Graves: Aranygyapjú

8/19/2019 Graves: Aranygyapjú

http://slidepdf.com/reader/full/graves-aranygyapju 1/268









NNCL1077-461v1.0

Robert

GRAVESAz arany gyapjú

EURÓPA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 2002



2/264

FORDÍTOTTA

Róna Ilona

A VERSBETÉTEKET FORDÍTOTTA

Székely Magda



3/264

Robert Graves: The Golden Reece

Copyright

© by Trustees of the Robert Graves Copyright Trust

Hungarian translation

© Róna Ilona jogutódai

Székely Magda, 1976

A szerző történelmi regényeit bemutató sorozatbanmegjelent:

Én, Claudius

Claudius, az Isten és felesége, Messalina

A vitéz Belizár

Jézus király



4/264

BEVEZETÉS

GÖRÖGÖKNÉL bizonyára már a korai időkben közismert lehetett az a mondaciklus, mely Iaszón és azargonauták, illetve ama vállalkozásuk körül alakult ki, hogy visszaszerezzék az aranygyapjút a kolkhisziAiétész királytól. Ezekből a mondákból csak néhány soros betoldások maradtak meg Homérosz

Odüsszeiá-jában. Homérosz és Hésziodosz, a két legrégebbi görög költő – máig fennmaradt műveik bizonyságaszerint – tudott erről az utazásról, sőt Homérosz „elhírhedt” eseményként említi. További utalásokat találunk errőlEumélosz (Kr. e. VIII. század) töredékes munkáiban, továbbá Mimnermosz, Szimonidész, Hekataiosz, Hérodotosz ésAkuszilaosz (VII. és VI. század) szövegeiben. Az V. században az athéni Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidészdolgozták fel drámáikban a mondakör egyes eseményeit, Hérodotosz számtalanszor utalt rá világtörténeti művében;az athéni Phereküdész volt talán az első író, aki rendre elbeszélte a történetet mitológiai munkájában, amelyből csakrövid idézetek maradtak fenn, majd Pindarosz boiótiai költő énekelte meg az eseményt Negyedik püthói ódá-jában(Kr. e. 462). Ez a legkorábbi teljes egészében fennmaradt feldolgozása.

A Kr. e. III. században Apollóniosz Rhodiosz írt eposzt az argonautákról. Az alexandriai királyi könyvtárbankerült kezébe Pindarosz, Phereküdész, továbbá a tárgykörrel foglalkozó több jelentéktelen író, akit antik magyarázójaidéz. Én nemcsak hasznos és sikeres forrásmunkának tartom Apollóniosz Rhodioszt, hanem élvezetes olvasmánynakis. Alexandriai költő kortársa, Theokritosz Idüljei-ben további epizódokkal, Amükosz és Pollux ököl viadalával,valamint Hülasz elvesztésével egészítette ki az eposzt. Apollodórosz athéni grammatikus Mitológia című, Kr. e. 140körül írt munkájában, amely száraz, de megbízható összegezése az ősi mondáknak, fontos, máshol nem találhatóadatokat szolgáltatott, csakúgy, mint a meseíró Hyginus, Augustus császár könyvtárosa, valamint kortársa, Ovidius,az Átváltozások szerző je. A szicíliai Diodórosz történetíró, Julius Caesar kortársa, ravasz kritikus megjegyzésekkelkísérte a históriát; hasonlóképpen jártak el a geográfusok, Sztrabón, Dionüsziosz és Pauszaniasz a kora császárkorimunkáikban.

Az első fennmaradt latin nyelvű eposzt az argonautákról Kr. u. 93-ban Valerius Flaccus írta. Annak a papitestületnek volt a tagja, amely a Sibylla-könyveknek viselte gondját, és amely a császár előtt felelős volt a vallásosszertartások tisztaságáért, írása nehézkes és nem őszinte, de jól tájékozott, nagy kár, hogy nem vezette végig atörténetet. Az argonauták és az aranygyapjú hagyománya évszázadokon át újra meg újra felbukkant, végül a Kr. u.XI. században Jóannész Tzetzész, a lelkes bizánci megírta fecsegő Ezernyi című históriáját, továbbá Iszak nevű bátyjával együtt kommentárját Lükophrón Kasszandrájához, s összeállították a Szuidasz-lexikont az ókori szerzőkről.

Ezek a források számtalan kérdésben ellentmondanak egymásnak, sőt ugyanazon szerzők különböző műveiben isellentmondásokra találunk. Szophoklész Kolkhisziak című drámájában például, amely arról szól, hogyan ölte megIaszón Médeia öccsét, Apszürtoszt, Kolkhiszt teszi meg színhelynek, a Szküthák-ban viszont ugyanezt az eseménytSzküthiában játszatja le. Ovidius szerint a gyilkosság Tomiban, száműzetése helyén történt, amely a Duna deltájátólvalamivel délre fekszik. Apollóniosznál Artemisz szigete a tett helye, a Duna északi torkolata táján; Hyginusnál

Apszürtosz szigete, az Adriai-öböl bejáratánál. Több írónál felnőtt férfi, akit nővére után küldenek, hogy a nyomábanlegyen. Diodórosz és Cicero, a nagy római szónok Apszürtosz helyett Aigialosz néven említi. Apollóniosz megjegyzi,hogy némelykor Phaethón néven is szerepel. Anyját felváltva Ipszaia, Idüia, Aszteropeia, Hekaté, Neaira és Eurülüténéven említik.

Apollóniosz, Hyginus, Apollodórosz, Valerius Raccus és Tzetzész ellentmondóan és összeegyeztethetetlenül adjameg az Argó utasainak névsorát, más szerzőknél pedig további nevek merülnek fel. Az argonauták mondájának teljesanyagára a részletek sokfélesége jellemző, s úgy érzem, ez feljogosít rá, hogy történetemben a céljaimnak legjobbanmegfelelő verziót válasszam, sőt ha a rendelkezésemre álló anyag hézagos, esetenként kiegészítsem. Elvetettempéldául Hérodotosznak azt a valószínűtlen állítását, mely szerint Iaszón Iólkoszból jövet körülhajózta aPeloponnészoszt, hogy Delphoiban jóslatot kérjen. Kétségtelen, hogy ezt Dódónában s nem Delphoiban cselekedte.Delphoiba szárazföldön is eljuthatott volna, méghozzá sokkal gyorsabban és biztonságosabban. Az is nyilvánvaló,hogy ezen az úton, melyet Hérodotosz az Argó hazatérésével téveszt össze, játszódott le Iaszón kalandja a tengeri

szörnnyel; a kalandnak az irodalomban nincs nyoma, ám vörös alakos vázaképekben annál több.

A



5/264

William Morris 1867-ben tette közzé Iaszón élete és halála című művét, Angliában azonban a verses eposz idejétmúlta, és manapság alig olvassák Morrist. Angol nyelvterületen inkább csak Charles Kingsley és NathanielHawthorne gyermekmeséiből ismerik a történetet. Azok sem jártak sokkal jobban, akik az iskolában olvasták a

klasszikusokat (a magam esetéből ítélve), mivel Apollóniosz Argonauticá-ja nem szerepel az anyagban. Az emberektalán Euripidész Médeiá-)ábó\ tudnak valamit Iaszón hazatérése utáni korinthoszi életéről, Pindarosz ünnepi ódájábólis ismernek néhány további eseményt, de maga az utazás megmarad számunkra időtlennek, földrajzilagmeghatározatlan, következetlen, bájos mesének, akár a Bagoly meg a kiscica, a Vicik-vacak vagy A gothami hárombölcs. Az Iaszón élete és halálá-nak elolvasása nemigen töri meg ezt a bájos mesehangulatot. Morris preraffaelitaromantikus volt, következésképpen minél misztikusabbnak és hihetetlenebbnek találta a mondát, annál költőibbnekvélte. Elvetve a kézenfekvő hagyományt, mely szerint az Argó ugyanazon az úton tért vissza Görögországba aFekete-tengerről, amelyiken ment, vagyis a Boszporoszon át, Morris szándékosan a legfantasztikusabb változatotköveti – amelyet az ismeretlen szerzőtől származó, kb. Kr. u. 350-ből való Orphikus Argonautica említ –, és felküldia hajót valamelyik azonosíthatatlan orosz folyón egészen a Finn-öbölig, esetenként görgők segítségével, aztánvisszafelé a Balti-tengeren, a Csatornán, Írországon és a Gibraltári-szoroson át irányítja haza. Morris azzal is elárulja,mennyire nem fogja fel a klasszikus világ szellemét, hogy meg sem említi az útnak egy olyan mozzanatát, mely

egybehangzóan valamennyi szerző szerint megtörtént: Lémnosz szigete újranépesítésének derűs epizódját. Azthiszem, félt, hogy sérti a viktoriánus jó ízlést.

A józan gondolkozású görögök történelmi tényként kezelték az utazást, mely Trója eleste előtt kb. kétemberöltővel zajlott le – ennek az eseménynek időpontjául pedig Kr. e. 1184-et fogadták el. Az utazás tehát sokkalközelebb esett Homérosz és Hésziodosz korához, mint a mienkéhez Amerika felfedezése. Bár a Kr. e. V. századbanélt Thuküdidész annyira problematikusnak találta az eseményt, hogy meg sem említette történeti munkája első kötetében, tudomásom szerint egyetlen görög szerző sem vonta kétségbe, hogy az Argó valóságos hajó volt, sténylegesen megtette az utat a thesszáliai Iólkosztól a kolkhiszi Phaszisz folyó mentén fekvő Aiáig – vagyis a kelet-görögországi Volosztól a grúziai Rión folyó menti Kutaisziig – és vissza. Tagadhatatlan, hogy számos ókorkutató mais kétli ennek a hajóútnak történeti voltát, s legfeljebb annyit engednek meg, hogy „a monda valószínűlegkereskedelmi expedíciók tagjainak beszámolóiból nőtt ki, hiszen a gazdag minüaiak gyakran eljutottak a Fekete-tenger partjaiig”. De hát arra is csak a legújabb időkben kényszerítették rá a régészeti felfedezések a kutatókat, hogy

komolyan vegyék a Minótaurosznak és a Dikté barlangjának mítoszát, s elismerjék Trója ostromának történetihitelességét. Homérosz több hősének apja kapcsolódik az Argó történetébe – Hüpszipülé királynőnek Iaszóntólszületett fia, Eunéosz, a lémnoszi király például borral látta el Trója ostroma alatt a görögöket, Akhilleusz apja,Péleusz pedig hírneves argonauta volt –, így hát nincs okunk kételkedni benne, hogy az utazás megtörtént,bármennyire eltorzultak is a róla fennmaradt beszámolók, és bármennyire zavarosak is lehettek azok a hírek, amelyeka görögök között egykor keringtek. Eratoszthenész alexandriai tudós, aki kiszámította a földrajzi szélességi fokot, smeglepő pontossággal következtetett belőle a földgömb kerületére, Iaszón útjának időpontját Kr. e. 1225-re tette, depontosan nem tudjuk, hogyan jutott el ehhez a megállapításhoz.

Ha azonban az utazás valóban megtörtént, hogy állunk a természetfölötti epizódokkal, melyeket a hagyománybelesző a történetbe? Néhány szorosan összefüggő válasz:

a) Az ősi görögök, akár az amerikai indiánok, képszerűén ábrázolták az időszerű eseményeket a művészetben,csakúgy, mint a költészetben; s amint az idő múlásával feledésbe merült a képszerű ábrázolás eredeti jelentése, újabbértelmezést találtak ki hozzá, amely kielégítette az akkori érdeklődést. A görögök „mítosznak” nevezték a képszerű ábrázolást a költészetben, de ennek az elnevezésnek nem volt „valótlanság” mellékértelme, mint a modern angolban a„mitikus” jelzőnek.

b) Az eredeti argonauta-mondakört valószínűleg le sem írták. Vándorénekesek fejében élt, bejárták veleGörögországot, egyik ezt, másik amazt a részletet felejtette ki belőle, s ami elveszett, azt kitalált történetekkelpótolták, vagy beleszőttek az eredeti szövegbe valami egészen más históriából vett epizódokat.

c) Az eredeti mondakör bizonyos részletei sértették a későbbi nemzedékek vallási vagy politikai érzékenységét,ezért ki kellett hagyni vagy meg kellett változtatni őket.



6/264

d) Az eredeti monda szatirikus vagy humoros részletei, az álmok és látomások leírásai valóságos tényekelbeszéléseiként kerülhettek a későbbi változatokba.

e) Nagyjából a Kr. e. V. századtól kezdve a megszállott orphikusok kihasználták azt a hagyományt, hogy

Orpheusz tagja volt az argonauták expedíciójának, s igyekeztek az egész utat allegorikusán, az orphikusmisztériumok részeként értelmezni.

Mielőtt részletesen kifejteném a fenti válaszokat, nyomatékosan hangsúlyoznom kell, hogy a görögök viktoriánusértelemben nem voltak romantikusok: megfoghatatlan dolgokat nem találtak ki szándékosan, jóllehet megőriztékhagyományos alakjában a fantasztikus mondát, abban a hiszemben, hogy annak, aki helyesen értelmezi, érthető. Bársok költő elvetette például Homérosz kézenfekvő leírását (ezt követte a VI. századi kritikus, Hérodotosz), melyszerint az Argó a Boszporuszon át tért vissza, s helyette furcsa útvonalakat jelöltek meg a Duna, a Rión, a Dnyesztervagy a Don folyón át, ezt nem azért tették, mert rajongtak a rejtelmes dolgokért. Véleményem szerint azért vetették ela kézenfekvő megoldást, mert ragaszkodtak a Homérosz előtti hagyományhoz, amely úgy szólt, hogy az aranygyapjúnem a Boszporuszon került vissza Görögországba, hanem a Duna, Száva s az Adriai-tenger útvonalán. Rájöttekazonban, hogy a Száva nem ömlik az Adriai-tengerbe; ekkor Száva helyett Pót írtak; később pedig arra is rájöttek,hogy a Duna alsó folyása már a delta előtt több mint négyszáz mérfölddel nem hajózható a Vaskapu miatt, továbbáhogy a Pó nincs közvetlen kapcsolatban a felső Dunával, erre valakinek eszébe jutott, hogy az Argó a Rión folyónvitorlázott; mikor pedig kiderült, hogy a Rión nem ömlik a Kaszpi-tengerbe, a Kaszpi-tenger pedig nem érintkezik azIndiai-óceánnal, másvalaki azt találta ki, hogy nyilván a Dnyeszterről kellett hogy szó legyen, végül amikor ez islehetetlennek bizonyult, a Dont ajánlották helyette.

Szerintem ostobák voltak azok a költők. Eszükbe sem jutott, hogy Iaszón és Médeia más úton is hazatérhetett azaranygyapjúval, mint amerre az argonauták hajóztak az Argóval – méghozzá olyan úton, melyet az Argó semmiképpsem választhatott. De hiszen más úton is kellett hazamenniük, mivel Apszürtosz gálád meggyilkolása után nemszállhattak vissza a hajóra megtisztulási szertartás nélkül. Azt is jól tudjuk, hogy csupán egyvalaki tisztíthatta megőket: a szép hajú Kirké, a meggyilkolt nagynénje, így hát természetesen a Duna útvonalát kellett választaniuk. Aborostyánkereskedelem következtében megvoltak a közlekedési lehetőségek közvétlenül az Isztria közelében, azAdriai-tenger fejénél fekvő Aiaia szigetéig, ahol Kirké élt. Ez volt az az útvonal, amelyen a hüperboreoszok

(Britannia lakosai?) szalmába csomagolt ajándékai Dél-Oroszországból eljutottak a déloszi Apollónhoz. Nemismeretes, miféle ajándékok voltak ezek, de valószínűleg az Apollón-kultúszban szerepet játszó borostyánkő is voltköztük (lásd Apollóniosz Rhodiosz, IV. könyv, 611), helyette pedig talán obszidiánt kaptak Méloszról. Kirké szigeteszerintem inkább Isztria közelében lehetett, mint Itália nyugati partja mellett (ahol sok évvel később állítólagOdüsszeusz tartózkodott nála), nemcsak azért, mert az isztriai Apszürtosz szigete szerepel az argonauták mondájában,hanem mert a hagyomány szerint Aiaia valamikor Khrüszész szigete volt, az ióniai Minüasz apjáé: az iónok a Dunavidékéről valószínűleg Isztrián át jutottak el Görögországba – Italian át aligha értek volna oda. A sziget mai neve:Losinj.

a) A képszerű ábrázolásmód ma is él a művészetben, az irodalomban azonban ritka. Klasszikus vagypszeudoklasszikus kompozíciókban gyakori – városházi freskókon például, amelyeken Mezőgazdaság és Ipar egytornyos frizurájú, telt idomú hölgy színe előtt kezet szorít egymással –, de az az irodalmi nyelv, mely ennek aképzőművészeti ábrázolásnak megfelel, rég idejét múlta. Sokkal elevenebb a képszerű ábrázolás gyakorlata az

újságkarikatúrában, arra azonban, hogy versbe ültettek volna át ilyen karikatúrát, csak egyetlen példát hozhatok fel,Nicholas Vachel Lindsay Bryan, Bryan, Bryan című költeményét, amely mindazok figyelmére méltó, akik a görögmitológiát tanulmányozzák. Lindsay, visszaidézve ifjúkori érzelmeit, az 1896-os esztendőt, mikor William JenningsBryan választási hadjáratot folytatott az Egyesült Államok elnöki székéért, önmagáról és szíve választottjáról ademokrata párti karikaturistáktól átvett képszerű ábrázolás nyelvén vall:

A testén papos nagykabát, A fején fekete kalap,S cserdül az ostora: plutokraták,Kifele Platte-ból, a szögesdrót alatt,

No, elefántok, plutokraták, No, dollárszív-kabátosok, pucoljanak,



7/264

Kifele, kamásnis urak!

Egyszerűen megfejthető, akár egy mítosz. Világos, hogy Bryan csupán szavakkal ostorozta McKinleyt, Mark

Hannát, valamint a republikánus vezéreket, hogy az elefánt a karikaturisták nyelvén a republikánus párt, a szögesdróta szarvasmarha-tenyésztő Dél és Nyugat választói érdekeit jelképezi, a Platté pedig helység Bryan Nebraska) ában.Ugyancsak világos, hogy plutokraták nemigen viseltek kamásnit (ami egyébként az angol kultúra majmolását jelképezte). A dollár jelét ellenfeleik képzelték a kabátjukra, gúnyos álcázásként, hogy szívükhöz a pénz álllegközelebb.

A görög költők pontosan ezen a nyelven szóltak, és ha Lindsay véletlenül görögnek születik a VI. században,verse bizonyára megjelent volna Hyginus és Apollodórosz mitológiai gyű jteményében, valahogy így.

Az okhiszi Partheniéböl származó Lindszaiosz, a dithüramboszkölt ő elbeszél egy csodálatosmérk ő zést, mely Brüaneusz, a bő vizű és kövér gulyáiról nevezetes Plattosz fekete ruhás bajnoka –némelyek állítása szerint Sztetosz félistennek, Zeusz fiának papja –, valamint bizonyos gazdag keletikényurak között zajlott le, akik elefántokkal támadtak ellene. Brüaneusz csupán vashuzalból fontkorbáccsal védekezett, mégis sikerült elkergetnie a nyugati ország határairól ez átkozott kényurakat,akik felföldi szokás szerint fél lábszárvéd ő t és fehér zekét viseltek, melyre kett ő s botra tekered ő kígyóvolt hímezve. E jellel Plutosz, a gazdagságot adó, az alvilági kígyó híveinek vallották magukat. Végülazonban mégis sikerült legyő zniük Brüaneuszt.

A mítoszok és egyéb képszerű ábrázolások eredeti jelentése már korán feledésbe merül. Angol szülők ma ismesélgetik gyermekeiknek a koronáért harcoló oroszlánról és egyszarvúról szóló verses mesét. És bár általábantudják, hogy az oroszlán és az egyszarvú az angol királyi hadsereget és Skóciát jelképezi, alig akad, aki hajlandópuszta heraldikai jelképként fogadni a mesét. Pedig csaknem bizonyos, hogy a mese képszerű ábrázolása az 1650-benlezajlott háborúnak, melyet Anglia – heraldikai ábrázolásban az oroszlán –, valamint Skócia – heraldikaiábrázolásban az egyszarvú – vívott egymással. A küzdelem a korona birtoklásáért folyt, mert a skótoknagyravágyásból nemcsak Skócia, hanem Anglia királyává is megkoronázták II. Károlyt, holott Anglia akkorköztársaságnak vallotta magát. (A magyarázat másik lehetséges változata szerint a verses mese egy Edinburghben

lezajlott és feledésbe merült viszálykodást örökít meg, melyet a „támadó oroszlán” és ellenfele, az „ágaskodóegyszarvú” vívott egymással.)

Diodórosz a közismert, ám rejtélyes képszerű ábrázolást, melyen Hellé és Phrixosz a repülő kos hátán nyargalKolkhiszba, gyors járású hajónak értelmezi, mely kosfejet visel az orrán. Hogy Hellé a Hellészpontosz vizébe zuhant,szerinte csupán azt jelenti, hogy az erős áramlásban tengeribetegség fogta el, s amint áthajolt a hajó peremén, a vízbeesett. A kost illetően igaza lehet, de a monda más részleteire adott értelmezései korántsem ennyire valószínűek.Bizonyára erőszakolt állítás, hogy az aranygyapjút őrző kígyó tiszt volt, akit véletlenül Kígyó kapitánynak hívtak.Épp ennyit ér Dionüsziosz Szkütobrakhión állítása, mely szerint az aranygyapjú valójában egy Kos nevű fiatalemberbőrét jelenti, Phrixosz fegyverhordozójáét, akit a kolkhisziak megöltek, a bőrét aranyozva kikészítették, ígynyilatkozik Sztrabón is, szerinte ugyanis az argonauták aranykereső útra indultak, az aranygyapjú pedig egyszerűen akolkhiszi hordalékban rejlő arany, melyet ottani szokás szerint gyapjúval szedtek össze a fövényből, és mosáskordézsákba hordtak. Ide kell sorolnunk Szuidasznak azt az állítását is, hogy az aranygyapjú csupán birkabőrbe kötött

könyv volt, mely az alkímia titkát őrizte, s a kolkhisziak egyiptomi őseiktől örökölték. Hasonlóan téved a Kr. e. I.században élt pergamoni Kharax abban az állításában, hogy az aranygyapjú az aranyból nyerhető isteni sugallat titkátrejtő pergamentekercs volt. Az említett görögök azonban valamennyien történeti ténynek fogták fel az utazást, és alegvadabb szimbólumokat is hétköznapi módon értelmezhetőnek gondolták, nem úgy, mint a múlt századi némettudósok, akik az egész történetet egyszerűen a napmítoszok körébe utalták.

El is fogadhatnék Sztrabón valószínűnek tetsző magyarázatát – máig is található arany a Rión hordalékában, és azaranymosáshoz valóban szokás gyapjút használni –, ha a történet titkára nem vet más fényt Hérodotosz,Apollodórosz, Pauszaniasz, valamint a névtelen első vatikáni mitográfus. Ez a mitográfus a Kr. u. V. századbanmunkálkodott, de kétségtelenül ismerte a mondakör igen korai forrásait is: egyedül ő említi, hogy az Argó a trójaiaktilalma ellenére haladt át a Fekete-tengerig1, s ez igen lényeges körülmény. Feljegyzése szerint az aranygyapjúban

1 Mivel az „in portum ire non permisit Laomedón” szövegrészt így értelmezem.- „in Pontúm ire”. Másképp ugyanis

nincs semmi értelme. (A szerző jegyzete.)



8/264

„szállt Zeusz a mennybe”, és ezzel Pauszaniasznál szorosabban köti a történetet a Kosisten, Zeusz Laphüsztiosz vagya minüai Athamasz históriájához, aki fiát, Phrixoszt akarta feláldozni, hogy esőt nyerjen Zeusztól a kárvallottvetésekre. Szimonidész utalása szerint a gyapjú bíborszínű volt, ebből pedig nyilvánvaló az összefüggés: a fehér

felhő nem hoz esőt, csak a bíborszínű, ezért a fehér vagy bíborszínű gyapjú használatának mágikus jelentősége van.Úgy látszik, Phrixosz, meg akarván menekülni attól, hogy feláldozzák a Kosistennek, ellopta az (aranyszegélyű?)bíborgyapjút, az esőfakasztó szertartás szent és nélkülözhetetlen eszközét, és Kolkhiszba szökött vele, ahol üldözőinem érhették utol. Az aranygyapjú elvesztése természetesen balszerencsés előérzettel töltötte el a minüaiakat, ezértegy nemzedékkel később útra keltek az argonauták, akik születés vagy örökbefogadás révén valamennyien minüaiakvoltak, hogy visszaszerezzék.

b) Ma úgy tartják, hogy Homérosz Iliász-ának egy-két körülményesebb epizódja betoldás: a Trója városa előttisíkságon lezajlott párviadalok például valószínűleg más mondakörökből valók. Hektórt, aki állítólag trójai volt,valamint az opuszi Patrokloszt, akit Hektór legyőzött és megölt, bizonyára héroszként tisztelték Boiótiában, mielőttAgamemnon megindította hadjáratát Trója ellen. Párviadaluk valószínűleg az általuk alapított két törzsviszálykodását jelképezi. Ilyenformán az is valószínű, hogy az argonauta-mondakörben – mivel azt jóval a homéroszieposzok után rögzítették írásos elbeszélés formájában – még sokkal több betoldás szerepel. Sok betoldást

anakronizmusa tesz szembetűnővé. Thészeusz például, akit Apollodórosz és mások argonautaként emlegetnek, sokkalelőbbi korhoz tartozik: Daidalosz és Ikarosz történetében szerepel, valamint Knószosz kifosztásában vesz részt, amiKr. e. 1500 körül történt. Meg aztán Kr. e. 1225-ben az argonauták nem adhattak áldozati ajándékul bort azolümposzi isteneknek, ahogy sok költő állítja. Az istenek akkoriban konzervatívok voltak, és még sok száz évig csak„józan áldozatokat” fogadtak el.

A történet új feldolgozásakor hajlottam rá, hogy bármely eseményt vagy részletet félredobjak, mint a tárgyhoznem tartozót, ha nem állt összhangban a monda egészével, de nagyon kellett vigyáznom, nehogy túl sommásan járjakel. Kezdetben bizonytalankodtam, hogy Héraklészt az argonauták közé soroljam-e. Néhány igen tiszteletreméltóforrás Thészeusz személyéhez kapcsolja őt, sőt még Thészeusznál is korábbi időbe helyezi. Csakhogy valószínűlegkét, három vagy annál is több Héraklész nevű hős élt2 – és valóban, a delphoi Püthia állítólag azzal fogadta a jóslatotkérő tirünszi Héraklészt, hogy nem első ízben fordul hozzá ilyen nevű ember. Tirünszi Héraklész egybehangzóvélemények szerint az utolsó s a legdicsőbb volt az ilyen nevű hősök közt, és valószínűleg joggal tehetjük azargonauták korába. Ezt támasztja alá az is, hogy (Homérosz szerint) hat hajóval és néhány emberrel rajtaütött Tróján,amivel biztosította az Argó sértetlen hazatérését (Diodórosz és Valerius Raccus bizonyára téved, mikor ezt arajtaütést az odafelé s nem a hazafelé út során említi, amint Pindarosz is, aki a lémnoszi incidenst a hazafelé útrateszi). A rajtaütésről szóló tudósítás hitelesnek tetszik, semmiképpen sem szabad azonban az ötödik trójai településégésével azonosítani, mert az két évszázaddal korábbi esemény. Héraklész az aiginai Telamónnal (Péleusz fivére ésAiasz apja) együtt megölte Trója királyát, Laomedónt, és az ifjú Priamoszt ültette trónra – azt a Priamoszt, aki(Homérosznál) öregember volt a hatodik trójai település eleste idején. Sőt a mükénéi Eurüsztheusz király (akikiszabta Héraklész munkáit) uralkodását is ebbe a korba helyezhetjük, hiszen öt veje, Atreusz követte a trónon,akinek fiai (vagy mostohafiai), Agamemnon és Menelaosz vezették a görög haderőket Trója ostrománál, melyetHomérosz megénekelt.

Ha Héraklész munkáit össze akarjuk egyeztetni az Argó útján történt események elfogadott időrendjével, mássorrendbe kell állítanunk őket, mint ahogy római szerzők az alexandriai mítoszkutatóktól átvették. A sztümphaloszimadarak (6), Diomédész kancái (8), Hippolüté öve (19) logikusan az erümanthoszi vadkan (4), valamint Augeiaszistállói (5) előtt zajlottak le, és e kettő után közvetlenül a Heszperidák almái (11) következett. Az ilyen mondáiesemények sorrendje azonban mindenkor kétségbeejtően zavaros, mivel a történeti időszámítás abban a korbanismeretlen fogalom volt: az Argó történetében például anakronizmust okoz, ha a kalüdóni vadászatnál későbbretesszük a hajó útját, ha viszont korábbra, akkor a kalüdóni vadászat históriájában keletkezik anakronizmus.Hasonlóan reménytelenül zűrzavaros Eurüsztheusz, Sziszüphosz, Kreón és mások származásának, családfájának ésrokoni kapcsolatának hagyományos elbeszélése. Annyi bizonyos, hogy ha Dél-Görögországot a Kr. e. XIII. századközepén hódították meg az akhájok, amint a későbbi görögök állítják, akkor Eurüsztheusz apja, Szthenelosz, valamintaz aszópiai Kreón valójában akhájok voltak, akik a szokásos groteszk újjászületési szertartással felvétették magukataz ősi, matrilineáris királyi családokba. Ez sok nyilvánvaló ellentmondást megmagyaráz. Sziszüphosz aiól volt, s nem

2

Cicero hatot, Varró negyvennégyet említ. (A szerző jegyzete.)



9/264

lehetett testvére a minüai Athamasznak, Krétheusznak, Perierésznek és Szalmóneusznak – korinthoszi kapcsolataiinkább Aiétészhez és Alóeuszhoz f űzik. Ezért én Alóeusz fiaként szerepeltetem. Mivel Sziszüphosz fiát Glaukosznakhívták, értelemszerűen arra következtettem, hogy az a Glauké, akit a zsarnok Kreón feleségül vett, Sziszüphosz lánya

lehetett.Eleinte haboztam, bevegyem-e elbeszélésembe Arész madarai epizódját: hogy hogyan rémültek meg az

argonauták, mikor Armenia partjainál félelmetes madárrajjal találkoztak, melyet kiáltozással és pajzszörgetésselriasztottak el. J. R. Bacon rövid, de rendkívül értékes Az argonauták utazása című művében a mondában felmerülő történelmi problémákról a következőket írja:

Ez az esemény eredetileg nyilván nem tartozott az argonauták történetéhez, hanem Apollóniosztudós betoldása. Apollóniosz azért vélte szükségesnek beiktatni az Argó útjáról szóló beszámolójába,mert tudta, hogy Héraklész hatodik munkájával elű zte a madarakat az arkádiai Sztümphalosz-tóról aFeketetenger egy távoli szigetére.

Úgy döntöttem, hogy nem említem meg az epizódot, mert nincs szerves összefüggésben a történettel. Ekkorazonban fölkeresett Francis Hemming természettudós barátom, rápillantott a Fekete-tenger térképére, mely

dolgozószobám falán függött, és első kérdése ez volt:– Melyik évszakban vitorláztak át az argonauták a Keletiöböl mentén? – S töprengeni kezdett, vajon

szembetalálkoztak-e a költöző madarakkal, amelyek tavasszal milliószám, rajokban vonulnak Palesztinából, SzíriábólKis-Ázsián át, s átrepülik a Fekete-tengert a Volga torkolatáig. Azt feleltem:

– Számításom szerint május elején lehetett – és ekkor hirtelen eszembe jutottak Arész madarai. Tudtam, hogy amadarak költöző repülésüket meg szokták szakítani a szigeteken. Mivel a Keleti-öbölben összesen négy szigetecskevan, azok is olyan kicsinyek, hogy közönséges térkép fel sem tünteti őket, arra gondoltam, hogy a költözőktúlzsúfoltnak találhatták „Arész szigetét”3, valószínűleg nem is láttak még hajót, ezért az arra vitorlázó Argónkereshettek pihenést. Ez az argonautákat zavarba ejtette, sőt megfélemlítette – valamennyien foglalkoztakmadárjóslással –, mert észrevették, hogy a költözőrajok között olyan vízimadarak is vannak, amilyeneket Héraklészelűzött a Sztümphalosz-mocsárról, s amelyek tollúkkal állítólag mocsárlázat terjesztenek. Hemming volt szívesáttekinteni az erre vonatkozó adatokat, melyek szerencsére elméletem mellett szólnak. Nicoll Egyiptom madarai

című művének Meinertzhagen-féle kiadásából kitűnik, hogy május elején még találkozhattak az argonauták költöző madarakkal, mégpedig vörösvércsével, pacsirtával, héjával, vadkacsával és gázlómadarakkal. Arra a megállapításra jutottam, hogy a vízimadarak inkább a Kasszab ingoványain pihentek meg, a verébfélék és más költözők pediginkább Fuga szigetén.

Hasonló a helyzet Phineusz és a harpüiák esetével. Első látásra képtelenségnek tetszik, Diodórosz azonbanmegadja hozzá a történelmi háttért. Eszerint Idaia, Phineusz gonosz szkütha felesége, visszaélve férje vakságával,megrágalmazta előtte fiait, s ugyanazt tette, amit Putifárné. Diodórosz meg sem említi a harpüiákat, s ezzel méghitelesebbé teszi a történetet: Idaia alakját nem azért találta ki, mintha azt a látszatot akarta volna kelteni, hogy azasszony beszélte be Phineusznak, hogy természetfölötti lények gyötrik.

Magam is beiktattam a történetbe egyet-mást, és alkalmat adtam néhány argonautának mondabeli különlegesképességei érvényesítésére. Ezek a gyors lábú Kalaisz és Zétész, az éles szemű Lünkeusz, Euphémosz, az úszó,Periklümenosz, a varázsló, Héraklész, a nagy erejű, Autolükosz, az ügyes tolvaj (Hésziodosz ezt írja róla: „amiheznyúlt, láthatatlanná vált”), Orpheusz, aki lantjának hangjával a köveket is megmozdította, Pollux, az ökölvívásbajnoka, Phalérosz, a mesterlövész, aki soha nem téveszt célt, Butész, a méhész, Naupliosz, a kormányos. Azutazásról fennmaradt beszámolókban azonban többnyire meg sem nyilatkoznak ezek a képességek: Phalérosz,Periklümenosz, Butész, Nauplipsz és Autolükosz egyszerűen evezősök, más szerepük nincs. Én azonban biztosvagyok benne, hogy egykor az utazás során hasznot húztak mindenki tudásából, akár a népmesékben a mindigvisszatérő, sokféleképpen nevezett legkisebb fiú vándorló társainak ügyességéből.

c) Nem nehéz megérteni, miért vált misztériummá a klasszikus kor görögsége számára az aranygyapjú eredetiértelme, ha elfogadjuk, hogy az aranygyapjú elragadása annak a vallási összeütközésnek egyik epizódja, amely a

3 Az alexandriaiak szerint Puga szigetecskével azonos (38° 29' keleti hosszúság), nem messze a Keraszosz vagyKasszab folyó torkolatától. Ez a madarak költözésének egyenes útvonala, mivel mögötte, a magas hegyek

láncolatában, megfelelő pihenőt találnak. (A szerző jegyzete.)



10/264

matriarchális Holdistennő hívei, a pelaszgok, valamint a görögök, a patriarchális Villámisten tisztelői között zajlottle. Az utazást követő egykét évszázadban bizonyára még nyíltan beszélhettek arról a viszálykodásról, melykorántsem ért véget Zeusz kétségkívül teljes győzelmével. Nyomait még Homérosz eposzaiban is megtalálhatjuk,

bármennyire gondosan átvizsgálták is őket a VI. században az athéni, a III. században pedig az alexandriai kiadásalkalmával. Az állandó civakodás Zeusz és Héra között sokkal több, mint a görög családok házi perpatvarainakszatírája: kibékíthetetlen társadalmi rendszerek konfliktusa. Később a Villámisten oly mindenható lett, s annyiramegcsappant a Holdistennő jelentősége, hogy olyan királyokat és héroszokat, mint Szalmóneusz, SziszüphoszésTantalosz, akiket addig tisztelettel és a hősöknek kijáró dicsőséggel öveztek, bűnösnek találtak és örökös alvilágiszenvedéssel sújtottak. Azután, véletlenül vagy szándékosan, állandóan félremagyarázták a Holdistennővelkapcsolatos képszerű ábrázolásokat. Rituális esküvő jét, amelyet mint Pasziphaé (a mindenkinek ragyogó) ült megMinósszal, a Napistennel, akinek a bikát szentelték, klasszikus írók obszcén értelemben magyarázták: minthaPasziphaé (Aiétész és Kirké testvére) perverz szenvedélyt érzett volna a szent bika iránt – amelynek természetellenesgyümölcse lett a bikafejű szörny, a Minótaurosz. Ixiónt, a pelaszgok héroszát is, akinek a tűzkereket szentelték,tökéletesen félremagyarázták: kerékbe törték az alvilágban büntetésül, amiért meg akarta sérteni Zeusz hitvesét,Hérát. Zeusz papjai féltékenyek voltak minden héroszra – így Prométheuszra is –, aki valamiképpen kapcsolatba

került a tűzcsinálás mesterségével, és azt szajkózták, hogy a tűz eredete a villám, mely Zeusz kizárólagos tulajdona.Hasonlóképpen gyűlöletes volt szemükben Szalmóneusznak, Athamasz király fivérének még az emléke is, mertutánozni merte a mennydörgést, és ezzel esőt fakasztott.

Az Argó eredeti története valószínűleg sokat változott a vándorénekesek előadásában, akik bizonyos családokatvagy városokat úgy igyekeztek magasztalni, hogy őseiket, illetve alapítóikat az argonauták közé sorolták. El kellvetnünk például azt az ötletet, hogy aiginaiTelamón argonauta lett volna: ha igaz, hogy Héraklészt segítette a trójairajtaütésben, nem járhatott ugyanabban az időben az Argóval a Fekete-tengeren. Hasonlóképpen elvetem azt afölösleges kitérőt, melyet a Kréta és Iólkosz közti útról állítólag Aiginába tett az Argó. Apollóniosz feljegyzi, hogy azargonauták barátságos versenyben mérték össze erejüket, ki ér előbb a hajóra vízzel teli korsóval, de azt hiszem, ezcsak költött epizód az ősi aiginai futóversenyek magyarázatára, melyeken az ifjak vízzel telt korsót vittek a vállukon.Valószínűleg betoldás az anaphéi epizód is (negyvenhetedik fejezet), melyet egy jellegzetes helyi szertartásmegismertetése céljából iktattam be: ez azonban legalább valószínű, s amellett szórakoztató is.

Különös história maradt fenn Apollóniosz Rhodioszról, valamint az aranygyapjú eposzának első változatáról.Apollóniosz, aki eredetileg a „naukratiszi” s nem a „rhodoszi” melléknevet viselte, Kr. e. 280 körül született.Irodalmi tanulmányokat folytatott Alexandriában, s tizennyolc éves korában megírta eposzát. Mikor költeményét –illetve csak egy részét a költeménynek – elszavalta a Múzsák Csarnokában, füttykoncert és macskazene tört ki, ésírótáblácskákat vágtak a fejéhez. Megúszta súlyosabb sérülés nélkül a dolgot, mégis tartott tőle, hogy hivatalosan vádalá helyezik, mert riválisa, Kallimakhosz udvari költő, „gyűlöletes íbisznek” nevezte. Úgy döntött, hogy egy időreelhagyja Alexandriai és visszavonul Rhodoszra. Leszűrte a tanulságot, hogy az alexandriaiakat nem érdekli annyira avallási vagy történeti igazság, mint az írásművészet, s átírta a históriát, olyan formában, mely alkalmas volt rá, hogymegnyerje az alexandriaiak tetszését. Néhány évvel később visszatért, nyilvánosan előadta a kijavított változatot, sóriási sikert aratott, még egykori ellenségei is megtapsolták, majd megüresedvén a királyi könyvtár vezetői állása,Ptolemaiosz király őt nevezte ki. Apollóniosz felvette a Rhodiosz nevet, annak emlékére, hogy hosszú időt töltöttRhodoszon, ahol tiszteletbeli polgárrá választották. Az eredeti változat nem maradt fenn, de semmiképpen semlehetett rosszul hangzó vagy unalmas. Más volt a baj. Aki fiatalon rosszul hangzó vagy unalmas, idősebb korábansem fog soha olyan üdén és szépen írni, mint Apollóniosz, Apollóniosz az alexandriai nők elbeszélésére hagyatkozvavalószínűleg túlságosan őszintén számolt be eposzában Zeusz megaláztatásáról, amit a Holdistennőtől kellettelszenvednie, ez pedig sehogyan sem tetszett a Zeusz-tisztelő férjeknek. Semmiképpen sem osztom az Argonautica tudós kiadója, dr. Gillies nézetét, mely szerint az alexandriaiak megharagudtak, amiért románcra változott az ősieposzi forma és még inkább, hogy egy ifjonc merészségéből. A közönség szerette az újdonságot, csak megkívánta atudást és a tetszetős formát; s már az örökifjú Apollón hagyománya is eleve feltételezte az ifjú költők udvariasmeghallgatását, különösen ott, ahol – mint Alexandriában – a nőket egyenesen buzdították irodalmi és művészetiérdeklődésük kifejezésére. Ha helyesen ítélem meg a dolgot, jól érthető a becsmérlő „íbisz” szó: ez a madár nemcsaka szokásai miatt visszataszító, hanem azért is, mert Iszisznek, az egyiptomi Holdistennőnek szent madara. És talán aZeusz titkát megsértő Phineusz beszédét (II. könyv, 311-316. sorok) Apollóniosz mentegetőzéseként lehet értelmezni.



11/264

Az alexandriai időkben már a görögök sem vették szívesen, ha nyíltan kiteregettek elavult szokásokat,hiedelmeket vagy régi botrányokat, melyek például szolgálhattak új botrányok kirobbanásához. Az emberáldozatokeltussolására jól kigondolt mesékkel állottak elő. Iphigeneiát – mondták – apja,

Agamemnon valójában nem áldozta fel Auliszban, hanem felhő szállt le érte, és a Krímbe vitte, az oltáron pedigegy anyamedvét vagy valami más állatot vágtak le. Azt mesélték, hogy Helené sem szökött valóban TrójábaParisszal. A nő álHelené volt, vagy Helené megtévesztő hasonmása: az igazi Helené azalatt Egyiptomba futott, éserényesen várakozott, míg Menelaosz érte nem ment. Minden más változat sértette volna Helené félisten fivéreit,Kasztórt és Polluxot. Még Pindarosz is, megénekelvén az aranygyapjú Kolkhiszból való visszaszerzését, hirtelenfélbeszakítja magát azzal a kifogással, hogy sürget az idő, mert nem akarja elmondani Apszürtosz meggyilkolásánakborzalmas részleteit: egyébként is az óda címzettjének őse, a tainaroni Euphémosz argonauta volt, aki segédkezett abűntényben.

A rómaiak nem voltak olyan finnyásak, mint a görögök. Valerius Flaccus Argonauticá-}a leplezetlenül kitálalja abűntettek meg a csaták során megesett mészárlásokat, s engem is rádöbbentett a történet igazi kegyetlenségére. Arómaiak általában unalmas, betű szerint gondolkozó népség volt, a képszerű ábrázolás zavarba hozta, sőt többnyirefelbosszantotta őket. Horatius is maró gúnnyal beszél egyik levelében a kentaurokról. „Ugyan ki látott – kérdi – féligember, félig ló szörnyszülöttet?” Nem fogta fel, hogy a kentaurok, szilénoszok, szatírok és más hasonlók egyszerűenpelaszgok, akik e képszerű jelzés szerint a lovak, kecskék vagy más totemállat testvériségéhez tartoztak.

Az olümposzi istenek görög papjai mindenkor készen álltak a magyarázattal bizonyos furcsa történeticsökevények leplezésére. Ilyen például a köldökszentély elnevezés, melyet továbbra is használtak Delphoiban a fehérsírra még jóval azután is, hogy Apollón íjászai megölték a jós püthónt, a sírban eltemetett lelkének hordozóját. Apapok azt hirdették, hogy a szentély pontosan Görögország középpontja, amiként a köldök a has közepe, vagy apajzsdudor a pajzs közepe. Ez a magyarázat megfelelőnek bizonyult, ámbár Delphoi nincs pontosan Görögországközepén, és az ország különböző részein még két-három köldökszentély létezett. Mükénében méhkaptár alakú kővel jelölték a hérószsírokat, ami afrikai eredetre mutat, s valószínűleg az az igazság, hogy e köldökszentélyekbe nemcsaka hős állkapcsát és nemi szervét temették, hanem köldökzsinórját is – innen a nevük –, nyilvánvaló emlékeztetőül,hogy a hős asszonytól született, s ennélfogva a Holdistennő szolgája.

A görög hőskort közismert mítosz f űzi Afrikához: mégpedig Aigüptosz fiainak históriája, akik házasságrakényszerítették Danaosz lányait, helyesebben Danáé lányait. Nyilván ezek az Aigüptosz fiai – más szóval Nílus-lakók– vitték magukkal Görögországba a méhkaptár formájú síremléket. Sir James Frazer így ír Totemizmus és exogámia című könyvében Uganda bantu királyairól:

A baganda király sirszentélyében valójában nem a tetemét helyezték el, csak alsó állkapcsát ésköldökzsinórját. Az elhunyt uralkodónak e földi maradványait ünnepélyesen trónszékre helyezték,baldachin borult fölébe, csillogó lándzsákból készült kerítéssel vették körül, hogy avatatlan meg neközelíthesse, alattvalói azonban elébe járulhattak. Ihletett közvetít ő , a pap által érintkezett velük;továbbra is feleségei és az elő kelő urak vették körül, akik a sírban vagy a környező házakban laktak –s fenntartotta árnyudvartartását, halvány visszfényeként a királyi pompának, mely életébenkörülvette. Amikor az özvegyek is meghaltak, törzsükbő l való nő ket tettek a helyükbe, ilyenformántovábbra is szolgálatot tartottak az elhunyt király körül, és sírjánál nemzedékr ő l nemzedékre

orákulumként kikérték tanácsát. Ugandában a királyi sírszentélyek voltaképpen csaktöbbszörösenfelnagyított és pompás másai a kis kunyhóknak (masabo), melyeket a bagandákhozzátartozóik sírja közelében emelnek, lakóhelyül a szellemeknek. Ezekbe a kis szentélyekbe,melyeknek magassága két-három láb, szélességük két láb, ételt, ruhát és tüzelő t hordanak áldozatul ahozzátartozók, sörrel öntözik a földet, hogy oltsák az eltemetett lelkének szomját. De ha a bagandakirályok szentélysírjai a köznép sírhantjainak felnagyított másai, nem lehetséges-e, hogy néhánynemzeti istennek a temploma (balubare) is hasonló eredet ű ? Más szóval, nem lehetséges-e, hogynéhány nemzeti isten, akárcsak az elhunyt királyok vallásos tiszteletben álló szelleme, csupáncsakisteni rangra emelt ember? Ezt a tényt a baganda hit egyik legf ő bb istene, a hatalmas hadisten,Kibuka bizonyítja a legjobban, aki valaha hús-vér ember volt; mikor az isten templomát amohamedánokfelégették, papja eltemette földi maradványait, vagyis állkapcsát, köldökzsinórját ésnemi szervét, csak néhány évvel ezelő tt kerültek elő , s most a Cambridge-i Etnológiai Múzeumban

ő rzik ő ket.



12/264

Ugyanebben a bekezdésben Frazer még említést tesz a bagandák Püthón istenségéről is.

Ha igaz az a feltevésem, hogy a delphoi korai szentély baganda stílusban épült, világos, miért hazudtak aköldökszentély dolgában annak a bitorló Apollónnak papjai, aki eredetileg csupán szerény szolgája volt az

anyaistennőnek. A jóslatban közreműködő médiumot továbbra is a már közismertté vált Püthia néven nevezték, ahelyet magát pedig Püthónnak; ezeket a rossz csengésű szavakat a görög püthein (jelentése rothadni) igéből kellettszármaztatni – Apollón ellenségei ugyanis elrothadtak, mikor a dögvész nyilai beléjük hatoltak –, s nem a püthón f őnévből. Hasonlóképpen a köldökzsinórt, mely az istennek a Hármas Múzsától való leszármazására utal, hamisetimológiával kellett félremagyarázni.

Különös probléma az argonauták útjának másodlagos célja, melyet Pindarosz említ: Phrixosz szelleméneknyugalomba helyezése. A köztudat szerint – Apollóniosz is így mondja el Phrixosz természetes halállal múlt ki,miután mint Aiétész veje, sok évig élt békességben Kolkhiszban. Arra senki sem ad magyarázatot, miért kellett lelkétnyugalomba helyezni – csak Hyginus és Raccus állítja, hogy Aiétész megölette Phrixoszt, ezért szelleme mostbosszúért gyötri rokonait. Mégis rábukkantam – azt hiszem – a helyes magyarázatra, méghozzá ApollónioszRhodiosz egy eldugott helyén, a kolkhiszi általános temetkezési szokások leírásában. Mintegy mellékesen megjegyzi,hogy a kolkhisziak csak az elhunyt nőket égetik el s emelnek fölébük sírhantot. „A férfiakat nyers, nem cserzettökörbőrbe burkolják, és városaiktól távol felakasztják f űzfák vagy más élő fák ormára.” Ezek szerint nem kellellenségeskedést feltételeznünk Aiétész és Phrixosz között. Aiétész kolkhiszi módon adta meg Phrixosznak a tisztestemetést, de Phrixosz szelleme nem lelt nyugalomra az ökörbőrben, s azt követelte, égessék el csontjait, és emeljenekfölébe sírhantot görög szokás szerint. Ennélfogva valószínűnek látszik, hogy az eredeti történetben az argonautákazzal az ürüggyel mentek Kolkhiszba, hogy magukhoz veszik Phrixosz maradványait és másutt temetik el. MintSztrabóntól értesülünk, sikerrel is jártak: a holttestet végül is Moszkhiában, a Fehér Istennő temploma közelébentemették el, ahol Sztrabón idejében héroszként tisztelték Phrixoszt, s ahol „kost sohasem áldoznak”. Végképphihetetlen a legtöbb forrásnak az az állítása, hogy Iaszón Aiába érkezvén vakmerőén Aiétész elé állt, s követelnikezdte tőle az aranygyapjút. „Baljós” Aiétész amint Homérosz nevezi – azon nyomban megölte volna ezért azarcátlanságért. Egyébként az eredeti történetben említett feladatot, Phrixosz tisztes eltemetését bizonyára nem Zeuszrótta ki Iaszónra (hiszen gyűlölte Phrixoszt, leszármazottak is üldözte), hanem bizonyára a Fehér Istennő avagyIszisz, mert hiszen az ő kívánságára vitte el Phrixosz az aranygyapjút. Alexandriában feltehetőleg tilos voltnyilvánosan szólni arról, hogy a Fehér Istennő megalázta Zeusz Laphüsztioszt, s ezért nem mondhatta el Apollóniosz,mi történt Phrixosz szellemével. Művének eredeti, őszinte változatából valószínűleg csak a kolkhiszi temetkezésiszokások rövid leírása maradt fenn (ugyanez a Fehér Istennő Szamotheaként Britannia első névadója volt).

A misztériumokba, melyek a klasszikus korban már csak tartozékai voltak a görög vallásnak, amiként más ősivallási titkokba, a megbízhatók voltak beavatva, akiktől nem kellett tartani, hogy kifecsegve a titkot, közbotránytokoznak; a misztériumokban pedig az anyaistennő kultusza állt az első helyen. E titkokat sohasem írták le, legfeljebbnagy ritkán rejtjelesen, de úgy is csak szótöredékekben. Következésképpen Apollóniosz f ő hibája az lehetett, hogy azelőadócsarnokban az ősi források alapján adta elő az aranygyapjú Történetét, és a beavatottak úgy érezték, hogygondosan őrzött titkaikat profanizálja. A hivatalos változat szerint ugyanis Phrixosz a halálból menekült a bűvös koshátán, melyet boiótiai anyja, Nephelé küldött neki, s amint megérkezett Kolkhiszba, áhítattal Zeusznak, a menekültekistenének áldozta.

d) Primitív mesélők gyakran folyamodnak hallgatóik mulattatására kacagtató túlzásokhoz, különösen haorgiasztikus témákról folyik a szó. Héraklész nemi ereje, valamint telhetetlen falánksága mindenkor nevetség tárgyavolt a görögöknél, s az a félelmetes éjszaka, melyen Péneusz ötven lányával hált, méltán hasonlítható más nagytermészetű népi hősök jeles tetteihez, mint a francia Mariuséhoz, az angol Kőtörő Johnéhoz, az amerikai PaulBunyanéhoz vagy a Trobriandszigetek Malinowski A vademberek nemi élete című művében említett lakójához,akinek nemi szerve olyan hosszú volt, hogy sötétedés után kószálni kezdett a faluban, s elcsábította a gyanútlan falusilányokat. A lémnoszi orgiasztikus közjáték eredetileg ugyancsak obszcén történet volt; még Apollóniosznál is fel-felcsillannak humoros árnyalatok, amikor megemlíti, hogy Hüpszipülé elpirul a saját hazugságától, vagy amikorHéraklész Iaszónt korholja, mondván, hogy addig akar Hüpszipülé ölelésében henteregni, míg be nem népesíti aszigetet fiúgyerekekkel. De az epika illedelmes szabályai miatt kénytelen volt megtartóztatni tollat. Valószínűleg az aképtelen história, mely szerint az Északi szél fiai végigkergették a harpüiákat az Égei-tengeren s a Peloponnészoszkörül, ám alig telt el egy-két óra, már vissza is tértek, eredetileg komikus célzatú volt: híres-nevezetes

gyorslábúságuk, Lünkeusz éles látása, Periklümenosz varázsereje, valamint Iaszón végzetes szépsége bizonyára



13/264

állandó tréfálkozás tárgya volt az argonautáknál. Az is lehetséges, hogy a bikák igába törése, valamint a„veteményemberek” megölése tulajdonképpen Aiétész álmában szerepelt, és összefüggéséből kiragadva került atörténetbe.

e) Nem tudom, helyes-e Orpheuszt az argonauták közé sorolni. Phereküdész mindenesetre szerepelteti a listán. Hakihagyom Orpheuszt, Szamothrakét sem vehettem volna fel az útvonalba; egyébként is az izgága argonauták közékellett egy muzsikus, hogy békén tartsa őket, legalább annyira, mint egy kormányos, mert Iaszón, úgy látszik, egyikfeladatban sem volt képes helytállni. Az orphikus vallási szemlélet valószínűleg sok évszázaddal korábban elérkezettGörögországba, mint az irodalmi megszólaltatás, amely a Kr. e. VI. században következett be; Orpheusz állítólag jártEgyiptomban, de nem hiszem, hogy onnan hozta magával a misztériumokat. Az orphikus himnuszokmetempszükhoszisz-tana, amelyben sok kelta motívum van, valószínűleg a hüperboreosz druidáktól jött.Orpheusznak a halottakhoz intézett, arra vonatkozó intelmeit, hogy hogyan kell viselkedniük az alvilágban(tizenhetedik fejezet), a Peteliában, Compagnóban és Timpone Grandéban előkerült aranylemezekről vettem GilbertMurray professzor olvasata szerint. Az intelmekből hiányzó részletet a druida mitológiából pótoltam, mely feltűnőenszoros kapcsolatban áll az archaikus göröggel. Ez a részlet arról szól, hogyan különböztetheti meg a szellem azemlékezet forrását a feledés forrásától.

Történetem némely mozzanata talán túlságosan modernnek tűnik, ám a késő minószi kor mükénéi kultúrájavalószínűleg sokkal fejlettebb lehetett, mint Homérosz koráé volt. Trója eleste után fokozatosan hanyatlottGörögország kultúrája, s ezt a helyzetet még súlyosbította a Kr. e. 1020-ban bekövetkezett dór betörés. Valószínűnektartom például, hogy a Kr. e. XIII. századból való ökölvívó-szabálygyű jtemény sokkal közelebb állt a Queensberry-kódexhez, mint a VII. századból való; úgy látszik, a krétaiak lelkes hívei voltak az ökölvívásnak és ellenségei apankrációnak. Bizonyos, hogy a házi vízvezeték-hálózat meglepően fejlett volt, amint Sir Arthur Evansmegállapította Knószoszban.

A könyvemben említett, apályra-dagályra, áramlatokra, uralkodó széljárásra, tájékozódási pontokra,kikötőhelyekre vonatkozó adatokat ókori, valamint modern földrajzi munkákból és tengeri útleírásokból, továbbá aFekete-tengeri és földközi-tengeri útikalauz-ból ellenőriztem. Egyes adatok talán vitathatók, de azt az utat, amitleírtam, egy vitorlás hadigálya szerencsével, ügyes kormányzással megtehette a szükséges hét hónap alatt. Elvetem az

Apollodórosznál említett hagyományt, amely szerint csak négy hónapig tartott az út, hacsak nem úgy számol, hogycsupán azt az időt veszi tekintetbe, míg az Argó visszafelé hazai vízre érkezett, s az afrikai kalandot külön útnaktekinti. Theokritosz állítását sem fogadom el, hogy az Argó késleltette útját a Plejádok csillagképe megjelenéséig.Tagadom azt is, hogy ötvenevezős hajó volt, bár krétai pecséteken ábrázolnak ilyen nagy gályákat; harminc evező pontosan elegendő volt az argonautáknak feladatuk teljesítésére.

Azt a feltevésemet, hogy Kolkhisz és Trója között szövetség állt fenn, részben a földrajzi helyzet valószínűsíti –Kolkhisz volt a kapu a távoli kelet felé, Trója a nyugat felé nyíló kapu a Fekete-tenger valamennyi népe számára –,de részben alátámasztja Hérodotosz állítása is, mely szerint Helené Trójába szöktetése bizonyos mértékig megtorlásvolt Médeia Görögországba szöktetéséért.

Művem formája, melyet az argonauták történetéhez választottam, a történeti regény, s az ilyen regény írójának

mindenkor világosan meg kell mondania, mely időpontból szemléli az eseményeket. Oktalan dolog lett volna a Kr. e.XIII. századot választani: ez azt jelentette volna, hogy költői képekben kell írnom. Ha napjainkból visszatekintveírom meg, a párbeszédeket ide nem illő modern stílusban kellett volna fogalmaznom, de az is lehetetlenné vált volna,hogy teljes szívvel higgyek a történetben. Csupán egyetlen megoldás ígérkezett jónak, ha olyan korba helyezkedem,amelyik még hitt benne, de amelyben már megvolt a kívánt kritikus távolság, valamint egy egyszerű s egybenméltóságteljes prózai stílus.

Ezért többször megengedtem magamnak a „mai napig is” meg a „manapság” fordulatot. Könyvem utolsó lapjárólláthatják a történészek, hogy a „manapság” nem jelent későbbi időt, mint Kr. e. 146, amikor Lucius Mummiusmegostromolta és kifosztotta Korinthoszt: minthogy ekkor tűnt el végleg az Argó Poszeidón iszthmoszi templomából,ahol századokon át mindig újra helyreállítva látható volt, mióta Iaszón ott fogadalmi ajándékul elhelyezte –



14/264

valószínűleg részeg római katonák szétrombolták.4 Mint Martialis epigrammájából tudjuk, egyes részei Rómábakerültek a hadjáratból hozott emléktárgyakként.

Újabban feltűnt egy égi jel, hálátlan volnék, ha e helyen meg nem említeném: az Argó csillagképben egy Nova,

vagyis új, kivételes fényességű csillag jelent meg. Az Argó, többen egyszerűen a „hajó” csillagképnek nevezik, aKentaur – vagyis Kheirón, Iaszón gyámja –, valamint az egykor a Fehér Istennőnek szentelt Nagy Kutya csillagképközött van az égbolton. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy nem csupán az Argó, hanem az útja is tükröződik acsillagok között: mint Sir Isaac Newton megjegyzi, az Állatöv tizenkét csillagképe a történet különböző mozzanatait jelzi, mindjárt az első a Kos, mely az aranygyapjat viselte.

A hold még mindig a Fehér Istennő, aki felé pénzt fordítunk, továbbra is székében uralkodik Rheia, Artemisz vagyMarianaé néven, s többnyire megőrizte ősi címeit és jelvényeit. Csak éppen ma ruha födi az istennő keblét, egyébkénta kagylóhéjjal ékesített szépséges szentély, amelyet háromezer évvel ezelőtt Hüpszipülé királynő emelt számára alémnoszi Mürinében, szinte semmiben nem különbözik modern megfelelőitől, mert mint az Ég Királynő je, az istennő megtartotta szimbólumait: a holdat, a kígyót, a keresztet, a kék ruhát, a csillagokat, a liliomokat s az isteni gyermeket.Sőt egy barátom, aki nemrégiben járt a Pagaszai-öbölnél, azt mesélte, hogy Aphetai közelében, ahol az argonautákbúcsúáldozatukat bemutatták az istennőnek, mint Minden Élőlény Királynő jének, manapság is patakokban folyik avér ma is neki áldozott birkák és kecskék torkából; és ugyanebben az időszakban virágzik a bíborszínű szellőrózsa is.A Pélion-hegyen pedig, a görög templomban, amely valószínűleg a Kancafejű Istennő szentélyének helyét jelöli –innen ragadta el Phrixosz és Hellé az aranygyapjút –, a gyerekek az ősi újjászületési szertartás szerint az istennő szoknyája alól bújnak elő. Csak az egészből nagypénteki szertartás lett, a szoknyából pedig annak a ravatalnak atérítő je, amelyen halott fekszik; az ő húsát szaggatják aztán szimbolikusan darabokra, és az ő vérét öntik ki a földüdvéért.

[Kép: az_aiolidak_torzse.jpg]

Nehéz lett volna következetességre törekednem a nevek használatában. Ahol tehettem, legismertebb formájukbanhasználtam őket: Pollux szerepel Polüdeukész helyett, Korfu Phaiákia helyett, Fekete-tenger a Barátságtalan-tengerhelyett, és görögök hellének helyett, hiszen a kettő közül állítólag a görög a régibb elnevezés.

R. G.Galmpton-Brixham,

Devon

4 Azt hiszem, csupán a hajó tatját őrizték meg, mivel az orr okozta Iaszón halálát, s ennélfogva átok sújtotta. Az

bizonyos, hogy csak a hajó tatját tisztelték Argó csillagképként. (A szerző jegyzete.)



15/264

INVOKÁCIÓ

nkaiosz, kis Ankaiosz, tévedhetetlen hős te, ki – állítólag – utolsónak maradtál meg az argonauták sorából,akik Iaszónnal Kolkhiszba hajóztak az aranygyapjú felkutatására, szólj hozzánk világosan, mikoronfelkeressük sziklás sírodat Deiában, a Heszperidák árnyas földjén, az istennő forrása mellett.

Mindenekelőtt szólj arról, hogyan vetődtél ilyen messzire hazádtól, a virágzó Számosztói, majd pedig, ha kedved van,tárd fel előttünk elejétől a végéig híresnevezetes utatok teljes történetét, íme, mézes vizet áldozunk neked, hogyédesen folyjon a szavad. De félre minden hazugsággal! A holt szóljon igazat, csakis igazat, ha rossz fényt vet magára,akkor is.

A



16/264

PROLÓGUSANKAIOSZ A NARANCSLIGETBEN

gy nyári estén a lelegesz törzsbeli Ankaioszt, aki a virágzó Számosz szigetéről jött, kitették Maiorcaszigetének fövenyes déli partján. Legnagyobb szigete ez a Heszperidáknak, vagy ahogy sokan nevezik, aParittyások szigeteinek meg a Meztelenek szigeteinek, melyek egymáshoz közel, a tenger távoli nyugati

részén terülnek el, s jó széllel egy nap alatt elérhetők Hispániából. A szigetlakók leplezetlen megvetéssel szemléltékgörög saruját, az utazástól szennyes khitónját, nehéz tengerészköpenyét, és annyira megdöbbentek megjelenésétől,hogy nem ölték meg, hanem elvezették a sziget kormányzója, a f őpapnő színe elé, aki Drakhé barlangjában lakott,

mely az alvilág számos bejárata közül a legtávolabb esik Görögországtól.A f őpapnőt éppen egy bonyolult jövendölés foglalkoztatta, elküldte hát Ankaioszt leányához, a nimfához a sziget

túlsó végébe, Deiába, a szent narancsligetbe, hogy ő döntsön sorsa felől. Egy csapat meztelen kecskeember kísérte asíkságon s a vad hegyeken át, de a f őpapnő parancsára útközben egyetlen szót sem szóltak hozzá. Pihenni sem álltakmeg egy percre sem, csak épp amíg arcra borultak az út mellett álló hatalmas kőasztal előtt, ahol a kecsketestvériségszertartása szerint serdülőkorukban felavatták őket. Háromszor érkeztek olyan pontra, ahol három út fut össze, smindannyiszor messze elkerülték a kővel megjelölt háromszögű bozótost. Ankaiosz örömmel látta, hogy ilyentisztelettel adóznak a Hármas Istennőnek, mert ezek az elkerített részek az ő szent területei. Nagyon fáradtan, fájóslábbal érkezett Deiába. Rögtön megpillantotta a Narancsnimfát, amint sudár derékkal ült egy kövön a gránitsziklábólfakadó bővizű forrás szélén, mely a ligetet öntözte. Vadolajfák és ehető makkot termő tölgyek borították a hegyet,melynek oldala meredeken szakadt le ötszáz lábnyira a tengerig. A látóhatár szélén gomolygó köd olyannak tűntakkor, mintha juhok legelésznének.

Ankaiosz mély tisztelettel, pelaszg nyelven válaszolt, mikor a nimfa megszólította, s tekintetét a földre szegezte.Nagyon jól tudta, hogy a Hármas Istennő valamennyi papnő je szeme villanásával vízzé képes változtatni az emberlelkét, kővé a testét, s egyetlen leheletére elhull az állat, mely útjába kerül. E papnők jóskígyóinak ugyanolyanfélelmetes hatalmuk van a madarak, nyulak és egerek fölött. Ankaiosz azt is tudta, hogy nem szabad szólnia animfához, csak a kérdéseire válaszolhat minél rövidebben, minél alázatosabb hangon.

A nimfa elbocsátotta a kecskeembereket, s a csapat félrehúzódott egy szikla lábához, készenlétben, míg újból el ő nem szólítják őket. Jámbor, egyszerű emberek voltak, kék szeműek, lábuk rövid és izmos. Testüket nem ruhávalóvták a hidegtől, hanem bekenték disznózsírral kevert mézgával. Mindegyiknek tenger koptatta kővel tömöttkecskebőr tarisznya lógott az oldalán, parittya volt a kezében, egy másik parittya átvetve a fején, a harmadik megágyékkötőül szolgált. Biztosra vették, hogy hamarosan parancsot kapnak a nimfától, hogy intézzék el az idegent, márkedélyesen meg is tanakodtak, kié legyen az első lövés, kié a második, ne adjanak-e neki tisztességes előnyt, és úgy

kergessék meg egy kicsit a hegyoldalban, avagy ne vegyék-e mindjárt célba egy-egy testrészét, amint odaér, és úgyszaggassák darabokra.

A narancsliget ötven fája sziklaszentélyt övezett, ennek lakója volt az a különlegesen hatalmas kígyó, melyet atöbbi nimfa, az ötven Heszperida táplált minden áldott nap árpalisztből és kecsketejből kevert híg péppel. Annak ahajdani hősnek emlékét hirdette e szentély, aki az óceán valamely távoli partjáról Maiorcára hozta a narancsfát. Nevétmár elfeledték, csak „Jótevő”-ként emlegették. A kígyó, mely a hős gerincvelő jéből teremtetett, s az ő lelke élt bennetovább, ugyanezt a nevet viselte. A narancs gömbölyű, illatos gyümölcs, másutt ismeretlen a civilizált világon, amígfejlődik, zöld, aztán aranyszínű lesz, kemény héja van, és hűs, édes, üdítő húsa. Karcsú törzsű, fényes levelű fánterem, szúrós ágakon, és szokatlan időben, tél közepén érik. Maiorcán nem esznek nyakra-f őre narancsot, hanem csakévente egyszer, a téli napforduló idején, de előbb a vallás előírása szerint varjútövist és más hajtófüveket rágnak. Haígy eszik, hosszú életűek lesznek. De azonnali halállal hal, aki nem a vallás előírása szerint ízleli meg a narancsot,mert szentelt gyümölcs az; hacsak a Narancsnimfa nem parancsolja másképp.

E



17/264

E szigeteken a narancs hatására a férfiak is, nők is addig élnek, amíg kedvük tartja: általában akkor határozzák el,hogy meghalnak, mikor már úgy érzik, hogy lassú mozgásukkal, nehézkes beszédükkel kezdenek barátaik terhérelenni. Udvariasságból nem búcsúznak el szeretteiktől, nem keltenek feltűnést a barlangban – mert mindenki

barlangban lakik –, hanem szép csöndben kiosonnak, és fejjel előre levetik magukat egy szikláról, így tesznek azistennő kedvére, mert ő nem szereti a haszontalan siránkozást, a jajongást, és az öngyilkosokat vidám és megtisztelő temetéssel jutalmazza.

Magas és szépséges volt a Narancsnimfa. Dúsan leomló, harang formájú szoknyát viselt, mint a krétai nők, azerika levével narancsszínre festett vászonból, felsőtestén csupán rövid ujjú, zöld mellény volt, elöl nyitva, úgyhogykilátszott pompázatos, telt keble. Tiszte jeléül számtalan kis aranydarabkából összeillesztett, drágakő szemű kígyóövezte derekát, nyakát szárított zöld narancsfüzér, gyönggyel hímzett, magas fejdíszét aranyból vert teliholdékesítette. A nimfa négy szépséges leányt szült, a legfiatalabb követi majd tisztében, ha eljön az ideje, amiként belőleis, mint legfiatalabb testvérből, anyja után f őpapnő lesz Drakhéban, ha eljön az ideje. Négy leánya még nem érte elazt a kort, hogy nimfa lehessen, egyelőre vadásznak, ügyes parittyások, együtt járnak a vadászó férfiakkal, hogyszerencsét hozzanak nekik. Szűz, Nimfa és Anya a sziget örök királyi háromsága, és az istennő, akit itt mind e hárommegjelenési formában tisztelnek, mint Újholdat, Teliholdat és Fogyóholdat, a sziget uralkodó istensége. O teszi

termékennyé a fákat és növényeket, melyek nélkül az ember nem élhet. Nem köztudomású-e, hogy minden zöldnövény fejlődik, amíg a hold növekszik, a fogyó holddal azonban megáll a növekedésben, csak a csípős hagymalázadozik, s nem tartja be a hónapos fejlődési szakaszokat? De az istennő fiúgyermeke, a Nap, az évente születő sévente meghaló, meleg sugaraival gyámolítja anyját. Mivel pedig a Nap a Narancsnimfa egyetlen fiúgyermeke,méhének ezt a testet öltött gyümölcsét áldozzák az istennőnek, s innen a szokás, hogy darabokra szaggatják, ésárpamaggal elkeverve szétszórják, hogy bőséges termést biztosítsanak.

A nimfát meglepte, hogy a pelaszgok nyelve, melyen Ankaiosz megszólalt, mennyire hasonlít a szigeteken beszéltnyelvhez. Bár megörült, hogy kikérdezheti, és közben nem kell mutogatással bajlódnia, sem bottal rajzolgatnia azagyagra, kissé nyugtalanította, hátha útközben olyan dolgokról beszélgetett a kecskeemberekkel, melyek felől ő ésanyja megfontolt szándékból tudatlanságban kívánja tartani őket. Első kérdése így hangzott:

– Krétai vagy?

– Nem, isteni lény – felelte a jövevény –, Számosz szigetéről való pelaszg vagyok én, hazám az Égei-tengerszigete, s ennélfogva legfeljebb csak rokonságban állok a krétaiakkal. Görögök uralkodnak fölöttünk.

– Nyomorult, csúf féreg vagy – mondta a nimfa.

– Bocsásd meg nekem, isteni lény, sok megpróbáltatást éltem át.

A nimfa megkérdezte tőle, miért tették ki Maiorca partjára, amire azt felelte, hogy azért száműzték Számoszról,mert makacsul ragaszkodott az istennő ősi szertartásaihoz – Számoszban mostanában vezették be az új olümposziszertartásokat, s ez sértette vallásos érzületét –, s mivel tudott róla, hogy Maiorcán ősi ártatlanságában maradt fenn azistennő kultusza, arra kérte hajója gazdáját, hogy e szigeten tegye partra.

– Úgy – jegyezte meg a nimfa. – Elbeszélésed egy Héraklész nevű hőst juttat eszembe, aki sok-sok évvel ezelőttlátogatott el szigetünkre, mikor még anyám volt e liget nimfája. Történetének részleteiről nem sokat mondhatokneked, mivel gyerekkoromban titkolta előlem anyám, de ennyit azért tudók: Héraklészt ura, Eurüsztheüsz, Mükéné

királya (bárhol legyen is az a Mükéné) végighajszolta a világ körül, és szemmel láthatóan képtelen feladatokelvégzésére kényszerítette, mégpedig, mint mondotta, azért, mert makacsul ragaszkodott az istennő ősi tiszteletéhez.Csónakból lépett partra szigetünkön, és vakmerőén kijelentette, hogy az istennő nevében érkezett, és egy kosár szentnarancsot akar szedni e ligetben. Oroszlánember volt, s ezzel kitűnt szigetünkön, ahol nincs oroszlántestvériség, deegyébként is óriási testi erővel volt megáldva, továbbá mesébe illő étvággyal habzsolt ételt, italt, szerelmigyönyöröket. Anyám megkedvelte, bőségesen megajándékozta naranccsal, s azzal is megtisztelte, hogy érintkezettvele a tavaszi vetés idején. Hallottál már erről a Héraklészről?

– Bajtársam volt egy tengeri úton, ha aTirünszből való Héraklészre gondolsz – felelte Ankaiosz. – Ez akkortörtént, mikor a híres Argóval hajóztam a Nap istállóihoz. Sajnálattal hozom tudomásodra, hogy a gazfickó bizonyárafélrevezette anyádat. Semmi joga nem volt, hogy gyümölcsöt kérjen az istennő nevében, aki nem állhatta őt.

A nimfa élvezte, hogy ennyire tűzbe jött, s megnyugtatta, hogy most már megbizonyosodott kiléte felől: fel isemelheti tekintetét a földről arcára, s ha kedve tartja, kissé bizalmasabban is szólhat hozzá. Attól azonban egyelőre



18/264

óvakodott, hogy szabályszerűen az istennő védettjének nyilvánítsa. Megkérdezte Ankaioszt, melyik testvériségheztartozik, mire azt válaszolta, hogy delfinember.

– Ó – mosolyodott el a nimfa –, mikor engem nimfává avattak, s első ízben érintkeztem férfiakkal a barázdák

közt, vetés után, delfinember volt egytől egyig mind a kilenc férfi. Az első, akire választásom esett, a következő esztendőre szokásaink szerint a Nap Hőse vagy a Háború Királya lett. Kicsi, ősi testvériség nálunk a delfineké,kiválóak a zenében, még a fókákat is fölülmúlják.

– A delfinnek csodálatos érzéke van a zenéhez – helyeselt Ankaiosz.

A nimfa folytatta:

– Megszültem gyermekemet, s nem leány lett, hogy életben maradjon, hanem fiú, s ilyenformán darabokraszaggatva visszavettetett a barázdába, ahol fogant. Az istennő adta, az istennő vette el. Azóta sohasem mertemdelfinemberrel érintkezni, mert az a véleményem, hogy az a testvériség nem hoz szerencsét rám. A mi családunkbana fiúgyermek nem élhet tovább a második vetés idejénél.

Ankaiosz vakmerőén ezt kérdezte:

– S az még sosem történt meg, hogy egy nimfa vagy papnő (mivel e szigeten oly hatalmasak a papnők)kicsempészte volna fiúgyermekét dajkaságba, ő pedig a dajka leánygyermekét vette volna magához, hogy mindkettő életben maradhasson?

A nimfa feddő hangon felelte:

– Meglehet, Ankaiosz, hogy tifelétek szokásos efféle csalafintaság, de nálunk nem. Itt nincs olyan nő, aki aHármas Istennőt félrevezetné.

Ankaiosz így válaszolt:

– Isteni lény, jól tudom én, hogy az istennőt félrevezetni lehetetlen. – De azért megkérdezte: -Tifelétek, ha egykirályi nimfa féktelen szeretetet érez fiúgyermeke iránt, nem szokás, hogy hím borjút vagy gödölyét áldozzon felhelyette, becsavarva a csecsemő ruhájába, s lábára csatolva a kicsi saruját? A mi szigetünkön úgy tartják, hogy azistennő szemet huny az ilyen csere fölött, s földjeink ettől még nem veszítenek termékenységükből. Csak nagyonrossz esztendő után, ha aszály sújtotta a gabonát, áldoznak nálunk fiúgyermeket a következő vetés idején, de

olyankor is szegény szülők gyermekét, s nem királyi sarjat.A nimfa ismét szigorúan válaszolt:

– A mi szigetünkön nem tesznek ilyet. Nálunk sosem húz ujjat asszony a Hármas Istennővel. Innen a mi jólétünk.Ez az ártatlanság s a nyugalom szigete.

Ankaiosz elismerte, hogy sok száz sziget közül, ahol utazásai során megfordult, ez a legkellemesebb, beleértvehazáját is, a virágzó szigetnek nevezett Számoszt.

Ezután így szólt a nimfa:

– Most ráérek, hogy meghallgassam történetedet, ha nem szólsz unalmasán. Miért nem látogatják már szigeteinketrokonaid, a krétaiak, mint egykor dédnagyanyám idejében, amikor tisztelettudóan társalogtak velünk nyelvükön,mely nem azonos ugyan a miénkkel, de könnyen megértjük? Kik azok a görögök, uraitok, akik ugyanolyan hajókon járnak, mint a krétaiak valaha, ugyanolyan árut kínálnak eladásra – vázákat, olívaolajat, festéket, vászonneműt,ékszert, köszörűkövet és finom bronzfegyvereket –, de kos s nem bika ékesíti hajójuk orrát, érthetetlen nyelvenbeszélnek, erőszakos, nyers modorban alkudoznak, szégyentelenül kacsingatnak a nőkre, és összelopkodnak mindent,ami kezük ügyébe kerül? Nem szívesen kereskedünk velük, s gyakran üres kézzel zavarjuk el őket, sőt nemegyszerparittyával törjük ki a fogukat, vagy jókora kővel zúzzuk be a bronzsisakjukat.

Ankaiosz elmondta erre, hogy a Krétától északra fekvő szárazföldet, melyet azelőtt Pelaszgiaként ismertek, újurairól ma Görögországnak hívják. Népessége igen kevert. Legősibb lakosai a földből született pelaszgok, akik ahagyomány szerint a Hármas Istennőtől ízekre szaggatott Ophión kígyó elszórt fogaiból keltek ki. Ezekhez elsőnekkrétai telepesek csatlakoztak Knószoszból, azután henétek jöttek Kis-Azsiából, s velük egyiptomi aithiópok, akiknekdúsgazdag királya, Pelopsz, adta nevét az ország déli részének, a Peloponnészosznak. Pelopsz hatalmas kőfallalkörülvett városokat emelt, s fehér márvány síremlékeket, melyek méhkaptár formájúak, akár az afrikai kunyhók. Svégül megérkezett a görögök barbár pásztornépe északról, a Duna folyón túlról. Thesszália felől jöttek, egymás után



19/264

három hullámban, és birtokba vették Pelopsz valamennyi erős városát. Ezek a görögök arcátlan zsarnoksággaluralkodnak a többi nép felett.

– És sajnálattal közlöm veled, isteni lény – mondta Ankaiosz –, hogy uraink, a görögök, az atyaistent imádják

legf őbb istenségként, s titokban megvetik a Hármas Istennőt.A nimfa elámult, s azt hitte, rosszul hallotta szavait. Megkérdezte:

– Ugyan ki az az atyaisten? Hogy tisztelhet valaki egy atyát? Hiszen az apa alkalmi eszköze csupán az asszonygyönyörűségének, anyává válásának! – Megvetően nevetni kezdett, majd felkiáltott: – A Jótevőre esküszöm, ilyenképtelen történetet nem hallottam még életemben. Még hogy apa! Ezeknél a görögöknél talán az apa szoptatja agyereket, ülteti az árpát, termeszti a fügét, hozza a törvényeket, egyszóval az apa végzi az asszonynak fenntartottfelelős teendőket? – Indulatosan dobbantott egyet a kövön, és sötét vérhullám öntötte el az arcát.

Meglátták a kecskeemberek, szó nélkül követ vettek elő a tarisznyájukból, s bekészítették a parittyába. DeAnkaiosz jámborul válaszolt, s szerényen ismét a földre szegezte tekintetét. Megjegyezte, hogy sok különösszokásnak hódolnak e földön, és sok néptörzs tűnik esztelennek mások szemében.

– Szívesen megmutatnám neked, isteni lény, a Fekete-tenger partján élő moszünoikiaiakat – mondta –, akik fából

épült várkastélyaikban gesztenyés süteménnyel elképesztően felhizlalják tetovált fiaikat. Az amazonokszomszédságában élnek, akik legalább olyan különös szerzetek. A görögök pedig a következőképpen érvelnek:minthogy az asszonyok anyasága a férfiaktól függ – mert az ő méhüket nem termékenyíti meg a szél, amiként azibériai kancákét –, következésképpen a férfiak fontosabb lények.

– Micsoda ostoba érvelés! – kiáltott a nimfa. – Ezzel az erővel azt is állíthatnád, hogy ez a fenyőfaszilánkfontosabb nálam, mivel a fogam piszkálására használom. Mindig a nő az első, nem a férfi: ő a cselekvő, a másikmindig eszköz. A nő parancsol, a férfi engedelmeskedik. Hiszen a nő választ férfit magának, elárasztja illatoslényének bájával, majd ráparancsol, hogy feküdjön hanyatt a barázdában, s meglovagolja, mint a kedvére betörtvadlovat, aztán ha gyönyörűségét lelte benne, ott hagyja heverni, akár egy hullát! Talán nem az asszony parancsol abarlangban, s ha valamelyik szerető je kedvét szegi konok vagy lusta viselkedésével, nem szegezheti-e neki aháromszor megismételt felszólítást, hogy szedje össze a holmiját s térjen vissza testvérisége szállására?

– A görögöknél, isteni lény – felelt halk hangon Ankaiosz –, éppen a fordítottja van szokásban. A férfi választmagának asszonyt, hogy gyermeke anyjává tegye (így mondják arrafelé), vágyának erejével lebírja, amikor kedvetartja, ráparancsol, hogy feküdjön hanyatt, s aztán fölébe kerülvén kitölti vágyát vele. A házban a férfi az úr, s ha azasszony zsémbes vagy léha viselkedésével felbosszantja, jól megyeri, ha pedig nem változtat magatartásán,visszaküldi apja házához minden cókmókjával, és gyermekeit egy rabszolganőre bízza, hogy nevelje fel őket. De azistennő nevére kérlek, isteni lény, ne haragudj meg reám ezért! Én pelaszg vagyok, gyűlölöm a görögöket meg aszokásaikat, s csupán felszólításodnak engedelmeskedve válaszoltam kérdéseidre.

A nimfa beérte annyival, hogy megjegyezte, bizonyára nincs a görögnél istentelenebb, undorítóbb népe avilágnak, rosszabbak az afrikai majmoknál is – ha ugyan Ankaiosz nem űz csúfot belőle a meséjével. Újramegkérdezte tőle, hogy áll a helyzet az árpa vetésével meg a füge termesztésével: hogyan jutnak kenyérhez vagyfügéhez a görög férfiak az istennő közbenjárása nélkül.

Ankaiosz így felelt:

– Mikor a görögök Pelaszgiába érkeztek, isteni lény, pásztorok voltak, nyárson sült húson, sajton, tejen, mézen ésvad füveken éltek. Fogalmuk sem volt tehát az árpa vetésének vagy bármiféle gyümölcs termesztésének aszertartásairól.

A nimfa közbevágott:

– Ezek az esztelen görögök tehát – gondolom – északról jöttek, asszonyaik nélkül, mint ahogy némelykor a herék,a méhcsaládok dologtalan apái is kirajzanak a kaptárból, letelepednek valahol távol a királynő jüktől, s azontúlmocskon élnek, nem mézen.

– Nem így van – felelte Ankaiosz. – Magukkal hozták asszonyaikat is, de azok már megszokták azt az életmódot,mely neked képtelennek és tisztességtelennek látszik. Az asszonyok gondozták a jószágot, s a férfiak adták-vettékőket, akárcsak az állatokat.



20/264

– Elhinni sem vagyok hajlandó, hogy férfiak adhatnak-vehetnek asszonyt – kiáltott fel a nimfa. -Téged bizonyárafélrevezettek. De mondd csak, azok a mocskos görögök sokáig folytatták ezt az életmódot még azután is, hogymegtelepedtek Pelaszgiában?

Ankaiosz így felelt:– A betolakodók első két törzse, az iónok és az aiólok, akik bronzfegyvereket használtak, rövidesen behódoltak az

istennő uralmának, amint az fiaivá fogadta férfi isteneiket. Felhagytak sok barbár szokásukkal. S mikormegízleltették velük a pelaszgok sütötte kenyeret, ők pedig elismerték, hogy szent s jó ízű táplálék az, egyikük, névszerint Triptolemosz, engedélyt kért az istennőtől, hogy maga is vethessen árpát, mert bízott benne, hogy ezt amunkát a férfi is képes lesz csaknem olyan sikerrel végezni, mint a nő. Azt mondta, ha lehetséges, szeretnémegkímélni az asszonyt a fölösleges fáradságtól és gondtól. S az istennő erre nagylelkűen engedélyt adott.

A nimfa úgy kacagott, hogy a hegyoldalak is belecsendültek, s együtt kacagtak vele a kecskeemberek a sziklán,még hemperegtek is nevettükben, bár sejtelmük sem volt róla, mi fakasztotta derűre a nimfát. Ankaiosznak így felelt:

– Képzelem, milyen termést takaríthatott be az a Triptolemosz: csupa pipacsot, beléndeket meg pitypangot.

Ankaiosz bölcsen nem mondott ellent. Inkább a görögök harmadik törzséről kezdett beszélni, a vassal

fegyverkezett akhájokról, akik arcátlanul viselkedtek az istennővel, s meghonosították az olümposzi istenek családját.De észrevette, hogy a nimfa nem figyel rá, erre abbahagyta.

A nimfa csúfondárosan kérdezte:

– Arra felelj nekem, Ankaiosz, mit neveznek nemzetségnek a görögöknél? Mert azt csak nem akarod elhitetnivelem, hogy náluk a férfi s nem a nő a nemzetség feje, s a nemzedékeket az apa, nem pedig az anya utánszármaztatják?

Ankaiosz erre csak bólintott, mint aki kénytelen elismerni, miféle képtelen ellentmondásba kergették a nimfakeresztkérdései.

– Így van – felelte –, a vasfegyverzetű akhájok bejövetele óta, ami sok évvel ezelőtt történt, Görögországbantöbbnyire a férfiról származtatják a nemzetséget, nem a nőről. Az iónok meg az aiólok fontos újításokat vezettek be,az akhájok megérkezése azonban mindent felfordított. Az iónok és az aiólok már megtanulták az anyaági

leszármaztatást, de az akháj oknál mindig az apa volt s az ma is a nemzetség feje, tőle ágaztatják le a családfát, ésújabban elfogadtatták ezt az aiólokkal, sőt bizonyos mértékig az iónokkal is.

A nimfa felkiáltott:

– Nem, ez teljes lehetetlenség! Vitathatatlan tény például, hogy a kis Koré az én leányom, testemből segítettevilágra a bába, de hogy tudnánk teljes bizonyossággal megmondani, ki volt az apja? Hiszen nem szükségképpen attóla férfitól fogantam meg, akivel a szent orgiák során elsőnek töltöttem kedvemet. Lehetséges, hogy az elsőtől, deéppúgy lehet, hogy a kilencediktől.

– A görögök azzal igyekeznek ezt a bizonytalanságot eloszlatni – felelt Ankaiosz –, hogy a férfi úgynevezettfeleséget választ magának, s ettől kezdve a nő senki mással nem érintkezhet, csak vele. így aztán ha megfogan, nemvitatható az apaság.

A nimfa nagyon komolyan nézett szembe Ankaiosszal, s így szólt:

– Te mindenre meg tudsz felelni. De ne akard velem elhitetni, hogy lehetséges annyira leigázni, úgy óvni, őrizniasszonyt, hogy ne élvezzen azzal a férfival, aki tetszik neki. Ha egy fiatal nő csúf, öreg, elnyűtt férfi felesége lesz,amilyen például te vagy, elvárhatják-e tőle, hogy jószántából érintkezzék vele?

Ankaiosz állta a nimfa tekintetét, s így felelt:

– A görögök azt állítják magukról, hogy ennyire hatalmukban tudják tartani a feleségüket. De elismerem, sokszormegtörténik, hogy az asszony titokban mégis érintkezik olyan férfival, akinek nem felesége. Ilyenkor aztán a férjféltékenységből meg akarja ölni az asszonyt is, meg a szerető jét is, s ha történetesen a két férfi király, népeik isháborúságba keverednek egymással, s nagy vérontás keletkezik a viszályból.

– Ezt már el tudom képzelni – felelt a nimfa. – Mindenekelőtt óvakodni kell a hazugságtól, azután nem szabadolyasmit vállalni, amit nem tudnak betartani, s akkor nem adnak okot féltékenykedésre. Magam is sokszortapasztaltam, hogy a férfiak ostobán féltékenyek: valóban, tisztességtelenségük és szüntelen locsogásuk mellett talán

ez a legf őbb jellemvonásuk. De most azt mondd el, mi történt a krétaiakkal.



21/264

– Meghódította őket a görög Thészeusz, győzelmét pedig egy bizonyos Daidalosz segítette elő, a híres mester ésfeltaláló – felelt Ankaiosz.

– Mit talált fel? – kérdezte a nimfa.

– Többek között – felelt Ankaiosz – bronzbikákat szerkesztett, amelyek bőgtek, ha a hasuk alatt tüzet gyújtottak.Aztán elkészítette fából az istennő élethű szobrát: tagjait minden irányban mozgatni lehetett – valóságos csoda volt –,sőt egy rejtett zsineg segítségével a szemét is lehetett nyitnicsukni.

– És él még ez a Daidalosz? – kérdezte a nimfa. – Nagyon szeretném megismerni.

– Sajnos nem él már – felelt Ankaiosz. – Mindez, amiről szóltam, jóval napjaim előtt történt.

A nimfa unszolni kezdte:

– Nem tudnád megmondani, hogyan szerkesztette meg azokat a szobrokat, hogy tagjaik minden iránybanmozogtak?

– Bizonyára gömbcsuklókon forogtak – felelt Ankaiosz, s ökölbe szorított jobb kezét felemelve megforgattabehajlított bal tenyerében, hogy a nimfa világosan megértse a dolgot –, mivel a gömbcsukló Daidalosz találmánya.

Akárhogy is, a krétai hajóhadat Daidalosz egy találmánya elpusztította, s ezért nem látogatják már a krétaiak ezt aszigetet, csak a görögök, meg néha a pelaszgok, thrákok és phrügiaiak.

– Hallottam anyám anyjától – szólt a nimfa –, hogy bár a krétaiak csaknem olyan tisztelettel övezték az istennőt,mint mi, több vallási kérdésben másként jártak el. Például a f őpapnő nemcsak egy esztendőre választotta aNaphérószt. A kiválasztott férfi némelykor kilenc vagy még több évig uralkodott, és nem mondott le tisztéről, azzalérvelvén, hogy a tapasztalat adja a bölcsességet. Minósz papjának vagy Bikakirálynak nevezték. Mert a szigeten abikatestvériség volt az uralkodó: a szarvasemberek, lóemberek, kosemberek és effélék nem is merészeltek pályázni aHáború Királya tisztére, és a f őpapnő csakis bikaemberekkel érintkezett. Itt anyám is, én is egyformán részesítjükkegyeinkben az összes testvériséget. Nem bölcs dolog egyetlen testvériségnek biztosítani az elsőséget, sem pedig egykirályt két, legfeljebb három esztendőnél tovább uralmon hagyni. A férfiak hajlanak az arcátlanságra, ha nemszorítjuk vissza őket méltó helyükre, és csaknem egyenrangúnak képzelik magukat az asszonyokkal.Arcátlanságukkal a maguk pusztulását is előidézik, és sok kellemetlenséget okoznak a nőknek is. Nincs kétségem

afelől, hogy Krétában is ez következett be.Beszéd közben titkon jelt adott a kecskeembereknek, hogy vezessék el színe elől Ankaioszt, azután kergessék meg

és kövezzék halálra parittyájukkal. így döntött, mert nem akarta, hogy akár egy napig is életben maradjon e szigetenaz a férfi, aki ilyen nyugtalanító és szemérmetlen dolgokról szólhat, meg aztán amúgy is tudomására adta már, amitannyira kívánt: a faszobrok mozgathatóságának elvét. Félt, hogy Ankaiosz bajt kever, ha meg találja zavarni a férfiaklelki egyensúlyát. És különben is: hajlott, kopasz, csúf vénember, számkivetett, s méghozzá delfinember, az pedignem hoz szerencsét ennek a ligetnek.

A kecskeemberek tisztelettel arcra borultak a Narancsnimfa előtt, majd talpra álltak s örömmel teljesítettékparancsát. A hajsza hamar véget ért.



22/264

ELSŐ FEJEZETAZ ÁRPA MEGPÖRKÖLÉSE

ikor a beözönlő görögök első törzse, az iónok, a Duna felső szakaszáról Isztrián és Illürián át behatoltakThesszáliába, a bennszülöttek, vagyis a szatírok, lapithák, aithikiaiak, phlegüasziak és kentaurokvisszavonultak fellegváraikba. A nagy tömegben érkező hódítók magukkal hozták isteneiket és a

vallásos szertartásokhoz szükséges valamennyi megszentelt eszközt. A Pélion-hegy őslakói, a kentaurok, a magasbólfigyelték, amint lassan vonulnak csapataikkal nyugat felé a Pagaszai-síkságon át, ahol néhány napos pihenőt tartottak,de aztán, mikor hírét vették a délebbre fekvő dús legelőknek, ismét útnak indultak Phthia vára felé, s eltűntek szem

elől. Iólkoszban, a Pélion-hegy lábánál állt a halnimfák ősi szentélye, ennek f őpapnő je ítélkezett egész Phthiótiszvallási ügyeiben. A nimfák nem menekültek el az iónok elől, hanem félelmetes Gorgó-arccal és sziszegve nyelvetöltöttek rájuk, mire az iónok bölcsen továbbvonultak Boiótiába.

Pelaszgiában, amint akkoriban Görögországot nevezték, békés, vendégszerető lakosságot találtak az iónok: abennszülött pelaszgokat, akik henét, krétai és egyiptomi telepesekkel keveredtek, s valamennyien – némelykor másnéven – a Hármas Holdistennőt tisztelték. Az istennő utasította a Mükénéből, Tirünszből, Argoszból s egyébvárosokból a tisztelettel övezett olümpiai szentélyébe igyekvő követeket, hogy fogadják szívesen az iónokat, de azzala szigorú feltétellel, hogy tartsák tiszteletben a vallásos szokásokat, amelyek az ő birodalmában érvényesek. Aziónokra hatott a küldöttek udvarias és határozott magatartása, és tiszteletet keltettek bennük hatalmas falakkal övezettvárosaik. Thesszáliába visszafordulni nem volt kedvük, győzelmet sem remélhettek, inkább bölcsen beleegyeztek,hogy isteneik behódolnak a Hármas Istennőnek, ha fiaivá fogadja őket. Minüasz volt az első ión törzsf ő, aki behódolt,ezért az istennő mindenkinél jobban kitüntette kegyeivel, az ő apja volt az a Khrüszész, aki megalapította Aiaiát a

hasonló nevű szigeten, Polával szemközt, az Adriai-tenger fejénél. Mikor Minüasz meghalt, az istennő a héroszcímmel tisztelte meg, és ötven nimfát rendelt a boiótiai Orkhomenosz városában, a Kopaiszi-tó közelében emelthatalmas, hófehér szentélyébe, s megbízta őket azzal is, hogy az egész környék vallási ügyeiben ítélkezzenek. Ezek animfák soha nem mentek férjhez, hanem pelaszg módra az ünnepségek idején szeretőket választottak. Az egyiptomiKekropsz már bevezette Attikában a házasság intézményét, és az istennő szemet hunyt az újítás felett, ha ezzel semaz ő tiszteletét, sem pelaszg híveit nem sértik. Az iónoknál is megvolt a házasság intézménye, de amikor látták, hogya tekintélyesebb bennszülöttek szemérmetlennek tartják e szokást, sokan szégyenérzetből felhagytak vele.

Ezután újabb görög invázió következett: ezúttal az iónoknál sokkal életerősebb aiól törzs özönlött be Thrákiafelől. Ők is elhaladtak Iólkosz mellett, akár az iónok, de elfoglalták a boiótiai Orkhomenosz városát, melyetőrizetlenül találtak, mert éppen ünnepségek folytak. Törzsf őik kivívták maguknak azt a jogot, hogy az ország katonaiőrzői legyenek, Minüasz szentélyének nimfáit pedig rávették, hogy fogadják őket férjükül, s ezután minüaiaknaknevezték magukat. Belőlük került ki Görögország e keleti részének arisztokráciája, de sem Attikába, sem aPeloponnészoszra nem tudtak behatolni, mert a kadmoszi Thébai erős városa elzárta útjukat. Nagy ősüket, Aioloszt,egykor ugyancsak megtisztelték a hérosz címmel, és most abból a thrákiai barlangból, helyesebben üregből, ahovacsontjait temették, kígyófarkú szeleket bocsát ki kegyesen, látogatói kérésére. Ezt az uralmát a szelek fölött a HármasIstennő adományozta neki.

Amikor Thészeusz, az ióniai Athén királya, titokban épített hajóhadával kifosztotta a krétai Knószoszt, a minüaiakis tengerre keltek. Száz vagy annál is több hajót szereltek fel, s valamennyit összevonták Aulisz közelében azEuboiai-öböl jól védett partjainál. Thészeusz, hogy ne kelljen velük tengeri ütközetbe bocsátkoznia, békésmegállapodást hozott létre a két állam között a krétaiaktól elragadott tengeri kereskedelem kérdésében, továbbá akalózok elleni együttes fellépésben. Az athéniak délen és keleten kereskednek: Egyiptom, Afrika, Phoinikia és Kis-Ázsia városaival, továbbá a phrügiai Trójával, a Távol-Kelet legjobb piacával; a minüaiak északon Thesszáliával ésThrákiával, nyugaton pedig Szicíliával, Korfuval, Itáliával és Galliával. Hogy minél zavartalanabb legyen a nyugati

kereskedelem, a minüaiak hajóhaduk egy részét a homokos Püloszban, a Peloponnészosz nyugati partján fekvő

M



23/264

kikötő jükben állomásoztatták, s ezzel kiküszöbölték a Maleafok fáradságos megkerülését. Aiolosz szelei, melyeket aszentélyét gondozó nimfák disznóbőr tömlőkbe zárva tartottak, nagy segítségére voltak a minüai hajósoknak.

A minüaiak meggazdagodtak, és eleinte semmi sem zavarta őket uralmuk élvezésében, f őként mert igyekeztek az

istennő kedvében járni. Égistenüket, Dioszt, akit a Laphüsztiosz-hegyen kos alakjában tiszteltek, ünnepélyesen azanyaistennő fiává nyilvánították. Ekkor kapta anyjától a Zagreusz, illetve Zeusz nevet ama gyermek után, akit ahagyomány szerint termékenysége bizonyságául minden esztendőben megszül a krétai Dikté barlangjában, de acsecsemőt születése után mindig feláldozzák a föld javáért. Zeuszt azonban már nem áldozták fel, sőt olyankiváltságokban részesült, amilyenekben a felnőtt istenségek. Bár az anyaistennő sok tekintetben leányai, a Nimfaistennő és a Szűz Istennő fölébe helyezte fiát, ő maradt meg legf őbb istenségnek.

A minüaiak történetének következő, az argonauták mondájához kapcsolódó eseménye az volt, hogy kiterjesztettékuralmukat a Pagaszai-öbölre, és északon egészen a thesszáliai Lariszáig. A minüaiak gőgös királya, Athamasz,feleségül kérte Inót, az iólkoszi szentély f őpapnő jét, és házasságkötésüket együtt akarta megünnepeltetni a nimfák éssaját f őemberei egybekelésével. Inónak nem volt szíve elutasítani Athamaszt, a délceg, magas, aranyszőke férfit,nemcsak azért, mert becses ajándékokkal halmozta el őt és nimfáit, de azért sem, mert a minüaiak sokkal többenvoltak, sokkal erősebb fegyverekkel rendelkeztek, mint phthiótiszi honfitársai. Ha azonban beleegyezik a házasságba,megsérti a pélioni kentaurok szerzett jogait: eddig ugyanis a lótestvériséghez tartozó kentaurok voltak az iólkoszihalnimfák választott szerelmesei, éppúgy, ahogy az Ixión hérosz szentélyét ápoló Nyaktekercsnimfák is csak amagnésziai leopárdtestvériségből kerestek szeretőt maguknak. Inó az istennőtől kért tanácsot, hogy megöljék-eférjüket a nászéjszakán, amint hasonló körülmények között az argoszi Danaidák tették valamikor, avagy ők magukkeressék a halált a tengerbe ugorván, mint az athéni Pallantidák. Vagy talán valami más parancsot ad az istennő?Álmában kapott választ, a következőképpen: „Itassátok le keveretlen borral a lóembereket, a többit bízzátok rám.”

Nagy pompával ünnepelték meg a házasságot, s Inó ragaszkodott hozzá, hogy a lakodalomra a lóembereket ismeghívják hegyi barlangjukból. Amint megérkeztek, lémnoszi borral színültig töltött kupával kínálták őket. Akentaurok egy Szabaziosz nevű thesszáliai héroszt tisztelnek, aki ünnepi italukat, az árpasört feltalálta. Ez az italelőbb jókedvre deríti híveit, majd mély álmot hoz rájuk. Ezúttal is valami sörfélének gondolták a számukra ismeretlenitalt, a bort, mert annak is sápadt aranyszíne volt, bár illata valamivel csípősebb, s nem szalmaszállal szívták, mint a

sört szokták az úszkáló üledék miatt. Gyanútlanul kiürítették a kupát. „ló Szabaziosz! ló! ló!” kiáltásokkal, ízlett azédes ital, s még többet kívántak belőle. De éppenséggel nem álmosodtak el, hanem tűzbe jöttek tőle, féktelenülugrándoztak, forgatták a szemüket, s nyögdécseltek gerjedelmükben. A halnimfák szíve megesett rajtuk, otthagyták a józan minüaiakat, akik négy rész vízzel hígították borukat, elvonultak az erdőbe, és szerelemben egyesültek akentaurokkal.

Ez a szeszélyes viselkedés felháborította a minüai férjeket, az asszonyok nyomába eredtek, és bronzkardjukkalleterítettek tizenkét kentaurt. Másnap Athamasz megostromolta a kentaurok fellegvárát. Ellenálltak, amennyirelehetett, hadakoztak fenyőfa lándzsájukkal, a hegyoldalon kőgörgetegeket zúdítottak le, de vereséget szenvedtek, s akirály észak felé űzte őket. Hogy a visszatéréstől is elvegye a kedvüket, eltávolította a szentélyből a Fehér Istennő kancafejű képmását, magával vitte Iólkoszba, elhelyezte a halnimfák szentélyében, a pélioni szentélynek pedigvakmerőén a kos-Zeusz, illetve az esőt hozó Zeusz nevet adta. Ezzel egy időre sikerült megtörnie a kentaurok harciszellemét, de Inó egyik nimfájával titkon kicsempésztette a kancafejű képmást, s elhelyeztette egy barlangban az

Ossza-hegyhez vezető út erdős völgyében, ahol a kentaurok újra összegyűltek és bosszúért imádkoztak az istennőhöz.Athamasz király nem is sejtette, hogy Inó visszajuttatta a képmást a kentauroknak, különben még arcátlanabbul

szólt volna hozzá, mint ahogy tette:

– Asszony – mondta –, elkergettem lóember szeretőidet a Pélion-hegyről, mivel megcsúfolták a nászéjszakánkat.Ha bármelyikük ide merészkedik az iólkoszi mezőkre, hogy tisztelegjen az istennő előtt, könyörtelenül kivégezzük. APélionhegy ezentúl az aiólok istenének, Zeusznak háza lesz, méltóbb az hozzá, mint a Laphüsztiosz-hegy, amely jóval alacsonyabb.

– Vigyázz, mit mondasz, férjem – felelt Inó –, ha már így kell szólítsalak. Hogy fogadja majd az istenn ő, haszáműzöd őt a Pélionról? És azt hiszed, terem majd árpa, ha a vetési ünnepségen nem lesznek ott a lóemberek, hogyérintkezzenek velem és halnimfáimmal az istennő színe előtt?

Athamasz nagyot nevetett, s így felelt:



24/264

– Az istennő nem veheti zokon, hogy a fiáé lett Pélion. És ha a nimfáid férjhez mentek embereimhez, te pedighozzám, mi egyebet kívánhattok? Daliás, magas férfiak vagyunk mind, sokkal különbek a meztelen, vadkentauroknál, és mi is örömest érintkezünk veletek a vetési ünnepségen a földeken, ha vágyatok s a hagyomány így

kívánja.Inó erre ezt kérdezte:

– Tudatlanságodban képes vagy azt hinni, hogy az istennőnk megengedi kosembereitek ölelését fogadnunk ilyenszent alkalomkor? Ha megtesszük, soha nem adja áldását az árpára. Nem, soha! Mi beérjük vele, hogy a feleségetekvagyunk az év legnagyobb részében, de hivatásunk nemcsak azt kívánja meg tőlünk, hogy a kentaurokkalérintkezzünk vetés idején, hanem a szatír kecskeemberekkel is a kecskeszertartáson, amikor a fügét érleljük azepebogár csípése által, és más testvériségekből való szeretőinkkel is egyesüljünk, amikor csak felszólít rá az istennő.

Athamasz így felelt:

– Tudatlanságodban képes vagy azt hinni, hogy akad épeszű görög, aki engedi a feleségét más férfival szeretkeznivetési ünnepségen avagy bármikor? Ostobaságot fecsegsz. Megérik a füge magától, minden beavatkozás nélkül is,nézd csak meg az elhagyott gyümölcsösöket, ahol sosem tartottak ünnepséget. És nekünk, minüaiaknak mi

szükségünk van asszonyra ahhoz, hogy elvessük az árpát? Triptolemosz hérosz bebizonyította, hogy a férfi éppolysikerrel vethet árpát, mint a nő.

– Ő is az istennő kegyes engedelmével vetette – felelt Inó. Az istennő jóvoltából ragyog a hold, és árasztjamagából az erőt, mely növeli a vetést s érleli a gyümölcsöt.

– Fölösleges volt az istennő engedélyét kérni – felelte Athamasz. – Az istennőnek nincs igazi hatalma sem amagok, sem a gyümölcsök fölött. Nem kell más, csak hogy gondosan elvessük az árpát a jól felszántott barázdákba,amikor alábbhagy a nap ereje, elboronáljuk vesszőboronával, aztán idejekorán megöntözze az eső. KözbenjárásomraZeusz ad majd nekünk esőt, s az éledő nap megérleli a kalászokat. A hold halott és hideg: teremtőerőt nem várhatunktőle.

– És a szent harmat? Az honnan van? – kérdezte Inó. – A harmat is a nap ajándéka talán?

– Semmi esetre sem a holdé – válaszolt a király –, hiszen az gyakran akkor kel fel, mikor a füvet már elborítja az

ezüstös harmat.– Csodálom, hogy ilyen hangon merészelsz beszélni az istennőről – mondotta Inó –, amint azt is csodálom, hogy

megkérdezésem nélkül eltávolítottad tiszteletre méltó képmását a szentélyből, és helyébe odatetted a fogadott fiáét.Iszonyú sors vár rád, Athamasz, ha meg nem változol, s bűnbánattal nem közeledel az istennőhöz, mielőtt még egynap eltelne. Triptolemosz vetését azért jutalmazta bőséges aratással, mert alázattal nyerte el az istennő kegyét, s nemmulasztotta el vetéskor a szokásos szerelmi ünnepséget. Egyébként az sem igaz, hogy az elhagyott gyümölcsösökbenmegérik a füge kecskeszertartás nélkül. Mert lajstromom van az ország összes fügefájáról, és valamennyinek gondjátviseli egy-egy nimfám, bármilyen távoli vagy félreeső helyen van is.

– Nem tűröm én az asszonyok uralmát – válaszolt indulatosan Athamasz. – Boiótiai feleségem, Nephelé, akiOrkhomenoszban vár reám, tapasztalatból tanulta meg, hogy engem nem tanácsos bosszantani, okosabb, ha ő a magadolgával törődik, s én az enyémmel. Bolond volnék, ha azt a szentélyt keresném föl, melynek te vagy a f őpapnő je, éséppen téged kérnélek fel, hogy járj közben az istennőnél bocsánatért.

Inó színleg behódolt Athamasz férfiúi erejének. Fejét csókolgatva, szakállát simogatva felkiáltott:– Bocsáss meg nekem, férjem, hogy elmondtam neked vallási kételyeimet. Ezentúl mindenben engedelmes leszek.

De tedd meg a kedvemért, hogy embereid, mint Triptolemosz tette, maguk vessék az árpát, nimfáim segítsége nélkül.Mi, asszonyok, félünk istennőnk haragjától, ha a szokásos termékenységi szertartás nélkül vetjük el az árpát, aszertartásnak pedig az a lényege, hogy szerelemmel érintkezzünk a kentaurokkal.

Férje megengesztelődött. Athamasz nem tudta szívből tisztelni az istennőt, inkább Zeusz hatalmában hitt, akivalaha, amikor bevonultak Thesszáliába, Diosz néven f őistensége volt törzsüknek. A Laphüsztiosz-hegytől valókülönlegesen szent jelképet is a Pélion-hegyen helyezte el, az esőt hozó Zeusznak nemrég adományozott szentélyben.A Kosisten képmása volt az, tölgyfagyökérből faragva, s egy hatalmas kos tengeri bíborral megfestett gyapjaborította. A gyapjú színe éppolyan volt, mint az esőfelhőké, melyeket varázserejénél fogva rekkenő nyárban is képesvolt előhívni. A közmondás szerint „az eső aranyat ér”, s az arany virágpor megfesti a juhok gyapját az Ida hegyén,

ahol állítólag egykor pásztorok táplálták Zeuszt, ezért a szent jelvény gyapját aranyszegéllyel vették körül, melynek



25/264

rojtja úgy göndörödön, mint a gyapjú, ezért kapta az aranygyapjú nevet. Hatalmas, csavart aranyszarvakkalékesítették a képmás fejét. Látványnak is csoda volt ez az aranygyapjú, és mindenkor meghozta az esőt, valahányszorbemutatták az istennek a méltó áldozatot. Mint a papok hirdették, Zeusz ilyen alkalmakkor magához emeli a képmást:

a szentély mennyezetének résén emelkedik magasba az áldozati füsttel, majd ismét visszaszáll, az eleredő eső csöppjeitől nedvesen.

Iólkoszban betakarították a termést, és közeledett az őszi vetés ideje. Inó a Fehér Istennő jeladását várta, aki megis jelent neki álmában, s így szólt hozzá:

– Inó, helyesen cselekedtél eddig, de most még fontosabb feladat vár rád. Ami vetőárpa csak van a korsókbanszent határaim közt, szedd össze, és titkon oszd szét Phthiótisz asszonyai között. Parancsold meg, hogy pörköljékmeg az árpát házi tűzhelyük lángján, két vagy három kosárra valót mindegyik, de férjének egy se szóljon, ha csaknem akarja kihívni végzetes haragomat.

Inó reszketett álmában, és megkérdezte:

– Anyám, valóban ezt kívánod tőlem? Nem pusztítja ki majd a tűz az életet a szent magból?

Az istennő így felelt:

– Tedd, amit mondok. Azonkívül mérgezzétek meg galócával és foltos bürökkel a vizet a minüaiak juhainakvályújában. Fiam, Zeusz, megfosztott engem pélioni otthonomtól, s én ezért azzal büntetem, hogy elpusztítom anyájait.

Inó kissé nyugtalan szívvel, de híven teljesítette az istennő parancsát. Az asszonyok is végrehajtották feladatukat,csöppet sem kelletlenül, mivel gyűlölték a minüai hódítókat. A minüaiak nem fogtak gyanút, mikor elhullottak abirkák, nem sejtették, hogy az asszonyok mérgezték meg őket, hanem Athamaszt hibáztatták maguk közt. Miveltörvényeik tiltják, hogy olyan állat húsát fogyasszák, melyet nem szertartásosan öltek le, kénytelenek voltak aszokásosnál több kenyeret fogyasztani meg az erdőkben több vadat felhajtani, de nemigen jeleskedtek a vadászatban.

Inó így szólt Athamaszhoz:

– Remélem, férjem, szerencse kíséri a vetésteket. Itt vannak a korsók a vetőmaggal. Nézd, milyen száraz és illatos:hiszen tudod talán, hogy nyirkos vetőmag nem hoz jó termést.

Fogyóban volt a hold, de a minüai férfiak, élükön Athamasszal, elvetették a magot a felszántott barázdákba. Nemvolt sem szertartás, sem ima, Inó nimfái meg a távolból lesték a műveletet, és csúfondárosan nevetgéltek. Rendkívülszáraz időszak volt az, s mikor hiába várták, hogy az árpa zöldje feltörjön a talajból, Athamasz néhány társávalfelment a hegyi szentélybe, hogy az esőt hozó Zeusz segítségét kérje. Imájukat esőkereplővel és bikahangúpörgettyűszóval kísérték, fekete kost áldoztak, elégették a faggyúba csavart szent combcsontot, és az utolsó falatigelfogyasztották az állat húsát.

Ugyanaznap este jótékony eső áztatta a földeket.

– Előhozza ez az árpát, sose félj, asszony! – mondta Athamasz Inónak.

Tíz nap telt el, s mégsem ütközött ki a zöld a földeken. Inó így szólt Athamaszhoz:

– Úgy látszik, nem küldött elegendő esőt Zeusz, nem hatolt eléggé bele a talajba. Tartok tőle, túlságosan mélyrevetettétek el az árpát. Ismét Zeuszhoz kell fordulnotok. Nem volna-e helyes, ha elküldenél ősöd, Aiolosz thrákiai

szentélyébe, s kérnél tőle egy kis esőt hozó északkeleti szelet?Athamasz, növekvő nyugtalansággal, ismét megmászta a Péliont. Ezúttal ötven fehér s egy fekete kos

feláldozásával igyekezett megnyerni az isten kegyét, s hamuvá égette valamennyit a fenyőfa máglya tüzén, ő magamélységes alázata bizonyságául egy falatot sem evett, és a karja is belefájdult, annyira forgatta a kerepl őt meg abikahangú pörgettyűt. Zeusz mennydörgött, villámlott azon az éjszakán, és úgy zúdította az esőt, hogy Athamasztmeg kíséretét majdnem elsodorta, mikor Iólkosz felé tartottak. Az Anaurosz-patak hirtelen megáradt, elsodorta apallót, melyen odafelé átkeltek, s most meg kellett várniuk, míg leapad a víz, hogy hazatérhessenek.

Egy héttel az eső után a földeket felverte a gaz, de az árpa sehol sem szökött szárba. Inó így szólt Athamaszhoz:

– Meggyőztél róla, hogy a termékenységi szertartás elmaradása nem lehet oka a sikertelen vetésnek, így arra kellgondolnom, hogy Zeusz nem olyan esőt küldött, amilyent kellett volna. Ha az árpa nem hajt ki újholdig, nem egyközülünk éhen pusztul. Új vetéshez most már késő van, nyájaitok nagy része elhullott, és embereid nagyon is rájártak



26/264

a tartalék gabonánkra. A halak pedig messze elkerülik öblünket, mióta ti, minüaiak megszálltátok őket, ami előrelátható volt szentélyünk meggyalázása után.

A nimfák Inó sugalmazására, a legnagyobb hódolatot tanúsítva férjük iránt, arra kezdték ösztönözni őket, hogy

egy harmadik és végső áldozatot követeljenek Athamasztól. A minüaiak ugyanis azt gondolták, hogy ha Zeusz előbbegy, majd ötven kos feláldozása után sem küldött elegendő esőt, az annak a jele, hogy mohóságában nagyobbáldozatot vár: a kosf őpap édes gyermekeinek feláldozását. A férjek egyetértettek az asszonyokkal, hogy ennek azáldozatnak nyomban be kell következnie, s egy szép nap, mikor Athamasz komoran döfködte botjával a terméketlenárpaföldet, elébe álltak. A legöregebb szólalt meg:

– Sajnálunk téged, Athamasz, de fel kell szólítanunk, hogy vonakodás nélkül teljesítsd kötelességedet. Áldozd felfiadat, Phrixoszt, és leányodat, Hellét, Zeusz atyának, hogy isteni eső jével megtermékenyítse árpavetésünket ésmegmentse életünket.

Athamasz eleinte nem hajlott a szavukra. Mikor pedig erőszakkal fenyegetőztek, azt válaszolta, hajlandófeláldozni gyermekeit, de csak ha a delphoi jósda parancsolja; a görögöknek ugyanis Delphoi adta meg szentügyekben a végső döntést. A jóslatot a Fehér Istennő papnő je szolgáltatta. A papnőnek eredetileg a szent Püthón

sugalmazta a jóslatot, az elhunyt Dionüszosz hérosz lelke, aki iránt az istennő

teljes bizalommal volt, s akinekköldökzsinórja, valamint állkapocscsontja a lándzsasövény mögött a szentély asztalán feküdt. Ez a Püthón azonban,mikor a görögök idejöttek Thesszáliából, állítólag becsmérlő szóval illette az új istent, a nyilazó Apollóm. Apollón,aki eredetileg egérdémon volt Délosz szigetén, s hatalmában állt dögvészt kelteni vagy szüntetni, a henét telepesekistenségeként került a thesszáliai Tempébe, ahol megmentette a pestistől az aiólokat. Mikor Apollón íjászai értesültekróla, hogy Dionüszosz kétségbe vonta uruk istenségét, sőt megkockáztatta azt a kijelentést, hogy: „Majd lenyelem énazt a kis egérkét”, fölháborodva Delphoiba vonultak otthonukból, a tempéi völgyből, behatoltak Dionüszoszszentélyébe, s háromszor kopogtattak kerek, fehér sírjának ajtaján. A zajra bosszúsan elő jött Püthón, s az istenküldöttei nyomban lenyilazták. Az íjászok ezután a szent lándzsanyelekből rakott tűzön elégették Dionüszoszköldökzsinórját és állkapcsát, majd visszatértek Tempébe. Apollón, hogy e bűnét jóvátegye, nem szívesen bár, devállalta, hogy a Fehér Istennő kezeseként elfoglalja a Delphoiban üresen maradt sírt, átveszi Dionüszosz addigitisztét, a Püthón emlékére pedig megalapította a püthói játékokat. Ettől fogva tehát a papnő nem a kígyó sokat tudó

sziszegésébő

l bogozta ki s fedte fel a múltat és a jövő

t, bár továbbra is Püthiának nevezték, hanem babérleveletrágcsált helyette, Apollón szent fájának levelét, amitől látnoki révületbe esett. Tempéből hajószámra szállították át ababérfacsemetéket, elültették őket Delphoiban a szentély körül, ahol aztán fákká terebélyesedtek, s összefonódóágaikkal sűrű árnyékot vetettek. A hely még mindig a Püthón- avagy a köldökszentély nevet viselte, de Apollónpapjai azzal magyarázták a nevet, hogy a szentély Görögország kellős közepén van. Ezzel Dionüszosz emlékezetehosszú időre elmosódott, sokáig fel sem idézték.

Athamasz kedvező választ remélt Püthiától, s ekképpen szólt:

– Apollón bizonyára megszán engem nehéz helyzetemben, s belátja, hogy az istennő idézett fel minden bajt, mertkonokul megtagadja, hogy megeredjen a vetés. Bár Apollón szövetségre lépett vele, mégis megtalálja majd a módját,hogy mentesítsen iszonyú kötelezettségem alól, hiszen nekünk, aióloknak sokat köszönhet. Miért áldoznám éngyermekeimet Zeusznak? Csupán azért, mert anyja asszony módra makacskodik velünk?

De Inó is küldött Delphoiba követet, egy boiót pásztort, aki ismerte a legrövidebb járást a zegzugos hegyeken,

bozótos völgyeken át. Üzenetében figyelmeztette a Püthiát, hogy Athamasz nemcsak az istennővel szembenviselkedett tiszteletlenül, akinek pedig Apollón isten is, meg a Püthia is hűséget fogadott, hanem még Zeuszt semhajlandó kiengesztelni a szokásos módon, és makacsságával nyomorba taszítja saját népét is, meg a kentaurokat is.így aztán, mikor Athamasz megérkezett, s egy aranytripusz felajánlásával igyekezett elnyerni Apollón kegyét, aPüthia nem fogadta el az ajándékot. Megparancsolta Athamasznak, hogy áldozza fel két gyermekét az esőt hozóZeusznak a Pélion-hegyen, mégpedig haladéktalanul.

Küldöttétől, a pásztortól Inó idejekorán értesült Apollón üzenetéről, négy vagy öt nappal férje hazatérése előtt.



27/264

MÁSODIK FEJEZETAZ ARANYGYAPJÚ ELVESZTÉSE

nó elküldött Helléért, és figyelmeztette, hogy Athamasz az életére tör.

– Leányom – mondotta –, mit szólsz ehhez? Miért áldozna fel barbár módon apátok téged és drágabátyádat, Phrixoszt, éltetek virágában, csupán azért, mert így parancsolta Apollón? A Déloszból elbitangoltApollón betolakodó a Parnasszoszon, akit népetek szerencsétlen órában karolt fel, hosszú idővel nagy ősötök,

Aiolosz halála után. Egyetlen szavahihető jóslat sem hangzott el a köldökszentélyben, mióta Apollón szentségtörő módon megölte Dionüszosz Püthónját. Apollónt nem is fogadta az istennő bizalmába, amint állítja, s ezért nem az

igazságot nyilatkoztatja ki, hanem kétértelmű, köntörfalazó jóslatokat ad.Hellé sírva, reszketve felelte:

– Apollón fél Zeusztól, aminthogy bátyám, Phrixosz és magam is. Sajnos, isteni lény, meg kell halnunk. Inó ezzelválaszolt:

– Ha szükség van az áldozatra, miért nem maga Zeusz követeli? Gondold csak meg, leányom, hogyan kényszerültapátok erre a kegyetlen elhatározásra. Először is azzal, hogy megpróbálta meghiúsítani iólkoszi halnimfáim szent ősziérintkezését a kentaur lóemberekkel, megsértette a Fehér Istennőt, aki Phthiótisznak éppúgy uralkodó istensége, mintMagnésziának. Az istennő ezt természetesen zokon vette, ezért plántálta a lóemberek szívébe a szándékot, hogymegzavarják az apátok s minüai emberei által kikényszerített lakodalmat. Apátok megtorlásul durván kivetetteszentélyéből az istennőt, és helyébe kapzsi fiát, Zeuszt telepítette. Ezzel pedig beavatkozott az istenek dolgaiba,amihez halandó embernek nincs joga. Az istennő még jobban megharagudott, és büntetésül megmérgezte Athamasz

nyájait; és hogy az árpa vetésekor minden szerelmi szertartást mellőztek, terméketlenné tette a magot, s bármennyiesőt küld is Zeusz a vetésre, sosem sarjad ki. Zeusz sohasem parancsolta meg, hogy kegyetlenül feláldozzanak tégedés Phrixoszt, hiszen nem az ő, hanem anyja haragja következtében terméketlenek a földek.

– De Apollón mégiscsak megparancsolta – mondta zokogva Hellé.

Inó így felelt:

– Apollón örök bajkeverő. Abban a reményben parancsolta meg ezt az áldozatot, hogy nevetségessé teszi Zeuszt ati népetek, valamint az enyém előtt: nagyon jól tudja, hogy fiúk és lányok hekatombáját is feláldozhatják a Pélionrögös lejtőin, mégsem sarjad ki egyetlen szál árpa sem, míg apátok bűnbánattal meg nem hajol az istennő színe előtt,s vissza nem állítja tiszteletének ősi tisztaságát. – És Inó még hozzáf űzte az ősi formulát: – Nem az én szavam ez, azanya szól általam!

Bár Hellé zokszó nélkül kész lett volna máglyára lépni, ha így rendelte Zeusz, Inó nem hagyta ennyiben a dolgot,

s fölkeltette benne a reményt, hogy valamiképpen elkerülheti sorsát. Phrixoszt is előkerítette, aki mióta értesült róla,hogy rövidesen feláldozzák, kétségbeesett fásultságba süllyedt. Soha életében, a legcsekélyebb dologban sem tagadtameg az engedelmességet apjának, és Zeusznak is mélységesen hódoló híve volt: valahányszor dörgött és villámlott ahegyek között, bedugta fülét méhviasszal, szemét bekötötte vászonnal, takaró alá bújt, s csak akkor jött elő, mikor aszolgák megnyugtatták, hogy megint tiszta az ég. Hellé azonban nekiszegezte a kérdést:

– Bátyám, miért törődjünk bele, hogy értelmetlenül életünket vegyék? S ha atyánk, Athamasz szentségtöréstkövetett el, miért váljunk mi a halhatatlan istenek viszálykodásának eszközévé?

A böjtölésben megsápadt, lesoványodott Phrixosz így válaszolt:

– Kik vagyunk mi, hogy szembeszálljunk sorsunkkal? Nem tehetünk semmit, engedelmeskednünk kell.

Hellé mosolyogva simogatta meg bátyja arcát.

I



28/264

– A böjtölés meggyengítette az akaraterődet – mondotta. Szerető mostohaanyánk, Inó talál majd utat-módot amenekvésünkre! – Hellé annyira erősködött, hogy végül Phrixosz is megadta magát. Beleegyezett, hogy rábízza magát Hellére, és hajlandó megmenteni életét.

Inó legf őbb érve az volt, hogy Zeusz nem parancsolta meg az áldozatot, s Athamasz sem kívánta végrehajtani.– Sőt – mondta nekik Inó –, apátok egyikőtökkel sem közölte, hogy ez volna a szándéka. Semminek sem örülne

jobban, mint ha a legkevésbé sem sietősen megtett delphoi útjáról visszatérvén, már egyikőtöket sem találná itt: mert,bármennyi hibája van is, kénytelen vagyok elismerni, nagyon is szerető apátok ő.

– De hova menekülhetünk? – kérdezte Phrixosz. – Apánk, Athamasz, tekintélyes férfiú Görögországban, ésbárhova mennénk, mindenhonnan visszahozna bennünket. Engedelmeskednie kell a delphoi jóslatnak, akár tetszikneki, akár nem. Ha Athénba, Thébába vagy Argoszba menekülnénk, a város kormányzója készségesen visszaküldbennünket

Iólkoszba, amint meghallja, hogy Apollón követeli a halálunkat.

– Görögország nem a világ – felelte Inó. – Sem Apollón, sem Zeusz hatalma nem terjed túl Görögország ésgyarmatai határán. Egyes-egyedül a Hármas Istennő hatalma egyetemes. Ha az istennő védelmére bízzátok

magatokat, talál majd számotokra biztonságos és szép hazát, túl a tengereken. De gyerekek, gyorsan kellhatároznotok, mert bármilyen késlekedve tér is haza apátok, bizonyos, hogy megtette már az út jó részét.

Ugyanaznap történt, hogy Iólkoszba érkezett Nephelé, Athamasz boiótiai felesége, gyermekei, Phrixosz és Hellélátogatására. Inó példás udvariassággal fogadta, és féltő szeretetet színlelve meggyőzte Nephelét, hogy az istennő kegyelmébe kell ajánlaniuk magukat, és vakon engedelmeskedniük kell neki, bármit parancsol is. Nephelé nem hitt adelphoi jóslat hitelességében, s neki is az volt a véleménye, hogy ha megadással közelednek az istennőhöz,megszánhatja gyermekeit. Inó még arra is rávette a gyermekek anyját, hogy csatlakozzék a halnimfák Pélion-hegyiholdfényorgiájához. Nephelé borostyánkoszorúval övezte fejét, és tobozos fenyőágat tartva a kezében, egyetlenőzbőrbe öltözve a csapatba verődött nimfákkal bebarangolta a hegyoldalt, nagy dolgokra készülve. Úgy érezte, szárnynőtt a lábán, soha életében nem volt még ilyen szent önkívületben. Athamasz megsértette őt az Inóval kötöttházasságával, s most bosszút állhatott rajta, egyébként is a kentaurok között egy csomó nála készségesebb szeretőreakadt.

Inónak, Nephelének és Hellének egyesült erővel sikerült legyőzniük Phrixosz vallásos kételyeit. Egyetlen férfi,hacsak nem folyamodik erőszakhoz, nem állhat ellent soká három nő unos-untalan hajtogatott érveinek. Aznap estePhrixosz és Hellé szertartásosan megtisztálkodott, majd Inó szent füvekből készült f őzetet itatott velük, amitől mélyálomba merültek. Álmukban egy hang szólt hozzájuk, úgy hallották, az istennőé, és felajánlotta nekik életüket, habizonyos parancsokat végrehajtanak. Amint felébredtek, elmesélték egymásnak, amit hallottak, és a két szózattökéletesen megegyezett. A következőképpen hangzott:

„Athamasz gyermekei, miért halnátok ti apátok bűnéért? Senki más, egyedül én szárítottam ki az árpaföldeket, stettem őket meddővé. Sem eső, sem nap, sem harmat nem adhatja vissza termékenységüket. Megsértettek, mivel aPélionhegyi ősi szentélyembe telepítették fiamat, Zeuszt, s eltávolították onnan kancafejű képmásomat. Én vagyok aHármas Életanya, aki uralkodom minden elemek fölött, az Őslény, a Fény és Sötétség Királynő je, s a Halálé is,amelynek isten fölött nincs hatalma. Én uralkodom a csillagos égbolton, a háborgó zöld tengereken, a sokszínű

földön s minden népén, csakúgy, mint a sötét föld alatti barlangokon. Megszámlálhatatlanul sok nevem van.Phrügiában Kübelé vagyok, Phoinikiában Asztaróth, Egyiptomban Iszisz, Cipruson a Királynő, SzicíliábanProszerpina, Krétán Rheia, Athénban Pállasz vagy Athéné, a jámbor hüperboreoszoknál Szamothea, sötét bőrű rabszolgáiknál pedig An. De vannak, akik Dianának, Agdisztisznek, Marianaénak, Dindünemének, Hérának,lunónak, Múzsának vagy Hekaténak neveznek. A Nap istállóiban pedig, Kolkhiszban, a Fekete-tenger túlsó végén, azégbe nyúló Kaukaszosz árnyékában, ahová benneteket küldeni szándékozom, én vagyok a Madárfejű Anya vagyBrimó, avagy a Kimondhatatlan. Én sugalmaztam ama delphoi jóslatot, nincs igaza anyátoknak, amikor kétségbevonja hitelességét. De célja az, hogy apátokat vigye romlásba, ne benneteket.

Még ma éjszaka, ha feljön a hold, mindkettőtöknek meg kell másznotok a Pélion bércére kanyargó meredek utat,és el kell mennetek szentélyemhez. Phrixosz lépjen be elsőnek a rituális lóálarcban, és szentélyem alvó őrzőinekbátran kiáltsa oda: »Az anya nevében!« Aztán bontsa le a szent aranygyapjút a kos képmásáról, csavarja sötét szín ű takaróba és menjen ki. Ekkor lépjen be Hellé, ugyanolyan álarcban, emelje fel a takarót, de ne bontsa ki, s vigye ki a

szentélyből. Majd mindketten menjetek vissza, vonszoljátok ki az őrzőket a szentélyből a lábuknál fogva, hajukat



29/264

mocskoljátok be lótrágyával, s hagyjátok odakint heverni őket. Ezután ismét menjetek vissza a szentélybe a csupaszképmásért, és a feje tetejére fordítva, lábbal fölfelé tegyétek az alvó őrzők közé. Majd öntözzétek meg a képmást egytömlő borral, s borítsátok be köpenyetekkel. Amint ez megtörtént, álljatok félre, s nézzétek végig, amint

kentaurnépem ünnepélyes menetben, fáklyákat lobogtatva, kürt- és dobszóra visszahelyezi kancafejű képmásomat aszentélybe.

A kapun kívül egy fehér botos küldött vár majd rátok, s ti csak ennyit szóltok hozzá: »Az anya nevében!« Aküldött elkísér benneteket Pagaszai homokos öblébe, ahol a hajóhad áll, felvezet egy korinthoszi gályára, melynek úticélja a Márvány-tenger melletti Küzikosz. Az úton szent hallgatással hallgassatok, s ha már egynapi hajóútra vagytokSzamothrakétől, szent szigetemtől, Phrixosz illessze a ragyogó gyapjút a hajó orrára. Küzikoszból szárazföldönhaladva éritek el a Fekete-tenger déli partján a mariandünoszok királyságát, s ott a nevemben kéritek, hogy vigyenekbenneteket a tengeren át Kolkhiszba. Ha azután partot értek Aiában, ajándékozzátok Aiétész kolkhiszi királynak azaranygyapjút e szavakkal: »Az anya és a Kimondhatatlan adománya. Jól őrizd meg!« Ezután boldog és szabad lesz azéletetek, mindaddig, míg engem szolgáltok. Ha netán Aiétész, félve Zeusz haragjától, megkérdezi: »Elloptátok azaranygyapjút Zeusz szentélyéből?«, te, Phrixosz, így felelsz: »Az istennő hatalmára esküszöm, nem loptam ki azaranygyapjút a szentélyből, s nem is adtam parancsot senkinek, hogy kilopja!* Te pedig, Hellé, kijelented: »Az

istennő hatalmára esküszöm, hogy nem is láttam az aranygyapjút, csak mikor már egynapi hajóútra voltunkSzamothrakétől.« Ezzel színigazat szóltok mindketten, s mégis félrevezetitek a királyt.”

Phrixosz és Hellé rendületlenül végrehajtotta a parancsokat, de nem félelem és lelkifurdalás nélkül. Az istennő visszatérésének diadalmenetét Kheirón vezette, a bölcs kentaur, fia annak a Philarának, aki Ixión szent jósdájánakpapnő je volt. A szertartás után elrejtőzött a sziklák közé, s végignézte, amint az őrzők fölébredve kábulatukból,iszonyodva rádöbbentek, hogy a Kosistent kirakták a szentélyből, és csupaszon, részegen ott hever maguk között akőágyon. Nyomban talpra ugrottak, vizet hoztak, és tisztára mosták a képmást. Köntösükkel szárazra törölték, svissza akarták vinni a szentélybe, de ott a Kancafejű Istennő már elfoglalta régi helyét, s intőén így szólt hozzájuk:

– Ti, őrzők – mondotta –, vigyétek innen részeg fiamat, s vissza se hozzátok, amíg fel nem öltözött és ki nem józanodott.

A papok rettegve hajoltak meg az istennő előtt, és jajgatva vitték le fenyőágból ácsolt hordágyon a képmást

Iólkoszba, ruhájukat borítva rá. Ott elmondták a minüai f őembereknek, hogy az isten meghívta őket borozni. Őkkezdetben visszautasították, mivel Zeusz csak vizet s vízzel hígított mézet szokott inni, de aztán engedniük kellettkövetelésének. Nem tudnak semmiről, csak arra emlékeznek, hogy mikor erős fejfájással, bortól nedves ruhábanmagukhoz tértek, az istent maguk között találták az ágyon.

Nagy volt a kétségbeesés az aranygyapjú miatt, már Athamasz hazatérése előtt is. Amikor kiderült, hogy Phrixoszés Hellé eltűnt, méghozzá körülbelül ugyanabban az időben, azt kezdték suttogni, hogy a testvérek felmentek ahegyre tisztelegni az isten előtt – látta őket egy pásztor a hegyi úton –, s kint találták az anyagyapjút a földön, mivelaz isten részegségében elhajította. Vissza akarták vinni a helyére a szentélybe, ám az istennő más parancsot adottnekik.

Annak is híre járt, hogy északi irányban, az Ossza-hegy felé vezető úton látták a testvéreket, de ezt Inó terjesztetteüldözőik félrevezetésére. Valójában az történt, hogy Phrixosz és Hellé, gondosan kerülve a feltűnést, akkor ment le ahegyről az aranygyapjúval, mikor a hold lenyugodott. A hegy tövében ott találták a fehér botos embert. Az aztán

Pagaszaiba kísérte őket, és felszállította a korinthoszi hajóra, melynek hajnalban kellett indulnia. A hajó gazdája azistennő nevével köszöntötte őket, de a testvérek megőrizték szent hallgatásukat. Harmadnap pedig, mikor kedvező széllel elhaladtak az aktéi Athósz-hegyfok partszegélye mellett, Phrixosz elővette a sötét takaróból az aranygyapjút,és mindenki csodálkozására a hajó orrára illesztette.

Tovább hajózván, betértek az Égei-tengert a Márvány-tengerrel összekötő szűk szorosba, melyet valahaDardanosziszorosnak neveztek. Szélcsend volt, minden erejüket megfeszítve kellett evezniük az erős áramlássalszemben, de még így is visszasodródott a hajó. Hellé a hajó orrában ült, s megfeledkezett a parancsolatról. Felugrott,s megtörve a hallgatást, felkiáltott: – Phrixosz, Phrixosz, végünk van! – Mert meglátta, hogy a hajó egyenesen aDardanoszi-sziklának rohan. Hirtelen feltámadt a szél, elkapta a hajót, oldalra döntötte, felduzzasztottá a vitorlát;kimenekültek a sziklazátonyok közül s továbbhaladtak. Hellé azonban, mikor a hajó hirtelen zökkent egyet, a vízbeesett, menthetetlenül elragadta az ár és a tengerbe fulladt. Azóta nevezik a görögök ezt a helyet Hellészpontosznak,vagyis Hellé tengerének.



30/264

Phrixosz, szigorúan betartván az istennő parancsát, biztonságban elérkezett Kolkhiszba, Aiétész királynakajándékozta az aranygyapjút, s kérdéseire az előírt módon válaszolt. Aiétész egy ciprusfára aggatta föl azaranygyapjút, egy szent ligetben, ahol egy hatalmas jós-püthón élt. Ebbe a püthónba költözött Prométheusznak, az ősi

krétai hérosznak szelleme. Úgy tartják, ő fedte fel az embereknek a tűz titkát, azaz megtanította őket, hogyan kelltüzet gerjeszteni a tűzkeréknek a holdjárás szerinti forgatásával avagy csiholással, s ezzel megvetette afazekasmesterség, a kohászat és sok más mesterség alapját, sőt ő lett az első szakács és az első pék is. Prométheusznagy tiszteletben állt Attikában és Phókiszban is, köldökzsinórját, állkapocscsontját s egyéb csodatevő ereklyéitazonban a korinthoszi Ephürében őrizték, onnan telepítette át őket leszármazottja, Aiétész Kolkhiszba. Emiatt támadta szűnni nem akaró vita Zeusz hívei és Prométheusz hívei között; a görögök szerint ugyanis a tűz ősforrása Zeuszvilláma, s az isten dódónai papjai azzal vádolták Prométheuszt, hogy Zeusz valamelyik szentélyéből lopott el egyszikrát, s elrejtette a pálcakóró szárának belében. Mert valóban, a pálcakóró egy embermagasságú fajtájának szárábanakár mérföldnyire is el lehet vinni a szikrát, aztán fújással lángra lehet lobbantani. Bármi legyen is az igazság, a FehérIstennő kérlelhetetlenségére vallott, hogy éppen a krétai Prométheusz gondjaira bízta Zeusz aranygyapját. Phrixoszazonban élvezte Aiétész vendégbarátságát, a király még leányát, Khalkiopét is feleségül adta hozzá, és menyegzőiajándékot sem kívánt tőle. Phrixosz hosszú évekig virágzó jólétben élt Kolkhiszban.

Hazatérvén Iólkoszba, s értesülvén a távollétében történtekről, Athamasz úgy érezte, hogy valamennyi istengyűlölete egyszerre szakadt rá. Végigfeküdt heverő jén, fejét elfedte ruhájával és jajveszékelt. Inó vigasztalni kezdte:

– Férjem – mondotta –, az egyik kentaur, aki parancsoddal szembeszállva a Pélion-hegyen kóborolt, jelentettenekem, hogy ama végzetes nap hajnalán látta fiadat és leányodat, amint lassan fölfelé másztak a hegyoldalon aKosisten szentélye felé, ahonnan ittas tivornyázás hangjai szűrődtek ki. A kentaur köszöntötte őket s elfutott. Kitudná megmondani, mi történt, mikor gyermekeid a szentélyhez érkeztek s a részeg fiút csupaszon találták őrzőiközött, anyját pedig józanon, már a szentély birtokában? Lehetséges, hogy holmi meggondolatlan beszéd miattbüntetésül a sziklák vagy a fák közé vetette őket az istennő. Vagy talán megérintették a földön fekvő aranygyapjút, sa fiú változtatta őket denevérré, menyétté. Az is lehetséges, hogy eszüket vesztették, az anya ösztönzésére felkaptákaz aranygyapjút, lefutottak a Pélion lejtő jén, és az aranygyapjúval együtt a tengerbe vetették magukat. Mindez rejtélymég, s egyelőre nem tudhatjuk a nyitját.

Athamasz nem válaszolt, csak tovább jajgatott. Inó így folytatta:– Legdrágább férfiú, hallgasd meg tanácsomat. Mindenekelőtt ki kell békítened a Fehér Istennőt, alázattal járulvaelébe pélioni szentélyébe, gazdag áldozati ajándékot nyújtva át neki, abban a reményben, hogy megenyhül a haragja.Utána visszatérsz ebbe a szobába, s halottnak teszed magad. Ha nem így cselekszel, néped azt hiszi majd, hogyApollón jóslatának fittyet hányva csempészted ki innen gyermekeidet, s a te feláldozásodat fogják követelni. Maradjholt a következő vetés idejéig, akkor majd én elültetem nimfáimmal a félretett magot a szokásos szertartásokkal, sminden jóra fordul. Addig is bízd meg öcsédet, Krétheuszt, hogy katonai és hajózási ügyekben uralkodjék helyetted,minden másban én leszek az uralkodó, mint azelőtt. Lehetséges, hogy koplalnunk kell, de az istennő bizonyáramegóv bennünket az éhhaláltól.

Athamasz kétségbeesésében nem tudott ellentmondani. Míg ő siralmas könyörgéseivel járult az istennő elébe aPélionra, Inó összehívta a minüai f őembereket, s közölte velük a király döntését. Valamennyiük lelkére oly súlyosannehezedett a Kosistent ért gyalázat, hogy szó nélkül mindenbe beleegyeztek, amit Inó az istennő nevében közölt

velük. Engedelmességet fogadtak Krétheusznak, a hadak királyának és Zeusz f őpapjának Athamasz időleges halálaidejére, továbbá Inónak, a törvényhozónak és helytartónak. Ez a Krétheusz gyönge, nemtörődöm férfi volt, s Inóteljesen fölébe kerekedhetett.

A kentaurokat visszahívták a Pélion-hegyre azzal az ígérettel, hogy kárpótlást kapnak társaik legyilkolásáért,továbbá hogy visszahelyezik őket ősi jogaikba. A Fehér Istennő kancafogait kivillantva rájuk mosolygott, a Kosistencsupasz képmását pedig egyszerű fekete gyapjúba öltöztették, és csendben visszahelyezték régi szentélyébe aLaphüsztiosz-hegyen. Krétheusz nem büntette meg az őrzőket hanyagságukért, mert azt állították, hogy az istenparancsára kellett bort inniuk, s a mértéktelenség nem az ő hibájuk volt.

Athamasz pedig, mihelyt a sötétség leple alatt visszaérkezett királyi székhelyére, nyomban meghalt, s egy teljesesztendeig halott maradt, csupán a holtak vörös étkével táplálkozott, amivel élő ember csak bizonyos ünnepialkalmakkor él: lazaccal, homárral, véres hurkával, f őtt szalonnával és sonkával, gránátalmával és gyümölcslébenáztatott árpalepénnyel. Mikor az Inó által szertartásosan elvégzett őszi vetés idején ismét életre kelt, kiderült, hogy



31/264

eszét vesztette. Három évvel később megölte Learkhoszt, Inótól született két kisfiúk egyikét; nyíllal lőtte le azudvarra néző ablakból. A minüaiak ekkor úgy döntöttek, hogy megfosztják tisztétől, és Krétheuszra ruházzák akirályságot meg a f őpapságot.

De Inó ekkor már halott volt. Öt is megszállta Athamasz őrülete, mikor végig kellett néznie Learkhosz halálát azudvaron: felkapta másik fiát, Melikertészt a bölcső jéül szolgáló gabonáskosárból, talpig fehérbe öltözött, és ujjongvafelszaladt gyermekével a Pélion-hegyre. Az istennő szentélyében darabokra szaggatta kisfiát, fel-alá szaladgált,habzott a szája, felkapaszkodott a Pélion ormára, majd futva megindult a hegy túloldali lejtő jén, végül egy tenger fölényúló sziklához ért, s onnan a vízbe vetette magát. Egy korinthoszi hajó legénysége találta meg a vízben sodródó kétholttestet, Korinthoszba vitték, eltemették őket, s királyuk, Sziszüphosz Melikertész tiszteletére megalapította aziszthmoszi játékokat. Inó, miután megölte fiát s önmagát, egyesült híven szolgált istennő jével, attól fogvaKorinthoszban és Megarában Fehér Istennőként tisztelték, s Inó is egyike lett a Minden Dolgok Anyjamegszámlálhatatlan nevének. Athamasznak azonban azt parancsolta az istennő, hogy keljen útra a napnyugatirányában, s ne állapodjék meg addig, míg vadállatok nem veszik gondjukba, így vándorolt, s már Haloszon túl, ahegyek közt járt, mikor farkascsorda került az útjába, mely éppen egy juhnyájat falt fel. Közeledtére a farkasokelmenekültek, s otthagyták neki a húst, hogy éhségét csillapítsa. Azon a helyen letelepedett, a területet elnevezte

Athamantiának, új családot alapított, de jóval azelőtt meghalt, hogy az Argó útnak indult volna Kolkhisz felé.Phthiótisz néhány évig békében élt, a minüaiak és a kentaurok között szoros barátság alakult ki. Krétheusz

visszatelepítette a kentaurokat Pélion-hegyi barlangjukba, azok pedig viszonzásul gabonát s éti makkot osztottak szétrejtett tartalékaikból a minüaiak között, s ellátták őket szarvashússal meg egyéb vadhússal, így aztán, ha az iólkoszihalnimfák egyegy éjszaka kilopakodtak otthonukból, hogy a hegyoldalban a szokásos szerelmi orgiákbanegyesüljenek a Jóemberekkel, a minüai férjek egy szót sem mertek szólni, a vetési ünnepségek meg akecskeszertartás alatt inkább kivonultak a tengerpartra, s csak akkor tértek vissza, mikor már minden lezajlott.

Krétheusz meghalt, s a királyságban fia, Aiszón követte, akinek felesége, Alkimédé lett Inó helyett a papnő. AKrétheusz tiszteletére rendezett temetési játékokon egy részeg kentaur meg akarta ölni Aiszónt egy borral telt,hatalmas cserépedénnyel, Aiszón aranykorsóval védekezett, és kilocscsantotta a kentaur agyát. Egyébként azonbanderűs békességben teltek a következő évek. Mindent felkavart azonban a vasfegyverzetű akhájok megjelenése, akiket

Poszeidón fia, Peliasz vezérelt. Egy hajnalban Kheirón, a kentaur, pélioni barlangja bejáratánál hatalmas füstfelhőtlátott Iólkosz fölül fölemelkedni, s nemsokára loholva jött a hegyi úton egy szolga a királyi palotából, hogy

figyelmeztesse a kentaurokat a közeledő veszedelemre. Az istennő nevében Kheirón gondjaira bízott egykétesztendős, bíborruhás, szőke fiúcskát, akit a vállán hozott fel. Diomédész volt, Aiszón és Alkimédé egyetlenéletben maradt fiacskája.

Kheirón félt ugyan, de nem merte megtagadni a megbízatást. Népének annyit mondott a dologról, hogyDiomédész magnésziai gyermek, akit szülei a lóemberek szertartásainak elsajátítása végett küldtek hozzájuk, azefféle ugyanis szokásos volt a leopárdemberek s a lóemberek között. A kisfiút Iaszónnak, „Gyógyító”-nak nevezte el,mert azt remélte – bár bízni nemigen tudott benne –, hogy egy napon ő fogja helyreállítani a békét Phthiótiszban.

Így számol be ezekről az eseményekről számos szavahihető költő, és csak lényegtelen részletekben vanellentmondás közöttük. Némelyek azt állítják, hogy Iaszón a Pélion-hegyen töltött évei során az istennő fáklyakészítő je volt: az istennő segítségével megcsavarta a fát a gyökere fölött, majd tizenhárom hónap múlva a

csavarás helyén kivágott egy részt a gyantával átitatódott törzsből, és fallikus fáklyát faragott belőle, így folytatta ezthárom éven át, míg végül az egész fát kivágta, ugyanilyen célra.



