Fikciók

Az elágazó ösvények kertje

TLÖN, UQBAR, ORBIS TERTIUS

I

Egy tükör és egy lexikon találkozásának köszönhetem Uqbar fölfedezését. A tükör Ramos Mejíában, egy Gaona utcai villa előszobájának a végében nyugtalankodott; a lexikon csalárdul azt a címet viseli, hogy The Anglo-American Cyclopaedia (New York, 1917), pedig csak az 1902-es Encyclopaedia Brirannica szó szerinti és ráadásul ügyetlen utánnyomása. Úgy öt esztendeje történt a dolog. Aznap este nálam vacsorázott Bioy Casares, és jól belefeledkeztünk a beszélgetésbe: arról volt szó, hogy írunk egy regényt, első személyben, de úgy, hogy az elbeszélő elhallgasson vagy elferdítsen bizonyos tényeket, itt-ott ellentmondásba is keveredjen, és ebből néhány - nagyon kevés - olvasó kitalálhasson valami borzalmas vagy köznapi valóságot. Az előszoba távoli végéből a tükör csak lesett bennünket. Rájöttünk (öreg éjszaka óhatatlanul rájön az ember), hogy valami szörnyűséges van a tükrökben. Akkor Bioy Casares megemlítette, hogy az egyik uqbari eretnek szerint utálatos a tükör és a közösülés, mert szaporítja az embert. Megkérdeztem tőle, hogy kitől származik ez az emlékezetes mondás, és azt válaszolta, hogy az Anglo-American Cyclopaedia közli az Uqbarról szóló cikkében. A villában (melyet bútorozottan béreltünk) megvolt a szóban forgó mű. A XLVI. kötet utolsó lapjain egy szócikk Uppsalával foglalkozott; a XLVII.-nek az első lapjain pedig az Urál-altaji nyelvek-ről olvashattunk, de Uqbarról egyetlen szót se találtunk. Bioy kissé zavarban volt, megnézte a mutatóköteteket. Minden elképzelhető írásmódot fellapozott - Ukbar, Ucbar, Ooqbar, Ookbar, Oukbahr -, de mindenütt hiába kereste... Távozóban még azt mondta, hogy Uqbar valami iraki vagy kis-ázsiai tartomány. Bevallom, kissé kényszeredetten vettem tudomásul. Gyanakodtam, hogy hamarjában Bioy csak úgy kitalálta ezt a seholországot és azt a névtelen eretneket, és szerényen másnak tulajdonított egy mondást. Justus Perthes egyik atlaszát is hiába böngésztem, és ez csak igazolta kétségeimet.

Másnap Bioy felhívott Buenos Airesből. Közölte, hogy ott a szeme előtt az Uqbarról szóló cikk, a lexikon XLVI. kötetében. Az eretnek neve nincs benne, de a tanítását ismerteti, mégpedig majdnem szó szerint ugyanúgy, ahogy ő mondta, jóllehet irodalmilag - talán - magvasabban. Ő úgy emlékezett: Copulation and mirrors are abominable. A lexikon meg így írta: "Az egyik ilyen gnosztikus szerint csak látszat vagy (pontosabban) szofizma a látható világegyetem. Utálatos a tükör és az apaság (mirrors and fatherhood are abominable), mert szaporítják és kiterjesztik a

1

világegyetemet." Azt mondtam neki, és ez volt a tiszta igazság, hogy magam is látni szeretném azt a cikket. Pár nap múlva el is hozta. Nem kis meglepetésemre, mert Ritter Erdkundé-jának tüzetes térképészeti mutatójában a legcsekélyebb nyoma se volt Uqbar nevének.

Bioy csakugyan az Anglo-American Cyclopaedia XLVI. kötetét hozta magával. Borítólapján és a gerincén ugyanaz a betűrendjelzés volt, mint a mi példányunkon (Tor-Ups), de 917 oldal helyett 921 oldalból állt. Ez a négy többletoldal tartalmazta az Uqbarról szóló cikket, amely (mint bizonyára észrevette az olvasó) nem volt feltüntetve a betűrendjelzetben. Később megállapítottuk, hogy nincs más különbség a kötetek közt. Mind a kettő (azt hiszem, már említettem) a tizedik Encyclopaedia Britannica utánnyomása. Annyi a könyvárverés, Bioy egy olyan alkalommal vásárolta a maga példányát.

Kissé figyelmesebben is elolvastuk a cikket. Talán csak az a részlet volt meglepő benne, amit Bioy említett. A többi nagyon is helyénvalónak tetszett, jól illett a mű általános hangjához, és (természetesen) kissé unalmas volt. Újra elolvastuk, és úgy találtuk, hogy bár gondosan van megírva, mégis van valami homályosság az egészben. A földrajzi leírásban tizennégy tulajdonnév fordult elő, de csak három volt ismerős a szövegbe valahogy felemás módon beszúrt nevek közül: Khorasszán, Örményország, Erzerum. A történelmi nevek közül csak egy: Szmerdisz, a szélhámos varázsló, aki inkább csak metaforaképpen volt megemlítve. A cikk látszólag pontosan megadta Uqbar határait, de valójában magának a tartománynak folyóira, tűzhányóira és hegyláncaira hivatkozott homályosan. Például azt olvastuk, hogy Caj Haldún síksága és az Axa folyó deltája alkotja az ország déli határát, és hogy ennek a deltának a szigetein párzanak a vadlovak. Ezt a 918. oldal elején találtuk. A történelmi részben (920. oldal) megtudtuk, hogy a XIII. századi vallásüldözések miatt a hithűek a szigeteken kerestek menedéket, ahol még ma is megvannak az obeliszkjeik, és gyakran a kőtükreik is előkerülnek a földből. A Nyelv és Irodalom fejezet rövid volt. Csak egyetlen figyelemre méltó dolgot tartalmazott: azt írta, hogy az uqbari irodalom fantasztikus jellegű, és hogy eposzai, legendái sose a valóságról szólnak, hanem két képzeletbeli tartományról, Mledzsnaszról és Tlönről... A bibliográfia négy kötetet sorolt fel; ezeket eddig nem sikerült megtalálnunk, bár a harmadik - Silas Haslam: History of the Land Called Uqbar, 1874 - benne van Bernard Quaritch könyvkatalógusaiban.[1] Az első 1641-ben jelent meg - Lesbare und lesenswerthe Bemerkungen über das Land Ukkbar in Klein-Asien -, és Johannes Valentinus Andreä műve. Ez fontos körülmény, mert pár év múlva ismét találkoztam ezzel a névvel De Quincey meglepő lapjain (Writings, tizenharmadik kötet), és megtudtam róla, hogy német teológus volt, aki a XVII. század elején leírta a rózsakeresztesek képzeletbeli közösségét, amelyet azután mások meg is alapítottak az ő előzetes elképzelései szerint.

Aznap este bementünk az Országos Könyvtárba. Hiába forgattuk a földrajzi társaságok atlaszait, katalógusait, évkönyveit, az utazók és történetírók emlékiratait: soha senki se járt Uqbarban. Bioy lexikonának általános

2

névmutatója se tartotta nyilván. Másnap Carlos Mastronardi (akinek elmeséltem a dolgot) megpillantotta az Anglo-American Cyclopaedia köteteinek fekete és aranyszínű gerincét egy könyvesboltban, a Corrientes és Talcahuano utca sarkán... Belépett, és elkérte a XLVI. kötetet. Persze, Uqbarnak az égvilágon semmi nyomát se találta.

II

Herbert Ashe-nek, a Déli Vasút mérnökének gyér és fogyatkozó emléke még most is éldegél abban az adroguéi szállodában, a terjengő lonc közt és a tükrök csalóka mélyén. Amíg élt, valószínűtlen alak volt, mint oly sok angol; holtában már az a kísértet se maradt, aki volt. A kelletlen modorú, magas férfiú valamikor szögletesre nyírt, vörös szakállt viselt. Tudtommal gyerektelen özvegyember volt. Pár évenként rendszeresen hazajárt Angliába: egy napórát meg néhány tölgyfát látogatott (azokból a fényképekből ítélve, amelyeket nekünk mutogatott). Apám afféle angol barátságot kötött vele (bár van ebben némi túlzás), amely abban áll, hogy először is kirekesztik a bizalmasságot, majd csakhamar eltekintenek a társalgástól. Könyveket és újságokat cserélgettek egymással; sakkozgattak is, néma csendben... Mintha most is látnám a szálloda folyosóján, egy matematikakönyv a kezében, és néha el-elnézi az ég megismételhetetlen színeit. Egy délután a tizenkettes számrendszerről beszélgettünk (amelyben úgy írják a tizenkettőt, hogy 10). Ashe elmondta, hogy éppen mivel foglalkozik: tudom is én, milyen tizenkettes számrendszerű táblázatokat ír át hatvanas számrendszerbe (amelyben úgy írják a hatvanat, hogy 10). Hozzátette, hogy egy norvég bízta rá ezt a munkát Rio Grande do Sulban. Már nyolc év óta ismertük, de még sose mondta, hogy arrafelé is járt... A pásztoréletről társalogtunk, capangák-ról, a guacho szó brazil etimológiájáról (egy-két öreg uruguayi még most is úgy ejti, hogy gaúcho), de - az Isten bocsássa meg - egy árva szót se ejtett többet a tizenkettes számrendszerről. 1937 szeptemberében meghalt Herbert Ashe (mi nem voltunk a szállóban); értágulat, egy megpattant ér okozta a halálát. Napokkal azelőtt egy pecsétes, ajánlott csomagot kapott Brazíliából. Egy nagy, nyolcadrétű könyvet. Ashe a bárban hagyta, ott találtam meg hónapok múlva. Belelapoztam, és elfogott valami enyhe, kába szédület, amit meg se próbálok leírni, mert ez nem az én érzéseim, hanem Uqbar és Tlön és Orbis Tertius története. Az iszlám szerint egy éjszakán, amit úgy hívnak, hogy az Éjek Éje, sarkig kitárulnak majd az ég titkos kapui, és édesebb lesz a korsók vize; ha kitárulnának azok a kapuk, akkor most nem érezném azt, amit akkor délután éreztem. A könyv angolul volt írva, és 1001 dalból állt. Sárga bőrgerincén azokat a furcsa szavakat olvastam, amelyek a borítón is feltűntek: A First Encyclopaedia of Tlön. Vol: XI. Hlaer to Jangr. Hol, mikor adták ki, semmi nyoma. Az első oldalon és az egyik színes táblázatot borító selyempapír lapon ovális, kék pecsét volt ezzel a felirattal: Orbis Tertius. Két évvel azelőtt, egy kalózkiadású lexikon egyik kötetében rábukkantam egy hamis ország tömör leírására; most valami becsesebb és bonyodalmasabb dologgal ajándékozott meg a véletlen. Most egy ismeretlen világ teljes történelmének terjedelmes és módszeres kivonatát tartottam a kezemben, építményeivel és zűrzavaraival, ijesztő mitológiájával és nyelveinek

3

zsibongásával, császáraival és tengereivel, ásványaival és madaraival és halaival, algebrájával és tüzével, teológiai és metafizikus vitáival. Minden szépen tagolva volt és összefüggött benne, oktató szándéknak vagy gunyoros hangnak semmi látható jele nem mutatkozott.

A "tizenegyedik kötet", amelyről beszélek, későbbi és korábbi kötetekre is utal. Néstor Ibarra, az N. R. F. egyik, immár klasszikus cikkében azt állította, hogy nincsenek ilyen társkötetek; Ezequiel Martínez Estrada és Drieu La Rochelle, talán túlontúl diadalmasan is, megcáfolta ezt a kételyt. Tény, hogy mindeddig a legszorgosabb kutatás is eredménytelen maradt. Hiába forgattuk fel mindkét Amerika és Európa könyvtárait. Alfonso Reyes beleunt ebbe a kicsinyes detektívrobotba, és azt javasolja, hogy fogjunk össze, lássunk munkához, és mi írjuk meg közösen a sok és vaskos hiányzó kötetet: ex ungue leonem. Félig komolyan, félig tréfásan úgy számítja, hogy egyetlen tlönista nemzedék is elég lehet a feladathoz. Ez a merész becslés az alapproblémához vezet vissza: kik találták ki Tlönt? Óhatatlan a többes szám, mert mindenki egyhangúan elvetette azt a föltevést, hogy egyetlen ember - egy szerényen, homályban munkálkodó, fölmérhetetlen Leibniz - találta volna ki. Úgy gondolják, hogy ez a brave new world olyan emberek, csillagászok, biológusok, mérnökök, metafizikusok, költők, kémikusok, számtantudósok, moralisták, festők, földmérők titkos társaságának a műve, akiket egy ismeretlen zseni irányít. Sokan vannak, akik értenek ezekhez a különféle ismeretekhez, de csak kevesen, akikben lelemény is van, és még kevesebben, akik képesek szigorú és rendszeres tervnek alárendelni ezt a leleményt. Olyan óriási tervben minden írónak csak parányi része lehet. Kezdetben azt hitték, hogy Tlön csak puszta káosz, a képzelet felelőtlen szabadossága; ma már tudjuk, hogy egész kozmosz, és, ha ideiglenesen is, meg vannak szabva azok a belső törvények, amelyek igazgatják. Csak arra utalok, hogy a tizenegyedik kötetben olyan pontos és olyan világos rend uralkodik, hogy még látszólagos ellentmondásai is sziklaszilárd bizonyságot alkotnak, s azt tanúsítják, hogy a többi kötet is létezik. A népszerű folyóiratok - bocsánatos buzgalommal - széltében ismertették Tlön helyrajzát és állatvilágát, de én azt hiszem, hogy áttetsző tigrisei és vértornyai talán nem érdemlik meg minden ember szakadatlan figyelmét. Én csupán mindenségfelfogásának bátorkodom néhány perc figyelmet kérni.

Hume egyszer s mindenkorra megállapította Berkeley érveiről, hogy a legcsekélyebb ellenvetést se tűrik, de a legcsekélyebb meggyőző erő sincs bennük. A földre vonatkozóan teljességgel érvényes ez a vélemény, de Tlönben teljességgel hamis. Ennek a bolygónak a lakói - született - idealisták. Nyelvük és nyelvük származékai - a vallás, az irodalom, a metafizika - az idealizmust föltételezik. Szerintük nem térbeli tárgyak összessége a világ, hanem egymástól független cselekedetek zagyva sorozata. Nem térbeli, hanem folyamatos, időbeli. Tlön feltételezett Urspraché-jában, amelyből "jelenlegi" nyelvei és tájszólásai származnak, nincsenek főnevek, csak személytelen igék vannak, amelyeket határozói értékű, egytagú ragok (vagy igekötők) minősítenek. Például nincs olyan szó, amely a hold szónak felel meg, csak valami olyasféle ige van, hogy holdaz vagy holdal. Fölkelt a hold a folyó fölött; ez a mondat így van: Hlör

4

u fang axaxaxasz mlö; a szavak rendje szerint: fölfelé (upward) hátul tartósfolyó holdazott. (Xul Solar röviden fordítja: fönt hátul átfolyó holdalt. Upward, behind the onstreaming it mooned.)

Az eddigiek a déli félgömb nyelveire vonatkoznak. Az északi félgömb nyelveinek (amelyek Urspraché-járól nagyon kevés adat van a tizenegyedik kötetben) nem az ige, hanem az egytagú melléknév a főeleme. A főnév melléknévhalmozás útján jön létre. Nem azt mondják, hold, hanem azt, hogy sötét-gömbölyűn légies-világos vagy égi-halvány-narancsszínű, vagy bármi más összetétellel élnek. Az említett esetben valóságos tárgynak felel meg a melléknévhalmaz; de ez csak véletlen. Az északi félgömb irodalma (akárcsak Meinong folyamatos világa) bővelkedik eszmei tárgyakban, egy pillanat alatt állítják össze és bontják szét őket, ahogy a költői szükség kívánja. Olykor a puszta egyidejűség határozza meg őket. Vannak tárgyak, amelyek két részből vannak összetéve, egy vizuális és egy auditív jellegű elemből, olyanokból, mint a kelő nap színe és egy távoli madárrikoltás. Vannak sokszorosan összetett tárgyak; ezek ilyenféle részekből állnak: az úszó mellét érő napfény és víz, a lehunyt szemű, remegő, rózsaszín csavargó, az az érzés, hogy elragad bennünket egy folyó vagy az álom. Ezek a másodlagos tárgyak más hasonlókkal párosulhatnak; bizonyos rövidítések segítségével, gyakorlatilag végtelen ez a folyamat. Vannak híres költemények, amelyek egyetlen óriási szóból állnak. Ez a szó alkotja a szerző teremtette költői tárgyat. Senki sem hiszi, hogy alapjuk van a főneveknek, paradox módon éppen ezért végtelen a számuk. Tlön északi félgömbjének nyelvei mindazokat a főneveket ismerik, amelyek az indoeurópai nyelvekben megvannak, és még sok mást is.

Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy 'Tlön klasszikus kultúrájában csak egyetlen tudomány van: a lélektan. Az összes többi ennek van alárendelve. Említettem, hogy ennek a bolygónak a lakói olyan szellemi folyamatok sorának fogják fel a mindenséget, amelyek nem a térben, hanem egymás után, az időben mennek végbe. Spinoza a kimeríthetetlen istenségnek tulajdonítja a kiterjedést és a gondolatot; Tlönben senki sem értené meg, hogy így egy kalap alá veszi a kettőt, hiszen az első csak bizonyos állapotokra jellemző, a második pedig a kozmosz tökéletes szinonimája. Más szóval: fel nem foghatják, hogy tarthat időben a térbeliség. Füstfelhő tűnik fel a láthatáron, azután a lángra gyúlt mező, azután a tűzvészt okozó félig égett szivar, mindezt csak az eszmetársítás egyik példájának tekintik.

Ez a monizmus vagy teljes idealizmus érvénytelenné teszi a tudományt. Ha magyarázunk (vagy megítélünk) egy tényt, akkor összevetjük valami más ténnyel; Tlönben ez a kapcsolat az alanynak egy későbbi állapota, amely nem érintheti vagy nem világíthatja meg a korábbi állapotát. Minden szellemi állapot végérvényes: ha csak megnevezzük is - id est, minősítjük -, máris meghamisítottuk. Ebből az következnék, hogy Tlönben nincs tudomány - sőt még okoskodás sincs. De az a paradox igazság, hogy van, mégpedig megszámlálhatatlanul számos. Az a helyzet a bölcseletekkel, ami a főnevekkel az északi félgömbön. Minden filozófia

5

eleve csak dialektikus játék, Philosophie des Als Ob, és ez a megsokszorozódásukra vezetett. Rengeteg a hihetetlen - de vonzó felépítésű vagy szenzációhajhász - rendszer. A tlöni metafizikusok nem az igazságot keresik, még csak nem is a valószínűséget: meghökkentésre törekednek. Azt gondolják, hogy a metafizika a fantasztikus irodalom egyik ágazata. Tudják, hogy minden rendszer csak abban áll, hogy a mindenség minden jellemzőjét alárendeljük egyetlenegynek, közülük bármelyiknek. Még az is helytelen, hogy "minden jellemzőjét", mert a lehetetlent föltételezi, a jelen pillanat és a múltak egyesítését. Az a többes szám is megengedhetetlen, hogy "a múltak", mert az is valami lehetetlen műveletet föltételez... Az egyik tlöni iskola egyenesen tagadja az időt: úgy okoskodik, hogy a jelen meghatározatlan, hogy a jövőnek csak mint jelen idejű reménynek, a múltnak pedig csak mint jelen idejű emléknek van alapja.[2] Egy másik iskola meg azt hirdeti, hogy már az egész idő eltelt, és csak egy visszafordíthatatlan folyamat kétségkívül eltorzult és csonka emléke vagy alkonyi visszfénye az életünk. Egy másik, hogy a mindenség története - és benne a mi életünk és az életünk legapróbb részlete - egy alsóbbrendű isten irománya, amely azért készül, hogy a szerzője egyezségre jusson benne egy ördöggel. Egy másik, hogy olyan titkosírásokhoz hasonlatos a mindenség, amelyekben nem minden jel számít, és csakis az a valóságos, ami minden háromszázadik éjszaka történik. Egy másik, hogy amíg itt alszunk, ott meg ébren vagyunk, és így minden ember két ember.

A tlöni tanok közt egyik se kavart akkora botrányt, mint a materializmus. Némely gondolkodók úgy fogalmazták meg - inkább buzgón, mintsem világosan -, mintha valami paradoxont fejtegetnének. Egy tizenegyedik századi[3] eretnek úgy akarta megkönnyíteni ennek a felfoghatatlan tételnek a megértését, hogy kitalálta a kilenc rézgaras szofizmáját, amely Tlönben éppolyan botrányos hírnévnek örvend, mint nálunk az eleai apóriák. Sok változatban ismeretes ez a "szarvasokoskodás", hol ennyi, hol annyi rézgarast vesztenek és találnak meg bennük; íme a legközönségesebb:

"Kedden X egy néptelen úton jár, és elveszít kilenc rézgarast. Csütörtökön Y négy garast talál az úton; már kissé rozsdásak a szerdai esőtől. Pénteken Z bukkan rá három garasra az úton. Péntek reggel X két garast talál a lakása előszobájában." Az eretnek a megkerült kilenc garas valóságosságát - id est folyamatosságát - akarta kimutatni ezzel a történettel. "Képtelenség (állította) azt gondolnunk, hogy négy garas nem létezett keddtől csütörtökig, három meg keddtől péntek délutánig, kettő pedig keddtől péntek reggelig. Logikus föltennünk, hogy a három időszak minden pillanatában léteztek, ha valami titokzatos és embereknek fölfoghatatlan módon is."

A tlöni nyelv képtelen volt megfogalmazni ezt a paradoxont; a legtöbben meg se értették. Akik a józan ész mellett kardoskodtak, eleinte csak a történet hitelességét vonták kétségbe. Azt hajtogatták, hogy nem más, csak szóbűvészkedés, és két olyan újsütetű szó vakmerő alkalmazásán alapul, amelyet nem szentesített a közhasználat, és amely minden

6

következetes gondolkodással ellenkezik: a talál és az elveszít ige petitio principii-t foglal magában, mert eleve föltételezi a kilenc első garas és az utóbbiak azonosságát. Arra hivatkoztak, hogy minden főnév (ember, garas, csütörtök, szerda, eső) csak metaforikus értéket képvisel. Rámutattak arra a csalárd fordulatra, hogy már kissé rozsdásak a szerdai esőtől, mert előre felteszi, amit bizonyítani akar: hogy kedd és csütörtök közt is megvolt az a négy garas. Azt fejtegették, hogy más dolog az egyenlőség, és megint más az azonosság, és megfogalmaztak valami reductio ad absurdum-félét, azt a föltételes esetet, hagy kilenc ember kilenc egymás utáni éjszakán valami heves fájdalmat érez. Nem volna nevetséges - kérdezték -, ha azt állítaná valaki, hogy az a fájdalom ugyanaz a fájdalom?[4] Csak az a kárhozatos szándék vezérelte azt az eretneket - mondták -, hogy a lét isteni rangjára emeljen néhány pénzdarabot, és hogy hol tagadja, hol meg nem tagadja a többességet. Azzal érveltek, hogy ha az egyenlőség azonossággal is jár, akkor ugyanúgy azt is el kellene ismernünk, hogy csak egy garas az a kilenc garas.

Hihetetlen, de nem ezek a cáfolatok bizonyultak végérvényesnek. Száz évvel a probléma felvetése után egy gondolkodó, aki éppolyan ragyogó elme volt, mint az eretnek, csak ortodox szemléletű, valami vakmerő feltevést kockáztatott meg. E szerint a szerencsés felfogás szerint csak egyetlen alany van, ezt az oszthatatlan alanyt a mindenség minden egyes lénye alkotja, s ezek az istenség szervei és álarcai. X nem más, mint Y, és nem más, mint Z. Z azért talál három garast, mert emlékszik rá, hogy X elvesztette őket; X azért talál kettőt az előszobában, mert emlékszik rá, hogy a többi megkerült... A tizenegyedik kötetből kiderül, hogy ez az idealista panteizmus három nyomós oknak köszönheti teljes győzelmét. Először is elutasítja a szolipszizmust; másodszor: lehetővé teszi a tudományok lélektani alapjának megőrzését; harmadszor pedig: lehetővé teszi az istenek tiszteletének fennmaradását. Schopenhauer (a szenvedélyes és tisztafejű Schopenhauer) valami hasonló tant körvonalaz a Parerga und Paralipomena első kötetében.

A tlöni geometria két némileg különböző tudományt foglal magába: a vizuális és a taktilis geometriát. Az utóbbi a mi geometriánknak felel meg: ők alárendelik az előbbinek. A vizuális geometriának nem a pont, hanem a felület az alapja. Ez a geometria nem ismeri a párhuzamosokat, és kimondja, hogy a helyét változtató ember azokat a formákat is módosítja, amelyek körülveszik. Számtanuk a határozatlan számok fogalmára alapul. Hangsúlyozzák a "nagyobb" és a "kisebb" fogalmának fontosságát; ezeket a mi matematikusaink >, illetve < jellel jelölik. Azt tartják, hogy a számolás művelete szükségképpen módosítja a mennyiségeket, és határozatlanból határozottá változtatja őket. Ha több egyén ugyanazt a mennyiséget számlálja, és azonos eredményre jut, ez, a pszichológusok szerint, csak az eszmetársítást vagy a helyes emlékezetgyakorlatot példázza. Tudjuk, hogy Tlönben egy és örök a megismerés alanya.

