Hevesi Sándor - Az Előadás Művészete

8/12/2019 Hevesi Sándor - Az Előadás Művészete

http://slidepdf.com/reader/full/hevesi-sandor-az-eloadas-muveszete 1/217











A Z

E L Ő A D Á S M Ű V

IRTA

DR HEVESI SÁNDOR

BUDAPEST, 1908. j STAMPFEL-FÉLE KÖNYKIADÓHIVATAL

(RÉVAI TESTVÉREK ÍROD. ÉS NYOMDAI R.-TÁRS.)



Uránia könyvnyomda, Budapest, VII. Rottenbiller-utca 19.



ELŐSZÓ.

Köztudomású dolog, hogy Angolországban ésFranciaországban műkedvelők valóságos szenve

déllyel rendeznek felolvasásokat és előadó-estéket, néha pusztán családi körben. Ebben a kétkulíurországban majdnem olyan sűrűn forgatjáka poétikát, mint nálunk a kártyát. A műveltfrancia és a művelt angol szorgalmasan jár kurzusokra, ahol az olvasást és a felolvasást tanítják, nálunk azonban a felolvasó-asztal mellettis ritka a jó felolvasó, arról pedig beszélni semakarok, hogy írók, — kiváltképpen drámaírók, —hogyan olvassák föl saját művöket, kivált haversben van írva. Vannak poétáink, akik úgyolvasnak, mint gyermekek az iskolában, taktusra, akarom mondani: a sor végén állanakmeg és nem ponton. Aki pedig zsúrokra járatos, az saját kárán tapasztalta, hogy a művészet nálunk gyakran nem egyéb ugyan, mint dilettantizmus, de a dilettantizmus még azt sem

tudja, hogy mi fán terem a művészet.Már maga az is megdöbbentő, hogy a dilettánsokés nem dilettánsok, hogy fognak hozzá egy intim lírai költeménynek előadásához. Ahelyett, hogyleülnének egy székbe, a könyvvel kezükben, ami

1*



4

rögtön azt az illúziót keltené, hogy ők most egypoéta verseiből olvasnak, akárhányszor kiállanaka dobogóra és nagy szónoki gesztusokkal verik agyon a filigrán lírai verset. Tompának híresszép költeményét, «A gólyához» legalább kéttucatszor hallottam a pódiumról, de még sohasem éreztem ki az előadásból a megsemmisültléleknek azt a tompa, súlyos fájdalmát, mely a

vers olvasásakor összeszorította szívemet. Az előadók mindig hadonáztak, kiabáltak, sőt annál asornál, hogy «gyalázat reánk», (amely a leg<sajgóbb, a legtompább fájdalom) rendesen üvöltöttek, üvöltenek még ma is és fognak üvölteniezután is Kárpátoktól Adriáig, mert a mi pódiumun

kon a művészet csak a bombasztikus, retorikaistílusig jutott el, amelynek már a színpadon, —Istennek hála, — meghúzták a halálharangját.

Ez a retorikai stílus pedig főként abban áll,hogy s z a v a k a t színez és fest, ahelyett, hogyaz egész vers hangulatának és lelkének visz-szaadására törekednék. Ha például a magyarelőadó ezt a szót találja egy versben: á t ok ,akkor rögtön dörögni fog, tekintet nélkül arra,hogy mit kíván a vers általános hangulata. Aza visszásság, amelytől színészetünk is csak most

kezd szabadulni, hogy tudniillik az előadó sohasem tud megférni az előadandó szöveg kereté ben: valóságos átka a mi pódiumunknak is, ahola művészettől még végtelenül messzire vagyunk.Fájdalom, a rosszra nevelő, a megrontó tényezőitt is az iskola, kezdve az elemi iskolától a

gimnázium utolsó osztályáig. Az iskolás-gyermekekszavalási módját mindenki ismeri. Ezeket a szegény gyermekeket kezdettől fogva rákapatják egyritmusos, éneklő, monoton előadásra, amely néhavalósággal természetükké válik, nemcsak ha ver-





6

Ennek a kis könyvnek az a célja, hogy az előadásnak nálunk annyira parlagon heverő művészetévelmegismertesse az érdeklődőket s módot adjonminden laikusnak arra, hogy magát a helyes ésszép előadásra ránevelje. A feladat, mint mindenúttörés, nagyon nehéz és magam is valószínűnektartom, hogy könyvem nem lesz minden iránybankifogástalan. De mégis azzal a reménnyel bocsá-

tom útjára, hogy dilettánsok és kezdő színészek mége tökéletlen alakjában is hasznát fogják venni.

EEG



Az előadás technikája.I. Kiejtés.

1. A t i s z t a k i e j t é s . Minden szóbeli előadásnak alapfeltétele a t i s z t a kiejtés, ami any-

nyit jelent, hogy a nyelv minden egyes hangzójátés mássalhangzóját a maga sajátos jellegének megfelelően kell megszólaltatni. Mihelyest a kiejtés ben egy hangzó vagy egy mássalhangzó, egy másik hangzónak vagy mássalhangzónak jellegébőlvesz fel valamit, a kiejtés nem mondható többétisztának. A selypítés például nem egyéb, mint azsz hangnak /-fel való keveredése. A palócos tájszólásban az a az a-val keveredik és ilyképenveszti el tisztaságát.

A tiszta kiejtés követelménye azonban nem úgyértendő, hogy minden betűnek megfelel egy-egyhang, mert bár a magyar nyelvről általában azttartják, hogy helyesírása megfelel az élő beszédnek, a magyar helyesírás is jórészt grammatikai ésnem fonetikai és így nem is tükrözi híven azélőbeszédet. Például e szóban a d j o n nam d -1 és

/-t ejtünk, hanem kettős gy-t, tehát a d j o n =a g g y o n. Hasonlóképpen l á t s z i k = l a c c i k .Gyakran megesik, hogy a helyesírás nem tesz

különbséget ott, ahol az élőbeszédben lényegeskülönbségek vannak olyannyira, hogy a hibás ki-

ELSŐ RÉSZ.



8

ejtés értelemzavaró is egyúttal. A magyar nyelvnek tudvalevőleg háromféle e-]t van, a helyesírásazonban csak kettőt ismer; e-t és é-t, mig az eleven beszédnek van egy e-je a kettő között, egye, mely az ö-höz áll közel s melyet a nyelvtanoké-vel jelölnek. (A népies tájszólások még többféle e-t ismernek, amelyek azonban itt nem jöhetnekszámba, mert a tiszta kiejtés csak háromféle e-t

enged meg.)Tehát értelem és kiejtés dolgában nagy a különb

ség következő szavak között:

f e l e z — f e l e zk i m e n t e m — k i m e n t e m

s z e m é t — s z e m é tt e v e — t e v el e v e — l e v e

e s z e m — e s z e mv e s z — v e s z

t e t t e m — t e t t e m

f e n t — f e n t \Ugyanis: '

f e l e z = két egyenlő részre oszt,f é I é z = fölöz, (pl. te jet) ;s z e m é t = hulladék,

s z e m é t = látószervét;t e v e = sivatagbeli állat,t é v e = t e n n i igének végzetlen múltja;l e v e = «lé»-ből, f 1é v e = „lenni“-ből;e s z e m = gondolkodó képességem,

e s z e m = ételt fogyasztok;v e s z = pusztul,v é s z = vásárol;t e t t e m = „tenni" ige végzett jelenje,t é t t é m = az én cselekedetem;



9

f e n t = élesített,f é n t = fönt.

Vannak esetek, amikor több hangot kell kiejtenünk, mint ahány betű van a szóban: H i á b aa kiejtésben = h í j á b a , k i á l t = k i j á 11. Ellen ben k i á l l t = k i á l l t . iA z a j hang, mellyela k i á l t szóban áthidaljuk a hangürt, a k i á l l t

ban csak alig, vagy éppenséggel nem érezhető.

Vannak lágy mássalhangzók, amelyek a kiejtés ben keménnyé módosulnak, mert kemény mássalhangzó előtt állanak. (Lásd a következőkre nézve:B a l a s s a József: Kis magyar hangtan 89-ik lap.)így ejtünk Ahelyett /7-t, d helyett t-t, g helyettk-t, gy helyett ty-1, v helyett /-et, z helyett sz-1,

zs helyett 5 - t .

H a b t ó l = h a p t ó l ,z a b k e n y é r = z a p k e n y é ra d h a t = a t h a t ,v a d k a n = = v a t k a n ,r á g t a = r á k t a ,v á g h a t = v á k h a t ,v a g y t o k = v a t y t o k ,e g y h á z = e t y h á z ,n é v t e l e n = n é f t e l e n ,é v k ö n y v = é f k ö n y v

a z t = ászt ,k ö z t e = k o s z t é ,h o z t u k = h o s z t u k ,

d a r á z s f é s z e k = d a r á s f é s z e k .Egy és ugyanazon mássalhangzó, amelyet az írás

egyazon betűvel jelez, a kiejtésben többfélekép

módosulhat, pl. te/zta, barla/zg. Az első szóban azn foghang, amelyet úgy ejtünk ki, hogy a nyelv,«magán a fogsoron, vagy a felső foghuson zárjael a szájüregét és széle is hozzátapad a fogakhoz,vagy a szájüreg belső falához.» Holott a bar-



10

l á n g /z-jében a nyelv nem érinti sem a fogakat,sem a felső foghúst; hanem ugyanott szorul aszájpadláshoz, ahol a g és k .hangokat formáljuk.

Előfordul viszont, hogy az irás több ,betüt használ egyazon hangnak megjelölésére, pl: e szavakban : k i r á l y, báj , f ol yó , ha j ó, he l y e s , b a j o s az /]/ és j a kiejtésben megegyeznek. Atájszólásnak természetesen itt is megvannak a

maga változatai.T i s z t a k i e j t é s n é l k ü l n i n c s é r t h et ő s é g . Már a közönséges életben is .kellemetlen és fárasztó a hallgatóra nézve a h'bás, vagyhelytelen kiejtés s még inkább az a dobogón,vagy a színpadon, ahol a hallgató ritkán leheta beszélőnek közvetlen közelében. Sajnos sem azotthon, sem az iskola nem fordít kellő gondota kiejtésbeli hibák kiküszöbölésére, pedig márQ u i n t i l i a n u s megmondotta, hogy a leendőszónokoknak első sorban is hibátlanul beszélő dajkákra van szükségük. A tiszta kiejtés kritériumaaz, hogy a leghalkabban, tehát úgyszólván hangnélkül elmondott szöveg is érthető a hallgatóranézve. Kezdő és műkedvelő előadók rendesen azthiszik, hogy érthetőkké válnak, ha emelik .a hang jukat s ezért van az, hogy műkedvelő előadók

oly gyakran kiabálnak, vagy ordítanak, ami azon ban leggyakrabban csak érthetetlenné teszi a beszédet. L é g o u v é említi az olvasás művészetéről Írott munkájában, hogy mit tanácsol R é-g n i e r a tiszta kiejtés elsajátítása céljából. Üljönle az előadó hallgatójával szembe s próbáljon a

lehető leghalkabban beszélni, de iparkodjék minden egyes hangot úgyszólván megrajzolni az a jkaival, hogy a hallgató ne csak ^hallja, hanemegyúttal lássa is, vagyis szinte leolvashassa ,a szóta beszélő ajakáról. így tanítják a siket-némákat



11

beszélni s az ajkizmok ilyetén gyakorlása és fegyelmezése biztos eredménnyel jár.

2. H i b á s k i e j t é s .A beszédben előforduló hibákat következőkben

foglaljuk össze:a) F ö l ö s l e g e s h a n g o k . Gyakran tapasz

talható, hogy a beszélő a kelleténél több hangotejt ki. Különösen szóvégi mássalhangzókat szok

tak oda nem tartozó magánhangzókkal megtámasztani, pl. s z e g é n y helyett s z e g é n y ő-tmondanak. Az akadozó beszédet is a feleslegesés oda nem tartozó hangok jellemzik.

b) K i m a r a d t h a n g o k . Nagyon sűrűn tapasztalható hiba, hogy a beszélő kevesebbet mond a

kelleténél, hangokat elnyel, vagy átugorja őket.Ez a hiba a h a d a r ó beszédet jellemzi.

így mondanak: h i e t e t l e n - t h i h e t e t l e nhelyett, s z e m t e e n t s z e m t e l e n helyett.Ebbe a kategóriába tartozik az a kiejtésbeli nagymagyartalanság, mely különösen a pesti szólásbanharapózott el s mely abban áll, hogy kettős mássalhangzó helyett e g y mássalhangzót mondanak,így ejtenek k e 1-t k e l l helyett. A kettős mássalhangzók erős és tiszta hangoztatása a magyarkiejtésben elengedhetetlen.

c) H a n g o k ö s s z e c s e r é l é s e . Például: Kalmár helyett karmái.

d) S e l y p í t é s . Gyakran tapasztalható hiba,hogy a beszélő, amikor sz-t mond, ahelyett, hogya nyelve hegyét lefelé szorítaná az alsó fogsorellen, a két fogsor közé tolja. Az így létrejött

hang az sz-nek és /-nek összekeveredése s a legkellemetlenebb hibák közül való.e) Ráccsolás. Sokan a ropogó r helyett na

gyon gyenge r-et ejtenek, vagy pedig olyan hangot, mely a r-hez vagy y-hez hasonlít. Talán vala-



12

mennyi hiba között a leggyakoribb. A nagy De-mosthenes egy kavics segítségével szokott le rólas Talma, a franciák egyik híres színésze állítólagügy tanulta meg, hogy eleinte a t és d segítségével próbálta kiejteni, azután pedig lassankint elhagy ogatta a t és d-1 és megmaradt a tiszta r.

f) O r r h a n g o k . A kiejtés tisztaságát nagyonrontja az orron keresztül való beszéd, melynek

még az a hibája is megvan, hogy modorossá ésmesterkéltté teszi az előadást. g) D a d o g á s és h e b e g é s .A dadogó vagy hebegő beszéd tisztán hozza

az egyes hangzókat, de nem folyékonyan, hanemmegismételve, mint ahogy a «dadogó» vagy «he-

begő» szó már hangutánzóan mutatja. A dadogószünetet tart ott, is, ahol nem lehet és nem sza bad. A dadogás vagy hebegés néha szervezetihiba, s ilyenkor nehezen gyógyítható.

II. Szünetek és szünetjelek.

1. í r á s j e l e k . A hangoknak és szavaknak tisztaés érthető kiejtése még korántsem jelenti azt, hogya beszédünk már értelmes is egyúttal. A beszédértelmessége és világossága megkívánja a tagolást. Figyeljük meg az élő beszédet és első hal

lásra észrevesszük, hogy bizonyos egységekből áll,amely egységék a mondlatjolk s a beszéd ezeken azegységeken belül is újból tagolódik. Tehát a beszédmondatokból áll, amelyek megint tagolódnak. A beszédben ezt a tagolódást kisebb-nagyobb szünetek jelzik, az írás pedig ezeket a szüneteket kü

lön jelekkel fejezi ki, amelyeket írásjeleknek, vagyszünetjeleknek nevezünk. Jól mondja S i m o n y iZsigmond, hogy az írásjelek használata a mondatok helyesírása, mert velők jelöljük az egyesmondatok értékét és tagozását, továbbá az egy-



13

másra következő mondatok kölcsönös viszonyát.De ebből a helyes meghatározásból egyúttal azis világossá válik, hogy az írásjelek csak nagyjábantüntetik fel az élő beszéd tagozódását. írásjelünkugyanis van összesen 10: pont, kérdőjel, felkiáltó

jel, vessző, pontosvessző, kettőspont, kötőjel, gondolatjel, (ehelyett néha három vagy négy pontotteszünk) zárójel és idézőjel. Mig a zene a leg

különfélébb és legkisebb szinezeteket is jelzi, teháta legfinomabb tagozódást is visszatükrözi, méga legsűrűbb írásjelezés sem képes az élő beszédminden tagolásbeli árnyalatát visszaadni. A «Szep-tember végén» című vers első négy sora így festaz eredeti írásjelekkel:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt,De látod amottan a téli világot?Már hó takará el a bérei tetőt.

Két vessző, egy kérdőjel és egy pont van mind

össze a négy sorban, amely tulajdonképen egynagy összetett mondat, ámde e mondaton belüla helyes, értelmes, világos szóbeli előadás jóvaltöbb szünetet tart, amelyeket az írásban így kellene feltüntetnünk:

Még nyílnak, a völgyben, a kerti virágok;Még zöldéi, a nyárfa, az ablak előtt;De látod, amottan, a téli világot?Már hó takará el, a bérei tetőt.

Az első két sor végét pontosvesszővel voltam kénytelen jelezni, mert fel akartam tüntetni, hogy a

sorok végén nagyobb szünet van, mint a sorokon belül alkalmazott jelek után.Egy híres népdal első két sora így

Amerre én járok még a fák is sírnak,Gyenge ágaikról a levelek hullnak.



14

Pontosabb írásjelzéssel:Amerre én járok, még a fák is — sírnak:Gyenge ágaikról — a levelek — hullnak.

Kisfaludy: Rákosi szántójában az első versszakinterpunkciója a helyes szóbeli előadás alapjánegészen más jellegűvé lesz. Az eredeti interpunkciószerint:

Miről apám nagy búsan szólt,Hogy itt hajdan szebb élet volt,Érzi szívem s felsóhajtok,Amint Rákos terén szántok.

Ha e versszakot az eredeti interpunctió szerint

mondjuk el s minden vesszőnek egyenlő értékettulajdonítunk, vagyis mindegyik után egyformanagy szünetet tartunk, előadásunk sem világos,sem értelmes nem lehet. Az értelmes és világoselmondásnak a következő interpunkció felel meg:

Miről, apám, nagy búsan szólt,Hogy itt hajdan szebb élet volt:Érzi szivem... s felsóhajtok,Amint Rákos terén szántok.

E legutóbbi példából kitetszik, hogy az író nem-csak kevesebb szünetjelet használ, mint amennyi

szünet van a beszédben, hanem, hogy akárhányszora legfontosabb szüneteket sem ijelzi, s ilyenkor azelőadó feladata, hogy az értelem fonalán meg-állapítsa a szüneteket. Növeli a nehézségeket, hogya különböző írók egyéni sajátosságuknál fogvanemcsak különféleképen, tehát sűrűbben vagy rit-

kábban pontoznak, hanem az egyes írásjeleket iskülönfélekép alkalmazzák. Némelyik csak vesszőthasznál ott is, ahol pontosvesszőre, vagy kettős-pontra volna szükség, mások viszont vessző helyettis pontot használnak. Általában tapasztalható, hogy



15

az írók lehetőleg- egyszerűsítik az interpunkcióts jellemző, hogy az a magyar író, akinek az inter-punkciója a leggazdagabb s a beszédnek leginkábbme gfe l e lő : első sorban szónok volt. Az egész magyar irodalomban P á z m á n y Péter interpunkciójaa legtökéletesebb. Persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy az interpunkció nemcsak egyénenként, hanem koronként is változik s régebben

sűrűbb interpunkció volt divatos, mint mai nap-ság. A következő példa Pázmány: Prédikációi-bólvaló, a kiadó tanúsága szerint egyszerűsített inter-punkcióval. I

Tudom, mely nehéz a megrögzött szokásból éscsak-nem természetté vált erkölcsbül kivenni az

embereket; kiváltképpen abban az országban, mely ben az emberek pincze-tokok; és, kiknél az élet:csak ital, nem élet. De, két dolog bátorít, hogyne itíllyem haszontalannak mái munkámat: első;mert, az Isaias mondása-szerént, az Isten igéje,akár-mely sovány földbe híntessék, üressen és haszontalanul vissza nem tér; hanem talál valamelyszegeletet, a hol gyökeret vér és gyümölcsöt teremt.

Látnivaló, hogy Pázmány az összes írásjeleketsűrűn alkalmazza, aminek magyarazáta az, hogymint igazi szónoknak, fülében csengett a beszéds ennek árnyalatait iparkodott a beszédben is

visszatükröztetni. Hogy az egyes írók interpunkció- jában milyen nagy lehet a különbség, azt a következő két példa illusztrálja; egy-egy idézet V a sGerebenből és E ö t v ö s Károlyból:

A falu végére tódult ki a népség, még a húsosfazekat is kijebb húzta sok asszony a tűztől, s bereteszelte a konyhaajtót, aztán ment a többi után,mintha hegedűszóval csalnák ki az embert az ut-czára, pedig az egész lárma nem egyéb, minthogy a falu kisbírója egy lyukadt fenekű dobotütött néha oldalba, s ezzel a rekedt hanggal egycsoportba hívta valamennyit.



1G

Az idézetben a mondatok vesszővel vannak elválasztva egymástól, pontot csak végső esetbentesz Vas Gereben, aki hosszú kacskaringós mondatokat szeretett írni. Homlokegyenest ellenkezőEötvös interpunkciója, aki csupa kurta lélegzetűmondatban fejezi ki magát, mint az alábbi példamutatja: . \

Nosza sáfár hol vagy? A sáfárt Krausz Adolfnakhívják. Egy szempillantás alatt itt legyen tiz lo-vászleg;ény, jó tiz hátaslóval. Úti költség egy itcze bor mindegyiknek. Falatozni lehet a ló hátán is.Tiz órakor feljön a hold. Holdvilágnál induljatok,hajnalra, vagy délre ott legyetek. Holnapután reggelre minden ló ott álljon a Rókus-kórház mögött.Kétszáz lókupecze van Brachfeldnek. Egyik különb mint a másik. Két nap, két éjjel nem fogaludni egyik se. Egyik-másik kupecze igazán távol esik.

Három különböző író, három különböző stílus,három különböző interpunkció. Pázmány szónokol,Vas Gereben elbeszél, Eötvös Károly adomázik.Ezért Eötvös a legegyszerűbb, a legközvetlenebb,a legkönnyebb, Pázmány a legbonyolultabb, alegnehezebb.

Az előadónak az interpunkció szempontjából tehát két megoldandó feladata van. Az első: meg

érteni az író interpunkcióját, illetve azt az egyénisajátosságot, mely az interpunkcióban megnyilatkozik, a második: kiegészíteni a meglevő inter-punkciót mindazokkal a szünetjelekkel, melyeket aszóbeli előadás világossága és érthetősége megkövetel. Mert hiszen, amint láttuk, az írásjelezés

csak nagyon hiányosan és tökéletlenül adja visz-sza az élő beszéd tagozódását. Kezdőknek nagyonajánlatos a megtanulandó költeményeket előszöraz interpunkció szempontjából alaposan áttanulmányozni, azután az illető költeményt az összes szűk-



17

séges szünetek jelzésével lemásolni, e könyvutolsó részében található példák mintájára.

2. L é l e g z é s . A beszédben előforduló szünetek szorosan összefüggnek a lélegzéssel. Mindenkitudja, hogy a hang úgy jön létre, hogy a tüdőbőlkiáramló levegő rezgésbe hozza a hangszalagokat.Mialatt tehát beszélünk, fogyasztjuk a tüdőben levőlevegőkészletet. Az elfogyasztott levegőt, illetve ki

lehelt levegőt csakis belélegzés által pótolhatjuk. Világos tehát, hogy a jki- és belélegzés nagyon fontosa szóbeli előadásra nézve, annyival is inkább,mert még beszédhibák is vannak, melyeket a helyes lélegzetvétel megszüntethet. A lélegzésre nézvekét alapvető elvet állapíthatunk meg, amelyeket

színésznek és előadónak sohasem szabad szem előtttéveszteni. Az első az, hogy a ki- és belélegzésnekmindig nyugodtnak és zajtalannak kell lennie. Tehát nem engedhető meg, hogy a kilélegzés megszakítsa a beszédet, a második, hogy a tüdőbenlevő levegőkészletet sohasem szabad teljesen elfogyasztani. Hacsak annyit lélegzünk ki, amennyifeltétlenül szükséges és a belélegzésnél mélyebblélegzetet veszünk, mint amikor nem beszélünk,akkor sohasem kerülhetünk abba a kellemetlenhelyzetbe, hogy levegő híján elakad a beszéd. A

beszélőnek és énekesnek tehát arra kell törekednie,hogy a kilélegzés minél lassúbb, tehát minél huzamosabb legyen, vagyis triválisan szokták mondani,hogy minél tovább bírja «szusszal». D e 11 aG a r c i a, a híres énektanár úgy próbálta ki azénekesek kilélegzését, hogy az éneklő szája elé

égő gyertyát tartott. A helyesen elosztott kilélegzésmellett ugyanis a gyertya nyugodtan ég és nemlobog. A helyes, természetes, egészséges lélegzésfőfeltétele az, hogy a beszélő az öászes szüneteknélmegálljon s e szüneteket használja fel belélegzésre

Dr. Hevesi S.: Az előadás művészete. 2



18

még akkor is, ha a tüdőből nem fogyott ki alevegő. Ilyen gazdálkodás mellett nem fordulhatelő, hogy az előadó kénytelen megállni ott, aholszünet nincsen, tehát az értelem nem kívánja, csakazért, hogy lélegzetet vehessen, amit a maga helyén (elmulasztott.

Egészséges, normális tüdőnek nagyon elegendő,ha a szünetek alatt megtörténik a belélegzés. Ter

mészetes, hogy a hallgatónak nemcsak hallania,de látni sem szabad a ki- vagy belélegzést. Valamint azt sem szabad éreznie, hogy az előadó csakazért áll meg, hogy lélegzetet vehessen, amit nemis vesz észre, ha az előadó értelmi szüneteket tart.

Kezdőknek rendszerint sok bajuk van a léleg

zéssel, még pedig azért, mert nem tartják mega szüneteket, rendszerint sietnek, nem engednekmaguknak annyi időt, hogy a belélegzés igazánalaposan megtörténhessék, aminek az a következménye, hogy minduntalan elakad a lélegzetük.Innen van az is, hogy a kezdők rendszerint hamar kifáradnak. Fontos a lélegzésre nézve a testtartás is. Mennél egyenesebben ül vagy áll azember, annál jobban vehet lélegzetet. Görbe testtartás mellett a lélegzés tökéletlen, s a beszélőhamar kifárad. A színész, aki különböző embere

ket ábrázol, nem mindig válogathatja meg a testtartását s nem ülhet vagy állhat mindig egyenesen,az előadónak azonban mindig módjában áll, hogyegyenes testtartással is könnyítse a munkáját.

111. A hangsúly.

1. A h a n g s ú l y j e l e n t ő s é g e . Ha megfigyeljük az élő beszédet a szüneteken kívül mégegy sajátosságot veszünk benne észre, hogy t. i.némely szavakon erősebb nyomaték van, mint atöbbin. Ezt a nyomatékot hangsúlynak nevezzük



19

s természetesen nem azt a szóhangsúlyt értjükrajta, mely szerint a magyar nyelvben minden szónak az első szótagja hangsúlyos, hanem azt akülön nyomatékot, mely egy-egy szót szinte kiemel a többi közül, egy szónak szinte alárendelia többit, nagyobb világosság kedvéért. Mindenmondatnak úgyszólván a hangsúly a lelke az élő beszédben, elevenséget és erőt a hangsúly ád a

mondatnak. Ha kissé mélyebben vizsgáljuk a kérdést, észrevesszük, hogy néha a szünet sem egyéb,mint hangsúly. Egy szót egy pauza segítségéveléppen úgy kiemelhetünk a többi közül, minthaerősebben megnyomjuk, tehát vannak pauzák, amelyek voltaképen hangsúlyozások s így még ért

hetőbbé válik, amit az előbbi fejezetben a ki nemtett írásjelekről mondottunk. A «Szeptember végén»című vers első két sorában a «völgyben» és a«kertben» szavakat szünettel hangsúlyoztuk, hogymiért, azt csak később fogjuk megmagyarázhatni.

A hangsúlyozást általában nagyon könnyű éstermészetes dolognak tartják és mindenki azt hiszi magáról, hogy tud hangsúlyozni. Sokan azttartják, hogy felesleges a hangsúly kérdésével külön foglalkozni. Akinek jó magyar füle, magyarnyelvérzéke van, annak nincs szüksége efajta szőr-

szálhasogatásra, viszont, aki nem érzi, hogy hovarakja a hangsúlyt, sohasem fogja megtanulni. Mégaz kellene, hogy a hangsúlyozást szabályokba foglaljuk s esetleg a szabályokat is bemagoltassuk.

Vizsgáljuk meg mindenekelőtt, miben áll az amagyaros nyelvérzék, az a magyaros hangsúlyozás.

Ki máshoz fordulhatnánk felvilágosításért, mint amagyarság egyik nagymesteréhez, A r a n y Jánoshoz, aki a magyar nemzeti versidomról írott értekezésében a következőket mondja: A magyar ritmus alegszorosabban összetartozó részeket egy hang-

2*



20

súlyos góc köré gyűjti, hogy a körmondatos szerkezetnek még árnyéka is eltűnjön. De történika felfordítás gyakran azért is, hogy a hangsúlyoss^ó a sor vagy ütem elejére essék s azt megnyomvaerősebb ritmust adjon.

A hangsúly tehát a lehető legszorosabb összefüggésben áll a szórenddel. Minthogy a magyarszórend meglehetősen szabad, bármely szóval kezd

hetem a mondatot, világos, hogy a leghangsúlyosabb szó mindig a mondat legelejére iparkodik.Ez az általános törvény. Például:

S z é p e n süt le a hold Nagyfalu tornyára,G y e p s z é l e n fehérük Toldi Lőrinc háza.H á t a me g e t t annak nagy gyümölcskert zöldéi,

Mely f e l é r n e holmi alföldi erdővel.K e r t r e nyílik a ház egyik ajtócskája;O t t van Toldinénak a hálószobája;R o z m a r i n g bokor van gyászos ablakában,A k ö r ü l leskődik a fiú magában.Látnivaló, hogy a leghangsúlyosabb szavak na

gyobbrészt a sor elején vannak, ami természetesen nem annyit jelent, hogy a sorokon belülis nincsenek épp oly hangsúlyos szavak. Nézzünkmás példákat:

Fé l , mint az ördög a szenteltvíztől.D u p l á n fog, mint a korcsmáros krétája.

D o b b a 1 megy verebet fogni.A n n a k parancsolj, akinek enni adsz.Ezekben a nyomatékos mondatokban is az a

fogalom, amelyet különösen ki akar tüntetni a példaszó, csakugyan a monda elejére kerül. Ez azúgynevezett magyaros hangsúlyozás lebegett Pau-

1a y Ede szeme előtt, mikor «A színészet elmé-lete» című könyvecskében azt írta, hogy Bánk-báne sorait így kell hangsúlyozni:

Egy t i s zteletreméltó ősz kezébe,N e g y v e n esztendei szolgálatért,



21

S z á r a z kényért nyújtasz, magyar hazám.Vájjon helyes-e ez a hangsúlyozás, mely az

előbbi törvényen alapul? Vizsgáljuk meg e sorokat,melyeket Bánk egy öreg parasztról mond, vájjonaz első sorban csakugyan a tiszteletreméltó-e aleghangsúlyosabb szó? Igaz, hogy a nyelv önkénytelenül rámegy, de egy kis gondolkodás viszonthamar meggyőz arról, hogy a sor legfontosabb

szava az «ősz». Tudniillik az öreg paraszt éppenazért tiszteletreméltó, mert ősz a haja és sorsábanaz a legfelháborítóbb, hogy ősz ember létére bánnak vele oly gáládul. A második sorban megintvan egy hiba. Nemcsak az fontos, hogy n e g y v e nesztendeig szolgált, hanem az is, hogy s z o l g á l t ,hogy d o l g o z o t t a hazáért. Mert ha negyvenesztendeig tunyálkodott volna, a haza nem tartoznék neki semmivel. Az utolsó sort a Paulay-féle hangsúlyozás teljesen kiforgatja az értelmé ből. Ha ugyanis azt emelem ki, hogy s z á r a zkényért, a sor értelme az, hogy száraz kényértnyújt a haza olyannak, aki friss kenyeret érdemel,mert világos: ha azt -emelem ki, hogy száraz,akkor nem a kenyér ellen van kifogásom, hanemcsak a minősége ellen. Katona azonban nem eztakarja mondani. Azon háborodik fel, hogy a pa

raszt csak kenyeret ehetik s még azt is csak szárazon. Ha valaki ez utóbbi magyarázatban kételkednék, nézze meg a szöveget pár sorral feljebb,ahol Bánk ezeket mondja:

Egykor egy öreg parasz tAkadt előmbe — s z á r a z o n é v éA megpenészedett k é n y é r t . — I g a z s hí vS z o l g á j a volt hazánknak.

Ezekből a sorokból világosan kitűnik a költő szándéka, mely szerint az idézett három sor így hangsúlyozandó :



22

Egy tiszteletreméltó ő s z kezébeN e g y v e n e s z t e n d e i s z o l g á l a t é r tS z a r a z k é n y é r t nyújtasz magyar hazám.

A Szózat első versszaka így szól:

Hazádnak rendületlenülLégy híve oh magyar.Bölcsőd az s majdan sírod is,Mely ápol s eltakar.

Az egész versszakban a legfontosabb, ennélfogvaa legnyomatékosabb szó a r e n d ü l e t l e n ü l ,pedig nem áll a sor elején.

A Toldi szerelmének ebben a sorában: «Majdelővevé a színehagyott övet»; az övé t , tehát azutolsó szó a leghangsúlyosabb. Ebben a két sor

ban: 1 \Most az eleséggel megrakott szekérbeSzénaülést töm az öreg Bence térde; —

mindkét sornak a legelső és legutolsó szava alegnyomatékosabb, tehát hibásan, értelmetlenülhangsúlyoznánk, ha e két sort a fent idézett általános törvény szerint akarnók hangsúlyozni.

2. N y o m a t é k o s és n y o m a t é k t a l a nmo n d a t . Az elmondottakból szükségszerűen azkövetkezik, hogy itt voltaképen nem egyféle, hanem kétféle mondatról van szó. Kétféle mondat

ról, melynek szórendje s ennélfogva hangsúlya iskülönböző. Innen van az ellenmondás, amelyet tapasztaltunk, amikor az egyik fajtájú mondat hang-súlyozását akartuk a másikra alkalmazni s ez aza hiba, amelybe Paulay is beleesett, amikor egy

bizonyos fajtájú szórendet és hangsúlyt akart al

kalmazni valamennyi mondatra.A nyelvészek hangsúlyozás tekintetében kétfélemondatot különböztetnek meg, «a nyomatéktalanmondatot, melyet az egyenletesebb hangsúlyozás jellemez és a nyomatékos mondatot, melyben egy





24

K i r e k e s z t ő m o n d a t o k :Csak l e í r t a m. (Nem magam fogalmaztam.)

S e n k i sem ment le.F e l s z ó l í t ó m o n d a t o k :I d e nézz.I d e ne nézz.

K é r d ő m o n d a t o k :M i n d elfogyott?N a g y o n megijedt?N e m ő ment le?A szórend tulajdonképen az író szándéka sze

rint igazodik, tehát attól függ, hogy mit tart azíró fontosabbnak. Gyakran megesik azonban, kü

lönösen versekben, hogy az író a szándékot feláldozza a formának s így a szórend nem igaziképe a hangsúlynak. E tekintetben a szórenddelnéha éppen ügy állunk, mint a kiejtésre nézvea helyesírással, a szünetekre nézve az interpunctió-val: vagyis az előadónak az a feladata, hogy javítson, amikor az írott beszédet meg akarja eleveníteni.

3. A jó h a n g s ú l y o z á s . Kérdés már most,miben áll a jó hangsúlyozás s lehet-e a helyeshangsúlyozás elveit szabályokba foglalni, miutána ritmus és a szórend nem igazít el mindig. Pau-1a y Ede megfogalmazott a könyvében ilyeténhangsúlyozási szabályokat, amelyek közül a jelzőhangsúlyozására vonatkozó elv meglehetősen elterjedt a gyakorlatban s szinte kipusztíthatatlanhibájává lett igen sok magyar előadónak. Paulay

szerint ugyanis a jelzős főnév jelzőjével egy fogalmat alkot s ezért kivétel nélkül mindig a jelzőtkell hangsúlyozni. Például:

Aztán földre hintik a z i z e g ő szalmátS átveszi egy tücsök c s e n d e s birodalmát.



25

Mindakét sorban hibás a hangsúly.Helyes hangsúlyozással így fest a két sor:

Aztán földre hintik a zizegő s z a l m á tS átveszi egy tücsök csendes birodalmát.Lehetetlen szabályba foglalni, hogy jelző és jel

zett szó között melyik a hangsúlyos. Vannak esetek, mikor a jelzőn van a nyomaték, máskor a jelzett szó a hangsúlyos s előfordul az is, hogya hangsúly egyenlően oszlik meg jelző és jelzettszó között.

A jelző csak akkor lehet hangsúlyos, ha a jelzőtés a jelzett szót összetett szónak érezzük, vagyis jelző és jelzett szó igazán egy fogalmat alkotnak.Vannak valóságos összetett szavaink, amelyek ígykeletkeztek, de az ilyen összetett szavak egészenmást jelentenek is, mint hogyha külön írjuk őket.

Példák:Drágakő más, mint drága kő;Vadember más, mint vad ember;

Kiskirály más, mint kis király;Öreganyám más, mint öreg anyám;Istenitudomány más, mint isteni tudomány;Nemesember más, mint nemes ember;Szegénylegény más, mint szegény legény;Férfikar más, mint férfi-kar;Férfiszó más, mint férfi-szó;Vaskar más, mint vas-kar.

Összetett szónak érezzük a jelzőt és a jelzettszót, amikor a fogalom lényegét nem a jelzettszó fejezi ki, hanem a jelző.

Példák:Bosszantja, mint v ö r ö sposztó a bikát. (A

bikát t. i. nem a posztó bosszantja, hanem avörös szín.)Kerülgeti, mint macska a f o r r ó kását. (Tudni

illik nem azért kerülgeti, mert kása, hanem mertforró.)



26

F u t ó embert üti a villám agyon. (Tudniillika futásban van a veszedelem.)

Ellenben a jelzett szót kell hangsúlyoznunk akövetkezőkben:

Nem szül gyáva n y u l a t Nubia párduca.(Tudniillik az a fontos, hogy a párduc nem szülnyulat.)

Bársonyra is cseppenhet egy kis z s í r.

Van egy sajátossága a nyelvnek, melyet a jelzős szavak hangsúlyozásánál sohasem szabad szemelől téveszteni. Ha ugyanis a jelzett szót nemvalóságos, hanem képletes értelemben — meto-nymiák — használjuk, akkor mindig a jelző hangsúlyos. Ugyanez áll a birtokos jelzőre nézve is.

Példák:Ha eldobod egykor az ö z v e g y i fátyol!

(Petőfi)Kenyerem ettől az ö r e g háztól eszem. (Arany)A s z e n v e d é s poharát makacssággal kívánta

fenékig üríteni. (Kemény)Az I s t e n haragja megütött egy hajdút. (Arany)Vannak esetek, amikor a jelző teljesen fölszívja

a hangsúlyt, mert a költő szándéka pusztán festőis a színeket úgyszólván a jelzőkkel rakja fel. Igentaláló példa erre nézve Berzsenyinek egyik legszebb verse: A közelítő tél.

Hervad már ligetünk s díszei hullanak,T a r 1o 11 bokrai közt s á r g a levél z ö r ö g ,Nincs r ó z s á s labirinth s b a l z s a m o s illatokKözt nem lengedez a Zephyr.

Máskor pedig hangsúlytalanok a jelzők s a jelzett szó szívja föl a hangsúlyt:

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,Rá visszasüt a nap, ádáz t u s a napja.Szemközt vele nyájas, szép zöld h e g y o r o m ,Tetején lobogós h a d i k o p j a.



27

Lehet a jelző és a jelzett szó egyformán fontos,amikor is mindakettő egyformán hangsúlyos:

Mi a tűzhely rideg háznak,Mi a fészek kis madárnak,Mi a harmat szomjú gyepre,Mi a balzsam é g ő s e b re,Mi az árnyék forró délben,. . .S mire nincs szó, nincsen képzet:Az vagy nekem, óh költészet

4. A l e g h a n g s ú l y o s a b b sz avak . Az előbbpontból látható, hogy ilyenfajta szabályok a hang-súlyozásra nézve meg nem állapíthatók. Jól hangsúlyozni csakis akkor tudok, ha értem és érzem,mit akart az iró mondani. És itt ismét egy mindennapos furcsaságot tapasztalhatunk. A mikor csendesen olvasunk, csak szemünkkel, rendesen értenivéljük, sőt talán értjük is a szöveget. Mihelyestazonban fenszóval próbáljuk elmondani, tömérdekhelyet rosszul hangsúlyozunk, fölösleges szókatmegnyomunk és fontos szavakat elejtünk. A helyes hangsúlyozáskor tehát az szükséges, hogy aszöveg értelmét öntudatossá tegyük magunkban,hogy szétboncoljuk az egyes mondatokat s azt,a mit ösztönünk súgott, megvizsgáljuk, ellenőrizzük s csak a kritikai munka után hagyjuk jóvá.Az ösztön úgyis nagyon kényelmes, szeret törtcsapáson járni s könnyen enged a megszokott szórend és főképpen a ritmus csábitásának. S haszabályokat nem adhatunk is a hangsúlyozásra, azértelemnek megadhatjuk a módot, hogy önmagátellenőrizze. Valamint a számtani feladatnak van

próbája, amelynek segítségével meggyőződhetünk,hogy jól oldottuk-e meg, föltéve természetesen,hogy tudunk számolni, azonképpen a hang-súlyozásnak is van próbája mindazokra nézve, akik tudnak gondolkodni. Minden mondatban ugyanis



28

van egy szó, mely hangsúlyosabb a többinél, egyszó, melyben úgyszólván összeszűrödik az egészmondat jelentése, úgy, hogy ha a mondatot gra-fikailag akarnók ábrázolni, a leghangsúlyosabb szó jelölné a legmagasabb csúcsot.

A leghangsúlyosabb szót pedig úgy találjuk meg,hogy megpróbáljuk, mely szavakat lehet a mon-datból kihagyni. A kihagyható szók hangsúlytala-nok, a legkevésbé kihagyható szó a leghangsúlyo-

sabb. Például:F e l h ő b e hanyatlott a d r é g e 1irom ,Rá visszasüt a nap, ádáztusa napja,Szemközt vele nyájas, szép zöldhegyorom ,Te t e j é n l o b o g ó s hadikopja.

