emlék; mozdulatlanság: ő az örök égbolt …

Ezután folytatódik a sírja szélén álló költő látomása. Nyár vége felé küldenek érte egy uradalmi szekeret, mely elviszi, hogy soha többé ne lássa Zsuzsit, akit haláláig szeretett.

Már sárgák voltak az őszi árpák, már-már ettük az első meggyet; kóstolgattuk, és csupa ábránd volt életünk: a puszta szele égről és földről hordta hozzánk az életkedvet. Aranyló árvíz volt körül a világ, a hold volt a hajója, s futott velünk a föld-öbölből egy másik partra, új földre, a jövendőbe át – lelkünkben álom lengett, szívünket kétség nem gyötörte.

Pár hét jött még csak, és megszőkült a puszta, s át a szőke pusztán uradalmi szekér gördült értem, s úgy jött be Sártallóra, hogy megsápadt tőle kis Katona Zsuzska, de nem sírt szegény. Magába itta könnyét, mint ér a vizét, s állt csak,

129


mint a zátony magányos hajója, ki alól elfutott a tenger, az élet, s hiába várja, nem tud, s nem megyen érte vissza.

Állt csak kínjaival a libáknak pásztora, s elfordította a pusztába szép fejét oda, ahol a búza megőszül, a mesék megvénülnek, s hol annyi ős-csillagnak hullott szét a pora, hogy abból a morzsalékból készült el a rét.

Vallomást tesz, ami csaknem gyónás, de tudja, hogy bűneiért nem kap penitenciát, mert nagyon megszenvedett életében és ha nem is a pusztán él, éppen olyan sivár az élete és szomorú a környezete, mint az ott vegetáló testvéreié. A könyörtelen nagy város, az egymás mellett elrohanó, senkit nem ismerő emberhangyák élete talán még sivárabb, mint amiben a puszták népe él. Magányos életét elmondva senkit nem vádol, mert magával viszi az emberszeretetet, amit Isteni ajándéknak tekint.

Igaz, most már nem járom a régi pusztákat, de ma élek mégis igazán pusztaságon. És milyen magam, ó, és milyen egyedül. A csitítgató idő, hiába, nem áltat. Úgy megyek át a zajongó világon, hogy sérelmeimet nem viszem fegyverül, csak mosolyt viszek, mosolyát azoknak, kik a madaraknak is prédikálnak.

Végül idézem egyik legutolsó versének néhány sorát, amiben elbúcsúzik a világtól, amely olyan mostoha volt hozzá. Ez a búcsúzás azonban a keresztény megbocsátás hibátlan kifejezése.

Írtam nevető fiatalnak, írtam síró öregnek,

130


és írtam a gyorsszívüeknek, kik hamar meghalnak; írtam, mert álmoknak voltam rabja, meg, hogy ne legyek boldogtalan, mint a fa, mikor magára hagyja már a lombja.

Ez volt Sinka István, vagy legalábbis megközelítőleg ilyen. Bölcs és igaz magyar, egyszerű, mint a természet, gerinces, hű és nagylelkű. Elhagyatottan halt meg hetvenkét éves korában. Nem kapott sem Kossuth-díjat, sem díszsírhelyet, de biztos vagyok benne, ha a kommunisták ilyesmivel „megtisztelték” volna, ez az ő szemében semmiképpen sem jelentett volna dicsőséget, mert azt egyedül a fajtájától várta el és ha későn is, de megkapta.

131

Az egyedülálló mesemondó

ELFELEJTETT HÍVŐ:Kerecsendi Kiss Márton

1917-1990

Egyszer, 1989-ben kedves barátom, Kerecsendi Kiss Márton felesége, Lola asszony hívott telefonon Clevelandből. Csaknem egy órán át beszélgettünk régi dolgokról, emlékekről, közös barátainkról és főleg hosszú ideje súlyos beteg uráról, a kiváló íróról, a fanatikusan hívő, népnevelő magyarról, aki Istenen kívül csupán fajtánk elnyomott millióinak tehetségében és anyanyelvünk erejében hitt, semmi másban.

Egész este nem tudtam szabadulni beszélgetésünk hatása alól. Aztán jött az éjszaka, ami az öreg embereknek nemcsak pihenés, hanem az éber órák lelkiismeret-vizsgálata is, mikor önmagunkkal beszélgetünk, akár akarjuk, akár nem. Én is rákényszerültem erre és nagyon szégyelltem magam, mert hosszú időn át nem gondoltam egy jó barátra, nagy felkészültségű írástudóra, aki életcélját, tanítását, irodalmi működését népe szellemi és társadalmi felemelésében látta. Hitt abban, hogy a magyarság milliói, akik Werbőczy jóvoltából (ez az ő meghatározása) saját hazájukban másodrendű polgárok, tehetségükkel csodákra képesek, ha lehetőséget adunk nekik és kilendítjük őket évszázadok mozdulatlanságából.

Ez alkalommal egy kép merült fel bennem oly élesen, mintha a valóság évtizedek távolából idevetült volna. 1941 vége felé egy szombat délután összetalálkoztam a Rókus kápolnánál nagy jellemszínészünkkel, Makláry Zoltánnal (anyám első unokatestvére volt) és egy valószínűtlenűl vékony, magas fiatalemberrel, akit addig nem ismertem. Kerecsendi Kiss Márton volt. Megörvendtünk egymásnak és javasoltam, hogy menjünk be a Bíró sörözőbe egy korsó őszi sörre. Így is történt. Makláry híres volt szűkszavúságáról. Órákon át elüldögélt pohár söre mellett anélkül, hogy egy szót szólt volna. Így Marcival ketten beszélgettünk. Kodolányi nagysikerű drámájával, a „Földindulással” kezdtük, melyet „Sötétség” című elbeszéléséből írt, sajnos happy-endel. Páger vitte diadalra a Belvárosi Színházban.

132


Ezután Kerecsendi komoly jelentőségű „Harmincadik”-járól folyt az eszmecsere, mely soha nem látott sikert aratott Cserépy László rendezésében, Páger Antallal a főszerepben. A közönség nem törődött a hivatalosak, az emberi értékeket fizetési osztályokban és rendfokozatokban mérők fogcsikorgatásával és lelkesedett a szokatlanul igaz mondanivalóért. Az író drámai vénája, mely nagy jövőt ígért neki, itt mutatkozott meg először teljes erejével.

Ekkor beszélt nekem Heves megye szülötte, a néptanító, fajtájának, gyerekeinknek, vagyis a magyar jövőnek és a nemzet testéből kirekesztett millióknak a sorsáról és arról a hihetetlenül nagy erőről, amely ebben a rétegben van elásva. Szentül hitt abban, hogy ez a potenciális energia előbb-utóbb felszabadul és robbanásszerűen fog megszületni a magyar szellemi, gazdasági és társadalmi csoda, mely kiegyenlíti az ellentéteket. Vallotta, hogy az eljövendő társadalmi rendben kizárólag a tehetség, a tudás, a szorgalom, a fajta szeretete, a teljesítmény és a becsület lesz az értékmérő. Soha nem fogom elfelejteni ezt a hittől átfűtött, megrázó és meggyőző vallomást. Azon gondolkoztam utána, hogy mennyire más a fiatal Kodolányi János nagyszerű elbeszéléseinek borúlátása és Kerecsendi Kiss mindent elsöprő magyar hite.

Már ekkor benne voltunk a háborúban, s három évre jött az összeomlás. Nyugodtan otthon maradhatott volna, hiszen minden megnyilatkozásában a társadalmi reformokat követelte, mégis az emigrációt választotta, mert tudta, hogy bilincsbe vert fajtáját a sok százezer emigráns tehetségével, munkájával és összefogásával lehet csak megsegíteni. A nagyértékű kivándorolt intellektüellek elvesztése, mely a bolsevista rabságban élők „szellemi hemoglobinját” csaknem felére csökkentette, kizárólag a szabad magyarság munkájával lesz normálisra feltölthető és ez kell, hogy erőt adjon szellemi ellenállásunkhoz.

Ezzel a hittel kezdi el már Genovában a „Magyar Harangok” szerkesztését. Innen a sors Buenos Airesbe veti, ahol testvéri barátjával, Vörösváry Istvánnal 1948-1956 között a „Magyarok Útja” című lapot szerkeszti. Megható őszinteséggel ír

133


erről a nehéz kilenc esztendőről a „Rőzseparázs” című kötetében, remek versét Vörösváry Istvánnak ajánlva:

Egykor betüvetésre neveltem hancúrozó, víg gyerekhadat. S most könyvet nyomtatok az éjben a ködös argentin ég alatt. Könyvet nyomtatok Pistával az éjben, mint két középkori barát. Kezünk alatt a gép mormogja el kínjainkat s a betű mámorát.

Majd Torontó következik, ahol folytatja magas nívójú írói és újságírói munkáját a Vörösváry által megvett „Magyar Életnél”. Ezután Cleveland jön, ahol városi tisztviselő, de nem hagyja abba az írást, sok előadást tart és igyekszik összefogásra bírni a magyarságot, végül azonban kiábrándultan látja, hogy az egymásra acsarkodó „Messiások” nem érhetnek célt.

Csalódtam én már ebben-abban. Vergődtem savas gyűlöletben, de az ütés simogatássá szelidült felemelt kezemben. Bújdosó sors: egymást kell tépni legalább villámló szavakkal. A gyűlölet tart össze minket gonosz és burkolt akarattal.

A reménytelenség és a lemondás sorai ezek. Leteszi hát a fegyvert és végső menedékül keresi az utat, melyet végigjárva az emberi lélek megtalálja boldogságát.

Így írja meg „Hetedhétország” című, csodálatosan szép mesejátékát, mely a „Csongor és Tünde” utóda, de méginkább a magyar „Peer Gynt”-nek nevezném. Igen közeli rokon ez szimbolikájában Balázs Béla zseniális szövegkönyvével, amit Bartók Béla remekművéhez, a „Fábólfaragott királyfi”-hoz írt. Lényege: a hatalom, a kincs, az arany, a rang csak véres, értelem nélküli harcot jelent. Boldogságunkhoz egyetlen út a

134


küzdelmeken át elért alázat, hűség és szeretet. Ez az élet jutalma, amelyért érdemes élni.

A soha elő nem adott mesejáték megírása után következnek a test kínjában eltöltött évek és valamennyiünk bűne, hogy a kiváló írót, magyar és igaz embert – ha ideiglenesen is, de – elfelejtettük. Súlyos betegségében valószínűleg Goethe volt az eszében épp úgy, mint szeretett kislánya, Kati, akinek a születésekor írt versében már szomorúsággal látta, hogy a sötétség, az emberi rosszindulat és butaság ellen egyetlen védelem a szellem égi fénye:

Én nagyon sokat kuporgattam a sors vad éjein vakon, gyertyányi fényem se volt néha, s rémület ült az ablakon. Ó, hányszor feljajdult a ‚Mehr Licht!‘ Több fényt adj, Uram, Istenem!

1990. február 23-án váltotta meg Isten földi szenvedésétől. Gondoljunk néha a sokat szenvedett költőre, hogy a Másvilágon is érezze, nem felejtettük el, és szívünkben él.

135


AZ EGYEDÜLÁLLÓ MESEMONDÓ

137

Az egyedülálló mesemondó 138

A Felvidékiek

CERUZARAJZ KRÚDY GYULÁRÓL1878-1933

Késő ősszel, amikor a kopasz gallyak úgy zörögnek éjszakánként, mint az akasztott ember egymáshoz verődő lábszárcsontjai, az öreg emberek izgalommal várják másnap az újságot és az időprognózis után azonnal arra az oldalra lapoznak, ahol az előző napon elköltözöttek nevét találják. Ilyenkor mindig alaposan megnézik, hogy az elhunyt idősebb vagy fiatalabb volt-e náluk. Az esős, ködös, nyirkos évszak sokszor kellemetlen meglepetéseket hoz, mert a kopott szervezet bajain sem imádság, sem lelkierő nem segít, egyedül az orvos, ha tud. Így kerültem be én is nem olyan régen a helyi kórház „intensive care unit„-jának egyszemélyes cellájába. Régi tapasztalat, hogy a kórházi gyötrődés után – ha a bajt meggyógyították is – az emberek testileg és lelkileg legyöngülten érkeznek haza. Ez csak úgy előzhető meg, ha valaki a nehezen múló percek és órák alatt nemcsak önmagával foglalkozik, hanem valamiféle lelki üdüléssel igyekszik agyonütni az állni látszó időt. Azt hiszem, hogy e kínos várakozás egyedüli gyógyszere az olvasás.

Arra kértem feleségemet, hogy Krúdy könyveinek valamelyikét hozza be nekem, mert ilyen állapotban Mikszáth és ő adják a leghatásosabb lelki vigaszt. Így olvasgattam aztán öt napon át Szinbádot, a nagy író prózában megírt lírai remekét, mely elterelte figyelmemet a vállamra súlyosodó aggodalomról. A szerelmi álmoknak e csodás színekből szőtt könyvét, mint tapasztalatból tudom, csak olvasni lehet, de elolvasni soha, annyira gazdag és örökké új. Ez adta az inspirációt, hogy beszéljek írójáról nemcsak azért, mert soha, semmilyen irányban nem kötelezte el magát. Pedig, ha nem csal az értékítéletem, úgy a nagy európai kortársak közül Proust, Mauriac, Thomas Mann, Franz Kafka és Huxley, saját irodalmunkból pedig Móricz, Szabó Dezső, Kosztolányi és Márai életműve érte el az írásművészetnek azt a hófedte csúcsát, amit ő. Álljon hát itt az előttem örökké szent íróóriásunk emlékére gyarló vázlatom.

139

A Felvidékiek

Gordonkahangján sírvavigadásnakMesélsz nekünk igaz magyar mesét, Hogy megszépül szavadra mind a bánat, S tündéri távlat lesz a messzeség. Mágus szemekkel multból felidézed Az elporlott víg gavallérokat, És mosolyognak újra régi szépek, Kiket már csöndes, vén őskert fogad.

(Juhász Gyula)

Krúdy Gyula Nyíregyházán született 1878-ban, Nógrád megyei régi nemes családból. Ősei nemzedékekkel előtte birtokcsere folytán kerültek Szabolcsba. Nagyapja, legidősebb Gyula 1848-as honvéd kapitány, apja, idősebb Gyula ügyvéd, a város legelső virilistája, ő, a „legifjabb„, iskoláit a szatmárnémeti jezsuitáknál, a podolini piaristáknál és szülővárosában végzi. A millennium görögtüze 1896-ban Budapestre csábítja és ott is marad egész életében. Nagyon kevés olyan korabeli lap van, amelynek nem dolgozott. Megunva a magányt 1899-ben megnősül és három gyermek – Gyula, Ilona és Mária – származik a válással végződő házasságból.

Kivételes géniuszát Kiss József, a „Hét„ szerkesztője fedezi fel és 1913. január 6-án fejedelmi tiszteletdíjat ajánlva megbízza egy szabadon választott téma regénnyé való megírására. Ezzel, mint maga mondja: „felszálltam a vörös postakocsira„. Így készült el az országos sikert aratott „Vörös postakocsi„ és a hozzátartozó másik négy regény. 1921-ben köt másodszor házasságot, melyből örököse, Zsuzsa lánya születik. 1911 januárjában kezdi el a híres „Szinbád„ sorozatot, és haláláig 112 novellát ír a hajós kalandjairól. 1914-ben megkapja a Ferenc József-, 1930-ban a Baumgarten-, 1932-ben pedig a Rothemere-díjat.

Teljesen mindegy, hogy Krúdy Gyulának, Rezeda Kázmérnak, vagy Szinbádnak nevezzük az életnek ezt a nagy hajósát, mert e nevek alatt saját magát jeleníti meg. Amit ír, látszólag próza, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar líra egyik legkiemelkedőbb alakja, s életműve igen nagy részének

140

A Felvidékiek

főszereplője; vagyis művei vallomásszerű önéletrajznak is tekinthetők.

Amikor a „Sacher fiú„ (Bárczy István) világvárossá építi Budapestet, azzal egyidőben ő megteremti a XIX. század mitológiáját. Kizárólag a múltban él, és az időt úgy kezeli, mint rajta kívül az európai irodalomban senki más. Egy óra vagy ötszáz év ugyanazon az oldalon békésen megférnek anélkül, hogy zökkenőt okoznának a mondanivalóban. Azt állítja, hogy soha nem olvasott tudományos történelmet és csak „ponyvákból„ ismerte meg azt. De mikor a tatárjárás idejében lejátszódó művében, mint Templárius, végigkísér egy apácát a Dunántúlon, hogy az a király után Dalmáciába jusson, bámulattal nézzük találékonyságát és összeköttetéseit, még a tatárokkal is. Vele megyünk, amikor II. Lajos özvegyét, Habsburg Máriát, mint eretnek lutheránus pap Pozsonyból Székesfehérvárra viszi ura ravatalához és összeborzadunk, látva a homályból előlépő Zápolyát, ahogy megkéri az özvegy királyné kezét. Nyomában vagyunk a puha bécsi hóban egy éjszakán, amikor barátja szellemének lábnyomát követi a kapucinusok dohos kriptájába, ahol a fáklyák fényénél megnézi a fehérhajú barátoktól körülvett üres koporsót és megdöbbenve olvassa annak feliratát: Rudolf. Olyan biztossággal érezte a történelem levegőjét, mint Shakespeare a római tragédiákban vagy az angol királyokról festett monumentális freskóiban.

Elkísérjük a havas Felvidék kisvárosaiba, együtt vagyunk a máramarosi rengetegek behavazott vadászházaiban, szerelmi légyottokon a Városligetben, de azt is meglessük, hogyan kurizál kikapós szépasszonyoknak a Kamaraerdőben, a kis budai szállodákban, a Tabán és a Krisztinaváros múltat sugárzó macskaköves utcáiban. Mellette állunk a belváros régi házainak egyik ablaka alatt, ahol aludni készülő kedvesét lesi meg és vele megyünk a Józsefváros, Terézváros vagy Buda kiskocsmáiba. Az ő szemével nézzük Szemere Miklóst (Alvinczy), a „tatár kánt”, aki az „utolsó nagyúr„ és annak nyomában vagyunk kalandos útjai során egészen haláláig, mely diadala tetőpontján a „Kékszalag hőseként„ éri, akárcsak honfoglaló ősei valamelyikét egy-egy csatában.

141

A Felvidékiek

Kalandos útjain vidéki restikben ebédelünk a hajóssal, bebarangoljuk vele a Szepességet, Abaújt, Gömört, Nógrádot, és együtt érkezünk a Bakonyon át Várpalotára, kétes foglalkozású barátjához. Elhisszük neki a szerelem sok átélt vagy álmodott boldogságát, mert el akarjuk hinni. Lehet rajongani érte vagy gyűlölni, csak egyet nem lehet: közömbösnek lenni iránta.

Ő pedig mesél, mesél, ahogy senki más, mert benne öltött testet a múlt. Talán innen van néha archaizáló, de páratlan nyelvi gazdagsága. Nem utazik soha idegen országokba, elég neki a hazája is. 1918-tól 30-ig a Margitsziget nyugalmában él, mert úgy szereti az embereket, hogy nem tud már közöttük lenni. Igaz, ha Arany János megírhatta a Sziget tölgyei alatt az „Őszikék”-et és „Palatinus Jóska” (az idősebb József főherceg) cigány nyelvtanát, neki sem lehetnek nagyobb igényei. Egy napon aztán kilakoltatják és Óbudát választja önkéntes száműzetése helyéül, ahol elfeledten, szűkölködve él családjával, egyre gyengülő testtel, de szellemének mindjobban ragyogó fényénél közeledve sírja felé. Élete utolsó napját Márai Sándor írta meg nagyszerű nekrológ regényében, melynek címe: „Szinbád hazamegy”.

Fájdalmas, nagy magyarsága akkor mutatkozik meg igazán, amikor sikerei csúcsán, 1928-ban Edward K. levelet küld neki Los Angelesből és meghívja, hogy telepedjen le Hollywoodban. Egyben 15,000 dollárt kínál neki. Válasza szívbemarkolóan magyar:

„ …Nem, kedves Edward, nem ér meg nekem annyit a maga 15,000 dollárja, hogy vándormadárrá tudjak válni és távoli szemlélője legyek hazámnak egy távoli csillagról, hogy ne halljam többé hazai hangjainkat, a veszekedéseket, a pörlekedéseket, az irigységet, hogy megismerkedjek egy új betegséggel, a honvággyal. Azt hiszem, minden betegség között ez a honvágy nevű betegség az egyetlen, amely elviselhetetlen. Hát pénzért vegyek magamnak betegséget,

142

A Felvidékiek

amikor úgyis van belőle elegendő? Én már csak itt maradok, mert nem tudnék új, boldogabb világhoz szokni. Az ember végül beleszeret a boldogtalanságába, mint a betegségbe.”

1933-ban meghalt és eltemették, de Szinbád időtlen, aki a testi halál pillanatában átváltozott, és lelkének a saját igényeire szabott térfogatban – mely egy különös purgatóriumhoz hasonló – megvan rá a lehetősége, hogy tetszése szerint akár tárggyá, akár személlyé váljon. Így – mint elmeséli – lehetett volna ólomkatona, fésű vagy bármi más. Mégis inkább fagyönggyé változott, és ott függött évekig egy öreg apáca rózsafüzérén. Végül is, megunva a szent életet – mely soha nem volt neki való –, lepergett onnan, és elkezdett gurulni, hogy egy régi, szép szőke asszony ablakán bekukucskálva meglesse, milyen, amikor fésülködik. Aztán ott ül, mint kísértet, az egykor elcsábított és miatta öngyilkossá lett Emma sírján vezekelve, amikor eléje toppan a halott asszony gyönyörű lánya. Ő pedig habozás nélkül bársonyruhás, vonzó diákká testesül, hogy aztán egymásba szeressenek. Ám eljön az este, amikor válni kell, mert ideje lejárt és feloldódik, hogy tovább bolyongjon a végtelenben.

A mese pedig ömlik belőle, és akkor a legnagyobb, amikor fonalát elveszítve, már csak az anyanyelv beszél írásaiban és folytatja a líra csodálatos játékát. Az olvasó pedig ennek az egyedülálló művészetnek megbűvöltjeként a nagy kortárs, Juhász Gyula szavaival kéri a nemcsak szellemében, de testében is óriást:

Mesélj, mesélj, muzsikálj és dörömbölj, Magyar szemöldökfánál magasabb, Mesédre hadd csituljon és örüljön A magyar árva, aki csonka, rab. Gordonkahangján sírvavigadásnak Csak mondj tovább magyar mesét, Így vége lesz tán majd az éjszakának, S hajnalra pirkad majd a szürkeség.

143

A Felvidékiek

A FELVIDÉKIEK

145

A Felvidékiek 146

A Felvidékiek: Mécs László

A SZERETET KÖLTŐJE MÉCS LÁSZLÓ EMLÉKÉRE

1895-1978

„Néhány évvel ezelőtt abban a meglepetésben volt részem, hogy saját szememmel láttam egy költőt … megismerkedtem egy költővel… Azt akarom mondani, hogy láttam valakit és beszéltem valakivel, akinek első látása megragadott és belém sugallta egy lélek képét, amely mintha különösképpen a költészet számára lett volna teremtve, ha ugyan nem az tette ilyenné.”

Paul Valery

Mécs László 1895-ben született Hernádszentistvánon. Édesapja, a falu tanítója a „mester”, akiről el lehet mondani, hogy a századforduló két évtizedében az egész falut ő nevelte fel és igyekezett embert faragni öt gyermekéből a szerény fizetéssel, amelyet abban az időben a „tanproletárok, jövőnk építői kaptak felelősségteljes munkájukért. Jóban-rosszban mellette állt felesége, az édesanya, aki látástól vakulásig dolgozott, hogy a gyerekeknek jobb életet biztosítson, mint az övék.

Az engedelmes, okos, de magába zárkózott László elemi iskolája elvégzése után a kassai premontreiek tanítványa, és ott érettségizik 1913-ban. Ezután beiratkozik a budapesti bölcsészkarra, de csak egy évet tölt itt, mert engedelmeskedik lelkiismerete parancsának és a premontreiek jászóvári kolostorában lesz novícius. 1918-ban szentelik pappá, és első miséjét szülőfalujában mondja.

A vesztes háború és a trianoni békediktátum az új határ szlovák oldalán élő, közel egy milliós magyarságot tragikusan érinti. Szent Norbert rendje, amely kanonok rend és hivatása a tanítás, kénytelen csökkenteni létszámát, ezért a fiatal Mécs László is azok közé esik, akik tudós tanárokból falusi papok

147


lettek. Eleinte megvan benne a degradáltság érzése, de engedelmesen belenyugszik Isten és előljárói akaratába.

Ezek az érzések váltják ki belőle a „Habozások hídján” és a „Vigyázzállásban” című költeményeit, amelyek hangja bizony keserű, de amikor felülkerekedik benne a fegyelem és a hivatástudat, megírja a „Civis Romanus sum” és „A megszentülés balladája” című hitvalló, új életet kezdő verseit.

Nagykaposra kerül plébánosnak, és amikor megfelelő tapasztalokat szerez hívei ügyes-bajos dolgairól, látva a megszállók sovinizmusát, hálát ad Istennek, hogy tanár helyett fajtájának lelki vezetőjévé tette. Tudja, hogy a bitorolt területeken anyanyelvünk az egyetlen lehetőség, mely biztosítja a túlélést. Ekkor kezd őszinte szívvel szólni népéhez. Nem azon a magas nyugat-európai nívón, mint kortársai, mert tisztában van vele, hogy az ő hivatása és kötelessége hívei szilárd hitének megtartása. Innen van, hogy minden igazságot és bölcsességet igyekszik a legegyszerűbb, mindenki által érthető nyelven kifejezni. Nagy lírikusaink ezért kicsit fölényesek vele szemben, azonban keményen visszavág nekik „Gyanús„ című versében:

…Mert nem csak zengem a magyar ugart,de két karom barázdát szántva tartÚj tűz-ekét, s lelkem magtára dús:gyanús!

Mivel az Istent nemcsak keresem,De uralom s szégyentől veresengyónok, s malasztja úgy mos, mint a tuss:gyanús!

Az irodalmi pléhpofák szerint,mert életem nem sós-fanyar hering,de jó kenyér és sültgalambka hús:gyanús, gyanús, gyanús!

Jól tudja, hogy népe szellemi vezetőjének mi a feladata, ezért szívből jövő „Őszi tilinkózás”-sal hívja őket, hogy minden

148


bajukat megoszthassa velük és társuk legyen a sok megpróbáltatásban.

Terelgetem nyájam őszi erdőszélen.Minden kis virágát összekeresgélemaz őszi mezőnek.

…

Riadoz a nyájam: szivemnek ezernyi aranyos bárányát de nehéz terelniőszi erdőszélen!

…

Fölveszem tavaszról maradt tilinkómat,s elfújom bánatát minden búsulónak,tavaszra várónak.

Egyedül Móricz Zsigmond és Szabó Dezső látják meg, milyen lélekerősítő érték nemcsak elszakított testvéreink, hanem az egész magyar nép számára Mécs László népköltői munkássága, amellyel a hitet és a jövőbe vetett reményt plántálja bele megnyomorított fajtája szívébe. Hálája jeléül írja Szabó Dezsőnek ajánlva: „Megláttam a férfit”. Ennek két befejező versszakát közlöm:

Éreztem, hogyha lehajol,s csak egy virágot megszagol:egy röpke pillanat alattszíve helyén szivacs marad,és ember lesz: kis földi féreg…

De ő csak ment és égig ért,nézése száz tavaszt igért,markába népek sorsa fért,folyton szívébe nyúlt, s a vért,a vért lendítve szórta széjjel…

149


„Hajnali harangszó” című versében ifjú szívét kongatja, mint egy piros harangot, hogy gyűlölet helyett szeretetet oltson az egy sorsra utalt, de más nyelvű emberekbe. Néhány sor e nagyszerű művéből, ami teljes mértékben osztja Ady Endre és Bartók Béla nézetét a Duna-medence népei megbékélésének egyetlen lehetőségéről:

…Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

Uramisten, add meg nékem, úgy zenéljen kis harangom:kongásában minden testvér élte titkát lelje meg,társat sejtsen szíve mellett, aki koldusan barangol,testvért, vele együtt sírót, aki álmokat temet…Mondogassák a szegények: lelkünk kottájára kongat,gazdag mondja: bennem is még emberség után kutat,és a vének: ránk köszönti régi, ifjú hajnalunkat,ifjak, lányok: a szívünkből szórja szét a hangokat.Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca,mely magyar lányt, tót fiucskát testvér-táncra pöndörít,gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavaszláncba!Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig!Átkozott ki most sem áll a testvér-csókos hajnaltáncba!Átkozott ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton.

Azt hiszem, hogy ennek a nagy költőnek bámulatos energiáját hite, a szeretet és nemcsak a magyar népért, hanem az egész emberiségért való felelősségérzet adta meg. Különösen nagyszerű a végtelen hála és ragaszkodás, melyet szülei iránt érzett. Ismerte jól a szegénység, a nélkülözés szégyenét és fájdalmát, mikor a gyermek rájön, hogy anyja azért nem ad neki enni, mert nincs mit. Így válik benne a szeretet igaz részvétté minden szükséget szenvedő iránt. Lelkipásztori hivatásának egyik legszebb megnyilatkozása „A gyermek játszani akart”. Nyugodtan állíthatom, hogy ez a költemény a szeretet himnusza. Befejező két versszaka így hangzik:

Én tükre vagyok minden mosolyoknak,

150


én azért élek, hogy visszamosolyogjakvirágra, lepkére bokorra, rengetegre,farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,visszamosolyogjak az Istenre.

Édesapja halála fölötti mély gyászában írja családi költészetünk egyik ékkövét, a „Napfogyatkozás”-t. A négy részből álló requiem befejező része:

Kábult vagyok a virrasztástól,de jó vagyok most, mint a szentek.A szenvedés szelídke pászor:jó útra hajt sok tévedettet.

Házunk előtt járok szelíden,zakatoló szívem csitítom.Bent ravatal… s oly titkos mindena megbékélt öreg tanítón.

Diákjai kint álldogálnakfujják a szappanbuborékot, s fütyülnek gondnak és halálnak.Szeméten kakas kukorékol…

Ó, nem haragszom: én is mennyiszín-gömböt fújtam életembe’,és nem gondoltam, hogy ezernyihalott szem néz a végtelenbe…

Testvér! Ki már a szenvedőkvilágszövetségéhez tartozol,a boldogokhoz, békességesekhez,most megsúgom: én sem vagyok szegény!Közétek lépek: Kincsem van elásva

151


a szentistváni dombos temetőben……Csönd, béke, áldás! harmatozzatok!

Irodalmunkban az édesanyák jelentős helyet kaptak lánglelkű fiaiktól, de az „Egy asszony dícsérete”, melyet a költő anyjához írt, már szinte szent és szemérmes felmagasztalása annak, akit életében a legjobban szeretett:

Mondom neked, harmat szépségű voltál, gyerekszáj-váró, lányos hetyke melledolyan volt, mint pogány, szépmívű oltár.

S az anyaság, mint Szentlélek-lehellet,megszentelt téged fájdalmak keresztjén…Szobrász-méhednek is szenvedni kellett,

hogy a pogány oltár legyen keresztény…Asszony, ha fejem nem a csillagokbafúrnám Isten-nézőn: most leeresztvén

lehajtanám kis lábadhoz a porba!

Ugyancsak szeretett édesanyjához szól az egyik legbensőségesebb verse, „A királyfi három bánata”. Költészetéről való képünk nem lenne teljes, ha nem ismernénk és nem látnánk azt az imádatot súroló, minden önfeláldozásra kész szeretetet, amit iránta érez.

„Amikor születtem, nem jeleztek nagyotmessiás-mutató különös csillagok,csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,mintha babusgatná a szép napkorongot.

…

152


Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,mintha tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna,s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,az ő édességét meg nem hálálhatom,ez az én bánatom, harmadik bánatom.”

A második világháború után rendje megkérdezi, mint Királyhelmec plébánosát, hogy továbbra is a megszállt Felvidéken óhajt-e maradni. A válasz: Magyarországra szeretne menni. Ezután rövid ideig Budapesten lelkész. Látva azonban a teljes anarchiát, megundorodik az erkölcsi fertőtől és az úgynevezett polgári pártok politikusainak szervilizmusától, ezért a bakonybéli kolostorba vonul vissza. Budapesten átélte azt a szomorú helyzetet, melyet az első világháború után írt meg: „vannak züllött, ifjú emberek”, s „e fiukért valaki felelős”. Nem mondja meg, ki a felelős, de tudjuk, hogy a családon kezdve az egyházon át az uralkodó bolsevista rendszerig mindenki bűnös. A felelősségrevonást szólaltatja meg, mint „Isten szavának trombitája, s mint költő, élő lelkiismeret”. Költészete jutalmaként nem marad el a gyarmatosító bolsevisták válasza: 1953-ban börtönbe kerül, mint annyi igaz magyar, és csak 1956-ban szabadul.

Már a két háború között nagy felháborodással ír a hadirokkantak megalázó helyzetéről, akik megnyomorodva hazánk védelmében, a hivatalosaktól lefelé mindenki számára csak terhet jelentenek. A részvét és a hála ezek iránt teljesen hiányzik. Igen kemény az elitélő hang, amit az „Ismeretlen katona sírjánál” hallat, könyörtelenül kimondva az igazságot:

A hős, a jó fiú, nincs vele baj,meghalt szerényen, nem keresve pózt.A harcmezőn virág lett, itthon tószt.

153


A béke-bankett jó. Ihaj-csuhaj!A rokkant él. A rokkant rossz fiú.Sebét nyíltan mutatja, nem hiú.Szégyentelen. Tény: vérzett a honért,de tapintatlan volt és visszatért.

…A hőst szeretjük: vers-gőzök kiespáráiban példánk lett, légies.A rokkant rothaszt, mállaszt, destruála szebb jövőbe nyíló kapunál.A hős felett virraszt a hála-láng,dicsőség-naptól csókolt kék katáng.A rokkant láttán lázad, forr a vér.A hős meghalt, a rokkant enni kér.

Az erőszakot, a kegyetlenkedést mindig kíméletlen őszinteséggel és főleg meggyőződéssel ítélte el, mert az ellenkezik a szeretet újszövetségi parancsával. Lelkipásztori, jóra tanító hivatását bizonyítja egyik legszebb és legértékesebb költeménye, a „Vadócba rózsát oltok”, melynek utolsó versszaka így hangzik:

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

A huszas évektől kezdve kétségbeeséssel figyeli, hogy nem csak szülőföldjéről, a Felvidékről, hanem az egész országból színmagyar százezrek fognak vándorbotot és elindulnak „uj hont keresni túl a tengeren”. Vannak, akik a jármot nem képesek tovább hordani, legtöbben azonban az éhséget. Fajtánknak e pótolhatatlan vérvesztesége nagyon elkeseríti, mert tudja, hogy ezeknek gyermekei és unokái beolvadásra vannak ítélve. Ezért küldi „Posta-pillangó„ üzenetét az emigrációnak, „a külföldön élő magyar testvéreknek”:

„Van vers, mely annyi terhet bír el,

154


mint egy galamb,mely száll pár kurta sornyi hírrel,s egy ország sorsát dönti el a háború!

S van vers, mely mint egy csöppnyi fecske,csak annyit bír el,amennyi egy kis nefelejtskeszirmára fér, ha sürgönyözegy nagy öröm.

E dalt szemeid úgy tekintsék,mint posta-lepkét:viszi a föld, ég minden kincsét,ha tűvel himporára írom:szeretet!”

1961-ben átköltözik a Szent István által alapított Pannonhalmi Főapátságba. Itt él tizenhét évet, haláláig. Olyan nagy költő, hitvalló és igaz magyar, mint Mécs László, gyarmatosítóink parancsára 1945 óta nem kapott kiadót verseire, pedig nagyon vártuk. Aki ismerte őt, tudta nagyon jól, hogy egész az életében magányos, remeteszerű életet élő pásztor, aki magához ölelte volna minden embertársát, azokban az években is írhatott. Szomorú, hogy élete utolsó három évtizedének verseit nem ismeri rajongóinak serege. Pedig az önkéntes száműzetése éveiben írt műveiből állítólag megjelent egy gyűjteményes kiadás – mint értesültem, a Vigilia gondozásában –, de ez érthető módon nem kapott sajtót, hiszen a hitvalló keresztényeket a „demokratikus” változás után is ellenségnek tekintette nemcsak a képmutató politikai vezetés, hanem főpapjaink tekintélyes része is. Így sajnos ezekből nem tudok idézni, mert nem jutottam hozzá a kötethez. Arról se hallottam, hogy költeményeit, elmélkedéseit és végrendeletét elkobozta-e az ÁVH, vagy pedig Pannonhalmán a bencések őrizték meg. Szomorú tény és nagy hiányérzet ez a még ma is élő hívei számára.1

1 “Összes versei”-nek az 1941. évi kiadása után először szamizdat kiadásban járt kézről kézre a nyugati emigrációban, majd 1968-ban

155


Ha ismert életművét (1945-ig) megnézzük, nem lehet kétséges, hogy ő a szeretet költője. Ez a szeretet és az egyéniségéből sugárzó hit tették olyan népszerűvé, hogy irodalmi estjein zsúfolt termek hallgatósága ünnepelte a költőt és előadóművészt, s ebben az ünneplésben társadalmunk minden rétege részt vett; a falvak egyszerű lakói éppúgy, mint a műveltség magas színvonalán állók. A két háború közti negyed században nem volt még egy írónk vagy költőnk, aki élő szóval többször és nagyobb hatással szólt volna híveihez, mint a szeretet és nemzeti érzés apostolaként járó Mécs László.

Ha pedig költészetének lelki hátterét nézzük, azt hiszem, hogy a nagy francia költő, Paul Valery megállapítása hibátlan:

„Magyarország, sokkal inkább, mint Franciaország, megmaradt a friss érzelmek ösztönös világában: van még népzenéje és népköltészete, zene és költészet, amely még valóban zene és költészet és hitelesen népi, amelyet még nem silányított el az üresség és aljasság, amely megfertőzi a modern nagyvárosok tömegeit és amelyeket még nem devalvált egy féltékeny elit zárkózott kultúrája a maga lenézésével.”

Bizonyos, hogy Mécs László költészetének, sikerének és halhatatlanságának ez a magyarázata.

Torontóban jelent meg Mécs László verseiből egy kétnyelvű válogatás „Vadócba rózsát oltok – I graft Roses on Englantines” címmel. Azután „Aranygyapjú” címen, Rónay György szerkesztésében, Buffalo-ban (USA) a Hungarian Cultural Foundation támogatásával és Budapesten, az Ecclesia Könyvkiadó gondozásában adták ki. Esetleges későbbi kiadásokról nincs tudomásom. [Szerk.]

156

Erdély szülöttei

MÁRAI SÁNDOR1900-1989

A halált – mint a világegyetemet – nem lehet értelemmel megközelíteni. Nincs értelme. Csak van, mint a föltétlen tények, értelem nélkül.

Szomorú kötelességnek, gyászkötelezettségnek teszek eleget, amikor századunk egyik legnagyobb magyar és európai íróját, egyik legnagyobb műveltségű gondolkozóját búcsúztatom lapunk és a világon szétszórt tisztelői nevében.

Elhunyt az utolsó Garren és eltemették vele munkában és tisztességben eltöltött évszázadok műveltségének összefoglalóját, aki hatalmas életművében elénk tárta azt a világot, melyben ősei és ő maga is éltek. Kivételes műveltségét, horizontális és vertikális perspektíváját már több alkalommal ismertettük. Polgár volt ő, minden rang, kitüntetés és hivalkodás nélkül, akinek az életében ez a meghatározás a műveltségét, fajtájáért, embertársaiért való munkáját és felelősségét jelentette. Soha nem akart több lenni ennél, de polgársága évszázados reflexeit büszkén viselte annak minden következményével. Erről tanúskodik több mint 50 műve, melyek közül 22 az emigrációban jelent meg. Mindezen felül többezer brilliáns újságcikke, melyeket negyedszázadon át a budapesti napilapok és folyóiratok közöltek.

Ha jellemezni lehetne, talán az lenne a legtalálóbb, ha „örök emigránsnak” nevezném. A trianoni békekötés után elhagyta élete végéig visszasírt szülővárosát, Kassát és a csonka hazába „emigrált”, ahol a neobarokk társadalmi berendezkedés mindvégig szokatlan és idegen maradt számára. Egyedül az anyanyelv lett vigasza, melynek ápolása volt célja minden művében. Éveket töltött Párizsban és Európa más kultúrközpontjaiban, de mindig visszatért, mert csak a magyar irodalom térfogatában találta meg feladatát és önmagát.

157

Erdély szülöttei

Így, ha kissé idegenként is, rótta az éveket, de szülővárosába nem térhetett volna vissza anélkül, hogy önmagát és lelkiismeretét meg ne tagadja, mert:

„Most, amikor a cseh Kosicének nevezi ezt a várost, egy pillanatra megvilágosodik a valóság, amit az alattomos propaganda elködösít. Az államalakulat, melyet Benes és társai erőszakkal és történelemhamisítással tákoltak össze, olyan nemzetiségeket kényszerített szimbiózisban élni – magyarokat, szlovákokat, németeket –, melyek soha nem éreztek közösséget Csehországgal. ‚Kosice‘ a két világháború között idegen maradt Csehszlovákiában, mint egy keresztény fogoly a mórok között …”

Budapesten is csak kevés hozzá méltó, hasonló gondolkodású pályatárssal érintkezett szórványosan, de ezeket nagyon megválogatta, hiszen soha nem titkolta véleményét:

„… mindig van egy elit – nem jobboldali, vagy baloldali, hanem emberi elit –, az a nagyon ritka fajta, aki nem akar keresni egy erőszakos helyzeten,„ mert tudja, hogy „a műveltség nem a laboratóriumokban kezdődik, hanem a kolostorcellában vagy koszos műteremben …”

Odahaza is emigránsnak tekintették, ki önmagába mélyedt és várta, hogy talán lesz valamiféle kibontakozás. Mindent megfigyelt, mindent látott és elraktározott a lelkében, hogy hatalmas géniuszával megírja és mint egy tükröt, népe elé tartsa, megmutatva nekik igazi arcukat és mindent, ami groteszk és karikatúra.

158

Erdély szülöttei

Aztán jött a háború, majd 1945 nagy cezúrája, amikor felismerte, hogy az új rendszer nemcsak a vagyont rabolja el, hanem az egyéniséget és lelkiismeretet is „államosítani” akarja. Ezt az állapotot semmiféleképpen nem volt hajlandó elfogadni, mert hitvallása volt a szellemi szabadság, az alkotó és az alkotás feltételekhez nem kötött függetlensége.

Keserű humorral ír le ezzel kapcsolatban egy párbeszédet:

„Valaki fontoskodva mondja: ‚Vigyázzon, még nem jött el az Ön órája!‘ Ezt feleltem: ‚Az én órám nem is jöhet el, mert azt elrabolták.`” (1946)

Megdöbbenéssel figyelte e barbárság merényletét a gondolat szabadsága ellen, mert hitt az emberi szellem jogaiban, az alkotó és az alkotás feltételekhez soha nem köthető függetlenségében. Jegyzete szerint:

„A szabadság vagy teljes és feltétlen, vagy semmilyen. Az írók csak feltétlen szabadságban tudnak élni. De nemcsak szólásszabadság van. Hallgatási szabadság is van. Hadd válasszam, amíg lehet, az utóbbit.” (1945)

1946 telén alkalom kínálkozott, hogy körülnézzen a háború utáni, „formalin-szagú„ Európában. Bejárta Svájcot, Itáliát és több hetet töltött boldog ifjúsága városában, Párizsban. Nagy csalódás számára ez az út és a sebeit nyaldosó Európa, mely nem volt hajlandó elismerni, hogy a világkatasztrófáért éppen úgy felelős, mint legyőzött ellenségei. Mégis gondolkozott, hogy ne maradjon-e nyugaton, de az utolsó est nagy lelki küzdelme meggyőzte, hogy haza kell mennie, mert az író csak anyanyelvén képes kifejezni magát, és az adja meg írói rangját.

„Nem hittem abban, hogy a ‚Haza vár‘, mégis éreztem, hogy vissza kell menjek Magyarországra … mert engem fiatalon és aztán deres fejjel, két világháború

159

Erdély szülöttei

után, igazán, alkatian, soha nem érdekelt semmi más: csak a magyar nyelv és annak felsőfokú teljessége, a magyar irodalom.„

Visszatérte után írja le:

„Nem hiszek a békében. Az ember nem alkalmas arra, hogy békében éljen önmagával és a világgal. Nincs semmiféle nevelés, társadalmi rend, mely közömbösíteni tudja az emberi lélekben pusztító indulatokat… A nagyhatalmak halálos ölelésében vergődik egy nép, s az angolszászok nyájasan biztatják: legyen gerinces. Csak éppen eközben törik el a gerince. De erről senki nem beszél.” (1946)

Nyugat-Európa életnívója tejjel-mézzel folyó Kánaán a szülőföld nyomorúságához képest, ezért szomorúan jegyzi meg:

„A jólét műveltség nélkül terrorhoz vezet – lásd Amerikában a trösztök világában –, de jólét nélkül nincs igazi műveltség. Ez az út, melyen el kell indulni, ha békét akarunk. Minden más csak rendészeti kérdés.” (1946)

Kétségbeesve látja a gyarmatosítók kegyeit kereső szolgalelkűséget is, mely a becsület megcsúfolása, mivel:

„Egy hazát lehet gyűlölni, bírálni, el- és megítélni, csak elárulni nem lehet.” (1946)

Mélységesen megveti a középszer és a tehetségtelenség prostitúcióját, a szellemi destrukciót és hitetlenkedve látja, hogy

160

Erdély szülöttei

az igazi tehetségek között is akad olyan, aki együtt üvölt a farkasokkal. Nem is habozik kimondani:

„Illyés verset adott közzé, melyben a Parasztpárt preeminenseinek családneveit szedte rigmusba. Szomorú kép: egy költő, aki tallózó bandavezérek nevével ékesíti fel versét.” (1947)

Érzi, hogy ebben a helóta társadalomban semmiképpen nem találja meg a helyét, így megérik benne az elhatározás, hogy legalább egyszer kimondja az igazságot, mert:

„Mielőtt műemlékké alakulok át, jó lenne egy-két szót szólni. Csak nincs kihez! Talán műemlék is lettem már, igen: egyfajta átmenet vagyok a Kálvin-téri nyilvános illemhely és a Bazilika között; van aki imádkozni jár belém, és van aki emészteni.” (1946)

Mindenki népuralomról ordítozik, de

„A magyar társadalom a demokráciát valahogy úgy képzeli el, hogy a társadalom minden tagját – tehát tízmillió embert – osztálykülönbség nélkül kinevezzék az ötödik fizetési osztályba, miniszteri tanácsosi címmel és jelleggel, s lehetőleg teljes nyugdíjjal.” (1946)

A háború utolsó évében és az utána tobzódó terrorhullám idején egyetlen megoldás az elődök tiszta erkölcse lenne, hogy az anarchiát elkerüljék. A gyarmatosítók azonban megakadályozzák ezt, mert tisztában vannak azzal, hogy

„A kereszténység igen nagy erő. Talán az egyetlen kivezető erő ebből az anarchikus zűrzavarból, melyben a világ elsüllyedni látszik.” (1947)

161

Erdély szülöttei

Tizennyolc hónapig bírta a lelkére nehezedő nyomást, amikor igazat írni lehetetlen volt, de még hallgatni sem lehetett valamiről, mert egy polgári író, egy európai műveltségű, hatalmas szellem a Rendszer helótái előtt még ezzel is gyanút keltett. Ezért határozta el feleségével, Lola asszonnyal, hogy emigrálnak, mert a lelküket nem hajlandók sem pénzért, sem kitüntetésekért eladni semmiféle parancsuralomnak. Így indult el Svájcba családjával, egy írókonferenciára, hogy soha többet ne térjen vissza szülőhazájába.

E válságos napokban Szokrátész bölcsességébe kapaszkodott, aki a Critonban azt mondja:

„Minden állampolgárnak joga van elmenni hazájából, ha nem akar résztvenni cselekményekben, melyeket nem tart a haza érdekében valónak …”

Ő pedig tökéletesen felismerte, hogy Moszkva ügynökei és magyarországi kiszolgálóik nem a hazát szolgálják, tehát „bűntársnak„ érezte volna magát, ha otthon marad. Mikor aztán már éveket töltött a nyugati világ hontalanságában, ahol csak megtűrtnek tekintették, leírta nagyszerű axiómáját:

„Válságos korokban elkövetkezik egy pillanat az író számára, amikor dönteni kell: nyelvi értelemben talán rozsdásodó szavakkal, de szabadon mondja el, amit mondani akar, vagy asztmatikus köntörfalazással törzsökös anyanyelven hazudjon. Ez csikorgóan kemény pillanat, de nem lehet megkerülni.”

Távozása előtt írja le nagy erkölcsi bátorságra valló, tisztánlátó sorait:

„Magyarország ezeréves történelmének folyamán soha nem élt még ilyen veszélyben, mint most. Az ország a sír szélére jutott. A szlávság és az idegenek,

162

Erdély szülöttei

akik számára a bolsevizmus csak eszköz, feminista erejükkel felszívják. Néhány évtized elég ehhez.”

Negyven esztendő hontalansága alatt bejárta az egész nyugati világot, de igazán sehol nem lelt otthonra, csak vendégnek érezte magát. Egymás után következtek: New England, Itália, végül Kalifornia, ahol öregségére letelepedtek Lola asszonnyal, hogy János fiuk közelében éljenek. Felesége úgy ápolta, mint egy féltett kisfiút, hogy kizárólag alkotásainak élhessen. 1986 januárjában ez a nagyszerű asszony elhunyt, és nem sokkal ezután követte őt János, aki egész váratlanul, fiatalon halt meg.

Magára maradt hát a Mester, csak páratlan intellektusa és emlékei világították meg árvaságát és szórványos kapcsolata néhány hívével. Élete utolsó három évében változatosságot leghűségesebb barátja, Vörösváry István látogatásai jelentettek számára, aki elég gyakran felkereste San Diego-i magányában.

Az utolsó két évtizedben sokat foglalkoztatta a halál gondolata, és mintha előre látta volna sorsát, a hetvenes évek elején írta:

„Három valóságos nagyhatalommal találkoztam életemben: az oroszokkal, az amerikaiakkal és az öregséggel. Tapasztalatom, hogy a három közül az utolsó a félelmetesen könyörtelen.”

Megvilágosodott előtte a szomorú valóság:

„Nem igaz, hogy az ember vén korában többet tud; csak másképpen emlékezik.”

És ezek az emlékek töltik ki a magányos órák és napok ürességének félelmetes mélységeit, mert

„A halál perspektívájában a napokat nem könnyű megtölteni feladattal. Lenni több,

163

Erdély szülöttei

mint csinálni valamit… De a vénségben nincs többé mód minden következménnyel ‚lenni‘. A vén ember olyan turista, aki nem akar megérkezni.”

Az utolsó évben már nem hagyta el otthonát, látása egyre romlott és egyéb bajok is gyötörték. Nagy elhagyatottságában csak egy idős asszony látta el, úgy-ahogy. Nagyon hosszú napok és hónapok voltak ezek, amikor jóformán minden kapcsolata megszűnt a világgal.

Én magam, aki ötven éve tartozom hívei közé, az utolsó levelet 1988 júliusában kaptam tőle. Meghatóan szép sorok ezek, melyek olyanok, mintha Isten-hozzádot mondana régi tisztelőjének:

„… néha úgy érzem, mint a tapintatlan vendég, aki tovább maradt látogatóban, mint illik. A háziak nyájasan marasztalják, de akad, aki óvatlan pillanatban az órát nézi és a fejét csóválja. Magam is gondolok néha ilyesmit… Summa vitae, ilyesmi nincs. A végén csak pillanatok emléke marad, néha egymást kiegészítő, sűrűbben egymásnak ellentmondó pillanatok emléke.”

Végül, 1989. február 22-én, másfél hónappal nyolcvankilencedik születésnapja előtt, tragikus hirtelenséggel itthagyott bennünket. Tudom jól, hogy maga választotta sorsa és a vég, ahogyan befejezte életét, megnyugvást adott évtizedek szenvedése és tépelődései után. Vártuk a hírt, ha nem is ilyen formában. Mégis megrázott bennünket. Úgy éreztem magam, mitha rám szakadt volna az árvaság, amióta az amerikai telefonhívás tudtomra adta halálát.

Meg kell jegyeznem, hogy Márai Sándor hagyatékában fellelt, eddig ki nem adott, sőt senki által nem ismert naplójegyzeteinek első kötete napvilágot látott „Ami a naplóból

164

Erdély szülöttei

kimaradt” cím alatt. Ennek anyaga olyan gazdag, úgy az elmúlt negyvenöt év alatt történtek, mint az ezekkel foglalkozó gondolatok megörökítésében, hogy hosszú éveken át kimeríthetetlen forrása lehet a történelemtudomány és a kultúrtörténet szakembereinek, akik egy kivételes elme és korának talán legnagyobb műveltségű írástudója látószögéből akarják elemezni a második világháború óta eltelt évtizedek politikai és szellemi eseményeit.

Fia tragikus halála után Márai arra kérte fel Vörösváry Istvánt, akihez évtizedek testvéri barátsága kötötte, hogy vállalja el irodalmi hagyatékának gondnokságát, annál is inkább, mert Vörösváry az irodalom és a könyvkiadás nagytudású szakembere. Megbízását közjegyző előtt foglalták írásba, melyet Márai, valamint Vörösváry István és felesége írtak alá, majd a szerződésből minden érdekelt (rokon) kapott egy-egy példányt.

Egyébként végrendelete szerint hagyatékának örököse a Magyar Tudományos Akadémia. E hatalmas, felbecsülhetetlen értékű anyag átadását viszont az író igen szigorú feltételekhez kötötte. Nevezetesen: mindaddig, amíg a szovjet megszállók Magyarországon vannak és nem alakul ki nemzetközi ellenőrzés mellett a parlamentáris demokrácia – stabil jelleggel –, kéziratait a kurátor köteles magánál tartani és minden rendelkezési joga őt illeti kiadásukkal kapcsolatban.

Mikor Vörösváry István az elhamvasztás után átnézte a hagyatékot, nagy meglepetéssel látta, hogy a második világháború befejezésétől haláláig írt jegyzetek több, mint dupláját teszik ki az eddig kiadott Naplók anyagának, ezért terve szerint hat kötetben fognak megjelenni az elkövetkező évek során. Majd, alapos megfontolás után, arra az elhatározásra jutott, hogy ez a szellemi kincs minden magyar öröksége, tehát lapjában, a Kanadai-Amerikai Magyarságban 1989. április 22–től elkezdte közölni hetenként, és ennek első három évfolyama (1945-46-47), 140 folytatásban már meg is jelent, világszerte nagy szenzációt keltve.

Márai elment és mérhetetlen űrt hagyott maga után, de csak a teste, az anyag ment el, melyet annyira megvetett. Hatalmas géniusza és életműve azonban megvilágítja utunkat és amíg lesz,

165

Erdély szülöttei

aki magyar – vagy bármelyik világnyelven olvas –, addig élni fog, mert a hátrahagyott mű fejedelmien gazdag örökség. Búcsúzzunk hát el tőle ideáljának, Arany Jánosnak halhatatlan soraival:

Nem hal meg az, ki milliókra költiDús élte kincsét, ámbár napja múl;Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul,Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye,Amint időben, térben távozik;Melyhez tekint fel az utód erénye:Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

166

Erdély szülöttei

ERDÉLY SZÜLÖTTEI

167

Erdély szülöttei 168

Erdély szülöttei: Reményik Sándor

AZ ÉPITÉSZ FIA:Reményik Sándor emlékére

1890-1941

Ez így rendeltetett:hogy ne legyek soha senkiéÉs ne lehessen enyém senkise.És legyek mégis a mindenkiéÉs legyen enyém az egész világ.

Ó, árvasággá szűkült végtelen!Ó, végtelenné tágult árvaság!

Erdély különleges helyet foglal el irodalmunkban. Nagy gondolkodói, írói és költői örökéletű alkotásaikkal egész egyéni hangon szólaltak meg, azonban ez a hang, mely mélységes Isten-hitről, hazaszeretetről és törhetetlen gerincről tanúskodik, integráns része az egyetemes magyar szellemiségnek. A kis földdarab ezerötszáz éves hun-magyar történelme folyamán minden megpróbáltatást átélt, amelyet egy nép átélhet. Közöttük éltem egy ideig és ahogy a lelkükbe láttam, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a Gondviselésbe és fajtájuk tehetségébe vetett mély hitük adott erőt a történelmi viharok utáni szellemi és fizikai újrakezdéshez. Különösen feltűnő, hogy az első világháború után Marosvécs erőteréből kiinduló egészséges építő szellem milyen hatalmas sodrású és értékes irodalmat teremtett (Erdélyi Helikon). Ennek a generációnak, és egyben az erdélyi költészetnek egyik legmarkánsabb alakja Reményik Sándor, akinek századik születésnapjára 1990-ben emlékeztünk. Különösen aktuális ez ma, amikor Erdély magyarsága történelmének legválságosabb napjait éli a románok fajgyűlöletének szabad prédájaként. A két háború közötti időben nagy költőnk volt a lelkierő és szellem tartóoszlopa, aki rendületlenül hirdette a magyar feltámadást.

Kolozsvárott született 1890. augusztus 30-án. Édesapja országos hírű, vagyonos építész. A költő elemi és középiskolai tanulmányait Kolozsvárott végzi, majd ugyanott beiratkozik a

169


jogi fakultásra, azonban a jogtudomány teljesen távol áll tőle, és súlyos szembaja is akadályozza a tanulásban. Így nem szerzi meg diplomáját, ehelyett teljesen az irodalomnak szenteli életét. Semmi más nem foglalkoztatja, nem orientálódik semerre sem, mert anyagilag független. A román megszállás után elhatározza, hogy költészetét s minden munkáját népe, az elhagyott erdélyi magyarság felemelésének szenteli. Ezt az elhatározását és ígéretét haláláig megtartotta.

Költészetének két korszaka teljes határozottsággal megkülönböztethető. Az első az, amikor Végvári név alatt írja költeményeit (az 1920-as évek elején) és könnyes daccal odaáll, hogy népét a mostoha viszonyok ellenére is kitartásra és minél gyorsabb megerősödésre ösztönözze az adott keretek között. Nagyon érdekes, hogy nem okol senkit a tragédiáért, nem siránkozik, nem tördeli a kezeit és nem átkozódik. A legsúlyosabb, amit leír, hogy a trianoni országcsonkítás „…lázít visszavenni a miénk”.

A húszas években teszi közzé meghitt, klasszikus szépségű családi költészetét, mely nem szentimentális, hanem szeretetének melege adja meg értékét. Ír nagyapjáról, aki almafákat ültetett és ezek fajtáját családjukról nevezte el. Szomorúan nézi édesanyját, aki megsüketült és „nem hallja fia verseinek ritmusát”, sem a rádiót. „Az építész fia” nagyszerű soraiban párhuzamot von apja és a maga hivatása között.

Az építészet megfagyott zene.Apámban a muzsika megfagyott.Nem lírizált. Arányok érdekelték,S nyugodt vonalak, egyszerűk, nagyok.……Én építész!… a versek építésze!…Apám, nézd titkos törvényét a vérnek:Oly távoleső mesterségeinkValahol, látod, mégis összeérnek.

Való igaz: én is csak építettem,Egy-egy sor vas-traverzét róttam át

170


A vers-épületen, – és megvetettemA fölösleges ornamentikát.

Érzelmi élete esemény nélküli, amelynek valószínűleg az az oka, hogy teljesen fajtája ügyének kötelezte el magát, ezért a nőben nem lát mást, mint az önzetlen, megértő, ösztönző, bíráló és gyengéd társat, akiben feltétlenül megbízhat és megtalálja nála a nyugalmát. Ez az oka annak, hogy konvencionális szerelmi líráról nem lehet beszélni életművében. A „Tőlem” című költeményében tesz erről szinte szemérmes vallomást.

Tőlem szerelmes dalt ne várjatok,Én rajtam megfogant egy furcsa átok,Ábrándos húrja nincs a hegedűmnekÉs senkinek sem adok szerenádot.

Epedve búgó vágyak poétájaÉn nem vagyok. Ne kelljek senkinek!Nem trubadúrnak jöttem én ideS nem küldtek engem rózsaligetek.

Költészetében az asszony eszményi tisztaságot jelent, aki szilárdságával ott áll, hogy a „Testvér”-nek erőt és biztonságérzetet adjon:

Olyan, mint a jó lelkiismeretAz öntudat virágos küszöbén.Tartózkodása nem titkos ígéret,Nem szűzi hó, mely olvadásra vár,De kőbe metszett rendületlen lényeg.

Sokan kérdezték már, hogy a román megszállás sötétségében, a szívettépő fájdalomban mi adta ennek az embernek a szilárdságot, hogy ne jajveszékeljen, hanem az erdélyiek akaraterejével és praktikus gondolkozásával azonnal megfújja az újjáépítésre hívó riadót. Elgondolkoztam ezen magam is, és valamennyi versét elolvasva úgy találtam, hogy Istenbe és a Megváltóba vetett rendületlen hite volt az erőforrás. Ugyanaz a hit és küldetéstudat, mely ezt a hegyek bástyájától

171


koszorúzott kis országot egész történelme folyamán mindig megsegítette, és így vált a nyugati kereszténység legtávolabbi határvidékén a szellemi Európa védelmezőjévé. Ez alakította ki vallásos költészetét, mely a maga nemében páratlan irodalmunkban, mivel a legfelső akaratban való feltétlen megnyugvás. Állításom bizonyítására olvassuk el „Pilátus” című költeményét, aki mardosó lelkiismerettel latolgatja Krisztus megfeszítését, de végzetes ítélete után, amikor felkeresik a nép vénei, hogy tiltakozzanak az INRI felirat ellen, makacsul visszautasítja azokat.

A Messiástok megmenteni késtem,De négy betűt a keresztjébe véstem,E négy betű az én becsületem,Hajótöröttségem utolsó roncsa,Hitetlen hitem, büszke makacsságom,Egy akarat az akaratlanságon.

E négy betű az én becsületem.Hadesre! ez a négy betű marad!Ha alá kéne temetnem a várost,Rómát, az Imperátort, magamat:E négy betű az én becsületem!Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,Halljátok: amit megírtam, megírtam.

Benn csönd. De az éj zsoltárba kezdS áll a zsoltáros éjben a kereszt.

Másik hitvalló verse „János evangéliuma”, melyet Ravasz László református püspöknek ajánlott. Ebben elmondja, hogy a szinoptikusok: Máté, Márk és Lukács evangélisták tudtak a szeplőtelen fogantatásról és minden titokról, de a fiatal János nem. Csak angyali ártatlansága sejteti vele a Világegyetem örök igazságát:

János evangélista, negyedik,Külön áll, világvégén valahol,

172


Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgybenS a fénytelen örvény fölé hajol.És megfeszül a lénye, mint az íj,Feszül némán a mélységek fölé,Míg lényéből a szikla-szó kipattanS körülrobajlik a zord katlanokbanVisszhangosan, eget-földet-verőn,Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az Ige.S az Ige testté lőn.

Végül álljon itt az égi tisztaság poézisének egyik remekműve, melyben az olvasatlan Bibliát hasonlítja össze a meg nem értett, mindenki által elhagyott költővel, akinek Istentől kell megtanulnia az egyedüllétet, melyben felismeri, hogy szent magányában mindenkor ott áll mögötte a „Világ világossága”:

Magas állványon nyitott Biblia –Mögötte szikár gyertyaláng lobog.Ember sehol.Ez az Ige –Akit talán mindenki elhagyott.Ketten vannak csak: a Könyv és a Fény.Ez az Ige –Világ végén talán,Vagy kezdetén. Úgy érzem most:Világ végén talán. Ez az Ige:Társtalan Fölség, fölséges Magány.Ki bírja ki?Ember nem bírja ki.Poéta ki nem bírjaEzt a magányt. – –Csak a Világ Költője,Ki verseit a végtelenbe írja.

173


Ez az Ige.Nem a megszokott kép.Nincsen gyülekezet.A családi kör nem üli körül.Nézd, be szikáran lángol, Félelmesen világol,Önmagának örül.Világok tornyosodnak fel ÖlébőlS vissza világok hullanak Ölébe.S nézd, mily magára van:Még egy szerzetes sem hajol fölébe.

Költő, – ha egyszer minden elhagyott,S nyitott lelkeddel magadra maradsz,Magadra, mint a nyitott Biblia, Magas polcon és olvasatlanul:Szövétnek légy, ki ég,Önmagának elég –S egyedül lenni Istentől tanul.

Kozmikus szemlélete adta az erőt és vezette, hogy népe prófétája legyen, aki biztatja őket az építésre, egymás iránti szeretetre, összefogásra és a minden körülmények között való túlélés akaratára. A trianoni országvesztést követő költészete annyira közismert, hogy csak egy rövid idézetet ragadok ki a „Végvári-korszak” utolsó terméséből. Erdély népéhez való hűsége valóságos szerelmi vallomásként csendül ki a „Mindhalálig” nagyszerű soraiban. Íme, a két befejező versszak:

Ha Te nem vagy, nincs álom, illat, színAz élet babyloni vizein.Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson,És ülünk egyformán a szürke parton:Alélt lelkek egy alélt földtekén…És ha Te nem vagy, nincs e költemény:Szeretlek, népem, mindhalálig.

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital.

174


Sebemre ír és bánatomra dal,Tűzhely, amelyre térni soh’se késem.Márvány, amelybe álmaimat vésem,Át égen, földön, folyón, tengeren,Rögön, hanton, koporsófedelen:Szeretlek mindhalálig, nemzetem!

Kivételes műveltségével meglátja, hogy kisebbségi sorsban művelt középosztályunk a nemzet jövőjének letéteményese. Ezért mindennél fontosabbnak tartja a keresztény morálon álló fiatalság felnevelését európai szinten. Nyilvánvaló, hogy ennek leglényegesebb tényezői az anyanyelv, az egyházak, az iskolák és a család tisztasága. Meggyőződésének nagyszerű hangot ad „Az Ige,” „A Templom és az Iskola,” „Ha nem lesz többé iskolánk” és egyéb ilyen tárgyú költeményeiben.

E sorozat legfájdalmasabb felzokogása az „Újszövetség”, mely nemcsak az erdélyi, de az egész magyarságot megrázta. Figyelmeztetés ez és férfikönny, mely a jövő kilátástalanságától való rettegés gyászindulója. Közeli rokon Kölcsey „Zrínyi második éneké”-vel.

Fájdalmam szörnyű, kiáltó szavátAz éjnek adom át, a hangtalannak:Nemzet nincs már…!

De magyarok még vannak.

Ország nincs már, a haza elveszett,De egymást átölelő lelkek vannak,És egymás felé kinyújtott kezek.

Erő nincs már és nincs már hatalom,Sem a föld felett, sem a föld alatt,De él és velünk van a gondolat.Egymásra gondolunk

És arra, ami magyarrá tesz minket,Megértjük egymás szeme-villanását,

175


S hogy ‚nem‘-et gondolt, aki ‚igen‘-t intett.

Ha szétvetették hű, védő karámunk,Ha porig égették a szentegyházat:Nincs más remény és nincs más feladat,Mint összeszedni ott, ahol, a nyájat.

Csak ketten legyünk együtt, ketten-hárman:Már kivirul a lélek tavasza,Csak néhányan egy kicsike kis zugban,És az a kis zug – az lesz a Haza.

S aki egyedül, magára marad,És alkot, elhagyottan, egyedül:Idők vásznára, örök jel gyanántA lelkéből a nemzet kivetül.Leszállunk önön lelkünk mélyire.Van ott még sok arany!Tüzet-táplálni: fekete gyémántok.És talán – vas is van!

Ha kell, hát eltemetjük minden holtunk,Csendes lesz a mező;De aztán: szemzünk… oltunk;Jönnek a gyermekek, az unokák…

Valamit mindenikbe beleoltunk…Fájdalmam szörnyű, kiáltó szavátAz éjnek adom át, a hangtalannak:Nemzet nincs már…!

De magyarok még vannak.

Az egyik legnagyobb probléma a tömeges kivándorlás Erdélyből. Az értelmiség a csonka hazában, a fizikai munkát végzők pedig tengerentúl keresnek egzisztenciát. Amikor nagy pályatársa, Áprily Lajos elhagyja szülőföldjét, szomorú versében azt írja, olyan az érzése, mintha egy hatalmas hegy költözött

176


volna el. Akkor fogamzik meg benne az „Eredj, ha tudsz” mindenki által ismert bujdosó éneke és a nagy kérdés: boldog lehet-e valaki idegen földön? A másik ilyen szomorú, de fogadalmat tevő lamentációja az otthon maradottakhoz szól, s utolsó soraiban klasszikus tömörséggel hirdeti meg a túlélés gondolatát, mely szellemi programja.

Vérszerződés

Jertek, akik még itt maradtatok,Nagy eskűt tegyetekSötétzengésű, ős-pogány igékkel,Mik Etelközből maradtak reánk,S letűnt századok bíboros ködén átKondulnak felénk.Jertek, akik még itt maradtatok:Vérszerződést kötünk.

De előbb fehér lovat áldozunk,Feláldozzuk az átkos paripát:A vágyat, amely innen messze űz.Ha meghalt balga vágyunk táltosa,Amelynek szárnyán annyin elröpültek,Ha ez a bús mén feláldoztatott,Akkor esküdhetünkSötétzengésű ős-pogány igékkel,Csorgatván vérünk egy közös tülökbe.

Hadd tartsa egy vércsöpp a másikat,Egyik lélek a másikat kötözze:Ne szállhasson el innen senki többé!!

Ezután elhallgat Végvári és Reményik, a nagy költő lép nyilvánosságra. A kérdésre: miért tette ezt, felelete nagyon keresztényi és példaképe a tiszta emberségnek:

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,A mi dolgunk csak igazabbá lenni.

177


Elhallgatott, – mert vad tusák közülImmáron Istenéhez menekül.

Vele köt este-reggel új kötést,És rábízza az igazságtevést.

Amikor Erdély végre egy kissé felocsúdik halálos kábulatából, időszerűnek látja, hogy a csonka országi viszonyok felől tájékozódjék. Átmegy a hazába, de amit lát, teljesen elkeseríti. Egyfelől a szociális aránytalanság, másfelől a hatalomért és pénzért folyó harc, a pártviszályok és a rangkórság, mely keserűséggel tölti el. Ezért levonja a konzekvenciát, melyet Móricz Zsigmond is megtett felvidéki útja során. Ekkor írja meg szinte könyörgő versét a magyarsághoz, hogy béküljön meg önmagával.

Keserű szívvel

Keserű szívvel bizony mondom néktek,Ti csonka-magyarok:Az ország szíve, Magyarország szíveMa már a Végeken dobog.Hangos szóval hiába fogadkoztok:Hogy ‚soha!‘ s ‚mindörökké!‘Az ország szíve, Magyarország szíveOtt ver, ahol Magyarország nincsen többé.

Bennünket összekalapált a bánat, –Ti atomokra hulltok itten szét.Egymást farkas-fogakkal tépitek,Nektek nem volt a nagy lecke elég.Amerre nézek: pártok, újra pártok,És zászlók, amiket a szenvedélyMár előre a más vérébe mártott.

Keserű szívvel bizony mondom néktek,Ti csonka-magyarok:

178


Az ország szíve, Magyarország szíveNem bennetek dobog.Nem halljátok, mit üzennek a Végek?Pártatlanul, politikátlanul,Reménytelenül is mienk a lélek!

Hangos szóval ne fogadkozzatok:Hogy ‚soha!‘ s ‚mindörökké!‘Szétporlanak az arany-szólamokIszapos, durva röggé.

Térjetek magatokba.És próbáljatok önnön-magatokhozÉs próbáljatok hozzánk méltók lenni…

Azután jertek minket visszavenni.

Békéltető szándékának szava zendül meg, amikor az egymással farkasszemet néző Kossuth- és Széchenyi-bélyeget ragasztja a levélre, melyet „Cluj”-ba küld. Így születik meg a „Magyar miniatűr”.

Írok haza…Ó ezek az új magyar bélyegek!Illesztgetem gondolattalanul –Egymás mellé –s egyszer megdöbbenek:Széchenyi és KossuthNéznek itt merőn farkasszemet.

Örökkévalóság magyar egébeFeltornyosult két óriási Hegy:Ugy-e, kibékültök e kis levélen?Mert ez a levél…Mert ez a levél haza – Cluj-ba – megy.

Visszatérve Kolozsvárra, összegezi tapasztalatait, és Bethlen Gábor halálának háromszázadik évfordulójára kijelöli a magyarság követendő útját „Az álorcás magyar” programjában.

179


Az egyedül járhatót, az ellenségektől körülvett kis ország jövőjének biztosítására.

Rajtuk jártatta szomorú szemét,Róluk álmodott szörnyű éberen;El nem ragadták álma paripái,Önuralom zablázta zordonul.

Tudta: ütközni nyílt hely nincs sehol,Sem döntő diadalra rónaság,Sziklák közt folyt véres bujócska-játék,Erdélyi farsang, komor karnevál.

Az új mulatság új magyart kívánt.Nem ledübörgő felvonó-hidat,Nem egy ellenség ellen egyenest,Fedetlenül kirontó Zrínyiket.

Ő lett az új, az álorcás magyar,Ki váltogatott száz álarc alatt,Híven hordozta s változatlanulÖrök-egy arcát, faját, Istenét.

Ő lett az új, az álorcás magyar,A kérdező: Ki látott engemet?Az alkudozva is félelmes úr,A hajlongva is töretlen gerinc

Messze maradtak Mátyás csúcsai,De Erdély épült az álarc alattS a magyar mérleg egyensúlya lőnVilág-súlyok vak zuhanása közt.

Nem lenne teljes a kép Reményik költészetéről, ha nem írnék annak csúcsáról, a „Korszerűtlen versek” nagyszerű ciklusáról. Ez a tíz költemény a magyar élet minden lelki és anyagi problémáját elénk vetíti. Felül áll a költői tudáson, minden emberi elfogultságon. Ez egy sokat szenvedett, igen nagy

180


tapasztalattal rendelkező, jövőbe látó léleknek alkotó bölcsessége és humanizmusa. E sorozat egyik legismertebb remeke a „Mi a magyar?”

A másik pedig – ugyanebből a csokorból – szolgáljon utolsó illusztrációként most megrajzolt portréjához. Az emberszeretet és a hívő keresztény lélek mesterműve a „Sóhaj a mindenségért”. Nyugodtan nevezhetjük egy kivételes géniusz hattyúdalának. Már a címéből is sejteni lehet, hogy a súlyos beteg költő ebben mutatta meg talán legplasztikusabban emberi és művészi nagyságát.

Vasárnap. Harangszó, Egy asszony elmegyMellettem. A harangszóra megáll.Összeteszi kezét, fohászkodikAz utcán, elmenőben: Uram Jézus,A rosszakon is könyörülj! –Ennyi egy-verssoros imája.Az asszony kendős, falusiÉs amit mond, magának mondja,S a láthatatlan csillagoknak.Már megy tovább.Mi fakasztottaE furcsa, percnyi, falusi imátItt a városban, közelemben?

Igen, épp az én közelemben –S miért, hogy elfeledni nem tudom,S gondolok rá újuló gondolattal,Újuló kínnal, s enyhüléssel?Mi fakasztotta e furcsa imát?Mint egy könnycsepp, mint egy villámcsapás,Mint a morajló, s meginduló föld,Mint a megnyíló föld lábam alatt:Olyan volt.Mi fakasztotta: részvét, bűntudat,

181


Az utcán, harangszóra, éppen ott?Sejthette-e, hogy az egészLángbaborultMindenségért imádkozott??! –

Mikor a második bécsi döntés révén Észak-Erdély visszakerül Magyarországhoz és 1940 szeptemberében a magyar csapatok bevonulnak Kolozsvárra, Reményik Sándor már súlyos beteg s egyre ritkábban szólal meg. Egy évvel ezután eljött október 24., és a szülőhazájáért, fajtájáért mindenét feláldozó, ötvenegy éves mester, népe világító fáklyája, akit a munka és az embereken való segíteni akarás megtört, visszaadta lelkét annak, akiben egész életén át rendületlenül bízott és akitől mindent remélt.

182

Erdély szülöttei: Szabó Dezső

HŐSI HALOTTSzabó Dezső emlékére

1879-1945

Nagy írónk jelentőségéről évekkel ezelőtt írtam már. Most a törhetetlen magyar géniusz arcképét igyekszem megrajzolni alábbi írásomban. Megdöbbenésemet, amit halálhíre okozott, személyes élményem keretén belül igyekszem elmondani. Szomorú emlék ez Budapest ostromának napjaiból, melyet soha nem tudnak elfelejteni sem hívei, sem ellenségei. Akik ismerték, rajongtak érte, vagy bírálták országszerte. Voltak, akik követték az általa megjelölt úton, voltak, akik gyűlölték, de olyan embert, aki egyéniségével és írásművészetével szemben közömbös lett volna, nem lehet találni.

1945. január 12-én este 28 honvéddel elértük a Magdolna utcai Vasas Székházat. Akkor már napok óta visszavonulásban voltunk. Csapattestem zöme a Baross utcában, az én szakaszom pedig, mint jobbszárny a párhuzamos útvonalon. Senki nem szépítette a helyzetet és tudtuk, hogy az egyenlőtlen erőviszonyok következtében a pesti oldal 6-8 nap alatt az ellenség kezében lesz. Embereim kimerültek, éhesek voltak és dideregtek. Ezért bementem a Vasas Székházzal szemben levő ház kapuján és az udvar végében egy hosszú, műhelyszerű épületet láttam, ahol 10-12 család talált menedéket.. Gyertyafénynél üldögéltek. Egy idősebb úr odajött és bemutatkozott, mondván, hogy ő a légóparancsnok, Trom Aladár. Arra kértem meg, hogy teljes csend lévén, halálosan fáradt embereim itt kipihenhessék magukat. Kérésemre mindenki szívesen beleegyezett, és az asszonyok kis gyorsforralóikon azonnal nekiálltak a teafőzésnek. Az út két oldalán őrszemeket állítottam fel, a többiek pedig bementek a menedékhelyre, hogy felmelegedjenek, és amennyire lehet, kipihenjék magukat. Én magam meghívást kaptam Trom Aladártól hársfateára. Egy ágy, két szék és egy kerek asztalka volt az egész vagyonuk a sarokban. Azonnal feltűnt a kis asztalkán három könyv, éspedig Anatole France, Rilke és Móricz Zsigmond munkái. Ezután nem nagyon kellett kérdezni, kivel

183


állok szemben, így fesztelenül elkezdtünk az irodalomról beszélgetni. Még fél óra sem telt el, mikor az öregúr hosszan rám nézett, legördült egy könnycsep az arcán és csak ennyit mondott: „Szabó Dezső meghalt”. Úgy ugrottam fel, mintha kígyó mart volna meg. Hitetlenkedve kérdeztem, honnan tudja ezt, mikor ki sem léphetnek az óvóhelyről? Bölcs mosollyal válaszolt:

„Kedves öcsém, vannak dolgok, melyek fontosabbak a háborúnál és ezeknek a híre a fény sebességével terjed”.

Igaza volt.