Az irodalmi szokásokban is mindent áthat az egységes alany eszméje. Ritkán tüntetik fel a könyvek szerzőjét. A plágium fogalma ismeretlen:

7

kimondták, hogy minden mű egyetlen, időtlen és névtelen szerző műve. A kritika ki szokott találni szerzőket: kiválaszt két különböző jellegű művet - mondjuk a Tao Te King-et és az Ezeregyéjszaká-t -,egyetlen írónak tulajdonítja őket, majd tisztességesen meghatározza annak az érdekes homme de lettres-nek a pszichológiáját...

A könyvek is másfélék. A költött történetekben csak egyetlen cselekmény van, de minden elképzelhető változatával. A bölcseleti jellegű művekben mindig ott a tézis és az antitézis, egy-egy tan tüzetes pró és kontrája. Fogyatékosnak tartják azt a könyvet, amely nem tartalmazza önnön ellenkönyvét. Évszázadok és évszázadok alatt az idealizmus óhatatlanul hatással volt a valóságra. Tlön legrégibb vidékein nem ritka az elveszett tárgyak megkettőződése. Ketten keresnek egy ceruzát; az egyikük megtalálja, de egy szót se szól róla; a másikuk egy másik, nem kevésbé valóságos, de céljainak jobban megfelelő ceruzát talál. Hrön-öknek hívják ezeket a másodlagos tárgyakat (hrönir), és - esetlenül - kissé nagyobbak, mint az eredetiek. A hrönir még nemrégiben is a szórakozottság és feledékenység alkalmi szülöttei voltak. Szinte hihetetlen, hogy csak száz év óta gyártják őket módszeresen, de a tizenegyedik kötet azt állítja. Az első próbálkozások sikertelenek maradtak. De a modus operandi figyelemre méltó. Az egyik állami börtön igazgatója a rabok tudomására hozta, hogy egy folyó régi medrében bizonyos sírok találhatók, és szabadságot ígért azoknak, akik valami fontos leletre bukkannak. Az ásatások előtt hónapokig fényképen mutogatták nekik, hogy mit fognak találni. Ez az első próba azt igazolta, hogy a remény és a mohóság gátlást okoz; egyheti lapátolás és csákányozás után nem került elő más hrön, csak egy rozsdás kerék, az is a kísérlet utáni időből származott. Titokban tartották a dolgot, azután négy iskolában ismét próbálkoztak. Háromban majdnem teljes kudarcot vallottak; a negyedikben (amelynek az igazgatója történetesen meghalt az első ásatások alatt) egy arany álarcot ástak ki - vagy állítottak elő - a tanulók, továbbá egy ősrégi kardot, két-három agyagamforát és egy király rozsdás és csonka mellszobrát, akinek mellén még nem sikerült megfejteni a feliratot. Így fény derült rá, hogy alaptalan azoknak a tanúsága, akik tudni véltek a kutatás kísérleti jellegéről... A tömeges kutatások ellentmondásos tárgyakat eredményeznek; most az egyéni és szinte rögtönzött munkálatok a népszerűbbek. A hrön-ök módszeres kidolgozása (mondja a tizenegyedik kötet) bámulatos szolgálatokat tett a régészeknek. Lehetővé tette, hogy vallatóra fogják, sőt módosítsák a múltat, amely most éppoly képlékeny és éppoly engedelmes, mint a jövő. Furcsa dolog: a másod- és harmadfokú hrön-ök - egy másik hrön-ből származó hrönir, egy hrön hrön-jéből származó hrönir - túlzásba viszik az eredetinek a torzulásait; az ötödfokúak majdnem egyformák; a kilencedfokúak megtévesztésig hasonlítanak a másodfokúakhoz; a tizenegyedfokúakra olyan tiszta vonalak jellemzők, amelyek az eredetin nem fedezhetők fel. Szakaszosan ismétlődő folyamat: a tizenkettedfokú hrön már a hanyatlás első jeleit mutatja. Néha minden hrön-nél tisztább és különösebb az ur: valami, amit a sugalmazás hoz létre, valami remény teremtette tárgy. Fényes példája az említett nagy arany álarc.

8

Tlönben megkettőződnek a dolgok; de elmosódásra is hajlamosak, és elvesztik részleteiket, ha az ember megfeledkezik ezekről a részletekről. Az a küszöb a klasszikus példa rá, amely mindaddig megvolt, amíg egy koldus föl-fölkereste, de amikor az meghalt, a küszöböt se látta többé senki. Néha egy-egy madár, egy ló megmentette egy körszínház romjait.

Salto, Uruguay, 1940

*

Utóirat 1947-ből

...Úgy adom közre az előbbi cikket, ahogy A fantasztikus irodalom antológiájá-ban jelent meg 1940-ben, semmit se hagyok ki belőle, csak néhány metaforát meg valami gunyoros összefoglalásfélét, ami most már léhának hat. Annyi minden történt azóta... Épp csak megemlítem őket.

1941 márciusában felfedezték Gunnar Erfjord egyik kézírásos levelét Hinton egyik könyvében, amely valamikor Herbert Ashe tulajdona volt. Ouro Pretó-i postabélyegző volt a borítékon, s ez a levél teljességgel földerítette Tlön rejtélyét. A szövege Martínez Estrada föltevését erősíti meg. A XVII. század elején, egy luzerni vagy londoni estén kezdődött ez a ragyogó történet. Akkor alakult egy jó szándékú titkos társaság (tagjai közt ott volt Dalgarno és később George Berkeley), hogy kitaláljon egy országot. Kezdeti ködös terveik közt "hermetikus tanulmányok" szerepeltek meg a filantrópia és a kabbala. Ebből az első időszakból való Andreä különös könyve. Pár évig ülésezgettek, idejekorán szintéziseket gyártottak, de rájöttek, hogy egyetlen nemzedék nem elég egy ország kidolgozásához. Elhatározták, hogy a társaság minden tudora kiválaszt egy tanítványt a mű folytatására. Ez az örökletes rendelkezés érvényben is maradt; két évszázadnyi pangás után Amerikában bukkan fel újra ez az üldözött közösség. 1824 körül, Memphisben (Tennessee) az egyik tag elbeszélget Ezra Buckleyval, az aszketikus milliomossal. Az csak fitymálva hallgatja, nevet azon a szerény terven. Azt mondja, hogy Amerikában képtelenség egy országot kitalálni, és azt javasolja, hogy egy egész bolygót találjanak ki. Ezt az óriási gondolatot egy másikkal párosítja, amely nihilizmusából fakad:[5] hogy tartsák titokban a roppant vállalkozást. Akkoriban az Encyclopaedia Britannica húsz kötete járta; Buckley azt javasolja, hogy állítsák össze a képzeletbeli bolygó módszeres lexikonát. Rájuk bízza a bolygó aranytermő hegyláncait, hajózható folyóit, bika és bölény taposta prérijeit, négereit, bordélyait és dollárjait, azzal az egy feltétellel: "A mű nem alkuszik azzal a szélhámossal, Jézus Krisztussal." Buckley nem hisz Istenben, de meg akarja mutatni annak a nem létező Istennek, hogy halandó emberek is képesek világot teremteni. 1828-ban megmérgezik Buckleyt Baton Rouge-ban; 1914-ben a társaság szétküldi munkatársainak (háromszázan vannak) Tlön Első Lexikonának utolsó kötetét. Zártkörű kiadvány; negyven kötetével ez a legnagyobb arányú mű, amit valaha is írt az ember, de ez is csak alapja lesz egy még aprólékosabb munkának, amelyet már nem is angolul, hanem Tlön valamelyik nyelvén fognak megírni. Egy képzeletbeli világnak ezt az

9

áttekintő képét úgy hívják ideiglenesen, hogy Orbis Tertius, és Herbert Ashe volt az egyik szerény teremtője, nem tudom, milyen minőségben, mint Gunnar Erfjord megbízottja vagy mint a társaság tagja. Talán inkább ez utóbbi, mert kapott egy példányt a tizenegyedik kötetből. Hát a többi? 1942 körül meggyorsultak az események. Különös világossággal emlékszem az egyik elsőre, és azt hiszem, megéreztem benne az előjelet. Egy Laprida utcai lakásban történt, egy nyugatra néző, világos, magas erkély ajtajában. Faucigny Lucinge hercegnő megkapta az ezüst evőkészletét Poitiers-ből. Finom, mozdulatlan dolgok kerültek elő egy külföldi bélyegekkel telerakott doboz tágas mélyéből: kemény címerállatokkal díszített utrechti és párizsi ezüstnemű, egy szamovár. Köztük - egy alvó madár észrevehető, gyönge remegésével - ott rezgett rejtelmesen egy iránytű. A hercegnő nem ismerte. A kék tű a mágneses észak felé igyekezett; homorú fémdoboza volt; az éggömb betűi Tlön egyik ábécéjének betűi voltak. Így tolakodott be először a fantasztikus világ a való világba. Valami nyugtalanító véletlen úgy akarta, hogy a második betolakodásának is tanúja legyek. Pár hónappal később történt, a Cuchilla Negra-hegységben, egy brazilnak a szatócsboltjában. Sant' Annából jöttünk visszafelé Amorimmal. A Tacuarembó folyó áradása arra kényszerített bennünket, hogy kipróbáljuk (és elviseljük) a szatócsbolt kezdetleges vendégszeretetét. A boltos recsegő tábori ágyakat állított fel egy hordókkal, bőrökkel telezsúfolt, nagy helyiségben. Lefeküdtünk, de hajnalig nem hagyott aludni bennünket egy láthatatlan, részeg atyafi, aki kacskaringós szitkokat váltogatott milongafoszlányokkal vagy inkább egyetlen milonga foszlányaival. Mint sejthető, a gazda tüzes pálinkájának tulajdonítottuk ezt a kitartó ordibálást... Reggelre holtan feküdt az ember a folyosón. Érdes hangja megtévesztett bennünket: fiatal legény volt. Lázálmában kiesett az övtasakjából néhány pénzdarab meg egy fényes fémkúp, amelynek akkora volt az átmérője, mint egy játék kocka éle. Egy gyerek hiába próbálta fölvenni azt a kúpot. Egy felnőtt ember is alig tudta megemelni. Én a tenyeremben tartottam néhány percig; emlékszem, hogy milyen elviselhetetlenül súlyos volt, és amikor letettem a kúpot, utána még jó ideig éreztem a terhét. Arra is emlékszem, hogy milyen szabályos kört nyomott a tenyerembe. Ez a kézzel fogható, parányi, de rendkívül súlyos tárgy furcsa érzéssel, viszolygással és félelemmel töltött el. Az egyik helybeli azt ajánlotta, hogy dobjuk bele a megáradt folyóba, de Amorim megvásárolta egypár pesóért. Senki se tudott semmit a halottról, csak annyit, hogy "a határvidékről jött". Bizonyos tlöni vallások szerint az ilyen (nem földi fémből való), kis, de igen súlyos kúpok az istenség képmásai.

Itt be is fejezem az elbeszélésem személyes részét. A többi már valamennyi olvasóm emlékezetében (ha ugyan nem reményeiben és félelmeiben) él. Csak az alábbi tényeket legyen szabad felidéznem vagy megemlítenem, csupán egy-két szóval, majd úgyis gazdagítja és kibővíti a homorú közemlékezet. 1944 körül a nashville-i (Tennessee) The American című napilap egyik munkatársa kibányászta egy memphisi könyvtárból a tlöni Első Lexikon negyven kötetét. Máig is vitatják, hogy véletlen volt-e ez a fölfedezés, vagy a még mindig tisztázatlan Orbis Tertius szerkesztőinek szándékai szerint történt. Ez a második föltevés a valószínű. A memphisi

10

példányban kihagyták vagy enyhítették a tizenegyedik kötet néhány hihetetlen részletét (például a hrön-ök megkettőződését); kézenfekvő a gondolat, hogy azért törölték őket, mert olyan világot akartak bemutatni, amely nem túlságosan összeférhetetlen a való világgal. Talán az is ezzel a tervvel függ össze, hogy különböző országokban tlöni tárgyakat hoznak nyilvánosságra...[6] Tény, hogy a nemzetközi sajtó felkapta és jócskán megszellőztette a "leletet". Az Ember Legnagyobb Művének kézikönyvkiadásai, antológiái, összefoglalásai, hű fordításai, jogosított utánnyomásai és kalózkiadásai elárasztották és szüntelenül elárasztják a földet. A valóság pedig szinte nyomban engedni kezdett, nem is egy ponton. Igazában mást se akart, csak engedni. Tíz évvel ezelőtt, ha a rend látszatát keltette, akármilyen arányos gondolatrendszer - dialektikus materializmus, antiszemitizmus, nácizmus - elég volt, hogy megbabonázza az embereket. Akkor hogy ne engedtek volna Tlönnek, ennek a rendezett bolygónak, ennek az aprólékos és roppant bizonyosságnak? Szót se érdemel az a válasz, hogy a valóság is rendezett. Meglehet, de olyan isteni - akarom mondani: embertelen - törvények szerint van elrendezve, hogy soha föl nem foghatjuk őket. Lehet, hogy Tlön labirintus, de ember kiokoskodta labirintus, olyan labirintus, amely arra való, hogy megfejtsék az emberek.

Megszokta Tlönt, és e miatt az érintkezés miatt bomlásnak indult a világ. Az emberiség el van bűvölve Tlön szabályosságától, és újra meg újra elfelejti, hogy nem angyalok, hanem sakkjátékosok szabályossága ez. Már behatolt az iskolákba Tlön (föltételezett) "ősi nyelve"; már Tlön (megható eseményekkel teli) szépen kiszínezett történelmét tanítják, amely már kiszorította azt a történelmet, amit én tanultam gyerekkoromban; már egy elképzelt múlt foglalja el a másiknak a helyét az emberek emlékezetében, s erről a múltról semmit se tudunk biztosan, még azt se, hogy hamis. Új alapokra helyezték az éremtant, a gyógyszertant és a régészetet. Gondolom, a biológiára és a számtanra is viszontagságok várnak... Magányosok laza dinasztiája megváltoztatta a világ arculatát. És folytatják a munkát. Ha nem csalódunk, száz év múlva fölfedezi valaki Tlön Második Lexikonának száz kötetét.

Akkor aztán eltűnik a föld színéről az angol, a francia, még a spanyol is. Tlön lesz a világ. Én nem törődöm vele, csak javítgatom az adroguéi szálloda nyugalmas napjaiban Browne Urn Burial-jének egy tétova quevedói fordítását (amit nem szándékozok nyomdába küldeni).

Benyhe János fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Haslam másik műve: A General History of Labyrinths.[2] Russell (The Analysis of Mind, 1921. 159. lap) fölteszi, hogy bolygónk csak pár perce lett teremtve, és olyan emberiség lakja, amely nem létező múltra "emlékezik".

11

[3] Az évszázad száznegyvennégy éves időszakot jelent a tizenkettes számrendszerben.[4] Az egyik tlöni egyház manapság azt tartja, plátói módon, hogy egy bizonyos fájdalom, egy bizonyos zöldessárga szín, egy bizonyos hőmérséklet, egy bizonyos hang az egyetlen valóság. A közösülés szédítő pillanatában minden ember ugyanaz az ember. Minden ember, aki egy Shakespeare-sort idéz, maga William Shakespeare.[5] Buckley szabadgondolkodó, fatalista volt, és a rabszolgaság híve.[6] Persze még mindig megoldatlan néhány tárgy anyagának a problémája.

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

PIERRE MÉNARD, A DON QUIJOTE SZERZŐJE

Silvina Ocampónak

A látható életművet, amit ez az elbeszélő hátrahagyott, könnyűszerrel és röviden elsorolhatjuk. Éppen ezért megbocsáthatatlanok azok a kihagyások és betoldások, amiket Madame Henri Bachelier követett el egy megtévesztő jegyzékben; bizonyos napilap, amelynek protestáns beállítottsága nem titok, nem szégyellte ezt tálalni fel szánalmas olvasóinak - akik kevesen is vannak és kálvinisták, ha ugyan nem szabadkőművesek és körülmetéltek. Ménard igazi barátai döbbenten és némi szomorúsággal nézték ezt a jegyzéket. Úgyszólván csak tegnap találkoztunk a vég márványköve előtt és a bánat ciprusai alatt, s a Tévedés máris kikezdi Emlékét... Határozottan elkerülhetetlen egy rövid kiigazítás.

Tudom, hogy az én szerény tekintélyemet nagyon könnyű elutasítani. Remélem azonban, hogy szabad lesz két rangos tanút megneveznem. Bacourt bárónő (akinek felejthetetlen vendredi-jein szerencsém volt megismerkedni az elsiratott költővel) készséggel jóváhagyta az alábbi sorokat. Bagnoregio grófnő, a legfinomabb szellemek egyike Monaco hercegségben (most a pennsylvaniai Pittsburghben, mert nemrégen férjhez ment Simon Kautzschhoz, a nemzetközi emberbaráthoz, akit annyit rágalmaznak - haj! - önzetlen ügyködésének áldozatai miatt), feláldozta "az igazmondásnak és a halálnak" (az ő szavai ezek) a rá jellemző úri tartózkodást, s a Luxe folyóiratban közzétett nyílt levelében hasonlóképpen beleegyezését adja. Ezek a meghatalmazások, gondolom, elégségesek.

Mondottam, hogy Ménard látható életművét könnyű elsorolni. Gondosan átvizsgálva magánirattárát, megállapítottam, hogy a következő darabokból áll:

12

a) Egy szimbolista szonett, amely kétszer is megjelent (eltérésekkel) a La Conque című folyóiratban (az 1899. márciusi és októberi számban).

b) Monográfia egy költészeti szótár összeállításának lehetőségéről, olyan fogalmakból, amelyek nem informatív köznyelvi fogalmak szinonimái vagy körülírásai, "hanem konvenció teremtette eszményi objektumok, és legelsősorban költői szükségletek fedezésére hivatottak" (Nîmes, 1901).

c) Monográfia Descartes, Leibniz és John Wilkins gondolatvilágának "bizonyos összefüggéseiről és rokon vonásairól" (Nîmes, 1903).

d) Monográfia Leibniz Characteristica universalis-áról (Nîmes, 1904).

e) Szakcikk a sakkjáték gazdagításának lehetőségéről, egyik bástyaparaszt elhagyásával. Ménard előadja, ajánlja, meghányja-veti és végül elutasítja ezt az újítást.

f) Monográfia Raimundus Lullus Ars magna generalis-áról (Nîmes, 1906).

g) Ruy López de Segura A szabad invenció és a sakkjáték művészetének könyve című munkájának fordítása, előszóval és jegyzetekkel (Párizs, 1907).

h) Egy George Boole szimbolikus logikájáról szóló monográfia piszkozatai.

i) A francia próza legfontosabb metrikai törvényeinek vizsgálata, Saint-Simontól vett példákkal (Revue des Langues Romanes, Montpellier, 1909. október).

j) Válasz Luc Durtainnek (aki tagadta ilyen törvények létezését), Luc Durtaintől vett példákkal illusztrálva (Revue des Langues Romanes, Montpellier, 1909. december).

k) Quevedo Aguja de navegar cultos című művének kéziratos fordítása, La boussole des précieux címmel.

l) Előszó Carolus Hourcade litográfia-kiállításának katalógusához (Nîmes, 1914).

m) Les problèmes d'un problème (Párizs, 1917) című munkája, amely időrendben tárgyalja Akhilleusz és a teknős nevezetes problémájának megoldásait. Két kiadása jelent meg eddig ennek a könyvnek; a második Leibniz tanácsát viseli mottóul: "Ne craignez point, monsieur, la tortue", s átdolgozott formában közli a Russellnek és Descartes-nak szentelt fejezeteket.

n) Toulet "mondattani szokásainak" egy makacs elemzése (N. R. F., 1921. március). Ménard - emlékszem - kijelentette, hogy a gáncs és a dicséret érzelmi megnyilatkozás, aminek semmi köze sincs a bírálathoz.

13

o) Paul Valéry Cimetière marin-jének átdolgozása alexandrinusokba (N. R. F., 1928. január).

p) Támadás Paul Valéry ellen, Jacques Reboul Röplapok a valóság eltörléséért című kiadványában. (Közbevetőleg megjegyezve, ez a támadás pontosan a fordítottja Valéryról alkotott igazi véleményének. Az érdekelt így is fogta fel, s kettejük régi barátsága nem került veszélybe.)

q) Bagnoregio grófnő "meghatározása", abban a "diadalmas kötetben" - a kifejezés más munkatárstól, Gabriele d'Annunziótól származik -, amelyet évente közread ez a hölgy, hogy helyesbítse az újságok elkerülhetetlen ferdítéseit, s valódi arcával mutassa meg "a világnak és Olaszországnak" a maga személyét, amely (szépsége és tevékenysége folytán) olyannyira ki van téve a hibás és elsietett értelmezéseknek.

r) Egy Bacourt bárónőhöz írt remek szonettcsokor (1934).

s) Kézírásos jegyzék versekről, amelyek a központozásnak köszönhetik hatásukat.[1]

Eddig tart (nem hagytunk ki egyebet, csak néhány homályos alkalmi szonettet Madame Henri Bachelier vendégszerető - vagy inkább mohó - emlékkönyve számára) Ménard látható életműve, a keletkezés időrendjében. Most áttérek a másikra: a föld alattira, a mérhetetlenül hősire, a példátlanra. És egyben - ó, emberi lehetőségek! - befejezetlenre. Ez a mű, talán a legjelentősebb korunkban, a Don Quijote első részének kilencedik és harmincnyolcadik fejezetéből és a huszonkettedik fejezet egy részletéből áll. Tudom, hogy egy ilyen állítás ostobaságnak tűnik; ennek az "ostobaságnak" az igazolása e jegyzetek elsőrendű célja.[2]

Két különböző értékű szöveg ösztönzött erre a vállalkozásra. Egyik Novalisnak az a filológiai töredéke - a drezdai kiadásban a 2005-ös számot viseli -, amely egy meghatározott szerzővel való teljes azonosulás témáját körvonalazza. A másik azoknak az élősdi könyveknek egyike, amelyek Krisztust egy bulvárra, Hamletet a Cannebière-re, Don Quijotét a Wall Streetre helyezik. Mint minden jó ízlésű ember, Ménard utálta ezeket a fölösleges bohóckodásokat, amelyek csak arra jók, mondta, hogy a plebejusnak megszerezzék az anakronizmus élvezetét, vagy pedig (ami rosszabb) elgyönyörködtessenek bennünket azzal a lapos gondolattal, hogy minden korszak egyforma, vagy hogy nagyon is különböző. Érdekesebbnek - bár megvalósításában ellentmondásosnak és felszínesnek - találta Daudet híres célkitűzését: egy alakban, mint Tartarin, egyesíteni az Elmés Nemes Lovagot és fegyverhordozóját... Akik azzal gyanúsították meg Ménard-t, hogy egy kortárs Don Quijote megírásának szentelte életét, rágalmazzák fényes emlékét.

Nem más Don Quijoté-t akart papírra vetni - ami könnyű -, hanem a Don Quijoté-t. Szükségtelen hozzáfűzni, hogy sohasem tervezte az eredeti gépies átírását; nem állt szándékában lemásolni. Bámulatos becsvágya az

14

volt, hogy olyan lapokat alkosson, amelyek - szóról szóra és sorról sorra - egybevágnak a Miguel de Cervanteséivel.

"Szándékom csupán meghökkentő - írta nekem 1934. szeptember 30-án Bayonne-ból. - Egy teológiai vagy metafizikai bizonyítás végeredménye - a külvilág, Isten, az okozatiság, az egyetemes formák - nem kevésbé kitervelt és szokványos, mint az én kibeszélt regényem. Az az egyetlen különbség, hogy a filozófusok tetszetős kötetekben adják közre munkájuk közbeeső állomásait, én pedig elhatároztam, hogy eltüntetem őket." Valóban, nem maradt egyetlen piszkozat sem, amely erről a sokesztendei munkáról tanúskodna.