32/264

HARMADIK FEJEZETURALOMRA JUTNAK AZ OLÜMPOSZI ISTENEK

Dunán átkelvén s lassan dél felé vonulva, a bátor akhájok az épeiroszi Dódónában verték fel utoljárasátrukat, mielőtt elérkeztek Görögország lakott részeire, ahol sok újdonsággal találkoztak: barbárlelkűknek tetsző s nem tetsző dolgokkal. A vonzó, szépen díszített lakóházak, az erős fallal övezett

városok, a kényelmes, gyors hajók nemcsak csodálkozást, hanem tiszteletet is keltettek bennük, s örömmelgazdagították étrendjüket az ottani szokás szerint sült és f őtt hússal, tejjel, sajttal, gyümölccsel, vadon termő salátákkal, szárított fügével, árpakenyérrel, tengeri hallalrákkal, olívaolajjal. De meglepte, sőt megbotránkoztatta

őket, hogy rokonaik, az ión és aiól görögök, akik jóval előttük telepedtek le ebben az országban, elpuhultak abennszülöttekkel való együttélésben. Nem elég, hogy nőies öltözéket, ékszereket viseltek, de szemmel láthatólag anői nemet tekintették a szentebbnek és tekintélyesebbnek. Úgyszólván valamennyi papi funkciót nők látták el, ésgörög törzsi isteneik is a Hármas Istennő fiainak vagy leszármazottainak vallották magukat. Az akhájok felháborodvavették ezt tudomásul, és megfogadták, sosem esnek rokonaik hibájába, akik fölött harci szekereik és vasfegyvereiksegítségével diadalmaskodtak a csatában. Görögországban ugyanis addig csak bronzfegyvereket ismertek, és a lovat,szent állat lévén, nemigen használták hadicélra. Az akhájok szekeres hadoszlopai egymás után lepték meg ésfoglalták el a fallal övezett városokat, és oly sebesen haladtak előre, hogy a soron következő város lakosai nem isértesülhettek a veszedelemről.

Szthenelosz király, a Peloponnészosz új akháj uralkodója azzal az indoklással ragadta el Mükéné trónját a henétPelopidák házától, hogy elődjének nem volt jogcíme a trónra: feleségül vette Nikippét, Andromedának, a krétaiPerszeusz testvérének anyaági leszármazottját. Perszeusz volt a város alapítója, s egykor Andromeda nevében

uralkodott.A Hármas Istennő, aki mint Rheia anya fiává fogadta a görög Égistent, Dioszt, és a Zagreusz, illetve Zeusz nevet

adta neki, fölébe kerekedett, megtette tunya krétai szerető je, Kronosz leszármazottjának, sok ősi pelaszg hérosztpedig, akinek nevét az országban jósdák és szentélyek hirdették, testvérbátyjává nevezett ki. Szthenelosz és akhájnépe azonban visszautasította Kronosz gyámságát Zeusz felett, és Zeusz testvérének csak két ősi görög istent fogadottel, Poszeidónt és Hadészt. Tagadták azt is, hogy Zeusz vagy Zagreusz a Hármas Istennő fia volna: az ősi göröghagyományra hivatkoztak, mely szerint Diosz ő, aki az égből villámcsapás alakjában szállt le az érzéketlen földre, aFöld nem volt anyja, sosem volt alárendeltje, mivel Zeusz a legf őbb, s minden dolgok ősi istene. Az iónok, aiólok ésa pelaszgok azonban nem fogadták el, amit Szthenelosz hirdetett, s kitartottak amellett, hogy az isten valóban a krétaiZagreusz, az istennő utolsó gyermeke, akit a Dikté barlangjában szült.

Rheia anyaistennő papnő je a Szűz papnő jével szövetkezve, titokban követeket küldött Poszeidón és Apollón

papjaihoz, hogy fosszák meg Zeuszt a f ő

uralomtól, mégpedig sürgő

sen, nehogyő

is olyan sivár, egyistenhívő vallástalapítson, mint Egyiptomban Akhenáton fáraó, és tönkretegye a görögök gazdag, sokszínű vallási világát. Az

anyaistennő megfogadta, hogy mihelyt rajtaütnek Zeuszon és kivetik legszentebb szentélyéből, Dódónából, nyombanmegalapítja kegyes elnöklete alatt az egyenjogú istenek és istennők köztársaságát. Poszeidón és Apollón belement atervbe, Szthenelosz azonban idejében hírét vette az összeesküvésnek, letartóztatta a f őpapokat és f őpapnőket, ésláncra verve színe elé rendelte őket Mükénébe. Halálra mégsem merte ítélni őket, hanem a dódónai jósdához fordulttanácsért. A jóslat azt parancsolta, hogy Poszeidónt és Apollóm egy teljes esztendőre száműzzék Görögországból,szegődjenek idegenek szolgálatába, és erre az időre semmiféle tiszteletet se kapjanak. A büntetést személy szerint akét f őpapra rótták ki: Szthenelosz elküldte őket Laomedónhoz, a szövetséges Trója királyához, az kőműveskéntdolgoztatta mindkettőt palotája építésénél, s a fáma szerint, mikor fizetésre került sor, trójai módra becsapta őket.Rheiára és Athénéra másfajta büntetést mért a jóslat: f őpapnőiket hajuknál fogva tölgyfára akasztották, lábukra üllőtkötöttek, s addig maradtak közszemlére téve, míg magukba nem szálltak s esküvel engedelmességet nem fogadtak.

Tiszteletüket azonban nem függesztették fel a jó termés érdekében.

A



33/264

Az akhájoknak be kellene látniuk, hogy a Hármas Istennő túlságosan hatalmas ahhoz, hogy, eredeti szándékukszerint, megtagadják vagy elpusztítsák, ezért sokáig nem tudták, mit tegyenek. Végül is úgy döntöttek Zeuszérdekében, hogy megtagadtatják vele addigi feleségét, Diónét, a Hármas Istennőt hozzáadják feleségül, s azontúl

Zeusz lesz a Legf őbb Atya, felesége pedig csupán gyermekeinek anyja, nem pedig, mint eddig, a Nagy Istenanya. Atöbbi görög törzs elfogadta a döntést, mert megfélemlítette őket Apollón, Poszeidón, Rheia és Athéné büntetése. Azelhatározás sorsdöntő volt: ettől kezdve az apa lett a ház feje, s az ő joga volt kimondani a végső szót olyandolgokban, melyekben eddig kizárólag az asszony dönthetett.

A thrákiai hadistent, Arészt, és az istenek lémnoszi kovácsát, Héphaisztoszt, Zeusz és a Hármas Istennő kényszerű házassága gyümölcsének nyilvánították. Apollón istent is ebből a frigyből akarták származtatni, de az isten íjászpapjai nem egyeztek bele; az volt a tervük, hogy a delphoi jósdát függetlenítik az istennőtől, ezért azt állították, hogyApollóm más anya, a keószi fürjasszony, Létó szülte Zeusznak. Hasonlóképpen érveltek Hermész pelaszg héroszhívei is, aki eddig hérósztársai fölött gyakorolt csak hatalmat, most viszont előléptették az olümposzi istenekhírnökévé. Azt állították hívei, hogy Hermész is fia Zeusznak, ő az arkádiai Maiától, a titánok leányától született. Azakhájok ezt a két kívánságot teljesítették, Arésznak azonban, aki Zeusz iránti gyűlöletében azt állította, hogyszűznemzéssel született Hérától, nem voltak hajlandók engedni. Ragaszkodtak hozzá, hogy Zeuszt kivéve

valamennyi istennek legyen apja. A többi hérosz szentélyében azonban Görögország-szerte a Hármas Istennőttisztelték, s a pelaszg lakosság odaadó rajongása miatt nem volt tanácsos bezáratni e szentélyeket, ezért az istennőtHéraként, Zeusz hitveseként megtartották a héroszok védnökének. Hogy hatalmát korlátozzák, Zeusz hívei azthirdették, hogy a különböző anyáktól született héroszok mindegyikének Zeusz az apja. Mindez sok ellentétet ésvallási összeütközést keltett Görögországban, s úgy hírlett, Héra megvonta kegyét ama héroszoktól, akik kérkedésbőlZeuszt vallották apjuknak. A görögök viszont azt vetették a szemére, hogy féltékeny feleség és szívtelen mostoha.

Szthenelosz ezután Görögország minden zugába követeket küldött, akik hírül vitték, hogy nagy tanácskozástkíván összehívni vallási ügyekben abban a reményben, hogy ott majd sikerül kibékíteni az országban tiszteltistenségek híveit. A tanácskozás színhelyéül egy Piszaia közelében, a Peloponnészosz nyugati oldalán fekvő,Olümpia nevű falucskát jelöltek ki, mely a kis Olümposz-hegységről kapta nevét; itt volt Rheia avagy Gé, az anyalegnagyobb görög szentélye. A tanácskozásra összejöttek a görögök és pelaszgok legf őbb papjai, és a vártnál sokkalbarátságosabban theogóniai és theológiai kérdéseket vitattak meg. Mindenekelőtt azt döntötték el, mely istenségekméltók rá, hogy tagjai legyenek az istenek családjának, melyet Zeusz atya uralma alá rendeltek, és székhelyéül aNagy Olümposz-hegyet jelölték ki. Tagja lett a családnak a bűnéért vezeklő ősi istenség, Poszeidón, aki eredetileg azerdők istene volt, de mert Görögország lakott részein egyre jobban ritkították az erdőket, méltányosságból atermészet más területei felett is uralmat kapott, így lett Poszeidón a tenger istene (minthogy a tengereken járó hajókataz erdők fájából építik és fából készült evezőkkel hajtják), és hogy megszilárdítsák uralmát a tengerek fölött,feleségül adták hozzá a tengerek királynő jét, aki Amphitrité néven maga volt a Hármas Istennő, s házasságukbólszületett valamennyi triton és nereida. Megfosztották azonban Poszeidónt addigi fegyverétől, a villámtól, ésháromágú szigonyt adtak a kezébe, hogy azzal döfködje a halakat. A villámot kizárólag Zeusznak tartották fönn.

Apollón viszonylag friss jövevény volt, most azonban megnövekedett a tekintélye, mert átvette Prométheuszhérosz tisztségeinek egy részét: ő lett a patrónusa a zene, az asztrológia és a művészetek művelésére alapítottprométheuszi iskolának, mely Delphoi közelében már régóta működött, ezért jelvényei közé iktatta a hérosztól átvetttűzkereket is.

A Hármas Istennőt kecses nimfa megjelenési formájában sem zárhatták ki az olümposziak családjából, a Marianaéősi nevet azonban elvették tőle, és méltatlan házasságra kényszerítették Héphaisztosszal, az istenek sánta, torz,kormos képű kovácsával, akit eddig csupán lémnoszi héroszként tiszteltek. Új nevet kapott az istennő, ő lettAphrodité, a tenger habjából született. Sokan követelték, hogy a Hármas Istennőnek harmadik megjelenésialapformájában, Szűz alakjában is helyet kell kapnia az Olümposzon. Némi vita után vadásszűzként vették fel acsaládba, és Artemisznek, az újhold istennő jének nevezték el, mert a pelaszgok addig f őleg Artemisz néven tiszteltéka Hármas Istennőt. Az új Artemisz azonban Létótól született, s testvére volt Apollónnak. Ez a megoldás egy csöppetsem elégítette ki sem a boiótiaiakat, sem az athéniakat, akik a Szűz Istennőt Athéné néven tisztelték és szerették, ezértragaszkodtak hozzá, hogy még egy helyet kapjon az olümposziak közt. Hosszú vita után be is fogadták Athénét acsaládba, de neki is újra kellett születnie. Ezúttal nem az anyaistennő hozta a világra, hanem teljes fegyverzetbenpattant ki Zeusz fejéből: ez volt a bizonysága annak, hogy Zeusz atya a maga akaratából, asszony méhe nélkül is



34/264

képes gyermeket nemzeni, akár leányt is. Athéné megbánta, hogy meg akarta dönteni Zeusz hatalmát, ő lett az atyalegengedelmesebb s legbuzgóbb leánya, hűséges támasza a törvénytelenségek megtorlásában.

Mikor az alvilág dolgára fordult a szó, többen védelmükbe vették a Hármas Istennő ősi és elidegeníthetetlen

jogait, melyek őt Hekaté anya minőségében méltán megilletik, kívánságukat azonban Zeusz hívei elutasították, mertféltek, hogy az istennő, hatalmával visszaélve, háborút szítana az Olümposz ellen. Ezért lett az alvilág ura a borongósHadész, Zeusz testvére. Az istennőt azonban nem lehetett teljesen kirekeszt eni az alvilágból, így hát szűzPerszephonéként fogadták be, de nagybátyja, Hadész zord gyámsága alá került, és nem sok beleszólása volt korábbibirodalmának kormányzásába. Hekaté anyával még csúfosabban bántak el. Mivel hívei addig többnyire kutyátáldoztak neki, most háromfejű kutyaként Hadész kapujához láncolták, s új neve Kerberosz lett. Az alvilágnak Hadészhatáskörébe utalása volt a tanácskozás legvitatottabb döntése, s Hadész Perszephonéval kötött házasságán úgybúsultak a pelaszgok, mintha erőszakot követtek volna el istennő jükön.

Az iónok, amikor hajdanában elismerték a Hármas Istennő uralmát, többnyire azt is vállalták, hogyfiúgyermekeiket fölavattatják valamelyik titkos pelaszg testvériségben, ezek a testvériségek ugyanis az istennő kultuszának szolgálatában álltak. Az aiólok ugyanígy cselekedtek. Valamennyi testvériségnek megvolt a magadémona, amely valami állatban vagy madárban testesült meg, ennek húsát csak különlegesen ünnepélyes alkalmakkorfogyaszthatták, különben azonnal meghaltak tőle. A testvériségek tagjai rendszeresen összejöttek, a démontiszteletére ünnepi táncot jártak: utánozták a szent állat vagy madár jellegzetes mozdulatait, és magukra öltötték bőrét,illetve tollazatát. Vezető jük személyesítette meg a démont, s annak szelleme szállt bele! Hogy melyik testvériségheztartozzék a gyermek, néha az döntötte el, hogy anyja, még mielőtt a világra hozta volna, valami állattal álmodott vagytalálkozott; általában azonban a fél törzs férfíai azonos testvériségbe álltak be. Thesszália szatírjai és Phókiszszilénoszai például kecskeemberek voltak, a pélioni kentaurok lóemberek, a magnésziaiak többnyire leopárdemberek,a phókiszi Krisza lakói fókaemberek, az athéniak pedig nagyrészt bagolyemberek. Ugyanezekbe a szövetségekbe,leánytestvériségekbe tartoztak a nők is, s egyetlen asszonynak sem engedte meg az istennő, hogy azonosférfitestvériségből válasszon szeretőt magának, így oroszlánember leopárdasszonnyal szeretkezhetett,oroszlánasszony pedig leopárdemberrel, de oroszlánember oroszlánasszonnyal, leopárdember leopárdasszonnyalsoha: a parancs kétségtelenül azt a célt szolgálta, hogy a vidám jövés-menés összhangot teremtsen a szétszórt törzsekközt. Annak bizonyságául, hogy az összes testvériség démona a Hármas Istennő alattvalója, évente hatalmas ünnepiáldozatot rendeztek tiszteletére: a testvériségek ekkor megkötözték szent hím állatukat, és elküldték az istennő legközelebbi hegyi szentélyébe, s valamennyi állatot lobogó máglyatűzön elevenen égették el.

Az akhájok természetesen nem bíztak a démonokban, rossz szemmel nézték a Hármas Istennőhöz f űződő kapcsolatukat, de még inkább híveikkel való kusza és szertelen szeretkezéseiket. Szthenelosz legf őbb törekvése azvolt, hogy minél több testvériséget feloszlasson, a megmaradt démonokat pedig valamelyik olümposzi családtaghozhozzárendelje. Ezért kihirdette, hogy Zeusz nem Kosisten csupán, bár eredetileg f őként pásztorok tisztelték; bika, sas,hattyú, galamb vagy óriáskígyó alakjában is lehet tisztelni. Héra megőrizhette hatalmát az oroszlán, a kakukk s anyaktekercs fölött. Apollón, aki eredetileg egérdémon volt, most megkapta szent állatul a farkast, a mehet, a delfint ésa sólymot. Athénéé lett a varjú, a daru, a bagoly, és később átvette Hérától a kakukkot is; Artemisz kapta a halat, aszarvast, a kutyát és a medvét; Poszeidóné a ló és a tonhal; Hermész kapta a gyíkot s a kisebb kígyókat; Arész avaddisznót és így tovább. A pelaszgok nagyon felzúdultak, mikor Poszeidón Jóistennek tituláltatta magát, s egyikvárosukban, ahol a Kancafejű Anyát Tomboló Kancának nevezett képmásában tisztelték, ki is tört a lázadás; a lóugyanis kétségbevonhatatlant a Hármas Istennő fennhatósága alá tartozik, hiszen patája hold alakú nyomot hagy aföldön.

A görög vallás efféle zavaró változásainak – az új naptár bevezetése csak súlyosbította a helyzetet – tisztázásárarendezték meg az Olümpiába összehívott tanácskozás befejezéseként a Hermész isten heroldjai által lebonyolítottlátványos ünnepséget. Pantomimjátékban mutatták be, amint Zeusz kasztrálja állítólagos apját, Kronoszt, s utánaZeuszt vad olajfaággal megkoszorúzzák és almalevelekkel ékesítik; bemutatták Héra és Zeusz, Poszeidón ésAmphitrité, valamint Héphaisztosz és Aphrodité házasságkötését, Arész, Héphaisztosz és Athéné újjászületését,valamint az állat- és madárdémonok hódolását uruk, úrnő jük előtt, röviden, a mitológiában bevezetett változásokat.Az ünnepség élőképpel zárult, mely lakománál ülve mutatta be a tizenkét olümposzi istent a megfelelő öltözékben,valamennyi alakjában és jelképével. Az isteneket királyok, papok és papnők személyesítették meg, Zeuszt maga amükénéi Szthenelosz alakította: egyik kezében Perszeusz kutyafejű aranyjogarát tartotta, a másikban pedig az

iszonyatos Gorgó-arcú pajzsot.



35/264

Az ünnepségek alatt nagyszabású atlétikai versenyt is rendeztek Olümpiában, amelyen részt vett Görögországvalamennyi városának és kolóniájának fiatalsága: ez volt a gyászünnepség Kronosz tiszteletére. Az olümpiai játékoknéven ismertté vált versenyeket egy Alkaiosz nevű tirünszi ifjú szervezte, a Hármas Istennő legf őbb férfi bajnoka, aki

anyai ágon Andromeda leszármazottja volt. Ó lett a győztese a kötött-, valamint a szabadfogású birkózásnak. Mikor apompás termetű és erejű Alkaiosz, a tirünszi bikatestvériség vezető je megérkezett Olümpiába, nagy hangon, dühösenmegfenyegette az istennő ellenségeit, de mint az erős és indulatos férfiakat általában, őt vezették félre könnyűszerrel.Zeusz hívei bőven traktálták étellel, itallal, s elhitették vele, hogy ő harcolt ki számos engedményt az istennőnek újhelyzetében. És valóban, többet is tett érte, mint bárki más. Megfenyegette a tanácskozást, hogy rézzel bevont olajfabotjával szétveri az egész termet, ha nem egyeznek bele, hogy az olümposzi istennőket ne múlják felül számban aférfi istenek. S mikor az akhájok beválasztották az olümposzi családba Arészt, Héphaisztoszt és Hermészt, Alkaioszkét új alakjában vetette fel közéjük a Hármas Istennőt: mint Demetert, a gabona anyját, Perszephoné anyját, és mintHesztiát, a házi tűzhely istenasszonyát. így lett az új Pantheónban hat isten és hat istenasszony.

Olümposzi istenségek

Zeusz (Iuppiter) Héra (Juno)

Poszeidón (Neptunus) Athéné (Minerva)

Apollón (Apolló) Demeter (Ceres)

Arész (Mars) Hesztia (Vesta)

Hermész (Mercurius) Aphrodité (Venus)

Héphaisztosz (Vulcanus) Artemisz (Diana)

Alvilági istenségek

Hadész (Plútó) Perszephoné (Proserpina)

Mindenki világosan látta, hogy Alkaiosz nem vette észre, hogy becsapták: a Hármas Istennő jóval jelentéktelenebb jogkört kapott, mint ami megillette volna, s az égen, tengeren, alvilágon és földön egyformán férfiúigyámság alá került. Mikor a Hármas Istennő papnő je, kezében kakukkos jogarával, megkérdezte Alkaiosztól, immárHéra olümpiai szentélyében, hogy álnokságból avagy ostobaságból cselekedett-e így, az ifjú felháborodásábannyílvesszőt röpített a papnő két melle közé, s tettével balszerencsék sorozatát zúdította magára. Alkaiosz később újnevet kapott, Hercules avagy Héraklész, „Héra dicsősége” lett, s nagy hírnevet szerzett magának. Kivált abikatestvériségből, s oroszlánemberré lett, abban a reményben, hogy kiengeszteli a megsértett istenasszonyt.

Általános zúgolódás követte a vallás nagyarányú megreformálását, de az akhájok részben fegyvereik erejével,részben jóslatokkal, melyek egybehangzóan az újítások mellett szóltak, könnyűszerrel megfélemlítették az

elégedetlenkedő

ket. A leghatározottabban Apollón delphoi jósdája nyilatkozott meg, amely a korábbi megaláztatásokhelyett immár a hatalom és dicsőség színtere lett az isten számára; de az épeiroszi Dódónában Zeusz saját jósdája iselutasította a kétségeket: szent ligetében a levelek susogása meg fekete galambok jósjelei jó hírt közvetítettek.Fegyveres felkelésre ekkoriban nem került sor Görögországban, ilyesmi egy-két emberöltővel korábban esett meg,amikor a tévesen amazonoknak nevezett pelaszg asszonyok csapata fegyverrel támadt Athénra az ión Thészeuszkirály vallási újításai miatt, majd amikor Pelopsz király egyiptomi kőművesei házasságra kényszerítették a Danaidafolyami nimfákat, a nimfák a nászéjszakán egy híján valamennyiüket megölték. Mindössze négy király nem ismerteel az új olümposzi rendet: az éliszi Szalmóneusz, Athamasz király fivére;Tantalosz, Tmólosz ión hérosz fia, aki atengeren túli Lüdiában telepedett lej a krétai származású Aiérész, Kolkhisz, korábban pedig a korinthoszi Ephürékirálya, végül Sziszüphosz a korinthoszi Aszóposzból, aki Aiétész unokaöccse volt. A jóslatok mind a négy királytátokkal sújtották. Tantalosz csúfot űzött az istenek lakomájából, büntetésül megtagadták tőle a tüzet és a vizet, s éhenveszett. Szalmóneusz az esőt hozó Zeuszt gúnyolta, rézedényekkel csörömpölve utánozta a mennydörgést, ezért

megkövezték. Sziszüphoszt egy ephüréi márványbányába számű

zték, ott dolgozott éveken át, míg egy hatalmas



36/264

kődarab rázuhant és agyonütötte. Az volt a vétke, hogy, bár a tanácskozás minden részvevő je titoktartást fogadott, ő megszegte esküjét: figyelmeztette az aszóposzi halnimfákat, hogy az akhájok ünnepélyesen Aigina szigetére viszikmajd őket szent szajháknak. Egyszer pedig láncra verte Hadész papját, aki át akarta venni Hekaté papnő jétől az

alvilági szentélyt. Ura, Szthenelosz király azonban gyors heroldot küldött, hogy bocsássa szabadon a papot, és neháborgassa Hadészt, aki immár egyedüli ura az alvilágnak, erre Sziszüphosz összehívta családját, s vakmerőénmegtiltotta nekik, hogy eltemessék, ha meghal, mondván, hogy inkább bolyongjon lelke örökös szabadságban azAszóposz partjain. Ami a kolkhiszi Aiétészt illeti, ő olyan távol élt, hogy csak nevetett a jóslaton.

Több költő állítja, hogy nemcsak azt az egy tanácskozást tartották Olümpiában, hanem többet is, másutt is, mielőttbefejeződött a vallás megreformálása, és hogy a végső pantomimban bemutatott jelenetek nagy része voltaképpenolyasmit ábrázolt, ami már régen élt az aiólok és az iónok nemzeti vallásában. Többen tagadják, hogy tanácskozásonrendezték volna az olümposzi istenek családjának ügyeit, hiszen Zeusz nem kér tanácsot az emberektől, mindenbenegyedül ő maga dönt. Ki tudná megmondani, hol itt az igazság? Annyi bizonyos, hogy most már vitathatatlan voltZeusz hatalma egész Görögországban, és nem volt hitele nyilvános eskünek, csak ha Zeusz nevére tették.

Az északi Iólkosztól a déli Haloszig terjedő Phthiótisz tartomány trónjára egy Peliasz nevű akháj került, akiOlümpiában, az istenek lakomáján Poszeidón istent személyesítette meg, és az ünnepi játékok lóversenyéndöntőbíráskodott. A minüaiakat mélyen megvetette, számára veszélyes f őembereiket legyilkolta. Királyukat, Aiszónt,Krétheusz fiát azonban nem ölte meg, beérte annyival, hogy feleségül vette Athamasz és Nephelé leányát, s Aiszónhelytartójaként rendelkezett. Mivel Aiszónnak nem maradt élő gyermeke (legalábbis így tudták), Peliasz lett az utóda,s azt remélte, majdan gyermekei lépnek örökébe az ország trónján, immár vitathatatlan joggal.

Peliasz méltán vallhatta magát minüainak, mivel féltestvére volt Aiszónnak. Anyjuk, Türó, Krétheusz királyfelesége egyszer, sok éve már, meglátogatta a thesszáliai darunimfákat az Enipeusz partján, s egy portyázó akhájcsapat elrabolta. Szent szajhának vitték Poszeidón templomába, s mikor kiderült, hogy gyermeket vár, gyalogkergették haza férjéhez. Útközben fiúikreket szült, de szégyellt volna velük együtt beállítani Krétheuszhoz, sotthagyta őket. A gyermekeket egy csikós találta meg, aki kancáján lovagolva arrafelé őrizte lovait. Hazavitte a kétgyermeket feleségének, elnevezte őket Peliasznak, illetve Néleusznak. A Peliasz szó azt jelenti, „sáros”, mert a kancabesározta a csecsemő arcát, a Néleusz pedig azt, hogy „irgalmatlan”, a gyermek rebbenés nélküli tekintetéről. Az

asszony, Szidéró éppen akkor vesztette el csecsemő jét, és szívesen fogadta örökbe az ikreket, de nem volt annyi teje,hogy kettőt tápláljon, ezért egy nőstény farkaskutya szoptatta hol az egyik, hol a másik kisdedet, ezzel magyarázzák

vad jellemüket.

Két nap múlva visszament Türó, hogy eltemesse fiait, s így megmeneküljön szellemük bosszújától. Addigra márkeservesen megbánta tettét, örömujjongásban tört ki, mikor megtalálta gyermekeit a csikós házában, s magával akartavinni őket. Szidéró azonban visszautasította bőkezű ajándékát, s bottal kergette ki Türót a házból. Mikor Peliasz ésNéleusz felcseperedett, s rájöttek, hogy mi történt, megölték nevelőanyjukat, Szidérót, amiért oly kegyetlenül bánt elTúróval. Aztán elmenekültek az akhájokhoz, ott Poszeidón isten fiainak mondták magukat, mivel templomának szentszajhájától születtek, s előkelő rangra emelkedtek. Mikor aztán az akhájok elfoglalták Hellászt, Peliasz minüaiszármazására hivatkozva elnyerhette Phthiótisz trónját, Néleusz pedig a másik minüai királyságét, Püloszét. Azanyaistennő azonban gyűlölte Peliaszt, mivel feldúlta egyik szentélyét s megölte Szidérót, aki pedig a Holdoltárszarvába kapaszkodott.



37/264

NEGYEDIK FEJEZETIASZÓN IGÉNYT TÁMASZT A KIRÁLYSÁGRA

Pélion-hegyi kentaurokat ismét eltiltották a minüaiak asszonyaitól, mert Peliasz szemérmetlennek találtae szokást, s nem tűrte tovább. De mivel még az ilyen hitvány, vad népség sem lehet meg asszony nélkül –mint mondotta –, felbiztatta őket, hogy régi ellenségeiktől, a thesszáliai lapitháktól raboljanak szeretőt

maguknak. Ez a nép ugyancsak a minüai arisztokrácia uralma alatt állott, Peliasz szemtelen és nyugtalanítószomszédoknak tartotta őket, s örömmel támogatta a kentaurok rajtaütéseit.

Egy szép nap ünnepélyesen felkereste a kentaurokat, s találkozott vezérükkel, Kheirónnal a kancafejű Fehér

Istennő pélioni szentélyében. Kheirón rábeszélte, hogy kérjen jóslatot az istennőtől. Peliasz pusztán mulatságbólmegkérdezte az istennőtől, hogyan fog meghalni; mint kísérőinek mondotta, kérdésével csupán az istennő szavahihetőségét kívánta próbára tenni. Zeusz atya dódónai jósdája pontosan kinyilatkoztatta már halálakörülményeit, s ugyan ki merészelne ellentmondani a mindenható és mindentudó Zeusznak?

Az istennő válasza így hangzott:

– Hogy mondhatnám meg neked, Peliasz, amit állítólag már megtudtál fiamtól, Zeusztól? Mégis figyelmeztetlekrá, óvakodj attól a férfitól, aki csak fél lábán hord sarut: gyűlöl téged és gyűlöletében darabokra vagdal.

Peliasz nem sokat törődött a „háromlelkű vénasszony” locsogásával, amint nagy hetykén megjegyezte, hiszentisztelete mindenütt hanyatlóban van már, s amúgy sem tudta összeegyeztetni ezt a jóslatot Zeusz megnyugtató,ünnepélyes szavaival, melyek szerint ember sohasem emel majd kezet rá, s öreg napjaiban maga választhatja meghalála módját és óráját. Óvatosságból azért mégis elrendelte, hogy Aitóliából senki semmiféle jogcímen nem jöhet át

Phókiszba, mivel az aitólok azt tartják, szerencsét hoz rájuk, ha meneteléshez vagy tánchoz csak a bal lábukra húznaksarut.

Néhány nappal később Peliaszt különös jel figyelmeztette Zeusz hatalmára. Apollón f őpapja gyalogosan,szolgaruhában keresztülment Iólkoszon, és Peliasz hiába kínálta rangjának megilletően bőséges fogásokkal, sülthússal, finom itallal, nem fogadta el; leült a tűzhely mellett a szolgák közé, s csak belsőséget evett. A f őpap athesszáliai Pherai-erdőbe tartott, ahol Peliasz veje, a minüai Admétosz élt, hogy kitöltse a büntetést, melyet immármásodszor mért isteni urára Zeusz jóslata. Ennek a története a következő:

Hadész papjai panasszal fordultak Dódónához, hogy Delphoiban orvosiskola nyílt, melyet Aszklépiosz,Apollónnak egy templomi szent szajhától született fia alapított. Azzal vádolták Apollóm, hogy ha fejleszti azorvostudományt és a gyógyászatot, csökkenni fog a halottak – különösen a halott gyermekek – száma, és ezzel azalvilági papokat megfosztja bizonyos jövedelmektől, járandóságoktól. Aszklépioszt egy szegény özvegyasszonymegkérte, hogy jöjjön el egyetlen, vízbe f űlt fiának temetésére. Hadész papjai már belekezdtek a hangos siratóba,mikor Aszklépiosz kijelentette: a fiú nem halott. Kicsurgatta belőle a vizet, föl-le mozgatta karját, s megindította alélegzését, mire a fiú kisvártatva felült s nagyot tüsszentett. Aszklépiosz ezután Apollón szolgálatára adta a fiút.

A dódónai jósda, helyt adva a panaszoknak, elrendelte az iskola bezárását, Aszklépiosz azonban nem fogadta el a– szerinte – kétértelmű döntést. Azzal érvelt, hogy Hadész végül úgyis minden lelket megkap, sőt minél többgyermek életét menti meg Apollón, a természet rendje szerint annál több születik a jövőben, s ha eljön az ideje,amúgy is mind Hadészhoz kerül. Zeuszt bosszantotta ez az okoskodás, mert nem tudott rá mit válaszolni, ezértdühében erőszakhoz folyamodott. Nyomban el is küldtek Dódónából egy csapat templomi őrt Delphoiba, s megöltékAszklépioszt, valamint a fiút, akinek megmentette az életét. Apollón íjászai megtorlásul rajtaütöttek Dódónán, halálranyilazták Küklópsz valamennyi fiát, a dódónai kovácsokat, akik Zeusz, Poszeidón és Hadész templomainak szentberendezését készítették, s félszeműnek nevezték őket, mert fél szemüket mindig letakarták, hogy megvédjék azüllőről felpattanó szikráktól.

A



38/264

Zeusz jósdája ekkor megsemmisítéssel fenyegette Apollóm, ha meg nem alázkodik s ismételten nem szolgál leegy kemény esztendőt, ezúttal azonban Görögország legvadabb zugában – vagyis Pheraiban, a minüai királyságterületén; az év folyamán nem működhet Apollón jósdája, szünetelnek az áldozatbemutatások, fogadalmak,

imádságok. A f őpap kénytelen-kelletlen megadta magát. Talán azért választotta a büntetés letöltése helyéül Pherait,mivel az ottani király, Admétosz, lekötelezettje volt. Admétosz egykor tudtán kívül megsértette Apollón testvérét,Artemiszt, a Szűz Istennőt, mert elmulasztott engesztelő áldozattal tisztelegni előtte, mikor feleségül vetteAlkésztiszt, Peliasz király legidősebb leányát. Az istennő büntetése nem késett: mikor Admétosz nászágyába tért, egykosárra való kígyót talált benne. Eleinte Artemisz hallani sem akart róla, hogy visszaadja Alkésztiszt férjének,Admétosz ekkor ajándékokkal megrakva Delphoiba ment, és könyörgött Apollónhoz, járjon közbe érdekében istenihúgánál. Apollón teljesítette a kérést. Most viszonzásul Admétosz, amennyire rajta állt, megkönnyítette a f őpapszolgaságát, s ezzel örök hálára kötelezte.

Hosszú-hosszú ideig egyetlen istenség sem mert vitába szállni Zeusz tekintélyével (kivéve a Hármas Istennőt, akimindenkor könyörtelenül ellenséges volt); Apollón azonban sohasem felejtette el a megaláztatást, amelyet kénytelenvolt lenyelni, és a barbárok azt jósolták, eljön majd a nap, amikor a Hármas Istennővel szövetkezve éppolykönyörtelenül kiheréli apját, Zeuszt, mint annak idején Zeusz Kronoszt. Apollón – jósolták – a korfui Hüllosz Zeusz-

templomában őrzött aranysarlót használja majd, ugyanazt, amelyet hitelt érdemlő állítások szerint Zeusz fordítottegykor Kronosz ellen. Apollón azonban megtanulta, hogy óvatosnak kell lennie, ezért vár az alkalmas pillanatra. Aköldökszentély bejáratát e szavak díszítik: „Semmit el ne túlozz.” Ennek jegyében az isten buzgón ápolja atudományokat.

A következő téli napfordulón, mikor hó borította a Pélion bérceit, meg túl az öblön, messze délnyugatra azOthrüszhegyet, Peliasz megtartotta a szokásos ünnepségeket az istenek tiszteletére. Megkülönböztetett hódolattaladózott apjának, Poszeidónnak, s a szűz Artemiszt a többi isten fölébe helyezte. Mivel a hal most már Artemisz szentállata volt, az ő védnöksége alá helyezte a halnimfák iólkoszi székhelyét, és anyai nagynénje, Argosz király leánya,az öreg Iphiasz gondjaira bízta. Peliasz elég különös módon kénytelen volt három halhatatlant kihagyni a vendégeknévsorából, akiket meghívott marha-, birka- és szarvassülttől roskadozó lakomaasztalához. Elsősorban magát Zeusztkellett kihagynia. Sok évvel ezelőtt ugyanis – így magyarázta Peliasz –, még Athamasz király idejében a Kancafejű Istenanya egyszer ráakadt Zeuszra a Pélion-hegyen, amint épp egy kellemes tivornya utáni álmát aludta, meztelenül,mert ledobta az aranygyapjút felhevült testéről. Szégyenében az isten átadta szentélyét anyjának, s ő maga, tisztesfekete gyapjúba burkolózva, visszavonult a Laphüsztiosz-hegyre. „Míg Zeusz atya ünnepélyesen vissza nem tér aPélionra, s ki nem lakoltatja onnan a Kancafejű Istennőt – mondotta Peliasz –, okosabbnak tartom, ha csupánmagánemberként áldozom neki.” Kerülni akarta azonban a látszatot, mintha az anyaistennő pártján állna Zeusszalszemben, ezért másodiknak és harmadiknak Hérát és Demetert, az istennő e két megjelenési formáját hagyta ki. Ezmég kínosabb volt, mint Zeusz mellőzése, hiszen a téli napfordulóünnep eredetileg csakis a Hármas Istennő tiszteletétszolgálta, s a király méghozzá engesztelő áldozatot sem mutatott be neki kárpótlásul. Meg akarta mutatni, hogy egycsöppet sem fél a jóslataitól, s nem is akar a kegyeibe férkőzni. Zeusznak azonban áldozott, ha csak magánemberkéntis: királyi ebédlőtermében pompás ökröt égetett el tiszteletére, és ő maga egy falatot sem evett belőle.

Bízva benne, hogy elhárította feje felől az atya haragját, Peliasz egyenesen a piactérre ment, ahol már nagybanropogtak a száraz fenyőfából rakott máglyák tüzei, hogy elhamvasszák rajtuk az olümposziak tiszteletére azokat aszépséges állatokat, melyeket ő maga választott ki. Az ünneplő tömegben egy feltűnő idegenre figyelt fel a király:szép, magas fiatalember volt, fegyvere két bronzpengéjű lándzsa, s mintha álmából emlékezne arcvonásaira. Feszesszarvasbőr öltözékéből, leopárdbőr csuklyájából ítélve a leopárdtestvériségből való magnésziai lehetett, és a Boibé-tófölötti hegyekből érkezhetett, aranyszőke, hosszú sörénye viszont arra vallott, hogy a kentaurok lótestvériségénektagja. „Különös – gondolta magában Peliasz –, görögnek gondolnám azzal a szőke hajával, a szép, egyenes orrával,hosszú végtagjaival.” Az idegen zavarba ejtően, merőn nézte Peliaszt, de az nem méltatta köszöntésre.

Peliasz kiadta a parancsot, hogy a felvirágozott áldozati állatokat hajtsák fel a nagy oltárra, melyen egyenl ő nagyságú halmokban pörkölt árpaszemeket helyezett el, egy halmot azonban kétszer akkorára púpozott, mint a többit.Ezután meghintette sóval az állatok bőrét, közben fennhangon kiáltotta az istenek és istennők nevét, majd segédjeletaglózta az áldozatokat, Peliasz pedig görbe kvarckéssel maga vágta át a nyakukat. Fejüket az ég felé fordította,mert ezt az áldozatot az olümposzi isteneknek mutatták be, s nem az alvilág héroszainak vagy istenségeinek.Végezetül elégette az oltáron a faggyúba burkolt lábszárcsontokat s a belsőségek egy részét, a húst azonban a hívek



39/264

fogyasztották el. Az áldozati állatok sóval behintése az akhájok újítása volt, azelőtt egyetlen istenség sem kívántameg, a Hármas Istennő pedig el sem fogadja a sóval behintett áldozatot.

Amint a szertartás véget ért, az idegen Peliaszhoz lépett, s vakmerőén megszólította:

– Peliasz király, miért áldozol az összes istenségnek, csak éppen a Nagy Istenanyának nem, holott a pelaszgok őttisztelik?

A király így felelt:

– Ember, hát nincs szemed? Nem vetted észre, hogy Zeusz atyának sem mutattunk be áldozatot? Illend ő volna-elakomára hívni a feleséget (mert bizonyára tudod, hogy a Nagy Istennő ma már Zeusz hitvese), s a férjet nem? Ez azáldozat apámnak, Poszeidónnak szólt, meg a többi alacsonyabb rangú olümposzi istennek, hallhattad, hogy névszerint folyamodtam hozzájuk.

Az idegen ezt válaszolta:

– Bizonyára helyesen tetted, hogy nem áldoztál Zeusznak, ha igaz, amit beszélnek, hogy nem szívesen jár errefelé,mióta részegségében felfedte meztelenségét anyja előtt.

Peliasz tetőtő

l talpig végigmérte az idegent, aki oly vakmerőén, csaknem szentségtör

ően szólt, s a szeme hirtelenmegakadt a lábán: csak az egyiken volt saru.

Azon nyomban a nevét tudakolta, az idegen azonban így szólt:

– Kérdezz tőlem bármi mást, Őszszakállú, s igyekezni fogok megfelelni rá!

Peliasz egy darabig szóhoz sem jutott a meglepetéstől, aztán megkérdezte:

– Idegen, mit tennél te az én helyemben? – Soha életében nem szóltak még hozzá ilyen tiszteletlenül.

Az idegen erre arcátlanul felnevetett, feldobta és elkapta lándzsáit – mindkettőnek berkenyefa nyele volt –, s ígyfelelt:

– Én bizony gyapjúszedő expedíciót küldenek ki azzal a paranccsal, hogy haza ne merjen jönni, míg meg nemtalálja az aranygyapjút, ha a világ végére, Kolkhiszba akár, a Nap lovainak istállóihoz kell is hajóznia érte, vagy lekell szállnia a föld mélységes mélyére, új theológiánk szerint Tizenharmadik Istenségünk iszonyú, sötét birodalmába.

– Bölcs tanács – mondta erre Peliasz, abban a reményben, hogy az idegen romlást hoz magára, smeggondolatlanul válaszol következő kérdésére. – Na és kit tennél meg az expedíció parancsnokának, talánbirodalmad legvakmerőbb férfiát?

– Szerintem egész Görögország legvakmerőbb férfiának kell lennie, aki ezt a feladatot vállalja – mondta erreéppoly arcátlanul az idegen.

– Nos, te vagy az! – kiáltott Peliasz.

– Én? – kérdezte meghökkenve az idegen.

– Te! – felelt Peliasz. – Fegyveresen s egyedül jönni, amiként te, egy olyan ünnepségre, melyen tilos fegyvertviselni, „Ősszakállúnak” nevezni a város uralkodóját, kérdésére sem árulni el a nevedet, zagyva rágalmakat szórniZeusz atyára, az Egek Királyára, a görögök legf őbb istenére – ez arra vall, hogy te vagy a legvakmerőbb férfi azegész világon, nemcsak Phthiótiszban, az én királyságomban.

A férfi indulatosan válaszolt:– Soha életemben nem riadtam vissza semmiféle kalandtól. De az aranygyapjúért csak akkor indulok el, ha

megesküszöl, hogy ha visszajöttem – mert mérget vehetsz rá, hogy nem jövök meg üres kézzel –, átadod nekem akirályságodat.

Peliasz így válaszolt:

– Ostoba! Csak nem képzeled, hogy belemegyek ilyen képtelenségbe? Ezt a királyságot törvény szerint csak aminüai királyi család tagja kormányozhatja. Ha bátyám, Aiszón meghal, rám száll a királyi cím és hatalom, mivel énvagyok a legközelebbi utód minüai vérből, hiszen bajtársaim megölték legközvetlenebb hozzátartozóit, két fiát és kétfivérét. Halálom után pedig legidősebb fiamra, Akasztoszra száll a királyság. Az idegen tagadólag rázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy reá száll – mondta. Peliasz megkérdezte:





41/264

várost Ephüré szűz istennő papnő je alapította, miként eddig hitték. Állítása szerint egy Korinthosz nevű hős volt azalapító, Zeusz hűséges híve, akit Ephüré csalárd módon megfosztott dicsőségétől, mostantól kezdve tehát a városnakis a Korinthosz nevet kell viselnie, nem csak a királyságnak. Elkobozta Aiétész király területeit, azon az alapon, hogy

az Ephürétől szerzett birtokjoga érvénytelen, és így Aszópiát saját barátja, Kreón kerítette uralma alá, és mégSziszüphosz leányát, Glaukét is magához kényszerítette feleségül.

Mióta ez történt, Kolkhisz és Görögország közt megszakadt a közvetlen kapcsolat, s a két ország Trójaközvetítésével kereskedett egymással. Ez a helyzet nagyon hátrányos volt a görögökre, mert a trójaiak, akik addig ahajórakomány kölcsönösen megállapított értéke egyötödének megfelelő vámot szedtek, most kétszer-háromszorannyit kértek a görög hajósoktól a kolkhiszi árukért, mint amennyiért vették őket. Trója, akárcsak Mükéné és másgörög városok, jól őrzött, erős vár volt, egyiptomiak építették óriás kőtömbökből. A görögök azzal fenyegetőztek,hogy hadjáratot indítanak s elpusztítják a várost, ha a trójaiak nem viselkednek méltányosabban, de egyelőre mégnem voltak elég erősek, hogy beváltsák fenyegetésüket. Aiétész király állítólag megállapodást írt alá a trójaiakkal,melyben ígéretet tett, hogy nem kereskedik kívülük más nyugati néppel, azzal a kikötéssel, hogy jó árat fizetnek,továbbá hogy megvédik a szorosokat, ha a görögök büntetőexpedíciót indítanának Kolkhisz ellen.

Peliasz mindezt elmondta Iaszónnak, nagyokat sóhajtozva közben. Azt remélte, hogy unokaöccse visszaretten anehézségektől, szépen visszakullog a Pélion-hegyre, a kentaurok közé, s ezzel annyira lejáratja magát a minüaiakelőtt, hogy mutatkozni sem mer többé az iólkoszi piactéren. Vagy – s ez a jobbik eset – szégyentől mardosva mégisrááll, hogy elinduljon az aranygyapjúért, ez az út pedig Peliasz szent meggyőződése szerint csakis végzetes lehet.Még ha a trójaiak figyelmét kijátszva odaérkezik is, hogyan veszi rá Aiétészt, aki hatalmas hadsereggel és hatalmashajóhaddal rendelkezik, hogy kiadja az aranygyapjút? S ha mégis vakmerőén lecsapna, és sikerülne elrabolnia azaranygyapjút, ami szinte hihetetlen, hogyan jutna át másodszor is a Hellészpontoszon? A trójaiak várnának már rá,átvizsgálnák a rakományát, feltartóztatnák, míg a kolkhiszi hajóhad utol nem éri, s akkor menthetetlenül megölik. AFekete-tengerből ugyanis nincs kivezető út, csak a Boszporoszon és a Hellészpontoszon át.

Peliasz meg volt győződve róla, hogy ebből a csapdából nincs menekvés. Iaszón azonban bátran tekintett a jövő elébe, s így szólt:

– Kedves bátyám, hagyjuk a komor gondolatokat, s induljunk szüleim házába, hiszen kétéves korom óta nem is

láttam őket. Szeretném, ha már megölelnének s megáldanának.Sült a hús az áldozati máglyán, sistergett a zsír, s kellemes illat töltötte be a piacteret, Peliasz mégis elvezette

onnan Iaszónt szülei szerény házába, hogy fiúi tisztelettel köszöntse őket. Alkimédé magánkívül volt az örömtől,hogy viszontlátja egyetlen gyermekét, és lázas boldogsággal ölelte keblére; Aiszón azonban, aki egy halom takaróalatt bóbiskolt heverő jén, jöttére felriadt, holtsápadtan megpróbált feltápászkodni, majd ismét visszahanyatlott, sbefordult a fal felé. Míg Iaszón távol tőle, a kentaurok között élt, Aiszón apai szeretettel és reménykedve gondolt rá,de most, hogy vakmerőén lejött a hegyről és felfedte kilétét Peliasz előtt, rátört a kétség és félelem, valósággalgyűlölni kezdte fiát. Attól tartott, Peliasz most majd felelősségre vonja, amiért annak idején félrevezette a temetésikomédiával, s csak az ürügyet fogja lesni, hogy őt is és Iaszónt is megölesse. Aiszón tehát érthetetlen szavakatmotyogott maga elé, s rá sem hederített Peliasz hangzatos fogadkozásaira, szerencsekívánataira, hál'istenkedésére,hogy Iaszón valósággal a halálból tért haza. Peliasz szemtől szembe dicsérte Iaszónt, szépségét, erejét és hősiességét,Alkimédé meg majd elolvadt a boldogságtól, arról is megfeledkezett, mennyi bajt hozhat az ilyen lelkendezés, hiszen

a kártevő szellemek kék legyek, pillék vagy szúnyogok alakjában mindig ott röpködnek, s azonnal megviszik a hírt aféltékeny olümposzi vagy alvilági isteneknek. Aiszón közben egyre csak nyöszörgött.

Peliasz otthagyta szüleivel Iaszónt, s visszament a piactérre. Főheroldja háromszor megfújta a kagylóhéjat,csendet parancsolt, a király pedig kihirdette népének, hogy osztozzék örömében, mert visszatért Iaszón, a minüaiPhthiótisz trónjának örököse. – Bátor és tisztelettudó fiatalembernek bizonyult – mondotta –, mert ilyennek neveltebarlangjában Kheirón, a derék kentaur, aki hosszú éveken át rejtegette, nevét, származását eltitkolta, az ég tudja, miokból. Ez a Iaszón olyan bátor és tisztelettudó fiatalember, hogy nem hajlandó csak úgy egyszerűen megtelepednikörünkben. Azt mondja, előbb nagy tetteket kell véghezvinnie, hogy bebizonyítsa mélységes hódolatát Zeusz atya, azistenek ura iránt, ezért az a terve, hogy visszaszerzi az eltűnt aranygyapjút, s felöltözteti vele a Laphüsztiosz-hegyenőrzött kos képmását. Kísérje valamennyi isten és istennő kegyes jóindulata királyi sarjhoz méltó elhatározását! És akiminüai fejedelemnek csak mersze van, ne hátráljon meg ez elől a nagyszerű vállalkozás elől! – Peliasz azt remélte,hogy az a jöttment unokaöccse vagy húsz-harminc minüai nemest is – az akhájok született ellenségeit – magával visz

a pusztulásba.



42/264

A mézsörtől és az árpalétől mámoros hallgatóság lelkes éljenzéssel fogadta Peliasz beszédét, s mikor Iaszónmegjelent a piactéren, hogy kivegye részét a sülthús-lakomából, megrohanták és elragadtatott kiáltozássalköszöntötték. Felékesítették télen is nyíló virágokból, bogyós ágakból font koszorúval, részegen csókolgatták a kezét,

veregették a vállát.Iaszón egy szóval sem válaszolt, csak ment, mint a mit sem sejtő áldozati állat, amelyet felkoszorúzva az oltárhoz

vezetnek, miközben a hívek mohón a szájuk szélét nyalogatják, és boldogan kiáltoznak: „Micsoda gyönyörű állat!Pompás falat lesz az isteneknek, hát még nekünk!”

Peliasz kegyes hangulatban volt, s öt nap, öt éjszaka egyfolytában ünnepelte Iaszónt a királyi palotában.



43/264

ÖTÖDIK FEJEZETA FEHÉR ISTENNŐ HELYESLI AZ UTAZÁST

aszón visszatért a Pélion-hegyre, hogy kikérje Kheirón tanácsát. A kentaur meglepődött, hogy elevenen látjaviszont. Ismerte Iaszón meggondolatlanságát, és könyörögve igyekezett visszatartani az úttól, mert bizonyosvolt benne, hogy ez a vállalkozás senkire sem hoz szerencsét. Búsan csóválta a fejét, mikor Iaszón beszámolt

az iólkoszi piactéren történtekről, s így szólt:

– Gyermekem, aligha hozhattál volna rosszabb hírt nekem. Vagy kudarcot vallasz vállalkozásoddal, s megölnek akolkhisziak vagy trójai szövetségeseik, vagy pedig visszahozod az aranygyapjút – bár ez nem valószínű –, s Zeusz, a

kos visszatér szentélyébe, és megint kitúrja onnan szeretett anyánkat. Az a te nyelved! Hányszor mondtam, hogy akiegymagában vetődik ellenségek közé, tartsa a száját és nyissa ki a fülét! Szégyent hoztál a barlangomra!

Iaszón erre kétségek közt rimánkodni kezdett Kheirónnak, hogy forduljon az istennőhöz, s kérdezze meg tőle, mitkell tennie. Eltökélte magában, ha az istennő azt parancsolja, hogy hagyjon fel a dologgal, azt se bánja, hanevetségessé válik a minüaiak előtt, de engedelmeskedik, s egyben lemond a Phthiótisz trónjára formált igényéről is.

Kheirón aznap este megtisztálkodván belépett az istennő szentélyébe, fejét a lóhere párnára hajtotta – ez a növény,amelyet három egymásba fonódó levele miatt szenteltek a Hármas Istennőnek, igaz álmot hoz. Úgy tetszett, éjfélkoraz istennő leszállt trónusáról, s a következő szavakat intézte hozzá:

– Kheirón, hűséges szolgám, előtted többet merek felfedni az igazságból, mint avatatlanok előtt. Értsd megmindenekelőtt, hogy az istennő hatalmát is korlátozza híveinek helyzete. A vasfegyverzetű akhájok oly hatalmasranövelték rakoncátlan fiam, Zeusz erejét, hogy én immár nem törhetek egyenesen célomra. Már az aiól Athamasszal

folytatott küzdelmemben is, pedig az sokkal kevésbé félelmetes ellenfél volt, mint ez a kurafi akháj Peliasz,kénytelen voltam ravasz cselszövéshez folyamodni, és egyetértést színleltem vallási újításaival. Mégis éppolyvisszavonhatatlanul elhatároztam Peliasz elpusztítását, mint annak idején Athamaszét, és sorra bosszút állokvalamennyi halandó ellenségemen, valamint férjemen, Zeuszon is. Sokat megért és türelmes istennő vagyok én, vanidőm kivárni az alkalmas pillanatot, megőrzőm a nyugalmamat. Jól tudod, milyen könyörtelen voltam az athéniThészeusszal szemben is. Eleinte, mikor kifosztotta Knószoszt és bosszút állt értem Minószon, nem panaszkodtam rá,hiszen kellő tisztelettel viseltetett irántam és papnőim iránt. Később azonban, mikor Attikában fellázadt ellenem, éstitokban eltávolította szentélyemből két képmásomat, amelyek mint Szűz Istennőt ábrázoltak – az egyikét Helené, amásikat Perszephoné néven tisztelték –, rávettem a népét, hogy száműzze Thészeuszt. Szkürosz szigetére menekült,ahol földbirtokot örökölt, én azonban felbujtottam Szkürosz királyát, hogy kísérje fel a sziget legmagasabbhegycsúcsára, mintha azt akarná megmutatni, milyen hatalmas a birtoka, s taszítsa le a szikláról. Peirithooszra,Thészeusz hűséges barátjára még az övénél is rosszabb sorsot mért kezem.

Kedvemre valóbb volt, hogy Zeusz hitveseként bekerüljek az olümposziak családjába, mint hogy ellenségkéntkívül maradjak, így legalább megkeseríthetem az életét folytonos gyötréssel, leskelődéssel, bajkeveréssel, kínzással,úgy, mint ő tette velem, míg kötekedő fiam volt, s én rangban fölötte álltam. Most, hogy megsokszorozódtam ésisteni húgaivá meg leányaivá is lettem, csak fokozódnak a bajai.

Ne gondold, hogy Iaszón a maga elhatározásából keveredett szóváltásba nagybátyjával az iólkoszi piactéren. Jóltudod, hogy nyers és nem épp éles eszű ifjú, bármily gondosan nevelted is, és anélkül, hogy gyanút fogna, bármirerávehetem. Tudod-e, hogyan vesztette el a saruját? Lefelé igyekezett a Pélionról, elhagyta már a fenyőerdőket,átvágott az arbutusz- és akantuszcserjéseken, s éppen kiért a kakukkfüves mezőre, mikor megjelentem előtteArtemisz papnő je, a roskatag Iphiasz képében, akit kedvelek. Megkértem az ifjút, vigyen át a megáradt Anauroszon,s ennek fejében jó szerencsét ígértem neki. Eleinte vonakodott, de aztán meggondolta magát és a vállára vett, errebűvöletbe ejtettem s beléoltottam a szavakat, amelyeket Peliaszhoz kell intéznie. A túlsó parton letett a földre, én

I



44/264

meg, hogy megtörjem a varázst, szememet forgatni kezdtem, nyelvem kiöltöttem és Gorgó-fintort vágtam, Iaszónlevette saruját és hozzám vágta, hogy elűzze a rontást. Félreugrottam, a saru pedig a patakba esett, s elsodorta a víz.

Ez a hebehurgya Iaszón, bár nevének jelentése „Gyógyító”, arra rendeltetett, hogy méreggé váljon a görögök

gyomrában, háborúkat szítson egymás után, akárcsak őrült szolgám, Héraklész. De hát ezért fájjon Zeusz feje, ha úgytetszett neki, hogy kicsavarja kezemből a hatalmat. Én csak egyetlen dolog miatt kívánom Kolkhiszba küldeniIaszónt: hogy földbe helyezze szolgám, Phrixosz szellemét, amely még mindig keservesen lézeng temetetlenkoponyájának állkapocscsontjai közt, s megadja neki végre az általam megígért örök nyugodalmat. Ha Iaszónegyúttal az aranygyapjút is visszahozza, nem érdekel. Az aranygyapjú önmagában nem jelent semmit, levetett ruha,nem több, és ha visszakerül, csak felidézi a megaláztatást, melyet Zeusz kénytelen volt elszenvedni tőlem annakidején. Jól őrizd meg a titkokat, melyeket most felfedtem előtted. Iaszónnak csak annyit mondj, hogy kegyelmemkíséri Kolkhiszba, ha teljesíti egyetlen kikötésemet: mielőtt az aranygyapjú ügyében bármit tenne, vissza kellkövetelnie Aiétésztől rokonának, Phrixosznak csontjait, s tisztességgel el kell temetnie, ott, ahol majd parancsolom.

Iaszón nagy megkönnyebbüléssel vette hírét, hogy nem játszotta el az istennő kegyét, mert bár nem tudottvigyázni a nyelvére, nagyon is félt, hogy elveszítheti az istenek, istennők jóindulatát. Most azonban különlegesenszerencsésnek érezte magát: az istennő nem szándékozik akadályt gördíteni útja elébe, még akkor sem, ha f őkéntZeusz kedvéért vállalkozik rá. Nagyon kell hát vigyáznia, hogy más istenségek féltékenységét fel ne keltse.Kénytelen lesz közölni a minüaiakkal, hogy az istennő kegyéről biztosította álmában, hiszen társakra van szüksége,de előbb azért tanácsos lenne Zeusz jósdáját megkérdezni, különben Zeusz papjai azt hinnék, hogy az istennő titkosutasítására, ártó szándékkal indul útnak.

Iaszón közölte Peliasszal, hogy az istennő helyesli vállalkozását, mire nagybátyja meglepődve így szólt:

– Csakugyan? És miért?

– Azért, mert meg kell szereznem rokonom, Phrixosz lelkének az örök nyugalmat – felelte Iaszón.

Zavarba ejtette a válasz Peliaszt, mivel sejtelme sem volt róla, hogy Phrixosz lelkének nincs nyugodalma, még aztsem tudta, hogy meghalt. Ravaszul így felelt:

– Ó, jaj! Milyen szép az istennőtől, hogy figyelmeztetett: kegyes kötelességed eltemetni szerencsétlen

unokabátyádat. Néhány évvel ezelőtt az a nyomorult Aiétész azzal tetézte b

űneit, hogy egy lakomán megmérgeztePhrixoszt, és csontjait minden ceremónia nélkül az ebédlőcsarnok mögötti bozótosba szóratta. Piros tulipán nő ki

rokonunk koponyájának szemgödréből, és szeder indázik csontjai körül. Szelleme addig háborgatja majd családjánakvalamennyi tagját, míg maradványait tisztesen el nem temetik. Az én álmomat is számtalanszor megzavarta már.

Iaszón ezután közölte Peliasszal, hogy a dódónai Zeusz atya jósdájához akar fordulni. Peliasz dicsérte jámborelhatározását, s megkérdezte, hogy melyik utat választja Thesszáliából Épeiroszba a három közül. Az első út aszárazföldön, magas hegyeken és mély völgyeken vezet keresztül. A második részben szárazföldi, részben tengeri út:először szárazföldön át el kell jutni Delphoiba, ott hajóra szállni, keresztülvitorlázni a Korinthoszi-öblön, s fel azAdrián, a nyugati partok mellett egész Épeiroszig, aThüamisz folyó torkolatáig, ott aztán rá lehet térni a dódónai útra.A harmadik csaknem teljes egészében tengeri út: körül kell hajózni Görögországot a Thüamisz folyó torkolatáig, sonnan a szárazföldön eljutni Dódónába. Peliasz a harmadik utat ajánlotta unokaöccsének, s megígérte, hogy hajót ésszemélyzetet bocsát rendelkezésére.

Iaszón soha életében nem ült hajón, ezért inkább a két szárazföldi út valamelyikét választotta volna, Peliaszazonban óva intette, mondván, hogy a lapithák területén kellene áthaladnia, meg kellene másznia a zord Pindoszgerincét, melyen a dolopszok, az aithikiaiak és mindenféle más nyomorult, vad népség lakik. Kérve kérte, másítsameg szándékát, már csak azért is, mert a második útvonal sem biztonságos, hiszen hol talál olyan hajót, amely ebbenaz évszakban hajlandó lesz a Korinthoszi-öblöt átszelni. A nyár végén jártak már, s megkezdődött a viharos időszak.– De – mondotta Peliasz – ha a harmadik útvonalat választod, s mersz vállalkozni Görögország körülhajózására, adokneked elsőrendű hajót és hozzáértő kormányost.

Iaszón azt válaszolta, bölcsebbnek tartja, ha ebben a kedvezőtlen évszakban nem vállalkozik a harmadik útra, mégPeliasz királyi hajójával sem, mert hallotta hírét, milyen veszedelmes, változékony szelek dühöngenek aPeloponnészosz csipkés partján, milyen viharok tombolják körül a hajókat a Malea- és a Tainaron-fok környékén.Emlékeztette Peliaszt a közmondásra, mely szerint az alvilágba a legrövidebb út a Tainaron-fokon át vezet ősziidőben. Kijelentette, hogy a második útvonalat választja, a Korinthoszi-öblön át, s valamelyik isten bizonyára juttat

majd neki hajót.



45/264

Peliasz erre megígérte, hogy elkíséri a Kriszai-öbölig, s a Korinthoszi-öböl partján, Delphoi közelében megpróbálhajót bérelni számára, hogy folytathassa útját Épeiroszba.

Iaszón körülbelül akkortájt indult útnak Peliasz kíséretében, mikor érni kezd az olajbogyó. Nagybátyja oldalán ült

a fényezett öszvérszekéren, előttük akháj fegyveres csoport haladt pónilovakon. A Képhiszosz folyó vonalán haladtakDauliszon át, s keresztülmentek azon a szakadékos szoroson, ahol később a thébai Oidipusz tévedésből megölte apját,Laiosz királyt. Hamarosan kénytelenek voltak leszállni a szekérről, s öszvérháton folytatni útjukat, mert sziklaomlászárta el a szorost. Delphoi igen magasan fekszik a Parnasszoszhegy déli oldalán, dús olajfák övezik félkörben, égbeszökő sziklák fala magasodik fölébe, és szemben a Pleisztosz folyó völgyén túl a Kirphisz fenyővel borított ormazárja el a kilátást a Korinthoszi-öböl felé, s védi a várost a kellemetlen nyári széljárástól. Bőséges eső hullt akkoriban,a szurdokban fehéren tajtékozva zuhogott le a víz, jóval lejjebb egybefolyt a Kasztáliai-forrás vizével, melybenApollón papjai szokták hajukat mosni, s a két víz egyesülve kanyargott tovább a Pleisztosz völgyébe.

Amilyen kis városka volt Delphoi, olyan nagy volt a tekintélye. A köldökszentély papjai szívesen fogadtákIaszónt, dicsérték délceg termetét, továbbá Peliasz nagylelkűségét, amiért elismerte Iaszónt Phthiótisz trónja jogosörökösének.

Iaszón alázattal tisztelgett Apollón elő

tt, hogyőt is megnyerje támogatójának. A Püthiát megajándékozta ahagyományos bronztripusszal (apja, Aiszón küldte vele), s megkérdezte tőle Apollón tanácsát. A Püthia babérlevelet

rágcsálva révületbe ejtette magát – szerényebb látogatóknál mellőzte ezt a kellemetlen műveletet, csupán sajáttapasztalata és tudása alapján adott ésszerű tanácsot –, s az ajándékba kapott tripuszon ülve érthetetlen szavakatmormogott a kerek fehér sír mellett.

Iaszón annyit értett szavaiból, hogy utazását, melyet feltétlenül vállalnia kell, időtlen időkig megéneklik sdicsőítik majd, feltéve, hogy áldozattal adózik indulása napján annak az Apollónnak, aki az induló hajók istene,hazatérése éjszakáján pedig annak az Apollónnak, aki a kikötőbe érő hajók istene. Ezután a papnő mély révületbeesett, és értelmetlenségeket mormolt. Iaszónnak csak egyetlen visszatérő kifejezést sikerült elcsípnie, hogy el nemulassza „magával vinni az igazi Iaszónt”. A Püthia azonban, amint magához tért, képtelen volt megmondani, hogyki lehet az.

Delphoi a lelket gyógyító lantzenének volt a hazája, Iaszón azonban a síp- és dobzene nyugtalanító hangjai között

nevelkedett, és megvetette a teknőchéjból készült lant szelíd pengését. Alig tudott uralkodni magán, hogy az előírásszerint csendben maradjon, mikor a zenei testület papjainak lantjátékát hallgatta, s nagyon megbotránkoztatta, hogyApollón papjai a pelaszg Marszüasz lenyúzott bőrét nevetség tárgyául szögezték kapujukra. Marszüasz szilénosz volta kecskeemberek vezető je, akik Dionüszosz hérosz tiszteletére sípon muzsikáltak, de Apollón íjászai elkergették őket,s aki megmenekült a nyilaiktól, szakadékba taszították. A papok szerint a lantot Hermész isten találta föl, ésApollónnak ajándékozta. Pedig az ő lantjuk csak abban különbözik attól, amin a Hármas Istennő papnői időtlen időkóta játszottak, hogy négy húrt feszítettek ki rajta három helyett, és teknőchéj testéből két hajlított szarv ágazik ki,ezeket fölül iga formájú fadarabbal kötötték össze, arra csavarják rá a húrokat.

Egy másik dolog, amit buzgón műveltek Delphoiban, az asztronómia volt. A papok már ismerték a csillagképeket,és nyilvántartották a csillagok felkelésének és kihunyásának időpontját. Apollón védnöksége alatt képfaragó ésvázafestő iskola is működött, melyet még Prométheusz alapított, de mint Iaszón házigazdájától, a phókisziIphitosztól, a nagy hírű művésztől, a leendő argonautától megtudta, Delphoiban Prométheusz nevét éppoly kevéssé

tisztelik már, mint Dionüszoszét.Ami Aszklépiosz orvosiskoláját illeti, megegyezés jött létre, mely egyformán méltányolja Apollón és Hadész

igényeit. Ha a beteg fölött elhangzott a sirató, Apollón orvosai már nem kísérletezhetnek a gyógyításával. Ésáltalában az orvostudomány célja inkább a fájdalom csillapítása, mint a gyógyítás volt. Ám Apollón orvosai nemmindig tartották magukat a kikötésekhez, különösképpen azok nem, akik Kosz szigetén telepedtek le.



46/264

HATODIK FEJEZETZEUSZ HELYESLI AZ UTAZÁST

elphoiből csakhamar elérkeztek a Kriszai-öböl kék vizéhez, és Peliasz és Iaszón talált is ott egyhorgonyzó korinthoszi kereskedőhajót: a korfui Alkinoosz királynak kellett phókiszi cserépedényt ésfestett díszműárut vinnie. Korfu szigete a Thüamisz torkolatával szemben néhány mérföldnyi távolságra

fekszik. Peliasz megállapodott a gazdával, s lelkére kötötte, hogy épségben szállítsa el Iaszónt a Thüamiszhoz, majdszinte bizalmasan így szólt hozzá:

– Unokaöcsém, Iaszón, Aiszón fia hősi vállalkozásra készül tavasszal, vissza akarja hozni az aranygyapjút

Zeusznak Kolkhiszból, a gonosz lelkű Aiétész királytól, aki nem hajlandó visszaszolgáltatni az akhájoknak,Görögország urainak.

Iaszón most Dódónában Zeusz tanácsát akarja kikérni, abban a reményben, hogy megnyeri az isten támogatásátvállalkozásához. Siralmas volna, ha vízbe esne, mielőtt Épeirosz partjait eléri, mivel most még nem áll Zeusz oltalmaalatt, ezért valószínűleg elpusztulna, az aranygyapjú pedig továbbra is Aiétész birtokában maradna.

Peliasz aztán kifizette a hajósnak a kívánt összeget, még egy értékes aranygyűrűt is ajándékozott neki, a következő szavak kíséretében:

– Úgy vigyázz unokaöcsémre, mintha már hazafelé tartana az aranygyapjúval.

A korinthoszi hajós, mint Peliasz jól sejtette, nagy tiszteletben tartotta honfitársát, Aiétész királyt, a régi hitvédelmező jét az újjal szemben, és hajdani urának, a nemes Sziszüphosznak, Aszópia királyának emlékét is hívenőrizte, akit Zeusz és az akhájok oly borzalmas pusztulásra ítéltek. Fülében csengtek Peliasz szavai, „siralmas volna,

ha vízbe esne és elpusztulna”, s a gyűrű értékéből arra következtetett, hogy Peliasz bízik az aranygyapjúvisszaszerzésében, és nagyra becsüli öccsét. A korinthoszi ezért elhatározta, hogy megöli Iaszónt. Peliasz ezt is vártatőle, de gondja volt rá, hogy ártatlannak tűnjön a dologban.

Az öböl vize elég nyugodt volt, a szél is kedvező, de a harmadik napon, mikor a korinthoszi hajó elhaladt Leukaszmellett, és kiért a vadul háborgó Ión-tengerre, Iaszón rosszul lett, és gyapjúköpenyébe burkolózva lefeküdt a hajóorrfedele alá, csak hányni tápászkodott fel néha, s ilyenkor áthajolt a hajó oldalán. A hajós, akinek bátyja, akormányos tudott szándékáról, megragadta Iaszón lábát és a vízbe lökte. A kormányoson kívül senki sem látott vagyhallott semmit, mert az evezősök háttal feléjük, erejüket megfeszítve küzdöttek a hullámokkal, a hajósgazda vidáméneklésbe fogott, hogy túlharsogja Iaszón erőtlen kiáltozását, a kormányos pedig a hajó túlsó végéből átkozta azegyik evezőst, hogy kiesett az ütemből.

Bizony befellegzett volna a tengeribetegségtől elgyötört Iaszónnak, akit elragadott az ár, ha egy csodás esemény

közbe nem jön: vadolajfát sodort arra a víz, melyet egy közeli hegyoldalról tépett ki a vihar. Iaszón hegyek között élt,s nem tanult meg úszni, de most elkapta a fa ágát, és nagy erőfeszítéssel felkapaszkodott a törzsére, így tartotta fennmagát estig, mikor vagy két nyülövésnyi távolságban megpillantott végre egy északnak tartó hajót, amely véletlenüléppen athéni volt. A kormányos észrevette Iaszón jeladását, odakanyarodott hozzá, s a legénység beemelte a hajóba.Elképedtek, mikor meghallották, kicsoda, s hogy került a vízbe, mivel nem is egészen egy órája látták a korinthoszihajót legénységével együtt, amint ízzé-porrá törve hevert a sziklás parton. Szentül hitték, hogy Iaszón az istenekoltalmában áll, mert óriási ragadozó halak nyüzsögtek körülötte, mikor kimentették a vízből, ezért a hajó gazdája úgyhatározott, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül visszafordul, és biztonságban eljuttatja oda, ahova igyekezett. Azathéni hajós neve Hesztór volt.

Iaszón szívből megköszönte Hesztór jóságát, majd letérdelt a kormány mellé, és fennhangon imádkozni kezdett ahajó védőistennő jéhez, Athénéhoz. Hálából, hogy megmenekült a veszedelemtől s nem falták fel a halak,megfogadta, hogy amint Iólkoszba ér, oltárt emel, és pompás üszőket áldoz az istennőnek, mert nyilvánvaló, hogy

Athéné mentette ki a halálból, hiszen az ő szent fája az olajfa.

D



47/264

Iaszón néhány nap múlva épségben megérkezett Dódónába, Hesztór legidősebb fia, Argosz kíséretében. Mivel azakhájoktól, akiknek elődei évekkel ezelőtt vették birtokba e helyet, annyi dicséretet hallott róla, csodálkozva nézte azütöttkopott kis falut, a lármás vízimadaraktól hemzsegő tó partján. Nem volt ott egyetlenegy magas vagy szépen

tervezett épület sem, még a tanácsterem is döngölt földpadlójú, tőzegtetejű rozzant kunyhóban volt. De Kheirón,akinek tanácsát mindenkor megszívlelte, megtanította őt rá, hogy ha úton van, csodálja meg a legnyomorúságosabbépületet, ruhát, fegyvert, marhát is, akármit, amit büszkén mutogatnak neki, és ócsároljon mindent, amit otthonhagyott, csak honfitársai egyenességét és becsületességét nem. így aztán megnyerte a dódónaiak jóindulatát, és még aszentély papjai is – bár csalódottak voltak, hogy az istennek szent ajándékai, egy óriás vörösréz üst s egy elefántcsontnyelű görbe áldozókés, a korinthoszi hajóval együtt a tengerbe vesztek – beérték ígéretével, hogy nyomban Iólkoszbaérkezése után ugyanakkora értékű ajándékot küld. Jó szándéka bizonyításául két hosszú fürtöt vágott le aranyszőkehajából, s az oltárra helyezte, amivel a papok hatalmába adta magát mindaddig, amíg ígéretét nem váltja be.

A f őpap, aki Peliasz király rokona volt, nagy örömmel hallotta, hogy Iaszón feltett szándéka visszaszerezni azaranygyapjút az idegenek kezéből. Elmondta, hogy Aiétész király oly régóta él a göndör hajú kolkhiszi vademberekközt, ráadásul feleségül is barbár királylányt vett a krími Tauroszból, hogy maga is elvadult, és olyan szokásokat tűrmeg a családjában, melyeket említeni is szégyenletes volna ilyen szent helyen, mind Dódóna.

– Nem iszonyú belegondolni – kérdezte –, hogy Zeusz aranygyapja, a görögök legszentebb ereklyéje, melytőlPhthiótisz termékenysége függ, most a tűztolvaj Prométheusz szentélyét díszíti, mert az a gazember oda akasztotta amocskos kezével, és Zeusz esküdt ellenségének dicsőségét szolgálja, akit a kolkhisziak most hadistenként tisztelnek?De még egyebet is mondok neked Aiétészről. Krétai származású, azt állítja magáról, hogy azoknak a természetelleneshajlamú Pasziphaé-papnőknek királyi vére folyik ereiben, akik kielégíthetetlen bujaságukkal kérkednek, és úgy hírlik,a szent bikákkal közösültek, Aiétész, mikor még Korinthoszban élt, istentelen bűbájosságot űzött, s aboszorkánymesterségbe szőke testvérhúga, Kirké vezette be. Máig is rejtély, miért váltak el nagy hirtelen egymástól,s miért telepedett le Kirké egy eldugott szigeten Isztria partjainál, Aiétész pedig a Fekete-tenger keleti partján; de aztsuttogják, hogy a Hármas Istennő parancsára történt a dolog, büntetésül vérfertőző viszonyukért, vagy valami más,közösen elkövetett bűnért.

– Isteni lény – szólalt meg Iaszón –, szavaid rémülettel töltik el lelkemet. Tudakold meg az istent, kérlek,

sorsomról, és tégy bizonyossá jóindulatáról.A pap így felelt:

– Rágj varjúfüvet, hogy meghajtson, mosakodj meg a tó vizében, tartózkodj mindenfajta ételtől, végy le testedrőlminden gyapjúruhát, és várj reám a tölgyesben holnap, hajnali szürkületkor.

Iaszón sorra megtette, amit a pap mondott. A kijelölt időben ott állt a tölgyesben, egy szál feszes őzbőr zekében,durva saruban. A pap már ott volt, rajta kos gyapjából készült szertartásruhája, homlokára sodrott aranyszarv volterősítve, kezében sárga ágat tartott. Megfogta Iaszón karját, és azt mondta, ne féljen semmit. Aztán halkan fütyülnikezdett kéthárom hangot egy dallamból, fel s alá lengette az ágat, míg szellő támadt, amely megsuhintotta a tölgyfaleveleit, és a lepergett levelek körben kavarogtak, mintha szertartásos táncot lejtenének az isten tiszteletére.

A pap egyre csak lengette az ágat, s mind hangosabban fütyült. Kisvártatva szélvihar zúgott át az ágakon, ésIaszónnak úgy tetszett, az összes levél azt énekli: „Menj, menj, menj, megáld Zeusz atya!” A pap abbahagyta a hívó jeladást, erre pillanatnyi szélcsend támadt, majd vad szélroham csapott le, s a nyomában távoli villám. Fejük fölöttreccsenés hallatszott, letört egy ág, akkora s olyanforma, mint egy emberi láb, és Iaszón elé esett.

– Ritkán kap látogató ilyen kegyes jeladást ebben a berekben – bizonygatta a pap. Sarlóval megnyeste az ágat,eltávolította róla a leveleket és a gallyakat, aztán jóindulattal Iaszón kezébe adta. – Fogd – mondta –, itt ez a szent ág,beépítheted majd a hajó orrába, amellyel Kolkhiszba vitorlázol.

Iaszón megkérdezte:

– Kegyes lesz hozzám az isten, és gondoskodik hajóról? A pap így válaszolt:

– Nem. Athéné istennő viszont bizonyságot tett már kegyéről, mikor kimentett a tengerből. Majd arról isgondoskodni fog, hogy megépüljön a hajód. Zeusz atyának más gondja van. Imádkozz hajóért Athénéhoz.

Iaszón föllelkesülve tért vissza szállására. Társa, Argosz azzal a kérdéssel fogadta, Dódónában akarja-e tölteni atelet mert hajójuk már útnak indult hazafelé, arra pedig nem számíthatnak, hogy másikat kapnak –, vagy vállalja-e a

hazatérést Iólkoszba a hegyeken át.



48/264

Iaszón azt felelte, hogy semmiképp sem töltheti tétlenségben a telet, különben is a Zeusz tölgyfájáról való szentfaág megvédi őt bármilyen viszontagságos úton. Argosz erre felajánlotta, hogy vele tart. Két nap múlva szárítotthússal, pörkölt makkal és egyéb élelemmel megtömött tarisznyákkal útnak indultak a sebes Arakhthosz völgye

mellett, míg el nem érkeztek egy sziklás hágóhoz, melyre a Lakmón-hegy borította árnyékát. Kegyetlenül hideg voltott a magasban, az ormokat már hó fedte, s éjszaka felváltva őrködtek a tábortűz mellett, Huhogtak a baglyok, deIaszón Athéné istenasszony szent madarának ijesztő hangját nem rossz jelnek, hanem biztatásnak hallotta, s mivel aleopárdtestvériségbe tartozott, nem félemlítette meg a Pindosz-hegységben élő sok leopard üvöltése sem, de azoroszlánbőgéstől bizony megijedt.

A hágótól kelet felé vették útjukat, míg elérkeztek a Péneiosz forrásvidékéig. A Péneiosz az eredeténél épp csakpatakocska, de amikor leereszkedik Thesszália termékeny síkságára, összegyű jti a mellékfolyók vizét, és Tempénél, aNagy Olümposz és az Ossza között már tekintélyes folyamként ömlik az Égei-tengerbe. Vadat nemigen találtak azona puszta vidéken, és bár Iaszón híres vadásznak számított a Pélion lejtő jén, a Pindosz állatvilágának búvóhelye,szokásai felől mit sem tudott. Argosz is, ő is egyre szorosabbra húzták a szíjat a derekukon, a nyolcadik nap aztánnagy örömükre egy csenevész nyúl s egy fácán került elébük, ezeket jól irányzott kődobással meg is ölték. Az a tudattartotta bennük a lelket, hogy annyi istenség oltalmában állnak. Csakugyan, a távolban végre megpillantottak egy

pásztorkunyhót, körülötte pedig legelésző juhokat. Türelmetlenül feléje siettek.A következő pillanatban ádáz kutyaugatást hallottak, s már rohant is rájuk egy óriás molosszosz kutya, fogát

vicsorítva, és azon nyomban Iaszón torkának ugrott. Argosz átdöfte dárdájával az állatot, és az nyüszítvekiszenvedett. A pásztor, aki évek óta magányosan élt a vadonban, elő jött kunyhójából a zajra, éppen akkor, mikorArgosz dárdája átjárta a kutyáját. Egy percig sem tétovázott, lándzsát ragadott, és Argoszra rontott, hogy megtoroljaegyetlen társának, hű kutyájának pusztulását. Argosz nem tudta ilyen gyorsan kiszabadítani a dárdáját a kutya bordáiközül, és biztosan megöli a pásztor, ha Iaszón elő nem rántja a szent faágat, s le nem sújt vele olyan erővel, hogy apásztor beszakadt koponyával terült el a földön.

Az eszméletlen embert bevitték a kunyhóba, és megpróbálták magához téríteni, hideg vizet loccsantottak azarcába, és tollat égettek az orra alatt. De hamarosan hörögni kezdett, látszott, hogy halálán van. Szörnyű aggodalomfogta el mindkettő jüket, de csak némán, a tekintetükkel vádolták egymást. Nem szabályszerű harcban ölték meg a

pásztort, féltek hát, hogy szelleme mindaddig üldözi majdő

ket, míg egy hozzátartozója meg nem bosszulja halálát.Kettő jük közül kétségtelenül Iaszón volt a vétkesebb. A tűzhelynél bekormozták arcukat, mert azt remélték, hogy aszellem aithiópnak nézi őket, s legközelebb nem ismer majd rájuk. Argosz folyóvízzel sietve lemosta a kezéről akutya ráfröccsent vérét.

Mikor kiszenvedett a pásztor, azon a helyen, ahol összeesett, eltemették, oldalán a kutyájával. Közben folyvástfélrefordították arcukat, nehogy a szellem így kormosán is rájuk ismerjen, s csak eltorzított hangon mertek beszélniegymással. Kőrakással jelölték meg a sírt, és engesztelő áldozatul a kunyhóban talált mézes tejet loccsantották rá.

Hozzá sem mertek nyúlni a pásztor holmijához, jó szándékuk igazolására beterelték a nyájat a karámba, s csak azutánmentek tovább.

Szótlanul haladtak egymás mellett vagy két mérföldet, mikor Iaszónnak ragyogó ötlete támadt. E szavakkalfordult Argoszhoz:

– Köszönöm neked, kedves jó társam, hogy megmentetted a torkomat annak a dühös kutyának a fogaitól.

Argoszt meglepte, hogy aki embert ölt, tette után ilyen gyorsan meg mer szólalni, így felelt:

– Én meg azt köszönöm, nemes királyi sarj, hogy elintézted a dühös pásztort.

Iaszón jámborul válaszolta:

– Nem tartozol nekem hálával, Hesztór fia, nem mi öltük meg a pásztort. Ez a szent tölgyfaág sújtott le rá.Egyedül Zeusz felelős a tettért. Elég széles a válla, bármilyen bűn terhét elbírja!

Argosznak tetszett a dolog. Megölelte Iaszónt, és amint egy patakhoz értek, lemosták arcukról a kormot, majdfolytatták útjukat a legközelebbi településig, mely az aithikiaiak rabló törzsének öt kunyhójából állott. Jobbáraasszonyok voltak otthon, Iaszón és Argosz magabiztossága, finom művű fegyverzete nagy hatást tett rájuk, ésnyomban elébük is tettek egy-egy köcsög tejet. Iaszón elmondta, hogy saját szemükkel látták, amint egy rázuhanótölgyfaág halálra sújtja a pásztort. Az aithikiaiak elhitték a dolgot (volt is benne némi igazság), mivel tudták, hogy a



49/264

kunyhót valóban tölgyfák veszik körül. Azt gondolták, ha ezek az idegenek ölték volna meg a pásztort, titkolnák adolgot, ameddig csak lehet. Megkérdezték, mi történt a juhokkal, mire Iaszón így felelt:

– Jó emberek, nem vagyunk mi tolvajok. A juhok biztonságban vannak a karámban. Az a vörös molosszosz

juhászkutya ellenségnek nézett bennünket és ránk támadt, úgyhogy a társam kénytelen volt ledöfni. Én meg aztgondoltam, nem hagyhatjuk ott a nyájat a vadállatok martalékául, és betereltem a karámba.

Az aithikiaiak dicsérték Iaszón gondosságát, s elküldték egy fiút a nyájért, hogy terelje át a telepre, így is történt.Mivel a pásztor messziről jött, sem törzsét, sem hozzátartozóit nem ismerték, nyájat felosztották egyenlő arányban akunyhók lakói között, s a számvetés után fennmaradó két juhot Arésznak, a hadistennek áldozták, akit ez a népmegkülönböztetett tiszteletben tart. Estére az áldozatból maradt sült birkahúsból pazar lakomát rendeztek, hozzászalmaszálon sört szopogattak, aztán férfiak és nők táncot jártak Arész tiszteletére, és áldva emlegették az elhunytpásztort. Iaszón és Argosz számított rá, hogy mielőtt megvirrad, álnokul rájuk törnek, mert az a hír járta azaithikiaiakról, hogy nem állnak túlságosan szilárd erkölcsi alapokon. Ezért csak tessék-lássék ittak a sörből, és egészéjjel felváltva fegyveresen virrasztottak. De nem háborgatták őket, sőt reggel az egyik házigazdájuk elkísérte őket egyanyai rokona házához, amely vagy húszmérföldnyire volt a Péneiosz völgyében, s ott is hasonlóan barátságosfogadtatásban részesültek.

Útjuk ezután a lapithák földjén át vezetett, akik ősidők óta ellenségei a kentauroknak. Argosz azt ajánlottaIaszónnak, ha ép bőrrel akar kikerülni innét, változtassa meg jellegzetes kentaur-hajviseletét, s mondja azt, hogyszolga. Iaszón beleegyezett. Mihelyt megérkeztek a lapithákhoz, akiknek kövér legelőin pompás csordák és méneseklegeltek, Argosz felfedte kilétét. Azt állította, hogy anyai ágon rokonságban van az athéni Thészeusszal, akinek hírétmegőrizték a lapitha dalnokok egykori királyukhoz, Peirithooszhoz f űződő barátsága miatt. A két hős egymás oldalánküzdött a kentaurok ellen vívott győzelmes csatában is, mely háborúság, mint rendesen, asszonyok miatt tört ki.

Argoszt vendégszeretőén fogadták, rendben is lett volna minden, ha Iaszónt nem sérti, hogy szolgának kijáróbánásmódban részesítik: gőgösen odavágta házigazdáinak, hogy különb ételhez szokott, mint a korpa és a mócsing. Alapithák vezére fölháborodott arcátlanságán, és megparancsolta, hogy botozzák meg. Argosz így hát kénytelen voltközbelépni, megmondta, kicsoda valójában a szolgája, de figyelmeztetően hozzátette, hogy Iaszón nemcsak a FehérIstennő, hanem az olümposzi istenek, Apollón, Athéné, Poszeidón és Zeusz oltalmában is áll. A vezér, bizonyos

minüai Mopszosz, nyomban felismerte, hogy több hasznát veszi Iaszónnak elevenen, mint holtan. Első gondolata azvolt, hogy hatalmas váltságdíjat követel érte Peliasztól aranyban és marhában, de Argosz félreérthetetlenül tudtáraadta, hogy Peliasztól egyetlen fületlen gombra sem számíthat. Mopszosz nekiállt, hogy megvitassa társaival, mitévőklegyenek, mikor Iaszón javaslattal állt elő: ha feltétel nélkül szabadon bocsátják, kieszközli a kentauroknál, akikrenagy befolyása van, hogy kössenek békét a lapithákkal. Mopszosz szaván fogta és szabadon engedte, s így kezdődötta barátságuk.

Iaszón Pherai irányában indult el, és épségben hazaérkezett Iólkoszba. Odahaza fennen büszkélkedett az Ión-tengerből való csodálatos megmenekülésével. Peliaszt módfelett bosszantotta, hogy túllőtt a célon. Ha nem ülteti el akorinthoszi hajósban a gyilkosság ötletét, Iaszón biztosan ott veszett volna a sziklák között. De Peliasz értette amódját, hogyan titkolja bosszúságát, túláradó örömmel, hízelgéssel ünnepelte Iaszónt, és szokása szerint bőségesenmegvendégelte.

Iaszón tüstént felkereste Kheirónt, s előadta neki Mopszosz ajánlatát, hogy szüntessék meg nyomban az

ellenségeskedést a lapithák és a kentaurok között, továbbá hogy Peliaszt is tartsák vissza a hadviseléstől, viszonzásulszabad utat biztosítanak a kentauroknak a lapithák területén, valahányszor el akarnak látogatni a Pindoszba azaithikiai asszonyokhoz. Kheirón elfogadta a feltételeket, és hamarosan rávette Peliaszt is – nyersbőr- és épületfa-ajándékkal –, hogy kössön békét a lapithákkal. így lett Iaszón gyógyítója a kentaurok s lapithák ősiellenségeskedésének, és igazolta nevét, melyet Kheiróntól kapott.



50/264

HETEDIK FEJEZETAZ ARGÓ ÉPÍTÉSE

aszón fogadalmához híven két fehér üszőt áldozott Athéné istennőnek, majd szétküldte Görögországvalamennyi jelentős városába fejedelmi pompába öltöztetett heroldjait. Mindegyik herold jobb kezébennégyféle fából vágott ágat s egy kis kétélű szekercét vitt hosszú, sárga gyapjúfonállal összekötve, tarsolyában

pedig egy fenyőtobozt. Valahányszor minüai származású nagyúr házához érkezett, tapssal hívta fel magára afigyelmet, majd felmutatván az összekötött ágakat és szekercét, harsányan belekezdett szónoklatába, küldetéseszerint:

– Az olümposzi istenek áldása legyen e házon! A halhatatlan istenek nevében szólok hozzátok. Nézzétek ekőriságat: Poszeidón szent ága ez, ebből a kemény fából készül szigonya és evező je. Ez az ág babér: Apollón jóslatainak fája. Ez az ág Athéné olajfájáról való: minek is mondanám el, mi a haszna: olyan a fák között, mint a jóltejelő tehén. S végül ez itt tölgyág, Zeusz szent fájáról való, az ő hatalmát jelzi ez a szekeréé is a csokromban. És azttudjátok-e, mit jelent e sárga gyapjúfonál? Négy hatalmas görög istenség közös ügyét jelképezi, az aranygyapjúügyét. Az aranygyapjú ősidőktől fogva Zeusz tulajdona, s most jogtalanul, szentségtörően mégis a korinthosziAiétész, a jelenlegi kolkhiszi király bitorolja, aki a kaukaszoszi Aiában uralkodik, a Fekete-tenger távol eső végében,a Nap gyors lovainak istállóinál. Vissza kell szerezni ezt a felmérhetetlen értékű ereklyét Aiétésztől, meggyőzéssel,csellel avagy erőszakkal, s vissza kell helyezni az atyaisten szent tölgyfa képmására a Laphüsztiosz-hegyen.

Én a minüai Iaszón heroldja vagyok, aki fia Aiszónnak, a phthiótiszi Iólkosz vagy mint némelyek manapságnevezik, Haimónia királyának. Tanúsítsa a kőriság: Iólkosz zsúfolt piacterén Poszeidón isten áldozati ünnepségénIaszón isteni sugallatra vállalta a kolkhiszi küldetést. Tanúsítsa a babérág: Apollón isten később nyilvánosanmegerősítette Iaszónt elhatározásában. Tanúsítsa az olajág: Athéné istennő, mikor megpillantotta Leukasz közelébena háborgó tengerrel viaskodó Iaszónt, csodás módon kimentette a vízből, és épségben partra juttatta, isteni atyjánakszent kapujához. Végül a tölgy: tanúsítsa, hogy a mindenható Zeusz elfogadta Iaszón szolgálatát, s bizonyságul szentfájának egy ágát dobta le neki. Hát nem csodálatos ez?

Urak, ti, mindnyájan, akik itt vagytok, nem kívántok-e csatlakozni Iaszón szent vállalkozásához, hogy dicsőségetarassatok… olyan dicsőséget, mely nemcsak ragyogó füzérként szórja fényét életetekre, bármily hosszú lesz is,hanem dicsőséget hoz házatokra, városotokra s még késői utódaitokra is! Héroszként tisztelnek majd benneteket,urak, halálotok után, ontják majd szellemetek elé a kegyes ajándékokat, így sosem kell éhen, vigasztalanbolyonganotok az alvilág borongós útjain, miként a hitványabb lényeknek. Hatalmas kelyhekből ihattok, fehérárnylovakon lovagolhattok, ott állhattok gyermekeitek vetése mellett az ősi földön, melyet termékennyé s dúsangyümölcsözővé tehettek. A fenséges olümposzi istenek valamennyien támogatják ezt a vállalkozást, sikeresnek kell

hát lennie, bármily vakmerő

nek tetszik is. Zeusz engedelmes leányát, Athénét bízta meg a hajó építésével, ésmeghagyta hűséges öccsének, Poszeidónnak, hogy csendesítse le a tengerek vizeit, fia, Apollón pedig más örömtelidolgokról is jövendölt rejtelmesen.

Hogyan is remélhetnétek érdemesebb vezért Iaszónnál, hiszen tudjátok, hogy a tirünszi Héraklész a reá róttmunkák miatt nem jöhet? Úgy hírlik – s bizonyára joggal, mert ugyan ki merészelne ily valószínűtlen mesét kitalálni–, hogy mielőtt a szűz Athéné kimentette volna Iaszónt, hét nap, hét éjjel küszködött a hullámokkal, s egymagaviaskodott a hegyes fogú tengeri szörnyekkel, melyek közül a legnagyobb tátott szájjal rárontott és elnyelte. De a hősIaszón felhasította éles magnésziai vadászkésével a szörny oldalát, s kiszabadult.

Hallgassatok tovább. Nemcsak örök dicsőségben lesz részetek, ha elmentek Kolkhiszba, hanem kincsekben is.Hiszen jól tudjátok, az istentelen Aiétész tartja kezében a Kaukaszoszon átvezető hegyi utakat, és legalább ötödrészvámot szed a Perzsia, Khaldaia, Baktria, Szogdiáné, India felől meg Ázsia messzi tájairól dúsan megrakottszekereken érkező áruk után. Palotájának termeit, sőt pincéit is majd szétveti a sok drágaság. Ha Aiétészt

megsemmisítitek, s visszaszerzitek az aranygyapjút, ugyan ki akadályozná meg, hogy mindegyiktek annyi aranyport,

I



51/264

arany- és ezüstrudat, bálaszám szőnyeget, balzsammal telt tömlőt és ékszeresládikát hozzon magával, amennyi csaktetszik?

Gyertek, urak, gyertek! De jól jegyezzétek meg, csak délceg termetű, teljes bizonyossággal minüai vérből való

nemesifjak csatlakozhatnak a vállalkozáshoz, s nem több, mint ahány egy hajóra elfér. Ennélfogva sok jelentkezőnekelutasításban lesz része. Gyertek, urak, gyertek Iólkoszba.

A szózat ritkán tévesztette hatását a minüaiakra, különösen azokra, akik csak nagy nehezen tudtak beletörődni,hogy békésen munkálkodjanak az akhájok gőgös uralma alatt. Az akhájok ugyanis megvetették őket, egyre csak azthajtogatták, hogy elpuhultak a görögországi kényelmes életben, és semmiféle veszélyes vállalkozásra nemalkalmasak már. Némelyek nyomban jelentkeztek is, hogy készek csatlakozni az expedícióhoz, a gyanakvóbbakazonban megkérdezték:

– Mondd csak, dicső herold, ezek szerint nem igaz, hogy az aranygyapjút, melyről az imént szóltál, a Kancafejű Anya lopta el a Laphüsztiosz-hegyi Kostól, mégpedig bosszúból, amiért bitorolta az istennő Pélion-hegyi szentélyét?Bele akarsz keverni minket a két istenség viszálykodásába – a Kosistenébe, akinek manapság Zeusz atya a neve, és aHármas Nagy Anyáéba, akit Zeusz Héra néven magához kényszerített feleségül? Mi valamennyien minüaiak

vagyunk, ama Minüasz ivadékai, akit az anya minden görögnél jobban becsült és szeretett, már csak azért is, mertMinüasz tanácsára lett alattvalója a Kosisten. Vajon ha leromboljuk az istennő művét, nem sértjük-e meg ősünkemlékét, kinek kaptár alakú sírjához még ma is évente elküldjük ajándékunkat Orkhomenoszba? Hát nem az istennő parancsára lopták el az aranygyapjút, s adták Aiétész király kezére?

A herold a következőképpen válaszolt:

– Dicséretes ez a töretlen hűség az istennőhöz. De nézzétek csak, itt hordok a tarsolyomban még egy kétségtelenbizonyítékot, íme, e Pélion-hegyi fenyőtoboz, melyet – láthatjátok – az istennő szent kancájának sörényéből valófehér fonat övez. Ez válasz minden kétségetekre: cáfolhatatlanul arra utal, hogy az istennő helyesli a vállalkozást. Azaranygyapjú visszaszerzése valóban nem érdeke, mégis áldását adta valahány minüaira, aki Iaszónnal együttKolkhiszba hajózik, hogy megadja végre az örök nyugodalmat szolgája, Phrixosz lelkének, amely még mindigvigasztalanul kóborol temetetlen csontjai körül. Intlek benneteket, nemes minüaiak, kár volna, ha a Hármas Istennő segykori fia rég feledett viszálykodása miatt lemondanátok róla, hogy Kolkhiszba hajózzatok az aranygyapjú

felkutatására. Ez azt jelentené, hogy elfeledtétek azt a tenger sok bajt, ami az aranygyapjú elvesztése óta értenemzetségeteket. A minüai Athamasz volt ama drága ereklye őrző je, és mert elvesztette, Zeusz atya büntetésül eszétvette: az erinnüszök őrületbe kergették, tulajdon fiát, Learkhoszt vadállatnak nézte s lenyilazta palotája udvarán. ÉsAthamasz óta folyvást csak hanyatlik a minüaiak hatalma. Először a Thébai ellen indult hét harcost visszaverte afalak alól a tirünszi Héraklész. Aztán az erőtlen Aiszón nem volt képes megtartani Görögország északkeleti kapuját abetörő akhájokkal szemben; nem sokkal később minüai nagybátyjai, a messzénéi Perierész király s az élisziSzalmóneusz, nyomorúságosán vesztették életüket. Iaszón, Aiszón fia azonban nemrégiben elő jött a kentaurok sötétbarlangjából, mint aki a halálból tért meg, s Iaszón rendkívül bátor és bölcs férfiú. Az ő véleménye szerint míg aminüaiak haza nem hozzák az aranygyapjút, nem nyerik vissza Zeusz kegyét, legfeljebb nyájas mosollyal tűrhetikuraik fennhéjázó gúnyolódását.

E szavak meggyőztek néhány tétovázót, ám korántsem valamennyit.

Időközben Iaszón felkerekedett Athén dicső városába, pompás időben szelte át a csendes Euboiai-öblöt. Hódolatátfejezte ki Athéné istennő előtt, és mélységes alázattal közölte vele atyja, Zeusz parancsát. A király és a királyné, akikmint arkhónok közösen irányítják Attika vallási életét, szívélyesen fogadták, és nagy érdeklődéssel karolták fel tervét.Rövid tanácskozás után minden segítséget felajánlottak neki, de cserében ígéretét vették, hogy Trója lakosaivalszemben minden sértéstől és erőszaktól tartózkodik, sőt teljesíti a trójai király valamennyi ésszerű kívánságát, mivelaz athéniak kifogástalan jó viszonyban voltak a trójaiakkal. Iaszón olyan ünnepélyes esküvel erősítette meg ígéretét,hogy őrültnek kellett lennie, ha megszegi. Kisvártatva értesült róla, hogy Athéné teljesíti apja kívánságát, s hogy ahajó építésével már meg is bízta Argoszt, Hesztór fiát, aki nemcsak leszármazottja a feltaláló Daidalosznak, hanem ahajóépítés mesterségében is méltó követő je.

Iaszón ezután visszatért Iólkoszba, és közölte Peliasz királlyal tárgyalásainak eredményeit. Peliasz színleltörömmel felajánlotta, hogy rendelkezésére bocsátja, ami felhasított fa, szög, kötél csak van hajóépítő raktáraiban.Iaszón ünnepélyes köszönetet mondott, de kijelentette, hogy a hajóépítés feladatát Argosz tartja kezében.

Négyszemközt aztán figyelmeztette Argoszt, hogy Peliasz titokban rossz szemmel nézi az egész expedíciót, s aző





53/264

hazatérést, mert jól elszórakoztak Iólkoszban vadászattal, korongdobással, ökölvívással, birkózással, kockázassál,versenyfutással, Peliasz pedig háza becsülete kedvéért nem fukarkodhatott étellel-itallal.

A kitartóbbak Argoszt kérdezgették, hogyan készüljenek fel az útra. Argosz meg azt válaszolta, minek tesznek fel

olyan kérdést, amire maguktól is nyomban válaszolhatnak: jól meg kell tanulniuk evezni, ha nem tudnak már mosttökéletesen ebben azonban kételkedett. Mert hacsak nem kedvezőbb a szél járás a várhatónál, bizony keményen megkell fogniuk a lapátot, hogy átjussanak a Hellészpontosz és a Boszporosz örvényes vizén, visszafelé pedig, mikor mármegszerezték az aranygyapjút, hogy egérutat nyerjenek az üldöző kolkhiszi hajóhad elől. Volt közöttük néhánygyakorlott evezős, aki már megtette az utat Szicíliába vagy Itáliába, és ismerte a hajózás minden csínját-bínját;legtöbbjük azonban inkább a lóidomításhoz meg a harchoz értett, s nem a hajózáshoz, hajón legfeljebb utaskéntfordult meg, csendes nyári időben. Iaszón tehát kölcsönvett Peliasztól két húszpár-evezős hadigályát, melyekettélidőre kikötöttek, és az öböl csendes vizén gyakorlatozott új barátaival. Versenyeket rendeztek olyan híres hajósokvezetése alatt, mint a tegeai Ankaiosz és a thiszbéi Tiphüsz. Megtanulták, hogy a kormányos vezényszavára olyansimán forduljon az evező, mint kulcs a zárban.Tenyerük megkeményedett, válluk megizmosodott, és a mindennapiközös edzésben olyan bajtársi kapcsolat alakult ki közöttük, hogy nem rántottak már fegyvert egymásra, ha éjszakaboroskupa mellett vagy kockázásban összeszólalkoztak. Egy este Iaszón bizalmasan Peliaszhoz fordult:

– Bátyám, valami nyomja a szívemet, de szégyellem megvallani neked.– Akármilyen rossz is, essünk túl rajta, fiam – felelte nyájasan Peliasz.

Iaszón némi habozás után előhozakodott a dologgal:

– Aljas hazugság terjedt el a palotádban. Vendégeid azt híresztelik, hogy gyűlölsz és félsz tőlem, s azt tervezed,hogy erőszakkal vagy varázslattal elsüllyeszted a hajónkat, mihelyt túljutottunk a Pagaszai-öblön. Gyalázatosgazemberek! Én mégis tartok tőle, ha nem bizonyítod be előttük jóindulatodat irántam és az Argó iránt, amelyben énegyébként szívemből hiszek, nem akad majd jelentkező a hajóra, vagy nem annyi, amennyi kell, és ezzel nemcsak asok költség vész kárba, hanem híre megy egész Görögországban az Argó kudarcának. S ami még ennél is rosszabb,így kérdezgetik majd egymást, ha királyok és f őpapok összetalálkoznak: „Mondd csak, tulajdonképpen miért nemindult el az Argó? Hiszen nagy hangon beszéltek róla mindenfelé, és valóban pazarul készítették fel az útra.” Aválasz így hangzik majd: „Kiderült, hogy Peliasz valami árulásra készült; ez az igazi ok, amiért nem futott ki az Argó,

nem pedig hogy az áldozat bemutatásakor rossz elő jelet kaptak, amint híresztelték.” És gondold csak meg, bátyám,hogyan fogadják majd az istenek, ha ez a rágalom eljut hozzájuk a magas Olümposzra.

Peliaszt aggodalommal töltötte el a dolog. Egybehívatta a vendégeket, s a következőket mondta:

– Ti urak, valami őrült beszennyezte becsületes nevemet. Sújtson le rá Zeusz atyánk villáma a derült égből, ésszaggassák szét maradványait a harpüiák! Tisztelt vendégeim, melyikőtök merészel elém állni, hogy szemembemondja az ocsmány hazugságot, melyet hátam mögött terjesztett? Hogy én meg akarom lékelni az Argót, vagylegénysége életére török? Hát azt hiszitek, ilyen kevéssé tisztelem az isteneket és embertársaimat? Mi mindentképesek elhinni a gazemberek! Hát most bizonyságot teszek jó szándékomról! Látjátok, itt ül egyetlen fiam,Akasztosz, akit mindenkinél jobban szeretek. Nagy szükségem volna rá itthon, hogy katonáimat csatára vezesse,mivel én magam már kiöregedtem a harcból, még a harci szekérből is, de íme, most az aranygyapjú szent ügyénekáldozom őt. Veletek tart, bajtársatok lesz, és bármi baj vagy balsors éri az Argót, az fiamat, Akasztoszt is sújtja, svele együtt engem is.

Álnok beszéd volt, mert Peliasz azt tervezte, hogy az utolsó pillanatban valami ürüggyel visszatartja Akasztoszt,mégis sok kétkedőt sikerült meggyőznie. Akasztosz részegségében éppen arról panaszkodott, hogy atyja eltiltja őtettől a hősi vállalkozástól, melyből minüai királyi sarj tisztességgel nem maradhat ki. Boldogan kiáltott fel abejelentésre, végigbotladozott a termen, átölelte Peliasz térdét, és áldását kérte. Apja nem tagadhatta meg tőle áldását,és elfojtotta bosszúságát.

A phthiótiszi előkelőségek között volt egy korinthoszi nemes, aki egykor Aigina szigetéről menekült Iólkoszba,mert dobókoronggal megölte mostohabátyját, de nem tisztázódott, hogy gyilkossági szándékkal-e vagy véletlenül.Később feleségül vette Peliasz unokatestvérének, a mürmidón törzs fejének leányát, és Phthiában alávetette magát amegtisztulás! szertartásnak, hogy félrevezesse mostohabátyja szellemét. A szertartás után felvette a Péleusz nevet,eredeti nevét el is feledték, és beiktatták a hangyatestvériségbe. Péleusz később apósával együtt elment Árkádiába,hogy részt vegyen a híres vadászaton, a kalüdóni vadkan elejtésén. Előtört a vadkan, Péleusz megcélozta dárdájával,

de a fegyver lepattant az állat oldaláról, és apósát döfte át. Péleusz újra Iólkoszba ment, hogy megtisztuljon –



54/264

Akasztosz hajtotta végre rajta a szertartást –, de most már megtartotta a nevét, majd visszatért Phthiába, hogy átvegyeapósa birtokait, valamint a mürmidón törzs vezetését. Míg Iólkoszban tartózkodott, beleszeretett Akasztosz felesége,és, mint később mesélte, közeledni akart hozzá. Péleusz visszautasította, az asszony bosszút állt: bevádolta

Akasztosznál Péleuszt, mondván, hogy a férfi közeledni akart hozzá, ő azonban visszautasította. Akasztosz jóbarátságban volt Péleusszal, az akhájok azonban olyan fontosnak tartják a házasság tisztaságát, hogy nem térhetett kibecsülete megvédésétől. Megölni nem akarta Péleuszt, mert tudta jól, hogy a megtisztulási szertartás kellemetlen snem is mindig eredményes. Vadászatra hívta hát Péleuszt a Pélionhegyre, a kentaurok erdőségébe, s üres gyomorrarengeteg sört itatott vele, hogy elaludjék. Mikor ez megtörtént, elvette tőle a kardját, abban a hiszemben, hogy avadállatok vagy a kentaurok biztosan végeznek vele.

A kentaurok rátaláltak Péleuszra, de szerencsére még idejében odaérkezett az öreg Kheirón, és visszatartottaforrófejű társait, mondván, hogy húsz kentaur életével kell fizetniük egyetlen akháj megöléséért. Péleusz sejtette, kiés miért vette el a kardját, és rávette Kheirónt, küldjön üzenetet Iólkoszba, hogy megtalálták vadállatoktólmegcsonkított holttestét. Akasztosz felesége nagy hangon hirdette, hogy férje bosszút állt becsületéért; Akasztoszpedig bezárkózott szobájába, nem evett, megszaggatta ruháját és bemocskolta arcát, hogy barátjának bosszúállószelleme fel ne ismerje. Néhány nap múlva épségben visszatért Péleusz, s elmondta a történteket.

Most már Akasztoszon kacagtak az emberek, ő meg a feleségét nevette ki. Ezután a két férfi vérszerződésseltestvériséget és örök barátságot esküdött egymásnak, így mikor Akasztosz engedélyt kapott, hogy útnak induljon azArgón, Péleusz is hozzászegődött.

Közeledett a tavaszi napéjegyenlőség, a legkorábbi időpont, amelyben biztonsággal neki lehetett vágni az útnak.Iaszón kérdéssel fordult Zeusz, a Kosisten Laphüsztiosz-hegyi szentélyéhez, melyik volna a legkedvezőbb nap azindulásra. Most már kihirdethette: vállalkozásuk a következő újhold utáni negyedik napon kezdődik meg.

A bejelentésre hatalmas éljenzés tört ki a palotában, de éppen azok, akik élen jártak a lakomázásban,korongjátékban és versenyzésben, most feltűnően csendben maradtak, majd mentegetőzni kezdtek, miért nemszállhatnak hajóra. Némelyiknek a karja rándult meg az evezésben, volt, aki ágyban maradt magas láz miatt, többenpedig egyszerűen eltűntek éjszaka, búcsú és udvarias szabadkozás nélkül. Úgy látszott, nem lesz elég emberük azinduláshoz, és Iaszón olyan komor arccal járkált, hogy már-már bajtársai lelkesedését is lelohasztotta.



55/264

NYOLCADIK FEJEZETHÉRAKLÉSZ ÉRKEZÉSE

jhold estéjén hírnök érkezett a palotába, és sietve jelentette Peliasz királynak:

– A minüaiak ősi ellensége menetel a Halosz felől vezető úton. Könnyen kitalálhatod, ki az, ha annyitmondok, hogy rézzel borított olajfa buzogányt hord a vállán, óriási íj lóg a hátán, oroszlánbőr zekét visel,kócos, hosszú sörénye is akár az oroszláné. Annyi bizonyos, közölte mindenkivel, akivel az úton

találkozott, hogy békés szándékkal jött, s nemigen veszi a fáradságot, hogy hazudjon.

Mozgolódás támadt a teremben, a milétoszi, azaz korábban orkhomenoszi Erginosz kardjára csapott, és kirohantvolna, hogy összecsapjon az ellenséggel, ha bajtársai vissza nem tartják. A komor képű Melampusz, PoszeidónPüloszból való fia így szólt:

– Jól tudjuk mi, Erginosz, van okod rá, hogy átkozd tirünszi Héraklész nevét, mivel harcolt ellened Thébainál, éssarcot szedő orkhomenoszi embereidnek orrát, fülét levagdalta. Azt is tudjuk, nem igaztalanul szedettél sarcot, hanemváltságul a thébaiak kezétől elesett apádért. Ha azonban Héraklész hallott készülő expedíciónkról, és azért jön, hogyrészt vegyen benne, nem fogod-e áldani a nevét? Mert a világon nincs vakmerőbb és tapasztaltabb harcosHéraklésznél. Nekünk, minüaiaknak, most valóban rohannunk kell elébe, de nem azért, hogy karddal szálljunkszembe vele, hanem hogy köszöntsük, borral telt kupával és virággal. Sok éve, mikor megvédte Thébait,megakadályozott bennünket abban, hogy leigázzuk Boiótiát, de nyugodtan elfeledhetjük e régi sérelmet ma már,mikor az akhájok egész Görögország uraivá lettek, és Héraklész a mükénéi Eurüsztheusz király szolgálatábaszegődött. Valamennyien ismeritek a mondást: „Semmit Héraklész nélkül”, és való igaz, harminc esztendő óta nem

maradt ki nagyobb katonai vállalkozásból. Különösen szerencsés jelnek látom, hogy idejött. Temessük el a régiviszálykodást, és hívjuk meg, csapjon fel vezérünknek.

Szavait mindenki megtapsolta, csak Iaszón nem, aki ugyan tengerhez és hajózáshoz mit sem értett, mégismagának kívánta az expedíció parancsnokát illető dicsőséget. Nem is maradt ott senki, csak ő és Argosz, akilesántult, mert baltával megsebezte magát; a többiek Héraklész elébe rohantak, hogy üdvözöljék.

Peliasznak feltűnt a dolog, és csúfondárosan megkérdezte:

– Mit búslakodsz, öcsém, mit üldögélsz itt abban a leopárdbőrben? Hát nem tudod, hogy az oroszlán az állatokkirálya? – Majd, mikor Iaszón nem válaszolt, így folytatta. – Azt tanácsolom neked, fuss a többiek után, s őt előzdmeg őket, hogy elsőnek üdvözölhesd Héraklészt, mert ha nem, megérheted, hogy nélküled vitorláznak el, és rajtadnevet egész Görögország.

Peliasz azt remélte, hogy Héraklész vállalja a parancsnokságot, és így Iaszón elesik a dicsőségtől. Tudta, hogy

Héraklészen gyakran vesz erőtő

rjöngési roham, s egyébként is, barátai éppolyan félelmetesnek tartják, mintellenségei. Ha sérelmet vagy méltánytalanságot sejt, hirtelen felkapja rezes buzogányát, agyonvágja öt-hat társát,azután nyomban megbánja, amit tett, falba veri a fejét, és ordítozva átkozza magát.

Iaszón megfogadta nagybátyja tanácsát, és elsietett. Mikor elment, Peliasz nem állhatta meg, hogy ne mondjaArgosznak:

– Akármilyen szilárd építésű is a hajótok, nem hiszem, hogy megbírja olyan bajnok súlyát, mint Héraklész.

A fürge járású Iaszón hamarosan elhagyta a minüaiakat. Egy óra múlva meg is érkezett nagy lihegve Pagaszaiba, sott találta Héraklészt ifjú védencével, Hülasszal egy sátorban, nem messze a ragyogó Argótól, amint együtt ivott ahajón dolgozó ácsokkal, festőkkel.

– Köszöntlek, Héraklész, dicső hős – mondta zihálva –, Iaszón vagyok Iólkoszból. Örömmel értesültünkérkezésedről, siettem, hogy társaimat megelőzve elsőnek üdvözöljelek. Készséggel lemondok a vállalkozásvezetéséről, hogy nagy hírű kezedbe tegyem le tisztemet.

Ú



56/264

Héraklész apró szemű, bikanyakú, kivételesen magas és izmos férfi volt – lehetett vagy hét láb magas –, és éppenbirkalapockát rágcsált. Mormogott valami választ, óriás, maszatos kezével letépett még egy darabot a sültből, szájábatömte, aztán kihajította a csontot az ajtónyíláson, ahol Iaszón állt, egy kacsa felé, mely a víz szélén lubickolt. A csont

süvítve repült el Iaszón füle mellett, és úgy találta fejen a kacsát, hogy nyomban felfordult.– Megint eltaláltam – motyogta magában Héraklész, zsíros ujjait a hajába törölte, nagyot böfögött, majd

megkérdezte: – Hm, miféle vállalkozásról beszélsz, fiam? Úgy teszel, mintha a világon mindenkinek tudnia kellenearról, amit ti ebben az eldugott Thesszáliában műveltek. Talán elragadták szépséges juhaitokat a Haimón-hegyifarkasok? Vagy a Pélionhegyi kentaurok törtek rátok, és csókolgatják szépséges asszonyaitokat?

De csak ugratta, hiszen jól tudta Héraklész, miféle vállalkozásról beszél Iaszón. Most teljesítette a hatodikat abbóla híres tizenkét munkából, melyet a mükénéi Eurüsztheusz király (Szthenelosz király fia és utóda) rótt reá; ezúttalélve kellett elfognia a félelmetes vadkant, mely az Erümanthosz-hegy lejtőin garázdálkodott, Mükéné piacterén vetteIaszón vállalkozásának hírét, éppen akkor, mikor a jól megkötözött vadkant leemelte a talicskáról, melyen maga toltavégig a kopár hegyről az arkádiai Pszóphisz ciprussal benőtt árnyas völgyén át. A polgárok megbámulták a vadállatfélelmetes agyarát – akkora volt, mint egy afrikai elefánté – meg iszonyatos véreres szemét. Az ifjú Hülasz közölte abámészkodókkal:

– Uram, Héraklész, könnyen elbánt a vadállattal: addig űzte, míg egy szűk szakadékba menekült, s mikor ottvergődött, kenderkötélből font hálóval kiemelte.

Alighogy kimondta, megérkeztek Iaszón heroldjai a piactérre, hogy elmondják szózatukat a minüaiakhoz azágakról, a gyapjúról s a szekerééről. Héraklész felkiáltott:

– Jó emberek, vigyétek el ezt a vadkant Eurüsztheusz királynak, üdvözöljétek őt nevemben, s mondjátok megneki, visszatérek majd és teljesítem további parancsait, de most Kolkhiszba kell mennem, hogy elintézzem az eltűntaranygyapjú dolgát. Édes fiam, Hülasz, vedd le a talicskáról a tarsolyomat, és máris indulunk.

Héraklész sok önkéntes feladattal toldotta meg munkáit, nemegyszer jóval bonyolultabbal, mint amit Eurüsztheuszrárótt, hogy megmutassa, mennyire semmibe veszi gazdáját. Talán meglepőnek látszik, hogy Eurüsztheuszhatalmában tarthatta Héraklészt, de így történt:

Miután Héraklész (akkoriban Alkaiosz néven ismerték) győ

zelmet aratott az Orkhomenoszból érkezettminüaiakon, Thébai királya jutalmul hozzáadta legidősebb leányát, Megarát. Négy év múlva azonban Héraklészrészegségében megölte tőle született gyermekeit, és néhány unokaöccsét is, mivel kígyóknak és gyíkoknak nézteőket. A meggyilkoltak szelleme üldözni kezdte. Nem segített rajta a szokásos megtisztulási szertartás, mert tulajdongyermekeinek szellemét senki nem vezetheti félre. Héraklész tehát Delphoiba ment, hogy kikérje Apollón tanácsát, éselpanaszolja, hogy időnként váratlanul csipkedik a lábát, ráncigálják a zekéjét és gyerekhangok zúgnak a fejében. Af őpap még nem felejtette el, milyen ellenségesen szállt szembe Héraklész az új vallással, ezért azt parancsolta, hogyegy nagy év tartamára álljon Eurüsztheusz király szolgálatába, akinek atyját, Sztheneloszt, Hülosz, Héraklész fia öltemeg. Teljesítenie kell Eurüsztheusz valamennyi parancsát, akár van értelme, akár nincs, s ígéretet kapott, hogy az évvégére örökre megszabadul a ráncigálásoktól és a hangoktól. Addig is a szent orvosok nyugtatókat rendeltek neki.Egy nagy év körülbelül nyolc esztendeig tart, s mire véget ér, a nap, a hold és valamennyi csillagkép visszatér arra apontra, ahol a nagy év kezdetén volt.

Eurüsztheusz kezdetben nagyon örült, mert hízelgett neki a dolog, s azt remélte, megbosszulhatja apjameggyilkolását, melyet Héraklész sugalmazott, ámde hamarosan belátta, sok hátránnyal jár, ha valakinek ilyen neméppen mindennapi szolgája van. Héraklész teljesítette első feladatát, és megfojtotta a nemeai oroszlánt, de valósággalhalálra rémítette Eurüsztheuszt, mikor tréfásan odadobta az ölébe az állat tetemét. Eurüsztheusz ettől fogva nem volthajlandó színe elé bocsátani Héraklészt, és trónja alá fémmel bélelt sírkamraszerű menedéket építtetett magának,hogy ha Héraklész ismét beront a palotába, oda bújhasson, behúzhassa a csapóajtót a feje fölött, holtnak tettetvemagát. Kiagyalt egy csomó csaknem képtelen feladatot, melyeket heroldja, Talthübiosz hozott Héraklész tudomásáraazzal a céllal, hogy távol tartsa Mükénétől, ameddig csak lehet. Héraklész ezért mindig így köszöntötte Talthübioszt:

– Légy üdvöz, trágyaember, már megint miféle mocskot hoztál számomra uradtól? – de a heroldokkal szembenitisztelete visszatartotta tőle, hogy agyonüsse, vagy akár a fogát is kiverje.

Iaszónt valaha figyelmeztette nevelő je, Kheirón, hogy sokkal tanácsosabb együtt inni Héraklésszel, mintösszetűzni vele. így hát szelíden válaszolt az ugratásra:



57/264

– Valóban nem hallottál még vállalkozásunkról, melynek híre egész Görögországban szájról szájra jár? Bizonyáraidegenben voltál vagy elhagyatott vidéken jártál a közelmúlt hónapokban. De leopárdfoltjaimra esküszöm,bámulatosán titoktartók ezek az ácsok és festők! Nem is értem, mi tartotta vissza őket, hogy elmeséljék neked, miféle

hajón dolgoztak, s mi lesz a rendeltetése.Héraklész ezt motyogta válaszul:

– Pfuj! Hiszen belekezdtek holmi ostoba mesébe egy csomó ifjú minüairól, aki arról szájai, hogy elvitorlázikSzküthiába – vagy talán Indiát mondtak? –, és felkutatnak valami kincset, melyet griffmadarak őriznek. Őszinténszólva, mikor megtudtam, hogy minüai vállalkozásról van szó, nem figyeltem oda. Csöppet sem érdekel, amitminüaiak csinálnak, mivel néhány éve csúfosan megvertem őket Thébainál.

Iaszón uralkodott magán.

– Attól tartok, nemes Héraklész – mondta –, nem voltak a legjobb formában honfitársaim, mikor ez történt.

– Én is azt hiszem, fiam – felelt Héraklész. – Annyi bizonyos, hogy szánalmasan viselkedtek. Még talán ez a kisHülasz gyerek is elintézhette volna őket a kis parittyájával meg a tőrével. Igaz, drágaságom?

Hülasz elpirult, és Iaszón megjegyezte:

– Bocsásd meg nekem, Héraklész, ha megcsodálom ifjú társad szépségét. Mondhatom, nemigen láttam még ilyen jóképű gyereket.

Héraklész magához vonta Hülaszt, és három-négy csattanós csókot nyomott a nyakára és az arcára.

– Ő a mindenem – kiáltott fel –, nincs a földön még egy ilyen derék gyerek. Mivel elérte már a serdül őkort,elhatároztam, hogy egy-két év múlva felvétetem az oroszlántestvériségbe. Nem vagyunk sokan, de a szent kígyókramondom, tudatjuk létezésünket az egész világgal!

Héraklész eredetileg bikaember volt, de kivált közülük, mikor kihirdették, hogy Zeusz átvette ezt a testvériséget azanyaistennőtől.

– Ha egy kos bikává változhat – mondotta –, miért ne változhatna a bikaember oroszlánemberré? – Aztán, hogykiengesztelje az istennőt, amiért méltatlanul bánt Olümpiában a f őpapnő jével, s egyúttal azért is, mert megfojtotta azistennő nemeai oroszlánját, Aiaiába ment, Kirké királynőhöz, aki efféle ügyekkel foglalkozott, hogy felvétesse magátaz oroszlántestvériségbe. Kirké felszólította, hogy harapja le az egyik ujját, s ezzel megengesztelheti az oroszlánszellemét. Héraklész habozás nélkül teljesítette a parancsot, sőt az oroszlán tiszteletére megalapította a nemeai játékokat.

Iaszón nagyon megörült, hogy rátalált Héraklész durva természetének gyenge pontjára.

– Biztos vagyok benne, hogy Hülasz méltó lesz hozzád mondta –, hiszen máris fenn hordja a fejét, akár egy király.Hogy került a szolgálatodba? Hiszen ő nem tartozik számtalan fattyad közé!

Héraklész nagyot sóhajtott.

– Árva ez a szegény gyerek. Sajnos, én öltem meg az apját, így történt a dolog: Nyugat-Thesszáliában jártamvalamiféle dolgokban, s egyszer nagyon elfogott az éhség. Egy védett völgyben egy drüopsz szántóvetőveltalálkoztam, aki a földjén dolgozott, s hogy a szerencsét el ne riassza, ahogy szokás, durván szitkozódott. E szavakkalköszöntöttem: „Jámbor földműves, olyan éhes vagyok, hogy egy ökröt is felfalnék.” Mosolyogva válaszolt, defolytatta a szitkozódást, mondván, hogy az ökrét nem falhatom fel addig, míg be nem fejezi a földjén a szántást, sőt aboronálást is. „Szent kígyók – kiáltottam fel türelmemet vesztve –, megeszem, ha kedvem van hozzá.” „Uralkodjmagadon – felelte az ember. – Drüopsz vagyok, a nevem Theiodamasz, s kérlek, ne erőszakoskodj velem.” ígyválaszoltam: „Mit fecsegsz nekem erőszakoskodásról, lepjenek el a hollók! Én tirünszi Héraklész vagyok, ésmegszoktam, hogy mindent kimondjak, megtegyek és megkapjak, amit csak akarok. Múltkoriban Delphoibanugyanezt közöltem a Püthiával is, de nem hitt nekem. Erre kirántottam alóla a szent tripuszt és kivittem a szentély elé.Most úgy jósolsz nekem – mondtam –, ahogy én akarom. Ez aztán rögtön észre térítette a papnőt.” Theiodamaszazonban vagy nem hallott még felőlem, vagy nem hitte el, hogy valóban én vagyok az, és megfenyegetett azösztökével. Én erre barátságosan megkocogtattam a fejét, hogy széthasadt a koponyája, akár a tojáshéj. Szörnyűség,hiszen eszem ágában sem volt megölni. Az az én átkom, hogy nem vagyok tisztában az erőmmel. Kamaszkorombanhasonló dolog történt velem, mikor a zenetanárom lantjátékra tanított. Nagyképű, ostoba alak volt, Unosznak hívták;ráütött a kezemre, mondván, hogy rosszul rakom az ujjaimat. Én erre tréfából meglegyintettem a lanttal, és



58/264

kiloccsantottam az agyvelejét. Esküszöm, nem szándékosan! Ezt ismételgettem védekezésül, aztán elsimult a dolog,de azóta sem tudok lantot venni a kezembe. Nos, amint mondtam, borzasztó éhes voltam akkor. Leütöttem az ökröt,megnyúztam, tüzet raktam a faekéből meg az ösztökéből, aztán rádobtam néhány száraz fadarabot, amit a csűr

mellett találtam. Míg sült a hús, jámborul a Gabonaistenanyának ajánlottam Theiodamasz holttestét, és szétszórtamnéhány darabját a barázdákba, hogy jó legyen a termés, s úgy gondoltam, ezzel elhárítom szellemének üldözését.Éppen le akartam ülni az étkezéshez, mikor a csűr felől halk nyöszörgést hallottam: „M… m… m…!” Kétévesformaszép kisgyermekre bukkantam, aki eddig a meleg napsütésben az apja kabátján aludt. Bizonyára a csámcsogásomraébredt fel. Igen, igen, eltaláltad: Hülasz volt. Az első pillanatban megszerettem. Odanyújtottam neki egy velőscsontot, hogy szopogassa, aztán néhány falat sült ökörnyelvet is adtam. Hamarosan megbarátkozott velem a kicsi, ésmagammal vittem a tarisznyámban. Azóta velem tart minden kalandos utamon. Úgy hallom, az anyja meghaltbánatában a kettős csapás miatt. Ostoba asszony lehetett: Theiodamasz csökönyös öszvér volt, s ami Hülaszt illeti, alegtöbb anya mindenét odaadta volna, ha olyan nevelésben részesítik a fiát, mint én. Sose búsulj, Hülasz, drágagyerekem! Héraklész egy személyben apád is, anyád is, s vigyáz rád, amíg él! Iaszón megkérdezte:

– Szabad érdeklődnöm, nemes Héraklész, mi dolgod Phthiótiszban? Talán ezúttal is valamelyik világhírű munkádon fáradozol?

– Nem, nem. Épp most teljesítettem a hatodikat – vagy talán a hetedik volt? –, no mindegy, és eszembe jutott,hogy tartok egy kis pihenőt Thesszáliában, megmutatom Hülasznak a szülőföldjét, s útközben meglátogatom régibarátomat, Kheirónt, a kentaurt. Valamelyik nap a drüopszok trónjára emelem Hülaszt, ha kedve tartja. Jó lesz,drágám? – Fölkapta Hülaszt és megszorongatta, de mikor följajdult, nyomban letette. – Látjátok – mondta –, magamsem tudom, milyen erős vagyok. Néhány hónappal ezelőtt is elrepesztettem néhány bordáját ennek a gyereknek,úgyhogy feküdnie kellett. Pedig igazán nem akartam bántani. Sajnos, nagyon heves a természetem.

– Látom, mostanában úgysincs sürgős dolgod – mondta Iaszón –, ezért mi, minüaiak, akik korántsem vagyunkolyan elpuhultak, amilyennek tartasz bennünket, nagy megtiszteltetésnek vennénk, ha velünk tartanál Kolkhiszbamint hajónk kapitánya. Az a célunk ugyanis, hogy visszaszerezzük onnan Zeusz aranygyapját.

Héraklész eltűnődött egy pillanatig.

– Kolkhisz, Kolkhisz. Ugye ezt mondtad az imént? Emlékszem arra a helyre. Előbb Tróját kell érinteni, ahol az

ember óhatatlanul összezördül a konok trójaiakkal, s kénytelen betörni néhány koponyát. Majd a Fekete-tenger délipartja mentén kell megtenni pár száz mérföldet hegyen-völgyön át, közben különösnél különösebb néptörzsekkeltalálkozik az ember, aztán Arméniától északra elérkezik az amazonok földjére. Nemrég jártam ott az egyik munkámmiatt: Hippolüté királynő övét kellett elhoznom. Éppenséggel nem volt könnyű feladat, mert az amazonok olyanbőszen küzdenek, akár a vadmacskák, úgyhogy kénytelen voltam túljárni az eszükön. A f ő, hogy elértem célomat.Amazónföld után vagy százmérföldnyire kirajzolódnak a látóhatárra a Kaukaszosz hegyei, s látszik már a Fekete-tenger széle. Ott van Kolkhisz. Széles, iszapos folyóra emlékszem, erdőkre, bozótokra, vadon nőtt szőlőkre éssmaragdszínű levelibékákra, göndör hajú bennszülöttekre, meg furcsa indiai fákra. Kenuval eveztem fölfelé a folyón,mivel Prométheusz szentélyében volt dolgom, de mint már annyiszor, kénytelen voltam visszafordulni, mert ismétzsongtak a fejemben a gyerekhangok. Szívesen visszamennék oda. Szeretném látni az örök hó világát a Kaukaszosztetején, ahol a fokhagymaevő szoánok élnek, és bőrből készült tobogánjukon az alábukó fecskéknél is gyorsabbansiklanak le a havas meredélyeken, vagy nyersbőrből varrt szöges cipő jükben megmásszak a jeges csúcsokat. Azt

beszélik, ott éles lemezekben hull a hó, mintha kis késpengék potyognának, nem mint nálunk, csillagocska- vagyvirágszirompelyhekben. Kíváncsi vagyok, igaz-e. Helyes, veletek megyek Kolkhiszba. Várhatunk még a thesszáliainyaralással… igaz-e, Hülasz?

– Nagylelkű vagy, hős Héraklész! – kiáltott fel Iaszón, de szíve mélyén azt kívánta, bár feküdne inkább holtan, stornyosulna föléje sírdomb és sírkő.

Héraklész belefojtotta a szót:

– Hallgass rám, fiam! Az a szokásom, hogy igencsak megválogatom társaimat. Ha elvállalom az expedícióvezetését, ragaszkodom hozzá, hogy én döntsem el, ki jön, ki marad.

– Ezzel sok kellemetlenségtől kímélsz meg engem – felelt Iaszón –, feltéve, hogy engem azok közé sorolsz, akikmennek.

– Nem mondhatnám, hogy tetszik a képed – mondta erre szigorúan Héraklész –, minüainak mondod magad, de

leopárdfoltjaidra esküszöl, mint egy magnésziai, mégis olyan sörényt viselsz, mintha kentaur volnál. A Khimaira jut



59/264

rólad eszembe, a kariai oroszlánfejű nőstény kecske, akinek kígyófarka van. Személyesen még nem találkoztam vele,és nem is kívánok. Azt hiszem, fele sem igaz annak, ami hírlik felőle. Ki vagy te tulajdonképpen?

Iaszón erre röviden elmondta történetét. Mikor Héraklész meghallotta, hogy Kheirón neveltje, viselkedése

mindjárt barátságosabbra fordult, és felkiáltott:– Jól van, jól! Kheirón egyetlen, régi, igaz barátom. Ő gyógyította meg egyszer anyjával, a bölcs Philarával együtt

egy nagyon csúnya sebemet. Ezt soha nem felejtem el. Már attól tartottam, elvesztem a fél karomat.

Nem is beszéltek többet a készülő vállalkozásról, hanem kedélyesen iszogatni kezdtek, ám ekkor berontottak asátorba a minüaiak, és harsogó éljenzéssel köszöntötték Héraklészt. Az meg rájuk förmedt, hogy hagyják békén, merte pillanatban csak a kupa érdekli, s úgy becsapta az ajtót az orruk előtt, hogy a sátor kis híján összedőlt. A minüaiakgondterhelten sompolyogtak vissza Iólkoszba.

Iaszón legyezgette Héraklész hiúságát, szaporán kínálgatta borral, a korsót mindig újratöltették egy közelitanyaházban. Végül meggondolatlanul engedélyt kért rá, hogy csókot nyomjon Hülasz arcára.

Héraklész méltatlankodva kacagott fel, majd intőn emelte Iaszónra bütykös mutatóujját.

– Óvakodj az efféléktől – mondta. – Enyém a gyerek, nem a tiéd! – A sarokban hevertek az ácsok szerszámai.Héraklész fölkapott egy feszítővasat, meghajlította, hogy gallérként Iaszón nyakába akassza, de Hülasz könyörgéséremegkegyelmezett neki. Héraklész ekkor fejét támadásra készen emelgető, összetekeredett kígyót formált afeszítővasból, letette a földre Iaszón elé, és fenyegetően sziszegni kezdett hozzá. De az arca lángvörös lett amegerőltetéstől, mivel ötvenedik évét taposta, és valamicskét hanyatlott már az ereje. Félelmetes volt.



60/264

KILENCEDIK FEJEZETAZ ARGONAUTÁK KIVÁLASZTÁSA

éraklész másnapra kialudta mámorát. Déltájban ébredt, ingerlékeny hangulatban. Hülasz már hatalmaskupa borral várt rá, Iaszón néhány szelet marhahúst sütött neki, s ezután beleegyezett, hogy csónakonátvigyék Iólkosz kikötő jébe. Félúton voltak, mikor elhúztak mellettük a versenyző gályák, és farhullámuk

dobálni kezdte a csónakot. Héraklész harsány szitkozódásban tört ki, íjához kapott, megfeszítette, majd felugrott, ésdühösen nagyot dobbantón. Nyílzáport zúdított volna a gályákra, de dobbantása hatalmas lyukat ütött a fenékdeszkán,úgyhogy a csónak megtelt vízzel és elsüllyedt. Hülasz úgy úszott, mint a hal, fürgén, az iólkoszi partra tartott, és

hamarosan el is érte, Iaszón viszont keservesen bánhatta, hogy nem okult korábbi kalandjából, s nem tanult meg úszniis, csak evezni. Valahogy mégis sikerült a víz szintje fölött tartania száját egy evezőben kapaszkodva, és sikoltozvakérte Héraklész segítségét. Aztán hosszú időre nem tudott magáról. Héraklész nem hagyta, hogy Iaszón rémültkapálózásával víz alá nyomja, s egy ökölcsapással elkábította. Szerencsére Iaszónnak kemény koponyája volt, melyetvastag hajfonatain kívül még egy bőrsisak is védett.

Mikor végre heves fejfájással magához tért, súlyos lépteket hallott, és lassan felnyíló szeme előtt Héraklész tűntfel, aki fürkészőn nézett az arcába, s zavartan kérdezte tőle:

– Élsz, ugye? Mégsem haltál meg?

Iaszón kínlódva nézett körül, és meggyőződött róla, hogy Peliasz palotájában van, nem pedig, mint hitte, azalvilágban.

– Élek – felelte. – Mi sújtott fejbe?

Hülasz kuncogott, Héraklész hahotázott, és egyszerre az egész palota harsogott a kitörő kacagástól. – Mi sújtottafejbe! Hahaha! Még hogy mi sújtotta fejbe? – mert Héraklész éppen akkor tartott szemléltető előadást erejéről,elmesélvén, mint hívta ki birkózásra Augeiaszt, Élisz ifjú királyát, aki lovakat nevel híres istállójában. Elkapta akirály két térdét, és egy hirtelen mozdulattal felhajította a tetőre; az öve fennakadt a keresztgerendába vert kampón, sa boldogtalan ott lógott, akár a szögre akasztott szárított kecskehús. Héraklész, mint rendesen, ekkor is hagyottemléket maga után, ezúttal jobb öklével belecsapott egy hatalmas rézüstbe, s négy hüvelyk mély horpadást ütöttbenne. – Mi sújtotta f őbe! Hahaha! Még hogy mi sújtotta f őbe? Mintha az éliszi király visszhangozná a szarufáról,hálát adván, hogy él és sértetlen. Nem is sietett leszállni a földre.

Másnap vacsora után Iaszón, aki még gyönge volt, de botra támaszkodva már járkált, megkérdezte Héraklészt,kiválasztotta-e már az Argó legénységét. Héraklész már az egész dologról megfeledkezett, de most a figyelmeztetésrenyomban intézkedni kezdett. Tapsolt, hogy csend legyen, és még Peliasz király is, aki abban a pillanatban éppen akupatöltögetőnek adott utasítást, tanácsosnak vélte elhallgatni. Bárhova ment Héraklész, úgy látszott, mintha ő volnaa király.

– Először is – kezdte beszédét dörgő hangon –, elrendelem, hogy Peliasz király vendégei közül azok, akik velemakarnak tartani Kolkhiszba a hogyishívják hajón, sorakozzanak mellém jobb felől, akik meg nem akarnak hajóraszállni, bal felől!

Egypercnyi tanakodás után ötven férfi jobbra állt, köztük néhány minüai, harminc pedig balra, csaknemvalamennyi minüai.

– Most pedig – folytatta Héraklész – megparancsolom ennek a harminc gyáva senkiházinak, aki még most isvonakodik az úttól, holott tudja, hogy Héraklész a parancsnok, rakja le fegyvereit és minden ruhát vessen le magáról.Itt hagyjátok minden holmitokat, ellenszolgáltatásul Peliasz király vendégszeretetéért, s indultok nyomban hazafelé,de még egy bőrnadrágot sem visztek magatokkal!

H



61/264

Harsány kacagásban tört ki az ötven férfi, felháborodva kiáltott fel a harminc, rázta fegyverét, és semmihajlandóságot nem mutatott, hogy engedelmeskedjék Héraklész parancsának. Mikor azonban Héraklész felkaptarezes buzogányát és megköpködte tenyerét, mind a harminc meggondolta magát, sorban leraktak kardot, dárdát,

lándzsát, s kezdtek kifelé gombolkodni. Peliasz király leányai és a nővendégek pirulva osontak ki az oldalajtón. Akirály pedig riadtan gondolta magában, hogy tucatnyi háború származik majd ebből az esetből. Héraklész azonbannem tágított, s az ifjak anyaszült meztelen léptek ki a hideg éjszakába a palotából, ott hagyván minden ruhájukat,fegyverüket, ékszerüket, a másik ötven pedig gúnyosan pisszegett utánuk.

Ezután Héraklész nyájasan Iaszónhoz fordult:

– Szerencsétlen ember vagyok én, mindig is az voltam. Azt mondják, hogy nincs emberismeretem, és talán így isvan. Válassza ki helyettem a legénységet Hülasz. Ó jobban tudja nálam, milyen ember kell ide, talpraesett gyerek ez aHülasz. De vegyük ki a minüai jelentkezőket, mert a heroldok elsősorban nekik ígértek helyet a hajón.

Azok a jelentkezők, akik nem voltak minüaiak, sértőnek találták, hogy egy kamasz fiú döntsön róluk, de egyiküksem mert ellenkezni Héraklésszel.

Tizennégy minüai (mert többen nem voltak) kilépett a sorból. Szembetűnő volt közöttük a lapitha Mopszosz, aki

egy öreg nőstény gólyától olyan jóslatot kapott, hogy a libüai sivatagban éri utol a halál, ezért most bizton tekintett azellenkező irányba induló vállalkozás elé. Mopszosz azt állította magáról, hogy érti a madarak nyelvét, és kijelentette,némelykor azok is éppoly ostobán fecsegnek, akárcsak az emberek. Seregélybóbitával ékesítette magát, és nyelvehegyét késsel kettéhasíttatta. Mellette állt Korónosz, a varjútestvériségből való becsületes lapitha, azután a komorargoszi Melampusz, Iaszón unokatestvére, aki szarkabóbitát viselt. Utána következett a heves természetű milétosziErginosz, aki atyja, Poszeidón tiszteletére tonhalszerű csíkos öltözéket hordott, lószőrből font övvel. OldalánPoszeidónnak egy másik fia állt, a varázsló Periklümenosz a homokos Püloszból. Hasonló övet viselt, mint Erginosz,de mivel napfogyatkozáskor született, jogában állt bármilyen jelvényt magára venni, sőt ehetett a holtak eledeléből is.Anyja, Khlórisz most Néleusznak, Peliasz kegyetlen ikertestvérének felesége. A következő a hallgatag Aszkalaphoszvolt, Arész istennek Asztüokhétól született fia, akinek karjára gyíkok voltak tetoválva. E három férfi isteni apátólszármazott, mert előkelő származású anyjukat egykor az a megtiszteltetés érte, hogy kijelölték őket szent szajháknak.Kívülük minüai volt még Iaszón, Aiszón fia, Akasztosz, Peliasz fia, Eurüdamasz, a dolopsz, aki a thesszáliai

Xüniasztó mellől jött, és derék lótenyésztő volt; Tiphüsz, a hajókormányos, a boiótiai Thiszbéből; két haloszi férfi,akinek feledésbe merült a neve, majd egy testvérpár, Perierésznek, Messzénia egykori királyának unokái, név szerintIdasz és Lünkeusz. A fivérek hiúzbőrből készült sapkát viseltek, melyet soha nem vettek le; magas ifjak voltak,életük virágában, és a világon senkivel sem törődtek.

Hülasz fel-alá járkált a nem minüai vérből származó jelentkezők sorai előtt. Szeme nyomban megakadt kétpompás termetű harcoson, mindenki láthatta rajtuk, hogy ikrek, izmosak voltak, erőtől duzzadok, fejdíszüket sköpenyüket hattyúprém ékesítette. Hülasz vállon ütötte őket, jelezve, hogy rájuk esett a választása.

– Halljuk a neveteket – fordult hozzájuk Héraklész.

– Kasztór és Pollux – felelték egyszerre. – Zeusz atyának Lédától született fiai vagyunk, spártai fejedelmi sarjak.

– Rögtön gondoltam, hogy ismerlek benneteket – válaszolta Héraklész –, de lelkemre mondom, megkülönböztetnisosem tudnálak. Melyikőtök a lóidomító és birkózó… az, akit Olümpiában áthajítottam a kötélen a tömeg közé, s

melyiktek az, aki később meg akart tanítani a vívás tudományára?Kasztór mosolyogva válaszolt:

– Én vagyok Kasztór. Elég ostoba voltam, hogy a szorítóba léptem veled. Sem azelőtt, sem azóta nem fektettekkét vállra. Jól emlékszem még a vívóleckékre is. Végül azt tanácsoltam neked, hogy maradj a buzogányodnál.

– Pollux vagyok – mutatkozott be a másik. – A játékokon akkor én lettem az ökölvívás bajnoka. Szerencsémrenem léptél porondra.

– Gyalázatosán részeg voltam – felelte Héraklész –, mondhatnám, mindkettőnk szerencséjére. Mert amint aszorítóba lépek, nyomban elfelejtem, hogy barátságos mérkőzésről van szó… Igaz-e, Hülasz, édes gyermekem?

Kasztór és Pollux vér szerint nem volt minüai, de unokatestvérei voltak Idasznak és Lünkeusznak,gyermekkorukban együtt nevelkedtek. A két testvérpár ádáz versengésben állt egymással.

Hülasz ezután két marcona északit választott, ismét egy ikerpárt, akik bíborral színezett, kányatollas föveget

viseltek, arcukra pedig egymásba fonódó vékony kék karikákat tetováltak.



62/264

– Kérjük a neveteket – szólt Héraklész.

– Kalaisz és Zétész – válaszolt Kalaisz. – Anyánk az athéni Óreithüia; fiatal lány korában thrák kalózok ragadtákel, amint az Ilisszosz partján Artemisz tiszteletére táncot lejtett. Szent szajha lett az Északi szél jósdájában az

Erginosz folyó partján, s mi ott születtünk. Később Phineusz, Thünia vak királya feleségül vette, s tőle is született kétfia. Minket is Phineusz fiaiként ismernek, de valójában mi az Északi szél gyermekei vagyunk.

Hülasz következőnek Euphémoszt, Europe fiát választotta, aki Tainaronból, a Peloponnészosz legdélibbhegyfokán fekvő városból jött. Ő volt egész Görögország legkiválóbb úszója. Másokhoz hasonlítva úgy tetszett,mintha lebegne a víz színén, akár a fecske, és történetesen éppen ez a madár volt a jelvénye. A költ ők Poszeidónfiaként énekelték meg, de valójában a phókiszi Ktimenosz volt az apja.

Az az igazság, hogy Hülasz nagyon kedvelte a tollas fejdíszt, ezért választott csupa madártestvériséghez tartozóférfit. Legközelebbi választása az argoszi Idmónra esett, aki a búbos banka aranyos bóbitáját viselte. Idmón voltArgosz királyának örököse, de anyja, Kalliopé akkor esett teherbe vele, amikor egyszer élvezetes kirándulást tett adelphoi jósdába, s ezért Idmón Apollón fiának számított. Bíborvörös csizmát és zekét viselt, továbbá isteni atyjatiszteletére babérlevelekkel hímzett fehér köpenyt. Mint Mopszosz, ő is a madárjóslást tanulmányozta.

A következő kiválasztott férfi Ekhión lett, Hermész istennek az alopéi Antianeirától való fia. Apja tiszteletérekígyójelvényt viselt, továbbá mirtuszlevelekkel ékesített pompás palástot. Ő volt Iaszón egyik heroldja, ésékesszólásával önmagát is meggyőzte, hogy be kell állnia a vállalkozásba.

Abban a pillanatban, mikor Hülasz kiválasztotta Ekhiónt, egy pompás külsejű thesszáliai lépett be, idő előttelvetélt bárány bőréből készült zekében és köpenyben. Az egyik legelszántabb vállalkozó volt, de rövid időre hazakellett látogatnia közeli otthonába. Amint megpillantották egymást Héraklésszel, felkiáltottak örömükben, és ölelésretárt karral indultak meg egymás felé. A pherai Admétosz volt a jövevény, Thesszália királya, nála kellett szolgálniaApollónnak Zeusz ítélete alapján. Egyszer, vagy tizenkét évvel ezelőtt, egy szarvasbikát űzve véletlenül betévedt egyszent berekbe, amelyet nemrég szenteltek fel Hadész istennek. Hadész papja erre közölte Admétosszal, hogy a sértettisten kiengesztelésére hét napon belül fel kell ajánlania önmagát vagy egy közeli hozzátartozóját áldozatul, különbenátok sújtja majd egész országát. Felesége, Alkésztisz, Peliasz király egyik leánya, nyomban a szentélybe sietett, hogyvállalja az áldozatot Admétosz helyett, mert ő volt a legszeretőbb hitves. Héraklész éppen akkor haladt át

Thesszálián, vállán hordozva a kis Hülaszt, és értesült a történtekről. Felháborodva jelentette ki, hogy Hadésznaksemmi joga nincs a szent berekre, hiszen csak mostanában bitorolta el Perszephoné istennőtől. Azonnal a helyszínrerohant, buzogányával megfenyegette az alvilág papjait, és egy szempillantás alatt kiszabadította Alkésztiszt.Héraklész nagyra tartotta Alkésztiszt, és sokszor panaszolta sajnálkozva, hogy nem akadt asszony, aki annyiraszerette volna, hogy még az életét is feláldozta volna érte. Most hát barátságosan Admétosz vállára csapott,egyszeriben a terem túlsó végébe penderítve Admétoszt, és odaszólt Hülasznak:

– Vedd be Admétoszt. – Admétosz ugyanis minüai volt, Aiszón bátyjának, Pherésznek fia.

Hülasz folytatta a legénység válogatását, és mikor három kivételével betelt a létszám, Héraklész kezét felemelvekijelentette:

– Elég! Most már vetkőzzenek meztelenre a többiek, és mulatságunkra verekedjék ki maguknak a részvételt. Az ahárom jön velünk, akit nem vernek le a lábáról!

Erre olyan viaskodás tört ki, mely ádáz is volt, szelíd is, mivel nem mind a húsz versenyző akart igazán résztvenni az utazásban, akadt, aki csak tisztességből jelentkezett, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy elutasítsák.Volt, aki az első gyenge legyintésre elvágódott, akár egy darab fa, mások viszont félelmetes erővel öklöztek, rúgtak,csapkodtak, haraptak. A nézők harsány kiáltásokkal buzdították rokonaikat, néhányat vissza sem lehetett tartani, hogybeálljon a küzdők közé. Hülasz rikoltozott, Héraklész harsányan kacagott, mikor két óriás birkózó, miutánkölcsönösen feketére verte egymás szemét, hirtelen leállt, aztán mindkenő könnyebb ellenfelet keresett magának; hátmég mikor a bőrsisakos kis Ankaiosz mókázását figyelték. A virágzó Számoszról való Ankaiosz volt az – nem ategeai nagy Ankaiosz, a hajókormányos, aki széles karimájú arkádiai kalapot viselt. Kis Ankaiosz, bár úgy tett,mintha elszántan küzdene, csak szökellt ide-oda a küzdők között, kitért az ütések elől, sosem kezdeményezett, hogyerejét a végső összecsapásra tartogassa.

