HIRDESD AZ ISTEN ORSZÁGÁT I.Református keresztyén bizonyságtételek a temetőben.

Hargita Pállelkipásztor

PRTA 2006

HIRDESD AZ ISTEN ORSZÁGÁT I.

Megjelent a lelkipásztor halálának 10. évfordulóján.

PÁPAI EPERFA KÖNYVEK

SZOROZAT SZERKESZTŐ:

DR. MÁRKUS MIHÁLY

HIRDESD AZ ISTEN ORSZÁGÁT I.Hargita Pál (1924-1996)

lelkipásztor

Temetési beszédei.1951-1996.

Pápai Eperfa könyvekA Pápai Református Teológiai Akadémia Könyvsorozata

Nyomdai munkák: OPEN ART Nyomdai KiadóBudapest, vezető: Barcza András

PRTA: Xerovits Géza

A kötetet gondozta és nyomtatásra előkészítette (fia):

Heidfogel Pálnemesgörzsönyi lelkész

2008-tól ISTVÁNDI, KÁLMÁNCSAI, HOMOKSZNETGYÖRGYI és DARÁNYI gyülekezetek lelkésze

PRTA 2006. © Szántóné Hargita Csilla, Heidfogel Pál, Júlia Schober (Hargita Júlia)

2006.

ÉletrajzHargita Pál (1924. 11. 27. - 1996. 11. 23.) Istvándiban született Szülei: Heidfogel (Hargita) Pál és Elekes Julianna. Édesapja és nagyapja jómódú asztalos mesterek voltak. „Nyolcéves voltam, amikor a gimnazista korú (Etelka) nővérem meghalt, így egyetlen gyermeke maradtam, a Somogy és Baranya határán élő szüleimnek. Nővérem példáját tartották szemük előtt szüleim, és nem engedtek gimnáziumba: polgári iskolában végeztem. Utána a bajai tanítóképzőbe jártam. A középiskolában is, a képzőben is kitűnő tanuló voltam. Tanyasi tanító szerettem volna lenni. Már „szolgáltam” is néhány hónapig, de a háború szétzúzta az álmaimat. Emiatt, 1944 nyarán, ismét hazakerültem. Így aztán a szülői ház kertjében volt időm elgondolkodni. Ekkor kaptam a félreérthetetlen belső indíttatást, lelkésznek jelentkeztem. A pápai teológiai akadémiára kerültem, ahová 1944-ben csak feltételesen vettek fel, mivel nem volt meg a gimnáziumi érettségim. Szeptemberig az alsó négy osztály latin anyagából különbözeti vizsgát kellett tennem. Két hónap alatt négy osztály latin anyagát, teljesen autodidakta módon kellett elsajátítanom. Egy lelkész sem vállalta, hogy segít-sen az úton, mondván: bárcsak nekik lenne tanítói oklevelük, hiszen az orosz hadsereg már az Alföldön van és milyen ember az, aki tanítói oklevéllel lelkésznek készül. Mivel csak feltételesen vettek fel, két év alatt a pécsi Széchenyi gimnáziumban leérettségiztem és így végezhettem tovább a teológiát, azaz el sem végeztem, mert harmadév után kihelyeztek Somogycsurgóra. Egy esztendő múlva a püspök úr Dunántúli miszsziós segédlelkésznek nevezett ki. Teljesen szabad kezet kaptam. A magyar református ébredés nagy korszakát írtuk akkor, csodálatos dolgok történtek velünk. Faluról, falura mentem. Két év alatt mintegy 120 templomban hirdettem Isten Igéjét. Felejthetetlen élmény volt látni, hogy még a szószékek lépcsőin is ül-tek emberek. Missziós lelkész kívántam maradni, aztán jött a rendelet, amely megszüntette azt az állást és így helyezkedtem el a gyülekezetbe. Boldogsággal töltött el Jézus Krisztus örömhíre. Volt, amikor az elején úgy gondoltam: sokféle örömhírt hirdetnek, hát én is egyet hirdetek, Jézus örömhírét. Aztán rövid idő alatt rájöttem, - és ez volt a döntő -, hogy nincs más igazi örömhír, csak egy: Isten szeretetének, Jézus Krisztusban megjelent kegyelmének az örömhíre. Ezért mindent lehet, és minden kell vállalni. Boldogan voltam Fehérvárcsurgó gyülekezeti lelkésze. Sajnos 1956 után, (1959) nem politikai, hanem egyház politikai okból el kellett hagynom a gyülekezetet, de még a megyét is. Rövid ideig a Fejér Megyei Építőipari Vállalatnál segédmunkásként dolgoztam, de feleségemmel együtt az volt az elhatározásunk, hogy minket csak kitenni lehet a lelkészi szolgálatból, önként nem hagyjuk ott. Két év múlva kaptam azt a lehetőséget, hogy egy másik megyében lelkészi állásba kerülhettem. (1962. Adásztevel). Örökké hirdettem, hogy érdemes gyermekeinket hitben, szeretetben nevelni. Amikor nagyobb leányunkat (Csilla) felvették a műszaki egyetemre, Ő Pesten is minden vasárnap eljárt templomba, sőt a Kálvin-téri gyülekezetből rajta keresztül kaptam egy olyan barátot, főiskolai tanárt, aki hozzásegített, hogy a Tudományos Akadémia egyik angol nyelvű folyóiratába gazdaságtörténeti dolgozatokat írhattam. Ezek az írások teremtették meg számomra a gyümölcsöt. Püspök úr megengedte, 1975 hogy Pápára pályázhattam. A gyülekezet megválasztott és Isten irgalmából itt fejeztem be a lelkészi szolgálatot. Fiamat annak idején (1972) Lentibe vitték katonának. A fiam a lelkészi szolgálatot választotta. Jó próba volt, nehéz idők jártak. Kisebbik leányom Julika Németországba ment férjhez.” (Glück Csaba - PápaPress. 1996. június 18.)

Kilenc évi özvegység után felesége is elment a minden élők útján. A pápai Alsóvárosi temetőben nyugszanak.

Igehirdető imádsága készülés közben:

Uram, „az én bűneimről emlékezem e napon.” /1.Mózes 41,9/ Irgalmazz nékem szegény bűnös szolgádnak! Bocsásd meg Uram, hogy azt, akinek a koporsója mellett kell most Rólad bizonyságot tennem, nem tudtam jobban szeretni, imádságomban hűségesebben hordozni s nem tudtam előtte bizonyságtételemmel jobban megvilágítani a mennybe vezető utat.

Légy irgalmas nekem Uram, ha bármikor is miattam káromolta a te nevedet./Római-levél2,24/ Légy irgalmas, ha miattam nem látott meg Téged! Ha az én hitvány életem eltakart Téged az ő szemei elől!

Cselekedd meg Uram, hogy mindezekre emlékezve alázatosan tudjak megjelenni a te üzeneteddel a gyászolók között. De indítson még nagyobb alázatra, hogy koporsón, halálon, szerencsétlenségen keresztül most Te magad beszélsz a gyászoló családdal. Óh Uram, bele ne kontárkodjam a Te beszédedbe! Ne legyek oktalan, balga szolga, hogy megszentségtelenítselek Téged néped és népem előtt néhány marok árpáért, és falat kenyérért, hogy lelkeket öljek szavaimmal, melyeknek nem kellene meghalniuk és hogy lelkeket elevenen megtartsak, hamis hitében, melyeknek nem kellene élniük, hazudozván népemnek, mely hazugságra hallgat! Uram őrizz, hogy megne szomorítsam az igaz szívét hazugsággal, és meg ne erősítsem az igaz szívét hazugsággal, és nem ne erősítsem a hitetlen kezeit „szép beszéddel”! / Ez. 13, 19; 22/

De, a bűnbánat és az alázat útján tőled hadd induljak el Uram e szolgálatomra is, a hit útján! Adjál Uram hitet Tebenned! Adjál Uram hitet a Te szavad erejében és hatalmában! Adjad Uram a Te, üzenetedet, hogy azzal mehessek az én atyámfiaihoz, a te népedhez!

Végül, de nem utolsó sorban, azért könyörgök Uram, hogy a szeretet útján tudjak menni a szolgálatomra, őrizz meg, hogy "zengő érc, vagy pengő cimbalom" /1Kor13,1/ legyek. Tedd meg Uram, hogy szeretni tudjalak Téged és szeretni azokat, akikhez szólok. Különösképpen azt kérem, hogy szeretni tudjam azt a családot, melyet közelről érintett a halál! Te Uram ismered minden ember szívét! Ridegségtől, közönytől, fásultságtól, megszokottságtól őrizz meg Uram!

Adjál most csendességet Uram! Adjál szót az én számnak megnyitásakor Uram!

"Hozzád kiáltok Uram, én szirtem, ne fordulj el szótlanul tőlem, hogy ne legyek, ha néma maradnál, a sirba szállókhoz hasonló. Áldott az ÚR, hogy meghallgatta esedezéseimnek szavát. Az ÚR az ő népének ereje. És az ő fölkentjének megtartó erőssége. Tartsd meg a te népedet és áldd meg a te örökségedet. „Legeltesd és magasztald fel őket mindörökké!Ámen. / a 28. zsoltárból./

1./ „Elnyeletett a halál diadalra." 1 Korinthus 15, 54/b. 57

Gyásztisztességtévő Gyülekezet! Gyászoló Kedves Testvérek!

Pál apostol azt írja egy helyen, hogy hitben járunk, nem látásban. (2 Kor 5, 7) Áldott legyen Isten, hogy hitben járhatunk mi is. Mert a „látás" a koporsó mellett, a temetőkertben fájdalmas és félelmetes. Mit látunk? Azt, hogy az életet elnyelte a halál. Az édesapát, a hitvestársat, egy hűséges, becsületes munkásembert elnyelt közülünk a halál. Többé nem látjuk, nem halljuk.

Áldott a mi Istenünk, hogy Igéjében úgy jön vigasztalásunkra, biztatásunkra, hogy ellene mond a mi látásunknak. Fordítva mondja, igen éppen megfordítva. Azt mondja, hogy nem az élet nyeletett el, hanem a halál: „Elnyeletett a halál diadalra!"A gyülekezetben való első temetési szolgálatomra éppen úgy készültem, mint a bemutatkozó szolgálatomra. S az első temetési beszédem alapigéjéül tudatosan választottam ezt az alapigét - amelyről tudatosan minden esztendőben legalább egyszer - újra bizonyságot teszek a koporsó mellett -, hogy nyilvánvalóvá tegyem, hogy meghirdessem: mi az élet hírnökei lehetünk. Hirdetem néktek Atyámfiai, hogy ne szemetek látása szerint ítéljetek, ne látásban járjatok, hanem hitben. Higgyetek a mi igazmondó Istenünk evangéliumában, Aki Jézus Krisztus Keresztjében és feltámadásában azt hirdeti nekünk, hogy beteljesült Ézsaiás próféciája, Isten elvesztette a halált örökre.

Az életet hirdetjük a halálban.

Mi is az élet? Megszámlálhatatlan sokféle feleletet adtak már a kérdésre. Valójában minden ember, a maga életfolytatásával, azzal a móddal, ahogyan feleletet ad reá. Mi a keresztyén emberek feleletét mondjuk, akik közül elénk áll Pál apostol és személyesen így vall: „Nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség". (Fil 1, 21)

Tehát nem azt mondjuk - Pállal -, hogy mi az élet, hanem hogy ki az élet: Krisztus az élet. Mi őbenne találtuk meg az életet. Az az evangélium - amiben hiszünk és amit hirdetünk -, hogy örök életet adott nékünk az Isten, s ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. (1 Jn 5,11-12)

Az életet hirdetjük néktek a koporsó mellett. Azt az életet, amit Isten Jézus Krisztusban adott. Mert Benne az örökélet reménységét kapjuk meg, azt a reménységet, mely túl lát a koporsón, a halálon.

Ismerek egy csodálatosan szép verset. Arról szól, hogy a misszionárius házaspárnak mindegyik gyermeke meghalt. Most ácsolja az apa a koporsót a legkisebb számára. Bennszülött gyülekezete tagja szánóan kérdi: „Ugye most hazamentek?" A megtört apa csendesen válaszol, hogy nem, mi most sem megyünk haza. Az egyszerű ember nehezen érti ezt a magatartást. Végül ki is mondja: „Akkor más szívetek van, mint nekünk." A válasz megint egyszerű: Nem, mi is olyan emberek vagyunk mint ti. „Egy a szívünk, de más az Istenünk." S a bennszülött elmegy, majd visszajön és ezt kérdezi:

„Mond, ti túllátok a látóhatáron?"A misszionárius rátekint:„Igen, túllátunk a látóhatáron!"S szeme felcsillan: Hisz ez a reménység!

Milyen régen kereste ezt a szót! Most megtalálta - ilyen drága áron. Hisz a keresztyén ember reménysége túllát, mindig túl a látóhatáron! (Túrmezei Erzsébet: A misszionárius nyelvet )

A diadalt hirdetjük a halálban.

Hát lehet itt diadalról beszélni? Hát végül is nem a hosszan tartó betegség győzött, nem a halál győzött az erős élni akaráson is? Atyámfiai, újra mondom: Hitben járunk, nem látásban. A hit pedig diadalt hirdet. Nem ami diadalmunkat először, hanem az Anyaszentegyház Urának, a mi hűséges Megváltónknak, Jézus Krisztusnak a diadalát. Milyen felségesen énekel erről a keresztyén gyülekezet: „Jézus, ki a sírban valál, általad megholt a halál... (347,1)

Az az Isten igaz kegyelme, hogy ezt a diadalt néünk adja: „De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által." Mit jelent ez? Egyszerűen szólok: Azt, hogy a Jézus Krisztusban nyert vigasztalásban lehet boldogan élni és boldogan meghalni. Ezt tartom az emberi élet legnagyobb tudományának, és a legnagyobb diadalnak, ha Isten, az ő Igéje és Lelke által megtanít boldogan élni és boldogan meghalni. Reménységünk szerint elköltözött Testvérünk életében valami felragyogott ebből a diadalból. Ti ezt jobban tudjátok. Szívemből kívánom, hogy Isten adjon mindnyájunknak győzelmes életet a Jézus Krisztusban! Ezzel a hittel és ezzel a vigasztalással búcsúzzatok. Fehérvárcsurgó 1951. Adásztevel 1962. Pápa 1975.

2. Olé Sándor, a templomépítő 1884 – 1976 „Nem azé, aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené.„ /Római levél 9, 16./

Mielőtt Olé Sándornak, a XX. századi magyar kálvinista lelkészek egyik nagy egyéniségének, a pápai templom és gyülekezet szerelmesének koporsóját körülölelné a baranyai rög, búcsúzom tőle a pápai gyülekezet nevében.

26 éven át volt lelkipásztora a pápai szent gyülekezetnek, és lett a templomépülés hőse. November 24.-e óta fekete zászlót lenget a „gyönyörűséges, szép Szentegyház" tornyában a bakonyi szél. Mi pedig magunkkal hoztuk a templom köveinek üzenetét is: a kövek zsoltárát a zsoltárok szerelmeséről, Olé Sándorról, hogy minket tanítsanak:

„Mi kövek voltunk, rossz, rideg kövek,Kemény kövek és haszontalanok,Nehezek, otrombák, formátlanok,Tehetetlenek, tompák, elesettek,Mozdíthatatlanok.Hevertünk külön-külön szerteszéjjel, Egymásról alig tudtunk valamit,És nem álmodtunk templomról soha. De jött egy ember, törékeny, beteg, A lelke égett a szíve dobogott, Az az ember templomról álmodott.Elindult a köveket megkeresni, Omlásokban, elhagyott kőtörőkben, Utak mentén, száraz patak mederben,

Barangolt hetedhét-országon át,

Az az ember keresett, és megtalált.És azt mondta nekünk: Ti templom lesztek."(Reményik Sándor: Kövek zsoltára)

Ez az ember Olé Sándor volt, a nagy templom álmodó, és háromszoros templomépítő.Először templomépítő volt, mert ő maga épült fel templommá, Isten hajlékává, Jézus Krisztus gyermekévé a Lélek által. Aki majd a portrét elkészíti, annak meg kell ragadnia az ó egyéniségének alapmotívumát: a gyermeki lelkületet. Mert ez volt Ő mindvégig: álmodó tekintetű, tiszta -, melegszívű gyermek. Ez volt az Ő erőssége és ez volt gyengesége is. Úgy lett Ő, „a szegény falusi parasztgyerek" Isten tiszta templomává, hogy egész életén átsugárzott az isteni kegyelem. Neki „házi-költségvetése" lett a nagy páli vallomás: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.

Mind, akik szerettük Őt, családjának tagjai, volt gyülekezeteinek népe, és sorsának hordozói, művének folytatói, lelkésztársai: buzduljunk fel e koporsónál újra, hogy mi magunk is felépüljünk Isten templomává a Lélek által.

Nem baj, ha olyan a mi szívünk, mint az istálló. A közelgő karácsony hirdeti a nagy örömöt: a világ legszebb, legtündökletesebb templomává lesz az az Istálló, amelyben megszületik ama szerelmes, Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus.

Másodszor templomépítő volt, mert felépítette az ország egyik legszebb református templomát. A pápai gyülekezet múltjában számos hősi időszak van. Ezek közé emelkedett fel az az évtized is, amelyben az új templom építésének tervéből valóság lett. S ennek az évtizednek, a templomépítésnek hősévé, alázatos eszközévé, fáradhatatlan szolgájává szentelte az isteni kegyelem Ólé Sándort. Az Ő lelkészi szolgálata negyedik esztendejében 1931-ben volt az alapkőletétel, és 1941-ben, lelkészi szolgálata 11. esztendejében felszentelték a magyar református egyház egyik legszebb templomát, a sok üldöztetést és szenvedést látott pápai gyülekezet új lelki otthonát. Pedig az egyházkerület nagynevű püspöke nem akarta az új templomot. A gyülekezet kicsiny hitű többsége nem hitt a lehetőségben. De Olé Sándor nem a kételkedők és kényelmesek mellé állt, hanem a templomálmodók és a templomakarók mellé. A Cseh-Szomathy Lászlók, a Kovács Sándorok és Jilek Ferencek mellé. Kezébe vette a zászlót, amit a hirtelen halál kitépett Kis József esperes elődje kezéből, és tíz év alatt felépült a templom. Micsoda tíz év és micsoda templom. Milyen igazán énekelt róla Bódás János templomszentelési ódájában:

,,...Csodálatos kegy az;télhozott gyümölcsöt, nem a boldog tavasz: hogy békés és gazdag évtizedek alattminden szép vágy, álom csupán álom maradt,most, a teher alatt, az erőtlenségben megépült a templom gazdagon és szépen."

Gazdagon és szépen, mert tékozló szeretettel épült. Akik láttátok, s akik egyszer meglátjátok, igazat adtok nekem: annak a templomnak minden kövén, minden padján ott van a tékozló szeretetnek nyoma. És mi tudjuk: benne van Olé Sándor alázata, áldozata, hite, reménye, szeretete és önmaga tékozlása.

Akik körülálljuk a koporsót, buzduljunk fel temp-lomunk hűséges szeretetére. Baranya népe - Sztáray népe, és Ormánság népe - Kiss Géza népe, szeressétek a templomot, az imádság házát, az Isten Igéjének hajlékát, a

zsoltárok otthonát, a honjavesztett szívek Menedékét és Isten árváinak erős Bástyáját!

Harmadszor templomépítő volt, mert sok kicsiny templomot épített az emberi szívekben. Olé Sándor úgy volt az Isten embere, a Jézus Krisztus elhívott szolgája, hogy tudta: azért kell nagy templomot építeni, hogy a benne hirdetett Ige által templommá szenteltessenek az emberi szívek; azért kell magasra tenni a kálvinista templomok csillagját, hogy azok sokakat elvezessenek a betlehemi csillagokhoz és a golgotai kereszthez. Hűséges szolgálatával, kicsinyekhez lehajló szeretetével ennek a templomépítésnek volt mindhalálig hűséges apostola.

Olé Sándor életművének maradandó emléke nemcsak a szép kéttornyú pápai templom, hanem azok a gyülekezeti tagok, presbiterek és lelkészek, akik az Ő bizonyságtétele nyomán tanulták meg magasztalni az Isten ingyen való kegyelmét, hálásan megbecsülni hitvalló gályarabjainak emlékét, és teljes szívvel szeretni a református kegyesség örök, nagy kincsét, a zsoltárokat.

Maradandót alkotott közöttünk, méltó, hogy a gyülekezet hálája is ne csupán hervadó koszorú legyen. A pápai gyülekezet tisztelettel és alázattal kéri a gyászoló családot, hogy templomépítő lelkipásztora sírkövét elkészíttethesse. Ha már nem nyugodhat a pápai alsóvárosi temetőben, ahol nemzeti művelődésünknek és dunántúli református egyházkerületünknek annyi nagyja várja Krisztusát, a pécsi temetőben hirdesse e sírkő a pápai templomépítő lelkipásztor emlékét és a pápai gyülekezet háláját.

Es utoljára búcsúzom én is, az utód, akit Isten arra predestinált és arra méltatott, hogy Olé Sándor művének megóvója, megbecsülője és továbbépítője legyek. Nem kívánom én elmondani, mi mindent köszönhetek őneki. Csak egyet, talán a legnagyobbat említem. Hadd ölelje ez körül még egyszer e koporsót, ahogyan körülöleli a pápai templom szószékének koronáját. A nagy páli kijelentés, a kegyelem magasztalása: “Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. “

Először teológus diák koromban, negyvennégy vérrel és könnyel áztatott telén olvastam ezt az igét, ott a szószék fölött. Akkor még távoli, homályos, ködbevesző felirat volt. De ahogy távolabb kerültem a pápai templomtól, s ahogy növekedhettem a krisztusi kegyelemben, úgy szólalt meg szívemben, mint távoli harangszó, tisztán, ércesen, messze hangzóan. Másfél esztendő óta pedig hétről - hétre, sőt nem egyszer napról-napra vezércsillagom, Bástyám és Menedékem. Megtisztítja múltamat, megszenteli jövőmet:„Nem azé, aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené. „ Pécs 1976 december 7.-én

3. ”...Terhet viseltél!” Jelenések 2, 1. 2/a, 3.

Egy hónappal ezelőtt temettük Pécsett, a templomépítő lelkipásztort, a pécsi temetőben. Most az új templom első hűséges gondnokát kísérjük nyugvó helyére. Mindkettőjüket megáldotta és megelégítette a mi Istenünk hosszú élettel. Mert a Biblia szerint igen szép, ékes korona vénség. (Péld 16,31) Sőt, többel is megáldotta Őket az Isten: örök élettel, mert a Jézus Krisztusban való hitben éltek.

A koporsó mellet is az Anyaszentegyház élő Ura szólal meg. Én csak tolmács vagyok. Bár tudnék alázatos és hűséges tolmács lenni most is és minden időben.

Az Anyaszentegyház Ura a vigasztalás Igéjét mondja. Az a mi vigasztalásunk, hogy Ő jobb kezében tartja a hét csillagot és itt jár a hét aranygyertyatartó között. Ez ad szívünkbe bátorságot: Ő tart minket a jobb kezében; és ez ad szívünkbe reménységet: itt jár közöttünk. Hirdethetjük mi is, amit a bethániai halottas háznál hirdettek: A Mester itt van és hív téged!Az a vigasztalásunk, hogy szíveket vizsgáló tekin-tettel és szeretettel néz reánk, szíve szeretetén keresztül lát

minket.(Nekünk az a nagy bajunk, hogy sokszor nem Isten szemével látjuk egymást, hanem saját megromlott szemünkön, szívünkön keresztül látjuk egymást - és egymásban csak a hibákat a hiányosságokat látjuk.) Jézus Krisztus pedig nem sajnálja tőlünk az elismerő szavakat sem.

Így látta Ő Szalay István testvérünk életét is. Lássuk így Őt mi is. Jézus Krisztus Igéjének világosságában. Tudom a Te dolgaidat és fáradságodat és tűrésedet.

Lethetne - e tömörebben és hűségesebben összefog-lalni az Ő életét, mint abban a két szóban, amiben az Isten Igéje összefoglalja: fáradság és tűrés.

Fáradság.- Mezőszentgyörgyi 9 gyermekes családból indult útnak. A sok gyermekes családokban korán meg kell ismerkedni a munkával, a küzdéssel, a fáradsággal. - S ez lett az Ő osztályrésze. Amire vitte, amire eljutott, saját fáradsága árán szerezte. Kedvesei tudom tanulhattatok tőle munkában való helytállását, szorgalmat és becsületességet.

Fáradsága a Hazáért.

Tűrés. Ki tudná végig gondolni is, mennyit kellett neki tűrni 89 esztendeje alatt. Nagy próbákat kellett kiállnia. Csak a legnagyobbakat említem: Ki kisérte a temetőbe kedves feleségét, bele kellett nyugodnia, kedves fia és kedves veje elvesztésébe. De Jézus Krisztustól erőt kapott, hogy béketűrő legyen.

Az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el. Nem csak a kedves család emlékezik Reá hálával és szeretettel. Hálával és tisztelettel emlékezik Reá a pápai református gyülekezet is, amelynek két év-tizeden át hűséges gondnoka volt. Ő volt az új templom első gondnoka 1942 februárjától:

Az egyházközség sárguló jegyzőkönyvei évszáza-dokig őrzik meg emlékét az ő fáradozásának és munkájának. De őrzi ezt az Anyaszentegyház Ura is, amikor így szól hozzá: Az én nevemért fáradoztál... Még öreg korában is, utolsó egyházi szolgálata és fáradozása az volt (s én ekkor voltam Vele először és utoljára is a templomban,) amikor eljött, hogy kedves Veje hamvainak elhelyezésekor szólaljanak meg a harangok, mert az Ő szíve csak így talál nyugalmat.