Az elgondolt kezdeti módszer viszonylag egyszerű volt. Jól tudni spanyolul, visszanyerni a katolikus hitet, harcolni a mórok vagy a török ellen, elfelejteni Európa 1602 és 1918 közötti történelmét, Miguel de Cervantesnek lenni. Pierre Ménard-t foglalkoztatta ez az eljárás (tudom, hogy már elég ügyesen kezelte a tizenhetedik századi spanyol nyelvet), de elvetette, mivelhogy könnyű. Talán inkább mert képtelenség! - mondhatja az olvasó. Helyes, de a vállalkozás eleve képtelen volt, és véghezvitelének valamennyi képtelen módja közül ez volt a legkevésbé érdekes. Tizenhetedik századbeli népregényírónak lenni a huszadik században - ezt lekicsinylésnek érezte. Valamiképpen Cervantesnek lenni és eljutni Don Quijotéhoz, ezt kevésbé vesződségesnek - tehát kevésbé érdekesnek - vélte, mint megmaradni Pierre Ménard-nak, és így jutni el Don Quijotéhoz, Pierre Ménard tapasztalatai révén. (Mellesleg szólva, ez a meggyőződés vétette ki vele a Don Quijote második részének önéletrajzi bevezetőjét. Bevenni ezt az előszót annyi lett volna, mint újabb személyt teremteni - Cervantest -, de azt is jelentette volna, hogy Don Quijotét ettől a személytől, nem pedig Pierre Ménard-tól függően ábrázolja. Ezt a könnyű megoldást természetesen elutasította.) "Vállalkozásom lényegében nem nehéz", olvasom levelében más helyütt. "Ahhoz, hogy véghezvigyem, elég volna halhatatlannak lennem." Bevalljam-e: sokszor elképzelem, hogy befejezte, és úgy olvasom a Don Quijoté-t - az egész Don Quijoté-t -, mintha Ménard gondolta volna ki? A XXVI. fejezet böngészésével töltött estéken (ő sohasem rugaszkodott neki ennek) ráismertem barátunk stílusára és mintegy hangjára is ebben a pompás mondatban: a folyók nimfáit, a bánatos és nedves Echót. Egy morális és egy fizikai jelző e hatásos összekapcsolása a Shakespeare-verssort juttatta eszembe, amelyről egy délután beszélgettünk:

Where a malignant and a turbaned Turk...

Miért éppen a Don Quijoté-t?, kérdezheti olvasónk. Spanyol ember esetében ez a választás nem lett volna megmagyarázhatatlan, ám kétségtelenül az egy nîmes-i szimbolistánál, ama Poe követőjénél, aki Baudelaire-t nemzette, aki Mallarmét nemzette, aki Valéryt nemzette, aki Edmond Teste-et nemzette. A már idézett levél megvilágítja ezt a kérdést. "A Don Quijote - magyarázza Ménard - mélységesen érdekel, de nem látom - hogy is mondjam? - elkerülhetetlennek. Nem tudom elképzelni a világmindenséget Edgar Allan Poe kitörése:

15

Ah, bear in mind this garden was enchanted!

vagy a Le bateau ivre vagy a The Ancient Mariner nélkül, de a Don Quijote nélkül hajlandó vagyok elképzelni. (Persze csak a magam személyes hajlandóságáról beszélek, nem a művek történelmi visszhangjáról.) A Don Quijote esetleges mű, a Don Quijote szükségtelen. Eltervezhetem a megírását, meg is írhatom anélkül, hogy tautológiát követnék el. Tizenkét-tizenhárom éves fejjel elolvastam, talán egészében. Azután figyelmesen újraolvastam néhány fejezetet, azokat, amelyekkel most nem foglalkozom. Úgyszintén áttanulmányoztam a közjátékokat, a színműveket, a Galateá-t, a Példás elbeszélések-et, Persiles és Segismunda kétségtelenül fáradságos kalandjait és a Parnasszusi utazás-t... A Don Quijote emléke, amelyet egyszerűsített a felejtés és a közöny, teljesen egyenértékű bennem egy meg nem írt könyv bizonytalan előképével. Ezt a képet feltételezve (amit jószerével senki sem tagadhat meg tőlem) nem vitás, hogy problémám sokkal nehezebb, mint a Cervantesé. Szívélyes elődöm nem utasította el a véletlen közreműködését: kissé a la diable alkotta meg halhatatlan művét, a nyelv és a lelemény tehetetlenségétől vezettetve. Én arra a rejtelmes feladatra vállalkoztam, hogy betű szerint visszaállítsam az ő spontán művét. Két sarkalatos törvény irányítja magányos játékomat. Az első megengedi, hogy formai és lélektani jellegű változatokkal kísérletezzem; a második arra kényszerít, hogy feláldozzam ezeket az »eredeti« szövegnek, s megdönthetetlen érvekkel igazoljam megsemmisítésüket... Ezekhez a mesterséges béklyókhoz még egy eredendőt is sorolhatunk. Megírni a Don Quijoté-t a tizenhetedik század elején ésszerű, szükséges, talán sorsszerű vállalkozás volt; a huszadik elején majdnem lehetetlen. Nemhiába telt el háromszáz esztendő, telezsúfolva roppant bonyolult dolgokkal. Hogy csupán egyet említsek közülük: éppen a Don Quijoté-val."

E három akadály ellenére Ménard töredékes Don Quijoté-ja a finomabb a Cervantesénél. Ez otromba módon szülőföldje szegényes vidéki valóságát állítja szembe a lovagi képzelgésekkel; Ménard a Carmen földjét választja "valóságul" Lepanto és Lope századában. Micsoda spanyolosságra sarkallta volna ez a választás Maurice Barrèst vagy Rodríguez Larreta doktort! Ménard magától értetődő természetességgel mellőzi az ilyesmit. Művében nincsenek cigányok, sem konkvisztádorok, sem misztikusok, sem II. Fülöp, sem autodafék. Elhanyagolja vagy száműzi a couleur locale-t. Ez a megvetés a történelmi regény új irányát jelzi. Ez a megvetés megfellebbezhetetlenül elítéli a Salammbô-t.

Nem kevésbé ámulhatunk, ha egyes különálló fejezeteket veszünk szemügyre. Vizsgáljuk meg például az első rész XXXVIII. fejezetét, "amelynek tárgya Don Quijote különös előadása a fegyverekről és a tudományokról". Köztudomású, hogy Don Quijote (akárcsak Quevedo a La hora de todos későbbi keletű, megfelelő helyén) perdöntő ítéletet hoz a tudományok ellen, a fegyverek javára. Cervantes kiszolgált katona volt: érthető az ítélete. De hogy Pierre Ménard - a La trahison des clercs és Bertrand Russell kortársa - Don Quijotéja ilyen ködös szofisztikába hulljon vissza! Madame Bachelier ebben a hős lelkiségének való bámulatos és tipikus írói önalárendelést látott; mások (nem valami ötletesen) a Don

16

Quijote átírását; Bacourt bárónő Nietzsche hatását. E harmadik értelmezést (amelyet cáfolhatatlannak vélek) nem tudom, merhetem-e egy negyedikkel megtoldani, amely nagyon jól egybevág Pierre Ménard szinte isteni szerénységével: rezignált vagy ironikus szokásával, hogy olyan eszméket hirdessen, amelyek éppenséggel a visszájukra fordítják igazi nézeteit. (Emlékezzünk vissza Paul Valéry ellen intézett támadására Jacques Reboul kérészéletű szürrealista lapjában.) Cervantes és Ménard szövege szóról szóra azonos, csakhogy az utóbbi mérhetetlenül gazdagabb. (Kétértelműbb, mondhatják ócsárlói; de a kétértelműség: gazdagság.)

Revelációt jelent összevetni Ménard Don Quijoté-ját a Cervantesével. Az utóbbi azt írta például (Don Quijote, első rész, kilencedik fejezet):

...az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intő példája, a jövendő hírnöke.

Tizenhetedik századi megfogalmazásban, Cervantes, a "laikus lángelme" megfogalmazásában ez a felsorolás pusztán csak a történelem retorikus magasztalása. Ménard viszont ezt írja:

...az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intő példája, a jövendő hírnöke.

A történelem: az igazság anyja; az eszme meghökkentő. Ménard, William James kortársa, nem mint a valóság megismerését, hanem mint forrását határozza meg a történelmet. Számára nem az a történelmi igazság, ami megtörtént, hanem az, amiről azt tartjuk, hogy megtörtént. A záró kitételek - a jelen intő példája, a jövendő hírnöke - szemérmetlenül pragmatikusak.

Éles ellentét van a két stílus között is. Ménard archaizáló - végső soron idegenszerű - stílusa némiképpen mesterkélt. Nem így elődjéé, aki fesztelenül használja kora spanyol köznyelvét.

Nincs olyan szellemi gyakorlat, amely végeredményben ne lenne fölösleges. Egy bölcseleti tan kezdetben a világmindenség valószínű leírása; múlnak az évek, s már csak egy fejezet - ha ugyan nem csak egy bekezdés vagy egy név - a filozófia történetében. Az irodalomban még nyilvánvalóbb ez a végelavulás. "A Don Quijote - mondta Ménard - mindenekelőtt bájos könyv volt; most alkalom hazafias pohárköszöntőkre, nyelvtani pöffeszkedésre, trágár luxuskiadásokra. A dicsőség: meg nem értés, és talán a legrosszabb fajta."

Semmi új sincs ezekben a nihilista megállapításokban; csak az elhatározás különös, amelyet Pierre Ménard vont le belőlük. Eltökélte, hogy elébe megy a hiábavalóságnak, ami az ember mindén fáradozására vár; rendkívül bonyolult és eleve jelentéktelen vállalkozásba kezdett. Arra

17

áldozta gondját és éjszakáit, hogy idegen nyelven megismételjen egy korábbról létező könyvet. Szaporodtak a piszkozatok; kitartóan javítgatott, és több ezer kéziratlapot tépett össze.[3] Nem engedte, hogy bárki is beléjük tekintsen, és gondja volt rá, hogy ne éljék túl. Hasztalanul próbáltam rekonstruálni őket.

Úgy okoskodtam, hogy a "végső" Don Quijoté-ban afféle palimpszesztet láthatunk, amelyből elő kell hogy tűnjenek barátunk "előzetes" írásának - halvány, de nem olvashatatlan - nyomai. Sajnos, csak az előzőnek a munkáját visszájára fordító második Pierre Ménard áshatná ki és támaszthatná fel ezt a Tróját...

"Gondolkozni, elemezni, kitalálni (írta még nekem) nem rendellenes dolog, ez az értelem természetes lélegzése. Dicsőíteni e funkció alkalmi megvalósulását, régi és idegen gondolatokat gyűjtögetni, hitetlenkedő döbbenettel idézni azt, amit a doctor universalis gondolt, annyi, mint megvallani tunyaságunkat vagy barbár voltunkat. Minden embernek képesnek kell lennie minden eszmére, és hiszem, hogy a jövőben így is lesz."

Ménard (talán akaratlanul) új technikával gazdagította az olvasás fejletlen, kezdetleges művészetét: a szándékos anakronizmus és a téves tulajdonítások technikájával. Ez a korlátlanul alkalmazható technika arra ösztökél, hogy úgy olvassuk az Odüsszeiá-t, mintha később keletkezett volna az Aeneis-nél, s Madame Henri Bachelier Le jardin du Centaure című könyvét úgy, mintha Madame Henri Bachelier-é volna. Ez a technika a legnyugalmasabb könyveket is kalandokkal telíti. Louis-Ferdinand Céline-nek vagy James Joyce-nak tulajdonítani az Imitatio Christi-t, nem elegendő felfrissítése-e ezeknek a bágyadt szellemeknek?

Nîmes, 1939

Jánosházy György fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Madame Henri Bachelier említi még a Szalézi Szent Ferenc-féle Introduction a la vie dévote Quevedo készítette szó szerinti fordításának szó szerinti fordítását. Pierre Ménard könyvtárában semmi nyoma sincs ilyen munkának. Barátunk félreértett tréfájáról lehet szó.[2] Mellékesen szerettem volna felvázolni Pierre Ménard arcképét. De hogyan merhetnék versenyre kelni azokkal az aranylapokkal, amelyeket, úgy hallom, Bacourt bárónő készít, vagy Carolus Hourcade finom és pontos ceruzájával?[3] Emlékszem kockás irkáira, fekete törléseire és furcsa nyomdai jeleire, rovarbetűire. Szeretett alkonyatkor kisétálni Nîmes külvárosaiba; rendszerint irkát vitt magával, és vidám tüzet gyújtott vele.

18

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

KÖRKÖRÖS ROMOK

And if he left off dreaming about you.THROUGH THE LOOKING-GLASS, VI.

Senki sem látta, hogy partra száll a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülő bambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délről jött a folyón lefelé, és hazája a meredek hegyoldal számtalan falvainak egyike, ahol a zend tájszólást nem fertőzte meg a görög, és ahol ritka a lepra. Annyi bizonyos, hogy a szürke férfi arcra bukott a sárban, felkapaszkodott a lejtős parton, félre se tolva (valószínűleg meg se érezve) a húsába vágó sásleveleket, és émelyegve, véresen vonszolta magát a kör alakú térségig, amelynek közepén egy tigris vagy ló hajdan tűzpiros, most hamuszürke kőszobra állt. A kör alakú építményt, az egykori templomot régi tűzvészek emésztették el; szentségétől megfosztotta a mocsaras erdő, és istenét az emberek nem tisztelik többé. Az idegen elnyúlt a talapzat mellett. Magasan állt a nap, mire felébredt. Csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy sebei behegedtek; lehunyta fakó szemét, és elaludt: nem a testi gyengeség, hanem akarata kényszerítette. Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyőzhetetlen akarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik templomának romjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom. Éjféltájt egy madár vigasztalan rikoltására ébredt. Meztelen lábnyomok, néhány szem füge és egy korsó figyelmeztette, hogy a környék tisztelettudó lakói meglesték álmát: oltalmát kérték, vagy bűvös erejétől féltek. A félelem hidegen járta át: az omladozó falban keresett magának egy sírfülkét, és ismeretlen levelekkel takarta be magát.

A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba. Egész lelkét betöltötte a mágikus terv; ha a nevét kérdi valaki, vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem tudott volna válaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom kapóra jött neki, mert csak egészen kis része volt a látható világnak; a favágók közelsége is, mert gondoskodtak szerény étkezéséről. A tőlük kapott rizs és gyümölcs elegendő táplálék volt testének, amelynek más dolga se volt, csak az alvás és az álom.

Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak. Az idegen egy körkörös amfiteátrum közepére álmodta magát, amely valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogy tanítványok hallgatag serege helyezkedik el a lépcsőn; a leghátsó arcok sok évszázad távolában és csillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi anatómia-, kozmográfia- és mágiaórát tartott nekik; az arcok mohó

19

figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni, mintha rájöttek volna e vizsga jelentőségére: az egyiküket talán kiszabadítja a puszta jelenés állapotából, és beiktatja a való világba. A férfi csak figyelte kísértetei válaszait, álmában és éberen, átlátott a szélhámosokon, és olykor egy-egy kétkedő szóban megérezte a növekvő értelmet. Egy lelket keresett, amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben.

Kilenc vagy tíz éjszaka telt el, mire némi keserűséggel belátta, hogy a tanításait szenvtelenül fogadó tanítványoktól nem várhat semmit, de azoktól igen, akik néha megkockáztattak egy-egy ésszerű ellenvetést. Az előbbiek, bár érdemesek a szeretetre és jóindulatra, mégsem válhatnak személyiséggé; az utóbbiak valamivel közelebb állnak a léthez. Egy délután (már csupán hajnalban virrasztott néhány órát, délután is álmodott) örökre szélnek eresztette a képzeletbeli diákhadakat, csak egyetlen tanítványt tartott magánál. Hallgatag, mélabús, olykor akaratos fiú volt, arcán megálmodójának éles vonásai ismétlődtek meg. Hosszú ideig zavarba se hozta, hogy diáktársai hirtelen eltűntek; előrehaladása néhány magánóra után ámulatba ejtette a mestert. A katasztrófa ennek ellenére bekövetkezett. A férfi egy napon, mint valami ragacsos sivatagból, kievickélt álmából, belebámult a halovány alkonyi fénybe, amit első pillanatban összetévesztett a hajnallal, és rádöbbent: nem álmodott. Az estét és a rá következő napot az álmatlanság elviselhetetlen józanságában töltötte. Fel akarta deríteni a vadont, hogy elfáradjon; de a bürökben csak kezdetleges víziókkal gyengén erezett, vékony álomszilánkokra lelt: semmi hasznukat se vette. Összehívja a kollégiumot, gondolta, ám alig mondott egy-két buzdító szót, az egész alaktalanná vált, elmosódott. A már-már örökösnek tűnő virrasztásban a harag könnyei égették öreg szemét.

Be kellett látnia: az álmok összefüggéstelen és kavargó anyagának megformálása a legnehezebb dolog, amire az ember vállalkozhat, még ha behatol is a felső és alsó régiók minden talányába: sokkal nehezebb, mint kötelet sodorni homokból vagy pénzt verni alaktalan szélből. Be kellett látnia, hogy az első próbálkozás kudarccal járt. Megesküdött, hogy elfelejti azt az óriási káprázatot, amely kezdetben félrevezette, és más munkamódszert keresett. Mielőtt alkalmazta, rászánt egy hónapot, hogy visszanyerje delíriumában elfecsérelt erejét. Többé nem a megfontolás késztette alvásra, szinte azonnal álomba merült, és átaludta a nap jó részét. Ha néha álmodott is ez időben, nem törődött vele. Hogy újra megkezdje feladatát, várt, amíg teljes nem lesz a holdkorong. Aztán egy délután megfürdött a folyóban, imádkozott a bolygók isteneihez, kimondta egy hatalmas név kiejthető szótagjait, és elaludt. Csakhamar egy lüktető szívről álmodott.

Elevennek, forrónak, titokzatosnak, ököl nagyságúnak álmodta, és gránátszínűnek, ahogy egy még arctalan és nem nélküli embertest félhomályában formálódott: tizennégy fénylő éjen át aprólékos szerelemmel álmodott róla. Minden éjszaka nagyobb bizonyossággal érzékelte. Nem érintette meg: csak szemtanú volt, megfigyelte, és talán tekintetével igazított rajta. Minden távolságból, minden szögből átélte és

20

érzékelte. A tizennegyedik éjszaka végigsimított mutatóujjával a tüdő artériáján, majd rögtön utána az egész szíven, kívül, belül. Megnyugtatta a vizsgálat. Másnap éjszaka szándékosan nem álmodott, de utána tüstént megragadta a szívet, kimondta egy bolygó nevét, és belefogott egy másik nemes szerv elképzelésébe. Egy év sem telt el, és kész volt a csontváz, a szemhéj. A végtelen számú hajszál megalkotása volt talán a legnehezebb. Megálmodott egy egész embert, egy fiút, de az nem mozdult, nem beszélt, nem nyitotta ki a szemét. Éjszaka éjszakát követett, és a férfi csak alvónak álmodta.

A gnosztikus kozmogóniákban a demiurgoszok összegyúrnak egy vörös Ádámot, aki nem képes lábra állni; akár a porból gyúrt Ádám, a mágus éjszakáinak gyümölcse, a megálmodott Ádám is ügyetlen volt, nyers és kezdetleges. Egy délután a férfi majdnem lerombolta a művét, de meggondolta magát. (Bár jobban járt volna, ha lerombolja.) Miután minden fogadalmát megtette már a föld és a folyó isteneinek, leborult a szobor elé - amely talán tigris vagy csikó lehetett egykor -, és az ismeretlen segítségéért könyörgött. Aznap alkonyatkor a szoborról álmodott. A szobor élt, lüktetett, nem tigris és csikó szörnykeveréke, hanem egyszerre mindkét tüzes teremtmény, és még bika, rózsa és vihar is volt. A sokféle isten elárulta, hogy a földön Tűz a neve, hogy a körkörös templomban (és sok hasonlóban) áldozatokat mutattak be neki, és imádták; és hogy mágikusan életre tudja kelteni a megálmodott kísértetet, akit majd a Tűz és a megálmodó kivételével mindenki hús-vér embernek tekint. Megparancsolta a mágusnak, hogy ha bevezette a fiút a rítusokba, küldje le a folyón a másik lerombolt templomhoz, amelynek piramisai fennmaradtak, hogy legyen, aki az elhagyott épületben őt dicsőítse. És az álmodó ember álmában felébredt a megálmodott.

A mágus végrehajtotta a parancsokat. Kitűzött egy időszakot (ami végül is két év lett), hogy feltárja számára az univerzum és a tűzkultusz titkait. Lelke mélyén fájlalta, hogy el kell válnia a fiútól. A tanítás ürügyén naponta nyújtotta az álom idejét. Egyúttal újraalkotta a fiú véletlenül hibásra sikerült jobb vállát. Időnként az a nyugtalanító érzés kínozta, mintha mindez már megtörtént volna... De napjai általában boldogan teltek; lehunyta szemét, s arra gondolt: Most a fiammal leszek. Ritkábban pedig: A fiam, akit én nemzettem, vár rám, és ha nem megyek, nem létezhet.

Fokozatosan hozzászoktatta a valósághoz. Egyszer megparancsolta neki, hogy tűzzön zászlót egy távoli hegycsúcsra. Másnap ott lobogott a zászló. Hasonló, mind merészebb kísérletekkel próbálkozott. Némi keserűséggel vette tudomásul: fia kész a születésre - és talán türelmetlenül várja is, hogy megszülessen. Aznap éjjel először megcsókolta, és elküldte a másik templomhoz, amelynek romjai a folyó partján fehérlenek, sok mérföldnyi áthatolhatatlan őserdőn és mocsáron túl. De előbb még (hogy a többi emberhez hasonlónak higgye magát, és ne tudja, hogy kísértet) elfeledtette vele tanulóéveit.

21

Győzelmét és békéjét beárnyékolta az undor. A délutáni és hajnali szürkületben leborult a kőalak elé, talán arra gondolva, hogy irreális fia lejjebb, a folyó mentén most ugyanezt a szertartást végzi, ugyanilyen körkörös romoknál; éjjel nem álmodott, vagy csak úgy, ahogy mindenki más. Elsápadva fogta fel az univerzum hangjait és formáit: fogyatkozó lelke táplálta távollevő fiát. Élete célja beteljesült; a férfi az elragadtatás állapotában maradt. Egy idő múlva, amely a történet egyes elbeszélői szerint néhány év volt, mások szerint néhány lustrum, egy éjfélkor két evezős ébresztette fel: arcukat nem láthatta, de egy mágusról beszéltek, aki egy északi templomnál a tűzben lépked, és nem égeti meg magát. Hirtelen eszébe jutottak az isten szavai. Eszébe jutott: a földkerekség minden teremtménye közül csak a tűz tudja, hogy a fia kísértet. Ez a gondolat eleinte megnyugtatta, később gyötörte. Mi lesz, ha fia eltöpreng természetellenes kiváltságán, és valamilyen módon rájön, hogy ő maga csak jelenés, semmi más? Hogy nem ember, csak egy másik ember álmának kivetülése - páratlan megaláztatás, micsoda őrület! Minden apát érdekel a fia, akit puszta érzékzavarában vagy boldogságában nemzett (engedett a világra), természetes hát, hogy a mágus aggódott, mi lesz a fiával, akit ezeregy titkos éjszakán gondolt ki vonásról vonásra, szervről szervre.

Tépelődésének váratlanul szakadt vége, pedig már mutatta néhány előjel. Először is (hosszú szárazság után) egy domb felett megjelenő távoli felhő, könnyű, mint egy madár; majd dél felől az ég, amely vörös volt, mint a leopárdok ínye; azután a füstoszlopok, amelyek rozsdával vonták be a fémes éjszakát; végül az állatok páni menekülése. Mert megismétlődött, ami sok évszázada már megtörtént. A tűzisten szentélyének romjait elpusztította a tűz. Egy madártalan hajnalon a mágus azt látta, hogy gyűrűző tűzvész zúdul a falakra. Egy pillanatig arra gondolt: a vízbe menekül, de hamarosan megértette, hogy a halál jött el megkoszorúzni öregségét és megszabadítani gyötrelmeitől. Elindult a tűz lángjai felé. Nem haraptak húsába, inkább simogatták, perzselő forróság nélkül. És megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.

Boglár Lajos fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A BABILÓNIAI SORSJÁTÉK

Voltam prokonzul, mint mindenki Babilóniában, s mint mindenki, rabszolga; ismertem a hatalmat, a megszégyenülést, a börtönt. Nézzék, jobb kezemről hiányzik a mutatóujjam. Nézzék, szakadt köpenyemből kilátszik a vörös tetoválás a hasamon: ez a második jel, a Beth. Ez a betű teliholdas éjszakákon hatalmat ad nekem azok fölött, akiknek a jele a Ghimel, de alárendel az Alef jelűeknek, akik holdtalan éjjeleken

22

engedelmeskedni tartoznak a Ghimeleknek. A hajnali szürkületben, egy pincében szent bikák vérét eresztettem ki egy fekete kő előtt. Egy holdév tartamára láthatatlannak nyilvánítottak: kiáltottam, és nem feleltek; kenyeret loptam, és nem fejeztek le. Megismertem azt, ami a görögöknek ismeretlen volt: a bizonytalanságot. A bronzkamrában, a fojtogató néma selyemkendője előtt a remény tartott ki mellettem, az élvezetek árjában a rémület. Hérakleidész Pontikosz csodálattal említi Püthagoraszról: vissza tudott emlékezni arra, hogy valaha Pürrosz, azelőtt Euphorbosz volt, azelőtt meg valamely más halandó; ahhoz, hogy én hasonló viszontagságokra visszaemlékezzem, nem kell sem a halálhoz, sem csaláshoz folyamodnom.

