Géczi Endréné – Peszt Miklósné – Hesz Péterné

„Mindent elvettek tőlünk!”

Svábsors Baranyában

Az interjúkat lejegyezte és a kötetet szerkesztette Háhn Judit

Pécs, 2010.

Tartalom

Előszó

I. „Mindent elvettek tőlünk!” – Géczi Endréné visszaemlékezése

1. Szüleim és gyermekkorom

2. Az ünnepek Himesen

3. Hétköznapok a faluban

4. A második világháború kezdete

5. A betelepítések idején

6. Cselédként

7. Az államosítás után

8. Az ötvenes évek és az első házasságom

9. A hatvanas évek és a második házasságom

10. Nagymamaként

11. Családfa

II. „Saját földünkön voltunk napszámosok” – Peszt Miklósné a telepítések

idejéről

III. „Ez volt a pokol maga itt a faluban.” – Hesz Péterné visszaemlékezése

Előszó

Ez a könyv az eredeti tervek szerint családi krónikaként jelent volna meg mindössze

néhány példányban azzal a céllal, hogy a himesházi származású nagymamám, Háy Katalin

életének legfontosabb mozzanatait, emlékképeit megörökítse unokái és dédunokái számára.

Déd- és nagyszüleim életében ugyanis meghatározó szerepet játszott a második világháború

utáni időszak. Gyerekkoromban mesék mellett az ő történeteiket hallgattam a telepesekről, a

meghurcoltatásokról. Sosem fogom elfelejteni dédnagyanyámat, aki élete végéhez közeledve

egész nap az ébresztőórát cipelte magával, attól félve, hogy elveszik tőle. Az anyag

összeállításakor kezembe akadt két régi hangfelvétel, amelyeken másik két himesi asszony

mesél a telepítések időszakáról. Úgy gondoltam, hogy a három visszaemlékezés megdöbbentő

és szomorú történetei nagyobb olvasóközönség érdeklődésére is számíthatnak, ezért egy

kötetbe szerkesztettem őket.

Himesháza kis falu Baranyában. A 18. század elején érkeztek ide az első német

parasztok Fulda környékéről. A 20. század elején még szinte teljesen német településnek

számított, a lakosság összetétele a második világháború után változott meg. 1945 és 1947

között 84 székely család érkezett a faluba.1 Bukovinai székelyek voltak, akiket 1941-ben a

magyar állam Bácskába telepített. Innen azonban rövid idő múlva menekülniük kellett, így

kerültek többen közülük Himesházára. 1947-ben 29 szlovákiai magyar család érkezett a

faluba a lakosságcsere-egyezmény keretében.2 A székely és a szlovák betelepülők a német

családok otthonaiba költözhettek be, a házak eredeti tulajdonosainak nagy része az utcára

került. Szervezett kitelepítésre Himesházán nem került sor.

A magyar nemzetiségpolitika egyik sokakat felkavaró és nagy visszhangot keltő

állomása az 1945-1948 közötti időszak. Az ekkor lezajló lakosságcsere népcsoportokat

1 Forrás: Himesháza honlapja (http://www.himeshaza.hu/index.php?page=kezdolap&cont=kezdo-3) 2 Uo.

kényszerített arra, hogy otthonaikat elhagyják, s idegen területekre költözzenek. Az

áttelepítésekkel több probléma megoldását tervezte a kormány: a földkérdés megoldását, a

kollektív felelősséggel vádolt németség kitelepítését, a menekültek elhelyezését, valamint a

csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény kielégítését. A következményekkel azonban

nem számoltak.

A szovjet hadsereg már 1944 végén több tízezer magyarországi németet kényszerített

a SZU lágereibe közmunkára.3 Első ízben az 1945. január 20-án megkötött fegyverszüneti

egyezmény értelmében kötelezte magát Magyarország a háborús bűnösök felelősségre

vonására. Ez a márciusban elfogadott földreform-rendelet kapcsán vált sürgőssé, hiszen meg

kellett oldani a nincstelenek földhöz juttatását. Még ebben a hónapban megszületett az a

törvény, amely kimondta a volksbundisták, hazaárulók birtokainak elkobzását. Áprilisra a

pártok is megfogalmazták és publikálták állásfoglalásaikat a németek felelősségre vonását

illetően.4 Júliusban jelent meg a kormány 3820/1945. M.E. sz. rendelete, amely intézkedett a

hazai németek politikai múltjának felülvizsgálatáról, és szabályozta a Népgondozó Hivatal

működését is.5 A potsdami határozat azonban lehetőséget biztosított nagyszámú német

kitelepítésére: a moszkvai utasítás értelmében ez 400-450 ezer főt érintett.

Még ma is vita tárgya, hogy mennyiben tekinthetők a potsdami határozatok előíró

jellegűnek, ugyanis valószínűleg csak lehetővé tették nem pedig kényszeríttették az

országokat a németek tömeges méretű kitelepítésére. A magyar kormány végül 1945

3 „A Szovjetunióban a német munkaerő igénybevételét a jóvátétel egyik formájának tekintették. A szovjet

hadsereg által deportált németek tízezreivel az ország munkaerő-szükségletét igyekeztek biztosítani. Ezeket az

akciókat tervszerűen, jó előre felkészülve, az érdekelt országokat és a szövetséges nagyhatalmakat kész tények

elé állítva hajtották végre.” (Tóth 1993:21) 4 A német nemzetiségű lakosság kitelepítését a Szociáldemokrata Párt kivételével 1945 tavaszára minden hazai

párt támogatta. (Tóth 1993:30) 5 „A törvény értelmében a Volksbund-vezetőnek minősített személyek vagyonát a földreformrendelet értelmében

teljes egészében el kellett kobozni, és internálásukról lehetett intézkedni. Súlyos szabályokat alkalmaztak a

Volksbund-tagokkal szemben is. Azok, akikről azt állapította meg a bizottság, hogy ugyan egyik kategóriába

sem sorolhatók be, de ‘nemzethűségükről és demokratikus érzelmükről’ sem tettek tanúságot, azok is

kötelezhetők arra, hogy az el- vagy összeköltöztetteket házaikba befogadják. A rendelet pozitívuma, hogy

megpróbálta árnyaltan, jogi keretek közé szorítva megítélni a németek háború alatti magatartását.” (Tóth

1993:36)

decemberében döntött a hazai németek sorsáról: a 12.330/1945. M.E. sz. rendelet

áttelepülésre kötelezte mindazokat, akik a legutolsó népszámláláskor magukat német

nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallották. 1946 januárjában a németeket

falvanként összeírták, vonatokra rakták és Németországba szállították. A kitelepítés nem volt

zökkenőmentes, sokszor adódtak szervezési problémák, továbbá a rendeletek állandó

módosításával az sem volt mindig egyértelmű, hogy kinek kell elhagynia az országot. Voltak,

akiket elüldöztek ugyan otthonaikból, de szervezett kitelepítésüket nem oldották meg. Ezek a

családok nincstelenül az utcára kerültek, újra kellett kezdeni az életüket.

Ez a könyv az ő sorsuknak, életüknek állít emléket, felvillantva a kezdeteket, a sváb

családok hétköznapjait, majd azt a töréspontot, amely újrakezdésre kényszerítette a

kisemmizett családokat. A visszaemlékezések azonban nemcsak a veszteségekre hívják fel a

figyelmet, hanem arra az erőre, szorgalomra és hitre, amely a sváb családokat átsegítette ezen

az időszakon.

Háhn Judit

Források:

Tóth Ágnes. 1993. Telepítések Magyarországon 1945-48 között. A németek kitelepítése, a

belső népmozgások és a szlovák-magyar lakosságcsere összefüggései. Bács-Kiskun Megyei

Önkormányzat Levéltára, Kecskemét

Himesháza honlapja (http://www.himeshaza.hu/index.php?page=kezdolap&cont=kezdo-3)

I. „Mindent elvettek tőlünk!”

Géczi Endréné Háy Katalin visszaemlékezése

1. Szüleim és gyermekkorom

Sváb családból származom, az őseinket Németországból, Fulda környékéről

telepítették be még a 18. században. Édesapám, Háy Ádám Himesházán született 1904-ben.

Hatan voltak testvérek, két lány és négy fiú. A legidősebb testvért Ferencnek hívták,

geresdlaki lányt vett el feleségül. Annyit tudok még róla, hogy az első világháborúban halt

meg. Teréz, vagy, ahogy mi hívtuk, Rézi néni Bácsborsodon élt, vele sokáig tartottuk a

kapcsolatot. Apám másik lánytestvére, Anna Jugoszláviába került, amikor szétcsatolták az

országot. Miklós Himesházán maradt. János, a legfiatalabb testvér, Lánycsókon élt, a második

világháborúban esett el. Apám gépész volt, a cséplőgépnél és a malomban dolgozott.

Mindenki szorgalmas, jóravaló embernek ismerte.

Édesanyám, Zinner Anna Fekeden született 1903-ban Zinner Jakab és Wágner

Magdolna második gyermekeként. Jakab nagypapám népes családból származott, nyolcan

voltak testvérek, közülük István, János, Margit, Teréz és Borbála nevére emlékszem. István és

János Majson laktak, Margit az Udvar nevű községben élt, Teréz palotabozsoki volt. Ha jól

emlékszem, volt egy olyan testvérük is, aki Kassára került. Jakab nagypapám kőművesként

kereste a kenyerét. Csapatban – vagy, ahogy akkor hívták, „brigádban” – járt külföldre is

dolgozni, kastélyokat, templomokat építettek.

Édesanyám bátyját Zinner Jánosnak hívták, négy évvel volt nála idősebb. Jánost

kőművesnek szánták, de amikor tanulóként egy falat kellett felraknia, az bizony összedőlt.

Nem volt érzéke a kemény fizikai munkához, így borbély lett belőle. Jó humorú, magas

ember volt. Anyám gyakran mesélte, hogy a falusiak nagyon kedvelték. Ha az asszonyok

elfáradtak a kapálásban, ő masszírozta meg a hátukat.

Édesanyám karakán, talpraesett asszony volt. Már gyerekkorában is kiállt az igazáért,

ha kellett, tettlegesen is meggyőzte a többieket: nem riadt vissza egy kis birkózástól,

verekedéstől sem. 1928-ban, 25 évesen ment férjhez, ekkor került Himesre. Nem udvaroltak

akkoriban úgy, mint most, hanem csak megállapodtak a szülők, hogy összeadják a fiatalokat.

Anyámnak is akadt nem is egy számára kiszemelt vőlegény. Az egyik kérőjével már kétszer

kihirdették a templomban az esküvőt, csak egy bejelentés volt vissza a lakodalomig. A

templomból hazafelé a mise után rendszerint a vőlegényjelölt ment elöl, édesanyám utána,

mert keskeny volt a járda. Édesanyám egy ideig nézte hátulról a kérőt, majd határozottan

kijelentette:

– Ehhez nem megyek, ennek túl vékony a nyaka!

Úgyhogy nem is ment hozzá feleségül. Nem sokkal utána rá édesapám és a barátja

Fekedre mentek búcsúkor. Anyámnak megtetszett ez a legény, azt mondta nagymamámnak,

hogy ahhoz a vékony nyakú fekedihez tényleg nem megy, hanem apámat választja. Apámék

szegények voltak, sok volt a gyerek, de anyámat ez nem érdekelte. Azt mondta:

– Tudok én gazdálkodni, akkor is ahhoz megyek!

Disznóvágáskor az apám elment hozzájuk Fekedre segíteni. Nagymamám úgy

gondolta, hogy segítségre lesz szükség, ezért át akarta hívni a szomszédokat, hogy fogják le a

disznót. Apám erre csak annyit mondott, hogy nem kell ide senki. A Hanzit (anyám bátyját)

beküldte az ólba, hogy hajtsa ki a disznót. Amikor a jószág az udvaron volt, apám odament,

megrántotta, és már le is szúrta. Nagymamám csodálkozott, mert az életében ilyent nem látott.

