História 2000-07 · filozófusok, több évszázada beszéltek arról, hogy létezik egy naprendszer, sőt több Naprendszer. Ateisták könyveket írtak arról: számításaik azt

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2000-07

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2000-07

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Ûrkutatás, közgondolkodás, történettudomány ..................................................................... 1

2. ........................................................................................................................................................ 5 1. Az ûrtevékenység kezdete ..................................................................................................... 5 2. Képek .................................................................................................................................... 6

3. ...................................................................................................................................................... 11 1. Stonhenge ............................................................................................................................ 11 2. Képek .................................................................................................................................. 11

4. ...................................................................................................................................................... 13 1. A világkép változásai .......................................................................................................... 13 2. Képek .................................................................................................................................. 14

5. ...................................................................................................................................................... 16 1. BURUCS Kornélia .............................................................................................................. 16

6. ...................................................................................................................................................... 20 1. Radar ................................................................................................................................... 20 2. Képek .................................................................................................................................. 20

7. ...................................................................................................................................................... 22 1. Rettegett szárnyasrakéták .................................................................................................... 22 2. Képek .................................................................................................................................. 22

8. ...................................................................................................................................................... 23 1. Kutatás és alkalmazás ......................................................................................................... 23 2. Képek .................................................................................................................................. 25

9. ...................................................................................................................................................... 29 1. A félelem ára ....................................................................................................................... 29 2. Képek .................................................................................................................................. 30

10. .................................................................................................................................................... 31 1. A kubai rakétaválság ........................................................................................................... 31 2. Képek .................................................................................................................................. 31

11. .................................................................................................................................................... 32 1. Ûrbalesetek .......................................................................................................................... 32 2. Képek .................................................................................................................................. 32

12. .................................................................................................................................................... 34 1. Magyar ûrtevékenység ........................................................................................................ 34 2. Képek .................................................................................................................................. 34

13. .................................................................................................................................................... 36 1. Farkas Bertalan, az elsõ magyar ûrhajós ............................................................................. 36 2. Képek .................................................................................................................................. 37

14. .................................................................................................................................................... 39 1. Mégiscsak csillagháború? ................................................................................................... 39 2. Képek .................................................................................................................................. 41

15. .................................................................................................................................................... 42 1. A végsõ válaszokat kutatva ................................................................................................ 42 2. Képek .................................................................................................................................. 44

16. .................................................................................................................................................... 46 1. Interkozmosz együttmûködés .............................................................................................. 46 2. Képek .................................................................................................................................. 46

17. .................................................................................................................................................... 47 1. A napszél ............................................................................................................................. 47 2. Képek .................................................................................................................................. 47

18. .................................................................................................................................................... 48 1. Ûrmozaik ............................................................................................................................. 48 2. Képek .................................................................................................................................. 49

19. .................................................................................................................................................... 51 1. Csillagok háborúja .............................................................................................................. 51 2. Képek .................................................................................................................................. 51

20. .................................................................................................................................................... 52

História 2000-07

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Misszionárius a hódoltságban ............................................................................................. 52 2. Képek .................................................................................................................................. 53

21. .................................................................................................................................................... 55 1. A mai ember õse ................................................................................................................. 55 2. Képek .................................................................................................................................. 57

22. .................................................................................................................................................... 63 1. A legkorábbi földmûves települések Európában ................................................................. 63 2. Képek .................................................................................................................................. 65

23. .................................................................................................................................................... 67 1. Éghajlat és történelem ......................................................................................................... 67

24. .................................................................................................................................................... 69 1. Európa közepe 1000 körül .................................................................................................. 69 2. Képek .................................................................................................................................. 69

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Ûrkutatás, közgondolkodás, történettudomány

ÖNKRITIKUS TÖRTÉNETTUDOMÁNY

GLATZ Ferenc

Űrkutatás, közgondolkodás, történettudomány

Kutatjuk ember és természet viszonyának történelmét, évtizedek óta. Mikor, hogyan gondolkodott az ember a

Földről, amelyen él, a Napról, amelyet minden nap lát, a világmindenségről. Beszélünk – történészek,

természetkutatók, filozófusok – a geocentrikus világkép több évezredes uralmáról. Több évezredes korszakról,

amikor az embernek „biztos ismeretei” csak a saját égitestjéről, a Földről voltak, így hát a Földet helyezte a

beláthatatlan és felfoghatatlan világmindenség középpontjába. Azután beszélünk a heliocentrikus világkép

kialakulásáról, amikor – a 16. századtól a tudósok: csillagászok, matematikusok, fizikusok – gondolatban

kiléptek a Föld vonzásköréből.

A közfelfogásban – földművesek, iparosok, sőt értelmiségiek gondolkodásában is – azonban az „Ég”, a

fölöttünk látható végtelen „mindenség”, a „túlvilág” színhelye volt: benépesítve a földi léten túli

„intézményekkel”, mennyországgal, felhők mögül bennünket őrző-óvó angyalkákkal vagy elhalt barátainkkal,

ellenségeinkkel, feltámadásra váró, palástba öltözött lelkekkel. Sőt, az őket udvarispánként felügyelő és

isteneinket szolgáló személyekkel. A köznapi vallásos gondolkodás betelepítette az „Űr”-t: a földi

siralomvölgyben megélhető életkor utáni lét színhelye lett. (A korábbi századokban a Föld mélyét tekintette a

képzelet a földi lét utáni élet színterének: Hades birodalmát a Stix határfolyó választotta el az élők világától, de

a földi birodalomszervezet mintájára, túlvilági hierarchiával.)

Azután jött 1961, az első ember űrutazása és szerencsés visszaérkezése a Földre.

1961 határév az emberről, természetről való gondolkodásunk sok tízezer éves történelmében. Történetkutatók,

filozófusok, több évszázada beszéltek arról, hogy létezik egy naprendszer, sőt több Naprendszer. Ateisták

könyveket írtak arról: számításaik azt bizonyítják, hogy a földi életet lezáró halál után nincs folytatás. Az űr nem

lehet a lakhelye a vásárokon árult, szent képeken megjelenített angyalkáknak, a hívők könyörgéseit meghallgató

és „teljesítő” szenteknek. S hogy teljesen felesleges erőlködés, amikor úgy akarnak közrendet, erkölcsöt

meghonosítani földi életünk színterein, hogy azt mondjuk: a jó cselekedetek jutalmát, illetve a rossz

cselekedetek büntetését majd a túlvilágon nyerjük el. Pedig a valóságban a „mennyország”, a „Paradicsom”, a

„Pokol” – a túlvilági jutalom és bűnhődés – évezredek óta fegyelmező erő volt. Az istenhit, ember és

világmindenség viszonya konkrét formában, megszemélyesített alakokkal jelent meg a köznapi

gondolkodásban, s ezek színtere mindig a világűr volt.

S most, 1961-ben sokakban hirtelen megrendült ez a konkrét túlvilágképzet. Az első űrutazás, majd a következő

két évtized űrexpedíciói, az ezek nyomán keletkezett filmek, regények, a hirtelen megszaporodó mennyország-

viccek felmorzsolták a túlvilágról dédelgetett és gyermekkorunkban olyannyira valóságnak gondolt

képzeteinket.

Csak az érti majd e változás súlyát, aki nem élte át. Mert az átélők veszik észre legritkábban, hogy

emberiségtörténelmi méretekben forradalmi változások mennek végbe a szemük láttára. De ennek a változásnak

az embert megrázó voltát csak az érzékeli, aki átélte. Disszertációk, filmek témája lehet majd egyszer a

közgondolkodásban lezajló csendes forradalom, amely a mai idősebb generációk fejében négy évtizede

megindult. Egy évezredek óta berendezett világ néptelenedett el, tűntek el kellékei. A közgondolkodásból lassan

kikopnak a túlvilághoz kapcsolódó történetek, amelyeket esti mesékben hagyományoztak ránk ükapáink,

szüleink. Meséltek a ránk fentről letekintő elhalt szülőkről, testvérekről, a bennünket odafent váró elhunyt

barátról, szerelmeinkről. Most a világot mindenki szobájába behozó tévé, az újságok fotókat közöltek a Holdról

lehozott kőzetekről, a zord égitestekről. A valóságot mutatták. Nem iskolai tananyag, nem tudományos előadás

keretében hallottunk minderről, hanem láthattuk is azt! Nem lehetett kitérni az önértékelés és az addigi

világlátásunk átértékelése elől. Mégsem voltunk tudatában e meginduló csendes gondolkodásforradalomnak! (A

történettudomány amúgy is belénk sulykolta, hogy a „forradalom” mindig véres ütközeteket, de legalább hangos

politikai vitákat jelent.)

Az űr feltárulkozása, folyamatos megismerése az emberiség eddigi történelmének legnagyobb

gondolkodásforradalmát indította el, a világmindenség és az ember viszonyának elkerülhetetlen újraértékelését.

Mondogatjuk, ösztönözzük tanítványainkat, történészkollégáinkat: elevenítsék fel – legalább a középiskolai

tankönyveket elővéve – a fizika, a kémia, a biológia alaptételeit. Hogy megérthessék mi vezetett századunk e


gondolkodási forradalmához! Hogy megértsék a 20. század eszközvilágát: a kifejlesztett új anyagokat, az új

technikát. Hogy megértsük azokat a társadalom mélyén munkáló erőket, amelyek az emberi közösséget, a köz-

és politikai gondolkodást végső soron meghatározzák. (És amely emberi társadalom történelméből oly

egyoldalúan inkább csak a kis léptékű politikai csetepatékat dolgozzuk fel elolvashatatlan mennyiségű könyv- és

folyóirat-termeléssel.)

Mit tudunk továbbá arról, milyen hatással van a világmindenség fokozatos megismerése a világszemléletek

hivatásos formálóinak gondolkodására? A keresztény-keresztyén, a zsidó, a muzulmán, a buddhista és más

vallásokra? Hogyan befolyásolta mindez – csak az utóbbi negyven esztendő egyháztörténelmét tekintve is – a

katolikus egyház gyors reformtörekvéseit, mindenekelőtt a Vatikánban, s mindenekelőtt néhány zseniális pápa:

XXIII. János, VI. Pál, majd napjainkban II. János Pál politikai és dogmatikai nyitásait? S miért rettent, s retten

meg gyakran az egyházi alsóbb szint a reformgondolkodástól? Félve talán a hívők elvesztésétől? Hogyan

bontakozik ki ugyanakkor egy megtisztult vallásos gondolkodás a filozófia szintjén például T. de Chardin

írásaiban, amely vallásosság most már az emberi létről, istenről, örökkévalóságról mindenkit meggondolásra

késztető kérdőjeleket sorol elénk. S e megújult vallásosság vitapartnereit a jelenlegi tudás valódi határainak

elismertetésére készteti. De ugyanakkor e határok további feszegetésére is!

Vajon befolyásolja-e a természettudományos forradalom és az űr feltárulkozása a megerősödő muszlim vallásos

irányzatokat? Hozzájárul, hogy azok modernizációellenes társadalompolitikai töltetet nyerjenek? Mennyire –

kevésbé? – befolyásolják-e az új felfedezések az inkább elvonatkoztatott világképben gondolkodó – és a világűrt

nem benépesítő – távol-keleti vallások híveit?

Kortörténelmünk ezen valóban nagy fordulójáról keveset tudunk. Történeti érdeklődésünk másfél évszázada

politikafüggő, amióta a politizálás (főként amit pártpolitikán értünk) a nyilvánosság előtt zajlik. A

politikatörténetből kiábrándult történészkollégák azután inkább az elit- vagy tömegkultúra historikumát, a

statisztikai eszközökkel is leírható társadalmi történéseket kutatják. De a technika, a közgondolkodás

robbanásszerű forradalma még jobbára csak sci-fi-filmek, regények irodalmi formáiban jelenik meg.

Tudományos elemzése jórészt még hátra van.

Pedig figyelnünk kellene, nekünk történészeknek. Nem is csak a közgondolkodás változására, hanem a sokat

kutatott politikatörténetre! Milyen hatást gyakorol például az űrkutatás a világpolitikára?

Keressük az utóbbi fél század világpolitikájának mozgatórugóit. Könyvek tömegét, életművek ezreit áldozzuk a

hatalmi csoportosulások harcainak leírására. Az utóbbi évtizedben már ezeket meghaladó remek elemzések

születtek a világgazdasági tényezők meghatározó szerepéről (mindenekelőtt a magyar Berend T. Iván

elemzései). A História évtizede boncolgatja a két világrendszer 1945–90 közötti erőviszonyait, különösen nagy

teret adva a Kádár-korszak tárgyalásának, a kádári nemzetközi mozgástér megismerésének.

Most, ember és természet viszonyát kutatva botlunk az újabb meghatározó tényezőbe: az űrkutatásba. Amely

űrkutatást eddig csak háttértényezőként említettünk: mint a fegyverkezési verseny részelemét, a hatalmi

ütközések eszköztárának kitermelőjét vagy vonzatát. Amolyan technikatörténeti elemnek tekintettük – s

taglalásait, értékelését elsősorban a fizikusok, a csillagászok feladatkörébe utaltuk. Amely függetlenül él a napi

politika rövid távú változásai mellett.

Most „új szintézis” megvalósítására törekszünk. Természet- és társadalomkutatás új szintézisére. Legalább a

történetszemléletben, legalább Magyarországon. És úgy látszik, nemcsak szép elvek hajszolását végezzük,

hanem konkrét eredményekre is juthatunk.

Idézzük csak fel az utóbbi háromnegyed évszázad történelmét, s kíséreljük meg beilleszteni az eddig megismert

meghatározó tényezők közé az űrkutatást!

Az 1929–31. évi világgazdasági válság után, a szociális és nemzeti konfliktusok feloldásának jelszavával

világszerte megindul egy felülről irányított szociális forradalom, amely Németországban az új világrend

jelszavával világuralmi eszköztárat, nem utolsósorban fegyvertárat keres. Így jut el a világpusztító atomfegyver

tervéhez és az interkontinentális célba juttató eszköz, a rakéta kísérletezéséhez. Az emberiség két tudományos

álma: a Föld elhagyása és az anyag szétbontása gyakorlati „alkalmazásának” tervéhez. És a rakétát meg is építi.

A politikai-ideológiai magreakció beindult.

1945 után az USA döntő technikai fölénybe került az atomfegyver, valamint az interkontinentális repülők

birtokában, igaz most már nem a náci Németország, hanem az új világhatalom, a Szovjetunió felett. Politikai-

katonai világverseny kezdődik. Az USA befolyása nem várt módon megnő: a dollárövezet és ennek részeként az


amerikai katonai övezet átfogja a volt angol gyarmatokat és Nyugat-Európát. A másik oldalon, a Szovjetunió

pedig kiterjeszti befolyását Kelet-Közép-Európára, és politikai szövetségeseket teremt Ázsiában (Kína, Észak-

Korea). Kibontakozik a „hidegháború”. A Szovjetunió lezárja a megszállt övezet határait (1948), nagy nukleáris

és célba juttató (rakéta-, repülőgép-) eszközfejlesztésbe kezd. Ehhez mindenekelőtt a fizikai, majd a kémiai

tudományos bázis fejlesztése szükséges. Szétveri ezért a hagyományosan humánkutatás-központú kelet-európai

tudományszervezetet, s helyette korszerű természettudományos (fizikai, majd kémiai) bázist épít ki. Indokolható

és jogos e modernizáció, ám túlhajtva a stratégiai-politikai célok érdekében. Ugyanakkor visszaszorítják és

propagandaeszközként kívánják csak használni a társadalomtudományokat. Az USA-ban hasonló

természettudományos bázisfejlesztés történik.

1957-ig tart az amerikai tudományos-technikai, katonai fölény. Ekkor a Szovjetunió fellövi az első szputnyikot,

majd 1961-ben eljuttatja az első embert a világűrbe. A szovjetek valósítják meg a németek célját: a világ

bármelyik pontját elérhetik a közben kifejlesztett atom- és hidrogénbombáikkal. Ugyanakkor csodálatos

tudománytörténeti teljesítmény is születik: a fegyverek árnyékában kibontakozik az új tudományos-technikai és

az azt követő, fentebb jelzett közgondolkodás-forradalom.

Az USA-ban kitör a „szputnyik-pánik”: Amerika – először a történelemben – sebezhetővé lesz. Eddig még

feltáratlan, hatalmas összegeket fordítanak a matematikai, fizikai, kémiai oktatásra és kutatásokra. Nemzeti

laboratóriumokat hoznak létre, és óriási állami megrendeléseket adnak a fegyverkonszerneknek, hogy behozzák

a rakéta- és űrfegyverkezésben őket megelőző szovjeteket.

Az űrkutatás, a fizika, a matematika tudománya – a céloktól függetlenül – látványos fejlődésnek indul mindkét

nagyhatalmi államban. A szovjet – kihasználva pillanatnyi technikai-tudományos fölényét a rakéta- és

űrkutatásban – expanzív napi politikába kezd. (Ahogy az USA tette korábban, 1940, illetve 1945 után.)

Segélyprogramokat indít Afrikában, Ázsiában, Kubában, a Közel-Keleten, Indiában, az egykori európai

gyarmatbirodalmak helyén szerveződő önálló államokban. Imperializmusellenes, Nyugat-ellenes

szövetségeseket keres és talál. És az ideológiai, politikai „segítség” mellett természetesen megjelennek a szovjet

hadászati eszközök – megrendeléshez juttatva a szovjet hadiipart, egyben a nagy természettudományos szovjet

kutatóbázist. A világszervezetekben is egyre hangosabban képviseli érdekeit. Majd megjelennek az

emancipálódó kínai, indiai, ezután arab „atom”- és rakétahatalmak. A magát erősnek érző szovjet belpolitikailag

megnyugszik: Hruscsov lazít némileg a proletárdiktatúra abroncsain (1956–1964).

1969-re azonban a szovjet űrkutatási előnyt ledolgozza Amerika: embert küld a Holdra. Ezt tévé közvetíti a

világnak. Kifejleszti ugyanakkor a rakétaelhárító rendszereket, sőt az egész golyóbist figyelni képes

rendszereket állított üzembe. (Párhuzamosan felgyorsul az elektronika, a távközlés forradalma, ezzel az

emberiség érintkezéskultúrájának gyökeres változása indul meg.) A világűrkutatásban és a rakétafejlesztésekben

beállt egyensúlyi helyzet a tárgyalásos politikához vezet. A látszólagos erőegyensúly 1969–1985 között áll fenn.

Mindkét oldalon megnyugodni látszanak: ami azonnal az űrkutatási, természettudományos költségvetések

csökkenésével jár. (Egyelőre pontos adatsoraink nincsenek. Ezek lennének pedig az igazi történettudományos

témák, nem pedig a diplomáciatörténeti mikrotanulmányok!) A nyugati világban megindulnak most már az

emberre irányuló kutatási programok: felgyorsul a molekuláris biológiakutatás, s megújulnak az 1930-as

években kezdődött genetikai kutatások, amely a fasiszta ideológia alkalmazása miatt évtizedekig

„szalonképtelen” tudománynak számított. Ekkor kezdenek figyelni a természet megóvására is: elsősorban a

biológiai diverzitás megőrzésére. Ökológiai világprogramok indulnak. A kémiai kutatások újabb eredményei a

gyógyszergyártásban és ezzel az egészségmegőrzésben hasznosulnak, ugyanígy az építkezésben,

eszközgyártásban a mesterséges anyagok tömeges alkalmazása révén. És az 1970-es évektől a chipek újabb és

újabb generációja, a korszerű számítógép, és a még korszerűbb távközlés terjed, ami a tömegkommunikáció, az

ismeretszerzés és -közlés, az emberi érintkezés radikális átalakulásához vezet.

Társadalmi konfliktusfeloldási kísérletek, világpolitikai és világgazdasági érdektörekvések,tudományos-

fejlesztési politika,világszemlélet-alakuláskölcsönhatásai mozgatják 1930–1985 között az emberiség eddigi

legnagyobb társadalmi-technikai forradalmát...

Eddig a történelem. Eddig vannak értékítéleteink, több-kevesebb biztonsággal hipotéziseink. Ma már

elfogadjuk: az emberiség történelmét soktényezős folyamatnak kell tekinteni. Amelyben a hatalmi politikai erők,

a gazdasági érdekek,az emberi indulatok, hagyományok mellett mind több figyelmet kell fordítani a technikai-

tudományos tényezőre. Amely tudományos tényezőknek nemcsak az elmúlt időkben, de jelenünkben is növekvő

jelentősége van, és mind kegyetlenebbül hangzó kérdések felállítására ösztönöznek. E tényező megismerése

még inkább arra ösztönöz, hogy az ideologikus történet- és társadalomértelmezést még határozottabban

szorítsuk félre.


Figyeljünk az újabb kérdésekre.

A ma kérdései – éppen ezen kiindulópontból közelítve korunkhoz – számolhatatlanok.