Szalay István sokat fáradozott az Isten nevéért a Jézus Krisztus nevéért. Legyen számunkra ebben is példaképünk. Sokan úgy gondolják elég ha ők hisznek Istenben és a Jézus Krisztusban. De ezt a hitüket csak a szájukon hordozzák. Azért nem hoznak semmiféle áldozatot és fáradságot. Nem igaz hit az. Mert a hit, ha nincsenek cselekedetei - halott hit, mondja az apostol. (Halott élő hittel - élők halott hittel.)A közöttünk járó Jézus Krisztus Igéje szólt hozzánk Szalay István testvérünk koporsója mellett. Ezt mondta az, aki az ő jobb kezében... Testvérünk emlékével őrizzük ezt szívünkben. Búcsúzzatok Tőle kedvesei. Pápa 1977 január 7. Alsóvárosi temető. A sírnál Szántó Emil takácsi lelkész ágendázott

4. Világosság ragyog a halál árnyékának földjén. Kovács Zoltán osztályvezető felett.

"Nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van... A nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot, és akik a halál árnyékának földében ülnek, fény ragyog fel, felettük! (Ézsaiás 9.1a-2.)

A minden élők útján tragikus hirtelenséggel eltávozott Kovács Zoltán testvérünk a népből származott. Egész életén át hűségesen és humánusan szolgálta a népet, a nép államát. Koporsójára is a százados népi józan realitásával tegyük az első virágot:

Csak buborék földi életünk.Meghalunk mind, akik születünk.Azt sem tudjuk, mikor lesz végünk,Nincs a halállal szövetségünk.

Ma ragyog vidám nappalunk,Holnap - meglehet – meghalunk."Az egészségesnek ismert férfit, a hűséges jó férjet, a melegszívű édesapát, a biztos támaszt és oltalmat jelentő drága gyermeket, a jó barátot, Pápa Város Tanácsának egyik köztiszteletben álló osztályvezetőjét három hét alatt két-vállra fektette a kegyetlen halál. Bizony, ma ragyog vidám nappalunk, holnap meg lehet meghalunk.

Kovács Zoltán jellemét, emberbecsülő magatar-tását, a társadalmi haladás ügyét töretlenül és becsületesen szolgáló életstílusát az ősi Kollégium formálta, melynek homlokzatára oda volt írva a százados program:Istennek - Hazának - Tudománynak. Koporsója mellett, itt maradt Szeretteinek, és nekünk mindnyájunknak, akik szerettük őt és mélyen sajnáljuk korai távozását, úgy adjon vigasztalást Isten örök igéje, hogy megvigasztalva, könnyek között, kemény kereszt hordozása alatt is össze ne roppanjunk, hanem ki-ki a maga helyén hűséggel szolgálhasson Istennek, Hazának és a Tudománynak.

Istenünk vigasztalást adó karácsonyi evangéliuma 2700 esztendő távolságából hangzik hozzánk: " Nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van, … A nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot, és akik a halál árnyékának földében ülnek, fény ragyog felettük," /Ézsaiás 9/

Ne csodálkozzatok Szeretteim, hogy e koporsó mellett karácsonyi evangélium hangzik. Azért van, mert nem feledhetjük ugyanis, itt a temetőkertben sem, hogy holnapután este otthonainkban kigyúlnak a karácsonyfákon a gyertyák, szikráznak a csillagszórók, kipirulnak gyermekeink boldog arcai, és mi felnőttek is ünnepi áhítattal kívánunk egymásnak békés, boldog ünnepeket Krisztus Urunknak áldott születésén.

De feledhetjük-e, hogy milyen szorongással teli, "sötét" karácsonya lesz a mi kis városunkban is azoknak a kedves Családoknak, akiknél Valaki hiányzik a családból, aki a legutolsó karácsonykor még velük volt! És szabad-e felednünk, milyen nehéz karácsonya lesz ennek a kedves Családnak, amely karácsonyi készülődés helyett ezt a temetést kellett, hogy előkészítse!? Bizony illik reátok kedveseim a prófétai szó: "És aztán a földre tekint, és íme mindenütt nyomor és sötétség és szorongásnak éjszakája, Ő pedig a sűrű sötétben elhagyatva,"

De nem vagytok elhagyatva, A szorongatást és a sűrű sötétséget legyőzte a Fény és Világosság, amelyet Isten karácsony éjszakáján Jézus Krisztusban küldött a halál árnyékának földjére. És ezt nem csupán egy-két napos ünneplésre, és nem csupán néhány kiválasztottnak küldte. Isten szeretete egyetemes és állandó, mint a napfény:

”Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

Nem lenne méltó hozzánk, ha nem vallanánk meg, hogy mi hiszünk az örök életben; a keresztyén Anyaszentegyház Credójának záró pecséte a mi szívünk reménysége és öröme is: "Hiszem a testnek feltámadását és az örök életet."

De ugyanakkor azt is meg kell vallanunk, hogy a kálvini kegyesség olyannak ismerte meg Istent, akinek nemcsak az ember földöntúli boldogságára van gondja. Mennyi szeretet van abban, amikor az Úr a temetés fináléjában kimondja a tételt: "Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítőtársat!" íme, az egyedülvalóság, a magány, az elhagyatottság boldogtalanság így űzte el a teremtő akaratával, közösségteremtő szeretetével a Teremtő, Aki azt akarja, hogy az embernek jó legyen itt a földön is.

Ebből a bibliai felismerésből következik az, a magatartás, mellyel a református reformáció immár 450 év óta itt a magyar földön is, legjobbjaiban mindig a társadalmi haladást, a szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi szentháromságát szolgálta. Ezért vállalták hitvalló eleink népünk százados szorongatása és tudatos sötétségben tartása idején a küzdelmet a fény és a világosság oldalán. Ott vagyunk, és ott leszünk e küzdelemben akkor is, ha ezt a világosságot, az emberek tudati felszabadulásának fényét nem az egyház emberei gyújtották meg, és annak terjesztésében nem ők jártak elől.

Ebből a bibliai felismerésből következik, hogy mind-azok akik ezen a gyökéren nőnek fel és ennek életerejével táplálkoznak, azok a maguk helyén, legyenek munkások, mérnökök, orvosok, vagy pénzügyi szakemberek, teljes erővel küzdenek az ember boldogságát alapjaiban tönkretevő önzés sűrű sötétsége és szorongatása ellen; és meleg, humánus magatartásukkal, a néphez való természetes hűségükkel, megbízható módon szolgálják a közösséget.

Így áradt Szeretteim Kovács Zoltán életéből is a fény, és Világosság Családjára, Szeretteire, Munkatársaira, és mindazokra, akik hálásan emlékezünk közvetlen, kedves, segítőkész alakjára, így lett ő mindig megbízható munkálója népe boldogulásának. A Pápai Református Kollégium öregdiákjai méltó módon adták tudtul egyik országos napilapunkban Kovács Zoltán halálhírét. Pápa és Budapest között ő volt az összekötő, ő volt szervező, a bázis, akire bizton lehetett számítani, - milyen boldogan szervezte volna meg 1981-ben az ő Szeretett Alma Matere alapításának 450, évfordulója alkalmával rendezendő ünnepségnek Pápa városától, az itt lakó Öregdiákoktól várt és kívánt hozzájárulást. Sajnos nem érhette meg. A nagy ügy keresi és várja azt, aki helyette beáll ebbe a szolgálatba, hogy a következő nemzedékek is hírt vehessenek róla: Volt itt egy híres Kollégium. Mohács után 5 évvel alapították. Századokon át a magyar nép szegény fiainak iskolája szép nevet viselte. És, a mi nemzedékünkben is számos neves művészt, költőt, tudóst, politikust és papot adott a 1945 utáni Magyarországnak. Pápa, 1978. dec. 22. Kovács Zoltán osztályvezető felett.

5. Porté és aranykeret /Temetési beszéd Bujáky Miklós ny. mezőlaki lelkész felett./

Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését. Timótheus 4,7-8

Úgy ítélem meg, hogy ez a fölolvasott Ige nagyon talál a kedves férjre, a jó édesapára, Bujáky Miklós nyug. mezőlaki lelkipásztorra, a pápai gyülekezet presbiterére. Pál apostol önvallomása egy harcos élet kemény vonásokkal megrajzolt portréja, és egyben annak a reménység aranyába foglalt kerete is. Bujáky Miklós küzdő ember volt, a Jézus Krisztus jó vitéze, akit teherbírásra, nemes harcra szánt az Örökkévaló.

Egész élete egyetlen, nagy harc volt. A kispiriti kántortanító 2 éves kicsiny árvájaként innen a szomszédos Temető utcából indult el, s amíg ide nem érkezett az Alsóvárosi temetőbe - ahol dunántúli református egyházkerületünknek, és egyetemes magyar művelődésügyünknek annyi áldott, nagy harcosa pihen – szüntelenül harcolnia kellett. Mennyi nemes harcot látott maga előtt, amikor özvegyen maradt édesanyja inkább varrásból, mintsem az akkor nagyon szegényes özvegyi nyugdíjból nevelte három kis árváját... És

mennyi harcot jelentett az árva fiúnak, míg 1912 őszétől a híres pápai pápai Kollégiumban Faragó János, Lakos Béla, Sarudy György, Sándor Pál és a többi neves tanár diákjaként az első világháború utáni esztendőben érettségizett; majd,1921 őszétől Antal Géza, Csizmadia Lajos, Czeglédi Sándor, Pongrácz József, Trócsányi Dezső, Vass Vince professzorok keze alatt készült a lelkészi szolgálatra...Milyen őszinte melegséggel emlékezett mindhalálig arra a Miklós nevű lelkészre,, aki végrendeletében palástját egy Miklós nevű teológusra hagyta, s azt az Akadémia Tanári Kara neki ajándékozta. Vállán ezzel a palásttal indult el teológus diákként a lelkészi szolgálat nemes harcára. Útja az adászteveli gyülekezetbe vezetett. Sokszor elmesélte, milyen bátorságra és mennyi körültekintésre volt szüksége, hogy a lelkészválasztás harcában az igazság és szeretet együtt érvényesülhessen a gyülekezet épülésére... Így indult, hogy Neszmély, Császár, Tata, és Szombathely rövid állomásai után 1929-ben Mezőlakra érkezzék, ahol 33 éven át annyi nemes harcot vívott a faluért, a gyülekezetért;és igazi papné-lelkületű hitvesével mennyit harcoltak a „mezőlaki-paptagon”a három gyermek példás neveltetéséért. Én nem csodálkozom, hogy neki a halálért is meg kellett küzdenie. Nem úgy távozott az élők sorából, mint ahogyan a megsárgult falevelet lesodor a fáról az őszi szél. Úgy ment el közülünk, mint amikor mélyen gyökerező, az őszben is tavaszi reménylombokat lengetős erős, szép tölgyfát csavar ki a hirtelen kerekedett vihar.

Íme, a harcot diktáló erős szív megállt, a kéz lehanyatlott, az Isten beszédét hirdető ajak egy halk ámennel lezárult. De holtában is üzeni nekünk: ama nemes harcot megharcoltam. Bujáky Miklós ezt a nemes harcot mint magyar református keresztyén lelkipásztor harcolta meg. Amikor erről szólunk, nem őt dicsőítjük, hanem a mi Urunk Jézus Krisztust, ki az ő erőtlen szolgáit győzelemre segíti. Áldassék érte szent neve!

Nemes harcot harcolt mint magyar ember. Nem volt ő nacionalista, a nacionalizmus korában sem. Más népeket megbecsülő, de saját fajtáját is szerető lelkész volt. Példája annak a lelkésztípusnak, akire illik ez a szép mondás: Néppel a népért, tűzőn,vízen át! Ti, mezőlaki kedves hívei, és ti pápai kedves barátai, ti vagytok a tanúi az ő magyar népét szerető meleg szívének, őszinte barátságának, és mindig, mindenben segíteni kész szeretetének.

Nemes harcot harcolt, mint református ember. Nem volt benne felekezeti gőg. Megbecsülte és tiszteletben tartotta mások hitét és meggyőződését, de hitvalló módon képviselte a magáét. Példája annak a lelkésztípusnak, aki tudja, hogy egyházunk vagy újra meghódítja a saját tagjait, vagy pedig végérvényesen elveszíti azokat; üres ritualizmussá válik, amit csak a hagyomány tart fenn. Liturgia lesz csupán az egyház és nem is az üres cselekmény, hanem az üres szó liturgiája. Jól tudta: minket az a veszély fenyeget, hogy a kálvinizmus saját híveinkben nem szenvedély, nem életprogram, nem mindennél drágább lelki kincs, hanem csak ünneplő ruha, amit egyre ritkábban ölt magára a földi gazdagságot hajszoló ember. Ezért harcolta a nemes harcot a gyülekezetében, egyházmegyéjében, és a változásnak nem könnyű időszakában az egyházkerületben És ezért lett nyugdíjasként a pápai presbitériumnak oszlopa, nemes harcra hívogató öreg tárogatósa.

Harcolt a nemes harcot, mint keresztyén ember. Keresztyénsége a zsoltáros, hitvalló, kálvinista keresztyénség volt. Az első zsoltárt nyilván özvegy édesanyjával énekelte, az utolsó – a szanatórium és kórház közötti lélegzetvételnyi szünetben – velünk énekelte a Séllyei Istvánra és Kocsi Csergő Bálintra emlékező szép ünnepünkön. S a kettő között ott volt – s benne mindvégig pozitív vonásokba n volt ott - az ősi pápai Kollégium hármas-egy programja:Istennek, Hazának, Tudománynak!. Lelkész volt, aki egy életen át Isten Igéjét hirdette. Én mégis az Ige hallgató keresztyént kell magasztaljam benne, mert én úgy ismertem meg őt. Tudott buzgó hallgatója, melegszívű befogadója, könnyes szemű megvallója, és állhatatos cselekvője lenni a hirdetett Igének. Isten engedte meglátnom, és reám bízta hirdetni, hogy Bujáky Miklós példája annak a lelkésztípusnak, akiről az apostoli levél írója: Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.

És végül harcolta a nemes harcot, mint lelkipásztor. Pásztor volt, pásztori prudenciával és hűséggel megáldva. Példája annak a lelkésztípusnak, aki tudja, hogy az Istent az emberben, az egész emberben, minden emberben lehet csak igazán szolgálni...És közben pásztora az Ő kicsiny nyájának, kedves családjának. Nehéz időkben, viharban, fergetegben mutatta az utat, amit tőle tanultatok kedves gyermekei: Előtted a küzdés, előtted a pálya; az erőtlen csügged, az erős megállja.

Özvegye és gyermekei, Unokái és minden Szerettei, akikért példásan égett a szíve, akiket erős karja egybeölelt, az ő ajka már néma lett, a tiéteken szólaljon meg a szelíd áldás.

Atyák és Testvérek, Lelkész-és Presbitertársak, köszöntsétek az a férfiút, aki atyátok is, testvéretek is, jó barátotok is volt egész szívvel. Írd fel nevét annáleseidben, de írd fel szívedben is mezőlaki egyházközség, pápai egyházmegye és dunántúli egyházkerület, mert ő felírta nevét a nemes harcosok sorába.

Keresztyén hívek, búcsúzzatok el egy szegény bűnös embertől, aki bár pásztorrá szenteltetett az Isten Anyaszentegyházában, mindvégig báránya is maradt a Főpásztornak. Az átszegzett karja fogja át, az ő érdeméből nyerje el a megigazulás koronáját és csorduljon ki reá az örök krisztusi kegyelem: Az a víz s a drága vér, melyet ontál a bűnért, Gyógyír legyen lelkednek, bűntől s vádtól mentsen meg!

És búcsúzom Tőled utoljára én is, atyai jó Barátom, kedves Lelkésztársam és hűséges Presbiterem. Amikor Újévnapján régi szép szokás szerint a presbitérium felkereste lakásán pásztorát, hogy köszönte őt, itteni szolgálatának első teljes esztendejére az ő szívből jövő áldásával indulhattam el. Én elindultam az övével s íme ő megérkezett az enyémmel. Amikor a halálos ágyán búcsúztam tőle s imádságom után elmondtam az áldást: Az Atyának kegyelme, a Fiúnak szeretete, a Szentlélek vigasztaló ereje legyen velünk. Ámen – ó azt nem szabad felednem, és ti sem feledjétek Kedvesei, ahogyan az utolsó erejét összeszedve ismételte utánam suttogva, de hallhatóan: ...legyen velünk. Ámen … S most, amikor elvégezte az áldásmondó szolgálatot, most érzem igazán, mennyire adósod maradtam A Szentlélek vigasztalása legyen velünk. Ámen. Pápa 1976. szeptember 10.

6. Nem állítják többé félre tanítódat!

Ne sírj többé, Sion népe, amely Jeruzsálemben laksz! Bizonyosan megkegyelmez az Úr, ha hozzá kiáltasz. Mihelyt meghallja, válaszol neked. És bár szűkösen adott kenyeret, és kimérte a vizet az Úr, nem állítják többé félre tanítódat, hanem saját szemeddel láthatod tanítódat. Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le! Ézsaiás 30, 19-20

Gyászoló Kedves Testvérek!

Egy erdélyi pedagógus dinasztiának, a történelem vihara által Dunántúlra sodort tagját temetjük. Azt, aki Erdély leghíresebb tanintézetében, a tatárok által 1658-ban feldúlt gyulafehérvári Bethlen kollégium örökébe lépett Nagyenyedi Református Kollégiumban végezte tanulmányát. Ott tanult édesapja és apósa is.

Milyen boldogan vett részt tavaly az 50 éves képzős találkozón, amikor így mondott áldást az ősi Alma Materre: Kérjük a Mindenhatót, hogy áldja meg ősi iskolánkat azzal az áldással, hogy sokáig álljon fenn.

Valóban, utoljára búcsúzott az ősi falaktól. S most tőle veszünk búcsút és reá mondunk áldást. Az Ő élete, családja, apósának – ki nekem szomszédos lelkésztársam volt egy időben – élete és családja újra ás újra eszembe juttatta Erdély nagy költőjének és pedagógusának, Áprily Lajosnak egyik versét. Mintha csak róluk, Sükösd Sándorról, az erdélyi papról és Kelemen Jenőről, az erdélyi magyar tanítóról írta volna. Had szólaljon

meg koporsójánál:

A fák:Pusztán futunk. Néztél-e hátra,messze-maradó kerti fákra? Sokat ültettünk és szerettünk,gyümölcséből egynek sem ettünk.

Álmodtunk róla csodaszépet,dédelgettük a csemetéket.

Álltunk viráguk dísze mellett -dobbantott a sors: menni kellett.

A Maros mellől útrakeltünk,hegy alatt elmaradt a kertünk.

Kolozsvárt elmaradt a Hója,másnak hull majd anyám diója.

A besztercei szilva kékjemás asztalának lesz az éke,

másé vajkörte, pónyik-alma,mienk a sors gyümölcs-tilalma.

Nem tudom én, sok fánk kié lesz,de legyen a termése édes.

Cukor-ize és ért zamatjaáldását mindig dúsan adja.

Ragyogó őszökön nevetvehívja új népét új szüretre.

Míg mi futunk és úgy tününk elgyümölcse-vesztett életünkkel. 1939.febr

Kelemen Jenő számára is dobbantott a sors. 1928-ban szerzett oklevelet a nagyenyedi tanítóképzőben. Attól kezdve különböző erdélyi kis falvak tanítója volt 1946-ig. Onnan átjöttek Tápiószőlősre, majd 1947-ben Mezőlakra. Olyan időben kezdte meg tanítói működését, melyről a nagy magyar költő-próféta Ady Endre így irt: Szélvész verte, szép, magyar szívekre vár itt Egy sötét ország, melynek páriáit Nem mentheti már, csak szélvész-roham. (A magyar tanítóhoz)

S ebben a „szélvész-roham”-ban bizony „ az Élet alágyűrtje” volt a magyar tanító. Igaz volt reájuk az ézsaiási

szó Szűkösen adott kenyeret és kimérte a vizet az Úr... De ebben a sorsban, Kelemen Jenő is csaknem húsz évig Erdélyben, és több mint húsz évig Dunántúlon „szép, nagy szívvel” nevelte a magyar nép gyermekeit írásra, becsületre, hazaszeretetre. Életének és 40 éves tanítói munkájának két nagy tanítása hangzik felénk koporsója mellett: a munkaszeretet és a családszeretet. Munkaszeretete közismert és elismert volt. Számára az élet nem szórakozás, nem élvezet volt, nem is meddő siránkozás, hanem kötelességteljesítés. Példája volt annak a kálvinista kegyességnek, mely tudja, hogy a munka is Istentisztelet. Nem büntetés, hanem áldott feladat, mely Isten munkatársává avat bennünket. Kelemen Jenő életével tett bizonyságot arról, hogy megértette Megváltóját, aki így tanította őt is: Az én Atyám mindez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. Hűséggel forgolódott az iskolában, a gyermekszívek kertjében hűséggel ültette a nemes fákat, hogy azok jó gyümölcsöt teremjenek családnak, társadalomnak. Nemzedékeket nevelt, valóban elmondhatja:

„Álmodtunk róla csodaszépet, dédelgettük a csemetéket.” Van valami ösztönös jelentése annak is, hogy az Ő munkaszerető, szorgalmas szíve olyan nagy szeretettel fordult a méhek szorgalmas társadalmához. Utolsó útját is kedves méhei érdekében tette, mikor legyőzte őt a halál , s nem érhette meg már az akácvirágzást.

Testvérek, e koporsóban nyugvó tanító testvérünk példája emlékeztessen minket a prófétai szóra: .. nem állítják többé félre tanítódat, hanem saját szemeddel láthatod tanítódat. Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le! Mindnyájunknak van feladatuk, hivatásunk, küldetésünk e földön. Hordozzuk a munkaterhét, mint Jézus Krisztus jó vitéze. Oltsunk a vadócba rózsát, hogy szebb legyen a föld, az élet !

Alázattal, szerényen, de elmondhatjuk reá, amit Megváltónkról jegyzett fel az evangélista: Szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket. Szerette az övéit. Szerette kis családját. Hitvestársát, aki 44 megpróbált esztendőn át volt hűséges segítőtársa. Gyermekit és unokáit, kiket hűséggel nevelt, testvéreit, kiket ritkán láthatott.

De az övéi voltak az erdélyi falvak gyermekei, a mezőlaki és a tapolcafői gyermekek is. Az övéi volt a magyar nép, melynek fiait szeretettel nevelte a becsület, hűség, hazaszeret útján.

Testvérek! Minden életben annyi érték van, amennyit át tud venni Isten örök szeretetéből. Kelemen Jenő testvérünk szívét áttüzesítette Isten szeretete, és ezzel a szeretettel tudta szeretni az övéit.

Most amikor a hirtelen jött halál véget vetett nyugalmának és a ti nyugalmatoknak is, halljátok meg az isteni vigasztalás szavát: Ne sírj többé, Sion népe, amely Jeruzsálemben laksz! Bizonyosan megkegyelmez az ÚR, ha hozzá kiáltasz. Mihelyt meghallja, válaszol neked. És bár szűkösen adott kenyeret, és kimérte a vizet az Úr, nem állítják többé félre tanítódat, hanem saját szemeddel láthatod tanítódat. Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!

Így búcsúzzatok tőle kedves felesége, fia, leánya, menye, veje, unokái, marosvásárhelyi nővére és családja, kolozsvári és fehérvárcsurgói sógornői és azok családjai, közeli távoli rokonok, volt munkatársai, volt tanítványai, volt presbiter társai, ősi pápai gyülekezet. Isten legyen veletek, legyen velünk. Ámen. Kelemen Jenő tanító felett Pápa 1979. május 21.

7. A Lélek és szellem embere.

De Jézus átment köztük és eltávozott. Lukács 4, 30Választottam magamnak két pálcát, az egyiket neveztem szépségnek, a másikat egyességnek, és így legeltettem a juhokat. Zakariás 11,7

Gyászoló Kedves Testvérek!Lukács evangélista Jézus Krisztus názáreti működését jellemzi e szavakkal: Átment köztük és eltávozott. De méltán mondhatjuk Megváltó Urunk egész életútjáról: Átment köztünk és eltávozott. Jött a mennyei dicsőségből, nem ragadt le a föld sarában, örömeiben, élvezeteiben, dicsőségében. Hiába kérlelték jelen létére vágyó őszinte szívek:

„Maradj velünk, mert beesteledik!" Ő átment és eltávozott. A kereszthalál kínjain, halálon, poklokra alászálláson át eltávozott és most a mennyben van az Atya jobbján, ahonnan hitünk szerint egyszer eljön ítélni élőket és holtakat.

Az örök Igének ebben a kijelentésében világosodott meg előttem A. Tóth Sándor élete és életműve. Ő is átment köztünk és eltávozott. Ó nem volt testi ember, lelki ember volt, a szellem embere. Puritán volt evésben, ruházkodásban, egész életstílusában. Nem ragadt bele a földi múló élvezetekbe. Átment közöttünk. Mivel a lélek és a szellem embere volt, mindig mozgásban volt. Mindhalálig tevékeny, alkotó, munkás életet élt. Úgy járt köztünk mindvégig nagy léptekkel, mint akinek sietős a dolga. Lobogó alakja olyan volt, mint egy öreg cserkészé, akire rábíztak valamit, s azt neki teljesítenie kell.

Átment közöttünk. Nem innen származott. Rimaszombat, az egykori megyeszékhely, Hatvani István, Ferenczi István, Tompa Mihály és Blaha Lujza szülő-városa adta őt is a magyar művelődésnek és művészetnek. Szép népes családban, építészmérnök apa és iparművésznő anya nevelte öt gyermeke között szeretett Sándor fiukat is. És van abban valami szimbolikus, hogy 1931-ben, a híres Református Kollégium alapításának 400. évfordulóján tartott ünnepségre érkezik először Pápára, hogy egy évig helyettes -, majd megválasztott tanárként egész életében pápai iskolákban tanítson.