Végül a szülők beleegyeztek a házasságba. Édesanyám Himesre költözött.

Himesházán lakott a másik nagymamám, Mitzinger Margit és a nagypapám, Háy

Ferenc, de amikor anyám a házhoz került, a gyerekeik már nem voltak otthon, mind

megházasodtak, elköltöztek a háztól. Nagypapám nagyon ügyes volt, zenélt, gyerekeket

tanított, szövött a szövőszéken. Anyámnak tetszett ott. Azt mondogatta, hogy tud ő

gazdálkodni, majd fellendülnek. Két gyermek született a házasságból: a bátyám, Háy Miklós,

és két és fél év múlva én. A bátyám eléggé eleven gyerek volt, a mai napig is az. Még egész

kicsi voltam, amikor már őrája kellett vigyáznom. Emlékszem, bölcsőben feküdtem még,

amikor a bátyám felállt egy magas székre, hogy levegye a stelázsi tetejéről a cukros dobozt. A

polcon volt még egy petróleumlámpa is. A szék mellett állt a vizespad, rajta a kanna vízzel.

Amikor a bátyám a cukorért nyúlt, felborult a stelázsi vele együtt. A kanna víz, a

petróleumlámpa, minden felborult, összetört. Nekem a következőket mondta:

– Ha anyukánk hazajön, mondd azt, hogy itt volt a szakácsnő, az mindent eltört.

Ő meg fogta magát, elment otthonról. Közben nagymamám is átjött nagy zajra.

Amikor anyám hazaért, majdnem elájult, mikor látta, hogy mit történt. Tányér, minden

összetörve, a bátyám meg sehol.

Eszembe jut egy másik történet is. Miklós egyszer meggyújtotta a szalmakazalt. De

nedves volt a szalma, nem nagyon akart égni, csak füstölt. Édesanyám kenyeret sütött, ő meg

elvette a gyufát valahogyan. Amikor észrevették, a bátyám gyorsan elbújt, tartott attól, hogy

majd kikap. Édesapám dühös is volt, de főleg anyámat hibáztatta, hisz ő hagyta szem előtt a

gyufát. És hol volt az én testvérem? Az ágy alá bújt. Amikor meghallotta, hogy apám pártolja,

elkezdett köhögni, úgy került elő.

Amikor már nagyobbak lettünk, minden nap segíteni kellett. Udvart söpörtünk,

szecskát vágtunk, etettük-itattuk a jószágokat. A teheneknek vizet kellett húzni a vályúba,

hogy ne legyen olyan hideg. Az udvart felosztottuk: az egyik felét én söpörtem fel, a másikat

a testvérem. Miklós mindig gyorsan végzett, majd elment csavarogni. Amikor édesapám

hazajött, bizony nem volt elégedett a bátyám munkájával. Sokszor szemére vetette:

– Ez neked söprés?!

Miklósnak ilyenkor újra fel kellett söpörnie az ő területét, úgyhogy nálunk rend volt a

háznál.

Előfordult olykor, hogy a bátyám felajánlotta: megfizeti, ha elvégzem az ő munkáját

is. S tényleg fizetett. Nem sokat kaptam érte, de annak is örültem. Nem tudom, hány éves

lehettem akkoriban, de tudom, hogy iskolába még nem jártam.

Egyszer átjött a Streitl Évi néni, aki a második szomszédban lakott. Mondja

édesanyámnak:

– Hallod, a te fiad kivette a tojásokat a kotlós alól! Betette egy lábosba, úgy hozta haza.

Anyám csodálkozott, nem értette, miért tett volna Miklós ilyet, hiszen nekünk is volt

tyúkunk. De bizony nála voltak a tojások. A bátyám kénytelen volt visszavinni őket a

szomszédba.

Elsős voltam vagy másodikos? Mindegy az, minden vasárnap délután együtt

játszottak, labdáztak a himesi gyerekek. Egyszer valamelyikük egyenesen a szomszéd

emésztőgödrébe rúgta a labdát. Az én bátyám, mivel mindig első akart lenni, nem ment körbe,

hanem beugrott a gödörbe. Térdig trágyás lett a lába, iszonyú büdös volt. Miklós a

szomszédban felment a hofstelra, s ott a szalmakazalban csinált egy csóvát, azzal dörzsölte a

gatyáját. A kötött zoknija, pacskerja csak úgy bűzlött! Anyám majdnem elájult, amikor

meglátta, hogy néz ki. Ilyen gyerek volt az én bátyám, de nagyon szerettem.

Himesen jártam iskolába, 32-en voltunk egy osztályban. Egy tanárnőnk volt, Lónyainé

Spannenberger Laura tanárnő, ő tanította az első, második és a harmadik osztályt. Az

iskolában németül beszéltünk, írás szerint, de mihelyst kitettük a lábunkat, az

anyanyelvünkön, svábosan szólaltunk meg. A faluban mindenki beszélte ezt a nyelvjárást.

Minden héten volt néhány magyar óránk, akkor tanultunk magyarul írni és olvasni. Összesen

hét osztályt jártam, de a hetediket sem végig, mert addigra jött az 1945, s minden megszűnt.

Iskola után minden napra megvolt a program: segíteni kellett otthon a jószágok körül, meg

kellett tanulni mindent. Persze azért játszani is mehettünk. A fiúk a cérnaspulnikból,

ciroksöprűből készítettek gépet, cséplőgépet, kocsit. A lányok botokból csináltak babát,

rongylabdát. Más játékunk nem volt.

Télen csúszkáltunk, szánkóztunk. A bátyám készített magának egy csúszkálós

szerkezetet, mi „klipp-klapp”-nak hívtuk: a lábára bőrpántokkal fatalpat erősített, azon

csúszkált. Nem minden gyereknek volt szánkója, ezért a bátyám gyakran csinált ilyen

korcsolyafélét.

2. Az ünnepek Himesen

Vasárnap sosem mentek takarmányért, senki sem dolgozott vasárnap. Ennyire tartották

az ünnepet. Minden vasárnap reggel 8-kor mentünk misére. A tanárnő is ott volt, figyelte,

hogy mit csinálunk.

Nálunk a nők is köszöntöttek újévet, még a lányok is. De férfinak kellett velük menni,

annak kellett először belépni a házba, utána mehetett csak a lány. Az újesztendő első napján

felkerestük a keresztanyámat, a rokonokat és az első szomszédokat is. Újév után nem sokkal

kezdődött a farsang, a bálok, lakodalmak ideje. Farsangkor a „Faschingsman”-t hívogattuk. A

farsang búcsúztatásakor a présházba vagy a hofstelra mentek mindenkihez, nagy karóra

szalmát csavartak, meggyújtották, s együtt énekeltek.

Utána jött a húsvét. Nem voltak festett tojások, csokoládényulak vagy ajándékok. A

keresztanyámtól kaptunk mézesbábost: babát meg szívet. Hol keresztanyámék jöttek hozzánk,

hol mi látogattuk meg őket. Mikor rajtunk volt a sor, a Miklós kapott egy mézesbábos lovat

meg egy kardot, én meg egy mézes szívet. Az volt onnan az ajándékunk. Édesanyám festette a

tojásokat hagymahéjába és krepp papírba. Elég sokat festett, mert megettük utána. A pajtában

készítettük a fészket szénából, utána felmentünk a hofstelra, onnan hívogattuk a nyulat. Ekkor

édesanyám szólt, hogy menjünk le, mert alighanem megtojt. Hát, tényleg ott volt a tojás.

Nagyon örültünk. Húsvét másnapján, litánia után volt bál, amit mi, gyerekek vacsoráig

nézhettünk.

Szüretkor mindig szünet volt az iskolában, hogy a gyerekek otthon lehessenek.

Szeptember 8-án, Mária születésnapján volt a búcsú, a háromnapos nagybúcsú pedig

november 25-én. Nem mentek akkoriban táncolni minden héten, hanem húsvét másnapján és

a novemberi búcsúkor. Katalin napja után már nem mentek táncolni, a böjtöt megtartották.

Mindig először litániába mentek, s csak utána bálba.

A karácsony nagy ünnep volt nálunk, már napokkal korábban elkezdődött a

készülődés. Karácsonykor a Kriszkindli jött hozzánk, s másokhoz is a faluban. Minden évben

ő hozta a karácsonyfát, csengetett az ajtónál, amikor megérkezett. Nekünk mindkettőnknek

imádkozni kellett a karácsonyfa előtt, az Őrangyalt és a Miatyánkot. A Kriszkindli azt

mondta:

– Látom, szépen imádkoztok, s azt is tudom, hogy jól viselkedtetek, ezért mind a

ketten kaptok ajándékot.

Almát és aszalt gyümölcsöket szórt le elénk, nem voltak akkoriban drága ajándékok.

Kaptunk viszont kötött harisnyát, pacskert, vállkendőt, kesztyűt, amit a szüleink készítettek.

Nem mentek akkoriban ajándékot vásárolni, sokat dolgoztak, hogy ez mind meglegyen. De

nemcsak minálunk, hanem máshol sem volt szokás a nagy ajándékozás. A testvérem sokszor

azonnal az aszalt gyümölcsök után nyúlt, mire a Kriszkindli rácsapott a kezére, s azt mondta

neki:

– Nem, addig nem veheted fel az ajándékot, amíg meg nem ígéred, hogy év közben is

rendesen viselkedsz! A pacsker tiszta legyen, ne menj be a sárba vele! Ha nem így

teszel, újévkor jön az Újember, s lánccal elvisz!

Miklós persze mindig megígérte, hogy jó lesz.

3. Hétköznapok a faluban

Nálunk az volt a szokás, hogy akármilyen gazdag is volt egy család, a lány elment

szolgálni, hogy lássa, hogy élnek mások, és tanuljon meg magyarul. A lányok a szolgálatukért

pénzt kaptak, azon szép anyagokat, selymeket vettek. Ebből varrták a ruhákat, abban mentek a

bálba.

Amiben misére mentünk, azt soha nem húztuk otthonra. Az csak vasárnapi ruha volt,

fekete színű. A lányok a ruhák egy részét anyjuktól, öreganyjuktól örökölték. Ezeket a

ruhákat nem mosták. Ha foltosak lettek, csak egy kis bablével vagy ecetes vízzel tisztították

ki. Amit délután húztak a litániába, abban nem mentek az utcán, se sétálni, semmikor sem.

Külön voltak a délutáni és az esti báli ruhák. Hétköznap „Zeirech”-et húztak, nem tudom,

hogy mondják ezt magyarul. Az anyagokat szép vékonyra szőtték, a föstőnél lettek befestve,

abból lett a hétköznapi ruha. Kékföstőnél is készültek anyagok, ezekből kötény, szoknya lett.

Voltak még gyapjú vállkendőink, mert minden háznál voltak birkák. Pacskert, harisnyát,

mellényt, kiskabátot, vállkendőt a svábok maguk, házilag készítettek. Nem mentek vásárolni,

hanem a ruhákat maguk varrták. Volt egy egész nagy vállkendő, amit nagy hidegben húztak.

Télen meleg harisnyát, pacskert, s arra klumpát húztak. Nem is tudtam én cipőben járni

sokáig. A pacskert megszoktam, kényelmes, meleg viselet volt. Ha rossz idő volt, az iskola

folyosója tele volt klumpákkal. Az iskolaterembe mindig tiszta lábbal, pacskerban jártunk be.

Mindenki ismerte a saját klumpáját.