1983-ban megindult a „csillagháború” a Szovjetunió (a Reagan-adminisztráció korai retorikájában a „gonosz”)

megsemmisítésére. Sikerült, ezt tudjuk. A hidegháborút végül is már nem lőfegyverekkel vívták, hanem

számítógépekkel. Döntött az informatika. De nem tudjuk, volt-e amerikai terv arra: hogyan fog kinézni a világ,

ha a két pólust felváltja az egypólusú rendszer? Az USA képes-e egyedül egyensúlytartásra – vagy a

megszerzett világuralom gyakorlására? A nagyon is szükséges konfliktusmegelőzésre és feloldásra? Nem

tudjuk, feltették-e a kérdést maguknak: tényleg a csillagháború fenyegetésére volt szükség a szovjet rendszer

embertelenségének a felszámolásához? Értik-e a világot? Gondoltak-e arra, hogy az államszervezet szétesése

után mi lesz a megmaradó katonai bázissal? Amikor tönkremegy a politikai-adminisztrációs szervezet is,

amelyik leszerelhetné az atom- és rakétasilókat, megfelelően kezelné az atomtemetőket? Adminisztráció,

amelyik átalakíthatná az eddig főként a fegyverkezést szolgáló megmaradt katonai-tudományos bázisokat.

Amely bázisok most (1992 után) felügyelet nélkül maradva egy földrész talaját, vizét, levegőjét és emberi

társadalmát szennyezik. Mert azért a Szovjetunió sem csak atomrakéták, tengeralattjárók hazája volt – ahogy a

technokrata fegyverkezési lobbi gondolhatta –, hanem emberek hazája is. Lehet, hogy az amerikai „csípőből

tüzelés” hagyománya helyett jobb lett volna a tárgyalásra és leszerelésre törekvés európai politikáját követni?

Különösen 1985, a peresztrojka megindulása után? Egyesek a fegyverlobbi embertelen – vagy inkább

társadalomismeret nélkül végbemenő – önmozgásáról beszélnek az USA-ban 1983 után. Mások viszont arról,

hogy a szovjet politikai elitnek nem lett volna, nem volt ereje a saját katonai gépezetét, saját katonai lobbiját

visszaszorítani. Ezért az „egészet” kellett összetörni. Egy másik érv a „csillagháború” ellen: a szovjet politikai

rendszer az 1980-as évek közepére már belülről is összeomlott, hiszen a társadalom nem tudta előteremteni a

fegyverkezési verseny költségeit; ráadásul az informatika, a glóbusz szintű televíziózás és globális számítógép-

hálózat is bomlasztotta már a szovjet politikai rendszert. Az emberek nem akarták már tovább elviselni a

hatalmas lemaradást, a megszorításokat a mindennapi élet terén. És egyre nehezebben tűrték már az emberi

szabadság korlátozását is.

És sorjáznak a kérdések: vajon figyeljük, mi történik a szovjet összeomlása után a Közel-Keleten vagy

Kínában? Ahol – az első elemzések szerint – ugyanaz játszódik le, ami a Szovjetunióban 1949 után: nagy

beruházások a termelőerők stratégiai ágazataiban (és ezzel a természettudományokban, a műszaki

tudományokban). Óriási állami költségvetési erőfeszítések, miközben elhanyagolják az emberi életminőséggel

való foglalkozást...

Akárhogy is válaszolunk majd a feltárt adatok ismeretében e kérdésekre, egy biztos: a történettudomány csak

akkor tud megalapozott válaszokat adni, ha kimozdul több évszázados, hagyományos témái köréből, és

érdemben megismeri a technika a természet világát. Csak akkor, ha újraértelmezi idő és tér fogalmát, és jobban

figyel az európai–amerikai államrendszerek kétezer éves történetén, előtörténetén kívül eső korszakokra és más

kultúrákra. Ha a történészképzésben teret enged a természettudományos ismereteknek és gondolkodásmódnak,

és a fizika, a kémia, a biológia – valamint alkalmazási területeik: a műszaki, az agrár- és orvostudomány –

eredményeinek. Újragondolja nemcsak kutatási tematikáit, képzési rendszereit, de forrástani felkészültségét is.

Talán akkor majd remélhetjük, hogy fizikusaink, műszaki szakembereink is másként gondolkoznak, amikor

Naprendszerről, világűrkutatásról beszélnek. Akkor talán majd többet gondolnak arra is, ki lesz az a lény

(ember, netán robot?), aki az emberi léptéket meghaladó, sok fényévnyi távolságba indított űrutazásokat

megteszi. S milyen lesz az az ember, aki e rendkívül bonyolult géprendszereket képes működtetni? Milyen lesz

lelkisége, műveltsége, életcélrendszere? Mert sem az űrkutatást, sem a gépcsodákat nem önmagukért fejlesztjük,

hanem a még tökéletesebb, még emberibb emberért. Legalábbis mi így gondoljuk, az új évezred küszöbén.


1. Az ûrtevékenység kezdete

JELENIDŐBEN

FERENCZ Csaba

Az űrtevékenység kezdete

Az ókortól 1957-ig

Az űrkutatás – ma már űrtevékenység – kezdetei két szálon futnak és mindkét szálon mélyen visszanyúlnak a

történelembe. Az egyik szál a minket körülvevő kozmosz, az égbolt vizsgálata, valamint az információ távolba

való átvitele és feldolgozása, míg a másik szál a rakéták története.

I. Előzmények

Csillagászat és információátvitel

Az ember lényegi része és fennmaradásának kulcsa is új ismeretek megszerzése, a környezet, a világ minél jobb

megismerése, s annak alapján a várható események, jelenségek előrejelzése, és e megszerzett tudás továbbadása

az utódoknak. Stonehenge vagy a görög, vízórával hajtott, mechanikus, analóg számítógép, vagy Arisztarkhosz

heliocentrikus világképleírása Kr. e. 280 körülről (Kopernikusz 1543-ban ezt csak pontosítva felújítja) e

kezdeteknek mérföldkövei. Ez a vonal, természetéből adódóan, összefonódik a csillagászat történetével.

Az előzőtől elváló és valóban áttörést jelentő kezdőpont Galvani (1737– 1798) alkimista típusú kísérletei és egy

évszázados kutatás után Maxwell (1831–1879) munkásságával nyílik meg az út a korszerű elektronika,

rádiótechnika, számítástechnika, egész mai életformánk megszületése előtt. Ennek részeként a második

világháború alatt az USA, az Egyesült Királyság, a Német Birodalom és Magyarország egymástól függetlenül

kifejlesztette a radart, s a háború után az USA (Dicke és Beringer csoportja) és Magyarország (Bay Zoltán

csoportja, benne Simonyi Károllyal, 1946. II. 6-án) sikeresen megradarozta a Holdat. Ez az űrkutatás egyik

kezdő dátuma, hiszen energiát juttattunk ki a Földről, az oda- és visszaért, és ezt észlelni tudtuk.

Szállítóeszköz: rakéták

A másik ágon, a rakéták készítése történetében, mellőzve bizonytalan vélekedéseket, azt tudjuk, hogy Kína és a

Mongol Birodalom hadieszközként használt rakétákat, míg Európában az egyszerű rakéták a tűzijátékokat tették

lehetővé. E találmánynak nincs keletkezési dátuma. A 19. században már megjelenik Európában a

rakétatüzérség, melyet először a napóleoni háborúkban az angolok használtak. Az 1848–49-es szabadságharcban

az osztrák hadsereg kiterjedten alkalmazta, de a magyar honvédség sem nélkülözte. Ezek a második

világháborús „katyusák” és a mai sorozatvetők ősei.

A 19. században merül fel az űrrepülés ötlete, amit Verne még ágyúból kilövéssel képzel el, Ciolkovszkij pedig

már rakétával. Az első korszerű rakéta- és sugárhajtómű-tervek a 20. század első éveiben születnek meg, s az

első mai értelemben vett rakétakísérleteket is ekkor végzik (Pelterie, francia, 1905; Goddard, USA, 1910).

A második világháborúban a rakéták már a fegyverzet elválaszthatatlan részei. A háború után, 1950-ben

Kármán Tódor sikeresen megoldja a lépcsős rakéták építését, s a Szovjetunió interkontinentális rakéták

fejlesztésébe kezd. Ezzel elértünk a mai űrkutatás, űrtevékenység megszületéséhez.

II. Űrtevékenység

Az űrtevékenységgel kapcsolatban sokan szkeptikusan nyilatkoztak. A. W. Bickerton 1926-ban „tudományosan

bizonyította”, hogy az a „bolondos ötlet, hogy a Holdra lőjünk”, képtelenség. R. Woolley angol királyi

csillagász még 1956-ban is az űrutazást „merő humbug”-nak tartotta. Effajta „tudományos szakvélemények”

hallatán így nem meglepő, hogy a nagyrakéták fejlesztési programját az amerikai kongresszus 1945 nyarán

leállította, merthogy 200 tonnás rakéta építése merő fantazmagória. (Két évtized múlva az Apollo holdűrhajó

hordozórakétája, a Saturn–V tömege 2800 tonna, magassága 110 m.)

Eközben az oroszok nekiláttak és megépítették ezt a „fantazmagóriát”, és a nemcsak kis műholdat, hanem nagy

atombombát is hordozni képes interkontinentális rakétájuk történelmet formált. Ez vezetett a hidegháború új

szakaszához, mely három évtizeden át befolyásolta az emberiség és hazánk történelmét.


Mindez mégsem járt a világűrről kialakult szemlélet megváltozásával. A közvélemény, beleértve a választott

döntéshozókat is, inkább osztja F. Baade (1961) érvelését: „Feladatunk nem az, hogy más bolygókat hódítsunk

meg, hanem az, hogy a saját bolygónkon teremtsünk rendet. Igaz, hogy ez a legnagyobb feladat, amely valaha is

két vagy három emberi generáció osztályrésze lett. Ha ezt megoldottuk – de csak ebben az esetben – lesz meg

többé-kevésbé a szükséges erkölcsi bizonyítványunk, hogy valamilyen Földön kívüli égitesthez és esetleg

Holdunkhoz közeledjünk.” Nagy szerencséje civilizációnknak, hogy ez a nézet, bár sok gondot és késlekedést

okozott és okoz ma is, nem vált egyeduralkodóvá. Saját bolygónk gondjait ugyanis az űrtevékenység nélkül nem

tudjuk megoldani. Ez az űrtevékenység segít ma a haszonnövények termésmeghatározásában, a navigációban és

mentésben, a globális katonai biztonsági és felderítő rendszerek, a meteorológiai szolgálatok működésében.

Nem is szólva a globális hírközlési szolgáltatásokról.

Tudományos és hadi érdek

Az 1950-es évek közepére világossá vált, hogy a Föld jobb megértése érdekében átfogó ismereteket kell

szerezni róla. E tudományos igény megfelelt a hidegháború sajátos hatalmi propagandaelvárásainak is, így a

nagyhatalmak felkarolták. A Nemzetközi Geofizikai Év (1957) meghirdetésével az oroszok – nagyrakétájuk

birtokában – 1957. október 4-én felbocsátották a Szputnyik–1-et, az emberiség első műholdját. A Szputnyik–1

egy akkumulátorral és rádióadóval felszerelt, fél méter átmérőjű, kb. 84 kg tömegű fémgömb volt csupán,

amelyik nem mért semmit. De demonstrálta a „katonai képesség”-et. A Szputnyik–2 (1957) ennél alig volt több:

egy űrhajós kutyaól, amelyben a szerencsétlen Lajka kutya élt egy kicsit, majd megette az utolsó adag élelmét,

benne az idegméreggel. Amerikát megrázta, hogy lekörözték, s rádöbbentek arra is, hogy a szovjet atombombák

elérhetik az USA területét.

Űrverseny

A szputnyik-sokk hatása döntően befolyásolta legújabb kori történelmünket. Az USA biztonsági, technológiai,

gazdasági és tudásbeli pozíciói rendültek meg, vele együtt meggyengült az USA helyzete a nemzetközi

érdekérvényesítésben, sérülékennyé váltak a működéséhez szükséges vitális források és útvonalak (olaj az arab

országokból stb.). Ráadásul meglepetésszerű támadásnak is ki volt téve, mivel ekkor még nem tudták észlelni

egy rakéta indulását.

A szputnyik-sokk után az USA minden eszközét bevetve megkezdte a fejlesztést az űrtevékenység sokféle

módon alábecsült területein, miközben a Szovjetunió minden erővel az elért világelső hatalmi pozíció

megerősítésén dolgozott. E nagy verseny eredményeként megszülettek az űrtevékenység azon eredményei,

amelyek kulcsfontosságúak civilizációnk működtetésében.

Az USA 1958. február 1-jén sikeresen pályára állította az első amerikai műholdat, az Explorer–1-et, mely az

első kutatóműszerekkel felszerelt műhold volt, s mérései gyökeresen megváltoztatták a Földről alkotott

képünket, kimérték a sugárzási övezeteket (van Allen- övek), amelyekről addig mit sem tudtunk, bár létük a

földi életfeltételekhez tartozik. Rádöbbentünk: nemcsak hogy korlátozott a tudásunk, de a Földről, a

Naprendszerről, a kozmoszról alkotott képünk részben nagyon hiányos, részben teljesen hibás. Azóta is tart a

korrekció.

2. Képek






1. Stonhenge

PÁRIZS Ágnes

Stonehenge („Függő kövek”)

A bronzkori Anglia monumentális kőemléke Salisbury közelében. A középkorban „Óriások táncá”-nak nevezett

építményt Kr. e. 3100 évvel kezdték építeni. Az építők a bronzkori Anglia területén virágzó Wessex kultúra

képviselői voltak.

Először egy 97,5 méter átmérőjű, kör alakú, árokkal körülvett földsáncot emeltek, belső kerületén az Aubrey-

gödrök néven ismert 56 lyukkal. A Kr. e. III. évezred végén a kör bejáratától 500 méter hosszú utat építettek,

mely a „Sarokkő”-höz (Heel Stone) vezetett. Ekkor helyeztek el a sáncon belül 2 koncentrikus félkörben 80

kékes színű követ. (Ezek a kövek innen mintegy 320 km-re, Délnyugat-Walesből, a Prescelly hegységből

származnak.) Az építés következő szakaszában, a Kr. e. II. évezred kezdetén, a korábbi köveket 30 homokkő

megalittal helyettesítették. Ezek némelyike 20-25 tonna. A ma is látható központi kör kövei is ezekből a

megalitokból állnak. A keresztköveket függőleges kövekre helyezték rá, eresztékekkel csatlakoztatva.

Az ásatások a 17. században kezdődtek, Inigo Jones építész vezetésével, aki még arra gondolt, hogy a látható

építmény egy 1. századi római templom maradványa. Inigo kortársa, John Aubrey ugyanakkor kelta druida

templomnak tartotta. A Stonehenge környékén végzett ásatások során azonban hamarosan számos bronzkori

leletet találtak, ami azt bizonyította, hogy a terület már ötezer évvel ezelőtt sűrűn lakott volt.

Arra a kérdésre azonban, hogy milyen céllal építették Stonehenge-t egészében, a mai napig nincs a tudósoknak

pontos válaszuk. Sokáig hittek a kövek gyógyító erejében. A feltételezések szerint a zodiákus 12 istenének

épített kozmikus szentély lehetett, vagy ősi obszervatórium, de az sem kizárt, hogy az égitestek mozgásának

ábrázolásán alapuló naptárnak készült. (Ez utóbbi két feltételezést erősíti az a tény is, hogy az építmény tájolása

következtében a nyári napforduló idején a nap a bejárat tengelyében kel fel.) Fred Hoyle vizsgálatai szerint a

legősibb, ún. Stonehenge I. (Aubrey-gödrök, álláskövek, sarokkő stb.) bizonyosan csillagászati célt szolgáltak.

2. Képek



1. A világkép változásai

SOÓS István

A világkép változásai

A heliocentrikus világkép megsejtése

Arisztarkhosz (Kr. e. kb. 320–250), Eukleidész és a lampszakoszi Sztratón tanítványa, „A Nap és a Hold

méréséről és távolságáról” szóló értekezésében megkísérelte a Nap, a Hold és a Föld átmérőjét meghatározni.

Téves adatok alapján azonban hibás eredményre jutott: szerinte a Nap átmérője 19-szer nagyobb, mint a Holdé

és 6,75-szöröse a Föld átmérőjének. A Nap tehát 311-szer nagyobb, mint a Föld (a helyes szorzószámok 400,

109 és 1 300 000). Arisztarkhosz szerint: „Az asztronómusok általában azt a gömböt nevezik

világmindenségnek, amelynek a középpontja egybeesik a Föld középpontjával, sugara pedig a Nap és a Föld

közötti távolsággal egyenlő”.

De a szamoszi Arisztarkhosz könyve bizonyos új hipotéziseket is tartalmaz. Szerinte a világmindenség a fent

leírtaknak sokszorosa, a csillagok és a Nap mozdulatlanok, viszont a Föld a Nap körül kering. E szerint tehát

nem a Föld, hanem a Nap a világmindenség középpontja, s a Föld naponta megfordul saját tengelye körül és

évente megkerüli a Napot. Arisztarkhosz úgy vélte, hogy az összes égitest a Nap, míg a Hold a Föld körül

kering. Az állócsillagok megfigyelt mozgása csak illúzió; ez pedig abból adódik, hogy a Föld naponta

megfordul a tengelye körül. Márpedig ha a Föld a Nap körül kering, miért láthatók a csillagok állandó

konstellációban? Hiszen mindig más oldalról kellene látni őket. Erre a jelenségre Arisztarkhosz szerint

következő a magyarázat: az állócsillagok olyan óriási távolságban vannak a Földtől, hogy ahhoz képest a Föld

Nap körüli keringésének pályája pontnak tartható. Arisztarkhosznak ezt az elméletét, amely sok vonatkozásban

megsejtése a ma már ismert valós összefüggésnek, az ókori tudósok, így a csillagászok is, egyöntetűen

elutasították. Sőt, egyesek istentelenséggel is megvádolták. Az egyik közülük a nikeai Hipparkhosz (Kr. e. kb.

190–125) azon tudós elődei teóriájához kapcsolódott, akik szerint a bolygók nem a Föld körül keringenek,

hanem az epiciklusnak nevezett, jóval kisebb körpályákon, olyan pontok körül, melyek egy nagy kör kerületén

helyezkednek el, és ennek a nagy körnek a középpontjában található a Föld.

A geocentrikus felfogás

Ptolemaiosz Klaudiosz (kb. 81– 161/170) elsősorban a matematika és a csillagászat terén kifejtett

tevékenységével szerzett hírnevet. Fő munkájának központi témája a róla elnevezett geocentrikus, ún.

„ptolemaioszi világkép” leírása. Szerinte a világmindenség középpontjában a Föld áll, s e körül keringenek az

egyes égitestek, bolygók, így a Nap és a Hold is. Ptolemaiosz elképzelése alapján a Föld álló (stacionárius)

gömb. E rögzített középpont körül kering egy nagy bolygó, a mobile primum, és minden egyes napon körbe

forognak a különböző égitestek. A csillagok a nagy golyó vagy gömb belső felületében szilárdan „ülnek”. A

Nap évszakonkénti változó állására és a holdfázisokra olyan magyarázattal szolgált, hogy ezek a bolygók

excentrikusan a Föld körül forognak. Az egyes égitestek pályáját kör alakúnak fogta fel.

Ptolemaiosz elmélete arab közvetítéssel jutott el Nyugat-Európába és Kopernikusz heliocentrikus világképének

megszületéséig osztatlan és megkérdőjelezhetetlen tekintélynek örvendett.

A heliocentrikus felfogás győzelme

Nikolaus Kopernikus (1463–1543) lengyel származású csillagász, orvos és jogtudós, a heliocentrikus világkép

megteremtője/felújítója. Hosszas vizsgálódást követően 1510-ben tette fel a kérdést: miért ne inkább a

világmindenségben statikusként felfogott Földnek kellene mozgást tulajdonítani, mint a Földet is tartalmazó

világmindenségnek magának? Elméletében visszanyúlt a görög csillagász és természettudós, Arisztarkhosz

teóriájához. Kopernikusz úgy vélte, hogy a Földnek háromszoros mozgása van: egyszer 24 óra alatt körbefordul

saját tengelye körül, ez szolgál magyarázatul a látszólagos napi mozgásnak. Másodszor, a többi bolygóhoz

hasonlóan, körülkeringi a Napot és végül harmadszor: a Föld-tengely sincs nyugalomban, hanem ún.

processziós mozgást végez. Már 1510-ben kifejtette, hogy a „Föld középpontja nem a világ közepe, mert az égi

pályáknak nincs középpontja. Az összes bolygópálya körülfogja a Napot, mintha az állana a világmindenség

középpontjában... Minden, ami az állócsillagok egén látható, nem önmagában olyan, hanem csak a Földről

nézve.” Hat könyv az égitestek körmozgásáról című korszakalkotó művét 1516-ban írta meg, de csak

közvetlenül halála előtt, 1543-ban tette közzé. A könyv kiadója, hogy az eretnekség vádját elkerülje, az

előszóban hipotézisnek nevezte Kopernikusz elméletét, aki az alábbi szavakkal ajánlotta munkáját III. Pál


pápának: „Mert minél inkább képtelenségnek látszik legtöbb tanításom, annál nagyobb lesz a csodálat és

köszönet érte, ha vizsgálataim közreadásával a látszólagos ellentmondások a bizonyítékok fényénél eltűnnek...”

2. Képek



1. BURUCS Kornélia

BURUCS Kornélia

Kronológia

Kr. e. 3000 k. Babilonban megszületnek az első csillagászati feljegyzések.