Éppen 53 esztendeje ennek, mikor e sorokat írom, de most sem beszélek a Mester életéről, még műveiről sem, mert teljesen meddő kísérlet lenne. Kizárólag a nagy magyart szeretném bemutatni, aki feláldozta karrierjét, népszerűségét, vállalta a meg nem értett zseni magányosságát, hogy híveinek hírdethesse az igazságot: fajtánk a saját hazájában másodrendű állampolgár. Követői úgy hallgatták minden szavát, mint a kinyilatkoztatást, mikor a pusztulásra ítélt magyar milliókról beszélt, vagy ostorozta a szolgalelkű középosztályt, mely fizetési osztályok szerint mérte az emberi értéket. Bámulatra méltó bölcsességgel és tisztánlátással bizonyította, hogy szellemi életünket, sajtónkat, gazdasági életünket, hadseregünket és a keresztény egyházakat a közepes tehetségű, de hangyaszorgalmú, asszimilálódott idegenek vezetik és útjukból elsöpörnek minden igaz tehetséget, minden rátermett magyart, hogy saját fajtájuk üljön a vezető állásokba. Rendkívül bátor írások voltak ezek és a Philadelphia kávéházban majd a Hajózási Klubban elmondottak ezeknél is bátrabbak. Mikor valaki végigolvassa műveit, monumentális „magyar eposzától”, az „Elsodort falu”-tól a „Csodálatos élet”-en, vagy a „Segítség”-en át az „Egész látóhatár„-ig, megyőződhet róla, hogy ez a kivételes műveltségű és mindenen átlátó lángelme egyedül magyar fajtájában hitt, semmi másban. E hitének hirdetésére áldozta életét. Kortársai közül hasonló igazságaink kimondására csak Ady Endrének és Móricz Zsigmondnak volt meg a tehetsége, s főleg a bátorsága. Szabó Dezső minden sora fajtánk felébresztésére irányult, vagy sok esetben keserves zokogás volt.

184


Szóljon azonban most ő maga, hogy halálának januári évfordulóján ezzel a meghatóan szép és igaz írásával állítsunk emléket neki.

„Ha volna még szavam a magyar ifjúsághoz, mely elfordult tőlem: elfordult, mert ennie kell, elfordult, mert nem vagyok pályanyitó kilátás és holnapi protekció, ha volna még szavam, ezt mondanám:

Nézzétek, Magyarországon két tábor van. Helyesebben: csak az első tábor, a másik kis csoport az alkotó emberi szellem kiátkozott magányosaiból áll. A megszervezett tábor a kis zsiványok, közepesek, az éhes tehetségtelenek, a falánk meddők csoportja. Ezeknek irtózatos szolidaritása csinál politikát, tudományt, morált az országban: sírásó, harácsoló politikát, szellemet ölő áltudományt, zsebrákságot, szellemi szédelgést védő hazug morált. Ezek szőtték a halált Magyarország számára, ezek pazarolták szét a zsúfolt kincsű faj erejét, ezek tették felpattant sírokká a jó magyar kenyér földjét. Ezeké az ország, a hatalom és a dicsőség.

Azután ott vannak a szellem elhivottjai, akik arra születtek, hogy fajuk büszke életigazolásai legyenek a világ előtt, hogy legyenek jövőbe rontó építő álom és múlhatatlan gazdag termés. Elátkozottak ők ezen a földön, törvény, Isten, irgalom nem védi őket, s mindennapi vad hajszában űzik őket a kétségbeesés és megsemmisülés felé. Istenfélő, kegyes

185


vagy: ha megakadályozod, hogy teremjenek fajuk számára. Kész pálya és köz-elismerés számodra, ha egynek a véres skalpját fel tudod mutatni. Ők az istentelenek, mert felrobbant szent lángjai az ős tűzhelyeknek, ők a hazaárulók: mert fajuk kétségbeesett végtelen szerelme a végzetük, ők az erkölcstelenek: mert örök egészség beszéde az igéjük. Kiengesztelhetetlen ős-ádáz harc folyik e földön e két emberfajta között, melyek idegenebbek és különbözőbbek egymástól, mint a kígyó és az oroszlán, a tetű és a sas.Ennek a harcnak a kimenetele a magyarság élete vagy halála. Óh magyar ifjúság, én láttam a nyomorúság vad kutyáit, melyek harapják fiatal napjaid, látom éhező nappalaid gyötrelmét, s éjszakáid sápadt gondját. És mégis, mégis én, aki átéltem minden szenvedésed, én, a megtagadott, védtelek, fájdalmas magányomban odakönyörögtem neked: ha van benned még egy szikra fajod életakaratából, ha fiatal erőidben van vágy az emberi igazság és emberi gondolat széles mezői felé: állj e küzdelemben azok mellé, akik a géniusz vérző csillagát hordják homlokukon.”

Szándékosan választottam a közölt idézetet, mert hosszú évtizedek elmúltával éppen olyan friss és főleg igaz minden szava, mintha ma írta volna le. Napjainkban, az elmúlt évtizedek bolsevista lélekmérgezése, a parlamentáris demokráciának nevezett hét esztendő tehetetlensége, 1994-től pedig a kommunista visszarendeződés idején sem lehetne igazabb és szentebb tanácsokat adni ifjúságunknak és fajtánknak, mert csak

186


ezen az úton elindulva maradhat meg magyarnak, s építheti fel jövőjét még annak ellenére is, hogy szülőhazánkban jelenleg porhintésképpen népuralomnak nevezik a pártállamot. Tökéletesebb képet nem lehet adni Szabó Dezsőről, mint ez a könyörgés, melyben minden célját, vágyát és fájdalmát elmondta. Így csak a végtelenül szerető ember képes aggódni fajtájáért és utat mutatni annak. Sokan vádolták és ma még többen teszik. Azt állítják, hogy gyűlölte az idegeneket. Tagadom! Egyedül fajtáját szerette és ezért tett mindent. Ha kellett, ütött, ha kellett, simogatott, ha úgy hozta a sors, imádkozott, de mikor látta az értetlenséget és gerinctelenséget, akkor az ószövetségi próféták erejével átkozta ellenségeinket.

Nem menekült el, pedig nagy tudásával a világ minden részén örömmel fogadták volna. Otthon maradt, mint pásztor nyája mellett a viharban. Betegen és elhagyatva várta a véget egy nyugágyban, az óvóhelyen. Nem hagyta sajnálni magát senkitől. Nem akarta megvárni az oroszokat. Neki a németekből is éppen elég volt. Olyan árván halt meg, amiként egész életében élt. Két tisztelője - házbeliek – temették el a Rákóczi téren, kis deszkakeresztet ácsolva teteme fölé. És ez volt az igazi jel, az ő jele, mert bizonyos, hogy minden díszsírhely vagy dísztemetés ellen tiltakozott volna. Halálát és temetését Urbán János barátom, szülőfalum, Pécel Kulacs nevű vendéglőjének volt tulajdonosa mesélte el nekem, mikor február vége felé az első hóvirágot vittük a sírjára. Akkor tudtam meg, hogy ő adta a szekrényt, a koporsóját, hogy abban temessék el, ne csak elföldeljék, mint egy elhullott állatot.

Elment közülünk, de életműve és tanítása napjainkban éppen annyira időszerű, mint életében volt. Fogadja tragikus halála évfordulóján minden igaz magyar koszorúját, mellyel tisztelegnek a fajtájáért önfeláldozásra is kész nagy író előtt. Ezek nevében szólaljanak meg részletek Mécs László requiemnek is beillő, „Megláttam a férfit” című gyönyörű költeményéből, melyet neki dedikált:

Leányok, vén és ifjú nőkezerszám jöttek, kérve őt,

187


elébe dobták szívüket– ő lépett, mint ki vak,sükets piros virág-szívekre gázolt.

Éreztem, hogyha lehajol,s csak egy virágot megszagol:egy röpke pillanat alattszíve helyén szivacs maradés ember lesz: kis földi féreg…

De ő csak ment és égig ért,nézése száz tavaszt ígért,markába népek sorsa fért,folyton szívébe nyúlt: s a vért,a vért lendítve szórta széjjel.

188

Erdély szülöttei: Dsida Jenő

DSIDA JENŐ1907-1938

Írásom a harmincegy éves korában elhunyt, nagy erdélyi költőről kettős emlékezés. 1997-ben lett volna 90 éves, 1998-ban pedig halála hatvanadik évfordulójára emlékezünk. Olvasóim közül sokan nem ismerik költészetét, vagy csak futólag, mert húsz évvel idősebb két nagy költőtársa: Reményik Sándor és Áprily Lajos elhomályosították fényét. Éppen ezért csak a legszükségesebbeket mondom el életéről és magyarázatként költészetéről. Ehelyett őt szólaltatom meg, hogy géniusza minél több irodalombarát előtt ismertté váljon.

1907-ben született Szatmáron. Elemi és középiskolái elvégzése után Kolozsvárott a jogi fakultásra iratkozott be, de már kezdettől az irodalom köti le minden figyelmét. Vidám természetű, bohémségre hajlamos, lányokat szerető fiatalember, ami természetes, mert „iuventus ventus”, fiatalság bolondság. Első versei tizenkilenc éves korában jelennek meg a kolozsvári Ellenzékben és egész Erdély felfigyel tehetségére. Van benne valami üstökös-szerű, mely sejtteti, hogy pályafutása nagyon rövid lesz, de annál ragyogóbb és ezalatt kamatoztatnia kell az Isten által neki juttatott tálentumokat. Jogi tanulmányainak elvégzése után a Keleti Újság és a Pásztortűz szerkesztője lesz és éli a maga Csokonai stílusú, rokokószerűen játékos életét, vidám barátoktól körülvéve. Ennek az életformának azonban ellentmond témáinak komolysága és még a természet által ihletett verseiben is mindig ott találjuk az emberélet befejezésének árnyékát, a halált. Amikor néha-néha megcsömörlik a kávéházi bohém barátok üres szórakozásaitól, a szabad természetben keres pihenést. Mélységes katolicizmusa, alázatos Isten-hite a természet műhelytitkaiba igyekszik betekinteni, amikor a város füstje és pora után a természet tiszta levegőjét szívhatja magába.

Ilyen tárgyú költeményeiből álljon itt egy példa, mely muzsikájával és végső következtetéseivel elüt a hasonló témát megéneklőktől. Cime: „Jegenyék”. Ezek a fák sorstársai Márai két ciprusának, melyek Kyrké barlangja előtt állnak, és a titkok

189


ismerői szerint csak gyökereik ölelik át egymást, mert a szél ugyanabba az irányba fújja lombjukat.

Figyelted-e szélben a fákat? A két jegenyét nézd csak a kert közepén, ama két jegenyét. Zümmög a távol torka, süvölt az ősz szele, borzong a föld s a két sudár fa bólogat és leng.

Jobbra az egyik, jobbra a másik, balra az egyik, balra a másik; egyforma ütemre ringanak ők.

A légben, a szélben, fent, odafent egyszerre tagadnak s intenek igent és – jaj, sose tudnak összeborulni.

Nyoma sincs még betegségének, éli az aranyifjúság vidám életét, de minden emberi jelenséget figyelemmel kísér. Látja a keményen dolgozó falut és az oláh kézben lévő városok éhbérért robotoló páriáit. Veleszületett emberi és keresztény részvéte annyira kifinomult, humanizmusa olyan őszinte, hogy egy alkalommal, amikor átmulatott éjszaka után fütyörészve ballag hazafelé, meglátja az utcaseprőt és akaratlanul is feltűnik előtte a

190


szenvedő Krisztus-arc. Ez ihleti igaz részvéttől sugallt, mélyen emberi dala, „Az utcaseprő” megírására.

Hajnal. Dudolva ballagok hazafelé sok apró-cseprő dallal szivemben. Rámköszönsz, te szegény, piszkos utcaseprő. Olyan tisztességtudóan köszönsz, míg körülted porzik a reggel: egyszerre csordultig telek alázattal és szeretettel. Megállok és elnézem soká zsíros, barázdás arcodat, gémberedett nagy kezedet, torzonborz sárga bajszodat fölötte a pálinkagőzzel. …Őt látom most, a mennyeit benned, ó rongyos utcaseprő, ki sepred a föld szennyeit, ki világ bűnét elveszed és jó vagy minden emberekhez… Testvér, ha az üdvösségre jutsz, rólam el ne feledkezz.

Lehet, hogy újságírói érdeklődés, de azt hiszem, inkább közösségérzet, hogy közel akar lenni az emberek lelkéhez és meg akarja érteni őket. A végtelenségig türelmes velük szemben, és meghallgatja örömüket, bánatukat. Ugyanakkor jól tudja, hogy ez az együttélés törvénye és hiába is akarna közömbös lenni irántuk. Lehetetlen ez, mert a sors közös. Ezt felismerve mondja el hogy: „Közöttük élek”. Ezért vallja be gyönyörű költeményében:

Emberek barátja vagyok. Közöttük élek és szivem kézről-kézre jár.

…… Ó barátaim, milyen öröm az nekem, ha találkozom

191


bármelyikükkel is a porzó napsütésben, kopogó esőben, vagy zuzmarás fák alatt:szemükben látom az értelem fényét, a felismerés gyors villanását, örömük minden jelét!

Közöttük élek s nevem együtt él fogalmaik közt a fákkal, madarakkal, ünnepekkel és csillagokkal!

Huszonhat éves, amikor szakít addigi bohém életével. Sokat tűnődik, mert a jövőre, a családalapításra gondol. Foglalkozik ugyan az elmúlással, de nincs benne Juhász Gyula halálvágya, sem Kosztolányi halálfélelme. Természetesnek találja a nemzedékek egymást-váltását, mert tudja, hogy a föld és az élet folyamatossága örök. Erőssé teszi hite, és optimizmussal akarja felépíteni a jövőt. Tervezgetését „A föld és az ember megmarad” nagyszerű soraiban örökíti meg. Üzenet ez a vers jövendő élettársához, melynek lényege, hogy egészséges életmódjukkal ne a jelent, hanem elsősorban a jövőt, születendő gyerekeiket tekintsék életcéljuknak.

Üzenem neked, ki egykoron asszonyom leszel: Ráébredtem az elhivatásra. Vigyázok magamra,Táplálkozom, sétálok nagyokat, alszom, figyelem izmaimat. Egészséges és tiszta vagyok. Vidám, fénylő és bizakodó.…… Most minden gondolatom övé, ki eljövend.… …Az utcákon járva beszélek neki az anyanyelvről,……Erdélyről és az emberi sorsról. Üzenem neked: ő a célunk, és nincs más segítség. Vidámaknak kell lennünk, hogy ő vidám legyen. Kitartóknak kell lennünk, hogy ő világra jőjjön.

192


Izmosaknak és jóknak kell lennünk, hogy szeressen minket. Vigyáznunk kell önmagunkra, hogy boldog magyar legyen ő, új ember és erős.

Mert én elmúlok és te is elmúlsz, de a föld és az ember megmarad.

Sajnos mindent keresztülhúz egyre romló egészsége. Nem csodálható, hogy költői ideálja Csokonai, aki halálos betegen is az élet szépségét énekelte. Az ország vándora, akit mindig csak csalódás ért, és nyomorogva ment haza, szülővárosába meghalni. Ezért látogat el Dsida Debrecenbe, fiatalon elhunyt nagy elődje sírjához, és ott kérdezi meg őt magyar feladatainkról. A válasz azonban nem a rokokó kecsessége, hanem fajtánk jövőjéről és munkájáról való nézete. Egy lehet csak a cél, beültetni a földet „magyar fákkal”, hogy megkössük a talajt. Olvassuk el tehát útmutatását: „Csokonai sírjánál”.

……Halld beszédem imhol. Hazád az a föld akkor is, ha gyilkos és ha már megölt és ha házad, ólad füstölgő romok s fut a föld alólad, mint futóhomok. Nézd, Debrecen porhomokja futna szerteszét, de akácok marka fogja, tartja a kezét, ölelik, csittitják izmos és kerek karjukkal, szorítják szívós gyökerek.

Halld: a tiszta hűség tovább megmarad,

193


mint a keserűség s a kemény harag. Míg a földön csúszol s napnyugtáig érsz,százszor elbucsúzol, százszor visszatérsz. Lehet, földed úgy ereszt el, mint gaz mostoha, de ha egyszer belefekszel, nem dob ki soha, mikor ágyat vet majd s végkép befogad, szíjas gyökeret hajtcsontod és fogad.

Menj haza akácul s ha nyugonni tér tested és aláhull, légy te a gyökér, holtak itt is, ott is, több már el se fér, millió halott és milliárd gyökér. Vezekel az ősi vétekősi föld alatt. Holt karokkal öleljétek, míg el nem szalad, szőjétek keményen újra át meg át, s megkötött fövényen játszik unokád.

Fiatal ember lévén szerelmes és egész természetes, hogy érzelmeit gyönyörű versekben örökíti meg. Ezekből azonban érdekes módon hiányzik minden erotika, csupán érzelmi életét, benyomásait és emlékeit énekli meg. Sokszor olyan a hangulatuk, hogy az ember Sinka István „Kis Katona Zsuzskájára” gondol,

194


mikor ezeket olvassa. „A Laterna Magica” egyike a legszebbeknek.

Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt s kék úton jártam ődöngőn, magamban. Kezemre néztem: hamvas túlvilági kékség imbolygott bőröm bársonyán is. Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe. Aranycselló mély húrjain zenélt a végtelen magány. Akkor megálltam kinyújtott karral, mint világtalan kéregető s utánad tapogattam. Milyen voltál és milyen volt a hangod? hogyan néztél rám és hogyan szerettél? – jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka meredt felém a térben és időben, csak tücskök szóltak fekete mezőn és hajladozó nyárfák sugdosódtak.…Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre, mint nagy vászonra berregő motor, zúgó, öles nyalábbal vetítette tünődő lelkem – lassú reszketéssel – lehunyt pillájú, alvó arcodat…

Ilonka, szép szőke szerelme váratlan halála teljesen lesújtja, és nem tud szabadulni a gondolattól, hogy választottja, aki nemrégen még csókjaival tette boldoggá, már oszlásnak indult. Szomorkodva hever a fűben és úgy képzeli, hogy bogarak és férgek tömege tart felé, mert bőséges lakomát látnak benne. „Szerenád Ilonkának” a vers, melyből két strófát idézek. Annyira emberi, megrendítő és szép, annyira reális ez, hogy szinte kézzelfogható valóságával a naturalizmus határát súrolja.

…Ilonka, kis égi Ilonka, a kép olyan ép eleven, a képed a régi Ilonka, kék lepke sziromlevelen szamócapiros puha szádból

195


fakadnak a lenge füvek – szeráf-nevetés puha szádból, ha zsongnak a zsenge füvek.

…… Ilonka, kis édes Ilonka, a kép olyan ép eleven, halványpuha hangod, Ilonka, szólít szomorú nevemen, válaszom át a sötéten éteri fényutat ás borzad a sás, fut a réten elsuhogó zokogás.……

Gondolkozása egyre mélyül és sokat töpreng. Különösen az idegen uralom alatt gyötrődő költők feladatán és helyén a nemzet életében. Ezután rájön, hogy az igazán nagy poétának csak a teste hal meg, mert szelleme halála után is egy lángszínű lepke után rohan. „A költő feltámadásá”-ban ezt a víziót mondja el. Látja a ravatalt, s azon a barnuló hullát, amint felkel, „…s elrohan alkonyi fényben – egy lángszínű lepke után”.

Ugyancsak a költő hivatását és felelősségét elemzi a „Hulló hajszálak elégiájá”-ban. Érdekes módon múlt időben beszél magáról, és azt mondja: „Költő voltam.” Valószínűleg tisztában van sorsával és rövid pályafutása mondanivalóit mély filozófiával írja meg, mikor egy kihullott hajszálát látja a papíron, amin ír. Eltűnődik azon, hogy alig egy évvel azelőtt nehezen ment hajába a fésű olyan sűrű volt, ma pedig annyira ritka, hogy szinte csúszik benne. Erre keresi a választ versében.

…… Nekem e hajszál most az újság, sűrített, mély élet-tanulság, egyetlen kérdés, nagy dilemma, nekem ez a történelem ma: ifjak vagyunk, élünk, verekszünk s – nem segít orvos –, megöregszünk. Ó be szomorú, jaj be félek!

196


Vigasztalj verssel, örök lélek, életen túlnéző mesékkel, bizarr, bolondos bölcsességgel.

Szívbaja kezd elhatalmasodni, de belenyugszik a változhatatlanba. Tudja, hogy egy útja van csak, de ez a mennyekbe vezet. Nagyon mély hit kellett ennek a felismeréséhez. Isten előtti áldozatát szólaltatja meg a „Sötétség versé”-ben.

Ó, virrasztások évszaka! Vastagon fog a tinta, zordul. A rozsdalevelű éjszaka már hatkor a kertekre csordul: Reves fák nyirka folydogál s te arra gondolsz: mennyi éved van hátra még? Jaj meg-megáll a láb, mert fél, hogy sírba téved.

…Mondd, kissé mártottál-e már hófehér cukrot barna lébe, egy feketekávés pohár keserű, nyirkos éjjelébe? S figyelted-e: a sűrü lé mily biztosan, mily sunyi-resten szivárog, kúszik főlfelé a kristálytiszta kockatestben? Így szívódik az éjszaka beléd is, fölfelé eredve, az éjszaka, a sír szaga minden rostodba és eredbe, mígnem egy lucskos, barna esten az olvadásig itat át, hogy édesítsd valamely isten sötét, keserű italát.

Szokatlan, de az ő állapotában teljesen érthető, hogy harminc éves korában számadást készít életéről és elmondja, kikkel találkozott, kikkel dolgozott együtt, hogy a megbilincselt

197


Erdély ne csak magyar maradjon, hanem szellemi kincsekkel gyarapítsa irodalmunkat. Így emlékezik ragyogóan szellemes és igaz versében a küzdelemről, amit korának nagyjai vívtak fajtánkért, a megszállóknak hízelgő írástudók aljassága és gáncsoskodása ellenére.

Tarkabarka strófák

…… De hagyjuk a honmentő, népszakértő s egyéb csúf, irodalmi tetveket, (ez nem reájuk, a tetvekre sértő!) kik csattogtatnak nyálas nyelveket a hatalom talpán s szőnek megértő ‚kultúrközeledési‘ terveket, minél többször rugnak belénk s beléjük, annál mohóbb nyalóka szenvedélyük.

A rímem inkább rólatok pereg, akik bozótok, sziklák közt, merészen törtetek ösvényt, első farmerek, s tanyát ütvén az erdőntúli részen, dalt kezdtetek. (Én, még mint kisgyerek, figyeltem rá, példát követni készen.) Tábortüzetek most is zengve ég, honfoglaló, nagy írónemzedék!

Reményik, Áprily és Tompa László s a mindig zsémbes, mindig harapós, mindig teremtő tettekért parázsló öreg harcos, a kajlabajszú Kós és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló s a hullócsillag, Sipos Domokos, Nyírő, Tamási, – még ki fér a listán? Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán …

……S Kemény János!… A térképen kereszttel

198


jelölik majd, hol állt a vécsi vár s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely és fényt vetett egy elborult, sivár világba. (Kérlek , János, ne neheztelj, ha ideírom, amit egy szikár vén székely mondott rád a faluvégen: ‚Báró ugyan, de abbahagyta régen‘ …)

……

Ahogy betegsége súlyosbodik, azzal együtt növekszik magyarságáért érzett felelősségtudata, mely egy páratlan remekműben ölt testet. Sokat tűnődtem rajta, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Isten arra rendelte, írja meg a „Psalmus Hungaricus”-t (Magyar Zsoltár). Ezt a monumentális költeményt a magyar lelkiismeret himnuszának lehetne nevezni. Addig ő csak azt mondta: ember. Ebben kimondja, hogy magyar, aki érzi eddigi élete hiábavaló elfecsérlését, mely által fajtája árulójává vált. Megátkozza hát önmagát és büntetésképpen a legnagyobb kínokat kívánja, hogy vezekeljen fajtájáért, ami árva, elhagyott és mindennél drágább neki (Magyar Zsoltár, ötödik rész).

……Nincs más testvérem, csak magyar. Ha virrasztok, miatta állok poszton, csak tőle kérek kenyeret s csak ő, kivel a kenyeret megosztom. Sok tévelygés és sok kanyar után jutottam el ide: ha bűnös is, magyar,s ha tolvaj is, magyars ha gyilkos is, magyar,itt nincsen alku, nincsen semmi ‚de‘. Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját s virágos lelkét fitogtatva henceg, mi elesettek, páriák vagyunk, testvérek a nyomorban és a bűnben, sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.

199


Zúgjon hát fel a magyar zsoltár, dúljon a boldog, éji álmokon, seperjen át a fekete, tarajos és hideg hullámokon, vérkönnyet csepegő fáklyák fényinél, Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen ízzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!

Aztán nem marad más, mint Tini kutyája a hűséges öreg barát, kivel még egészségesen becsatangolta a környéket. Erről ír hexameterekben egy ötrészes költeményt, melynek címe: „Kóborló délután kedves kutyámmal.” Ez a klasszikus szépségű munka maga az életöröm, de a befejezés már a végtelenbe mutat, mert amikor fáradtan végső célba érnek: „… Márvány-trónus elé dobbanva jelentjük: / – Ifjan tértünk színed elé, isteni Felség. / Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!”

Gyermekkorától Krisztus a vigasza minden bajában. Erről írja megrázó szépségű versét évekkel halála előtt, mert betegséggel küzdve nem tudja elképzelni, hogy az emberiségért életét adó Isten Fia olyan lett volna, mint amilyennek a nagy képzőművészek ábrázolják.

Krisztusom, én leveszem a képedet a falamról. Torz hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottanderűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa. Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is

200


számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló. Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai. Hangod fájó hullámokat kavart, mikor a sok beszéd után rekedten, újra szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült a nagy út pora, sovány, széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két parázsló szemedből sisteregve hullottak borzas szakálladra az Isten könnyei.

1937 augusztusában, halála előtt nem egészen egy évvel feleségül veszi Imbery Melindát. Jegyességük és házasságuk körülményeit nem ismerem, de biztosra vehető, hogy a halálos beteg költő feleségében az aggódó anyai szeretetet kereste. Melinda pedig a zseni iránti részvétből vállalta a reménytelen lépést. Végül agóniája folyamán valósággá válik betegsége kezdetén elzokogott megrendítő vezeklése. Hitet tesz egyetlen reménye mellett, hogy találkozni fog Mesterével, mert hisz az örök életben. E világirodalmi remek a középkori latin himnuszok formájában készült el és víziószerű költemény, mely olyan, mint a katakombák üldözött hívőinek a hitvallása. E szívettépő búcsúzás: „Húsvéti ének az üres sziklasír mellett.”

Sírod szélén szinte félve, iszonyattal üldögélve, ó, – mekkora vád gyötör, mardos, majdnem összetör; mily látás a kétkedőnek, törvény ellen vétkezőnek, hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén sóhajok közt üldögélvén

201


szemlélem bús, elvetélt életemnek rút felét s jaj, – most olyan bánat vert át, mint Jacopo és Szent Bernát verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány áruló és rossz tanítvány, ki az ördög ösvenyén biztos lábbal, tudva mén: szent kenyéren nőtt apostol, aki bűnbe később kóstol, – Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok ,csupa csúnya, csupa átok, csupa mély seb, éktelen, testem oly mértéktelen volt ivásban, étkezésben, mindenfajta vétkezésben s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz, s országodba bebocsátasz, mint szurnám ki két szemem, mint vágnám le két kezem, nyelvem húznám kések élén s minden tagom lemetélném, amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok. Mindent bánok, mindent szánok és e sajgás, mely gyötör, nem is sajgás, már gyönyör. Hamuval szórt, nyesett hajjal ér engem e húsvét hajnal és az üres sírgödör.

202


Bámulok a nyirkos, görbe kősziklába vájt gödörbe, bénán csügg le a karom, tehetetlen két karom… Te kegyelmet mindig oszthatsz, feltámadtál s feltámaszthatsz, hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben egész nap csak ülök itten. Lelkemet nagy, jó meleg szent fuvallat lepte meg, lent az odvas, szürke barlang mélyén muzsikál a halk hang,ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most, országútján mendegél most, áprilisban fürdik és aranyozza napsütés, ahol lépked, jobbra-balra ezer madár fakad dalra s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő, sok tiszta lánnyal, liliomos tanítvánnyal, nem követlek, Mesterem. Majd csak csöndes estelen indulok, hol vitt a lábad, földön kúszom, könnybe lábadt szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon, Éjsötét, nagy pusztaságon étlen, szomjan vágok át, nagy hegyeken vágok át, mint eltévedt eb szimatja, mely halódva is kutatja

203


vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről, pálmás, örök dicsőségről, vonszolván földdel rokon testemet a homokon s így ujjongván nem is érzik, hogyan sajog, hogyan vérzik rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve: kúszva, vérzőn, énekelve, portól, sártól piszkosan, menni mindig, biztosan… S kopjék térdig bár a lábam, tudom, az ég kapujában utólérlek, Krisztusom!”

Szentül hiszem, hogy a földi nyomorúságában oly sokat szenvedett nagy költő elérte vágyát és Megváltója, akit rövid életén át rendíthetetlen hittel követett, kiben annyira bízott, keblére ölelte és lelki szilárdsága jutalmaként szeretettel mondta neki: „Jól vagyon, jó és hív szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te Urad örömébe.” (Máté XXV. 23).

204

Erdély szülöttei : Nyírő József

SZÉKELY REGŐS – NYÍRŐ JÓZSEF1889-1953

Évekkel ezelőtt megemlékeztem Nyírő Józsefről, születése századik évfordulója alkalmából. Most szükségesnek látom, hogy újra beszéljek róla, mivel Erdélyben a „dáko-román” rögeszme megszállottai demokratikus álarc mögül igyekeznek minden eszközzel megsemmisíteni a magyar múltat és ősi kultúránkat, a román-magyar „alapszerződés” ellenére is. Ezért vált időszerűvé, hogy újra méltassam szépprózánk e nagy mesterét, aki fajtája történelmét, hagyományait, törhetetlen gerincét és szülőföldje minden szépségét bemutatta életművében. Annál inkább időszerű az, hogy beszéljünk róla, mert Magyarországon 1990 óta már a harmadik „demokratikus” rendszer ígéri a megváltást, de nagy írónk műveiből mindössze néhányat adtak még ki, rendkívül csekély példányszámban. Így eddig meg nem jelent műveit kizárólag antikváriumokban lehet megtalálni, ha egyáltalán van belőlük. Pedig soha olyan nagy szükség nem volt ezekre, mint hazánknak az üzletre épített új rendje idején, hogy testvéreink százezreit megerősítse jövőnkbe vetett rendületlen hitével.

Írásművészete a magyarázat erre, mert nem csak tematikája, mélységes emberi magatartása és következetes magyarsága az oka ennek, hanem nyelvének páratlan szépsége is. Valami különös íz és illat, mely áthatotta az őseitől örökölt idióma tisztaságát. Stílusa éppen olyan, mint a Székelyföld borvíz forrásai, melyekkel a vándor csaknem kilométerenként találkozik, és jéghideg, tiszta vizükkel akkor oltja szomját, mikor éppen szüksége van rá.

Isten különös ajándéka, mikor egy népnek olyan nagy mesemondót vagy inkább tanítót ad, mint ő volt, akinek a lábaihoz ma is szépet váró szemekkel telepszünk le, ha nagyon elfárasztanak életünk gondjai, hogy csodálatos szavait hallhassuk, akár Erdély történelmének nagy napjairól, akár a földet túró, de égre tekintő ősök véres verejtékkel megkeresett mindennapi kenyeréről beszél.

205


Mielőtt azonban életét és műveit ismertetném, néhány szóval be kell mutatnom a földet, mely gyökerének tápot adott és a kort, valamint a társakat, akikkel idegen járom alatt nyögő fajtájának évszázadokba nyúló kultúráját gyarapította. Erdély, pontosabban a Székelyföld, melynek szellemét örökölte, vértől áztatott föld, ami fölött Csaba királyfi őrködik seregével. Ez a tudat adja meg azt a páratlan színt és hangot, melyre a hely szelleme, a „genus loci„ képes csak, hogy megajándékozza az erre elhivatottakat.

Harmincegy éves a trianoni békediktátum idején, történelmünk legszomorúbb esztendejében. Egyetlen lehetőség fennmaradásunkra az anyanyelv, mely kortársa, Reményik Sándor szerint a „végső menedékünk” Nem haboznak hát az írástudók és élnek a lehetőséggel, melyet az új urak nem tudtak még elvenni tőlük. Művelik az anyanyelvet, írnak, de nemcsak ezt teszik, hanem fajtánk jövőjét és érdekeit szem előtt tartva lerombolják a társadalmi válaszfalakat. Az 1920 és 1924 között alapított hetilapoknak egyre nagyobb az olvasótáboruk, és egyre magasabb nívón írnak munkatársaik. Aztán 1924-ben eljön a magyar irodalomtörténet egyik legnevezetesebb napja, mely kultúránk pirosbetűs ünnepe lett. Báró Kemény János marosvécsi várában Erdély írói és költői megalapítják a Szépmíves Céhet. Teszik ezt anyanyelvünk művelésének szándékával és közös akarattal. Kik tartoznak közéjük? Mondja ezt el a tanú, a kor egyik legkiválóbb fiatal költője, Dsida Jenő, ahogy a „Tarkabarka strófák”című ragyogó költeményében leírta.

Reményik, Áprily és Tompa László, s a mindig zsémbes, mindig harapós, mindig teremtő tettekért parázsló öreg harcos, a kajlabajszú Kós és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló, s a hullócsillag, Sipos Domokos, Nyírő, Tamási, –még ki fér a listán?

Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán. S Kemény János! … a térképen kereszttel

206


jelölik majd hol állt a vécsi vár, s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely és fénytvetett egy elborult, sivár világba. (Kérlek János, ne neheztelj, ha ideírom, amit egy szikár székely mondott Rád a faluvégen: ‚Báró ugyan, de abbahagyta régen‘.)

A fentieken kívűl meg kell említeni még azokat, akikről alább emlékezik: Karácsonyit, Bánffyt, Makkait, Gulácsy Irént és Wass Albertet. Valamennyien Erdély kimagasló szellemei, akik között Nyírő József egyike a legnagyobbaknak.

1889. július 19-én született Székelyzsomborban, buzgó katolikus szegény szülőktől. Az elemi iskolát elvégezve Székelyudvarhelyen tanul tovább, és érettségi után Gyulafehérvárott kezdi teológiai tanulmányait, melyeket a bécsi Pázmáneumban fejez be, ahol 1912-ben szentelik pappá. Csikménaságon mondja első miséjét, majd rövid ideig Nagyszebenben hittanár. Ezután önként vállalja, hogy egy szegény kis székely falu, Kide lelkipásztora legyen. Özvegy édesanyjával él itt krisztusi szegénységben, de hívei lelkét gazdagítva. Mint egy írásában megjegyzi, kevéssé tehetséges, de szerencsés társai zsíros parókiákon „növesztik hasukat a vörös cingulus alá” Nem törődik velük, és esküjéhez híven végzi Istentől kapott feladatát, mint a szegény nép ugyanolyan szegény papja, akit a felbecsülhetetlen értékű magyar misszió munkája éltet.

Közben jön a háború, a még nagyobb nyomorúság, egyre több hősi halott, egyre több hadirokkant támolyog haza a falujukba. Sokat töpreng, mielőtt megkisérli, hogy vígasztalást adjon a betegeknek, nyomorékoknak és szűkölködőknek. Végül rájön egy alapvetően fontos dologra, mely életbölcseletévé válik. Igaz, hogy felismerésének, aminek hangot ad, az az eredménye, hogy egyházi elöljárói és a hivatalosak kellemetlenkedése egyre nagyobb súllyal nehezedik a vállaira. Azonban nem hátrál, és egész őszintén beszél erről az „Isten igájában”nagyszerű soraiban.

207


„… akkor tántorodtam meg, amikor a diadalmas, küzdő, szenvedő egyház mellett meg kellett ismernem a politikai egyházat is, mely a rohamok élére áll, és Isten országának tekintélyével szentesíti nemzetek elpusztítását. Mert azon a napon, mikor a gyűlölet paroxizmusával egymásnak rohantak, valaki ellopta a földről az igazi evangéliumot. A front megölte a theológiát bennem, a front mögötti szenvedés pedig feltámasztotta az embert. Harminc esztendeig kellett élnem, amíg megtudtam, mit rejt ez a szó: Ember. Eddig Istent hirdettem az embereknek, de megfordult a mindenség törvénye: ettől az órától az embert kell hirdetni a Jóistennek, hogy könyörüjön rajta …”

Őszinte kiábrándulás ez, amit 1916-ban a románok rablóhadjárata csak fokoz, majd mindezt betetőzi a Károlyi-kormány hazaárulása két évvel később. Az idegen uralom alatt megérzi, hogy valami végetért és ezzel az eddigi feladata is, mert megkötötték a kezét, tehát nem akarja becstelennek látni magát, hogy a reverenda és a karing csak foglalkozást jelentsen, nem pedig hivatást. Mint maga mondja, nincs semmi szüksége arra, hogy „unokahúgának”nevezett ágyas-házvezetőnőt tartson és két ártatlan kicsi gyerekével odaálljon püspöke elé, mondván: „Püspök atyám, ez a fiam meg a kislányom. Csókoljatok kezet a püspök bácsinak!” Nem! Inkább leteszi a reverendát 1919-ben és feleségül veszi, akit Isten élettársul rendelt neki. Bensőséges szépséggel beszél erről, mikor Ilonkáról, későbbi feleségéről ír. Ez már nem széppróza, hanem tökéletes líra:

„… tudom, hogy régtől ismerjük egymást. Minek beszélgessünk? Egyazon földből valók vagyunk, s az én népem küldötte őt nekem … A menekültek hálája ő, kik

208


jóságomért vele akarnak megajándékozni. Minden ember simított rajta, hogy szép legyen, az illatos havasok megcsípték az arcát, hogy piros legyen, a föld dédelgette, hogy az élet termőága maradjon, a mi madaraink szárnya védte őt az esőtől, naptól, amíg hozzám jött és a füvek letörölték kis lábáról az úti port, hajába illatos tűlevelek hullottak, amikor az öreg fenyők megáldották …”

Polgári életében nem riad vissza a legnehezebb fizikai munkától sem. Túrja a földet, majd molnár lesz a Küküllő mentén. Közben tanulja történelmünket, mert szentül hiszi, hogy ez az élet tanítója. Ez által ismeri fel a tragikus magyar sorsot. A közönség 1924-ben figyel fel tehetségére, egyidőben a hivatalos irodalommal. Ekkor jelenik meg a „Jézusfaragó ember” nagyszerű elbeszéléssorozata. Ezt 1928-ban a „Sibói bölény” öveti, melyben a fajtáját féltő Wesselényi Miklós sorsán át mutatja meg nemcsak Erdély, hanem az egyetemes magyar lélek mélységét is. Ennek során klasszikus szépségű, irodalmunkban kevés művel összehasonlítható párbeszédbe sűríti ezt, mikor a súlyos beteg király, II. József elmondja a halálhoz hasonlító orvosának, hogy saját szemével látta Erdélyben jártakor az Olmützben raboskodó Wesselényi óriássá növekedett árnyképét a hegyek felett, amint két kisfiának koporsóját vitte a hóna alatt. Azóta kísérti ez a látvány. Megkérdezi hát a tudós doktort, hogy mi a véleménye erről a primitív „babonáról”?

„ … Téved felség! Nem babona, önámítás, vagy szemfényvesztés … Csodálatos ország ez. Bizonyára látta Felséged a Nagyalföldön a délibábot, amely a rekkenő átfűtött levegőbe mesevárosokat épít. Itt az éjszakának is délibábja van. Most a neve koporsós ember. Csatasíkon a vér délibábját látják. A vérfüggönyön át nézők a fellegek között dúló csatákat

209


szemmel látják, zaját hallják és a lehulló vér mérges sebet ejt a magyarok bőrén. Én láttam már ilyen sebet. Valóságos stigmák. Krónikáik tele vannak ilyen csodás esetekkel. Az őrtálló katona fején lobot vet a föveg, vérrel ragasztott várfalak épülnek, ott van a székelyek Csaba Útja, a hajnalmadár várás … gazdag legendák egész sora … Ezekben élnek, ezekért meghalnak.

A császár felcsattant.

– Szerencsére nem lehet igaz, amiket mond. Elgondolni is rettenetes, hogy egy nemzet és ország sorsát délibábok szabják meg, fantomok uralkodjanak. Az égből, könnyből, szenvedésből poézist csinálni ahelyett, hogy hideg aggyal megszüntetnék … Lehetetlen, hogy a Kárpátok hegykoszorúja alatt vakok daloljanak és álmokat hajhásszanak, amikor világok készülnek összeroppanni felettünk. Világok, melyek birodalmakat temetnek maguk alá. Hát csak ennyi az ezer esztendővel dicsekvő magyarok tapasztalata? Ön tudós doktor, nem tudná megmondani, hogy meddig marad gyermek egy nép?

– Amíg nagy szíve van.

– És mikor hal meg egy nép?

– Mihelyt megszűnik gyermek lenni.

Jóízűen felkacagott a császár.

210


– Régen mulattam ilyen jól. Ne vegye rossznéven, doktor, de kétségbeejt a naivsága. Végül kiderül, hogy ön is hisz a koporsós emberben.

A híres orvos fagyasztóan komoly maradt.

– Eltaláta Felség! Én hiszek a koporsós emberben.

– Brávó, brávó! Orvosi módszere bevált. Most már én nem hiszek benne. Ágyat cserélhetünk … Köszönöm kedves délibáb doktor. Ígérem önnek, hogy félév alatt megszabadítom Erdélyt a koporsós embertől.

Irgalom nélkül, alig hallhatóan mondott ellent az orvos.

– Ugyanaz a feladat, mint az emberiséget megszabadítani a kereszténységtől …

A súlyos mondattól mégis meghökkent a császár. A halálfejű ember szelíden és bölcsen rápillantott és behunyta szemeit, néhány szaggatott szót ejtett, mintha magában meditálna:

– Mert a koporsós ember nem egy félvad erdélyi bárócska, kit ha szabadon bocsát Felséged, vége a varázslatnak. Azzal is elkésett, és a koporsós ember már örök szimbólum. A halhatatlan föld maga. Egy népsors és vágyak, álmok és fájdalmak örök Istene, ezeresztendős tragikus megtestesülése, soha le nem győzi Felséged … Szellem az, ki lenyúl a

211


felhőkből és koporsójába gyűjti a vért és sírást, fohászt és a holtat, vágyat és a nyomort, a bűnt és a szűzet, a hitet, a jogot, az élőt, a porszemet, a frigyet, az otthont, a termést és a gyászt, urat és parasztot, jelent és jövőt, a valót, valótlant, mindent ami van, ami életnek és halálnak neveztetik. Jól mondja Felséged, több a halálnál.

Erdély őrangyala ő, ki fekete szárnyai alá rejti népének fejét …”

A mű sikere egész rendkívüli. Ekkor már csak az irodalomnak él. Először a „Kolozsvári Újság” munkatársa, majd annak megszűntével a „Keleti Újság” szerkesztője. Egymás után jelennek meg nagyértékű művei: „Isten igájában”, „Kopjafák”, „Mádéfalvi veszedelem”, „Úz Bence”, „Havasok könyve”. Nemcsak Erdély, hanem az egész magyarság egyik legkeresettebb írója.

A második bécsi döntés után szülőföldje országgyűlési képviselővé választja, így kerül Budapestre, ahol a törvényhozásban a keresztény-nemzeti eszme meggyőződéses szószólója. Mindemellett több magasnívójú folyóirat munkatársa. (Többek között a „Magyar Ünnepé” is.) Elvei mellett szilárdan kitart és ezt a magatartását az október 15.-én történt változás sem érinti, mert mindvégig a napi politika fölé képes emelkedni. Élete munkásságát meg is hálálják: „háborús bűnösnek” minősítik, nyilas, fasiszta, hazaáruló, mert magyar, keresztény, évszázadok nemes hagyományaihoz ragaszkodó, gerinces antikommunista hazafi mer maradni.

A háború után emigrál. Spanyolországban telepszik le és onnan akarja szolgálni fajtáját, ha szülőföldjén nem teheti. A hontalanságban sajnos már csak kevés munkája jelenik meg, mert a gyilkos kór egyre jobban elhatalmasodik rajta. Aztán 1953. október 16-án visszaadja nagy lelkét Teremtőjének. Madridban

212


temetik el, de csak a testét, mert nem halt meg, csak átváltozott. Műveiben azonban minaddig él, amíg a magyar nyelvet beszélik:

„… mert nem pusztulhat el, hiszen szereti minden: az emberek, a vadak, az erdő, a csillagok, a holdacska és az Isten is. Különösen az Isten, aki nappal szép kék karjait, éjjel fekete kezét nyujtózásra tárja, amikor pásztorútra indul és lába megkavarja az ég csillagait.”

213

Az emigráció költői és írói

ÁPRILY LAJOS1887-1967

Álmodni szült anyám. Hol itt az álom?Itt rémség várt, vad, vérbűzös verem,Tüzek hörögtek végig a világon.S futottam, jaj, rettentő éberen.

Brassóban született, ahol apja a gyufagyár tisztviselője volt. Családi neve eredetileg, Jékely Lajos. Apja már ötvenötödik évében volt, amikor második házasságából megszületett, s ezért nagyon aggódott, hogy lesz-e ideje még felnevelni fiát és a szükséges atyai tanácsokkal útbaindítani az életben. Mint általában az öregedő szülők, mindent megadtak fiuknak, ami csak módjukban állt, hogy pótolhassák, amire már nem ad időt a sors.

1890-ben Parajdra költöznek és a három éves, eszmélni kezdő fiú ezt tartja szülőföldjének, élete paradicsomának. Itt ismeri meg a természetet, melynek szépsége egy életre szerelmesévé teszi. Minden virágot, fát, madarat, vadat ismer. A kis székely fiukkal való barátsága, akik mindent tudnak a környezetükről, csak fokozza érdeklődését és rajongását minden iránt, ami a természet világához tartozik. Apja későbben puskát vesz neki és ezzel elkezdődik szenvedélyes vadászélete, mely addig tart, amíg egy alkalommal a megsebzett őznek elhomályosuló szemében meglátja a fájdalmat. Akkor megfogadja, hogy soha életében nem fog állatot bántani. Ezt „Fecskék, őzek, farkasok„ című gyönyörű prózai művében írja le. Ez a részvét hangzik a későbben írt versében is, a „Fegyvertelen vadász dalában”. Azonban a természet iránti rajongása átcsap a nagyon mély Isten-hitbe, mert felismeri, hogy a Teremtőt a világmindenségben, a fákban, bogarakban, a napfényben, a viharban és önmagában is megtalálja. Ez az érzése minden költeményében megnyilvánul, és mondanivalójának mindig van valami utalása a természetre is. Ezért olvassuk el a fent említett gyönyörű költeményt.

Völgyek felett hangos torokkal

214


üzenhet a vadásztülök. Békét kötök az állatokkal, az erdővel kibékülök.

Rejtőzve már többé nem állok zsákmánnyal csábító lesen. Márciusi szalonka párok suhanjanak szerelmesen.

Jöhet a bükkös karcsu vadja, a lenge-lányos őz alak,nem puska-dörrenés fogadja, csak egy szelid ‚nem bántalak‘.

Völgyben, vadonban, rónaságon a békesség bolyong velem. Csak egy öröm van a világon s ez az öröm fegyvertelen.

S a régi őz, ki annyi vérrel pirosított havat, mohát, s reám nézett rémült szemével, a régi őz is megbocsát.

Ez a megbánás már fiatal korában minden iránt való részvétté, majd érett fővel mély humanizmussá válik, mely egész életfelfogását, pedagógiai működését és emberi magatartását jellemzi egy életen át.

Még a gimnáziumba járt, amikor öreg édesapja végkielégítése, melyet a gyártól kapott, elfogyott és szűkölködtek. Ő maga önálló volt, mert a tanítványaitól kapott honoráriumból meg tudott élni. Nem lakott szüleivel és egyáltalán nem is törődött velük. Tagja lett egy vidám diáktársaságnak, de az ő bohémsége csak póz volt, amit később őszinte megbánással igyekezett jóvá tenni.

1897-ben a székelyudvarhelyi reáliskola tanulója lett. Két évvel később apját a gyár Kolozsvárra helyezte, és ettől kezdve az ottani kollégium tanulója, majd az egyetem bölcsészeti karán

215


magyar és német irodalomból szerez diplomát. Ugyanabban az évben Párizsba megy tanulmányútra. Érdekes, hogy német-magyar szakos létére a francia kultúra van rá legnagyobb hatással. Különösen szereti Musset, Baudelaire és Verlaine költészetét. A Louvre és egyéb múzeumok kincseit bámulattal nézi ugyan, de maga a világváros nem jelent számára különösebb élményt.

Párizsi útja után Nagyenyedre kerül, mint a tanítóképző intézet tanára. A következő évben nevezik ki a Bethlen Kollégium rendes tanárának. Így biztos kenyérrel a kezében feleségül veszi Schefer Idát. 1913-ban születik meg első gyerekük, Zoltán (Jékely), a kiváló kortárs költő és műfordító. 1918-ban Kovács Imrének, a kolozsvári „Új Erdély” szerkesztőjének küldi első verseit, aki nagy örömmel fogadja azokat. Ezután születik meg kisebb fiuk, Endre. Minden szabadidejét az erdőkben és a hegyekben tölti. Ezekről írja legmegkapóbb verseit. Mutatóban kettőt közlünk ezekből. Az egyiket még fiatal korában, a másikat már pályája csúcsán írta.

Március

A nap tüze, látod, a fürge diákot a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. Csengve, nevetve kibuggyan a kedve s egy ős evoét a fénybe kiált. Régi, kiszáradt tó vize árad, néma kutakban a víz kibuzog. Zeng a picinyke szénfejü cinke víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka már kitakarta, sárga virágját bontja a som.

216


Fut, fut az áram a déli sugárban s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja napra kacagva a lomha Marosba csengve siet. Zeng a csatorna, zeng a hegy orma, s zeng –ugye zeng, ugye zeng a szived?

Az őszre várj

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj, mikor fel nem verik túrista szók, arany ruhába öltözik a táj s a magasból megjő a halk pirók. Szél jár feletted, hosszú sóhajú, bágyadt sugár becézi vén szived, s a bronz erdő, a Tizián hajú, füledbe súgja: most vagyok tied.

Amikor szülei nagyon nehéz anyagi helyzetben voltak, az újságban hirdetés jelent meg, mely egy magyarul, németül és románul beszélő tisztviselőt keres a Bihar hegység egyik magaslati fakitermelő telepére. Apja, a hetven éven felüli öregember vállalkozott erre a veszélyes feladatra, és felköltözött a csaknem megmászhatatlan hegyre, egy barakkba. Mikor fiuk erről értesült, egy ideig habozott, de a lelkiismeret felülkerekedett benne, szakított bohém életével és elindult a hegyekbe szülei meglátogatására. Első útjáról ugyancsak a „Fecskék, őzek, farkasok”-ban számol be nagyon szívhez szólóan. Majd az első együttlét után többször megtette a nyaktörő utat, és 1911-ben, mikor megkapta „rendes tanári” kinevezését, magához vette öreg szüleit. Ez a tény azért jelentős, mert első látogatása a fatelepen veti meg meleg szívű, művészi szépséggel megírt családi költészete alapját. Apjáról, aki mindent megtett érte és szerető

217


édesanyjáról meghatóan szép sorokban emlékezik meg, melyek líránk gyöngyszemei közé tartoznak.

Apám emléke

Zengő patakvölgy, szirtes, katlanos, szurdukja fentebb tisztásokra bomlik, a kecske rajtuk kis csapást tapos – egy régi völgyhöz mily nagyon hasonlit. Ott élt apám. Világa: kis faház, tüdőfeszítő, ősi fenyves-ájer; a társasága: vakmerő vadász, lompos famunkás és zordon baráber. Úgy estetájt a ház elé kiállt, ha sejtelem kínozta, bús halálos, és onnan várta: elszakadt fiát, mikor bocsátja már a láz s a város. Csak várta, míg ruhája és a gyep havasi ég hűs harmatával ázott, és aztán újra árva este lett, a völgyben egy olasz harmonikázott.

S volt egy karácsony: a havas barak lakói messze, kis falukba szálltak, s ő bent a tornyosuló hó alatt karácsonyfát gyújtott a vad magánynak.

Olyankor csend volt, zsibbasztó, siket, s jeges magányban megfagyott a vére, s a hótengerben – szürke kis sziget – döbbenve gondolt furcsa életére.

Kalács, keddi kalács

Már szombat este megsütötte Anyám. És reggel már adott. Az aranya besugarazta

218


a harangos vasárnapot.

Vasárnap estig nem fogyott el, fénye áthullt az ünnepen. Még hétfőn is jutott belőle. És kedden is. De csak nekem.

Ma sem tudom hol rejtegette, melyik fiókból jött elő, de olyan áldott volt az íze, olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant szép sárga fénnyel: Itt vagyok. Nagy árnyékok, fekete gondok, még várjatok, maradjatok.

Igénytelen polgár-kalács volt, olyan egyszerű, mint falum. És mégis úgy megnőtt azóta, mint úrvacsora-szimbolum. Száguldó évek távolából megérzem néha jó szagát; a tűzhely tájáról elindul, s betölt szivet, betölt szobát. Lelki kenyér inség-időkben, verőfényes vígasztalás… Pedig tudom: a keze föld már. És nincsen több keddi kalács.

1919-ben halt meg édesapja, 86 éves korában. Ezután született meg kislányuk, Márta. Ez a kislány volt vigasza és amikor a kis Anna, az unoka megszületett, a sok munkában élő költő életét ez a csöppség édesítette meg. Sajnos nyolc éves korában meghalt és Nagyapja lelkében örök gyászt hagyott. Így írta meg pompás ciklusát: „Annának hívták”. Jól tudta, hogy

219


mindig ott van: „… Lát és figyel látatlanul. Miénk, csak nem jöhet, nem jöhet közénk….” E két sorral zárja unokájához írt nagyszerű ciklusát.

Mikor Kuncz Aladár 1923-ban Budapestről Kolozsvárra költözött, hogy az „Ellenzék” főszerkesztője legyen és az ellentéteket kiegyenlítse, Áprily Lajost hívta meg maga mellé szerkesztőnek, aki ideiglenesen abbahagyta a tanítást, mert amint maga mondta: „botcsinálta” szerkesztő lett. Soha nem foglalkozott politikával, de Erdély elvesztése eleven sebként égett benne. Ebben az időben irja fájdalmasan magyar költeményeit, melyek közül a „Tetőn” címűt adom olvasóimnak.

Ősz nem sodort még annyi árva lombot, annyi riadt szót: ‘Minden összeomlott…‘ Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem, vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan. Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó meztelen tetőjén tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. Itt fenn: fehér sajttal kinált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája, és békességgel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít, az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott, átöleltem a hullám-horizontot

s tetőit, többet száznál és ezernél –

220


s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély.

„Találkozás” című ragyogó versében Istenhez fordul nagy bánatában vigasztalásért és várja, hogy a Mindenható újra kegyeibe fogadja fajtánkat. Utolsó soraiban kimondja, hogy semmi mást nem akar, mint a vétkeinket megbocsátó hívást megköszönni.

…De majd, ha hamvadó szemem nem fátyolozza bánat, Uram, akkor csak ínts nekem: akkor megyek utánad.

Mikor a nagyenyedi kollégiumtól kapott szabadsága lejárt, azonnal visszament és tovább tanított a Bethlen Gábor által alapított ősi intézetben, de megmaradt az „Ellenzék” szerkesztőjének is. Ebben az ősi városban élt tizenöt évig, és itt állított örök emléket a kollégium leghíresebb tanitványának, Kőrösi Csoma Sándornak, a nagy „testvérkeresőnek” és tudósnak, hatalmas, ódaszerű költeményében, „A zarándok”-ban.

Én láttam őt a városvég felett indulni könnyű bottal, egymagában. Ott ültem fenn az erdőszéli domb galagonyavirágos oldalában.

A templomcsillag búcsúztatta még, aztán a fényben nőtt a tér naponta. Tekintetem büszkén utána nyúlt, amerre őt a fajta vágya vonta.

Néztem, komor hegyeknek hogy feszül, s hervadt pusztákról hogy lép át a hóba. Nyugati ködben messze elmaradt a nagy lázakba zsibbadt Európa.

… Zengő szelekben, vad vizek felett lihegve lábalt mindig új oromra.

221


Számum ragadta: forró szomjúság, míg rálelt városára. Városomra.

Tűzzel kivert száján a régi szó, a visszahívó föld zenéje égett. Ó, idegenül hallgatók, hogyan érthették volna ezt a lázbeszédet?

Késő dicsőség szent révületét, S a mámortalan, tompa szót: Hiába… Az óriást, aki lobogva hullt a felséges magyar tragédiába.

A román megszállást nem bírta elviselni, minden humanitása, magyarsága és emberi jóérzése fellázadt a műveletlen és kegyetlen balkáni sovinizmus ellen. E modern barbárság ellen lázadozik több versében. Kiváló példa erre a „Vallomás”, mely igazságunkat védi, de soha nem durva:

Igaz –: én itt a sorssal nem csatáztam, én döbbent szemmel láttam itt a vért, és nem lengettem omló barrikádon fehér zászlót a véres emberért

Viharokból kibomló új világért csak álmom volt, nem lobbanó vitám. Rohamra nem harsogtam riadókat jövő-ködökbe zúgó trombitán.

A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, sötét heggé simult minden dalon. De mint a monda tóba hullt harangja, a mélyben él az ember-fájdalom.

S én nem tudom, hogy meddig él a versem, titánok halnak, tornyok rengenek. Ahol világ-traverzek összedűlnek, a vers, a versem hogyne halna meg?

222


Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt. A hűlt sorok: megannyi érc-koporsó, s a könyv, a könyvem gránit-kriptabolt.

De túl romon, ha perce jön csodáknak, a mély megkondul, mintha vallana, s a bolt alól harangtisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama!

Minden elkeseredettsége ellenére is szentül hisz az igazság győzelmében és, tisztában van Isten bíráskodásának igazságával:

…Sors szánt feletted, romlás tornyosul, a végítélet részeg lába tombol. S mint újszülött-hang, győztes-édesen új lélek Krisztus-hangja sír a romból.

Érdekes, hogy még ma is sokan vannak, akik nem tudják megérteni, hogy a nagy költő miért fogadta el a budapesti meghívást és vállalt állást a református gimnáziumban. Pedig ennek egész egyszerű a magyarázata. Először is érzékeny lelke nem bírta elviselni egy sokkal alacsonyabb kultúrájú nép terrorját, másodszor gyermekeinek egyetemi tanulmányait nem látta biztosítottnak Kolzsvárott. Távozását egész Erdély megsiratta.

1929-ben költözött Pestre a család. Öt évig tanít a Lónyay utcai református gimnáziumban. Ennek második felében elvállalja a „Protestáns Szemle” szerkesztését, mely igen nagy munkatöbbletet jelent, de három gyermeke van az egyetemen, ezért az anyagi megfontolás ezt kívánja. 1934-ben hal meg édesanyja. Nem sokkal ezután kinevezik a Baár-Madas leánynevelőintézet igazgatójának. Egész hihetetlen, mennyit dolgozik, hogy az intézet elérje a legmagasabb szintet. Sokszor már reggel hat órakor az intézetben van. Ez a szorgalom és hozzáértés azt eredményezte, hogy az iskola rövidesen az ország egyik legelső gimnáziuma lett.

223


Az irodalombarátok általában átvették azt a tévhitet, hogy a költő pantheista. Talán a természetért való rajongása miatt. Pedig ha valaki alaposan megismeri költészetét, feltétlénűl ráébred, hogy dogmatikus keresztyén, őszinte hívő. Hitének jellemzésére két versszakot idézek „Lassú szárnyon” című hitvallásából:

Uram, a két szárnyam nehéz, hozzád emelkedni ma nem mer. Ne bilincselj meg és ne bánts nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek énekre béna, hitre gyáva. Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd, mint kicsi koromban anyámba.

1942-ben Parajdra, az „elveszett paradicsomba„ költöznek vissza, de csak egy évig maradnak ott. Ezután visszatérnek Pestre, ahol nyugdíjazását kéri és házat építtet Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán. Itt éri a háború szerencsétlen befejezése. Az akkor hatvan éves költő kétségbeesve nézi az eseményeket. Költészete négysoros versekké válik, de ezek nem epigrammák, hanem annyira tömörek, hogy egy átlagos poéta egyet-egyet csak több versszakban lett volna képes megírni. Úgy gondolom, hogy ez Francis Jammes hatása, kinek művészetét nagyon magasra értékelte. A második világháború után a hivatalos irodalomtörténet álszent szemforgatással azt írta, hogy a könyveit „tévedésből„ vitték zúzdába. Úgy látszik, hogy ezek még ma is hülyének nézik a magyar olvasókat, pedig azt hiszem, mindenki jól tudja, hogy a terrorkorszak idején semmi nem történt tévedésből.

A háború borzalmait az azt követő évtizedek kegyetlenségei váltják fel, és ezek adják meg az említett pár soros remekművek témáját. Néhányat bemutatok e nagyszerű műveiből.

Európa

Krisztus, Homeros, Dante, Goethe népe,

224


mely most pazarlod férfi-gyermeked, ha lezuhansz a multtalan sötétbe, ki gyújt majd benne új tüzet neked?

Menedék, I.

„S mikor völgyünkre tört az áradat s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen, egyetlenegy kőszikla megmaradt, egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten”„

Klio

Örök tornyában ült. Futott az éjjel. Hamut kavart a szél s véres ködöt. És vésni kezdte borzongó késével: ‚Az év: Ezerkilencszáznegyvenöt‘.

A sebek fájtak

A harcot megküzdöttem emberül, sajgó sebet kaptam bőségesen. Akkor leszek vén menthetetlenül, ha már a lelkem nem tud fájni sem.

Végül a nyolcvanadik évéhez közeledő és a halállal megbékélt mester megírja líránk egyik legszebb versét, melyben ismét az egyetlen és örök természet a témája, de már úgy hangzik, mint egy költözni vágyó lélek gyászindulója.

Őszi rigódal

Megeste már a dér a bokros oldalt, fenn vadlud-ék húz vadlud-ék után. Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt, egy ritkalombú vadcseresznyefán. –

225


Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem, rég hallgat búbosbanka - s gerleszó. Ha pártalan s nem várja fészek-öl sem, miért szól még a megtévedt rigó?

Tán június sugár-illúziója remegett át a bíbor lomb felett, s attól dalol a völgy révült rigója ilyen évszak-tévesztő éneket. Nem is téved: halkan szól, mintha félne, köd ül a hangok túlfinom során, mintha hunyt szemmel álmában beszélne, egy álom-őszben, álom-fuvolán. A hangja nem fog mámorral kitelni, nagy lira nincs. S mégis így volna jó: amig a hófelhő jön, énekelni, mint az a révült, holdkóros rigó.

Így élte utolsó két esztendejét Szentgyörgypusztán, elmélkedve és írva. Szomorúan mondja fiának, hogy azelőtt milyen nagyszerűen el tudtak beszélgetni, de már nincs több mondanivalójuk egymás számára. Utolsó heteit a Hárshegyi Szanatóriumban tölti, míg 1967 augusztus 6-án, nyolcvan éves korában visszaadja lelkét Annak, akiben bízott eleitől fogva. Álljon itt búcsúztatóul önvallomása, melyet „Haza” címmel az „Akarsz-e fényt, őszi tükör?” című könyvében publikált, Erdélyre , szülőföldjére emlékezve:

Egy életben kétszer vesztettem el. Nincs, nincs. Bús sorsot értem és kietlent. Hová vezetsz utam? Egy hang felel: Keress magadnak elveszíthetetlent.

226


AZ EMIGRÁCIÓ KÖLTŐI ÉS ÍRÓI

227

Az emigráció költői és írói 228

Az emigráció költői és írói: Fáy Ferenc

FÁY FERENC ÉLETE ÉS KÖLTÉSZETE A KORTÁRS ÍRÓK TÜKRÉBEN1921-1981

Jogos kérdés, hogy összeegyeztethető-e a jóízléssel, ha valaki saját testvére költészetéről beszél és nincs-e kitéve annak, hogy tárgyilagosságát a testvéri szeretet befolyásolja. Mégis vállaltam, hogy írjak róla, mert kizárólag az ismeretlen Fáy Ferencről mondok el olyan dolgokat, melyek olvasói előtt nem ismertek, így adalékok lehetnek a később megírandó életrajzhoz. Az illusztrációkat is úgy válogattam ki, hogy azok vagy soha meg nem jelent ifjúkori, vagy kevésbé ismert versei.

Tudom jól, hogy egy magasra értékelt költőt néhány oldal terjedelmében bemutatni lehetetlen. Megismerése egyetlen módja műveinek figyelemmel való elolvasása. Állításom annál is inkább fedi a valóságot, mert minden lírikus – néha akarata ellenére is – életrajzot ad önmagáról költészetében.

Fáy Ferenc 1921. június 20-án született a család IV. László (fáji Fáy László, XIV. nemzedék) ágából (1619-1686), akitől számítva kilencedik generáció. Apja: idősebb Ferenc a budapesti bölcsészeten szerzett diplomát magyar irodalomtörténetből, azonkívül elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola orgona tanszakát. Édesanyja: született Ivákits Mária, – Kis János soproni evangélikus püspök, Berzsenyi felfedezőjének dédunokája – a Képzőművészeti Főiskolát végezte és házasságkötéséig a nagybányai művésztelephez tartozott.

Az ifjú Ferenc egészséges szép gyerek, de rendkívül szeszélyes és vad. Pajtásai, akikről költészetében olyan megható szépséggel emlékezik meg, utcánk proletár és szegény paraszt gyerekei. Az úgynevezett úrigyerekek közül nincs más barátja, mint a vele egyidős, néhány éve elhunyt első unokatestvérünk és Velényi Laci. Édesanyánk, ki házunk dolgain kívül egész életét karitatív munkának szentelte, ismerte e kisgyerek családját és szegénységüket. Így a lekváros, vagy mézesvajas kenyér valamennyinek kijárt délután négy órakor, amiért ezek a kis

229


haszonlesők Ferkó parancsait olyan lojalitással teljesítették, mint egy uralkodó rendszerre felesküdött köztisztviselő.

A péceli Református Elemi Népiskolába járt négy évig, ahol Bodnár Endréné nádpálcával buzdított pedagógiai módszerével szerezte meg a szükséges alapismereteket. Mikor 10 éves lett, el kellett válni a régi jó cimboráktól – engedelmes alattvalóitól -, hogy hazánk egyik legkiválóbb középiskolája, a budapesti Evangélikus Főgimnázium tanulója legyen. Ennek az intézetnek az elegánsan hűvös és sokat követelő szelleme makacs ellenállásával találkozott. Nem érdekelte senki, úgy viselkedett, mint egy előkelő idegen. A második osztályt meg kellett ismételnie, mert a pótvizsgán is elbukott, méghozzá magyarból. A harmadik osztály vizsgái előtt osztályfőnöke, dr. Ihász József (egyébként családunk jó barátja) megmondta Édesanyánknak, hogy a „szépreményű„ ifjút átengedi azzal a feltétellel, ha a következő tanévben más iskolába íratják, mert az lehetetlen, hogy egy 14 éves fiú a gólyát „J”-vel, a májust pedig „LY”-nal írja. Pedig akkor már két esztendeje megszületett első verse, melynek címe „Tél”. Igaz hogy sok benne a helyesírási hiba, de mégiscsak vers.

Ezután az aszódi Petőfi Gimnáziumba került, ahova Pécelről öten vonatoztak reggelenként. Itt már sokkal jobban érezte magát, mert ismét falusi gyerekek között volt. A kitűnő társaság elhatározta, egy alkalommal, hogy csak öt napot megy iskolába, a hatodikat pedig autodidaktikus kiképzésnek szenteli. E nemes szándékhoz a kisbagi „csárda„ adta a tantermet. Az igazgatónak egy napon feltűnt a péceliek együttes hiányzása és egy fiatal, aszódi születésű tanárt bízott meg a nyomozással. Csizmadia Mihály nem sokat habozott, mert maga is volt diák és ismerte a terepet. Fogta sétapálcáját és átment Bagra, ahol az egész társaságot vidám borozgatás közben lepte meg a csárdában. A dologból nem lett „collegium abeundi„, csak újabb eltanácsolás. Így került öcsém, mint ötödikes a bonyhádi Evangélikus Főgimnáziumba.

Egész új korszakot jelentett ez a változás életében. Hiszek a természetfeletti dolgokban és csak ezzel magyarázhatom egyik

230


napról a másikra való megváltozását. Ami a legérdekesebb, nemcsak megkomolyodott, de azonnal tudott helyes magyarsággal fogalmazni, sőt rövid időn belül az önképzőkör ünnepelt tagja lett. Az intézetbe lányok is jártak, mint magántanulók és itt írta zsengéit a fiatalság minden hamvasságával a helyi állatorvos kislányához, Binder Csörihez. A finn nép téli háborúja dicsőségére írt ódáját lefordították (anyai nagybátyánk a finnugor nyelvész), majd több lap közölte Helsinkiben. Ezért a Budapestre accreditált nagykövet személyesen adta át neki kormánya dicsérő oklevelét. Ugyancsak rendkívüli sikert ért el a Felvidék visszacsatolása alkalmából írt költeménye, melyet országszerte szavaltak a Turul Szövetség által rendezett emlékezéseken. Bonyhádon töltött szép évei idejéről így ír „Iskolám” c. versében:

Aztán Bonyhád jött. Álltam sváb, magyar gyűlölködés közt, mint a harc kudarca, mert bennem egyre Vörösmarty arca vetődött fel, s a Perczel kert felé figyeltem bízva, hogy tán visszahozza szavát a szél… Így éltem álmodozva tizennyolc évet…

Nyolcadik gimnáziumban az utolsó otthon írandó dolgozatunk címe: „Magyar Irodalom”. Egész füzetet ír tele és a „Halotti beszéd”-től Ady Endréig versben foglalja össze költészetünket. Az „Ady Endre” c. rész első sorai így hangzanak:

Te, aki csókos tivornyán születtél, Ki életedben annyi lányt szerettél, A kéj kezében te voltál a préda, Csak téged csókolt sok-sok bűnös Léda. Te, aki sírtál társaid baján, Kivel birkózott a vad „Ős Kaján” Ajkadon mégis megcsendült az ének, Hogy „szeretném, ha engem szeretnének”.

(Emlékezetből írtam le)

231


Tanára nem ad osztályzatot dolgozatára azzal az indoklással, hogy magasan a középiskolai nívó fölött áll. Rendkívül nagy befolyással van rá „őspéceli„, ifjúkori barátunk Varga Mihály, aki maga is hivatásos tiszt, ugyanakkor nagyon jó költő és biztatja az írásra, különösen pedig minél több olvasásra. Ő Ferenc költészetének rajongója és tehetségének felismerője, aki bal kezén és bal lábán lefagyott ujjaival kilenc évi Szibériában töltött hadifogságból hazatérve felkutatott minden rá vonatkozó adatot és a családi levéltárban lévő ifjúkori kéziratait. Többek között ő dolgozta fel az „Évák„ c. ciklust, melyről később lesz szó.

Érettségije után azonnal bevonul katonai szolgálatra és karpaszományos éve leteltével a Ludovika Akadémia hallgatója lesz. Az intézet vasfegyelme és az egésznapi elfoglaltság nem teszi lehetővé, hogy bármelyik költői csoport befolyása alá kerüljön. Irodalomtanára, a nagyműveltségű, konzervatív dr. Mathia Károly alezredes felfigyel rá és gyakori beszélgetésekkel pallérozza. Érdekes, hogy az idegen költők nem érdeklik, mert szentül hiszi, hogy Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, József Attila és Radnóti egyenrangú a legnagyobb európai poétákkal.

Ha avatásáig számadást készítünk életéről, nyilvánvalóvá válik, hogy a szülői háztól hozta magával azt a szellemet, melyet apánk így fogalmazott meg:

„Fiam, minden embertől annyi respektust várj, amennyit megadsz neki. Az embert és az urat nem az iskolai végzettség határozza meg, hanem a becsülete, tudása és szíve.”

Anyánktól kapta hitét, emberszeretetét, mélységes humanizmusát, segítőkészségét és mindkettőjüktől a szépért való rajongást. Iskolái pedig megvilágították előtte a követendő életutat.

232


A háború utolsó hónapjaiban alakulatával nyugatra került, ahol amerikai fogságba esett és Franciaországban egy tiszti tábor foglya.

Mikor szabadon engedik, nem marad nyugaton, mint legtöbb bajtársa, mert vonzza az imádat-szerű szeretet, melyet édesanyja és szülőfaluja iránt érez haláláig. Húsz évvel később keserűen mondja el prózai írásában: „Torontóban fizetek lakbért, de Pécelen élek.” Hadifogságban írt versei közül „A hír” befejező strófáit közlöm, melyekben felcsillan a szabadulás reménye.

Van, ki kétkedéssel hallja, Mert a szíve nem hiszi, Bár az ellenérvek rabja, Titkon csak továbbviszi.Józan érvek porbadőlnek, Komoly férfi nem gyerek, Nagy hatalma van a hírnek, Ész és lélek megremeg. Én nem hiszek, s várom mégis, Hogy a nap ránk felragyog, S percek hónapokká nőttek, Ezer hír jött: „megyünk végre„! - Százszor hittem, s itt vagyok.

1945. december 29-én ér haza. Rövidesen ezután igazolják és állást kap a X. kerületi előljáróságon, de a baloldali pártok gyanakodva néznek a volt hivatásos tisztre. Ennek ellenére nem veszti el optimizmusát és felújítja kapcsolatát egy lánnyal, akit, mint Ludovikás tiszt a társadalmi különbség miatt semmi körülmények között nem vehetett volna feleségül. (Anyja házvezetőnőnk volt). A szép, okos lány érettségizett és családunk is szerette, mégis nagy megdöbbenést keltett, amikor 1946 Karácsonyán eljegyezte. Apánk minden intése ellenére 1947 áprilisában megesküdtek. Felesége leánykori neve: Lázár Éva, kinek bátyja, Lázár György Magyarország miniszterelnöke volt 1987-ig.

233


Éva szüleivel és sógorával szép villát béreltek Rákos-ligeten. Egy júliusi szombat este apósa meghívta egy pohár borra a rákoskeresztúri Nyulasi-féle vendéglőbe. Öcsém nem tudta, hogy ez az ember rendőrségi besúgó és politizálni kezdett vele, melynek eredményeként fél órán belül letartóztatták. Nyolc és fél hónapot töltött a Buda Déli Internálótáborban. Mikor elvitték, felesége két hónapos állapotos volt. Fogsága alatt egyszer sem látogatta meg, mert akkor már a Fáy név, melyet annyira óhajtott, nem volt jó hangzású. Kislányuk, Éva 1948. január 14-én született meg.

A nagy szerelem, a rövid házasság és az internáltság alatt 165 verset írt, 1946. február 3 és 1948. február 29 között. Mikor kiszabadult, anyósa még a házukba sem engedte be, hogy kislányát láthassa. Így hazajött Pécelre, a szülői házba és állásából felfüggesztve, más dolga nem lévén egy kis szürke noteszbe és 50-60 papírfecnire (kartondobozok darabjai) ceruzával írt verseit legépelte, melynek az „Évák” címet adta, lévén felesége és kislánya is Éva, különben is nekik írta kétségbeejtő állapotában ezeket.

Nem sokkal ezután az ÁVO letartóztatta és nevetséges vádak alapján Népbíróság elé került. Házkutatást is tartottak és a legépelt verseket magukkal vitték. Később itt Kanadában sokat búsúltunk ezen, mert mindketten meg voltunk róla győződve, hogy az eredetiek is elvesztek. Tévedtünk, mert 1983 őszén, amikor az „Összegyűjtött Versek” már forgalomban voltak, unokaöcsém, és az említett Varga Mihály megtalálták egy kis szürke kartondobozban. 125 olvasható, a többi sajnos elmosódott. Ez tehát Fáy Ferenc szerelmi lírája, melyet olyan sokan hiányoltak. A ciklus másolatát elküldték részemre. Ezek a versek soha nem kerültek nyilvánosságra, kiadásukra pedig semmi kilátás nincs. Belőlük mutatok be kettőt.

Dal

Hajadban érett búza tiszta selyme, Szemedben ringó tenger zöldje ég, Arcodra hamvas szűzfehér virágok Csókolták rá a nyár költészetét.

234


Apró kezed, mint drága, ritka ékszer, Az én kezemben félek elhasad, Ha összezárom néma remegéssel, Durva kézzel e keskeny ujjakat.

A hangod enyhe esti szél zenéje, Tavaszi zsongás zöld lombok felett, S e dal egy furcsa, döcögő imádság. … Valaki sírt és Rád emlékezett.

1946. február 5.

Várni, Várni

Gondoljatok rám is, hogyha erre jártok, S a börtönkapuban egy percre megálltok. Gondoljatok arra, ha szivetek érez, Egyik apró résen én felétek nézek. Nézitek a házat, hol a foglyok laknak, Hogy egyszer kinyílik egy résnyit az ablak? Talán egyszer halkan átszólok felétek, Amikor az útra bánatosan nézek.

Úgy várom a szerdát, hogy kivel jár erre, Szeretnék felszállni, fel, fel a Sashegyre, S belátni az utat, virágok közt járni Újra, de a sorsom: várni, egyre várni.

1947. november 14,

Később már mindössze néhány olyan verset ír, mely szerelmi lírának nevezhető, mert első felesége hűtlensége örök sebet ütött rajta. Ezek közül kettő akkor született, mikor második felesége és kislánya 1951 májusában Torontóba érkeztek Olaszországból. A másik kettőt 1972-ben írta. Csak ő tudná megmondani, kinek. Feltételezem, hogy a bemutatandó „Nyári ének” semmi más, mint egy virtuóz technikával megírt költemény, minden személyes vonatkozás nélkül. Egri György, az

235


európai irodalom kiváló szakembere írja ezzel kapcsolatban a következőket:

„Fáy a magyar irodalom klasszikus hagyományainak őrzője, aki a költészet alapjának Babits Jónásának imáját vallja: „szavaim hibátlan hatosban állván, bátran szólhassak”.

Érdemes erre példát hozni. Fáy egyik kedvenc költője Radnóti Miklós, aki kimagasló alkotásában, a „Hetedik Eclogában” csodálatos hexameterekben búcsúzik feleségétől. E vers hatása alatt írja meg, – anélkül, hogy utánozná – egyik leggyönyörűbb költeményét, melynek érdekessége, hogy milyen mesterien keveri az időmértékes verselést a rímekkel”.

Nyáresti ének

Melleid éle mögött lebukott, tüzes arccal, a nap már; s lépked a gazda-homály szemeid moha-zöld mezejében. Csipkeuszály ma a por, ahogy félve takarja be vállad; lebben a szélben a nyár s heverészik a számban a bánat

Hónod alatt pihegő, harmatos-álmu rétek alusznak, illatos, gyenge füvek, hova este ledőlhet az Isten. S pórusaid csobogó, savanyú-vizű, tiszta tavában mosdanak reggel a fák … s halak őrzik a mélyben a vágyat.

Szép hasad láva-kemény humuszán fut a vágy, a te áldott köldököd kráterein lobogó szerelem melegéhez. Lebben a könnyű homály … s kihasadva az alkonyi tájból lángjegyű barna virág: buja térdeid szirma világol.

236


Támolyog, szédül a láz. S fogaidnak a lombjain át, egy tágszemű csillag üzen, valahonnan, a tárt-ölű földnek. Combjaid éjje alól dudorászlak a szélnek, a nyárnak … s homlokod napja körül szavaimnak a holdjai szállnak.

A vádemelés után Lázár Éva elhagyja. Második tárgyalásánál az ügyész fellebbez és az ÁVO azonnal letartóztatja. Annyira összeverik, hogy vesevérzéssel rabkórházba kell szállítani. Innen egy orvos segítségével sikerül megszöknie, aztán hosszú heteken át az országban bujdosik. Mint nekem mondta, maga sem tudta, hogy miben reménykedett.