Falunként változott a viselet, csak ránéztünk valakinek a ruhájára, tudtuk, hogy

lánycsóki, babarci, szűri vagy himesi az illető. A szűri és a himesi viselet között nem volt

nagy különbség, de a többi falusi öltözet eltért egymástól. A himesieknél a kötény nem

szalagba volt kötve, hanem egyenesen lógott. A szoknya valamivel rövidebb volt, mint a

szabari. A himesi lányok több szoknyát húztak fel, ezek jobban is voltak keményítve.

Mindennek megvolt a maga színe, kötése. A fő színek a kasmír vállkendőknél a piros, a

bordó, a zöld és a kék volt, de lilát nem nagyon húztak.

Gyerekkoromban mindig hajadonfőtt voltunk. Az asszonyok fejükre kis csipkés,

karton mosóanyagból készült sapkát húztak, ez volt a „khapp”. Volt meleg sapka is, amit

télen a kendő alá húztunk. Nem volt ilyen meleg nadrág, mint most, de voltak sliccesgatyák,

német elnevezésük a „die Schlizzhoze”. A sok szoknya alatt azért nem fázott az ember.

Nyáron a fiúk a kenderáztatóhoz mentek, ott fürödtek. Mi, lányok esténként az

udvarban fürödtünk egy nagy hordóban, amit előzőleg telehordtunk kútvízzel. Amikor

nagyobbak lettünk, magunkon hagytuk az alsószoknyát, mert nem volt fürdőruhánk. Máskor

fateknőben mosakodtunk. Anyám úgy mosta a fejemet, hogy összegyűjtötte a fahamut,

leforrázta jó bő vízzel, majd állni hagyta. A hamu leülepedett, felette maradt a lúg. Azt

leöntötte, azzal mosta a hajamat. Meg háziszappannal. Olyan tiszta lett a hajam, hogy amikor

anyám fésült, csak úgy nyikorgott. Nem volt sampon, meg ilyesmi. Hosszú, vastag hajamat

anyukám fonta be, két copfba. Ha búcsú vagy bál volt, akkor a nagynénimhez mentek a

nagylányok, aki copfot csinált nekik. De akinek sűrű volt a haja, akár 18 copf is kitelt belőle.

Kilenc tinccsel lett egy copf fonva. A kis copfokat apró hajtűvel tűzték fel, majd

bársonyszalaggal és fésűvel tették teljessé az ünnepi frizurát.

Akkoriban nem ettek annyi friss húst, mint most. Minden évben vágtak disznót,

rengeteg volt a baromfi, főleg csirke és liba. Ha búcsú volt, még bárányt is vágtak. A borjút a

hentes vágta le, édesapám hozta el onnan a húst pörköltnek vagy pecsenyének. A füstölt

sonka csontját feltették főzni, az első levét leöntötték, majd ismét feltették felzöldségelve,

akárcsak a csontlevest. A csonton mindig volt valamennyi hús, ahhoz csináltak egy mártást.

Nem dobtak ki semmit. Hétfőn és szerdán általában tésztanap volt, pénteken pedig babnap.

Ilyenkor bablevest, babfőzeléket, héveknédlit vagy babos tésztát főztek.

Disznóvágáskor egész nap dolgoztak. Reggel korán kezdtek, leszúrták, majd

leforrázták a disznót. A férfiak mosták a belet is, a nők csak főztek. Nem sütötték a májat,

hanem szaftosan készítették el, mint a pörköltet. Délben májgombóclevest főztek, délután

fánkot sütöttek, hordták mindenkinek ki az udvarra. Este következett a nagy disznótor:

orjaleves, hozzá kétféle mártás, meggy- vagy paradicsommártás, torma, majd friss kolbász,

töltött káposzta egy nagy lábossal, friss hurka meg savanyúság. Utána volt még fánk.

Nálunk otthon sok jószág volt, de nem hajtotta őket ki a pásztor. Általában szünetkor

és tanítás után kellett nekünk gyerekeknek kihajtani a jószágot. Mi ketten mentünk a

bátyámmal a községi rétre, de a testvérem persze mindig elcsavargott. Féltem a tehenektől,

hiszen kicsi voltam még, nem is jártam iskolába. Összekötöztük elöl a szarvukat azzal a

kötéllel, amivel oda voltak kötve a vályúhoz. A tehenek szinte egymaguk mentek haza, mi

meg utánuk, csak úgy porzott az út. Mezítláb mentünk, nem ám cipőben! Estefelé vittük haza

őket. Minden nap részt kellett venni a házimunkában. Rendet kellett tartani.

4. A második világháború kezdete

Amikor kitört a második világháború, akkor édesapámat visszatartotta a jegyző a

cséplés meg a malom végett, mert ő gépész volt. 1944-ben mégis be kellett neki vonulni

Kassára. Magyarországon voltak ekkor már az oroszok, bár a felszabadulásra csak 1945-ben

került sor. Úgy emlékszem, hogy apám Vecsésen sebesült meg, de ezt csak akkor tudtuk meg,

amikor hazajött. 1944-ben elvitték a lányokat és az asszonyokat (a 18 és 40 év közötti nőket)

Oroszországba, málenkij robotra. Ahol volt még legény, férfi, azt is 1945-ig elvitték mind.

Úgy mondták nekik, hogy kétheti munkára viszik őket, amiből végül évek lettek. Pontosan

nem tudom, hány embert vittek el, de úgy emlékszem, hogy mintegy 300-at. Himesen közel

60 árva és félárva gyerek maradt, mert a szüleik nem jöttek többet haza. Édesanyámat nem

vitték el, mert 41 éves volt, mi meg még gyerekek voltunk. Én a 12-őt töltöttem be

augusztusban, a bátyám meg 14 és fél éves volt 1944 nyarán. Én akkor kezdtem a hetedik

osztályt, de csak két hónapot jártam a háború végett. A bátyám kijárta a nyolc osztályt, de én

nem.

Volt egy másik összegyűjtés is, amikor több alkalommal asszonyokat és legényeket

szedtek össze: Mohácsra vitték őket néhány napra robotra, vagonokat pakolni. Édesanyámat

is vitték, meg a bátyámat is. Én ilyenkor mindig magam maradtam, egyedül elláttam a

jószágot, mindenhez értettem. Nagyon féltem, de ki kellett mennem este és hajnalban az

udvarra. Bevallom, a saját árnyékomtól is megijedtem, nem volt segítségem. Máshol általában

a nagyszülők otthon voltak, de nálunk nem. A szomszéd sem tudott segíteni, mert ő is

ugyanilyen bajban volt, mint bárki a faluban.

Egyszer úgy jött haza édesanyám, hogy nem volt itthon kenyér. Azt mondta, hogy őt

nem érdekli, sütni fog, mert a gyerekeknek nincs mit enniük. Este már bekovászolt, készült a

sütéshez. A begyűjtők mindig éjjel jöttek. Éjfél lehetett, amikor kopogtak. A bátyám

beengedte őket. Jött a két Fábián nevezetű férfi, ők falubeliek voltak, az öreg Koch, meg még

egy férfi. Megint a nőket szedték össze. Édesanyámat is el akarták vinni. Azt mondták neki,

hogy keljen fel. Erre azt felelte:

– Nem kelek fel, mert ez a szegény lány mindig maga van. Most kenyeret kell sütnöm,

nem mehetek el.

A két Fábián erre ki akarta húzni az ágyból, de nem bírták, mert anyám elég erős,

magas asszony volt. Leesett egy ágydeszka, akkor abbahagyták a húzást. Én az ágyban

feküdtem, a Miklós fenn volt. Azt mondták anyámnak, hogy akkor elviszik a testvéremet,

keljen fel, készítsen neki ennivalót. Anyám erre sem mozdult, csak annyit mondott:

– Tud ez magának készíteni, akkor sem kelek fel!

Mindenhogyan el akarták vinni. A Miklósnak lekevertek egy-két pofont, annak

mindjárt orrán-száján jött a vér. Én, mint gyerek, az egészet végignéztem. Ha becsukom a

szememet, most is magam előtt látom az egészet. Végül elment velük a Miklós, de aznap este

már haza is jött, mert Mohácson már ismerték, tudták, hogy az anyja nemrég volt ott roboton.

Hazaküldték.

A következő héten elküldték a bátyámat lovat hajtani az oroszoknak, anyámat meg

vitték megint robotra. Ismét magam voltam a jószágokkal: két fejőstehenünk volt, tartottunk

disznókat, baromfit, mindenfélét. Egyedül kellett ellátnom őket. Miklós közben megszökött,

éjjel jött át a befagyott Dunán. Tele volt ruhatetűvel, soha nem felejtem el. Édesanyám

kenyeret sütött, majd amikor kiszedte a kenyeret, s nem volt olyan forró a kemence, betette a

ruhát, a melegtől elszáradtak a tetvek. Csak ezután mosta ki a ruhát.

1944-ben bejöttek az oroszok, november 28-a délután 4 óra volt. Kenyérrel és fehér

zászlóval mentek eléjük, egészen a falu végéig. Éjjel-nappal, nem is tudom, hány napig

vonultak keresztül Himesen a tankokkal. Pécs felé tartottak, meg Pécsváradnak. Az oroszok

nem bántottak minket, ezt meg kell hagyni. Hallottam, hogy sok helyen gond volt velük, de

nálunk nem mondhatom. Volt, hogy egyszer édesanyám kinézett a kerítésen, s pont arra jött

egy orosz, a lovát vezette, a ló hátán pokróc. Az orosz megállt édesanyám előtt, s azt kérdezte

tőle:

– Konyi jeszty?

Azaz, hogy van-e lovunk. Jaj, szegény anyám azt hitte, hogy rá kell neki ülni erre a

lóra. Éppen arra jött a Miklós, s mondta, „Nema”, vagyis, hogy nincsen. Mi, gyerekek addigra

már elég jól tudtunk oroszul.

Nálunk nem is voltak oroszok, de a szomszédban 11-en laktak. Már megettek ott

tulajdonképpen mindent, ami a háznál volt. De nemcsak ott, hanem máshol is. Egyszer átjött

az egyik orosz a szomszédból, és kért „kusájt”. Édesanyám bement a spájzba, ahol lógtak a

stifolderok. Egy jókora darabot vágott le, azt vitte a katonának. Az orosznak a zsebében már

volt egy darab kolbász, az volt a minta. Összehasonlította azt az édesanyám által kihozott

darabbal, majd azt mondta, „Dobro”, és elment. Mire Himesre értek az oroszok, mindenki

levágta a disznókat. A németek figyelmeztettek minket, hogy vágjuk le, mert az oroszok

elviszik.

5. A betelepítések idején

1944-ben édesapám bevonult. Mi rávettük édesanyámat, hogy menjen a többi nővel,

az asszonyokkal, és látogassa meg apánkat. Ő nem akart menni, mert sok tennivaló akadt a

ház körül, a jószágokat is el kellett látni. Apám is azt írta, ne jöjjön, mert bombázzák a

vasútállomást. Édesanyám végül mégis elutazott hozzája. Nem hagytuk békén, így elment.

Több mint egy hétig elvolt, már nem tudom pontosan. A testvérem, a Miklós addig lemeszelte

a tűzfalat, az egész házat, a nyári konyhát, az istállót, mindent. Én meg takarítottam utána.

Emlékszem, szombaton elmentünk takarmányért, mert vasárnap volt a búcsú. Befogtuk a

teheneket, takarmányt hoztunk a mezőről. Édesanyám, amikor hazaért, s leszállt a buszról,

már mondták neki, hogy nyugodtan tarthat búcsút, mert a két gyerek meszelt, takarított,

takarmányozott. Anyám megnyugodott, amikor hazajött, és látta, hogy mi ketten mit

csináltunk.

1945-ben igyekeztünk megmenti azt, amit lehet, mert láttuk, hogy máshol elvettek

mindent. Édesapám ruháját, a ládát, amiben a ruhák voltak, néhány ágyneműt, meg ilyesmit.