Ezt a majdhogynem szörnyű változatosságot olyan intézménynek köszönhetem, amelyet más köztársaságokban nem ismernek, vagy máshol tökéletlenül és titokban működik: a sorsjátéknak. Történetének kutatásával nem foglalkoztam; tudom, hogy még a mágusok se tudnak egyetértésre jutni; hatalmas céljairól annyit tudok, amennyit a Holdról tudhat valaki, aki nem jártas a csillagászatban. Olyan szédítő országból való vagyok, ahol a sorsjáték a valóság lényeges eleme; mindmáig oly keveset gondoltam rá, akár a kifürkészhetetlen istenekre vagy a saját szívemre. Ma, távol Babilóniától és kedves szokásaitól, némi csodálkozással gondolok a sorsjátékra és azokra az istenkáromló feltételezésekre, amelyeket a lefátyolozott emberek suttognak róla a szürkületben.

Atyám elmondta, hogy régen - évekkel vagy évszázadokkal ezelőtt - Babilóniában a sorsjáték meglehetősen közönséges játék volt. Úgy mondta (nem tudom, helyesen-e), hogy a borbélyok rézérmékért szimbólumokkal díszített csont vagy pergamen négyszöget árusítottak. A sorsolás fényes nappal történt: a nyertesek a véletlen minden további közreműködése nélkül ezüstből vert érméket kaptak. Amint látják, nagyon primitív eljárás volt.

Ezek a "sorsjátékok" természetesen megbuktak. Erkölcsi értékük nulla volt. Nem mozgósították az emberek minden képességét, csak a reménykedést. Az általános érdektelenség következtében a sorsjátékokat alapító árusok kezdtek ráfizetni. Valaki reformmal próbálkozott: néhány kedvezőtlen sorsjegyet iktattak be a kedvező számok sorába. A reform következtében a számmal ellátott négyszögek vásárlói kétszeres kockázatot vállaltak: vagy nyernek egy bizonyos összeget, vagy ők fizetnek, mégpedig olykor igen tetemes summát. Ez a csekély kockázat (minden harmincadik sorsjegyre esett egy szerencsétlen szám) persze felkeltette a közönség érdeklődését. A babilóniaiak belevetették magukat a játékba. Aki nem vett sorsjegyet, azt gyávának, kishitűnek tartották. Idővel ez a jogos lenézés nagyot nőtt. Megvetették azt, aki nem játszott, de azt is, aki veszített, és büntetést fizetett. A Társaságnak (ettől kezdve így nevezték) őrködnie kellett a nyertesek érdekem, akik nem juthattak hozzá nyereségükhöz, ha a büntetések majdnem teljes összege nem folyt be. Keresetet indítottak a vesztesek ellen; a bíró megítélte az eredeti büntetést, azonkívül a perköltséget, vagy néhány napi börtönbüntetést

23

rendelt el. Az emberek, hogy kijátsszák a Társaságot, mind a börtönt választották. Néhány ember e virtuskodásának lett köszönhető a Társaság mindenhatósága: egyházi, metafizikai hatalma.

A sorshúzási jegyzékek nemsokára már elhagyták a büntetések felsorolását, s csak annak közlésére szorítkoztak, hogy a mostoha számok mindegyikéért hány napi zárka jár. Ez a maga idejében még alig felismert szűkszavúság rendkívül fontos dolog volt. Ez volt a pénztől független elemek első megjelenése a sorsjátékban. Óriási sikere lett. A játékosok unszolására a Társaság kénytelen volt szaporítani a vesztes számokat.

Köztudomású, hogy Babilónia népe odaadó híve a logikának és a szimmetriának is. Nem volt logikus, hogy a szerencsés sorsjegyek ellenértékét csengő tallérokkal mérjék, a szerencsétlenekét pedig börtönben töltött napokkal és éjszakákkal. Egyes moralisták azzal érveltek, hogy a pénzdarabok birtoklása nem mindig hozza meg a boldogságot, és hogy az örömnek talán vannak más, talán közvetlenebb formái is.

A szegénynegyedekben is nyugtalanság kapott lábra. A papi testület tagjai szaporították a húzások számát, és átélték a félelem és reménység összes változatát; a szegények (érthető vagy elkerülhetetlen irigységgel) úgy érezték, hogy ők ki vannak zárva ebből a közismerten élvezetes hintajátékból. Az a jogos vágy, hogy mindenki, szegény és gazdag egyaránt, részt vehessen a sorsjátékban, olyan felzúdulásra késztette őket, amelynek az emlékét nem tudták elmosni az évek. Egynémely makacs ember nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené, hogy itt új rendről, egy szükséges új történelmi korszakról van szó... Egy rabszolga ellopott egy vörös sorsjegyet, amellyel a sorshúzáson nyelvének kiégetését nyerte. A törvények értelmében a sorsjegytolvajokat is ugyanez a büntetés illette. Egyes babilóniaiak úgy vélekedtek, hogy a tüzes vasat tolvaji minőségében érdemelte ki, mások nagylelkűen úgy, hogy a büntetést a véletlen akarta... Lázongások voltak, sajnálatos vérontások, de a babilóniai nép végül is keresztülvitte akaratát a gazdagok tiltakozása ellenére. A nép teljes mértékben elérte nagylelkű céljait. Először is azt, hogy a Társaság fogadja el a teljhatalmat (erre az új műveletek kiterjedtsége és bonyolultsága miatt volt szükség). Másodsorban azt, hogy a sorsjáték titkos, ingyenes és általános legyen. A sorsjegyek árusítását eltörölték. Miután bevonták a Bel-misztériumokba, minden szabad ember automatikusan részt vett az isten szent labirintusaiban minden hatvanadik éjszakán tartott szent sorsolásokon, amelyek a következő húzásig eldöntötték a sorsát. A következmények kiszámíthatatlanok voltak. Szerencsés húzás következményeként valaki bekerülhetett a mágusok tanácsába, vagy a börtönben tudhatta valamelyik (közismert vagy titkos) ellenségét, vagy egy szoba csendes félhomályában ott találhatta az asszonyt, aki épp nyugtalanítani kezdte, vagy akit már nem remélt viszontlátni; balszerencsés húzás esetén: csonkítás, valami gyalázat, halál várt rá. Néha egyetlen esemény (mint C. kocsmai meggyilkolása, vagy B. titokzatos felmagasztaltatása) harminc vagy negyven húzás zseniális megoldása lett. A húzásokat kikombinálni nehéz dolog volt, de ne felejtsük

24

el, hogy a Társaság tagjai mindenhatók és agyafúrtak voltak (ma is azok). Az a tudat, hogy bizonyos örömök egyszerűen csak a véletlen ajándékai, sok esetben csökkentette volna értéküket; e kellemetlenség elkerülésére a Társaság ügynökei a szuggesztióhoz és a mágiához folyamodtak. Lépéseik, cselekedeteik titkosak voltak. Hogy minden ember titkos reményeit és titkos félelmeit kifürkésszék, csillagjósokat és kémeket tartottak. Voltak bizonyos kőoroszlánok, volt egy Qaphqa nevű szent latrina, voltak repedések poros vízvezetékekben, amelyek a közhit szerint a Társasághoz vezettek; a rossz- és jóindulatú emberek feljelentéseket tettek le e helyeken. Ezeket a változón igaz feljegyzéseket betűrendes kartotékrendszerben gyűjtötték össze.

Bármilyen hihetetlen, de zúgolódók is akadtak. A Társaság, a szokásos diszkréciójával, nem adott közvetlen választ. Jobbnak látta, ha egy álarcgyár romjaira firkálta fel rövid érvelését, amely ma a szent írások között található. Ez a tantétel leszögezi, hogy a sorsjáték a véletlen beiktatása a világ rendjébe, és a tévedések elfogadása nem jelent ellentmondást a véletlennek, hanem éppen a véletlen tudomásul vétele. Azt is leszögezi, hogy az oroszlánok és a szent gyűjtőhely, bár a Társaság továbbra is hitelt ad nekik (és nem mond le a felhasználás jogáról), hivatalos garancia nélkül működnek.

Ez a nyilatkozat lecsillapította az általános nyugtalanságot. Még más hatása is volt, amelyre szerzője talán nem is számított. Alapjában átalakította a Társaság szellemét és működését. Nincs sok időm; mondják, hogy hajóm már készül kifutni a tengerre, de még megpróbálom elmagyarázni.

Akármilyen valószínűtlennek látszik is, de addig senki sem próbálta meg felállítani a sorsjátékok általános elméletét. A babilóniai nem elmélkedő ember. Tiszteli a véletlen parancsait, neki szenteli életét, reményeit, rémületét, de eszébe sem jut, hogy labirintustörvényeit kutassa, a forgó kristálygömböket sem vizsgálgatja, amelyek felfedik e törvényszerűségeket. Az említett hivatalos nyilatkozat mégis sok matematikai-jogi természetű vitát indított el. Egy ilyenből jött létre a következő feltevés: ha a sorsjáték a véletlen intenzifikálása, a káosz periodikus bejuttatása a kozmoszba, nem lenne-e megfelelőbb, ha a véletlen döntené el a végrehajtás minden fázisát, nem csak az egyiket. Nem nevetséges-e, hogy a véletlen elrendeli valaki halálát, de halálának körülményei - elhallgatás, nyilvánosság, határidő: egy óra vagy egy évszázad - nincsenek alávetve a véletlennek? Ezek az oly jogos aggályok végül jelentékeny reformra vezettek, amely oly bonyolult (ezt csak növelte a több évszázados gyakorlat), hogy néhány specialistán kívül már senki sem igazodik ki benne, de azért szeretném legalább jelképesen összefoglalni.

Képzeljünk el egy első sorsolást, amely előírja egy ember halálát. Az ítélet végrehajtására újabb sorsolást rendeznek, ez (mondjuk) kilenc kivégzőt jelöl ki. Ebből a kilencből négyen harmadik sorsolást határozhatnak el, amely majd eldönti a hóhér nevét; ketten kicserélhetik a szerencsétlen

25

határozatot egy szerencséssel (mondjuk, egy kincs felfedezésével), egy másik súlyosbíthatja a halált (vagyis szégyenletessé teszi, vagy kínzásokkal gazdagítja), ismét mások megtagadhatják a végrehajtást... Ez a szimbolikus séma. Valójában a sorsolások száma végtelen. Egyetlen határozat sem végleges, mind újabbakba ágazik el. A tudatlanok azt hiszik, hogy a végtelen számú sorsoláshoz végtelen idő kell; a valóságban elegendő, hogy az idő a végtelenségig osztható legyen, ahogy a híres teknősbéka-paradoxon tanítja. Ez a végtelenség csodálatra méltó módon megegyezik a véletlen kacskaringós útjaival és a Sorsjáték Mennyei Mintájával, amelyet a platonikusok imádnak... Mintha a mi rítusainknak valami eltorzult visszhangja zengene vissza a Tiberisnél: Aelius Lampridius említi az Antoninus Heliogabalus életé-ben, hogy ez a császár kagylókra írta fel a vendégeinek szánt szerencsét; így az egyik tíz font aranyat kapott, a másik tíz legyet, tíz mormotát vagy tíz medvét. Hadd emlékeztessek arra, hogy Heliogabalus Kis-Ázsiában nevelkedett, névadó istenének papjai között.

Vannak határozatlan célú, személytelen sorsolások is: az egyik elrendeli, hogy egy taprobanai zafírt vessenek az Eufrátesz vizébe; a másik, hogy egy bizonyos torony tetejéről bocsássanak szárnyra egy madarat; egy másik meg, hogy a tengerpart végtelen mennyiségű homokjához minden évszázadban adassék hozzá (vagy vétessék el belőle) egy gramm.

A Társaság jótékony hatása alatt a mi szokásainkat teljesen átitatja a véletlen. Aki egy tucat amfora damaszkuszi bort vásárol, nem csodálkozik, ha valamelyikben talizmánt, esetleg viperát talál; a jegyző, amikor szerződést fogalmaz, úgyszólván sohasem mulasztja el, hogy néhány téves adatot ne csúsztasson bele; én magam is meghamisítottam ebben a sietős beszámolómban néhány tündökletes dolgot és néhány kegyetlenséget... Ki tudja, talán valami titokzatos monotóniát is... Történetíróink, akik a világon a legélesebb eszűek, feltaláltak egy módszert a véletlen kiigazítására; azt mondják, hogy ennek a módszernek a műveletei (általában) megbízhatók, bár természetesen nem kerülhetnek nyilvánosságra bizonyos számú hazugság nélkül. Egyébként a regényírói képzelet semmit sem fertőzött meg annyira, mint a Társaság történetét... Ha egy templomból előkerül valamely paleográfiai lelet, az éppúgy lehet egy tegnapi sorsjáték húzásának eredménye, mint egy száz évvel azelőttié. Nem jelenik meg könyv anélkül, hogy minden egyes példány ne különböznék valamiben a többitől. Az írástudók titkos esküt tesznek rá, hogy kihagynak, beszúrnak, változtatnak. A közvetett hazugságot is alkalmazzák.

A Társaság isteni szerénységgel kerül minden nyilvánosságot. Ügynökei persze titkosak, parancsaik, amelyeket (talán megszakítás nélkül) állandóan osztogatnak, semmiben sem különböznek azoktól, amelyeket gazemberek osztanak olyan bőkezűen. Egyébként ki is dicsekedhetnék vele, hogy ő csak gazember és semmi más? Ki tudja, hogy az a részeg, aki valami abszurd parancsot ad, az álmodó, aki felriadva megfojtja a mellette fekvő asszonyt, nem a Társaság titkos utasítását hajtja-e végre? Az, hogy a Társaság csendben működik, mint az isten, a legkülönbözőbb

26

feltételezésekre vezetett. Némelyik aljas módon azt állítja, hogy a Társaság már évszázadok óta nem létezik, és életünk szent rendezetlensége csupán örökség, hagyomány; egy másik szerint a Társaság örök, és fenn fog maradni a legutolsó éjszakáig, amikor az utolsó isten megsemmisíti a világot. Egy másik azt tartja, hogy a Társaság mindenható ugyan, de csak apró dolgokban érvényesíti hatalmát: egy madár rikoltásában, a rozsda és a por színárnyalataiban, a hajnali félálomban. Egy másik, titkos eretnekek száján át azt állítja, hogy a Társaság sohasem létezett, és nem is fog létezni soha. Egy másik, nem kevésbé elvetemült feltételezés szerint teljesen mindegy, hogy állítjuk-e vagy tagadjuk e homályos testület létezését, mert Babilónia nem más, mint egy végtelen hazárdjáték.

Boglár Lajos fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

HERBERT QUAIN MUNKÁSSÁGA

Elhunyt Roscommonban Herbert Quain; nem lepett meg, amikor utánanéztem, hogy a Times Literary Supplement mindössze félhasábnyi nekrológgal tiszteleg előtte, s abban sincs egyetlen dicsérő jelző sem, amit ne módosítana (vagy komolyan ne helytelenítene) egy-egy határozószó. A Spectator megfelelő száma kétségtelenül kevésbé lakonikus, s talán melegebb hangú is, ám Quain első könyvét - The God of the Labyrinth - Agatha Christie egyik művéhez hasonlítja, néhány másikat pedig Gertrude Stein munkáihoz: bizonyára senki sem tartja megkerülhetetlennek az efféle rokonítást, amint az elhunyt szerző sem örült volna neki. Ő egyébként sosem hitte magát zseniálisnak; még csak irodalmi csevegéssel töltött, peripatetikus estéken sem, ahol e férfiú, miután átböngészte a sajtót, mindig Monsieur Teste vagy Doctor Samuel Johnson szerepét játszotta... Teljesen világosan látta könyveinek kísérleti jellegét: újszerűségük és egyszerű becsületességük miatt talán méltók a csodálatra, de szenvedélyességükkel nem szereznek érdemet. "Olyan vagyok, mint Cowley ódái" - írta nekem 1939. március 6-án Longfordból. "Nem a művészetnek, csupán a művészet történetének vagyok a része." Az őszemében nem létezett hitványabb tudományág a történelemnél.

Herbert Quainnek egyik szerény mondatát idéztem; de szerénykedése nem tárja fel előttünk a bölcsességét. Flaubert és Henry James hatására már hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy ritkán és fárasztó munkával jön létre a műalkotás; a XVI. század (gondoljunk a Parnasszusi utazás-ra, gondoljunk Shakespeare sorsára) nem osztotta ezt a lesújtó véleményt. Herbert Quain sem. Úgy gondolta, hogy eléggé gyakori a jó irodalom, szinte nincs is utcai beszélgetés, ami ne érne fel vele. És úgy gondolta, hogy az esztétikum nem mondhat le a meglepetés valamilyen formájáról, emlékezetből pedig bajos meglepődni. Mosolygós

27

őszinteséggel fájlalta a múlt könyveinek "szolgai és makacs őrzését"... Nem tudom, hogy igazolható-e e ködös elmélet; csak azt tudom, hogy a könyvei nagyon is áhítják a meglepetést.

Bánom, hogy visszaszerezhetetlenül kölcsönadtam egy hölgynek Quain első könyvét. Már jeleztem, hogy bűnügyi regényről van szó: The God of the Labyrinth; hálás lehetek, hogy 1933 novemberének utolsó napjaiban hozta forgalomba a kiadó. December elején a Siamese Twin Mystery kellemes és körmönfont bonyodalmai kötötték le Londont és New Yorkot; jómagam ennek a végzetes egybeesésnek tulajdonítom barátunk művének a kudarcát. Meg annak is (teljesen őszinte akarok lenni), hogy tökéletlen a regény kidolgozása, és olykor üres, rideg pompa kíséri a tenger leírását. Hét év múltán már képtelen vagyok felidézni a cselekmény részleteit; íme a vázlata; abban a formában, ahogy most elszürkíti (ahogy most megtisztítja) az emlékezetem. Egy megfejthetetlen gyilkosság van a mű elején, lassú feltárás a közepén, megoldás a végén. A rejtély tisztázása után van egy hosszú, visszautaló bekezdés, amelyben ez a mondat szerepel: Mindenki azt hitte, hogy a két sakkozó véletlenül találkozott. A mondat azt adja tudtunkra, hogy téves a megoldás. Az olvasó erre türelmetlenül átfutja a kérdéses fejezeteket, s rájön egy másik megoldásra, az igazira. E páratlan könyv olvasója okosabb a detektívnél.

Ennél is rendhagyóbb az April March című "visszafelé haladó és elágazó regénye", amelynek harmadik (és egyetlen) része 1936-ban keletkezett. A mű megítélésekor senki előtt sem marad titok, hogy játékról van szó; ildomos itt felidézni, hogy maga a szerző sem gondolta másképp. "Én erre a műre - hallottam tőle - a játékok alapvonásait tartom érvényesnek: a szimmetriát, az önkényes szabályokat, az unalmat." Még a cím is gyengécske calambour: Nem azt jelenti, hogy Áprilisi menet, hanem szó szerint Április március. Van, aki Dunne elveit hallotta visszhangozni bennük; Quain előszava inkább Bradley fonák világát idézi, ahol a halál megelőzi a születést, a heg a sebet, a seb az ütést (Appearance and Reality, 1897, 215. old.).[1] Az April March világai nem regresszívek; a megjelenítésük halad visszafelé. Visszafelé haladó és elágazó mű, mint már említettem. Tizenhárom fejezetből áll. Az első ismeretlen személyek között, egy peronon elhangzó kétértelmű párbeszédet mond el. A második az elsőben leírtak előzményét mondja el. A harmadik, mely szintén visszafelé halad, az első fejezetnek egy másik lehetséges előzményét mondja el; a negyedik egy újabbat. E három előzmény (amelyek szigorúan kizárják egymást) mindegyike maga is három-három további s egészen eltérő előzményre ágazik. A teljes mű tehát kilenc regényből áll; mindegyik három-három hosszú fejezetből. (Az első fejezet természetesen azonos mindegyikben.) A regények közt az egyik jelképes regény; a másik fantasztikus; a következő bűnügyi; utána lélektani; utána kommunista; utána kommunistaellenes és így tovább. Egy ábra talán megkönnyíti a megértést:

28

E szerkezetről elismételhető, amit Schopenhauer mondott a tizenkét kanti kategóriáról: mindent feláldoz egy szimmetriaroham miatt. A kilenc történet közt, mint várható volt, van, amelyik nem méltó Quainhez; nem az a legsikerültebb, amelyiket eredetileg kigondolt, az x4; hanem a fantasztikus történet, az x9 a legjobb. A többit elcsúfítják a bárgyú tréfák és a fölösleges álpontosítások. Akik időrendben olvassák a történeteket (példának okáért: x3, y1, z), nem érzik e különös könyv sajátos ízét. Két történet - az x7 és az x8 - önmagában értéktelen; az egymásutániságból nyerik a hatásukat... Nem tudom, fel kell-e idéznem, hogy már megjelent az April March, amikor Quain megbánta, hogy hármas rendszert használt, és megjósolta, hogy az utánzói majd a binaritás mellett döntenek:

a demiurgoszok és az istenek pedig a végtelen mellett: végtelen történetek, végtelen elágazásokkal.

Egészen másfajta, de szintén visszafelé tekintő mű a The Secret Mirror című kétfelvonásos hősi komédia. A fent áttekintett művek esetében a formai összetettség megkötötte az író képzeletét; itt szabadabban szárnyal. Az első, a hosszabbik felvonás Thrale generális (C. I. E.) vidéki lakában, Melton Mowbray közelében játszódik. A cselekménynek a tábornok nagyobbik lánya, Miss Ulrica Thrale a láthatatlan középpontja. Egy párbeszédből felsejlik előttünk férfias, fennhéjázó alakja; gyanítjuk, hogy nemigen kalandozik az irodalom tájaira; az újságok hírül adják, hogy jegyességre lép Rutland hercegével; az újságok cáfolják az eljegyzést. Egy drámaíró, Wilfred Quarles a lány hódolója; egyszer már kapott tőle egy bohó csókot. Irdatlan vagyon és ősi vér jellemzi a hősöket; érzelmeik nemesek, de mértéktelenek; a párbeszéd láthatóan a Bulwer-Lytton-féle puszta szófacsarás és Wilde, illetve Philip Guedalla epigrammáinak a

29

stílusa közt ingadozik. Van a darabban fülemüle és éjszaka; és van benne egy teraszon vívott, tikos párbaj. (És szinte teljesen észrevétlenül van benne egy fura ellentmondás is, akárcsak néhány gusztustalan részlet.) Az első felvonás szereplőit viszontlátjuk a másodikban - más nevekkel. Wilfred Quarles, a "drámaíró" liverpooli bizományos; John William Quigley az igazi neve. Miss Thrale ugyanaz marad; Quigley még sosem látta, de betegesen gyűjti a Tatler-ben és a Sketch-ben megjelent portréit. Quigley az első felvonás szerzője. A valószerűtlen és valószínűtlen "vidéki lak" nem más, mint egy zsidó-ír panzió, amelyben ő lakik, s amelyet maga lényegített át és nagyított fel... A két felvonás cselekménye párhuzamos, ám a másodikban némileg minden borzalmas, minden kitolódik vagy meghiúsul. A The Secret Mirror bemutatásakor Freud és Julien Green nevét emlegette a kritika. Az előbbi említése nekem teljesen indokolatlannak tűnik.

Az a hír járta, hogy a The Secret Mirror freudiánus vígjáték; e kedvező (de téves) értelmezés a sikert jelentette. Sajnos Quain akkor már elmúlt negyvenéves; megszokta a kudarcot, s nem akaródzott neki jókedvvel elfogadnia a megváltozott helyzetet. Bosszút esküdött. 1939 végén kiadta a Statements című könyvét: ez talán a legeredetibb műve, kétségtelenül a legvisszhangtalanabb és a legtitokzatosabb. Quain érvelése szerint az olvasók faja már kihalt. "Nincs európai ember - érvelt -, aki ne volna lappangó vagy tényleges író." Azt is vallotta, hogy az irodalommal járó sokféle gyönyörűség közül a leleményesség a legmagasabb rendű. Mivel nem mindenki részesülhet ebben a gyönyörűségben, sokaknak meg kell elégedniük látszatteremtéssel. Ezeknek a "fogyatékos íróknak", akik tengernyien vannak, szánta Quain a Statements nyolc történetét. Mindegyik egy-egy jó cselekményt előlegez vagy ígér, de a szerző szándékosan valamennyit elrontja. Az egyik, nem a legjobb, két cselekményt sejtet. Az olvasó azt hiszi, amikor eltereli a figyelmét a hiúság, hogy maga találta ki őket. Én gyanútlanul a harmadik történetből - The Rose of Yesterday - merítettem A körkörös romok-at, Az elágazó ösvények kertje című kötetem egyik elbeszélését.

1941

Scholz László fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Jaj, Herbert Quain és a tudomány, jaj, egy 1897-es könyv 215. oldala. Platónnál Az államférfi egyik beszélgetőtársa már leírt egy hasonló regressust: azt, amelyben a Föld Szülte avagy Autochton Lények a kozmosz ellentétes irányú forgásakor az öregségből az érett korba jutottak, az érett korból a gyerekkorba, a gyerekkorból pedig eltűntek a semmibe Theopomposz is említ a Philippiká-ban bizonyos északi gyümölcsöket, amelyek attól erednek, aki elfogyasztja, ami ugyancsak visszafelé haladó folyamat... Sokkal érdekesebb elképzelni az Idő

30

megfordítását: azt az állapotot, amelyben emlékeznénk a jövőre, és nem vennénk tudomást, vagy épp csak sejtésünk volna a múltról. Lásd a Pokol X. énekében a 97-102. sorokat, ahol összehasonlíttatik a prófétai látomás a távollátással.