Nem volt pápai, de pápai lett. Lakóhelyszeretetét tanítani kell. Megszerette, megfestette az öreg fákat, a zegzugos utcákat, a lebontásra kerüld öreg házakat.

De nemcsak a tárgyakat szerette meg. Megszerette a dunántúli embert. Átment közöttünk, de nem úgy, mint aki elnéz az ember feje felett, s azokat csak járkáló fáknak látja. Neki mindenkihez volt egy jó szava, bölcs tanácsa, derűs mosolya, vagy szigorú intése.

De A. Tóth Sándor példát hagyott ránk a legnemesebb hazaszeretetből is. Bár szülővárosát 1944 óta újra Rimavská Sobotanak hívják, ő nem lett nacionalista. Más népeket és azoknak értékeit megbecsülte s azok megbecsülésére tanított. Életútját nézve kimondom: Élt benne valami Szenczi Molnár Albert szelleméből. Ő úgy volt magyar, hogy európai volt, s úgy volt európai, hogy magyar maradt. Nem volt nacionalista, de nem lett kozmopolita sem. Úgy járta a nagyvilágot, hogy szíve mindig hazahozta.

1928-ban tanulmányai befejezése után három esztendőt töltött külföldön. Előbb Londonban, majd Ady Párizsában. Négy nyelvet beszélt. Párizsban hírnevet szerzett fiatalon. Ennek bizonyítéka, hogy az UNIMA-énak, a Bábjátékosok világszervezetének örökös tiszteletbeli tagja lett. Ha akart volna, maradhatott volna, akár Párizsban is. De szíve hazahozta. Később is nagy utazó maradt. Megnézte az európai országok jelentősebb képtárait, az angol, francia, spanyol, holland, német, olasz nagy mesterek alkotásait. Látta az amerikai nagy képtárakat, és látta az Ermitázst, a leningrádi képtár és múzeum egész európai festészetet felölelő, rendkívül sokoldalú és gazdag iparművészeti anyagát. S mindazt, amit odakint látott, tapasztalt, azt itthon hasznosította, tovább adta, gyümölcsöztette. A. Tóth Sándor átment köztünk és példát hagyott nekünk az európai művelődés értékeit magába szívó és feldolgozó hazaszeretetből.

Átment és eltávozott. Nem azt mondtam, hogy meghalt. Ő nem halt meg, Reá is igaz - ha kisebb mértékben is

-, amit Arany János, a nagyszalontai tanár költő mondott Széchenyiről:

„Nem hal meg az, ki milliókra költiDús élte kincsét, ámbár napja múl;Hanem lerázván, ami benne földi,Egy éltető eszmévé finomul,

Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,Amint időben, térben távozik;Melyben tekint fel az utód erénye:Óhajt, remél, hisz és imádkozik."

Eltávozott. A Gömöri hegyek közül, meghalni a zalai dombok közé ment, de porteste itt pihen majd a Bakony alján, a pápai Alsóvárosi temetőben, hol nemzeti művelődésünk oly sok nagyja - csak néhány nevet említek: Mándi Márton István, Bocsor István, Tarczy Lajos, Vály Ferenc, Jókai Eszter, Tóth Ferenc, Fejes Zsigmond, Pongrácz József és Sándor Pál - pihennek. A. Tóth Sándor is átment köztünk, eltávozott, s közben maradandót alkotott.

Pedagógiai munkásságának és művészetének méltatására én igazán nem vagyok hivatott. Isten Igéjének fényében fel kell azonban mutatnom életéből és munkásságából azt, amire rávilágított Zakariás próféta igéje: „Választottam magamnak két pálcát, az egyiket neveztem szépségnek, a másik a egyességnek, és így legeltetem a juhokat." Ez a prófétai kijelentés egy gyászdalból való. Arról beszél a próféta, hogy ők tisztük betöltéséhez két botot használtak, mint ahogyan az ókori keleti pásztor is két botot használ nyája őrzésénél és gondozásánál. Az egyiket szépségnek, vagy kedvességnek, héberül NÓ'AM-nak, a másikat egyességnek vagy össze-tartásnak, hébérül HÓBELIM- nek nevezték. Ezek jelképes nevek és jelképes cselekedetek is jelképezik A. Tóth Sándor művészi és tanári munkáját is. Ő is két pálcát választott magának, s az egyiket nevezte szépségnek. Tudom naiv megállapítás ha ennyit mondok: Szépek a képei. Széppé teszi azokat az egyszerűség és tisztaság, az alkotójuk belső egyszerűsége és tisztasága. Határozott, egyszerű vonalak, amelyekkel a Teremtő szép világát meg-ragadta és kifejezte. Képei akár a Gömöri hegyeket, akár a Dunántúl erdős vidékét, vagy a pápai várkert fáit szemléljük, a zsoltáros vallomásait juttatják eszünkbe: „A te kezednek műveiben örvendezem. Mely nagyok Uram a te műveid."

A másik pálca az egyesség, vagy összetartás pálcája volt. Ezt a pálcát tartotta kezében a tanár, az ember. Széthúzó erők és széthulló személyek között ő az egyesség és az összetartozás embere volt. Majd valaha megírják, hogy egyénisége kifejlődéséhez, szellemi alkatának ötvöződéséhez mennyiben járult hozzá az, hogy a budapesti KIE összejövetelein Karácsony Sándor és Töltéssy Zoltán lelki, szellemi hatása alá került; s mennyiben járult hozzá az, hogy ősei századokon át egy demokratikus, autonóm és lelki mértékkel mérő egyháznak, a magyar református egyháznak voltak presbiterei. Hazánkban e presbitériumokban ült le egymás mellé ezelőtt 350 évvel úr és jobbágy, gazda és zsellér. Itt becsülték meg egymást, és látták meg egymás nélkülözhetetlenségét. A presbitériumokban tanulták meg az apostoli szót: Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.

A. Tóth Sándor életútjának beteljesedését látom abban, hogy az összetartozás pálcáját kezében tartva, élete utolsó esztendeiben a pápai református gyülekezet presbitere volt. S ha szimbolikus volt Pápára érkezése, szimbolikus eltávozása alkalmával az is, hogy ő, aki nyugdíjas korában is annyi előadást tartott, élete utolsó előadását néhány héttel ezelőtt presbitériumunk szeretetvendégségén tartotta. Hiszem, hogy „volt titkos kapcsolata a láthatatlan Fővel, Krisztussal, ki most szegény bűnös lelkét érdemének királyi palástjával betakarja, hulló vérével hófehérre mossa, s kézen fogva viszi őt a kegyelem királyi trónusa elé", ahol szemtől

szemben tapasztalja annak a két igének áldott valóságát, melyek legmélyebben maradtak meg szívében. Azt, ami szerelmi üzenetté lett számára: „A hit pedig a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés," s annak a másiknak igazságát, mely férfikora és öregsége vezérigéje lett onnan a pápai templom szószéke fölül: ,,Nem azé aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené." Ámen. Pápa, 1980. október 8. napján A. Tóth Sándor festőművész, rajztanár, presbiter.

8./Aki hold volt a nap és csillagok között.

1 Korintus 15, 41-43

Ötven nappal ezelőtt itt állt szeretett férje koporsója mellett. Még meg sem nyugodott a gyászban és már itt fekszik ő is „kiterítve, mereven". Találhat-e erre szavakat a halandó ember, akinek keblében szív dobog, csak dadogni tud itt. Az igehirdető ilyenkor térdre kényszerül, hogy elkérje Urától a vigasztaló üzenetet. Mert ezen a temetésen kettőzött mérték-ben igaz az angol költőfejedelem, Schakespeare szava: „A szív sebét szájon át, gyógyítani nem lehet." Mily nagy is itt a szív sebe! Vártatok „irgalomra s ím lőn siralom." Az első jaj el sem múlt, íme itt a második. Fel sem száradhattak a szemeitekben a jó apa elvesztése felett ejtett könnyek, s íme már sirathatjátok a jó édesanyát is. Lehet-e a szívnek ekkora sebét szép szavakkal gyógyítani? Bizony nem lehet. De nem is akarom én ezt szavakkal gyógyítani. Jézus Krisztus követségében járva, én az Ő vigasztalását hoztam a Ő Igéjében. Abban az Igében, mely „Lélek és élet."

Azt az evangéliumot juttatom most eszetekbe, „amelyet át is vettetek, amelyben meg is maradtatok," s amelyben maradjatok is meg, „hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint. Eltemették, és - ugyancsak az írások szerint – feltámadt a harmadik napon." Azt az üzenetet hoztam számotokra az Anyaszentegyház élő Urától, hogy szíveteknek vigasztalást, sebetekre gyógyulást egyedül Jézus Krisztusnál keressetek. Az Ő halála és az Ő Feltámadása, a mi egyetlen vigasztalásunk. Mert enélkül bizony nyomorultak vagyunk és azok is maradunk: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk." Azt a vigasztalást hoztam, amit az ének szavaival vallottunk meg:

„Nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére, bére; Lelkünk, testünk Istenéi, az Ő tiszteletére."

S hogy mindezt nem a tekintélyhit alapján kéri tőlünk a mi Urunk, hanem azt akarja, hogy értelmünk szemei is nyíljanak, „érvelni kezd a feltámadás és az örök-élet ténye mellett. Halljátok csak a nagy apostol érvét: „Más a nap fényessége, más a hold fényessége: mert egyik csillag, fényességbe különbözik a másik csillagtól. Így van a halottak feltámadása is." Az apostolnak ebben a szép példájában ragadtam meg,

A. Tóth Sándorné, Csákányi Etelka festőművésztanár feleség életútjának mennyei mását. Az Ige napról, holdról és csillagokról beszél. S ha megkérdezhetnénk Őt: Ki voltál te ezek között? Kinek tartottad magadat egy életen át: napnak, holdnak, vagy csillagok Ő gondolkodás nélkül felelne mosolyogva: én a hold voltam a nap és a csillagok között. Mert bizony az volt. Igaz reá, amit Reményik Sándor mond:

„Ti ott, künn, a rendes embervilágbanUgye az apát is tisztelitek,Gyermekét nevéről nevezitek.Látjátok, e furcsa tündérvilágbanA nőnek ismeretlen a neve,Az alkotónak és az alkotásnakŐ láthatatlan, szerény háttere."

Reményik Sándor: „Cheréhez la femm Az építész Fia

A női lélek örök titkos vágya a ragyogni akarás. Csak a legnagyobbak tudnak eltűnni a napnak árnyékában. S Ő a legnagyobbak közül való. Soha nem akart nap lenni, nem kívánta és nem óhajtotta a nap dicsőségét (Károli), mert neki a férje-ura volt a napja. Ő férje-urának emberi és művészi ragyogása körül forgott, mint hold a nap körül. Ma már kimond-hatjuk mert nem lehet hízelgő szó az ajkunkon: Csákány Etelkában a régi magyar nagyasszonyok lelke, életszemlélete támadt újjá! Azoké a magyar nagyaszonyoké, akik oly hűséggel, oly gondoskodó, önfeláldozó nem egyszer anyáskodó szeretettel tudtak egy életen át, forgolódni hites uruk körül. Nem akarjuk kisebbíteni a festőművész tanár életművét, de ki kell mondanunk hogy az Ő hűséges hitvese, aki szolgálója és menedzsere is volt, hűség alázatos szolgálata nélkül, nem hagyhatott volna hátra olyan emlékezetünkre méltó és megbecsülendő életművet, mint amelyet hátra hagyott. S ha csak most, e koporsó mellett mondjuk ki, azért van, mert csak a megrendítő halál sötétjében ragyogott fel előttünk az örök igazság:

„Más a nap fényessége, más a hold fényessége." A. Tóth Sándorné, Csákány Etelka fényessége, dicsősége a hold fényessége és dicsősége volt. Azzal az alázattal szolgált az ő ura körül, ahogyan a hold forog a nap körül; és a sötétben fényt hullatott rátok, a napnak fényét sugározta rátok, drága gyermekeire, az ő csillagjaira. Az, az életmű, amelyet édesanyátok reátok hagyott, s a megdöbbentő értelmetlen, erőszakos halál, mely őt elragadta, vezessen el benneteket oda, ahova az apostol mindnyájunkat el akar vezetni „érvelése" által: a feltámadás drága bizonyosságához.

Hogyan van a halottak feltámadása? Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben." Elvettetik, ez a szó itt nem az eldobás, hanem a magvetés értelmében használatos. Mi a halálban, annak győzelmében, a romlandóságban, gyalázatban és erőtlenségben a véget szoktuk látni, Isten Igéje új kezdetnek diadalát mutatja nekünk. Ahogyan ezen a rideg őszi időjárásban sárba, fagyba, hóba elvettetik a búzamag, hogy új tavaszon új kenyér legyen belőle, romlandóságban, gyalázatban és erőtlenségben így vettetik el a halálban az ember, hogy új életben, az örökkévalóságban romolhatatlanság, dicsőség és erő támadjon fel. Romlandóságban vettetünk el: Milyen romlandók is vagyunk; egy rohanó gép pillanatok alatt véget vethet nekünk! Gyalázatban vettetünk el: Nem egyszer ártatlanok vére hull az utca kövére, felelőtlenség és könnyelműség miatt! S milyen erőtlenségben vettetünk el: Lépegetünk a szolgálat útján és nem érünk át az utca másik oldalára! Bizony emberek: romlandóság, gyalázat és erőtlenség ami hűséges árnyékunk!

De íme: Feltámasztatik, nem a maga erejéből. Nem ennyit mond az Ige: feltámad, hanem így mondja: Feltámasztatik Isten ereje által. S ott már csak romolhatatlanság, dicsőség és erő van! Mert a végső győzelem a halálon diadalmaskodó Jézus Krisztusé, Azé, Akié minden hatalom mennyen és földön. Ez volt a reménysége a mártíroknak, az ártatlanul tűzbe hullottaknak, hitvalló őseinknek. Ez vigasztalása minden keresztyénnek. Legyen ez a tiétek is drága Gyermekei, Unokái, minden Szerettei! Ne az elvettetést forgassátok szívetekben, hanem a feltámasztást. Így ragyogjatok, mint a csillagok a sötét éjszakában! Ámen Pápa, 1980. november 28. A. Tóth Sándomé, Csákány Etelka felett.

9./Boldognak mondjuk a tűrni tudókat.

„Íme boldognak mondjuk a tűrni tudókat. Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” Jakab 5, 11

A boldogságról az emberek között sokféle felfogás uralkodik. El sem lehetne sorolni, milyen sokszínű és nem egyszer egymásnak teljesen ellenmondó az emberek felfogása a boldogságról. A mi Urunk Jézus Krisztus is elmondta véleményét az emberi boldogságról. A Hegyi beszédben, melyet az ő „trónbeszédének" is szoktak

nevezni, nyolc féle boldogságot sorol fel. Ezek egészen másféle boldogságok, mint amelyeket az emberek alkottak meg maguknak. Nem sorolom fel ezeket a boldog mondásokat. Bibliaismerők tudják, hogy Jézus Krisztus a lélekben való szegénységgel kezdi és a meggyőződésért való szenvedéssel fejezi be ezt a csodálatos boldog-mondássorozatot. Ehhez feltámadása után még egyet mondott: Boldogok, akik nem látnak és hisznek.

Jakab apostol pedig, amikor az „elszórtan lévő" keresztyéneknek küld levelet, mindehhez hozzáfűz még egy boldog mondást: Íme, boldognak mondjuk a tűrni tudókat...

De kérdezhetné bárki: miért beszélek én temetésen, Horváth Miklósné, Rózsás Erzsébet testvérünk koporsója mellett a boldogságról. Megfelelek: Azért, mert látásom, tapasztalatom és hitem szerint az, aki a koporsóban pihen, boldog keresztyén nő volt. Lelkének boldogsága mindvégig tükröződött az arcán.

„Szelíd és csendes lélek" romolhatatlanságában élte életét, - mindhalálig.

Miben állt a boldogsága? Az Ige adja meg nekünk a feleletet: A tűrni tudásban... Élete nyolcvanegy éve alatt mennyit kellett neki tűrni, arról csak Ő tudna hitelesen vallani. Nemes lelkének bizonysága volt az is, hogy Ő életében nem beszélt erről. Nem volt panaszkodó típus. Nem emberek előtt tárta ki az Ő sokféle szenvedését, hanem az Ő Ura Istene előtt. Mennyívei több békesség lenne családjainkban, ha jobban megtanulnánk, hogy ne embereknek panaszkodjunk, hanem a mi hűséges Istenünknek. Előtte kell kiönteni szívünket. Én sem azért teszek bizonyságot az Ő tűrni tudásáról, mert Ő életében beszélt nékem, erről. Nem, nem beszélt még a lelkésznek sem az Ő sokféle szenvedést látott életéről. Azért kell vallanom az Ő tűrni tudó boldogságáról, mert ahogyan imádságos csendességben készültem a temetési istentiszteletre, a Lélek ebben az Igében mutatta fel nékem az Ő egész életét.

Álljunk meg az Ő tűrni tudása néhány nagy állomásánál: Kilencen voltak testvérek. Akkor született, amikor hazánkban vége volt már a millieniumi ragyogásnak, sőt előre vetette árnyékát az első világháború. Egy kilencgyermekes családban felnőni, nyolc testvér akaratát tűrni, bizony nem kevés egy kicsi leánynak. Mi a tűrést a gyermekkorban kell, hogy megtanuljuk. Jaj azoknak, akik egykeként nőnek fel, testvér nélkül: már gyermekkorukban azt tanulják, hogy az Ő akaratuk érvényesüljön. S ha ilyeneknek kell tűrni később saját családjukban, bizony nagyon nehéz.

Horváth Miklósné, Rózsás Erzsébet testvérünk kezdte a tűrni tudást a Rózsás családban. S azt sem felejthetjük el, nyolcszor kellett néki odaállnia édes-testvére koporsója mellé.

És boldog édesanyaként hogy megpróbálta tűrni tudását az Úr. Elvesztette kedves fiukat, kedves leá-nyukat. Negyvenegy évesen vállalta újra az áldott terhet, hogy gyermeket szorítson szívére. Isten e hűséget két drága ikerlánnyal ajándékozta meg: Erzsébet és Katalin. Ők lettek a szeme fénye, öröme, vigasza, reménye...

Kérdezhetné valaki: Honnan vegye az ember a tűr-ni tudást? Onnan, ahonnan Ő is vette: a hitéből. A legnagyobb magyar elbeszélő költőnk, a halhatatlan Arany János így vall erről:

„Mert szegénynek drága kincs a hit,Tűrni és remélni megtanít. S néki, míg a sír rá nem lehel,Mindig tűrni és remélni kell."

Oh mennyien vannak a mi nemzedékünkben, akik könnyen eldobják maguktól és gyermekeiktől a hitet, mert

úgy gondolják, az haszontalan dolog, anélkül éppúgy megél az ember. Hát halljátok csak, miről vall Arany János is: „drága kincs a hit, tűrni és remélni megtanít." Ha semmi más haszna nem lenne a hitnek, ó pedig még mennyi kibeszélhetetlen haszna van, ha csak tűrni és remélni tanítana meg bennünket, bizony akkor is „drága kincs", amit őrizni, megtartani, tovább adni azért is kötelességünk, hogy másokat is elvezethessük ehhez a boldogsághoz.

Sokféle szép könyv vall a mi édes magyar nyelvünkön is a hit titkáról. Ma már egy-egy tudósunk, színművészünk, orvosprofesszorunk is megható őszinteséggel tesz vallomást hitének hasznáról. De legalább olyan értékes az ilyen egyszerű életek tanúságtétele, mint amilyen volt e koporsóban fekvő drága nőtestvérünké. Ó hányszor énekelhette kedves énekét:„Ha a nehéz időkben elcsügged a szívem, vigasztalást igédben Uram te adj nekem..."

Jakab apostol azonban a nagy szenvedőnek, Jóbnak nemcsak a tűrését adja elénk példának, hanem az élete végét is: „az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az. Úr és könyörületes. "Adva van számunkra, hogy mi is ne csak a tűrők boldogságáról, hanem az életük végéről és az Úr irgalmáról és könyörületéről is bizonyságot tegyünk. Nyugodtan tehetjük ezt e koporsó mellett. Ha csak ennyit mondok is Bözsi néni életére mutatva: „az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes," akkor is már el kell gondolkodjatok a mi Istenünk nagy jóságán és irgalmán. Bizony irgalmas az Úr és könyörületes! Szép, hosszú élettel, szép, rendes halállal ajándékozta meg. Mennyi örömöt és boldogságot jelentettek néki kedves unokái! Hogy bearanyozták öreg napjait, özvegysége esztendeit.

Különösen is Zsolti mindegyik között, aki nagy hűséggel látogatta, gondozta, aki szeretett itt lenni nála, aki leányoknak is példát mutató gyöngédséggel hordozta szívében kedves Nagyanyját! Ó ti, kiknek unokáitok vannak, tudjátok, mennyire be tudják aranyozni öreg napjainkat unokáink őszinte, gyermekded ragaszkodása, szeretetük, hűségük! Nincs a világon az a kincs, ami ezzel felérne! Az Úr iránti hálával emlékezve édesanyátok életére, búcsúzzatok.Pápa 1986 augusztus 10. özv. Horváth Miklósné Rózsás Erzsébet 81 éves felett.

10. /Hívj segítségül engem a nyomorúság idején Zsoltár 50,15

Gyászoló Kedves Testvérek!

Árva Bethlen Katának, a 18. századi tragikus sorsú magyar nagyasszonynak, az első magyar önéletrajzíró nőnek a vigasztalásával szólok én most hozzátok: „Még aki ellenségetek volt is, annak a lelke is megesik rajtatok Kívánom, hogy az én Istenem a maga Szent Lelke által emberi reménység felett vigasztalja meg a megsebhedett szívet." (XLIV. Levele 1733. IV. 13)

Bizony itt csak az emberi reménység felett való isteni vigasztalás jöhet számításba; hiszen a Jeruzsálem romjai mellett sirató éneket mondó próféta szavait vehetitek ajkatokra: „Mindnyájatokat kérlek, ti járókelők, tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint az én bánatom, amely engem ért, amellyel engem sújtott az Úr az ő búsult haragjának napján." (Jeremiás Siralmai 1,12)

Az teljesedett be Barcza Judit sorsában, amit 80 évvel ezelőtt Ady Endre így írt meg:

Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek.

(Az Illés szekerén) Bizony, egy tüzes, gyors szívű, éles eszű, különleges szellemi és lelki adottságokkal megáldott drága fiatal élet tűnt el közülünk; akinek elvesztése legnagyobb a szülőknek, testvéreknek, barátnak, de felmérhetetlen nagy veszteség magyar társadalmunknak is.

Ahogyan ez a vidám, tehetséges fiatal leány keresztül - kasul száguldott a nagy világon: Moszkvától Kaliforniáig, Angliától Párizsig; emberfeletti kitartásával, áldott tehetségével maga volt egy személyben a magyar ifjúság nemzetközi nagykövete. Nemetközi tanári diplomájával az angol és orosz nyelv fiatal tudósa, 25 évesen nemzetközi angol nyelviskolai tanár. És minden isteni adottságait megelőzve talán legdrágább kincse volt jó szüleinek igaz szeretete, és szép, kicsiny hazájához való ragaszkodása.

Ugye, hogy tudta írni mindenhonnan: „Nagyon szép itt minden, nagyon szép... de a mi kicsi szobánk otthon...és a nagypapa teveli szőlőskertje, az szebb." És folytathatnám, hiszen felét sem mondtam el annak a kincsnek, amit törékeny testében hordozott... de nem folytatom. Csak minderre és a továbbiakra a halhatatlan angol költőfejedelmet, Shakespearet idézem: „A szó csak szó, a megsebzett szívet a fülön át gyógyítani nem lehet."Ezért nagy alázattal és a szelídség lelkével, de imádsággal, hittel és reménységgel hirdetem nektek drága Testvérek, Isten vigasztaló üzenetét. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítalak, és te dicsőítesz engem." Ebben az Igében a ti mennyei Atyátok azt üzeni: Ne bízzatok a magatok erejében, ne bízzatok emberi segítségben, hanem Őt hívjátok segítségül, Őt, az Örökkévalót, a Mindenható Atyát, a mennynek és földnek Te-remtőjét, és a Jézus Krisztust, az Ő Egyszülött Fiát, az emberiség Megváltóját. Ő mindig közel van a megtört szívekhez és megsegíti a megsebzett lelkeket.

Csodálatos, hogy Ő maga ajánlja magát segítségül. Ahogyan az idők teljességében Jézus Krisztus félreérthetetlenné tette a nagy evangéliumot: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; Ő nem az erőseket hívogatja, hanem a megfáradtakat és a megterhelteket.Drága Szülők! Eddig ti az életnek csak a napos oldalát ismertétek. A ti otthonotok egy kis tündérsziget volt, ahol - valóban pedagógushoz méltóan – tisztaságban, szeretetben és örömben élt együtt a család. Most beíratott benneteket Isten a szenvedés iskolájába és a szenvedők nagy nemzetközi családjába. S ha sok-sok táviratot kaptatok e napokban, halljátok a mennyből küldött táviratot is:

„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítalak, és te dicsőítesz engem."

Megszabadítalak. Hát miért nem szabadította Őt meg a haláltól?. A felzaklatói kérdésre csendben, de nagyon határozottan mondom: Megszabadította. Őt is megszabadította. Igaz, a földi haláltól nem, de megszabadította az örök haláltól. Ahogyan a keresztség drága vizével az ő nevét is beírta zászlója alá, ahogyan - és ezt bizonyosra veszem - a világ országútján, annak sok országa sok templomában találkozott a Krisztus keresztjével, ahogyan a nagymama Bibliájában és zsoltároskönyvében találkozott azzal a hittel, amely népünket ezredéven át és vérzivataros századokban megőrizte. Úgy mondom nektek bátran Vörösmarty Mihály szavaival: „Sorsa sötétségén csak a hit fáklyája dereng."