A leghangsúlyosabb szavak: rom, tusa, hegy-orom, hadikopja; mert ezekben elevenedik megúgyszólván az egész kép. Mind a négy sor leg-hangsúlyosabb szava a r o m, mert ez az egy szófejezi ki a legfontosabb tényt, hogy tudniillik av á r e l e s e t t .

Ebben a két sorbanR o m l á s n a k indult hajdan erős magyar,Nem látod Árpád vére miként f a j u l , —

a R o m 1á snak és a f a j u 1 a legerősebben hang-súlyozandó szavak, mert a költő a haza romlásá-ról és pusztulásáról beszél.

Petőfinek egyik szép verse így kezdődik:K is la k á ll a nagy Duna mentében.Oh mi d r á g a e lakocska nékem,K ö n y b e n úszik két szemem pillájaValahányszor e m l é k s z e m reá ja.



29

Kis lak áll, drága, könyben, emlékszem — ezeka szavak úgyszólván összefoglalják az egész versszak értelmét, úgy, hogy ezekből a szavakbólnagyjában ki lehet találni, mit mondhat a költő.

5. A s z ó l a m o k . A hangsúly a mondatot apróbb értelmi egységekre bontja széjjel, amelyeketa nyelvészek szólamoknak neveznek. Egy-egy mondatban annyi a szólam, ahány hangsúlyos szó van

benne, a szólamok természetesen nyomaték tekintetében nagyon különbözők. A szólam kiejtésbeliegységnek is nevezhető, mert a hangsúlyos szó ahangsúlytalan szavakat annyira fölszívja, hogy azélő beszédben az egyes szólamok akárhányszorúgy tűnnek fel, mintha összetett szavak volnának.

Minthogy minden hangsúlyos szó, vagyis mindenszólam előtt a beszélő önkénytelenül szünetet tart beáll az a sajátos körülmény, hogy a hangsúlyosnévszó névelője az előbbi szólamhoz tartozik, teháta kiejtés a névszót elválasztja névelőjétől. Például:

Hol vannak a hellenek és hol a celták? (Petőfi)A kiejtésben ez a mondat ilyenformát nyer:H o lvannaka hellenek és h o la celták?Kidobtam a súlyt, mindent, mi gyötör. (Kiss J.)A kiejtésben:

/(idobtama súlyt, /mndentmi gyötör.Kiejtésnek és értelemnek tehát fedníök kell egymást. A sűrűbb interpunkció és a hangsúly által azelmondott szövegnek világosabbnak és plasztiku-sabbnak kell lennie az irott szövegnél. Az interpunkció tagoltságot, a hangsúly fényt és árnyékot

ád a szövegnek. Interpunkció és hangsúly, szünet ésnyomaték mind arra szolgál, hogy az iró szándékát kiemelje, hogy a szöveg értelmét megvilágítsa.

6. V e r s é s p r ó z a . Kérdés, hogy az inter-



30

punkció és hangsúlyozás szempontjából különbséget kell-e tennünk verses és prózai szöveg között.E kérdésben két meglehetősen elterjedt nézet állegymással szemben, különösen, ami a verses szövegnek a dobogón való elmondását illeti. Az egyika beszéd természetességét, az előadás élethűségétköveteli, minél fogva azt ajánlja a színésznek és szávaion ak, hogy iparkodjék a verset

minél jobban titkolni. E szerint az előadóminden áron tördelje szét a verseket, szóval csináljon a versből prózát. A másik nézet hívei ab

ból indulnak ki, hogy a verses forma dallamosságaés ritmusa célja a költőnek s a költőt hamisítjameg az, a ki a versből prózát csinál. Mi értelme

volna versben írni, ha az előadásban el kell averset sikkasztani? Mindakét nézet félszeg, egyoldalú s helytelen, mert mind a kettő erőszakosságraneveli az előadót. Akár a dallamosságot erőltet jük az értelem rovására, akár a verseket törjükössze olyankor, amikor az értelem nem kívánja:nagy hibát követünk el. Az egyetlen helyes elv,ha a szövegben egyáltalán nem tekintünk arra,versben, vagy prózában van-e írva. Nagy tévedésugyanis azt hinni, hogy vers és próza homlok-egyenest ellenkeznek egymással. A prózának csak

úgy megvan a maga ritmusa s tudunk prózát,amely sok versnél ritmusosabb. A kérdés ugyanisazon fordul meg, hogyan bánik az író a formával. Ezt azonban nem dönthetjük el már előzetesen, hanem csakis a vers tanulmányozása után.Nagy hiba volna tehát pusztán a szemünk és fü

lünk ítéletére csakis a versforma után indulnunk,mert ebből származik az éneklő, vagy pattogó,de mindig monoton szavalás, mely a színpadonés dobogón egyaránt förtelmes. Először a szöveg értelmével kell tisztába jönnünk, vagyis az



31

interpunkcióval és hang-súllyal s ha ez megtörténtcsakis két eset lehetséges. Vagy fedi a vers ritmusa a szólamok ritmusát, tehát a hangsúlyokösszeesnek a versformával, vagy nem. Ha értelemés versforma fedik egymást, oktalanság volna kitérni a dallamosság elől, csak azért, mert némelyek a verset nem tartják természetesnek. De épily nagy oktalanság volna, ha ott, ahol a költő

maga sem volt szigorú s nem egyeztette össze aformát a tartalommal, az előadó formának és dallamosságnak feláldozni az értelmet. Ha az értelemösszeesik a ritmussal, akkor a vers melódiája kel-lemles a fülre nézve, de az olyan melódia, a melybenértelem nincsen, sőt amely az értelem rovására

iparkodik érvényesülni, csakis fülsértő lehet. Azelőadó tehát a versben ne keresse a melódiát, dene is térjen ki előle. A melódia,; a vers igazi zenéje megszólal, mihelyt az értelem és az érzésmegsuhintja bűvös pálcáját. K i s s József «Egysír» cimü költeményének első versszaka gyönyörűpéldája az olyan verselésnek, a hol értelem, ritmus és rím tökéletes harmóniában csendül össze.

Valahol messze,Valahol rége.n, Megástak egy sirt Temető-szélen <F á ja ^/süppedt,Hant\a ^horpadt,K i nyugszik ottan,Azt én tudom csak —En tudom csak.

Ha azonban a költő szabadon bánik a vers

sel, az előadónak ismét csak a költő szavára szabadhallgatnia. P e t ő f i «Homér és Osszián» című költeményében a következő sorok vannak:

Eljönnek az évekSzázadjai s ezredei; letipornak



32

Mindent könyörületlenül; oh deTi szentek vagytok előttök:Mindenre a sárga halált lehelik,Csak ősz fejetek koronája marad zöld.A kiejtés szerint e sorok ilyen formát nyernének:

Eljönnek az évek századjai s ezredei;Letipornak mindent könyöretlenül;Oh de ti szentek vagytok előttök stb.

Csakis az értelem, tehát a hangsúly igazíthatel a ritmus dolgában is. A versek pattogtassarendszerint arra vall, hogy az előadó nem hatolt be a szöveg értelmébe. A verses formáknak nemegyszer olyan erős az igézete, hogy színészeknekés szavalóknak eszükbe sem jut az értelmet boncolgatni. Ezért már a 18-ik században akadt egykiváló francia színész (La Noue), aki a versesszöveget prózában Íratta le növendékeivel, a kikaztán kénytelenek voltak értelem szerint tanulni.Hogy azután az értelem mellett a vers muzsikája mennyire érvényesül, ez már úgyis a költőn,illetve a szövegen múlik.

7. A m ű v é s z i m e g é r t é s . Eddigelé csupán arról volt szó, hogy az előadó feladata megérteni és megértetni az előadandó szöveget. Amegértetés feltételei a tiszta kiejtés, a helyes in-

terpunkció és jó hangsúlyozás. Kérdés, hogy ateljes megértéshez és megértetéshez elegendő-e mindez? Helyes interpunkció és jó hangsúlyozás kétségtelenül arra vall, hogy az előadó érti, amitmond, de ezt még nem lehet művészi megértésnek mondani. A művészi megértés annyit jelent,

hogy az előadó az illető szöveg minden egyesrészletét, sorát vagy mondatát bele tudja helyezniaz egészbe, vagyis minden egyes összefüggését világosan látja, tehát nemcsak minden mondatot, hanem minden mondat viszonyát a másikhoz is meg-



értette. Egy szöveg e fajta megértése nem egyszercsak úgy lehetséges, ha az előadó azokat a vonatko-zásokat

is ismeri, melyek a költő és költemény kö-zött vannak. Minthogy az előadó a költő helyett álla dobogón, meg kell értenie az egyéniséget is,amely az előadandó költeményben megnyilatkozik.

Mennél finomabb hangsúlyokat talál az előadóegy költeményben, annál finomabb az értelmezése.Tehát a hangsúlyok keresése, a hangsúly tanulmá-nyozása elvezethet bennünket a mélyebb megér-téshez. Hasonlítsunk össze két költeményt a hang-súly szempontjából, miután az összes lehetségeshangsúlyokat megjelöltük:

Romlásnak indult h a jdan e r ő s m a g y a rNem látod Ár p á d vére m iként fa\u \?Nem lá tod a boszús egeknekŐ s t órait nyomorult /szádon.Első látásra észre vehető, hogy e versszakban

majdnem minden szó hangsúlyos s a leghang-súlyosabb szavakon nagyon erős a nyomaték. Aversszak hangsúlyozási képe arra vall, hogy aszóbeli előadás tömör, lüktető, nyugtalan, erőteljeslehet csupán s egy kis meggondolással könnyenrájutunk, hogy a költő szándékát csakis az e fajtaelőadás tudja kifejezni. Az egyes mondatok mér-legelése rávezet a hangsúlyra, az összes bejegyzetthangsúlyok pedig megértetik velünk a bekezdőversszak karakterét, egész mivoltát, úgy, hogy mostmár azt is tudjuk, hogyan kell elmondani. Ezt amegértésünket aztán könnyen kibővíthetjük azzal,

hogy minő viszonyok között s milyen lelkiálla-potban irta meg Berzsenyi e hatalmas költeményt.K i s s József: Nápolyi emlék című költeményé-

nek első versszaka így fest a bejegyzett hang-súlyokkal :

Dr. Heves i S . : Az e lőadás művésze te . 3



34

L e áldozóban volt a nap. E n y észveFoszlott a köd a nyugvó t e n geren;S a fátyolát lebbentő messzeségbeÁ h i tattal merült t e kintetem.

Látnivaló, hogy ebben a versben egyrészt kevesebb a hangsúly, másrészt a hangsúlyok közöttnincsen nyomatékbeli különbség, a mi egyenesenarra utal, hogy a versszak nyugodt, csöndes és

egyenletes. Mennél kevesebb hangsúly van egyversszakban, annál egyenletesebb és nyugodtabbaz előadás, míg a sok hangsúly lüktetővé és rit-mikusabbá teszi a beszédet, a mely annál nyugtalanabb is, mennél nagyobb különbség van azegyes hangsúlyos szavak nyomatékossága között.

8. A t e m p ó.A Berzsenyi és Kiss József-féle versszak szó

beli előadásában még egy különbség tapasztalható,amely a művészi előadás egyik legfontosabb kérdését tárja fel. Könnyű belátni, hogy a «Romlásnakindult» előadása sokkal elevenebb, gyorsabb, minta «Nápolyi emlék» első versszakáé.

Tehát nagy a különbség a két vers tempójaközött. A tempó tehát az elmondott szöveg meny-nyiségének és az arra szükséges időmennyiségnek

a viszonya. Mennél több szöveget mondunk elegy bizonyos idő alatt, annál gyorsabb az előadás tempója. Mindenki tudja, hogy a zenedarabokelőadásában mily fontos szerepe van a tempónak, amelyet a zeneszerzők ki is szoktak tenniaz illető zenedarab elé. Mindenki emlékezhetik az

ilyen megjelölésekre: lassan, élénken, frissen, gyorsan stb., vagy a még ma is inkább használatosolasz kifejezésekre: adagio, allegro, andante, presto,prestissimo, amelyek mind a tempó meghatározására vonatkoznak. A költemények tempóját nem



35

szokták ilyenformán meghatározni, ámbár a tempóitt is majdnem olyan fontos, mint a zenei előadás ban. Ha például valaki a «S z ó z a t o t» a «F ü-1e m i 1 e» tempójában adja elő és megfordítva a«Füleinilét» a «Szózat» tempójában, mindkét költeményt kiforgatja karakteréből, sőt részben az értelméből is, pusztán a rosszul alkalmazott tempóval. A helytelen tempó ugyanazt árulja el, mint a

hibás hangsúly és a rossz interpunkció, hogy t.i. az előadó nem érti, a mit előad.A tempó kitalálását szerfölött megkönnyítené, ha

a költők a tempót minden esetben kifejeznék avers formájával, vagyis ha mindig a tempónak megfelelő ritmusokat alkalmaznának. Van Petőfinek egy

különben is csudaszép költeménye, amely tempónak és formának tökéletes harmóniáját mutatja,nevezetesen az «Egy gondolat bánt engemet».Csak meg kell érteni a formát s már tisztábanvagyunk a tempóval. A tempó megváltozását aversforma változása mutatja. A lassúbb, súlyosabb,méltóságosabb jambusokat hirtelen felváltják lüktető, robogó, dübörgő anapestusok, amelyek az előadás tempójába is beviszik a költő fantáziájánakegész lázasságát. Amikor az anapestusok helyébeismét visszatérnek a nehéz jambusok, a tempóismét meglassudik. Az úgynevezett szabadverselésmegengedheti magának ezt a folytonos változást,a tempóhoz való folytonos alkalmazkodást silyenkor a tempó változásai szinte szemmel láthatóak. Mikor azonban a poétát köti a sz'goruversszakos forma, akkor a legkülönbözőbb tempó

ugyanabban a versformában jelenik meg és ígymár nehezebben határozható meg. Például Arany János az egész Toldit alexandrinusokban írta meg,vagyis olyan versformában, melyet bizonyos nyugodtság és szélesség jellemez. Mindazonáltal e vers-

3*



36

formán belül a legkülönbözőbb tempók válnak szükségessé. A 6-ik ének így kezdődik:

Szépen süt le a hold Nagyfalu tornyáraGyepszélen fejérlik Toldi Lőrincz háza;Háta megett annak nagy gyümölcskert zöldéi,Mely fölérne holmi alföldi erdővel.Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája;Ott van Toldinénak a hálószobája;Rozmarin bokor van gyászos ablakában:

A körül leskődik a fiú magában.A versszak tempója nyugodt, szinte lassú s ugyan

ennek az éneknek utolsóelőtti versszakában lüktetőszaggatott, gyors tempó válik szükségessé.

S mint mikor egy fészek lódarázs fellázad,

Olybá képzelhetni most az egész házat:Bukdosnak egymásba a széles tornáczon,Futkosnak szanaszét gyalog vagy lóháton.Merre? vagy hová fut? azt egyik sem tudja;A bolondok útját jobbra-balra futja;Végre György úr őket összeszidva rútul,Megy elül s a többi mind utána zúdul.

Az első versszakban ugyanis a költő az énekbenelőforduló események színhelyét írja le, a bekövetkezendő eseményekre csak a versszak utolsósora készít bennünket elő; az utolsó előtti versszakban tetőződnek be az énekben foglalt események, amikor György úr egész sáskahadávalűzőbe veszi Miklóst. Az első versszak majdnemcsupa leírás, az utolsó versszak csupa akció, mégpedig nagyon élénk, nagyon zajos akció, amelyetkellő gyors tempó nélkül nem lehet megérzékeltetni.

A föntebb fejtegetett két példából kitűnik azis, amiről eddig még nem beszéltünk, hogy t. i.egyazon költemény keretén belül is többféle lehet a tempó, tehát míg egyrészt minden költeménynek megvan a maga sajátos tempója, e tempón



37

belül tömérdek változás lehetséges, épen úgy, minta zenedarabokban, ahol a tempó lassudását, vagygyorsulását, élénkülését, vagy elbágyadását külön- böző utasításokkal jelzik. Egyfelől tehát ki kelltalálni a költemény általános tempóját, másfelőlpedig e tempó összes változásait. Ez a kérdéskülönösen bonyolult az olyan elbeszélő költemé-nyekben, ahol sok a párbeszéd, s ennélfogva kü-

lönböző embereket kell megszólaltatni, mert tudni-való dolog, hogy a beszéd tempója jellemzi azembereket is s nemcsak a különböző érzéseknek,hanem a különböző karaktereknek is meg vana saját külön tempójuk. Látnivaló tehát, hogy atempónak milyen fontossága van a művészi elő-

adásra nézve.9. T e m p ó v á l t o z á s o k és t a g o l á s .Ha jól megfigyeljük azokat a helyeket, ahol

egy költemény tempójában változás áll be, majd-nem mindig arra az eredményre jutunk, hogy atempó változása voltaképen egy hangulat vagy ak-ció befejezésével és egy uj hangulat vagy akciókezdődésével esik egybe. Amit tehát a szóbeli elő-adásban tempóváltozásnak nevezünk nem egyéb,mint egy költemény szerkezeti tagolódása. A leg-kisebb költemény is apróbb szerkezeti egységekre

oszlik, melyek szervesen kapcsolódnak egymásba,de amelyek csak akkor válnak az előadásban iga-zán elevenné, ha megkapják a maguk hangsúlyát.

Hogyan hangsúlyozhatjuk az ilyen kisebb egysé-geket? Vagy szünetekkel vagy nyomatékkal. Van-nak tehát szerkezeti szünetek és van szerkezeti hang-

súly.Mi a szerkezeti szünet? Aféle nagyobb pauza,amelyet a közönséges interpunkció nem jelezhet,s amely néha nem egy mondatvégi pont vagy szünet- jel értékének felel meg, hanem néha öt vagy hat



38

ponttal is fölér. A költők néha sok szünetjellel,két versszak közé szúrt egyes, vagy hármas csillaggal sőt számozással jelölik meg azt, hogy aköltemény nagyobb részekre oszlik, amelyet az előadásban szokatlanul hosszú szünetekkel lehet csakérzékeltetni. Megesik azonban az is, hogy ezt aszerkezeti tagolódást a költő csakis közönséges in-terpunkcióval jelzi, nem tesz tehát úgynevezett

szerkezeti írásjelet. Ilyenkor az előadónak kell ahiányzó interpunkciót elvégezni csakúgy, mint amondatok interpunkciójánál láttuk. Van B e r z s en y i n e k egy nagyon ismert költeménye, a k özelítő tél», amely egész lírai irodalmunknak egyiklegszebb darabja. A költemény hat versszakból áll

s jóllehet maga a költő semminő interpunkcióvalnem jelzi, két külön részre tagolódik. Az első háromversszak gyönyörű leírása a késő őszi kipusztult,kihalt vidéknek. Az utolsó három versszak tisztalíra, úgyszólván mély lelki visszhangja a vidék nagyszomorúságának. A költemény megértéséhez ésmegértetéséhez okvetlenül szükséges, hogy ezt aszerkezeti sajátosságot szem előtt tartsuk. A harmadik versszak után szerkezeti szünet áll be, amelyután megváltozik a hang, megváltozik a tempó, avidék szomorúsága beköltözött a poéta szivébe,

nyugtalan, fájó, bánatos érzésekben nyilatkozik meg.Hasonló szerkezeti tagoltságot mutat «A magya-rokhoz» címzett óda, amelynek utolsó két versszaka az első tizenkét versszak hatalmas akcentusaival szemben szomorú, elegikus, nyomott hangot üt meg. Az első 12 versszak erőszakos lázon

gás, az utolsó két versszak egy fájdalmas sóhaj,melyből kiérzik a költő teljes reménytelensége.Mji a szerkezeti hangsúly? A szerkezeti hangsúl

lyal egy-egy részt akarunk kiemelni s ez a kiemelés a tempóváltozás segítségével történik meg.



39

Tehát a tempóváltozás nem egyéb, mint egy-egy fontosabb rész nyomatékossága. Szerkezeti

hangsúly és szerkezeti szünet rendesen együtt járnak, t. i. rendszerint egy nagy szünet után a tempóis megváltozik és így szerkezeti szünetnek és szerkezeti hangsúlynak egyaránt az a célja, hogy aköltemény tagolódását, tehát egész fölépítését, aszóbeli előadásban érzékelhetővé tegye. K i s s Jó

zsef «Nápolyi emlékéiben, amely változó hangulataival, gazdagságával a legnehezebb feladat elé állítja az előadót, az első négy versszak után beállegy szünet, amelyet a poéta maga is jelez. Azötödik versszakban egy leírás kezdődik, a tempómegélénkül s pár versszakkal utóbb ismét visszátéraz eredeti lírikus hangulatba és tempóba. (A versteljes analyzisét lásd 2. rész 73-ik lap.)

A szerkezeti szünetek vagy szerkezeti hangsúlyellen talán még többet vétenek pódiumainkon, minta közönséges interpunkció és közönséges hangsúly ellen. Már pedig tiszta és világos tagolás,kellőképpen beosztott tempók nélkül az előadássem eléggé eleven, sem eléggé értelmes nem lehet. Hiába hangsúlyozzuk jól az egyes mondatokat,ha mindig csak egyforma szünetet tartunk, akkora fontosabb dolog csak olyan nyomatékot kap,

mint a kevésbbé fontos, ami pedig nagy hiba. Viszont a tempóváltozások elejtése monotonná, ennélfogva fárasztóvá sőt egyenesen unalmassá teheti azt a szöveget is, mely jó előadásban élénkés hatásos volna.

«=c p



MÁSODIK RÉSZ.

A művészi előadás.

1. A m e g e 1e v e n i t é s m ű v é s z e t e .Mindaz, amit az előbbi fejezetekben tiszta ki-

ejtésről, írásjelekről, hangsúlyról, tempóról és tago-lásról mondottunk, elengedhetetlen kelléke mindenművészi előadásnak, de még nem maga a művé-szi előadás. Elengedhetlenül szükséges, de ko-rántsem elegendő ugyanis, hogy az előadó értses a hallgatóval is megértesse a költői művet, de aművészi előadás jóval több ennél. Szépen, jól,értelmesen elmondani egy költeményt nagyon di-cséretes dolog, s ha tekintetbe vesszük, hogy alegtöbb előadó még a megértésig, tehát a meg-

értetés :g sem tud eljutni, az értelmes elmondást isnagyon meg kell becsülnük, annyival is inkább,mert erre majdnem mindenkit nevelni lehet. Azelső részben kifejtett elvek alapján mindenki ne-velheti magát a megértésre, mert mindaz, amithangsúlyról, szünetről, tempóról mondottunk, szer-

fölött alkalmas mód arra, hogy egy költeményenkénytelenek legyünk gondolkodni.A művészi előadás azonban nemcsak m e g é r -

t e t é s , hanem m e g e 1e v e n í t é s is. Az előadó aköltő helyett á l előttünk s az a föladata, hogy az



41

írott szóba életet öntsön. Amint a színielőadásbantestet ölt az írott dráma, úgy kell a költeménynek is megtestesülnie a szóbeli előadásban. A művészi előadás tehát hatványozza a jó költeményhatását s egyúttal próbája is minden költői műnek.

Valamikor, különösen a könyvnyomtatás idejeelőtt, a költő rendesen előadója is volt önmagának s a költői művek élő szó útján terjedtek el.

A könyvnyomtatás feltalálása után a költő mind jobban eltávolodott az élőszótól, a versek olvasásútján terjedtek el s el is tompult a szóbeli előadásiránt való fogékonyság olyannyira, hogy a legújabb'időkben már közhellyé vált az a mondás, hogya költők rosszul adják elő saját műveiket. Azolyan írók, mint D i c k e n s v a g y A n d e r s e n ,akik egyúttal felolvasó művészek is voltak, a 19.században már a ritkaságok közé tartoztak s csaka 20-ik század kezd ismét gyönyörűséget találniverses és prózai darabok szóbeli előadásában. Mamár a köbök ismét kezdenek mint előadók szerepelni s a szóbeli előadás intim művészete ismétvirágzásnak kezd indulni.

2. A k ö l t e m é n y e k b e á l l í t á s a . Hogyankell verses vagy prózai darabokat előadni? Napnap mellett láthatunk dilettáns és úgynevezett hi

vatásos szavalókat, akik egy nagy teremben fölmennek a dobogóra s nagy hangon, széles mozdulatokkal interpretálnak egy finom, gyöngéd, líraikölteményt. Ki ne hallotta volna már Petőfinek«Szeptember végén» című költeményét, ezt a csupasóhajból, csupa sejtelemből összeszőtt kis remek

művet, ezt a fájdalmas, reszkető és mégis férfiaszokogást, melynek utolsó akkordjai úgy halnak el,mint édes-bús gordonka hangok? És ezt a köpteményt annyi más rokonverssel egyetemben kikiabálják, vagy éneklő hangon nyöszörgik bele a



42

közönségbe. Azzal sem gondolnak, hogy az efajtalírai költemény nem tűri meg egy nagy teremméreteit, hogy nem lehet állva elmondani. Mindenkimosolyogna, ha valaki a «Talpra magyar»-t ülveakarná előadni, ami csakugyan képtelen és nevetséges, de semmivel sem képtelenebb, mint ha a«Nápolyi etnlék»-hez, vagy a «Falu végén kurtakorcsma» című vershez kiállunk a dobogóra.

3. Az e l ő a d á s e s z k ö z e i . A szavaiénak aköltemény megelevenitéséhez egyetlen eszköz állrendelkezésére és ez a hang. Ebben különbözika színésztől, aki a megelevenítés művészetéhez egészfizikumát felhasználja. A színész ugyanis mindiga szerep helyett áll, a szavaló a költő helyett. Aszínész ábrázol, a szavaló előad. Természetes, hogye két művészet között néha ép oly kevéssé lehetéles határvonalat huzni, mint a drámai és líraiköltészet között. Petőfi «őrült»-je valóságos monológ s így nem lehet hibáztatni azt az előadót,aki mint drámai monológot színészi módra adjaelő. Újabb időben egész monológ-irodalom keletkezett, amely voltaképen az előadó számára produkál színészi feladatokat. Az ilyen monológokelőadásában a dobogó voltaképen színpaddá változik s az előadóból színész lesz. Viszont manapságakadnak olyan előadók is, akik a dobogóra viszikazt, ami színpadra való s drámai jeleneteket, sőtegész drámákat adnak elő a felolvasó asztal mellettés kétségtelen, hogy ennek is megvan a jogosultsága, mihelyt az illető előadó olyan művésztehetség, aki a hallgatóságát le tudja bilincselni.

Mindamellett általánosságban ragaszkodnunk kellahhoz az elvhez, amelyet a hosszú tapasztalat igazol, hogy t. i. a dobogónak s a színpadnak aművészete két teljesen különböző dolog. Mindenkitisztában van azzal, hogy daléneklés s operaéneklés



43

között igen nagy a különbség; akárhány kitűnődalénekesnő kudarcot vallott a színpadon s jelesoperaénekesnők akárhányszor nem tudnak egy daltművészileg előadni. Pedig énekelni mindakettőnekkell tudni, valamint színészre és előadóra nézveegyaránt fontos, hogy kifogástalanul tudjon be-szélni.

4. M i m i k a és a k c i ó . Azt mondottam, hogy

az előadó hangjával eleveníti meg a költő szavait.Mimika és gesztus itt alig jöhetnek tekintetbe.Lássuk először a gesztikulációt vagyis taglejtést.Ha valaki asztalhoz ül és felolvassa a költői művet,akkor a taglejtés úgyszólván magától elesik. Aza kérdés, hogy mely dolgokat kell felolvasni, vagyis

ülve elmondani. Megjegyzendő, hogy a felolvasáskorántsem jelenti azt, hogy az előadónak nemkell megtanulnia a szöveget. Mindenki tudhatjasaját tapasztalásából, hogy jól előadni csakis aztlehet, amit az ember annyira megtanult, hogy azvalósággal a vérévé vált. Előadandó szöveget úgykell tudni, hogy a szövegre már gondolnunk sekelljen, mert különben könnyen botlunk, ami alegrútabb hibák közül való. A felolvasónak is töké-letesen el kell sajátítania a szöveget, a kezébentartott könyvnek ugyanaz a rendeltetése, mint szín-

padon a súgónak. Arra való, hogy baj esetén —néha ugyanis az előadónak is hirtelen megáll azesze — kisegítse. Akinek minduntalan szövegrevan szüksége, az sohasem kelthet előadásával za-vartalan művészi hatást. Az a zongoravirtuóz, akifolyton a kottát nézi, az a karmester, aki mind-

untalan a partitúrába pillant, az a színész, aki foly-ton a súgóra figyel s az a felolvasó, aki folyton akönyvbe néz: nem lehet soha művész.

A dobogón tulajdonképen háromféle beállításlehetséges. Vagy asztalhoz ülni, vagy székbe ülni,



44

de asztal nélkül, vagy állani. Az a kérdés, hogymikor, melyik beállítás a leghelyesebb? Asztalhozakkor ülünk, amikor előadásunknak teljesen felolvasásszerű jellege van. így adunk elő például egyhosszabb elbeszélést vagy mesét vagy drámai jeleneteket. Ha félre toljuk az asztalt s csak a székettartjuk meg, akár van könyv a kezünkben, akárnincs, ez a beállitás a legalkalmasabb apróbb köl

tői művek előadásához, föltéve, hogy azok nemmonológszerűek s nem alkalmi vagy hazafias költemények, amelyekhez a sokkal ünnepélyesebb és jelentősebb «kiállás» szükséges. Felolvasó asztalmellett adjuk elő a «Toldi»-t, székben ülve a«Nápolyi emlék»-et és állva a «Szózat»-ot vagya «Talpra magyar»-t. A melodramatikus költeményeket azonban, vagyis az olyan költeményeket, amelyeket zenekiséret mellett adunk elő, állva mond juk el, tekintet nélkül a költemény jellegére. Vagyisitt ugyanaz az elv érvényesül, mint a daléneklésben.Tudniillik, ha az előadó és a kisérő is ülnének, a jelenet színpadiassá, maga a dobogó színpadsze-rüvé válnék. Azt, hogy dobogón vagyunk s hogyaz egyik előad, a másik pedig kísér, csakis akülönböző állás fejezi ki, ezért kell zenés előadás ban az előadónak állnia. A mozdulatokat illetőleg

világos, hogy legkevesebbet a felolvasó mozoghat,legtöbbet pedig az olyan előadó, aki állva mondjael a szöveget. Ámde még ez utóbbinak is a lehetőlegkevesebbet szabad mozognia. Minthogy az előadó nem ábrázol, mint a színész, tehát már adolog természeténél fogva sem csinálhatja meg

mindazokat a mozdulatokat, amelyek az ábrázolás ban együtt járnak a beszéddel: világos, hogy azelőadó nem is keresheti a hatás eszközeit a mozdulatokban s ezekről, mint a színész eszközeiről,neki le kell mondania. Különben is azok a moz-



45

dulatok, amelyek a dobogón úgyszólván tradícióválettek, közelebbről megvizsgálva ép oly értelmet

lenek, mint nevetségesek, mert gyakran még színészi mozdulatoknak sem nevezhetők. Vagyis nemegyéni mozdulatok, hanem bizonyos korcs, festőihajlamból származtak. Például Gyulai Pál «Pókainé»című mindenütt szavalt költeményének eiső sorát:«Emelkedik a nap már a hegyek fölé» minden sza

való egy nagy mozdulattal kiséri, amennyibena karjával a szívétől elindulva, hatalmas ívet irle, mintha csak ezzel akarná híven jelezni a napfölkeltét, ami amellett, hogy ostoba törekvés, tel jesen haszontalan is, mert a költő oly világosanés határozottan fejezi ki a maga mondanivalóját,hogy azt semmiféle mozdulat sem erősítheti vagyélénkítheti. Majdnem ily kínosak a pódiumon azoka színészies mozdulatok is, amikor az előadó aszerelmet úgy akarja kifejezni, hogy tenyerét a szívére nyomja, vagy amikor Istenhez akar fohászkodni, két kezét a feje fölött összekulcsolja ésszemeit felfelé veti. Az előadó csak egy fajtájúmozdulatot használhat, amelyet röviden szuggerálómozdulatnak lehetne nevezni a ennek a mozdulatnakmár a nevében és a természetében bennefoglal-tatik az, hogy csak ritkán alkalmazható. Szuggeráló

mozdulatnak pedig az olyan mozdulatot nevezem,amelylyel az előadó a szövegnek egy-egy helyétúgyszólván erősebben hangsúlyozza, bizonyos hangulatokat jelez, amelyekbe beleakarja vinni a hallgatót. Ezek rendszerint kurta fej- vagy karmozdulatok, melyek rendszerint bizonyos helyzet és han

gulatváltozásokkal járnak együtt, nem reálisztikusszínészi mozdulatok, nem is illusztrálnak, nem isfestenek, hanem csak támogatói bizonyos erősebbhullámzásnak, amely végbemegy az előadó lelké ben, aki a költő helyett áll a dobogón. Az ilyen



46

gesztusok tehát bizonyos erős lelkimozzanatok kísérői olyankor, amikor az előadó azt érzi, hogya hangjával nem mondott eleget.

Amit a gesztusokról mondottam, alkalmazhatóa mimikára is. Az előadó nem mimikus, és adobogón egyenesen elviselhetetlen volna, ha azelőadó egy ballada minden mozzanatát és árnyalatát mimikailag is ki akarná fejezni. A színész

művészetének a mimika éppen olyan jelentős része, mint a beszéd, s az igazi drámák úgy iskészülnek, hogy színpadon csakis a tökéletes mimika segítségével válnak elevenné; a költeményekszövege azonban nem kíván, sőt nem is tűr megilyen kiegészítést. Ha azok az érzések és indula

tok, amelyeket az előadó hangjával kifejez, önkénytelenül kiülnek az arcára is, ez csak helyes és dicsérni való, s az ilyen mimika ellen semminő kifogást sem emelhetünk. A tapasztalat ellenben aztmondja, hogy a legtöbb előadó éppen azért, mertnem tud különbséget tenni színjátszás és szavalásközött, mimikailag is ki akar mindent fejezni saz ilyen erőlködésnek rendesen grimász az eredménye. A homlokráncolástól, szemkidüllesztéstől,szempilla-rángatástól, ajkbiggyeszíéstől óvakodnikell, nemkülönben mindennémü erőltetett mimiká-

zástól, amely csak kellemetlen hatást tesz és nemfejez ki semmit.5. A ha ng . Az előadó művésznek egyet

len igazi eszköze a költő interpretálására: a hang-Az i előadónak mindent a hangjával kell kifejezni. Beszélnek általában úgynevezett szép

és jó hangokról, csúnya és rossz hangokról, érc és fahangokról, sőt mi több, Lé-gouvé arany, ezüst, érc és bársony hangot különböztet meg. Az emberi hangnak valóban annyiféle jellege lehet, hogy az ilyen megkülönbözteté-



47

seket és felosztásokat a végtelenségig lehetne folytatni. Annyi bizonyos, hogy azok a hangok, amelyeknek megadatott az érzéki szépség, kellemesenhatnak a fülre s már kezdettől fogva bizonyosérzelmi tartalmat fejeznek ki. Az ilyen hangok rögtön megfogják a hallgatót és volt és van igensok színész, akinek soha egyéb hivatottsága nemvolt a színi pályára, mint a csengő, szép hangja.

A szép hang természeti adomány, jó ajánló levél,de még korántsem elegendő a művészi előadáshoz.Kell, hogy modulációkra is alkalmas legyen, vagyisminden érzést sajátosan tudjon visszaadni. Azolyan hang, amely csak cseng-bong, dörög vagysuttog, de az érzésmodulációkat nem veszi fel ma

gába, öncél és nem eszköz, tehát az előadás művészetére nézve meglehetősen meddő. Viszont ahangmoduláció képessége összefügg magával a léleknek az érzékenységével és fogékonyságával. Havalaki át tudja érezni azt, amit mondania kell,akkor ez az érzés a hangjában is jelentkezni fog,

bármily fogyatékosán is, vagy halványan és hogyhaa hangjában van hiba, akkor arra kell törekednie,hogy a hangot, mint művészetének eszközét meg javítsa. Hogy ez legtöbb esetben lehetséges, amúltban és a jelenben is tömérdek nagy művész

bizonyítja, akik gyenge vagy rossz hanggal is kiváló dolgokat produkáltak. (Lásd erről bővebben«A színjátszás művészete» című munka 60 ik lap.)

Hogy keletkezik a hang?Már a lélegzésről szóló pontban említettük, hogy

lélegzés nélkül nincs hang, tehát a lélegzés mint

egy előföltétele a hangnak. Az a műszer, amely-lyel az ember a hangot létrehozza a legegyszerűbbés egyúttal a legtökéletesebb hangszer, amelyetleginkább bizonyos fúvó hangszerekhez lehetne hasonlítani, mint például a klarinéthez. Ezeknél a





49

gyarázata következő: Mélyebb hangok vételénélnagy levegőnyomás mellett a hangszálak feszültsége csekély, a hangrés meglehetősen keskeny.Ha ilyenkor kezünket a mellkasra tesszük, érezzük a mellkas rezdülését is. Ezért nevezik ezta hangot mellhangnak. Magasabb hangnál előszöris a hangszálak erősebben megfeszülnek, csak egyrészük rezeg, tehát rövidebbek is lettek. Valamint-

hogy a hegedűn is a magasabb hangot ügy éremel, hogy a húrt megrövidítem. Ha az igy megrövidült hangszálakat még jobban megfeszítem, azaz érzésem támad, mint hogyha a hang fejből

jönne s ezért nevezik ezt a hangot fejhangnak.Ha megfigyeljük a közönséges beszédet, azt

tapasztaljuk, hogy az emberek rendesen középhangon beszélnek, tehát sem nem mélyen, semnem magasan. A hang középfekvése az előadásranézve is a legfontosabb, mert ez a hang a legtermészetesebb, előadóra és hallgatóra nézve alegkevésbbé fárasztó, és ment minden erőlködéstől.

E természetes középhangnak ellentéte a túlságosan mély, úgynevezett pincehang vagy az erőltetett fejhang. A hangot azonban rendszerint elrontják az iskolában, mint azt dr. Gutzmann, berlini egyetemi tanár «Hangképzés és hangápolás»

című munkájában nagyon meggyőzően kifejti.Gutzmann ugyanis azt találja, hogy az iskolábanmár a tanító is túlhangosan s ezzel kapcsolat ban túlmagas hangon szokott beszélni. Ez a rosszszokás, mely nem csak a tanítókat jellemzi, abbóla balhiedelemből ered, hogy akkor beszélünk ért

hetően, hogyha hangosan beszélünk, holott mintmár az első részben is említettük, csak a tisztán kiejtett tagolt beszéd érthető. Már most a legtöbb tanító úgy iparkodik érthetővé válni, hogykiabál, tehát túlmagas hangon beszél. Ennek az

Dr. Heves i S . : Az e lőad ás m űvés ze te . 4



50

a következménye, hogy a belélegzés nem lehettöbbé zajtalan s a hang is keménnyé és érdesséválik. Az ilyen tanító természetesen növendékétis rákapatja ezekre a hibákra s a hangos beszédcímén megkívánja tőle, hogy kiabáló, sőt ordítóhangon feleljen. A színésznövendékeket is azzalszokták rémítgetni, hogy a nagy termek nagyhangot követelnek s ahelyett, hogy érthető és ta

golt beszédre nevelnék őket, folyton emeltetik ahangúkat, ami két okból is káros. Először is a túl-hangos beszéd sohasem lehet értelmes, mert akiabálásban a magánhangzók elnyomják, sőt elfedik a mássalhangzókat, másodszor az ilyen beszéd sohasem lehet természetes és közvetlen. Setúlhalkan, se túlhangosan nem szabad beszélni,legyen a beszéd mérsékelten hangos, de tisztántagolt és értelmes. A túlhangos beszéd, kiváltzsenge korban, nagyon árt a hangnak, sőt a magas hangon való beszédnek is ugyanez a következménye. Általában tehát az előadóra nézve is ahang középfekvése a legfontosabb.

A hang az előadásban eszköz és nem cél, nincstehát hibásabb és visszataszítóbb dolog, mint hogyha a hang úrrá lesz az előadón. Gyakran tapasztaljuk, hogy széphangú előadók fokozni akarják

a hang szépségét, s hogy minél zengőbb hangotérjenek el, a hangot megszorítják a torokban. Helyes beszédnél a beszélőnek az az érzése van,mintha a hang egészen fenn volna az ajaknál,ez az igazi, a természetes, a nyílt hang, míg haa hangot az előadó nagyon is zengeti, nagyon is

sok ércet akar belevinni, akkor a hangot voltaképpen a torkában érzi. A szóbeli előadás szempont jából a hang annál jobb, mennél több modulációra alkalmas, tehát mennél jobban simul a különböző lelki állapotokhoz, amelyeket ki kell fe-



51

jeznünk. Minden érzelem vagy indulat kifejezéséhez csak annyi hangot használjunk, amennyi okvetlenül szükséges, mert a művészetben mind az,ami felesleges, már hibás is egyúttal s ezt azelvet annyival is inkább szem előtt kell tartanunk,mert hiszen az előadónak mindig lehetőleg gazdálkodnia kell a hangjával.