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

BÁBELI KÖNYVTÁR

"By this art you may contemplatethe variation of the 23 letters..."THE ANATOMY OF MELANCHOLY

PART 2. SECT II. MEM. IV.

Az univerzumot (amelyet mások Könyvtárnak neveznek) meghatározatlan és talán végtelen számú, hatszög alakú galéria alkotja, melyeknek közepén alacsony korláttal körülvett nagy szellőzőaknák vannak. Minden hatszögből láthatók lefelé és felfelé az emeletek - sehol sincs végük. A galériák beosztása egyforma. Kettőt kivéve minden oldalon öt - összesen húsz - hosszú polc takarja a falakat a földtől a mennyezetig; magasságuk alig haladja meg egy átlagos könyvtáros magasságát. Az egyik szabad falrész keskeny előtérbe nyílik, az előtér pedig egy másik, az előzőhöz és a többihez hasonló galériába. Az előtértől jobbra és balra egy-egy parányi helyiség van. Egyikben állva lehet aludni, a másikban szükségét végezheti az ember. Itt kanyarog a csigalépcső a távoli mélység és távoli magasság felé. Az előtérben tükör áll, amely híven kettőzi mindazt, ami előtte van. A tükör létéből az emberek arra következtetnek, hogy a Könyvtár nem végtelen - ha valóban az volna, minek e csalóka kettőzés? -, magam azonban inkább arról álmodozom, hogy a finoman csiszolt felületek a végtelent sejtetik-ígérik... A fény gömb alakú gyümölcsökből árad, melyeket lámpának neveznek. Minden hatszögben kettő függ, átellenesen. Fényük állandó és elégtelen.

Mint bármelyik ember a Könyvtárban, ifjúkoromban sokat utaztam; zarándokoltam, hogy felleljek egy könyvet, talán a katalógusok katalógusát, de most, amikor szemem már alig tudja kibetűzni írásomat, a halálomra készülök, alig néhány mérföldre a hatszögtől, amelyben születtem. Halálom után lesznek majd könyörületes kezek, melyek áthajítanak a korláton; a levegő feneketlen mélysége lesz a sírom; testem hosszan merül alá, hogy végül elrohadjon és szétoszoljék a végtelen zuhanás örvénylő szelében. Én azt állítom, hogy a Könyvtár végtelen. Az idealisták azzal érvelnek, hogy a hatszögletes termek az abszolút tér szükségszerű formái, vagy legalábbis a mi térszemléletünké. Úgy vélik, hogy háromszög vagy ötszög alakú terem elképzelhetetlen. (A misztikusok azt állítják, hogy az eksztázisban egy kerek szobát látnak, egyetlen hatalmas, kerek könyvvel, amelynek egybefüggő gerince körben borítja a falat, ám vallomásuk gyanús, szavaik homályosak. Ez a kör alakú könyv:

31

Isten.) Elég, ha itt felidézem a klasszikus mondást: A Könyvtár olyan gömb, amelynek középpontja bármelyik hatszög, és kerülete felfoghatatlan.

Minden hatszög minden falának öt polc felel meg; minden polcon harminckét azonos nagyságú könyv, minden könyv négyszáztíz oldalas, minden oldalon negyven sor, minden sorban mintegy nyolcvan fekete betű. A könyvek hátán is vannak betűk, ezek azonban nem azt jelzik vagy mutatják, amit a lapok tartalmaznak. Tudom, hogy ez az összefüggéstelenség egykor titokzatosnak látszott. Mielőtt a megoldást összefoglalnám (amelynek felfedezése, tragikus kihatásai ellenére is, talán a történelem legjelentősebb eseménye), néhány axiómát szeretnék felidézni.

Az első: a Könyvtár ab aeterno létezik. Ebben az igazságban, amelyből a világ jövőbeni örökkévalósága is egyenesen következik, egyetlen értelmes elme sem kételkedhet. Az ember, ez a tökéletlen könyvtáros vagy a véletlen, vagy rosszakaratú demiurgoszok műve; az univerzum pedig, elegáns állványával, rejtélyes köteteivel, fáradhatatlan lépcsőivel - hogy felmenjen rajtuk az utazó -, és latrináival - hogy ráüljön a könyvtáros - kizárólag valamely istenség műve lehet. Isten és ember közti távolság azonnal felmérhető, ha csak összehasonlítjuk ezeket a durva és reszkető jeleket, melyeket téveteg kezem egy könyv fedelére ró, a könyv belsejében látható organikus betűkkel: ezek pontosak, finomak, koromfeketék, utánozhatatlanul szimmetrikusak.

A második axióma: az ortográfiai jelek száma huszonöt.[1] E megállapítás lehetővé tette, hogy háromszáz évvel ezelőtt megalkossák a Könyvtár általános elméletét, és megnyugtató módon megoldják az addig megfejthetetlennek látszó problémát, azt, hogy szinte valamennyi könyv kaotikus zagyvaság. Az egyik, amelyet apám a tizenöt-per-kilencvennégyes részleg valamely hatszögében látott, az M C V betűket foglalta magába, perverz módon ismételve őket az elsőtől az utolsó sorig. Egy másik könyv (ebben a részlegben sokat forgatták) a betűk puszta labirintusa, de az utolsó előtti lapon ez van: Ó, idő, a te piramisaid! Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található. (Hallottam egy elmaradott vidékről, ahol a könyvtárosok szakítanak azzal a dőre babonával, hogy a könyvekben értelmet keressenek, mint ahogy nem keresnek értelmet az álmokban vagy a tenyér kusza vonalaiban sem... Felteszik, hogy az írás feltalálói a huszonöt természetes jelet utánozták, de azt állítják, hogy ezek alkalmazása esetleges, és a könyvek önmagukban semmit sem jelentenek. Ez a vélemény, mint látni fogjuk, nem egészen alaptalan.)

Nagyon sokáig azt hitték, hogy ezek a megfejthetetlen könyvek régi vagy távoli nyelveken íródtak. Bizonyos, hogy a legrégebbi emberek, az első könyvtárosok a mi mai nyelvünktől erősen eltérő nyelvet beszéltek; bizonyos, hogy néhány mérfölddel jobbra más nyelvjárást beszélnek, kilencven emelettel feljebb pedig egészen érthetetlen nyelvet. Mindez,

32

ismétlem, bizonyos, de négyszáztíz oldalnyi változatlan M C V nem jelenthet semmit egyetlen nyelven sem, bármennyire kezdetleges vagy dialektális nyelv is az. Egyesek azt fejtegették, hogy minden betű befolyásolhatta a következőt, és így az M C V értéke a 71. oldal harmadik sorában nem azonos azzal, amit egy másik oldal másik sorában kifejez, de ez a ködös tétel nem sokáig tartotta magát. Mások titkosírásra gondoltak; e feltevést általában elfogadták, ámbár nem abban az értelemben, ahogy az elgondolói megfogalmazták.

Ötszáz évvel ezelőtt az egyik felső hatszög főkönyvtárosa[2] talált egy könyvet, amely ugyanolyan zavaros volt, mint a többi, de majdnem két oldalon keresztül összefüggő sorok voltak benne. Leletét megmutatta egy vándormegfejtőnek, aki azt állította, hogy portugálul van írva, mások viszont azt, hogy jiddisül. Majd' egy évszázadba telt, mire azonosították a nyelvet: a gauraninak egy szamojéd-litván ága, a klasszikus arab ragjaival. Tartalmát is megfejtették: a kombinatorikus analízis alapismeretei, végtelen számú variációk példáival illusztrálva. Ezek a példák tették lehetővé, hogy az egyik zseniális könyvtáros felfedezze a Könyvtár alaptörvényét. Ez a gondolkodó rájött, hogy minden könyv, bármennyire különbözzék is, hasonló elemekből áll; ezek: a szóköz, a pont, a vessző és az ábécé huszonkét betűje. Azt is állította - és ezt valamennyi utazó megerősítette -, hogy: A hatalmas Könyvtárban nincs két azonos könyv. E cáfolhatatlan premisszákból arra következtetett, hogy a Könyvtár teljes, és polcain a húsz-egynéhány ortográfiai jel valamennyi - bár nagyszámú, de mégsem végtelen - lehetséges kombinációja előfordul, vagyis mindaz, ami kifejezhető (és valamennyi nyelven megvan). Minden: a jövő minuciózusan leírt története, az arkangyalok önéletrajza, a Könyvtár pontos katalógusa, ezer és ezer hamis katalógus, e katalógusok hamisságának kimutatása, az igazi katalógus hamisságának kimutatása, Baszileidész gnosztikus evangéliuma, az evangélium kommentárja, az evangélium kommentárjának kommentárja, igaz beszámoló a halálodról, valamennyi könyv fordítása minden nyelven, minden könyv betoldott részletei minden könyvben, az az értekezés, amit Beda írhatott volna (de nem írt meg) a szászok mitológiájáról, Tacitus elveszett könyvei.

Amikor kihirdették, hogy a Könyvtár minden könyvet magában foglal, különös boldogság volt az első érzés. Minden ember az érintetlen és titkos kincs urának érezte magát. Nem volt probléma, sem egyéni, sem a világot érintő, amelyre ne lett volna ékesszóló megoldás valamelyik hatszögben. Az univerzum bizonyságot kapott, az univerzum hirtelen megnyitotta a remény határtalan dimenzióit. Az idő tájt sokat beszéltek az Igazolásokról: védőbeszédek és jövendölések könyvei ezek, amelyek a világ minden emberének minden cselekedetét mindörökre igazolták, és jövőjük csodálatos titkait is tartalmazták. Ezernyi kapzsi ember hagyta ott születésének édes hatszögét, nekiiramodott a lépcsőknek, a hiú szándéktól hajtva, hogy megtalálja saját Igazolását. Zarándokok vitatkoztak a szűk folyosókon, sötét átkokkal átkozódtak, fojtogatták egymást az isteni lépcsőkön, hamis könyveket hajigáltak az alagutak mélyébe, míg őket távoli vidékek emberei taszították a halálba. Mások megőrültek... Az Igazolások léteznek (magam is láttam kettőt, eljövendő

33

személyekre vonatkoztak, talán nem is képzelt személyekre), de akik keresték őket, elfeledkeztek valamiről: a nullával egyenlő a valószínűsége annak, hogy egy ember megtalálja saját Igazolását vagy akár az Igazolás valamely csalóka változatát.

Azt is beszélték akkoriban, hogy megvilágosodnak az emberiség alapvető misztériumai: a Könyvtár és az idő eredete. Valószínű, hogy vannak szavak, melyekkel e súlyos titkok megmagyarázhatók; ha a filozófusok szótára nem volna elegendő, a sokarcú Könyvtár bizonyosan megalkotta a sose hallott nyelvet, ami kell hozzá, s e nyelv szótárát és nyelvtanát. Az emberek immár negyedik százada nyűvik a hatszögeket... Vannak hivatalos keresők, inkvizítorok. Láttam őket hivatásuk gyakorlása közben: mindig kimerülten érkeznek, valami lépcsőről beszélnek, amin nincsenek lépcsőfokok, és ami majdnem halálukat okozta; galériákról és lépcsőkről beszélnek a könyvtárosokkal; néha kézbe veszik a legközelebbi könyvet, belelapoznak, gyalázatos szavakat keresnek. Láthatóan egyik sem reméli, hogy talál valamit.

Az óriási reménységet természetesen túlzott csüggedtség követte. A bizonyosság, hogy valamelyik hatszög valamelyik polcán értékes könyvek vannak, és hogy ezek az értékes könyvek hozzáférhetetlenek, szinte elviselhetetlennek tűnt. Egy istenkáromló szekta azt javasolta, hogy szüntessék be a keresésüket, és az emberek addig keverjék a betűket és a jeleket, amíg a véletlen valószínűtlen adományaként megalkothatják a kánoni könyveket. A hatóságok szigorú rendszabályok bevezetésére kényszerültek. A szekta eltűnt, de gyerekkoromból emlékszem öregekre, akik naphosszat a latrinákban rejtőzködtek, kezükben a tiltott kockavető pohár, fenekén fémkorongokkal, és erőtlenül majmolták az isteni rendetlenséget.

Mások ezzel szemben úgy vélték, hogy a haszontalan művek megsemmisítése a legfontosabb. Elriasztották a hatszögeket, megbízóleveleket mutogatva, amelyek nem mindig voltak hamisak; utálkozva belelapoztak valamelyik kötetbe, és egész polcokat ítéltek pusztulásra. Higiénikus, aszketikus dühüknek több millió könyv esztelen megsemmisítése köszönhető. Nevük átkozott, de azok, akik az őrjöngésben elpusztított "kincseket" sajnálják, megfeledkeznek két közismert tényről. Az egyik: a Könyvtár oly hatalmas, hogy az emberi eredetű csökkentés alig-alig észrevehető. A másik: minden példány egyedi, pótolhatatlan, de - mivel a Könyvtár totális - sok százezer tökéletlen fakszimile is van; ezek olyan művek, amelyek csak egy betűben vagy egy vesszőben különböznek egymástól. A közvéleménnyel szemben bátorkodom feltételezni, hogy a Tisztogatók fosztogatásainak következményeit eltúlozta az a rémület, amelyet e fanatikusok kiváltottak. Az az őrült vágy hajtotta őket, hogy kezükbe kaparintsák a Karmazsinvörös Hatszög könyveit: e könyvek a szokottnál kisebb formátumúak; mindenhatók, illusztráltak és mágikusak.

Tudunk a kor egy másik babonájáról is: a Könyv Emberéről. Valamely hatszög valamely polcán - így vélték az emberek - kell hogy legyen egy

34

könyv, amely az összes többinek kulcsa és tökéletes összefoglalása; egy könyvtáros egyszer átlapozta, és olyan lett, mint egy isten. E részleg nyelvében ma is megtalálhatók az egykori tisztségviselő kultuszának nyomai. Sokan indultak zarándokútra, hogy megkeressék Őt. Egy évszázadon át kutatták hasztalanul minden irányban. Hogyan találhatnák meg a titkos és szent hatszöget, amely befogadta? Valaki a regresszív módszert ajánlotta: az A könyv lokalizálásához szükséges a B könyv, amely megmutatja A helyét; a B könyv lokalizálásához előbb meg kell nézni C könyvet; és így tovább a végtelenségig... Efféle kalandokra pazaroltam én is sorvadó éveimet. Nem tartom valószínűtlennek, hogy az univerzum valamelyik polcán megvan a totális könyv;[3] esedezem az ismeretlen istenekhez, bár lett volna ember - csak egy, még ha évezredekkel ezelőtt élt is! -, aki átnézte és elolvasta azt a könyvet. Ha becsület, tudás és boldogság nem lehet enyém, hát legyen másoké. Csak létezzen az ég, még akkor is, ha az én helyem a pokol. Sértsenek meg, semmisítsenek meg, de egy pillanatra, egyetlen lényben kapjon értelmet a Te hatalmas Könyvtárad.

Az istentelenek azt állítják, hogy a Könyvtárban az esztelenség a törvényszerű, és hogy az ésszerűség (még a legegyszerűbb és legtisztább összefüggés is) szinte csodálatos kivétel. Mondják - jól tudom -, hogy "a lázas Könyvtár hazárd, szeszélyes köteteit szüntelenül az a veszély fenyegeti, hogy átváltoznak egy másik kötetté, és mindent állítanak, tagadnak vagy összekevernek, mint egy önkívületben levő istenség". E szavak, melyek nemcsak a zűrzavarról vádaskodnak, hanem annak példáját is adják, világosan bizonyítják ferde ízlésüket és reménytelen tudatlanságukat. A Könyvtár valójában az összes verbális struktúrát, a huszonöt írásjel minden lehetséges változatát magában foglalja, de nem tartalmaz egyetlen abszolút ostobaságot sem. Szükségtelen megjegyezni, hogy az általam irányított számos hatszög legjobb kötetének címe: Jól fésült mennydörgés, egy másiké A gipszgörcs, egy harmadiké Axaxaxasz mlö. E szavak első látásra talán összefüggéstelenek, de allegorikus vagy titkosírásos jellegük bizonyítható. A bizonyítás verbális és ex hypothesi, a Könyvtárban fellelhető. Nincs olyan betűkombináció, akár például a

dhcmrlchtdj,

amely az isteni Könyvtárban ne volna meg eleve, s a Könyvtár valamelyik titkos nyelvében ne rejtene magában valami szörnyűséges értelmet. Senki sem mondhat ki akár egyetlen szótagot, amely ne lenne tele gyöngédséggel vagy félelemmel, valamely nyelven ne lenne egy isten hatalmas neve. A beszéd tulajdonképpen tautológia. Ez a haszontalan és bőbeszédű levél is megvan már a megszámlálhatatlan hatszög valamelyikében, az öt polc harminc kötetének egyikében; de ott van a cáfolata is. (N számú lehetséges nyelv használja ugyanazt a szókészletet; némelyikben a Könyvtár fogalmának ez a pontos meghatározás a megfelelője: hatszögű galériák mindenütt jelenlevő és örökös rendszere, de a könyvtár kenyér is, vagy piramis, vagy valami más dolog, és a definíció hét szava más értékű. Hát te, nyájas olvasó, biztos vagy-e benne, hogy megérted a nyelvet, amin írok?)

35

A rendszeres írás eltereli figyelmemet az emberek mai helyzetéről. A bizonyosságtól, hogy minden meg van írva, megsemmisülünk, vagy elbizakodottá válunk. Ismerek olyan helyeket, ahol az ifjak leborulnak a könyvek elé, és barbárul csókolgatják a lapokat, közben pedig egyetlen betűt sem képesek megfejteni. A járványok, eretnek viszálykodások, az óhatatlanul banditizmussá fajuló zarándoklatok jócskán megtizedelték a lakosságot. Azt hiszem, már említettem az öngyilkosságokat, melyeknek száma évről évre több. Talán az öregség és a félelem vezet félre, de azt gyanítom, hogy az emberi faj - az egyetlen - kihalóban van, és a Könyvtár fennmarad: kivilágítva, magányosan, végtelenül, tökéletes mozdulatlanságban, értékes köteteivel, haszontalanul, ronthatatlanul, titkosan.

Leírtam imént a szót: végtelenül. Nem csupán retorikai megszokásból iktattam ide; állítom, hogy nem illogikus végtelennek gondolni a világot. Akik végesnek hiszik, azt tételezik fel, hogy a folyosók, lépcsők és hatszögek valahol a messzeségben felfoghatatlan módon megszűnnek, ami abszurdum. Akik pedig határtalannak képzelik, elfelejtik, hogy a könyvek lehetséges száma nem végtelen. E régi problémára én azt a megoldást bátorkodom sugallni: a Könyvtár határtalan és periodikus. Ha egy örökké élő utazó bármely irányban átutazna rajta, évszázadok múltán meggyőződhetne róla, hogy egyazon kötetek ismétlődnek egyazon rendetlenségben (amely, így ismétlődve, renddé, a Renddé válik). Ez a nemes remény édesíti meg magányom.[4]

Mar del Plata, 1941

Boglár Lajos fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Az eredeti kéziratban se számjegyek, se nagybetűk nincsenek. Az írásjelek a vesszőre és a pontra korlátozódnak. E két írásjel, továbbá a szóköz és az ábécének huszonkét betűje felel meg az ismeretlen által említett huszonöt ortográfiai jelnek. (A kiadó jegyzete.)[2] Azelőtt minden három hatszögre jutott egy ember. Az öngyilkosság és a tüdőbetegségek felbontották ezt az arányt. Kimondhatatlanul mélabús emlék: néha sok-sok éjszakán ár utaztam tiszta folyosókon és lépcsőkön anélkül, hogy egyetlen könyvtárossal is találkoztam volna.[3] Ismétlem: egy könyv létezéséhez elegendő létének lehetősége. Csupán a lehetetlen van kizárva. Például: nincs könyv, amely egyúttal lépcső is, ámbár kétségtelenül vannak könyvek, amelyek ennek a lehetőségét vitatják, tagadják és kimutatják; s vannak más könyvek, melyek struktúrája megfelel a lépcső struktúrájának.[4] Letizia Álvarez de Toledo megjegyezte, hogy a hatalmas Könyvtár felesleges; tulajdonképpen elegendő volna egyetlen kötet szokványos formátumban kilenc- vagy tízpontos betűből szedve, amely kötet végtelen számú, végtelenül finom lapokból állna. (Cavalieri a XVII. század kezdetén

36

azt mondta, hogy minden szilárd test végtelen számú egymásra helyezett sík.) E selymesen finom vademecum kezelése nem lenne kényelmes; minden látható lap ugyanolyan lapokká válna szét; a felfoghatatlan középső lapnak nem lenne hátsó oldala.

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

AZ ELÁGAZÓ ÖSVÉNYEK KERTJE

Victoria Ocampónak

Liddel Hart Az európai háború története 242. oldalán azt írja, hogy a britek 1916. július 24-re a Serre-Montauban vonal ellen tizenhárom hadosztállyal (és ezernégyszáz ágyúval) támadást terveztek, de a támadást 29. reggeléig el kellett halasztani. A késlekedést, melynek persze nem volt semmi jelentősége, a felhőszakadások okozták - jegyzi meg Liddel Hart kapitány. A kedvező nyilatkozat, amelyet Ju Cun doktor, a csingtaoi Hochschule egykori tanszékvezető angoltanára tollba mondott, átolvasott és aláírt, meglepő fényt vet az esetre. Az első két lap hiányzik.

"...és felvettem a kagylót. Azonnal megismertem a hangot, amely németül felelt. Richard Madden kapitányé volt. Madden, Viktor Runeberg lakásáról, közölni akarta, hogy ügyünknek befellegzett, és - de ez igen mellékesnek látszott, vagy legalábbis annak kellett volna látszania - minekünk is. Tudatta velem, hogy Runeberget letartóztatták, illetve meggyilkolták.[1] Még mielőtt a nap lemegy, ugyanígy fogok járni én is. Madden könyörtelen volt. Jobban mondva kénytelen volt könyörtelennek lenni: ír lévén, Anglia szolgálatában lanyhasággal, talán árulással is gyanúsították; hogyne ragadta volna hát meg a csodálatos alkalmat, hogy leleplezheti, elfoghatja, talán még el is pusztíthatja a Német Birodalom két kémjét. Felmentem a szobámba; értelmetlen módon kulcsra zártam az ajtót, és hanyatt vetettem magam a keskeny vaságyon. Az ablakban az örök háztetők és a felhőkbe burkolózó alkonyodó nap. Nem tudtam elképzelni, hogy ez az előérzetek és előjelek nélküli nap legyen az én elkerülhetetlen halálom napja. Hát hiába halt meg az apám, hiába töltöttem gyermekkoromat egy hajfengi szimmetrikus kertben, most én is meg fogok halni? Aztán elgondolkoztam azon, hogy minden az emberrel magával történik, és minden pontosan most. Egyik évszázad múlik a másik után, de az események mindig a jelenben történnek; számtalan ember van a földön, égen és tengereken, és minden, ami igazán történik, velem történik meg... Madden elviselhetetlen lópofája villant fel előttem, és kiverte a fejemből ezeket a gondolatokat. Gyűlöletem és rémületem közepette (most már nyugodtan beszélhetek rémületről, most, amikor kijátszottam Maddent, most, hogy nyakam már a kötélre vár) arra gondoltam, hogy ez a hőzöngő katona, aki most bizonyára boldog is, nem is sejti, hogy én tudom a Titkot. A brit tüzérség Ancre folyó menti új állásának pontos nevét. Egy madár suhant át a szürke égen, és én vak

37

dühömben repülőgépnek képzeltem, aztán a gépet sok repülőgépnek (a francia égen), amint függőlegesen zuhanó bombáikkal megsemmisítik az egész tüzérséget. Bárcsak elkiálthatnám ezt a nevet, mielőtt egy golyó szétzúzza a szám, és olyan hangosan kiálthatnám el, hogy elhallatsszék Németországba!... Az én emberi hangom gyenge. Mit tehetnék, hogy meghallja a Főnök? Hogy meghallja az a beteg és gyűlöletes ember, aki legfeljebb annyit tudott Runebergről és rólam, hogy Staffordshire-ben vagyunk, és hiába várt tőlünk híreket sivár berlini irodájában, hiába bújta folytonosan az újságokat... Hangosan mondtam: "Menekülnöm kell!" Nesztelenül felkeltem, a fölöslegesen tökéletes csöndben mintha Madden máris itt lesne rám. Nem is tudom, miért, talán hogy világosabban lássam, mennyire nincs semmi kiút, átkutattam a zsebeimet. Csak az volt bennük, amiről úgyis tudtam, hogy ott van. Az amerikai óra, a nikkellánc a szögletes érmével, a kulcstartó Runeberg irodájának fölöslegessé vált és kompromittáló kulcsaival, a notesz, egy levél, amelyet azonnal meg akartam semmisíteni (de nem tettem), a hamis útlevél, egy korona, két shilling és néhány penny, piros-kék ceruzám, zsebkendőm és egyetlen golyóra töltött revolverem. Értelmetlenül kézbe vettem, és a tenyeremben méregettem, hogy bátorságot merítsek belőle. Tétován arra gondoltam, hogy egy pisztolylövés messzire elhallatszik. Tíz perc alatt megérett a tervem. A telefonkönyvből megtudtam az egyetlen ember nevét, aki üzenetemet továbbíthatja: Fenton külvárosában lakott, alig félórányira vonaton.