1948 szeptemberében hagyja el hazáját. Azonban félve a megerősített osztrák határtól Jugoszláviába menekül, ahol a nagybecskereki internáló tábor lakója 15 hónapig. Innen az ország különböző részeibe vitték a foglyokat, nehéz munkára. Ő néhányad magával nem volt erre hajlandó, hivatkozva a politikai menekülteket védő nemzetközi jogra. Nagy vakmerőség kellett ehhez, mert tudta, hogy a kommunista rendőrség semmiféle megállapodást nem respectál és akkor adja át a magyar határőrségnek, amikor akarja. Végül 1949 decemberében átdobják egy csoporttal Olaszországba. Itt a Róma melletti Cinecittában értesül róla, hogy Éva elvált tőle. Néhány hónappal ezután feleségül veszi a müncheni származású Mitske Terézt, aki haláláig hűséges felesége. Házasságukból két fiú és három lány származik.

1948-49 voltak a bujdosás évei, célnélküli küzdelem a puszta életért. Ezekből az időkből való versei közül jól ismertek: „Győri Délelött”, „Bánáti Alkony” és a „Vándorbot”. 1950 februárjában vándorol Kanadába, mint erdei munkás és a rettenetes észak-ontáriói hidegben Smooth Rock Fallson dönti a fát tavaszig, mert mocsaras terület lévén olvadás után a munkát nem lehet folytatni. Az erdőből Torontóba megy, ahova, mint említettem , megérkezett felesége és kislánya. Tejüzemben kap alkalmazást, de a jó kereset elcsábítja Brantfordba a dohánytöréshez. A szezon után sehol sem tud elhelyezkedni, így feljönnek hozzánk Észak-Quebecbe az aranybányához. Itt dolgozik a következő év áprilisáig. Brantfordba visszatérve csak

237


néhány hónapig van munkája és ezt négy év nyomorúsága követi. Sok ideje van a gondolkozásra és kialakul benne küldetésének tudata, fajtájával és anyanyelvével szembeni kötelessége. Rájön, hogy az emigráció semmi más, mint rabszolgakereskedelem, ahol nem a tudás, hanem az izom számít. Felesége takarítani jár „jobb családokhoz”, ő pedig alkalmi munkákon tengődik, ha kap ilyet. Keserűen írja:

… és rájössz, hogy manapság,ősz fej, magyar sors, rossz szív, hontalanságitt erre bűn; nekünk tragédia…S ki mondja meg, hogy hol volt a hiba?

Ebben a szűkölködésben, amikor még bútoraikat is elviszik, már meglátja, hogy szétszórt fajtája útjának megvilágosítását bízta rá Isten. Fanatikusan hiszi, hogy az anyanyelv örök és aki azt elveszíti, vagy eldobja magától, végképp talajvesztetté válik, mert idegenben egyedül ez jelenti a hazát.

Nem halt meg a szó. A szó örök.Hiába zárja rettegve a gyáva vad elnyomás penészes börtönök s bolondok kényszerzubbonyába. A szó él, ne gondold, hogy beteg.

Teljes reménytelenségében sokat foglalkozik történelmünkkel és arra az eredményre jut, hogy nemzeti tragédiánknak, a mindig vesztes szabadságküzdelmeknek és végső fokon hontalanságunknak is egyedüli oka a nemzet testéből kirekesztett, pária sorsban élő színmagyar milliók anyagi és szellemi nyomora volt, mert szép szavakkal még a szentnek kikiáltottak sem képesek egy nép felemelésére. Ehhez Széchenyi következetességére és európai látókörére lett volna szükség. Valósággal megszállottan mondogatja József Attila örök igazságát: „Sok urunk nem volt rest, se kába / birtokát óvni ellenünk, / s kitántorgott Amerikába / masfélmillió emberünk”. Zsákutcába jutott a magyarság és a „vakok helyett való

238


látása„ sugallja erről írt költeményeit, melyek akkori hangulatára jellemzők. Tipikusan bujdosó énekek.

Hazafias költészete kezdettől fogva jelentős, de ezek a versek mind összefüggnek Isten megmásíthatatlan akaratában való hitével. A Teremtő ítélete, büntetése, vagy jutalmazása nélkül nem tudja elképzelni hazája sorsát. Minden sorában vétkeinket és büntetésünk okát keresi, de soha nem szemlélő, hanem a teljes felelősség súlyát akarja vállaira venni. Szinte gyönyörűségét leli az önmarcangolásban, a lelki kínokban, melyektől a megtisztulást várja.

Legtökéletesebb példa erre a „Jeremiás Siralmai”, melyből néhány sort idézek a fentiek dokumentálására:

… Szétszórt kárhozottak lettünk a földön – szélhajtott szemét –. És messze, jaj, túl-messze távozott az, ki megélesszen. S most Sion kezét tárhatja már az Úr felé. A karja ledönti azt, ki mások szellemi igáját hordva törvényét akarja féreg-hitével porba dönteni. Kiáltó szóm, akikbe elvetettem, meddő maradt, mint kőre hullt szemek. S míg papjaim, s pár vén, kisemmizetten fordult a porba, az, ki jól evett, törvényt szabott az éhezők nevében az éhezőkre. És a nép magát osztotta szét, míg rongy-ruhában, éhen élte a vér örjöngő mámorát.

Szavát Istenhez emeli másik nagy gyónásában, bűnvállalásában is, hogy végül életét ajánlja váltságdíjként népe szabadulásáért.

239


Hazájának nemcsak a történelme, de mindennapi eseményei is állandó feszültségben tartják, különösen, ha fajtánk sorsára nézve döntő jelentőségűek. Az 1956-os szabadságharc vérbefojtását egész életén át nem tudta kiheverni. Kötetet lehetne összeállítani az ezzel foglalkozó költeményeiből. A „Jeremiás” éppen akkor jelenik meg, ezt követik az „Ima, ahogy ma én imádkozom,„ a „Sárga Requiem”, „Hazám”, „Missa Hungarica”, „Októberi Halott”, és sok más. Ezek a zokogások nagyon hasonlítanak egymásra megszületésük körülményeiben, a súlyos sebet kapottak fájdalmához, akik nem éreznek semmit a sebesülésük, vagy törésük utáni néhány órában, csak sokkal későbben kezdődnek testi és az ebből adódó lelki szenvedéseik. November 5-én megírja az „Ima, ahogy ma én imádkozom” megrendítő sorait. Aztán 1962-63-ban jönnek a többiek.

Dunai Ákos írta hazafias költészetéről a Katolikus Magyarok Vasárnapjában:

„Látod-e ujját, amit a haza ütőerén tart? Látod-e szívét, amit a hazája szívére szorít? Látod-e az arcát, amit a haza keblébe temet? Látod-e kezét, amivel üt és ver és ostoroz, mert szeret nagyon? Szeret! Talán jobban, mint kellene. Szeret, pedig neki jóformán arra sem volt helye, ahol végképp összeroskadjon. Óriás, Poéta Angelicus, Angyali költő.”

Hazája állandó téma költészetében, de hazafisága nem hangos, hivalkodó retorika, vagy szentimentális költői sírvavigadás, hanem bűnvallás, önmarcangolás, nemzeti tradédiánk okainak keresése és érvelés, hogy nemcsak mi, hanem más népek is követtek el bűnöket. Állandó témája nyomorúságunk és egyik prózai művében kibuggyan belőle Weöres Sándor világtörténelme: „A gyermeknek nem jut cukor, / tyúkganajt eszik és megleli az édest”.

Minden fájdalmát magával hozta az idegen világba. Édesanyja, apja, családja, „megalázottságában is imádott

240


szülőfaluja„, annak jellegzetes alakjai képszerűen, kitörölhetetlenül élnek benne. Ez a szűk haza Pécel mikrokozmosza, melynek határai nem terjednek a Csúnya akácerdején és a Sukoró tölgyein túl. Ideje nagy részét azzal tölti, hogy gondolatban a református temető őskertjében és a katolikus síremlékei között kószál, mert eljutott oda, hogy csak a halottaival van beszélnivalója.

Erről írja Csepelyi Rudolf a „Hontalanság Stigmái” c. emlékezésében:

„Mint akinek életmenedéke a szó és a szépség, Fáy szinte szüntelenül írt. Nem tudott másokkal verstelen közelségben beszélni. (Felesége és már gyermekei is idegen nyelvűek). Lázasan beszélt magának, Istenének, porukban is szeretett anyjának, apjának, régi játszótársainak: szeretetről, szerelemről, tájakról, nyarakról és sokat a ráalkonyodó, földi reményt megsárgító őszről.

Jajongva jár a költő a hazai tájon, elvesztéséért a sorsot, mulasztásaiért önmagát vádolva, különösképpen azért, hogy a múlt társadalmi rendjében oly távol állt a néptől”.

1979-ben Hegyi Béla, a Vigilia főszerkesztője készít vele interjút és ennek során egyik kérdése:

„Ha Magyarországra jönnél, merre vezetne az utad mindenek előtt?”

Válasza:

„Pécelre mennék Béla, megöregedni. Mert sok évvel ezelőtt elszakadtak a filmek, megálltak az órák, megmerevedtek a

241


tükreink és szemünk, melyen fiatal élőket és fiatal holtakat dajkál az idő. Én fiatal maradtam. Régi utcák, megrokkant házak, elkorhadt akácok és a „törődött„ csönd ráncai között szeretnék hozzájuk öregedni. Borzalmas lenne, ha így „fiatalon” venne el az Isten”.

Pécel

Húsz kilóméter és a por takarta el előlük Pestet. Szűk volt a föld s a tág nyomor ködében, – fenn a Gyepsoron – az álmok lassan nőni kezdtek.

S rabolt a BSZKRT és a MÁV, Kőbánya sok, sok szürke gyára. S a szél a város füstszagát villázta – hosszú éjszakák csendjében – vágyunk asztagára. S csak akkor jártak már haza, mikor pihent a Ganz, a Dréher; s ilyenkor éles, rossz szavak vitáztak, földjéhez ragadt apjuk félholdas Istenével.

Az anyjuk néha átszaladt szegény anyánkhoz pár tojással, adóívvel… S az ív alatt, ilyenkor mindig ott maradt a gondjuk halk árulkodással.

Csak apjuk tűrt és hallgatott. Szemére húzott kalapjára

242


rózsának tűzte a Napot; s esténként vidám csillagok ültek ki barna homlokára.

Ignótus Pál teljesen egyetért Csepelyi véleményével és néhány ragyogó sorban írja meg jellemzését, melyhez semmit nem lehet hozzátenni.

„Fáy Ferenc húsz esztendő minden percére egy Pécelt varázsolt Torontóba a verseivel, de ha soha nem mozdul ki Pécelről, akkor is a honvágy költője volna. Akkor is szénaszag és jambus volna a lélegzete, az ősz a kedves évszaka, rózsdabarnába forduló zöldes sárga a káprázata, lágy és csendes borongás az életelme… Honvágy az elérhetetlennek szól, melyet kéjjel szürcsöl a közeliben és természetesben. Hangja a lemondásé, amelyet a hit és gyönyör vált bizakodásra – a derűs és termelő elmúlásé”.

Bemutatom ennek a pasztelszínű őszi lírának egyikét. A „Sütkérezés”-nek az érdekessége, hogy Latinovits Zoltánnak ajánlotta a költő, aki éppen azon a napon lett öngyilkos, amikor a verset megírta.

Sütkérezés

Ez az én évszakom, ez a muskotály-ízű, gyönyörű ősz. Sikoltó madarak zuhanása a késő délutánban, mikor a szirmok lángolása már kialszik, mint a szó. S te hallgatod, hogy‘ tottyan szét a fák alatt, a kertben a körték érett csendje. Méh repül.

243


És a bogáncsok tüskéi között lila-emlékű éveid lobognak.

Ez az én évszakom,ez a lányok-taposta mustsűrű ősz. Szilvák kék hallgatása, legyek búcsúja fent a tűzfalon. Ez a csendes halálrakészülődés, mikor a dolgok szívverése már ellobbant, mint a láng. S te hallgatod, hogy’ feslik ki a zöld-burkú nyarakból a dióbarna csend, és hogy‘ gurul a székek közt a porban. S nincs kinek megtörhetnéd! Csupán a madarak zuhanása a sármány délutánban, s a tűzfalon sütkérező szavak.

A nehéz években nincs semmi más vigasza, mint Isten és Krisztus. Nem hiszem, hogy irodalmunkban bárki is írt volna annyi verset róluk és hozzájuk, mint ő. Egyszerűen nem tudja elképzelni sem a maga, sem hazája sorsát segítségük nélkül. Ifjabb éveiben úgy bánt velük, mintha atyja és testvérei lettek volna. Kizárólag az övé és senki másé! Munkás öregembernek hitte, aki éjszaka „feljebb húzza rongyos takaróját”, munkaszünetben együtt szalonnázik vele és minden gondjukat meg bajukat megosztják egymással. Mindig az az érzésem, amikor ezeket olvasom, mintha Ábrahám, Izsák és Jákob magántulajdonnak tekintett Istene lenne az övé, akit imád, akihez könyörög, akinek szemrehányásokat tesz és ha kell, veszekszik vele. Mégsem más soha, mint egy síró kisgyerek, aki a Mindenható kabátjának érintésével is beérné és máris biztonságban érezné kisiklott életét.

Megdöbbentő, ahogyan ő, az antiklerikális hívő, elválasztja Istentől az Egyházat és attól „méltatlan bár, de hivatalos szolgáit„. Parányi cinizmus van néha nagy hite mögött pl. amikor Virágvasárnap a tömegtől elkülönülve nézi a jeruzsálemi bevonulást és szeme összetalálkozik a Megváltóéval.

244


Én meg a város szélén vártam, – kereszt nélkül, csak úgy magam. – S ő észrevett, mert új jelenség a kérkedő kereszttelenség, kivált, ha ember arca van.

Rámnézett hosszan s gondbarázdált homloka lágyan elsimult. S bár vállán nem volt egy kereszt se, mégis vértől fénylett a teste… De lehet, hogy csak alkonyult.

Későbbi vallásos költészete már más tónusú. Vásárhelyi Vera jól látja ezt és igyekszik megmagyarázni költészete átfogó ismeretével.

„Lírája úgy érett, úgy tisztult, amilyen mértékben mélyült szenvedése. Határ Győző a „Szenvedés alkoholistájának” nevezi őt. Szenvedése nemcsak költői alkatából, túlzott érzékenységéből, hanem gyökértelenségéből is fakadt – nem találta helyét az emberek között, mert „más” volt, „több” volt „azoknál”. A kétségbeesés költője lett volna az utolsó években? Elrugaszkodott volna Istentől? Nem! Ha kerülővel is, ha lázadó kereséssel is, de vissza-visszatér Istenéhez, szenvedéstől megtört dadogó imádsággal.”

Isten

A holdból vág le néha egy karéjt; és duzzadt tőgyű, szelid fellegek édes tejével altatgatja szomját. Kazlakban hál. S a fény-palettás égen

245


keveri ki a lányok barna combját.

Szót ért a földdel. És szirtes-füvek csúcsára ül, ha megzendül a táj s kalóz-ködök bárkái szédelegnek a zátony-fák közt. S mint sötét vitorla, meleg szemében úszik a homály. Barna kezében érnek a mezők; nyelvén a csend. S a bő folyók sora szívébe zúdul – gazdag áradással. Földünkön jár, de nem tapossa össze. S úgy él velünk, hogy nincs velünk soha.

Itt megszakítom költői fejlődésének ismertetését, mert a továbbiak megértéséhez feltétlenül szükséges, hogy visszamenjünk 1957 elejére és röviden beszéljünk haláláig tartó 24 évi egyhelyben topogásáról. 1953-tól négy éven át élte a munkanélküliek megalázó életét. A „Jeremiás” megjelenése után Kirkconnell professzor, a halifaxi Arcadia University tanára – irodalmunk és nyelvünk ismerője – felfigyelt rá és lefordította néhány versét. Mikor aztán megtudta, hogy milyen súlyos körülmények között él, elhelyezte a torontói iskolaszéknél, ahol 14 évig, mint kerti munkás, 10 évig pedig, mint takarító dolgozott egészen haláláig. Kenyérkeresetéről írja „Torontótól a Kálvin térig” c. versében:

Nappal csákánnyal dolgozom, – nem rangom ez, csak fegyverem -, de este… este álmodom, ha arcom megtörölhetem. – Visszhangtalan, szép szenvedés –, s mosolygok Isten ötletén, hogy így kezem közé került a csákány, s egy-két költemény.

Torontóban jelent meg életében kiadott hat kötete: „Jeremiás Siralmai”, „Az Írást egyszer megtalálják”, „Törlesztő ének”, „Magamsirató”, „Áradás” és a „Kövület”. Az „Összegyűjtött Versek”-et 1981-82-ben rendeztük sajtó alá

246


feleségemmel. Öcsém kézírását egyedül ő tudta hibátlanul olvasni. A ki nem adott költeményeit és a függeléket, összesen 110 költeményt ő, az 1978-1981 között írtakat pedig („Lelenc”) én gépeltem le és állítottam kronologikus sorrendbe.

Élete mindennapi monoton robot volt. Reggel 6 órakor kelt, hogy időben munkahelyére érjen földalattin, autóbuszon és gyalog az 50 kilóméter átmérőjű városban. Este 6 óra után ért haza.

Átnézte az újságokat, aztán olvasott és írt. Éveken át nem aludt többet napi 4-5 óránál. Egyetlen kikapcsolódása volt, amikor kedves barátunk, Tüske Pál hanglemez üzletének különszobájában összejött néha pár költő-társával és képzőművésszel. Ilyenkor elviccelődtek, vagy beszélgettek egy pohárka Bacardi mellett.

Közben eleget tett az amerikai meghívásoknak. Irodalmi esteket tartott és ünnepi beszédeket mondott Los Angelesben, Clevelandban, Detroitban, Montrealban, Hamiltonban és nálunk a Niagarán. Ez azonban nem jelentett számára kielégülést az ünneplés ellenére sem, csak fáradtságot, rohanást és munkát.

Hontalanságában egyre növekvő keserűségében testvéri öröme, amikor havonta lejön Wellandra, vagy ahogy nevezte: a „kanadai Pécelre„. Itt aztán feloldódik és a régi jókedélye, mint a felhők közül egy-egy pillanatra előtörő napsugár, elfeledteti vele gondjait és megható őszinteséggel beszéli el, ami nyomja a lelkét.

A hetvenes években elveszti minden reményét, hogy megoldódjanak a világ-problémák és valaha is hazakerüljön szülőföldjére. Pedig ennek képe egyre élesebb a lelkében. Így írja meg szabadversnek is nevezhető bevezetőjével a 14 részből álló „Keresztút”-at, melyet Pécel katolikus templomának a festőművészből szobafestővé ficamodott Schwartz Ármin bácsi, az ortodox zsidó álmodott meg olyan szépségesnek, mint amilyen. A kálvária világsikert hozott Fáy Ferenc számára. Műve az 1977-ben megjelent „Kövület”-ben látott napvilágot és értékelése az évek múlásával egyre növekszik. E sorozatból egyet mutatok be.

247


Keresztút V.

[Czirénei Simont Jézus Kereszjének hordozására kényszerítik]

Nem azért ment, hogy beteljék az Írás! Csak fáradt volt, hát elindult haza. Az utak szélén párolgott a csírás tavaszi föld, s a Város kőfala

- mint friss szántások kiforditott férge – némán feküdt a késő délutáni, pihenni vágyó, álmos napsütésben.

Akkor hozták. Egyetlen szörnyű szájú arc volt a részeg, kísérő tömeg. Megállt és nézte a tépett ruhájú embert. Nem váddal, nem a gyűlölet sötét ködén át; önmagán át, félve.

S mert szegény volt és megfáradt nagyon, így része lett a másik szenvedése. S mikor melléje lökték, hogy a vállán érjen célba, az annak szánt teher, nem zúgolódott akkor sem és gyáván nem piszkolta, hogy így terelje el a gúnyt magáról. – Csendben vállra vette. És látta már a gúny mögött a nyelvet, és tudta már, hogy kit hoznak megette.

Kötetéről és a benne lévő „Keresztút”-ról írta esztétánk, Tóth László a „Katolikus Szemlében”:

„Döbbenetes mélységű röpirat ez a könyv, amely a diaszpóra világűréből, – s ezt örömmel vesszük tudomásul – részben eljutott Magyarországra is, ahol a Vigilia c. folyóirat közölte a „Keresztút„ c. ciklusát.

248


A „KERSZTÚT” olyan új és egyszerű, de olyan ősi, mély átélésből fakad, amilyet még sohasem olvastunk az ‚Ó Mária siralom‘ óta. Ez az igazi, modern, az én-konfliktusnak szinte tudathasadásos határáig, személyesen megélt mélységből születő, mai egyházművészet; a mai ember keresztútja, ami lelkünkhöz időzített keresztút, s azért váj bele, olyan mélyen mindnyájunk lelkébe, mert a mi korunk nyelvén szól hozzánk, megrázó képekben.

Fáy Ferenc e versekkel megment bennünket a fásult könnytelenség közönyétől. Nem elolvassuk, hanem valósággal átsírjuk ezt a véres könnyekkel írt könyvet, mely kikényszerített könnyeink maró, sós vizével emberibbé, tisztábbá mosta arcunkat. Hálásak vagyunk neki, hogy ezt a katarzist mi is átélhettük.”

Magyarországon is lelkesedéssel fogadják ezt a nyelvében és egyszerűségében páratlan költészetet és Rónay György levelében méltatja elismerő sorokkal.

„Nagyon jó, nagyon igaz költőnek tartalak és különösen becsülöm Benned, hogy olyan szép, becsületes következetességgel tartod távol magadtól a sok kint élő – és számos bent élő – magyar költőt megkísértő és megzavaró neoavantgard hőzöngéseket és strukturalisztikus „szövegmániákat”. De ezt a kintet és bentet nyomban korrigálnom kell egy kicsit. „Kint” lehet „Bent” élni a magyar költészet és költői

249


nyelv hazájában. Te ott élsz, s amit csinálsz az itt meg is marad. Épp úgy a mi költőnknek tartunk, mint bárki mást, aki esetleg kartávolságra él tőlünk”.

Ez a felé áradó nagy szeretet és elismerés már későn jött és azt hiszem, ha 1950-ben kapta volna, az sem akadályozza meg magába roskadását vélt bűneinek fixa ideájában. Ez a lelki beállítottság nála nem póz, hanem szentül hiszi, hogy bűnös, társadalmi osztályával együtt.

Önvívódásában született két legmegrendítőbb verse a 15 év különbséggel megírt „Magamsirató„ és a „Körkép”. Ezek közül a „Magamsirató”-t közlöm.

Magamsirató

Születtél törvények szerint, miként az emberek születnek. Azt hitted éled ami szép, azt hitted szólod ami jó… Pedig csak önmagad szeretted.

Törvénnyé-emelt fegyverek között éltél, míg élni hagytak, Tanítód dicsért: így a szép, papod megáldott: így a jó, s anyád se mondta, hogy te rab vagy.

Cipődre ráfröccsent a sár, - hazamentél, sarokba lökted. Tetted, mert törvény volt a szép s törvény, hogy a paraszt-cseléd kefékkel őrködjön fölötted.

Valld be most, annyi év után, hogy addig, míg megtűrt a földed, falud csak por volt a ruhán,

250


cipődön sár, amely csupán addig volt gond, míg letörölted.

Közöttük éltél s arcukat tátongó űr, ezernyi fényév takarta mégis tőled el. Mert gondjaik reménytelen törvényét más egekre mérték. Soha nem láttad, amikor a hajnal jég-vizébe léptek; magasak voltak, mint a kék egekben élő jegenyék s a csillagoknak fütyürésztek.

Kemény a föld? – hát menj, aludj! Aludj s ne lásd meg most sem őket, ahogy indulnak Dány felől, Locsod felől, Maglód felől s keltik a fel-nem-ébredőket.

S jönnek csontnéma emberek, kik mind törvények szerint haltak. Szántottak, - szóltál: ez a szép, arattak, mondtad: ez a jó, s ásítva fordultál a falnak.

Nehéz a csákány? – fogj papírt! Tör az ásónyél? – fogd a tollat! S írd meg a port, tárd föl magadmert az, ki mindent megtagad, húsz év után is meglakolhat.

Embernek és költőnek egyaránt rendkívüli érzékenységű, a kritikát azonban köszönettel elfogadja, akár dícsérő, akár elmarasztaló az. A rosszindulat és az irigység viszont végletekig elkeseríti. Ez történt, amikor ugyanezen a fórumon Dénes Tibor lekicsinylő kézlegyintéssel intézte el, kijelentve, hogy Fáy Ferenc

251


nem költő. Ez a megállapítás azért fájt annyira, mert egy kivételes műveltségű ember véleménye volt. Dénes megállapítását Szabó Magdától Vas Istvánig és Vásárhelyi Verától Márai Sándorig felháborodással fogadták világszerte. Álljon itt erről a Kaliforniában élő költő, Zas Lóránt véleménye, mely a Katolikus Magyarok Vasárnapjában jelent meg:

„Miért hallgatják el Fáy Ferencet, a XX. század legtisztábban beszélő magyar költőjét, aki versben és prózában a legjobban hiányzó valutában beszél; igazul, igazat szól. Miért üti el ezt az óriást keleten Béládi a nyugati magyar költő címtől? Miért üti pofon ezt a már „legnagyobb halottat„ nyugaton a Magyar Mérleg II.-nek nevezett ugyanolyan schizofrénia? A felelet: Fáy Ferenc géniusa. Olvassuk sokszor, újkori magyar bibliánkká tegyük, mert vérünk ő már, lelkiismeretünk, örökké kergetetteké”.

Ezután már nincs remény a vígasztalásra. Hiába igyekeztem megértetni vele, hogy eggyel több, vagy kevesebb Horger Antal igazán nem számít. Mosolygott ugyan érvemen, de teljesen bús-komorrá vált. Aztán néhány héttel később, 1979 Szilveszter este megjött az első szívroham.

Ettől kezdve költészete csendes halálba-készűlődés, mint ezt utolsó 77 verséből („Lelenc”) láthatjuk és azt hiszem, hogy ezt a világot kívülről-nézést, halálvárását Vásárhelyi Vera írja meg elsirató soraiban legigazabban.

„Úgy érzem, haláláért mindnyájan felelősek vagyunk. Nem védtük meg, nem szerettük eléggé. Megértésre, elismerésre vágyott. Mindent akart? A teljességet, amit csak Isten tud megadni? Gyermekeket és költőket nagyon kell szeretni, különben elpusztulnak. Amit várt

252


tőlünk, talán nem volt teljesíthetetlen, csak jobban kellet volna rá figyelni, jobban megérteni gyógyíthatatlan magányát, megosztani vele hazátlanságát.

Fogd meg a szomorúság éhes madarát s etesd meg életed teljes búzaszemével. Adtunk-e enni a szomorúság éhes madarának, nyitottunk-e neki ablakot a fény felé?”

Hasonló hullámhosszon szólal meg Határ Győző kiváló tanulmányában:

„…minden költeménye mögött ott áll a teljes ember, gyarlóságával, erényeivel. Incselegve előkukucskálni a díszletek mögül: ez nem az ő sajátja, habitusától idegen. A négysorosból, nyolcsorosból, egy-egy szonettből előlép a teljes ember.

…Nem mindenki volna képes ennyi szenvedésre és a költészetben kivált úgy van, hogy sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. S ez a lényeg: Költeményeinek a megszenvedettsége.

Nála a halálsejtelmek lírája nem irodalmi póz, elszájalt attitűd, hanem az önmagába cementálódó testnek a felkészülése az egyhelyben utazásra. Fáy Ferencnél hitelesebben kevesen írtak a halálközel érzésvilágáról; bár annyi szent, hogy neki igazán nem kellett becserkésznie a veszélyzónát, hogy fellelje magában a heideggeri „autentikus ént„; mindig kérlelhetetlen világossággal

253


látta önmagát a bordaszorító görcs sarkításában”.

Az illusztrációk befejezéseként ezekből kettőt közlök, annál is inkább, mert a kritika remekműveknek nevezi fájdalmas, élettől-búcsúzó „black-hole” szerűen tömör dalait.

Őszi számadás

E rozsdás őszt önnön testedbe verve - szolgálva mást és elhagyva magad – feszíted fel a göcsörtös egekre iszonytató, kemény halálodat.

Ez nem megváltás! – Nincs ki felfigyelne… kakas se hirdet… nyelv sincs, mely tagad, s csupán a latrok rád köpött kegyelme enyhíti majd a szomjuságodat.

Ki fog levenni? – Van ki átemelne az esték roncsán? – hol a rád-szakadt idők fölött csak áruló szavak,

s e rád öltött kor légy-beköpte nyelve kurjongatja a részeg végtelenbe magad-se-hitte megváltásodat.

Sáfárkodás

Amit adtál, gondosan elrejtettem, s éltem belőle gondtalan. Szavadból ittam és kezedből ettem, én, jóllakottan is boldogtalan.

Nagy tartozás ez. – De így, elmenőben hogy‘ törlesszen, kinek nincs semmije? Csak áll e feltürt, molyrágta időben, s csupán imája van… de nincs hite.

254


Utolsó, megelégedett napjait nálunk töltötte 1981 Újév és Vízkereszt között. Aztán hazament és január 8.-án megírta hátborzongtató vízióját haláláról, elsiratva kificamodott életét. Május 24.-én kapta meg újra a szívrohamot. Mikor utoljára görcsösen magához szorított a kórházi ágyon, akkor már tudtam, hogy csak halottan látom viszont. Június 10.-én elment közülünk a teste, de mint nagy költőtársa Tűz Tamás mondotta búcsúztatójában; melyet több százan zokogtak végig, „Nem halt meg, csak belekövült a halhatatlanságba”.

Aztán, 1984-ben megjelent Márai Sándor Naplója (1979-1983), melyben a 172. oldalon a következő szavakkal búcsúztatja. Sajnos nem érte meg testvérem, hogy legnagyobb szellemünk elismerését olvashassa, de az ilyen írásokat nem a halottaknak írják:

„…Nyelvi ereje a klasszikus magyar líra szófukar, szemérmes és minden mesterkéltségtől mentes példáit idézi. Vallásos és pogány, kóbor nomád és különösen „magyar„ – nem magyaros, nem vitézkötéses, nem a paranoid fellengzőséggel megfogalmazott „mélymagyar„ és „hígmagyar„ -, úgy „magyar„ ahogy nem lehet más ember, aki évezred előtt több nekiindulással elbolyongott Lebédiából, mert hajtotta a népvándorlás hullámverése. Egy napon megérkezett a Duna-Tisza közé, ott találkozott az avarokkal, akiket néha megölt, néha megölelt, ahogy azt a népek már szokták, amikor ismerkednek. Később sátrat vert, halászat és vadászat közben megtanult gabonát vetni, megtelepedett és megélte a kereszténységet, a reneszánszot, és a reformációt, a felvilágosodást, az ipari forradalmat, a szocializmust, a fasizmust … és egy

255


napon arra ébredt, hogy Kanadában él, ahova elvándorolt a kommunisták elől, és verseket ír magyar nyelven, mert csak így tudja hitellel elmondani, amit útközben ezer éven át tapasztalt. Például a „Keresztút„ tizennégy szólamában és még sok szép poémában, melyekből mindig egy „magyar„ szól az olvasóhoz. Olyan magányban írja a verseket, amilyen a steppe, vagy az idegosztály rácsos magánya lehet. A könyvnek helye van a polcon, ahol a magyar költészet maradandó műveit őrzik”.

256

Az emigráció költői és írói: Flórián Tibor

ANYANYELVÜNK APOSTOLAFLÓRIÁN TIBOR EMLÉKÉRE

1908-1986

A Felvidéken született, de hat éves korától Erdély nevelte. Ott végezte tanulmányait és szívta magába azt a nemes szellemet, mely a magyarságot közel másfélezer éven át fenntartotta a kis országban. Ez az oka, hogy nem ismer más szülőföldet.

Tehetségére korán felfigyeltek nemcsak szűkebb hazájában, hanem az „anyaországban” is, mert a bitorlók által Cluj-nak nevezett „kincses” város és Marosvécs szellemének elektromágneses erőtere adta meg magyarság-szemléletét és felismerését az örökérvényű igazságnak, hogy idegen elnyomás alatt fennmaradásunk egyetlen lehetősége az anyanyelv. Harcos emberré vált, akinek fegyvere az írásban és szóban hirdetett szeretet, békéltetés és a szentnek tekintett magyar nyelv volt.

Hívő keresztény és csakúgy mint ősei, a kereszt és a kard embere. Hivatástudata arra késztette, hogy fajtájáért dolgozzon és az embert védje.

Ennek maradandó értékű tanúbizonysága a „Magyar vers háborúk között” című költeménye.

Én nem tudom: mi jobb? Élni itt a bús földeken, hol csak eszik és alszik az ember? Hinni és vágyni csatarendben? Én nem tudom: mi jobb? Élni halálraváltan, vagy halottnak lenni s hallgatni mélyen a halálban?…

Kezünkben mindig kereszt és kard volt. De ha magasra tartjuk a keresztet,

257


e vad világban kihull kezünkből a kard, s ha a kardra bízzuk önmagunk: lehull a kereszt.

Ó, kereszt! És Te, felfeszített Ország! Hogy megváltsalak: tollamat is néha kardként forgatom. De nem esküszöm, mégsem, sohasem a kardra, a bosszú istenére sem, csak a keresztre!

És mégis, kezemből kiüti a keresztet a tömeg,Halált kiált az élőkre, s hosszú jajjal halottat költöget.

A szeretet otthont nem talál, fegyverek között Judások nőnek, s Jézus újra meghal a keresztfán. Céltalan bolyongnak tereken és temetőkben, s Isten ölébe futna mind, de a gyűlölet visszatartja őket. A pénzt dicsőítik, s tiszteletet adnak a gépnek, a hatalom ujjai szívükig érnek …

És nyugtalan lázas éjszakáján az ember elveszti koronáját. Kín és könny ásnak maguknak medret, a szél átsüvít minden terven, gépek rohannak a századon át, és porba hull a kereszt és az ember …

Én nem tudom: mi jobb? Élni, hol a szeretet otthont nem talál, vagy várni a megváltó halált? Én nem tudom. De a századot nem dicsőítem, s nem tisztelem a gépet,

258


s mit Isten alkotott: – kereszt tövében a karddal – az embert védem!

Aztán, mint olyan sok ezret, őt is elsodorta a vesztes háború és vándorbotot vett a kezébe, hogy munkáját szétszórtságban élő fajtájáért megszakítás nélkül folytassa.

Bajorországban, 1946-ban már hangot ad a „művelt” Nyugatban való csalódásának és így ír a „Keletről jöttem” című megrendítő versében:

…Barbár vagyok, keletről jöttem, ítélj nyugat, ítélj fölöttem! Mióta emberé az élet,itt éltem a földön tevéled, titkos erőknek áramában, egy akolban és egy világban. A bőröm színe, mint a tied, hitemet te éppen úgy hiszed, de ha néger, vagy sárga lennék, Istenhez úgy is veled mennék. Ha eljönne a nagy ítélet, kérném: ne büntessenek téged. Itt hagytál veszni idegenben, s nem ismertél föl soha engem.

…

Hittem egykor a bölcs nyugatban, frank polgárban, belga parasztban, híres szerekben, tudósokban és ördögűző orvosokban. De a bálvány mult összeomlott, keserű lett, sötét és romlott. Ítélj nyugat, ítélj fölöttem, barbár vagyok, keletről jöttem.

259


De amíg emberé az élet, itt élek a földön tevéled, titkos erőknek áramában, egy akolban és egy világban!”

Hivatásának maradéktalanul eleget tett négy évtizeden keresztül, egészen haláláig. Ausztráliától Dél Amerikáig, Európától Kaliforniáig fáradhatatlanul hordozta a magyar Igét. Nem riadt vissza semmiféle fáradságtól, vagy áldozatvállalástól, hogyha hitet kellett tenni anyanyelvünkről, mely nemzettudatunk, hagyományaink és kultúránk fennmaradásának, a diaszpórában élő „Nyolcadik Törzs” szellemi erejének egyetlen szilárd alapja.

Hosszú éveken át végezte erős hitével és akaraterejével a több embernek is sok munkát jelentő feladatot, saját érdekeit félredobva. Otthont teremtett Connecticut erdős hegyei között, mert hasonló volt ez a vidék Erdély tájjellegéhez. „Erdőszállás”-nak nevezte a hontalanság szellemi életének e központját, melyet nyugodtan hasonlíthatunk Széphalomhoz és Marosvécshez. Íróink, költőink és egyéb szellemi embereink bizalommal fordulhattak ide, mert tudták, hogy mindig böcs tanácsot, iránymutatást, szeretetre és összefogásra való buzdítást kapnak minden problémájukban.

Élete utolsó éveiben is mindig ott állt, ahol fajtájának buzdításra és erősítésre volt szüksége. Vitte beteg szívével az anyanyelv nemzetfenntartó erejét. Aztán 1986 februárban elindult Floridába, hogy lányát és egyik legközelebbi barátját, Ősze Andrást, nagy képzőművészünket, a kiváló költőt és filozófust meglátogassa. Megkíséreltem, hogy lebeszéljem erről, de nem sikerült és nekiindult az utolsó útnak. Lányát még látta, de barátjához már nem jutott el. Egy közbeeső kis városban érte a végzetes szívroham, mely kioltotta gazdag életét. Testileg elment tőlünk, de szelleme és példaadása örökre velünk marad.

Hetvennyolc éves lett volna 1986 tavaszán, ha megéri. Méltóbban nem emlékezhetnénk meg róla, mint a nagy magyar alkotó, a jóbarát nekrológjával, melyet öt nappal elhunyta után írt.

260


Egyéniségét és munkáját soha senki nem jellemezte hitelesebben, mint Ősze András nagyszerű költeménye, melynek a címe:

EGY KÜLÖNÖS SZENT

Flórián Tibor emlékére

Különös szent voltál: hinni tudtad,hogy a kevésbé rossz valóbankevésbé rossz itt, - mikor olyan nyilvánvaló az, hogy csak kedvezőbbhelyzetben van jelen a földünknekezen a részén az ősbaj. -S mikor nemrég megláttattamveled ezt, nagyon elcsodálkoztál.Pálmafás magányom ablakábóla kép egyszeriben fellángolt:mélyebbről zengett fel fájdalmadés missziód az elkallódókértinkább mécsgyújtás volt csönded előtt,visszhang oda és vissza az idők falai és szíved között,mint halott álmok költögetése.

A nagy télből ide jöttél halnie hol fél s hol egész tavaszba,az óceános tükör elé,fényt és meleget összegeznimagadban, ahogy ezt verseidbenrégtől szorgalmaztad, mind továbbmerészkedve az emberi szívrészére mindig fájóbb-szebb tájba,ide a világunk jó végéhez,búcsút mondani a világnak,hol csak a szándék tisztázódhat,a tett holnapra marad örökkön,mert a mű mindaddig szivárványos

261


ringás csupán, míg nem izzúlaz árvaságunk türelmünkkés a türelmünk meg szabadságunkká.

Különös szent voltál: gyermek s felnőttkülön-külön s együtt, csatázós visszavonuló kard s gondolat,honos virrasztás a hontalanságegyre arcátlanabb dzsungelében,s te is úgy győztél, hogy nem győztél,Istenre bíztad folytatásáta fájdalmadnak, s látomásodnak,megjártad utadat, a déli tájvégképp feloldozott, öt napjamár, hogy mint halott boldogultál,csöndként titokzatosabb lettél,titokként szárnyalóbb érdemünkké,újdon csillagként fönt az égens a tóként sima óceánonlent egymást őrző megbékéltségben.

Vero Beach, 1986. március 6.

262

Az emigráció költői és írói: Kannás Alajos

KANNÁS ALAJOS EMLÉKÉRE1926-1999

1999. május 29-én kaptuk meg a szomorú hírt, hogy a lélek orvosa, az ismert pszichológus, hosszú szenvedés után elhunyt hetvenhárom éves korában. Egyike volt legkiemelkedőbb poétáinknak, aki követte két kiváló költőtársát: Fáy Ferencet és Tűz Tamást. Mindazoknak, akik ismerik a második világháború és az azt követő tragikusan végződött szabadságharcunk költőinek gondolatvilágát, örök értékű alkotásait, nem kell Kannás Alajost bemutatni.

Egész életművéről egy nekrológnak számító írásban beszélni lehetetlenség, tehát kizárólag azt a halálos sebet mutatom be, melyet 1956 október-novemberének keserű élménye váltott ki a lelkéből. Ha elolvassa valaki „Kormos kövek„ címen megjelent 56 költeményét, amit a küzdelem reménykedése, majd szomorú csalódása váltott ki belőle, megismerheti az igaz embert, az igaz magyart és a nagy költőt, aki minden szomorúságában is reménykedőnek nevezhető, műve gyönyörű néhány strófájában, szomorú élményei ellenére is. Ennek alapján írja le néhány gyönyörű sorában:

… mindig jöhet egy pillanat mikor a félés átszakad és harangozni kezdenek kik minden imát elfeledtek a hosszú éjszakák alatt.

Nem írok róla életrajzot, mert nincs hozzá terjedelmem. Annyit jegyzek csak meg, hogy a Kunság szülötte, melyről egyik ragyogó versében említette, hogy ott „Szent Péter is bicskával járna”. Büszke humorral írta ezt, mert itt éltek ősei nemzedékeken át, kemény munkával keresve meg mindennapi kenyerüket. Szorgalmukat, tehetségüket és Istenben vetett mély hitüket örökölte tudós költő utóduk, aki, mint emigráns, Bécsben végezte egyetemi tanulmányait, szolgált az amerikai hadseregben, majd a Vöröskereszt munkatársaként tanúja volt

263


szabadságharcunknak, a Sándor utcában eldördült végzetes lövéstől kezdve a tragikus végig.

Nem látom szükségesnek, hogy többet beszéljek róla, ezért a továbbiakban őt szólaltatom meg versciklusa jelentőségének méltatása keretében. Ennek első kiadása 1957-ben jelent meg, (Katolikus Szemle), a második pedig 1988-ban. Mint a költő rövid bevezetésében írja: (ez a kiadás)

„Részben miattam késett. Mert kötetem híven tükrözte a Forradalmat, de én mégiscsak hajszolt árny maradtam a Kormos Kövekből rakott gyászfal előtt. Emlékművet állítottam az Ismeretlen Nemzedéknek, de valahogy lemaradt az arcom, az aláírás, amely az élmények forrását hitelesítette.”

Magyar költő és amerikai pszichológus

„nem tudott szövetségre lépni divatjamúlt áramlatokkal és álprófétákkal, álmártírokat dicsőítőkkel…„”„… nem éltem sem belső, sem külső hontalanságban, sem számüzetésben. Csak éppen nem alkudtam meg, mert a Forradalom nem lehet semmi alku tárgya, hiszen a Magyar Március és a Magyar Október történelmünk fakulhatatlan ikercsillaga”.

56 verse, mely 1991-ben látott napvilágot a Hunnia Könyvkiadó gondozásában, már nemcsak számokkal, hanem címekkel is el van látva. Szerintem hazánk szabadságküzdelmének Passiója, vagy úgy is nevezhetnénk: Kálváriája ez a sorozat. Minden sora és gondolata olyan, mint a gyémánt, melynek szilárdságát és fényét elképzelhetetlenül nagy nyomás hozza létre, vagy mint a gyöngy, mely csak a kagylóban élő lény könnyeitől válik igazzá.

264


Az bizonyos, hogy a „Kormos kövek”-hez hasonló lírai ciklushoz méltót senki sem írt le európai viszonylatban is kiemelkedő költészetünkben. A poeta doctus, s a lélek orvosa ikreződése szólal meg e „moll” tónusú dalokban. Nincs ezekben semmiféle ornamentika, szentimentalizmus, vagy hazafias melldöngetés, kizárólag a tanú vallomása, aki látta a csodálatos tizenegy nap minden egyes órájának örömét, reményét és fájdalmát. Ezeket mondja el 10-12 soros költeményeiben anyanyelve erejének szépségével és hibátlan zeneiségével. Aki egyszer kezébe vette a kötetet, képteken szabadulni ennek döbbenetes hatásától.

Az 56 verset, mely a bosszú viharától sújtott fajtánk nagy regősének műve, sajnos nem lehet teljes egészében közölni, ezért mindössze néhányat választottam ki, melyek az események sorrendjével szinkron állnak. Így olvasóim ízelítőt kapnak e szép és igaz lírai naplóból.

A forradalom soha nem fegyveres harccal kezdődik. Természeténél fogva olyan, mint a gyümölcs, meg kell neki érni. Hazánk szabadságküzdelme 1945-ben, a szovjet horda rémtetteinek láttára indult el. A harc kirobbanása kíméletlen elnyomás eredménye volt, hogy a nemzet megszabadítsa magát halálos ellensége pusztításától.

Ehhez azonban nem elég a kisemmizettség és életveszély érzése, szilárd hitre és egymás iránti bizalomra van szükség, amikor ugyanaz a gondolat és cél vezet minden megnyomorítottat az egészséges jövő felé.

Kezdet

A kezdet visszanyúlt a nyúzott multba ezer gyökérrel szűrt szívott erőt és szenvedésből lassan összegyúrta a gyúló szenvedélyt a szenvedők emlékeztek még sok torz éjszakára tépett házakból részeg katonák lányokat szedtek és a vér szagára

265


az asszonyokra, kik a havon át mezítláb szöktek senki sem feledte a szétvert álmokat, hiába-tervet mert minden napnak mindig volt keresztje a kínokból végső elszántság termettés legtöbb élet útszélére hullt szakadt a gát a kezdet volt a mult.

Hinni

Jó volt egymás szemébe nézni s hazugság nélkül kezdeni jó volt az ésszel is remélnis nem rejteni az emberi arcot, mint bűnt, vagy férges rongyot jó volt köszönni jó-napot hinni, hogy végleg összeomlott egy kor s csak tiszta holnapok sarjadnak újra jó volt járni és önmagunkat megtalálni is még maradt idő.

Tizenegy esztendő rabszolgasága után már csak kevesen hittek a felszabadulásban. Arra azonban senki sem számított, hogy szinte észrevétlenül nő fel egy nemzedék, mely hajlandó életével fizetni a szabadságért.

Akkor jelentek meg soha nem képzelt elszántsággal a fegyvertelen gyerekek Budapest utcáin, feláldozva magukat jövőjükért. Ettől családjuk aggodalma sem tudta eltéríteni őket.

Az ismeretlen nemzedék

Én sem hittem mások sem hittek sokan várták, hogy egyre kisebb szürkébb lesz majd a fény s kilobban a forrongás a homlokokban megalkuvásra várt a vén de minden torlasz tetején az ismeretlen nemzedék

266


tettekkel mondta el nevét ők nőttek s a világ lett kisebb mi nem hittünk ők mégis hittek.

A csók már nem segít

Nem fájt, csak megzsondult a karja halott mondta és betakarta tízéves öccsét s lőtt tovább ő meghökkenve fontolgatta hogy mégis mit szól majd az anyja hogy félkarját játéknál hagyta érezte megbénul a válla mosolyogva gondolt nagymamára ki mindig csókokkal kúrálta elnyiszált tüskös újjait és hirtelen úgy megsajnálta szegény biztos remeg a szája mert itt a csókja sem segít.

Fiatalságunk lendülete legyőzte a reménytelenséget. Megmozdult a becsapott munkásság is. A magyar falu sem késlekedett, hogy ellássa élelemmel a hős fiatalságot, akik szabadságunkért harcoltak. 10-12 éves gyerekek mgsiratták elesett társaikat, aztán tűzbe dobták az orosz tankönyvet és elindultak benzines palackjaikkal az ellenség tankjainak megsemmisítésére.

A feltámadt falu

… a falu felszökött serényen szalonna sonka színig töltve mézzel lekvárral lábas bögre kalácsot is sütött a néne s rakták batyukba és szekérre

267


vitték be Pestre ingyen adni mentek s a ló farán garasnyi foltként csimpaszkodott a napmert félt, hogy Keleten marad.

Tankönyv a tűzbe

Csak egy maradt a többi három már felleg-tankokon viháncol hajukban csillagok a legkisebb meg tűzbe szórja orosz tankönyvét s pisze orra mint bíróké nagy ügybe tolva büszkésen felragyog.

Ezalatt a második világháború pyrrhusi győzelmes hatalmainak milliárdokba kerülő kaszinója, az ENSZ, csak siránkozott, s képmutatóan tördelte kezeit, miközben sandán egymásra kacsintva nem érdekelte semmi más, mint Szuez és az olajmonopólium.

Ezért nem is lehet csodálkozni a világ teljes közönyén, mert a magyar vér semmit sem jelentett nekik.

ENSZ

„Csak álltak, vártak és beszéltek fogak körmök tépték a kérget kéz kért a tank alól az arcból csúnya szürke mész lett s a vérből barna por megnőtt az éj lilás sötétet huztak a csillagok egy hang még sírt ahogy bölcsőben sír az élet

268


csak álltak és beszéltek.”

A világ válasza

A ködben hangok csonkja füstöl a jaj megalszik mint a vér s a téren felburjánzó füstből kivillan egy-egy kéz s fehér leányka-arc szemük kitárva figyel készül a jeladásra segítség jön már jönnek végre csupán a füst szitál a térre s kövekhez koppanó kapák köpik a halottak szemébe a világ végső válaszát.

Mikor Hruscsov megkapta szövetségesétől, Mr. Eisenho-wertől a „virágnyelven” Belgrádba küldött üzenetet, azonnal megindult a vérszomjas horda, hogy letiporja szent harcunkat.

Úgy jöttek ezek, hogy azt sem tudták Berlinben, vagy Szuezben gyilkolnak-e. Az volt a fontos, hogy teljesítsék világuralomra törő uraik parancsát.

Keleti Szél

Reggelre nem maradt a téren csak néhány szétlőtt barikád reggelre kőre alvadt vérben gurított füstből karikát a hernyótalpon görgő nincsen a csipkebokorból se Isten szólitgatott csupán a dér derengett mindegyik levélen kihivón jeges jelmezében megint keletről fújt a szél.

Nincs mentség

269


A mongolt még megértheted lökték hajtották s azt se tudta hogy hol lett temető az utca hogy Berlin vagy Közel-Kelet gyújtotta rá a tankokat de aki nyomdokába lépett a magyar talál-e mentséget valóban így lett boldogabb?

Aztán a város romokban hevert, százezrek vegetáltak félelemben, élelem nélkül. Egy fiatal hősi halott özvegye kicsi gyerekét igyekezett táplálni, miközben gyász-szalagot kötött az elhunyt fényképére. Hazánk az „árok partján tűnődött” és „látszólag minden elveszett”, mégsem hamvadt el a remény, mert megmaradt a ZÁSZLÓ, melyről tudták, hogy eljön az idő, mikor ez vezeti győzelemre a nemzetet.

Gyászkeret

Sovány tejétől sírt a gyermek künn gépfegyver kapart zsoltáros hangon énekelget egy csip-csup ócska dalt nincsen sírás motyog szilárdan most mindenki adott s egy képre rásimít anyásan fekete szalagot.

Lyukas zászló

Egyszer a csillag hirdetett megújuló világot és tisztelték a kisdedet szelid háromkirályok egyszer megintcsak csillag hozta hírűl hogy nyílnak új kapuk a zászló-csillag volt a pósta a csillagok helyén a lyuk.

270


Köszönetet mondunk a költőnek ezért az élményért, melyben hátborzongató realitással tárta elénk a látszólag elbukott szabadságküzdelem eseményeit. Ő egyike a keveseknek, aki törhetetlen magyar hitével nem adta fel a harcot. Ezt bizonyítja könyve mottójaként írt hét sora, melyeket néhány szó változtatásával epilógusként is felhasznált.

Az élőknek

HIÁBA mondod hogy Hiába BEVÉSŐDTÜNK Korunk falába mint kőzetbe hullt levelek már a Szivekben élünk újra a Gyorsuló Idő gyalúja még Életünkben legyalulja a reánk zúdúlt hegyeket.

Jól tudjuk, hogy aki „belevésődőtt a kor falába”, mint a költő is, annak nemcsak oka, hanem joga is van hozzá, hogy higyjen fajtája feltámadásában.

Az idézett versrészletekkel fejezem ki őszinte részvétemet elhunyt kiváló költőnk hátramaradott hozzátartozóinak nemcsak a magam, hanem mindazoknak a nevében, akik ismerik és szeretik irodalmunkat és meglátják gondolataiban a fajtánkért minden áldozatra kész önsanyargatásának zokogását.

Ha valaki az 1991-ben kiadott sorozatot elolvasta, biztos lehetett benne, hogy ez a megrendítő, szép magyar requiem idegen nyelven is meg fog jelenni, csak olyan írástudó kell hozzá, kinek a fordítása egyenrangú lesz a költő verseinek értékével, különösen pedig azonos a lelki hullámhosszuk az eredeti költemények hangnemével.

(E ciklus angol fordítását Makkai Ádám, a Chicagó-i Egyetem irodalmi tanszékének professzora végezte el, amit parafrázisnak kell tekinteni nagy értéke ellenére is, a magyar és az angol nyelv zeneisége közötti különbség miatt. Azonban kétségtelenűl alapos munka, mely nemcsak szaktudást, hanem

271


nagy felelősséget is jelent. Mindenesetre komoly értéke emigrációnk irodalmának, mert egy világnyelven tolmácsolja a költő gondolatait.)

272

Az emigráció költői és írói: Botond István

FÖLDET KIÁLTÓDR. BOTOND ISTVÁN EMLÉKÉRE

1912-1978

…Alanyi költő vagyok, mély bányám a lélek kőfejtője. A mélység adja az ember egyéniségétés nem az, ami másról visszaverődik…

Vannak kiváló szellemi alkotóink, akiket nagyon kevesen ismernek, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek, vagy nem voltak. Alkotásaik egész fajtánkat megajándékozó értékét pedig ez a szomorú tény semmit nem csökkenti.

Ilyen Botond István is, a déli gyepü 55,000 magyarjának nagy költője, aki hosszú szenvedés után Auburnban (NSW) hunyt el a hetvenes évek végén. Azóta Ausztráliában élő hívei, valamint az ottani magyar közületek emléktáblával örökítették meg emlékét. Mi itt messze északon szintén meghajtjuk fejünket a nagy költő, filozófus, igaz magyar, kiváló orvos és filantróp előtt és megemlékezünk róla, mert egyetemes kultúránkat maradandó értékekkel gazdagította.

1912-ben született Budapesten. A piaristáknál végezte gimnáziumi tanulmányait, majd orvosi diplomát szerzett. Végigküzdötte a világháborút és orvos századosként hagyta el szeretett szülőhazáját, hogy idegenben keressen menedéket. Először Dániába vándorol, 1948-ban pedig Ausztráliában kezd új életet, haláláig hű és súlyos betegségben őt ápoló feleségével, Arankával. 1953-tól keresett orvos, amíg súlyos betegsége hivatása gyakorlásában meg nem akadályozza. Hivatása? Talán professzionális munkája, mert azt hiszem, hogy az emigráció ránehezedő lelki elhagyatottságában az anyanyelvet, s fajtája szellemi ápolását tartotta primér feladatának. Három önálló kötete jelent meg 1968 és 1976 között, a negyediket pedig 1972-ben két kiváló költőtársával: Novák Máriával és Csepelyi Rudolffal közösen adták ki. Sajnos az emberek már többre becsültek egy üveg pálinkát, mint költőink útmutatását az idegen világban való tapogatózásukban.

273


Európában és Amerikában csak a pályatársak és a költészet maroknyi rajongója ismeri őt a dilettánsok tülekedésében. Nem volt üzleti szellem, képtelennek bizonyult rá, hogy adminisztrálja nagy tehetségét. Szerénysége és kivételes műveltsége nem tartotta ízlésesnek, hogy esetleg a „londoni szín” nyegle tudósának nézzék.

Húsz éve ismerem nagyszerű írásművészetét. Első benyomásom – mely nagy örömmel töltött el – az volt, hogy végre látok egy írástudót, aki hisz a mítoszban sőt maga is mítoszteremtő, mert széles látókörével felismeri: egy nép sajátos szellemének kialakulását csak erre lehet felépíteni, különben ingatag az alapja. Ismerte a Gilgamest, az Odysseiát, a Bibliát, a Roland-éneket, az Edda-dalokat, a Friethof mondát és a keleti eposzokat. Meglátta: fényt sugárzó szellemi múlt nélkül nincs nemzeti eidosz, ami egy fajta sajátos kultúráját jelenti, hogy ezzel komponensévé váljon az egyetemes emberi alkotások kincstárának. Hiszi fajtánk elhivatottságát, hogy a „Rénszarvasok népe„ vagyunk, mely minden klímát és viszontagságot túlél.

…Messze vándoroljonhetedhét határba,szivárvány hazáját egyszer megtalálja.

Gyengéden – anyjától -,űzve érje földjét,büszkén - az apjától -,gondok meg ne törjék

Átkozott és áldott,akit Turul nemzett,leljed bátor békéd,hajszolt magyar nemzet.

Nemzeti alapra épült fel műveltsége. Végigvezet történelmünkön. Ott áll reménytelenül a mohácsi mezőn, Zrínyi Madách Imre: „Az ember tragédiája” 11. (londoni) színére hivatkozik a

Szerző.

274


szemével és Széchenyi mérsékletével, keresi a függetlenségünkhöz vezető utat szociális és kulturális felemelkedésünkhöz, akár egy modern Machiavelli. Aztán 1941-ben Ukrajna bokáig érő sarát tapossa, majd szomorúan nézi végig Debrecen, a „kálvinista Róma” bombázását, ami megakadályozza, hogy Dsidához hasonlóan lerója kegyeletét magyar ideálja, Csokonai sírjánál. 1944-ben átéli Budapest legszomorúbb Karácsonyát, végül letérdelve csókolja meg hazája szent földjét a határon, mert tudja, hogy soha többet nem látja viszont.

Közben hullnak e véres tavaszon a „humanizmus” bombái, de rombolás közben is észreveszi költő szemével a kiirthatatlan természetet:

„Mint az angyal, aki/Máriát üdvözölte,/elém buggyant/az illatos virág./Méh pajtása/halkan duruzsolta/örömterhes/tavaszi szózatát”.

Ezután már csak a kínjában vonagló szülőhaza, az idegen vérbosszú hírei borzonganak át rajta és egyenesen Rákosihoz intézi szavait „Keselyű-Messiás„ c. költeményében:

Kopasz dühévelélő húsba vájkáltés istent játszott taglózottak testén.

A barátságabuzogányt tüskézettés gyengédsége sebzett, mint a bárd.

Vaskarma sajgott üldözött szívünkben és gyűlölt árnya átvonaglott erőszakolt árnyak

275


fetrengő nyomorán.

Lehet, hogy tragikus sorsát érzi meg, vagy a hite igen nagy, de Barcelonából megteszi az utat Montsalvat hegyére, hogy a Szent Grál (a kehely, melybe a legenda szerint a Megváltó vérét felfogták) birodalmában meglelje Parcifalt, aki a megfeszített Krisztust átdöfő lándzsa érintésével meggyógyítja egyre jobban égő s be nem gyógyuló sebeit. Úgy reménykedik a gyógyító csodában, mint egy modern Amfortas. Aztán ráébred, hogy a bosszú korában nincsenek csodák. Nem marad hát más, mint a hajó árbocáról elkiáltott szava a föld után, ahol megvethesse lábát és folytassa munkáját fajtájáért és embertársaiért. Leki egyensúlyát hatalmas műveltsége és rendíthetetlen kereszténysége adja meg. Haláláig tanul! Így születnek meg egymás után a magyar és az európai kultúra nagyjainak legtöbbször egészen egyéni látószögből megírt, impresszionista portré-remekei, melyekből egész arcképcsarnokot lehetne felállítani.

Főleg azok hatnak rá, akik Istent szilárd hittel hirdetik. Különösen Teilhard de Chardin, a Gobi sivatag remetéje, a nagy misztikus és hívő, aki szinkront teremt a biblikus világkép és az evolúció között. Magyar hitvallóink közül pedig örök ideálja Prohászka Ottokár, a szószék költője, népünk felemelésének apostola, akinek emlékére brilliáns szonettet ír.

Őket követik a magyar költők, úgy a régiek, mint sorstársai: Berzsenyi, Csokonai, Madách, Babits, Áprily, Weöres, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Fáy Ferenc, Határ Győző, anyanyelvünk művészei. De az emigráció nagy halottait is meggyászolja. Itt mutatja meg rendkívüli tehetségét a prózaírásban, amikor Nyírő József halála huszadik évfordulójára emlékezik költői szépséggel.

„…Nyírő József – miként a régi sumérek – elindult a hegyek felé a fenyvesekbe… Ott jár ma is Erdély havasai között. Ha pásztor és a favágó meglátja, mélyen meghajtja fövegét előtte.

Mert a találkozók maguk fajta emberrel

276


találkoznak. Olyanfajtával, aki üstökösszerű pályafutása alatt váltig csak egyszerű ember akart maradni. Az ilyen embert a legszerényebb kunyhó lakója is megtiszteli és befogadja szívébe…

Nem sok kincse volt egész életében, akárcsak a fehérsüveges, zöldbundás hegyek legszegényebb vándorának. De benne volt mégis Úz Bence és a Jézusfaragó Ember minden kincsnél többet érő lelki gazdagsága. Az a lelki gazdagság ez, mely a nyomor legpokolibb mélységében sem feledkezik meg arról, hogy népének kiöntse halina-iszákja szivárványozó tartalmát és megossza magyar testvéreivel bizakodása sugalmazó vidámságát, humorát, egész életfilozófiáját és tántoríthatatlan hazaszeretetét.”

Tökéletesen ismeri az európai szellem nagyjait és kiváló nyelvtudásával eredetiben olvassa őket. Szentül hisz a szinésztézisben, a művészetek egymásra való hatásában, ezért mélyed el a zene és a képzőművészet világában. Így születnek meg Villonhoz, Verlainehez, Camushöz, Michelangelóhoz, Watteauhoz, Csontváryhoz írt versei. Sajnos nincs rá lehetőség, hogy az elhunyt kimagasló emberi és költői értékeit bővebben ismertessem. Pedig sok idézetet érdemelne, hogy műveit olvasóim megismerhessék, mégha vázlatosan is.

A nagy költő emberi, intellektuális, esztétikai alapállását bizonyítja a „Költő imája” néhány sora, melynek bemutatása legyen egyben tiszteletadás egy kimagasló magyar szellem előtt, akit csak a „mors imperator” akadályozott meg abban, hogy bölcsességével és rendkívüli tehetségével tovább tanítsa fajtánkat.

…és add meg nekem

277


mindennap a rövidségetmondanivalómban,az egyszerűség legyen ékességem,

a pátoszt hagyjam papjaidnak, az igazsággal ne nézzek farkasszemet,Szeretet-tintába merüljön a tollam…

278

Az emigráció költői és írói: Csepelyi Rudolf

CSEPELYI RUDOLF EMLÉKÉRE1920-2000

2000. július 21-én kaptuk Melbourneből a gyászhírt, hogy irodalmunk (nemcsak az emigrációé) kimagasló alkotója, több hónapi szenvedés után 80 éves korában elhunyt. Vitán felül áll, hogy a magyar szellemi alkotó munka egyik legkiválóbb és legönzetlenebb egyéniségét vesztettük el. Író, költő, keresztény gondolkodó és hitbuzgó, toleráns katolikus magyar volt, akit ebben a könnyes testvéri requiemben igyekszem bemutatni mindazoknak, akik hívei írásművészetének, napi politikától mentes igaz magyarságának és azoknak is, akik eddig nem ismerték nagy értékét. 1920 júliusában született Kőröshegyen, Somogy megyében és a Balaton örök szépségét hordta magában eszmélni tudó kora óta. Itt éltek a mélységesen vallásos, dolgos ősök, szerető édesanyja is, akiről tudta, hogy halála után is kezénél fogva vezeti kisfiát „… és az is lehet, hogy szíve helyett most a lelke reszket értem”. Igaz tisztelettel tekint nagyapjára, az olasz front, Isonzó hősére, aki vitézséget kapott hazája véldelméért. Biztos vagyok benne, hogy nemzedékek hitének, faj és hazaszeretetének reflexét innen kapta. Egy elsüllyedt világból, mely része volt és ma is az, a halhatatlan természetnek, a maga festői környezetében. Itt nem ismerték a nemzedékek közötti szakadékot. Éppen ellenkezőleg, mint egész lelki beállítottsága mutatja, náluk generációk láncszemszerű összekapcsolódása jelentette az örök folyamatosságot és morális erőforrást.

Kisgyermek még, amikor elválik a szülőföldtől, hogy csak a vakációk idején láthassa viszont és egyre inkább világossá váljon előtte: innen kapta szellemi örökségét, mely egész lényét betölti és életének tartalmat ad.

A középiskola nyolc osztályát Pesten az egykori tisztviselőtelep egykori Széchenyi István gimnáziumában végzi el. Ezután beiratkozik a jogi fakultásra, de tanulmányait megszakítva, mint várományos vitéz, korosztály-engedménnyel bevonul katonának, hogy megvédhesse szülőföldjét a bolsevista métellyel szemben. Nem a németek szövetségese, hanem az otthon maradt gyerekek, asszonyok és öregek elszánt oltalmazója,

279


pedig még az ellenséget sem tudja gyűlölni. Elmegy a Donig, végigéli a „fehér pokol” minden kínját, amiket később a Visszhangok sorozat „A Dontól hazáig” és az Illatok „Fagyott füst” című remek prózai írásaiban örökít meg. Aztán egy napon Székesfehérváron harcol, de ott is Kőröshegyet, nagyszüleit és szüleit védelmezi. Az előtte szent Hunnia, hazánk nemtője pedig, aki a „Domboldalakban” könnyes szomorúsággal nézi hősi halottainkat, már nem tud segíteni.

Ezután nem marad más, mint a lágerek nyomorúsága és a kételkedéssel vegyes remény. E reménytelen reménykedésben kerül szeretett feleségével, Magdával Melbournebe 1949-ben, ahol „idegenek némely csillagok” de idegen az aszfalt, a kőrengeteg és a soknyelvű eltömegesedett hangyaboly is. Egymásba kapaszkodnak feleségével (sajnos nem lehet gyerekük) és amikor az erről szóló alábbi négy sort kiválasztottam, a görög legenda jutott eszembe, mely szerint Kyrké barlangja előtt áll két ciprusfa, melyek soha nem érhetik el egymást, de a gyökereik úgy fonódnak össze, hogy ha az egyik elpusztul, abba a másik is belehal:

Mert hová menjen két fa egy gyökérbe nőve? Hideg szél sodrában hátra és előre, Ketté hogy válhatna téltépett karokkal, Ha az egyik megdől fekete jajokkal.

A kezdés nehéz éveiben mindketten gyári munkások, de szellemi aktivitásával és magyarság-keresésével felfedezi az ott új életet kezdő több ezer testvére teljes árvaságát, akiknek még csak valamiféle szervezetük, vagy egyházuk sincs.

Első kísérlete, hogy 1950-ben megrendezi az „Ember tragédiája„ előadását. Persze díszletek és kosztümök nélkül, koncertszerűen. Kirobbanó a siker, mely ösztönzést ad a további munkára. Mint egy levelében írta:

„1950-től 52-ig gyári munkásként a „Magyar Harangok” című itteni kőnyomatost szerkesztettem, gyártottam és adtam ki. 1960-62-ben pedig a

280


„Magyar Szó” nyomtatott hetilapot szerkesztettem éjszakáimban a hivatali kenyérkereset mellett. Mindkettő kilehelte lelkét anyagi okokból, elegendő előfizető hiányában. Ezeket a nagyon kemény, eredménytelen éveket még ma is a kincseim között őrzöm”.

Eredménytelenség mint kincs! Ellentmondás? Nem az az olyan mélyhitű és Isten minden rendelését elfogadó embernél, mint ő. Jól tudja: „Nem tudtam csak verset írni” mert költő…„és oly furcsa az Istenadta,/hogy míg csörög a pénz, csenget a kassza/ő mindenét ingyen adja”. Adta bizony, több mint ötven esztendeig, mert életbölcseletének alappillére az „adás öröme”, ahogy azt nagy tömörséggel megfogalmazta.

Amit tettem, alázattal tettem, nem elismerést, megismerést kerestem, lelkemet lelkeknek adtam, minden meleget parázzsá fogantam.

Honnan kapja az erőt ehhez a harchoz ilyen töretlenűl? Istentől, akiben maradék nélkül hisz és biztos abban, hogy maga is a Termtő egy része, hiszen testté válásakor belé lehelte az Ő szent lelkét. Ez a mély hit, emberszeretet, részvét a talajvesztettek iránt zsoltáros őseitől nyert örökség az idő távolából. Hazája és családja a másik erőforrás. Erről a „Nagyanyám” egyik pompás strófájában beszél, mert megtanulta saját keserű sorsából, hogy „boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek”. Így énekel a költő a rózsafűzért morzsolgató, szerető szívű öregasszonyról, kinek „zsolozsmás száján az üdvözlégymáriák” soha nem hallgatnak el.

Világos előtte, hogy egyszer el kell innen menni, de csak megtisztult lélekkel állhat bátran az örök bíró elé. Innen van rendkívüli önfegyelme, mely legyőzi az anyagi létet, - már amennyire a gyarló ember képes erre „Szent Ágoston varázslatá”-ban -, hogy a diadalmas lélek elszámolhasson földi élete tetteivel. Ennek ellenére felteszi a kérdést, mi lesz, amikor lelke elhagyja a test „lágyan zsongó gépezetét?”

281


… és ha kiszállok innen, mikor elfárad e drága hordozó – mint régi, kopott autó –, ha kiszállok belőle: mi fogad? Mi ad formát, új burkokat annak, ami vagyok?

Költészete nagy részben metafizika. Megtisztulás az azúrban, istenközelség, hogy odafent megfürödve ebben, újra a föld sarába lépjen és könnyű lélekkel folytassa célul kitűzött feladatát. Kiegyensúlyozott a hontalansága, mert valóságos megszállottsággal hiszi – akárcsak Shelley –, hogy nemcsak magunk, de minden ember a legvégsőkig tökéletesíthető. A hitnek és önmagunk legyőzésének kérdése csak. Ezért írja meg nagyszerű elszámolását öt évtized szakadatlan erőfeszítéséről, melynek címe: „Beszélgetés magammal”.

Közben meghatottsággal beszél az emlékezetébe vésett otthoni képekről, az örök szülőföldről. Ilyenkor ismét gyermek, akit szeretettel vesznek körül és újra átéli, szinte álmodozva az elmúltakat, hogy rájöjjön, ezek a gyönyörű eszméletlengések szomorú felébredéssel végződnek. A „Néhai halálok” ezeknek egyik legszebbike.

Néha bele lehet halni hogy reggelente a fény vonalán nem megyek át… nem mehetek át a Dunán, se a téren, se jóanyám kávéillatán, az utcán, a házon, húsz évem városán.

Néha bele lehet halni, hogy nem füröszt a kép, a szó, balatoni ringató csend és csobogás, a csúcson Babits, Arany, Ady varázs, vér és hangvirág tartozás.… és még annyi, annyi más, mibe halni lehet – órákig néha –

282


és utána élni tovább.

Mint minden magába mélyedő ember, annyira szerény, hogy az már-már élhetetlenség. Barátai erélyes követelésére hajlandó csak hozzájárulni „Világmadár” című rendkívüli sikert aratott kötete kiadásához. Nem konvencionális formában írta a kötet verseit, éppen úgy, mint a hátramaradt, eddig ki nem adottakét sem. Formájuk az érett költő gondolatokra épített öntvényei, melyeknek a belső ritmusa és lendülete szinte elsodor. Kinek mondhatja el ezeket barátain kívül? Végül úgy látja, hogy édesapja az egyetlen, aki igazán megérti. Nem hazajárogató ember, igazi emigráns, így Bécsben találkoznak, hogy utoljára megölelhessék egymást. A fiára büszke, egykor délceg öregúr pedig örömmel viszi haza, hogy felolvassa az évekkel korábban elköltözött legméltóbbnak. E találkozás hatására írja meg „Apám” című nagyszerű költeményét.

Nyolcvan volt hogy utoljára láttam – Bécsben, most nyolvanhárom és nem látom többé; napfényben többé nem látom. A sötétben, honnan jöttünk –először ő, utána én – hová megyünk – előttem ő, nyomába én csak anyám járt előttünk. Ő úszta át a titkok vizét; mosolyából fáklyát gyújtott a parton,

Apám neki olvasta fel könyvem a múlt héten Pesten; ausztrál papíron, földi végtelenből fia betűit mormolva az égre és vissza, le a földnek, hol mindhárman születtünk. Ahol csak ő maradt most egyedül – apám, s én köztük itt középen, e pálmás messzi délen, földtelen vitázom az éggel.

283


Azután egyre mélyült, egyre termékenyebb lett és legtöbbet a végső céllal foglalkozott, melyhez napról napra közelebb jutunk. Mindent megfigyelt és mindent elraktározott magában, ami élmény volt számára. Szemét utolsó leheletéig hazáján és annak föld alá kényszerített fiatal elitjén tartotta. Ugyanakkor élesen bírálta korunk minden lelki aberrációját és groteszkségét. Ezek alapján írta költői szépségű prózáját mint például az Illatok, a Bagolyles és újabban a Reggeli beszélgetés.

Így búcsúzunk tőle, aki várta a keresztény halált, amint azt az „Apróhirdetés” című lírai remeknek minősíthető gondolataiban mondta el. Itt hagyta forrón szeretett, hűséges feleségét, az élettársát egymagában. Mi lesz ezután sírig hű özvegyével, csak Isten tudná megmondani.

Most tehát elköszönünk tőle nemcsak az emigráció, hanem az egész magyarság nevében és hisszük, ha odaáll az örök bíró elé, meg fogja kapni hívő kereszténysége, magyarsága, igaz embersége jutalmát és biztos, hogy a Mindenható kegyelmébe fogadja mondván:

„Jól vagyon jó és hív szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te urad örömébe”.

Isten veled Rudi és hidd el, hogy megtartunk emlékünkben, írásaid pedig irodalmunk kincsei közé fognak tartozni.

Máté XXV. 23

284

Az emigráció költői és írói: Novák Mária

NOVÁK MÁRIAA KÖLTŐ 80. SZÜLETÉSNAPJÁRA

1922-

A szabad világ diaszpóráiban szétszóródott magyarságot igen nagy távolságok választják el egymástól, ezért anyagiak és az ettől függő sajtó hiányában a szellemi élet régionálissá vált. Így sajnos a távoli kontinensek olvasói, sőt még a szakmabeliek sem ismerik átfogóan a nagy messzeségben megírt, maradandó értékű költői alkotásokat.

Ez volt az oka elhatározásomnak, hogy az említett hiányt igyekezzem pótolni. A legtávolabbi földrész, Ausztrália kimagasló költőivel foglalkozom először, akik közül megírtam már Botond István és Csepelyi Rudolf portréját, melyek lapunkban jelentek meg. Most a harmadik költőt, Novák Máriát mutatom be. Ez a „harmadik„ meghatározás nem érték szerinti megítélés, kizárólag alfabetikus sorrend.

1922-ben született Pókafán, Zala megyében. Családja ősidők óta élt itt és gazdálkodott. Kegyeletesen emlékezik elődeiről költeményeiben és egészen misztikus, ahogy a születése előtti időkről beszél, mely a Kárpátokon túli hazák ködébe nyúlik vissza, amikor őse, egy kun vitéz, lóháton hozta magával sztyeppéken, mocsarakon, erdőkön át egy sejtbe bezárva, hogy valamikor a nap ragyogó fényénél öntudatra ébredjen. „Varázsidő” ez:

Onnan jöttem, ahonnan a nap jő, arról jöttem, amerről a nap kél, hej réges-rég hozott rejtve picike sejtbe‘ nagyapa ősöm, egy kún legény, Köcse Tén.

285


Emlékszem egyszer oldalba bökve nagyot ugrott alattunk a mén.

Fekszem a füvön hanyatt dőlve, ámuldozó emlékezetemben hirtelen torkon önt a fény.

Isten nagy tehetséggel áldotta meg, de a sors szeszélye lehetetlenné tette, hogy képességeit szülőföldjén kiművelje, mert az orosz megszállás borzalmas élménye után elhagyta hazáját huszonhárom éves korában.

Rómában élt hét esztendőt, ahol önzetlen szeretet-munkájával sok emberi könnyet törölt le. 1951-ben került Sydney kőrengetegébe, ebbe a modern Bábelbe, mely börtönszerű volt számára, de ápolónői munkája, végtelen szeretete és részvéte a betegek, öregek és főleg a gyermekek iránt feledtették vele a nyomasztó környezet oxigénhiányát.

Vannak emberek, akiket nem az Egyház kanonizál, hanem Isten, mert erőt ad, hogy a hit segítségével lelkük úrrá legyen az anyagon. A belőlük áradó szeretet pedig magához vonzza gravitációjával a rászorulókat, hogy vígasztaló szavukkal és cselekedeteikkel ott álljanak az elesettek oldalán. A költő nagy hitével, buzgó, toleráns katolicizmusával, humanizmusával e kiválasztottak közé tartozik. A test minimális szükségletein kívül semmi sem érdekli, ami anyagi, kizárólag intellektuális és lelki igényei átlagon felüliek. Ami kis pénze van, azt mindig a rászorultaknak adja. (Egy nagytekintélyű jezsuita barátom árulta el ezeket nekem).

Hónapokkal ezelőtt arra kértem, adjon végre „zöld lámpát”, hogy költészetét ismertessem, ugyanakkor írjon valamit magáról, az életéről, hogy test és lélekközelbe hozhassam róla készítendő rajzomban. Meg is tette ezt és most nagy örömmel mutatom be olvasóimnak.

286


Ezzel, ami szándékomban volt, el is mondtam róla. Verseiről semmi kritikát, analízist, vagy esztétikai értékelést nem írok. Beszéljen ő saját magáról, hozzám intézett levelének részleteivel és alant közölt verseivel. Hadd lássák, – akik még hisznek anyanyelvünk megtartó erejében – nagyszerű költészete spectrumának színeit, változatos formaművészetét, gyönyörködjenek gondolatai gazdagságában és nyelvének kristálytisztaságában.

„Öt éves koromban már tudtam írni. Nagy család vett körül mindkét szülői ágból, nénék, bátyák, nagyszülők, rokonság. Foglalkoztak velem, szerettek. Mesék, regék, dalok. Apám munka közben is énekelt. Korai gyerekkorom vidám, virgonc, egy-két zökkenővel. Az első iskolában megtagadtam az írást. Bármit csináltak velem, nem és nem. Az iskolában büntettek, bezártak, körmömre vertek, hiába. Otthon szelíd, jó anyám kérlelt szép szóval. Fájt a szomorúsága, talán el is sírtam magam, de nem írtam. Egyszer aztán odavágtam a palatáblát az asztalsarokhoz. Lehet, hogy a reccsenés jutott el apám füléhez, – de többet nem volt baj velem. Csak egyszer, hamarosan ezután, mikor az első rigmusokat írtam. Szénnel egy ház falára. Szép sárgára volt meszelve a boltos háza. Arra. Kiderült, hogy ki a költő. Akkor tanultam meg repülni, le a felső lépcsőfokról. Azóta is sokszor repültem - álmomban. Ott sem ért el senki. Szerettem tanulni, olvasni, csak iskolapadban egyhelyen ülni nem. Ebből néha baj lett. Röpült a tanító pálcája. Bámultam, milyen pontosan talált. Vadász volt a tanító. Aztán megültem végre, csak a szellemem szálldosott ki a padból, át a

287


nagy ablakon, ki a hársfák közé a templomtoronyig, s fel az égig. Merengésemből egy-egy kiáltás hozott vissza: ‚Felelj a kérdésre!‘ Jó lett volna tudni, milyen kérdésre. Elmerengtem még egy darabig, aztán kezdtem megkomolyodni. Tíz éves koromban írtam az első verset anyám sugallatára és segítségével. Vittem büszkén az iskolába, dolgozatként. A tanító keresztülhúzta piros ceruzával és azt írta rá: ‚Ne verset írj!‘ Azért is, mondtam magamban.