Lassanként tisztult a terep, mindössze hét versenyző állt még a lábán: négy egy csomóba gabalyodott, kettő, névszerint Phalérosz és Butész óvatosan félreütögetett; kis Ankaiosz pedig hirtelen odafutott ehhez a küzdőpárhoz, s így

szólt hozzájuk:



63/264

– Elég ebből, athéniak. Ti ketten még frissek és erősek vagytok, akárcsak én magam. Tartsunk össze mi hárman,menjünk neki azoknak a vérző orrú mamlaszoknak, és mint a forgószél, söpörjük le őket a terepről.

Az íjász Phalérosz s a méhész Butész ravasz volt, mint az igazi athéniak: jól tudták, akkor esélyesek a győzelemre,

ha színlelik a küzdelmet, hangos, látványos, de nem igazi csapásokat osztanak egymásnak, és bíznak benne, hogyökölvívói hírnevük távol tartja tőlük a többi versenyzőt. Egy Pszóphiszból való arkádiai fiatalember, aki joggalneheztelt az athéniakra, megpróbált közéjük állni, hogy hármasban viaskodjanak, de Phalérosz olyan erővel rúgtatérdét az arkádiai ágyékába, hogy a fiú jajgatva esett össze.

Ankaiosz felszólítására a két athéni leeresztette öklét, s együtt átfutottak a terem túlsó végébe, ahol háromversenyző próbálta leteríteni a negyediket. Ankaiosz lekuporodott az egyiknek, egy mükénéinek a térde mögé, Butészelkapta a fiút a hajánál fogva és hátrarántotta, s mikor hátratántorodott, Phalérosz hatalmas ökölcsapást mért a rekeszizmára. Ezt a fogást megismételték a megmaradt küzdőpár egyikén (mindkettő kadmoszi volt Thébaiból), azutoljára maradt harmadikat pedig egyszerűen felkapták, és kihajították a terem nyitott ajtaján a sáros útra.Ilyenformán lett Butész, Phalérosz és kis Ankaiosz a győztes.

Ennek ellenére a harminc evezős, a kormányos és a tartalékok neve – tehát azoké, akik valóban útnak indultak az

Argón – nem pontosan egyezik meg a Hülasz és Héraklész által kiválasztottakéval. Két minüai ugyanis, éspedighaloszi, meglépett az utolsó éjszakán, s helyükre váratlanul egy férfi és egy nő került Aitóliából. És mivel oly sokanhirdették nagy hangon, hogy az argonauták közé tartoztak, holott soha nem is látták még csak a védett kikötőbenhorgonyzó Argót sem, közölni fogjuk a teljes, hiteles névsort, de csak később.



64/264

TIZEDIK FEJEZETAZ ARGÓ KIFUT A TENGERRE

özeledett a tengerre szállás jóslat kijelölte napja, a kiválasztott személyzet serényen gyakorolta az evezést,immár egy gályában – mindenki, Héraklészt kivéve, aki Hülasszal látogatóba ment kentaur barátaihoz, shárom napot, három éjszakát irtóztató tivornyában töltött Kheirónnál. A legénység nem minüai születésű

tagjait hevenyészett szertartással örökbe fogadták. Az ifjak sorban előmásztak Iaszón anyja, Alkimédé térde közül azújszülött csecsemő sírását utánozva, mindaddig, míg az anya juhtejbe mártott rongyból csavart emlővel el nemhallgattatta őket. Ezután ünnepélyesen megkapták saját nevüket, s egy órán belül férfivá serdültek.

Iaszón feladata volt gondoskodni a hajó élelmiszerkészletéről, az argonauták közt azonban sok gazdag ember volt,ezek viselni akarták a költség reájuk eső részét, sőt annál többet is. Az arany és ezüst dísztárgyakon, ékszereken,hímzett ruhadarabokon, amivel a közös célhoz járultak, Iaszón vásárolhatott Peliasztól több zsák gabonát, tartósítottmarhahúst, jó sok kúp alakú fügekenyeret, napon szárított szőlőt, pörkölt, sós mogyorót, mézet bödönszámra,kakukkf űvel ízesített, fenyőmandulával meghintett mézeskalácsot és más édességeket is nagy bőségben. Úgygondolta, nem visz magával holtsúlyként követ és homokot: helyette inkább embermagasságú vagy még nagyobbcserépedényeket édes borral töltetett meg, ezeket jól lezárva a hajó gerince mentén, a fenék belső oldalán levő mélyedésben helyezték el. Valamennyi argonauta maga gondoskodott a saját fegyveréről és az alváshoz szükségesholmijáról, a tartalék köteleket és vitorlákat az athéni arkhónok szerezték be.

Végre felvirradt a sorsdöntő hajnal. Felhőtlen volt az ég, hideg északi szél fújt Thesszália felől, de elült, amintfelkelt a nap. Iólkoszt óriási sírás-rívás töltötte be. Néhányan őszintén bánkódtak, amiért ennyi kitűnő fiatalemberkockáztatja életét e rendkívül vakmerő vállalkozásban, többnyire azonban olyan siratok jajveszékeltek, akiket azargonauták béreltek fel, hogy elhárítsák valamely isten vagy rossz szellem irigységét, ha valamelyik ártó szándékkalvolna a hajó iránt – amiként a babot is átkozódva vetik el a rossz szellemek elriasztására, nehogy ártsanak a sarjadóvetésnek. A látszat kedvéért Peliasz volt a leghangosabb a jajveszékelésben, és szüntelenül mondogatta:

– Az a sötét hullám, mely a halálba ragadta Hellét, elvihette volna Phrixoszt is! Akkor sose kerül Kolkhiszba azaranygyapjú, s most nem kellene drága öcsémnek vállalnia azt az utat. Mert nagyon félek, végzete lesz ez sok, haugyan nem valamennyi derék fiatalembernek, aki most hajóra száll!

Aiszón, mikor kora hajnalban búcsút vett tőle Iaszón, megőrizte méltóságát, és áldását adta fiára. Vállalta, hogyelküldi Dódónába a megígért üstöt s az elefántcsont nyelű áldozati sarlót, holott nehezére esett. Alkimédé zokogvafonta karját fia nyaka köré. Iaszón nagy nehezen kibontakozott az ölelésből, s így szólt hozzá:

– Szégyelld magad, anyám! Azt hihetnék, mostoha üldözte, boldogtalan árva vagy, aki zokogva kapaszkodik véndajkája nyakába, mert ő az egyetlen lény a házban, aki mégiscsak törődik vele. Nem királynéhoz méltó viselkedés ez!

Alkimédé a földön kuporogva sírdogált tovább:– Mi lesz velem és drága öreg apáddal, ha elmégy? Az biztos, hogy nem találsz már minket életben, mire

megjössz – ha ugyan hazatérsz valaha. Peliasz meg is ölhet bennünket, de ki mer majd eltemetni? Kivetikholttestünket a puszta földre keselyűk és kutyák martalékául. Nem félek én a haláltól, hisz úgyis minden embert elér,de irtózom attól, hogy örökké nyomorultul, hontalanul bolyongjon lelkem, akár a denevér, fagyban és es őbenkóvályogva.

Iaszón még odavetett néhány nyugtató szót, aztán a piactérre sietett. A nép hangos szóval, hősnek kijárótisztelettel köszöntötte, de gyászos kiáltások is hallatszottak. Lába elé piros szellőrózsát hintettek, ez a virág a koraihalálra ítélt ifjúság jelképe. Hirtelen dédnagynénje, Iphiasz, a f őpapnő lépett elébe. Szerelmes volt Iaszónba, mertaggszüzekkel gyakran megesik, hogy beleszeretnek délceg fiatalemberekbe. Megfogta öccse jobb kezét, megcsókolta,szólni is akart, de oly hevesen vert a szíve, hogy nem jött ki hang a torkán, Iaszón továbbment a kiáltozó tömegben,

otthagyta az út szélén öreg nénjét, aki gyűlölködve mormogta utána:

K



65/264

– Szívtelen ifjú, nem tisztel ez sem kort, sem erényt! Kívánom, jussak eszébe, mikor gyér és ősz lesz a haja és fájminden csontja, s annak a szép hajónak, melyhez oly büszkén siet most, már csak korhadó váza hever a parton,amikor nem tolonganak majd körülötte, hogy barátságosan vállon veregessék! – És valami titokzatos ábrát rajzolt a

lába elé a homokba.Iaszón folytatta útját a kanyargós parti ösvényen, és Pagaszaiban már együtt találta bajtársait. Üldögéltek a parton

a kötéltekercsen, az összehajtogatott vitorlákon és az egyéb összehordott úti felszerelésen. Argosz, fekete szőrévelkifelé fordított bikabőr köpenyben, készen állt, és türelmetlenül várta az engedélyt, hogy vízre bocsássa az Argót.Héraklész még nem érkezett meg, de Iaszón azt ajánlotta, lássanak hozzá nélküle. Áldozatot mutatott be Apollónnak,az indulás istenének. Apja, Aiszón pedig a legutóbbi három napon egy-egy pár ökröt bocsátott rendelkezésére –áldozatul Zeusznak, Poszeidónnak és Athénénak –, s a megmaradt kis gulyájából még egy párat ígért neki, hogybajtársait lakomával vendégelhesse meg, mikor már vízre tették a hajót. Iaszón közölte ezt velük, erre íziben talpontermett mindenki, nagy lapos köveket gyű jtöttek, oltárt emeltek, és körülrakták száraz gallyal.

Mikor az oltár készen állt, Iaszón minden ruháját levetette, csak bőrnadrágját nem, s a legmagasabb vízállás jelefölött egy hatalmas kőre rakta ruhadarabjait. Társai követték példáját. Ezután Argosz kérésére a hajó hosszában, azorrától a faráig négy vastag kötelet húztak végig, melyeket előbb benedvesítettek s utána csörlővel megszorítottak.Mikor valamennyi kötelet jól meghúzták és megcsomózták, Iaszón az utazást védő négy olümposzi istenséghezfohászkodott, és egyenként oltalmukba ajánlotta a köteleket.

Argosz már előkészítette a csákányokat, és a parti fövénybe valamivel szélesebb árkot ásatott társaival, mint magaa hajó, az orrtól le a tengerig. Félmérföldnyi távolságban ezen a ponton volt legmélyebb a víz. Míg ők ástak, szolgáikmögöttük haladva súlyos farönkökkel egyenletesre döngölték az árok felületét. Az Argó egyébként is görgőkön állt,amióta beillesztették a gerincet, most még további görgőket kellett elébe elhelyezni az árokba lehántott kérgű erősfenyőtörzsekből, hogy azokon csúsztassák vízre. A hegyes farnál legfeljebb két-három ember fért el, de Argoszmegfordította tartónyílásukban az evezőket, úgy, hogy végük néhány lábnyira kiállt a peremszegély fölé, lapátjukpedig a túloldali bordáknak támaszkodott. Ezután valamennyi evezőhöz egy-egy embert állított, ő maga felmászott ahajó orrára, és vezényelni kezdett:

– Egy, kettő, három… raj-ta!

Az argonauták megfeszítették karjukat és vállukat, lábukat hátravetették, s a tömeg áhítatos csendben figyelteminden mozdulatukat. Az Argó megrázkódott, nyikorgóit, majd szép lassan csúszni kezdett előre. Az evezőkhözállított embereknek meg a farnál levőknek volt a legnehezebb dolga, de Tiphüsz egyenesben tartotta a hajót, ésharsányan parancsolta: – Jobb oldal egyenletesen! Húzd meg, bal! – A görgők csikorogtak, s amint a hajó csúszottlefelé, könnyű porfelhőt vert fel. Tiphüsz kiáltozott:

– Hó-rukk! Hó-rukk! Elég! Fogd meg! Mind egyszerre! Vigyázz! – Egy csobbanás, vizet ért a hajó orra, majd azegész hajó teljes hosszában vízre futott. Tiphüsz egy korsó olívaolajat tartott készenlétben, egy keveset a farraloccsantott, majd az egészet a tengerbe ürítette, áldozatul Poszeidón istennek, hogy csendes vizet adjon nekik.

Az Argó szépen vízre szállt, s a tömeg háromszoros éljennel kívánt jó szerencsét. A legénység kikötötte a sekélyvízben, aztán megfordították és helyükre tették az evezőket, bőrhurokkal biztosították őket, s megkezdték aberakodást. Argosz gondoskodott az árboc felállításáról, megnézte, hogy rendben vannak-e a keresztárbocfelhúzására való hurkok és görgők, a felvonó- és behúzókötelek, de nem vonta fel a vitorlát, mert szélcsend volt.

Csaknem mindennel elkészültek már, mikor szörnyülködő kiáltásokat hallottak a part felől. Hülasz bukkant elő Iólkosz felől egy durván ácsolt ökrös szekér mellett, melyen Héraklész feküdt kinyúlva, mögöttük gyászmenet haladt.– Meghalt! Ó, jaj, halott a vezérünk, Héraklész! – kiáltották rémülten az argonauták, néhányan még hozzátették: –Semmit Héraklész nélkül! Héraklész halott, nem indulhatunk! – Hamarosan kiderült azonban, hogy nem halott, csakholtrészeg, és ő maga bérelte fel a gyászmenetet részegségében, mikor Pagaszaiban itallal üdítette magát, és az Argószerencsés indulására ürítette poharát.

Hülasz, hogy magához térítse Héraklészt, sisakkal loccsantotta arcába a tengervizet, mire az dühösen felült,felkapta buzogányát, és leugrott a szekérről, mely az imént emelt oltár előtt állt meg. A tömeg szétfutott, azargonauták pedig bemásztak a hajóba, s ott lapultak meg. Héraklész hirtelen egyegy ökölcsapással leterítette aszekérbe fogott fehér ökröket. A két állat holtan bukott fejjel előre, a szarvára. Iaszón a kormányosülésrőlodakiáltotta:

– Jó ütés volt, nemes Héraklész, leterítetted az áldozati állatokat, hogy jobban se kell!



66/264

Héraklész szemét dörzsölgette, mint aki révületből tért magához, s elnevette magát. A tömeg ismételőmerészkedett, az argonauták is kiugráltak a hajóból a sekély vízbe, körbefogták, és mindenki jót nevetett, még agyászmenet is. Ekkor Iaszón előszólította nagy Ankaioszt s még egy-két embert, hogy segítsenek kifogni és az

oltárhoz vinni az elhullott ökröket. Ezek voltak az áldozati állatok, melyeket Aiszón ígért. Hülasz meglátta az úton,hogy Pagaszai felé tartanak, kölcsönkérte őket igásállatnak Héraklész szekerébe.

Iaszón az oltár elé állt, és harsányan kiáltotta:

– Ó, a holdként fénylő Artemisz napként tündöklő bátyja, delphoi Apollón, kegyetlen isten, te, az indulás babérralkoszorúzott istene, kinek esküvel fogadtam ezt a mostani áldozatot, fél esztendeje, szent városod oltáránál – hallgassreám!

Te sugalltad, hogy ne én öljem meg ezt a pár ökröt dicsőségedre, hanem tirünszi Héraklész, és olyan hirtelen,hogy le sem öblítettem kezemet a megtisztító vízzel, s nem tehettem oda számodra a szent árpát az oltár mélyedésébe.Jól tudod, ó, Egerek dicső Ura, milyen hirtelen cselekszik Héraklész: kérlek hát, ó, felséges istene a zenének, tekintsel kegyesen a szertartás megszokott rendjétől. Most hát lemosok kezemről minden tisztátalanságot, és ünnepélyesenneked ajánlom ezeket a remek, hibátlan állatokat, ó, igazság jövendölő je, sót hintvén a fejükre. Esedezem, vezéreld

hajónkat biztonságban és épségben vissza Pagaszai kikötő jébe, ha majd teljesítettük küldetésünket. Kísérje oltalmadmindazokat, akik most e hajóra szállnak. Aki elevenen visszatér, bőségesen áldoz majd neked ugyanezen az oltáron

birkahúst és más gazdag ajándékot Delphoi, Tempé és Ortügia szentélyeiben, melyeket méhek szálldosnak körül.Velünk tart Idmón is, delphoi szent házad lakója, továbbá a jámbor Admétosz, Pherai királya, aki egykorbebizonyította irántad való alázatát, mikor kénytelen voltál szolgálni őt és parancsait teljesíteni. Óvd meg embereidetó, mennyei íjas, Hosszúhajú Isten, küldj kedvező jelet nekünk, mikor felszedjük a horgonyt, s járj közbenérdekünkben szigorú nagybátyádnál, Poszeidónnál, hogy tengeri lovai, a hullámok, ne tapossanak el bennünketnyomorultul a mély vizeken.

Ezzel árpát szórt az oltár tetejére, s elégedett volt önmagával, mert sikerült beszédébe beleszőni az istennekcsaknem valamennyi dicsőítő jelző jét.

Ekkor Idmón, Apollón papja, elvágta az ökrök torkát sötétzöld obszidián áldozókéssel, kibuggyant a vér sösszegyűlt az oltárt övező árokban, ezzel a meleg étekkel csillapították éhüket az ott ólálkodó szellemek.

Lünkeusz, akinek olyan jó szeme volt, hogy akkor is tisztán látta az éjszakai égbolton a Fiastyúk hét csillagát,mikor mások csak hatot vettek ki, s mindig ő fedezte fel elsőnek valamely isten vagy szellem titkolt jelenlétét,elmosolyodott. Halkan odasúgta kis Ankaiosznak:

– Milyen mohón habzsolnak ezek a szellemek! Van köztük egy ádáz tekintetű pásztor, öltözékéről ítélve aithikiaivagy drüopsz lehet, az mindenkit félretaszigál az árok mélyebb végétől, és ő kortyolja fel a legtöbb vért. Egy óriásfarkaskutya van mellette, azzal együtt lihegve vedelik a vért, nehogy az árok homokja elszívja előlük. – Iaszón nemhallotta meg szavait, kis Ankaiosz azonban jól emlékezetébe véste őket.

Argosz, aki bikaember volt, az évnek csupán egyetlen szent napján ehetett marhahúst. Külön oltárt épített hátmagának, melynél egy pompás anyajuhot áldozott Athéné istennőnek kettejük közös lakomájául. Lünkeusz ismétoldalba bökte kis Ankaioszt, s odasúgta neki:

– Denevérek és baglyok! Micsoda étvágya van ennek az aithikiai pásztornak meg a kutyájának! Most meg a juh

vérét habzsolják, úgy látszik, az jobban ízlik nekik. Ha így folytatják, te is tisztán láthatod majd körvonalaikat.Kíváncsi vagyok, mi hozta őket ide. A vörhenyes farkaskutya a fogát vicsorítja Iaszónra. És milyen furcsa, egy bronzlándzsahegy áll ki a hátából!

Iaszón ezúttal sem hallotta szavait, mert buzgón tevékenykedett az egyik fehér ökör megnyúzásán. Azelőkelőségek megvetően szemlélték, mert a nyúzás szolgának való munka. Itt egy vágás, ott egy rántás, és Iaszón márle is fejtette a bőrt a tetemről, anélkül hogy egyetlen vércsepp is szennyezte volna a fehér szőrt.

Miközben Iaszón serénykedett, a pásztor szelleme melléje lopakodott, tekintetében gyilkos dühvel. Lünkeuszgyorsan a tarsolyába nyúlt, elővett három babszemet, bekapta, majd megcélozta a szellemet és kiköpte. – Távozz,távozz, távozz! – suttogta. A szellem haragjában és fájdalmában hangtalanul rikácsolva eltűnt.

Az oltár tüzén egyenletesen pirultak a tölgyfa nyárson forgatott pompás húsdarabok, s a faggyúba burkolt szentcombcsontok étvágygerjesztő illatot árasztottak. Idmón a rozséból sűrű csigavonalban felszálló füstöt figyelte, ami jót



67/264

jelent, közben Iaszón Apollónnak áldozott: tejet és vízzel hígított mézet loccsantott az oltárra, majd az istensugallatára jóslatot hirdetett:

– Idmón, Idmón, mit látsz a lángokban? – a kérdésre maga adta meg a választ: – Apró, sárga sisakvirágot látok. A

halálodat látom, Idmón, egy virágos réten, távol hazádtól, a szépséges Delphoitói, s a hajó nélküled folytatja útjátkeletnek, hallom az evezőcsapásokat, és útitársaid arcát dicsőség ragyogja be.

Idmónt mélységes részvéttel vették körül bajtársai, de fellélegeztek, hogy Iaszón nem mindannyiuk pusztulásátlátta a lángokban. Megpróbálták lebeszélni az útról, Idmón azonban így felelt:

– Szégyen, ha egy pap fél a jövőtől!

Mopszosz előtt két barázdabillegető lépdelt el a parton, néhány percig izgatottan csiviteltek, majd elrepültek.Iaszón félrevonta Mopszoszt, s megkérdezte, mit mondtak a madarak. Mopszosz ezt válaszolta:

– A barázdabillegető okos madár. Most arra figyelmeztettek, hogy vigyünk magunkkal a hajónkon balzsamot,sebírt, lázcsillapítót és egyéb gyógyszereket, de én már bekészítettem egy nagy vászonzsákba, amire szükségünklehet.

A lakoma elkészült, még mielőtt a nap elérte az égbolt legmagasabb pontját, s közben Argosz irányításávalmegtörténtek az indulás előtti végső előkészületek az útra. A legénység most körbeülte az oltárt, és mohón nekiesteka pompás sült húsnak, mindenki kedve szerint szelt késével a sistergő darabokból. Hülasz töltögette az illatos bort aszínes minüai kupákba, és udvariasan, kedves szóval kínálgatta mindenkinek. Az italt vadmentával f űszerezték.

Kedélyesen üldögéltek, egyszer csak Argosz felállt, kezét felemelve csendet kért, majd a következőket mondta:

– Urak, Athén arkhónjai, a király s a királyné utasítására, akik a parancsot magától a kakukkos jogarú Athénéistennőtől vették, hajót építettem a minüai Iaszónnak, a phthiótiszi trón várományosának, hogy azon válogatottbajtársai kíséretében útnak induljon a Fekete-tenger túlsó végébe, Kolkhiszba, hogy visszaszerezze onnan aLaphüsztioszi Kos elveszett aranygyapját. Az utasítást engedelmesen végrehajtottam, Iaszón méltányolja, sőt dicsérimunkámat. Én azonban nem érzem befejezettnek a munkát azzal, hogy elkészült a hajó. Felajánlom, hogy magam iselkísérem útjára az Argót, olyan büszke vagyok rá. Bár nem voltam ott, amikor kiválogattátok a legénységet, nemhiszem, hogy ne adnátok nekem is egy helyet, hiszen ha sziklának ütközik és léket kap a hajó, ki foltozná meg és

tenné ismét vízre úgy, mint én? De mondjátok meg, urak, ki lesz a kapitány, hogy esküvel fogadjak nekiengedelmességet! A minüai Iaszón lesz, akit az isten akarata jelölt ki expedíciónk vezéréül (ahogy egyesek állítják), saki heroldjaival szólított fel benneteket az útra? Vagy inkább a tirünszi Héraklész, akinek hírneve és ereje messzetúlszárnyalja az összes ma élő férfiúét? Többször hallottam tőletek, hogy csak őrült becsvágy indíthatja Iaszónt vagybárki mást, aki magának kívánja a vezéri tisztet, amikor velünk tart Héraklész is (bár ő nem minüai, s az újjászületésszertartásán sem esett át). Jóllehet egyikünk sem szeret engedelmeskedni, ha parancsnok is lehetne, mégis meg kellállapodnunk, hogy vezért választunk, aki idegen udvarokban szerződést köt nevünkben, és szavazatával dönt ahaditanácsunkban. Ami engem illet, készséggel engedelmeskedem, akár Iaszónnak, akár Héraklésznek, vagy annak,akit választotok, s nem is kívánom befolyásolni döntésteket, csupán annyit mondok, hogy Zeusz atyánk Iaszóntajándékozta meg a szent tölgyfaággal, s hogy Peliasz király atyjának, Poszeidónnak sugallatára aggodalmát fejezte ki,hogy szilárd építésű hajóm megbírja-e hosszabb időre Héraklész tekintélyes súlyát.

Ekkor Admétosz, Péleusz és Akasztosz egyszerre kiáltotta: – Héraklészt akarjuk! – s az argonauták valamennyien

visszhangozták: – Héraklész! Héraklész! -Vakmerőség lett volna más nevet kiáltozni, hiszen senki sem tudhatta,eleget lakmározott-e Héraklész, s visszatért-e már természetes jó kedélye a Pélion-hegyi tivornya után. Héraklészéppen a birkalapockán falatozott, melyet Argosztól kapott az Iaszón nyújtotta marhavese-pecsenye tetejében, lerágtaa csontról a húst, sörényébe törölte zsíros kezét, s már a fogát piszkálta a tőrével.

Hirtelen vijjogva tűnt fel a tenger felett egy rossz jelet hozó vízimadár, Héraklész röptében megcélozta a madarata lapockacsonttal s agyonütötte. – Mindig sikerül – mormogta, mikor az ámulás moraja felzúgott körülötte.

Ismét kitört a lelkesedés: – Héraklész! Héraklész! – ő azonban jobbját felemelve szót kért:

– Bajtársaim, hiába esik rám a választástok, nem fogadhatom el! Én túl gyakran leiszom magam azeszméletlenségig, s egyébként is, Talthübiosz, az átkozott herold, akit én csak trágyaembernek nevezek, bármelypillanatban odasettenkedhet hozzám nesztelen léptekkel, s közölheti velem: „Eurüsztheusz király üdvözletét hozomneked, nemes hős, Héraklész! Kéret, hozd el neki Poszeidón háromágú szigonyát.” És akkor én nem tehetek mást, el

kell hagynom benneteket, hogy teljesítsem újabb munkámat: mert ha nem engedelmeskedem, egyre hangosabban





69/264

TIZENEGYEDIK FEJEZETAZ ARGÓ VITORLÁT BONT

aszón felállt, szívből köszönetet mondott Héraklésznek, és tisztelettel megígérte, hogy minden súlyos vagyaggasztó helyzetben hozzá fordul majd tanácsért, és utasításait mindig követni fogja.

– Nagyon helyes – felelt Héraklész –, de ha éppen alszom vagy részeg vagyok, fordulj Hülaszhoz.Értelmessége felér szépségével, sőt, ha lehet, még felül is múlja, s máris kétszer annyi tapasztalatot szerzett azutazásban, mint bármelyikőtök, magamat kivéve.

Iaszón ismét tisztelettel köszönetet mondott Héraklésznek, majd határozott hangon így szólt a többiekhez:

– Urak, most kisorsoljuk a helyeket. Legyetek szívesek, nyújtsatok át nekem sorra egy-egy kavicsot, melyetkésőbb fel tudtok majd ismerni. Én összerázom őket a sisakomban, és Hülasz párosával húz belőlük, így döntjük el,ki melyik padba ül. A sort a kormányoshoz legközelebb esővel kezdjük s az orrnál végezzük. TermészetesenHéraklészt kihagyjuk, ő majd pihen, míg ti eveztek.

Mindenki átnyújtott egy kavicsot Iaszónnak, csak Héraklész, Hülasz ésTiphüsz, a kormányos nem. Hülaszfélrefordította fejét, s miután Iaszón jól összerázta a kavicsokat, párosával húzott a sisakból. Magasra felmutatvamindig megkérdezte: – Kinek a kavicsa van a kezemben? – Miután tizenhárom pár jelentkezett, elfogyott a kavics asisakból, így kiderült, hogy hiányzik négy ember. Két Haloszról való minüai előző este azzal a kifogással távozott apalotából, hogy áldozatot kell bemutatniuk Artemisznek az újhold harmadik estéjén, de azóta nem látták őket.Nyilván meggondolták magukat, otthon maradtak, s inkább veszni hagyták minden holmijukat. A másik hiányzó párPeliasz király fia, Akasztosz, és barátja, a mürmidón Péleusz volt. A hajó vízre bocsátásában még részt vettek, de

röviddel azután hírnök érkezett a királytól Akasztoszhoz, azzal a paranccsal, hogy haladéktalanul térjen hazaIólkoszba, és feleljen a királyi tiszttartó vádjára, mely szerint bántalmazott egy rabszolganőt. Akasztosz kénytelenvolt engedelmeskedni, ezért öszvérháton hazatért, s Péleusz nem sokkal később követte.

Vitatkozni kezdtek, hogy elhalasszák-e az indulást, míg visszatérnek. Hülasz azonban elmondta, hogy mikor azökrös szekéren Pagaszai felé tartott, a várostól egymérföldnyire feltartóztatta egy szakasz katona a palotaőrségből,felemelték a takarót Héraklész arcáról, de amint felismerték, sietve újra letakarták, és elmesélték, hogy szigorúparancsot kaptak, meg kell akadályozniuk Akasztosz királyfi hajóra szállását. Az argonauták rögtön tudták, hogy azegész ügy a rabszolganővel meg a tiszttartóval Peliasz koholmánya, hogy visszatartsa a fiát.

Idasz, az éles szemű Lünkeusz testvérbátyja így szólt:

– Akasztosz legalább annyira hibás, mint az apja. Véleményem szerint tetőtől talpig gyáva. De azt nem hittemvolna, hogy a mürmidón Péleusz ilyen csúfosan cserbenhagy bennünket; ámbár a legügyetlenebb dárdavető, akit

valaha láttam, és egyébként is kicsúszik minden a kezébő

l, mint az olajos angolna.Az öreg Naupliosz derűsen megjegyezte:

– Inkább teljék meg félig a hajónk lelkes evezősökkel, mint hogy tele legyen kelletlen legénységgel.

Néhányan helyeselték szavait.

Telt-múlt a délután. Az ifjak tréfálkozni kezdtek, rátértek a borsos, trágár történetekre, ahogy a lakoma vége felészokás, Iaszón azonban hallgatagon ült köpenyébe burkolózva, s az általános vigasságban még csak el semmosolyodott. Idasz Hülasz háta mögött borért nyúlt, megtöltötte kelyhét, és kétszer egymás után tisztán hajtotta fel azitalt, aztán részegen fegyvertáncba fogott a parton. Színpadiasán beállt, hüvelykujjai Iaszón felé mutogatott, és akövetkező rossz versikét bömbölte:

Iaszón, Aiszón fia, mondd meg nekem,

Mi jutott most eszedbe hirtelen?

I



70/264

Mi féreg rágja kebledet, fiam,Suttogni sem mered? Kiáltsd ki hangosan!

Az bánt talán, hogy, ím, vezére vagyE dicső ország hő s fiainak?Köztük Idasz – atyja Aphareusz –,

Lándzsája tette naggyá, nem Zeusz.

(Fenyegetően megrázta lándzsáját.)

Győ zd le gyávaságod, ha gyáva vagy, Fel a fejet! Ne hagyd így el magad!

(Iaszónt kezdte utánozni.)

Veletek megy Idasz, halljátok-e? A lándzsa-vet ő k legkülönbbike, Aréné szülte, sose veszt tusát, Az istenekre bizony mit se ad.

Apollón megpróbálta szertelen, Hogy elrabolja t ő lem kedvesem, Hogy lenne szajha temploma ölén, De istennek se adom, mi enyém!Szolgáit én dárdámmal átverem –

Ezt már megelégelte Mopszosz és Idmón. Idmón elkapta Idasz lábát, fellökte, és Mopszosz kicsavarta kezéből alándzsát. A társaság több tagja lefogta a részeget, Idmón pedig megpróbált a lelkére beszélni:

– Arcátlan hencegő, te bajkeverő! Látom a kelyhedről, hogy keveretlenül ittad a bort, de azért még akkor semkellene annyira eszedet vesztened, hogy a tündöklő isten káromlására vetemedj, akinek valamennyien vendégeivagyunk. Jusson eszedbe, mi történt a minap a két Alóidával. Nem akarták elismerni Apollón ítéletét két helikonizenélő kancanimfa ügyében, mondván, hogy a nimfák mint a Hármas Múzsa szolgálói már jóval Apollón ideje előtt aHelikon lakói voltak. Azzal fenyegetőztek, hogy háborút indítanak valamennyi olümposzi isten ellen, ha Apollónmegpróbálja magának kisajátítani a Helikont. Összehordtak mindenféle képtelenséget, hogy ha kell, egymás tetejéreállítják a Péliónt s az Osszát, hogy elérjék az Olümposz csúcsát, és lerántják trónjáról Zeusz atyát. Én jövendöltemmeg baljós végzetüket, és mielőtt atyám, Apollón egyáltalán kiküldhette volna íjászait, a két gazfickó holtan esettössze. Vadászat közben vitába keveredtek, hogy melyikük ölte meg a szarvasbikát, és karddal darabokra kaszaboltákegymást.

Idasz levegő után kapkodva nevetett, mert az ökölvívó Pollux ült a mellén.

– Gyere csak, argoszi béka, jövendöld meg baljós végzetemet, ha mered, mint akkor az Alóidákét, s majdmeglátod, mi lesz. Kiderül majd, hogy hamis próféta vagy, te nagyszájú, hazug prédikátor. És biztosítlak róla, aholttested itt rohad majd a Pagaszai-öböl partján, nem pedig holmi távoli, virágos mezőn (ahogy mondtatok), shajónk nélküled indul útnak.

A civódás könnyen véres összecsapássá fajulhatott volna, mert Lünkeusz már kivont karddal igyekezett feléjükbátyja, Idasz megsegítésére, de abban a pillanatban zengő dallam hangzott fel az oltár mögül – felülmúlhatatlanulgyönyörű játék, négyhúros lanton. Akik lefogva tartották Idaszt, a hang hallatára egyszeriben elengedték. Felálltak, sa zene ütemére táncba kezdtek. Idasz felkelt a földről, és beállt a táncolókhoz, nyoma sem látszott rajtaneheztelésnek, mivel a részegnek rövid az emlékezete. Lünkeusz örömmel tette vissza kardját hüvelyébe, és követte atöbbieket. Iaszón is kizökkent borongós révedezéséből, és délcegen, felemelt karral, ujjait pattogtatva kezdte járni a

táncot, mert a szigorú Kheirón kiváló tánctanár is volt. A nagy lábdobogás Héraklészt is felriasztotta. Felemelkedett,



71/264

majd szökellni kezdett az ökrös szekéren, s a zene üteméhez igazodva akkorákat dobbantott, hogy elkerülhetetlenneklátszott a tengelytörés. Körülötte a táncolok lánca ide-oda kerengett, s a szent nyolcas szám formájára kígyózott.

Még egy csapás a lant idegére, s a zene olyan váratlanul hallgatott el, mint ahogy kezdődött. Mopszosz, Idmón s

még néhányan odarohantak az ösztövér, vad tekintetű, tetovált képű, fehér vászonba öltözött thrákhoz, akiközbelépésével megakadályozta a vérontást.

– Orpheusz, Orpheusz – kiáltozták mindenfelől –, hát megjöttél egyiptomi kóborlásodból, megjöttél az önkéntesszáműzetésből a vad kikonok közül?

Orpheusz így felelt:

– Almomban értesültem róla, hogy csatlakoznom kell hozzátok. Szálljunk hát hajóra!

Orpheusz érkezése azonban estig elnyújtotta a lakomázást, akkor pedig már nem indulhattak. Iaszón elrendelte,hogy kaszáljanak füvet, és szénából készítsenek alvóhelyet a parton, és a társaság együtt evett-ivott, míg a holdmagasan ragyogott az égbolton, Orpheusz pedig játékával szórakoztatta őket. Sorra csendültek fel a régi szép időketdicsőítő énekek Thészeuszról meg Peirithooszról, s a hallgatóság egyre újabbakat kért. Éjféltájban azonban elaludtak,csak a szolgahad őrködött, mert tartottak Peliasz árulásától. A csendes éjszaka után derűsen virradt rájuk a hajnal.

Hideg húst s kevés bort reggeliztek, aztán Iaszón örömmel megindult a víz felé legénysége élén, felkapaszkodtakaz Argóra, és mindenki elfoglalta kisorsolt helyét. A szolgahad behordta a parton felhalmozott holmit, és gazdáikgyorsan berámolták a padok alatt levő ládákba. Most már türelmetlenül várták az indulás pillanatát, s Orpheuszrázendített a lelkesítő indulóra: Szállj tengerre, te hő s hajó! – a dalt akkor hallották először, csak később vált híressé.Héraklész nagylelkűen hajlandónak mutatkozott evező mellé ülni, a kormányoshoz legközelebb eső padba, jobboldalt. Iaszón tehát Argosz tanácsára elrendelte, hogy valamennyi evezőspárból a súlyosabb baloldalthelyezkedjék el a túloldal terhelésének ellensúlyozására. Dél felől heves szél fújt.

Tiphüsz elfoglalta magas ülőhelyét a hajó farában, Iaszón pedig parancsot adott a parton levőknek, hogy szedjékfel az átfúrt horgonykövek kötelét. Ez megtörtént, a kötelet behajították Iaszónnak, ő meg elkapta. Argosz azonbanszemrehányóan fordult Iaszónhoz, hogy a nagy fáradsággal kifaragott köveket ott akarja hagyni. Bár az evezősöktürelmetlenül zúgolódtak, behordták a partról a köveket, és lerakták őket a fenéken egy hosszú deszkára.

Végre jelt adhatott Iaszón az indulásra, Héraklész vízbe mártotta lapátját és húzott egyet. A többi evezős követtepéldáját, és az egyenetlen kezdet után hamarosan egyenesbe lendült a gyönyörűséges hajó, s vígan szelte az öbölvizét, kifogástalanul ütemes csapásokkal. Megvalósulóban volt Apollón jóslata, mely szerint az úton mutatkozik megIaszón igazi lénye. Mert az Argó fedélzetén nem Iaszón lett a széthúzás gyógyítója, bár neve azt jelenti, hanemOrpheusz, aki zenéjével csillapította le az irigy és izgága legénység örökös veszekedését.

Iaszón csiszolt fémlapról tükrözött, háromszor egymás után leadott fényjelzést vett észre Methóné irányából. Márvárt rá, s így szólt Tiphüszhoz:

– Kormányozz, kérlek, Methónéba. Ott kiegészítést kapunk. – Úgy is történt, és a Pagaszai partja felől hallatszó jajveszékelés lassan elhalkult a szélben.

Mikor már jócskán elhagyták Iólkoszt, Lünkeusz balra tekintvén elhallgattatta a zenét.

– Látok valamit a parton, bajtársak! – kiáltotta. – Két férfi meg egy nő igyekszik lefelé a Pélionról, Methóné

irányába futva, félig eltakarjaőket a tölgyfaliget. A két férfit mindnyájan ismerjük: Akasztosz, Peliasz fia, megbarátja, a mürmidón Péleusz. A nőt is ismerik egynéhányan, kecsesen szökell árkon-bokron át, akár az őz,

hajfonatairól, rövid ruhájáról mindenki láthatja, hogy Artemisz istennő vadászszüzei közül való.

– Lünkeusz, Lünkeusz, mondd meg nekem, milyen színű a ruhája? – kérdezte izgatottan evezőspárja, aKalüdónból jött ifjú Meleagrosz. – Mondd csak, nem sáfránysárga véletlenül?

– De az, sáfránysárga – felelt Lünkeusz –, és medvekaromból f űzőn lánc van a nyakában. Nem izgatlak tovább,Meleagrosz, az a nő jön, akit életednél is jobban szeretsz: a kalüdóni Atalanté!

Nagy Ankaiosz bosszúsan csattant fel:

– Okosabb, ha nem teszi a lábát a hajónkra. Nem hoz szerencsét, ha nő van a fedélzeten.

– Vigyázz a szavadra – figyelmeztette Meleagrosz. – Ugyanígy szóltál Kalüdónban is, a vadászat előtt, és hova jutottál volna, ha nincs ott Atalanté! Ő mentette meg az életedet.

Nagy Ankaiosz motyogott valamit, de nem lehetett megérteni.



72/264

Az Argó most a mólóul szolgáló methónéi sziklanyelv mentén haladt, és Atalanté, mielőtt bárkimegakadályozhatta volna, kezében fenyőággal beugrott a hajóba. – A Szűz Istennő nevében! – kiáltotta. Iaszón nemtehetett egyebet, be kellett fogadnia a lányt a hajó legénységébe. Az ezüstfenyő Artemisz szent fája, aki megszakította

ugyan kapcsolatát a Hármas Istennővel, és Zeusz leányának vallotta magát, de régi jelvényeit megtartotta.Veszedelmesebb dolog a Szűz Istennőt megsérteni, mint bármely más istenséget, ezért Iaszón megkönnyebbülvelélegzett fel, hogy ő is támogatja expedícióját; amúgy is szorongva gondolt rá, hátha megsértette kimértségévelpapnő jét, Iphiaszt azon a bizonyos reggelen.

Meleagrosz azonban, aki szerelmes volt Atalantéba, keserves csalódással vette tudomásul, hogy a lány az istennő nevében érkezett, ennélfogva érinthetetlen. Az ifjú felajánlotta ugyanis, hogy elválik fiatal feleségétől, Kleopátrától,Idasz és Marpéssza leányától, és elveszi Atalantét, amint kilép Artemisz szolgálatából. A lánynak joga volt férjhezmenni, ha előzőleg bizonyos meg nem nevezhető áldozatokat teljesít az istennő szentélyében. Figyelmeztette azonbanegy jóslat, hogy ez a házasság balszerencsét hoz rá, s különben sem óhajtotta kihívni maga ellen Kleopátra apjának,Idasznak haragját, még kevésbé akart fájdalmat okozni Kleopátrának, aki vadásztársai közé tartozott. Elutasítottatehát a göndör hajú Meleagroszt, de az esküdözött, hogy semmi sem kényszerítheti vissza Kleopátra oldalára. Inkábbelmegy Iólkoszba, jelentkezik a kolkhiszi útra, hogy mindkét nőt elfeledje.

Úgy látszott azonban, Atalanté éppenséggel nem óhajtja, hogy Meleagrosz elfeledje. Az ifjú padján foglalt helyet,Lünkeusz átadta neki evező jét. Meghökkenve látták, hogy három véres skalp csüng az övén, ami nyugtalanította ésmegborzongatta környezetét.

Akasztosz és Péleusz futva érkezett a mólóra, majd nevetve beugrottak a hajóba. Nyomban leültek egymás melléaz orrülésre, helyre tették az evező jüket, Iaszón és Lünkeusz pedig rúddal eltaszította a hajót a mólótól. Evezésközben Akasztosz elmondta bajtársainak, mi történt. Iólkoszba érve értesült Peliasztól, hogy senki sem emelt vádatellene, s hogy a király őrséget vezényelt ki mindenfelé, mert meg akarja akadályozni hajóra szállását Pagaszaiban.Akasztosz felháborodva tiltakozott, és semmi jelét nem adta, hogy hajlandó teljesíteni apja kívánságát, mindaddig,míg Péleusz meg nem érkezett. Péleusz ugyanis azzal állított be a palotába, hogy összeveszett Iaszónnal abban akérdésben, hogy ki legyen a vállalkozás vezére, s megesküdött, hogy csakis akkor száll hajóra, ha Héraklész lesz akapitány.

– Bölcsen tetted – mondta erre Peliasz –, nagyon bölcsen, mivel őszintén szólva éppenséggel nem hiszem, hogyvalaha viszontlátjuk azt a hajót, ha a résztvevők öntelt unokaöcsémet ültették a nyakukra kapitánynak.

Akasztosz erre úgy tett, mintha megmásította volna szándékát, mondván:

– Most, hogy te is visszajöttél, Péleusz, kedves barátom, már én sem nagyon kívánok velük tartani. Gyere, üljünkle és falatozzunk. Holnap korán reggel aztán indulunk a Pélionra, köszöntjük Kheirónt, s megkérjük, jöjjön velünkvadászni. – Ez ellen Peliasznak sem volt kifogása, így aztán másnap reggel korán kelt a két ifjú, elindultak egydarabon a hegynek felfelé, de aztán elkanyarodtak Methóné irányába, mert Péleusz közölte ezt a szándékát Iaszónnal,s azt remélték, ott találják az Argót. Útközben bukkantak Atalantéra, aki az imént ölt meg két kentaurt, s éppen askalpjukat fejtette le…

– A kentaurok nem ismerik el az olümposzi Artemiszt közölte magyarázatul Atalanté. – Gyűlölik az istennőt,amióta átvette a halnimfák iólkoszi székhelyét, s megfosztotta őket a megszokott gyönyörűségtől. Három kentaurlesett rám, amikor az Ossza hegyéről jöttem lefelé, és bizonyára nekem esnek, hogy megerőszakoljanak, ha el nemrejtőzöm s le nem terítem nyilammal az egyiket. Elindultam, de észrevettem, hogy megint a nyomomban vannak, errelelőttem a másik kettőt is, mint már elmondta Péleusz és Akasztosz. Lenyúztam a skalpjukat, nehogy üldözzön bujaszellemük. Megkönnyítette a dolgomat, hogy a kentaurok hosszú sörényt viselnek. Minden erejük a hajukbanösszpontosul. Ne féljetek, a skalpról lecsöpögő vér nem balszerencsét hoz a hajóra, hanem éppen szerencsét!

Iaszón elszörnyedt Atalanté elbeszélése hallatára. Bármit mond is a lány, rokonainak, a kentauroknak szellemebiztosan elvárja tőle a bosszút, ő pedig nem vállalhatja, hogy megsértse Artemiszt. Végül is így szólt:

– Mivel nevelőapámat, Kheirónt nem ölted meg, megbocsátok neked. Mert azt megkeserülnéd, ha megölnédnevelőapámat!

– Ó, hát elfelejtettem volna megmondani neked – vágott közbe Héraklész –, hogy meghalt az én öreg kentaurbarátom? Tegnap halt meg, szegény. Hármasban Hülasszal nagyon kellemes estét töltöttünk együtt, lakomáztunk,csevegtünk, történeteket meséltünk, és akkor… nem is emlékszem pontosan, hogyan kezdődött a baj, csak azt tudom,

hogy néhány kentaur indulatba jött s pofákat vágott rám. Odacsaptam az egyikre, de úgy látszik, túlságosan



73/264

eltaláltam, mert többet meg se nyikkant. Erre aztán még jobban felindultak, és elhatározták, hogy megbosszulják ahalottat.

– Héraklész hat kentaurt ölt meg – szólalt meg Hülasz. Megint megszólaltak a gyerekhangok a fejében. Az az

ember igyekezett visszatartani, hogy kiirtsa az egész törzset, de sajnos, beleszaladt egy kilőtt nyílba. Képzelheted,mennyire bántotta Héraklészt a lelkifurdalás, s kénytelen voltam újabb korsó borral csillapítani. Ezért érkeztünktegnap oly későn a kikötőbe. – Kheirónt csak így említette: „az az ember”, nehogy felingerelje szellemét.

– Istenverte fajzat a kentaur! – szólalt meg a lapitha Korónosz. – Minden ok nélkül rávetették magukat apámra,Kaineuszra, és agyonverték fenyődorongokkal. A szívem majd kiugrik örömében, ha azt hallom, hogy valaki kentaurtölt.

Erre Orpheusz gyorsan elővette lantját, megnyugtató dallamot pengetett, s így énekelt hozzá:

Feledjük, társaim, azt mondom én, Ha baljós tett a tettünk,

Mögöttünk már, mögöttünk,

Elmúlt, el kell felednünk,Van még remény.

– Énekeld el megint ezt a strófát, te thrák – kiáltotta oda Héraklész –, igazad van, feledjük el a nyomorultkentaurokat. Ugye, Iaszón fiam, nem él benned rossz szándék?

Iaszón nem válaszolt, Héraklész azonban, most már fenyegetően, megismételte kérdését. Megtört hangon skönnyes szemmel, nehezen mondta ki a szavakat:

– Az az ember olyan nemes volt, hogy nem ismertem hozzá foghatót. Kevésre becsülném magam, ha e hírhallatára nem könnyeznék. Amint látom, még a hős Péleusznak is ömlik a könnye, a válla is rázkódik a zokogástól.De azért megvallom, szívesebben veszem, hogy drága mostohaapám és kentaur rokonaim a te kezedtől estek el,nemes Héraklész, mint bárki másétól. Bizonyos vagyok benne, hogy amint visszatérsz Görögországba, igyekeznifogsz megbékíteni annak az embernek szellemét, pompásabban fogsz áldozni neki, mint amit mástól várhatna, éskiengeszteled a többiek szellemét is. S az az ember is hibás a történtekben, nem lett volna szabad csapra vernie aboroshordót; hiszen maga is gyakran mondogatta, hogy a bor a kentaurok átka!

Így aztán Iaszón elérte, hogy nem gerjedt haragra Héraklész.

– Bajtársak – szólalt meg Argosz –, azt ajánlom, használjuk ki a délutánt, húzzuk meg az evezőt, és tűnjünk el aPagaszaiöbölből, még mielőtt utolér bennünket Peliasz üldöző gályája.

– Halljuk újra azt a dalt, Orpheusz – szólt oda Héraklész. Igaz is, mondd csak, nem volt véletlenül bátyád az azenetanár Unosz, akinek réges-rég a tulajdon lantjával, önvédelemből kiloccsantottam az agyát? Bosszantóannagyképű alak volt.

– Felejtsd el sötét emlékeidet, Héraklész! – felelt bánatosan Orpheusz, s a húrokba csapott.

De nem Methóné volt az utolsó hely a Pagaszai-öbölben, ahol az Argó horgonyt vetett: Iaszón mindenképpenérinteni akarta a partot az öböl legmélyebb beszögellésénél, azon a ponton, melyet később Aphetainak (azaz induláskikötő jének) neveztek el, hogy ott a tündöklő Artemisznek gödölyét áldozzon, melyet néhány fügekenyérért vásároltegy kecskenyájból. Az áldozattal nem vesztettek sok időt, ráadásul Meleagrosznak sikerült rábeszélnie Atalantét,hogy ugyanennél az oltárnál ajánlja fel az istennőnek a skalpokat, s ezzel nagy kő esett le mindenki szívéről.

Atalanté élettörténete a következő: az arkádiai Iaszosz, annak az Oineusz kalüdóni királynak az egyik vezető embere,aki az első szőlőt telepítette Aitóliában, nagyon vágyott fiúgyermekre. Imádott felesége azonban leányt hozott avilágra, és belehalt a szülésbe, kívánságára a gyermek az Atalanté nevet kapta. Iaszosz parancsot adott tiszttartójának,hogy a hegyek közt tegye ki a csecsemőt engesztelésül, amiért megölte anyját. Ilyesmit azonban senki sem vállalszívesen, mert egy gyermek szellemétől sokkal nehezebb megszabadulni, mint a felnőttétől, így aztán a tiszttartóátadta a csecsemőt a helyettesének, az a disznópásztornak, a disznópásztor meg a feleségének, az asszony pedig fogta

Atalantét, és letette Artemisz, a Nőstény Medve hegyi szentélyének küszöbére, majd közölte férjével, hogy Iaszosz



74/264

parancsa teljesült. Azt beszélik, egy valóságos nőstény medve járt le naponta a hegyekből a szentélyhez, hogy mézetlakmározzék, s az szoptatta Atalantét. Atalantét az istennőnek szentelték, híres vadász lett belőle, s mire felnőtt,szélsebesen száguldott hegyen, völgyön, erdőn át, és egész Görögországban nem akadt se férfi, se nő, akinek a lába

oly fürge lett volna, mint az övé.Évek múltán egy ádáz vadkan kezdett garázdálkodni Kalüdón földjein és gyümölcsöseiben, azt gondolták,

büntetésül, amiért a király megsértette a vadállatok istenasszonyát, Artemiszt. Oineusz, valahányszor közös áldozatotmutatott be az olümposziaknak, mindig mellőzte az istennőt, amiért szabadjára engedte rókáit a szőlőskertekben.Kezdetben senki sem mert szembeszállni a vadkannal, de végül a király fia, Meleagrosz, ifjakat toborzottGörögország minden részéből, és csapatával a nyomába eredt. Mielőtt azonban elindult volna a vadkan üldözésére,Meleagrosz el akarta nyerni Artemisz beleegyezését vállalkozásához, felkereste hát engesztelő ajándékával amedveszentélyt. A f őpapnő méltányolta Meleagrosz hősiességét és jámborságát, s nemcsak áldását adta a vadászatra,hanem társul adta melléjük Atalantét is. Ez nem volt ínyére társainak, Idasznak, Lünkeusznak, Kasztórnak,Polluxnak, Admétosznak, nagy Ankaiosznak és Péleusznak. Sorra kijelentették, nem hajlandók nő társaságábanvadászni, mert az balszerencsét hoz rájuk. Meleagrosz azt válaszolta, hogy most már nem hagyhatnak fel avadászattal, mert Artemisz bizonyára éppoly szigorúan megbünteti őket, mint ahogy megbüntette apját, Oineuszt is.

így aztán nagy kelletlenül mégis elindultak, megállapodván abban, hogy azé a bőr, aki elejti a vadkant.Atalanté mindenkit megszégyenítve elsőnek találta meg a nyomot, mely ahhoz a sűrűhöz vezetett, ahol a vad

megbújt. Megvetésük jeléül nem engedelmeskedtek a lány parancsának, mely szerint teljes csendben körül kellettvolna fogniuk a bozótost, és lesben állni felhúzott íjjal, dárdával, míg ő felhajtja a vadkant. Éppen az ellenkező jétcselekedtek, nagy zajjal a csalitosba rohantak, hogy megijesszék az állatot. Mind egy csomóban voltak, mikor az állatkitört, kettőt megölt közülük, másik kettőt súlyosan megsebesített, az egyik nagy Ankaiosz volt. Atalanté a vállárakapta a sebesülteket, és biztonságos helyre vitte őket, a vadállat meg azalatt a bajtársak tetemén lakmározott. A lányPéleusznak hagyta a dicsőséget, hogy leterítse dárdájával, de Péleusz, bár a vad még ocsmány lakomájával voltelfoglalva, nem talált, s tévedésből saját apósát terítette le. A vadkan sértetlenül elmenekült.

Atalanté bekötözte nagy Ankaiosz sebét, s folytatta a vad üldözését. Másodszor is ő fedezte fel rejtekhelyét.Ezúttal a vadászok engedelmeskedtek jeladásának és lesben maradtak. A lány pedig közvetlenül az állat mögé

lopakodott, s hátulról nyilat eresztett a combjába. Iszonyú visítással bukdácsolt a vad a tisztásra, ahol az Atalanté általkijelölt őrhelyekről nyílzáporral fogadták a vadászok. Az egyik nyílvessző a bal szemébe fúródott, a vad habzószájjal, ádázul, de egyre lassabban futott körbe. Meleagrosz a vak oldala felől a közelébe merészkedett, és átdöfte aszívét dárdájával.

A vad összerogyott, s most már a többiek is, akik biztos távolban maradtak, míg ártalmukra lehetett, odafutottakés beledöftek. Amint várható volt, nagy veszekedés támadt akörül, hogy ki ölte meg s kit illet a b őre. Meleagroszazzal döntötte el a vitát, hogy bár az ő dárdája adta meg a halálos döfést, lemond a bőrről Atalanté javára. A lánynyila találta elsőnek az állatot, tehát mindenképpen kimúlt volna néhány napon belül, s utána ő hajtotta a csapdába,hogy az általa állított őrszemek lenyilazzák.

Meleagrosz szolgái megnyúzták a vadkant, s bőrét átnyújtották Atalanténak. A lány köszönettel fogadta azajándékot, és hazafelé tartott Artemisz szentélyéhez, útközben azonban megtámadták Meleagrosz nagybátyja!,egyikük azt állította, hogy az ő nyila vakította meg a vadat. Nemcsak az volt a szándékuk, hogy elrabolják tőle a bőrt,

hanem hogy erőszakot követnek el rajta. Meleagrosz meghallotta a lány segélykiáltásait, odarohant, hogy megmentse,és közben Artemiszhez fohászkodott, hogy őt ne terhelje bűnrészesség. Mindkét nagybátyját megölte ugyanazzal adárdával, mely a vadkannal végzett. Ezúttal is valónak bizonyult a babona, hogy balszerencsét hoz a n ő a vadászatra;hiszen öt férfi halt meg aznap. De éppoly joggal állíthatnánk azt is, hogy az előítélet okozta vesztüket.

Mikor Iaszosz értesült róla, hogy Atalanté nyerte el a bőrt, büszkeség töltötte el szívét, és elismerte leányának.Megtette örökösének, és hálából drága bronzkapukkal s forgónyárssal ajándékozta meg Artemisz szentélyét. Atalantéazonban nem tudott beleszokni a fényűző életmódba, sem abba, hogy az apja parancsolgasson neki, továbbra isvadászni járt, mikor kedve tartotta, különösen holdvilágnál.

Itt következik az argonauták névsora, illetve azoké, akik a Pagaszai-öbölben hajóra szálltak. Ezek nem mindtartottak ki a vállalkozás végéig, mások viszont azzal nyerték el az argonauta nevet, hogy később csatlakoztak azArgó utasaihoz, mikor a hajó már áthaladt a Bolygó-sziklákon s elérte a Fekete-tengert.



75/264

Admétosz, Pherai királya, minüai.

Akasztosz, Iólkosz királyának, Peliasznak fia, minüai.

Kis Ankaiosz, lelegesz, a virágzó Számoszról.

Nagy Ankaiosz, tegeai, Poszeidón isten fia.

Argosz, athéni, születésénél fogva theszpiai, az Argó építő je.

Aszkalaphosz Orkhomenoszból, Arész isten fia, minüai.

Atalanté, Kalüdónból.

Augeiasz, Élisz királyának, Phorbásznak fia, a Nap papja.

Butész, athéni, Athéné istennő papja, a leghíresebb görög méhész.

Ekhión, a Külléné-hegyről, Hermész isten fia, herold.

Erginosz, Milétoszból, Poszeidón isten fia, minüai.

Euphémosz, tainaroni, a phókiszi úszó.

Eurüdamasz, dolopsz, a thesszáliai Xüniasz-tótól, minüai.Héraklész, Tirünszből.

Hülasz, drüopsz, Héraklész kísérő je.

Idasz, az arénéi Aphareusz fia, minüai.

Idmón, argoszi, Apollón isten fia.

Iphitosz, phókiszi, festő és képfaragó.

Iaszón, az Argó kapitánya, Iólkosz királyának, Aiszónnak fia, minüai.

Kalaisz, az Északi szél fia, a thrákiaiThüniából.

Kasztór, Spártából, Zeusz atya fia, birkózó és lovas.

Korónosz, lapitha, a thesszáliai Gürtonból, minüai.

Lünkeusz, az éles szemű, Idasz fivére, minüai.Meleagrosz, Kalüdón királyának, Oineusznak fia.

Melampusz, püloszi, Poszeidón isten fia, minüai.

Mopszosz, lapitha, minüai, madárjós

Naupliosz, Poszeidón isten fia, hírneves hajós.

Orpheusz, a thrák dalnok.

Péleusz, Phthiából, mürmidón hős.

Periklümenosz, a homokos Püloszból, minüai varázsló, Poszeidón isten fia.

Phalérosz, íjász, az athéni királyi házból.

Pollux, Spártából, híres ökölvívó, Kasztór ikertestvére

Tiphüsz, a boiótiai Thiszbéből, minüai, az Argó kormányosa.Zétész, thrák, Kalaisz testvére.

A fentiekhez csatlakozott később a lapitha Polüphémosz, aki minüai volt, és a thesszáliai Lariszából jött; háromminüai fivér, valamennyien phleguasziak, a thesszáliaiTrikkából, név szerint Deileion, Phlogiosz és Autolükosz,továbbá Phrixosz négy fia, akik végül elhozták az aranygyapjút Kolkhiszból, név szerint Phrontisz, Melanión,Kütisszórosz és Argeiosz. Ezek szerint mindössze huszonegy valódi minüai mondhatta magát joggal argonautának, skívülük még azok, akik újjászületési szertartással lettek minüaivá. Ami a mariandünosz Daszküloszt illeti, aki azArgót az odafelé út egy szakaszán kormányozta; továbbá az aiginai Telamónt; Kanthoszt, Polüphémosz testvérét, smásokat, akik, mint az utóbb említettek, hazafelé menet hajóztak egy darabon az Argón, s nem vettek részt azaranygyapjú visszaszerzésében, szavahihető költők és heroldok nem említik az argonauták között. Nevüket csak

később tették a névsorhoz, s innen származik az a valótlan adat, hogy az Argó ötvenevezős hajó volt.



76/264

TIZENKETTEDIK FEJEZETTÁBORTÜZEK KASZTANTHAIÁNÁL

z Argó szépen haladt előre: egyenletes evezőcsapásokkal vágott át délen a Pagaszai-öböl keskenykapuján, majd északkeletre tartva már evezővel és vitorlával futott a szűk szorosban, mely Euboia szigetételválasztja Magnészia csipkés partjától. Mikor első ízben vonták fel a vitorlát, melyet kedvező szél

dagasztott, az argonauták örömujjongásban törtek ki. A derék Naupliosz felkiáltott:

– Soha ilyen szépséges alkalmatosság nem szántotta még a sós vizet, mint a te hajód, Argosz!

– Olyan könnyedén és pompásan úszik a vízen, akár a hattyú – tette hozzá Kasztór.

– Szerintem inkább delfinhez hasonlít, úgy szökell a hullámokon – vélekedett kis Ankaiosz.

Idmón hozzátette:

– Ha látja az ember, amint a gördülő hullámokat szeli, orrával szántja a tajtékot, farával lerázza magáról ahullámgyerekeket, akár a permetet az áldozati babérágról, hát mondhatom, bajtársaim, ettől a látványtól az emberneka lelke is örül.

Az argonauták sorra magasztalták az Argót, ki-ki születéséhez és körülményeihez illő hasonlatokkal. Ismétserényen forgatták az evezőt, hogy jól haladjanak, s valamennyien fellélegeztek, mikor áthaladtak a Szkiathoszi-szoroson, Magnészia kiszögellése és Szkiathosz erdős, sziklás szigete között, mely a Szporádok csoportjában nyugatfelől a szélső. Utána pihentek egyet, és ápolgatták hólyagosra feltört tenyerüket.

Lanyha hátszél fújt. Tiphüsz jól ismerte ezt a partszakaszt, s néhány nyíllövésnyi távolságban tartotta az Argót a

parttól, nehogy felszín alatti rejtett sziklákba ütközzék. Késő

délután rámutatott egy sötét szirtre, mely fenyegetőenmeredt elébük.

– Ez a Szépiasz-fok – mondta –, örvendetes jel Thrákiából hazafelé menet, könnyű megismerni, mert ott vanmögötte az a vörös szikla. De nekünk ma még túl kell haladnunk rajta, sőt az Ipnoi-fokon is, csak aztán térhetünknyugovóra a parton. Ha tart a szél, a mai napon másodszor is megpillantjuk a Péliont baloldalt.

Tovább eveztek hát, bár sűrűsödött a sötétség, felkelt az újhold és derűsen ragyogtak a csillagok. Orpheuszrázendített egy Artemisz istennőt dicsőítő énekre, akinek tiszteletét számtalan szentély hirdette a környéken, és sok-sok példát elősorolva figyelmeztette az argonautákat, milyen veszedelem vár arra, aki vét az istennőt illető tiszteletellen. A dicsőítő himnusz ütemére jó ötmérföldnyit eveztek, s az egyes szakaszok között Idasz ugyanarra a dallamra akövetkező szöveget énekelte rekedt hangján:

Ó, Meleagrosz, Oineusz fia,

Ó, Meleagrosz, Oineusz fia,Ó, Meleagrosz, téged intelek,

Ne illesd Atalanté ajkait.

S az argonauták cinkos nevetéssel ismételték a csattanót:

Ó, Meleagrosz, téged intelek, Ne illesd Atalanté ajkait.

Meleagrosz nem törődött velük, mindenért kárpótolta, hogy a vele közös padban ülő Atalanté gyengéden lábfejéretette a lábát, jelezve, hogy vele érez. Azután kivette a lantot Orpheusz kezéből, s ügyesen kísérve énekét, az iméntidallamra előadta a vadászlány dalát, aki keservesen megbűnhődött, amiért megszegte szüzességi fogadalmát.

A



77/264

Kallisztó, az arkádiai vadászlány, bár gyermekének maga Zeusz volt az apja, mégsem menekülhetett Artemiszféltékeny haragja elől. Az istennő parancsára rengeteg nyílvesszőt eresztettek a lányba, de nem ejtettek halálos sebetrajta, aztán sorsára hagyták, hogy nyomorultul pusztuljon el az erdőben. Róla nevezték el a Nagymedve csillagképet,

emlékeztetőül arra, hogy Artemisz nem ismer kegyelmet.A Pélion a tenger felől, holdfényben, különösnek, másnak tűnt, mint az a hegy, melyet Iaszón egész életében

ismert: egyik pontján mintha fennsíkot látna… Iaszón már azt sem tudta, mit gondoljon. Kérdéssel fordultHéraklészhez:

– Nem kellene most már pihenőre igyekeznünk a partra, nemes Héraklész? Hiszen már elhagytuk a Péliont.

– Miért tőlem kérdezed? Miért nem Tiphüsztől vagy Argosztól, vagy akitől akarod? – felelt bosszúsan Héraklész.Örökösen gyötörsz az ostoba kérdéseiddel, mint a nyűgös gyerek!

Iaszón elszégyellte magát, mert kitört körülötte a nevetés, de Tiphüsz kijelentette:

– Nagyon szeretném, ha még ma este eljutnánk Kasztanthaiáig, ahol jó a víz és biztonságosan lehorgonyozhatunk.

– Jól ismerem az ottani pásztorokat – mondta erre Iaszón –, kevés borért vehetünk tőlük két napra való birkahúst.

Tovább eveztek hát a Pélion sötét árnyékában, s a sziklákat kerülgetve egyszer csak feltű

nt előttük Ipnoihegyfoka, aztán elült a szél, és csak az evezőkre hagyatkozhattak. Már derengett a hajnal, mikor elérték

Kasztanthaiát, holtfárad tan, hangosan szitkozódva, amiért Iaszón egyhuzamban végighajszolta őket a kolkhiszi útfelén. Valóban biztonságban vetettek horgonyt, de amint a partra vánszorogtak, olyan merev volt a lábuk, akár azevező jük.

A magnésziai juhászok kalózoknak nézték őket, felkapták gyerekeiket, s a hegyekbe menekültek előlük. Iaszónutánuk kiáltott, igyekezett megnyugtatni őket, de rá sem hederítettek.

Az argonauták rozsét szedtek és tüzet raktak, Héraklész pedig útnak indult birkát keríteni. Hamarosan visszatért,vállán néhány keservesen bégető ürüvel.

– Hesztiának, a házi tűzhely istenasszonyának szánom őket áldozatul – mondta. – Nagyon tetszik nekem ez a hely.Visszatérek majd ide, ha teljesítettem munkáimat, házat építek s otthont alapítok Hülasszal. Üldögélek a parton,hallgatom a hullámok moraját, s a fák ágain keresztül figyelem a víz tükrére vetődő holdfényt; ha pedig megérkezik

Talthübiosz Eurüsztheusz üzenetével, felkapom a serpenyőmet és miszlikké szaggatom vele. A szent kígyókra, demegéheztem! Szaporán, ostoba népség, rakjatok oltárt nekem, s ide a kovakövet, hogy meggyújtsam az áldozatitüzet!

A dolopsz Eurüdamasz arra kérte, ne itt áldozzon, hanem ősének, Dolopsznak közeli sírjánál. Héraklésznagylelkűen beleegyezett. A szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy bármeddig él is, soha, sehol nem fog letelepedni.

Hamarosan leölték az áldozati urukét, megnyúzták, feldarabolták őket, és vérüket meghagyták Dolopsz szomjasszellemének. Az argonauták körülülték a két hatalmas tábortüzet, s köpenybe vagy pokrócba burkolózva mindenki aláng fölé tartotta a hosszú nyársra tűzött birkahúst. Héraklész a hajóból a partra cipelt egy tartály bort, Hülasz pedigbronzkorsójával elment vízért. Az Argót lehorgonyozták és két sziklához kötötték, vitorláját bevonták, és a hajó orráta széliránnyal szembefordították. A püloszi Melampusz, Iaszón unokatestvére, a legborongósabb s leghallgatagabbargonauta ott maradt a hajóban őrszemnek, evezőstársa, a varázsló Periklümenosz pedig bőségesen ellátta hússal és

itallal.A kisebb tábortűznél így szólt a lapitha Korónosz a pherai Admétoszhoz:

– Meg kell hagyni, nem rossz ez a birkahús, bár itt nem olyan kövér a legelő, mint nálunk Thesszáliában. De abirkák biztosan lejárnak a partra, és a sziklákról sót nyalnak étvágygerjesztőnek, attól gyarapszanak olyan szépen.

– Én is rendszeresen adok sót a nyájamnak. Nem nagy növésű fajta, de azért van okom a büszkeségre, különösenmióta megszabadítottad őket a kullancstól. Rendes, jószomszédi cselekedet volt ez tőled, Korónosz.

– Semmiség – válaszolt Korónosz. – Amióta Athéné vállalta a varjútestvériség védnökségét, nekünk is bámulatosa hatalmunk e hosszú életű, szent madár fölött. Ott röpködnek nyájaink körül, amikor csak szükség van rájuk.Csakugyan kitűnően gyarapszanak a nyájaid az idén, Admétosz.

Az athéni Butész mosolyogva jegyezte meg:



78/264

– Az én gyapjasaim nem olyan fehérek, mint a te állataid, Admétosz, de el sem fogod hinni, létszámukötszázszorosa a tieidnek. S olyan értelmesek, hogy se kutya, se pásztor nem őrzi őket, mégis édesebb eledeltszolgáltatnak asztalomnak, mint a te nyájad.

Admétosz udvariasan válaszolt:– Valóban? Pedig egész Thesszáliában úgy tudják, a pherai birkának van a leggyengébb húsa, még az attikai sem

ér fel vele. ízes a legelőnk, akár az árpakenyér, igaz-e, Korónosz? És az én birkáim gyapja olyan selymes (joggalbüszkélkedhetem vele), hogy nincsen párja: tapogasd csak meg a pokrócomat!

– Az én juhaim barnák meg sárgák, s jóval kisebbek a tieidnél – folytatta most s már széles mosollyal Butész. –Minden reggel egyszerre rajzanak ki karámjukból a Hüméttosz legelő jére, s alkonyatkor szépen hazatérnek. Nemszeretik a füvet meg a sót, annál jobban a virágot. Apró kis szarvuk van, és szőrös a hasuk.

Tréfás beszéd volt ez, de beletelt egy kis idő, míg Admétosz elértette. Végül Butész előhúzott köpenye alól egykorsó hüméttoszi mézet, s felszólította társait, mártsák bele ujjúkat, ízleljék meg.

Nem győzték dicsérni az ízét, s ekkor Butész mesélni kezdett nekik a méhészetről, és megígérte, hogy hahazatérnek útjukról, valamennyiüket megajándékozza egy-egy rajjal, s aztán nem lesznek a véletlenre utalva, hogy

vadmézet leljenek a fák odvában.– Ne értsetek félre – mondotta. – Magam is szeretem a vadmézet, és sok kellemes délelőttöt töltök azzal, hogy

bejárom érte a Hüméttosz környékét. Lesbe állok a virágos rét egyik sarkában, míg fel nem fedezek egy mézzelmegrakodott mehet, mely fészkére igyekszik. Aztán utánamegyek, s botokkal kitűzöm röptének irányát, mert a méhegyenes vonalban röpül hazafelé. Közben ellenkező irányból, a tisztás túlsó széléről is meglátok fészkükre térő méheket. Ezeknek az irányát is kitűzöm, s a vonalak metszőpontjában hamarosan meglelem a fészket. – Butészkedélyes ember volt, s mindig úgy irányította a társalgást, hogy a végén a méneknél vagy a méznél kötött ki. Különösmódon Athéné papja volt, holott a méhtestvériségnek Apollón a védőistene. Butész leborotválta a fejét, s mindigfehérbe öltözött, mivel ez megnyugtatóan hat a ménekre, vagy legalábbis azt hitte.

A többi tábortűznél a széthúzás láthatatlan szellemei heves vitára ingerelték az embereket: veszekedtek a tűztermészetéről, a szezám vetésének helyes időpontjáról, a medvékről hogy az arkádiai medve veszedelmesebb-e, mint

az attikai Parnész-hegyi, vagy a thrákiai fehér medve a legádázabb-e mind közül. Ahogy dühösen kiáltoztak, mikorPhalérosz és Argosz Ekhiónnal és nagy Ankaiosszal szemben az attikai medvét veszedelmesebbnek nyilvánította azarkádiainál, ahogy vadul rájuk támadtak a thrákok, Kalaisz és Zétész, bősz medvének gondolta volna az embervalamennyiüket. Orpheusz az egész társaságot azzal csendesítette el, hogy egyetlen medve sem természettől fogvaádáz, csak fel lehet bőszíteni: az anyamedvét az ingerii fel, ha veszélyben érzi bocsait, a kan medvét a nemi indulatgerjeszti fel, de mindkettőt egyformán feldühíti, ha kutyaugatással vagy fegyverzörgéssel felriasztják téli álmából.

– Minden vadállat közül a medve hasonlít leginkább az emberre. Megküzd azért, ami az övé, gyermeteggé válik,mikor a bocsaival játszadozik, semmit sem élvez jobban az alvásnál, s rajong a lépes mézért, mondta, majd ígyfolytatta: – Rajta, bajtársak, térjetek nyugovóra, nagyon kifáradtatok.

Aludjatok nyugodtan egy ültő helyetekben, s ne tartsatok semmi veszélytől, én majd őrködöm, hiszen nemeveztem olyan keményen, mint ti!

Peliasz hamarosan hírét vette, hogy az Argó Methónénál érintette a partot, de nem nyugtalankodott. Azt gondolta,

Argosz vett fel valami útravalót, amit a parton hagyott, mikor a közelben szálfát készített az építéshez. Ekkor hírnökérkezett a Pélionról, jelentette Kheirón halálát, s most már nyugtalankodni kezdett fia, Akasztosz miatt, mert tartotttőle, hogy rajta bosszulják meg a kentaurok Héraklész vérengzését. Segítőcsapatokat küldött utána, de az egyikrövidesen visszatért, és azt a hírt hozta a methónéi disznópásztortól, hogy Péleusz és Akasztosz nagy nevetve beszálltaz Argóba s elhajózott. Peliasz rádöbbent, hogy kijátszottak, s rettenetes haragra gerjedt, félholtra verte a hírhozókat,dühösen fel-alá járkált az ebédlőteremben, s fel-felhorkant, akár a vadállat. Végül baltát ragadott, és elrohant apalotából. Holdfénynél egyenesen Aiszón házához tartott, s fennhangon mondogatta magában:

– A ti istentelen fiatok hírnévvel és kinccsel kecsegtetve elragadta tőlem Akasztosz királyfit, akit a világonlegjobban szeretek. Ha bármi baj éri Akasztoszt, sose hidd, bátyám, Aiszón, hogy életben maradsz.

Éjfélre járt. Lefüggönyözve, bereteszelve az egész ház, de Peliasz baltája segítségével mégis behatolt. A ház belső udvarán lepte meg Aiszónt és Alkimédét, amint fáklyafénynél Perszephoné szűz istennőnek mutattak be áldozatot.



79/264

Peliasz meghökkenve állt meg, mivel Aiszón fürgén mozgott, akár egy fiatal férfi. Éppen letaglózott egy feketebikát, átvágta a torkát. Az állat szarvát éjkék fonállal, fejét tiszafaágakkal ékesítették fel az áldozatra. A vér egykővályúba csörgött, s Alkimédé imádságot mormolva széttárt kézzel hajolt fölébe. Sem ő, sem Aiszón nem hallotta

Peliasz zajos érkezését, annyira elfoglalta őket a nehéz feladat, mert bár karika volt a bika orrában, mégsem tudtákegykönnyen a vályúhoz terelni.

Aiszón most ünnepélyesen Perszephonéhoz folyamodott, és kérte, engedélyezze apja, a minüai Krétheuszszellemének, hogy felszálljon az alvilágból, igyék a friss, meleg vérből, s utána jövendölje meg Iaszónnak éstársainak valóságos sorsát a kolkhiszi kalandban. Peliasz figyelt, s a vályú sekélyebbik végén egy árnyat látottkibontakozni, amely beteg ember ködképéhez hasonlított; lassanként határozott körvonalat öltött, rózsaszínbe válton,s felismerhetővé lett Krétheusz lehajtott feje, amint élvezettel habzsolja a vért.

Peliasz lerántotta saruját, s a szellemhez vágta, hogy megakadályozza a jövendölésben. A szellem nyomban el isfutott, s ahogy távolodott, egyre halványodott. Megtört a varázs. Peliasz levette sisakját, s e szavakkal nyújtotta átAiszónnak:

– Merítsd meg ezt, te áruló, ott, ahol legmélyebb a vályú, s idd ki a meleg vért az utolsó cseppig.

– S mi lesz, ha nem engedelmeskedem, testvér? – kérdezte Aiszón.– Ha nem engedelmeskedsz – felelte Peliasz –, felaprítlak téged is, meg a feleségedet is bárdommal, csontjaitokat

szétszórom a Pélion-hegyen, és szellemetek sosem lel majd nyugodalmat, mert leopárdok, farkasok és patkányokgyomrában lesz a sírotok.

– Miért követelsz ilyen istentelenséget tőlem? – kérdezte Aiszón, s úgy reszketett, hogy alig állt a lábán.

– Azért, mert húsz esztendeig áltattál – felelt Peliasz. – Először is úgy tettél, mintha járni sem tudnál, csak azért,hogy ne tartsak tőled; másodszor, eltitkoltad előlem, hogy életben maradt a kölyköd, Diomédész, azaz Iaszón; végülszövetkeztetek szegény ostoba fiam, Akasztosz elpusztítására. Idd ki, azt mondom, különben felaprítlak, akár a szárazfenyőfát!

Aiszón így felelt:

– Rendben van, megiszom. Csak még ahhoz adj nekem időt, hogy megismételjem a varázsigét, mely Krétheuszt,

nemes atyámat felkeltette halottaiból, hadd térjen vissza épségben föld alatti hónába.Peliasz beleegyezett. Aiszón elcsukló hangon megismételte a varázsigét, utána pedig lehajolt, s belemerítette a

sisakot a sűrűsödő bikavérbe. Ivott belőle, fuldokolni kezdett, s meghalt. Mikor ezt Alkimédé meglátta, felkapta azáldozókést, s átvágta vele a saját torkát, így aztán a három árny: apa, fiú s a felesége kézen fogva szállt le azalvilágba. De Alkimédé előbb még befröcskölte vérével Peliasz ruháját, és tekintetével mondta el mindazokat azátkokat, amikhez már nem volt hangja.

Peliasz tisztességgel eltemette őket, és örvendezett magában, amiért nem szennyezi kezét a vérük, hanem magukokozták halálukat. Elégette véres ruháját, és Poszeidón szentélyébe vonult megtisztulásra. A papok enyhe vezekléstszabtak ki rá.





81/264

Ebédre kecskesajtot ettek árpalepénnyel, leöblítették egy kevés borral, és szórakozásul találós kérdéseket adtak felegymásnak. Admétosz azt kérdezte:

– Nem is éltem, máris meghaltam uram szolgája húgának tiszteletére; most pedig jámborul kísérem uramat, aki

dicső ősömet óhajtja felkutatni.Atalanté eltalálta a megfejtést: Admétosz sapkája, mely az Artemisznek áldozott vemhes juh bárányának bőréből

készült. Artemisz ugyanis Apollón húga, s az isten valaha szolgája volt Admétosznak, most pedig a sapka kíséri útjánAdmétoszt, aki az aranygyapjú felkutatására készül.

Meleagrosz a következő kérdést tette fel:

– Sohasem időzöm hosszasan rokonaim között. Nem vagyok tisztában erőmmel, ledöntöm lábukról a férfiakat,akár a korhadt fát. Ki látta, hogy célt tévesztettem nyilammal? Nem félek egymagámban ellenségeim között, s mertmindenki fél tőlem, senki sem gördít akadályt utamba.

– Héraklész! – kiáltották szinte egyszerre.

– Nem – felelte Meleagrosz –, találgassátok tovább! – S mikor hiába próbálkoztak, közölte a megfejtést: –Atalanté. Maga sincs tisztában szépsége erejével, mely ledönti lábukról a férfiakat, akár a korhadt fát. GyermekkorátArtemisz papnői körében töltötte az Arakünthosz-hegyen, akárcsak Héraklész, aki idegenek között élt a kadmosziThébaiban, s éppoly keveset időzik rokonai között. S ki látta, hogy célt tévesztett volna nyilával? Most pedig férfiakközé merészkedett, holott azok természetes ellenfelei a nőknek, és senki sem áll útjába.

Besötétedett, de a hajó csak haladt tovább, nesztelenül suhanva, mint az álom, és mikor Tiphüsz kifáradt, kisAnkaiosz vette át tőle a kormányt. Ügyelt rá, hogy mindig balján lássa a sarkcsillagot. Tiphüsz meg az összesargonauta aludt, csak Orpheusz nem. Ezúttal egyedül kis Ankaiosznak énekelt, oly megindítóan, hogy az alig tudtavisszatartani könnyeit. Attól kezdve minden csillagos éjszakán, amikor őrt állt, felcsendült fülében a dal:

Szerelmét öntudatlan vallja meg, Mikor sötét az óra,Suttogva szól:

A föld a télen át míg fölrebeg,Füvet serkent, virágot, A hó alól, A hulló hó alól.

Ankaiosz jól tudta, kiről szól az ének: Eurüdikéről, Orpheusz szépséges feleségéről. Mérges kígyó marta meg,melyre véletlenül rálépett. Hiába csendültek fel férjének hüperboreosz lantján a szebbnél szebb dallamok, semmi semsegített rajta. Orpheusz ekkor elhagyta Görögországot, és bánatában gyalogosan egész Egyiptomig vándorolt, majdéppoly hirtelen hazatért, amint távozott. Addig önkéntes száműzetésben élt a vad kikonok között, ő volttörvényhozójuk, bírájuk, valamint hőn szeretett barátjuk.

Orpheusz, mikor véget ért az ének, még egy ideig halkan pengette a dallamot. Ankaiosz most jobbra tekintett,hogy megbizonyosodjék, nem tévesztett-e irányt, s meghökkent, mert azt hitte, csapatosan úszó emberek fejét látja a

hajó mentén, kétoldalt. Rémülten suttogta:– Nézd csak, Orpheusz, szellemek követnek bennünket! Orpheusz azonban megnyugtatta, semmi ok a félelemre,

fókák azok, a zene hangjai vonzották őket köréjük közelről s távolról.

Orpheusz most keserveset sóhajtott, s Ankaiosz megkérdezte:

– Miért sóhajtozol, Orpheusz?

– Bánatomban – felelte Orpheusz.

– Aludd ki magad – mondta erre Ankaiosz –, majd egymagám őrködöm. Jó pihenést!

Orpheusz megköszönte figyelmességét, de hozzátette:

– Kedves jó lelegesz barátom, az én bánatomat nem gyógyítja álom, csak ha örök nyugalomra térek.

Ankaiosz így felelt:

– A jó pihenés alvást jelent, az örök nyugalom pedig halált. A halálba kívánkozol, Orpheusz?



82/264

– Még a halálba sem – hangzott a felelet. – Keréken forgunk mi valamennyien, nincs menekvés onnan, csak azanya kegyelméből. Életre sodródunk, a napvilágra, aztán lehanyatlunk a halálba, az éjszaka sötétjébe. Majd ismét újnap virrad ránk, visszatérünk, újjászületünk. Csakhogy az ember nem régi mivoltában születik újjá, hanem madár,

állat, lepke, denevér vagy csúszómászó lesz belőle, aszerint, amint odalent ítélkeztek felőle. A halál nem szabadítmeg a körforgástól, Ankaiosz, csak az anya közbelépése menthet meg. Én pedig teljes nyugalomért sóhajtozom, aztkívánom, hogy fogadjon végül áldásos kegyelmébe.

Pirkadt a hajnal, s egy sziget körvonalai bontakoztak ki előttük. Orpheusz Paliéné néven ismerte, de akkoribanPhlegrának nevezték. Ez volt a legelső s a legtermékenyebb Paiónia három félszigete közül, és szerencsére baj nélkülhaladtak el előtte. Most már felkeltették Tiphüszt, ő pedig ismét átvette a kormányt, s felébresztette Iaszónt, hogyőrködjék mellette. Négyesben megreggeliztek, árpakenyeret ettek sajttal és borral, a nap gyönyörűségesen hintettefényét a tenger tükrére, és bearanyozta a bárányfelhőket a kék égbolton. Hűvösebbre fordult a szél. Szorosan a partmellett maradtak, nem féltek sem zátonytól, sem sziklától. Egyszer csak megakadt a szemük egy pompás gulyán,mely őrizetlenül legelészett a víz közelében.

– Emiatt nem szállunk ki – mondta Tiphüsz. – Odább is találunk éppily jó zsákmányt. Aludjanak csak az emberek.Míg alszanak, nem kérnek enni. – Folytatták az utat, a nap jól melengette az alvókat, ami éppenséggel nemösztönözte őket a felkelésre. Elvitorláztak a Paliéné lába előtt, s megpillantották Szithónia félszigetének erdőshegyeit, melyek a Kecskehegy nevet viselő kúpos dombban végződnek. Most már kis Ankaiosz és Orpheusz is aludnitért, s Iaszón felkeltette a többieket reggelihez. Eközben északkelet felől szemük elé tűnt Akté, a harmadik félsziget.Akté csipkés szélű, vízmosásokkal szaggatott partjánál szökken a magasba az Athósz-hegy sötét erdőkkel övezett,hatalmas fehér kúpja. Elhatározták, hogy itt kötnek ki ivóvízért is, meg hogy járhassanak egy kicsit a szárazföldön, denem sokáig időzhettek, mert az idő jós Korónosz az égre pillantva kijelentette, hogy hamarosan elül a szél.

Még mindig ünnepi hangulatban voltak az argonauták, nem törődtek vele, miféle megpróbáltatások ésveszedelmek várnak rájuk. Iaszón egy korsó bort tűzött ki jutalmul annak, aki a legnagyobb eleven zsákmánnyal térvissza annyi idő alatt, míg földbe szúrt botjának árnyéka eléri a következő jelzést. A társaság szétszéledt, és mielőtt a jelre vetődött volna az árnyék, Iaszón kagylóba fújva visszahívta őket. Némelyek úgy gondolkoztak, hogy ilyen rövididő alatt senki sem ejthetett nagy zsákmányt, és büszkén hozakodtak elő valami vízimadár fiókájával, melyet a parti

sziklán szedtek ki a fészekbő

l; egyikük egeret hozott, melyre rátaposott, de nem ölte meg; egy másik pedig a partonlelt kis rákot nyújtotta át. Atalanté hatalmas mezeinyulat kapott el, épp annak a súlyát latolgatták Melampusz pompáshalához viszonyítva, mikor nagy zajt hallottak a hegyoldalról, s Héraklészt pillantották meg, aki már elkésveigyekezett lefelé, egy növendék mackót cipelt a hátán, s még mindig küszködött vele.

Héraklészt fölöttébb bosszantotta, hogy a verseny ideje lejárt, dühében a hajó oldalához csapta az állatot,kiloccsantotta a velejét, lágy részeit amúgy nyersen megette, és HüIaszón kívül senkit sem kínált meg egyetlenfalattal sem. A maradékot induláskor a tengerbe hajította.

A szél kitartott alkonyatig, akkor bevonták a vitorlát s elővették az evezőket; jókora utat tettek meg, mikorelhatározták, hogy néhány órára aludni térnek. Másnap reggel, nem sokkal virradat után, elérték Lémnoszt, ameglehetősen zord szigetet, mely alig emelkedett ki a tengerből. Nyugat felől eveztek, és hamarosan rátaláltak af ővárosra, Mürinére. Tiphüsz egyenesen Héphaisztosznak a hegyfokon épült, messziről szembetűnő fehérszentélyéhez kormányzott. A hegyfok a tengerbe nyúlt, kettéosztva az öblöt. Müriné északra és délre tekintve a

hegyfokot a szárazfölddel összekötő keskeny földnyelven épült. Tiphüsz a déli öblöt választotta, melynek széles,homokos a partja. A városhoz legközelebb eső beszögellésben kötött ki, mert ez a zug vihar esetén védelmet nyújt, ésa hullámok erejét homokzátonyok törik meg.

Amint a város felé kanyarodtak, tartva az ütemet, bár Héraklész erős iramot diktált, Iaszón parancsot adott azevezők behúzására. A parancsot a legénység teljesítette, de az Argó a nagy lendülettől még továbbsiklott. Alegénység eközben sisakot öltött, íjat húzott, készenlétbe helyezte a dárdát, lándzsát. A hajó egyre csökkenő sebességgel kifutott a sekély vízre, és ekkor kitódultak a meszelt házakból a lémnosziak, talpig fegyverben, hogymegakadályozzák a kikötést.

Iaszón az argonautákhoz fordult:

– Valamennyi isten s istennő nevében könyörgök nektek, ne adjátok jelét ellenséges szándéknak! Támadjanak ők,ha akarnak. Ekhión, Ekhión, kapd fel gyorsan heroldruhádat, koszorúdat, vedd kezedbe az olajágat, és nyugtasd meg

a lémnosziakat békés szándékaink felől.



83/264

Ekhión heroldi pompát öltött, aztán feltekerte köntösét, és térdig vízben gázolva, magasra tartva az olajágat,megindult a part felé.

Lünkeusz elkiáltotta magát:

– A hiúz mancsára esküszöm, nő ez mind, egytől egyig! A dolopsz Eurüdamasz így fakadt ki:

– Kancák, csikók, csődörök! Egyetlen férfi sincs, csak nő! Héraklész nagyot kiáltott:

– Hohó! Csak nem költöztek az amazonok Lémnoszra? Valamennyien elcsodálkoztak a különös látványon.

A történet pedig a következő: eredetileg buzgón ápolták Lémnoszon a Hármas Istennő kultuszát, a szigetenszékhelyeik voltak a nimfáknak, s élükön egy maia, azaz f őpapnő állt, aki a Müriné fölötti hegyekben épült házábóluralkodott az egész szigeten. A házasság intézményét nem ismerték. Az új olümposzi vallás bevezetése az egészszigetet felzaklatta. A férfiak apai és férji jogokat követeltek, sőt a nimfák fölött is uralkodni akartak, de a f őpapnő iszonyú megtorlással fenyegette őket, ha nem alkalmazkodnak a régi szokásokhoz. A férfiak úgy tettek, minthabeletörődnének, de titokban összebeszéltek, halászhajókon tengerre szálltak, és egy este kikötöttekThrákia partján.Tudták, hogy azon a napon a környékbeli fiatal lányok egy part menti kis szigeten gyülekeznek, hogy áldozatotmutassanak be egy helyi hérosz tiszteletére, és ilyenkor nincs férfi a közelben. Meglepték a lányokat, elragadták sasszonyukká tették őket. Olyan ügyesen és hirtelen hajtották végre a rajtaütést, hogy a thrákok azt képzelték, tengeriszörnyek falták fel, harpüiák ragadták el vagy futóhomok temette be a lányokat.

A lémnoszi férfiak letelepedtek Mürinében új feleségükkel, a régi nőknek pedig tudtára adták, hogy rájuk mársemmi szükség, s ezentúl az új asszonyok vetik a gabonát, tartják fügeéréskor a kecskeszertartást, s látják el aférfiakat. Fölvették az új olümposzi vallást, s tekintve, hogy mesteremberek voltak, Héphaisztoszt, a kovácsistentválasztották védnökül. Héphaisztosz eddig egyszerű helybeli hérosz volt, nem isten, most azonban Héra és Zeuszfiaként elnyerte ezt a rangot. A hegyfokon álló szentélye is, mely az előbb Tiphüsz szemébe tűnt, templommá lett,ahol gyakorta mutattak be áldozatot, tágas oltáron, s nem egyszerű tűzhelyen, mint azelőtt. A nimfákat elűzték, ésszékhelyüket férfiak, papok foglalták el.

Egyetlen férfi akadt csak, Thoasz, a f őpapnő bátyja, aki nem csatlakozott a hitszegőkhöz. A f őpapnő őt küldtekövetségbe, hogy amazoknak tudtára adja a Hármas Istennő haragját. Erre ganéjjal mocskolták be a követet, s akövetkező üzenettel zavarták haza:

– Ti, lémnoszi nők, büdösek vagytok, a thrák lányok pedig illatosak, akár a rózsa!

Nem sokkal ezután hatalmas ünnepségre készülődtek Mürinében, az olümposzi istenek dicsőítésére. Az ünnepségestéjén a f őpapnő kiküldött kémei jelentették, hogy a férfiak holtrészegen hevernek Müriné piacterén. Ekkor alémnoszi nők babérlevelet rágtak, feltüzelték magukat, meztelenül táncra perdültek a holdfényben, majd lerohantakMürinébe, és mind egy szálig lemészárolták a férfiakat meg a thrák nőket. Ami a gyerekeket illeti, a lányokatmegkímélték, de a fiúknak elvágták a torkát, s Perszephoné szűz istennőnek áldozták őket, nehogy, akár évek múlvais, megkíséreljenek bosszút állni rajtuk. Mindezt vallási önkívületben művelték, utána pedig a hegyi szentélybenismét az ősi módon végezték a szertartásokat.

Reggelre kelve a nők rémülten döbbentek rá, mit cselekedtek, de nem tudták életre kelteni a férfiakat: fivéreiket,fiaikat, szerető jüket. Tisztességgel eltemették őket, s utána, amennyire tehették, igyekeztek megtisztulni bűnüktől. Azistennő megnyugtató jóslatában közölte, hogy minden vétket magára vállal, s a nőknek megparancsolta, legyenekvidámak és járjanak győzelmi táncot, ami meg is történt. Utána visszatértek a békés életmódhoz, elláttak mindenmunkát, amit addig férfiak végeztek, csak a cserépedényt nem vonták be mázzal, nem kovácsoltak fegyvert,szerszámot, mivel effélékhez nem értettek. Halat azonban fogtak, amennyi kellett, felszántották a földet, feltörtékekével a rögöket. Szorgalmasan gyakorlatoztak, hogy jól forgassák a kardot, lándzsát, mivel erősen tartottak athrákok támadásától.

Az egész összeesküvést annak idején Hüpszipülé kakukknimfa, a f őpapnő leánya szervezte meg anyja utasításaiszerint, s ő rejtette el a vérengzés idején Thoaszt, anyjának bátyját, mivel tudta róla, hogy töretlenül hű a HármasIstennőhöz. Később evező nélküli csónakban tengerre taszította nagybátyját, mert megölni nem akarta, demegmondani sem merte a nőknek, hogy megkímélte, hiszen egyhangú szavazattal eldöntötték, hogy egyetlen férfi

sem maradhat életben. Hüpszipülé szép, fekete szemű

teremtés volt, és nagy tiszteletben állt a nő

k körében. Már az



84/264

Argó érkezése előtt néhány hónappal egyre nyugtalanította a sziget jövő je, mert észrevette, hogy a nők már alig-aligtitkolják, mennyire sóvárognak férfi látására-szaglására. Szerető jük nem volt, így hát természetellenes szenvedélyregerjedtek egymás iránt, s mert gyerekre vágytak, türelmetlenek és ingerlékenyek lettek. Hüpszipülé a termés miatt is

aggódott, mivel árpavetéskor nem hajtották végre a megtermékenyítő szeretkezést férfiakkal, mint azelőtt. Szentségesanyjától sem várhatott útmutatást, mert szélütés érte, s nem tudott beszélni: ezt is rossz jelnek vette. EkkorHüpszipülének megjelent álmában az istennő, s nyugalomra intette, mondván, hogy minden jóra fordul.

Alikor megjelent a láthatáron az Argó, Hüpszipülé azt hitte, hogy thrák támadás fenyegeti őket, s mindenkitfegyverbe szólított, de mikor meglátta a minüaiak jelvényét, a kosfejet, valamelyest megnyugodott.



85/264

TIZENNEGYEDIK FEJEZETA NŐK SZIGETE

üpszipülé a férfiak egykori tanácstermében fogadta Ekhiónt, aki úgy tüntette fel útjukat, minthakereskedés céljából Thrákiába igyekeznének, s kapitányuk, a minüai Iaszón, csupán étel-ital felvétele spihenés céljából szeretne kikötni Mürinében. Hüpszipülé ekkor megkérdezte, mely istenség védnöksége

alatt áll vállalkozásuk. Ekhión így felelt:

– A mi védnökünk Zeusz, Poszeidón, Apollón, Athéné, Artemisz – s mert erre mindössze fagyos helyeslést kapottválaszul, ravaszul hozzátette –, és ami mindennél többet jelent, a Hármas Istennő kegye kísér bennünket.

E szavakra örömmel ragyogott fel Hüpszipülé arca.

Ekhión nem tette fel a kellemetlen kérdést, hogy hova tűntek a férfiak az utcákról s a tanácsteremből, ezértHüpszipülé barátságosan elbeszélgetett vele, majd önként közölte, hogy a férfiak éppen katonai expedíción vannakThrákiában, s emiatt kénytelen egybehívni a tanácsot, az döntse el, vajon megengedhető-e más törzsbeli férfiakpartraszállása a szigeten. Reméli, Iaszón hajlandó egy-két órát várakozni a határozatra. Addig is, barátságabizonyságául, átnyújtott egy korsó mézet.

Ekhión délcegen festett heroldöltözékében: kezében tartotta az olajágat, melynek csúcsán két fiatal hajtás voltfehér gyapjúszállal összefogva, és bárki jogarnak hihette volna. Ahogy távozott a tanácsteremből, s közvetlenülmögötte egy karcsú lány, roskadozva az óriás mézeskorsó súlya alatt, a bámészkodó nők közül többen nem tudtákmegállni, hogy simogató kézzel meg ne érintsék a karját vagy a vállát. Ekhión nyájas mosollyal fogadta akedveskedést, amitől felbátorodtak a nők, úgyhogy Hüpszipülé kénytelen volt rendreutasítani őket, mondván, hogy a

herold szent személy, s mindennemű erőszakos cselekedettől tartózkodni kell vele szemben.Ekhión visszatért a hajóra, és beszámolt a történtekről, száraz hangon megemlítette a lémnoszi nők furcsa

hevességét is,

Butész pedig nyomban hozzálátott, hogy megállapítsa a méz minőségét. Kis idő múlva kihirdette az eredményt:

– Rossznak igazán nem mondható. Főleg hanga, némi kakukkf ű, talán rozmaring? – az bizony, rozmaring, denyomokban cikláment is érzek. Elismerem, hogy szigeti méznek igazán jó. Az attikai méz természetesen sokkalillatosabb, ami nem csoda, hiszen sokféle összetevő je adja a nagyszerű összhangot. Éppígy, ha jól játszanak egydallamot héthúros kitharán, szebben szól, mintha ugyanazt, éppoly jól, háromhúros lanton játsszák. De ha azt kelleneeldöntenem, mi ér többet, a jó játék három húron, vagy hét húron a rossz, akkor a háromra szavazok. Ez a lémnosziméz tökéletes ahhoz képest, amit Peliasz tett elébünk Iólkoszban, fennen hirdetve, hogy színtiszta arbutusz mézetadott. Még hogy arbutusz! Csöppet sem zavar a vad fokhagyma íze az árpával párolt birkahúsban, de Athéné

baglyaira, a vendéglátás törvénye azt parancsolja, hogy a fokhagymát tartsák távol a mézesköcsögtől. Nem szépdolog, sőt hálátlanság megszólni királyi vendéglátónkat, nem is tanácsos fia, unokaöccse és veje, csupa érdemes

férfiú jelenlétében. Terheljék inkább a f őszakácsot vádjaim. Egyelőre csak azt jelentem ki: ha Lémnosz annyikellemeset nyújt mindenben, mint amilyen kiváló minőségű a mézük, mondhatom, alig várom már, hogy ottlehessek!

Hüpszipülé tanácsa rendkívül nehéz helyzetbe került, hiszen nemrégiben úgy döntöttek, soha többé nem bíznakférfiban, s nem is tűrnek meg egyet sem a szigeten, ezzel szemben Ekhión megjelenése szenvedélyes szerelmi vágyatébresztett bennük. Hüpszipülé a következő beszédet intézte hozzájuk:

– Drága testvéreim, nénéim, unokahúgaim, unokatestvéreim és kislányom, Iphinoé! Kérlek benneteket,hallgassatok végig türelmesen, hogy tanácsot adhassatok nekem. Ezek a minüaiak, hacsak a heroldjuk nem hazudott(s alig hinném, hogy arra vetemedett, hiszen annyi istennőre, istenre, sőt magára a hatalmas anyára hivatkozott),békés szándékkal jöttek ide, s kétségkívül beérnék vele, ha bőven ellátjuk őket borral, mézzel, árpakenyérrel, sajttal s

a remek lémnoszi birkahússal. Partra szállnak, kinyújtóztatják tagjaikat, kívánságunk szerint távol tartják magukat

H



86/264

Müriné házaitól, s utána továbbhajóznak Imbroszig, ami Thrákiába vezető útjuk következő állomása. Elismerem,hajójuk építése arra vall, hogy inkább háborúskodni szándékoznak, semmint kereskedni. Az is valószínű, hogyThrákiába is kalózkodni igyekeznek, de ez nem a mi dolgunk. A thrákok igazán nem szövetségeseink. Módunkban áll

kellő távolságba kényszeríteni a minüaiakat, hiszen túlnyomó többségben vagyunk, és még csatában is megállnánkhelyünket. Ügy láttam, heroldjuk nem kételkedett szavaimban, hogy szigetünk férfiaiThrákiában időznek, s bizonyáraóvakodnának megtámadni bennünket, a megtorlástól tartva, és egyébként is jól ellátjuk őket. Mégis, veszedelmesnektartanám, ha szabadon járnának-kelnének városunkban, mert biztosan akad közöttünk valaki, aki kikotytyantja, mitörtént azon a véres éjszakán. És ha ezek a minüaiak nem kárhoztatnak is bennünket, szörnyű tettünk híre mégiselterjedne Görögországban. Akkor pedig hírét vennék a thrákok is, és ránk törnének, hogy megbosszulják leányaikhalálát.

Szavait csend követte, majd egy idő múlva Iphinoé szólalt meg:

– Anyám, mikor a mézeshordót a hajójukra vittem s eltávoztam, észrevétlenül visszalopakodtam, és egy sziklamögé rejtőzve kihallgattam a beszélgetésüket. A fuvallat a víz felett felém sodorta a hangot, s minden szavukattisztán megértettem. Egyikük, akit kis Ankaiosznak szólítottak társai, így szólt: „Valóban? Akkor hát nem mese az,amit Thoasztól hallottam, hanem igazán úgy tört ént! „Valaki megkérdezte tőle: „Ki az a Thoasz, s mit mondott?” KisAnkaiosz így felelt: „Thoasz öreg lémnoszi. Mikor Számoszból Iólkoszba tartottam, evező nélküli csónakbanhányódott a tengeren, kimentettem s partra tettem Szikinoszban, egy szigetecskén Naxosz közelében. Megzavartaagyát a szomjúság s az éhség, és makacsul hajtogatta, hogy a lémnoszi nők kiirtották a férfiakat szigetükön, egyedülőt kímélték meg, de kitaszították a tengerre. De történetét annyi, nyilvánvalóan képtelen adalékkal f űszerezte, példáulhogy egy ládában a kormányülés alatt árpalepényt s néhány anyajuhot vitt magával, hogy egyetlen szavát semhinnétek el.” így hát, anyám, semmi értelmét nem látom, hogy távol tartsuk magunktól ezeket a daliás tengerészeket,hiszen a szörnyűségről amúgy is tudomásuk van már. S meg kell mondanom: kapitányuk, az aranyszőkehajfonataival, leopárdbőr zekéjével olyan szép szál férfi, hogy hasonlót nem láttam életemben!

Erre újabb hallgatás következett. Végül egy gyenge öregasszony, Hüpszipülé egykori szoptatós dajkája emelkedettszólásra:

– Kedveseim, öreg vagyok én már, régen volt, hogy gyereket szültem, s amilyen ráncos meg fonnyadt vagyok,

bizony férfi már nem lelné kedvét bennem. Elhihetitek hát, nem érdek vezet tanácsomban. Meggyőződésem szerinthelyesen cselekedtünk, amikor megöltük a férfiakat, asszonyaikkal együtt: meg kellett tennünk az istennő becsületevédelmében. Ezzel jóvátettük hosszú évek óta elkövetett mulasztásunkat. Anyám ifjúkorában még a férfiaknak, hogyel ne szemtelenedjenek, serdülőkorukban eltörték jobb lábszárukat Héphaisztosz, a sánta hérosz tiszteletére, így aztánnem kerekedtek fölébük csatában vagy vadászaton, s az eke, az evező, az üllő mellé kényszerültek. De nemfolytatódott ez a jól bevált gyakorlat, bizonyára téves szánalomból, s félretettük a fegyvert. Bizton hiszem, helyes volta fiúgyerekek kiirtása is: velük csak viperát melengettünk volna keblünkön. Most azonban alapos megfontolás utánkijelentem, jóvátehetetlenül vétünk önmagunk ellen, ha eltiltjuk a férfiakat szigetünktől. Gondoljátok meg,kedveseim, még ha képesek lesztek is minden jövevénytől megvédeni Lémnoszt, miféle élet vár rátok öregségtekre?Mi, öregek, sorra meghalunk, s helyünkbe ti léptek a házi tűzhely mellé, szép ifjú leányok. De milyen élet vár rátok?Az értelmes ökrök befogják majd magukat az ekébe, és maguktól szántják fel a földet? A szorgalmas szamarak pedigaratás idején kaszát ragadnak, hogy levágják nektek a beérett termést? És a halak kiugrálnak majd a vízből,

egyenesen a serpenyőtökbe? Őszintén megmondom, iszonyodom a gondolattól, hogy meg kell halnom anélkül, hogyismét halljam a vad kis fickók ordítozását, mikor kalózosdit játszanak az udvaron. Mert most csak a kislányokunalmas nyafogását hallgathatom, akik alattomosan csipkedik és összekarmolják egymást, és bárgyún sugdolóznak asarokban. Legyetek ismét igazi nők, Lémnosz szépei, válasszatok szeretőt magatoknak e daliás idegenek közül, sfogadjátok őket hírnevüket megillető bizalommal – hiszen sok tekintélyes királyi ház sarja van közöttük, s a réginélkülönb lémnoszi fajt nemzenek majd!

A megkönnyebbülés sóhajával és lelkes tapssal fogadták az öregasszony szavait. Iphinoé felugrott, izgalmábantáncra perdült, s felkiáltott:

– Anyám, anyám, megyek, s máris idekísérem a daliás tengerészeket! Megengeded, ugye?

Hüpszipülé szavazásra tette fel a kérdést, a tanács pedig egyhangúlag elfogadta a javaslatot, s bár akadt köztük,aki gyanította, hogy Hüpszipülé csempészte ki a szigetről Trioaszt, most az örvendetes izgalom hevében ezt senkinem tette szóvá. Iphinoé nyomban útnak indult, lefutott a partra, s már messziről kiáltotta:



87/264

– Kedves tengerészek, szívesen látunk benneteket, szálljatok partra, nyújtóztassátok ki tagjaitokat! Anyám,Hüpszipülé királynő boldog napokat ígér nektek, aminőkben még szomorúan nélkülözött feleségetek oldalán semlehetett részetek.

Az argonauták megéljenezték, csókot dobáltak, s Idasz felkacagott, majd könyökével oldalba bökte szomszédját,Argoszt:

– No, Argosz, mi van a sérült láboddal? Kiszállsz-e velünk, kinyújtóztatod?

Kacagással fogadták az ugratást, s Iaszón parancsot adott a kikötésre. Valamennyien evező jük fölé hajoltak, éshamarosan meg is hallották a súrlódó hangot, amint a gerinc a homokot szántja. Megfordították az evezőket, ügyelverá, hogy a nagy sietségben fejbe ne verjék egymást, aztán kiugrottak, s félig kihúzták az Argót a vízből. Héraklészbocsátotta le a horgonyköveket.

Iphinoé éles szemmel fürkészte a társaságot, kereste a neki való, szép, fiatal fiút, hiszen már anyányi lány volt;egyszer csak Hülaszra esett a tekintete. Sokat sejtetően rámosolygott, mire a fiú elpirult s félszegen viszonoztamosolyát.

– Mutasd az utat, kedves gyermekem – kiáltotta Iaszón –, egy emberként követünk! – Kibontotta hosszú sörényét,

s magához vette dárdáját, melyet Atalanté ajándékozott neki Methónéban, annak jeléül, hogy híven követi vezériparancsait. Vasból volt a dárda feje, s a nyelét három aranysáv díszítette. Magára öltötte legszebb, tengeri bíborralfestett köpenyét; jelképekkel volt telehímezve, amelyek az aranygyapjú történetét mesélték el, de nem akadtemberfia, aki képes lett volna értelmezni és megfejteni őket. Az első ábrán Phrixosz és Hellé látható, amint azaranykos hátán repül a levegőben, aztán Hellé a tritonok és néreidák karjába zuhan, közben pedig anyjuk, Nepheléfelhő alakjában szélben lobogó köntösében hajtja őket előre, s a Hármas Istennő (őt három egymásba karolószépséges nőalak jelképezi) földre sújtott apjuk, Athamasz testére tipor. Mintha a kos visszafordulva közölne valamitPhrixosszal. Aztán keselyű tépdesi egy férfi máját, bárki Prométheusznak sejtené a havas hegycsúcsról meg akezében levő tűzkerékről. Mégis Phrixoszt ábrázolja a kép, jóval Kolkhiszba érkezése után. A tűzkerék azt jelzi, hogyaz aranygyapjút Prométheusz szentélyében helyezték el, a keselyű pedig, hogy Phrixosz nem részesült tisztestemetésben. Iaszón képmása is látható, amint Kheirón barlangjában lándzsáját forgatja; a kentaur félig ember, féligló, és dudán játszik, Iaszón mintha törpe volna, akire óriás, dudás szörnyeteg támad.

A többi argonauta is derekasan kicsípte magát, rájuk nézni is gyönyörűség volt, mikor elkészültek. Ekkor Iaszónmegkérdezte:

– Ki marad őrségnek a hajón? Bajtól, árulástól mindig tartani kell. Te, Melampusz vagy kis Ankaiosz?

Mind a kettő hajlandó volt maradni, bár szívesebben tartottak volna a többiekkel. Ekkor megszólalt Héraklész:

– Menjetek csak mind a ketten! Maradok én, Hülasszal.

Nem elég idős ő még az efféle kiruccanáshoz, amilyennek a mostani ígérkezik. Ha átengedem annak a tüzes kisnémbernek ott, olyan egykettőre elcsábítja, amint a vaj olvad a napon. Hülasz szeme elborult, és könyörögni kezdett:

– Hadd menjek velük, Héraklész! Nem esik bajom. Hidd el nekem, hamarosan kész férfi leszek!

Most a jószívű Atalanté szólalt meg:

– Igen, Héraklész, hadd menjen, de tarts vele te is! Én vállalom az őrséget. Beismerem, szívesen elbeszélgetnék

ezekkel a szép lémnoszi lányokkal, s ennék már igazi f őtt ételt is, de azért nem bánom, ha itt kell maradnom: nemvehetnék részt a szeretkezésben, mert a lakoma után biztosan az következik, s csak útban lennék a többieknek. Menjcsak, Héraklész, te óvhatod meg legjobban Hülaszt, példát mutatva neki az önmegtartóztatásra.

Iaszón közbeszólt:

– Egyetlen nő nem elég az Argó őrzésére! Atalanté bosszúsan válaszolt:

– Akkor maradjon velem Meleagrosz, ha kedve tartja. Héraklész erre a szemébe kacagott:

– Szerelmes vagy Meleagroszba, és féltékenykedsz, hogy lémnoszi nővel talál szerelmeskedni. Magadnak akarodtartogatni! Dehogy hagylak én itt benneteket kettesben, még balszerencsét hozna ránk. Nem bízol Meleagroszban,nem engeded el a szoknyád mellől… én meg abban nem bízom, ha Meleagrosz a közeledben van. Még képes vagyengedni unszolásának, és kihívod úrnőd, Artemisz haragját. Nem, nem! Mi ketten maradunk itt Hülasszal, igaz-e,édes fiacskám?

Felkapta Hülaszt, szorongatta hatalmas medvemancsaival, míg minden csontja ropogott, s könyörögni kezdett:



88/264

– Hogyne, Héraklész, maradok, csak tegyél le! Megteszek bármit, amit mondasz, csak tegyél le!

– Helyes – mondta erre Atalanté –, legyen, ahogy kívánod. Meleagrosz elmaradt a társaság mögött, s odasúgta alánynak:

– Szerelmem, beszéljük meg a dolgot újra Héraklésszel.

Ajánljuk fel, hogy mi vigyázunk Hülaszra, ő pedig vegyen részt a lakomán a többiekkel, hiszen erről biztosan nemszívesen mond le. A fiú meg semminek sem örül jobban, mint ha néhány órára megszabadul nevelőapja társaságától.S ha jelen van Hülasz, senki sem vonhatja kétségbe tartózkodásunkat. Héraklésznek nem lehet kifogása az ellen,hogy mi maradjunk őrségen.

Atalanté bólintott. Meleagrosz pedig visszatért az újabb ajánlattal. Héraklész megfenyegette az ujjával:

– Még mit nem! – kiáltotta –, átlátok én a ravaszságodon. Szerelmeskedni akarsz Atalantéval, azzal az ürüggyel,hogy a hajót őrződ, s méghozzá az én kedvemért. De amint hátat fordítok nektek, odalökitek Hülaszt Iphinoé karjába,utána rgedig kijelentitek, hogy egy percre sem távozott mellőletek. Értsd meg, maradok! Nem kívánkozom énMürinébe. Nem vágyom annyira a szerelmeskedésre, mint gondolnád, amiért olyan sok nővel volt dolgom… Bizony,bizony, néha nehéz az élet! A nő mindig fiút szeretne tőlem, magasat, erőset, amilyen én vagyok, én meg lányt

szeretnék tőle, szépet, karcsút, amilyen ő. És mindig a nő a nyertes. Biztosan Héra bosszúálló szelleme teszi –gondoljátok csak el, van vagy két-háromszáz fiam, de egyetlen lányom sincs! Szent kígyók, hallottatok már valahailyet? Elhatároztam, hogy nem is próbálkozom tovább… de miről is vitatkoztunk az imént?

Atalanté kurtán odavetette:

– Meleagrosszal együtt felajánlottuk, hogy őrködünk az Argón, és gondunk lesz Hülaszra, míg te Mürinébenidőzöl, de hallani sem akartál róla. Gyerünk, Meleagrosz!

Elmentek, és Héraklész utánuk nézve megjegyezte:

– Micsoda gonosz lány ez az Atalanté! Bár azt hiszem, csak olyan, mint a többi nő. Nos, drága gyerekem, mostbiztonságban vagy attól a mohó kis lémnoszi lánytól, csak a gondos, szerető Héraklész van melletted. De kissémegéheztem, mi lenne, ha falatoznánk egy jót?

Hülasz Atalanté után kiáltott:

– Mondjátok meg Iphinoénak, ha valami jó falatot hoz nevelőapámnak, mindkettőnket lekötelez. De azt ismondjátok meg, hogy egy egész sült birka kell neki s hozzá egy jókora tartály bor!

Eközben Iphinoé a városkapuhoz kísérte Iaszónt az argonautákkal, és párosával bebocsátotta őket. A túloldalonvárakozó nők lelkesen éljeneztek, boldogan kiáltoztak. A menetoszlopban azonban suttogva járt szájról szájra nagyAnkaiosz parancsa:

– Előre nézz, tartsd készen a fegyvert!

A tanácsteremhez érkeztek, fegyveres lányok nyitották ki előttük a bronz oroszlánfejekkel díszítettharmonikaajtót, majd ülőhelyekkel kínálták őket; aki a szükségét kívánta elvégezni, bemehetett valamelyik csinos kisfülkébe a folyosó végén, melyben krétai stílusú ülőke volt, a tetőn elhelyezett tartályból vízöblítéssel, s az ülőkemellett hatalmas csomó libatoll függött a falon.

Iaszónt most Hüpszipülé színe elé vezették. A királynő a pompásan berendezett felső helyiségben várakozott,melynek ablaka délre tekintett. Valaha ez volt a krétai kormányzó magánlakosztálya, mielőtt Thészeuszmegostromolta Knószoszt, ezután ugyanis valamennyi krétai gyarmat fellázadt Lémnosz is. A falakat festményekborították, melyek Rheia oroszlánjait ábrázolták, amint darabokra szaggatják ellenségeit, továbbá delfinhátonnyargaló fiúkat, s két szép hölgyet, amint Knószosz piacterén virágajándékot nyújtanak át egymásnak.

Iaszón ünnepélyes hódolattal köszöntötte Hüpszipülét:

– Szépséges királynő, hallottam már balsorsotokról Lémnosz szülöttétől, Thoasztól, akit egyik bajtársam mentettki Naxosz közelében egy evező nélküli csónakból. Állítása szerint sok szenvedést kellett kiállnotok a férfinépviselkedése miatt, s a keserves kényszerűség vitt rá benneteket, hogy legtöbbjüket megöljétek.

Hüpszipülé körmönfontan válaszolt:

– Nagyon örülök, hogy anyám bátyja, a nemes Thoasz életben maradt, ámbár elképzelni sem tudom, hogyankerülhetett egy szál csónakban a naxoszi vizekre. Mikor legutóbb találkoztam vele, úgy láttam, elmeállapota



89/264

egyensúlyát vesztette, s nem volt egészen tisztában azzal, ami körülötte történik. Az az igazság, hogy egy évvelezelőtt, a hajózási idény kezdetén férfiaink, ahelyett hogy folytatták volna a békés halászatot, amivel azelőttfoglalkoztak, kezdtek rendszeresen rátörni a thrákiai partokra, és onnan szarvasmarhát, juhot hordtak haza. Mi, nők,

semmiképp sem akartunk háborúba keveredni a thrákokkal, s anyám, a f őpapnő, felszólította a férfiakat, hogymaradjanak nyugton. Azzal védekeztek, hogy rossz a haljárás, de különben is jobban szeretik a halnál a marha- meg abirkahúst. Anyám azt felelte, ha nem lesz vége a portyázásoknak, nem lesz szeretkezés sem az istennő tiszteletére, atermékenység ünnepén. Pontosan ezt a választ sugallta istennőnk anyámnak. A férfiak erre arcátlanul kijelentették,hogy anyámnak semmi köze hozzá, hova mennek s mit csinálnak, és amint beállt a déli szél, elhajóztak Thrákiába. Athrákiai lányok éppen újholdünnepet tartottak, melyen férfi nem vesz részt, a lémnosziak erre elkapták és feleségükkétették őket, holott szigetükön addig ismeretlen intézmény volt a házasság, nekünk, nimfáknak pedig azt üzenték, odamenjünk, ahol a part szakad.

Anyám könyörgött nekik, térjenek észre, s adják vissza boldogtalan anyjuknak a lányokat. Hiába! Azt felelték,hogy a nimfák büdösek, s nem kellenek nekik. Ennél is súlyosabb, hogy innen néhány mérföldnyire levő födetlentemplomából eltávolították az istennő ősi fekete képmását, s helyébe a Kovácsisten maguk faragta szobrát tették.Semmi kifogásunk a Kovácsisten ellen, ámbár szívesebben tiszteljük hérosznak, mint istenségnek, de hogy

merészelik a kedvéért kivetni helyéből az Ősanyát? Egyik éjszaka azután förtelmes állapotban, holtrészegenhenteregtek az utcákon, és istennőnk iszonyú vakmerőséggel töltött el bennünket: üssünk rajtuk éjszaka,fegyverezzük le a férfiakat, parancsoljunk rájuk, hagyják el a szigetet örökre, különben halál vár rájuk. Mi győztünk acsatában, s a férfiak kényszerhelyzetbe kerülvén beleegyeztek, hogy az asszonyokkal együtt hajóra szállnak, örökreelhagyják a szigetet, egyetlen feltételül kikötötték, hogy magukkal vihessék a fiúgyerekeket, mi pedig vállaljuk alányok gondozását. Ebben megállapodtunk, de csakis fegyvertelenül bocsátottuk őket útjukra, mert attól tartottunk,hogy az éj leple alatt visszatérnek s megtámadnak bennünket. Ennek egy esztendeje már, s azóta sem hallottunkfelőlük. Thoasz nem sokkal ezután távozott el egy éjszaka csónakon: hiányolta a férfitársaságot, s nem sikerültmaradásra bírnunk. Mostanában leányom, Iphinoé álmot látott, melyben megjelentek neki az eltávozott férfiak, amintegy thrákiai folyó torkolatánál partra szállnak, de a lesben álló bősz thrákok rájuk rontanak, s mind egy száliglekaszabolják őket. így hát, sajnos, bizonyos értelemben mi vagyunk felelősek a halálukért, amint Thoasz mondotta.Ki tudja, hol az igazság?

Hüpszipülé nagyot sóhajtott, és sírva fakadt. Iaszón a kezét csókolgatta, hogy megvigasztalja, az asszony pedigközelebb vonta magához. Iaszón erre a nyakát kezdte csókolni, s a fülébe súgta, hogy szívből sajnálja.

Hüpszipülé gyengéden eltolta magától a férfit, és zokogva mondta:

– Sose csókolj engem szánalomból, uram! Szerelemből, ne szánalomból csókoljanak engem! Most pedig, Iaszón,hadd mondjam meg, mi bánt: nagyon aggódom az árpatermés miatt. Idén a magot a megtermékenyítési ünnepségnélkül vetettük el, s bár sűrűn kizöldült az árpa meg a köles, s megtettük, ami tőlünk telt, hím gödölyét és báránytáldoztunk az anyának a szokásos imák kíséretében, de mi lesz, ha kiderül, hogy mag nem termett, csak szalma?Mindnyájan éhen halunk!

Iaszón feltette a kérdést:

– Nem lehetne megmenteni a kölest s az árpát, ha utólag rendeznénk meg a tifelétek szokásos szeretkezésiszertartást? Talán nem késő még, és elhiheted, bajtársaim, csakúgy, mint magam…

– Nagylelkű vagy, kegyes férfiú – kiáltott fel Hüpszipülé –, most már bízvást szájon csókolhatsz. Tudod,kitekintettem az ablakon, mikor vonultatok az utcán, megláttalak daliás embereid élén, és feltettem magamban akérdést: vajon mihez hasonló ez a férfi?

– S mihez vagyok hasonló, drágám? – kérdezte erre Iaszón, és megszorította a királynő bársonyos karját.

– Ragyogó csillaghoz, melynek éjféli felkeltét gyönyörködve szemléli a lány a felső ablakból – a lány, akitvágyakozásában elkerül az álom, mert másnap avatják be az asszonyi lét titkába.

– Valóban ilyennek láttál engem? – kérdezte erre Iaszón. Viszonzásul hadd mondjam meg neked, hogy gyönyörű fekete szemed két mélységes kút a tengerparti éjszakában, melynek tükre ezt a csillagot ragyogja vissza.

– S nem vagyok büdös? – kérdezte remegő ajakkal Hüpszipülé. – A férfiak azt mondták, bűzlik a testünk.

– Akár az ibolya s a rózsa, illatoztok valamennyien, s akár Héra szent tehene, üde levegőt lélegeztek ki – vetette

ellen előzékenyen Iaszón. – Amint megpillantottalak, ugrált-táncolt a szívem a boldogságtól. Hiszen tudod, milyen



90/264

az, mikor egy felső szoba meszelt mennyezetén, mint most itt, táncol a napsugár, amely az udvaron álló üst vizénekszél borzolgatta felszínéről vetődik oda! Nos, pontosan ezt tette örömében a szívem, s így ugrál-táncol most is.

A helyiségből, ahol beszélgettek, fülke nyílt, ez volt a Mürinéi Védasszonyunk kápolnája, amint itt az

anyaistennőt nevezték. Az anya kék kötényes fajanszszobra jóságosán mosolygott le lábánál játszadozó pufókcsecsemő jére, Zagreuszra – aki a nép üdvéért keserves halálra ítéltetett –, mellettük sima fehér márványkeresztemelkedett a magasba. A kereszt aljában kettős mélyedés szolgált az apró ajándékok, gyümölcs vagy dióelhelyezésére. Hüpszipülé tengeri homokkal és kagylóhéjjal hintette be az asztal lapját, melyen a szobor állt, s akereszt két oldalán pompás ezüstvázában az istennő kedves virága, liliom illatozott. A bal kezében kígyó volt, keblénezüsthold függött, mindössze ez emlékeztetett az anya sötét könyörtelenségére. Fejét csillagfüzér ékesítette.

Hüpszipülé Iaszónhoz fordult:

– Ugye szép szentély? Lehetségesnek tartod, hogy egyszer majd kitaszítják védasszonyunkat Lémnoszról? Gonoszemberek elhanyagolhatják, megsérthetik, de ő azért csak kitart örökre mellettünk!

Iaszón tagadólag rázta a fejét.

– Az atya hatalma megnőtt, s ki tudná megmondani, minő titkos tervei vannak azzal, aki valaha anyja volt, s ma

hitvese? De miért aggasszuk vallási kérdésekkel szívünket, gyötrik azt úgyis a szerelem szellemének nyilai! Jöjj,szépséges királynő, menjünk a tanácsterembe!

Távozása előtt azonban bölcsen megtapogatta tarsolyát, s talált benne három szem mogyorót meg egy darabkaszáraz kecskesajtot. Ezzel a kis ajándékkal hódolt a kék kötényes istenasszonynak, elhelyezvén a mélyedésekben, akereszt lábánál.



91/264

TIZENÖTÖDIK FEJEZETBÚCSÚ LÉMNOSZTÓL

isszatértek a tanácsterembe, Iaszón jobbjával Hüpszipülé vállát ölelte, az asszony pedig baljával a férfiderekát fogta át. Megjelenésüket fergeteges taps fogadta. Hüpszipülé magas volt, karcsú, fekete ésgyönyörű, Iaszón szőke és daliás. Mindkettő elpirult.

Hamarosan mindegyik argonauta két nő között találta magát az asztalnál. A bal oldali nő étellel megrakott bükkfadeszkát tartott elébük. Volt azon hal, borban pácolt birkahús kapribogyóval, sült marhahátszín ördöggyökérmártással,szarvashús, mézessütemények, mogyorós pele párolva (Apollón hívei azonban engedelmet kértek s hozzá sem

nyúltak), spárga, szárított fehérfüge, olívaolajban áztatott árpakenyér, gyenge juhsajt, tengeri kömény sós vízben,vízimadártojás keményre f őzve. A jobb felől álló nő gondoskodott róla, hogy mindig legyen a kupában bor, melyhezvizet is töltött (csaknem fele-fele arányban), de kívánság szerint tejjel vagy sörrel is szolgált, avagy mézzel kevertitalt készített.

Meleagrosz szorult helyzetbe került. Ő volt a legifjabb argonauta, de a legmagasabb s a legerősebb is, szabályosarcát, hullámos haját, bánatos tekintetét fölöttébb vonzónak találták a nők. Némelyek megrohanták, kezét, térdétszorongatták, ő azonban mentegetőzve elhúzódott tőlük.

– Menjetek máshová, kedves méhecskék – mondta –, nem leltek mézet ebben a virágban.

A nők rámosolyogtak, megcsókolták, de aztán otthagyták, gondolván, hogy talán nem olyan férfias, mintamilyennek látszik. Atalanté igyekezett megerősíteni ezt a véleményt:

– Kalüdóni Meleagrosz király fia – mondta –, de eddig még soha nem volt képes nőt kielégíteni, amúgy igazán,

ahogy a nők kívánják. Apja, Oineusz király megharagított valamikor egy féltékeny istennőt. Szépséges leányok, hamagatokhoz való szeretőt akartok, menjetek le a partra, ott rátaláltok az örömökre!

Leültek Meleagrosszal kettesben, távol a többiektől, és falatozni kezdtek a hosszú tűzhelyen sok füstös fazékbanfortyogó ételből meg a vasnyársakon sülő húsokból. A társaság rájuk sem hederített, úgyhogy mikor alaposanteleették-itták magukat, udvariasan búcsút vettek a királynőtől. Hüpszipülé szórakozottan bólintott, mert teljesenmegigézte Iaszón elbeszélése dódónai útjáról, de azért biztosította még őket, hogy az egész szigeten szabadon járhatnak-kelhetnek. Egyébként is, a teremben annyira belemerültek már a szeretkezésbe, hogy Atalanté szégyelltvolna tovább maradni.

Iphinoé a bort és vizet keverte, amit tele korsókban az asszonyok hordtak neki szünet nélkül, most a távozók utánosont.

– Ó, Meleagrosz királyfi – kiáltotta –, hova mentek?

– Vadászni készülünk Atalantéval – felelte.– Kedveseim – szólt a lány –, ha a kikötő felé visz utatok, nagyon kérlek benneteket, adjátok át üzenetemet annak

a fekete szemű ifjúnak. Mondjátok meg, hogy várok rá éjfélkor a part fölötti barlangban, a szeder- és kapribokroknál.

– Nagyon szívesen – válaszolt Meleagrosz. – De küldtél-e már ételt-italt Héraklésznek?

– Hogyne, ellátták őt az asszonyok, akiknek a szerelmét elutasítottad. Most viszik az egészben sült birkát, egymarha combját, egy árpával párolt libát – nem is, kettőt –, hat tömlő bort. Én azonban megf űszereztem a bort porrátört mákkal. Ha attól el nem alszik, az aztán csoda lesz, bár elég félelmetes a külseje.

Atalanté és Meleagrosz abban a reményben lépett ki a városkapun, hogy a környező hegyeket borító sötét erdő bőségesen tartogat számukra vadat. Előbb azonban lementek az Argóhoz, hogy átadják Iphinoé üzenetét. Mármessziről látták, hogy az asszonyok úgy körüldongják Héraklészt, akár a darazsak a lépes mézet – nemcsak azok,akiket Meleagrosz elriasztott magától, hanem valahány, aki nem talált férfit, és bent a palotában sem tudott

megosztozni valakivel a kedvesén.

V



92/264

– Sajnálom szegény Héraklészt – jegyezte meg Atalanté mosolyogva. – Nehéz dolga lesz, mert ötvenet haragítmagára, ha csak egy-kettőnek jár kedvében.

– Héraklész sikeresen véghezvitt már ennél nehezebb munkákat is – felelte fanyar mosollyal Meleagrosz. – Inkább

arra volnék kíváncsi, hol lehet Hülasz. Látod valahol?Atalanté nagy kerülőt tett, hogy Héraklész észre ne vegye, belegázolt a vízbe, majd úszva közelítette meg az

Argónak azt a pontját, ahol sejtelme szerint bezárva lehetett Hülasz. Óvatosan felkapaszkodott a hajópárkányra, ésvalóban ott kuporgott Hülasz sírdogálva, s moccanni sem tudott. Héraklész úgy helyezte biztonságba Iphinoépróbálkozásai elől, hogy beültette a hatalmas rézüstbe, még az oldalát is ráhajtotta, mint ahogy a halacskát szoktákbetekerni a füge levelébe. Ebből a helyzetből senki nem képes kiszabadítani a fiút, csak Héraklész hatalmas kezével,vagy egy kovács nagy kalapácsának erős csapásaival. Atalanténak sikerült odasúgnia az üzenetet, aztán távozott azonaz úton, amelyiken érkezett. Még a vízben volt, de már jó messzire a hajótól, mikor koppant valami a bőrsisakján,majd leverte fejéről. Héraklész kurjantását hallotta:

– Hohó, mindig eltalálom! -Tréfából a birka combcsontját utánahajította.

Két nap múlva Héraklész iszonyú fejfájással ébredt. Felkapta oldalán heverő buzogányát, és dühösen körülnézett.Mindenfelé dőzsölés nyomait látta, törött fésűk, széttépett női ruhák hevertek szanaszét, a hevenyészve emelt oltáronnagy halomban tornyosult a szárított gyümölcs és gabona. De hol lehet a drága Hülasz? Torkaszakadtából ordította anevét, emlékezetét elfelhőzte a mák meg a bor, ráadásul hangosan zsongtak a fejében a gyerekhangok. Elrohant hát,hogy elkapja Iphinoét s nyomban kiloccsantja a velejét, mikor meghallotta Hülasz siránkozó hangját az Argóbelsejéből:

– Héraklész, Héraklész, eressz ki, könyörgök, eressz ki!

Héraklész boldogan kacagott fel, Hülaszhoz rohant, visszahajlította az üst falát, aztán kiemelte a fiút s összevisszacsókolta, mintha óriás szelindek nyalogatná gazdája csecsemő jét, míg az bömbölni nem kezd félelmében. Végülmegkérdezte:

– Meddig aludtam egyetlen, drága Hülaszom?– Két éjszakát s egy teljes napot – felelt elgyengült hangon Hülasz –, én meg azóta kuporgok itt merő rémületben,

s nem tudtalak felkelteni. A nők megszántak, ételt-italt hoztak, és a vállamra dobták ezt a takarót, de nem sokatsegített rajtam. Hogy tudsz ilyen kegyetlen lenni hozzám, ha igazán annyira szeretsz! Bezárod és gyötrőd a teszegény Hülaszodat! Az argonauták is, és te magad is olyan csodálatos vendéglátásnak voltatok részesei, aminőt nemélvezett legénység, mióta feltalálták a hajót.

– Két éjszaka s egy nap! És senki nem jött segítségedre? méltatlankodott Héraklész. – Ó, a nyomorultak! Egyneksem jutott eszébe, hogy átvegye tőlünk az őrséget? Vagy talán velük is elbántak ezek az átkozott némberek, mint asaját fajzatukkal? A végén nem is maradt kívülünk életben senki!

De hamarosan megpillantották a parton Idaszt és Lünkeuszt, mindkettőbe nő csimpaszkodott jobbról-balról, virágövezte fejüket, arcuk bortól vöröslött.

– Lusta csibészek, hát eszetekbe sem jut felváltani engem? – kiáltott oda Héraklész. – Két éjszaka s egy napjavagyok őrségen.

– Nem kaptunk rá parancsot – felelte Idasz –, egyébként is te nem akartad, hogy Atalanté és Meleagrosz őrködjék.Mire való a szemrehányás, láthatod, nem érünk rá! Két hölgyet kell szeretnünk és szolgálnunk.

– Ha ide nem jöttök azonnal – mordult rájuk Héraklész –, s nem veszitek át az őrséget kettőnktől, laposra verlekbenneteket!

A parton levők okosabbnak tartották, ha engedelmeskednek, de magukkal vitték a nőket is. Héraklész ekkorbaljával megragadta Hülaszt, jobbjába kapta buzogányát, és berontott Müriné városába. Sorba döngette buzogányávala házak kapuját, s mindenhová bekiáltott: – Kifelé, argonauták! Egyetlen kapu sem állta ki a nyomatékos felszólítást.Deszkák törtek, sarokvasak lazultak, ajtók fordultak ki sarkaikból. Rémült sikolyok, dühös asszonyi kiáltásokhallatszottak belülről, elvegyülve az argonauták felháborodott tiltakozásával. Héraklész azonban módszeresenfolytatta útját a f őutca mindkét során, megdöngette a kapukat, és bekiáltott: – Kifelé, argonauták!



93/264

Végül elérkezett Hüpszipülé palotájához, s nagyot ordított:

– Hé, te Iaszón! Nem gondolod, hogy itt az ideje hajóra szállni? Eleget hencegtél, hogy te hozod el azt a híresaranygyapjút! Mire vársz?

Iaszón kidugta kócos fejét a felső ablakon, Hüpszipülé is megjelent mellette.

– Aha, értem már! – szólt oda Héraklész. – Sürgős dolgotok van, most alapítjátok meg a lémnoszi királyi házat.Sok szerencsét kívánok hozzá, remélem, már elintéztétek.

Hüpszipülé lekiáltott:

– Örülök, hogy látlak, Héraklész! Asszonyaim csodákat meséltek nekem erődről és kedvességedről. Nem széptőled, hogy ki sem léptél az Argóról, mintha féltened kellett volna tőlünk, s mostohafiadat is rejtegetted leányom,Iphinoé elől. A szemét is kisírta szegénykém, annyira bánkódott. Most már arra kérlek, engedd, hogy felszaladjonhozzá, hadd játszadozzanak együtt ma délután.

Héraklész bosszúságában nem is tudta, mit feleljen.

Hüpszipülé így folytatta:

– Csaknem sikerült már rávennem Iaszónt, hogy végleg maradjon köztünk Lémnoszon, s legyen a királyunk.Előbbutóbb szembe kell néznünk a valóságos helyzettel: az anyaistennő fáradt és megöregedett, nem képes felvenni aharcot az életerős, ifjú olümposziakkal. Király ül manapság a trónon mindenfelé, és keresve sem találnék királyibbférfiút Iaszónnál. Lémnosz gyönyörű sziget, láthatod, nincs ilyen dús termőföld sehol az Égei-tenger egészkörnyékén. Árpánk kiváló, borunkat csak a leszboszi múlja felül, s hegyi legelőink sem megvetendők. Erdeinkbővelkednek vadban. Iaszón megígérte, hogy legalább egy hónapot tölt nálunk, s közben megfontolja…

– Nem tettem én ilyen ígéretet, szépséges Hüpszipülé – tiltakozott pirulva Iaszón. – Csak azt mondtam, szívesenmaradnék még egy-két napig, s meggondolnám közben, ne töltsek-e itt talán egy hónapot is.

– Mert szerelmes belém – mondta nevetve Hüpszipülé –, s azt hiszem, dicső Héraklész, bármelyik munkáddalfelér, ha össze akarod szedni a legénységet egy-két hónapnál hamarább. A férfiak a távozás gondolatától is irtóznak,asszonyaink pedig derekasan szembeszállnak veled, akár fegyverrel is, ha kell. A megtartóztatás hosszú időszakaután végre belevethették magukat a szerelmi gyönyörökbe, akár az egyiptomi krokodilus a Nílus termékeny

iszapjába.Az útszélen buckákban hevert a félrekotort sár. Héraklész lehajolt, markolt belőle, gombóccá gyúrta, s egy

hirtelen mozdulattal Hüpszipülé képébe vágta:

– Nesze neked élvezet! – mordult rá. – És tisztelt Iaszón úr, azt ajánlom, gyere le azonnal, különben akkora lyukatütök buzogányommal ezen a palotán, hogy négy ökör is kifér rajta egymás mellé fogva, Iaszón duzzogva morgottvalamit, de engedelmeskedett.

– Nos, uracskám – szólt hozzá szigorúan Héraklész –, azt tanácsolom, gyújtsd össze gyorsan a legénységet, ésinduljon a menet máris a hajóhoz. Ki kell használnod a kedvező nyugati szelet és a nyugodt tengert.

– Egy órát adj nekünk legalább, hogy elbúcsúzhassunk könyörgött Iaszón.

Héraklész ingerülten förmedt rá:

– Mennyi idő

t elpocsékolsz! Mikor én a te korodban voltam, a theszpiai nimfák jutalmul, amiért megöltem akithairóni oroszlánt, azzal tüntettek ki, hogy velük hálhatok. Egyetlen éjszakán teherbe ejtettem mind az ötvenet. Dete! Két napot és két éjszakát pocsékoltál már el értelmetlen enyelgésben ugyanazzal az asszonnyal. Ha így folytatod,mit képzelsz, hogy szerzed vissza az aranygyapjút? Mit gondolsz, elébed hozzák majd a lémnoszi árpaföldekre?Buzogányom rézfejére mondom, senkinek sem sikerült még bolondot csinálnia belőlem, neked is korábban kénefelkelned hozzá!

Dühében oly mocskosán káromkodott, hogy Iaszón nem merészkedett Hüpszipülé kapuja közelébe. A királynő időközben tisztára mosta arcát, s amint volt, félmeztelenül lefutott az utcára, s Iaszón után kiáltott:

– A szentséges anyaistennő vezéreljen vissza hozzám, szerelmem, épségben, diadalmasan, szeretett barátaidkörében! Jól tudod, mit ígértem: király leszel Lémnoszban, valamennyi bajtársad, aki itt telepszik le, annyi földet és jószágot kap, amennyit te bölcsességedben helyesnek találsz. Míg messze jársz, jusson eszedbe a te szegényHüpszipüléd. De mielőtt elhagysz, mondd, mi történjék, ha gyermeked anyjává leszek?



94/264

Iaszón így felelt:

– Két gyönyörűséges napot és éjszakát töltöttünk együtt, Hüpszipülé – bárcsak így folytathatnánk, esztendőkön át!De Héraklész helyesen szólott. Súlyos feladat vár rám, nem időzhetünk tovább. Azt sem ígérhetem, hogy örökre

visszatérek a szépséges Lémnoszra, mert Phthiótiszban van az én királyságom, s egyszerre két lovat nem lehetmegülni. Meg kell tartanod Lémnosz trónját, de ha fiút szülsz, s megéri a férfikort, föltétlenül tedd királlyá. És el nefeledd, ő következik utánam Phthiótisz trónján is, s ha meghalok, éppúgy döntenie kell majd, mint nekem most,melyiket választja a két királyság közül. Ha megszülöd gyermekedet, mert bizonyos vagyok benne, hogy anyávátettelek, értesítsd öreg szüléimet, s ha bármikor arra kényszerülnél, hogy elhagyd e szigetet, ők szeretettel fogadnakotthonukba mindkettőtöket – és elsírta magát.

Mégsem ez a bánatos búcsú lett a végső, mivel Iaszón sem ígérettel, sem fenyegetéssel nem tudta rávenni azargonautákat, hogy kimozduljanak új otthonukból, Héraklész pedig nem volt olyan állapotban, hogy segítsen neki:bezárta Hülaszt a tanácsterem melletti nagy konyha ablaktalan fülkéjébe, majd hátát az ajtónak támasztva vidámankortyolgatni kezdett egy lémnoszi borral színültig telt korsóból. Hüpszipülé estefelé nyitott be a helyiségbe, addigraHéraklész úgy hunyorgott, mint a bagoly. A királynő megszánta, hozott neki sok kenyeret és libasültet, hogy a borhatását enyhítse. Héraklész megragadta ruháját, és részegségében részvétét fejezte ki, amiért Iaszónnal adta összemagát.

– Hidd el nekem, szép királynő, semmirevaló hitvány ember az, s ha valaha bajba kerülsz, a kisujját se mozdítanáérted. Tirünszi Héraklész viszont egészen más. Ha baj érne, bármikor, idén, jövőre vagy akár tizenkét esztendő múltán, jusson eszedbe, hogy Héraklész a barátod! Csak üzenned kell, és siet hozzád vigasszal, vagy hogymegsegítsen ellenségeiddel szemben!

Hüpszipülé udvariasan köszönetet mondott, de nagyot nevetett, mikor visszatért Iaszónhoz a hálószobába.

Még egy nap telt el így, gyönyörűségben mindenkinek, csak Hülasznak és Iphinoénak nem. A megtermékenyítésünnepe volt ez, melyet vidámságban ültek meg az árpaföldeken.

Estére Meleagrosz és Atalanté is visszatért Mürinébe Orpheusszal együtt, aki hasonlóképpen távol tartotta magát ativornyázástól. Egy erdei tisztáson találkoztak össze vele, ahol menyéteket tanított táncolni lantjának zenéjére.Atalanté és Meleagrosz ugyan nem látta a táncot, mivel éppen akkor hallgatott el a zene, mikor ők odaértek, csak aztűnt a szemükbe, hogy rengeteg apró állatka surran be mellettük a bozótosba. Orpheusz valóban olyan elbűvölően játszott, hogy senkit se lepett volna meg, ha a fák, a kövek s a sziklák is táncra perdülnek.

Végül is Orpheusz lantja vonzotta vissza az Argóhoz a huzakodó argonautákat a negyedik nap hajnalán. Óriásasszonysereg kísérte őket a partra, és mikor vízen volt a hajó, az asszonyok elszántan megrohamozták az oldalát,hogy bemásszanak kedvesükhöz és elkísérjék a veszedelembe. Héraklész azonban, miután felvonta ahorgonyköveket, azt is magára vállalta, hogy vízbe hajigálja a fedélzetre merészkedő asszonyokat – húszan-harmincan lehettek, és ádázul viaskodtak, akár a vadmacskák.

Iphinoé azonban elkerülte figyelmét, mivel evezve indultak meg, a lány pedig az összehajtott vitorlában bújt el.Úgy tervezték ugyanis, hogy csak akkor vonják fel a vásznat, mikor már lendületbe jött az Argó, s a legénységet semzavarja a parti sírás-rívás. Egyszer csak eltüsszentette magát a lány, ami jó elő jel, de neki nem volt az. Héraklészbetolta evező jét, egy szempillantás alatt elkapta Iphinoét, és úgy hajította a vízbe, mint ahogy a halász dobja ki

hálójából a halat, ha nem tetszik a színe vagy a formája. A lány erős karcsapásokkal megindult a part felé, de mégvisszafordult, s odakiáltotta:

– Hülasz, szerelmem, ne feledj el engem!

Héraklész felkapott egy horgonykövet, és megcélozta vele a lányt, de nem hajította el, mert Hülasz megragadta akezét s a fülébe bömbölt. így menekült meg Iphinoé a haláltól. A lant megnyugtató dallamokat zengett, a hajó jóütemben haladt előre, fehér tajtékcsík húzódott a nyomában.

És most számoljunk be róla, mi történt Lémnoszon az Argó legénységének néhány napos látogatása után. Ötvenasszony leányt szült, százötven pedig fiút. A fiúgyerekek közül hatvankilenc lett erőteljes alkatú, biztos szemű ésheves vérmérsékletű, ami arra vallott, hogy Héraklész az apjuk; tizenöt kétségtelenül nagy Ankaiosz fia volt, de



95/264

három leány is tőle származott: Idasz után tizenkét fiú és öt leány maradt, és így le egészen kis Ankaioszig, akinekmindössze egyetlen leánya született.

Iaszóntól ikerfiai születtek Hüpszipülének, Eunéosz és Nebrophonosz volt a nevük. Eunéosz, az idősebb került

Lémnosz trónjára, Lalagét, kis Ankaiosz leányát vette feleségül, és kiváló szőlő telepítésével szerzett hírnevet. AzArgó azonban soha többé nem vetett horgonyt Müriné kikötő jében, és Iaszón megfeledkezett Hüpszipüléről, csakúgy,mint később annyi más nőről. Hülasz azonban érzelmes ifjú volt, és soha nem feledte el Iphinoét.



96/264

TIZENHATODIK FEJEZETORPHEUSZ A VILÁG TEREMTÉSÉRŐL ÉNEKEL

eltámadt a déli szél. Iaszón Lémnosz déli partja mellett akart haladni, s onnan kelet felé fordulni aHellészpontosz irányába, de Tiphüsz nem vállalta a kockázatot, hogy az Argót az Eiréné-hegyfok szikláiközé vezesse, mert bár a vitorlást szélnek rézsútosan is lehet kormányozni, félt a szél alatti part

sziklazátonyaitól, ráadásul a legénység nagy része is borgőzös volt, s nem tudott kitartóan evezni. Azt javasolta tehát,legyen útjuk következő állomása Szamothraké.

Iaszón hallotta már Szamothraké nevét, de nem tudta, sziget-e vagy város. Argosz azt mondta:

– Sziget, feleakkora, mint Lémnosz, és körülbelül öt órát kell északkelet felé vitorláznunk, hogy odaérjünk.Lakosai, csakúgy, mint a lémnosziak, a pelaszg törzsből származnak.

– Nézzük meg – felelte Iaszón.

Azt remélték, délutánra Szamothrakén lesznek, de a szél ellanyhult, még mielőtt eltűnt volna szemük előlLémnosz.

A Szkopia-hegy délnyugat felől még mindig a látóhatár fölé magasodott, mikor kénytelenek voltak evezőtragadni, de olyan perzselően tűzött a nap, hogy nem voltak képesek erősen húzni. Beesteledett, de Szamothraké mégmindig nem tűnt fel, s a teljes szélcsendben elfáradtak az evezésben. A látóhatárt annyira elhomályosította aködfátyol, hogy még az éles szemű Lünkeusz sem látott.

Az argonauták nyomott hangulatban, szótlanul vacsoráztak. Legtöbbjüknek az elhagyott nő járt a fejében, sátkozták magukat, amiért ostobaságukban nem élvezték legalább még néhány napig azt a földi paradicsomot. Idasz,aki mindig első volt a méltatlankodásban, ezúttal is kifakadt:

– A halaknak való ez a nyomorúságos élet! Csakis Orpheusz hibája, hogy itt kucorgunk a kemény padon, ködmarja a torkunkat, ahelyett hogy kényelmesen elnyújtóznánk a festett birkabőrökön, a pattogó tűz mellett, a fortyogófazekak közelében. Orpheusz csalogatott bennünket a hajóra lantjával. Királyi sorunk volt Lémnoszon, és ő rávettbennünket, hogy folytassuk ezt a képtelen és háládatlan utazást!

Kasztór rosszallóan fordult hozzá:

– Erezd szerencsédnek, Idasz, hogy Orpheusz közbelépett. Mióta megismertelek, annyi mérsékletet sem vettemészre benned, mint egy falánk, makrancos gyerekben. Még néhány nap Lémnoszon, és véged, elfog a csömör ételtől-italtól s nőtől egyaránt. Ami engem illet, nem ismerek nagyobb gyönyörűséget, mint ha megszólal annak a csodálatoslantnak varázslatos hangja, mert akkor boldogabb vagyok, mint az illatos lémnoszi bortól, a porhanyó lémnoszimarhahústól vagy a szerelemre hevült lémnoszi lány hófehér testétől.

Lünkeusz, Idasz ikertestvére szólt most közbe, aki sem Kasztórt, sem Polluxot nem állhatta. Nagyapjuk, az akhájOibalosz egykor házasságra kényszerítette a minüai Gorgophonét, mindkettő jük nagyanyját, s ezzel a cselekedetévelmegfosztotta őket hatalmas messzénéi örökségük nagy részétől. Gorgophoné volt az első özvegyasszonyGörögországban, aki ismét házasságot kötött, és ezzel szégyent hozott fiára, Aphareuszra, az ő apjukra.

– Megértein, Kasztór, hogy így beszélsz – mondotta. – A telítettség szavai ezek, mert soha nem volt jó, egészségesétvágyad. De valid be, egy-két nappal ezelőtt te is más húrokat pengettél volna.

Pollux is magára vette a kihívást, s így szólt:

– Az én ikertestvérem legalább nem állatiasodott le, mint a tied.

Most már mindenfelől beleszóltak a dologba, némelyek tiltakoztak a két testvérpár vitája ellen, mások viszontigyekeztek még jobban felhergelni őket. Héraklész mormogott az orra alatt:

F



97/264

– Ha én volnék a parancsnok, azzal kezdtem volna ma reggel, hogy itatok valamennyiőtökkel egy sisakra valótengervizet, s kitisztítom a gyomrotokat, de itt Iaszón parancsol, nem én!