Ami a hang modulációit, vagyis a hang szí

nének változásait illeti, erre nézve egy elv irányadó, hogy különböző dolgokat különböző hangonkell mondanunk, ha nem akarunk az egyhangúság hibájába esni, viszont ugyanilyen hiba ugyanazt a dolgot különböző hangon fejezni ki. És itteljutottunk a szóbeli előadás egy gyökeres és szintekiirthatatlan hibájához, melynek buja melegágyainémely szini-iskolák. Ezeken a szini-iskolákonugyanis ezt az elvet jórészt félremagyarázzák ésa «színezés» jelszava alatt a növendékeket olyanhangmodulációra nevelik, mely nem gondolat éshangulat árnyalatokat fejez ki, hanem egyes szavakat akar hanggal megfesteni, szóval szemlélhe-tőbbé tenni. Az ilyen tanítók ugyanis nem mondatokban gondolkodnak, hanem csakis szavakatlátnak s ezeket a szavakat, mint külön egységeket fogják fel, az egyes szavaknak úgyszólván kü

lön léteit tulajdonítanak, ami ellenkezik a józanésszel, mert a szó a maga sajátos értelmét és jelentőségét minden esetben a mondattól nyeri, amondat viszont a helyzettől. Az ilyen szószínezésnek, szó- megjátszásnak két tipikus formája van.Az első az, amikor az előadó egy olyan szónak az

értelmét és jelentését akarja elevenebbé tenni,amely magában véve, mint fogalom oly éles éshatározott, hogy ahhoz a legszebb hang a legnagyobb megerőlködéssel sem tehet hozzá semmit. Ilyen szavak például: kicsiny, hatalmas, víg,

4*



52

keserű, kék stb. stb. Sűrűn tapasztalható, hogyszavalok és előadók a hang színével is ki akarjákfejezni azt, amit e szavak amúgy is tökéletesenkifejeznek. Ha azt kell mondaniok, hogy k i c s i n y ,negédesen csucsorítják a szájukat és mosolyognakhozzá, ha pedig a szövegben az fordul elő, hogyk e s e r ű , akkor félrehúzzák a szájukat, minthakinint kellene lenyelniük. Az ilyen előadásban az

egyes szó azután annyira kiválik a föbbi közül,hogy nem egyszer a szöveg értelme is elhomályosodik. A másik ezzel természetesen rokontipus, amikor a szónak f o g a l m i jelentését összecserélikh e l y z e t i jelentésével, fogalmi értékét helyzetiértékével. Minden szónak ugyanis meg van a maga

fogalmi értéke, amely azonban esetről-esetre változik. Mindenki tudja, mit jelent ez a szó, hogykeserű, tehát mindenki tisztában van a fogalmiértékével. Ebben a mondatban: A betegnek keserűorvosságot adtak: a szó helyzeti és fogalmi értéke fedi egymást, de még ebben az esetben isteljesen indokolatlan a keserű-t úgy mondani el,mintha nem a beteg, hanem az illető előadó maganyelné le az orvosságot. Megtörténhetik azonbanaz is, hogy a keserű nem is tartja meg teljesfogalmi jelentését, hanem átvitt értelemben kerül

egy mondatba, pl: Keserű az élete. Ha már azelőbbi példában túlzott és helytelen a k e s e r űszóban keserűséget fejezni ki, ezt a mondatot úgyejteni, tisztára nevetséges volna.

Például A r a n y Jánosnak «A méh románca»című humoros versének második strófája így kez

dődik:ReménykedikEgy kis méh az ágon.

Világos dolog, hogy ebben a mondatban a «re-



53

ménykcdik» semmi különöset nem jelent. Azzal,hogy a mondat elejére került, kellőképpen ki vanemelve, de nincs erősebb hangsúlya, mint a «méh-nek» vagy az «ágnak». Mindamellett a szószíne-zés apostolai azt kívánják az előadó növendéktől,hogy ebben a szóban reménykedést fejezzen ki,aminek semmi értelme nincsen, mert hiszen a kétsor csak egy leíró mondat, amelyet az egész köl

temény jellegének megfelelően könnyed humorralkell előadni. A reménykedést kifejezni akkorvolna helyén, ha a méh mondaná a leánynak:

ReménykedemÉn kis méh az ágon.

Ez esetben ugyanis az előadónak a reménykedés lelkiállapotát csakugyan ki kellene fejezni. Tehát egy és ugyanaz a szó különböző helyzetben,különbözőképpen mondandó. Nézzünk egy nagyon közönséges példát. Valaki lát egy gyönyörűvidéket és felkiált gyönyörködve: Szép vidék! Egyév múlva beszél valaki az illetőnek ugyanarról ahelyről és ő visszaemlékezvén rá, azt mondja, hogyszép vidék. Azután úgy fordul a sora, hogy arraa vidékire kerül, sokáig ott él, alaposan megunja,s mikor egy ismerőse, aki először jön arra a

helyre s nagy elragadtatással magasztalja a táját,ő ismét azt mondja: szép vidék. Úgy esik, hogyegy csúnya, viharos napon a jég elveri egész termését s ő az ablakon kinézve, ennyit mond:szép vidék. Amint a példából látszik, a szavakmind a négy helyzetben ugyanazok, de vájjon a

szavak azonosságából az következik-e, hogy az értelem, tehát a hang színe is, mind a négy eset ben ugyanaz? Az első esetben a «szép vidék»hangos elragadtatást fejez ki, a második esetbenmár csak kellemes visszaemlékezés, harmadszor







56

utolsó versszak ellenben csupa sajnálkozás, csuparészvét és rokonszenv a szegény Miklós iránt saz elbeszélő maga is izgatott a történtek után. Közömbös előadásnak sem az egyik, sem a másik versszakban nincs helye.

A párbeszédek előadására vonatkozólag a hangnak kettőt kell kifejeznie: egyrészt a beszélő személy karakterét, másrészt pedig azt a lelkiállapo

tot, amelyből a szavak fakadnak. Mindezt azon ban csakis a hang természetes modulációival sza bad kifejezni. A föntebb említett utánzási módnak legföljebb parodisztikus előadásokban van jogosultsága. Magától értetődik, hogy semmi semcsábítja az előadókat annyira a színészkedésre,mint éppen a párbeszédek. Ámde figyelembe kellvennünk azt, hogy a különböző elbeszélő költeményekben előforduló párbeszédek legtöbbször nagyon is messzeesnek a színpadi dialógusoktól.Rendszerint nagyon sűrített, tömörített, kiélezett,nyomatékos és rövid párbeszédek ezek, amelyeknek színészi előadása csak torzul hat, s amelyeknek csak a hang erős és finom modulációi adnakéletet. Az előadónak az ilyen dialógusok egésztartalmát a hangjába kell öntenie s a szünetek,hangsúlyok és hangmodulációk gazdagságával

kell megeleveníteni. (Lásd erre nézve bővebbena III. rész idevonatkozó darabjait.)Van a verses formának egy különös sajátos

sága, amely a hangmoduláció szempontjából nagyon figyelemreméltó és ez bizonyos soroknak amegismétlődése, ami vagy közönséges ismétlődés,

vagy pedig refrén, amennyiben minden strófa közepén vagy végén visszatér egy sor vagy mindenstrófa végén ugyanaz a sor megismétlődik. Ezekkel az ismétlésekkel az előadóknak rendszerint sok

bajuk van. Előadásuk módjára nézve a zene iga-



57

zit el bennünket, amelynek lényeges sajátosságaaz ismétlődés. A zenében az ilyen ismétlődés arravaló, hogy egy érzést vagy hangulatot jobban kiemeljen, s ez a kiemelés kétféleképpen lehetséges. Vagy megerősödve, energikusabban ismétlődik a frázis vagy pedig gyengédebben, halkabban,mintegy visszhangként. Mind a két esetben megvan a kiemelés. Arany «Ágnes asszonyában® a re

frén egyszer erősödik s folyton fokozódó kétségbeesést fejez ki fölöttébb hatásosan. A közvetlenülegymásután megismétlődő sorok rendszerint olyanviszonyban állanak egymással, hogy az ismétlésszinte visszhangja a frázisnak. Erre nézve nagyon jellemző példa K i s s József «Egy sír» című lírai költeménye, melynek minden egyes versszakában ismétlődik az utolsó sor, sokkal halkab ban, fájóbban, panaszosabban, mint mikor először jelenik meg. i

Azt mondottuk, hogy az előadónak minden eszköze úgyszólván a hangja, s ennélfogva egy versminden árnyalatát a hangjával kell kifejezni. Ezlehetséges is, ha természetesen bánunk a hangunkkal s nem élünk vele vissza. Figyeljük megaz életben azokat a hangokat, amelyeket a fájdalom vagy az öröm csal ki az emberekből, s

tapasztalni fogjuk, hogy mily szédületes skálát futnak meg ezek a hangok. Még a fizikai fájdalomnak is különböző hangjai vannak a szerint, hogymitől ered a fájdalom. A csípés, szúrás, ütés, meg-sebezés mind más-más fájdalom, amelynek meg vana maga külön hangja, úgy, hogy a hangárnya

lat csakugyan kifejezheti és megelevenítheti a legkülönbözőbb valóságokat. Yvette Guilbert, a francia előadó művésznő elmondta azt a magyar nyelven is népszerű francia balladát, amelyben magaa vérző anyai szív szólal meg s a francia mű-



58

vésznő megtalálta azt a hangot, melyen a vérző,fájdalmas s fájdalmában is szerető anyai szív beszél a fiához. Amit a legmerészebb költői fantázia elgondol, annak hangot lehet adni,- s a nagyszínészek s nagy előadók művészete éppen abbanáll, hogy hangot tud adni annak, amit mi csakérezünk.

A hang modulációinak legnagyobb ellensége az

éneklés és a recitálás, amit a legtöbb előadó produkcióiban észrevehetünk. Csudálatosnak kelleneneveznünk, ha annyira megszokott nem volna, hogyigen sok előadó akár megszokásból, akár a versritmusától vitetve fölvesz egy bizonyos éneklő,kántáló modort, mely homlokegyenest ellenkezője

minden természetes emberi beszédnek, s ebbena modorban adja elő a legkülönbözőbb költeményeket. Rokon ezzel a recitálás, az úgynevezett«szavalás», mely abban áll, hogy az előadó fölvesz egy emeltebb hangot, mely szintén nem aző természetes hangja s nem énekelve bár, de mégis bizonyos egyformasággal és egyhangúsággalad elő. Az előadónak beszélnie kell s nem recitálni vagy énekelni. Beszélni pedig mindenki csaka maga természetes hangján tud, melyet folytonmodulálni kell, de nem kiforgatni igazi mivoltából.



HARMADIK RÉSZ.

I. A lírai költemények előadása.A líra a költő legközvetlenebb megnyilatkozása.

Minden költő maga magát fejezi ki, bármit íris, de a lírikus ezenfelül még magáról beszél s

mindenben, amit leír vagy lefest, önönmagát érti.Nyilvánvaló, hogy az e fajta költemények művészi előadásának első feltétele az, hogy az előadó bele tudjon helyezkedni a költő érzelmi világába.Ebből azonban kiviláglik az is, hogy mint mindenművészetben az előadás művészetében is milyennagy szerepe van az e g y é n i s é g n e k . Mertszinte felesleges magyarázni, hogy minden előadócsakis a saját lelki világával rokon lelki világbatudja magát beleélni. Tehát az igazi előadónakcsak úgy, mint a színésznek ismernie kell a magaegyéniségét, hogy jól választhassa meg a költeményeket, melyeket elő akar adni. A dilettánsranézve természetesen ez a legnehezebb feladat, amelynek megoldását legjobb mindig egy hozzáértőre bízni. Hosszas gyakorlat és sok elmélyedésszükséges ahhoz, hogy a saját magunk beszédét

igazán halljuk és megtudhassuk Ítélni, vájjon csakugyan kifejeztük-e azt, amit érzünk és gondolunk.Sokszor ugyanis érezzük egy költemény tartalmátés hangulatát, értjük is, mit akart a költő mondaniés előadásunk még sem tükrözi ezt a megértést



60

és ezt az átérzést. Mert az előadás csak akkorszavahihető és kifejező, ha bele tudtuk magunkat é l n i a költeménybe, úgy, hogy nem strófákat, nem sorokat és szavakat mondunk, hanemmaguk az érzések elevenednek szavakká az ajkunkon. Csak az az előadás művészi, amely aközvetlen megnyilatkozás erejével hat reánk, amely

ben tehát nem is érezzük többé, hogy valaki egy

verset mond el -nekünk, mert hiszen fülünk hallatára elevenedik meg minden, előttünk bontakoznak ki az érzések. Egy lírai költemény előadásaannál nehezebb, mennél bonyolultabb az a lelkifolyamat, melyet a költő megjelenít benne. Azitt következő analíziseknek az a céljuk, hogy foko

zatosan tárják fel a nehézségeket s így az illusztrálást a legegyszerűbb példán fogjuk kezdeni. Egyrégi népdalunk így szól:

A m erre én járok, még a fá k is- s/rnak,Gyenge fá ik ró l — a fevelek-/?í/llnak.

//álljatok, /evetek,-wytsetek el engem,Mert az én galambom — s/rv a keres engem.

//álljatok, /évelek, sáriin — az ut amra,Hogy ne tudja rózsám; merre ment galambja*.

Amint látnivaló, a kis népdal három strófábóláll s mindegyik strófa két sorból. A vers tehátalig lehetne rövidebb. Vizsgáljuk meg, mi van ehárom rövid strófában. Már az első mondatbólkitűnik, hogy a költő magáról beszél. «Amerreén járok, még a fák is sírnak», ebben a csodálatos első sorban egy nagy bánat elevenedik meg,

megragadó egyszerűséggel. «A fák is sírnak»,* A m agyarázatok ban felhasznált köl teményeket könnyebbség

ked vé ért az írás jelek és hangsú lyok teljes megjelölésével láttam el. A jelek oly érthetők , hogy azokn ak külön jneg m agy arázá sára nincsen szükség.



61

mondja a poéta s a rákövetkező sorban gyönyörűképpel illusztrálja, hogy mit jelent ez a kifeje

zés. Amerre ő jár, még a fák is levelüket hullatják. S megelevenedik előttünk a szomorú, sárgaősz s egy bujdosó szomorú ember. Valami nagyméla szomorúság nyilatkozik meg e két sorban,mely annál fájóbb, mert úgyszólván mindent elhallgat. A második versszak már sokkal erősebb.

A szomorú poéta följajdul s a lelkitörténetnekmásodik motivuma szövődik bele a versbe. Azelső motívum tudniillik az volt, hogy a poéta

bujdosik. A második az, hogy a galambja sírvakeresi. A poéta a hulló leveleket kéri, hogy rejtsék el, mert keresi őt a szeretője. A harmadikversszak ismétel és fokoz. A bujdosó azt akarja,hogy teljesen nyoma 9 vesszen. A rózsája soha setudhassa meg, hogy ő merre ment.

Hat sorban egy egész tragédia. Ketten szeretikegymást. A férfi elbujdosik, a boldogtalan leánykeresni fogja, de nekik találkozniok nem lehettöbbé. Ha elbeszélő költemény volna, meg kellene tudnunk belőle azt is, hogy miért bujdosikel a férfi, de a lírai költemény csak lelkitörténetetád s ezt a lelkitörténetet e népdal csodálatos művészettel eleveníti meg. Az első versszak fájdal

mas, szomorú, lassú felsóhajtás. így kell ezt azelőadónak megeleveníteni. A második versszakzokogó, kétségbeeső könyörgés, amelyben már felszakad a fájdalom. Ugyanez a hang folytatódikmegerősödve a harmadik strófa első sorában. Azutolsó sor a legmélyebb gyásznak, a legnagyobb

kétségbeesésnek a hangja, különösen a legutolsómondatban. Ez a teljes vigasztalanság, elvesztésemindennek, lemondás mindenről, elsiratása egyegész életnek. Az előadás tempója tehát meglehetősen lassú, mert ez felel meg a nehéz, nyo-



62

masztó érzésnek, mellyel a vers kezdődik. Amásodik strófa első sorában a tempó kissé élénkül, mert ez felel meg- a fokozódó izgalomnak, demár a következő sorban visszatér az eredeti tempó.Az utolsó sor tempója még súlyosabb, a szavakat szinte elfojtja a belső zokogás. E rövid és éppoly könnyűnek, mint egyszerűnek látszó vers előadása tehát nem csekély feladat. Rövid hat sorban

egy egész elveszett életet kell elsiratni, fájdalmat,izgatott nyugtalanságot, kétségbeesést, vigasztalanságot. Nem egészen fél perc alatt (a vers helyestempóban való elmondása ugyanis 28 másodpercetvesz igénybe) egy tragédiát kell a hallgatóval megéreztetni.

Az előadás némely aprólékosságaira nézve méga következőket kell megemlítenünk. Az első strófamásodik sorában a jelzés szerint négy egyformánerős, illetőleg egyformán gyenge nyomaték van.Ez bizonyos egyhangúságot kölcsönöz az előadásnak, de ez szándékosan van így s ez a helyes.Az őszi levélhuliás, a méla szomorúság egyhangú,lassú akkordja szólal meg így az előadásban séppen erre van szükség. A második strófában a«galambom» szó elmondása meglehetősen nehéz.A szomorú, panaszos hangba ugyanis ennél a

szónál, bár minden erőltetettség és mesterkéltnyomaték nélkül szerelemnek és gyöngédségnekkell belevegyülni, mert hiszen ezzel a szóval lép

be a versbe a szerelem motívuma. Eddig csakazt tudtuk, hogy a poéta boldogtalan s csak mosttudjuk meg, hogy boldogtalanságának szerelem az

oka. A harmadik versszakban is van egy nagyonfontos szó: a «sűrűn». Mert hiszen a bujdosónakcsak akkor vész nyoma, ha sűrű levéltakaró borítja el. De óvakodni kell minden olyfajta hang-súlyozástól vagy kiemeléstől, mely az önkénytelen



63

lírai megnyilatkozás helyett bizonyos magyarázó jelleget adna az előadásnak, ami hibás és kellemetlen is egyúttal.

Nézzünk egy másik rövid lírai verset, egyetHimfy dalaiból, a hetvenötödiket.

A havasnak oldalábanKeletkező patak te,

Mely a fenyők homályába?Éásan zengve szakadszle

Mig £azködve és zakogva , F á ba, sz/rtbe ütő dől,És fe'tova csavarogva

A ingerbe vergődöl:

Ké pe vagy te é/etemnek,Mely temérdek sérelemnekTorit lelvén a/jábanr

Zokog kinos /olytában.Ha figyelmesen olvassuk végig ezt a 12 soros

verset, azt tapasztaljuk, hogy az egész vers vol-taképen e g y e t l e n körmondat. Ha egy kissé gondolkodunk, arra is rájövünk, hogy miért kelletta poétának az egész költeményt egyetlen-egy mondatba foglalnia. Mert az ilyesmi sohasem véletlen, hanem öntudatlan vagy öntudatos megnyilatkozása a költői vénának. K i s f a l u d y a maga

életét egy hegyi patakhoz hasonlítja, mely zúgvaszakad le a hegyről s fatörzsekbe, sziklákba ütődve,zokogva vergődik el egészen a tengerig. A pataksorsában éppen az a rettentő, hogy nincs megállás,nincs pihenés, mig a tengerbe nem szakadhat.Most már világos az is, miért nem tehet a költő

időközben pontot. A pont szünet, megállás, pihenés s a költői kép elveszítené megdöbbentő valódiságát, ha szünetekkel szakitanók meg. Tehátaz előadónak az egész költeményen át egyetlenegyszer sem szabad olyan szünetet tartania, mely



64

egy pont értékének felel meg. Kisfaludy egy nagylelki zaklatottságot, kíízködést, vergődést akart kifejezni s az előadónak nyugtalan, szaggatott, erőteljes ritmusban egy kissé szinte siető tempóbankell a költeményt interpretálnia. Minél darabosabb,minél hánykolódóbb, minél nyugtalanabb az előadás, annál hívebben fejezi ki a költőt. Tempótekintetében azonban van némi különbség az első

nyolc sor és az utolsó négy sor között. A kettőspont után ugyanis egy kis szemlélődés vegyül ahangba s a tempó valamivel lassúdik és szélesedik.Ez a tempóváltozás természetesen összefügg egyigen lényeges hangmodulációval, mely szintén azzal kezdődik, hogy: «Képe vagy te életemnek)).

Nemcsak a tempó, hanem a hangnak egész jellegemegváltozik. Az első nyolc sorban a költő csakegy hatalmas, szilaj képben éreztette a lelkét. Azutolsó négy sor teljesen közvetlen megnyilatkozás.

Bonyolultabb e két példánál B e r z s e n y i n e kmár említett remek elégiája: «A közelítő tél.»

Hervad már //getünk s diszei /állanak —Tarlóit bokrai közt — sárga levél zörög.Nincs rózsás labyrinth s balzsamos //latok

Közt — nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia - s zöld lugasok közöttNem búg ^ rl ic e — és a fü zes ernyein,A csermely v/olás völgye nem illatoz, —

S tükrét — durva, rsalit födi.

A hegy únltozatin né ma homály borong.Afektár thyrzusam nem mosolyog gerezd. —Itt — nem rég az öröm vig dala harsogott:

S most minden szomorú s kiholt.Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, —S minden mivé tiinö szárnya körül Le bég!Af/nden csak yelenés, minden , [az ég alatt,]

Mint a kis /^felejcs, — enyész.



65

L a s s a n k é n t - A rtfszo rú m b im b a j a el v i r í t ,Itt hágy szép tavaszom; még alig ízleliNektárját ajakam, még alig illetem

Egy-kéf zsenge virágait.Itt h ág y -s viszsza se tér majd gyönyörű korom,Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!Sem behúnyt szememet fel nem igézheti

Lollim barna, szemöldöke.Említettük már egy előbbi fejezetben, amikor a

tagolásról volt szó, hogy ez az elégia két egyenlőnagyságú s nagyon élesen megkülönböztethetőrészre oszlik. Az első három strófa gyönyörű festése a kései ősznek, megragadó kontrasztokkal anyár és az ősz között, az utolsó három strófa pedigmintegy visszhangja a hervadó vidéknek, méla-

bús gondolatok a múlandóságról, amellyel méga szerelem sem tud megbirkózni. Ez a tagolásazonban csak nagyjából ad fogalmat a költeményszövéséről. Ha figyelemmel kisérjük az egymásrakövetkező strófákat, lehetetlen észre nem vennünk,hogy a melanchólia, mely már az első sort megüli,mint valami ködfátyol egyre sűrűbben ereszkedikle s egyre nehezebb lesz. Az első strófa csak anyár rózsáit, balzsamos illatát és enyhe szellőjétsiratja. A második versszak már sokkal szomorúbb. Megszűnt a madárdal, néma lett a természet s csalit burjánzik el a viz tükrén. A harmadikstrófa már nemcsak a színt, nemcsak az illatot,nemcsak a hangot siratja, hanem a tova szállott sugarat is. Oly késő ősz van, hogy már le is szüreteltek, minden szomorú és kihalt. Látnivaló, hogya szomorúságnak milyen fokozatai az egymás után

következő strófák. A második részben ugyanezzela szerkezeti finomsággal találkozunk. Először csaka múlandóságról beszél a költő. Minden múlandóa földön, ez a bánatos akkord szólal meg az elsőstrófában. Azután mélyebb, fátyolosabb, bánato-

Dr. Hevesi S .: Az előad ás m űvésze ié. 5



66

sabbá válik a hang. A poéta már saját ifjúságánakkorai elmúlásán kesereg. Múló és rövid a tavaszs csak múló és rövid gyönyörűségeket adhat. Azutolsó versszak még nagyobb fájdalomnak ad kifejezést. Ha egyszer a tavaszunk elmúlt, nincstöbbé feltámadása. A lehunyt szemet a szerelemsem nyitja ki többé. «A közelítő tél» festésébőlígy megy bele a költő az örök elmúlás szomorú

ságába. Az előadónak ezeket a finom fokozatokatminden árnyalatukban éreztetnie kell s fokozatosanvinni bele a hallgatót a költő hangulatába. Nyugodt, lassú tempója már az egész előadásnak,Berzsenyi e költeménye egy gyönyörűen zengőadagió, mely a léleknek egyre mélyebb és mélyebbhúrjait érinti. A mély szomorúság azonban, melyaz utolsó versszakban kifejezésre jut, nem kétségbeejtő s nem vigasztalan. Úgyszólván a negyedikversszak vet világosságot az utolsóra is. Mindencsak jelenés, mondja a költő a filozófussal. Nemlázad föl az elmúlás ellen, de belenyugszik, mertnemcsak költő, hanem bölcs is. Mélységes rezig-náció, ez az, aminek e költemény előadásábanvégül kifejezésre kell jutnia. Csakis akkor mondhatja el magáról az előadó, hogy sikerült Berzsenyit tolmácsolnia.

«A közelítő tél»-nek tárgyban és hangulatban közel rokona a magyar irodalomnak egy másik, talán még ismertebb, de mindenesetre jóval népszerűbb kis lírai remeke és ez a «Szeptember végén»Petőfi Sándortól, Ennek a témája is az elmúlás;itt is a természet hervadása kelti fel a múlandóság gondolatát, de ami Berzsenyi költeményébencsak az utolsó versszakban csendül meg: a szerelem, itt vezérmotivuma az egész versnek. Egyforrón szerető szívnek aggodalma és félelme reszket át a vers minden során.



67

Szeptember végén.Még nyílnak — a völgyben — a kerti virágok, —

Még zöldéi — a nyárfa — az ablak előtt, —De látod — amottan — a téli világot ? -------Már hó takará el — abérei /etőt.

Még ifjú szivemben a lángsugaru nyár, —S még benne virít — azegész kike let;De íme : sötét hajam őszbe vegyül már,

S a tél dere — már megüté fejemet.£/hull a v/rág éliramlik az élet . . .Uj hitvesem, ül] az ölembe — ide ! —Ki most fejedet kebelemre tevéd le,Holnap nem omolsz-e sírom fölibe? —

Oh mondd: ha előbb halok el, fetemimreKönyezve borítasz-e szemfödelet?S rábirhat-e majdan egy ifjú szerelme,Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,Fejfámra sötét lobogóul akaszd:Én feljövök érte a siri világbólAz éj közepén s oda leviszem azt,Letörleni véle könyüimet — érted,Ki könnyeden elfeledéd hívedet,S e szív sebeit bekötözni, ki tégedAíég akkor is, — ott is — örökre szeret

Már az első versszakban azt látjuk, hogy a költőcsupa kontraszttal dolgozik. A völgyben még nyílnak az őszi rózsák, de a hegyek csúcsát már ősz borítja. Szivében még a szerelem kikeletje és nyaravirít, de sötét haja már őszbe vegyül. A másodikversszakban megint egy hatalmas ellentét ragad

meg bennünket: «Ki most fejedet kebelemre tevédle, holnap nem omolsz-e sirom fölibe. A harmadik versszak voltaképen nem egyéb, mint egynagy kontraszt. A poéta szembeállítja magát hitvesével, aki talán majd egykor el fogja dobni az

5*



68

özvegyi fátyolt. Petőfi ifjú boldogságának köze-pette tele borongó sejtéssel írta meg ezt a költe-ményét, melynek minden sora reszkető, fájdalmasélet.. A költemény minden balsejtelmét még eleve-nebbé, még fájdalmasabbá teszi mi előttünk, hogymi már tudjuk azt, amit a költő csak remegve sej-tett. Özvegye csakugyan elhagyta az ő nevét.

Amint a második strófa első sorából világosan

kitűnik, a poéta hitveséhez beszél. Szobája abla-kából néz ki a hervadó tájra s amikor a hitveseodajön hozzá, szinte a fülébe súgja azokat a kér-déseket, amelyek annyira gyötrik a szívét. Tehátnem lehet kétség aziránt, hogy milyen hangot kellmegütni az előadónak. Inkább halk, fedett, borongóhangon kell megszólalnia, melyből azonban ki-reszket a szerelmes ember minden gyöngédsége.A lüktető anapestusos forma dacára a tempó in-kább lassú, mint gyors. Az egésznek' a jellege kissényomasztó és kissé nyugtalan is egyúttal. A má-sodik strófában az első sor szinte eredménye azegész első strófának. Mélabús, lassú felsóhajtás,melynek a hangja is mélyebb, mint az első vers-szakénak. Már most az a kérdés, hogy következika második strófában a második sor az első után,minő összefüggés van a kettő között? Mint az

interpunkcióból látható, az első sor be sincs fe- jezve. A poétán annyira erőt vesz a múlandósággondolata, hogy szabadulni akar tőle. A hitvesétakarja átölelni s az ölelésben akar megfeledkeznia kínzó gondolatoktól. Az a szünetjel, amelyet

beiktattam Petőfi fölkiáltó jele után, illusztrálja

azt az akciót, amelyet a költő már nem ír le. Hit-vese odajön hozzá s ő átöleli. De már a követ-kező pillanatban ismét feltámadnak szívében a ko-mor gondolatok. Kínzó kérdések következnek ezután. S közöttük a legkínzóbb befejezi a versszakot



69

Rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme, hogy elhagyod érte az én nevemet. Nagy szünet. Néma

csend. A kérdésre nincsen felelet. S aztán újramegszólal a költő. Az izgalomtól fátyolos, mélyebbhang fejezheti ki csak azt, ami ebben a versszak

ban foglaltatik. Ebben a versszakban ugyanazzal a jelenséggel találkozunk, amelyet Himfy idézett dalában láttunk. A nyolc sor egyetlen egy mondat,

melyben nincs megállás, mert hiszen egyre fokozódó izgalmat és szenvedélyt elevenít meg, amelyvégre zokogásba fül. Fájdalmas, zokogó moll akkordok. Ezzel végződik a «Szeptember végén».Mintha egy gordonka sírna az őszi éjszakában.

Berzsenyi és Kisfaludy lírai költeményével szem ben Petőfinek ez a verse olyan sajátosságot tüntet föl, mely Petőfi egész költészetének sajátossága s amelynek megértése nélkül nem is lehetPetőfit jól előadni. Ha megfigyeljük a «Szeptem-

ber végén»-t, azt látjuk, hogy nemcsak a költőegyénisége van benne, hanem a személye is. Bennevan Petőfi személyesen, kézzelfoghatóan. Maga azalkalom tudniillik, amely a költeményt sugallja,nincs eltitkolva, hanem a maga valóságában vanmegfestve, úgy, hogy ez a lírai költemény egyúttalegy valóságos jelenet, egy bizonyos szituáció, a

mely nincs általánosítva, mint ahogy Berzsenyivagy Kisfaludy általánosítanak. Ezért oly közvetlenPetőfi s ez az oka pongyolaságának is, amelyetannyiszor szemére vetettek. Minden verse oly elevenen hat, mintha csak élőszóval mondta volnael s éppen e közvetlensége miatt nincsen az előadó

számára jobb iskola, mint Petőfi versei s nem isfájlalhatjuk eléggé, hogy még ezideig nem akadta magyar pódiumon olyan művész, aki Petőfitkongeniálisan tudta volna értelmezni.

Térjünk át most újabb költőkre, Vajda Jánosra



70

és Kiss Józsefre. A <Husz év mulva» és a «Nápolyiemlék» költemények között ugyanazt a különbségetfogjuk megtalálni, mint Petőfi és elődjei között.

Húsz év múlva.Mint a Montblanc csúcsán a jég,Minek nem árt se nap se szél:Csöndes szivem ; — többé nem ég ;Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiliárdVersenyt kacérkodik; ragyog,Fejemre szórja sugarát; — —Azért még — föl nem olvadok.

De néha — csöndes éjszakán —

Elálmodozva, egyedül-------

Múlt ifjúság tündér tavánHattyúi képed fölmerül — -------

És akkor még szivem kigyúl,Mint hosszú téli éjjelenMontblanc örök hava, ha — túlA fölkelő nap megjelen.

Eddigi példáink olyan lírai költemények voltak,amelyekben a lágy érzelem, megindultság volt uralkodó. A «Húsz év mulva» egészen más szabásúköltemény. A poéta szíve kihűlt, egykori viharai

elültek. A Montblanc csúcsához, a Montblanc jegéhez hasonlítja magát, melynek nem árt sem anap tüze, sem a szél ereje. Ebben a szívben nincshelye többé az érzéseknek. De mégis vannak emlékei. De az emlék csak visszfény, mint a fölkelőnap reflexe a Montblanc haván.

A költemény két részre tagolódik s voltaképenegy nagy kontraszt. Az első két versszak egy hasonlat a kihűlt szív és a Montblanc között. Hideg,nyugodt, szinte fagyos előadást követel. Valamimetsző férfiasságnak kell kifejeződnie az előadás-



71

bán, melynek kristályos nyugalmát megkönnyíti aforma, a csupa nyolctagú sor. A második részneka hangja is más. A szív, ha szeretni nem tud istöbbé, az emlékezés ellen nem védheti magát. Ametsző, férfias, kemény hang egy kissé ellágyul.Valamivel halkabb, valamivel lágyabb, egy kisséreszketővé lesz. De nem szabad az előadónak érzelmessé vagy meleggé válnia, valamint hogy a

Montblanc hava csak piros fényt kap a felkelőnaptól, de azért föl nem olvad. Csak lágyabb árnyalatokat szabad belevinni a hangba, nehogy újverset kezdjünk mondani a harmadik versszakban.

A «Nápolyi emlék» a bonyolultabb lírai költemények közé tartozik. Sok elbeszélő elem van benne, sőt azt lehetne mondani, hogy az egészköltemény nem más, mint egy lírai költemény el beszélése. A poéta elbeszéli nekünk egy nápolyiélményét. Az előadás szempontjából ez nagyon fontos, mert az elbeszélés hangja is egészen más, havalami friss élményt beszélünk el, mintha valamirégi történetet közlünk a hallgatóval. A «Nápolyiemlék» nagy művészi szépsége éppen abban rejlik, hogy a költő először csak a visszaemlékezéshangját csendíti meg. Az első két versszak melódiájában és fonetikájában oly halk, oly légies,

oly leheletszerű, mintha csak könnyű szárnyak suhogását hallanók. Finom, lágy alliterációk igazánúgy zsonganak körül bennünket, mint a rajzó emlékek. Az előadónak igen nagy súlyt kell vetnie ekét versszak melodikájára. Éreznie kell az ellentéteta második strófa második és harmadik sora kö

zött, amelyeknek melódiája és ritmusa oly külön böző.A harmadik és negyedik strófa egy kissé erő

sebb. A szavak is tömörebbek és súlyosabbak.A poéta azt mondja el, hogy miért menekült Ná-



72

polyba. A tempó is nyugtalanabb, lüktetőbb. Azelső négy versszak tehát két-két strófára tagolódik.A negyedik versszak után nagyobb szünet áll be.Most következik a nápolyi élménynek elbeszélése,mely nyugodtan, csendesen s szinte kedélyesenkezdődik. Föntebb említettem, hogy milyen kiválóművészi szépség rejlik abban, először csak, hogya költő a visszaemlékezés hangját csendíti meg.

A költemény folyamán az emlékek egyre jobbanmegelevenednek. Már nem is emléknek értei a költő,mi sem érezzük többé annak. Mindent jelennek és jelenvalónak erezünk s ezt az illúziót a poétamegőrzi az utolsó pillanatig. A halottra mondottgyönyörű felköszöntővel végződik a vers.

Térjünk már most vissza az ötödik versszakra,amelylyel az élmény elbeszélése kezdődik. Innenkezdve ugyanis négy versszak megint egy összefüggő egészet alkot, amely a költemény másodikversszakához kapcsolódik s leírja a Posilipon aztaz osztériát, amelynek tövén a poéta megpihents nézte az alkonyt. A 4—8. versszak zsánerszerű,sőt humoros vonásokat is tartalmaz, amelyeknekhangját eltalálni annyival nehezebb, mert az előadónak egy pillanatra sem szabad megfeledkezniea lírai alaphangról. A nyolcadik strófa különben

ismét áthajlik a tiszta lírikumba. A nyolcadik strófaután ismét szünet áll be. A 9—12. strófa tiszta líra.Nagy lelki felszabadulás, teljes átolvadás az anya-természetbe, egyre melegebb, egyre mélyebb tónusok. A tizenegyedik strófával éppen a fele végződik be a költeménynek. Ez a fele pedig csak

előkészület volt, a színhely és a lelki szituáció,vagyis a belső színhely, amelyen a tulajdonképeniélmény lejátszódik. A nagy jelenet csak most következik. A költemény a 11 -ik versszaktól kezdveélénkebbé, drámaibbá válik és előadásának hang-



73

ját semmi sem jellemzi jobban,, mint az utolsóelőttiversszaknak ez a sora: «Egy szív úgy dallal, érzetemmel telve'>. Valóban a «Nápolyi emlék» csupaérzés, csupa melódia, bármily drámai is a költemény második része, itt is mélységes, bensőségeshang legyen uralkodó. Kivált a felköszöntőt olyszerencsétlenül szokták előadni, hogy nevetségesséteszik azt, ami meghatóan költői. A halott fel

köszöntését ugyanis nem szabad úgy felfogni,mintha a költő igazán elmondta volna. Az előadókitt rendesen abba a hibába esnek, hogy tósztot dek-lamálnak el, ahelyett, hogy a költeményt megértve, bensőséges, mélységes lírai hangot ütnénekmeg, mely úgy tűnik fel, mintha önkénytelenül,

magától törne fel a költő leikéből. Ezek a strófák ugyanis csak formában hasonlítanak egy felköszöntőhöz. A költő fölemeli a serleget, amely

ből inni akart s lelkében végigviharzanak a nagyérzések. Az előadónak ezeket az érzéseket kellmegszólaltatni. A költemény különben az összesírásjelekkel és hangsúlyokkal így fest:

Nápolyi emlék.I .

1. Leáldozóban volt a nap. Enyé szve

Foszlott a köd , a nyugvó tengeren;S a /dtyolát lebbentő messzeségbeyí/zitattal merült tekintetem.

2. Fe/hotlen égbolt egyenletes kékje:/fagyogott Mípoly tándérege rám;S telkembe /ágyán, /n/mjjhegyen lépve,

bevonult a /teke — harcok után.3. LVsnlyedésig megrakodva gályám, —

/C/dobtam a snlyt: mindent, mi gyó’tör,S jöttem üdvilni, — a esndák hazáján,Hol élm ké j és meghalni — gyönyör!



74

4. Magamba, szívni a balzsamos léget,Fiirődni fényben, lótnx kék habot;És megtagadnimind a bóVcseséget,

A melyreotthon tanítottatok!II.

5. A /Wlipónért utót az alkony,N/dőlt-bedőlt osztéria tövén, —S egy ott felejtett gránit-talpon Csakhamar vig tanyát ütöttem én.

6. Gályanyakú kis sz/7ke-gömb üvegbenEgy vén anyó eb/anti bort hozott,S jött az asztrigás —idegenre lesveS b/zalmasanmellém kuporodott.

7. Héjas csemegéit rögtönzött torraFejtem kezdé és esettengetett;Nd-rákacsintottbikavér-boromra S szóba keverni tett /r/sérletet.

8. Nem értém bár, deszava — merő dallam

Elhalva is még cseng-bongott felém,A mig — szememmel —végig sikamlottamSanta Lucia drbocerdején.

III.

9. S minél alább merült a láthatáron:

A hunyó nappal mélyebb lett a esend;Vonzóbb a kép; se/tálmesebb a távol;S enyhébb , ayagalmasabb szivembebent.

10. Nem bántottsem mi. Nő és gyermek'képe— Mi távolból aggaszt —nem zaklatott;Miként ha lelkemminden köteléke

Lefoszlolt volna egy varázsra ott.11. Oh! olyan egy voltam e pillanatban

A természettel, mely itthü barát :Szint’ érezétn, hogy szive bennem dobban,S az én sz/vem — belé enyészik át !



12. Aíosolygva nyúltam a /fmtály kehely he’ —S szinig megtöltém : fvan,Evoé!A trón]avesztett régi istenekre 1Kik v/sszavágyhatnake /áj felé,

IV.13. S amint — ay'kamhoz emelném akelyhei ,

— ATehe’ytől ajkig,hej , még messze rés!Imy — gyászmenet tart föl a meredeknek:Megdöbbentő, szokatlan /emetés!

14. Lebbentyüs fehér álarcot viseltekA m/nistransok és /mlottvivok!Egy ~ csöngetett,egy — v//te a keresztet,S a /óbbi — szökdelt a halott előtt.

15. A pap egykedvün lépdegélt,közönnyel S, a /nstölőt lóbázta a/mosan ;/inekszó nem zendült, sirám nem tört felMely zavarná a holtat, — álmiban.

16. Szép,if\\x halott volt, akitte mettek,B í bor nyugágyon vitték, — szabadon ;Férfias arca /ordítva keletnek,Úgy csüggött akék mennyboltozaton.

17. Kezei egymásba kulcsolva, /agyán,Ujjú közt — együde rózsaszál.Ily nyájas színben saha mégnem láttam - Ah, arra Délre szép csak, a /miál! . . .

18. S m/korhozzám fölé rtek, /óVemeltemMagasra a veszteglő serleget:Nyugalmas ólmot, boldog ismeretlen!Ki utamat itt véletlen szeged.

19. Ha szamomra is, egyszer,üt az óra,És /áradt testem megpihenni vágy:/gy szállítsanak engem is nyugvóra:Parti árnyból — az a/konypirba át.

20. Ne kisérjen se zakogás, se ének,Se sokaság , mely /minap megtagad :Az örök semmibe —úgv sincs kiséret,Oda , minden lény, egyedül szakad.



76

21. Csak, — ha úgy akarná a jó szerencse, —Legyen közelbe — ezt kívánom én —Egy s z ív , úgy dallal, érzelemmel telve,

Mint most, e pillanatban, az enyém.22. Valami ^/züllött pdéta-lélek,

Ki megszerette a hegy Iángborát,S ez köszöntsön fel, úgy, mint én most féged:S ürítse értem ------- fo/csúpoharát.

Említettem egy helyen, hogy az előadónakolyan mélyen kell behatolnia egy költemény részleteibe, hogy végül is hozzáférjen a költő egyéniségéhez, vagyis rájöjjön mindazokra a sajátosságokra, melyek egy költeményt minden máskölteménytől megkülönböztetnek s ezeket teljes

öntudatossággal próbálja az előadásban megeleveníteni. Minden poétát máskép kell s csakismáskép lehet értelmezni s ehhez mindenesetreelmélyedésre van szükség. Hogy egyes poétákközött milyen erős, feltűnő, mélyreható különbségek vannak, ezt azok a költemények illusztrál

ják legtalálóbban, amelyek hasonló körülményekhatása alatt, rokonhangulatból keletkeztek, amelyek sok dologban találkoznak s amelyeknek egyezései csak azért nem tűnnek fel mindjárt, merthasonlóságaiknál a különbségeik még sokkalszembetűnőbbek. Három általánosan ismert verset akarunk e célból összevetni. Mind a hároma szabadságharc után való korszakban keletkezett, abban a szomorú időben, amikor az őszinte,nyílt szó tilos volt és veszedelmes és amikora poétának mindig képletesen kellett beszélnie.