Jöttek is a telepesek brigádokban, karókkal jártak, nézegették maguknak a házakat. A

vezetőjüket, a bírót, Barabásnak hívták, ő is telepes volt. Néha ott is ettek nálunk, de anyám

nem főzött nekik nem tudom mit, arra gondolva, hogy majdcsak megunják, idővel lelépnek.

Édesanyám mindig mondta, hogy ne együnk előttük, egyszer majd elegük lesz, elmennek. Így

is lett, egy idő után nem jöttek többet. Nem sokkal ezután egyik nap átjött a szomszédasszony,

a Liszi néni, azt mondja:

– Jaj, azt hallottam, hogy ma éjjel azokat szedik össze, ahol nincs telepes!

Szegény anyám azt se tudta, hogy mit csináljon ijedtében. Elment ahhoz a házhoz,

ahol akkor volt az a telepes nő és a férfi, akik legutóbb nálunk ettek. Kérte őket, hogy

jöjjenek vissza, van nálunk liba, meg minden, lehet vágni, van mit enni. Azok azt mondták,

hogy ők nem mennek, most találtak egy tele házat. A ház lakói közül a szülők már nem voltak

otthon: az anyát elvitték Oroszországba, az apa a háborúban harcolt. Csak az idős nagyszülők

és a gyerekek voltak otthon, akik nem tudtak semmit elrejteni. Ez a jóltartás nagyon tetszett a

telepeseknek, akik nem is jöttek hozzánk vissza. Aztán éjjel végül azokat szedték össze,

akiknél voltak telepesek. Mi így egy darabig még maradhattunk.

Miklósnak voltak német nyelvű ifjúsági újságjai, könyvei (hasonlóak a magyar nyelvű

Pajtás újsághoz), kivette ezeket a sublótfiókból a jószágokról és a házról szóló hivatalos

szerződésekkel, papírokkal együtt, s elásta őket a pincében. Ezután kiment az utcára, s ott

könnyelműen eldicsekedett azzal, hogy az ő újságjait meg a hivatalos papírokat nem fogják

megtalálni, mert elásta őket. Valaki azonban ezért feljelentette. Ki tudja, milyen spiclik voltak

akkoriban.

Néhány nap múlva jött a két Fábián, a telepeseknek a Barabás nevű bírójuk és még mit

tudom én hány férfi. A bátyám nem volt otthon, csak az anyám és én. A férfiak édesanyámtól

egy petróleumlámpát meg egy ásót kértek. Anyám nagyon meglepődött, nem értette, hogy mit

akarnak ezek nálunk kiásni. Ők persze tudták, hogy mit keresnek. Lementek a pincébe, majd

az egyik felkiáltott:

– Itt puha, itt van benn!

Megtalálták a papírokat, édesanyám majd elájult! A férfiak anyámat rögtön elvitték

magukkal. Egy Fábián maradt csak ott, neki puskája is volt. Tőlem kért egy széket, az egyik

nagykaput kinyitotta és odaült, várta, hogy hazajöjjön a testvérem. Amikor Miklós

megérkezett, őt is elvitték. Én, mint gyerek, megint magam maradtam. El lehet képzelni, hogy

mennyire féltem! Még békeidőben is féltem a sötétben, hát még, amikor egyedül voltam

otthon.

Ez a csürhe – a férfiak, akik összeszedték az embereket a faluban – használta a himesi

zsidóházat is. Volt egy külön szoba, ahova bezárták anyámat és a testvéremet. Utólag tudtam

meg, hogy meg is verték őket. Másnap lovaskocsival vitték el őket, internálták őket

Mohácsra. A katonalaktanya szuterénjában voltak bezárva másokkal együtt. Voltak himesiek,

akik időnként elgyalogoltak Mohácsra az internáltakhoz látogatóba. Egyszer én is elmentem

velük. Valami gyümölcsöt, emlékszem, hogy vittem magammal. A laktanyánál megkérdezték,

hogy kihez jöttem, majd kiengedték anyámat beszélgetésre. A laktanya előtt, az árokparton

ültünk le. Anyám sírt, azt mondta, hogy ne jöjjek többet, ne hozzak semmit, csak vigyázzak

otthon mindenre. Három óra volt gyalog az út, oda is és vissza is. Amikor hazaértem, már este

volt, megint etetnem kellett a jószágokat.

Anyámék a Korona étteremben kaptak enni, kísérettel mehettek csak oda. Az ebéd árát

a vagyonukra terhelték. A nagymamámnak az unokahúga, a Kati néni, szakácsnő volt,

lakodalmakra főzött, ő is abban az étteremben dolgozott. Amikor meglátta édesanyámat,

nagyon meglepődött, nem értette, hogy hogyan kerültek oda a rokonai, hiszen nem követtek el

semmit. Elment az egyik zsidó vezetőhöz, hogy elmondja, az ő rokonai ártatlanok. A zsidó azt

felelte, hogy jól van, majd holnap kihallgatja őket. Az volt a szerencse, hogy a Kati néni látta

őket, különben nem tudom, mi lett volna velük. A kihallgatáson eléjük tették a kiásott

könyveket, újságokat és hivatalos papírokat, valamint olyan politikai könyveket is, amiket

anyám és a Miklós akkor látott először. Azt mondták a testvéremnek, hogy válassza ki,

melyik az övé. Kihallgatták mindkettőjüket, másnap pedig hazaengedték őket. Ha nincs a Kati

néni, az életükben nem kerültek volna haza.

1945-ben hozzánk is kerültek telepesek. Barabás bíróval együtt jöttek, bementek a

házunkba, körülnéztek, lementek a pincébe, megnézték az istállót. Amikor végeztek, azt

kérdezte a bíró:

– Na, kinek felel meg ez a ház?

Akkor azt mondta a Fülöp Lajos nevezetű telepes, hogy neki megfelel. Így lett az övé

a ház. Bennünket abban a percben kiraktak. Még az ebédet sem engedték megenni. Semmit

sem adtak ki. Mennünk kellett. Fülöp Lajosnak apám ruhája is kellett, anyámtól kérdezte,

hogy merre találja. Édesanyám felháborodottan szólt vissza:

– Az én férjem ruhája? Hát mi köze magának az én férjem ruhájához?

Egy darabig ide-oda vándoroltunk, nem is egyszer szalmakazalban aludtunk.

Édesanyám bátyjánál még nem volt telepes, oda mentünk végül. Akkor Fekednek még nem

volt összeköttetése az országúttal, nehezebben lehetett megközelíteni, mint Himest. Tudtuk,

hogy ott sem maradhatunk sokáig, mert idővel oda is telepesek költöznek majd.

Amikor már néhány hete Fekeden laktunk, édesapám hazatért a fogságból, éjjel ment

Himesre. Két botra támaszkodott, mert megsebesült. A kutya nagyon ugatott. Apám a

hofstelen jött le, rászólt a kutyára, az rögtön elhallgatott. Biztos megismerte apám hangját. A

telepesek benn feküdtek a szobában, apám ágyában is. Apám kopogott az ablakon:

– Miklós! Miklós! Náni!

De nem válaszolt senki. Az utcán volt az egyik rokonunk, aki észrevette, hogy apám

hazatért, ő mesélte el neki, hogy mi történt. Amikor apám megtudta, hogy elvettek tőlünk

mindent, nem akarta elhinni. Csendben, a hofstelen keresztül kellett elhagynia a házat, nehogy

észrevegyék, mert akkor őt is elvitték volna. Voltak olyan férfiak, akiket a hazatértük után

azonnal Oroszországba vittek.

Apám még akkor éjjel gyalog elment Fekedre. Aztán pár napig a Sümegi Kati néninél,

a Szigetben húzta meg magát. Nem volt ott sokáig, továbbment a Bácskába, Bácsborsodra a

nővéréhez. Ha kérdezték, anyám mindig letagadta, hogy apám itthon van.

Később Fekedre is érkeztek telepesek, főleg bányászok, meg alföldiek. Lehet, hogy

voltak cseszkók is, arra már nem emlékszem nagyon. Fekeden kitelepítés is volt, de mi már

nem voltunk ott akkor, lejöttünk ide Mohácsra.

Már akkoriban mondogatták az öregek, hogy itt elég hamar tönkre fog menni minden,

mert a telepesek nem dolgoztak. Egymáshoz mentek mulatni, enni-inni, csak ne kelljen

dolgozni.

Egyszer, sok év után, elmentem a mi telepeseinkhez, rendesen fogadtak. Kértem tőlük,

hogy adjanak egy szekrényt vagy sublótot emlékül. Talán még egy szentképnek is örültem

volna. Azt mondta a telepes asszony, hogy nem ad ki belőle semmit, mert az mind leltáron

van. Csak akkor kaphatok, ha majd ők elmennek. Így szomorúan, üres kézzel távoztam.

A hatvanas években a mi rendőrünk – a fiatal telepesből ugyanis rendőr lett – itt volt

Mohácson. Egyszer beállított ide hozzánk, ahol most is lakunk. Édesapámat kereste. Azt

mondta neki, hogy a ház eladó: mivel régen övé volt a ház, ő az első vevő. A bátyámnak

akkor még nem volt otthona, az állami gazdaságban dolgozott, a liptódi pusztán lakott

családostól. Hogy ne legyen a háznak másik gazdája, pár nap múlva azt a választ adtuk, hogy

a bátyám megveszi. Úgy került haza, a saját házunkba.

Nemcsak mi telepesünk adta el a házat, hanem a többi is, sorban eladták, elmentek a

faluból. Amikor a telepesünk kiköltözött a házból, felmentem Himesre, hogy megnézzem, hol

van az, ami leltárba volt véve. Hát, semmit nem hagytak ott! Még a faliórát is elvitték, a

szöget is kiszedték a falból! Semmi nem maradt, még a szerszámok sem. A lakás üres volt, a

gazdasági épület tönkre volt téve. De nemcsak minálunk, máshol is hasonló volt a helyzet.

Mesélték a falubeliek, hogy a székely telepesek nem tudtak gazdálkodni. Furcsa

történetek jártak szájról szájra arról, hogy a székelyek mennyire nem értenek a

földműveléshez, állattartáshoz. Azt mondták, hogy egy telepes szerint azért pusztultak el a

kislibák, mert a libának nem volt teje. A szőlőt meg dróttal kötözték meg, hogy ne kelljen

minden évben kötözgetni.

A bátyám fia egy telepesnek a lányát vette el. A tsz-ebédlőben tartották az eljegyzést,

mindannyian meg voltunk hívva. Bemutatták anyámnak a mennyasszony nagypapáját, aki azt

mondta magáról, hogy ő himesi. Ezen anyám felháborodott, s így kiáltott:

– Mi is voltunk egyszer himesiek!

Anyámat gyorsan félrehúztam, nehogy olyat mondjon, amivel megsért másokat. A

svábok nagyon vigyáztak, bosszút sosem álltak. Soha nem is hozhattuk elő azt, ami történt.

Nem is lehetett volna erről beszélni. Féltünk az internálástól, a kényszermunkától.

Igaz, volt, aki annak idején erősen volksbundista volt, de ha nem tetszett a telepesnek

a háza, mert nem volt ott elég jószág, akkor nem választották ki. A betelepítések nem azokat

érintették elsősorban, akik volksbundisták voltak, hanem a vagyonosabbakat.

Most már minden egykori telepesnek vagy háza van, vagy lakása. A városban vannak

valahol: Pécsen, Pécsváradon vagy Mohácson telepedtek le. A svábság pedig visszajött: amint

összegyűjtött annyi pénzt, visszavásárolta a saját házát. A háztáji mellett eljártak a tsz-be

dolgozni, jószágot tartottak, meghúzták magukat. Alkalmazkodtak a telepesekhez, nem voltak

bosszúállóak. Ennyi év után mi is visszakaptuk az otthonunkat, a saját házunkat kellett ismét

megvennünk. A telepesek meg mentek nemrég kárpótlásért. Eléggé jól lettek kárpótolva. Hát

nem tudom… Ők mindent tönkre tettek, mindent elvettek tőlünk! És ez még a mai napig egy

fájó pont. Csak annak az egynek örülök, hogy ezt az unokámnak mind elmondhattam.