Anyám Tőke Teréz, halkszavú jóság volt. Volt egy kis könyve, abba írt és rajzolt. Első lapján az állt: ‚Mindent Isten dicsőségére.‘ Szépen varrt és hímzett. Virág volt ő maga is. Verset írni tőle tanultam és imádkozni. Gyúrta a tésztát az asztalon, a tmplomban harangoztak. „Úrfelmutatás van, térdeljünk le‘ – mondta. Áldás volt vele lenni. De én nagyon eleven voltam. Bokroskodtam a fiúk között az udvaron. Anyám behív. ‚Kisgyerekem, te nem vagy fiú, légy szelíd, mint az ibolya, mely elrejtőzik a bokrok között csendesen, de a jó illatáról rálelnek‘. Ilyeneket mondott és én úgy megszelídültem fél órára, mint a birka. Aztán ha már az ajtón kívül voltam: tág a világ, usgyi! Anyám sose bántott, - nem bántott senkit – de úgy tudott szóval hatni, hogy éreztem a szomorúságát a csintalanságaim miatt. Egyszer kirohantam az udvarra és elkezdtem kiabálni: ‚Verjenek meg, verjenek meg, csak ne mondja anyám‘ … Valami olyat

288


mondott, hogy kire hallgatok én, ha ő nem lesz”.

„Anyám” a vers címe, melyet olvashatunk:

Anyám virág volt, szép virág, bimbókat termő lenge ág.

Micsoda tüske – csipkebokra lettem én e szelíd ágnak, vadhajtása, harmatloccsantotta tearózsa – Anyámnak.

„Apám vidám ember volt. Nevetett, dalolt munkaközben is. Ha nem értettünk a szép szóból, meglegyintett bennünket. Mindig azon csodálkoztam, hogy lehet azzal az erős kézzel ilyen gyöngéden ütni. Igaz, a szava is elég volt. Rövid, határozott figyelmeztetés. Kisebb csintalanságok nem zavarták. Egészséges hancúrozás az élethez tartozik. De egyszer hazudtam. Nagy leckét kaptam ezért. „Ezt nem felejted el„ – mondta apám. Nem is. Egyszer káromkodtam. Utánoztam a szomszéd fiúkat. Apám ott-termett. Kivett a fiúk gyűrűjéből, szép csendesen hazavezetett. „Nem akarlak ott az utcán idegenek előtt… Mikor hallottál te ebben a házban káromkodást…?” Soha! A szomszédban igen. S nagybátyám, mikor a földön fetrengett gyomorbajával. Orosz

289


fogságból hozta. (Első világháború!) Anyám halk szóval csitította s láttam az arcán, mennyire együttérez testvérével.”

(Apjáról írta a „Vetést”, melyet hely hiányában nem tudok bemutatni.)

„Szerettem olvasni s most már írni és tanulni is. Terveztem: vegyész leszek. Vagy csillagász? Régész? Vonzott a titok. A rejtett valóság. S talán mert a falusi életforma a természethez kötött, az anyag mögött kerestem a rejtélyt. Szerettem a földet. Ma is a kertészkedésben oldódok fel a szellemi feszültségből – feltöltődés előtt és után. Szeretek gyalogolni és beszélgetni. Sok meleg kapcsolatom van magyar családokkal, főleg és természetesen a gyermekekkel. Ők szerezték a legtöbb örömet az életemben. Talán ezért is feledtem el férjhez menni, mert többnyire magyar családoknál laktam, ahol mindig voltak kisgyerekek. Szeretek velük játszani, jöttek az aprók csokorban. Tudok velük törődni, arra korán megtanított az élet…”

„Tizenkét éves vagyok. 1934. június eleje. Apám elküld a mezőre szekérrel. (Miért mentem már nem tudom.) Ott kapál Antónia néném, majd hazajön velem. Nénémet kapájára bukva találtam, aléltan. Valahogy féleszméletre rázom s felvonszolom a szekérre. Napszállta után érünk haza. Két hét alatt egyszer tért magához… a temetésen anyám már rosszul volt. Terhessége hetedik

290


hónapjában kirázta a hideg. Kórházba viszik, tüdőgyulladás.”

Nagy a valószínűsége, hogy a néhány hét alatt elviselt sorscsapások ihlették „Nagybátyám (Tőke Gyula emlékére)” c. költeményének megírására, mert akkor látta meg gyermekfejjel először, hogy egy erős férfit is összeroppant szerettei elvesztésének a fájdalma.

Ő volt az első férfi, akit sírni láttam, rengett, mint egy fejsze-csapott fa a határban.

Hirtelen rontottam rá – szeles gyerek – döbbenten néztem erős vállát hogy remegett.

Térdén könyökölt s két ökle homloka sziklás csontjait döfködte.

Zokogott, vad vihar rázta, reccsent-roppant bordái rácsa.

Csöpp kérdőjel szeppenten álltam szép nagybátyám roppant férfi-bánatában.

„Pár nap múlva megszületik koraszülött öcsém. Kis Aladár egy hét múlva meghal. Anyánknak nem mondjuk meg.

A kórházban vagyok látogatóban. Anyám nyugodt. Beszélgetünk. Elköszönök. Az ajtónál elfog valami szorongás. Visszamegyek. Kezetcsókolok: ‚Isten vele Édesanyám…‘ Néz rám. Szelíd barna

291


szemében szomorúság… ‚Vigyázz a testvéreidre…‘ Tekintete arcomon utoljára. Június 30-án harmadszor kondúl a lélekharang … nekünk”.

Ezután szomorúan viselték sorsukat. Abbamaradt a tanulás, rászakadt öt kis testvére és a háztartás gondja. Édesapja is elfelejtette a vidám nótákat.

„Munkába menet a szekéren olvastam és vasárnap a mise után, éjjel írtam. Apám nem örült neki. Annak sem, mikor megjelentek első írásaim a „Zalamegyei Újság„-ban. Szakály Ferenc szerkesztő beszélt vele. Mindszenty – akkor Apátúr Egerszegen – (ő volt a lap tulajdonosa) ajándékot küldött. Apám erre megenyhült.

Falumbeli gyerekek, kik továbbtanultak, kölcsönadták a könyveiket, én megírtam a dolgozataikat. Vizsgázni szerettem volna magánúton… A háború már hazánk területén dúlt. Székely katonákat szállásoltak be a faluba. Egy hegyivadász sapkáján a havasi gyopár rövid időre nekem virult. Hegyi tisztán!”

1945. április 4-én befejeződött hazánk megszállása, hála Roosevelt és „kamarillája” új világot építő politikájának. Akik ezt átélték, azoknak teljesen felesleges egy szót is írni erről. Mária is látta a helyzet reménytelenségét és nekiindult a világnak, mert hitt benne, hogy Istenét és fajtáját idegenben jobban szolgálhatja, mint hazája elnémított nyomorúságában. Ezt teszi változatlan aktivitással immár több mint ötvenöt esztendeje.

Akik a háborút és a keleti hordák embertelenségét végigélték, olykor felriadnak éjszaka és összeborzonganak az emlékek súlya alatt. Kitörölhetetlen élménye ez

292


valamennyiünknek, de csak igaz költő képes arra, hogy ezt a rettenetet visszaadja, mint ez a „Gyalázat”-ban testet öltött.

Az akkor volt, mikor az oroszok betörtek a falumba, kormos arccal futottak a lányok s ledőlt a templom tornya.

Az akkor volt, mikor a virágok nyiltukban megszakadtak s magyar réten a margaréták pirosat virágoztak.

Az akkor volt, mikor hazámban ruszki germánt kergetett s népem a tisztaarcú, sárbavettetett.

Az akkor volt, mikor az állatok szép szelídek voltak s az emberek, mint farkasok, megvadultak.

Visszaemlékezik a kiéhezett, halálrafáradt, rongyos, „Megvert katonák”, a hadifoglyok menetére, akiket ellenségeik úgy hajtanak, mintha barmok lennének. Mozgás ez a vers, lassú bukdácsoló mozgás, bizonytalan szenvedésük felé, a letört virág, Hungária porbanfekvő holttestén taposva:

A vastag porban a megvert katonák éhesen, szomjasan, a katonák lukas zubbonyban, rongyos bakancsban, a katonák, az élve elesettek, a senkinek se hősök,

293


a becsületben, a gyalázatban megrokkant, szélsápadt eszelősök, a vastag porban a megvert katonák

feltört lábbal, csonttá aszottan, férfiak ,apák ,és szűz máya-hím állal szakálltalan fiúkatonák ,egy hadnagy arcán csík ,vékony fénycsík folyik a férfiarcon, gördűlve mossa a port, a nyakán megáll frissen ragyogva a katona utolsó letéphetetlen csillaga, a könny… a katona sír,a katona rab, a vastag porban a megvert katonák, apátlan fiúk,fiútlan apák, vesztett csata, immár földön hever szétdúlt hajjal a Lány, letört virág a vastag porban, a megvert szomorú Magyarország.

294


Elveszett hazája feletti bánata soha nem gyógyuló seb. Jól látja, hogy az ősi föld már nem azoké, akik megmívelik, mint apáik idejében. Lassan oda juttatta őket a „felszabadulás”, hogy nemcsak kenyerük, de még vetőmagjuk sincs, mint a „Don Quixote Hungaricus” elsírja:

Csattogva pörög a cséphadaró, verik a szemet, hull a mag, csirke kapja, veréb cseni, takaríts gazda. Töreket, pelyvát elfúj a szél ocsu ha marad, ó te jámbor, mit törekedtél vetőmag se marad.

De ezt a kemény fajtát hiába sanyargatják, soha nem törik meg, mert akit észak felől – mégha távolról is – a Bakony, keletről meg a Balaton véd, várban él, melyről tudja, hogy bevehetetlen, mert „magyar”:

Ütik, verik, súlyos sebet szenved, de csontja nem törik, akár a Megfeszitettnek, hogy feltámadhasson szabadon harmadik napon.

Gondolatai állandóan odahaza vannak Zala szelíd dombjai között s a lélek megvilágításában elevenednek meg régi emlékei. Ezek egyike, „Göcseji karácsony”, a kicsi Jézushoz siető öreg ember, aki melegíteni akarja a fázó kisdedet, a másik „Faluvégén három katona” magyar hősihalottak eltemetését mondja el.

A vállán kicsi batyu volt, a fején nagy süveg. Bandukolt… A lába hóba süppedett.

295


– Hová megyen bátya ily télvíz idején?

– Hát én a Jézushoz, fázik szegény.

*Ott estek el az utolsó ütközetben. Fülöp bácsi takarta be őket zalai földdel. Töröcsik, a bognár keresztet faragott, én ráírtam Pro Patria és kivittük hárman lányoka sírra.

Kertükben akkor dobta bimbóit a rózsa.

„Beolvasztás” c. költeménye a kőrengetegből való vágyakozás az igazi otthon, felejthetetlen szülőfaluja után, ahol a természet minden szépsége az övé volt és maga is része annak. E nyolc egyszerű sor finom melódia, formájában és mondanivalójában egyaránt.

Gyönyörű volt a ‚városunk‘! Beültettük falunkat fákkal, eperrel, meggyel, hajunkra hullt fürtös fehér akácvirággal. Tízezer mérföldnyi távol, mezőkre tágult a szemünk álma, nem is vettük észre, hogy eltünt Sydney a kicsi – Pókafába.

Ugyanez a szomorkás tónus jellemzi nagyszerű kesergőjét a „Népdalra-zokogva” soraiban, mert Sydney beton-börtönének nyelvzavarában csak az elérhetetlen Göcsej él benne. Szentül

296


hiszi azonban, hogy akinek Isten türelmet ad, az képes kivárni az idők jobbrafordulását. „Mert a napfelkeltét meg kell nekünk várnunk.”

Nyugszik már, nyugszik már, le is nyugodott már. Hosszú az éjszaka, sötét az éjszaka, terelik a gulyát fekete akolba.

Ottan fehér bárány mind megfeketedik. Ottan tülkös csorda nyájunkra telepszik. Pásztorok, pásztorok, virrasztva virrasszunk, mert a napfelkeltét meg kell nekünk várnunk.

Szomorúan nézi az emigráció „jólétében„ tobzódókat és tudja már, hogy Ady tévedett, mert nekünk nem „…Mohács kell”, hanem gálabál, pezsgő, tuxedó, nagyestélyi, „műrostos„ palotás és kandelláber. Ezeknek duhajkodásaik közben nem telik arra, hogy anyanyelvükön megjelent újságokra előfizessenek, vagy vegyenek egy könyvet. Néha azért rendeznek egy rock’n rollal egybekötött mulatságot a kipusztulásra ítélt erdélyi és felvidéki testvéreink „javára„. Baj csak az, hogy a haszon rámegy a „díszvendégek” etetésére és itatására. A fontos azonban a „gála”. „Bálozó emigráció” c. költeményében keserű sorai énekelnek erről:

Mulassatok hölgyek urak,Mohácshoz mérve mi ez.

(Nagy László: Bohóc.)

*Kötelességünket teljesítettük: Kimulattuk magunkat értetek.

S te, rántottlevesen dolgozó székely,meg ne rójj bennünket, mert mikor mi idejöttünk ….. régen volt.

297


S akinek jottányival jobb lett a Hazában miattunk, az tartsa föl a kezét!

Szótam? – Bohóc. (Azért az asztalról lesepert morzsát elküldjük nektek, talán a madaraitok nem éheznek.)

„Hungarus volt” c. versében mélységes szomorúsággal siratja el Nagy Lászlót, a háború utáni Magyarország legnagyobb költőjét. Szinte zsonglőr módra mutatja be egy másik remekében, hogy a magyar nyelv képes az egyszótagú szavakból álló kinai költemények mintájára megtenni azt, amit sokan lehetetlennek tartottak. Ez a műve nagyszerű technikáról tanúskodik. Sajnos ezeket sem lehet közölni a szűk terjedelem miatt.

Ha valaki alaposan átolvassa Novák Mária költészetét, nem lehet vitás előtte, hogy ideáljai Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, József Attila, Radnóti, Pilinszky, Nagy László és Fáy Ferenc anélkül, hogy utánozná őket. Ilyen hangulatu a „Zsenge reggeli ének”, mely megítélésem szerint költészetének legmagasabb pontja és több, mint szép vers, irodalom.

Ajtóm alatt nagy rés a kertre nyílva, kis gyík surran be rajta reggel, mikor kisüt a nap, a levágott fű jószaga hömpölyög ablakomnak dőlve,rápárállik az üvegre, bedönti kezem nyitására s arconönt hártyaszárnyú fiatal sáska az éjjel kelt ki serkenőre tárult füvek torkából, most belebben s hosszúra nőtt lenge bajszával hajszálamhoz ér, legyintve a falra száll s ottmarad…

298


sűrű nyers lombokkal terhes a platán, egy hetes újruhás gyönyörűség alig bírja ki a csendességbe fúlt hangontúliság kiálthatnékját, madár rikkant helyette hasadót, zöld szavak permete rezzen, a levelek kinyitott ajkán új rügyek ujjhegynyi dombora pattan, erőkifejtések halhatatlan zsolozsmájától zeng az utca s az összeboruló fák koronáiba beletűzi ékes sugarát a nap……

Korunk minden eseményén és bűnén rajta tartja a szemét. Jól látja a kultúra és a civilizáció fordított arányát és az erkölcsök tragikus lezüllését . Látja az ürességtől kongó templomokat, a balra tolódott államférfiakat és klérust. Kétségbeesetten ír az abortuszklinikák törvényesítéséről, mellyel egy törpe kisebbség ki akarja pusztítani a fehér fajtát teljes céltudatossággal. Az űrhajó hét hősi-halottjával együtt zuhan le és hiszi, hogy azok még mindig szállnak a végtelenségben. Sajnos nincs terjedelmem e költemények bemutatására.

Mária az emigrációban átküzdött fél évszázadot kizárólag keresztény-magyar szeretetmunkának szentelte, hogy segítségére legyen a rászoruló magyar gyerekek s öregek gondjainak viselésében. E nagyszerű feladata elvégzésében soha nem ismert fáradtságot. Az anyagiak, a hírnév soha nem érdekelték. Legjellemzőbb erre, hogy soha nem volt főbérleti lakása. Ehelyett olyan magyar családoknál keresett otthont, ahol kisgyerekek voltak, hogy szeretetével beléjük oltsa a keresztény magyar szellemet és történelmi hagyományainkat.

Hontalanságunk e nagy költőjének folyóiratokban publikált műveit világszerte ismerik nemcsak a magyar diaszpórákban, hanem odahaza is. Egy csokor versét Botond István és Csepelyi Rudolf költeményeivel egyűtt már 1972-ben kiadták a „Szüret”

299


című antológiában. Feltűnő azonban, hogy soha nem jelent meg önálló kötete, amit nem annyira anyagiakkal (lett volna nagyon sok támogatója), hanem kizárólag azzal lehet magyarázni, hogy kivételes tehetségénél csak szerénysége volt nagyobb, pedig ha valaki, úgy ő tudja, hogy a talentumokat elásni nagy bűn, mert ezzel kultúránkat rövidíti meg. Ettől függetlenül reménykedünk, hogy enged a sok kérésnek és rövidesen minden irodalombarát kezében tarthatja összegyűjtött költeményeinek kötetét. Fentiekben igyekeztem bemutatni életét és írásművészetét, végül pedig szerkesztőségünk, olvasótáborunk és azt hiszem, hogy ez egész művelt magyarság nevében kívánom Isten gazdag áldását életére ezen a nevezetes évfordulón.

300

A magyar zene- ének és képzőművészet útmutatói

A MAGYAR ZENE-, ÉNEK- ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET ÚTMUTATÓI

301

A magyar zene- ének és képzőművészet útmutatói 302

A magyar zene-, ének- és képzőművészet útmutatói: Bartók Béla

BARTÓK BÉLA1881-1945

A közelmúltban emlékeztem Erkel Ferenc, a magyar nemzeti opera megteremtője halálának századik évfordulójára. Ezt követően pedig Liszt Ferencre, kinek igaz magyarságát bizonyítottam, mivel az egyik legnépszerűbb T.V. műsoron azt állították róla, hogy osztrák volt. Mindkét tanulmány e könyv II. részében található.

Ezek után természetes, hogy a huszadik század alkotói közül kiemelkedő lángelmét, a Liszt Ferenc halálával megszakadt, új utat kereső fejlődési folyamat befejezőjét, Bartók Bélát mutatom be olvasóimnak, amit azért látok szükségesnek, mert sajnos a cigányzenére szokott magyarság nagy többsége még ma is összeborzong, ha a nevét hallja. Teszi ezt anélkül, hogy egyetlen művét is ismerné.

A család Borsod megyéből származik és a dédapa telepedett le a Bánát vegyes nemzetiségű mezővárosában, Nagyszentmiklóson. Bartók apja gazdasági-iskolai igazgató és feleségével, Voit Paula tanitónővel együtt elsőrendű muzsikus. Házasságukból született 1881. március 25-én Béla, négy évvel később pedig huga, Elza. Hét éves, mikor apja meghal és édesanyja jobb kereseti lehetőségek reményében Nagyszőllősre költözik. Itt fedezi fel fia tehetségét, ezért elhatározza, hogy Pozsonyban telepednek le (1892), ahol az ősi város zenei kultúrája, azonkívül az akkori világ zenei fővárosának, Bécsnek a közelsége a legalkalmasabb környezet fia továbbképzésére. A nagytehetségű ifjút Erkel László (Ferenc fia) és Hyrtl professzor tanítja tizennyolc éves koráig. Ezután megy Bécsbe, ahol az Akadémián azonnal megkapja a császári ösztöndíjat. Azonban felülkerekedik benne a magyar érzés, így Budapestet választja, ahol a nagynevű Thomán István (Liszt tanítvány) zongorára, Kösztler János pedig zeneszerzésre tanítja. Húsz esztendős, mikor a Zeneakadémia tanárainak összejövetelén partitúrából játssza el Richard Strauss szimfonikus költeményét, az „Ein Heldenleben”-t, frenetikus sikerrel. Ezt megismétli Bécsben és ettől kezdve mint Európa egyik legkiválóbb fiatal zongoristáját tartják számon.

303


Mikor elvégzi tanulmányait, felmentik a kötelező vizsgák alól, mert annyira kiemelkedik évfolyamtársai közül.

Ebben az időben fővárosunk legismertebb zenei szalonját Grúberné, Sándor Emma (a későbbi Kodály Zoltánné) tartja fenn, aki maga köré gyűjti a nagytehetségű fiatalokat. Így kerül oda Bartók is. Ez életének egyik legjelentősebb mérföldköve. Mindaddig a német romantika egyre dagályosabbá váló irányvonalát követi, R. Strauss, Mahler és Bruckner nyomán. Ezzel a stílussal éri el nagy sikerét 1905-ben, az I. Zenekari szvit bemutatóján. Sándor Emma szalonjában azonban „deus ex machina”-ként találkozik az egy évvel fiatalabb Kodállyal, aki nemrég tért vissza Párizsból és felhívja pályatársa figyelmét Debussy művészetére, mely teljesen szakított az addigi hagyományokkal. Bartók megfogadja tanácsát és megdöbbenve ismeri fel a neves francia zeneszerző harmóniai gondolkozásmódját, mely a nagy francia impresszionista festők hatása alatt alakult ki zenei koloritjával, sőt pentaton dallamtöredékeket is talál ebben az új hangzású zenében. Ezzel eljutott a ponthoz, amikor eddig gyakorolt komponálási elveit átértékeli, mert világossá válik előtte, hogy Wagner Tristánjával és a Meistersingerrel elérte azt a csúcsot, ahonnan nincs már felfelé vezető út. Így a haladást Debussy művészetének segítségével keresi.

1905-1906 döntő évek hazánk kultúrájában. Ady Endre betör Dévénynél az „új időknek új dalaival”, felhangzik Bartók „Első zenekari szvitje”, Kodály elindul népdalgyűjtő útjára, Móricz Zsigmond pedig megtalálja saját, páratlan kifejezési formáját.

1907-ben kinevezik a Zeneművészeti Főiskola rendes tanárának. Élete ettől kezdve megoszlik a tanítás, komponálás, népdalgyűjtés, európai koncertek és tudományos munkák írása között. Hihetetlenül széleskörű munka, amit vállal.

1909-ben feleségül veszi Ziegler Mártát, akitől Béla fiuk születik. Később elválnak, mert az asszony képtelen ura géniuszának szárnyalásával lépést tartani. Néhány évvel később azonban újra megnősül és Pásztory Ditta, a neves zongoraművész

304


lesz a felesége, aki Péter fiuknak az anyja. A hetvenes években Béla és Péter között örökösödési per folyt amerikai és magyar bíróságok előtt a jogutódlás kérdésében.

A nagy muzsikus, mint ez megszokott, nem próféta a saját hazájában és csak akkor kap a hivatalosak részéről kissé „botcsinálta” elismerést, amikor már egész Európa ünnepli. Ötvenéves születénapja alkalmából megkapja a francia Becsületrendet, hazánkban pedig Korvin-koszorúval tüntetik ki. 1934-ben lemond tanári állásáról, és a Tudományos Akadémia felkérésére népdalgyűjtését rendezi. Két évvel később választja az Akadémia rendes tagjává. Eközben állandóan rosszindulatú támadások pergőtüzében él. A hozzánemértők azzal vádolják, hogy magyar népdalgyűjtésébe román, a románba pedig magyar népdalokat „csempészett” be. Közben aggodalommal figyeli az európai eseményeket, mert éppen úgy, mint Márai, ő is hisz abban, hogy minden alkotás alapfeltétele a korlátlan szabadság. Ezért az Anschluss után elhatározza, hogy emigrál. 1940. október 8-án adja utolsó hangversenyét, majd körülményes utazással október végén New Yorkba érkezik.

Itt először a Columbia, majd a Harvard egyetem tanára, míg betegsége kórházba nem kényszeríti. Anyagi helyzete rendkívül rossz, de olyan tisztelői, mint Kussewitzky, a Boston Filharmónia főzeneigazgatója, azonkívül Yehudi Menuhin komponálásra kérik, hogy így segítsék. Az ő rendelésükre írja meg a zenekari Concertót, a szólóhegedűre komponált szonátát és III. Zongoraversenyét, melyet hűséges tanítványa, Serly Tibor fejez be. Ettől kezdve betegsége egyre súlyosbodik és 1945. szeptember 26-án meghal a New York-i West Side Hospitalban.

Ez volt az élete, ámde most nézzük meg az embert, a nagy művészt és a huszadik század kiemelkedő zeneszerzőjét. Itt kell megjegyezni, hogy törhetetlen gerincű magyar úr. Erre vonatkozóan álljon itt egy nyilatkozata:

„Én részemről egész életemben, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.”

305


A világnyelveken kívül hibátlanul beszéli az utódállamok nyelveit is, valamint a bolgárt és a törököt. Udvarias, de nagyon tartózkodó természet, aki megszokva a legmagasabbra értékelt zeneművészek életét, szigorúan tartja a három lépést. Megadja mindenkinek a kellő tiszteletet, de meg is követeli. Még kollegiálisan is nagyon nehezen tegeződik. A háború alatt reménykedett egy új rendszer egészséges irányba fejlődő kultúrpolitikájában, de ami a háború után bekövetkezett, az a legnagyobb csalódást jelentette számára. Gerincességére vall, hogy amikor Kossuth-díjjal akarták elsőként jutalmazni és hazahívták, válaszában a következőket írta: „Jelen körülmények között Magyarország egyáltalán nem alkalmas rá, hogy hazatérjek.” – Tudta jól, hogy akár jobbról, akár balról jön a diktatúra, semmi esetre sem teremt alkalmas légkört az alkotásra.

Mint zongoraművész, Bach és Liszt egyik legnagyobb interpretátora, azonkívül saját műveié. Sok hangversenyét hallottam, de örökké emlékezetes lesz az 1936-ban rendezett Liszt emlékhangversenyen játszott „Haláltánc” utolérhetetlen előadása.

Sokoldalúságával magyarázható, hogy környezete gyakran változott. Egyik héten London, Párizs, vagy Berlin koncerttermeinek ünnepelt művésze, nem sokkal azután Gömörben, Hunyadban, vagy Csíkban cammog nagy csizmáiban taposva a sarat. Felszerelése egy hátizsák, melyben a fonográfját cipeli. Bámulatos, hogy ez a törékeny ember mire volt képes, hogy megkeresse a hite szerinti ősforrást, a pentatonikát, mely a magyar népdal alapja. Szentül hitte, hogy ez az öthanguság a dallam legősibb eleme és ennek felkutatására bejárta az egész Duna-medencét. Ezt kereste Bulgáriában, Törökországban és Oroszországban, sőt Tuniszba is elment volna, ha a háború nem akadályozza meg. Javában tanult már arabul. Rendkívüli nehézségekkel kellett megküzdenie népdalgyűjtő útjai során. 1924-ben mondotta:

„Huszonnégy éves, nyugtalan életkoromban erőt vett rajtam a vándorlási kedv… Legnehezebb volt eldugott faluk lakói bizalmát megnyerni

306


egy nadrágos embernek.”

Kodállyal pompásan kiegészítik egymást. Ez a népdalról mindent lefejt, ami nem magyar, míg ő azt kereste, ami a velünk együtt élő népekkel közös. Valóban úgy volt, ahogy Kodály mondta: „Felosztottuk egymás között az országot.”

Bartók, aki az egész Duna-medencét bebarangolta és megismerte az ott élő különböző nyelvű népeket, messzemenő politikai következtetésre jutott népdalgyűjtő útjain. Az egymás mellett élő népek együttélése szerinte megoldható, de csak abban az esetben, ha megismerjük egymás kultúráját, szokásait, tradícióit és nem nyújtjuk be a számlát egymásnak régi sérelmekért, melyek kizárólag a kíméletlen korok kegyetlen urainak a bűnei, akik éppen úgy bántak a magyar, mint a tót, vagy oláh jobbágyaikkal. Ezt a szemléletet nevezte nem olyan régen Csoóri Sándor „Bartókizmus”-nak.

Számára a vidék egyszerűsége és tisztasága jelentette a hőn óhajtott, szabad életet, ahol nem volt semmi társadalmi kötöttség. Erről írta: „… életem legboldogabb napjai azok voltak, melyeket falvakban, parasztok között töltöttem”. Kőrösfőn megkérdeztek egy Péntek János nevű földmívest – kinek apja sok népdalt énekelt a mester fonográfjára és jól ismerte őt –, hogy milyen ember volt. Mire ő, a fagyos modorú, három lépést tartó, világhírű művészt a következőképp jellemezte: „Kicsi, barátságos, tréfás, jó ember volt.” Azt hiszem, hogy ez a falu átformáló hatása, a természettel való eggyé válás következménye. Az a felbecsülhetetlen értékű kincs pedig, amit emberfeletti munkával összegyűjtött, nemcsak a magyarság, hanem a történelmi Magyarország minden népének öröksége. Ismerte ennek értékét és megítélése szerint: „A népi dallamok kis arányaikban éppen olyan tökéletesek, akárcsak a legnagyobb zenei mesterművek.”

Műveinek felsorolása anélkül, hogy hallanánk azokat, nem lenne más, mint érdektelen anyag, még akkor is, ha ő a huszadik század egyik legnagyobb, vagy talán a legnagyobb zeneszerzője, aki úgy kapcsolódik be nemzeti művészetünkbe, hogy az egész

307


horizontot átfogó alkotásait a pentatonikára építette, mely a magyar népdal legősibb eleme. Ennek ellenére is meg kell említeni legalább a kimagaslókat, különben írásomnak nem lenne semmi értelme.

Első zenekari szvitjének, mely a Brahms-Strauss által megszokott zenei kolorit és tematika folytatása, óriási sikere volt, de a stílusváltozás, saját hangjának keresése a közönséget elfordította tőle, és csak a kevés „választott” maradt feltétlen híve. Semmit nem törődött ezzel, mert nem népszerűség, hanem maradandó művek alkotása volt a célja. Ezek után írta meg a „Két kép” és „Két portré” című pompás szerzeményeit, 1911-ben pedig a Lipótvárosi Kaszinó pályázatára, Balázs Béla szövegére egész világon ismert remekét, a „Kékszakállú herceg vára” című egyfelvonásos operáját, mely minden nagy drámai szoprán és bassz-bariton legmagasabb igénye, amit érdekes módon valamennyien magyarul énekelnek. Itt kell megemlíteni, hogy műve a pályázaton semmi figyelmet nem keltett, sőt előadhatatlannak találták a bírálók. 1918-ban mutatták csak be, a nagy olasz karmester, Egisto Tango betanításában. Szimbolikus remekmű ez, amit a világirodalomban sokan feldolgoztak, de ez a változat egyedülálló. A vár egy férfi lelke, melynek titkai bezárt ajtók mögött vannak elrejtve. Ha a hét ajtót kinyitják, minden megvilágosodik és nincs többé titok, de ezt a fényt a férfi és nő dualizmusának küzdelmében az egyik fél nem bírja elviselni és belepusztul.

1914-16 között komponálta – ugyancsak Balázs Béla szövegére – legnagyobb sikerű színpadi művét: „A fából faragott királyfi” című balettet, melynek lényege, hogy csak az lehet boldog, aki ezért képes önmagát megalázni.

Egész világon játszott művei a vonószenekarra írt „Divertimentó” és a „Táncszvit”. 1936-ban írja meg Paul Sacher, a Baseli Kamarazenekar vezetőjének felkérésére a „Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára” című öttételes remekét, amit a zenetudomány a huszadik század legtökéletesebb zenekari művének tart.

308


Korunk egyik legnagyobb értékű vokális műve a „Cantata profana,” kettős kórusra, tenor és bariton szólóra, valamint nagyzenekarra. Előadási időtartama 23 perc és szövegét Bartók írta egy erdélyi „kolinda” (néprege) alapján. Mondanivalója: egy öreg ember kilenc szép fia addig járta az erdőt, amig szarvassá változtak. Keresésükre induló apjuk pedig járta a vadont, amíg megtalálta őket, de nem térhetnek vissza, mert szarvuk nem fér be az ajtón, nem isznak többé bort, csak tiszta forrásvizet és csak az avarban tudnak járni. Tipikus bartóki szimbolizmus ez, mely a civilizáció kétes biztonságából a szűz természetbe való menekülés himnusza.

Nevezetes, állandóan műsoron lévő alkotásai: három zongorahangversenye és hegedűversenye. Szakmai körök hat vonósnégyesét egyedül Beethoven utolsó kvartettjeivel hasonlítják össze. Különösen az ötödiket, mely véleményük szerint a zeneirodalom egyik legnagyobb értékű kamaraműve. Pedagógiai céllal készült a „Negyvennégy duó két hegedűre” és a „Mikrokozmosz” hat füzete, mely 153 miniatűrt tartalmaz, kezdve egy kisgyerek első zongoraleckéinél, hogy az utolsó két füzet rendkívüli technikát követelő darabjait a koncertpódiumok állandóan játszott számaivá tegye.

Azt hiszem, hogy ez a hézagos felsorolás éppen elegendő szerzőjük lángelméjének a bizonyítására. Ha a magyar zenebarátok legalább húsz százaléka ismerné az említetteket, úgy a világ zeneileg legműveltebb népe lennénk és megértenénk nagy zeneesztétánk, dr. Tóth Aladár definícióját, aki „ősi újnak” nevezte Bartók műveit.

Sajnos a magyar közönség azonnal elzárja rádióját, mikor meghallja Bartók nevét. Éppen ezért fel kell tenni a kérdést: mi az oka, hogy művei a világ összes koncertpódiumának állandóan műsoron tartott nagysikerű darabjai. Miért van az, hogy egyike a legtöbbet játszott zeneszerzőknek? Vajon mi lehet ennek a magyarázata? Csak azt a választ adhatom erre, hogy az önmagát felégető géniusz, aki mindig előre haladt és kereste a legmegfelelőbb kifejezési formát anélkül, hogy neoavantgard hőzőngővé vált volna, megtalálta a huszadik század zenei nyelvét,

309


éppen úgy, mint Bach, Mozart, Beethoven, Wagner vagy Debussy a saját korában. Sikerének ez a titka, mert minden nyelv fejlődik vagy visszafejlődik (mint napjainkban anyanyelvünk Magyarországon), így a zenéé is. Az a tökéletes fül, műveltség, ízlés, emberismeret, mely egész életén át vezette, szerzeményeiben összhangba került a kor szellemével anélkül, hogy elemeire bontotta volna a zene alapvető és szorosan összetartozó komponenseit: a dallamot, a ritmust és a harmóniát. Tehát szigorúan megmaradt a tonalitás (dur és moll hangnemhatárok) keretei között. Bartókot legtöbben azzal vádolják, hogy disszonáns. Kérdem én, ki tudná pontosan meghatározni, hogy mi a disszonáns és mi a konszonáns? Különben is teljesen átalakuló korban élünk, mely minden valószínűség szerint ezt a hangzást követeli meg. Annakidején a bemutatón kifütyülték Beethoven „Eroikáját”, mint érthetetlen „badarságot”. Aki ma ezt állítaná, azt egyszerűen idiótának néznék. A zenetörténet azt mutatja, hogy ezen a rosszindulatú bírálatokkal telt lelki purgatóriumon minden nagy újítónak keresztül kell esni.

Lehet már közel húsz esztendeje, hogy egy vasárnap délután televízión láttuk a nagy zeneszerző New York egyik köztemetőjében lévő sírját, melyen még egy szál virág vagy örökzöld sem volt (a többi síron sem), kizárólag a talaj szintjével egy magasságban, geometriai pontossággal elhelyezett márványlapok, melynek egyikén a neve állt: „Bartók Béla, 1881-1945”. Azóta, már a Kádár világ idején, hazaszállították földi maradványait, ami ellen nem tudott tiltakozni. Itthagyott bennünket a leghűségesebb hontalan és most szülőhazája földjében alussza örök álmát.

Ennek ellenére megkérdezem az emigráns szervezetek vezetőit és a magyar diplomáciai képviseleteket, akik tovább építették és építik Észak-Amerikában a Kossuth-mítoszt, melynek következtében az itt élők, nemzetiségi különbség nélkül azt gondolják, hogy a magyar történelem és kultúra azonos a felelősség elől elmenekült, nagy személyes sikereket aratott kormányzó alakjával, nem érdemelne-e meg ez a szellemóriás, kit a világon minden kultúrember ismer, egy hozzá méltó

310


emlékművet, ha már nem is a temetőben, hanem valami frekventált helyen. Évtizedek folyamán nagyon sok pénzt áldoztunk hiábavalóságokra, miért ne lehetne néhány ezer dollárt rákölteni, hogy a magyar és európai alkotószellem egyik legnagyobb alakja emlékét maradandó formában örökítsük meg?

311

A magyar zene-, ének- és képzőművészet útmutatói: Kodály Zoltán

KODÁLY ZOLTÁN1882-1967

A magyar alkotó szellem egyik legsokoldalúbb, világszerte magasra értékelt alakjára emlékezünk halála évfordulóján.

Ilyen nagy zeneszerzőről és nemzeti művészetünk, elsősorban a magyar népdal páratlan tudósáról lehetetlenség teljes képet adni egy rövid tanulmány keretében. Mietőtt azonban életét és életművét ismertetném, meg kell jegyeznem, hogy azok az európai országok, melyekben az ő kultusza legelőször kivirágzott, vagyis széles körben elismerték tanításának és művészetének jelentőségét (Svájc, Hollandia, Olaszország, Anglia), születése centenáriumát „Kodály-év”-nek nyilvánították. Ezek után a minden nemzeti értéket megvető népi demokrácia sem térhetett ki az elismerés elől.

Azért láttam szükségesnek ennek elmondását, mert a nagy mester, aki távol állt minden illúziótól, egy alkalommal kijelentette, hogy egyedül olyan alkotó művész szerezhet nemzetközi elismerést, aki próféta saját hazájában. A sors iróniája, hogy az ő esetében ez fordítva történt, mivel Magyarország csak külföldön elért átütő sikerei után méltányolta nagyságát. Ennek okát viszont külön tanulmányban kellene ismertetni.

1882. december 16-án született Kecskeméten. Édesapja, Kodály Frigyes vasúti tiszt. A fiú három éves, amikor apját Galántára, a Budapest-Bécs fővonal egyik állomására helyezik. A gyermek hét évet tölt itt, mely számára az aranykort jelenti. Frigyes kiváló muzsikus és a fogékony lelkű gyermek áhítattal hallgatja Haydn, Mozart, Schubert, Beethoven trióit, amelyeket házuknál esténként játszanak. Tíz éves, amikor apja a nagyszombati állomás főnöke lesz. Ezután Zoltán a helyi katolikus gimnázium növendéke már, mely magas nívójáról és szigorúságáról nevezetes. Nyolc osztályon keresztül egyike a legjobb tanulóknak. Ami egészen érdekes: zenei tanulmányait autodidaktikusan végzi. Ennek ellenére 15 éves korában már

312

A magyar zene-, ének- és képzőművészet útmutatói: Kodály Zoltánpapírra veti első kompozícióit, amihez egyedül az intézet zenetanára ad neki némi útbaigazítást.

Szeretettel emlékezik meg írásaiban két falusi cselédjükről, akik a Felvidék ősi népdalainak éneklésével a folklór szerelmesévé tették. Mint írásaiból tudom, örökké hálás Rozinak és Ágnesnek ezért a nagy ajándékért, amit élete útravalójának tekintett.

Jeles érettségije után a budapesti Eötvös Kollégium, a jövendő magyar szellemi elit fellegvára fogadja be, ami intellektuális rangot jelent. A Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán a magyar-német szakot veszi fel és ebből szerez tanári diplomát. Ezzel párhuzamosan a Zeneművészeti Főiskolát is elvégzi. 1890-1910 között az Akadémia igazgatója Liszt Ferenc utóda, Mihalovits Ödön, a zeneszerzés tanára pedig a neves Köstler János, aki Kodályt meghallgatása után azonnal a második évfolyamba akarja beosztani. Ő azonban nem fogadja ezt el, mert mindent az alapjától akar kezdeni. Ezután zenei tanulmányait a legkiválóbb eredménnyel fejezi be.

Századunk elején a fiatal tehetségek áldozatkész pártfogója és lelkesítője az európai látókörű és szuggesztív erejű Grúber Henrikné, kinek szalonjában találkoztak a legtehetségesebb fiatal muzsikusok. Kodály is innen indul el, hogy néhány év múlva végleg ide térjen vissza és az elvált Emma asszonyt feleségül vegye 1910-ben.

Két megrázó erejű élménye van ezekben az években. Első a Bayreuth Festspiele, ahol Wagner remekeit a leghitelesebb előadásban hallhatja. Itt alakul ki benne a meggyőződés, hogy a Ring, a Tristan és a Meistersänger magassága után csak zuhanni lehet, de feljebb jutni soha. Ez az év 1904. Ezért elmegy Berlinbe, ahol igyekszik megnyerni Richard Strauss támogatását, de nem talál megértésre.

A második, egész művészetét meghatározó élmény Párizs, ahol Romain Roland barátsága és Debussy impresszionizmusának megismerése, azonkívül a francia népdal-elemek, melyeket a nagy zeneszerző némelykor felhasznál, megérlelik benne a

313

A magyar zene-, ének- és képzőművészet útmutatói: Kodály Zoltángondolatot, hogy a nagyértékű, új, teljesen magyar műzenét kizárólag ősi, pentatonikus népdalainkra lehet felépíteni, nem a romantika utánzására.

Párizsi útja után találkozik először Bartók Bélával, Emma asszony szalonjában. Itt hívja fel zseniális pályatársa figyelmét Debussy művészetére, harmóniai gondolkodásmódjára. Ez az év, 1906, a magyar kultúra legnagyobb esztendeje. Megjelenik Ady Endre „Új versek” című kötete, mellyel betör Dévénynél „új időknek új dalaival”, felhangzik Bartók Első zenekari szvitje, Kodály pedig elindul Nyitra megyébe népdalgyűjtő körútjára, hogy aztán a következő évek folyamán bejárja az egész Kárpát-medencét. Ennek az évszámnak a jelentőségét csak azok tudják felmérni, akik ismerik századunk páratlan értékű költészetét, zenéjét és képzőművészetét.

Kodály 1907-ben lesz a Zeneművészeti Főiskola tanára, ahol a hallásművészetet tanítja, mely híres énektanítási módszerének az alapja. Bartókkal kitűnően kiegészítik és megértik egymást. Nagyon fontos ez a sok acsarkodás elhárítására. Bartók azt keresi, ami a Duna-medence és a Közel-Kelet népeinek közös zenei hagyománya, Kodály pedig a gyűjtött népdalokról mindent lefejt, ami nem magyar. Így válik teljesen tudatossá benne, hogy ének- és zenetanításunkat új alapokra kell helyezni, melynek forrása nem lehet más, mint a népdal, az egyedüli ősi örökségünk. Meggyőződését megerősíti, mikor egy barangolása alkalmával a budai hegyekben meghallja az ott kiránduló tanítóképző növendékek énekét, akik a „Snájder Fánit” és ehhez hasonló szemetet dalolnak. Elkeseredve kérdezi önmagát: hát ezek lesznek a következő nemzedék nevelői, ezek kezéből kerülnek ki a jövendő magyar édesanyák? Így alakul ki benne a később országosan elterjedt és szeretett „Éneklő ifjuság” mozgalom gondolata, melyhez két legkiválóbb segítőtársa a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium énektanára, Sztojanovits Adrien és a Wesselényi utcai polgári iskola tanára, Borús Endre.

Ezután kezdi írni nagyszerű gyermekkórusait, melyek már az egész művelt világon elterjedtek fordításban. Az említett két zenekar pedig meghódítja Európát vendégszereplései alkalmával.

314

A magyar zene-, ének- és képzőművészet útmutatói: Kodály ZoltánA sok ismert kórusművet felsorolni teljesen fölösleges lenne, így csak néhányat említek meg: „Túrót eszik a cigány”; „Pünkösdölő”; „Vízkereszt”.

Tanulmányai során látja meg az ország dalárdáinak a német Liedertafel mintájú rendszerét és ennek ellensúlyozására megírja nagy kórusműveit vegyes- és férfikarra. Leghíresebbek: „Huszt”, „Öregek”, „Akik mindig elkésnek”, „Jézus és a kufárok”, „Forr a világ bús tengere”, „121. és 150. Genfi zsoltár”, „A magyarokhoz” és „Liszt Ferenchez.”

Az évek folyamán Európában mind ismertebb lesz. Ugyanakkor Budapesten az egyik folyóirat éles támadást intéz ellene és Bartók Béla ellen egy aláírás nélküli cikkben, mely destruktívnak nevezi őket. Ennek során legnagyobb zenetudósunk, Tóth Aladár mondja ki a vitát lezáró igazságot a Pesti Naplóban: „Bizony, destruktív muzsika, mert könyörtelenül kiirtja a zenei félműveltséget, a zenei ponyvát, a zenei svábságot – a zenei álmagyarkodást.”

Dalköltészete és instrumentális szerzeményei ugyancsak rendkívüli jelentőségűek. Egyes műveit olyan nagyságok tartották műsorukon, mint Pablo Casals és Yehudi Menuhin. Nagyzenekarra írt művei világsikert aratnak s a legnagyobb karmesterek műsorán szerepelnek. Néhány ilyen: „Galántai táncok”, „Marosszéki táncok”, „Háry János szvit”, „Nyári este”, „Felszállott a páva”.

Nagyegyüttesekre írt művei a legjelentősebbek és diadallal járják be a világot. Fővárosunk egyesítésének ötvenedik évfordulójára komponálja remekét, a „Psalmus Hungaricust” Kecskeméti Vígh Mihály 1590-ben írt zsoltárszövegére. Buda visszafoglalása két és fél évszázados évfordulójára a „Budavári Te Deumot”, Budapest ostroma alatt pedig az Operaház óvóhelyén készül el remekműve, a „Missa Brevis”. Ezeket a világ minden zenei központjában bemutatták a leghíresebb zenekarok, kórusok és karmesterek.

Színpadi művei közül a legnevezetesebb a Harsányi Zsolt és Paulini Béla szövegére írt Háry János. Ez annyira magyar,

315

A magyar zene-, ének- és képzőművészet útmutatói: Kodály Zoltánannyira magában foglalja népünk minden búját, örömét, reményét, hogy magasan föléje emelkedik az eredeti szövegnek, Garay pompás Obsitosának, mely csak szórakoztatni akart. Szerintem ezt csak egyedül az értheti meg, aki tökéletesen ismeri a magyar nép lelkét. Hogyan is érthetné meg egy idegen, amikor Háry énekli a minden bánatunkat és vágyakozásunkat elsíró dalt:

Felszántom a császár udvarát,Belévetem hazám bú-baját,Hadd tudja meg császár felsége,Mi lakik a magyar szívébe.

Bánat lakik abban, búvetés,A magyar élete szenvedés,Áldd meg Isten császár felségét,Ne sanyargassa magyar népét.

A magyar gondolkodás nemessége, királyához való hűsége sehol sem mutatkozik meg jobban, mint itt. Még a sanyargatójára is Isten áldását kéri elesettségében.

Másik nagy műve a „Székely fonó”, melynek még librettója sincs, kizárólag ősi népdalokból és népballadákból áll. Ez volt az első magyar zenemű, amit a milánói Scala bemutatott, és szerzője Toscanini páholyából köszönte meg az ünneplést.

1938-tól a háború végéig nem fogadott el külföldi meghívást Kodály. Annak befejezésével azonban ismét sokat utazott, épp úgy, mint azelőtt. A leghíresebb egyetemek választották díszdoktorrá, és megkapta a kitüntetést, aminek legjobban örült: a londoni Royal Philharmonia aranyérmét.

1959-ben nagy gyász érte; negyvenkilenc évi házasság után elvesztette hűséges élettársát, Emma asszonyt. Egy évvel ezután azonban feleségül vette régi barátja Pécely Attila leányát, Saroltát. Azután gyermekük született, tehát van jogutód, a mester műveinek törvényes örököse. Ez is az ellenállásnak egy fajtája!

Ha visszatekintünk hosszú életpályájára, mely a sok tövises út és intrika után az egész művelt világ elismerésébe torkollott,

316

A magyar zene-, ének- és képzőművészet útmutatói: Kodály Zoltánlehetetlen meg nem említeni azokat a külföldi és hazai nagyságokat, akik diadalra vitték remekműveit.

Hazánkban legnagyobb tolmácsolói voltak: Basilides Mária, Marsalkó Rózsi, Tiszai Magda, Báthy Anna, Venczell Béla, Szende Ferenc, Palló Imre, a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes, Kósa György és Polgár Tibor. Mindezeken kívül a legnagyobb karmesterek bizonyították világhírét: Toscanini, Furtwaengler, Mendelberg, Karajan, de Sabata, Doráti és Ferencsik.

Mikor Arturo Toscanini utolsó hangversenyét vezényelte a Carnegie Hall-ban, a Háry János szvittel zárta azt, majd kettétörte pálcáját, ezzel jelezve visszavonulását. Zenetörténeti esemény volt ez, mely Kodály remekművének előadásával zárult.

1967 márciusában lett rosszul. Beszállították a hárshegyi szanatóriumba, ahol a legmagyarabb és egyik legnagyobb alkotója nemzetünknek március 6-án fél hatkor örökre lehunyta szemét. Nem halt meg, mert amíg egyetlen magyar élni fog, addig a nagy Mester mindig fajtájának az útmutatója és tanítója lesz, az isteni igazságszolgáltatásba vetett mély hitével, amit a Psalmus Hungaricus befejező sorainak megszólaltatásával tett a boldogabb magyar jövő reményévé:

Igaz vagy Uram ítéletedben,A vérszopókat ő idejökben,Te meg nem áldod szerencséjökben,Hosszú életök nem lészen a földön.Az igazakat Te mind megtartod,A kegyeseket megoltalmazod,A szegényeket felmagasztalod,A kevélyeket aláhajigálod.

317

A magyar zene-, ének- és képzőművészet útmutatói: Ferencsik János

EMLÉKEZÉS FERENCSIK JÁNOSRA1907-1984

Alábbi írásomban Ferencsik Jánosnak, a magyar zenei élet 1984-ben elhunyt, Solti Györggyel egyenrangú, legendás vezetőjének pályafutását és művészetét ismertetem, születése kilencvenedik évfordulója alkalmából. Felmerülhet olvasóimban a jogos kérdés, miért nem várok még tíz esztendőt, hogy a centenárium alkalmából foglalkozzam vele? A válasz egészen egyszerű: nagy a valószínűsége, hogy tíz év múlva nem lesz már magyar sajtó, vagy ha lesz is, annak olvasóit nem fogja az ilyen téma érdekelni, sőt olyan író sem lesz, aki személyes tanúja volt a nagy karmester művészetének és életszerűen képes visszaadni e kivételes tudású Maestro korszakot formáló munkásságát.

Ez a nagy muzsikus és szervező a szépen, igazon, a művészet lelket formáló erején s a szellem szabadságán kívül csak fajtánk tehetségében hitt. Azzal is tisztában volt, hogy a zene az egyetlen művészet, amit a politikai szélsőségek képtelenek eredeti céljától eltéríteni. Ezért visszautasítva a nyugati világ legnevesebb operatársulatainak és zenekarainak szerződésajánlatát, egyetlen céljának tekintette, hogy a szovjet megszállók terrorjától veszélyeztetett magyar zenei életet megőrizze évszázados tisztaságában. Ezt a szándékát kizárólag 3-4 legközelebbi barátjának mondta el.

Szegény családban született 1907 januárjában. Gimnáziumi tanulmányait kitüntetéssel végezte el, miközben nagy lelkesedéssel tanulta a görög, latin és német irodalmat a kimeríthetetlenül gazdag magyar mellett. Ezzel párhuzamosan járta a múzeumokat, és így alakult ki benne az esztétikai felfogás, hogy a művészetek és az irodalom olyan hatással vannak egymásra, amely egyiket a másik nélkül elképzelhetetlenné teszi. Tehát szentül hitt a „szün-esztézisben”[az együtt érzékelésben]. Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy ez a tapasztalat alakította ki művészetszemléletét.

Különös zenei tehetségére nagyon korán felfigyeltek. Kitűnően hegedült, zongorázott és orgonált, ezért Sugár Viktor, a

318

A magyar zene-, ének- és képzőművészet útmutatói: Ferencsik JánosKoronázó Mátyás Templom orgonistája kezdte tanítani és rövidesen annyira haladt, hogy tizenhat éves korában már gyakran helyettesítette mesterét. Ebben az időben és később, mint a Nemzeti Zenede hallgatója is, tánciskolában zongorázott, szalonzenekarban harmóniumozott, hogy könyveket, zongorakivonatokat vehessen és szüleit is támogassa. Soha nem szégyellte ezt, sőt büszkén emlegette, hogy ez volt az első lépcsőfok, amelyen elindult a hírnév felé.

A Nemzeti Zenedében Lajta Lászlónál tanult zeneszerzést, és Sugár Viktor vezette tovább, hogy orgonaművészi tudását a legmagasabb fokra emelje. Nagy jövőt jósoltak neki, mint instrumentalistának, de a sors közbeszólt. Fleischer Antal, az Operaház karnagya felfigyelt a nagytehetségű fiatalemberre, és ajánlatára Radnai Miklós, az igazgató, korrepetitori feladatot adott neki 1927-ben, húszéves korában. Három évig végezte ezt, amikor Radnai, aki nagy tudásáról és szigorúságáról volt ismert, rábízta Rimszkij-Korszakov Seherezade című balettjének vezénylését. A bemutatkozás utáni napon legnevesebb kritikusunk, Tóth Aladár, az Operaház későbbi igazgatója a következőket írta erről a Pesti Naplóban:

„Ferencsik meglepően biztosan, komoly muzikalitással, előkelő ízléssel és meggyőző temperamentummal vezette a zenekart. Nézetem szerint máris megérdemli, hogy nagyobb feladatok elé állítsuk. Végre egy fiatal magyar orkeszterművész, akire mint komoly, megbízható kultúrmunkásra számíthatunk”.

Döntő szó volt ez Tóth nagy tekintélye részéről, melyhez a másik két elismert zenekritikus, Péterfy István és Jemnitz Sándor is csatlakozott. Nem is késett az eredmény, és még az év szeptemberében Mozart Don Giovanniját, Wagner Tannhäuserét és Verdi Traviatáját vezényelte jelentős sikerrel. Úgy a színpadi, mint a szimfonikus zenében a német-osztrák művek vonzották, s

319

A magyar zene-, ének- és képzőművészet útmutatói: Ferencsik Jánoskülönösen a bécsi mestereknek lett hivatott tolmácsolója, de éppen olyan kiváló volt Wagner, Brahms és Richard Strauss megszólaltatásában is.

Mozart az ideálja, és megítélésem szerint a korán elhunyt lángelme remekeinek interpretálásában Thomas Beecham, Bruno Walter, Karl Böhm, Karajan és Solti egyenrangú társa. A tanulást soha nem hagyta abba. Például, mint fiatal karmester, Salzburgban beült a bécsi Filharmonikusok zenekarába, s a harangjátékot játszotta Toscanini pálcája alatt, a Varázsfuvola előadásán. Következő nyáron a Bayreuthi Ünnepi Játékokon Toscanini asszisztense volt, ami komoly rangot jelentett a zenei világban és ezt a megtiszteltetést rajta kívül csak egyetlen magyar érte el: Solti György.

Nem lehet csodálkozni rajta, hogy ilyen felkészültséggel mind nagyobb feladatokat kapott. Egymás után jött a Cosi fan tutte, a Figaro házassága, a Szöktetés a szerályból és a Varázsfuvola, mely egész életében hatása alatt tartotta. Ezután kapta meg Beethoven Fidelióját. A Bolygó hollandi, Tannhäuser, Lohengrin, Mesterdalnokok és a Parsifal vezénylését Berg Ottóval felváltva végezték, viszont hamarosan övé lett a Rózsalovag, a Salome és az Elektra.

1933 mérföldkő és egész pályafutását meghatározó esztendő az életében. Ekkor vezényli először a Háry Jánost, a következő szezonban pedig A fából faragott királyfit. Ezzel egész életére eljegyzi magát a magyar muzsika szolgálatával. Ezt sorjában követik: a Székely fonó, a Psalmus Hungaricus, a Budavári Te Deum, a Missa Brevis, a Galántai Táncok, majd utolérhetetlen Bartók-tolmácsolásai: A kékszakállú herceg vára, A csodálatos mandarin, a Cantata Profana, a Két zenekari szvit, a Két kép, a Divertimentó, a Zene … hangverseny-zenekarra, azonkívül a három zongorahangverseny és a hegedűhangverseny szimfonikus részének hibátlan megformálása. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy ilyen elmélyedő tudással, alapossággal Bartók és Kodály műveit csak Solti György és a nagy svájci Maestro, Ernest Ansermet vezényelte.

320


A harmincas évek közepétől nagyszerű a konstelláció, hogy operaművészetét a legmagasabb fokon csillogtassa. Énekes gárdánk olyan kiváló, hogy Európában igen kevés dalszínház van, amelyik saját tagjaival a budapestihez hasonló előadásokat lenne képes produkálni. Legjobb példa erre, hogy Beethoven Fidelióját, ezt a nagyigényű dalművet olyan művészek énekelték, mint Báthy Anna, Rőzler Endre, Székely Mihály, Losonczy György és Orosz Júlia. Mikor 1940-ben a fiatal Karajan vezényelte Pesten ezt a remekművet, szuperlatívuszokban beszélt a szereplőkről.

Ferencsik 1933-ban vezényelte első zenekari hangversenyét az akkor még amatőr Székesfővárosi Zenekar élén, amit évekkel előbb Bor Dezső alapított. Később ez az együttes fuzionált az anyagi nehézségekkel küzdő Budapesti Hangverseny Zenekarral. Ettől kezdve professzionális, melynek élén először Csilléry Béla, majd a nagytehetségű Somogyi László áll. Ferencsik ezekből szervezi meg 1952-ben az Európa-szerte versenyképes Állami Hangversenyzenekart, melynek harminckét éven át elnök-karnagya.

Művészetének titka, hogy tudja, a partitúra nem más, mint holt jelek tömege, melyet csak a hivatottak képesek megérteni és meghallani. Azonkívül jól kell ismerni az alkotó elképzeléseit és áttekinteni az egészet, hogy a hangjegyek dzsungeléből tiszta kép alakuljon ki. Tisztában van azzal is, hogy az Akadémián egyedül a technikát sajátította el, a tálentum pedig semmi más, mint potenciális energia. Más karmesterek utánzása szajkózás, mert egyedül az alkotó lehet mestere, azonkívül saját műveltsége és ízlése, elsősorban pedig az alázat. Ez az, amit csak a legnagyobbak képesek megérteni. Ilyen feltételekkel alakul ki egyénisége, mely a hibátlan értelmezés alapja. Hivatástudata megértéséhez hozzájárul, hogy harmincéves kora után újra előveszi és haláláig olvassa a világirodalom nagy költőit. Ezzel magyarázható, hogy művészete mélységes, valósággal vallásos alázat. Meghatóan beszél erről egyik levelében:

„A művészet a legnagyobb emberi érzések, megnyilatkozások közé tartozik,

321


melynek legelső és elengedhetetlen feltétele az őszinteség. Ha én a pulpituson állok, akkor nem hazudok, nem mutatok nagyobb temperamentumot, mint ami belőlem valójában kikívánkozik, nem hazudok mélyebb költőiséget mozdulataimmal vagy mimikámmal, mint ami bennem van.”

Megszakítás nélküli önmívelése érleli meg olyanná, hogy nem átlagos értékű interpretátor, hanem újraalkotó. Példaképe Artur Nikisch, akiről az öreg muzsikusok azt állították, hogy keze alatt a zenekar magától szólt, mert megszűnt varázsára az anyag, csak a zenekar szelleme lebegett a mű fölött. Ez az elv és a remekművek iránt érzett csodálata emeli a legmagasabb kategóriába. Így válik egyenlővé a legnagyobbakkal.

Mind a háború előtt, mind pedig azt követően számos alkalom nyílt rá, hogy világraszóló karriert fusson be külföldön, azonban képtelen volt elszakadni szülőföldjétől és mindössze két alkalommal volt hosszabb ideig távol, a Bécsi Állami Operaház karnagyaként. Ezenkívül kizárólag vendégszereplésekre korlátozta külföldi fellépéseit, mert, mint mondta: „Számomra az ‚itt élned, halnod kell‘ nemcsak verssor, hanem hitvallás.” Ezt az érzést nagy költőink érlelték meg a lelkében.

Szűkszavú, csendes humorú ember volt egész életében. Kizárólag bizalmas barátai előtt nyilatkozott meg, de hetvenötödik születésnapján rábírták, hogy nyilatkozzon a sajtónak. Kérésüket teljesítve a következőket mondta, ami méltó egy nagy művészhez:

„Nem vagyok versenyfutó, aki idegesen figyeli, kik futnak előtte, mellette, mögötte, hanem a jó előadás, jó hangverseny esetén meg vagyok elégedve azzal, amit elértem. Nem óhajtottam, nem is óhajtok sem Toscanini, sem Furtwaengler vagy Karajan lenni.

322


Elegendőnek tartom, hogy a magam dolgát jól végezzem.”

Ezt is tette! Szerénysége a legnagyobbak halkszavú bölcsessége volt. Karrierje és kötelességtudása egészen rendkívüli. Ötvenhét évig volt a Budapesti Operaház tagja, harminckét évig az Állami Hangversenyzenekar elnök-karnagya. Nem hiszem, hogy az interpretáló művészet történetében akad, aki ezzel dicsekedhet.

Utolsó hangversenyét Schubert Befejezetlen szimfóniájával zárta, de nem törte ketté pálcáját, mint Toscanini tette a Carnegie Hallban utolsó koncertjén, a Háry János szvit befejezése után, hogy ezzel adja tudtul visszavonulását. Nem tette, mert sem ő, sem a hívei nem gondolták, hogy ez volt az utolsó. Operaházi pályafutását a Parsifal nagyszerű vezénylésével fejezte be 1983. december 30-án. Méltó befejezés volt! Mert tudta, hogy Gurne-manz szavai: „Das ist Karfreitagzauber Herr”, rá is érvényesek.

Munkatársai és barátai tudták, hogy beteg, de azért elindult zenekarával a szokott németországi útra. Innen szállították haza súlyos állapotban. Vártuk halálhírét, mégis nagyon megrendített, mert zenei életünkben mélységes űrt hagyott maga után. 1984. június 12-én hunyt el. Végtisztességén a Farkasréti Temetőben több ezer tisztelője búcsúzott el a nagy művésztől.

Hazánk a XX. évszázadban a híres karmesterek egész légióját adta a világnak, úgymint: Kerner István, Reiner Frigyes, Széll György, Ormándi Jenő, Fricsay Ferenc, Kertész István, Doráti Antal, Dohnányi Kristóf, Solti György és Ferencsik János személyében Valamennyien meghódították a világot, de e nagynevű orkeszterművészek, Kernert és Ferencsiket kivéve, idegenben égették el géniuszukat. Ők ketten csak hazájukat akarták szolgálni, annak a kultúráját építeni.

323

A magyar zene-, ének és képzőművészet útmutatói: Koréh Endre

KORÉH ENDRE1906-1960

Én Istenem, adj már szállást,Mert meguntam a bujdosást.Idegen földön a hálást,Két szemem meg a sok sírást.

Népdalköltészetünk e drágakövét, a hazavágyódás zokogását soha senki nem énekelte olyan szívbemarkolóan, mint a Székelyföld korán elhunyt nagy dalnoka, Koréh Endre, akit a történelem, az emberi butaság és rosszindulat centrifugális ereje repített el a magyar Glóbusról. Baráti köre és pályatársai tudták csak, hogy a rendkívüli művész, aki egész életén át megmaradt romlatlan gyermeknek, semmi más feladatot nem ismert, mint a fajtája szolgálatát. Ez volt az oka, hogy rövid vendégszerepléseken kívül minden külföldi szerződés ajánlatát visszautasította. Talán nevetségesnek hangzik, de valóság, hogy ő Magyarországról Magyarországra vágyott. Pontosabban Budapestről Kolozsvárt érintve Sepsiszentgyörgyre és onnan vissza. Mégis az lett a sorsa, hogy tizennégy idegenben eltöltött, világsikerekben gazdag esztendő után nem pihenhetett meg szülőhazája szent földjében.

A Koréh-nemzetség fészke Sepsimagyaros, e szépséges székely, református falu, mely Bita és Lécfalva felől húzódik fel a dombokra. Jól ismertem őket és Endre nagyapja mondta egyszer – akkor már kilencvenedik évén felül volt –, hogy a család évszázadok óta él ott.

Sepsiszentgyörgyön született. Ott végezte középiskoláit a híres Székely Mikó Kollégiumban. Innen került a kolozsvári egyetemre, majd Debrecenbe, ahol 1928-ban szerezte meg diplomáját, mint „okleveles gazda”.

Csodálatosan szép basszusát diáktársai és tanárai is jól ismerték, ezért énekeltették, ahol csak lehetett. Friss diplomájával rokoni látogatásra indult a fővárosba, s itt azt tanácsolták neki, hogy jelentkezzen a Rádiónál próbaéneklésre. Meg is tette ezt, de

324


ridegen elutasították a következő sorokkal: „Hangja korántsem olyan érték, hogy figyelmet érdemelne. Jobb, ha tanult szakmájában próbál elhelyezkedni”. (Egy alkalommal megmutatta ezt a levelet.) Tehát karrierje súlyos kudarccal kezdődött.

A sors érdekes szeszélye, hogy olykor véletlenek döntik el valakinek a jövőjét. Aznap este, amikor megkapta a lesújtó kritikát, egy társaságban Noszeda Károllyal, a Nemzeti Zenede Főigazgatójával találkozott. Elmondta neki a Rádiónál történteket. Aztán kívánságára elénekelt valamit és a nagy zenetudós annyira el volt ragadtatva, hogy azonnal Molnár Imre professzorhoz, a Főiskola énektanszakának vezetőjéhez irányította, ahol mint ösztöndijas végezte tanulmányait. Két évvel ezután, 1930-ban tartották a vizsgaelőadást, mely alkalommal a Varázsfuvolából Sarastro „O Isis und Osiris” kezdetű, rendkívüli tudást és hangterjedelmet követelő áriáját énekelte. Radnai Miklós, a Magyar Királyi Operaház igazgatója, aki jelen volt, valósággal hitetlenkedve hallgatta és azonnal szerződést ajánlott neki. Így indult üstökösszerű pályája az operaszínpadon. Kivételes képességgel megáldott művész volt, két és fél oktávos hangterjedelemmel és e széles skálán ugyanazzal a sima, lágy hangszínnel, ami egészen ritka. Vagyis adottsága az úgynevezett „contra C”-től a baritonmagasság határáig bárminek az éneklésére képessé tette.

A sors kezének másik ajándéka felesége, Mária volt, aki nagy műveltségével, szeretetével és türelmével igen éberen vigyázott rá. Mert bizony Bandi szívesen elkvaterkázott a jóbarátokkal. Nem az ital, hanem az anekdotázás és a derűs társaság vonzotta. Az ilyen bohém hangulatú, vidám időtöltés viszont minden esetben a tanulás rovására ment.

Első szerepe Sparafucile volt, a Rigolettóban. Ezután fokozatosan jöttek az egyre kényesebb alakítások. 1932 és 44 között az operairodalom csaknem valamennyi nagy basszusszerepét elénekelte. Nem adhatok itt teljes képet erről, de tájékoztatásként feltétlenül meg kell említeni a legnevezetesebbeket: Mozart: Osmin, Leporello, Sarastro;

325


Beethoven: Rocco, Rossini: Basilo; Verdi: Fiasco Gvardian, II. Fülöp, és a Requiem basszus-szólama; Wagner: Markgraf, Hunding, Hagen, Marke, Pogner, Gurnemanz; Mussorszkij: Doszifej, Boris Godunov; Richard Strauss: Báró Ochs; Erkel: Tiborc; Bartók: Kékszakállú herceg.

Időközben az olasz és német dalszínházak elárasztották szerződési ajánlatokkal, azonban szerényen elhárította ezeket, mert nem volt hajlandó megválni hazájától. Ezért csak rövid vendégszerepléseket vállalt Európában, elsősorban a Wiener Staatsopernél , és az ottani nagysikerű fellépések alapozták meg világhírét.

Idehaza hamarosan megszerette az egész ország. Híressé tették magyarnóta estjei a Rádióban. Akkor már nem mondták, hogy alkalmatlan, sőt megtiszteltetésnek vették, ha elfogadott egy-egy meghívást. Egyszer a Budai Rakparton lévő lakásán, baráti társaságban megkérdeztem, miért pocsékolja tehetségét ilyen vulgáris fellépésekre. Válasza olyan meggyőző volt, hogy elszégyelltem magam: „Tudod Csumbikám (engem így becézett), azért kaptam Istentől „fél” tálentumot, hogy a fajtámat szolgáljam vele. Az opera csak kivételesek szellemi eledele, de a magyar dalt, legyen az népköltészet vagy értékes műdal, művelni kell és a rádió műsorát megtisztítani a kávéházak szemetétől”. Tökéletesen igaz, amit mondott.

Ezen felül rendkívüli sikerrel énekelte a klasszikusnak minősíthető könnyű, költői szépségű dalokat. E műfajban jó barátja, Polgár Tibor ösztönözte. Nemcsak mint zeneszerző, zongoraművész és karnagy, hanem mint irodalmunk szerelmese, s maga is tehetséges költő. Így írta meg Koréh számára a híres „Nagybőgő szerenádját”, mely rövidesen bemutatója után Európa-szerte híressé vált. Arról szól, hogy egy „vén trubadúr”, a nagybőgő, szerelmes a prímhegedűbe, de az nem viszonozza imádója érzését. Olyan költői szépségű ez és a nagy művész előadásában annyira megkapó, hogy nem akadt hazánkban zenét szerető ember, aki ne ismerte volna. Egy strófáját leírom emlékezetből:

326


Hallgass meg, édes kis hegedű,Ha meg nem hallgatsz, a szívem keserű.Látod, érted mennyi könnyet hullatok,Bőgök, mert csak egyszerű bőgő vagyok.Bár testem akkora, mint elefánt,Azt, hogy erős legyek, már ne kivánd,Néked csak könnyes szívet adhatok,Mert én csak egyszerű bőgő vagyok.

Kevés olyan elismert és népszerű énekművészünk volt, mint ő, amit nemcsak csodálatos hangjának, énektudásának, hanem meleg szívének, emberszeretetének és elragadó modorának köszönhetett. 1944-ben, a változás után Sámy Zoltán, egy pártmuzsikus lett az Opera igazgatója. Akkor a fél ország útrakészen állt már, de nem Koréh Endre, aki azt mondta, hogy inkább meghal, de hazáját nem hagyja el. Így esett meg, hogy egy nagysikerű fellépése alkalmával Szálasi Ferenc gratulált neki és a fényképet közölték a lapok. Ez lett „főbenjáró” bűne, amiért pusztulnia kellett volna a habzó szájú vérbosszú hónapjaiban.

Budapest ostromát az Operaház pincéjében élték át feleségével. Sajnos vannak esetek, amikor a nagy bőség kárt okoz. Ez történt a mi zenei életünkben is. Az volt a helyzet, hogy Európa két legkíválóbb basszistája, ő és Székely Mihály mindketten a Magyar Királyi Operaház tagjai voltak. Két dudás! Ők ketten ugyan megfértek volna egymással, de Székely felesége, Pirike, aki csak Székely volt, de nem magyar, a vélt riválist tönkre akarta tenni és még az orosz őrséget is megkörnyékezte, hogy Koréh-t tegyék el az útjukból. Intrikái következményeként történt aztán, hogy az új igazgató, a tehetségtelen Komáromi Pál és Szóka Erzsi (politruk-titkárnő) bolsevista vezetése alatt álló intézmény „igazoló bizottsága” örökre eltiltotta az énekléstől őt, aki életében soha nem politizált. És mindez a retorzió egy kézfogás miatt. Sőt voltak olyan gyengeelméjű bosszút lihegők, akik azt állították, hogy e kézfogás által „háborús bűnössé” vált.

1945 augusztusában aztán Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke tiszteletére hangversenyt rendeztek a Royal szállóban, melyre az ideiglenes kormány kultuszminisztere,

327


gróf Teleki Géza becsempészte „földijét”, aki elénekelte Boris Godunov nagy monológját. A zenebarát tábornok elragadtatással hallgatta és amikor megtudta, miért nem hallotta eddig az operában énekelni, azonnal elrendelte, hogy igazolják.

Novemberben volt az első fellépése, mikor a Sevillai Borbély Basilióját énekelte. Igazolása mitsem számított és tovább kellemetlenkedtek neki, úgyhogy nem bírta tovább idegekkel és elfogadta a Bécsi Állami Operaház meghívását. 14 évig volt a világ első dalszínházának vezető basszistája. Ezalatt sikert sikerre halmozott, Salzburg, Firenze, Róma, Párizs, London állandó vendégeként a legnagyobb karmesterek: Furtwaengler, Böhm, Karajan, Sawallisch, Tullio Serafin pálcája alatt aratta diadalait. Majd 1953 februárjában érkezett New Yorkba, ahol a magyar nyelvű bolsevista szennylap szörnyű ordítozást rendezett a „náci-nyilas-fasiszta háborús bűnös” fellépése ellen, amíg a Metropolitan Operaház Rózsalovag előadásán el nem énekelte Báró Ochs szerepét, Erich Leinsdorf vezényletével. Az előadást rádión hallgattam szombat délutáni közvetítés keretében. Ha frenetikus sikerről lehet beszélni, ez vitán felül az volt. A zenekritika is elragadtatással írt művészetéről, Kipnishez és Emánuel Listhez hasonlítva teljesítményét. Lotte Lehmann pedig, akit minden idők legnagyobb Marschallin alakítójának tartanak, azt mondta az előadás után, hogy Koréh volt a legtökéletesebb Ochs, akit életében hallott.

Ezután visszament Bécsbe, ahol 1960 szeptemberében bekövetkezett váratlan haláláig a legmagasabbra értékelt művészek egyike volt. A megdöbbentő hírt felesége közölte egy levelezőlapon. Feladó: özv. Koréh Endréné, Wien, Türkische Strasse 13, Ausztria. (Örökké őrizni fogom.)

Régi barátai közül Polgár Tibor találkozott vele utoljára, amikor nagy útjukon, Bécsben megpihentek feleségével. Azt mondta neki: „Ismerd el Bandikám, hogy világhíredet mégiscsak Székely Mihálynak és Pirike ‚jóindulatának‘ köszönheted”. Ez volt az igazság, de a két barát és kivételes művész jól tudta, hogy Bandinak soha nem voltak ilyen ambíciói. Soha nem akart másé

328


lenni, mint fajtájáé, soha nem kápráztatták el világsikerei. Kizárólag az érdekelte, hogy mennyit képes adni nemzetének.

Több mint negyven esztendő óta takarja porait Ausztria földje, de hiszek abban, hogy rövidesen hazatér. Ha nem is Sepsimagyaros ősi cintermébe, de legalább a Kerepesi temető vagy Farkasrét díszsírhelyére, hogy láthassa a Parnasszusról: hű népe, akit az imádásig szeretett, nem feledkezett meg róla.

Elindultam szép hazámbul,Hirös kis Magyarországrul.Visszanéztem fél utambul, Szememből a könny kicsordul.

Bú ebédem, bú vacsorám, Boldogtalan minden órám.Nézem a csillagos eget,Sírok alatta eleget.

Én Istenem, adj már szállást,Mert meguntam a bujdosást.Idegen földön a hálást,Két szemem meg a sok sírást.

329

Fáy Aladár

FÁY ALADÁR1898-1963

Alábbi írásomban Fáy Aladárra, a nagy művészre, gondolkodóra és patriótára emlékezem, akit a magyarnak és kultúránk hagyományai tisztelőjének megmaradt értelmiség 1998 áprilisában ünnepelt nagyszabású kiállítás rendezésével, születése századik évfordulója alkalmából.

Évtizedek folyamán nagy költőink és muzsikusaink mellett igyekeztem bemutatni világszerte ismert neves képzőművészeinket is, így Ősze Andrást, Petry Bélát, Kay Lajost, Penczner Pált, Pethő Bélát és több mást. Ez viszont rendkívül kényes feladat, mert képeiket, szobraikat látni kellene, hogy felmérhessük jelentőségüket. Ezért kizárólag azt mondhattam el, ami megvilágítja műveik és a maguk egyéniségét. A fent említettek valamennyien emigránsok. Fáy Aladár az első, aki egész életén át odahaza maradt és amíg lehetett, mint szabad ember, főleg pedig mint szabadon alkotó művész dolgozott, hogy aztán a kommunisták börtönében vezekeljen fajtája jogaiba vetett törhetetlen hitéért.

Nem azért emlékezem rá, mert közel 800 éves családunk tagja. Ennek a ténynek semmi köze nincs művészetéhez. Egyedüli okom erre, hogy amit alkotott, az maradandó érték, a magyar kultúra közkincse, de a háború után ennek ellenére is elhallgattatták szülőföldjén, mert volt hozzá bátorsága, hogy megalkuvás nélkül igaz magyar maradjon. Most pedig bemutatom életét és a sorsot, melyen keresztül kellett mennie, hogy végül is művei aszú érettséggel álljanak kultúrkincseink között. Ő az első, akiről odahaza élt nagy képzőművészeink közül írok, mint a bolsevista rendszer áldozatáról.

Apja, dr. Fáy Aladár, az Osztrák-Magyar Monarchia tengerészetének orvosa. Édesanyja Edvi Illés Gizella. Elemi iskoláját a Krisztinavárosban végzi, majd nyolc éven át a Werbőczy István gimnázium tanulója. 1916-ban érettségizik. Kitűnően rajzol kisgyerek korától és nagyon jól ír, úgyhogy tizenhat éves korában már hetilapot alapít az iskolában „Gúny”

330

Fáy Aladár

címmel, melynek nagy a sikere a tanári kar körében is. Minden cikket maga ír és a rajzokat, vagy talán inkább karikatúrákat is ő készíti.

Érettségije után a Képzőművészeti Főiskolára iratkozik be, vakációit pedig a Nagybányai Művésztelepen tölti, amely a trianoni békediktátum után Kecskeméten alakul újjá és folytatja magas nívójú működését.

1920-ban kapja meg tanári diplomáját. Első nagy sikerét azonban Svájcban aratja 1922-ben, ahol pályatársai képeiből kiállítást rendez. Sokoldalúsága egészen kivételes: irodalom, képzőművészet, történelem, néprajz, geográfia, asztronómia. Nyugodtan állítható, hogy ő a XX. század egyik nagy polyhistora volt.

Életeleme a szabad természet. Ezzel magyarázható plen-air képeinek a kinetikus volta és színharmóniája. Minden mozgásban van rajtuk. Madarak, lovak, ökrök, ragadozók, bogarak, lepkék, fák és a vetés egyaránt. Szinte árad képeiből a friss levegő. Ezek a művei jelentik írásai alapját is. Így komponálja ifjúkori remekét, melyben a „Csend és a kis bagoly” párbeszédét örökíti meg prózában.

1923-ban jegyzi el Csengey Gizellát, majd állást vállal a Székesfővárosi Iparrajz Iskolában. Házasságukból négy gyermek születik, akik közül az életben lévő három írta meg apjuk életének, sikereinek, csalódásainak és meghurcolásának hiteles történetét.

Évek folyamán kialakul egyéni stílusa, népművészet-ismerete. Mint ő maga meghatározza: „…olyan ez a képstílus, ami a magyar népművészet sajátos ízlésével való közvetlen kapcsolatot mutatja, a klasszikus stílus, a klasszikus ornamentika ízlésével”.

Idegenkedik attól a lehetőségtől, hogy bármilyen ismert stílusba (realizmus, naturalizmus, impresszionizmus, szürrealizmus stb.) beágyazzák. Sokat tanult, kísérletezett, amíg kialakult benne a művész korlátlan szabadságának elve és az „ornamentális izomzat”, mert „megtanított ez a torna arra, hogy

331

Fáy Aladár

a színhatások, vonalharmóniák, a foltritmusok elvontan is adhatnak jót, vagy rosszat, akár a zene és ennek a zenének a mértéke nem a naturalisztikum, hanem belülről jövő érzés”. Ez kivételes és bensőséges művészetének a lényege, amit „Kelet és Nyugat” c. előadásában és „A magyarság díszítő ösztöne” című könyvében tárgyal és magyaráz el átfogóan.