Gyáva ember vagyok. Most már kimondom, amikor már végrehajtottam tervemet, amelyet senki sem minősíthet kockázatosnak. Én tudom, hogy rettenetes volt végrehajtani. Nem, nem Németországért tettem. Mit számít nekem az a barbár ország, amely arra az aljasságra kényszerített, hogy kémkedjem. Egyébként ismertem egy angol embert, aki számomra nem kisebb Goethénél. Csak egy óra hosszat beszélgettem vele, de ő ez alatt az egy óra alatt Goethe volt... Azért tettem, mert éreztem, hogy a Főnök lenézi az én fajtámbelieket, számtalan ősömet, akik bennem folynak össze. Be akartam bizonyítani neki, hogy egy sárga meg tudja menteni az ő hadseregüket. De menekülnöm kellett a kapitány elől. Ökle és hangja bármelyik pillanatban itt dörömbölhetett az ajtómon. Csendesen felöltöztem, búcsút intettem magamnak a tükörben, lementem, gondosan körülkémleltem a csöndes utcán, és kiléptem. Az állomás nem volt messze a háztól, de jobbnak láttam, ha kocsival megyek. Úgy gondoltam, így kisebb a kockázat, hogy felismernek; az elhagyatott utcán ugyanis végtelenül feltűnőnek és védtelennek éreztem magamat. Emlékszem, azt mondtam a kocsisnak, hogy valamivel a főbejárat előtt álljon meg. Szándékos és szinte kínos lassúsággal szálltam ki a kocsiból. Ashgrove községbe mentem, de egy távolabbi állomásra váltottam jegyet. A vonat alig néhány perc múlva, nyolc-ötvenkor indult. Siettem; kilenc-harminckor indult a következő. A peron szinte teljesen üres volt. Végigfutottam a kocsikat. Emlékszem néhány parasztra, egy gyászruhás nőre, egy fiatalemberre, aki Tacitus Annales-ét olvasta buzgón, egy sebesült és boldog katonára. Végre megindult a vonat. Egy ember, akit felismertem, a peron végéig futott a vonat után, de hiába - Richard Madden kapitány volt.

38

Megsemmisültem, reszketve húzódtam az ülés túlsó sarkába, távol a veszedelmes ablaktól.

Ebből a megsemmisültségből szinte aljas boldogságba csaptam át. Azt mondtam magamban, hogy megkezdődött a párbaj, és az utolsó asszót én nyertem meg, hiszen ha csak negyven percre is, ha csak a sors kegyéből is, kivédtem ellenfelem támadását. Azt mondtam magamban, hogy ez a parányi győzelem a teljes győzelem előjele. Azt mondtam, hogy nem is olyan parányi, mert hiszen e nélkül a becses haladék nélkül, amihez a vasúti menetrend juttatott, már fogoly lennék vagy halott. Nem kevésbé szofista módon azzal érveltem, hogy az én hitvány boldogságom is bizonyítja: olyan ember vagyok, aki szerencsésen ki tud vergődni ebből a kalandból. E gyengeségből erőt merítettem, amely többé nem hagyott el. Előre látom, hogy az ember napról napra még vadabb vállalkozásokba megy bele; rövidesen mindenki vagy rabló, vagy katona lesz; ezeknek azt tanácsolom: aki valami szörnyű tettet akar véghezvinni, képzelje, hogy már véghez is vitte; kényszerítse a jövőt, hogy éppen olyan visszavonhatatlan legyen, mint a múlt. Így tettem én, és közben már halotti szemmel néztem, hogyan múlik el a nap, talán az utolsó, és hogyan terül szét az éjszaka. A vonat kőrisfák között futott szelíden. Megállt, szinte a nyílt pályán. Senki se kiáltotta az állomás nevét. "Ashgrove?" - kérdeztem a peronon álldogáló gyerekektől. "Ashgrove" - felelték. Leszálltam.

A peronon égett egy lámpa, de a gyerekek arca árnyékban volt. Az egyik megkérdezte: "Az úr doktor Stephen Albert házába megy?" A másik meg se várva a választ, azt mondta: "A ház messze van, de nem tévedhet el, ha a bal oldali úton megy, és minden útkereszteződésnél balra fordul." Odavetettem nekik egy pénzdarabot (az utolsót), és néhány kőlépcső után elindultam a kihalt úton. Enyhén lejtett. Földút volt, fölötte összeborultak az ágak, az alacsony és kerek hold mintha követett volna.

Egy pillanatig azt hittem, hogy Richard Madden valahogyan kitalálta az én kétségbeesett tervemet. De rögtön rájöttem, hogy ez lehetetlen. A jó tanácsról, hogy forduljak mindig balra, eszembe jutott, hogy ez a szokásos módja annak, hogy az ember beletaláljon egy labirintus közepébe. Értek valamit a labirintusokhoz: nemhiába vagyok annak a Cuj Pennek a dédunokája, aki Jünnan kormányzója volt, és azért mondott le a hatalomról, hogy megírjon egy regényt, a Hung Lu Meng-nél is zsúfoltabbat, és felépítsen egy labirintust, amelyben mindenki eltéved. Tizenhárom évet fordított erre a két munkára, de egy idegen meggyilkolta, és a regény értelmetlen maradt, s a labirintust senki sem találta meg. Ezen az elveszett labirintuson elmélkedtem az angol fák alatt: elképzeltem, hogy épen és érintetlenül áll egy titokzatos hegy csúcsán, elképzeltem, hogy rizsföld borítja vagy víztükör; végtelenül nagynak képzeltem el, nem nyolcszögletű kioszkokkal és visszatérő ösvényekkel, hanem folyamokkal, tartományokkal és királyságokkal... Elképzeltem, hogy ez a labirintusok labirintusa tekervényes, egyre növekvő labirintus, amely magában foglalja a múltat és a jövendőt, és valamiképpen felöleli a csillagokat is. Ezekben a képzelődésekben elmerülve megfeledkeztem

39

róla, hogy üldöznek. Egy ideig a világ absztrakt érzékelőjének éreztem magamat. Az elmosódó és eleven táj, a hold és az este utolsó percei mély benyomást tettek rám, aztán itt volt a lejtő is, amely minden fáradságtól megkímélt. Az este bensőséges volt és végtelen. Az út lejtett, és elágazott a már homályba borult mezőségen. A szél szárnyán éles és úgyszólván tagolt zene közeledett és távolodott, a fák lombja és a távolság letompította. Arra gondoltam, hogy ellensége lehet az ember más embereknek, más emberek más pillanatainak, de egy országnak, tájnak nem: szentjánosbogaraknak, szavaknak, kerteknek, folyóknak, naplementéknek nem. Közben magas, rozsdás kapuhoz érkeztem. A rácson át egy fasort és valami pavilonfélét pillantottam meg. Hirtelen rájöttem két dologra: az egyik mindennapi, a másik szinte hihetetlen volt - hogy a zene a pavilonból jön, és hogy a zene kínai. Ez volt az oka, hogy eddig teljesen magamba fogadtam, ügyet sem vetve rá. Arra nem emlékszem, volt-e valami csengő vagy kolomp, vagy a kezemmel zörgettem-e be. A zene tovább sziporkázott.

De a ház mélyéből lampion közeledett; a fatörzsek csíkokra szabdalták, s olykor egészen eltakarták; dob alakú, holdszínű lampion volt. Magas ember hozta. Arcát nem láttam, mert elvakított a fény. Kinyitotta a kaput, és lassan mondta az én nyelvemen:

- Úgy látom, a tiszteletre méltó Hszi Peng enyhíteni akarja magányomat. Bizonyára a kertet kívánja látni?

Felismertem egyik konzulunk nevét, és zavartan ismételtem:

- A kertet?

- Az elágazó ösvények kertjét.

Valami megmozdult emlékezetemben, és érthetetlen biztonsággal mondtam:

- Dédapám, Cuj Pen kertjét.

- A dédapja? Az ön nevezetes dédapja? Lépjen be.

A nyirkos ösvény éppen úgy kanyargott, mint gyermekkorom ösvényei. Beléptünk a keleti és nyugati könyvekkel teli könyvtárba. Sárga selyemkötésben felismertem az Elveszett Enciklopédia néhány kézírásos kötetét, amelyet a Dicsőséges Dinasztia Harmadik Császára szerkesztett, s amely sohasem került nyomdába. A gramofonlemez egy bronzfőnix mellett forgott. Emlékszem egy kancsóra is a rózsaszínű sorozatból, és egy másik, sok évszázaddal korábbira, melynek kék színét a perzsa fazekasoktól vették át a mi iparosaink...

Stephen Albert mosolyogva figyelt. Mint már mondtam, nagyon magas volt, arcvonásai élesek, szeme, szakálla szürke. Volt benne valami papos

40

és tengerészes; később elmondta, hogy "mielőtt sinológiára adta a fejét", misszionárius volt Tiencsinben.

Leültünk. Én egy széles, alacsony kerevetre, ő háttal az ablaknak és egy nagy kerek órának. Kiszámítottam, hogy üldözőm, Richard Madden egy óránál hamarabb nem érhet ide. Elhatározásom végrehajtása még várhatott.

- Bámulatos sors a Cuj Pené - mondta Stephen Albert. - Szülőtartományának kormányzója, az asztronómia és az asztrológia tudósa, a kánoni könyvek fáradhatatlan magyarázója, kiváló sakkozó, híres költő és kalligráfus: mindezzel felhagyott, hogy megalkosson egy könyvet és egy labirintust. Lemondott a hatalom, az igazságszolgáltatás, az ágy, a lakomák, sőt a tudomány gyönyörűségéről is, és tizenhárom évre bezárkózott a Tiszta Magány Pavilonjába. Halála után az örökösök csak zűrzavaros kéziratokat találtak. A család, mint ön bizonyára tudja, tűzre akarta vetni őket, de végrendeletének végrehajtója, egy taoista vagy buddhista szerzetes ragaszkodott a kiadáshoz.

- Mi, Cuj Pen leszármazottai - feleltem -, a mai napig átkozzuk azt a szerzetest. Ez a kiadás őrültség volt. A könyv egymásnak ellentmondó szövegek zavaros halmaza. Tanulmányoztam egyszer: a hős a harmadik fejezetben meghal, a negyedikben újra él. Ami pedig Cuj Pen másik vállalkozását, a labirintust illeti...

- A labirintus itt van - mondta egy magas, lakkozott íróasztalra mutatva.

- Elefántcsont labirintus! - kiáltottam. - Miniatűr labirintus...

- Szimbolikus labirintus - helyesbített. - Az idő láthatatlan útvesztője. Nekem, barbár angolnak adatott meg, hogy ezt az átlátszó titkot felfedjem. Több mint száz év után a részletek már pótolhatatlanok, de azért nem nehéz kitalálni, hogy történt a dolog. Cuj Pen egyszer azt mondta: Visszavonulok, könyvet írok. Máskor meg: Visszavonulok, labirintust szerkesztek. Mindenki két műre gondolt; senkinek se jutott eszébe, hogy a könyv és a labirintus egy és ugyanaz. A Tiszta Magány Pavilonja talán egy kusza kert közepén állt, s ezért gondoltak az emberek valóságos kézzelfogható labirintusra. Cuj Pen meghalt. Kiterjedt földjein senki sem talált rá a labirintusra; a regény zavarossága nekem azt sugallta, hogy ez a labirintus. Két körülmény segítette elő a probléma helyes megoldását. Az egyik az a különös legenda, hogy Cuj Pen a szó szoros érelmében végtelen labirintust akart megalkotni. A másik egy levélrészlet, melyre rábukkantam.

Albert felállt. Néhány pillanatra hátat fordított; kihúzta az aranyozott és megfeketedett íróasztal egyik fiókját. Egy valaha kárminvörös, most rózsaszín, vékony, kockákra osztott papírdarabbal jött vissza. Cuj Pen megérdemelte kalligráfusi hírnevét. Értetlenül és lázasan olvastam a szavakat, melyeket igen finom ecsetvonásokkal rótt fel valaki, a

41

vérrokonom. Az elágazó ösvények kertjét ráhagyom a különböző jövőkre (nem mindre). Szótlanul adtam vissza a kéziratot. Albert folytatta:

- Még mielőtt a levél a kezembe került, azon törtem a fejemet, hogyan lehet egy könyv végtelen. Nem láttam más lehetőséget, csak ha a könyv ciklikus, kerek. Olyan könyv, amelynek utolsó lapja azonos az elsővel, és így folytatható a végtelenségig. Eszembe jutott az az éjszaka is, az Ezeregyéjszaka közepén, amikor Seherezádé királyné (a másoló csodálatos szórakozottsága következtében) szóról szóra megismétli az ezeregy éjszaka történetét azzal, hogy majd újra eljut ahhoz az éjszakához, amelyen épp mesél, és így tovább a végtelenségig. Elképzeltem egy platonikus művet is, amely apáról fiúra öröklődik, amelyhez minden következő ember új fejezetet illeszt, vagy áhítatos gonddal belejavít az ősök lapjaiba. Ezek a feltevések elszórakoztattak, de szemmel láthatólag egyik sem illett még a legtávolabbról sem Cuj Pen egymásnak ellentmondó fejezeteire. Miközben így töprengtem, elküldték nekem Oxfordból azt a kéziratot, amelyet most ön is szemügyre vett. Természetesen megfogott ez a mondat: Az elágazó ösvények kertjét ráhagyom a különböző jövőkre (nem mindre). Szinte azonnal megértettem: az elágazó ösvények kertje a kaotikus regény volt; az a kifejezés, hogy: a különböző jövőkre (nem mindre) pedig az időben és nem a térben való szerteágazás képét keltette fel bennem. A teljes mű újraolvasása megerősítette ezt a feltevést. Minden regényben, mikor valaki válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi; Cuj Pen úgyszólván kibogozhatatlan regényében egyidejűleg az összeset választja. Ezen a módon különböző jövőket, különböző időket teremt, ezek ismét szaporodnak és szétágaznak. Innen a regény ellentmondásai. Mondjuk, Fangnak van valami titka; egy ismeretlen bezörget az ajtaján; Fang elhatározza, hogy megöli. Persze többféle megoldás lehetséges: Fang megöli a betolakodót, a betolakodó megöli Fangot, mindketten megmenekülnek, mindketten meghalnak és így tovább. Cuj Pen művében az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb elágazások kiindulópontja. Néha összefutnak ennek a labirintusnak az ösvényei, például ön megérkezik ebbe a házba, csakhogy a lehetséges múltak egyikében ön ellenségem, a másikban barátom. Ha hajlandó elviselni javíthatatlan kiejtésemet, olvassunk el néhány oldalt.

Arca a lámpa fénykörében kétségtelenül öregember arca volt, de volt benne valami megrendíthetetlen, sőt valami halhatatlan. Lassú precizitással felolvasta ugyanannak a fejezetnek két különböző megfogalmazását. Az egyikben egy hadsereg sivár és elhagyott hegyen át vonul a csatába; eliszonyodva a kövektől és a sötétségtől, semmibe veszik az életet, és könnyen megnyerik a csatát; a másikban ugyanez a hadsereg egy palotán megy keresztül, ahol éppen ünnepélyt tartanak; a szikrázó csata olyan nekik, mintha az ünnepély folytatása lenne, és győznek. Illedelmes tisztelettel hallgattam ezeket a régi históriákat, melyeknél talán még csodálatosabb volt az a tény, hogy az én ősöm agyában születtek, és hogy egy távoli birodalomból való embertől hallom vissza, egy kétségbeesett kaland kellős közepén, egy nyugati szigeten. Emlékszem a befejező szavakra, amelyek mind a két változatban megismétlődtek, mint

42

valami titkos parancs: Így harcoltak a hősök, akiknek csodálatos szíve nyugodt, kardja heves volt, készen arra, hogy öljenek és meghaljanak.

E pillanattól kezdve magamban és körülöttem valami láthatatlan és kitapinthatatlan zsibongást éreztem. Nem a szétváló, párhuzamosan haladó és végül összefutó hadseregek zsibongását, hanem egy sokkal megfoghatatlanabb, sokkal bensőbb felindulást, amelyet azok valamiképpen jelképeztek. Stephen Albert folytatta:

- Nem hiszem el, hogy az ön nevezetes őse ok nélkül játszadozott ezekkel a variációkkal. Nem tartom valószínűnek, hogy egy retorikai kísérlet végtelen műveletének áldozott volna tizenhárom évet az életéből. Az ő országában a regény alsóbbrendű műfaj; az ő korában megvetett műfaj volt. Cuj Pen zseniális regényíró, de azonkívül írástudó is volt, aki kétségtelenül nem tekintette magát egyszerűen csak regényírónak. Kortársai tanúsága bizonyítja - de saját élete is igazolja -, hogy mennyire vonzódott a metafizikához és a misztikához. A filozófiai elmélkedés jelentős részt foglal el a regényében. Tudom, hogy valamennyi probléma közül az idő mélységes problémája izgatta leginkább. No mármost ez az egyetlen probléma, amely nem fordul elő a Kert lapjain. Ki sem ejti az idő szót. Mivel magyarázza ön ezt?

Többféle megoldást ajánlottam, egy se volt kielégítő. Mindegyiket megvitattuk, végül Stephen Albert azt mondta:

- Egy találós kérdésben, amelynek megfejtése a sakk, mi lenne az egyetlen tiltott szó?

Egy pillanatnyi gondolkozás után feleltem:

- A sakk.

- Úgy van - mondta Albert. - Az elágazó ösvények kertje hatalmas rejtvény vagy allegória, amelynek témája az idő; e rejtett oknál fogva tilos kimondani a nevét. Mindig el kell kerülni egy szó kimondását, oda nem illő hasonlatokhoz és nyilvánvaló körülíráshoz kell folyamodni: ez talán a legnyomatékosabb módja a rámutatásnak. Ezt a csavaros módszert használta szívesen a körmönfont Cuj Pen a kimenthetetlen regény minden egyes kacskaringójában. Kéziratok százait hasonlítottam össze, kijavítottam a hibákat, amelyek a másolók hanyagsága folytán kerültek bele, helyreállítottam, legalábbis azt hiszem, hogy helyreállítottam az eredeti sorrendet, lefordítottam az egész művet: megállapítottam, hogy egyetlenegyszer se használja az idő szót. A magyarázat nyilvánvaló: Az elágazó ösvények kertje tökéletlen, de nem hamisított képe a világnak, ahogy Cuj Pen felfogta. Newtonnal és Schopenhauerral ellentétben az ön őse nem hitt az állandó, abszolút időben. Az idők végtelen sorában hitt; szétágazó, összefutó és párhuzamos idők szédítő és növekvő hálózatában. Az egymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy évszázadokon át egymást elkerülő időknek ez a szövevénye minden lehetőséget kimerít. Az idők többségében nem létezünk; egyesekben ön létezik és én nem,

43

másokban én létezem és ön nem, máskor mind a ketten létezünk. Ebben a jelenlegi időben, amelyet a szerencsés véletlennek köszönhetek, ön megérkezett a házamba; egy másikban, miután keresztüljött a kertemen, holtan talált, ismét másikban ugyanezeket a szavakat mondom, de csak merő agyrém vagyok, kísértet.

- Mindegyikben - mondtam nem minden remegés nélkül - hálás vagyok önnek, és tisztelem önt Cuj Pen kertjének helyreállításáért.

- Nem mindegyikben - mondta halkan, és mosolygott. - Az idő folyton elágazik megszámlálhatatlan jövők felé. Az egyikben ellensége vagyok önnek.

Újra éreztem azt a zsibongást, amelyről már beszéltem. Úgy éreztem, hogy a házat körülvevő nyirkos kertben végtelenül sok láthatatlan személy nyüzsög. Albert és én voltunk ezek, titokzatosan, lázas tevékenységben, számtalan alakban, az idő más és más dimenziójában. Felemeltem a tekintetem, és a könnyű lidércnyomás egyszeriben eloszlott. A sárga és fekete kertben csak egyetlen ember volt, de az olyan erőteljes, mint egy szobor, ez az ember közeledett az ösvényen, és ez az ember Richard Madden kapitány volt.

- Már létezik a jövő - mondtam -, de én barátja vagyok önnek. Megnézhetném újra azt a levelet?

Albert felállt. Felmagasodva kihúzta a magas íróasztal fiókját; egy pillanatra hátat fordított nekem. Már elő volt készítve a revolverem. Végtelen gondossággal céloztam, Albert egyetlen jajszó nélkül esett össze. Esküszöm, azonnal meghalt, mintha villám sújtotta volna.

A többi már valószerűtlen, és nem számít. Madden berontott, letartóztatott. Kötél általi halálra ítéltek. Szörnyű módon győztem: közöltem Berlinnel annak a városnak titkolt nevét, amelyet meg kellett támadniuk. Tegnap lebombázták; ezt ugyanazokban az újságokban olvastam, amelyek feladták Anglia lakóinak a rejtvényt: egy Ju Cun nevű ismeretlen meggyilkolta Stephen Albertet, a tudós sinológust. A Főnök megfejtette a rejtvényt. Tudta: az a legfőbb gondom, hogy valami módon rámutassak (a háború robaján keresztül) arra a városra, amelynek Albert a neve, és hogy erre csak egy módot találtam: megöltem egy Albert nevű embert. De nem tud semmit (senki se tudhat) arról, hogy milyen végtelenül bánatos vagyok, és milyen végtelenül fáradt."

Boglár Lajos fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Ocsmány és nevetséges feltevés. Hans Rabener, alias Viktor Runeberg porosz kém az automata pisztolyával rátámadt a letartóztatási parancsot

44

végrehajtó Richard Madden kapitányra. Ez önvédelemből ejtette rajta a sebeket, amelyek Runeberg halálát okozták. (A kiadó jegyzete.)

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

[Fikciók]

Fortélyok

FUNES, AZ EMLÉKEZŐ

Úgy emlékszem rá (nincs jogom kimondani ezt a szentséges igét, csak egyetlen embernek volt joga, s az az ember halott), hogy sötét kínvirágot tart a kezében, és annyit lát belőle, amennyit soha senki se látott, még ha reggeli szürkülettől esti szürkületig nézte volna is egész életében. Úgy emlékszem rá, hogy a képe hallgatag és bronzbarna és furcsán réveteg a cigaretta mögött. Emlékszem (azt hiszem) keskeny takácskezére. Emlékszem ott a keze mellett egy teáskannára a Keleti Partvidék címerével; emlékszem a ház ablakában egy sárga nádfüggönyre valami kusza tavas tájképpel. Emlékszem tisztán a hangjára: a régi partlakó vontatott, duzzogó orrhangjára, melyben még nyoma se volt a mai olaszos sziszegésnek. Csak háromszor láttam, többször nem; utoljára 1887-ben... Nagyon jónak tartom azt a tervet, hogy írjon róla mindenki, aki ismerte őt; az én vallomásom talán a legrövidebb és kétségkívül a legszegényesebb lesz, de nem a legkevésbé elfogulatlan a kötetben, amit majd kiadnak. Az a sajnálatos tény, hogy argentin vagyok, nem engedi, hogy dicshimnuszt zengjek - ez a műfaj Uruguayban kötelező, ha uruguayi tárgyról szólnak. Irodalmár, ficsúr, fővárosi; Funes nem mondta ezeket a sértő szavakat, de elég nyilvánvaló, hogy az ő szemében ilyenféle istencsapása voltam. Pedro Leandro Ipuche azt írta, hogy Funes a felsőbbrendű ember előfutára volt, "egy hazai és parlagi Zarathustra"; de nem szabad elfeledni, hogy egyszersmind egy Fray Bentos-i ifjonc is volt, bizonyos áthághatatlan korlátokkal.

Az első emlék, amit Funesról őrzök, nagyon tiszta. Magam előtt látom őt egy februári alkonyatban, nyolcvannégyben. Abban az évben apám Fray Bentosba vitt nyaralni. Unokabátyámmal, Bernardo Haedóval a San Francisco-ültetvényről jöttem hazafelé. Dalolva jöttünk, lóháton, de a boldogságomnak nem ez az egyetlen körülmény volt az oka. Egy rekkenő nap után hatalmas, palaszínű vihar borította el az eget. Déli szél szította, már megtébolyultak a fák; féltem (reménykedtem), hogy a sík mezőn kap

45

bennünket az elemi zápor. Valósággal versenyt futottunk a viharral. Betértünk egy sikátorba, ahol mélyen vezetett az út két igen magas, kövezett járda közt. Rohamosan sötétedett; a magasban gyors és szinte lopakodó lépteket hallottam; fölpillantottam és láttam, hogy egy fiú fut végig a keskeny és omladozó járdán, mint valami keskeny és omladozó falon. Emlékszem buggyos nadrágjára, sarujára, emlékszem a kemény arcából kinyúló cigarettára és mögötte a már határtalan viharfelhőre. Bernardo váratlanul odakiáltott neki: "Hány óra, Ireneo?" A fiú nem is nézett az égre, meg se állt, úgy válaszolt: "Nyolc óra lesz négy perc múlva, kis barátom, Bernardo Juan Francisco." Éles, csúfondáros hangja volt.