Ez a halálból szabadító isteni szeretet legyen árva szívetek drága vendége, ahogyan Arany János mondja: „Mert szegénynek drága kincs a hit. - Tűrni és remélni megtanít. - S néki, míg a sír rá nem lehel, - Mindig tűrni és: remélni kell." És ha engedtek Isten atyai szeretetének, majd egykor Istent dicsőítve, boldogan mondjátok ti is Ady Endre vallomását:

„Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadva vittem.Csöndesen és váratlanulÁtölelt az Isten.

Nem harsonával,Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép tüzes nappalon, De háborús éjjel.

És Megvakultak Hiú szemeim,meg halt ifjúságom, De őt, a fényest, nagyszerűtMindörökre látom." (Az Úr érkezése)

És most a búcsú szavai következnek. Megtört szívű Szülőknek, jó testvérnek és a hű Barátnak hadd adjam szájába a 12. században élt azerbajdzsáni költő mély érzésű, szép szavait:

„Úgy szálltál el, mint permetes homokszél,Mint medrében a folyó elfutottál.

A változó, tünékeny hold ilyen, A távoli, az örök idegen.

Hiába, ó hiába vagy te messze. Velem maradsz már belém gyökerezve.

Szemem nem ér el többé; elhiszem, De új életre tár majd fel szívem.

Omlassza orcád porrá az enyészet,Képzeletem szüntelen felidézhet." /Mizámitól, Rab Zsuzsa közlése után. /

És mondjunk utolsó Isten hozzádot mi is: Munkatársak, unokatestvérek, keresztszülők, rokonok, volt tanárok, volt iskolatársak, és sok-sok külföldi barát.

Mondjuk hittel: Barcza Judit, "íme elbocsátunk utolsó utadra. Legyen a pihenésed békességes, míg poraid felett a Te Megváltód megáll. Legyen a feltámadásod dicsőséges, s majd a kegyelem királyi trónja előtt, a hű és igaz bizonyosság, az egyetlen közbenjáró érted való esedezése hathatós és foganatos. Koronázzon az Örök Irgalom."(Ravasz L.: Korbán 1. 479. oldal.) Ámen. Pápa 1988. március 11. Temetési beszéd Barcza Judit 25.éves felett, (Közlekedési baleset)

11./ Az Úr intézi peremet.

„De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem... majd ő intézi peremet, és igazságot szolgáltat nekem. Kivisz a világosságra és gyönyörködöm igazságában." Mikeás 7,7-9

Nincs közöttünk bizonyosan senki, akit meg ne rendített volna a megdöbbentő hír: Dr. Gáti Erzsébet ügyvédnő

élete 33. évében váratlanul befejezte földi pályafutását. Belőlem első hatásként e hírre Vajda János egyik szép verse szólalt meg: Elhervad a rózsa, lehull a levél!Ezért születünk hát, ez az életi cél?Csak eddig a pálya, semmit se tovább,Vagy itten az ember csak öltözik át?

Elhervad a rózsa, lehull a levél! Hiába hisz ember, hiába remél? Hát semmi, de semmi ami vigasztal, Ott túl az árkon újra tavasszal?

Sírhalmot ölelve az anyag zokog. - Majd kigyúl a csillag, kisüt a hold. S ott fenn a keresztfán suttogja a szél: Kinyílik a rózsa, kihajt a levél.

Tovább zsongott bennem a költő által megfogalmazott reménység: Ott fenn a keresztfán suttogja a szél: Kinyílik a rózsa, kihajt a levél.

Azzal a hittel jöttem, mint aki ezt hirdeti. Szavam nem sirató dal, hanem az újrateremtő élet igéje. Tudom, hogy nem lehet egyszerre meggyógyítani a megsebzett szíveket, de azt is tudom, hogy felelnem kell szívetek némán is zokogó kérdéseire. Tudom, hogy Isten e koporsó mellett különösen nagyot akar mondani nekünk, hiszen roskasztóan nagy itt a gyász. Miért beszéljek én arról, mit veszítettetek benne: úgyis érzitek, hogy távozásával szegényebb lett számotokra a világ, egy árnyalattal sötétebb a föld. De azt is tudom, hogy Isten nem hagy vigasztalás nélkül egyetlen emberi szívet sem, amelyik megtanul az ő szavára hallgatni.

Hallgassunk most mi is az Ő szavára. 2700 esztendő távolságából szól hozzánk az élő Isten szava, Mikeás próféta igéjén keresztül: „De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem; majd ő intézi peremet és igazságot szolgáltat nekem. Kivisz a világosságra és gyönyörködöm igazságában."

Perről és igazságszolgáltatásról beszél nekünk Isten egy fiatalon elhunyt ügyvédnő koporsójánál, aki fiatal életének legszebb esztendeit arra fordította, hogy a Juszticia, az igazságszolgáltatás papnőjének szerény szolgáló leánya legyen. Perről és igazság-szolgáltatásról szól az Isten. Az volt a reménye, vigasza, bátorsága a prófétának és az a mi egyetlen vigaszunk az életünkben és halálunkban, hogy Isten intézi a mi perünket és igazságot szolgáltat nekünk.

De amíg a próféta erről jelen (sőt talán) jövő időben beszél, addig mi, az újszövetségi eklézsia népe ezt múlt időben mondhatjuk: Isten intézte a mi perünket és ő szolgáltatott igazságot nekünk. Mert mind az a reménység, amiről Mikeás és a többi próféta és király beszélt, beteljesedett az idők teljességében Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban. Benne intézte Isten a mi perünket és benne szolgáltatott igazságot nekünk. Benne és Általa vitt ki bennünket a világosságra és Benne gyönyörködünk, Isten csodálatos igazságában.

Évezredek során sok nagy, emlékezetre méltó per volt ezen a világon. De egyik sem hasonlítható ahhoz a perhez, amelyben Jézus Krisztusban az ember perbe fogta az Istent. Egy teológus, aki könyvet írt Jézus

Krisztus szenvedéséről és kereszthaláláról, könyvének ezt a címet adta: „A perbe fogott Isten..." Igen, ott, akkor ez történt. Micsoda per volt az! Milyen kérlelhetetlen szenvedélyek, gyűlöletek, irigységek csaptak össze. Hogy kitombolta ott magát a rosszul értelmezett demokrácia, a népakarat. Három mozzanatát hadd ragyogtassam fel előttetek itt, az élet és halál nagy tárgyalásánál, e koporsó mellett.

Ennek a pernek három mozzanata van:

1. Nézd a koronatanút, az árulót, a besúgót, a tanítványi körből lealjasodott Júdást, aki 30 ezüstpénzért elárulta Jézust. Mit csinál? Visszamegy a főpapokhoz, mert megbánta tettét, visszavitte a harminc ezüstöt és ezt mondta: „Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el." íme, Júdás az áruló maga mondja: Jézus ártatlan.

2. Nézd a tárgyalást vezető bírót, a halálos ítélet kimondására, vagy a felmentő ítélet meghozatalára egyedül jogosult helytartót, Pilátust! Amikor szinte minden érvéből kifogy, amikor látja, hogy nem tudja megmenteni Jézust, vizet hozatott, megmosta kezét a sokaság láttára és ezt mondta: „Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől!" Íme, a Bíró ünnepélyesen deklarálja: Jézus igaz ember.

3. És nézd a népet, az istenadta népet, amelyik élhet ezen az ünnepen a jogával. Akit kiválaszt, az amnesztiát kap, az kegyelemben részesül. S a nép választás előtt áll: Jézus vagy Barabás. Barabás - higgyétek el, nem túlzók, ha mai megfogalmazásban azt mondom - ez a Barabás terrorista volt... És a nép ezt a terroristát választotta. Jézust keresztre juttatta: az ő vére mirajtunk és a mi gyermekeinken...

Íme, ilyen volt az ember pere az Istennel. Nyugodtan mondhatjuk: az emberi igazságszolgáltatás soha nem mondott akkora csődöt, mint ott akkor... És ez a perbe fogott Isten, ez a rútul cserbenhagyott, meggyalázott, arcul köpdösött, kigúnyolt, majd keresztre feszített Isten lett az ember Megváltója. Ez a kereszt Krisztusa a mi reménységünk, szabadítónk és vigasztalásunk. Ebben a perben mutatta meg Isten: milyen az ő igazságszolgáltatása, ahogy az egyházatyák nagypénteki prédikációjából és emléke-zéséből oly gyönyörű énekben megírta Hermann János:

„Meghal a jó, ki hűség volt s alázat, Az él, ki Isten bántására lázadt; A vétkes ember sértetlen s bilincsben ott áll az Isten!" (340,5)

Hát ez a mi egyetlenegy reménységünk és vigasztalásunk életünkben és halálunkban. Adja Isten Lelke, hogy ott fenn a keresztfán elszenvedett drága halál áldásai áradjanak le ide ránk. Áradjon e fiatal halottra, az igazságszolgáltatás szerény szolgáló leányára és vigye át az örök üdvösségbe! Áradjon a gyászoló szívekbe s töltse be azokat áldott, szent vigasztalással, és áradjon mindnyájunkra, hogy elmúlás, halál, siralom tövében is halljuk a Keresztfáról az örök Isteni Lélek suttogását: „Kinyílik a rózsa, kihajt a levél..." Ámen Dr. Gáti Erzsébet ügyvédnő 33 év. Pápa, 1984. április 3.

12./ A múlt a jelen és a jövő. özv. Rab Istvánné, Jilek Irén búcsúztatása.

Azt a fohászt mondom, amit Séllyei István gályarab püspök temetésén mondott Hodosi Sámuel:

- Jövel Téged szeretőknek mindeneket javára szolgáltató mennyei nagy Úr, minden vigasztalásnak egyedüli vigasztalója! Vigasztald meg mindazokat, akik ma Sionban sírnak és keseregnek! A megsebzett szívekbe töltsd a vigasztalás borát és olaját! Minket pedig egyenként készíts a Bárány menyegzőjének vacsorájára, most pedig a Te szent Igéd alázatos, engedelmes szívvel való hallgatásra, a mi Urunk Jézus Krisztus által.

Ámen

Református egyházunk gyakorlata szerint a sírnál Isten Igéje üzenetére figyelünk. Tegyük ezt most is: A magyar reformátusok himnuszából, a 90. zsoltárból; és a feltámadás himnuszából, az egykorintustizenötből olvasok néhány verset. (Zsoltár 90,1-3,7-10,13-15 1 Kor 15,42-49)Kedves Testvérek!

Ezekben a percekben zúgnak-bongnak a pápai kálvinista templom harangjai - a harangok szavát elhoztuk nektek is - és azt hirdetik, hogy most búcsúznak a Református Kollégium volt Igazgatójának, Rab Istvánnak özvegyétől; a gyülekezet hűséges igazgató- és kántortanítójának, Jilek Ferencnek a leányától, Jilek Iréntől kedves Gyermekei, Rokonai, férjének volt tanítványai, tisztelői, barátai és a gyülekezet.

Engedjük, hogy a búcsúzás e megszentelt és nehéz perceiben valóban Isten igéje vezesse gondolatainkat és érzéseinket, ahogyan az ige az emberi életet a múlt, jelen és jövő egységében való szemlélésére tanít minket.

A múlt.

Mózes, az Isten embere arra int bennünket, hogy az egyént nem szabad kiszakítanunk a nemzedékek láncolatából, sőt Istennek hozzánk való nagy jóságát nemzedékről nemzedékre kell szemlélnünk. Tegyük ezt most is, az édesanya hamvai mellett, az édesapa sírjánál. Gondoljunk kegyelettel a huszita ősök hitvalló hűségére, új hazát kereső vándorlására, a családnak Pápán nagy és jó hímevet szerzett Jilek nagyapára, kinek érdemeit a gyülekezet könyvei bőségesen emlegetik. De gondoljunk a Székesfehérvárott született, majd a pápai Kollégium diákjaként nevelkedett, a „Szibéria hóorkánjaiból hét év után szabadult fogoly”-ként visszatért, Férjre, Rab Istvánra, a klasszika filológia neves tanárjára, majd a Kollégium igazgatójára, -s ha ezekben megtaláljuk a most búcsúztatott édesanya életének jóságának és szolgálatának gyökereit, úgy gondolom halk imádságként nem nehéz elmondanunk: Bizony Urunk Te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre...

Ha pedig az embert mint egyént szemléljük, ha szüleink és szeretteink sírjánál megállva arra gondolunk, hogy életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő; Isten Igéje arra emlékeztet bennünket, hogy ez olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk, s az egész olyan, mint egy sóhajtás.

E sírnál szabad, sőt úgy érzem, kell is idéznem, az észt nyelvrokon nép Kalevipoeg hősének magyar nyelvünkre éppen a kedves Leány által történt tejes fordításának szinte biblikus bevezető sorait:

„Napjaink szállnak, szaladnak, Száguldanak szép óráink, a Halál halmára hullnak, béke éger-erdejébe, sárga halál sötétjébe. Aki elmegy, az sem házat, sem egy halmot, hol pihenhet,nem viszen el e világból."

A jelen.

S itt már a jelenben vagyunk, ahol szegénynek, magányosnak tűnő sóhajnak, hervadó falevélnek érezzük magunkat, bizony azok is vagyunk. Ezért fogadjuk meg a 90. zsoltár intelmét, és újuljunk meg az

imádságban: „Fordulj hozzánk Uram! Könyörülj szolgáidon! Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányban megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt! Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata!

S ha majd megálltok a szülők sírjánál, szíveteket e megszentelt sírdomb ne csak a Farkasréti temetővel kösse össze, hanem az Ég és Föld Urával is, egy-egy csendes, halk imádság által!

Mert elment immár az édesanya is. Jól tudom én, hogy kedves Fia, aki vele lakott, most nagyon „kis árvának" érzi magát (az ő szavai ezek) a szülők áldozattal épített Dózsa utcai nagy házában.

- De nékem, a pápai lelkésznek e helyen arra is kell kérnem benneteket kedves Zsuzsa leánya és kedves Tibor veje, hogy meg ne szakadjon az az építő, hűséges kapcsolat közöttünk, mely Titeket gyülekezetünk szolgálatot, presbiteri tisztet is vállaló szolgáló közösségébe kapcsolt eddig. Nagy-nagy veszteség lenne számunkra, ha most már megritkulna útjaitok hozzánk. Hittel és bátran mondom: Titeket mindig hazavár Pápa városa, a szülőváros, annak népe, benne különösen is Jézus Krisztusnak tövisek közt sajlodó gyenge liliomként élő református gyülekezete.

Ugye csak az édesanyától kell most nekem búcsúznom? Ugye nem kell búcsúznom Tőletek? Ugye jöttök, és a Nektek adott bőséges talentumból és szívetek szeretetéből ugye tovább is öntözgetitek könnyeitekkel és ápoljátok szerető hűségetekkel azt a tövisek közt sajlódó gyenge liliomot, - hogy el ne hervadjon!?...

A jövő.

Már ezekben a percekben is a jövőről beszéltem. De sokkal inkább arról kell szólnom még néhány mondatban, mert arról beszél nekünk Isten Igéje „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvetteti gyalázatban, feltámasztaik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztátik erőben. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test... És amint viseltük a földinek képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is."

S ma ezekből ne a jelen nyomorúságára figyeljünk. Ne azt halljuk, hogy romlandóság, gyalázat, erőtlenség, érzéki test, porból való... hanem hittel ragadjuk meg a jövő reménységét, mely Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadás által a miénk lett: romolhatatlanság, dicsőség, erő, lelki test, mennyeinek a képe... Mert bizony igaz a Horatiusi szó, mely e sírkövön áll: Non omnis moriar... nem halok meg egészen... Isten népe, az Anyaszentegyház népi évezredek óta, s mind az időknek végéig vallja hitvallásának ünnepélyes zárópecsétjeként: „Hiszem a testnek feltámadását és az örökéletet." Áldjuk Istent, hogy ezt vallhatjuk mi is.

Zúgjatok azért csak harangok - (Ekkor újra megszólaltak a harangok magnóról, s később az ének alatt is szóltak) - diákharang és hősök harangja, 218 év harangtalan csendje után ti pápai harangok sirassátok bús hangotokkal a holtakat, és hívogassátok az árván maradottakat, a messze költözötteket, a hűségeseket, hogy mindig hallják a diákharang hangját, mely a pápaiaknak oly kedves, mint a debrecenieknek és patakiaknak a Rákóczi harang. A harangszó hazahív a szülővárosba, az iskolavárosba, és az örök hazába is. Ámen.

Tegyünk vallást hitünkről az Apostoli Hitvallás szavai szerint...

Énekeltük a 42. zsoltárt, majd a 422. ének 1-2-3 verseit.

Záró áldás: Istennek népe, áldjon meg Téged az Úr és őrizzen meg téged, Ragyogtassa rád orcáját az Úr és könyörüljön rajtad. Fordítsa feléd orcáját az Úr és adjon békességet és vigasztalást néked a Jézus

Krisztusban. Ámen. Laus viventi Deo! Budapest Farkasréti temető 1986. szeptember 24. özv. Rab Istvánné, Jilek Irén búcsúztatása.

13./ Aki cserépedényben hordozta kincsét. (2 Kor 4,7) Sándor Pál 97 éves vasdiplomás pedagógus felett.

Bibliai időkben agyagból készült törékeny cserépedényben tartották a kincseket. Maga a cserépedény mint csekély értékű, törékeny anyag, a gyengeségnek, mulandóságnak, értéktelenségnek a jelképe lett a Bibliában. Krisztus nagy szerelmese, Pál apostol, saját életét és szolgálatát ilyen törékeny cserépedényhez és az abban őrzött kincshez hasonlítja: „Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy ezt a rendkívüli erőt az Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak." (2 Kor 4,7)

Esztendők óta úgy tekintettem Sándor Pálra, a pápai református kollégiumot a két világháború között hírnévre emelő tanárikar utolsó tagjára, a vasdiplomás pedagógusra, a pápai református gyüleke-zet példamutatóan hűséges presbiterére, mint aki szemmel láthatóan törékeny cserépedényben hordozta hosszú élete nagy kincsét.

Most széttört ez a törékeny agyagedény. Porrá lesz, ami porból lett. Mi sajnáljuk és siratjuk ezt az eltört cserépedényt is, mert úgy hozzá tartozott életünkhöz, Pápa városához az ő törékeny barokk egyénisége, ahogyan hozzátartozik a barokk Főtér és az ősi református Kollégium.

A cserépedény eltűnt előlünk. Nem látjuk már többé kedves, szelíd, szeretettől sugárzó arcát. De itt marad közöttünk a kincs, amit 97 évig hordozott ez a törékeny test. Annak méltatására, hogy milyen kincset jelentett Sándor Pál, mint magyar-latin, görög - szépírás szakos tanár, mint termékeny költő és író, mint nyolc irodalmi társaság tagja, mint a Pápai Hírlapnak 6 évig kiadója, majd 1939-45 közötti nehéz esztendőkben deportált, börtönviselt szerkesztője, mondom ennek méltatására nem vagyok hivatott. Elvégzik azt bizonyára - és nem is csak egy temetési búcsúztatás erejéig - neves és hálás tanítványai, a pápai református Kollégium Öregdiákjai. Én most arra a kincsre mutatok rá, amit Sándor Pál, mint keresztyén ember jelentett.

Jókai Mór, Jósika Miklós fölött mondott emlékbeszédében ezt mondta: „Amennyivel hanyatlott előttünk Jósika, a 70 éves veterán mint költő, annyit emelkedett, mint ember, mint hazafi, úgyhogy midőn végképp elmerült, akkor volt a legnagyobb." Nos ezt nyugodtan elmondhatjuk Sándor Pálról is:

Amennyivel hanyatlott előttünk Sándor Pál, a csaknem száz éves veterán mint költő, mint tanár, annyit emelkedett mint ember, mint hazafi. S mikor végképp elmerült, akkor lett a legnagyobb.

Gyászoló Gyülekezet! Közületek sokan sokkal jobban ismerték őt. Én közelebbről alig négy év óta ismertem. De mindjárt hozzáteszem: és megszerettem. Mert Sándor Pál olyan ember volt, akinél a megismerés mindjárt vonzotta a szeretetet is. Egyszerű, nemes embersége melegséget sugárzott. Nyilvánvalóvá lett előttem, hogy ő is kapott abból a kincsből, amelyről Pál apostol vall. Az ő életének és emberségének is az volt a titka, hogy csodálatos ajándékot nyert Jézus Krisztusban.

Volt valami kijelentésszerű számomra abban, hogy első nagy élményem, élete nagy kincséhez való odatalálásom akkor történt, amikor összetörtén találtam rá az utcán. Így történt: 1976 karácsony első napján az esti istentisztelet után feleségemmel mentünk haza a templomból. Az utca sötétes és néptelen volt. Egy idős néni a Városháza előtt megszólít: Itt van egy öregember, félig összefagyva, véresen. Odamentem hozzá, bárki legyen is az, hogy segítsek rajta.

Meglepődve látom, hogy ez a vérben, fagyban didergő öreg ember a mi kedves Pali bácsink. Egy kedves családnál volt ebéden. Kicsit későn indult haza, el is tévedt az egyik lakótelepen, a sötétben lelépett a járdaszélről, elvágódott az úttesten, összetörte magát. - Két oldalt belekaroltunk feleségemmel, és vezettük, vittük a kórházba. S míg a kórházba értünk, az öreg tanár, Jézus Krisztus jó tanítványa, egyre csak két dolgot hajtogatott: „Jaj, tessék vigyázni nagytiszteletű asszony, de szégyellném, ha össze vérezném a kabátját, kesztyűjét... Palikám, értesítsétek feleségemet, hadd tudja hol vagyok, ne aggódjon értem."

Íme a keresztyén Sándor Pál, akinek szívében felgyűlt a Krisztus arcán az Isten dicsősége. Nem azon jajveszékelt, hogy mennyire összetörte magát, hanem akkor is a másikra gondolt. Értitek ugye Testvérek? Önző, maguknak élő, magukkal törődő emberek között milyen kincs az ilyen ember!

S, hogy ezt a rendkívüli erőt nem magának tulajdonította, hogy hozzá is a sötétségből világosságot ragyogtató Isten szólt, hogy ez az Isten gyújtott világosságot az ő szívében, arról balesete után írt versében így vall:

Szentkarácsony ótaőrzöm ezt az ágyat.Elűztem magambólminden álmot, vágyat, Csak egyre gondolok:Krisztus kegyelmére,Akinek értem ishullott drága vére.

Közeleg a gyásznap,sóhaj kél keblemből.Könnyáradat indulbágyadt szemeimből.

Mert rögös utamonA vezérem Ő volt,tágas élet-útróla keskeny felé vont.

1978 áprilisában pedig megajándékozott - talán utolsó - versével, melyben Számadást vet 97 év után.

Hivatásom itt a földön betöltöttem már.Eliramlott a tavaszom, El a hosszú nyár,

Ősz fejemnek nem kell többése hírnév, se jutalom. Csak a telem legyen csendes,legyen benne béke rendes,rég óhajtott, zavartalan,megérdemlett nyugalom!

Nyugodjál immár kedves Pali Bácsi! Széttört egy cserépedény, kincse itt maradt köztünk. A reá emlékezés jelentsen számunkra mindig meggazdagodást: Legyünk olyan emberek, akiknél a törékeny cserépedény kincset hordoz, rendkívüli erőt, mely Isten dicsőségét és embertársai javát szolgálja szeretettel, alázatosan. Ámen Pápa, 1978. december 4. Sándor Pál költő, vasdiplomás pedagógus felett

14. /Akinek nem volt drága az élete Ap. Csel. 20,24 Pápa, 1978. november 22. Bognár Károly nyugdíjas pápai lelkész felett.

Hódosi Sámuel veszprémi prédikátor, később dunántúli püspök 1692 november 19-én Sellyéi István gályarabságot szenvedett pápai prédikátor és püspök temetésén így jellemezte a pápai református gyülekezetet: „Istennek sok bút látott és veszedelmes szélvészekről hányatott pápai keresztyén gyülekezete és nyája... sok tövisek között sajlódó Krisztus Jézusnak gyenge lilioma." De miért idézem én ezt?

Azért, mert ez nem csupán történelmi ténymegállapítás lett, hanem prófécia. Nemcsak százados szenvedésére igaz a pápai gyülekezetnek, hanem utána következő háromszázados történelmére. De igaz és hű megállapítás az elmúlt 25 esztendőre is. Mert 25 év alatt már harmadik lelkipásztorától búcsúzik ez a gyülekezet. A hosszú élettel gazdagon megáldott Olé Sándor után Maller Kálmán munkabírása derekán roppant össze, s ugyanez lett a sorsa Bognár Károlynak is, akit férfi kora delén látogatott meg súlyos betegséggel a Mindenható.

Bizony, sok bú és veszedelmes szélvész volt ez a gyülekezet életében, a magyar hazánk időrendben is egyik első reformált gyülekezete ismét sok tövisek közt sajlódo Krisztus Jézusnak gyenge lilioma lett. Bukások, szélvészek és tövisek között poraiból kellett élednie e dicső múltat mutató gyülekezetnek, s ez az újjáéledés áldozatává lett pásztorok útján lett lehetséges.

Így tekintünk a gyülekezet volt szeretett lelkipásztora, Bognár Károlyra is, és így veszünk tőle búcsút. Nekünk egyetlen kincsünk van: Isten örökkévaló, teremtő Igéje. Csüggedésünkben ez a reménységünk, sötétségünkben ez a világosságunk, és az elmúlás okozta nagy szenvedésben ez a vigasztalásunk. Ez az örökkévaló Ige ölelje körül most is e koporsót és mindnyájunk szívét: „De én mindezekkel nem gondolok nem, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem pályámat, és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról." (Act. 20,24) apostol mondotta először e szavakat, amikor Milétoszban elbúcsúzott az Efézusi vénektől. De méltán szólalt meg ez az Ige, Bognár Károly búcsúztatásán is.