Kr. e. 540 k. Püthagorasz feltételezi, hogy a Föld, a Nap és a bolygók gömb alakú égitestek.

Kr. e. 280 k. Arisztarkhosz módszert dolgoz ki a Föld, a Hold és a Nap viszonylagos nagyságának a

meghatározására és feltételezi: a Föld forog a Nap körül.

140 k. Ptolemaiosz Föld középpontú (geocentrikus) világképe.

160 k. Lukianosz Igaz történet c. műve a világirodalomban elsőként tartalmaz űrhajózási gondolatokat.

1000 k. Kínában feltalálják a rakéta (kínai nyíl) készítését; harci alkalmazásának első írásos emléke 1232-ből

maradt ránk Pienking ostromáról.

1379 A Velence elleni háború során először vetnek harcba Európában gyújtórakétákat.

1543 Kopernikusz nyilvánosságra hozza Nap középpontú (heliocentrikus) világképét.

1619 Megjelenik Kepler könyve a bolygómozgásokról.

1638 Megjelenik Francis Godwin Az ember a Holdon és John Wilkins Egy új világ felfedezése c. fantasztikus

elbeszélései.

1705 k. A Rákóczi-szabadságharcban általánosan használnak jelzőrakétákat.

1804 William Congreve (1772–1828) angol haditechnikus kialakítja az európai hadirakéta alaptípusát, egyesítve

a rakétát a tüzérségi lövedék harci fejével. Eleinte gyújtórakétákat készített, később robbanó, kartácshatású és

világító rakétafegyvereket. Ezeket az angolok a napóleoni háborúk idején eredményesen bevetették Boulogne

(1805, 1806), Koppenhága (1807), Danzig (1813) ostromakor és a lipcsei csatában (1813).

1848–1849 A magyar szabadságharcban számos alkalommal vetnek be hadiröppentyűket, közöttük nagy

számban magyar fejlesztésűeket is.

1865 Megjelenik Jules Verne Utazás a Holdba c. regénye.

1869 Eduard Everett Hale A téglahold c. regénye először veti fel a mesterséges holdak gondolatát.

1903 Konsztantyin E. Ciolkovszkij (1857–1935) a Világűr kutatása sugárhajtású eszközökkel c. művében

elsőként határozta meg a rakétamozgás alapegyenletét (Ciolkovszkij-képlet), levezette a rakéta

mozgástörvényeit s kimutatta a rakéta űrhajózási célokra való felhasználási lehetőségeit.

1903 A Wrigth testvérek végrehajtják az első motorhajtású repülést.

1915 Fonó Albert (1881–1972) torló- sugárhajtóműves tüzérségi lövedéket (légi torpedó) tervez.

1916 A német Zeppelin-léghajók elhárítására a franciák gyújtórakétákat vetnek harcba.

1924 Moszkvában megalakul a Bolygóközi Közlekedést Tanulmányozó Társaság.

1926 Robert H. Goddard (1882–1945), a korszerű rakétatechnika úttörője felröpíti az első folyékony

hajtóanyagú rakétát. 1935-ben rakétájával elsőként ért el a hangsebességnél nagyobb sebességet.

1929 Ciolkovszkij Kozmikus rakétavonatok c. munkájában megalapozza a többlépcsős rakéták elméletét.

1936 Werner v. Braun vezetése alatt megalakul Peenemündében a német rakétakísérleti állomás.


1944 Eugen Sänger (1905–1964) német tudós az „V” típusú német rakéták alapján rakétahajtású távbombázót

tervez.

1950 Párizsban rendezik az első asztronautikai kongresszust.

1951 Megalakul a Nemzetközi Asztronautikai Szövetség.

1957. augusztus A Szovjetunióban kipróbálják az interkontinentális ballisztikus rakétát.

1957. október 1. A Szovjetunió felbocsátja a Szputnyik–1-et, a világ első műholdját.

1957. november 3. A Szovjetunió pályára állítja a Szputnyik– 2-t Lajka nevű kutya utasával. Ez az első

kozmikus élettani kísérlet.

1958. február 1. Az első amerikai műhold, az Explorer–1 indítása (15 cm átmérőjű, 14 kg). A műhold

segítségével fedezték fel a Föld sugárzási (van Allen-) övezeteit.

1958. október 1. Washingtoni székhellyel megalakul az USA Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Igazgatósága, a

NASA.

1958 folyamán Az USA 5 műholdat állít pályára, a kozmikus sugárzás, a napelemek, a meteorok

tanulmányozására.

1959. március 5. Az amerikai Pioneer–4 szonda 60 ezer km-re közelíti meg a Holdat.

1959. május 28. Az USA 2 majommal lô fel rakétát, 480 km magasságba. Az élőlények élve visszajutnak a

Földre.

1960. április 1. Pályára áll a Föld első meteorológiai mesterséges holdja, az amerikai Tiros–1.

1960. augusztus 12. Az USA rádióátjátszó műholdat lô fel.

1961. április 11. (12.) A világ első űrhajója, a szovjet Vosztok–1 fedélzetén Jurij Gagarint elsőként lövik ki a

világűrbe, ahol 108 percet tölt el.

1961. május 5. Az amerikai Alen Shepard 15 perces űrrepülést tesz.

1962. július 10. Az USA Telstar műholdja a Földet megkerülve képes televíziós közvetítést biztosítani.

1962. augusztus 27. A Vénusz felé tartó Mariner–2 amerikai űrszonda pályára áll. Ez az első űreszköz, amely

méréseket továbbított a Földre egy másik bolygó közvetlen közeléből.

1962. június 14. Belgium, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, az NSZK, Olaszország, Spanyolország,

Svájc és Svédország Párizs székhellyel megalakítják az Európai Űrkutatási Szervezetet (ESRO), mely célul

tűzte a nyugat-európai államok együttműködését a békés célú űrkutatásban és űrtechnikában. A szervezet

feladatait 1974. április 1-jétől az Európai Űrhajózási Ügynökség (ESA) vette át.

1963. június 16. A szovjet Valentyina Tyereskova személyében az első nô az űrben. A háromnapos űrutazás

célja a súlytalanság állapotának tanulmányozása.

1964. július 31. 68,6 órás repülés után, becsapódása előtt a Ranger–7 amerikai holdrakéta több mint négyezer

nagy felbontású, közeli képet sugároz a Hold felszínéről.

1964. október 12. Felbocsátják az első többszemélyes űrhajót, a szovjet Voszhod–1-et.

1964 vége Az amerikai Mariner–4 és a szovjet Zond–2, fotózáshoz felszerelve, a Mars felé indul. 1965

júliusában a Mariner–4 9200 km-re repült el a Mars felszíne felett, amelyről képeket sugárzott.

1965. március 19. Alekszej Leonov szovjet űrhajós a Voszhod–2 űrhajóról végrehajtja az első űrsétát, mely 20

percig tartott.

1965. november 26. Pályára állítják az első francia műholdat.


1966. február 3. A szovjet Luna–9 holdszonda sikeresen leszáll a Holdra.

1966. március 16. Az amerikai Gemini–8 és egy Agena rakéta végrehajtja az első összekapcsolási műveletet a

világűrben.

1967. október 18. A szovjet Venyera–4 űrszonda a Vénusz légkörébe lépve légkör-összetételi méréseket

végzett.

1969. július 21. Az amerikai Apollo–11 legénységéből Neil A. Armstrong és Edwin Aldrin elsőként szállnak le

a Holdra.

1970. április 24. Kína fellövi első mesterséges holdját.

1970. november 17. A Luna–17 szovjet holdrakéta a Holdra juttatja a Lunohod–1 holdjárművet.

1971. április 19. A Szovjetunió üzembe helyezi a Föld első űrállomásaként a Szaljut–1 űrállomást.

1972. március 2. Az amerikai Pioneer–10 a Jupiter felé indul. Bolygóvizsgálatai befejeztével már a

Naprendszer külső határain halad át. Felületére az emberiség üzenetét tartalmazó, szimbolikus plakettet

erősítettek.

1972. július 23. Az amerikai Landsat műholdsorozat első tagja megkezdi a földi erőforrások kutatását a

világűrből.

1973. május 14. Az USA üzembe helyezi a Skylab-űrállomást.

1974. március 29. Az amerikai Mariner–10 űrszonda elsőként közelíti meg a Merkurt és közelfelvételeket

készít róla.

1975. március 15. Az amerikai–nyugatnémet Helios–1 űrszonda 46,2 millió km-re megközelítette a Napot.

1975. július 17–19. A Szojuz–Apollo program keretében az amerikai Apollo–18 és a szovjet Szojuz–19

űrhajók, első alkalommal, Föld körüli pályán összekapcsolódnak.

1975. október 22. A Venyera–9 szovjet szonda leszállóegysége landol a Vénuszon, és az első helyszíni

felvételeket készíti a bolygó felszínéről.

1976. július 20. A Viking–1 amerikai Mars-szonda leszállóegysége az első helyszíni felvételeket közvetíti a

bolygó felszínéről.

1977. augusztus–szeptember Az amerikai Voyager–1 és –2 bolygókutató szondákat a Jupiter és a Naprendszer

más távoli bolygóinak felderítésére indítják útnak.

1977. szeptember 29. A Szovjetunió pályára állítja a Szaljut–6 nemzetközi űrállomást.

1978. június 15–november 2. Két szovjet űrhajós rekordidőt, 139 nap 14 órát tölt a világűrben a Szaljut

űrállomáson.

1980. május 26–június 3. Az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan űrutazása.

1981. április 12. A világűrbe indul az első űrrepülőgép, az amerikai Columbia.

1984. február 7. Két amerikai űrhajós kötél nélküli űrsétát tesz.

1986. január 28. Az amerikai Challenger űrrepülőgép felrobbanása a program átmeneti felfüggesztéséhez vezet.

1986. február 19. Üzembe helyezik a szovjet Mir űrállomást.

1987. február 6–december 29. Jurij V. Romanyenko rekordidejű űrtartózkodása (326 nap).

1988. szeptember 19. Izrael műholdat állít pályára.

1989. június 1. Fellövik a német röntgensugárzást mérő Röntgensatellite űrszondát.


1989. augusztus 25. Az amerikai Voyager–2 űrszonda eléri a Neptunuszt, és képeket közvetít róla.

1989. október 18. Felbocsátják az amerikai Galileo űrszondát a Jupiter kutatására. A szonda 1991-ben közeli

képeket készített a Gaspra nevű kisbolygóról.

1990. január 24. Japán 1976 óta először küld űrszondát a Holdra, márciusban Hold körüli pályára helyez egy

műholdat.

1990 Pályára állítják a Hubble-űrteleszkópot.

1995 Amerikai amatőr csillagászok felfedezik a Hale–Bopp-üstököst.

1997 Az amerikai Nyomkereső (Pathfinder) űrszonda eléri a Marsot. Részletes adatokat szolgáltat a bolygó

talajáról, kőzetösszetételéről és éghajlatáról.

1997. október Az USA útnak indítja a Cassini űrszondát a Szaturnusz kutatására.


1. Radar

PÁIZS Ágnes

Radar (rádiólokátor)

A szó az angol Radio Detecting and Ranging (rádiós kutatás és mérés) kifejezés kezdőbetűiből áll. (Első

alkalmazása: 1943, Anglia.) A műszer eredetileg a tárgyak térbeli helyének meghatározására alkalmas

mérőberendezés. Működése az elektromágneses hullámok visszaverődésén alapszik. A céltárgy távolsága is

meghatározható a műszer segítségével a kibocsátás és a vétel között mérhető időkülönbségből. Napjainkban

alkalmazása igen széles körű, a repülésben a gépek érzékelése mellett helyzetmeghatározásra is használják,

alkalmazzák a hadászatban földi, vízi és légi célpontok követésére, bemérésére, a lövedékek irányítására, de

képek készítésére egyaránt. Polgári célokra leginkább a meteorológiában, repülésirányításban és földfelszín

vizsgálatában hasznosítható.

2. Képek



1. Rettegett szárnyasrakéták

BURUCS Kornélia

Rettegett szárnyasrakéták

A második világháború vérzivatarában Németország folytatta fegyverkutatásait: atomkísérletei mellett 1936-ban

Peenemündében katonai rakétakísérleti állomást létesített.

A V–1 (Vergeltungswaffe–1) megtorlófegyver pilóta nélküli, robotrepülőgép. A 8,32 m hosszú, 2180 kg

tömegű, 240 km hatótávolságú szárnyas rakétát rendszerint 50 m hosszú, összeszerelhető, sínes katapultról

indították, de egy részüket Heinkel 111-es bombázókról lőtték ki, melyek egyenként 850 kg TNT

robbanótöltetet továbbítottak a kijelölt célpont felé, 1944. június 13–1945. március 29. között vetették be

London és Dél-Anglia, valamint Lüttich és Antwerpen ellen.

1939–42 között a Werner v. Braun vezette mérnökcsapat kifejlesztette az akkori idők legnagyobb rakétáját, a V–

2-t. Ez az első, sorozatban gyártott és alkalmazott katonai, nagy hatótávolságú ballisztikus rakéta. A 14 m

hosszú, 13 000 kg tömegű, folyékony hajtóanyagú rakéta 290–306 km hatótávolságra juttatta el 975 kg pusztító

terhét. Előre beállított programirányítással talált rá célpontjára. Bevetésére 1944 szeptemberétől került sor

holland, francia és belga területen lévő célpontok ellen. A megtorlófegyverek nagyarányú alkalmazása azonban

nem befolyásolta a világháború kimenetelét. A megmaradt V–2-ket a szövetségesek felosztották maguk között,

és nemegyszer a német mérnökök közreműködésével, rakétakísérletekbe kezdtek.

2. Képek


1. Kutatás és alkalmazás

FERENCZ CSABA

Kutatás és alkalmazás

Űrkutatás, 1957–2000

Az első műholdtervek készítésénél nem számoltak érdemi új ismeretek lehetőségével, csak a korábbról igaznak

vélt ismeretek megerősítésével. Ezért 1957-ben a Szputnyik–1-től, a Szputnyik–2-től – műszerek hiányában –

sem kaptak semmiféle drámaian új információt. A Vanguard–1, amelyet az amerikaiak lőttek fel 1958. március

17-én, sem készült kutatóholdnak. Csak gyakorlati alkalmazási lehetőséget: a nagyon pontos

pályameghatározást biztosította (mindezt 1958-as technikai szinten értve). Így – mivel óriási, akár 1000 km-es

távolságról is két állomás egyidejűleg láthatta (rádiójeleit vehette) – a nagy léptékű és egyben nagy pontosságú

geodéziai-térképészeti alkalmazás lehetőségét nyitotta meg.

Hasonlóan várható volt, hogy műholdpályáról nagy távolságokra lehet egyidejűleg rádiózni olyan

hullámhosszakon is, amelyek már nem követik a földfelszín görbületét és nem verődnek vissza az ionoszféráról,

viszont alkalmasak sok információ, akár TV-kép továbbítására is. Az első távközlési és egyben műsorszórási

alkalmazási program valósult meg 1958 karácsonyán, amikor a Score műhold az amerikai elnök karácsonyi

rádióüdvözletét sugározta.

A gazdaság szolgálatában

A műholdas távközlés terén az áttörést 1962 hozta meg, amikor a Telstar–1 műholddal először sikerült

megoldani az óceánokon átnyúló tévéműsorátvitelt. Az első geoszinkron műhold 1963-ban állt Föld körüli

pályára, az Atlanti-óceán fölé, s forradalmasította a interkontinentális telefonálást, műsor- és adatátvitelt. Két év

múlva (1965) pedig már megjelent az első nemzetközi kereskedelmi (távközlési) cég által üzemeltetett műhold,

az Intelsat–1A. Ezzel kezdődött az űrtevékenység integrálódása a gazdaságba.

Katonai felderítő műholdak

Váratlanul új kutatási irányt is nyitottak az első Föld-figyelő (katonai felderítő és meteorológiai) műholdak. Az

első katonai felderítő műhold, a Discoverer–1 (Felderítő–1) 1959-ben, az első meteorológiai műhold, a Tiros–1

1960-ban startolt. Még ebben az évben indult és tért vissza a Földre az első olyan űreszköz, amelyik ember

nélkül képes volt sértetlenül leszállni újra bolygónk felszínén, a Discoverer–13 felderítő műhold. A visszatérő

rész nagy felbontású (felderítési céllal készített) felvételeket hozott a világűrből. A felvételek a földfelszín

vizsgálatát segítették a katonai alkalmazás mellett, míg a sikeres visszatérés az ember űrbe indulásához adott

lényeges ismereteket.

A Föld vizsgálatában ezután az első űrhajósok tapasztalatai adtak további újat, majd 1972-ben startolt az első,

speciálisan a Föld felszíne általános vizsgálatára tervezett műhold, az ERTS–1 (Earth Resources Technology

Satellite – erőforrás-kutató műhold; Landsat–1).

Az első navigációs műholdak azzal a céllal épültek, hogy segítik a tengeralattjárók és a felszíni hadihajók

tengeri mozgását, de rövidesen már minden hajó – civil célra is – használhatta jeleiket. A jeleikkel végzett

vizsgálatok szintén újabb alapkutatási irányt jelöltek ki. Mára e kutatás eredménye a globális helymeghatározás

műholdas rendszere.

Az űrbeli gyártási kísérletek 1969-ben indultak, s azóta földi gyártástechnológiánk gyors fejlődésének egyik

legfontosabb motorját jelentik a súlytalanságban végzett – végzendő – anyagtechnológiai kísérletek.

Ember az űrben

A nagy versenyben az első műhold fellövése után két további cél világos volt: megoldani az ember űrrepülését

és eljutni a legközelebbi égitestre, a Holdra.

Az ember űrrepülésének első szakaszát – éppúgy, mint az egész űrkutatás fellendülését – erősen motiválta a

nagyhatalmi versengés.


Az első ember űrrepülése körül bontakozott ki a legélesebb verseny, nemzeti szinten – az USA és a Szovjetunió

között. Az első ember a Szovjetunióból startolt a világűrbe. Jurij Gagarin hivatalosan 1961. április 12-én (talán

11-én) egyetlen kört tett meg a Föld körül.

A szovjet diktatúra minden kudarctól irtózott, pontosabban őket pedig kudarc nem érhette – definíciószerűen.

Ezért minden várható nagy eseményt a megbízható szovjet és csatlós újságíróknak előre jeleztek, de ez

úgymond „embargós” hír volt, tilos volt róla beszélni vagy írni. Viszont felkészülhettek a nagy eseményre, hogy

a megtörténtekor azt kellő módon és azonnal tálalhassák. Így történhetett meg azután a következő: 1961. április

11-én a valóban nagyon megbízható, legnagyobb angliai követő állomás (Jodrell Bank) jelentette, hogy a

Szovjetunióból olyan műhold indult, amelyről vett rádióadás emberi párbeszéd egyik (űrbéli) része, azaz a

szovjetek felbocsátották az első embert a világűrbe. Moszkva viszont semmit sem jelzett az itthoni újságíróknak.

A helyi rezsim félt attól, hogy a „nép” majd a Szabad Európa rádió adásából tudja meg a szocializmus e nagy

diadalát, s tudták, hogy mostanság kell az első űrhajósnak startolnia. Így délutánra a Kossuth rádió bemondhatta

a nagy hírt, amit néhány híradásban ismételtek, majd abbahagyták, moszkvai intervencióra. Másnap azután

megérkezett Gagarin repülésének a híre… (Maradt munka a történészeknek.)

Még ugyanezen év, 1961. augusztus 6-án Tyitov egy teljes napos (!) űrrepülést hajtott végre a Vosztok–2

fedélzetén. (Az első amerikai Föld körüli repülésre csak 1962-ben került sor.) Az első nő, Valentyina

Tyereskova 1963. június 16-án repült a Vosztok–6 egyszemélyes űrhajó fedélzetén. Miután a férfi és női

szervezet nem azonos felépítésű, s az igénybevételek más-más fajtáit viseli jól, illetve rosszul, s a fel- és

leszállás ekkor még valóban óriási terhelést jelentett, repülése vitákat is kiváltott.

Ember a Holdon

1961-ben J. F. Kennedy elnök rendkívüli programot hirdetett meg: az amerikai űrhajósok az évtized végére

leszállnak a Holdon. Az Apollo-program megkezdődött. A szovjetek elfogadták a kihívást, a Holdra is előbb

akartak eljutni, mint riválisuk.

Ehhez többszemélyes űrhajókra, űrbeli találkozásra (űrrandevú), az űrhajósok űrbe, majd a Hold-felszínre (ott

szintén teljes vákuum van) való kilépésre stb. volt szükség. Az első többszemélyes űrhajót (Voszhod–1, 1964)

és az első űrsétát (Voszhod–2, Leonov, 1965) még a szovjetek valósítják meg, az első űrrandevút azonban már

az amerikaiak (a Gemini–6 és –7 találkozása 1965 decemberében).

Közben készülnek az űrhajók a holdexpedícióhoz, az amerikaiaknál az első Apollo-kabinok, a szovjeteknél az

első Szojuz-kabinok. Mindkettővel 1967-re tervezik az első, még Föld körüli próbarepüléseket. Mindkettő

tragédiával végződik, az első űrhajóshalálokkal. A két eset alapos kivizsgálása után mindkét program

folytatódott. A szovjetek a Szojuz űrhajóval (Zond–4, –5 és –6) 1968-ban háromszor hajtanak végre ember

nélkül Hold körüli repülést és sikeres visszatérést a Földre. Az Apollo–8 fedélzetén 1968 karácsonyán Bormann,

Lovell és Anders amerikai űrhajósok tízszer kerülik meg a Holdat. Az Apollo Holdra leszálló része készen van,

a Szojuz holdleszálló egysége azonban még nincs.