Most Idmón szólalt meg, a látnok:

– Bizony, nemcsak a gyomrot kellene megtisztítani, hanem a lelket is! Szívemből kívánnám, bárcsak Déloszlehetne következő állomásunk, Apollón szent szigete, s nem a pelaszg Szamothraké. Akadna dolga a Napistenpapjainak!

– Bizony – helyeselt a phókiszi Iphitosz –, nagyon jó lenne, ha kikötnénk Déloszon, s beállnánk a darutáncba,melyet addig járnak körbe-körbe, órákon át egyhangú zenére, míg az emberből ki nem tisztul minden vágy, kivéveazt az egyet, hogy táncolhasson körbe-körbe mindaddig, míg ájultán össze nem esik.

– Az volna aztán a szórakozás! – mondta komoran nagy Ankaiosz. – Ugorj a vízbe, Iphitosz, mutass példátnekünk. Apollón úgyszólván mindenre képes, nyilván rád is gondja lesz!

Némelyek nevettek, mások bosszankodtak, de még bosszúsabbak lettek Idasz közbeszólásától:

– Idmón argoszi béka, így hát úszóhártyás lába van. Csizmát visel, hogy elrejtse, de ha lerúgja, jobban táncol avízben, mint a szárazföldön.

– Délosz olyan szent sziget – hasított bele Idmón hangja az általános zsivajba, mint sarló a magasra nőtt f űbe –,hogy ott nem születhet s nem halhat meg emberfia. Születni is, meghalni is a közeli kis szigeten, Ortügián lehet.

– Most már értem, miért nem vitt soha Héraklész Déloszra! – jegyezte meg Hülasz. – Születés és halál kíséri útját,bármerre jár, s ha ő odamegy, Délosz sem lenne már az, ami.

Mindenki fellélegzett, hogy Héraklész kedélyesen fogadta a tréfát, s akkorát kacagott, mintha maga mondta volna.

Az orkhomenoszi Aszkalaphosz ritkán szólt, de ha mégis, mindenki felfigyelt rá, mert úgy csikorgóit a hangja,akár a rozsdás sarokvason a ritkán nyíló ajtó. Most felemelkedett, magasra tartotta a kezét, s így szólt:

– Orpheusz, thrákiai Orpheusz, énekeld el nekünk minden dolgok teremtését. A tudásban gyermekek vagyunk mihozzád képest, még a legbölcsebb is. Tisztítsd meg a lelkünket, Orpheusz, a teremtés énekével!

Mélységes csend fogadta szavait, aztán helyeslő mormogás támadt. Orpheusz hangolni kezdte lantját, térde közé

fogta, majd a húrokba csapott, s halkan, de tisztán énekelni kezdett.Elmondta, hogy ég, föld és tenger egy gomolyban kavargott hajdanán, míg a ki tudja, honnan felhangzó zeneparancsára különváltak, mégis egyetlen világegyetem részei maradtak. E rejtélyes zene adta hírül Eurünomé lelkénekszületését; Eurünomé volt a hatalmas Hármas Istennő legősibb neve, akinek jelképe a hold, s ő egyes-egyedül voltmindenek istenasszonya. Ám egymagában elhagyatottnak érezte magát, állván a kopár föld, az üres vizek s az égboltfolyvást köröző csillagzatai között. Összedörzsölte hideg kezét, s mikor ismét széttárta, előbukkant Ophión, a kígyó,az istennő pedig kíváncsiságból megengedte neki, hogy szeresse. E heves szeretkezésből születtek a folyók,emelkedtek magasba a hegyek s teltek meg a tavak; és egyszeriben előtűntek a mindenfajta csúszómászók és halak,valamint az állatok, melyek elszaporodnak majdan a földön. Eurünomé azonban szégyellte, amit tett, megölte akígyót, és szellemét a föld alá száműzte, de hogy igazságot szolgáltasson neki, önmaga eperarcú árnyalakját isszáműzte az alvilágba, hogy vele éljen. A kígyót új névvel halálnak nevezte, az ő árnyalakját pedig Hekaténak.

A halott kígyó szétszórt fogaiból kelt ki az emberi nem, mely pásztora lett juhoknak, marháknak, lovaknak, de

nem művelte a földet, s nem háborúskodott. Tápláléka tej, méz, dió, bogyók és gyümölcsök, a fém megmunkálásáhozmég nem értett. Ezzel ért véget az emberiség első korszaka, a kőkorszak.

Így élt Eurünomé a föld, az ég s a tengerek között. Földi létében Rheia volt, lehelete rekettyevirág, borostyánszínű a szeme. Rheia egyszer Krétára látogatott. Hatalmas a messzeség ég és föld között, s éppen akkora távolság választjael az alvilágot a földtől – kilenc nap s kilenc éjszaka telne bele, míg ekkorát esik a bronzüllő, ha elejtik. Krétán apárás hőségben ismét magányosnak érezte magát Rheia, ezért teremtett maga mellé egy férfi istent, Kronoszt, hogyszeresse. Hajtotta az anyaság vágya, s minden esztendőben szült egy Napkisdedet Dikté barlangjában, de Kronoszféltékeny volt a gyermekekre, és egymás után megölte valamennyit. Rheia titkolta bánatát, s egy napon mosolyogvaígy szólt Kronoszhoz:

– Szerelmem, add nekem az öt ujjadat a bal kezedről. Fél kéz is elég az olyan tétlen istennek, amilyen te vagy. Ötkicsi istent teremtek az ujjaidból, s azok majd mindent megtesznek kedvedre, amit csak kívánsz, míg mi ketten

heverészünk a virágos parton. Megkímélnek attól is, hogy fölöslegesen fáraszd a lábadat.



98/264

Kronosz odaadta bal keze öt ujját, Rheia a Daktüloszoknak, azaz Ujjisteneknek nevezett öt kis istent teremtettebelőlük, és mirtusszal övezte fejüket. A kicsik elszórakoztatták Kronoszt játékos ugrándozásukkal, táncukkal, Rheiapedig titokban megparancsolta a Daktüloszoknak, hogy ha megszüli a következő Napkisdedet, rejtsék el Kronosz

elől. Megfogadták a szavát, és sikerült félrevezetniük Kronoszt, mert zsákba dugtak egy balta formájú mennykövet,és szeme láttára a tengerbe hajították, mondván, hogy Rheia újszülöttje az. Innen származik a közmondás: nem tudjaa jobb kéz, mit csinál a bal. De Rheia nem szoptathatta maga a gyermekét, akinek a Zagreusz nevet adta, nehogyKronosz gyanút fogjon, ezért a Daktüloszok előkerítettek egy kövér anyakocát szoptatós dajkának – Zagreuszazonban később nem szerette, ha figyelmeztették erre a körülményre. A Daktüloszok nemsokára megunták, hogyörökké lesben álljanak, éktelen dobolással, sípolással harsogják túl a kicsi sírását, elválasztották hát a kocától, selvitték Dikté hegyéről. Pásztorok gondjaira bízták, akik messze nyugaton, az Ida hegyén éltek, itt juhsajton és mézennevelkedett. Ezzel ért véget a második korszak, melyet aranykornak neveznek.

Rheia a mezőgazdaság istápolásával, továbbá azzal, hogy szolgáját, a krétai Prométheuszt megtanította tüzetcsiholni a horogkereszt tengelyű tűzkerékkel, új korszakot teremtett. Nagyot nevetett magában, mikor Zagreuszkiherélte és megölte apját, Kronoszt a Prométheusz kovácsolta aranysarlóval, és még jobban kacagott, mikorZagreusz éhes, vedlett kakukknak álcázta magát, s úgy könyörgött, hogy keblén melengesse életre. Eltitkolta, hogy

tisztában van a helyzettel, s mikor Zagreusz ismét felöltötte valódi alakját, neki adta magát.– Igen, kicsiny istenem – mondotta –, szerető szolgám lehetsz ezután, ha úgy kívánod.

Zagreusz erre arcátlanul válaszolt:

– Nem úgy, Rheia! Én leszek az urad ezután, és az én parancsomat kell követned. Fortélyosabb vagyok nálad,hiszen félrevezettelek a kakukk képében, és értelmesebb is, mert az értelem segítségével felfedeztem az időt. Mosttehát, hogy jöttömmel elkezdődött az idő, lesz dátum, történelem meg leszármazás az eddigi időtlen, elmosódottmítosz helyett. Fel fogják jegyezni az időt, az okok és következmények láncolatát, ami minden logika alapja.

Rheia meglepődött, s nem is tudta, porrá zúzza-e sarujának egyetlen csapásával, vagy inkább hemperegjen-e akacagástól. Egyiket sem tette, hanem mindössze ennyit mondott:

– Ó, Zagreusz, Zagreusz, kedves Napkisdedem, mennyi furcsaságot szívtál magadba szoptatós dajkád, a diktéikoca emlő jéből!

– Zeusz a nevein, nem Zagreusz – felelt az isten –, s én a villám gyermeke vagyok, nem a napé. Amaltheia, azanyakecske szoptatott engem Idán, s nem a koca Diktén.

– Háromszoros hazugság – nevetett erre Rheia. -Tudom – felelte az isten –, de elég erős és hatalmas vagyok márháromszoros vagy akár hétszeres hazugsághoz is, s ellentmondástól sem kell félnem. Ingerlékeny természetű vagyok,mert Idán a tudatlan pásztorok túl sok lépes mézet etettek velem, ezért figyelmeztetlek, anyám, vedd tudomásul, énvagyok az úr. Mostantól fogva nem te, hanem én leszek minden dolgoknak egyedüli ura és parancsolója! Rheianagyot sóhajtott, s derűsen válaszolta:

– Drága Zagreuszom, Zeuszom, vagy ahogy szólíttatni óhajtod magad, te valóban megsejtetted, mennyirebelefáradtam már e világegyetem természetes rendjébe, pontosságába, és abba a háládatlan fáradozásba, hogyőrködjem felette! Uralkodj felette, gyermekem, uralkodj csak! Szívesen heverészem egy ideig, és eltűnődöm adolgokon. Helyes, leszek a hitvesed, a leányod, a rabszolgád. És megbocsátom neked mindazt a bonyodalmat és

rendetlenséget, amit az én szépséges világegyetememben támasztasz az értelem szavával, amint az imént nevezted,hiszen nagyon fiatal vagy még, s nem kívánhatják tőled, hogy mindent megérts, mint én. Csak arra figyelmeztetlek,óvakodj a három erinnüsztől, akik apád nemi szervének csöpögő véréből támadtak, jól vigyázz, mert különben egyszép nap bosszút állnak haláláért. Legyen hát feljegyzett idő, dátumok, leszármazás és történelem, nagyon helyes,ámbár már előre látom, mindez több gonddal, több örömmel jár majd, mint amennyit megér. Az meg különösenkívánatos, hogy a logikát használd támasztékul fogyatékos értelmedhez és képtelen tévedéseidhez. Egy kikötéshezazonban ragaszkodnom kell: két szigeten maradjon fenn ősi tiszteletem, az egyik legyen a nyugati tengeren, a másik akeletin. Nem osztozom sem veled, sem más istenséggel, bármennyifelé szaporítod is magad, minden az éntörvényszerűségem alapján történik, vagy kígyóm, a halál rendelésére, ha kedvem támad előszólítani. Nyugaton leszaz ártatlanság szigete, keleten a világosságé, de az időt nem tartják nyilván egyiken sem, minden nap egy évezredigtart.



99/264

És intésére abban a pillanatban kiemelkedett a vízből, mint valami virágoskert, a nyugati sziget, Hispánia partjátólegy nap vitorlásútra. Aztán felhőt támasztott Kronosz levágott nemi szerve körül, a Daktüloszok pedig elvitték azt akeleti szigetre, ott támadt föl belőle társuk, Priaposz, a vidám halfejű isten.

Zeusz így felelt:– Elfogadom a feltételedet, hitvesem, ha vállalod, hogy másik lényed, Amphitrité alárendeli magát

árnyfivérednek, Poszeidónnak, és ezzel rendelkezésére bocsátód a tengert.

Rheia így felelt:

– Beleegyezem, férjem, magamnak csupán a két szigetemet ötmérföldnyire övező vizeket tartom fenn. Eurünoméhelyett uralkodhatsz az égen is, minden csillagon, csillagképen, valamint a napon, de a holdat fenntartom magamnak.

Kézfogással erősítették meg az alkut, és Zeusz, hatalma bizonyságául, csattanó pofont mért le feleségének, majdfenyegető fegyvertáncba kezdett, szekercéjét aranypajzsához koccantva villámot támasztott, ezt félelmetesmennydörgés követte az egész égbolton. Rheia mosolygott. Az alkuban nem esett szó a világ három legfontosabbdolgáról, melyeket Zeusz soha többé nem tudott elvitatni tőle: a szélről, a halálról, valamint a végzetről. Volt miértmosolyognia.

Zeusz összevonta szemöldökét, s ráparancsolt Rheiára, hogy a mosolygásból már elég, menjen, süssön meg nekiegy ökröt, mert megéhezett. Eddig még sohasem parancsoltak az istennőnek, így hát tétovázott egy kicsit, már csakazért is, mivel a gondolattól is undorodott, hogy valaki sült húst kíván enni. Zeusz erre újból megütötte, s rárivallt:

– Siess, asszony, siess! Mit gondolsz, mi végre találtam fel a tüzet, ha nem azért, hogy ízes ételeket süss-f őzznekem?!

Rheia vállat vont, és megtette, amit mondtak neki, de férje semmivel sem tudta rávenni, hogy vele lakomázzék.

Zeusz erre özönvizet támasztott a földön, hogy bizonyítsa hatalmát, és elpusztította csaknem az egészemberiséget, majd sárból új férfit gyúrt, és elnevezte Deukaliónnak, meg új asszonyt, Pürrhát, azután életet leheltbeléjük. Születésükkel ért véget a második korszak, melyre a harmadik, a bronzkor következett. Ennek folyamánZeusznak számos fia született Rheiától, akit most már Hérának nevezett, de egyiküket sem hagyta huzamosabb ideiganyjuk oldalán. Amint akkorák lettek, hogy gondoskodni tudtak magukról, értük küldte fakó képű papjait, az őrzőket,

s az éj leple alatt ellopatta az anya mellől a fiúkat. Az őrzők férfiruhába öltöztették őket, álszakállt ragasztottak rájuk,bevezették őket a férfiak foglalatosságába, s azt állították, hogy halandó asszonyok szülöttei. Az őrzők mindenalkalommal azt a látszatot keltették, mintha Zeusz villáma perzselte volna hamuvá a fiúkat, nehogy Héra megpróbáljavisszaszerezni őket. Héra csak mosolygott, mikor dobbal és kereplővel utánozták a mennydörgést, olyan otrombapróbálkozás volt, de nem követelte vissza a fiait… egyelőre. És ezzel elkezdődött, illetve napjainkban kezdődik avaskorszak.

Az argonauták ámulva hallgatták a történetet, s mikor Orpheusz elhallgatott, valamennyien felsóhajtottak, minthaa sás zizegne a szélben. Idasz egészen halk kérdést tett föl, és hangja most éppenséggel nem hasonlítón szokásosnyers, faragatlan beszédére:

– Ezek után mondd meg nekünk, Orpheusz, hol van vajon az a bizonyos keleti sziget.

Orpheusz így felelt:

– A thrákok Borostyán-szigetnek nevezik, a trójaiak Dardaniának, ti, görögök, Szamothrakénak. Az istennő szentélye egy magasra ívelő hegy lábánál van a nyugati parton, de azt csak nyugodt időben lehet hajóvalmegközelíteni, különben rendkívül veszélyes. Most azonban elő a takarókkal, aludjatok, bajtársaim, mert kora reggelaz istennő lába előtt kötjük ki az Argót.



100/264

TIZENHETEDIK FEJEZETSZAMOTHRAKÉ ÉS A MISZTÉRIUMOK

ajnalban feltámadt a nyugati szél, s felszaggatta a ködöt. Elsőnek Lünkeusz fedezte fel a messze keletfelől látszó hegyeket, majd utána a többiek is.

– Azok ott Szamothraké hegycsúcsai – mondta Argosz. Tiphüsz, elkanyarodtál a helyes irányból.

Elfordították a kormányt, kifeszítették a vitorlát, és két óra múlva már a sziget sziklás északi partja mellettsiklottak a kék vízen. A Daktüloszok papja, Thüótész sietett köszöntésükre a partra, papi díszben.

– Idegenek, üdvözöllek benneteket szigetünkön – mondotta –, azzal a feltétellel, hogy alávetitek magatokat aszentséget óvó törvényeinknek. Tudtotokra kell adnom – ha ugyan thrákiai Orpheusz, akit itt látok köztetek, nemmondta el –, hogy Szamothrakén nem tiszteljük az olümposzi isteneket. Nem ismerünk el más istenséget, egyes-egyedül a hatalmas Hármas Istennőt, a mindenhatót, a legf őbbet, a változhatatlant, továbbá a hat kisistent, akikKronosz maradványaiból teremtettek, és az istennőt szolgálják: az öt ujjistent, akik kézművesei és küldöncei azistennőnek, továbbá kedvesét, Priaposzt, a nagy phalloszú istent. Ezeket együtt Kabeiroszoknak nevezzük. AmintSzamothraké földjére léptek, visszatértetek a történelem előtti időkbe. Nálunk Zeusz még mindig Zagreusz, az éventeszülető s évente elpusztuló csecsemő. Amint látom, különböző istenek – Apollón, Arész, Poszeidón és Hermész –szertartásaira előírt ruhákat viseltek. Az effélének nálunk semmi értelme. Vessétek hát le őket, maradjanak a hajón,elég, ha a térdnadrág lesz rajtatok. A Daktülosz istenek adnak majd nektek inget, ha eljön az ideje, hogy amíg nálunklesztek, megfelelő öltözékben járjatok. Holnap valamennyiőtöket beavatunk az istennő misztériumaiba.

Az argonauták ellenvetés nélkül elfogadták Thüótész utasításait, csak Atalanté jegyezte meg:

– Csakhogy én nő vagyok. Mit kívánsz tőlem, Thüótész?A pap így válaszolt:

– Amint látom, a Szűz Vadászistennő öltözékét és jelvényét viseled, de istenasszonyunk szemében gyűlöletes azérett korú nő szüzessége. Holnap lesz a telihold éjszakája, jöjj közénk akkor, s a bagolynimfák beavatnak majd szentrítusukba. A házasság ismeretlen fogalom Szamothrakén, itt csak nimfaszerelem van.

Atalanté szabadkozott:

– Engem az olümposzi Artemisznek szenteltek, és ha megteszem, amit mondasz, átkot hozok a hajómra, mertbosszúálló az én istennőm.

– Az olümposzi Artemisz még meg sem született – mondta erre Thüótész. – Tedd félre íjadat s nyiladat,vadászlány, bontsd ki a hajadat, és legyél nő, aminek születtél.

Meleagrosz most unszolni kezdte:

– Fogadd meg Thüótész szavát, Atalanté! A lány megkérdezte:

– Úgy értsem ezt, Meleagrosz, hogy itt kell maradnom veled ezen a szigeten, amíg élek? Mert lehet, hogyArtemiszt egyáltalán nem érinti, amit itt cselekszem, de mi lesz, ha folytatjuk utunkat? Megtörténhet, hogy méhemmegfogan, s mire visszatérek Kalüdónba, megszületik a gyermekem. Mi lesz akkor? Azt hiszed, az sem érintiArtemiszt? Védekezhet egy csecsemő jét szoptató szűz vadászlány azzal, hogy Artemisz még a világon sem volt,mikor gyermekét nemzették?

– Nem kétséges, hogy Artemisz megharagudna – mondta erre Meleagrosz –, hiszen nem bocsátott megKallisztónak sem, mikor Zeusz teherbe ejtette. De én annyira szeretlek, hogy itt maradnék a kedvedért Szamothrakén.Miért ne lenne jó nekünk ez a föld? Miért ne élnénk itt együtt késő öregségünkig, boldogan, egymás szeretetében?

Atalanté bánatosan csóválta a fejét:

H



101/264

– Szamothrakén nincs házasság – mondta –, csak nimfaszerelem, itt a nő nem kötheti magát egyetlen férfihoz.Neked is, nekem is összevissza kellene szeretkeznünk másokkal is az istennő tiszteletére. Akkor pedig mardosna azöld féltékenység, téged csakúgy, mint engem. Ó, nem, egyetlenem, te drága férfiú, Szamothraké semmivel sem

kedvez nekünk jobban, mint Lémnosz!Szomorkodva a hajón maradt a lány, Meleagrosz is vele, hogy vigasztalja. A többiek mind elmentek Thüótésszel,

Hülaszt kivéve. Még Héraklész is a többiekkel tartott, mert Meleagrosz megesküdött az életére, hogy távollétébenminden bajtól megóvja a fiút.

Thüótész és paptársai groteszk táncokkal és bohóckodással szórakoztatták az argonautákat a Daktülosz istenekszentélyének előcsarnokában, étellel azonban nem kínálták őket, s nem engedték meg, hogy véráldozatot mutassanakbe bármely istenségnek. Nagy Ankaiosz bosszúsan megkérdezte, vajon éhínség dúl-e a szigeten, mire Thüótész aztfelelte, bőviben vannak mindennek, de ezen az éjszakán böjtöt kell tartani a másnapi események előkészítésére.Ezután nyomban megkínálta őket valami erős, keserű itallal, amitől görcsökben fetrengtek egész éjszaka, hánytak ésa hasukat szorongatták – Héraklészt kivéve – valamennyien, ő legfeljebb egy kis csikarást érzett.

Hajnalban megkezdődtek a misztériumok. Az első részen csak a férfi beavatottak lehettek jelen. Tilos teljes

egészében ismertetni a fenyőligetben lefolyt, kilenc részb

ől álló szertartást, de sok minden elmondható az illend

őségmegsértése nélkül. Nem titok, hogy az ünnepségen maga Rheia istenasszony is megjelent, papnő je alakját öltve

magára. Fodros, harang alakú szoknyát viselt, krétai divat szerint, tengeri bíborral festett vászonból, felsőtestétcsupán rövid ujjú mellény fedte, mely elöl nyitott volt, s szabadon hagyta gyönyörűséges, telt keblét. Magas, hálósfejékét a hold borostyánnal kirakott tányérja díszítette, nyakában elefántcsontból faragott ötven phalloszból fontláncot viselt. Mikor az argonauták megpillantották, ádáz tekintettel ült krétai bikák bal szarvából emelt trónszékén.Körülötte a szertartást a Daktüloszoknak (az öt ujjistennek), valamint szerelmesének, Priaposz istennekmegszemélyesítői végezték. A nőket, gyermekeket, valamint az idegeneket fegyveres őrség tartotta távol.

A fölavatandóknak halálbüntetés terhe alatt, anyaszült meztelenül, teljes csendben kellett várakozniuk. Orpheusz,aki már beavatott volt, cikcakkos aranyvillámmal hímzett fehér köntösében az istennő zenészei között foglalt helyet.

Először a teremtés szertartása került sorra. Megszólalt a zene, s az istennő tulajdon kezével kis kerek dombotrakott földből, majd vizet öntött a környező árokba, aztán lassú, ritmikus táncba kezdett a domb tetején, pontos,

egyforma tánclépésekkel utánozva a csillagok örök egyhangú körözését, így táncolt egy óra hosszat vagy még annális tovább, majd tapssal jelt adott a zenészeknek, hogy változtassák a dallamot. Ezután a köréje csavarodó szentóriáskígyóval folytatta táncát. Egyre vadabb ütemet diktált, s a zenészek beleizzadtak és nyöszörögtek, de igazodniukkellett hozzá. Az argonauták szeme kimeredt a rémülettől. Végre a vörösréz gongon egymás után három hatalmasütés hangzott fel, mindenki eltakarta szemét, s a kígyó hangosan sziszegett. Az istennő félelmetes nevetésre fakadt,ami úgy hatott, mintha szívüket jeges kézzel markolná a halál, a hajuk is égnek meredt, mint az ádáz farkas szőre.

Szelíd furulyaszó jelére ismét feltekinthettek, a kígyó már eltűnt, s diadalmas zene hirdette az uralkodásszertartásának kezdetét. A Daktüloszok eleven galambot hoztak az istennőnek, az ég szimbólumát. Az istennő körbelejtett, majd hirtelen kicsavarta a madár nyakát. Most a tenger jelképeként eleven rákot nyújtottak át.Körbelejtett, s hirtelen kitépte az ollóját. Utána a föld jelképét hozták, eleven nyulat, Rheia körbelejtett, majd azállatot ízekre szaggatta.

Most felhangzottak Rheia istennő első parancsai: tilos megismételni őket.

A szerelem szertartása következett. Rheia elfogyasztotta isteni eledelét, makkot és hígított mézet, s szeretettelmegkínálta vele halképű szerelmesét, Priaposzt. Páros táncba kezdtek, az istennő eleinte gőgösen járta, de egyre jobban felhevült, egyre érzékibbé, szégyentelenebbé vált. Mint az imént, most is felhangzott a három gongütés,mindenki elfödte szemét, és olyan förtelmes vijjogást hallottak, mintha hiénák vagy sasok párzanának.

Szelíd furulyaszó csendült fel, és Priaposz már nem volt a színen. A beavatottak most a születés szertartásánakvoltak tanúi. Rheia nyöszörgött, jajgatott, majd szoknyája alól kis fekete bikaborjú bújt elő, s ámulva nézett körbe.Rheia virágfüzérrel övezte fejét. Az argonauták nyomban felismerték benne a csecsemő Zagreuszt, s áhítattal arcraborultak volna, ám a Daktülosz istenek intésére állva maradtak.

Az áldozat szertartására került sor. Rheia mögött felálltak a meztelen Daktüloszok, mindkét kezükben gipszkövettartottak, mellyel hófehérre dörzsölték arcukat és testüket. Ezután rávetették magukat a borjúra. Egyikük a fejét kaptael, a többi pedig egy-egy lábát, s a zene tomboló hangjaira darabokra szaggatták az újszülött istent, és vérét az



102/264

argonautákra permetezték, hogy felingereljék őket. Neki is rontottak a tetemnek, ízekre marcangolták, és szőröstül-bőröstül mohón felfalták a húsát. És hogy megették az istent, maguk is olyanná lettek, mint az istenek.

Elhangzottak Rheia újabb parancsai: tilos megismételni őket.

A tisztálkodás szertartása következett. A Daktüloszok fatálban megtisztító mosdóvizet és szivacsot adtak azargonauták kezébe. Háromszor egymás után jól megmosdottak, hogy egy csöpp vér se maradjon rajtuk.

Ezt az újjászületés és a megemlékezés szertartása követte. Sajnos nem szólhatunk róluk, pedig ó, mily vészjóslóanzúgtak a vizek a végtelen föld alatti barlangban!

A koszorúzás szertartására került sor. Az újjászületett argonautákat borostyánnal koszorúzták, megkenték olajjal,majd bíbor színű vászoningbe öltöztették. Rheia sorra szájon csókolta valamennyiüket, s megtanította őket aformulára, amellyel segítségét kérhetik, ha hajótörés fenyegeti őket, hiszen a kígyófarkú szelek az istennő uralmábanmaradtak, Zeusznak nincs hatalma fölöttük.

A végső szertartásnak még a nevét is tilos említeni.

Rheia most harmadszor s utoljára elmondta parancsait, utána az argonautákat bevezették az istennő trónusamögött levő barlangba, és ott valamennyien álomba merültek.

Így aludtak éjfélig, mikor már csaknem lezajlott a misztériumok második része is, melyen a nők vettek részt. Abefejező aktusra azonban Priaposz isten küldötte felébresztette őket, és megparancsolta, hogy vetkőzzenek le, majd afelavatás ligetébe kísérte őket. Teljes fényben ragyogott fölöttük a telihold, s bőrükre vetítette a falevelek árnyékát. Abagolynimfák könyörtelenül nekik estek, barázdákból, fák odvából vetették rájuk magukat, foggal-körömmel téptékőket, majd őrjöngő hévvel szeretkeztek velük. Mire felvirradt a hajnal, hullának érezték magukat az argonauták. MégHéraklész is csak suttogó hangot tudott kipréselni vérző, dagadt ajkán, a fejét is alig tudta felemelni azegértövisbozótból, ahova leteperték. De hamarosan megérkeztek a Daktüloszok, készségesen kenegették őketvadfüge levelében hozott kígyóf űkenőccsel, és tüzes szíverősítőt itattak velük. Utána Orpheusz ismét álomraszenderítette őket ugyanabban a barlangban.

Délben ébredtek, felfrissülve, s úgy érezték, talán ezer évet is aludtak. Ismét magukra öltötték nadrágjukat,melyben a szigetre léptek. Tisztelettel búcsút vettek Thüótésztől, majd szótlanul visszatértek az Argóra. Előzőleg

azonban elhelyeztek a Daktüloszok szentélyében öt ezüstszegélyű bronz ivókelyhet, melyek mai napig is ott láthatók.Thüótész búcsúajándékul villámcsapás elleni varázsszert adott Iaszónnak: ravasz keverék volt ez, mely hajból,hagymából és heringmájból készült. Iaszón azonban elvesztette, még mielőtt útjuk végére értek volna.

Induláskor Orpheusz a ciprusról s a mogyoróbokorról dalolt nekik. Arról szólt az ének, hogyan kell viselkedni ahalálban annak, aki jóslatadó hérosz akar lenni, nem pedig örök alvilági bolyongásra ítélt tudatlan árny. Dala ígyszólt:

Ha majd elkábult szellemed leszáll A napvilágról, Ember, a sötétbe,Emlékezz még, mi volt e gyötrelemSzamothrakéban.

Túljutva majd a Hadész hét folyóján – A kénes fára hétszer marja torkod -Eléred az ítélet Csarnokát,

Mely csupa jáspis- s ónixból faragva,S fekete forrás buggyán bal felő lEgy óriás ciprusfa árnyán:Kerüld e forrást, Feledés vizét,

A hitvány népség hadd hörbölje csak,Kerüld e forrást.

Majd jobb felő l egy rejtett tóhoz érsz,



103/264

Benn sző ke pisztráng, ezüst hal cikáz, Mogyoróvessző hajlik rá, Ophión, Az ő skígyó tekereg lombja közt,

Nyelve kivillan. Őrzik partjait,Csobogó víz táplálja e tavat.Siess az Emlékezés szent tavához,Siess e tóhoz.

Faggatnak majd az ő rök: „Mondd, ki vagy? Az emlékezés néked mire már?Ophión villa nyelve nem ijeszt?

A forráshoz menj, ott, a ciprus alján,Fuss el e tótól.”

Te így felelj: „A szomjúság gyötör, Adj innom, én a Föld fia vagyok,S az Égé: Szamothrakéból jövök.

A homlokomon borostyán ragyog, Lásd, én a Tisztaságból érkezem. Rokonod vagyok, háromszorosan,Szamothraké Úrnő je az anyám.

Levezekeltem véres tettemet, Magamra öltem tenger bíborát

Szavára, és tejben is megmerültem, Adj innom hát, a szomjúság gyötör, Adj innom hát.”

S ő k faggatnak: ,”A lábaddal mi történt?”Te így felelsz: „Ide hozott a lábam,

A forgó évek kerékritmusábólE néma küllő khöz: Perszephoné,

Adj innom!”

És köszöntének gyümölccsel, virággal,És a mogyoróbokrokhoz vezetnek,S kiáltanak: „ Testvérünk, halhatatlan,

Igyál, és emlékezz Szamothrakéra!”És akkor majd ihatsz.

És kortyolod az üdít ő vizet,S az Alvilágnak megszámlálhatatlan

Árnyképei között te úr leszel,Gyors paripák gazdája, büszke hő s,Orákulumot hirdetsz majd fehér,

Nimfák gondozta sírodból. Csodás



104/264

Kígyó-testedre mézes víz pereg, Mindig ihatsz majd.

Atalanté, Meleagrosz és Hülasz ámulva tekintett az argonautákra. Istennek látták őket, nem embernek:valamennyiük homlokát halvány dicsfény övezte, de mihelyt felkapaszkodtak a létrán, beszálltak a hajóba ésfelöltötték ruhájukat, szertefoszlott. Emberek lettek újra, csak más emberek.



105/264

TIZENNYOLCADIK FEJEZETÁTKELÉS A HELLÉSZPONTOSZON

hrákia felől fehér felhők tornyosultak: biztos jele annak, hogy éppen a legkedvezőbb északnyugati szél fúj.Erős csapásokkal eveztek egy-két mérföldet, hogy a nyílt tengerre érjenek. Mivel elkapta őket a szél, elégnehezen sikerült kivinniük az Argót Szamothraké sziklás övezetéből, a hullámok folyvást csapkodták a

hajó peremét és lefröcskölték a hajósokat. Mikor kiértek a veszélyes zónából, vitorlát bontottak és hasították a vizet,de azért dobálta őket a hajó, akár a makrancos öszvér. Délben elhaladtak Imbrosz nyugati partja, meredek szakadékais zöldellő völgyei mellett. Itt volt az ideje, hogy megfontolják, miként játszhatnak ki a szemfüles trójaiakat, hiszen

Iaszón ígéretet tett az athéni arkhónoknak, hogy elkerüli a fegyveres összecsapást velük. Ha sikerül észrevétlenülátcsúszniuk a Hellészpontoszon, és a trójaiak nem szereznek tudomást jelenlétükről a Fekete-tengeren, talánmásodszor is szerencséjük lesz, hazafelé, amikor a Márvány-tengerből kiinduló erős áramlás támogatja őket. A széllassan északra fordult, és úgy látszott, tartósan megmarad ebben az irányban. Argosz azt tanácsolta Iaszónnak, hogyhaladjanak a Kephalosz-fok szélárnyékos oldala mellett, ahonnan délkeleti irányban haladva elérhetik Imbroszt.Ismer ott egy homokos kis öblöcskét, melyben lehorgonyozhatnának egy-két napra, míg megfordul a szél délnyugatravagy nyugatra, s felerősödik annyira, hogy egy éjszaka alatt áthajóznak a Hellészpontoszon. Tiphüsz is ezen avéleményen volt, mondván, hogy egy perkótéi kormányostól alaposan tájékozódott a szorosban levő áramlások felől(Perkóté görög település magában a szorosban). Meggyőződése szerint kedvező délnyugati széllel, holdfénynél ésigyekvő evezősökkel egy éjszaka alatt sikeresen túl lehet vinni az Argót a trójai partokon. Erre Nauplioszmegkérdezte, hogy ezeken a vizeken más-e a délkeleti szél, mint amilyennel ő egyebütt találkozott, mert meglepné,ha a szél nem sodorna esőfelhőket magával, melyek a holdat is elfedik.

Iaszón elhárította Naupliosz ellenvetését, és úgy döntött, hogy a Kephalosz-fok védelmében fognak haladni.Kisvártatva Kephalosz sárgás sziklái mentén siklott az Argó, s irányt vett az öblöcske felé, melyről az imént szóltArgosz. A phókiszi Iphitosz ekkor felugrott padjáról.

– Bajtársaim – mondta –, semmi értelmét nem látom, hogy kikössünk Imbroszon. Az igaz, hogy Imbroszlakossága pelaszg, és bizton számithatunk barátságukra. A trójaiak parti őrsége azonban pontosan az öböl közelébenállomásozik, és mesélhetünk mi azoknak akármit, nem tudjuk félrevezetni őket. Gondoljátok csak meg, ha ottveszteglünk és kivárjuk az erős délnyugati szelet meg a holdfényes éjszakát, mit tartanak majd fel ölünk?Természetesen eljutnak arra a következtetésre, hogy észrevétlenül szeretnénk átcsúszni a trójai vizeken. Bizonyárakövetnek majd hajóikkal, és a legkisebb mozdulatunkról is jelentést tesznek Trója királyának.

Az argonauták helyeselték véleményét, de Iaszón így válaszolt:

– Éppenséggel nem nehéz, Iphitosz, bírálni a vezető döntését. Jól tudom, gyakorlott, tapasztalt tengerész vagy, de

ha nem tudsz nekünk Argosz és Tiphüsz tervénél jobbat ajánlani, akkor kár szóra nyitnod a szádat, mert ígylegfeljebb azt éred el, hogy ellenem szítod bajtársaidat. Sokkal bölcsebbnek tartalak, Iphitosz, semhogy ilyenszándékot tételezzek fel rólad. Most csaknem olyan indulatosan szóltál, mint Idasz szokott. Kérlek hát, maradjcsendben!

Orpheusz most Iphitosz védelmében emelt szót:

– Iaszón, Iaszón, de hamar elfeledted, amit Szamothrakén tanultál!

– Azt tanultam Szamothrakén – felelte Iaszón –, hogyan kell viselkednem halálom után. Nem óhajtom, hogyeszembe juttasd, hamarosan a gyakorlatban is érvényesíthetem, amit ott megtanultam. Kérlek hát, maradj csendben!

Orpheusz most Héraklészhez fordult:

– Nemes Héraklész, parancsnokunk csendre intett, szólhatok-e hozzád? Megértem Iphitosz aggályait.

Héraklész így felelt:

T



106/264

– Különös szerzet vagy te, Orpheusz, de meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy testvérbátyád agyát kiloccsantottama lantommal, valóban rendesen viselkedtél velem szemben. Ki vele, ami a bögyödben van!

– Nem szólhatok világosan – mondta Orpheusz – három felavatatlan személy jelenlétében. De ha ők

beleegyeznek, hogy napnyugtakor rövid időre viasszal dugjuk be fülüket és bekössük szemüket, még ma éjszakaátjuthatunk a Hellészpontoszon. Most használjuk ki a szelet, és közelítsük meg néhány mérföldnyire a szorosbejáratát, s aztán majd megtesszük, amit tennünk kell!

Atalanté és Meleagrosz ellenvetés nélkül vállalta a dolgot, Hülasz felől pedig Héraklész kezeskedett. Iaszónkénytelen volt beadni a derekát, az Argó délkeleti irányba vitorlázott, s az evezősök rövid időre aludni tértek. Estearra ébredtek, hogy négymérföldnyi távolságban vannak nyugatra a Hellészpontosz bejáratától. Vitorlással egész állónap nem találkoztak.

Orpheusz ekkor bekötötte Meleagrosz, Atalanté és Hülasz szemét, fülüket pedig betömte viasszal. Mikor szabadonszólhatott, figyelmeztette Iaszónt, hogy ostobaság volna, ha Szamothraké beavatottjai a szelek tehetetlen játékszerének tartanák magukat: éljenek azokkal a bűvöletekkel és varázslatokkal, melyekre a nagy istenek nevében aKabeiroszok tanították őket.

Iaszón nem helyeselt, de nem is ellenkezett, csak borongós hallgatásba merült, Orpheusz pedig, akirőléppenséggel nem lehetett feltételezni, hogy csúfot űzne a szamothrakéi szertartásból, a Hármas Istennőhözfolyamodott, ezúttal Amphitritének szólítva őt. Egy korsó olívaolajat loccsantott a hullámokra, és az istennő nevébentisztelettudó hangon megállásra szólította fel az Északi szelet. Egy darabig úgy látszott, hogy nincs foganatja, mertbár az Északi szél két fia, Kalaisz és Zétész tisztelettel megismételte a kérést, olyan szélroham követte szavaikat,hogy majd kidöntötte az árbocot, de aztán fokozatosan elült a szél. A levegő elcsendesedett, csak a hullámokcsapkodtak még. Ekkor Orpheusz nyílhegyre kötötte egy vipera bőrét, majd kölcsönkérte Phalérosz íját, és kilőtteészakkeleti irányba, közben pedig a Délnyugati szélhez folyamodott, hogy kövesse a nyíl útját. Várakoztak, hogyfeltámadjon a szél, s eközben Péleusz, a hajó legügyesebb embere így szólt Iaszónhoz:

– Uram, vonjuk be a vitorlát és fessük feketére!

– Mi célból? – kérdezte Iaszón.

– Azért – felelte Péleusz –, mert a fehér vászon, mikor áthaladunk a szoroson, feltűnik holdvilágnál a trójaiőrszemeknek. A fekete vitorla félrevezeti őket.

Argosz ellene szólt, mondván, hogy a kátrányozott vitorla nehezen kezelhető, s egyébként is, ehhez partra kelleneszállniuk, hogy felmelegítsék az üstöt. De Péleusz erre azt felelte:

– Sokkal jobb festékem van nekem a kátránynál!

Lémnoszról ugyanis sokféle festéket hozott magával, köztük egy edényben sok száz tintahal festékzacskójábólkipréselt tintát. Ha ezt a festéket leveshez vagy árpakásához adagolják, éjsötét színt ad. Augeiasz, Idasz s még néhányhaspók kifogásolta, hogy ilyen célra pocsékolják az ízletes eledelt, de kiderült, hogy vízzel hígítva félkorsónyi iselegendő ahhoz, hogy a vitorlát hínárszínűre sötétítsék.

Az argonauták tehát leengedték a vitorlát, befestették mindkét felét, majd ismét felvonták. Éppen elkészültek, ésmáris felzúgott a távolból a délnyugati szél, esőt hozott magával, mely felkorbácsolta a víz felszínét, s az Argóhamarosan dagadó vitorlával haladhatott előre. Levették a kendőt a beavatatlanok szeméről, kivették a viaszt afülükből, közben sűrűsödött a sötétség, de azért a távolban bizonytalanul felfeltünedeztek a Hellász-fok fehér sziklái,s érezhették, hogy csökken hajójuk sebessége a Hellészpontosz ellentétes irányú áramlatától. Péleusz javaslatárarongyokba bugyolálták az evezőlapátokat és a két irányítópóznát.

– Szerencsénkre – jegyezte megTiphüsz – a thrákiai oldalon gyengébb az áramlás, mint a trójain, és itt kevesebbaz örvény is, mivel egyenesebb vonalú a part. De azért az áramlás sebessége a thrákiai oldalon is eléri a két csomót.

Ahogy behatoltak a szorosba, Iaszón csendre intette a legénységet. Felhő borította az eget, a hold csupánvilágosabb foltnak látszott a nagy gomolygásban. Lünkeusz most kitűnő szolgálatot tett bajtársainak. Fölhágott azorrdeszkára, s aszerint, hogy a hajó túlságosan a part felé közelít-e (melyből a többiek csak valami sötét falat láttak),avagy túlságosan eltávolodik tőle, jelt adott Tiphüsznek, úgy, hogy vagy egyszer, vagy kétszer rántotta meg a kötelet,melynek egyik végét kezében tartotta, a másik vége pedig Tiphüsz térdéhez volt kötve. Az evezősök ütemesenhúztak, és bár most nem segíthette őket dal, a csendben is kitartottak órák hosszat, hiszen kedvező hátszél támogatta

őket. Csupán egyetlen ponton, a Dardániai-szűkületnél kormányozott Tiphüsz a szoros közepére, mivel úgy hírlett,



107/264

ott gyengébb az áramlás, mint a part mentén. Lünkeusztól egy tagbaszakadt, ősz szakállú lapitha vette át az evezőt,aki a misztériumok beavatottja volt, és Szamothrakén csatlakozott az Argóhoz. Lariszai Polüphémosz volt a neve, ésHéraklész testvérét vette feleségül. Örökre száműzték városából, mert véletlenül megölt vadászkésével egy kislányt.

Héraklész becsülte és szerette sógorát.Hajnalra az argonauták elérkeztek Szésztosz közelébe. Meredek hegyfok ez, mögötte kis öblöt formál a tenger,

északi partja homokos, a közepén folyó torkollik a tengerbe. Túloldalt alacsony füves dombok húzódnak a partmentén, ezt a vidéket Abüdosznak nevezik. Partra szálltak a torkolatnál, hogy kinyújtóztassák tagjaikat, néhányanrozsét gyű jtöttek és tüzet raktak, mások bakugrással frissítették fel magukat, Iaszón eltüntette hajójuk orrdíszét, s akosfejre bőrből készült, fehérre festett lófejet borított. Fehér lófej ékítette ugyanis valamennyi hajó orrát, melyKolkhiszból Trója felé igyekszik. Harminc mérfölddel túlhaladtak Trója városán, s már nem is trójai vizeken jártak,Iaszón remélte hát, hogy Aiétész király alattvalóinak nézik őket, akik kereskedelmi útjukról térnek vissza Kolkhiszba.Szésztosznál mindenekelőtt áldozatot mutattak be Amphitritének, hálát adva segítségéért, majd elhatározták, hogyegy napot s egy éjszakát pihennek. A szél azonban északkeletire fordult, amely a Hellészpontoszban az uralkodószélirány, s két nap és két éjszaka erősen kitartott, így hát csak a harmadik reggel folytathatták útjukat, mikor a szélismét délnyugati irányt vett. Nem zavarta őket senki, míg Szésztoszban tartózkodtak, csak egy pásztorfiú járt arra, de

az is elfutott előlük, akár a nyúl, mikor a pompás öltözékű idegeneket megpillantotta; még nyájának egy részét isotthagyta prédául.

Jól haladtak ezután a keskeny szorosban, megkerülték Thrákia sárgás szikláit, és estére már a Márvány-tengeren jártak. Megint egész éjszaka vitorláztak, de áttértek a túlsó partra, mert a szél déli irányt vett. Nagy Ankaioszfelváltotta a kormánynál Tiphüszt, aki derekasan rászolgált az alvásra.

– Mi lesz a következő állomásunk? – Peliasz fia, Akasztosz tette fel ezt a kérdést, csak úgy általában atársaságnak.

Héraklész éppen azzal szórakozott, hogy engedelem nélkül kígyóformára hajlítgatta kis Ankaiosz bronzkardját; ő válaszolt a kérdésre:

– Emlékezetem szerint itt a közelben kell lennie egy nagy sziklás szigetnek, Medve-sziget a neve, jó széllel egynap alatt elérjük. Valójában félsziget, nem sziget. Jó barátom, a király – ejnye, hogy is hívják? Elfelejtettem, pedig

elhihetitek, igazi jó barátom – várost épített azon a lapos földnyelven, mely egészen a szárazföldig nyúlik. Aineuszkirály, persze, így hívják, rengeteg kövér birkanyája ott legelészik a tó meg a folyó partján. Népe, a doliónok akhájfajta, Poszeidón istent tiszteli. Tárt karokkal fogad majd bennünket a király, efelől semmi kétségem. Országa mélyenbenyúlik a hegyek mögé, és övé a Medve-sziget mindkét partja is. A sziget lakosai pelaszgok, s Aineusz örökösenháborúskodik velük. Mikor legutóbb erre jártam, átvágtam a földnyelven, és elpusztítottam közülük néhányat abarátom kedvéért. Rendkívül nagy termetűek, de én el játszogattam velük, és egymáshoz koccantottam akoponyájukat, igaz-e, kedves fiam, Hülasz?

Evezővel és vitorlával kitűnően haladtak aznap. Délben már megpillantották a Medve-szigetet, rajta a Dindümosz-hegy égbe nyúló csúcsát, s máris a doliónok gabonaföldjei mellett haladtak. Lassanként összeszűkült a termékeny sáva part mentén, és tölgyekkel borított, vízmosásokkal szaggatott dombvonulat nyomult a tenger szegélyére. Itt azargonauták behúzódtak egy kis öbölbe, melynek partját kagylóhéj borította, és eltávolították hajójuk orráról a lovat,hogy ismét láthatóvá legyen a kos, a sötét vitorla helyébe is felhúzták a tartalék fehéret, aztán továbbvitorláztak

mindaddig, míg meg nem pillantották annak a városnak meszelt falait és palatetőit, melyről Héraklész az iméntszólott. A város Aineusz király apjának, Küzikosznak nevét viselte.

Lehorgonyoztak a barátságos kikötőben, ahol nem kellett tartaniuk veszedelemtől, és Iaszón nyomban elküldteEkhiónt, a heroldot, a királyi palotába. Ekhiónt tisztelettel fogadták, és kijelentették, hogy szívesen látják vendégüldolión földön az argonautákat, különösen Héraklészt, és náluk maradhatnak, ameddig csak kedvük tartja.



108/264

TIZENKILENCEDIK FEJEZETKÜZIKOSZ KIRÁLY LAKODALMA

egtudták az argonauták, hogy néhány hónapja meghalt Aineusz király, s legidősebb fia, Küzikosz lépettörökébe, aki körülbelül egyidős Iaszónnal. Küzikosz éppen akkor ünnepelte esküvő jét egész Ázsialegszebb szüzével, Kleitével, Perkóté királyának leányával. Perkóté városa a Hellészpontosz trójai

oldalán épült, fehér falai előtt elhajóztak az argonauták, mikor elhagyták Szésztoszt. Kleité apja, Meropsz nem adotthozományt leányának, mondván, hogy nem lesz bolond mézet kenni a lépes mézre, sőt még azt is kijelentette nagykevélyen, hogy csak az veheti feleségül Kleitét, aki hajlandó megfizetni a súlyos sarcot, melyet Laomedón, Trója

királya vetett ki Perkótéra. Küzikosz egyszer a szorosban vitorlázott, és megpillantotta Kleitét, attól fogva nem voltképes kiűzni agyából az emlékét. Megfizette aranyporban és marhában a súlyos sarcot, s – amilyen már az ifjaktermészete – azt hitte, remek üzletet csinált. Öccse, Alexandrosz azonban tékozlónak nevezte, és nem is jelent meg azesküvőn, betegségére hivatkozva. Bizonyára irigykedett. Öt álló napig tartott a lakodalom, s az Argó a másodikonfutott be. Küzikosz egész Görögországban meghirdette a lakodalmi meghívást, és mesés mennyiségű étellelitallalvárta a vendégeket, így aztán örömmel köszöntötte az előkelő görög harcosokkal beérkező hajót, s közöttük apjabarátját, a nagy Héraklészt.

Érkezésük után egy órával már valamennyi argonautát megfürösztötték, megkenték illatos olajokkal, s legjobbruhájukban már ott is voltak a lakodalmi vendégek körében, a ruganyos heverőkön. Száz szép fiú hordta elébük azételt-italt, amit csak szemük-szájuk kívánt, fejüket a tavasz virágaival övezték, fölöttük a karzaton a zenészekandalító lüd muzsikát játszottak. Az íjász Phalérosz s a jós Idmón azonban őrséget tartott az Argón, hogy ha árulásfenyegetne, vészjelet fújjon.

Kleité szépsége valóban méltó volt híréhez. Szelíd arca halovány, fekete haja dúsan tömött, szeme szürke, delegf őbb varázsa tartásában és taglejtésében rejlett, hangja csengésében, valamint telt ajkában, mely sohasem derültegészen mosolyra. Küzikosz szőke volt, pirospozsgás, sokszor és szívből kacagott, vakmerőén hajlott a kalandokra.Szemre kitűnően összeillettek, s amint kettesben végigmentek a heverők közt, és udvariasan érdeklődtekvendégeiktől, hogy mindennel ellátták-e őket, az elragadtatás moraja zúgott fel mögöttük.

Küzikosz hódolattal vette körül Héraklészt, s őt tartotta a vállalkozás vezérének, hiába állította Ekhión azellenkező jét. A király maga töltögette szüntelenül a bort a hős öblös kupájába, melyen Héraklész képe volt látható,amint egymáshoz koccantja két medveember koponyáját, és kiloccsantja agyukat. Héraklész ezen nagyot kacagott,mire Küzikosz megmutatta neki a kehely túlsó felét, amelyen kétségbeesetten harcoló katonák voltak láthatók, s egytutajról tengerbe menekülő férfiak.

– Ezek prokonészoszi pelaszgok – mondta a király –, a medveemberek szövetségesei. Nem sokkal azután, hogy

eltávoztál tőlünk, megtámadták városunkat. Rengeteg bajtársunk elpusztult, mire sikerült visszavernünk őket.Bárcsak most kísérelnének meg támadást, míg itt vendégeskedsz – az volna az igazi! Jó kis meglepetésselszolgálnánk nekik!

Héraklész így válaszolt:

– Küzikosz király, rendkívül jól éreztem magam városotokban, mikor atyád, Aineusz király életében itt jártam, sez a mostani látogatásom is éppoly kellemes, de arra kérlek, most már intézd bölcs és megtisztelő szavaidatparancsnokunkhoz, az iólkoszi Iaszónhoz – nézd csak, ahhoz a hosszú hajú szőke férfihoz. Hadd élvezzem énnyugodtan ezt a pompás marhahúst, s kísérjen jó szerencse téged, valamint szépséges hitvesedet! Élvezet hallgatnomszavaidat evés közben, de nekem pusztán az evés is ugyanolyan élvezet. Kár ékesszólásodat a falánk, vén Héraklészrepazarolnod!

Küzikosz mosolyogva továbbment, s meghívta Iaszónt egy aranyozott lábú asztalhoz, hogy heveredjék le vele sKlekével szemben. Iaszón kényelmesen elhelyezkedett, pehelypárnákat tettek a feje alá, pompásan hímzett takarót

M



109/264

borítottak a térdére, illatos leszboszi bort helyeztek el a könyöke mellett. Ekkor Küzikosz faggatni kezdte, mondja elmár bizalmasan útjuk célját. Iaszón húzódozott. Mindössze annyit árult el, hogy egy isten neki és bajtársainak lelkérekötötte, hogy addig hajózzanak, míg a Fekete-tengerre nem érnek.

Küzikosz udvariasan válaszolt:– Valóban? S mit ajánlott az isten, melyik partszakaszát látogassátok meg annak a hatalmas, barátságtalan víznek?

A Krímbe készültök talán, a vad tauroszok földjére, akik gyakran áldoznak embert, és sáncaikat emberfejekkeldíszítik? Vagy talán Héraklész kíván magával vinni benneteket ősi ellenségeihez, az amazonokhoz? Netán a hatalmasBúg folyó torkolatánál Olbia a célotok, ahol a világ legkitűnőbb mézét termelik?

Iaszón kitért valamennyi kérdés elől, de belekapaszkodott a méz említésébe, s nyomban odaintette Butészt, hogyvegyen részt ő is a társalgásban. Elmondta neki, mit hallott Küzikosztól Olbia termékéről, Butész erre elhalmoztakérdéseivel Küzikoszt, hogy milyen az ottani méz színe, illata, íze, valamint sűrűsége, de csak hozzávetőleges,bizonytalan válaszokat kapott. Butész azonban nem sértődött meg, hanem szakavatott előadásba kezdett a méhektermészetéről. Megkérdezte:

– Észrevetted-e, felség, hogy a méh sohasem szív nedvet piros virágból? Minthogy életet ad, elkerüli a halál

színét. Butésznak kissé már fejébe szállt az ital, ezért csipkedni kezdte Apollón istent, aki újabban a méhek védnökelett, holott eddig a krétai istennő volt úrnő jük. – Azelőtt közönséges egérdémon volt Déloszon. Az egér természettőlfogva ellensége a méheknek. Tél idején behatol a kasba mézet lopni, a gyalázatos tolvaj! Nagy örömmel láttam tavalyegy döglött egeret az egyik kasomban. Méheim ölték meg csípésükkel, aztán, hogy fel ne oszoljon a tetem, viasszalbalzsamozták be.

Dőlt belőle a szó, csak annyi szünetet tartott, hogy időnként kiigya a bort a kupából. Iaszón pedig a Márvány-tenger keleti részének hajózási viszonyai s a Boszporosz tavaszi áramlatai felől kezdte kérdezgetni Küzikoszt. Akirály azonban nem tartotta kötelességének, hogy pontos válaszokat adjon, és kedélyesen ismét a mézre terelte abeszédet, így ment ez egy darabig, majd Iaszón kedveszegetten engedelmet kért s visszatért a helyére. Kis idő múlvaillendőségből Butész is követte.

Kleité így szólt Küzikoszhoz:

– Észrevetted-e, drágám, hogy ennek a Iaszónnak fehér a szempillája? Atyám, Meropsz, óva intett engem a fehérpillájú férfiaktól. Azt mondta, az ilyen ember megbízhatatlan. Nem lehet, hogy ez a minüai ki akarja fosztanivárosodat, csak arra vár, hogy hűséges híveid lerészegedjenek a lakomán?

– Drágaságom – felelt Küzikosz –, lehetséges, de nem tartom valószínűnek.

– Neked is látnod kell, hogy Héraklész is, Iaszón is titkol valamit előlünk – mondta Kleité. – Ez a méhemberpedig fölöttébb tiszteletlenül szólt Apollómról, s mintha bennünket is rá akart volna venni, nyilván bajkever ő szándékkal. Valid be, neked is feltűnt!

– Így van – felelt Küzikosz. – Akkor hát mit tanácsolsz, te kis bölcs?

– Figyelmeztesd Iaszónt, hogy nincs biztonságosan lehorgonyozva a hajója, súlyosabbra kell kicserélni ahorgonyköveket. Hivatkozz a viharos északkeleti szelekre. Tanácsold neki, változtassa meg a kikötés helyét, mígembereid megfelelő súlyú horgonyköveket visznek oda. Mondd, hogy jobb lesz a földnyelv túloldalán az a védettöblöcske – Khütosz, ugye? Ajánlj fel vontatócsónakot is! Ezt nem utasíthatja vissza. Ha valóban álnokság járt afejében, kezdheti elölről a tervét, mert ha olyan távol horgonyoz a hajója, nem könnyen menekülhet a palotából.

Küzikosz megfogadta felesége tanácsát, s ilyen értelemben beszélt Iaszónnal. Iaszón szemmel látható hálávalfogadta az ésszerű ajánlatot, Héraklész azonban ravaszul megsejtette, hogy Küzikosznak egyéb szándéka is lehet adologgal, s kijelentette, bárhová viszik az Argót, Hülasszal együtt neki is ott a helye. Ugyanígy szólt Péleusz ésAkasztosz, Polüphémosz pedig azt mondta, nem hajlandó elválni Héraklésztől, mivel senki emberfiát nem becsülúgy, mint őt. Mind az öten eltávoztak hát a lakomáról. Az Argóval együtt a Khütoszöbölbe vontatták őket, és ottlehorgonyozták a hajót. A palotában azonban egész éjszaka folyt a vigasság.

Küzikosz Iaszónnak valamely óvatlan kijelentéséből azt sejtette, hogy utazásuk célja Szinópé vagy valamelymásik fekete-tengeri kikötő, ahol jóval olcsóbb áron vásárolhatnak keleti árukat, mint Trójában. De miért kell ehhezannyi király és f őrangú ember? Lehetséges, hogy valami sokkal fontosabb dologban járnak. Talán sorra látogatják a kis államokat a Márvány- és a Fekete-tenger partján, azzal a szándékkal, hogy esküdt szövetséget hozzanak létre

Trója és Kolkhisz ellen.



110/264

Nyíltan feltette ezt a kérdést Iaszónnak, de Iaszón habozott, és nem vallott színt. Erre kijelentette, hogy ha agörögök háborút indítanának Trója ellen, ő, valamint apósa, a perkótéi Meropsz, sok szomszédos uralkodóval együttörömmel ajánlja fel szövetségüket.

Iaszón mosolyogva hagyta meg Küzikoszt abban a hiszemben, hogy rátapintott az igazságra. Megjegyezte, hogyezután legközelebb Thüniában akarnak kikötni, Phineusz király területén, akinek két nevelt fia, Kalaisz és Zétészazzal a szándékkal járt Görögországban, hogy felvesse a Trója elleni háború tervét, s most hazafelé tartanak azArgón.

Kleité azonban kiolvasta a szeméből és a kezéről, hogy hazudik.

Hajnal felé kiáltozást hallottak, és harci kürt szava csendült fel. A doliónok meg az argonauták azonnal fegyvertragadtak, mindkét fél a másikat gyanúsította árulással. Az argonauták voltak fürgébbek, Iaszón kivont karddal Kleitémellé ugrott, azzal fenyegetőzvén, hogy megöli, ha Küzikosz nem parancsolja meg embereinek, hogy azonnal tegyékle a fegyvert. Ez megtörtént. Ekkor kirohant Ekhión, a herold, nyomában Kasztór, Pollux és Lünkeusz, hogymegnézzék, mi van odakint.

A hangok a Khütosz-öböl felől hallatszottak. Lünkeusz a szemét meresztette, majd felkiáltott:

– Őrségünk fegyveres összecsapásba keveredett egy nagy sereg emberrel. Mintha a támadóknak hat keze volna,mert medvebőrt viselnek, melyen négy mancs fityeg. Rajta, segítség!

Ekhión visszafutott a palotába a hírrel, Iaszón pedig kivonta kardját, engedelmet kért Küzikosztól a távozásra, smikor megkapta, valamennyien a partra rohantak, és gályákon, csónakokon siettek társaik megsegítésére.

Már vége volt a harcnak, mire a Khütoszhoz értek. A medveemberek abban a reményben támadtak, hogy alvóőrségre találnak, Hülasz azonban idejében riasztotta őket. A véletlen hozta így. Mióta elhagyta Lémnoszt, Hülaszegyre csak leste az alkalmat, hogy kiszabaduljon Héraklész gyámkodása alól és visszatérjen Iphinoéhoz. Eddig mégnem sikerült a dolog, Szamothrakén nyomban elcsípték volna, Szésztosznál sem tudta elterelni az állandóan őrködő két ember figyelmét. Most úgy érezte, elérkezett a pillanat. Partra lopakodik a Medve-szigeten, átmászik a sziklákon,aztán – mintha Héraklész küldte volna valahová – végigszalad a földnyelven, s akkor a phrügiai dombokon átkönnyen eljut a szárazföld belsejébe. Azt remélte, néhány nap alatt elérkezik Trójába, s ott sikerül majd

megvesztegetnie ezüst övcsatjával valamelyik athéni vagy kadmoszi hajóst, s rávennie, hogy partra tegyeLémnoszon.

Hülasz várakozott, hogy társai sorra elaludjanak. Ekkor megtöltötte tarsolyát élelemmel, magához vette ezüstövcsatját s néhány apró arany dísztárgyát, felkapott egy dárdát, s éppen le akart ereszkedni a hajó orránál, mikortüsszentést hallott a parti bozótból. Rögtön visszakúszott. Ekkor már a medveemberek, átkozva tüsszentő társukat, ahajó felé rohantak. Egymás vállára kapaszkodtak, egyiküknek már csaknem sikerült átvetnie magát a peremen, deHülasz odarohant, s átdöfte lándzsájával a torkát, mire nagy horkanással lezuhant. Hülasz nagyot kiáltott: –Fegyverbe, fegyverbe!

Akasztosz és Péleusz lándzsát ragadott, Polüphémosz bronzszekercét, és derekasan küzdve visszaverték ahajóperemről a medveemberek támadásait. Héraklész részegen felkapaszkodott a kormányosülésre, és íját, nyilaitkérte. Hülasz odaadta, és Héraklész célzott. Különös módon az ital hatására mindig még pontosabban talált célba.Akasztosz és Péleusz lándzsája két-két emberrel végzett, Polüphémosz szekercéje eggyel, Héraklész nyilai viszont

harmincat jártak át, erre a többi elmenekült. Holtak hevertek szanaszét a parton meg a sekély vízben, akár ahajóépítésre szánt szálfák Pagaszaiban.

Héraklész esküdözött, hogy életét a kitűnő Hülasz éberségének köszönheti, és szokása szerint összevisszacsókolta. Jutalmul neki adták a hadizsákmányt: harmincöt remek medvebőrt, melyek közül tízet aranygomb díszített,két pompás görög sisakot, melyeket a medveemberek Aineusz király őrségétől zsákmányoltak, egy bronztőrt, melyetvágtázó paripákat ábrázoló zöld berakás díszített, három medvekaromból f űzött nyakláncot, s egy festett terrakottaszemekből álló gyöngysort. A zsákmányolt fegyverek csupán tölgyfából készült, tűzben élesített hegyű lándzsákvoltak, meg durva tölgyfahusángok és fogazott szélű kődarabok. Hülasz ajándékul szétosztogatta a medvebőröket azargonauták között. Butész volt az egyetlen, aki nem fogadta el, mondván, ha csak egyetlenegyszer magára ölti,mindörökre elveszti a méhek bizalmát.

Barátságban, jó hangulatban tértek vissza a városba. Az Argót súlyosabb horgonykővel látták el, a fölöslegessévált régit áldozati ajándékul Poszeidón templomában helyezték el, ahol máig is látható. Ezután valamennyi olümposzi



111/264

istennek és istennőnek véráldozatot mutattak be. A Hármas Istennőről azonban semmiféle ajándékkal nememlékeztek meg, mivel a medveemberek, a prokonészoszi pelaszgok, valamint a trójaiak őt tisztelik. Küzikoszkülönösen gyűlölte az istennőt: néhány napja fegyveres expedíciót vezetett a Medveszigetre, az ott lakók

elmenekültek, ő meg agyonlőtt egyet a Rheia néven tisztelt istennőnek szentelt három oroszlán közül, melyek aDindümosz-hegyen kóborolnak. A király vakmerőén a szent oroszlán bőrét terítette nászágyára.

Orpheusz váltig figyelmeztette Iaszónt, hogy ajánlatos volna néhányuknak felkeresni az istennőt szent hegyén, sajándékkal kiengesztelni, amiért mellőzték az áldozásnál, még ha csak ravaszságból is, és nem ellenséges vagykicsinylő szándékkal.

Iaszón azonban nem hallgatott rá, mondván, hogy teljesen meg kell nyernie Küzikosz bizalmát, már csak azért is,'hogy bőséges útravalóval lássa el a hajót. Veszélyes dolog volna titokban elhagyni a várost s a Medve-szigetrelátogatni, mert ezt bizonyára árulásnak értelmeznék.

Ilyenformán semmit sem tettek az istennő kiengesztelésére, s a lakodalmi ünnepség csupán az olümposziak jegyében folyt tovább. Végül az egyik argonauta, nem derült ki, kicsoda, elfecsegte kolkhiszi küldetésük titkát. Errenyomban több dolión önként jelentkezett, hogy csatlakozik hozzájuk, de Iaszón nem tudta elhelyezni őket az Argón.

Legf ő

képpen Küzikosz, aki gyakorlott kormányos volt, és már kétszer is megjárta Kolkhiszt, tett volna jó szolgálatotnekik, mivel Tiphüsz kólikában szenvedett, sem enni, sem inni nem tudott, csak juhtejet és árpakását vett magához.Küzikosz azt ajánlotta, maradjon Tiphüsz a palotában, ahol gondosan ápolják majd, ő meg átveszi tőle a kormányt.Tiphüsz azonban kijelentette, hogy elég erősnek érzi magát, s nem adja ki kezéből a kormányt az út vége előtt, mégPoszeidónnak sem, mivel Athéné istennő kifejezetten reá bízta. Kleité királyné titokban megesküdött Küzikosznak,hogy ha csatlakozik Iaszónhoz, ő nyomban visszamegy Perkótéba apjához, és soha többé nem jön vissza: nemhajlandó bolonddal egy fedél alatt élni, mert bolond, aki megbízik Iaszónban, hiszen fehér a szempillája.

Az ötödik nap az argonauták vízre szálláshoz készülődtek. Küzikosz valamennyi olümposzi isten áldását kérte azArgóra, s gazdagon megajándékozta a legénységet: sok-sok korsó bort és gabonát, egyiptomi vászonból készültingeket, hímzett palástokat adott velük. Iaszónnak széles pengéjű lándzsát ajándékozott, gyöngyház berakásosnyéllel, mely egykor Aineusz király fegyvere volt. Iaszón ezt aranykehellyel viszonozta (Hüpszipülébúcsúajándékaiból), melyet száguldó szarvasokat ábrázoló vesét díszített, továbbá ezüsttel kivert thesszáliai nyerget.

Kezet szorítottak, és testvérekként váltak el egymástól. De amint Iaszón hátat fordított, Kleité ezt motyogta magában:– Remélem, sose látlak többé!

Délnyugat felől fújt a szél. Bevonták a két horgonykövet, és Argosz a kötelek végét a doliónok kezébe adta, hogytartsák, míg a legénység elhelyezkedik. Ekkor hirtelen szél kerekedett a Dindümosz-hegyről, megforgatta az Argót, svízbe sodorta a kötelet tartó embereket. Senkinek sem történt baja, és Küzikosz nevetve jegyezte meg:

– Úgy látszik, ez a ti Argótok nem szívesen válik meg a mi vendégszerető partunktól. Lám, visszafelé fordítja azorrát!

Még mielőtt eltűnt szemük elől az Argó, Kleité óva intette Küzikoszt:

– Drágám, gondoskodj néhány éjszakára állandó őrségről.

Nyilván valamely isten fordította vissza Iaszón hajóját, jeléül annak, hogy álnokul vissza akar térni, miutánkikémlelte szándékainkat, hogy ágyunkban gyilkoljon le bennünket.

Küzikosz erre azt felelte, ha más nő szólna így, ostoba bajkeverőnek nevezné.– De én szóltam így, nem más – mondta Kleité –, ezért semmi okod rá, hogy ne vedd komolyan a figyelmeztetést!

Ragaszkodott hozzá, hogy éjjel-nappal őrséget tartsanak.

Jócskán eltávolodott már az Argó, mikor lelanyhult a szél. Szárazföldet semerre sem láttak. Borús volt az ég, báraz eső csaknem elállt. Szürkészöld víz vette körül az Argót, s a szemhatárt nem törte meg sehol hajó, szikla vagyzátony. Hiába nézett körül Tiphüsz, Argosz vagy Naupliosz (akinek hasonló nevű dédapja volt az első görög, aki asarkcsillaghoz igazodva tájékozódott), képtelenek voltak pontosan meghatározni helyzetüket.

Iaszón megkérdezte Nauplioszt:

– Milyen idő várható mára? Az csak a fejét rázta:

– Gyerekkorom óta, harminc esztendeje járom a tengert minden évszakban, mégsem tudnék válaszolni kérdésedre.Olyan nekem a tenger, mint gyereknek az öreganyja arca. Nem tudom kiolvasni szándékát a vonásaiból, nem tudom,



112/264

hogy mit akar a következő pillanatban – az egyik percben csendes, a másikban már jöhet a vihar. Kérdezd inkábbKorónoszt; az ő madara, a varjú, állítólag tévedhetetlenül jelzi előre az időt.

Idasz nevetve idézte:

– Ki előre időt mond, az bizony mind sült bolond! Iaszón Korónoszhoz fordult, s az így válaszolt:

– Szélvihart várok északkeletről.

A délelőtt közepe táján északkeleten megvilágosodott a látóhatár, hirtelen feltámadt a szél, és hol egyik, hol másikirányból fújt.

Tiphüsz aggodalmasan jegyezte meg társainak:

– Ez már bizonyára a megjósolt szélvihar elő játéka. Számításom szerint egy nap járásnyira lehetünk aBoszporusztól, de nem remélhetjük, hogy átjutunk rajta, ha az északkeleti szél elkap bennünket. Azt is hallottam, haegy-két napig kitart az ilyen szél, a Boszporuszban öt-hat csomó lesz az áramlás sebessége, s azzal szemben mégakkor sem haladhatunk, ha közben elül a szél. Ha elér bennünket a szélvihar, próbáljunk meg előtte futni aBeszbikosz-szigetek partjai mentén, és igyekezzünk homokos partra a Rhündakosz folyó torkolatánál, melyetdélnyugati irányban érünk el. Ez a legokosabb, amit tehetünk, ha el akarjuk kerülni a hajótörést. Mindenesetre vonjukföl a sötét vitorlát, és álcázzuk a kost a fehér lóval. Az argonauták kiáltozni kezdtek:

– Nem, nem! Forduljunk inkább megint Amphitritéhez, és kérjünk tőle kedvező délnyugati szelet! Rajta,Orpheusz, végezd el a szertartást!

Orpheusz a fejét rázta.

– Vezérünk, Iaszón – mondta – megtagadta az istennőtől az áldozatot, pedig az olümposzi istenek előtttisztelegtünk, s nem volt hajlandó tanácsom szerint elébe járulni a Dindümosz-hegyre, hogy kiengesztelje. Sőt arravetemedett, hogy testvériséget fogadott Küzikosz királynak, aki megölte az istennő szent oroszlánját, és nyíltanellenségének vallotta magát. Mit remélhetünk tőle, ha mint Amphitritéhez folyamodunk hozzá, azt hiszitek, mosolyrabírhatjuk? Nem véletlenül támadt akkora szél a Dindümosz felől, hogy megfordította az Argót. Nyombanmegértettem, hogy óva int bennünket az istennő, ne induljunk, míg el nem nyertük bocsánatát! De már késő volt szótemelni. Csúnya dologba keveredtünk, és nem tehetünk mást, viselnünk kell a következményeket!

Még be sem fejezte, máris rájuk tört az északkeleti szél, olyan süvítessél, mintha tízezer nyílvessző csapódnarájuk, magával hozva a távoli szkütha sztyeppék hidegét. Gyorsan megfordították a hajót, és futottak a szél előtt. Atengert hamarosan fehér tajtékos hullámok szántották, az Argó nagyokat szökkenve szelte át őket, akár a menekülő szarvas. De a vitorla állta a szelet, és a jól épített peremen nem csapott át a víz. Már órák óta száguldottak a vízen,mikor Argosz felkiáltott:

– Most láthatjátok, bajtársaim, mit jelent a csapszeggel épített hajó! Ha ezt ősi módon ácsoljuk össze, már réges-rég szétrázódott volna, és küszködhetnénk a lékeken beszivárgó zöld vízzel.

De még Lünkeusz sem látta meg a Beszbikosz-szigeteket, és mikor a sötétben megközelítették a déli partot, csaksziklák meredtek feléjük, melyeket nagy zajjal csapkodtak a hullámok. Továbbvitorláztak, keresték a Rhündakosztorkolatát. Éjszaka volt már, de még nem kelt fel a fogyó hold, mikor két hegy között lapos part tűnt fel előttük.Baloldalt, a hegy lábánál fények pislákoltak, és Argosz megjegyezte:

– Az lesz Daszkülión.Vagy húsz házból álló trójai település. Azt hiszem, egyenesen oda kormányozhatunk, mert apart lapos és nem sziklás.

– Vakmerőség kell ide – mondta Péleusz. – Csatakiáltással partra ugrunk, rajtaütünk a lakosságon és lerohanjukőket.

Iaszón helyeselt. Sisakot, fegyverzetet öltöttek, a szél átlendítette a hajót a tajtékos, sekély vízen, és barátságoshomokos parton találták magukat. Kihúzták az Argót egy szikla árnyékába, ahol nem csapott fel a víz, aztánfölzárkózva futni kezdtek a fények irányába, nagy hangon megadásra szólítva fel az ellenséget.



113/264

HUSZADIK FEJEZETKÜZIKOSZ KIRÁLY TEMETÉSE

egyveresek özönlöttek ki a házakból, és a part fölött összecsaptak velük. Az argonauták egy tömbbenküzdöttek – csak Héraklész vált ki közülük, és jobbrabalra vagdalkozott félelmetes buzogányával. Azellenség szétszórtan és rendezetlenül védekezett. Iaszónnak ez volt az első csatája, és isteni szenvedély

f űtötte. A Küzikosztól kapott ajándék lándzsával szúrta-vágta a vele szemben védekező sötét alakokat, jobbján alapitha Polüphémosz vagdalkozott hosszú kardjával, balján kis Ankaiosz szekeréével, így törtek előre a házak felé.Véres munkát végeztek, s máris tíz férfi hevert az ellenségből a csatamezőn, a többi meg eszeveszetten menekült, ám

ekkor három szálas harcos rohant feléjük a hegyről csatakiáltással. Vezérük egyenesen Iaszónnak tartott, de azelőrelendítette lándzsáját és keresztüldöfte. A lándzsa feje megakadt a férfi gerince mellett a hátában, és Iaszón nemvolt képes kirántani, bár ellenfele combján vetette meg a lábát. A másik katonát kis Ankaiosz terítette le, s harmadikütésre levágta a fejét, a harmadik elmenekült, s futás közben jajveszékelt:

– Végünk van, jaj nekünk, nemes királyunk, Küzikosz elesett!

Erre rémület fogta el az argonautákat, és Iaszón felkiáltott:

– Világosságot! Világosságot!

Az ifjú Hülasz épp egy ellenséges harcos hasába döfte dárdáját. Kicsavarta a fáklyát a haldokló kezéből, s addigforgatta a feje fölött, míg világító lángra kapott. Rohant vele Iaszónhoz, s mikor megvizsgálták a földön heverő férfit,valóban felismerték benne Küzikosz királyt. A tőle kapott ajándék, apja, Aineusz király lándzsája járta át a testét.

Küzikosz kinyitotta szemét, s felsóhajtott: – Kleité, Kleité! – Ekkor vér buggyant ki a torkán, s meghalt.

Most már rájöttek, hogy vagy huszonöt mérfölddel túlhaladtak a Rhündakosz folyó torkolatán, s a Hármas Istennő keserves tréfával visszaterelte őket ugyanazon földnyelv túloldalára, ahonnan két nappal azelőtt elindultak.

Iaszón parancsot adott Ekhión heroldnak, hogy menjen a királyi palotába, és kössön békét nevében Klekével,valamint Küzikosz öccsével s a dolión nép életben maradt vezetőivel. Ekhión hősiesen vállalta a kockázatosfeladatot, de mire sikerült bebocsátást nyernie és Kleitéhez vezették, már a násszobájában találta a gerendán függve.Azonnal levágta, de már későn.

Másnap derűs, de viharos reggelre virradtak. A szél óriás morajló hullámokat kergetett a partra, melyek tajtékozvacsapódtak az Argó farához. A doliónok már összeszedték halottaikat, minden házból farkasüvöltésként tört elő agyászolók jajszava. Az argonauták rossz közérzettel, kis csoportokba verődve ácsorogtak, és csak suttogva váltottakszót egymással. Csupán Idasz ment oda Iaszónhoz, és nagy hangon kijelentette:

– Bennünket nem terhel felelősség ebben a dologban. Kedves vendéglátóink halála csupán a te lelkeden szárad.

Miért nem hallgattál Orpheusz figyelmeztetésére, miért nem engesztelted ki az istennőt?Iaszón kardjára csapott, s így szólt:

– Megesküdtél, Idasz, hogy kapitányodnak tekintesz, s engedelmeskedsz nekem. Most csendet parancsolok. Jólfigyelj rám. Súlyos teherként nyomasztja szívemet szerencsétlen királyi testvérem halála, de én ebben éppoly ártatlanvagyok, akár te. Világos, hogy a hatalmas istennő bosszúja eszközéül használt valamennyiünket, és Küzikoszt szentoroszlánja megölése miatt pusztította el. Az éjszaka eseményeiért az istennő felelős, s nem mi. Csapatunkból senkisem esett el, legfeljebb egyik-másik kis karcolást kapott. S ez fontos dolog: világosan bizonyítja, hogy az istennő jogos haragja csupán a doliónokra irányult.

Idasz éppen kötekedő válaszra készült, mikor Héraklész hátulról elkapta és feldobta a levegőbe, hogy nagyotbukfencezett, és imbolyogva talpra esett. – Elég a beszédből! – förmedt rá Héraklész buzogányát csóválva, s Idasz jobbnak látta lenyelni dühét.

F



114/264

A doliónokkal megkötötték a békét. Alexandrosz elfoglalta a trónt, s elfogadta Iaszón védekezését, mely szerintvalamennyien azt hitték, hogy Daszkülión szigetén vannak; felmentette őket a vád alól, s beismerte, hogy ő maga isprokonészoszi pelaszg ellenségnek nézte az argonautákat. Nyilvánvaló, inkább örült bátyja halálának, semmint búsult

rajta. Az argonauták és a doliónok közösen halotti máglyákat emeltek a tizenkét holttestnek. Bőven meghintettékrozmaringgal s erős illatú füvekkel, hogy elnyomják az égő emberhús szagát, majd felhordták a máglyára az Argórólaz összes ajándékul kapott élelmiszert, csak a bort nem. Valamennyi máglya körül együtt jártak fegyver táncot, nagyfegyvercsattogtatással háromszor megkerülték őket, a szolgák kagylókat fújtak s dobokat pergettek, hogy elkergesséka meggyilkoltak szellemét. A harmadik körnél égő tűzcsóvát vetettek a máglyára a táncosok, a lángok felcsaptak selemésztették a holttesteket. Pattogott a tűz a szélben, s hamarosan csak izzó csontok maradtak a holtakból. Ekkormagas sírdombot hordtak föléjük, a legmagasabb Küzikosz sírját jelezte. Az argonauták háromszor egymás utánmegmosdottak forrásvízben, majd ruhát váltottak. Lefelé fordított fejű, fekete birkákat áldoztak, vérüket a sír körülibarázdába csorgatták, hogy csillapítsák a szellemek bosszúszomját, s oda öntötték az ajándék bort is, hogy felejtésrebírják őket. Marékszám szórták oda kitépett hajukat. Kleité szelleme azonban nem az argonauták gondja volt.

Az argonauták háromnapos ünnepi játékot rendeztek Küzikosz király emlékére, a doliónok is részt vettek rajta, deamint várható volt, minden versenyben az argonauták győztek.

A birkózómérkőzésen nagy Ankaioszt léptették fel, nem Héraklészt vagy Kasztórt. Héraklész nemrégibenvéletlenül két ellenfele halálát okozta a szorítóban, s még mindig szenvedett méltatlankodó szellemüktől, Kasztórnakpedig a hüvelykujja sérült meg azon a végzetes éjszakán, mikor partra ugrott az Argóról. Ankaiosz az első összecsapásnál derékban kapta el dolión ellenfelét, a levegőbe emelte, oldalt fordította, s még mielőtt magáhoztérhetett volna a meglepetéstől, hirtelen a földre terítette. Ezzel Ankaiosz megnyerte az aranykupát, mert a doliónnem kockáztatta meg a második összecsapást.

A súlyemelésben Héraklész könnyedén győzött. Dokoón ellenfele két kézzel próbálta vállára emelni az Argó újhorgonykövét, de míg ezzel küszködött, Héraklész mögéje lépett, ráültette a kőre, és kövestül fél kézzel magasan afeje fölé emelte. A dolión leugrott, s vesztesnek nyilvánította magát, Héraklész pedig sokszor egymás után feldobtaés elkapta a követ, majd feltette a kérdést, nem kíván-e valaki labdázni vele. Természetesen nem akadt jelentkez ő,erre mint a pelyhet, elhajította a követ a nézők feje fölött, de szerencsére senki sem sérült meg. Ezzel Héraklész

ezüstkupát nyert – mert a doliónoknál az ezüst értékesebb volt, mint az arany.Kasztórt arany sisaktaréjjal jutalmazták, amiért első lett a kétlovas kocsiversenyben. Ez azonban csak jelentéktelen mérkőzés volt, mivel az itteni ló hitvány fajta a spártaihoz vagy thesszáliaihoz képest. Pollux pompásszőnyeget nyert ökölvívásban: félelmetes küzdőtárs volt, s úgy játszott ellenfelével, mint macska az egérrel. A doliónsokszor folyamodott lefogáshoz, az argonauták nagy megbotránkozására, mert Görögországban lenézik ezt amódszert. Pollux csak hagyta, aztán egyszerre utánaszökkent, s olyan balegyenest nyomott az álla alá, hogy a doliónbelekábult és szánalmasan fél térdre hanyatlott.

A síkfutást törölték, mert az argonauták Atalantét küldték a pályára, s a doliónok nem voltak hajlandók nővelversenyezni, Iaszón pedig nem akarta megsérteni a lányt, hogy valaki mást állítson a helyébe.

Méltányosnak találták, hogy legalább egy versenyszámban Iaszón szerezzen bajnokságot az argonautáknak, sezért hagyták, hadd álljon ki az íjászversenyben, bár az athéni Phalérosz sokkal különb íjász volt nála, Héraklészpedig sokkal különb Phalérosznál. Eleresztettek egy libát a mezőn, és árpát szórtak elébe; a versenyzőknek adott jelre

hatvan lépés távolságból kellett kilőniük rá nyílvessző jüket. A dolión első nyila a lábát találta el, a földhöz szegezte, sa liba csapkodott a szárnyával, de Iaszón nyila a mellébe fúródon és vérét fakasztotta. A második fordulónál éppenszél támadt, és mindketten célt tévesztettek. A harmadik menetben a dolión farba találta a libát, s Iaszón a fejét l őttekeresztül. Ezzel vadolajfaág koszorút nyert – értékesebb ajándékot nem akart elfogadni, mondván, hogy az eddigkapottak nem hoztak szerencsét.

Utolsónak a zenei verseny maradt. Phókeusz, a doliónok udvari énekese lantkísérettel teli torokból zengteKüzikosz király s elesett bajtársai dicshimnuszát, felsorolván dicső őseiket, valamennyiük hőstetteit, s mindenszakaszt a következő sirámmal zárt:

S megholt ez éjszakán, baráti kéz Döfte le ő t.



115/264

Érdeme szerint megtapsolták, aztán minden szem Orpheusz felé fordult. Orpheusz nem eresztette ki a hangját,mint Phókeusz, nem is csapott látványos mozdulatokkal a húrokba, s nem magasztalta üres szavakkal a holtakat.Szomorú arcát a Dindümosz felé fordította, s úgy pengette a húrokat, mintha minden egyes hang fájdalmat okozna

neki, szinte zokogott kezében a lant, ő pedig szépen csengő hangján énekelte:

Anya, bocsáss meg. Oly csepp még fiad,Csak éppen hogy kimondja nevedet,Ki hatalom s bölcsesség vagy magad,Ót kárhoztatnod azért nem szabad,

Amit elkövetett.

Íves hajójukkal kettéhasítsd, Ha rajtuk gazság vitorlája leng,Vijjognak bár sirályként lelkeik,

Táncod felettük diadalt derít,S mosolyogsz fényesen.

Kígyód sziszeg, oroszlánod riad -

Nem tudta folytatni a sírástól, s vele sírt minden argonauta. Ekhión levetette jobb lábáról aranyozott saruját,melynek sarkát a herold jelvényeként szárny díszítette. Átnyújtotta Orpheusznak, és azt mondta:

– Sokkal különb herold vagy te nálam, nyomodba sem léphetek!

Erre valamennyien felálltak, s elindultak a Medve-sziget felé. Felmentek a Dindümosz-hegyre azon az ösvényen,mely ma az Iaszón útja nevet viseli. Az a szándék vezette őket, hogy megengeszteljék a haragos istennőt. A

medveemberektő

l cseppet sem tartottak, mert Atalanté is velük volt, s mígő

k befogták fülüket, a lány éles, nevető hangon kiáltozott, amitől a férfiak ereiben megfagy a vér: a szűz vadászlányok kiáltása ez, mely inti az idegeneket,

tisztuljanak az útjából, különben szarvasbikává változnak, így aztán elérkeztek a csúcsra, ahonnan ezen a derültnapon beláthatták a Márványtenger partját. Úgy tetszett, mintha a Prokonészosz alig nyíllövésnyire volna tőlük.Lünkeusz délnyugatra tekintve felkiáltott:

– Látjátok ott a messzeségben azt az ezüst szalagot? A Bőszporosz. Azon át visz az utunk Kolkhiszba! – De kívülesenki sem látta a szorost.

Az orom közelében egy mélyedésben csonka fenyőtörzsre bukkantak, melynek koronáját villám sodorta le, devalamikor hatalmas fa lehetett, mert a törzsét két férfi kinyújtott karral sem érte át. Argosz baltájával addig formáztaa csonkot, míg kibontakozott belőle az istennő alakja, guggoló helyzetben, amint könyökét térdén nyugtatja s fejéttenyerébe hajtja. Alikor elkészült, valamennyi férfi borostyánnal övezte homlokát, s arcra borult a képmás el őtt.Késsel vért fakasztottak magukból, és hangos szóval könyörögtek bocsánatért, Atalanté pedig virággal koszorúzta az

istennő szobrát, majd imádkozott hozzá, s „ragyogó arcú, drága Holdúrnőnek” nevezte. Ezután valamennyi férfielindult sziklát keresni, a legnagyobbat, amit el tudott görgetni, Héraklész pedig oltárt rakott belőlük. Elhelyeztékrajta a magukkal hozott ajándékokat: árpát, szezámot, makkot, fenyőtobozt, majd Butész ajándékát, hüméttoszi mézetpompás korsóban. Atalanté elmondta az alkalomhoz illő imádságot, utána valamennyien tétován körbejártattáktekintetüket, s várták a jeladást. Egyszerre oroszlánbömbölést hallottak, háromszor egymás után. Most már tudták,hogy minden jóra fordul.

Visszatértek a földnyelvre kettes sorokban, és útközben meglátták, hogy délnyugat felől gyülekeznek a felhők.Tiphüsz megszólalt:

– Három napon belül útnak indulhatunk.

– Nem lehetne már ma este? – kérdezte Iaszón.

– Nem – felelt Tiphüsz –, haladjon csak előttünk a szél, és várjuk ki, míg elsodorja az erős áramlást a szorosban.



116/264

Azon az éjszakán, mely az utolsó volt újhold előtt, a megölt doliónok gyötörték őket álmukban: kis Ankaiosz,Péleusz, Phalérosz és milétoszi Erginosz felkelt álmában, s fegyvert ragadva egymásnak estek volna, haszerencséjükre Idmón fel nem ébred a zajra. Hideg vizet loccsantott arcukba, hogy észre térítse őket.

Reggel abban egyeztek meg, hogy elindulnak, amint lehet, és első pihenő jüket a Kiosz folyó torkolatánál tartják,melyet észak felől az Arganthónion-hegylánc magas ormai védenek. Indulás előtt Idmón még magára vállalta, hogybiztonságosabban lecsillapítja a szellemeket, mint ahogy a temetésen tették.

Meghagyta bajtársainak, hogy alaposan mosakodjanak meg háromszor a tengerben, utána pedig forrásvízben(ugyanezt tette maga is), majd övezzék homlokukat szürkészöld olívakoszorúval. Papi díszben megállt Küzikoszkirály sírjánál, társai elvonultak előtte, s ő mindegyiküket megérintette a szerencsét hozó babérággal. Ezutándisznókat áldoztak, vérüket a sírhantokra csorgatták, húsukat pedig máglyára rakták, s az egészet elemésztették alángok.

– Lakozzatok jól, kedves szellemek! – kiáltotta jó hangosan Idmón. Ezután sorba állított harmincnégytölgyfarönköt, valamennyi mellé lándzsaszerű botot szúrt le, s minden rönköt néven szólított, mintha az Argólegénysége sorakozna fel. Ezután lábujjhegyen, mezítláb átvezette társait a patakon, hogy a sebesen folyó víz

lemosson róluk minden szagot, és semmit ne erezzenek meg a finom szaglású szellemek. Egymaga visszatért asírhoz, s a következő szavakat intézte a szellemekhez:

– Feledjétek el haragotokat, és pihenjetek békességben nyugvóhelyetek mélyén. Ne terjesszetek dögvészt anyájakban, sem aszályt a vetésben. Látjátok, itt sorakoznak előttetek azok, akik tévedésből megöltek benneteket.Gyötörjétek meg őket, ha elkerülhetetlen, de ne sújtsátok bosszútokkal gyermekeiket és más ártatlanokat! – És ismétminden rönköt néven nevezett. Végül fejére borította palástját, és a többiek után átkelt a patakon.

– Tengerre, tengerre! – kiáltoztak az argonauták.

– Senki se nézzen vissza a sírokra – rendelkezett Idmón –, nehogy a szellemek felismerjenek benneteket, slelepleződjék a csel.

Arról azonban megfeledkezett, hogy Idmón néven nem állított rönköt a sorba, nyomban utána is lopózott a doliónMegabrontész szelleme, azé, akit ő ölt meg a csatában. Beröppent az Argóba, s bebújt a kormányos ülése alatt levő

ládába. Ott kuporgott, s várta a bosszúra alkalmas pillanatot. Lünkeusz észrevette, hogy Idmónra szegezi gonoszulparázsló szemét, de egyelőre nem szólt senkinek, mert félt, hogy felhívja magára a szellem figyelmét.

Hamarosan ismét tengeren jártak délnyugati széllel, és Orpheusz szöveg nélküli dallamokat pengetett adindümoszi istennő dicsőítésére, olyan andalítóan, hogy valamennyiük virágos rétnek látta a tenger tükrét. Hirtelentündöklő jégmadár röppent föl a Medve-sziget felől, leszállt pihenni a vitorlarúdra, majd rövid szárnyait lebegtetvecsiripelni kezdett.

Orpheusz letette lantját, s valamennyien Mopszoszt ostromolták kérdéseikkel:

– Mit mond a madár? Nem az istennő üzenetét hozta? Mopszosz így felelt:

– Folyton ugyanazt ismétli, s ez üzenet lehet: „Gyermekeim, kerüljétek a bűnt!”

A doliónok egy teljes hónapig tartották a gyászt, ezalatt nem gyújtottak tüzet, és csupán nyers ételt fogyasztottak.



117/264

HUSZONEGYEDIK FEJEZETHÜLASZ ELTŰNIK

éraklész evezés közben így mormogott magában:

– Bizonyos, hogy Eurüsztheusz király már utánam menesztette heroldját, Talthübioszt, hogy újmunkára adjon parancsot. Ha ismét elidőzünk valahol, feltétlenül utolér, akár a végzet. Csöppet semlepne meg, ha a Boszporosz bejáratánál pillantanám meg. Bárgyú mosollyal így köszön rám:

„Üdvözöllek, nemes Héraklész! Gazdám, Eurüsztheusz, Mükéné királya, a te urad küldött, hogy közöljem veledújabb parancsait. Szállj fel a holdba, hozz onnan érett szamócát – de érett legyen ám!” Ej! Minek neki szamóca éppen

a holdról? Erre feleljetek! Nincs neki elég idelent a völgyekben? Szent kígyók, miféle ostoba feladatokat eszel kiszámomra ez a hosszú fülű idióta! És az a legrosszabb vicc, hogy nekem valamennyit komolyan kell teljesítenem.

Iaszón így szólt hozzá, hogy felvidítsa kissé:

– Bizony, hős Héraklész, nehezen tudnánk elviselni, ha eltávoznál közülünk. Inkább sietünk, amennyire tőlünktelik, kívánságod szerint!

Héraklész ezzel válaszolt:

– Fogj te is evezőt, fiam, s a mai napra tedd meg kapitánynak Orpheuszt. Amint látom, ő a legértelmesebb a hajón,persze a kis Hülaszt kivéve. Vedd át az evezőt Idmóntól, Idmón pedig váltsa fel Tiphüszt, mert az kutyául van,legokosabb, ha takaróba burkolózik és lefekszik.

Iaszón átvette az evezőt, Tiphüsz pedig beleegyezett, hogy Idmón vegye át a hajó kormányzását. Tiphüsz naprólnapra gyengült, mikor lefelé jöttek a Dindümosz-hegyről, Héraklész kénytelen volt a vállára venni.

– Most pedig – szólt Héraklész – siessünk. Megajándékozom a versenyen nyert ezüstkupámmal azt, aki tartjavelem az iramot a ma esti kikötésig. Muzsikálj nekünk, Orpheusz!

Orpheusz evezősdalba kezdett, halkan, lendületes ütemben. Rögtönzött szöveget énekelt hozzá a Napról, akiminden áldott nap végighajt tüzes szekerén a mennybolton kelettől nyugatig, s minden éjszaka visszatér az óceánonát vízililiom alakú aranycsónakján, és alszik útközben. Utána a kolkhiszi Aiáról dalolt, ahol a Nap fehér lovainakistállói vannak, melyek aranygabonával táplálkoznak, és tajtékkal hintik be az istálló padozatát. Valamennyiversszaknak csupán az első sora volt új, egyébként szakaszról szakaszra ismétlődött a szöveg. Varázslatos volt ez azállandó visszatérés, az evezősök pillanatnyi szünet nélkül órákig eveztek, és mindegyik fogadkozott magában, hogy ő lesz az utolsó, aki behúzza evező jét.

Héraklész merev tekintettel forgatta a lapátját, mintha álomban evezne, csak időnként kapcsolódott egy-egy rekedthorkanással az énekbe, így haladtak, miközben dal dalt követett, elhúztak a Rhündakosz folyó náddal benőtt, iszapos

torkolata előtt, ahol zajosan vijjogtak a vízimadarak, majd onnan hét mérfölddel északra Beszbikosz erdős szigetemellett. A tengernek ezen a tájékán csak úgy nyüzsögtek a különféle fajtájú halak, volt köztük furcsa színű és formájúis, amilyet a görögök még nem is láttak. Forrón tűzött a nap, és déltájban, megtörve az ének bűvöletét, nagy Ankaioszígy szólt szomszédjához, Héraklészhez:

– Kedves bajtársam, tartsunk egy kis szünetet az evezésben, frissítsük fel magunkat némi borral, árpalepénnyel!

Válaszul Héraklész teli torokból bömbölni kezdte a következő versszakot, erre sem Ankaiosz, sem más nem merteismét szóba hozni a frissítőt, így ment ez tovább dalról dalra, óráról órára, Héraklész tempójához igazodva.Elhaladtak Mürleia phrügiai település előtt, mely szépen művelt dombvonulatok lábánál, sík partszegélyen épült.Valamennyien vágyódtak rá, hogy kikössenek ezen a helyen, oly hívogatóak voltak a teraszos lejtők gondozott szőlőia város mögött, de az énekszó evezőikhez kényszerítette őket. A dolopsz Eurüdamasz és párja, a gürtóni Korónoszvoltak az elsők, akik szégyenkező képpel kihúzták evező jüket helyéből. A milétoszi Erginosz s Arész fia,

H



118/264

Aszkalaphosz követte példájukat. Az athéni Phalérosz rájuk pillantva megállapította, hogy valóságos minüai mind anégy, s ugratni kezdte őket:

– Ha tisztán minüai vállalkozás volna ez az út, nem hiszem, hogy valaha is eljutnánk addig, ahol már elvesznek

előlünk Görögország körvonalai.Ezzel elszabadult a viszálykodás szelleme a valódi minüaiak s az örökbefogadással lett minüaiak között. A

következő tízben, akik kihúzták evező jüket, benne volt Phalérosz is, valamint a párja, Butész. Még mindig szólt azének, még mindig eveztek a kioszi öböl felé, de aki feladta a versenyt, olyan fáradt volt, hogy az éneklést isabbahagyta. Nagy Ankaiosz ájultán hanyatlott az evező jére, erre kis Ankaiosz mentegetőzve behúzta evező jét, stengervízzel kezdte élesztgetni névrokonát. Jobb felől az öblön túl, meredeken szökkent a magasba az Arganthónionfélelmetes, havas ormú, fenyővel borított vonulata, ahol az óriás medvék tanyáznak.

Ötmérföldnyire voltak céljuktól, a sekély, de zajgó Kiosz folyó torkolatától, amely az öböl bejáratánál volt, s márcsak Kasztór, Pollux, Iaszón és Héraklész folytatta rendületlenül az evezést. De ahogy fogyatkoztak az evezősök, úgylett egyre nehezebb a megmaradónak dolga; helyzetüket még az erős áramlás is súlyosbította. Kasztór és Polluxegyszerre hagyta abba, mivel egyik sem akart a másik fölébe kerekedni, s Kasztórnak hanyatlani kezdett az ereje.

Iaszón, bár feltört a tenyere az evezésben, konokul tartotta az iramot, semmiképpen sem akart elmaradni Héraklészmögött. Fél mérföld még, s vége a vetélkedésnek. De Iaszón evező je sosem szántotta olyan mélyen a vizet, mintHéraklészé, ezért Idmón csak nagy nehezen tudta egyenesben tartani a hajót.

Héraklész egyre hangosabban énekelt, Iaszón egyre gyengébben. Végül Iaszón kihagyott egy húzást, és hátrafeléátbukfencezett a padon. Most már Héraklész egymaga evezett. A Kiosz folyó iszapos hullámai szembesodródtak azArgóval, Héraklész azonban derekasan egyensúlyozott, és teljes erejéből igyekezett előbbre vinni r hajót. Ebben apillanatban hangos reccsenést hallottak, melyet tompa hang követett. Kettétört Héraklész evező je, a kezében maradtcsonkkal úgy mellbe vágta magát, hogy hátraesett, s a mögötte ülő Zétészt Meleagrosz karjába taszította, Meleagrosztpedig Nauplioszéba. Héraklész összeszedte magát, s dühösen szitkozódni kezdett:

– Oroszlánok és leopárdok! Adjon valaki egy tisztességes evezőt a kezembe, nem olyan korhadt fadarabot,amilyen ez volt!

Argosz szólalt meg valamennyiük nevében:

– Nemes Héraklész, nem az evezővel volt baj! Bámulatos erőd, mellyel szembeszálltál a zajgó folyóval, a világlegerősebb evező jét is kettétörte volna. Gyerünk, minüai bajtársaim, kézbe az evezőt, még néhány csapás, s ma esteott táborozhatunk azokon a gyönyörű mezőkön, melyeket fehér virágok csillagai tarkítanak!

A fáradt emberek helyrecsúsztatták evező jüket, Héraklész pedig kivette Iaszón zsibbadt kezéből a lapátot. AzArgó ismét előrelendült, s Idmón egy lagúnába kormányozta. Ott lehorgonyoztak, kiléptek a füves partra, s nyombanelkezdtek tábortűznek való száraz rozsét szedni. A tüzet Augeiasz keltette életre: egész Görögországban ő volt alegügyesebb a tűzrakásban, akár nedves volt az idő, akár száraz, de senki nem gondolta volna róla, amilyen kövér,tunya mozgású és lassú kezű volt.

Megtöltötték az üstöt folyóvízzel, hogy megf őzzék benne a tucatnyi jókora halat, melyet délután Tiphüsz fogott ahajó farához erősített csalétkes húzóhálóval; de olyan gyönge volt szegény, hogy Hülasz segített neki a hajóbadobálni a halakat. Az árpaliszttel és ízes füvekkel készített halászlétől kellemesen átmelegednek majd. Héraklész

kijelentette, hogy a halászlé ugyan nem romlik el a folyóvíz iszapízétől, de ahhoz ragaszkodik, hogy a bor hígításáhoztiszta vizet kapjon. A többiek olyan fáradtak voltak, hogy az sem érdekelte őket, mit isznak, de Hülasz vállalkozottrá, hogy szerez tiszta forrásvizet Héraklésznek. Visszament hát a hajóra korsóért, de egyben magához vettetarisznyáját is, melybe ezüst övcsatját és arany ruhadíszeit rejtette, s nagy hirtelen beledugott még valami eleséget is,egy kevés húst és fügét. Végre itt az alkalom a szökésre. Héraklészen kívül valamennyi argonauta olyan kimerült,hogy nem vállalkozik keresésére, s bízott benne, hogy sikerül túljárnia Héraklész eszén.

– Vigyázz magadra, drágám – mondta Héraklész –, haladj a folyó partja mellett, s ha bármi veszedelem fenyeget,fordulj vissza azonnal, és kiálts segítségért. Gyere ide hozzám, és csókolj meg!

Az ifjú a szokottnál melegebben nyomott csókot nevelőapja arcára, abban a reményben, hogy ezzel elterelifigyelmét a tarisznyáról. Héraklész nem fogott gyanút, és Hülasz, mikor a folyó kanyarulatánál elt űnt a szeme elől,akkorát sóhajtott megkönnyebbülésében, hogy szélfúvásnak is beillett volna.

– Ó, mennyire szeret engem ez a fiú – kiáltott fel Héraklész.



119/264

– Idasz, Zétész, nem irigyeltek engem? És te, Lünkeusz, akinek mindenkinél élesebb a látásod, vagy Argosz,Naupliosz, Orpheusz, s te, fivérem, Polüphémosz, aki kívülem a legmesszebbre jutottál e hajó utasai közül – sAtalanté, ki nő létedre képes vagy kicsinyes elfogultság nélkül szólni, mondjátok meg, láttatok-e szebb, jobb modorú,

gyengédebb és ragaszkodóbb fiút életetekben?– Nem, soha, nemes Héraklész – felelték kórusban. Tiphüsz azonban tapintatosan figyelmeztette:

– Vigyázz, Héraklész, légy óvatos, ne keltsd fel valamely istenség irigységét! Pontosan ilyen meggondolatlanlelkendezés indította rá Zeuszt, hogy elragadja az ifjú trójai Ganümédészt. Meg akarom óvni a veszedelemtőlHülaszt, ezért inkább becsmérlem egy kissé. Valamicskével rövidebb az orra a kelleténél, szája viszont túl nagy, smikor iszik, finomkodón begörbíti a kisujját.

– Hát nekem tetszik a rövid orr, szájának tökéletes a formája, s ha még egyszer hibáztatod azt az elegánsmozdulatot, ahogy iszik, felkapom a buzogányomat és laposra verlek.

– Helyes – mondta erre Tiphüsz –, szívesen visszavonom a szavamat, hiszen jó szándékkal szóltam.

– Tedd félre a jó szándékot, és tartsd magad az igazsághoz

– feddte szigorúan Héraklész. – Nagy dolog az igazság, és mindig győz. – Eszébe jutott a törött evező, s így szólttársaihoz:

– Most elmegyek, és vágok magamnak evezőnek való fát. Az igazi jó evező sosem törik ketté. Ha visszatérHülasz, gondoskodj róla, Polüphémosz testvér, hogy egyék rendesen, adj neki egy kis bort is, de ne túl sokat.Egészségtelen a gyereknek, ha mértéktelenül vedeli a bort.

Héraklész nagy léptekkel távozott, körülnézett kedvére való fa után. Valahány törzset megszemlélt, túl nagy voltvagy túl kicsi, görbe vagy túl ágas-bogas.

Leszállt a sötétség, ekkor mogorván visszatért fáklyáért. Polüphémosz készségesen odanyújtott neki egyet, fogta, smegint elment. Két óra is beletelt, míg kedvére való fenyőfára talált. Gyönyörű egyenes törzse volt, sima, akár anyárfáé, s egy árnyas erdőcske szélén állt. Héraklész kilazította a gyökereit buzogányával, majd szétvetett lábballehajolt, és teljes erejéből rángatni kezdte, míg végül gyökerein szekérnyi földlabdával kiszakadt. Levert róla némiföldet, aztán vállára emelte a törzset, és visszacsörtetett a tábortűzhöz.

– Ide egy fejszét – kiáltotta messziről –, kifaragom magamnak az evezőt még evés előtt. Argosz, téged kénytelenleszek azzal a kéréssel terhelni, hogy tágítsd kétszer akkorára az evezőm helyét, mint a régi volt.

Gyalult, kalapált nagy dörmögve, majd hirtelen felkiáltott:

– Hülasz, Hülasz, gyere ide, drágám, nézd meg, mit csinálok!

– Hülasz még nem tért vissza, nemes bátyám – kiáltotta oda Polüphémosz. – Akarod, hogy a keresésére induljak?

– Nem tért vissza! Hogy érted azt, hogy nem tért vissza? horkant fel Héraklész. – Kérlek, ne próbálj ugratniengem. Ingerlékeny ember vagyok én, míg nem ettem-ittam rendesen.

– Ez nem tréfa – felelt Polüphémosz. – Hülasz elment a korsóval, de eddig még nem jött vissza. Ha kívánod,elmegyek és megkeresem, míg te elkészülsz az eveződdel.

– Indulj, kérlek, Polüphémosz – felelt Héraklész –, és ha ráakadsz, megmondhatod neki, olyan verés vár rá,

amilyet soha életében nem kapott, amiért ilyen aggodalmat okozott nekem.Polüphémosz a hátára vett egy fáklyacsomót, majd égő fáklyával a kezében megindult a folyó mentén. Útközbenhangosan kiáltozta Hülasz nevét, de választ nem kapott, csupán egy bagoly huhogott csúfondárosan. Tapasztalterdő járó volt, így hamarosan ráakadt az apró saruk nyomára. Kétségtelenül Hülasz lábnyomai, az is látható rajtuk,hogy szaladt. A jobb saru hegye nem hagyott mélyebb nyomot, mint a bal: ennélfogva a nehéz bronzkorsót valamiellensúlyozhatta bal felől. Vagy talán a folyóba dobta a korsót? A lábnyom egy kis patakhoz vezette Polüphémoszt,mely az úgynevezett Pégai-forrásban végződött. Ott, a forrás partján megtalálta Hülasz saruját, őzbőr zekéjét s akorsót, de Hülasz maga nem volt ott. Ebben a pillanatban a sűrűből felhangzott valami éji madár rikoltása, ésPolüphémosz kardot rántott, majd egészen megzavarodva a bozótosba rontott: azt képzelte, hogy rabló vagy valamivadállat ragadta el Hülaszt. Kiáltozott: – Hülasz, Hülasz, ki bántott, mi van veled?

Héraklész, aki a parton dolgozott, meghallotta a kiáltozást. Felkapta buzogányát, s futni kezdett a folyó mentén.Hamarosan ráakadt Polüphémoszra, aki fogvacogva, reszkető hangon közölte vele:



120/264

– Jaj, kedves Héraklész, készülj fel a rossz hírre. Hülasz eljutott a forrásig, de ott véget érnek a lábnyomai. Ott af űben a korsó, a saruja meg az őzbőr zekéje, de rablók, ádáz medve támadhatott rá, vagy valamely irigy istenségragadhatta magához az égbe – én még hallottam a kiáltását!

Héraklész elbődült dühében és kínjában, mint valami óriás bika, ha bögöly csíp az elevenjébe. ElrohantPolüphémosz mellett, s feje fölött forgatva buzogányát keservesen üvöltött:

– Hülasz, Hülasz, drágaságom, térj vissza hozzám! Gyere vissza, mindent megbocsátok, eszem ágában sincs, hogymegverjelek!

Polüphémosz visszatért az argonautákhoz, s figyelmeztette őket, hogy Héraklész mindenre képes, ha Hülasz nemkerül elő.

– Biztos vagyok benne, sorra megöl bennünket – legelőször Tiphüszt és Iaszónt!

– Világos, mi történhetett – szólalt meg a milétoszi Erginosz. – Hülasz kimelegedett a futásban, ivott a forrásból,aztán ledobta saruját és zekéjét, meg akart fürödni, de mikor vízbe ugrott, a hullám elsodorta és megfulladt.

– Hiszen úgy úszott, akár a hal – vetette oda Iaszón.

– Bizonyára rejtett sziklába verte a fejét, és eszméletét vesztette – mondta erre a tainaroni Euphémosz. – Ilyesmisokszor megtörténik vakmerő úszókkal.

– Pompás kis fickó volt Hülasz – mondta Péleusz –, hiányozni fog nekem.

Meleagrosz mosolygott:

– Nem hinném, hogy úgy kell szólnunk róla, mintha halott volna – mondta. -Abból ítélve, ahogy a minapSzamothrakén nekem s Atalanténak beszélt, azt hiszem, egyszerűen megszökött gazdájától. Szavamra, nem tudomhibáztatni érte!

Most Lünkeusz szólalt meg:

– Észrevettem, hogy tarisznyát vett magához, mikor elindult. Ha azért ugrott vízbe, hogy fürödjék, a tarisznyát is aparton hagyta volna a saruja meg a korsója mellett.

– Hallottam, hogy csörög benne valami – mondta Atalanté. Polüphémosz így szólt:

– Ha súlyos tarisznya volt a bal oldalán, ez magyarázatot ad az egyenletes lábnyomokra. Sehogy sem értettem,hogy ha csak az egyik oldalát húzta a nehéz korsó, miért nem mélyebb a lábnyom egyik vagy másik oldalon.

– Súlyos és zörgő tarisznya? – kiáltott fel Mopszosz. – Hiszen akkor világos, mint a nap, hogy szökött a fickó.Másképp aligha szabadulhatott volna Hérakiésztől. Bizonyára a szárazföldön igyekszik majd eljutni Trójáig, onnanmeg hajón visszamegy Lémnoszba szerelmeséhez, Iphinoéhoz.

– Azt hiszem, Peliasznak volt igaza – szólalt meg elgondolkozva Argosz –, amikor azt mondta, hogy Héraklészsúlya túlságosan megterheli a hajót. Attól tartok, ha visszatér, képes léket rúgni a fenéken. Talán ismét eszétvesztette. Nézzétek ezt az óriás evezőt. Azt hiszi, hogy ez használható?

Olyan hosszú, mint a hajó. Kikacagnának bennünket, ha ezzel evezne. Naupliosz fanyarul jegyezte meg:

– Harminc évet töltöttem tengeren, de ilyen különös evezőt nem láttam. Még akkor is túl hosszú volna, haHéraklész a pad túloldalán ülne, s nem értem, hova akasztaná be. Legfeljebb az árbocot dobhatnánk ki, s ezt az evezőt

illeszthetnénk a helyébe.Eközben folyvást hallhatták Héraklész kiáltozását – Hülasz, Hülasz! –, de olyan távolról, hogy fáklyája már nem

világított oda. Ekkor valakiben felmerült az aggodalom, vajon nem árulja-e el Hülasz, hogy az Argó Kolkhiszbaigyekszik, mert annak bizony súlyos következményei lehetnek. Atalanté azonban Hülasz védelmére kelt, mondván,hogy Hülasz inkább a nyelvét harapná el, semhogy árulójává váljék bajtársainak, s talpraesetten képes hazudni is, haszükség van rá. – Azt kívánom, legyen szerencséje a nőknél – mondta. – Nem tehetek róla, de most, hogy kényre-kegyre ki van szolgáltatva nekik, aggódom érte. Becsületszavamra, nagyon aggódom!

Így folyt a beszélgetés még egy darabig, majd nagy Ankaiosz ezt mondta:

– Nos, remélem, most alhatunk egyet, mert ez bizony fáradságos nap volt mindnyájunknak. Jó éjszakát, bajtársak!

El is aludtak valamennyien. Polüphémoszt kivéve, aki el akarta kerülni Héraklész előtt azt a látszatot, hogykönnyen veszi a dolgot, s ismét elindult abba az irányba, amerre Héraklész tartott, és fáklyájával integetve

csüggedten kiáltozott: – Hülasz, Hülasz!



121/264

A Kiosz folyó voltaképpen az Aszkánia-tó nevet viselő nagy, szent tó lefolyása, melynek egyik végében a

harkálynimfák ősi székhelye áll. Mikor Hülasz elérkezett a Pégai-forráshoz, meztelenül, fürdés közben meglepteDrüopét, a f őnimfát, aki újhold estéjén az áldozathoz készülve tisztálkodott. Hülasz illendően elfordította tekintetét,de aztán összeszedte bátorságát, és megkérte a nimfát, igazítsa útba Trója felé, s néhány körülmény elhallgatásávalelmondta történetét. Drüopé nyomban beleszeretett. Közölte a fiúval, magával viszi a nimfák székhelyére, ha ő is úgyakarja, s elrejti alattvalói közt, míg a hajó el nem indul. Mikor Hülasz könnyes szemmel köszönetet mondott,megölelte, majd gyöngéden meg is csókolta, nem olyan medve módra, mint Héraklész szokta. Azt mondta, hogy hamár a fiú nem vált rókává vagy szarvasbikává, pedig nimfát látott meztelenül, az annak a jele, hogy találkozásukat azistennő rendezte; ezért hát szívesen fogadja, és az övé lesz. Szépséges nimfa lévén könnyen elcsábította a fiút, Hülaszpedig boldog volt, hogy végre férfinak érezheti magát, méghozzá az istennő kegyelméből. Szerelme zálogául animfának ajándékozta a magával hozott ékességeket, és tanácsát megfogadva a forrás partján hagyta a korsót, sarujátés zekéjét, mintha vízbe f űlt volna. Innen majd szilárd füves talajon vezeti tovább Drüopé, ahol nem hagy lábnyomotmaga után.

Héraklész őrjöngve rontott be a nimfák szentélyébe, hogy tudakozódjék Hülasz felől, de Drüopé azt felelte, senkitsem látott erre. Mikor ragaszkodott hozzá, hogy minden zugot átkutasson, nem szállt szembe kívánságával, noha animfák tanyája szent hely, melynek küszöbét nem volna szabad átlépni. Elment Hülasz mellett, de nem ismerte fel acsuklyás, rövid, zöld öltözékben. Ezután kénytelen volt sóhajtozva s átkozódva visszatérni a lagúna mellettitábortűzhöz, de ekkor már hajnalodon. Messziről így kiáltozott:

– Átkozottak, valamennyien szövetkeztetek ellenem! De bosszút állok én rajtatok! Valamelyikőtök ellopta tőlemdédelgetett kedvencemet. Te voltál az, Iaszón, vagy te, Tiphüsz! Sosem bíztam meg egyikőtökben sem!

De a tábortűz elhagyatott volt, s hogy jobban körülnézett, megdöbbent: elment az Argó. Mikor megvilágosodott azég, felfedezte a nyugati látóhatáron, egész parányinak látszott, amint az Arganthónion bazaltsziklái mentén haladt apart közelében. Az első pillanatban, mikor felfogta, hogy cserbenhagyták, annyira meglepődött, hogy még csak nemis dühöngött. Ilyesmi még sosem történt vele rengeteg kalandja közben. Keresni kezdte a parton ezüstkupáját s a

többi holmiját, mert afelől nem volt kétsége, hogy kiszedték a ládából és itt hagyták neki, de nem maradt utánukegyéb, csak halszálka meg az új evező. Ó, a kalózok! A háta mögött, az erdőből még mindig hallhatta Polüphémoszrekedt kiáltozását: – Hülasz, Hülasz, hová lettél?

Az Argón is akadt baj elég. Egy órával virradat előtt kellemes szellő fújdogált a völgyben, és lánggá élesztette atábortűz kihunyt parazsát. Tiphüsz prüszkölt, köhögött a füsttől. Felébredt, és felkeltette Iaszónt is, mondván:

– Megjött a szél, amire vártunk, azonnal parancsolj mindenkit a hajóra!

Iaszón elkiáltotta magát:

– Minden evezős a fedélzetre!

Az álmos argonauták összeszedték holmijukat, és a hágcsón bemásztak a hajóba. Mindenki elfoglalta szokott

helyét, Meleagroszt kivéve, aki nem Atalanté mellé ült le, hanem Héraklész padjába. Az éjszaka ugyanis összeveszetta két szerelmes. Nem tudni, mi történt közöttük, de szólni sem kívántak egymáshoz, s ha valamit okvetlenülközölniük kellett, azt Orpheusz közvetítette.

Iaszón parancsára bevonták a hágcsót, és az evező jük nyelével kitolták az Argót a lagúnából. Egyszerre elkaptaőket a Kiosz erős sodrása, s kivitte a hajót az öbölből.

– Felhúzni a vitorlát! – parancsolta Iaszón. Felállították az árbocot, kifeszítették a vitorlát, belekapott a szél éskidagasztotta. Az argonauták még mindig félálomban bámulták a távol ködébe vesző partot. Csak amikor már azöblön kívül jártak, kiáltott fel Admétosz, aki Iólkoszban a legjobban követelte, hogy Héraklész legyen az expedícióvezére:

– Hol van Héraklész? Mért nem szállt hajóra? És hová lett Polüphémosz? Te pedig, Meleagrosz, hogy kerülszHéraklész helyére?

Bosszúsan nézett be az orrdeszka alá, nem húzódott-e oda Héraklész aludni. Aztán Tiphüszre támadt:



122/264

– Gyalázatos gazfickó! Félig sötét volt még, mikor fölvertél bennünket álmunkból, s rávetted Iaszónt, hogy hajóraparancsoljon és indulást vezényeljen, még mielőtt észrevettük, hogy Héraklész nincs velünk. Fordítsátok meg a hajót,különben megjárjátok mindannyian!

Tiphüsz nem szólt semmit, csak megvetően mosolygott Admétoszra.Admétosz kihúzta evező jét, s ezzel a fegyverrel a kezében felugrott. Átkozódva lépkedett át a padokon Tiphüsz

felé. De az Északi szél fiai, Kalaisz és Zétész az útjába álltak, s rákiáltottak:

– Csönd legyen, Admétosz! Ha panaszod van, fordulj Iaszónhoz, ő itt a kapitány!

Admétosz birokra kelt velük, és rájuk förmedt:

– Jól beszéltek, thrákok! Iaszón is benne van a dologban. Irigységből hagyta ott Héraklészt, mert magának kívánjaa vállalkozás dicsőségét. Nagyon jól tudja, ha sikerrel járunk, akinek esze van, Héraklésznek tulajdonítja majd, s nemIaszónnak. Forduljatok, ha mondom! Hé, bajtársak, ki van mellettem? Remélhetjük-e, hogy visszaszerezzük azaranygyapjút Héraklész nélkül? Menjünk vissza érte, s vegyük fel Polüphémosszal együtt. Ha aztán érdemük szerintmegleckézteti Iaszónt megTiphüszt, az bizonyos, én a kezemet sem emelem fel a védelmükre.

Admétosz pártjára csak Péleusz és Akasztosz állt, senki más. Erősen fújt a szél, s az előző napi evezésben annyirakimerültek az argonauták, hogy éppenséggel nem volt kedvük most leereszteni a vitorlát és szél ellen eveznivisszafelé. Különben is féltek találkozni Héraklésszel, mert nyilván nemcsak azt vetné szemükre, hogy otthagyták;már akkor is elég ingerült lelkiállapotban volt, mikor kiderült, hogy eltűnt Hülasz. Ők pedig még enni-innivalót semhagytak számára a tábortűznél.

Most Idmón szólalt meg:

– Iaszón, te vagy a parancsnok, tiéd a döntő szó. Visszafordulunk, vagy továbbmegyünk?

Iaszón mogorván ült a helyén, s nem volt kedve szóra nyitni a száját. Az athéni Phalérosz ugratni kezdte:

– Iaszón, olyan hallgatag vagy most, akár valami halárus az athéni piacon, mikor a vevő a hal árát kérdi olajbanvagy árpában. Nehezen mondja ki, mert attól tart, hogy kevesebbet kér, mint amennyit a vevő fizetne. Én azonban, haígy ravaszkodik velem a halas, megragadom a vizes halat és pofon csapom vele, pedig általában igen türelmes embervagyok.

Ismét Admétosz vette át a szót:

– Egyre távolabb sodor bennünket a szél. Kérlek, Iaszón, add ki a parancsot, míg nem késő!

Idasz rekedt hangon csúfolódott:

– Admétosz, Admétosz félreáll a fejeden a báránybőr sipkád, az orrod meg csupa szurok. Ülj vissza a helyedre!

Kalaisz szelídebben szólt hozzá:

– Verd ki a fejedből Héraklészt, Admétosz! Bizonyára valamelyik istenség ültette Tiphüsz agyába az elhatározást,hogy ébresszen fel bennünket, s mindeddig elvakított mindnyájunkat, hogy ne vegyük észre Héraklész távollétét.

– Ugyanez a láthatatlan ujj pecsételi le most kapitányunk, Iaszón ajkát – tette hozzá Zétész. – Vitorlázzunktovább, ne törődjünk az őrült tirünszivel, csupán az aranygyapjúra gondoljunk!

Admétosz így válaszolt:

– Helyes. Én csak egyetlen ember vagyok valamennyiőtök ellenében! De tanúul hívlak benneteket, Akasztosz ésPéleusz, hogy mi hárman készek lettünk volna visszatérni a táborhelyre, Zétész és Kalaisz azonban megakadályozottbenne. Ha Héraklész bosszút akar állni ezért az esetért, forduljunk a két thrák ellen. Iaszón, Argosz, Tiphüsz és atöbbiek isteni sugallatra cselekedtek, s nem vonhatók felelősségre. Ami pedig téged illet, Idasz, eljön a napja, mikorbetelik a pohár, s eggyel több csúfondáros szót ejtesz, mint kellene: az majd átalakul a viszálykodás szellemévé,visszaröppen a szádba, és alaposan megcsípi a nyelvedet.

Így haladtak tovább szótlanul. A csendet az orkhomenoszi Aszkalaphosz érdes hangja törte meg:

– Különös éneklő hangot hallok az orr felől. Lehetséges, hogy Zeusz tölgyfaága szól?

– Csak a szél muzsikál a kötélzeten – felelte rá Ekhión. De Mopszosz, a jós, felhágott az orrdeszkára, s csendreintve a legénységet, erősen figyelni kezdett. Egy idő múlva bólintott, s így szólt:

– A tölgyfaág üzenete: „Zeusz maga döntött úgy, hogy Héraklésznek ott kell maradnia. Héraklész haragja

egyengeti majd hazatéréstek útját. És Zeusz atyánk feladatot tűzött ki Polüphémosz számára is, melyet véghez kell



123/264

vinnie a Kiosz torkolatánál. Ne perlekedjetek hát egymással, fiaim, hanem hajózzatok tovább jámbor szívvel,szerezzétek vissza a szent jelképet, melyet már jó ideje elorzott egy kanca a kostól.”

Ez eldöntötte a kérdést, és ismét szent lett a béke a padokban.

Mivel Héraklész nyomát sem találta Hülasznak a Kiosz völgyében, sorra látogatta Müszia városait, s valamennyinekuralkodóját megvádolta, hogy csalárdul rejtegeti előle a fiút. Azok tiltakoztak a vád ellen, erre Héraklész jószándékuk bizonyságául túszokat követelt tőlük, s ígéretüket vette, hogy folytatják Hülasz keresését, míg rá nemtalálnak. Ebben megállapodtak, mivel az uralkodók jól tudták, ha szembeszállnak követeléseivel, szétveri a házukat sfelgyújtja vetésüket. Minden év bizonyos napján Müszia lakossága a mai napig is mindenütt Hülaszt keresi, nevétkiáltozza a termékeny völgyekben és a sűrű erdőkben. Héraklész pedig gyalogosan indult meg Kolkhisz irányában,abban a reményben, hogy elcsípi valahol Argót, s megtorolja sérelmét Iaszónon meg a társain.

Polüphémosznak, akit száműztek Lariszából, nem volt hazája, így hát, mikor Héraklész gondjaira bízta a harmincifjú müsziai túszt, úgy döntött, hogy letelepszik a Kiosz völgyében, s várost épít. Az idők folyamán jelentős város lett

a településből, s itt volt a szent madár, a gólya kedvelt fészekrakó helye.



124/264

HUSZONKETTEDIK FEJEZETPOLLUX MÉRKŐZÉSRE ÁLL KI AMÜKOSZ

KIRÁLLYAL

Poszeidón-fok felé haladva az argonauták északnyugati irányt vettek, leeresztették a vitorlát, és azevezőkre hagyatkoztak. A magas hegyek feltartották a szelet, de a legénység még nem heverte ki az el őző nap megerőltetéseit, és lassan haladtak előre a meredek sziklás part mentén. Naupliosz feltette a kérdést

Iaszónnak:

– Megkockáztatjuk még ma délután az átkelést a Boszporoszon?Iaszón Tiphüsztől kért tanácsot, s az így felelt:

– Még mindig nagyon erős lesz az áramlás a szorosban. Héraklész segítsége nélkül kétlem, hogy megbirkózunkvele.

– Akkor meg mi a csodának hajszoltál fel bennünket ma reggel s hagytátok ott Héraklészt? – csattant felAdmétosz.

Idmón élesen vágott vissza:

– Admétosz, Admétosz, alaposan megtárgyaltuk már ezt a kérdést, és Zeusz atya a faág szavával vitathatatlanultudtunkra adta, hogy Tiphüsz helyesen cselekedett. Azt tanácsolom neked, menj oda Tiphüszhöz, és barátian szorítsdmeg a kezét, majd ugyanígy Iaszón, Kalaisz és Zétész kezét is.

Tanácsával mindenki egyetértett, s Admétosz kénytelen volt megfogadni. Felkelt helyéről, s ünnepélyesen kezetszorított bajtársaival.

– Nos hát, Iaszón – szólalt meg nagy Ankaiosz –, ha nem szándékozol már a mai napon továbbhaladni, miért nemkötünk ki a legközelebbi védett öbölben, hogy folytassuk megszakadt pihenőnket?

– Csakugyan – helyeselt Iaszón.

Mérsékelt ütemben eveztek néhány mérföldet, míg nyugatnak nem kanyarodott a part, és távolabb nem húzódott ahegyek vonulata. Ekkor egy virágzónak tetsző város alá értek, a kövér réteken nyájak legelésztek, és a hegyről szélesfolyó hömpölygött alá.

– Tudja-e valaki, miféle nép lakik ezen a vidéken? – kérdezte Iaszón.

Argosz így válaszolt:

– Bebrüxök, helyesebben az akhájok, a brüxök és a müsziaiak keveréke. Két nemzedékkel ezelőtt letelepedett egy

akháj törzs a Duna torkolatánál, és beházasodott az ott lakó brüxök törzsébe: később fókabőr csónakokon és brüxfegyveresekkel erre a területre jöttek, és leigázták az ősi müsziai lakosságot. Különös nép ez, jobban szereti atehéntejet, mint a juh- vagy a kecsketejet, és friss fenyőgyantával f űszerezi a bort. Úgy hallottam, a királyuk,Amükosz ádáz fajzat, s szinte örökös harcban áll a mariandünoszokkal, valamint északon a bithünoszokkal.Poszeidón leszármazottjának mondja magát, és még mindig hódol az emberáldozat Görögországban szerencsére márkihalt szokásának. Tegeai Ankaiosz nyugalomra vágyik, nos, Amükosztól könnyen megkaphatja az öröknyugodalmat.

Iaszón szavazásra bocsátotta a kérdést:

– Kikössünk, vagy evezzünk tovább?

Harminc szavazattal kettő ellenében a kikötés mellett döntöttek. Valamennyien sisakot és fegyverzetet öltöttek, ésvad csatakiáltással lehorgonyozták az Argót egy épülettel szemben, mely nagyságáról ítélve királyi palota lehetett. Ahajókötelet egy pompás babérfához erősítették.

A



125/264

Elsőnek Ekhión herold lépett partra. Ünnepélyesen és elszánt képpel közeledett az épületek felé. Hatalmastermetű, hosszú karú, szikár férfi jött elébe, durva formájú feje olyannak tetszett, mintha üllőn pöröllyel kalapáltákvolna ki: aranydíszeiről ítélve maga Amükosz király lehetett. Ahelyett, hogy ünnepélyesen köszöntötte volna

Ekhiónt, ami még az ellenség heroldjának is kijár, nyersen ráförmedt:– Úgy látszik, nem tudod, kivel állsz szemben. Én vagyok Amükosz király. Engem azonban nem érdekel, ki vagy

s mi járatban jöttél, amúgy is bizonyára csak hazugság jön ki a szádon, csupán világosan tudtodra akarom adni,milyen helyzetbe kerültetek. Királyságomban senki idegen nem szállhat partra, az égvilágon senki! Ha mégismegteszik, egyre megy, hogy tévedésből vagy szándékosan, viselniük kell a következményeket. Vagy kiállítanak egybajnokot, hogy ökölvívásban mérkőzzék velem, s ez esetben feltétlenül megölöm messze földön híres jobbkezesütésemmel, vagy ha ezt nem vállalják, csak meggyorsítja a dolgot a feltétel nélküli behódolás. Mindkét esetbenfelkísérjük őket a csúcsra, azon a földnyelven, amit az imént kerültetek meg, és áldozatul hatalmas ősömnek,Poszeidón istennek, a tengerbe taszítjuk őket.

– Én nem vagyok ökölvívó – válaszolt udvariasan Ekhión –, s nagyon sajnálom, hogy nincs már a hajónkontirünszi Héraklész, ki tegnap még társunk volt. Ő bizonyára még neked is megfelelő ellenfél lett volna. De vanköztünk egy ökölvívóbajnok, élvezet lesz megmérkőznöd vele. Spártai Pollux az, aki néhány éve az olümpiai játékokon elnyerte a minden görögök ökölvívóbajnoka címet.

Amükosz nagyot nevetett.

– Még nem láttam görögöt, aki ér valamit a szorítóban. Elismerem, hogy szépen játszó göröggel már találkoztam:szabályos lábmunka, fejleszegés, ügyes kitérések jobbra-balra, de mire mennek mindezzel? Semmire, a bolondok! Énmindig beadom nekik a jobbkezest, és azzal vége. Én bizony mindig sértetlen maradok, mert csupa csont és izomvagyok. Ha megütsz, beletörik a csuklód.

Együtt mentek le az Argóhoz, és Amükosz nyersen odakiáltott:

– Melyiktek az az őrült spártai Pollux, aki ökölvívónak meri magát nevezni?

Iaszón hűvösen válaszolt:

– Azt hiszem, félreérthetted nemes heroldunknak, Ekhiónnak, Hermész fiának szavait. Én az iólkoszi Iaszón

vagyok, expedíciónk vezére, és arra kérlek, mielőtt hozzánk szólnál, először is engem köszönts!Amükosz nyerítve, megvetően felkacagott, mondván:

– Akkor szólj, aranyos fürtű, ha kérdeznek! Én vagyok a híres, félelmetes Amükosz. Nem török be senkigyümölcsösébe, s nem tűröm, hogy más törjön be az enyémbe. Mielőtt sorra tengerbe vetnélek valamennyiőtöket, kiakarok állni a minden görögök híres bajnokával, hogy jól ellássam a baját. Kell már a testgyakorlás.

Az argonauták meglepődve tekintettek egymásra, időközben azonban benépesült a part Amükosz fegyvereseivel.Reménytelen kísérlet lett volna vízre taszítani az Argót, s elhagyni a partot, súlyos veszteség nélkül. Különben semszolgáltathatták ki Ekhiónt a vadaknak, akik bizonyára nem tartanák tiszteletben személyének sérthetetlenségét.

– Itt vagyok, Amükosz király – szólalt meg Pollux, és felállt –, kissé merevek a tagjaim az evezéstől, demegtisztelő, hogy kiállhatok veled a szorítóban. Hol szoktál bokszolni? Pompás palotád udvarán talán?

– Nem – felelt Amükosz –, erre a célra egy kellemes kis völgy szolgál egy szikla tövében, a falun túl, ott szoktam

mérkőzni, ha ugyan az mérkőzésnek nevezhető. De általában inkább egyszerűen véráldozat.– Csakugyan? – így Pollux. – Ezek szerint te a letaglózó ökölvívás híve vagy? A hozzád hasonló nagy termet ű

ökölvívók többnyire ahhoz a fogáshoz folyamodnak, hogy lábujjhegyről, a magasból sújtanak le. De mit gondolsz,olyan ellenféllel szemben is hatásos ez, aki nem veszti el a fejét?

– Módodban lesz jó néhány fogást megtanulni, mielőtt megöllek – mondta erre Amükosz, és harsányan kacagott.

– Helyes, de tisztázzuk – szólt Pollux –, ökölvívásban mérkőzünk, vagy szabadfogású birkózásban?

– Természetesen ökölvívásban – válaszolta Amükosz. Büszkén vallom magam igazi sportembernek.

– Akkor is van még mit megbeszélnünk – vette át a szót Pollux. – Bizonyára tudod, hogy távoli országokbankülönbözők lehetnek a szabályok. Hadd tudjam: megengedett-e a lefogás, a rúgás? Vagy homokot szórni a másikszemébe?

– Semmi esetre – tiltakozott Amükosz.



126/264

– S a harapás, az öklelés, övön aluli ütés?

– Dehogyis! – kiáltott fel méltatlankodva Amükosz.

– És beléphet-e a szorít óba kettőnkön kívül más is?

– Csak mi ketten – felelt Amükosz. – És addig folyik a mérkőzés, míg egyikünk a porondon nem marad.

– Helyes – kiáltott Pollux. – Vezess a völgyhöz! Amükosz mutatta az utat a völgyig, mely szépséges kis zug volt,buján nőtte be az ibolya, jácint, az anemóna, hihetetlenül zöld volt a pázsit, és boroszlán illata töltötte be a levegőt. Akirály fegyveresei az egyik oldalon, az arbutuszfák alatt sorakoztak fel, a másik oldalt szabadon hagyták azargonautáknak. Odafelé külön-külön csoportban haladtak, és Idmón biztató jósjelet közölt társaival: saspárt látott egymostanában elhullt fekete ló tetemén, az egyik madár folyvást a bordák táját tépdeste, hogy a zsigereket elérje, amásik pedig már bizonyára jóllakott, és hajlott csőrét a patákon tisztogatta. Más dögevő madarak, varjak, kányák ésszarkák is rajzoltak körülöttük lakomára várva. Idmón a saspárban Kasztór és Pollux jelképét látta, mivel a sasapjuknak, Zeusznak a madara, a ló Amükoszt jelenti, mert az Poszeidón szent állata, a többi dögevő madár pedigKorónosz, Melampusz, Kalaisz, Zétész meg a többi argonauta.

– Különös szorító ez – jegyezte meg Pollux –, taktikázásra nincs hely benne. A két végén csúcsba szűkül, akár a

hajó orra meg a fara.– Az én stílusomnak megfelel – válaszolta Amükosz. – Megjegyzem, hogy én mindig háttal fordulok a sziklának,

mert zavar, ha a szemembe süt a nap.

– Ezt örömmel hallom – mondta Pollux –, civilizált országokban ugyanis sorshúzással döntik el a helyet. Rajta,király, vetkőzz, és kösd fel a kesztyűdet.

Amükosz nekivetkőzött, formátlan volt, akár a medve, csak a lába hosszú, ösztövér karján kiálltak az izmok, minta tengeri moszat a simára kopott sziklán. Csatlósai felkötötték kesztyű jét – a vastag szíjak ólomnehezékkel és hegyesrézszögekkel voltak kiverve.

Iaszón előlépett, és tiltakozott:

– Amükosz király, ez lehetetlen! Görögországban nem engednek ilyen barbár dolgot, hogy valaki fémmel kivertkesztyűt használjon. Bokszmérkőzés ez, nem csata.

– Nem vagyunk Görögországban – felelt Amükosz –, de nem tűröm, hogy kétségbe vonják sportszerűségemet.Felajánlom Polluxnak tartalék kesztyűmet. Használja, ha akarja.

Iaszón megköszönte Amükosz ajánlatát, az pedig nyomban elküldött egy rabszolgát, hogy hozza el Polluxnak amagáéval azonos minőségű másik kesztyű jét. Pollux azonban fejét csóválta, és mosolyogva megállította a rabszolgát,mire Kasztór felkötötte kezére a sima bőrkesztyűt, mely csupán azt a célt szolgálta, hogy ujjízületeit védje éscsuklóját rögzítse; egyik részében a négy ujj helyezkedik el, s a másikban a hüvelykujj szabadon mozog.

Iaszón odasúgta Kasztórnak:

– Miért utasította vissza ikertestvéred azt a remek kesztyűt?

– Minél súlyosabb a kesztyű, annál lassúbb az ütés – felelt Kasztór. – Majd meglátod!

A küzdő felek abban állapodtak meg, hogy akkor kezdik a menetet, mikor megszólal a kagylókürt. A kürtös a

völgy fölé nyúló sziklapárkányon foglalta el helyét, nyakában lógott a kagyló, és tüntető

leg zsinórja kibogozásávalfoglalatoskodott, mikor a tömegből hirtelen felhangzott egy másik kürt szava, s Amükosz nyomban Polluxnakrontott, abban a hiszemben, hogy váratlanul éri a támadás. Pollux visszaszökkent, kikerülte a fülének irányzott jobbkezest, oldalra lépett, majd villámgyorsan megfordult. Mire Amükosz magához tért, rádöbbent, hogy szemébesüt a nap.

Amükosz volt a súlyosabb, s néhány évvel fiatalabb is. Felbőszült, amiért a nem kívánt helyre kényszerült, s bikamódra rontott Polluxnak, két kézzel szórta az ütéseket. Pollux azonban lefékezte az álla hegyére mért balegyenessel,és kiaknázta előnyét, mégpedig nem a várt jobbkezessel, hanem ismét ugyanarról az oldalról csapott ellenfele állára,de akkorát, hogy a foga is belereccsent.

De ez kevés volt ahhoz, hogy Amükoszt letörje. Leszegett fejjel, arcát takarva, hogy felütés ne érhesse, előbbmellbe öklözte Polluxot, majd a vesetájékát kezdte csépelni. Pollux azonban idejében elszakadt tőle, erre Amükoszigyekezett beszorítani őt a völgy árnyékos északi sarkába, hogy egyikük szemét se bántsa a nap. Pollux azonban jól

megyetette a lábát, s olyan pontra kényszerítette Amükoszt, ahol leginkább zavarja a napfény: az egyik pillanatban



127/264

eltakarta egy szikla, a következőben kápráztatóan villant a szemébe fölülről. Pollux most már nem változtatta ahelyét, hanem szórta a horgokat, szurkálásokat, felütéseket. Hol jobb, hol bal kézzel küzdött, mivel születése ótaegyformán volt képes használni mindkét kezét, ami felülmúlhatatlan előny az ökölvívásban.

A mérkőzés már körülbelül annyi ideje folyt, amennyi alatt egy férfi nem sietősen megjár egy mérföldet, és Polluxmég sértetlen volt, csak a vállát hasította fel Amükosz szöges kesztyű je, mikor vállal takarta fejét az ütés elől.Amükosz azonban dagadt szájjal vért köpött, és alig tudta kinyitni a szemét. Azért kétszer is megpróbálkozott még ataglóütéssel: lábujjhegyre emelkedett, jobb öklével lefelé célzott, de mindkét esetben melléütött, Pollux kilendítetteegyensúlyából, s így azt is megtorolta, hogy ellenfele túl szorosra zárta össze a lábát.

Pollux hangosan mondogatni kezdte, hogy Amükosz melyik pontját célozza meg. A figyelmeztetést nyomban ütéskövette. Testet ütni nem olümpiai stílus, ezért Pollux nem is élt effélével, hanem csak fejre célzott. Fennhangon jelezte:

– Száj, száj, bal szem, jobb szem, áll, újból száj.

Amükosz csaknem akkorákat ordított, mint Héraklész Hülaszt keresvén, de amikor mocskos szájjal fenyegetőznikezdett, Pollux dühbe gurult. Jobb ököllel cselezett, a ballal pedig lesújtott ellenfele orrnyergére, s érezte, hogy

megreccsen a csont és a porc ütésének súlya alatt.Amükosz megingott és a hátára zuhant, Pollux előreszökkent, hogy fektében is öklözze. Barátságos mérkőzéseken

nagylelkűségnek minősül, ha nem támadják a földön fekvő ellenfelet, nyilvános erőpróbán azonban bolondnaktartanák az ökölvívót, aki nem folytatja az ütlegelést. Amükosz hirtelen megfordult, és nagy nehezen talpra állt. Mostvad, rövid ütéseket húzott be, de olyan súlyosnak érezte a kesztyű jét, akár a horgonykövet: Pollux pedig a legkevésbésem kímélte a törött orrot, hanem odaütött, oldalról vagy szemből.

Amükosz kétségbeesve kapkodott bal kézzel Pollux bal ökle után, s ugyanakkor teljes erejéből beirányzott egy jobbkezest. Pollux felkészült a becstelen játékra, és ugyanabból az irányból támadott, amelyből cselezték, ígyAmükosz tévesztett, ütése nem találta fejen Polluxot, csak levegőt ért. Még felocsúdni sem volt ideje, Pollux máriserőteljes horogütést mért a halántékára, s ezt nyomban követte egy balkezes felütés az álla hegyére.

Amükosz elvesztette önuralmát, s nem volt képes tovább küzdeni. Egy helyben tántorgott, Pollux pedig

módszeresen és ütemesen árasztotta fejére a csapásokat, akár a favágó, mikor ráérő

sen döngeti az égbe nyúló fenyő

törzsét, majd félreáll, és úgy nézi, amint ledől, s az aljnövényzet közé zuhan. A végső csapás, egy balkezes,valósággal a földből pattant ki, szétzúzta az ellenfél halántékcsontját, és nyomban végzett vele. Az argonautákelámulva, lelkesen ünnepelték a győztest.

A bebrüxök meglehetős csendben figyelték a mérkőzést, de egy pillanatig sem hitték, hogy Amükosz vereségetszenvedhet. Sokszor megtörtént, hogy színleg tántorgott, mintha sérülést szenvedett volna, aztán hirtelen életre kelt,és véres péppé aprította ellenfelét. Mikor azonban Pollux felülkerekedett, és úgy verte Amükoszt, ahogy kedvetartotta, nyugtalankodni kezdtek, kézbe vették lándzsájukat, és forgatni kezdték a buzogányt. Amükosz eleste utánelőretörtek, elröppent egy dárda, és Pollux csípő jét horzsolta. Az argonauták is felkerekedtek bajnokuk védelmére, ésvéres küzdelem tört ki. Pollux is bekapcsolódott, s bizonyságot tett róla, hogy a szabadfogású birkózásban éppolykiváló, mint az ökölvívásban. Rúgott, birkózott, harapott, öklözött, s miután gyomorszájra irányzott rúgássalleterítette azt az embert, aki a dárdát felé hajította, ráugrott, s kinyomta a szemét. Kasztór testvére mögé állt, s hosszú

kardjának egyetlen csapásával kettéhasította a bebrüx koponyáját, hogy fele-fele kétoldalt a vállára zuhant.Idasz a lándzsával felfegyverzett argonauták kis csapata élén végigfutott a völgy szegélyén, s oldalba támadta abebrüxöket. Ez megtörte erejüket, s úgy menekültek az arbutusz-ligeten át, akár a kifüstölt méhraj. Iaszón, Phaléroszés Atalanté nyílzáport küldött az elmaradozókra, Meleagrosz pedig buzogányt hajított az immár csak fejvesztvemenekülő csőcselékre. A vezér nélkül maradt bebrüxök rémülten tódultak országuk belseje felé, negyven halottatvagy haldoklót hagyván a csatatéren, de Kalaisz és Zétész még messzire üldözte őket, mint kányák a vadgalambokcsapatát.

Iaszón felsorakoztatta embereit, akik közül négyen megsebesültek, de egy sem súlyosan: phókiszi Iphitoszeszméletét vesztette, mert buzogánnyal f őbe sújtották, Akasztosz büszkén mutogatta hasított sebét combja belső oldalán, a seb erősen vérzett, s akadályozta a járásban, Phalérosznak pedig a csípő jét horzsolta egy kődarab.



128/264

Ezután az argonauták Amükosz palotájába indultak zsákmányért. Találtak is bőven aranyat, ezüstöt, drágakövet (akincseket később sorshúzással osztották el) meg rengeteg élelmiszert és hosszú agyagedényekben leszboszi bort.Ennek fölöttébb megörültek, mivel Héraklész kis híján kiitta az Argó teljes készletét.

Este felékesítették fejüket annak a babérfának az ágaival, melyhez az Argót kötötték, és nagy lakomát rendeztekgyenge marha- és birkahúsból, de védekezésül, ha az ellenség támadni készülne, felfegyverezték a mariandünoszokat,akiket Amükosz a hadjárataiban ejtett foglyul, és szerte a városban őrségbe állították őket. A bebrüxök azonban nemkockáztattak meg újabb támadást.

Iaszón legf őbb gondja volt, hogy valamiképpen meg ne sértse Poszeidón istent. Kívánságára másnap reggelösszefogtak Poszeidón fiai: az argoszi Naupliosz, a püloszi Periklümenosz, valamint a milétoszi Erginosz, hogyközösen készítsék elő atyjuk tiszteletére az áldozatot. Szarvasmarhában nem szenvedtek hiányt, hiszen az argonautákkezébe került Amükosz minden nyája, s amit nem képesek megenni, úgyis itt kell hagyniuk, így aztán, javukrafordítván a kényszerűséget, nem kevesebb, mint húsz hibátlan, vörös, thrák fajta bikát áldoztak Poszeidónnak, egyfalatot sem ettek húsukból, hanem porig elhamvasztottak őket a máglyán, s emellett a többi istennek is bemutatták aszokásos áldozatot.

Még ugyanaznap tisztesen eltemették a bebrüxöket, Amükosz királyt külön sírba tették. Ezúttal nem kellett félniükaz argonautáknak a szellemektől, mivel a halottak jogos harcban estek el.

Butész örömmel fedezett fel Amükosz király ládájában egy korsó tiszta vadmézet: aranybarna volt a színe, és azArganthónion meredélyeit borító fenyők virágjából származott.

– Sosem találkoztam ilyen makulátlanul tiszta fenyőmézzel – állapította meg Butész –, az úgynevezett pélionifenyőmézben nyomokban megtalálható sok másfajta virág zamata is, ez azonban vitathatatlanul színtiszta fenyőméz.De meg kell hagyni, ez inkább különlegesség, semmint nyalánkság – f űzte hozzá.



129/264

HUSZONHARMADIK FEJEZETORPHEUSZ DAIDALOSZRÓL REGÉL

mükosz király étkezőcsarnokát színes freskók díszítették. Az egyik kép Daidaloszt és Ikaroszt ábrázolta,amint szárnyakon elrepülnek Krétából, mögöttük bikafejű férfi ordítozik halálos izgalomban, az athéniThészeusz pedig diadalittasan villogtatja kétélű csatabárdját, s a vállán bagoly ül.

Kis Ankaiosz Orpheuszhoz fordult:

– Kedves bajtársunk, te oly sok földet bejártál, légy szíves, magyarázd meg nekünk ezt a képet. Figyelmesenhallgatunk majd, s nem zavarunk közbeszólásokkal.

És Orpheusz a következő történetet mondta el, miközben babérral övezvén fejüket, a megvert ellenségcsarnokában lakomáztak.

– Azt tartják, inkább gondatlanságból történhetett, semmint szándékosan, hogy a krétai Knószoszban abikaemberek vezére, Minósz napisten f őpapja megszegte a Hármas Istennőnek azt az ősi parancsát, hogy csakbennszülött krétai szállhat olyan hajóra, amelyben ötnél több ember számára van hely. A parancsot az athéni pelaszgezermester, Daidalosz esetében szegte meg, mint majd hallhatjátok, kedves argonauta barátaim. Az ión TTiészeusz,Athén királya küldte Knószoszba a rendes évi tavaszi ünnepségekre Daidaloszt, tizenkilenc megbéklyózott,boldogtalan társával együtt, hogy a Minótaurosz, a Nap szent bikája elé vessék őket. Daidalosz anyai ágon rokonavolt Thészeusznak, mégis halálra ítélte, mert megölte egy mesterember társát, de hajlandó volt visszavonni az ítéletet,ha Daidalosz szorítóba lép a bikával.