Isten szolgáinak nem szokásuk, hogy dicsérjék egymást. Sajnos, rosszul értelmezett puritánságból sokszor még az elismeréssel is adósok vagyunk egymásnak. Úgy érzem, egy kicsit adósok maradtunk Bognár Károlynak is. Nem szükséges, hogy szép szavak dicsérjék most őt. Szolgálatának tényeit, életének cselekedetei önmaguk helyett beszélnek. S ezek azt mondják el nekünk, hogy azt a lelkipásztort, azt a férfiút helyezzük most nyugovóra az alsóvárosi temetőben, aki hűséges pásztori szolgálatával, a közjavát önzetlenül szolgáló életével beírta nevét.

Pápa város és a pápai református gyülekezet újkori történelmébe. Pontosan 30 esztendőn át szolgált a pápai gyülekezetben, 1941-től 1971 júliusában bekövetkezett súlyos betegségéig. Először segédlelkész, majd vallásoktató lelkész volt. Nagyon szerény anyagi juttatás ellenében, nagy hűséggel nevelte a következő egyházi nemzedéket. A gyermekek és ifjak szívében gyomlálgatta a gazt és vetette az emberbecsülés, a hazaszeretet és az evangéliumi tiszta erkölcs jó magját. 1959-ben egyhangúlag lelkipásztorává választotta a gyülekezet.

Olyan időben állt a presbitérium és a gyülekezet élére, amikor - beiktatási beszédének szavai szerint sok volt a lelki rom ebben a gyűlölettől megszaggatott gyülekezetben. Prófétai szolgálatot is kapott itt. Jeremiás megbízatásával kellett rendet teremtenie:

„Gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj!" És ő, halálra szánt szívvel, a pápai gyülekezet iránt érzett buzgó szerelemmel végezte ezt a nem népszerű munkát. Szolgálata nyomán eggyé kovácsolódott a csaknem széthullás állapotába került presbitérium és gyülekezet. A lelki megelevenedést külső építés jelei kísérték.

Renoválták az ó-templomot, majd tanácsára hozzájárult a presbitérium, hogy a használaton kívül került szép barokk templom otthona lehessen egy, ma már közép-európai hírű egyházművészeti múzeumnak. Járdával vették körül az új templomot, villamosították a harangokat, átépítették az ősi parókiát, és felszentelhették a hangversenyorgonát. Aki nem ismeri közelről azoknak az esztendőknek a történetét, az szinte alig hiszi, hogy minden mondat és minden szó mögött micsoda mérhetetlen munka, elszánt küzdelem és embert felőrlő szenvedés áll. Bizony ezt csak azzal a lélekkel lehetett végezni, amelyről Isten Igéje szól hozzánk: Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem...

De Bognár Károly szolgálata túlnőtt a református gyülekezet keretein. Pápa város lakosságának is nagy jótevője lett. Ahogyan 1959-ben a Háziipari Szövetkezet akkori elnöke mondotta, azt az embert köszönti benne, aki odaadó, fáradhatatlan, önzetlen munkájával segítette létrehozni a Szövetkezetet. Majd amikor tagja lett e Szövetkezetnek, ahogyan annak mai Elnöke mondotta: hűséges, lelkes, oda-adó munkájának sokat köszönhettek. S erre annál inkább emlékeznünk kell, mivel ma városunkban a Háziipari Szövetkezet 380 főt foglalkoztat, évi 40 milliós árbevétellel dolgozik s közben nagy áldássá lett a kisgyermekes anyák és a csökkent munkaképességűek számára.

Ezentúl Bognár Károly éveken át elnöke volt a Városi Műemlékvédelmi Bizottságnak, és több cikluson át tagja volt a Városi Tanácsnak. Volt lelkipásztorától azzal a hittel búcsúzik a gyülekezet és az utód, hogy mindenért, ami Bognár Károly 30 éves pápai szolgálatában szép, időt álló, maradandó és közhaszonra való, a Szentháromság egy örök Istent magasztaljuk, aki mindig támaszt magának férfiakat, akik semmivel sem gondolnak, akiknek az életük sem drága, csakhogy elvégezhessék futásukat örömmel, és azt a szolgálatot, amelyet vettek az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyenek - nem csupán prédikálásukkal, de szépen prédikáló szolgáló életükkel - az Isten kegyelmének evangéliumáról. Pápa, 1978. november 22. Bognár Károly nyugdíjas pápai lelkész felett.

15./ Íme van hely én nálam... 2 Mózes 33,21-22. Pápa, 1980. 12.08. Silingi Gyula 32 éves agrármérnök felett

„Íme van hely én nálam, állj a kősziklára. A kőszikla hasadékába állítalak és kezemmel betakarlak téged, amíg elvonulok, így szól az Úr." 2 Mózes 33,21- 22

Gyászoló Kedves Testvérek! Felvidéki testvéreink énekeskönyvében van egy halottas ének, amely ez a fájdalmas felkiáltással kezdődik:„Kit sirassunk boldog Isten; vagy magunkon sírjunk?"

Hiszem, hogy megértitek mindnyájan, miért hangolódott rá szívem erre a fájdalmas felkiáltásra. Hiszen egy emberként mondhatjuk itt mindnyájan, a koporsóra, a gyászoló kedves Családra, vagy magunkra tekintve: Kit sirassunk boldog Isten; vagy magunkon sírjunk?" Ez a halál ugyanis mindnyájunkat megszegényített. Közös a veszteség, ezért közös a fájdalmunk. Nagy veszteség érte társadalmunkat, amikor fiatal, a termelésben

aktívan résztvevő agrármérnök hullt ki a sorból. Egy olyan szakember, aki szerette munkáját és munkatársait, aki kitartó szorgalmával, fáradhatatlan lendületével, szakmai éberségével, és nem utolsósorban udvarias, fegyelmezett, következetes meleg emberi magatartásával fiatalon kivívta felettesei és munkatársai elismerését. 1974-ben ifjú mérnök ki tüntetést kapott; 1978-ban a Gazdaság Kiváló dolgozója lett.

Drága Fiatal Barátunk, munkád elismeréséül jutal-mak és kitüntetések között mégis a Pápai Állami Gazdaság Vezetőségének és munkatársaidnak halálod alkalmával megbizonyított hűsége és szeretete a legnagyobb.

Ezért lenget a fagyos téli szél egy hét óta fekete zászlót a Pápai Állami Gazdaság Központi Iroda épületén; ezért állnak most koporsó mellett a Gazdaság Vezetősége, munkatársaid, a kerületek dolgozói. Ezért vannak itt a társszervektől és intézményektől mindazok, akikkel hivatalos és baráti kapcsolatban voltál: hogy ők is szegényebbek lettek, mert személyedben egy kitűnő szakembert, egy kedves kollégát, egy jó munkatársat és jó barátot veszítettek el. S amikor velük is teljes szívvel együtt érzünk, újra hangsúlyozom: ifjú Silingi Gyula testvérünk korai halálával nagy veszteség érte társadalmunkat, hiszen olyan szakmérnököt veszítettünk el, aki a társadalom mérnökképzésre fordított áldozatát ezután tudta volna még bőségesebben kamatoztatni.

Akarta is kamatoztatni, hiszen saját szakterületének tudós doktora is kívánt lenni: egy csaknem kész doktori disszertáció maradt torzón eltávozásával.

De nagy veszteség érte a pápai református gyülekezetet, Jézus Krisztus nyáját is. Milyen szívet melengető volt - és nemcsak a lelkész számára, amikor apa és fiú egymás mellett ülve énekelte az ősi zsoltárt s együtt vették magukhoz Jézus Krisztus áldozatának megszentelt jegyeit. Mennyire vártuk és reméltük, hogy a gyülekezetet kormányzó százados demokratikus testületben, az ősi pápai gyülekezet presbitériumában a hűséges édesapa mellett köszönthetjük őt is. Bizony, ezért szóltak oly búsan egy héten át sok szenvedést látott gyülekezetünk templomának harangjai.

De ki kételkedne abban, hogy a legnagyobb veszteség a drága családot érte!? Tudjuk, tiétek a legégetőbb seb és a legnagyobb a ti fájdalmatok. Hányszor sikoltott fel az apai szív a fiát sirató Dávid királyal: „Szerelmes fiam, édes fiam, bár én haltam volna meg helyetted, édes fiam, szerelmes fiam." (2 Sámuel 18,33) A megtört szívű édesanya és a fiatal özvegy zokogásában a Siralmak prófétájának szava szólal meg: „Mindnyájatokat kérlek, ti járókelők: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-e olyan bánat, mint az én bánatom, amely engem ért, amellyel engem sújtott az Úr, az ő búsult haragjának napján! (Sir 1,12) S az egész kedves Család szavakban ki nem fejezhető szomorúsága, a Jeruzsálem romjain zokogó próféta jajszava: „Elesett a mi fejünknek koronája, jaj most nekünk..." (Sir 5,16)

Töredékesen és homályosan végiggondolva a társadalom, a gyülekezet és a Család fájdalmát, Árva Bethlen Katának, a nagy szenvedőnek, az első magyar női önéletrajzírónak kívánsága csordul ki szívemből: „Még aki ellenségetek lenne is, annak a lelke is megesik rajtatok." Kívánom, hogy az én Istenem a maga Szent Lelke által emberi reménység felett vigasztalja meg a megsebzett szíveket." (XLI.V. Levele.1733)

Így hoztam számotokra szenvedő Testvérek az örökkévaló Isten élő üzenetét: „Íme, van hely én nálam, állj a kősziklára! A kőszikla hasadékába állítalak és kezemmel betakarlak téged, amíg átvonulok." Benne van az Örökkévaló Isten hívogatása és szeretete. Benne van az együtt érző jóság: Nem találjátok helyeteket? Üres lett a szép lakás és üres a nagy családi ház? Sehol nem talál nyugalmat a szív? - Íme van hely én nálam! Jöjjetek énhozzám! Az hív benneteket, Aki egyedül képes nyugalmat és békességet adni a megszaggatott, megfáradt emberi szívnek.

Nagy szeretetével arra kér benneteket, hogy álljatok a kősziklára! Megértjük, hogy magatok körül csak

romhalmazt láttok most. Hiszen ti a télben a tavasztól búcsúztok, és a fagyos földbe reménységeteket temetitek. Aki érezni tud, az átéli veletek együtt, milyen nagy földrengés és pusztulás lett számotokra a szerény, szelíd, kedves, tisztelettudó fiúnak, a fiatal hű férjnek és a boldog fiatal apának az elvesztése. Éppen ezért, hogy a romok maguk alá ne temessenek benneteket élet kedvetekkel és hitetekkel, azért hogy az Úrnak irgalmát örökké énekelhessétek elcsukló hangon is: Álljatok a kősziklára! Jól tudjátok Kedveseim, hogy ez a kőszikla Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, „mert nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk" (Act 4,12), mint a Jézus Krisztus neve! Ő „emberi reménység felett" megerősít benneteket, és megvigasztalja megsebzett szíveteket. Álljatok a Kősziklára! S akkor hitvalló őseitek vigasztalása lesz a ti vigasztalásotok is:

„Azt bünteti kit szeret, másként Ő nem is tehet. Sión ezt hát jól gondold meg, szabj határt bús gyötrelmednek!" Engedjétek azért, hogy az Örökkévaló beállítson benneteket a kőszikla hasadékába, Krisztus golgotái keresztjének egyetlen és tökéletes áldozatába, és irgalmas kezével betakarjon benneteket! Isten kifürkészhetetlen akaratában megnyugodva búcsúzzatok. Pápa, 1980. december 8. Silingi Gyula 32 éves agrármérnök felett

16./ Mind boldog az, aki féli az Urat. Zsoltár: 128,1-6 Pápa, 1982. október 5. Silingi Lajos 84 éves presbiter

Grádicsok éneke. Mind boldog az, aki féli az Urat, aki az ő útjaiban jár! Bizony kezed munkáját eszed! Boldog vagy és jól van dolgod. Feleséged, mint a termő szőlő házad belsejében; fiaid, mint az olajfa csemeték asztalod körül. Íme, így áldatik meg a férfiú, alá féli az Urat! Megáld téged az Úr a Sionról, hogy boldognak lássad Jeruzsálemet életednek minden idejében. És meglásd fiaidnak fiait; békesség legyen Izráelen!Zsoltár: 128,1-6

A mi Istenünk az áldások Istene. Életünk csak arra való, hogy áldásait elfogadjuk. Áldásainak feltétele a félelme: Mind boldog az, aki féli az Urat, aki az ő útjaiban jár!

Ezekről mondja a zsoltáros: Íme, így áldatik meg a férfiú, Íme - mínt felemelt kéz, mely mutat - így mutat ez Silingi Lajos presbiter testvérünkre is: Elmondhatjuk: Íme, így áldatik meg...

1/ Megáldotta Isten félelemmel – útjaiban járással. Hűséges maradt Istenéhez, egyházához - presbiter szolgálatához. Hiányozni fog szelíd, csendes, az igére figyelő arca s hangja a templomi énekben.

2/ Megáldotta keze munkájával: A milleneumi ragyogásban született, s nagy viharokat látott nemzedék tagja lett. A két világháború, a gazdasági válság, a történelmi sorsforduló - s íme keze munkáját ette és jól lett dolga. Értsétek meg, ha utolsó életösztönével is - otthonába vágyott - ahol minden keze munkájáról mondott néki múltat idéző szép beszédet.

3/ Megáldotta jó, hűséges - gyermekeket vállaló, nevelő feleséggel. Amelyik férfit Isten meg akarja áldani, azt jó feleséggel áldja meg. Ahogy a zsoltáros mondja: Feleséged mint a termő szőlő házad belsejében. Ime mennyire szerették egymást - alig főbb mint négy hónap múlva elment utána.

4/ Megáldotta szép galáddal, jó gyermekekkel. Ti tudjátok, mit áldozott értetek, hogyan nevelt benneteket, s mennyire örült néktek. Ahogy a zsoltáros mondja: meglássad fiaidnak fialt. Az unokák nemzedéke: Mennyi áldást és mennyi tiszta, őszinte örömöt jelentett neki a 12 unoka, a 12 dédunoka. Akit Isten meg akar áldani, megáldja jó gyermekekkel.

S mennyi békét adhatott a négy leány hűséges gondviselése, ahogyan a halni készülő apát hűséggel ápolták és gondozták. Lehet, hogy most vágy fakad szívünkben: De jó lenne: ilyen megáldott életnek lenni!

Úgy elmenni, hogy koporsónknál hitelesen elmondhassák: Íme, így áldatik meg a férfiú. Ennek van egy feltétele: Féld az Urat és járj az Ő útjaiban! Láttam én már olyan öreg szülőket is, akiknek szíve szomorú volt, mert azt látták, tapasztalták, hogy ők nem kellenek, csak az kell amit ők adnak.

Nos Isten Lelke is megszomorodik, ha azt tapasztalja: Ő nem kell, csak az ő áldása.Ne az áldásra vágyakozz, hanem Isten után szomjúhozzék a szíved! Ámen Pápa, 1982. október 5. Silingi Lajos 84 éves presbiter

17./„Ezt mondja az Úr - így szól az Úr!" Jer. 31,16. Pápa, 1980. 09.19. Vozáry Pálné Pongrácz Irén 60 éves főiskolai docens felett.

„Ezt mondja az Ur: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma - így szól az Úr". Jeremiás 31,16

Gyászoló Kedves Testvérek!Gyásztisztességtevő Szent Gyülekezet!

Annak a szent Igének, amelyből vigasztalást, erőt merítünk Vozáry Pálné, Pongrácz Irén drága testvérünk koporsójánál a búcsúzásnak e megszentelt per-ceiben, ez a kezdete és ez a vége: „Ezt mondja az Úr - így szól az Úr!"

Ez az Anyaszentegyház bizony ságtételének, igehirdető szolgálatának a felelőssége, kiváltsága és bolondsága. Úgy van, ahogyan Pál apostol mond-ja: „Mivel tehát a világ saját bölcsessége útján nem ismerte meg az Istent a maga bölcsességében, az tetszett az Istennek, hogy a bolondságnak látszó igehirdetés üdvözítse a hívőket."(1.Kor1,21) Testvéri szívvel mondjuk, édes szenvedő Testvéreink: Nem emberi beszédet hoztunk számotokra erre a megrendítő alkalomra.

Azt hangsúlyozzuk mindenekelőtt, félve és remegve, ami körülöleli a Jeremiásnak adott üzenetet, ahogyan a ti szeretetetek és gyászotok körülöleli e koporsót: Ezt mondja az Úr - így szól az Úr! Azért imádkoztunk, hogy adjon Isten lelke szívetek számára csendességet ezekben a percekben, hogy meghalljátok az ő szavát. Hitünk szerint annak kell megtörténnie minden keresztyén temetés alkalmával, ami megtörtént ott akkor Bethániában, Lázár halála alkalmával, ahol elhangzott a testvéri hívás: „A Mester itt van és hív téged!" (Ján. 11,28)

Igen, nemcsak Ti vagytok itt nagy gyászotokkal, megtört szívetekkel, nemcsak elhunyt kedvesetek kihűlt teteme van itt koporsóba zárva, és nemcsak a mind-nyájatokat szerető és tisztelő rokonok, barátok, munkatársak és tanítványok gyülekezete van itt együttérző szeretettel, hanem itt van az Anyaszentegyház élő Ura; Jézus Krisztus, és így szól hozzátok: Tartsd vissza szódat a sírástól és szemedet a könnyhullatástól...

Drága Testvérek, egy pillanatig se gondoljátok, hogy az a kemény közönyösség, és az érzéketlen részvétlenség szava. Nem, nem az. Csak mi emberek tudunk türelmetlenül, idegesen és keményen rászólni a sírókra: Ne sírj már, hagyd abba! Isten nem így beszél velünk, mert Ő nem ember! Ő úgy jelentette ki magát Jézus Krisztusban, mint aki ismerte az emberi könnyeket, és aki azt hirdette:

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak." (Már. 5,4) Akkor értjük meg a Jeremiás által mondott üzenetet, ha azt az újszövetség világosságában látjuk. Arról van itt szó, amit Pál apostol így fogalmazott meg:

„Nem szeretnénk testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és hogy szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük." (1. Thessz 4,13) Amikor Isten azt mondja: Tartsd vissza szódat a sírástól és sze meidet a könnyhullatástól... akkor Ő vigasztaló szeretetével jön hozzánk, a jelenről és múltról kívánja elfordítani tekintetünket, hogy a jövőbe nézzünk: Mert meglesz a te cselekedetednek jutalma vagy ahogyan újfordítású Bibliánk mondja: Mert meglesz szenvedésed jutalma. Lehetetlen, hogy a búcsúzásnak e megszentelt perceiben mi ne tekintsünk a múltba! Hiszen, Akinek szenvedésektől megszentelt teste itt pihen előttünk, Aki szeretteinek bizonyságtétele szerint is miután megpróbáltatott, elnyerte az élet koronáját; az egy nagy emlékezetű pápai professzor leánya; akit hazahoztatok (akinek porait hazahozzátok majd) pihenni e pápai alsóvárosi temetőbe, ahol magyar nemzeti művelődésünk oly sok nagyja között az ő kedvesei is pihennek, az innen indult, ide érkezett meg, azt Pápa városában a református gyülekezet, mint hazaérkezett testvért fogadja!

Ahol ő élt és szolgált közöttetek, ott Ő keresztyén személyiségével, mind ig otthont teremtett maga körül. Nem az a mi szolgálatunk és megbízatásunk Testvérek, hogy sebeket szaggassunk, hanem inkább, hogy bekötözzük azokat; de tudjuk, bizonyosak vagyunk benne, hogy szívetek fájdalma, szemetek könnyhullatása most a hűséges áldott hitvest, a drága édesanyát, a példás pedagógust, a jó testvért, a segítőkész munkatársat és a melegszívű tanárt siratja!... De ha a múlta tekintve úgy érzitek a jelenben, hogy Benne kibeszélhetetlenül sokat veszítettetek el, kérlek Benneteket, emeljétek fel szemeiteket és tekintsetek a jövőbe. Halljátok a bíztató, a vigasztaló Isteni üzenetet: meglesz a te cselekedetednek (a te szenvedésednek) jutalma! Ne értessem félre! Az a mi boldog hitünk és reménységünk, hogy Isten Jézus Krisztus egyetlenegy és tökéletes áldozatáért, a keresztfán értünk megtöretett testéért és értünk hullott véréért, az Ő dicsőséges feltámadásáért, a Jézus Krisztusban való hit által ingyen, kegyelemből adja nekünk a bűnbocsánatot és az örökéletet! Nem kisebbíteni akarom én a Jézus Krisztus váltságszerző munkáját; sőt inkább azt ő nagy kegyelmét magasztalom, amikor - sokszor elfelejtett - isteni igazságra kell rámutatnom az alapige alapján, hogy az Isten jelen-létében, az Isten színe előtt végzett cselekedet s vállat szenvedések nem veszítik el jutalmukat. Mondjátok csak Szeretteim, e néma koporsóba zárt áldott életű hitves, drága édesanya, jó testvér és szeretett népének fiait felső fokon tanító pedagógus élete is nem egyetlen nagy bizonyságtétele-e annak, hogy az Úrban való áldozatos élet nem veszíti el jutalmát?

Drága, özvegyen maradt hűséges Hitvese, aki nagy kereszttel indulsz a nyugdíjas esztendőkbe, tedd azt, amit Kossuth Lajos tett, amikor eltemette hitvesét. Hazament s hitvese fényképére odatett egy kis papírt, amire ennyit írt: „Nem hagytál itt, csak előrementél!" Nem hagyott itt, csak előrement,ahol a Krisztusban megjutalmazottak között vár reád!

Drága Gyermekei, kedves Leányai, kedves Fia és kedves Veje, akik nem mutathatjátok már meg édesanyátok iránti hálás szereteteteket, kettőzött mértékben vegyétek körül gyermeki szívetek hálájával az özvegyen maradt édesapát! Ne legyen olyan fájdalmas a veszteség! Ámen.Pápa, 1980. szeptember 19. Vozáry Pálné Pongrácz Irén, Karolina 60 éves főiskolai docens felett.

18./ Házát kősziklára építette." Dr. Szakál Sándor ref. presbiter, egyházmegyei tanácsbíróra emlékezünk. Pápa 1983 Egeralja

A Dr. Szakál Sándorról szóló kötet Kedves Szerkesztőjének és létrehozójának az volt az elgondolása, hogy zárásként a könyvben a temetési beszédet találja az Olvasó. S hogy többféle meggondolásból mégsem csupán a temetési beszédet közlöm, azért elnézést kérek a hűséges Özvegytől és e sorok olvasóitól. Biztos vagyok abban, hogy az olvasottak után megértik és igazolják döntésemet.

Élete utolsó öt esztendejében ismerhettem meg közelről Dr. Szakál Sándort. Tehát életének abban a szakaszában, amikor túl az eredményeken és csalódásokon, elismeréseken és megaláztatásokon, az élet tapasztalatait csokorba kötve, elcsendesedve „a túlsó partot látó névülésben" készül a keresztyén ember az Örökkévalóval való találkozásra, s addig minden napot, minden új reggelt új kegyelemnek fogad el.

Hűséges maradt a templomhoz és az Igéhez. A kezdetben nagyon gyér számú templomos gyülekezetben hamar feltűnt számomra rendszeres templomlátogatása, rendszerint hűséges Feleségével együtt. Többször feljött a Lelkészi Hivatalba is, adománya átadására, a gyülekezet gondja felőli érdeklődésre. Éppen ezért lelkészi szolgálatom első adandó alkalmával, az 1976. évi presbiter választáskor a gyülekezet bizalma és megbecsülése elhívta Őt az ősi pápai gyülekezet presbiteri szolgálatába másodizben, mert az ötvenes években ez a szolgálat megszakadt.

Egyháza és gyülekezete iránti hűségének és felelősségének több jelét ismerhettem meg Benne ettől kezdve. Éppen ezért ajánlásunkra az ősi Pápai Egyházmegye utódja, a Győr-Sopron-Pápai egyházmegye presbitériumai elhívták tanácsbírójuknak is. A váratlan halál széttörte e minőségben hozzáfűzött reménységeinket. A mai napig szívből fájlalom, hogy dédelgetett kedves, közös tervünket sem valósíthattuk meg: „Református nemzeti kincseink Pápa városában" című. kiadvány közös megszerkesztését. Annál buzgóbban készültem én magam is erre, mivel láthattam, hogy élete egyik utolsó nagy csalódása volt: méltatlanul kihagyták a Kollégium története című könyv munkatársi közösségéből.

Temetésén, szülőfaluja, Egeralja templomában Jé-zus Krisztusnak ezeket az igéit olvastam:„Aki tehát hallja tőlem e beszédet, és cselekszi, ha-sonló lesz a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és neki dőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva." Máté 7, 24-25.

Aki elolvasta a könyv lapjait, aki egy kicsit ismerte Dr. Szakál Sándor életútját az egeraljai bölcsőtől az egeraljai temetőig, az elfogadja, hogy ez az ige körülöleli Dr. Szakál Sándor életét, mintegy magyarázza és összefoglalja azt. A szülői házból magával hozott, diák évei és egyetemi tanulmányai alatt kikristályosodott evangéliumi hitét, a magyar reformátusok szemérmes, puritán becsületességét és kegyességét megőrizte és megtartotta mindhalálig.

Dr. Szakál Sándor ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a történelmi sorsfordulókat saját személyében, egzisztenciájában érezte, és átélte, mit jelent, amikor ömlik a zápor, jönnek az árvizek, feltámadnak a szelek és nekidőlnek életünk „házának". Nem kívánok ismétlésekbe bocsátkozni. Az előző lapokon e mon-dat igazságának bőséges magyarázatát találjuk. Dr. Szakál Sándor nem felhőtlen ég alatt, szivárványhíd háttérrel, napfényes évtizedekben élt. A népek viharában magyarságunkra és egyházunkra sokféle zápor ömlött, sokféle szél támadt. És Ő mindezekben „nem omlott össze." Azaz: nem veszítette el lelki-szellemi egyensúlyát, és nem vallotta szemétnek, amit értéknek tartott. Nem lett szél ingatta nádszál, akit a tanítás akármiféle szele ide és oda hajthat. Magányosan is, tanártársai félrehúzódásakor is, megmaradt magányos tölgynek, a viharban megálló biztos menedéknek.