Ezt a képletességet már a három költemény címében is megtaláljuk, őszszel — irta Arany János, — A madár fiaihoz, — írta Tompa Mihály,— A vén cigány, — írta Vörösmarty Mihály.Tompa és Vörösmarty címeiben a képletesség





78

Minthogy nyíltan nem lehet beszélni, a költő azallegóriához fordul, vagyis képletesen fejezi kimagát. Az allegória meglehetősen alsórendü forma,mert rendszerint élettelen marad. Az allegorikusalak ugyanis mindig csak szócső, neki magánakkülön, valóságos élete nincsen, holott a költő-nek mindent meg kell elevenítenie. Miután Tompamegtalálta az érzéseinek megfelelő keretet, a

maga egyéni hangján beszél s így a madár, fiai-val együtt, csakis képletes keret, kifejezési mód,szóval tiszta merő f o r ma . Milyen más a Vörös-marty Vén cigánya! Már magában véve az akörülmény, hogy a költő vén cigánynak nevezimagát, mélységesen lírikus és megragadó. Eznem allegorikus, hanem szimbolikus kifejezés,mely csak erősíti a költő érzését. Gyönyörűenés finom költői művészettel kerüli ki Arany Já-nos az allegorizálást. Azt mondja, hogy nemtud énekelni, mert dala fázik és hallgat, minta madár, ki bús, ki rab. Milyen óvatos, milyenszemérmes lyra ez! Valósággal bujkál előttünk.Maga elé idézi a napfényes görög világot, denem tud a ragyogó képekkel mulatni, lassankinterőt vesz rajta a teljes csüggedés.

Tompa versét hazafiasnak mondottuk, mert a

vers visszatérő gondolata, hogy a költőknek kö-telességük énekelni, kötelességük a többi embe-rekben táplálni a hitet egy jobb és boldogabb jövő iránt s az ősi fészket elhagyni akkor sincs joguk, ha már hajlékot nem adhat nekik. A vers-nek tendenciája van, a költő a tendencia ked-

véért írta meg. Arany és Vörösmarty költemé-nyében efféle intelemnek vagy szándéknak a nyo-mát is hiába keressük. Ebben a tekintetben tehátteljesen megegyeznek. Ámde éppen a dolog lé-nyegére nézve Arany és Vörösmarty költeménye



79

homlokegyenest ellentéte egymásnak s ez az ellentét szinte rikító világosságot vet a két költőegyéniségére. Arany a múlttal kezdi, amely fényes és ragyogó s a jelenen végzi, amely leverő és vigasztalan. A költemény az elején csuparagyogás, csupa vágyódás egy örömökkel telt,szép világ után, amelybe persze szomorúan ésmegdöbbentően sóhajt bele a refrén; a vers má

sodik fele az álmodott világ helyett a valódi,amelybe már nagyon is beleillik a refrén. Vörösmarty azonban csupa keserűséggel s kétségbeeséssel kezdi s hirtelen, az utolsó versszakban,egy hatalmas és merész lendülettel a másik végletbe ragadtatja magát s ezzel a gyönyörűenzengő sorral: »Lesz még egyszer ünnep a világon^ a költemény egész irányát megfordítja sa nekilendülő reménynek és hitnek megrázó ac-centusaiban fejezi be a verset. Ebben a fordulatban természetesen része van egy akkori aktualitásnak is, amelyre a költeménynek több soravonatkozik: t. i. az orosz-török háborúra, amelytől a magyar állapotok javulását is remélték.Másrészt Vörösmarty költeménye á l t a l á n o -s a b b is a másik kettőnél, úgy, hogy a hazafias fájdalom és kétségbeesés mint teljesen egyéni

fájdalom és kétségbeesés jelentkezik, melynekháttere nem is egy ország, hanem az egészmindenség.

Tompa szentimentális, Arany objektív, Vörösmarty rapszcdikus. Tompa lágy, Arany mély, Vörösmarty erőteljes. Melegség, lélek van mind a

három költeményben, de Tompa versében ez amelegség nem megy túl egy meggyőzcdéses szónok melegségén; Aranynak a melegsége intenzíven sugárzik ki azokból a reális képekből, amelyek mögött érzéseivel meghúzódik; Vörös-



80

marty lelke tüzel, sistereg, lobog, szikrázik, mennydörög és villámlik. Ehhez igazodik a tempó is.Legnyugodtabb tempója van az őszszel-nek slegszilajabb a tempó A vén cigány-ban. Természetes, hogy a hanysúlyok ereje is a költemények alapkarakteréhez simul. Leggyöngédebb ahangsúlyozás Tompa költeményében, legerőteljesebb a Vén cigányban, melynek ritmusa a leg

szilajabb, a leglüktetőbb, a legzaklatottabb.Tompa költeményét gyakran szavalják a pódiumon, de az előadók rendesen abba a hibábaesnek, hogy szónokiasabbak, pathetikusabbak aköltőnél. Ahelyett, hogy minél több lágy — deazért nem férfiatlan vagy éppen siránkozó —hangot vinnének az előadásba, minél több melegséget, gyöngéd szemrehányást: hazafias szónoklásba tévednek, melylyel aztán a versnek neméppen előnyös tulajdonságait emelik ki. Viszontaz is igaz, hogy a monotónságtól is óvakodnikell, amelyet annál nehezebb kikerülni, minél szőkébb érzelmi skála keretében kell mozognia azelőadónak. Ámde az egyhangúság elkerülése nemabban áll, hogy szelíd és lágy dolgokat oda nemillő erősebb hangon mondjunk el, csak azért,hogy változatos legyen az előadásunk. A válto

zatosság nem abban áll, hogy i d e g e n hangokat vegyítünk az alaphangba, hanem hogy megtaláljuk az alaphang természetes módosulásait.Egy és ugyanazon hangnak annyi árnyalata, sőtannyi változata van, hogy nem csak egy négy-strófás költeményre futja belőle, őrizkedjék te

hát az előadó attól, hogy a második strófa bekezdését (Zivatar volt, feldúlt berkeinken stb.)vagy az utolsó versszak záró sorait (Most, hogya szél össze-vissza tépte) a zivatar, a szél ésa feldúlás dinamikájával fejezze ki, amire tudva-



81

levőleg nemcsak kezdő előadóknak van nagy hajlandóságuk. Mindezek már a múltban történteks a poéta a fájdalmas e m l é k e z é s hangjánszól róluk, tehát az illető szavak f o g a l m i ésh e l y z e t i értéke között nagyon jelentékeny a különbség. A költemény előadása — éppen ellenkezőleg — a fájdalmas, a szomorú mozzanatokkiemelését kívánja meg. Ezért jeleztem erős hang

súllyal az első strófa második sorában a »csüg-gedt« és a negyedik sorban az »egykor« szavakat.Ezekben fejeződik ki legigazabban az egész költemény hangulata.

A madár, fiaihoz.

1. Száráz ágon, hallgató ajakkal Meddig ültök, csüggedt madarak?Nincs talán még elfeiedve a da\,Melyre egykor tanítottalak ? ! -------Vagy ha e/mult s többé r/ssza nem jőA vig ének s régi kedvetek:

Legyen a dal f á jdalmas, merengő . . .Fiaim, csak é/zekeljetek!

2. Zivatar volt; . . . feldőlt berkeinkenEnyhe, árnyas rejtek nem fogad,S ti hallgattok , /̂Arészültök innen,Itt hagynátok bú s anya tokát ?

Más berekben máskép szól az ének;Ott nem értik a ti nyelvetek,Puszta bár: az ///honos vidéknekFiaim, csak ék e ljete k !

3. //özzatok da\t, emlékül, a hajdan Lomb s virággal gazdag tájirul;

Zengjétek meg a jövőt, ha majdanE &opár föld ^'ra felvirúl.Dalotokra /könnyebben derül fény ,Hamarabb A/hajt a hóit berek;

A j e lennek búját ékesítvén :Fiaim , csak é/zekeljetek!

Dr. Heves i S : Az e lőad ás m űvésze te . 6



82

4. A ókorban, itt az ősi fészek,Mely nővelte könnyű szárnyatok’ ;Megpihenni //zost is abba tértek,

Bár a /illegek közt járjatok!S. most, hogy a szél összerázta, tépte,Úgy tennétek, mint az emberek, —Itt- hagynátok, ide gént cserélve ? -------Fiaim, csak é/zekeljetek.

Arany költeménye már sokkal bonyolultabb.

Mig Tompa versében a: megütött alaphang egyáltalában nem változik meg, Arany költeményé

ben már maga az alaphang felemás természetű,amely megfelel a költő lelki küzködésének. Egyálmodott, egy kívánva-kívánt, fájdalmasan sóvárgott fényesség és egy elkerülhetetlen, le nem rázható, el nem tagadható kínos, fájdalmas sivárság. Az előadás egyik legfőbb nehézsége abbanáll, hogy a sugárzó homéri képeken is keresztül kell ütnie valami halk, reszkető, alig észrevehető fájdalomnak, amit különben a másodikstrófa első sorában világosan kimond a költő.Csak így értetheti meg az előadó, hogy ez afényes világ már csak a vágyakozásban él ésnem valóságosan. A legszubjektivebb s legerősebb strófák a 6-ik és a 10-ik. A 2., 3., 4. strófán keresztül egyre élénkebb lesz a tempó, egyre

ragyogóbbak, izgatóbbak a képek, s a fájdalomis egyre nagyobb erővel reszket át ezen a homéri világon, mígnem a 6-ik versszak első sorában k i t ö r a költő leikéből: »Oda van aszép nyár, oda!« A fájdalom, mely eddig uralkodni tudott magán, többé nem bír magával, fel

szakad, feltör olyan erős akcentussal, aminőveleddig a költemény során nem találkoztunk. Kellőerő hiányában a sor kivetkőznék igazi értelmé

ből s valóban csak egy elveszett nyarat jelentene, nem pedig egy egész nemzet gyönyörű vi-





Fehér juhok s tulkok, sereggel, — Minő kép ez ! ------- Jer Ossián,Ködös, homályos énekeddel.

4. Pdst koronáz erdőt,bokori, Ve/zdégies /?/vójelül :Hősek családja,víg csoport, Áldoz, toroz, máglyák körül;Lantszóra lejt z/jú,leány,/(ettős-pohár, (azézizű nedvvel)

Vígan forog.------------Jer Osszián,Ködös, homályos énekeddel.

5. S ha zúdulnak véres csaták,Szabadságértnem küzdenek,Mert elnyomás, aegszolgaságElőtti!k — /s/zzeretlenek :7crvényök nincs —■boldog hiány!A vénekélő szája rendel/gazságot!------- Jer Ossián,Ködös, Lcmályos énekeddel.

6. Oda van a szépnyár, oda!A természet lassan kihal;Nincs többé nagy szerű csoda ,Többé se napfény, sem v/har;Pacsirta nem szánt, csalogányNem zöngi daljáteste, reggel;Nincs d él ib á b .----- - Jer OssiánKödös, homályos énekeddel.

7. Egyhangnság, egyformaság ;A /zappal — egyvilágos éj ;Nem kék az ég, nem zöld az dg

Menny, fö ld határán semmiké j.Csak sír az. égbolt ezután,Örök unalmu, /anyha cseppel,Mig szétolvad!----------- Jer Óssián,Ködös, homályos énekeddel.

8. Oh je r , mulattass engemet,Hunyó dicsőség /autósa :Érdekli mostanlelkemet Porongó ég, kihalt tusa ,Emié khalom a harc fián,



Ki az a/olsók közt esettel,Remény nélkül! ------- Jer Ossián,Ködös, homályos énekeddel.

9. Felhőid és zúgó szeled,A zizegő /araszt,mohar,Magános tölgy — a domb felett,Bolyongótűz , /u/llámmoraj -Ez — amitlelkem — mostkíván :Enyésző nép, ki mé la kedvvelMaltján borong! ------- Jer Ossián,Ködös, homályos énekeddel.

10. K/nek, sötéteséjjelen,A hő s apákhoz költözöttDaliák lel ke megjelen,

Alánéz bús fe lh ők közöttÉs int feléd : Jer Ossián,A holtakat miért vered fel ?Nincs többé CaledoniánNép, kit te fölgyujts énekeddel!

Vörösmarty rapszódiája nem úgy világít rá ahelyzetre, mint Tompa vagy Arany költeménye.Tompa gyertya világnál mutatja a dolgokat; Aranynál a dél napja ragyog, majd meg az éjszakköde borul a képekre; Vörösmarty villámfénynélláttatja a valóságot, amely ilyenformán egészenfantasztikussá válik. Vakító fényesség és vak sötétség váltakoznak szünös-szüntelen. Mintha csakrohannánk a viharos éjszakában. Vörösmarty zengőZivatarról beszél, mely fákat tép ki és hajókattördel. Az egész vers ilyen zengő zivatar, igaziszilaj vészmuzsika s fákat is tép ki, mert aköltő a valóságból csakis kitépett darabokat ád,

egyes sorokat, amelyekből inkább sejteni és kitalálni lehet a történteket. A tények így még jobban megnőnek, félelmetesekké, ijesztőkkéválnak.

A költemény első sorában a »cigány« szó na-

85



86

gyón hangsúlyos. Erőt, színt ez ád a mondatnak.A megszólítás csak így lehet eléggé erőszakos,majdnem durva. Ezt az erős hangsúlyt azonbanmegismételni többé nem lehet, mert a refrénutolsó sorát csak mesterkéltté, affektálttá tenné.A refrén oly hosszú, hogy egyenletes erővel nemmondható el. Második sora mindig gyöngébb azelsőnél, a harmadik nekilendül, a negyedik is

mét fokozottabb erővel hangzik. A refrén elsősorának tagolása, »Húzd« után jelzett szünetnagyon fontos, mert hiszen a »Húzd« egy lelkesítő, zajos, mámoros fölszólítás, a »ki tudja,húzhatod«, már egy kétséges, keserű hangot hoz,s így föltétlenül modulációt követel.

A költemény előadása nem közönséges erőtés kitartást, tehát helyes és meggondolt beosztástés gazdálkodást kíván. Minthogy a vers tempójaszinte rohanó, indulata versszakról-versszakra fokozódik s refrénje is versszakról-versszakra emelkedő: az előadónak ugyancsak ügyelnie kellarra, hogy milyen hangból kezdi (nehogy az erejeidő előtt cserben hagyja) s minthogy a lélekzet-vételre aránylag nagyon kevés alkalma és idejevan, ugyancsak alaposan kell a költeményt begyakorolnia, hogy már a 3-ik vagy 4-ik vers

szaknál lihegni ne találjon, ami tudvalevőleg gyakran megesik az előadókkal. Ebből a szempont ból is roppant nagy haszna van a refrén elsőszava után jelzett szünetnek, ahol az előadó bővenvehet lélekzetet, anélkül természetesen, hogy alélekzetvételt akár hallani, akár látni lehessen.

Azonkívül a strófák végén szívja tele magátlevegővel, mert a strófán belül erre alig vanmódja. Még azt is meg kell jegyeznem, hogya refrén előtt is alig van szünet s lélekzetvételreéppenséggel nincs idő.



87

Ha ugyanis a refrént elszakítjuk az előtte valószótól, minden szilajságától megfosztjuk a ritmust s elhalványítjuk a költemény igazi karakterét.

Az utolsó versszak már hirtelen fordulatával isteljesen elüt az előző strófáktól. Az első sor utánszokatlanul nagy szünet áll be. Az előadás hangjaleszáll, mintha a nagy lelkivihar, a nagy fer-

geteg teljesen elcsitult volna. De ez a nagy szünet nem pont után következik, a mondat nincsmég lezárva. A második sorban hatalmas lendülettel harsogva tör ki egy ujjongó reménység.A 3. és 4. sor megint lejebb van, de csak azért,hogy az 5. sor bekezdő »akkor«-jában kellő erőre

kaphasson. A második »akkor« és a második»újra« még erősebb, még lelkesebb, még harso-góbb s az utána következő két sorban az előadó megint csak azért kénytelen engedni az erő

ből, hogy az utolsó sor bekezdő szavát ismétfokozhassa. Ebben a gyors, változó, lüktető, lázas ritmusban szólal meg »A vén cigány« muzsikája.

A vén cigány.1. Hú zd rá, cigány! megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiá b a ; Mit ér a gond, kenyéren és vízen !Tölts hozzá bor\ a rideg kupába! Mindig így volt : a világi élet;Egyszer fd zott, másszor Iánggal égett;Húzd ! ------------ ki tudja, meddig húzhatod,

M ikor lesz a nyű tt vonóbul b o t ;Szív és pohár — tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!2. Kéred forrjon, —- mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,Szemed égjen, mint az üstökös lángHúrod zengjen vésznél szilajabban,



88

És keményen, mint a jég verése,-------Oda lett az emberek vetése !Húzd! ------------ ki tudja, meddig húzhatod,

M ikor lesz a nyü tt vonóbul óot;S z ív és pohár — telebúval, óorral,Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

3. Tanuljdalt a zengő zivatartól,Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;Háború van most anagy világban,Zsten sí rja reszket a szent honban!Húzd! —k i tudja, meddig húzhatod,Mikor lesz anyü tt vonóbul bot;Szív és pohár — telebúval, borral ,Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

4. Kié volt ezelfő jtott sóhajtás ; ?Mi üvölt, sír e vad rohanatban ?Ki dörömböl az ég boltozatján ?Mi zokog, mint malom a pokolban ?Hulló angyal, —töri szív , — órait /e7ek, —Kert hadak vagy vakmerő remények?Húzd ! —k i tudja, meddig húzhatod,Mikor lesz anyü tt vonóbul b o t;Sz/v és pohár, — tele óaval, óorral,Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

5. Minthaújra hallanék, a pasztán,A lázadt ember vad keserveit,

Gy/lkos testvér óotja zuhanásátS az első árvák s/rbeszédeit,A keselynek szárnya csattogását,Prométheusz halhatatlan kín\át.Húzd! —ki tudja, meddig húzhatod,

M ikor lesz a nyütt vonóbul óot;Szív és pohár, — tele óaval, óorral,Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

6. A vak esillag, ez a nyomorú /öld,Hadd forogjon keserű levében,S annyi bűn, szenny s óórandok dühétőlT/sztuljon meg —a vihar hevében; —





II. Az epikai költészet.

1. Az e p i k a i m ű f a j o k . Az elbeszélő műfajok kialakulásában kétségtelenül döntő szerepevolt az előadó művészetnek, mely kezdetben mindennemű költői alkotástól elválhatatlannak látszik. Valameddig a költői alkotások nem sokszo

rosítás útján terjednek — vagyis az írás korszakai előtt — az egész epikai költészet egyrészt a szóbeli előadásra, másrészt a zenei kíséretre támaszkodik s lírai természetéből ki nemvetkezhetik. Az epika kezdetei mindenütt mélyengyökereznek benne a lírában.

Homéros Odysseiájának nyolcadik énekébenDemodokos, a híres regés, Trójáról és Odysseus-ról é n e k e l ; a hallgatók között jelen van magaOdysseus, s viselt dolgainak, átszenvedett bajainak hallattára könny gyűl a szemébe. Alkinoos ké

résére ő maga m e s é l i el a többit, amit mégnem tudhat a dalnok, aki különben is csak hallomás után énekel. Demodokos éneke, Odysseusmeséje két különböző stádiuma úgyszólván azepikai költészetnek, amelylyel szemben Homéroszmagasabbrendű fejlődést jelez, egy nagy szin

tézist, mely a hagyomány révén fönmaradt énekeket és meséket összefoglalja, s kompozíciójakeretében valóságos világképet tár elő.

A homéroszi eposz tehát az elbeszélő költészetnek három fejlődési stádiumát illusztrálja, a



91

melyekből mint természetes hajtások sarjadzanakelő az egyes epikai műfajok. Bizonyos, hogy azepikai költészet eredetileg énekes költészet volts a költők maguk voltak az előadók. Nevüknemcsak szerzőt, hanem egyúttal előadót, sőtzenészt is jelentett s minden népnek megvoltaka maguk d a 1n o k-ai, akik szinte külön kasztotalkottak és különös megbecsülésben részesültek.

Az elbeszélésnek másik módja, amely egyidejű lehet az »epikai népdal«-lal: a m e s é l é s ;még kezdetlegesebb és eredetibb formájában aza d o m á z á s . Az anekdota egy érdekes, különöseset, melyet valaki a többiek mulatságára ád elő.Eleinte az anekdotának s talán a novellának is

az volt a legfőbb érdekessége, hogy úgynevezett»megtörtént« eset volt, mihelyt azonban erősenkifejődik az emberekben az a vágy, hogy érdekes és különös dolgokat halljanak: a valódisághelyett fontosabbá válik a kitalálás leleményessége. így áramlik át az élet anyaga a művé-vészet formáiba. A régi novella-gyűjtemények be-keretelése nyilvánvalóan bizonyítja, hogy a »no-vella« eredetileg »anekdota« volt, amelyet lakomaasztal mellett egymás mulatságára mondottak elaz emberek. A prózai elbeszélés-fajtáknak ez a

kiindulásuk.Ezeket az eredeti epikai műfajokat, a lírikusés prózai műfajokat egyaránt, a balladát, a krónikás éneket, az anekdotát, a novellát egytől-egyiga tömörség, a rövidre fogott akció s az előadásnak gyors tempója jellemzi, mint olyan mű

fajokat, melyek úgyszólván csak a szóbeli előadás révén válnak teljessé, ugyanolyan értelem

ben, ahogy az igazi drámát csak a színpadi előadás fejezi be teljesen.

A lírikus elbeszélő-fajtákra, kivált pedig a



92

balladákra nézve B e ö t h y Zsolt kiváló magyarázataira utaljuk az olvasót, amelyek a »Magyar balladák« című könyv kimerítő bevezetésében olvashatók.*) Itt csak azokra a szempontokra akarunk kiterjeszkedni, amelyek a szóbeli előadástilletőleg fontosak.

B e ö t h y Zsolt az éjszaki balladák lázas, szaggatott előadását a költő erős felindulásából ma-

Igyarázza s nagyon finoman fejti ki, hogy aköltő szubjektív megnyilatkozásai hogyan szövikát a balladát, a románcot s általában az epikainépdalokat. Föltehető azonban, hogy e balladákszaggatottságát nem pusztán lírai természetük magyarázza, hanem az a mindenesetre döntő körül

mény is, hogy szóbeli előadásra voltak szánva snem olvasmánynak. Az énekes, a bárd hatniakart a maga közönségére, érdekelni, izgatni,meglepni, elragadni akarta a maga hallgatóit s

*) Ez a könyvecske megbecsülhetetlen szolgálatot tehet azokn ak is, akik az egyes balladák előadá sára nézve ke res-nek tájékozást. Példáink közé, szándékosan nem vettük fel azok at a balladákat, am elyekre Be öthy Zso lt m agyarázatai kiterjeszkednek. B eöthy analízisei az egyes balladák stílu-sát, hangját, szerkezeti tagolódását és tempóját illetőleg olyan találók s oly fontosak az előadó ra nézve, hogy itt csak ismétlésekb e kellene bocsá tkoznunk. K ülönösen szép és finom, amit Gyulai Pál ismert költeményéről ír, az Éji látogatásról,

melynek tagolását, tempóját, hangját a következőképpen ha tá-rozza meg: „E szeretetnek édes melege hatja át az egész költe-ményt, melynek különösen k ét mozzana tában : a t alálkozás (6. versszak) és elválás (10. versszak) jelenetébenm élyen m egható kifejezésre jut. Az egésznek olygyöngéáek a színei, hogy a k í- sért et i es i s m egeny hül. Ez a gyöngédség azonban nem vész sem lágyságba, sem terjengő érzelmességbe.A z el adás m indenütt

gyo rs fordul at ok k özt , siet sen hal ad . A szegény anyának sietnie kell, hogy kakasszóig m indent rendbe hozzon. A költő is m int-egy a sietős m unkát jelzi a sietős előadással. E nn ek a benyo-mását neveli a nével k gy ak ori el hagy ása ; az egész 11 vers sza-kos költeményben csa k 14 névelő va n.MAz ilyen m agy arázatok egyúttal a legbecsesebb utasítások az előadó számára.



93

ezért is kénytelen volt történeteit rövidre fogni,az érdekes mozzanatokat kiemelni, a közönségesrészleteket elhagyni. Egyrészt nem színezhetett kimindent aprólékosan, mert csak próbára tettehallgatóinak türelmét, másrészt sok részletet elis hagyhatott, mert hiszen a szóbeli előadás művészetével, finom hangbeli árnyalatokkal, szünetekkel $ esetleg a helyén alkalmazott zenei kí

sérettel sok olyat megértetett, ami pusztán leírva talán kissé homályosnak vagy hiányosnaktetszhetik. A nép- és műballadák között mindigmegvolt és valószínűleg mindig meg is lesz aza különbség, hogy még a legtömörebb műballadák is sokkal több részletezést és festést en

gednek meg maguknak, mint a skót vagy székely népballadák java. A mai balladaköltő bármennyire bele éli is magát a ballada sajátos formájába, bármennyire ragaszkodik is a kitűnőnépballadákból leszűrt elvekhez, nem szabadulhatmeg a saját diszpozíciótól s nem úgy érzi áta témáját, mint az az őse, aki a szóbeli előadásés nem a könyv számára alkotott.

A mai novellát és a versben írt novellát, vagyisköltői elbeszélést a régi novellától és a régiepikai népdaltól — hogy Beöthy kifejezését hasz

náljuk — nagyon messzire téritette el az a kulturális, illetve ^szociális változás, hogy ma márcsakis az olvasók számára készül s a szóbeli előadásnak úgyszólván a lehetőségével sem számol.Könnyű megérteni, hogy a költői műfajok alapos változáson mennek keresztül, mihelyest nem

egy-egy hallgatóságot kell szem előtt tartaniok,amely hamar kimerül s melyet az aprólékos részletek már untatnak, hanem a magányos olvasótetszésére pályáznak, aki nem átall belemélyednia legelrejtettebb költői szépségekbe. Mert az is



94

bizonyos, hogy amit elevenség, érdekesség, közvetlen hatás dolgában veszítenek a műfajok, a

mikor élőszó helyett írásban terjed a poéta műve,visszanyerik mélység, finomság és részlet-művészet tekintetében. A népballadákban megkapó acselekmény gyorsasága, elevensége, drámai lüktetése, az a technika, hogy majdnem puszta pár beszédbe tömörítik az egész történetet s leíró

vagy festői momentumoknak alig engednek helyet.A mai balladaköltő azonban, ha elfogadja is ezta technikát, nem éri be az akció minél gyorsabblebonyolításával, a meglepő fordulatok között lepergő történettel, hanem a szereplő személyeklelki indítékait is meg akarja világítani. A naiv-és a műballada között már ez is nagyon lényeges különbség. A népballada a csodálatos vagykísérteties elemet egészen naivul használja, ügy,amint az minden népnek mithologiájából átszűrődött a szóbeli hagyományba. A naiv költő nemtudja, hogy a csodálatos és kísérteties jelenségekaz emberi léleknek öntudatlanul a külső világbavetített érzései, félelmei és vágyai, ő objektív,valóságos külső erőket és hatalmakat lát bennük;a műköltő ellenben a csodálatos és kísértetieselem gyökereit megint magában az emberi lé

lekben keresi. A német B ü r g e r, aki a világ-irodalom egyik legszebb balladáját írta meg a»Lenóra«-ban, gyönyörűen mélyíti el a népieshagyományt és Lenóra lelki állapotából fejlesztiki a rémes éjszakai történetet, amelyet azonfelülnagyon hangulatos históriai háttérbe állít bele.S hol van a népies balladákban a lelki tusakodásoknak az a gazdag és finom festése, amely-lyel Ar a n y János balladáiban találkozunk? Amikor Arany János Ágnes asszonya megáll a bíráielőtt:



Öltözetjét rendbe hozza,Kendőjére fordít gondot,Szög haját is megsimítja,Nehogy azt higyjék megbomlott stb.

Ez lélektani detail, amilyen a naiv költőtőlsohasem telik.

2 . Egy nép i e s műba l l ada . Van Arany Jánosnak a Toldi szerelmében egy beszőtt bal

ladája, melyet egy korbeli lantossal énekeltet samely egész előadásában és formájában tökéletesmása a népballadáknak. Arany János, akinek bámulatosan finom érzéke volt régi korszakok költészete és formái iránt, szemmellátható szeretettelés valóságos virtuozitással ír egy XIV. századbeli balladát, melyben régi módra még a sorvégirímeket is mellőzi. Ezeket azonban u. n. középrímekkel pótólja, nyilván, hogy a rímetlen sorokegyhangúságát bizonyos lüktetéssel frissítse fel smeglehet, hogy Aranynak ez a zenei fogása aztaz igazságot revelálja, hogy a rím akkor kezdigazán hódítani a költészetben, amikor a költészettől elmaradt a z e n e ; a rím tehát zenei kárpótlás volna az elhagyott muzsikáért. Az E n d r ek i r á l y f i r ó l szóló balladában azonkívül gyönyörűen alkalmazza Arany János a »refrén«-t,

melynek eredete minden valószínűség szerint azenében is keresendő. Talán a zenei kiséretismétlődése tette szükségessé bizonyos sorok megismétlését. A refrainban mindig maga a dalnok,a költő szólalt meg, ez az ő egyéni, az ő szub jektív hangja volt, amig utóbb aztán rájöttek,

hogy az ügyesen használt refrén milyen külön böző hatásokra ád alkalmat.Az Endre királyfiról szóló balladának kétsoros

refrénje nagyon művészies. Egy-egy jelzőnek amegváltoztatásával mindig új meg új színt ád a

95



96

versszaknak. A refrén első sora még tisztán a ballada akciójához tartozik, úgyszólván abból merít, mig a második sor: »Nápolyba vitézek! boszúra! boszúra!« úgyszólván aktuális sor, szinteazt mondhatnók, hogy már nem is annyira költészet, mint inkább politika. Mintha az egész

ballada csak azért készült volna, hogy a magyarok harcikedvét, boszúvágyát fölszítsa, de éppen

ezért annál elevenebben illeszkedik bele a Toldiszerelmé-be.Az első strófában négyen beszélnek: Endre

királyfi, Johanna, Erzsébet királyné, Endre királyfiédesanyja és a poéta. Tömör, élénk, mozgalmas,inódfölött drámai exposició az egész strófa.

Mit kötögetsz, mit fonsz, s^/yem-arany szállalÉn szép /eleségem, Johanna királyné?

— Neked , uram, látod, hímezék palástotKoronázó napra, — zsinórt varrók arra,(Mosolyog az asszony, — de csak szeme, szája, —

(Kis szünet.)»Endre fiam, fé lek, gonosz itt a lélek.«Gyanús szeretet az, soha se visz jóra . . .Nápolyba, vitézek! boszúra, boszúra!

Endre királyfi melegen, szerelmesen, gyöngéden szól a feleségéhez, az asszony édeskésen,

hízelkedő hangon felel. Viselkedését híven jellemzi a következő sor. Mosolyog, de csak kívülről. Ebben a sorban félreérthetetlenül benne vana poéta gyűlölete Johanna iránt. Azután megszólalaz anya, Erzsébet királyné, a komoly aggodalomhangján. Talán csak a fia fülébe súgja figyel

meztető szavait, mert hiszen Johanna is jelenvan a teremben. A »lélek« szó erősen nyomatékos, mert szembe van állítva az előbbi sor értelmével: Szeme, szája mosolyog, de a lelke gonosz. Ennek a szónak a megnyomása fejezi ki,



97

hogy Erzsébet királynét nem tévesztik meg Johanna mézes-mázos szavai.

Az első strófában Endre anyja »fél«, hogy Johanna gonoszlelkű, a második versszakban márteljesen megbizonyosodott.

»Fiam, édes Endrém! Nincs e dolog rendén : Jer vissza hazádba, szép Magyarországban

A végsőig feszített anyai aggodalom izgatott,szenvedélyes megnyilatkozása. Ha nem ezt a hangot üti meg az előadó, nem bírja éreztetni ahelyzet komolyságát.

— Nem, anyám: meghalnék, szivem Ar/szakadna;

Szeret is Johanna, mint a maga lelkét:Hímezte palástom selyem arany szállal,Rá mentekötőt is, gyenge tiz ujjávaln

Endre királyfi feleletében fontos a sorok tagolása. A »Nem, anyám!« úgyszólván különáll sroppant gyorsan következik Erzsébet beszédére.Ez az indulatos, erőszakos, hirtelen tagadás jellemzi Endre királyfi meggondolatlan, heves karakterét. Azután, mintha észbe kapna, gyöngédebbhúrokat kezd pengetni. Nagy szerelmére hivatkozik s az előadónak itt őszinte, kedves, köny-nyelmű, meleg hangokat kell találnia. Végtelenülfinom vonás, hogy a királyfi szavaira Erzsébetmár nem is válaszol. Látja, hogy úgyis hiábavaló minden. Hogy Johanna viselkedése csakszínészkedés, ezt már a poéta mondja refrénben:

Himes szeretet az, sohase visz jóra:Nápolyba, magyarok! boszúra, boszúra!

A második versszak után is rövid szünet áll be.Arany e balladájában a strófás szerkezetet olyszigorúan viszi keresztül, hogy a strófa vége min-

Dr. Heves i S : Az e lőad ás m űvész e te . 7



98

denütt szünetet is jelent egyúttal. A strófának tulajdonképpen ez az értelme: zárt egységet kellalkotnia, kivált, ha refrén rekeszti be, de a költőnem mindig alkalmazkodik a szigorú formai követelményekhez s így az előadó sem indulhat kiabból a föltevésből, hogy strófavég után mindig szünetet fog tartani. »Endre haláláéban azon ban minden strófa kerek egész. Külön kis sza

kasz, valóságos fejezete a drámának, úgy, hogya h a n g is strófáról-strófára változik, annyivalis inkább, mert az egyes versszakok között ismindig bizonyos idő telik el.

búcsút véve flnyja, Erzsébet királyné:

— /meaz Ajjadra

Áöves Arany gyűrű

Fölvonom aztmindjár’ : s méreg, acél nem jár :Ősz remete adta, pápa. megáldotta.«

— Lako l is h á t n é k e m , A s sz o n y f e le s é g e m ,Mind, ki az udvarnál gonosz e/lenségem! —

Bolond bátorság az,sohase visz jóra : Nápolyba , vitézek! Aszúra, boszúra !

A harmadik strófa csöndes, egyszerű, elbeszélő hangon kezdődik. Azután Erzsébet királyné beszél; szavából kireszket a búcsúzó anya minden szeretete és gyöngédsége. Ha már magávalnem viheti a fiát, talizmánnal akarja biztosítani

drága életét. A »köves arany gyűrűében a gyűrűn nincs hangsúly, hanem egyszerűen úgy ejtendő, mint összetett szó (aranygyűrű), jóllehetArany a két $zót külön-külön írja. A »gyűrű««kiemelését azonban teljesen fölöslegessé teszi asor első fele: »Ime az ujjadra«, amely már úgyis

elárulja, hogy csak gyűrűről lehet szó s az előadónak sohasem szabad megfeledkeznie arról,hogy erősebb hangsúly, nagyobb nyomaték mindig azokat a szókat illeti meg, amelyek a helyzet kellő megértésére nézve fontosak, de amelye-



99

két a szöveg nem állít be előzetesen. A »Fölvo-nom azt mindjárt a leggyöngédebb, a legmelegebb hangot kívánja meg. Az anya maga húzzafia újjára a gyűrűt, mert azt tartja a babona,hogy így nagyobb ereje van a talizmánnak. Erzsébet királyné utolsó sora tulajdonképpen csakmeg akarja magyarázni a talizmán bűvös erejét.Látszólag az előadó itt beérhetné az egyszerű

elbeszélő vagy magyarázó hanggal. Ámde ahelyzet egyebet is mond. A búcsúzó anyának ezekaz utolsó szavai. A félelem, az aggodalom, azelválás fájdalma, amelyet csak fogyatékosán tudpalástolni: elárulja magát meg-megcsukló hang jában ; nem elegendő tehát, ha az előadó a

puszta szavakhoz ragaszkodik; éreztetnie kell al e l k i á l l a p o t o t is, melyet a szavak fátyolatakar.

Roppant jellemző a királyfi két sora. Csupafellobbanás, meggondolatlanság, elhamarkodottság. A feleségének mondja, hogy mi n d e n ellenségén bosszút fog állani (a »Mind« nagyonszéles és nagyon hangsúlyos is). A királyfi indulatos, erős szavaira nyomasztó, szinte fojtócsöndességgel, a részvétnek és a bánatnak egyárnyalatával mondja a poéta: Bolond bátorság az!

A királyfi fenyegetőzése sietteti a tragédiát,amely a következő három strófában lebonyolódik.

Kulcsos Arerszához, daliásnagy garralAz egész udvarral megy Endre — vadászni.Fogadá ott sokszoréjjeli szállásra,Lakoma, hálásra — egy régikolostor.

— Édes uram, most is ott legyen a —háló. Veti azt Endrének a sok lesben álló . . ♦Rettenetes éj ez, s)hse virrad jóra:M/polyba, ///agyarok,boszura, boszűra !

7*



1 0 0

Meghitt kamarása szólítja kiEndréi Éjjeli órában felesége mellől ;Nosza csak Tűpárnád kívül a zsivány had,

Megfojtanikézze\, máskép sohse’ vész el.Ediányja magáról gyilkosait /earja, —S hogy nyitni akarja, — —nem nyílik az alvó. Áruló szeretet sohase’ visz jóra :Nápolyba, vitézek, boszúra, boszúra !

Másnap —égé sz udvar — régi Ao/ostorbul

Vígdin hazdi fordul palotás Nápolyba : —Szép Endre királyfit holtan, tehetetlenLeli majd a kertben, akielé bb rányít:

Szorítva nyakára egy diágazsinór vanZöld selyem fonálból, fényesarany szálból. —Gyilkos szeretet volt, búra vive, búraNápolyba, magyarok! vérbeli boszúra.

Ha a ballada három utolsó strófáját összevetjük a három elsővel: nagyon érdekes megfigyelést tehetünk. A három első strófábanugyanis túlnyomó a párbeszéd, maga a költő aszereplő személyeket beszélteti nagyon tömör, jel

lemző dialógusokban, ő maga szerényen hátra-áll s csak a refrénben jut szóhoz. A negyedikstrófában azonban maga a költő beszél; egyetlenegy sor van a ballada második felében, amelypárbeszédes formájú s ez Johanna mézes-mázoskérése az urához, hogy az éjszakára a kolostorban háljanak meg. A szójáték a »háló«-valegy kissé mesterkélt.

Ezekben az utolsó versszakokban a dalnoknagy erővel, izgalommal és lázas sietséggelmondja el a történetet Lelkiállapota itt csakugyan

olyan, amilyennek B e ö t h y Zsolt festi a ballada-költőt. Csupa lírai, csupa belső megnyilatkozás. Gyűlölet és harag fakad ki a leikéből(veti azt Endrének a sok lesben álló«), izgalmá ban és fájdalmában fölkiált (^Rettenetes éj ez«)



101

Undor és megvetés tör ki belőle, amikor elmondja, hogy ki csalta ki Endrét a hálószobából(5. strófa 1. sor) s féktelen fölindulásában »Zsi-vány had«-nak nevezi az udvari embereket. A»Máskép sohse’ vész el« visszautalás az anyai talizmánra. Az 5. versszak 5. sorától kezdve rohamossá válik a tempó, de már a következő sorközepén szinte megdermedve akad el a dalnok.

Alig bírja kinyögni a legborzasztóbbat. Elképedve, lassú tempóban, mintha ő maga sem bírnáelhinni, szinte visszatartott lélekzettel mondja el,hogy: »nem nyílik az alvó.« Itt van a tetőpontjaa történetnek: Johanna királyné Endrének agyilkosa. Csak a finoman kidolgozott előadás

teheti a hallgató előtt teljesen világossá a dolgot. E ponton túl ismét erős fölindulásban, gyorstempóban következik a refrén.

Az utolsó versszakot keserű gúnynyal kezdia dalnok s szomorú, gyászos hangba csap át,amikor megint Endre királyfiról beszél. Felindulása, fölháborodása, keserűsége nőttön nő sa tetőpontjára hág az utolsó versszak 6. soránakvégén: »Fényes arany szálbók. A Johanna zsinórjával fojtották meg a királyfit. Az előadóranézve nem könnyű feladat ebből a felfokozott,

erős hangból átcsapni a refrénre (»Gyilkos szeretet volt«), amely a hangnak m o d u l á c i ó j á t és még n a g y o b b e r e j é t követeli meg.Az egyszerű fokozás ebben az esetben azért nemelegendő, mert ami a refrént megelőzi, az: e l

b e s z é l é s , bármily izgatott hangú is, bár

mennyire részt vesz is benne a poéta, mig ellenben a refrén t i s z t a 1i r a, nem elég* teháta hangot erősebben fokozni, hanem egyúttal máshangot is kell megütni, ami úgy oldható meglegkönnyebben, hogy az előadó a hatodik vers-



102

szak refrénjéig hangját erőben és izgalombanegyre fokozza, de nem e m e l i s a hang emelését a refrénre tartogatja, amikor is az emeléssel egyúttal modulálja és fokozza is a hangot.

3. E g y k r ó n i k á s én e k. A balladákhozírott bevezetésében B e ö t h y Zsolt megjegyzi,hogy »maradtak ránk olyan történeti énekek is, bár nem nagy számmal, melyek nem epikainyugalommal, pontos részletezéssel, t ö r t é n e t ih ű s é g g e l adnak elő egy-egy emlékezetes eseményt, hanem a léleknek ama mély meghatottságával, az érzésnek azzal a bensőségével, aképzeletnek azzal a fölhevülésével s drámai köz-vetetlenségre törekvésével, mely a balladát jellemzi,« Az »Ocskai Lászlóról való énekek Beöthymaga is határozottan balladának nevezi s teljesen

balladaszerű a »Bujdosó Rákóczi« nevezetű réginépének.