A szovjetek feladták a Hold-programot, s a Szojuz-űrhajók az intenzívvé tett Föld körüli repülések rutinűrhajói

lettek, a fejlesztések után is a mai napig megtartva az alapkonstrukciót.

Nagy lépés volt az emberiség számára az, hogy 1969. július 21-én, világidőben (megegyezik a greenwichi

középidővel) 2 óra 56 perckor Armstrong és Aldrin űrhajósok kiléptek a Holdra. A program sikeres volt,

tudományos és technikai ismereteket halmozott fel. Mivel azonban a közvetlen hatalmi motiváció a csak rövid

távon gondolkodó döntéshozók elől hamarosan eltűnt, a programtól 1972-ben megvonták a pénzügyi

támogatást. E döntés az amerikai űrtevékenység egészére kihatott.

A szputnyik-sokk elmúlt, a helyzet kiegyensúlyozódott. Megkezdődhetett a kelet–nyugati párbeszéd folyamata,

s az első fegyverzet-ellenőrzési és -korlátozási tárgyalások, majd egyezségek. Mindezek, s a globális béke, vagy

pontosabban fegyvernyugvás folyamatos ellenőrzését pedig technikailag az űreszközökre lehetett bízni, s máig

azokon nyugszik.

Életünk összefonódik az űrtevékenységgel

A világűr kutatása lényeges új ismeretek megszerzését teszi lehetővé. Az 1960-as évekre a globális stabilitás

fontos tényezője lett a műholdas felderítés és ellenőrzés, s megkezdődött a műholdak piaci alkalmazása a

távközlés területén. Egy időben létrejött a globális műholdas meteorológiai szolgáltatás. Az 1970-es évek

közepére az űrtevékenységnek már csak egy szegmense az űrkutatás. A sokféle alkalmazás fő területei a

hírközlésen kívül a geodéziára és térképészetre,a navigációra, a katonai felderítésre és a nukleáris tevékenység


(majd az „atomcsend”) ellenőrzésére is kiterjedt, globális víz-, óceán- és jégvizsgálat indult, átalakult a

geológiai szolgáltatás.

Az 1980-as évek közepén már az űrtevékenység uralja a műsorszórást. Kezd alakulni az integrált globális

hírközlés. Egyre növekvő mértékben támaszkodik űrbéli adatokra a mezőgazdaság, erdőgazdaság,

vízgazdálkodás és környezetvédelem. A súlyosbodó ivóvíz- és élelemhiány, a sivatagosodás, az erdőpusztulás és

-pusztítás, a globális klíma lassan növekvő ingadozásai mind űrbeli tevékenységünk segítségével figyelhetők,

arra támaszkodva oldható meg.

Az űrkutatás eredményei más szálakon is átformálták és formálják a társadalmat (miniatürizálás,

automatizálás). Új anyagokra is szükség volt, így született sok más mellett például a teflon, de az üvegszál és a

szénszál is. A különleges anyagok megszokottá váltak nemcsak iparunkban, hanem háztartásainkban is. Sőt, az

orvosi implantátumok (kerámiák, szövetbarát anyagok stb.) is az űrtevékenységben megszületett különleges

anyagok.

Az űrexpedíciók és a műholdakon, űrhajókon, űrállomásokon végzett biológiai és kiterjedt orvosi vizsgálatok

szervezetünk működésének a jobb megértéséhez vezettek. Ma már lényegesen többet tudunk a szív- és

érrendszer, a fül és az egyensúlyi rendszer, csontjaink és izmaink, szemünk stb. működéséről, mint korábban – s

ezen ismeretek éppen a súlytalanság körülményei között, az űreszközök fedélzetén voltak megszerezhetők.

Mindez átformálta a földi gyógyászatot, sok területen megjavította a betegek életesélyeit.

2. Képek





1. A félelem ára

SIPOS Péter

A félelem ára

Amásodik világháború győzelmes befejezése nem változtatta meg a szovjet vezetés világszemléletében 1917 óta

uralkodó „ostromlott erőd” képzetét. Igaz, a területi szerzeményekkel és a közép-kelet-európai országok

szovjetizálásával jelentősen kiterjedt az állandóan fenyegetett „várat” körülvevő biztonsági övezet, amelyet a

világ legerősebb szárazföldi hadserege védett. Csakhogy a „külső veszély” Sztálin felfogása szerint egyáltalán

nem múlott el, csupán hordozója és módozata változott. Míg az 1920-as években Nagy-Britannia, a következő

másfél évtizedben a hitleri Németország, addig 1945 után az Egyesült Államok képezte – moszkvai felfogás

szerint – az ellenséges külvilág szervező erejét. S ez az új antiszovjet vezető nagyhatalom az eddig ismeretlen és

példátlan erejű nukleáris fegyver birtokában volt, monopolhelyzetben, éveken át. Sztálin még a háború utáni

újjáépítést is alárendelte annak, hogy utolérje az amerikaiakat a katonai technológia területén.

Fegyverkezési verseny

Ily módon már 1945-ben megkezdődött a két szuperhatalom fegyverkezési versenye, amely közel fél

évszázadon át a világpolitika meghatározója lett. A Szovjetunió figyelemre méltó eredményeket ért el. Már

1949-ben – jóval előbb, mint ahogy a másik fél erre számított – végrehajtották az első atombomba-kísérletet. A

sikerben igen jelentős szerepe volt a szovjet kémek információinak. Valószínű azonban, hogy 1951–1952-ben

felderítési adatok nélkül is elkészült volna a szovjet atombomba. Az 1930-as években ugyanis létrejött egy

fejlett szovjet fizikai és kémiai iskola, amely éppen hadászati jelentősége miatt, túlélte a sztálini

„tisztogatásokat”. 1953-ban már a szovjet hidrogénbombais készen volt.

A nukleáris robbanófejek megalkotása azonban önmagában még korántsem jelentette az amerikai előny és

fölény kiegyenlítését. A szovjet légierő az 1950– 1960-as években ugyanis viszonylag gyenge volt, nem is

szólva a haditengerészetről. Az atom- és hidrogénbomba pedig csak megfelelő hordozó-, célba juttató eszközzel

együtt jelent valóban hadrendbe állítható fegyvert. A szovjet légierő nem rendelkezett hatékony védelmi

eszközökkel, vadászokkal vagy légvédelmi lövegekkel sem, amelyek alkalmasak lettek volna a B–29-es

amerikai nehézbombázók elleni bevetésre. (Az amerikai Stratégiai Bombázó Parancsnokság legfeljebb 10–25%-

os veszteséggel számolt támadás esetén.) A szovjet hadvezetés csak 1955-ben állított hadrendbe

interkontinentális TU–95 típusú gépet, amely alacsony sebessége és repülési magassága következtében könnyen

sebezhető volt. Nem jelentett előrelépést az M–201 típusú bombázó sem, amely korlátozott üzemanyag-felvételi

képessége miatt valójában nem rendelkezett interkontinentális hatósugárral. A gép tervezője, G. M.

Miasziszcsev „megoldásként” javasolta Hruscsovnak, hogy gépe bombázhatja az Egyesült Államokat, s utána

leszállhat Mexikóban. A főtitkár ingerülten válaszolt: „Mit gondol, Mexikó talán az anyósunk? Úgy véli,

bármikor odalátogathatunk, amikor csak akarunk? A mexikóiak soha nem adnák vissza nekünk a gépet!”

A hordozóeszköz-zsákutcából a kiutat a rakéták fejlesztése biztosította a szovjet vezetés számára. 1953 végén S.

P. Koroljev irányításával megalkották a több mint 1000 km hatósugarú R–5 (nyugati megnevezés szerint SS–3)

rakétát, amely nukleáris robbanófejet szállított. Ez volt az első e célra alkalmas szovjet rakéta, amellyel kezdetét

vette az amerikai előny „ledolgozása”, legalábbis a középhatósugarú hordozóeszközök tekintetében.

1957 augusztusában viszont a Szovjetunió már demonstrálta előnyét, amikor végrehajtotta az első sikeres

kísérletet az interkontinentális ballisztikus rakétával, majd októberben fellőtte az első műholdat. Ily módon

bizonyította, hogy rendelkezik olyan hordozóeszközzel, amely eléri az Egyesült Államok területét.

A kubai rakétaválság után a szovjet vezetés roppant anyagi áldozatok árán több rakétatípusban is megelőzte

Amerikát. Így elsőként állították hadrendbe a rakéta-elhárító rakétákat. Erre az Egyesült Államok a több, külön-

külön célra irányítható robbanófejet továbbító rakéta kifejlesztésével válaszolt. Megmaradt az amerikai fölény a

stratégiai bombázókés a repülőgép-hordozók tekintetében. A versengés logikája következtében az 1970– 1980-

as években mindkét fél arzenáljában új meg új rakétatípusok jelentek meg.

A versengés ára

A versengés kárvallottja az amerikainál jóval gyengébb szovjet gazdaság volt, amely az 1980-as évek végére

már nem bírta tovább a fegyverkezés terheit. Ezeket addig is a gazdaság egyéb ágazatainak elhanyagolása árán

teremtette elő a szovjet vezetés. „Amikor a párt és a kormány vezetője voltam, úgy döntöttem, hogy

drasztikusan takarékoskodnunk kell a lakásépítésben, a kommunális szolgáltatásokban, sőt, még a


mezőgazdaságban is, hogy védelmünket fejlesszük... Úgy gondolom, hogy igazunk volt abban, hogy a katonai

kiadásokra összpontosítottunk, más területek rovására, kivéve a legszükségesebb beruházásokat” – írta Hruscsov

az emlékirataiban. Utódai lényegében ezt a politikát követték, amelynek igen jelentős szerepe volt abban, hogy

az „erőd” végül külső ostrom nélkül, belső gyengesége folytán omlott össze.

2. Képek


1. A kubai rakétaválság

A kubai rakétaválság

1961 volt az az év, amikor a Szovjetunió kísérletet tett arra, hogy elért és erősödni látszó vezető pozícióját

globálisan érvényesítse. 1961 őszén robbant ki a kubai válság, és egy pillanatra a világ közel került a harmadik

világháborúhoz. A szovjetek, túlértékelve a rakéta- és űrtechnikában elért fölényüket, titokban megkíséreltek

Kubába nukleáris rakétákat telepíteni. Az elképzelés szerint innen a rakéták az USA-t pár perc alatt elérik,

lehetetlenné téve a védekezést. De ekkor már működtek az első, bár meglehetősen kezdetleges katonai felderítő

műholdak. Így az ENSZ-ben légi- és űrfelvételeket mutatott be az USA a szovjetek által tagadott rakétatelepítési

akcióról, majd Kennedy elnök 1962. október 23-án blokádot rendelt el és kiadta a tűzparancsot. Kb. egy órával a

két flotta összeütközése előtt Hruscsov megállította a szovjet flottát. Így azután a rakétákat vissza kellett

szállítani a Szovjetunióba. De a versenyfutás folytatódott.

2. Képek


1. Ûrbalesetek

FERENCZ Csaba

Űrbalesetek

Az ismeretlen meghódítása gyakran áldozatot is követel, aminek vállalása az emberiség és civilizációnk egyik

pillére. Az alábbi felsorolásban az űrbalesetek szerepelnek.

1967. január 27. Apollo–1: a holdűrhajó földi próbái közben az űhajó elektromos hiba miatt kigyulladt és a

három űrhajós bennégett a fülkében. Halottak: V. I. Grissom, E. H. White, R. B. Chaffee.

1967. április 24. Szojuz–1: az előző nap felszállt űrhajó visszatérésekor a főejtőernyő nem nyílt ki és nem is

vált le. Az űrhajó a földbe csapódott. Halott: V. M. Komarov.

1968. március 27. J. Gagarin, az első ember, aki a világűrben járt, földi gyakorlórepülés közben a

repülőgépével lezuhant és meghalt.

1970. április 11–17. Apollo–13: a Holdra indult űrhajó szervizmoduljában április 14-én robbanás történt, az

űrhajó súlyosan megrongálódott. J. A. Lovell, J. Swigert és F. Haise, valamint a földi személyzet helytállásának

köszönhetően az űrhajó szerencsésen visszatért a Földre.

1971. június 6–30. Szojuz–11: az űrhajósok sikeresen eljutottak a Szaljut–1 űrállomásra, ahol 22 és fél napig

dolgoztak, majd visszaindultak a Földre. Leszállás közben az űrkabin levegője megszökött. Halottak: G. Ty.

Dobrovolszkij, V. Ny. Volkov, V. I. Pacajev.

1979. április 10–12. Szojuz–33: az űrhajó műszaki hibája miatt nem tudott a Szaljut–6 űrállomáshoz

csatlakozni, ezért kényszerleszállással kellett visszatérnie a Földre. (Ennek következtében egy évet csúszott az

első magyar űrhajós, Farkas Bertalan indulása.)

1986. január 28. Challenger: start közben az egyik rakéta hibája miatt az űrrepülőgép felrobbant. Ez a 25.

űrrepülőgép-indítás és a Challenger 10. missziója volt. A fedélzetén volt az első nem hivatásos űrhajós, Ch.

McAuliffe tanárnő. A további áldozatok: F. Scobee, G. Jarvis, R. McNair, E. Onizuka, J. Resnik, M. Smith.

2. Képek



1. Magyar ûrtevékenység

FERENCZ Csaba

Magyar űrtevékenység

A szovjet rendszer határai

A szovjet fennhatóság kiszakította hazánkat a nemzetközi tudományos-technikai vérkeringésből. Az 1946-ban

sikeres holdradarozást végrehajtó csoport szétszóródott, Bay Zoltán nyugatra távozott. A csoport itthon maradt

tagjai sok nehézséggel, egyesek üldözéssel találták szembe magukat. Az ötvenes években már csak egyetlen

nemzetközileg elismert eredmény született: Tófalvi Gyula korszerű rádiós ionoszférakutató berendezést alkotott,

amelyet 1958-ban világkiállítási aranyéremmel honoráltak.

Magyar műszerek

Az első műhold startja után új generáció jelentkezett, meghatározóan Simonyi Károly diákjai közül. 1961-ben a

Budapesti Műszaki Egyetemen alakult meg a Rakétatechnikai Tudományos Diákkör, általános űrkutatási

célokat tűzve maga elé, míg az MTA Csillagvizsgáló Intézetéhez kapcsolódva fiatal csillagászok vizuális

(távcsöves) műholdmegfigyelésbe kezdtek. Utóbbi beleillett a szovjet elképzelésekbe. 1962–64 között

elkészültek az űrben is alkalmazható kísérleti áramkörök, 1965-ben sikerült műholdat rádiósan nemcsak

megfigyelni, de az adatokat dekódolni is. 1966-ban Közép-Európában elsőként voltak képesek (amerikai)

meteorológiai műhold felhőképeit venni, s 1968-ban sikerült az USA nyugati része (Mojave központ) és

Budapest között a közvetlen műholdas jelátvitelt megoldani. 1968-ban, Csehszlovákia megszállásának idején

történt, hogy az USA felajánlotta az együttműködés lehetőségét, ami megpecsételte a műegyetemi csoport

sorsát. 1969- ben a csoportot adminisztratív eszközökkel átalakították, s bár egy része máig megmaradt, az

eredeti lendület és lehetőség megtört.

A Szovjetunió 1967-ben meghirdette az Interkozmosz együttműködést, ami mögött ugyan komoly politikai

megfontolások húzódtak meg, de ez egyben lehetőséget is jelentett a Nyugattól elszakított közép-kelet-európai

országok kis kutatóközösségeinek. Ezek önmagukban műholdas vagy más űrbeli kísérletet nem tudtak volna

folytatni, hasznos alkalmazásról nem is beszélve. Az Interkozmosz kereteit kihasználva kutatórakéták,

műholdak, majd bolygóközi szondák fedélzetére is feljutottak magyar műszerek. Szerepet játszottak és játszanak

ma is a Naprendszer felfedezésében, a bolygóközi tér, más bolygók és az üstökösök kutatásában.

Űrrepülés, űrbeli kísérletek

Az első és eddig egyetlen magyar űrrepülés Farkas Bertalan útja volt a Szaljut–6 űrállomásra 1980-ban. E

repülés programjában is az elektronika és mellette az anyagtudomány, valamint az orvosi kísérletek játszottak

szerepet, s mindegyiknek volt és van földi hasznosítási következménye is. Ekkor használták először a Pille

dozimétert az embert érő sugárterhelés mérésére, sikerrel. Ma a műszernek földi változatai is hasznosan

működnek, s közben a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) az amerikai, az európai és az orosz részben egyaránt e

műszer fejlesztett változatát használják majd. Az akkor az űrben elvégzett fémtechnológiai kísérleteknek

magyar–német–kanadai és magyar–amerikai folytatása is van mind a földi technológiai tudásunk fejlődésében,

mind pedig a Nemzetközi Űrállomáson végzendő kísérletekben. Az orvosi kísérletek reakcióidő-mérésekkel

indultak ekkor. Ma sokféle orvosi-gyógyászati kísérletben veszünk részt, amelyek a megszerzett ismeretek

révén javítják földi gyógyászati eljárásainkat is.

A rendszerváltás

1991 végén újraszerveztük a magyar űrtevékenység irányítását, igazodva a hatékony európai–amerikai

mintákhoz. A tevékenység kiterjed mind a kutatásra, mind pedig a hasznosításra a földfelszín vizsgálata (a

mezőgazdaságtól a térképészetig), a meteorológia, a távközlés és műsorszórás, a navigáció, az orvosi

ismeretszerzés és gyógyítás, az elektronikai és fémtechnológiák stb. területén. Ma a magyar űrtevékenység

készen áll és alkalmas az európai integráció megkezdésére, amihez valamennyi pénz és sok munka kell. Most a

döntéshozókon a sor.

2. Képek



1. Farkas Bertalan, az elsõ magyar ûrhajós

PÁRIZS Ágnes

Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós

Farkas Bertalan űrrepülésének húszéves évfordulója 2000. május 26-án volt. Ez alkalomból beszélgettünk vele

az űrrepüléséhez kapcsolódó élményeiről, tapasztalatairól, általában az űrkutatás helyzetéről, fejlődéséről és a

lehetőségekről.

– Megfogalmazódott-e gyermekkori álmaiban, hogy űrhajós legyen?

– Nyolcéves voltam, amikor 1957- ben fellőtték az első szputnyikot. Kevesen hittek abban, illetve kevesen

tudták elképzelni – a szakembereken kívül – akkor, hogy létezik olyan rakéta- csúcstechnika, amellyel valamit is

fel lehet juttatni a világűrbe. Nem is sokan foglalkoztak – a szakembereken kívül – ezekkel a kérdésekkel. Még

diákként sem gondoltam arra, hogy én magam leszek az első (és azóta is egyetlen) magyar űrhajós, aki járt a

világűrben. Az idő múlásával, az űrtechnika fejlődésével mindez egyre közelebb került a hétköznapi emberhez

is. Megkezdődtek az állatkísérletek, élőlényeket küldtek fel az űrbe, majd 1961-ben az ember is feljutott. A cél

módosult, már nemcsak a feljutás motiválta a szakembereket, hanem az, hogy a fent töltött idő növekedjék, és

az, hogy minél távolabbi égitesteket lehessen elérni.

– Hogyan nyílt lehetősége egy űrrepülésben való részvételre?

– A nemzetközi politikai viszonyok természetesen sok mindent meghatároztak. 1975-ben, a hidegháború

enyhülésével, lehetőség teremtődött közös űrkutatási, űrrepülési tervek megvalósítására. Bár a Szovjetunió és az

USA is tisztában volt vele, hogy a kutatásokat a békés célok mellett katonai célokra is fel lehet használni. De

mind a szovjet, mind az amerikai fél felismerte, hogy míg a földet fel lehet osztani politikai-stratégiai zónákra,

addig a világűr közös, mindenkié. Az Interkozmosz-program* 1976-tól hazánk számára is lehetővé tette az

„emberes” űrkutatásba való bekapcsolódást is. Olyan lehetőséget jelentett ez Magyarország számára a

csúcstechnológiák kifejlesztése és létrehozása terén, amely vitathatatlan lökést adott különböző területek

műszerfejlesztésében, az eredmények más területeken történő alkalmazása terén. A szakma képviselői örültek

annak, hogy lehetőség nyílik – országhatártól függetlenül – szakmai konzultációkra, véleménycserékre, amelyek

előmozdítják a további fejlesztéseket.

Mindezek mellett természetesen az űrrepülési programban való részvételt meghatározta, hogy már sokrétű

szűrésen, kiképzésen részt vett berepülőpilóták közül választottak. Hiszen mi, pilóták olyan repülési viszonyok

között dolgoztunk, amelyek még a hagyományos – légi utasforgalomban repülő – pilóták számára sem voltak

ismertek. A „szűrés” tehát egyfelől már korábban megtörtént. 1978-ban, Magyari Béla kollégámmal ketten

kerültünk ki Csillagvárosba, az űrrepülést megelőző kiképzésre.