Mint igehirdető lelkész, feledhetetlen számomra, hogy amikor az egyik szilveszteri és újévi istentiszteleten két részben a 90. zsoltárról prédikáltam, utána milyen nagy örömmel és őszinte elismeréssel jött fel a Hivatalba, és szinte kért, hogy ezeket az igehirdetéseket írásban is jelentessem meg. Kérésére meg is tettem. Ez lett a címe e beszédnek: UNUS ES DEUS.

Igen, ez volt Dr. Szakál Sándor hitvallása is: Unus es Deus, Egyedül Te vagy az Isten! Ezért volt az élete a Kősziklára alapozva. Áldott legyen érte az Isten! Pápa, 1983 .

19./ Temetési beszéd özv. Böröczky Dezsőné Balogh Lenke 76 éves felett. Pápán, az Alsóvárosi temetőben 1983. Július 8-án

A fájdalomnak és gyásznak ez órájában, a búcsúzás nehéz perceiben vezesse gondolatainkat, szavainkat és érzéseinket a Szentlélek Isten örök igéje. Istennek hozzánk szőlő üzenetét hallgassuk meg a 103. zsoltár 14-18. verseiből:

"Isten tudja a mi formáltatásunkat, megemlékezik róla, hogy por vagyunk* Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé és az Ő helyét sem ismerjük többé De az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az őt félőkön, és az ő igazsága a fiaknak fiain. Azokon, akik megtartják az ő szövetségét és megemlékeznek az ő parancsolatairól, hogy azokat megcselekedjék."

GYÁSZOLÓ KEDVES TESTVÉREK!

A Biblia azért is az élet könyve, mert szinte megdöbbentő realitással beszél az életről és a halálról. Nincs még egy könyv a világon, amely olyan reálisan tárná elénk embersorsunkat, mint épen a Biblia. Rólunk néha azt mondják, hogy mi idealisták vagyunk. Nos, visszautasíthatjuk bátran ezt a megállapítást, mert a keresztyéneknél reálisabb embert nem ismer a világ.

Milyen megható és megdöbbentő egyszerűséggel beszél most is számunkra Isten Igéje az ember elmúlásáról: "Az emberek napjai olyanok, mint a fű úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, az ő helyét sem ismerjük többé." A Zsoltárosnak ezt a három évezredes megállapítását egy régi kínai mondás a falevél óban tárja elénk, amikor az embert a legkönnyebb falevélhez hasonlítja, amelyet elsodor a szél, pörgeti lent a porban, vagy lengeti fent a magasban, de zölden vagy sárgán leszakad a fájáról, ha a vihar úgy akarja. És a vihar most leszakította a fáról drága édesanyátok életét. Ezt az embersorsot szépen fejezi ki: Reményik Sándor is:

"Mindenki megy, és mindenki lohol.Egyik csomagol - másik haldokol.Vagy messze néz, vagy éppen sírját ássa:Jövevények és vándorok vagyunk,És nincsen itt senkinek maradása.„

Gyászoló Kedves Testvérek! Bizonyos vagyok benne, hogy hitetek szerint Ti is így látjátok, ezzel a realitással szemlélitek az emberi életet. Ti is tudjatok, ez az élet rendje, és százszor jobb, ha a gyermek temetheti el az ő jó szüleit, mintha a szülőnek kell megállnia gyermeke koporsójánál. Édesanyátok is bizonyosan elmondotta kedves Leánya halála alkalmával a bibliai vallomást! Édes gyermekem, drága leányom, bárcsak én haltam volna meg helyetted! Bizonyos, hogy megpróbált életének legmegrázóbb és legnehezebb ideje volt, amikor az édesanyának kellett ki kisérnie a temetőkertbe kedves Leányát. "Most az édesanyát kísérjük utána. És mégis...0ly nehéz a gyermeknek is eltemetni az édesanyát...Most pedig nemcsak egy család jó és hűséges édesanyját temetjük, hanem mint jegyzőné és mint presbiter feleség egy kicsit előbb a takácsi, majd hosszabb ideig az adászteveli és a pápai népnek, gyülekezetnek is anyja volt. Anyai szeretettel hordozta szívén a népet, amelynek ügyeit kedves férje intézte! Áldott legyen az emléke!

Gyászoló Kedves Testvérek! Van a nekünk adott üzenetben két rövid kis betű, egyetlen szócska, amely gyászunkban és fájdalmunkban felemel, megvigasztal és megbátorít bennünket: De az Úr kegyelme öröktől

fogva való és örökkévaló. Ez az örökkévaló isteni kegyelem a reménységünk és vigasztalásunk a koporsó mellett is. Mi többet tudhatunk erről a kegyelemről, mint a zsoltáros Dávid. Isten újszövetségi népe tudja, hogy Isten az idők teljességében elküldötte szerelmes Fiát, a mi Urunkat, Jézust, hogy megtartónk legyen. Azért szállott alá a mennyből, azért vállalta engedelmesen mindhalálig a kereszt áldozatát, azért támadott fel, hogy minket megbékéltessen az Atyával, és vissza kerüljünk a kegyelem állapotába. Jézus Krisztusiak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől, hirdeti az apostol. Ez a jézusi kegyelem legyen nektek is reménység, halál, koporsó, sír láttán. Tapasztaljátok meg, hogy mindenre elégséges ez a kegyelem.

És még valamit szabad legyen kiemelnem alapigénkből Istennek azt a hűségét, amelyet nemcsak a magunk életében, de az utánunk jövő nemzedékek számára is boldogan átélhetünk. - Úgy mondják - és így is van,, hogy az ember kicsit jobban szereti mindig az unokáit, mint ahogy szerette gyermekeit. Sokáig nem értettem, miért van ez így. Most ezt vallom róla: Mert az ember az unokáiban egy kicsit búcsúzik. Az unokáit még láthatja. Kedves Testvérünknek is megadatott, hogy örvendjen unokái fejlődésének, célba érésének, reménységüknek. "Dédunokát már ő sem láthatott... És biztosan vannak e temetési gyülekezetben, akik, ahogyan ő is tette, napról-napra imádságban hordozzuk unokáinkat, oda tesszük őket az Úr elé. Nos Testvérek, azt mondja itt nekünk Isten Igéje, hogy az ő kegyelme "a fiaknak fiain", azaz az unokák nemzedékén is rajt van és rajt marad. S micsoda drága vigasztaltatás és reménység ez mindnyájunknak. Bizonyos, hogy amikor énekelte kedves énekét, erre is gondolt ő is: Egyedüli reményem...! 276.ének

Isten akaratában megnyugodva, Istennek megköszönve a hűséges, szerető, szolgáló életét, búcsúz-zatok kedves fia. Mondjátok a költő szavaival "Volt sok testvérnek szép szava Is hozzám, De a szívem fölé csak Te hajoltál" - anyám!

Búcsúzzatok kedves menyei és kedves veje, kedves unokái és kedves unokavője, kedves testvére és családja, kedves sógora és családja, kiterjedt kedves rokonok, szülőfalu, takácsi, Adásztevel és Pápa népe, gyülekezete, mind, akik ismertétek és szerettétek, akiket ismert és szeretett, Isten legyen veletek és legyen velünk. Ámen Pápa, 1983. július 12. napján

20./ Isten erős és eredményes vigasztalása Pécs, 1979. 04. 03. Szarka Aladárné, Polmann Mária 69 éves

Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én, Ézs. 66, 13 Gyászoló Kedves Testvérek!Az emberi sorsot költői szépségben így lehet összefoglalni:

A porba vegyül könnyünk, vérünk,Jajunk a végtelen felissza,Mi nem jövünk ide vissza.Mi elmegyünk, ki tudja merre, messze, Nyomunkba jőnek újak, mindig újak, Valahol örök takarodót fújnak. /Reményik Sándor: Azután .../

Örök takarodót fújtak annak a drága Testvérünknek is, akitől most veszünk végső búcsút. Életét, arcát elzárta immár előletek a koporsó. Benne pihen sok szenvedés után a jó feleség, aki 48 éven át, az élet küzdelmeiben és próbatételeiben hűséges segítőtársad volt Neked, özvegyen maradt jó Férjének. Nem látjátok már jóságos arcát az édesanyának és nagymamának, kinek anyai jóságáról nékem nem szükséges szólnom. Ti, fájó szívű

Szerettei, jobban tudjátok, kit veszítettetek el benne. És én mégis azt mondom: Nem tudjátok egészen. Mert úgy igaz, ahogyan Petőfi Sándor mondta az édesanyjáról:

Mi ő nekünk, azt el nem mondhatomMert nincs rá szó, nincsen rá fogalom.De megmutatná a nagy veszteség:Ha elszólítaná tőlünk őt az ég,

Elszólította tőletek az ég őt. A drága leány árva lett. S szegényebbek lettek az unokák is, özvegy sors szakadt a férjre. A búcsúzásnak e megszentelt perceiben körülvesznek Benneteket azok, akik szeretnek titeket. Az együttérzés, a szemekben felcsillanó könny, egy néma kézszorítás adjon bátorságot és bizalmat szívetekbe: Nem vagytok egyedül.

De túl az emberi együttérzésen a Jézus Krisztus követségében járva - az elköltözött végakarata szerint hoztam Nektek az Örökkévaló Isten vigasztalását is. Azt az erős és eredményes vigasztalást, mely felszárítja a ti könnyeteket is, begyógyítja a ti sebeteket is.

Isten vigasztalása erős vigasztalás: Mint ahogyan a férfit vigasztalja az édesanyja, úgy vigasztal az Isten. Vigasztalni nagyon nehéz. Szinte lehetetlen. Igazat adok Shakespearnek: " A szív sebét szájon át gyógyítani nem lehet". Milyen nehéz gyógyítani még a kicsiny gyermek szívét is. Pedig talán csak eltörött játék babáját siratja. Még nehezebb vigasztalni a női szívet. Mert a női szív érzékeny műszer, az nagyon tud szeretni, nagyon tud fájni s nehezen, tud vigasztalást bevenni. De bizonyos, hogy legnehezebb vigasztalni a férfit. Mert a férfi nehezen csügged el. De ha egyszer elcsügged, ha könnyei befelé kezdenek folyni; szíve olyan lesz, mint a kő, melyről lepereg az esőcsepp, nem nedvesíti azt meg. Bizony a férfinak erős vigasztalásra van szüksége, hogy győzelmet vehessen csüggedésén.

Isten ezt az erős, férfias vigasztalást adja Igéje és Szentlelke által. Ezt hoztam nektek, fogadjátok szeretettel.Isten vigasztalása eredményes vigasztalás: Mint férfi, akit anyja vigasztal Miért tudott olyan eredményesen megvigasztalni bennünket az édesanyánk? Miért tudnak minden időben, minden körülmények között olyan eredményesen vigasztalni az anyák? Azért, mert ők nem a szavukkal, hanem a szívükkel vigasztalnak, a szeretetükkel. Olyan az anyai szív a gyermeke számára, mint amilyen viharba került hajó számára a kikötő! Tudom, ilyen áldott, békét adó kikötő volt számotokra is az édesanya, ki most itt pihen.

Hát így vigasztal Isten: a szívével, a szeretetével. Testvérek, a mi Istenünk nem a bosszúállás és a büntetés Istene, Nem a zord Jehova, hanem a szerető mennyei Atya, Szerelmes Fiát, a Jézus Krisztust nem azért küldte a földre, hogy kárhoztassa ezt a kárhozatra méltó embervilágot, hanem, hogy Megtartója legyen, És megtartónk lett: Keresztet szenvedett értünk. De nagypéntek éjszakáját elűzte húsvét hajnala. Isten nagv szeretete abban is nyil-vánvaló lett, hogy feltámasztotta a mi Urunkat Jézust s most már bátor hittel valljuk: Jézus él, mi is élünk, a haláltól nem félünk !

Gyászoló Kedves Testvérek! Bizonyos vagyok benne, hogy ez az erős és eredményes isteni vigasztalás adott erőt Őneki is, kitől most búcsút vesztek. Megvigasztalt szíve lett erős a szeretetre, a szolgálatra, a szenvedésben való csendességre és békességben való megáldoztatásra. Hiszem, hogy szívéig ért a régi ének, amit betegségében imádságul küldtem: Jézusomra föltekintek a kereszt alatt, Nincs szívemnek nyugodalma vétkeim miatt; Ó, ne büntesd Uram, azt, kit megtört a bánat: Szálljon reám irgalmadból béke bocsánat! /345. dics. 3. verse/

Tudom, szeretett volna még közöttetek lenni, örvendeztetni benneteket szolgálni körülöttetek és imádkozni

értetek. De békében elfogadta a keserű poharat. Békében élt, békében halt meg. Nyugodjatok meg Isten akaratában, és búcsúzzatok Tőle.

Búcsúzom én is: Köszönöm, hogy megismerhettem, hogy szívébe zárt, s hogy utolsó találkozásunkkor gyermekének nevezett. Nők napjára virág helyett egyik méltatlanul elfelejtett erdélyi magyar költőnk versét küldtem. Virág helyett hadd tegyem lélekben a koporsójára e versnek két sorát:

Viszontlátásra földnek porában,Viszontlátásra az égi sugárban. Úgy legyen. Ámen. Ima: Örökkévaló Isten! Életnek és halálnak szabados Ura! Édes Atyánk a Jézus Krisztusban! A mélyből kiáltunk Hozzád, hallgasd meg a mi szavunkat. Tekints reánk, mert árvák és szegények vagyunk. Megismerjük mulandóságunkat: porból lettünk, porrá leszünk! Hozzád menekülünk Urunk Jézus, Aki értünk elszenvedted és legyőzted a halált!Elbocsátjuk békességben Kedvesünket. Köszönjük Néked jóságát, szeretetét, szolgálatát. Gyermeki bizalommal mondjuk: Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve!Urunk könyörülj rajtunk, hogy orcánk szomorúsága által jobbá legyen a szívünk, és befogadja a Te erős és eredményes vigasztalásodat a Jézus Krisztusban, a mi Megváltónkban ! Ámen. Miatyánk. Pécs, 1979. április 3. Szarka Aladárné, Polmann Mária 69 éves

21./ MA HA AZ Ő SZAVÁT HALLJÁTOK - Pápa, 1986. január 24. Takó Károly 49 éves mozdonyvezető felett.

"Ezt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház gazdája, mely órában jő el a tolvaj, vigyázna és nem engedné, hogy az ő házába törjön Ti is azért legyetek készek: mert a mely órában nem gondolnátok, abban jön el, az embernek Fia. /Lukács 12, 39-40/"Vajha ma hallanátok az Ő szavát. Ne keményítsétek meg a Ti szíveteket" /Zsoltár 95, 7/b. 8/a/

Bizonyosan ennek a temetési istentiszteletnek minden résztvevője megdöbbent szívvel áll e koporsó körül, amelyben egy fiatal, életerős férfi pihen, akinek 49 éves korában, alig néhány nappal születésnapja után, szíve hirtelen felmondta a szolgálatot. Még elbúcsúzni sem tudott nagyon szeretett feleségétől és fiaitól, az orvos is csak annyit tudott megállapítani: heveny szívinfarktus.

Gyermekkoromban a tüdővész volt a magyar betegség. Sok drága, értékes, fiatal élet sorvadt el tüdőbajban. Ma is magam előtt látom iskolatársaimat, Gréczi Esztert és Hegedűs Pistát, ahogyan hónapokon át reménykedtek és sorvadtak a nyugágyban, amíg végül is legyőzte őket is tizenévesen a halál. Ma pedig, a mi nemzedékünkben népbetegség lett a szívinfarktus, vagy általában a szívmegbetegedés. Engedjétek meg, hogy országos felmérés és statisztika helyett saját kis városunk és gyülekezetünk statisztikáját idézzem figyelmetekbe: Az utolsó 100 temetésünk alkalmával 27-en haltak meg szívinfarktusban, szívbénulásban, szívtrombózisban. Tehát a halálesetek több mint 25 százaléka szívbetegségre vihető vissza.A száz halálesetből kimondottan szívinfarktus volt megjelölve a kórház, vagy a kezelőorvos által 15 esetben. Tehát minden hatodik-hetedik haláleset a gyülekezetünkben szívinfarktus, azaz hirtelen, váratlan halál.Mindez pedig azt jelenti, hogy senki nem veheti közülünk üres ijesztgetésnek Jézus Krisztus szavát, amikor így szól hozzánk: Ezt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház gazdája, mely órában jő el a tolvaj, vigyázna, és nem engedné, hogy az ő házába törjön. Ti is azért legyetek készek: mert amely órá-ban nem gondolnátok, abban jő el az embernek Fia.

Az ember életében egy bizonyosság van: a halál, s ezzel kapcsolatosan egy másik nagy bizonytalanság van: senki nem tudja, hol és mikor hal meg. Általánosságban az egyik magatartás az, hogy nem törődik vele. Egyszerűen azért, mert nem hiszi, hogy a halál után a testnek romlásán és elmúlásán kívül még van valami más is. Ennek a magatartásnak az a jellemzője ma is, ami vagy 3000 évvel ezelőtt, Ézsaiás próféta feljegyzése szerint az ószövetségi választott népét jellemezte: "Ímé öröm és vigasság, barmok ölése, juhok levágása, húsevés és borivás; együnk, igyunk, mert holnap meghalunk, " /22, 13/ De aki egy kicsit is hisz Jézus Krisztus kijelentésének, Isten örök igéjének, hogy ugyanis elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet. Vagy ahogyan Pál apostol fogalmazta meg: "nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassák a szerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt." /2 Kor 5, 10/ Az nem élhet gondtalan nemtörődömségben, hanem annak készülnie kell a halálra, ahogyan egy sok-sok gyülekezeti énekkar által énekelt és szeretett, karének mondja:

"Kész légy ember a halálra,minden órán megjelenhet.Lelkedet készítsd az útra, honnan vissza nem jöhet.

Békülj ki az ég urával, mielőtt hozzá mennél, békülj ki e világgal, mielőtt búcsút vennél. "

Ez a magatartás a felelősségünket növeli meg minden tekintetben. Nincs most helye és ideje itt annak, hogy erről bővebben szóljak, csak egyet említek, mégpedig egy egészen modern példát. Az Élet és Irodalom lapjain jelent meg 1984 októberében egyik költőnk tollából:"mivel meghalhatok bármelyik pillanatban, úgy érzem, nem szabad tovább halasztanom, hogy a legfontosabbat kimondjam-"

S hogy mi a legfontosabb, amit az embernek ki kell mondani, azt egy másik, nagy költőnk szavaival idézem:

"Csak gyökeres szót adj! Közel a véghez, egy pátosztalan kurta szó elég lesz. A túlsó partot látó révülésben a: Készen-vagy?-ra Azt felelni: Készen. /Áprily: Kérés az öregséghez./

Éppen ezért szívem szeretetével, Jézus Krisztus követségében járva, mindannyitokat arra kérlek e koporsó mellett, ami a 95. zsoltárból hangzik felénk:

"Vajha ma hallanátok az ő szavát. Ne keményítsétek meg a ti szíveteket. "Testvérek tudományos megállapítás szerint az infarktus elsősorban férfi halál. A mi említett statisztikánk szerint is a 15 infarktusból 10 volt férfi és 5 nő. Tehát még egyszer annyi volt a férfi, s hogy miért van ez így, én elfogadom a tudományos megállapítást, amit nem egyházi szertartáskönyvben olvastam: "azért van az asszonyok soraiban kevesebb infarktus halál, mert az asszonyok nem szégyellenek sírni. "Miért ne sírjon, aki így könnyít magán?

Mert a sírás a lélek védekezése. A lélek ilyenkor megkönnyebbül. Oldódik. A könny után minden egy-szerűbb. Növekszik az elbíróképesség, csökkennek az emberközi távolságok. A sírás után könnyebben bejárható a lélektől lélekig vezető út. A sírást nem szabad visszatartani, és nem lehet programozni."

Tehát mindannyian, akiket megdöbbentett, megsebzett ez a halál, a jó és kiváló mozdonyvezető halála, aki úgy állította le utoljára a vonatot, hogy már azt többet el nem indíthatja, mert egy másik vonatra szállt fel. Az örökélet vonatára. mind, akik ma hallottuk az örök, igaz igét, ne keményítsük meg szívünket, merjünk sírni, ha még tudunk sírni, mert Jézus Krisztus kijelentése megáll mind az időknek végéig: Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Így kívánok szívem szeretetével vigasztalást. ÁmenPápa, 1986. január 24. Takó Károly 49 éves mozdonyvezető felett.

IMÁDSÁGKönyörülj rajtunk Urunk, mert szorongattatunk! Feljött a halál a mi utcáinkra. Emlékeztet bennünket a te örök szavadra: Térjetek vissza embernek fiai! /Zsoltár 90,3/Szemeink könnyeket hullatnak kedvesünk elvesztése miatt. Bizalommal emlékezünk azonban, hogy a te szent embereid is siratták az ő halottaikat. Ábrahám sírt hitvese koporsójánál, Jákob siratta gyermekét, Dávid Absolont, a gyülekezet asszonyai siratták Dorkázt. Sőt Te magad is könnyeket hullattál Urunk kedves barátod sírja felett

Ne fordítsd el hát orcádat tőlünk bánatunkban. Sőt jöjj közel hozzánk és vigasztaló Szentlelkeddel szárítsd fel könnyeinket, vigasztaljad szívünket és munkáld bennünk azt a te szerinted való szomorúságot, mely üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez. /2 Kor./7,1/Te magad mondjad nekünk Urunk az életnek beszédét, hogy ne bánkódjunk, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. /l Th.4,13/

Urunk Jézus Krisztus, aki egyszer így szólottál a halottas háznál a jelenlévőkhöz: "Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg, csak alszik." /Márk 5, 39/ szólj hozzánk is igehirdetés boldog "bolondsága" által "nem halt meg."Urunk hallgass meg minket! Krisztus könyörülj rajtunk! Ámen

22./ Szeretetét rendeli mellém...

"Istenem, elcsügged a lelkem, azért terád gondolok a Jordán földjéről és a Hermonról, a Micár hegyéről. Örvény örvénynek kiált zuhatagjaid hangjaid hangjában, minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az UR; imádságot életem Istenéhez." /Zsoltár 42, 7-9/

N. N. drága testvérünk koporsója mellett felolvasott ige abból a zsoltárból való, mely sok magyar refor-mátus testvérünk kedves zsoltára. Énekeljük és mondjuk bízó szívvel, ahogyan százados szépséggel Szenczi Molnár Albert adta szánkba: Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, Lelkem úgy óhajt Uramra és hozzá fohászkodik.. Ezt énekelte és végül suttogta N. N. testvérünk is életében. Legyen ez számunkra az ő testamentuma koporsója mellett is.

Bizony, Isten után vágyódó lélek volt. Szívében nemcsak a szülőföld, a szépséges felvidéki Magyar-sók tája és ott maradt rokonai után vágyódott, hanem a mennyei haza után is, miként a zsoltáros: "Vajon színed eleibe, mikor jutok élő Isten?"

"Istenem, elcsügged bennem az én lelkem", mondja megindító őszinteséggel a zsoltáros. Mondotta életében őszintén N. N. testvérünk is. Átélte és szenvedte a történelmi változásokat, a családi tragédiát, hordozta szíve gyengeségét, és közben szolgált az erőtlenek, a kicsik, a betegek között. Mindennapi kenyérré lett szerettei és a társadalom számára:

"Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,Lelki kenyér az éhező szíveknek,Asztaláldás mindenki asztalán.Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,Nem pompázom, de szükséges vagyok. "/Reményik Sándor: Mindennapi kenyér. Az Építész Fia./

S közben emlékezik az ő Istenére: emlékezem Reád,.. A csüggedés és a mégis szolgálat idején lelke az élő Isten után úgy vágyódott. Őt kereste az istentiszteleten, a gyülekezet bibliaórai és szeretet-vendégségbéli közösségében is. Milyen őszintén énekelte: Krisztusom kivüled, nincs kihez járulnom.... S hadd tegyek vallomást őszinte szívvel: Nemcsak a családban fog ő hiányozni, hiányzik a gyülekezetben is. Kedves, szelíd mosolyával, szolgálatra kész szeretetével, szíve jóságával és alázatával hiányozni fog a gyülekezet szolgáló közösségéből is.

Áldott legyen Isten mindazért az útmutatásért, amit az ő szolgáló élete példáján adott nekünk:Könnyek közt is boldogan hirdetem, olyan keresztyén nő volt, aki megtalálta az Isten kegyelmét és szeretetét. A zsoltáros is Isten kegyelmi eszközeinek mutatja fel az imádságot és az éneket: "Éjjel éneket ad számba az Úr, imádságot életem Istenéhez. " Ének és imád-ság - egyszerű, drága ajándékai Istennek a lelkünk számára. Olyan egyszerűen és olyan fontosak, mint testünknek a levegő és a víz. Aki énekel és imádkozik, az végül mindig boldogan vallja: "Nappal szeretetét rendeli mellém... "

Testvér, e koporsó mellett gondoljunk arra, hogy a sokak által lenézett üdveszközök, az ének és az imádság Isten drága ajándékai a mi számunkra is.

Az ének és az ima vezette el őt is a személyes Istenhez, ő is hittel mondta: az én életem Istene, Amíg valakinek Isten csak vitat tárgya, csak egy elvont fogalom, valami régi, távoli ködbe vesző esz-me; amíg Isten csak elmélet, filozófia vagy teológia, addig semmit nem ismert meg a keresztyénségből, a keresztyének szeretet Istenéből.