Most, ennyi év után a szüleim már nem élnek, ketten vagyunk, négy unokám van,

valahogy megélünk. De azt kívánom, hogy ezeknek a fiataloknak ne legyen ilyen a sorsuk,

mert csak az tudja mi ez, aki benne volt!

6. Cselédként

Anyám közben munkát keresett, magának és nekem is. Először Pécsváradra

gyalogoltunk be együtt Fekedről, abban bízva, hogy felvesznek minket szolgálni.

Bekopogtattunk, becsöngetünk minden nagy ház kapuján, hogy elfogadnak-e engem

cselédnek, gyerekek mellé. Édesanyám kapott volna helyet, de én nem. Azt mondták, hogy

gyereket nem vesznek fel cselédnek, mit is tudna ez a lány csinálni. Anyám bizonygatta, hogy

mindenféle munkát el tudok végezni, de nem fogadtak be. Én persze azért drukkoltam, hogy

ne is legyen helyem, majdnem sírtam is. Végül nem kerültünk Pécsváradra. Aztán édesanyám

elment Pécsre, a színház mellett egy étteremben kapott helyet, én meg egy telet húztam ki

Fekeden.

Jártak annak idején ilyen fogdmegek, keresték azokat, akik hazajöttek hadifogságból.

Fekeden is felbukkantak. A fekediek mindig az erdőben bújtak el, oda nem mert idegen

bemenni. Az én fekedi nagybátyám, János bácsi, borbély volt, sokan jártak hozzá

borotválásra. Egy téli napon őt is kérdezgették, hogy hol lehet a Wéber Ferenc. Tudtam, hogy

ő hazajött a fogságból. János bácsi vakarta a fejét, nem adott választ, húzta az időt. Én

eközben kimentem, hátramentem szólni Feri bácsinak, hogy siessen, menjen el, mert keresik

nálunk. Még idejében el tudott szökni. Én jöttem kifelé az udvarukból, a fogdmegek meg

befelé. Ha rám szóltak volna, akkor sem árultam volna el soha semmit.

Na, és mi történt még akkoriban? Lövöldöztek a hofstelon. Egyszer valakit meglőttek,

majd addig ütötték egy karóval, amíg meg nem halt. Még most is hallom a jajgatását, fel

tudom idézni. Ez nem volt semmi! Nem tudtam, hogy ki az, mert annyira még nem ismertem

a fekedieket. Erről később nem lehetett beszélni. Nagyon féltünk. 1981-ben a mohácsi

gimnáziumban kisegítőként dolgoztam a konyhán. Egy fekedi asszony volt a szakácsné, a

Gizi néni. Kérdem tőle, hogy ki volt az, akit annak idején meglőttek, majd agyonvertek. Azt

felelte, hogy az ő nagypapája.

Minden falu végén őrségben álltak a telepesek, s elvették az embertől, ha valamit

találtak nála. Ezért a jóakaróink mindig azt mondták nekünk, hogy ne vigyünk magunkkal

semmit, ha rokonlátogatóba megyünk más faluba.

A bátyám közben átjött Mohácsra, egy zsidó fuvarosnál, a Sanzl Gézánál dolgozott.

Édesapám nem is tudom, hogy hol volt akkoriban, mert bujkálnia kellett. Mohácson, a Korsós

utcában, sokacoknál is szolgált. Anyám, ahogy azt már meséltem, Pécsen, a színház melletti

étteremben dolgozott. Hogy összekerüljön a család, anyám elment Mohácsra, hogy helyet

keressen nekem. De ott is alig volt hely, hiszen a svábság nagy része már a városban szolgált.

Svábul, németül nem volt szabad beszélni. Én úgy tanultam meg magyarul, hogy magyar

gyerekekre vigyáztam sokat, ők tanítottak meg. Mohácson először egy Oszvald nevű

családnál voltam, akik hamarosan eldisszidáltak, így nem dolgoztam ott sokáig. Nem is baj,

mert nagyon rosszak voltak ott a gyerekek.

Anyám Pécsen egy patikusnál is szolgált, de nem bírt ott sokáig megmaradni, mert tele

volt a szoba poloskával, teljesen összecsípték. Anyám ezután Mohácsra, a Hídvégi nevezetű

zsidóhoz került, aki nagyon rendes volt hozzánk. Próbálta visszaszerezni a tőlünk elvett

dolgokat, de neki sem sikerült. Mindig mondta anyámnak:

– Maguk olyan ártatlanok, mit akarnak magukkal?

Mohácson, a szerb templommal majdnem szemben, egy rendőrhadnagy úrnál, Vajda

Lászlónál szolgáltam. A háztartásban mindenféle munkát kellett végeznem, emellett egy

kétéves kisgyerekre is vigyáztam, aki még nem tudott beszélni. 50 forint volt a havi

fizetésem, el lehet képzelni, hogy mikor jött össze egy cipőre való. Minket senki nem

támogatott. Ruhákra is szükségem volt, hiszen idővel kinőttem, ami rajtam volt. Egész télen a

fal mellett mentem a pacskerban, hogy ne legyen vizes a lábam. Nem volt pénzem cipőre.

Amikor még a hadnagynál szolgáltam, egyszer megláttam egy cigányasszonyt, aki egy

gyönyörű, horgolt vállkendőt viselt. Amikor jobban megnéztem, így kiáltottam fel:

– Ez az én vállkendőm!

Azt kérdi erre a nagyságám:

– Biztos vagy benne?

Mondom neki, hogy igen. Felismertem a színéről, a horgolásáról. A nagysága

megkérdezte a cigányasszonyt, hogy honnan van neki az a kendő. Azt felelte, hogy a Korona

udvarából. Elárvereztek ott mindent, potom pénzért meg lehetett vásárolni a svábok dolgait!

Volt, amit ingyen is adtak! Így herdálták el a mi holminkat. Ez mindig egy fájó pont, a mai

napig. Ezt nem lehet elfelejteni. A nagyságától és rendőrhadnagytól az államosításkor

elkerültem, mert a rendőrhadnagyot leváltották. Akkoriban két ÁVH-s laktanya is létesült

Mohácson. Ezután a Marosi családhoz kerültem, nem messze édesanyámtól. Szerettek ott,

három gyerek mellett voltam.

Magyarul a családoknál tanultam meg, ahol szolgáltam. Korábban csak néhány szót

értettem. Ellátogattam egyszer az unokatestvéremhez a háború után. Akkor még nem

szolgáltam. Átmentünk a Bácskába gyalog, a szigeti oldalon, 41 kilométert tettünk meg. Azt

mondja nekem az unokatestvérem, hogy fogjam a kannát, tegyem a küszöbre. Tudtam, hogy

mi az a kanna, de mi az a „küszöb”? Aztán persze megtanultam ezt a szót is.

Amikor gyerekekre vigyáztam, az édesanyámtól és az iskolában tanult német meséket

magyarra fordítottam, úgy meséltem nekik. Lehet, hogy nem úgy fordítottam, ahogy kellett

volna, de a gyerekeknek tetszett. A mai napig, ha összefutok valamelyik gyerekkel, például a

Marosi Judittal, mindig mondja:

– Katikánk, nagy élmény volt nekünk, amikor meséltél!

Hát, el tudom képzelni.

Ahol szolgáltam, senki nem nézett le azért, mert sváb vagyok. Inkább az utcán, ott

nagyon nagy hátrányunk volt. Ha németül szólaltunk meg, csúfoltak, mindennek elmondtak.

Ránk szóltak:

– Ne trim-trampozzanak, ne svábozzanak, Magyarországon laknak! Magyar kenyeret

esznek!

Ki nem állhattak minket.

Amikor egyik nap a barátnőmmel a főutcán mentünk, egy fiú odajött hozzánk, és

fellökte őt. A lányon vasárnapi szoknya volt, amit sosem mostak, annyira értékes volt. A

szoknya vizes, sáros lett.

A cselédlányoknak egy héten egy szabad délutánjuk volt. Rengeteg sváblány szolgált

itt Mohácson a környező falvakból. Sok lánnyal megismerkedtem akkoriban, voltak köztük

Babarcról, Kisnyárádról, Lánycsókról stb. Egymás közt németül beszéltünk, de ott, ahol

szolgáltunk, ott nem lehetett németül beszélni, nem is volt kivel. Rá voltam kényszerítve a

magyarra, s ha az ember nem hall mást, akkor megtanul. A német szó el volt tiltva akkoriban.

Sokac volt az első férjem, vele magyarul beszéltem. Nem tetszett neki, hogy mi „trim-

tramp”-ozunk, svábosan beszélünk. Ez is egy ok volt, amibe bele tudott kötni.

7. Az államosítás után

Úgy emlékszem, 1948-ban államosítottak. Először a „nagyoktól” vették el a földet,

utána a kulákoktól. A szövetkezetekben kellett az ügyes gépész, így kapott apám is munkát az

állami gazdaságban. A Baross utcában lett helye, ahol lakhatott is. Később Miklós is

odakerült. Nem lehetett ott igazán aludni, ez csak ilyen takarmánykamra volt. Mire jött az ősz,

az egyik zsidóházban kaptunk egy egyszobás lakást.

Egyik nap látja anyám, hogy hátulról jönnek a házba a cigányok.

– Néni, nincs valamije? – kérdezték.

Anyám, mikor ezt hallotta, átment a raktárba, benézett. Látja, hogy a lúgzóból az apró

húsokat mind leszedték. Kiszaladt az utcára a cigányok után, s elkapta őket a sarkon, ahol

egykor a Blum kocsma állt. Elöl megfogta az egyiknek a grabancát, s abban a pillanatban egy

kasmír svábkendő csúszott ki a cigány inge alól.

– Jézusmária! – kiáltott fel anyám. – Ezek még a szekrényből is loptak!

Onnan, a Blum kocsmából telefonáltak a rendőrökért. Kijött két rendőr, de az egyik

cigány addigra már elszaladt. A másikat bevitték e rendőrségre, anyámat meg megkérték,

hogy nézze meg, mi hiányzik. Annak idején nem volt se kész ing, se ágynemű. Vég vászon

volt csak a szekrényben, nem tudom, hány méter. Azt is elvitték. Kiderült, hogy a másik

cigány a mohácsi református temetőben az egyik bokor alá dugta az ellopott dolgokat.

Minden meglett.

Most, hogy volt hol lakni, a sokac szövetkezethez jártunk dolgozni, a maszekokhoz.

Szántani, vetni, csépelni, midenfélét. Télen szolgáltam, nyáron mentem dolgozni a

gazdaságba. Ott jobb volt a kereset.

A maszekok napszámost fogadtak, meg általányban dolgoztunk a földön, főleg

kapáltunk. Apám és a Miklós a maszekoknál is dolgozott: egymást váltották a gépnél, az

egyik éjjel szántott, a másik nappal. Egyszer édesanyám és én nem lettünk kész a kapálással,

ezért Miklóssal a kölkedi kocsmánál találkoztunk, hogy ott töltsük az éjszakát. Apám nem

aludt ott, mert éjjel szántott. Nekünk hármunknak megengedték, hogy az istállóban aludjunk.

Ettünk, mert ennivaló volt nálunk, akármilyen szegények voltunk, ennivalóról mindig

gondoskodtunk. A kocsmáros azt mondta, hogy az istállóban van szalma, ott lehet aludni is.