– A szovjetunióbeli felkészülést mennyiben befolyásolta annak tudata, hogy kettejük közül csak az egyikük vesz

majd részt az űrrepülésen?

– Már 1978 decemberében tudtuk, hogy én jutok fel, de természetesen minden eshetőségre fel kellett készülni.

(A bolgár–szovjet űrrepülést például 1978-ra tervezték, ennek sikertelensége miatt tolódott 1979 helyett 1980-ra

a magyar–szovjet közös repülés.) A csillagvárosi tartózkodás azonban teljes egyetértésben telt, ott mindenki

segítette a másikat, nemzetiségétől függetlenül is. A kemény kiképzés alatt életre szóló barátságok alakultak ki.

A feladat nem volt könnyű, szigorú és kötött volt a napirend. A két év alatt elvileg mindent meg kellett ismerni

az űrállomáson, az űrhajón, a szellemi feladatokon túlmenően pedig fizikálisan is fel kellett készülni a repülésre.

Mindezek mellett az űrhajózásban soha nem érzi úgy az ember, hogy mindent tud, csakis azt a hitét tudja

magában erősíteni, hogy minden tőle telhetőt megtett a siker érdekében.

– Érzett félelmet a repülésnél?

– Az űrhajóspálya tele van váratlan fordulatokkal, felkészülni mindenre természetesen nem lehet. Mindig

adódhat olyan probléma, amelyet csakis az adott körülmények között, az előzetes átgondolás lehetősége nélkül

kell megoldani. A félelmet – a szó klasszikus értelmében – azonban le kell tudni küzdeni.

– Mennyiben jelentett változást a repülés az azt követő hétköznapokban?


– Életre szóló és a későbbiekben is szinte mindent meghatározó élmény. A repülés után számtalan ajtó nyílt meg

előttem, kapcsolatba kerültem a nemzetközi tudományos élet jeles képviselőivel. Magánemberként is jóleső

érzés, hogy sok meghívást kapok mind a mai napig, nagyon sokan megismernek, tisztelettel, az ifjúság szinte

ámulattal vesz körül. Másrészt viszont nem könnyű feldolgozni azt, hogy az ember harmincévesen eljutott a

csúcsra, ráadásul valami olyasmiben, ami egyedi és különleges. Sajnos, számomra talán egyszeri lehetőségként

adatott meg.

2. Képek



1. Mégiscsak csillagháború?

GAZDAG Ferenc

Mégiscsak csillagháború?

Hadászati erőegyensúly

A bipoláris nemzetközi rendszer egyik tartópillére volt a szovjet–amerikai nukleáris fegyverkezés, pontosabban

e nukleáris fegyverekkel kapcsolatban sok éven át folyó tárgyalások, s az eredményként megkötött

egyezmények.

Fegyverkezési verseny – eredmény nélkül

Miután az 1960-as évekre mindkét oldalon kifejlesztették mind a robbanófejeket, mind pedig a

hordozóeszközöket, s így mindkét szuperhatalom sebezhetővé vált, megkezdődtek a fejlesztések a rakétákat

elhárító rakétákkal kapcsolatban is. A megoldandó feladatok technikailag felettébb nehezeknek bizonyultak,

ugyanis az interkontinentális rakéták sebessége nagy (20–22 ezer km/óra), észlelése, röppályájának

meghatározása, majd egy ellenrakéta programozása és indítása a rendelkezésre álló idő alatt rendkívül nehéz.

Így, bár az ellenrakéták fejlesztése gyakorlatilag egyidejűleg indult meg a ballisztikus rakéták fejlesztésével, a

hatalmas költségek dacára nem sikerült a kívánt hatékonyságot még csak megközelíteni sem.

A stratégiai tervezők a szovjet–amerikai hadászati erőegyensúly kialakulása folyamán előbb azt tudatosították,

hogy nem lehet következmények (azaz válaszcsapás) nélkül első csapást mérni, majd azt is, hogy e helyzet

kezeléséhez – elkerülendő a kubai válsághoz hasonló éles helyzeteket – tárgyalásokra van szükség.

Leszerelési tárgyalások

Az 1960-as évek végén megindult SALT I.* tárgyalások bő három évig tartottak, s eredményük a hadászati

fegyverek két kategóriájának – a szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) és a

tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták (SLBM) – mennyiségi korlátozása lett. Az ellenőrzésre mindkét

fél elsősorban saját katonai felderítő műholdjait használhatta. Egyúttal kötelezettséget vállaltak, hogy nem

zavarják egymás technikai ellenőrző berendezéseit.

A SALT I. egyezménynek volt azonban egy második darabja is; nevezetesen a rakétaelhárító rendszereket

korlátozó szerződés, amely az angol elnevezés után ABM- (anti ballistic missile) szerződésként (1972) vált

közismertté. Ennek a szerződésnek a célja a hadászati ballisztikus rakétákat és az elemeiket a röppályán

megsemmisítő rakétaelhárító védelmi rendszerek drasztikus korlátozása volt.

Az ABM-egyezmény egyértelműen tiltja az átfogó területvédelemre szolgáló, silókba telepített és mozgó, azaz

földi, tengeri, légköri, világűrbéli rakétaelhárító védelmi rendszerek létrehozását, kipróbálását, telepítését. A

körzetvédelemre szolgáló, nem földi telepítésű (tehát légkörben, tengeren, világűrben elhelyezhető), valamint

mobil szárazföldi rakétaelhárító védelmi rendszerek, illetve ezek elemeinek létrehozását, kipróbálását,

telepítését, szolgáló rakétaindító berendezések átalakítását rakétaelhárításra ugyancsak tiltja. Az 1974-es

kiegészítő jegyzőkönyv értelmében mindkét félnek mindössze egy-egy földi telepítésű, korlátozott körzetet védő

rakétaelhárító védelmi rendszer kiépítését engedélyezte.

Az 1979-ben aláírt SALT II. megállapodás nem érintette az ABM-szerződés hatályát, miként az 1987-ben

megkötött INF (eurohadászati, azaz a közepes és rövidebb hatótávolságú [500– 5000 km] atomfegyverek

felszámolását célzó) egyezmény sem. A hadászati nukleáris fegyverekre vonatkozó újabb tárgyalások

(START)** már 1991–93-ban Oroszország és az USA között fejeződtek be, s nevükben jelzik a különbséget is:

a SALT-megállapodások lényegében „irányított fegyverkezési” programoknak tekinthetők, hiszen mindkét fél

részére csak felső határokat szabtak meg, amelyeket a felek az aláírás időpontjában még nem is biztos, hogy

elértek, addig a START-tárgyalások már tényleges csökkentésekre irányultak. A START I. (1991. július) a

hadászati atomtöltetek számát az eredeti mennyiség 60%-ára csökkentette, míg a START II. (1993. január 3.)

egyszerűen az előző megállapodásban rögzített mennyiségek felét engedélyezte a feleknek mind

robbanófejekben, mind hordozóeszközökben.

„Csillagháborús” program a szovjetek ellen


Amerikai oldalról sok kritika érte már az 1972-es ABM-szerződést is. Az 1980-ban elnökké választott

konzervatív Reagan minimális célként az 1975. évi helsinki egyezmény előtti status quót akarta visszaállítani,

megállítva a Szovjetunió expanzióját a harmadik világban (Afganisztán, Etiópia). A kvalitatív fegyverkezésnek

minősített program az USA katonai képességeinek növelését célozta, s a Szovjetuniót egy olyan technológiai

versenyfutásra akarták késztetni, amelyet az elaggott vezetés alatt mindinkább megmerevedő szovjet gazdaság

már nem tud követni. Az első űrrepülőgép felbocsátása (1981. április) után Reagan 1983. március 23-án

jelentette be a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defence Initiative – SDI) nevű programot,

amelynek egyébként egyik sugalmazója Teller Ede, az amerikai hidrogénbomba atyja volt. A hatalmas

költségeket tartalmazó tervezet egy olyan „pajzs” kiépítését célozta az űrben, amely képes megvédeni az USA

honi területeit a szovjet rakétákkal szemben. A sajtóban csak „csillagháborús” koncepciónak titulált tervezet

elsősorban az űrben telepített lézerekkel, részecskegyorsítókkal működött volna, amelyet a földön telepített

hagyományos rakétákkal egészítettek volna ki. A beindított kutatások és kísérletek közül meg kell említeni az

1984 nyarán végrehajtott csendes-óceáni rakétaelhárító kísérletet, amelynek keretében sikerült egy 160 km

magasságban repülő rakétát lézerrel megsemmisíteni. A csillagháborús program azonban hamarosan

abbamaradt, amelynek az elsődleges oka Gorbacsov hatalomra kerülésében (1985), elődeitől radikálisan

különböző politikájában s a kommunista blokk gyorsuló dezintegrációjában keresendők.

Amerikai rakétavédelem a „barátságtalan” államokkal szemben

Az ABM-szerződéssel kapcsolatos kritikák teljesen új irányt kaptak a szovjet blokk összeomlása után. Ekkortól

ugyanis az amerikai szakértők teljesen más irányú fenyegetést prognosztizálnak az USA-val szemben. A

Pentagon elemzői szerint jelenleg már mintegy 20 ország rendelkezik rövid, vagy közepes hatótávolságú

rakétákkal, s mintegy kéttucatnyi ország tömegpusztító fegyverekkel. Ez utóbbi alatt nem annyira nukleáris

robbanófejeket, hanem biológiai és vegyi fegyvereket értenek. A bipoláris nemzetközi rendszer megszűntével

megerősödött az Amerika-ellenes érzelmeket tápláló államok közötti együttműködés is. (Példaként gyakran

említik az észak-koreai kísérleteket [Észak-Korea 1998 augusztusában kísérletet hajtott végre egy

háromfokozatú rakétával.] vagy Irak titkos gyártási programjait, amelyeket mindmáig nem sikerült a nemzetközi

ellenőrző csapatoknak felderítenie.) Ezért javasolják az ABM- szerződés felbontását, vagy lényeges

módosítását, s egy új nemzeti rakétavédelmi rendszer kiépítésének megkezdését.

Moszkva és Peking viszont hallani sem akart a szerződés megszüntetéséről vagy módosításáról, attól való

félelmükben, hogy egy rakétavédelemmel rendelkező USA-val szemben a saját nukleáris arzenáljuk

elértéktelenedne. (Azt nem szokták hangoztatni, de része az ellenkezésnek, hogy egyikük sem rendelkezik

pénzügyi forrásokkal egy hasonló rendszer kiépítésére.) Az amerikaiak viszont úgy érvelnek, hogy a védelem

elsősorban nem Moszkva ellen épül, hanem az amerikaiakkal szemben barátságtalan államokkal szemben,

amelyeknek a képességei rohamosan fejlődtek az utóbbi évtizedekben mind a nukleáris technológiák, mind

pedig a rakétatechnika területén. Az orosz fél meggyőzésére továbbá hozzáfűzték még, hogy egy limitált

„nemzeti rakétavédelem” egyébként sem lenne képes elhárítani a még mindig jelentékeny orosz arzenál

csapását.

A tervezett nemzeti rakétavédelmi rendszer (National Missile Defence – NMD) radarállomások hálózatából – a

legnagyobbat Alaszkába tervezik, de szó van nagy frekvenciás radarállomás telepítéséről Angliában és Dél-

Koreában is –, műholdakra telepített szenzorokból és különféle érzékelő rendszerekből, egy komplett légi

elfogórakéta-vezérlő rendszerből, az elfogórakétákat tároló silókból és egy nagy teljesítményű kommunikációs

hálózatból állna. A tervek szerint a rendszer először az űrben telepített műholdjaival észleli a rakétaindítást.

Aztán a földi radarok és bemérőállomások számítanák ki az elhárítási programot. A megépítendő röntgensávos

radarok követnék a behatolót az atmoszféra felett, míg a mélyben, a Colorado hegységeiben telepített irányító

központ vezérelné az elfogórakétát. Amint az elfogó rakéta elég közel kerül a behatolóhoz, a rakéta saját

érzékelői információit követi. A Pentagon eddig két kísérletet hajtott végre (100 millió dollár). 1999

októberében sikerrel, 2000 júliusában sikertelenül.

A tervek induláskor mintegy 20 elfogórakéta-állomás telepítésével számolnak (Alaszka, Észak-Dakota), amelyet

közel 250-re kívánnak növelni, amely képes „néhány tucat” ellenséges rakétát semlegesíteni. Azt a Pentagon

szakértői is elismerik, hogy a jelenlegi technika alkalmatlan arra, hogy megkülönböztesse a valódi robbanófejet

a hamisaktól.

A program költségét a szakértők a következő húsz év alatt – új műholdak telepítése nélkül – mintegy 50 milliárd

dollárra becsülik. Más becslések ezt kevésnek vélik, tekintve, hogy egyetlen, komplett elfogórendszer költségei

25 milliárd dollárt tesznek ki.

* Strategic Arms Limitation Talks, Stratégiai Fegyverkorlátozási Tárgyalások; 1969–1972.


** Strategic Arms Reduction Treaty, Stratégiai Fegyverzetcsökkentési Szerződés.

2. Képek


1. A végsõ válaszokat kutatva

SZEGŐ Károly

A végső válaszokat kutatva...

A Naprendszer megismerése

A földi élet folyamatos kölcsönhatásban áll környezetével. Gyakran nem tudatosul bennünk, hogy ebbe

beletartozik a világűr és a Naprendszerből származó sokféle hatás is.

Mi és a Naprendszer

A világűr barátságtalan környezet – jól sejtette ezt Madách a múlt század közepén. A Föld mágneses tere, a

légkör megvédi a bioszférát e sokféle külső támadástól, másokhoz az élőlények adaptálódtak; de a világűr

folyamatai felhívják a figyelmünket az ott működő hatalmas energiákra. Egy napkitörés (flare) során 1029 joule

energia szabadul fel egy röpke pillanat alatt, s ez százszor annyi, mint amennyit a paksi atomerőmű

folyamatosan működve az univerzum születése, az ősrobbanás óta termelt volna! A napkorona kilövelései

percek alatt több mint száz Gellért-hegy tömegű anyagot juttatnak ki a világűrbe. E hatalmas energiák

megzavarják a földi technika működését, de hatnak az élőkre magukra is. Technikai fejlődésünkkel a világűrből

érkező zavaroknak egyre jobban ki vagyunk szolgáltatva.

Alighogy a telegráfok megkezdték működésüket, már 1847-ben H. Barlow, az angliai Midland Vasutak

mérnöke észrevette, hogy a telegráf tűinek spontán kilengései összefüggésbe hozhatók a sarki fény

jelenségeivel, s hogy a különböző helyeken észlelt rendellenességek azonos időben történtek, és kapcsolatban

álltak a napszakok változásaival. Azt ekkor még nem tudták, hogy mindez a Nap működésének a

következménye. (Erre majd csak az űrkutatás megindulásával jöttünk rá, ismereteink e téren napról napra

bővülnek.) A Naprendszer működési mechanizmusát csak most kezdjük érteni, miközben egyre jobban

felismerjük, hogy ezen ismeretek nélkül civilizációnkat nem fogjuk tudni működtetni.

Azt régóta tudjuk, hogy a Nap körül bolygók, üstökösök stb. keringenek. De ez kevés. A Naprendszer

felfedezése – a Holdat kivéve egyelőre csak távolra küldött robot-érzékszerveinkkel – korunk élménye.

A Pallas Nagy Lexikona 1897-ben a Vénuszról azt írta: „[...] minden jel arra mutat, hogy sűrű légkörrel bír, [...]

sűrűsége majdnem akkora, mint a Föld felületén, [...] a két légkör összetétele nagyon lényegesen különböző nem

lehet”. A Marsról ezt olvashatjuk: „[...] légkörének összetétele nem tér el lényegesen a mienktől, főleg

vízpárákat tartalmaz [...] tekintélyes légkör jelenlétét és benne köd és felhőképződést (tapasztalunk) [...] a felület

sötét foltjai víz(re utalnak) [...]” A Vénuszról még az 1962-es Új Magyar Lexikon is azt közli, hogy nappali

felszínének hőmérséklete +80–100 oC körül van. A Marsról az a furcsaság szerepel, hogy „feltételezhető, hogy

a tengerek területén alacsonyabb rendű növényzet él”.

E tévhiteket az oda küldött űrszondák oszlatták (1964, 1971, 1976) szét. A légkör a Vénusz felszínén sűrű és

forró, hőmérséklete több mint 400 oC, a légnyomás a földinek mintegy kilencvenszerese, s a légkör fő

komponense a szén-dioxid, szemben a Föld oxigén–nitrogén légkörével. A Mars légköre nagyon ritka, szintén

szén-dioxidból áll, s (folyékony) vizet a felszínén sehol sem találtunk. Ennek ismeretében kezdtük megérteni a

Föld rendkívüliségét, és vizsgálni, hogy mitől és hogyan alkalmas évmilliárdokon át az élet hordozására.

Rájöttünk, hogy a világűr nem üres! Ritka (híg) anyag tölti ki, aminek zöme a Napból származik, de eljutnak ide

távoli csillagok, galaxisok molekulái, atomjai is. A világűr tartományokra oszlik, amelyeket plazmafizikai

folyamatok eredményeként éles határok választanak el, mint az országokat. Így a Föld (magas-) légkörét és a

bolygóközi teret elválasztó határ neve „plazmapauza”. A Naprendszer határa a bolygóközi tér és a csillagközi

tér között húzódik, amelyen belül a Nap anyaga van (elsöprő) többségben.

Ha egy követ feldobunk, visszaesik. Ha a követ egy rakéta 8 km/s (secundum) közelébe gyorsítja, keringeni

kezd a Föld körül. Ha sebessége meghaladja a 11 km/s-ot, elhagyja a Földet, és Nap körüli pályára áll. Először a

Luna–1 szovjet űrszonda lépte át ezt a sebességhatárt 1959-ben. Nagy eredmény volt, amikor le is tudtuk már

fékezni repülés közben az automata szondákat, s még nagyobb, amikor 1966-ban ember alkotta szerkezetek

először szálltak le simán a Holdra (a Luna–9 szovjet és a Surveyor–1 amerikai űrszondák). Az űrszondák célba

juttatáshoz pályamódosításra, ahhoz pedig energiára van szükség, amit vagy hajtóanyag formájában cipel

magával az űrszonda, vagy „energiát lopunk” a távoli bolygók gravitációs teréből. Bolygótól energiát lopni csak


1974-ben tanultunk meg, amikor is a Mariner–10 (amerikai) szonda, úton a Merkúr felé, a Vénusz energiáját

megcsapolta.

Űrmissziók előkészítése

A Naprendszer kutatására induló szondák csak „a jéghegy csúcsa”. Széles körű, folyamatos szolgáltatások

kellenek a kutatói rendszer működéséhez: a kapcsolat tartásához, a vezérléshez. Ezért is hívják ezen

tevékenység együttesét „misszió”-nak.

Már egy misszió indítása is összetett. A tudományos program kiválasztásakor azt is meg kell határozni, hogy

mit akarunk vizsgálni, mivel, az eszközök mennyi ideig kell működjenek, mennyi adatot szolgáltatnak, s azok

hogyan jutnak el a Földre. A következő lépés a pálya meghatározása, s az, hogy ez miként valósítható meg.

Ezután lehet megmondani, hogy honnan lesz mindehhez elektromos energia a fedélzeten. A Naptól távolodva a

napelemek egyre kevesebb energiát tudnak adni, s azt is, hogy mennyire melegszik majd a szonda a napsütötte

oldalán, s mennyire hűl az árnyékoson. A szonda sugárvédelmét is ekkor lehet megtervezni. Nemcsak az

élőlények, de az automaták is tönkre mennek, ha túl sok sugárzás éri őket. A legnagyobb probléma általában a

távközlés, az adatok Földre juttatása és a távoli bolygókhoz indított hosszú idejű repüléseknél a szonda

működőképességének biztosítása e hosszú időre. Mindaz, amit ennek során megtanulunk, közvetlenül javítja

földi berendezéseink tulajdonságait is.

Számos technikai akadályt küzdöttek le az eddigi missziók során, s ebben a magyar mérnökök eredményei is

számottevők. Magyar berendezésben használtak először mikroprocesszort az Interkozmoszon belül (1970–72).

Látás alapján mechanikát vezérlő űrrobotot először magyar mérnökök készítettek a Halley-üstökös

megfigyelésére.

De sok akadállyal ma még semmit sem tudunk kezdeni: még nem tudunk a Nap közelébe menni a hihetetlen

meleg miatt, nincs olyan anyag sem, ami a Jupiter légköre iszonyatos nyomásának ellenállna, nem tudunk

mélyre ásni más bolygókon, még a felszínen közlekedni is csak most tanulunk...

Világképünk átalakulása

Az első nagy felfedezés a Föld környezetének határa volt, amit 1959-ben a szovjet Luna–2 szonda töltött

részecskéket mérő detektora mutatott ki. Mintegy négy földsugárnyi távolságban a Föld körüli plazma (töltött

részecskék) sűrűsége ugrásszerűen lecsökken. A Napból eredő folyamatos részecskekiáramlást, az ún. napszelet

először 1962-ben a Mariner–2 amerikai űrszonda mérte meg. Ez a napszél tölti ki a Naprendszert. Közvetlen

hatásától a Föld mágneses tere véd meg minket, kialakítva a már emlegetett van Allen- övezeteket, az északi

fényt stb.* Ez volt az első lépés, amelyik már világképünk átalakulását is jelezte.