Mert mi is az igaz hit? Magyar nyelven itt Pápán nyomtatták ki először 1577-ben s azóta valljuk bol-dogan: "Nemcsak bizonyos ismeret, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az ő Igéjében kijelentett, hanem szívbéli bizalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt szívemben, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz ingyen kegyelemből, egyedül a Krisztus érdeméért. " /Heidelbergi Káté 21. kérdés-felelet/

Legyen vigasztalás a presbiter férj számára, gyermekei és unokái számára, hogy Isten ilyen igaz hittel ajándékozta meg azt, akitől most könnyek között búcsúzunk. Jó emlékét őrizve legyen könyörgésünk, szívünk forró vágya, hogy Isten bennünket is ajándékozzon meg olyan igaz hittel, melyben a Jézus Krisztus kegyelmében bízva a bűnbocsánati, örök élet és üdvösség bizonyossága a Szentlélek által legyőzi bennünk az elmúlás és a halál erőit. Ámen

23./ A nagy szeretetről János 15,13 Temetési Igehirdetés /54 éves, öt gyermekes családanya felett/

Szívből sajnálom, hogy személyesen nem ismertem Testvérünket, akit temetünk, Sajnálom mint, lelkipásztor. Mert a jó Pásztor a juhait nevükön szólítja, Ismeri őket. Sajnálom, hogy nem vihettem el hozzá betegágyához a Jézus Krisztus evangéliumát. Pedig a betegeknek van szüksége orvosságra, vigaszra, evangéliumra. Jézus az áldott Orvos. - Sajnálom mint ember. Szeretem megismerni a nagy egyéniségeket, a történelemből, hazánk, egyházunk történelméből nagyon sok áldott tanítást nyertem, nagy egyéniségek életéből. Ilyenek

vannak közöttünk is. Ő is Ilyen volt. Nagy egyéniséggé formálta Isten. Honnan tudom, ha nem ismertem? Hogy merem Bibliával a kezemben ilyen bizonyosan hirdetni ezt? Abból tudom, amit kedves Gyermekei elmondtak róla. Egész életét két szóban foglalhatom össze szenvedett, szeretett /Több mint 2o éve óta rokkant beteg volt, szíve gyengeségét hordozta; öt gyermeket felnevelt becsületben./ Az igazi nagy egyéniségek a mi nemzedékünkben is a szenvedők és a szerető szívűek.

Így jutottam el Isten géljéhez, mely a nagyobb szeretetről beszél. Nemcsak a szeretetlenség és szeretet között van különbség. Különbség van a szeretet között is. Van kis szeretet, nagy szeretet és még nagyobb szeretet. Jézus Krisztus arról tesz bizonyságot, hogy a legnagyobb szeretet az, amely odaadja az életét másokért.Ilyen nagy szeretet az édesanya szeretete is. Erről vall Petőfi is: "Anyánkat, azt az édes jó anyát..." Megtörténhetik veletek is, árván maradt gyermekek, hogy csak most tudjátok meg valójában ki volt az édesanyátok. Az édesanya az életét adja. Néha úgy, hogy ő meghal, amikor az új élet megszületik. Istennek legyen hála, nem gyakran történik meg ez, de megtörténik ma is.

A szomszédos Adásztevelen vagy 45 esztendővel ezelőtt gyermekszülésben meghalt egy fiatal anya. Amikor kicsendítették. Megrepedt a harang. Akkora bánatot kellett hírül adnia, hogy abba még a harangérc is beleroppant. /Fél évszázad tárlatából is emlegetik az emberek./ Isten az ő életét megtartotta. Megáldotta őt Őt szép gyermekkel, felnevelhetett benneteket. Megérhette azt az örömöt is, hogy minden gyermekének otthona, kenyere van. Vajon ő nem adta az életét érettetek? Vajon ő magának tartotta meg az ő életét? Ugye ti jobban tudjátok, hogy bizony az életét adta érettetek. Mert nemcsak úgy lehet odaadni az életünket, hogy egy pillanat alatt meghalunk. Hanem úgyis, hogy minden napon, minden órában meghalunk. Eltemetjük magunkat, vágyainkat, énünket, mert csak akkor tudunk szolgálni a másik embernek. Ugye ő eltemette az életét köztetek? Bizony, nincsen nagyobb szeretet annál, mintha valaki az életét adja az Övéiért! Így mutat oda az ő élete és koporsója a Jézus Krisztus szeretetére. Ezt tette Isten örök tanácsvégzéséből Jézus Krisztus az életét adta érettünk. Ez az örök szeretet lett a mi megváltásunk és szabadulásunk. Ez az isteni életáldozás, a Krisztus keresztjének áldozata lett a szabadításunk bűnből, halálból, kárhozatból. Ez legyen a ti vigasztalásotok. Ámen. 54 éves, öt gyermekes családanya felett 1975.

24./ “Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három: ezek között pedig legnagyobb a szeretet." 1. Kor 13, 13.

A halálban elválnak egymástól az elmúló és megmaradó értékek. Amikor egy számunkra drága élet elmúlását szemléljük, az is vigasztalja szomorú szívünknek, hogy életműve nem múlik el vele együtt. Amikor egy puritán, alázatos, sokat szenvedett és sok küzdelmet átélt, édesanya koporsója előtt tisztelgünk: Ő elmegy immár, de megmarad életműve.

Egy életműről hitelesen szólani nem könnyű. Egy őt gyermeket példamutatóan felnevelt édesanya életművéről szólani kőnyű is, meg nehéz is. Könnyű, mert ennek az életműnek a megértéséhez nem kell semmiféle előképzettség, csak szív és lélek kell. De éppen azért nehéz, mert bennünk oly kevés szív és lélek lakik. Ha ilyenkor a prédikátor csendben az Ő Ura elé áll, bevallva erőtlenségét tehetetlenségét, égi üzenetet kap az Örökkévalótól. Ez az égi fény érkezett el hozzám is a szeretet himnuszának záró akkordjában: „Most azért, megmarad a hit, remény, szeretet, e három: ezek között pedig legnagyobb a szeretet."

Látjátok, csak ez marad meg. Minden egyéb odalesz, elszáll, mint a sóhaj mint a beszéd. Így elszáll az élet is. Ahogyan esztendő fordulásakor az 1. zsoltárból hallottuk: Megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet.

Megmarad a hit, remény, szeretet. Hiszen ez volt, ami megmaradt. Ez volt állandó és változhatatlan az Ő életében is. Minden más megváltozott hosszú élete alatt. Nemcsak életsorsok, de történelmek vonultak el

az Ő szeme előtt. Átalakult a föld arca, és a népek sorsa. Külsőleg mássá lett az Ő egyéni élete is. Változott gyermekeinek és unokáinak sorsában. Hiszen az édesanya gyermekeiben újra átéli a változásokat is. De nem változott a szíve. Megmaradt a hívó, reménykedő, szerető szívnek. Hitt magasabb, boldogabb világban, remélte a szépség, jóság és igazság győzelmét.

Bizonyos, hogy amikor ereje gyengült és dolgozni nem tudott már gyermekeiért, szíve, hite, reménye és szeretete a legnehezebb szolgálatba kezdett: imádkozott gyermekeiért. Bizonyos, hogy az Ő imád-ságai is olyanok voltak, amilyennek a mi nagy Jókaink jellemzi az édesanyák imádságát:„...az újabb mítosztalan kornak is vannak bűvszerei, amikkel az anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal pallosának, s mikor az ércen, vason keresztülvágott már, e vékony sóhajtáson nem bír keresztülvágni." (A kőszívű ember fiai II. 64) Az élet harcaiban az édesanya imája volt védőpajzsotok.

Legnagyobb a szeretet. Őt a szíve tanította hinni és remélni. Szeretete munkás, dolgos, áldozatos szeretet volt. Természetes, magától értetődő, közvetlen és boldog szeretet volt. Úgy tudott adni, mintha Ő kapna ajándékot. Úgy hozott áldozatot, mintha ez őt kötelezné hálára. Csodálatos, mennyire igaza volt. „Jónak lenni boldog ajándék, szeretni az élet nagy nyeresége, és áldozatot hozni a választottak boldog kiváltsága."Az anyai szívben bizony legnagyobb a szeretet. Ti tudjátok legjobban: az Ő nemes, nagy szívében is a szeretet volt a legnagyobb. Mert az anyai tisztet nem lehet paragrafusokba foglalni. Ahhoz egy szakadatlan élet kell, mely szakadatlan ihletésből és szolgálatból áll: egyetlen nagy ónfeláldozásból. Valami nagy szét osztattatás az, mint ami egy darab kenyérrel történik, míg elfogy szív és kenyér, de körülötte virul az élet. Megmarad a hit, remény, szeretet, s ezek között legnagyobb a szeretet. Megmarad néktek gyászoló Gyermekek és Unokák. Megmarad mint életetek legdrágább java, mint áldott anyai örökség. Ti sohasem lehettek egészen önzők, egészen ridegek, fásultak, vagy lemondóak. E kihült anyai szív minden melege, fénye ott sugárzik a szívetekben.

Örökkévalóság van a szeretetben, mert benne Jézus szívéhez érkezünk. Milyen áldott vigasztalás gyászunkban Jézushoz érkezni, s vele járni. Ámen. Pápa, 1978. január 2. özv. Szíj Gáborné 87 éves felett

25./ Igen, Atyám..! Dr. Pénzes Tibor kórházi főorvos, presbiter felett 1 Korinthus 15,10 és Máté 11,25-30Pápa, 1991. április 13.

Gyászoló Gyülekezet! Drága Testvérek!Mintha az ég is siratná őt s mintha könnyeket hullatna a tragédia és a fájdalom fölött. Bizonyos vagyok benne, hogy Isten ereje mindig erőtlenség által ér el a céljához. Ebben a hitben imádkoztunk délelőtt a templomban a drága Leánnyal. Ebben a hitben mertem vállalni a búcsúztató beszédet.

Az emberiség örök kérdése az élet és a halál. Mindenkor, mindenütt ez a legnagyobb kérdés. Hitünk szerint erre örök érvényű feleletet az Anyaszentegyház könyvében, a Bibliában találunk. Életünkben és halálunkban ott találunk vigasztalást és reménységet. A Bibliában találunk útmutatást az életre és a halálra nézve. Most is ezt keressük, mint minden te-metés alkalmával.

Az életre nézve hangzik az apostoli ige az Isten kegyelméről:„Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok, és az ő hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló." Érvényes igének ítélem Dr. Pénzes Tibor egész életére. Négy pontban kívánom megmutatni Isten kegyelmét az ő életében, hogy erősödjék az a mi életünkben is.

Nyilvánvalóvá tette Isten az ő életében, hogy minden időben lehetek becsületes magyar ember, az Isten kegyelme által. Mert ő az volt. Két évszám van a fejfára vésve: 1926 - 1991. E két évszám között mennyi

minden történt, hányszor volt sorsfordulat e hazában. Ezeket nem kívánom még csak vázolni sem. Voltak idők, amikor a nagy költő sorai voltak érvényesek: ,,Perc-emberkék dáridója tart" ott. De, Dr. Pénzes Tibor soha nem volt közöttük. Voltak idők, amikor különféle széljárások uralták a Duna-Tisza táját. S az emberek tízezrei, százezrei hajlongtak mindig a szél járásának engedve. A Biblia ezt úgy mondja: „szélingatta nádszálak." Nyugodt szívvel mondom: Dr. Pénzes Tibor nem volt szél ingatta nádszál. Néha talán magányos tölgy volt, de megmaradt mindvégig becsületes magyar embernek. Nos, tanítson az Ő élete mindnyájunkat arra, hogy minden változások között tudjunk megmaradni becsületes magyar embernek.

Az Ő élete tanít arra is, hogy Isten kegyelme által minden időben lehetek hivatásom kiváló művelője. Az orvosi hivatást választotta. S hogy milyen orvos volt, arról hitelesebben vall majd tanítványa és utóda. De vall arról a jelen lévő leghíresebb magyar szemésztől a debreceni Szemklinika küldöttségéig, sok-sok pápai betegén át a lelkipásztor is. 1972-ben hazánkban megfogalmazták az orvosi pálya tükörét. Dr. Hetényi Géza híres professzor ezeket írta: „A jó orvos szakmai bizonysággal rendelkezik. Műveltsége széles legyen. Bölcs legyen és megértő. És mindenekfelett: Érző ember. Nagy szerepet kapjon életében az általános emberi problémák iránti érzékenység..." Mondjam Testvérek? Mintha csak róla rajzolták volna meg ezeket a szükséges erényeket. Tanít bennünket arra, hogy választott hivatásom és szakmám kiváló művelője lehetek Isten kegyelme által minden időben. Példája volt annak, hogy a kiművelt emberfő mennyire fontos ebben a magyar hazában. Legutóbbi két irodalomtörténeti előadása - nyugodt szívvel mondom - magántanári székfoglalónak is beillett volna bármelyik egyetemen.

De tanít bennünket Dr. Pénzes Tibor élete arra is, hogy Isten kegyelme által minden időben vállalhatom Isten népével a közösséget, minden időben oda tartozhatom a Jézus Krisztus kicsiny nyájához. Legutóbb 20 éven át volt hűséges, áldozatkész, templomos presbitere gyülekezetünknek. Nem csak akkor járt templomba és vett részt a gyülekezet életében, amikor azért elismerés járt, hanem akkor vállalta az Istennépével való közösséget, amikor az elismerés helyett hátra tétel, a jutalmazás helyett prémiumelvonás, a kitüntetés helyett idő előtti nyugdíjba tétel járt mindazért, hogy valaki hitvalló református keresztyén presbiternek vallotta magát. És hogy mennyire hittel tartozott Ő az anyaszentegyház közösségéhez, azt is hadd mondom el egy mondattal.

Nem akkor volt előttem legnagyobb Pénzes doktor - ahogy Ő hívta magát -, amikor újra meg újra példamutatóan részt vett a gyülekezet életében. Nem akkor, amikor fehér asztal mellett őszinte szívvel elismerő szavakat mondott a lelkészről, és megbecsülésre hívta fel a gyülekezetet, a teológiát, a főiskolát végzett lelkészek iránt. (Hányszor emlegette, ugyanannyit tanultatok, mint az orvosok.) Nem akkor volt legnagyobb, amikor egy-egy kérdésben alázattal megvallotta, hogy én nem vagyok teológus. Nem akkor volt legnagyobb, amikor alázattal beült főorvos társa mellé a templompadba.

Hanem akkor, amikor újra meg újra beállt a kegyelemre szoruló bűnösök sorába és jött az úrasztalához, hogy magához vegye az Úr Jézus Krisztus megtöretett testének és kiontott vérének szent jegyeit. Számomra valami végzetszerű és megnyugvást adó van abban, és én magam előtt mindig azt a Pénzes Tibort fogom látni, aki húsvét vasárnapján kezemből vette a kelyhet: „Ez az én vérem, az újszövetség vére, amely kiontatik számotokra bűnök bocsánatára." Bizonyos vagyok benne, hogy Ő befejezve földi zarándokútját, hazament s a mennyei gyülekezetben énekli a Mózes énekét.

S ezek után, az élet tanítása után mit üzen a halálra nézve Jézus Krisztus? Nincs rá lehetőség, pedig fontos lenne, hogy elmondjam: az a szakasz, amit felolvastunk Máté evangéliumából, Jézus Krisztus életének eredménytelennek tűnő munkássága idején hangzott el. A megelőző versekben a legkeményebb szavakat mondja Jézus Korazinra, Bethsaidára, Kapernaumra, amelyekben a legtöbb csodái lettek, s amelyek mégsem fogadták be Őt. Tele eredménytelenséggel a zarándokszolgálatban, s ekkor az Atyánál keresi a megértést és a vigasztalást, és el tudja mondani: „Igen Atyám, így volt kedves Te előtted." Vagy az új fordítás szerint: „Igen

Atyám, így láttad ezt jónak", hogy a bölcsek és az értelmesek elől elrejtetted és a kisdedeknek jelented ki.

Számomra most lett megdöbbentő, hogy Jézus Krisztus ebben az időben fordul a kisdedek felé, a megfáradtak és a megterheltek felé, és őket hívogatja nagy-nagy szeretettel. Testvérek, legyen ez tanítás minden temetésen, ezen a temetésen is, a Ti számotokra is drága Gyászolók: Igen, az Anyaszentegyháznak olyan Ura van, nekünk olyan Megváltónk van, aki nem az erőseket, nem a munkabírókat, nem az önmagukban bízókat, hanem a megfáradtakat és a megterhelteket hívja.

Ha úgy érzed, hogy te nem vagy más, - ahogy József Attila fogalmazta meg - „csak egy megfáradt ember", akkor gyere úgy, ahogy vagy, az Anyaszentegyház talán egyik legszebb éneke szerint: „A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek." Akkor jöjjetek mind ti Gyászolók, mind ti megfáradtak, családban, rokonságban, Pápa városában, és nyugalmat talál-tok a ti lelketeknek, és megtapasztaljátok ti is, hogy a Jézus Krisztus igája könnyű és édes, mert nyilvánvaló, hogy soha nem mi hordozzuk a keresztet, hanem a kereszt hordoz minket. Legyen számunkra ez is maradandó Dr. Pénzes Tibor életéből és halálából. Így vigasztaljon mindnyájunkat a mi Istenünk. Ámen. Pápa, 1991. április 13.

26./“Egy Lídia nevű asszony.” Ap. csel. 16, 14

Apostoli köszöntés: 2 Korinthus 1, 3-4Fohász:Mindenható Isten, mennyei édes Atyánk, aki örökkévaló szeretettel szeretsz minket és a halál éjszakáját nappali fényességgé változtathatod: légy velünk mig alázattal hallgatjuk az örökéletnek evangéliumát, hogy abban vigasztalást találjunk mind-annyian, és könnyeinken keresztül is megláthassunk Téged, egyetlen reménységünket és oltalmunkat a Jézus Krisztus által. Ámen (Istentiszteleti rendtartás 148.l)

Gyásztisztességtévő Gyülekezet!

Egy jó és hűséges feleséget zár el előlünk e koporsó. Egy jó hitvestársat, aki 55 esztendőn át hűségesen szolgálta az “ ő urát”. Aki mindvégig megtartotta esküjének záró pecsétjét: “hűséges segítőtársa leszek.”Nemcsak egészségesen, hanem betegen és erőtlenül is szolgált az ő férje mellett, amíg ereje egészen el nem fogyott. Mert ilyenek a mi feleségeink, ahogyan Luther, a nagy reformátor vallotta meg az ő hűséges élete társáról: nemcsak feleségeink ők, hanem egy kicsit szolgálóink is. Áldja meg érte őket az Isten!

Egy drága édesanyát zár el gyermekei elől a koporsó. Egy édesanyát, aki féltő gonddal nevelte, óvta az életeteket: aki szíve szeretetébe fogadta menyét és vejét és kedves unokáit. Nem szükséges nekem dicsérnem az ő anyai jóságát, ti magatok ékesebben vallottatok erről könnyeitek záporával. - De valamiről szólnom kell: olyan drága édesanya volt, aki öregségében és betegségében sem okozott kedvetlenséget, szomorúságot az ő gyermekeinek. Mert vannak édesanyák, akik öreg korukban mostoha módjára bánnak az ő gyermekeikkel. Nem tudnak megalázkodni, béketűrők lenni, gyermekeikre unokáikra gondolni, csak magukkal törődnek, csak magukat magasztalják fel! Oh, akiknek öregségükre, ilyen mostohaszívű anya jutott is – hordozzátok őket megbocsátó, béketűrő szeretettel.- Ő nem ilyen volt: édesanya maradt fájdalmában, kínjai között ápolásra szorultságában is. Áldjátok érte az Istent! S akik ilyen béketűrő, csendes szívű, édesanyát ápolhattok: adjatok érte naponként hálát az Istennek!

Egy jó testvért zár el a koporsó. Olyan sokan élnek testvértelen szívvel az emberek között! Legyen előttünk példakép mindig – akinek testvéri szív dobog kebelében!

Isten Igéjének fényében ismerjük azonban meg őt valóban. Mert Isten Igéje úgy mutatja be őt nékünk, aki a bibliai Lídia nevű asszonyhoz volt hasonló.- Európában ez a Lídia nevű Thiatriábeli, bíborárus asszony volt

Jézus Krisztus első követője. Azt mondja róla az ige, hogy félte az Istent és hallgatott az Apostolokra.- Takács Károlyné Bolla Lídia is ilyen asszony volt: Istenfélő, aki hallgatott az Úr beszédére. Felejthetetlen emlékem maradt róla, hogy néhány esztendővel ezelőtt- amikor még elég erős volt ahhoz, hogy templomba járhasson-, sűrű könnyhullatások között mondta el, hogy jaj de nehéz szívvel járja a templomútját, mert egyedül maradt!

“Valamikor jött az egész kedves kis családom, és most egyedül járok templomba! “ Ő bizony olyan Lídia volt, aki úgy félte az Istent, hallgatta a prédikációt is.- Mert ugye vannak másféle öregasszonyok is közöttünk. Nincs messze számukra a pápai piac, de messze van nékik a teveli templom! Ó, ne mondjátok nékem, hogy az ifjúság nem jár templomba, nem hallgat a szóra, amikor a felnőtt nemzedék, az apák, az anyák, a nagyapák és nagyanyák nemzedéke is olyan könnyű szívvel, olyan tékozló szívvel bánik a templommal, a harangszóval, prédikációval, saját lelkével! Maradt egy imakönyv utána. Úgy tudom ő is édesanyjától örökölte: Kérd magadnak kedves leánya.

Azután azt olvassuk, hogy Lídiának az Isten meg-nyitotta a szívét. Tehát nyitott szívű asszony volt. Nyitott volt a szíve az úr Igéje számára, ezért lett nyitott a másik ember számára is.(15.vers) Áldott legyen az Isten, hogy ilyen nyitott szívű asszony volt Takács Károlyné, Bolla Lídia testvérünk is.- Maga is erőtelen volt, de hűséggel hordozta erőtelen, beteg, özvegy szomszédasszonyának terhét is. Tudom, hogy Benne ő is, édesanyát és testvért veszített el. Tudom, hogy az ő kis hajlékuk, sokszor volt az imádság háza, ahol egymást erősítve és vigasztalva énekeltek és imádkoztak hosszú, csendes estéken. Mert ugye vannak másféle szomszédok is? Ugye vannak, akik bezárják a vaskaput, bezárják a szívüket, tőlük akár meg is halhat a szomszéd! Tegyen bennünket az Isten nyitott szívű emberekké: akiknek a szíve nyitva van az Isten számára, de éppen ezért nyitva van a másik ember számára is. Ámen Adásztevel 1975. Takács Károlyné Bolla Lídia

27./Ezt pedig jegyezzétek meg! (Vázlat) Gottwald Imre 54 éves presbiter Pápa 1975. július 17.

Egyik áldott emlékű, Európa hírű igehirdetőtől tanultam, a temetési prédikációt nagyon alázatosan, csendesen kell elmondani, mert ott már prédikált az Isten. Bizony prédikált! Most is! Bár megértenénk ezt a szót. - Hogy könnyebben megértsük, azért hangzik az Ige. Máté 24,43 vagy Lk 12,39

Ezt pedig jegyezzétek meg!

Van mit megjegyezni az életéből. Minden ember életéből. Még abból is, aki elvétette: így nem szabad élni. A becsületes, jó munkáséból, igazán van mit. Gottwald Imre presbiter testvérünk életéből nyilván hiszem van mit megjegyeznetek: hűség, becsületesség, szolgálat, szeretet...

Van mit megjegyezni a halálából:Hirtelen jött – váratlanul – mint tolvaj.Bizony a halál a legnagyobb tolvaj! Ezért mondja Jézus: Legyetek készek! - Készen - a nemes harcra, mint Jézus Krisztus jó vitéze.- Készen – a munkára,- aki az Isten akaratát cselekszi az megmarad...- Készen az - elköltözésre -nincs itt maradandó városunk...Egyszóval elrendezi dolgunkat Istennel! Gottwald Imre 54 éves presbiter Pápa 1975. július 17.

28../ Bölcs szívvel élni. Zsoltárok 90, 11.12

E koporsó mellet a legreformátusabb zsoltár mondatait hallgattuk meg. Ezzel is tisztelgünk annak emléke előtt. Aki e koporsóban pihen, és aki oly sokszor talált erőt, megnyugvást és vigasztalást e zsoltárban.

Itt a temetőben, mintha mélyebben értenénk e zsoltár felolvasott mondatait. Szív szerint igazat kell mondanunk minden szavára. Bizony életünk ideje 70, vagy 80 esztendő, nagyobb részük nyomorúság és fáradság. Mégis úgy tűnik tova, mintha repülnénk. Ezért méltó kérnünk, hogy bölcs szívhez segítsen minket Isten kegyelme.

Hetven esztendő, vagy feljebb 80 esztendő. Isten őrizzen bennünket attól, hogy lebecsüljük az orvostudomány fejlődését, eredményeit. Sőt e helyen is áldást kell kérnünk mindazok életére, fáradozására, akik az emberek gyógyítására szentelték oda életüket. Azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy ma sem vagyunk előbbre, mint Mózes idejében, amikor az átlagos életkor 70-80 esztendőben állapították meg. Ezt az átlagos életkort adta meg Isten jó Anyátoknak is, aki szíve szeretetében, értetek való törődésében – és ezt külön, boldog szívvel hangsúlyozom, a gyülekezetért érzett felelősségében átlagon felüli volt. Sok ilyen édesanyát kívánok ennek a gyülekezetnek és szeretett magyar népünknek.