Régebben a Minótaurosz valamennyi áldozata a krétai bikaemberekből került ki, akik önként vállalták a halált,

később azonban még az istennő dicsőségére sem akarták vállalni, hogy a halálba kergessék őket. Minósz (a rövidségkedvéért így szólították Minósz f őpapját) erre parancsot adott, hogy a bika húsz áldozatát minden évben Krétagyarmatairól, illetve adófizető városaiból állítsák elő. Úgy tett, mintha a kiválasztott helységet nagy tisztességbenrészesítené, mert egyidejűleg a f őpapnő ugyanennyi hajadont követelt onnan, akikből a Minótaurosz papnői lettek, eza hivatás pedig vagyont és tisztességet jelentett. Minósz rendszerint Mükénébe, Tirünszbe, Püloszba, Argoszba vagya görög szárazföld egyéb jelentős városába küldötte felszólítását, de némelykor az Égei-tenger valamelyik szigetére,Kis-Ázsiába vagy Szicíliába: egy ízben még a távoli Philisztiába is. Ezek az áldozatok fegyvertelenek voltak, és aMinótaurosz rendszerint egyetlen délután könnyedén végzett velük, hiszen más védekezésük nem volt, mint a futásvagy a félreugrás. Ha azonban akadt olyan ügyes és vakmerő férfi, akinek valameddig sikerült elkerülnie a halált (azidőt homokórával, vagyis egy átfúrt tartályból vékonyán szivárgó homokkal mérték), azt Ariadné nimfái – amint aMinótaurosz papnőit nevezték – a korláton átugorva, egy szál püthónbőrből készült ágyékkötőben, egyébként teljesenmeztelenül, megmentették a bika öklelésétől. Ariadné nimfái gondozták a Minótauroszt borjúkora óta, és puszta

szóval is képesek voltak megfékezni, bármilyen bőszen bömbölt vagy kapálta is a porondot. A Hármas Istennő hatalmának szemléltetésére egyszerre hárman-négyen ugrottak fel a hátára, átbukfenceztek a fején, virágfüzérrelövezték a szarvát, mikor a bika játékosan rájuk támadt, rúdugrással átvetették magukat fölötte, s hasonló tréfákatűztek vele. A tavaszi ünnepségek befejező aktusa misztikus szeretkezési szertartás volt Pasziphaé, a Holdtehén, sMinósz, a Napbika között, melyet bonyolult rituális tánc közben vittek véghez úgy, hogy Ariadné nimfái egyesültek aszarvas álarcot viselő bikaemberekkel. Ekkor a f őpapnő könyörtelenül leölte a Minótauroszt, a torkából kiömlő vértedénybe fogták fel, majd kétfülű korsóba öntötték, összevegyítve a nimfák könnyeivel, akik megsiratták szarvas játszótársuk halálát. A bika vízben oldott vérét kakukkmadár farktollával széthintették a sziget gyümölcsfáira, hogy jól teremjenek, s a varázslat hatásosnak is bizonyult.

Daidalosz híres volt leleményességéről. Sok meghökkentő találmányt tulajdonítottak neki, például a szobrokbronzba öntését viaszmódszeres öntési eljárással. Állítólag mesterséges szárnyat szerkesztett magának, mellyel madármódjára csapkodott, s fenntartotta magát a levegőben. Annyi bizonyos, hogy sikerült túljárnia a Minótaurosz eszén a

A





131/264

szimbólum csupán, mely a hajó gyorsaságát jelképezi. A viasz megolvadása pedig, ami a Szardínián meghonosodottrítus szerint Daidalosz tiszteletét jelzi, csupán bronzöntési módszerére, leleményes találmányára utal.

Küméből Daidalosz gyalogosan tette meg az utat DélItálián át, majd átkelt Szicíliába. Agrigentumban Kókalosz

hérosz szentélyének nimfája vette őket gondjaiba, és Daidalosz hálából megajándékozta az istennő Knószoszbanfelállított szobrának kicsinyített másával. A nimfát elbűvölte a szobrocska, s megígérte, hogy közbenjár az istennő pártfogásáért. A krétai hajóhad egyre Daidaloszt kereste Szicília partjai körül, míg végül a nimfa a szárazföldrőlkígyófarkú szeleket bocsátott rá, mire a flotta Agrigentumnál hajótörést szenvedett, csupán Minósznak sikerültnéhány tengerészével partra úsznia. Mikor meglátta, hogy Daidalosz és társai kényelmesen letelepedtek Kókaloszszentélyénél, rettenetes haragra gerjedt, és fenyegetően, tiszteletlenül támadt a nimfára, követelvén, hogy mintszökött rabszolgákat szolgáltassa ki neki az egész társaságot. A nimfa a maga s az istennő becsületéért kénytelen voltmegtorláshoz folyamodni: meleg víz helyett alattvalóival forró olajat vagy (némelyek így mondják) szurkot öntetett a kádban ülő Minószra.

Daidalosz kijavította az egyik megsérült krétai hajót, és vakmerőén egyenesen Athénba vitorlázott Thészeuszkirályhoz, megvitte neki Minósz halálhírét, s kétségtelen bizonyítékul átnyújtotta a hüvelykujján viseltpecsétgyűrű jét. Hatalmas vörös karneolkövébe a Minótaurosz ülő alakja volt bevésve a hatalom jelvényével, a kétélű fejszével. Thészeusz néhány évvel azelőtt Knószoszban járt, részt vett az ünnepség atlétikai versenyein, és megnyerteaz ökölvívó-bajnokságot. Azóta a világ legnagyszerűbb városának tartotta Knószoszt.

Miközben hüvelykujjára próbálta a gyűrűt, valósággal ugrált a szíve a büszkeségtől s a lelkes örömtől. Daidaloszészrevette, s titokban felajánlotta Thészeusznak, hogy ha kegyelmet ad neki és menekült társainak, győzelemre vezetiKrétában. Thészeusz elfogadta az alkut.

Daidalosz irányításával hajóhadat építettek nagy titokban, minden járt úttól távol, jól felszerelt, gyors gályákat,amilyen egy sincs a krétaiaknak. Ügyeltek rá, hogy neszét ne vegyék a munkának Krétán. Az új Minósz, Deukalión,követet küldött Thészeuszhoz, követelvén Daidalosz kiszolgáltatását. A válasz a következő volt: Daidaloszt, a királyunokatestvérét a Minótaurosz nem ölte meg, tehát szabad ember lett, sőt jóvátette a gyilkosság bűnét is. Senki semtud róla, hogy egyéb bűncselekmény terhelné. Kókalosz nimfája maga döntötte el, hogy megöli Minószt, a szörnyű tettben Daidalosz nem vett részt. Méltatlanság volna, ha mint szökött rabszolgát kiszolgáltatná rokonát a krétaiak

bosszújának, de ha Minósz bizonyságát adja, hogy Daidalosz más bűncselekményt követett el, Thészeusz hajlandó akérdést újabb megfontolás tárgyává tenni. Ezzel Minósznak minden gyanúja eloszlott, Thészeusz pedig összevontahajóhadát, és nyugati kitérővel Kréta ellen vonult. Daidaloszt magával vitte navigátornak.

A krétaiak mindeddig vitathatatlan urai voltak a tengereknek, évszázadok óta biztonságban érezték magukat külső betöréstől, s városaikat nem vették körül védőbástyákkal. A parti őrség, megpillantván a nyugat felől közeledő göröghajóhadat, azt hitte, hogy mégsem süllyedtek el a hajók Szicíliában, csak messzire sodródtak, és most, mikor mársenki sem reméli, visszatérnek. Ezt a hírt juttatták el Knószoszba, mire a lakosság a partra tódult, hogy köszöntse azérkezőket, de keserves csalódás érte őket. Fegyveres görögök tódultak ki a hajókból, lemészárolták az ünneplő tömeget, majd rohamot intéztek a palota ellen. Kifosztották és felgyújtották, megölték Minószt és a többi vezető bikaembert. Utána nyomban hajóra szálltak, elfoglalták Kréta valamennyi kikötővárosát, elkobozták a sziget mindenhadihajóját, s kifosztották a városokat. Thészeusz azonban nem merészelt szembeszállni a Hármas Istennővel,Pasziphaéval, papnőit sem akarta háborgatni: mindenütt a f őpapnő rendületlen szövetségeseként szállt partra, fennen

hirdetvén az istennő rendíthetetlen uralmát Krétán. De Minósz tisztségét eltörölték, s a tengeri f őhatalom, melyetKréta két évezreden át háborítatlanul élvezett, egyszeriben átszállt a görögök és szövetségeseik kezébe, így szól azigaz történet, melyet szavahihető költők nemzedékei hagytak ránk.

Orpheusz két térde közé fogta lantját, s a húrokat pengetve kísérni kezdte énekét. Thészeuszról szólt a dal, s akirálylányról, akinek tette a szépet, majd elhagyta Naxosz szigetén.

A tengeren túl, ékes nyoszolyán Nyugszik, álmában látja kedvesét,Virágok közt, kagylók-hintette úton,

A sző lő hegyek árnyéka alatt.



132/264

S felsóhajt: „Elmúlt tévelygéseim Mélye kísért a roskadt romokon.”Épségben áll még a királyi ház,

Szikár fenyő k az ő s orom felett, Itt marta gond, hogy hű -e kedvese,S nem nyugodtabb-e lelke, mint mikorŐtöle, Thészeusztól rettegett,S hogy a fenyő k már nyögtek a viharbanS gyű lölték a virágok is, azóta

Nem álmodik róla többé a hölgy,Csak áldva áldja azt, ami a hő snek

Mint a medd ő kavics vagy buja f ű ; Már méltósága méltóbb társra vár…



133/264

HUSZONNEGYEDIK FEJEZETPHINEUSZ KIRÁLY ÉS A HARPÜIÁK

armadnap, kora reggel kedvező széllel indult útnak az Argó. Néhány előkelő mariandünoszt is felvettekhajójukra, akiket kiszabadítottak a bebrüxök fogságából, köztük Lükosz király testvérhúgát, akitAmükosz ágyasává kényszerített. Iaszón felajánlotta, hogy elviszi őket a Fekete-tenger déli partján fekvő

szülővárosukba.

Mire delelőre hágott a nap, elérkeztek a Boszporosz bejáratához, de a tapasztalt tengerészek, Argosz, Tiphüsz ésNaupliosz kijelentették, hogy veszedelmesen erős az áramlás. Várni kell egy-két napot, míg kitombolja magát a szél,s akkor – mondották – bízvást megkockáztathatják az átkelést. Kalaisz és Zétész Iaszónhoz fordult:

– Ha kedved van közben kiszállni a thrákiai parton, biztosíthatunk, hogy mostohaapánk, Phineusz, kedvező fogadtatásban részesítene thüniai királyi udvarában. Hallottuk ugyanis, hogy említetted a nevét elhunytvendéglátónknak. Ő uralkodik Kelet-Thrákia egész hegyes térségén, mely északon a Haimosz-hegyvidék lábáignyúlik.

Iaszón boldogan fogadta a javaslatot, nem is sejtve, milyen veszedelmes kalandnak teszi ki magát. A hajó mégnéhány mérföldet futott nyugat felé, addig a pontig, ahol kissé megtörik a Márvány-tengert szegélyező hegyekvonulata, s a Boszporosz felől nem dobálja a hajókat a heves áradat. Lehorgonyoztak egy vörös szirt közelében,peloponnészosziakból és a szigetekről való görögökből álló őrséget hagytak hátra, Iaszón pedig Kalaisz, Zétész,Ekhión, a herold, Orpheusz s a thesszáliaiak kíséretében, akik értették a thrákok nyelvét, partra szállt.

– Phineusz király most még bizonyára téli székhelyén, Bithünionban tartózkodik, mely körülbelül egy óra

járásnyira egy tó partján fekszik – mondta Zétész. – Csak akkor szokott Szalmüdésszoszba, nyári udvarába költözni,mikor már beérik a füge.

Kalaisz és Zétész eddig alig nyilatkozott magánügyeiről, most azonban menet közben elmondták Iaszónnak, miérthagyták el Thrákiát s utazták be Görögországot. Egyrészt, hogy megismerjék anyjuk hazájának életmódját ésszokásait – anyjuk, Óreithüia ugyanis athéni volt –, továbbá, hogy megszerezzenek bizonyos örökséget, mely azAttikában még mindig dívó anyaági leszármazás alapján megilletné őket, de ebben csalódtak. Főként azonban azértkerekedtek fel, hogy elkerüljék apjuk új feleségének társaságát. A vak Phineusz király ugyanis nemrég nőül vettehatalmas szomszédjának, a szküthák királyának leányát, akinek birodalma kiterjed az AlDuna déli partján húzódófelföldre. Idaia volt a leány neve, és a feddhetetlen, tejivó szküthák nemzeti erényei teljességgel hiányoztak belőle.

– Arcátlan, kegyetlen, alattomos és buja nőszemély – mondta Zétész.

– Tisztességgel megmondom neked – vette át a szót Kalaisz –, mostohaapánk valósággal száműzött bennünket,

amiért jelenlétében az új asszony szemére vetettük, hogy szégyent hoz házunkra. De a király vak, és könnyenfélrevezethette a kedveskedésével. Azt képzeli, felesége a legjobb asszony a világon.

– Fiút is szült neki – tette hozzá Zétész –, ha ugyan nem a szkütha testőrök kapitánya a fattyú apja. Bár mivagyunk a trón törvényes örökösei, fiának szeretné átjátszani a királyságot. Szkütháival rémuralmat teremt nemcsak apalotaőrség, hanem egész Thünia felett.

– Egy lépést sem megyek tovább veletek – jelentette ki Iaszón. – Miért nem mondtatok el mindezt, mielőttelindultunk? Most már Héraklész nélkül nem vagyunk olyan erősek, hogy minden utunkba eső város vagy királyságpolitikai bonyodalmaiba beavatkozzunk. Utunk legf őbb, sőt úgyszólván egyetlen célja az aranygyapjú visszaszerzése.Nem tűröm, hogy ettől eltérítsenek.

– Csakhogy Héraklészt nem vesztetted el – szólt közbe Péleusz –, hanem szándékosan cserbenhagytad.

Most Ekhión lépett közbe:

H



134/264

– Nemes Iaszón – mondta –, emlékezz vissza, hogy mielőtt útnak indultunk Iólkoszból, valamennyien, akikméltán soroljuk magunkat a dicső argonauták közé, ünnepélyesen megfogadtuk, hogy kölcsönösen segítjük egymást.Kalaisz és Zétész elejétől fogva melletted áll a kockázatos vállalkozásban, mely tulajdonképpen, minthogy ők nem

minüaiak, nem is az ő ügyük. Méltányos tehát, hogy mos te tedd meg, ami tőled telik, és állítsd helyre a békét köztükés mostohaapjuk között. Más szóval, meg kell olajozni a kerékagyat, ha csikorog és akadozik a tengelyvégben.

Mivel a többiek helyeselték Ekhión szavait, elindultak. Félmérföldnyire lehettek a palotától, mikor a tó túlsópartján nyugatnak tartó lovascsapatot pillantottak meg. A messzire látó Lünkeusz jelentette, hogy vagy húsz ferdeszemű, kopasz íjászból áll a csapat, zömök porukon ülnek, élükön durva szövésű fekete ujjast és nadrágot viselő nő halad, ékköves öv a derekán és hímzett selyemkendő a fején. Gyorsan ügetnek, nyomukban egy falka szelindek.

– Helyes. Akkor várunk egy darabig, míg eltűnik szem elől a mostohaanyám, a szkütha testőrségével – mondtaKalaisz. – Te, Orpheusz, hiszen magad is thrák vagy, menj előre, és mint magányos vándor dalnok szórakoztasd el azudvaron a palotaőrséget meg a szolgákat. Ezalatt mi egy mellékkapun bevonulunk a palotába, akkor Zétész meg énfélelem nélkül és zavartalanul szólhatunk apánkkal, Phineusszal.

Nincs földi halandó, aki érzéketlen maradna, ha felcsendül a zene Orpheusz lantján. Most is, amint végiglépkedett

a palota udvarán vidám táncdalt pengetve, aző

rszemek letették a fegyvert, a szakácsok elégették a húst a nyárson, amosóasszonyok a tóparti lapos köveken hagyták a ruhát, és valamennyien táncra perdültek az udvaron. Itt is, ott isrókabőr sapkák repültek a levegőbe.

Az argonauták nesztelenül belopakodtak a palotába, Kalaisz és Zétész egyenesen az ebédlőcsarnokba vezette őket.Amint beléptek egy mellékajtón, undorító bűz csapta meg az orrukat: friss trágya és romlott hús szaga. Odabentkülönös látvány tárult a szemük elé. Phineusz király a tálakkal megrakott, aranyozott lábú asztalnál ült, és vagy húsz-harminc kánya vijjogva marakodott előtte a falatokért. Aztán újabb szárnycsapkodás hallatszott, és a nyitott ablakonát újabb jövevény csatlakozott a lakmározókhoz. Éles csőrökkel kapkodták a hulladékot s a finom művű tálakrarakott romlott húst. Phineusz kiabálással és hadonászással próbálta elhessegetni őket, de ez semmit sem használt, amadarak mohón kapkodták az undorító falatokat. Bár Phineusz alig múlt ötvenéves, kiaszott, sárga arcával életevégén járó öregapónak tetszett.

Az argonauták harsány kiáltással egyszerre futottak az asztalhoz, s a madarak, csőrükbe kapván, amit lehetett,

kirajzottak az ablakon. Kalaisz és Zétész intett Ekhiónnak, hogy szóljon nevükben a királlyal, mivel nem kívántákfelfedni kilétüket, míg az iménti jelenetre nem kaptak magyarázatot.

Ekhión előlépett, torkát köszörülte, majd ékes szavakkal így köszöntötte Phineusz királyt:

– Ekhión herold vagyok, uram, királyom, Hermész isten fia. A Külléné-hegyi székhelyen avattak fel. Azt hiszem,abban a tisztességben van részem, hogy Phineuszhoz szólhatok, a thünoszok dicső királyához, kinek birodalma agyors sodrú Boszporosztól északnyugatra csaknem a hatalmas Duna ezerágú torkolatáig terjed. Uram, remélem,megbocsátod, hogy bejelentés nélkül törünk rád, de egy vándormuzsikus az udvaron elterelte cincogásával tisztesőrséged és szolgáid figyelmét. Ügyet sem vetettek rám és társaimra, mikor bejelentést kértünk, így hát nem akarvánlemondani arról az örömről, hogy érkezésünk után nyomban üdvözöljünk, inkább magunk kerültünk beljebb.

– Kinek a heroldja vagy? – kérdezte Phineusz reszketeg hangon. Ekhión így felelt:

– Nemes thesszáliai társaság nevében szólok hozzád, amely kereskedő útján érkezett vendégszerető országodba.

Hazánk kikötő je Iólkosz, rakományunk díszes cserépedény, fehér lóbőr, motringba kötött gyapjúfonal pompásszínekre festve, szövésre készen, és reméljük, elcserélhetjük árunkat gazdag országod értékes termékeire.

– Számomra mindez mit sem ér – felelt a boldogtalan Phineusz –, a világon semmit. De nektek adnám valamennyiaranygyűrűmet és láncomat, amim még van, egy darabka tiszta kenyérért, egy köszörű fügéért vagy egy szelet sajtért,amit még nem szennyeztek be ezek a mocskos, asszonyképű harpüiák. Ó, a beszédért is kár! Még ha volna is nálatokilyesmi, visszajönnek a harpüiák és kitépik a kezemből. Hónapok óta nem ettem rendes ételt. Mihelyt elém teszik afinom, ízletes húst, beröpülnek az ablakon a harpüiák és tönkreteszik. Szerető hitvesem, Idaia mindent elkövetett,hogy megszabadítson engem az asszonyképű szárnyasok istenverésétől, de minden hiába. Bizonyára valamelyik istenzúdítja rám őket, akit akaratlanul megbántottam.

– Engedelmeddel bátorkodom feltenni egy kérdést – mondta Ekhión. – Vak létedre honnan tudod, milyen aharpüiák arca?

Phineusz így felelt:



135/264

– Szerető hitvesem, Idaia sokszor leírta nekem sovány, ösztövér arcukat, kiaszott mellüket, óriás denevérszárnyukat. De épek az érzékeim, jó a fülem, az orrom, és amikor hallom vihogásukat meg ocsmány rikoltozásukat,hallom a tálak kongását, amint lakmároznak, érzem, hogy csapkod a szárnyuk, megcsapja az orrom bűzös leheletük

meg a trágya szaga, mert az egész helyiséget bemocskolják vele… hát nem kell ahhoz szem, hogy tudjam, milyenek,még örülhetek is a vakságomnak.

– Kegyelmes királyom – mondta erre Ekhión –, valaki gyalázatos játékot űz veled. Kérdezd meg társaimbármelyikét, mit látott s lát most, és ugyanazt fogja mondani neked, amit én. Nem asszonyarcú harpüiák, hanemközönséges kányák röpködtek itt. Nem ízletes sülteken lakmároznak, hanem hulladékon és romlott húson, amitcsalétkül szórtak elébük. Nem szennyezték be asztalodat, mint hiszed, hanem szégyentelen lakájaid szórták lapátszáma trágyát a disznóólból meg az árnyékszékekből kupacokba, és mocskolták be vele a tálakat, kupákat. Ami meg avihogást és ocsmány beszédet illeti, bizonyára az ármányban részes rabszolganőktől eredt.

És ha szerető hitvesed, Idaia állította azt, hogy harpüiák röpködnek körülötted, akkor vagy gonosz, vagy teljesenőrült.

Péleusz, Akasztosz, Iaszón és a többiek megerősítették Ekhión állítását, de Phineusz csak nagy nehezen adott

hitelt szavuknak. Mindegyre visszatért a harpüiák meséjére. Végül Péleusz a tarsolyából elő

vett egy darabárpakenyeret, egy másik meg juhsajtot, és a király kezébe adták, mondván:

– Egyél, királyom. Egészséges étel ez, és senki sem kapja ki a kezedből. Elkergettük a kányákat meg a komiszszolgákat, és többé nem térnek vissza.

Phineusz kétkedve vette szájába az első falatot, de aztán élvezettel evett tovább. Iaszón fügét is erőltetett rá, megegykét szelet mézeskalácsot, majd az övén függő bőrkulacsból megtöltött egy kelyhet tiszta borral. A király beesettarca pirosodni kezdett, ismét keringett benne a vér. Verte a mellét, tépte csapzott haját, keservesen panaszoltahiszékenységét, és kijelentette, végre, de még mindig nem későn megértette, milyen csúfosan rászedték. Hogyan ishihette el egyetlen szavát is Idaiának? Miért nem hallgatott mostohafiai vádoló szavára? Figyelmeztették, óvaintették, hogy felesége a vakságát kihasználva félrevezeti, de süket fülekre találtak nála. Elvakultságában száműzteelsőszülött fiait, Kalaiszt és Zétészt, s ma azt sem tudja, élnek-e, vagy a tenger fenekén hevernek csontjaik. A kétfiatalabbat nemrégiben azzal vádolta Idaia, hogy a palota fürdő jében erőszakot akartak elkövetni rajta. Most a

várbörtön bronzajtós siralomházában tartják őket, és őrzőik mindennap bikabőr korbáccsal próbálják vallomásra bírnivagy megtörni a nyomorultakat, hogy kegyelemért könyörögjenek.

– De mit tegyek? Mit tehetek? – kiáltott fel megtört hangon. – Idaia uralkodik itt, nem én, ő tartja magánál abörtön kulcsait. Kedves thesszáliai barátaim, viszonzásul a finom ételért, fogadjátok el tőlem arany- és ezüsttálaimközül, amelyik csak tetszik, de aztán távozzatok gyorsan, amerre jöttetek, s hagyjatok engem balsorsomra. Mindenszenvedést megérdemlek eszeveszettségemért, s nem akarlak kitenni benneteket gonosz feleségem bosszújának.Vérzik a szívem mostohafiaimért, ó, jaj, Kalaisz, Zétész! Rátok bízom most, idegenek, kutassátok fel őket, s ha rájukakadtok, adjátok át áldásomat, s kérjétek meg őket nevemben, bocsássák meg mindazt, amit vétettem ellenük. Sajnos,ahhoz már késő lesz, hogy öccseiket megmentsék a haláltól s a korbácsolástól, engem meg az éhhaláltól!

Ekkor Kalaisz és Zétész felfedte kilétét, s a felismerés meg a kibékülés olyan megindító volt, hogy mindenkikönnyezett. Péleusz és Korónosz futva sietett a siralomházhoz, és súlyos kalapáccsal betörték az ajtaját.Kiszabadították a két fiatalembert, akikben az éhségtől meg a mindennapi veréstől már alig volt élet.

Kalaisz és Zétész megtudta tőlük, hogy a szolgák közül ki maradt hű Phineuszhoz, ki nem. Az udvaron jelt adtakOrpheusznak, hogy hagyja abba az éneklést, akkor maguk köré gyű jtötték a hűségeseket, a becsteleneket meg foglyulejtették és a várbörtönbe vetették. Hamarosan kezükben volt az egész palota. Hogy rövidre fogjuk, Kalaisz kelepcébecsalta Idaia királynét a testőrségével együtt, és így sikerült élve elfogni és lefegyverezni őket. Phineusz király nemtorolta meg Idaia álnokságát, csak nyomban hazaküldte apjához, a szküthák királyához. A király igazságos volt, minta szküthák általában, méltányolta Phineusz nagylelkűségét, s maga végeztette ki Idaiát. De ez a hír csak akkor jutottel Thüniába, mikor az Argó már ismét útnak indult.

Phineusz megmentőinek tekintette az argonautákat. Megpróbálta lebeszélni őket útjukról, mert most már őszinténmegvallottak céljukat, de mikor látta, hogy minden szóért kár, megvendégelte őket, majd útitervet készített nekik ahátralevő déli szakaszra Kolkhiszig, a legapróbb részletekig megjelölve a széljárást, áramlatokat, tájékozódásipontokat, pihenőhelyeket, és meleg fogadtatásról biztosította őket, ha majd hazatérőben ismét Szalmüdésszoszba

érkeznek. Nagy szomorúságára Kalaisz és Zétész nem tágított attól, hogy tovább kísérjék útján az Argót, de mikor



136/264

megtudta, hogy esküt fogadtak, nem is erősködött többet. A fiatalabb fiúk rendet teremtettek az országban, a szentkányák pedig, mikor a régi szokáshoz híven ismét az alatt a fa alatt találták az eleségüket, amelyiknél akányaemberek szoktak gyülekezni (Kalaisz és Zétész is ehhez a testvériséghez tartozott), felhagytak azzal a

szokással, amelyre Idaia idomította őket, hogy ki-be röpködjenek az ebédlőcsarnok ablakain.Arra a kérdésre, hogy miért gyötörte Idaia olyan kegyetlenül Phineuszt s miért nem ölte meg egy csapásra,

rendszerint a következőképpen szoktak válaszolni: szkütha asszony nem öli meg a férjét, mert fél az iszonyú sorstól,mely az alvilágban vár rá. Mindenesetre Idaia azt remélte, ha szennyezett ételen, nyomorúságos körülmények közötttartja Phineuszt, maga vet véget életének, és soha nem gyanítja, hogy asszonya volt az oka balsorsának.



137/264

HUSZONÖTÖDIK FEJEZETÁTKELÉS A BOSZPORUSZON

Boszporosz – közölte Phineusz – tengertől tengerig tizenhat mérföld hosszú, és inkább sebes folyóhozhasonlít, mintsem szoroshoz, különösen azon a szakaszán, ahol fél mérföldnél is keskenyebb; ez alevezető je ugyanis egy hatalmas, csaknem ezer mérföld hosszú s ötszáz mérföld széles tengernek, melyet

több óriás folyam vize táplál. Ó, barátaim, mikor olvad a hó a nagy északi sztyeppeken meg a Kaukaszosz-hegységben, iszonyúan megdagad azoknak a folyamoknak a vize, s ha még ráadásul heves északkeleti szélvihar iskorbácsolja ezt a szörnyű víztömeget a Boszporoszban, elképzelhetitek, milyen vadul örvénylik! Szerencsére ez nem

a legrosszabb időszak, és mivel most két napig kitartott a délnyugati szél, bizonyára lecsendesült az áramlás.Használjátok ki a kedvező helyzetet, és segítsenek át benneteket az istenek, még mielőtt újra feltámad a szél, amiérzésem szerint nemsokára bekövetkezik. Az áramlás a szoros közepén a legsebesebb, kétoldalt viszont örvényekkelés ellenáramlással találkoztok. Gondotok legyen rá, hogy kihasználjátok ezeket az ellenáramlásokat, mert különbenképtelen helyzetbe kerülnek az evezősök. S azt se feledjétek, hogy a váratlanul összevissza kanyargó csatorna kiugrópontjai menedéket nyújtanak a szél ellen, eltérítik az áramlást, és lehetővé teszik, hogy kifújjátok magatokat az újabberőfeszítés előtt. De a parancsnok meg a kormányos legyen józan és megfontolt, mert ha nem, biztosan elpusztulhajótok a sziklák között. A keleti oldalon kezdjétek az átkelést, ahol meredek a part és azonnal mély vízre leltek. Deóvakodjatok azon a részen behatolni a szorosba, ahol egy hegyi zuhatag előtt száz lépés hosszú zátony nyúlik a vízbe.Ha itt kap el benneteket az áramlás, elsodor, akár a forgácsot. A kormányos irányítsa itt a hajó orrát egyenesenszembe az áramlással, ajánljátok magatokat az isteneknek, és fogjátok keményen az evezőt. Ha túljutottatok alegszűkebb szakaszon, ahol ma az áramlás sebessége nem lehet nagyobb, mint egy siető férfié, látni fogjátok, hogy

kitágul a szoros, s a part mentén lelassul a víz. A nyugati parton van egy kis öböl, Therapeiai, ott bízvást horgonytvethettek, ha félúton pihenőt akartok tartani. Most már csak egyetlen nehézség áll előttetek, de az jelenti alegnagyobb veszélyt: a Bolygó-sziklák. Úgy kétszáz lépésnyire a parttól egy keskeny szakaszon fogtok rájuk találni,könnyű lesz felismernetek őket a mocsári ciprusokról. Keserves lesz a dolgotok a nyugati part mentén, de ott mégislassúbb a víz, mint a keletin, az ellenáram viszont oly szeszélyes, hogy nem fogtok hinni a szemeteknek. Mintha asötét sziklák – némelyike alig látszik ki a vízből – nem állnának szilárdan a mederben, hanem kilengenének, azzalfenyegetve, hogy a parthoz szorítják és összezúzzák hajótokat. A kormányos azonban keressen valami biztos pontot,ne tévessze szem elől, és a felé irányítson benneteket. Ha túljutottatok a Bolygó-sziklákon, megkönnyebbülvefellélegezhettek, mert csak három mérföld van hátra, és azon már nem vár rátok újabb nehézség. Hacsak hirtelen megnem fordul a szél, hamarosan a Fekete-tengeren hajóztok, vagy valamelyik kellemes partszakaszán pihentek.

Az argonauták jól megjegyezték tanácsait, és elismételgették őket egymásnak, amint a Boszporosz felévitorláztak. Evezőhöz egyelőre nem nyúltak, mert erejüket a szorossal való küzdelemre tartogatták. Tön- és

kardhalrajok nyüzsögtek a vízben, a sziklákat élénkzöld kapricserje nőtte be.A szoroshoz közeledve áttértek az evezésre, és Orpheusz újfajta énekre zendített. Csípős gúnydal volt az Argó

hajósairól, így akarta Orpheusz elhárítani, hogy valamelyik istenség féltékenységből bajt zúdítson rájuk. Kórusbanénekelték:

Szállt-e már a tengerre valahaEnnyi remekszép dalia?

A tréfás versezet sorra kifigurázta valamennyi argonautát. Megénekelte Lünkeuszt, akinek éles tekintete atölgyfán is áthatol, és olvas a bogár gondolataiban, mely a fatörzs túloldalán mászik. Butész név szerint ismerikaptárainak minden mehet, s ha valamelyik nem tér vissza, keservesen sír, hogy talán felfalta egy fecske. Admétosz,

mikor Apollón nála szolgált, nem tudott okosabb parancsot adni az istennek, mint hogy: „Kegyeskedjél kolbászt

A



138/264

hozni nekem!” Euphémosz, a nagy úszó egyszer versenyre hívott egy tonhalat Küthéra szigete körül, és győz is, hanem csal az ellenfele. Kalaisz és Zétész olyan sebesen fut, hogy mindig hamarább érnek célba, mint felhangzanék a„Rajt!” Egyszer végigkergettek egy falka harpüiát a Márvány-tengeren, az Égei-tengeren, egész Görögországon,

egészen a Sztrophadész-szigetekig. Periklümenosz, a varázsló, napfogyatkozáskor született; ha kedve szottyan,akármilyen állattá vagy rovarrá át tud változni, de egy szép nap szamár maradt, mert elfelejtette, hogyan kellvisszavedleni emberré. Mopszosz és Idmón szívesebben társalog madarakkal, mint emberi halandókkal, sőt akáregymással is. Iphitosz egyszer olyan élethűen örökített meg egy szarvasvadászatot egy phókiszi ház falán, hogy avad, a kutyák meg a vadászok kirohantak az éjszakába a kéménylyukon át. Iaszón oly daliás, hogy láttára minden nő elájul, és tollat kell égetni az orruk alatt, hogy magukhoz térjenek. De Orpheusz önmagát sem kímélte: megénekelte,hogy Árkádiában gyökerestül kitépték magukat egy erdő fái, mikor ő gondtalanul pengette lantján, hogy Gyertekszebb hazába, Gyertek Thrákiába!

E mókázás közben szerencsésen túljutottak a szoros legnehezebb szakaszán, bár volt egy olyan pont, ahol alegkeményebb evezéssel is csak három versszak alatt tettek meg száz lépést. Reszkettek a kimerültségtől, kapkodtaka levegő után, mikor Tiphüsz partra kormányozta őket Therapeiai öblében. Horgonyt vetettek, s frissítőül bort ittak,sajtot, pácolt vadhúst ettek, amit Phineusz adott velük az útra. Mikor azonban csendesedni kezdett a szél, gyorsan

lenyelték a falatot, és folytatták útjukat, nehogy még nagyobb nehézségekkel kerüljenek szembe. Először is, hogyterhükön könnyítsenek, partra tették a mariandünoszokat, akiket Amükosztól mentettek meg. Megállapodtak velük,hogy az istenek segítségével még aznap este találkoznak a Fekete-tenger partján, a Boszporosz keleti bejáratánál.

Lassan haladtak a szoros széles szakaszán, aztán teljesen leállt a szél. Egyszer csak megpillantották a ciprussalbenőtt földnyelvet, és a víz sziszegő morajából rájöttek, hogy a Bolygó-sziklák közelébe érkeztek. Szájuk kiszáradt afélelemtől, reszkettek, de Tiphüsz nem engedett az iramból, Orpheusz meg pezsdítő dallamokat játszott. Középeniszonyú sebesen rohant a víz, a part menti örvények pedig őrjítőén sodorták ide-oda az Argót. Ekkor az evezősökmegpillantottak a magasban egy gémet, mely a szoros kijárata felé repült, és ujjongva üdvözölték Athéné istennő szent madarát. Éppen fölöttük húzott el, mikor az ujjongásuk szörnyülködésre vált, kiestek az ütemből, vesztettek asebességükből: kánya csapott le a gémre, és hajszál híján el is kapta, de csak egy farktolla szakadt ki, libegve lehullottés elkapta az ár.

A kánya azonban újabb lecsapásra készült, és ha megöli a gémet… rosszabb jósjel el sem képzelhető

. DePhalérosz, akitől Iaszón Therapeiai után átvette az evezőt, mivel még nem heverte ki teljesen a bebrüxöktőlelszenvedett csípősérülését, felkapta íját, és nyílvesszőt röpített ki belőle. És lám, a kánya hajójukba zuhant, szívébetalált a nyíl, a gém pedig épségben szárnyalt el a Fekete-tenger irányába.

Ritkán igazolódik be ilyen hamar jóslat. Tiphüsz a meder közepétől bizonyos távolságban megpillantotta az egyikBolygó-sziklát, mely előbukkant az áradatból, s azt hitte, jó irányba kormányoz, de a víz moraja zavarba ejtette.Ebben a pillanatban sebes örvény kapta el az Argót, megperdítette, hatalmas csattanás hallatszott, és akkorát rándult ahajó, hogy már azt hitték, vége az utazásnak, minden elveszett. De Orpheusz nem hagyta abba a dalolást, és Tiphüszismét úrrá lett a hajón. Rendületlenül húztak tovább, bár az erős sodrásban meggörbültek az evezők, akár az íj.Mégsem áztatta sós víz a lábukat, noha már minden pillanatban ettől tartottak. Phalérosz kihajolt, megnézte, mitörtént, s örömmel kiáltotta, hogy csupán a hajó farának díszes faragása ütközött egy víz alatti sziklának. Lehasadtbelőle egy darab, amint a gém is csupán egy farktollát vesztette. A hajó fala nem kapott léket.

Könnyű szívvel törtek előre, és hamarosan elébük tárult a Fekete-tenger. Megkerülték a keleti földnyelvet,elhúztak a fehér mészkőszikla előtt, melyre Phineusz király felhívta figyelmüket, s utána egy-két mérföldnyivelkeletre kikötöttek az Argóval azon a tájon, ahol a sárga sziklák sorát keskeny, homokos sávval szegélyezett völgyekszakítják meg.

Alig értek partot, erős északkeleti szél támadt, iszonyatos hullámokat görgetve a szorosban. Az argonautákkacagtak, kiáltoztak, marékszám szórták egymásra a homokot örömükben. Argosz, Butész és Phalérosz, a háromathéni juhokat vásárolt a közeli völgyben a bithünosz halászoktól, és Athéné istennőnek áldozták őket, hálából az égi jelért. Poszeidón három fia sem maradt mögöttük jámborságban, kijelöltek egy megszentelt földdarabot atyjuk, aSziklahasogató tiszteletére, és két hibátlan vörös bikát kerítettek áldozat céljára.

Ezen a helyen találkoztak össze a mariandünoszokkal. Idasz fölelevenítette Orpheusz tréfás rigmusait, különösenazt, amelyikben Periklümenoszt, a varázslót pécézte ki, aki eddig még semmi jelét nem adta különös hatalmának.



139/264

Elhatározta hát Periklümenosz, hogy bemutatót tart, előbb azonban térült-fordult, összeszedte kellékeit, és apjához,Poszeidónhoz fohászkodott ihletért.

Először felmutatott az argonautáknak egy fehér meg egy fekete kavicsot, majd mindkettőt leborította kagylóhéjjal.

Mikor ismét felfedte őket, a fekete helyén volt a fehér, és megfordítva.Ezután diót vett a kezébe, tett néhány varázsmozdulatot, majd nyomtalanul eltüntette Idasz térdébe. Varázsszóval

növekedésnek indította a diót, és mikor az gyökeret eresztett s kihajtott, elviselhetetlen fájdalmat okozott Idasznak,úgyhogy könnyek közt könyörgött, távolítsa el gyorsan a növényt, és bocsássa meg arcátlanságát. Periklümenoszmegenyhült, gyökerestül kihúzta a kis diófát, s felmutatta a társaságnak, hogy néhány vércsepp is látható a zöldhajtáson.

Most követ változtatott hallá: kendővel takarta le, és kézzel dörzsölgette; aztán tűz nélkül forralt fel tengervizetegy serlegben. Majd Iaszónhoz fordult azzal az ajánlattal, hogy levágja a fejét és ismét életre kelti, de Iaszón,bármennyire kérlelték is bajtársai, hogy tegyen bizonyságot bátorságáról és hitéről, nem vállalta a kísérletet.

Végül azzal szórakoztatta és képesztette el társait, hogy mindig máshonnan szólaltatta meg a hangját. Egyikpillanatban mintha a kőből lett hal szavalta volna a gúnyvers egy szakaszát, mégpedig éppen azt, amelyik

Periklümenoszról szól, a másik percben Hülasz szólongatta őket vidáman annak a sziklának a háta mögül, melyneklábánál ültek:

– Itt vagyok újra, argonauták! Szakállt növesztettem, mióta utoljára láttatok, és két remek fiú apja lettem. – Denem volt ott senki.



140/264

HUSZONHATODIK FEJEZETLÁTOGATÁS A MARIANDÜNOSZOKNÁL

Fekete-tenger körvonalai egy szkütha íjhoz hasonlatosak, melynek húrja észak felé húzódik. Soktekintetben különbözik ez a tenger a Földközi-tengertől. Hatalmas folyamok vízgyű jtő je, a Dunáé,Dnyeszteré, Búgé, Dnyeperé és a Doné – ezeknél csak a Nílus nagyobb, az viszont a Földközi-tengerbe

torkollik. Nincs jelentős szigete. Északi felén oly nagy a hideg, hogy bármilyen hihetetlenül hangzik, a tenger vize isbefagy, s a hatalmas Azovi-tengert, mely keskeny szorossal kapcsolódik a Fekete-tengerhez, télen sokszor két lábvastag jégréteg borítja. A legnagyobb folyók északról és északnyugatról ömlenek belé, tavasszal és nyáron erősen

megduzzadva az olvadó hőiétől. A zajló víztömeg a Boszporosz felé áramlik, de az óriás vízmennyiségnek arra nincsmegfelelő lefolyása, ezért egy része elfolyik a déli part mentén egészen a Kaukaszosz-hegységig. A tengerre gyakranhirtelen köd telepszik, mely teljesen elfödi szem elől a szárazföldet, s az áramlatok és a szelek sokszor szép időben isiszonyúan megtáncoltatják, megdobálják a hajókat. A vízben bőven terem a hal – jó nagy fajták, tön-, lepényhal –, éspartjai mellett sehol sincs zord homoksivatag.

Az északi oldalon, úgy középtájt nyúlik be a tengerbe a Krím-félsziget. Ott élnek a vad taurőszök, akik örömüketlelik az emberáldozatban, és házuk körül karóra tűzik az idegenek fejét. A tauroszok mögött a kimmeriek kis növésű,sötét bőrű, ingerlékeny népe él, éneklésükről és harci bátorságukról híresek, de a szodómia rabjai. Tőlük keletre ésnyugatra tanyáznak a lovas szküthák, otthonuk nincs, szekéren laknak, kancatejet isznak, és nagyszerű íjászok.Mögöttük a fekete köpenyes kannibál finnek élnek, s a neuroszok, akik éjjelente farkasemberré változnak, aztán avadászó budinoszok, akik vörös és kék festékkel mázolják be testüket, faházakból épített városaikrt karósánccalvédik, hódprém sapkát és zekét viselnek. Utánuk jönnek az isszédonok, akik kegyeletből megeszik az elhuny szülők

húsát, koponyacsontjukból pedig kupát faragnak. Ott él az argippaioszok tar fejű papi törzse, mely nem hordfegyvert, f ő tápláléka a cseresznyelével sűrű péppé kavart tej. A nyugati parton a thünoszok és a bithünoszok laknak,akik thrák nyelven beszélnek. Aztán az erőteljes, sörivó gótok, a gazdálkodó szküthák, majd a brüx halászok, akikfókabőr nadrágban járnak; a tetovált, aranyat hajhászó agathürszoszok, akik még mindig ősi egyszerűségben élnek, ésa Hármas Istennőt tisztelik. A keleti parton laknak a kolkhisziak, a kereskedő apsziliaiak meg a királyhű szküthák. Adéli parton élő törzsekről akkor szólunk majd, mikor az Argó érinti területüket és betér kikötőikbe. A déli part mögöttmindenütt magas hegyek húzódnak, az éghajlat Görögországéhoz hasonlatos.

Az azt követő harmadik napon, hogy elérték a Fekete-tengert, ismét vitorlát bontottak az argonauták, és estigemlítésre méltó esemény nélkül haladtak az enyhén fodrozódó vízen. Ekkor megpillantották Kalpé hegyfokát, a partközelében pedig egy sziklás szigetecskét, mely mindössze nyolcvan lépés hosszú, és embermagasságnyira emelkedika víz szintje fölé. A szigeten – melynél nagyobbal már nem találkoznak Kolkhiszig – partra szálltak, és gödölyétáldoztak Apollónnak. Az állat vérét felfogták Iaszón pajzsába, és valamennyien sorra belemártották ujjúkat, hogymegújítsák bajtársi hűségesküjüket. Ismét megfogadták egymásnak, hogy soha nem hagyják el a hajót. Utánakiloccsantották a vért a homokba, s egyszerre kiáltották:

– Így folyjon el annak a vére, aki megszegi esküjét!

A szertartásra azért volt szükség, mert olyan tengerre érkeztek, ahol állandó fenyegetettségben érezték magukat,hiszen egyikük sem járt még erre. Utána ellejtették a darukörtáncot, Orpheusz pengette hozzá a zenét, s énekkelkísérte:

Üdv, Phoibosz, gyógyítás ura,Üdv, Phoibosz, ragyogó…

Atalanté hajlandónak mutatkozott kibékülni Meleagrosszal, mert a darutánc ugyan Artemisznek volt szent tánca,

de az istennőnek sok közös jelvénye volt Apollónnal, testvérével.

A



141/264

Az argonauták a kis szigeten töltötték az éjszakát. Hajnaltájt pompás nyugati szél támadt fel, mely estére elvitteőket a mariandünoszok földjének határáig. Ez a nép meglehetősen hasonlít a thrákokhoz. Elhaladtak egy partszakaszmellett, melyen mintha fák tengere mosta volna az alacsony hegyek lábát, továbbá három folyó torkolata előtt: az

iszapos, sebes Szangariosz, a hepehupás partú Hüpiosz, valamint a széles Lükosz torkolata előtt. Amint elhagyták aLükoszt, megkerülték Akheruszia hegyfokát, és Phineusz tanácsára emlékezve horgonyt vetettek mögötte a szélvédettöbölben, melyet hatalmas platánfákkal koronázott megmászhatatlan szirt oltalmazott.

Az öböl hajlatában épült a mariandünoszok f ővárosa, melynek házait csodaszép gyümölcsösök, rétek és kertekövezték. Bőven termett itt árpa, köles, szezám, f őzelék- és zöldségféle, szőlő, füge, mogyoró, körte meg sok egyéb,csak olaj nem, mert túlságosan dús ez a talaj az olajfának. A hegyek szelíden nyúlnak el a szárazföld felé a Lükoszvölgyéig, a hegycsúcs közelében egy keskeny szorosból mély szakadék nyílik: az alvilág egyik bejárata. Itt tör el ő afélelmetes Akherón, és egy szurdokon át folyik a sziklafal felé. Jéghideg a vize, és a szakadék szájánál zúzmaracsillog a köveken. Eddig csak egyetlen eleven halandó szállt le ebbe az iszonyatos mélységbe, Héraklész. Sok évmúlva majd behatol egy mérföldnyire vagy még mélyebbre, Eurüsztheusz király parancsára, hogy személyesenközvetítse Hadész istennek a panaszt, amiért állítólag némely holt előkelőség szelleme rossz bánásmódban részesültnála.

Lükosz király fejedelmi fogadtatásban részesítette az argonautákat, különösen mikor értesült róla, hogy őkszabadították ki testvérét és társait a bebrüxök keserves fogságából, Iaszón, Pollux és a többiek kénytelenek voltak afelét visszaadni gazdag ajándékainak, amivel elhalmozta őket, hiszen az Argó hadihajó, melyen rakománynak nincshelye.

Dús lakomával vendégelte meg őket a király, tizenkét órán át váltakoztak a pompás fogások, és közben kérdésselfordult Iaszónhoz:

– Mondd csak, honfitársaim fejedelmi szabadítója, ismered-e a híres görög hőst, akinek tirünszi Héraklész a neve?Hét láb magas, oroszlánbőrt visel, s az egész világon a legnagyszerűbb férfi. Néhány évvel ezelőtt, még apám,Daszkülosz uralkodása alatt gyalogosan betért hozzánk az amazonok földjéről jövet, hadizsákmányként Hippolütékirálynő övét hozta magával. Apám akkoriban háborúskodott a bebrüxökkel, és Héraklész fölajánlotta, hogy leveriőket. így is történt, megölte királyukat, Mügdónt, Amükosz testvérét, és elfoglalta egész északi birodalmukat, mert

Héraklészt nem állíthatja meg senki, ha megforgatja félelmetes rézfejű buzogányát. Feleségem öccse elesett ebben acsatában, és emlékére temetési játékokat rendeztünk. Héraklész ökölvívásban állt ki bajnokunk, Titiasz ellen, demaga sem volt tisztában erejével, és összezúzta a koponyáját. Nagyon bántotta a lelkiismeret, és vezeklésülfelajánlotta apámnak, hogy minden ellenséges törzset lever, ahányat csak megnevez apám. Le is győzte a tőlünkkeletre élő henéteket, még jutalmat sem fogadott el. Ezek a henétek konok népség, annak a nagy népnek utódai,melyet a régmúlt időkben Pelopsz Görögországba vezetett.

Iaszón nagyon halkan így válaszolt:

– Lükosz király, az említett Héraklész utunk első részén társunk volt a hajónkon, de balszerencse folytán néhánynappal ezelőtt elvesztettük. Mikor a Kiosz folyó torkolatánál partra szálltunk, fogadott fia, Hülasz kihasználta azalkalmat, és fémtől csengő tarisznyával az oldalán megszökött tőle, a hálátlan kölyök! Azt gondoltuk, Tróját akarjaelérni szárazföldi úton, az Aszkániai-tó felől, hogy ott hajóra szálljon, és Lémnoszba menjen Iphinoé nevű kedveséhez. Héraklész néhány óráig nem vette észre Hülasz eltűnését, s akkor feldúltan keresésére rohant. Pár

mérföldnyire utánamentünk a trójai úton, de hiába kiáltoztunk, ránk se hederített, csak ment tovább, így hát nemmaradt más hátra, kénytelen-kelletlen visszafordultunk. Kalaisz és Zétész, ott ülnek szemben, meg a kormányosunk,Tiphüsz azt ajánlották, folytassuk utunkat. De hát hagyjuk cserben a bajtársunkat? Pherai királya, Admétosz olyanmeleg szavakkal tette föl nekünk ezt a kérdést, hogy meghatódtunk, de ugyanezt tette Akasztosz, Peliasz fia s amürmidón Péleusz is. A többség azonban ellenünk foglalt állást, úgyhogy végül kénytelenek voltunk engedni.Fölszedtük horgonyköveinket, és nehéz szívvel továbbvitorláztunk. De nem hibáztatom Tiphüszt, sem Kalaiszt ésZétészt, mert bizonyára valamelyik isten akarta így, s őket csak szócsőnek használta.

Lükosz egyetértett Iaszónnal. – Egy vállalkozás parancsnoka bizony sokszor kénytelen olyan döntést hozni, amiéppenséggel nem kedvére való.

Iaszón bizalmasan közölte Lükosszal az igazi okot, amiért az Argó jelenleg a Fekete-tengeren jár. A király tapsolta bátor és kegyes vállalkozásnak. Felajánlotta fia, Daszkülosz szolgálatait, azaz hogy csatlakozik hozzájuk, és



142/264

egészen a Thermodón folyóig, azaz a kolkhiszi út feléig kíséri hajójukat, hogy ha kell, bemutassa őket a part mentifejedelemségek és királyságok uralkodójának.

Iaszón örömmel fogadta az ajánlatot, és az Argó már másnap reggel útnak indult volna a kedvező nyugati széllel,

ha fájdalmas esemény nem jön közbe. Idmón, Péleusz és Idasz együtt sétálgatott a Lükosz folyó magas partján, hogymozogjanak egy kicsit a dús lakoma után. Idmón elmesélte, hogy az elmúlt éjszaka baljós álmot látott, párzókígyókat, aminél rosszabbat sejtető álom nincs is. Idasz nem adott az álmokra, és csúfolódni kezdett Idmónnal, dehirtelen mozgás támadt a nádasban, és hatalmas vadkan törtetett feléjük, mely eddig nyilván az iszapban hempergett.Idasz és Péleusz félreugrott, de Idmón csak állt, a döbbenettől mozdulni sem tudott. A vadkan görbe fehér agyarávalegyenesen jobb combjának támadt, és felhasította a bíborvörös csizma szára fölött. Vér buggyant ki a sebből, ésIdmón jajkiáltással előrezuhant. Péleusz dárdát hajított a vadkanra, mely már visszafelé törtetett a nádasba, de ezúttalsem célzott jobban, mint mikor a kalüdoni vadkannal találta magát szembe. Bosszúsan felkiáltott, a vadkan pedig újraellenük fordult. Ezúttal Idaszra támadt, de az lándzsája hegyével fogadta, nyaka és válla közé döfött, és azonnyomban leterítette. Idasz gyakran bosszantotta Péleuszt kérkedésével, de az volt az igazság, hogy egészGörögországban nem akadt még egy hozzá hasonló lándzsás, a mai napig sem múlta fölül senki. Otthagyták avadkant, és Idmónhoz rohantak, de nem tudták elállítani a szörnyű vérzést. Mopszosz sietett oda, s hozta sebírjait:

fagyöngy levét, aranyvesszőt, nyúlszapukát, cicfarkkóró f őzetét meg színtiszta terpentint. Későn érkezett. Idmónhalálsápadt lett, és nemsokára meg is halt Idasz karjában, úgy, hogy egyetlen szót sem szólt. Mivel abban a völgybensohasem láttak vadkant, nyilván nem közönséges állat volt az. Az argonauták azt mondogatták, hogy Megabrontész, amegölt dolión szelleme küldte ellene, akit Idmón elmulasztott kiengesztelni, Megabrontész jegye ugyanis vadkanvolt.

Lükosz király is részt vett a három napig tartó temetési szertartáson. Az argonauták azzal vigasztalták egymást,hogy Idmón a hatalmas istenek felavatottja volt, és bizonyára uralkodó lesz a holtak között. Juhnyájakat öltek le asírjánál, és a mariandünoszok óriás halmot emeltek fölébe. Vadolajfát ültettek fejtől, mert ősi hit szerint igaz álmalesz annak, aki e fa levelét párnája alá teszi.

Az argonauták ismét útra készen álltak, mikor újabb veszteség érte őket: Tiphüsz, a kormányos halt meg pusztítóbetegségben, éppúgy, mint annak idején nagyapja és apja. Átok sújtotta családjukat, mióta Tiphüsz nagyapja

véletlenül szent tölgyfát vágott ki, és közölte is egy jóslat, hogy a család egyetlen férfi tagja sem fogja túlélni anegyvenkilenc esztendőt, ennyi idős volt ugyanis a tölgy. Mopszosz beadott a haldokló Tiphüsznek egy kanálnyit acickányszívből s mezeiegérmájból készült f őzetéből, de ez sem mentette meg, bár néhány órára csodás erőre kapotttőle.

Újabb három napig gyászoltak és siránkoztak. Épp akkora sírhalmot emeltek, mint másik bajtársuknak, ésmondogatták egymásnak:

– Itt van a közelben az alvilág bejárata. Ki következik? Ki lesz a harmadik halott?

Mert mindenki tudja, hogy háromszor sújt le a csapás. De nagy Ankaiosz patkányt talált az Argón, mely azélelmet dézsmálta, agyoncsapta egy kővel, és felkiáltott:

– Gyászoljunk, bajtársak, meghalt a harmadik argonauta! Ezzel visszatért a derűs hangulat. Rövidesen azonbanújabb viszály támadt, mert néhányan Nauplioszt kívánták kormányosnak Tiphüsz helyébe, mások meg Iphitoszmellett kardoskodtak, aki néhány évig kereskedelmi hajó gazdája volt. Iaszón azonban nagy Ankaioszra bízta atisztséget, és döntése csaknem mindenkit kielégített.

A nyolcadik napon enyhe nyugati széllel folytatták útjukat. Az éppen elmúlt erős északkeleti szélvihartól mégfodrozódott a víz. Két újabb torkolat előtt haladtak el, az egyik a sötét vizű Billaiosz folyóé, melynek a partja isfekete volt a Szeneshegyfokról lesodort szénportól, a másik a Partheniosz, avagy a virágfüzérek folyójának torkolata,mely azért kapta nevét, mert sok virágos réten halad át. Aztán Kenetéhez érkeztek, mely több dologról híres: a puszpángfáról, a szaporodásra képes vadöszvérről és a henét élőfa-ábécéről, mely a kadmoszinál is ősibb.Lehorgonyoztak a tengerbe nyúló két félsziget szélvédett oldalán, egy szigetecske közelében, melynek meredekpartját sárga sziklák övezték. De amint a henétek megpillantották a közeledő Argót, elmenekültek, és elő sem jöttekmásnap hajnalig, mikor a hajó vitorlát bontott.

Barátságtalan, szaggatott part mentén érték el a Karambisz-hegyfokot, mely vörös sziklák közül szökik amagasba. Daszkülosz figyelmeztette őket, hogy a szél változásával kell számolniuk, de az egyre csak nyugati

irányból fújt. Egész éjszaka vitorláztak, másnap reggelre már félúton voltak Szinópéhoz, elsiklottak Paphlagónia



143/264

szirtes, sziklás, kopár partja mellett, és mert kitartott a szél, egész nap úton voltak. Mikor leszállt a sötétség, horgonytvetettek egy sziklazátony szélvédett oldalán, körülöttük szirtek törtek föl a vízszint fölé. Onnan néhány mérföldnyirevolt Lépté hatalmas hegyfoka, mely két sekély öblöt vág szét a Fekete-tenger déli oldalán.

Három nap és két éjszaka vagy százötven mérföldet tettek meg. Nemcsak a szél s az áramlat hajtotta őket, hanemserényen forgatták az evezőt is, két-két váltásban naponta, hogy behozzák az elvesztett időt.

Miközben az argonauták a sziklazátonynál horgonyoztak, a mariandünoszok földjére érkezett Héraklész, akigyalogosan igyekezett Kolkhiszba. Lükosz király nagy örömmel köszöntötte, majd megjegyezte:

– Milyen kár, drága jótevőm, hogy nem egy-két nappal hamarabb érkeztél. Összetalálkozhattál volnabajtársaiddal, az argonautákkal, akik keservesen bánkódtak elvesztésed miatt legalábbis Iaszón, a kapitányuk nagyonbúslakodott.Tőle hallottam, hogy mikor elszakadtál tőlük Aszkánia közelében, Kalaisz és Zétész, a két thrák, megTiphüsz, a kormányos lebeszélte őket, hogy várjanak rád.

– Úgy? – kiáltott fel Héraklész. – Ezt nem fogom elfelejteni, csak találkozzam velük!

– Tiphüsz meghalt, pusztító láz vitte el.

– Nem számít – mondta Héraklész –, megmaradt a két thrák, azokon majd bosszút állok.

– Szívesen bocsátók hadigályát a rendelkezésedre, drága jótevőm, hogy üldözhesd őket – kiáltott fel Lükosz –, devigadjunk előbb, és idézzük fel emlékezetünkben a régi időket!

– Olyan éhes vagyok, hogy egy ökröt is megennék – bömbölte Héraklész.

– Megehetsz kettőt is, ha kedved tartja – felelt Lükosz. Gondja volt rá, hogy egy szóval se említse Hülaszt, mígHéraklész el nem telt étellel, itallal.

Még a remek marhasültlakománál tartottak, mikor mozgolódás támadt az előcsarnokban, és egy magas férfi lépettbe, szemmel láthatóan görög volt, s a királyi herold öltözékét viselte. Ékes szavakkal köszöntötte Lükoszt, majdhozzátette:

– Nem neked szól az üzenetem, királyom. Nemes vendégedhez kell szólnom, a hős tirünszi Héraklészhez.

– Lelkemre mondom, a trágyaember! – kiáltott Héraklész. – Nyomomba szegődöl, s nesztelenül követsz, akár az

árnyékom!Talthübiosz mélyen meghajolt:

– Minő szerencse, nemes Héraklész!

– Balszerencse – válaszolt Héraklész sötét Gorgó-fintorral. Talthübiosz nem vette fel a sértést, csak feléjenyújtotta kígyóvonalú olajfa botját, és mondókájába kezdett:

– Eurüsztheusz, Mükéné királya üdvözletét hozom. Azt üzeni, azonnal térj vissza Görögországba, s ott egyetlennap alatt takarítsd ki Augeiasznak, Elisz királyának förtelmes istállóit.

Héraklész fölcsattant:

– Ezért hajkurászott a fél világon át, hogy közönséges nagytakarítást bízzon rám szülőhazámban,Peloponnészoszban? Micsoda ember!

– Én csupán a heroldja vagyok-mentegetőzött Talthübiosz.

– És ráadásul trágyaember – felelte Héraklész. Talthübiosz kissé elmosolyodott:

– Sajnálom, nemes Héraklész, de ezúttal te vagy a trágyaember.

Héraklész harsogva kacagott, mert már visszanyerte jó kedélyét.

– Jól megfeleltél! – kiáltotta – e tréfa kedvéért hajlandó vagyok engedelmeskedni uradnak. Előbb el kell nyernemAugeiasz király engedélyét, aki az Argó utasa. Ha innen keletre vitorlázom, egy nap alatt elérem. Királyi házigazdánkgyors hadigályát ígért nekem, holnap útnak indulok.

– De a király parancsa úgy szól, hogy azonnal térj vissza Görögországba – jelentette ki keményen Talthübiosz.

– Én pedig nem takaríthatom ki bajtársam, Augeiasz istállóit az engedélye nélkül – mondta Héraklész. – Lehet,hogy jobban szereti, ha mocskosak… ki tudja?

Konokul kitartott emellett. De amint másnap reggel beszállt a kölcsönkapott gályába, iszonyúan megfájdult a feje,

és megszólaltak a panaszos gyerekhangok: „Vissza, vissza, Héraklész! Meg akarsz ölni bennünket? Vissza, vissza!”



144/264

így aztán kénytelen volt visszafordulni. A parton már meg merte kérdezni tőle Lükosz, mit hallott Hülaszról, mireborongósan közölte, hogy semmit. Elmondta, hogy eredménytelenül kutatott utána a müsziaiak között, túszokatszedett érte az uralkodóktól, s ezeket sógora kezére adta, aki most segítségükkel települést épít fel a Kiosz folyó

torkolatánál.– Nos – mondta erre Lükosz –, lehetséges, hogy Hülasz ott rejtőzik valahol a müsziaiak között, de egyik

vendégem elejtett szavaiból úgy sejtem, a hálátlan fiú már régebben tervezte, hogy szárazföldi úton Trójába szökik.Úgy hallom, fém csörgött a tarisznyájában, mikor magához vette: arany- és ezüstdrágaságok lehettek benne. Nyilvánaz átkelésre szánta, mert el akart jutni Lémnosz szigetére a kedveséhez.

– Micsoda? – ordította Héraklész. – Hát így áll a dolog? Szóval benne voltak a cselszövésben a szívtelennyomorultak, meg akartak szabadulni tőlem, támogatták szegény gyerekem kamaszszerelmét a céda Iphinoé iránt,arannyal-ezüsttel tömték, hogy a szökésre kísértse! Aztán, mikor én a keresésére indultam, gyorsan elszeleltek éscserbenhagytak. De meglátod, eljön még a leszámolás napja! És felkutatom az én drága Hülaszomat, mertmeggondolatlan gyerek, de biztosan nem akart rosszat, s abban a korban van, hogy könnyen elcsábítja egy forróvérű kis ringyó még Héraklész oldaláról is, aki gyöngéden, igazán szereti. Köszönöm neked, jó Lükoszom, hogy mindeztelmondtad nekem, bármily fájdalmas volt is hallanom. Igaz barátom vagy. Most indulok haza Görögországba,mégpedig Tróján át. Ha Laomedón király nem adja vissza nekem Hülaszt, vagy nem mondja meg, hol találom,lerombolom büszke városát, hogy kő kövön nem marad. Amúgy is sok van a rovásán. Kijátszott a rábízott emberevő kancákkal, mikor legutóbb nála jártam.

– Egész Ázsiának örömhír lesz, ha jól megleckézteted a kevély trójaiakat – mondta Lükosz. – Azt tanácsolom,látogasd meg a doliónokat és Perkótét, hogy hadigályákat adjanak neked. Úgy hallom, égnek a vágytól, hogyTrójával harcoljanak.

– Pontosan ez a szándékom – felelt Héraklész. – Gyere, trágyaember. Külön akarsz menni, vagy velem tartasz?

– Nagy tisztesség számomra, nemes Héraklész, ha társaságodban lehetek – mondta Talthübiosz. – Nagy védelmetis nyújtasz majd a pimasz barbárokkal szemben, akik annyi tisztelettel bánnak a herolddal, mint a kis fehér kukaccal adióban.



145/264

HUSZONHETEDIK FEJEZET M INÜAIAK S ZINÓPÉBAN

ikor az argonauták megkerülték a Lépté-fokot, a bikafej formájú nyúlvány bal szarvát, megfordult aszél, és nyugatiról északkeletire váltott. Evezve vágtak át a fehér sziklákkal szegélyezett háborgó öblön,majd megkerülték a Szinópé-fokot, a bikafej jobb szarvát. Meredek falú, lapos tetejű hegyfok ez,

messziről szigetnek látszik, mert csak mélyen fekvő földnyelv köti össze a szárazfölddel. A földnyelv közelében,Szinópé keleti részén épült kis település fehérre meszelt házaival szomorú hazai emlékeket ébresztett a minüaiakban,mert szemet gyönyörködtető és megbízható építése ugyanolyan, mint a görög városoké. Iaszón megkísérelt partra

szállni a földnyelven, de mivel éles mészkőszirtek és katlanszerű vízmosások voltak körben, visszairányította azArgót a félsziget egyik kis öbléhez, s ott vetettek horgonyt. Kitűnően védett pont volt az a nyugati, valamint azészakkeleti szél ellen.

Az argonauták nyomban rőzsetüzet raktak a parton, és Ekhión barátságosan integetni kezdett egy fiatalembernek,aki az öböl mögött emelkedő alacsony szikla tetejéről érdeklődve figyelte őket. Az ifjú visszaintett, eltűnt, majd ismétmegjelent, most már egy pompás paphlagóniai öszvér hátán, és veszedelmes sebességgel rohant feléjük avízmosásban. Fején farkasbőr föveg volt, nyakában farkasfog lánc, és örömmel kiáltozta Korónosz, Eurüdamasz ésAdmétosz, Pherai királya nevét, vagyis a thesszáliaiakét, akiket már a szikla tetejéről felismert, amint jelvényüket ésfelszerelésüket megpillantotta. Kiderült, hogy az ifjú a trikkai Autolükosz, a már régen holtnak hitt minüai. Öt éveszegődött Héraklész kíséretébe két fivérével együtt, mikor az amazonok földjére indultak, de egyikük sem tért vissza.Héraklész csak annyit válaszolt az érdeklődésre, hogy elestek mögötte az úton, és bizonyára megölték őket apaphlagóniaiak.

Boldog találkozás volt. Sem Autolükosz, sem két testvére, Phlogiosz és Deileion, akik hús-vér elevenen jöttekmögötte, nem látott görög honfitársat, s nem hallott hírt szeretett hazája, Thesszália felől, mióta Héraklészcserbenhagyta őket mert Autolükosz e kemény szóval illette Héraklész eljárását. Phlogiosz megbetegedett amenetelésben, Deileionnak pedig a bokája ficamodott ki, de Héraklész nem volt hajlandó várni rájuk, még a napiharmincöt mérföldben megszabott utat sem csökkentette. Kénytelenek voltak hátramaradni, és Autolükosznagylelkűen velük tartott. A paphlagónok jól bántak velük, mert mogorva, konok, de jószívű nép az. Ők pedig azzalhálálták meg jóságukat, hogy megtanították őket sok új mesterségre, ismeretre. Mindenekelőtt megmutatták nekik,milyen felbecsülhetetlen érték az erdőkben százszámra növő gerendafa – a juhar meg a hegyi diófa –, melyekbőlnyugaton értékes asztalt, ládát készítenek. Megtanították a népet, hogyan kell a gerendafát kivitelre el őkészíteni éstárolni. A testvérek megszervezték a tonhalászatot, és megismertették vendéglátóikat a Perzsiából meg Baktriábólkikötő jükbe érkező idegen áruk értékével. Eddig a paphlagónok a szövetséges trójaiakra bízták, hogy az évenkénttartott nagyvásáron állapodjanak meg az örmény kereskedőkkel, és beérték nyomorúságos jutalékkal. Autolükosz ésfivérei most azt tanácsolták, tárgyaljanak közvetlenül az örményekkel, amint hazájuk földjére lépnek, s ígyközvetítőként is jelentős haszonra tesznek szert.

A három thesszáliai is meggazdagodott bizonyos áruk adásvevéséből, mint például a tigrisbőréből, a mintásszőnyegéből, a balzsaméból, fahéjéból, vörös vasércéből, ónixéból, türkizéből, lazúrkőéből s a Galataiából szállítottcsillámkő táblákéból, melyekből a királyi paloták hálókamráinak ablaka készül. Volt már egy-egy zsák aranyporuk,mindegyik annyit nyomott, mint ők maguk. De mit érnek vele, ha gyötri őket a honvágy Thesszália után! Nemmerték vállalni a szárazföldi hazatérés veszélyeit, a tengert nem kísérthették meg, mert nem értettek a hajózáshoz, ésa trójaiakra sem bízták életüket és kincseiket. Phlogiosz kijelentette, örömest odaadná minden kincsét, ha újramegpillanthatná „lónia és Léthaiosz gyönyörűséges buja mezőit, ahol tenyészkancák legelnek, csikók ugrándoznak,és táncra perdülnek a fiúk a nyárfák alatt, mikor a csikós dudája megszólal”.

M



146/264

Mikor Iaszón közölte velük, hogy az Argó Kolkhiszba igyekszik, és célja az aranygyapjú visszaszerzésePrométheusz szentélyéből, szóhoz sem jutottak meglepetésükben és elszörnyedésükben. Tisztában voltak a kolkhiszihajóhad és hadsereg erejével, meg azzal is, mennyire gyűlöli Aiétész király az új olümposzi vallást. Kijelentették:

– Ha mégis sikerül épségben megjárnotok Kolkhiszt és érintitek Szinópét, semmiképp se térjetek hazaGörögországba nélkülünk. Fizetségül nektek adjuk aranyporunk felét. Indiában gyű jtötték össze ezt az aranyport aszárnyas hangyák, tőlük meg a Gangesz barna bőrű csónakosai orozták el. De megtetézzük az ajándékot néhányékszerrel megtömött tarisznyával is.

Iaszón így válaszolt:

– Vagy velünk jöttök és segítségünkre lesztek az aranygyapjú visszaszerzésében, vagy maradtok, ahol vagytok, deakkor várhatjátok, hogy hazasegítünk. Nem kérünk mi se aranyat, se ékszert, ha mellénk szegődtök, csupán élelemrőlgondoskodjatok utunk további szakaszára.

Most Ekhión szólalt meg:

– Nem úgy, Aiszón fia. Hozzanak nekünk élelmet, de fizessenek aranyporban is, mégpedig annyit, amennyitminden argonauta két kézzel fel tud markolni és tarisznyájába tenni, anélkül hogy hüvelykujját felemelné. Nem sok

az, mégis elég rá, hogy elterelje a kapzsi gondolatokat a zsákok felől. Annak bizonyságául, hogy engem nem hajt azarany utáni vágy, én magam egy ujjal sem nyúlok a zsákba.

Végül a három testvér erőt merített a mariandünoszok jó borából, és eldöntötte, hogy hajóra száll, vállalva afizetséget. Ekhión szent köntösét terítette szőnyegül a lábuk alá, ezzel emlékeztetve bajtársait adott szavukra, nehogyvalamelyik felfelé fordítsa hüvelykujját vagy kétszer markoljon. Egymás után léptek az argonauták a zsákhoz, hogykét marék aranyport tömjenek tarsolyukba. Nagy Ankaiosznak volt a legnagyobb tenyere, többet tudott kimarkolni,mint bármelyik, ám miközben a tarsollyal ügyetlenkedett, az aranypor felét is elszórta, és nem egyedül járt így. KisAnkaiosznak a keze is kicsi volt, de csuklóig jól bedörzsölte faggyúval, és olyan óvatosan tette tarsolyába azaranyport, hogy csak néhány szemernyi hullott el belőle. Ekhión megdicsérte kis Ankaiosz eszességét, az megvisszadicsérte Ekhiónt, mikor látta, hogy kiterített köntöse ráncaiba gyűlik az elhullajtott aranypor… mint későbbkiderült, elég volt arra, hogy olajfa pálcájának aranytokot csináltasson belőle, sőt egy aranyövre is futotta, melyreszent jelképeket vésetett.

Iaszón hajlandó volt két napig várakozni, míg a thesszáliai testvérek rendezik ügyeiket. Lükosz fia, Daszkülosz,búcsút vett az argonautáktól, mondván, hogy most már nincs szükség a szolgálataira, mivel a három új útitárs is jólismeri a parti törzseket, egészen az amazonok földjéig.

Ilyenformán ismét teljes lett a létszám, mivel Héraklész, Idmón és Tiphüsz helyébe a három thesszáliai testvérlépett. Élelmiszerkészletüket felfrissítették tönkölybúzából készült lepénnyel, szárított tonhallal, sok korsódelfinolajjal, valamint tekintélyes mennyiségű pácolt, gyenge birkahússal.

Orpheusz meg a szamothrakéi misztériumok többi beavatottja felhágott a hegyfokra, s áldozatot mutatott be ahalhatatlanoknak, jámbor szívvel fohászkodva északnyugati szélért, de maradt a szélcsend. Azt gondolták, valamihibát követhettek el, s másnap megismételték a szertartást. Erre lassan feltámadt a kedvező északnyugati szél, csaképp nem volt ereje.

A nap folyamán átvágtak egy csendes öblön, melyet egészen a partig nyúló erdős hegyek szegélyeztek, a

szárazföld belsejében pedig a Szaraméné-hegy kettős kúpja szökött a magasba. Az öböl túlsó kijárata előtti földnyelvközelében hagyták el a Halüsz folyó deltáját. Ez az egész déli tengerpart legnagyobb folyója, de a torkolattólvisszafelé már nem hajózható. Amint megkerülték a földnyelvet, a part menti dús f űben nagy csapat gyönyörű legelésző őzféle állatot vettek észre. Gazellák voltak, csak Naupliosz ismerte közülük őket, mert már látott ilyet,mikor a libüai parton hajótörés érte. A gazellának nagy szeme, hosszú füle és karcsú lába van, pompás ízű a húsa.Atalanté nyomban partra akart szállni, hogy célba vegye őket, mert Naupliosz ingerkedve azt állította, hogy ezt afürge állatot még az ő nyila sem érné utol, de Iaszón nem egyezett bele, és továbbvitorláztak. Hosszú part következetta földnyelv után, alacsony dombvonulat húzódott a háttérben, mögötte a mocsaras tavat ellepték a vízimadarak, ígyegy-két óra pihenésre partra szálltak, és a szép számban összejött thesszáliaiak fegyvertáncot mutattak be Iaszónfurulyájának tüzes ütemére. Szilajul táncoltak, nagyokat szökellve, és szédítően pörgették kardjukat a fejük fölött.Két csoportra oszlottak, és csatajelenetet mutattak be, egyik győztes volt, a másik legyőzött, majd megfordítva.Látszólag súlyos csapásokat mértek egymásra, de ügyesen és mértéktartóan, hogy egyetlen sisak sem horpadt be.



147/264

Atalanté és Meleagrosz eközben elszaladt gazellára vadászni, de üres kézzel, kifulladva tértek vissza az utolsópillanatban, mikor a hajó már indulni készült.

Aznap éjszaka lassan keresztülvitorláztak egy újabb öblön, és hajnaltájban megkerültek egy alacsony, erdős

hegyfokot, az Arikónt, a kanyargós írisz folyó torkolatánál.– Itt van a göndör szakállú, hosszú ruhás asszírok települése – mondta Autolükosz. – Hazájukból száműzték őket.

Majd Khalübia földje következik, vad törzs lakja, vasművességéről híres, nemrég kereskedtem velük. Hamarosanmeglátjuk a csereszigetet, a khalübiai part közelében. Ide jártunk Szinópéból kivájt kenukon, kiraktuk a sziklákra afestett minüai cserépedényt, a kolkhiszi vásznat meg a buzérral pirosra vagy erikával sárgára festett birkabőrkabátokat és a bíborszínű lándzsanyeleket, amiket ez a nép kedvel. Utána a sziklák mögé eveztünk, hogy ne lássanakbennünket. Amint eltűntünk, megérkeztek a szigetre tutajon a khalübiaiak, és jól edzett, széles lándzsákat raktak kiáruink mellé, meg bárdfejeket, árt, kést, vitorlatűt, aztán eltávoztak. Ha mi beértük az árujukkal cserébe a mienkért,berakodtunk és hazaindultunk; ha nem, félretettük holmink egy részét, amit szerintünk nem fedezett az árujuk értéke.Ilyenkor a khalübiaiak visszajöttek, és a félretett dolgokért újabb vaseszközöket hoztak. Többnyire ezzel lezárult acsereüzlet, hacsak a khalübiaiak nem kapkodták össze nagy hirtelen mindazt, amit hoztak, mi pedig üres kézzeltérhettünk vissza. Ennél a szeszélyes fajzatnál minden megtörténhet.

Az Argó élénkülő széllel folytatta part menti útját, sok település mellett elsiklott, valamennyi faágakbólösszetákolt kunyhókból állt, de nyájat, gulyát sehol sem láttak, bár bőségesen akadt volna legelő. A hegyvonulatközeledett a tengerhez, és elhaladtak a cseresziget mellett. Itt élesen észak felé kanyarodott a part, és néhánymérföldnyi evezés után elérték azt a lapos nyúlványt, mely ma az Iaszón-fok nevet viseli. Sötétedett, a szél is elült, ésmert kerülni akarták az összetűzést a harcias tibarénoszokkal, akiknek földje a hegyfoknál kezdődik, egy másikszigetecske szélvédett partjánál vetettek horgonyt. Emlékezetes éjszaka volt ez az argonautáknak, mert Naupliosz,amennyire tudta, megtanította őket az égbolt csillagzataira. Először a Kallisztót, az Anyamedvét s fiát, Arkaszt, aFiastyúkot – éppen akkor volt felkelőben meg a Kassziopeiát mutatta meg. Utána azzal szórakoztak, hogy őkneveztek el csillagzatokat, s e nevek közül több meg is honosodott az Argó érintette tájakon, így kapta Kasztór ésPollux nevét a két ikercsillag, melyeknek fényére lecsendesedik a legviharosabb tenger is; Herkulest, a hosszanelnyúló csillagképet Héraklészről nevezték el, a Lyrát Orpheusz lantjáról, a Kentaurnak pedig Iaszón Kheirónra

emlékezve adott nevet, s máig is így ismerik; akárcsak Ankaiosz Delfinjét is. Kis Ankaiosz ugyanis este nem evett adelfinolajban sült birkahúsból, ami tilos étel számára, szárított tonhalat evett helyette, és kis Ankaiosz Delfinjéneknevezett el egy csillagképet. Sok évvel később az Argó is felkerült a déli félteke égboltjára: egy huszonháromcsillagból álló kép viseli nevét. Négy alkotja az árbocot, öt a jobb, négy a bal oldalát, öt a gerincet és ismét öt apárkányt. Mivel az orr emberhalált okozott, nem is látható az égen.

Másnap reggel evezve indultak útnak, teljes szélcsendben. Azon a tájon északnyugati az uralkodó szélirány, shamarosan ismét feltámadt, derekasan fújt, és vitte őket jó darabon a tibarénoszok földjén túl. Autolükosz elmondtanekik, hogy ezek a vadak nemrég megfosztották a hatalomtól az anyaistennőt, és Zeusz atyát ültették helyébe, ősiszokásaiktól azonban nehezen szakadtak el, hiszen azok döntő fontosságúak vallásukban. Összegyülekeztek hát atibarénosz férfiak, és egyikük így beszélt:

– Mivel a férfitól való a mag, melyből a gyermek terem, s az asszony csupán a talaj, ahova elveti, miért illesse azasszonyt a hódolat? Tevésen fordítottunk annyi kegyes gondot a terhesség s a gyermekágy idején az asszonyra,

hiszen az a férjet illeti. Ő a szülő, s nem az asszony!Így döntöttek. Azóta a tibarénosz férj, ha felesége teherbe esett, kétszer annyit eszik, mint rendesen, nagy tisztelet

veszi körül, minden szeszélyét teljesítik, s ha elmegy hazulról, csak kacsázva jár; mikor vajúdni kezd az asszony, aférj ágyba fekszik, bepólyázott fejjel jajgat, az asszonyok ápolják, fürdőt készítenek neki, vajúdó feleségét pedigsorsára bízzák. Akár a khalübiaiak, a tibarénoszok sem művelik a földet, nem tartanak birkát, marhát. Halászatból,vadászatból élnek, és gyümölcsöt szednek az erdőben: mert vizeik bővelkednek halban, erdeik vadban. Gazdagonterem itt magától az alma, a körte, sok a diófajta, s a vadszőlőn is súlyos fürtökben csüng a savanykás, de üdítő gyümölcs.

Délre az argonauták elérték a Keraszosz folyó mocsaras torkolatát, melyen túl Arész szigete fekszik. Itt hirtelenelsötétült fölöttük az ég, és a lapos partról a tenger felé igyekvő vízimadarak miriádjai lepték el. Mopszosz, amadárjós csak bámult, majd kiugrott a szeme, még a száját is eltátotta. Nagyot kiáltott:

– Bajtársaim, fordulás a hajóval! Szörnyű

látvány ez a madárjós szemének!



148/264

De most már mindenfelől áradt a madárfelhő, és egy raj tisztátalan kanalas gém egyenesen az Argó felé tartott. Ahajósok kézbe kaptak fegyvert, sisakot, tálat meg rézüstöt, és éktelen csörömpölést csaptak. A förtelmes zenebonaelriasztotta a madarakat, de valóságos tollzápor hullott rájuk. A kanalas gémről azt tartják, hogy elakasztja az alvók

lélegzetét, s ha rajban érkezik, biztos elő jele a magas láznak. Héraklésznek is az volt az egyik híres munkája, hogyelűzte a kanalas gémeket az arkádiai Sztümphaloszt környező mocsarakból, ahol iszonyúan elszaporodtak. Megöltközülük néhányat, a többit pedig félelmetes kiáltásokkal riasztotta el.

Az argonauták továbbvitorláztak, s mikor elérték Arész szigetét, meglepve látták, hogy feketéllik a madaraktól.Csupa apró madár nyüzsgött a parton: pacsirta, barázdabillegető, haris, rozsdás farkú gébics, bukógalamb, sőt jégmadár is. Mikor az Argó elhúzott a part előtt, óriás felhőben szálltak fel, de ezeket is elriasztották, éppolyanzenebonával, mint előbb társaikat.

Mopszosz imára tárta szét tenyerét, s így fohászkodott Apollónhoz:

– Milliónyi hírnöke veszedelemnek s áldásnak, a kétség gomolygó felhő je! Elhomályosul a szemem. Déloszgyönyörűséges fia, mosolyogj ránk, rázd meg nyíratlan fürtjeidét, és segítsd győzelemre a jót!



149/264

HUSZONNYOLCADIK FEJEZETA KÖVÉR MOSZÜNOIKOSZOK ÉS MÁS EFFÉLÉK

znap este, mikor elvitorláztak a Zephürosz-fok előtt, Autolükosz így szólt bajtársaihoz:

– Amott látjátok a moszünoikoszok földjét. Tartok tőle, nem hisztek nekem, ha elmondom, mifélenép az, hiszen már akkor is kételkedtetek, mikor a tibarénoszok szokásairól szóltam, ezért hát nemárulok el semmit, amúgy is tapasztalni fogjátok, miféle különös nép az.

Alig fejezte be szavait, nyugati széltől védett kikötőhelyre bukkantak, horgonyt vetettek, partra szálltak, rőzsetüzetraktak, és vacsorához láttak, de erős őrséget hagytak a hajón, Autolükosz azonban megnyugtatta őket:

– Nem kell tartanotok a moszünoikoszoktól, mert ha megpillantják tábortüzünket, visszavonulnak fából épültvárukba, s nem jönnek elő egész éjszaka. Reggel azonban kihajtja őket a kíváncsiság, és ajándékokat hoznak majdnekünk. Veszedelmes dolog a földjükön utazni, mert az erdei utakon sok helyen csapdát ásnak a vadállatoknak, s haaz idegen szerencsétlenül beleesik valamelyikbe, zsákmánynak tekintik és könyörtelenül megölik. De ha fegyveresentalálkozunk velük nyílt terepen, csöppet sem félelmetesek.

Riadó nélkül telt el az éjszaka, de amint a nap melengetni kezdte a partot, bevált Autolükosz jóslata, s kétbennszülött érkezett látogatóba. Olyan különösek voltak, hogy az argonauták harsány kacagásban törtek ki, amintmeglátták őket. Férfi volt az egyik, siheder a másik, s üdvözlésnek vélve a dolgot, ugyancsak elnevették magukat. Aférfi ugrándozott, a fiú tapsolt. A fegyveres kezében fehér ökör bőréből készült, borostyánlevél alakú pajzs volt, megiszonyú hosszú rúdon apró fejű dárda és egy kosár, színültig tele dióval, gyümölccsel s egyéb csemegével. Rövidfehér zekét viselt, az arca kékkel, sárgával csíkosra volt mázolva. Fején taréj nélküli bőrsisak, fehér ökörfarokkal

megkötve. Iszonyú kövér volt.A fiú meztelen volt, s még a férfinál is kövérebb, annyira, hogy nehezen járt, s közben szakadt a verejték a

homlokáról. Püffedt, sápadt arca arra vallott, hogy hetekig sötét helyiségben tarthatták, s hizlalták, mint az ökröt.Később ez a feltevés helyesnek bizonyult. Vastag combját tetoválás borította, csupa virág meg falevél. A férfi,nyilván a törzsf őnök, a tábortűzhöz vezette a fiút, és ajándékozó kézmozdulattal a csemegét rejtő kosárral együttIaszónnak ajánlotta, másik tenyerét pedig feléje nyújtotta, maga is adományt várva. Az árgonauták ezúttal mégnagyobbat kacagtak, megpillantván a fiú kövér fenekét, melynek egyik fele kékre, a másik sárgára volt festve,középen pedig fehérrel-feketével kirajzolva mindkét oldalon egy tágra nyílt szem díszlett.

Iaszón zavarba jött. Nem tudta, mit tegyen, mit mondjon. Autolükosz azonban beszélt valamennyire amoszünoikoszok nyelvén, és Iaszón segítségére sietett. Köszönetet mondott nevében az ajándékért, és megdicsérte afiú kövérségét.

– Hát legyen is kövér – kiáltott fel a törzsf ő –, ahány mér

ő f őtt gesztenyét beletömtünk sok-sok napon megéjszakát át!

Iaszón most Autolükosz közvetítésével megkérdezte, miféle ajándékot kíván viszonzásul.

A törzsf ő azt válaszolta, beérné azzal a nőszeméllyel, akit magukkal hoztak az argonauták, noha túlhaladta már azifjúság első virágzását, és bizonyára alaposan kiéhezett a hosszú úton, míg ideérkezett Egyiptomból – így mondta,Egyiptomból –, s kezeskedett róla, néhány hét alatt gömbölyűre hizlalják, mint az érett tököt. Annak bizonyságául,hogy keszeg mivoltában sem veti meg, hajlandó itt nyomban, mindenki szeme láttára közösülni vele.

Autolükosz fejét rázta a szemérmetlen ajánlatra, de a törzsf ő lándzsáját forgatva jelezte, ragaszkodik hozzá, hogytolmácsolja kívánságát Iaszónnak. így is tett. Óriási nevetés tört ki, s ebből arra következtetett a jámbor törzsf ő, hogyaz argonauták boldogan cserélik el a ványadt nőszemélyt a kövér fiúra. Buja tánclépésekkel közeledett Atalantéhoz,közben ledobta magáról sisakját, zekéjét.

A



150/264

Atalanté félelmetes Gorgó-arccal meredt rá, de a törzsf ő ettől csöppet sem ijedt meg. Már az ágyékkötő jét iskezdte bontogatni, erre a lány megfordult és elszaladt. A kövér ordítozva utána rohant, Meleagrosz azonbanelgáncsolta, mire elterült egy rakás hegyes kövön. Feljajdult, a kövér fiú pedig úgy sikongatott, mint egy vajúdó

asszony. Erre kirohantak a közeli favárból az őrködő moszünoikoszok, ugyanolyan fegyverzetben, mint a vezérük:dárdával, lándzsával, borostyánlevél formájú fehér pajzzsal. Phalérosz, Iaszón, Admétosz és Akasztosz felhúzott íjjalállt velük szemben, és fedezte bajtársai visszavonulását, míg a többiek gyorsan vízre bocsátották a hajót. Mikor avadak észrevették, hogy vezérüknek haja szála se görbült, s a kövér fiú is ott maradt a parton, nem támadtak ahátvédre, Phaléroszék is sértetlenül szállhattak hajóra, anélkül hogy egyetlen nyilat is kilőttek volna.

Az ínyencfalatokkal telt ajándékkosár Iaszónnál maradt. Volt abban tönkölybúzából készült lapos, puha sütemény,szőlő, alma, körte, gesztenye, büdös makrélaikra, lepényhal farka, még egy darab lépes méz is. Iaszón szétosztotta asüteményt meg a gyümölcsöt bajtársai közt, a halfélét pedig a vízbe hajította. A lépes mézet Butésznak adta,mondván:

– Hallani szeretném véleményedet, nemes Butész, erről a mézről.

De Butész még oda sem érhetett, Autolükosz meg az öccse, Phlogiosz, kikapta Iaszón kezéből a lépes mézet, s a

büdös hal után a tengerbe vetette.Butész fölfortyant:

– Hogy merészelitek elrabolni az ajándékomat, ti thesszáliai kalózok? Iaszón azért szánta nekem a lépes mézet,mert Görögországban nálam jobban senki sem ért a mézhez, és a véleményemet akarta hallani.

Autolükosz így felelt:

– Lehetséges, te szédült athéni. Csakhogy ez nem Görögország, mint erre már Amükosz király is figyelmeztetettbennünket, noha akkor még csak a Márvány-tengeren hajóztunk.

Azért hajítottuk vízbe a lépes mézet öcsémmel, mert mérgező, mi pedig igaz argonauták vagyunk, és féltjük azéletedet. Butész haragja csillapodott, de csodálkozva kiáltott fel:

– Ezer darázs! Hát meg akart mérgezni az a tarkára mázolt vadember? Most hát a ti óvatosságtoknak köszönhetemaz életemet? Bizonyára halált hozó levet csöppentett a mézbe, talán épp a sisakvirágét, ami – láttam – buján nő a

mariandünoszok földjén!– Nem úgy van – felelt Autolükosz –, nem kellett hozzá rossz szándék. Természettől fogva mérgező náluk a méz,

mert a mérges kecskef ű virágjából való. Néhány cseppjétől is megháborodik az ember, ha nem szokott hozzá, vagyeszméletlenül terül el a földön.

– Mese! Egy szót sem hiszek belőle – kiáltott Butész ismét haragra gerjedve. – Okos, józan állat a méh, sokkalokosabb és józanabb az embernél. Nem halmoz fel mérgező mézet a lépben, és sosem készít mérgező méheleséget.Ki látott már mámoros mehet? Erre felelj!

– Nevezz hazugnak, ha úgy tetszik – mondta erre Autolükosz –, de meg ne kóstold a mézet ezen a parton. Mérgesa moszkhoszoké is, akik adófizetői a kolkhiszi Aiétész királynak. Náluk nem mérges kecskef űből gyű jtik a méhek amézet, hanem egy csodaszép piros virágból, a pontoszi azáleából, mely Armenia magas hegyeinek északi lejtőin nő.

– Hazugnak nem nevezlek, hiszen igaz bajtársam vagy – felelt Butész –, csak kijelentem, hogy ez nagy tévedés.

Méh sohasem száll piros virágra, és bár sokszor használnak mézet bűnös célra, különösen nők szokták mézbe keverniaz ellenségnek szánt mérget, az biztos, hogy a tiszta méz, bármilyen virágból való, még sosem ártott a légynek sem.Kijelentem, hogy aki ennek az ellenkező jét állítja, az tudatlan fráter.

Orpheusz kedves dallamot kezdett pengetni lantján, Autolükosz pedig vállat vont, és ezzel befejeződött a vita.

Az Argó hamarosan elhaladt a vízmosás mellett, amelyből a Kharisztosz folyó eredt. Találkoztak egy egész raj,fatörzsből kivájt háromevezős kenuval, melyek sebesen haladtak az árral. Az evezősök keselyütollból készült fejdísztviseltek.

– A trójai rabszolga-kereskedők gyakran jelennek meg rajtaütésszerűén ezen a tájon – magyarázta Autolükosz –,foglyaikat aztán kőbányákban dolgoztatják.

Aznap egészen a Szent-hegyfokig vitorláztak, ahol a moszünoikoszok területe végződik, s utána már az amazonokföldje következik. Az alvilág istennő jének szentelt hegyfokot ezúttal nemcsak Lünkeusz látta meg, hanem

valamennyien észrevették már hatvan mérföld távolságról: kúpos hegycsúcsa az égbe mered, és vörös szirtek övezik.



151/264

Az argonauták meg sem próbáltak kikötni, hanem egész éjszaka vitorláztak, mert mindenki óva intette őket azamazonoktól.

Az amazonok a Hármas Istennőt tisztelik. Amikor még férfiak is tartoztak a törzshöz (ennek az ősi törzsnek még a

neve sem maradt fenn), olyan szokásoknak hódoltak, mint a kentaurok, az aithikiaiak, a szatírok és a többi pelaszg.Egyszer csak lelkesen kezdték emlegetni a férfiak az apaságot – a szót valami arméniai vagy asszír vándortólhallották –, és Zeusz atyát dicsőítették az istennő rovására. A nők erre összedugták a fejüket (a lémnosziakhozhasonlóan), és úgy döntöttek, hogy megtartják uralmukat, ha kell, erőszakkal is. Egy éjszaka lefegyverezték éslegyilkolták az egész felnőtt férfinépet, és levágott nemi szervüket békeáldozatul felajánlották az anyaistennőnek.Aztán buzgón kiképezték magukat mindenféle hadimesterségben. Kedvelt fegyverük a rövid nyelű csatabárd meg azíj volt, és mivel lóháton harcoltak, rétjeiken kitenyésztettek egy magas növésű lófajtát. Levágták a jobb mellüket,hogy ne akadályozza őket a célzásban, mikor magukhoz szorítják az íjat. Ezért szokták őket mell nélküliamazonoknak is nevezni. A fiúgyerekeket nem pusztították el, mint a lémnoszi nők, hanem eltörték a lábukat és akarjukat, hogy harcképtelenné tegyék őket. Később megtanították őket szőni, fonni s egyéb hasznos házi teendőketvégezni.

Bennük is élt természetesen szerelmi vágy, éppúgy, mint a lémnoszi nőkben, de méltóságon alulinak tartották,hogy ágyukba vegyék megnyomorított rabszolgáikat. Inkább haddal támadtak a szomszédos törzsekre, és alegkiválóbb foglyok közül választottak szeretőt, de később könyörtelenül megölték őket. így aztán fokozatosan nőttaz országuk területe, a szükségesnél is jobban, hiszen nem voltak sokan, és a Thermodón folyó termékeny völgyemindennel ellátta őket. Egyszer azonban sikerült egyezséget kötniük a makrónokkal, a magas hegyekben élő daliás,hősi törzzsel. Attól fogva minden tavasszal találkoztak a törzs fiatal férfiai az ifjú amazonokkal a határos völgyben, saz együttlétből született leánygyermekeket megtartották amazonnak, a fiúkat pedig átadták a makrónoknak.

Így számolt be történetükről Autolükosz, és szavai megerősítették Héraklész elbeszélését. Héraklész is harc nélkülnyerte el az övet Hippolüté királynőtől, aki beleszeretett, mikor a hős elment makrón barátaival a tavaszi szerelmitalálkozóra. A királynő önként, ajándékul adta az övet. Az már merő véletlen volt, hogy Héraklész összetűzésbekeveredett a királynő testőreivel, és hatot lenyilazott közülük. A makrónok azonban féltékenyek voltak Héraklészreaz amazonoknál aratott sikerei miatt, s ezért terjesztették róla azt a hazugságot, hogy el akarta rabolni Hippolütét

rabszolgának.Az argonauták egész éjjel megszakítás nélkül vitorláztak, és csak másnap délben, amikor különösnek találták azégboltot, húzták partra hajójukat a Rhiszosz-fok szélvédett oldalán, körülbelül kilencvenmérföldnyi távolságban aSzent-hegyfoktól keletre. A Rhiszosz-fok a bekheir törzs területén fekszik. Ezen a partszakaszon rendkívül magasak ahegyek.

Iaszón tréfálkozva fordult Autolükoszhoz:

– Nos, halljuk, mit tudsz a bekheirekről? Kutyafejűek, vagy talán a hónuk alól nő ki a nyakuk? Homokkaltáplálkoznak, és tengervizet isznak rá? Miféle furcsaságot tudsz róluk?

– Bizony furcsa fajta a bekheir – felelte Autolükosz. – Igazat szólnak, nemcsak monogámok, hanem h űségesek isa feleségükhöz, nem háborúskodnak a szomszédaikkal, és mivel mit sem tudnak istenek, istennők létezéséről, úgyélik le életüket, hogy nem félnek a bűnökért járó megtorlástól. Úgy hiszik, hogy a halállal elenyészik az ember, tehátnem tartanak a szellemektől. Országukban nem pusztítanak lázas betegségek, melyektől sokat szenvednekszomszédaik. Földjük olyan termékeny, hogy különbet kívánni sem lehet. Sokszor gondoltam rá, hogy jó volna ittélni, csak az tartott vissza, hogy ha utolér a halál, temetetlenül hevernek majd a csontjaim, és ez vallásos görögnek,mint jómagam, borzalmas gondolat.

Attól a ponttól, ahol most kikötöttek, jó széllel kétnapos út Phaszisz, Kolkhisz kikötő je, a Phaszisz folyótorkolatánál. Északra és keletre tekintve a vízen, szabálytalan fehér csíkot láttak a messzeségben: a Kaukaszoszhófödte csúcsait.



152/264

HUSZONKILENCEDIK FEJEZETAZ ARGÓ ELÉRI KOLKHISZT

élutánra viharos északi szél támadt, és óriás hullámok csapkodták a partot félelmetes morajjal. Azargonauták a vizet kémlelték, és egymérföldnyire a parttól keletnek tartó nagy gályát pillantottak meg.Mióta a mariandünoszok földjét elhagyták, először találkoztak hajóval. Korinthoszi módra épült.

Lünkeusz vizsgálódva szemlélte, és jelentette:

– Az evezősök göndör hajukról és vászonruhájukról ítélve kolkhisziak, de az a néhány utas, aki most sisakkal,tállal meri a vizet a hajóból, erősen görögös külsejű. A hajó zátonyra futott és léket kapott, azt hiszem, elöl, a hátsó

párkányzat pedig leszakadt. Az evezősök kimerültek, de a parancsnok korbáccsal kényszeríti őket, hogy továbbhúzzanak.

Az argonauták közül néhányan fölszaladtak a dombtetőre, hogy jobban lássanak. A kolkhiszi hajó a földnyelvetigyekezett megkerülni Rhiszosznál, hogy a túloldali öbölben keressen menedéket a védett parton.

Pollux felsóhajtott:

– Sosem érnek oda a szerencsétlenek!

– Hogyne érnének – kiáltott Idasz –, húznak azok, hogy a barom se jobban.

– Ne feledkezz meg arról a víz alatti szikláról, amelyen átvittelek benneteket – mondta erre nagy Ankaiosz. –Valahányszor átcsap rajta a hullám, előtűnik, ráadásul van még egy hegyes szikla a víz alatt, nyíllövésnyire a parttól,éppen arrafelé, ahol most van a hajó.

Alig fejezte be szavait Ankaiosz, óriás hullám kapta föl a hajót, felfordította, és nekivágta az imént említettsziklának. Darabokra tört, és fuldoklók jajkiáltását sodorta feléjük a szél.

– Ezúttal nem volt igazam – kiáltott fel Idasz –, lám, mi lett velük!

Lünkeusz tovább jelentett:

– A négy görög az árbocba kapaszkodik. Az egyik megsebesült. Rúgva, kapálózva próbálják eltaszítani a vitorlavásznába fogódzó két kolkhiszi matrózt. Nézzétek csak! Az egyik görög kést tartott a foga közt, és most elvágja avásznat! így már van rá esélyük, hogy partra vergődnek az árboccal.

Euphémosz, a híres úszó már futott a szerencsétlenséghez legközelebb eső partszakasz felé. Amint odaért, vízbevetette magát, és úszni kezdett a háborgó hullámok között, akár a vidra vagy a fóka, föl sem bukott, csak mikor már avitorlába kapaszkodó négy ember közvetlen közelébe ért. Az egyiknek mély fejsebéből dőlt a vér, társai már aligtudták tartam.

– Bízzátok rám – kiáltott oda Euphémosz, aztán odaúszott a közvetlen közelükbe, és néhány mutatvánnyalbizonyította, hogy elemében van.

– Mentsd meg, az anyaistennő szent nevére! – könyörgött az egyik hajótörött.

Euphémosz megragadta a sebesültet, és háton úszva partra vitte, félmérföldnyire a roncstól. A többiek a lábukkalütemesen tempózva ugyanoda irányították az árbocrudat. De a partot nem érték volna el Euphémosz segítsége nélkül:újra vízbe ugrott, és egyenként kivitte őket. Mikor biztonságban voltak, összevissza ölelgették, csókolgattákörömükben, és idegenes görögséggel biztosították holtig tartó hálájukról.

– Görögfélék vagytok? – kérdezte Euphémosz.

– Görögök vagyunk – felelt az egyik –, bár szülőhazánkat sosem láttuk. Mégpedig minüai vérből származunk, amitudomásunk szerint a legelőkelőbb Görögországban.

– Akkor gyertek velem a kapitányunkhoz, Iaszónhoz, Aiszón fiához, és mondjátok el életetek történetét. Maga is

minüai, valamint társaságunk több más tagja is.

D



153/264

Iaszón üdvözölte a hajótörötteket, s meghívta őket a tábortűzhöz szárítkozni. Ellátta őket ruhával és meleg borral,Mopszosz sebbalzsammal kezelte, majd vászonnal bekötözte a sebesült fejét. Csak mikor már pihentek ésvalamelyest magukhoz tértek a vendégek, fordult hozzájuk Iaszón udvarias kérdésével:

– Kik vagytok? És ha szabad kérdeznem, hova igyekeztetek, mielőtt az iszonyú vihar darabokra zúzta hajótokat?Vezető jük így felelt:

– Nem tudom, hallottátok-e valaha Phrixosz nevét. Aiól görög volt, s vagy harminc évvel ezelőtt menekült elThesszáliából, mivel apja, Athamasz király fel akarta áldozni. Épségben érkezett Kolkhiszba, és menedékre talált azEphüréből való Aiétész király udvarában. Aiétész akkor már jó néhány éve letelepedett Kolkhiszban. Phrixosz akirály leányát, Khalkiopé hercegnőt vette feleségül, mi négyen ebből a házasságból származunk. Apánk két évvelezelőtt halt meg, s nem mondhatnám, hogy nagyon jó viszonyban vagyunk szigorú, öreg nagyapánkkal. Elhatároztuk,hogy hazalátogatunk Görögországba, mivel apánk úgy mondta, Orkhomenoszban tekintélyes örökségretámaszthatunk igényt, méghozzá apjának, Athamasznak boiótiai földjeire. Engedélyt kértünk Aiétész királytól azútra, az kelletlenül bele is egyezett azzal a feltétellel, hogy előbb látogassunk el Ephürébe, állapítsuk meg, mi történtegykori földjeivel, és hivatalosan jelentsük be igényét rájuk. Elfogadtuk a feltételt, de még csak két napot töltöttünk a

tengeren, mikor – láthattátok – odaveszett hajónk és mindenünk. Mi magunk is elpusztulunk, ha hő

s bajtársatok kinem ment bennünket, mert már nem volt bennünk erő, mikor partra vitt. Nevünk: Argeiosz (aki ott szemközt ül, ésfejsebet kapott), Melanión (aki ápolja, és kolkhiszi nagyanyánk sötét bőrét örökölte), Kütisszórosz (aki szabadfogásúbirkózó) s én magam, Phrontisz, aki a legidősebb vagyok négyünk közül. Készségesen rendelkezésedre állunkvalamennyien, Iaszón a kezét nyújtotta:

– Különös találkozás ez. Rokont illető szívélyességgel fogadtalak benneteket, és most kiderül, hogy valóbanrokonok vagyunk! Unokatestvérek. Nagyatyád, Athamasz, és Krétheusz, az én nagyatyám testvérek voltak. Éskívülem még néhány unokatestvért találsz közöttünk (családfájukat majd később magyarázom el). Itt vanPeriklümenosz és Melampusz Püloszból, Admétosz Pheraiból, Idasz és Lünkeusz Arénéből s Akasztosz Iólkoszból.

Phrontisz megszorította a kezét, s megkérdezte:

– De hogy kerültök ti erre a partra? Nem zárták le a trójaiak a szorosokat a Fekete-tenger felé a görög kereskedőkelőtt? Mert vállalták ezt a feladatot. Nagyapánk, Aiétész szövetségese Laomedónnak, Trója királyának, és segítihajókkal, katonasággal a feladat végrehajtásában. Bár Aiétész maga is görög, azt állítja, ahova a görögök beteszik alábukat, mindenütt bajt okoznak. Úgy tudom, az amazonok hasonló szövetséget kötöttek Laomedónnal, kijelentvén,hogy a görögök nagyon fürgék, ha a fegyverhez nyúlnak, de nagyon lassan mozog a kezük, ha ajándékot kell adniuk.Él Szinópéban például három thesszáliai fivér, akik gyalázatot hoztak a görög névre. Hírhedt fösvény gazemberekegytől egyig.

Iaszón unszolta, hogy közelebbit is mondjon róluk, erre Phrontisz így felelt:

– Személyesen sosem találkoztam velük, de Autolükosz, az egyik, a legnagyobb tolvaj egész Ázsiában. A trójaiakszerint az alvó orrát is képes lelopni, vagy jóslás közben eltüntetni a papnő alól a tripuszt. De a trójaiak nem meriktőrbe csalni és kivégezni őket, mivel annyira félrevezették a paphlagónokat, hogy hazájuk jótevőit látják bennük, ésha bajuk esnék, megtorlásul biztosan lezárnák kelet felől a déli kereskedelmi útvonalat.

Most Autolükosz szólalt meg nevetve:

– Sose hidd el, nemes Phrontisz, a gaz trójaiak egyetlen szavát sem. Inkább hihetsz az egyszerű paphlagónoknak,akiknek anyagi jólétéhez valóban lényegesen hozzájárultunk testvéreimmel. Aludj csak nyugodtan, s ne féltsd azorrodat, esküszöm, egy ujjal sem nyúlok hozzá, ha te nem bántod az enyémet. A trójaiaknak is mindig csak eztmondtam.

Az egész társaság nagyot nevetett a tréfán, Phrontisz pedig nem győzött mentegetőzni, mondván, amint mostmaga előtt látja hármójukat, már nyájas, egyenes magatartásuk is ékes cáfolata a rágalmaknak, és nyilván csak azüzleti vetélytárs igyekezett befeketíteni őket. A három thesszáliai szívélyesen és megértőén kijelentette, hogy mindigkellemes hallgatniuk, amit az irigy trójaiak felhoznak ellenük.

Ismét Iaszón vette át a szót:

– Tudd meg, Phrontisz, e három jó thesszáliai elrendezte minden dolgát Szinópéban, és csatlakozott hozzánk, mertfellobbant szívükben a lelkesedés, hogy részesei legyenek isteni, dicső küldetésünknek.



154/264

– Valóban? – így Phrontisz, örvendezve, hogy más tárgyra tért a beszélgetés. – Mi az az isteni küldetés, ha szabadkérdeznem.

– Szigorúan bizalmas, de megmondom – felelt Iaszón. Aiétész királytól akarjuk visszaszerezni az aranygyapjút,

hogy visszavigyük Zeusz laphüsztioszi szentélyébe, arra a képmásra, amelyről sok évvel ezelőtt vakmerőén elhoztaapád. Testvéreiddel együtt át kell ereznetek, hogy küldetésünk közelről érint benneteket. Ha segítségünkre lesztek,ígéretet teszünk, hogy Boiótia uralkodói méltányolni fogják igényeteket Athamasz földjére, és kivetik onnan a jelenlegi bitorlókat. A minüai nemzetség boldogulása függ az aranygyapjú visszaszerzésétől, ezt meg kell értenetek…hiszen, úgy tudom, maga a Hármas Istennő kegye folytán kerültetek erre a partra.

– Amit mondasz, különös és érthetetlen számunkra – felelt Phrontisz. – Nagyapánk, Aiétész király önként sosemválik meg az aranygyapjútól, és tudnotok kell, hogy ötezer fegyverese van, meg harminc gyors gályája, valamennyilegalább akkora, mint a tiétek. Még ha hirtelen rajtaüttök és megszerzitek is az aranygyapjút, üldözőbe vesznek, smint a végzet, olyan biztosan utolérnek benneteket. Nomármost, tudjatok róla, nagyapánk palotájának belső csarnokában két óriás bronzbika áll – annak a bikának másai, melyet Daidalosz ajándékozott a krétai Pasziphaépapnő jének –, s a tauroszok vérengző hadistenének szentelték őket. Ha nagyapánk foglyul ejt benneteket, párosával abikák hasába vettet, és nyomorultul bennégtek, mert áldozati tüzet gyújtanak alattatok. Jajgatástok, ordítástok úgyhangzik, mintha a bika bőgne, és a király örömmel hallgatja majd. S mondd csak, unokatestvérem, miért hiszed azt,hogy a Hármas Istennő, akit mi Kolkhiszban Madárfejű Anya avagy a Kimondhatatlan néven tisztelünk, támogatbenneteket abban, hogy megváltoztassátok, amit ő rendezett el? Miért egyezne bele, hogy visszakerüljön azaranygyapjú engedetlen fiához, akitől ő orozta el? Iaszón így felelt:

– A hatalmas olümposzi istenek, Zeusz, Poszeidón, Apollón, Athéné és Artemisz egytől egyig áldásukat adtákvállalkozásunkra, mely egyébként korántsem oly bonyolult, mint sok más vállalkozás, pedig – hallhattad – azok issikerültek. Például mikor a mükénéi Eurüsztheusz király elküldte tirünszi Héraklészt az amazonok királynő je,Hippolüté övéért…

Itt közbeszólt Melanión és Kütisszórosz:

– Hogyne, mi is hallottunk Héraklészről, a nagy tirünsziről. Másképp festene az egész, ha ő is veletek volna, tőlemég Aiétész, a nagyapánk is fél.

– Akkor közlöm veletek – mondta Iaszón –, s ezt akár esküvel is megerősíthetem, hogy Héraklész tagja azexpedíciónknak. Ha benéztek a ládába a leghátsó pad alatt, megtalálhatjátok a holmiját, üst nagyságú sisakját megelképesztő méretű bőrnadrágját. Magántermészetű ügyben szállt ki egy korábbi pihenőnknél, és bízunk benne, hogyhamarosan utolér, mivel barátaitól, a mariandünoszoktól bizonyára kap hozzá megfelelő hajót. De azt hiszem,elmondhatom, hogy bátorságban mi sem maradunk mögötte, és végrehajtjuk feladatunkat akkor is, ha Héraklész nemérkezik meg. Ami pedig a Hármas Istennőt illeti, hívei vagyunk szívvel-lélekkel, és Szamothrakén szent szertartássalbe is avattak misztériumába. Az istennő beleegyezését adta tervünkbe, és mindenkor kedvező széllel segítettbennünket. Haljak meg e pillanatban, ha nem igazat szólok!

– De nem értem, miért volna érdeke, hogy visszakerüljön az aranygyapjú – jegyezte meg Phrontisz.

– Nem állítottam, hogy érdeke – felelt Iaszón –, csak azt, hogy nem ellenzi küldetésünket, s maga is bízott ránkfeladatot Kolkhiszban. Azt kívánja, szerezzük meg az örök nyugalmat apátok, Phrixosz szellemének.

– Csakugyan? – kiáltott fel meglepődve Phrontisz. – Sejtelmem sem volt róla, hogy nincs nyugalomban. Nagypompával temették el Kolkhiszban.

Iaszón értetlenül nézett rá.

– Azt hallottam, hogy teste temetetlen – mondta.

– Úgy van, temetetlen – felelt Phrontisz. – Kolkhiszban férfit nem temetnek földbe, csak nőt. A férfiak temetéséttiltja a vallás, és bár Aiétész király engedélyt kért az államtanácstól, hogy apánk holttestét máglyán égessék el ésgörög módra a földbe temessék, a papok tiltakozása miatt nem lehetett. Nálunk éppúgy tisztelik a Napistent, mint aHármas Istennőt, ezért a tűz szent dolog. Férfiholttestet tilos égetni, mert ezzel beszennyeznék a tüzet, ugyanezértnem temetnek férfit a földbe, mely ugyancsak szent. Kolkhiszban tehát a férfiak holttestét nyers ökörbőrbe csavarják,és fára akasztják a madarak táplálékául. Apánk tetemét ünnepélyes tiszteletadással a folyóvölgy legmagasabb fájának,egy pompás jegenyének legfelső ágára akasztották, és eddig senkit sem zavart visszajáró szelleme.



155/264

– Hát az igaz-e, hogy az aranygyapjú a nálatok hadistenként tisztelt Prométheusz hérosz ligetében függ? –kérdezte Iaszón.

– Kissé zavarosan jutott el hozzátok a történet – válaszolt Phrontisz. – Az aranygyapjút Prométheusz szent

jósdájában helyezték el, Aia városától nem messze, Prométheuszt pedig héroszként s nem istenként tisztelik. Mindjártmegmagyarázom, hogy kerül a hadisten a dologba. Huszonöt évvel ezelőtt, mikor nagyapánk, Aiétész feleségül vettea Krím taurosz származású királyának leányát, és katonai szövetségre léptek egymással, a lány magával hozta Aiábataurosz testőreit. Nagyapánk azzal fejezte ki hódolatát felesége és apósa előtt, hogy a hérosz fallal övezett ligeténekegy részét a taurosz hadisten kultuszának adományozta, a megmaradt rész azonban továbbra is a hérosz tiszteletétszolgálta. Ilyenformán, aki oda akar jutni, ahol az aranygyapjú függ, annak át kell esnie a taurosz fegyveres papitestület motozásán, mert éjjel-nappal váltott őrség vigyáz szent bikáik istállójára. Aiétész még abban az időbenrendelkezett így, mikor attól tartott, hogy vakmerő görögök megkísérlik elorozni tőle az aranygyapjút. Királyihitvesétől egyetlen lánya született, Médeia hercegnő, aki most Prométheusz papnő je, és azt a félelmetes óriáskígyóttáplálja, melyben a hérosz testet öltött. Indiai fajta kígyó az, mely a zsákmányát – madarat, állatot előbb megbűvöliborzalmas, örökké nyitott szemével, csak aztán öli meg, rácsavarodva iszonyatos hideg testével. Prométheusz senkitsem tűr meg szentélyében Médeia hercegnőn kívül, aki ősi varázsénekekkel nyugtatgatja. Egyetlen nő sem irigyli

tisztét Médeiától.Iaszón elsápadt, mikor minderről értesült, a szava is elakadt. De hát annyira elkötelezte magát, hogy innen már

tisztességgel nincs visszaút. Pherai Admétosz szólalt meg helyette:

– Amit mondtál, unokatestvér, egyikünket sem rettent vissza, te pedig megfogadtad, hogy mindenbenrendelkezésére állsz vezérünknek. Most azt kívánom tőletek, a négy testvértől, esküdjetek hűséget neki, hogykövetitek mindaddig, míg az aranygyapjúval biztonságban haza nem érünk Görögországba. Ha le nem teszitek ezt azesküt, mind egy szálig megöllek benneteket, bármilyen közeli rokonaim vagytok is. Mert Iaszón titkot bízott rátok,amit nem tudhat más, csak aki segíti és támogatja vállalkozását.

Marianaé közeli, födetlen templomában ünnepélyesen letették az esküt. Évekkel azelőtt az amazonok emelték aszentélyt, egyik portyázásuk során. Az istennő durván faragott fekete szobra egy benyílóban állt, előttesziklatömbökből az oltár, amin áldozni lehetett. A legfelső tömb három üregébe tojás formájú, sima fehér köveket

helyeztek el, és felváltva forgatták őket a holdjárás irányában.Éjszaka teljesen elült a szél. Hajnalban, bár viharos volt a tenger, vízre bocsátották az Argót. Szelíd parti széllel

lassan haladtak el az izgága szapeirok partja, valamint a szomszédos büzérek földje el őtt, ahol a hegyvonulatszorosan a tengerparthoz húzódik.

Egész nap vitorláztak, késő éjjel bevonták a vitorlát, s nyugovóra tértek. Másnap evezve haladtak tovább, selérkeztek egy fával benőtt, óriás, ködös síksághoz. Alkonyatkor tértek rá a széles Phaszisz folyó vizére, melytorkolatától több mint százhúsz mérföldnyit hajózható, de annyira kifáradtak, hogy pihenő nélkül nem evezhettektovább. Phrixosz fiai eldugott holtághoz irányították őket, ahol zavartalanul tölthetik az éjszakát. Ezzel végreelérkeztek a Nap istállóihoz.

Mielőtt azonban rátértek volna a holtágra, Iaszón bölcsen fölhágott az orrdeszkára, és aranykehelyből tiszta vízzelhígított mézet loccsantott áldozatul a vízbe, a folyó istenségéhez fohászkodva, hogy kegye kísérje az Argót adicsőséges vizeken.



156/264

HARMINCADIK FEJEZETFELFELÉ A PHASZISZON

áztól gőzölgőit a holtág vize, a parton a fákat tetejükig belepték a kúszónövények. Az argonauták nemtudtak partra szállni, mert sehol sem értek partot, csak csúszós, sűrű, fekete iszapot, szúrós aljnövényzettel.Horgonyt sem vethettek, mert Phrixosz fiai figyelmeztették őket, hogy reggelre képtelenség lesz a

horgonyköveket kiszabadítani a sárból. Szúnyograjok döngtek a fülük körül, összevissza csípték őket, f űzöldlevelibékák ugrándoztak a peremdeszkán, s ők is minduntalan tagjaikon érezhették undorító, nyirkos lábukat.

– De kár – kiáltott fel Péleusz –, hogy bíborcsizmás bajtársunk már nincs közöttünk! Argoszi volt, és ismerte a

békák elleni varázsigét.– Magadat hibáztasd, hogy nem bánsz ügyesebben a dárdával – szólt oda neki Idasz, akit iszonyúan meggyötörtek

a békák.

Orpheusz azzal próbálta vigasztalni, hogy a békák jó szándékkal érkeztek, mert a szúnyogoktól akartákmegszabadítani a hajósokat. Idasz azt felelte, bár inkább a szúnyogok szabadítanák meg őket a békáktól. Lünkeusszalegyütt könyörögtek Iaszónnak, hogy parancsolja ismét vízre az Argót. Iaszón ki is adta a parancsot, de a hajómegrekedt egy iszapzátonyon. Egyesült erővel próbálták kiszabadítani, de csak felkavarták a bűzös iszapot. Hirtelenolyan sűrű köd ereszkedett le, hogy még Lünkeusz sem látta a kezét, holott alig egyarasznyira tartotta az orrától. Ottkellett vesztegelniük reggelig keserves szótlanságban.

Két órával hajnal után még mindig sűrű volt a köd, de kiszabadították a zátonyról az Argót, kétoldalt erőshajókötelet hurkoltak rá, aztán Euphémosz, nem törődve a krokodilusokkal meg egyéb víziszörnyekkel, átúszott a

túlsó partra, és szilárd fagyökerekhez kötötte. Ez volt utazásuk ötvenedik napja, melyet a Hármas Istenn őhözimádkozva ünnepeltek meg, akinek kedvelt száma a hármas, a kilences meg az ötvenes, ahogy Zeusz a négyest és atizenkettest, Apollón pedig a hetest szereti leginkább. Gondjuk volt rá, hogy sose beszéljenek hangosan, nehogyfelfedezzék őket. A szertartás után, a köd leple alatt eveztek el Aiétész király helyőrségi városa, Phaszisz előtt, mely abal parton feküdt, és örökké lázak pusztították. Az Argó zavartalanul haladt, mert Phrixosz fia, Argeiosz, azőrszemek kiáltására saját nyelvükön válaszolt, ami az argonauták fülének olyasféleképpen hangzott, mint amadárcsicsergés. Phaszisz cölöpökre épült a folyó s egy tó között, melyet egészen ellepett a vöcsök és a vadkacsamindenféle fajtája. Szigorú törvény írja elő, hogy minden idegen hajónak, bárhonnan indult is, itt kell kikötnie, éscsak őrség kíséretében haladhat tovább Aia felé. Iaszón azonban nem óhajtotta Phaszisz kormányzójának tudtáraadni, hogy az Argó errefelé hajózik.

Lassanként oszladozott a köd. Továbbeveztek a kúszónövényekkel borított fák és a magas náddal benőtt partokközött. Ha pihenőt tartottak, nem szálltak ki, csak hideg ételt ettek. Phrixosz fiai megismertették őket egy

vízinövénnyel, melynek szagától irtóznak a rovarok. Szedtek belőle, és a levele nedvével jól bedörzsölték magukat.Aznap éjszaka nem zavarták őket a csípések. Hajójukat egy cölöphöz kötötték, és halkan, nyugodtan beszélgettek.

Először Admétosz szólalt meg.

– Bajtársaim, én cseppet sem félek a haláltól, de megvallom nektek, minél jobban közeledünk a szentélyhez, aholállítólag az aranygyapjú függ, annál kevésbé tartom valószínűnek, hogy viszontlátom valaha drága feleségemet,Alkésztiszt, vagy Pherai dús legelőit bégető nyájaimmal, nyihogó méneseimmel.

Phalérosz úgy vágott a szavába, mint akit hasonló gondolatok foglalkoztatnak:

– Vagy a karcsú, szürkészöld olajfákat, melyeket olyan gonddal ültetnek el Theszpiai földjén, hogy bármerretekint az ember, bármilyen irányban, előre éppúgy, mint átlósan, széles utat lát a fák között. Árnyékukban fehérenragyog tavasszal az édes illatú babvirág. Sokfelé hajóztam, de ilyen nyomasztó, vad környékű városra még nemtaláltam, mint ez.

L



157/264

– Vagy Spárta árnyas völgyeit – mondta Kasztór –, ahol zöldell a talaj, de kemény, nem nyikorog és nem zötyög akétlovas szekér, hanem simán szalad, és sosem hallatszik el odáig a tenger zúgása. Mit ér a mi egy hajónk harmincellenében?

– És a Hüméttosz virágos lejtőit – szólt Butész –, ahol délidőben álmosítón döngicsélnek a méhek, s a pásztorfiúfurulyázik a nyájnak. Vagy Athént, mely fölött esténként lilás korona lebeg, mikor minden házban és kunyhóbanegyszerre f őzik a vacsorát, és eltölti a várost az ínycsiklandó illat. Harminchatan vagyunk ötezer ellenében!

– Apollón köldökszentélyét, amint átfehérlik a sűrű babérligeten – vette át a szót a phókiszi Iphitosz –, vagy aKriszaiaiöböl kék vizét. Még jó, hogy meghalt kedves bíborcsizmás bajtársunk: ő legalább tisztes temetésbenrészesült, s a szelleme ma már uralkodik az alvilágban, hiszen bizonyára nem feledte el, amire Szamothraké tanította.De ha minket elpusztít a rossz hírű Aiétész, mi is Phrixosz nyomorúságos sorsára jutunk: nyers ökörbőrben magasfára akasztanak bennünket, hogy varjak, kányák lakmározzanak rajtunk.

Péleusz keserűen fakadt ki:

– Legalább velünk volna Héraklész, miért is nem hallgattatok rám meg Admétoszra…

– Elég legyen ebből, Péleusz! – kiáltott rá egyszerre Kalaisz és Zétész.

– Hát elfelejtettétek, bajtársak – mondta a lapitha Mopszosz, bár a hangja elárulta, hogy maga sem bizakodik már–, hogy nem kevesebb, mint öt olümposzi istenség adta áldását vállalkozásunkra?

Püloszi Melampusz így válaszolt:

– Messze van ide az Olümposz. Zeusz törvénye nem érvényes Szinópén vagy inkább a Lükosz folyón túl.

Idasz kényszeredetten nevetett:

– Hagyd békén, püloszi, az olümposziakat, hógolyózzanak kedvükre! Itt van veletek Idasz… és nem fél semmitől.

Senki sem törődött Idasszal, okosabbnak látták otromba tréfáira a hallgatás leplét borítani.

Csönd állt be, mindenki Iaszónra tekintett, várva, hogy néhány biztató szót szóljon hozzájuk; de Iaszónfélrehúzódva, szomorúan tépelődött magában. Végül Orpheusz kezdett beszélni helyette:

– Hát elfelejtettétek, bajtársak, a hatalmas istennőt, akinek uralma egyetemes és örök (noha Görögországban

nagylelkűen megosztotta hatalmát rakoncátlan gyermekeivel), s akinek ösztönzésére idejöttünk? Kétségbeesésrenincs ok, míg őt híven szolgáljuk. Próbáljatok most nem gondolni Zeuszra és az aranygyapjúra. Csak az istennő céljaival törődjetek. Utunk első feladata megkeresni és eltemetni a minüai Phrixosz csontjait. Ha ezt teljesítettük,megtettük, amit az istennő kívánt tőlünk, és méltán remélhetjük, hogy segít bennünket a másik dologban is. Egy szótse szóljon addig az aranygyapjúról senki, míg végre békességet nem szereztünk Phrixosz szellemének.

– Ezt úgy tekintsétek, mint szigorú parancsomat – jelentette ki határozottan Iaszón, fölrezzenve tépelődéséből.

Másnap egész álló nap eveztek a folyón, ugyanolyan elevenholt fák között, mint eddig, egyetlen embert semláttak, madarat annál többet, vízi meg ragadozó fajtákat, és egy raj íbiszt – utálatos egyiptomi gázlómadár az, melykígyón él és saját csőrét használja klistélynek. Este, mikor a rekkenő hőségtől kimerülve lehorgonyoztak, Orpheuszlegújabb énekével gyönyörködtette el őket, melybe saját gondolatai mellé belefoglalta a múlt éjjeli beszélgetést, ígykezdődött az ének:

Add, épen térjek meg haza,Spárta kies lankáira –

A dalt ma is énekelgetik Görögországban családi körben, meg evezősök, ha idegen vizeken járnak. Egy-egyversszakba foglalta az „Ibolyák koronázta Athén”, „Búgó galambok földje, Thiszbé” és „Hajók bölcső je, homokosPülosz” szépségeit, de megemlékezett sok kedves és nevezetes helyről messzi tájakon is, ahol görögül beszélnek. Aszép emlékek csak még jobban kiemelték a Phaszisz folyó sivár partjának förtelmes látványát, ezt fejezte ki aszakaszok végén visszatérő refrén:

Ó, Végzet anyja, bocsáss meg nekem,Szent parancsaidat ha megszegem.



158/264

Harmadik napja hajóztak a folyón, mikor kora reggel feltűnt, hogy ritkulnak az erdők a parton. Itt hömpölyög be aPhaszisz medrébe az észak felől, a hegyekből érkező hatalmas mellékfolyó, a Szuriosz. A torkolatnál tekintélyestelepülés épült sövényfonattal védett, nádfedelű sárkunyhókból. Az argonauták most láttak először kolkhiszi

parasztokat. Vékony a lábszáruk, gyapjas a hajuk, rövid fehér vászonzekét viselnek, és piros virágot tűznek a fülükmögé. Argeiosz, Phrixosz fia megjegyezte:

– Vidám, hanyag nép ez, mégis örökké a halállal foglalkoznak gondolatban. Nekik a Phaszisz az, ami egyiptomirokonaiknak a Nílus, ők is tisztelik az íbiszt, s ugyancsak körülmetélkeznek.

Bivalycsordák hemperegtek a nedves réteken, mindegyik állat fején madár ült, és szedegette róla az élősködő férgeket.

– Ez is tiszteletben álló madár, bivalymadárnak nevezik mondta Argeiosz.

Déltájban határozottabb lett a folyó partvonala, a sodrás is erősödött, de erős délnyugati szél támadt fel, és evezésnélkül is szépen haladtak. Sűrűsödtek a települések, rakpartja volt mindegyiknek, mellette fatörzsből kivájt kenukkikötve. A réteken lovak és tehenek legeltek, kéklettek a virágzó lenföldek, sarlóra érett már a köles. Asszonyokmostak a vízparton, a meztelen gyerekek úgy belemerültek a csontkorongjátékba, hogy fel se néztek, mikor

elvitorláztak előttük. A nők egyiptomi módra festették szemhéjukat. Helyenként megcsapta orrukat a temetők, azaz af űzfákra akasztott, batyuba csavart holttestek bűze, némelyiken éppen keselyűk meg griffek lakmároztak. Azargonauták erős illatú levelekkel tömték be orrukat, míg arra haladtak.

Phrixosz fiai minden településnél köszöntést kiáltottak a partra, és mivel az Argó álcázásul kolkhiszi orrfiguráttűzött ki, mindenhol azt gondolták róluk, hogy a rossz jelek miatt visszatérnek, s nem folytatják néhány napjamegkezdett útjukat. Az argonauták megcsodálták a zöldellő réteket, és Orpheusz megjegyezte, hogy ez a táj sokkaltermékenyebb és jobb éghajlatú, mint a Nílus völgye. Itt igen gyakran, évente háromszor is aratnak a földeken, aszőlő már a második évben gyümölcsöt hoz, még kapálni sem kell a tövét, szemezni is csak minden negyedik évben.Phrixosz fiai csak a kígyóktól óvták az argonautákat – mondván, hogy minél bujább a föld, annál veszedelmesebbállatfajták tenyésznek rajta –, meg a tarantelláktól. Különleges pókfajta ez, csípésétől megháborodik az ember, azegyik őrjöng és belepusztul a bánatba, mert azt képzeli, hogy egész családja kihalt, a másik halálra neveti magát atréfáin, amiket kívüle senki sem ért.

– Idasznak ehhez még tarantellapók sem kell, anélkül is képes sületlen tréfán halálra nevetni magát – jegyezte megepésen Kasztór. Volt valami látnoki ebben a kijelentésében.

Aznap éjszaka egy kis szigeten kötötték ki a hajót, a folyó közepén, kiszálltak és tábortüzet raktak. Tudták, hogymindössze néhány mérföldnyire vannak a céljuktól, Aia magas fallal övezett városától, mely hegyek gyűrű jében épültkét hatalmas folyó, a Glaukosz és a Phaszisz találkozásánál. Lakomát csaptak egy bivaly húsából, melyet akkorfogtak el, mikor a vízparton ivott. Phrixosz fiai szerint az állat elkódorgott, úgyhogy nem vétettek a törvény ellen.Mivel napok óta nem ettek sült húst, nagyon élvezték, még ha rágós volt is, akár a cipőtalp. Meleagrosz és Atalantékéz a kézben ült egymás mellett, mint esküvői lakomán vőlegény és menyasszony, mivel a halálfélelem felszítottaszenvedélyüket, és már nem törődtek a látszattal.

Nagy sokára megszólalt Iaszón:

– Az istenekbe vetjük bizalmunkat, de csak akkor segítenek, ha mi is segítünk magunkon. Élesítsétek ki

fegyvereiteket az én remek szeriphoszi köszörűkövemmel, és erősítsétek meg szíveteket a halhatatlanokba vetett igazhittel. Súlyos megpróbáltatások várnak ránk!

Idasz tett valami ostoba megjegyzést, utána pedig szinte elviselhetetlen csend támadt. Senkinek sem voltérdemleges mondanivalója, márpedig ilyen hosszú hallgatást csak mély bölcsességgel illik megtörni. Mindenki aszomszédjára nézett, de csak vigasztalan tekintettel találkozott. Végül Aszkalaphosz recsegő hangja szólalt meg:

– Figyeljetek rám, bajtársak! Kihegyezhetjük mi fegyverünket olyanra, akár a tű, megköszörülhetjükborotvaélesre, de ebből a kátyúból csak egyetlen ember húzhat ki bennünket, mégpedig ugyanaz, aki lidércfénykéntbelejuttatott: Iaszón, Aiszón fia. Héraklész is őt választotta kapitánynak, és híven követte parancsait, amíg velünkvolt, és miért? Iaszón ügyes íjász, de éppenséggel nem olyan, mint Phalérosz vagy Atalanté, jól bánik a dárdával, denem annyira, mint Atalanté, Meleagrosz vagy akár jómagam; a lándzsával is tud mit kezdeni, de ügyességben ésbátorságban elmarad Idasz mögött, zenéhez nem ért, csak dobon és furulyán játszik, sem úszni, sem bokszolni nemtud, jól húz az evezésben, mégsem hajós. Nem tud festeni, nem varázsló, látása nem élesebb az átlagosnál,







161/264

– Különös teremtés Médeia, az ember sokszor csak nehezen képes megőrizni a higgadtságát a jelenlétében.Némelykor szelíd, akár az ártatlan gyermek, máskor meg félelmetes, akár az anyaistennő, amint révült táncot jár akoponyahalmokon. Testvérünk, Neaira, aki imádja Médeiát, nemrégiben azt hallotta tőle, hogy értelmes nő, ha

tudatában van méltóságának, sosem adja át magát férfi iránti szerelemnek, mert a férfinem alsóbbrendű. Ezzelnagyon megzavarta Neaira lelkét, mert ő szerelmes az egyik taurosz papba, és nagyon nem szeretné, ha Médeia rosszvéleménnyel lenne róla. Személy szerint nekem semmi panaszom sem lehet Médeia ellen. Nagyon kegyes volthozzám, mikor elindultunk görögországi utunkra, adott egy zacskó különleges gyógyszert, mely sajnos a hajóvalegyütt elsüllyedt. Intett, hogy legyek óvatos, mikor apja öröksége felől érdeklődöm a korinthoszi Ephürében.Figyelmeztetett, semmit se mondjak, ami sértheti az otthoniak vallási érzését. Azt is mondta egyébként, ha valamitörténne apjával, szívesen lemondana kolkhiszi örökségéről öccse, Apszürtosz javára, cserébe öccse korinthosziörökségéért, s hogy ebben maguk közt már meg is egyeztek Apszürtosszal. Most a negyedik testvéren, Argeioszonvolt a sor:

– Nagyapánk, Aiétész, valószínűleg felhőbe burkolva s körülbelül ugyanabban az időben hagyta el Görögországot,mikor nővére, Kirké korinthoszi földjeit az ión Bunoszra bízta, népét pedig unokaöccse, az aszópiai Sziszüphoszhelytartósága alá helyezte. Ekkor jött az akháj invázió. Bunosz elesett Ephüré kapujánál, Sziszüphosz

rabszolgasorban halt meg, és most – mint mondjátok – az akhájok magukénak nyilvánítják az egész korinthoszikirályságot. Aszópiában Kreón uralkodik, Ephüré kormányzója pedig, akit Szthenelosz, Mükéné király nevezett ki,fölvette a Korinthosz nevet, hogy ezzel is kinyilvánítsa örökletes jogcímét. Médeia azonban mégis reménykedik,hogy megszerzi apja örökségét, úgy tudom, az anyaistennő tett is rá ígéretet álmában. Mivel Apszürtosz lemondottigényéről, ő a legközelebbi örökös, közelebbi nálunk, mivel ő gyermeke Aiétésznek, mi pedig csak unokái vagyunk,persze nem számítva nagynénjét, Kirkét, aki soha nem térhet vissza Ephüré földjére, mivel valami iszonyú bűnértörökre száműzte Aszóposz jóslata.

– Miért nem ment eddig férjhez Médeia? – kérdezte Iaszón. – Sosem volt kérő je? Nem takar a férfiak irántiellenszenve valami torzulást vagy fogyatékosságot?

Argeiosz így válaszolt:

– Sok hatalmas kolkhiszi f őúr megkérte feleségül, nemcsak szépsége és gazdagsága miatt, hanem azért is, mert a

Madár-fejű Anya sokszor kimutatta, hogy különösen kedveli. Ő azonban azzal érvelt apjának, hogy az ilyen frigyfelkeltené elutasított kérői féltékenységét, ezért csak külföldivel köthet házasságot. Nem hinném, hogy fogyatékosvolna, vagy képtelen lenne a szerelemre. De sokszor mondta Neairának, hogy a szüzesség a boszorkányságban és agyógyászatban rendkívüli hatalmat ad a nőnek. Sem vadállat, sem kígyó nem tehet kárt a szűzben, és épségbenszedhet olyan levelet és gyökeret, amelynek már érintése is biztos halált okoz férfinak, asszonynak.

– Ez így van – mondta Atalanté –, Artemisz istennő ajándéka ez a képesség.

– Médeia szerint Brimótól való – mondta Argeiosz –, de lehet, hogy mindezek csak a Kimondhatatlan különböző megnevezései. Médeia a legkiválóbb gyógyító és varázsló az egész országban.

Iaszón elgondolkodva simogatta pelyhedző szakállát:

– Úgy látszik, pontosan ő rendeltetett a mi számunkra. Ami engem illet, csöppet sem félek a varázslóktól.Kheirón, a kentaur megtanított néhány csalhatatlan igézetre, ami hatásos ellenük. Azt mondod, gyönyörű, és bár

nagynénéd, mégsem öreg. De lehet valaki kolkhiszinak gyönyörű, görögnek meg éppenséggel nem az. Remélem,nincs göndör fekete haja meg lúdtalpa, s nem fordítja befelé a lábát, mint az öcséd, Melanión. Mert én képtelenvolnék megcsókolni efféle nőt.

– Dehogyis! – felelt Melanión nevetve. – Nem kolkhiszi volt az anyja, hanem fehér taurosz nő. Médeiának kerekaz álla, aranyszőke haja csigákba göndörödik (aminthogy nagynénje, Kirké is erről volt híres fiatal korában), arany,mondom, akár a hegyi kasszia virága, telt az ajka, borostyánszínű a szeme, kissé hajlott az orra, és egész Kolkhiszbannincs senkinek olyan gyönyörű bokája. Körülbelül huszonnégy éves.

– Az nagyon jó – mondta erre Iaszón. – Mindig is jobban szerettem az érett nőket a csitriknél. De most,bajtársaim, térjünk nyugovóra. Kedvező álmot kívánok mindenkinek. Atalanté megmutatta, milyen ösvényre lépjünk.

De mielőtt aludni tért volna, négyszemközt megkérdezte Melaniónt:

– Miből áll Médeia kolkhiszi öröksége? Közösen örökli öccsével a trónt?



162/264

– Nem – hangzott a válasz. – Apja kincsének csupán harmadát örökli. A királyság, amit Aiétész jutalmul nyert el akolkhisziaknak tett szolgálataiért, a férfiágra száll, kivéve az Albániával szomszédos keleti országrészt. Az a vadterület ugyanis csupán Ipszaiával, kolkhiszi nagyanyánkkal kötött házasságából szállt rá, az tehát halála után női ágon

testvérünket, Neairát illeti.– Helyes – mondta Iaszón –, Apszürtosz tehát örülhet a testvérével kötött egyezségnek, mert Ephüré semmit sem

jelent neki, és mindannak a kincsnek, amit Aiétész fölhalmozott, a harmada is annyi lehet, hogy fél Görögországot ismegvehetne rajta.



163/264

HARMINCEGYEDIK FEJEZETAIÉTÉSZ KIRÁLY FOGADJA AZ ARGONAUTÁKAT

znap éjszaka, bármennyire akart, nem tudott aludni Aiétész király. Nem elég, hogy a Nap szent lovai márnéhány napja nem eszik meg az abrakot, hiába hajtatják őket az istállópapok, még egy elő jel isnyugtalanította, aminek maga is szemtanúja volt este, a Holdistennő templomában. Éppen tizenkét

hónappal ezelőtt történt, hogy a templom egyik rabszolgája, akinek feladata volt hallal ellátni az istennő szent feketemacskáit, hirtelen megőrült, noha addig semmi jel nem mutatott rá, hogy nincs helyén az esze. Visítva, nyivákolvarohant el az erdőbe, és izgatottan kiáltozott valamit, de olyan nyelven, amit senki sem értett. A f őpapnő utánament,

megkötözte szent kötelékkel, és attól fogva királyi ellátásban részesítette. A rendes évi áldozaton másokkal együtt ezta rabszolgát is az istennőnek áldozták, obszidián hegyű tőrrel döfték át a szívét. Azt remélték, hogy az esése biztató jóslatot nyújt majd a közelgő eseményekre. Csakhogy nem előre zuhant, ami győzelmet jelezne, nem is hátra, amivereséget, nem roskadt össze, hogy békére következtessenek belőle, hanem hármat bukfencezett bal felé, és közbenkét kézzel a hasát szorongatta, míg meg nem halt. A jelenlevők iszonyodva bámulták, mivel ilyesmire eddig még nemvolt példa.

Négy bölcs államtanácsos olyan magyarázatot adott Aiétésznek, hogy a jósjel nem hoz okvetlenül katasztrófátKolkhiszra, csupán az istennő dolgaiban van szükség bizonyos változásokra, talán visszatérésre valami ősiszertartáshoz. Mégsem sikerült megnyugtatni a királyt. Szüntelenül bolyongott csiszolt kövekből szilárdan épültpalotájában, teremről teremre járkált, mint aki maga sem tudja, mit keres. A kutya viselkedik így, mikor már bennebujkál a veszettség, de még nem jutott odáig, hogy habzó szájjal, vonítva száguldjon az utcákon. Nem sokkal hajnalelőtt kimerültén roskadt le a király a belső csarnokban, a bronzbikák bazalttalapzata közelében álló heverőre, és

baljós álmot látott. Először azt, hogy egy fényes csillag lassan leánya, Médeia ölébe hullt, az pedig nyomban aPhaszisz folyóhoz szaladt vele, behajította a vízbe, mely a Fekete-tenger felé sodorta. Álmának ez a része nemtúlságosan nyugtalanította a királyt, de utána azt kellett látnia, hogy pirosra festett, otromba jármot akasztanakbronzbikái nyakába, és arra kényszerítik őket, hogy felszántsanak egy földdarabot. Orron-szájon tüzet fújtak afelbőszült állatok, de az ifjú, aki hajtotta őket, hetykén kiáltotta: „Nem perzsel meg engem ez a láng. Médeia megkentengem kapsibalzsammal.” Görögül beszélt, Aiétész nem látta sem az arcát, sem a haját, mert sötét csuklyábaburkolózott. Az ifjú most már dárdával ösztökélte a bikákat, mögötte pedig isteni kéz kígyófogakat vetett a kanyargósbarázdába, és mindegyikből fegyveres férfi ugrott elő. Aiétész rájuk ismert a sisakjukról: a taurosz hadisten papjaivoltak, az ő tiszteletére állíttatta fel a bronzbikákat. A földművelő most fölkapott egy követ, és homlokon találta veleaz egyik papot, mire kaszabolni kezdték egymást, végül valamennyi holtan kevert a földön. Ekkor Prométheuszhérosz szelleme az éji madár hangján akkorát rikoltott, hogy Aia egész völgye visszhangzóit tőle.

Aiétész fölriadt, és kiverte a hideg verejték. Médeia szobájába vánszorgott, fölkeltette, s elmondta neki álmát, demegtiltotta, hogy bárkinek szóljon róla, és kérve kérte, fejtse meg jelentését.

– Nem mondhatok neked biztosat, apám – felelt Médeia. Azt hiszem, megsérthetted valamivel a Madárfejű Anyát.Engeszteld ki bőséges ajándékokkal, akkor talán álommal vagy látomással tudtodra adja, miben vétettél, ésmegmenekülhetsz a következmények alól.

Aiétész a homlokát ráncolta. Kolkhisz királyaként mindig nehéz helyzetbe került népének vallási féltékenykedéseés viszálykodása miatt. Nemesei az egyiptomi isteneket tisztelték, mivel Szeszótrisz fáraó katonáitól származtak, ésvereséget szenvedtek a gótokkal vívott kilátástalan harcban. De a hadsereg maradványai között, mely a Phasziszvölgyében keresett menedéket és Aiában telepedett le, nem voltak papok, s ilyenformán vallásukat sem ápolhattákrendszeresen. Mikor Aiétész vándorkereskedőként Kolkhiszba érkezett, éppen vallásháború folyt az egyiptomiak ésbennszülött szomszédaik között, akik a kaukaszoszi istennőt és szőke napgyermekét, Mithraszt imádták. Aiétészfegyverszünetet javasolt, és felajánlotta, hogy rendezi a vallási ellentéteket. Szőke hajával és borostyánszínű

szemével bizonyságát adta a bennszülötteknek, hogy maga is a Nap tisztes papja, az egyiptomiakat pedig azzal

A



164/264

nyugtatta meg, hogy magyarázatát adta bizonyos vallásos szokásaiknak, mivel sokkal alaposabban ismerte amemphiszi vallás tanításait, mint ők maguk. Annál is inkább hajlottak szavára, mivel magával hozta Prométheusz jósállkapcsát, mely nyomban adott néhány hiteles és hasznos megnyilatkozást. Mivel a nép hajlandónak mutatkozott

követni Prométheusz útmutatásait, Aiétész felvilágosult módon megreformálta Kolkhisz nemzeti vallását, nagyjábólúgy, hogy mindkét népet kielégítette, mert az állkapocs kihirdette, hogy a kaukaszoszi istennő azonos a Madárfejű Istennővel, azaz az egyiptomi Iszisszel. A f őemberek hálából fölajánlották a trónt, és örök hűséget esküdtek neki,valamint királyi házának. Országa valamennyi népét bizonyos engedményekre kötelezte: a hegyekben élő bennszülöttek átvették az egyiptomiaktól a körülmetélést és az íbisz tiszteletét, a folyóvölgy földművelői átvették afára temetkezés hagyományát és Mithrasz fehér lovainak, az anyaistennő évenként ismétlődő ajándékának tiszteletét.

Aiétész mégis úgy érezte magát, mintha zsombékos, ingoványos talajon lépkedne, és bármely pillanatbanelsüllyedhetne. Ezúttal szólt is erről Médeiának:

– Amikor meg akartam menteni az országot a szkütha betöréstől, s ezért szövetséget kötöttem nagyapáddal, atauroszok királyával, akitől rettegtek a szküthák, mint tudod, kénytelen voltam jóindulatom jeléül befogadnihadistenüket Aiába. Bizony nem szívesen tettem, tudván, hogy az anyaistennő éppenséggel nem kedveli ezt a barbárés brutális istenséget. Hasonlóképpen rossz szemmel nézi, hogy szövetséget kötöttem a moszkhoszokkal, akiknekföldje – mint tudod – nélkülözhetetlen előretolt állásunk az eszeveszett amazonokkal szemben, s emiatt is bizonyosengedményekre kényszerültem vallási téren. De hát mit tehettem volna? Sejtelme sincs gondjaimról annak, aki irigylitőlem a trónt, mely bizony kényelmetlen ülőhely, akár az aranylepellel borított tüskebokor.

– Én a legkevésbé sem kárhoztatlak téged, apám – mondta erre Médeia, aki Prométheusz s egyben Brimópapnő jeként nagyon is megértette a király tanácstalanságát vallási kérdésekben. – Mégis próbáld meg kiengesztelniaz istennőt, tartsd nyitva szemedet, füledet, mert bizonyára hamarosan intő jelet kapsz tőle. Nem hiszem, hogy azistennő sértésnek veszi a moszkhoszokkal való szövetségedet, de a jelből megtudod majd, nem bántottad-e meg fiát, aSötétség Bikáját megölő Mithraszt, amikor a tauroszok bikáit elhelyezted palotádban, s nem veszi-e zokon az istennő,hogy Prométheusz szent ligetének egy részét átadtad a tauroszok papjainak.

Elismerem, hogy a kényszerűség vitt rá sok évvel ezelőtt, s nyomban megkísérelted tisztelettudóanmegengesztelni az istennőt, mégis ez idén engedtél először taurosz nagybátyám, Perszész rábeszélésének, hogy

megrendezd a hadisten dáridóját és kolkhiszi virágokkal övezd a bikákat. Bölcsen tennéd, ha nyomban kikérnéd azistennő tanácsát. Meglehet, hogy kénytelen leszel megsérteni anyám népét a papok vagy a bikák száműzésével,esetleg mindkettővel, ennek ellenében viszont megígéri neked az istennő, hogy segítséget kapsz Görögországföldjéről.

– Ez valóban meggyőző értelmezés, elismerem – felelt Aiétész –, de mire véljem a kígyófogakat? – Médeia erre ismegadta a választ:

– A tauroszok azt állítják, hogy az Ophión kígyó kihullott fogaiból keltek ki, mikor Eurünomé megfojtotta, silyenformán ősibb a származásuk, mint Pürrhának és szerető jének, Deukaliónnak, a görögök agyagból gyúrtősszüleinek. Az álmod azt sugallja, hogy azok a fogból kikelt emberek el fognak pusztulni, mert szembeszállnak agörögökkel.

– De hogy értsem azt, hogy csillag hullt az öledbe? – kérdezte Aiétész.

– Valami isteni adományt jelez talán – felelt Médeia –, hogy általam terjed majd el házunk hírneve messzeföldeken. – De eltitkolta apja előtt, hogy maga is éppen álmot látott, mikor fölkeltette, és szentül hitte, hogy a kett ő kiegészíti egymást. Kirkéről álmodott, apja testvéréről, a kevély, sólyomszemű, sulyomorrú vénasszonyról, aki Aiaiaszigetén él, az Adriaitenger fejénél. Integetett neki, s azt kiáltotta: „Hagyj ott mindent, és gyere hozzám!”

A király újabb kérdést tett fel:

– De miért jajgatott Prométheusz szelleme?

– Honnan tudnánk? – mondta Médeia. – Lehetséges, hogy taurosz szomszédait gúnyolta ki. Nem kétséges, nagyöröm lesz neki, ha kikergetik a tauroszokat szent ligetéből.

Aiétész eltöprengett Médeia szavain, és a lényegüket helyesnek tartotta. De még mindig balsejtelem gyötörte, snem mert visszatérni fekvőhelyére, tartva az újabb álmoktól. Inkább arra kérte leányát, sétálgasson vele a palotakörül, míg elkészítik a reggelit. Étkezés után majd igyekszik elhárítani álmának káros következményeit,

kétféleképpen is: mindenekelőtt megmosdik a Phaszisz tiszta vizében, s amint megjelenik a Nap a keleti hegycsúcsok



165/264

fölött, annak is elmondja álmát. Médeia beleegyezett. Egyik legpompásabb ruháját öltötte magára, fejét isfelékesítette, aztán kiment apjával együtt a virágcserepekkel és gyümölcsfákkal szegélyezett kerti ösvényre, amelyegy ötvenágú szökőkúthoz visz. A király szabadulni akart egy titoktól, mely a lelkét nyomta, s bár nem lett volna

szabad, közölte Médeiával az államtanács határozatát. Meghívták Albánia királyát, az öreg Sztüroszt, hogylátogasson el Aiába, és tegyen házassági ajánlatot.