Mielőtt a Holdra repültünk és az űrhajósok hazahozták onnan az első kőzetmintákat, a kutatók többsége azt

állította, hogy azok birtokában pontosan megmondja majd, hogyan született a Naprendszer, s nem maradnak

nyitott kérdések. Ma mázsányi holdkőzet van a birtokunkban. Alapvetően fontos ismeretekhez jutottunk a Hold,

s áttételesen a Föld megértésében, mégsem tudjuk a végső válaszokat...

Szondák 1961-től

A Naprendszer megértéséhez az egész rendszert meg kell ismernünk. Mivel vonzó és közeli cél volt a Vénusz és

a Mars, s azt hittük, hogy hasonlítanak a Földre, már 1961-ben elindultak az első bolygókutató szondák. A

Mariner–2 amerikai szonda 1962-ben a Vénusz mellett elrepülve először továbbított adatokat egy másik (a

szomszédos) bolygóról, s egyidejűleg hosszú időn át folyamatos méréseket végzett a bolygóközi térben. Az

1964-ben indított Mariner–4 a Marsot vizsgálta sikeresen.

Az első szonda, amelyik egy másik bolygóra, a Vénuszra leszállt, a szovjet Venyera–7 volt 1970-ben, 23 percig

végzett méréseket, tovább nem állta a meleget. Az első TV-képek 1975-ben érkeztek a Földre a Venyera–9 és –

10 leszállóegységének fedélzetéről, s ezek idegen bolygót mutattak. A Marsra az amerikai Viking-szondák

szálltak le és küldtek képeket is 1976-ban. Ez is idegen, vad, barátságtalan világ. Egyre jobban kezdtük

megérteni a Föld rendkívüliségét...

Az amerikai Voyager-szondák 1977-ben indultak a nagy útra, kihasználva a bolygók ritka együttállását, aminek

következtében ugyanaz a szonda képes volt meglátogatni valamennyi nagybolygót. Egy év 7 hónapig tartott az

út a Jupiterig, további 3,5 év után a Szaturnusz került kameravégre, majd az Uránusz és a Neptunusz

következett, most a Naprendszer határa felé száguldanak. E képek csodás világokat tártak fel, minden égitest


más volt, a Jupiter holdjai nem hasonlítanak egymásra, nem a méretük, hanem planetológiai előéletük miatt.

Minden új volt, minden más, mint a várakozásunk, minden meglepő, csodás.

A közgondolkodás változása

Úgy tűnt, a világűr meghódítható; egymás után születtek a sci-fik, képzeletben bejártuk a galaxist. Új hősök

születtek: az űrhajósok. Hollywoodból útra indult a „Csillagok háborúja”. A Pioneer–10 űrszonda (1972)

magával vitte az emberiség névjegyét, azt akartuk, tudja mindenki, létezünk! És hódító útra indultunk.

Nem kétséges, hogy az űrkutatás e szakasza megváltoztatta a közgondolkodást. Az ENSZ II. világűr-

konferenciája 1982-ben ült össze, egy kérdéssel a középpontban: hogyan részesülhet mindenki az űrtevékenység

áldásaiból, a fejlődő országok, meg mások, akiknél talán még villany sem volt.

A jövő kérdőjelei

Az eufóriát kijózanodás követte. Az űrkutatás drága, és a haszna sem mindig közvetlen vagy azonnali. Ráadásul

felmerül, hogy az emberiség képes-e hosszabb időn át fenntartani az érdeklődését egy-egy fontos kérdésben,

vagy relatíve hamar ráununk.

Messzebbre tekintve, már nemcsak a sci-fiben merült fel, hogy kalandozni kellene a Naprendszeren kívül. A

jelszó ehhez a régi: vitorlát fel! Hatalmas vitorlákat kell építeni, hogy a napfény nyomását felhasználva

repüljünk – egyelőre csak az automatáink – távoli tájakra. Hátborzongató. De a valóság túlnő a képzeleten.

* Vö. erre e számunk 4–8. oldalán Ferencz Csaba cikkét. (A szerk.)

2. Képek



1. Interkozmosz együttmûködés

BURUCS Kornélia

Interkozmosz együttműködés

A nemzetközi űrkutatási megfigyelések fellendülésekor a szocialista országok 1965–66-ban tárgyalásokat

kezdtek „A szocialista országok együttműködése a világűr békés célú kutatásában és felhasználásában”

elnevezésű program megindításáról. A programot az 1967. április 5–13. között megtartott ülésen hagyták jóvá a

tagországok: Bulgária, Csehszlovákia, Kuba, Lengyelország, Magyarország, Mongólia, NDK, Románia,

Szovjetunió. (A megállapodáshoz Vietnam is csatlakozott.)

A program négy fő kutatási területet jelölt ki: 1. kozmikus kutatások (beleértve a Föld és légköre, a Nap, a

Naprendszer és bolygói, valamint a csillagok kutatása); 2. kozmikus meteorológiai kutatások; 3. űrbiológiai és

orvosi kutatások; 4. űrhírközlés. 1975-ben a programot kibővítették az erőforrás-kutatás témakörével, 1976-ban

pedig a szocialista országok űrhajósainak közös űrrepülésével.

A program keretében a Szovjetunió térítésmentesen a tagországok rendelkezésére bocsátotta mesterséges

holdjait, geofizikai rakétáit, távközlési és egyéb földi berendezéseit. Magyarország kezdettől aktívan részt vett a

programban: a magyar szakemberek a világűrbe juttatandó műszereket, berendezéseket készítettek

(mikrometeoritcsapdák, Balaton elnevezésű pszichológiai műszer, szputnyikfényképező kamera stb.), valamint

elméleti munkákkal és földi obszervatóriumi megfigyelésekkel segítették a közös munkát.

2. Képek


1. A napszél

SZEGŐ Károly

A napszél

A Nap energiája a belsejében lejátszódó fúziós folyamatokból származik. Ezt az energiát a Nap sokféleképpen

sugározza ki, egyik formája az, hogy anyagát kilövelli. A nap felszíne kb. 6000 fokos, de a felszíntől távolodva

a napkorona hőmérséklete több millió fokot ér el. E hőségben a kilökött anyag atomjai ionizálódnak,

gerjesztődnek és ezáltal sugárzást bocsátanak ki, amelyet modern műszereinkkel „látunk”. A lenti felvétel a

SOHO űrszonda egyik teleszkópjával készült, és a Napból minden irányba távozó töltött részecskéket mutatja,

és egy nagyobb, ún. koronakilövellést. E töltött részecskék fele-fele arányban pozitívan, ill. negatívan töltöttek,

és másodpercenként 400–800 km-t is megtesznek; folyamatosan áramlanak a Napból a távoli régiók felé, érintve

valamennyi bolygót. Ezt a töltöttrészecske-áramlást nevezzük napszélnek. Sűrűsége a Föld környékén mintegy

10 részecske, köbcentiméterenként; a pozitívan töltöttek 96%-ban a hidrogénatom magjából, protonokból

állnak.

Más csillagok is bocsátanak ki hasonlóképp anyagot, ezek együttesét csillagszélnek nevezzük. A Naprendszer az

a tartomány, ahol a napszél dominál a csillagszéllel szemben. A napszél és a csillagszél kölcsönhatása

meglepően éles határfelületeket produkál, és a csillagszél zöme „körülfolyja” a Naprendszert.

2. Képek


1. Ûrmozaik

TRETHON Judit

Űrmozik

A szelenitáktól az Enterprise űrhajóig

Amióta az ember moziba jár, mindig szívesen nézte azok kalandjait, akik rakétával vagy űrhajóval indulnak más

világok felé.

Űrmozik a filmkészítés hajnalán

Már a filmkészítés hajnalán, 1902-ben elrepültek kísérő égitestünkre Georges Melies Utazás a Holdra című

mozijában, s ott találkoztak a szöcskeszerű szelenitákkal. A Hold továbbra is népszerű célpont maradt, 1928-ban

Fritz Lang rendező A Hold asszonya című filmjének hősei jutottak el oda egy különleges rakétával, s a makett

elkészítésében olyan technikai tanácsadók vettek részt, mint Hermann Oberth és Willy Ley rakétaszakértők. A

többlépcsős szerkezet, a kilövőállás feltűnően hasonlít Cape Canaveral 1960-as évekbeli berendezéseire, s itt

hangzik el először a kilövés előtti, immár hagyományos visszaszámlálás.

Az 1930-as években az űrutazás egyre népszerűbb téma lett, már sorozatok készültek, amiknek hősei – Flash

Gordon és Buck Rogers – bolygóról bolygóra repültek, ahol mindig akadt valami megoldandó probléma.

A hidegháborús hangulat jegyében

A második világháború után, amikor Werner von Braun V–2-rakétái már közismertek voltak, a hidegháborús

hangulat jegyében születtek az űrhajózás témájával foglalkozó mozik, például a Destination Moon (Irány a

Hold, 1950) és a Rocketship XM (Az XM űrhajó, 1960). Az előbbi egy kísérleti rakéta felszállás utáni

felrobbanásával kezdődik. Persze kiderül, hogy ellenséges szabotőrök okozták a balesetet, és vélhetőleg további

akciókra készülnek. Mivel a kormányzat nem biztosít további anyagi támogatást a kísérletekhez, egy gazdag

gyáros finanszírozza tovább azokat. A Mojave-sivatagban megépül a hatalmas űrhajó, miközben a barátságtalan

külföldi hatalom sikeresen manipulálja a közvéleményt az űrprogramok ellen, ám a rakéta mégis felszáll. Az

1950-ben készült film tanácsadója ismét Hermann Oberth volt, s az alkotók gondosan ügyeltek a tudományos

részletekre, beleértve a holdbéli tájat, amelyet Chesley Bonestell festőművész akkurátus részletességgel festett

meg. A film producere a magyar származású George Pal volt, a speciális effektusok kiváló szakembere. A

történet Robert Heinlein, a tengerésztisztből lett sci-fi író regényén alapult.

A tudományos fantasztikum később nagymesteri címmel kitüntetett képviselője írta 1953-ban a Project

Moonbase-t (Holdbázis-tervezet) is, ami egy tévésorozat próbafilmjének készült. A cselekmény 1970-ben indul,

amikor megkezdődik az első, Hold körül keringő orbitális amerikai űrállomás építése. A szerkezeti elemeket a

Föld körüli pályán álló űrbázisról szállítják, az űrhajó parancsnoka egy ezredesnő, a legénység egy őrnagyból és

egy tudósból áll. Az utóbbiról persze kiderül, hogy ellenséges ügynök. Manipulációi következtében az űrhajó

kényszerleszállást hajt végre a Holdon, a hősök ottrekednek. A tudós lezuhan és a nyakát szegi, a különnemű

űrhajósok pedig kettesben maradnak a Holdon. Ez roppant zavarta az amerikai közönséget, ezért az alkotók

gyorsan „helyreállították” a rádiókapcsolatot az űrállomással, amelynek parancsnoka kiadta az ukázt: össze kell

házasodniuk. A szertartást televízión keresztül kísérhette figyelemmel a publikum, maga az amerikai

elnökasszony adta össze az ifjú párt.

Az ötvenes évek másik nevezetes űrmozija szintén George Pal nevéhez fűződik. A Conquest of Space (Az űr

meghódítása, 1955) 1980-ban kezdődik egy Föld körül keringő űrállomáson, ahol hatalmas csillaghajó épül. A

parancsnok egyszer csak utasítást kap: lássák el szárnyakkal a szerkezetet, mivel a holdutazást törölték, s irány a

Mars, ahol gazdag nyersanyaglelőhelyek találhatók!

„Szocialista verzió”

A szocialista országok sem akartak lemaradni az űrmozik terén. 1960-ban elkészül a szovjet Viharok bolygója,

amely a Vénuszon játszódik, ahol két orosz kozmonauta és egy robot kényszerleszállást hajt végre. Az űrhajó

meglepően modern, sikeresen ötvözi a korabeli rakétatechnika eredményeit és a fantasztikus elképzeléseket. A

csehszlovák Ikaria XB–1 egy hatalmas csillaghajón játszódik, amely hosszú felderítő útra indul a kozmoszban.


Az űrben kalandozik az Orion űrhajó legénysége is. A 7+5 részes széria, amelynek első sorozatát a magyar tévé

is vetítette (1968), tenger alól felszálló, csészealj formájú űrhajót, furcsa űrszerkezeteket – ún. teknőcöket –

mutat be, az Orion belső tere futurisztikus, ám a látványon sokat ront a vezérlőpulton valamiféle műszer gyanánt

elhelyezett hőszabályozós vasaló. (A hetvenes években a Rajnai András rendezte Pirx pilóta kalandjai

kenyérkosár-űrállomást és kávéfőző-űrhajót vonultatott fel az elektronika jegyében.)

Kultuszfilmek

1968 nevezetes évszám az űrhajósfilmek történetében: ekkor készül el Stanley Kubrick mára már kultuszfilmmé

vált 2001 Űrodisszeiája. A Discovery űrhajó és a gyűrű alakú űrállomás már a 21. század technikája felé

mutatnak, hasonlóképpen az Utazás a Nap túlsó oldalára című mozi űrszerkezetei, amiket a valódi Cape

Canaveral makettjéről bocsátottak fel...

Az 1977-es Csillagok háborúja űrhajói már valóban a jövőt mutatják. A hatalmas cirkálók, az X-szárnyú

vadászok soha nem látott perspektívát nyújtanak korunk rakétaszakembereinek.

Földönkívüli lények

Már régen a kozmoszban vagyunk tehát, de csak egyedül mi, emberek. Van valaki odakint? – tették fel sokan a

kérdést, és a filmesek megadták rá a választ. Hát persze, hogy vannak! Némelyek idelátogatnak Földünkre, míg

másokkal egy másik égitesten vagy az űrben lehet összefutni. Többnyire emberszerűek, de akadnak kivételek is.

Ilyenek például a Testrablók (1956) földönkívülijei is, akik nagyon picik, de agresszíven beköltöznek az

emberek testébe. Ez az alaptéma olyan népszerűnek bizonyult, hogy többször is megfilmesítették. A

Parazitában (1995) szintén kis termetű, de ezúttal rájára emlékeztető lény szerepel, ami hihetetlenül mozgékony

faroknyúlványával hatol be a nyakszirten át egészen az agyig, s akarat nélküli bábbá teszi az embert. A

Függetlenség Napjában(1997) az idegenek el akarnak minket pusztítani, a Sötét zsarukban (1996) a Föld

egyfajta menedékhelyül szolgál más világok üldözötteinek.A Lényben az idegenek rádióüzenetben küldenek egy

DNS-szekvenciát azzal a javaslattal, hogy ötvözzük azt a miénkkel. Az eredmény egy szépséges leányzó, aki

mindenáron szaporodni akar...

A Csillagok háborúja-filmek rengeteg idegen fajt vonultatnak fel. Egyikük, a vuki Csubakka a Millennium

Falcon másodpilótája, Han Solo hűséges barátja; Jabba, a hutt viszont intergalaktikus főgengszter, aki minden

galádságra képes.

A földönkívüli lények főleg a tévésorozatokban szaporodtak el, nem kevés dolgot adva ezzel a

maszkmestereknek. Igaz, többségük humanoid jellegű, de arcberendezésük finom módosításai tükrözik

idegenlény-mivoltukat. A legnépszerűbb idegen kétségtelenül Mr. Spock, az Enterprise csillaghajó félig ember,

félig vulkáni tudományos tiszje, akinek hegyes fülei utalnak arra, hogy nem egészen ember. A harcias klingonok

barázdált homloka, a romulánok összevont szemöldöke, a ferengik android jellegű tarkója fajuk jellegzetessége.

De akad olyasvalaki is, akinek nem a külseje különleges. Q a Q Kontinuum lakója, emberi alakban bárhol képes

felbukkanni, legyen az űrhajó, idegen bolygó vagy a kozmosz.

Az idegenek különleges fajtáját jelentik az ufonauták, akikkel a szóbeszéd szerint nemcsak a moziban, hanem a

valóságban is lehet találkozni.

A filmbeli idegenek megjelenését illetően elterjedt az a nézet, hogy tulajdonképpen az amerikai kormány

kiszivárogtató tevékenységéről van szó, hiszen például a Harmadik típusú találkozások (1977)tudományos

tanácsadója J. Allen Hynek, a légierő UFO-ügyekkel foglalkozó szakértője volt. Az ebben a moziban

felbukkanó idegenek az ún. kis szürkékre emlékeztetnek, míg a 2000-ben bemutatott Mars mentőakció

földönkívülije már e faj fejlettebb változatának tűnik.

2. Képek



1. Csillagok háborúja

PÁRIZS Ágnes

Csillagok háborúja

A nemzetközi filmtörténet egyik leghosszabb produkciója George Lucas gigantikus űrlegendája, melyet

rendezője kilencrészesre tervezett. A Csillagok háborúja (1977), A birodalom visszavág (1980) és aJedi

visszatér (1983) a háromszor hármas trilógia középső egysége. Az epizódok bemutatását mind az USA-ban,

mind Magyarországon elsöprő siker kísérte. A siker titka nehezen fogható meg, bár a látvány szuperprodukció

volt már az első változatnál is, amely a digitális technika alkalmazásával kiegészülve a felújított változatban

még tökéletesebbé vált. Bár maga a történet „meglehetősen igénytelen tündérmese”. A jó és a rossz harca –

kedves robotokkal, beszélni tudó furcsa állatfigurákkal és visszataszítóan zord és félelmetes külsejű alakokkal –,

melyben végül az igazak győznek a gonoszok felett. Persze a képlet azért mégsem ilyen egyszerű, a káprázatos

technika gyerek és felnőtt fantáziáját egyaránt megmozgatja, gondolkodóba ejti a kozmosz megismerésének,

megismerhetőségének lehetőségeiről.

És a lehetőségek adottak a valóságban és a filmvásznon egyaránt, hiszen G. Lucas elkészítette a trilógia első

három részének első epizódját (hazánkban 1999 májusában mutatták be).

2. Képek


1. Misszionárius a hódoltságban

FIGYELŐ

TÓTH István György

Misszionárius a hódoltságban

Egy katolikus plébános megpróbáltatásai

Hamarosan napvilágot lát az MTA TTI kiadásában a Litterae missionarum de Hungaria című könyv (A

misszionáriusok levelei a 16–17. századból) 2. kötete, amely a török hódoltságba küldött katolikus

misszionáriusok izgalmas beszámolóit tartalmazza. Az alábbiakban egy misszionárius fordulatos életútját

mutatja be a szerző.

A 17. században a magyarországi török hódoltságot járó misszionáriusok élete sem veszélytelennek, sem

eseménytelennek nem volt mondható. Messze a legérdekesebb közülük azonban a mohácsi plébános, a bosnyák

Don Simone Matkovich életútja, aki egyszerű pap létére szívesen forgolódott a pápák római udvarában, míg a

sztambuli szerájban a földije, az egyik főeunuch egyengette útját – pályafutása végén azonban a budai pasa

várbörtönében kínozták félholtra. A misszionárius vadregényes életútja bepillantást enged a török alatt élő

keresztények mindennapjaiba is.

Rokon eunuch a szultáni szerájban

Don Simone 1575 körül született, saját állítása szerint a bosnyák királyi családból. Magyarországon, a török

hódoltság horvát nyelvű falvaiban térített, 1600-tól a szerémségi Babska falu plébánosa volt. Az ortodox

püspökök és a török bégek azonban itt folyamatosan zaklatták, ezért Don Simone Isztambulba ment, hogy

kiváltságlevelet szerezzen a hódoltsági katolikusok számára. A fővárosban nagy szeretettel fogadta a szultáni

szeráj őre, egy eunuch, aki szintén a bosnyák királyok családjából származott, a rokonai pedig Boszniában Don

Simone apjának a házában nevelkedtek. A befolyásos eunuch feltehetően a gyerekadóval került a szultáni

udvarba,* és – akárcsak sorstársai, például a boszniai származású nagyvezírek – nem felejtkezett el egykori

népéről, rokonságáról. Ennek az eunuchnak a segítségével Don Simone azután magától a szultántól szerzett

kiváltságlevelet a hódoltsági katolikusok számára.

1612-ben Don Simone már Rómába utazott, ahol minden követ megmozgatott, hogy missziót szervezzen a

hódoltságban, és itt misszióspüspökké is szenteljék. Jezsuita pártfogói elérték, hogy noha csak egyszerű

plébános volt, mégis fogadja őt maga V. Pál pápa is! A pápa meg is bízta Don Simonét egy hódoltsági misszió

megszervezésével, miszióspüspökké azonban nem nevezte ki, mert a plébános ellenfelei, a bosnyák ferencesek

meggyőzték az ügyben döntő bíborosokat, hogy Matkovich tudatlan ember, és az erkölcseiről is csak rosszakat

hallottak.

Don Simone és a jezsuiták a missziós megbízás birtokában raguzai kereskedők társaságában vágtak neki a

balkáni hegyek közt vezető veszélyes útnak. Pap létükre janicsárokat fogadtak fel kísérőnek, és puskával-

karddal ültek lóra, hogy így rettentsék el a rablókat. Don Simone útja a rendszeres magyarországi missziók

kezdetét jelentette. Ezután haláláig mohácsi plébánosként szolgált, hívei érdekében a törökökkel,

protestánsokkal, ortodoxokkal egyaránt hadakozva.