A kuruc költészetnek eme termékei fölöttébbhálás anyagot adnak az előadónak s magasan fölötte állanak annak a kuruckodó költészetnek, melyújabb eredetű s amelynek stílusa túlnyomóan retorikai |s szónokias előadásra csábít. A Rákóczi-idők költői termékei egyenesen a korszak leiké

ből születtek: valóságos élmények, szenvedések,válságok, küzdelmek leszűrődései; nem elmúltidők kihamvadt tüzeit szitogatják, a lángok bennük lobognak, nem keresik a filológus lámpájával a nyelvkincs régi érmeit, hanem csengőn, ragyogón szórják ki magukból az eleven szava

kat. Nem akarnak hazafias dalok lenni, nincs bennük hazafias tendencia, mely túltengene apoézis rovására; igaz, erős, közvetlen megnyilatkozások, melyeknek naiv, hamisítatlan művészetea legjobb iskola az előadó számára.



Bujdosó Rákóczi.(Régi nép-ének.)

1. Kiállott /RákócziA amnkácsi sánczra, —Reá. támaszkodékAzntos pallosára. —Reá támaszkodék Pántos pallosára: —Reá rivalkodék

Az rézdobosára:2. »£>obosom, dobosom,

Udvari dobosom !Most né ked megmondom :Ne azt verd, hogy : Mars,mars De azt verd, hogy : Rajta ! ♦. .

(Ördög nyúzza anyádat —Ne úgy verjed dobodat!)Ne úgy verjed, minteddig :Isten tudja, hogy lesz, mint ?!Hanem úgy verd : Rajta!Rajta, rajta, rajta!

3. Úgy verd: a fö ld rengjen,Eg is — r/sszazengjen,Aki él — /meghallja,Sőt azt is, ki halva Fekszik, felriaszsza:Rajta, rajta, rajta !!Én hirés rezérim :Bottyánom , Bercsényim.Pekrym, Bezerédym,(Kik vagytokvitézim) :Rajta, rajta, rajta —Utolsó nagy harcra !

** *4. Halálos, nehéz köd

Mindent búsan béjöd — . . ♦ Job b is, ha nem látja :Mert csak szive fájna.Tán meg is szakadna . . .Dobos már dobolhat ,Rákóczi unszolhat:



1(74

/fajta, rajta, rajta, — —A tábor, — tábor,Zászlóit óhajtja

A majthényi páston, -------Szegény kuruc tábor . . .Hajh, Károlyi Sándor!

5. Hajh, /karolyi Sándor,

Károlyi Sándorom!Hová lőtt, hová lőttAz én szép iáborom ?Most raja kérdelek.Felelj meg érette!Kénszeridek letöttKétszeres hitedre;Valid be, ne is tagadd: —Eladtad jó urad.

6. Úgy lészen még dolgod Néked, mint Judásnak;/faszát áll, nem hagyjaIgaz maradékjaH ív Esze Tamásnak,Nagy Boné >l/zdrásnakMeglásd csak, á t lá s d csak !

Nem kérem én az országom,Inkább világgá bujdosom.Úgy is tudom már:El köll mennem már ! . . .

7. /favácsom, /ravácsom,Udvari kovácsom!Fordítsd meg a patkót Hó dós paripámon.Az ele jét — hátra:Ne forduljon v/ssza! . . ,Úgy sem jövök WsszaSzép Magyarországra !»Két országom, népem:Vitéz magyar, székely,Az Isten megáldjon !



8. Aztak, /stenhozzád, —Nemet már a gazdád!/sten hozzád Munkács : (Engem többé nem látsz)Legkedvesebb váram ! . . .Én édes hazámatSzép MagyarországomMár többé nem látom Már többé nem látom . . .

9. Eljön még az idő —Szegény MagyarországMegátkozod te mégE keserves őrát ! . . .Idegen nemzetnekBe sáíyos a yarma! —— 7«/ajdon vérénekSírva néz utánaSírva, néz utána . . .

10. Szeret Magyarország,Óha\t Frí/élyországS keltig szán,holtig bán, —Még a gyermekók is— Tudom, — Wsszakiván !Mikor rég elmentemVissz ásó hajtotok,Mikor rég megholtam Akkor is s/rattok,//aló poromból isFö/támasztanátokÖsszeszednétek mégPorhanyó csoatimat! .. .

11. Amerre tenger zúg,Amerre a szél járCsillag — /hanyatlik:Olt nyugszom meg én már.

*•

* *12. — Behszomorún szól a

Fákóczi rézdobja,Nem mondja már: Fajta !Rajta, rajta, rajta . . .





107

dását és nőttön-növekvő lázas erejét, ha azelőadó ezeket a sorokat úgyszólván még kinem kapcsolja az egésznek menetéből, mégpedig olyan módon, hogy a 6. és 7. sort(amelyek zárójelben vannak), szinte »félreszólás-képen«, mellékesen mondja el, odavetőleg s inkább boszús, mint energikus hangon. Át kellsiklani e két soron s ezt a zárójelen kívül, a

szövegben kitett hangsúlyok is elősegítik. Hamind a két sornak csak első szótagját hangsúlyozzuk s azt ,sem túlerősen, akkor a két sorkikapcsolódik az egészből, a nélkül, hogy a strófatempóját föltaitóztatná, A másik nehézség a strófa9. sorának elmondása. Az előtte való kettőspontvilágossá teszi a sor értelmét:

Ne úgy verjed, mintedá\g :Isten tudja, hogy lesz, mint?\

A sor értelme az, hogy az eddigi dobszó, a»Mars! Mars« az csak olyan harcbaszállást jelentett, amelyről nem tudták, mi lesz a vége snem is vették olyan nagyba, mert hiszen mindigkövetkezhetett utána újabb csata. De az új dobszó utolsó csatába szólít. Hogy a strófa 9. sorane állítsa meg a sebes tempót, gyorsan bele kellkapcsolni az előtte valóba. A roppant energiával

és erővel elmondott 8. sor után, a kettős pontellenére is csak annyi szünetet tartson az előadó, mig egy »hogy«-ot gondol magában (Minthacsak így szólna a mondat: Ne úgy verjed, minteddig, hogy Isten tudja, hogy lesz, mint), erögtön 1e e e j t e 11 hangon s nem éppen erős

hangsúlyozással kell a 9. sort a 8.-hoz kapcsolni,hogy ez úgyszólván a saját erejével és ritmusával vigye.

A 3. strófa ritmusai oly elevenek és logikusak, hogy szinte viszik az előadót. Természete-



108

sen őrizkedni kell attól, hogy a strófa 4. és 5.sorát így hangsúlyozza valaki, mint a pódiumongyakran megtörténik:

Sőt azi is, ki /zűlva,Fék szik, /^/riaszsza.

Ezek a sorok csakis így hangsúlyozandók:Sőt azt is,Ki halva, fekszik:

/r/riaszsza.Ez az egyetlen helye a strófának, ahol a sorvége nem ritmikai és értelmi befejezés is egyúttal. Ámde, ha e sorokat közelebbről megvizsgáljuk, a vers ritmikáját illetőleg, igen érdekeseredményre jutunk, amelyről versek tanulmányozásánál sohasem szabad megfeledkeznünk. A 3.strófa első három sorában sem gépies egyformasággal térnek vissza a hangsúlyok, hanem bizonyos nyugtalan lüktetéssel; a 4. sor azonban tel jesen átömlik az ötödikbe, mert a »halva fek-szik«-nek úgy kell hangzania, mint egy összetettszónak. Első látásra, vagy inkább első hallásraúgy tűnik föl ez a két sor, mintha beszüntetnéa ritmust. Pedig ez a látszólagos ritmikai sza badság tulajdonképpen egy magasabbrendű ritmus; ahol az érzés megdagad, szélesebb hullá

mokat ver: ott mindig helyénvaló a strófa kötöttritmusából való kicsapás. Figyelembe veendő, hogyitt tulajdonképpen nem pusztán két sor ömlikegymásba, hanem három, mert a strófa harmadik sora is, még ehhez a ritmikus hullámhoz tartozik s ezért csak egyszerű vesszőt tettem a har

madik sor végére, holott a különböző kiadásokvesszőt és szünetjelet tesznek. Nagyobb léiekzet-vétel, tehát valamivel hosszabbacska szünet csaka »fekszik« után áll be, úgy, hogy az egész mondatnak ez a képe;



109

Aki él meghallja , sőt azt is, k i halva fekszik : fölriaszsza.

Próbáljuk a szórend megváltoztatásával megadni e verssoroknak a maguk kötött, szabályosritmusát, ilyen formán:

Úgy verd : a föld rengjen,Ég is visszazengjen,Aki él, meghallja,Sőt, ki halva fekszikAzt is felriaszsza.

Ez a kötöttség, szabályosság, pattogás, majdnem lapossá teszi e sorokat, mig az eredeti formának dagadó, tornyosuló ritmusa, mely három

sort együvé foglal, igazán hatalmas erővel hangzik, jobban kiemeli az utána következő hármas»rajtát« s egyúttal jóleső változatosságot mutat astrófa második felének ritmikájával szemben.

Említettem már, hogy a strófának a kompozíció szempontjából legfontosabb sora az utolsó,mert ez fejezi ki tulajdonképpen, hogy miről vanszó. Mondottam azt is, hogy a versszak előadásaegyre fokozódó indulatot kíván. Viszont — aminta strófa pontozása igen helyesen tünteti fel,az utolsó előtti sor után egy kis szünetet kell

tartani, amelynek célja az utolsó sor kellő kiemelése. A szünet azonban megállít s az érzésnekés indulatnak fokozását mindig csak úgy érhetjükel, ha közben csakis annyi szünetet tartunk, ameny-nyi a lélekzetvételhez okvetlenül szükséges. Azindulat és érzés fokozása mindig egyúttal a

tempó gyorsítása is. Másfelől az utolsó sor kiemelése, tehát az előző soroktól való elszigetelése már csak a világosság és értelem szempont jából is elkerülhetetlenül szükséges. Kérdés, hogyaz előadónak ilyenkor mit kell tennie?



1 1 0

Ha újból végigolvassuk a költemény háromelső versszakát — a harmadik strófa utolsó sorára való tekintettel — nyilvánvalóvá lesz előttünk, hogy a három első strófa hangját, indulatosságát, feszültségét ez a sor magyarázza. Eztehát a három első strófának — hogy úgy mond

jam — a legplasztikusabb sora. A vers szerintRákóczi helyzete kétségbeejtő, de Rákóczi erről

nem beszél; igazi lelkiállapotát csakis a strófa legutolsó sora árulja el s az előadás szempontjá ból ez fontos. Végig a 2-ik és 3-ik strófán Rákóczi hangja harsog, mint egy harci trombita,egyre fokozódó erővel, az említett utolsó sor ban azonban — és erre jó előkészítés a szünet

— egyre feljajdul benne a lélek, kitör belőle akeserűség, hogy minden egy kockán áll, de ha-laványan bár, fölvillan a reménység is, hogy aző tábora győzni fog. A harcra tüzelő meleg, erőteljes hangból az előadónak itt át kell csapniaegy gazdag modulációju hangba, mely úgyszólván összefoglalása az egész drámai expozíciónaks mely a beszélő Rákóczinak lelke mélyéről szakad fel. Talán fölösleges is mondanunk, hogyaz utolsó sor tempója a többinél lassúbb s a fokozást még sem ejti el az előadó, mert fokozás

néha csak a tempó sürgetése, néha a hang emelése (vagy mind a kettő együttvéve), néha pedig — mint ebben az esetben is — a hang j e-l e n t é k e n y m o d u l á c i ó j a .

A 3. strófa után kitett három csillag nagyszünetet jelent s szimbolikusan jelzi az időközt,

mely alatt a döntő ütközet lefolyt. A 4. strófakét első sora úgyszólván instrukció az előadónak, hogy milyen hangot kell megütnie. Nehéz, nyomasztó, fojtó hang vonul végig majdnem az egész versszakon. Tompa kétségbeesés



111

üli meg a poéta lelkét. Még a »rajta, rajta« isfáradtan, tompán hangzik; még ezek a csattogószavak is szárnyukat szegték. Gyönyörű a 9-iksorban olvasható ismétlés, amely az előadásnaknagyon finom árnyalatra ád alkalmat. Az első»tábor« csak tompán, fakón, fáradtan hangzik, amásodik »tábor« már egy fájdalmas, szinte hangtalan sóhajtás, amelyből kiérződik, hogy a tá

bor volt »minden«, hogy a táborral együtt m i n-den elveszett. A 10. és 11. sor szinte ritmustala-nul megy át egymásba, hangsúlyainak egyhangúságában benne van a végnek, a bukásnak kér-lelhetetlensége. A »Szegény kuruc tábor« fájdalmas felsóhajtás, mely kapcsolódik az előbbi so

rokhoz.Az utolsó sor megint nagyon érdekes. Ez a

poéta kitörése. A tompa, sajgó fájdalmon keresztül, amelylyel a kuruc tábor fegyverletételételbeszéli, egyszerre kitör a visszafojtott harag,

düh, keserűség, amely most lecsap az árulóra,aki a hazafias ügy vesztét okozta. A 13-ik sorhangja tehát teljesen elüt a többitől, ámde visz-sza is hat a többire. Annak az érzésnek, amelyebből a sorból hatalmas erővel csap ki, már azelőbbi sorokban is bennük kell lappangania. Te

hát az előbbi sorok hangja nemcsak f o j t ó , hanem v i s s z a f o j t o t t is.

Rövid szünet után ismét a fejedelem kezd beszélni. Az előadó hamar fölfedezi, hogy az 5-ikstrófának is az utolsó sora a legsúlyosabb; ide-

szögellik az egész versszak, itt mondja ki nyíltan, hogy Károlyi az árulója lett. Még energiku-sabb a következő strófa, amelyben a fejedelem— a népies felfogáshoz híven — megjósolja azárulónak, hogy éppen úgy fog lakolni, mini



112

Judás. Ez a két strófa a l e s z á m o l á s hang ján beszél.

A következő strófa, amely már a l e m o n d á shangját üti meg, tulajdonképpen k é t strófa éskettőben is volna Írandó. Meglehet különben,hogy a kiadók hibájából kapcsolódott össze. Azelső strófa négy sorból áll, melynek természetes befejezése az a végtelenül szomorú »E1 köll

mennem már.«A 9. és 10. versszak mintha kiesnék egy kissé

az egésznek mélységesen lírai tónusából. Rákóczi búcsújának bensőségéből mindenesetre sokat elvesz, az előadó bátran elhagyhatja, any-

nyival is inkább, mert a 11. versszak ugyanisgyönyörűen simul a 8. versszakhoz. A 11. strófamár a hangsúlyozás szempontjából is érdekes. Azelső két sorban csak a tárgynevek hangsúlyosok,az igék hangsúlytalanok, mert hiszen semmi jellemzőt nem fűznek a maguk tárgynevéhez s

úgyszólván maguktól értetődnek, a harmadik sor ban ellenben olyan ige következik, amely az egészhelyzetre nézve fölöttébb jellemző, sőt kettős értelmével, szomorú jelentésével gyönyörűen omlikát a strófa negyedik sorába. Csillag — 1e h a-n y a 11i k. Ez egészen más ige, mint a zúgvagy j á r. Rákóczi ott fog megnyugodni, ahola csillag letűnik. . . így tehát a »lehanyatlás« azelőadó szempontjából nagyon jelentős szó, amely-lyel Rákóczi azt fejezte ki, hogy az ő pályafutásának vége.

Az utolsó strófa csupa szomorúság, csupa lemondás, csupa kétségbeesés, melynek befejezésétszépen instruálja a 6. sor: Elhaló, csöndes, bensőzokogással végződik a költemény, amely keményen, hatalmasan, harsogva kezdődött.



113

Nem akarjuk a vers analízisét teljesen ösz-szefoglalni, nehogy ismétlésekbe bocsátkozzunk.

Nem hagyhatunk azonban említés nélkül egydolgot, mely csakis az egyes strófák részletes boncolása után tűnhetik a szemünkbe: nevezetesen pedig azt, hogy az egész költemény milyenszigorúan strófás szerkezetű. Az egyes strófákugyanis majdnem pointe-szerüen végződnek, a

legfontosabb sorok a strófáknak vagy utolsó, vagylegfeljebb utolsó előtti sorai. Amit az egyes strófák analízise révén meghatároztunk, most úgytűnik fel, mint a kompozíciónak egyik alapelve,amely a művészi tagolásnak és fokozásnak sok-némű lehetőségét kínálja az előadónak.

4. E g y m ű b a 11 a d a. Arany Jánosnak aszóbeli előadás szempontjából nem éppen leghá-lásabb költeményei a balladái, melyek közül »Ágnesasszony«, »A velszi bárdok« és a »Tetemrehivás«a legnépszerűbb, úgynevezett szaválási darabokközé tartoznak. Feltűnő, hogy éppen azok azArany-féle balladák, melyek nehéz, de egyúttaligazán művészi feladatot rónak az előadóra, apódiumon egyáltalán nem tudtak gyökeret verni,sőt jobbára ismeretlenek maradtak, aminők például a »Hidavatás«, »Tengeri-hántás« és az »Éj-

féli párbaj«. Meglehet, hogy bonyolult nehézségeik riasztják vissza az előadókat. Ar a n y János, aki például a »Toldi«-ban maga a világosság, a közvetlenség, a plasztika s csudálatos művészi egyszerűségével az akadémiája lehet minden előadónak: balladáiban, nyilván a balladai

technika kedvéért annyira keresi a homályosságot,hogy nem egyszer érthetetlenné válik s annyiratörekszik a tömör kifejezésre, hogy néha minden dallamosságát elveszti s merőben prózai sorokat írle. Maga R i e d 1 Frigyes is azt írja, hogy Arany-

D r. Heves i S . : Az e lőadás m űvésze te . 8



114

nál »a félhomály néha már-már háromnegyed ho-málylyá válik«; helylyel-közzel skótabb a skótoknál. Zách Klára vagy V. László például alig érthető arra nézve, ki e történelmi eseményeket nemismeri.« Úgy látszik, hogy Arany János, aki alaposan tanulmányozta az északi és magyar nép balladákat, túl akart tenni ezeknek a tömörségénis és ezért hat némely balladája mesterkélten.

V. Lászlónak, A velszi bárdoknak vagy Szondikét apródjának kettős »párvonalas« szerkezete anyugodt o l v a s ó előtt talán világosnak tetszhe-tik, de szerfölött megnehezíti az előadást. Kétséges, hogy akár a legértelmesebb és legplasz-tikusabb előadó művészet is képes-e a h a l l g at ó v a l az események kapcsolatát egyszeri elmondással tökéletesen megértetni. Ahol Aranyilyen technikai békókat nem vett magára s nemerőltette a szerkezet és a kifejezés tömörségét, ottminden művésziessége mellett egyúttal közvetlenis tudott maradni. Az Endre királyfiról szóló ballada, Mátyás anyja, Szibinyáni Jank, Both bajnok özvegye élénkség, drámaiság dolgában mikívánni valót sem hagynak fenn s mindamellettmily átlátszók, milyen világosak. A nagyszabásútragikus balladák azonban, ha mélyebbek és

lélektani finomságokban gazdagabbak is, másrészt nem minden mesterkéltség nélkül valók smint már említettem, mindenesetre próbára teszikaz előadót. Hogy a kevésbbé ismertekről szól jak: a »Tengeri hántás« egy közönséges falusi történet, amilyen mindennap megeshetik, legfeljebb

a befejezése nem mindennapi. Egy legény elcsábít egy leányt, akit aztán cserben hagy, agyermekével együtt. A leány élemészti magát, alegény hazakerül megint a falujába s amikor meghallja, hogyan járt a leány, akit ő döntött bajba:



115

megőrül, holdkórossá lesz s lezuhan a torony-tetőről.*)

Ahogy Arany János ezt a történetet beállítja,egy éjszakai kukoricafosztás keretébe, amikor aszabad mezőn, a ropogó tűz piros lángja mellett egy kukoricafosztó elmeséli a többieknek sközbe-közbe (még pedig minden strófa ötödiksorában) megszakítja a történetet azzal, hogy a

valóságos környezetnek egy-egy jelenségét szövi bele a maga beszédjébe: ez fölöttébb művészifogás, mely azonban helyenkint mesterkéltté válik. Ha minden strófa ötödik (néha ötödik éshatodik) sorát egymás mellé rakjuk, továbbá az1., 2. és utolsó strófát egészen (mint amelyek

mind a kerethez tartoznak) egy éjszakai kukoricafosztás váltakozó hangulatait kapjuk egészen azéjféli óraütésig. Másfelől ezek az egyes sorok

beleilleszkednek a történetbe is s hol illusztrálnak, hol az ellentét erejével hatnak, vagy pedigvalami távoli, szimbolikus hátteret adnak a strófának. Nem egyszer csudálatosán finomak ésmisztikusak, de néhol zavar a kiszámitottságuk.Gépies ismétlődésük egyrészt valami monoton ritmust ád az egész balladának s találóan jellemzia kukoricafosztót, aki bizonyos nyugalommal be

széli el a történetet, mint aki már megszokta ezta mesterséget, másfelől azonban éppen ezek avisszatérő sorok könnyen fárasztóvá tehetik azelőadást, ha csak az előadó a közbevetett sorokat, amelyeket különben sem könnyű k ö z v e tl e n ü l elmondani, a legváltozatosabb hangmodu

lációkkal és a legtermészetesebb akcentusokkalnem eleveníti meg. Bravúrosan van összepárosítva

*) Arany Ján os őrültjeinek kitűnő analízisét adja Ried l F r i -gyes „Arany Já n o s" című m unkájában. Második kiadás. Bu da-pest, 1893.

8 *



116

a balladában a mesélő n y u g a l m a és a történet izgalmassága. Éppen az által, hogya mesélő minduntalan félbeszaktíja a történetet,tehát éppen azzal, amivel a saját n y u g a l m á tdokumentálja, a legnagyobb mértékben n y u g t al a n n á teszi magát a történetet, mely csakugyanügy hat reánk, mint a ropogó tűz pirosán felszálló füstje s amint a pár szál fának hosszan

elnyúló rémes árnya, amiről a balladája elsőstrófája beszél.Lássuk egyébként magát a balladát, a keretül

szolgáló falusi jelenetet s magát a történetet kétféle nyomással jelezzük, hogy az előadó annyivalis könnyebben eligazodhassék:

Tengeri-hántás.1. Ropoga tűz, messze süt a vidékre,

P/>osan száll füst je — fe l a nagy égre.Körül állja egynéhány f a :— Tovanyulik rémes árnya. —5 köriiliili; a tanyáknakSzép legenye, szép leanya.

2. Szaporán, hé ! nagy a rakás: mozogni.Nem is illik összebúgva susogni.Ki először piros csőt lel,Lakodalma lesz az őszszel.Tegyetek rá! hadd lobogjon;

Te gyerek, gondol] a tűzzel.3. Dalos Esztiszé p leány volt, deárva

Fiatal még a mezei-munkára;Sanyarú volt beleszokni:N ay on égni, pirosodni,— Hűvös éj leszyfogas a szél! —Derekának hajladozni.

4. Deli-karcsú derekában a salló,Puha Iá bán nem teve kárt a t a l l ő ;Mint a búza: piros , — tel jes —Kerek arcza, maga mellyes :





118

— Az a — Lombár — nagy harangja! —Ne gyalázza érte senV\.

11. 7oba Ferkó, Laza került — sokára.Dalos Esztit hallja szegényt,hogy jára;/Okimén a temetőbe,Rossz időbe, jó időbe:— Kuvikol már, az ebanyja!„Itt nyugosznak, fagyos /oldbe.“

12. Maga. Ferkó sem nyughatik az agyon,ZMiúnyt szemmel yar-kel a Loldvilágon:Muzsikát kellnagy-fonn, messze[Dalos Eszti hangjaköz te.]— Ne aludj, hé, véle álmodsz —Azt danolja : „gyere ! jöszte !“

13. Nosza, Fe rkó fe l szalad a boglyára,Azután — a Ja\u he gyes tornyára;/fohászkodnék, denem éri,Fejő szédül; mi nem éri?— 7izénkenkettőt ver Adonyban —Elég is volt ma regélni. —

14. Lohad a tűz; a /fények subába —Összebúnak a /hányok osahába ;Aíagosan — a levő gőben, n?pül egy nagy

[lepedő fen n :Azon ülve muzsikálnak,Furulyáinak — ^/tűnőben.

Valószínű, hogy első olvasásra, még a föntebbikiegészített interpunkcióval sem értjük meg tel jesen a balladát. Mindenekelőtt azok a »kiha-gyások«, amelyeknek célja a kifejezések tömörítése, nem egyszer veszélyeztetik az érthetőségetés világosságot. Például mindjárt a 4. strófa két

első sora világos és érthető szórenddel így festene: Deli karcsú derekában a salló, puha lábána talló: nem teve kárt. A »salló« után kitett vesz-sző, amelyet az értelem határozottan megkövetel,annyira elszakítja a mondatot az utána következő-



119

tői, hogy csak a nagyon figyelmes olvasó nemszakasztja el e két sor értelmét. Az előadó csakisroppant finom és gyors átkapcsolással képes világossá tenni, hogy itt e g y ö s s z e v o n t és nemk é t ö s s z e t e t t mondat áll, vagyis a »salló«után a szükséges szünetet a minimumára kellszorítani s amennyire csak lehet, a mondatot f ö lf ü g g e s z t e n i , úgy, hogy a következő mon

dathoz való tartozása nyilvánvaló legyen.Vigyáznia kell az előadónak a 7. strófában is.Mint a jelzett hangsúlyokból látszik, A r a n y János e balladájában nagyon ügyelt az ütemek ésa hangsúlyok egyezésére. Az ilyen sorokban:

Sanyarú volt beleszokniNapon égni — p/rosodni.Derekának hajfadozm

ütem és hangsúly egyrésze tökéletes s az előadóitt nem kerülheti ki a dallamosságot és ne iskerülje, mert a kukoricafosztó elbeszélésének jel-lemzetességét növeli ez a dallamosság. A 7.strófa két első sorában az az eset áll fenn,hogy az összerimelő két szó között az egyikhangsú lyos , a más ik ped ig hangsú ly ta -1a n. Itt az előadónak a rímet kell föláldozniaaz értelem kedvéért. Ebben a kifejezésben: gyolcsruháját s z a k a s z t j a , — a hangsúlyt úgyszólvánaz ige szívja fel, a »vérit fakasztja« ellenben tisztára úgy hangzik, mintha összetett szó volna segybe volna írva: véri tfakasztja.

Ugyanennek a strófának két utolsó sora ispróbára teszi az előadót. A 3., 4., 5. strófában

csak mindig az ö t ö d i k sor az, mely a történetet megszakítja, a 6. strófában az ö t ö d i k ésh a t o d i k sor, de mind a kettő teljesen különálló mondat, a 7. strófában ellenben komplikáljaa két befejező sort, hogy a két elütő hangulatú



120

mondat közül az egyik a másikba van bekere-telve. A 6. strófa mintája szerint így hangzanéke két sor (persze, a ritmusra való tekintet nélkül):

— Mennyi csillag hull ma! —Soha lányok, ne tegyétek.

A ballada szövegében a »Mennyi csillag hullma« közbevetett mondat s egy külső momentumfölemlítése, mig a »Soha — ti leányok, ne tegyéte k a valószínűleg i d ő s e b b kukoricafosztó komoly intelme, amely természetesen egészen máshangból mondandó. Az előadónak a »Sohá«-t eb ből a hangból kell mondania, azután átcsapni a

másik hangba, amelyen annak is érződnie kell,hogy csak k ö z b e v e t é s , végül pedig visszakell térnie a komoly intelem hangjára — s mindezt két soron belül.

A 8. strófa bekezdő sorában nagyon feltűnőhangsúlylyal jeleztem az utolsó szót. Az egészsor nagyon fontos, az utolsó szó a legfontosabb.Ez a sor mondja el, hogy a legény a leányt elhagyta. A »megunta« szónak nyomatékán kívülvalami sajátságos hangárnyalata van, amelybenaz fejeződik ki, hogy nem a legelőt unta meg,

hanem a leányt. Ugyancsak ilyen kiegészítésreszorul — a szóbeli előadás szempontjából — a10-ik versszak 4. sora. A költő nem akarja világosan kimondani, hogy Dalos Eszter bánatábanés szégyenében megölte magát. Eszter kívánja ahalált, de hogy a 10. versszak 4. sora (Temetőbe

költözött ki«) csakugyan öngyilkosságot jelent, azta versszak utolsó sora bizonyítja: »Ne gyalázzaérte senki.« Az előadó már a 4. sorban érthetővé teheti, hogy mi történt, a hangnak finommodulációjával. S az előadó már a 9. versszak



121

utolsó sorában készülhet erre, ahol Eszter aztsóhajtja, hogy a halál vessen neki puha ágyat

Sokkal nehezebb az előadó dolga a következőversszakban, amelyben Tuba Ferkó így szól atemetőben: »Itt nyugosz-n a k fagyos földbe.« Eza sor szinte meglepetésszerűen hat reánk. Azelőbbi strófákból alig lehetett kiérteni, hogyDalos Eszter magával együtt a g y e r e k é t is

elpusztította. Néhány gyönge célzás esik erre(»Maga halvány«, »Éje hosszú, napja bágyadt«),amelybe az előadónak annyi megdöbbenést, részvétet, szánalmat kell vegyítenie s egyúttal a beszéd tempóját annyira meg kell kötnie, hogy epár szóból a hallgató megsejthesse a valóságot.

Mondottam, hogy a történetet magát egy kukoricafosztó mondja el egy tanyán, ahol legények és leányok körülülik a ropogó tüzet. Azilyen elbeszélés már természeténél fogva csaknyugodt lehet. Azt hihetnők, hogy maga a szituáció — egy kukoricafosztás — teljesen alkalmatlan keret egy ballada számára. A költő magais érezte ezt és többféle módon iparkodik az el beszélő teljes nyugodtságának megőrzése mellettegyúttal a legnagyobb fokú izgalmat fölkelteni.Erre valók első sorban a sűrű megszakítások, arejtelmességnek és homálynak szándékos, nemegy helyütt mesterkélt keresése, a ritmus szigorúmegtartása, a roppant kurta, szinte szófukar mondatok — a szinte refrénként visszajáró sorok. Ezzel a virtuozitással eléri a költő, hogy a látszólag n y u g o d t elbeszélésnek r é m e s a hatása.

Van azonkívül még egy nagy művészi finomságaa balladának, amely egyenesen drámaivá teszis amelyet csak egy virtuóz-előadó képes érzékelhetővé tenni. Az öreg ember, aki a történetetelmondja, amint a 6. és 7. strófa utolsó sorából



1 2 2

kiviláglik: nem minden erkölcsi célzat nélkül beszéli el Dalos Eszter és Tuba Ferkó történetét.A leány fiatal is volt, árva is volt, a legény nagyon szerelmes, meg sem gondolták, hogy mittesznek. Az öreg ember hangjában sok a részvét, amikor a két szerencsétlenről beszél. Minthaazt mondaná a többieknek: Vigyázzatok magatokra, tirátok is les a veszedelem. Kétszer is

mondja: Mi nem é r i ? Kívülről ér bennünket,úgy, hogy jóformán azt sem tudjuk, mi történikvelünk. A legényekre és leányokra, akik a történetet hallgatják: annyira hat a dolog, hogyamikor az öreg ember az Eszter szerencsétlenségét beszéli, — m e g á l l a munka (erre vonat

kozik ez a sor: De s u h o g j o n az a munka),végül pedig összebújnak a rémes katasztrófa hatása alatt. Tehát az előadónak arra is kell törekednie, hogy az említett helyeken kívül is atörténet egy-egy (sorába olyan hangot is vegyítsen, mintha a hallgatóság valamely akciójárareflektálna. Különben is fontos, hogy az egésztörténet úgy hasson, mintha csakugyan mu n k ak ö z b e n é s m á s o k n a k b e s z é l n e a z e l őadó. Csak így lesz az előadás k ö z v e t l e n .

5. V ö r ö s m a r t y S z é p I l o n k á j a . A költői elbeszélés abból az időből való, amikor márnem az élőszó közvetít, hanem az írás. Amit maköltői elbeszélésnek mondanak, nem is valamitisztán körvonalazott műfaj, hanem csak egy ösz-szefoglalás, mely különböző természetű, tehátkülönböző fajtájú poétái műveket egy elnevezés

sel jelöl. Költői elbeszélésnek nevezik az olyan balladát, mely szélesen van kidolgozva s melynek drámaiságát elnyomja a részletrajz; költői el beszélés az olyan novella is, melyet a poéta verses formában ír meg s ezek a nem tiszta költői



123

elbeszélések. Ha szigorúan akarnék megvonni eműfaj határait, talán azt kellene mondanunk, hogyköltői elbeszélés az olyan történet, melynek elmondásában a poéta nem az esemény részleteire,hanem a lirikumra helyezi a fősulyt. A történetmaga tehát úgyszólván csak keret, ürügy, amelya poéta érzéseinek és hangulatainak levezetésére szolgál. Az ilyen költői elbeszélés lírikus

természete motiválja egyúttal a verses formát.Mennél lirikusabban dolgozza föl a költő a magatémáját, tehát mennél inkább kerüli az eseményekdrámai egymásutánját: annál közelebb jut atiszta költői elbeszéléshez.

Vörösmarty »Szép Ilonkája« valóságos mintája

ennek a műfajnak.

Szép Ilonka.I.

1. A vadéisz — ül bosszú, tné la lesben,Vár /^/ajzott-nyilra gyors vadat.

S mind fö lebb — és mindig /édesebbenA seré ny nap délfelé mutat. —//asztalán vár; Vérié s erdejébenNyugszik a vad, — hus forrás tövében.

2. A vadász — még tesben ül sokáig,.4/konyattól vár sz^rencsejelt;Vár feszülten — a nap áldoztáigS i m :------- a várt-szerencse meg\e\eni\Oh, de nem vad, Mnnyü £is pillangóS szép sagár lány — röpteként csapongó.

Az előadók rendesen abba a hibába esnék, hogyaz első strófát bizonyos lírai megindulással, sőt

hévvel mondják. Félrevezeti őket a költeményismerete. Tudják, hogy »Szép Ilonka* tragikusanvégződik s ezt a tudásukat már a bekezdő strófában érvényesíteni akarják. Ez helytelen felfogásés csak arra jó, hogy egy költeménynek színét



124

és savát vegye. Az előadónak követnie kell aköltőt, aki amúgy is előkészíti az előkészítendő-ket, de semmiesetre sem szabad a poéta szavai-val ellenkező hangulatokat kelteni a hallgatóban.Fölöttébb jellemző példa erre nézve irodalmunkegyik legszebb költői elbeszélése: K i s s József»Ágota kisasszonyai A költemény első fele csupahumor, könnyeken átcsillámló szelíd finom iró-

nia s az egyik legszebb versszakának a finom-sága éppen abban áll, hogy kissé komikusnakfesti a vén kisasszony alakját s csak annál na-gyobb részvétet és szimpátiát kelt iránta. Aztmondja a költő az Ágota kisasszony pőréről,hogy: »Furcsa pör az! Szomorú is, víg is, akihallja, mosolyog is, sir is.« Ez az egész költe-ményre nézve is igaz s mélységes, finom, köz-vetlen humor nélkül a legnagyobb szépségei vesz-nek el az előadásban. »Szép Ilonka« bekezdőstrófája is nyugodt, szelíd, csöndes humoru elő-adást kíván. Hogy a vadász hiába lesi a vadat,mert az a Vértes erdejében n y u g s z i k : ezinkább komikus, mint komoly eset és ha az előadóa könnyű és közvetlen humor hangját nem ütimeg a bekezdő sorokban, kénytelen lesz elejtenia második strófa graciózus, bájos fordulatát s

ugyané strófa élénk, csapongó, lebegő befejezé-sét. A l í r i k u s hangot, amely természetesen azelső pillanattól fogva elengedhetefen: az előadó-nak éppen a könnyedségben, a kedvességben, alágyságban, a gyöngédségben kell keresnie. A2. strófa végén, — a »röpteként csapongó« ki-

fejezést semminő előadás nem tudja érthetővé,világossá tenni. A költő azt akarja mondani, hogya leány úgy csapong, ahogy a pillangó röpül,tehát a pillangó röpte után s ezt nagyon tömö-ren iparkodik kifejezni, de a »röpteként« oly



125

messzire esik a »pillangótól«, hogy a legfinomabbés legplasztikusabb hangsúlyozás sem tüntethetiki az értelmet.

3. „Tarka lepke! szép arany-pillangóLepj meg engem, szállj rám Ais-madár,Vagy vezessel, merre vagy szabandó,A hol a nap ayugodóba jár."Szál s iramlik — s mint az óz-futása:Könnyű s játszi a lány //lanása.

4. — „Istenemre" (szóla felszökelveA vadász),ez már királyi vad!És legottan, minden mást feledve ,Hévvel a lány nyomdokán halad.Ő a Iányért, —lány a pillangóért,

Versenyeznek tündér fo’dvtelésért.5. Megvagy ! — igy szól a lekny, örömmel,

(Elfogván a szállongó lepét), — Megvagy \ — igy szól a vadász , gyönyörrel,A /hányra nyújtva jobb kezét; —S rezzent kézbőlkis p//langó elszáll,S a leány — rab szép szem saharánál.

Ezt a három strófát a hang dallamos köny-nyedsége és a tempó szökellő élénksége jellemzi.A tempó annyira élénk, hogy még az egyesstrófák között sem áll be a rendes strófaközi

szünet, mert úgyszólván elmetszené, megszakítaná az akció folytonosságát. Az előadónak lehetőleg rövid állomásokkal kell beérnie. Eszébene jusson azonban az előadónak az úgynevezettszó-színezés, amelyről a könyv első részében szülöttünk s mely a hangulatot és a festőiséget az

egyes szavak túlzott hangsúlyozásában vagy éppen színészi megjátszásában keresi. A 3. strófakét 'utolsó sorában a szavak magukban véve isoly könnyűek, oly légiesek, oly dallamosak, hogyaz előadás hatása már jóformán csak a tempóm



126

és a szünetek finom beosztásán, szóval zeneiségén múlik. Világos, hogy a két sornak legsebesebb tempójú része a közbevetett »mint az őzfutása«; ez a legkönnyedébb, szinte lehelletszerűenodavetett félsor; az előtte való valami kevéssellassúbb és tagoltabb; a meglehetős röviden jelzett kettőspont után a »könnyelmű s játszi« majdnemegybeolvadnak, teljesen szünet nélkül, könnyedén

következnek egymás után, mig az utolsó kétszóban az egész mozgás úgyszólván elcsöndese-dik, hogy a következő versszakban fölélénkülésehatásos lehessen. A zárójel közé tett közbeszúrtmondaton (4. strófa) gyorsan kell átsiklania azelőadónak s a z t p z i l l ú z i ó t k e l l k e lt e ni e , h o g y a v a d á s z s z a v a i t me gs e m i s s z a k í t o t t a . Ez az illúzió elis érhető, ha a vadász beszédjének második fele hangbelileg teljesen hozzákapcsolódik azelső feléhez, a közbevetett mondat pedig sokkalhalkabb, szürkébb, könnyedebb, alantabb. Ha azelőadónak nehézségei vannak, legtanácsosabb akét mondatot először külön gyakorolnia (1. Istenemre, ez már királyi vad. 2. Szóla felszökelvea vadász), mert így jobban megfigyelheti magát,s mikor már úgy érzi, hogy mind a két mondat

hangját eltalálta, akkor próbáljon meg az »Iste-nemre« szó után akkora szünetet tartani, hogya közbevetett mondatot elhelyezheti s rögtönvisszatérhet az eredeti hangba.

Az 5. versszak hangsúlyjelzésében feltünhetik,hogy a 2. sort a zárójel teljesen mellékesnek mu

tatja, ellentétben a 4. sorral, amely a párhuzamos akciót írja le s teljesen egyértékünek látszika 2. sorral. A symmetria azonban ebben az eset ben is csal. Az előadás elevenségéhez, a jelenetdrámaiságához feltétlenül hozzátartozik, hogy a



két »megvagy« lehetőleg gyorsan következzékegymás után, annyival is inkább, mert a kettőközött levő kifejezésbeli kontraszt, amelyre magaa költő utal (örömmel, gyönyörrel), csak akkoreleven és hatásos, ha a két fölkiáltás nagyon közel esik egymáshoz. De más okból is fontosabba 4. sor a 2-iknál; a 2-ik sornak nincs folytatása,a 4-iknek van. A leánynak a vadász érintésére

rezzen meg a keze, valószínűleg ekkor fordulvissza s szembe találja magát a vadászszal, akinek pillantása megigézi. A tempó a 4. sor végéig folyton élénkült, az utolsó előtti sorbanmeglassúdik s a strófa befejező sorában máregészen lassú.

II.6. 4/1-e még azősz Peterdi háza?

Él-e még a régiharcz fia? Áll a ház még, bár fogy gazdasága,S teli pohárnál ül azősz maga.

A sagár lánykörben — és avendég;Lángszemében csábító varázs ég.

7. S Hunyadiért, a kidóit dicsőért A kupák már /á'/villantanak;Ősz vezére — s a hon nagy nevéértA vén bajnok könyel hullanak.

Afost könyül — vére hajdanábanBőven omlott------- Nándor ostromában.

8. Hunyt vezérem ifjú szép sugára —Szól azősz most: él\en a A*/rály!“ -------A vadásznak vér tolul arczáraS mégkupá ja — ///eteden áll.— „llletetlen mért hagyod kapádat?Fogd föl, gyermek és kövesd apadat!

9. Mert apadén kétszer is lehetnék,És ha ittam , az nincs rzenkekért!7a/pig r/aber, a kitén emliték,



128

Nem gyaláz meg ő oly hösi vért!“ — —S illető dve, mé/tóság szemében,/fél az //ju — telt pohár fezében.