Volt ott egy pár ló meg egy tehén, ha jól emlékszem. Csináltunk magunknak helyet a

szalmában, leterítettünk egy pokrócot, arra feküdtünk mi hárman. Alighogy eloltottuk a

petróleumlámpát, hallom, hogy valami ugrál. Miklós és az anyám hamar elaludtak, de én

nem, nagyon érzékeny voltam mindenre. Egyszer hallom, hogy valami szaglász is.

Jézusmária! Felébresztettem a bátyámat:

– Hallod, Miklós? Itt valami patkány vagy mi lehet!

Azt mondta erre:

– Hagyjál aludni!

Felültem, egész éjjel a pacskerommal csapkodtam, odacsaptam, ha hallottam, hogy

közelít. Én úgy kifáradtam reggelre… Mondtam is reggel a Miklósnak:

– Idefigyelj, ha én nem vagyok, neked reggelre leharapják a füledet!

Reggel kérdi a kocsmáros, hogy hogyan aludtunk az éjjel. Hogyan aludtunk?

Édesanyám meg a bátyám, azok aludtak, de én egész éjjel hajkurásztam a patkányokat. Azt

mondta a kocsmáros, hogy égve kellett volna hagynunk a lámpát. Hát hogy hagytuk volna

egész éjjel a petróleumlámpát? Kifogy a petróleum!

Először albérletben laktunk, rajtunk kívül még két bérlő volt: a Bauer nevű zsidó a

fiával és a feleségével, valamint Dubniczky László plébános és a szakácsnője. Akárhogyan,

de tető volt a fejünk felett. Én télen a Baueréknál szolgáltam reggel 6-tól 8-ig: kipucoltam a

kályhát, begyújtottam, utána elvittem a gyereket az óvodába. A kicsi mindig kérdezte:

–Viszöl? Készíts nekem kakaót a cumisüvegbe!

Persze megcsináltam. Mindig kedveztem neki. Amikor a gazdaság lett, már nem

jártam át.

A népviseletet úgy hagytam el, hogy a Bauerék ajándékba mindig adtak nekem

anyagot. A nő varrónő volt, a férfi pedig a Korvinban dolgozott mint üzletes. A nő varrt

nekem egy „santon” ruhát – olyan nem mindenkinek volt akkoriban. Hogy az utcán ne

csúfoljanak mindig, sváb viselet helyett ezeket a ruhákat hordtam. De nemcsak én, hanem a

többi sváb lány is elhagyta a népviseletet. Nekem nagyon furcsa volt: mintha ingben jártam

volna vagy kombinéban. Egy ruhám volt, amiben jártam. Ezt ajándékba kaptam, egy nagyon

szép santon ruha volt, csipkés nyakkivágással, két zsebbel.

Édesanyám, amikor meghallotta, hogy le akarom vágatni a hajamat is, majd elájult.

Elmentem a fodrászhoz, megcsináltattam a hajamat. Kovács Piri vágta le. Akkor már nem

lehetett visszalépni. Amikor hazamentem, édesanyám dühös volt. A copfomat bedobta a

tűzbe.

1955-ben nagy nehezen, a keresetekből vettünk egy házat. Édesanyám és édesapám

otthon voltak, ők egymás közt svábul beszéltek. A lányom és a fiam egyik anyanyelve a

német lett. Ha kimentek az utcára, nem is mindig értették a magyart. Nem volt idő játszótérre

vinni őket, hiszen minden percet kihasználtunk, dolgoztunk. Nem mentünk szabadságra vagy

nyaralni. A gyerekeket vittük magunkkal ki a határba, meg mindenfelé, ahol dolgoztunk. Így

szinte csak a mi nyelvünket, a svábot hallották. Csak az apjuk előtt beszéltünk magyarul.

Amikor a fiam óvodás lett, szerencsére volt egy óvónő, aki jól beszélt németül, vele meg tudta

értetni magát. Aztán persze közösségben a gyerekek is megtanultak magyarul, de nem

felejtették el a németet, aminek nagyon örülök.

A későbbi munkahelyeimen is féltem németül beszélni. A félelem velünk maradt, van,

aki még ma is fél.

Most már vannak rendezvények a faluban, falutalálkozók. Oda mindig elmegyek.

Honvágyam van, nem tudom, miért. Igaz, már semmi sem a régi. Régebben a falubeliek kinn

ültek az utcán, a kispadon etetés után, csarnokba jártak, beszélgettek, a szomszédok

egymásnak segítettek. De ez már nincs meg. Este már nem lehet látni a faluban se senkit.

Mégis honvágyam van oda, pedig nagyon régen jöttem el, 1945-ben. Ezt nem lehet elfelejteni.

Aki ilyenbe nem volt, nem is tudja, milyen érzés. Volt olyan, akinek már itt a környéken háza

volt, de idős korában hazament Himesre, még két évig élt ott. Azt mondta:

– Nem baj, ha csak egy napig él, de a himesi temetőben temessék el.

Ha nincs más, minden este hallgatom a német műsort a rádióban 6-tól 8-ig. A tévében

hetente csak 25 perces műsor van, ez nagyon kevés. Egyszer egy hónapban van német mise.

Ima nélkül nem fekszem le, mindig németül imádkozom. Reggel, mielőbb felkelek,

imádkozom, gyerekkorunkban így szoktuk meg.

Himesen a telepesek székelykaput állítottak. Ezt nem tartom helyesnek, ott kellett

volna nekik emléket állítani, ahonnan elüldözték őket. A székelykapunál nincs tábla arról,

hogy miért is került ide ez az emlékmű. Azt se fogják tudni az utódok, hogy miért van itt ez a

székelykapu. Elvették a házainkat, a vagyonunkat, most meg műemléket kapnak. Ez furcsa

nekem, meg is mondtam a polgármesternek.

8. Az ötvenes évek és az első házasságom

Az első házasságom? Az még egy kemény valami volt. A háború után csak egy-két

svábbált rendeztek, nem nagyon engedélyezték nekünk a mulatságokat, mert üldözöttek

voltunk. A népviseletemet is el kellett hagynom, mert csúfoltak érte, lesváboztak. Ezért

vetkőztem át ebbe a viseletbe, amiben most járok. Egyik évben augusztus 20-án ingyenes bál

volt a kultúrházban. Hát mentünk mi is, sváblányok, hogy lássuk, hogy zajlanak a

magyarbálok. Alighogy ott voltam, odajött hozzám egy sokac legény, Késity András. Felkért

táncolni, így ismerkedtünk meg. Hamarosan összeházasodtunk, de akkor még a zsidóházban

laktunk, majd egy ideig az anyósoméknál. Két gyermekünk született, Ancika 1953-ban és

András, az Öcsi 1957-ben.

Csak egy darabig volt jó ez a házasság. A férjem sportoló volt, focista, sokat

csavargott. A sokacháznál nem volt jó, az anyós nem bírt engem. Nem voltam ott sokáig. A

férjem gyakran összeveszett az anyjával. Azt mondták, hogy meg is verte. Én nem tudom,

mert nem láttam. Inni kezdett, gorombán viselkedett, a végén még női is lettek. Mindig

lesvábozott minket. Bevásároltam én ezzel a házassággal nyakig! Ezt a házat itt a Kossuth

Lajos utcában 1956 tavaszán vettük. Amikor kitört a forradalom, jött az árvíz meg minden, a

férjem pakolt, elment. Elvolt egy hétig, akkor visszajött, majd megint elment. Azt mondta,

hogy őrségbe megy, de ki tudja, hogy hol járt. Akkor sem volt otthon, amikor a kisfiam 1957

áprilisában megszületett. Még utána se.

Én adtam be a válást. Féltünk tőle. Az utcán is megtámadott, amikor a piacra mentem.

Volt két tanú, ők látták, hogy mi történt. Rögtön jelentkeztek is a rendőrségen tanúnak, mert

tudták, hogy milyen életünk van. Bementem a rendőrségre, jegyzőkönyvet vettek fel, majd

elmentek a munkahelyére, s mindjárt le is tartóztatták. Egy hónapig be volt zárva. Mikor

kitűzték a tárgyalást, még 9 hónapot kapott, akkor Pécsre vitték. Mire hazajött, már beadtam a

válást. Így bomlott fel ez a házasság.

9. A hatvanas évek és a második házasságom

Amikor a volt férjem a börtönben ült, a gazdaságból jöttek szólni, hogy menjek vissza

dolgozni. Állandósnak vettek fel, míg korábban szerződéses munkás voltam. A konyhán

kaptam helyet, de a mosást is vállalni kellett az istállók részére és a munkásszállásra. A

kisfiam akkoriban 2 éves körül volt. A második férjemmel, Géczi Endrével ott a konyhán

ismerkedtem meg. Jópofa volt, meg jól is nézett ki. Az unokabátyám mesélte, hogy a felesége

megszökött.

Reggel, ha mentem dolgozni, korán, hajnali 5-re kellett mennem, mert 6-ra már jöttek

reggelizni az emberek. Ő később jött, először beadta az ebédjegyeket az irodába. Kérdezte

tőlem, hogy vasárnap hány órára főznek. Azt feleltem, hogy vasárnap nem főzünk, csak

hétközben. Mondtam is Margitnak, a szakácsnőnek, hogy ennek nincs senkije, azért kérte,

hogy főzzenek neki vasárnap is. Eléggé el is volt hanyagolva. 1960-ban, egy decemberi napon

összeházasodtunk. A férjem a gyerekekhez, az unokákhoz nagyon jó volt. Akármit kértek,

megcsinálta nekik.

A tangazdaság konyháján 1963-ig dolgoztam. Amikor a tsz bekebelezte a

tangazdaságot, velünk már nem törődtek. Munkahelyet sem kaptunk, se végkielégítést,

semmit. Egy darabig itthon voltam, de közben munkahelyet kerestem. Felvettek volna az

óvodára dadának, vagy a konyhára, de a városházi munkaközvetítő nem közvetített ki. Végül

a vasöntödébe kerültem, ami közel is volt hozzánk. Az öntödében először formázóként

dolgoztam. Nagyon nehéz munka volt. Beteg lettem a vesémmel, mert nagy volt ott a huzat.

Így átkerültem a kompresszorházhoz, majd az újonnan épült fürdőhöz. Később ekcémás lett a

kezem, a 70-es években onnan is elkerültem. A rongygyárban kaptam munkát mint motozó. A

kifelé jövő dolgozókat kellett ellenőriznem, nehogy ellopjanak valamit a gyárból. Két évig

voltam ott, de nem szerettem. Messze is volt biciklivel, meg hogy jövök én ahhoz, hogy más

táskájában turkáljak? Mondtam nekik, hogy ne lopjanak. Reggel 6-ra, délután 2-re és este 10-

re jártam ki a rongygyárba. Nagyon le voltam kötve, eléggé hálátlan munkahely volt. 1970-

ben nyulakkal foglalkoztam. Nem lehet úgy, hogy egy sváb ne dolgozzon.

Egyszer jöttek szólni, hogy jöjjek, felvesznek a tsz konyhájára. Mivel korábban már

dolgoztam ott, örültem a lehetőségnek. De féltem is attól, hogy ha megint vízbe nyúlok,

visszatér az ekcémám. Szerencsére nem is engedtek mindjárt mosogatni. Innen mentem

nyugdíjba.

10. Nagymamaként

1975-ben született meg az első unokám, Judit. Anyukája, az én Ancika lányom egy év

múlva visszament dolgozni, a kislány pedig minden nap itt volt velem. Reggel elhoztam

otthonról, délután visszavittem. A lányom anyósa bekerült a kórházba, én meg úgy tudtam

nekik segíteni, hogy elhoztam a gyereket. Amikor megkapták a lakást a Radnóti Lakótelepen,

akkor is én vigyáztam a kislányra. Nálunk tanult meg járni, itt volt addig, amíg el nem kezdte

az iskolát. Óvodába nem vették fel, csak iskolai előkészítőbe járt egy évig, ide a mohácsi

zeneiskolába. Oda is elkísértem, velünk volt szinte minden nap.