Nagyobb részük nyomorúság és fáradság. a zsoltárban előbb van a nyomorúság és azt követi a fáradság. az ő életében fordítva volt. Előbb volt a fáradság. A szülői házban, szorgalmas, becsületes munkás szülők között korán megismerte, megtanulta a munka szépségét, de fáradságát is. Munkában telt gyermeksége és ifjúsága. Majd mint feleségnek és édesanyának, mennyi fáradság volt osztályrésze. Mert ha vannak a munkának hősei, akkor a feleségek és az édesanyák azok! Mennyi fáradságot jelentett kedves leányainak felnevelése. Bizony elmondhatjuk koporsója mellett, hogy életének nagyobb része fáradság volt. És nyomorúság. Az utolsó 25 esztendő nem volt más, mint nyomorúságok sorozata. Először jó szüleit temette el, majd férje koporsója mellé kellett állnia. A gazdasági átalakulás már özvegy sorsban találta. S ha az évszázados beidegződés után, nehéz volt férfiainknak is, megtalálni helyüket, mikor új barázdát szántott az eke, ó mennyivel nehezebb volt az özvegyeknek. Vannak itt a temetési istentiszteleten áldott életű özvegyasszonyok, akiknek a közös gazdálkodás kezdeti nehézségeinek esztendeiben nagyon kemény munkával kellett megszerezni a nyugdíjat. Ti tudjátok legjobban, mi nyomorúságot jelentett számotokra azokban az esztendőkben az özvegység. Majd nagyon szeretett testvérétől is búcsúznia kellett, míg mindezek a nyomorúságok úgy megtörték erejét, hogy nem maradhatott egyedül az ősi házban, és bármily nehéz volt is a válás és a búcsúzás a szülőfalútól, a szülői hajléktól, el kellett azt hagynia. Kell-e szólanom az utolsó 4 esztendő súlyos betegségéről és a titeket is megpróbáló szenvedésről? Ugye elmondhatjuk, hogy életének nagyobb része nyomorúság volt!

Gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. Bizony, a napoknak, az esztendőknek szárnyuk van: repülnek azok, repítenek minket is. Ma bölcső, holnap koporsó s a kettő között oly gyorsan repülnek évtizedek, nemzedékek.Ennek az Igének szomorító üzenete mellett van egy megörvendeztető, megvigasztaló üzenete is: vándormadarak vagyunk itt, szárnyaink vannak, akik átrepülnek ezen az életen. A küzdelemben, a nyomorúságok tüzében, a fáradságok özönében leperzselődne, és elfáradnak szárnyaink, de vergődve, fáradtan is repülünk. Ugye, így tűnt tova ez az áldott anyai szív is, olyan az egész, mintha csak átrepült volna köztetek.

Taníts minket, hogy bölcs szívhez jussunk! Ezzel már el is érkeztünk a zsoltár könyörgéséhez, a bölcs szívért való esedezéshez. Mert az a bölcs szív, amelyik tudja, hogy e földön nincsen nekünk maradandó városunk. A bölcs szív tudja, hogy ez az élet csak az igazi, az örök életre való felkészülés alkalma. A bölcs szívben Isten félelme lakozik, s éppen ezért tudja földi életét Kősziklára építeni. Jézus Krisztus szerint is,akkor lesz nyilvánvaló, hogy fövényre, vagy kősziklára épült-e egy emberi élet, amikor jön az árvíz, fújnak a szelek, és beleütköznek abba a házba.

Nyugodt szívvel hirdetem nektek, hogy szerető szív mellett ilyen bölcs szív lakozott édesanyátokban. Ti tudjátok legjobban, hogy testét, értelmét megtámadhatta a betegség, de betegen, nyomorúságban is teljes szívvel ott maradt az Uránál. Példát hagyott néktek, hogy az Uri imádságot, gyermek szívvel, gyermek

módjára , naponként el kell mondanunk. S azért énekeljük majd koporsója mellett a 25. zsoltár első két versét, mert ezzel emelte fel szívét ő is naponként az Ő Urához, istenéhez. Amikor pedig azért könyörgött, hogy Utaid Uram mutasd meg. Bizonyosan már az örökké-valóság útjára gondolt, készült.

Jó és áldott emlékének úgy adóztok legméltóbban, ha ti is úgy éltek, hogy bölcs szívhez jussatok. Így búcsúzzatok tőle... Jertek imádkozzunk. Ámen. (év hely és név nélkül nélkül) valószínű Pápa

29./ Aki elveszti az ő életét! MÁTÉ ev. 16, 25 (vázlat)

1. Jézus Krisztus bölcsessége ellene mond a mi értelmünknek – józan - szívünknek. a, Mi azt mondanánk: Szemet szemért, fogat fogért. (3 Mózes 24,19-20) Mit mond Jézus?Ne álljatok ellene a gonosznak. (Máté 5,39-42) b, Mi azt mondjuk:Boldogok, az erőszakosok, mert Mit mond Jézus?Boldogok a szelídek... (Máté 5, 5)

2. Itt van ez az Ige:Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt. Nem, pontosan fordítva gondoljuk, fordítva akar-juk! Nem azért s úgy teszünk mindent, hogy meg-tartsuk - csakugyan elvesztjük. Ki az, aki elveszti az ő életét? Ki az közülünk? 3.Nézzetek a koporsóra – olyan édesanya pihen benne, aki elvesztette az ő életét!Ti jobban tudjátok, mint én! 22 éves korában özvegyen maradt. Két kicsiny leányával...Testvére 8 éves volt, amikor árván maradtak, Ő nevelte..Testvére özvegyen maradt...5 éves és 6 napos gyermekekkel – Ő nevelte. Egész életében - elveszítette azt. 4. Az övéiért, gyermekeiért - testvéréért – Jézus Krisztusért! Mert aki másokért elveszti az ő életét, azJézusért veszíti el. 5.Így találta meg az életét! Megtalálta! Szenvedéseit békén hordozta! Halála is példa előttem. Szeretnék így meghalni, eljön a lelkipásztorom, s elolvassa: János ev. 11,3 „Uram, íme, akit szeretsz, beteg.” skk Ézsaiás 53, 4-5: „Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. „

2 Korintus 5, 1:” Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.”

Ima – Miatyánk – többet nem szólni és 1- 2 óra múlva – elpihenni...Leányai- veje – unokái – unokamenye – unokavője dédunokája- testvérei, családja, férjének testvére, rokonok, szomszédok, gyülekezet. Adásztevel 1965. 01.01. Major Sándorné Takács Ágnes felett

30./ In memoriam Alexay Zoltán 1899 - 1990

Minden falunak és minden városnak megvan a maga jellegzetes egyénisége. Nem tévedek, ha azt mondom, az elmúlt évtizedek jellegzetes egyénisége Pápán - Sándor Pál és A. Tóth Sándor mellett - Alexay Zoltán volt. Szikár alakjával, fogadásból megnövesztett szakállával mindnyájunk „Zoli Bácsija" volt, vagy ahogy ő nevezte

magát: „az elhagyott javak főfőkormány biztosa", célozva ezzel arra a munkára, amit szénbehordással és favágással az özvegy aszszonyok nagy megelégedésére, szerény díjazásért végzett.

Igaz, hogy az öregség gyengesége elől 1980-ban Győrbe költözött, hogy tanár fia, dr. Alexay Zoltán családjában otthont találjon, de mindig boldogan jött haza, Pápára. Mert ha elment is, szíve itt maradt barátai körében. Mivel pedig 1990. december 21-én, élete 92. évében Győrben meghalt és december 23-án már el is temettük csendben az alsóvárosi temetőben, érthető, ha némelyek még ma is azt kérdezik tőlem: Mikor jön Zoli bácsi Pápára? - Ő már nem jön, mert már itt porlad a sok-sok nagyságot őrző te-metőben, - méltónak tartom, hogy névnapja és születésnapja közötti időben (március 15-én!) néhány sorral emlékezzem rá, és minden Pápainak szívébe írjam: Emlékét őrizve őrizzük hitét és gondolkodását.

Sok mindenre tanított engem. Ezekből kettőt emelek ki, amelyek mindnyájunk számára fontosak és aktuálisak.1. De sokszor idézte Kölcsey Himnuszából az első sort: „Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel..." És mindig hangsúlyozta, hogy milyen nagy tanítás is ez, amelyben a jó kedv megelőzi a bőséget... Mert hiába van bőség, ha nincs hozzá jó kedv. De ha Isten megadja a jó kedvet, azzal a bőség hiányát is pótolni lehet. Ugye, milyen igaza van? És mennyire szükségünk van rá most, amikor a bőségnek híjával vagyunk! De nem szabad híjával lennünk a jókedvnek, a derűnek, az örömnek. S ha énekeljük a Himnuszt, legyen hangsúlyos az első kérés, itt és most: Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel...!A lengyel szabadsághősök leszármazottjának, az állatorvos fiának, jogakadémiára is járó Alexay Zoltánnak nehéz sorsa volt, de jó kedve, derűje, hite megmaradt.

2. A másik nagy tanítása életének az én számomra az, amit Madách Így fogalmazott meg:„Az elhagyott oltárnak is lehet Mártírja. Óh bizony magasztosabb kegyelettel megóvni a romot, mint üdvözölni a fel-kent hatalmat." Alexay Zoltán nem hagyta el „az elhagyott oltárt." Nem üdvözölte a „a felkent hatalmat. Szakállt növesztett - és tartotta fogadalmát - nem volt szél ingatta nádszál, hanem magányos, erős jegenye volt a magyar életben. Temetésén is mondtam, az anyakönyvbe is bejegyeztem: „Meghalt közöttünk az utolsó kuruc!"

Sírjára Gyulai Pál sírverse illik:

„Szerette hazáját szívvel, szóval, tettel,Védte szabadságát híven becsülettel.Áldozott, szenvedett, - jutalmát nem kérte..."Pápa, 1991. március 15. napján. Megjelent a Pápai Hírlap IV. évfolyam, 7. szám (1991. IV. 15.)

31. Légy hű mindhalálig...Kőrös Ilona 82 évet élt, volt Nőnevelőintézeti tanárnő hamvai felett.

„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját!” Jelenések kv. 2,10

Gyászoló Kedves Testvérek!

A búcsúzás és a végső tisztelet adás alkalmával, amikor körül álljuk Kőrös Ilona volt Nőnevelőintézeti tanárnő hamvait, óhatatlanul Pál apostol szavai jut-nak eszedbe: "hitben járunk, nem látásban," /2 Kor 5,7/ Nem feledhetjük ugyanis, hogy nem a hamvaktól búcsúzunk, hanem ezek a hamvak is emlékeztetnek bennünket "Sulira” /"Ilus"/, az egykori iskolatársa, vagy Ilus nénire, a kedves tanárnőre és közöttünk némelyek kedves volt Osztályfőnökére.

Kőrös Ilona egész életére összefoglalóan és hűen igaz a több évtizede Londonban élt, 1984 szeptemberében

meghalt Cs. Szabó László egyik imádság-zengésű versének tömör üzenete a chartres-i rózsának tömör üzenete:

„emelem poharam az Istenrebetelvén törékeny örömmel:köszönöm Ura, hogy könnyben és vérbenforgó kicsi bolygódon kiszabadítottálkeserű siralomvölgyi mocsokba,sivár veszedelmek közt, játszva szíjadon tartottáltüskés szirteken,tövises földeken hánytorgattál,vétkeim árán irgalomra tanítottál,akard, ó akard még e kerek világot,...akard, míg élek, halálom után is örökkön,hagyd meg ó Uram, a szerelmet a szívben,őrizd meg az örömet a földön...” /MN 1984. 09. 29. XLVII. évf. 229. sz/

Ha pedig ezt a „tüskés szirteken, tövises földeken” hánytorgatott életet, a tragikus sorsú Kőrös Endre gimnáziumi tanár, majd nátusi igazgató, a templomunk előtt álló Petőfi és Jókai szobor megálmodója leányának, Kőrös Ilona tanárnőnek az életét, belsőleg akarom jellemezni és összefoglalni, segítségül hívom az akkori pápai lelkészt, áldott emlékű Olé Sándor elődömet, aki önéletrajzában így ir róla:” Jer Kőrös Ilona, édes kis árvánk, akire, ha rágondolok, a szívem elszorul. Miért kellett néked ilyen árvaságra jutnod, miért? Hű voltál a hivatásodhoz, még csak egy gondolattal se vétkeztél ellene. Hű voltál egy-házadhoz. Úgy jártál templomba, mint egy falusi kis-lány: zsoltár és virág a kezedben, imádság a szívedben.

Mert szüleid így neveltek. Hű voltál nemzetedhez, hazádhoz azzal a fennkölt lélekkel, amit édesanyádtól örököltél. Ilyen voltál a tanításban is, akár a magyar, akár a németben. Nem magasodtál ki de rendes voltál, magyar és mindig finom hölgy. Melletted van a jók emlékezete. Melletted a van az én bizonyságtételem. Melletted van az én részvétem, a köszönet és minden emberi érzésem”/ Olé Sándor Önéletrajza. Kézirat a Főiskolai könyvtárban 494-495. oldal. (2005.-ben könyv alakban is megjelent. Szerk. HP.)

Ha csak egyszeri hallásra vissza idézzük Kőrös Ilona lelkipásztorának bizonyságtételét, emlékezhetünk, hogy abban refrénként ismétlődik a hűség: Hű voltál hivatásodhoz.... hű voltál egyházadhoz... hű voltál nemzetedhez, hazádhoz... Megértik a Test-vérek, hogy én, aki Kőrös Ilonát nem ismerhettem, - hiszen azokban a hónapokban kellett elbujdosnia Pápáról, amikor én a pápai teológiára kértem felvételemet-, lelkipásztora bizonyságtétele nyomán hamvai felett boldogan teszek vallást a patmoszi látnok János apostol Jelenések könyvében írt üzenetéről: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját!”

Majdnem azt mondtam, hogy vannak időszakok, amikor könnyű hűnek lenni. De nem így van: hűnek, hűségesnek lenni, hűségesnek maradni sohasem könnyű. A verőfényes, felhő nélküli, zivatar nélküli napos életnek is meg van a maga kísértése, hogy tönkre tegye az emberi élet legnemesebb erényét: „ a hűséget.... Amikor pedig fújnak a szelek, amikor ömlik az eső, s a vihar beleütközik életünk házába, oh, de nehéz

hűségesnek maradni! Hányan buknak el ilyenkor, és lesznek szél-ingatta nádszállás: eldob-va hűséget, hitet, becsületet...

Íme!. Már nem is a lelkipásztor mond itt tanítást, hanem az egykorin Nőnevelőintézeti tanárnő, Kőrös Ilona tartja nekünk most az utolsó osztályfőnöki óráját. Az ő élete, sorsa, lelkisége mondja nekünk a nagy tanítást: Légy hűséges mindhalálig.... legyetek hűségesek mindhalálig... vér-szerinti kedveseim... volt kedves tanítványaim...s te pápai gyülekezet, melynek templomában tanultam én is imádkozni, hűséges maradni. Mind-mind, akik emlékeztek reám, akik, „tüskés szirteken, tövises földeken” hánytorgatott életem előtt tisztelegtek, halljátok az én pedagógiai tételemet: Légy hűséges mindhalálig... légy hűséges hivatáshoz... hithez... hazához.

Jézus Krisztus félreérthetetlenül ígéri a hűség jutalmát. Figyeljünk erre is néhány percig:...néked adom az élet koronáját. Urunk szerint a hűség nem veszti el jutalmát. Lehet, hogy itt a földön nem nyeri el jutalmát, de Istennél, az örökkévalóságban jutalma nyer. Amikor Igénk az élet koronájáról beszél, fogalom /”stephanos”/ az atlétikai versenyeken a győzteseket megillető koszorút jelöli. Ez a korona, koszurú egyben görög-istenek dísze volt a pogány görög világban, a halhatatlanság, az örök élet jele. A hitben megbízhatónak, hűségesnek Isten az örökkévalóságban való részesedést adja. E hittel tekintünk Kőrös Ilona testvérünk után. Legyen érte áldott a mi Urunk Istenünk! Ámen Kőrös Ilona 82 évet élt, volt Nőnevelőintézeti tanárnő hamvai felett.Pápa 1986. február 4. Alsóváros

32. A megtartó kegyelem.Urunk, könyörülj rajtunk! Krisztus irgalmazz nekünk!. Ámen.

205. ének 1.-2.-3. versei

„...ahol megnövekedett a bűn, ott még jobban kiáradt a kegyelem, hogy amiképpen úrrá lett a bűn a halál által, úgy uralkodjék a kegyelem is az igazsággal az örök életre Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” Római levél 5, 20-21

Gyásztisztességtévő Gyülekezet! Gyászoló Kedves testvérek!

A koporsó mellet csak alázattal állhat meg az ember; mert a koporsó emlékeztet bennünket a mi mulandóságunkra, por voltunkra. Eszünkbe juttatja a zsoltáros bölcsességét: Bizony hiábavaló minden ember, akárhogyan áll is. T.P. Testvérünk koporsója mellett kétszeres alázattal, sőt azt kell mondanom: megalázottan állhatunk csak meg valamennyien, a Család, a Gyülekezet, és a Lelkipásztor. Megalázottan, mert sötét felhőként beborító betegségben és nagy félelmében nem tudta őt megtartani sem a hit, sem a szeretet. Halljátok Kedves Testvérek megalázottságotokban Jézus Krisztus evangéliumát, mely azt hirdeti né-künk: ahol nem képes megtartani a hit és a szeretet, ott megtart a kegyelem.

Nem tudta őt megtartani a hit. Gyülekezetünk hűséges tagja volt. Sőt az utolsó 3 esztendőben presbiter volt, előjáró, a szó nemes értelmében. Istentiszteleteinket hűségesen látogatta, a rábízott feladatokat hűséggel elvégezte. Ha nem járt volna templomba, most nyilván azt gondolhatnánk, lelke gyötrelmében, miért nem kereste a templom csendjében, a zsoltár éneklésben, imában és a hirdetett igében az Urat. De nem mondhatjuk, és ez a mi megaláztatásunk. Nem tudta őt megtartani a hit. Nem tudta megtartani a hirdetett Ige. Végzetes tette elkövetése előtt nem tudott rápillantani a presbiteri eskütételekor emlékbe kapott faragott táblára: Én és az én házam, az Úrnak szolgálunk. Nem jutott eszébe lelkipásztora előző heti látogatása, a vele

való beszélgetés; sem presbitertársának előző napi testvéri szeretete és vigasztalása. Nem tudta őt megtartani a hit - elmenekült félelmeivel a halálba.

De nem tudta őt megtartani a szeretete sem. Első renden a ti szeretetek, kedves Felesége, Leánya, Veje és unokája. Ne gondoljátok, hogy közülünk bárki is kételkedik abban, hogy szerettétek őt. Ne gondoljátok, hogy közülünk, bárki is vádolna benneteket. Jó lelkiismerettel kell bizonyságot tennem, hogy kedves otthonotokban jártamkor ő maga is a legnagyobb szeretettel szólott rólatok. Sőt, abban sem kételkedem, és ti se kételkedjetek, hogy ő is szeretett benneteket. Sőt, emlékezzetek meg értetek való hűséges fáradozásáról, egész élete nehéz munkájáról, csendes magatartásáról. És még sem tudta megtartani a szeretet – ez a ti megaláztatásotok.

S most erőtlen két kezünkkel, könnyes szemmel keressük Jézus Krisztus gyógyító kezét, hallgassuk gyógyító evangéliumát:Ahol nem képes megtartani a hit és a szeretet, ott megtart a kegyelem. A Szentlélek által így mondja ezt az apostol:”...ahol megnövekedett a bűn, ott még jobban kiáradt a kegyelem, hogy amiképpen Urrá lett a bűn a halál által, úgy uralkodjék a kegyelem is az igazsággal az örök életre Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” T. P. Testvérünk életében is, hacsak egyetlen végzetes órára is, megnövekedett a bűn, … és a bűn által úrrá lett a halál. Ezt nem mondhatjuk másként és nem hihetjük másként. Az élet Ura, ajándékozója Isten. Ő adta az életünket, csak ő veheti el....És amikor minden a halál győzelméről és diadaláról beszél, akkor felhangzik az örök, diadalmas evangélium: miképpen Urrá lett a bűn a halál által, úgy uralkodjék a kegyelem is az igazsággal az örök életre Jézus Krisztus, a mi Urunk által.

Gyászoló Kedves Testvérek! Nagyobb az Isten a mi szívünknél. Nagyobb a Jézus Krisztus kegyelme a mi emberi értelmünknél..Igaz a prófétai szó: Mert nem vet el örökre az Úr. Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret. Mert nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket. (Jer.sir.3,31-33). Ebben a nagy irgalmat hozó örök krisztusi kegyelemben találjunk vigasztalást mindannyian: család, gyülekezet és pásztor. Urunk könyörülj, rajtunk! Ámen. Ének: 345, 1-4. T. P. 72 éves presbiter felett. Pápa 1976. szeptember 13.

Utószó helyett. Kálvin János imádsága.

Mindenható Istenünk és Atyánk! Mivel sok harcot kell nekünk e földön megvívnunk, kérjük a te Szentlelkednek erejét, hogy bátran menjünk át tűzön és vízen; hogy magunkat alávetvén a te uralmadnak, támogatásodnak teljes bizonyosságával és félelem nélkül nézzünk szembe majdan halálunkkal.

Add meg nekünk azt is, hogy el tudjuk hordozni az emberek minden gyűlölködését és ellenségeskedését, miglen eljuttatsz bennün-ket a végső győzelemre; hogy végül bemehessünk az áldott nyugodalomba, melyet a te egyszülött Fiad az ő vérén szerzett meg nekünk. Ámen. (Kálvin: Keresztyén élet, Kolozsvár 2001. Koinonia kiadó)

Tartalom:

Életrajz. Igehirdető imádsága. 1. „Elnyeletett a halál diadalra!” 1. Korintus 15, 54/b és 57- Általános.

2. Ólé Sándor a templomépítő. (1884 -1976) Pécs. 1976. 12.07. Római levél 9, 16.

3. Terhet viseltél. Szalay István (1888 -1977) gondnok Jelenések kv. 2, 1. 2a. 3.

4. Világosság ragyog a halál árnyékának földjén. Kovács Zoltán osztályvezető Ézsaiás 9, 1a és 2.

5. Portré és aranykeret. Bujáky Miklós ny. mezőlaki lelkész Pápa 1976. 2. Timóteus 4,7 – 8.

6. Nem állítják többé félre tanítódat. Kelemen Jenő ny. pedagógus felett. Ézsaiás 30, 19 -20.

7. A lélek embere volt. A. Tóth Sándor, festőművész, rajztanár, presbiter, cserkész Lukács ev. 4,30 - Zakariás 11, 7.

8. Aki hold volt, a nap és a csillagok között. A. Tóth Sándorné Csákány Etelka 1. Korintus levél 15, 41-43.

9. Boldognak mondjuk a tűrni tudókat. Özv. Horváth Miklósné Rózsás Erzsébet 81. éves felett. Jakab apostol levele 5, 11.

10. Hívj segítségül engem a nyomorúság idején. Barcza Judit 25 éves nemzetközi diplomás tanár felett.(közúti baleset) Zsoltárok 50, 15.

11. Az Úr intézi peremet. Dr. Gáti Erzsébet 33. éves ügyvéd felett. Mikeás 7, 7- 9. A múlt, a jelen, a jövő. Özv. Rab Istvánné Jilek Irén felett Bp. Zsoltár 90 és 1 Kor 15,42-49.

12. Aki cserépedényben hordozta kincsét. Sándor Pál 97 éves vasdiplomás tanár felett. 2. Korintusi levél 4, 7. 13. Akinek nem volt drága az ő élete. Bognár Károly ny. pápai lelkész Ap. Csel 20, 24.

14. Íme van hely nálam. Ifj. Silingi Gyula 33.éves agrármérnök felett. 2. Mózes 33, 21-22.

15. Mind boldog az , aki féli az Urat. Silingi Lajos 84 éves presbiter Zsoltár: 128,1 – 6. 16. „Ezt mondja az Úr!”- Így szól az Úr! Vozáry Pálné Pongrácz Irén 60 éves főiskolai docens felett. Jeremiás 31, 16.

17. Házát kősziklára építette. Dr Szakál Sándor v. kollégiumi tanár emlékezete Máté ev. 7, 24-25.

18. Temetési beszéd. Böröczkyné Balogh Lenke 76 éves felett Zsoltárok kv. 103. 14 -18.

19. Isten erős vigasztalása. Szarka Aladárné Polmann Mária 69. éves. Pécs Ézsaiás 66, 13.

20. Ma ha az Ő szavát halljátok. Takó Károly 49 éves mozdonyvezető felett. Zsoltárok kv. 95, 7/b. 8/a.

21. Szeretetét rendeli mellém. N. N Pápa Zsoltárok kv. 42, 7-9.

22. A nagy szeretetről. 54 éves, öt gyermekes családanya felett 1975. János ev. 15,13.

23. „Most azért megmarad a hit, remény, és a szeretet, ezek között legnagyobb a szeretet.” özv. Szíj Gáborné 87. éves felett. 1 Korintus 13, 13.

24. „ Ige, Atyám..!” Dr. Pénzes Tibor kórházi szemészfőorvos, presbiter felett. 1. Korintus 15,10.Máté ev.11,28-30.

25. Egy Lídia nevű asszony. Takács Károlyné Bolla Lídia Ap. Csel. 16, 14. Ezt pedig jegyezzétek meg. Gottwald Imre 54 éves presbiter 1975. Máté ev. 24,43.

26. Bölcs szívvel élni! Év, hely és név nélkül, valószínű Pápa Zsoltárok 90, 11.12.

27. Aki elveszti az Ő életét. Major Sándorné Takács Ágnes felett. 1965. Adásztevel. MÁTÉ ev. 16, 25.

28. Im Memoriam Alexay Zoltán (1899-1990) „Szerette hazáját szívvel, szóval, tettel, Védte szabadságát híven becsülettel. Áldozott, szenvedett, - jutalmát nem kérte.

29.Kőrös Ilona, volt Nőnevelőintézeti tanárnő hamvai felett (82.év.) Pápa 1986. február 4. Jelenések kv. 2,10.

30.T. P. 72 éves (öngyilkos) presbiter felett. Pápa 1976. szeptember13. Római levél 5, 20-21.

31. Kálvin Imája.