Ajándékok a törökök jóindulatáért

Don Simone, aki oszmán alattvalóként látta meg a napvilágot, igen jó török kapcsolatokkal rendelkezett. Maga

is elég jól beszélt törökül és ismerte a török szokásokat, tudta, hogy ajándék nélkül sehova sem szabad érkezni,

és jó borral a muszlim török urak is felvidíthatóak. Így a nempti plébánián 1618-ban a mise után megvendégelte

a helyi török vár parancsnokát, Szefer béget, „aki az ebéd idején eljött, hogy igyon, és három vagy négy kis

étekkel megelégedett, ám megtöltötte a gyomrát bőséges itallal, és igen részegen a szolgái zaj nélkül, sietve

visszavitték a házába”.

A Török Birodalomban ekkor már mindent pénzzel és ajándékkal kellett elintézni. Don Simone kapcsolata a

török hatóságokkal egyetlen folyamatos megvesztegetés volt. Akárcsak ellenfelei, a bosnyák kereskedők vagy a

református papok, Don Simone is rendszeresen felkereste a török pasákat és az alsóbb rangú tisztviselőket, és

sohasem ment üres kézzel. A török hatóságok kedvezőtlen ítéletét mindig meg lehetett változtatni egy-egy

magasabb rangú oszmán tisztviselő jóindulatát megnyerve, erre azonban sokkal többet kellett áldozni. (Ez a


folyamat, ahogy a perlekedő keresztények egymásra licitáltak az aranydukátok és drágaköves kardok

ajándékozásában, aligha volt a basák és a kádik ellenére.)

Harcban a protestánsokkal

Nemcsak a törökök, hanem a határon túlról a protestáns magyar földesurak is sok gondot okoztak azonban a

misszionáriusnak. Babskai plébániáján a reformátusok üldözték, Zrínyi György gróf a királyi Magyarországról a

hódoltságba betörő, ott portyázó katonáit küldte Don Simone házához. Amikor a plébános meghallotta, hogy a

katonák egy éjjel „Hol az a török?” kiáltással halálra keresik, a kertbe menekült, és egy fára mászva, pap létére

íjjal és nyíllal a kezében várta a támadóit, így menekült meg. (Zrínyi György, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós

apja, pár évvel később azonban maga is katolizált, és ezután már a hódoltsági misszionáriusok, köztük Don

Simone buzgó pártfogói közé tartozott, és a protestánsokat üldözte.)

Don Simone térítette meg a keszthelyi evangélikus várkapitányt, Bakács Sándort is. A kapitány, aki már sokat

hallott a katolikus vallást követő feleségétől a közeli török hódoltságban működő katolikus papokról, meghívta

magához Don Simonét ebédre, és megpróbálta leitatni. Ez azonban nem sikerült, ami akkora benyomást tett

Bakács uramra, hogy ő is meghallgatta a misszionárius prédikációját. Don Simone szentbeszéde a keszthelyi

kapitányt annyira meghatotta, hogy előbb nyilvánosan sírni kezdett, majd katolikus hitre tért.

„Diocletiánusi méretű üldözés”

Ha Don Simone Matkovichnak, a katolikus plébánosnak ádáz harcot kellett vívnia a híveiért a reformátusokkal

és a Pécs környéki unitáriusokkal, a legnagyobb kihívást számára mégsem a protestánsok jelentették. A

Délvidéken, a délszláv népesség körében térítve Don Simonénak különösen a görögkeleti (ortodox) papokkal és

püspökökkel gyűlt meg a baja, akik a katolikusoknál sokkal jobb viszonyt ápoltak a törökökkel. Don Simone, a

horvát anyanyelvű, energikus katolikus plébános érthető módon veszélyes ellenfelet jelentett a helyi ortodox

egyház számára, amelynek hívei a török hódoltság déli részén sokkal többen voltak, mint bármely más

felekezethez tartozók.

Már a 17. század legelső éveiben, amikor Don Simone elkezdett plébánosként szolgálni, a környék görögkeleti

püspökei üldözni kezdték, egyszer mise alatt janicsárokkal fogatták el, akik az oltár mellől saját stólájával

összekötözve hurcolták el. Az ortodox püspökök a következő években is üldözték Matkovichot, akinek hol a

török kádi előtt kellett pereskednie velük, máskor pedig – amikor az ellenfelei nem jogi úton keresték az

igazukat, hanem inkább katonákat küldtek utána – lovon menekült előlük.

Az ortodox egyház később sem nézte tétlenül Don Simone térítő terveit: 1634-ben Kirill Lukarisz

konstantinápolyi ortodox pátriárka felbujtotta a budai pasát, aki minden korábbi zaklatásokon túltevő, Don

Simone szavaival élve, egyenesen „diocletiánusi méretű üldöztetést” indított a hódoltsági katolikus papok ellen.

1634 decemberében Dzsáfer budai pasa a pátriárka ösztönzésére elfogatta Don Simonét. Don Simone Rómába

írt levelében drámai hangon ecsetelte a kínzásokat a törökök börtönében, megpróbáltatásait a karóba húzott,

halálra botozott foglyok között. Később Dzsáfer pasa az udvari orvosa, egy raguzai katolikus közbenjárására

szabadon engedte ugyan Don Simonét, de kétezer tallér bírságra ítélte.

A tavasz folyamán Don Simone a hódoltság déli részét rabruhában járta be, hogy mint annyi más fogságba esett

és börtönéből átmenetileg kiengedett sorstársa, összekoldulja a váltságdíját – szinte lehetetlen vállalkozás volt

ez, a pasa olyan hatalmas összeget követelt tőle. Közben azonban a dühöngő budai pasát is elérte a végzete:

megkapta a selyemzsinórt. Don Simonét ezután egy császári generális közbenjárására elengedték. Megtört

emberként tért vissza plébániájára, ahol a kínzások következtében szerzett betegségei rövidesen végeztek vele.

*/Csillag>

A mohácsi plébános, bár átvészelte a budai pasa és a konstantinápolyi pátriárka által rázúdított gyötrelmeket,

megkeseredett emberként fejezte be életét, hiszen nagy célja, hogy misszióspüspök legyen, nem sikerült. Don

Simone és a többi, kevésbé kalandos sorsú misszionárius azonban igen nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy

a hódoltságban a török uralom alatt sem tűnt el a latin kereszténység és a nyugati kultúra.

*Gyermekadó: török nevén devsirme. Keresztény gyerekeket Isztambulba hurcoltak, akiket muszlim vallásra

térítettek, és a továbbiakban a szultánt szolgálták.

2. Képek



1. A mai ember õse

NYÍLT TÉR

SZABÓ Dezső

A mai ember őse

A laposfejűek végső harca

A mai ember kifejlődésének történelme mindig is izgatta a történetírást, de csak az utóbbi évtizedek régészeti

eredményei tették lehetővé, hogy bátran beszéljünk „közvetlen” (elmúlt tízezer éves) múltunkról. A legújabb

kutatásokat a legtekintélyesebb német közéleti–politikai hetilap, a Der Spiegel is érdemesnek tartotta

összefoglalni. Mutatja ez számunkra, mennyire tágul időben a széles közönség történelmi érdeklődése.

Negyvenezer évvel ezelőtt lendítette fel az ember a kultúrát: forradalmi gyorsasággal alkotta meg a művészetet,

zenét, ékszereket és szobrokat készített. E hirtelen beállt fejlődés okát az őskor kutatói napjainkban abban vélik

megtalálni, hogy a mai ember közvetlen őse, a Homo sapiens sapiens egyenrangú vetélytárssal, a Neander-

völgyi emberrel (Homo sapiens neanderthalensis) találkozott.

A Homo sapiens sapiens

Egy szenzációs lelet adott okot a találgatások felélénkülésének: Moszkvától mintegy 150 kilométerre, Szungir

városa mellett a jégkorszak idejéből származó síregyüttesre bukkantak orosz tudósok. Hét csontvázat sikerült

teljes épségben feltárni, amelyeket több mint 13 ezer (!) díszítő elemecske borított. Ennek alapján

valószínűsíthető, hogy vezér-klán tagjairól van esetünkben szó. A lelet minden kétséget kizárólag a kőkori

forradalom idejéből, vagyis abból a korból származik, amikor az ember máig talányos technikai fellendülés

eredményeképpen megszerezte az uralmat a világ felett. Ismert, hogy ez az embertípus, vagyis a Homo sapiens

sapiens körülbelül 50 000 évvel ezelőtt jelent meg Afrikában, később elterjedt Ázsiában, majd Ausztráliába is

eljutott. 32 000 éve megérkezett Európába, Dél-Franciaországba is (Crô-Magnon), ahol fejlődése töretlenül

folytatódott.

A Neander-völgyi ember

Igen szerénynek mondható ehhez képest a másik jégkorszaki embertípus, a Neander-völgyi ember teljesítménye.

Utolsó nyomait Andalúziában, a Zafarraya-barlangban találták meg. Fogainak kormeghatározásakor kiderült,

hogy a lelet 27 000 éves, vagyis kortársa volt a Szungirban előkerült vezérnek! Egyik utolsó képviselője

fajának, amely majd’ 170 000 évig tartotta uralma alatt az északi féltekét, és amely varázslatos gyorsasággal

tűnt el, hogy helyét átadja a Homo sapiens sapiensnek.

Tudományos viták

Közel 150 éve folyik a vita a lehetséges kiváltó okról. Jódhiányban szenvedett? Talán számára halálos vírust

hurcolt be a Homo sapiens sapiens? Vagy egyszerűen szabályos harc folyt le a két faj között? Hiszen felettébb

egyenlőtlen küzdelemről lehetett szó, ahol minden a Neander-völgyi ember mellett szólt: erősebb, robusztusabb

felépítésű volt, jobban viselte az időjárási viszontagságokat – és mégis vereséget szenvedett. A modern ember

gyorsabb, ravaszabb, rafináltabb lévén megelőzte vetélytársát a vadászmezőkön, elvette zsákmányát, jobb

fegyvereivel meghátrálásra kényszerítette. Vannak azonban tudósok, akik nem osztják ezt a teóriát, a békés

egymás mellett élés mellett érvelnek, és odáig mennek, hogy feltételezik: még közös utódok nemzésére is sor

kerülhetett a tábortüzek romantikus fénye mellett. Ismét mások elenyészőnek tartják az anatómiai különbségeket

is.

Ezek a viták sokáig kevés ténybeli információ birtokában zajlottak. Csak napjaink modern eljárásai (C–14,

pollenelemzés, paleoklimatológiai vizsgálatok, génvizsgálat stb.) hoztak biztosabbnak tűnő adatokat. Az

eredmény minden irányzatot meglepett, hiszen a vizsgálatok igazolták, hogy nem történt keveredés, és megdőlt

a gyors meghódítás elmélete is. De ennél több, eddig ismeretlen tényre is fény derült. A Neander-völgyi ember

korántsem volt az a bumfordi alak, akinek eddig gondolták. A legújabb leletek bizonyítják, hogy ékszereket

hordott és precíz fegyvereket volt képes készíteni. Dél-Franciaországban és Olaszország területén magas

kultúrájú központokat létesített, és képes volt arra is, hogy a modern ember megjelenése jelentette kihívásra

reagáljon. Nemrég közzétett francia kutatási eredmények leletekkel bizonyítják, hogy a Neander-völgyi ember a

mai Párizstól egészen Dél-Itáliáig több kézművesipari központot hozott létre.


Kőkorszaki hidegháború?

Izgalmas a kérdés: vajon egyfajta kőkorszaki hidegháborúról van szó? Teljesen alábecsültük volna mind ez

idáig ezt az emberfajtát? Hiszen ilyenformán az emberi kultúra keletkezése is teljesen új fénybe kerül. Ennek

gyökereit mindig is egyfajta misztérium lengte körül. Körülbelül 100 000 évvel ezelőtt a Homo sapiens sapiens

teljesen kifejlődött, s mégis: semmi jele a fent említett innovációs fejlődésnek, jóllehet minden feltétel adott volt

hozzá. Csak 40 000 évvel ezelőtt következett be a „Big Bang” – a fogalom az amerikai Randall White-tól

származik –, amikor az ember ugrásszerűen fejlesztette ki lélegzetelállító kognitív képességeit. Most magyarázat

kínálkozik erre a rejtélyes fejlődésre: az Európába bevándorló Homo sapiens sapiens egyenrangú riválisba

ütközött, amely kihívást jelentett számára. Egyfajta vetélkedés vette kezdetét, amely mindkét emberfajtát

„kulturális csúcsteljesítményekre” sarkallta. A Neander-völgyi ember ellenállt a betolakodóknak, fejlett

kéziszerszám-ipari központokat hozott létre, és csak 10 000 év elmúltával adta át helyét véglegesen a modern

embernek.

A Neander-völgyi „túlélőművészek”

A Neander-völgyi embert korábban a tudomány csökkent szellemi értékűnek tartotta – az új elmélet a

küzdelemről mint a fejlődés motorjáról ezzel éles kontrasztban áll. A korai plasztikus ábrázolások klisészerűen

primitívnek mutatták, nehézkes, idomtalan, majomszőrös, lassú felfogású figura képét adva róla, aki képtelen

volt közösség- vagy akár csak családszervezésre, aki nem temette el halottait, s aki legfeljebb nyulakat volt

képes elejteni kezdetleges fegyvereivel. E nézetek mögött persze a hagyományos felfogás áll, hiszen már a

Bibliában is mint Isten kiválasztottja jelenik meg az ember, a görög mitológiában Prométheus ajándékozza neki

a tüzet, és Marx szerint is csak az ember képes arra, hogy munkaeszközöket készítsen. Az őstörténet tudománya

is e dogma szerint orientálódott, s minden vívmányt, ismertté vált fejlődést automatikusan a Homo sapiens

sapiens javára írt.

Csakhogy ma már tudjuk, hogy számtalan esemény gyökerei sokkal régebbre nyúlnak az időben, mint azt eddig

gondoltuk. Bebizonyosodott például, hogy már a Homo erectus (400 000 évvel ezelőtt!) lándzsával vadászott.

Németországi (Schöningen, Wallertheim) leletek alapján tudjuk, hogy a Neander-völgyiek kisebb

vadászcsoportokra oszolva, vándorolva, a vadat követve cserkészték be zsákmányukat. Az ekkor uralkodó

klímához kiválóan alkalmazkodott ez a fajta: nehéz csontjait vaskos izomkötegek ölelték körül, óriási orrürege

egyfajta előmelegítőként szolgálva megakadályozta a meghűlését, vastag ujjai és nagy körmei szintén

megfeleltek kemény életmódjának. A legfigyelemreméltóbb mégis a Neander-völgyi ember agya, amelynek

térfogata a leletek tanulsága szerint elérte az 1740 cm3-t – a mai emberé tudvalevőleg csak 1400 cm3. A

fejlődésbiológusok egybehangzóan állítják, hogy ilyen agytérfogatot csak úgy tudtak elérni, hogy évezredeken

át tömény húskoszton éltek. Megtehették ezt, hiszen az élővilág óriási mennyiségben kínálta az élelmet. Egy

elejtett rénszarvasból egy négytagú család hét napra elegendő élelmet nyert. A közös vadászatok után

tonnaszámra hevert a hús, amelynek elfogyasztására a szomszéd klánokat is meghívták. Ugyanakkor ismerték a

raktározást is, hűvös barlangok, vermek szolgáltak „hűtőszekrényként”, de a hús szárításos tartósításának

technikái sem voltak ismeretlenek. Ezzel együtt a vadászat számos veszéllyel járt, amelyekről az előkerült

csontvázak is tanúskodnak.

A klíma változásai azután megtizedelték a klánokat, bár ma már arról is vannak adataink, hogy a lehűlések

idején a csoportok délre húzódtak, a mai Izrael területén (Kebara, Tabun) találtak a kutatók nyomokat arra, hogy

a Neander-völgyi faj találkozott a Homo sapiens sapiensszel.

A modern ember diadala

Vannak szakemberek, akik a két faj találkozását barátságos lefolyásúnak vélik, az újabb kutatások azonban arról

tanúskodnak, hogy külön táborokban éltek, s hogy végül a modern ember menekülésszerűen hagyta el addigi

lakóhelyét, és Afrika felé szorult. Az amerikai John Shea 58 barlang átvizsgálása után arra a következtetésre

jutott, hogy a Neander-völgyiek fegyverei hatékonyabbak voltak, majd harmincszor több nehézlándzsát

állítottak elő, mint modern társaik.

De a „modern ember”, a Homo sapiens sapiens sem adta meg magát. Körülbelül 50-60 000 évvel ezelőtt ismét

megjelentek, ezúttal kelet felől Indiában, illetve Ausztráliában tűntek fel. Az áttörés Európa felé 41–38 000 éve

történhetett, amelyet egy átmeneti felmelegedés is segített. A Duna mentén haladtak nyugat felé, amelynek felső

ágait már 40 000 éve (5000 évvel korábban, mint eddig gondoltuk!) elérték, amelyről egy Ulm melletti lelet

tanúskodik. Ebből az időből már számtalan nyomról tudunk, amelyek mind-mind az akkori ember kulturális

fejlettségéről adnak számot: finom szerszámok, dísztárgyak, állatfigurák, sőt az első ismert emberábrázolás is

innen származik. (A portugál tudós, Joao Zilhão azzal magyarázza az ember hirtelen szobrásszá válását, hogy az


megpillantotta a Neander-völgyi ember ábrázatát. S valóban, az újabb kutatások alátámasztják, hogy a

környéken ez idő tájt Neander-völgyiek tanyáztak.) Ez tehát az az időszak, amikor az ember személyes

jegyekkel határolja el magát környezetétől, amikor rangsorok alakulnak ki, jelrendszerek – mint például az

ékszerek jelezte autonóm kódok –, amelyek segítségével az ember meghatározza saját magát a közösségen

belül. A Neander-völgyi emberrel való találkozás kérdéseket kellett hogy felvessen a Homo sapiens sapiensben

saját identitására vonatkozólag, s e találkozás mindkét oldalon szimbólumok sorának kialakulásához vezetett.

Sorsdöntő találkozás

Hogyan zajlott le ez a találkozás – a legizgalmasabb kérdések egyike. Nem vettek tudomást egymásról? Lehetett

szó békés egymás mellett élésről? Ehhez bizony nem voltak ideálisak az előfeltételek. Bizonyosan fennálltak

„kommunikációs problémák”, de külsőre is jelentős különbségek voltak felfedezhetőek. De talán a legfontosabb

probléma: mindkét csoport ugyanazt az életteret birtokolta, használta, ugyanazokat a vadakat ejtette el, és

hasonlóan barlangokban lakott. Az ellenséges viszonyra utalnak a Thüringiában, Bajorországban vagy akár

hazánkban feltárt leletek, amelyek az egyre kifinomultabb fegyverkészítési technikákról tanúskodnak.

Csakhogy a Neander-völgyiek nem adták olcsón a bőrüket! Nyugat-Európában több mint 6000 évig tartóztatták

fel a modern ember előrenyomulását. A Rajna és a Rôhne folyók túloldalán fejlett kultúrájú vidékek terültek el,

amelyek lakói sokáig megőrizték területeiket. De végül ezek is megadták magukat sorsuknak. Mintegy 33 000

éve a Neander-völgyiek hirtelen eltűntek például földközi-tengeri központjaikból, s egyszer csak nyomaikat

felváltják a Homo sapiens sapiens nyomai. Máshol, például a hegyes Balkánon még néhány ezer évig (28 000

évvel ezelőttig) tartották magukat. Kiindulópontunk, Zafarraya jelzi az utolsó pontot. A Homo sapiens sapiens

végérvényesen eldöntötte a maga javára a küzdelmet.

Természetesen még sok a fehér folt a vázolt képen. Sok leletet nem sikerült még pontosan datálni, de a kutatók

most teljesen új nyomra álltak rá. Amit már most tudni lehet: 10 000 évig állt szemben egymással a két

emberfajta (Kr. e. 40 000–30 000 között).

A Der Spiegel nyomán

Szabó Dezső

2. Képek







1. A legkorábbi földmûves települések Európában

HÍREK

KRONSTEIN Gábor

A legkorábbi földműves települések Európában

A20. század második felében a régészet az európai történelem kezdeteire vonatkozóan két fontos tételt

hangsúlyozott: bizonyos társadalmi és gazdálkodási vívmányokat a közel-keleti civilizációs központoktól

függetlenül is fölfedezhettek Afrikában és Európában. Ezeket a vívmányokat 500–1500 évvel korábban

felhasználták, mint azt a szaktudomány addig vallotta. (A témáról magyarul olvasható Colin Renfrew: A

civilizáció előtt. A rádiokarbon-forradalom és Európa őstörténete c. könyve, Bp., Osiris, 1995.)

A brit szigeteken számos megalitikus sírlelet, több házmaradvány korvizsgálata bizonyította, hogy a Kr. e. IV.

évezred a mainál melegebb, ugyanakkor csapadékos éghajlata teret engedett a neolitikus földművelésnek, amely

– az állati csontmaradványok tanulmányozása alapján – halászattal, vadászattal és korai domesztikációval is

kiegészült.