Én olyan szórakozott vagyok, hogy föl se figyeltem volna erre az említett párbeszédre, ha az unokabátyám vissza nem tér rá, akit (azt hiszem) bizonyos helyi büszkeség vezérelt, meg az a vágy, hogy közönyt tanúsítson a fiú gunyoros válaszával szemben.

Elmondta, hogy a sikátorban látott fiú egy bizonyos Ireneo Funes, aki egy s más furcsaságról nevezetes, például hogy nem barátkozik senkivel, és hogy mindig tudja, hány óra van, mint egy óramű. Hozzátette, hogy egy helybeli vasalónőnek, María Clementina Funesnak a fia, és hogy egyesek szerint az apja a konzervgyár egyik orvosa, az angol O'Connor volt, mások szerint pedig egy Salto tartománybeli lovászlegény vagy vadász. Az anyjával él a Laureles-major mögött.

Nyolcvanötben és nyolcvanhatban Montevideo városában nyaraltunk. Nyolcvanhétben visszatértem Fray Bentosba. Persze érdeklődtem minden ismerős felől, és végül az "időmérő Funes" felől is. Azt válaszolták, hogy a San Francisco-ültetvényen levetette egy frissen betört ló, és Funes örökre nyomorék lett. Emlékszem, milyen borzongató bűvölettel hatott rám ez a hír: egyetlenegyszer láttam, amikor lovon jöttünk San Franciscóból, és ő ott ment fönn a magasban; unokabátyám, Bernardo szájából nagyon úgy hangzott az eset, mint egy korábbi részletekből összetákolt álom. Hallottam, hogy el se mozdul az ágyából, csak merőn néz egy fügefát az udvar végében vagy egy pókhálót. Alkonyatkor megengedi, hogy odavigyék az ablakba. Olyan büszke, hogy úgy tesz, mintha áldásos volna neki az elszenvedett csapás... Kétszer láttam a rácsos ablakban, amely otrombán jelképezte Funes örökös rabságát: először mozdulatlan volt, és be volt hunyva a szeme; másodszor szintén mozdulatlan volt, és elmerült egy illatos varádicság szemlélésében.

Akkoriban némi büszkeséggel láttam hozzá módszeres latin tanulmányaimhoz. A bőröndben ott volt Lhomond De viris illustribus-a, Quicherat Thesaurus-a, Julius Caesar Commentarii-ja és Plinius Naturalis historiá-jának egy páratlan kötete, amely meghaladta (és még mindig meghaladja) szerény latintudásomat. Kis helyen mindennek híre megy; Ireneo hamarosan tudomást szerzett part menti házában ezeknek a fura könyveknek az érkezéséről. Írt nekem egy cikornyás és szertartásos hangú levelet, amelyben megemlítette a "nyolcvannégy február hetediki", sajnálatosan futólagos találkozásunkat, méltatta azokat a dicsőséges

46

szolgálatokat, amelyeket nagybátyám, az ugyanabban az évben elhalálozott don Gregorio Haedo "tett a két hazának Ituzaingó jeles napján", és kért, hogy adjam kölcsön valamelyik kötetet egy szótárral együtt, "hogy az eredeti szöveg jól érthető legyen, mert latinul még nem tudok". Megígérte, hogy jó állapotban visszaadja szinte azon nyomban. Az írás tökéletes és szép szabályos volt, a helyesírás pedig olyan, amilyet Andrés Bello ajánl: y helyett i, g helyett j. Eleinte persze tréfára gyanakodtam. De az unokatestvéreim megnyugtattak, hogy nem; Ireneo szokott ilyeneket csinálni. Nem tudtam, szemtelenségnek, tudatlanságnak vagy ostobaságnak fogjam föl ezt az ötletet, hogy a nehéz latin nyelvhez nem kell más segédeszköz, csak egy szótár; alaposan ki akartam ábrándítani, ezért elküldtem neki Quicherat Gradus ad Parnassum-át és Plinius művét. Február tizennegyedikén táviratot kaptam Buenos Airesből, hogy azonnal térjek haza, mert apám "egy cseppet sincs jól". Isten bocsássa meg, de olyan büszke voltam, hogy nekem egy sürgős táviratot címeztek, annyira szerettem volna közölni egész Fray Bentosszal a hír tagadó formája s az ellentmondást nem tűrő határozó közt mutatkozó ellentétet, olyan erős volt a kísértés, hogy drámai színezetet adjak fájdalmamnak, férfias nyugalmat színlelve, hogy ez talán a fájdalom minden lehetőségét meghiúsította számomra. Csomagolás közben észrevettem, hogy hiányzik a Gradus és a Naturalis historia első kötete. A Saturno másnap reggel szedte volna fel a horgonyt; ezért este vacsora után elindultam Funesékhoz. Meglepett, hogy az este éppoly nyomasztóan meleg volt, mint a nappal.

A takaros házban Funes anyja fogadott.

Azt mondta, hogy Ireneo a hátsó szobában van, és ne lepődjek meg, ha odabenn sötétet találok, mert Ireneo világosság nélkül is jól elvan a tétlenség óráiban. Átmentem a kövezett udvaron és a kis folyosón; bejutottam a belső udvarra. Egy lugast találtam; a sötétséget teljesnek tekinthettem. Egyszer csak meghallottam Ireneo éles és csúfondáros hangját. Ez a hang latinul beszélt; ez a hang (mely a homályból szólt) komor gyönyörűséggel mondogatta beszédét vagy imáját vagy bűvigéit. Római szavak csengtek a földes udvaron; félelemmel gondoltam rá, hogy sose érnek véget, és megfejthetetlenek maradnak; azután abban a hatalmas éjszakai párbeszédben megtudtam, hogy ezek a szavak a Naturalis historia hetedik könyve huszonnegyedik fejezetének első bekezdését alkotják. Ez a fejezet az emlékezőtehetséget tárgyalja; utolsó szavai ezek voltak: ut nihil non iisdem verbis redderetur auditum.

Ireneo pontosan ugyanolyan hangon azt mondta, hogy menjek be. Ágyban volt, cigarettázott. Azt hiszem, hajnalig nem láttam az arcát. Mintha most is előttem volna cigarettájának pillanatokra felizzó parázsa. Valami nyirkos szag volt a szobában. Leültem; megint elmondtam a táviratnak és apám betegségének történetét.

Most jutok az elbeszélésem nehezéhez. Írásom ugyanis (ideje, hogy megtudja már az olvasó) nem másról szól, mint erről az immár fél évszázados párbeszédről. Nem próbálom meg felidézni Ireneo szavait,

47

azok már elszálltak örökre. Inkább híven összefoglalom azt a sok mindent, amit mondott. A közvetett beszámoló csak tapogatódzó és erőtlen; tudom, hogy lerontom elbeszélésem hatását; képzeljék el, olvasóim, hogy mennyi hevenyészett mondat zúdult rám akkor éjszaka.

Ireneo először is elsorolta latinul és spanyolul a bámulatos emlékezőtehetségnek a Naturalis historiá-ban található eseteit: Kürosz perzsa király név szerint ismerte hadainak minden katonáját; Mithridatész Eupator a birodalmának mind a huszonkét nyelvén gyakorolta az igazságszolgáltatást; Szimonidész feltalálta a mnemotechnikát; Metrodorosz azzal virtuskodott, hogy amit egyszer hallott, híven elismételte. Látható őszinteséggel csodálkozott rajta, hogy ilyesmik csodálatba ejtették az embereket. Kijelentette, hogy egész addig az esős délutánig, míg le nem dobta a szürke, ő is olyan volt, mint a többi közönséges halandó: süket és vak, gyorsan felejtő golyhó. (Próbáltam eszébe juttatni, hogy milyen pontosan érzékelte az időt, milyen jól emlékezett a nevekre; de ügyet se vetett rám.) Tizenkilenc évig mintegy álomban élt; csak nézett, de nem látott, csak hallgatott, de nem hallott, és elfelejtett mindent, majdnem mindent. Amikor leesett, elvesztette az eszméletét; amint magához tért, szinte elviselhetetlenül gazdagnak és szemléletesnek érezte a jelen világát, s benne ott éltek a legrégibb és legköznapibb emlékek is. Hamarosan rájött, hogy nyomorék lett. Alig törődött vele. Úgy gondolta (úgy érezte), hogy a mozdulatlanság a lehető legcsekélyebb ár érte. Mert most csalhatatlan lett az észlelő- és emlékezőképessége.

Mi egy pillantással három poharat észlelünk az asztalon; Funes pedig egy szőlőlugas minden szárát és fürtjét és gyümölcsét. Tudta az 1882. április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt. Nem egyszerű emlékei voltak; minden látvány hőmérsékleti, izomerő- stb. képzetekhez kapcsolódott nála. Föl tudott idézni minden álmot, minden félálmot. Kétszer-háromszor egy teljes napot is fölidézett; közben sose habozott, mégis minden fölidézés egy teljes napig tartott. "Nekem magamnak több emlékem van, mint valamennyi embernek együttvéve, mióta világ a világ" - mondta. Meg ezt is: "Az én álmom olyan, mint a maguk ébrenléte." Meg hajnal felé ezt is: "Uram, az én emlékezetem olyan, mint egy szeméttároló." Egy mértani kerület a táblán, egy derékszögű háromszög, egy rombusz olyan idom, amit képesek vagyunk teljesen áttekinteni; ugyanígy volt Ireneo egy csikó összekuszálódott sörényével, egy marhacsordával a hegyoldalban, a folyton változó tűzzel és a számtalan sok hamudarabkával, egy halott sokféle arcával a hosszú virrasztóban. Ki tudja, hány csillagot látott az égen.

Ezeket mondta el: se akkor, se azután nem vontam kétségbe. Akkoriban nem volt se mozgókép, se fonográf, mégis alig lehetséges, sőt hihetetlen, hogy senki se vizsgálta meg Funest. Tény, hogy amit halogathatunk, azt mindig halogatjuk; talán mindnyájan mélységesen meg vagyunk győződve

48

a halhatatlanságunkról meg arról, hogy előbb-utóbb minden ember mindent megtesz, és mindent megtud.

Funes hangja tovább szólt a sötétből.

Elmondta, hogy 1886 körül kidolgozott egy eredeti számrendszert, és alig pár nap alatt túljutott a huszonnégyezren. Nem írta le, mert amit egyszer elgondolt, az nem homályosult el többé a fejében. Azt hiszem, zavarta, hogy az arab "harminchárom" jelölésére egyetlen szó és egyetlen jel helyett két jelre és két szóra van szükség, s elsősorban ez a gondolat vezette. Azután a többi számra is alkalmazta ezt az oktalan elvet. Hétezer-tizenhárom helyett például azt mondta, hogy Máximo Pérez; hétezer-tizennégy helyett azt, hogy A vasút; más számok helyett, hogy Luis Melián Lafinur, Olimar, kén, treff, a bálna, a gáz, a kávéskanna, Napóleon, Agustín de Vedia. Ötszáz helyett azt mondta: kilenc. Minden szónak külön jele volt, valami védjegyféléje; utóbb már egyre bonyolultabbak lettek... Próbáltam megmagyarázni neki, hogy az összefüggéstelen szavak szeszélyes sora homlokegyenest ellenkezik minden számrendszerrel. Mondtam neki, hogy ha azt mondjuk, 365, ez három százast, hat tízest, öt egyest jelent; ennek az elvnek nyoma sincs az olyan "számokban", mint A néger Timoteo vagy megruházás. Funes nem értette meg, vagy nem akarta megérteni.

Locke a XVII. században leírt (és elutasított) egy képtelen nyelvet, amelyben minden egyes dolognak, minden kőnek, minden madárnak és minden ágnak külön neve volna; Funes is foglalkozott néhányszor egy hasonló nyelv tervével, de elvetette, mert túlságosan általánosnak, túlságosan pontatlannak találta. Valóban nemcsak minden erdő minden fájának minden levelére emlékezett, hanem ezeknek minden képére is, ahányszor csak észlelte vagy elképzelte őket. Elhatározta, hogy addigi élete minden napját külön-külön, mintegy hetvenezer emlékre korlátozza, s azután megszámozza őket. De letett a tervéről két elgondolás miatt: tudta, hogy a feladat végtelen, és tudta, hogy haszontalan. Úgy vélte, hogy halála órájáig még gyerekkori emlékeinek teljes osztályozását se tudja befejezni.

Az a két terv, amit említettem (a természetes számsor végtelen szótára és valamennyi emlékkép fölösleges gondolati katalógusa), értelmetlen, de van bennük bizonyos dadogó nagyszerűség. Megsejtetik vagy felvillantják Funes szédületes világát. Ne feledjük el, hogy Ireneo szinte képtelen volt általános, plátói eszmék felfogására. Nemcsak azt értette meg nehezen, hogy a kutya általános megjelölés annyi eltérő, különböző méretű és különböző alakú egyedet foglal magába; az is zavarta, hogy a három óra tizennégy perckor (oldalnézetből) látott kutyának ugyanaz a neve, mint a negyed négykor (elölnézetből) látott kutyának. Tulajdon arca a tükörben, tulajdon keze is minduntalan meglepte. Swift említi, hogy a liliputi király a percmutató mozgását is érzékelte; Funes a megromlás, a szuvasodás, a kifáradás csendes előrehaladását is szakadatlanul érzékelte. Észrevette az elhalás és nyirkosodás folyamatát. Egy sokféle, pillanatnyi és valósággal tűrhetetlenül pontos világ magányos és éles megfigyelője volt. Babilon, London és New York ádáz ragyogással nyomasztóan telepedett rá az

49

emberek képzeletére; de zsúfolt tornyaikban vagy rohanó sugárutaikon senki se érezte egy olyan fáradhatatlan valóság hevét és szorítását, amilyen a szerencsétlen Ireneóra nehezedett éjjel-nappal abban a szegény kis dél-amerikai külvárosban. Alig-alig tudott aludni. Az alvás a világból való kikapcsolódás; Funes, amint hanyatt feküdt ott a sötétben az ágyán, a környező házak minden rését és minden cirádáját pontosan elképzelte. (Ismétlem, hogy a legjelentéktelenebb emléke is tüzetesebb és elevenebb volt, mint a mi észleletünk a testi gyönyör vagy a testi fájdalom nyomán.) Kelet felé, egy beépítetlen teleksoron, új, ismeretlen házakat emeltek. Funes feketének, tömörnek képzelte őket, mintha összefüggő homályból épültek volna; ha aludni akart, arrafelé fordította az arcát. Folyó fenekére is szokta képzelni magát, amint ringatja és szétoszlatja az áradat.

Könnyűszerrel megtanult angolul, franciául, portugálul, latinul. De azért, azt hiszem, nem volt erős oldala a gondolkodás. A gondolkodás azt jelenti, hogy eltekintünk eltérésektől, általánosítunk, elvonatkoztatunk. Funes zsúfolt világában csakis részletek voltak, szinte közvetlen részletek.

Félénk hajnali világosság hatolt be a földes udvarra.

Ekkor megláttam az egész éjjel hallott hang arcát is. Ireneo tizenkilenc éves volt; 1868-ban született. Lenyűgözőnek találtam; maradandóbbnak, mint a bronz, ősibbnek, mint Egyiptom, régibbnek, mint a próféciák és a piramisok. Arra gondoltam, hogy minden szavam (minden rezdülésem) fennmarad könyörtelen emlékezetében; megbénított a félelem, hogy sok-sok hiábavaló mozdulatot teszek.

Ireneo Funes 1889-ben halt meg, tüdőgyulladásban.

1942

Benyhe János fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A KARD ÍVE

Rettentő sebhely szelte át az arcát: a hamuszínű, szinte tökéletes rajzú heg a halántékától az arccsontjáig ívelt. A valódi neve nem is érdekes, Tacuarembóban mindenki úgy nevezte, az Angol La Coloradából. Az ottani földek tulajdonosa, Cardoso nem akarta eladni a birtokait; azt beszélik, hogy az Angol ekkor váratlan eszközt talált a meggyőzésére: elmesélte neki a sebhely történetét. Az Angol a határvidékről jött, a Río Grande del Sur mellől; volt, aki azt állította, hogy Brazíliában csempészéssel foglalkozott. A földek mocsarasak, az itatók zavarosak voltak; az Angol együtt robotolt a napszámosaival, hogy használhatóvá tegyék őket. Úgy mondják, kegyetlenül szigorúan bánt az emberekkel, de az igazságosságra

50

mindig kínosan ügyelt. Azt is mondják, hogy iszákos volt: évente egyszer-kétszer bezárkózott az emeleti szobába, és néhány nap múlva úgy került elő, mint aki a csatatérről jön, vagy az imént kelt fel a betegágyból: sápadtan, reszketegen és nyugtalanul, de csorbítatlan tekintéllyel. Jól emlékszem jéghideg szemére, erős, szikár alakjára, ősz bajuszára. Nemigen társalgott senkivel; igaz, hogy erősen tört, brazilos hangzású spanyolt beszélt. Néhány üzleti levelet meg egypár újságot kivéve postát sem kapott soha.

Amikor a legutóbb az ország északi részén jártam, a Caraguatá patak áradása miatt kénytelen voltam egy éjszakára megszállni a La Coloradá-ban. Hamarosan olyan érzésem támadt, hogy nemkívánatos vendég vagyok; megpróbáltam megnyerni az Angol jóindulatát, és e célból a legkevésbé támadható szenvedélyhez, a hazaszeretethez folyamodtam. Azt mondtam neki, hogy az olyan hősies nemzetek, mint az angol, szinte legyőzhetetlenek. Beszélgetőtársam bólintott, de aztán mosolyogva megjegyezte, hogy ő nem angol, hanem dungarvani ír. De azzal el is hallgatott, mintha titkot kottyantott volna ki.

Vacsora után kimentünk, hogy megnézzük az eget. Derült volt, de a csipkés déli hegygerinc mögött cikázó villámok szövedéke újabb vihart ígért. Az elhanyagolt ebédlőben a vacsorát felszolgáló cseléd egy üveg rumot tett elénk. Sokáig, némán iszogattunk.

Nem tudom, hány óra lehetett, amikor rádöbbentem, hogy alaposan lerészegedtem, és ki tudja, miféle ötlettől, lelkesedéstől vagy unalomtól hajtva, a sebhelyre tereltem a szót. Az Angol arca elkomorult, és néhány pillanatig azt hittem, nyomban kidob a házból. De aztán a megszokott hangján szólalt meg:

- Elmondom a sebhely történetét, de csak akkor, ha szépítés nélkül, a teljes gyalázatra kíváncsi.

Bólintottam. Íme a történet, amelyet angollal és olykor portugállal kevert spanyol nyelven előadott:

"1922 körül, Connaught egyik városában én is ott voltam az Írország függetlenségéért küzdő összeesküvők közt. Akkori bajtársaim közül néhányan ma békés polgárokként élnek valahol, mások különös sorsfordulattal angol zászló alatt csatáznak a tengereken vagy a sivatagban; mind közül a legderekabb egy kaszárnyaudvaron végezte egy hajnalon, amikor egy csapat álmodozó agyonlövette, sokan mások pedig (és nem is a legbalszerencsésebbek) a polgárháború névtelen, majdhogynem titkos csatáiban estek el. Köztársaságpártiak és katolikusok voltunk, és azt hiszem, igazi romantikus lelkek. Írország nemcsak az eszményi jövőt és az elviselhetetlen jelent testesítette meg számunkra, hanem a szeretett és keserű mitológiát is, a kerek vártornyokat, a rőt lápvidéket, a Parnell elűzetését meg a bikák elrablását megéneklő hősi eposzokat, amelyek sok-sok változata hol bikákról, hol halakról, hol

51

hegyekről szól... Egy feledhetetlen alkonyon csatlakozott hozzánk egy munsteri hívünk, bizonyos John Vincent Moon.

Alig volt több húszévesnél. Vékonydongájú, puhány legénynek látszott, akiről az ember nyomban azt gondolja, hogy gerinctelen. Nagy buzgalommal és szinte hivalkodva tanulmányozott lapról lapra valami kommunista kézikönyvet, és minden vitát a dialektikus materializmus érveivel zárt le. Az ember sokféle okból gyűlölhet vagy szerethet valakit: Moon a világ egész történetét rideg gazdasági ellentétekre egyszerűsítette. Azt állította, hogy a forradalom győzelme eleve elrendeltetett. Mondtam neki, hogy egy igazi gentleman csak vesztett ügy mellett áll ki... Közben késő éjszaka lett: mi meg csak vitatkoztunk tovább a folyosón, a lépcsőn, aztán a girbegurba utcákon. Nem is annyira Moon kijelentései döbbentettek meg, inkább az az ellentmondást nem tűrő hangnem, amelyet használt. Új bajtársunk nem érvelt: gőgösen és némi éllel a hangjában kinyilatkoztatott.

Ahogy a város utolsó házaihoz értünk, hirtelen lövöldözés torpantott meg bennünket. (Egy gyár vagy kaszárnya magas kőfala mellett jártunk.) Befutottunk egy földes utcába; egy felgyújtott ház tüzének fényében hatalmasnak tetsző katona toppant elénk. Ránk ordított, hogy álljunk meg. Futni kezdtem, de a társam nem követett. Hátranéztem: John Vincent Moon mozdulatlanul állt, mint akit lenyűgözött, szinte kővé dermesztett a rémület. Visszamentem, egyetlen ütéssel leterítettem a katonát, megráztam Vincent Moont, jól leteremtettem, és ráparancsoltam, hogy kövessen. A karjánál fogva kellett magammal rángatnom; a félelem hatalma megbénította. Futottunk az égő házak lyuggatta éjszakában. Fegyverropogás járt a nyomunkban; egy golyó súrolta Moon jobb vállát, és ahogy a fenyők közt menekültünk, halkan felzokogott.

1922 őszén Berkeley tábornok birtokán volt a szállásom. A tábornok (akivel sohasem találkoztam) éppen Bengáliában teljesített valamiféle hivatali szolgálatot; az épület nem volt ugyan százévesnél régebbi, de már ugyancsak pusztulásnak indult, és félhomályos belsejét számtalan kanyargós folyosó és céltalan előszoba tette áttekinthetetlenné. A földszintet teljesen elfoglalta a házi múzeum és a hatalmas könyvtár: vitatható, érdektelen könyvek tömege, amelyek valahogy elválaszthatatlanok a XIX. század történetétől; nishapuri szablyák, amelyeknek befejezetlen köríve mintha még mindig őrizné a csaták viharát és viszontagságait. Ha jól emlékszem, a hátsó ajtón át mentünk be. Moon még mindig reszketve, kiszáradt torokkal azt suttogta, hogy az éjszaka rendkívül érdekes tapasztalatokkal szolgált; teát főztem neki; elláttam a "sebét", amely csak felszínes horzsolásnak bizonyult. Egyszer csak zavartan azt motyogta:

- Ön bizony nagy kockázatot vállalt.

Mondtam neki, hogy szóra sem érdemes. (A polgárháborúban már megszoktam az ilyesféle kalandokat, ugyanakkor egyetlen társunk elfogása is veszélybe sodorhatta volna ügyünket.)

52

Moon másnapra visszanyerte lélekjelenlétét. Elfogadta a cigarettát, amivel megkínáltam, és szigorúan kikérdezett "forradalmi pártunk gazdasági erőforrásairól". Igen éleselméjűen kérdezett, én meg (az igazságnak megfelelően) azt válaszoltam, hogy rosszul állunk. Délről súlyos ágyúdörgés hallatszott. Mondtam Moonnak, hogy várnak a társaink. A köpönyegem meg a pisztolyom fenn maradt a szobámban; mire lehoztam őket, Moon már behunyt szemmel feküdt a kereveten. Bizonygatta, hogy lázas, eljátszotta, hogy fájdalmas görcsbe rándul a válla.

Akkor értettem meg, hogy a gyávasága gyógyíthatatlan. Odavetettem, hogy vigyázzon magára, azzal útnak indultam. A rettegő ember láttán elöntött a szégyenpír, mintha én lettem volna a gyáva, nem Vincent Moon. Amit egy ember tesz, azt mindannyian tesszük. Ezért nem igazságtalan, hogy az egész emberiségnek bűnhődnie kell egy kertben elkövetett, egyetlen árulásért; és ezért nem igazságtalan, hogy egyetlen zsidó kereszthalála mindenkit megváltson. Lehet, hogy Schopenhauernek van igaza: én mindenki vagyok, bármelyik ember azonos az egész emberiséggel, Shakespeare a nyomorult John Vincent Moonnal.

Kilenc napot töltöttünk a tábornok hatalmas házában. A háború szörnyűségeiről és dicsőségéről most nem beszélek; most e szégyenletes seb történetét akarom elmondani. Emlékezetemben az a kilenc nap egyetleneggyé olvad össze, az utolsó előtti nap kivételével, amikor a mieink betörtek egy laktanyába, és bosszút állhattunk azért a tizenhat társunkért, akiket Elphinnél géppuskáztak le. Hajnalban lopóztam ki a házból, a félhomály leple alatt. Sötétedéskor tértem vissza. Társam az emeleten várt: a sebe miatt még a földszintre sem tudott lejönni. Az emlékeimben mindig F. N. Maude vagy Clausewitz valamelyik stratégiai könyvével a kezében jelenik meg. "A tüzérséget tartom a legjobb fegyvernemnek" - jelentette ki egy éjjel. Sokat kérdezgetett a terveinkről, szívesen bírálgatta, módosítgatta őket. Gyakran ostorozta "szánalmas gazdasági alapjainkat" is; és a maga dogmatikus, borúlátó módján teljes összeomlást jósolt. "C'est une affaire flambée", dörmögte. Hogy testi gyávaságát jelentéktelenebbnek mutassa, még jobban fitogtatta szellemi fölényét. Így telt el jól-rosszul kilenc nap.