– Lehetséges – mondotta –, hogy az álombéli csillag annak a házasságnak a gyümölcsét jelzi, melyet, remélem,belátod, csakis a közjó érdekében terveztem. Mindig okos lány voltál, és kitértél a szerelem csapdái el ől, melyek olysok szenvedést okoznak a fiataloknak. Most pedig remélem, nem fogadod ellenségesen ezt a házassági tervet.(Sztürosz fejezte ki ezt az óhaját egy moszkhoszi közvetítő által.) Sok ajánlatot visszautasítottál már politikai okokrahivatkozva, de ezt, remélem, szívesen fogadod majd. Ha az öreg Sztürosz vöm lesz, egyszerre vége szakad a kívülr őlfenyegető veszedelmeknek. Sztürosz ugyanis a Kürosz folyótól északra fekvő hegyes ország és erős népe fölötturalkodott, s ilyenformán nemcsak azt a kereskedelmi útvonalat tartotta kezében, melytől Kolkhisz jóléte függött,hanem a királyság keleti határait is fenyegette. Aiétész még a következőket is leánya figyelmébe ajánlotta:

– Albániában olyan hatalom lesz a kezedben, amihez foghatót nem is remélhetsz Kolkhiszban, ha öcséd,Apszürtosz követ engem a trónon.

Médeia egy szót sem válaszolt, de forrt benne a düh. Az albánok tetűzabálók, förtelmes a nemi életük, és azállamtanács gyalázatosán járt el, amikor a háta mögött tárgyalt Sztürosz királlyal.

Aiétész ironikusan dicsérni kezdte beleegyező hallgatását, mivel Médeia még mindig nem szólt semmit. Együttnézték Moszkhia távoli havasait, melyek már visszaverték a hajnal rózsás fényét.

– Mint a bugyogó vér – szaladt ki Aiétész száján, s már nem lehetett visszaszívni a baljós szavakat.

Megfordultak, s éppen a palota felé sétáltak, mikor a déli őrtorony felől lélekszakadva hírnök közeledett.

– Királyom! – kiáltotta lihegve. – Harmincevezős görög hajó érkezett a folyón a köd leple alatt, s most készülhorgonyt vetni a királyi, rakparton. Kosfej ékesíti a hajó orrát, és a legénység minden tagja magas rangúszemélyiségnek látszik. Fölismertem közöttük négy unokádat, Phrixosz fiait, egyikük, Argeiosz herceg nyilvánfejsérülést szenvedett.

Aiétész gyors léptekkel megindult kifelé a városból, a déli kapun át a rakpartra tartott. Dühében máris elhatározta,hogy nem engedélyezi az argonauták partraszállását, útközben azonban szembetalálkozott Ekhiónnal, a herolddal, akiolajággal a kezében igyekezett feléje.

Ekhión szólalt meg előbb:

– Köszöntlek, Aiétész, nagy király, jelenleg Kolkhisz, azelőtt Ephüré dicső uralkodója! Az anyaistennő nevében jövünk hozzád, kegyes ügyben, melyet kapitányunk majd világosabban fejt ki neked, mint ahogy én tudnám. Aminüai Iaszón ő, Phthiótisz trónjának várományosa, de a hajónk legénysége hasonlóképpen nemes görög vérből való,van köztük több király és isteni ivadék. Augeiasz például, Élisz királya, akár jómagád, a Nap örökös f őpapja. Rosszszándéktól nincs mit tartanod, mivel maga az anyaistennő küldött bennünket. Az ő kegyes közbelépése folytánmentette meg néhány nappal ezelőtt Iaszón négy nemes unokádat a vízbefúlástól, hogy most épen és egészségesenadja át őket neked. Ezzel nemcsak unokáid, hanem a maga rokonai életét mentette meg, mert Krétheusz, Iaszónnagyapja, testvére volt nagyapjuknak, Athamasznak, Orkhomenosz királyának.

Aiétész földre szegezte a szemét, s így felelt:– Nem tudják talán Görögországban, hogy mikor hírül vettem unokaöcsém, az aszópiai Sziszüphosz barbár

meggyilkolását, megesküdtem, hogy ha a folyón idemerészkedik görög hajó, megtorlásul egytől egyig megöletem afedélzetén levő férfiakat? Mit gondolsz, a gálád Athamasz nevének említése rábírhat, hogy veletek szembenmegmásítsam szándékomat? Ekhión habozás nélkül válaszolt:

– Nagy szerencse, királyom, hogy haragos szavaidat hirtelen vetetted oda, ezért nem vagy kénytelen semmin semváltoztatni velünk szembeni magatartásodban. Elsősorban mi, akik a hajóval érkeztünk, nem vagyunk valamennyiengörögök, többen közülünk ősi krétai vagy pelaszg származásúak, hárman thrákok (mint kenderöltözékük és tetováltképük mutatja), másodjára meg a fedélzeten levő görögök sem mind férfiak, mert Atalanté leány. Ami pedigAthamasz nevét illeti, csengjen figyelmeztetően a füledben, hogy jár az, aki nem követi a nagy istennő parancsait, mipedig az ő nevében jöttünk.

Most érkezett oda Médeia, akit nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, megrántotta apja ruhája ujját, s félrevonta:



166/264

– Apám – súgta neki –, emlékezz álmodra, s ismerd föl a jelet. Ne utasítsd el meggondolatlanul azt a görögsegítséget, melyet az istennő az éjszaka kegyesen jelzett neked. Fogadd vendégszeretőén az idegeneket, lásd el őketmeleg fürdővel, tiszta ruhával, finom étellel-itallal, s ha mindez megtörtént, hallgasd meg figyelmesen, amit közölnek

veled. Az anyaistennő nevében érkeznek, nem pedig a felkapaszkodott Zeusz vagy Poszeidón küldöttei.Aiétész hangosan tette fel a kérdést:

– Ha nem Zeusz nevében jöttek, miért kosfej a jelvényük?

– Ezt a heroldtól kérdezd, ne tőlem.

Ekhión készen állt a magyarázatra. A kosfej nemzedékeken át díszítette a minüai hajókat, jóval azelőtt, hogy az újolümposzi rendezés megtörtént. Semmi ok rá, hogy Aiétész ezt nyugtalanító jelnek vegye. Majd hozzátette:

– Mindenekelőtt felajánljuk neked Aszópia és Ephüré jelenlegi uralkodói nevében, hogy teljes elégtételt nyújtanakunokaöcséd, Sziszüphosz erőszakos halála miatt, melyből a kettős királyságban számtalan baj és kellemetlenségszármazott.

Nincs a földön ember, aki olyan folyékonyán tudna hazudni, mint Ekhión, ha szükség van rá. Apja, Hermész mégbölcsőben feküdt, máris hazudott, legalábbis így szólnak róla az arkádiai költők.

Aiétész merőn Ekhión szemébe nézett, és ő rebbenés nélkül állta haragos tekintetét, mint hivatott heroldhoz illik.Végül Aiétész engedett. Lesütötte szemét, s így szólt:

– Közöld Iaszónnal, kapitányotokkal, hogy nagyon hálás vagyok neki, amiért megmentette négy unokám,Phrixosz fiai életét. Nincs mitől tartania, ha partra száll nálunk, s elvárom tőle, hogy pontosan átadja Aszópia ésEphüré uralkodóinak üzenetét, s minden egyebet, ami közlendő je van, azzal a kikötéssel, hogy egy szó sem eshet azaranygyapjúról, sem a laphüsztioszi Zeuszról.

Ekhión nevetett, s így szólt:

– Ne élessz lángot, királyom, az elhamvadt parázsból. Ősi ereklyét emlegetsz, melyről, örömmel mondhatom, márrégen mindenki megfeledkezett Görögországban, legföljebb heroldok és költők emlegetik, akik hivatásszerűen jegyeznek meg ősi dolgokat.

Eközben Iaszón és az argonauták partra szálltak, és kettesével jöttek fölfelé a széles lépcsősoron, mely a királyirakparttól a városkapuhoz vezetett. Aiétész most elbocsátotta Médeiát, meg akarta kímélni az idegen görögökkíváncsi pillantásaitól, maga pedig ott maradt, hogy szívélyes fogadtatásban részesítse Iaszónt. Médeia azonban nemsietett. Az ösvény kanyarulatánál, egy körtefánál megállt és visszafordult. Egy díszes korlátra könyökölve nézteIaszónt, amint ifjúi pompájában jött felfelé, sem túl lassan, sem túl gyorsan, tisztéhez illően mindig háromlépcsőfokkal előzve meg bajtársait.

Most nem sötétkék köpenyét viselte, amelyet az aranygyapjú történetének ábrái díszítenek, mert ez esztelenség lettvolna. A hímzett fehéret öltötte magára, Lémnosz királynő je, Hüpszipülé szerelmi ajándékát, melyet szép színesvirágok és gyümölcsök ékesítettek. Széles ellenzős aranysisak volt a fején, ékes taréján fekete lószőr forgó, amariandünoszok királya, Lükosz ajándéka, kezében szalaggal díszítve a lándzsa, mellyel átdöfte Küzikosz királyt.Médeia soha életében nem látott szőke férfit, mivel apja már akkor is kopasz volt és ősz szakállú, mikor anyjátfeleségül vette. Ó maga szőke volt, és most hirtelen áttüzesedett a szíve tája, úgy érezte, ez az ő fajtája, s a

természettől neki rendelt párja érkezett meg. Épp ott settenkedett a már gyümölccsel teli körtefa alatt a szerelemistene, amint Atalanté megénekelte. És most Erósz kapta szakállas nyilát, íja húrjába illesztette, és kiröpítette Médeia

szívébe. Abban a pillanatban elakadt a lány lélegzete és elhomályosult az agya. Lassanként magához tért, megfordult,és folytatta útját, vissza se nézett többé.

Aiétész örült nagyon, hogy megmentették unokái életét, de az csöppet sem tette boldoggá, hogy éppen most tértekvissza. Azért adott engedélyt, hogy Görögországba látogathassanak, mert azt akarta, ne legyenek otthon, mikorSztürosz, Albánia királya lánykérőbe érkezik. Neaira, egyetlen lánytestvérük elválaszthatatlan Médeiától, és Aiétészszámolt vele, ha a házassági terv nem kedvére való, elpanaszolja bánatát Neairának, az pedig továbbadja bátyjainak, anégy fivér nagy becsben áll a kolkhiszi f őúri körökben, s biztosan szót emelnének az Albániával kötendő szövetségellen. Egy alkalommal, tigrisvadászat közben, Albánia területére tévedtek, az albánok visszatartották ésmegbocsáthatatlan bánásmódban részesítették őket. Bizonyára mindent megtesznek, már csak Neaira kedvéért is,hogy késleltessék vagy megakadályozzák a házasságot. Most váratlanul tért vissza a négy fiú, és Aiétész azzal is

tisztában volt, hogy Médeia hallgatása mögött Sztürosz iránti mélységes ellenszenve rejlett. A bajok elkerülése végett



167/264

kénytelen lesz mielőbb lerázni négy unokáját, majd továbbra is az Argóra bízza őket, Médeiára pedig ráparancsol,hogy se Neairának, se másnak ne panaszkodjék a tervezett házasság ellen. Most eszébe jutott, hogy szerencsésvéletlen folytán Neairát elszólítják papnői teendői, és csak délben tér haza. A kaukaszoszi Szűz Istennő tiszteletére,

f őpapnő jeként vezeti az újholdünnepség éjszakai szertartásait.A király nem említette aggályait unokáinak, szeretettel ölelte őket magához, s baráti jobbját nyújtotta

megmentő jüknek, Euphémosznak. Iaszónt is barátságosan fogadta, mondván:

– Tegyük félre, uram, közlendőidet Ephüréről, ráér az, együnk-igyunk előbb. Biztosan megviselt benneteket az aveszedelmes, fáradságos, hosszú út!

Iaszón csak udvariasan bólintott, mert fogalma sem volt róla, miféle közlendőkre céloz Aiétész. Alig azargonauták követték Aiétészt a város felé – csupán Melampuszt és kis Ankaioszt hagyván őrségül a hajón –, Ekhiónsuttogva közölte Iaszónnal, hogy bizonyára valamely istenség sugallatára füllentett a királynak Ephüréről. Ki másadta volna a szájába a szavakat, mint Hermész? S éppen ezért nem tanácsos, hogy bárki rácáfoljon. Lelkére kötötteIaszónnak, hogy szigorúan tilos egyetlen szóval is említenie az aranygyapjút, s ez a tilalom egytől egyig mindenargonautára vonatkozik.

– Nagyon helyes – mondta Iaszón –, ha a füllentést valóban isteni atyád sugallta, szentségtörés volna másértelemben szólni. Azonnal térj vissza az Argóra, s figyelmeztesd erre Melampuszt és Ankaioszt, én addig tudtáraadom az ittlevőknek. Még szerencse, hogy Héraklész nincs velünk, mert ő egykettőre kikottyantaná az igazat.



168/264

HARMINCKETTEDIK FEJEZETIASZÓN ÉS MÉDEIA BESZÉLGETÉSE

ellemes meleg fürdő várta az argonautákat, majd meleg törülközővel dörzsölték le őket a szépségescserkesz rabnők. Hajukat olajokkal illatosították, virággal övezték, és hamarosan finom, frissvászoningben nyújtóztak el a királyi ebédlőcsarnok heverőin, a pompás lakománál. Sok ismeretlen fogás

került eléjük, kedvtelve ízlelgették őket, de az illendőség parancsára nem kérdezték, miből valók, holott bizonyáraakadt köztük, amit tilt számukra a vallás, s akkor hasgörcsöt is kaphatnak, vagy meg is halhatnak. De most nem lettsemmi baj. Csak Butész szörnyedt el, mikor a szolgák megrakták valamivel a tányérját, amiről megállapította, hogy

fejletlen méhek hirtelen kisütve. Felhördült, és ömlött szeméből a könny. Idasz kicsúfolta Butészt, és hogy kedvéretegyen a kolkhiszi vendéglátónak, tömte magába a jól megsózott újfajta ételt, s másodszor is kért belőle.

Iaszónt és Élisz királyát, Augeiaszt a király asztalához invitálták, mely a terem keleti végében pódiumon állt.Bemutatták őket négy sötét bőrű, göndör hajú f őúrnak, a királyi tanács tagjainak. Phrixosz fia, Phrontisz töltötte be atolmács szerepét, mivel a f őurak nem értettek görögül, Aiétész pedig, nehogy gyanúba keveredjen az argonautákváratlan látogatása miatt, csak kolkhiszi nyelven beszélt. Formális és tartózkodó társalgás folyt, Iaszón és Augeiaszútjuk néhány eseményét mondta el, elhallgatva a lényeges mozzanatokat. Aiétész smaragddal kirakott arany fejéketviselt uralkodói díszöltözékéhez, és minden görög ügy iránt teljes közömbösséget színlelt. Mindössze egy kérdést tettföl arra vonatkozólag, hogyan tették meg az utat a Fekete-tengeren túl, nem akadályozták-e őket a trójai őrhajók,mikor átkeltek a Hellészpontoszon.

Iaszón könnyedén válaszolt, hogy bizonyára a Hármas Istennő intő szava tartotta vissza őket, akit a trójaiakKübelé néven tiszteltek, tudtukra adván, hogy minüai hajó fog átkelni a szoroson isteni küldetésben. Mindenesetreigazoltatás nélkül átengedték az Argót a szoroson.

Aiétész kelletlenül mormogott valami választ.

Mikor azonban Augeiasz a thesszáliai kereskedőket hozta szóba, akik Szinópéban csatlakoztak hajójukhoz,Aiétész leplezetlen érdeklődéssel figyelte szavait, mivel ő a trójaiakkal kötött szerződése folytán nem kereskedhetettközvetlenül Szinópéval. Hangos szóval invitálta maga mellé a terem túlsó végéből Autolükoszt, s mikor asztaláhozérkezett, kitüntető bánásmódban részesítette, a legfinomabb falatokat nyújtotta neki. Autolükosz őszintén ésközvetlenül válaszolt a király kérdéseire (hiszen már véget vetett kereskedői pályájának), elmondta a szinópéi évinagyvásáron kialakult árjegyzéseket, aranyporban számítva. Kárörvendve figyelte a király arcát, világosanleolvashatta róla, hogy szövetségese, a trójai Laomedón király alaposan félrevezette a vásár üzletmeneténekdolgában.

Most érkezett meg a vadászatról Médeia egyetlen öccse, Apszürtosz. A fiatalember arcvonásain erősen látszott

taurosz származása, járása macskáéra emlékeztetett. Tisztelettel, sőt Iaszón úgy látta, szeretettel köszöntötte apját, ésszó nélkül leült, evéshez látott. Iaszón és a többi görög iránt tartózkodó, sőt barátságtalan magatartást tanúsított.

Felszolgálták az édességet, és ezzel elérkezett az ideje, hogy Iaszón ünnepélyesen nyilatkozzék látogatásukcéljáról. Felállt, felemelt jobbjával köszöntötte a királyt, majd négy tanácsnokát, s a következőket mondta:

– Aiétész, dicső, nagy királyom, talán hozzád is eljutott a hír, hiszen a veletek is, velünk is kereskedő trójaiakhíres pletykahordók, hogy hazánkat, Görögországot az utolsó két év folyamán háromszoros csapás sújtotta: hatalmasszélviharok csavarták ki gyümölcsfáinkat, szaggatták le házainkról a tetőt; kétségbeejtő meddőség pusztítottanyájainkat és csordáinkat; mérges kígyók lepték el földjeinket és erdőinket. Mivel e csapásokat csakis aKimondhatatlan mérhette ránk, s ennélfogva hiába fordultunk az olümpiai jóslathoz, összeült Mükénében a MindenGörögök Tanácskozása, s úgy döntött, hogy testvéredhez, Kirkéhez kell fordulnunk, megkérdezvén, mivelengesztelhetnénk ki az istennőt, aki őt kegyébe fogadta. Küldöttek keresték fel szőke testvéredet palotájában, Aiaiaszigetén. Kirké a tisztálkodási szertartás után fekete bájitallal révületbe ejtvén magát, az istennőhöz folyamodott,

K



169/264

Brimó néven szólítva őt. Az istennő meg is adta a választ, hogy elkésve bár, azért küldte ránk e csapásokat, mert azakhájok sok évvel ezelőtt kegyetlenül bántak az aszópiai Sziszüphosszal. Most elrendelte, hogy héroszt megillető sírtemeljenek Sziszüphosznak, havonta mutassanak be gazdag áldozatot tiszteletére, vegyék el Aszópia földjeit a bitorló

Kreóntól, s adják vissza jogos tulajdonosainak, azoknak, akikre örökletesen száll a tisztes cím: a Nap papja.Minthogy, királyom, minden kétséget kizáróan te vagy feje e dicső törzs idősebb ágának, engem kértek felKorinthosz kettős királyságának lakosai, hogy biztosítsalak hűségükről, s közvetítsem alázatos kérésüket: arrakérnek, térj vissza, légy az uralkodójuk, és mivel birtokodba Ephüré városa is beletartozik, jogarad alatt egyesülhetneAszópiával – ha elkergetik Korinthoszból a helytartót. Abban az esetben – mondták –, ha annyira szívedhez nőttKolkhisz és viszont, hogy nem tudsz megválni tőle, arra kérnek, nyomban küldd el hozzájuk egyik gyermekedet, akárlányodat, akár fiadat, hogy helyetted uralkodjék. Fogadd kegyesen kérésüket, mivel ez az egyedüli módja, hogyEphüré királysága s vele egyetemben egész Görögország megmeneküljön a fenyegető katasztrófától. Ez volna az első üzenetem számodra, melynek pontosságát éliszi Augeiasz, dicső családod ifjabb ágának feje örömest igazolja. Vanezenkívül még egy üzenetem a Pélion-hegyi Kancafejű Anyától, akit gyerekkorom óta tisztelek, mivel a kentaurokközött nevelkedtem, így szól az üzenet: „Ephüréi Aiétész, ha nem óhajtod kihívni haragomat, add meg a minüaiPhrixosz lelkének örök nyugodalmát, mert még mindig vigasztalanul vergődik temetetlen koponyájának csontjai

között.”Most Iaszón hozzáf űzte az ősi formulát: „Nem én szóltam, az anya szólt általam!”

Aiétész csak hosszabb idő múlva válaszolt:

– Ami az első üzenetet illeti, megbeszélem majd bölcs államtanácsosaimmal, és három napon belül megadom aválaszt, de nem biztosíthatlak, hogy kedvező lesz. Leányom, Médeia éppen most várja egy szomszédos uralkodóházassági ajánlatát, fiamnak, Apszürtosznak pedig Kolkhiszban kell maradnia, trónom várományosaként, s hogyéletem alkonyán támaszom legyen. A korinthosziak nem ajánlották nekem, hogy négy unokám valamelyikét küldjemel uralkodónak, mert azt megtehetném. Ephürében nem szeretik a minüaiakat, márpedig Phrixosz fiai azok. Elég kár.Ami csapás érte Görögországot, azért nem lehetek felelős, köszönjék a gaz akhájoknak, meg azoknak, akik bedőlteknekik. A csapásokhoz tehát semmi közöm. Ami a második üzenetet illeti: higgyem el, hogy a Kimondhatatlankétféleképpen szól, ha más-más alakban nyilatkozik meg? Kolkhisz Madárfejű Anyjaként szentül megparancsolta

híveinek, hogy férfiember csontjai nem temethető

k Kolkhisz megszentelt földjébe. Márpedig Kolkhisz királyának aMadárfejű Anya parancsait kell követnie, előbbre valóak azok a Pélion-hegyi Kancafejű Anya szavánál. Arra kérlek,ne szólj nekem erről többet, mivel Phrixosz halálakor kérdést intéztem a papi testülethez, hogy eltemethetem-ecsontjait vagy sem, és határozottan megkaptam rá a választ. Phrixosz Kolkhiszban halt meg, és kolkhiszi módratisztes temetésben részesült.

A göndör hajú tanácsnokok helyeslőén bólintottak e szavakra, sőt késük nyelével le is kopogták az asztalon.Iaszón nem szólt semmit, valósággal megkönnyebbült, hogy Aiétész nem fogadta el Apszürtosz javára egykorialattvalójának nem létező ajánlatát, s azt remélte, hogy a csontok eltemetése kérdésében mégis megtalálják majd amegoldást.

Délután felkereste Iaszónt a király bizalmas üzenetével Phrixosz fia, Phrontisz. Az üzenet így szólt: a Madárfejű Anya nem tiltotta meg kifejezetten, hogy elvigyék Phrixosz csontjait, s Kolkhiszon kívül temessék el. Ha tehát Iaszóntitokban s a maga kockázatára hajlandó leszedni maradványait a magas jegenyéről – éjszaka nem lesz őrség a

temetőben –, biztonságosan elviheti, eltemettetheti másutt, esetleg Görögországban. Aiétész fiaként szerettePhrixoszt, és nagyon fájlalná, ha miatta volna szellemének szenvedésben vagy kellemetlenségben része.

Az üzenet nem egészen volt kedvére Iaszónnak, mert az istennő parancsa szerint Phrixosz csontjait el kelltemetnie, mielőtt az aranygyapjú ügyében bármit is tenne. Őszintén megvallotta Phrontisznak ezt a nehézséget.

– Titokban elvezetlek majd Neaira lakosztályába – mondta erre Phrontisz –, húgom ugyanis visszatért már apalotába, míg a vacsoránál ültünk. Ne szólj róla, hogy el akarod vinni az aranygyapjút, csak annyit mondj, hogy azistennő parancsa folytán el kell temetned apja csontjait, mielőtt elhagyod Kolkhiszt, nem pedig utána. Gyorsészjárású teremtés, és talán tud majd olyan kiutat, mely nem sérelmes senkinek.

Iaszón örömmel fogadta el az ajánlatot, annál is inkább, mert így alkalma nyílt bizalmas beszélgetésre az ifjúNeairával. Phrontisz kerülő úton kísérte a lakosztályához, s a leánytól értesült, milyen ellenszenvvel fogadta Médeia avén albánnal kötendő házassága tervét. Mert Aiétész reggel, mikor visszatért palotájába, szigorúan megtiltotta

Médeiának, hogy egy szóval is említse bárkinek a házasságot, mégsem tudta megállni, hogy öreg dajkája nyakába



170/264

borulva el ne sírja bánatát. Tőle tudja Neaira az egész históriát. A sötét szemű Neaira most azt sem tudja, hová legyenbúbánatában. így szólt Iaszónhoz.

– Ó, Iaszón, sokat utazott kedves rokonom, úgy lesújt engem ez a dolog, hogy elviselni is alig tudom. Attól tartok,

beleőrülök, ha nem sikerül eltéríteni a királyt szándékától. Olyan volna ez a házasság a ragyogó Médeia s a véntetűzabáló Sztürosz között, mintha gyönyörű fehér rózsát párosítanának undok, meztelen csigával. Talán te ésbajtársaid megmenthetnétek. Nem vihetnéd-e magaddal Görögországba, kedves Iaszón uram? Feleségül vennéd, ésvisszahelyeznéd Korinthosz trónjára, valóra váltván Brimó szent jóslatát!


– Fontold meg szavaidat, hercegnőm. Kockáztathatom-e én a halált azzal, hogy megszöktetem a király egyetlenleányát, ő pedig megteheti-e apjával szemben, hogy unszolásomra velem szökik Görögországba? Megvallom, bárcsak egy röpke pillantást vetettem reá ma reggel, mikor a körtefánál a korlátra könyökölt, máris szerelem járta át aszívemet, de őrültség volna azt képzelni, hogy benne is hasonló szenvedély lobog irántam, így inkább igyekszemelfeledni különös szavaidat, bár teljes szívemből hálás vagyok értük. Drága rokon, most azzal bizonyítsd be jóindulatodat irántam, hogy nemes atyád csontjait illetően adsz nekem tanácsot. Mert a Pélionhegyi Fehér Istennő

határozottan azt parancsolta, földbe kell helyeznemő

ket, mégpedig mielőtt elhagyom Kolkhisz földjét, nem utána.– Ezt csakis Médeia tudja elrendezni – felelt Neaira. – De előbb erre válaszolj: elmondhatom-e Médeiának, milyen

érzelmekről számoltál be az imént nekem?

Iaszón úgy tett, mint aki szerelmes félszegségében habozik, de aztán a következőképpen szólalt meg:

– Ha megesküszöl üdvödre, hogy pontosan adod vissza szavaimat, s olyan titok marad, hogy Médeián kívülteremtett lélek sem szerez róla tudomást, akkor hozzájárulok.

Neaira megesküdött, ahogy Iaszón kívánta, s utána vissza akart vonulni. Már megfordult, hogy távozzék, mikorIaszón feltett még egy kérdést:

– És Apszürtosz mit szól ehhez? Helyesli ezt a házasságot?

– Gyűlöli testvérét – mondta Neaira –, s örül mindennek, ami baj Médeiának. Tekintsd ellenségednek, amint én.

Hamarosan Phrontisz kereste fel Iaszónt azzal az üzenettel, hogy alkonyatkor eljön lakosztályába Médeia, feltűnés

nélkül maradjon távol a vacsorától. Iaszónnak ugrált a szíve örömében. Néhány óra alatt véghezvitte, ami napokig,sőt hónapokig is eltarthatott volna. De társainak egy szót sem szólt a dologról, s velük együtt részt vett délután abarátságos atlétikai mérkőzésen a kolkhisziakkal. A stadiont három oldalról épületek szegélyezték: a palotának akirályi család lakosztályául szolgáló szárnya, a testőrségi laktanya s a Nap istállói, ahol a Napisten tizenkét fehérlovát (ember soha nem ülheti meg őket) s egyetlen baljós fekete kancáját tartották minden képzeletet felülmúlóbecsben.

Az argonauták megegyeztek egymás közt, hogy a nyilvánosság előtt a legnagyobb szeretettel és tisztelettel veszikkörül Iaszónt, hogy fényében tündököljön Médeia előtt, aki a palota erkélyéről nézi végig a mérkőzéseket. Iaszónképviseli őket korongdobásban, íjászatban és ugrásban. Bár teljesítményei akármelyik görög versenypályán jelentéktelenek lettek volna, lelkes ünneplésre késztették a vendéglátókat. A kolkhisziak ugyanis bátrak, de tunya ésatlétikához nem szokott nép, ami pedig az íjat illeti, éppúgy, mint egyiptomi rokonaik, siralmas lövészek. Aiétésznem jelent meg a versenyen. Kijelentette, nem óhajtja feleleveníteni fiatalságának kellemetlen görögországi emlékeit,de valószínűleg sejtette, hogy kolkhiszi alattvalói nemigen nyernek díjat a mérkőzésen.

Tény, hogy az argonauták győztek minden számban, a csontkorongdobást kivéve, melyet gyerekes játéknaktartottak és lenéztek, a kolkhisziak viszont bámulatosán ügyesnek bizonyultak benne. Birkózásban Apszürtosz volt akolkhisziak bajnoka, és kiderült, hogy a legelemibb szabályokat sem ismeri. Kiállt Kasztór ellen, és azzal kezdte,hogy előreszökkent s el akarta kapni a térdét, Kasztór azonban gyorsabb volt nála, elkapta jobb kézzel Apszürtosz balcsuklóját, bal könyökét pedig bal kezével, aztán hirtelen megfordult, bal válla fölé húzta ellenfele karját, majdáthajította a fiút a feje fölött. A második menetben Kasztór, rá se hederítve, hogy ellenfele el akarta törni az egyikujját, nyomban jól megvetette a lábát, kilendítette egyensúlyából Apszürtoszt, és a következő pillanatbanszégyenszemre a hátára fektette.

Iaszón kimentette magát a vacsoráról azzal, hogy a megerőltető mérkőzések következtében hirtelen belázasodott,kénytelen takarókba burkolózva lefeküdni, kiizzasztani magát. Kolkhiszban mindennapos dolog a láz, senki sem

fogott gyanút.



171/264

Alkonyatkor meglátogatta Médeia. Bicegő, hajlott szipirtyónak álcázta magát, aki takarókat hozott a láz ellen.Iaszón rá se hederített, míg vénasszonyos, reszkető hangon meg nem szólította:

– Médeia vagyok, uram – azzal nagyot nevetett, letörölte arcáról a festett ráncokat, lerúgta otromba filcpapucsát,

lerántotta az ócska fekete vászonruhát magáról, s ott állt előtte szépséges-sudáran, arany babérlevelekkel ésfenyőtobozokkal hímzett pompás fehér öltözékében.

Iaszón nyomban ledobta magáról a takarókat, elefántcsont fésűvel lesimította a haját, és megállt magasan,délcegen vendége előtt, nyakán és vállán borostyánnal ékesített, aranycsipkével szegett bíborköntösben. Ezeket adrágaságokat a bebrüxök királyától, Amükosztól zsákmányolta, mikor palotáját kifosztották.

Álltak egy darabig egymással szemben, hallgattak, csak szemük beszélt, lenyűgözve, hogy a másik közelről mégszebb, mint távolról. Médeia arra gondolt, olyanok, akár két fa: ő maga sudár fehér ciprus, a férfi pedig fölébe nyúlóaranytölgy. Gyökereik egybefonódnak a föld alatt, ágaik egyszerre rezdülnek a déli szellőben. Nem szóval, nem iskézfogással köszöntötték egymást, hanem félénk, röpke csókkal. Ám Iaszón ebben az ünnepélyes pillanatbanszégyenérzetből nem élt vissza az alkalommal, s nem kezelte a királylányt olyan bizalmaskodóan, mint annak idejénHüpszipülé királynőt az első találkozáskor.

Iaszón szólalt meg először:– Szépséges hölgy, nem túloztak, akik szent varázserődről szóltak nekem. Vannak papnői az anyának, akik

varázserejű pillantásukkal a rontást és pusztítást szolgálják, te pedig önzetlen egyenességedben a gyógyítást és mások javát.

Médeia csodálkozva válaszolt:

– A férfinemből te vagy az első, aki megcsókolt, s akit magam is megcsókoltam, mióta mint gyermeket térdénlovagoltatott apám.

– Engedd remélnem – mondta Iaszón –, hogy kívülem nem is lesz többnek ebben a gyönyör űségben része, csakegy fiúcskának egy szép napon, amikor átölelve a nyakadat, megcsókol s anyjának nevez majd.

– Hogy lehetne az, szerelmem? Nincs tudomásod róla, hogy a vén Sztürosz, az albán tetűevő tart igényt akezemre, és királyságunk érdekében nem utasíthatom vissza ezt a házasságot, hanem mosolyogva kell követnem

komor hegyi várába, Kaszpiába? Ó, jaj, nem szólhatok erről többet, de azt mondhatom, a gyomrom is felfordul aziszonytól és undortól, ha erre a frigyre gondolok… de apám szigorúan megtiltotta, hogy egyetlen panaszszót isszóljak.

– Még az is megtörténhet – felelt Iaszón –, hogy a kolkhiszi anya palotátok kapujában sújtja agyon vén kérődet, habuzgón imádkozol hozzá. Mert úgy hallom, Albániában a Nap-isten vakmerőén egyenlőnek hirdeti magát anyjával, aHolddal. De méltatlan lenne hozzám, ha azt az ajánlatot tenném neked, amit igaz barátnőd, Neaira sugallt, hogy teddfélre apád iránti kötelességedet, és szökj meg velem, még mielőtt az a nyomorult beállít. Ha már olyan kis dologbanis pontosan tartod magad apád tilalmához, hogy nem emelsz szót a gyalázatos frigy ellen, amivel sivárrabszolgasorsra akarnak vetni, hogyan merészelnél szembeszállni vele fontosabb kérdésben?

Médeia nem válaszolt, csak felemelte lesütött szemét, nyíltan szembenézett vele, s így szólt:

– Phrontisz elmondta nekem, hogyan udvaroltál Lémnoszon Hüpszipülé királynőnek. Euphémosztól tudja.

Euphémosz nem vádol sem csalfasággal, sem kegyetlenséggel, de mégis, igaz-e, hogy két nap után elhagytad akirálynőt, s eszedben sincs visszatérni hozzá?

– Három nap volt az – felelt Iaszón pirulva –, és teljesen más eset, ehhez semmi köze. Véleményem szerint nembajtárshoz illően járt el Phrontisz, hogy ezt a régi históriát kitálalta neked, ezzel könnyen félrevezethetett volna téged,hamis színben tüntetvén fel előtted. Én inkább röviden elmondom, hogyan történt. Hüpszipülé királynő elsősorbanállamérdekből invitált ágyába, trónörököst akart, fiút, mégpedig előkelő apától. Engem és társaimat csodálatosvendégszeretettel fogadott, és faragatlanság lett volna tőlem, ha megtagadom kívánságát. Természetesen nem megyaz ilyesmi kedveskedés nélkül, miféle utód lenne abból? S azt sem tagadom, személyem vonzotta őt. Én azonban nemszerettem belé első látásra, mint beléd, sőt még a másodikra sem. Érzéseimet bizonyítja, hogy becsülettel lemondtamLémnosz trónjáról. S mit gondolsz, szépséges hölgy, hány férfi utasítana vissza olyan gazdag királyságot, akár mégúgy is, hogy csúf öreg nőt kell ölelnie hozzá? Hüpszipülé pedig fiatal, s általában szépnek tartják, holott jóvalmagasabb nálad (túl magas az én ízlésemnek). A haja sötét, nem aranyszőke, az orra egyenes, nincs az a nemes

sólyomhajlata, mint a tiednek. És sápadt ajka sem olyan csókra ingerlő, mint a te gyönyörű, piros szád. Könnyen



172/264

ment elfelednem Hüpszipülét, téged azonban akkor sem tudnálak, ha az egyiptomi f őnixet is túlélném. Az első pillanatban, hogy megláttalak, ugrálni kezdett a szívem ujjongó örömében. Tudod-e, hogyan táncol a napsugár egyfelső helyiség meszelt mennyezetén, ha odavetődik az udvarról a vízzel telt üst szél fodrozta felszínéről? így ugrált a

szívem, s táncol még e pillanatban is.– És mégis – szólt Médeia, s igyekezett megnyugtatni szívét, mely óvatosságra intette –, mégis, ha egyszer

felszabadulok Sztürosz hirtelen halálával, vagy valami más okból, és bensőségesebben csókolhatlak, nemcsak lopva,amiként az előbb, kénytelen lennék esküdet venni, hogy tisztesen feleségül veszel előbb, aztán pedig megosztodvelem Korinthosz trónját, mivel öcsém, Apszürtosz már lemondott igényéről javamra. Mindenekelőtt azonban aztkell kérnem tőled, vigyél el az isztriai Aiaia szigetére, ahol atyám testvére, Kirké uralkodik, s álmomban magáhozinvitált.

Iaszón tudta, hogy Médeia szorult helyzetben van, s azt gondolta, bizalommal lehet hozzá.

– Szívesen leteszem a kívánt esküt – mondta –, ha te is megesküszöl, hogy segítségemre leszel kettősküldetésemben, amiért hazádba érkeztem.

– Mi az a kettő? – kérdezte Médeia. – Eddig csak arról tudtam, hogy a Pélion-hegyi Kancafejű Istennő kívánsága

szerint görög módra kell eltemetned Phrixosz csontjait, mielőtt elhagynád Kolkhiszt. Örömest segítek neked ebben,már a módját is tudom. Holnap érkezik hozzánk Ideiesszasz, Moszkhia királyának legidősebb fia a rendes évi járandósággal. Mint mindig, ki fogja kérni Prométheusz hérosz jóslatát, aki nagy becsben áll népénél, mivelmindeddig igaznak bizonyultak az általam közvetített válaszai. Ezúttal többek között tudtára adatik Ideiesszasznak,hogy Prométheusz kedveli a moszkhoszokat, és mindenkor kegyesen eligazítja őket tanácsával, valahányszorrendkívüli esemény zaklatja fel lelkűket. Ezért azonban fényes kövekből sírt kell építeniük, pontos másátPrométheusz szentélyének, s abba az előírt szertartással el kell temetniük egy hérosz csontjait, melyeket majdIdeiesszasz saját ágyában talál meg lakosztályába térvén. A csontok eredetét titokban kell tartania mindaddig, mígújabb jóslat nem rendelkezik felőle, és a héroszt csupán a Jótevő néven említheti. Ezen a néven lesz ezentúl jóslatadóhérosz a Fehér Istennő, a pélioni Inó szószólója. Azt már nem fedem fel a herceg előtt, hogy e néven tisztelikEphürében Inót, aki Kolkhiszba küldte Phrixoszt, s mikor tébolyában megölte fiát és öngyilkosságot követett el, egylett a Soknevű Anyával.

– Ezt csodálatosan kieszelted – mondta Iaszón –, de ki lopja el a csontokat, hogy Ideiesszasz ágyába csempésszeőket?

– A szinópéi kereskedő, Autolükosz, a világ legügyesebb tolvaja. Phrontisz közli majd vele, mit kell tennie. Mostlássuk a másik kérdést. Homályosan kettős küldetésről szóltál. Miféle isteni megbízást kell ezenkívül végrehajtanod?


– Esküdj meg előbb övedre, hogy soha szóval, jellel vagy tettel nem árulod el küldetésemet teremtett léleknekmindaddig, míg biztonságban haza nem érkeztünk Görögországba.

Médeia letette az esküt.

– Az aranygyapjút kell elvinnem Prométheusz szentélyéből – mondta Iaszón –, s visszahelyeznem a Kosistentölgyfa képmására a Laphüsztiosz-hegyen.

Médeiának tágra nyílt a szeme, ajka szétvált az iszonyattól. Csak suttogva volt képes megszólalni:

– És tőlem kéred ezt, Aiétész lányától, Prométheusz szentélyének papnő jétől?

– Tőled – felelt Iaszón –, mégpedig az anya kifejezett utasítására.

– Hazudsz – kiáltotta fölháborodva a másik –, hazudsz! Azzal sarkon fordult, és zokogva kirohant a szobából,amint volt, álruha nélkül. Iaszón szólni sem tudott az elképedéstől.

Szerencsére vacsoraidőben üresek voltak a folyosók. Médeia észrevétlenül tért vissza lakosztályába. Iaszónmagára maradva széttárt karral ujjongott:

– Okosan tettem, hogy egy szót sem szóltam s egy ujjal sem tartottam vissza, mikor kirohant. A férfi sose fussonegy szerelmes nő után. Bolond az a halász, aki vízbe ugrik a horgára akadt hal után. Ez az én tündöklő halam semutazhat messzebbre, csak ameddig a zsinegem ér, az pedig erős, nem szakad el.

Aznap este az ablakból nézte, amint Médeia feszesen állva fényezett szekerén, eszeveszetten hajtja öszvéreit Aia

utcáin, ki a keleti kapun, az alvilági Brimó temploma felé. Dereka köré csavarta a gyeplőt, és jobbjában ostort



173/264

pattogtatott. Kétoldalt egy-egy ifjú papnő lapult mellette, négy pedig szekere mögött futott térdig feltűrt ruhában, félkézzel a kocsiba kapaszkodva. Hajszolta az állatokat dühös kiáltásokkal, a nép pedig rémülten tért ki az útjából, méga tekintetét is kerülve, Iaszón tűnődve bámult utána, s közben az ablak előtti jegenyéről egy varjú cserregett hozzá.

Mopszosztól, aki éppen mellette állt, megkérdezte, mit mondott a madár.– A varjúnak csak két témája van – felelt Mopszosz –, az idő és a szerelem. Ez szerelemről beszélt, és biztat, hogy

minden rendben lesz.



174/264

HARMINCHARMADIK FEJEZETAZ ARANYGYAPJÚ MEGSZERZÉSE

ásnap reggeli után Iaszón meghívta Aiétész királyt, hogy látogassa meg lakosztályában. Tüntető hálávalés tisztelettel fogadta. Még a királynak azt az elhatározását is magasztalta, hogy Kolkhisz javára leányaboldogságát is kész feláldozni.

– Sajnos, királyom – mondta –, a korona sokszor keserves fejdísz a szerető apa számára!

Aiétész a homlokát ráncolta:

– Miért ne lehetne boldog az én Médeia lányom? Először is szabadon dönthet, hogy elfogadja-e vagy kikosarazzaaz általam javasolt kérőt. Albánia gazdag ország, s az öreg uralkodó hamarosan meghal, azután pedig Médeiauralkodik tetszése szerint. Ó lesz majd a királyt a trónon követő fiúk anyja, és Albániában az anyakirálynő kezébenvan a legnagyobb hatalom.

– Már megbocsáss – mondta Iaszón –, nem tudtam, hogy Médeia a házasság mellett döntött-e, s a kaukaszosziszokásokban sem vagyok ismerős. A magam részéről szívesebben lennék a leghitványabb alattvaló a te országodban,mint egyeduralkodó bármely szomszédos királyságban, ha választhatnék.

Hosszasan dicsőítette Kolkhisz szépségét és termékenységét, ahol szántás-vetés nélkül is terem minden jó, majdgratulált Aiétésznek, amiért sikerült zavartalan összhangot teremtenie különböző vallású alattvalói között. És mostIaszón megmutatta a királynak Phrixosz csaknem szétmállott csontvázát, melyet Autolükosz lopott ki a jegenyérefüggesztett lóbőrből. Aiétész fogairól ismerte fel a koponyát (mert Phrixosznak hézagos fogsora volt), és újraelsiratta. Keserves látvány volt, a csontokat vastagon belepte a penész. Iaszón pedig a király füle hallatára parancsot

adott Autolükosznak, hogy óvatosan juttassa el a maradványokat az Argóra, s helyezze el a kormányos ülése alattlevő dupla fenekű ládában. Autolükosz el is vitte, csak éppen nem az Argóra. Először Neaira lakosztályába mentvele, aki négy bátyjával együtt várta már, hogy kegyelettel megtisztogassák a csontokat, Autolükosz pedig mindenegyes csontot átfúrt finom árral, keskeny bőrszíjat húzott át a lyukon, s összeillesztette a csontvázat. Mikor ezelkészült, türkizt helyeztek a két szemgödörbe, és Autolükosz elszállította a most már rugalmasan egybefüggő csontvázat. Bevitte Ideiesszasz lakosztályába, melyet üresen talált, mint remélte. Ezúttal is ahhoz a cselhezfolyamodtak, mint annak idején Phineusz király palotájában: a szolgaszemélyzetet, valamint Ideiesszasz kíséretét egykülső udvarba csalogatta Orpheusz, lantjának csábos zenéjével. Gyönyörködve álltak ott, aztán meg mintha földbegyökerezett volna a lábuk, amikor a varázsló Periklümenosz mutatta be mágiáját. Nemcsak azt, amit már azargonauták láttak tőle, mielőtt a Fekete-tengerre tértek volna, hanem annál csodálatosabbat is. Kétélű kardot nyelt el,s mintha nem lakott volna jól, még egy széles fejű lándzsát is, lefelé fordítva, aztán szép simán előhúzta hátulrólmindkettőt. Egy tiszta vízzel telt tartályba fából készült kacsát dobott, aztán varázsigével vihart keltett a vízben, és az

kivetette magából a kacsát. Periklümenosz lehajolt, föl akarta venni, de a kacsa széttárta szárnyát és hápogva elrepült.Autolükosz titkon jelt adott Periklümenosznak, hogy fejezze be mutatványát, mire a moszkhosz kíséret nagy

kelletlenül visszatért kötelességéhez, s mikor benyitottak a lakosztályba, azt látták, hogy hercegi gazdájuk takaróiközt fekszik az ágyban, gyapjú hálósipkával a fején, arccal a falnak. Szólni nem mertek hozzá, csak leültek a földre,hogy bűnbánóan kivárják ébredését. Elképedve bámultak azonban, mikor hamarosan belépett Ideiesszasz, ügyet semvetett ideges köszöntésükre, hanem egyenesen az ágyhoz lépett, tisztelettel mélyen meghajolt, mert jól tudta, mit talála takarók között. Felhajtotta, s ott feküdt a hérosz fehérre csiszolt csontváza, amint a jóslat megmondta. Egyikkezében tigrisfarkat tartott, ami jó elő jel Moszkhiában, a másikban pedig Ideiesszasz botja volt, mintha gyalogosankészülne hazájába.

Ideiesszasz apróra kifaggatta négy szolgáját, mit tudnak a dologról. Az első rémülettől vacogó foggal azt állította,hogy egy pillanatra sem távozott helyéről egyikük sem. A második vakmerőén kijelentette, hogy a csontváz kopogásnélkül, egyszerűen csak bejött az ajtón, a harmadik hozzátette, hogy a csontváz a koponyájáról csavarta le a

M



175/264

tigrisfarkat, s annak a helyébe húzta fel a hálósipkát, majd fogta a botot, kilencet koppantott vele a padlón, aztánszépen befeküdt az ágyba. A negyedik meg azt hajtogatta, hogy őt és társait áhítattal töltötte el a rejtélyes esemény, sezért szótlanul lekuporodtak az ágy előtt, tisztességet szolgáltatván a benne fekvőnek, míg Ideiesszasz megérkezik. A

moszkhoszok ugyanis találékonyak a hazugságban, túltesznek még a krétaiakon is.Ideiesszasz örömmámorban úszott. Tisztes magatartásukért remek elefántcsont nyelű khalübiai vadászkést

ajándékozott a négy szolgának, s egy ideig ő is szent hallgatásba merült. Utána ciprusfa ládában helyezte el acsontvázat, guggoló helyzetben, és nyomban sietett búcsút venni Aiétésztől. A jóslat ugyanis óva intette, hogykéslekedjék.

Iaszón a város faláról szemlélte a moszkhosz küldöttséget, amint a Phaszisz partjának kanyargós útjánöszvérháton keletnek tartott. Súlyos kő gördült le a szívéről. Médeia tehát megadta jósszavaival Ideiesszasznak amegígért utasításokat. Ez nemcsak azt jelenti, hogy Phrixosz csontjai hamarosan szertartásos, tisztes temetésbenrészesülnek, hanem azt is, hogy Médeia cinkosságot vállalt apja félrevezetésében, mivel Aiétész azt akarta, hogy amaradványokat Görögországban temessék el, nem Moszkhiában. Iaszón biztos volt benne, minél jobban közeledikSztürosz érkezésének napja, annál erősebb lesz a kísértés Médeiában, hogy az övéhez kösse sorsát, még akkor is, haezért el kell rabolnia Prométheusztól az aranygyapjút.

Ám a következő három nap folyamán semmi élet jel nem érkezett Médeiától. Nem volt hajlandó fogadni Phrixoszfiait, még Neairát sem, akit azzal vádolt, hogy ő idézte elő ezt a fordulatot.

E nehéz időszak utolsó napján, kora reggel Iaszón a palota kertjében sétálgatott, mikor sziszegő hangot hallott afeje fölött, s feltekintve az ágon, a levelek között repeső fejecskét pillantott meg. Nem kígyó volt, mint hitte, hanempettyes nyaktekercs, amit kígyómadárnak is szoktak nevezni; a madarász kelepcéjében akadt fenn. Iaszón nyombanelmondta Ixión hérosz csalhatatlan szerelmi varázsigéjét, melyet Philarától, Kheirón kentaur anyjától tanult.Kiszabadította a madarat a kelepcéből, és az ixia növény levelei között tarsolyába rejtve, magával vitte a palotába.Nagyon megörült, hogy talált a közelben ilyen növényt. A palotában szerzett egy horogkereszt küllő jű tűzkereketmeg egy jó száraz f űzfadarabot, és felvitte magával a lakosztályába. Éjszaka nőalakot faragott ki a fából, majdMédeia néven szólította, szerelmes szavakat suttogott hozzá, szoknyának egy darabka bíborszövetet csavart aderekára, melyet Autolükosz szakított le titokban Médeia ruhájáról, mikor vacsorához igyekezett a folyosón.

Iaszón a kereket tengelynyílásánál a baba köldökéhez erősítette, mely a szerelem központja a női testben, aztánbekente a nyaktekercs csőrét és karmait az ixia leveléből kipréselt nedvvel, majd a kiterjesztett szárnyú madaratrátette a kerék horogkereszt tengelyére. Egyre gyorsabban forgatta a kereket, s közben a varázsigét mormolta:

Már, ha késő n, ha korán,Kakukk öccse, csíz komám,

Idejöjjön az a lány.

Olyan sebesen forgott a kerék, hogy végül tüzet fogott a Médeia baba, és Iaszón lélegzetével addig élesztgette atüzet, míg finom hamuvá nem égett. Akkor kiszabadította a kábult nyaktekercset, árpaszemet szórt eléje, és mikorfelcsipegette, az ablakpárkányra tette. A madár kis idő múlva elrepült.

A negyedik éjszakán éjféltájban a Phaszisz túlsó partján, délkeleten, apró fény tűnt fel a távolban: a fenyőfábólrakott hatalmas máglyatűz volt az, mellyel Ideiesszasz jelezte, hogy hazaérkezett a csontokkal. Eljött hát az ideje,hogy Iaszón az aranygyapjú megszerzéséhez kezdjen. Neairával a következő üzenetet küldte Médeiának:„Gyönyörűséges hölgy, szívből köszönöm kegyes segítségedet a csontok eltemetése ügyében. Jutalmazzon érteboldogsággal a Madárfejű Anya. Mivel azonban nem segíthetsz nekem másik küldetésemben, melyről szóltamelőtted, nem marad más választásom, örökre búcsút kell vennem tőled. Két nap múlva hajnalban indulok, üres kézzel,de magammal viszem fájó szívemet, melynek kínját soha nem csillapítja majd asszony szerelme. Gondolj majd rám,boldogtalanra, házasságkötésed reggelén.”

Neaira félt fölkeresni Médeiát, mivel legutóbb, mikor nála járt, ridegen kikergette szobájából, s ahogy ránézett,olyan félelmetes volt, mint egy Gorgó. Bátyjai azonban rávették, hogy menjen el hozzá.

Mikor belépett, Médeia aludt. Sikoltva ébredt iszonyú álmából, émelyegve az undortól. Átölelte Neaira nyakát,magához szorította a lányt, és felkiáltott:

– Nem, ezt nem bírom. Ezt a szörnyűséget nem tudom elviselni!



176/264

Neaira gyengéden nyugtatta:

– Hidd el, drágám, nem harcolhatsz a sors ellen, mivel a sors maga az anya. A sors pedig Ephüréhez és Iaszónhozköt téged, nem Albániához és Sztüroszhoz. Gyere, vedd elő kígyóövedet, dobd fel a levegőbe, meglátjuk, mit mutat.

Médeia így is tett. Az aranykígyó elnyúlt a földön, mikor leesett, és ékköves feje kelet felé mutatott. Neairaboldogan kiáltott föl:

– Merre van Ephüré, s merre az albán hegyek? – kérdezte, utána pedig szóról szóra elmondta Iaszón üzenetét, shozzátette:

– Ideiesszasz biztonságban hazaért apám csontjaival a moszkhosz hegyek között fekvő városába. Phrixoszboldogtalan lelke végre megleli nyugalmát, s én örök hálát érzek emiatt Iaszón iránt. Teljes szívemből sajnálom,hogy annyira gyötrődik. Miért bánsz vele oly kegyetlenül, Médeia? Ó, bárcsak én meggyógyíthatnám a Gyógyítót!

Kövér könnycseppek hulltak Médeia szeméből, és így felelt:

– Szeretem, nagyon is, elviselhetetlen szenvedéllyel. Hiába akarom, nem tudom kitépni lelkemből a képét.Lüktető fájdalmat érzek a köldök táján, s onnan rézsútosan fel egészen a tarkómig, mintha alulról felfelé döfött volnaát Erósz nyila. De szabad-e kereszteznem apám szándékát, aki iránt kötelességgel tartozom? Belepusztulna, ha márnem lennék itt, mire Sztürosz király értem jön, hogy házastársul vigyen magával. Ma éjjel nem tudtam aludni.Fölkeltem és felöltöztem jóval éjfél után, mikor már a kutyaugatás is elhallgat, és semmi nesz nem hallatszik a városfelől, csak az őrszemek időt jelző kiáltása. Iaszónhoz akartam menni, hogy szóljak vele. Halkan nyitottam ki azelőcsarnok ajtaját, ahol tizenkét lánycselédem alszik, s már csaknem a folyosóra értem a fekvőhelyek közt, devisszakergetett a szégyen. Háromszor esett meg velem ugyanez, míg végül gyógyszeres kamrámba mentem,kétségbeesésemben elővettem méregládikómat, és egymás után csavartam le az edénykék fedelét. És most eszembe jutott, ha megölöm magam, testi szememmel sosem látom többé Iaszónt, ő pedig más nőt vesz majd feleségül. Azöngyilkosság hírnevemnek sem használ, mert közel s távol minden város csak gyalázatomat harsogná. A kolkhisziasszonyok, valahányszor nevemet hallanák, mellük közé köpnének, mondván: „Beleszeretett egy aranyszőkeidegenbe, és bolond módon meghalt, szégyent hozva hazájára és apjára.” így hát félelemtől reszketve eltettem aladikot. Leültem egy alacsony zsámolyra az ágyam mellett, és tenyeremre támasztva állam, virrasztottam, mígmegszólaltak a kakasok, és azt reméltem, hogy talán a nappal kegyesebb lesz hozzám, mint volt az éjszaka.Ostobaság volt effélét képzelni. Mit tegyek, Neaira, ó, mondd, mit tegyek? Száguldanak a gondolataim vészeskörben, melyből nincs kiút. Szakítsd meg e kört, drága barátnőm, egy szavaddal, mert beleőrülök ebbe a kavargásba.Te mondd meg, mit kell tennem, s én megfogadom szavadat, bármit mondasz.

– Menj Iaszónhoz – felelt Neaira. – Ezt a szerelmet a Madárfejű Anya keltette benned, s már ezért sem csekélység.De Neairának sejtelme sem volt róla, milyen feltételt szabott Iaszón, hogy magával vigye Médeiát, ő pedig nemárulhatta el. Ha tudja, talán nem biztatja annyira, hogy szökjön meg Iaszónnal. Neaira kisgyermek kora óta mélységesáhítattal tisztelte Prométheuszt, és irtózott volna a gondolattól, hogy megfosszák az aranyereklyétől.

Médeia hát döntésre jutott magában, márpedig ha ő egyszer elindul egy új ösvényen, nem torpan meg, s nem tér leróla többé, így szólt Neairához:

– Közöld Iaszónnal, hogy megteszem, amit kíván, de csakis az anya nevében, s ezentúl már nem atyámhoz f űz akötelesség, hanem egyedül hozzá, mindaddig, míg méltatlanná nem válik az anyához. Soha nem hagyom el, mert

hiszek benne, hogy ő sem hagy el engem soha. – És most átnyújtott egy balzsamot Iaszón számára, dörzsölje be veletestét, de előbb mosdjon meg háromszor folyóvízben. Végül megmondta, hol legyen Iaszón pontosan éjfélkor.

Másnap reggel megjelentek Sztürosz király előőrsei, feltűnő tégla alakú pajzzsal, tigrisbőr sapkában,megdöngették a város keleti kapuját, bebocsátást kérve uruknak, aki nyomban meg is érkezett cintányérpengetés éshangos kürtszó közepette, két deres öszvér vontatta hordszékében. Sztürosz nyájas öregúr volt, szakálla gyér, aprószeme vidám. Udvaroncaiból s belőle is dőlt a romlott hal szaga, mert az albánok, mielőtt megennék, napokra elássáka halat, meg a fokhagymabűz, a magas hegyek közt ugyanis sok fokhagymát esznek, szédülés ellen. Aiétész odasúgtatanácsnokainak:

– Kifüstöltetem kénnel az egész palotát, amint véget érnek a lakodalmi ünnepségek. Addig kérlek benneteket,tűrjétek el a bűzt kolkhiszi hősiességgel!

Médeiát bemutatták Sztürosznak, az pedig, bár meglepődött, sőt megütközött szőkesége láttán, megkérte a kezét.

Médeia sem igenlő, sem tagadó választ nem adott, hiszen

ő már elkötelezte magát, csak engedékenyen megjegyezte:



177/264

– Uram, ha majd udvarodban leszek, megfestem hajamat tintahal levével, vagy amivel parancsolod. Addigazonban ne kívánj ilyet tőlem, mivel sértenénk a kolkhisziak vallásos érzését, akik ezt a színt a mézzel s az arannyalkapcsolják össze, és szerencsének tartják.

Alivei Sztürosz a vártnál nagyobb kísérettel érkezett, néhány idősebb embert, az albán Napisten papjait, a belső csarnokban szállásoltak el, ahol a bronzbikák állnak, s ez kedvezett Médeia terveinek. Mikor mindenki zárt ajtókmögött aludta kábítószeres álmát, éjszaka a zenészek karzatának ablakán belopakodott Iaszón és Autolükosz. Hosszúszelleműző varázsigét mormolt Autolükosz Médeia utasítása szerint, majd vakmerőén a bikákhoz ment, s előbbegyiket, majd a másikat kalapáccsal, vésővel kibérelte. Eredetileg Argoszra bízták ezt az iszonyú feladatot, de ő bikaember volt, és vallási okokból nem vállalhatta. Autolükosz a farkastestvériségbe tartozott, és nevetve teljesítette,amit kívántak tőle. Megfelelőbbet nem is találhattak volna nála, hiszen egy ideig farkasemberként kószált. Részt vetta nyolcévenként rendezett farkasünnepségeken, mikor a tóparti lakomán egy fiú zsigereit keverik farkaszsigerekközé. Akinek a fiú zsigere jutott, tölgyfára akasztja ruháját, átúszik a tavon, és a következő ünnepségig farkasként él afarkasok között. Ez történt Autolükosszal.

Iaszón kibontotta a magukkal hozott batyut, melyben kettős járom, hám és faeke volt. Befogták az ekébe abikákat, mondván:

– Mostantól fogva ökrök lesztek! – Iaszón fáklyája fényében úgy látták, mintha t űz lobbant volna az állatokszemében a dühtől, de sem neki, sem Autolükosznak nem árthattak, mivel nyomban kimásztak a karzati ablakon, ígyvált valóra Aiétész álma, melyet botorul elmondott Médeiának, mielőtt megvallotta a Napnak. A hullócsillag ésPrométheusz riadt kiáltása még rejtély maradt.

Médeia fején a Prométheusz tiszteletére viselt f űzfa koszorúval várta Iaszónt a hérosz szentélye közelében levő sűrűben. Alig indult még növekedésnek az újhold, és időnként elsötétítették a kelet felől rohanó felhők. Médeia lelkenyugodt volt, bár időnként görcsösen megrezdült benne valami, amint a hajót is felkapja még egy-egy hatalmashullám, miután már elült a vihar. Brimónak töméntelen áldozatot mutatott be, s az istennő kedvező jelekkelajándékozta meg.

Hamarosan Iaszón határozott lépteit hallotta az ösvényen. Médeia szíve hangosan kalapált, és suttogva kérdezte:

– Véghezvittétek? Minden sikerült?

– Véghezvittük, minden sikerült – felelt Iaszón. – Engedd, hogy megcsókoljalak, szőke szerelmem, hogy erőtadjak neked félelmetes feladatodhoz.

Mintha tűz futkározott volna a lány ereiben, mikor megcsókolta, szíve is majd kiugrott a mellkasából. Kiszaladt azerő a testéből, és sötét köd borult a szemére, de eltaszította magától Iaszónt, s bágyadtán felkiáltott:

– Hanem most rajta, szerelmem! Éget a csókod, mint a darázscsípés. Bár sose születtem volna király lányának!

Női álruhát adott neki, kendőt a fejére, kezébe kosarat tett, melyben fekete kakas volt, egy zacskó árpaszem megegy kovakés. Még figyelmeztette:

– Húzd össze magad, rejtsd el a termetedet, bicegve járj, álladat burkold a kendőbe, és mutass alázatot irántam. Habárki megszólít, tedd ujjadat a szádra, tagadóan rázva fejedet.

Iaszón engedelmeskedett, s ezúttal nem követett el ostobaságot, emlékezve, milyen rosszul szerepelt Argosz

szolgájaként a lapithák között.Együtt mentek végig a fekete ciprussal szegélyezett fasoron, s a szent liget bejáratához érkeztek.

Két őrszem állt ott csatabárddal, bikaálarccal, bikabőr köpenyben, melyen még a farok is rajta volt. Médeia ajkáraillesztette ujját, mire mindkettő jüket beengedték a tisztelgés után. Médeia átvágott az udvaron, nem nézett se jobbra,se balra. Iaszón három lépéssel mögötte haladt, míg el nem érték a belső szentély kis bronzkapuját. Ott Médeiaelővette bronzkulcsát, kinyitotta a kaput, s bejutottak a kövezett labirintusba, melynek fala bronzrácsozat közé sűrűnültetett tiszafákból volt. Médeia hol ebbe, hol abba az irányba vezette Iaszónt, halkan dúdolva, valahányszorfordulóhoz ért. Némelykor megállt, fülelt, s újra énekelni kezdett.

Iaszón egyszer csak különös zizegő-kaparó neszt hallott. Médeia felsóhajtott:

– A kígyó elhagyta a szentélyt. Most foglalja el őrhelyét a fán.



178/264

A legbelső, szerpentinkővel kirakott szentélyhez vezette, amely egyenlő oldalú háromszög alakú volt, s éppenmikor Iaszón belépett, teljes fényében tűnt elő a hold a felhők mögül. A háromszög legtávolabbi csúcsánál, a szentállkapcsot és köldökzsinórt rejtő kerek, fehér sírbolt mögött magas, öreg ciprus nyúlt a magasba.

Iaszón kapkodta a levegőt. Célhoz ért végre fáradságos útja után, de most szívesen adna öt évet is az életéből, haott lehetne a gömbölyű Hüpszipülé mellett Lémnoszon, kockán nyerne tőle csókot az ágy festett mennyezete alatt, shallgatná a madarak édes énekét a rózsabokrokról, melyek az ablak előtt virítanak. Ott ragyogott előtte azaranygyapjú a ciprusra kötve, kis deszkatető védelme alatt. Fejjel lefelé fordították a Kosisten megcsúfolásául, és a fakörül tekergőzött Prométheusz kígyó. Ingatta a fejét, amint Médeia görögül énekelt neki, s kidugta villás nyelvét.Iaszón úgy látta, a kígyó hossza egy jó növésű férfi magasságának négyszerese lehet, vastagsága pedig, mint egycomb.

Médeia kivette Iaszón remegő kezéből a kosarat, és fölhajtotta a fedelét. Elővette a kakast, kiszabadította fejét,lábát, letette a földre, és árpaszemeket szórt elébe.

Aztán halk, hízelgő hangon énekelni kezdett a kígyónak:

Prométheusz, a fekete kakast,Fogadd el az áldozatot,érettem, aki Médeia vagyok,Széphajú Médeia vagyok,

Aztán aludj, Prométheusz, Míg a hajnal föl nem ragyog.

A hatalmas kígyó egész hosszában kinyúlva lejött a ciprusról, és feléjük kúszott, de Iaszón szagától megtorpant éssziszegő hangot adott, mert minden vadállat megérzi a rémült ember verítékének szagát. Médeia gyengéd szóvalnyugtatgatta, mint a nyűgös gyereket szokás, és sikerült is lecsitítania. De Iaszónt is csillapította a hangja, így a szagsem bőszítette a kígyót.

Prométheusz kígyó most észrevette a kakast, s lecsapásra készülve feléje tekergőzött. A kakas megérezte a

veszedelmet, már nem csipegetett, taraja lekonyult, és meglapult. A kígyó visszahúzta a fejét, majd olyan hirtelenvetette előre, mintha íjból lőtték volna ki.

– Hunyd le a szemed! – parancsolta Médeia –, halandó nem láthatja Prométheusz étkezését.

Iaszón lehunyta a szemét, mire megint kinyitotta, a kígyó már bekebelezte a kakast tollastul, csőröstül,mindenestül. Médeia a háta mögé nyújtotta kezét, Iaszónt keresve. Iaszón megfogta és ajkához szorította, de szólniegyikük sem mert.

A kígyó lassan visszakúszott őrhelyére, a ciprusra, és Médeia énekelt neki. Iaszón észrevette, hogy már nem azene ütemére mozog, hanem kábán vonszolja magát. Feje is egyre jobban lekonyult a kakas altatóval behintetttollától. A kettős szárnyú, sáfrányszínű kikerics levét préselte ki Médeia, melynek gyökere piros, akár a frissen szelthús, és azóta Prométheusz virágának nevezik. Teliholdnál fogta fel a gyökér levét háromszor csavarodó kaspikagylóhéjba.

Most Médeia borókalével telt permetezőt húzott elő a kebléből, és igen lassú mozdulattal a szent nyolcas számotírta le vele a levegőben a kígyó szeme előtt. A kígyó hamarosan elkábult, és borzongás rázta meg óriás testét. Gyűrűikinyúltak, és szinte élettelenül, kókadtan függött a fán az aranygyapjú lefelé lógó feje mellett.

– Szerelmem, Iaszón – szólalt meg sírva-nevetve Médeia –, menj, hozd el a jutalomdíjat, itt a kés!

Iaszón felmászott a ciprusra az elkábított kígyó roppant testén át, melynek érintése jeges volt, akár a halál. Átvágtaa bőrhurkokat, melyeken az aranygyapjú függött, megmarkolta a farkat, és máris mászott lefelé. Ösztönösenelfintorodott, mint aki savanyú bort ivott, de mikor leért és ismét kövezetét érzett a lába alatt, a siker áttüzesítettebensejét, s a dicsőségtől kigyúlt az arca.

Súlyos volt az aranygyapjú, az óriás csavaros szarvak s az aranyrojtok miatt. Iaszón a dereka köré csavarta, aruhája alatt. Most Médeia ismét kezébe adta a kosarat, elindult, Iaszón pedig mögötte haladt a labirintuson át.



179/264

Ismét átmentek a hadisten udvarán, se jobbra, se balra nem tekintve. A bikafejű őrszemek kaput nyitottak előttükés tisztelegtek. Háborítatlanul járták meg a ciprusfasort a városig, Médeia ment elöl, s egyikük sem szólt. Iaszón futniszeretett volna, Médeia azonban lassan, elgondolkozva lépkedett.



180/264

HARMINCNEGYEDIK FEJEZETMENEKÜLÉS MÁBÓL

ikor Iaszón és Médeia megpillantotta Aiát, a megegyezés szerint Iaszón kiáltást hallatott, a magnésziaileopárd bús üvöltését, melyre a város kutyái egyszerre ugatni kezdtek. Ez volt a jeladás Phrixoszfiainak, hogy kirobbantsák a véres zendülést, melynek leple alatt az Argó észrevétlenül elvitorlázik. A

palota más-más szárnyából rohantak elő teli torokból ordítozva, hogy valamennyi folyosó visszhangzóit bele:

– Borzalom, gyalázat! Bosszút a szentségtörő gaztettért! Aiétész felriadt magas heverő jén, félig felöltözve riadtankérdezte, mi történt, mire Phrontisz rohant oda hozzá, és jelentette:

– Baj van, királyom! A mocskos albán, kiszemelt vöd, megszentségtelenítette a palotádat. Kiherélte ésszégyenszemre kettős igába fogta taurosz szövetségeseid szent bikáit. De mit várhatunk az ilyen tetűzabálóvademberektől, akik minden rossz megtestesülését látják a bikában!

A szentségtörés híre futótűzként terjedt el a palotában, és Médeia taurosz anyja, a meredt szemű Idüia azonnalelküldte fiát, Apszürtoszt a hadisten szentélyébe, hogy hozza segítségül a bikaembereket. Hamarosan megérkeztekcsapatostul a fasoron át, és Idüia maga nyitotta ki előttük az északi kaput. Szó nélkül özönlöttek be a palotábacsatabárdjukkal hadonászva, a hosszú kötélen pörgetett bikahangú kereplő félelmetes kísérőzenéjére. Kitört a harc atauroszok és az albánok között, Aiétész hiába igyekezett szétválasztani őket. A tauroszok csatabárddal hasogattákszét a belső csarnokba vezető tömör ajtókat, ott látták istenük megcsonkított, megbecstelenített képmásait, s irtózatosbosszúszomj lángolt fel bennük. Záporozva sújtottak le a bárdok, míg rajtuk nem ütött a felső szintről albánlándzsásaival Sztürosz fia, és iszonyatos vérontással ki nem kergette őket.

Miközben váltakozó szerencsével folyt a csatározás, és tetemek borították a folyosókat s a bejáratokat, nagyAnkaiosz vezetésével az argonauták csendesen kilopakodtak az őrizetlenül maradt kapun, ahol a tauroszok bejöttek,és a városon át észrevétlenül igyekeztek a folyó felé.

Argosz és Naupliosz egy keskeny holtágban kötötte ki az Argót egy nyárfaliget árnyékában. Egy nemzedékkelezelőtt pontosan ezen a helyen vetett horgonyt Phrixosz, mikor az ellopott aranygyapjút hozta Aiétészhez. Iaszón ésMédeia már a hajón volt, mikor Ankaiosz csapatával sietve megérkezett, s így minden készen állt a menekülésre.Egymást lökdösve foglalták el helyüket a sötétben, mert a holdat nemcsak a felhők, hanem a nyárfák lombjai iseltakarták, és néhányan már karókkal kezdték eltaszítani a hajót a parttól. Lünkeusz azonban megszámolta a fejeket,és fojtottan felkiáltott:

– Állj! Egy ember hiányzik! Ne feledkezzünk meg eskünkről, argonauták! Nem hagyhatjuk cserben egyikbajtársunkat!

– Ki hiányzik? Ki nincs itt? – kérdezte türelmetlenül Iaszón, és panaszosán hozzátette: – Semmit sem látok ebbena sötétben, talán még te sem, Lünkeusz.

– Ki a padtársa Melampusznak, Poszeidón fiának? – kérdezte Lünkeusz.

– Az athéni Butész – suttogta Melampusz. – Igazad van, Lünkeusz, ő hiányzik.

– Butész, Butész, hol vagy? – kiáltozott Iaszón.

– Pszt! – figyelmeztették mindenfelől –, ne olyan hangosan!

– Butész! Butész! – szólongatta Iaszón egyre ingerültebb hangon, de választ nem kapott. – Nem tudja valaki, hollehet? – kérdezte már majdnem sírva.

Az athéni Phalérosz szólalt meg:

– Sajnos, nemes Iaszón, vagy egy órával azelőtt, hogy Phrontisz riasztotta a palotát, találkoztam a folyosónhonfitársammal, Butésszal. „Nézd csak, Phalérosz – mondta –, képtelen vagyok elhagyni Aiát úgy, hogy meg ne

kóstoljam a kolkhiszi hegyi mézet, amiről Autolükosz meg a két öccse azt állítja, hogy mérgező. Hoztam egy darabka

M



181/264

lépes mézet az azáleaerdőből. Szagold meg, pompás az illata. Kóstold meg, drága Phalérosz barátom, magamnak isez a szándékom, és akkor ketten tanúsíthatjuk, milyen hiszékenyek és ostobák azok a thesszáliaiak.” Erre én aztfeleltem: „Nem, Butész, nem teszem! Kiszemelhet, meg is találhat a baj, de én magam bizony nem keresem.” Akkor

Butész szájához emelte a lépes mézet, először csak nyalogatta, de aztán nagyot falt belőle. „Kesernyés, de üdítő azíze – mondta –, figyeld meg, fölpuffadok, meghalok-e tőle! Kóstold meg te is, kérlek, Phalérosz barátom!” Énazonban nem ettem belőle, egy csöppjét sem ízleltem. Mikor elváltam tőle, lépes mézet evett. Azóta nem láttam, snem is hallottam felőle. Ismét Iaszón szólalt meg:

– Apollón isten a tudója, milyen sürgős az utunk, s bizonyára fölment bennünket a kölcsönös segítség esküje alól,amit nevére fogadtunk. Ha most osztagot küldünk Butész megmentésére, aki talán meg is halt a méregtől, nemremélhetjük, hogy egy is épségben tér vissza közülük, s ha több evezőnk marad evezős nélkül, a hajóban levők semmenekülhetnek meg. Butész öntelt ostobasága most valamennyiünk halálát okozza, ne csak a magáét? Azt felelemerre: Nem! Rajta, argonauták, induljunk! Meneküljön Butész méhekről való tudománya segítségével Aia felbolydultméhkasából, melyet mi már megraboltunk az aranyszínű méztől, az aranygyapjútól, valamint az ifjú Méhkirálynőtől,Médeiától!

Az argonauták közül néhányan, de nem sokan, helyeselték ezt a józan beszédet. Többen viszont fölháborodvatiltakoztak, nemcsak az athéniak, hanem Apollón iránti hűségből Iphitosz, Mopszosz és Admétosz is, mert nemmerték megszegni az isten nevére tett esküjüket.

Eliszi Augeiasz megjegyezte:

– Így szól Apollón törvénye: „Semmit el ne túlozz!” Járjunk hát a Messzelövő kedvében azzal, hogy nem visszüktúlzásba elkötelezettségünket egy ostoba iránt.

Atalantét ingerelte ez a beszéd, kiugrott a hajóból, és feltette a kérdést:

– Melyik férfiban van annyi becsület, hogy megkockáztatja a visszatérést Aiába velem együtt? Mert Iaszón is,Augeiasz is gyáva! Hagyhatjuk-e, hogy kolkhiszi módra temessék el Butészt, s neki jusson az iszonyú végzet,melyből most szabadítottuk ki Phrixoszt?

Meleagrosz követte, s utána Iphitosz, Phalérosz, Mopszosz és Admétosz is, de Argosz sántasága miatt nem, és

mikor kis Ankaiosz látta, hogy a többiek vonakodnak,ő

ajánlkozott hetediknek. Most Atalanté megkérdezte:– Nem csatlakozik hozzánk valaki, aki beszéli a kolkhiszi nyelvet?

Phrixosz fia, Melanión jelentkezett.

– Veletek megyek. Hajam és arcom sötétebb, mint bátyáimé, észrevétlenül keveredhetek kolkhisziak közé, s énvagyok a legmerészebb közöttük.

Atalanté megdicsérte Melaniónt, s már indulni készült a nyolctagú csapat, mikor Iaszón visszahívta őket. KözölteAtalantéval, hogy túl sok evezőstől fosztja meg a hajót, a hét jelentkezőből ötnek maradnia kell. A lány Iphitoszt ésMelaniónt választotta kísérőül, de Meleagrosz is utánalopakodott a sötétség leple alatt.

A megmaradt legénység növekvő szorongással ült az Argó padjain. Mindenki fennhangon, segélykérőénimádkozott kedvelt istenéhez vagy istennő jéhez, s nagyszabású áldozati ajándékokra tettek fogadalmat. Iaszón ígyszólt hozzájuk:

– Bajtársak, álljatok készen, hogy fegyveresen segítsétek Atalantét, mikor visszatér csapatával. Mopszosz, tartsdkészen a kötszert és a balzsamokat a sebesültek számára. Lünkeusz, állj őrségre ott a Koshátnak nevezett magaslaton.

Ő maga azonban a hajón maradt, hogy Médeiát vigasztalja, akit rázott a zokogás, hogy szólni sem tudott.

Odabent eközben a palotaőrséget nem lehetett beavatkozásra bírni, mivel egyformán gyűlölték a tauroszokat és azalbánokat, s nevetve nézték, hogyan irtják egymást. Aiétész küldöncöt menesztett Iaszónhoz, és azonnali segítségetkért az argonautáktól. Kisvártatva visszatért a küldönc, s jelentette, hogy sem Iaszónt nem találja az argonautákszámára kijelölt szárnyban, sem a többi görögöt, csupán a Méhkirály (így nevezte Butészt) fekszik eszméletlenül afolyosón. Aiétész nyomban kitalálta, mi történt: a bikák megcsonkítását a görögök eszeltek ki, hogy egymásrauszítsák az albánokat és a tauroszokat, unokái pedig, akik ugyancsak eltűntek, cinkosai voltak Iaszónnak.

Aiétész nem késlekedett. Őrsége kapitányát száz emberrel a királyi rakparthoz küldte, hogy ha még ott van, fogjákel az Argót, maga pedig sógorához, a taurosz Perszész herceghez rohant, kérve, hogy azonnal parancsolja vissza

bikafejű

papjait. Nagy nehezen sikerült megmagyaráznia neki, hogy az albánok vétlenek a szentségtörésben s a



182/264

görögök a tettesek. Ennél is nehezebb volt közösen rábeszélniük Sztürosz királyt, hogy parancsolja vissza albánharcosait, mivel éppen fölényben voltak a tauroszokkal szemben. Fokozatosan mégis elült a harc, és helyreállt a renda palotában. Összeszedték a sebesülteket, lefektették őket, és bajtársaik legjobb tudásuk szerint bekötözték sebeiket.

Aiétész, hogy megnyugtassa Sztürosz királyt, kijelentette:– Majd meglátod, rokon, milyen kiváló orvos az én Médeia lányom. Úgy meggyógyítja órák alatt a csúf, mély

sebet is, hogy csak halvány forradás marad a helyén!

Alig mondta ki, szörnyű gondolat hasított az agyába. Mi van Médeiával? Hol volt egész idő alatt? Talán őt isbevonták az összeesküvésbe? Ő tervezte volna a bikák megcsonkítását, abban a reményben, hogy a tauroszok azalbán királyon torolják meg az istenükön esett sérelmet, s ő így megszabadul a gyűlölt házasságtól?

Leánya lakosztályába sietett, és iszonyú rendetlenséget talált mindenfelé, ruhadarabok hevertek a földön, a ládáknyitva álltak, összedobálva minden, mintha sietve kapkodott volna össze néhány holmit.

– Szóval elment! – kiáltott hangosan. – Képes volt elmenni az én Médeia lányom! De az nem lehet, hogy azistentelen görögökkel! Akkor hát kivel? – Az elképedéstől nem tudta, mit gondoljon.

Az őrség kapitánya lélekszakadva érkezett vissza, s jelentette, hogy az Argó eltűnt a kikötőhelyről. Aiétész újabb

parancsot adott:– Három hadigálya áll készenlétben legénységgel együtt a közrakparton veszély esetére. Azonnal induljon

üldözésükre a folyón! A görög Iaszónt élve vagy halva elő kell keríteni, legénységével együtt, valamint a sajátvéremből való árulókat is, ha a hajón vannak. Ha a gályaparancsnokok közül bármelyik vissza merészel térni anélkül,hogy teljesítette volna parancsomat, kezét-lábát levágatom, és bezáratom a taurosz bika izzó hasába, míg el nembődül a gyönyörűségtől. Most menj, és közöld Apszürtosz herceggel, hogy ő a flottilla parancsnoka. Biztosananyjánál, Idüia királynénál találod, az északi kapunál.

Körülbelül ebben az időben érkezett vissza a városba Atalanté és Melanión, anélkül hogy megállították volnaőket, s egy oldalajtón belopakodtak a palotába. Melanión lándzsával kezében, a királyi gárda tisztjének öltözve,Atalanté ugyanabban a ruhában és kendőben, melyet Iaszón viselt álruhául, íját, lándzsáját szoknyája alá rejtve.Észrevétlenül siettek végig a folyosókon s fel a lépcsőn a szárnyhoz, ahol az argonauták szállása volt. Ott találták

Butészt, ájultán feküdt a folyosón, hosszú kötéllel úgy összekötözve, hogy olyan volt, mint valami rovar bábja vagyegy egyiptomi múmia.

Melanión gyorsan lecsavarta róla a kötelet, egyik végébe hurkot kötött, aztán odavitte Butészt a városfalba vágottablakhoz, melynek tövében kívül Iphitosz, Meleagrosz és Phalérosz várakozott. A hurkot áthúzta Butész hóna alatt, atestet kitolta a résen, és óvatosan a földre eresztette. De amikor Iphitosz kihúzta Butészt a hurokból, ügyetlenülkirántotta Melanión kezéből a kötél másik végét, úgyhogy ő nem ereszkedhetett le rajta.

Meleagrosz próbálta földobni a kötelet, Melanión pedig kihajolt, hogy elkapja. Most Aiétész jelent meg a lépcső tetején, kivont karddal a kezében, s ordított a dühtől.

Atalanté odakiáltott:

– Siess, Melanión, én majd fegyveremmel feltartom őket, míg elmenekülsz. Küldd előre Phaléroszt és IphitosztButésszal. Tarts Meleagrosszal, én majd más úton menekülök, ha kell.

Melaniónnak végre sikerült elkapnia a hurkot, áthúzta rajta a lándzsáját, és erősen megcsomózta a nyél közepetáján. Aztán marokra fogta a kötelet, kimászott az ablakon, és biztonságban leereszkedett a földre. Mivel a lándzsa

sokkal hosszabb volt a párkány szélességénél, két végén a falnak szorulva erős támaszul szolgált.

Atalanté nem követte. Ledobta magáról álruháját, fogta íját, lándzsáját, majd hírhedt kacagó visításával alépcsőhöz rohant. Aiétész karddal szállt vele szembe. Atalanté oldalról, futás közben hasba döfte, a király jajgatvaösszerogyott, mire az őrség vészriadót üvöltött.

Rohant a lány, szinte röpült, mintha szárnya nőtt volna, szeme bőszen villogott, Artemisz dühe sütött belőle. Alenti csarnokban lezajlott csata romjain keresztül valósággal átröppent az egymásba gabalyodott kolkhiszi, taurosz ésalbán fegyveres tömeg fölött, mint egy bőrrel bevont tömlő, melyet szórakozásul hajigálnak egymásnak a fürdőkbena fiatalok. Csupán egyetlen férfi merészelt kezet emelni ellene, egy albán, a Napisten papja, de Atalanté futás közben,keresztüldöfve dárdájával, végzett vele, majd pedig úgy suhant át a f őkapu őrségén, akár az ívelő fecske, ésgyőzelmes kiáltással csatlakozott társaihoz.



183/264

Most Perszész rohant ki a palotából üldözésükre, egy taurosz csapat élén, de Meleagrosz és Atalanté fedezteIphitosz és Phalérosz menekülését, akik felváltva cipelték Butészt, s más útra terelték az üldözőket.

Iaszón és az argonauták kiáltásokat hallottak a közrakpartról, meg a három gálya vízre bocsátásának zaját.

Nyomban evezőcsapások hallatszottak, meg a kormányosok éles vezényszava, ahogy az ütemet diktálták, és márláthatták is a hadigályákat, amint elhúznak a sötét holtág előtt, melyben az Argó rejtőzött, és villámgyorsan haladnakle a folyón, a tenger felé. Alig ültek el ezek a zajok, az argonauták megdöbbenve újabb lármára figyeltek fel, minthacsatározás közeledne feléjük az északi kaputól. Lünkeusz felkiáltott:

– Készenlétbe, argonauták! Iphitoszt és Phaléroszt látom nem messze, Butészt hozzák. Atalanté és Meleagroszvonszólják magukat a nyomukban, Atalanté sarkát nyíl sebezte, sántikál és Meleagrosz támogatja, de a lányminduntalan visszafordul, és kilövi halált hozó nyilait. Meleagrosz is megsebesült a bal karján, de nem súlyosan.

Most már Iaszón sem akart szégyenben maradni Médeia előtt, és hősiesebbnek mutatkozott, mint amilyennekaddig bajtársai látták: partra ugrott, s elkiáltotta magát, hogy aki bátor, kövesse. Csatára került sor, sok kolkhiszi,taurosz és albán elesett, köztük Sztürosz király öccse, Iaszón vállát dárda járta át, a nyájas phókiszi Iphitoszkoponyáját pedig beszakították kovabárddal, aminőt a tauroszok az áldozati állat leölésére használnak. Az argonauták

azonban kivívták a győ

zelmet, és elűzték az ellenséget a csatatérr

ől. Kifosztották a halottakat, és sebesültjeiket ahajóra vitték Butésszal együtt, aki nyöszörögve tapogatta a hasát. Aztán kényelmesen eloldották az Argót a

póznákról, kitolták a holtágból a folyóra, s közben eldicsekedtek egymásnak haditetteikről.

Mopszosz a sötétben előszedte balzsamait és kötszereit, s nekilátott, hogy ellássa Iaszón, Atalanté és Meleagroszsebeit. Iphitoszon már nem tudott segíteni, meghalt. Ó volt az első argonauta, aki csatában esett el, s bajtársainakvigaszul szolgált, hogy magukkal vihették a holttestet eltemetni. Iaszón jajgatva fájlalta a vállát, s a parancsnokságotArgoszra bízta. Az nyomban elkiáltotta magát:

– Vízre az evezőket, rajta! – és hozzátette: -A szürke szemű, kakukkjogarú Athéné nevében, akinek sugallatára edicső hajót építettem, kérlek benneteket, maradjatok teljes csendben, mihelyt útnak indulunk!

Így menekültek el Aiából az argonauták az aranygyapjúval, és bár volt néhány sebesültjük, minden lapát mellékerült ember, mivel Phrixosz négy fia gyakorlott evezős volt, Orpheusz pedig átvette a kormányos tisztét nagyAnkaiosztól, aki most Héraklész megüresedett helyéről diktálta az iramot.



184/264

HARMINCÖTÖDIK FEJEZETEL KOLKHISZBÓL

talanté nem tudta biztosan, megölte-e Aiétész királyt, így hát nem szólt a dologról sem Médeiának, semmásnak. Médeia egy idő múlva abbahagyta a siránkozást. Elkábították az események, s együgyűen,összefüggéstelenül gügyögött Iaszónhoz, gyerekesen elbiggyesztve száját, folyvást kérdezgette:

– Te Iaszón vagy, ugye? Szeretsz engem, ugye?

Végre elaludt, de folyton hánykolódott, nyöszörgött és motyogott magában. Egyszer szívet tépő hangon felkiáltott:

– Kegyetlen Erósz! Te vérszopó! Átdöfted keblemet, és egészséges vérem minden csöppjét kifolyattad ereimből!Az argonauták a meder mélységes fenekére kívánták, de féltek boszorkányos tekintetétől, és Iaszón füle hallatáraegyébként sem mertek szót emelni ellene.

Argosz megkérdezte Phrixosz fiát, Phrontiszt, hogy véleménye szerint meddig üldözik őket a folyón a kolkhiszihadigályák. Phrontisz azt felelte, hogy egészen a torkolatig, sőt a Fekete-tenger partján is állhatatosán kutatnak majdutánuk. Aiétész bizonyára újabb gályákat indít útnak, mihelyt elő tud teremteni legénységet és felszerelést. Azargonauták tehát jó ütemben eveztek tovább, nem túl gyorsan, hogy bele ne ütközzenek az előttük járó háromgályába, de nem is olyan lassan, hogy az újabb üldözők utolérjék őket. Hajnaltájban Phrontisz odakiáltott egy folyómenti település rakpartján álló őrszemnek:

– Hé, őrszem, mondd csak, elcsíptétek-e már az istentelen görögöket?

Az őrszem, kolkhiszi hajónak vélve az Argót, így felelt:

– Nem, uram. Három gálya adta le nekem a jelzést szürkületkor, azok még nem látták a gazembereket. Csak úgyhaladhattak el a posztom előtt, hogy evezés nélkül, nesztelenül csurogtak le a sötétben.

Argosz úgy döntött, hogy a legokosabb, amit tehetnek, ha éjszaka hajóznak és nappal rejtőzködnek. Phrontisz jólismerte a folyót, és a következő település előtt keskeny holtágat mutatott Argosznak, ahol a hajó farral a folyónakmegbújhat. Oda betértek, behúzták az evezőket, és a fardíszt hosszú zöld hínárral födték el.

Két óra múlva három újabb gálya siklott el rejtekhelyük előtt, hímzett fehér szalagot lengetve az árbocf őn, seltűntek a folyó következő hajlatában. De jött a negyedik, s mikor elhúzott az Argó mellett, a parancsnok elkiáltottamagát:

– Evezőt behúzni! Kikötés a jobb parton!

A gályát nem egészen egy nyíllövésnyire alattuk egy fához kötötték. Ez a közelség nagyon kellemetlen volt azargonautáknak, és teljes csöndre kényszerítette őket. De Euphémosz, az úszó odasúgta Argosznak:

– Hajóépítő bikaember, kedves attikai barátom! Kérlek, adj ide a szerszámosládából egy csapfúrót.Argosz szó nélkül átnyújtott egy jó éles fúrót. Euphémosz levetkőzött, hangtalanul a vízbe ugrott, és víz alatt a

kolkhiszi gályához úszott. Fél kézzel a fardíszbe kapaszkodott, s a másik kezével a vízvonal alatt öt nagy lyukat fúrt,de csak akkor lökte ki a csapot, mikor mind az öt lyukat egyforma mélységűre fúrta. Akkor elvágta a gályát rögzítő kötelet, és éppolyan észrevétlenül, mint érkezett, visszaúszott.

A kolkhisziak mind aludtak, míg dolgozott, még az őrszem is, és az evezősök egyszer csak azt vették észre, hogya víz a talpdeszkán át beszivárog és bokáig ér, s a hajó lassan sülylyedni kezd. Fölrántották a deszkát, megtalálták aléket, be akarták tömni, de a rémült kapkodásban ide-oda rángatták a gályát, úgyhogy az iszapos víz egyszerremindenfelől áradt befelé. Kezdték kimerni a vizet, és mikor látták, hogy hiába, sokan a folyóba ugrottak, remélve,hogy partot érnek, de belevesztek a fekete iszapba, mások meg az orrdeszkán kerestek menedéket. Csupán egy emberpróbált leúszni a folyón egy közeli kikötőpallóhoz, de Euphémosz utánaúszott, egy ökölcsapással elkábította, éshajánál fogva az Argóra vonszolta. Jelvényéről, a szárnyas lóról ítélve a gályaparancsnok volt.

A



185/264

A legénység többi tagja a hajóval együtt elmerült, kétségbeesett kiáltozások közepette. Csak a hímzett fehérárbocszalag lengett a víz fölött, azt Euphémosz megkaparintotta díszül és álcázásul az Argó számára. Most Melanióntette fel a kérdést:

– Kedves bajtársaim, most, hogy az ellenség nyomtalanul elsüllyedt, mi tartja vissza az Argót, hogy elfoglalja azüresen maradt helyet a hajórajban? Ha hátvédként haladunk, nem is gyanítják kilétünket, s amint foglyunk magáhoztér, halállal fenyegetve kényszerítjük, hogy az előttünk haladó gálya parancsnokának közvetítse, amit a szájábaadunk. Ezzel a haditervvel bátran elhajózhatunk akár nappal is a parti települések előtt, ha tartjuk az ésszerű távolságot, s amint kijutunk a folyóról, már cselekedhetünk belátásunk szerint.

Az argonauták megtapsolták Melanión okoskodását, és Argosz beleegyezett, hogy véghezviszi a tervet.

Mikor a kolkhiszi parancsnok visszanyerte eszméletét, Melanión megígérte, hogy nem esik bántódása, ha feltételnélkül teljesíti parancsukat. Értelmes embernek bizonyult, és híven engedelmeskedett Melaniónnak, mivel nagycsaládról, számos gyermekről kellett gondoskodnia. Peukón volt a neve. Mikor az Argó az előttük haladó gályaközelébe érkezett, Melanión parancsára Peukón köszöntötte, és jelentette, hogy legénységének négy tagja súlyoslázba esett. A másik parancsnok gyanútlanul visszakiáltott:

– Sajnálom, Peukón barátom, hát elkapott benneteket a láz! Ha lehorgonyoztok éjszakára, ne gyertek aközelünkbe, mert mi, áldott legyen érte az anya neve, egyelőre nem kaptuk meg a fertőzést.

Éjszaka Euphémosz felajánlotta, hogy sorra odaúszik a három gályához és elsüllyeszti őket, de Argoszvisszatartotta. Azzal érvelt, hogy amint süllyedni kezd egy hajó, a többi sietve odakormányoz, hogy fölszedje asegélyért kiáltozókat.

– Annál jobb – felelt Euphémosz –, a zűrzavarban háborítatlanul dolgozhatom, ti pedig élvezhetitek a látványt.

Megtapsolták a vakmerő tervet, de Orpheusz felemelte intő szavát:

– Bajtársaim, ne oltsuk ki kolkhisziak életét szórakozásból! Csak akkor öljünk, ha végzetes szükség kényszerít rá,ha nem, tartózkodjunk ilyesmitől. Az emberek megfulladnak, de szellemük majd hajónk körül settenkedik sodródófalevélen vagy rozsén, gyötörve bennünket, ahogy csak lehet.

Euphémosz megfogadta Orpheusz szavát, mert éppoly józan volt, amilyen vakmerő.

Ismét Iaszón vette át az Argó parancsnokságát. Csodás módon gyógyultak mindhárman Atalantéval ésMeleagrosszal együtt: reggel Médeia kibontotta a kötést lüktető sebükön, melyet Mopszosz látott el, és bekente amaga készítette sebírral, mely perzselt, mint a tűz, de egy órán belül meggyógyult tőle a gennyes sérülés.

Butész is eszméletre tért. Egyszerre csak felült, és megkérdezte, mi történt, a napnak milyen szakában járnak, éshol van egyáltalán.

Idasz keserűen válaszolt:

– Drága árat fizettünk azért, hogy megízlelted a hegyi mézet, te méhek bolondja. Miattad ölték meg derékphókiszi társunkat, ott fekszik a teteme a medvebőr köpeny alatt, tisztes temetésre várva.

Mopszosz a következőképpen rótta meg:

– Értelmetlen beszéd ez, Idasz! Kedves phókiszi bajtársunkat egy taurosz ütötte le áldozati bárddal. Butész akkoreszméletlenül feküdt a földön.

Idasz tovább érdeklődött, nem törődve azzal, hallja-e vagy sem Iphitosz szelleme a szavait. Titokban amiattszégyenkezett, hogy nem vállalkozott Atalantéval együtt a dicső mentési kísérletre. Annyi józanság azért maradtbenne, hogy neve említésével nem ingerelte fel Iphitosz szellemét.

– Butész meg a méz imádata nélkül a festő ma is él – mondta –, és aki azt állítja, hogy ez nem így van, jólvigyázzon a fejére, mert itt a dárdám a kezem ügyében az orrdeszka alatt.

Butész sírni kezdett. Bekente arcát szurokkal és szétzilálta a haját, de amint ezzel elkészült, olyan ijeszt ő madárjóslatot látott, hogy a szíve is megdermedt belé: tarka tollú méhfaló szállt le a párkányzatra, a feje fölöttcsicsergett valamit és elrepült.

– Nos, Mopszosz, mit mondott az ellenségem? – kérdezte reszkető hangon Butész.

– Semmi, semmi, nem lényeges – felelt sebtében Mopszosz.



186/264

De ez a kis esemény általános elképedést váltott ki. Elhatározták, hogy Iphitoszt ünnepélyes szertartással nyombaneltemetik, mihelyt szilárd talajra érkeznek. Mert most lapos vidéken hajóztak, a hőség is erősen fokozódott kolkhiszitartózkodásuk első napjaihoz képest, tartani kellett tőle, hogy a hullabűz odavonzza majd a rossz szellemeket és a

kígyókat. Phrontisz így szólt Iaszónhoz:– A Fekete-tenger déli partja mentén uralkodó keleti áramlatok, melyek idefelé kedvezőek voltak, folytatódnak

észak felé a Kaukaszosz-hegység lábánál. A legközelebbi szilárd talaj a kolkhiszi határokon túl, ahol nyugodtaneltemethetitek szerencsétlenül járt bajtársatokat, hajónkkal egy nap alatt érhető el, Phaszisz kikötő jétől északra.Anthénioszra gondolok, az apsziliaiak településére, mert ez a nép barátságosan fogad minden idegent. Azttanácsolom, ha sikerül kijutnunk a folyóról, tartsunk északnak, ne délnek, feltéve, hogy a szél nem fordul ellenünk.Anthéniosz kereskedői előtt nagy a tekintélyem, náluk feltölthetjük friss vízzel edényeinket.

Iaszón elmondta a legénységnek a javaslatot, és megkérdezte, van-e valakinek ellenvetése. Mivel senki sem szólt,kijelentette:

– Legyen hát Anthéniosz, ha meg nem fordul a szél. Most éliszi Augeiasz kérdezett:

– Miért ne folytatnánk az utat észak felé, körülhajózva a Fekete-tengert? így elkerülnénk a déli part ellentétes

áramlatait, sőt még segítenének is bennünket erős áramlatok, melyek Phineusz király szerint a nagy északifolyamokból érkeznek ebben az időszakban, és az üldözőket is félrevezetnénk.

– Csakugyan, nem volna jobb így? – kérdezték sokan. Phrixosz fiai kijelentették, hogy ez lehetetlen. Mintmondták, a kaukaszoszi tengerpart lakói, Anthéniosztól úgy ötszáz mérföldnyire, ellenségesek, álnokok és nagyonszegények. Ha az Argónak ellentétes széljárás miatt ott kellene tartózkodnia, és kifogy az élelem, ezen a barátságtalanparton képtelenség volna pótolni. Ezenfelül a kaukaszoszi térség végénél kezdődik a tauroszok királysága. MégMédeiával együtt is olyan veszedelmes vállalkozás volna ezen a földön élelmet vagy vizet szerezni, mintha valakitűzvörösen izzó kanállal próbálna babot enni.

A három szinópéi ugyanezt vallotta. Iaszón helyeselt, és kijelentette:

– Inkább nézzünk újra szembe olyan veszélyekkel, aminőket már sikerült legyőznünk, semmint azzal kísértsük azisteneket, hogy ismeretlen kockázatokat vállalunk.

Továbbhajóztak a folyón, követve a hajórajt, amelyhez csatlakoztak, s mivel erős sodrása volt a víznek, a másodiknap estéjén elérték a Phaszisz torkolati kikötő jét. Minthogy itt nem igazoltatták őket, továbbevezhettek dél felé, decsak rövid ideig maradtak a kolkhiszi hajóraj nyomában. Amint leszállt a sötétség, felvonták a fekete vitorlát, éselfordultak észak felé, kihasználva a délkeleti szelet. Kisvártatva teli torokból rémülten felüvöltöttek, mintha víz alattisziklának ütközött volna a hajó, hogy félrevezessék azokat, akikkel eddig együtt tartottak.

A következő hajnalon ragyogva emelkedett fel a nap a keleti csúcsok fölé, és ráterítette fényét a tengerre, melyencsak egyetlen hajó volt látható, az Argó. Iaszón volt őrségen Meleagrosszal együtt, felriasztotta bajtársait álmukból,és ujjongva húzta elő a kormányos ülése alatti ládából az aranygyapjút. Magasra emelve ragyogtatta meg mindenkiszeme előtt, és felkiáltott:

– Nézzétek, argonauták, milyen csodálatos kincset szereztünk, és mily csekély vérveszteséggel! Híres lesz mostmár nevünk mindörökre egész Görögország királyi palotáiban, a szapora barbárok földjein, sőt a mindentudóegyiptomiak között is, akiknek sima fehér kőpiramisai égbe nyúlnak a Nílus habjai fölött. Amennyire élveztük

jöttünkben a halhatatlan istenek kegyét, amennyire segített bennünket Zeusz, Poszeidón, Apollón, Athéné ésArtemisz Aiában is, annyira remélhetjük, hogy hazatérésünk során is egyengetik majd utunkat. Az Argó most mégbecsesebb szemünkben, mint eddig volt, hiszen a legszentebb görög ereklyét viszi. Nálunk az aranygyapjú, mely alaphüsztioszi Zeuszt illeti.

Nyomban megszólalt Erginosz, aki a maga kárán tanulta meg kerülni a nagyhangú, baljós beszédet:

– Valóban nagy siker, Iaszón, a pásztornak, ha megmássza a völgyi legelő fölé meredő sziklát, és kimenti a sasfészkéből az elragadott bárányt; de az anyasas lecsapásra készen vijjogva kering a feje körül, s ő tarisznyájába rejtvea bárányt, küszködve kúszik lefelé, alatta tátong a szakadék, ezért bizony nem szabad megfeledkeznie aveszedelemről, s azt képzelnie, hogy máris otthon ül biztonságban a tűzhelyén fortyogó fekete fazekak között. Teddcsak el azt a ragyogó aranygyapjút, te esztelen Iaszón, ne váltsd ki valamely istenség féltékenységét, rá se nézzünkaddig, míg azt nem halljuk, hogy hajónk gerince alatt szelíden csikorog a phthiótiszi Pagaszai parti homokja. Mert

egy istenség féltékenységétő

l nagyon is tartok, méghozzá a Nagy Anyáétól, aki sok évvel ezelőtt levétette a tölgyfa



187/264

képmásról a gyapjút, s akinek szent nevét az imént nem is említetted. Mondjon hát most Orpheusz alázatos imát azistennőhöz, vagy talán még jobb, ha szép lábú Médeiát kérjük fel erre. Szeretett papnő je ő az istennőnek, s Médeianélkül éppannyira rá sem pillanthatnánk az aranygyapjúra, amint virágzó fáról nem szedünk érett olajbogyót. Ne

feledjétek el, jámbor bajtársaim, hogy nem szerencsés szakában járunk az évnek, a megtisztulás komor napjai ezek,ilyenkor otthon Görögországban piszkosak vagyunk s embert hajítunk a folyóba vagy a tengerbe bűnbakul, befogvánfülünket segélykiáltásai elől, tüskés söprűvel takarítjuk ki szentélyeinket, és készülődünk az első gyümölcsökörömteljes ünnepére. Nem jött még el az örvendezés ideje, te ostoba fia Aiszónnak.

Iaszón szégyenkezve tette vissza a ládába az aranygyapjút, Médeia pedig felállt helyéről a hajó orrában, felfelétekintett, kitárt karral ég felé fordította tenyerét, s imádkozni kezdett:

– Anya, Nimfa és Szűz, Hármas Királynő, a borostyán Hold Úrnő je, te, aki uralkodván ég, föld és tenger fölött,ebben is hármas vagy, akinek alvilági hármasságához Brimó papnő je, drága testvérem, Khalkiopé haldokolvapapnőnek kötelezett el engem: halld szavam és bocsáss meg! Nem szívesen léptem én e vörös arculatú hajóra, nemszívesen raboltam meg a kígyót az aranygyapjútól, melyet számodra őriztem, s nem szívesen szálltam szembe apámakaratával. Te kényszerítettél, Mindenható, ebbe az őrületbe. Nem tudhatom, miért. A te szavadat fogadom meg, atiédet egyedül, aki táncolsz a koponyákon. Nem kell nekem az olümposziak felkapaszkodott pereputtya. Csak egyszavadba kerül, s a tőled kapott hatalmamnál fogva elsüllyesztem a büszke Argót, legénységgel, rakománnyal,beszélő tölgyfaággal mindenestül, az élettelen sötét vizek mélységes fenekére. Egy szavadba kerül, és mélyre döföma tőrt keblembe, vagy a szőke hajú Iaszón mellébe, akit az ésszerűségen túl is szeretnem kényszerítettél. Csak a szótkell kimondanod, Madárarcú Királynőm! Te intettél engem a szívemben dúló viharral, hogy az úton, melyetválasztottam, csak kevés békességre lelek, s a nagy szerelem Iaszón iránt, melybe beleestem, bár pattogva ég, akár atűz a tüskebokorban, ellobbanhat fehér hamuvá válva, s Prométheusz is bosszúra törekedhet ellenem. Nem úgy kérektőled, mintha bármi is megilletne, híven szolgállak, s reménytelenül is tisztellek. Azért imádkozom hozzád, hogy juttasd, ó, juttasd haza a hajót az átkozott aranygyapjúval épségben, haza, Görögországba. S add meg nekem, hogyEphüré királynő je lehessek, s mellettem legyen királyom, Iaszón, legalább annyi évig, mint ameddig hűségesenszolgáltalak a szeretett Aiában.

Ezzel visszaült helyére, jelre várva. Hamarosan három villanás csattant, és hosszasan dördült visszhangjuk a hó

koronázta hegyek között. Médeiából a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel.A hosszú csöndet Kasztór törte meg. Kérdéssel fordult Polluxhoz:

– Nem különös, testvér, hogy apánk, Zeusz ebben a percben küldött villámot?

Médeia a görög nyelvvel küszködve megvetően válaszolt:

– Az istennő Kréta s a Kaukaszosz hegyei között már akkor dübörögtette villámát, mikor Zeusz még csecsemő volt a Dikté barlangjában, s mohón szívta annak a kocának a csecsét, melyet a Daktüloszok hoztak neki szoptatósdajkának! És az istennő bizonyára akkor is elküldi majd villámát ugyanezen hegyek közé, mikor az emberek márrégen elfeledték Zeusz nevét.

Senki sem merészelt ellentmondani neki.

Elhajóztak Kolkhisz északi, erdős mocsarai előtt, és délben egy tágas öbölhöz érkeztek, melynek hátterébenhatalmas hegyek emelkedtek. Közepén keskeny, mély szurdokot láttak, kétoldalt meredélyekkel, s messze mögötte

nyereg alakú havas hegyet, mely állítólag az apsziliaiak emberevő istennő jének székhelye. Már láthatók voltakAnthéniosz (a későbbi Kioszkuriasz) meszelt házai, dél felől néhány mérföldnyi távolságban. Az egész Kaukaszosz-vidék szent helye ez. Az emberevő istennő parancsára, a hegyek közti virágos réteken, le, egészen a tengerig,halálbüntetés terhe alatt férfi nem járhat fegyveresen, még követ sem hajíthat menyétre, s épp ezért nem kevesebb,mint harminc néptörzs találkozóhelye ez a terület, csereüzletre, viták eldöntésére, szerződések kötésére.

Iaszón egy lapos, homokos földnyelven partra futtatta az Argót, de nem szállt ki, és bajtársai közül csak Phrixosznégy fiának engedte meg, hogy szárazföldre lépjen, megparancsolván, hogy az apsziliaiaknak sejteniük sem szabad,hogy az Argó görög hajó. Szótlanul másztak le a létrán, s magukkal vitték Iphitosz tetemét. Este tértek vissza, s jelentették, hogy először is a város kormányzó asszonyánál tisztelegtek, s engedélyt kértek, hogy kolkhiszi módratemethessék el egy bajtársukat, aki szerencsétlenség áldozata lett. Mikor hajójuk a Phaszisz holtágában horgonyzott,korhadt fa esett rá és agyonütötte. Mint előre sejtették, nem adta meg az engedélyt, mert az apsziliaiak urnákbantemetkeznek, s irtóznak a kolkhiszi fatemetőktől. Színleg kérlelték egy darabig, majd Melanión így szólt:



188/264

– Nem számít, Feddhetetlen Úrnőm! Bajtársunk görög apától származott. Engedd meg, hogy görög szertartásszerint temessük.

– Azt szívesen – hangzott a válasz. – Ha nem ismeritek a szertartást, él itt egy Kriosz nevű görög kereskedő a

móló közelében, biztosan szívesen segít nektek.Kriosz phókiszi volt, a trójaiak sok évvel ezelőtt hajótörésből mentették ki Imbrosz szigete közelében, de eladták

rabszolgának Anthénioszba. Nemsokára megváltotta szabadságát, mert rendkívüli tehetségű festőnek és fazekasnakbizonyult. Mikor Phrixosz fiai közölték vele, hogy Iphitosz is phókiszi, Kriosz vállalta, hogy szentélyt emelsírdombja fölé, és falait festett lapokkal díszíti. Nyomban máglyára tették a holttestet, fegyvertáncot jártak körülötte,dombot emeltek a maradványok fölé, megöntözték italáldozattal, marékkal tépték ki hajukat, még egy disznót isáldoztak, s azzal visszatértek a hajóhoz.

Euphémosz, az úszó is phókiszi születésű volt, az ottani fókaemberek tanították úszni. Jól emlékezett Krioszra, ésmost unszolni kezdte Iaszónt, küldje vissza érte Phrixosz fiait, hogy tartson velük az Argón, mert keservesenpanaszkodott, mennyire vágyódik, hogy még egyszer lássa szülőföldjét, Iaszón kijelentette, hogy csupán egyetlen cél,Iphitosz temetése hozta Anthénioszba, és tovább nem időzhet. Egyébként, ha magukkal viszik Krioszt, sohasem épül

fel Iphitosz síremléke.– Ez igaz – mondta Péleusz, a mürmidón –, és mivel Kriosz nem tudja, hogy Görögországba tartunk, nem fájlalja,hogy nélküle hajózunk el.

Kriosz tehát maradt. Argosz tanácsára azonban Iaszón mégis elküldte hozzá Phrontiszt és testvéreit, hogy szárítotthúst, szárított halat, delfinolajat és fügekenyeret szerezzen be számukra, fizetségül néhány ékszert és dísztárgyatajánlottak fel abból, amit Médeia magával hozott. Ökrös szekéren hozták az élelmet a hajóhoz, annyit, hogy meglevő készletükkel együtt egy hónapi ellátásukat fedezte. Iaszón Argosznak adott parancsot, hogy rakjon be mindent aládákba, de az jelentette, hogy nem teheti, mert minden tele van ajándékokkal és trófeákkal, így hát egyenlő aránybanszétosztott mindent a legénység között.

– Itt van egyhavi eleség, bajtársak – mondta –, tegyétek el belátásotok szerint, de ügyeljetek rá, hogy se a nap, se atengervíz ne tegyen benne kárt. Ha ismét kolkhisziakba ütközünk, mert attól tartok, ezt nem kerülhetjük el, és látnunkkell, hogy megerősítették hajóhadukat, a nyílt tengerre kényszerülhetünk, s hosszú ideig nem remélhetjük, hogyszépséges hajónk új ellátmányt kapjon. Ami engem illet, nem sokat törődöm vele, hazavihetem-e AthénbaLükosznak, a mariandünoszok királyának vagy a vak Phineusz királynak bőséges ajándékait, vagy amit a bebrüxAmükosz király palotájában zsákmányoltam, f ő, hogy ép bőrrel, tele hassal s az aranygyapjúval térjek haza.

Ismét a tengerre irányították a hajót, de előbb az Anthéniosz folyó torkolatánál megtöltötték a víztartályokat.Peukón, a kolkhiszi parancsnok könyörgött, hogy tegyék partra, de Iaszón nem engedte el, mondván, hogy mégszükség lehet rá. Friss szelet kaptak délkelet felől, s ezért Naupliosz, a navigátor nyugati irányba fordította az Argót,és a hajó vidáman szelte át a Keleti-öblöt, távol a szárazföld látókörétől.



189/264

HARMINCHATODIK FEJEZETAZ ÜLDÖZÉS

íz nappal később Arasznak, a kolkhiszi flotta legf őbb parancsnokának vezérletével tizenöt hajóból álló rajérkezett a Hosszú-öbölbe északkeleti széllel. Ezen a helyen járták annak idején a thesszáliaiak a kardtáncot,s innen indult Atalanté Meleagrosszal gazellára vadászni. Arasz nemcsak az Apszürtosz parancsnoksága

alatt álló három hajót találta partra húzva, hanem ugyancsak az ő parancsnoksága alatt az Aiétész által vízre rendeltmásodik raj megmaradt hajóit is.

Mielőtt Arasz partra lépett volna, arcra borult Apszürtosz előtt, Kolkhisz királyaként üdvözölte, és könnyezve

jelentette, hogy Aiétész iszonyú kínok között belehalt az Atalantétól kapott sebébe. Jelentette továbbá, hogy Perszész,a királyné öccse Kolkhisz régensének nyilvánította magát Apszürtosz távolléte idejére. Békésen megegyeztekSztürosszal, aki türelmetlenül kérdezgette: „Mikor vehetem feleségül Médeia hercegnőt?” Perszész erre azállamtanács hozzájárulásával vállalta, hogy ha Médeiát a nyár végéig nem hozzák haza, megkérheti helyette Neairakezét.

Apszürtosz nagyon bánkódott apja halálán, de annál is jobban önmaga miatt. Szíve vágya volt feleségül venniNeairát, mivel Kolkhiszban megengedett a házasság nagybácsi és unokahúga között, feltéve, hogy női ágon nincsközöttük vérrokonság. Tisztában volt vele, hogy ha nyár vége előtt nem sikerül hazavinnie Médeiát, háborúbakeveredik Sztürosszal. Mert Neairát nem szándékozik átadni neki, bármilyen ígéretet tett is Perszész, hiszen Aiétészhalála után Neairát illetik kolkhiszi nagyanyjának egykori határvidéki birtokai, és nem tűrheti, hogy azok albán kézrekerüljenek.

Türelmetlenül kérdezte Arasztól:– Mi újság a görög hajóról?

– Semmi, felség – válaszolt Arasz. Mindketten valószínűtlennek tartották, hogy az Argó már előttük haladhat epart mentén, mert mindegyik hajóraj szigorú őrséget tartott egész nap, éjszaka pedig tisztán világított a hold,kikérdezték a helyi lakosságot is, és azok egybehangzóan vallották, hogy mióta az Argó odafelé útban elhaladtelőttük, semmiféle hajót nem láttak. Apszürtosz arra következtetett, hogy Iaszón nyilván vállalta a kockázatot, s azellenkező irányban kerüli meg a Fekete-tengert, ennélfogva a kolkhiszi flottának a lehető leggyorsabban oda kellérnie a Boszporuszhoz, hogy elzárja a menekülésük útját. A déli útvonal Kolkhisztól a Boszporoszig jóval rövidebbaz északinál, a kedvezőtlen áramlatok és szelek ellenére is.

Míg ezt eldöntötték, az Argó jó széllel sebesen közeledett feléjük, a Halüsz folyó torkolata felé igyekezve. Mégeléggé távol voltak tőlük, de Lünkeusz már jelentette Iaszónnak:

– Kolkhiszi ellenségeink, méghozzá tizenhat hajórakományra való, a Hosszú-öbölnél pihennek. Látom lobogófehér árbocszalagjaikat a tenger hajlatánál, a hajótestek még nem láthatók.

Iaszón most válságos helyzetbe került. Élelemmel ugyan jól el volt látva az Argó, de az edényekben tárolt ivóvízszagot kapott, s az argonauták közül többen vérhasban megbetegedtek, Orpheusz és Ekhión is, a többiek pedigingerlékeny, rossz hangulatban voltak. A nap még az évszakhoz képest is nagyon forrón sütött. Azt remélték, hogy aHalüsz édes vizével tölthetik fel a tartályokat, és ha szerencsésen vadásznak, frissen sült húst ehetnek, meg ki isnyújtózhatnak végre a fák árnyékában, a f űben. Iaszón nem tudta eldönteni, irányt változtasson-e, és térjen vissza atenger elhagyatott, vad vizeire, avagy várja be a sötétedést, menjenek el a Halüsz torkolatáig, s amint megtöltötték azedényeket jó vízzel, forduljanak vissza. Szavazásra akarta feltenni a kérdést, de az argonauták nem voltak hajlandókdönteni, míg mindent pontosan meg nem beszéltek. Ingerülten, egymást sértegetve vitatkoztak, közben pedig az Argóegyre közeledett a parthoz.

A kolkhiszi őrszem észrevette a hajót a hegytetőről. Diktüsz, a flottaparancsnok helyettese maga is felmászott az

őrhelyre és füstjelzést adott, majd lement Araszhoz, és jelentette:

T



190/264

– A mi hajóink közül való. Jól láttam a fehér lovat az árboczászlón. De miért nem viszonozta a jelzésünket?

Arasz is felhágott az őrhelyre, s alaposan megszemlélte az Argót, majd így szólt az őt követő Apszürtoszhoz:

– A szalag és az orrfigura kolkhiszi, de nézd meg, királyom, a fardísz görbületét. Ez nem kolkhiszi munka. Ez agörög kalózhajó, álcázva. Az a fardíszítés már annak idején feltűnt nekem, és nagyon is megcsodáltam. Mostbizonyára a Halüszhöz tart, mert kevés a friss víz a görögöknél. Azok nem olyanok, mint mi, inkább szomján halnak,semhogy poshadt vagy tisztátalan vizet igyanak. Apszürtosz kiadta a parancsot:

– Tengerre minden hajó! Annak a kapitánynak, aki elsőnek befogja a kalózt, annyi aranyat adok, amennyi atestsúlya, ráadásul egy pár jade fülbevalót a feleségének vagy a lányának, s egy csengő ezüstgongot.

De mire a kolkhisziak tengerre szálltak és evezni kezdtek az éles széllel szemben, az Argó megkerülte aföldnyelvet nyugati irányban, és eltűnt szem elől.

Öt órával voltak sötétedés előtt, s a kolkhisziak azt remélték, addig beérik az Argót, mely nehezebb építésű az ő hajóiknál, és evezővel is, vitorlával is lassabban halad. Az argonauták azonban, amint észrevették, hogy az ellenségelőőrse megkerüli a földnyelvet mögöttük, s megállapították, hogy üldözik őket, teljes erejükből evezni kezdtek, csakazok nem, akiket a betegség hátráltatott. A sötétség beálltakor még tartották előnyüket, de azt már nem remélhették,

hogy a tőlük északkeletre levő Lepté-hegyfokot is megkerülhetik, mert a szél folyvást északkeletről fújt, s nagyonkifáradtak már az evezésben.

Autolükosz jelentette:

– Most a paphlagónok területén vagyunk. Mit szólnátok, ha partra szállítanánk hajónkat megbízható barátokközött, mi pedig szárazföldön térnénk vissza Görögországba?

Argosz felháborodva kiáltott fel:

– Micsoda? Itt hagyjuk az Argót s vele együtt Zeusz beszélő tölgyfaágát? Mi, argonauták, vérrel megpecsételtesküvel fogadtuk, hogy sem egymást, sem az Argót soha el nem hagyjuk!

Augeiasz ezt kérdezte:

– Vállaljunk három hónapi menetelést ellenséges törzsek között, s a végén kerüljünk a gaz trójaiak kezére?

– Ami engem illet – mondta Médeia –, nem vagyok meneteléshez szokva. Kényes lábamat sebesre törnék a kövekmeg a tüskék, nem bírnám addig sem, míg a második nap beesteledik.

– Ha már csak több rossz között van választásunk – felelt Autolükosz –, azt tanácsolom, döntsünk a kisebbik rosszmellett.

Péleusz szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon:

– Szálljunk ki, ahol víz van, nekem mindegy, hol. Jól öblítsük ki tartályainkat, töltsük meg tiszta vízzel, s ha ezmegtörtént, majd meglátjuk, milyen segítséget nyújtanak az istenek.

Így hát a Karusza folyóhoz tartottak, mely az öböl közepe táján, Szinópé és Halüsz között torkollik a tengerbe, sott sietve megtisztogatták és megtöltötték víztartályaikat. Médeia azonban betért a partig nyúló sűrű erdőbe, ésborókaágakat meg egy ismeretlen növényről csípős szagú leveleket gyű jtött, gyógyszerül vérhas ellen. Szagolgatta abokrokat, hamarosan össze is szedte, amire szüksége volt, és visszatért a hajóra.

Biztonságba helyezték a víztartályokat, aztán Péleusz megszólalt:– Nem halljátok a zümmögő hangot az orr felől? Mopszosz odasietett, s jelentette:

– Ismét megszólalt Zeusz tölgyfaága. Ezt üzeni: „Tengerre, argonauták! Tengerre! Ne késlekedjetek, hozzátokvissza a kosnak az aranygyapjút!”

Idasz csúfondárosan szólalt meg:

– Hát annyira hiányzik a vén kosnak a meleg ruha ebben a hőségben, nyár derekán? Most van a nyírás ideje.

Médeia hangosan felkacagott, s ez bosszantotta Iaszónt, de nem merte leinteni, mert félt a varázserejétől.

Leeresztették a vitorlát, s ismét evezve vágtak neki a tengernek, noha nagyon fáradtak voltak, és viaskodtak azerős oldalszéllel. Lihegtek, verejtékeztek, de húztak, akár a hegyes ösztökétől hajtott igásökrök az agyagos talajon.Mélyre vájják patájukat a barmok ilyenkor, forgatják véreres szemüket az iga alatt, de mégis húznak.



191/264

Médeia meggyógyította a betegeket, orrlyukaikba s nyelvük alá dugva az ismeretlen növény összesodort leveleit.Aztán felállt a hajó farában, holdfény ragyogta be sápadt arcát, aranyszőke haját. Figyelmet parancsolva felemeltekezét, Gorgó-arcot vágott, és elrendelte, hogy mindenki húzza be az evezőt, fogja be a fülét és hajtsa fejét a térdére.

Aztán maga mellé szólította Atalantét, hogy segédkezzék neki.Atalanté szívesen vállalkozott rá, bár szívből megvetette Médeiát, amiért beleszeretett Iaszónba, s megrabolta

kedvéért Prométheuszt, de azzal is tisztában volt, hogy csakis Médeia képes kiszabadítani az Argót a kolkhisziakhatalmából. Médeia és Atalanté meglocsolta a hajót, borókaágat mártván friss vízbe. Atalanté bekötötte a betegekszemét, bedugta fülüket, Médeia pedig kolkhiszi nyelven imádságot mondott (Atalanté egy szót sem értett belőle), ésközben bonyolult bűvölő mozdulatokat tett ujjaival. Majd a két nő felvonta a vitorlát, a párkányzathoz erősítették avásznat, és fülsiketítő vijjogásba fogtak, mint a játszadozó tengeri sasok.

A holdat e pillanatban fekete felhő takarta el, a szél pedig engedelmesen délkeletire fordult, dagasztotta a vitorlátés szépen vitte előre a hajót. A legénység még mindig némán ült a helyén, térdre hajtott fejjel. Atalanté megfogta akormányt, Médeia pedig a hajó orrába állt. A félhomályban két kolkhiszi hajó sötét körvonalai meredtek elébük, mertaz ellenséges hajóhad vezető raja nem követte az Argót a folyón, hanem átvágott az öböl torkolatánál, hogy elzárja azútját, de nem látták meg a sötétben. Médeia most megkérdezte Atalantét:

– Szilárd építésű hajó az Argó?

– Nagyon is – felelt Atalanté.

– Fordítsd kissé balra a kormányt! – irányította Médeia. Még egy kicsit! – Ő pedig kezébe vette a taszítókarót, éskészenlétben tartotta. Recsegés-ropogás hallatszott, mikor az Argó orra bezúzta a kolkhiszi hajó farát. Az argonautákegymás hegyen-hátán előrezuhantak, s amint visszamásztak a helyükre, megfeledkeztek róla, hogy be kell fogniuk afülüket. Atalanté nagyot nevetett, és felkiáltott:

– Sajnos, bajtársak, ez ütközés volt, mégpedig fából való sziklának!

Médeia eközben eltaszította az Argót a kolkhiszi hajótól, mely már annyira víz alá süllyedt, hogy alig láthattáksaját hajójuk farából. A legénység segítségért kiáltozott:

– Segítség! Segítség! Megfulladunk! Mentsetek meg! Médeia nyugodtan szólt oda Iaszónnak:

– Majd a másik hajó mentésükre siet, mi gyorsan vitorlázzunk el!Így hát elmenekültek a Karusza folyóról a friss vízzel, maguk mögött hagyták Szinópét, s megkerülték a Lépté-

fokot. De a kolkhiszi hajóhad alig fél mérfölddel előttük vágott át az öblön, a hajók farán függő lámpásokkal.Kénytelenek voltak irányt változtatni, északnyugatnak tartva, a nyílt tenger felé, abban a reményben, hogy a szelek ésáramlatok segítségével, erőltetett ütemben evezve a hosszabb úton is sikerül elérniük a Boszporoszt a kolkhisziakelőtt.

Másnap reggel, mikor jó távol voltak a parttól, és semerről sem láttak vitorlást, Iaszón haditanácsot hívott össze.Megtanulta már, hogy ne szóljon elsőnek, ezért tanácsot kért Argosztól, majd Phrontisztól, Phrixosz fiától, aztánNaupliosztól, a szinópéi Autolükosztól s végül Médeiától. Ekhión, a herold, aki előző délután megundorodott amodortalan vitától, magára vállalta, hogy csavart botjával irányítja a felszólalások rendjét, mivel mostanra teljesenmeggyógyult.

Argosz szólt első

nek:– Egyetlen út visz kifelé a Fekete-tengerből: a Boszporosz. Vitorlázzunk arra, amilyen gyorsan csak lehet, és azutolsó napig tartsunk a parttól vagy harmincmérföldnyi távolságot. Ha azt látjuk, hogy a kolkhiszi flotta összegyűlt ésa bejáratot őrzi, vakmerőn vágjunk neki. Kezeskedem róla, hogy a tegnap meglékelt gálya bezúzott palánkja elégriasztó jel lesz ellenségeinknek. Egymás után eltakarodnak majd, és mi épségben átjutunk.

Phrontisz, Phrixosz fia válaszolt:

– Nem olyan gyávák a kolkhisziak, mint hiszed, Argosz! És ha ellentétes a szél, vagy egyáltalán nem fúj, rengeteghajójukkal körülvesznek minket és beszorítanak. Két oldalról támadnak ránk egyszerre, s bármily hősiesen küzdünk,legyőz a túlerő. Elgondolkozva vette át a szót az öreg Naupliosz:

– Úgy hallottam, semmiképp sem igaz, hogy a Boszporosz az egyedüli kivezető út a Fekete-tengerről. Kívüle méglegalább három választásunk van. Vagy a Phaszisz folyón haladunk, aztán rátérünk a Kürosz folyóra, arról a Kaszpi-



192/264

tengerre, onnan a sárga vizű Oxosz folyóra, mely végül a világunk félgömbjét kéklő vizével övező, morajló óceánbatorkollik, s így hazaérünk az egyiptomi Níluson át, mely ugyancsak az óceánba ömlik…

Autolükosz nevetett:

– Sajnos, Naupliosz, tévesek az értesüléseid. A Phaszisz folyóról a Küroszra csak görgőkön, málhás öszvérekvontatásával szállíthatnánk át az Argót, s ez az út legalább négy napig tartana. Azonkívül a sárga vizű Oxosz seholsincs közelebb az óceánhoz ezer mérföldnél.

Az öreg Naupliosz így felelt:

– Ezt nem hiszem. Bizonyára jóhiszeműen, de mégis azt ismétled, amit a kolkhisziak hajtogatnak réges-rég abbana reményben, hogy elvegyék a görögök kedvét a tengeri vállalkozásoktól. De mindegy, egyikünk sem óhajt csak azérta Phasziszon át hazatérni, hogy rád bizonyítsa a hazugságot. A második útvonal a Don, a nagy folyam, mely a királyiszküthák földje közelében ömlik az Azovi-tengerbe. Ezen a nagyon széles folyón hajózhatunk vagy száz napot, mígelérkezünk a Fehér-tengerhez, más néven Kronoszi-tengerhez, mely az év kilenc hónapjában be van fagyva, és…

– Nem, nem – vágott közbe Iaszón –, ez nem lesz jó. Melyik a harmadik útvonal?

Naupliosz nem szerette, ha félbeszakítják, és Ekhión beleegyezésével folytatta beszámolóját a Fehér-tengerről és akörnyékén kísértő boszorkányokról, meg a hat hónapig tartó éjszakáról, míg mindenki kacagott rajta. Végül aharmadik útvonalról kezdett beszélni, melyet legalkalmasabbnak tartott az aranygyapjú hazamenekítésére: a csendesDunáról, melyen harminc napig vitorlázhatnak, míg elérkeznek addig a pontig, ahol egybefolyik a Szávával, s ott is jól hajózható.

– A Száva tíz nap alatt levisz bennünket torkolatához, az Adrián – mondta –, onnan pedig a Korinthoszi-öböl jóidőben nem több hét napnál.

Autolükosz udvariasan vitába szállt vele.

– Nem, Naupliosz, ez nem egészen így van. A trójaiak borostyánszerző útjukon felhajóztak a Dunán, ameddigtudtak, de húsz nap múlva elérkeztek a Vaskapuhoz, s ebben a sziklás szorosban olyan zuhatagos a folyó, hogyhadigálya nem juthat át rajta.

– Nem hiszem – mondta ismét Naupliosz –, a trójaiak mindig hazudnak.

Most tekintélyének tudatában Médeia vette át a szót.

– Autolükosznak igaza van abban, hogy az Argó nem jut el tengerről tengerre a Duna meg a Száva vizén át. ASzáva nem ömlik az Adriai-tengerbe, hanem az Alpokban ered, kelet felé folyik és a Dunába torkollik. De Nauplioszhelyesen állítja, hogy az a legbiztosabb útvonal az aranygyapjú menekítésére. Mi ketten Iaszónnal arra megyünkkenuval meg öszvérháton, és visszük az aranygyapjút. Az Argó pedig térjen vissza a Boszporoszon át.

Idasz nagyot nevetett.

– Hahaha, asszonyom, ez nőre valló beszéd! Te a szeretőddel, az ékszereiddel meg az aranygyapjúval mentenédaz irhádat, minket meg itt hagynátok a trójaiak meg a kolkhisziak kényére-kedvére.

Ekhión intett a pálcájával, és ünnepélyesen megvonta a szót Idasztól. Médeia azonban nem szorult a heroldsegítségére. Tekintetével válaszolt, és olyan félelmetes zöld láng lobbant a szemében, hogy Idasz csuklyájába rejtettefejét, és fallikus jegyet rajzolt a levegőbe, hogy ne fogjon rajta az átok.

Erre Médeia folytatta:

– Ne légy hálátlan rongyember, Idasz. Ha Iaszón meg én az aranygyapjúval az Argón maradunk, honfitársaimegytől egyig könyörtelenül legyilkolnak benneteket, mert föltétlenül utolérnek. Én valóban azt tanácsolom,szabaduljatok meg tőlünk, hajózzatok mielőbb Szalmüdésszoszba, amely a Duna és a Boszporosz közti partszakaszonfekszik, és helyezzétek magatokat Thünia királya, Phineusz védelme alá. A kolkhisziak nem merik őt megsérteni,mert lezárhatja a Boszporoszt egész trójai kereskedésük elől. A király mostohafiai, Kalaisz és Zétész menlevelet jelentenek nektek, ezzel szemben Iaszón, én meg az aranygyapjú kegyetlen halálotok zálogai lennénk. Az útvonal,melyet magamra vállalnék, nagyon nehéz ilyen kényes alkatú nő számára, mégis vállalnom kell valamennyiünkérdekében. A szküthák királyától, akinek leányát Phineusz feleségül vette, segítséget követelhetek, mivel apámszövetségese s kereskedőpartnere: borostyánt és bőröket ad a kolkhiszi kenderért, vászonért s egyéb árukért. Nincsszándékomban megrabolni benneteket attól a dicsőségtől, hogy ti vigyétek haza Iólkoszba az aranygyapjút. Számítok

rá, hogy ha körülhajóztátok Görögországot, értünk jöttök oda, ahova az aranygyapjút visszük, mégpedig Aiaia



193/264

szigetvárosába, az Adriai-tenger fejénél, ahol apám testvére, Kirké királynő uralkodik. Aiaiából valamennyien együtt,biztonságban vitorlázunk Iólkoszba!

Médeia érveivel szemben nem volt ellenvetés. Mivel Autolükosz és fivérei meg Phrontisz és fivérei kijelentették,

hogy a Duna torkolatát kedvező széllel tizenkét nap alatt elérhetik, Iaszón kiadta a parancsot: – Menjünk arra!Melanión, Phrixosz fia két évvel ezelőtt tette meg ugyanazt az utat, s tudta, merre kell kormányozni, délben a

naphoz s éjszaka a sarkcsillaghoz igazodva. A helyes irány északnyugat, de, mint mondta, ettől némileg el kell térni adélnyugati áramlások miatt, melyek az évnek ebben a szakában a legerősebbek, Iaszón reá bízta a kormányt.

Élénk fény tűnt fel az égbolton északnyugat felől, vörösen világított, mint a tűz, jeléül annak, hogy a HármasIstennő helyesli döntésüket.



194/264

HARMINCHETEDIK FEJEZETELFOGJÁK AZ ARGÓT

z argonauták tíz nappal később szálltak ismét partra egy erdős kis szigeten, melynek egész kerülete nemtöbb egy mérföldnél, és töretlen vonalú, meredek, alacsony sziklás part övezi. Melanión örvendezvemondta:

– Ott fekszik Leuké, a Fekete-tenger legnagyobb szigete, ha nem számítjuk a náddal benőtt iszapzátonyokat afolyók torkolata körül. Holtbiztosán jó irányban haladunk, s mindössze húszmérföldnyire vagyunk a Duna deltájánakészaki f őágától.

Számításuk szerint a nyári napforduló reggele köszöntött rájuk. Éliszi Augeiasz szólalt meg:

– Szent ez a nap nekem, hiszen a Nap papja vagyok. Partra kell mennem, hogy áldozzak a Világosság NagyIstenének.

Phrixosz fiai, ugyancsak buzgó hívei a Napnak, kijelentették:

– Csatlakozunk hozzád.

Iaszón eleinte ellenkezett. Ingerült hangulatban volt, s különben is be akarta bizonyítani Médeia előtt, hogy nemcsupán névleg kapitánya az argonautáknak. De ő is vágyódott már a virágok és levelek illatára, s hogy megint szilárdtalajt erezzen a talpa alatt. Az a heves délkeleti szél, amely kisodorta őket a tengerre, rézsútosan görgette a hatalmasvíztömeget a Boszporosz felé, és úgy felkorbácsolta a hullámokat, hogy komiszabbra nem is emlékeztek a hajósok.Sistergett a tenger, akár a fazékban forró víz. Szerencsére ezúttal már két nap alatt kiadta a szél a mérgét, és keletmeg dél felől fúvó szelídebb szellőknek adta át a helyét, de egy teljes napig mégis arra kényszerítette őket, hogy egyhelyben lavírozzanak a vitorlákkal. A hajótörés ellen úgy védekeztek, hogy olajostömlőket akasztottak a gerincre: atömlőkből a vízre szivárgó delfinolaj megtörte a hullámok erejét. Atalanté megszólalt:

– Kezeskedem róla, hogy ezekben az erdőkben bőven van vad. Akad-e köztünk, aki nem szereti a kecske- vagy aszarvaspecsenyét?

Iaszón engedett. O is unta már a szárított húst meg a sebtében kifogott nyers makrélát.

– Nem bánom, bajtársak – mondta –, szálljunk ki, de csak rövid időre. Nem késlekedhetünk. Lehetséges, hogy akolkhiszi hajóhad már a sarkunkban van.

Partra irányították az Argót a sziget déli csúcsánál, mely hívogató öbölként tárult elébük, kikötötték s kiszálltak.Az enyhe szellőben Iaszón nem törődött vele, hogy leeresztéssé a vitorlát, de lehetséges, hogy elfelejtette kiadni a parancsot; bárhogy volt is, egész nap fent maradt a vitorla. Kiléptek a partra, s úgy érezték, hullámzik lábuk alatt aföld, mert már olyan sokáig voltak a tengeren, hogy testük hozzászokott a hullámok himbálásához. Egész útjuk

legkellemesebb napját töltötték itt. Először rozséból tüzet raktak, csupán gyönyörűségből, hogy bámulhassák alángokat, és hallgathassák a gallyak pattogását, s míg Argosz őrködött a tengerparton, és kavicsokat hajigált a vízbe,a többiek – Médeia kivételével magukhoz vették fegyverüket, és elindultak vadászni. Tizenöt lépésnyireszétszóródtak egymástól a szigeten, kiáltoztak és nevetgéltek, akár a gyerekek, és mikor a sziget túloldalán a keskenyföldnyelvhez értek, megint egymás mellé kerültek. Futott előttük a sok vad, mert a sziget nagyságához képestcsodálatosan gazdag volt az állomány. Zsákmányuk három nyúlból állt (ezenkívül kettőnek sikerült elmenekülnie), ésegy egész szarvascsordából, melyben egy hatalmas bika, két dámvad, három suta és három őz volt.

A nyulakat bottal fejbe verték, a dámvadakat s az egyik sutát dárdával ölték meg. De a másik két sutát az őzekkelegyütt megkímélték, mivel tiszta fehérek voltak, és szent állatoknak látszottak. A szarvasbikát sem bántották, mertaranyozott volt az agancsa, utat nyitottak előtte, hogy a sutákkal s borjakkal együtt elmenjen. Rengeteg kígyó volt aszigeten, ezeket egy helyre kergették, de egyszer csak eltűntek egy gödörben a föld alatt.

A



195/264

A nyulakat és a szarvast Apollónnak, a partraszállás istenének áldozták, s míg sült a hús a tűzön és pompás illatokterjengtek, Augeiasz Phrixosz fiaival együtt átkutatta a szigetét, hogy délben lépes mézet áldozhassanak a Napnak.Hamarosan rátaláltak egy fa odvára, melyben méhek fészkeltek, s Butészt hívták, hogy szedje ki a mézet. Butész

örömest vállalkozott a feladatra, és füsttel meg baltával végre is hajtotta. Félretettek egy szép kerek lépet a Napnak,de még mindig jutott valamennyi argonautának vagy kéttenyérnyi, és a méhek is sértetlenek maradtak a fában.

Augeiasz a parton kőből oltárt emelt, rátette a lépet, sugár alakban körülrakta makkal és bogyókkal. Ő vezette aszent keréktáncot az oltár körül, olyan irányban, amint a nap kering a föld körül, s a dicsőítő himnuszt együtténekelték valamennyien. Virággal övezett homlokukon verejték gyöngyözött, olyan buzgón járták a táncot ahőségben, mögöttük az árnyas bozótosban pedig a bikahangú kereplő szólt a Nap dicsőítésére.

Aztán körülülték a másik oltárt, eltelve ételtől és friss forrásvízzel hígított bortól, és Iaszón haditanácsot tartott.Elhatározták, hogy az Argó rátér az Iszapos-ágra a Duna-delta északi részén, és a deltán túl magasió hatalmashegyhez tart, ahol a szküthák királya uralkodik. Ott partra teszik Iaszónt, Médeiát és Phrixosz fiait az aranygyapjúvalegyütt, az Argó pedig visszatér a tengerre a folyó déli ágán, Szalmüdésszoszban a legénység kipiheni magát ésfelfrissül Phineusz király oltalmában, majd folytatják útjukat a Boszporoszon és a Hellészpontoszon át az Egei-tengerre. Görögországot megkerülve eljutnak az Adriai-tenger legészakibb pontjára, ahol Iaszón társaival Aiaiában,Kirké szigetvárosában várja érkezésüket.

Az orkhomenoszi Aszkalaphosz most felidézett egy jóslatot, melyet Orkhomenoszban közölt vele őse, Minüaszszentélyének f őpapnő je: „Hatalmas utat kell megtenned, gyermek, mielőtt meghalsz – mielőtt leszállsz az alvilágbaés találkozunk. A messzi keletre hajózol, de mielőtt véget érne az a nyár, kopogtatsz majd a ház ajtaján, aholszülettem. Apám, Khrüszész háza az.” Minthogy mindenki tudta, hogy Khrüszész alapította Aiaia városát, ahol Kirkéuralkodik, ez jó jel volt… mintegy biztosíték, hogy az Argó épségben eljut Aiaiába.

– Sokszor félrevezetők a jóslatok – jegyezte meg a pherai Admétosz –, értelmezésükre pedig a legokosabb nemhagyatkozni.

Mindkét csoport esküt tett Zeusz nevére, és megállapodtak, hogy az Aiaiába érkező társaság szükség esetén ötvennapot is várakozik a többiekre, de ötven nap elteltével mentesül a további várakozás kötelezettsége alól. Miután ezteldöntötték, ismét jól kiöblítették a víztartályokat és megtöltötték a forrásnál, ami unalmas dolog volt, mert csak

vékony erecskén szivárgott a víz, és beesteledett, mire elkészültek. Iaszón beleegyezett, hogy a szigetenéjszakázzanak, mert közvetlenül újhold előtt álltak, és pusztán csillagfénynél nem biztonságos behatolni a Duna sebestorkolatába.

Eközben Apszürtosz király megállapította, hogy az Argó észak felé menekült, ezért két flottillára osztottahajóhadát: nyolc hajót Arasz tengernagy parancsnoksága alá rendelt azzal, hogy nyomban induljon Trójához, s ottvárakozzék az Argóra, de ha előbb akadna rá a Fekete- vagy a Márvány-tengeren, annál jobb. Le kell mészárolnimindenkit a hajón, kivéve Médeiát, Phrixosz fiait, továbbá Kalaiszt és Zétészt. Az ő életüket kímélni kell. A tizenkéthajóból álló másik flottillát Apszürtosz maga vezényelte észak felé az Argó üldözésére. Diktüsz helyettestengernagyot maga mellett tartotta.

Hatalmas kiterjedésű, kietlen víz a Fekete-tenger. Apszürtosz, mikor elvesztette szem elől az Argót, a Dunatorkolatához tartott, abban a reményben, hogy ott majd utoléri. Azon a reggelen érkezett a Jó-ághoz, mikor azargonauták kikötöttek Leukén, és kikérdezte a brüx halászokat, látták-e az Argót vagy hallottak-e felőle. Semmit semtudott meg tőlük, de nemsokára a saját hajóinak egyike, mely véletlenül elsodródott észak felé, hozta meg a hírt:miközben evezve küszködött a vízen, egy órával pitymallat után, az őrszem szigetet látott nyugat felé, másfélmérföldnyire. A felkelő nap a sziget déli csúcsán fehér foltra világított: partra húzott hajó állt ott fehér vitorlával,mögötte gyér füstoszlop szállt fel. A parancsnok fölismerte Leuké szigetét, aztán nyomban irányt változtatott, éselkanyarodott délnyugati irányba.

Apszürtosz sejtette, hogy csakis az Argó lehet az a partra húzott hajó. Egy kivételével minden hajóját összevonta aJóágban, a visszatartott hajó parancsnokát pedig az Iszapos-ág északi torkolatához rendelte azzal, hogy minél előbbállítson két őrszemet a partra, rejtőzzenek el a nádasban, s amint megjelenik az Argó a láthatáron, jelezzék füsttel.Apszürtosz bízott benne, hogy Iaszón vagy az Iszapos-, vagy a Jó-ágra tér, mert észak felé a keskenyebb ágaksekélyek és nagyon tekervényesek. Elrendelte, hogy a delta partjának több pontján ugyanerről a hajóról állítsanakőrszemeket, akiknek az a dolguk, hogy figyeljék a füstjelet, és továbbítsák a jelzést hátrafelé.



196/264

A Kolkhisz nevű hajó nyomban útnak indult küldetésére, és éjféltájban azzal érkezett vissza a parancsnok, hogyApszürtosz kívánsága szerint készenlétben állnak az őrszemek a kijelölt pontokon.

Az argonauták jól aludtak, nem is sejtve, hogy csapda vár rájuk és felfedezték őket, mert vagy belefeledkeztek aszórakozásba, vagy áldozatot mutattak be, közben pedig a Kolkhisz orra lassan felmerült a láthatáron.

Apszürtosz eltervezte, hogy amint az Argó befordul az Iszapos-ágba, flottillájának egy részét a Jó-ágba rendeli,hogy a delta fejénél elvágja a hajó útját, a többi gálya pedig felsorakozott a part mentén északi irányban, hogy azIszaposágnál zárja el a menekülés útját.

Másnap hajnalban északkeleti széllel bontottak vitorlát az argonauták, és folytatták útjukat az iszappal szennyezettszürkés vízen. Útközben a szárazföld mélyéről megpillantották az Ököl nevet viselő hegyvonulatot, melynek öt égbenyúló magas csúcsa van. A delta mentén fátlan, lapos part húzódott, melyet sűrűn benőtt a nád. A távolban cölöpökreépült, durván ácsolt kunyhókat pillantottak meg, könnyű, fókabőrrel bevont, f űzfa keretes kenuk hevertek az iszaposparton. A brüxök székhelye ez a falu, itt fókabőr nadrágban járnak a férfiak, és bűzlenek a halzsírtól. Már az Iszapos-

ág közelében jártak.Az Argó befordult az ágba, s miután egy mérföldet vagy valamivel többet haladt előre a vagy kétcsomónyi

sebességgel áramló vízen, az argonauták észrevették, hogy magas füstoszlop száll fel a jobb parton, de ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítottak, halotti máglyának vélték. Ezen a ponton fél mérföld széles lehetett az ág, s bővenrajzott benne a hal.

Este még mindig kedvező széllel horgonyt vetettek a bal parton egy korhadó f űzfaliget közelében, a folyótorkolatától mintegy húszmérföldnyire. Nyomasztó hely volt, az állandó esőtől lucskos volt a talaj, s a vérhasbanlegyöngült Orpheuszt hirtelen magas láz fogta el. Önkívületben dőlt belőle a szó, zagyván s mégis baljósán beszélt.Bajtársai kénytelenek voltak befogni a száját, de olyan vadul kapálózott, hogy négy ember is alig tudta lefogni.Médeia ezúttal nem segíthetett rajta, havibaja miatt tisztátalan volt, és sem gyógyításra, sem varázslásra nemvállalkozhatott.

Az argonauták ekkor hallották először és utoljára azt a profetikus siratót, melyet Sziszüphosz király énekeltPasziphaé istennőért Ephüré kőbányájában utolsó estéjén, mielőtt maga alá temette a kő. Orpheusz ugyanis a

betegséggel viaskodva nem volt'tudatában az istenkáromlásnak.

Lenyugvó nap, süss egy kicsit tovább,Káprázó szemem kápráztasson el,

Bű völjön el: süss még, maradj az égen.Édes napom, hisz annyit fáradoztunk

Ma délután, f ű lő felhő k alattS a felhő t bánatunk bearanyozza,

Hogy éjszaka nem kelhet majd a hold. Lenyugvó nap, süss egy kicsit tovább.

Nem hű tlen ő , csak asszony, teljesen, Mosolyog és nem kedvez senkinek,Szabad szívét imádja mind, ki férfi,

Amíg a tavasz tépett madarát Nem szánja meg mégis királyi lénye,S ki mindnek ragyogott, most magát megtagadja.És éjszaka nem kelhet majd a hold.

Lenyugvó nap, süss egy kicsit tovább.

Ebben a pillanatban daru röpült el fölöttük, halat tartott hosszú csőrében, majd az argonauták táborhelye

közelében az iszapba ejtette, és elő

bb panaszosán rikoltott, majd sápogni kezdett.



197/264

Iaszón megkérdezte Mopszoszt:

– Mondd csak, mit szólt a madár? A válasz így hangzott:

– Ezt mondta: „Hajaj… apróra vágták… feldarabolták… összerakni többé nem lehet soha!” De hogy Artemiszmadara a bánatát panaszolta-e, vagy jóslatot közvetített nekünk, azt már nem tudnám megmondani.

Most Lünkeusz szólalt meg:

– Ha jól értetted a daru szavát, nem vonatkozhatott a szájából kiejtett halra, mely döglött volt ugyan, de nem voltfeldarabolva. Véleményem szerint a madár szándékosan tátotta el a csőrét s dobta le a halat, hogy szólhassonhozzánk. Ennélfogva jóslatot közvetített.

– Akkor várakozzunk szent hallgatásban újabb jelre mondta Mopszosz –, senki se mozduljon, míg jelet nemkapunk.

Csendben várakoztak, s valóban hamarosan feltűnt a part közelében, ahol Médeia ült, egy egész raj különösszardíniafajta hal, farkukkal csapkodva a vizet, hogy felhívják magukra a figyelmet. Félreérthetetlenül ez lehetett avárt jel, de senki sem tudta világosan értelmezni, bár Atalanté szerint Thesszáliában a szardínia éppúgy szentelt állataArtemisznek, mint Déloszon a daru, s azt állította, hogy az istennő oltalmát helyezi kilátásba Médeiának.

Phrixosz fia, Melanión egyetértett ezzel.

– Artemisz tiszteletben áll ezen a tájon – mondta. – Följebb a parton két szigetet szenteltek neki a folyó kisebbágai – az Ezer-ág – torkolatával szemközt.

Ekhión, a herold, jónak látta véget vetni a vitának.

– Értelmetlen dolog feltevésekkel és értelmezésekkel gyötörni az agyunkat. Érjük be vele, hogy szólt hozzánk adaru, és szardíniaraj jelent meg előttünk. Lehetséges, hogy holnapra megvilágosodik előttünk mindkét jel.

Az argonauták ezután köpenybe, pokrócba burkolóztak és elaludtak. Napkelte előtt azonban Iaszón azt álmodta,hogy körmével felhasított egy érett gránátalmát, és a gyümölcs vörös leve zekéjére s Médeia ruhájára fröccsent.Médeia ugyanekkor azt álmodta, hogy együtt van Iaszónnal egy kunyhóban, és ember nagyságú óriás rákot hajít egyforró vízzel telt üstbe. Abban a pillanatban vérvörös lett a rák is, meg a víz is. Iaszón kivette a rákot, kinyomta aszemét, kardjával levagdosta lábait és ízeit részeit, kidobálta őket a sötétbe, s a daru szavait ismételte: „Apróravágták… feldarabolták… összerakni többé nem lehet soha!”

Médeia és Iaszón hálóhelye nem volt közel egymáshoz, mégis mindketten ugyanabban a pillanatban riadtak feliszonyú rémületben. Egyikük sem mert elaludni többé, hanem nyomban megtisztálkodtak az ág vizében, és reggeligmár fennmaradtak.