10. „Éljen hát a has vezér /magzatja, Addig éljen, mig a honnak él,De szakadjon é/te pillanatja,Melyben attól elpártolni kél;Egy király se inkább, mint hitetlen:Nyűg a népen a rossz s tehetetlen.

11. Mind zajosban, mindig hevesebbenVig beszéd közt a gyors óra ment.A /eányka híven és hivebbenBámulá — a lelkes idegent.„Vajh ki 6 és mene van hazája ? —Gondolá, de nem mondotta szája.

12. Téged is, te erdők szép virága: Üdvözölve tisztel e pohár.Hozzon isten egykor fel Budába,Ósz apáddal a vadász elvár;re/zlakozva a magas dadábanLeltek engem, Mátyás udvarában."

13. Szól — s búcsúzik a vadász; rivalva Inti őt a kiirthang — menni kell.Semmi szóra, semmi biztatásraNem maradhat vendéglőivel.„Emlékezzél v/szszatérni hozzánk,

J ó vadász, ha meg nem látogatnánk.“

14. Mond szerényen, Szép Ilonka, állvánA kis esamok vég-ső /épcsején,S homlokán az if\\x megcsókolván,Útnak indul hold é/jelén.Csöndes a ház, —

ah de a/ncs oyagalma: —Fölveré azt szerelem hatalma.

A könnyed és játszi első szakasz után a költemény második szakasza sokkal komolyabb, erőteljesebb hangot üt meg, mig az első szakasz ban csak egyetlenegyszer tett célzást a vadász



129

kivoltára («Ez már királyi vad»), itt már az olvasó előtt teljesen világossá teszi, hogy a vadásznem más, mint maga Mátyás király, a történetet valósággal történelmi keretbe állítja s megindítja a tragikus bonyodalmat.

A 6. és 7. versszak előadása meleg, élénks nincs benne úgyszólván semmi az első szakasz játszi íinomságából. Az öreg Peterdi felköszön

tője meleg, őszinte, erőteljes, tele szeretettel éshódolattal a Hunyadiak iránt. Nagy szünet áll be e szavak után s abból a fedett, nyomott hang ból, melylyel az előadónak a 3. és 4. sort elkell mondania: kiérzi a hallgató, hogy miért nemveszi fel a vadász a poharát. Az öreg egészen

elbámulva beszél tovább s a »g y e r m e k« szótnagyon megnyomja, szinte szemrehányással mondjas rendreutasítja az idegent, de hogy szavábansemmi sértő ne legyen, rögtön utána teszi: éskövesd apádat. Azután még nagyobb hévvel éslelkesedéssel folytatja s a vadászszal szemben védelmébe veszi a királyt.

A király felköszöntője inkább elfogódott, mintlelkes. Komolyság, meghatottság vesz erőt rajta. -Azzal a hűséggel, szeretettel és rajongással szem ben, melyet éppen az imént tapasztalt: szinte

nagyobbnak érzi a maga felelősségét. Komoly,férfias meggyőződés az alaphang, mely azonbanküzd az érzelmeivel. Nagyon finom árnyalatranyújt alkalmat az előadónak a strófa első sorá ban a «hős vezér«. A vadász elfogódottsága talán ezekben a szavakban a legnagyobb. Apjának

emlegetése már az imént nagyon meghatotta.Amikor ő maga is említi, alig bírja leküzdenifelindulását. Az előadónak azonban ezt az árnyalatot csakis úgy szabad kifejeznie, hogy nemszakítja meg a sor természetes menetét. A na-

Dr. Heves i S . : Az e lőadás m űvésze te . 9



130

gyón is szándékos és feltűnő kiemelés mindig bántó, mesterkélt és illuziórontó. Ennek azonbankönnyű elejét venni azzal, hogy az egész sortempóját lassítjuk. Ez különben is csak logikusés természetes. A vadász lassan, megilletődve,méltósággal kezd beszélni s a beszéd közbenegyre jobban leküzdi elfogódottságát s ezzelpárhuzamosan beszédjének tempója is élénkül.

A 11. versszak első két sorában éppen aza szó kapja a legerősebb hangsúlyt, amely tulajdonképpen nagyon nyers, sőt prózai módra fe

jezi ki a gondolatot. A poéta azt akarja mondani, hogy a gyors óra szállt vagy tűnt, de eztegy nagyon is súlyos, nehéz, szinte döcögő szó

val fejezi ki, amit a hangsúlyozás még feltűnőbbé, kirívóbbá tesz. Mindamellett az előadó nem gyengítheti a hangsúlyt, mert a kétsornak úgyszólván ez a hangsúly a pointe-je. Aszóbeli előadás nem csupán egy költemény szépségeire vet erősebb fényt, hanem rávilágít azokraa foltokra is, melyek a puszta olvasásnál felsem tűnnek.

A 12. strófának a hangját rendesen eltévesztikaz előadók. Itt is valami nagy lendület ragadjael őket, hévvel és melegséggel mondják el a

király második pohárköszöntőjét, ami fölöttébbalkalmas a hallgató megtévesztésére, akiben nagyon könnyen azt a hitet keltheti, hogy a király is érdeklődik a leány iránt. A költeménynek legnagyobb finomsága azonban talán éppenabban rejlik, hogy Mátyás király egy pillanatig

sem gondol komolyabban Szép Ilonkára és ha-lavány sejtelme sincs arról, hogy az ő véletlen betoppanása és alakoskodása milyen tragédiátindít meg a Peterdi-házban. Talán, ha rögtönfölfedezné magát s ezzel a leány minden re-



131

ménykedését meghiúsítaná: a szerelem nem verhetne olyan mély gyökeret a leány szivében snem válnék reá nézve oly végzetessé. A királykedvesen, udvariasan, gavallérosan meginvitálja aleányt Budára az apjával együtt. Itt semmi különös hévnek és melegségnek nincsen helye. Aköltemény III. szakaszában Szép Ilonka úgy gondol a vadászra, mint »nyájas ismeretlenére. Ez

a kifejezés jellemzi a király viselkedését a II.szakaszban.A 14. strófa végét pedig rendszerint azzal

rontják el a pódiumon, hogy az utolsó sort nagydrámai erővel ejtik az előadók, nyilván abból aföltevésből indulva ki, hogy az olyan erős szavak, aminők: f ö l v e r é, s z e r e l e m , h a t a l m a— az előadásban is nagy erőt kivánnak. Ámdea szavak fogalmi értéke nem födi mindig ahelyzeti értéküket; a poéta ebben a sorban egyszorongó érzésnek ad kifejezést. Lassú tempó,látszólag nyugodt hang, amely azonban kifejeziennek a szerelemnek végzetességét. Még ha azelőadó magát Ilonka szerelmét akarná e sorralfesteni, akkor is csak a fent jelzett hangot használhatná, mert hiszen Ilonka szerelme nem hangos, nem heves, nem indulatos, hanem csöndes,mély, titkolt, végzetes.

Azt mondottam fentebb, hogy az első szakaszkönnyed, játszó hang a után a költemény másodikszakasza komolyabbnak, erőteljesebbnek látszik.Ebben a szakaszban jobban dominál az elbeszélő hang, amit a verselésnek egy új sajátos

sága is kitüntet. Ny o l c esetben fordul ugyaniselő, hogy a sorvég nem jelez szünetet, hanemközvetlenül visz át a következő sorba, ami ke-vésbbé ritmikus, de szélesebb elbeszélő hangrautalja az előadót. A költő nem egyszer szándé-

9 *



132

kosán szakítja meg a ritmus szabályosságát samint például a 12. strófa mutatja, a ritmusnake megszakítása nem önkényes, hanem nagyon isfinom számításon alapul. Az első 4 sor a tulajdonképpeni felköszöntő, szabályosan ritmikus,az utolsó kettő, amelyben a király egy sokkalprózaibb dolgot mond, eltér a vers szabályosformájától. A lirikusabb, lendületesebb helyeken

a költő ragaszkodik a szigorú formákhoz, de aleíró, elbeszélő, magyarázó helyeket formában isközelíteni iparkodik a prózához. Az előadónak ezta nagy ritmikai finomságot soha sem szabadszem elől tévesztenie.

III.15. Föl Peterdi s bájos unokája

Látogatni mentenek Ludát. Minden lépten nö az agg csodája,Mert sok újat meglepetve lát.A leányka, titkon,(édes óra Jövetén)vár szép találkozóra.

16. Svan talongás, uy-öröm Pudában —Győzelemből várják a királyt,A ki Bécsetv í v ó haragában Kérbosszuta rossz szomszédon állt.Vágyva néz sok hü szem ellenébe —Nem vidul meg Szép Ilonka képe.

17. „Hol van ö, a nyájas ismeretlen? Mily szerencse /ordult életén?L/onn-e, vagy tánmessze költözötten J á r — az özekhűvös rejtekén ?(Kérdi titkon aggó gondolattal)S oreza majd ég — majd színében elhal.

*

18. S /e/robognak hadvész-ülte képpelÚjlaki — s a megbékült Garák, —S a király jő — fo lség érzetével,Környékezvén őt a hős apák . . .

sz Peterdi /smer vendégére:A király a z !------- Áldás életére!





134

gása egyáltalában megragadó ellentétbe van helyezve Szép Ilonka titkos reménykedésével, félel

mével, föllángoló izgalmával és néma vergődésével.A 17-ik strófát nem lehet eléggé finoman el

mondani. A léleknek ez a titkos monológja, eza nagy belső küzdelem, melytől az arca egyreváltogatja a színét (az utolsó sor erős hangsúlyai erre vonatkoznak), mélységes, őszinte, benső, naiv hangot követel. A strófa 5. sora kétféleképpen pontozható. A »titkon« után ugyanisegész bátran vesszőt tehetünk s akkor a sor ígyhangzik:

Kérdi //ikon, —aggó gondolattal,ami erősebb és a helyzetnek inkább megfelelő.A 18. strófa zajos, élénk előadásában a leg

fontosabb mondatok:S a király jő

A király az Áldás életére ,

Az előadónak okvetlenül éreztetnie kell, hogymindenki a királyt várja s hogy a király a középpontja a lefolyó eseménynek. A 19. strófábanfeltünhetik, hogy az »és«-ek hangsúlyt kaptak,holott rendes körülmények között a kötőszó nemhangsúlyos; sőt még a névelő is hangsúlyosnakvan feltüntetve a szövegben. Ez a hangsúlyozás

teljesen ö n k é n y e s n e k tetszhetik, a mellett,hogy értelmileg egyáltalában nem látszik igazol-hatónak.

Ámde ha az előadó megpróbálja a 19. versszak első négy sorát a rendes hangsúlyozással



1 3 5

elmondani, tehát az »és«-ek erős megnyomásanélkül, csakis a névszók hangsúlyozásával s az

után elmondja erőteljesen, színesen kiadott »és«-ekkel, minden részletes magyarázat nélkül magától is (rájön e különösnek tetsző hangsúlyozásértelmére. Hangsúlytalan »és«-ek mellett ugyanisa legkitűnőbb előadásban is a strófa ötödik soramindig úgy fog hatni, mint egy f e l s o r o l á s ,

a százszorosán visszazengő, harsogó diadalmi zajtcsak az a szóbeli előadás képes megérzékeltetni,mely szünet nélkül, egy lélekzettel, de az ötödik sor minden egyes szavát szélesen és nyomatékosan adja vissza s azt már a könyv ele

jén említettem, hogy mindig az a hangsúlyozása legjobb és legigazibb, mely a költő szándékáta leghívebben tükrözi vissza.

A különböző jelzések elég világosan mutat ják, hogy a költemény III. szakasza nem olyegységes, mint a másik két szakasz, amelyek úgyszólván egy-egy jelenetet írnak le. A 14. versszak után nagy szünet áll be, mintha az egészdiadalmenet elvonult volna s ők ketten egy magukra maradnának. Az utolsó két strófa pedigúgyszólván külön kis szakasz, amelynek csöndes, méla alaphangja tömérdek árnyalatot kíván.

A 21. strófa 5. és 6. sora nagyon fontos, mertúgyszólván összefoglalja Szép Ilonka szerelmének egész történetét : lángzó érzemények,— k í n o s e m l é k — és — k i h a l t r e m ény e k , — minden szó jelentős, minden szó hangsúlyos és minden jelzős szónak más a karak

tere. A »kihalt remények« már csak egy tompasóhajtás.6. A z e p o s z .Azok a nagy hősköltemények, amelye

ket az irodalom-történet nagy magasztalás-



136

sál emleget s amelyeket tudvalevőleg mindenkidicsér, de senkisem olvas, ha sikerült lerázniamagáról az iskola porát: a szóbeli előadás cél jaira már csak a terjedelmüknél fogva is teljesen alkalmatlannak látszanak. Pedig ezek a testes kötetek, amelyekben a diá k nyelvtani vivisec-' hókat végez s amelyekre a felnőtt ember csakhomályosan emlékszik, olyanok, mint a pincékben

felejtett nagy hordók, amelyeknek nemes, tüzestartalmából egy korty is elég, hogy átjárja azember valóját. Egy fejezet Homérosz bármelyiképoszából: gyönyörű stúdium és hálás anyag apódium vagy a felolvasó-asztal számára. Ez aliraiságból teljesen kiszakadt, objektiválódott, hig

gadt elbeszélés, a tárgyától és személyeitől bizonyos messzeségbe helyezkedő elfogulatlanság, eza napfényes, tiszta megvilágítás, amely mindenegyes tárgynak megadja a maga határozott körvonalait, ez az élénkség, érdekesség és drámai-ság, amelytől azonban az elbeszélő személye távol marad: kitűnő iskolája minden előadónak smerőben technikai okokból is nagyon ajánlatos,mert kivált a szinésznövendéknek vagy kezdő-szinésznek hosszabb lélekzetű dolgokra is vanszüksége.

Homéros Odysseiájának egyik legérdekesebb ésleghatásosabb énekét kerestük ki mutatványul.A rendelkezésre álló magyar fordítások közülVé r t é sy Jenőét használtuk fel, főképpen formai okokból. A hexameteres alak ugyanis magyar nyelvű előadásban nem hangzik jól s nem

is talál az elbeszélés naiv, friss hangjához, viszont a rímes alexandrint — Homéroszról lévénszó — túlságosan merésznek találtuk s legkiválta rímmel nem tudtunk megbarátkozni. Vértesirímtelen aleúandrinusai leghívebben adják vissza



137

az eredetit s hogy egyhangúan ne hassanak azelőadásban: az már az előadó készségén ésügyességén múlik. Eddigi analíziseinkből kitűnt,hogy a versek ritmikája nem gépiesen szabály-szerű, hanem folyton igazodik az értelem és érzés árnyalataihoz, tehát folytonosan hullámzik ésváltozik és éppen a ritmika változásaiban rejlika vers muzsikája. A hangsúlyozás, a tempó, a

szünetek egyre változtatják a vers zenei képét,vagyis egyre változatosabbá teszik.»A Kyklops« című részlet nem a teljes IX.

ének. Kimaradtak belőle azok a sorok, melyeknem szorosan a Kyklopssal való kalandra vonatkoznak. Az egész szemelvény 382 sor, ami a vi

lágosabb áttekintés, valamint a könnyebb meg-érthetés okából szükségessé tette a szakaszokraés strófákra való tagolást. A r a n y János »Toldi«- jában vagy B y r o n »Don Juan«-jában ez fölösleges volna, ott elég, ha az előadandó részletetszakaszokra tagoljuk; ellenben ha valaki G o e t h e»Herman és Dorottyájából vagy Vörösmarty»Zalán futásáéból akar egy részletet előadni,mindenekelőtt szakaszokra és versszakokra kell beosztania. Erre a formai beosztásra föltétlenülszüksége van az előadónak a szünetek, tehát alélekzetvétel szempontjából (mert különben félvagy már fertályuton elfárad és kimerül), minthogy pedig szünetet tartani, tehát lélekzetet vennicsakis ott szabad, ahol magukban az események ben is kisebb-nagyobb szünet áll be: könnyű belátni, hogy amikor az előadó egy ilyen formai

beosztást készít a maga használatára, voltaképpen már hozzáfogott a költemény boncolásához,s mire a maga beosztásával elkészül: egyúttaltisztába is jutott a költemény tagolódásával, ami annyit jelent, hogy minden részlet világosan



138

áll előtte s így azzal a reménnyel folytathatjamunkáját, hogy a hallgató is mindent meg fogérteni. Kellő tagolás nélkül az előadás nem lehet világos, értelmes, plasztikus, és máskülönbenművészi módon előadott részletek is elmosódnak, hatástalanok maradnak, ha nincs meg amegfelelő keretük, szóval, ha nincsenek helyesen»beállítva«.

Ha valaki a mindennapi életben elbeszélvalamit, önkéntelenül tagol, még pedig aszerint,hogy milyen céllal beszéli el a mondókáját, mintahogy önkéntelenül hangsúlyoz is, lévén a tagolásnak ugyanaz az értelme és célja, mint a hang-súlyozásnak. Minden elbeszélésben tehát első sor ban az fontos, hogy m i é r t beszél el valaki valamit. Éppen ez okból legtöbb esetben helytelenés hibás dolog drámai alkotásokból kiszakítaniegy e l b e s z é l ő részletet s a dobogón előadni. A drámában az elbeszélés sohasem cél,hanem csak e s z k ö z az epikai költészetben, ellenben a cél maga az elbeszélés. Ha adráma egy személye elbeszél valamit, ez a legkülönbözőbb okokból történhetik, csak éppenabból az egy okból nem, amiért az epikus vagyaz epikus személyei elbeszélnek valamit. A drámai

személyt kényszeríthetik, hogy elmond jon valamit, ő maga s z ü k s é g é t érezheti, hogyegy elbeszéléssel könnyítsen magán, vagy leakar sújtani valakire, vagy vigasztalni akar valakit: az érdekes itt mindig csak az, hogy m i é r tmondja el s mi lesz a következménye.Az epikában nincs következmény s mindig magaaz elbeszélés érdekes. A kérdés pedig csakis az,hogy milyen távolságban áll az epikus a magatárgyától, milyen fokú az ő személyes részvételeés érdeklődése. Az érdeklődésnek és a részvét-



139

nek a foka ugyanabban a műben is folyton vál-tozhatik s erre nézve az epikai technikának egykitűnő eszköze van: a költő egyszerűen mást beszéltet maga helyett. így több líraiságot vihetaz elbeszélésbe s ő maga mégis távol maradhat.

A Kyklopssal való kalandot Homéros Odysseus-sal beszélteti el. Ez az elbeszélés tisztán epikai;célja csak az, hogy Alkinoos király megtudja,

hogy-mint járt Odysseus. Az elbeszélés a legnagyobb izgalmassága mellett sem d r á m a i 1a gfeszült, mert hiszen a kalandot az beszéli el,aki átesett rajta, a kimenetel iránt tehát nemlehet semmi kétség. Hogy Odysseus a maga el

beszélésével hatni akar, hogy ügyességét és bá

torságát minél hatásosabb módon akarja illusztrálni s hogy színesen, élénken, érdekesen, iz-gatóan beszél, ez már a Homéros művészete.Hogy ez a művészet mennyire objektív, menynyire felette áll még a hősének is, akit pedignagyon magasra állít, gyönyörűen példázza »AKyklops« befejezése, amely megragadóan finomés emberi. Odysseus cselvetése, amelylyel sikerültdiadalmaskodnia Polyphemos nyers erején, abbanállott, hogy ő magát az óriás előtt »Senki«-neknevezte. Amikor már a gályájukon ülnek s evez

nek ki »a halálbók Odysseus meg nem állhatja,hogy föl ne fedezze a kilétét. Társai hiába könyörögnek, hiába hivatkoznak arra, hogy az óriásízzé-porrá zúzhatja őket és hajójukat, Odysseus»bátor szíve« nem hajt rájuk s visszakiáltja aKyklopsnak, hogy ő nem »Senki«, hanem Odys

seus, a várospusztító, a Laertes fia, ő, az ithakai.Bátorság, önérzet és nagy emberi hiúság —milyen bámulatosan finom és tömör jellemzés!

Odyyseus tehát benne van az elbeszélésben,minden kiválóságával és gyöngéjével. Sohasem



140

feledkezik meg arról, hogy ő a vezér, ő a ki-rály és ezt minden alkalommal hangsúlyozza is.(I. 12, 20, 42; III. 69, 140; IV. 173; V. 260

Az első szakasz hangja nagyon egyszerű, úgy-szólván csak bekezdés, hozzákészülődés. Az el- beszélő tónusba a magyarázat, az ismertetéshangja is belevegyül. A 2. strófa és a 4. stró-fának első két sora tiszta magyarázat.

A II. szakasz valóságos kis expozíció, amelymegismerteti a hallgatót az óriás Polyphémmel.A 8. és kivált a 9. strófa nagyon színes elő-adást kíván s az előadónak rajta kell lennie,hogy a strófát minél félelmetesebbnektüntesse föl. Ez annyival is könnyebb, mert a44. sor: »Én megindultam — a t zenkét legjobbak— a végső elszántság kifejezése; olyan elszánt-ságé, mely kész szembeszállni minden veszede-lemmel. A 11. strófa, amely úgyszólván kitöltiaz elindulás és megérkezés között az időt, nagyonfontos a bekövetkező események szempontjából.Odysseus nagyon öntudatosan jellemzi a sajátfinom, ravasz eszét. Hogy milyen hasznát fogjavenni a kábító, édes bornak, azt még nem tudja,de okossága azt sugallja neki, hogy szükségelesz rája. Odysseus nagy feneket kerít a dolog-

nak, részletesen mondja el, hogyan jutott a bor-hoz s hogy milyen az a bor, de ezeknek arészleteknek igazi elevenségét, igazi színeit az aravasz , ön tuda tos , fö lényes hang ad jameg, mely a strófa záró soraiban egészen ha-tározottan és világosan szólal meg s amely egy-

szerre megérteti velünk Odysseus karakterét.A III. szakasz már az események teljébe visz bennünket. Odysseus társaival bejut a barlangba.Az emberei meg akarnak rakodni zsákmánynyal,aztán visszasietni a hajóhoz és megint nekivágni



141

a tengernek. Odysseus nem enged, látni akarjaa gazdát. Elébb ravasznak láttuk Odysseust, most bátornak, vakmerőnek látjuk. Milyen találó ésigaz, hogy amikör az óriás hazajön a barlang jába s a nagy rőzsecsomót a földre dobja, Odysseus is a többiekkel együtt minden bátorságamellett is elbújik a barlang zugába.

Most már kialakul előttünk az elbeszélő a

maga teljes emberi mivoltában. Bátor, öntudatos,de okos is, aki meg is tud ijedni, ahol kells éppen ezért érezzük őt emberileg tökéletesenigaznak.

Az óriás hazajövetelétől kezdve az elbeszéléstempója élénkül, izgalmassága fokozódik, drárnai-

sága emelkedik. Két dologra kell az előadónakkülönösen ügyelnie. Az első: Polyphémos ésOdysseus párbeszéde, illetve a két b:szélő személyhangja. Polyphémos a kérkedő, durva, nyerserő, a bárdolatlan és brutális fizikum, az emberifejlődésnek egy kezdetlegesebb, vad stádiuma,melylyel szemben Odysseus a fejlődésnek magasabb fokán áll, mondhatnék az az ember, akinekmár kultúrája van. Polyphémos beszédjében azelőadónak kerülnie kell minden finomabb arti-kulálást, mig ellenben Odysseus beszédje egy

teljesen öntudatos ember megnyilatkozása, akiakaraterejével, meggondolásával úrrá lesz a fél e l m é n (amely csak természetes) s aki nagyonokosan, óvatosan fejezi ki magát s egyelőre méga nevét és kilétét is elhallgatja, hanem egyszerűen Agamemnon vitézének mondja magát.

A másik kérdés, amelyet tisztáznunk kell: milyenfokú Odysseus fölindulása az elbeszélés alatt,tekintetbe véve természetesen, hogy olyan eseményeket mond el, amelyek már a m ú l t b a ntörténtek, s amelyeken már régen átesett. Az el-



142

beszélő tehát nincsen közvetlen izgalom és felindulás hatása alatt, hanem csak múlt eseményeket reprodukál. Bármennyire igaz is ez, nem következik belőle, hogy Odysseus nem megy belea jelenet izgalmaiba. Erre ugyanis h á r o m okais van. Első, hogy maga a v i s s z a e m l é k ez é s is bizonyos fokig izgató, másodszor az áldozatul esett bajtársak olyan veszteség, amelyet a

visszaemlékezés pillanataiban Odysseus n a g y o ni s é r ez , harmadszor pedig az elbeszélés hatniakar a hallgatóira, s szuggerálja magamagánakaz izgalmat. Hogy hatásosan eleveníthesse mega jelenetet, újra bele kell magát élnie.

A harmadik szakasz feszült várakozással vég

ződik.A negyedik és ötödik szakasz egy szakasz

nak is vehető, mert a IV. eseményei teljesenátkapcsolódnak az V. szakaszba. De ebben azesetben is a 27-ik strófa után már csak az idő

jelzés miatt is nagyobb szünet tartandó, melyeta szövegben *rgal lehet jelezni. Viszont a dorongmegtüzesítése olyan fontos mozzanata az egészelbeszélésnek, hogy külön szakaszba keretelésesem éppen indokolatlan.

Az V. fejezet olyan remeke az epikai művé

szetnek, hogy valamennyire megfelelő előadás ban sem maradhat nagy hatás nélkül. De mennyilélektani finomság van a sorok között, melyekkela művészi előadás fölcsigázhatja az izgalmat és■érdeklődést. »»Fogta két emberem és vacsorátcsapott«. Minő sivár kétségbeesés, tehetetlen düh

nyilatkozik meg Odysseus e szavaiban. De mostis erőt vesz magán, s a felháborodásnak, keserűségnek, fájdalomnak ez a leküzdése szólalmeg a következő két sor hangjában. A mikora K y k l o p s h o z kezd beszélni, már nyugodt és



143

és ravasz. Úgy tesz, mintha nem szánna senkit ésnem félne semmitől. De amikor odaért az el beszélésben, hogy k i i t t a , m á s o d s z o r isakart, meg újra s háromszor kiitta: mennyiremény, mennyi diadalmasság, milyen izgatottöröm reszket a hangjában. Viszont a Kyklops•utolsó szavait (209., 210. sor) már csak dadogvaejti s annyira inartikuláltan, amennyire csak az

é r t h e t ő s é g megengedi. Egy kis durva röhejis vegyíthető a hangba.Miután az óriást elnyomta az álom, Odysseus

és társai hozzálátnak a nagy munkához. Az előadónak itt roppant hatásos művészi fokozásranyílik alkalma. A 32. strófát halkan, izgatottans nyomatékos hangsúlyozással kezdheti s a hangeerje nőttön-növekszik a strófa befejező soráig,amelyet már rendkívüli e r ő v e l (de nem nagyon hangosan) kell elmondani. A 33. strófátólkezdve már egyre hangosabb az előadás s a235-ik sorral eléri egyik kulminációját. Az előadás élénksége és erőteljes ritmusa csakis akkorhagy alább, amikor Polyphémos társai már otthagyták az óriást és Odysseus a menekülés tervéről kezd gondolkodni.

A 35. és 36. strófa között * jelzi, hogy itt

valami változás vagy fordulat állt be az eseményekben. Odysseusra és társaira nézve a helyzetmost úgy alakul, hogy nem oldhatnak kereket,mert az óriás az ajtó elé ül és őrködik, hogyfoglyai ki ne szökhessenek. A helyzet tehát az,hogy Odysseus módját lelje a menekülésnek. Aszakasz két utolsó strófájának hangját ez határozza meg.

Az utolsó szakasz előadása is élénk, izgalmas és nagy közvetlenséget kíván. Odysseus kétszer aláhúzott soraiban az előadónak bele kell



144

éreznie az öntudatosságot, a büszkeséget, a jogos dicsekvést. Éleznünk kell, hogy Odysseus kicsoda, ami természetesen az előadónak csakisabban az esetben sikerülhet, ha odáig is el tudtavelünk hitetni, hogy a Kyklopssal való kalandotegy nem közönséges ember beszéli el. Ebben azesetben azonban a Homéros szövege olyan erővel szól hozzánk, melyet évezredek sem gyön

gítettek. A Kyklops.(Homeros Odysseiája. IX. ének.)

I

1. És tovább hajóztunk — óónattépte szívvel —

Dölyfös , /örvénytipró Ary/rlopsok földére.2. Sz/get van arévnél (alacsony a partja),

/<y£lopsok földéhezse közel, se messze.

3. bámulva jártuk be földjét a szigetnek. 5.Fó'/hajták a /zymphák (a Zeus leányi)

A sebes feskéket, hogy legyen mit ennünkNosza görbe nyilai, hosszuszáru kópiái Szórtunk a gólyákról(válva három rendre) —És jó vadászatot adott isten tüstént. 10.

4. Volt tizenkét gólyám smindegyik gályáraÁViencz kecske jutott, magamnak pedig —tíz.

llát igy egész /zapon, egész napszállatigCsak rágtuk ahúst s ittuk az éóes-bort.5. A /íry/riopsok földjétott közeibe néztük, 15.

Pnstöt láttunk,hallánk óégetést,mekegést.Majd a nap /eszállott s a/konyatra hajlott;A habverte parton álomba, merültünk.

II.6. S hogy jóit a reggszülte, rózsaujjuHajnal ,

Ott tonácsot ülvén,szót im\gy emeltem: 20.„Csak maradjatokitt , hűséges bajtársim,Én meg enyéimmel, a /rajóim népével



145

Szétnézek odaát: mi emberek lakják,Dö/yfösek, gonoszak, /örvénytapodók-e,Avagy vendéglátók, /stenes-lelküek! 25.

7. Mondtam — s a /zajómba beszálltam, bajtársim,Kiáltva: yöjjenek s a kötelet ob/juk./öttek azok /nstént, /eültek a padva:Sorra az ősz vízbe evezőjük vágott.

8. Mikor már a földnekköze lébe értünk, 30.

Ott a tenger szé lén nagy barlangot láttunk.Babérrel befedve. Belül — roppantnyáj volt.{Jubok is. kecskék is odabennt aludtak.)Nagy kerítése volt mélyre ásott /főből,Nagy fenyőből, lombostölgyfából épitve. 35.

9. Odabennt aludott egy óriás ember . . .

Maga pasztorkodott,nem szokott másokkal,Úgy élt —csak magának;nem ismerve /örvényt.Szörnyű nagycsuda volt, nem isolyan volt, mint/Cenyérevő ember, inkább magas begynek 40.Brdős elő foka, miegymaga nyúl föl.

10. Többihü /arsimnak nosza parancsoltam,Maradjanak ott, a baj óra vigyázni.Én megindultam — a //zenkét /égjóbbal.

11. Volt kecsketömlőben sötét, édes borom, 45. Maron adta nekem, Bnanthes fia,Apollonnak papja, /smarosnak őre,Nőstül, gyermekestül, a kit megkiméltünk.Hát ő adott nekemhirés ajándékot:4dott sararanyból hét fényes talantont 50.Meg merő-ezüstbőlkupát s tetejébe Tizenkét kétfülü kancsót, teleborral ,Mézizü sz/nborral, zsteni itallal.Ez volt a /ömlőben s aziszákban étel,Mert én kedves szivem seytette azonnal: 55.Szörnyű ereje lesz annak az embernek.És vad és yogtipró és /örvény-nemtudó.

III.

12. Hamar a barlangba értünk.Nem volt o//hon —/Cünt, a legelőn járt, hatalmas nyájával.A barlangba léptünk smegbámultunk mindent : 60.

Dr. H e ve si S . : Az előadás művészete . 10



146

Szárítón a túrót, a sok teliólat Faránynyal, gidával — mind külön választva,Külön a nagyobbak,külön a középsők,Külön a ^/sebbek;minden edény teleSavóval, saytárok, ^ócskák, mibe fejte. 65.

13. Engem a öa/társim kértek előbb szóval:V/gyük el a Zárót, v/ssza a /zajókhoz,k/gyük Ari az ólból a sok g/dát, ârányt:Úgy keljünk hajóra s neki a sós-víznek.

Ám én nem engedtem —hej de jobb lett volna! 70.„Hadd lássuk a gazdát,tán megajándékoz!“Haj! óaytársaimnak a vesztére jött meg!

14. Zazet élesztettünk, a/doztunk, magunk isEttünk a sajtból és ott belől /eültünk,Mig a pásztormegjött. Roppant rő zsecsomót 75.Cipelt, hogy Zazeljen majd — a vacsorához.Egész barlang zengett, hogy a fö ldre dobta.Fé/tünkben — e/bújtunk a barlang zakóba.

15. Azután óehajtámind, az egész nyájat,Már a fe jósokét, ahímjét kinnt hagyta 80.— (Kosokat, bakokat) — a Zagas advarban. Ajtó elé rakott egysziklányi követ;(Négykerekű szekér — jó /zaszonkettő semHúzta volna el akövet a küszöbről):Oly irdatlanszírié t tett oda aytónak. 85.

16. Oszt leült . . . é s fejte juhait, fecskéit

Mind sárban és szopóst állítottalá juk.A fehér tej fe lé t előbb megaltatvaFonott-kosarakban rakta el magának,Felét a saytárba csurgatta, legyen majd 90.Innivaló s yásson vacsoráraszinte.

17. Hogy /zagy sebbel-lobbalelvégezte mindezt:Fó’/lobogotta tűz . . . Meglátott — sránk mordult:„Kik vagytok ? Avizen ösvényt honnan húztok ?Dologban jártok-e? vagy amúgyvaktában , 95.Mint a £alóz (kinek kockán forogélte)Vizen jár és vészt hordmás népek fejére ?“



147

18. így szólt s majd elállóit a sz/vünk-veréseA durva, hangjától, óriás maga tói. Mégis — imigy mondtam szóval neki v/ssza: 100.

7>ójából jövünk mi, bujdosó achajok, Minden széltol űzve, a vizáv mezején.Haza akarunk, de más irányba csaptunk,Más útra tévedtünk . . . Zeus úgy akarta.Atreid áâmemnon vitézei vagyunk, 105.Földiek közt kinek /egnagyobb a hire: Annyi varat vett meg , annyi népet dúlt szét.

Mi — átkerültünk, Zabáid elébe./férünk, ha tán bánnál velünk vendég-módra;Megajándékoznál, mint vendéget szoktak . . .110.Nézz istenre uram! mi /rönyörgők vagyunk,/férőnek, Vendégnek Zeus a gyámola.

19. Szóltam , ö meg /eleit imigyen, kő szivvel:Balga vagy idegen , vagy messziről jöttél,Hogy engemet biztatsz : tiszteljem az Zstent! 115.Mit a /fy/rlopsoknak Zeusz, a par/zshordó,S minden óoldog Zsten! Többek vagyunk náluk.Zeus miatt bizony nem foglak ki mélni.Se téged, se társid, ha nekem úgy tetszik.............De mondd kát, hol hagytad evezős-hajódat, 120.A sziget végén vagy közelben ? Hadd lássam!

20. Szólt, de sokat látott eszemen túl nem járt.V/ssza — cseles szóval válaszoltam neki:„Földrázó Poseidon szé/törte gályánkat,A tengerár partján a sziklához vágta, 125.Itt, az elő fokhoz, ide vitt a szélvész.Én megmenekültem, ezekkel, a vészből.

21. így mondtam, de mit se felelt a kőszivü,Am fölállt s a kezét társimre vetette.Megragadott /cettőt, — s mint a /rntyakölyköt, 130.Földhöz verte. Porba loccsant a velőjük.PóYtagolta osztán és azt vacsorába,Mint óérci-oroszlán /ó'/falta egy-cseppig: A be leket, a húst, meg a velős-csontot.

22. Zeus felé sírva tártuk /rezeinket, 135.Bámulva az iszonyt — tanácstalan szivvel. Azalatt a Kyklops nagy hasát megtöltéEmberhússal s ivott //szta-tejet rája,Oszt ki-nyuj-tóz-ko-dolt — a/fekve a nyáján.

10 *



148

23. Bdtor szivemet egy gondolat dobbantá: 140.Odamegyekhozzá s ki — az éleskarddaV.

Mártom a mellébe,bele a majába.Kézzel /akeresvén . . . De szólt a mas-lélek: Akkor keservesen veszünk va/amennyen;A nagy kapu elől agyánki birná el 145,Az zrdatlan érövet, a mit odatett o ? . . .

így hát sóhajtozva vártuk a szép Hajnalt.

IV.24. Fe/jött a reg'g'szülte, rózsaujjuHajnal . . .

7azet rakott akkor s megfejte anyd jatAfózd sorban és szopóst állítottalá juk, 150.Hogy nagy sebbel-lobbal elvégezte mindezt,Fogta két emberem ésréggé lit csapott.Evén, — kihaj tóttá a barlangbólnyá ját,

KoTznyüszerrel tolva a /zagy követ /é/re,Oszt’ rátéttémegint, mint pazdra fedelét. 155.

25. Fd/tyentve terelte a begynek anyá jat,Én meg ott maradtam, ádáz terveimmel,Hogy állhatnék bosszút, ha Athéné segéll.És akkor — lelkemben megért a /egjobb terv.

26. Volt a AyAlopsnak egyrengeteg dorongja 160.Az esztena mellett, —még friss olajfából; Száradni ott hagyta. Akkorába-néztük,Mint egy /zz/szevezős-gálya drbocfája,Nagy /ra/márhajóé, viz mélyét járó-é; Annyi volt a hossza, annyi szélessége. 165.

Odaléptem, vágtam egy ö/nyit belőle,S bajtársimnak adtam, hogy most márbántsák[meg.

27. Ők ^/egyengették,én hegybe faragtam,Lobogó tüzlángban osztán megedzettem.Hegyét e/takartuk — a granajrakásba, 170.

A mi a barlangbansok volt szanaszéjjel.Híveim’ azután sorsvetni szólitám,Ki fogja — énvelem —szúrni a dorongotA Ky^lops szemébe, am/alatt a/szikArra négyre esett, kitén is akartam, 175.Aíagam számítottam ö/ödiknek hozzá.



1 49

28. Estére, az órjás hazajött a j a j ja l .

Terelte be felé szepszorü jószágát Mind-egyig, egye/ se hagyott az udvarban.Sütésből tán, vagy mert egy /sten akarta. 180. Ajtó elé rakta a sziklányi követ,Oszt’ /eült és fejte yohait, fecskéitMind’ sorban és szopóst állított alájuk.Hogyôagy sebbel-lobbal elvégezte mindezt,Fogta két emberem' és vacsorát csapott. 185.En meg szóltam neki, mellé odaallva,Körös borral teli topával /rezemben:

29. ,E/tél embert, Ey/rlops, nosza igyál bort rá,Hadd lásd, minő italt hordott a mi gólyánk.i4/dozatul hoztam neked, ha megszánnál 190.

S kuláenél hazámba. De te vödül őrjöngsz.Te szörnyű, ki jön majd ezután te hozzádEmberi varosból, ha reodet igy gázolsz?4Szó/tam, ő Ar/itta, ízlett neki szörnyenAz édes őorital s másodszor is akart. 195.

30. ,Oh adj még, ha kérlek s mondd a /zevedet meg>Megjutalmazlak majd, aminek örülsz te.Mert a /Cy/rlopsoknak őozatermő földjeFürtös szőlőt is hoz, Zeus esőt ad rá,De ez — ambrosia, nektár csurgó nedveV 200.Szólott — s másodszor is hoztam a piros bort.Meg újra s háromszor kiitta a balga.S mikor a Ay/rlopsnak fe jébe szállt a őor,

/migy szóltam hozzá , mézédes igékkel:31. „Ay/rlops, híres nevem’ kérdéd, meg is mondom.200.

Te meg yatalmazz meg, ahogyan /gérted.Senki az én oevem, agy hívnak, hogy Senki,Úgy az anyám, apám és minden őaytársam.Szóltam , ő meg felelt /migyen, Zrőszívvel:Hát Seokit eszem meg a /egutoljára,A /öbbit mind előbb; ez lesz az ajándék.4 210.Szólt és hanyatt esett; duzzadt , vastag nyakát Eé/rehajtva/eküdt . . . . E/nyomta az alom,A mmdenigázó. Tarkából meg ömlöttA bor s az emberhús . . . /Részegen okádott.

V .



150

32. Most őedugtam a fá t , bele a parázsba, 215.Tüzesitenl — s /arsim’ szóval ő/ztatgattam,Nehogy megijedvekereket oldjanak. —

Már a tiiz megfogta, az olajfa-karót, Ám noha még friss volt, izzó fényben égett.i4kkor kivonám a fűzből. Körülállták. 220.Az isten nagy erőt öntött a lelkűnkbe:S az olajfa-karót a hegyes végévelSzemébe tasziták;én fölül radölveForgattam, mint azács , mikor fúróval fúrA sza'/fába, a migemberi csavarják 225.A rákötött sz/jjal s megy a fúró beljebb;Az izzó karót igy vertük a szemébe.

33. i4radva megindult sötétvére tüstént:Szemöldjét, pilláját cseppig elperzselteÉgó széngolyója,Szemgyökere izzott. 230.Mint a kovács-ember fejszéje vagy kardjaSzörnyen sisterg, mikoredzi hideg vizben(Ez adja a vasnakkemény erősségét) —,Úgy sistergettszeme az olaj-karótól.Szörnyű mód ordított, v/sszhangzott aszik la; 235. Mi meg, e/rémülve, szeYszaladtunkmenten.

34. Ő a véres karót kirántá szemébőlAzután eldobta — őrjöngő k/ojában —És a ATyklopsokat orditá,kik körülA szellős kegyormok barlangiba’ laknak. 240.Sögése-szavára jöttek m//zdenünnenA karlang elébe s kérdezték:mi baj van ?„Mi baj, Po/yphemos, hogy ily ordítással— Illatterhes éyben —elvered az a/munk’ ?//alandók e/hajtják — e/lenedre — ayajad ? 245.Vagy valaki gyilkol, cse/lel vagy erővel ? “

35. A/szólt a óarlangból órjás Polyphemos: ,Senki! — őarátaim! Csellel,nem erővel!Válaszoltak neki szárnyalóigékkel:No ha senki se bánt magányodba’ téged, 250.