A kor, melyben sajátos egyénisége kialakul, olyan nagy képzőművészeinket adta, mint Csók István, (akinek a tanítványa volt), Mednyánszky, Koszta, Rippl-Rónai, Szőnyi, Aba-Novák, Vaszary, Bernáth Aurél és sokan mások. Nem vitás, hogy e nagy művészek hatással vannak egymásra, ha csak tudat alatt is. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy egymást utánozzák. Nyomatékosan áll ez Fáy Aladárra is, aki semmiképpen nem volt befolyásolható. Művészete annyira egyéni és különleges, hogy ennek elismeréseként először a Képzőművészeti Főiskolán az Iparművészeti tanszék professzora, 1943-tól pedig a vallás és közoktatási miniszter személyes felkérésére elvállalja az Iparművészeti Főiskola igazgatói pozícióját.

Patriotizmusa közismert. Minden áldozatra kész fajtánk felemelésére és a nemzettudat megtartására, mindenekelőtt pedig a követendő utat igyekszik megvilágítani, hagyományaink ápolására és kultúránk művelésére. Ismert humanizmusával és a magyarságát mindenek fölé helyező, gyűlöletmentes világnézetével közismertté válik. Így lesz a Magyar Közösség tagja, sőt az ellene emelt alaptalan vád szerint az ideológusa.

Meggyőződése szerint kizárólag „önzetlen, szenvedélyektől mentes, a magyar nép érdekei mellett elkötelezett emberek kerülhetnek soraikba.”. A közösség nem áltatja önmagát és a kritikus hónapokban minden tagja felteszi a kérdést: hogyan tudják megoldani feladatukat a magyarság megmentésére egy vesztes háború esetén, illetve Magyarország megszállása után. Így jön el végül a főváros ostroma és a szovjet megszállás, majd terroruralom. Fáy Aladár, aki a Sashegyen lakik családjával, megdöbbentő realitással ír erről naplójában.

Az első hónapok, és a választás után megszűnik a „demokratikus” színészkedés, Rákosiék átveszik az uralmat és

332

Fáy Aladár

azonnal megindulnak a koncepciós perek az esetleges ellenzék, a magyar hazafiak megfélemlítésére. Közülük egyik legnagyobb a Magyar Közösség elleni hajsza, több, mint 100 vádlottal. Fáy Aladár „bűntettének” tárgyalására 1947 augusztus elején kerül sor. Az egész egy cirkusz, előre megfogalmazott ítéletekkel. A látszatot azért igyekeznek megtartani, tehát a vádlott beszélhet az „utolsó szó jogán”. Ez a beszéd történelmi értékű, melyben hitet tesz fajtánk jogai mellett saját hazájában. Ennek az alábbi mondatát tanítani kellene: „A magyar nép sorsa legyen a legfőbb, döntő szempont a közélet minden területén és ezt a sorsot a belőle származók intézzék, ne idegenek…”

Mindössze kilenc évi börtönre ítélik, amit először a gyűjtőfogházban, majd a váci ÁVO fegyházban tölt el. Innen 1954-ben váratlanul szabadul. Feltételesen szabadlábra helyezik. Ezután írja le keserű sorait:

„Kijöttem a szabad emberek börtönéből a rab emberek országába… A testi terrornál sokkal rosszabb a lelki terror, mert a börtönben az ember lelke szabadon száll bárhová, viszont ha lelki járomba dugja fejét, azt többé felemelni nem tudja”.

Természetes, hogy nem igazolják és semmiféle munkát nem kap, míg végül az Állatkert alkalmazza mint segédmunkást. A Művészeti Alapnak sem lehet tagja, így nem állnak rendelkezésére a szükséges eszközök, hogy hivatását folytathassa és dolgozzon, mint festőművész. Kizárólag feliratokat, kis táblákat készíthet az állatkert ketreceire, azonban ezeket pompás miniatűrjei díszítik. Ötvenöt éves kora után kezd betegeskedni. Asztma és TBC gyengítik egyre jobban, 1963. február 18-án bekövetkezett haláláig. Posthumus rehabilitációjára megvan a lehetőség 1990 után, azonban ezt is elhúzzák, úgyhogy csak 1993-ban, 30 évvel halála után lesz újra „büntetlen előéletű” magyar állampolgár.

Művészetét szándékosan nem elemeztem, habár birtokomban vannak csodálatos képei videoszalagon. Azért nem

333

Fáy Aladár

részletezem írásomban életművét, mert a Püski Kiadóvállalatnál megjelent egy róla írt könyv századik születésnapjára. Ebben Dr. Kádár Zoltán behatóan és főleg nagy szakmai tudással foglalkozik művészetével. A könyv címe: „Fáy Aladár művészete”. Pontosabban ez a tanulmány elemzi művészi, emberi és magyar magatartását. Egyébként életének minden részletére kiterjedő adatait gyermekei: Ildikó, Aladár, Csaba és Árpád állították össze.

Gondolatban mi is meghajtjuk fejünket az igaz ember, igaz magyar és nagy művész emléke előtt. Meg kell jegyezzem, hogy a sok megpróbáltatás és egyéb magyar vonatkozású munkái ellenére is hihetetlenül termékeny volt. Ennek bizonysága, hogy 245 képe maradt az utókorra, melyek közül állították össze a tárlat anyagát. Befejezésül arra kérjük a Mindenhatót, hogy e válságos időkben adjon a magyarságnak sok hozzá hasonló, törhetetlen gerincű magyar művészt, gondolkodót és példamutató, minden áldozatra kész hazafit.

334

A magyar szellem fáklyavívői

II. RÉSZ

A MAGYAR SZELLEM FÁKLYAVIVŐI

335

A magyar szellem fáklyavívői 336

A magyar szellem fáklyavivői: Balassa Bálint

BALASSA BÁLINT

1551-1594

1994-ben emlékeztünk a magyar lírai költészet megteremtője, Balassa Bálint halálának négyszáz éves évfordulójára. Ő nyugodtan nevezhető irodalmunk üstökös-szerű jelenségének. E jubileum kapcsán kaptam az ötletet, hogy rajta kívül bemutassam néhány szellemi óriásunkat, akik egyenrangúak Nyugat-Európa legjobbjaival. Ebben a sorozatban olyanokról beszélek és azokat igyekszem olvasóim lelki közelségébe hozni, akikről nem volt még módom írni az elmúlt évek folyamán. Köszönöm, hogy biztatást adtak tervemhez, melynek célja emlékeztetés, az iskolában tanultak felfrissitése és hogy ezáltal bizonyítsam a cáfolatlan igazságot: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”

A mohácsi vésszel és Buda elestével kezdődtek el hazánk gyarmati, vagy legalábbis félgyarmati sorsának évszázadai, mikor az ország három részre szakadt, a török hódoltság, a Habsburg-ház terjeszkedési politikája és Erdély önállósulása következtében.

E véres idők elején, főúri családból született Balassa Bálint, Zólyom várában, 1551-ben. Apja, a vár kapitánya, fia nevelését Bornemissza Péterre, a család udvari lelkészére bízta, aki neves protestáns prédikátor és nagyműveltségű humanista író volt. Néhány évvel később a serdülő ifjút Nürnbergbe, a korai reformáció egyik szellemi központjába küldték tanulmányai folytatására.

Innen visszatérve a vitézi életet választja és rövidesen elszakad szüleitől, hogy hazáját védje. 1575-ben már Eger ostrománál harcol. Majd szerelmes lesz Losonczy Annába – élete egyetlen nőideáljába – de a lány visszautasítja. Nem sokkal e kiábrándulás után Báthori István fogságába esik Erdélyben, aki a török elől Lengyelországba szökteti. Három évvel később jön

A költő így írta alá a nevét! Bár a XVI. században a nevek helyesírása nem következetes, a költő nevét így írták történészeink és irodalomtörté-nészeink, tudtommal 1945-ig. Sem a szerző, sem a szerkesztő nem lát kellő alapot a hagyományos írásmód megváltoztatására. (Szerk.)

337


vissza hazájába és a végvárakban harcol. 1584-ben feleségül veszi unokatestvérét, Dobó Krisztinát és erőszakkal elfoglalja sógora birtokát, Sárospatakot. Ettől kezdve pörösködik rokonságától kezdve a bányavárosokig mindenkivel, még Losonczy Annával is, amint levelezéséből kitűnik. Házasságát felbontják, mert a vérrokonok házassága törvényellenes. 1589-ben újra Lengyelországba menekül, de 1592-ben visszatér és katolizál, mivel abban reménykedik, hogy ezzel elnyeri Bécs kegyeit. Végül teljesen elszegényedve, borral, sőt lányokkal kereskedik és kupeckedik is. 1594-ben újra kardot köt és Esztergom ostrománál hősi halált hal. Utolsó szavai: „A Te katonád voltam, Isten!”

Minden bizonnyal megérezte, hogy a kereszténység védelmében, a pogány ellen harcolva leli halálát, ezért írta megrendítő fohászát, melyben Istenre bízza sorsát és életét:

Kegyelmes Isten, kinek kezében életemet adtam.Viseld gondomot, vezérld utamot, mert csak rád maradtam.Gyermekségemtül fogván egyedül csak te tőled vártam,Mint Atya után fiu kiáltván könyörögvén jártam.Most is csak benned reménségemet,Uram, helyheztettem,Magam rád hattam s rád támaszkodtam, te alád vetettem.…

Regénybe illő élet az övé. Az egész ember élő ellentmondás. Humanista tudós, ugyanakkor a jobbágyok kegyetlen zsarnoka. Főúri lányok udvarlója, de a krakkói lotyók szeretője is. Született gavallér, igaz Isten-hívő, mégsem lát benne semmi rosszat, hogy féktelen orgiák hőse legyen, sőt szenvedélye nem tartja vissza a nemi erőszaktól sem. Rettegett útonálló, aki a Krakkóba tartó kereskedőket fosztogatja minden retorzió nélkül. Igaz, hogy ezekben a századokban az ilyen kettős magánélet megszokott. V. Henrik, Anglia egyik hatalmas királya is útonálló,

338


„highway man” volt cinkosaival iszákos korában. (lásd Shakespeare drámáját). Ez Balassa Bálint reális arcképe, azé a főnemesé, aki az első nagy magyar lírikus lett. Egész különös, hogy nyelvi hagyományok alig álltak előtte, legfeljebb néhány évtized, hiszen Európa ebben az időben kezdett ráébredni, hogy nemcsak latinul és olaszul lehet írni, hanem az anyanyelven is.

Költeményeinek nyelvi szépsége csodálatos és még ma is friss. Különösen értékesek Isten előtt leboruló versei, melyekben Szent Ágoston bűnbánatával és a flagellánsok önsanyargatásával ostorozza vétkeit, kérve a Mindenható kegyelmét és bocsánatát. Ezeknek egyik legszebb része az alábbi tizenhat sor, ami kivonat a gyónásszerű költemény vallomásából.

Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét,Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,Teröld el rútságát, minden álnokságát,Könnyebíts lelkem terhét.

Az én búsult lelkem én nyavalyás testembenTétova bujdosik mint madár nagy szélvészben,Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér,Akar esni kétségben.……Térj azért én lelkem kegyelmes Istenedhez.Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,Mert ő hozzá fogad, csak reá hadd magad,Igen kegyelmes úr ez!

Higgyünk mindörökké egyedől csak ő benne,Bűntől őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,Áldott az ő neve öröké mennyekbe,Ki most megkegyelmeze!……

Isten irgalmáért könyörgő verseihez hasonló értékűek a vitézi énekek, személyes élet-élmény remekei. Megkapó bennük a természet szeretetének színes, szinte ragyogó megnyilatkozása, a nagy költő pantheismusa. Ez nem valami Rousseau-szerű

339


szentimentális vágyakozás a természet után, hanem egy olyan embernek a világszemlélete, kinek „sétáló palotája a nagy széles mező, a szép liget-erdő.” Sajnos, kevés ilyen verset hagyott hátra. Alább néhány strófát mutatok be a híres „In laudem confiniorum: Egy katonaének” című dalából, melyet „Az csak búbánat” nótájára lehet énekelni.

Vitézek mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.

Ellenség hírére vitézeknek szüve gyakorta ott felbuzdul,Sőt azon kivűl is, csak jó kedvéből is, vitéz próbálni indul,Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.……Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok,Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok,

Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradság mulatások.……Ó végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege!Kinek ez világon szerteszerént vagyon mindeneknél jó neve,Mint sok fát gyümölccsel sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!

Jelentős a szerelmi lírája, ami verseinek több, mint felét teszi ki. Viszont ez semmi más, mint a kor udvari költészetének a

340


sablonja, melynek témája és kifejezési formája ugyanaz egész Európában. Ezt már a XIII. század trubaduújai és a Minnesängerek is mind leírták. Megszokott tárgyuk: a jéghideg, kőszívű szépség, az ideál, aki kegyetlenségével soha nem viszonozza a rajongó dalnok szerelmét. Gyönyörűen cizellált költemények, de hiányzik belőlük a személyes átéltség. Balassának ezek a dalai egy nagyúri műkedvelő közhelyeinek a benyomását keltik, melyek csak egy egészen szűk körhöz szólnak. Ezekből mutatom be egyiknek a négy strófáját, melyről a költő azt írta címként: „Ezt akkor szerzette, mikor az feleségétől elvált, kiben emlékezteti Cupidót arra, amit Vénus őáltala fogadott neki: ha feleségétől békével elválik. Kire megfelel Cupido, Júliát mutatván s dícsérvén neki.”

Ez világgal biró felséges Cupido, emlékezzél meg szódra:Mit fogada anyád énnekem általad, ha az megszabadulna,Ki már megszabadult, tűlem el is vadult? Jut eszembe gyakorta.

Felele Cupido úgymond: Nagy búskodó keserves régi hívem,Kit sok jókkal láttam, sokat is kínzottam, de igaznak esmertem,Ne bánkódjál semmit, mert hamar megvidít tégedet igéretem.

Amhol szép Julia, Anyám helytartója ez föld kerekségében,Szemiben nyilamot, horgas kézijjamot adtam szemüldekében,Szenem ajakában, fáklyám orcájában, mézem foly beszédében.

Illendő kedvesség, gyönyörű ékesség valami volt én bennem,Azt mind ő módjában, szavában, dolgában

341


csak reá helyheztettem,Anyám fényes haját, gyöngyszín apró fogát neki tűle megnyertem.……Minden keménységét, nagy idegenségét jó kedvre fordította,Hozzád gyűlölségét, nagy idegenségét Anyám meglágyította,S te nagy szerelmedre esmét gerjesztette, kezedben esmét adta.

Ez amaz Julia, kinek ábrázatja mint cimer egy pecsétbenSzívedben felmetszve, kiben magát nézze, ha képét tükeribenŐ látni akarja, mert ott szebben látja minemő színe, képe.

Ha Balassa olyan szerencsés környezetben élhetett volna, mint két nagy kortársa: a francia Ronsard és az angol Spenser, a platonizmus, Petrarca és talán a trubadúrok hatása az ő környezetében is életére kaphatott volna. Sajnos Magyarországon nem angliai Erzsébet és elődei, vagy III. Henrik uralkodtak, hanem egy pusztasággá tett országban kellett élnie. Északon az oligarchák mindenhatósága, délen pedig a török. Ennek ellenére ez a tragikus sorsú géniusz emelte költészetünket az állandó harcban lévő, de egymástól mindig tanuló európai országok poézisének szintjére.

Szomorú élet volt az övé. Sajnos, kortársai nem látták meg nagyságát, nem látták meg, hogy azért vett részt az esztergomi csatában, mert Istennek akarta áldozni életét. A veszteséglista bizonyítja a megnemértést, melyben szószerint ez áll: „Meghalt Balassi Bálint, Istentelen magyar.”

342

A magyar szellem fáklyavivői: Károli Gáspár

VIZSOLYI BIBLIA KÁROLI GÁSPÁR

c. 1529-1591

Az utóbbi években szellemtörténetünk, vallásos irodalmunk, nemzeti kultúránk néhány kivételesen jelentős alkotására és alkotójára emlékezünk, mert számon tartjuk nagyjainkat, akik maradandó értékeket adtak nemzetünknek, hogy az európai műveltség térfogatában egyenrangú fél legyen a legnagyobbakkal.

Nem lenne teljes ez a sorozat, ha megfeledkeznénk anyanyelvünk, vallásos irodalmunk és kereszténységünk legnagyobb alkotásáról, a teljes Szentírás első magyar fordításáról, mely a tudós prédikátor, Károli Gáspár műve. Jelentősége egyedülálló, mert gazdag szókincsünk, a magyar nyelv páratlan szépsége ebben a barokk formában nyert először kifejezést, hogy aztán az eljövendő századok kimeríthetetlen forrása legyen.

A kor, melyben készült és megjelent, a XVI. század, mikor a gondolat és szólás szabadságnak igénye valósággal robbanásszerű a szellemi világban, mely már nem a gyülekezetek közösségének, hanem azok egyedeinek egyre hevesebb követelése. Olyan igyekezet, mely ki akar törni a szellemi karámból, félre akar dobni mindent, ami idegen és saját anyanyelvén, teljes szabadsággal akarja kifejezni önmagát, imádni Istenét és kivívni a magyarra átültetett Szentíráshoz való jogát.

Ez a törekvés, majd a megvalósulás hosszú idő küzdelmének, tanulásának, tapasztalatainak, áldozatvállalásának az eredménye. A reformáció elsősorban erre törekedett, anélkül, hogy szándékában lett volna kiválni az Anyaszentegyházból. Luther 1517. október 31-én szögezte ki 95 pontját Wittenbergben a Mindszentek templomának a kapujára, sürgetve a reformokat. A teológiai, dogmatikai és egyéb kérdések mellett legfőbb célja volt, hogy az Ó- és Újtestámentumot saját anyanyelvén adhassa

343


minden hívő kezébe. Ezért fordította le a teljes Szentírást 1521 és 34 között, mellyel lerakta a német irodalmi nyelv alapját. Hatása Európa-szerte felmérhetetlen volt.

A XVI. század közepén – vállalva minden nehézséget – hazánkból is elindultak a legtehetségesebb fiatalok, akik életüket Isten szolgálatának szentelték, hogy ismereteiket a nyugati egyetemek és szemináriumok neves tudósainak irányításával tegyék mennél szélesebb körűvé. A katolikusok Rómába, Bolognába, Párizsba, a protestánsok Wittenbergbe, Heidelbergbe, Strassburgba, vagy Genfbe mentek. Hibátlanul felmérték, hogy fajtájuk haladásának egyedüli feltétele a kor legmagasabb európai műveltségének elsajátítása.

Ezért indult el Károli Gáspár is Wittenbergbe, a protestantizmus fellegvárába, hogy az öregedő Melanchton Fülöp, a görög, latin nyelv és a teológia páratlan ismerője tanítványaként szerezze meg a szükséges tudást, mely elengedhetetlen élete céljaként kitűzött hatalmas feladata megvalósításához.

Hitének e fanatikusa Nagykárolyban született (1529 körül). Eredeti neve Radics Gáspár, melyet szülővárosáról Károlyira, majd a ma ismert Károlira változtatott. Tanulmányait alapfokon Brassóban végezte el, innen ment Wittenbergbe, hogy ismereteit tökéletesítse. Mikor nekivágott sorsdöntő útjának, hazánkban már javában működött a Biblia-fordítás első generációja, de ezek, megfelelő felkészültség és anyagi bázis hiányában, csak részletekig jutottak el. Legismertebb kísérletek: Sylvester János (Újtestámentum), Félegyházi Tamás, Heltai Gáspár és Komjáti Benedek (Pál Apostol levelei) fordításai. Azonkívül számos egyéb töredék.

Károli Gáspár németországi tanulmányait befejezve hazatért és Abaúj megyében, Göncön lett prédikátor. Nagy terve minden részletében kirajzolódott előtte és kizárólag a feltételeket kellett megteremteni, hogy elkezdhesse és megvalósíthassa azt. A fordítással kapcsolatban nem voltak technikai nehézségek, mert több évtized tanulmányai s nagy külföldi tapasztalat állt mögötte. Mindezen felül árnyalatokig otthon volt a héber, görög és latin

344


nyelvben. Amellett munkatársakként a Biblia legkiválóbb tudósai sorakoztak fel oldalán.

Mint maga mondotta, munkájának egyetlen célja, hogy az Igét a magyar „községnek” (közönség) kezébe adhassa, tehát: „Az Isten könyve közönséges nyelven legyen, minden kezekben forogjon és mindenkitől olvastassék.”

Az előkészületek híre természetesen bejárta az országot és részben őszinte elismerést, másrészt kételkedést keltett. A rendkívüli érdeklődés nemcsak protestáns, hanem katolikus oldalon is megnyilvánult. Mindenki előtt világossá vált ennek jelentősége, de belátták azt is, hogy az ilyen munka kivételes szellemi és anyagi áldozatot követel. Elsősorban mecénásokat kellett tehát szerezni, akik mögötte állnak tekintélyükkel és vagyonukkal. Ezeket a protestáns főnemesség soraiban találta meg. Teljes súlyával támogatta a Mágócsi család, valamint Rákóczi Zsigmond, aki Vizsolyban levő kúriáját bocsátotta rendelkezésre, hogy a vállalkozás folyamatát biztosítsa és megfelelő helyet adjon a munkához. Ide szállították át Bornemissza Péter híres nyomdáját, melyet Manskovit Bálint, a kor leghíresebb szakembere helyezett üzembe. Mindezen felül itt tárolták a Krakkóban megvásárolt több tonna papírt.

Mint várható volt, akadtak, akik igyekeztek meghiúsítani e szent nemzeti feladata végrehajtását. Ezek a Bécshez közel álló és ott érdemeket szerezni igyekező gyászmagyarok az árulók közül kerültek ki, de a nagyhatalmú támogatók erélyesen elhárították minden ilyen merénylet kísérletét.

A fordítás nagy munkája 1585-ben kezdődött. Károli ezt a gönci parókián végezte, éspedig nem a Szent Jeromos által készített latin szöveg, a Vulgáta alapján, hanem az eredetiből. Nyugodtan vállalkozhatott erre rendkívüli tudásával. Meg is indokolta álláspontját: „Kicsoda tilthat meg minket, hogy ne a kútfőből igyunk, hogy az Ó-Testámentum könyvén a zsidó betűt, az Új-Testámentumén a görögöt meg ne tekintsük?”

Ízlése és anyanyelvi igényessége egészen magas nívón áll. Fordítása bevezetőjében maga tanúsítja ezt az elhivatott

345


nyelvmívelő szavaival: „… amennyire lehetett, a tiszta magyar szóval éltünk és annak kimondásában a magyar nyelv szólásának módját követtük.” (Káldi György az 1626-ban megjelent nagyszerű Vulgáta fordítását ugyanilyen ízléssel és tiszta magyar nyelven fogalmazta meg).

A fordítás három esztendő alatt készült el és ezzel egyidőben a nyomtatás is, mert párhuzamosan dolgozott a fordító és a nyomdász, szinte percnyi pontossággal. Ezért szabályszerű napi futárposta vitte az anyagot Göncről Vizsolyba és a kiszedett részt vissza korrektúrára. E futárok egyike volt a Mester kedves famulusa, tanítványa és lelki gyermeke, korának egyik legnagyobb tehetsége, Szenczi Molnár Albert is.

Három év alatt készült el, s 1590-ben jelent meg e monumentális mű, a magyar próza és keresztény irodalom mesterműve. Hihetetlen ez a teljesítmény, melyet akkor látunk csak meg, ha összehasonlítjuk más európai nyelvekre való fordítások időtartamával. Károli Gáspár nyilvánvalóan tisztában volt szellemi és fizikai ereje határával. Teljesen bizonyos, hogy ezért végezte el ilyen ütemben az emberfeletti munkát. Isten vele volt, befejezte és tálentumai felhasználásának örömével halt meg a következő évben.

Nem ismerjük pontosan a kinyomtatott kötetek számát, de feltehető, hogy Manskovit mester 7-800 példányt készített el a több kilogrammot nyomó 200 oldalas fóliánsból. Arról viszont pontos feljegyzések vannak, hogy kinek hány példányt juttattak ezekből. Elsősorban a nagy munkát támogató főúri családok kaptak belőle: az ecsedi Báthori család, Rákóczi Zsigmond és a Mágócsiak, éspedig 200-200 példányt. Azonkívül a megajándékozottak között voltak a munkatársak, valamint a Kassavölgyi Eklézsiák, melyeknek Károli esperese volt. Néhányat pedig magas ára miatt több gyülekezet együtt vásárolt meg közös használatra.

Így készült el a teljes Szentírás első magyar fordítása, mely a hit, a tudás, a következetes munka és az áldozatkészség nagyszerű eredménye. Sokan vannak, akik azt állítják, hogy protestáns érték. Tévednek, mert egy ilyen gigantikus, örök isteni

346


igazságokat magában foglaló kinyilatkoztatás az egész nemzeté, bármely felekezethez tartozzon is valaki. Éppen olyan, mint Káldi György fordítása, mely valamennyiünké, akik Istenben, Krisztusban és anyanyelvünkben hiszünk.

Nagyszerű és igaz jellemzést adott a Vizsolyi Bibliáról egyik neves hittudósunk, amikor azt írta:

„Évszázadokon át volt ez a fordítás a magyar nyelv őrtüze, széles néprétegek első és talán egyetlen magyar olvasmánya olyan időkben, amikor latinul illett, vagy németül volt hasznos beszélni.”

347

A magyar szellem fáklyavivői: Szenczi Molnár Albert

SZENCZI MOLNÁR ALBERT1574-1634

Egyik írásomban a Vizsolyi Bibliára, Károli Gáspár gönci prédikátor korszakot nyitó hatalmas művére, a „Magyar Szentírásra” emlékeztem. Ennek kapcsán említettem az öreg mester nagytehetségű famulusát és lelki gyermekét, Szenczi Molnár Albertet, aki Istenáldotta tehetségével a magyar vallásos irodalmat és költészetet örökértékű művekkel ajándékozta meg, melyek napjainkban, közel 400 év távlatából – éppen olyan– értékesek, szépek, aktuálisak és frissek, mint születésük idején voltak. Ez az oka annak, hogy folytatásként, mint a Károli után következő nemzedék Pázmány Péterrel és Káldi Györggyel egyidős géniuszát bemutatom olvasóimnak.

Ha végigtekintünk a magyar kultúrtörténeten, feltűnik, hogy vannak kivételes lángelméink, akik halhatatlan remekművekkel ajándékozták meg nemzetünket, de valamely oknál fogva csak az irodalomtörténet foglalkozik velük és a szakembereken kívül nagyon kevesen ismerik alkotásaik értékét. Ezeknek egyik kiemelkedő alakja Szenczi Molnár, akinek csodálatosan szép zsoltárköltését több, mint 350 éve világszerte éneklik vasárnaponként a magyar protestáns milliók templomaiban és hallgatják az Igét, melyet Károli Gáspár gigantikus művének stiláris javításával ő adott népének, a ma ismert formájában. Szomorú, hogy mégis igen kevesen tudják, ki az, aki ilyen maradandót hagyott ránk örökségül.

Közelebbről megnézve ennek okát, több tényezőt találunk, mely ismeretlenségét bizonyos mértékben indokolttá teszi. Legelőször is, ő volt egyike a legtehetségesebb magyar diákoknak, aki tudta jól, hogy csak akkor lehet népének útmutatója, akkor teheti hazáját a szellemi Európa szerves részévé, ha előbb maga válik európaivá és a nyugat minden tudását, minden tapasztalatát magábaszívja. Ez az egyedüli oka, hogy sohasem telepszik meg egy helyen, hanem élete utolsó tíz évének a kivételével Európa országútjainak alázatos, hihetetlenül igénytelen, csak a tudásra szomjazó vándora, akit Istenben való hite, szelídsége, mélységes humanizmusa és feltétlenül toleráns

348


Kálvinizmusa hajt a tudás újabb és újabb céljai felé. Élete, fejlődése és munkássága három egymástól élesen elkülöníthető periódus:

1) Harminc éves koráig tanul, bejárva Európát,

2) Harminctól ötven éves koráig elvégzi nagyszerű munkáját,

3) Élete utolsó évtizedében teljesen elfelejtve nyomorog Kolozsvárott.

Családja székely eredetű. Szépapja a Fekete Sereg közkatonájaként harcolt, de Mátyás király halála után nem ment vissza Erdélybe, hanem Szenczen, a Mátyusföld egyik községében telepedett le. Innen a nevük. Albert, a nagyjövőjü ifjú, büszkén emlegeti, hogy megtartották ősi székely nyelvüket, de ugyanakkor igen nagy hatással volt rá az újjáéledő népköltészet és népdal nyelvi gazdagsága, mely a XVI. század első évtizedeiben kezdett el virágozni. Ez az egyedüli öröksége, mellyel útnak indul.

Tizenkét éves, amikor édesanyja meghal és apja egy „öreg deák”, Szabó-Sartor kezeire bízza nevelését. Pár hónapot Győrött töltenek, majd elindulnak Göncre, Károli Gáspár, az „Istenes vénember” falujába. Itt Sartor hamarosan meghal és fiatal tanítványa az öreg pap parókiáján marad. Felmérhetetlen szerencséje ez neki és irodalmunknak! Az öreg tiszteletes, látva az ifjú fogékonyságát, beavatja a készülő Szentírás fordításának műhelytitkaiba, s mint famulusa, ő hordja a korrekciókat Vizsolyba. Károli társaságában adódik rá alkalom, hogy meghallgassa a Biblia nagy tudósainak szakmai beszélgetéseit, akik öreg mesterét gyakran felkeresték. Itteni időzése alatt kerül kezébe a neves strassburgi filológus, Dasypodius latin-német, német-latin szótára, melynek hatalmas jelentőségét azonnal meglátja és elhatározza, hogy elkészíti ezt magyarban is.

1588-ban Debrecenbe megy, ahová vonzza a Kollégium hírneve, de nem egészen két esztendő múlva elhatározza, hogy életcéljának és terveinek megfelelően Wittenbergbe, a protestantizmus szent városába zarándokol, hogy tudását annak híres egyetemén tökéletesítse. Előbb azonban elbúcsúzik szeretett

349


mesterétől és egy hónapot tölt a gönci parókián. Búcsúzásukkor az öreg tudós, akit akkor lát utoljára, csak annyit mond neki: „Az választottak ne éljenek ez világi gyönyörűségben.” És ezt a jótanácsot egész életén át szigorúan meg is tartja.

1590-ben minden pénz nélkül, de annál jobban kirajzolódott tervekkel indul útnak. Először Wittenbergben szűkölködik és tanul, innen a nyomorúság Heidelbergbe hajtja, majd Strassburgba megy, ahol a nagy Dasypodius felkarolja és egy év múlva a Collegium Wilhelminiumban megszerzi a „baccalaureátus” fokozatot. Ennek ellenére sem telepszik le a városban, mert ellenkezik meggyőződésével a hitvitázók árnyalati különbségeken való, meddő harca és torzsalkodása. Ekkor ismeri meg Béza Tivadar zsoltárköltészetét és Svájcba vezet az útja, ahol meglátogatja a 78 éves mestert, aki ellátja hasznos és szeretetteljes tanácsokkal. Itt találkozik egy Rómába induló spanyol delegációval és ez adja az ötletet, hogy hozzájuk csatlakozva megnézze a „másik világot”, visszaemlékezve a „szent öreg” szavaira: „Tegyünk sok dologban kísértést.” Rómában a magyar kispapok igen meleg szeretettel fogadják és ez növeli hitét, hogy valamennyien testvérek vagyunk Krisztusban.

Visszatérve Heidelbergbe, várja már Fabricius Tamás meghívása Sárospatakra, tanári állásba, azonban bármily kecsegtető is az ajánlat, nem vállalja el, mert szellemi korlátokat lát a meghívás mögött. Hazamegy ugyan, de csak azért, hogy további tanulmányaihoz és munkájához mecénásokat keressen. Rövidesen ráébred azonban arra, hogy segítséget kizárólag a művelt polgárságtól remélhet.

1604-ben készül el korszakalkotó szótárával, melyet Rudolf császárnak ajánl és személyesen viszi Prágába, ahol igaz szeretettel fogadják. Nagy megtiszteltetés számára, hogy a Kepler házaspár vendége. Itt találkozik Unverzagt-tal, a nagytekintélyű kamarai elnökkel, aki ajánló-levelet ad neki a bécsi egyetemre, de mégsem megy oda, mert mint naplójában olvasható:

„Nem akarom próbára tenni Krisztusban való igaz hitemet.”

350


1607 nevezetes esztendő, amikor három hónap alatt átülteti Béza Tivadar zsoltárait (Dávid 150 zsoltára francia nyelven) anyanyelvünkre és ezzel a botladozó, nehézkes, helytelen csoportrímű régiek elvesztik jelentőségüket. Átköltése francia dallamokra irodalmunk egyik legnagyobb remeke. Ismeri anyanyelvünk minden árnyalatát, kora teljes szókincsét, de jellemző, hogy amikor elkészül e közel 400 éves szellemi kincsünk, melynek címe: Psalterium Hungaricum, német kiadónál jelenik meg. Bevezetése szerint:

„Szent Dávid királynak 150 zsoltári az francia nótáknak és verseknek módjukra most újonan magyar versekre fordíttattak és rendeltettek Szenczi Molnár Albert által.”

Rendkívüli munka volt ez, melyet csak vérbeli költő és kiváló muzsikus végezhetett el, mert, mint maga mondja: „Majd megannyi versek nemeit öltöztettem magyar zubbonyba… így legtöbbet használhatok nyomorgó hazámnak.” Ennél tökéletesebben munkája célját nem határozhatta volna meg. Ez a szent „eretnek nóták” születésének története, ahogy a hitvitákra és szellemi ököljogra épült időkben nevezték őket. Ugyanakkor, mind a mai napig a magyar kereszténység közkincsei, akárcsak a térdreroskadó, költői szépségű Mária-énekek.

Következő évben kiadja Károli Gáspár Bibliafordításának stilisztikailag átjavított, ma is használt változatát, majd 1610-ben a legelső magyar nyelvtankönyvet, a Novae Grammaticae Hungaricae című úttörő munkáját.

1611-ben feleségül veszi az elözvegyült Ferinari Kunigundát, akitől három gyerekük születik. Igen nagy szükség van a hozzá hasonló elmékre Magyarországon, így természetesen hazahívják. Batthiány Ferenc főkapitány a Rohoncon lévő lelkészséget adja neki, de városhoz szokott, urbánus ember létére nem tud megmaradni. Rövid ideig Komáromban szolgálja egyházát, de ez sem az ő világa. Sőt Bethlen Gábor hívását sem fogadja el, hogy a gyulafehérvári kollégium első

351


szuperintendense legyen. Inkább visszamegy Németországba és segédtanítói állást vállal. Közben, 1624 folyamán lefordítja Kálvin Institucióit, mely az első magyar értekező próza irodalmunkban.

Egy év múlva végleg hazatér, de Gyulafehérváron már csak német professzorok vannak, a püspökké előlépett, erőszakos, nagyhangú és hozzá képest műveletlen Gelei Katona Istvánnal versenyre kelni viszont ellenkezik természetével. Aztán kilenc éven át nyomorog családjával, mindenkitől elhagyatva és elfelejtve, mert egyszerűen képtelen harcolni egy zsíros parókiáért. Teljes szegénységben hal meg 1634-ben. Magyar lángelme sorsa volt az övé. Lelkiismerete azonban teljesen nyugodt lehet, mert 100%-ig teljesítette hivatását, mellyel Isten megbízta, népe és vallása gazdagítására. Szatmári Papp Zsigmond írta róla szomorú sorait:

„Kolozsvárott a legnagyobb szegénységben hunyt el… hazájában éhséget és keserves rágalmazásokat szenvedett hat gyermekével.”

352

A magyar szellem fáklyavivői: Kuruc költészet

KURUC KÖLTÉSZET

Zrínyi Miklóst, a költőt és hadvezért I. Lipót császár trónralépése után hét évvel, 1664-ben a kursaneci erdőben megölte egy vadkan és halálával több, mint két évtizedes űr keletkezett irodalmunkban. Zrínyi, aki monumentális haditudósításával eposzt faragott („Szigeti veszedelem”), ha megfelelő szókincs és verselési készség birtokában lett volna, minden valószínűség szerint Vergilius, Tasso, vagy Aristo színvonalán állna. Hatalmas munkájának lírai részei így is az európai irodalom komoly értékű művei. Szomorú, hogy az ilyen kemény, nagyműveltségű, széles látókörű magyarokat az idegen érdekek vadkanjai több esetben elpusztították.

Halála és a kuruc költészet között ezért nincs meg a folyamatosság. Buda felszabadulása után Bécs érdeklődése Magyarország gyarmatosítására összpontosul, ami érthető az ország potenciális jelentőségénél fogva. Lipót már 1688-ban benyújtja a számlát, amikor az osztrák hadseregtől körülvett pozsonyi országgyűléssel megszavaztatja a Habsburg Ház örökösödési jogát. Az ország tele van vallon zsoldosokkal, akik évekig nem látnak semmi pénzt, ezért fegyverüket kizárólag rablásra használják. Ugyanakkor parancsnokaik néhány év alatt dúsgazdagok lesznek az ország elrabolt kincseiből. Az adóterhek elviselhetetlenek, a vallásüldözés könyörtelen és a lelki vezetők nélkül tanácstalan nép erdőkben, nádasokban rejtőzik. A nemességnek is hasonló sors jut, különösen, ha hitét nem hajlandó megtagadni.

Ezeket a bujdosó ezreket hívják „szegénylegényeknek”, majd „kurucoknak”. Ellenállásuk és küzdelmük célja nagyon emberi. Semmi mást nem akarnak, mint biztonságot és tisztességes megélhetést maguknak és családjuknak. Egyedül a vezér hiányzik, aki irányítsa őket e cél elérésében.

Ezalatt Bécsben I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fia, Európa egyik leggazdagabb, legműveltebb és legtoleránsabb főura, I.Lipót császár „gyámfia„ és a trónörökös, a későbbi I. József, barátja, megnősül. Kényszerítik, hogy feleségül vegye

353


Sarolta Amália hessen-reichfelsi hercegnőt, abban reménykedve, hogy így elidegenítik fajtájától. Tervük azonban nem sikerül és – mintegy belső sugallatra – északkelet-magyarországi birtokaira költözik, mert vallja: ahol a nép, ott a helye a gazdának is, a Rákóczi név pedig kötelez. Lépése annyira határozott, hogy még a bécsi udvar sem képes megakadályozni.

Visszatérve hazájába, megdöbbenéssel látja a hihetetlen nyomort és lenézve a mélybe felismeri, hogy nemcsak azok tartoznak a nemzethez, akik a Tripartitum kivételezettjei, hanem azok a milliók is, akik eltartják őket. Ez a felismerés adja az ösztönzést arra, hogy sok viszontagság után a szabadságmozgalom élére álljon. Zászlójukat „Pro libertate” jelszóval a felkeléshez lelkesen csatlakozó szegénylegények, a „kurucok”, emelik fel először. Elnevezésük a latin „crux” (kereszt) szóból ered, tehát keresztes vitézek.

Azt mondja egy régi latin közmondás: „Inter arma, silent musae”, fegyverek között hallgatnak a múzsák. A kurucok szabadságharca kivétel. Szebnél szebb versek születnek e 2-3 évtized folyamán. Igaz ugyan, hogy formában, ritmusban, szókincsben nincs semmi változás Balassa óta, de honnan is lett volna egy nyomorúságtól és idegen martalócok által megkínzott országban. Ami változott, az a versek hangvétele és tematikája. Akik írták, ismeretlen véndiákok voltak, vagy híveikkel menekült prédikátorok és egyéb írástudó „ideologusai” a magyar szabadságeszmének.

Ha a versek hangnemét kellene meghatározni, feltétlenül azt mondanám, hogy kivétel nélkül „moll”-ban írták őket, mely a szomorúság, tépelődés, a jövő miatti aggodalom hangneme. Sok közöttük a lírával kevert elbeszélő költemény, sőt az alexandrinusokban írt vers is. A szomorúságot zengő dalok monotonsága nagyon hasonló a Gregorián énekekhez.

Jellemző, hogy még a győzelmek idején írtakban is mindig van valami melankólia és borulátás, talán azért, mert nem hisznek igazán sorsuk jobbrafordúlásában. Nézzük meg például a mindenki által ismert „Csinom Palkót”, mely szinte duhajnak

354


számít a többi között, a vidámsága mégis erőltetett, míg végre kimondja:

Szegény kuruc elveszett, mertSokszor egyest isznak,Pohárt császár életéértEgymásnak hagyítnak.

Ezeknél a népköltőknél gyakori az önmarcangolás, ami meghatóan őszintévé teszi őket:

Az régi paraszt példákban szokták mondani,Egyetlen jármú tulkon nehéz szántani,Az mely ország egymástul kezd elhasonlani,Nincs reménység megípüljön, el kell rontani…

A fenti néhány sor a teljes reménytelenség kifejezője. Az osztrák minden szavát hazugságnak tartják, a királyi esküjét megszegő Lipótot pedig szabályosan kigúnyolják elkeseredésükben:

Idegen nemzetekSok hamis hitinekÁlnok ajánlásánakTettető kípzéssel,S csalárd esküvésselTeljes fogadásánakHivén, ládd, mint jártál.Kit soha nem vártálRabja lől Ausztriának.

A „Szolományi diadalról” szóló dal valóságos vádbeszéd. Aki azt írta, tökéletesen ismerte a közelmúlt történetét és feltétlenül művelt fő volt. Költeménye egyik versszakában a Habsburgok fejére olvassa bíráskodásuk előre megfontolt szándékkal elkövetett, saját hasznukat néző igazságtalanságát:

Nádasdi és Zerinyi, Frangepán ölése,S több méltóságos urak rútul elvesztése,

355


Minden sok szép jószágok konfiskált vétele,És az egész országból ippen kiküldése.

Vagyis ezek a kirakatperek kizárólag azt a célt szolgálták, hogy főuraink hatalmas vagyonát elkobozzák és őket, mint lázadókat, kivégezzék. Sokuk családját is meghurcolják teljesen ártatlanul. Ami az országban folyik, semmi más, mint rémuralom, hogy szolgájukká tegyék az egész magyarságot. Ennek az állításnak legjellemzőbb példája a szemerei csatáról írt vers, ami már csak panasz és fohászkodás.

Mert egyfelől német rontja országunkat,Másfelől pogány rác pusztítja hazánkat, Jószágunkat,Elhordja marhánkat.Uram szánd meg ily nagy romlásunkat.

A fenti idézet már az ónodi országgyűlés után készült, mikor a kurucok kezében a fegyvert kizárólag a becsület és a vezérlő fejedelem iránti hűség tartja. Az egyre szaporodó szegénylegények éhezve és ruhátlanul, de kitartanak uruk és a szabadság mellett, bár tudják, hogy az ígért francia és egyéb segítségre nem számíthatnak, a Rákóczi-vagyon pedig egyre apad. Az erről írt dal a végső elkeseredés kifejezése:

Szegény legénynek olcsó a vére,Három rézforint szegénynek bére,Azt sem tudja elkölteni szegény végtére,Melyért méreg, kínzó féreg forr a szívére.

Aztán, 1711 májusában a „Nagymajtényi síkon letörött a zászló” és Rákóczi megmaradt híveinek, az üldözötteknek nem maradt más, mint Isten kegyelme, az erdőben, nádasokban való rejtőzés az osztrák zsoldosok fejvadászata elől, vagy pedig az, hogy átmenjenek a nagy hegyeken és idegen földön keressenek biztonságot:

Őszi harmat utánVégre mikor aztán

356


Fújdogál a hideg szél,Nem sok idő múlvánSárgul hulldogálvánFáról a gyönge levél;Zöld erdő harmatát,Piros csizmám nyomátHóval lepi be a tél.

Ennyi gyötrelemmelVagy ennél is többelIfjúságom mint éljem?Jobb lesz a darvakkal,Vagy más madarakkalŐsszel búcsúmat vennem,S mennem oly országra,Hol irigyim sohaNem szólhatnak ellenem.

Talán erre gondolt Kölcsey Ferenc, mikor leírta a bosszúállás elől bujdosók sorsáról két remek sorát:

„Bújt az üldözött, s felé / Kard nyúlt barlangjában…” A szabadságért annyi áldozatot hozó magyar nép menekült koldus lett saját hazájában, mégis szentül hitt benne: „Ha minden elmarad / Isten el nem marad, / Reábízom magamat.”

A fejedelem, aki kegyelem helyett inkább a bujdosást választotta, Lengyelországból Párizsba ment XIV. Lajos segítségében reménykedve. Itt találkozott néhány alkalommal Saint Simonnal, aki igen meleg hangon írt róla Versailles-ben.

Bujdosás lett a sorsa nemcsak Rákóczinak, hanem a szabadságharc sok vitézének is. A kuruc költészet azonban túlélte a hazánkat felszabadítani akaró küzdelem elvesztését és zengett a hangja országszerte évtizedeken át. A késői kuruc költészet két jellegzetes műfaja: a kesergő és a bujdosó ének:

Hol szépséges feleségem?Hol vagy te is nemzetségem?Kis gilicém, kicsi lányom,

357


Kérem Istent, hogy megáldjon.Harcoltam én a hazáért,A haza szabadságáért,Most bujdosás a kenyeremSós a könnytől, mikor eszem.

A sors kereke azonban forgott tovább és a bujdosók végső helyét Rodostóban, a Márvány -tenger partján jelölte ki. Itt írta meg Mikes Kelemen korai prózánk mesterművét, képzelt nénjéhez címzett leveleit, melyekből megismerjük a Rákóczi emigráció, a legkövetkezetesebb politikai állásfoglalás minden részletét a bujdosók életén keresztül. Végül mindenki kihal Mikes mellől és amint a költő, Lévay József írta róla:

Egyedül hallgatom tenger mormolását,Tenger habja felett futó szél zúgását,Egyedül, egyedül a bujdosók közül”……

Nekünk pedig megmaradt a XIX. században leírt és addig szájhagyományként őrzött kuruc költészet kincse, az Istenhez fordulás igaz ügyünk megsegítésére. Vajon mi, akik a magyar történelem három nagy politikai emigrációja utolsó hullámának egyre öregedő és lassan kihaló áldozatai vagyunk, tudjuk-e ebben a pénzért lihegő modern Rodostóban, hogy „Zágon felé mutat egy halovány csillag”?

358

A magyar szellem fáklyavivői: Kazinczy Ferenc

KAZINCZY FERENC1759-1831

Ez a portrésorozat hiányos lenne, ha Kazinczy Ferencnek, irodalmunk egyik legnagyobb alakjának életét, működését és hatását nem ismertetném. Valójában nem költészete állítja az első sorba, hanem az a tény, hogy közel ötven éven át ő volt a magyar irodalom kommunikációs központja, szellemi megerősítésünk legnagyobb alakja, az ízlés, stílus és a nyelv felemelésének következetes harcosa, aki nagy hatósugarú erőt képviselt és személyes varázsa, nagy műveltsége, fáradhatatlansága kora minden tehetségét magához vonzotta. Azt jelentette nekünk, mint Voltaire a franciáknak vagy Goethe a németeknek.

1759. október 27-én született Érsemlyénben, anyai nagyszülei, Bossányi Ferencék házában. Apja Kazinczy József, anyja Bossányi Zsuzsanna. A nagyszülői ház, ahol hét éves koráig élt, egész életét meghatározta, mert ott szerette meg az olvasást. Hét éves korában került a Debreceni Kollégiumba, de csak egy évre, majd Késmárkra ugyancsak egy évre, innen pedig Sárospatakra, ahol tíz évet tanult. Itt olvasta Bessenyei György „Ágis tragédiája” című művét, mely eljegyezte az írói hivatással.

Később ellátogat Pestre és Bécsbe, majd Báróczi Sándor és Baróti Szabó Dávid írásait olvassa nagy lelkesedéssel. Különösen Báróczi volt rá mély hatással. Ahogy írja: „Még ma is birom a könyvet, mert rajta van ifjú esztendeim emlékezete” (Önéletrajz).

1779-ben Kassán kezdi el joggyakorlatát, azután Eperjesre kerül, majd 1782-ben esküszik fel a Királyi Táblán, Pesten. Azonban nem sokat törődik a jogtudománnyal, mert elsősorban az irodalom érdekli. A latin klasszikusokat és a német irodalmat olvassa, közben pedig minél több magyar költővel igyekszik kapcsolatot teremteni. Egy tállyai szüreten ismeri meg későbbi főnökét, majd apósát, gróf Török Lajost. Az ő révén, mint a felvilágosodás híve és meggyőződéses szabadelvű intellektüel, 1784-ben belép a miskolci szabadkőműves páholyba. Abban az időben a szabadkőművesség korántsem volt azonos a napjainkban ismerttel. Európa szerte a nemzeti törekvések megvalósítására

359


igyekvőket képviselte, akik a mindenki által óhajtott változásokat békés fejlődés útján akarták megvalósítani.

Ugyanabban az évben Zemplén, majd Abaúj megye tiszteletbeli aljegyzője lett. Ebben a hivatalban csak rövid időt töltött, ugyanis gróf Török Lajos, akit II. József császár a felvidéki magyar iskolák tankerületi főigazgatójává nevezett ki, maga mellé vette a nagy műveltségű fiatalembert és kinevezte a nemzeti iskolák tanfelügyelőjévé, ahol felelős poziciójában minden erejével a magyarságot igyekezett erősíteni, amiért több összetűzése volt a németesítésre törekvőkkel. Sajnos ez az egyéniségére szabott beosztás csak addig tartott, amíg a protestáns iskolafelügyelőket el nem mozdították állásukból. Így 1791-ben ő is megkapta a felmondást.

A hivatalból Kassán töltött öt esztendő folyamán a város szellemi életében mellette állt Batsányi János és Baróti Szabó, akikkel irodalmi folyóiratot alapított „Magyar Museum” címen. Később önállóan szerkesztette az „Orpheus” című irodalmi lapot. Ez a folyóirat azt a célt szolgálta, hogy nyilvánosságot adjon az ifjú tehetségeknek, hirdesse nemzeti kultúránkat, az ízlést, a józan gondolkozást, a felvilágosodást és a vallási türelmességet.

Abban az időben írja:

„Sokat kell dolgozni, mert hisz a magyar nyelv fejletlen és készületlen. Fordítani kell tehát az írókat, hogy stílusa a külföldi íróktól szabad ömlést és simaságot kapjon, a régiektől pedig nemességet”

…Ezzel elkezd egy folyamatot, mely a magyar műfordítást a világon páratlanná fejlesztette. Ő maga Sallustius, Ossián, Shakespeare, Moliére, Lessing, Goethe, Schiller és Wieland munkáiból fordított, ugyanakkor költőtársait állandóan biztatta erre a munkára.

Ha levelezésében elolvassuk az erre vonatkozó részeket, az a benyomásunk, hogy ezek mindegyike szellemi végrendelet. Illyés Gyula írja, hogy a világirodalmat németül, franciául vagy

360


angolul megismerni lehetetlen, ők ugyanis kultúrájuk fölényének tudatában más népek irodalmi remekeit harmadrangú költőkkel fordíttatták. Egyedül a magyar nyelv az, melyen a világirodalom hitelesen megismerhető, mert legnagyobb költőink a fordítók. Márai Sándor még hozzáteszi, ha egy magyar költő ismerte valamelyik idegen nyelvet, „kutya kötelességének” tartotta annak lehetőleg minél több értékét átültetni anyanyelvünkre. Így született meg Shakespeare drámáinak első magyar átköltése: Vörösmarty Lear királya, Petőfi Coriolánusa, a Szentivánéji álom Arany János csodálatos magyar nyelvén, majd Aristophanes összes műveinek fordítása. A XX. században Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Devecseri Gábor, Radnóti Miklós és a többiek fordításai olyan magas szinten állnak, hogy az eredetivel egyenrangúak. Nagy tudásukkal fejlesztették nyelvünket világirodalmi szintű kifejezőeszközzé, aminek elindítása Kazinczy elévülhetetlen érdeme.

Hivatala elvesztése után (1791) Alsóregmecre, édesanyjához költözik és a szomszédban, Bányácskán építtet házat, melyet Széphalomnak nevez el. Ettől kezdve csak az irodalomnak él, szervez, hirdeti a minőség és szépség fölényét, bátorítja valamennyi költőtársát. Olyan levelezést folytat, mely hozzávetőlegesen 25-30 kötetre tehető és a kultúrtörténet felbecsülhetetlen értéke.

Sokoldalú munkásságát letartóztatása szakítja meg 1794-ben. A vád: résztvett a Martinovics által vezetett összeesküvésben azzal, hogy ismerte a „forradalmi kátét”, de nem jelentette a hatóságoknak. A többi vádlottal együtt Budára szállítják. Ezek közt van Verseghi Ferenc, Szentjóbi Szabó László, Hajnóczy József és a többiek. Az öt fővádlottat kivégezték. Kazinczy ellen a vád: felségárulás, lázadás a trón és az alkotmány ledöntésére, s a közbéke felborítására való törekvés. Tipikus kirakatper, melyhez hasonlókat (csak éppen más színekben) a legújabbkori magyarüldözés történetében nagyon sokat találunk. Halálra ítélik, de a királyi kegyelem büntetését várfogságra változtatja. Ezután következik kálváriája. Kegyetlen börtönök: Brünn, Kufstein, Munkács, míg végül hét évi rabság után 1801-ben amnesztiát kap.

361


Költőtársai kitörő örömmel üdvözlik. Siet haza Szépha-lomra, hogy folytassa munkáját, de kisül, hogy testvérének a rossz gazdálkodása csaknem koldusbotra juttatta. 1804-ben, negyvenöt éves korában veszi feleségül a művelt, finomlelkű gróf Török Zsófiát. Súlyosak az anyagi gondjai, de mindezért kárpótolja felesége, gyerekei és költőtársai szeretete és ragaszkodása. Így munkáját töretlen energiával folytatja.

Anyagi helyzete csak 1812-ben javul, mikor édesanyja halála után a családi vagyont elosztják a testvérek. Közben állandó érintkezésben van Kiss Jánossal, Virág Benedekkel, Kisfaludy Sándorral és több más, számottevő szellemi emberrel. A világirodalom egyik legszorgalmasabb levelezője. Ezekben vitatja meg többek között a mértéktartó és ízléses nyelvújítást. Udvarias, de mindig őszinte kritikája, jóindulata és őszintesége adnak költőtársainak biztonságérzetet, a fiataloknak pedig támaszt. Levelezése köti össze az ország különböző részeiben élő írókat. Elve, hogy az isteni szikrán kívül a tudás, a szépség, az igazság és az erkölcs vezesse költőinket az alkotásban. Ádázul támadja a műveletlen és ízléstelen nyelvújítókat, akik nevetségessé teszik irodalmunkat.

Ezt a munkával tele, önzetlen, konstruktív életet két esemény zavarja meg. Első az úgynevezett „Árkádia-per” (1806-1807). Debrecen tanácsa ugyanis rájött, hogy egy lángelmét hagyott tüdővészével halálra éhezni, tehát elhatározták, hogy városuk nagy szülötte, Csokonai Vitéz Mihály sírjára emlékművet állítanak. A derék cívisek ezért Kazinczyhoz fordultak, mint legilletékesebbhez, hogy adjon tanácsot, mi legyen a sírfelirat. Ő azt ajánlotta: „Árkádiában éltem én is”. Ez persze azt jelentette, hogy a nagy görög költők és drámaírók is annak szülöttei. Erre a tekintetes városi tanács elővette a jó öreg Barthélemy lexikonát, mely azt mondja, hogy Árkádiában nagyon jó legelők vannak, főleg szamaraknak. Így aztán kitört a vihar. Kazinczy hiába állította, hogy Csokonai emlékét szentnek tartja. A viszony közte és Debrecen között egész életére megszakadt.

Közben változatlanul folyt a nyelvújítási harc: A fiatal tehetségek Kazinczy hívei voltak. Vitkovics Mihály, Szemere Pál,

362


Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc és sokan mások. Kazinczy vitriolos epigrammákat ír a túlzásba menő újítók ellen „Tövisek és virágok” címmel. Majd megírja „Poétai epistola Vitkovics úrhoz” címmel szatirikus levelét, melyben nekirohan a műveletlen és tehetségtelen túlzóknak.

A második nagy kiábrándulás az lett számára, hogy irodalmunk két részre szakadt. A nyelvünket ízléssel és mértéktartással újítókat „neologusoknak,” a „bajúszos magyarokat”, irodalmunk Pató Páljait, „orthológusoknak” nevezték. Ezek bírálatára Kazinczy lelkes híve és levelező partnere, Szentgyörgyi József debreceni orvos írt egy humoros pamfletet, melyben Barczafalvi Szabó Dávidot, a legerőltetettebb szavakat gyártó „nyelvészt” aposztrofálta. Erre Somogyi Gedeon, a neológusok ádáz ellensége, tehetetlen dühében összegyűjtötte a fellelhető Kazinczy ellenes írásokat és azokat Szentgyörgyi írásához csatolva „Mondolat” címmel kiadta 1813-ban. Abban az időben ilyen késhegyig menő vitákkal igyekeztek a magyar nyelv tökéletesítésére.

A neológusok körében rendkívüli felháborodást keltett ez az ellenséges lépés. Szemere Pál és Kölcsey Ferenc írták meg rá a választ. Ez a nevezetes „Felelet a Mondolatra”, melyben Somogyi Gedeont nevetség tárgyává tették az egész ország előtt. Gúnyolták ízléstelen népieskedését és az „orthológusok” szellemi szegénylegény csoportját. A visszaütés olyan kemény volt, hogy nem kaptak rá választ.

Kazinczy ízlésére és etikai felfogására jellemző, hogy nem vett részt ebben az őt érintő vitában. Az volt a véleménye, hogy a nyelvújítására vonatkozó véleményét részletesen kifejtette Báróczi Sándor és Dayka Gábor életrajzában. A kérdést utoljára az „Orthologus és neológus nálunk és más nemzeteknél” című tanulmányában érintette.

Öreg korában utazgatott, hogy még egyszer láthassa szeretett hazáját és találkozzon költőtársaival. Nagy élményt jelentett az erdélyi utazás, ahol lelkesedéssel fogadták. Erről szóló erdélyi levelei a magyar próza remekei közé tartoznak.

363


A Magyar Tudományos Akadémia megalakulásakor a történelmi tagozat rendes tagjává választotta.

1831-ben a felvidéki kolerajárvány áldozata lett 72 éves korában. Halálával lezárult egy harcos kor, a magyar költészet megszervezésének kora. Lezárult a lineárisan egyszerű klasszicizmus, hogy helyet adjon a romantikának, mely Kisfaludy Károllyal jelentkezik először irodalmunkban.

A Tudományos Akadémián nagy tisztelője és tanítványa, Kölcsey Ferenc mondott megrázó gyászbeszédet, amit a következő szavakkal fejezett be:

„… Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen egykorúi magasba hághassanak, s a szerencsésebb maradék tetőre jusson.”

364

A magyar szellem fáklyavivői: Berzsenyi Dániel

AZ ISMERETLEN BERZSENYI1776-1836

A szabadságharcunk óta eltelt több, mint négy évtized alatt állandó figyelemmel kísértem szülőhazánk szellemi életét. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy a Kádár-rendszer állítólag emberarcú kommunizmusa tárgyilagosan foglalkozik-e irodalmunkkal és történelmünkkel? Ugyanis ha nem teszi ezt, azaz hazudik és félrevezeti a következő nemzedéket, akkor egy emberöltő kiesik a nemzet történelmi folytonosságából. Ezt pedig menthetetlenül követi a többi, mely megszünteti a nemzettudatot.

Érdeklődésemet nagyon is megértették otthon élő tanár, pap, író barátaim és rokonságom, akik kétségbeesve nézték az „új pedagógiát”, az igazság, a tények durva elferdítését, mely nemzetünk jövőjét veszélyeztette. Ennek köszönhetem, hogy nemcsak a napilapok és folyóiratok irodalmi rovatában közölt tanulmányokat, hanem Kanadába látogató barátaikkal még a tankönyveket is eljuttatták hozzám, melyeket itt őrzök a könyvtáramban. Mindaz, ami ezekben olvasható, rosszindulatú hazudozás, szándékos félrevezetés, vagy agyonhallgatás. Sajnos, ez a helyzet máig semmit nem változott. Viszont ha az új Kossuth-díjasok neveit megnézzük, ezen egy pillanatig sem lehet csodálkozni.

Az „emberszabású” bolsevizmus idejére esett legnagyobb klasszikus költőnk, Berzsenyi Dániel születésének kétszázadik, halálának pedig másfél évszázados évfordulója. Arra való tekintettel, hogy igen kevés költőnk és gondolkodónk volt olyan hatással hazánk kultúrájára, mint ő, vártam a megemlékezéseket, de hiába vártam. Vagy „megfeledkeztek” róla, vagy elintézték néhány közömbös mondatban. Sajnos, e rosszindulatú mellőzésért a „demokráciának” nevezett Antall-Horn rendszer sem igyekezett elégtételt adni az országépítő szellemóriásnak.

1979-1982 között megírt portrésorozatomban ismertettem életét és költészetét.

365


Az ott mondottakból csupán a „Fohászkodás” című megrendítő verset ídézem, amit mély vallásossága és antik minták ihlettek.

Fohászkodás

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aether Uránjai,Mellyek körülted rendre keringenek,A láthatatlan férgek a teBölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemétA semmiségből, a te szemöldökedRonthat s teremthet száz világot,S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőit a Zenith és Nadír.A szélvészek bús harca, az égi lángVilláma, harmatcsepp, virágszálHirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!Majdan, ha lelkem záraiból kikél,S hozzád közelb járulhat, akkorAmi után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyekRendeltetésem pályafutásain,A jobb s nemesb lelkeknek útján,Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,

366


Mert a te munkád; ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják.”

Most kevésbé ismert oldaláról emlékezem meg, hogy jelentősége, irodalmi működésének sokoldalúsága teljesen világos legyen olvasóink előtt. Ezért bevezetésként egész röviden foglalkozom életrajzával.

1776-ban született Egyházashetyén, a Kemenesalján. Apja földbirtokos, táblabíró. Őseik a honfoglalókkal érkeztek hazánkba. 1790-ben beiratják a soproni Evangélikus Líceumba, de zárkózottsága, szűkszavúsága, emocionális természete sem tanárai, sem társai előtt nem teszik népszerűvé. Tanulmányi eredményei sem kielégítőek, ezért apja 1795-ben hazaviszi, hogy a gazdálkodásban segítségére legyen. Érdekes, hogy az öreg Berzsenyi, bár diplomás ember, a tudományokat és művészetet semmire sem becsüli, egyedül a föld örök erejében, változatlanságában és értékében lát értelmet. Nem is sejti, hogy fia titokban eljegyezte magát a Múzsával és a görög-latin költészetnek nemcsak rajongója, hanem alapos ismerője, azonkívül szebbnél szebb verseket is ír.

Huszonhárom éves, mikor feleségül veszi Dukai Takács Zsuzsannát. Józanéletű, szorgalmas gazda, de hosszú éveken át senki nem gondolta, hogy remekművek költője. 1810-ben barátja, majd keresztkomája, a szomszéd falu evangélikus lelkésze, később soproni szuperintendáns (e sorok írójának anyai ágon szépapja), maga is költő és műfordító, egy alkalommal meglepi írás közben. Kiss János ez a jóbarát, aki ámulva olvassa a gyönyörű költeményeket és azonnal látja, hogy kivételes tehetséget fedezett fel, aki hosszú időn át még őelőtte is rejtegette titkát. Kazinczynak jó barátja, tehát első dolga, hogy a verseket elküldi Széphalomra és irodalmunk vezére örömmel köszönti a „magyar Horatiust”, kinek neve rövidesen ismertté lesz az ország írástudói előtt. Mestere és példaképe valóban a nagy római poéta, de kizárólag költői formáit veszi át, melyeket magyar tartalommal tölt meg.

Verseit 1813-ban adja ki nyomtatásban. Sikerük nagy és őszinte. Nemzeti költészet ez és a nemes magyar hagyományok:

367


Istenben való mélységes hit, lovagiasság, erkölcsi felfogás általa válnak magas értékű irodalommá.

Lelkes híve és támogatója a gróf Festetich György által alapított keszthelyi Helikonnak. Büszkén írja egyik Kazinczyhoz intézett levelében, hogy milyen nagy megtiszteltetés volt számára a meleg fogadtatás, melyben a főúri mecénás részesítette, mikor hintója elé ment, Keszthelyre való megérkezése alkalmából.

1817 végzetes esztendő, mely pontot tesz költői működésére. Barátja, a nyugat-európai és klasszikus műveltségű Kölcsey Ferenc, kritikai sorozatot ír neves kortársai irodalmi működéséről, így Berzsenyiről is, melyben jóindulatú megjegyzést tesz a költő gyakran használt egyéni szóösszetételeiről és modorosnak nevezi azokat. Nincs ebben a bírálatban semmi sértő szándék. Ha valaki elolvassa, nem láthat benne semmi mást, mint egy jóindulatú észrevételt. Ennek ellenére a beteges érzékenységű poéta, aki már akkor apjától örökölt birtokán, a Somogy megyei Niklán él és gazdálkodik, valósággal lelki beteggé válik emiatt. Ezzel magyarázható, hogy élete hátralévő 17 évében mindössze három verset ír. Kölcseynek azonban ingerülten válaszol.

„Az olyan expresszió, mint ‘Dithyrambok lángköre’, ‘Gőztorlaszok alpesei’ nekem se tetszenek, ha azokat hideg szemmel nézem; de valjon hideg szemmel kell-e azokat nézni? De tegyük magunkat azon talált szellembe, melyben azok mondva vannak, látni fogjuk, hogy azok nem egyebek, mint azon természetes szellemnek öltözetei, azaz exaltált képződéseknek exaltált képei”. (Nikla, 1817 április 2.)

Költeményeinek száma nem áll arányban azoknak az értékével. Mindössze 135 és néhány töredék. Éppúgy, mint mesterének, Horatiusnak, neki is az elmúlás a központi problémája, ugyanakkor versei hazájának a sorsával

368


foglalkoznak, azzal szinte összeforranak. Lírája az elmulás gondolatának és szemléletének tökéletes remeke. Ez a költészet az elődökével szemben nem statikus, hanem a teremtett világ mozgásának a kifejezője. Így költeményeiben a Világmindenség térben és időben, tehát két dimenzióban áramlik. (Hogy hová, azt századunk nagy teológusa, Teilhard de Chardin igyekezett megmagyarázni). Nyelvének ereje páratlan és ezzel az Ószövetség prófétáinak sziklaszilárd igazságait veti fajtánk szemére. Mindezek alapja: magyarsága, Istenbe, a hagyományokba, az anyanyelvbe és az „ősi erkölcsbe” vetett megingathatatlan hite. Korai, szemérmes hangú szerelmi lírája kivételével minden sora a hazáról, annak nagyjairól, vagy azokhoz szól és még csodálatos hangú leíró költészete sem mentes ettől. („A közelítő tél”, „Búcsúzás Kemenesaljától”, „Magyarország”, „Keszthely”, stb.)

Akik valaha is tanulták költészetét, neve hallatára azonnal a „Rézbuzogány, Zenith, Nadír, Labyrinth, Zefir, Szibarita váz” kifejezésekre gondolnak, pedig ezek kizárólag a latin költészetből átvett jelzők, hasonlatok és semmi különösebb jelentőségük nincs. Használatuk semmi más, mint ornamentika.

Ha valaki közelebbről megnézi a kort, amelyben élt és a királytól lefelé rétegeződött nemzetet Werbőczy meghatározása szerint, érdekes ellentmondásokat és igazságtalanságokat talál. Mint Vörösmarty később kimondta: „A legelső magyar ember a király”. Ezután jönnek a mágnások, a birtokos, végül a „hétszilvafás” nemesek. Ez a nemzet! A városi polgárság és a jobbágymilliók nem tartoznak hozzá. A „nemzet”, tehát a dzsentri és az elszegényedett nemesség, mely ősidőktől kezdve magyar, mást sem tesz a mohácsi vész óta, mint a dinasztia ellen zúgolódik. Gyűlöli az aulikus főurakat, akik legnagyobbrészt Bécsben szórják el a „dinasztia-hűségért”, vagyis a magyarság ellen elkövetett árulásuk jutalmaként kapott latifundiumok jobbágyainak verejtékével megszerzett, ingyen ölükbe hulló, nagy jövedelmet. Mégis, amikor Napóleon kiáltványt intéz a magyarsághoz, hogy rázza le a Habsburg igát, egyhangú visszautasításra talál. Mi ennek az érthetetlen, ellentmondó magatartásnak az oka? Kizárólag az, hogy a királynak a Szent

369


Korona érintette a homlokát, így ő a „legelső magyar ember” és ha veszély fenyegeti, a nemzet életét adja érte, ha kell. Ezzel magyarázható, hogy a nagy költő ódát ír Eszterházy herceghez, a nemesi felkelés vezetőjéhez, habár tisztában van a herceg nemzet iránti hűségének nagyon is megkérdőjelezhető voltával. Ezután az sem csodálható, hogy megírja a „Felséges Királyunkhoz” és a „Felírás” című költeményeit I. Ferenchez, kinek az uralkodása pontosabban Metternich szabad keze, temetői csendbe borítja az országot. E két költemény túllépi az óda határát, „panégürikos”, vagyis kritika nélküli dicsőítése annak, akit milliók gyűlölnek, mégis megírja a költő, mert nem közönséges emberhez, hanem a koronás királyhoz szól:

Felírás

(A királynak Keszthelyre érkezésére)

Elszórta Filepnek rémítő flottáit,Mint a világrázó Gallia dandáritAz Úr lehellete.

Te zivatarid közt nőttél, mint Nagyanyád,Mert égi nimbusszal fedezte koronádA nép szeretete.

Végül a költemény utolsó strófáját idézem:

Te zivatarid közt nőttél, mint Trezinánk,Mert védangyalod volt, mint most Karolinánk:A nép szeretete.

Több költeményt nem idézek, csak megjegyzem, hogy az ilyen lelkesedő hang olvasásakor mindenki azt hiheti, hogy az ország népe boldog és rajong uralkodójáért, pedig ez a magasztalás disszonáns. Később látni fogjuk, hogy a Niklán élő „remete” – aki írásaiban következetesen „Miklának” nevezi a községet –, tisztán látja milliók nyomorát, amikor letekint a mélybe és követeli emberi mivoltuk tiszteletben tartását.

370


Ezután felmerül a kérdés, hogy egy nagy alkotó, aki élete delén abbahagyta hivatása művelését, mit csinál hátralévő éveiben? Kizárólag gazdálkodik, esetleg szüretekben, disznótorokban, kártyacsatákban, megyebálokban leli örömét? Talán büszkélkedve nyomat névjegyeket, amikor a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választja? Korántsem! Távol áll tőle minden ilyen értelem nélküli időtöltés, a hiúság pedig még inkább. Klasszikus műveltségű fő lévén jól ismeri az igazságot: „Si vis pacem, para bellum”. Ha békét akarsz, készülj háborúra! Ő készül is, elsőrendű esztétává és nemzetgazdásszá képezve ki magát. Készül, hogy védekezni tudjon, mert nem lett volna képes még egy olyan enyhe bírálat elviselésére sem, mint a Kölcsey részéről megnyilvánuló. Nem hiúság volt ez a részéről, hanem büszkeség és adottságai értékének biztos tudata.

Ugyanakkor birtokán élve, a föld megművelőinek közösségében, alaposan megismerte és felkutatta hazánk népének szociális és művelődési problémáit. Ennek következtében magányossága és mogorvasága mögött nagy szeretet él lelkében a nép, a nemzetfenntartó elem iránt. Lassan annyira elmerül a szociális és kulturális kérdések tanulmányozásába és annyira visszavonul, hogy még Kazinczyval is megszakítja kapcsolatát. Erre jellemző, hogy hozzá intézett, kultúrtörténeti értékű 38 levélből 35 visel 1817 előtti dátumot, míg 1817-1836 között mindössze három levelet ír.

Folyamatosan képezi magát, nagyon széles európai látkörre tesz szert, majd tanulmányai és személyes tapasztalatai alapján megírja három jelentős, mind a mai napig időszerű értekezését. Ezek az alábbi címmel látnak napvilágot: „A Kritikáról”, „Poétai harmonisztika” és „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól” (1833-1836). Az első kettőben filozófiai és esztétikai elveit szögezi le, míg az utolsóban elénk tárja a korabeli munkaerő-gazdálkodás helyzetét és bírálatát. Nagyon nehéz lenne a három tanulmányról ilyen terjedelemben megfelelő képet adni, de megszólaltatom magát a nagy költőt és gondolkodót, hogy azt a keveset, amit ezekből módomban áll idézni, saját maga mondja el és olvasótáborunk megismerje az „ismeretlen Berzsenyi” hosszú évek tanulmányai alapján kialakult analitikus véleményét

371


az említett kérdésekben. Különösen időszerű elsősorban az utolsó, a nemzetgazdasági kérdésekről írt, az „alapszerződések”, a primitív népek gyűlölködése és a NATO tagság által való világcsalás és anyagi túlterhelés idején, ami nemcsak anyagilag teszi tönkre a már amúgyis teljesen kirabolt magyar népet, hanem ez az egyprofilú világgyarmatosítás ezer éves kultúránkat és történelemtudatunkat is megsemmisíti a falanszter országok megteremtésével.

Lássunk tehát néhány mondatot a fent említett értekezésekből. A „Kritikáról” címűben a bírálat céljáról és fajtáiról beszél. Mindaz, amit ebben elmond, a Kölcseyvel való heves vita eredménye és a következtetések leszűrése a lehető legtárgyilagosabb formában, de benne van a keserűség s kiábrándulás tónusa:

„A kritikák legbelsőbb természetükre nézve, két igen különböző fajtára oszlanak: úgymint tiszta tudományos, avagy tanító kritikára és büntető, vagy perlő kritikára”.

Ő a tanító bírálat híve és ezzel állítja szembe Lessing híres tételét, mely szerinte hamis felfogás:

„Vannak ugyan a kritika törvényeinek olyan tanítói is, akik részben teljesen mást tanítanak, s azt hiszik Lessinggel: A kritikusnak senki elébe nem írhatja, mely keményen és keserűen gáncsoljon, vagy csúfoljon. Magának kell tudnia, minő hatást akar előhozni, s szükség, hogy szavait ezen hatásra intézze; s vannak akik azt tanítják, hogy az írót ütni, csigázni, s agyonverni nevetve lehet … A literatúrában a durvaságokat hatás eszközeivé tenni annyi, mint a durvaságnak és önkénynek fegyvert adni”.

372


Sokkal jelentősebb munkája a „Poétai harmonisztika”, mely talán az első nagyértékű, anyanyelvünkön megjelent esztétikai mű. Tárgya az, hogy minden szellemi alkotás követendő példája a görög szépségideál, vagyis az igazság, a szépség és az erkölcs összhangja kell legyen.

„Tárgyamat az emberben és a természetben keresem … Mert csak annyiban ismerhetjük meg mind az igazat, mind a jót, mind pedig ezeknek egyetemét: a szépet, amennyiben ezen természetnek rejtelmeit kinyithatjuk”.

Ez az ideál és világszemlélet teljesen kizárja a materializmust, az anyagot és egyedül a lélek tisztaságát ismeri el értékmérőnek:

„A hellén művészetek nemcsak lantot adának a költészet istenének, hanem egyszersmind fénysugarat, orvosfüveket és sárkányölő nyilakat … A görög nép pedig olyan kényes volt e részben, hogy legkedvesebb drámaköltésze, Eüripidész ellen már azért is fellázadott a játékszínben, mert az a gazdagságot dicsérte.”

Emiatt hisz a hellén művészet, és vele együtt Berzsenyi is, a mértéktartásban, mely minden túlzást határok közé szorít és lehetetlenné tesz:

„… Ezért utáltak a hellének szépérzékükkel minden különösséget és fölöttébbvalót, olyannyira, hogy valamint Apolló templomában, úgy minden görög szépművön nyilván írva van a szépnek és jónak örök törvénye: ‘Semmit ne fölöttébb’ … S éppen ezért állítja ezen definiciót korunk Árgusa, Jean Paul, mivel

373


az két szélsőséget egyaránt kizár: úgymint a poétikai idealizmust és naturalizmust, melyeket ő játszólag ‘nihilizmusnak’ és ‘materializmusnak’ neveze.”

Berzsenyi részéről az idézett mondatok a hellén „kaloka-gathos”, a szép és jó elvének tökéletes elfogadását és követését bizonyítják.

Nemzetgazdasági értekezése: „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól”, a hazánkban élő nemzetiségek, – mint ő nevezi, gyarmatok – helyzetével, munkaerőinek értékével foglalkozik és a népsűrűség aránytalanságáról beszél. Ebből több részletet idézek, mert azt hiszem, hogy nemcsak népjóléti jelentősége értékes, hanem talán az első írás, mely szociális alapon foglalkozik a nemzetiségi kérdéssel, messze megelőzve Széchenyit és Kossuthot. Mindenekelőtt felteszi a kérdést és azonnal felel is rá:

„Van-e földünk terjedelméhez és termékenységéhez képest a mezei szorgalomra megkívánható, elegendő földmívelő népünk? Mely kérdésre természet szerint minden hazánkat és annak népességét ösmerő csak így fog felelni: … hogy ilyen mezei szorgalomhoz elegendő földmívelő népünk még korántsincs”.

Leggazdagabb vidékeinken, még a dunántúli megyékben is kevés a magyar munkaerő, így:

„Ott sem győzi magyar a maga gazdaságát, ott is hegyi tótok és horvátok pergetik a sarlót és csépet, s még Kőszeg tövében is láttam csehországi kaszásokat.”

374


Nagyon találó a német telepesekről alkotott véleménye, akik nemcsak a földet művelik nagy hozzáértéssel, hanem olyan ügyesek, hogy még szerszámaikat is maguk készítik és javítják:

„A köztünk letelepedett német gyarmatok minden dícséretre méltó erkölcsöt és szorgalmat mutatnak és ha az előbbi, szigorú hazájukból hozott holmi hibáikat lerázhatják, igen hasznos néppé válhatnak.”

Szomorúan jegyzi meg, hogy a hegyek között tömegben élő oláhok még a saját élelmükről is képtelenek gondoskodni, ugyanakkor az ország legtermékenyebb része, melyen virágzó falvak nőhetnének, hasonlók a „nomád pusztasághoz.” Igaz ugyan, hogy az oláhok, vagy a tótok a magyar földmíves munkájának a felét sem képesek elvégezni. Egész tanulmányán végigmegy a fenti megállapítás, melyet „Céltalan néposzlatnak” nevez.

„Honunk néptelenségére nézve nemcsak az a bajunk, hogy földünk illendő megművelésére igen kevés a nép, de ezen kevés nép is olyan helytelenül oszla, hogy néhol legmeddőbb havasokon munka és föld nélkül sorvad a nép; leggazdagabb rónáinkon pedig munkás nélkül sorvad a föld …”

Idézett sorai tragikus igazságot mondanak ki, ugyanis a 150 éves török megszállás és a Rákóczi szabadságharc idején az oláhok és a tótok teljes biztonságban éltek a hegyek között, miközben a magyarság elvérzett a védelmi harcokban, minek következtében Európa legtermékenyebb területén, a Nagy Magyar Alföldön a színmagyar lakosság csaknem teljesen kihalt.

Másik szomorú tény: művelődés lehetősége egyenlő a semmivel és felháborító, hogy falusi kiskirályok, botosispánok úgy bánnak a jobbágyokkal, mintha állatok lennének. (Sajnos ez a

375


helyzet ma is éppen ilyen, amióta elszenvedtük a bolsevista megszállást, ma pedig a „demokráciának” nevezett utódok terrorját, elsősorban vidéki községekben és kisvárosokban).