Eseménytelenül telt a második nap, bár baljós jellel virradt rájuk, mert sűrű köd borította az égboltot, a nap vörösgolyóként bukkant elő, és csak reggeli után sütött ki ragyogó fénnyel. A harmadik nap déltájban az evezésbenkimerülve érkeztek a delta fejéhez. Egy bozótos emelkedő mögül, ahol éles kanyart vett a folyó, hirtelen elébükkerült Apszürtosz flottillája.

Egy hajó hat ellen mit sem ér. Iaszón nyomban kiadta a parancsot:

– Fordulni! Húzzatok, az életünkről van szó!

Az Argónak körülbelül ötszáz lépés előnye volt, délutánra azonban megkétszerezte, mert Melanión kormányzott, snemcsak jól ismerte, hanem javára is tudta fordítani a kanyarokat, de az üldözők is nagy iramban követték őket.

Argosz az evezéstől zihálva szólt oda Iaszónnak:

– Ma reggel észrevettem, hogy a következő kanyar után van egy folyó vagy holtág, melyből, ha nem tévedek,rátérhetünk a Jó-ágra. Annyi bizonyos, hogy kifelé folyik az Iszapos-ágból, és nem belé. Forduljunk be gyorsan, ésbízzunk benne, a Kolkhisz továbbmegy a tenger felé, s észre sem veszi, hogy irányt változtattunk.

Iaszón most Melaniónhoz fordult:

– Tudod-e, merre tart az a folyó?

– Sajnos, sosem érdeklődtem efelől – felelt Melanión. Iaszón Athénéhoz fohászkodott, hogy tartsa megoltalmában őt és hajóját, majd elrendelte:

– Kormányozzátok be a hajót az első ágba jobb felől!



198/264

Vad áradat kapta el az Argót, és besodorta a kanyarba. Mikor ismét egyenes szakaszba érkeztek, a vízfolyás jobbra mutatott, ahol a keskeny torkolatot nádas szegélyezte. Melanión biztonságosan irányította be a hajót, néhányerős csapás után a legénység behúzta az evezőt, s hagyták, hogy az ár zajtalanul vigye a hátán a hajót a náderdőn túl.

Hallották a hátuk mögött az üldözők rikoltozásait, a kolkhiszi hajók evezőseinek ütemes csapását, aminttovábbhaladtak, lefelé a folyón.

Az argonauták letörölték homlokukat, és csak suttogva mertek beszélni. Melanión szólalt meg:

– Lehet, hogy zsákutcába kerültünk. Nagyon lassú a folyás, és kétlem, hogy összeköttetésben van a sebes folyásúJó-ággal. Azt ajánlom, várjuk meg, míg a kolkhisziak leérnek a következő kanyar alá, aztán gyorsan forduljunk meg,és húzzunk fölfelé legalább hat mérföldet. Onnan továbbevezhetünk a keskeny mellékfolyón, mely a túlsó part felőlömlik az Iszapos-ágba. Úgy tudom, hogy húsz-harminc mérföld után belevisz a folyó névtelen északi ágába, melyszámtalan apró folyócskára – az Ezer-ágra – szakad. Ez a torkolat az Artemisznek szentelt szigetek mögött van,melyekről tegnap már szóltam. Ha ezt az útvonalat választjuk, sosem csípnek el a kolkhisziak.

Iaszón feltette a kérdést:

– Ki ért egyet Melanión javaslatával? Éliszi Augeiasz szólalt meg elsőnek:

– Én semmi esetre sem. Szörnyen kimerültem. Egy mérföldet, de még egy felet sem tudnék már evezni, legfeljebblefelé. Könnyen beszél Melanión, aki csak kormányoz és nem adja ki a tüdejét, mint mi, ebben a tikkasztó hőségben,árral szemben. Holtra fáradtunk ma délelőtt. Hat mérföld, azt mondja! És mi következik utána? Újabb húsz-harmincmérföld, még mindig ár ellen, egy gyors folyású, keskeny mellékfolyón! Azt már nem! Lehet, hogy ez az ág, amelyenmost vagyunk, lassú, mégis jó irányba visz, vagyis a tenger felé. Semmi kétségem felőle, hogy sötétedés előttbiztonságos helyre jutunk rajta. Mihelyt sós vizet érünk, forduljanak apjukhoz az Északi szél fiai imádsággal megígérettel, s akkor vitorlát bontunk, és öt nap múlva már a Boszporuszon száguldunk. Nem vállalhatunk sem újabbhaladékot, sem azt, hogy ismét fölfelé evezzünk. Az ellenség, amint eléri az Iszapos-ág torkolatát, és sehol sem találbennünket, fejét veszti majd. Nem fogják tudni, vajon azzal játszottuk-e ki őket, hogy letértünk a folyamról, vagyhogy elsüllyesztettük, esetleg a nád közé rejtettük a hajónkat, s most arra várunk, hogy az éj leple alatt kijussunkvalahol mögöttük a tengerre!

Augeiasz olyan hévvel beszélt, hogy meggyőzte Iaszónt, sőt valamennyi bajtársát is, kivéve Melaniónt és Idaszt.

Idasz megfordult, és bár Augeiaszra nézett, mindenkihez beszélt:

– Nagyon fájlalom, bajtársaim, hogy ilyen könnyen meggyőzött benneteket ez a gyáva éliszi. „Nincs hold, nemférfi” – idéztem nektek számtalanszor. Tulajdonképpen az apja a hibás, nem ő, hogy ilyen gyáva, tunya lett, s mostmindjárt el is mondom nektek, miért. Drága jó anyám, Aréné (akiről apám, Aphareusz elnevezte városunkat)látogatóba érkezett Hermionéhoz, Éleiosz feleségéhez körülbelül akkortájt, mikor úgy gondolta, meg kell szülnie első gyermekét. Holdtalan éj volt, s anyám így szólt Hermionéhoz: „Drága húgom, az égre kérlek, késleltesd a vajúdástholnap estig, míg felkel az újhold. A közmondás is úgy szól: »Nincs hold, nem férfi«. Nagy szomorúság lennenekem, ha Éleiosznak, hős férjednek holmi ebihalat szülnél fiú helyett.” Hermioné magára vállalta, hogy semmi olyatnem tesz, ami siettetné a szülést. De ugyanazon a délutánon Apollón, aki gyűlölte Éleioszt is, mint titkon mindenNappapot, mert nem őt ismerik el istenüknek, Apollón tehát egeret küldött Hermionéhoz, az pedig felszaladt egészena combjáig, mire nagyot sikoltott, s nyomban elkezdődtek szülési fájdalmai.

Anyám ekkor komolyan rászólt: „Feküdj azonnal ágyba, drága húgom, meg se moccanj, egyetlen szót se szólj, énmeg majd késleltetem a szülésedet holnap estig.” Ezután anyám bonyolult csomókba bogozta szépséges, hosszú,szőke hajfonatait, szoknyáit, köpenyét egymáshoz kötötte, kilencszer megcsomózta borostyán nyakláncát, aztánszótlanul leült Hermioné szobájának ajtajában, keresztbe vetette lábát, s szorosan összefonta ujjait. Biztos igézet ez,sajnos ugyanezt alkalmazta Szthenelosz király anyja is, hogy késleltesse Héraklész születését, és ezzel hatálytalanítottegy jóslatot. Ott ült anyám nagy aggodalomban egész éjszaka, Hermioné pedig nem győzött hálálkodni neki szívemélyén, mert lassanként elmaradtak a vajúdás fájdalmai, de nem szólhatott, hogy meg ne törjön az igézet. Anyámcsak ült keresztbe vetett lábbal, s nem engedte meg senkinek, hogy átlépje a küszöböt.

Az igézetet Éleiosz törte meg kora hajnalban, amikor hazatért a vadászatról. Ott találta anyámat a hálószobaajtajában, neki pedig nyomban tiszta fehérnemű kellett a ládából, s be akart menni érte, de anyám Gorgó-pillantássalpróbálta visszatartani. A meggondolatlan, heves férfi azonban harsányan bekiáltott az ajtón: „Hermioné, Hermioné,adj nekem gyorsan tiszta vászoninget meg alsót! Merő víz vagyok.”



199/264

Hermioné sem válaszolni, sem felkelni nem mert, hogy meg ne törjön az igézet, de Éleiosz dühbe gurult,megragadta anyámat a könyökénél, és félrelökte az útból. Berontott a hálószobába, és szidalmazni kezdte Hermionét:„Mi történt veled, asszony? Képes volnál kizárni a hálószobából kedves férjedet, aki most jött meg csuromvizesen a

vadkanvadászatról?” Azon nyomban visszatértek a fájdalmak, Augeiasz megszületett az újhold megérkezése előtt, slám, mi lett belőle… Mindez egy tiszta vászoning és alsó miatt esett így! Nagyon fájlalom, urak, hogy rávehetettbenneteket ez a pipogya

Augeiasz az evezés abbahagyására, pedig ha serényen forgatnánk a lapátot, biztosan megmenekülnénk a kolkhisziflottától.

Ha bárki más mondja ezt, nem a fecsegő Idasz, az argonauták bizonnyal hajlottak volna a szavára, megfontolvándöntésüket, de mivel éppen Idasz szólt, szinte rá sem figyeltek.

Kényelmesen eveztek lefelé az iszapos, náddal benőtt folyón, de nem kellett messzire menniük, hamarosan egytavon találták magukat: két mérföld széles volt, és nyugodt tükrét nem szakította meg sziget vagy nádas. Abban areményben vágtak át rajta, hogy a déli oldalán rejtett kivezető utat találnak, de nem így történt, visszatértek hát anádas keleti parthoz, gondolván, hogy ha a víz az Iszapos-ágból a tóba ömlik, akkor valahol ki is kell folynia onnan.

Ezen vitatkoztak jó hangosan, mikor előbb öt, majd újabb hat kolkhiszi hajó törte át a nádast és sorakozott fel atavon velük szemben. Felzárkóztak félhold alakban, bekerítették az Argót, és a menekülésnek minden reményeszertefoszlott.



200/264

HARMINCNYOLCADIKFEJEZET EGYEZKEDÉS

mint Apszürtosz király rájött, hogy az Argó egérutat nyert, horgonyt vetett egész flottillájával, csupán kéthajót parancsolt vissza addig a kanyarig, ahol legutóbb látták az ellenséges gályát, szigorúan meghagyva aparancsnokoknak, hogy útközben kutassanak át minden nádast, elágazást, mellékfolyót, holtágat, és

tüstént jelentsék, ha nyomra akadnak, így is történt, és egyikük azt az ágat vizsgálva, melyre rákanyarodott az Argó,frissen letört nádra lett figyelmes, majd az evezők nyomát is megtalálta az iszapos parton. Azonnal fordult, s jelentésttett Apszürtosznak. Egyszerre érkezett a másik kolkhiszi flottillával, mely a helyettes tengernagy, Diktüsz

parancsnoksága alatt futott be a tenger felől. Diktüsz nagyon jól ismerte a folyót, s mikor a parancsnok jelentéséthallotta, Apszürtoszhoz sietett, és a folyóra mutatva izgatottan így szólt:

– Királyom, ez az a mellékfolyó. A jobb parton, ott a f űzfacsoport alatt torkollik a folyóba, és egy Daru-tónaknevezett, elég nagy területű állóvízből folyik erre. Nyilván arra kanyarodtak a görögök, mivel más ágat nemtalálhattak. Ha rátérünk arra a mellékágra s behatolunk a tóig, elcsípjük őket, és kész a csapda.

És pontosan így történt.

Amikor bekerítették az Argót, Apszürtosz módfelett körültekintően járt el. Kiadta a parancsot, hogy mindenkolkhiszi tartsa készenlétben fegyverét, de csak akkor használja, ha megfújják a jelet az általános támadásra. Aztremélte ugyanis, hogy Iaszón rövid tárgyalás után feltétel nélkül megadja magát.

Az argonauták látszatra megőrizték nyugalmukat, de a végzet fagyos lehelete dermesztette a lelkűket, mikormagukra öltötték fegyvereiket, sisakjukat, páncéljukat. Mindenki Iaszónra szegezte a szemét, de az csak hitványul

motyogott magában:– Mit mondhatnék? Mit tegyek most, drága bajtársaim? Becstelenség volna, ha most egyszerűen kiszolgáltatnám

Médeia hercegnőt öccsének, szent esküm ellenére. Ha pedig megtagadom, mindnyájunkat kivégez.

– így igaz – mondta Augeiasz halkan, hogy Médeia meg ne hallja. – De én másképp látom a dolgot. Két célunkvolt, amiért Kolkhiszba mentünk: hogy eltemessük Phrixosz csontjait, és visszaszerezzük az aranygyapjút.Tisztességgel eltemettük a maradványokat, az aranygyapjút is megszereztük, de nem is remélhetjük, hogy hazaérünkvele, ha ezt a hölgyet vissza nem szolgáltatjuk apja oltalmába, ahonnan Iaszón elrabolta. Szerencsére hajadon még,legalább így hiszem, s hogy miféle szerelmes esküt tett neki Iaszón, ahhoz nekünk semmi közünk. Le is tehetjük akapitányságról, ha érdekeink úgy kívánják. Közölhetjük Apszürtosszal, ha beleegyezik, hogy megtartsuk azaranygyapjút, cserében kiadjuk neki Médeiát, ha viszont megtagadja, könyörtelenül kivégezzük. Kétszer ismeggondolja majd, elvegye-e tőlünk az aranygyapjút, mert ha Médeiát nem viszi vissza, az albán Sztürosz nyilvánkettős játékkal vádolja majd Aiétészt, és becsülete védelmében haddal támad Kolkhiszra.

Ekhión herold szigorú pillantást vetett Augeiaszra, s így szólt:

– Elég a szóból, Augeiasz király, bízd az ügy intézését magadnál tapasztaltabb férfiakra. Nem szégyelled magad?Hiszen a te lustaságod meg tudatlanságod hozta ránk ezt a csapást. – Ezután Iaszónhoz fordult:

– Nemes Iaszón, megadod-e az engedélyt, hogy nevedben szóljak valamennyiünk érdekében?

Iaszón így felelt:

– Tégy legjobb belátásod szerint, de én reménytelennek látom ügyünket.

Ekhión lehajolt, s Médeia fülébe súgta:

– Szépséges hölgy, ne vedd zokon, ha csalárd szavakat szólok felőled, amelyeket isteni atyám, Hermész sugallmajd nekem. Mi, görögök, szeretünk és becsülünk téged, és sosem szolgáltatunk ki öcsédnek, ha ennek ellenkező jétállítanánk is az egyezkedés során.

A



201/264

Azzal magára öltötte királyi öltözékét, kezébe vette csavart pálcáját, s megkezdte a tárgyalásokat. Apszürtoszmaga volt kénytelen vállalni a herold szerepét, mivel kapitányai és tanácsosai közül senki sem beszélt görögül. Ómaga is csak akadozva-dadogva, s valahányszor kereste a szavakat, vagy átváltott kolkhiszi nyelvre, Phrixosz fia,

Phrontisz híven tolmácsolta az argonautáknak, amit mondani akart.Apszürtosz szólalt meg először:

– Ti, görögök, négy súlyos és előre megfontolt bűnt követtetek el ellenünk. Mielőtt ítélnék fölöttetek, őszinténajánlom nektek, vállaljátok mind a négyet, s adjátok meg magatokat kényre-kegyre.

– Nem tudunk róla, Apszürtosz király, hogy bármit is vétettünk volna ellened – felelt erre Ekhión –, s nagyon bántbennünket, hogy ellenünk fordult, aki eddig barátunk volt, bizonyára alaptalan gyanú folytán. Készek vagyunkbocsánatodat kérni ama károkért, melyeket akaratlanul okoztunk, de becsületünk nem engedi, hogy magunkravállaljunk négy előre megfontolt bűnt anélkül, hogy tudnánk, mivel vádolsz bennünket, csupán azért, mert hajóid ésembereid létszámával óriási fölényben vagy velünk szemben. Arra kérlek hát, közöld velünk, mi az első vádpont.

– Először is azzal vádollak benneteket – válaszolt Apszürtosz –, hogy szentségtörést követtetek el. A barátság éskegyelet álarcában érkeztetek Kolkhiszba, mégis szemérmetlenül megcsonkítottátok a taurosz bikák bronz képmását

palotánk belső csarnokában. Tagadjátok ezt?Ekhión így felelt:

– Ugyan, ki tudja, görög, kolkhiszi vagy albán volt-e a tettes? Mi nem tudjuk, legfeljebb csak gyanakszunk, mintte magad. Még az is lehet, hogy igaza volt. A taurosz bikákat gyűlöli Mithrasz, a dicső Napisten, akit ti tiszteltek, sakit szeret és megbecsül a kolkhiszi Madárfejű Anya. Nyilván az istennő óhajára változtatta ökörré a bikát az azalbán, vagy aki a tettes volt.

Apszürtosz nem merte tovább feszegetni ezt a vádat, nem érezvén magát biztos talajon. A kolkhisziak előtt isgyűlöletes volt a taurosz szövetség, és oktalanság lett volna visszatérni e kérdésre. Az erős albán nép ugyanazokat azistenségeket tisztelte, mint a kolkhisziak, s a Médeia és Sztürosz házasságával megpecsételt szövetség módfelettmegerősítené trónját. A király nem szólt hát semmit, adós maradt a válasszal.

– Halljuk a második vádpontot – mondta Ekhión némi szünet után.

– Második vádam ellenetek – folytatta Apszürtosz –, hogy megszöktettétek forrón szeretett testvérnénémet,Médeia hercegnőt. Ezt aligha tagadhatjátok, hiszen látom őt tulajdon szememmel, ott ül a hajó farában bíborpárnán.

– Csak a szöktetést tagadjuk – válaszolt Ekhión. – Médeia hercegnő szabad akaratából csatlakozott hozzánk.Atyád kegyes segítségével végrehajtottunk Kolkhiszban bizonyos isteni parancsra teljesített titkos küldetést, ésáldásával az éj barátságos leple alatt már éppen indulni akartunk hajónkkal hazafelé, mikor a hercegnő odaérkezett, sarra kért bennünket, vigyük magunkkal Görögországba. Kérése természetesen meglepte nemes vezérünket, a hősIaszónt, s apróra kikérdezte. Megkérdezte, vajon elejtették-e a Sztürosz királlyal kötendő házassága tervét. Médeiaígy felelt: „Atyám szeret engem, és sosem szándékozott házasságra kényszeríteni Sztürosz királlyal, a mocskosdöggel, aminthogy én sem köteleztem el magam. Egy órán belül nagy zajt fogtok hallani a palotából, s ez azt jelenti,hogy heves csatározás tört ki az albánok és tauroszok között, amelyet titokban apám készített elő. Ne törődj azűrzavarral, kedves barátom, én azonban javamra fordítom, észrevétlenül kiosonok, s csatlakozom hozzátok.Apámnak is ez a kívánsága.” Iaszón herceg így felelt: „Nehezen adok hitelt szavaidnak, hercegnőm, ám ha a harc,

melyről szóltál, csakugyan kitör egy órán belül, annak jeléül fogadom, hogy valóban bizalmába avatott apád.”Médeia hercegnő erre ezt mondta: „Ezer köszönet, nemes görög barátunk. Ismét eljövök majd hozzátok szavaimigazságának kétségbevonhatatlan bizonyítékával.” S így is történt.

Valahányszor Ekhión hazudott, nemcsak hallgatóit győzte meg szándékuk ellenére, hanem maga is hitte, amitmond.

– Különös, sőt fantasztikus a történet, amit mondasz szólt meglepődve Apszürtosz –, de mivel az ellenkező jét nemtudnám bizonyítani, kénytelen vagyok elhinni, hogy Médeia valóban úgy beszélt, amint állítod. De biztosíthatlakróla, hogy színtiszta hazugság volt az egész, s nagyon kárhoztatom kapitányotokat, amiért hitelt adott neki.

– Iaszón herceg ifjú és tapasztalatlan – felelt Ekhión –, s nagyon természetes, hogy hitt Médeiának. Nemképzelhette, hogy Aiétész olyan kegyetlen, hogy káprázatosán szép leányát házasságra kényszerítse egy büdöstrágyadombbal, amilyen az a vénséges Sztürosz király. És most halljuk, mi a harmadik vád.



202/264

– Hogy szentségtörően elloptátok az aranygyapjút Prométheusz szentélyéből – mondta Apszürtosz. – Ezt a vádataztán hiába csűröd-csavarod ki ékesszólásod furfangos mesterkedésével!

– Még hogy én csűrök-csavarok! – csattant fel méltatlankodva Ekhión. – Kérlek, királyom, légy tekintettel szent

köntösömre, melyben mi, heroldok, teljesítjük nemes hivatásunkat! Hogy én csűrök-csavarok! Én csupán emelt f ővelhirdetem félelem nélkül, amit isteni atyám szólnom parancsol. Az aranygyapjú ügyében semmi titkolnivalónk nincselőtted. Az aranygyapjú vitathatatlanul a Laphüsztiosz-hegyi Zeusz tulajdona, és szent képmásáról sok évvel ezelőttPhrixosz, a sógorod lopta el. Ezt a feladatot jóslatok, álmok, jelek és csodák ünnepélyes bizonysága szerint azolümposzi istenségek – és maga Zeusz – közös akarata bízta ránk. Odafelé hajóztunkban kimentettük a vízbőlugyanennek a Phrixosznak négy fiát, unokaöcséidet, és ők egykettőre megértették, hogy elbizakodottságuk sodortaőket ilyen rettentő veszedelembe, mikor azt hitték, hogy az aranygyapjú nélkül is visszakövetelhetik atyaiörökségüket Orkhomenoszban. Magukba szálltak, és megígérték, hogy eljárnak ügyünkben nagyatyjuknál. Aiétészelőször akadékoskodott, de rövidesen felhagyott a makacskodással. Mikor Médeia felmászott a hajónkra, és ameghökkent Iaszón elé tartotta a diadalmi jelvényt e szavak kíséretében: „Nemes görögök, íme, vegyétek azaranygyapjút, amely nemcsak az én jó szándékom bizonyítéka, hanem apám irántatok való szeretetének is!”… ó,Apszürtosz herceg, elképzelheted, milyen végtelen hálával fogadta e ragyogó ajándékot a megszentelt kézből! Ki

másnak lett volna joga átnyújtani ezt az ajándékot, ha nem nővérednek, Médeiának, Prométheusz papnő jének ésszentélye őrző jének? Nem, nem, tisztelt úr, a legnyomatékosabban kérlek, ne tekints minket kalózoknak vagykisszerű tolvajoknak! Valamennyien minüaiak vagyunk, és jogos minüai tulajdonunkért vágtunk neki nagy merészenKolkhisznak. Az aranygyapjú ugyanis a minüai Athamasz oltalma alatt állt, tőle vette el Phrixosz, és azóta is átok ültörzsünkön, amit csak ez a dicsőséges vállalkozás fog eloszlatni. Kezeskedem róla, Apszürtosz herceg, hogykönnyebben választod el testünket lelkűnktől, mint bennünket az aranygyapjútól, a minüaiak jó szerencséjétől.

– Mindkettőt habozás nélkül megteszem, hacsak nem adjátok oda jószántatokból a gyapjút – mondta Apszürtoszfanyarul. – Most pedig közlöm negyedik és legiszonyatosabb bűnötöket, s egyben felszólítlak, hogy ne szólítsApszürtosz hercegnek vagy úrnak, hanem Apszürtosz királynak vagy felségnek. Szeretve tisztelt atyám, Aiétészugyanis belehalt szörnyű hassebébe, melyet egy görög ejtett rajta, s utolsó leheletével benneteket vádolt agyilkossággal.

Ekhión nem titkolta meglepetését.– Kérlek, felséges uram – mondotta –, fogadd őszinte részvétemet veszteségedért. Bármely szent névre esküszöm,mindeddig sejtelmem sem volt róla… csak e pillanatban értesültem drága jó atyád sebesüléséről is. Egybenszerencsekívánataimat fejezem ki abból az alkalomból, hogy Kolkhisz királya lettél, az ország javára. Bármilykeserves gyász a jó öreg Aiétész elhunyta hűséges alattvalóinak, enyhíti, sőt feledteti az öröm, hogy te lépsz helyébe.S nem lehetséges-e, hogy tévedett a haldokló király, midőn görögöt vádolt ezzel az égbekiáltó bűnnel? Nemhomályosította el agyát valamelyik taurosz vagy albán kezétől származó seb kínja? Ha nem, légy kegyes megneveznigyilkosát, aki felelni tartozik nekünk, éppúgy, mint neked, amiért ily szörnyűségesen visszaélt a vendégbarátsággal!

Apszürtosz felelt:

– A bűn egyformán terhel valamennyiőtöket, mint atyám végső sóhajával vallotta, bár végrehajtója egyetlenszemély volt, a vörös hajú kalüdóni Atalanté. Az ő dárdája járta át apám hasát, midőn fent állott palotája lépcső jénektetején. Legf őbb tengernagyom közölte velem, hogy négy órával később halt meg, kimondhatatlan kínok között.

Ekhión most Atalantéhoz fordult kérdésével:

– Ugye, nemes leányzó, félrevezették Apszürtosz királyt? Atalanté felállt, s nyugodtan válaszolt:

– Nem valószínű, hogy félrevezették volna az öregúr halálát illetően, bár biztosan nem tudom, mert nem vártambe, míg végsőt hörgött. Aiétész görögnek született, tudnia kellett volna, hogy nem szállhat szembe Artemiszvadászszüzével egy szál csupasz karddal. Én nem bántottam őt, eszem ágában sem volt ilyesmi. Ha meghalt, akkor azszentségtörésének büntetése, s az istennő felel a haláláért, nem én.

– Lesz, ami lesz, meg kell torolnom apám halálát, mégpedig valamennyiőtökön – kiáltott Apszürtosz. –Kívánjátok-e, hogy bosszút álljak az istennőn is?

Atalanté így felelt:

– Vigyázz a szavadra, felség. Az istennő nagy tiszteletben áll e távoli tájakon is, s ő a legkönyörtelenebb

valamennyi istenség között, beleértve a Madárfejű Anyát is.



203/264

Apszürtosz ismét Ekhiónhoz fordult:

– Görögök heroldja, te tagadod minden vádpontomat, én azonban kitartok mellettük. Világos, hogy most már afegyvereké a szó!

Ekhión rendületlenül folytatta:

– Ebben már nem én döntök, felség. További utasításokat kell kérnem kapitányomtól, s egyenes választ adok,amint megbeszéltem vele.

– Annyi időt adok rá – felelt Apszürtosz –, míg az a daru, melyet ott látsz, elröpül fölöttünk s eltűnik szem elől.

Ekhión ismét titkon szólt Médeiával, és a leány falfehér lett, mert most értesült apja haláláról.

– Hercegnőm – mondotta Ekhión –, újból hangsúlyozom, bármi történjék is, téged nem adunk ki. Defondorlatosán kell eljárnunk, sőt fenyegetőznünk, hogy kioltjuk az életedet. Kérlek, ne aggódj, ezek csak üres szavak!

Médeia reá emeltse szomorú szemét, s bólintással jelezte, hogy megértette. Ekhión ezúttal Iaszónhoz fordult:

– Iaszón herceg, emeld ki szaporán rejtekhelyéről az aranygyapjút, add ide éles magnésziai vadászkéseddel együtt.Bármit mondok, ha furcsán hangzik is, helyeselj. Isteni atyám szelleme szól általam.

Iaszón nem válaszolt, csak borongós képpel elővette az aranygyapjút a kormányos ülése alól, és ahogy kibontotta,az ereklye megcsillant a napsütésben. Aztán kihúzta tokjából görbe vadászkését, s átnyújtotta Ekhiónnak.

Eközben elröppent fejük fölött a daru, s pontosan ugyanolyan hangot hallaton, mint előző este.

Ekhión hangosan nevetett, s kinyújtott kézzel a madárra mutatott, mint aki hálásan fogadja üzenetét. Ismétfellépett a hajó orrára, magasra emelte az aranygyapjút, hogy mindenki lássa, s újból Apszürtoszhoz intézte szavait:

– Felség, még el sem tűnt szemünk elől a daru, amely hidd el nekem – Artemisz szigetére tart, kinek szent madaraa daru. Megkaptam a választ, nemcsak Iaszón hercegtől, kapitányomtól, hanem testvéredtől, Médeia hercegnőtől is. Svalamennyi bajtársam, minden argonauta, ellenvetés nélkül helyesli.

– Halljuk – felelt Apszürtosz.

– Úgy döntöttünk – kezdte Ekhión –, hogy a megcsonkított bikák ügyében nagylelkű ajánlatot teszünk. Azértnagylelkűt, mert nincs megállapítva, ki csonkította meg őket. Emlékezetedbe idézem, hogy nem a görögök és a

kolkhisziak között dúlt viszálykodás, hanem a taurosz hadisten s a kolkhiszi Mithrasz, a Napisten között, akit mi,görögök, Héliosz néven tisztelünk. Hajónk fedélzetén öt tisztelő je van a Napnak, éspedig Phrixosz négy fia, valamintÉlisz királya, Augeiasz, ők valamennyien hajlandók késedelem nélkül kiszállni, s mihelyt szilárd talajra érkezünk,életre-halálra megküzdeni a taurosz hadisten annyi bajnokával, amennyit kiállítsz ellenük.

– Miféle képtelenség ez – méltatlankodott Apszürtosz –, a kihívást csupán én vállalhatnám, aki taurosz királylányfia vagyok, s két vén, ősz szakállú taurosz, aki velem tart a hajón. A teljes legénységem viszont Mithrasz híve. Mihárman nem állhatunk ki azzal az öttel szemben!

– Bizonyára megrendült hited istenetek hatalmában – felelt Ekhión –, miután kibérelték szent képmásait. Nemtartlak kevésbé hősnek önmagámnál, de ha engem szólítanának fel, hogy álljak ki atyám, Hermész isten becsületevédelmében, örömest megtenném az egész Kelet haderejével szemben, s biztosra venném győzelmemet, így tehátnem fogadjátok el kihívásunkat, és rátérhetünk az aranygyapjú ügyére. Az előbb említett okoknál fogva úgy

döntöttünk, hogy nem adjuk ki az aranygyapjút. Óva intlek, ne kíséreld meg erő

szakkal elragadni tőlem, különbenfogom ezt a kést, és elmondom: apróra vágták… feldarabolták. A vízbe hajigálom, az arany súlyánál fogva mélyre

süllyed ebbe a sűrű, fekete iszapba, és soha többé nem lehet már visszaszerezni. Összerakni többé nem lehet soha. Prométheusz tehát elveszti örökre, amint annak idején elvesztette Zeusz.

– Nem bánom – mondta erre Apszürtosz. – Nem érdekel, mi történik az aranygyapjúval, ha nem viszitek visszaIólkoszba, hogy fennen lobogtassátok hősi vállalkozástok sikeréül, a mi vétkes gyávaságunk bizonyítékaként.

Ekhión nyomban szaván fogta:

– Nagy örömmel hallom, felség, ajkadról, hogy nem tartod olyan becsben az aranygyapjút, mint mi, és közömbösszámodra, mi lesz a sorsa, ha a kolkhiszi népre nem vetődik a gyalázat árnyéka azáltal, hogy magunkkal visszük.Annyi bizonyos, ha a két másik fontos kérdést kölcsönös megelégedésre rendezzük, sikerül majd megértenünkegymást ebben is. Biztosíthatlak róla, mi éppoly nagyra tartjuk országod becsületét, mint bármely halandó e földön,hiszen élveztük királyotok és nemeseitek vendégbarátságát, s hálátlanság volna erről megfeledkeznünk. Térjünk hát a



204/264

harmadik kérdésre: mi történjék Médeia hercegnővel? Javaslatunk a következő. Nem ragaszkodunk hozzá, hogyvelünk maradjon, de sosem engednénk, hogy akarata ellenére vigyék vissza Kolkhiszba. Mint magad mondottad,apja, Aiétész meghalt, ennélfogva életbe lépett a titkos szerződés, melyet egymással kötöttetek: te lemondasz javára

igényedről a korinthoszi Ephüré trónjára, ezáltal Médeia apja halála esetén szabadon elfoglalhatja Ephüré trónját, ő pedig viszonzásul lemond javadra Kolkhiszban minden apai örökségéről, így hát, bár elismerjük, hogy mint Kolkhiszkirályának jogodban áll nővéredet, a kolkhiszi hercegnőt olyan házasságra rábeszélned, aminőt jónak látsz, ám e jogodat immár nem gyakorolhatod. Megállapodástok értelmében ugyanis Médeia nem kolkhiszi hercegnő többé,hanem Ephüré királynői trónjának várományosa, s mi, görögök, nem nézhetjük el, hogy házasságra kényszerítse! egyféregzabáló barbárral. Hajadon lévén és Ephüré trónjának várományosa, tetszése szerint köthet királyi házasságotbármely herceggel, s nem köteles megfogadni Kolkhisz királyának ajánlatát. Ebben a kérdésben azonban nemképviseljük nyomatékosan álláspontunkat, mivel bennünket elsősorban az aranygyapjú érdekel, nem pedigtestvérednek, Médeiának házassága. Ezért a következőt javasoljuk. Hajózzunk valamennyien együtt lefelé a Dunán, stegyük Médeia királynőt partra megfelelő kísérettel a thrákiai Artemisz szigetén. Szent jelként a daru röpülése hoztaezt tudomásunkra. Tartózkodjék a hercegnő a szigeten addig, míg valamely hatalmas király, például szövetségesed, atejivó szküthák pártatlan és feddhetetlenségéről híres uralkodója el nem vállalja a döntőbíró szerepét közöttünk. Ha

alapos mérlegelés után a király úgy döntene, hogy a hercegnő térjen haza veled, mi semmiképpen sem akadályozzukbenne. De ha úgy ítélkezik, hogy tartson velünk, neked is bele kell törődnöd, hogy velünk folytassa útját.

– Mielőtt megfontolnám ajánlatodat – felelte erre Apszürtosz –, hadd halljam, mit fogadsz el megtorlásul apámhaláláért.

Atalanté ismét felállt, hogy önmagáért szóljon.

– Felség, bajtársaimnak semmi részük nincs atyád halálában. Hiszen látod, hogy csak most értesültek róla, én egyszóval sem említettem, hogy dárdámmal megsebeztem. Ha lemészárolod őket olyan tettet megtorlandó, melybenteljesen ártatlanok, palotádat megszállja a kisértő szellemek raja, és könyörtelenül üldöznek majd éjjel-nappalmindaddig, míg minden ízedben remegve meg nem halsz. Ha viszont rajtam akarsz bosszút állni, azt tanácsolom, kérj jóslatot Artemisz istennőtől azon a szigeten, melyet Ekhión említett az imént. Készségesen vállalom a jóslat döntését,és ha bűnös vagyok, alávetem magam a büntetésnek. De ha az istennő helyesli, amit cselekedtem, óva intlek, fogadd

el ítéletét.Apszürtosz idegesen gesztikulálva szabadkozott:

– Meghallgattam javaslataitokat, meg is tapsolnám s méltányosnak fogadnám el, ha az enyémmel egyenlő erejű flotta heroldja ajánlotta volna. De mivel egyetlen hajóval vagytok, s nem reménykedhettek se harcban, se szökésben,csak képtelen arcátlanságnak vehetem, amit mondtok. S mit szóltok, ha elvetem minden ajánlatotokat, s nyombanharci riadót fúvatok?

Ekhión tökéletes magabiztossággal, nyugodtan megfelelt erre is:

– Apszürtosz király, készen áll a válaszom. Ha elutasítasz, három értékes dolgot vesztesz el egyszerre. El őször,mint mondottam, nyomban elpusztul az aranygyapjú. Másodszor, elveszted testvéredet, Médeiát: mert mihelytfelharsan a csatakürt, amely biztos halált jelent bajtársaimnak, gondjuk lesz rá, hogy magukkal vigyék az alvilágbaMédeia szellemét, vezetőül ama nagy istennő birodalmába, akit szolgált. Végül elveszted az életedet. Mert elég időttöltöttem Kolkhiszban ahhoz, hogy megtanuljam, a királynak személyesen kell hajóhada vagy hadserege élén állnia, snem bújhat meg a hátvédben. S miért is figyelmeztetnélek rá, hogy íjászaink holtbiztosán céloznak? A palotádkertjében rendezett ünnepségen tulajdon szemeddel láthattad, hogy a galambot röptében egyszerre három görög nyila járta át… Ilyesmire országotokban még nem volt példa. Fúvasd meg aranytrombitádat, felség, adj jelt a csatára, hamersz, de ez a jel egyben atyámat, Hermész istent, a lelkek vezető jét is mozgósítja, s elkísér majd oda, ahovaegyáltalán nem kívánkozol.

Ekhión észrevette, hogy a király elhatározása megingott. Most már kérlelve szólt hozzá:

– Nos, hát, Aiétész nemes sarja, tartsd meg életedet s becsületedet, de hagyd meg nekünk is a mienket. Nincs olyvitás ügy e világon, melyet békésen meg ne oldhatna törvény vagy döntőbírói ítélkezés. És hadd emlékeztesselek arrais, hogy ha megölsz bennünket, nemcsak magadra és testvéredre hozol pusztulást, hanem egész országodra is. Mertugyan ki uralkodik majd Kolkhiszban, ha kipusztul Aiétész királyi háza? Perszész, a taurosz nagybátyád talán? Hakaukaszoszi keselyű volnék, örvendezve fogadnám halálod hírét, s összecsődíteném Aiába közelből s távolból hosszú

szárnyú társaimat, mert a polgárháborúban úgy hevernek majd a hullahegyek az utcákon, mint az ősz fuvallatára a



205/264

makk az erdőkben. Hidd el, felség, a megfontoltság nagy erénye az ifjú királynak, s nagyobb díszére válik, mintmérhetetlen sok kincse.

Apszürtosz végül is engedett, bár rendkívül kelletlenül, csak ahhoz ragaszkodott, hogy az aranygyapjút is tegyék

ki Artemisz szigetén, s birtoklása kérdésében is a döntőbíró ítélkezzék.Ekhión udvariasan elfogadta a fegyverszünetnek ezt a pontját, s ezzel létrejött az egyezség.



206/264

HARMINCKILENCEDIK FEJEZETA KOLKHISZIAK KIJÁTSZÁSA

znap este az Argó ismét kiért a tengerre, s úgy haladt lefelé az Iszapos-ágon, hogy közrefogták a kolkhiszihajók, hat elöl, hat hátul. Az egész flottilla egy brüx falu közelében horgonyzott le, zárt rendben, középenaz Argóval. Egyszer csak megszólalt a borongós püloszi Melampusz.

– Bajtársaim, nem irigyelheti hajónk mostani helyzetét józan ember. Elől-hátul porkolábok vigyáznak ránk, mint afegyencekre, s én mégsem vagyok vigasztalan. Melyikőtök látja, amit én? Aki eltalálja, mi sugallja nekem aszabadulást, megkapja ezüstkarikákból font nyakláncomat, melyet mind elkívántatok tőlem.

Hosszas csönd következett ezután, senki sem értette, mire gondol Melampusz, végül is gürtóni Korónosz kiáltottfel, holott őt eddig lassú észjárásúnak tartották:

– Én is látom, amit te, Melampusz! Ide azt a nyakláncot!

– Mit látsz, Korónosz? Ugyan mit? – kérdezték erre a többiek.

Korónosz megfelelt nekik:

– Azt látom, hogy Apszürtosz annyira tudatlan, meggondolatlan vagy oly végtelenül könnyelmű, hogy tizenkétegységből álló flottillájához egy idegen hajót csatolt, ami egyenes kihívása a Tizenharmadik Istenségnek, akineknevét épeszű ember kimondani sem meri.

Melampusz szó nélkül átnyújtotta az értékes nyakláncot, az argonautákba pedig ismét lelket öntött a jel,felvidultak, s Atalanté lantkíséretére kórusban énekelni kezdtek. Orpheusz ugyanis, aki kiheverte már a nagy lázat,

még mindig rendkívül gyönge volt.Iaszón és Médeia ezalatt forralta ki a tennivalókat, de senkivel nem közölték tervüket, csupán Phrixosz fiával,Melaniónnal (akinek megbízhatóságáért Médeia kezeskedett), továbbá Atalantéval. A többi argonauta mindösszeannyit tudott, hogy két küldött, az argonauták részéről a mürmidón Péleusz, a kolkhisziaktól Diktüsz helyettestengernagy indult útnak, hogy a brüxöktől három evezőssel kenut szerezzen, amellyel eljuthatnak a szkütha királyudvarába, fel a delta fejéhez.

Eseménytelenül telt az éjszaka, bár az őrszemek mindkét oldalon éberebben ügyeltek a szokottnál, és sűrűnhangzottak fel a jelszavak. A görögök éjszakai támadástól tartottak, a kolkhisziak pedig kitörési kísérlettől. Reggelismét közösen felsorakozva valamennyi hajó észak felé indult, míg el nem érték Artemisz szigetét, egy mély fekvésű,sivár földdarabot, melyet az idők folyamán nyilván az Ezer-ág vize rakott le iszapból és homokból.

Iaszón azonban megtagadta, hogy Médeiát s az aranygyapjút partra tegye, amíg Apszürtosz nem teljesíti kétfeltételét: nem folyamodik ellenséges hadmozdulathoz az argonauták ellen, s nem kísérli meg az aranygyapjú vagy

Médeia eltávolítását a szigetről mindaddig, míg a szküthák királya meg nem hozta döntőbírói ítéletét, s legyenbármilyen döntés, ellenkezés nélkül aláveti magát. Apszürtosz bízott benne, hogy a döntés az ő javára szól majd,hiszen a szküthák nagyon is függő helyzetben vannak Kolkhisztól a tengeri kereskedelemben, a görögökkel viszontsemmiféle közvetlen kapcsolatuk nincs, elfogadta hát a feltételt, s kijelentette, hajlandó esküvel megerősíteni azegyezséget, ha Iaszón is kész rá. Iaszón is vállalta, s azt ajánlotta, esküdjenek Artemiszre a közvetlen közelükben levő lakatlan szigeten. Az Argó s a kolkhiszi hajók tehát a szigetre eveztek, Iaszón és Apszürtosz egyszerre szállt ki, sgödölyét áldoztak Artemisznek. Az állat vérét egy pajzs mélyedésébe csorgatták, mindketten ittak belőle, midőnletették az esküt, s a homokra loccsantották, ami megmaradt. Apszürtosz és Iaszón kölcsönösen megajándékoztákegymást, a király egy kaukaszoszi tigris bőrét adta, Iaszón pedig azt a bíborszínű köntöst, mely Hüpszipülé királynő első ajándéka volt Mürinében.

Médeia indulatosan elutasította a két férfi testőrt, akit Apszürtosz kívánt melléje rendelni arra az időre, míg a jóslatadó szigeten tartózkodik, s ragaszkodott hozzá, hogy csupán egyetlen nő legyen mellette. Mivel az egész

A



207/264

flottillában egyetlen nő volt, Atalanté, mást nem választhattak. Apszürtosz azonban kikötötte, hogy fegyvert nemvihet magával.

Médeiát és Atalantét tehát partra tették a jóslatadó szigeten, s ott Artemisz papnő je oltalmába kerültek. Magas,

fogatlan, eszelős thrák nő volt, csak dión, bogyókon és nyers halon élt. A kiaszott vénség megsimogatta Médeia arcát,kezét, gyerekes rajongással tapintotta meg ruhája anyagát, s mikor a férfiak eltávoztak, Atalantét testvériesen arconcsókolta, majd varázsszavakat váltottak és rejtélyes jelzéseket adtak egymásnak.

A görögök és a kolkhisziak a lakatlan szigeten békésen elvegyülve jelbeszéddel érintkeztek, és különböző játékokban mérkőztek meg egymással, Peukón pedig csatlakozott bajtársaihoz. Phrixosz fia, Melanión azonbanfelkereste Apszürtoszt, félrevonta a bozótosba, hogy senki ne hallja szavukat, majd így szólt hozzá:

– Királyi nagybátyám, titkos üzenetet hoztam számodra testvéredtől, Médeiától, melyhez én is hozzátenném javaslatómat és egy kérésemet. Hajlandó volnál-e meghallgatni, avagy gyűlölsz s véremre szomjazol?

– Halljam először testvérem üzenetét – felelte Apszürtosz. Hogy kérésedet s javaslatodat meghallgatom-e, attólfügg, milyen üzenetet hoztál.

Melanión halkan közölte:

– Médeia üzenete így szól: „Két unokaöcsém, Phrontisz és Kütisszórosz nagy méltánytalanságot követett elellenem, csakúgy, mint ellened. Mint tudod, két fivérükkel együtt néhány hónappal ezelőtt el akartak menekülniKolkhiszból a te ellenséges magatartásod miatt. Jóslat jelezte nekik apánk közeli halálát, s attól tartottak, ha helyébelépsz, bosszút állsz majd rajtuk, amiért akadályozták testvérükkel, Neairával kötendő házasságodat. Első menekülésikísérletük hajótöréssel végződött, s apánk nem volt hajlandó másik hajót adni, így másban nem reménykedhettek,csak abban, hogy sikerül megnyerniük Iaszón kegyét. Az pedig nemcsak azt ajánlotta fel, hogy készséggel s ingyenelviszi őket Görögországba, hanem segít is visszaszerezni apai örökségüket Boiótiában, ha viszonzásul lehetővéteszik az aranygyapjú megkaparintását. Kézszorítással pecsételték meg az alkut, s munkához láttak. Phrontisz ésKütisszórosz, a leggonoszabb a négy testvér közül, arra kényszerített, hogy orozzam el az aranygyapjút Prométheuszszentélyéből, majd csatlakozzam hozzájuk a görögök hajóján. Nemcsak azzal fenyegettek, hogy ha ezt megtagadnám,megölnek, hanem azzal is, hogy megmérgezik apánkat, valamint téged, s utána majd megesküsznek, hogy az énművem volt, s a büntetés elől menekültem öngyilkosságba. Ezek után, öcsém, mi egyebet tehettem volna, mint hogyteljesítsem kívánságukat? Nem mondhatnám, hogy túlságosan vonzana a vén Sztürosszal kötendő házassággondolata, s hogy megszabaduljak tőle, nem mennék boldogan Görögországba, ha lehet, hogy elfoglaljam Ephürétrónját, melyről lemondtál javamra. De félnék apánk szellemének bosszújától, ha így követném természeteshajlandóságomat. Tisztában vagyok vele, hogy Sztürosz ádáz ellensége lesz szeretett hazámnak, Kolkhisznak, ha nemmegyek hozzá feleségül, de éppoly hűséges szövetségese, ha ezt vállalom. Vissza akarok térni hát, hogy szolgálatottegyek honfitársaimnak, bármilyen keserves következményekkel jár is rám nézve. Könyörgök neked, öcsém, mentsmeg. Ha kitartasz esküd mellett, melyet Iaszón csalárdul csikart ki tőled, elvesztünk mind a ketten. A ravasz görög,Péleusz ugyanis, aki a szkütha király udvarába ment, Phineusz, Thünia vak királya fiaként mutatkozik majd be, akinagy tiszteletben áll a szkütháknál, s olyan érvekkel hozakodik majd elő, melyek megdönthetetlenek a szküthákészjárása szerint, így hát a döntés minden bizonnyal a görögöknek kedvez majd, efelől sajnos nincs semmi kétségem.Miért késlekednél hát? Az esküd ne aggasszon, hiszen a thrákiai Artemisz hatalma éppúgy nem terjed ki Kolkhiszra,mint Zeusz atyáé. Nem azonos ő az ősi taurosz Artemisszel, akinek anyánk nemzetsége idegeneket áldoz fel, és

karóra tűzi fejüket a háztetőn. Felkapaszkodott istennő csupán, testvére Apollónnak, az egerek démonának, s mégemlékeznek rá az emberek, mikor az Égei-tenger szigetén, Déloszon megszületett; tiszteletét is csak nemrégibenterjesztették el Thrákiában az ott járt hajós kereskedők. Légy hát vakmerő. Gyere értem éjfélkor titokban a szigetreegy kenuval, szöktess meg az aranygyapjúval együtt, s ugyanakkor bosszút állhatsz apánk gyilkosán is. Kunyhómablakába lámpást teszek majd, hogy utat mutassak neked. Gyere egyedül. De ne próbálj meg magaddal vinni engem akolkhiszi hajókra. Féltem az életünket, mert ha az argonauták felfigyelnek ránk, nyomban íjat ragadnak. Inkábbevezzünk délnek a kenuddal, hajóid kövessenek bennünket, s csak akkor vegyenek fel, ha már biztos távolságravagyunk a szigettől.”

Apszürtosz figyelmesen végighallgatta, csak aztán kérdezte meg:

– Mivel tudod bizonyítani, hogy Médeia küldött, s nem magad eszelted ki, amit előadtál?



208/264

Melanión erre átnyújtott Apszürtosznak egy fürtöt Médeia aranyhajából, amit a király testvére őszinteségénekzálogául fogadott, és tarsolyába tette, pontosan úgy, mint ahogy a dódónai papok a Zeusznak ígért ajándékokbiztosítékának vették Iaszón hajfürtjét.

– Most pedig halljam javaslatodat és kérésedet, amelyről szóltál, öcsém – mondta Apszürtosz.– Bízom benne, hogy megbocsátasz nekem, felség – felelt Melanión –, régi ostoba s ellenséges magatartásom

miatt. Félrevezetett a két fivérem. Argeiosz meg én nem akarunk rosszat, s nem kívánkozunk Görögországba akkorsem, ha Iaszón állja az ígéretét, s visszaszerzi apai örökségünket. Mi ketten vagyunk a fiatalabbak, és két bátyánkmindig azon mesterkedett, hogy szegénységben maradjunk. Phrontisz és Kütisszórosz úgy fognak választani avárosokból és földekből, hogy megtartják maguknak a bőrt, a húst és a zsírt, s nekünk hagyják a patákat, a zsigereketmeg a csontokat. Javaslatunk ez: mi ketten Argeiosszal őrt állunk ma éjjel, hogy a görögök észre ne vegyék, mikorútra kelsz a kenuval, és titokban megindul utánad a hajóhad. Az utolsó pillanatban Argeiosz meg én leereszkedünk azArgó oldalán, s majd te felvehetsz bennünket a hajódra. Kérésem pedig ez: irántad való hűséges szolgálatunkviszonzásaként légy kegyes kinevezni Argeioszt legf őbb tengernagynak, magamat pedig palotaőrséged kapitányának.

– Elfogadom javaslatodat – felelt Apszürtosz –, kérésedet pedig jóindulattal fontolom majd meg, amint elértem a

három kilátásba helyezett dolgot: ha meglesz az aranygyapjú, a testvérem, s ha bosszút álltam apám gyilkosán. Mivelpedig Atalanté a thrákiai Artemiszt mondja felelősnek apám meggyilkolásában, nem önmagát, úgy érzem, valóbannem kötelező rám az istennő nevére tett esküvésem. Miért is tartoznék megfogadni bármit olyan istenségnek, akiilyen rettentő érdemtelen igazságtalansággal sújtotta királyi házunkat?

Melanión az Argóra visszatérve közölte Iaszónnal, hogy minden rendben van. Alkonyatkor útnak indítottákAutolükoszt azzal a küldetéssel, hogy szerezze vissza Apszürtosz tarsolyából Médeia haját, s csempésszen a helyébeegy hosszú sárga fonalat. Feladatát minden nehézség nélkül végrehajtotta szemfényvesztőén ügyes ujjaival. Aztmondják róla, képes kilopni az ember szemfogát vagy leszedni a fülét, és a meglopott talán csak egy óra múlva vesziészre, mi történt. Autolükoszt azonban nem vonták be az Apszürtosz élete ellen tervezett merényletbe. Csak Iaszón,Médeia, Melanión meg Atalanté tudta, mi van készülőben.

Az argonauták aznap este színleg vedelték a bort. Részegen énekeltek, bottal, csontokkal doboltak a hajó üstjén,dübörögve ugráltak hajójuk talpdeszkáin. Idasz megállás nélkül kiáltozott:

– Iaszón, Iaszón, tökrészeg vagy!Mire Periklümenosz, a varázsló, Iaszón hangján így felelt:

– Hallgass már, ember, hiszen józan vagyok, akár egy vízi nimfa!

Kisvártatva az őrök, Argeiosz és Melanión kivételével, valamennyien úgy tettek, mintha mélységes álombamerültek volna.

Cselvetés volt ez a komédia, hogy fel ne tűnjön két argonauta, Iaszón meg a tainaroni Euphémosz távolléte. Amintbesötétedett, elbújtak a bozótosban, s Euphémosz, amint lehetett, nesztelenül a vízbe ugrott, s átúszott a szárazföldre,ahol a brüxök fókabőr kenuit tárolták a kikötőben. Ellopta az egyiket, s visszaevezett vele a várakozó Iaszónhoz.Kedvezett nekik az esővel fenyegető sötét éjszaka: Iaszón beszállt a kenuba, kezébe vette az evezőt, a lámpásvilágánál hamarosan partot ért Artemisz szigetén, és szótlanul magához ölelte Médeiát.

Médeia egyenesen a kunyhóhoz kísérte, ahol a jóslatra várakozók lesik a papnő szavát, így szólt Iaszónhoz:

– Feküdj abba az ágyba. Jól húzd magadra a takarót. Vigyázz, ki ne látsszék a kardod! Meglehet, hogy lámpásthoz magával.

Iaszón mosolyogva válaszolt:

– Melanión azt állítja, olyan mohón falta a mesédet, akár Butész a mérgezett mézet.

Médeia nagyot sóhajtott, és a körmeit harapdálta.

– Sorsára kellett volna hagynunk a méhembert – mondta –, az ő mohósága miatt kell bűnt bűnre halmoznunk.

– A mi kezünkhöz nem tapad vér – sietett a válasszal Iaszón –, ne légy gyenge, ne tétovázz, szerelmem, csakrendületlen szívvel leszünk képesek visszajuttatni az aranygyapjút Görögországba. Talán nem akarsz velünk jönni?Még mindig nyitva áll előtted az út hazádba, Kolkhiszba. Ha a hazatérést választod vallásosságból vagy félelemből,nem állok utadba, bármily keservesen szenvednék is elvesztésed miatt. De egyet érts meg: bármi kockázat árán is,

meg kell tartanom az aranygyapjút.



209/264

– Az aranygyapjú, örökké csak az aranygyapjú! – csattant fel Médeia. – Képes volnék gyűlölni, akár azerinnüszöket, ha nem kötne hozzád elviselhetetlen szerelem. Nem, nem, követlek akár a világ végéig, sem apám, semöcsém vére nem férkőzhet közénk, és nem akadályozhatja házasságunkat. Csókolj meg újra, Iaszón, csókolj! Csak a

te ajkadról szívhatok bátorságot, hogy végrehajtsam a bűnt, mely elkerülhetetlenül előttem áll.Iaszón elborította csókjaival, s mámorosán szívta be hajának és testének bódító illatát. Médeia lehunyta a szemét,

és nyüszített a gyönyörűségtől, akár a kölyökkutya.

Szétváltak, Iaszón befeküdt az ágyba, és magára húzta a takarót, így várakozott egymagában Apszürtoszérkezésére, kardját szorongatva.

Atalanté nem mutatkozott, de Iaszón tisztán felismerte a hangját, amint a szentélyben mesélte a papnőnekszórakoztató úti kalandjaikat. A papnő a lémnoszi nők históriáját élvezte leginkább, Iaszón hallotta, hogy felkacag, sígy kiált recsegő hangján:

– Ó, az ostobák, az ostobák! Nem tudták, milyen jól megy soruk férfiak nélkül! – Most Médeia lépett be, selhallgattatta Atalantét, hiszen Apszürtosznak azt kell hinnie, hogy a kunyhóban tartózkodik.

Eltelt egy óra, Iaszón feszülten figyelt, s egyszer csak suttogó kolkhiszi beszédet hallott: Apszürtosz és Médeia

hangja volt. Lábujjhegyen közeledtek az ösvényen. Médeia halkan és alázatosan szólt, Apszürtosz keserűen ésbosszúvágyóan. Iaszón hallani vélte: „Nincs mitől tartanod, öcsém. Atalanté nő és fegyvertelen.” Apszürtosz ígyválaszolt: „Nem hátrálnék meg akkor sem, ha maga Héraklész állna szemben velem íjával meg rézfejű buzogányával.Kezeskedem róla, hogy nem menekül előlem.”

Apszürtosz lassan közeledett. Megállt, az ajtóban suttogva fohászkodott, bizonyára apja, Aiétész szelleméhez,áldozatul ajánlva neki, ami következik.

Az ima véget ért, Apszürtosz tapogatózva megindult a sötétben, és Iaszón hallotta, amint megcsörren a fegyvere.Jobbjában a karddal talpra ugrott, összehajtott köpenyét pajzs gyanánt bal karja alá gyűrte. Apszürtosz visszahőköltegylépésnyire, de Iaszón az ajtón beszűrődő gyér világosságban látta körvonalait, előrelendült, és az ágyékába döföttúgy, hogy Apszürtosz felüvöltött fájdalmában, majd elejtette a kardját. Iaszón birokra kelt vele, földhöz vágta, majdelőrántotta magnésziai vadászkését, s átvágta torkán a f ő ütőeret, melyből meleg áramban buggyant ki a vér.

– Hozz gyorsan lámpást! – kiáltott Iaszón Médeiának, amint véget ért Apszürtosz haláltusája.A lány odahozta a lámpást, de eltakarta a szemét, hogy ne lássa a vért. Iaszón a holttesthez lépett, s harsányan így

kiáltott:

– Én ártatlan vagyok, Apszürtosz király! Te törted meg közösen fogadott eskünket. Vállaltad, hogy egyetlenargonautára sem támadsz erőszakkal, mégis fegyveresen jöttél ellenem. Én csak védekeztem a támadásod ellen.

Szíve mélyén azonban jól tudta, hogy gálád gyilkosság volt, amit művelt, így hát levagdosta a holttest fülét, orrát,meg az ujjait kezéről-lábáról, majd háromszor egymás után belenyalt a szivárgó vérbe, mindháromszor kiköpte, s eztkiáltotta:

– Nem én vagyok az, szellem, nem én! – Azért vagdosta le Apszürtosz orrát, fülét, hogy a szellem ne tudjamegszagolni vagy meghallani gyilkosát, s a szemét is kiszúrta, hogy meg se láthassa. Aztán felhasította mindkéttalpát is, hogy ne tudja követni. Az ujjait kihajította az ablakon a mocsaras nádasba, hogy a kolkhisziak csak nagy

üggyel-bajjal szedhessék össze.Mikor kiment vértől mocskos arccal, kézzel, Médeia ösztönösen irtózva húzódott el tőle. Iaszón szemrehányóanmondta:

– De hercegnő, hiszen a te ruhád is véres!

Médeia nem válaszolt, csak Atalantét szólította elő a szentélyből:

– Vedd magadhoz az aranygyapjút, és kövess! A vén papnő is előbotorkált, s megkérdezte:

– Nem jajkiáltás volt, amit az imént hallottam? Médeia így válaszolt:

– Kegyes hölgy, megbűnhődött, aki káromolta Artemisz istennőt!

A kolkhiszi őrszemek, akik Apszürtosz visszatérését várták, evezőcsapásokat hallottak, s elkiáltották magukat:



210/264

– Csónak közeledik! Médeia válaszolt:

– Én vagyok az, Médeia királynő. Figyeljetek rám, kolkhisziak, áhítattal s engedelmesen hallgassátok újkirálynőtök szavát! Öcsém, Apszürtosz király halott, s most már én vagyok királyi házunk egyetlen sarja. Apszürtosz

megszegte a görög Iaszónnak a thrákiai Artemisz nevére tett esküjét, aki e terület istennő je, és titokban a szigetrelopózott, hogy bosszút álljon testőrömön, a szűz Atalantén, akit alaptalanul vádolt atyánk meggyilkolásával. Karddala kezében belopózott a kunyhóba, ahol Atalanté is, meg én is ágyban feküdtünk már, s ekkor csodának voltamszemtanúja. Hihetetlenül magas, hosszú ruhás, csodálatosan szépséges nőalak jelent meg hirtelen, nyilván maga athrák istennő, s dárdáját öcsém torkába döfve így kiáltott: – Hitvány halandó, képes volnál megölni Artemiszvadászszüzét, méghozzá itt, Artemisz szigetén?! Majd biztos kézzel levagdalta kiálló részeit, éspedig a vértócsábanheverő Apszürtosz saját kardjával. Annyira ömlött belőle a vér, hogy az én ruhámat is beszennyezte. Figyeljetek rám,kolkhisziak! Királynőtök vagyok, s bármit parancsolok, teljesítenetek kell. Mindenekelőtt azt kívánom, a holnapi naphajnalától számítva kilenc napig maradjatok itt, hogy meggyászoljátok s illően eltemessétek öcsémet, Apszürtoszt.Gyű jtsétek össze elszórt csontjait, gondosan, hogy valamennyi együtt legyen, s egy fehér ló bőrében szállítsátokkolkhiszi f ővárosomba, Aiába, ahova én már előbb visszatérek. Ami ezeket a görögöket illeti, szabadon kívánomengedni őket, hogy hazavigyék az aranygyapjút, melyet testvérem férje, Phrixosz lopott el tőlük. Nem gyengeségből

vagy gyávaságból cselekszem így, hanem azért, mert birtoklása vészt hoz ránk, és királyi házunk harmadik tagjának,saját magamnak halálát okozná. Az ajándékot azonban feltételhez kötöm: előbb vissza kell vinniük engemKolkhiszba, mielőtt hazájukba hajóznának. Tengerészeim, megértem vallási kételyeiteket, s tiszteletben tartom őket.Baljósnak tartjátok, ha nő tartózkodik hajótok fedélzetén, kétszeresen annak, ha a Halál Istenasszonyának papnő je az,s háromszorosan, ha méghozzá köntösét öccsének vére szennyezi, mint az enyémet most.

A kolkhisziak elképedve hallották e szavakat, de megszólalni senki sem mert. Médeia most így kiáltott fel:

– Melanión öcsém, hozzád szólok, aki őrt álltái a görög hajón. Keltsd fel vezéredet, Iaszón herceget, s kérdezdmeg tőle, elfogadja-e ajánlatomat.

Melanión most úgy tett, mintha tanácskozna Iaszónnal, aztán kolkhiszi nyelven közölte, hogy beleegyezett, deazzal a feltétellel, hogy előbb elhozza a szigetről Atalantét, utána pedig a Dunán felfelé hajózva felveszi Péleuszt,mert semmiképpen sem hagyhatja cserben e két bajtársát.

Médeia látszólag türelmetlenül ellenkezett, aztán mégis belenyugodott. Az Argó fedélzetére szállt, s azt kiáltotta:– Ha utol akarjátok érni Péleuszt, minél előbb induljatok. – így aztán az argonauták felszedték a horgony köveket, sszó nélkül evezni kezdtek a sötétségben. Mögöttük kétségbeesett jajgatás hangzott fel a vezető nélkül maradtkolkhiszi hajókról, mintha éhes farkasok üvöltöznének a hold felé.

Ankaiosz a jóslatadó sziget felé kormányzott, s amint a hajógerinc megcsikordult a fövényen, leeresztette a létrát.Előbb Atalanté szállt be, kezében az aranygyapjúval, utána Iaszón.

A partról felhallatszott a papnő csikorgó nevetése s búcsúszava, amint thrák hanghordozással vidáman kiáltozta:

– Apróra vágták, feldarabolták… összerakni többé nem lehet soha!

Az argonauták borzongva hallották. Azt gyanították, hogy a papnő jelent meg nekik daru képében, és hosszúorrával, keszeg lábával valóban darura emlékeztetett. Boldogan távolodtak el a véres szigettől, vitorlát bontván akemény északi szélben.



211/264

NEGYVENEDIK FEJEZETAZ ARGÓ ELBOCSÁTJA IASZÓNT

ajnalban ráakadtak az argonauták a brüx faluban várakozó Péleuszra. Miközben felfelé kapaszkodott alétrán, Admétosz megkérdezte:

– Hogyhogy még itt vagy? S mi történt a kolkhiszi helyettes tengernaggyal?

Péleusz kurtán válaszolt:

– Kölcsönkértünk egy kenut, s eleveztünk vele. Aztán a helyettes tengernagy beismerte, hogy nem tud úszni –

azzal elhallgatott.– Kezdem érteni – mondta Admétosz –, bizonyára valami újabb véletlen balszerencse.

– Végigkíséri egész életemet – vallotta be pirulva Péleusz így van ez már réges-rég, mióta Aigina szigetén egyszárnyas démon eltérítette dobókorongomat, s ezzel halálát okozta szerencsétlen tejtestvéremnek. Tegnap a billegő kenu és a sebes vízfolyás oltotta ki a kolkhiszi életét, bár véletlenül. Majd Iaszónhoz és Médeiához fordult:

– Boldog emberpár, mondjátok csak, hogyan szabadultatok meg az üldözőktől? Megint Euphémosz vett kölcsönegy fúrót Argosz szerszámosládájából? És az aranygyapjút magatokkal hoztátok?

Iaszón felállt, s magasra tartotta az ereklyét, a nap fürkésző sugarai pedig rávetődtek vértől mocskos ruhájára,lábszárára, az alvadt csomókra világosszőke hajában.

Péleusz arca eltorzult:

– Úgy látom, Iaszón, neked is volt szerencsétlen baleseted, bár nem éppen verteién. Vagy talán áldozatot mutattál

be éjfélkor valamelyik alvilági istenségnek?Atalantét s Phrixosz két fiát kivéve az argonauták közül senki sem tudta, hogy Iaszón megölte Apszürtoszt, csupán

annyiról értesültek, hogy az aranygyapjú megóvása céljából titokban a szigetre látogatott. Borzadva látták a vért, ésszótlanul várták Iaszón válaszát.

Nem felelt.

Médeia mosolyt vetett a padon ülő férfiak sorára, s igy szólt:

– Rajta hát, drága hajósok, tovább, míg kedvez a szél! Egyikőtök se vegye komolyan, hogy Aiába kívánok menni,mielőtt hazatérnétek Görögországba. Felőlem földrengés söpörheti el vagy áradás döntheti romba Kolkhiszt, azt sembánom! Tartson az Argó egyenest Iólkoszba. Rajta, taszítsuk vízre!

Senki sem mozdult. Minden szem a ruhájára szegeződött, melyre baloldalt vér freccsent. Atalanté megkérdezte:

– Bajtársak, mi ütött belétek, hogy senki sem mozdul?

Az orkhomenoszi Aszkalaphosz recsegő hangja törte meg a hosszú csendet:

– Különös éneklő hangot hallok a hajó orra felől – mondta. -Talán Zeusz fája közli velünk jósigéjét, mint márannyiszor, hogy eloszlassa kétségeinket!

– Csak légyzümmögés az, vagy a szél dudorász a kötélzeten – mondta erre Ekhión, aki minden jóslatotféltékenyen fogadott, ha nem apjától, Hermésztől jött.

Mopszosz, a jövendőmondó óvatosan felhágott az orrba, jól összefogta ruháját, nehogy Médeiához érjen, amintelhaladt mellette. Figyelmesen hallgatott, majd bólintott, s beszélni kezdett:

– Az ág a következőket mondta: „Aki harcban pusztítja el ádáz ellenségeimet, azt szívesen látom e hajó szépenácsolt padjain. De aki gálád gyilkosságban részes, bármilyen igaz indítékból cselekedte is, átkom sújtja s haragom.Ha a gyilkosok nyomban el nem hagyják az Argót, reá bocsátom villámomat, hogy az argonautákkal egyetemben

pusztuljon el a feneketlen mélységben. Távozzanak, távozzanak, távozzanak, s ne is térjenek vissza mindaddig, míg

H



212/264

tökéletesen meg nem tisztulnak bűnüktől. Pfuj! Még aranygyapjúm aranyszarván is érzem a vérszagot. Nem fogadokel véres aranygyapjút még akkor sem, ha a vér ellenségem torkából fakadt. Távolítsátok el a hajóról a bíborszínben játszó aranyat, s ne fogadjátok vissza mindaddig, míg tisztára nem mosták hét különböző tenger hét folyójának

vizében!”Ebben a pillanatban a Haimosz-hegy távoli csúcsán mennydörgés hallatszott, villám sistergett, noha felhőtlen volt

az égbolt, és ez igazolta a jóslat szavait.

Iaszón és Médeia szó nélkül összeszedte legszükségesebb holmiját, s az aranygyapjúval együtt leereszkedtek alétrán.

Mopszosz megkérdezte Atalantét:

– Neked nem volt részed a gyilkosságban?

– Csak távolról segítettem – felelt a lány –, nem volt döntő részem benne. Nem szennyezi vér sem testemet, semhajamat, sem pedig köntösömet.

A dolopsz Eurüdamasz erre azt mondta:

– Tudtodon kívül is hullhatott rád néhány csepp. Nem tűrlek meg tovább a hajón.– Ha Atalanté megy, elmegyek én is – mondta erre Meleagrosz.

– Távozz hát békével – helyeselt Eurüdamasz –, de vidd magaddal Melaniónt is, aki nem szállt ugyan partra a jóslatadó szigeten, de véleményem szerint vétkesebb Atalanténál.

– Távozz békével, Meleagrosz – visszhangozták az argonauták.

Atalanté, Meleagrosz s Melanión elhagyták az Argót, s Meleagrosz kijelentette:

– Szabad akaratomból és nem kényszerűségből hagyom el a hajót, s Apollónt hívom tanúságul, hogy nem vagyokszökevény, hiszen kórusban mondtatok mindnyájan, hogy távozzam békével. Hol találkozunk ismét össze?

Argosz adta meg a választ:

– Hol másutt, mint Aiaiában, Kirké városában? Kirké testvére volt a meggyilkolt Aiétésznek, nagynénje ameggyilkolt Apszürtosznak, ő az egyetlen élő személy, aki végrehajthatja a megtisztító szertartást a bűnösökön.

Vezessétek hát őket Kirké palotájába a már megállapított útvonalon, vigyétek magatokkal az aranygyapjút, s kérvekérjétek a megtisztításra.

Újabb távoli villámlás adott nyomatékot Argosz szavainak. Ismét Meleagrosz szólt:

– Helyes, bajtársak. Akkor hát jó utat, kívánom, meneküljetek meg szerencsésen Arasz, a f őtengernagy elől, akiTrójában les rátok könyörtelen trójai szövetségeseivel. Azt hiszem, oktalanság volt elűznötök Médeiát, hiszenKolkhisz királynő jeként egyedül ő tarthatta volna féken Araszt.

– Nem féltem én az Argót semmitől – felelte Argosz –, ha nincs senki a fedélzetén, aki vészt hoz rá. Öt istenségoltalmában állunk: Athéné útmutatására építettem e dicső hajót, Zeusz fájának beszélő ága adott nekünk intő jelet,midőn az imént kétszer gördült végig villáma a Haimoszon. Poszeidón ravasz elemén, a tengeren hajóztunk eddig shaladunk tovább is. Artemisz küldött nekünk a daruval jósjelet bajunkban, és Apollón is segít minket, akit Artemisztestvérének szólít, s akinek áldozatot mutattunk be Leukén, szépséges szigetén.

Most korholó, gyönge hangon Orpheusz szólalt meg, aki takaróba burkolózva kuporgott a hajó orrában:– Hesztór fia, Argosz, meg ne feledkezz legf őbb támaszunkról, a Nagy Istennőről.

Argosz sebtében válaszolt:

– Semmi szükség rá, hogy ajkunkra vegyük a nevét, hiszen mióta Szamothrakén időztünk, úgy dobog bordáinkalatt, akár a hajóépítő kalapácsa.

Azzal vízre taszították a hajót, és csak Meleagrosszal váltottak búcsúszavakat, mert nem óhajtották kihívni magukellen Apszürtosz szellemének bosszúját. Egyhangúlag Argoszt választották kapitánnyá.

A Fekete-tenger nyugati partján vitorláztak, s most már nyugodt volt az útjuk. Lapos part mellett haladtak, míg aharmadik nap a Haimosz lábához nem érkeztek. Ettől fogva valamivel magasabb volt a part, a háttérben pedig zordhegyek meredeztek. Enyhe, kedvező szelet kaptak, s az ötödik napon elhajóztak egy erdős földnyelv mellett, aholsárga homok borította a lejtős partot, és megérkeztek Szalmüdésszoszba, Phineusz király nyári székhelyére.

Valamennyi argonauta partra szállt. Phineusz király, aki most, hogy zavartalanul ehetett, pirospozsgás, életerős lett,



213/264

botjával tapogatva az utat, fürgén elébük sietett az udvaron át, és sírt örömében, hogy ismét átölelheti mostohafiait,Kalaiszt és Zétészt. Röviden elmondták neki az út eseményeit, s ő csak ennyit mondott:

– Gyertek haza, édes fiaim, mihelyt az aranygyapjú visszakerült a helyére a Laphüsztioszi Kos tölgyfa képmására!

Az ifjak ígéretet tettek, de hozzáf űzték:

– Azért vár még ránk elég veszély. Hogyan kerüljük ki például kolkhiszi ellenségeinket meg trójaiszövetségeseiket?

– Atalanté nincs már köztetek – felelte Phineusz –, sőt Médeia és Iaszón sem, s az aranygyapjú sincs nálatok.Nincs már félnivalótok a kolkhisziaktól. Ami pedig a trójaiakat illeti, nem szállít a hajótok semmiféle árut, amitelirigyelnének, s amint közlitek velük, hogy meghalt Aiétész is, Apszürtosz is, és megüresedett Kolkhisz trónja,áldani fognak benneteket, és megvendégelnek mint jó hír hozóit. Örülni fognak a Kolkhiszt ért csapásoknak, mertAiétész keményen bánt velük, és erősen korlátozta a Fekete-tenger partján élő népekkel folytatott kereskedelmüket.

Az argonauták felüdülve és bizakodva folytatták útjukat. De Orpheusz nélkül szálltak hajóra, aki folytonbetegeskedett, mióta elhagyták Kolkhiszt, s egyetlenegyszer sem vette kezébe lantját. Phineusz magára vállalta, hogyfürdőkkel és purgálással helyreállítja egészségét, és utána megfelelő kísérettel hazaküldi szülőföldjére. Erre bajtársai

felmentették a fogadalma alól, hogy útjuk végéig velük tart. Másnap estére egy arbutusszal, bozóttal, korcs tölggyelbenőtt elvadult területre érkeztek a Delkosz-tó kifolyásánál. A hófehér homokkal borított parton levágták aSzalmüdésszoszból magukkal hozott két szép juhot, áldozatul Athéné istennőnek, s mikor kicsordult a vérük, buzgónimádkoztak, hogy ismét segítse át őket a Bolygó-sziklákon.

A Boszporosz árja még sebesebb s még erősebb volt, mint annak idején. Az argonauták szomorúan mondogatták,hogy most még Tiphüsz sincs velük, de nagy Ankaiosz, Phineusz király tanácsaira emlékezve, magabiztosan tartottakezében a kormányt. Baj nélkül átjutottak a szűk vízi utakon, talán három óra vagy még annál is kevesebb idő alatt, saztán felvidulva haladtak a Márvány-tenger északi partja mentén. Első állomásuk az a tágas, védett öböl volt, mégPhineusz király birodalmában, melybe az Athürasz folyó torkollik, a következő egy homokzátony a Szent-hegyfoklábánál, majd pedig a Szésztoszi-öbölben tartottak pihenőt. Hazafelé tartva ez volt az első eset, hogy ott kötöttek ki,ahol odafelé menet, s úgy rendeltetett, hogy ez legyen az utolsó is.

Kora reggel sebesen siklottak a Hellészpontoszon, forrón tűzött a nap, a víz kék volt, akár a lazúrk

ő, de a part,mely nemrég üde zöld volt, már kiszáradt és bámulni kezdett, mert jól benne jártak a nyárban. Mikor a trójai

Dardanosz előtt vitorláztak el, füstoszlop szállt fel a parton, aztán néhány mérfölddel lejjebb egy őrtoronyból is füstötláttak. Az argonauták összenéztek, s készenlétbe helyezték fegyvereiket, minden rosszra felkészülve.

Hamarosan láthatták, hogy négy-öt hajó indul feléjük a Szkamandrosz folyó torkolatától. Lünkeusz jelentette:

– Kolkhiszi hajók, Arasz hajóraja. De trójai hajót nem látok, se kikötve, se vízen.

Phrixosz fia, Phrontisz most Argoszhoz fordult:

– Arasz tengernagy hosszú ideig Perkótéban volt hadifogoly, s tud görögül. Legyen hát ismét Ekhión aszószólónk, talán isteni atyja, Hermész ezúttal is sugall neki valami jó hazugságot. Idasz akkorát kacagott ezen, hogyEkhión megsértődött.

– Atyám, Hermész – mondta – nem tűri, hogy kinevessék. Ékesszólásával egyformán képes félrevezetni bárkit,

igazmondással éppúgy, mint hazugsággal. Figyeljétek meg, hogy semmi egyebet nem mondok a kolkhiszinak, csupánszínigazat, és mégis elborítom tisztánlátását a valótlanság áthatolhatatlan felhő jével.

Ezután magára öltötte heroldköntösét, s kezében tisztének csavart pálcájával, teljes pompában felhágott a hajóorrába, majd a vízen át tisztán csengő hangon szólította Araszt.

– Kitűnő Arasz, jó hírt hoztunk számodra. Hajórajod máris teljesítette küldetését kockázat s vérontás nélkül, s akárnyomban hazatérhet becsülettel. Elszánt és bölcs királyod, Apszürtosz üldözött bennünket a roppant Fekete-tengerenát, el is fogott végül egy Daru-tónak nevezett vízen, mely néhány mérföldnyire fekszik az Iszapos-ágtól, a Dunadeltájának északibb ágától. Mikor már kényre-kedvre hatalmába kerültünk, három dolgot követelt tőlünk Apszürtosz:szolgáltassuk ki testvérét, Médeiát, juttassuk vissza Prométheusz szentélyébe az aranygyapjút, végül hogy véresenmegtorolhassa bajtársnőnkön, a kalüdóni Atalantén, hogy dárdája átjárta néhai dicső királyotok, Aiétész hasát.Egyetlen hajónk állt tizenkettővel szemben, mi mást tehettünk volna, engedtünk! De királyod mégis oly bősz haragottáplált velünk szemben, hogy vérnek kellett folynia. Királyi vért ontottak, még mielőtt eldőlt volna a vitás ügy. Ezért

aztán, sajnos, távoznia kellett az Argóról Atalanténak és Médeiának, s nem láthatod soraink között Iaszónt sem,



214/264

Phthiótisz királya, Aiszón trónjának örökösét, sem Meleagroszt, Oineusz király utódját az arkádiai Kalüdón trónján,sőt Melaniónt sem, a szerencsétlen sorsú Aiétész unokáját. Zuhanjon rám s zúzza be koponyámat nyomban ez azárbocrúd, ha hazudok neked! Gyere át hajónkra, sós szakállú úr, szívesen látunk, győződj meg róla magad, hogy nem

rejtegetjük előled sem az aranygyapjút, sem az imént említett személyeket. Bár életünk megmaradt, üres kézzeltérünk haza Görögországba, új parancsnokkal, s mire bejárja hazánkat kalandunk híre, nevetség tárgyává leszünkmindannyian, elhiszed-e? Biztos lehetsz benne, azok után, amit láttunk s elszenvedtünk, egyikünk sem óhajt sohatöbbé barátságtalan tengered félelmetes vizére merészkedni.

Arasz azonban gyanakvó ember volt. Perkótéi hadifogsága idején Kleité apja, Meropsz király udvarában jólmegtanulta, hogy ne bízzék egyetlen görögben se, és ne higgyen herold szavának, ha az Hermész székhelyéről, aKülléné-hegyről való. Alljt parancsolt az Argónak, s ő maga felzárkózott rnelléje.

Argosz odaállt, s megengedte, hogy Arasz egymaga, kolkhiszi kíséret nélkül hajójukra szálljon.

Arasz alapos kutatás után meggyőződött róla, hogy az aranygyapjú valóban nincs a hajón. Megtalálta a duplafenekű ládát a kormányosülés alatt, de semmi sem volt benne, csupán borostyán, gyöngy és egy finom művű fejdísz,melyben felismerte Médeia tulajdonát.

– Ez lopott holmi! – kiáltott fel.– Dehogyis – tiltakozott Péleusz, aki sosem jött zavarba –, az enyém. A hercegnő küldi ajándékba feleségemnek

viszonzásul iránta való szívességemért. Mikor Apszürtosz király elfogott bennünket, Iaszón azzal fenyegetőzött, hogyha a király elveszi tőle az aranygyapjút, tulajdon kezével öli meg Médeiát. Én léptem közbe, hogy ne tegye.

Arasz most két jól úszó matrózt szólított elő, s megparancsolta, bukjanak víz alá, és nézzék meg, nem szögezték-eaz Argó fenekére az aranygyapjút. Ehhez a fortélyhoz ugyanis gyakran folyamodnak a kereskedők a trójai vámtisztekkijátszására. Nem találtak semmit, s Arasz kelletlenül abbahagyta a kutatást. Biztosra vette, hogy félrevezették, csakazt nem tudta, miben.

– Kitűnő Arasz – mondta Ekhión –, mielőtt elválunk, fogadj el tőlem egy ajándékot. Ez a bronz lábvért jobbanillene rád, mint rám, izmos lábszárra való, nem ilyen elegánsan vékonyra, mint az enyém. A bebrüx Amükosz királypalotájában zsákmányoltam. Körülbelül olyan termetű volt, mint te, de a szellem adományai nélkül… s végül ez a

hiányosság okozta vesztét.Arasz örömmel fogadta a lábvértet. Miközben visszatért hajójára, a tőle kitelő legszívélyesebb hangon szólt odaArgosznak:

– Van-e tudomásotok mindarról, ami Trójában történt, amióta ezeken a vizeken jártatok?

– Nincs – felelt Argosz –, mondd el, kérlek! Nagyon érdekel, mi történt a híres várossal, mellyel én, aki athénivagyok, hosszú éveken át kereskedtem.

– Egy Héraklész nevű görög – kezdte Arasz –, bizonyára hallottatok már róla…

– Tirünszi Héraklészről van szó? – vágott közbe Argosz.

– Úgy tudom, tirünszi születésű – felelt Arasz. – Annyi bizonyos, az a Héraklész, aki az amazonok földjénmegölte Hippolüté királynőt. Óriási termetű s erejű férfi, rézfejű buzogányt s oroszlánbőrt visel.

– Mindnyájan ismerjük azt a Héraklészt – mondta erre Argosz. – Kifelé jövet útitársunk volt.

– Héraklész felbőszült – folytatta Arasz –, hogy nevelt fiát, Hülaszt elorozták tőle a müsziaiak, és állítólagvalamely okból Trójába küldték. Ennélfogva sorra járta a Márványtenger görög településeit, a dolión Küzikosz királymeg Perkóté királyának udvarát, s összeszedett tőlük egy hat hajóból álló flottát. Ezzel behajózott a Szkamandroszba,éjszaka meglepte a trójai flottát, fölégette, aztán betört a városba is, buzogányával pozdorjává zúzta a kaput, ésrajtaütött palotájában Laomedón királyon, s elégtételt követelt sérelmeiért. A király alig volt magánál a rémülettől, debárhogy törte a fejét, semmire sem emlékezett, amivel megsérthette volna Héraklészt, s udvariasan megkérdezte tőle,mi a panasza. Héraklész belekezdett egy hosszú történetbe valamiféle emberevő kancákról, melyeket Laomedóngondjaira bízott évekkel ezelőtt, s nem kapta vissza őket. Laomedón azt felelte, most, hogy Héraklész említi őket,már jól emlékszik rájuk. Akkor is nagyon rossz bőrben voltak már, mikor Trójába érkeztek, mivel Héraklész nemadott nekik emberhúsabrakot, amit megszoktak előbbi gazdájuk istállóiban, a thrák Diomédésznél, a bisztonokkirályánál, de ezenfelül még agyon is hajszolta őket. Héraklész ráförmedt Laomedónra, hogy ne sértegesse, hanemvallja be, mi történt a kancákkal. A király azt válaszolta, hogy kiadták a párájukat szinte azonnal. Héraklész azt



215/264

állította, hogy ez hazugság, de hajlandó az ellopott kancák helyett elfogadni kettőt Ganümédész lovai közül. Lakóniaikancák voltak ezek, melyeket Eurüsztheusz király küldött Trójába, engesztelésül Ganümédésznek, Laomedón fiánakhalála miatt, akit véres összecsapás során akháj kalózok öltek meg. Az ajándékkal egy időben érkezett a vigasztaló

hír, hogy Ganümédészt sas vette hátára, s felvitte az Olümposzra – amint a kalózok tanúsítják –, hogy Zeuszhalhatatlan pohárnoka legyen belőle.

– Erre magam is jól emlékszem – szólt közbe Argosz. – És kiszolgáltatta Héraklésznek a kancákat Laomedón?

– Sajnos, tétovázott – felelt Arasz. – Az az indulatos Héraklész erre azzal állt elő: „És hol van Hülasz, tegazember?” Laomedón szabadkozott, hogy most hallja először ezt a nevet, mire a másik felvilágosította, hogythesszáliai fogadott fiáról van szó, akinél szebb és elbűvölőbb fiú nincs a világon. Azzal vádolta Laomedónt, hogyvalahol a városban rejtegeti. Éppen itt tartottak, mikor Laomedón egyik fia merő dicsvágyból meg akarta ölniHéraklészt, és hatalmas szikladarabot hajított rá a toronyból. Célt tévesztett, Héraklész kísérő je, az aiginai Telamónpedig dárdájával megölte Laomedónt. Erre Héraklész embereivel kifosztotta a palotát, a várost, a f őembereket pedigrabságba hurcolta.

Az argonauták nagy megkönnyebbüléssel hallották a történteket, s Argosz megkérdezte:

– Ki uralkodik most Trójában?– Héraklésznek megtetszett Priamosz, Laomedón kisded fia – felelt Arasz. – Felemelte s apja trónjára ültette,

mondván: „Légy te a király, gyermek! Növekedjék uralkodásod alatt Trója, lassacskán, amint te nősz, s akkor jussonérett bölcsességhez, mikor te.”

Argosz és Arasz kölcsönös jóindulatuk hangoztatásával vált el egymástól. Az Argó délnek kanyarodott Tenedoszfelé, Arasz pedig kiadta a parancsot kapitányainak:

– Minden rendben. Indulunk haza!

Útközben azonban Szésztoszon álmot látott Arasz. Aiétész jelent meg előtte, mindkét kezét hasára szorította, hogyzsigereit tartsa, s haragosan rákiáltott:

– Arasz! Miért nem teljesíted parancsomat? Állj bosszút értem, érvényesítsd az igazságot gyilkosaim felett!Szerezd vissza az aranygyapjút!

Álmában erre így felelt Arasz:– De felség, téged megöltek, s most már helyetted fiad, Apszürtosz uralkodik. Nekem már az ő parancsát kell

teljesítenem, nem a tiédet!

Aiétész kongó hangon megismételte:

– Miért nem teljesíted parancsomat? Én meghaltam, de parancsaim tovább élnek. Érvényesítsd az igazságotgyilkosaim felett! Szerezd vissza az aranygyapjút!

Erre Arasz megkérdezte álmában:

– És hol találom az aranygyapjút meg gyilkosaidat?

– Hajózz Aiaiába – felelte Aiétész –, testvérem, Kirké udvarába. Ott mind egy helyben megtalálod gyilkosomat,Atalantét, az aranygyapjút és cselszövő leányomat, Médeiát.

Így aztán Arasz, amint felébredt, fordulást parancsolt, és a távoli Aiaia felé indult, bármily keservesenpanaszkodtak is emiatt kapitányai.



216/264

NEGYVENEGYEDIK FEJEZETTALÁLKOZÁS AIAIÁBAN

éraklész, miután kifosztotta Tróját, teljes nyugalommal visszatért Talthübiosszal együtt a peloponnészosziÉliszbe, hogy a kitűzött időben elvégezze a reá rótt munkát, Augeiasz szennyes istállóinak kitisztítását. Afeladatot egyszerűen oldotta meg: veréssel-fenyegetéssel rákényszerítette a palotaszolgákat, hogy

vezessék be az istállóba két közeli folyam vizét. A rohanó áradat magával sodorta az összes szemetet, meg ráadásulnéhány marhát is. Aztán visszatért Ázsiába, hogy tovább keresse Hülaszt, és bosszút álljon Kalaiszon és Zétészen.Lüdiában járva megpihent Tmólosz ión hérosz sírjánál, ott, ahol a borzalmas, embermagasságú kígyónövény terem,

melyen patkánybűzt terjesztő karmazsinvörös liliomkelyhek virítanak. Héraklész szerelembe keveredett a szentélyf őpapnő jével, Omphaléval, aki aztán állítólag hármas fiúikreket szült.

Héraklész megirigyelte a papnő kellemes és nyugodt életét. – Hogy a csodába tudsz te örökké békességbenmaradni szomszédaiddal és barátaiddal? – kérdezte tőle. – Áruld már el a titkát!

Omphalé így válaszolt:

– Az elégedettség három vékony szálon függ.

– Miféle szálakon? – kérdezte Héraklész.

– Találd ki! – hangzott a felelet. Héraklész azonban úgy türelmetlenkedett, hogy a papnő inkább megmondta amegfejtést. -Az első vékony szál a tej, amely anyajuhaink és kecskéink tőgyéből csorog fejeskor, a második a bélhúr,amit pelaszg lantom két vége közé feszítek, a harmadik a fonal, amit orsónkon fonunk.

– A tejet én is szeretem – mondta Héraklész –, ha eleget ihatom belőle, és bevallom, a lantzene iránt sem vagyokérzéketlen. A fonásról azonban mondj még valamit. Hogy lehet valaki pusztán attól elégedett, hogy fonhat?

Omphalé így válaszolt:

– Lehetséges, hogy a sok száz nő közül, akivel dolgod volt, még egy se mesélt neked a fonás gyönyörűségéről?Nincs foglalatosság a földön, ami olyan megnyugtató hatású volna, mint a fonás. A pörgő fej, a forgó orsó, az emberujján egyenletes, tartós fonallá összeálló gyapjú… kimondhatatlanul kellemes játék. És fonás közben halkandúdolunk magunkban, vagy csevegünk barátainkkal, vagy azt sem bánjuk, ha elkalandoznak a gondolataink…

– Szeretném megpróbálni – mondta Héraklész sürgetően –, ha gondolod, hogy nem töröm majd össze mindenorsódat, csévédet. Kamaszkoromban nem volt sok szerencsém a zenetanulással.

Így esett, hogy Omphalé megtanította Héraklészt fonni. Könnyen megtanulta, és csodálatosan finom, erős szálatfont. Megvallotta, hogy szíve szerint mindig nő szeretett volna lenni, és most végre láthatja, mennyi örömtől fosztottameg az élet. Omphalé női ruhába öltöztette, megmosta, kifésülte, befonta és kék szalaggal kötötte össze hosszú haját.

Héraklész soha életében nem volt olyan boldog, mint itt e köldökszentélyben, mert a gyermekek szellemei nemismerték fel ebben a mezben, és egy darabig nem gyötörték. Talthübiosz sem akadt nyomára, és mivel abba aszentélybe még heroldnak sincs joga belépni, Héraklész hónapokig vagy akár évekig is biztonságban ott időzhetettvolna, ha híre nem jön egy tengerparti városból, Teószból, hogy befutott kikötő jébe az Argó javításra. Tenedoszból jövet a part mentén haladva, víz alatti sziklára futott, és az argonauták úgy jutottak el Teószig, hogy útközbenállandóan merték a vizet, mert a bal oldali bordázat palánkja leszakadt.

Amint Héraklész meghallotta a hírt, kihajította orsóját az udvarra, ledobta magáról a női ruhát, kapta abuzogányát, íját, az oroszlánbőrt, s bőszen megindult a tenger felé.

Az argonauták azzal sem értek volna semmit, ha elébe küldik Ekhiónt, hogy próbálja kiengesztelni. Kalaiszt ésZétészt már a leszboszi Méthümnében figyelmeztették, hogy Héraklész meg akarja ölni őket, amiért rábírták Iaszónt,hogy hagyják cserben a Kiosz folyó torkolatánál. Amint óriás alakja feltűnt a láthatáron, a két ifjú kiugrott a hajóból,

s bámulatos sebességgel futni kezdett a folyóvölgyben, méghozzá cikcakkban, hogy megnehezítsék a célzást.

H



217/264

Héraklésznek azonban mindössze két nyilat kellett kilőnie, és máris a földön hevert a két ifjú. A jobb lapockacsontalatt járta át őket a nyílvessző, és nyomban meghaltak. Kitöltvén bosszúját, Héraklész mosolyogva sietett azargonauták üdvözlésére, s közben vállát verdestek kék szalagos hajfonatai. Megcsókolta Admétoszt és Akasztoszt, és

azt mondta nekik:– Drága bajtársaim, tanuljatok meg fonni, szívemből ajánlom. Nincs annál megnyugtatóbb dolog a világon!

Kitérő választ adtak, s Héraklész már éppen erőszakkal be akarta avatni őket ebbe a férfihoz nem illő időtöltésbe,mikor szerencsés fordulat megakadályozta benne. Talthübiosz herold lépett ki egy argoszi hajóból, mely éppenkikötött a mólón, s azon nyomban Héraklészhez fordult:

– Nemes Héraklész, szerencse, hogy találkoztunk! Eurüsztheusz király üdvözletét hozom, újabb munkája vanszámodra. Nincs megelégedve azzal, ahogyan kitakarítottad Augeiasznak, Élisz királyának istállóit, mivel nem sajátkezeddel hajtottad végre a munkát. Az ásást, lapátolást, vízduzzasztást az élisziek végezték saját szerszámaikkal.Ezért helyette most másik munkát kell elvégezned!

Héraklész felfortyant:

– Szentséges kígyók! Trágyaember, soha életemben nem hallottam ilyen képtelen kifogást! Először megtiltjátok,

hogy Augeiasz után menjek, és engedélyt kérjek tőle istállói kitisztítására, aztán mikor nem akarván megsérteni régibajtársamat holmi birtokháborítással, a szolgáival végeztetem el a munkát, azzal álltok elő, hogy így nem kielégítő.És te mit szólsz ehhez, Augeiasz király? Jól csináltam? Mert ezt te döntőd el, s nem Eurüsztheusz!

Augeiasz idegesen ráfelelte, hogy igazán nagyon jól csinálta.

– No tessék, trágyaember, hallottad a választ! De végül is halljam, miféle újabb munkát kíván tőlem az a bolondgazdád!

Talthübiosz erre közölte a parancsot, hogy hozzon egy kosárra való narancsot vagy más néven aranyalmát aHeszperidák szigetéről… erről a munkáról másutt már szó esett, így aztán Héraklész Augeiaszra támadt, hogy haEurüsztheusz nem hajlandó elismerni a munka rendes elvégzését, melyet Augeiasz is igazolt az imént, vigaszdíjatkell fizetnie: beéri éliszi marhaállományának egytizedével.

Augeiasz kénytelen volt elfogadni a felháborító követelést, bár egy pillanatig sem volt szándékában teljesíteni.

Autolükosz, Deileion és Phlogiosz, Héraklész egykori bajtársai nem merték szemébe vágni, hogy ugyanaztkövette el ellenük, amiért most bosszút állt Kalaiszon és Zétészen: sok évvel ezelőtt cserbenhagyta őket Paphlagóniaföldjén.

Rájuk ismert, kedélyesen köszöntötte őket barátságos hátba veregetéssel, úgyhogy minden sérelmüket elfeledték.Valójában bőséges kárpótlást kaptak tőle, hiszen kényszerű szinópéi tartózkodásuk során egész életükremeggazdagodtak.

Mielőtt Héraklész eltávozott volna, apróra kikérdezte Ekhiónt, mi történt az aranygyapjúval, és mivel amúgy seérte volna be kitérő válasszal, Ekhión pontosan beszámolt a történtekről, de titoktartást követelt mindaddig, míg azaranygyapjú ott nem ragyog ismét az Argó orrán. Héraklész semmin sem lepődött meg az elbeszélés során, ám mikorazt hallotta, hogy Médeia belebolondult Iaszónba, felsóhajtott, és szelíden megjegyezte:

– Szegény lány, de sajnálom! Ekhión barátom, kérlek, add át üzenetemet, és fizetségül tiéd az ezüstkupám. Mondd

meg a hercegnőnek, hogy szívem teljes részvéte az övé, amint részvéttel fordultam Hüpszipülé királynő felé isLémnoszon. Mondd meg neki, Iaszón éppoly hűtlenül bánik majd vele, amint Hüpszipülével tette, hiába szakadt elkedvéért királyi házától és népétől, s vált cinkosává az apagyilkosság és testvérgyilkosság bűnében. Biztosítsd róla,ha Iaszón elhagyja, idén, jövőre vagy akár tizenkét esztendő múlva, számíthat tirünszi Héraklészre, akár bosszúra,akár vigasztalásra van szüksége.

Ekhión átvette a kupát, vállalta az üzenetet, mire Héraklész ragyogó mosollyal körülnézett, majd kijelentette:

– Drága bajtársaim, ti sokat próbált barátok, ha bármelyiktek segítségemre szorul ellenségeivel szemben,készségesen állok rendelkezésére.

Héraklész hazaindult Görögországba, közben Epheszoszban pihenőt tartott, a kikötőben ráakadt egy lehorgonyzóitphoinikiai hajóra, és a gazdáját fiával együtt megkötözve Omphaléhoz küldte kezesül. Mindaddig nem bocsáthatókszabadon – üzente –, míg a phoinikiaiak ki nem váltják őket egy afrikai majompárral. Omphalé ugyanis gyakran



218/264

mondogatta Héraklésznek, hogy majomra emlékezteti, s most azt akarta, hogy távollétében az a pár vigasztalja. Aphoinikiaiak annyira féltek Héraklésztől, hogy nyomban el is küldték a majmokat.

Itt az ideje elmondani, mi történt Hülasszal. Nem sokkal élte túl, hogy a harkálynimfák székhelyére látogatott az

Aszkániai-tónál. Mivel férfiasságban nem vetekedett Héraklésszel, nem volt képes kielégíteni Drüopét és összesnimfáját, akik valamennyien beleszerettek, s bármennyire könyörgött is, nem engedték el. Ereje megfogyatkozott smeghalt, körülbelül akkor, mikor az Argó másodízben haladt át a Bőszporoszon. Drüopé nem akarta, hogy Héraklészfülébe jusson, mi történt, s titokban eltemette a Pagai-forrás közelében, és mélységesen meggyászolta. Aharkálynimfák sok-sok évszázadon át virággal borították el sírját halála évfordulóján. Ezen az ünnepségen dicsőítő éneket zengtek minden idők szépséges ifjainak emlékére, mint amilyen Adónisz volt, Künarasz fia, Aphroditészerelmese; Endümión, Aitólosz fia, Artemisz szerelme; Ganümédész, Laomedón fia, Zeusz szerelme; Hüakinthosz,Oibalosz fia, akit Apollón szeretett, Khrüszipposz, Pelopsz fia, akit Thészeusz szeretett; Narkisszosz, Képhiszosz fia,aki önmagába volt szerelmes, és végül Atlantiosz, Aphroditénak Hermésztől született fia, az első hermafrodita, akibeszerelmes volt az egész világ. A refrén úgy szólt, hogy ezek egyike sem volt olyan szép, vonzó, kecses és odaadó,mint Hülasz, Theiodamasz fia, akiért rajongott Héraklész, valamint az aszkániai nimfák.

A Pagai-forrás gyönyörűséges tájék, érdemes felkeresni. Ezüstösen csillognak a kavicsok a kristálytiszta vízben,és partját belepi a vérehulló kék fecskef ű, az üdezöld fodorka, a csipkés petrezselyem megy a szarvasf ű, melybársonyosan simul a lábhoz és maradásra készteti a látogatót.

Az Argó kénytelen volt vesztegelni egy darabig, nemcsak azért, mert Argosz nehezen tudta kijavítani, mivel ateószi fa minőségét nem tartotta megfelelőnek, hanem mert úgy érezték, kötelességük ünnepi játékokkalmegemlékezni bajtársaiknak, az Északi szél fiainak haláláról. Újabb utasokat vettek a hajóra, Telamónt, Héraklészbajtársát, valamint öt aiginai rokonát. Telamón fivére volt Péleusznak, mielőtt az újjászületett a mürmidón törzsben, svele együtt része volt mostohatestvérük, Phókosz halálában. Most azonban úgy találkoztak, mint két idegen, és csakgőgös pillantásokat vetettek egymásra.

Következő állomásuk a gyapjújáról híres Milétosz volt, ahol oly melegen fogadta Erginoszt a családja, hogynehezére esett elszakadnia tőlük és folytatnia útját. Milétoszról a virágzó Számoszra hajóztak, kis Ankaiosz szeretetthazájába, onnan pedig Leroszra, melyről ez a mondás járja: „Minden leroszi komisz, nemcsak néhány, hanem

valamennyi – csak Proklész kivétel, pedig Proklész is leroszi.” Azt azonban senki sem tudja, ki volt az a Proklész.Utána a Kükládok szigetek következtek, elsőnek Naxoszt érintették, az Égei-tenger legboldogabb szigetét, majdDéloszt, a legszentebbet, ahol Apollónt és Artemiszt ajándékkal és tánccal tisztelték meg. Utolsónak hagytákSzeriphoszt, a köszörűkövek szigetét, itt vetette partra valamikor a tenger egy ládában Perszeuszt és anyját, Danáét,mert Akrisztiosz király kiszolgáltatta őket a hullámok szeszélyének. Itt kitették a hajóból Telamónt és rokonait. Agörög szárazföldet elkerülték, szigetről szigetre haladtak, Küthéra, majd Szphaktéria következett (homokos Pülosz,Periklümenosz hazája közelében), utána Zakünthosz, Ithaka, Korfu… de egyik helyen sem időztek hosszasabban.

Tiszta idő volt, enyhe szél fújt, s az ismerős vizeken semmi rendkívüli nem történt az argonautákkal. Rövidrefogva, ellenszéllel küszködtek Illüria partja mentén, míg a hatvankettedik napon, attól számítva, hogy elhagyták aDuna torkolatát, végre megpillantották Aiaiát, Kirké városát a phallosz alakú sziklás szigeten, az isztriai Polakikötőtől délkeleti irányban húsz mérföldre. Azért nevezték el Aiaiának, mert buján lepi el a jácintvirág – a szó jajveszékelést jelent, s maga a Hármas Istennő írta fel a szirmaira.

Az argonauták nagy örömükre ott találták Iaszónt, Médeiát, Atalantét, Meleagroszt és Melaniónt, akikfáradságosan, de elég gyorsan érkeztek meg Aiaiába az aranygyapjúval együtt. Ilyenformán ismét harminchármánvoltak (Médeiát nem számítva), bár Iphitosz, Orpheusz, Kalaisz és Zétész már nem volt köztük.

A sólyomorrú, sólyomszemű, előreugró állú, hajlott hátú vén Kirké nem üdvözölte barátságos mosollyal Iaszóntés társaságát, mikor Polából halászcsónakon a szigetre érkeztek, mivel az elmúlt éjszakai álmában, amelymegjövendölte jövetelüket, vérzuhatagot látott. A vendégbarátság törvénye azonban azt parancsolta, hogy fogadja beőket Aiaiába. Vászon hálóingében ment le a tengerpartra, hogy megfürödjék a sós vízben, s mivel aznap még nemtalálkozott senkivel, elsőnek velük közölte, még az üdvözlés előtt, hogy álmában vérzuhatag öntötte el házát, túláradta falakon is, majd a gyógyszeres kamrájában támadt hirtelen tüzet vérrel oltotta el sebtében.

Egy szót sem válaszoltak, csak követték palotájába a csuromvizes papnőt. Hátrálva ment az úton, s közbenfolyvást integetett, hogy kövessék. De mikor le akarta ültetni őket a fényes bronzszékekre, csupán Meleagrosz tett

eleget az udvarias felszólításnak, köszönetet mondva mindannyiuk nevében, majd közölte, kicsoda s milyen családból



219/264

származik. A többi csak fejét rázta, s egyenesen a házi tűzhelyhez tartott. Leültek a hamuba, jelezvén, hogy embertöltek és engesztelést keresnek, hamut hintettek fejükre, és arcukat bemázolták faszénnel. Tekintetüket érkezésük ótaegyszer sem emelték Kirké arcára, s neki feltűnt, hogy Iaszón a kardját, Atalanté pedig a dárdáját egyenesen a tűzhely

rostélyán helyezte el. Ebből látta, hogy nem közönséges gyilkosok: Atalanté királyi házigazdáját, Aiétészt ölte megpalotája lépcsőházának tetején, Iaszón pedig vendéglátója fiát, Apszürtoszt gyilkolta meg álnokul, noha szerződéstkötött vele.

Almában figyelmeztetést kapott Kirké, ha megtagadja a megtisztítást vendégeitől, minden gyógyfüve, gyökere,fakérge, növénye elveszti hatását, így hát azonnal elkészítette az engesztelő áldozatot a meggyilkoltak szellemének,bár még mindig nem tudta a nevüket. Meleagrosz azt tanácsolta, idézze meg őket „Kelet két királyi fenyőfájaként”…minthogy a fenyő a mágikus faábécé alphája.

Kirké tapsolt, behoztak négy szopós malacot, nyomban átvágta a torkukat, s a négy megtisztulni vágyó kezérefröcscsentette a kiömlő vért. Atalantét és Médeiát a sólyomszüzek a női fürdőkamrába kísérték, és ott kilencszermegmosdatták őket váltott fürdővízben, a véres üledéket pedig odakint egy gödörbe öntve, a hagyományok szerintmegidézték a haragos szellemeket. Hasonlóképpen kisérték Kirké disznóemberei Iaszónt és Melaniónt aférfifürdőkamrába a körülményes megtisztulás céljából. Eközben Kirké engesztelő áldozatot mutatott be tűzhelyénéla meggyilkoltaknak, kovásztalan kenyeret égetve.

Amint a szertartás véget ért, Kirké odament a megtisztulni vágyókhoz, akik ismét a tűzhely körül kuporogtak,kézen fogva felemelte s udvariasan a székekhez kísérte őket, s most már le is ültek.

Maga is leült velük szemben, s megkérdezte Médeiát:

– Ki lehetsz te, kedvesem, hogy annyira hasonlítasz arra a lányra, aki én voltam valaha? Ilyen borostyánszín ű szeme senki másnak nincs, csak az ephüréi királyi ház gyermekeinek. És hogy kerülsz ide kopasz szkütha papokkíséretében, a kanyargós Száva folyón át? És ki ez a vadászszűz, aki nő létére részese bűnödnek? S ki ez a két férfibűntársad? Hogy lehet, hogy az egyik sötét bőrű és hajú, a másik meg oly világosszőke? S ki lehet a két királyi alpha,akiknek meggyilkolásában cinkos voltál?

Médeia erre fölfedte kilétét Kirké előtt, s tagadás nélkül mindent bevallott. Szavait így fejezte be:

– Valójában hívásodra jöttem ide, néném, mint magad is jól tudod!Kirké gyűlölte öccsét, Aiétészt, mert miatta száműzték Ephüréből. Megcsókolta Médeiát, s felkiáltott:

– Drága gyermekem, nagyon jól tetted! Akkor is örömmel fogadnálak, ha nem hozol olyan hírt, mely a levegőt ismegédesíti. Mert fontos dologban hívtalak magamhoz, mely összefügg úrnőnkkel, Brimóval.

Senki mással, egyedül Médeiával közölte, hogy mi az. Azt azonban megtudták, hogy bizonyos ajándékokat bízottrá, melyeket Kókalosz f őnimfájának kell átadnia a szicíliai Agrigentumban: egy bronztripuszt, egy borostyánphalloszokból f űzött nyakláncot, továbbá egy lepecsételt ládát. Iaszón nem merte magára haragítani Kirkét, vállaltahát, hogy elviszi az Argón, amilyen gyorsan csak teheti, bár Szicília messze nyugaton fekszik, s nagyon is kiesikútvonalukból. Médeia zöld nefritkő baltát ajándékozott Kirkének, melynek egyetlen érintése mindenfajtavesebántalmat meggyógyít, ezenfelül számos kaukaszoszi gyógyszert és gyógynövényt, melyekre nagy szüksége volt,s később sikeresen alkalmazta őket. Kirké örömmel lemondott Médeia javára minden ephüréi igényéről, hiszengyermektelen volt, s nem is szándékozott többé szülőföldjére látogatni.

Kirké udvarát titokban sűrűn látogatták a régi vallás hívei, különösen az állat- és madártestvériségek törzsf ői. Ő maradt meg utolsónak a f őpapnők közül – nem számítva a távoli Galliában, a hüperboreoszok szigetén és azÍrországban élőket –, aki elvégezhette a fájdalmas szertartásokat, melyeknek a természetfölötti hatalmak parancsáraminden testvériség vezető je alá kell hogy vesse magát, hogy aztán tetszése szerint bármikor a szent állat képébenmegjelenhessék.

Az argonautáknak, míg Aiaiában tartózkodtak, tilos volt megsebezniük vagy megölniük bármiféle élőlényt, mertha farkasüvöltést hallottak a hegyekből, az lehetett farkasember hangja is, ha pedig medve rontott azebédlőcsarnokba, s elcsente az asztalról a mézeskalácsot, biztosra vehették, hogy látogatójuk medveember. A gyíkot,a szarkát, sőt a skorpiót meg a bogarat, hangyát is egyformán tiszteletben kellett tartaniuk. A férfiak, akik Kirkéfelelős és bonyolult munkájában segédkeztek, Brimó istenasszony disznóemberei voltak, társaságukat minden férfikerülte. Közülük a legfiatalabbnak is hófehér volt a haja meg a szemöldöke, szemük pedig piros, akár a halál. Volt

közöttük néhány görög, a többi neurosz, gall vagy keltiber. A mindennapi teendőket a palotában az isztriai születés

ű





221/264

NEGYVENKETTEDIK FEJEZETISMÉT RAJTACSÍPIK AZ ARGÓT

z Argó jó széllel hasította az Adriai-tenger vizét, s egyetlen nap alatt hetven mérföldet tett meg, továbbiötvenet pedig a rá következő éjszakán. Mint az elcsigázott lovacska, mely kocsiba fogva hosszú útról térhaza, s hirtelen észreveszi, hogy gazdája házához közeledik, egyszeriben hegyezni kezdi a fülét, és olyan

vágtába csap, hogy a hámja is megfeszül. Hat nap, hat éjszaka ért el Korfura a hajó, a phaiákok sarló alakú szigetére.Mivel fogytán volt a víz és az élelem, Iaszón úgy döntött, hogy felkeresik Kerküra városát, mely fenyőerdőktőlövezve a sarló alsó hajlatánál fekszik, s tiszteletüket teszik Alkinoosz királynál, valamint Arété királynénál.

Alkinoosz anyai ágon rokona volt a korinthoszi Sziszüphosznak. A király akkor távozott Korfura, mikor az akhájokeltörölték Aszóposz hérosz tiszteletét, akinek f őpapnő je volt Kerküra, az édesanyja. Alkinoosz feleségül vette Arétét,a phaiákok királynő jét – az ő népét a küklópszok törzse űzte a szárazföldről e szigetre –, és megalapította f ővárosát,melyet anyja tiszteletére Kerkürának nevezett.

Ekhión hajnalban lépett partra, s azzal köszöntötte Alkinooszt, hogy ő az első görög uralkodó, aki csodálatoshírről értesül. Az argonauták íme végrehajtották isteni és fennen hirdetett küldetésüket: sok keserves megpróbáltatásután megérkeztek a kolkhiszi Aiába, s ott rábírták Aiétész királyt, hogy szolgáltassa ki nekik az aranygyapjút.Dicsőségesen hajóztak hazafelé, körülvitorlázták Görögországot, megtisztultak Aiaiában, mivel egy-kettő közülükarra kényszerült, hogy némi embervért ontson. Már csak az a feladat áll előttük, hogy visszahelyezzék azaranygyapjút Zeusz Laphüsztiosz-hegyi képmására, hiszen e célból vállalták a szörnyű szenvedéseket. Majd azt isközölte Ekhión Alkinoosszal, hogy magukkal hozták hajójukon Aiétész leányát, Médeiát, aki azért jöttGörögországba, hogy Korinthoszban igényt támasszon apai örökségére.

Elképzelhető, mennyire buzgólkodott ezek után Alkinoosz, hogy méltó fogadtatásban részesítse vendégeit.Hamarosan étkezéshez ültették őket trónusszerű székekre, persze fürdők és illatosítás után, fejüket mirtusszalövezték, térdükre puha hímzett kendőket borítottak. A csarnok fala tengerkékre volt festve, és vagy százfajta halúszkált rajta, egyenként is meg rajokban is. A tengerfenékre sokféle kagylót festettek. Minden szék mögöttéletnagyságú, fából faragott fiúszobor állott, tetőtől talpig bearanyozva, s mikor elérkezett az este, égő fáklyát tettekvalamennyi fiú kezébe. Az ajtó két oldalán lémnoszi kéz formálta szent bronzkutyák őrködtek, rossz szándékkalveszélyes dolog volt áthaladni közöttük, s éppen ezért sokan a hátsó bejáratot választották. Ez a palota valóban egészGörögország egyik leggazdagabb s legjobban felszerelt királyi udvara volt, mivel a phaiákok hivatásos hajósok, s őkbonyolítják le a legnagyobb forgalmat az Adriai-tengeren.

Iaszón négyszemközt szólt Alkinoosszal, aki arannyal átszőtt merev öltözékében csak üggyel-bajjal tudottodafordulni hozzá, és megvallotta neki, hogy nehéz helyzetben van: Kolkhiszban ugyanis Athéné istennő vagy

valamely más istenség sugallatára azt állította Aiétész királynak, hogy marhavész, szökő

ár, kígyójárás s hasonlócsapások miatt arra kérik a korinthosziak, térjen vissza hozzájuk uralkodónak, hogy kiszabadítsa őket a bajból, vagyküldje el egyik gyermekét maga helyett. Médeia erre a kiagyalt hívásra csatlakozott hozzájuk, s neki most márbecsületbeli kötelessége, hogy Ephüré trónjára ültesse, melynek valóban jog szerinti örököse, mivel apja, öccse,Apszürtosz s nagynénje, Kirké lemondott igényéről javára.

Alkinoosz szívélyes mosollyal hallgatta végig Iaszónt, majd megígérte, megtesz mindent, ami tőle telik, haszükség van rá, hajlandó akár egy-két hajóval és fegyveresekkel is nyomatékot adni Médeia igényének.

Iaszón hálásan megköszönte, viszonzásul vállalta, hogy Médeia helyreállítja Aszóposz hérosz tiszteletét, hiszennyomban házasságot kötnek, amint visszahelyezték az aranygyapjút Zeusz Laphüsztiosz-hegyi képmására. Mivel aházigazda is Korinthoszból származott, Iaszón tapintatból jónak látta nem szólni Aiétész és Apszürtosz haláláról, sempedig dunai útjukról.

A



222/264

Jókedvben és barátságban egész nap folyt a lakoma, s tartott volna még éjszaka is, ha sötétedéskor nem hallatszikbe valami zavaros lárma kívülről, s nem ront be az egyik szolga azzal a hírrel, hogy idegen hadiflotta futott be akikötőbe, a harcosok, külsejük után ítélve, aithiópiaiak lehetnek. Fegyveresen szálltak partra, felsorakoztak, s most

több oszlopban vonulnak a palota ellen.Alkinoosz csöppet sem nyugtalankodott, sőt igyekezett rábírni Iaszónt, hogy folytassák a lakomát, s kijelentette:

– Tudomásom szerint soha semmit nem vétettem az aithiópiaiak ellen, akik egyébként igazságos és békés nemzethírében állnak.

Iaszónt azonban kiverte a veríték a rémülettől. Sejtette, hogy a kolkhiszi flotta futott be a nyomukban, és Arasztengernagyot másodszor már nem könnyen vezetik félre.

Arasz maga vállalta a herold szerepét, mivel a kolkhisziak közül senki sem beszélt görögül kívüle. Mindenékesszólást mellőzött, csak tisztéhez illő szabatos tömörséggel fogalmazott:

– Felséges királyom, nevem Arasz, s a kolkhiszi flotta tengernagya vagyok. Három hónappal ezelőtt indultamAiából, a Phaszisz folyó partjáról, innen keletre vagy kétezer mérföldnyire. Harminc esztendeig a görög születésű Aiétész királyt vallottam uramnak, de gáládul megölte egyik honfitársa.

– Megölte?! – kiáltott fel Alkinoosz. – Istenem, milyen szomorúság nekem, hogy ezt kell hallanom! Együttvoltunk gyerekek Ephürében – majd kérdő tekintetet vetett Iaszónra, de az nem szólt semmit, csak szemtelenülvisszanézett rá, majd Médeiára, aki viszont halkan sírni kezdett.

– Nagyra becsült vendégeim ők – felelt Alkinoosz –, s nem említették e szomorú eseményt, bár egyenesenKolkhiszból érkeztek. Aiétész bizonyára nem sokkal azután halt meg, hogy ők elhagyták Aiát.

– Négy órával később – folytatta Arasz – uralkodóm belehalt sebébe, melyet ezek közül valamelyik okozottdárdájával. Most azért jöttem, hogy hajójukkal együtt hazavigyem a társaságot, s törvény elé állítsam őket. Egazfickók, királyom, akik most vendégbarátságodat élvezik, a barátság leple alatt érkeztek Kolkhiszba szent küldetésthangoztatva. Nem sokkal később parancsnokuk, Iaszón rávette Aiétész királynak immár egyetlen leányát, Médeiahercegnőt, aki amott áll, hogy lopja el Prométheusz hérosz szentélyéből az aranygyapjút, amely előzőleg Zeusztulajdona volt, s szökjenek együtt. Zavarkeltés céljából, menekülésük fedezésére szentségtörést követtek el:

kiherélték és igába fogták a tauroszok szent bronzbikáit a királyi palota belső csarnokában.– Várj egy pillanatot, kérlek – szólt közbe Alkinoosz. Előbb azt mondd meg nekem: mi f űzi Prométheusz héroszt

Zeusz aranygyapjához, avagy miféle jogcíme van rá?

– Ez nem rám tartozik, királyom – felelte Arasz. – Az aranygyapjú egy nemzedéken át, s őt tovább is Prométheusztulajdonában volt.

– Helyes, de ezen a kérdésen múlik, hogy igazságosan dönthessék az ügyben. Gondold csak meg: ha a vendégeimZeusz atya megbízásából mentek Kolkhiszba ellopott tulajdona visszaszerzése céljából, s Aiétész király megtagadta atulajdon visszaszolgáltatását, méltán folyamodtak erőszakhoz – vagy legalábbis jogosan védekezhetnek ezzel, miutánvisszatértek görög hazájukba, ahol Zeusz törvényei vannak érvényben. És most felteszek neked egy kérdést: miértkellett taurosz bikaképmásokat állítani királyi palotátokba? Hát a kolkhisziak nem Mithraszt tisztelik? O pedigősellensége a bikának.

– Aiétész szövetséget kötött a vad tauroszokkal – felelte Arasz –, s feleségül vette királyuk leányát. A királynéragaszkodott hozzá, hogy a bikaképmásokat állítsák fel, mert ezt követeli saját vallásos meggyőződése, sőt kíséretééis.

– Ezt tekintetbe véve – mondta erre a király – a bikák kiherélése inkább taurosz, mint kolkhiszi sérelemneklátszik. És ha helyesen ítélem meg magatartásodat, azt látom, sem a tauroszokért, sem istenükért nem rajongsztúlságosan.

Arasz rendületlenül folytatta:

– Engem a kalózok üldözésével bíztak meg. A Hosszú-öbölnél utolértem Apszürtosz herceget, Aiétész egyetlenfiát, aki előttem hajózott. Királyomként köszöntöttem, hajóhadunkat egyesítve haladtunk tovább, és Szinópészomszédságában majdnem sikerült elcsípnünk ezt a kalózt, de kijátszott bennünket, és északnyugati iránybaelszelelt. Apszürtosz király üldözőbe vette, s engem nyolc hajóból álló rajjal Trójához rendelt őrködni, hogy az Argóel ne menekülhessen a Hellészpontoszon át. Azért rendelt oda, mert sem a Boszporosz fejénél, sem lejjebb nincs



223/264

megfelelő kikötő, s a trójaiak egyébként is szövetségeseink. Már néhány napja a Szkamandrosz folyón horgonyoztamTrója közelében, mikor a Hellészpontosz fejétől füstjelzéssel közölték, hogy a kalóz feltűnt a láthatáron. Kifutottam,utolértem s átkutattam hajójukat, de semmi lényeges dolgot nem találtam… sem az aranygyapjút, sem Médeia

hercegnőt, sem Atalantét, a vadászszüzet, aki a halálos döfést mérte Aiétész királyra, de kapitányukat, Iaszónt sem.Heroldjuk, Ekhión hazugsággal vezetett félre, mondván, hogy Apszürtosz király utolérte hajójukat a Dunatorkolatánál, s rövid összecsapás után legyőzte az argonautákat. Mint Ekhión mondta, bosszút állt Atalantén ésIaszónon, majd hajójára vette Médeiát az aranygyapjúval, s hazafelé indult. Jóval később tudtam meg az igazságot:véresen megjelent előttem meggyilkolt királyom, s közölte velem.

Most felállt Ekhión, s így szólt Alkinoosz királyhoz:

– Tiltakozom, felséges uram! Lehetséges, hogy szellem jelent meg a kolkhiszinak, ám szándékosan eltorzítja aszavaimat. Effélét nem állítottam, s ezt közülünk bárki akár esküvel is tanúsíthatja. Fényes nappal kutatta át ahajónkat, s ha az istenek jónak látták, hogy szemére ködöt bocsátva elvakítsák, és nem látta meg sem a személyeket,sem az aranygyapjút, bármeddig kutatott is, kérdem, én tehetek-e róla?Visszautasítom a vádakat! – Ezzel visszaülthelyére.

Arasz nem szólt semmit, sehogy sem értette, hogyan játszották ki, végül úgy döntött, hogy bizonyáraPeriklümenosz mágus keze van a dologban.

Ezek után Iaszónhoz fordult kérdésével a király:

– Mondd csak, hogyan sikerült megmenekülnöd Apszürtosz király elől?

– Öt hatalmas olümposzi segítségével, felséges uram – felelte Iaszón –, de f őleg Artemisz istennő támogatásával,mivel Aiétész fia az ő szentélyének bemocskolását tervezte az Iszapos-ág torkolatánál, gálád gyilkossággal, énazonban megöltem, s kardommal darabokra szabdaltam. Halála után Médeia hercegnő lett jog szerint Kolkhiszkirálynő je, mivel Aiétésznek fiúágon nem maradt utóda. Médeia nyomban megparancsolta öccse hajóhadakapitányainak, hogy térjenek haza Kolkhiszba, kivéve azt az egy gályát, melyet, léket ütve rajta, megsemmisítettünk.Úgy tudom, a királynő rendelkezését végrehajtották. Arasz is köteles teljesíteni parancsait.

Arasz már nem tudta, hányadán áll, s éppenséggel nem volt olyan magabiztos, mint érkezésekor, de makacsul

kitartott:– Öregember vagyok én már ahhoz, hogy másodszor is a bolondját járassátok velem. Képtelenség, hogy ti egyedülmegütköztetek tizenkét hajóval, s győztesen, méghozzá emberveszteség nélkül kerültetek ki a dologból. Biztosvagyok benne, hogy Apszürtosz király életben maradt, ennélfogva azt a parancsot kell végrehajtanom, amit tőlekaptam. Vissza kell szereznem az aranygyapjút s Médeia hercegnőt, akit Sztürosz, az albánok királya kért feleségül,és elő kell állítanom Iaszónt meg Atalantét, elevenen vagy holtan.

Alkinoosz most kérdéssel fordult hozzá:

– Kitűnő Arasz, vállalod-e, hogy aláveted magad az ítéletemnek? Fogadom, nem leszek részrehajló. A másikválasztásod az, hogy erőszakkal elragadod az aranygyapjút Médeia hercegnővel együtt, de ez esetben hadiállapotbakerülsz nemcsak jómagámmal, hanem egész Görögországgal.

– Alávetem magam ítéletednek, királyom – felelte Arasz –, ha megesküszöl Brimó istennőre vagy Hekatéra, vagyamilyen néven tisztelitek az alvilág királynő jét, hogy nem lesz benned semmiféle részrehajlás.

– Készséggel megesküszöm – kiáltotta Alkinoosz –, bár Zeusz döntése folytán mi csak egyetlen alvilági királynő nevére esküdhetünk, s az Perszephoné, Zeusz öccsének, Hadésznak felesége. Most Iaszón szólalt meg:

– Én is elfogadom az ítéletedet, királyom, ám közölni szeretném veled, hogy Kirké, Aiaia királynő je, Aiétészkirály testvére, megtisztított bennünket, engem, Médeiát s a kalüdóni Atalantét minden kezünk által vagy közvetettsegítségünkkel okozott vérontástól. Mint engesztelést keresőket fogadott bennünket szemérmetlen formájú szigetén,mivel ezt parancsolta neki álmában az istennő, akit szolgál.

– Tudomásul veszem közlésedet – mondta erre Alkinoosz.

Ragaszkodott hozzá, hogy Arasz és Iaszón esküvel fogadja, hogy aláveti magát ítéletének. Mivel azonban Arasznem hisz Perszephonéban, mindketten a Napra esküdtek, a közös istenségre, s éliszi Augeiasz mondta a formulát.

– Holnap délben a trónról hirdetek ítéletet – jelentette ki a király. – Addig azonban ne feledjétek, vendégeim

vagytok, s ez mindkettőtöket tiszteletre kötelez irántam. Ajánlom, ne vétsetek ellene!



224/264

Az argonauták közös szálláson töltötték az éjszakát a palota visszhangos előcsarnokában, de Médeia a királyi hálómellett külön kis szobát kapott. Besurrant Arété királynéhoz, s így szólt hozzá:

– Királyi néném, szánj meg engem! Ne engedd, hogy férjed visszaküldjön Aiába. Meghalt az apám, Aiétész

király, halott az öcsém is, nevetséges, hogy Arasz vitatja utódlási jogomat. Szerelmes vagyok Iaszónba, s egybeakarunk kelni, mihelyt visszaszolgáltattuk az aranygyapjút isteni tulajdonosának, s aztán én királynő je leszekEphürének és egész Korinthosznak, ő pedig uram és királyom, Kolkhiszban is megoszthatnám vele trónomat, haakarnám, vagy velem ő Phthiótisz királyi székét, sőt úgy tudom, jogcímet szerzett a lémnoszira is, ha kedve lenne élnivele. Kétszer vagy háromszor is gondolja meg férjed, mielőtt ilyen királyi házaspárt fekete barbárok kezére ad.Egyébként, mint már mondottuk, valamennyi fontos olümposzi istenség oltalmába fogadott bennünket, sőt mi több, aHármas Istennő is, akit, jól tudom, titokban amazoknál mélyebben tisztelsz. Állj mellém barátsággal, Arété, ésbiztosra veheted, valaha még meghálálom. Arété királyné megcsókolta Médeiát, s így felelt:

– Királyi húgom, boldogan képviselem ügyedet Alkinoosz előtt. Az én apám is kíméletlen volt, és nyerseségétőlsokat szenvedtem, a bátyám meg brutális, gondolom, a te öcséd is az lehetett. Ami meg Iaszónt illeti, magam is szintebeleszerettem. Azt hiszem, soha életemben nem láttam ilyen szép férfit, s ha azt mondanád, inkább vele élnélhalászkunyhóban, mint mással palotában, nem kételkednék szavaidban. Különösen a haja gyönyörű.

Médeia szívét eltöltötte a hála, és elsírta magát. Arété átölelte Médeia vállát, s így folytatta:

– Biztosra veszem, boldog leszel majd mellette, bár Iaszón bizonyára nem olyan alkalmazkodó és megbízható,mint az én Alkinooszom, te viszont sokkal okosabb asszony vagy nálam, és méltó házastársa leszel. Meg aztán Iaszónmég nagyon fiatal, és bizonyára lehiggad majd, s igazságos uralkodó, előzékeny férj lesz belőle. Megvallom,véleményem szerint csodálatos intézmény a házasság – el sem tudom képzelni, hogy boldogultak nagyanyáink azefféle dolgokban, mielőtt bevezették, mert a férfi csak alkalmilag volt társuk a szerelemben, s nem támaszkodhattaksenkire, csak önmagukra. Ma tulajdonképpen minden hatalom az asszony kezében van, de felelősség alig terheli, éssok szórakozásban van része. Titokban persze a Hármas Istennőt tisztelem, mégsem állíthatnám, hogy nem vagyokhálás Zeusznak, amiért hitvesévé tette.

Médeia könnyek között mosolygott Arétére, aki tovább fecsegett:

– Drága gyermekem, irigyellek, hogy még előtted áll nászéjszakád! Mintha csak tegnap lett volna, hogy drágaAlkinooszommal együtt behintettek ánizsmaggal, megszegtük a birsalmasajtot, s először csókoltuk meg egymást atarka menyegzői paplan alatt, melyet drága anyám készített számomra! Milyen édes volt azon az éjszakán a lőneillata! Hidd el, drágám, az első ölelkezés gyönyörűsége soha többé nem tér vissza, sose felejtjük el, de többé már nemugyanaz. És ez a kimondhatatlanul édes gyönyörűség még vár rád!

A jóságos királyné hangja elcsuklott a megilletődéstől, s Médeia alig tudott erőt venni magán, hogy meg ne valljaneki, valójában nincs nála nyomorultabb nőszemély az egész világon – gyűlöli, amire leginkább vágyik, vágyik arra,amit legjobban gyűlöl, elszökött hazájából, ő vitte romlásba családját, s elárulta a nemes lelkű héroszt, akinekszentélyét őrizte. Csak ennyit mondott:

– Királyi néném, köszönöm jókívánságaidat, s teljes szívemből irigyellek boldog életedért a nemes Alkinooszmellett, melyhez hasonlót magam nem is remélhetek. Mint tudod, az istennő fölesküdt papnő jét a látnokság s akétlelkűség átka sújtja: csalárdul, véresen ármánykodik a tulajdon ártatlansága ellen, kínlódva is elpusztítja azokat,

akik legjobban szeretik, s hogy elűzze a magányosságát, benépesíti házát hazugokkal, gyönge jelleműekkel ésgazemberekkel.

Arété felkiáltott:

– Jaj gyermekem, ne mondj ilyen szörnyűségeket, még akkor sem, ha valamelyik isten vagy rossz szellemféltékenységét akarod elhárítani vele! A jóság sugárzik arcodról, és sosem hinném el, hogy képes vagy rosszatcselekedni. Élvezd a gyermekáldást, szülj négyet vagy ötöt legalább. A gyerekek boldogító hatással vannak az olyanasszonyra, aki túlságosan is okos, mert úgy látom, te is ilyen vagy.

– Kitűnő Arété – felelt Médeia –, nem hinném, hogy ebben az áldásban részesültem, bár azt hiszem, éppolyantisztességes asszony vagyok, mint te. A félelmetes anya hajt engem, hatalmában tartja lelkemet, és könyörtelenharagjának hordozóedényévé tett: míg kezében tart, vészt hozhatok minden városra, ahol megszállók, akár a füstölgő fáklya az aratásra érett árpavetésre. Ezért, királyi néném, ha jóságos szíveddel most oltalmamra szegődöl, ezzel



225/264

bizonyságot nyújtasz bölcsességedről éppúgy, mint tiszta lelkedről. De arra kérlek, meg se kísérelj akár egy nappal istovább tartóztatni, mint feltétlenül szükséges!





227/264

– Drága férjem – mondta Arété –, lehetséges, hogy igazad van, mint oly sokszor, de megesküszöm neked, egyszemhunyást sem alszom addig, míg meg nem mondod, hogyan ítélkezel holnap.

– Ismétlem, drágaságom… – felelt a király oly szelíden, amennyire telt tőle –, hogy egyelőre sejtelmem sincs róla.

Aludni akarok rá egyet!– Szerintem – mondta Arété melegen – nagyon ostoba dolog aludni térni olyan problémával, amit az ember csak

lustaságból nem old meg. Lehet, hogy mire felébred, megfeledkezik a döntő tényekről és hebehurgyán ítélkezik –azzal kiugrott az ágyból, s fel-alá járt a szobában.

– Gyere vissza, drágaságom, gyere vissza! – könyörgött neki Alkinoosz. – Olyan megnyugtató volt ölelő karodbanfeküdni!

– Megyek – felelt határozottan Arété –, mihelyt egyenesen megmondod nekem, hogyan akarsz ítélkezni holnap.Csak úgy nagyjából, mondom! A feleséged vagyok, s nem bírom elviselni, hogy ilyen esetben, mint ez, ne tudjam, mi jár az eszedben!

Mivel házaséletük során még sosem veszekedtek, Alkinoosz nyomban beadta a derekát.

– Hát jó – felelte –, nagyjából, azt hiszem, a következőképpen döntök majd. Tekintve, hogy a bizonyítékokellentmondásosak Apszürtosz király állítólagos halálát illetően, kénytelen vagyok feltételezni, hogy életben van, s ő a jog szerinti védelmező je testvére ügyének, mindaddig, míg Médeia meg nem győz róla, hogy házasságkötés révénIaszón vagy más görög oltalmába került – s ez a házasság szabályszerűen apja vagy fiútestvére beleegyezésévelköttetett meg. Ha máris asszony, nyilvánvaló képtelenség lenne megengedni, hogy Arasz elvigye a világ túlsó feléreegy királyi házasság kedvéért. Ám ha még szűz, mint ahogy öltözéke mutatja, haza kell térnie, bármilyszerencsétlenné teszi is ez a döntés. Mert igazságot kell tennem. S ami az aranygyapjút illeti, ki a jogos őrző je?Médeia, Prométheusz szentélyének papnő je! Ahova őrző je megy, ott kell lennie az aranygyapjúnak is, azt mondom!Hogy miféle megtorlást vesznek a kalüdóni Atalantén, az nem tartozik rám. Annyi bizonyos, nem tűrök vérontástbirodalmamban, mert azt háborúval torlom meg! Arété visszakúszott melléje az ágyba.

– Azt hiszem, soha életemben nem hallottam ilyen ésszerű és méltányos döntést ennyire bonyolult ügyben! Mosthát aludj, drága férjem, hogy frissen ébredj. Nem zavarlak tovább. „Erény” a nevem, s erényes a természetem is.

Amint Alkinoosz horkolni kezdett, Arété kisurrant a szobából, s egyik asszonyát sürgősen elszalasztottászemélyes heroldjáért. Amint még álomtól bódultán megérkezett, így szólt hozzá:

– Küldj el azonnal valakit heroldtársadért, Ekhiónért. Jó hírem van számára, ha nyomban átadhatom. A verandántalálod, ott alszik.

A herold rámeredt, és pislákolt, akár a bagoly, de Arété hideg vizet zúdított a képébe, úgy térítette magához. Le isszaladt Ekhiónért a verandára, de nem volt ott senki. Onnan a kikötőbe futott, s ott találta az argonautákat, indulásrakészítették hajójukat, mert Iaszón úgy döntött, megszökik az aranygyapjúval, hogy teljesítse szent küldetését, sotthagyja Médeiát.

– Hová készültök, urak? – kérdezte a herold.

– Sehová, igazán sehová, testvér – felelt Ekhión –, csak a horgonyokat igazgatjuk. Társunk, a gürtóni Korónosz,aki idő jós, mint minden varjúember, azt állítja, hogy a szél északnyugatira fordul, és mi a kikötő túloldalára

készültünk, hogy megtréfáljuk.– Úrnőmnek, Arétének jó híre van számodra, de nyomban át kell adnia – mondta a herold –, de azt hiszem,bölcsen tennétek, ha azonnal visszatérnétek a palota visszhangzó verandájára. Bízzatok meg a kötelekben meg ahorgonyokban, hogy távol tartják a szikláktól nagy utat járt nemes hajótokat.

Vissza is tértek, akár a birkák, sarkukban a herold, mint a juhászkutya, mely nem is ugat, nem is vicsorít, puszta jelenléte elég hozzá, hogy a nyáj szépen együtt maradjon.

Ekhiónt a királyné színe elé vezették. Kegyes mosollyal fogadta, s közölte vele:

– Van egy szavam az isteni bölcs heroldhoz. Ha urad, Iaszón herceg s Médeia hercegnő össze nem házasodik,mielőtt eljő a reggel, ellenük szól majd a király ítélete. Sürgesd őket.

– De kegyes királyné – szólt a meghökkent Ekhión –, hogyan lehet ilyen fontos személyek házasságáthirtelenében megkötni, méltó szertartással?

Arété királyné így felelt:



228/264

– Ha most rögtön meg nem kötik, sosem kötik meg. Most jól figyelj rám: Alkinoosz király alszik, s nem akarom,hogy felzavarják muzsikával meg lakodalmi énekkel, mert végtelenül kimerült, s nekem, a feleségének kötelességemőrködni nyugodt álma fölött. Makrisz szigete, az öböl bejáratánál, méltó hely lesz e szertartáshoz. Voltál már ott a

szent barlangban, a pelaszg Makrisz egykori lakhelyén? Utolsó papnő je volt ő Delphoiban Dionüszosznak, mielőttApollón elorozta a szentélyt, azután itt húzta meg magát élete végéig. Közöld Iaszónnal, hogy mindazt, amipalotámban található, az ő és királyi menyasszonya rendelkezésére bocsátom. Udvari zenészeim kísérik majd,menyasszonyát saját hölgyeim veszik gondjaikba, ágyneműmmel s hattyúpehellyel töltött párnáimmal készítik el apompás lakodalmi nyoszolyát. Iaszónnak bizonyára vannak takarói. Borról, keverőmedencékről, fáklyákról, áldozatiállatokról, édességről, finom falatokról, birsről – röviden mindenről, amire előreláthatólag szükség lehet, éngondoskodom. Szerencsére hölgyeim ma este tértek vissza kirándulásukról, kosárszám hozták a szebbnél szebbvirágot, s így most már el sem tudom képzelni, mi hiányozhat még. Ha Apszürtosz meghalt, amint mondjátok, sebben nincs okom kételkedni, Phrixosz fiai a legközelebbi férfi hozzátartozói Médeia hercegnőnek, s ennélfogva amai görög törvények értelmében ők illetékesek kiadni a lányt a hős Iaszónnak. Papot is adok, udvari papomat,biztosan tudja ő, milyen áldozatokat kell bemutatni a házasságot oltalmazó istenségeknek. Atalanté pedig engeszteljeki Artemisz istennőt.

– S Médeia mit szól ehhez? – tette fel a kérdést Ekhión. Beleegyezik ebbe a hevenyészett lakodalomba?Arété királyné erre is megfelelt:

– Médeia természetesen sokkal jobban szeretné, ha pompásan előkészített lakodalmat tarthatnának Iólkoszban,Iaszón otthonában, és hagyományosan elégetnék menyasszonyi kocsijának tengelyét. De jobb a hevenyészettházasság, akár a titokban kötött is (mint ő maga mondja) a semminél.

Iaszón hálásan fogadta Arété királyné jóságát, összehívta bajtársait, suttogva kérlelte őket, el ne árulják senkinek,hogy túlzott óvatosságból csaknem elhagyta szépséges szerelmesét. Aztán összeszedték a sok lakodalmi kelléket,amit Arété készített számukra, s mindent behordtak az Argóba. A hölgyek vállalták, hogy később követik őket amenyasszonnyal, de az udvari zenészek hangszereikkel beszálltak a hajóba, s pár percnyi evezés után kikötött azArgó Makrisz szigetecskén. Iaszón bajtársai tőzeggel rakták ki a barlangot, hogy puhább legyen a lakodalminyoszolya, bejáratát pedig babérral és borostyánnal díszítették, majd kecskelábú asztalokat állítottak fel a lakomához.

Atalanté üszőt áldozott Artemisz kiengesztelésére – jól tudván, hogy az istennő idegenkedik a házasságtól, s bosszútáll azokon, akik ilyen alkalmakkor megfeledkeznek róla. Arété királyné udvari papja letette kegyeletes ajándékait ahelyi istenségeknek, Arisztaiosznak és Autonoénak: szőlőt, lépes mézet, olívaolajat és juhsajtot. Butész boldogansegédkezett ebben, mivel Arisztaiosz nemcsak abban volt az első Görögországban, hogy sajtot készített s olajfaligetetültetett, hanem ő volt az első méhész is. A pap és kísérete Arisztaioszt dicsőítő himnuszt énekelt.

A himnusz a kíséret kérdésével kezdődött:

Honnét az olajág, A termő olajág, Hogy beoltsd vele ezt a vad tövet?

A pap így válaszolt:

A szomszéd kertje hát,Onnét az olajág,

Hogy beoltsam vek a vad tövet.

Újra megkérdezték:

Szomszédod honnét vette hát, Honnét a termő olajág, Hogy beoltsa vek a vad tövet?

A pap ismét válaszolt:



229/264

A szomszéd szomszédjának kertje hát,Onnét való az olajág,

Hogy beoltsa vele a vad tövet.

A kiséret fokozódó hangerővel kérdezgette, kinek a kertjéből hozták a megtermékenyítő ágat, ám a pap kilencszeradta tovább a kérdést szájról szájra, míg végül lelkesülten megfelelt rá:

Arisztaiosznak kertje hát,Onnét a termő olajág,

Hogy beoltsa vele a vad tövet.

Most azt kérdezték tőle, hogyan jutott a fához Arisztaiosz, s erre az volt a válasz: a Nagy Anya ajándékoztakegyesen. S aztán mit csinált vele? Sorjában beojtotta hajtásaival a vadolajfákat holdkeltekor, a következő évbenújabb hajtást ojtott ugyanazokra a fákra, s a harmadik évben a beojtott fára ojtott újabb hajtást, ugyancsak

holdkeltekor s háromszor is felfohászkodott, nevén szólítva az istennőt. A Nagy Anya susogott a levelek között, s azutolsó fa, melyet Arisztaiosz beojtott, már formás leveleket hozott, s mire eljött a tél, megajándékozta bő levű, pirosgyümölcsével.

Butész rázendített a maga költötte dicsőítő énekre, mely a következőképpen kezdődött:

Honnét e raj,E zümmögő raj,

Mely fámon gyű jtögeti mézét?

Aztán betanította a kórust az énekbe illő kérdésekre. Első válasza azt volt, hogy a raj egy szomszéd kaptárjábólvaló. így haladva vissza az időben, elérkeztek oda, hogy az ősi, eredeti kaptár Arisztaiosztól való. És Arisztaiosz

hogy jutott hozzá? Butész lelkesülten válaszolta, hogy annak a leopárdnak a testébő

l, melyet saját kezével ejtett el aPélion-hegyen, mert föl akarta falni az istennő egyik szent kancáját. Arisztaiosz háromszor egymás után belerúgott azállat tetemébe, mindannyiszor nevén szólította az istennőt, aki harmadszorra villámlással válaszolt, mely úgymegrázta a hegyet, hogy valamennyi fenyőfa elhullajtotta tobozát, a leopard horpaszán ejtett sebből pedig zümmögveszálltak elő a méhek, s a raj egy arbutuszfán telepedett meg.

Ezzel végződött Butész éneke, csak azt sajnálta, hogy nem magasztalhatta kellően a kerkürai mézet.

Médeiát phaiák evezősök vitték át gályájukon az öböl túloldalára. Fehér vászonba öltöztették, s hímzett fehérfátylat adtak rá, melyet Arété királyné kölcsönzött neki, aki maga is jelen volt a lakodalmon. A tizenkét nyoszolyónakkijelölt hölgy előzőleg háromszor megmártotta a menyasszonyt Kerküra szent forrásának vizében. Médeia ezutánaranyszőke hajából levágott fürtöket égetett el Artemisz oltárán, melyet Atalanté emelt. Brimó istennőt márkiengesztelte Aiaiában, Kirké házában (fekete kocát és frissen ellett kilenc malacát áldozván), ezúttal egy hatalmas táltiszta mézből való italáldozatot loccsantott ki az istennőnek.

Iaszónt is megmártották bajtársai a Makrisz forrásából táplálkozó tó vizében, majd pompásan felöltöztették, svirággal övezték fejét. Az aranygyapjú tiszteletére Arété királyné megajándékozta az argonautákat azzal a ritka,bíboros-aranysárga virággal, melynek neve árvácska, s melyet maga nevelt belső udvarán magas cserépedényekben.Néhány szál árvácskát belefontak Iaszón koszorújába.

Phrixosz fiai ünnepélyesen átadták Médeiát Iaszónnak, ő pedig kézen fogva vezette mátkáját a szent barlang felé,ahol a tizenkét nyoszolyó a lakodalmi himnuszt énekelte, a barlang bejáratát beszórták virággal, a lakodalmas párrapedig bőven dobálták a fallikus állat és madár formájú mézeskalácsot, mandulás édességet s marékszám az illatosánizsmagot. Arété királyné maga haladt előttük égő fáklyával.

A lakomán a harminchárom argonauta s ugyanennyi phaiák vett részt, de Phrixosz fiain kívül egyetlen kolkhiszisem. Vidám volt a társaság, bőven hangzottak el sikamlós tréfák, mint ilyenkor szokás, s a mókázásban Idasz járt azélen. Aztán a barlang bejáratának kiegyengetett talaján elkezdődött Médeiának és nyoszolyóinak menyasszonyi tánca

Héra istenasszony tiszteletére, kézen fogva lejtették a terméskő

herma körül, melyet Argosz erre az alkalomra



230/264

faragott. Felcsendült a gyönyörűséges nászének, s eközben Iaszón bőven fogyasztott tengeri rákot férfiasságafokozására.

Végül Médeia és Iaszón kéz a kézben elindultak a barlang mélyén emelt nyoszolya felé, melyet függöny kerített

el. Arété királyné birsalmasajtot nyújtott át nekik, hogy megízleljék, és birsalmát, hogy beszívják illatát, s így szólthozzájuk:

– Ínyetek és orrotok élvezetére, gyönyörűséges ifjú pár!

Médeia átnyújtotta nyoszolyóinak levetett szűzi övét, hogy tegyék Artemisz oltárára, majd megfordult a nászágyfelé. Megborzongott, s úgy elsápadt, hogy liliomnál is fehérebb lett az arca, mert a hófehér patyolat ágynemű s amessze földről összehordott takarók fölött, melyekkel az argonauták a tőzeget beborították, ott ragyogott azaranygyapjú, s ebben a pillanatban a gyapjúról is szívesen megfeledkezett volna, meg arról is, hogy ő ragadta elfondorlatosán Prométheusz szentélyéből, Iaszón így szólt hozzá:

– Ne riadj vissza, úrnőm, e szent ereklyétől. Azért tündököl itt, hogy házasságunkat még a távoli lelkes vagy irigyutókor is megénekelje.

Médeia bágyadtán mosolygott, s reszkető ajakkal válaszolt:

– Csak ne hozzon ránk balszerencsét, szépséges párom! – S akarata ellenére boldogtalan unokatestvére, Pasziphaésirámát, Sziszüphosz baljós szavait ismételte, melyeket Orpheusz énekelt önkívületében:

S a felhő t bánatunk bearanyozza, Hogy éjszaka nem kelhet majd a hold.

Valóban holdtalan éjszaka volt, s bár Sziszüphosznak egészen más dolgok jártak az eszében, mikormegfogalmazta e sorokat, rossz elő jelnek vehették, hogy most felidézték.

Iaszón tiszta borral kínálta Médeiát, hogy felvidítsa, s az aranygyapjú alatt egyesültek szerelemben. A függönyönát behallatszott a vendégsereg tréfálkozása, éneke és kacagása, s nemsokára rájuk virradt a szépséges hajnal.





232/264

idején, mert az bizony hosszú távollét lesz. Neked pedig, derék Arasz, lelkedre kötöm, ne támadj hű barátom,Atalanté ellen. Artemisz ölte meg atyámat, Aiétészt, nem ő, márpedig Artemisz az az istennő, akivel nem tanácsospackázni, mint magad is láthattad.

Ez meggyőzte Araszt. Nemes hódolattal vett búcsút Médeiától, azon nyomban indult a kikötőbe, emberei utána, éshajóik egyszerre bontottak vitorlát a déli szellőben, majd hamarosan eltűntek szem elől. Iaszón áldozattal és játékokkal ünnepelte meg távozásukat, s a környék népe nászajándékokkal köszöntötte a királyi párt: az egyik üszőthozott, a másik lépes mézet, a harmadik kövér libát. Az argonauták zokon vették, hogy nem indulhatnak egyenesenIólkoszba s onnan tisztességgel ki-ki saját városába, szigetére, még mielőtt beáll a rossz idő, de őket is kötelezte, amitIaszón megfogadott Kirkének: előbb át kell adniuk bizonyos küldeményt a Kókalosz szentély f őnimfájának, aszicíliai Agrigentumban.

Ott-tartózkodásuk ötödik napján elbúcsúztak a phaiákoktól, akik bőven ellátták őket élelemmel, a hajót újvitorlával meg kötélzettel szerelték fel, azzal útnak indultak az itáliai Calabria felé. Búcsúzásul Arété királynéMédeiának ajándékozta a tizenkét nyoszolyólányt, Médeia viszonzásul Arétének adta ékszereinek néhány legszebbdarabját. Gyógyszereket és varázsszereket is adtak egymásnak: Médeia farkasb oroszlán gyökeréből készült kenőcsöt,mely megoldja a hűléses hurutot a mellben, ami sokszor kínozza Alkinooszt, Arété pedig valami f őzetet ahagymaszerű csillagvirágból, mely bőven terem Korfun, és biztos méreg patkánynak és egérnek, minden másélőlényre azonban ártalmatlan.

– Ha ez a szer birtokodban van – mondta Arété –, nincs mit félned attól sem, ha Apollón patkány- megegérvésszel sújtana.

Kellemes volt az útjuk, hajnaltól alkonyatig delfinek ugrándoztak hajójuk körül, s az argonauták kikötöttek acalabriai Leukéban, az lapüx-földnyelv csúcsában. Ott találkoztak Kanthosszal, a Kiosz folyónál hagyottPolüphémosz fivérével, aki már régebben kutatott Polüphémosz után, hogy közölje vele, visszavonták számkivetésétés hazatérhet Lariszába. Iaszón felajánlotta Kanthosznak, hogy magukkal viszik Görögországba, amit az nagyörömmel fogadott. Leukéban Médeia azzal viszonozta a vendégszerető fogadtatást, hogy megtanította a papokatkígyóbűvölésre, azok pedig továbbadták bűvésztudományukat a Fucinus-tó mellett élő marsus népnek, amely ettőlfogva tévedésből Angitia istennő néven tisztelte Médeiát.