Nyavalyát Zeus küld,azt el nem verhetjük,Imádkozz atyánkhoz, Poseidon királyhoz.*Szóltak — és otthagyták; s nevettem sz/vemben.Hogy költött nevemmel ilyen jó l rászedtem

*



151

36. AKyklops — meg nyögött, ordított kínjában, 255./(ezzel tapogatván a Arövet,ellökteS az aytó elé ült,két kezét kitárva,Hogy megfogja, ha ki szökne — a yahok közt:Mert hitt ö sz/vében engem is bangónak.Pedig én Zerveltem,hogy volna a legjobb, 260.Daytársim’ smagam’ hogymentsem a /zalaitól.Végig átgondoltamminden tervet és cselt Éltünkért , mert voltunk ahalál torkában:És akkor, lelkemben megért a lég jobb terv.

37. Jó l megtermett, gyapjas kosok voltak ottan. 265.Nagyok is, szépek is,dús sötét gyapjúval.Szó nélkül /fűtöttemössze a vesszőkkel,— Min a törvénytipró /(y/rlops szokotthálni —Hármasával őket.Égy vitézt ültettemA középsőre és két kos /rözbefogta.Egy férfira yatott három állat. Én meg 270.— (Volt a juhok közt egykosy ez volt a leg- Hátulról megfogva gyapjashass. alá [szebb) —Bújtam e/,két kézzel fo g ódzva erősenNagy gyapjába bújva, Zarelmesen vártam.

így hát sóhajtozva vártuk a szépHajnalt.VI.

38. Fel\ött a reggszülte rózsaujjuHajnii.A /egelő iránt megindult a jószág.Megfejetlen-bégtek a yahok az ó/ban.Mert /ógyük megduzzadt. Az aruk s/aylett még.Végig tapogatottminden birkát sorban:Üres-é a /tátuk ? —Nem látta a balga,Hogy a gyapjas őrük alá e/kik bújtak.

39. Az öreg szép /fos meg atoljára ment ki,Gyap]ával terhelten, megravasz magammal. 285.Végig tapogatta — s szólt vad Polyphemos:„Drága kosom, mért vagy mate az atolsó ?Máskor a Zárkáktólnem maradtál hátra,De legelöl mentél a virágosrétreNagy léptekkel, elől értél a /olyóhoz 290.S /egelsőnek jöttél azakolba este;Mos/ meg atolsónak ballagsz. Neked is fájA gazdád szeme tán ? Gazember Ar/oltá,Czadar társaival eszem’ fojtó, borba,



152

Az a Se/zki, de még nincs kinn a /zalálból!Ha igy érzesz, bárcsak beszélni is tudnál,Megmondani, óoszúm elől /zova bujt el —A barlangon végig csurogna velője,Itten a /mszöbön verném ki, /zadrf /zü/jönSz/vem ezért, a mit tett a semmi Senki!M

Mondd s a nyitáson a kost kiérészté.*

40. Alig hagytuk el a barlangot s az udva r t :Le szálltam a fosról s /arsim’ /ö/oldoztam.Nosza, a szép, Aövér so/r /abas-jószágotMzTző összetereltük s /za/tánk a /zajókhoz.Tarsim menekvésünk /zagy-örülve hallák,Csak a meghaltakért sóhajtottak búsan.Egy szempillantással megtiltám a sírást;Csak hajtsák /zamarost a szépszőrü /zyajat,Csak óe a gályába s /zeki a sós árnak. Jö t tek azok /astént, /eültek a pádra,Sorra az ősz vizbe evezőjük vágott.

41. Egy kiáltásnyira mikor e/haladtunk,V/szsza a /Cy/rlopsnak gá/zynyal kiáltottam:

,Hej Kyklops, nem po//ron-emberek bajtársit

£/ted óarlangodban, óaromi erőddel!Szörnyű gaztettednek megadtad az árát.Gonosz te ! /ö/falni meri a vendéget;Zeus büntetett meg, és a többi isten/

42. Szóltam s a KyArlopsot az epe e/önté.Hát egy nagy szik Iának /etejét /etörteS fek e te gályánknak elébe-zuhintá , . .Kicsi hijja volt, hogy nem a kormányt érte./^ö/csaptak a /zabok a szikla estéreS már a partnak vitt a v/sszafolyó-hullám.Sodort a tengerár neki — a száraznak.De cső/dyát kapván, a /zajót e/taszitámS /arsimra kiálték, hogy dőljenek nekiAz evezésnek, csak ke ményen hajózzunk

Ki, ki a halálból ! — — — — — —— — — — őazgón is eveztek.

43. Immár kétannyira jártunk a vizárban,Honnét a Ay&lopsot /smét szólítottam ;£des szóval, Arörül mind igy könyörögtek :

295.

300.

305.

310.

315.

320.

325.

330.



15 3

,^gyan mért ingerled, balga, a vadembert?Az drba hajított s hajónk’ megforditá 335.Vissza, a szárazra sbizony majd oft-vesztünk !Ha szavad érti, ha ahangod hallja,Éles Lövet hány ránk s töriizzó-porra Magunkat, /zajónkat, olyan ereje van/

44. Szóltak, denem hajlott Lator szivem rajuk, 340.Harag dúlta s újra visszakiáltottam. ,Kfklops, ha ki kérdi a halandó nemből,

Ki tette a szemedilyeténkép csúffá ,Mondd, hogy Odysseus, a várospusztitó,A Laertes fia, ö, az ithakai/ 345.

45. így mondtam. Ö pedig e/bődült,nagy ja jja l: J a j nekem, fejem re sújt az ősi yoslat !Volt egyszer itt egy jós. szép és derék ember.7elemos,nagy-látó, az Purymos sarja ;Itt a AyLlopsok közt jósolva vénültmeg. 350.Ő jósolta nékemmessze jövendőről:Odysseus keze oltja a szemem ki.De én mindigdélceg, nagy-szál férfit vártam.Szörnyű ereje lesz annak az embernek;És most jön egytörpe, egy semmi , egy féreg 355. S a szemem* L/szúrja, elhódítvaborral.

Jöszte Odysseus, megajándékozlak,Kíséretei adok a földrázó Úrhoz,Mert ő azapám, és ö vall a fiának,Ö segíthet meg csak,ha akar, más senki, 360.Semmi boldog isten, semmi /öldi-ember.

46. így szólt; én meg /migy kiáltottam v/szsza: ,Bár úgy ronthatnám el alelked, a párád(S La/öhetnélekHades lakába) a hogy most Nem segít szemeden még a Föidrázó sem!‘ Mondtam s ö /ö/esdett Poseidon királyhoz, 365.Két karját emelvén a csillagos égre:

47. ,Halld meg, földöve zó, szögfürtü Poseidon,

Ha a tiéd vagyok, ha te az apám vagy! Add, hogy Odysseus haza sose érjen, 370.A Laertes fia,ö, az ithakai!Vagy ha már végzete öveit meglátni,Szépen épültházát, édes Lazaföldjét. Járjon késön, rosszul, idegen hajóján,





15 5

S int az öregeknek: „benneteket variak !“ Megrezdül a feje sok öregnek erre,Egymás utánmégis — mennek a nyughelyre.

2. így pihent akkor is ;igy tekinte vissza ;Sima volt a mező, amenny pedig tiszta ;Miliőm kis naptól ragyogott a mező:AMrhova nézett, csak azt láttaez ö !

Itt egy tócsa tükrén s felvetődő halán,Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,Lathatá a vén nap önnön ia-fiát.

3. Sokfelé tekinte,mód ja is volt ebben,De most Nagyfalura nézdegélt legszebben,Aragyfalu helységben a Toldi kertjére :Tán az őszi fáknak hulló levelére? . . .

Tán az árnyékokra, hogy mind arcra esnek,S leborulvahosszan, tőle búcsút vesznek ? . . .Tán a kurta, pejre, mely, ahol csak /éli,A felmagzott burjánt aagybúsan legeli ? . . .

4. Tán erre, tán arra . ,. tán a kökeresztre,Mely egy kisdomb alján földbe volt

[eresztve ? .. .Sem erre, sem arra: 7aldit, az örege/.Nézte, hogyan térdel a sír dombja megett.

Mncsen már hajának egy fekete szála,Övéig lenyúlik szép ezüst-szakálla,Szép fehér szakálla, melyet, amig /erdei,Kebelére kulcsol összefont kezével.

5. Imádkozik ottan csendesen ésm é Ián,Néha egy köny csillog szeme alsó héján,Néha, de csak r/tkán, megmoccan az ajka,Ám egy hang, mi nem sok, annyi sincsen rajta.

Feje felett a/ment a z/mankós élet,Tele most hideg, de csendes tiszta ‘tél lett,Három éve már, hogy nem azudvart lesi,Hanem a megígért jobb hazát /reresi.

6. Három éve történt, hogy az agg /eventeA király haragját ősz fejére vette,Gáncsolván az udvart, annak puha kényét,Cs/nosabb szokásit és olaszos fényét.



156

Szálka volt szemében a sok diszpalota,Szüntelen csak zsémbelt: „nem való ő <?da,“Míg, szaván marasztva, elküldé a kiráiy://azamene halni, és most holt híre jár.

7. Afegavult az ös ház, a zdpor lemosta,Az idő, e vénsas, szörnyen megrugdosta,Érzi a megosztás napját, hogyeljőve,Földre kívánkozikmajd mindenik köve.

Apró szelek, mikor repülni tanulnak,/^‘deléből egy-egyléckövet lefúnak;Egyszer majd neki vág a zivatar apja,fíeleölti szarvát és a földhöz csapja

8. Ott van még az ablak, mely akertre nyílik,De rozmarinbokorbenne már nem díszlik;Ott van a kis ajtó, de hej megvetkezett !Belőle aszú is ré gén kiéhezett.

Rozsdás a kilincse ; sarka, amint fordul,Mintha fájna neki,riva megcsikordul,Pedig tud ja bölcsen,merre van a nyitjaS emeli az öreg Bencze mikor nyitja.

9. Bencze Toldinak volt fegyvernök vitéze,Sokszor volt urávalhá borúban része,Akkor csakkomi zott a kaszás halállal,Most inkább rózsafát vinne görnyedt vállal.*)

Hej ! pedigöreg már, sírban a fé l lába.Épen olyan, mint azapja hajdanába’,Apja, a vén Bencze, kitol nemcsaknevet,

Hanem hűséget is mintegy örökbe vett.10. Azöreg fegyvernök megállt a küszöbön,

Észrevette Toldittúl a keskeny kövön;Af/ztató ujjával óéfogá ajakát,A köhögéstől istürtőz\ette megát,

A lovat vigyázta, mertitatni kellett —Azonban f e l illott Toldi asír mellett:Inte a cselédnek, s parancsolta neki:Egy kapát, egy ásóthozzon egyszerre ki.

*) Célzás az ismert m esé re: „A halál és az öre g“.





158

16. 7o/di nem bocsátván el azásó nyelét,A kapát vévé fel ahüséges cseléd:Csak folyt, csak /o/ydogált szó nékül a munka,Végre B encze a /zagy hallgatást elunta.Afcm is hallgatását unta el annyira,Titkos félelemnek furdalá a ny/la:Akkor kell a s/r, ha a /zaznál halott van,De ahol halott nincs, minek ásnak ottan ?

17. Mégsem mertkezdeni egyenesen belé,Csak amúgy távolról kerülgetett felé :„Nagy jó Uram, tréfán kívül, megkövetem,Hogy mi sírt ásnánk most, sehogy sem hihetem. , fg'az, sírnak indult az egész formája,Épen egy emberre vankimérve szója,Széle, hossza megvan, s ha ázassuk mélyét,Átalhatja benne egy halott az éyet.

18. Oh, de hát, mennybéli szentséges ongyalok!Ki beié fekügyék, hol vagyon a halott?Máskor volt halottunk, mintterített kéve,Kiterítve szépen csata mezejére;

Akkor volt halottunk s nem temettük őket,Most n/ncsen, ésmégis vájjuk ezt a földet;Az egész hazunknál nincs egy orva lélek/faytunk kívül, akitebbe temetnének.44

19. Be ncze itt egykissé elhagy á beszédét,Letörié tenyérrel arca verítékét,Két öreg markán anedvei eldörzsölte,Hogy ne csússzon ki a kapanyél belőle.

Idői akart adni, hogy feleljen Toldi,De a vén M/klósnak nem jött kedve szólni;Hogy tehát azidő ne teljék hiába,K/sszament, beszéde kerékvágásába.

20. „Aki volt halottunk,kedves életében,Csendes sírban f ekszik, eltemetve régen:Kedves nagyasszonyunk, Toldi Lőrincznője Annak a neve van metszve ezenkőre.

Elkopott az írás —dejszen nem is csoda.Negyven éve lesz már, hogy bevésték oda;E/rnosá a zápor —dejszen csak hadd mossa:Úgy sem sokálesz már, aki azt olvassa.



1 5 9

21. Fölegyenesedék e szavakat /zallvánS végignéze 7oZdi asír paszta halmán:Szemei sokáig, sokáig nyugvánakMohos kö keresztjén jó édesanyjának.De nem szóla semmit, mintha néma volna,Ratekinte a vén fegyverhordozóra,Szeme járásából nem tetszett kiharag, Mintha mondaná, hogy: „beszélj,nem bántalak."

22. Hát beszélt isBencze, mert nagyon kilátta,Hogy ma őrá szorult a beszédmagára: „Szegény édesapám, j ó öreg Benedek!Nyug ossza meg Isten sírjábankelmedet,

Afyagossza megIsten a haló-porában,Mert hű és igaz volt élete folytában,Hűséges cseléde volt /(fegyelmed annak,

Akinek Zabánál csontjai porladnak.

23. /Ce/mednek is régen behantoltuk sírját,Azóta hányadikuj esztendőt Zrják!Nem is kivánkozikmásik házba kelmed,Tán inkább fiának dssuk ezt a vermet,"

így beszélt aszolga elérzékenyülveÉs óagyadt szeméből könycseppet törüle;Rátekintett Tolón a kicsiny halomra,Mely a másik Bencze fö ld i részét nyomta.

24. AZul a keresztenalul a sírhalmon,Alig látszott más ki a fö ld bői az adomb,Sőt talán a szem már /Heg- sem Ze/te volna,Ha lapu és hur\án fe l nem verte volna.

Arra néze Toldi s eszébe jutottak Amikért szerette a szegény halottat,De semmit seszó lőtt, mintha néma volna,K/sszatette Zabát akemény ásóra.

25. Foly a munka, csak foly, ásnak együtt, ásnak,De egy árva szót se szólanak egymásnak;Foly a munka, csak foly,vége nincs már messze,s még, hogy mit ásott, csak gyanítjaBencze ,

MegS7Ó\ a\ m ég egyszer faggatózás-képen:„O/z! talán ez asír a György űré lészen,Talán összeszedtékelszó rótt csontjait,Azt akarja uram eltemetni maitt . . .?“



160

26. ,Oktalan csevegés! magam is rátérek,Hogy biz’ éredenség, amiket beszélek,Mintha nem jól tudnám, Toldi György hol

[vagyon,Gonosz végre jutván medvevadászaton:Rút halállal halt meg, vad állat levágta,

Messze völgy hollója két szemét kivájta,Kullogó /arkasok rajta sorsot húztak:így lett vége a rossz testvérnek, fiúnak.“

27. Elkészült az árok. 7b/di benne álla,Kilátszott belőle ősz haja, szakálla;Bencze még a gödröt egyengette, — térden,Hogy kapája ozkább a fen ék re érjen.7o/di felnézett rá s megszólala: „Bencze!“„Mit párán . . .?“ felelt ez a többi szót lesve,Várta nagysokáig, mit beszél gazdája,Egyszer a vén Tolói így kezdé hozzája:

28. „Bencze, /egyveremnek régi hordozója,Figyelmezz szavamra, emberséges szolga;Együtt ettünk meg mi sok kenyeret, sok sót,

J ó öreg cimborám, /zallgasd meg ez egy szót:Láttam az életnek minden változását;

Latom most napomnak vég*ső hanyatlását;/artam a tömött rend között, melyet kaszált — Most fejemre várom a Laszást, a halált

29. Lajos, büszke Lajos! magyarok királya!Voltam én is hű, de m'ncs annak hálája;Tudja a te lelked, hogy ki és mi voltam,S betöréd fejemet, mert igazat szóltam.

Adjon Isten neked, atfjon a hazánakErősebb karokat, mint ezek valának;Adjon tanácsadót, yaóbat, mint én valékS tudja Isten, meddig lehettem volna még.

30. Nincsen az élethez tövább ami kössön,Aki volt , az régen itt pihen hűvösön;

Kardomon sötétlik három évi rozsda,Róla e/lenségvér soha le nem mossa. M ég tán bírtam volna, de már annak vége

Nincsen a hazának én reám szüksége:Nem kell a kalász , ha hö nap megérlelte,/abban keli a burján, aki azt felverte.



161

31. Vándor-madár /e/kem: jól érzi magába’,Hogy ma-holnap — /adui melegebb hazába.Neki már a földön m/nden olyan fagyott !Neki én /eroskadt hideg hajlék vagyok.Sírom ez.Kévé s nap vár üresen engem. —Te, öreg barátom, te temess el engem . . .Ide temess akkor sne tégy semmi jeletCsak, amivel ástam,ezt az ásónyelet. —w

32. Elhallgatta Bencze a M/klós beszédét,Lelkére is vette, dekivé lt a végét,Zokogott, de el volt aképe takarva,Eltakarta azt a ke reszt egyik szarva.

Úgy sírt, mint azeső, leikéből a bánat,Lögyabb szive lévén, mint a gazdájának,Kinek szeme nyugton nézett üregéből,Mint sötét tengerszem mély völgy /énekéből.

33. S immár az esthajnal, mintha város é^ne,Le/sütött p/rosan, tüzesen az égre;Majd /ohadt a láng és amiott marada,Csak szén, csakkorom lön : a sötét éjszaka.

/famba dőlt a szépnap fé nyes palotája,Puszta, és hideg lett annak omladványa,Embertelen bagoly fogott benne /anyátS e/kezdé sivítni halálhozó dalát.

34. Jó To/di azonban másra figyelmezett:Egy lóhátasra, ki épen most érkezett;Régen elpusztult az ősi kert gyepűje,Nem kellett, hogy azt az átas megkerülje.

Észrevette Fenczét s oöamenvén hozzá,Hol legyen gazdája, tőle tudakozá;De B encze egy szónak sem bírt lenni ura,Csak matatott,kézzel , a kivé jt odúra.

35. Akkor a /óhátas ígyen kezde szólni: ,,/öttem kegyelmedhez, nagy jó uram To/dí,/öttem kegyelmedhez, mint hírmondó követ,Fényes Budavárból hozván ahirt jövet.

Pégi jó baráti ottan ^fegyelmednekAz öreg bajnokra visszaemlékeznek,Viszaemlékezneksok csuda dolgáraS engem ily szavakkal küldenekhozzája:

Dr. Hevesi S . : Az előad ás m űv észe te . 11



162

36. Eredj, fiam, eredj Pósafalvi János,Né zd meg a vén Toldit: beteg-e, halálos? Beteg-e, halálos, hogy kezét sem ö/rja,

Vagy talán már épen el is nyelte sírja?S mondd meg ezt a hírt, hogy, ha beteg,[hal\on meg,

Ha meghalt s/rjában hétszer forduljon meg:Mondd meg neki, hogy a hős magyarnak vége,Leányágra szállott régi dicsősége.

37. Játék van Budában, f é nyes harci játék,Sok magyar kidőlt már, de egy o/asz áll még:O/asznak süt a zzap, annak áll a világ, Magyar! este van rád, /zeked jó éjszakát.

karján a pajzs, melyet viadalban nyere,Rajta országcímer, hazánk szép címere;E/adó a címer, nem is nagyon drága,Nem orany, nem ezüst, — kis vér a váltsága.

38. De nincs a hazában, hiába keresnél,Amely azt kiváltsa, egy kanál becses vér,Ami van, az olcsó, nincsen semmi ára,Ingyen öntik a vár szomjú p/acára,

Most az o/asz, mint egy hím-páva, kévé lyen,Országcímerünkkel /zozájába mégyen . ..„A pokolba megyen!“ r/valkodik 7o/di,„Vén sas, ifjodjál meg, nem érsz rá meghalni!"

39. ns az ősz levente e szavakat szólva,Azugrék a sírból, mintha ifjú volna;//oborus tenger Ion lelke, melynek hab jaTüzokádó hegytől fe l vagyon /o/ralva.

S monda : „ Vidd hirül az öreg cimboráknak,Hogy a vén bajnokot sír fenekén láttad :De a lelke ott lesz a viadaltéren,Vérboszúját állni az idegen véren,

40. ...„Menj, vzzkard meg, Bencze, kurta, pej lovamat,Étellel, z/allal újíts fel magamat,

Pincémben tekerd ki a bedagadt csapotS hozz öreg bort, attól ifjú kedvet kapok.Te meg Pósafalvi, jö j be ve/zdégemül,

Hálj nd/am, sötét lesz elmenned egyedül,Légy vendégem és lásd : „Isten igazábanHogy’ iszik, hogyyvigad a magyar, buvában."



163

41. Akkor be ménének Benn a tág szobában,/vott éi víg adott Toldi haragjában,Birkózóit a borral, erejét próbálvánÉs meggyőzte a bort, erős lábon állván.Bencze, meg amásik, e/dztak mellőle.7ö/di is /edőlt egykopott medve bőrre:De csak úgyboronga szemein az d/om,Mint ha drnyék napfényt kerget a határon.

8. H u m o r o s k ö l t e m é n y e k és p r ó z a

d a r a b o k . Ha összevetjük »A Kyklops«-ot —természetesen a magyar formáját értem — akárcsak a »Szép Ilonkáival vagy éppenséggel valamelyik döbbeni lírai költeménynyel: az az érzésünk támad, mintha a Homérosz eposzában averses formának nem volna meg az a nagy jelentősége, mint egy strófákra osztott, alakilagis elragadó lírai költeményben. G o e t h e semmiesetre sem akart ártani Homérosznak, amikorp r ó z á b a n szerette volna olvasni azOdysseiát,mig ellenben B y r o n »Don Juan«-ját vagy Dante»Divina Commediá«-ját csakis minél finomabb sza bású verses átültetésben tudjuk élvezni. Mennél1i r i k u s a b b egy költemény, annál gazdagabbés bonyolultabb a ritmikája, mintha csak a legnehezebb és legkötöttebb formák között válnéka ritmus a legkönnyebbé, a leglégiesebbé. Láttuka »Szép Ilonka« némely verssoraiban, hogy mihelyt a poéta olyan területre lép, ahol a lírailendület megokolatlan volna, szándékosan feloldja a szigorú formát s majdnem a próza sza bad ritmusával halad tovább.

A r a n y János Fülemiléje éppen olyan mu

latságos s majdnem olyan hatásos volna tömörprózai formában, mint mostani verses alakjában,de próbáljuk elképzelni a »Szeptember végén«-tversek nélkül, prózába átültetve; mivé lenne ez aköltemény!

11





16 5

ha elvált is az énektől, nem tagadta meg zeneikarakterét, sőt a mióta a dal nem ének is egyúttal, még zeneibb lett, olyannyira, hogy éppena legkitűnőbb és legfinomabb dalok nem nyernek a megzenésítéssel, holott régebben az éneklés volt a dal igazi befejezése. A lírai költészeta n y e l v összes z e n e i lehetőségeinek kihasználása, új és új ritmusok kitalálása, amelyek új

meg új érzések lüktetésével vagy remegésével járják át a beszéd, a nyelv puha anyagát. A verszenéje a ritmus, vagyis az érzések dinamikája.Az a lelki dinamika, mely a táncban mint látható, a beszédben mint hallható ritmus jelenikmeg. Az ősember ujjongásaiban és bakugrásai

ban, az oltár előtt, kezdetleges volt a ritmus,mert primitív volt maga az érzés; egy mai lírikus sokrétű, összetett ritmusaiban egy összetettléleknek, bonyolult érzéseknek dinamikáját halljuk.

Sokan a ritmust összetévesztik a versalakkal,a verselési szabályokkal, a rímeléssel. A versláb vagy rím azonban éppen olyan kevéssé határozza meg s adja meg a versnek a zenéjét,mint a taktus. Vannak a szabályok szempontjá

ból kifogástalanul verselt és kitünően rímelt »al-kotások«, amelyeknek azonban még sincs zené

jük, mert az a ritmus, melyről fentebb szólotíunk,nem gépies, nem formai, mesterséges módon kinem csalható a nyelvből, hanem alapjában vévemisztikus, s összecsendül a világegyetem másritmusaival. A költők a léleknek ezt az össze-csengését a külső világ ritmusaival: a termé

szeti lírában fejezték ki, azokban a csudálatosversekben, amikor az emberi lélek a maga legsajátosabb ritmusait a tenger mozgásaiban vagya szél muzsikájában érzi.

A lírában ennélfogva több az ösztönszerű, az



166

öntudatlan elem, mint például az epikában. Azepikai költészetnek nem a ritmus a lényege, hanemaz események plasztikája, amit legfeljebb a történésritmusának lehetne mondani, s amihez hozzátartozik az okszerűség is. Ennek alapján meg lehet érteni, hogy V ö r ö s m a r t y nagy költőikvalitásai mellett is, miért nem volt soha népszerű epikus. Vörösmarty eposzaiban nagy költői

szépségek vannak, de eposzai — fájdalom — ol-vasatlanul hevernek a könyvespolcokon, mert alegnagyobb lírai szépségek sem hatnak igazánott, ahol az események plasztikájára volna szükség. Vörösmarty csak r i t m i k a i történést érez,olyanformán, mint a zeneszerző. íme egy példa:

»— Közelite Hadúr s megvágta hatalmasan Ármányt.Szikrázott a kard, amint lemerüle nyakábaÉs rengett az egész környék. Amaz ördög-erővelTagjait összeszed é ismét s még álla erősen.S mintha heves déltől szájt nyitna vad éjszakig

[a föld

És azon örvényes torkokkal üvöltene, bőgne,ügy bőgött s az egész levegőt bögése hetölté. . .Rettenetes csörgést tettek vastagjai, szájaFolyvást zuga, magyar hadakat rémítve szavával.Ekkoron Isten, erős kardját hüvelyébe taszítá,Messze kinyúlt s markát viharos Tátrára vetette.Ott a nagy sziklát csikorogva kitörte tövéből

És emelé magasan, mint szinte az égi kaszásokFénylenek éjenkint, onnan pedig egyben eresztéRettenetes kardját s Ármányt megütötte kövével.De mikor a nagy szírt roppanva leszálla fejére,Földbe lapult s iszonyú torkán morgása megállóit.A hadak istene most ráhága s tiporta boszúsan,Lába alatt Ármány vastagjai összeszakadtak,Széjjel gördültek töredéki; de nyögve, remegveIngott a föld is s két sarkai összeropogtak.

Az egész lei ás lírikus, zenei, de mily kevéssé,plasztikus, mily kevéssé epikai. Arany János erészben homlokegyenest ellentéte Vörösmartynak.



167

Arany nyelve nem zeneileg oldódik fel, hanemplasztikusan kikristályosodik. Inkább láttat, semmint muzsikál.

A plasztikai és zenei elemnek, lírának és epikának van egy csudálatos összetétele: a b a ll ada , mely a költészet fejlődésében azt az időpontot jelzi, amikor az epika kezd kibontakoznia lírából, de e két különböző erő még teljes

egyensúlyba helyezkedik. Ezért is éreztek mindigrokonságot a ballada és a dráma között. A balladák kiváltképpen azokra a drámákra emlékeztetnek, amelyekben a lírikus még nem vonult aháttérbe, hanem mint kórus szerepel. Ez a tragédiabeli kórus a ballada refrénjével szembenúgy tűnik föl, mint egy nagyszabásúan meghangszerelt lírai motívum, de alapjában véve a költőitt is, ott is mint lírikus nyilatkozik.

A lírában tehát a r i t m u s a fő, az epiká ban a t ö r t é n é s . A líra ritmusában is vant ö r t é n é s , az epika történésében is van r i t-m u s — ezt szolgálja a versforma, a refrain,a visszatérő sorok stb. — de látjuk most már,hogy a költészet e kétféle megnyilatkozása kétkülönböző s z ü k s é g l e t n e k f e l e l m e g .

Ha már most fölvetjük a kérdést, hogy pél

dául A r a n y János a »Fülemilé«-t, amely tulajdonképpen nem több egy anekdotánál, miért írtaversben, s egyáltalában, hogy a költő miért használja föl a ritmust belső szükség nélkül, merő ben a forma kedvéért: akkor a következő eredményre jutunk. A f o r m a nem csupán mint belső

szükség jelentkezik, hanem mint j á t é k is. Azolyan fajtájú epikai dolgot, mint a »Fülemile«,poéta egyrészt azért írja versben, mert az anekdotát, az egyszerű esetet jelentékenyebbé akarjatenni (a Fülemile szatíra is egyúttal a magyar



168

ember pörös természetére) de főkép azért használja a versformát, mert ritmikai segítséget keres. A verses forma magában véve is hatásos,a technikai nehézségek legyőzése gyönyör és mulatság, azonkívül a verses formának, mint olyannak, nagyszerű k o m i k a i h a t á s a i oldódnakki, mihelyest ellentétet érzünk a tárgy és a formaközött. A költők ezekre a hatásokra is pályáznak,

szóval a forma itt valóban játékká válik.A p r ó z a — amig az írás nem kezdett közvetíteni — nemcsak ritmikus volt, hanem határozottan kereste a ritmikai segítséget: még pedigkét okból. Ha valaki mesét mond, közönségesprózai mesét, sokkal kevésbbé fárad, ha bizo

nyos ritmussal beszél; a ritmus élénkíti is a beszédet. A hallgatóra nézve kevésbbé fárasztó aritmikus beszéd.

Ezt a ritmust megtalálhatjuk összes népmeséinkben. Sőt ha egy ilyen népmesét közelebbről megvizsgálunk — a szóbeli előadás szempontjából — olyan különös jelenségekre is akadnak, amilyenekkel eddigelé nem találkoztunk.

Az okos leány.(Népmese.)

Egyszer volt |, hol nem volt |, volt egy mol-nkrnak |egy takaros |és okos leknya |, aki olyan okos volt |, hogy hetedhét ország ellen járt |ahíre.

Meghallja ezt | a király. Oda izén neki | ,hogy van neki a padlásán | száz-esz-tendős kendere |; /ónja meg azt |selyemczérnának.

A lekny erre viszsznizen \ : hogy van nekik |százesztendős sövényök |; csináltasson abból akirály |arany orsói | : ahkor szívesen megfonja |az aranyfonalat | ; de azt csak | nem kívánhatjaa király | , hogy az aranyfonalat | haszontalan

faorsón fonja meg | .





170

kívül van úgyszólván egy másodrendű hangsúlyuk is, mely teljesen önkénytelen és szükségszerűen következik abból a körülményből, hogynégy vagy öt szótag nem lehet el mindenneműhangsúly nélkül. A beszéd ritmikai törvényeknekhódol s ilyen ritmikai szükség, hogy példáulebben a szóban: elképzelhetetlen, a rendes szóhangsúlyon kívül van még egy jóval gyöngébb,

másodrendű hangsúly, melyet mindenki megfigyelhet a saját beszédjén; a szónak tehát két hangsúlya van, amelyek így helyezkednek el: e lk é p z e l h e t e d le n.*)

A föntebbi népmesében jelzett második hangsúly azonban nem ilyen természetű s mindenek

előtt nagyobb erejű nyomaték, sokkal színesebb,sokkal határozottabb a rendes, ritmikai másodikhangsúlynál. Mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk,hogy mindennapi, közönséges beszédünkben megtaláljuk-e ezt a fajta hangsúlyt, vagyis a hang-súlyozásnak ezt a nemét, mely szándékosan térel a rendestől, nyilván nyomós ok miatt. Valakipéldául nagyon csodálkozik s csodálkozását ezzela szóval fejezi ki: Hihetetlen. Ha jól megfigyel

jük, rendesen két majdnem teljesen egyértékühangsúlyt hallunk, amelyek írásban így festenek:Hi” hetet” len. Mintha az egész szó két egyenlőrészre szakadna s mindegyik rész egy különszó hangsúlyát kapná. Rendes körülmények között, mint nyugalmas kijelentés, ez a kifejezés:»Sohse hittem volna« úgy hangzik, hogy az elsőszó hangsúlya felszívja a többit s a másik két

szó csak annyiban hangsúlyos, amennyiben minden szó első tagja kap egy kis nyomatékot.

* ) L á s d e rre n éz ve b őv eb b en B a l a s s a J óz se fn ek m á r id é-zet t k ön yv ét : „Kis m agyar hang tan", mely nagy haszonnal for-ga tha tó .



171

Ellenben, ha valaki ezt a kijelentést izgatottan,elámulva, nyomatékosan teszi meg, akárhányszorígy hangzik: Stfhsehittem volna. Minthogy eza kétféle hangsúlyozás szinte törvényszerűen ismétlődik a mindennapi beszédben, számolnunkkell ez utóbbival is, mert a művészi előadásszempontjából fölöttébb fontos, hogy a valóságoséletnek mennél több accentusát használja fel, föl

téve, hogy ezek az accentusok természetszerűeks jelentenek valamit.Nézzük már most a népmesének ezt a mon

datát: A leány erre visszaizen. Az utolsó szóritmusa ez — ’ * — ; a két hosszú szótag egyúttal hangsúlyos. Az előtte való bekezdésben a»király« csak a rendes hangsúlyt kapja s az utánalevő bekezdésben a »felelet«-en is csak a rendeshangsúly van. Ellenben a második bekezdésbena »százesztendős« szónak minden egyes tagjahangsúlyosnak van efltüntetve s a negyedik bekezdésben a »színéről« jelzése ugyanilyen.

Igaz, hogy az efajta hangsúlyozást megtalálnia tájszólásban, a vidékies beszédben, de migpéldául a hangzók kiejtésére nézve óvakodni kellminden tájszólástól, a föntebb említett hangsúlyozásra nézve a tájszólásnak az a jelentősége van,

hogy a tájszólás megőrizte a beszéd eredeti formáját akkor is, amikor a müveit vagy tanultember beszédjéből ezek a hangsúlyok az Írottnyelv hatása alatt kikoptak.

Hogy a »király« és a »felelet« miért kap egyhangsúlyt s a »visszaizen« miért kettőt, ennek a

megkülönböztetésnek a logikáját nem nehéz fölfedezni s megállapítani egyúttal, hogy ezeka ritmikai különösségek finom logikai distinkciók. Vegyük figyelembe mindenekelőtt, hogya »király« és a »felelet« is mondat végén állanak



172

és utánuk pont következik. A »visszaizen« ellen ben felfüggeszti a mondat értelmét, nem befejez,hanem előkészít, várjuk utána a mondat tárgyát,s vessző következik utána, mely azonban majdnem fölér egy kettősponttal. A szó azonkívül négytagú. Ha csak a rendes hangsúlyát adjuk megneki — erre nézve a legjobb kísérlet a hangospróba — bármily kitünően eltaláljuk is a han

got, az első szótag hangsúlya a szó többi tagjátlehúzza, az egész szó leereszkedik, ahelyett, hogya kettőspont magasságáig emelkednék, a felfüg-gessztés, az érdekkeltés, az élénkség teljesen kimaradt a hangból. Ellenben, ha az utolsó szótagot is megnyomjuk, az előadás egyszerre egy

szerre élénkké válik, a »visszaizen« szó, mint azokos leány akciója egyszerre kiemelkedik, leköt,érdekel, várakozásokat kelt. A hangos próbaerről is meggyőzhet mindenkit.

Most már sejthetjük, hogy mit jelentenek a»százesztendős« és a »színéről« hangsúlyai. Meg

jegyzendő, hogy e két szó más-más okból kívánja a részletező, tagoló s a szót teljesen elnyújtó hangsúlyozást. A »százesztendős« szó, amikor először jelenik meg a szövegben, a m e s ehangulatát erősíti, s az a mesemondó, aki a

fonóban vagy a kukoricafosztóban elmeséli atörténetet, ennek a szónak a szokatíanságát, rerd-kívüliségét, meseszerűségét kiaknázatlanul nemhagyja. A »színéről«-t is ilyenformán hangsúlyozza,de egészen más okból. Ebben a szóban éleződikki legjobban a leány felelete, a molnárleány ta

lálékonysága s egyúttal az a fölényes álmélko-dás, amelyet az előadó belevisz a hangjába samelylyel úgyszólván dialógszerűen eleveníti mega beszédet.

Talán kissé körülményesek, aprólékosak, sőt



173

szőrszálhasogatók voltunk e népmese némely hangsúlyának magyarázatában, de itt az előadás szempontjából nagyon is nevezetes elvekről van szó.Nyilvánvaló egyrészt, hogy a ritmikai eltérésekegyúttal logikai árnyalatok is, másfelől pedigéppen ezek a különös hangsúlyok megint igazolják azt, hogy amikor még a szóbeli előadásközvetített, a szöveg már úgy készült, hogy a

szóbeli előadás egyúttal kiegészítse, befejezze.Ha az a mondat, amelylyel oly részletesen foglalkoztunk, másképpen volna fogalmazva, ha nemeleven, tömör, valódi beszéd volna, hanem »fogal-mazvány«, az a második hangsúly okvetlenül elesnék. Tegyük fel, hogy valami közepes író ma

újra megírja ezt a mesét (hiszen annyi szépmesét írnak meg újra!) s a kérdéses mondatotígy fogalmazza meg: »A l e i ny erre azt izentev/'ssza a £/rálynak«. Ebben az esetben perszenincs olyan szó, amely kettős hangsúlyra szorulna,mert a fölfüggesztés kifejezésére van h á r o mhangsúly is a mondatban. Persze könnyű belátni, hogy ez az elnyújtott, ellapított, szárazonfogalmazott mondat milyen messzire elmarad anépmese tömör, élénk beszédjétől.

A mese előadására nézve ezek után nem kellsokat mondanunk. Egyszerű, közvetlen, élénk, derűs, humoros hang, világos tagolás, melyet a bekezdések nagyon megkönnyítenek. Az efajtameséket nem ajánlhatjuk eléggé kivált a kezdőkfigyelmébe.

9. A r a n y J á n o s »F ü 1e m i 1é«-j e. Említettük föntebb, hogy a költő a verses formát gyakran csakis azért használja, hogy a formának sa játos hatásaival erősítse a témát, szóval hogy aforma a poétának nem egyéb néha j á t é k n á l



174

Arany János »Fülemilé«-je olyan gazdag ezek ben a formai hatásokban, hogy ideigtatjuk, analizisével együtt:

A fülemile.1. Hajdanában |, amikor még

így beszélt a magyar ember | .„Ha per —úgymond —hadd legyen per | ,

(i4mi nem volt I épen olyrég) : —i Kalahol—a 7/szahátonÉlt egy gazda |, Pál barátom |,S Péter |annak tőszomszédja |—Pdluk szól a rövid példa.

2. Péter és Pál |tudjuk | nyárban Öszszef érnek |a naptárban;/könnyű ott nekik |szerényenMegárulni |egy gyékényen |;De biz a mi Péter-PálunkHáza körül | mást találunk:Zenebonát—, örök patvart |,Majd /e/forditják |az udvart |.Rossz szomszédság : török átok |,S ök | nem igen jó barátok.

3. Ha a Pál kéménye füstöl | ,Péter |attól mindjárt tuszkol;Ellenben |a Péter tyúkjaHa kapargál |a szegény Pál \Háza falát |majd kirúgja |Póbol aztán |lesz hadd-el-hadd | ,Mely a kert alá is e/hat |;Ez sem enged |, az se hagyja |,S a két ház ^/csínye,nagyja \Öszszehorgoinak keményen | ,Mint /rntyájok a sövényenInnen \és túl öszeugat |S eszi mérgében |a lyukat |.

4. De I hogy a dologratérjek, Pmberemlékezet óta |i4/lott j egy magasdió fa iD/szeül a Pál kertjének | ;





Örömére a szent napnak:Zfgymást úgy anvérbefagyba | ,Hanem a just |mégsem hagyva |.

6. Pál azonban |boszut forral |És, ahogy van \véres árral |, Megy panaszra |, bírót busit |,S melyet a vérszenny tanúsít |,A baatalmatelő adja ; Jog at, |a^ymond |, ő /zemhagyja |,inkább fölm egy a irályig,Térden csúszva \ , de a füttyöt |,Mely az ős dió fáról jött | :Nem engedi |, nem halálig !A/yomatékul |egy tallért dobAz igazság mérlegébe |,Mit a bíró |csasztat a jobb Oldalon levő zsebébe.

7. Pétert sem hagyá pihenni |A nagy ártatlan /gazság |:Nem rest |a b/róhoz menni,Hogy panaszát |meghallgassák.így s igy történt |— elbeszéli —Öve' a fütty |, ö azt véli |,Nincs varmegye |, ki e/vegye |,Nincsen /örvény |,nem lehet per | ,Hisz azt /a/ja /sten,emberi . . .De |hogy a beszédet |öszsze Annál jobb rendben //lessze;Az a/legből |sokatelvesz | ,És a joghoz |egy tatlért tesz |,Afely is |a bírói zsebben |Pál felül |a s z ív iránt |,/Meghúzódik |a /eg*szebben |.

8. Földerült |a kívántNap |, mely a vitát e/döntse |,Hogy a /alemile-perben |Á7nek szolgál \a szerencse |;^ímde |a bírót most cserbenHagyta |mz/zden /adománya |;

És ámbátor |Két prókátori





178

A költemény első versszakának helyes és közvetlen előadását fölöttébb nehézzé teszi, hogy azegész strófa voltaképpen egy mondat s az elsőfelében egy kétrétű közbevetett mondattal kellmegbirkóznia az előadónak. Értelmes és buzgónövendékekkel is csak hosszas gyakorlás útjántudtam elérni, hogy ezt a strófát helyes lélek-zetvétellel és hangsúlyozással adják elő. Az elő

adónak úgy kell megütnie a hangot, hogy azötödik sor »valahol«-ja teljesen belekapcsolódjéka »Hajdanában«-ba közbeesik azonban három ésfél sor, amely k é t közbevetett mondat:

Az első:Amikor még így beszélt a magyar ember:»Ha per, úgymond, hadd legyen per«A második:Ami nem volt éppen oly rég.Technikailag az előadó ilyenformán oldhatja

meg:

Hajdanában [lélekzetvétel s uj hang,a melyalantabb jár az előbbinél]

A mikor még igy beszélt a magyar ember [lélekzetvétel s utána a hang emelkedése]

„Ha per — úgymond — hadd legyen per“ [lélekzetvétel, utána a hang leereszkedése]

A mi nem volt éppen oly rég:[lélekzetvétel s a „rég“ után a kettőspont erős éreztetése]

Valahol [visszatérés abba a hangba, a melyen a verset kezdtük].