„Mert ha meggondoljuk, hogy néhol a legcsekélyebb tisztviselők, vagy uracskák is a népnek semmi becsületet nem adnak, hanem azokkal szabadon gorombáskodnak, még az előljárókat is tézik, lehuzatják stb., éppen nem lehet csodálnunk, ha ily durva bánásmód mellett a népben a becsületérzést, s azzal együtt a néperény legszebb nemeit elfojtva látjuk … Igen, a nép érti, hogy nem lehet mindenki úr; de érzi azt is, hogy a szegényt megvetni és gorombasággal illetni senkinek oka nincs.”

Ezek, amiket az „ismeretlen ”Berzsenyiről” el szerettem volna mondani. Kétségtelen, hogy a kiváló költő tizenhét éves hallgatása irodalmunk nagy vesztesége, de ezek az elméleti és nemzetgazdasági művek korszakalkotó jelentőségükkel bizonyítják, hogy a haláláig eltelt idő nemzetépítés volt, tehát nem hiábavaló. Ha életében nem érhette el, ami után vágyott, bizonyos, hogy megkapta Teremtőjétől, akiben rendületlenül hitt és beteljesedett a „Fohászkodás” gyönyörű soraiban biztosnak tekintett reménye:

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!Majdan, ha lelkem záraiból kikél,S hozzád közelb járulhat, akkor,Ami után eped, ott eléri.

376

A magyar szellem fáklyavivői: Kölcsey Ferenc

KÖLCSEY FERENC EMLÉKÉRE1790-1838

„Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,Kölcsey nemzetség, Ete hű maradéka, kit egykorDon hullámi körül, a Hét magyar egyike, hős Ond,Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vőn.”

Korát évtizedekkel megelőző nagy költőnk és gondolkodónk, Kölcsey Ferenc emlékére született az alábbi írás. Nemcsak nemzeti imádságunk, a Himnusz teszi őt halhatatlanná, hanem egész életműve, amely az európai magasságba emelkedett lángelme fajtáját és emberbarátait szolgáló alázatának az eredménye. Szilágy megye szülötte ő is, mint legnagyobb utóda, Ady Endre. Mindketten mélységesen keresztény hagyományokat hordoztak magukban, ki-ki a maga vérmérsékletének, látószögének és korának megfelelően.

Sződemeteren született, 1790. augusztus 8-án, ősnemesi családból. Szüleit korán elveszíti, s az árvaság gyermeklelkének nagy hiány- és bizonytalanságérzetet ad. Egy halálos járványt átélve félszemére megvakul, ami azt a hitet kelti benne, hogy nem egész ember. Hat éves korától tizenkilenc évesig a Debreceni Kollégiumban nevelkedik. Rövid pesti joggyakorlat után azonban visszavonul Bihar megyei birtokára, ahol gazdálkodni kezd. Önként vállalt elszigeteltségében nagy szorgalommal tanul, mert hisz abban, hogy csak magasrendű, európai műveltséggel lehet pótolni népünk több évszázados elmaradottságát, mely áldozatvállalásunk következménye és utolérni az európai országokat.

1823-ban írja meg nemzeti imádságunkat, a Himnuszt. Kazinczy köréhez tartozik, később azonban elvi kérdések miatt elhidegülnek egymástól. Ezután a vármegye politikai életében tevékenykedik, természetesen mint a felvilágosodás híve,

377


ellenzéki programmal. A Magyar Tudományos Akadémia 1830-ban választja rendes tagjává. 1832-ben, mint vármegyéjének követe, a pozsonyi országgyűlésen az ellenzék egyik vezére. Megbízásáról azonban 1834-ben lemond és az országgyűlés ifjúságának őszinte szomorúságától kísérve visszatér birtokára. Kossuth „Országgyűlési Tudósítása” gyászkeretben közli a hírt annak ellenére, hogy mindketten tisztában vannak súlyos elvi ellentéteikkel.

A sors kegyetlen iróniája, hogy ellene, aki a jobbágyság helyzetének gyökeres megváltoztatásáért harcolt az országgyűlésen, saját jobbágyai fellázadnak. 1837-ben írja meg az elveit összefoglaló hatalmas munkáját, a „Parainesist” (a „Tanács”-ot), majd 1838-ban váratlanul meghal 48 éves korában.

Tragikus sorsú ember volt, aki irtózott mindentől, ami a röghöz, az anyagi világhoz köthette volna. Ideáljai: a tiszta ész, az analitikus gondolkozás, az igaz művészet, az arány és a harmónia. Külseje is különbözik a kortárs nemességétől. Simára borotvált arcával, fél szemén a fekete védővel, osztályát évtizedekkel megelőző, meg nem értett bölcseletével teljesen idegen, sőt ellenszenves a kortárs nemesek előtt. Ezek a jóltáplált, mulatozó, megye- és országgyűléseken üres közhelyeket szajkózó urak ellenszenvvel nézték magas intellektusát, különcnek tartották és annyira gyűlölték, hogy például szomszédai barmaikkal tapostatták le vetéseit és ott kellemetlenkedtek neki, ahol csak tudtak.

Kétségtelenül különös egyéniség volt. Betegesen pesszimista. Kivételesen nagy, klasszikus, nyugat-európai műveltsége magasan kortársai fölé emelte. Figyelemmel tekintve át életművét, nagyon nehéz megállapítani, hogy a gondolkodó és a rétor milyen arányban volt meg benne. Bizonyos, hogy feltétlen felelősséggel ír le, vagy mond ki minden szót. Fiatalabb korában egyetlen vágya: menekülni hazájából bárhová, ahol igazi kultúrát és polgárosodást talál. (Akárcsak másfél évszázaddal később Márai Sándor.) Egész gondolatvilága szinte testtelen, s akkori művein látszik, hogy a lelke megtisztul, amikor ír. Később ez a

378


magatartása megváltozik, mert belátja, hogy minden embernek Isten által meghatározott helye és feladata van a földi dimenziókon belül. Élete célját a hazaszeretetben és népe felemelésének munkálásában látja, úgyis, mint költő és úgyis, mint ember.

Aki ismeri a világirodalmat, jól tudja, hogy a korai középkortól napjainkig a legjelentősebb nemzeti irodalmak többsége pesszimista. Különösen áll ez a mi költészetünkre, mely minden nép poézisén túltesz borúlátásában. Az persze más kérdés, hogy ez kollektív lelki jelenség-e, vagy egyénenként, tudat alatti okok következménye. Mindenesetre miénk az egyetlen az európai irodalomban, amely nagy történelmi válságok idején nemzethalálról beszél.

Kölcsey valamennyi elődjén túltesz a „Himnusz a magyar nép zivataros századaiból” című költeményével, mely nemzeti imádságunk lett és végigvezet történelmünkön. Műve a magyar líra egyik páratlan remeke. Formájában, lélektani felépítésében, igazságkeresésében egyaránt tökéletes. Kicsit mintha szemrehányást tenne Istennek, de ugyanakkor bűneinket is meggyónja. Először csak víg esztendőt kér, melyre jogalapja, hogy fajtánk „megbűnhődte már a multat, s jövendőt”. Ezután bemutatja a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, melyet őseink szereztek, ezért felsorolja múltunk nagy tetteit, majd egyszerre vezeklővé válik a hangja:

Hajh, de bűneink miattGyúlt harag kebledben …

Aztán kimondja a tatárjárás óta érvényes keserű igazságot:

Bújt az üldözött, s feléKard nyúlt barlangjában …

Mennyi tragédiát, megalázást, igazságtalanságot foglal remekbe e két sorban! Végül, a költemény kulminációjaként elsírja évszázadok keserű küzdelmeinek, véráldozatainak a hiábavalóságát:

379


S ah, szabadság nem virúlA holtak véréből,Kínzó rabság könnye hullÁrvánk hő szeméből !

Áttekintve történelmünket, minden bizonnyal önmagának tette fel a kérdést: ennyi csapás után van-e reménye fajtánknak a fennmaradáshoz, a túléléshez? Aztán kétségtelenné válik, hogy egyedül Isten kegyelmében reménykedhetünk, hozzá fohászkodik tehát:

Szánd meg, Isten, a magyart,Kit vészek hányának;Nyújts feléje védő kartTengerén kínjának! …

Hiszen

Megbűnhődte már e népA multat s jövendőt!

Himnuszunk páratlan a világon. Nem nemzeti dicsekvés, vagy öntömjénezés, nem valamely uralkodóhoz írt óda, esetleg jókívánság, mint például: „Gott erhalte unser Kaiser / Unser guter Kaiser Franz”. Buzgó ima ez, Isten előtt való leborulás, melyből sugárzik a Gondviselésben való hit.

Kölcsey pesszimizmusa nem a romantika divathóbortja, de nem is erőltetett, vagy megjátszott világfájdalom. Alapja a véres valóságot felmérő aggodalom, amely már egy kicsit patologikus. Ellentmondásnak tetszik, de ő, akiről kritikusok egész légiója azt állította, vagy állítja ma is, hogy széles perspektívájú kozmopolita, a legmélyebben magyar nemzeti költő, amiről ő maga beszél teljes őszinteséggel:

„ … a kozmopolitának nyilván nincsen igaza. Polgára lenni az egész világnak nem azt a veszedelmes differenciálódást jelenti, mely minden patriotizmust, minden nacionalizmust kizár. Érdeklődni

380


az egész emberiség iránt, s mégis el nem veszíteni azt az édes és mindig intellectuális érzelmet, mely a szülőföldhöz von: ez a kettő nem ellenkezik egymással, mint az emberi szeretet az atyai, vagy gyermeki szeretettel sem ellenkezik.”

Lehet, hogy többen kissé kételkedve fogadják állításomat, de véleményem szerint Berzsenyivel egyidőben ő volt az első magyar falukutató. Ő, aki nem ivott, nem dohányzott, nem szerette a zsíros anekdotákat, messze elkerülte szomszédai rusztikus szórakozásait, igen élesen szemmel tartotta a jobbágyság tűrhetetlen állapotát. Jól látta, hogy ez a színmagyar réteg, mely földesurától évi 12 véka gabonát kap egy kevés háztáji kerttel, képtelen abból megélni családjával, hiszen az még egy embernek is kevés. Felmérte, hogy ez az okos, szorgalmas, önérzetes, de tisztelettudó, milliókat kitevő réteg, amely színmagyar és hálás egy igaz emberi szóért, sokkal inkább „nemzet”, mint azok a kétes származású zsoldosvezérek, akik több tízezer holdas latifundiumot kaptak a „dinasztia iránti hűségükért”, ami azt jelentette, hogy a nemzet érdekeit lelkiismeret-furdalás nélkül eladták Bécsnek, sőt nem egy esetben szándékosan árulták a magyarság jussát saját előmenetelükért. Keserűen írja ezekről a nagy gondolkodó, mélységes igazság kimondásával:

„Ötszáz főrend, hétszázezer nemes és tízmillió (10) nép egybeolvad a nyelvvel … ezért úgy kell intézni az urbárium tárgyát (úrbériség), hogy az adózó nép nagy tömege egyszer már a polgári alkotmányba belépjen, s ezáltal az alkotmány 700 ezer, puhaság által elaljasodott lélek helyett, tíz-millió felemelkedni akarót nyerjen …”

381


Zseniális, igaz magyar beszéd, mely az adott körülmények között nagy bátorságra vall. Nem lehet ezekután csodálkozni azon sem, hogy „Zsarnok” című versében az alábbiakat írja a jobbágyról:

Sápadt neje

Keblében vitte kisdedét, s panaszátPoroszlód azt korbáccsal ölte el!S terád bizatott-e ezreknek boldogsága,Hogy árulhasd pénzért véröket?S neked ád majd márványt,S nagy nevet a hízelkedés,Óh rabló, sírodon?

E pesszimizmus volt alaphangja, sőt vádemelés a diétán is, magával rántva és szinte megbűvölve beszédeivel a nemzet elitjét, a felvilágosodás híveit. Borulátása mégis építő, mert előkészíti az utat Széchenyi István, Fáy András és Vörösmarty Mihály számára. Ehhez egy rövid mondatban adja meg az útmutatást az 1834-ben, Nagykárolyban elmondott beszédében:

„Adja az ég, hogy a hazafiság lelke, a közjó szerelme, önhaszonmegtagadás, tanulás és tapasztalat által nyert gazdag ismeretek legyenek az újonnan felserdülő generáció bélyegei!”

Nemzetéért való égő és sürgető aggodalma adja az ösztönzést a Lánchíd tervezéséhez, a Duna-szabályozás végrehajtásához, valamint a Nemzeti Kaszinó és az Első Magyar Takarékpénztár megalapításához. Így emelkedett egyre magasabbra szellemi életünk, melynek eredménye Széchenyi István négy alapvető műve: a „Hitel”, „Világ”, a „Stádium” és a „Kelet Népe”, valamint az „Akadémiai beszédek” nemzetépítő feladatunkat megvilágító bölcsessége, melyek Kölcsey filozófiája alapján szögezték le tennivalónkat.

382


Az 1848. március 15-én kinyomtatott 12 pont nem mond semmi újat, mert Kölcsey ugyanezeket a nemzeti és emberi jogokat követelte az országgyűlés előtt 1832-33-ban.

Mikor lemondása után visszavonult Biharba, nem adta fel harcát és ott is csak egy cél lebegett előtte: magyar nemzetének szellemi és anyagi felemelése a századok óta polgárosult, betelepedett németek, azonkívül angolok, valamint a forradalom után polgárrá vált franciák színvonalára. Önkéntes száműzetésében mindezeket prózai írásaiban fogalmazza meg. Nagyszerű sorokban beszél a zökkenőmentes nemzeti evolúcióról, melyet kizárólag széles látókörű, önzetlen hazafiak folyamatos munkája valósíthat meg.

„Elszórt magvakból apródonként csirázik és nő fel a kor, mely változásokat hoz magával. Annak feltűntekor mintegy tudat, s akarat elleni forrás, mozgás és haladás fog látszani mindenfelé; boldog a reformátor, ki e fejlődés első jelenségeit biztos pillantással észreveszi.”

Szervező munkája előtt irodalmunkban nem volt felismerhető folyamatosság, értéket meghatározó mérce. Ennek egyedüli oka, hogy nem volt világos a követelmény, hogy ki írjon és főleg mit mondjon el. Csak azt hangsúlyozták, hogy magyarul kell írni. Elsőnek Kazinczy kezdte el a szakszerű bírálatot, de igen óvatosan, nagy tapintattal. Kölcsey nem érte be ezzel és szellemi fegyverzete minden adottságával megteremtette a tudományos magyar kritikát. Igaz ugyan, hogy Kis Jánosról, Csokonairól és főleg Berzsenyiről nevelő szándékkal megírt bírálata ellenségeket szerzett neki, de az eredmény kétségtelenül építő volt, mert ezzel kezdődött el a tudatos igényesség, a magas nívó felé való törekvés. Ezért élete végén eszméit és tapasztalatait széleskörű európai műveltségével magyar sarkításban foglalta össze intelmeiben, melynek a „Parainesis” címet adta. A nevelése alatt álló Kölcsey Kálmán részére készült ez, de pedagógiai súlya felmérhetetlen értékű. A benne foglalt gondolatok idők felett álló bölcsességet sugároznak, a kor legnagyobb polihisztora

383


pragmatikus összefoglalásában. Ebben mondja el, mit tart az öntudatos, széles látókörű, igaz ember szükséges magatartásának, hogy hazájának, embertársainak hasznára legyen és ezen az úton induljon meg az egészséges, művelt, igazságokra alapozott társadalmi rend építése. Így szögezi le évtizedek közéleti munkája és önművelése eredményeként megfogalmazott véleményét, mely szerint:

„Szeretni az emberiséget, ez minden szívnek elengedhetetlen feltétele. Az emberiség egésze nem egyéb számtalan háznépekre osztott nemzetségeknél, melynek mindegyik tagja rokonunk, s szeretetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tarthat …”

Fajtájának féltése végső kétségbeesésbe sodorja, melynek következtében hatványozva érez és mérlegel minden tényleges vagy képzelt veszélyt.

Az uralkodó rendszer, élén a Kamarillával, látva Európa népeinek forradalmi hangulatát, mely napról napra elkeseredettebb, igyekszik elnyomni minden szabad véleményt a Bécsi Kongresszus utáni évtizedekben. Akik pedig odáig merészkednek, hogy az elnyomott népet gyámolítják és ismerik a felvilágosítás felelősségét, azokat kíméletlenül üldözi. Így fogják perbe az addig is rossz szemmel nézett Wesselényi Miklóst, az igaz magyart, akinek van bátorsága bírálatot mondani a rendszer igazságtalanságairól. Hivatalosan „persona non grata”-nak minősítik. (Nemkívánatos személy.) Ennek ellenére Kölcsey minden habozás nélkül elvállalja védelmét, nem törődve azzal sem, hogy személyes szabadságát is kockára teszi ezzel a lépésével. 1835-től haláláig, három éven át végzi ezt az igazságkereső munkát, törhetetlen akarattal és meggyőződéssel.

Wesselényi, aki állandóan járja az országot, látja a hihetetlen anyagi és szellemi nyomorúságot, melyről rendszeresen és részletesen tájékoztatja védőjét és barátját. Véleménye szerint az elkeseredés igen közel áll a forradalom kirobbanásához. Így

384


Kölcsey beteges borúlátását nemcsak ébren tartja, hanem állandóan növeli azt. Ennek alapján fogamzik meg remekműve, a „Zrínyi második éneke”, mely elődje a Vörösmarty által megénekelt sírnak, hol „nemzet sűlyed el”. Egyedül az a különbség, hogy egy ilyen tragédiánál senki sem fogja körülvenni a magyarság sírját és a könnyek legfeljebb az öröm könnyei lesznek. Ez nyilatkozik meg nagyszerű költeményében, mely a Sorshoz való fellebbezés:

Te szánd meg, ó sors, szenvedő hazámat,Vérkönnyel ázva, nyög feléd!Mert kánya, kígyó, féreg egyre támadÉs marja, rágja kebelét.A méreg ég, és ömlik mély sebére,S ő védtelen küzd egyedül,Hatalmas! Ó légy gyámja, légy vezére,Vagy itt az óra, s végveszélybe dül.

Áldást adék, sok magzatot honodnak,Mellén kiket táplál vala;S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?Ön-népe nem lesz védfala?Szív, lélek el van vesztegetve rátok;Szent harcra nyitva várt az út,S ti védfalat körűle nem vonátok;Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!Te rendelél áldást neki,S a vad csoport, mely rá dühöngve támad,Kiket nevelt öngyermeki.Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek,S míg hamvokon majd átok ül,Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek Tán jobb fiak, s védvén állják körül.

Törvényem él. Hazád őrcsillagzatjaSzülötti bűnein leszáll;

385


Szelid sugárit többé nem nyugtatjaAz ősz apák sírhalminál.És más hon áll a négy folyam partjára,Más szózat és más keblü nép,S szebb arcot ölt e föld kies határa,Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

Illyés Gyula azt állítja, hogy a „Himnusz” elhomályosítja Kölcsey egész életművét. Egyéni vélemény, melyet tiszteletben kell tartanunk, de én azt hiszem, hogy olyan költeményeket, mint a „Vanitatum vanitas”, vagy a fent közölt „magyar requiem”, soha nem homályosíthatja el még nemzeti imánk sem.

Halála előtt egy hónappal, 1838. július 6-án írta utolsó levelét Szatmárcsekéről Wesselényinek. Ennek lényege a férfiküzdelem, még ha reménytelen is ez a harc. Erről tanúskodik az alábbi részlet:

„Barátom, mi férfiak vagyunk, a mi karakterünket küzdés által nyerők, s ennek diadalmi koszorúja az, hogy tudunk szenvedni léleklevertség nélkül. Nem sokkal szebb ez, mint amoraliter elsűlyedetteknek szolgai nyugalomban való tespedése? …”

1838. augusztus 1-én barátja ügyében hivatalos útra indult, de elérte egy felhőszakadás, melyben annyira átfázott, hogy a fellépett tüdőgyulladást nem lehetett meggyógyítani. Augusztus 6-án hunyt el csendesen, unokahúga házában.

Temetését Szatmárcsekén tartották és hamvai fölé az első síremléket 1856-ban állították. 1924. augusztus 24-én, a budapesti városházán leleplezték mellszobrát, mely alkalommal Teleki Pál emlékezett meg emberi és költői nagyságáról. Majd ugyanez év szeptember 8-án felavatták a csekei temetőben új síremlékét. Ez alkalommal Kornis Gyula tartotta meg országos visszhangot keltő beszédét, melyet a következő szavakkal fejezett be: „ … eszméid és példás életed itt ragyog előttünk. És mi mind

386


áhitattal teszünk hitet eszméid mellett, s eljárunk a forráshoz, hogy erőt merítsünk belőle.”

Nagyságára jellemző, hogy nemcsak életében, hanem mind a mai napig, pontosabban egészen addig, amíg a kommunista terror el nem nyomta a szellemi szabadságot, nagyon sokat foglalkoztak vele nemcsak az irodalom, hanem a nemzetpolitika legjobbjai is. Ennek példájaképpen idézem Szerb Antal tanulmányának első sorait, mely pesszimizmusával foglalkozik:

„Miért volt ez az elkeseredés? Mint Széchenyi, talán ő is a nemzetre projiciálta belső gyötrelmeit és saját alkonyát a nemzet alkonyának tartotta? Vagy, mint Széchenyi, érezte ő is, hogy éppen a legszebb eszmék sodorják a nemzetet a legszörnyűbb örvény felé? Akárhogy is, a romantikához hozzátartozik ez a szörnyű decrescendo, a kétségbeesés. Az igazi romantika olyan magaslatot jelent, ahonnan csak lezuhanni lehet.”

387

A magyar szellem fáklyavivői: Csokonai Vitéz Mihály

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY1773-1805

Az 1848-49-es szabadságharc előtti irodalmunk egyik legnagyobb alakja Csokonai Vitéz Mihály, akire nyugodtan mondhatjuk, hogy úttörő, mert egyike azoknak, akik az ő korában igen nehéz helyzetben vannak, ugyanis Balassa Bálint kivételével nincs előttük igazán nagy költő, aki példakép lehet.

Amit művészi kifejezésmód és megelevenítés terén nyelvben, formában és mondanivalóban megteremt, mindazt járatlan utakon, a maga erejéből, tehetségéből és az abban való hitből formálja meg. Az új stílus és mondanivaló alól kizárólag a kollégiumban írt versei képeznek kivételt, mert ott megkövetelték, hogy a múlt kissé nehézkes, diákos-népies hagyományaihoz ragaszkodjon.

Debrecen szülötte. Apja armális nemes, foglalkozására nézve borbély, aki korán elhunyt és az engedelmes, vézna gyereket édesanyja neveli a Kollégium tőszomszédságában lévő házukban. Az eszes, jó modorú kisfiú hatéves korában lesz az ősi intézet növendéke. Nagyon jó tanuló, így tandíjmentesen az internátus lakója. Tanárai és társai egyaránt szeretik. A figyelem azonban csak akkor fordul felé, amikor a gimnáziumban dolgozatként verset iratnak velük. A meglepetés egészen nagy és tanárai komoly jövőt jósolnak neki. Társai valósággal ünneplik. Néhány tehetséges társával állandó látogatója a könyvtárnak. Rendszertelenül ugyan, de sokat olvas, nagy szorgalommal tanulja az idegen verseket és mintha megérezné Kazinczy biztatását, azokat magyarra fordítja. Sok verset ír a hagyományos, áthághatatlan formák tiszteletben tartásával, bár megfigyelhető, hogy ez a beidegzettség a későbbi, teljes függetlenségben írt költeményeiben is olykor megmutatkozik. Különösen népszerűvé teszik a pajkos, sokszor kétértelmű versei, melyek a kor érdes szellemének teljesen megfelelnek. Tragédiája, hogy élete harminckét éve alatt kortársai nem értették meg legragyogóbb verseit és nem méltányolták értékük szerint.

388


Akadémiai tanulmányai idején éri a nagy kitüntetés: megbízzák a kollégium poétikai osztályának tanításával. E munkája közben azonban összetűzésbe kerül egyházi elöljárójával, mert a debreceni nagyerdőben „tanítványaival pipázik és pajzán dalokat énekel”. Ezért feddésre ítélik. A második megrovás már súlyosabb. Halasra küldik legációba, de a gyűjtött pénzzel nem tud elszámolni. Mikor pedig vádat emelnek ellene, összehívja az intézet diákjait és ő vádolja a kollégiumot. Ezzel betelik a mérték, és az ítélet „Collegium abeundi”, azaz kicsapás. Mindez közvetlenül diplomája megszerzése előtt történt, ami örök törést jelent életében. Egy évig édesanyjával lakik – Tömörkény István megfogalmazása szerint – mint „célszerű szegény ember”. Nem sokkal ezután meglátogatják őket sárospataki rokonaik és rábeszélik, hogy iratkozzon be az ottani kollégium jogi fakultására. Rövid gondolkodás után elfogadja az ötletet és odaköltözik. Néhány gúnysora erről a változásról számol be a „Búcsú a magyar Múzsáktól” című versében:

Magam is ezután tivéletek tartok,Kik élni és nemcsak verselni akartok.Verbőczyhez megyek, ti tán meg nem martok,Kik a törvényléből moslékot habartok.

Azonban nem olyan fából faragták, hogy korlátok közé hagyja szorítani magát. Ezért írja a „Szabadság” című versében:

Az oly madár igen ritka,melynek kedves a kalitka.Bár arannyal van bélelve,Mégsem telik benne kedve.Bár meg ne kelljen szűkülni,Mégis mindig fog készülniKirepülni.

Egy év után otthagyja Patakot és elhatározza, hogy semmi más nem lesz, mint költő. Ez az elhatározása kísértetiesen hasonlít Móricz Zsigmondéhoz. Világosan látja, hogy a mi hazánkban a legnagyobb hiány: a könyv, a kultúra kincsestára. Ezért mondja el a „Farsang búcsúszavai”-ban:

389


Könyvhöz dáma, s gavallér,Elég volt a sok ördögnek,Kik belőletek köhögnekItt van, itt a szent pallér,Könyvhöz dáma s gavallér.

Kortársai megdöbbennek, amikor értesülnek róla, hogy a huszonkét éves fiatalember a költészetből akar megélni. A már ismert poétáknak, mint Gvadányi, Bessenyei, Bartsai, Kazinczy, Révay, Virág, Verseghy, Palóczi-Horváth, polgári foglalkozásuk van; földbirtokosok, katonák, papok, tisztviselők. Csokonai még azt sem tudja, hogy a hozzá hasonló francia és német költők éppen úgy nyomorognak, mint ő. Semmivel sem törődve útnak indul a pozsonyi országgyűlésre mecénást keresni a főurak között. Kap is egy bizonyos támogatást, mert 1796 decemberében megalapítja a „Poétai Magyar Múzsa” című folyóiratot. Viszont itt is megalkuvást követelnek a támogatói, mert a politikai áramlatok és a mecénások ízlése szerint kell szerkesztenie lapját. Ezt látva teljesen kiábrándul és semmi másra nem vágyik, mint békés, szabad életre, ahol a maga ura lehet:

Hajdan a természet, míg birtokká nem vált,Per és lárma nélkül annyi embert táplált.S többet: mert még akkor a had és veszettségMérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.

A politika és az országgyűlés nem érdeklik többé. Egyetlen célja saját független költészetének a megteremtése. A francia felvilágosodás híve. Gyűlöli a Habsburg-elnyomást és ez készteti, hogy leírja:

Árpád örökébenCsúf bitang dúskál.A sólyom fészkébeGyáva banka száll.Ha van szíve a magyarnak,Ha van benne ész,A bugyogós hóhér kardnakÁldozatja lész.

390


Közben az országgyűlés véget ért és ezzel az ő reményei is. Ezért írja meg epitáfiumnak tekinthető két sorát:

„Múzsa, megszűnt a diéta: szünni kell már neked is.”

Így elérte vágyát, a függetlenséget. Szegény ugyan, de él barátai jóvoltából. Nagyon jellemző, hogy barátai nem a költőt, a nagy tehetséget becsülik benne, mert még azt sem tudják, hogy géniusz-e, avagy közönséges munkakerülő. Erre Móricz Zsigmond tanulmányának jellemzése a legtalálóbb:

„Ahol népszerű volt Csokonai, mindenütt tiszta jókedvével, szellemes és bájosan derűs, humoros lelkével vívta ki a szeretetet.”

Szabad ember lett tehát, és bátran kimondhatja véleményét. Büszke keleti származására és nyugati kultúrájára. „Magyar hajnal hasad” című versében mondja:

Kelj föl azért magyar, álmodból serkenj fel,Már az orcádra süt e nyájas égi jel.Kelj fel, s ázsiai Múzsádat köszöntsed,Elébe háláló indulatid öntsed.

Ezután mondja ki biztatását:

Rajta nemes lelkek, álljunk ki a gátra,Már Európában csak mi vagyunk hátra.Hívnak maguk után a többi nemzetek,Magyarok, derék nép, mit késtek, jöjjetek.

Természetszeretete és felvilágosult gondolkozása miatt barátai a magyar Rousseau nevet adták neki. Valóban ez a hatás látszik meg preromantikánk egyik remekén, a „Tihanyi Echóhoz” írt költeményében, melyből az elhagyottság, a szomorúság és a természet iránti rajongása tűnik ki.

391


Országjárása közben Komáromban ismerkedik meg élete egyetlen nagy szerelmével, a gazdag Vajda Júliával. Megszeretik egymást és Csokonai, elvei ellenére, arra is vállalkozik, hogy állandó állást keressen. Közben leveleznek és formális leánykérés nélkül is eljegyzik egymást. Egy évi várakozás után gróf Festetich segítségével tanári állást kap a csurgói gimnáziumban. Boldogan tér vissza a jó hírrel Júliához, akit verseiben Lillának nevez, azonban a lány már más menyasszonya. Ez az egyéni tragédia teljesen megtöri, és akkor lesz igazán nagy költő.

Negyvennyolc versből álló „Lilla ciklusa” tökéletes lírai regény. Költészetünk egyik kimagasló remeke. E versek formája, ritmusa, rímei, gondolatai annyira közelállnak a muzsikához, hogy akaratlanul is Haydn és Mozart „andante cantabile” és „adagio sostenuto” jelzésű művei jutnak eszünkbe olvasásukkor. Ezek az öröm és fájdalom között csapongó dalok teszik a társtalan, beteges, törékeny fiatalembert költészetünk és a korabeli európai líra nagy alakjává. Mennyi fájdalom van az alábbi versrészlet zokogó felkiáltásában:

Óh, csak Lillát hagytad volna,Csak magát nekem:Most panaszra nem hajolnaGyászos énekem.Karja közt a búkatElfelejteném,S a gyöngykoszorúkatNem irigyleném.

Hagyj el, óh Reménység,Hagyj el engemet,Mert ez a keménységÚgyis eltemet.Érzem: e kétségbeVolt erőm elhágy,Fáradt lelkem égbe,Testem földbe vágy.

392


Ezután nem tehet mást, mint testileg-lelkileg betegen hazamegy édesanyjához Debrecenbe. És hogy a baj teljes legyen, 1802-ben, a nagy tűzvészkor házuk is leég, melyet csak igaz barátaik segítségével tudnak újjáépíteni. A hideg télben, tüzelő nélkül, mint a hagyomány mondja, szerzett egy nagy szekrényt. Ebbe egy polcot fabrikált és mécses fényénél írt benne, részben mert az nagyobb világosságot adott, részben pedig azért, mert egy kicsit melegítette is meggémberedett kezeit.

A sors iróniája, hogy Csokonai, a vérbeli lírikus, életének legnagyobb sikerét „Dorottya” című elbeszélő költeményével érte el. Elképzelhetjük, hogy a rokokó-preromantikus-népies összetételű géniusznak micsoda lelkierőre volt szüksége, hogy nyomorban, betegségben, csak a művét nézve, úgy tüntesse fel a világot, mint az Édent, az életet pedig, mint a gyönyörök teljességét.

Móricz Zsigmond írja nagyszerű emlékezésében:

„Úgy összetörve, agyonkínozva nemes, nagy szív nem volt még talán soha, mint Csokonaié, amikorra az 1805. évet elérte. És olyan kevés okot sem adott rá senki, rajta kívül. Mert ő egyetlenegy okot adott, azt, hogy nem volt az apró, közönséges lelkek közül való; amiatt tehetetlen volt az élettel szemben, és emiatt nem irányítója volt sorsának, hanem labdája a külső körülményeknek… Az volt a hibája, hogy egy olyan korban, amikor a tömeg jóformán lelki szükségletek nélkül élt, élő fáklya volt, amire senkinek nem volt szüksége.”

Pártfogója, Rhédey Lajosné temetésén megfázott és gyenge tüdeje nem tudott megbirkózni a betegséggel. Néhány héttel később visszaadta lelkét Teremtőjének, aki elküldte, hogy népének fáklyája legyen a nagy lelki sötétségben.

393


Ha a régi debreceni civiseknek nem is tetszett, én igazat adok Kazinczynak, aki költőtársa fejfájára a következő sírfeliratot ajánlotta: „Árkádiában éltem én is…” Méltó volt a nagy görög elődökhöz. Ennek ellenére is azt hiszem, hogy bár tudat alatt, a nagy költő készítette magának az igazi sírfeliratot, „A Tihanyi Echóhoz” című költeménye utolsó versszakában:

Itt halok meg. E setét erdőben:A szomszéd por eltemet,Majd talán a boldogabb időbenFellelik sírhelyemet.S amely fának sátorábanÁll együgyű sírhalmom magában,Szent lesz tisztelt hamvamért,Szent lesz tisztelt hamvamért.

Szomorú magyar sors: Csokonai Vitéz Mihály élt harminckét évet.

394

A magyar szellem fáklyavivői: Katona József

KATONA JÓZSEF1791-1830

Egy halhatatlan magyar jajkiáltás, a „Bánk bán” írója születésének 200. évfordulójára emlékeztünk 1991-ben. Nem tudom, hogy társadalmi forrásban lévő szülőhazánkban eszébe jutott-e ez valakinek. Számunkra azonban ez nem is érdekes, mert ha lapunk – több évtizedes hagyományaitól eltérve – az örök magyar fájdalmakat elzokogó géniuszról nem emlékezne meg, úgy bűnt követne el. Fel kell tehát idéznünk az alkotót és az alkotást, melynek nincs elődje irodalmunkban. Úgy jelent meg, mint egy természeti tünemény, s íróját a görög tragikusok, vagy Shakespeare, Goethe, Schiller, Ibsen, Strindberg magasságába emelte. A különbség kizárólag az, hogy az előbbiek az egész emberiséghez szóltak, Katona József viszont egyedül fajtájához, mert csak az érthette meg mondanivalóját.

Kecskeméten született 1791-ben, polgári családból. Apja, idősebb Katona József, tekintélyes iparos, takácsmester, édesanyja hívő keresztény, aki öt gyermekét a magyar város erkölcsi hagyományaiban nevelte. Az apa, aki rajongója anyanyelvének, sokat olvas és szereti a költészetet, felismeri fia rendkívüli tehetségét, ezért minden áldozatot vállal, hogy „úrnak” nevelje. A fiatal József gimnáziumi tanulmányainak első négy évét a pesti piaristáknál végzi el, a felső osztályokat pedig Szegeden, majd 1809-ben elkezdi egyetemi éveit Pesten.

Pestre érkezése után néhány héttel, először lát életében „igazi teátrum”-ot és egy jól előadott színművet, mely annyira megragadja, hogy az élmény hatása alatt jegyzi el magát a színházzal és az irodalommal. Jogi tanulmányait mindamellett lelkiismeretesen folytatja, mivel ez az édesapja anyagi áldozatáért becsületbeli kötelessége. Ugyanakkor minden szabad idejét a Pesten szereplő színtársulatoknál tölti. Bármilyen munkában önzetlenül segíti őket, mert hamar meggyőződik róla: azok az asszonyok és férfiak, akik vállalták a megalázó sorsot, hogy koruk műveletlensége társadalmon kívülieknek tekintse őket, a magyar Ige fáradságot és áldozatot nem ismerő apostolai. Pedig műsoruk a körülményeknek megfelelően meglehetősen szegény.

395


Dugonics András eredeti, Mérey Sándor travesztált, egyszerűen magyarosított színművei, mint például a „Lear király” vagy a „III. Richárd”, azonkívül a német drámák adják a repertoárt. Ezután jelenik meg Kisfaludy Károly, aki rövidesen meghódítja az országot, régi dicsőségünket magasztaló, vagy a nemzeti hiúságot legyezgető darabjaival, de ezek, minden népszerűségük ellenére is, csak az egészséges kezdetet jelentik drámairodalmunkban.

Katona József tisztán látja a nagy hiányt, ezért elkezd írni: valami újat és értékeset szeretne adni. Irtózik mindennemű szentimentalizmustól vagy hízelgéstől, akárcsak kora nagy színművészei és lapkiadói, példának okáért Kultsár István, akinek azonnal feltűnnek Katona műveinek húsból és vérből alkotott alakjai, Láng Ádám, Bárány Boldizsár, majd Egressy Gábor és múzsája, Széppataky Róza, a későbbi Déryné. E kivételes műveltségű barátok révén ismeri meg Katona Goethe és Schiller drámáit, majd Shakespeare-t. „Delektáns aktori” (műkedvelő színész) pályafutásának csúcsa, mikor a Kazinczy Ferenc fordításában megjelent „Hamlet” címszerepét játssza, melyben partnere, életének örök Ophéliája, Róza.

Tanulmányai és színházi elfoglaltsága közben szorgalmasan írja drámáit, szám szerint kilencet, de ezek néhány eredeti, s kitűnően megfogalmazott jelenetet kivéve nem ütik meg az európai nívót. Ennek ellenére is bemutatnak néhányat a vidéken játszó színtársulatok; ilyen az „István, a magyarok első királya”, a „Monostori Veronika” és a Josephus Flavius könyvében talált Titus és Bernice legendája alapján megírt „Jeruzsálem pusztulása”.

Olvasmányai, főleg a magas szintű német szépirodalom révén ismerkedik meg a „Sturm und Drang”-irányzat törekvéseivel, melyek életművét mindvégig befolyásolják. Szellemi forradalom volt ez, és hívei leráztak minden hagyományos formát, hogy a kifejezést és a műfajt felszabadítsák a kötöttségek alól. Kizárólag az ösztönük és szenvedélyük szabta meg a határokat. Tulajdonképpen valami újat kereső anarchisták voltak, akik építeni akartak a romokon. A legnagyobb német

396


költők – Goethe és Schiller – pályafutásának is vannak ilyen tisztán felismerhető periódusai.

Ez a szellemi hatás Katonánál elsősorban egyéni szóhasználatában, deklamáló, zeneileg hibátlan fogalmazásában jelentkezik, de a magyar nyelv medrébe szelídítetten. Viszont aki alaposan megnézi stílusát, az előtt nem lehet kétes, hogy nyelve eredetiségével, szép ízével és sajátos indulatszavaival, sok esetben balladaszerűségével annyira tömör és tiszta, melyhez hasonlót a barokk kissé érdes, súlyos kifejezési formája – Károli Gáspár és Pázmány Péter – óta senki nem használt irodalmunkban. Sőt, később sincs erre példa, a szabadságharc után önmagával meghasonlott Vörösmarty Mihály utolsó évei (1850-1855) önemésztő költészetének a kivételével.

Színműveinek sikertelensége, vagy a mérsékelt elismerés nem szegi kedvét, mert biztos abban, hogy rövidesen megírja élete céljának tekintett drámáját. Lázasan keresi hát az anyagot, a témát, melynek felhasználásával kimondhatja fajtája sok évszázados fájdalmát és a magyarság ellen elkövetett igazságtalanságokat.

Rendszeres írói munkája mellett megszerzi ügyvédi diplomáját, és utána Pesten marad, mert tervét csak ebben a kultúrkörnyezetben képes megvalósítani. Olvasmányai között akad rá Bánk bán históriájára, először Kessler Hugó történelmi inspirációt adó „Die Geschichte der Ungarn” című munkájában, azután Pray György, a neves jezsuita történésznek a XVIII. század nemzeti öntudatát megalapozó művében. Ez viszont még korántsem elegendő. Végül 1813-ban talált kincsként kerül kezébe Heltai Gáspár „Krónika az magyaroknak dolgairól” című munkája, mely teljes részletességgel tárgyalja a XIII. században történt nemzeti tragédiát.

Ennek ismeretében azonnal nekifog a „Bánk bán” megírásának, mert bízik önmagában és tudja, hogy a magyar milliók évszázadok óta idegenek kizsákmányoltjai, valóságos rabszolgasorsban, tehát kötelessége a vádemelés e kíméletlen paraziták ellen. Ezért szívós következetességgel keresi az okot, hogy minden részrehajlás vagy ellenszenv nélkül, tárgyilagosan

397


elmondhassa az igazságot történelmünk folyamán elszenvedett sérelmeinkről.

Barátai előtt nem titkolózik, és a feljegyzések szerint, amikor egy éjszakai sétájuk alkalmával a nagyműveltségű Udvarhelyi Miklós megkérdezi:

„Hát mégis megírod a Bánk bánt?”,

határozottan feleli:

„Meg. Gondolkoztam én már mindazon, amit ellenem vetettek. Megírom mégis, mert az én Bánkom nem akármilyen dráma lesz. Nemcsak egy mozzanat az Árpádok korából. Több, sokkal több annál: a mi mai életünk tükre. Magyar vágyak jajkiáltása, az elnyomott népek sóvárgása szabad és független élet után.” (Kárpáti Aurél)

Mikor elkészült tragédiájával, elküldte az Erdélyi Múzeum pályázatára. A bíráló bizottság – Bethlen György és Ádám grófok, valamint Döbrentei Gábor – Kendeffy Ádám palotájában jött össze. Az eredmény kihirdetésekor még csak meg sem említették Katona József nevét. Hiteles feljegyzés szerint Döbrentei a következő szavakkal intézte el a művet a bírálóknak tett ismertetésében:

„…Egy darabos nyelvezetű, pongyolán összehányt nyers tragédia Gertrudis királyné megöletéséről, ama Bánk nádor által. Egyenesen lázítás foglaltatik benne. A jobbágyok nyomorúságos sorsát panaszolja. A merániakat szidalmazza, pedig csak Bécset gyalázza.”

Kudarca után átadja azt olvasásra Bárány Boldizsárnak, kora egyik kimagasló szellemi emberének, aki lelkesedő bírálatot

398


mond róla, bár megjegyzi, hogy a dráma hangját vakmerően őszintének találja. Mire a következő választ kapja:

„Lehet. Én csak azt akartam kimondani, ami leginkább a szívemen feküdt. Erről pedig a jelen helyzetben (Metternich uralma) nem lehet másképpen beszélni.”

1817-ben átdolgozza művét, mely szülővárosába való végleges visszatérése után, 1821-ben jelenik meg nyomtatásban, „Trattner János betűivel és költségével”. 1820-ban Kecskemét városa alügyésszé választja. Következő évben megjelenő könyvét ezért „Szabados Kecskemét Mező-Városa nemesi Fő-Bírája és Tanácsához” dedikálja, melyet az nagy lelkesedéssel fogad el.

Az elkövetkező évek folyamán egyre nagyobb a tekintélye, ezért a régi nemesi családoknál is szívesen látott vendég. 1826-ban főügyésszé lép elő. Ezután apja tanácsára elszánja magát, hogy 38 éves fejjel megházasodjon. Déryné iránti – amúgy is reménytelen – nagy szerelme már csak emlék. Végh főbíró húsz évvel fiatalabb lányára esik a választása és reméli, hogy hivatalos méltósága ellensúlyozza polgári származását, elfogadhatóvá teszi az előkelő család előtt. Leánykérésre azonban nem kerül sor, mert a menyasszonyjelölt csak alibinek használta állandó társaságát és jóhiszeműségét; egy fiatal, részeges, kártyás hadnagyba szerelmes, akit a félrevezetett Katona részvéte és anyagi támogatása ment meg attól, hogy kifizesse kártyaadósságát és megmeneküljön az öngyilkosságtól.

A következő évben egy statáriális tárgyaláson a vádat képviselte, de a delinkvens nyomorult körülményeire való tekintettel kérte a halálos ítélet börtönre változtatását, melyet a tanács elutasított. A tárgyalás után megebédelt a Cserepesben, átöltözött, aztán az új kávéházban Danis László barátjával találkozott. Ez volt utolsó útja. Társalgás közben rosszul lett és a szívroham percek alatt végzett vele.

Elhunyt 39 éves korában, mély gyászba borítva szüleit, szülővárosát és mindazokat, akik felismerték benne a magyar

399


fajta minden sérelmét vakmerő őszinteséggel kimondó védelmezőjét.

Most, hogy a jeles drámaíró életét, nagy műve megszületésének a körülményeit, sok bírálója műveletlenségét, vagy gyávaságát bemutattam, főleg a gyávaságot, ami vagy nem ismerte fel, vagy nem merte felismerni az emberi és magyar tragédia páratlan értékét, szólnom kell a nagy műről. Mindenekelőtt a történelmi hátteret, a XII-XIII. század légkörét kell néhány szóval felvázolnom, amelybe a szerző a tragédiát beépítette.

III. Béla halála után (1196) elsőszülött fia, Imre lett a király. Öccse, a későbbi II. Endre, annyi bajt okozott neki felesége, Gertrúd nagyravágyásától ösztönözve, hogy kénytelen volt várfogságba vetni, sógornőjét pedig száműzni az országból. Elhunyta után (1204) Endre kiszabadult, Gertrúd is visszatért az országba, de az ősi szokásjogra való hivatkozással a jogos örököst, az ötéves Lászlót nem ismerték el, viszont a pápa mellé állt, tehát megkoronázták. Ennek ellenére Gertrúd, aki a puha Endrét kénye-kedve szerint vezette, annyira üldözte az özvegy királynét és a gyermekkirályt, hogy azok VI. Lipót osztrák hercegnél kerestek menedéket. III. László azonban egy éven belül meghalt, így Endre – és főleg Gertrúd – lett az uralkodó, jogosan foglalva el a trónt.

A királyné Meránból származott, egy balkáni hercegségből, amely a mai Montenegro vidékén volt. Ennek uralkodója, Berthold herceg, Gertrúd apja a magyar király hűbérese, aki a „Dux Dalmatiae” címet viselte. Arany János a következőképpen beszél a meráni hercegnőről:

„… A hatalmas asszony, ki női gondolkozásába férfias lelket szőtt, azonnal belekapaszkodott az ország gyeplőjébe, ami sehogysem tetszett a nemzet főbbjeinek. Növelte az elégedetlenséget, hogy a királynő öccsei egymásután nénjük szárnyai alá húzódva, parancsolni kezdtek az udvarnál, majd a

400


gyenge Endre által, neje ösztönzésére, főfő hivatalokkal lettek elhalmozva …”

A helyzetre jellemző, hogy a hiú, buta, kapzsi, önimádó, magyargyűlölő, autokrata hajlamú királynő nyolcéves öccsét kalocsai érsekké neveztette ki, a gyáva, puhány és kéjenc Ottónak pedig kezére játszotta a „homo regius”, Bánk bán nádor feleségét, Melindát. Közben a meráni siserahad izmaelita adóbérlők segítségével teljesen kifosztotta és nyomorba döntötte az ország népét. A helyzet rendkívül hasonlított a Shakespeare által megírt kortárs, János király Angliáját csaknem tönkretevő oligarchia garázdálkodásához.

E rövid korrajz után olvassuk el a történetet Heltai Gáspár megfogalmazásában. Azért választottam ezt, mert magyar krónikája nemcsak hiteles, hanem megismerhetjük általa a XVI. század nyelvének ízes szépségét és kifejező erejét.

Bevezetésként elmondja, hogy a király keresztes hadjáratot vezetett a pápa parancsára a Szentföldre, majd sürgősen Galíciába kellett mennie hadaival, hogy két hűbérese közötti viszályban igazságot tegyen.

„ … Ez időre pedig országában egy jeles férfiút, bizonyos Bánk bánt hagyá helytartóul. Ennek hűsége alá ajánlá az királné asszont is, minden ő udvarával. Azonközben juta oda Németországból az királné asszonnak ötsse, hogy vigasztalná nénjét, miérthogy távol vala ura. Vala pedig az Bánk bánnak felesége éjjel-nappal az királné asszonnál, ki igen szép szömély vala és igen jámbor, azért nyájaskodik vala az királné asszon igen örömest vélle. Ezt igen kezdé az királnénak az ötsse szeretni. Annyira, hogy majd meghal vala miatta. Az királné asszon megérti ezt és kedvez ötssének. Minden nap ezért egymással

401


nyájaskodnak vala és egy asztalnál esznek vala. Némelykor is szólnak vala egymással. Annakutána behivatá az királné asszon az Bánk bán feleségét egy rejtekházba és ott lőn a királné ötsse is. Azonközben a királné asszon kijöve az házból és tsak ketten maradának az házban. Mikoron az jámbor Bánk bánnak felesége megótalmazta vóna beszédekkel az ő jámborságát, végre az királné asszonnak az ötsse erőszakot tőn rajta. Elhallgatá szegén az gonoszságot. De mikoron egynéhán nap múlva az Bánk bán játszadozni akarna feleségével, sírni kezdett és azt mondja neki: Ne érj hozzám, nem az feleségedhez nyúlsz! Engemet királné asszon mellé adtál, de az engemet az ötssének ejtett tsalárdságával. Ihol vagyok, szerelmes uram! Vagy elversz, vagy megölsz, szabad vagy véle, mert erőszakot tőn rajtam … Bánk bán nagy bánatába igen nagy haragba esék. Mindazonáltal vigasztalni kezdé feleségét, mert igen síra vala és igen kéré az asszont, hogy veszteg lönne és senkinek nem szólna semmit, mert ő akarna mindkettőért bosszút állani. Semmiképp az szörnyű bosszúságot nem tűrheté Bánk, ellenben másodnapra beméne az királné házába, mintha szólni akarna vélle és kirántá az hegyes tőrt és azzal átüté az királné asszont és az véres, hegyes tőrrel kijöve és monda az udvarbelieknek: Az Gertrúd megcsalta az feleségem és az ötssének hajtotta, hogy erőszakot műveljen rajta. Ám én megölém őt érette.

402


… mikoron pedig Bánk bán megbizonyította volna az meghalt királné asszonnak az vétkét; az királ olyan sententiát monda ki, hogy méltán megöletett az királné asszon és mentséget ada az Bánk bánnak.”

Eddig a krónika, amelynek alapján Katona József megírta drámáját. Ehhez viszont kivételes tehetségre, drámai vénára volt szükség, mert valamennyi karaktert élővé kellett varázsolnia. Bánk, Gertrúd, Melinda, Petur, Ottó történelmi alakok, de ezek mellett igen kényes munkát jelentett a nyomorúságba döntött magyar nép szószólója, Tiborc, a kóbor lovag rossz szelleme, Biberach és a hercegbe szerelmes német udvarhölgy, Izidóra ábrázolása, valamint a mellékszereplőké, ha egyáltalán lehet és szabad ilyenekről beszélni e tragédiában, mert ebben mindenki főszereplő. Kivételes invenciót követelő feladat volt ez, ami tökéletesen sikerült az írónak. Alakjai élnek, megdöbbentő biztonsággal mozognak a XIII. század évtizedeinek a levegőjében.

A Tiborc lelkéből felfakadó kétségbeesés, amit a magyar jobbágyság millióinak panaszaként mondott el Katona mesteri megfogalmazásában, még Széchenyi Istvánt is felháborította. Arról azonban megfeledkezett, hogy ez az őszinte hang a magyar „Sturm und Drang” egyetlen utód nélküli képviselőjének a szólásszabadsága volt, akit polgári származásánál fogva nem kötött a nemesség kasztfegyelme.

Katona József olyan mesterművet alkotott, melynek feszültsége szinte robban. Egy-egy felkiáltás, félmondat, lélekgyilkoló párbeszédek sorozata ez, melyben minden szó a helyén van. Néhány jelenete egészen megdöbbentő. Ezek egyike, amikor a királyné által országlátogatásra kényszerített Bánk visszaérkezik, és lecsillapítja a zendülőket. Sokkal feszültebb meggyalázott feleségéért való bosszúja előtt a királyné szemébe mondott vádakat követő vita. Mindezek felett pedig páratlan irodalmunkban az ínségében lopni induló Tiborccal való párbeszéd, melyből előtör az elnyomott nép minden fájdalma.

403


Ebben az a mesteri megoldás, hogy a felesége meggyalázása miatti düh önkívületében lévő Bánk nem fogja fel, amit a hű jobbágy elzokog. Az epikusan folyó panasz közben mindössze néhány szava van, de ezek a saját megalázására vonatkozó felkiáltások. Függetlenül ettől, az értelmi disszonancia tökéletes harmóniában válik egésszé. Ami lejátszódik előttünk, azt írója olyan virtuóz fölénnyel komponálta meg, melyre kevés példát lehet találni a világirodalomban. Éppen ennek a bizonyítására idézem a dialógus egy részét, hogy ezen keresztül mutassam be Olvasóimnak a magyar sorsot:

Tiborc megrendülten nézi urát és kérdezés nélkül elmondja, hogy lopni indul nyomorúságában, de nem tudja megtenni, mert a fosztogatásban csak a merániaknak van gyakorlata, ami Gertrúd bűne.

(3. felvonás – 3. jelenet) Bánk: Átkozott!

Tiborc: Ő csorda számra tartja gyülevészSzolgáit! Éppenséggel mintha mindenHajszála egy őrzőt kívánna; sokMeránit, olykor azt hinné az ember,Hogy tán akasztani viszik, úgy körülVan véve a léhűtőktől, s mi egyRossz csőszt alig tudunk heten fogadni.Ő táncmulatságokat ád szüntelen,Úgy, mintha mindég lakodalma vagyKeresztelője volna; és nekünkSzívünk dobog, ha egy csaplárlegény azUtcán előnkbe bukkanik, mivelhogyA tartozás mindjárt eszünkbe jut.A jó merániak a legszebb lovonFicánkolódnak, – tegnap egy kesely,Ma szürke, holnap egy fakó: – nekünkFeleség – s porontyainkat kell befogni,Ha veszni éhen nem kívánkozunk.

404


Ők játszanak, zabálnak szüntelen,Úgy, mintha mindenik tagocska bennökEgy-egy gyomorral volna áldva: nékünk Kéményeinkről elpusztulnak a Gólyák, mivel magunk emésztjük elA hulladékot is. Szép földeinkbőlVadászni berkeket csinálnak, a –Hová nekünk belépni sem szabad;S ha egy beteg feleség vagy egy szegényHimlős gyerek megkívánván, lesújtunkEgy rossz galambfiat, tüstént kikötnek;S aki száz meg százezret rabol,Bírája lészen annak, a kit aSzükség garast rabolni kényszerített.

Bánk: Hogy úgy van!

Tiborc: Ők monostort, templomotÉpítenek, hol úgy sípolnak, úgyMegzengenek, hogy a zarándokokTáncolni kénytelenek a sáros utcán;Nekünk pedig nincs egy jó köntösünk,Melyben magát az ember egy becsesVédszent előtt mutathatná meg aTemplomban.

Bánk: Oh, buzogj vér! csak buzogj!

Tiborc: Hahogy panaszkodni akarunk előbbMeg kell tanulnunk írni; mert az ilySzegény paraszt az úr elébe nem Mehet be többé – úgy rendelte BélaKirály, s merániak hasznát veszik.Hisz összekarmolázná a szegénynekPatkója a szép sima padlatot!S ha tán utolsó fillérünkre egyTörvénytudó felírja a panaszt:Ki írja fel keserves könnyeinket,

405


Hogy jó királyunk megláthassa azt. –

Bánk: Te Isten!

Tiborc: El kellene pirulniok,Midőn ezüst-arannyal varrt övekVerődnek a lábszáraikra, mertVéres verejtékünk gyümölcse az.Lelkemre mondom, hogy halotti fátyoltKötének inkább a hasokra – leg-Alább csak úgy külsőkép is mutatnákA gyászt azon szegény nyomorultakért,kiket kiállhatatlan sajtolásaikkalA sírba döntenek –

Bánk: Tűrj békességgel –

Tiborc: Tűrj békességgel, ezt papolta azApáturunk is sokszor: boldogokA békességesek, mert Isten fiainakHivatnak – úgy de tömve volt magánakA gyomra. Istenem! mi haszna? haSzorongat a szegénység: a pokoltNem féljük – a mennyország sem jön olySzép színben a szemünk elébe.

Bánk: – Kirontjuk a korlátokat – lezúzzukA jó barátot, ellenséget; ésAztán ha célra értünk, sírni kell csak;Szánom keserveiteket, emberek!

Tiborc: (nevetve) Te szánsz, Nagyúr?oh a magyar se gondolMár oly sokat velünk, ha a zsebeTele van – hisz‘ a természet a szegénytMaga arra szánta, hogy szülessen, éljen,Dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és –Meghaljon. Úgy van, úgy! ismerni kell

406


az élhetetlenek sorsát, minek-előtte meg tudhassuk szánni is.……

Végül Endre és Bánk, a két vesztes, ott állnak asszonyaik teteménél egymással szemben. Itt ébred rá a bosszúálló nagyúr, hogy gyilkos, mert Gertrúd ismerte ugyan öccse szándékát, de a tettben semmi része nem volt. A király eltekint megbüntetésétől, mivel becsülete elvesztése után az élet nagyobb büntetés számára, mint a halál lenne. Országa tönkretételéért azonban kíméletlenül elűzi a meráni rablóbandát, hogy tekintélyét helyreállítsa. Tragikus megbékélés ez, de mindenképpen katharzis, mert fájdalmuk lecsillapította a szenvedélyeket, hogy a veszteségtől megtisztulva Árpád és Bor vére továbbmenjen Isten által kijelölt közös útján.

Írója életében sehol nem mutatták be művét. A legnagyobbak sorsa ez, mert aki nem olyan, mint a többi és van hozzá bátorsága, hogy újat keressen, annak nagyon meg kell szenvednie ezért. 1833-ban Kassán volt az ősbemutató, melynek sikere országos hírűvé tette Katona Józsefet. A következő évben Egressy Gábor rendezésében került színre Kolozsvárott, 1839-ben pedig az akkor nemrégen épített Nemzeti Színház állította méltó helyére a „Bánk bánt”, mint a magyar irodalom legigazabban szóló, örök értékű tragédiáját. Azóta pedig Arany János, Gyulai Pál, Horváth János, Négyesy László emelték fel méltatásaikkal a csúcsra, ahonnan megvilágítja fajtánk múltját, és cáfolhatatlan igazságával jövőjét is.

407

A magyar szellem fáklyavivői: Erkel Ferenc

ERKEL FERENC1810-1893

Ha alaposan megnézzük az irodalom, zene és képzőművészet történetét, azonnal feltűnik, hogy vannak bizonyos korszakok, amikor alig néhány éven belül lángelmék születnek. Ilyen az 1810 és 1813 közötti idő a zene történetében. E négy esztendő alatt születtek meg a XIX. század, a zenei romantika halhatatlan akotói: Erkel Ferenc, Robert Schumann, Frederik Chopin (1810), Liszt Ferenc (1811), Wagner és Verdi (1813). Megkíséreltem, hogy valami magyarázatot találjak erre a különös jelenségre, ám nem találtam, de azt hiszem, hogy ez Isten által adott ajándék az emberiségnek, vagy talán a csillagvilág konstellációjának az eredménye.

A fenti mesterek közül most Erkel Ferencre, a magyar nemzeti opera megteremtőjére emlékezem, aki megalkuvást nem ismerő magyar volt. Mielőtt azonban róla beszélnék, röviden érinteni kell a kort, amelybe beleszületett, különben nem magyarázható meg emberi és művészi magatartása. Születése évében Napóleon dicsősége zenitjén áll és Európa egy része bizakodással, a másik félelemmel tekint a francia „Gloire”-ra. Ezután alig öt esztendővel vége lett a francia dicsőségnek. Bécsben pedig, a híres „táncoló kongresszuson” a kontinens két legkorruptabb politikusa, Metternich és Talleyrand teremtik meg Európa politikai egyensúlyát. Ezt követően csend borul a földrészre, de a Monarchiában ez nem a fejlődés jele, hanem temetői csend, amikor az ultrakonzervatív, minden újítástól idegenkedő császár teljes nyugalomban gyárthatja a madárkalitkákat a Burg alagsorában lévő műhelyében, Metternich Kelemen herceg, „Európa kocsisa” pedig korlátlanul uralkodhat. Az arisztokrácia többségét jelentő aulikus főuraink Bécsben költik a pénzüket, a földbirtokos nemesség pedig vadászatokon, szüreteken keresi szórakozását. A városi polgárság nagy többsége német, a földet túró jobbágy milliók pedig nem tagjai a nemzetnek. Mindazonáltal ég már a láng és nyugat felől áramlik a friss levegő. Költőink és a magyarság szellemi szabadságát követelő, tekintélyes számú elit egyre jobban mozgolódik. Ez a

408


törekvés beletorkollik a reformkorba, mely aztán a szabadságharcban csúcsosodik ki. Ennek az eredménye, hogy a század húszas éveitől olyan a közhangulat, hogy a nemzeti megújulás szándékának sodrása alól nem lehet kitérni. A nemzeti szellemnek ezt a megnyilatkozását látja és hallja az ifjú Erkel az egész országban.

Ősei hosszú nemzedékekre visszamenően pozsonyiak, így a család több, mint 300 évre vissza tudja vezetni eredetét a magas kultúrájú koronázó városban. Nagyapja gróf Wenkheim Ferenc nevelője, ezért kénytelen elhagyni a családi fészket és elköltözni a grófi birtok központjába, a Békés megyei Gyulára. Itt a zeneköltő apja tanító és a templomi kórus karnagya, aki új lakóhelyükön nősül meg, feleségül véve Ruttkay Klárát, kinek apja ugyancsak az uradalom alkalmazottja. Házasságukból tíz gyermek származik, akik közül Ferenc a második.

Ebben az időben a város adminisztrációjának vezetője Rosty Albert, a Bécsben nevelkedett, kitűnő muzsikus, aki esténként Wagner Józseffel, a tehetséges csellistával muzsikál, hogy szellemi üdülést találjon a városka unalmában. Színvonalukra jellemző, hogy leginkább Beethoven műveit játsszák, ami még Bécsben is ritkaságszámba ment a század első évtizedeiben, mert az akkor alig 50 éves géniuszt „modernsége” miatt támadta az átlagos nívón álló közönség.

Ilyen körülmények között éri el tizenkettedik esztendejét a fogékony lelkű, tehetséggel megáldott ifjú. A példa, amit lát e környezetben: magasfokú kultúra és az őszinte szeretet légköre.

1822-ben kerül Pozsonyba, ahol a Bencés Gimnázium tanulója és zenetanára a nagyhírű mester, Klein Henrik, aki húsz évvel később Budapesten adja ki tanítványának korai műveit. Tizennyolc éves korában már neves zongoraművész. A Pozsonyban eltöltött évek alatt alkalma nyílik magas nívójú operaelőadások, zenekari és szólóhangversenyek hallgatására. Így zenei műveltsége rendkívül magas. Itt hallja először Bihari János és zenekara előadásában a verbunkost, amely a köztudatban népies műdalainkkal együtt úgy szerepel, mint magyar népzene. Hat évvel később Gyulán, egy vándorszínész csoport előadásában

409


hallgatja meg az akkor nagyon divatos Ruzitska „Béla futása” című operáját, melynek tematikája kiegészíti a fiatal művész Pozsonyban szerzett „verbunk élményét” és ő, aki soha nem jutott el az eredeti magyar népdalok ismeretéhez, ezt a zenei anyagot használja fel később komponálásánál.

Húsz éves sincs még, amikor gróf Csáky Kálmán meghívására Kolozsvárra költözik. Ez a város abban az időben Kassa mellett a magyar kultúra és szellemi megújulásunk törekvéseinek központja és teljesen független Bécs befolyásától. Szerencsés véletlen ez, mert az ott magába szívott igaz magyar szellem hosszú életén át útmutatója marad. Különösen kiváló a város színháza és a vele párhuzamosan működő operatársulat. Itt mutatkozik be először, mint zongoraművész, majd 1834-ben, mint az opera karmestere. A következő évben az opera előbb Nagyváradra, majd Budára költözik. Erkel természetesen velük megy. Mikor a magyar színház ideiglenesen szüneteltetni kénytelen működését anyagi okok miatt, a német városi színház azonnal szerződteti operatársulata karmesteri posztjára.

1838-ban lesz az újonnan épített magyar színház tagja, melyet akkor Nemzeti Színháznak neveztek. Itt egy épületben szorongott a színház és az opera társulata. Erkel e szerződéssel egész életére Magyarországhoz kötötte magát. Itt teremti meg minden előzmény nélkül a magyar nemzeti operát és ugyanakkor ennek a műfajnak az alapját, melynek rajta kívül mind a mai napig nincs folytatója. Talán azért, mert nem vagyunk operakomponáló nemzet. (Egyedül Bartók „Kékszakállú herceg vára” című remeke ismert az egész világon.) Predesztinálva volt erre a feladatra, mert nemcsak zeneszerzői és karmesteri géniusza, hanem páratlan szervező készsége, töretlen szorgalma és akaratereje képesítették a sokoldalú munka hibátlan megoldására.

Közben mint nagyszerű zongoristát is ünnepli a közönség. Ő mutatta be Pesten a nagy kortárs, Chopin első zongoraversenyét. Színházi munkája mellett elismeréssel fogadják szólóhangszerekre írt műveit és kamarazenéjét.

410


1840-ben mutatják be első operáját, mely történelmi tárgya, az olasz és francia operák szerkesztésmódjának felhasználása és reminiszcenciái miatt sikert arat, de nincs különösebb jelentősége. A következő évben megnősül, de nem sejti még, hogy három fia: Elek, László és Sándor, aki később a Filharmónia Társaság főzeneigazgatója lesz, a magyar zenei élet nyugat-európai színvonalra emelésének vezető alakjai lesznek.

1844 a magyar zenetörténet nevezetes esztendeje. Bemutatják első jelentős operáját, a „Hunyadi Lászlót”, mely nemcsak magyaros színeivel, hanem történelmi tárgyával is elragadja a közönséget. Hunyadi László legnagyobb hőseink egyikének a fia, aki egy Habsburg szószegésnek az áldozata lett. Kirobbanó sikere nemcsak zenei szépségének köszönhető, hanem négy évvel a szabadságharc kitörése előtt a korszellemnek is.

Ez az év azért is igen jelentős, mert ekkor nyeri meg Erkel a pályázatot, amit az önálló magyar himnuszra írtak ki. Kölcsey Ferenc versét zenésíti meg, mely a mai napig minden magyar nemzeti imádsága.

Négy évvel később jött a szabadságharc, majd annak bukása után a hírhedt Bach-korszak és a passzív rezisztencia évei. A légkör egyáltalán nem volt alkalmas opera írására, annál kevésbé, mivel Erkel ragaszkodott a magyar történelmi tárgykörhöz. Rendkívül veszélyes lett volna egy ilyen drámai költemény mint librettó és valószínű, hogy senki sem mert volna vállalkozni ilyennek a megírására.

Ennek ellenére a nehéz években is teljes energiával dolgozik zenei életünk fejlesztésén. Vezényli az opera előadásait, emeli az együttes nívóját, bővíti a repertoárt, de legkiemelkedőbb munkája, hogy 1853-ban megszervezi az operatársulat tagjaiból álló Filharmónia Társulatot. Megindítja az állandó hangversenyeket és 1874-ben való visszavonulásáig a zenekar elnök-karnagya, amikor is átadja pálcáját a győri születésű, kiváló karnagynak, Richter Jánosnak. E társulat alapításának jelentőségét akkor mérhetjük fel, ha figyelembe vesszük, hogy a Berlini Filharmonikusokat öt évvel később, 1858-ban alapította meg Hans von Bülow, a XIX. század legkiválóbb karmestere.

411


Az ötvenes évektől úgy a porosz, mint az olasz nyomás egyre jobban szorította Ausztriát, míg ez meghozta Solferínónál 1859-ben a nagy lombard győzelmet. Ezért a bécsi karamilla kénytelen volt lazítani a gyeplőn, mert egy újabb magyar szabadságharc leverése kilátástalan lett volna. Erkel, élve az alkalommal, épp úgy, mint a „Hunyadi Lászlónál”, Egressy Béni Katona József drámájából írt szövegkölteményére megírta nemzeti remekművünket, a „Bánk bánt”, mely a XIII. század idegen udvartartásának garázdálkodását, Bánk, a „homo regius” egyéni tragédiáját és Tiborc, a hű jobbágy elbeszélésében a színmagyar jobbágyság nyomorát olyan zenei remekbe tömöríti, melyet addig a magyar közönség soha nem hallott. A siker egészen extátikus. Különös érdeme van ebben a mester két fiának: Gyulának és Sándornak, akik a betanítás nehéz munkáját vállalták.

Ezzel a soha nem látott sikert aratott bemutatóval a zeneköltő életének húsz éves korszaka, a „belcanto” éra záródik le. Az addig írt három daljátéka az olasz operák szerkesztésmódja szerint készült, magyar példa nem volt. Ugyanakkor Erkel állandóan Donizettit, Bellinit és Rossinit vezényelte, tehát a hatás tökéletesen érthető. Ezekben a művekben a szöveg, a dráma nem lényeges és csak eszköz, hogy szebbnél szebb áriákat, cavatinákat, duetteket, tercetteket, kvartetteket és kórusokat lehessen szerzőjüknek megszólaltatni a közönség gyönyörködtetésére. Ilyen mintára készült a „Hunyadi László” és a „Bánk bán”, melyek túléltek csaknem másfél évszázadot anélkül, hogy veszítettek volna népszerűségükből, habár volt néhány évtized, amikor Wagner és Verdi utánozhatatlan művészete elhomályosította ezeket. Azonban az első világháború után eljött a reneszánszuk, mint az várható volt.

1925-ben Radnay Miklós vette át a magyar Királyi Operaház igazgatását és a csőd szélén álló intézmény művészeti programjául a magyar zeneszerzők műveinek népszerűsítését tartotta elsőnek. Tudta jól, hogy a budapesti közönség megszokta Wagner és az idős Verdi remekeinek előadásaiban a dráma és a zene egyenrangúságát. Erkel librettói és hangszerelése nem érték el az említettek színvonalát. Ezért átiratta a librettókat, és újra

412


hangszereltette a zenekari részt. A szövegátírást Nádasdy Kálmán hajtotta végre fölényes tudással. Ugyanakkor a „Hunyadi László” hangszerelését maga Radnay Miklós, a nagy zenetudós végezte el, míg „Bánk bánt” Rékay Nándor, az operaház karnagya tette versenyképessé kiváló szakértelmével. Ugyancsak ő transponálta a címszerepet, hogy azt bariton is énekelhesse. (Palló Imre).

Erkel új stíluskorszaka Wagner komponálási módszerének jegyeit viseli magán. Szakít, vagy legalábbis igyekszik szakítani az olasz operákban megszokott zárt számokkal, a drámára és a zenekarban hömpölygő örök melódiára (Ewige Melodie) építi rá az éneket. Ahhoz viszont, hogy a szöveg és a dallam hibátlan egyensúlyban legyen, Wagner lángelméje kellett, aki nemcsak a zenét írta, hanem a nagyszerű drámai költeményeket is. Kizárólag így volt képes felépíteni a hibátlan zenedrámát, a „Gesamtkunst-werk”-et. Verdi két utolsó remekének a librettóját pedig (Otello, Falstaff) D’Arrigo Boito írta, aki nemcsak ismert zeneszerző, hanem tehetséges drámaíró is volt. Ezek az alapvető tényezők sajnos nem álltak Erkel rendelkezésére. Szigligeti Ede mégis megírta Jókai Mór verses drámája alapján a „Dózsa György ” című opera szövegkönyvét, habár a nagy író szabad anyagkezelésű, szentimentális művével még Erkel sem volt képes csodát tenni. A mű bemutatója nem hozta meg a várt sikert, mert az elit, ismerve a wagneri zenedrámákat, sokkal többet várt. Viszont ha az átlagos közönséget nézzük, akik az előző operák dallamgazdagságát keresték, nem csodálkozhatunk, hogy csalódtak. 1867-ben, a bemutatón egyedül a kritika figyelt fel rá, hogy egy egészen más, sokkal elmélyültebb Erkel Ferenc jelentkezett.

Ugyanilyen hűvös fogadtatás jellemzi az 1874-ben bemutatott „Brankovics György”-öt. Ez a daljáték a szerb vajda tragédiáját mondja el Obenyik Károly drámája alapján, melynek szövegkönyvét az operaház két kiváló énekese: Ormay Ferenc és Ódry Lehel írták.

A bemutató után Erkel visszavonul és 1881-ig csak az általa alapított híres Magyar Daláregylet férfikórusát vezényli. Ugyanakkor azonban nagy hozzáértéssel és eréllyel vezeti a

413


Zeneművészeti Főiskolát, mint annak főigazgatója. Nagy élettapasztalatával jól tudja, hogy az Operaház nívója az Akadémiáról kikerült énekesek és muzsikusok tudásától függ. Munkájának meg is lett az eredménye, mert olyan magas szintű nevelést nyújtott hallgatóinak, hogy az Akadémia nemcsak az énekesek és instrumentalisták világszerte sikert aratott légióját adja, hanem évtizedek folyamán a legmagasabbra értékelt zenepedagógusokat is, mint Kösztler János, Thomán István, Hubay Jenő, Dohnányi Ernő, Kodály Zoltán, Bartók Béla és sokan mások.

Utolsó nyilvános szereplése 1892.-ben, a Dalár Egyesület negyedszázados évfordulóján volt, amikor az erre az alkalomra, „Magyar királyhimnusz” című, férfikarra írt művét vezényelte.

Halálakor, 1893.-ban a nemzet nagy halottjának tekintik és az egész ország kíséri utolsó útjára. Mindenki tisztában van vele, hogy nevét beírta a magyar zeneművészet halhatatlanjai közé. Színes, kemény munkában eltelt élet volt az övé. Egészen rendkívüli, úttörő munkát végzett és maradandó műveket hagyott maga után. Hiszem, hogy amíg Magyarországon vagy határainkon túl énekelni fogják páratlanul szép Himnuszát és meghatottan hallgatják a „Hazám, hazám, te mindenem” szívet tépő zokogását, emléke élni fog.

414

A magyar szellem fáklyavivői: Vörösmarty Mihály

VÖRÖSMARTY MIHÁLY1800-1855

„A divat a kor lelke, de a nagy költőknek külön lelke van.”

Babits Mihály 1800. december 1-én született Kápolnásnyé-ken, szegény nemesi családból, amely közelebb állt a földtelen paraszthoz, mint a hétszilvafás nemességhez. Apja gazdatiszt, majd árendás volt a dunántúli Velencén és nagy családját (kilenc gyermek) kemény munkával tartotta el.

A legidősebb fiú volt Mihály, akit 1811-ben beirattak a székesfehérvári gimnáziumba, ahol a tehetséges fiú alaposan megismerkedett Ovidius-szal, Vergilius-szal és Horatius-szal. Belemélyed Shakespeare páratlan művészetébe, sokat olvassa Tassót és Zrínyit. A magyarok közül pedig – a klasszicista mesterek példáját követve – Baróti Szabó Dávid, Virág Benedek és Berzsenyi Dániel költői eszközeivel kísérletezik első zsengéi megírásánál. Nagy figyelemmel kíséri a magyar és az európai kortársak költészetét.

Már gimnazista korában, fiatalabb diáktársai tanításával, maga kereste meg az élelemre és ruhára valót. 1816-ban átmegy a pesti piaristákhoz és itt fejezi be középiskolai tanulmányait. Apja a következő évben meghal és ő kénytelen nevelői állást vállalni az előkelő és gazdag Perczel családnál. Miközben nevelősködik, változatlanul folytatja tanulmányait: beiratkozik az egyetemre, ahol filozófiát és jogot hallgat. Közben joggyakorlatot folytat a Tolna megyei alispán mellett s 1824-ben leteszi az ügyvédi vizsgát.

A Perczel családnál eltöltött évei mély nyomot hagytak induló költészetén, mert szeme előtt serdült viruló hajadonná tanitványa, Etelka, akibe halálosan beleszeretett. Azonban a köztük levő társadalmi különbség olyan nagy, hogy közeledésről szó sem lehetett és csak néhány szép fiatalkori vers – melyekben még a kor szentimentalizmusa cseng, de távol van a nagy költő

415


igazi hangjától – árulkodik az érzelmi viharról. („A csalogányhoz”, „A szánakodóhoz”, „A bátortalan szerelme” stb.)

Közben rengeteget olvas és igyekszik saját hangját megtalálni. Családján is szeretne segíteni, de olyan szegény, hogy arra képtelen. Édesanyjának írja:

„Örömest vennék, tudom, ruhátlan öcséim, örömest venné kedves Anyámasszony, ha valami olyat küldhetnék, amire szüksége van, de nem küldhetek én egyebet jókívánságoknál, mert szegény ember szándokát boldog Isten bírja. Nem segíthetek, mint szívből segíteni szeretnék.” (Börzsöny, Tolna megye, 1820.)

Ez a fiatalember testben és lélekben maga az erő és tettvágy. Sok munkája mellett is csak költő. Az egész ország meglepetésére 1825-ben megjelenik hatalmas eposza, a „Zalán futása”, mely egyik napról a másikra a nemzet koszorús költőjévé teszi. Ez a munka, „amelyről sokkal többet beszélnek, mint olvassák”, természetes témaválasztás volt a költő részéről, mert egész költői lénye a mítoszban és a fantáziában gyökerezik. A közszellem a reformkorban olyan volt, hogy nekünk a honfoglalást megéneklő eposz kellett. Ezt kapta a magyarság Vörösmartytól.

(Részlet az első énekből)

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyészőFénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,A riadó vak mélységet fölverje szavával, S késő százak után, méltán láttassa vezérlőPárducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom

416


Öldösi sziveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebbGyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre,Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandóSzépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén,Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték.Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván,Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendőKépzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról,Párducos Árpádról… Óh hon! meghallasz-e engem,S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az életElnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engemFölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő Lelkem előtt lobogós kopiák és kardok acéliSzegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.Látom, elől kacagányos apák s heves ifju leventékSzáguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni,Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl………

Már koszorús költő, de még mindig nincs birtokában saját költői eszközeinek. Ez a nagy mű tipikusan „feladat-költészet”. Maradandó részei azok, melyek a költő elsodró fantáziájából születtek, tehát az epizódok. Ugyanígy van a többi eposzában, sőt drámáiban is.

A költő, mint vérbeli romantikus, fantáziája szárnyán leszáll a lélek legnagyobb mélységeibe, hogy megkapja az ihletet és megérezhesse a végtelent. Ebben az időben még folyamatos költészetről hazánkban nem lehet beszélni, így minden poéta a maga ura és formálója nyelvének, szórendjének és mondanivalójának. Vörösmarty a klasszikus utat választotta és nyugodtan mondhatjuk, hogy az európai költészetben nemigen van, aki úgy ír saját anyanyelvén „görögül”, mint a fiatal költő. Ugyanakkor a téma nem a napfényes görög világ optimizmusa,

417


hanem a romantikát jellemző halálvágy, mely a lelke mélyén lakott. Költészetében a szerelem és a halál azonosul és a szerelem megsemmisítő erején át megérzi a halál nyugalmát. De ez a romantikus halál nem végső elmúlás, hanem „visszaszületés”, éppen olyan, mint a szerelem legmagasabb extázisából való öntudatra ébredés.

1826-ban végleg elhagyja a Perczel családot, mert a reménytelen szerelem és az ezzel járó megalázottság érzése lehetetlenné teszik az önérzetes fiatalember életét. „A bucsuzó” című gyönyörű versében állít örök emléket Etelkának.

……Mégis a föld nem szakad le,Merre hordom terhemet,A magas menny nem borít el;El kell vinnem részemet.

Elviszem! de mért, ah mért ittNem találok temetőt,Itt, hol sírtam és örültem,Hol vesztemre láttam őt?Máshol fájni fog testemnekMég a föld is mely temet;Ah, de menni kell – leányka!Áldjon Isten tégedet.