A Shetland-szigetek csücskében, Old Scatnessben, a Sumburgh-félszigeten a Stephen Dockrill vezette

régészcsoport (Bradford Egyetem) 1995-ben kezdte meg a módszeres feltárást, és öt év ásatás után állt a

nyilvánosság elé azzal, hogy Európa egyik legrégibb földműves települését tárta fel. A települést hosszabb-

rövidebb szünetekkel évezredeken át lakták. A betelepülés Kr. e. 3000 táján történt. Több család jelenlétét

félezer évvel későbbről lehetett kimutatni.

A legtanulságosabb leletek a vaskorból kerültek elő. Feltételezések szerint a keltákat megelőzően betelepedett

piktek építettek egy őrtornyot, amelyből négyméteres falak maradtak fenn. A sárga színű agyaggal tapasztott,

kétszintes körházak kőből és fagerendázattal készültek. A kör alakú építmény központi helyiségében égett a tűz,

itt éltek az emberek. Lakóhelyül, de talán raktárként is szolgáltak azok a kisebb szobák, amelyek küllőszerűen

ágaztak ki a teremből. Védőfalak is előkerültek, s nyoma volt külföldről származott tárgyaknak is. A települést

a szakemberek főnöki lakhelynek tartják, amelynek védfalain kívül lakott a köznép.

A leletek szerint megtelepedtek itt a vikingek is. Előkerültek középkori érmek, edények és vastárgyak. A

használat folyamatossága a 19. századig bizonyítható.

Korai városcivilizáció Észak-Szíriában

Napjainkban egyre több feltárás bizonyítja, hogy az első városokat nem a sumérok hozták létre, még csak nem is

elődeik Mezopotámia déli részén, hanem azok a Termékeny Félhold magasabban fekvő övezetében keletkeztek.

Ez az övezet Palesztinától Szírián, Törökországon, Észak-Irakon át Iránig húzódott. Ott voltak a kedvezőbb

ökológiai (éghajlati, növényi és állatföldrajzi) feltételek a földművelés hosszan tartó kialakításához. Ebben a

folyamatban a legnépesebb települések magasan szervezett, kezdetleges írást is használó közösségekké –

civilizált városokká – fejlődhettek.

A török határ közelében fekvő Hamoukar város közelében nagyon jelentős korai civilizációs központra

bukkantak a chicagói egyetem régészei. A kiterjedt tell (törmelékdomb) alatt rejtőző településről már a második

ásatási évadban – az idén – kiderült, hogy 1 km2-nél nagyobb. Kr. e. 4000 és 3700 között jöttek létre azok a

falusias települési gócok, amelyekből Kr. e. 3700 és 3500 között kialakult a fallal övezett, népes város. A Tell

Hamoukarnak elnevezett városban finoman megmunkált, porcelánszerű agyagedényeket találtak, és hatalmas

kemencéket, amelyek több ezer lakost láttak el kenyérrel. Állati figurákat, például juhot formázó pecsétnyomók

is előkerültek, amelyekkel nedves agyagba nyomtattak képírásos ábrákra emlékeztető mintázatokat. Idén –

remélik a régészek – a feltárásra kiszemelt terepen megtalálják az első templomok vagy paloták maradványait.

Városok a Földközi-tengerben

Francia kutatók az utóbbi két évben az egyiptomi Alexandria közelében három város maradványaira leltek a

sekély vízben. Herakleion, Canopus és Menouthis a Kr. e. 7–6. században épült. Kereskedelmi és

zarándokközponttá fejlődtek, hatalmas idegenforgalommal. Lehetőségeiket a közeli Alexandria megalapítása

(Kr. e. 331) korlátozta, de fokozatos hanyatlásuk évszázadaiban is lakták őket, amit késő egyiptomi, római és

bizánci leletek megbízhatóan igazolnak.


Görög mítoszok, egyiptomi néptörténetek, görög és római szövegek egyaránt utalnak létezésükre. Hérodotosz a

Heraklésznek emelt templomot méltatja. Sztrabón, a hellenisztikus kor geográfusa leírja, hol fekszenek, s dicséri

gazdagságukat. Seneca erkölcsi züllöttségüket ostorozza, ami a jólét következménye.

A három város feltárása a tenger alatti régészet legnagyobb vállalkozása volna, ha e mellett döntenének.

De nem, a tudósok a feltűnően jó állapotban megmaradt házakat, templomokat, kikötői berendezéseket, köztéri

szobrokat és a töménytelen feltárható használati tárgyat a helyükön hagyják. Olyan ez, mint a szárazföldi

régészeti mező védelme a visszatemetéssel. A jelenkor feladata – vélekedik Franck Goddio, az expedíció

vezetője –, hogy a régi fényűzést néhány értékes kiemelt darabbal (például egy finoman megmunkált diorit

férfifejjel) illusztrálják a tudomány és a közönség előtt, feltérképezzék a víz alatti romterületet, s bizonyítsák,

hogy földrengés és tengerár végzett a három várossal.

Az időpontot – Kr. u. 7–8. század – a leletek kora, a heves földmozgást a falak dőlési szöge valószínűsíti.

Zalavár, a pannóniai Karoling (őr)grófsági központ

Zalavár (9. századi nevén Mosaburg) Pannónia kiürítése és a magyar törzsek Kárpát-medencei beköltözése

között az egyetlen feltárt hatalmi központ a mai Magyarország területén. Feltételezhetően folyamatosan lakták a

római kortól, a népvándorlás századain át az avar–szláv államalapítási kísérletek századáig (9. század), amely

Karoling-frank – közelebbről bajor – fennhatóságba torkollott.

Pribina, majd fia, Kocel Karoling-hűbéresként Zalavárból kormányozták Alsó-Pannóniát. (A település fontos

színtere volt az önálló szláv nyelvű egyház megalapítási kísérletének, amely Cirill és Metód vezetésével folyt,

továbbá a salzburgi érsekség missziós tevékenységének.)

Zalavárott a 9. század utolsó negyedében uralkodói pfalzot (palotaegyüttest) építettek ki, reprezentatív

templommal együtt.

A 9. században a Balaton vízszintje két méterrel alacsonyabb volt, mint ma. Ezért a 15 hektáros Vársziget

mellett a környező dombokat (Borjúállás-sziget, Dezső-sziget, Récéskút-sziget) is lakták. A dombtetőket

egymással és a Zala folyó nyugati partjával dorongút kötötte össze. Ez a feltárás alátámasztja, hogy a környéket

nagy esők vagy árhullám idején elborította a víz. S mivel a szakemberek szerint a négy domb települései

együttvéve alkották Mosaburgot, az elnevezés: ,Mocsárvár’ találó.

Az 1973 óta folyamatos feltárások több nevezetessége közül kiemelkedik a korabeli krónikás által „tiszteletre

méltó”-nak nevezett Szűz Mária-templom. Ez a 850-es évek első felében épült. Végső formájában, kétirányú

bővítéssel, 50 m hosszú, 25 m széles, háromhajós preromán stílusú templom lett, félköríves záródású apszissal.

Zarándoktemplom céljaira is szolgált, bár nem tudjuk, ki volt az a (H)adrianus vértanú, akinek az ereklyéit a

templom keleti végében kialakított szentély őrizte.

A régészek szerint a 9. század második felében Mosaburgban már-már manufakturális méretű műhelyek

létesültek. A festett üvegablak-töredékek mellett az üvegfúvóműhely maradványát is feltárták. Kiástak egy

harangöntőműhelyt is, ahol három-négy mázsás harangot is tudtak önteni. Köznépi és nemesi ízlésnek külön-

külön előállított ékszerek mellett az előállításra szolgáló eszközök töredékei is előkerültek.

Fazekasműhely(ek)en kívül kovácsműhely is volt Mosaburgban. Sőt, a régészeti övezetben mocsári vasat is

bányásztak és dolgoztak fel.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy Mosaburgban egyéb udvarházakra, további templomokra, utcaszerűen

elhelyezkedő köznépi házak nyomaira is rátaláltak; hogy itt kereskedelmi kapcsolatokra utaló tárgyak, Közép-

Európából s azon túlról is származó leletek kerültek felszínre; hogy ez a kora középkori település nagyobb volt,

mint az első Árpád-házi uralmi központok: Esztergom, Fehérvár kiterjedése – akkor nyilvánvaló, hogy Zalavár

szláv–avar és bajor korszakának emlékanyaga legalább regionális, ha nem éppen európai jelentőségű, mint a

nyugati kora hűbériség és egyházszervezet keleti végvára.

(A zalavári régészeti emlékkertet a millennium alkalmából megnyitották a látogatók előtt.)

Lopótök Kígyó király Fekete Jaguár városából

A több száz ismert maja piramisból csak egy-kettőben találtak uralkodói sírt. A leggazdagabbat 1952-ben tárták

fel Palenqueben, a Kígyóvárosban. Névtelen királyát 692-ben helyezték örök nyugovóra.


Legújabban Victor R. Castillo mexikói régész bukkant egy másik rejtett kriptára Ek Balam (Fekete Jaguár)

városában, a Yukatán-félsziget északi részén.

A múlt század végén fölfedezett romvárost az utolsó másfél évtizedben kezdték tüzetesebben feltárni. Ma már

idegenforgalmi látványosság lett a 6 km2-es település, amely volt független, más korszakában pedig egy

nagyobb városszövetség jelentős vidéki városaként élte hétköznapjait.

A város a korai klasszikus korban (5–7. század között) keletkezett. Virágkorát a 8–11. században élte, a maja

klasszikus korszakban. Egészen a vidék tolték meghódításáig Ek Balam volt a régió agrárkivitelének központja.

A város hosszú hanyatlása a 13. századtól eltartott a spanyol hódítás koráig.

A 300 méter hosszú központi szertartási téren három nagy templomra bukkantak. A központi piramis 170 méter

hosszú, 65 méter széles alapról emelkedett 30 méter magasba. A benne feltárt királyi sírban – ahogy a feliratok

elárulták – Ukit-Kan Leknek (Lopótök Kígyó) maradványait találták meg . „A legfőbb Úr” (Cuch Cal Balam),

ahogy alattvalói címezték, kb. 790 és 830 között volt városának főpap-királya.

Akadnak kutatók, akik a sírlelettel azonos jelentőségű fölfedezésnek tartják, hogy Ek Balam is be volt kapcsolva

a maja országúthálózatba. Ezek a töltésutak – a sacbék – nem kevésbé tartós építmények, mint a római

úthálózat. Ek Balamba négy irányból érkeztek, ami jelzi, miért vált éppen ebből a maja nagyvárosból

kereskedelmi központ.

2. Képek



1. Éghajlat és történelem

KRONSTEIN Gábor

Éghajlat és történelem

Életformaváltásra kényszerülve

A Kárpát-medencében 1880 és 1990 között átlagosan 1,1 oC-kal lett melegebb, s az évi csapadék mennyisége

670 milliméterről 560 milliméterre csökkent. Előrejelzések szerint a hőmérséklet évtizedenként további 0,2 oC-

kal emelkedik majd, tovább csökkentve az évi csapadék mennyiségét.

A nomád társadalmak válaszai

Amit azonban egy fejlett mezőgazdaság ki tud védeni, attól a természettől jobban függő prekapitalista

agrártársadalmak összeomlottak. A nomádok elvándorlásra, más társadalmak életformaváltásra kényszerültek.

Az éghajlati változások a magyar előtörténetben első alkalommal az ugor korban idéztek elő alapvető

változásokat. A Kr. e. 13–10. században az Ural környéki ligetes pusztán és az erdőzónában hűvösre és nedvesre

fordult az időjárás, míg tőle délre meleggé és szárazzá. A komplex gazdálkodás ellehetetlenült: a ló kivételével

megcsappant az állatállomány, a vidék mocsarasabb lett. Az ugorok egy része halász-vadász életformára tért át.

Másik része – a magyarság elődei – a szárazabb, földművelésre alkalmatlanná vált pusztai övezetben aktívan

részt vettek a lovasnomád állattartási forma megszületésében.

A Kr. e. I. évezred közepén kezdődött a szubatlantikus klímaperiódus, amelyet a Kr. u. 2–3. évszázadban

szárazság szakított meg. A 4. évszázadtól az éghajlat ismét csapadékossá vált. A pusztai füveket áztató esők a jó

humuszos talajon fejlődő növénytársulásokat fehérjedús pillangósok gazdagították. A több és táplálóbb

összetételű fű javította az ökológiai eltartó képességet, az állatállomány megnőtt, több élelem jutott az

embereknek. Ilyen viszonyok között mozdultak ki a magyar törzsek a Közép-Volga vidékéről – a hunok által

elindított nagy népmozgás keretében – délebbre és nyugatabbra, a ligetes és füves puszta határvidékeire.

Jóllehet a kelet-európai zóna történeti éghajlatát összefoglaló jellegű vizsgálat még nem tárta föl, két olyan

rövidebb aszályos periódust vizsgált a tudomány, amely kihatott a magyar törzsszövetségre, illetve a magyar

földet birtokló egyik utolsó nomád társadalomra, az avarra. Néhány kutató, köztük Györffy György akadémikus,

úgy véli, hogy a 8. század utolsó időszakában súlyos, elhúzódó aszály űzte az avar állattartókat a Kárpát-

medence szárazabb, középponti területeiről a peremvidékekre, s ez a folyamat hathatósan hozzájárult az avar

állam szétverésének (frankok, bolgárok) ismert történetéhez. Számos kutató a 9. század végén kialakult újabb

szárazsági hullámot olyan jelentősnek tartja, hogy az képes volt tönkretenni Kazária virágzó földművelését, a

ligetes pusztán élő szlávok falvait, s e „katasztrofális ökológiai változás” (Veres Péter néprajzkutató szavai)

egyik kiváltója lett a kedvezőbb fekvésű Kárpát-medence elfoglalásának.

Népek vándorlása, kultúrák hanyatlása

Az emberiség történetének legnagyobb hatású éghajlati átalakulása az utolsó jégkorszakot követő rendkívül

gyors fölmelegedés volt. Grönland hőmérséklete 50 év alatt 7 oC-kal emelkedett. Egyes minták 12 oC-os

emelkedést is valószínűsítettek – egy-két év alatt!

A földtörténeti jelenkor tízezer éve általában stabil, ami azonban nem zár ki regionális nagy változásokat,

valamint kisebb, de globális klímaváltozásokat. Tudósok jó okkal vezetik vissza a Kr. u. 9–12. század enyhébb –

s ami vele jár, kevésbé viharos – időjárására a nagy viking kirajzást – Amerika földjére is. Ugyanennek a

folyamatnak csendes-óceáni megjelenési formája serkentette a nagy polinéz tengerjárásnak legalább egyik

szakaszát. A tengeri esőhozó szél átmeneti kimaradása (a Perzsa-öböl felől) okozta, hogy a Kr. e. 23–22. századi

földműveléses civilizáció Észak-Mezopotámiában lehanyatlott. A görög szárazföldön és szigetvilágban az

uralkodó széljárás átmeneti megváltozásával hozzák kapcsolatba a „tengeri népek” roppant népvándorlását a Kr.

e. II. évezred második felében. Az Indus folyó áradásai és mederváltozásai hozzájárultak az első civilizáció

lehanyatlásához az indiai szubkontinensen. A sumér civilizáció déli területeinek hanyatlása összefüggött a Tigris

és az Eufrátesz mederváltozásaival, hordalékának lerakódásával, amely a tengert visszaszorította egyes

városoktól, de a termőföld kizsarolása ártott a legtöbbet, mert a sziksóssá tett talaj terméketlenné vált.

Ezzel eljutottunk az ökológiai egyensúly emberkéztől származó felborításának példáihoz. A fák évgyűrűinek

radiokarbon vizsgálatából derült ki, hogy Dél-Kaliforniában s a környező területeken 1209 és 1350 között


hosszan tartó szárazság uralkodott. Ebben az időben vált visszafordíthatatlan folyamattá, hogy a puebloindiánok

kipusztították maguk körül a növényzetet. Hasonló rombolás tette tönkre a Húsvét-szigetek kultúráját, és

kényszerítette a kora bizánci időkben Petra népes városának lakóit az elköltözésre.

Természeti katasztrófák hatása

A természeti katasztrófák hatásáról sem feledkezhetünk meg. A Szantorin-vulkán kitörése súlyos zavarokat

idézett elő a krétai civilizációban. Sokan ehhez az eseményhez kapcsolják a (valószínűleg indoeurópai) krétaiak

letelepedését a közeli szárazföldön. Ők népesítették be a filiszteus városállamokat. A kitörés, a tengerár és

földrengés idejét csak hozzávetőlegesen tudták eddig megállapítani. A tudósoknak azonban újabb fejtörést

okozott, hogy az izlandi, norvégiai és grönlandi fúrásmintákból egy-két feltűnően hideg évre lehet következtetni

a Kr. e. 17. század közepéről. Mindez jól magyarázható a légkörbe került, szokatlanul nagy mennyiségű vulkáni

hamuval, amit szétterítettek a szelek.


1. Európa közepe 1000 körül

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

PÁRIZS Ágnes

Európa közepe 1000 körül

Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban

Európa közepe 1000 körül címmel időszaki kiállítás nyílt 2000. augusztus 19-én a Magyar Nemzeti

Múzeumban. A tárlat német kezdeményezésre jött létre, olyan nagyszabású nemzetközi vállalkozásként,

melyben a Cseh Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Német Szövetségi Köztársaság

és a Szlovák Köztársaság vett részt. Fővédnöke az Európa Tanács, mely huszonhetedikként felvette azt hivatalos

kiállításainak sorába. A vándorkiállításnak a későbbiekben Krakkó, Mannheim, Berlin és Prága ad otthont.

A címben szereplő Európa közepe kifejezés a földrajzi elhelyezkedés mellett magában foglalja a térség 1000

körüli, politikai értelemben vett centrum jellegét is, hiszen olyan meghatározó események történtek itt ez idő

tájt, melyek során Európa kibővülésével új súlypont keletkezett.

A régió államainak közös múltját bemutató kiállítás elsődleges célja felkutatni és művelődéstörténeti

szempontból megvilágítani a térség országai közötti hasonlóságokat, eltéréseket, az egymáshoz való közeledés

különböző formáit. Ezek a folyamatok 1000 évvel ezelőtt természetesen különböztek a mai egyesülési

törekvésektől, mégsem véletlen, hogy az Európai Unió ezeréves közös kulturális tradícióra épít.

A kiállítás 17 teremnyi gazdag anyaga 6 tematikai egységre bontható: 1. 19. századi historizáló festmények az

egyes országok nemzeti öntudatra ébredésének egy-egy mozzanatát mutatják be. 2. Az antik világ

hagyományainak továbbélését kiemelkedő jelentőségű műtárgyak jelképezik. 3. A 10–11. századi történelmet

meghatározó, a bizánci és latin kereszténység közötti választás időszakát olyan régészeti leletek mutatják be,

melyek a korszak gazdasági fejlődésének főbb állomásai mellett betekintést adnak a társadalmi viszonyokba is.

Külön hangsúlyt kap az életmód bemutatása a hétköznapi tárgyakon keresztül a luxusárukig. 4. A nagyjából

ugyanazon időszakban kialakuló és kereszténnyé váló államok korabeli történelmét külön termekben tekintheti

meg a látogató. A krisztianizációt, valamint az egyes országok egyházi és világi intézményeinek működését is

nyomon követhetjük a kiállítási tárgyakon keresztül. 5. A létrejövő államok uralkodócsaládjainak bemutatása

azok középkori értelemben vett nemzetté válását reprezentálja. A mellettük megjelentetett szentek és kultuszuk,

a bemutatott uralkodói jelvények is ezt az identitást szimbolizálják. 6. Az utolsó tematikai egység kitekintést ad

a közép-európai nemzetek európai közösségbe történő korabeli beilleszkedésére.

A dolog természeténél fogva a kiállításon nagy szerepet kapnak a rekonstrukciók, média-animációk, másolatok,

facsimilék, térképek, makettek. Ám Magyarországon soha nem látott eredeti művek sokaságát vonultatja fel.

Kiemelkedő a morva fejedelemség 9. századi leletanyagának (Mikulcice, Staré Mesto) gazdag válogatása; a

zempléni honfoglaló vezéri sír leletanyaga. Velencéből a San Marco kincstárának bizánci alabástrompaténája és

onixkelyhe érkezett. Gazdag műkincsanyag van itt Maastrichtből (Szent Servatius-mellkereszt és -pásztorbot).

Mainz művészetét a Willigis-kazula képviseli, Triert a Codex Egberti egy miniált lapja, a Registrum Gregorii

mestere által díszített manchesteri evangeliárium, a St. Maximin berlini evangeliáriuma, Regensburgot a St.

Emmeram tudományos kódexein kívül Hartvik szerzetes Quadrivium- kézirata és a krakkói székesegyházi

könyvtárban őrzött evangeliárium. Prágából itt van a március óta a Nemzeti Múzeumban bemutatott Szent

István-kardon kívül a Vencel-páncéling és -sisak...

A tárlat Budapesten 2000. november 26-ig látogatható.

2. Képek





Documents

História 2000-07 · filozófusok, több évszázada beszéltek arról, hogy létezik egy naprendszer, sőt több Naprendszer. Ateisták könyveket írtak arról: számításaik azt