Látnivaló, hogy alig öt sorban mennyi modulációra van szüksége az előadónak.A harmadik sorban van egy hangsúly, amelyre

külön kell figyelmeztetnem az olvasót, mert tanítási praxisomban egyetlenegy növendékem sem



179

akadt, pedig debreceni fiuk is voltak közöttük,aki ezt a mondatot helyesen hangsúlyozta volna.

Mindegyik a »per«-re tette a hangsúlyt s nagyoncsodálkoztak, mikor megállítottam őket s hibásnak mondottam a hangsúlyozásukat. A »ha« ugyanismeglehetősen alattomos szócska s hangsúlya aszerint igazodik, hogy föltevést, lehetőséget, valószínűséget vagy bizonyosságot akarunk-e vele ki

fejezni. Ha a föltevésünk, melyet a »ha«-tól teszünk függővé, bizonyosan bekövetkezik, akkor a»ha«-nak teljesen időhatározói jellege van és tel

jesen hangsúlytalan is egyúttal, mint például akölteménynek e soraiban:

Ha a Pál kéménye füstöl,Péter attól mindjárt tüszköl,Ellenben a Péter tyúkjaHa kapargál ------- stb.

A »ha« mindakét esetben nyomatéktalan. Mennél erősebben kételkedünk a föltevés valószínűségében, annál nyomatékosabbá lesz a »ha«. Hogyitt a hangsúly minő különbségeket hozhat létre,arra nézve van egy igen jellemző és érdekespélda T ó t h József művészi praxisából, aki az50—60-as évek legnagyobb magyar színésze volt,tragikus és komikus szerepekben egyaránt kiváló

s akinek egy ízben egy francia boulevard-drámá- ban egy csavargót kellett játszania. Ez a csavargó a dráma egyik utcai képében gyújtót áruls a vásárló közönségnek így ajánlja portékáját:Ha meggyullad, rózsaillat lesz belőle, — ami minden kétséget kirekesztőleg annyit jelent, hogy ez

olyan gyufa, mely a meggyújtáskor íózsaillatotáraszt. Tóth József ebből a színtelen időhatározó ból föltételes határozót csinált, amennyiben amondathangsúlyt ráhelyezte s így hangsúlyozta:Ha mtggyulad, rózsaillat lesz belőle. Mit jelent

12 *





181

mészete van a kötőszónak s mégis hangsúlyos,mert azt a jókedvet, amelyet a népdal intonál,

csakis ezzel a hangsúlyos bekezdéssel tudja kifejezése juttatni.

A költemény 5. strófáját következetesen és állandóan félreértik az előadók. Megtéveszti őketa strófa látszólagos lirikuma s meleg, érzelmeshangon emlegetik a sugárt és harmatot, a szellőtés illatot, a fát, a fészket stb., s nem veszikészre, hogy a poéta játszik a formákkal s e formás és sebes tempójú rövid sorokból is jókedvés humor cseng ki. A költő még a fülemilét isgúnyolja, jóságos és szeretetreméltó gúnynyalugyan, de azért elég világosan és érthetően, amikor azt mondja róla: »Mely dicsőség — semmikétség, ő érte jött létre, csupán ő érette mind.«Ennek a strófának a humora a vers egyik legszerencsésebb részlete, mert megőrzi a humoroshangot azzal, hogy a szükséges lirikumot komi

kusán állítja be.Az egész versnek roppant sebes, élénk me

nete, melyet már a versforma is jelez, nemkülönben az interpunkció is (amennyiben nagyon kevés pontot tesz a költő, tehát alig állmeg útközben), ez a gyorsan pergő ritmikus előadás a legutolsó strófában megváltozik. A 9-ikstrófa ugyanis már nem a t ö r t é n e t , hanem amo r á l , melyet a poéta a vers hangjához illőenfölöttébb kedves humorral ragaszt hozzá a meséhez, amennyiben a lehető legkomolyabb han

gon éppen az ellenkezőjét mondja annak, ami igazs amit ő is gondol. Az előadó a humoros hatást úgy éri el és a költő szándékához is akkor

jut legközelebb, ha a komoly meggyőződés hang ját túlozza egy kissé, ami részben már a tempó



182

meglassításával is együttjár. Mennél jámborabb,ártatlanabb, egyszerűbb hangon mondja el azelőadó a költemény morálját, annál élesebbenkülönbözteti meg a történetet a moráltól, amireelső sorban kell ügyelnie. A történet a morál

jával csak annyiban egyezik, hogy itt is, ott is,a humornak kell az előadásban uralkodnia.

10. M i k s z á t h K á l m á n p r ó z á j a . Kissé

elszomorító dolog, hogy egy kézikönyvben kell jen Mikszáth Kálmánt kezdő színészeknek és előadóknak gyakorlás céljából ajánlani. Nem is tenném, ha tudomásom volna arról, hogy valamelyszini iskolán vagy akadémián valaha is olvastákvolna Mikszáth novelláit és rajzait. De minthogy

— fájdalom — csakis arról van tudomásom, hogyhány százszor adják elő minden esztendőben aztaz angol verset, amelyben a gyermekek hetenvannak s hány százszor azt a másik franciát,amelyben a költő madárka szeretne lenni (egyébként nem is a versek, hanem csakis a statisztikájuk miatt vannak aggodalmaim): a kezdőszínésznek és előadónak lelkére kell kötnöm,hogy tanulmányozza s próbálja elmondani Mik-száthnak egy-egy rajzát vagy novelláját. Mikszáthprózája olyan, mint a nagy viz, mely a gyengébb úszót is fenntartja s a mélyjáratu hajókatis elbírja. Melegsége, áradó közvetlensége, természetessége és stílusának megvesztegető bájacsupa olyan tulajdonság, melynél fogva Mikszáthelbeszélő prózája igaz és nemes iskolája az előadóművészeinek. A sok léha és sivár monológ

helyett, amelyekkel dilettánsok és kezdő »müvé-szek« elárasztják a pódiumot, milyen üdítőenhatna Mikszáth egy-egy rajza vagy novellája. Hivatásos és nem hivatásos előadók, úgy látszik,abban a balhitben leledzenek, hogy Mikszáth



183

prózája olvasmánynak való s akárhányszor kétségbeesve keresnek előadásra való dolgokat s nagyon csudálkoznak, ha az ember Mikszáthotajánlja nekik. Mikszáth azok közül a kivételesirók közül való, akik a kis asztal mellett határozottan nyernek, ha a felolvasó csak valameny-nyire is érti a dolgát. A legtöbb rajza olvasva isúgy hat, mint ha az iró szemben ülne velünk

s úgy mondaná el a történeteit. Petőfi volt ilyenközvetlen a lírában. Valósággal halljuk a hang jukat, amikor olvassuk őket.

Egy Mikszáth-féle rajznak a cime: A k é te z e r é v e s e m b e r s rögtön igy folytatja:»Embernek mondom, de csak asszony volt« stb.Ez a címre való visszautalás egy kérdést vet föl,amely eddig nem került szóba, amelyre nézvemegoszlanak a nézetek s amely abban áll: hogyan kell az előadónak a c í m e t elmondania.Vannak, akik azt állítják, hogy az előadónak mára címben éreztetnie kell, hogy m i t fog elmondani; eszerint tehát a cím már hozzátartoznéka művészi előadás anyagához. Ez egy kissé furcsaés nagyképű felfogás, mert a cím rendes körülmények között nem egyéb, mint egyszerű b e- j e l e n t é s . Amikor nyomtatott vagy Írott szín

lapok nem voltak még divatban, a színielőadásvégén a darab egyik szereplője kilépett a közönség elé s bejelentette, hogy milyen címűdarabot fognak adni másnap este. A címr e nd e s e n csak tájékoztató s ahol nyomtatott műsorok vanak, akár el is maradhat. Sokszor azért

is fölösleges, mert az előadó csakis egy költőmunkáiból ad elő s így legföljebb az elsőnél jelenti be és csakis a nevet. »A kétezer évesember« címe nem rendes cím, hanem már a rajznak a szövege. Úgy hangzik, mintha az iró ezt



184

akarná - mondani: A kétezer éves emberről akarok önöknek beszélni. Tehát csakis az olyan kivételes címek mennek túl az egyszerű bejelentéshangján, amelyek már a szöveghez tartoznak. Azilyen címek után azonban az előadó valahogyhozzá ne tegye a szerző nevét, mert ez megintfurcsa, sőt nevetséges volna. Mihelyt a költeménynek vagy prózai darabnak olyan e me van, a

mely több a bejelentésnél, akkor tulajdonképpennincs címe, éppen úgy, mint azoknak a lírai költeményeknek, amelyeknek cím hiányában az elsősort vagy annak egy részét adják cimül.

Szerfölött jellemző Mikszáth egész előadásáranézve, hogy ő magamagát is mesemondónakérzi. »Embernek mondom, de csak asszony volt«.Arany János, akinek »A fülemilé«-je is a legközvetlenebb hangú verseink közül való, de Aranynem tudja már elfelejteni, hogy o l v a s ó k n a kí r s a vers egyik sorában a címre igy hivatkozik: »Történt pedig egy vasárnap, hogy af e n t í r t fülemile . . . stb.

Maga a rajz alig szorul magyarázatra. Világos, egyszerű, eleven, élénk és jellemző kis pár

beszédekkel. Minthogy az előadó a szerző helyettáll (ez esetben persze ül a felolvasó-asztal mel

lett), arra kell törekednie, hogy az elbeszélő fölényes, jóságos humorát kiéreztesse. Az utolsó kétkikezdés is humoros, fölényes és nem pathetikus,ha talán annak látszik is első olvasásra.

A két ezer éves ember.

Embernek mondom, de csak asszony volt.No-no, nem kell megijedni, nem volt egészen

kétezer éves (az csak olyan parabola itt), hanemúgy a hatvan körül járt. Egy a császárfürdőbe közlekedő tramwayn állt mellettem s pápaszemén



185

keresztül tűnődve nézegetett egy tizkrajcáros piculát, amit egy húszkrajcárosbol éppen az iméntkapott vissza a konduktortól.

A hatos nagyban magán viselte az újpestiszármazást, kopott sárgás volt, szélein megvörö-södve s a király képe teljesen elmosódott rajta.

Az anyóka sehogy sem tudott tisztába jönni,kopogtatta a waggon üvegén, összezörögtettekérges tenyerén néhány rézkrajcárkával, mik hihetőleg összes pénzkészletét képezték, mert szegényesen volt öltözve, s képéből is kirítt a nyomor.A pénz csengése nem elégítette ki, mert ijedt tekintettel kereste a konduktort, ki a kocsi elő-részében volt elfoglalva.

Eközben észre vett engem, mire felém for-dítá aggódó arcát s átnyújtotta a pénzdarabot:

— Jó, kérem, ez a hatos?

Forgattam, bírálgattam.— Biz ez gyanús portéka. De, ha jó, ha nem jó, legyen az enyém. Adok helyette másikat.

Kihúztam a zsebemből egy csillogó újveretűkéthatosost és odaadtam neki. Az öröm fényecsillant meg kékesszürke szemeiben és hervatagajkszélein, melyek mint valami ráncos zacskók

csüngtek alá, bágyadt mosoly derengett.— Az Isten áldja meg az urat!Hangja szelíd volt és remegett. a háladatos-

ságtól. Majd leguggolt és pénzét egy, a térdéreterített sáfrányszínű kendő sarkába kötözgette.

Egy kövér füszerkereskedő az Andrássy-útnálleszállt a zsúfolt kocsiból és hely ürült utána.

Kényelmesen elterpeszkedve merültem el a Váci-körut tarka-barka képeibe, el is feledve a ha-tosos asszonyt, mikor ez váratlanul odasompolyoghozzám:

— Ha meg nem sérteném . . . kezdé röstel-kedve, zavartan.

— Mit kíván, öreg néni?— Hm. . . Um — köhécselt közbe szárazon,erőszakoltan, — azt a pénzt szeretném látni még

egyszer.— Miféle pénzt?— Azt a rossz hatost.— Ugyan mi az ördögnek?



1 8 6

— Hát csak! — felelte kihívó hangon.Aha! Érteni kezdtem, mi turkálja, finnek az

a gyanúja van, hogy hátha aranyból volt a pénz.Mert különben hogy adhattam volna egy rosszhatosért két jót.

No, mindjárt megnyugtatlak, szegény pára.S ezzel előkeresvén zsebemből a rossz tizkraj-

cárost, odaadtam neki.— Itt van ni. Tartsa meg ezt is!Meg volt lepetve. Szótlanul meredt rám egy

darabig, majd mohón nyúlt a pénz után s el-érzékenyülve rebegé:— Oh, be jó lélek,... áldott lélek!Visszahúzódott egy szögletbe s mig egyik ke

zével a kocsi fedeléről lefüggő tartóba kapaszkodott, rossz szemével az esti szürkületben élesen, figyelmesen vizsgálgatta az ominózus pénzdarabot.A »London városa« című fogadóhoz értünk.Felkeltem, hogy leszálljak. Az anyóka elémbe ugrott, mint egy veszett macska.

— Hej, ténsúr, ténsúr — rikácsolá szemtelenvigyorgással — maga nem az igazi pénzt adtaám ide!

Ez már több volt az elégnél. Boszusan löktem félre.— Kotródjék, vén szipirtyó!Leugrottam. Utánam szaladt a waggon lejára

táig és még onnan is fenyegetett csontos, szárazujjaival, szitkokat szórva utánam:

— Szépen bánt el az úr egy hatvanévesasszonnyal! Gyönyörű, nagyon gyönyörű!

Mikor a mérgem lehűlt, mosolyogtam a dologfelett s folyton fülemben csengett: »így bánni egyhatvan esztendős asszonnyal!«

Hatvan esztendős, milyen beszéd!... Ebbenaz asszonyban a kétezer esztendős ember tükröződik vissza.

Az egész emberiség anyja ez, — valamennyigyermekének örök nagy vonásával: gyanúsítaniazokat, akik vele valami jót tesznek.



187

11. E gy A n d e r s e n-m e s e. Andersen meséilírikusak és költőiek. Az apró, közönséges jelenetek,a valósággal megtörtént dolgok, az élet mindennemű aprólékosságai átszürcdnek egy költő meleg szívén s az élet kemény hangneméből trans-<ponálódnak egy sokkal lágyabb, finomabb hangnembe, mondhatnók a gyermekmesék hangnemébe,anélkül azonban, hogy igaz valóságukból veszí

tenének.Andersen annak idején maga olvasta fel a meséit,

nem egyszer gyermekekből álló hallgatóság előtt, amelyben azonban a felnőttek is mindig szép számmal voltak. Finom, átérzett előadásban ezek amesék ellenállhatatlan erővel varázsolják el a hallgatót. Naivságuk művészies, érzelmi skálájuk nagyon gazdag. Az alábbi kis mese, amely alig költhozzá valamit a valósághoz, egy mindennapieset finom költői felfogása, megragadó kontrasztokkal, melynek alaphangja: mélységes részvétés szeretet az ember iránt. A kis leány lázálmacsupa erős drámai hatás; az utolsóelőtti bekezdésvégtelenül egyszerű és komoly, minden érzelgésnélkül.

A kis gyujtó-árus leány.

Irtózta tó hideg volt; hullott a hó s ereszkedett le a sötétség; az esztendő utolsó estéjevolt: Sylvester-est. S ebben a hidegben és ebbena sötétben egy szegény kicsi leány járt az utcán,hajadonfőt es mezítláb. Igaz, hogy amikor el

jött hazulról még papucs volt a lábán, de nemsok hasznát vette! Igen is nagy papucsok voltak,

azelőtt az édesanyja hordta, olyan nagy papucsokvoltak, s lemaradtak a kis leány lábáról, amikorátsietett a másik sorra, mialatt két kocsi őr

jöngő gyorsasággal vágtatott végig az utcán; azegyik papucs úgy eltűnt, hogy rá nem lelt többé,a másikat pedig fölkapta egy fiú, aki fogadkozott,



Í8 8

hogy majd bölcsőnek használja, ha valamikorgyermekei lesznek.

így hát a kis leány mezítláb rótta az utcáts apró lábacskái vörösek meg kékek voltak mára hidegtől. Kopott kötényében egy csomó gyújtót vitt, egy paklit pedig a kezében tartott. Egészáldott nap egy szál gyújtót sem adott el s egyfillér alamizsnát sem kapott. Éhesen és dideregvevánszorgott tovább a szegény gyerek s erőt vettrajta a félelem és a csüggedés. A hópelyhek

belepték hosszú szőke haját, amely szép fürtösenomlott a nyakára, de neki ugyan eszébe sem jutott, hogy milyen szép ékszert hord a hajában.Minden ablak ragyogó fényben úszott és minden utcára kiáradt a finom libasült illata. HiszenSylvester-est volt és a kis leány egyre csak erregondolt.

Lekuporodott egy sarokba, ahol két épületösszeért, amelyek közül az egyik jobban beszö-gellett az utcába. Apró lábacskáit maga alá húzta,de csak annál jobban didergett s hazamenni mégsem mert, hiszen egyetlen skatulya gyújtót semadott el s egy árva fillért sem keresett. Az apja bizonyosan elverte volna, meg aztán odahaza ishideg volt; a puszta tető volt a fejük fölött s besüvitett a metsző szél, ámbár a nagyobb ha-sadékokat betömték szalmával meg rongygyal.Oh, milyen jót tenne vele egy kénesgyújtó! Havolna bátorsága, kivenne egyet a skatulyából, vé-gighuzná a falon s melengethetné az ujjait. A kisleány végül is kihúzott egy szál gyújtót. Reccs!— szikrányt hányt és meggyuladt. A kénesgyújtómeleg, világos lánggal égett, mint egy kis gyertya.Olyan csudálatos volt a fénye: a kis leánynakúgy rémlett, hogy egy nagy rézveretű és rézdíszítésű vaskályha előtt ül; a tűz olyan víganégett s olyan jóleső volt a melege! A kicsikemár kinyújtotta lábait, hogy azokat is melengesse — ekkor kialudt a láng. A kályha eltűnts a kis leány ott ült egy kiégett gyújtóvéggela kezében.

Végighúzott a falon egy másikat, az is meggyuladt, világított s azon a helyen ahova rávetődött a fénye, a fal olyan átlátszó lett, mintegy fátyol, A kis leány egyenesen beláthatott a





190

De a ház sarkában a hideg hajnali órán ki*pirosodott arccal ült a kis leány, mosolylyal az ajkán — holtan; megfagyott az ó-esztendő utolsó

éjszakáján. Az új esztendő reggele kis halottatlelt, aki ott ült kénesgyujtóival, amelyekből majdnem egy skatulyára való elégett.

— Melegedni akart, — mondották az emberek. Senkisem tudta, hogy a kis leány milyenszépet látott és milyen fényes újesztendei örömrevirradt öreg nagyanyja mellett.



III. Drámai olvasmányok.

1. R e c i t á l á s v a g y o l v a s á s . A drámákszóbeli előadása tulajdonképpen kívül esik azelőadás művészetén, mert a drámák teljes meg-elevenítéséhez az előszó erején kívül mimikára ésgesztusra is van szükség, vagyis a dráma természetes és teljes közlése a színi előadás, legfőbbeszköze a színjátszás, amely az előadás művé-zetétől jelentékenyen különböző művészet, amely-yel itt nem foglalkozhatunk. A gyakorlat azon-)an nem volt ilyen szigorú és zárkózott s drámák vagy drámai jelenetek f e l o l v a s á s a legalább is olyan elterjedt praxis, mint lírai vagyepikai költemények előadása, s kiváló felolvasókés előadók a pódiumon is becsületet szerezteká drámának. A dolog természetében rejlik, hogy

a dráma a pódiumon sohasem teheti azt a tel jes, azt a befejezett hatást, mint egy szép líraivers, vagy egy kitűnő ballada, mert a legkiválóbb interpretáció nyomán nyomán is fölmerül ahallgatóban az a kérdés: milyen lehet az illetődráma a színpadon. Drámák a pódiumon soha

sem hozzák meg a művészi kielégülés teljességéts legjobb esetben úgy hatnak, mint egy kitűnőfestménynek a fotográfiája, tehát mint egy olyanmásolat, amelynek eredetijéhez sohasem férhetünk hozzá.



1Ű2

Mindamellett hiba volna lekicsinyelni az effajtaelőadások értékét és jelentőségét, amelyek akárhányszor m e g e l ő z i k vagy p ó t o l j á k a színielőadást. Vannak nagyon kiváló drámák, melyekcsak a pódiumon keresztül s nem egy esetbencsak hosszú idő múltán kerülhettek színpadra svannak esetek, amikor színpad hiányában sokszáz ember előtt zárt könyv maradna egy-egy

klasszikus alkotás, ha egy kitűnő felolvasó vagyelőadó ajakáról nem szólna hozzá. Azok a drámaírók, akik, mint L i v i u s A n d r o n i c u s és sokszázaddal utóbb M ö l i ér é , G o e t h e vagyM u s s e t bizonyos esetekben kénytelenek voltakelőbb felolvasni a darabjukat, megalapoztak és

kifejlesztettek egy sajátos művészetet, amellyelolyan színművészek is foglalkoztak, mint a németek nagy S c h r ő d e r j e . vagy az angol FannyK e m b l e s amelynek a legutóbbi időkig megvoltak a maga »specialistái.«

A németek Goethe óta különbséget tesznekdrámák felolvasása és recitálása közt. A felolvasást kisebb körnek, kicsi teremben való előadásimódnak tekintik, melynek főjellemvonása az egyszerűség, a tónus egysége, a költő intencióinakfinom éreztetése, mig a recitálás nagy közönség

nek szól, nagyszabású akar lenni s a drámaminden egyes karakterét a maga egyéni hangjániparkodik megszólaltatni. Ezt a megkülönböztetést nem tartjuk szerencsésnek, mert amennyibena felolvasó nem egyszerű megértetésre törekszik,hanem a pódium természetéhez híven és annak

korlátái között m ű v é s z i produkciót akar nyújtani, ennek csak egyféle a módja s hogy kiskörnek vagy nagy körnek beszél-e, az előadáslényegén és művészi sajátosságán mitsem változtat. Gesztus, mimika, hangmodulációk tekinteté-



193

ben korlátái vannak, amelyekről a könyv elsőrészében szólottunk s amelyek rövid foglalatja,

hogy a pódium nem tűri a szinészkedést. T i e c k,a kiváló német eszthetikus, aki mint felolvasóis jelentékeny sikereket aratott (Antigonét úgyolvasta fel a színészeinek, hogy egy Franz nevűszínész, aki Tiresiast nagy hatással játszotta, magaúgy nyilatkozott, hogy nagyon elmaradt Tieck

mögött) nagyon kikelt az ellen, hogy aki drámát olvas, az egyes szereplők hangját külön-külön próbálja megadni, olyfokú eltérésekkel,mint mikor a színész más-más szerepet játszik.Az ilyen »alakítás« nem fér meg a pódium mivoltával. Ha egy férfi-előadó felsrófolja a hang ját, hogy a női szerepet minél hivebben szólaltassa meg, komikussá és kellemetlenné válik sa leszorított, mélyített női hang minden erőlködése mellett sem adhatja vissza híven a férfikaraktert. Az előadó vagy felolvasó csakis alegfinomabb hangárnyalatokat használhatja, amelyek egyúttal az ő hangjának a területén vannak. Igen csekély modulációból lehet nagy karakter-különbségekét éreztetni; s e részben alegnagyobb drámai jelenetek sem támasztanaknagyobb nehézségeket, mint a bonyolultabb bal

ladák, minő például a »Tengeri-hántás« vagy a»Hidavatás.«2. ,A z e m b e r t r a g é d i á j a . Irodalmunk

ban egyetlen-egy drámai mű sincsen, melyegyes részleteiben annyira alkalmas volna a pódiumon való előadásra, mint M a d á c h Imre nép

szerű drámai költeménye. A vele való foglalkozás— kivált kezdő színészekre és műkedvelőkrenézve — annyival is hálásabb és gyümölcsözőbb, mert van a munkának egy kitűnő magyarázatos kiadása A l e x a n d e r Bernáttól, aki sor-

Dr. Hevesi S. : Az előadás művészete . 13





195

kissé bonyolultabb. A Kepler-jelenetek a költemény legbensőbb és legközvetlenebb részletei kö

zül valók. Önvallomásai egy kiváló embernek, akia csalódásai, a szenvedései, a saját élete föléemelkedett. Kepler és Borbála párbeszéde a leg-csudálatosabb ellentéte a férfinak és nőnek. Azasszony könnyed, kacér, felületes, élnivágyó, dealapjában véve nem rossz. Utolsó szavai meg

hatottságából, részvétből fakadnak s arra vallanak, hogy van szive, csak néha elveszti, s igazoljaKepler későbbi szavait, hogy a nőnek a jó sajátja, mig bűne a koré, mely szülte őt. Apénzt hízelgő, kedveskedő hangon kéri (erre valóa »János« szónak két hangsúlya is), de rögtön boszankodni kezd, amikor azt hallja, hogy nincspénz. Kepler komoly, mélységes szemrehányásairakicsinyes, felületes feleletet ád, s úgyszólván egészen másról beszél, mint aki teljességgel n e inérti az urát. Kepler pedig a következő nagy beszédben sem tud leereszkedni az asszonyához.Háromszor-négyszer is megszólítja, de gondolataiegyszerre a magasba röppennek, ahova Borbálanem tudja követni. Őt nem is a gondolatok hat ják meg, hanem az a végtelen bú és szomorúság,amely kiárad a Kepler hangjából, az a nemes és

büszke fájdalom, mellyel Kepler a sorsát viseli s az a készség, amellyel felesége sorsát elválasztaná a magáétól, ha a »meglevő rend« út jában nem állana. Kepler hangjában a szerelmesférfi, a meghasonlott bölcs, a fenkölt lélek, aküzdő gondolat megnyilatkozásán kívül még egy

gyöngéd árnyalatot hallunk s egy-egy ponton aztérezzük, hogy így csak egy apa beszélhet agyermekéhez, aki nem tehet a maga rosszaságáról. Feddő szavaiból kicsendül a jóságos szeretet.

13



196

A Tanítvánnyal való jelenet, mint Alexanderírja: a tudás belső tragédiáját tárja föl. A je-

lenet, mint a római számok mutatják: két részreoszlik s az első úgyszólván csak előkészület amásodikhoz. Ebben a jelenetben is megragadó akontraszt: egyfelől a naiv ifjú ember, aki azthiszi, hogy mindent meg lehet tanulni és mindentlehet tudni, másfelől a tapasztalt bölcs, aki a

tudásból már teljesen kiábrándult s erőt, megúj-hodást a szabad természettől remél, az örökifjúélettől. »Felfogni mindent« — mondja a Tanít-vány a gyerekember mohó lelkesedésével s fáj-dalmas, fölényes iróniával, a kiábrándult embermegértő nyugalmával feleli Kepler: Sokat kí-vánsz.

»N o l á t o d , én s e m«, — Keplernek e sza-vaiban éri el csúcsát a jelenet. A tudás, a gon-dolkodás csődjének, a töprengésben átvirrasztottéjszakák meddőségének keserű beismerése, egy

egész élet passzív mérlege ez a félsor. Megdöb- bentően kell elhangzania. A »S hidd el, senkimás« arra a mélységes megdöbbenésre vonatko-zik, melyet Kepler a Tanítvány arcán vesz észre,úgy, hogy a két félsor között nem is jelentékte-len szünet áll be. Kepler utolsó beszédéig (»E1nem veszett«) a kiábrándultságnak, a fölényesiróniának, a keserű kritikának hangját halljuk.Az utolsó beszédben azonban Kepler a sajátskepszise, a saját kiábrándulása fölé emelkedik.Az élet gyönyörű s a világ megint kinő a »törpe«

korból, mihelyt megérti egy nagy ember eszméit,a ledőlt romokon új virulás kezdődik. Hatalmasföllendülés ez a beszéd, valóságos himnusza azéletnek, s az első sorától kezdve az ébredő élet-kedvnek, egyre erősbülő fokozataival adandó elő.





198

B) Kepler és neje.Éva.

János: nekem szükségem volna pénzre. Ádám.Egy ///lérem sincs, mind elhordtádimmár.

Éva.Örök szükséget tá'rjek-e tehát ?Az advarhölgyek pávaként ragyognak,Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.Valóban, hogy ha egy-egyudvaronc,Felém hajolva, mosolyogva mond,Hogy a királyné köztük én vagyok:Szégyenkezem miattad, aki aÁ7rálynét,így állítod udvarába.

Ádám.Nem fáradok-e éjét és napot?£/arulom tudásomatmiattad.Megfertőzöm, — midőn /zaszontalanIdöjóslást, horoskópot csinálok.Eltitkolom, mitlelkem felfogott,És hirdetem, mit jó l tudok : hamis !Pirulnom kell, mert rosszabbá levékMint a sybillák, kikhívének abban,Amit yosoltak, mígén — nem hiszek.De megteszem, hogy leljemkedvede t. . .Hová. teszem, mit bündijul kapok ?Hisz nekem nem kell semmi a világonCsak az éj éstündöklő csillaga,Csak a szférák titkos harmóniája,Tiéd a többi. — Ámde /add, ha aCsászár pénztára, többnyire üres,Sok kérelemrerendetlen fizetnek.77éd lesz most is, mit reggel kapok,S te /mlátlan vagy, ládd, s ez fáj nekem.

Éva (sírva)

Szememre hányod, hogy mit aldozasz,S nem áldozék-e én iseleget Miattad? én, nemes háznakleánya ,Midőn kétséges rangodhoz csatoltamlövőmet, és nem általam jutál-e/óbb társaságba ?Hálátlan, tagadd e l !



199

Ádám.

Kétséges rang-e hátszellem , tudásHomályos származás-e a sugár,Amely az égbőlhomlokomra, szállt ?Hol van ne messég más,ezen kívül?Amit ti úgy neveztek, porlatag,H anyatló báb, mitlelke elhagyott!De az enyém örökifjú, erős! —

Oh nö. ha temeg birnál érteni,Ha volna lelked oly rokon velemMinőnek első csókodnálhívé m:Te büszke lennélbennem s nem keresnédKívül a boldogságot körömön ;Nem hordanálmindent , mi benned édes,Világ elé, smindent , mi keserű:Nem tartanál felházi tűzhelyednek. —Oh nö, mi végtelen szerettelek :Szeretlek most is, ah, de keserűenFulánkos a /néz, melyszivembe szállt.Fáj /ütnöm, mily nemessé lenne szűd,Ha nö lehetnél; a sors semmivé tett,Mely a ndt bábistenként tartja még.Mint istenül tartotta a /ovagkor:De akkor hittek benne, nagy idő volt,Aíost senki semhisz, törpe az idő,S a bábistenség csak vétket takar. —Elválnék tőled, sz/vemetkilé pném,Ha fájna is, — tán nyngodtabb lehetnékS te is —nélkülem boldogabb lehetnél;De ott van újra a már meglevő rend:Az a tekintély, egyházunk szava,S együtt kell törnünk, míg asir felo ld .

Éva.No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd,Ha mondok is egyet-mást, néha-néha ;Nem akarálak búba ejteni.De tödd, azudvar oly csodálatos,És hölgyei oly öwszkék, gúnyosak,Mit kezdjek én dacolni ellenök ? . ..Nincs márközöttünk , úgy-e bár, harag ? Jó éjt! reggelre ne feledd a pénzt.



200

C) Mester és tanítvány.Tanítvány.

I. Kegyes voltál magadhoz hívni, mester ,/férvén, hogy tudvégyamat betöltőd,S mélyebben engedsz a dóig okba néznem,Mint másra célszerűnek tartod azt.

Ádám./gaz, (gaz, szorgalmad oly kitűnő,Hogy ez előnyre mé ltán tart jo g o t

Tanítvány.lm itt vagyok, lelkem vágytól remeg,Pelatni a természet műhelyébe.Felfogni mindent és élve zni jobban,í/ralkodóan felsőbbség érzetével.Anyag s szellemvilágban egyaránt.

Ádám.Sokat kivánsz. Paránya a világnakHogy lássad át a nagyszerű egészet ?Z/ralmat kérsz, élvet kérsz és tudást!Ha salyától nem dűlne össze kebled S mindezt elérnéd, istennel leendnél.Kereshet óhajts s tán elé rheted.

Tanítvány.Bárme\y titkát fejtsd hát meg e tűdé snakNagy férfiú, én csak nyerek vele,Mert erezem, semmit fe l nem fogok.

Ádám.

Jó l van tehát, látom , te érdemes vagy.S a legrejtettebb szentélyig öeviszlek,Ldsd a valót, mint én látom, magam.De nem les-é avatlan hallgató, mertAz az /gazság rettentő, halálos,Ha nép közé megy a mai világban.Majd jő idő, oh bá^ itt lenne már.Midőn utcákon fogják azt beszélni,De akkor a nép sem lesz kiskorú.Most adj kezet, hogy el nem árulod,A mit megértesz. így ! /zalljad tehát.

Tanítvány.Mint reszketek vágytól és fé lelem től, . .



201

Ádám.II. Mit is mondtál elő bb, fiam, ne kém?

Tanítvány.Hogy lényegé ben semmit sem fogok fel. Ádám (vigyázattal)

No Iá tód, én sem, — s hidd el, senki mis. A bölcselet — csupán /röltészeteAzoknak, mikről még n/ncsen fogalmunkS egyéb tanok közt ez /egjámborabb még,Mert csak magi bán mulat, csendesen,Agyrémekkel himzett vüága közt.De számtalan egyéb oly társa van,Mely fontos arccal rajzol a porondban,Egyik vonalt örvénynek mondogatja,Szc/ztélynek a köri, hogy már-már kacagszA vígjátékon, amidőn beli tód,Mi rettentő komoly csíny az egész.Mert, míg szorult kebellel és remegve Kerüli mindenki a porrajzokat,Itt-ott kelepce áll s a vakmerői ,Ki a/tallépi, veresen megejti.Ily dőreség áll, Iá tód, szüntelenUtunkba, szentséges kegyeletülVédő — a már megalakult /ndalmat.

Tanítvány.Ah érdek, értlek, s így lesz-é örökre ?

Ádám.Egykor — nevetni fognak az egészen.Az ü/lamférfit, kit nagynak neveztünk,Az orthodoxot, akit bámulánk :Komédiásnak nézi az időkor,Ha a valódi nagyság lép helyébe,Az egyszerű és a természetes,Mely ott ugrat rsnpán, ahol £ödör van,Ottani hagy utat, ahol nyilt a tér.S a tant, mely most őrültséghez vezetSzövevényes voltával, akkoron,Bár nem tanulja senki, minden érti.

Tanítvány.Ez a nyelv, hát az a megérthető,Aíelyen beszéltek az apostolok? —



202

De hogyha minden más merő lom is,Ne vedd el a művészetben a hitem.S azt betanulni mégis csak szabály kell.

Áddm.A művészetnek is legfőbb tökélye,Ha ügy elbú, hogy észre sem veszik.

Tanítvány.Hát a rideg valónál ű//jak-é meg !

Eszményítés ad művünkbe lelket. Ádám.Igaz, igaz, az önt rá szellemet,A természettel, mely egyenjogúváTeszi s teremtett lénnyé érleli,Mi a nélkül csupán halott csinálmány.Attól ne tarts, hogy míg eszményesítsz,/C/fogsz az élő, nagy természeten.De a szabályt, a mintát, hagyd pihenni.Kiben erő van és Isten lakik,Az szónokolni fog, vés vagy dalol.Ha lelke fá j : szívrázóan zokog,Aíosolyg, ha a kéj mámorát alussza.S bár új utat tör, bizton célra ér.Müvéből fog ké szítni új szabályt,[A/yügül talán, de szárnyakul soha]Egy törpe fajnak az abstractio.

Tanítvány.Oh mit tegyek hát, mester, mondd nekem,Ki annyi éjt szenteltem a töűásnak,Csak a butával lettem-e egyenlő,S mind e munka elve szett, hiába ?

Ádám.El nem veszett, mert ép ez ád jogot Most már megvetni minden csapjait.Ki még nem nézett a vésznek szemébe

Ha hátrál, gyáva. A próbált vitézBátran mellőzi a kötekedőt ,Bátorságához nem férhet gyanú.Fogd hát, e sárgult pergamenteketE fóliánsokat, miken penész ül.Dobd tűzre mind ! Ezek feledtetik





TARTALOM.

ELŐSZÓ... ................ . . ............................ 3

ELSŐ RÉSZ.Az előadás technikája.

/. Kiejtés.1. A tiszta kiejtés........................................ 7

2. Hibás kiejtés ............................. ... ... II. Szünetek és szünetjelek.

1. írásjelek ..................................................... 122. Lélegzés ..................................................... 17

III. A hangsúly.1. A hangsúly jelentősége ................... 182. Nyomatékos és nyomatéktalan mon-

dat ............................................................ 223. A jó hangsúlyozás.................................. 244. A leghangsúlyosabb szavak.............. 27

5. A szólamok...............................................

296. Vers és próza ......................................... 297. A művészi megértés ............................. 38. A tempó.................. 349. Tempóváltozások és tagolás................ 37





2 0 6

4. Egy möballada.(Tengeri hántás, Arany Jánostól) ... 116

5. Vörösmarty Szép Ilonkája ........................1226. Az eposz . . . .............................................. 135

A Kyklops (Homeros Odysseiája IX.ének) .................................................... 144

7. Toldi estéje .............................. 1548. Humoros költemények és prózai da

rabok......................................................

168Az okos leány (Népmese) ............... 1689. Arany Ján os »Fülemtlé«-je........................174

10. Mikszáth Kálmán p ró z á ja ..................... 182A kétezer éves ember..............................184

11. Egy Andersen-mese.

A kis gyujtó-árus leány ........................187111. Drámai olvasmányok.

1. Recitálás és olvasás.................................. 1912. Az ember tragédiája__.................................193Részletek „Az ember tragédiájáéból:

^4) Péter apostol .................... 197B) Kepler és neje ..........................................198C) Mester és tanitvány ..............................200

[ f f



207

Jelen munkához kiegészítésül szolgál a Tudományos Zsebkönyvtár 213-15. száma:

A színjátszás művészete.Irta: Dr. Hevesi Sándor.

Ez a munka a szakirodalomban nagyon régenérezhető hiányt pótol. Nem csupán kezdő színészeknek, dilettánsoknak válik nagy hasznára,hanem nélkülözhetetlen lesz mindazoknak is, akik

a színjátszás művészete iránt érdeklődnek. Aszerző, dr. Hevesi Sándor, a Nemzeti Színházdramaturg-rendezője, már két évtized óta foglalkozik a dráma és színpad elméletével, éveken aThália-társaság iskolájában a szinésznevelés körülolyan gyakorlati működést fejtett ki, mely garancia

arra nézve, hogy könyve nemcsak elméleti, hanem jelentékeny gyakorlati haszonnal fog járni azolvasóra nézve. A gyakorlati haszon éber szem-meltartásával készült könyve rengeteg anyagotölel fel, s eredeti forrástanulmány alapjána színészetnek olyan fejlődéstörténelmét adja,amilyen eddigelé még a külföldi irodalomban sincsen, s a gyakorlati példáknak egész tömegévelvilágosítja fel az olvasót a nehezebb kérdésekrenézve. E munka a szerzőnek a Tudományos Zseb-könyvtárban (216—18. szám) megjelent „Az előadás művészete“ cimü művével sokszoros vonatkozás ban van ; a két mű egymásra támaszkodik, s volta-képen együvé tartozik.



208 i

I

TUDOMÁNYOS ZSEBKÖNYVTÁREGYES SZÁM ÁRA 60 FILLÉR.

4 est het i ka, ír t a Bar tha Jó z se f .........1 A szépnek és fajainak rendszeres tárgyalásán kívül rész-letesebben foglalkozik a művészetek osztályo zásával és a szép kifejezésének különféle módjaival. Ily irányú iskola-könyveink fogy atékosság a e m űvecsk ét tanintézeteinkben

is hézagpótlóvá teszi.

D r am at ur gi a, i r t a Rakodczay P ál . . 107.A m agyar aesthetikai irodalom ban a legteljesebb ilynemű munka, mely a dráma szerkezetének és a színész alko-tásának kellő megértését célozza.

M a gy a r i rodal om t ör t én et e ...................... 4.i r t a O aal M ózes.Érdekes és vonzó olvasmány formájában biztos útmuta-tója mindazoknak, akik elegendő olv aso ttság után a magyar szellemnek korok szerint változó fejlődéséről tájékozódni akarnak.

M a gy a r p o é t i k a , i r t a O aal M ózes . . . 22.A versben vagy prózában irt költői remekművekből ellesett szabályoknak könnyen áttekinthető rendszerbe foglalása. Elengedhetetlen alapism eret minden költői j alkotás értékelésekor, m ert a tanulókon kívül az egész |nagyközönségnek is ajánlható kézikönyv.

M agy ar rhet or ika , i r t a O aal M ózes A poé tika körén kívül eső szépprózai Írásművek elmélete élvezetes, könnyed, töm ör előadásban. Csup án az t öleli fel, amit minden általános műveltségű embernek tudnia kell.

M a gy ar st i l i szt i ka, szerk eszt ést an és verst an, i r t a O aal M óz es ............. 12.A tanuló ifjúság és azok szám ára is, akik az elvont és az iskolakönyvekben nag yobbá ra szárazo n felsorolt szabályokat vagy nem tanultak, vagy elegendőképpen nem értették meg, megbecsülhetlen ez a kis munka.









Documents

Hevesi Sándor - Az Előadás Művészete