A nemzet ünnepli és várja, hogy a „dicső” múltat énekelje és a nemzeti hiuságnak hízelegjen. Ő azonban egészen másként gondolkozik. Ismeri magát és tudja, ha fantáziája lesz úr rajta, az menthetetlenül elragadja. Nagy szerencse, hogy az életnek és a könyveknek olyan iskoláján ment át, hogy harminc éves korára már bölcs, elérte pályája csúcsát. Mestere költői eszközeinek. Mint ilyen, jól tudja, hogy a fantázia árvizének sodrása ellen valami szilárd talajt kell keresni.

A németeknek ez a szilárd pont a vallás, a franciáknál az önmarcangolás, az angoloknál a társadalmi kérdések, nálunk pedig a hazaszeretet. Három nagy romantikus pesszimistánk: Kölcsey, Széchenyi és Vörösmarty a maguk felfogása,

418


vérmérséklete és hite szerint ezt tették központi problémájukká. Kölcsey Ferenc felfogása, hogy a hazaszeretet az emberi morál legelső feladata. A transzcendentális Széchenyi István a „nagy parlagot” akarja szellemileg és anyagilag felemelni, evolúció útján. Vörösmarty nagyszerű epigrammában meg is írja neki erről a véleményét:

Őrizzen sorsod s nemtőd a közszeretettől,Nagy lehet ily áldás, ámde fölötte gyanús.Akkor ohajtsd azt, hogy téged mindenki szeressen,Majd ha az árva hazát mindenikünk szereti.

A platonikus, pantheista Vörösmarty tovább megy nagy társainál. A teljes nemzeti összefogás és felemelkedés hirdetője és csak az így, nyugati nívóra emelt nemzet beillesztése a célja Európa közösségébe. Eszményképe a dolgos, tettrekész, hazájáért halni nem félő ember és elsősorban a humanitás vágya, a magyar Glóbusz teljes egyesülése. Így ír Liszt Ferenchez szóló versében:

……S még a kő is, mintha csontunk volna, Szent örömtől rengedezzen át,És a hullám, mintha vérünk folyna,Áthevűlve járja a Dunát;S ahol annyi jó és rossz napunk tölt,Lelkesedve feldobogjon a föld.

Szomorúan tapasztalja, hogy a magyar a szalmaláng embere. Csodálatos „Szózatában” pesszimizmusa odáig ragadja, hogy a nemzethalál lehetőségét is feltételezi:

Vagy jőni fog, ha jőni kellA nagyszerű halál,Hol a temetkezés fölöttEgy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,Népek veszik körül,S az ember millióinak

419


Szemében gyászkönny ül.

Sajnos a népek körülvettek bennünket, de nem a gyász, hanem az örömkönny és a bosszú csillogott szemükben.

Mély filozófiája ugyanaz az emberszeretet, amelyet Schiller hirdet híres ódájában: „Seid umschlungen Millionen.” (Legyetek átölelve embermilliók.) Ha az emberekből emberszabású lények válnak egyszer, az lesz a világ dicsősége. Ezt írja meg „A Guttenberg-albumba” című nagyobb epigrammájában, mely a pályája csúcsán levő költő egyik legszebb megnyilatkozása:

Majd, ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek,S a kitörő napfény nem terem ál tudományt;Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből,S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;Majd ha baromból, s ördögből a népzsaroló dúsS a nyomorú pórnép emberiségre javúl;Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatrólÉs áldozni tudó szív nemesíti az észt;Majd ha tanácsot tart a föld népsége magávalÉs eget-ostromló hangokon összekiált,S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!”S e rég várt követét végre leküldi az ég:Az lesz csak méltó diadal, számodra, nevedhezMéltó emlékjelt akkoron ád a világ.

Ez a vers már teljesen Széchenyi nemzetépítő és békésen dolgozni akaró humanista szelleme. Számukra „humánum és hazaszeretet egyet jelentenek… Soha magyar nacionalizmus nem volt átfogóbb, egyetemesebb, emberi értékben gazdagabb, mint a romantika éveiben.” (Szerb Antal)

Keserűen nézi a magyar „felső tízezer” idegenmajmolását és nem kíméli az előkelő hölgyeket sem, akik a jövő letéteményesei, de már szégyellnek magyarok lenni. „Az úri hölgyhöz” című versében próbál a lelkükre beszélni:

……

420


De még előtted áll egy új világ,Anyára vár egy újabb nemzedék:Akard, s erényed a fő polcra hág,Neved dicsőség lángtüzében ég.……Termtsd elő azon dicső időt,Hol a magyar szó, s név imádva lesz;Midőn kegyelmet nem nyer szűd előtt,Ki e kettőnek ellenére tesz.

A kisdedeknek néma szája kér,Hogy adj nekik hazát. Ne vond meg azt,Áldás, vagy átok vár e válaszért:Határozz, és kimondtad sorsodat.

1842. október másodikán a fóti Somlyón Fáy András (e sorok írójának dédnagybátyja) szőlejében megírja a híres „Fóti dalt”. A magyar nemesség évezredes principiumát szögezi le ebben a remekműben: „A legelső magyar ember a király.”

És amikor a nemzetre üríti poharát, kimondja minden igaz magyar hazafi véleményét:

Minden ember legyen emberÉs magyar,Akit e föld hord s egévelBetakar.Egymást értve, boldogítvaIly egy népBármi vésszel bizton, bátranSzembe lép.

Ellenség vagy áruló, kiHont tipor,Meg ne éljen, fogyjon élte,Mint e bor.Áldott földe szép hazánknak, Drága hon,Meg ne szenvedd soha őket

421


Hátadon!…

1843-ban megnősül, feleségül veszi a nála huszonhét évvel fiatalabb Csajághy Laurát. Hozzá írja a „Merengőhöz” című híres versét. A fiatal asszonyka csak dísz az életében. Pesszimizmusán már ő sem segít. A Haza sorsa és az érte való aggódás már lassan patológikussá válik, amihez még az emberiségért való felelősségérzet is hozzájárul.

Barátjával, Toldy Ferenccel sétál az Akadémia még nem rendezett könyvtárában, ahol a könyveket lerakták a padlóra. Ez a séta eredményezi egyik leghatalmasabb remekét, a nagy filozófiai költeményt, melynek címe: „Gondolatok a könyvtárban”. Először arra gondol, hogy ezt a sok rongyból készült papírt ki kellene dobálni. Később, mintegy magához beszélve felteszi a kérdést:

De hát ledöntsük, amit ezredekÉsz napvilága mellett dolgozának?A bölcsek és a költők műveit,S mit a tapasztalás aranyBányáiból kifejtett az idő?

Majd kimondja az igazságot:

Egy új irány tört át a lelkeken:A nyers fajokba tisztább érzeményt,S gyümölcsözőbb eszméket oltani,Hogy végre egymást szívben átkarolják,S uralkodjék igazság, szeretet.Hogy a legalsó pór is kunyhajábanMondhassa bizton: nem vagyok magam!Testvérim vannak, számos milliók;Én védem őket, ők megvédnek engem.Nem félek tőled sors, bármit akarsz.……

És utat mutat:

… Mi dolgunk a világon? küzdeniErőnk szerint a legnemesbekért.

422


Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből,S a szellemharcok tiszta sugaránálOlyan magasra tettük, mint lehet,Mondhatjuk, térvén őseink porához:Köszönjük élet! áldomásidat,Ez jó mulatság, férfi munka volt!

Pesszimizmusa, kedélybetegsége egyre nagyobb. Világszemlélete teljesen reménytelen, csak néha csillan fel a remény parányi szikrája.

„Az emberek” című versének hetedik strófája a leginkább jellemző kétségbeesett állapotára:

Az ember fáj a földnek; oly sokHarc – s békeév utánA testvérgyűlölési átokVirágzik homlokán;S midőn azt hinnők, hogy tanul,Nagyobb bűnt forral álnokul.Az emberfaj sárkányfog-vetemény:Nincsen remény! Nincsen remény!

A levert szabadságharc után bujdosik, majd Csepregen, aztán szülőfalujában, Kápolnásnyéken él. Később orvosai tanácsára Pestre költözik. Még ilyen súlyos lelkiállapotban is dolgozik, lefordítja Shakespeare-től a „Lear királyt”, mely Babits Mihály véleménye szerint „nagyon szabad és nagyon szép”.

A feldúlt remények, vesztett szabadságharc és kétségbeesés örvényében már-már fuldokolva, megírja utolsó versét, a „Vén cigányt”, mely a világirodalom egyik legnagyobb remeke. Az emberiség teljes csődje, apokaliptikus vihar zúg a soraiban, mely mindent felborít. De ebben a káoszban mégis van rendszer, sőt amit senki nem várt, – a reménynek egy halvány mécsese is pislákol, amikor az utolsó versszakban azt írja:

Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,

423


Lesz még egyszer ünnep a világon,Majd ha elfárad a vész haragja,S a viszály elvérzik a csatákon …

Súlyos betegsége a véghez közeledik. Hiába jelent meg hatalmas költeménye babérkoszorútól övezetten a „Pesti Napló”-ban, ő már ott áll a „visszaszületés” mesgyéjén. 1855. november 19-én hal meg a Váci utcai Kappel-házban, – ott, ahol huszonöt évvel előbb költőtársa, Kisfaludy Károly halálos ágyánál állott.

Családja kenyérkereső nélkül maradt. A Bach-korszak elnyomását szenvedő ország hatóságai megtiltották a társadalmi segélyezést. A költő nagy barátjának, Deák Ferencnek azonban mégis sikerült közadakozásból jelentős támogatást nyújtani az árváknak.

A „Szózat” költőjének koporsójánál beszéd nem hangzott el. Temetésén húszezer ember jelent meg: a gyász némaságában is kiáltó tüntetés a szabadság eszméje mellett.

424

A magyar szellem fáklyavivői: Petőfi Sándor

PETŐFI SÁNDOR EMLÉKÉRE1823-1849

Március idusán bemutatom Petőfi Sándor portréját, aki géniuszával és népünk jövőjébe vetett törhetetlen hitével lerakta azokat a szellemi alapokat, melyekre szerencsés körülmények között fölépülhetett volna a független Magyarország. Viszont ahhoz, hogy a nagy költő jelentőségét megérthessük, ismerni kell mind életét, mind életművét, mely odahaza az elnemzettelenített, – nyugaton pedig a pénzért lihegő világban lassan feledésbe merül. Ezért láttam szükségesnek az erről szóló alábbi emlékezést.

1822 Szilveszter estéjén Petrovics István kiskőrösi mészárszékbérlő felesége, Hrúz Mária átment a szomszédba beszélgetni. Éjféltájban rosszul lett és hajnalban vézna, nem sok jövőt ígérő kisfiúnak adott életet, kit a bába tanácsára még aznap megkeresztelt a tót evangélikus pap, mert féltek, hogy a gyenge csecsemő meghal. Ő volt az, – amit akkor még senki sem tudott – kinek születésére háromszáz éve várt a magyarság, Simeon-szerű hittel és türelemmel.

Kiskőrös abban az időben még nagyrészt tót volt, hála a „Neoaquistica Commissionak”, a bécsi udvar önkényes telepítési politikájának, mely a török hódoltság alatt kihalt, színmagyar területekre svábokat, tótokat és rácokat telepített a „divide et impera” (osszd meg és uralkodj) elve alapján. Petőfi édesanyja is akcentussal beszél magyarul, de a gyermek mégis e melegszívű kicsi, hallgatag asszonytól tanulja az első magyar szavakat.

Petrovicsék szegények, de a mester vállalkozó kedvű, aki elhatározza, hogy fiát nem hagyja ebben a tót fészekben, ezért mikor Sándor három éves, átköltöznek a magyarságára büszke Kiskunfélegyházára. Az itt eltöltött idő aranykor a gyermek emlékezetében. Apja sikeres vállalkozásokba kezd és a család anyagilag felvirágzik. Az okos fiút ebben a gőgös kun környezetben valami érthetetlen büszkeség szállja meg, amiért magyarnak született. Lehet, hogy ez öntudat-formálódás. Mint Illyés Gyula írja:

425


„Farkas Gergely bácsinak köszönhető ez, aki sípot faragott neki, Tóth Józsi bácsinak, aki maga mellé vette az ülésdeszkára, Varga Benedek bácsinak, aki szellemét először megdicsérte. Jegyezzük fel a ‚gyermekszáj‘ történetet, mellyel a kisfiú első nyilvános sikerét aratta. Vargáéknál ült a nagy társaság, ő meg bóbiskolt; mikor azonban a látogatóba jött katolikus papok elmentek, hirtelen ezt mondta: ‚Ezek a papok. Mindenkinek asszonyt adnak, maguknak egyet sem hagynak‘. A sorokban ütem lüktet, rím csendül. Ez tehát a fejéből az első versvillanás. Hat éves volt.”

Ugyanebben az évben beiratják a kecskeméti elemi iskolába, ahol első tanuló. Ezután kezdődik vándorélete. Apja gimnáziumba adja. Először Sárszentlőrincen, majd Gyönkön, azután Pesten. Itt a tanulmányi eredménye leromlik, mert igen nagy érdeklődést tanusít a színház iránt. Ezért viszi apja Aszódra, ahol ismét eminens lesz. Nagyon sokat olvas, de nemcsak a magyar, hanem főleg az angol és a francia irodalom érdekli.

Utolsó gondtalan éve ez, mert szülei tönkremennek és kénytelenek Dunavecsére költözni. Mégis tovább akarják taníttatni, ezért Selmecre küldik, hogy felvegye a német szót is. Itt azonban összetűz az egyik pánszláv tanárával, részeges házigazdája pedig valótlanságokat írogat az apjának, úgyhogy az érzékeny fiatalember 1839. február 15-én, a rettenetes télben gyalogosan indul Selmecről Pestre. Nagy nyomorúságában statiszta és díszletező munkás lesz a Nemzeti Színháznál, ahonnan egy rokona Ostfiasszonyfára viszi. Itt jó dolga van, de sokkal fontosabb, hogy megismerkedik ifjúsága legönzetlenebb barátjával: Orlai Petrich Somával. Ősszel rokona hazaküldi, mire elhatározza, hogy inkább katona lesz. Be is áll tizenhét éves korában egy soproni zászlóaljba, de gyenge szervezete nem bírja

426


a katonaéletet. Így egy jóindulatú orvos, dr. Röner szolgálatképtelennek nyilvánítja.

Ezután kezében a vándorbottal bejárja az országot. Végül a nyomor arra készteti, hogy mégis hazamenjen szüleihez. Anyja boldog, apja is megbocsát neki és néhány gondtalan hónapot tölt Dunavecsén. Majd színészkedik, de a vándorlás és a szegénység ismét kikezdik egészségét. Rendszeresen ír és néhány versét Bajza József közli az Athéneumban. Ekkor változtatja nevét végleg Petőfire.

Ezt követően ismét Pestre gyalogol és bekopogtat Vörösmartynál, aki igen nagy szeretettel fogadja, megígérve támogatását. Innen Pozsonyba vezet az útja, ahol megismerkedik a kortárs írókkal és meleg barátságot köt Vachott Sándorral. Annak ajánlására Nagy Ignác levelet ír a költőnek és megígéri, ha Pestre jön, bejuttatja a Nemzeti Színházhoz. Addig is megfelelő díjazásért fordítson francia és angol regényeket. Petőfi elfogadja az ajánlatot, azonban egész rövid ideig marad Pesten, mert a kapott pénzből nem tud megélni. Elhatározza tehát, hogy színész lesz Erdélyben, de csak Debrecenig jut el, ahol Pákh Albert barátja él. Épp ennek a háza előtt esik össze. Rettenetes telet tölt itt. Erről emlékezik meg az akasztófahumor mély keserűségével, és „Egy telem Debrecenben” című versében többek között ezt írja:

……Pápista nem vagyok,És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok.Jó, hogy az embernek csont foga van,Ezt bölcsen rendelék az istenek,Mert hogyha vas lett volna a fogam,A rozsda ette volna meg.……

1844 februárjában elindul versei kéziratával Pestre, ahol Vörösmarty Mihály támogatásával, Tóth Gáspár szabómester költségén végre megjelennek költeményei. A siker rendkívüli. Még az öreg Petrovics is büszke fiára. Ugyanebben az évben lesz szerelmes Csapó Etelkába, de a lány váratlanul meghal. 1845-ben

427


újra bejárja az országot, mely számára valósággal diadalmenet. Mindenki az ország legnagyobb költőjét látja benne. Gömör megye táblabíróvá választja, Gödöllőn pedig Mednyánszky Bertába lesz szerelmes. Ugyanakkor Vachott Imre a „Pesti Divatlapnál” segédszerkesztői állást ad neki.

Nagykárolyban ismerkedik meg Szendrey Júliával. Szerelme minden akadályt legyőz és 1847 szeptember 8.-án feleségül veszi. Innen Pestre költöznek, ahol az „Életképeket” szerkeszti.

Európán végigszáguldanak a forradalmi események. Március 15. az ifjúság élén találja, és ő teljes erővel veti magát a szabadságért való küzdelembe. Lelkesedése és ennek hatása felmérhetetlen. Közben sajnos elhidegül Vörösmartytól és Jókaitól. A szabadságharc kitörésekor semmit sem habozik, hanem önként bevonul századosi rendfokozattal. Végül Bem hadsegéde, és huszonhét évesen a segesvári csatában hősi halált hal, mikor menekülés közben két kozák megöli. Bajtársaival közös sírban nyugszik Fehéregyháza határában. Utolsó levelében családját egyetlen igaz barátjára, Arany Jánosra bízza. Halálakor géniusza a csúcsán állt.

Több irodalomtörténészünk beszél Petőfi költői fejlődéséről. Nem tudok egyetérteni velük, mert ő mint teljesen kész költő lépett nyilvánossága elé. Nála csak költői módszerekről, témai meglátásának és megfogalmazásának formájáról lehet beszélni. Aki olyan remekművel mutatkozott be, mint a „János Vitéz”, az a „Toldi” mellett a magyar gondolkozás, szív, vágyak és hősiesség tökéletes képét adta. És ez a két pompás elbeszélő költemény az elpusztított magyar mítoszt pótolja homéroszi üdeséggel. Ami költészetében megvitatható anyag, az témakörének karaktere. Nevezetesen: népiessége, formabontása, szerelmi és családi költészetének Biedermeier jellege, mely a kor uralkodó vonása, azonkívül szinte vallásossá vált szerelme fajtája iránt és hite népének a jövőjében.

A formabontás nála népiességének a következménye. A klasszicizmus és a romantika dikcióját félredobva az egyszerű, mindenki által érthető köznapi nyelvet emeli, Arannyal együtt,

428


művészi magaslatra. Népi realizmusnak nevezik ezt, mely Dickenstől és Hugotól kezdve az angol „Tóiskola” két nagy költőjén: Wordsworthon és Coleridgen át Heinéig hirdeti, hogy „mindent a népért”. Ezen a csodálatos nyelvi forradalmon nagyon megdöbbent a kritika, de rövidesen belátták a nagy költők igazát. Petőfi úgynevezett „népdalai”, melyek stilárisan új utat követnek, az ő saját kreációi, mint Heine dalai. Ezek kizárólag Petőfit adják és éppen ez bennük az utólérhetetlen. Ki ne ismerné: „Befordultam a konyhára”, „Ereszkedik le a felhő”, „Te vagy, te vagy barna kislány”, „Reszket a bokor”, „A virágnak megtiltani nem lehet”, vagy a „Rózsabokor a domboldalon”című verseket? Íme csak egy versszak:

Lenn a Dunában a nap képe,Reszket a folyó örömébe’.Ringatja a napot, csendesen,Épen, mint én téged, kedvesem.

Aki leírta: „Reszket a folyó örömébe’ ”, az csak igen nagy költő lehet. Vagy vegyük dalainak a legszebbikét, mely szinte nem is földi:

Fa leszek, ha fának vagy virága.Ha harmat vagy: én virág leszek.Harmat leszek, ha te napsugár vagy…Csak hogy lényink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország,Akkor én csillaggá változom.Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogyEgyesüljünk) én elkárhozom.

Bordalai, melyekre Beranger volt hatással, helyzetdalok, mint sok, más tárgyú költeménye is. Ezekhez azonban nem volt személyes élménye, mivel italban nagyon mértékletes egész életén át. Ezért nem is érik el azt a művészi fokot, mint dalai, szerelmi és hazafias lírája, vagy bámulatos leíró költészete.

429


Senki nem ismeri úgy hazánkat, mint ő, aki az országot többször bejárta. Így volt rá képes, hogy az alábbi csodálatos sorokban hibátlanul jellemezze a nagy magyar Alföldet:

Arany kalásszal ékes rónaság,Melynek fölötte lenge délibáb,Enyelgve űz tündér játékokat…Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad.……

Hazámban.

Isten által rábízott feladata és annak népét helyes úton vezető fénye teljesen tudatos előtte. Így írt a „XIX. század költői”-hez:

……Pusztában bujdosunk, mint hajdanNépével Mózes bujdosott.S követte, melyet Isten küldeVezérül, a lángoszlopot.Újabb időkben Isten ilyenLángoszlopoknak rendeléA költőket, hogy ők vezessékA népet Kánaán felé.……

A magyar ember dacos, de egy jó szóért lelkét is odaadó természetét mutatja be a falu-végi kocsmában mulató legényekről írt költeményében.

……Bekopognak az ablakon:‘Ne zúgjatok olyan nagyon,Azt üzeni az uraság,Mert lefekütt, alunni vágy.’

‘Ördög bujjék az uradba,Te pedig menj a pokolba!…Húzd rá, cigány, csak azért is,Ha mingyárt az ingemért is!’

430


Megint jőnek, kopogtatnak:„Csendesebben vigadjanak.Isten áldja meg kendteket.Szegény édesanyám beteg.”

Feleletet egyik sem ad.Kihörpentik boraikat,Végét vetik a zenénekS hazamennek a legények.

Falu végén kurta kocsma

Ezek és az ezekhez hasonlók a magyar lírai realizmus remekei. Hasonlóképpen mesterművek leíró költeményei, de ezek nem fényképek, nem a bennünket körülvevő világ aprólékosan megrajzolgatott képei. Olyan virtuozitással megírt versek, melyekben sokszor egy mondat, néha csak egy szó adja a legmagasabb poézist. Ő az első, ki környezetéből költészetet alkot.Vörösmarty pélául az Alföldön nem látott mást, mint sarat és port. Petőfi lírájában e pazar gazdagságú festmények pillanatok benyomásai, vagy pedig a természet mozdulatlansága formálódik halhatatlan remekművekké ezekben. „A Tisza” című versében így ír:

……Óh természet, óh dicső természet!Mely nyelv merne versenyezni véled?Mily nagy vagy te, mentül inkább hallgatsz,Annál többet, annál szebbet mondasz.……

Szerelmi és családi költészete a kor uralkodó irányát követi, tehát Biedermeier. Ártatlan szőkefürtös lánykák, akik szendén elpirulnak, szép lelküket és nemes érzéseiket a költő hasonló, plátói vonzalommal viszonozza. Ez a modorosság a kornak éppen oly hazugsága, mint Csokonai rokokó vidámsága, mikor tüdővészesen, éhhalál szélén állva, a világ altal adott sok örömet zengte orfeuszi buzgalommal.

Családi költészetében ugyancsak megtalálható a kissé túlzott gyöngédség. Mindez mások írásában banalitás és

431


divathóbort, Petőfi géniusza, mértéktartása és ízlése viszont tudja, hol a határ, ezért soha sem válik sziruposan szentimentálissá. Ezzel magyarázható, hogy az említett két témakört páratlan ízléssel formálta meg. Ennek egyik szép példája Etelka halálakor írt, „Ha életben” című költeménye:

Ha életben nem szerettem volnaA szőke fürtök kedves gyermekét:Övé leendett életem, szerelmem,Midőn halotti ágyon feküvék.

Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon!Mint hajnalban, ha fényes hattyú száll,Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:Lengett fölötte a fehér halál.

A világirodalomnak ahhoz a kevés költőjéhez tartozik, aki feleségéhez szerelmes verseket írt, méghozzá olyanokat, melyek a legmagasabb szinten állnak. Ezek tökéletessége azért szokatlan, mert amíg a költő csak vágyakozik és eped, a Múzsa segíti, de a szerelmes lény bírásának tudata előbb-utóbb megszünteti az inspirációt. Nem nála, aki leírta a világirodalom egyetlen szerelmi ódáját, a „Szeptember végén”-t és feleségéhez írt másik remekét: „Minek nevezzelek”. Pedig Júlia asszony, a „feleségek felesége” nem volt pirulásra hajlamos leányzó. Rövid házasságuk nem más, mint két szenvedélyes lélek szerelmi párbaja.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok.Még zöldel a nyárfa az ablak előtt.De látod amottan a téli világot?Már hó takará el a bérci tetőt.Még ifju szivemben a lángsugarú nyárS még benne virít az egész kikelet,De íme sötét hajam őszbe vegyül már.A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!

432


Ki most fejedet keblemre tevéd le,Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimreKönnyezve boritasz-e szemfödelet?S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,Fejfámra sötét lobogóul akaszd,Én feljövök érte a síri világbólAz éj közepén, s oda leviszem azt,Letörleni véle könyűimet érted,Ki könnyeden elfeledéd hivedet,S e sziv sebeit bekötözni, ki tégedMég akkor is, ott is, örökre szeret!

Őszinte szeretet sugárzik szüleihez és öccséhez írt költeményeiből, de ezek mindegyike az egyszerűség legmagasabb művészettel való kifejezése és ami legfontosabb, soha sem válik émelyitően érzelmessé. Ez teszi olyan meghatóvá. Ahogy apja tönkrejutásáról beszél, valósággal mindnyájunk apjává teszi az öreg Petrovicsot. Ugyanilyen bensőséges az „István öcsémhez” és a „Füstbe ment terv” című verse is. A „Jó öreg kocsmáros” című versében pedig így ír:

……Pénzét a hitetlen emberek csalása,Házát a Dunának habjai vitték el;Így szegényült el a jó öreg kocsmáros…Áldja meg az Isten mind a két kezével.

……

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.‚Úgy van úgy‘ szól később, ‚jóra fordul sorsom.Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.‘Én elszomorodva borulok nyakába,

433


S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…Áldja meg az Isten mind a két kezével!

Utoljára hagytam a nagy költő vallását. Ő, aki tizenhat éves koráig az evangélikus hitben nevelkedett, nem volt vallásos a szó mindennapi értelmében, csak mélységesen Istenhívő. Hite a világszabadság és a haza imádata. Éppen ezért a legnagyobb kommunista pimaszság Petőfit kisajátítani, mint a marxizmus előfutárát. Ami a kérdésnél igen lényeges: a világszabadság, mely a népek Istentől kapott tulajdona és a nemzetközi, kozmopolita-bolsevista szabadság között igen nagy a különbség, amit minden normális ember tud tapasztalatából. Az ő egyéni vallása közeli rokon Lemmanais abbé és Shelley bölcseletével. Ezt „A XIX. század költői”-hez írt versében igy foglalja szavakba:

……Ha majd a bőség kosarábólMindenki egyaránt vehet,Ha majd a jognak asztalánálMind egyaránt foglal helyet,Ha majd a szellem napvilágaRagyog minden ház ablakán:Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,Mert itt van már a Kánaán!……

A XIX. század első felében egész Európa forrong és a felvilágosodás, a szabadság vágya felrázza közönyéből a népeket. A mi Pató Páljaink, a magyar nemesség azonban alszik. Ezeknek kiáltja riasztó szavait a költő és vallást tesz magyarságáról a „Magyar vagyok” című versében:

……Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!Itt minálunk nem is hajnallik még,Holott máshol már a nap úgy ragyog,De semmi kincsért s hírért a világonEl nem hagynám én szülőföldemet,Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

434


Gyalázatában is nemzetemet!

Rajongása ösztönzi csodálatos sorai megírására. A „Honfidal”-ban életét ajánlja fel hazájának

Tied vagyok, tied hazám!E szív, e lélek;Kit szeretnék, ha tégedetNem szeretnélek?

Szentegyház keblem belseje,Oltára képed.Te állj, s ha kell: a templomotEldöntöm érted;……

Hazaszeretete legőszintébb, amikor látja, hogy mindenki elhagyja a magyarság szent ügyét. Az „Élet vagy halál” című versében ez a megrázó kiáltás felér egy hitvallással.

A Kárpátoktól le az AldunáigEgy bősz üvöltés, egy vad zivatar!Szétszórt hajával, véres homlokávalÁll a viharban maga a magyar.Ha nem születtem volna is magyarnak,E néphez állanék ezennel én,Mert elhagyott, mert a legelhagyottabbMinden népek közt a föld kerekén.……

Végső reménye az Erdéllyel való unió, mert ebben a haza megerősödését látja. Ezt fejezi ki az „Erdélyben” című remekében:

……A porszemet, mely csak magában áll,Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;De hogyha összeolvad, összenő, haA porszemekből szikla alakúl:A fergeteg sem ingathatja meg!

435


Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,Amit mondtam, nem új, de szent-igaz.……

Amikor Európa népei már mind abbahagyták a harcot, keserű szavakkal írja le a szégyenteljes igazságot az „Európa csendes, újra csendes” című költeményében:

Ha a mi fényünk nem lobognaA véghetetlen éjen át,Azt gondolhatnák fönn az égben,Hogy elenyészett a világ.Tekints reánk, tekints, szabadság,Ismerd meg mostan népedet:Midőn más könnyet sem mer adni,Mi vérrel áldozunk neked.

Nem parádézott Debrecenben a Flamingókkal, kik az utolsó csepp vérig akartak harcolni, természetesen nem a saját vérük utolsó cseppjéig. Még csak nem is öltött álruhát, hogy elmeneküljön. Szívből megvetette a demagógokat. Haláláig hű maradt elveihez és végigharcolta nemzete élet-halál harcát. Isten pedig megadta neki, amit az „Egy gondolat bánt engemet” című versében kért tőle:

……Ott essem el én,A harc mezején,Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,S ha ajkam örömteli végszava zendül,Hadd nyelje el azt az acéli zörej,A trombita hangja, az ágyudörej,S holttestemen átFújó paripákSzáguldjanak a kivívott diadalra,S ott hagyjanak engemet összetiporva.Ott szedjék össze elszórt csontomat,Ha jön majd a nagy temetési nap,

436


Hol ünnepélyes lassu gyászzenévelÉs fátyolos zászlók kíséretévelA hősöket egy közös sírnak adják,Kik érted haltak, szent világszabadság!

Meteor volt ő, aki belezuhanva a közegbe, mely a sors rendelése szerint végzete volt, ragyogó fénybe borította a magyar eget, elégetve magát hazája és népe jövőjéért.

Mi, méltatlan utódok pedig nem tehetünk mást, mint térdreborulhatunk a fehéregyházi tömegsírnál és utána mondjuk, amit a „Nemzeti dal” megírásakor már teljes biztonsággal tudott:

……Hol sírjaink domborulnak,Unokáink leborulnak,És áldó imádság mellettMondják el szent neveinket.……

437

A magyar szellem fáklyavivői: Arany János

AZ ERŐFORRÁS: ARANY JÁNOS 1817-1882

Arany nyelvi gazdagsága felidéz egy bőséget, amit régies szóval így neveztek: HAZA.

Márai Sándor

Anyanyelvünk halhatatlan mestere, valamennyiünk szellemi atyja, Arany János (1817-1882) születésnapjára emlékezünk március elején. Biztatást, hitet, reményt lel csodálatos költészetében minden kimerült, elkeseredett, vigasztalást kereső lélek, mert választ kap az egyre több magyar „miért”-re és erősítést a csüggedésben. Nyelvének egyedülálló szépsége, és fajtájába vetett szilárd hite adja meg poézisének varázsát.

Munkájában nincs segítsége, egyedül kell elvégeznie népe megváltását, hiszen Petőfi az életét adta hazánkért, Vörösmarty nagy lelke pedig összeomlott. Ennek ellenére sem hátrál meg a nemzet lelki újjáépítésének gigantikus feladata előtt. Tisztában van szellemi erejével és azzal is, hogy Istentől kapta ezt, tehát küldetésnek tekinti a szabadságharc utáni évtizedek reménytelenségében fajtája felemelését. Olyan feladat és felelősség ez, melyet csak a legnagyobbak vehetnek vállaikra és végezhetik el sikerrel. E nehéz években ő az egyetlen, aki tudja, hogy hazát nem a politikusok vagy a bankárok, hanem egyedül a költők képesek teremteni, mert a haza nemcsak földrajzi meghatározás, hanem elsősorban a lélekben él, tehát metafizika.

Költészete világító fáklya és kimeríthetetlen erőforrás. Erre emlékezünk ezen az évfordulón. Elsősorban azért tesszük ezt, mert teljesen bizonyos, hogy 2017-ben nem lesz magyar sajtó a nyugati világban, mely a kétszázadikon méltassa életművét, és ki tudja, szülőhazánkban gondolni fog-e rá valaki.

1817. március 2-án született Nagyszalontán, régi református csaaládból. Születésekor apja és anyja már öregek.

438


Nemességüket I. Rákóczi Györgytől kapták, de azt a Habsburgok soha nem ismerték el. Az ősök bibliás parasztok voltak emberöltőkön át. Mint a költő-utód jellemzi: „ …A bogárhátú viskó Szentegyház vala, ahol fülem soha trágár szót nem hallott.”

Apja már hároméves korában megtanítja írni és olvasni: „Hamuba írt betükkel.” Az iskolában csodagyereknek számít és tizenhat éves, mikor beiratkozik a debreceni kollégium filozófiai osztályába. A híres intézet legkiválóbb tanulója, aki előtt fényes jövő áll. Annál nagyobb a megdöbbenés, mikor három év múlva bejelenti tanárainak, hogy abbahagyja tanulmányait és szinész lesz. A társulat, melynek tagja, lumpenproletár, műveletlen banda, ezért rövidesen megszökik és szégyenkezve kiábrándultan hazamegy Szalontára.

Pár hónappal ezután ésesanyját elviszi a kolerajárvány. Nagyon nehéz helyzetbe kerülnek, de a város hivatalosai segítségükre sietnek és a tehetséges fiatalembert kinevezik „korrektornak” az iskolához, ahol a magyar és latin nyelvtant tanítja. Huszonkét éves korában városi aljegyző lesz és feleségül veheti választottját, Ercsey Juliát, egy elszegényedett ügyvéd lányát.

1845-ben jelenik meg első jelentősebb munkája, életének egyetlen politikai tárgyú alkotása: „Az elveszett alkotmány.” Sikere őszinte. Ő maga azt mondja erről: „1845 nyarán a megyei élet kicsapongásai, melyek szemem előtt folytak, némi szatirikus hangulatot ébresztettek bennem.” A következő évben kápráztatja el hazánkat a Toldi megírásával. Ennek az elbeszélő remeknek a bámulatos nyelvi gazdagsága alapozza meg országos hírnevét. Vörösmarty az Alföldön még csak a sarat látja. Petőfi az „arany kalásszal ékes rónaságot” és a „puszták végtelenjét” énekli meg. Arany lenéz a földre és észreveszi, hogy „nincs egy árva fűszál a torzs közt kelőben”, és a nagy hőségben „vályunál az ökrök szomjasan delelnek”.

Ez a nagyszerű költői elbeszélés Petőfi „János vitéz”-ével együtt, a magyar lírai realizmus kezdetét jelenti. A két nagy kortárs költő ezekkel teszi közkinccsé a népnyelvet, melyet irodalmunk legmagasabb fokára emelnek. Természetes, hogy az

439


általános lelkesedést látva, nyüzsögni kezdenek az epigonok. Arany azonban országos tekintélyével figyelmezteti őket:

„A népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép közé, hanem tanulja meg a legfennsőbb költői szépségeket a népnek is élvezhető alakban is előadni”.

Harmincegy éves a szabadságharc kitörésekor. Rövid ideig nemzetőr, majd a Belügyminisztérium tisztviselője. A harcokban nem vesz részt. Nagyon valószínű, hogy tartózkodását az ösztöne diktálja, így adva tudtára a túlerő által vérbe fojtott harc utáni feladatát. A meggondolatlan debreceni trónfosztáskor tisztán látja, hogy önvédelmi harcunk reménytelenné vált. Október gyászában pedig világossá lesz előtte, hogy Isten a katasztrófa utáni „vigasztaló” szerepét bízta rá.

Nyilvánvaló, hogy Széchenyinek, Deáknak, Eötvösnek, Görgeynek és neki lett igaza. A véres bukás és a kamarilla embertelen bosszúja tetszhalottá teszi a nemzetet és maga is a végső kétségbeesés határán áll, amikor leírja:

Leteszem a lantot. Nehéz az.Kit érdekelne már a dal.Ki örvend fonnyadó virágnak,Miután a törzsök kihal;Ha a fa élte megszakad,Egy percig éli túl virága,Oda vagy, érzem oda vagyOh, lelkem ifjúsága!

1851-ben a nagykőrösi Református Főgimnázium latin-görög tanára lesz. Három évvel később megírja a „Toldi estéjét”. Tekintélye, amit rendkívüli tehetségén, nyelvművészetén, poétikai tudásán kívül főleg paraszti bölcsességének köszönhet, ebben az időben már minden pályatársa fölé emeli, Vajda Jánost is beleértve. Ennek eredménye, hogy a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia igazgatójának, illetve

440


főtitkárának hívja meg. Ő az utóbbit fogadja el. Ez a lépés az Akadémia részéről nagyon szerencsés volt, mert múltja kikezdhetetlen. Nemcsak példás erkölcsi élete miatt, hanem azért is , mert soha életében nem politizált. Tökéletesen megtartotta szellemi függetlenségét. Igen találó rá Móricz Zsigmond jellemzése:

„kevés költő volt, aki oly kevésbbé politikai egyéniség. Arany inkább abba a tudós fajtába tartozott, amelyik a ‘Noli me tangere’ elzárkózottságával éli életét. Vallása talán mélyebb az egyház vallásánál, hazafisága tisztább a közhatalom által diktált hazafiságnál, az élet tragédiás folytatásának szemlélete kozmikusabb, mint a bíróságé. És mégis, soha nem lépi át azt a határt, melyet az egyház, a politika és a törvény engedélyez.”

Ez az igazság. Az átlagember törvénytiszteletén felülemelkedő költői és emberi magatartása generációk hosszú sorának reflexe, a védekezés ösztöne, fajtája túlélésének biztosítására. Azért vállalja ezt a küldetést, mert a tragédia utáni reményvesztettség kábulatában a magyar nép arra vár, hogy egy közülük való visszaadja önbizalmát, akaraterejét és munkakedvét.

Nem is késlekedik. Elkezdi munkáját, mert felismeri, hogy amelyik népnek nincs múltja, annak kevés reménye van a jövőre. Tisztában van azzal is, hogy amikor beleilleszkedtünk az európai népek közösségébe, az olasz és német térítők, pogány múltunk minden emlékét elpusztították, tehát kifizettük a nagy árat fennmaradásunkért. Ami Ananymusnál és Kézainál található, az nagyon kevés. Arany kelettől nyugatig ismeri a világirodalom hőskölteményeit és szégyenkezik, hogy nekünk semmink sincs. Rendkívüli akarattal és invencióval nekifog, hogy saját erejével megteremtse a magyar mitológiát, még ha fiktív is az. Így tervezi meg a hun trilógia vázlatát, melyből sajnos csak az első rész, a „Buda halála” készült el. Ebbe építette be a „Csodaszarvas”-ról

441


szóló legendát, azzal a bámulatos nyelvi erővel, mellyel rajta kívül alig két-három írónk dicsekedhet. Arról sem feledkezik meg, hogy a külföldet majmolók előtt hitet tegyen a magyar vers és nyelv szépségéről, mely minden más népével egyenlő. Így írt „Vojtina második levele öccséhez” című versében:

Van a magyarnak… úr Krisztus, mi van?Saját mértéke: népdalaiban.Melyet kitáncol a parasztlegény.És Farkas Józsi oly szépen kihúz,De a poéta (kincsek közt szegény!)Mértéket idegen mintára nyúz.

Ezt a strófát az az ember írta le, akinél senki nem becsülte többre a világirodalmat és fordításával közkinccsé tette Ariszto-phanés valamennyi művét, azonkívül például Shakespeare „Szentivánéji álom” című szinműve fordítását olyan bravúrosan oldotta meg, hogy utánozhatatlan. Ugyanakkor szigorúan ragaszkodott nyelvünk adottságaihoz, természetéhez. Erről való nézetét a „Kozmopolita költészet” című versében az alábbi remek szavakkal fogalmazta meg:

S hol vevéd gyász-tévedésed,Hogy faját s a nemzetiBélyeget, mit az rávésett,A nagy költő megveti?Hisz forgattam, a javából,Én is egypárt valaha;Mind tükör volt: egymagábólTűnt nekem föl nép, s haza.

Burns és Goethe mellett a világirodalom legkiemelkedőbb ballada-költője. 1849-tól 1871-ig ír balladákat, melyek tekintélyes része összefügg őstörténetünket és történelmünket megörökítő egyéb költeményeivel (Toldi trilógia, stb.) Ezeknek célja elsősorban a nemzeti öntudat ébrentartása és a magyarság önbizalmának a helyreállítása.

442


Szabadságharcunk leverése után két nagy megrázkódtatás éri: kedves lánya, Juliska, Széll Kálmánné tiszteletes asszony, fiatalon meghal, a másik nemzeti tragédia: Széchenyi István állítólagos öngyilkossága. A Tudományos Akadémia felkérésére sok habozás után megírja „Széchenyi emlékezete” című hatalmas magyar requiemjét, melynél nagyobb hatása költeménynek hazánkban soha nem volt. Ebben állít örök emléket a „legnagyobb magyarnak”, melyben a „nem kézzel írt”, halhatatlan életművét énekli meg, ami az emigránsok (bujdosók) bizonytalan útját is megvilágítja.

Hitel, Világ és Stádium! ti háromNem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanítDe a lét és nemlét közti határonEgekbe nyúló hármas pyramid!Ám, hadd üvöltsön a számum viharja,Dőljön nyugatról a sivár homok:A bújdosók elől el nem takarja,Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

1879-ben megírja a „Toldi szerelmét”, majd lemond az Akadémia főtitkári tisztéről egyre romló egészsége miatt. Ettől kezdve ideje nagy részét a Margitszigeten tölti, mert, ahogy mondja: „A tölgyek alatt szeretek pihenni”. A Gyulai Páltól kapott híres „csattos könyvbe” írja le öregkori csodálatos lírájának remekeit, az „Őszikék”-et. Soha nem hallotta senki panaszkodni, de végül is levonja élete tanulságát, melyet az „Epilógus” halhatatlan soraiban olvashatunk:

Az életet már megjártam;Mit szívembe vágyva zártam,Azt nem hozta,Attól makacsul megfoszta.Egy kis független nyugalmat,Melyben a dal megfoganhat,Kértem kérve:S Ő halasztá évről-évre.

Ezekben a halkszavú sorokban van egy kis rezignáció. Egy hatalmas lélek gyónása ez, aki egész életén át nem mutathatta

443


meg elkeseredését, mert szilárdan kellett állnia, hogy hitével példát adjon fajtájának.

1882. október végén kísérték utolsó útjára a Tudományos Akadémia aulájából, a nemzet által adományozott díszsírhelyre. Hosszú esztendők elteltével Krúdy Gyula írta meg nagyszerű sorait emlékére:

„Ez a férfitípus volt az, mely Magyarországot fenntartotta. Téli sarat elbíró csizmában viselt el megpróbáltatásokat, zsoltáros hittel bízott a jövendőben és halk rajongással gondolt a nemzeti ideálokra. Ez az embertípus őrizte meg a helyét a földrészen a kő szilárdságával, a só nehézségével és a tölgyfa életkorával. A lúdtoll könnyen feküdt ujjai között és vonakodás, fáradtság nélkül vetette a betüket, ha a szalontai jegyzőkönyveket kellett írni, vagy verset Toldiról. Hol van a költő Arany János arcán? Talán inkább a homlok galambdúcában laktak azok a madarak, melyek messze évszázadok felhőiből repültek fel a szalontai éjszakákon és meglátogatták a notáriust. Olykor egy honfoglalás korabeli sas nyújtotta ki fejét a dúcból, máskor a Korvinok hollója és fényes szemmel figyelték a lúdtoll percegését”.

444

A magyar szellem fáklyavivői: Tompa Mihály

TOMPA MIHÁLY1817-1868

……Más berekben máskép szól az ének;Ott nem értik a ti nyelvetek…A madár fiaihoz

Tompa Mihály a Felvidék szülötte. Rimaszombaton, Gömör megyében született, a családi hagyomány szerint székely nemesi családból. A Gömör megyei ág elszegényedett, s a költő apja csizmadia volt, aki bohém természetével nemcsak az italt, hanem a verseket és a nótázást is szerette. A gyermek korán árvaságra jutott, édesanyját már ötéves korában elvesztette, s mivel apja szegénységéből nem jutott a neveltetésére, nagyszülei veszik magukhoz a Borsod megyei Igricen.

A falusi iskola tanulói között hamarosan kitűnik tehetségével, mire iskolamestere unszolására, a helyi földbirtokos támogatásával nagyszülei Sárospatakra küldik a híres kollégiumba, abban a reményben: „ha Isten segíti és megbecsüli magát, még pap is lehet belőle”. Tekintve, hogy pénze nincs, így az internátusban dolgoznia kell koszt és szállás fejében. Ruházkodásra és egyéb szükségleteire csak úgy telik neki, hogy eminens diák lévén pataki évei alatt nevelősködik.

Első versei népdalok és legendák, melyek a „Társalkodó”-ban jelennek meg 1840-ben. Petőfivel való barátsága 1845-ben kezdődik. Ezután történik, hogy az országjáró költő Tompával együtt meglátogatja Kerényi Frigyest és nemes vetélkedésben megéneklik az „Erdei lak”-ot. Barátságuk azonban rövid életű, mert 1847.-ben összevesznek. Természetükkel magyarázható ez az ellentét. A mozgékony, tüzes, durvaságig őszinte Petőfi és a megfontolt, elhatározásra csak lassan jutó, sőt gyakran bizalmatlan Tompa nem férnek meg egymással, így barátságuk olyan, mint a tűz és víz találkozása. Befejezése nem is lehet más, mint a végleges szakítás.

445


Tompa képzelt betegsége már fiatal korában olyan súlyos, hogy kénytelen komoly orvosi kezelést igénybe venni. A szabadságharc kitörésekor viszont egy pillanatig sem habozik, hanem otthagyva a gyógyintézetet, önként jelentkezik tábori-lelkészi szolgálatra. Érdekes ellentét, hogy ő, aki maga is vigasztalásra szorul, mást sem tesz, mint vigasztal, serkent, a hősi halottaknak pedig megadja a végtisztességet.

A szabadságharc bukása után falusi pap lesz, először Bején, majd Keleméren. Harminchárom éves korában nősül meg és családi élete megelégedett, lelkipásztorhoz méltó, példamutató élet. 1851-ben kerül Hamvára, de hiába kínálnak neki zsíros parókiákat, nem hagyja el a kis falut, mert tudja, hogy missziója Istentől rárótt kötelesség, pedig hipochondriája az évek folyamán egyre jobban kínozza. Egyetlen barátja Arany János, akinek emberi nagyságából következik, hogy lehetetlenség vele összeveszni. Évekig tart küzdelme ezzel a félelmetes idegbetegséggel, amit ma úgy hívnak: fóbia (beteges félelem). Azonban ez nem a test, hanem a lélek betegsége, mely meghozza a test betegségeit is. Így a nagy költő munkás, híveit és családját istápoló élet után, 1868-ban visszaadja lelkét Teremtőjének.

Mikor elkezdi költői működését, Európa forrong és a nemzeti optimizmus minden más felfogást félredobva megtagadja a romantika pesszimizmusát. (Széchenyi, Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty). Kétségtelen, hogy nálunk is megérik az idő a komoly reformok sürgetésére és költészetünkben, Petőfi Sándorral az élen, kialakul a lírai realizmus, a népies alak és szóhasználat művészi formája. Fanatikusan hiszik, hogy a magyarnál nincs különb nép, legfeljebb a francia, mert minden szellemi áramlat és szabadságeszme onnan indul ki.

Ezek azok az évtizedek, mikor a költők világfelfogása Európa-szerte politika következménye. A kor költői nemzedéke bár nagy tisztelettel beszél róla, de tagadhatatlanul lenézi Széchenyi, Kölcsey, Berzsenyi s Vörösmarty pesszimizmusát, mert akkor még nem sejtették, hogy alig másfél évtizeddel később ezeknek minden szava prófétai erővel válik igazzá. Példaképeik a francia girondisták, a költők közül pedig Victor Hugo és

446


Beranger. Az ő eszmeviláguk alakítja ki az indulás éveiben Petőfi, Arany és Tompa népi realizmusát, természetesen mindegyiknek saját ízlése és életfelfogása szerint.

Érdekes módon egyedül nálunk jelentett problémát, ki hogyan értelmezi a szabadságot. Így alakult ki két jelentős csoport. A nemesség az uralkodóháztól akart megszabadulni, a „politikai nemzet” keretébe nem tartozó milliók pedig a nemességtől. Ezeknek volt a vezére Petőfi. Végül is a nemesség „nobilis gesztussal” önmaga mondott le privilégiumairól, mikor eljött erre az idő. Ezért a gordiuszi csomó megoldódván Petőfi bátran írta le azt a ma már nagyzolásként hangzó, de akkor szállóigévé vált versszakát:

Aki magyar, aki vitéz,Az ellenséggel szembenéz.Mindjárt vitéz, mihelyt magyar,Ő, s az Isten egyet akar.

Ez volt a hangulat és a buzdítást tüzelő jelszó, semmi más, mint nevetséges demagógia.

Tompa költészetét népdalokkal és népregékkel kezdte. Viszont ezeknek kizárólag a tárgya népi. Rövidesen ő maga is rájött, hogy ezekből a versekből pontosan az a határozó, jelző, vagy sor hiányzik, amely Petőfi hasonló verseit irodalmi értékké tette.

Mikor költeményeinek hatodik kötete megjelent, Arany János, a jóbarát írt tanulmányt róla, mert mindketten tudták, hogy ez az utolsó. Ebben szellemi apánk, Arany úgy határozza meg Tompa életművét, hogy tökéletes logikával, költészetének három, egymástól elhatárolható szakaszát elemzi, éspedig az ifjú, a férfi és az öreg poéta írásművészetét.

Az ifjúkor termése, a népdalok, népregék csak népieskedők, de nem népiek és távol vannak a komoly értékű irodalmi nívótól. Egy ilyenből idézem az első sorokat:

Békót tettem kesely lovam lábára,

447


Mert nem hallgat a gazdája szavára.Békóba tett engem is a szerelem,Az alföldön a legszebb lányt szeretem.

Hát ez bizony fűzfapoézis, sablon, mely teljesen a rímekre épül, költészet jóformán semmi nincs benne és ez még egyike a legjobbaknak. Viszont a költő, akinek az ízlése kiváló és van önkritikája, hamarosan meglátja, hogy ez az egész semmi más, mint helyzetdalok egymásra halmozása. Felismerése nyomán rövid időn belül teljesen megújul és előttünk áll az ihletett költő.

Az újjászületés a nemzetet biztató optimista korszak életében, mely nem mentes attól sem, hogy kíméletlen bírálatot gyakoroljon. Jól tudja, hogy a költő népének lelkiismerete, tehát nemcsak joga, hanem elsősorban kötelessége a nevelés és útmutatás. Nincsenek új eszméi, de az igazságot könyörtelenül kimondja. Ez az ő férfikora, mikor az ország tele van reménnyel, hogy végre ütni fog a szabadság várva várt órája. Azonban jól tudja, hogy ehhez az egész magyarság összefogása és szorgalmas nemzetépítő munkája kell. „A hangyákhoz” című versében példaképnek tekinti ezeknek a szorgalmát:

Ti nem versenygetek; de egyBékés család országotok.Ott nincs enyém, nincsen tied…Nálunk máskép van a dolog!Egymást felfalni, érdekinkCsatáiban készek vagyunk,Fordítjuk a köpenyeget,Eladó lesz hitünk, szavunk!

Súlyos bírálat ez, de igaz. Arcába vág a gerincteleneknek, a megalkuvóknak és a gyáváknak, az ószövetségi próféták ostorával. „Némuljatok meg” a költemény címe, melyben a kor optimizmusa nyilvánul meg ennek a kételkedő, nehéz természetű papnak a szájából, aki kétszer is megfontolja, mielőtt leír valamit. Versének hatodik strófájában mondja:

Isten jóvoltából megértük

448


A várva várt boldog napot:Hogy nem a születés, de érdemElőtt emelünk kalapot;Most már ember lesz minden ember,S tesz egy boldog, nagy nemzetet;Ki mást akarna e hazával:Az Isten verje meg!

A lelkesedés olyan, mint a járvány és a költőre is ráragad. Az a sok szenvedés és megaláztatás, melyet a magyaroknak 1526-tól el kellett viselnie, nincs többé a nép vállán és ő, akit tekitély-tiszteletre neveltek, gúnyos hangon ír az aulikus, Bécsnek hízelgő arisztokráciáról, mely Júdás-latifundiumokért és címekért adta el hazánkat.

Az örökké halálfélelemtől rettegő költőt az elmúlás és a természet örökös körforgása foglalkoztatja. Főleg az őszben gyönyörködik, azokban a csodálatos színekben, melyekbe a természet erdőt-mezőt utoljára felöltöztet. A búcsúzásnak ezt a szépségét csak a Felvidéken és Erdélyben lehet látni. Olyan mély hatással van rá ez a színpompás haláltánc, hogy líránkban az ősz páratlan festőjévé teszi. Ez a pasztellszínű, szelíd ábrázolás, ez az enyészet-líra éppen ellentéte Petőfi napfényes realizmusának. Így ír az „Őszi tájnak hervadása” című versében:

……Lemegy a nap nemsokára,Haldoklásnak szent országa!Olyan édes forró vággyalÖlel téged lelkem által!Az elmúlás baja rajtad –Lelkemen vesz mély hatalmat;S bár meghalni kéne véled: –Mégis, mégis szeretnélek.Néma a táj, arca sápadt,Rá derengő napfény árad;Ah, mi vonzó, szép halál vanE mosolygó hervadásban!……

449


Ugyanez a szelíd hangulat, az enyészetben való megnyugvás csendül ki az ősz varázsát csodáló többi költeményében is, mely szemében a predesztináció tökéletes megvalósulása.

Az elmúlás annál is inkább foglalkoztatja, mert a szabadságharc elbukott, és a költőt lelke mélyéig megrázta a nemzeti tragédia. Akkor írja gyönyörű, „Pusztán” című versét, melynek első két szakaszát idézem:

Repülnél lelkem, fenn repülnélA táj szellőivel,Mely a nyilt rónaság felett mégSzabadságot lehel;De a magasból földre von leA súlyos fájdalom,Fenn még jobban elédbe tűnvénA sors-alázta hon.

A hon, hol egy hős nép bevégzéZajos történetét,És most egykedvű jóra, rosszra,Többé se‘ vár, se‘ félt.S e földön, hol vérzett-virágzottNyolc hosszu századigE földön, mely már nem hazája,Mint a zsellér lakik!

Mikor megnősül, mint szegény kálvinista lelkipásztor, feleségével majd gyerekeivel rozoga parókiában lakik. Szomorkás gúnnyal ír a házról, melyet elszegényedett hívei nem tudnak rendbehozatni. „Az én lakásom” című versben többek között így ír:

……Nincs itt annál szebb, mintha szél fú,S történik sok csudás dolog:Nemcsak hogy táncol asztal és szék,De a vén kályha is forog, Mégis talán legszebb az ablak,

450


Midőn a lúd azon benéz;Bizony, ha így száll, még maholnapE ház egy új Pompeji lész.……

Nem sokkal ezután nagy gyász éri. 1852 pünkösd vasárnapra virradóra meghal kicsi gyermeke, felesége pedig súlyos beteg. Minden díszben a Szentlélek kitöltetésének ünnepére: a természet, a templom, az emberek és ő ott áll egyedül a kétségbeesés szélén.

Letört fájáról életemnekLetört az egyik lombos ág;Enyészetes forró szelévelSárgítja a kór másikátS ha még ez is … száradj ki akkorLombatlan bus fa, életem…Kórágyon fekszik szenvedő nőm,Terítőn kedves gyermekem.

A nemzetre előbb Haynau, majd Bach Sándor rémuralma nehezedik. Nincs remény. Ezért írja meg „A gólyához” című versét, mely irodalmunk egyik legigazabb és legismertebb költeménye. Közel áll Kölcsey pesszimizmusához. Ő sem tehet mást, mint tavasszal visszaküldi a gólyát oda, ahol szabadon lehet élni:

……Hazámról jobb ha elhurcolkodol, –De melyiken tudsz fészket rakni, holKétségb‘ esést ne hallanál alól,S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár,Neked két hazát adott végzeted;Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!……

451


E költeményben egész váratlan fordulat olvasható, mely irodalmunkban ismeretlen. Tompa az emigrációnak üzen a gólyával. Ő az egyetlen – az akkor már szívbajjal is küzdő poéta –, aki itt ér el az Arany által elemzett öregkorhoz, mikor azon kezd gondolkozni, hogy milyen rendkívüli veszteség a nemzetnek a sokezer értékes magyar, aki részben élete megmentéséért, részben pedig azért hagyta el hazáját, mert képtelen lett volna rabságban élni. Ez a téma haláláig végigkíséri. Nézzük meg hát, mit üzen a hontalanoknak a gólyával.

……Repülj, repülj! és délen valaholA bujdosókkal ha találkozol:Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;Van, aki felkél és sírván megyenÚj hont keresni túl a tengeren.……Testvért testvér, apát fiú elad…Mégis, ne szóljon erről ajakad,Nehogy, ki távol sír e nemzeten,Megútálni is kénytelen legyen!

Döbbenetes, mintha 1945-ben, 1956-ban, vagy 1996-ban írta volna. Természetesen perbe fogták a nagybeteg költőt, sokáig volt vizsgálati fogságban és háziőrizetben.

Ugyanez a kérdés és elégikus hang szólal meg egyik legkiválóbb kompozíciójában, mely a „Levél egy kibujdosott barátom után” címet viseli. Ebben kimondja az emigráció legnagyobb igazságát.

… Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj…?Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:Koldus földönfutó más nemzetek között.

452


S te mit mívelsz? Mi sors kiséri életed?Megadta a remény, mivel kecsegtetett?Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél;Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!

Közben a fiatal írókat biztatja írásra, az anyanyelv ápolására. Mégis felmerül minden igaz magyar kérdése: van-e kiút, várható-e valamilyen kielégítő megoldás? A „Forr a világ” című versében így ír:

……S míg nincs határ, irány, vagy ösvény,Mit a bölcsesség ujja húz,Tűzoszlopként, a titkos ösztön,Az érzelem lett kalaúz,Mely nem merül mély számításba,S tán a magast sem éri fel,De annyi szívet lángra lobbant,És arra int, hogy menni kell!

Mint egy modern Ikarusz, a légen át akarja visszaszerezni a szabadságot. Szimbolikus szárnyakat készít magának, de a lelkesedés melege elolvasztja az összetartó viaszt, ő pedig reménytelenül, de a magasság és sebesség fényét élvezve zuhan pusztulásába.

… Vergődöm – vívok szél – s dagállyal,De rajtam új kéj futkos által:Mily fennség…! mily esés…!Hogy ezt felejtéssel takarja:Tenger mélysége, ég haragja,S vesztem: – mind, mind kevés!

Végül előttünk áll csodálatos vallomásával a reményeiben és egészségében megtört Simeon. Nem az, aki Krisztus születésére várt, amit Isten segítségével meg is ért, hogy tömjéne javát a szent oltárra hinthesse. Ő, a magyar Simeon, az új, kit annyi remény, várakozás, megpróbáltatás után úgy bocsátott el Isten, hogy csak nemzete pusztulását láthatta meg, de a szabadság

453


felvirradását soha. Megérte ugyan a kiegyezést, azonban nem volt már lelkiereje ahhoz, hogy új reménység megszólaltatója legyen.

454

A magyar szellem fáklyavivői: Vajda János

VAJDA JÁNOS1827-1897

Elmúlni ily pillangó lét után!Eltűnni és nem tudni, hogy hova?Megsemmisülni mindörökre tán;Nem látni többé a napot soha!

Ember, mulandó, koldus, vagy király,Emeld föl és hordd magasan fejed!Hős vagy, fenséges, mind, ki a halálGondolatát agyadban viseled!

Emléksorok

Halála századik évfordulójára emlékeztünk 1997-ben. Elhunytával lezárult a XIX. század csodálatos költészete, mely többek között Kölcseyt, Berzsenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Tompát és Aranyt adta irodalmunknak. Vajda János volt az, akinek március idusának nemzetünket felrázó eredménye köszönhető. Mikszáth Kálmán szerint ugyanis 14-én a Pilvax kávéházban éjfél után két órakor odaállt az ajtó elé és a szétoszlani készülőknek azt kiáltotta: „Ezt a helyiséget senki el nem hagyhatja, amíg nem döntöttük el, hogy mit cselekedjünk, mert nem várhatunk tovább.” Sajnos, költői nagyságát elhomályosította barátja és kortársa, Arany János géniusza, ezért az utódok csak századunk első évtizedeiben adták meg méltó helyét irodalmunkban.

Pesten született 1827. május 7-én. Egyike legnagyobb lírikusainknak. Fél éves, mikor apja Vaálon erdész lesz. A Vértes szépsége, csendje, viharainak jajgatása adja meg ifjú éveinek harmóniáját, lelki nyugalmát és a természet csodálatát. Gimnáziumi tanulmányait 1837-ben kezdi Székesfehérváron, majd Pesten folytatja, hogy mégiscsak Székesfehérváron fejezze be. Pesti tartózkodása idején ismeri meg Petőfi költészetét és maga is írogatni kezd. Első versei az „Életképek”-ben jelennek meg 1844-ben. Rövid ideig vándorszínész, majd apja óhajára gazdatiszt lesz. 1847-ben, mint a gazdasági egyesület tisztviselője

455


kerül Pestre, ahol azonnal tagja lesz a szabadságmozgalomnak. Részt vesz a negyvennyolcas eseményekben, végigharcolja a szabadságküzdelmet és mint hadnagy esik fogságba. Ezután lefokozzák és az osztrák hadseregbe besorozva egy évet szolgál Páduában.

Leszerelése után bekapcsolódik az irodalmi életbe. Több lapnak dolgozik. A dicsőséges szabadságharc bukása után lelkileg összetörve az „ős vigasztalóban”, az italban és mulatásban keresi a narkózist. Eleinte őszintén hiszi, hogy ez orvosság, később azonban már csak álbohémkedés. Minderre rányomja bélyegét a Bach-korszak terrorja és annak hű kiszolgálói: a csehekből álló közigazgatás. Akkor írja, teljes elkeseredéssel, a „Krisztus és korunk” című versében:

Te szenvedtél még itt e földön;Óh, méltatlan volt rád e nép;Azóta hátra, s nem előreElfolyt tizennyolc század év.

Az elv, amelynek hirdetőjeÉs vértanuja te valál,Elnyomatott, és azok által,Kiket utódokul hagyál.

Budán Kratochvil borbélyéknál lakik és beleszeret azok feltűnően szép lányába, Georginába, aki költészetében, mint Gina szerepel. Feleségül akarja venni a lányt, de az inkább egy dúsgazdag arisztokrata barátnője lesz, aki palotát rendez be számára Bécsben. A lány buta és úrhatnám, mégis örök ez a szerelem és a költő haláláig tart. Irodalmunk nagy nyeresége az ő egyéni tragédiája. Ez az érzés adja meg Vajda egyéni hangját és szakítását a Petőfit utánzó népi realizmussal. Ennek következménye, hogy lelkének vérző sebe olyan szerelmi lírát ad, mely kivételes értéket képvisel az európai irodalomban. Ez a szerelmi láz ösztönzi a „Gina emléke” című ciklus harminckét versének megírására 1856-57-ben. A ciklus nemcsak költői remekmű, de olyan szeméremmel, mértéktartással megírt requiem, melynek hangja Beethoven lassú tételeinek szépségét

456


hordja magában. Ugyanakkor az olvasó épp a fenti tulajdonságok miatt teljesen magánügynek tekinti, mint a poéta csaknem minden versét.

A ciklus VI. versében így ír:

Halaványul majd a szép arc,Elvirágzik a tavasz;Érzed majd, hogy amit érzünk,Az mienk, csupán csak az.

De késő lesz minden immár.Mit majd akkor érezesz,Az a késő megbánásnakKeserű fájdalma lesz.

Kemény természet, aki nem omlik össze és ragaszkodik az élethez. Nem ismeri még a reménytelenséget. Érzésvilága azonban lassan tisztul, megszűnik a szenvedély, a lángból parázs lesz és Gina rögeszmévé válik. Minden gondolatának, életfelfogásának, sőt társadalomszemléletének is ez az asszony a mozgatója. Költészete innen vette végtelen pesszimizmusát a nemzet tragédiája mellett.

Meg akarja találni lelkének egyensúlyát, de képtelen erre. Gina a válasz minden miértre. Pedig bizonyos, ha vágya teljesül és a lány övé lesz, rövid időn belül kiábrándul belőle, mert olyan nagy az intellektuális különbség kettőjük között. Nem is szólva arról, hogy egy ennyire anyagias nőt soha nem lett volna képes kielégíteni. De nem ismeri a mérlegelést, a logikus megfontolást, mert élete semmi más, mint vágyakozás és a lány utáni zokogás. Az „Emlékkönyvbe” című versében így ír:

Az óriás nap képe elférEgy harmatcsöppben, hogyha tiszta.Ágaskodó, hánykodó tengerEgy sugarát nem adja vissza.

Tanulj az égi, szende gyöngyharmattól!

457


Csak egynek add át szerető szíved.Lehetsz egész világé, ámde abbólEgészen semmi sem lesz a tied.

Ezután elmúlik húsz esztendő és ez a szerelem olyan lesz, mint a tiszta óbor, de már semmi más mint fájó, szép emlék. Erről Vajda a „Húsz év mulva” című halhatatlan versében így ír:

Mint a Montblanc csúcsán a jég,Minek nem árt se nap, se szél,Csöndes szívem többé nem ég;Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriádVersenyt kacérkodik, ragyog,Fejemre szórja sugarát;Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakánElálmodozva, egyedül –Mult ifjuság tündér-tavánHattyúi képed fölmerül.

És akkor még szívem kigyúl,Mint hosszú téli éjjelenMontblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen.

S mikor egy kései találkozásukat követően a „Harminc év után” című költemény megszületett, Vajda egy „hideg bálvány vezeklő rabjá”-nak érezte magát és így írt:

Most itt ülünk, siralomházi lelkek,És nézzük egymást hosszan, szótalan…Tekintetünkben hejh! nem az elvesztett –Az el nem nyert éden fájdalma van.

Vajda fájdalmát fokozta az 1861-ben tartott országgyűlés, ahol ismét a megalkuvás győzött, mely Vajdát szembefordította

458


az ország vezetőivel. Ő az első, aki nyíltan hirdeti, hogy a passzív rezisztenciának véget kell vetni. Tiltakozása, ez a különállás vezeti a politikai röpiratok írásához, melyekben világosan kibontakozik a vajdai élet és nemzetfilozófia. Aristidés néven adja ki az „Önbírálat” és a „Polgárosodás” című pamfleteket.

Röpiratainak valódi jellegét az ország átalakulásának igénye adja meg, ugyanaz az igény, mely a reformkor Magyarországát is eltöltötte. Ebben az időben írt verses regényei is a kor bölcseletét tükrözik.

A polgárosodás és iparosodás szószólója, akárcsak Széchenyi. Kevesen festik meg az ország helyzetét olyan tárgyilagosan és őszintén, mint ő. „Liszt Ferenchez” című versében arra kéri „hírhedt zenészét a világnak”, hogy ha már nem maradhat itthon, legyen a magyar tehetség és igazság hirdetője:

Vagy ám ha mégysz – hí a világ –Vidd a haza határin átE nép, hírét tova;A nép, melynek dalaibanNagy, halhatatlan búja van,Nem halhat meg soha!

1868 sorsdöntő év életében. Sokat vár a megbékéléstől hazánk és a dinasztia között, de keservesen csalódik. Elkeseredéssel írja bíráló verseit, nem a kiegyezés, mint elv, hanem annak feltételei ellen. Ezek közül kiemelkedik a két „Luzitan dal”.

A kiegyezés után mind erősebben veti magát a politikába és 1869-ben a Függetlenségi Párt képviselőjeként kerül a parlamentbe. Ebben az időben bontja szinte ízeire a magyar társadalmat „Jubilate” című hatalmas költeményében. Az arisztokrácia a külföldet majmolja, a dzsentri az arisztokráciát, a polgárság pedig a pénz után fut és kisebb gondja is nagyobb annál, mint a haza sorsa és jövője. Felteszi tehát a kérdést, hogy

459


ebben a helyzetben miben bízhatunk, ha egyáltalán van miben bízni.

1863-ban a villám agyoncsapja szüleit, amint kocsijukkal hazafelé tartanak. Így teljesen magában marad. Reformokat követelő írásaiért is kikezdik és azzal vádolják, hogy Bécs ügynöke. Gyulai Pál, a kor legtekintélyesebb irodalmi kritikusa, kíméletlen hajszát kezd ellene és még a költők gazdasági alapjából sem hajlandó kölcsönt adni neki. És mikor Toldy (Schedel) Ferenc, a magyar irodalomtörténet megteremtője kihagyta Vajdát nagy munkájából, „A magyar nemzeti irodalom történeté”-ből (1864-5), Vajda elkeseredésében teljesen befelé fordul és az egykori bohémből mély gondolkozású, magányos filozófussá válik. Már csaknem az éhhalállal küzd, amikor Bécsben a kancellárián munkát kap, de csak két és fél évig bírja az idegen környezetet és gondolkozást. Ezután hazajön és mint egy kényszermunkára ítélt, hetenként három politikai cikket ír a Vasárnapi Újságba.

De hát nem volna itt már semmi ép?Az nem lehet! Van, igenis, a nép.A nemzet és fajának törzse még jó,Csak lombjait pusztítja ronda hernyó,Mit megnövelt a mostoha idő.De kertészkés levágja majd, s kinő…Vagy eljövend a jótékony vihar.Élősdi férget letipor, kimar;Az ezeréves tölgy kihajt még újra,Egy fényesebb, dicsőbb nagy fordulóra.Virulni fog a második ezerben,Meglombosodva gazdagabban, szebben…

– Hazám, eged bár egyre csak sötétül,én nem tudok meghalni e hit nélkül!…

1880-ban megnősül. Feleségül veszi a harminchárom évvel fiatalabb Bartos Rózsát. Azonban a kor, az intellektuális különbség és Gina iránti olthatatlan szerelme miatt a házasság két év múlva felbomlik.

460


Ötven éves kora után már egész életét a világmindenség részeként és szemszögéből nézi és az ő egyéni mikrokozmoszának elképzelései alapján reagál mindenre. Így fedezi fel a magány és a szenvedés örömét. Rájön arra, hogy a legmagányosabb az Isten, mert mindig egyedül van. Kívülről figyeli saját életét, azonkívül az univerzumot és meggyőződésévé válik, hogy a világmindenségben nincsenek dimenziók. „Rozamunda” című költeményében, melyet feleségéhez írt, de Ginának szól, a következőket mondja:

Halljátok hát, jegyezzétek meg,Az öröklét egy pillanat,Az, melyet pár szemfénynekÜdvözítő kegyelme ad.

Örök időknek minden üdveE pillanatban benne van.És, hogy ez így van fent eldöntve,Bölcsen van az, jóságosan.

Magányossága így válik betegessé és csak a saját művészetében gyönyörködik, mert egyedül az élteti már.

Istent keresi egész életében és ez a keresés őszinte vágy, mégsem tudja megtalálni úgy, ahogy szeretné. Az otthoni iroda-lomtörténetírás materialistának mondja, ami semmi más, mint kommunista maszlag, aminek más célja nem volt, mint az agymosás. Igaz, hogy Istent is csak Gina szemeiben találja meg. Csodálatos, hogy ez a fixa idea, ez a szerelemért való szerelem mennyire letisztult az öregedő költőben. Hatvan éves kora után írja legszebb szerelmes líráját. Figyeljük meg, mennyire őszinték és finomak az alábbi gyönyörű sorok:

Tudom, hogy el vagyok kárhozva,Mert már az égben nem hiszek;És ami hitem elrabolta,A föld, a föld is elveszett.

Mert már nekem a bibliából

461


Akárki mit mond, hiteget,Azt olvasom két szembogárból:Nincs más mennyország, nem lehet.

Így lett Gina az öregedő mesternek nemcsak szerelme, hanem vallása is. Élete vége felé már csak szemlélődik és elmélkedik. Kint „A Városligetben” érzi magát legjobban, ahol reggelenként sétál. Erről írja bensőséges költeményét, melyből két strófát közlök:

Legdrágább kincseid kínálod,Szemérmes kebled felnyitod;Elrejtett bájaid feltárod,Nincs köztünk semmi fesz, titok.

Mi értjük egymást; ez az erdőAz én királyi palotám,E mennyezetes, mohos csertőTrón, bölcső, páholy, nyoszolyám.

Sajnálja a városlakó embereket és az „Oktogon” című híres költeménye olyan hangot üt meg, mely évtizedekkel előre világít, megmutatja a nagyvárosok végtelen magányosságát. Kosztolányi írt ehhez hasonlót a világvárosi élet reménytelenségéről.

A magyar nép sorsa is állandó témája, mert jól tudja, hogy lehet rajta segíteni, ha megvan hozzá az akaratunk.

Ilyen volt Vajda János, a magyar költészet mostohagyereke, aki nagy művészete ellenére is idegen és jóformán ismeretlen maradt a kortárs olvasók előtt és csak a huszadik század, különösen az első Nyugat Nemzedék látta meg, hogy Csokonain és Petőfin kívül a századfordulóig nem volt ilyen nagy lírai költőnk. Ady Endre „szent elődjének” nevezte, azonkívül a XX. század több nagy költője vallja mesterének. Különösen rokon Juhász Gyula szerelmi lírájával, akinek érzése Anna iránt éppen úgy nem vált valósággá, mint az övé Gina iránt. Végül szóljon hozzánk a törhetetlen gerincű hazafi, aki öreg korában, a „Sodoma” című versében, a következőképpen

462


fogalmazta meg szilárd helytállását és minden áldozatra kész szeretetét hazája iránt:

Mint egykor Herkulánum és PompejiVégnapján, láva-temető alatt,Volt még egy hű, valódi római,Ki mozdulatlan, őrhelyén maradt;Ha majd kiásnak a hamu-özönbőlÁlmélkodó késő évezredek,Találnak ott – s majd rám ismernek erről –Egy fölemelt főt s egy üres kezet!…

463

A magyar szellem fáklyavivői: Liszt Ferenc

LISZT FERENC EMLÉKÉRE1811-1886

Liszt Ferenc, a legendás zongoraművész és nagy zeneköltő magyarsága a múlt század negyvenes éveitől vita tárgya, mely hamu alatt izzó parázsként olykor fel-fel-lobban. Erre szemléltető példa, hogy az ABC (American Broadcasting Corporation) televiziós hálózat „Jeopardy” című találóskérdés műsorán, 1995 októberében a következő kérdés hangzott el: „Melyik osztrák komponista a Krisztus Oratórium szerzője?” Erre a helyes válasz csak egy lehet: „Franz Liszt”. Ami a zeneszerzőt és művét illeti, ez nem vitatható, annál inkább nemzeti hovatartozása. Ez adta az ötletet, hogy bemutassam olvasóimnak hazánk halálig hű fiát, a zseniális művészt, zeneszerzőt, a nagyműveltségű világfit, Európa pénz-, és szellemi arisztokráciájának hat évtizeden át ünnepelt kedvencét, aki életművével utat mutatott a következő évszázad zenei életének. Az alábbiak elolvasása után döntsék el olvasóim, hogy a nagy mester magyar volt-e, vagy osztrák?

Apai ágon német származású, anyja pedig osztrák. Istentől kapott lángelméjén kívül apjának köszönheti, hogy olyan magasságba emelkedett, melyet művész rajta kívül soha nem ért el. A művész apja, Liszt Ádám, volt családjukból az első, aki „SZ”-el, tehát magyarosan írta nevét. Tanulmányai során filozófiát hallgat és zenét tanul, de húsz éves korában kénytelen abbahagyni szülei nagy szegénysége miatt, így más megoldás nem lévén Eszterházy Miklós herceg szolgálatába lép. Kismartonban a hercegi udvar élénk zenei és színházi kultúrája bizonyos fokig kárpótolja, de annál nagyobb csapásként éri, mikor Doborjánba, egy kis faluba helyezik, mint az uradalom juhászatának számtisztjét. Itt egyetlen vigasza a zongorája. Két év múlva megnősül, feleségül véve Lager Máriát, egy osztrák pék leányát. Házasságukból született egyetlen fiuk, Ferenc (Franz) 1811. október 22-én. A szőke, kékszemű, betegeskedő fiúcska alig öt esztendős, mikor apja hegedűt ad a kezébe, de semmi kedve és érzéke nincs hozzá. Annál nagyobb a meglepetés egy évvel később, mikor a hat éves gyerek, aki még sem írni, sem olvasni nem tud, a legnehezebb zongoraműveket lapról, hibátlan

464


technikával és tempóval játssza. A művelt apa azonnal felismeri fiában a rendkívüli tehetséget és elvetélt ambíciói megvalósulását várja tőle. Elkezdi tanítani, de tisztában van vele, hogy ez nem elég. Komoly mesterekre van szükség géniusza kiművelésére. Bécsbe viszi tehát, ahol Carl Czerny, a zongora neves pedagógusa, – egykori Beethoven-tanítvány – bámulattal hallgatja a kisfiú játékát és főleg improvizációit, az adott témákra való rögtönzéseket. Kilenc éves, mikor Sopronban és Pozsonyban elkápráztatja hangversenye hallgatóságát. A nagy lelkesedésben öt mágnás fejenként évi 120 forint ösztöndíjat ajánl meg neki, hat évi időtartamra. A herceg viszont semmit és kizárólag egy év fizetés nélküli szabadságot engedélyez az apának, hogy fiát Bécsbe kísérhesse. Itt a zongorára Czerny, zeneszerzésre és elméletre pedig Antonio Salieri, az ősz mester tanítja, honorárium nélkül.

Mielőtt Bécsbe költöznek, Pesten tartanak hangversenyt, melyre Liszt Ádám, aki annyit sem tud magyarul, hogy a béresekkel megértesse magát, érdekes módon a következő német nyelvű szöveget nyomtatja fia nevében: „E hangverseny hazám iránti mélységes ragaszkodásom első záloga. Talán egykor olyan szerencsés lehetek, hogy drága hazám dicsőségének egy ágacskájává válhassak.” A siker elsöprő. Hasonló lelkesedéssel ünneplik a császárvárosban adott hangversenyek alkalmával, az ott töltött két esztendő folyamán.

Apja látva a minden várakozást meghaladó fejlődést, 1823-ban elindul fiával Párizsba, hogy Ferenc a világhírű Conser-vatoire-ban tanuljon tovább. Cherubini, az intézet igazgatója, aki olasz, arra való hivatkozással utasítja el, hogy az akadémiára csak franciát lehet felvenni. Így Fernando Pear és Antonin Reicha veszik kézbe nevelését. Híre olyan nagy, hogy néhány hónap után a „világ szellemi fővárosa” dédelgeti. Főúri paloták kézről-kézre adják és mindenki a gyermek Mozarthoz hasonlítja. A következő négy évben két alkalommal járja meg Angliát és többször turnézik a francia városokban. A misztikum iránt igen fogékony ifjúra nagy hatással van az egyház és tizenhat éves korában azzal lepi meg környezetét, hogy pap szeretne lenni. Egyedül apja erélyes fellépése tudja csak megakadályozni ebben. Nem sokkal

465


ez után az apa, aki barátja és tanácsadója, váratlanul elhunyt. Ez a csapás olyan lelki sebet üt rajta, hogy a virtuóz-sikerektől megundorodva, még az anyai szeretetben sem lel vigasztalást. Egyik levelében a következőket írja erről:

„Korai mélabú nehezedett rám akkor, és ösztönszerű ellenszenvvel éltem át a művész-háziállat rosszul leplezett lealacsonyítását”. Később pedig kijelenti: „… akaratlanul is elöntött valami keserű undor az iránt a művészet iránt, amely, mint akkor láttam, többé-kevésbé haszonhajtó mesterséggé, a jó társaság szórakoztatásává zsugorodott…” (1837. február).