Négy évvel később megszületett az Endre nevű unokám, rá is vigyáztam, amikor a

lányom dolgozni ment. 1981-ben a fiam megnősült, két gyermekük született: Dóra 1983-ban

és Misi 1993-ban. Nagyon sok időt töltöttem az unokákkal, vittem őket biciklin ide-oda, az

óvodába, de akár logopédushoz is, ha kellett. Egyik unoka sem aludt délután, csak a kis

Endre. A gyerekek szerettek nálunk lenni, jókat játszottak az udvaron. Mindig azt főztem-

sütöttem, amit kértek: krumplis pogácsát, palacsintát, grízes tésztát, fánkot. Nyáron a főtt

kukoricát sokszor az udvaron ették, volt, hogy plédet terítettem a földre. Télen kártyáztunk,

többnyire 21-eztünk, vacsorára pedig héjában sült krumplit ettünk sózott hagymával,

töpörtyűvel. Az unokák a papájukat is nagyon szerették, sokat mesélt nekik, nagyon jól értett

a gyerekekhez.

Közben anyám beteg lett, agylágyulásos volt. Egy idő után már nem ismerte meg a

családtagokat, nem tudta, hogy hol van. Vitte magával az órát, attól félt, hogy elveszik tőle.

Három évig járt ki hozzá az orvos. Mostam, főztem, elláttam a gyereket és az idős szüleimet

is. Nagyon örülök, hogy ezt végig tudtam csinálni. Addig kell dolgozni, amíg bír az ember.

Családfa

Háy

Ferenc

Mitzinger

Margit

Zinner

Jakab

Wágner

Magdolna

Háy

Ferenc

Háy

Teréz

Háy

Anna

Háy

Miklós

Háy

János

Háy

Ádám

1904

†1985

Zinner

Anna

1903

†1984

Zinner

János

1898

†1979

Heller

Anna

1899

†1986

Géczi

Endre

1923

Háy

Katalin

1932

Háy

Miklós

1930

Kliebert

Margit

1933

†2005

Háhn

József

1952

Géczi

Anna

1953

Géczi

András

1957

Langó

Gizella

1959

Háy

Ádám

1959

Háy

Mária

1955

Nácsa

János

1972

Háhn

Judit

1975

Háhn

Endre

1979

Géczi

Dóra

1983

Géczi

András

Mihály

1993

Nácsa

János

2003

Nácsa

István

2006

II. „Saját földünkön voltunk napszámosok”

Peszt Miklósné a telepítések idejéről

Nagyon sok árvagyerek volt. Az apjuk elment a háborúba, az anyjukat pedig máljenkij

robotra vitték. Mi egyszerűen az utcára kerültünk. Azok fogadtak be, akiknek kicsi háza,

lakása volt, mert tőlük nem vették el az otthonukat. Többen laktunk az egy szoba-konyhás

házakban, ketten feküdtünk egy ágyban. Sokat éheztünk. A himesi plébánoshoz minden nap

elmentünk, ő nagyon sajnált minket. Megtanított énekelni, imádkozni, ő tanított a vallásra.

Máig is vallásosak vagyunk, katolikusok.

Az anyukámat mindig el akarták vinni kényszermunkára, sokszor jöttek és zaklattak

minket. Egyik nap azt mondták, ha nem adjuk ki édesanyámat, agyonlőnek. A nővérem 14

éves volt, a nagypapám 76, én pedig 7 éves. Az ajtó elé állítottak minket, azzal fenyegetve,

hogy lelőnek. Három lövést adtak le: egyet a falba, egyet a nagypapám nadrágján keresztül,

egyet a levegőbe. Anyám a padláson volt, arra gondolt, hogy most már meghaltunk, mert

három lövést hallott. De nem jött elő. Az egyik férfi megszólalt:

– Ha nem adják ki az anyjukat, elvisszük az idősebb lányt!

A másik erre azt mondta:

– Nem lehet elvinni, még fiatalkorú.

Nem is vitték el. Ez nap mint nap így volt, jöttek és zaklattak minket. A vétkünk az

volt, hogy németek voltunk. Semmi más. Mi soha nem tagadtuk, hogy német nemzetiségűek

vagyunk.

Abban az időszakban nagyon sokan meghaltak a bánatban. A későbbi férjem apját,

amikor mint német katona hazakerült, nap mint nap azt bevitték a rendőrségre, és arcba

verték. A veséjét is ütötték, később abba halt bele. Amikor kiengedték, azt mondták, hogy így

jár minden német katona, aki hazajön. A temetőben a sírokon lehet látni a dátumokat, hogy

hányan haltak meg akkor.

Később már a magyar falvakba mentek a szülők napszámba, hogy fenn tudják tartani

magukat, hogy éhen ne haljanak. Teljes vagyonelkobzás történt, nem volt semmink. Mindent

elvettek: a házat, a földet, de még a ruhánkat is.

1945-ben jöttek a székelyek, abba a telepítési hullámba mi nem estünk bele. 1947-ben

jöttek a felvidékiek, a mi házunkat azonban nem ők vették el. Itt Himesen működött egy olyan

csapat, akik fosztogattak: elvették a németektől az ennivalót. Tudták, hogy melyik házban van

még sok élelmiszer, búza, tej vagy bor. Söttely Kálmán vezette ezt a csapatot. A szomszédban

egy Fábián Zoja nevű orosz lányt vett feleségül. A lány édesanyja orosz volt, a lányán kívül

két fia volt: Feri és Pista. Édesanyám mesélte, hogy mi voltunk a hetedik ház, akiket Söttely

Kálmán kifosztott. Később kitiltották a megyéből. Én nem tudom, hogy él-e még, vagy nem.

Amikor kitiltották, egy kicsit jobb lett a helyzet a faluban.

Voltak itt német katonák is a Bácskából. Mi patronáltuk őket, élelmet adtunk nekik,

mert nekik nem volt már. Hát ki ne adna bármelyik embertársának? Mindig reggel jöttek ide

tejért. Bácskaiasan is beszéltek. Amikor a német katonák elmentek, az orosz család már

elkezdett ellenünk áskálódni. Addig jóban voltunk velük. Mégis fájt nekik, hogy németeknek

adtunk élelmiszert. Ahogy említettem, a vőjük, Kálmán tett minket ki a házból. Nem székely,

nem felvidéki, hanem ő. A Rákosi-rendszerben, 1948-ban két német család került ebbe a

házba. Ahol most ülünk, ez az én szülőházam. Az elsőt, a szoba-konyhát eladták, az „ufa” lett.

Az a ház, aminek nem volt gazdája, de a sváboktól már elvették, azt ufává minősítették: aki

benn lakik, az ingyen kapja. Mi is itt éltünk a faluban, minket meg se kérdeztek, hogy haza

akarunk-e menni, vagy sem. Egy zsidó házban voltunk, ahol most a tsz van, szoba-konyhában

laktunk, ott befogadtak minket.

A székelyek, amikor jöttek, nem vezettek nyilvántartást arról, hogy hány család jön.

Ők menekültek voltak. Annyi sváb házat üresítettek ki, hogy őnekik elég helyük legyen. Úgy

tervezték, hogy a székelyek a nagybirtokba kerülnek, de amikor ekkora tömeg jött, a magyar

állam nem tudta, hogy hova tegye őket. Nagyon sokan jöttek. A svábházakba telepítették

őket, a sváb családok pedig az utcára kerültek. Először a gazdagabb, módosabb sváb családok

kerültek sorra. A szegényebb réteg fogadta be a németeket, ők a szurdokban laktak, össze

voltunk zsúfolódva a szoba-konyhás lakásokban. Akkoriban a nép jóban volt egymással, nem

hagyták egymást cserben.

Itt régebben csak németek laktak, mindössze két zsidó család élt a faluban. Az iskola

is katolikus iskola volt, a tanítás németül zajlott, mi nem tudtunk magyarul. Aki magyarul

akart tanulni, az magyar községbe ment iskolába, a magyar gyerek meg sokszor idejött

németül tanulni.

Amikor megjöttek a székelyek, az iskola is magyar lett. Mi csak ott ültünk az első

tanítási napon, nem értettünk szinte semmit. A legtöbb gyerek nem is folytatta az iskolát, mert

nagyon nehéz volt átállni magyarra.

Nemcsak a székelyek igényeltek házakat, hanem cselédek is. Itt a felső utca teli volt

cseléd igénylőkkel. De nem maradtak sokáig, mert nem voltak ahhoz szokva, hogy egyedül

gazdálkodjanak. A székelyek nem ismerték a szőlőművelést, a németek mentek hozzájuk

napszámba. A székelyek főleg puliszkát ettek, nem tudtak úgy főzni, mint mi. Sőt, mezítláb

mentek, olyan szegények voltak. Szekerekkel, lovakkal menekültek ide, a ruhájukon kívül

mást nem hoztak magukkal. Volt köztük egy pár család, akik nagyon szorgalmasak voltak, de

a többség nagyon szegény volt, nem értett semmihez. A templomban a betelepítések után

sokáig nem volt német ének, csak magyar. A székelyek is katolikusok voltak. Volt itt egy

plébános, aki megengedte, hogy a hajnali misén németül énekeljünk.

A szomszéd községben, Szabarban kitelepítették a németeket. Úgy volt, hogy ha ott

kész vannak, Himesen folytatják. Mi már össze is csomagoltunk, felkészülve arra, hogy mi is

megyünk. De leállították a kitelepítést. Állítólag volt a minisztériumban egy illető, aki a

védelmünkre kelt, s azt mondta, hogy a svábok nagyon szorgalmasak, nem érdemlik ezt. Azt

is hangoztatta, hogy amikor a mi őseinket ide behozták, akkor szerződésben rögzítették, hogy

ennek a népnek soha nem eshet bántódása. Ezt a szerződést most megszegték, a telepítéseket

le kell állítani. Így is történt, Himesen már nem volt szervezett kitelepítés.

Talán jobb lett volna, ha kitelepítenek, mert kárpótlást kaptunk volna. Itt meg a saját

erőnkből kellett újrakezdenünk. Nagyon nélkülöztünk. Édesapám mindig mondta

édesanyámnak: dolgozzunk, mire a lányok nagyok lesznek, ne legyenek senki cselédje.

Sokszor eszembe jutottak a szavai, mert sokat szenvedtünk, dolgoztunk, hogy egyről a kettőre

jussunk. Később kaptunk egy kevés kárpótlást, 250 ezer forintot a házra meg a hat hold földre

– a bútorra meg a jószágra nem. Annyit ért ez, hogy nem mondhatták azt, hogy nem adtak

semmit.

A Rákosi-rendszer mindenkitől, telepestől és némettől egyaránt elvett mindent,

lesöpörték a padlást. Sorba kellett állni pár deka kenyérért. Aztán jött a tszcs, akkor mindenki

bement a téeszbe. Nem zúgolódtunk, nem hoztunk elő semmit. Volt egy plébános, aki azt

prédikálta, hogy a svábság sorsa hasonló Jézus Krisztushoz: azt is megfosztották a ruháitól,

mindentől. Mi tűrtünk: vallásunk volt, tűrtünk, majd csak valami lesz, majd csak jóra fordul a

dolgunk. Nem volt más vétkünk, csak az, hogy németek voltunk.

Itt nem ütöttek agyon senkit. De a szomszéd községben, Szabarban, egy bácsi

hazament, bekapálta a szőlőjét, s agyonütötték azért, mert sváb volt. Az, aki agyonütötte, még

él, virul. Idős ő is.