Iaszón most Nauplioszt választotta navigátornak, mivel ő már számtalanszor megtette ezt az utat. Baj nélkül el isirányította őket Krotónig, ahol fókák heverésztek a parton. Az előírt hét folyó közül itt immár a harmadikbanfürösztötték meg az aranygyapjút, mégpedig az Ión-tengerbe ömlő Aiszarosz vizében. Krotónból továbbhajóztakRhegionon át a szicíliai Cataniába, mely az Etna lábánál fekszik. Megdöbbenve látták, hogy kiégtek a rétek s agesztenyeerdők, a víz színét pedig vastagon borítja a habkő, melyet két nappal azelőtt vetett ki a hegy. Ők maguk islátták a lángot meg a kilövellő hamut a távolból, de Médeia megnyugtatta őket, hogy semmitől sem kell félniük.Cataniában a negyedik folyó, a szicíliai tengerbe ömlő Szümaithosz vizében mártották meg az aranygyapjút.Cataniából Heloroszon és Gelán át hajóztak a bővizű Agrigentumba, mely Szicília déli partjának közepén, Afrikávalszemben fekszik.

Kora hajnalban, mikor betértek Agrigentum kikötő jébe, mindössze három argonauta volt ébren: Idasz, mivel ő váltotta fel az egész éjjel szolgálatot teljesítő nagy Ankaioszt a kormánynál, Naupliosz s az athéni Butész. Az Argómegkerült egy kis földnyelvet a part mellett, és meglátták az ötven Kókalosz-nimfát, amint a víz mellett bőrlabdával

játszadoztak. Hajigálták egymásnak a labdát az úgynevezett szirénének ütemére, s hogy ne akadályozza őket, derékigföltűrték ruhájukat, úgy, hogy kilátszott meztelen combjuk. Naupliosz és Butész illendően eltakarta szemétköpenyével, Idaszban azonban nem volt se tisztesség, se tartózkodás, s odakiáltott:

– Fussatok el, szépséges nimfák, húzódjatok a sziklák közé, mert Idasz, Aphareusz fia rajtatok legelteti szemét!

A tisztes modorú Butész rápirított:

– Idasz, Idasz, inkább a vízen legeltetnéd a szemed! Esztelenségeddel még az életünket is veszélyezteted!

– Nem jobban, mint te tetted – felelt Idasz –, te, a méhek bolondja! A te hóbortod miatt pusztult el Aiában drágabajtársunk, Iphitosz, aki téged akart megmenteni.

Ezek a hangos szavak felriasztották Iphitosz szellemét, mely nem nyugodott meg az apsziliaiak földjén emeltsírdomb alatt, hanem az Argó fedélzetére lopózott egy elemózsiás kosárban, bosszúszomjasan. Lünkeusz azótatöbbször is látta a szellemet, amint vakon kóvályog a padok között, már azt is elfeledve, mi célt szolgálnak és kik



233/264

ülnek ott. De most minden eszébe jutott, s bebújt a szép mariandünosz köntös alá, mellyel Butész eltakarta arcát, s afülébe sugdosta:

– Én vagyok, Iphitosz… Iphitosz, Iphitosz, Iphitosz, Iphitosz!

Butész iszonyút ordított, s a vízbe vetette magát, hogy meneküljön Iphitosz elől, mivel a szellemek félnek a sósvíztől, és csak úszó vagy kikötött hajóra merészkednek. Úszott, úszott, amilyen gyorsan csak tudott, nyugat felé,Naupliosz utánakiáltott, hogy forduljon vissza, de erre csak még jobban gyorsított. Naupliosz irányt változtatott hát éskövette. Eközben a nimfák – inkább mulatva, mint bosszankodva – istennő jükhöz fohászkodtak, mire ő azonnal sűrű tengeri ködbe burkolta az Argót, a nimfák pedig folytatták szent éneküket a tündöklő napfényben, és kicsúfolták aleselkedő Idaszt. Naupliosz megállította a hajót, félve, hogy maga alá sodorja Butészt. Fölkeltette Médeiát, s közöltevele a történteket, mire ő nyomban köszöntötte a nimfákat, és arra kérte őket, járjanak közbe az istennőnél, hogyoszlassa szét a ködöt. Szívesen meg is tették, amint megtudták, ki szól hozzájuk.

Butésznak nyoma veszett, és soha többé nem tette az Argóra a lábát. De nem f űlt vízbe, néhány órával későbbugyanis felvette egy hajó a kimerült embert, s partra tette Lilübaionban, Szicília legnyugatibb földnyelvén. Ott olyanremek minőségű mézre lelt, hogy többé el sem ment onnan, s élete hátralevő részét az Erüx-hegyen töltötte a nimfák

szentélyének vendégeként. Iphitosz szellemétől sem félt többé, mert mutatóujját levágva kiengesztelte, sok kit

űnő gyermeket nemzett a nimfákkal, s áldotta sorsát, mely e helyre vetette.

Agrigentumban Médeia átnyújtotta a kókaloszi f őnimfának Kirké ajándékait. Az csókkal köszönte meg, sviszonzásul megmutatta az istennő eredeti csuklós képmását, Daidalosz alkotását. Hosszasan elbeszélgettek kettesbena szentélyben, s ezalatt az argonauták lakmároztak a gyümölcstől roskadozó almafa árnyékában. Ekkor csempészteMeleagrosz Kirké bájitalát Atalanté hígított mézzel telt csészéjébe. Ha iszik belőle, olyan szenvedélyes szerelemregerjed, hogy minden szemérémről megfeledkezik, sőt arról is, mivel tartozik Artemisznek. Az éles szemű Lünkeuszazonban észrevette, mit művelt Meleagrosz, s mintha véletlenül tenné, fellökte a csészét, oda lett a bájital. Azzalfélrevonta a fiatalembert, s a fülébe súgta:

– Könyörgök neked, kedves bajtársam, ne hívd ki magad ellen Artemiszt!

Így aztán észre tért a szerelemtől elvakult Meleagrosz, de Atalantét tovább gyötörte féltékenységével és azzal,hogy bajtárshoz nem illő módon egyre csak kötekedett Melaniónnal.

Végre hazafelé fordíthatták az Argó orrát. Jó nyugati széllel vitorlázott a hajó Szicília déli partja mellett, de amintmegkerülte a Pakhünosz-fokot, heves északkeleti szél szántott végig a szicíliai tengeren. Naupliosz azt tanácsolta,hogy szél iránt haladva térjenek be Málta kikötő jébe, ahol biztonságosan horgonyt vethetnek. Iaszón helyeselt, denagy Ankaiosz tévedésből túlságosan elkanyarodott keletre, és a szürkületben túlhaladt Máltán, mivelszerencsétlenségükre Lünkeusz éppen aludt. Egész éjszaka a leírhatatlanul viharos vízen hánykolódtak, és folyvástattól rettegtek, hogy ütött az utolsó órájuk. A reggel sem hozott megnyugvást, csak újabb veszedelmet. Az Argó léketkapott az iszonyú hányattatásban, és Argosz kötelet kért, hogy betömje a rést, de ez nagyon nehezen ment a háborgóvízen.

Argosz közölte Naupliosszal:

– Azon a helyen kapott léket a hajó, ahol kijavítottuk Teószban. Rögtön láttam, hogy nem megfelelő a fa, de hátnem volt jobb. Be kell térnünk a legközelebbi kikötőbe, de addig is merjük ki a vizet, ha kedves az életünk, és

hajítsunk ki mindent, ami nem okvetlenül szükséges.Iaszón kiadta a parancsot, hogy könnyíteni kell a hajón, de senki sem akarta a mohó hullámok martalékául vetni

értékes fegyverét, aranyporral telt zsákját. Ezen tépelődtek, mikor Augeiasz felkiáltott:

– Bajtársak, dobjuk ki a víztartályokat, az a legnagyobb teher!

Így is tettek, de előbb szükség esetére megtöltötték friss vízzel az arany kor sókat s az ezüstedényeket.

Szörnyű napokat s éjszakákat éltek át, senki sem aludt egy szemhunyást sem, s a tizenkét phaiák nyoszolyólánytúgy elfogta a tengeribetegség, hogy könyörögtek úrnő jüknek, hajítsák őket is a víztartályok után, hadd érjen véget aszenvedésük.

Végre eszébe jutott valakinek Szamothraké és a misztériumok, s azt ajánlotta, hívják segítségül a Hármas Istennőt,hogy csillapítsa a szelet. Mopszosz próbálta megidézni, amint a Daktüloszoktól tanulta, de annyi avatatlan személy jelenlétében sem ő, sem a többiek nem tudták összerakni a megfelelő szöveget. Úgy látszott, az istennő szándékosan

felhőt borított az agyukra.



234/264

Iaszón most Médeiához fordult, kérje ki ő az istennő kegyét, de Médeiát is annyira gyötörte a tengeribetegség,hogy csak nyöszörögni tudott kínjában, így hát elhajóztak Lampedusza sziklás szigete mellett, melynek partjaitelborította a félelmetes hófehér tajték. Naupliosz azonban Pantellériának nézte a szigetet, mely onnan északra

egynapi járásra fekszik, s ezért nem is vette számításba. Úgy ostromolta a víz az Argót, mint addig soha,berozsdásította fegyvereiket, megtépázta ruhájukat, és szüntelen méregetniük kellett, hogy a megerőltetéstől mármajd letört a derekuk.

Meleagrosz a harmadik nap reggelén felkiáltott:

– Bajtársak, meg tudja-e magyarázni közületek valaki, miért szakadt ránk ez a nyomorúság? Megtisztultunkáldozattal és engeszteléssel minden bűnünktől, miért sújt hát bennünket ez a szörnyű hányattatás?

Kasztór most Idaszra vetette fáradtságtól és a sótól kivörösödött szemét.

– Ott a vétkes! – kiáltotta. – Ő sértette meg Kókaloszban a nimfákat, és ezzel kihívta a Nagy Istennő, a SzelekÚrnő je haragját. Ha Idaszt vetettük volna vízbe, egyenletesen szántaná a hajónk a tengert, elsimulna a hullámverés,elülne a szél, s a jégmadár ismét vidáman szárnyalna a kéklő víz felett.

Lünkeusz rögtön megvédte testvérét, Idaszt, és így fordult Iaszónhoz:

– Aiszón fia, Iaszón, hallottad-e, mit mondott Kasztór? Megfeledkezett a bajtársi hűségről, amit esküvel fogadottaz iólkoszi kikötőben, aztán megújított Apollón szigetén, mielőtt a Fekete-tengerre tértünk, és eszeveszettségébennyíltan Idasz testvérem életére tör. Személyes ellenszenvből közös megtorlást akar szítani az ellen a férfi ellen, aki alegbátrabb köztetek. Hát Idasznak még ártatlanul tréfálkoznia sem szabad? Nem vívta-e ki magának a jogot, hogykimondja, amit akar? Amikor a félelmetes vadkan megölte Idmónt a Lükosz folyónál, s véres agyarával nekirontottvolna hajónk egész legénységének, ugyan ki nyársalta fel széles lándzsájával a fenevadat? Erre felelj nekem, Péleusz,te, aki a legnagyobb veszélyben forogtál azon a reggelen! S amikor a bebrüxökkel ütköztünk meg, ki vezette a csatáta szakadék szélén, s oldalba támadva az ellenséget, ki morzsolta fel őket? Erre te felelj, nagy Ankaiosz, aki akkor kétlépésre voltál mögötte! Ha éppen egy társunkat kell föláldoznunk a többiek megmentésére, akkor legyen az a hálátlanKasztór, akinek úgy mardossa szívét az irigység, akár a patkány a régi bőrtömlőt a pince mélyén.

Lünkeusz és Idasz fegyvert ragadott, és ugyanígy cselekedett Kasztór és Pollux is, próbálták megvetni a lábukat,

de a hajót úgy dobálta a tenger, hogy megállni sem tudtak. Az argonauták zekéjüknél fogva visszarántottákő

ket, éselvették fegyvereiket. Pollux valahogy mégis Idasz közelébe férkőzött, és ököllel teljes erejéből állón vágta. Idasz sokvérrel együtt egy fogát is kiköpte, s odakiáltotta Polluxnak:

– Ha befejezzük ezt az utat, kitört fogamért valamennyit kiverem bosszúból, ahány csak van a szádban!

Argosz haragjában elvörösödve rájuk kiáltott:

– Befejezzük mi ezt az utat, mégpedig itt és mindjárt, ostoba tökfejek, ha hozzá nem láttok derekasan a méréshez!A lék kéthüvelyknyit mélyült, mialatt ti esztelenül marakodtatok.

– Engem hibáztass, Argosz – szólalt meg Meleagrosz –, nekem kellett volna nyíltan szólnom. Távol áll tőlem aszándék, hogy viszályt szítsak e két nemes testvérpár között. Mást akartam én szóvá tenni, mégpedig azt, hogy avihart meg hajónk sérülését vajon nem a kalüdóni Atalanté helytelen viselkedése zúdította-e ránk. Agrigentumban,mikor partra szálltunk, észrevettem, hogy félrehúzódik a bokrok közé Melaniónnal… Argosz rézedényt nyomottMeleagrosz kezébe, és rárivallt:

– Merd a vizet, ember, szaporán, és fogd be a szád, ha még az életben szárazföldet akarsz látni!

De Atalanté odament Meleagroszhoz, leült melléje, és odasúgta neki:

– Meleagrosz, drágám, megvallom neked, senki mást nem szeretek, csak téged, bár nagyon meggyötörsz, amikoralaptalanul féltékenykedsz arra a derék Melaniónra. Nem nézem tovább kínlódásodat, s felhagyok a leckéztetéssel.Gyere, drágám, mosolyogj rám, lássunk munkához együtt, merjük gyorsan a vizet felváltva!

Meleagrosz sírva kért bocsánatot, s Atalanté szelíden megbékélt vele. Buzgón merték a vizet, térdüket szorosan amásikéhoz feszítve, a fiatalember akkor hajolt, mikor a lány kiloccsantotta a vizet, aztán fordítva, ütemesmozdulatokkal. Az Argóra békés csend borult ismét, melyet általános meglepetésre Arész fia, Aszkalaphosz tört meg,mikor kellemes, mély hangján énekelni kezdett:

Hallottam éjjel thrák apám szavát:



235/264

„Le a sisakkal, harcosok! Léket kapott az Argó, rajta hát, Le a sisakkal, harcosok!”

„Ne féld a bárdot, kardot, buzogányt, Le a sisakkal, harcosok! A zöld vizet féld, mert a mélybe ránt, Le a sisakkal, harcosok!”

„Borhoz kupa nem kell most senkinek, Le a sisakkal, harcosok! Méregessétek hát a sós vizet, Le a sisakkal, harcosok!”

E három versszak, majd utána még néhány, lelket öntött az argonautákba, s kitartóan merték a vizet. Olyan dallamvolt ez, melyet ha egyszer hall az ember, soha többé nem megy ki a fejéből. Hamarosan ismét úrrá lettek a vízen.Argosz megtalálta a léket, és betömte viaszba mártott rongycsíkokkal, majd azzal vigasztalta bajtársait, hogyépségben partot érhetnek, csak egy kicsit csillapodjék a szél.



236/264

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZETAZ ARGONAUTÁK FELADJÁK A REMÉNYT

egpróbáltatásuk harmadik napján – attól számítva, hogy elindultak Kerkürából a kilencedik napon éjfélés napkelte között Lünkeusz állt éppen őrséget az orrdeszkán, s hirtelen nagyot kiáltott, hogy a nagyszélben is meghallják: – Vigyázat, óriás hullám! – Erre megszólalt a leghátsó padokból az egyenes

szavú gürtóni Korónosz:

– Úgy érzem, bajtársak, eljött az ideje, hogy bánatos szívvel búcsút mondjunk egymásnak, kölcsönösenbocsássunk meg minden sértést és bántalmat, melyeknek emlékét gyűlölködve hordozzuk szívünkben. Most már csak

a közösen elért sikerekre emlékezzünk, mert lehet, hogy hamarosan odaveszünk mindnyájan. Senki sem tagadhatja,hogy sikerrel teljesítettük hatalmas küldetésünket, s olyan dicsőséget arattunk, melynek fénye soha el nem halványul.Mégis azt kell mondanom, hogy Idmón, Tiphüsz, Iphitosz, Kalaisz és Zétész, útközben elhunyt kedves bajtársainkszerencsésebbek voltak nálunk. Elégettük csontjaikat, kegyelettel eltemettük őket hagyományos szertartás szerint, ami tetemünkön viszont rákok lakmároznak majd, melyek a sivár afrikai partokon mászkálnak oldalazva. S ki tudja,mi lesz a lelkünkkel!

Most felállt Periklümenosz, a varázsló, baljával az orrdeszkára támaszkodott, jobbját magasra emelte, s apjához,Poszeidón istenhez intézte a végső reménység szavait:

– Atyám, uralkodjanak bár más istenek a Fekete-tengeren vagy a Szamothrakét övező vizeken, az bizonyos, hogyitt te vagy az úr. Elfeledted-e azt a három férfit, akit megtisztelőén fiaidnak neveztél, s akik ez év tavaszán hatalmasáldozatot mutattak be neked, húsz makulátlan vörös bikát, a bebrüxök földjén? E három férfi együtt van itt, e hajó

fedélzetén. Esedezve kérlek, mentsd megő

ket bajtársaikkal együtt, s juttasdőket épségben partra. Ezzel kedvérecselekszel bátyádnak, a mindenható Zeusznak is, mert az övé az aranygyapjú, mely ládába zárva fekszik

kormányosunk ülése alatt. Ha elsüllyed az Argó az aranygyapjúval együtt, bizony, apám, hiába állítanád, hogysejtelmed sem volt a dologról. A Villámszóró haragos lesz, s elégtételt követel majd, hiszen tudja, hogy mi hihetetlenfáradsággal és kockázattal visszaszereztük az aranygyapjút. Most pedig ajándékot adok neked, apám, egy remekthesszáliai zablát és kantárt, melyet kockajátékon nyertem a spártai Kasztórtól, hiszen te tanítottál meg rá, hogy kell apoharat úgy rázni, hogy aztán kedvem szerint forduljon a kocka. Vedd szívesen ajándékomat, s fékezd meg veleeszeveszett zöld csődöreidet, nehogy roncsként vessenek ki bennünket az afrikai sivár partokon. Tessék, veddajándékomat, de viszonzásul te is adj nekem!

Ebben a pillanatban valaki elkiáltotta magát: – Ó, jaj! – s a hajó fara felé mutatott. Úgy tetszett, az isten nem sokattörődik fia, Periklümenosz ajándékával, s nem változtat szándékán, hogy elpusztítsa őket. Egy iszonyatos hullám, ahullámok hulláma, mely úgy tornyosult a többi tetejére, akár a havas hegyorom a zöld mez ő fölé, félelmetes

sebességgel gördült feléjük. Felkapta az Argót, s továbbvitte a hátán. Az argonauták hallották a kavics súrlódóhangját, s elkészültek rá, hogy a következő pillanatban ripityára törnek a parti sziklákon, de a hullám zúgva megtört,és fehéren tajtékozva lökött rajuk egy hatalmasat, ők pedig már ijedtséget sem éreztek.

Egyre jobban lelassult az Argó futása: mintha isteni kéz fogná vissza és állítaná meg. Valamennyi argonautánakugyanaz a gondolat járt a fejében: „Meghaltunk. Ilyen a halál.”

E különös gondolat után a kimerültségtől mind békés álomba merültek, és egyikük sem remélte, hogy mégegyszer megpillantja a tűzvörös napszekér kerekét.

De a hajnal hamarosan félrehúzta rózsás ujjaival a sötétség függönyét, és egy sirály rikoltása felverte álmából kisAnkaioszt, mire ő nyújtózkodott egyet, majd az orrdeszkára hágva körülnézett. Az Argó a tőkegerincen ült, szilárdanbeágyazva a hínárrengetegbe, de egy szilánk se pattant le a fardíszítésről. Mielőtt fölkeltette volna bajtársait a jóhírrel, Ankaiosz megmérte a vízmélységet, s megállapította, hogy alig néhány lábnyi, és hogy a hullámok idáig márnem érnek ki, ámbár mögöttük néhány nyíllövésnyire veszettül tombolnak.

M



237/264

Eleinte senki sem értette, mi történt. Periklümenosz azonban, mihelyt kitörölte szeméből az álmot, felállt, s amegmentés csodájáért hálát rebegett apjának. Kisvártatva kezdett elülni a szél, de néhány viharos lökésben mégkitombolta magát. Mire felment a nap, lecsillapodott az orkán, teljes szélcsend volt, csak a tenger sziszegett még

mindig az argonauták fülébe, akár a mérges gúnár. Amint magukhoz tértek a csodálkozástól, kíváncsian körülnéztek,s borzadva látták, hogy a hullám olyan éles szirtek felett emelte át az Argót, amelyek bármelyike nyugodtanszétzúzhatta volna, mint a korhadt mogyoróhéjat, aztán letette a tenger magas, széles partján túl egy hínáros belső tómellett, melyen kiütött a fehér só.

Valaki elnevette magát ezen a különös helyzeten, s hamarosan az egész legénység az oldalát fogta a kacagástól.De az öreg Naupliosz leintette őket:

– Bajtársaim, nincs nevetésre ok. A hullám idetett bennünket, aztán visszahúzódott, és ha sikerül is egy hónapikemény munkával csatornát vágnunk a tengerig, az Argót sose tudjuk átemelni a sziklákon, melyek úgy sorakoznakitt majd mérföldnyire elnyúlva, akár a padok egy zsúfolt csarnokban. Úgy hever itt az Argó, mint a partra vetettbálna, itt fekszik a teteme, itt is rohad meg, s vele együtt mi is. Hacsak nincs ennek a tónak valami ismeretlen kijárataa tengerhez.

Messzire nyúlt a tó, délen a látóhatár széléig, keleten is majdnem ugyanúgy, de a földsáv, mely elválasztotta atengertől, kelet felé fokozatosan hatalmas, köves síksággá tágult, nyugaton pedig homokdombok hosszú vonulataszegélyezte.

Iaszón most Nauplioszhoz fordult:

– Hol vagyunk? Miféle tó ez?

– Nem tudom biztosan megmondani – felelt Naupliosz –, még sosem jártam itt. Tudok egy nagy tórólAdrümétonnál, most annak közelében kellene lennünk, de emlékezetem szerint az sokmérföldnyi távolságra van atengertől, úgyhogy most nem tudom, hányadán állunk. Próbáljuk meg mélyebb vízre lökni a hajót, s vágjunk át atavon, hátha ráakadunk egy folyóra, mely kivezet a tengerre.

Fáradtak voltak és éhesek, mégis megfordították az evezőt, ledobták magukról átázott ruhájukat, s egy szálnadrágban tolni kezdték a hajót a sekély vízben a csomós, tapadós növényzeten át. A hajó néhány lépés után

megfeneklett egy homokzátonyon. Vissza kellett lökni s újrakezdeni másik csapáson, de megint zátonyra kerültek. Ahínárosban Naupliosz nem tudta megítélni, mély-e a víz vagy sekély. Úgy döntött hát, hogy fel kell hagyni ahiábavaló erőfeszítéssel, inkább sorakozzanak fel az emberek bizonyos távolságra egymástól az Argó körül, s abból,hogy kinek meddig ér a víz, megmérhető a mélység, így is történt, s most már Naupliosz kijelölhetett az evezőkkelegy girbegurba csatornát, aztán ismét az Argóhoz rendelte az embereket, hogy a kijelölt úton taszítsák vízre a hajót,de még így is sokszor súrolta a gerinc a homokos medret. Magasan állt már a nap az égbolton, mégsem haladtakkétszáz lépésnél előbbre, s már fogytán volt az erejük.

Iaszón megvizsgálta a bor- meg a vízkészletet. Vízből valamivel több mint egy gallon volt, de bor fél gallonnál iskevesebb, s ezzel kellett oltani harminckét férfi és tizennégy nő szomját. Alikor közölte a hírt az argonautákkal, egydarabig nem szólalt meg senki. A csöndet Naupliosz törte meg:

– Két hónap, de talán több is beletelik, míg egy csöpp esőt kap ez a sivatag. Ha nem találjuk meg a kivezető utat atóból, vagy szomján halunk, vagy beleőrülünk, hogy sós vizet kell innunk.

A milétoszi Erginosz most hangos szóval Augeiaszra támadt:– Neked köszönhetjük ezt a bajt, aranysóvár Augeiasz, végső lélegzetünkkel is téged átkozunk, s élj vagy halj, az

örökkévalóságig üldöz majd a szellemünk. Te tanácsoltad, hogy hajítsuk tengerbe a víztartályokat, és tartsuk meg ahaszontalan kincseszsákokat! Bolond voltam, hogy visszatértem az Argóra, mikor már átjutottunk aHellészpontoszon, s újra gyönyörű városom, Milétosz köveit taposhatta a lábam. Miért nem színleltem betegséget,mint a leleményes Orpheusz, hogy megszabaduljak baljós társaságodtól, te, Elisz őrültje? Félek tőle, hogy soha többénem szántok faekémmel, nem boronálok tüskeboronámmal a kanyargós Meandrosz partján fekvő termékenyárpatábláimon, melyek kövér fekete földjén még parittyába való kő sincs, s ahol egész nyáron a tücsök énekel.Nyilván valamelyik isten vakított el bennünket. Több eszünk lehetett volna, mint reád hallgatnunk, te görény, aki márlustaságoddal is olyan szégyenbe hoztál bennünket a Daru-tónál.

Augeiasz megfelelt neki:



238/264

– Őrültnek mondasz engem, én meg téged bolondnak, abban a csíkos köpenyedben. Honnan tudhattam volna,milyen tréfát űz velünk apád, Poszeidón, mikor partra tesz bennünket? Én csupán hangot adtam az általánosvéleménynek, hogy őrültség vízbe vetni olyan kincset, amire később nagy szükségünk lehet. Ha rendes helyen érünk

földet, félmaréknyi aranyporért élelemhez meg vízhez jutottunk volna bőven. Miért éppen engem hibáztatsz? Iaszón akapitány! Ha azt parancsolja, hogy a kincset vessük ki, én lettem volna az első, aki megfogadja a szavát. Egyébkéntnem haltunk még meg.

Tehet még az arany meg ezüst nagyon jó szolgálatot nekünk. Bizonyos vagyok benne, hogy így lesz. Becsületesszívem azt súgja, hogy ez még nem a vég!

– Bizonyítsd be becsületes szíved reményteljes sugallatát szólalt meg Autolükosz –, s add el nekem, kedvesAugeiasz, a napi bor- meg vízadagodat fél marék aranyporért. Szívesen megveszem.

– Méltányos ajánlat – szólalt meg Ekhión herold –, én megveszem ugyanannyiért a holnapi adagodat.

Augeiasz kénytelen volt kézfogással megpecsételni az alkut, de keservesen megbánta, még mielőtt vége lett anapnak, mert az élelemkészletből még futotta, kaptak árpakenyeret, szárított húst, mézet, savanyúságot meg efféléket,de nem volt mit innia rá, s a torkához tapadt az étel. Olívaolajból nem volt több, csak egy korsóra való, delfinolajból

egy csöpp sem.Elviselhetetlen forrósággal tűzött a nap, és amint elpárolgott testükről a tó vize, pikkelyes fehér sóréteg maradt

utána. Délfelé forró szél söpört végig a pusztaságon, és nyomában vidám táncra perdültek a vörös homoklidércek.Idasz lándzsával indult a homoklidércek ellen, de félreszökkentek előle, mire diadalmas kacagással visszafordult atáborba, akkor azonban a lidércek fenyegetően üldözőbe vették.

Az argonauták ételét is ellepte a homok, evés közben csikorgón a foguk alatt. A tizenkét phaiák lány nem is nyúltételhez. Zokogva vették körül az aléltan fekvő Médeiát, aki gyógyszerként altatót vett be. Zihálva lélegzett, és néha-néha nyöszörgött valamit. Egyszer izgatottan felkiáltott:

– Bocsáss meg nekem, Prométheusz, bocsáss meg! A szerelem kényszerített rá. Meglátod, jóváteszem!

A déli pihenőtől alig üdültek fel, mégis folytatták a küszködést, hogy hajójukat vízre tolják, de alig kétszázlépésnyit haladtak előre a nyugati part mentén, mikor balról széles homokpad zárta el az utat a víz felé.

Valamennyien leverten, ingerülten hallgattak, csupán a lapitha Mopszosz volt beszédes, derűs, vidám hangulatban.Amikor Naupliosz azt ajánlotta, szabadítsák meg a hajót az összes nélkülözhető tehertől, Mopszosz vállalta magára afeladatot.

Odament a phaiák lányokhoz.

– Hagyjátok magára úrnőtöket, drága gyerekeim! – szólt hozzájuk határozott s mégis kedves hangon. –Pillanatnyilag nincs szüksége a szolgálatotokra. Ha azt akarjátok, hogy még az életben lássatok királyi palotát, puhapárnán üldögéljetek asszonyotokkal a rokka körül, s mellettetek aranyozott asztalkán finom tálban gyümölcs megtejszín álljon, nos, szépséges lánykáim, akkor pattanjatok szaporán, mind, ahányan vagytok, s gyertek segíteni!

Rajuk parancsolt, vessenek le minden ruhát, s egy szál ingben kihordatta velük a hajó rakományát, az evezősökládáinak tartalmát – súlyos terheket a gyenge vállaknak –, aztán lerakatta a holmikat szép rendesen a partra.Roskadoztak a szerencsétlenek a súly alatt, botladoztak a hínárban meg az ágakban, gyakran el is estek, s elsírtákmagukat szégyenlétükben, hogy kilátszik meztelen fenekük, Idasz meg csúfolódik velük. De készséggel segítettek, sutána valóban emelkedett is néhány hüvelyknyit a hajó szintje. A férfiak leszerelték az árbocot, a vitorlákat, ahorgonyköveket, s kihordták mindazt, amit nő nem bír el, például a szinópéi arannyal telt zsákokat.

A ládák kiürítésekor háromból került elő elrejtett ital, ezt Iaszón azonnal elkobozta, s ezzel együtt kétszereséreemelkedett a készletük. Péleusz, Akasztosz meg a dolopsz Eurüdamasz szégyenkező arcot vágott, mikor kiderült adolog, védekezésül azt hajtogatták, hogy megfeledkeztek róla, s úgy tettek, mintha nagyon örülnének a leletnek.

Az argonauták aznap éjszaka a tóparton aludtak, és csak megszokásból raktak tábortüzet, sütni nem tudtak rajtasemmit, az üstöt sem tölthettek meg friss vízzel, hogy halászlét f őzzenek a kézzel kifogott apró, szálkás halakból. Amásodik nap ugyanúgy telt el, mint az első, csak a szomjúság meg a hőség lett még gyötrőbb: jajgattak, nyöszörögteka kimerültségtől, de késő délutánig még mindig csak félmérföldnyire jutottak az Argóval attól a ponttól, ahol ahullám partra dobta őket.

Aznap nem ugrándoztak homoklidércek, de a sivatag mélyén délibábot láttak pálmafákkal, fehér házakkal, és

három vitorlás hajó ringatózott a hullámokon. Alkonyatkor a phaiák lányok halkan sírdogálni kezdtek, és egész



239/264

éjszaka zokogtak, mert a távolból sakálüvöltés hallatszott, s féltek tőle, hogy nemsokára az ő tetemükön lakmároznaka bestiák.

A harmadik nap délben kiosztották utolsó csöppig a bort és a vizet. Volt, aki mohón felhajtotta az egészet, mások

lassan kortyolgatták és forgatták szájukban dagadt nyelvükkel. Csak nagy Ankaiosz loccsantotta ki az egész adagotnagy önmegtagadással és mélységes alázattal a homokba.

– Hozzád fohászkodom, e távoli ország istensége – szólalt meg érces hangon Ankaiosz –, bárki vagy, fogadd el,kérlek, kezemből ezt az áldozatot, hiszen bizonyára jól tudod, milyen becses italt öntöttem elébed. Szegénységembőladok, te pedig viszonozd gazdagságodból!

Ketten-hárman is úgy érezték, hogy követniük kellene nagy Ankaioszt, Iaszón is, az expedíció vezére. De Iaszónmár megitta a vizét is, meg a borát is, úgyhogy csak azt a vizet áldozhatta fel, melyet Médeiának tettek félre, hogymegitassák, ha felébred. Nem kíméletlenségből cselekedett így; arra gondolt, hogy egy érintetlen kupa víz miatt mégbűnre vetemedhet valamelyik bajtársa.

Aznap este csüggedten és szótlanul elhagyták a hajót, és céltalanul bolyongani kezdtek a kietlen pusztaságban.Mopszosz harsány kacagással így kiáltott fel:

– Hahaha, bajtársak! Micsoda gyászos, hosszúra nyúlt ábrázatokra lát az esthajnalcsillag, ha lenéz! Földönbolyongó kárhozott lelkeknek gondolhat benneteket, vagy valami átok sújtotta város népének, ahol a templomelőkertjében felállított istenszobrok vért izzadnak, a szentélyből érthetetlen üvöltés hallatszik, s még az éltető nap ismegfogyatkozott. Apollón nevére, mi van veletek? Bátorság, bajtársak, sem Apollón, sem a többi szentségesolümposzi nem hagy cserben bennünket most, mikor már oly sok iszonyú veszedelmet kiálltunk értük.

De Mopszosz nem tudott lelket verni beléjük. A dolopsz Eurüdamasz odasúgta a hallgatag Melampusznak:

– Meglátod, Mopszosz lesz az első, aki elmegy közülünk, nem soká szívja már a levegőt. Ez a túlf űtöttség aküszöbönálló halál biztos jele – többet adok erre az elő jelre, mint a barázdabillegetők, fecskék, pintyek meg másmadarak csipogására.

– Ha így van, akkor irigylem – felelt Melampusz –, mert aki elsőnek hal meg a szomjúhozástól vagy a hőségtől,azt részesítik a bajtársai a legszebb temetésben. Csak attól félek, azzal sújt majd a sors, hogy mindenkit túléljek.

Az argonauták, mintha valami belső erő hajtaná őket, egyszer csak körülfogták az aranygyapjút, mely szelídenragyogott a csillagfényben. Áhítattal simogatták a súlyos aranyrojtokat s a hatalmas, tömör aranyszarvakat. Amilétoszi Erginosz megszólalt:

– Akárhogy van is, ha egyszer ráakadnak itt tetemünkre, mely feketére szárad a napon, akár az egyiptomi múmiák,megtalálják az aranygyapjút is, s megemlékeznek nagy tetteinkről. Méltó temetéssel hántolnak majd elmindannyiunkat, közös sírba teszik csontjainkat. De meglehet, s az lenne jobb, hogy fegyvereinkről, ruhánkról, jelvényeinkről azonosítanak bennünket, s hazaszállítanak városunkba vagy szigetünkre. Bánom már, hogyszimulálással vádoltam Orpheuszt, inkább örülnünk kell, hogy nincs közöttünk, nem szenvedi el ezt a nyomorúságot,s hazatérhetett Thrákiába a vad kikonok közé. Mert hallani fog sorsunkról, elviszi hírünket valami kereskedő vagyszáműzött, avagy jósmadár, és megsirat bennünket, előveszi lantját, és estéről estére megénekli megpróbáltatásunkhatalmas eposzát, azokat a tetteket, melyekben maga is részt vett – s a magasztos hexameterek világszerte hirdetikmajd nevünket ezer esztendeig, vagy annál is tovább.

Erginosz sorra megcsókolta bajtársait, bocsánatot kért, ha bárkinek vétett volna, és maga is megbocsátottmindenkinek. Azzal búcsút vett tőlük, s elindult a sivatagba meghalni.

Több bajtársa követte példáját. De Kasztór és Pollux konokul megtagadta a baráti kézszorítást Idasztól ésLünkeusztól. Argosz szeretett hajójához gázolt a vízben, hogy fedélzetén haljon meg. Mopszosz hatalmas tüzet rakotta tóparton, s körültáncolta Apollón tiszteletére. Meleagrosz és Atalanté furcsa, boldog mosollyal, kéz a kézben eltűntszem elől a parton, ahová még mindig sustorogva érkeztek a lassan csillapodó hullámok.

Ami Iaszónt illeti, maradt, ahol volt, jobbján az aranygyapjú, balján a békésen szendergő Médeia. Lába előttösszezsúfolva a phaiák lányok hevertek, keservesen csiviteltek, akár a puha fészekből kövekre pottyant madárfiókák,melyek szüleik nélkül sem enni, sem elrepülni nem tudnak.



240/264

NEGYVENHATODIK FEJEZETMEGMENEKÜLÉS

aszón fejére húzta köpenyét, és mély álomba merült, melyből csodálatos jelenés riasztotta fel. Háromkecskefejű nőalak jelent meg előtte karon fogva, jóságosán mosolyogtak reá, s így szólították meg mekegő hangon:

– Iaszón, Aiszón fia, mi vagyunk Ubüa kecskefejű Hármas Istennő je. Méltányoljuk jámborságodat, hogyélvezhető italt, tiszta vizet áldoztál nekünk. Bajtársaid tudatlanságukban borral kevert vizet áldoztak, de a részegítő italt nem veszi be a mi gyomrunk. Mégis, közölheted velük, hogy egy kivételével mindenki megmenekül ebből a

megpróbáltatásból. Annak a hasított nyelvűnek kell meghalnia, mert nem fél a haláltól, Apollónt tiszteli, nembennünket, s annak idején egy messze földet bejárt nőstény gólya megjövendölte neki, hogy Ubüa földjén éri utol avég.

Iaszón tisztességgel félrefordította tekintetét, míg az istennő avagy istennők szava el nem hangzott. Aztánmegkérdezte:

– S mi, többiek, mit tegyünk, hogy megmeneküljünk?

Az istennő most már egyetlen alakot öltött, s így válaszolt: – Csak reménykedjetek. És amikor végre visszatértekhazátokba, ne feledkezzetek meg rólam, amint azelőtt elég gyakran. Ordítsak, mint a nőstény oroszlán, mekegjek,mint az anyakecske, éji madárként vijjogjak vagy kancaként nyihogjak, jusson eszetekbe: mindig ugyanaz vagyok, ahármasán egyetlen, kérlelhetetlen istennő, az Anya, a Szűz s a Nimfa, és megtéveszthetitek a mennyekmegbízhatatlan atyját, az egérfülű Apollónt, a nyesett fülű Arészt, a tétova, csalárd Hermészt, a heroldok istenét, ám

engem még soha senkinek nem sikerült megtévesztenie, s keservesen megbűnhődött az is, aki megkísérelte.E szavak után ködfüggöny szállt le az istennő és Iaszón közé, s mire szertefoszlott, Iaszón nem látott egyebet, csak

a hold hatalmas sárga tányérját. Utána ismét álomba merült, csodálatos, nyugalmas álomba.

Amint felébredt, talpra ugrott, és harsányan hívogatta bajtársait:

– Argonauták, kedves argonautáim, megmenekültünk! A Hármas Istennő jelent meg előttem, életet ígért nekünkegy kivételével valamennyiünknek!

Tüzes pompában hasadt a hajnal a tó fölött, jelezve, hogy megint hőség szakad rájuk. Egyetlen argonauta,mégpedig Melampusz dugta elő kiaszott fejét köpenye ráncaiból, és felmordult:

– Minek zavarod meg utolsó álmunkat esztelen kiáltozásoddal, Iaszón? Álmodozz csak, ha kedved van, debennünket hagyj aludni.

Iaszón továbbment, rátalált Lünkeuszra, felébresztette, s elmesélte álmát. Lünkeusz kinyitotta szemét, s bár nem

fogta fel, amit hallott, körülnézett, és hirtelen felkiáltott:– Oda nézz! Nyújtsd ki a kezed, aztán mondd meg: mit látsz ott a homoktorkolattól jobbra vagy háromujjnyira?

– Semmit – felelte Iaszón.

– Én bizony látok egy embert sárgásbarna lovon – kiáltott Lünkeusz –, mégpedig egyenesen felénk jön.

A hangos beszéd fölébresztett tíz-tizenkét embert. Összegyülekeztek elgyötörtén, még a hajuk is csupa homok.Lovast nem látott egyik sem.

– A délibáb játéka – jelentette ki búsan Euphémosz.

De nyomban ezután az élesebb szeműek kis porfelhőt fedeztek fel a messzeségben, majd a lovas is előtűnt, ésolyan nyelven köszöntötte őket, melyet egyikük sem értett. Naupliosz megjegyezte:

– Tritóniszi lehet az auszón törzsből a fehér köntöséről és a dárdája piros bojtjáról ítélve, meg hogy a homloka

fölött csimbókba köti a haját. Akkor talán mégis a Tritónisz-tónál vagyunk, erősen délre Adrümétontól!

I



241/264

Ekhión már készülődött, hogy ékes szavakkal köszöntse a lovast, de Autolükosz visszatartotta.

– Hermész kitűnő fia – mondta neki –, ne gondold, hogy nem tisztelem heroldi küldetésedet, melynél fogva tevagy a szószólónk. De bámulatos ékesszólásod csak akkor hasznos, ha azok, akikhez szólsz, megértik a görög, a

pelaszg vagy a thrák nyelv valamely tájszólását, vademberekre hiába vesztegetnéd. Ezúttal én beszélek a nevetekben.Szinópéban jól megtanultam a süketnémák egyetemes jelbeszédét.

Mindenki helyeselt, mire Autolükosz odament a lovashoz, megcsókolta, s megszorította jobbját, majd némán jelezte, hogy inni szeretne, rámutatott a kiszáradt ajkára, dagadt nyelvére, s utána látható izgalommal vizsgálódvanézett maga körül.

A tritóniszi megértette. Hasonló néma gesztusokkal jelezte az ivást, a pusztaság felé intett, aztán ajándékot várvakinyújtotta kezét.

Autolükosz bólintott, mire az ember rámutatott egy aranyozott bronztripuszra, mely oldalára fordítva hevert aközelben. Alkinoosz király ajándékozta Iaszónnak azzal, hogy Delphoiban ajánlja fel az istennek hazatérése után.

Autolükosz először intett, hogy nem hajlandó megválni a tripusztól, de végül megígérte, hogy nyomban odaadja,mihelyt az ember elvezeti őket a vízhez.

A tritóniszi ívet rajzolt a levegőbe, majd ujjait kinyújtva háromszor egymás után előrelendítette a karját, jelezve,hogy harminc nyíllövésnyi távolságra van tőlük a víz. Utána teljes hosszában kihúzta magát, kidüllesztette a mellét,megfeszítette karizmait, oroszlánbömbölést hallatott, aztán ütögetni kezdte a sziklát egy képzeletbeli bottal. Ujjairezegtetésével ábrázolta a vízfolyást, aztán letérdelt, s úgy tett, mintha mohón inna, de ugyanakkor félreérthetetlengörög szavak hagyták el ajkát: – Szent kígyók! Az argonauták ámulva néztek össze, s egyszerre kiáltották:

– Héraklész!

A tritóniszi bólintott, megismételte a nevet, majd szembenézett velük, ismételten felkiáltott: – Szent kígyók! –mégpedig nagy lelkesedéssel, s utána felkacagott.

Az argonauták nem győzték veregetni hátát, vállát, aztán lelkesen elindultak utána a víz felé. Hamarosan odaértek,tiszta forrás csergedezett rózsaszín sziklából, s azt látták, hogy frissen letört szikladarabok hevernek körös-körül apusztában, valami súlyos tárgy, nyilván Héraklész bajtársuk rézfejű buzogányának csapásai nyomán. És csak ittak,

ittak, nem győzték habzsolni az üdítő, éltető vizet.Egyikük megszólalt:

– Héraklész mentette meg az életünket, Héraklész! Később aztán megtudták, hogy a Heszperidák szigetére

tartva a szent narancsért, Héraklész itt vetődött partra, nem messze a helytől, ahol éppen álltak. Szomjúsággyötörte, akárcsak őket, de éppenséggel nem szánta magát halálra, hanem nekiindult a sivatagnak, oroszlán módravízért szaglászott a levegőben, s mikor a leghalványabb nyomát megszimatolta, addig verte buzogányával a sziklát,míg bugyborékolva elő nem tört a forrás. Minden irányból látni lehetett az állatok lábnyomát, s a tritóniszitaglejtésekkel igyekezett értésükre adni, miféle állatok járnak a vízre: apró, nagy szemű egyiptomi ugróegér, dögevő sakál, zörgő tüskés tarajos sül meg pompás berber juh.

Autolükosz ajándékkal meg ígéretekkel rávette a bennszülöttet, hogy térjen vissza velük a táborukhoz. Ott azutánmegmutatta neki az Argót, s megkérdezte, mi módon lehetne a tóból kijuttatni a tengerre. A tritóniszi bizonygatta,

hogy van rá mód, hiszen onnan kelet felé néhány mérföldre keskeny folyó vezeti a tó vizét a tengerbe, s az Argómáris azon a tekervényes csatornán fekszik, mely a folyóban végződik. Autolükosz fülbevalókkal meg melltűkkelajándékozta meg, amihez minden argonauta örömest hozzájárult, sőt egy pompás piros köntöst is ígért neki, hatengerre segíti őket. Az ember nagyon megörült, és elkiáltotta magát, valahogy a fütytyentés és az ordítás közöttihangon. Erre, mintegy varázsütésre, a félmérföldnyi távolságra levő csupasz domb megelevenedett, rengetegcsaknem meztelen tritóniszi dugta elő bóbitás fejét, majd futva igyekezett az argonautákhoz.

Most fölkiáltott Lünkeusz:

– Ó, a hiúz mancsára, farkára! Micsoda tökfilkó vagyok, hiszen tegnap délben láttam egy csomó férfit meg nőtezen a dombon, de a délibáb játékának hittem őket.

Ezek a tritónisziak vagy auszónok barlanglakók voltak, mély föld alatti üregekben éltek, melyeken apró nyílásokszolgáltak ajtóul, ablakul, akár a rókalyukakon. Ha az idegen átkelt a dombon, nem is sejthette, hogy népes város



242/264

fölött jár, mert ez a félénk nép csak nagy ritkán mutatkozik mások előtt. Óvatosságból törzsf ő jük is egészen másirányból közeledett az argonautákhoz, mintha nagy messzeségből jönne.

Az auszónok, valamint szomszédaik, a makhluoszok (akik hátul kötik csimbókba a hajukat, nem elöl) ősi módon

tisztelik a Hármas Istennőt. A házasságot nem ismerik, hanem összevissza párosodnak bizonyos rokonsági fokozatszerint, s aztán a háromhavonként tartott törzsi gyűlésen a fiúgyerekeket annak a férfinak a gyámsága alá helyezik,akihez leginkább hasonlónak találják. A nők önállóak és határozottak, fegyvert viselnek, és évenként ádáz csatábandöntik el egymás közt, ki legyen a Hold f őpapnő je, s ebbe férfi nem avatkozhat bele, különben megcsonkítják. Azauszónoknál, csakúgy, mint a Kettős-öböl többi népénél, nem jótékony istenség, hanem könyörtelen zsarnok a nap,meg is átkozzák, valahányszor felkel, s köveket dobálnak az ég felé.

Az argonauták gondjai egyszeriben szertefoszlottak. Médeia fölébredt révületéből, s üres korsókkal megvödrökkel a forráshoz kísérte a phaiák lányokat, azok meg örömmel hordták a vizet. Egyszerre mindenkinekvisszatért az életkedve. Az auszónok megmutatták a csatorna medrét, s az argonauták, visszahordván a rakományt ahajóba, a bennszülöttek segítségével lassan elkezdték taszigálni az Argót a tizenkét mérföldnyi úton. Napontakétmérföldnyit haladtak, míg végre az utolsó napon már tiszta vízen találták magukat, s az evezőt is használhatták.Iaszón illendően megjutalmazta a tritóniszokat festett kelmékkel s egyéb ajándékokkal, Argosz pedig feliratot vésett atripuszba, melyben hálájukat és barátságukat fejezték ki az egész nép iránt. A bennszülöttek boldogságukbanvisongva vitték a tripuszt a Kecskefejű Anya titkos föld alatti szentélyébe, miután Argosz rávéste hármas képmását.

Az argonauták most a partra gázoltak, s oltárt emeltek a domb tetején ahhoz a ponthoz közel, ahol a Gabész nev ű folyó kifelé áramlik a tóból. Megrakták a Kecskefejű Istennőnek ajánlott hálás adományaikkal. Más oltárokonazonban az olümposziaknak is áldoztak: két kövér berber birkát, melyeket Meleagrosz és Idasz hajtott oda, s egygazellát, melyet Atalanté sebzett meg egyetlen dárdahajítással.

Már hajóra szálltak, illendően búcsút vettek az auszónoktól, s evezni kezdtek, mikor a törzsf őnek eszébe jutott,hogy egy udvariassági formula elmaradt: vágtatva tért vissza a folyóparton, és integetett nekik egy göröngyöt tartvakezében. Azt akarta, vigyék magukkal, annak jeléül, hogy szívesen látják őket földjükön bármikor. Euphémoszbehúzta evező jét, beugrott a vízbe, s odaúszott az ajándékért, aztán visszavitte, fél kézzel magasra tartva, hogy megsem nedvesedett. Majd elkapta az Argót a Gabész folyó sós sodra, és sebesen vitte a tíznapi fogság után a tenger felé.

Médeia most jóslatot közölt Euphémosszal:– Férfiú, kinek jelvénye a fecske, leszármazottaid a negyedik nemzedékben királyok lesznek Afrikában e darabka

föld jegyében, ha sikerül épségben hazavinned hazádba, a szent Tainaronra. Ha nem sikerül, Afrikának a tizenhetediknemzedékig kell várnia Euphémosz sarjaira.

Ivadékainak negyedik nemzedékét, mely a lémnoszi Lamakhétól született fiától származott, elütötte a sors azuralkodástól, mert egy sötét éjszakán hullám borította el az Argót és elmosta a göröngyöt.

Ilyenformán valamennyi argonauta megmenekült, kivéve a lapitha Mopszoszt, aki nem kerülhette el megjövendöltsorsát. Három nappal az indulás előtt, délben, a tóparton bolyongott, s óriás árnyék vetődött elébe az útra.Feltekintett, s azt látta, hogy hatalmas szakállas keselyű köröz fölötte, kifeszített szárnnyal, ék alakú farokkal.Különös hangon vijjogott neki valamit, mintha felszólítaná, hogy távolodjék el a tótól, s közben érthetően ismételteezt a szót: „Arany! Arany!” Valószínűleg (így magyarázzák a dolgot) valami elhagyott, víztelen helyre akarta

csalogatni, hogy ha szomján halt, lakmározhasson a tetemén. Mopszoszt könnyű volt elcsalni. Szemét a madárraszegezte és rohant előre, de alig tett néhány lépést, belebotlott egy fekete kígyó farkába, az állat ott hevert tunyán anapon. A kígyó tekeredett egyet, s megmarta a bokáján a sípcsontja közelében. Mopszosz felordított, s bajtársaiodarohantak hozzá, hogy megnézzék, mi történt.

Mopszosz a földön ült, sebét simogatta, s így szólt hozzájuk:

– Ég veletek, drága bajtársaim! Aranyat ígért nekem a madár, azért követtem. Most meg kell halnom, bár nemérzek fájdalmat. Temessetek el tisztességgel, s ne mondjatok rosszat rám, ha már nem leszek.

Ezzel tagjai megmerevedtek a méregtől, szemére köd borult, s lehanyatlott.

A perzselő libüai nap alatt mindenképp hamar elkezd bűzleni a holttest. De Mopszosz testét úgy elárasztotta akígyóméreg, hogy húsa még bajtársai szeme láttára megrohadt s a haja is kihullott. Gyorsan csákányokat kértek azauszónoktól, s mély sírt ástak, míg a holttest a hevenyészett máglyán sistergett. Azután csontjai fölé halmot emeltek,





244/264

NEGYVENHETEDIK FEJEZETHAZAÉRKEZIK AZ ARGÓ

szre járt, ebben az évszakban veszedelmesnek látszott nekivágni egy előreláthatólag két hónaposnál nemrövidebb útnak, de az idő járás s a szelek csodálatosan kedvezőnek mutatkoztak attól a naptól fogva, hogyaz argonauták a Gabész folyóról rátértek a Libüai-tengerre, egészen addig, míg végül is kirakodtak

Pagaszaiban. Hosszú útjukon a Szürtisz kettős öblének partja mentén sok helységet érintettek, de egyikben semidőztek a legszükségesebbnél tovább, mert ezen a hosszú útvonalon nem akadt egyetlen vonzó város vagy más helysem – még a jól ismert Oia település sem érte volna meg a látogatást. Ezt a tengerpartot is vadak tartották

uralmukban, semmivel sem kevésbé különösek azoknál, akiket a Fekete-tenger keleti öblénél sorra látogattak.Elsőnek a lótuszevőknél kötöttek ki, a sziklás Meninx-sziget tunya lakóinál, mert vízre volt szükségük. Mint

nevük mutatja, a lótuszevők f őleg a laza lombozatú, ezüst levelű lótusz vagy a jujubabokor édes gyümölcsén élnek,mely vadon nő a sziklahasadékokban, elhagyatott zugokban. A tej meg a gyapjú kedvéért óriás juhnyájakat tartanak,de a birkasült fogyasztását a kannibalizmusnál is undorítóbb bűnnek tekintik. A lótusz gyümölcséből bort erjesztenek,s ez az erős ital végzetesen hat az emlékezetre, annyira, hogy aki iszik belőle, néhány kortytól elfelejti barátai megrokonai nevét, sőt a szent istenekét is. Meninx szigetén jó ivóvizet találtak az argonauták, lótuszt is ettek, kis kereklepényke formájába préselve, a lótuszborhoz azonban hozzá sem nyúltak, mert Naupliosz óva intette őket tőle. Végremegtanulták, hogy a veszedelmes kísérletezés csak bajt zúdít a fejükre.

Ezután a gindánok földjére érkeztek az argonauták. Ez a nép juh- meg kecsketenyésztéssel és tonhalászattalfoglalkozik, ők is lótuszevők, de bort nem erjesztenek a lótuszból. Az argonauták itt láttak először datolyapálmát –magas oszlop, a végén kis lombkorona –, és meg is kóstolták sárga, ragadós, lassan ér ő gyümölcsét. A gindánasszonyok annyi vászoncsíkot hordanak a bokájuk fölött, ahány férfival érintkeztek, a nők tartják kezükben ahatalmat s őrzik a kutakat. A vízért küldött argonauták sem meríthettek egyetlen vödörrel sem, míg férfiúikötelességüket nem teljesítették, majd vászoncsíkot nem kötöttek asszonyukra. Szépek az asszonyok, bár sötét abőrük, és az Ekhión vezetésével érkezett argonauták örömmel tettek eleget kívánságuknak. A férfiak sem voltakféltékenyek, inkább szemérmetlen kíváncsisággal szemlélték a dolgot, s bosszankodtak, amikor elkergették őket.Ekhión kívánságára az asszonyok mégis rájuk parancsoltak, hogy menjenek el fürödni a tengerbe.

Az öböl partja, amerre ezután haladtak, lapos volt, homokos és jellegtelen, nyoma sem volt zöld növénynek. Ahetedik napon érkeztek Oiába, mely a Kettős-öböl közepén fekszik. Oia inkább településnek nevezhető, mintvárosnak. A tágas kikötőt, melyet a heves északkeleti széltől sziklafal véd, görög kereskedők használják, akik sűrűnkeresik fel helybeli termékekért, strucctollért, szivacsért, növényi gyantákért, különleges f űszerekért, devásárolhatnak elefántcsontot és egyéb külföldi cikkeket is, melyeket Egyiptomból karavánok szállítanak ide. A

karavánok télen érkeznek szárazföldi úton, oázisokon keresztül, és kora tavasszal térnek haza. Minthogy nemkereskedőidényben érkeztek, csak bennszülött makákat találtak Oiában, egyetlen görögöt vagy egyiptomit sem. Amakák borotválják a fejüket, csak a koponyájuk közepén növesztenek egyetlen hajtincset. Szent madaruk a strucc,bőrsátrakban laknak.

Oiában megfürösztötte Iaszón az aranygyapjút a keskeny Kinüpsz vizében, mely a Libüai-tengerbe ömlik. Azelőírt hét folyóból ez már az ötödik volt. Társai nagy görög víztartályokat vettek, és megtöltötték őket folyóvízzel.

Oiából két teljes napig vitorláztak a makák birodalma mentén, s a második napon már esteledett, mikor a távolbanhárom szigetet pillantottak meg, három sziklás földnyelvet, elszórt pálmafákkal. Amint nagy messzeségbőlfelfedezték a legelésző juhnyájat, máris ellenállhatatlan vágy ébredt az argonautákban egy kis birkasültre. Iaszónnyomban elküldte a három szinópéit Idasszal, Lünkeusszal és Polüphémosz öcscsével, Kanthosszal, hogyszerezzenek a pásztoroktól tíz anyajuhot vagy ürüt – kevesebbel nem érik be. Már sötéteden, mikor utolérték a nyájat,de a maka pásztorokat nem érdekelte az ajándék, egyetlen juhot sem voltak hajlandók adni. Csatározás lett a

dologból, s a pásztorok derekasan helytálltak, négyen hat ellenében is, s még mielőtt Idasz sorjában felnyársalta volna



245/264

őket széles dárdájával, vezető jük parittyakővel célba vette Kanthoszt, nagy erővel megpörgette a parittyát,holtbiztosán eltalálta Kanthosz halántékát, s bezúzta koponyacsontját.

Bánatosan vitték Kanthosz holttestét a tengerpartra, eltemették, fegyveresen körültáncolták a máglyát, s

hajtincseket vetettek a tűzbe. Fehér kőből magas halmot emeltek csontjai fölé, hogy a partra vetődő hajósok még sokesztendő múlva is italáldozattal adózzanak emlékének. Nekik nem kellett tartaniuk Kanthosz szellemétől, mivelbőven csillapíthatta szomját a négy ellenfél véréből, sőt még vagy száz birkát is levágtak, soványak voltak ugyan, deaz argonauták mégis nagyon élvezték a lakomát. Árpamártással ették a finom gyantaf űszerrel ízesített birkasültet, ezta fogást a phaiák lányok különösen jól tudták elkészíteni.

Ezután százmérföldnyire vagy annál is messzebbre nyúló lagúnás, sós, ingoványos, futóhomokos övezetbeérkeztek. Az öbölnek ez a része sehogy sem látszott biztonságosnak, mert sem lejtős partot, sem szilárd talajt nemtaláltak. A költők szerint mikor Eurünomé istennő megteremtette a világot, megzavarodott egy akaratán kívüllétrehozott szarvas vipera megpillantásától, és elfelejtette befejezni a Szürtisz vidékét. Naupliosz kellő távolságbantartotta az Argót ettől az alattomos parttól.

A fekete pszülliszek földje következett, akik bátran fogyasztanak kígyót meg gyíkot, és Naupliosz szerint nem árt

nekik a kígyó mérge, még a veszedelmes viperáé sem. Mint mondta, ha itt egy gyerek belepusztul a kígyómarásba,anyja temetetlenül veti a pusztába a holttestét, mert elfajzott népétől. Médeia gúnyosan jegyezte meg, hogy apszülliszek sem ellenállóbbak a kígyóméreggel szemben, mint más nép, csak engesztelő varázst alkalmaznak, s olyannedvekkel kenik magukat, melyek mindenfajta kígyót elriasztanak. Kijelentette, mikor a tömeg szeme láttáramaratják meg magukat mérges óriáskígyóval, nyilvánvalóan csalnak, mert előzőleg eltávolítják a méregfogát titkosmesterkedéssel. Hogy megeszik a kígyó húsát, abban semmi csodálatos nincs, hiszen nem mérgező, csakkellemetlenül rágós és kemény. Ezek után az argonauták nem kívánták fölkeresni ezt a népet, melyet eddigrendkívülinek hittek. Továbbvitorláztak a vörös sziklák s néhol fehér homokos part mentén. A háttérben egyenletesenmagas dombvonulat húzódott, melyen még mutatóban sem nőtt fa, csupán kiégett f ű. Időnként felbukkant egy-egygazella, de más négylábú állatot nem láttak.

Következő állomásuk a naszamónok földje volt, akik már jó földön éltek, a Keleti-öböl partján. Ez a nép abbankülönbözik a nyugatabbra élő törzsektől, hogy az atyát tiszteli, s valami házasságféle intézményt vezetett be. A

férfiak azonban nem követelnek szüzességet feleségüktől, sőt a férj megengedi a lakodalmi vendégeknek, hogygyönyörűségüket leljék az új asszonyban, sorjában, rang szerint, de mindegyiknek nászajándékot kell adnia. Agazdag férfinak több felesége is lehet, s aki olyan szegény, hogy egy asszonyt sem tud eltartani, minden lakodalomraelmegy, s ott részesül a szerelem örömeiben. Az argonauták azonban e népes törzsnek csak néhány tagjávaltalálkoztak, mivel ilyenkor visszahúzódnak a datolyapálmákban bővelkedő oázisokba, melyek úgy tarkítják Ubüasivatagjait, akár a foltok a leopárd bőrét, és nem is térnek vissza, míg be nem áll a téli esőzés, és ismét f ű növi be apart menti dombokat, legelőül szolgálva a lefogyott marháknak.

Mikor az argonauták az öböl keleti szögletében egy nagyobb településnél partra szálltak ivóvízért, a hátramaradtnaszamónok vezére ragaszkodott hozzá, hogy a heroldként eléje lépő Ekhión baráti szövetséget esküdjék neki. Anaszamón Ekhión tenyeréből vizet ivott, s maga is feléje nyújtotta a kezét, hogy igyék belőle. A szövetségnek ezt amegpecsételését a herold rendkívül kellemetlennek találta. Piszkos volt ugyanis az a kéz, csupa seb, a vizet meg apart menti homokból merítette, és poshadt, kénszagú volt, ez azonban semmit sem változtatott a tisztéhez illő

makulátlan udvariasságán.Itt kénytelenek voltak várakozni, míg a nyugati szelet, mely eddig hozta őket, fel nem váltja a déli, mivel itt a part

északnak fordult. A naszamónok bőkezűen ellátták őket ennivalóval, ha nem is ízlésük szerint… napon szárítottsovány marhahússal meg tejporba kevert, aprított, aszalt sáskával. A hatodik napon délire fordult a szél.

Nem sokkal ezután nagy örömükre felismerték Küréné termékeny földjét, ahol a kövér földön mindenfajta f ű és favirul. A művelt, vendégszerető nép, mely valamennyire görögül is tudott, szívesen fogadta őket, különösen mikormesélni kezdték útjuk csodálatos történetét. Iaszón itt beszerezte az élelmiszert a következő útszakaszra, vagyisKrétán át Görögországba, és ezúttal adhatott bajtársainak első ízben friss árpakenyeret, mióta elhagyták Korfut.Darnisz volt a neve a helységnek, ahonnan útnak indultak, s itt fürösztötték meg az aranygyapjút az előírt hétfolyóból a hatodik, a Darnisz vizében, mely a Kürénéi-tengerbe torkollik. Ez a folyó mély szakadékokon halad át, éspartjait buján borítja vadolajfa, fenyő és ciprus. Jól ápolt fügefaligetekre és frissen ültetett szőlőkre találtak, adarnisziak a búcsúlakomán megkoszorúzták fejüket, s nem győzték kínálni őket kövér marhasülttel, viszonzásul



246/264

pedig nem akartak elfogadni semmit, és az argonautáknak valósággal rájuk kellett kényszeríteni az aranyat, amiért jóltartották őket.

Pompás délkeleti széllel a harmadik nap hajnalán érkeztek Krétára, s mire fölébredtek, már a Dikté hegye

magasodott fölébük. Az volt a szándékuk, hogy partra szállnak Hierapütnánál, a parttól befelé nyúló síkságon épülterős városban, de a város elöljárója bronzsisakban, bronz mell- és lábvértben felhágott egy sziklára a kikötőhelyközelében, és nyersen odakiáltotta, ne közeledjenek, mert Krétán nem kívánnak minüai hajót fogadni. Fegyverespolgárok vették körül, fegyvereiket zörgetve, az Argót, és kővel, kaviccsal dobálták meg. Az argonauták vitatkoznikezdtek, nem kellene-e megtámadni Hierapütnát, s kardélre hányni lakosait, de győzött a józan ész, mikor Médeiafelajánlotta, hogy a távolból áll bosszút az elöljáró sértéseiért.

Nyíllövésnyire hátráltak az Argóval, s Médeia felhágott az orrdeszkára. Fejére húzta bíborköntösét, s bűbájospraktikákba fogott. Hallották, hogy felváltva imádkozik és varázsigét mond, majd kidugta fejét, Gorgó-pillantástvetett a Talosz nevű elöljáróra, fogát vicsorította, szemét forgatta, nyelvét kiöltötte, mire Talosz elájult rémületében, slezuhant a szikláról. Három helyen tört el a lába, megpattant egy ütőér a bokájánál, s elvérzett egy óra alatt, mert avárosból senki sem mert segítségére sietni, annyira megrémültek Médeiától.

Az argonauták nagyokat nevetve kelet felé eveztek, s megkerülték Kréta szigetének csipkés keleti csúcsát. Akövetkező nap hajnalán Minóába érkeztek, ahol Argoszt jól ismerték, s feltöltötték a hajó élelmiszerkészletét. AKrétai-tengerbe torkolló Minosz folyó volt az előírt hétből az utolsó, melyben megfürösztötték az aranygyapjút. Ezzeltökéletesen megtisztult, és elfogadhatóvá vált Zeusz számára.

Délben indultak el Minóából, s egész éjszaka folytatták útjukat, mert kedvező déli szél dagasztotta a vitorlát.Beborult az ég, de nem háborgott a tenger. Egész útjuknak ez volt a legsötétebb éjszakája, nem láttak sem holdat, semcsillagot, sem más fénysugárt. Ekkor vesztette el Euphémosz a tritóniszi törzsf őtől kapott szent rögöt, mert éjféltájbanvíz csapott be a hajóba. Az égből is feketeség szállt le, és sejtelmük sem volt róla, mennyit és merre megy az Argó,de bizakodva haladtak tovább. Hajnalban hirtelen megvilágosodott az égbolt, s mikor a felkelő nap első sugaraibearanyozták Anaphé szigetének csupasz szikláit, láthatták, hogy valamely istenség irányíthatta őket biztos kézzel adéli parttól négymérföldnyire fekvő két sziklás szigetecske között. Kikötöttek a sárga homokparton, gallyakból tüzetraktak, abban a reményben, hogy sikerül egy birkát, kecskét vagy más állatot szerezniük áldozatul a tündöklő

Apollónnak. Ám abban az időben Anaphén nem lakott ember, s nem tenyészett rajta áldozatra alkalmas állat vagymadár. Az argonauták nem tehettek mást, tiszta vizet loccsantottak italáldozatul az izzó parázsra, s ezen akkorátnevettek a phaiák lányok, hogy a könnyük is kicsordult.

Idasz rájuk szólt:

– Figyeljetek rám, lányok! Amiért kinevettetek bennünket, most puszta tenyeremmel kiverem azt a vacakfeneketeket.

A lányok védekeztek, ahogy tudtak, szórták a parazsat meg a homokot marékszámra, és nagyokat visongtak azáltalános kacagás közben. És Idasz szép sorjában mindegyiknek a fenekét megpaskolta, bár a lányok alaposanmegperzselték, s annyi homokot szórtak a szemébe, hogy majd megvakult. Ezt az eseményt minden esztendőbenfelidézik Anaphé jámbor lakosai, s ezen a napon hústalan áldozatot mutatnak be Apollónnak, majd „Idasz keze”felkiáltással vígan megpaskolják a lányokat az isten dicsőségére.

Anaphén történt az is, hogy Médeiát egy odvas fához vezette egy harkály. Ha jobban megnézték, az üregben adudorokból és bemélyedésekből érett női alak formálódott ki. Médeia értette a madarak nyelvét, s a harkály tanácsáraarra kérte Argoszt, hogy vágja ki a fát. Ez meg is történt, majd Médeia utasítása szerint dolgozott fejszével,szurokkal, míniummal, s a fatörzsből a thrák Artemisz félelmetes szobra lett. Argosz levitte a partra, majd ruhábacsavarva elhelyezte a hajóban.

Anaphéból nem Aiginába hajóztak, mint némelyek állítják, hanem elhaladtak a boldog Naxosz s a fehérmárványsziklákkal szegélyezett Parosz szigete között, majd az éjszaka folyamán maguk mögött hagyták Déloszt is.Ekkor már halott volt Apollón három rendületlen híve: Idmón, Iphitosz és Mopszosz. Ha életben lettek volna,bizonyára ráveszik Iaszónt, kössön ki Déloszon, hogy egy álló napig táncot járjanak.

Így maradt el mögöttük Ténosz és Androsz szigete, s minden kaland nélkül hajóztak el az argonauták Euboia szentpartjai mellett is, majd Kadmosz, Aulisz és Lokrisz előtt, és megkerülték a lapos, masztixfával benőtt Kénaion-fokot,ahol Euboia véget ér. Végül, több mint hét hónappal indulásuk után, betértek a Pagaszai-öbölbe, s lelkesen léptek újra

a jól ismert partra.



247/264

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZETPELIASZ HALÁLA

ár éjszaka volt, Iaszón mégis azt kívánta, hogy bajtársai nyomban rakjanak rőzsetüzet a Pagaszaiparton,míg ő elmegy állatot keríteni, hogy az Argó szerencsés hazatérése alkalmából hálaáldozatot mutassonbe Apollónnak, a megérkezés istenének. Rozsét nem találtak, de Akasztosz tanácsára feltörték a

raktárházat, és pompás tüzet raktak evezőkből, padokból meg egyéb holmiból, ami kéznél volt.

Iaszón Péleusszal ugyanahhoz a tanyaépülethez sietett, ahonnan annak idején bort hozott Héraklésznek, ésmegdöngette az ajtót kardja markolatával. Elő jött a gazda ajtót nyitni, kábultan nézett látogatóira, mivel első,

legmélyebb, legédesebb álmából riasztották fel, aztán nagyot sikoltott, és be akarta csapni az ajtót az orruk előtt.Iaszón azonban hirtelen az ajtó s a küszöb közé tette a lábát, s így szólt hozzá:

– Barátom, miért rettensz vissza Iaszóntól, Aiszón király egyetlen fiától, mintha betörő támadna rád éjszaka?

A gazda reszketve dadogta:

– O, uram, Iaszón, hiszen te meghaltál, hát nem tudod? Hajótörés ért és vízbe fúltál két hónappal ezelőtt, mikorhazafelé igyekeztél Szicíliából. Legfeljebb Iaszón szelleme lehetsz, nem ő maga!

Iaszón megdöbbent. Péleusszal együtt vállal benyomták az ajtót, majd ököllel győzték meg a gazdát tévedéséről.Még mindig remegve kísérte őket gazdag istállójába, ott lámpással kiválasztották az áldozatra szánt két gyönyörű fiatal bikát, melyeket aztán a gazda vezetett kötélen a ködös partra, ahol most pompás tűz égett, mert az argonauták araktárból vett szurkot, terpentint és gyantát is a lángok közé szórták. Iaszón nyomban föláldozta a bikákat ugyanazonaz oltáron, melyet Apollónnak, az indulás istenének emeltek az Argó tengerre szállásának napján.

Feldarabolták az áldozati állatokat, s a nyársakon sercegő hús ízes illatot árasztott… ezúttal semmi okuk nem voltrá, hogy a teljes elhamvasztással engeszteljék ki az istent, hanem bízvást maguk is vendégként ülhettek a szentlakomához. A gazda eddig csendben maradt, nehogy az áldozati szertartást rossz elő jelként sírás, kiáltozás törje meg,de most félrehívta Iaszónt, hogy szomorú hírt közöljön vele. Elmondta, hogyan halt meg apja, Aiszón, és anyja,Alkimédé: Peliasz király halálos fenyegetéssel kényszerítette őket, hogy igyák meg a bika vérét. De ez még nemminden. Hüpszipülé, Lémnosz királynő je érkezett Iólkoszba, Aiszónt keresvén, akihez (mint mondotta) Iaszónutasította, ha baj érné. Száműzték Lémnoszból, amiért megkímélte nagybátyjának, Thoasznak életét, mikor azegyhangú határozat alapján minden lémnoszi férfit meg kellett volna ölni, és ezt az argonauták megérkezéséigeltitkolta nőtársai elől. Mikor pedig ártatlan jóhiszeműséggel közölte Péliásszal, hogy gyermeket vár Iaszóntól, akirály, megfontolván, hogy a születendő gyermek Phthiótisz trónjának jog szerinti örököse lesz, úgy döntött, hogyelteszi Hüpszipülét láb alól, amint lehet, de az idejében értesülvén a dologról, az iólkoszi Artemisz szentélyébemenekült, és a papnő, az öreg Iphiasz befogadta. Peliasz azonban azzal érvelt Iphiasznak, hogy Iaszón és Aiszónhalott, s ennélfogva mint Hüpszipülé legközelebbi férfi hozzátartozója, ő a gyámja, s kényszerít ette, hogyszolgáltassa ki neki. Az a hír járja, hogy végzett vele, de azt már a gazda nem tudta bizonyosan megmondani, hogyanhajtották végre a gaztettet.

Elképzelhető, milyen iszonyattal fogadta Iaszón szülei s meg nem született gyermeke meggyilkolásának hírét.Összehívta bajtársait, s így szólt hozzájuk:

– Sötét ügyet kell elétek tárnom. Bizonyos gonosz bitorló tengerre űzte vetélytársát, ágyhoz láncolt bátyjának, azország jog szerinti uralkodójának fiát, s állítólag vetélytársának meg nem született gyermekét is megölette. Azt istudják, hogy bátyjára és bátyja feleségére rátört áldozás közben, baltával halálosan megfenyegette őket, erre aszerencsétlenek kénytelenek voltak meginni a bika vérét és belehaltak. Kérdezlek benneteket, bajtársaim, milyensorsot érdemel az a testvérgyilkos bitorló?

Az argonauták között nem akadt olyan ostoba, aki ne tudta volna nyomban, melyik bitorlóra céloz Iaszón, és

három kivételével mind egyszerre felelték:

M



248/264

– Kard általi halált!

A három, aki nem szólt, Akasztosz volt, Peliasz fia, Admétosz, a veje és a mürmidón Péleusz, a hűbérese. Iaszónfeltette nekik a kérdést:

– Nem értetek egyet azzal, hogy kard általi halállal kell bűnhődni ilyen égbekiáltó gaztettekért?

– Feleljen helyettem Admétosz – mondta erre Akasztosz –, mert ha őszintén szólok, apagyilkosságban válókbűnössé, s üldöznek majd az erinnüszök.

Admétosz így válaszolt:

– Feleségem apja a király, aki elkövethette azokat a gaztetteket, melyekről szóltál, mivel farkaskutya tejénnevelkedett és magába szívta a vadságot. Mielőtt azonban csatlakozom bajtársaim ítéletéhez, felteszem a kérdést,vajon igazságos-e halálos ítélet olyan esetben, ha valaki tengerre űzi unokaöcscsét, de az derekasan megmenekül,kapitánya lesz Görögország legvakmerőbb bajnokainak, s rövid idő alatt örökre szóló dicsőséget vív ki magának.Továbbá kérdezem, meg lehet-e ölni a gyermeket, mielőtt megszületett, s lehet-e valakit jogosan halállal büntetni a ránem bizonyított bűnökért? Végül, jogos-e gyilkosként büntetni azt, akinek ágyhoz kötött bátyja feleségével együttönként ment a pusztulásba? Lehetséges, hogy máig is élnének, ha nem hallgatnak a fenyegetésekre. A bitorló kétszer

is meggondolta volna, hogy bátyja vérét ontsa, jól tudván, hogy jámbor alattvalói nem vállalnának közösségettestvérgyilkossal. És hogyan hinnők el, hogy egy ágyhoz kötött beteg képes titokban bikát áldozni?

Admétosz szavai nem nyerték meg bajtársai tetszését.

Éliszi Augeiasz így szólt:

– Mi megesküdtünk, Iaszón, hogy engedelmesen megfogadjuk szavadat, míg visszaszerezzük az aranygyapjút, shíven betartottuk eskünket. De utunk véget ért, nem köt már a fegyelem és szabadon szólhatok. Kijelentem, őrültségvolna, ha harmincegy férfi ostrommal támadna Iólkosz városára, hogy bosszút álljon Peliaszon. Biztosra vehetitek,hogy jól őrzik e város kapuit, mert már akkor is, mikor itt tartózkodtunk, állandó fegyveres készenlétben állt a királyigárda ötszáz tagja. Azóta még növekedhetett ez a szám. Ami engem illet, nem óhajtom az életemet kockáztatni olyanelhamarkodott vállalkozásban, amilyennek ez látszik. Gondoljátok meg, bajtársak! Áldozati tűzünk lángját biztosanészrevették az őrszemek a falakon, és Peliasz, ha egy csöpp józan esze van, tudja, hogy történik valami Pagaszaiban,

és riadót fúvat.Még mielőtt Augeiasz befejezte volna, Idasz közbekiáltott:

– Mint már mondottam egyszer, Augeiasz holdtalan éjszakán született, és beigazolódott rajta a szólás: „Nincshold, nem férfi.” Én bizony kész vagyok, Iaszón, nyomban követni téged Peliasz színe elé, még miel őtt tudomástvesz érkezésünkről. Lepjük meg, fosszuk ki kincses palotáját. Ha azt hiszi, hogy odavesztünk hajótörésben, mint ez agazda állítja, nem félemlíti meg a tábortüzünk lángja. Legfeljebb azt hiszi a lángok színéről, hogy valamelyikraktárház gyulladt ki.

Kasztór és Pollux egyetértett Idasszal, de Autolükosz a thesszáliaiak képviseletében így szólt:

– Nem, nem! Bár melletted állunk, Iaszón, jóban-rosszban, és semmiképpen sem tekintjük befejezettnekexpedíciónkat, míg vissza nem helyezzük az aranygyapjút a Laphüsztioszhegyi szent Kos képmására, józanságraintünk. Ne támadjunk bosszúszomjasan Iólkoszra, mint valaha a hét bajnok Thébaira, hogy a sok megpróbáltatás után

elpusztuljunk. Inkább hirdessünk egyetemes háborút vérengző

nagybátyád ellen, térjen haza elő

bb ki-ki törzséhezvagy városába, toborozzunk önkéntes hadsereget, és a hadoszlopok minden oldalról egyszerre támadjanak Iólkoszra.

– Én a mürmidónok fejedelme vagyok – szólalt meg Péleusz –, s mint tudod, hűbérese Peliasz királynak. Sohanem üzennék hadat neki. Ha haddal akartok Iólkoszra támadni, előbb engem kell megölnötök, mert én hálávaltartozom Peliasznak. Elismerem, vad és álnok természet, de engem nyomorúságos körülmények közül emelt magasraévekkel ezelőtt, s nem vállalom, hogy árulónak mondjanak, amiért rátámadok. Egyébként ha nagy hadoszlopokvonulnak fel Phthiótisz ellen, mi lesz földjeimmel, nyomorult alattvalóimmal s kedves bajtársam, Akasztosz, atyaiörökségével? Láttatok már liliomos, békés völgyet, melyet vadkancsorda dúlt fel? Azt hiszitek, hogy egy közöshadsereg kevésbé ádázul bánik majd drága hazámmal, bármilyen bölcsen fegyelmezik is tisztjeik?

Periklümenosz, a varázsló most így fordult Péleuszhoz:



249/264

– Kedves barátom, baleset végzett mostohatestvéreddel, akit gyűlöltél, valamint apósoddal is, akinek örökébeléptél a mürmidónok fejedelmeként Phthiában. Nagy kár, hangyaember, hogy Peliasz halálát nem idézheti elő hasonló baleset, hiszen sosem állítottad, hogy szereted.

Péleusz nevetve felelte:– Diktüsz, a kolkhiszi helyettes tengernagy vízbe fúlásával betelt a hármas szám a balesetek sorában.

Egy darabig nem szólt senki, aztán Aszkalaphosz ezzel fordult Médeiához:

– Mondd meg: miért hoztad Anaphéból idáig a thrák Artemisz fa odvában rejlő képmását?

Médeia nyomban válaszolt:

– A harkály parancsára tettem, akit az anya küldött. S ha már feltetted a kérdést, most valamennyien szenthallgatásban várakozzatok, míg fejemet elfödöm köntösömmel. Ha megint láttok, jól figyeljetek szavamra, bármilyhomályos és titokzatos lesz is első hallásra, de megadja az egyedüli választ valamennyi elhangzott kérdésre. Most azanya tanácsát kérem.

Bíborköntösét fejére húzta, és semmi nesz nem hallatszott ki alóla, bár a köntösredők meg-meglebbentek,

kidagadtak, mintha kígyófarkú szél dagasztanáő

ket. Egyszerre keményre duzzadt a ruha, akár a sátor oldala, aztánismét szorosan testéhez tapadt, mindenki láthatta az áldozati tűz fényénél.

Végül Médeia kitekintett, s így szólt:

– Halljátok az anya szavát: „Holnap déltájban meghal Peliasz, maga választotta véres halállal. Ti, argonauták,vétlenek maradtok. Egyedül én magam hajtom végre a bosszút az ellenem vétkezőn. Tartózkodjatok a háborúzástólPhthiótisz ellen, gyermekeim, s mindenféle erőszakos cselekedettől. Közületek egyedül a kalüdóni Atalanté menjenIólkoszba, ő is fegyvertelenül, szolgálóm, Médeia felügyelete alatt. Ti pedig evezzetek vissza az Argóval Methónéig,ott húzzátok partra, borítsátok be tölgyfaágakkal, magatok húzódjatok meg a sűrűben, hogy arra járó ne vigyeIólkoszba megérkezésiek hírét. Vékony, vörös fényoszlop száll majd föl a palota csarnokának füstnyílásából, jeléülannak, hogy bosszúm elvégeztetett. Akkor sietve evezzetek Iólkoszba, töröljétek le a vizet a lapátokról, s vegyétekbirtokba a várost, nem lesz ellenállás!”

Az argonauták meghökkenve néztek egymásra, de már bőven volt bizonyság arra, hogy Médeia földöntúli

hatalmakkal áll kapcsolatban, s egyiküknek sem volt kétsége felőle, hogy az istennő szavát hallották általa. MikorMédeia kölcsönkért tőlük strucctollat, medvebőrt, kolkhiszi íbisztoll fejéket és más különlegességeket, mindenki szónélkül odaadta. Aztán ismét hajóra szálltak és eleveztek, de előbb homokkal betemették az áldozati tüzet. CsakMédeia maradt a parton Atalantéval, a tizenkét phaiák lánnyal s Artemisz istennő fába mélyesztett képmásával.

Amint az Argó eltűnt szemük elől, Médeia így szólt Atalantéhoz:

– Kedvesem, nagyon jól tudom, hogy gyűlölöd Iaszónt, bár alaptalanul, s engem is megvetsz, amiért szeretem, deez most ne legyen akadálya annak, hogy kövesd az anya parancsait. Én nem neheztelek rád, hiszen nem ugyanazt aférfit szeretjük, s azért sem hibáztatlak, hogy megölted apámat, Aiétészt, mert az úrnőd, Artemisz műve volt.

Atalanté mosolyogva felelte:

– Én is nő vagyok, akárcsak te, Médeia, és lehet, hogy alaptalanul gyűlölöm Iaszónt, de nyoma sincs szívemben agyűlöletnek vagy akár bizalmatlanságnak is feleségével szemben. Tisztában vagyok én azzal, hogy a szerelem istene

nagy élvezettel járatja bolondját nemünk legjobb, legokosabb, legkiválóbb képviselőivel is.Jobbról-balról megcsókolták egymást, majd Médeia elküldte Atalantét Iphiaszhoz, hogy titokban figyelmeztesse

rá, ami következik: Artemisz istennő személyesen jön el Iólkoszba, hogy megbüntesse Peliaszt, amiért bemocskoltaszentélyét azzal, hogy erőszakkal elrabolta onnan Hüpszipülét, Lémnosz királynő jét. Iphiasz végezze el amegtisztulás szertartását, és halszüzeivel együtt álljon készen az istennő fogadására másnap hajnalban. Atalanténakezt kellett mondania: „Ne félj, Iphiasz, bármilyen csodának leszel is szemtanúja. Álmomban jelent meg nekem azistennő, de legfélelmetesebb alakjában. Messziről jön, a hüperboreoszok szigeteinek ködös, vörhenyes, háborúsföldjéről, ama nagy háromszögű szigetről, mely Galliától északra esik és bővelkedik vörös szarvasmarhában. Azon selepődj meg, ha kétszínűén szól, és szeretetet, gyöngédséget színlel az ádáz Peliasz iránt. Az istennő szeret felemelni,mielőtt letaszít, hogy még jobban lássék a zuhanás.”



250/264

Atalanté elsietett, és bejutott a városba anélkül, hogy az őrszemek megszólították volna, mert ismerte azt a titkosutat a falak alatt, mely Artemisz szentélyéhez vezetett. Pontosan a Médeia által megadott szavakkal figyelmeztetteIphiaszt, mi következik be hajnalban.

Eközben Médeia makulátlan hím bárányt szerzett be a pagaszai gazdától, elaltatta ugyanazzal a szerrel, amelyetPrométheusz kígyójának adott be, aztán elrejtette az állatot a hajóraktárban talált talicskán elhelyezett szobor üregébe.A phaiák lányokat különösnél különösebb jelmezbe öltöztette, arcukat gipsszel fehérre, kezüket-lábukat cinóbérrelvörösre festette. Aztán az egész menetet végigvezette a tengerparton Pagaszaitól Iólkoszig, s felváltva húzták azistennő képmását maguk után, míg a városfalakról jól látható távolságba nem értek.

Útközben senkivel sem találkoztak, mert éppen arra a napra esett Phthiótiszban az a sötét jóslatokkal előre jelzettéjszaka, amikor a szellemek szabadon járhatnak-kelhetnek, s ekkor épeszű ember otthon marad. Médeia azonban nemfélt a szellemektől, hajnali szürkületkor pedig a lányok, parancsára, borostyánlevelet kezdtek rágni, hogyelkábuljanak. Ö maga félelmetes rikoltást hallatott, majd rohanvást megindultak a kapu felé. Artemisz szobránakarcára örvendező mosolyt festettek, egyben az engesztelhetetlen harag ráncait, Médeia pedig Brimó kolkhiszipapnő jének magasztos pompájába öltözött, és aranyból készült kányaálarcot viselt. Alája azonban százévesbanya-ráncokat festett, sárgult fehér parókával fedte el haját a vénség jeléül, kezét is ráncokkal barázdálta, és fél lábárasántított. Az őrszemek rémült kiáltással menekültek posztjukról, s ekkor odaérkezett a szentélyből Iphiasz ahalszüzeivel, s kinyitotta a kaput istennő jük előtt.

Médeia ekkor recsegő hangon szólította fel Iólkosz népét, jöjjenek elő bátran, s köszöntsék Artemiszt. Erremindenfelől előtódult a sokaság, s a palota kapujáig kísérte a menetet, mély alázattal hódolva az istennő képmásaelőtt. Médeia parancsára mindenki szent hallgatásba merült, ő pedig közölte Iphiasszal, hogy Artemisz ahüperboreoszok ködös szigetéről érkezett repülő kígyók vontatta szekéren (most a városkapunál várakozik), hogy jószerencsét hozzon az iólkosziaknak és uralkodójuknak. Aztán táncra, dalra buzdította őket, s a phaiák lányoksegítségével az álmából ébredt város hangulatát a vallási őrjöngésig szította. Helyenként tombolni kezdett a tömeg,mint az argoszi tehéntestvériség asszonyai, mikor Héra tiszteletére a bögölytáncot járják. Az iólkosziak gonggal,trombitával óriási zenebonát csaptak, egyszóval úgy viselkedtek, akár az őrültek.

Médeia a palota felé sántikált, s mikor a szolgák sikoltozva elmenekültek a kapuból, minden teketória nélkül

berontott.Az előcsarnokban szembetalálkozott Péliásszal, aki hálósipkában és a köntöse fölé hirtelen magára rántott királyi

palástban reszketett, és riadtan kérdezte, mi történt. Háta mögött volt mind a négy leánya, éppúgy elképedve, mint ő maga. A phaiák lányok berontottak a csarnokba Médeia mögött, s vadul táncolni kezdtek az asztalokon meg apadokon, míg Médeia szigorúan rendre nem intette őket. Ekkor jelent meg Iphiasz halszüzeivel, s ünnepélyesenelhelyezte egy asztalon az istennő képmását Péliásszal szemben. Mögöttük nagy tömeg hatolt be, de Médeiamindenkit kikergetett, majd bereteszelte az ajtót.

Rikácsoló hangon, idegenre valló görög nyelven a következő szavakat intézte Peliaszhoz:

– Peliasz, Peliasz, Peliasz, f őpapnő je vagyok én Artemisznek, aki a medvék védnöke, a ló megteremtő je, a tóúrnő je, a vadászat s a jó hírnév istenasszonya. Most érkezett Iólkoszba a hüperboreoszok szigeteiről, az óriásokföldjéről. Én kísértem őt szolgálóimmal, s egyetlen éjszaka alatt tettük meg az utat szárnyas kígyókon a druidákföldje, Gallia, az égbe nyúló Alpok, a csipkés szélű Isztria, Épeirosz s a termékeny Thesszália fölött, az istennő szekerében ülve csípőre tett kézzel siettetett bennünket. S most bizonyára azt kérditek, mi dolga itt az istennőnek.Figyeljetek rám, feltárom előttetek. Figyeljetek, mint mondom, s ne habozzatok ti sem, négy karcsú hercegi lány, kikmost felsorakoztatok apátok, Peliasz trónja körül. Ne habozzatok, azt mondom!

Ezek után azzal rémítette el Peliasz lányait, hogy fejük fölött ezüstalmát hajított el, az pedig a falnak ütközvemennydörögve felrobbant, és csípős füsttel töltötte be a csarnokot. Úgy tetszett, mintha villogó szemű fehér kígyóktekeregnének a füstben. Majd eszüket vesztették a rémülettől, de egy ujjúkat sem merték mozdítani, mert mégrosszabbtól tartottak.

Médeia így folytatta:

– Az istennő, akinek néhány nevét említettem az imént, s akit mi Szamotheaként tisztelünk, nemrégiben magáhozszólított, mondván: „Nézz bele kristálygömbödbe, te legvénebb s legcsúfabb gyermekeim között, s mondd meg, mitlátsz benne.” Belenéztem, s így válaszoltam: „Istennőm, mindent látok, ami létezik. E gömbben láthatom az egész

lakott világot, ősi birodalmadat, mint valami tarka szigetet, melyet óceán vesz körül.” Ismét megszólalt az istennő:



251/264

„Jól nézd meg, kányaképű, azzal az éles pillantásoddal, s örvendeztess meg vele, hogy megmondod, ősi birodalmaimmelyik országában él a föld legjámborabb királya.” Kerestem, kutattam ötven napon s ötven éjszakán át, szüntelenüla gömböt bámulva, míg szemem bejárta Görögország keleti partját, Lakóniától és Argolisztól kezdve Attikán,

Boiótián és Lokriszon át, míg végre megpihent Phthiótisz királyságán s ott is a szépen fedett iólkoszi palotán, abbanpedig egy tekintélyes személyiségen, a fehér szakállú Peliaszon, Poszeidón fián. így szóltam Szamothea istennőhöz:„Peliasz a legjámborabb minden királyok között. Neked, Artemisznek szentelte a templomot, mely eddig a gyalázatosNimfa-istennő tulajdona volt, vállalva ezzel az istenség haragját, s tőled nem kért ezért semmiféle ellenszolgáltatást.Számtalan áldozatot mutatott be tiszteletedre, s minden létező istennő közül téged tisztel legjobban, nem kivétel ezalól Héra, Zeusz felesége sem.” Szamothea így felelt: „Helyesen szóltál, horgas orrú! Kapjunk fel hát kígyó vontattaszekerünkre, s repüljünk el Görögországba, a fél világon át, hogy érdeme szerint megjutalmazzuk Peliaszt.Szabadítsuk meg az utálatos öregségtől, állítsuk vissza ifjúságát örökre, tehetetlensége helyébe adjunk nekiférfiasságot, hogy örökké uralkodhasson Iólkoszban, túlélvén a vetekedő fejedelmeket s valamennyi alattvalóját.Vegyen ifjú hitvest maga mellé, szülessék tőle érdemesebb fia, mint Akasztosz volt, aki nemrég lelte halálát – mertbüntetésből Libüa sziklás partjain zúztam szét hajójukat, amiért méltatlanul elhagyta atyját.”

Peliasz csodálkozva s egyben kétkedve hallgatta, mert ravasz vénember volt, nem lehetett könnyen félrevezetni,

de Médeia most emlékeztette életének sok eseményére, amiről Akasztosztól, Iaszóntól s Periklümenosztól, Néleuszfiától, Peliasz testvérétől szerzett tudomást, sőt még Ekhióntól, Hermész fiától is, akinek heroldként tisztéheztartozott, hogy mindazt tudja, amit Görögország nagy emberei magánéletéről beszélnek. Aztán így szólt:

– Te most kételkedsz, Peliasz, látom, kételkedsz, mert én legtitkosabb gondolataidban is olvasok. Ne kételkedj,mert azzal veszélyt zúdítasz magadra. Az istennő azonban kegyesen hozzájárult, hogy saját személyemenbizonyítsam előttetek, milyen átváltoztatásra képes. Gyermekem (és most Alkésztiszhez fordult, Peliasz legidősebblányához, Admétosz feleségéhez), hozz nekem tiszta vizet festett cserép áldozati kehelyben, mivel fémet tilosajkaimhoz érintenem.

Alkésztisz vizet hozott festett kehelyben, Médeia pedig az istennő képmása elé ment vele, s kolkhiszi nyelvenimádkozni kezdett, de Peliasz, mivel egyik nyelvet sem értette, hüperboreosznak hitte. Lángok csaptak fel akehelyből, és Médeia néhány kortyot ivott a forró vízből. Nagyot sikoltott, s azzal beszaladt egy kis boroskamrába,

melynek ajtaja nyitva állt, behúzta maga mögött, aztán ismét rettentőt sikoltott, hogy a teremben a n

őknek kicsordulta könnyük. Fokozatosan csendesedett a sikoltozás, s a végén édes kacagás lett belőle. Médeia most elő jött ifjan,

szépségesen, aranyszőkén, s egyetlen ránc sem maradt kezén vagy arcán. A megmaradt vízzel s libüai szivaccsalgondosan mindent lemosott magáról, és ledobta sárgásfehér parókáját is.

Álmélkodó sóhajtás szállt fel minden szemtanú ajkáról.

Most megszólalt Peliasz, mohóság vibrált a hangjában:

– Nem kételkedem többé. Tégy velem, ami tetszik, te szent! Az istennő nevében beleegyezem. Fiatalíts meg!

Médeia már nem sántikált, hanem egyenesen odament Peliaszhoz, s merőn a szemébe nézett. Úgy összeszűkült apupillája, mint a szezám apró magja, majd meglengette arca előtt a kezét szelíden, amint a folyó sodra ringatja lágyana fehér hínárt.

– Aludj! – parancsolt rá dallamos hangon.

Peliasz ősz feje lehanyatlott, s egy pillanat múlva már mélyen aludt az öreg király.– Fektessétek királyi ágyára! – parancsolta Médeia.

A hercegnők engedelmeskedtek, bevitték a hálószobába, s Médeia követte őket. Alikor becsukták az ajtót,nyugodtan így szólt hozzájuk:

– Gyermekeim, ne rémüljetek meg a parancstól, melyet most tolmácsolok nektek. Mielőtt atyátok ifjúkéntújjászületik, fel kell darabolni s üstben kell forralni varázsfüvekkel és f űszerekkel. S ezt a véres aktust szerető gyermekeinek kell elvégezni rajta, mert senki másnak nem áll hatalmában előidézni a csodát. Vegyetek hát elő késeket, bárdokat, és élesítsétek meg mindet köszörűkővel, hogy semmi torzulás ne legyen újjászületett testén amiatt,mert rossz vágással roncsoltok az öregen.

A lányok, Alkésztisz, Euadné, Aszteropeia és Amphinomé, jajveszékelni kezdtek. Egymásra néztek, a másiktólvárva biztatást, de aztán mind egyszerre tagadták meg az engedelmességet.

Az első így szólt:



252/264

– Alkésztisz vagyok, és tiltakozom. Soha nem ontom atyám vérét… nem, még ha Poszeidón atya magaparancsolná, akkor sem!

A második ezt mondta:

– Euadné vagyok, s ugyancsak tiltakozom. Közös emberi sors az öregség. Hogy is szólíthatnék „apámnak” egyférfit, aki sokkal fiatalabb nálam. Barátaim is kinevetnének emiatt. S egy nő könnyebben viseli türelmesen egyrigolyás öregember különcségeit, mint egy konok fiatal hevességét.

A harmadik következett:

– Aszteropeia vagyok, és tiltakozom. Egy fiatal apa hamar talál magának fiatal mostohát, aki zsarnokoskodik majdfölöttünk. Most az a helyzet, hogy mi irányítjuk a királyi háztartást, s idős apánkra nem hagyunk mást, csak hogyügyeljen a borra, a fegyverekre s az áldozati felszerelésre. Most elég jól megvagyunk. Miért óhajtanánk ilyen különösváltozást az életünkben?

Utolsónak a negyedik lány szólt:

– Amphinomé vagyok, s én is tiltakozom. Miért kell apánkat feldarabolni, mint egy vén kost, miért kell üstbenf őzni?

Neked az is elég volt, hogy pár korty forró vizet igyál, aztán visszavonultál a boroskamrába, s megfiatalodtálanélkül, hogy egyetlen csöpp véredet ontották volna! Médeia most eltávolította Alkésztiszt, szólván:

– Te, Alkésztisz, férjes asszony vagy. Távozz messzire e szent helytől. Csakis szüzek vehetnek részt Artemiszszent szertartásaiban. – Médeia ugyanis észrevette, hogy egyedül Alkésztiszt tartotta vissza jámborság és szeretet aziszonyú cselekedettől, a másik három lány viszont gyűlöli apját.

Alkésztisz a hallgatás parancsával eltávozott, s Médeia így szólt a három királylányhoz:

– Sora válaszolok minden ellenvetésre. Sose félj, Euadné, „apámnak” szólítani egy fiatal férfit. Az istenekörökifjak, és Peliasz, úgy hiszem, sosem panaszkodott amiatt, hogy apja, Poszeidón életerősebb nála, s máig is képesgyermeket nemzeni. Nem nevetnek majd ki barátaid, hanem inkább tisztelnek, és mellesleg, ha Peliasz rigolyás, azazért van, mert el kell szenvednie az öregkor minden kínját. Biztos vagyok benne, ha visszanyeri ifjúságát, olyanszelíd természetűvé válik, akárcsak te. Aszteropeia, ne félj fiatal mostohától. Míg Peliasznak szüksége van rád, hogy

intézd az ügyeit, sosem egyezik bele, hogy férjhez menj, ám amint ismét fiatal lesz, bizonyára fényes házasságot találmajd számodra, születésedhez, szépségedhez és tehetségedhez méltót. Királyné lesz belőled, gazdag, népes országfölött uralkodhatsz majd. Ami pedig téged illet, Amphinomé, meg kell értened, hogy más varázsformulávalfiatalítanak vissza öreg férfit s megint mással öreg nőt. És ne képzeld, hogy az én megifjodásom fájdalom nélkülment végbe.

Amphinomé nem akarta megbántani a papnőt, s inkább hallgatott. Médeia ismét hozzá fordult:

– Amphinomé, te az imént egy vén kos feldarabolását említetted. Mondd csak, nincs nálatok a palotában egy öregkos, Zeusz szent állata? Vezesd elő az istállóból, ide hozzám! Leölöm, feldarabolom és varázsfüvekkel üstbe rakom,megf őzöm. Saját szemetekkel láthatjátok majd, hogy bárányként újjászületik az élet gilisztájától, mely a hátgerincüregében lakozik. Hamarosan újra legelészik a rét kövér füvén, és szedegeti a pisztácia nedvdús hajtásait, amire mostrá sem néz.

– Ha végrehajtod ezt a csodát Zeusz vén kosán – felelte Amphinomé –, akkor elhiszem, hogy képes vagyvéghezvinni ugyanezt apámon is. Én azonban Zeusz atyát félő jámbor akháj leány vagyok, s nem emelek kezet még akosra sem.

Euadné bevezette a kost, egy tizenhat éves kivénhedt állatot. Homályos volt a szeme, foghíjas volt, gyér szőrzetű,csak az óriás szarva maradt meg. Amphinomé dolga volt mindennap megetetni tejes kásával, lecsutakolni, és tisztáraseperni az istállóját.

Médeia a csarnok közepére vezette a büdös vén kost, ahol a kéménybe vert horgon függött a sistergő, forró vízzeltelt üst, előkészítve, hogy megf őzzék benne a királyi család reggelijét, a birkahúsból és árpából készített levest, ennekaz üstnek az oldalát horpasztotta be Héraklész egy ökölcsapással. Ötven gallon víz fért bele, ha színültig töltötték.Médeia mindenkit kiküldött a csarnokból, csak a három hajadon királylány maradhatott. Rájuk parancsolt, hogy jólreteszeljenek be minden ajtót. Aztán hosszasan imádkozott kolkhiszi nyelven, leszúrta a kost, feldarabolta feketeobszidiánbaltával, beledobta az üstbe, majd az oldalán lógó hímzett tarisznyából illatos füveket és fakérgeket szórt a



253/264

lébe. Varázsigéket mormolt, fakanállal kevergette az üstöt, majd hosszú idő múlva örvendezve felsikoltott, és görögülnagyot kiáltott:

– Nézzétek csak, nézzétek! Mozgolódik a giliszta! Megkezdődött az átváltozás!

Valami port hintett az izzó parázsra, mire az pattogni kezdett és iszonyatos meleget árasztott. Vérvörös fénytöltötte be az egész csarnokot, a f őzet kifutott, és a sűrű gőz eltakarta szem elől a kéménynyílást.

Mikor kitisztult a levegő, bégetést hallottak, és ott botladozott rémülten a szemük előtt egy hathónapos-formabárány, melynek már sarjadt a szarvacskája, s úgy menekült Amphinoméhoz, mintha anyja volna. Amphinoméámulattal szemlélte a bárányt, majd az üsthöz rohant: semmi sem volt benne, csak valami levesféle és néhány lucskosszőrcsomó.

Médeia most ismét a három királylányhoz intézte szavát: – Euadné, Aszteropeia és Amphinomé, íme csodánakvoltatok szemtanúi! Ne habozzatok tovább, s engedve apátok óhajának, teljesítsétek Artemisz parancsát. Hamegteszitek, biztosra vehetitek, hogy neveteket majd költők is megéneklik. Sújtsatok le egyszerre, nehogy későbbvalamelyik magának követelhesse az elsőség dicsőségét. Ügyeljetek rá, hogy épen maradjon a gerinc a bordák és acombok között, mivel ott lakozik az élet gilisztája!

A lányok elszántan tértek vissza a hálószobába, éles bárddal a kezükben (a szomszédos fegyvertárból vették el, ésköszörűkővel megélesítették, és Médeia hamarosan hallhatta a várva várt hangot: lesújtottak, Peliasz pedig álmábólfelriadva jajongva sikoltott.

Az argonauták Methóné tölgyfaligetében bóbiskoltak, mikor déltájban Lünkeusz verte fel őket:

– Nézzétek, bajtársak! – kiáltotta. -Vörös füst száll fel Peliasz palotáján a füstnyílásból.

Kirohantak rejtekhelyükről egyenesen az Argóhoz, vízre tették, s teljes erejükből evezni kezdtek Iólkosz kikötő jefelé. Fegyveresen partra ugrottak, s azt látták, hogy őrizetlen a város kapuja, mivel Médeia parancsot adott, hogysenki se állja el az istennő útját, aki ugyanezen a kapun távozik majd kígyó vontatta szekerén, amin érkezett. Azargonauták hangtalanul siettek végig a város f őutcáján, akár a jól idomított vadászkutyák.

A város lakói csodálkozva bámultak rájuk, de útjukba nem állt senki, csak mikor már eltűntek szem elől, súgtakössze a szomszédok:

– Te is láttad, amit én? Csapatostul vonult erre teljes fegyverzetben az argonauták szelleme, az élen Iaszón,Aiszón fia, meg Akasztosz, Peliasz fia! Hogy lehet ez, hát nem ért véget ma hajnalban a szellemek éjszakája, mintmáskor?

Mikor a palotához értek, Médeia nyitotta ki előttük a csarnok ajtaját, s kikiáltott:

– Sajnos, argonauták, későn érkeztetek, már nem menthetitek meg Peliaszt a pusztulástól. Három lánya követett elapagyilkosságot. Barbár módon feldarabolták, és most üstben f őzik, mit sem bánkódva, mintha birkalevestkészítenének a királyi reggelihez.



254/264

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZETAZ ARANYGYAPJÚT VISSZASZOLGÁLTATJÁK

ZEUSZNAK

znap este az argonauták Peliasz csarnokában tartottak lakomát, de előbb jól kifüstölték kénnel meg arabtömjénnel, s falait kívül-belül engesztelő vízzel meglocsolták. A három bárdot meg az üstöt Perszephonéistennőnek áldozták, akinek városon kívüli szentélyébe vonult vissza a három vétkes hajadon, szent

bűnbánatra. Médeia ellen senki sem mert tenni semmit, de Iaszónt kivéve férfiaknők egyformán kerülték a társaságát,

még a tekintetét is, és sápadtan rezzentek össze, ha útjukba vetődött az árnyéka. De kedvük szerint szólt, mikor alakoma végén már a csemegéknél tartottak, s nyilvánosan unszolta Iaszónt, hogy önként és azonnal mondjon lePhthiótisz trónjáról unokatestvére, Akasztosz javára. Mi egyebet tehetne? Hát nem ő maga jelentette ki nyilvánosáldozás alkalmával a nép előtt, hogy nagybátyja vagyonára nem támaszt igényt? S egy király vagyon nélkül –mondotta – annyit ér, akár a lándzsafej nyél nélkül, mivel pedig Akasztosz nem mond le önként örökségér ől, okos éstisztes dolog lenne-e Iaszón királytól rongyokban járni, és morzsát, húscafatot koldulni gazdag unokatestvéreasztaláról? Egyébként pedig, bár ő maga nem volt jelen a király hálószobájában, mikor lecsaptak rá a bárdok,mégsem hajlandó kitenni magát bizonyos szellem haragjának, Iólkoszt választván lakhelyéül.

Iaszón duzzogott, s eleinte nem is válaszolt. De mikor bajtársai tréfásan megdobálták morzsával meghúscafatokkal, kijelentette, hogy megfogadja Médeia tanácsát, bár fájdalommal mond le arról, ami megilleti, hiszenezzel mintha vétene apja, Aiszón, s nagyapja, Krétheusz ellen. Nagylelkűsége viszonzásául arra kérte bajtársait,támogassák, ha szükséges, hogy megszerezze Ephüré trónját Médeia meg önmaga számára. Ezt egyhangúlag

megígérték, már csak azért is, mert féltek Médeia haragjától.Másnap Phthiótisz trónján ülve koronásán, királyi pompában, Athamasz kosszarvú jogarával, melyet Iaszón adott

a kezébe, Akasztosz király szent hallgatást parancsolt, és kihirdette ítéletét, mely szerint örökre száműzi IólkoszbólMédeiát, Atalantét, Iaszónt, Idaszt, Kasztórt, Polluxot és Periklümenoszt, akik felbujtóként vagy bűnsegédkéntrészesek apja meggyilkolásában, valamint három testvérét, a tetteseket. Az ítélet senkit sem lepett meg, hiszen ahalott fia nem tehetett mást, de rendkívüli kegyként megengedte, hogy a vétkesek is Iólkoszban maradjanak, míglezajlanak a Peliasz temetésének tiszteletére rendezett játékok.

Akasztosz még aznap ünnepélyesen megnyitotta a játékokat, s már éppen el akarták kezdeni a versenyzést, mikormegérkezett Héraklész a Heszperidák szigetéről egy kosár szent naranccsal, melyet el kellett hoznia Eurüsztheuszkirály számára. Az argonauták körülfogták, mocskos térdét csókolgatták, s életük megmentő jeként köszöntötték őt,mert nélküle szomján pusztultak volna a libüai sivatagban.

Gyönyörködve mutogatta a gyümölcsöt, mondván:– Szagoljátok csak nyugodtan, bajtársak, hosszú életűek lesztek tőle! De hozzá ne érjen senki a szentgyümölcshöz!

Héraklész ezúttal nem volt részeg, s bár még nem ebédelt, rendkívül nyájas hangulatban közölte, hogy Artemisz jóslata szerint legközelebb leánygyermek fog születni tőle. Mintha már a nevét is elfelejtette volna Hülasznak,egyetlen szóval sem említette a fiút, s ettől a többiek is óvakodtak. Miután egy-két óráig lakmározott a palotában,elvállalta a játékok elnöki tisztét.

Az aiginai Telamón hajította legmesszebbre a korongot, Meleagrosz a dárdát, s a tainaroni Euphémosz lett akétlovas kocsihajtás győztese. Péleusz nyerte el a bajnokságot birkózásban, mert Kasztór nem ebben indult, hanemkocsihajtásban. Péleusz kétszer is földhöz teremtette Iaszónt az úgynevezett repülőkanca-fogással, mivel most márhazatért az Argó, s nem tartozott kímélni kapitányát.

A



255/264

Kasztór négylovasa legyőzte az összes thesszáliai négyest, de ő maga thesszáliai lovakat hajtott, mert az egészvilágon nincs annál különb fajta, még Lakóniában sem. Ebben a versenyben indult a korinthoszi Glaukosz is, Médeiaelső unokatestvére, Sziszüphosz fia. Máig sem tudják, mitől riadtak meg a lovak az első jelzőoszlopnál, de nemcsak

hogy kivetették a hajtót, hanem darabokra szaggatták a húsát, és lakmározni kezdtek rajta. Némelyek azt mondják,Peliasz szelleme tüzelte őket, másik szerint Glaukosz megsértette valamivel Poszeidónt, a lovak védnökét, deáltalában azt suttogják, Médeia mérgezte meg az állatokat a csikókenyér nevű f űvel, mert attól tartott, hogy Glaukoszkeresztezheti terveit Korinthoszban, ha igényt támaszt Aszópia trónjára. Annyi bizonyos, Glaukosz meghalt, ésszelleme azóta is zaklatja a korinthoszi földnyelvet, és különös élvezettel riasztja meg kocsiversenyek alkalmával anégyesek lovait.

Pollux győzött ökölvívásban, a finom ízlésű nézők számára túlságosan könnyen, bár a tömeg ujjongott agyönyörűségtől, mikor tapasztalatlan ellenfelei orrán-száján kibuggyant a vér. Héraklész kedélyesen indult aszabadfogású birkózásban, s az általa nagyra becsült Alkésztisznek sikerült rábírnia, hogy kímélje meg ellenfeleiéletét, ezért megkegyelmezett Nesszosz kentaurnak, csak lábát és három bordáját törte. Az athéni Phalérosz lett azíjászverseny bajnoka, mert első lövésre nyakánál döfte át a faágra függesztett, szélben ingó szalmabábut.

Síkfutásban Argeiosz és Melanión, Phrixosz két legfiatalabb fia indult, s két idegen, a phókiszi Iphiklosz sbizonyos Neotheusz. Hosszas vezetés után Iphiklosz ért elsőnek célba. Minüai volt, s mert győztes lett, néhány költő azt állítja, hogy az argonauták közé tartozott, de erről szó sincs, éppen annyira nem, amint Iphiklosz nem voltféltestvére Héraklésznek, sem nagybátyja Kasztórnak és Polluxnak, mint ahogy híresztelték. Egyébként is egész flottakellett volna hozzá, hogy elférjen annyi hős, ahánynak leszármazottai hiúságból a dicső argonauta címetadományozták.

Atalanté hármasugrásban indult, de mikor Akasztosz mérte ki a távot, s ő lazította fel, boronálta el és egyengetteki a terepet, Atalanté óvást emelt. Kijelentette, hogy ez az elnök, Héraklész feladata, s Akasztosznak, bár ő Phthiótiszkirálya, nincs joga beleavatkozni a versenyek előkészületeibe. Héraklész újra kimérte a terepet, leszámolta a szokásosötvenlábnyi távolságot a startvonaltól, s a közelebbi vonalat a táv felénél jelölte meg. Héraklész mérése szerintfelével hosszabb volt ez a távolság, mint amekkorát a rövid lábú Akasztosz jelölt ki. Atalanté óvása helyesnekbizonyult, mert Héraklész jelzése végéig ugrott, s ha beéri az Akasztosz által kijelölt tereppel, bizonyára bokáját töri a

kemény, köves talajon. Atalanténál nem volt újdonság az ilyen remek ugrás, mert hogy lába karcsúságát megőrizze,fartáncot szokott járni: fel-alá ugrált egy zsírozott tehénbőrön, s váltott lábbal mindig megérintette a farát. Képes volt

ezt ezerszer vagy akár többször is megcsinálni, pedig bármelyik atléta már az első vagy második ugrásnál lecsúszottvolna a tehénbőrről.

A kardvívásban Peliasz sírjánál mérkőzött egy Filosz nevű iólkoszi az argonauta Aszkalaphosszal, Arész fiával.Ilyenkor gyakran megtörténik, hogy a vívók egyike azzal akarja kivívni a nézők ámulatát, hogy túlzott hévvel támadellenfelére, de aztán hamarosan komolyra fordul a játék. Ezúttal Pilosz eszeveszetten Aszkalaphoszra rontott, ésátdöfte kardjával a combja tövénél, hajszálon múlt, hogy nem a nemi szervét érte, s Aszkalaphoszt ez annyirafelingerelte, hogy kínjában egy balkezes csapással csuklóban lemetszette az iólkoszinak kezét kardostul. Piloszmeghalt a vérveszteségtől, mert őrjöngve folytatta a mérkőzést bal kézzel, és nem engedte, hogy barátai bekötözzékmegcsonkított karját. Halálát általános megnyugvással fogadták, mert Filosznak nem volt rokona, aki bosszút álljonérte, és mint az éles szemű Lünkeusz tanúsította, Peliasz szelleme mohón habzsolta bőven omló vérét.

Már véget értek a játékok, mikor váratlanul megérkezett Orpheusz. Egészsége nem tért vissza, és már a hangjasem volt a régi. De azért hosszan s rendkívül érzelmesen énekelt az Argó útjáról, s nem tért ki szerencsétlen vagyméltatlan apróságokra, mint azóta sok költő. Általános lelkesedés közepette fejét illatos babérkoszorúval övezték.Mint a mézben, őrizte meg emlékezetében a sok dicső kalandot, jó néhányat maguk az argonauták is elfeledtek volna,ám később a dódónai papok felrótták neki, hogy az énekben nem hódolt eléggé Zeusznak, és isteni megtorlássalfenyegetve megtiltották, hogy máskor is előadja. Ezért a dalnak csak részletei maradtak fenn.

A játékok befejezése után az Euboiai-öböl partja mentén elindultak az argonauták utolsó közös útjukra, Opuszvárosába. Ott partra szálltak, hajójukat az opusziak gondjára bízták, és gyalogosan vágtak neki a hegyeknek aKopaiszi-tóig, Boiótia hírneves városába, Orkhomenoszba igyekezvén, hogy jámbor hódolattal emlékezzenek ősükre,Minüaszra pompás fehér síremlékénél.

Laphüsztiosz hegye volt a következő állomásuk, ott Médeia végre visszahelyezte az aranygyapjút Prométheusznevében a kos tölgyfa képmására, a csúcs közelében levő kis szentélyben, míg a többiek dicsőítő himnuszokat







258/264

A négy portyázó azon a helyen tartott pihenőt, ahol Lakónia, Árkádia és Messzénia határa találkozik, s nem éppenbarátságosan arról vitatkoztak, hogyan osztozzanak a gulyán. Végül Idasz állt elő javaslatával:

– Döntsünk játékos versennyel, bajtársak! Én négy egyenlő részre vágom fel ezt a bikaborjút, mindegyik darabot

megsütöm nyárson, egyet-egyet mindegyikünknek. Aki elsőnek fogyasztja el a részét úgy, hogy csak a pusztacsontok maradnak, kiválaszthat magának ötven marhát tetszése szerint, s a maradék ötvenet az kapja, aki másodiknakvégez.

Kasztór és Pollux beleegyezett, annál is inkább, mert Lünkeusz, aki egy ökölvívó-mérkőzésen elvesztette két első fogát, lassan evett, s a testvérpár úgy képzelte, hogy az evészetben győztesek lesznek Idasz fölött. De amint a sercegő borjúhúst leszedték a nyársról és sorsolás szerint kiosztották, Idasz foggal és tőrrel marcangolta a részét, s szinterágás nélkül falta a húst. Mint jó testvérhez illik, Lünkeusz segítségére sietett, ügyesen felvagdalta neki a húst, s egy jókora részt maga evett meg belőle, így aztán Lünkeusz másodiknak végzett, kissé megelőzve Polluxot, aki előtt mégérintetlenül hevert több borda és néhány húsdarab.

Idasz és Lünkeusz erre fölállt, jóllakva, hogy majd szétpukkadtak, de mégsem annyira, hogy mozdulni se tudtakvolna, s csúfondárosan elköszönve elhajtották a gulyát. Pollux tele szájjal utánuk szólt, óvást emelve, mivel Lünkeusz

nem maga ette meg az egész adagját. Ám nem indult üldözésükre mindaddig, míg meg nem ette a részét, s egyébkéntis csak a gulya felére támaszthatott igényt, mivel azt nem is vitatta, hogy Idasz jogosan választhat ki ötven marhát.Kasztór azonban, aki mind közül a leglassabban evett, otthagyta a húst, és sértődötten utánuk rohant. A hegyiösvényeken átvágva csapdát állított Idasznak és Lünkeusznak, s elrejtőzött egy Zeusznak szentelt tölgyfa odvában.Sejtette, hogy ezt a tölgyfát nem kerülik el, mivel közvetlenül apjuk, Aphareusz sírjának közelében volt, s bizonyáranem mulasztják majd el, hogy bikavéráldozatot mutassanak be előtte.

Lünkeusz azonban az éles látásával már több mint félmérföldnyi távolságból felfedezte a rejtekhelyet, mertKasztór hattyútoll fejdísze kikandikált egy repedésen. Jelt adott Idasznak, hogy az állatok mögé húzódva ugorja át acsapdát, így is tett, majd egy hirtelen mozdulattal a fába döfte a lándzsáját, az áthatolt Kasztór bordái között, sazonnali halálát okozta.

Ebben a pillanatban rohanvást érkezett oda Pollux, mert meghallotta testvére halálordítását. Megcélozta Idaszt, ésfeléje hajította dárdáját, az pedig képtelen volt a magáét kirántani a fából, félreugrott hát, és apja sírja mögé húzódott.

Rettentő indulatában letört egy jókora darabot a sírkőből, és két kézzel Polluxhoz hajította úgy, hogy eltört a balkulcscsontja.

Pollux meghallotta, hogy a háta mögött Lünkeusz támadásra készül, megfordult, és sebesülten is erőteljeslándzsadöféssel fogadta. Ahogy a fegyver átjárta a hasát, Lünkeusz azonmód összeesett. Ebben a pillanatbanelőugrott Idasz, felkapta a f űről testvére dárdáját, alulról Pollux végbelébe döfte, mire a szerencsétlen nagy kínokközött hamarosan kiszenvedett.

Idasz erre győzelmi táncot járt a szent tölgyfa körül, és tele szájjal káromolni kezdte Zeuszt, az elesett hősök apját,s akkorákat kacagott, hogy a sziklák is visszhangozták. A közeli kunyhóban lakó pásztorok iszonyodva fogták befülüket, mert hallani sem bírták a szörnyű gyalázkodást, de Idasz csak táncolt, nevetett, káromolta az istent, ügyetsem vetve rá, hogy észak felől mennydörgés közeledik. Hirtelen vakító fényű villám cikázott át az égen, majd óriásicsattanás következett, s belecsapott Idasz dárdája hegyébe. Jobb karja nyomban elégett, és ruhája is tüzet fogott.

A pásztorok találták meg holttestét, melyet elborítottak a szent tölgy levelei. Az istenfélő emberek körülkerítettéke helyet, és tilos területnek nyilvánították. A holttestet azonban nem égették el, hanem eltemették, mert így szokás, havillámcsapás okozta a halált.

A három thesszáliai: Admétosz, Korónosz és Eurüdamasz visszatért nyájai közé, s többé nem óhajtottakkalandban részt venni, beérvén az eddig szerzett hírnévvel. Mégis erőszakos halállal pusztult el mind a három, mivelThesszália a háború és a zűrzavar országa, s ebből a legbékésebb ember sem lel menekvést. Korónoszt Héraklész öltemeg, akit a dórok hívtak segítségül a lapithák elleni háborúban, Eurüdamasz és Admétosz párviadalban végeztekegymással.

Autolükosz és öccsei, Deileion meg Phlogiosz a thesszáliai Trikkában telepedtek le, de már a második nyárontorkig voltak vele. Phrixosz fia, Argeiosz társaságában ellátogattak

Szamothrakéra a nagy misztériumok idején, és valamennyiüket fölavatták, utána pedig visszatértek Szinópéba, azegyszerű paphlagónok örömkönnyekkel üdvözölték őket. Mivel Héraklész megtörte Trója hatalmát, Kolkhisz pedig



259/264

végképp meggyengült Aiétész halálával s a flotta zömének elvesztésével, Autolükosz testvéreivel könnyen tett szertegyeduralomra a keleti kereskedésben, és mesés vagyont szereztek. Haláluk után jóslatadó héroszként tisztelték őket.

Phrontisz és Kütisszórosz, Phrixosz idősebb fiai felkeresték Iólkoszban Péleuszt, támogatását kérve valami vitás

ügyben az orkhomenosziakkal szemben. Ám amint a város területére léptek, a király elfogatta és halálra ítélte őket.Kijelentette, hogy sosem térítették meg Zeusz atyának azt a két életet, mely Athamasz házából veszett el, mikor Helléés Phrixosz megszökött az aranygyapjúval, ez a tartozás az oka, hogy az isten oly hűvösen fogadta az argonautákat,mikor visszahelyezték képmására az aranygyapjút, s emiatt oly kevés az eső azóta is Phthiótiszban. Péleusz tehátkoszorút tétetett a két férfi fejére, s az egész város lakosságát felszólította, hogy kővel, fegyverrel űzzék ki őket. ígyis történt, Kütisszórosz hamarosan holtan esett össze, Phrontisz azonban jó futó és ugró volt, sikerült megmenekülnie,s mikor visszatért Orkhomenoszba, azonnal kost áldozott Zeusznak, a megmenekülés istenének. Péleusz ekkorkihirdette, hogy Athamasz minden leszármazottjára hasonló sors vár, ha Iólkosz földjére teszi a lábát, miveltartozásuk Zeusznak az idő múlásával egyre nő. Melanión gyermektelenül és boldogtalanul továbbra is egy födél alattélt Atalantéval, aki sohasem bocsátott meg neki, finom kézimunkázással töltötte idejét, és jócskán kigömbölyödött.

Phalérosz, az athéni íjász egy rézmozsár tulajdonjogán veszett össze apjával, Alkon íjásszal, aki gyermekkorábanmegmentette életét, messziről kilőtt nyilával leterítve a körülötte tekergőző kígyót, úgy, hogy nem sértette meg agyermeket. Phalérosz nem bántotta Alkónt, csak szó nélkül távozott Athénból, s önkéntes számkivetésben halt megaz euboiai Khalkhiszban. Az athéniak róla nevezték el kikötő jüket Phaléronnak, és héroszként tisztelték. Emlékétörök becsben tartották, mert rendkívüli íjászi teljesítményével ő segítette át az Argót a Bolygó-sziklákon, s azttartották (bár a vitás ügy sosem került az areiosz pagosz elé), a mozsár tulajdonjoga kérdésében Phalérosznak voltigaza.

A püloszi Melampusz a véletlen folytán jövendőmondó lett. Egy kígyópárt, mely a háza előtti fában fészkelt,szolgái agyonvertek. Melampusz azonban jámborul kimentette a fészekből és hálószobájában tartotta az aprókígyócsemetéket. Egyszer ebéd után lefeküdt aludni, s a kígyók villás nyelvükkel gondosan kitisztogatták a fülét.Mikor Melampusz felébredt, nagy meglepetésére megértette a feje fölötti gerendában lakozó szuvak beszédét. Azegyik így szólt: „Barátaim, ezt a gerendát már keresztül-kasul elporlasztottuk. Ennek örömére már táncot járhatunk,mert ez éjfélkor lezuhan és agyonüti Melampuszt.” Melampusz erre alátámasztotta a gerendát és megmenekült.

Rövidesen rájött, hogy mindenféle bogár, féreg és madár beszédét megérti. Ezzel a képességével Argolisz királyságtekintélyes részének ura lett, s az a tisztesség érte, hogy jóslatot szolgáltató szentélyt kapott a megarisziAigoszthenában.

Aszkalaphosz, Arész fia hamarosan meghalt Orkhomenoszban, belefúlt egy pontyok tenyészhelyéül szolgálósekély halastóba. Különös sors ez olyan embernek, aki épen került ki a hosszú tengeri utazás veszedelmeiből ésmegpróbáltatásaiból. Nevét viselő unokája harminc hajóból álló minüai rajt vezetett Trója ostrománál, és Priamoszfiának, Déiphobosznak kezétől lelte halálát.

Nagy Ankaiosz, miután visszatért hazájába, Tegeába, fügeligeteket és szőlőskerteket telepített. Szívélyesenmenedéket nyújtott Euadnénak, Aszteropaiának és Amphinoménak, Akasztosz három száműzött testvérének, akiketapjuk, Peliasz megölése miatt sújtott a büntetés, s mindegyiküknek megfelelő férjet is talált. Egy napon éppenajkához emelte a szőlő jében termett első borral telt serleget, s örömmel mondta feleségének:

– Látod, itt van sok fáradságom eredménye – mikor lihegve hírnök érkezett, s jelentette:

– Uram, óriás vadkan dúlja a szőlődet!

Ankaiosz letette a kupát, fegyvert ragadott, és a helyszínre rohant, ám a vadkan rárontott a sűrűből, és úgyfelöklelte, hogy nyomban szörnyethalt. Innen ered a mondás: „Sok minden történhet, míg a kupába töltött bortmegisszák.” Úgy vélik, Artemisz küldte a vadkant büntetésül, amiért Ankaiosz elmulasztott áldozatot bemutatniszőlő je első terméséből. Emlékét azonban hérószi sír őrzi.

Ekhión, a herold halálát is véletlen okozta, miközben igyekezett elsimítani az Árkádia, Lakónia és Messzénialakosai között támadt viszálykodást. Azon kaptak össze, kié legyen az Ankaiosztól elhagyott gulya, melyet Idasz,Lünkeusz, Kasztór és Pollux őrzött el tőle. A halálos csapás a tainaroni Euphémosztól származott, ő aztánmegtudván, hogy szent heroldot ölt meg, visszatért hazájába, nem nyúlt többé sem ételhez, sem italhoz, és három napalatt meghalt. Ekhión sírját sűrűn keresték fel a heroldok, s valahányszor megtörtént, hogy sérelem esett valamelyikherold szent személyén, vér szivárgott sírkövéből, és a rossz szellemek ezrei keltek szárnyra parancsára sírja

mélyéről, hogy meggyötörjék a tettest.



260/264

Mielőtt a minüai Erginosz hazatért volna Görögországból Milétoszba, másodszor is megtámadta a boiótiaiThébait, melynek falaitól sok évvel azelőtt Héraklész űzte el. Egy kora reggel lopózott be a városba néhány falusinaköltözött minüai bajtársával, mintha árulni készülnének a piacon. Héraklész éppen látogatóban járt Thébaiban, s

lenyilazta valamennyiüket, csupán Erginosz életét kímélte meg, aki nagy sérelmet szenvedett a thébaiaktól, mertmegölték apját és megcsonkították az adószedőit. Erginosz és Héraklész kibékült, és Erginosz épségben tért hazaMilétoszba. Héraklész vele tartott egészen Ténosz szigetéig, s ott emléket állított Kalaisznak és Zétésznek, amintálmában megjelent szellemük követelte tőle. Az emlékmű inkább Héraklész erejét és biztos kezét hirdeti, semmint akét hős kiválóságát: egy hatalmas szikladarab olyan egyensúlyi helyzetben áll egy másik tetején, hogy az északi széllegkisebb fuvallatára is kileng, de húsz erős ember emelőrúddal sem tudta elmozdítani s a földre tenni.

Argosz útnak indult Ephürébe, hogy kitatarozza az Argót, mert úgy hallotta, repedezik a fája és meglazultak azeresztékei a napon, mivel Poszeidón papjai nem gondoskodtak róla, hogy tető alá kerüljön. Lesből haramiák támadtakArgoszra, és megölték a földnyelvre vezető ösvényen. Fölöttébb valószínűtlen a költőknek az az állítása, hogy azArgó hangosan nyöszörgőit a halálhírre, úgyhogy a sóhajtástól megpattantak a hajó oldalát átfogó vastag kötelek.

Naupliosz, a navigátor, megalapította Nauplia városát, Tirünsz közelében, Argoliszban. Nem sokkal ezutánmeghalt, és valamennyi hérosz között is megkülönböztetett tiszteletben részesítik, elsősorban az argoszihajóskapitányok.

Kis Ankaioszt száműzték hazájából, a virágzó Számosz szigetéről, mivel nem volt hajlandó elismernihonfitársainak vallási újításait. Mikor az egy anyától való férfiak évenként megtartott ünnepe helyett az egy apátólvaló férfiak ünnepét hirdették meg, Ankaiosz felbőszült, és értelmetlen módon megkísérelte megzavarni azútkereszteződésekben bemutatott áldozatokat. A távoli nyugatra került száműzetésbe, Hispánia közelébe, ott végeztékki a Narancsnimfa parancsára a heszperida istenasszony kecskeemberei, mint arról már szó esett. Emlékét mégishérószi sírral tisztelték meg.

Ami Héraklészt illeti, tovább végezte munkáit Mükéné királya, Eurüsztheusz parancsára, míg valamennyit nemteljesítette a megszabott időben. Utolsó megbízatása az volt, hogy a mariandünoszok földjén, a lükoszi szakadéknálszálljon le az alvilágba, és személy szerint Hadésznál tegyen panaszt amiatt, hogy rosszul bánik az athéni Thészeuszszellemével. Annak bizonyságául, hogy teljesítette küldetését, Héraklész egy hófehér, vak szörnyet hozott magával

egy alvilági tó partjáról, amit Eurüsztheusz a Kerberosznak nézett, bár a szörnynek csupán egy feje volt s nem isugatott. Héraklész odalenn találkozott Meleagrosz szellemével, s az cserében, hogy Héraklész hérószi szentélyt emeltneki hazájában, Kalüdónban, hajlandó volt megnevezni az egyetlen nőt, aki képes leányt szülni neki, s aki nem más,mint Meleagrosz testvére, Déianeira. Déianeira igent mondott, s amint megszületett a lánya, Héraklész teljesítetteígéretét.

Héraklész borral próbált meleget szívni magába Lükosz király udvarában, annyira átjárta az alvilág iszonyúhidege, enni is rengeteget evett, mert bölcsen elutasította a halottak eledelét, hiába kínálta Hadész. A széprabszolganő, mikor kenyeret és hideg libasültet tett elébe, kérdéssel fordult hozzá:

– Ízlik-e annyira ez a hideg libasült, mint az a lémnoszi, amit Müriné tanácstermében tettem elébed,megbocsátván, hogy sarat vágtál a képembe?

A száműzött Hüpszipülé királynő volt a rabszolganő, s mikor megmutatta Héraklésznek Iaszóntól született kétikerfiát, Eunéoszt és Nebrophonoszt, a hősnek eszébe jutott régi ígérete, hogy segítségére lesz. Megvette tehát egyaranyövért Lükosz királytól, magával vitte hajójára, de nem ágyasul. Egyenesen Lémnoszra tartottak, ésvisszahelyezte trónjára, ahonnan női alattvalói száműzték. Összeszedte hatvankilenc háromesztendős kisfiát,hadrendbe állította őket, és esküjüket vette, hogy engedelmesen szolgálják majd Eunéoszt, az elsőszülött ikerfiút,törvényes királyukat, valamint minden méltánytalanságot megtorolnak, ami a jövőben anyját, Hüpszipülét éri.Eunéosz volt az, aki sok esztendővel azután borral látta el a görögöket, mikor Agamemnon király vezérletével Trójátostromolták. Lémnosz szigetét azonban örökösen háborgatták a Hüpszipülé és társai által legyilkolt férfiak szellemei.Végül Eunéosz évenkénti kilencnapos megtisztulási ünnepséget vezetett be. Ilyenkor a szigeten minden tüzetkioltanak, és véráldozatot mutatnak be a holtaknak, utána pedig hajón szent tüzet hoznak Apollón szentélyéből,Déloszról.

Munkái végeztével Héraklész ismét szabad ember lett, s eszébe jutott, hogy az éliszi Augeiaszmarhaállományának egytizedét ígérte neki fizetségül az istállók kitakarításáért, de sosem adott semmit. Sereget

gyű jtött hát Árkádiában, és Elisz ellen vonult, megölte Augeiaszt és egyet kivéve valamennyi fiát. Ezt Phüleusznak



261/264

hívták, ő volt az, aki mindig unszolta Augeiaszt, hogy teljesítse Héraklésznek tett ígéretét. Héraklész Phüleuszt ültettetrónra, s az Augeiasztól zsákmányolt javakat az olümpiai játékok céljára fordította, amelyeket ezentúl négyévenkéntrendszeresen megtartottak. Olümpiában aztán szembeszállt Eurüsztheusszal, vermet ásott, és áldozatot mutatott be

Pelopsz szellemének: mivel Pelopsz alapította meg azt a dinasztiát, melyet Eurüsztheusz apja, Szthenelosz döntöttmeg. Innen Néleusz ellen vonult, Peliasznak amaz átkos fivére ellen, aki a homokos Püloszon élt, és aki csapatokatküldött Augeiasz megsegítésére. Héraklész megölte Néleuszt és valamennyi fiát a még gyermek Nesztor kivételével(akiTrója ostromát is megérte), és habozás nélkül szembeszállt Hadész f őpapjával is, aki csontváznak álcázva vettrészt a csatában, abban a reményben, hogy babonás félelemmel elhúzódik majd előle. Hadész ellensége voltHéraklésznek, amióta elragadta tőle Admétosz feleségét, Alkésztiszt. Héraklész azonban nem torpant meg, egy kocaállkapocscsontját vágta a f őpaphoz, és megsebesítette az oldalán. Ebben a csatában esett el az argonautaPeriklümenosz is: semmiféle mágiával és elképesztő alakváltoztatással nem tudott megmenekülni Héraklésztévedhetetlen nyilai elől.

Héraklész pusztulását Déianeira iránti szerelme okozta, akit szabályszerűen feleségül vett, majd későbbmegszületett tőle imádott leánya, Makaria. Hiteles történetük a következő: apósának, Oineusz királynak palotájábanlakomázott, mókázva feldobott a levegőbe egy kalüdón fiút, és ezzel halálát okozta. A fiú étkezés előtt körbejárt, és

vizet öntött a vendégek kezére. Héraklész kezét olyan elképesztően mocskosnak találta, hogy nem győzte zúdítani ráa vizet, amin az akkorát kacagott, hogy visszhangzóit tőle az egész csarnok. Széles jókedvében feldobta a gyereket alevegőbe, de olyan erővel, hogy a gerendákon darabokra hasadt a koponyája. Héraklészt bántotta a lelkiismeret, ésönkéntes számkivetésbe indult Déianeirával. A megáradt Euénosz folyóhoz érkezvén először Héraklész kelt átleányával, Déianeirát minden holmijukkal a parton hagyta, hogy az a Nesszosz kentaur vigye át a folyón, akit Peliasztemetési játékán szabadfogású birkózásban legyőzött, s azóta szállítással foglalkozik. Nesszosz bosszúból, mert amérkőzésben eltört a lába, erőszakot akart elkövetni Déianeirán, de Héraklész a partra rohant, és nyilával megölteNesszoszt. A haldokló Nesszosz Déianeira fülébe súgta, hogy fogja fel a vérét, mely biztos varázsszerül szolgál majdférje szerelmének megőrzésére. Az asszony így is tett, és később ehhez a varázsszerhez folyamodott, mikor aztgyanította, hogy Héraklész beleszeretett egy lóié nevű leányba. Öntött belőle a vízbe, mikor kimosta férje fehér ingét,melyet akkor visel majd, mikor áldozatot mutat be Zeusznak az euboiai Kéneionban. Mérgező volt a vér, és kimartaHéraklész húsát, iszonyatos szenvedést okozván. Letépte magáról az inget, de mindenütt húscafatok tapadtak rá, s

mikor kompon átszállítottákTrakhiszba, őrjöngve hágott fel Oita hegyére. Ott aztán óriás máglyát rakott, ésmeggyújtotta maga alatt. Feküdt a máglyán, és üvöltött mindaddig, míg testét el nem hamvasztotta a tűz.

Héraklész lelke a lánggal s a füsttel a magasba szállt, és a délnyugati szél felröpítette az Olümposz hegyére. Aköltők úgy mondják, hogy rézfejű buzogánya árnyával megdöngette az Olümposz kapuját, és iszonyatosanmegrémítette az istenek családját. Kijelentette, semmiképp sem hajlandó leszállni az alvilágba, hogy ott ellensége,Hadész rendelkezzék vele, mire az olümposziak meghívták maguk közé. Héraklész azonban nem vállalta aTizenharmadik Istenség szerepét, mondván, beéri azzal, ha kapus lehet, s ehet-ihat kedvére a kapusok szokása szerint.A költők úgy mondják, Héra később kegyelme jeléül feleségül adta hozzá leányát, Hébét. Természetesen halandónem tudhatja, mi történik az Olümposzon, még a legszavahihetőbb költők sem. De annyi bizonyos, Déianeirabánatában felakasztotta magát, mikor Héraklész haláláról értesült, s ugyanígy cselekedett Marpéssza is, mikor hírétvette vakmerő férje, Idasz halálának.

Héraklész fiai Görögország minden részéből összegyülekeztek Oitába, apjuk temetési játékaira, s mikor látták,mily sokan vannak s mennyire erősek, támadást terveztek Mükéné ellen. Eurüsztheusz király azonban előrelátóanravasz csapdát állított nekik, s aki nem esett el, menedékjogot kérve Attikába futott, ahol szívesen fogadták őket.Eurüsztheusz erre Attika ellen vonult, de Héraklész fiai az athéniakkal együtt szembeszálltak vele, a Szkiróniszi-sziklánál vívott ütközetben Hüllosz, Héraklész fia levágta a mükénéi király fejét, mint annak idején Szthenelosz fejétis, de hogy a végső győzelmet kivívja, kénytelen volt testvérét, Makariát feláldozni Perszephonénak. így végezte hátEurüsztheusz: Alkméné, Héraklész anyja, szövésnél használt tű jével kiszúrta a szemét, aztán fejét a hegy egyikhágóján temették el, testét messze tőle egy másikon, elrettentő például minden ellenségnek, hogy senki semerészeljen többé Attika földjére támadni. Eurüsztheuszt veje, Atreusz követte a trónon, ő megújította a Pelopidákházát, s apja lett a két hírneves királynak, Agamemnónnak és Menelaosznak.

Iaszón és Médeia a következő véget érte. Viszonylag boldogan éltek Ephürében, míg Médeia meg nem bántottaalattvalóit azzal, hogy Iaszóntól született öt gyermeke közül a két legkisebbet Héra templomában tartotta, és kilépni

sem engedteő

ket, hogy így biztosítsa számukra a halhatatlanságot, Iaszón próbálta eltéríteni ettől a képtelen



262/264

nagyratöréstől, de Médeia rá se hederített, mire Iaszón eltaszította magától. Aszópia királya, Kreón értesült aperpatvarról, s követet küldött Iaszónhoz azzal, hogy vegye feleségül leányát, Augét, s így egy jogar alatt egyesülne akét korinthoszi királyság, mint annak idején Ekhión megjövendölte, mert Kreón már öreg, és szívesen lemondana

trónjáról Augé javára.Iaszón elfogadta Kreón ajánlatát, megfeledkezve róla, hogy Ephüré trónjára csupán Médeia férjeként formálhat

jogot. Hivatalosan kihirdette, hogy elválik Médeiától, és ünnepélyesen új házasságot kötött Augéval. Médeia úgy tett,mintha beletörődnék a dologba, még nászajándékot is adott Augénak: egy gyönyörűen hímzett hálóköntöst. Deamikor Augé magára öltötte a köntöst, lángot vetett, s nemcsak őt, hanem Kreónt is elemésztette a tűz, mikor kézzelpróbálta elfojtani.

Leégett az egész királyi palota, minden lakójával együtt, köztük Médeia két legnagyobb fia is. A harmadikat,Thesszaloszt Iaszón mentette ki: kiugrott vele az ablakon, és mind a ketten sértetlenek maradtak. (Ez a Thesszaloszlett Phthiótisz uralkodója Péleusz halála után.) Ephüré népe a két legkisebb gyermeken töltötte ki haragját, akiketanyjuk Héra templomában tartott. Meggyilkolásukért később minden évben kénytelenek voltak engesztelő napokattartani, mindmáig.

Médeia még emlékezett Héraklésznek Ekhión herold által közvetített ígéretére, mely szerint tizenkét éven belülbármikor megsegíti, ha Iaszón elhagyná. Hozzá menekült hat Thebaiba, mert akkoriban ott tartózkodott, s arra kérte,helyezze vissza Ephüré trónjára. Héraklész vállalkozott rá, de amint együtt áthaladtak Attikán, Athén királya,Aigeusz szerelemre lobbant Médeia iránt, s rávette, legyen királyné az ő oldalán, ne törődjön Ephüré trónjával. Azathéni areiosz pagosz előtt Médeia minden vád alól tisztázta magát, amit a korinthoszi küldöttek felhoztak ellene.Héraklész mellette tanúskodott, s ezért hálából kigyógyította őrültségéből, holott ez nem sikerült Delphoiban Apollónpapjainak, az orvosló aszklepioszoknak, bárhogy kérkednek tudományukkal.

Médeia és Aigeusz hamarosan ráunt egymásra, s egy szép napon Médeia üzent Arasznak, az azóta is Aiaiában,nagynénje, Kirké szolgálatában álló kolkhiszi tengernagynak, hogy Kolkhisznak szüksége van rá. Arasz nyombanútnak indult Athénba flottájának még tengert álló hajójával, Médeia csatlakozott hozzá, s elhajóztak Kolkhisz felé,mivel a királynő teljes szívéből megbánta már, hogy valaha is elhagyta. Hiába lobogott benne egykor a szenvedélyIaszón iránt, fájó szívvel vált meg Aiától, hiszen gyönyörűbb az Görögország legszebben épített városainál,

Mükénénél vagy Thébainál is. Sírva lépett ki pompásan berendezett, drágán felékesített halószobájából, mert semmitsem vihetett magával a hajón. Megcsókolta ágyát, a harmonikaajtót, megsimogatta a falakat, gyógyszeres kamráját,gyöngyházzal berakott asztalát, és megfogadta: „Egy napon visszatérek még hozzátok, kedves tárgyaim!” Arasszalegyütt érte ment Peukón is, akit annak a flottillának a tengernagyává választottak, mellyel Apszürtosz a Dunárahajózott. Ő bajtársaival Épeirosz földjén telepedett le, Korfuval szemben, mivel nem mert hazatérni Kolkhiszba, nemtudván magával vinni Apszürtosz sértetlen csontvázát: végtagjainak egy-két perccsontja sosem került elő. Amitösszeszedett, fehér lóbőrbe burkolva Kirké beleegyezésével fára akasztotta Aiaia szigetén, mely azóta Apszürtosznevét viseli.

Médeia szerencsés útja után visszaérkezett Kolkhiszba, visszavette Perszésztől, taurosz nagybátyjától akirályságot, aztán házasságot kötött Moszkhia királyával, Ideiesszasszal, s haláláig mindkét országban uralkodott. Efrigyből származó fia, Aiétész foglalta el utána a kettős trónt. Neaira, Phrixosz leánya volt az anyakirálynéAlbániában ebben az időszakban, és Kolkhisz felvirágzott a két szomszédos királyi ház baráti kapcsolata miatt, meg

azért is, mert Médeia kiengesztelte Prométheusz kígyót, kiűzvén szent ligetéből a tauroszokat. Aiétész dinasztiájamáig is biztosan ül Kolkhisz trónján.

Médeia hazafelé tartván állítólag kikötött azon a helyen, ahol Pollux megölte a bebrüx Amükosz királyt.Sírhalmán csodatevő babérfát talált. Akik megérintik a leveleit, engesztelhetetlen gyűlölettel csapnak összeegymással. Erről az őrjítő babérról tört le egy oldalhajtást gyökerestül, földestül, és a hajó után kötött kis csónakonmagával vitte Kolkhiszba. Otthon elültette, s nagy sikerrel alkalmazta leveleit ellenségeivel szemben, viszályszítására.

Iaszónt gyötörte a bánat négy gyermeke, valamint Augé halála miatt, és kevés vigaszt talált benne, hogyvitathatatlanul ő lett Korinthosz királya. Kora reggel mindig végigment a földnyelven Poszeidón szentélyébe, s ottszomorkodott az Argó orra mellett, beburkolózott tarkán szövött köpenyébe, de nem mutatott be áldozatot azistennek, s nem volt egy barátságos szava sem az üdvözlésére siető papokhoz. Láthatták, hogy mélységes bánatgyötri, de honnan tudták volna, mi jár az eszében? Végül iszonyatosan sóhajtozott, és hallani vélték, hogy Iphiasznak,



263/264

Artemisz öreg papnő jének nevét emlegeti, akire egyszer rátámadt a Pagaszaiba vezető úton, és nyilván az ő átka juttatta ide. Bár éveit tekintve Iaszón még java korában volt, nagyon megöregedett, mióta összeveszett Médeiával.Megereszkedett az ínye, és épen hullottak ki éles fehér fogai. Húzta a lábát a reumától, gyönyör ű csillogó haja is

elvesztette fényét, s őszülni kezdett.A f őpap így szólította meg Iaszónt:

– Felséges királyom, fogadd meg a szavamat. Miért kuporogsz kétségbeesetten a nyirkos földön, egykoridicsőséged korhadó maradványa mellett? Ilyen magatartás sosem hoz szerencsét. Kelj fel, mint illik hozzád, akinekkirályi hatalom van a kezében, és félelem nélkül tárd fel bánatodat a lovak urának, a tengerek felkorbácsolójának, aháromágú szigonyos istennek. Bizonnyal állítom neked, ő majd lecsillapítja bánatodat, különösen ha hibátlan vörösmarhákat áldozol neki, és papjai is betelnek az ízes lakomával, uruknak hagyván a remek combcsontokat.

Iaszón feléje fordította a fejét, de nem válaszolt. Tekintete zavaros volt, szája tátva, akár a gyereké, mikor sírniakar, de azért nem sírt.

A f őpap elküldte papjait, és a templom lépcső jéről figyelte, mi történik, mert szíve jelezte, hogy különöseseménynek lesz tanúja, amit sem siettetni, sem késleltetni nem áll módjában. Ott ült, míg az étkezés ideje is elmúlt,

és kitartott helyén, bár szakadt az eső, és mind a nyolc kígyófarkú szél ott kergetőzött a szent ligetben, mindenirányból egyszerre tombolva.

Iaszónnak lehanyatlott a feje, és elaludt. A f őpap most olyasmit látott a szeme sarkából, ami nem tűnik fel előtte,ha egyenesen odanéz: egy embernek és egy vérebnek árnyalakja rohanvást közeledett a megarai úton. A fejét semmozdította, félve, hogy elriasztja a látomást, a két fantom pedig egyre közeledett. A férfi durva birkabőr öltözéketviselt, mint az aithikiaiak meg a phlegüasziak, hűséges vörös farkaskutyájának hátából pedig bronz lándzsahegyárnya meredt ki.

A véreb egyenesen Iaszónnak rontott, vicsorítva meresztette rá agyarát, hátán égnek állt a szőr, a pásztor pedigúgy mászott az Argó bordái közé, amilyen könnyedén a gyík fut fel a falra.

A f őpap lélegzetét visszafojtva figyelt, a pásztor pedig vallanak teljes erejével nekifeszült a hajó ívelt orrának.Lábát nekivetette egy oszlopnak. Ekkor hirtelen egyszerre hagyott fel játékával a nyolc szél, és bömbölve a hajó

orrdeszkájának támadtak.Hatalmas robaj támadt, összedőlt a hajóorr, és dísze, a kos képmása Iaszón fejére zuhant, beszakította akoponyáját és kiloccsantotta az agyát. A bölcs f őpap azonban mindaddig nem mozdult, míg a pásztor és kutyája jólnem lakott ellenségük vérével s velejével, mert ha akadályozta volna a fantomok bosszúját, menthetetlenül feldúlják aszent ligetet, így azonban teljes megelégedéssel távoztak.

Korinthosz kettős trónja Glaukosz fiára szállt, aki nagyapja tiszteletére a Sziszüphosz nevet viselte. Ephüré népeIaszón halálától megrendülve megfogadta, hogy az Argó farát teljes épségben megőrzi, s ha valahol elkorhad rajtaegy palánk vagy ereszték, nyomban újjal cserélik ki – a hajó orrát azonban, mivel köztudomásúan emberölés eszközevolt, emlékeztetőül Perszephoné istennő szentélyében őrizték, így vált halhatatlanná az Argó, s mindörökké azargonauták hajója marad, bár ma már a palánktól az árboc hegyéig egyetlen szilánkja sem az eredeti fából való. Úgyvan ez, mint a közmondásban: „Ez a nagyapám fejszéje: apám új nyelet csinált neki, én meg a vasát cseréltem ki.”

Orpheusz is erőszakos halállal halt meg. Egy éjszaka darabokra szaggatták a kikon nők a Hármas Istennő

tiszteletére rendezett őszi orgiájukon. Ezen még csodálkozni sem kell: az istennő mindenkor megcsonkítással jutalmazza azokat, akiket legjobban szeret. Testüknek véres darabjait szerteszóratja, hogy megtermékenyüljön tőlük aföld, ám megdöbbent lelkűket gyöngéden magához veszi, s gondot visel rá.

[Kép: terkep_1.jpg]

[Kép: terkep_2.jpg]



Európa Könyvkiadó Budapest

Documents

Graves: Aranygyapjú