A következő évben Carolyne Saint Criquet, egy arisztokrata család vele egyidős lányát tanítja és megszeretik egymást, aminek eredményeként udvarias modorban eltávolítják a fiatal mestert. Ez élete első nagy csalódása, ami mélyen belevág önérzetébe, mert szentül hiszi, hogy a szellem kiválasztottjai egyenrangúak a született arisztokráciával. Ezért nevezi a mai zenetörténet-írás szülőhazánkban „forradalmár Liszt”-nek. Felháborodását annál inkább jogosnak érzi, mert megismerkedett már a francia romantika nagyjaival, akiknek ugyanez volt a felfogása. Többekkel személyes barátságot is kötött. Ott élnek a közelében, és szeme láttára születnek Victor Hugo, Stendhal, Lamartine, az emigráns Heine és Balzac halhatatlan alkotásai. Nagy hatással van rá az exkommunikált Lammenais Abbé, „atyai barátja”, bár sok kérdésben nem ért vele egyet. Érdekes módon ebben az időben gyötri a honvágy, de ez valamiféle romantikus magyarságszemlélet. Vonzza a „vad távoli haza” és oda szeretne menni, hogy

„… egyedül, gyalogszerrel, zsákkal a hátán hatoljon be Magyarország legelhagyottabb vidékeire”. Sajnos, erre nem adódott alkalom és a hátizsákot nagy utódja, Bartók Béla vette fel helyette.

466


1830 döntő év művészetében. Megismerkedik Hector Berliozzal, aki éppen akkor fejezi be a „Fantasztikus Szimfóniát”, mely e hatalmas alkotáson végigviszi a „fixa ideának” nevezett zenei témát, az alapgondolatot. Liszt, a született programzenész ebből fejleszti ki weimari évei alatt a gondolatokra épített szimfonikus költeményeinek és nagyszabású zongorakompozícióinak a kifejezési formáját.

Legnagyobb élménye azonban Paganini hangversenye, melyet meghallgatva ráébred, hogy a tökéletes technika nem jelent művészetet, csak virtuóz produkciót. Az alkotó és az előadó művész lelki egyesülése, az anyag teljes megszűnése és lélekké válása, az élményben való öntudat-vesztettség az előadóművészet legmagasabb foka. Rendkívüli akarattal aztán ezt fejleszti olyan tökélyre, mely művészetét utánozhatatlanná teszi.

Huszonhárom éves, amikor bemutatják George Sandnak, a mindent tagadó, férfi-ruhát viselő, ragyogó asszonynak, akinek intellektusán felül női vonzóereje is nagy hatással van rá. Neki mondja el tökéletes tömörséggel összefoglalt művészi hitvallását:

„Kevés dologban hiszek. Hiszek egy kicsit a munkámban, nagyon az Istenben és a Szabadságban. Hiszek a végtelen haladásban, a zeneművészet korlátlan jövőjében, hiszek benne a remény és szeretet minden erejével.”

Nem sokkal ezután ismeri meg a nála hat évvel idősebb Marie d’Agoult grófnőt, aki európai műveltségével és szépségével meghódítja. Az asszony jóval idősebb férjével kényszerházasságot kötött, nem szereti őt, ezért a művész rábeszélésére Genfbe költözik, ahol Liszt az Akadémia tanára. Innen indul hangverseny-körútjaira is, amíg végleg vissza nem térnek Párizsba. Viszonyuk gyümölcse három gyermek: Blondine, Cosima (Bulow-Wagnerné) és Dániel. Apjuk mindhármat törvényesíti.

Ezekben az években nagyon sokat tanul, olvas, ünnepelt művész és világfi, de ugyanakkor nagyszerű kompozíciói

467


születnek, melyek mindegyike az improvizáció mesterének a jegyeit viseli magán. Marieval való szakításának a kezdete, mikor a pesti árvíz hírére 1838-ban mindent otthagy és Bécsbe siet, hogy koncertsorozatot adjon az árvízkárosultak javára, méghozzá soha nem látott erkölcsi sikerrel. Meghatóan tesz hitet magyarságáról ezekben a napokban az asszonyhoz írt levelében:

„Ezek az izgalmak, ezek a fellángolások fedezték fel számomra a haza szó jelentését… megszoktam, hogy Franciaországot tekintsem hazámnak, és nem gondoltam arra, hogy másik hazám is van és én is az ősi és erős fajhoz tartozom, én is ennek az őseredeti, megszelidíthetetlen népnek vagyok a fia.”

Két év múlva ismét Pesten van, majd a vidéki városokban hangversenyezik leírhatatlan lelkesedés közepette. Az ünneplések során díszkardot nyújtanak át a „nemzet nagy fiának”. Egyesek megkísérlik elérni, hogy a király nemességet adjon neki. Sikerei büszkeséggel töltik el, és egyik levelében azt mondja:

„… a magyar nem üvöltőkből álló tömeg, mint a bécsi és sok más… lehetetlen fogalmat adnom ennek a népnek a lelkesedéséről, tiszteletéről és szeretetéről”.

Mint várható volt, Marieval végleg szakít, és elkezdi kilenc évig tartó vándorlását, hogy meghódítsa a világot. Londontól Szentpétervárig, Stockholmtól Rómáig, Varsótól Konstantinápolyig bejárta Európát. Útja mindvégig diadalmenet. Teszi ezt csaknem egy évtizeden keresztül, míg teljesen meg nem csömörlik tőle. Közben Magyarországon is jár, és ez az út különös inspirációt ad neki, melyet következőképp fogalmaz meg:

„Magyarországi tartózkodásom alatt sok töredéket gyűjtöttem, melyek

468


segítségével újra össze lehetne állítani e különös ország zenei eposzát, melynek énekese, rapszódosz akarok lenni.”

Az útja során hallott dallamok adják az első 15 Magyar Rapszódia anyagának egy részét.

Az évtizedes világjárás után szégyenli, hogy ennyire beleesett a virtuóz élet csapdájába, mert nem tett mást, mint elkápráztatta hallgatóit és leszállt azok kedvéért a szórakoztatás kétes értékű nívójára. Még a díszdoktorátusok, akadémiai tagságok és hercegi barátságok sem adnak vigaszt önmagából való kiábrándulásában. Egyetlen eredménynek az tekinthető, hogy 1847-ben, a kijevi koncertek idején megismeri Carolyne Wittgenstein hercegnőt, ezt a kivételesen szuggesztív asszonyt, aki tizenegy éves kislányával megszökik Oroszországból és Weimarban, az Altburgban telepszik le, hogy életét megossza a szeretett férfivel.

Ha szemügyre vesszük az 1828 és 1848 között eltelt két évtized kompozícióit, láthatjuk, hogy ezalatt csupa virtuóz mű született. Legjellemzőbb ezekre az improvizációs karakter. Rendkívül értékesek a „Paganini etűdök (6), „Koncertparafrázisok” – Mozarttól Donizettin át Wagnerig, melyekben ezeknek a dallamait dolgozta fel –, a „Zarándok évek” első füzete és 15 „Magyar Rapszódia”. Valamennyit a szédületes technikai követelmény, az egyéni hangvétel és az orchesztrális megoldás, illetve hangzás jellemzi. A felsoroltak azóta is a legkiválóbb zongoraművészek repertoárdarabjai.

1848-tól tizenhárom évet tölt Carolyne hercegnővel Weimarban, mint a hercegi udvar karmestere. Ez az ő idejében már nem Carl Friedrich herceg és Goethe városa, a német kultúra fellegvára, inkább falu. Az új uralkodó Carl August, aki a cár húgát vette el feleségül, állandó pénzzavarral küzd, de udvara megtartja a látszatot. Schiller megírja a „Huldigung der Künste” című ódáját a koronázásra, de ez semmit nem jelent már. Lisztet teljes sivárság fogadja, és látja, hogy mindent előlről kell kezdeni, és elsőszámú feladata a kulturális újjáépítés. Egyetlen reménye,

469


hogy a vidékies nyugalomban lesz alkalma a rendszeres komponálásra.

Ebben az időben jelentkeznek a családi bajok is, mert a Vatikán visszautasítja Carolyne válási kérvényét. Ennek ellenére, vagy inkább ellensúlyozására, teljes erejével nekilát a munkának. Rendbehozza a zenekart, elsajátítja a vezénylés technikáját és – ami számára döntő fontosságú – megtanulja a hangszerelést, amit eddig mások végeztek el helyette. Munkájának rövidesen mutatkozik az eredménye: magas nívójú hangversenyek és évek során 22 opera bemutatása. Ezek közül kiemelkedik a Benvenuto Cellini és a Lohengrin ősbemutatója, valamint a Bolygó Hollandi, a Tannhäuser és Mozart több remekének a repríze.

Itt éri hazánk szabadságharca, amit kétségbeesve figyel. Először reménykedik az igazság győzelmében, mert szentül hisz hazája igazában, de az 1849. áprilisi detronizáció teljesen letöri. Nem azért, mert royalista vagy szereti az uralkodó házat, hanem tisztán látja a következményeket. Jellemző fájdalmára, hogy a veszteségbe még 1860-ban sem tud beletörődni és a következőket írja Ágnes Streetnek:

„Köszönöm a Széchenyiről szóló brosúrát, amit küldött. Nagy szívű, csodálatos aktivitású és gyakorlati zsenivel megáldott férfi volt, aki tisztán látta kora követelményeit. Magyarországnak mérhetetlen szolgálatokat tett és joggal élvezhetett páratlan népszerűséget, mígnem Kossuth a maga szóáradatával felülkerekedett és az országot tévútra vitte… Ha Széchenyi példáját és módszerét következetesen megvalósítják, Magyarország ma bizonyára erős és virágzó volna; félek, hogy most már késő, hogy ehhez visszatérjünk”.

1856-ban készül az „Esztergomi Mise” bemutatójára, amit Scitovszky hercegprímás felkérésére írt, de egy ellene dolgozó

470


csoport csaknem megakadályozza a bemutatót. Végül báró August, Erkel és Ábrányi erélyes fellépése elhárítja az akadályt. Érdekes módon ugyanakkor Németországban Brahms, Joachim és Grimm beadványban követelik Liszt „új zenéjének” a betiltását.

Mindez cseppet sem zavarja őt munkájában. Ott mélyed el a Biblia, Homéros, Dante, Tasso, Petrarca, Shakespeare és Goethe írásai tanulmányozásába, hogy ezeknek a gazdagságából merítse művei témáját. Ezek a stúdiumok adják azt az inspirációt műveihez, melyek gondolatokat fejeznek ki zenei eszközökkel, sőt ugyanazt a gondolatot variációk formájában is. Ehhez természetesen nemcsak új, de szokatlan melódia-vonalak, harmóniai megoldások és a kromatika felhasználása kellett. Ezekben jelentkeznek először a Gregorián témák, a reneszánsz diatonikus harmónia-rendszere, Palestrina, Orlando di Lasso és Bach hatása.

Életének legtermékenyebb periódusa ez a tizenhárom év. Megírja szimfonikus költeményeit (12), melyek közül kiemelkedik az „Orpheus”, a „Les Preludes”, a „Tasso”, a „Mazeppa”, a „Hungaria” és az „Ideálok”. Megszületnek hatalmas zongoraművei: két zongoraversenye, a „H moll szonáta”, a 12 „Transcendens etűd”, a „Dante szonáta”, a „B-A-C-H”, Bach nevére írt prelúdium és fúga, és mindezeket betetőzi a „Faust Szimfónia”.

Végül helyzete egyre rosszabbá válik Weimarban az anyagi kicsinyesség és az intrikák miatt, ezért 1861-ben nem újítja meg szerződését és elhagyja a hercegséget, hogy kövesse Carolynet, aki Rómában várja. Előbb azonban rövid időt Párizsban tölt, ahol megkapja a francia Becsületrendet. Innen utazik Rómába. Esküvőjük a megérkezése utáni napra van kitűzve, de IX. Pius pápa az utolsó pillanatban visszavonja az engedélyt. Helyzetükön nem változtat Wittgenstein herceg rövidesen bekövetkezett halála sem, mert mindketten belátják, hogy eltávolodtak egymástól.

Ezután felajánlja a pápának az egyházzene reformjának részletes kidolgozását, de a főpapság zenei műveletlensége és teljes közönye lehetetlenné teszi tervét. Csalódásai azonban nem szüntetik meg az Egyházba vetett bizalmát, kéri felvételét a

471


Franciskánusok harmadik rendjébe és 1865-ben barátjától, herceg Hohenlohe bíborostól meg is kapja a tonzúrát, hogy „abbé” legyen. Viszont az aszkézis nem kenyere, bár az első időben azt állítja, hogy megelégedetté teszi a magány és a meditáció. Aztán maga is belátja, hogy emberek, vagy inkább asszonyok közelsége nélkül nem tud meglenni.

Nevezetes esemény a hatvanas években a „Haláltánc” bemutatója Hágában és még nagyobb a „Szent Erzsébet Legenda” előadása a pesti Vigadóban, melyen Wagner és Cosima is résztvesz. Ez a statikus, tablókból álló remekműve rendkívüli sikert arat.

Élete hátralevő része megoszlik Weimar, Róma és Budapest között. Tanítványai mindenhová követik. Állandó lakása van fővárosunkban, 1872-ben pedig Ferenc József „udvari tanácsos” címmel tünteti ki és évi 4000 forint járadékot biztosít számára. A királyi elismerést őszinte örömmel fogadja. Nem sokkal ezután kerül sor a „Missa Choralis” bemutatójára, majd fél évszázados működése alkalmából Hans Richter vezényletével előadják a hatalmas „Krisztus Oratóriumot”.

Három évvel ezután Trefort Ágoston ünnepélyes keretek között nyújtja át Lisztnek a Zeneművészeti Főiskola elnökévé való kinevezését. Nagy teher számára egy ilyen kitüntetés, mégis vállalja és nyilatkozata a hazafi őszinte megszólalása:

„… minthogy Magyarországon születtem, illő, hogy itt hasznát vegyék, bármily csekély mértékben is, zenei tehetségemnek. Anélkül, hogy frázisokkal fitogtatnám honszeretetemet inkább azon vagyok, hogy a vele járó feladatot teljesítsem”.

Emberi gyarlóság, hogy amíg csak látogató és koncertező művész szülöhazájában, úgy ünneplik, mint soha senkit azelőtt. Mikor azonban hazaköltözik, megszokják és nem törődnek vele, ami elsősorban a zenei körök hanyagsága. Művei Európa-szerte állandóan műsoron vannak, Magyarországon igen ritkán. Már

472


csak a tanításban telik öröme és utolsó, csodálatosan szép és elmélyült kompozícióiban, melyekből hiányzik mindennemű ornamentika, kizárólag az egyszerűség, a gondolat tisztasága, a már-már atonálisnak tekinthető kromatika és az ostinátók mesteri kezelése sugárzik. Művészete nem befejezett, mint két nagy kortársáé, Wagneré és Verdié, hanem egy nyitott kapun át „elhajított lándzsa” a követendő út felé, melyet a nagy utód, Bartók Béla talál meg negyed évszázaddal később.

1886 tavaszát Weimar-ban tölti, ahonnan Bayreuthba utazik, mint a Festspielhaus megnyitása óta minden évben. Részt vesz még a Tristan és Parsifal előadásán, aztán tüdőgyulladással ágynak dől. Senki más nincs mellette, mint néhány hűséges tanítványa. Még lánya, Cosima sem foglalkozhat vele, mert lekötik az Ünnepi Játékok. Így július 31-én bekövetkezett halálának a híre is csak megszűrve jut a világ nyilvánossága elé.

Utolsó csodálatos, dalát Musset szonettjének, a „Tristesse”-nek szövegére írta meg, minden bizonnyal élete summázásaként. Ezért mi is ezzel emlékezünk rá, a nagy művészre, a nagy újítóra és a nagy emberre:

Se kedvem, se célom, se vágyam,se jóbarátom, se erőm,és az se, hogy büszkélkedőnrendeltetésem nagynak lássam.

Azt hittem, hogy hű szeretőmaz igazság lesz, rátaláltam,s már fordítottam is a hátam, ahogy átölelt pihegőn.

És mégis ő az örök élet,s kik nélküle a földön éltek,süketek voltak és vakok.

Isten szól, felelnünk kell rögtön.egy kincsem maradt még a földön,hogy néha sírnom adatott.

473


Illyés Gyula fordítása

474

Lánglelkű útmutatók

III. RÉSZLÁNGLELKŰ ÚTMUTATÓK

475

Lánglelkű útmutatók 476

Lánglelkű útmutatók: Szent István

AZ ELSŐ MAGYAR SZENTISTVÁN KIRÁLY

C. 975-1038

2001. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján volt 964 éve, hogy első királyunk, a szentté avatott István elhunyt. 14 évvel ezelőtt a kilencszázötvenedik évfordulóról az egész keresztény világ megemlékezett. Erős hitét bizonyítja, hogy hazánkat a Szűzanyának ajánlotta fel arra kérve, vegye azt oltalmába. Történelmünk vérzivataros évszázadainak a túlélése igazolja, hogy Nagyasszonyunk soha nem hagyta el hűséges népét. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a sok viszontagságot átvészelve ma is élünk.

Mária Terézia a XVIII. század hetvenes éveinek elején elrendelte nagy elődje, István névnapjának megünneplését. Nem lehet tudni, meddig tartott ez a szokás, de nem gondolom, hogy II. József és az őt követő uralkodók idején megemlékeztek róla. 1867 után viszont újra ünneppé vált augusztus 20. Különösen a két világháború között, mikor a trianoni tragédia a szent királyra való emlékezést a jövőben való hit és a nemzeti öntudat erőforrásává tette. Ennek központjában a Szent Jobb körmenet állt, melyet a megcsonkítottságában is büszke nemzet páratlan pompával tartott meg. A keleti színek és a történelmi hagyományok e gyönyörű demonstrációján az államfő és az ország első zászlósura, a hercegprímás vezetésével az egész nemzet részt vett, főrendjeinkkel, a törvényhozás tagjaival, honvédségünkkel, azonkívül az egyes országrészek pompás népviseletébe öltözött képviselőivel együtt, ami külföldi turisták ezreit vonzotta a kegyelet megnyilvánulásának e nagy ünnepén.

Egy pillanatig sem vitás, hogy országalapító királyunk méltó az impozáns megemlékezésre. Államszervező géniusza nélkül fajtánk a honfoglalás után hamarosan elpusztult volna, mint elődei, a hunok és az avarok. A Kárpát-medence elfoglalását követő első évtizedek a nyugat felé való tájékozódással és felderítéssel teltek el. Ezek a „kalandozások” azonban nem rablóhadjáratok voltak, mert az ilyesmi népünk karakterétől nagyon távol állt. A nyugati portyázások elkerülhetetlenné tették

477


az ott élőkkel való összecsapásokat, melyek megsemmisítő győzelmei után a német törzsek összefogott ereje először Merseburgnál egy jelentéktelen, majd 955-ben Augsburgnál, a Lech mezején katasztrofális vereséget mért a magyarságra. Ebből vonta le nagy reálpolitikusunk, Géza fejedelem a történelmi tanulságot és ezt adta át fiának, Vajknak, aki felelőssége tudatában, mint hitének harcosa, teljes erejével fogott neki, hogy országát az európai keresztény nemzetek közösségébe építse be.

Mindenekelőtt felismerte, hogy kétfelé – azaz nyugat és kelet irányában – képtelenek lennénk adott esetben egyszerre harcolni. Történelmi tapasztalatok viszont azt bizonyították, hogy a veszély kelet felől sokkal nagyobb, tehát ott kell résen lenni. Ugyanakkor a németek felé békés úton is biztosítani lehet hazánk fejlődését. Ezért vette István feleségül II. Henrik, (később Szent Henrik) húgát, Gizella hercegnőt. Az ifjú király tisztában volt azzal is: ha nem leszünk a nyugati kultúrközösség tagjai, – mely akkor a kereszténységet jelentette, – néhány emberöltő alatt szomszédaink egyesült ereje elpusztítja a mindössze száz éves birodalmat. Ez volt az oka, hogy behívta a nyugati szerzeteseket, akik térítésükkel és tanításukkal támaszai lettek a felesége kíséretében érkezett német lovagokkal együtt. A cluny-i reform által megtisztult egyház harcosai a XI. században Szent Benedek rendjének szerzetesei voltak, akik hitükért az életüket is bármikor feláldozták. Hűségük és munkásságuk jutalmául, a keresztségben István nevet kapott király hatalmas birtokokat adományozott nekik, főleg a Dunántúlon, melyeknek védelméről is gondoskodott.

A fajtáját szerető, hitvalló fejedelem tisztán látta, ha a kereszténység felvételét megfelelő ütemben, zökkenésmentesen akarja végrehajtani, feltétlenül találkozik belső ellenállással és ez sok magyar vérbe fog kerülni. Ez be is következett. Koppány, Vata és Ajtony lázadásai alkalmával, akik nemcsak az évszázados, vagy talán évezredes hagyományokat védték, hanem féltették az országot és fajtájukat az idegen hittérítőktől és lovagoktól. Azonkívül Koppány a régi szokásjogra hivatkozva, mint trónkövetelő lépett fel. István mindezek ismeretében nem magyarázgathatott, mert tisztában volt vele, ha az uralkodó ilyet

478


tesz, az gyengeség, vagy habozás jele. Bizonyosan nagy lelki küzdelmei lehettek, tudva azt, hogy véreinek ezreit kell feláldoznia a magyarság jövőjének biztosításáért. Ezek után került sor a lázadás vérbefojtására, pedig a lázadók is csak egy Istenben hittek.

Közben legfontosabb államalapító munkája a közigazgatás megszervezése volt, melynek során 39 várispánságot alapított, a későbbi vármegyék elődeit. 1000-ben Asztrik apátot Rómába küldte, hogy a Szentszéktől engedélyt kérjen újabb püspökségek és érsekségek alapítására. II. Szilveszter pápa nemcsak engedélyezte ezt, hanem apostoli koronát küldött Istvánnak. Ez volt a legnagyobb jelentőségű elismerés Európa felé, mert a pápa mint „pontifex maximus”, e jelképpel a százéves Magyarországot egyenrangúvá tette valamennyi keresztény birodalommal. Így hazánk nem lett egyetlen más uralkodó hűbérese sem. A szomszédos országok uralkodói ezek után kénytelenek voltak a döntését elfogadni, mivel a fegyvernélküli pápa kezében volt a félelmetes exkommunikáció joga, amit a döntéseit ellenzőkkel szemben lelkiismerete szerint gyakorolhatott.

Istvánt nagy ünnepélyességgel koronázták meg Esztergomban, a királyi székhelyen. Az államszervezés sorsdöntő évei idején mindössze egy komoly támadást kapott hazánk, mikor az egyre szilárduló hatalomra féltékeny II. Konrád császár megtámadta Magyarországot. Vállalkozása azonban teljes kudarccal végződött. A nemzet és egyházépítés nem feledkezett meg az ősi hagyományok beillesztéséről sem a keresztény állam alapjaiba, amennyiben ezek nem ellenkeztek az Anyaszentegyház doktrináival.

Az uralkodó következetes, célratörő munkája, éspedig a keresztény birodalom megszilárdítása, a védelemre való állandó készenlét és az igazságszolgáltatás, emberfeletti erőfeszítést kívánt, amit csak egészen kivételes egyéniség volt képes megvalósítani. Ehhez szüksége volt apjától örökölt politikai géniuszára, korának átfogó műveltségére, valamint az Istenbe, fajtájába és önmagába vetett szilárd hitére. Azonkívül szüksége volt a bölcs király szeretetteljes szigorára is, mely, ha kellett,

479


nemcsak jutalmazott, hanem büntetett is. Mindezek a tulajdonságok megvoltak benne, párosítva annak a tudatával, hogy nem egy-két évszázadra rakja le Magyarország alapját, hanem az elkövetkező évezredekre. Azt hiszem, hogy ezen a fundamentumon voltunk képesek túlélni történelmünk minden viharát.

Nagyságának és tisztánlátásának legékesebb bizonyítéka a fiához, Imre herceghez intézett szellemi végrendelet, az Intelmek, melyben korának látókörét messze túlhaladva és a jövőbe látva adott utasításokat a Kárpát medence, vagyis egy nemzetiségi állam igazságos vezetésére. Egészen kivételes történelmi és nemzetpolitikai érzékre vall, hogy a XI. század elején ilyen tudatosan megvilágította az államvezetés helyes és egyedül járható útját, vagyis napjaink legégetőbb problémáját, a nemzetiségi kérdést. Azt hiszem, nem túlzás, ha az uralkodás művészének nevezzük őt.

Kétségtelenül ismerte ősi kultúránkat, mégis hozzájárult, hogy múltunk szóhagyományában élő szellemi termését, pogánynak nevezett műveltségünket, hagyományainkat és mitológiánkat megsemmisítsék a hittérítők. Viszont ennek a sokak szemében kíméletlen szellemi öncsonkításnak eredménye, hogy ma tizenhat millió magyar él szerte a világban.

1945 és 1990 között gyarmatosítóink nem mertek hozzányúlni a nép lelkébe belevésődött emlékezéshez, de augusztus 20.-át Szent István napja helyett „Alkotmány Ünnepének” nevezték. Ezt a kommunista alkotmányt az 1990-ben megtartott „demokratikus” választások után azonnal meg kellett volna változtatni egy független állam igényeinek megfelelően. Sajnos ez néhány egész jelentéktelen pótlással mind a mai napig érvényben van. Őszintén szólva nem ismerem a bolsevista terror hazánkra kényszerített konstitúciójának szövegét. Azt viszont jól tudom, hogy egyetlen nemzetnek sem lehet alkotmányt adni fegyveres ellenség túlerejének parancsára. 1222-től – az Aranybullától – kezdve történelmi tapasztalat, hogy egy jogállam alapvető törvényeit és emberi jogait csak félelem nélküli környezetben, véleményüket kimondó, felelős törvényhozók

480


állapíthatják és fogalmazhatják meg. Ezt az elvet és gyakorlatot még a legkíméletlenebb Habsburg elnyomás idején is kivívták őseink az országgyűléseken, mégha kénytelenek voltak is bizonyos megalkuvásra.

Hála az amerikai elnök, Mr. Carter és tanácsadói teljes felelőtlenségének és tudatlanságának, a Szent Koronát, a koronázási ékszerekkel együtt visszaszolgáltatták a bolsevista Kádár rendszernek, mert szerintük ez „emberarcú” volt. Díszes kíséretet is adtak hazaszállításához. Ehhez azonban nagyon nehezen lehetett magyarajkú kísérőket találni, mert tisztességes ember nem vállalkozott erre az árulásra. Otthon 1978-tól 2000. január 1-ig múzeumi tárgy volt a szent klenódium, akárcsak a meggondolatlanul hazaszállított Ludovika zászló. Akkor az Országgyűlés akaratából és a Nemzet nagy örömére a Parlament kupolatermébe költözött a Szent Korona és a többi koronázási ereklye. Az átköltözést és a Szent Korona biztonságát törvény biztosítja, amely a szent jelvényt múzeumi tárgyból ismét nemzetünk legszentebb ereklyéjévé és az ország közjogi jelképévé változtatta vissza. Reméljük, hogy soha többé nem kerül raktárba és fontos közjogi szerepét is betöltheti.

Abban azonban egy pillanatig sem kételkedhetünk, hogy az Anyaszentegyház a legméltóbbat iktatta szentjei közé nagy királyunkkal. Bár ma is lenne szerető szívű, keménykezű igaz magyar államférfi, egy Szent Istvánhoz hasonló nagy egyéniség, aki sötétben tántorgó fajtánknak utat mutatna a jövő felé, napjaink magyar éjszakájában.

A magyar nép gyakran fordul imáiban az első magyar szenthez. Ilyen fohász Nyírő József írása, melynek minden szava szent és fajtánk egyetlen járható, jövőbe vezető útját mutatja meg. Ez a „Magyar Ünnep” 1943. augusztusi számában jelent meg, mely akkor új folyóirat volt, a tehetséges Vörösváry István szerkesztésében. Szívleljétek meg e jövőbe látó sorokat, melyek a nagy magyar átalakulás reményének idején talán sokkal aktuálisabbak, mint fél évszázaddal ezelőtt voltak. Íme:

„Kevesen vagyunk, Uram Király, jobbod árnyékában, mikor szemlédet fölöttünk

481


megtartod. Sokszor kiáltoztunk, hogy „Hol vagy, István király, téged magyar kíván, gyászos öltözetben teelőtted sírván…” „Hol vagy most, István király?” De – hej – nem tudtunk mi soha veszedelmek nélkül élni. Ekkora azonban még soha se szakadt reánk. Nem panaszképpen mondjuk, nem is gyengeségből. Bízunk is magunkban, akármilyen setét is az ég alja. El lehet azonban gondolkodni azon a különösen szép és különösen veszedelmes elrendelésen, hogy mióta e földre tettük lábunkat, mindig világokért küzdöttünk világokkal. Kereszténységért, civilizációért, a békességes emberi fejlődésért, eszmékért, gondolatokért, az emberiség nagy céljaiért és hivatásáért, sötét barbárságokkal, ázsiai elözönlésekkel szemben. Vérünket ontottuk, életünket adtuk, számtalanszor megdúlattuk magunkat Nyugatért, hogy annak népei békességben fejlődhessenek, hatalmakká lehessenek, mialatt mi zsugorodtunk, kevesbedtünk és a végén mindig csak hálátlansággal fizetett a vén Európa. Az eszme, a gondolat, a jog és a világszemléletek, melyek az általunk megvédett nyugati kultúra ölében születtek, nekünk mindig szentség maradtak, az egymásra felfejlődő hatalmasságoknak pedig eszköz, legtöbbször semmire sem néző, önző céljaik elérésére.

Látom, Uram Király, hogy összehúzod a szemöldöködet, mikor messziható tekintettel számba veszed országodat.

482


Ismerjük a titkokat, hogy milyen elpusztíthatatlanul naggyá és erőssé lesz belül a lélekben és igazságban az, aki külsőleg sokat veszít, vagy szenved. A kereszt útjait nem dúlják fel a bombák, nem sértik meg lángszórók és tehetetlenné válnak rajta a tankok és harckocsik. Az ilyen szenvedő, elnyomott haza sohasem lehet tartósan olyan hatalom, amely lebírhassa véglegesen a lélek, az emberi érték, az igazság impériumát, legyőzze a szenvedések és sírok halhatatlanságát. Az idő léptei lassúak, előre talán nem látható, újabb megpróbáltatásokon haladnak át, de mindig visszatérnek az erőszakkal félretolt, semmibe vett és meggyalázott, de mégis előbb-utóbb szigorúan érvényesülő igazsághoz. Ebben bizonyosak vagyunk és majdcsak rájön erre ez a vesztébe rohanó, megbolondult világ is. Akármilyen kiszámíthatatlanok is Isten útjai, azok is alá vannak vetve a lényegéből származó törvénynek, amely nem tűrheti hosszasan, hogy ártatlan népek és nemzetek, akik csak áldozatot hoztak az Ő ügyének és az emberiségnek, mint a Te néped, Király, a magyar, a föld és a világ hatalmi osztozkodásának áldozata legyen, bárki is elorozhassa ezer esztendős jussát. Teszünk ellene magunk is, amíg csak egyetlen magyar él a világon. Így mondom és jól mondom, Király.

Sokszor fordult Hozzád az ország nagy bajában, hiszen sokszor kellett

483


végigvergődnie a lét és nemlét mezsgyéjén, de mi ma nem a régi sirámot hajtogatjuk: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, ki voltál valaha országunk istápja!” – hanem visszakényszerítünk ősi trónusodra, hogy újra tégy igazat nekünk.

Tégy igazat, Uram, és tedd végre láthatóvá ezt a nemzetet!

Ébressz rá mindenkit nagy felelősségére, amellyel a magyar közösségnek tartoznak! Az áldozatra és a munkára, melyből nem adhatunk eleget! Tedd azt, hogy megszűnjék immár a gyűlölködés, irigység és egymás fojtogatása, becsületünk árulása, a koncért marakodás, az aljas ösztönök felburjánzása, eszményeink meggyalázása, erőink pazarlása, az egymás ellen emelt öklök sujtolása.

Így – ha kell – csoda árán is kiharcolhatjuk méltó helyünket és igazunkat a népek sorában. Pillanatra se tágítunk mellőled, mikor az új életre keresztelő sót helyezed a nyelvünkre és felemelsz újra az ősi magyar virtusokra, megújítod bennünk a faj minden csodálatosan szép tulajdonságát, hogy ezután is fejet hajtson előttünk a világ. Elszántan sorakozunk melléd, mikor megemeled honmentő kardodat és egy egész világgal szembevetett mellel addig nem tágítasz, amíg el nem hárítottad a vészt felőlünk és áldott jobboddal meg nem mutattad az új

484


magyar élet útját. Amen.”

485

Lánglelkű útmutatók: Mátyás király

„MATTHIAS REX”C. 1440-1490

Mátyást mostan választottaMind az ország királyságra,Mert őt adta Isten nékünkMennyországból oltalmunkra.

Korabeli strófa

2000 áprilisában emlékeztünk nagy királyunk, Hunyadi Mátyás halálának 510. évfordulójára. A legendás reneszánsz uralkodó 32 éves országépítéséről és az egymást követő eseményekről ilyen rövid terjedelemben lehetetlenség átfogó képet adni, (különösen elegendő forrásmunka hiányában), éppen ezért nincs szándékomban történelmi tanulmányt írni, csak érintem a legfontosabb, hazánk sorsát meghatározó eseményeket.

Hunyadi János halála után az ifjú Habsburg, V. László meglátogatta Nándorfehérvárt, melynek a nagy hős idősebb fia, László volt a kapitánya, aki ismerve, kivel áll szemben, nem engedte be 4000 főnyi fegyveres seregét a várba. Másnap egy vita során pedig az uralkodó nagybátyját, Cillei Ulrikot Hunyadi hívei megölték. V. László Temesvárott ünnepélyes esküt tett, hogy nem él megtorlással Hunyadi Lászlóval szemben. Fogadalmát azonban nem tartotta meg, mert elfogatta és kivégeztette Budán, a Szent György téren, öccsét, a 17 éves Mátyást pedig személyes foglyaként előbb Bécsbe, majd Prágába vitette. Ezek után minden valószínűség szerint félt a magyarok bosszújától, vagy talán a saját lelkiismeretétől is, mivel a csehek biztonságába menekült, ahol nem sokkal odaérkezése után megmérgezték.

Erre Magyarországon teljes zűrzavar keletkezett. Trónkövetelőkben nem volt hiány, de a nagy vagyonnal rendelkező, hatalmas családok döntötték el, szinte monopólium-szerűen, ki legyen a befolyásuk alatt álló „hálás” utód Szent István trónján. Végül a Garai, Újlaki, Szilágyi és Hunyadi családok koaliciója az ifjú Mátyás mellett foglalt állást. Nemcsak

486


szentként tisztelt hős apja és mártír bátyja iránti tiszteletből, hanem inkább azért is, mert Szilágyi Mihály, az ifjú nagybátyja, ezen a tárgyaláson 15000 főnyi sereggel vett részt.

Választásukkor azonban kikötötték, hogy az új uralkodónak esküvel kell nemcsak a rendi dualizmus (nemesség, papság), hanem a polgárság kiváltságait is megerősítenie. A köznemesek szentül hitték, hogy a magyar nyelv dicsősége magyar uralkodót kíván, akit első szent királyunk koronájával iktatnak méltóságába. Viszont a koronát kicsempészték az országból, így még hat esztendeig III. Frigyes német-római császár, az ős ellenség birtokában volt.

Ettől függetlenül a Hunyadi név varázsa alatt álló nemesség 1458. január 24-én, a Duna jegén Mátyást nagy lelkesedéssel királlyá kiáltotta ki.

Mindenki azt hitte, hogy a nagybátyja, Szilágyi Mihály gyámsága alá helyezett fiatalember felemeltetése dicsőségében játékszer lesz és újra az oligarchia kezében összpontosul a hatalom aszerint, ahogy érdekeik kívánják. De Mátyás, aki a kor legkiválóbb nevelését kapta és apja tehetségét örökölte, néhány hónap múlva mint igen kemény kezű uralkodó mutatkozott be. Legelőször letörte a Felvidéken garázdálkodó cseh Giskra János és magyar hívei uralmát, nagybátyját bezáratta, vagy legalábbis száműzte Világos várába, majd saját lábára állva 18 éves korában átvette hazája fölött a teljhatalmat, melyet nyugodtan nevezhetünk az uralkodás művészetének.

Ezután három évtizeden át csak egy akarat volt: az övé, mert egyedül ő tudta és talán néhány, elsősorban köznemesi származású bizalmasa sejtette, hogy mik a tervei.

Első feladatának az oszmán birodalommal való leszámolást tekintette és az egyre nyugatra törő inváziós kísérletek megfékezését. III. Calixtus pápa jól ismerte a magyarok vitézségét és a Hunyadiakét. Éppen ezért trónra lépése alkalmából igen meleg hangú levélben köszöntötte a királyt:

„Téged, mint Isten valami küldöttét, égi ajándékképpen kapott nemcsak

487


Magyarország, hanem az egész keresztény világ.”

Utóda, II.Pius, látva a nyugati kereszténység teljes közönyét, magas kora és súlyos betegsége ellenére is a keresztes hadak élére állt, mert remélte, hogy példát mutat és a megszégyenített hatalmak zászlaja alá sietnek. Keserűen kellett azonban csalódnia, miután még a leghangosabb és legjobban veszélyeztetett Velence is cserbenhagyta. Egyedül Mária Országának királya állt ott 25000 főnyi seregével. Krisztus földi helytartója nem sokkal ezután – valószínűleg nagy csalódásában – elhunyt Anconában. Mátyás előtt pedig világossá vált a szomorú valóság, hogy a keresztény országok egységes fellépésére adott körülmények között nem lehet számítani. Ezek csak haszonélvezői akarnak lenni a kiontott magyar vérnek és az a meggyőződésük, hogy Hunyadi János világraszóló diadala után Magyarország önmagában is képes a keresztény Európa megvédésére. Teljesen erkölcstelen magatartás volt ez, melyre fel lehetett sóhajtani: „O tempora, o mores.”

Mátyás ezután látva, hogy mekkora teher nehezedik a vállaira, leghűségesebb emberét, Zápolyai Imrét, teljhatalmú kormányzóként megbízza a déli végek védelmével. Biztosra veszi, hogy Horvátország, Szlavónia, a Száva és Duna vonal várrendszere minden török támadást képes elhárítani.

Ettől kezdve figyelme elsősorban nyugat felé irányul, ahonnan éppen olyan nagy veszély fenyeget. Ennek ellensúlyozására azonban az első számú teendő az ország belső megszilárdítása. Rendkívüli feladat ez, mellyel, azt hiszem Szent Istvánon, IV. Bélán és Nagy Lajoson kívül senki nem volt képes megbirkózni történelmünk folyamán.

Történészeink között sokan voltak, akik a török kérdés elhanyagolását látták a nyugatra való tájékozódásban. Ezek viszont nem gondoltak rá, így nem is ismerték fel Mátyás nagyvonalú elképzelését, hogy stabilizálni akarta a politikailag és katonailag széthullott keresztény világot, majd Ausztria választó-fejedelmeként (nem mint Magyarország apostoli királya!!!)

488


megszerezni a német-római császárságot. Mikor pedig ezt elérte, az erejükben egyesített hatalmakat akarta harcbavetni a pogány világ megsemmisítésére.

A cél tehát egészen világos. Nyugat felé a legnagyobb akadály és örök ellenség, III. Frigyes német-római császár, aki felismerve az új királyban a nagy elmét, kiváló hadvezért és államférfit, féltékenységében minden eszközt igyekezett ellene felhasználni. Mátyás tisztában volt ezzel és teljes sikerrel vette fel a harcot az önmagát csalhatatlannak tartó, tehetetlen, fantázia nélküli öreg császárral. Végül a pápa Carvajal bíborost bízta meg az ellentétek elsimításával. Az ő közvetítésével megkötötték a soproni, majd a bécsújhelyi békét, a császár pedig 80000 aranyért visszaadta a Szent Koronát.

Nem sokkal ez után, a Szentszék biztatására megindul a támadás Podjebrád cseh király ellen, aki a husziták patrónusa. Hadbalépése természetes, mert a családi kapcsolat Podjebráddal megszűnt, leánya, Katalin, Mátyás első felesége 1461-ben bekövetkezett halála után. Ellenállás alig van. Morvaország meghódol, de a lengyel és a cseh király cselszövései miatt csak három évvel később koronázzák meg Brünnben. Ettől kezdve egyenes az út. Horvátország, Szlavónia, Bosznia, Karintia, Stájerország és Szilézia a birodalom részei, így Mátyás, Európa legerősebb államalakulatának uraként az erő poziciójából tárgyalhat a Szentszékkel és a világi hatalmakkal egyaránt. Következetes célratörése meg is hozza gyümölcsét, mert tekintélyével, tudásával és nem utolsósorban nemes humanizmusával teljesen átalakítja hazáját. Közben állandóan a törökön tartja a szemét és legkiválóbb hadvezérei, Kinizsi Pál, Báthori István és Zápolyai Imre biztosítják győzelmeikkel a déli végeket, hogy aztán ő maga a birodalom teljes belső felépítésével és a császári korona megszerzésével, minél előbb elháríthassa a délről fenyegető állandó török veszélyt.

Legnagyobb és fájó problémája, hogy sem Podjebrád Katalintól, sem az 1476-ban feleségül vett Aragóniai Beatrixtól nincs utóda. Mindketten meddők voltak. Modus vivendiként úgy dönt, hogy Borbálától, egy boroszlói polgárasszonytól, 1471-ben

489


született természetes fia, János lesz az utódja a trónon. A fiút anyjával együtt Budára hozatja, hercegi rangot, hatalmas vagyont és az akkori idők legkiválóbb nevelését adja neki, hogy méltó legyen hozzá. Édesanyja, a nagytekintélyű Szilágyi Erzsébet teljes mértékben egyetért vele, ezért az unoka az ő felügyelete alatt nevelkedik.

Mivel megoldottnak látja a trónöröklés kérdését, erejét birodalma további fejlesztésének szenteli és egyetlen célja a nemzeti állam megteremtése, melynek anyagi és szellemi színvonalát a kor legmagasabb nívójára akarja emelni. Ennek a munkának biztosítására szervezi meg – huszita zsoldosokból – a híres fekete sereget, melynek vas-fegyelme hamarosan ismert lesz Európában. Létszámát nem ismerjük pontosan, de feltehető, hogy 15000 körül volt és főurak, valamint a főpapság banderiális seregével a kontinens legnagyobb katonai erejét jelentette.

Aki elmélyed nemcsak hazánk, hanem a XV. század történetében, meggyőződhet arról, hogy nagy reneszánsz uralkodónk kimondottan nemzeti államot akart építeni és nem állt ettől messze az elért eredmény. A korabeli „modern” országok példája volt előtte, mert ha megnézzük az olasz városállamokat, azokat uralkodóik tipikusan nemzeti hagyományaik alapján fejlesztették.

A reneszánsz semmi más nem volt, mint a középkori gótika három évszázados közvetlen folytatása, mely hatalmas lendületével, kimeríthetetlen szellemi energiájával, olyan alkotó lángelméket termelt ki, mint Aquinói Tamás, Dante, Leonardo da Vinci, Michelangelo és, nem utolsó sorban, az olasz nemzetállam megálmodója, Cola di Rienzi. („Der letzte der Tribunen” R. Wagner szerint). A görög-római művészet halhatatlan alkotásai csak példát és impulzust adtak a klasszikus hagyományok folytatására, de nemzeti alapon. Érdekes módon ez a látszólagos fegyelem-lazulás, az egyház hatásának csökkenése, a sokat emlegetett vallástalanság, nagyszerűen megfért a kereszténységgel. Ennek egyszerű oka az, hogy a pápa, a főpapság, az arisztokrácia és a városi polgárság mindegyike reneszánsz és humanista példákon nevelkedett. Itt azonban meg

490


kell jegyezni, hogy az általános felfogással ellentétben a reneszánsz és a humanizmus nem volt azonos, csak párhuzamosan haladva kiegészítette egymást.

Ez a példa állt Mátyás előtt, ezt a nevelést kapta széles európai, pontosabban mediterrán perspektívával. Ugyanakkor, hála anyja és nagybátyja előrelátásának, tizenegy éves korától a legkiválóbb magyar szerzetestanárok kezébe került, akik halhatatlan apját spirituális megvilágításban tették eszményképévé és meggyőzték arról, hogy magyarnak lenni rangot jelent.

Így udvara Budán a magyar kultúrára felépült európai műveltség fellegvára lett. Tárgyilagosság okáért azonban hangsúlyozni kell, hogy ő csak továbbfolytatta a magyar szellemi újjászületés támogatását, ami Nagy Lajos halálával abbamaradt. Körülvette magát a kor nagyhírű tudósaival, művészeivel és a Beatrixszal kötött házassága után Olaszország neves alkotóit örömmel fogadta udvarában. Ennek egyik csodálatosan szép emléke a ma is látható kút, melyet a nagy Andrea del Verocchio faragott remekbe a budai várban.

Környezetében ott látjuk a tudós Vitéz János érseket, az Itáliában pallérozott Janus Pannoniust (Csezmicei Jánost), Temesvári Pelbártot, Bonfinit és sok más reneszánsz hírességet. Kultúrmunkája igen széleskörű. Pozsonyban megalapítja a második egyetemet, az első, a pécsi megindulásának századik évfordulója alkalmából. Egész rendkívüli jelentőségű, hogy Hess Andrással megindíttatja a híres budai nyomdát, mely egyike a legelsőknek a világon. Ám felbecsülhetetlen kultúrkincseinek legnagyobb értéke, a Bibliotheca Corviniana néven ismert híres könyvtára, aminek csodájára járt a szellemi Európa, olyannyira, hogy a könyvszakértő, Csapodi Csaba méltán jegyezte meg, hogy „1489-ben a firenzei humanista, Bartolomeo della Fonte úgy nyilatkozott, hogy Lorenzo de’ Medici a magyar király példáján felbuzdulva alapította meg a maga görög-latin könyvtárát”. Csapodi szerint „2000-2500 kötetre tehetjük a kódexek és a nyomtatott könyvek együttes számát a királyi könyvtárban”, míg a

491


budai palota különböző könyvtárainak az együttes állománya 3000 kötetre, és ebben kb. 5000 műre becsülhető.

A felbecsülhetetlen értékű Corvinákból csupán mintegy 650 munka maradt fenn világszerte és ebből a kultúrkincsből csak 47-et őriznek Magyarországon.

Mátyás beállítottságára legjellemzőbb, hogy mindezt nemzeti alapon valósította meg, bámulatos érzékkel és fajtájába vetett hittel. Nem csodálható, hogy „hatalma szervesen nőtt ki a magyar nemzetből, államból, hogy végső fokon Mátyás a magyar fajta megszemélyesítője legyen”. (Szekfű Gyula). Híres történetírója, Thúróczy János, „második Attilának” nevezi, mert a hunok hatalma egy volt Attiláéval, a magyaroké pedig Mátyáséval. Attilát annyira példaképének tekinti, hogy kivánságára a Corvinák írói részletesen ismertették nagyfontosságú eurázsiai szerepét és a hunok történetét. Thúróczyt pedig utasítja, hogy írja meg a nagy király életét a legapróbb részletekig.

Sokan kérdezték halála óta, hogy mi adta neki az erőt e páratlan nemzetépítő munka szigorú következetességgel való végrehajtására? Egyszerű a válasz: hitt fajtájában, hitt abban, hogy az Angliával akkor még egy lélekszámú színmagyarság saját erejével képes minden célját megvalósítani és példája lehet egy ideális nemzeti államnak.

Ez a magyarázata, hogy felújítja a nemesség és a főpapság megadóztatását, hangsúlyozva, hogy ezt a nemzet érdeke megköveteli – habár trónralépésekor ígéretet tett a rendek adómentességére. A köznemesség, sőt a jobbágyság tehetséges tagjait magas pozíciókba emeli, mert jobban bízik egy szegény nemesben, vagy nemessé tett jobbágyban, mint a kizárólag saját érdekeikkel törődő főrendekben.

Radikális újitása a bíráskodás és közigazgatás teljes átszervezése. A kettőt élesen elválasztja egymástól. Ugyancsak két egymástól független szervvé teszi a bíráskodást és az ítéletvégrehajtást. Létrehozza a magyar igazságszolgáltatásnak 1944-ig működő szerveit: a Törvényszéket, a Királyi Táblát és a

492


Kúriát. A vármegyei rendszerben pontosan meghatározza a főispán és az alispán feladatát, sőt azt is, hogy kik alkalmasak e hivatal viselésére. Legmagasabb fokon pedig a király helyettesének, a nádornak hatáskörét állapítja meg. Nem tűri el azt sem, hogy a konstanzi zsinat által adott főkegyúri jogának gyakorlásában bárki akadályozza. Ezért gyakran ellentétbe kerül a Szentszékkel és a hercegprímással, de minden vitából győztesen kerül ki. Igazi reneszánsz világ és magatartás ez, amikor a pápa nem csinál státuszkérdést a világi engedetlenségből, mert maga is felvilágosult fia a kornak, aki fordított helyzetben ugyanúgy cselekedne.

Sajnos, Mátyás élete és uralkodása nem lett teljes. Korai halála megakadályozta, hogy Európa egyesült erőivel kiűzze a törököt, megsemmisítse az oszmán birodalmat és helyreállítsa a keresztény világ hatalmi és szellemi egyensúlyát.

1486 körül kezdte el természetes fia, János uralkodásának az előkészítését. Feleskette fia hűségére a zászlósurakat, a főpapságot, a vármegyéket, a szabad királyi városokat és 1489 őszén találkozni akart Miksa római királlyal Linzben, hogy az utódlás kérdéséről tájékoztassa. Utazását köszvényes bántalmai meghiúsították, úgyhogy csak 1490 márciusában indulhatott el, hogy Linzbe, onnan pedig Sziléziába menjen. Eljutott Bécsig, de ez lett az utolsó útja, mert Virágvasárnap, április 6.-án alig 50 éves korában meghalt, állítólag szélütésben, de valószínűbb, hogy megmérgezték.

Halálának hírére fellélegzett az ország. Elsősorban az oligarchia és főpapság, akiket kemény keze legjobban sújtott, amikor megakadályozta öncélú hatalmaskodásukat, mely sértette a nemzet érdekeit. Rövidesen csatlakozott hozzájuk a köznemesség és a városi polgárság, sőt még olyan régi híve, mint Zápolyai Imre is együtt üvöltött a farkasokkal.

Nem sokkal ez után feloszlott a fekete sereg. Az országban teljes lett a káosz és a ragadozó hataloméhség. János hercegről hallani sem akartak, mert apja és nagyapja erős kezét sejtették benne, tehát rettegtek egy újabb autokrata uralkodótól.

493


Aztán jött a kívánságaiknak megfelelő II. Ulászló, a mindent helybenhagyó Jagelló király, a szétesett Magyar Birodalomba pedig előrevetette árnyékát Mohács tragédiája és a „két pogány közt egy hazáért” elvéreztető magyar végzet viharfelhője. Szerencsétlen, nyomorúságos, hosszú évtizedek kellettek hozzá, hogy felismerjék Mátyás emberi és uralkodói nagyságát és meglássák a több évszázad óta ismételgetett szentencia valóságát:

„Meghalt Mátyás király, oda az igazság.”

494

Lánglelkű útmutatók: Széchenyi István

SZÉCHENYI ISTVÁN EMLÉKÉRE1791-1860

A legnagyobb magyar-ra emlékezem, aki életcéljának hazánk felépítését, és a Kárpát-medencében élő nemzetiségek közötti béke megteremtését tekintette. Azt, hogy Magyarországot gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan felemelve egyenrangúvá tegye Nyugat-Európa nemzeteivel. Kossuth Lajos adta neki a fenti, megtisztelő jelzőt, melyet azzal utasított vissza, hogy kötelességteljesítésért semmiféle megkülönböztetés nem jár. Ettől függetlenül így él a köztudatban és az „alapszerződések” hazaárulása idején bizonyosodik be, hogy senki nem volt méltóbb e jelzőre, mint a magyar tragédiát prófétai éleslátással megjósoló nagy államférfi, Széchenyi István.

1791. szeptember 21-én született Bécsben. Apja, Ferenc a magyar politikai és szellemi élet kimagasló alakja és mecénása, aki 1802-ben megalapítja a Nemzeti Múzeumot. Édesanyja gróf Fesztetich Julianna.

Tanulmányait Liebenberg János irányításával végzi és magánvizsgáit kiváló eredménnyel teszi le Pesten, Sopronban és Szombathelyen. Ha valaki el akarná mondani, mit tett hazájáért, miket írt, épített, főleg pedig mennyi tanult és tapasztalt utazásai során, annak felsorolása cikksorozatot igényelne. Így mindössze néhány, elengedhetetlenül fontos adatot említek meg életéből és munkásságából, azonkívül idézek az egész magyar társadalmat újjáépíteni akaró, európai horizontot átfogó írásaiból. Teszem ezt azért, mert minden magyar ember tudja ugyan, hogy ki volt Széchenyi István, viszont nagyon csekély a valószínűsége, hogy korszakalkotó munkáiból – melynek tárgya: történelem, politikai filozófia, és közgazdaság, főleg pedig útmutatás hazánk nyugati értelemben vett polgárosodásának felépítésére –, bármit is olvastak volna. Ezekben többek között igen nagy súlyt helyez a magyar nyelv használatának kérdésére is, ugyanakkor követeli az ország minden lakosának a jogegyenlőségét.

1809-ben részt vesz az „utolsó nemesi felkelésben”, de a győri csata Napóleon fölényes győzelmével végződik. Azután,

495


mint aktív tiszt, folytatja katonai szolgálatát. 1813-ban futárszolgálatot teljesítve végignézi a „népek csatáját” Lipcse mellett. Miután 1815-ben Waterloo-nál (ma Belgium) Napóleon végleges vereséget szenvedett, a francia királyságot visszaállították és a Szövetséges Hatalmak a bécsi kongresszuson felosztották maguk között Európa nagy részét, I. Ferenc német császár, Poroszország és Oroszország megkötötte a „Szent Szövetség”-et a bécsi kongresszus európai rendjének a véglegesítésére. A bécsi és párizsi békék utáni, látszólag megnyugodott Európában Széchenyi is az előkelő, dúsgazdag arisztokrata ifjúság gondtalan életét éli. Ezalatt 7-8 éven át beutazta az egész kontinenst Törökországtól Angliáig és Itáliától Németországig. Így ébred rá hazánk szörnyű elmaradottságára. Ezért mindent igen alaposan megnéz, minden iránt érdeklődik, hogy tapasztalatait később a gyakorlatban is felhasználhassa hazája építésére.

1824 ősze nevezetes időszak életében. Megismerkedik gróf Zichy Károlynéval, született Seiler Crescence grófnővel, aki addigi könnyelmű életét megtölti tartalommal és céllal. Érzését azonban magába fojtja, mert, mint buzgó katolikus, nem közeledhet hozzá. Férje halála után azonban feleségül veszi (1836) és tőle születnek gyermekei.

A következő évtől aktív részese a politikai életnek és az országgyűlést megdöbbenti, amikor október 12-én a felsőtáblán magyar nyelven mondja el beszédét, a latint használó táblabíró világ megbotránkozására, de az ifjúság lelkesedése közben. November 3-án pedig egy évi jövedelmét, 60000 forintot ajánl fel a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Erre mindenki elnémul, mert hasonló gesztusra soha nem volt még példa.

Így kezdi el pihenés nélküli építő munkáját, melyből mindössze néhányat említek meg, minden dátum nélkül. Ilyenek: a Nemzeti Kaszinó, az Országos Gazdasági Egyesület, a Budát és Pestet összekötő híd (Lánchíd), az Alagút terve, az Al-Duna hajózás feltételeinek megteremtése és a Tisza-szabályozás. Azonkívül Horvátországban tanulmányozza egy Fiuméba vezető

496


vasútvonal építésének a lehetőségeit, majd részt vesz a Pest-Szolnoki vonal megnyitásán.

1825 és 1848 között jelennek meg egy új korszak mérföldköveiként nagyszerű írásai: „Hitel”, „Világ”, „Stádium”, „Lovakrul”, „Kelet Népe”, „Politikai programtöredék”, „Akadémiai beszédek” és a „Magyar játékszinről” címmel. (Ő a Nemzeti Színház megalapítója is.)

A nyugati országok beutazása során tanulmányozza gazdasági életüket, kereskedelmüket, gyáriparukat, s elsősorban Angliában, a fogyasztói társadalom módszereit és elveit, mert legfontosabb terveinek egyike, hogy hazánk is ezen az alapon építse ki jólétét.

Széleskörű aktivitása mellett állandó résztvevője a törvényhozás tárgyalásainak, ahol a keresztény erkölcsökre felépítendő haladás szószólója, a hazafias közhelyeket ismételgető radikálisok tehetetlenségével szemben. Mélyhitű, békés fejlődésre törekvő reformer, aki buzgó katolicizmusánál – ami nála nem külsőség, hanem életforma – és származásánál fogva a dinasztia feltétlen híve, de nem vakon engedelmeskedő típus. Az uralkodóban nem a gyarló embert tiszteli, hanem azt a tényt, hogy homlokát az apostoli Szent Korona érintette. Tehát felfogása e kérdésben azonos Vörösmartyéval, aki felülről lefelé rétegez, mely szerint: „A legelső magyar ember a király”.

A törvényhozásban és megyegyűléseken elmondott beszédei mindig esemény-számba mennek. Elvei megvédésére való kiállása igen bátor, logikus és úri hangú. Például a felsőtábla vallásügyi vitájában a teljes vallásszabadság mellett foglal állást. Majd ugyanitt remek felépítésű beszédet mond a szólásszabadság védelmére. 1845 őszén, a felsőtáblán, hozzászólásában teljes határozottsággal áll ki a nem-nemesek birtokszerzési jogának elismerése mellett.

Viszont Pest vármegye közgyűlésén tartott felszólalásaiban az alapvető politikai kérdésekben élesen elhatárolja magát Kossuth és az ellenzék radikális reformtörekvéseitől, melyeket veszélyeseknek ítél. Pedig az egészséges újítások feltételeinek

497


megteremtésétől és a táblabíró világ évszázados begyepesedettségének bírálatától soha nem riad vissza. Erre vonatkozóan olvassunk el néhány mondatot az 1833-ban megjelent „Stádium”-ból, ami utalás a francia forradalom és a Bécsi Béke (1815) után hamu alatt izzó elégedetlenségre és a népképviselet sürgős megvalósításának az óhajára.

„Meg van közöttünk már győződve a nagyobb és igazán nemes rész, hogy a régi, recsegő, feudális módszerekkel ezentúl is biztosan haladni, s annak paizsa alatt továbbra is szerencsérül, s bátorságrul álmodni semmi egyéb, mint tompaeszű pium desiderium (kegyes óhaj), szánakozásra méltó, nevetséges képtelenség. El vannak ugyan oltva honunkban ideig-óráig az ott fellobbant lángok, de az nem elég, mert nemcsak a lángot kell oltani, hanem mindazt gyökerestül kiirtani, ami éghetne. Ezt azonban nem lehet börtönnel és hóhérpallossal eszközölni, mert minden, a legártatlanabb, még a víz, sőt a levegő is iszonyú erőre növekedik, s maga körül mindent pozdorjává tör, ha a természet rugalmasságán túlnyomatik. Ezt hazánkért, nemzetünkért ne felejtsük el.”

A nemzetiségek radikális, erőszakkal való magyarosítása állandóan napirenden tartott probléma. Oktalanságnak tartja ezt mindaddig, amíg az ország jólétének a megteremtése nem indokolja ennek szükségességét a nemzetiségek előtt. Akkor viszont a magyarságba való beolvadás saját érdekükké válik, tehát minden erőszak nélkül asszimilálódnak. Pár hónap vagy egy-két év alatt ennek a megoldása lehetetlen és a kényszerítés feltétlenül reakciót vált ki, mely felborítja hazánk amúgy is törékeny rendjét. Ezért írja le tökéletes logikával és felelősségérzettel a „Kelet népe” című munkájában:

498


„Ha most tótnak, németnek azt mondom: ‘légy magyar’ és más argumentumot neki felhozni nem vagyok képes, mint ezt követeli az észszerűség ‘stat pro ratione voluntas’, vagy, hogy valami különösen nagy boldogság régi magyarnak születni, vagy új magyarnak felkenetni, s ekép a régi koronának tagjává válni és egyéb semmit; kérdem, mind a tót, mind a német, ha szemben nem is, de hátam mögött nem fog-e kacagni, de még hahotára is fakadni azon a súlyos követelésen, hogy ő kivetkezzen nemzetiségéből, s vajon miért vetkeztesse ki magát?

… Ha ellenben tóthoz, némethez és a magyar hon egyéb véreihez így szólok: ‘Hazátok nektek odakünn is van, de nekünk nincs sehol, csak idebenn, alkotmányt viszont nem bírtok, de bírunk mi, ezért lépjünk egyességre és ennek fő vonásai legyenek a következők: Beszéljen kiki tótul, németül, oláhul, vagy bármely más nyelven házi körében, nemkülönben kinek-kinek legtökéletesebb szabadságában álljon négy falai között (templom, iskola) a nagy Istent közvetlen, vagy Fia, a nagy természet, sőt teremtésének közbevetése által imádni. Ezen gyönyörű engedményekért viszont mindent kizárólag magyar nyelven, mi a nyilvános élet körébe vág, valamint a négy fal közötti szabadon gyakorolt vallások és az Isten egének tág boltozatja alatt mindig csak egy értelemre olvadozzanak, melyet erény, honszeretet,

499


s dicsőség gerjeszt. Hogy pedig legyen is ok magyarul beszélni és azt nem erőltetve, de szívesen csinálja mindenki és Istennek nyílt ege alatt minden nézetű, minden hitű kölcsönös megbecsülésre, rokonszenvre olvadhasson is és eképp minden kebel egy nagy nemzeti érdekben forrhasson egybe: ám terjesztessék Hunnia határai között a magyar alkotmánynak áldása mindenkire, hogy a legkisebb se legyen abból kizárva.”

Ha akkor az ő széles európai látókörével és a probléma átfogó ismeretével megfogalmazott, mérsékelt haladásra intő figyelmeztetését elfogadják és az a gyakorlatban is megvalósul, úgy hazánk nagyon sok megpróbáltatást elkerült volna és az utódállamokban ma folyó magyarüldözés soha nem következett volna be, mert ilyen humánus, testvéri kezet adó, egyenlő jogokat biztosító viszonyok között minden nemzetiség meg lett volna elégedve a magyarsággal azonos helyzetével.

Akik Amerikában, Kanadában, Ausztráliában vagy bármelyik más befogadó országban élnek, jól tudják, hogy Széchenyi, a nagy magyar látnok több mint másfél évszázaddal megelőzte korát és pontosan azt mondta ki, ami ezekben az országokban az etnikumok jogainak a gyakorlata. Sajnos, az országgyűlés évtizedekkel mögötte kullogó, szűklátókörű, kokárdás többsége az általános, a magyar milliókat éppen úgy sújtó nyomorúság enyhítése nélkül akarta őket kényszeríteni, hogy egyik napról a másikra asszimilálódjanak.

A kisebbségek kérdése volt az a pont, mely Széchenyit végleg szembeállította Kossuth radikális, sőt veszélyes módszereivel. Kossuth nem látta be, hogy az erőszakos magyarosítással ádáz ellenséggé teszi a tótokat és az oláhokat. 1842-től aztán állandó, sokszor gyilkos viták tárgya lett ez a véleménykülönbség. Ezért foglalkozik sokat Kossuth Pesti Hírlapjának politikai álláspontjával, azt állítva, hogyha a lap az

500


eddigi irányvonalat haladéktalanul nem változtatja meg, úgy sír szélére juttatja a magyarságot.

„… ahelyett, hogy hatalmi köréből (Kossuth) lassanként, de biztosan ránkvirrasztaná a csinosodás irigyelésre méltóbb napját, ehelyett, mint valami magasabb, de ellenséges hatalomtól ostorozva, homlokegyenest hajtja szerencsétlen, csak most lábadozó, nemzetté-virulni csak most akaró népünket az anarchia mindent elsűlyesztő örvényébe, vagy ami hihetőbb, az önkénynek hajótörő szirtjei felé, Kossuth tökéletes krízisbe sodorja az országot, melyet az nem fog kibírni.”

Az események sajnos tökéletesen igazolták Széchenyit, mert a körülrajongott népvezérnek önmaga csalhatatlanságába vetett hite és retorikája – bármilyen nagyszerű is volt az – legfeljebb pillanatnyi lelkesedést váltott ki, de korántsem pótolta a társadalom és a nemzet felépítésének céltudatos munkáját. Széchenyi azért akarta egyenlő jogokkal felruházni a nemzetiségeket, hogy ezzel kifogja vitorlájukból a szelet és a magyar alkotmány tagjaiként felismerjék kötelességüket a hazával szemben, mely, ha a magyarsággal egyenlő elbánásban részesülnek, saját boldogságukat biztosító érdekük. Ezt a véleményét mondja el 1842 őszén a Magyar Tudományos Akadémia ülésén.

„… ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, ebből vajon következik-e, hogy neki ezért magyarrá is kellett volna átalakulnia? Mert ha ez így van, akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétovázás nélkül nyelvmesterekre, hadd tudjon magyarul csevegni az egész világ. Ezzel meg lesz mentve s földicsőítve

501


fajtánk. Nyelvet, nemzeti sajátosságot ily felette könnyű szerrel azonban, én legalább is úgy hiszem, mégcsak biztosítani sem lehet, s még kevésbbé szilárdabb, s tágasabb alapokra állítani, minthogy a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek és aképp a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még.”

Ezt a cáfolatlan igazságot meg kellene tanulni minden magyarnak. Különösen itt a hontalanságban, az emigráció hajótöröttjeinek, akik anyanyelvüket megtagadva gyerekeiktől, kirekesztették magukat fajtájuk közösségéből, de ugyanakkor az a nép, melynek fajtájuk megtagadásával tagjává szeretnének válni, természetszerűen bizalmatlan velük szemben. Tehát, folytatta Széchenyi:

„Legyünk meggyőződve, hogy nincs a magyarnak őszintébb jóakarója a széles világon, mint önmaga, mert hiszen miért követelhetnénk irántunk több szeretetet idegenektől? Azért mégsem árthat a magyarnak senki annyit, mint önmaga, mert bármely nemű sérelem csak növelné szégyenét, hogy a saját vétkei ejtenek nemzetiségén csorbát.”

Széchenyi utazásai során megismerte egész Európát és az összehasonlítás eredményeként világossá vált előtte, hogy hazánk korszerű felépítésének két legyőzhetetlen akadálya van: a megoldhatatlan jobbágykérdés és az Ausztriához való viszony normalizálása. Szomorúan látja, hogy a kor multba néző dicsőségkeresése nagyon szép ugyan, de feltétlenül anakronizmus. Ezért minden igyekezete arra irányul, hogy a jobbágyság alkotmányon kívül élő milliói megkapják végre az őket megillető helyet a nemzet testében. Ezután pedig meg kell

502


inditani hazánkat a nemes értelemben vett polgárosodás útján. Sajnos minden ilyen reform akadálya a műveltségtől és korszerű gondolkozástól fényévekre élő, latin nyelvű konzervatív reakció, amit ki szeretne lendíteni évszázados egyhelyben-topogásából. Látja, hogy a XIX. század nemességének túlnyomó többsége a múltban él vagy a jövőben reménykedik, ezért nagy tudásával és európai látókörével meg akarja indítani a „magyar jelen” békés fejlődését, mely a keresztény erkölcs alapjára épített gazdasági előrehaladással juthat csak el a nemzeti kultúra és a nyugat-európai országok, elsősorban Anglia, szinvonalára. Így a munkát azonnal el kell kezdeni, ahelyett, hogy a múlt kétes dicsőségébe ringassuk magunkat. Ezért mondja ki:

„… általában véve a magyar nemzetet inkább a jövendőben szeretem, mint a jelenben, azaz: általában véve a kifejlett magyart szeretem és becsülöm, amilyen az Isten segítségével lenni fog.”

Igaz részvéttel beszél a milliókat kitevő jobbágyság elesettségéről (akárcsak Kölcsey) és szerencsének tartja, hogy e nemzeti szégyent nem ismeri a felvilágosult Európa, a maga szomorú valóságában. Azt gondolják, hogy csak egy maroknyi páriáról van szó,

„… azonban kilenc millióról forog a kérdés, ki hű jobbágy, s mily hű! jó katona, s mily jó! szóval: ki minden terheknek türelmes viselője, melynek oly nagy része a magyarság utolsó záloga, reménysége, fenntartója.”

Ahogy közeledik az egész Európán átviharzó forradalmak egyre erősebb, elégedetlen hangja, érzi, hogy hiába hozott meg minden áldozatot, hiába tanított és épített, a palackból kiengedett szellemet képtelen visszaparancsolni. Mindezért magát vádolja, pedig semmi mást nem akart, mint megművelni a „Nagy Parlagot”. Látja, hogy a mindent elöntő demagógia, felsőbbrendűségünk fixa ideájának a hite pusztulásba sodorja a

503


nemzetet. Nincs nála igazabb ember, de képzelt bűntudata, a démon, mely csak a legnagyobbakkal találkozik, összeomlásba kergeti.

1848-ban ez a kényszerképzet odáig juttatja, hogy – amint naplójában olvashatjuk – felteszi a kérdést feleségének: ne legyenek-e öngyikosok? Víziói vannak és így írja le kísérteties pontossággal, ami egy esztendőn belül bekövetkezett:

„Vér és vér mindenütt! Testvér testvért, a népfajta népfajtát fogja mészárolni engesztelhetetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérrel a házakra, melyeket le kell égetni. Pest oda van! Száguldó csapatok dúlnak szét mindent, amit építettünk. Ah, az én füstbe ment életem! Az ég boltozatján lángbetűkkel vonul végig Kossuth neve: ‘Flagellum Dei’”. (Isten ostora)

1848. március 27-én az első felelős minisztérium közlekedésügyi minisztere lesz. Batthyány kormányának többsége békét szeretne, hogy a fejlődés megindulhasson. Ugyanakkor Kossuth hajthatatlansága és a kamarilla gyűlölködése végleg lehetetlenné teszi ezt. A kettőjük közötti, immár egészen nyílt ellentét Kossuth részéről semmibevevésében nyilvánul meg, ő pedig a próféta jövőbelátásával megjósolja a pusztulást.

Ha valaki végigolvassa 1600 oldalt kitevő naplója 1842 és 1848 közötti részét, tiszta képet kaphat az egyre nagyobb reménytelenségről. A forradalom után teljesen meghasonlik önmagával e nagy lélek, s ennek egyedüli oka a lelkiismeretével való viaskodása, képzelt bűntudatának rögeszméje. Azt hiszi, hogy a tragikus helyzetért egyedül ő a felelős, de nincs ereje megakadályozni, hogy az események sodrába került Kossuth ne vigye katasztrófába az országot.

1848. június 25-én írja naplójába:

„Magyarország az egyetlen nép és én az

504


egyetlen ember, ki testestül-lelkestül tönkre fog menni.”

Ettől kezdve önmarcangolása egyre erősebb, melyről augusztus 25-én jegyzi fel:

„Megint átéltem egy agóniát. Igen, világos előttem: leginkább én vagyok a bűnös ebben az általános nyomoruságban, mely Magyarországot sujtani fogja! Írásaim felébresztették az „alja magyart”, ahogy Shakespeare mondja. Mindenki észreveszi siralmas állapotomat… Rettenetes lelkiismeretfurdalások! Istenem, irgalmazz nekem! Egyetlen fénypontot sem tudok felfedezni az egész Mindenségben… Nem volt még ember, aki nagyobb zűrzavart kezdett volna ebben a világban, mint én… Ma berekesztem a naplómat! Isten, könyörülj lelkemnek!” (1848. szeptember 4.) 1859-től másfél éven át újra írt naplót.

Ezután két nappal orvosa kíséretében Döblingbe megy, ahol az elmegyógyintézet lakója 1860. április 7-én bekövetkezett haláláig. Szellemileg teljesen ép, csak súlyos kedélybeteg, melybe Bécs kíméletlen üldözése és piszkálódása egyre inkább belezavarja. Egy időben kényszerképzetei következtében olyan kétségbeejtő az állapota, hogy még családtagjai látogatását sem fogadja. Aztán úgy-ahogy felépül, és Ausztria-Magyarország lehetetlen helyzetéről, Béla fián keresztül, írásait kicsempészve tájékoztatja a nyugati, elsősorban az angol sajtót. Ugyancsak Angliában jelenik meg Bécsnek adott válaszaként a „Blick” című gúnyirata, mely a kamarillát teljesen kihozza a sodrából. Igaz, nincs szerzője, mégis pontosan tudják, kinek a műve.

Végül az állandó megfigyelés, házkutatások és egyéb kellemetlenkedések annyira megviselik, hogy 1859-ben újrakezdett, illetve folytatott naplójában már csak félmondatokat és indulatszavakat találunk. 1860. március:

505


„Közeledik a végem!… Terhemre kezd lenni az élet… Óriási léptekkel közeledik a vég… megsemmisülés után sóhajtozom… Csupa kétségbeesés vagyok… nem tudom megmenteni magam!”

Utolsó szavai ezek, aztán 69 éves korában eldördült a végzetes lövés. Ő követett-e el öngyilkosságot feldúlt idegeivel, vagy a kamarilla gyilkoltatta le, hogy bosszút álljon rajta, még ma sem tisztázott kérdés. Mindenesetre kidőlt egy óriás magyar tölgy, történelmünk egyik legnagyobb, ha ugyan nem a legnagyobb alakja. Éppen Húsvét hajnalán, a remény ünnepének felvirradásakor. Helyét azóta sem tölti be senki, még a legnagyobb képességű, legigazabb utódok sem. Arany János volt egyike azoknak, aki lángelméjével jól tudta, ki volt és mit tett a nemzet nagy halottja. Azért siratta el csodálatos költeményében a Tudományos Akadémia emlékünnepén. Legyen e nagyszerű, a halálban is vigasztaló „magyar requiem” két utolsó versszaka emlékezésünk befejezője.

Nem hal meg az, ki milliókra költiDús élte kincsét, ámbár napja múl;Hanem lerázván, ami benne földi,Egy éltető eszmévé finomul,Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye,Amint időben, térben távozik;Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!Nem mindenestül rejt a cenki sír;Oszlásodat még a család siratja –Óh, mert ily sebre hol van balzsamír?Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:Egy nemzet gyásza nemcsak leverő;Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,Van élni abban hit, jog és erő!

506


Időszerűnek találtam, hogy ma, az utódállamokkal kötött hazaárulásnak minősülő „alapszerződések” napjaiban megemlékezzem a legnagyobb magyarról, mert ha az ő tanítása szerint kezelték volna a nemzetiségi kérdést, nem lett volna világháború, sem pedig Trianon, majd Jalta.

507

TARtalom

BEVEZETŐ...................................................................................1

I. RÉSZ TRIANON NEMZEDÉKE..............................................5

A „NYUGAT” FIAI........................................................................6

Január 27. Ady Endre emlékére 1877-1919..............................7

Tóth Árpád 1886-1928............................................................16

Emlékezés Babits Mihályra 1883-1941..................................26

Kosztolányi Dezső 1885-1936................................................35

Móricz Zsigmond 1879-1942..................................................47

Szabó Lőrinc 1900-1957.........................................................59

József Attila 1905-1937..........................................................69

Radnóti Miklós emlékére 1909-1944......................................85

A NÉPIEK...................................................................................99

Erdélyi József 1896-1978......................................................101

Sinka István 1897-1969.........................................................113

AZ EGYEDÜLÁLLÓ MESEMONDÓ.....................................129

Ceruzarajz Krúdy Gyuláról 1878-1933.................................131

A FELVIDÉKIEK.....................................................................137

A szeretet költője Mécs László emlékére 1895-1978..........139

Márai Sándor 1900-1989.......................................................149

ERDÉLY SZÜLÖTTEI.............................................................159

Dsida Jenő 1907-1938...........................................................180

Székely regős – Nyírő József 1889-1953..............................196

Áprily Lajos 1887-1967........................................................204

AZ EMIGRÁCIÓ KÖLTŐI ÉS ÍRÓI.......................................217

508

Fáy Ferenc élete és költészete a kortárs írók tükrében 1921-1981.............................................................................219

ANYANYELVÜNK APOSTOLA Flórián Tibor emlékére 1908-1986...................................................................245

Kannás Alajos emlékére 1926-1999.....................................251

Földet kiáltó Dr. Botond István emlékére 1912-1978...........260

Csepelyi Rudolf emlékére 1920-2000...................................266

Novák Mária A költő 80. születésnapjára 1922-...................272

A MAGYAR ZENE-, ÉNEK- ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET ÚTMU-TATÓI.............................................................................287

Bartók Béla 1881-1945.........................................................289

Kodály Zoltán 1882-1967.....................................................297

Emlékezés Ferencsik Jánosra 1907-1984..............................303

Koréh Endre 1906-1960........................................................309

Fáy Aladár 1898-1963...........................................................315

II. RÉSZ A MAGYAR SZELLEM FÁKLYAVIVŐI...............321

Balassa Bálint 1551-1594.....................................................323

Vizsolyi biblia Károli Gáspár..............................................329

Szenczi Molnár Albert 1574-1634........................................334

Kuruc költészet......................................................................339

Kazinczy Ferenc 1759-1831..................................................345

Az ismeretlen Berzsenyi 1776-1836.....................................351

Kölcsey Ferenc Emlékére 1790-1838...................................362

Csokonai Vitéz Mihály 1773-1805.......................................372

Katona József 1791-1830......................................................379

Erkel Ferenc 1810-1893........................................................392

Vörösmarty Mihály 1800-1855.............................................399

509

Petőfi Sándor emlékére 1823-1849.......................................409

Az erőforrás: Arany János 1817-1882................................422

Tompa Mihály 1817-1868.....................................................429

Vajda János 1827-1897.........................................................438

Liszt ferenc emlékére 1811-1886..........................................447

III. RÉSZ LÁNGLELKŰ ÚTMUTATÓK................................457

Az első magyar szent István Király c. 975-1038..................459

„Matthias Rex” c. 1440-1490................................................467

Széchenyi István emlékére 1791-1860..................................475

ELHALLGATOTT....................................................................489

510

ELHALLGATOTT

Utószó Fáy István „Trianon nemzedéke és egyéb karcolatok” című könyvéhez

Elhallgatott a szívhez szóló ének,s ami maradt, az horpadt sírhalom;de mindig él az Isten-adta lélek,s alkot megint az üszkös romokon.Áldjon meg Isten, fáklya-lelkű költők!Tudom, hogy egyszer majd találkozunk,s együtt imádjuk akkor a Teremtőt,és felé fordul vágyódó dalunk.

Tudjuk, hogy’ rezgett a szívetek húrja,s miként sírt minden szó-tárogatólelketek mélyén, és halotti torrahogyan hívott a gyász-szaggatta szó.Most búcsúzom, ti, fáklya-lelkű költők,örökségetek gazdag áldomás,mely halhatatlan és a szebb jövendőt,úgy, ahogyan ti, sohsem zengi más.

Totth Jenő

511

Documents

FÁY ISTVÁN - Nemzeti.net - a nemzeti hírforrás … · Web viewA sors iróniája, hogy halála után adták meg neki a komoly összeget jelentő kitüntetést. A Kommunista Párt