Most nincs a faluban nagyon munkalehetőség. Sok a munkanélküli és a nyugdíjas. Aki

tud, elmegy rokkantságiba. A fiatalok alkalmi munkát tudnak csak vállalni, vállalkozó is

kevés van. Itt már régen is nehéz volt: a lányok szolgálni mentek Mohácsra, ha pénzt akartak

keresni. Itt nem volt gyár, nem volt semmi. Aztán a telepesek megjelenésével tovább nőtt a

falu lakossága, kevesebb megművelhető föld jutott egy emberre. Ma már nem nagyon laknak

itt telepesek. Először azok mentek el, akik a pusztáról bejöttek cselédként. Ők korábban

grófoknál szolgáltak. Hallották, hogy lehet házat és földet igényelni, ezért jöttek a

meggazdagodás reményében. Kinéztek maguknak egy házat, elfoglalták. Mi mehettünk az

utcára. Nem kérdezték, hogy van-e ennivalónk vagy nincs. Ők mentek el először, 1948-ban,

mert nem tudtak önállóan gazdálkodni. Hozzá voltak szokva a cselédséghez, ahhoz, hogy

utasításra dolgozzanak. A svábok a házaikat lassan visszavették. Egyszer hallottam a

rádióban, ahogy egy székely nyilatkozott arról, hogy ő nem tudja, hogy csinálja a sváb, de

jobban tud gazdálkodni, mint ők.

1947-ben érkeztek meg a felvidékiek. Náluk szerintem fejlettebb lehetett az ipar, mert

csizmában jöttek – szebb cipőjük volt, mint nekünk. Mi pacskerban és klumpában jártunk.

Nekik szokatlan volt, hogy itt milyen szegény nép lakik. A felvidékiek főleg libával és

méhekkel foglalkoztak. Sok földet kaptak, jó dolguk volt. Volt lovuk, kocsijuk. Rövid időn

belül napszámosokat fogadtak: 5-6 német napszámossal telepakolták a szekeret, kora reggel

kimentek, s este még kinn álltak azon a földön, ami korábban a németeké volt. Csak most mi

voltunk napszámosok. A saját földünkön. Örültünk, ha hívtak. Most már csak 2-3 felvidéki

család van itt, több nincs. Ők se mentek semmire, a házakat sem nagyon újították fel.

Székelyek is vannak még, sok vegyes házasság lett. Az ötvenes-hatvanas években a

székely fiúk már a sváb lányok után futottak, a sváb fiúk meg inkább a székely lányok után. A

szülők ennek nem örültek, fájó pont maradt mindig. De a székelyek azt mondták, hogy ők

nem hibásak, a magyar állam adta nekik ezt a lehetőséget. A székely nemigen fogadott

napszámost, mert hol megdolgozta a földet, hol nem.

A telepesek többsége a városba költözött, ahol könnyebb volt a megélhetés. Eladták az

ingyen megszerzett házakat, azon vettek maguknak lakást vagy házat a városban. A falut ma a

svábság vezeti. Mi megtanultunk magyarul, ők viszont nem tanultak meg németül, bár értenek

minket.

1944 júliusában vonult be édesapám, akkor 6 éves voltam. Nem is jött vissza.

Kiképzés nélkül vonult be, várható volt, hogy ott marad. Anyukámat mindig

kényszermunkára akarták vinni. Nekünk rokonunk volt Pécsett, a nagymamám testvérei

cselédlányok voltak, ott mentek férjhez. Ott bújtunk el édesanyámmal. Ha már apánk nincs,

legalább anyánk maradjon meg. Egy nővérem van, ő akkor 14 éves volt.

Sokáig jártak a lányok népviseletben. Amikor elmentek szolgálni, csúfolták őket.

Ezért sokan levetették a viseletet. A fülbevalóról azonban még így is sokszor megismerték a

sváb lányokat, mert keresztet hordtak a fülükben. Végül a keresztet is kivettük, csakhogy ne

ismerjenek fel. A telepesek is sokáig népviseletben jártak, 1956-57 felé kezdtek kivetkőzni.

Szerencsére Himesháza megtartotta a nevét. A szomszéd községet eredetileg

Hercegszabarnak hívták, és Székelyszabar lett. Püspöklakból Geresdlak lett.

II. „Ez volt a pokol maga itt a faluban”

Hesz Péterné Schech Erzsébet a telepítések idejéről

Hesz Péterné Schech Erzsébet visszaemlékezése

1945. július elseje volt, vasárnap estefelé jött egy nagy sátras kocsi. Mindenki kiment

az utcára, hogy lássa, kik ezek, mik ezek. Néhány mezítlábas gyerek szaladt a kocsi után,

kutya is, pár birka. Na, egyik helyen kinyitottak egy kaput, bementek néhányan, majd egy

következő helyen megint néhányan, és így tovább. Főleg a gazdagabb házakat választották ki.

Így zajlott a székelyek betelepítése. Nem sok mindent hoztak magukkal, mert ők is

menekültek a Bácskából. A székelyek mindig is magyaroknak érezték magukat, nem akartak

elrománosodni. Horthy Miklós eredetileg a szerbek helyére telepítette őket. De amikor háború

veszve volt, attól féltek, hogy szerbek visszajönnek és lemészárolják a székelyeket mind.

Akkor elmenekültek a Bácskából, s jöttek errefelé. Kerültek még Tolnába, meg a jó ég tudja,

hogy hová, aztán lassanként ide is eljutottak. Tele volt az egész falu. Először azok a

német családok kerültek sorra, akiknek több földjük volt, a telken nagyobb épülettel,

melléképülettel. Egy hónapig együtt, egy házban laktak a székelyek a sváb családokkal. A

sváb gazdaasszony főzött mindannyijukra. Egy éjszakán aztán jött a Nemzeti Bizottság, jöttek

a rendőrök, razziáztak. A németeket összeszedték, az akkori Olvasókör épületében gyűjtötték

össze őket. Másnap gyalog hajtották őket Pécsre dolgozni. Mi akkor még nem kerültünk

sorra.

A székelyek kb. fele analfabéta volt, nem tudtak írni-olvasni. Amikor édesapámnak

fizették a tejpénzt, aláírás helyett keresztet rajzoltak. Nagy verekedések voltak, a telepesek

egymást ütötték. Szörnyű volt. Ez volt a pokol maga, itt a faluban. Ők vették át a birtokot, a

németnek meg kellett mutatni, hogy hol van a föld. A székelyek nagyon nehezen boldogultak,

nem nagyon dolgoztak. Nem értettek a földmunkához. Itt rengeteg szőlő volt, nekünk is volt

egy darab. Ameddig tartott a németé, addig ők nagyon mulattak. De mikor jött a forint 1946

augusztusában, már adót kellett fizetniük, ezért sokan a fél vagyont leadták a tanácsnak, és a

tanács kiadta ezt a földet a németeknek „kishaszonbérbe”. Úgy nevezték: „kishaszonbér”.

1947-ben jöttek a felvidékiek, akkor tettek ki minket. Én akkor már nem is voltam

itthon, hanem Pécsen szolgáltam. Később tudtam meg, hogy elvették a házunkat, két öreg

felvidéki kapta meg. A faluban egy magyar család megengedte, hogy hozzájuk költözzünk.

Az apám borbély volt, emellett a tejüzem pénztárosa és könyvelője. Így itt maradtunk a

faluban.

A felvidékiek hoztak magukkal mindenfélét: bútort, jószágot, rőzsét, trágyát, egész

vagonokkal jöttek. A székelyekkel ellentétben ezek nem voltak sem szegények, sem

tanulatlanok. Nem is voltak olyan durvák, mint a székelyek, akik akár agyon is ütöttek volna

minket. A felvidékiek tanult népek voltak, gazdálkodni is jól tudtak.

A németség viszont nem volt sehol. Mink azelőtt, a háború előtt esténként kinn ültünk

a padon, énekeltünk, sétáltunk fel-le az utcában. A betelepítések után ennek vége lett.

Németül már nem lehetett énekelni, s mi mindig bujkáltunk. A telepesek tartottak bálokat, de

mi sokáig nem mertünk menni. A németek közül sokan azért csak visszajöttek a faluba

később. Jöttek haza az internálásból. Már annak is örültek, ha egy szobát kaptak valahol. Sok

magyar fogadott be német családot.

A telepesek többsége egy idő után elment. Eladták a házat a németeknek. Mi is

visszavettük a házunkat, amit a szüleim építették 1926-ban.

Később sokan mentek el, székelyek, felvidékiek is. Volt, aki arra gondolt, hogy nem

akar más házában élni, volt, aki inkább városba ment. Amúgy egész jól beilleszkedtek, 1948

felé már volt vegyes házasság. Engem is el akart venni egy székely gyerek, de nem mentem

hozzá.

Nekem is van két székely vőm. Nem szóltam bele, de elmondtam nekik, hogy mi

németek vagyunk. Mindketten megtanultak valamennyire németül. Sok telepes megtanult

viszont úgy főzni, ahogy mi. Régebben még készítettek puliszkát, lucernalevest, répalevél-

főzeléket, de ez később elmaradt. Székely még van több, de a felvidékiek elmentek, már csak

néhány család van. Sokan jártak bányába, mellette gazdálkodtak. Most nagyon sok

munkanélküli van, nemzetiségtől függetlenül.

Itt a faluban minden öregasszony megtanult magyarul, de a telepesekre nem volt

jellemző, hogy németül megtanultak volna.

A tsz-be nem akart senki menni, mindenki vonakodott. Igaz, földünk már nem volt.

Eléggé durvák voltak az agitálók. Vasárnap, amikor a miséről hazaértem, édesanyám azt

mondja nekem:

– Nem tudom, mit szólsz hozzá, de beléptem a tsz-be!

Rávették, hogy lépjen be. Azzal győzték meg, hogy fekélyes a lába, munkanélkülivé

nyilvánítják, kap egy kis pénzt. Persze, úgy 3-4 év után kapott is némi pénzt, 260 forintot, s

azt kapta évekig. Én mentem az ő nevére dolgozni, de az sem ment a végtelenségig. Kértünk

háztájit, 400 négyszögöl földet, de nem adtak. A brigádvezető rábeszélésére 1967-ben léptem

be a téeszbe. Először egységet kaptunk és egy pár forintot rá. Később az egység elmaradt, s

csak pénzt kaptunk. De ez nem volt sok. A tsz központja Himesháza volt. A

termelőszövetkezetben már nem volt megkülönböztetés, nem volt gond abból, hogy ki milyen

nemzetiségű.

Fényképek, emlékek

Háy Ferenc, a nagypapám

Zinner Anna, az édesanyám és Wágner Magdolna, a nagymamám

Édesanyám

Édesanyám a bátyjával: Zinner Anna és Zinner János

Szüleimmel és a bátyámmal

Lánykoromban

A bátyámmal, Miklóssal

Miklós katona 1952-ben, Mosonmagyaróváron

Első házasságkötésem

Szüleimmel a mohácsi háznál

Kislányom, Ancika

Szüleim és kislányom

Édesanyám a gyermekeimmel

Gyermekeim 1957 októberében

Szüleim

Édesanyám kislányommal és bátyám kislányával

Kisfiam (világos színű kantáros nadrágban) az óvodában

Dolgozó nőként

Kislányommal Mohácson

Kislányommal és a bátyám lányával

A második férjemmel, Géczi Endrével

A fiam és a lányom

A kisfiam

Családi összejövetel Himesházán

Hátul áll: Endre unokám

Előtte (balról jobbra): Marika, a bátyám lánya, Noémi, Endre unokám barátnője,

András fiam, Misi unokám

Következő sor (balról jobbra): Miklós bátyám, Judit unokám Jancsi fiával,

Jóska vőm, Gizi menyem és Dóra unokám

Elöl áll: Endre férjem és jómagam

Elöl ül: Vilmos unokavőm Pityu dédunokámmal

Fekeden 2010-ben

A himesi templom