A tizediken a város végleg elesett, és a Black and Tans kezére került. Fölényes, néma lovas járőrök ellenőrizték az utakat; hamu és füst szállt a szélben; az egyik sarkon holttest hevert, de az emlékezetem még ennél is élesebben őrzi annak a főtér közepén felállított bábunak a képét, amelyiken a katonák végeérhetetlenül gyakorolták a célba lövést... Még alig pirkadt, amikor elmentem; délben értem vissza. Moon a könyvtárszobában beszélt valakivel; a hanghordozása elárulta, hogy telefonál. Aztán egyszerre a nevemet hallottam; meg azt, hogy hét óra tájban leszek otthon, és aztán még azt is, hogy azt tanácsolja, akkor tartóztassanak le, amikor átvágok a kerten. Ésszerű gondolkodású barátom ésszerűen eladott az ellenségnek. Hallottam, ahogy személyes biztonságának garantálását kéri cserébe.

53

A történetem fonala itt összekuszálódik és megszakad. Tudom, hogy üldözőbe vettem az árulót a sötét folyosók nyomasztó útvesztőjében és a szédítően meredek lépcsőkön. Moon jól ismerte a házat, sokkal jobban, mint én. Egyszer-kétszer szem elől is tévesztettem. De még mielőtt a katonák letartóztattak volna, sarokba szorítottam. Lekaptam egy szablyát a tábornok fegyvergyűjteményéből, és az acél félholddal örökre jelet rajzoltam az arcára: egy vérző félholdat. Nos, Borges, önnek mint ismeretlennek, íme, megtettem a vallomásomat. Így nem fáj annyira a megvetése."

Beszélgetőtársam itt elhallgatott. Láttam, hogy reszket a keze.

- Na és Moon? - kérdeztem.

- Zsebre tette a júdáspénzt, és Brazíliába menekült. De aznap délután még látta, ahogy a téren részeg katonák lövöldöznek egy bábura.

Hiába vártam a történet folytatására. Végül rászóltam, hogy mondja már tovább.

Fájdalmasan felnyögött, és gyengéd mozdulattal a sebhely fehéres ívére mutatott.

- Nem hisz nekem? - dadogta. - Hát nem látja a hitványság jelét az arcomon? Azért meséltem így a történetet, hogy a legvégét is hallja. Elárultam azt az embert, aki megmentett: én vagyok Vincent Moon. És most vessen meg.

1942

Tomcsányi Zsuzsanna fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

AZ ÁRULÓ ÉS A HŐS

So the Platonic YearWhirls out new right and wrong,

Whirls in the old instead;All men are dancers and their tread

Goes to the barbarous clangour of a gong.W. B. Yeats: THE TOWER.

Chestertonnak (az elegáns rejtélyek atyjának és mesterének) meg az udvari tanácsos Leibniznek (az eleve elrendelt harmónia feltalálójának) hatására gondoltam ki ezt a történetet, amit talán meg is írok, legalább kitölti majd valami üres délutánjaimat. Hátravannak még egyes részletek,

54

kiegészítések és igazítások; még vannak a történetnek homályos részei; ma, 1944. január 3-án úgy sejtem, így történt a dolog.

Az eset színhelye valamelyik elnyomott és ellenálló ország: Lengyelország, Írország, a Velencei Köztársaság, valamelyik dél-amerikai vagy balkáni állam... Jobban mondva az volt, mert bár kortársunk az elbeszélő, maga az eset a XIX. század közepén vagy elején történt. Mondjuk (az elbeszélés könnyebbsége kedvéért), hogy Írországban, mondjuk, 1824-ben. Az elbeszélőt Ryannak hívják; ükunokája az ifjú, a szép, a hős Fergus Kilpatricknak, akit meggyilkoltak, és a sírját rejtélyes módon meggyalázták, akinek a neve Browning és Hugo verseiben szerepel, szobra pedig egy szürke halomról tekint le a vörös mocsarakra.

Kilpatrick összeesküvő volt, az összeesküvők titkos és dicsőséges kapitánya, és mint Mózes, aki Moáb földjéről megpillantotta az Ígéret földjét, de rá nem léphetett, Kilpatrick annak a győzedelmes forradalomnak az előestéjén pusztult el, amelyet ő tervelt ki és álmodott meg. Közeledik halálának centenáriuma; a gyilkosság körülményei rejtélyesek; Ryan, aki a hős életrajzának megírásával foglalkozik, rájön, hogy a rejtély, amellyel szemben áll, nem csupán bűnügyi. Kilpatrickot színházban gyilkolták meg; a brit rendőrség sohasem találta meg a tettest, a történetírók azt mondják, hogy ez a kudarc semmiképpen nem árt az ő jó hírének, ellenkezőleg: talán maga a rendőrség gyilkoltatta meg. Ryant a rejtély más vonásai nyugtalanítják. Ezek időszakosan vissza-visszatérő dolgok, s úgy látszik, minta a történetekben távoli tartományok régmúlt eseményei ismétlődnének meg vagy variálódnának. Így például mindenki tudja, hogy a hős testét megvizsgáló poroszlók lezárt levelet találtak nála, amelyben arra figyelmezteti valaki, hogy a színházban veszély fenyegeti; Julius Caesar is, amikor elindult arra a helyre, ahol barátainak tőrdöfései vártak rá, kapott hasonló levelet, amelyet már nem tudott elolvasni, s amely az egész árulást leleplezte az árulók nevével együtt. Calpurnia, Caesar neje lerombolva látta álmában a szenátus által Caesarnak felajánlott tornyot; Kilpatrick halálának előestéjén névtelenül terjesztett hamis hírek az egész országgal tudatták, hogy Kilgarvan kerek tornya leégett; jóslatnak is lehetett tekinteni, mert Kilpatrick Kilgarvanban született. Ezek és más párhuzamok Caesar és az ír összeesküvő története között arra a feltételezésre indították Ryant, hogy az időnek titkos formája, ismétlődő rajzolata van. A decimális történelemre gondol, amelyet Condorcet képzelt el, meg azokra a morfológiákra, amelyeket Hegel, Spengler és Vico dolgozott ki; Hésziodosz embereire, akik az aranykortól a vaskorig degenerálódtak. Eszébe jut a lélekvándorlás is, amely borzalommal tölti meg a kelta irodalmat, s amelyet maga Caesar is a brit druidáknak tulajdonított; elgondolja, hogy Fergus Kilpatrick, mielőtt Fergus Kilpatrickká lett volna, Julius Caesar volt. Ezekből a körkörös labirintusokból egy különös bizonyíték húzza ki, amely azután még áthatolhatatlanabb és bonyolultabb labirintusokba taszítja: a koldus szavait, akivel Fergus Kilpatrick halála napján beszélt, Shakespeare előre leírta Macbeth tragédiájában. Az, hogy a történelem a történelmet másolja, egyenesen elképzelhetetlen... Ryan kinyomozza, hogy a hős legrégibb bajtársa, James Alexander Nolan 1814-ben gael nyelvre

55

fordította Shakespeare legfontosabb drámáit, többek között a Julius Caesar-t is. Azonkívül felfedezi a levéltárban Nolannak a svájci ünnepi játékokról szóló kéziratos cikkét. Ezek az óriási vándorszínházi előadások, szereplők ezreinek részvételével, történeti eseményeket elevenítenek fel azokban a városokban és azokban a hegyekben, ahol eredetileg végbementek. Egy másik kiadatlan dokumentumból megtudja, hogy halála előtt néhány nappal, az utolsó tanácskozáson elnöklő Kilpatrick egy áruló halálos ítéletét írta alá, de ennek a nevét aztán kitörölték. Ez a szigorú ítélet nem illik össze Kilpatrick jámbor szokásaival. Ryan utánajár az ügynek (ez a nyomozás a történet hiányzó részeinek egyike), és sikerül megfejtenie a rejtélyt.

Kilpatrickkal színházban végeztek, de a színház az egész város volt, a színészek száma légiónyi, és a dráma, amelynek az ő halála volt a végkifejlete, sok napon és sok éjszakán át tartott. Íme az események:

Az összeesküvők 1824. augusztus másodikán gyűlést tartottak. Az ország megérett a forradalomra, de a dolgok nem mentek rendben: áruló volt a tanácsban. Fergus Kilpatrick megbízta James Nolant: nyomozza ki az árulót. Nolan eleget tett a megbízatásnak: a gyűlés színe előtt bejelentette, hogy az áruló maga Kilpatrick. Megdönthetetlen bizonyítékokkal támasztotta alá a vádat; az összeesküvők halálra ítélték elnöküket. Az aláírta a saját halálos ítéletét, csak azért könyörgött, hogy kivégzése ne legyen ártalmára a hazának.

Akkor Nolan különös tervvel állt elő. Írország bálványozta Kilpatrickot; a leghalványabb gyanú is kompromittálhatta volna a forradalmat; Nolan olyan tervet terjesztett elő, amely az áruló kivégzését a haza felszabadításának eszközévé teszi. Azt indítványozta, hogy az elítélt ismeretlen gyilkos kezétől pusztuljon el, kifejezetten drámai körülmények között, amelyek megragadják a nép képzeletét, és siettetik a forradalom kitörését. Kilpatrick megesküdött, hogy együttműködik velük ennek a tervnek kivitelében, amely alkalmat ad neki arra, hogy megmentse hírét, és amely igazolja halálát.

Nolan, akit az idő sürgetett, nem tudta minden részletében megtervezni a sokszereplős kivégzés körülményeit; kénytelen volt egy másik drámaírótól plagizálni: az angol ellenségtől, William Shakespeare-től. Jeleneteket vett át a Macbeth-ből, a Julius Caesar-ból. A nyilvános, mégis titkos előadás napokon át tartott. Az elítélt Dublinba ment, ott vitatkozott, tevékenykedett, imádkozott és kifogásolt, patetikus szavakat mondott - és mindazt, ami az ő dicsőségét fogja tükrözni, Nolan írta meg számára. A főszereplővel több száz szereplő működött együtt; egyesek szerepe bonyolult volt, másoké csak néhány pillanatig tartott. Mindaz, amit mondtak és tettek, megmarad Írország történelmében és rajongó emlékezetében. Kilpatrick, akit elragadott ez az aprólékosan kidolgozott végzet, amely megváltotta s egyúttal elveszejtette, rögtönzött szavakkal és gesztusokkal nemegyszer maga is gazdagította bírájának szövegét. Így bontakozott ki a nagyszabású dráma, egészen addig, míg 1824. augusztus 6-án egy gyászos függönyű páholyban, amely Lincoln halálát vetítette

56

előre, egy süvítő golyó át nem ütötte az áruló és hős mellét, s az alig tudta kimondani - két vérömléses roham között - az előre betanult szavakat.

Nolan művében a Shakespeare-től átvett részek a legkevésbé drámaiak; Ryan gyanítja, hogy Nolan azért illesztette bele őket, hogy valaki, majd a jövőben, rájöjjön az igazságra. Rádöbben, hogy ő maga is szerepet kapott Nolan fondorlatában... Erős vívódás után elhatározza: hallgat felfedezéséről. Könyvet ír, amelyet a hős dicsőítésének szentel; lehet, hogy ez is benne volt a tervben.

Boglár Lajos fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A HALÁL ÉS AZ IRÁNYTŰ

Mandie Molina Vediának

A sok probléma közül, amelyen Lönnrot a merész éleselméjűségét gyakorolta, egy sem volt oly rendkívüli - mondhatnók, a szó szoros értelmében rendkívüli -, mint az az időszakos gyilkosságsorozat, amely a Triste-le-Roy villában érte el tetőpontját, a véghetetlen eukaliptuszillat közepette. Igaz, hogy Erik Lönnrot nem tudta megakadályozni az utolsó bűntettet, de kétségtelenül előre látta. Jarmolinsky nyomorult gyilkosának kilétét sem találta ki, de rájött a sorozatos gonosztettek titkos morfológiájára és a Dandy Scharlachnak is nevezett Red Scharlach részességére. Ez a gonosztevő (mint annyi más) szentül megfogadta, hogy megöli Lönnrotot, ám ő sohasem hagyta magát megfélemlíteni. Lönnrot tisztán észembernek, afféle Auguste Dupinnek tartotta magát, de volt benne valami szerencsejátékosra emlékeztető kalandorság.

Az első gyilkosság az Hôtel du Nord-ban történt; ez a magas hasáb uralja a folyótorkolatot, amelynek vize olyan színű, akár a sivatag. Ebbe a toronyba (amely, mint ismeretes, egyesíti egy szanatórium utálatos fehérségét, egy börtön szabályos tagolását és egy bordélyház általános benyomását) december harmadikán érkezett meg a Harmadik Talmudkongresszus podolski delegátusa, Marcel Jarmolinsky doktor, egy szürke szakállú és szürke szemű férfi. Sohasem tudhatjuk meg, tetszett-e neki az Hôtel du Nord: tudomásul vette azzal az ősi belenyugvással, amellyel kibírt háromévi háborút a Kárpátokban és háromezer évi elnyomatást és pogromokat. Az R emeleten kapott szobát, azzal a suite-tel szemben, amelyet kellő pompával foglalt el a galileai tetrarcha. Jarmolinsky megvacsorázott, másnapra halasztotta az ismeretlen város megtekintését, elrendezte egy placard-ban sok könyvét és nagyon kevés holmiját, s éjfél előtt eloltotta a lámpát. (Ezt vallotta a tetrarcha sofőrje, aki a szomszéd szobában aludt.) Negyedikén délelőtt tizenegy óra három perckor a Jidische Zaitung egyik szerkesztője hívta telefonon; Jarmolinsky

57

doktor nem vette fel a kagylót; ott találták a szobájában, kissé már megkékült arccal, jóformán meztelenül egy nagy, anakronisztikus köpeny alatt. A folyosóra nyíló ajtótól nem messze hevert; mellkasát mély késszúrás hasította fel. Néhány óra múlva ugyanabban a szobában, újságírók, fényképészek és rendőrök között, Treviranus rendőrkapitány és Lönnrot higgadtan vitatta a problémát.

- Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak - mondta Treviranus, tekintélyes szivart forgatva. - Mindnyájan tudjuk, hogy a galileai tetrarcha birtokában vannak a világ legszebb zafírjai. Valaki el akarta lopni őket, és tévedésből ide hatolt be. Jarmolinsky felébredt; a tolvaj kénytelen volt megölni. Mit szól hozzá?

- Lehetséges, de nem érdekes - válaszolta Lönnrot. - Azt felelheti erre, hogy a valóság a legkevésbé sem köteles érdekes lenni. Mire én azt felelem, hogy a valóság mentesülhet ettől a kötelezettségtől, de a hipotézis nem. Abba, amit ön hevenyészve előadott, jócskán belejátszik a véletlen. Egy rabbi fekszik itt holtan; én inkább egy tisztán rabbinusi magyarázatot szeretnék, nem egy képzelt tolvaj képzelt baklövését.

Treviranus rosszkedvűen vágott vissza:

- Nem érdekelnek a rabbinusi magyarázatok; az érdekel, hogy elfogjam azt az embert, aki agyonszúrta ezt az ismeretlent.

- Nem is olyan ismeretlen - helyesbített Lönnrot. - Itt vannak az összes művei. - A placard-ra mutatott, ahol testes kötetek sorakoztak: A kabbala védelmében, Robert Fludd filozófiájának vizsgálata, a Széfer Jecirah szó szerinti fordítása, Bál Sém élete. A hászidok szektájának története, egy (német nyelvű) monográfia a tetragrammatonról, egy másik a Pentateuch istenneveiről. A rendőrkapitány viszolyogva, szinte irtózattal nézte őket. Azután nevetésben tört ki.

- Én csak egy szegény keresztény vagyok - szólt. - Vigye magával ezeket a firkákat, ha akarja; nem érek rá, hogy zsidó babonákkal bíbelődjem.

- Meglehet, hogy ez a gyilkosság a zsidó babonák történetéhez kapcsolódik - dörmögte Lönnrot.

- Akárcsak a kereszténység - bátorkodott megjegyezni a Jidische Zaitung szerkesztője. Rövidlátó volt, ateista és szerfölött félénk.

Senki sem mondott ellent. Egyik rendőr a kis írógépben papírlapot talált, ezzel a mondattöredékkel:

Fény derült a Név első betűjére.

Lönnrot elfojtotta mosolyát. Hirtelen felcsapott könyvbarátnak és hebraistának, utasítást adott, hogy csomagolják össze a halott könyveit, s elvitte az egészet a lakására. Elmerült bennük, mit sem törődve a

58

rendőrségi nyomozással. Egy nagy oktáv alakú könyv megismertette vele Izrael Bál Sém Tovnak, a Jámborok szektája alapítójának tanításait; egy másik ama tetragrammaton hatalmát és szörnyűségét, amely Isten kimondhatatlan neve; ismét egy másik azt a tantételt, hogy Istennek titkos neve van, amelyben benne foglaltatik (mint a kristálygömbben, amelyet a perzsák Macedón Sándornak tulajdonítanak) kilencedik attribútuma, az örökkévalóság - vagyis minden dolgok közvetlen ismerete, amelyek lesznek, vannak és voltak a világmindenségben. A hagyomány Istennek kilencvenkilenc nevét sorolja fel; a hebraisták ezt a tökéletlen számot a páros számoktól való mágikus félelemnek tulajdonítják; a hászidok úgy vélekednek, hogy ez a hiátus egy századik nevet jelez: az Abszolút Nevet.

Tanulmányaiból néhány nap múlva a Jidische Zaitung szerkesztőjének betoppanása zavarta fel. Ez a gyilkosságról akart beszélni, Lönnrot inkább Isten különböző neveiről; az újságíró három hasábon tette közzé: Erik Lönnrot nyomozó Isten neveinek tanulmányozásába mélyedt, hogy ráakadjon a gyilkos nevére. Lönnrot hozzászokott már a zsurnalisztika egyszerűsítéseihez, nem háborodott fel. Azoknak a kufároknak egyike, akik rájöttek, hogy bárki emberfia hajlandó megvenni bármilyen könyvet, közreadta A hászidok szektájának történeté-t népszerű kiadásban.

A második gyilkosság január harmadikán éjszaka történt, a főváros legelhagyottabb és leglakatlanabb nyugati kültelki zugában. Hajnaltájban egy rendőr azok közül, akik lóháton felügyelnek erre a puszta vidékre, egy hajdani festőműhely küszöbén köpenybe burkolt férfit látott heverni. Durva arcát valóságos maszkként borította a vér; mély késszúrás szakította fel mellkasát. A sárga és piros rombuszok fölött a falon krétával írt szavak álltak. A rendőr kibetűzte... Aznap délután Treviranus és Lönnrot a bűntett távoli színhelye felé tartott. A gépkocsitól balra és jobbra bomladozott a város; nőttön-nőtt az égbolt, s keveset számítottak már a házak, annál többet egy téglaégető kemence vagy egy nyárfa. Elérték szerény céljukat: egy végső sikátort, rózsaszínű falakkal, amelyek mintha a tolakodó naplementét tükrözték volna valamiképpen. A halott személyazonosságát már megállapították. Daniel Simón Azevedo volt, meglehetősen hírhedt fickó Észak egykori külvárosaiban, aki fuvarosból felvitte a választási melldöngetésig, majd azután tolvajjá, sőt besúgóvá züllött. (Halálának sajátos módját hozzáillőnek érezték: Azevedo egy olyan banditanemzedéknek utolsó képviselője volt, amely tudott bánni a késsel, de a revolverrel nem.) A krétával felírt szavak ezek voltak:

Fény derült a Név második betűjére.

A harmadik gyilkosság február harmadikán éjszaka történt. Kevéssel egy óra előtt Treviranus rendőrkapitány hivatalában megszólalt a telefon. Torokhangú férfi beszélt, roppant titokzatosan; azt mondta, Ginzberg (vagy Ginsburg) a neve, és illő jutalom fejében hajlandó közölni Azevedo és Jarmolinsky feláldozásának körülményeit. Sípok és trombiták zűrzavara fojtotta el az áruló hangját. Azután megszakadt a kapcsolat. Egyelőre nem vetette el egy tréfa lehetőségét (végtére is éppen karnevál volt), de Treviranus kiderítette, hogy a Liverpool House-ból, a Rue de Toulon

59

kocsmájából hívták - ebben a hangulatos utcában megfér egymással a kozmoráma és a tejcsarnok, a bordély és a bibliaárusok. Treviranus beszélt a tulajdonossal. Ez (Black Finnegan, egykori ír gonosztevő, akit meggörnyesztett, jóformán megsemmisített az illemtudás) elmondta, hogy a házbeli telefont egyik lakója, bizonyos Gryphius használta utoljára, aki nemrégen távozott néhány barátjával. Treviranus nyomban a Liverpool House-ba ment. A tulajdonos a következőket mesélte neki: Egy héttel azelőtt Gryphius kivett egy szobát a söntés fölött. Éles arcvonásai voltak, gyér szürke szakálla, szegényes fekete ruhát viselt; Finnegan (aki ezt a szobát más célra szánta, melyet Treviranus gyanított) szembeszökően túl nagy bért kért; Gryphius azonnal kifizette a kikötött összeget. Jóformán sohasem járt el hazulról; a szobájában vacsorázott és reggelizett; a söntésben alig ismerték az arcát. Aznap éjjel lement telefonálni Finneganhez. Zárt kocsi állt meg a kocsma előtt. A kocsis nem mozdult a bakról; néhány törzsvendég emlékezett, hogy medveálarcot viselt. A kocsiból két bohóc szállt ki; alacsony termetűek voltak, és senki figyelmét nem kerülhette el, hogy tökrészegek. Nagy trombitanyávogással berontottak Finnegan irodájába; ölelgették Gryphiust, aki szemlátomást rájuk ismert, de hidegen fogadta őket; néhány szót váltottak jiddisül - ő halk torokhangon, amazok hamis, éles hangon -, és felmentek a hátsó szobába. Negyedóra múlva nagyon jókedvűen jöttek le mindhárman; Gryphius dülöngélt, éppolyan részegnek látszott, mint a többiek. Magasan és szédelegve ment középen, az álarcos bohócok között. (Egyik nő a söntésből emlékezett a sárga, piros és zöld rombuszokra.) Kétszer megbotlott; kétszer elkapták a bohócok. A három férfi beszállt a kocsiba, és eltűntek a közeli belső kikötő négyszögű medencéje irányában. Az utolsó bohóc, már a kocsihágcsón, trágár idomot és egy mondatot firkantott a bejárati tető egyik oszlopára.

Treviranus elolvasta a mondatot. Sejthető volt: így hangzott:

Fény derült a Név utolsó betűjére.

Azután átkutatta Gryphius-Ginzberg szobácskáját. A padlón friss vérfolt volt; a szögletekben magyar gyártmányú cigaretták maradványai; egy szekrényben latin nyelvű könyv - Leusden Philologus hebraeograecus-a (1739) - kézírásos jegyzetekkel. Treviranus undorral nézte, és Lönnrotért küldött. Ez le sem vette a kalapját, belevetette magát az olvasásba, miközben a rendőrkapitány kihallgatta az esetleges emberrablás egymásnak ellentmondó tanúit. Négy órakor távoztak. Amikor a görbe Rue de Toulonon a halott hajnali szerpentineket taposták, Treviranus megszólalt:

- És ha ezt a ma éjszakai dolgot megrendezték?

Erik Lönnrot elmosolyodott, és teljes komolysággal felolvasott egy (aláhúzott) részt a Philologus harmincharmadik értekezéséből: - Dies Judaeorum incipit a solis occasu usque ad solis occasum diei sequentis. Ez azt jelenti - fűzte hozzá -: A zsidó nap napnyugtakor kezdődik, és a következő napnyugtáig tart.

60

A másik gúnyolódni próbált.

- Ez a legértékesebb adat, amit ma éjjel gyűjtött?

- Nem. Értékesebb egy szó, amit Ginzberg mondott.

A délutáni lapok nem hagyták szó nélkül ezeket az időszakos eltűnéseket. La Cruz de Espada az utolsó remetekongresszus nagyszerű fegyelmével és rendjével szállt síkra ellenük; Ernst Palast El Mártir-ban elítélte a titkos és mérsékelt pogrom tűrhetetlen huzavonáit, amelynek három hónapra volt szüksége három zsidó likvidálásához; a Jidische Zaitung elutasította egy antiszemita összeesküvés iszonyú hipotézisét, "noha sok mély szellem nem talál más magyarázatot a hármas rejtélyre"; a leghíresebb délvidéki bandita, Dandy Red Scharlach megesküdött, hogy az ő kerületében sohasem történtek efféle gyilkosságok, és vétkes hanyagsággal vádolta Franz Treviranus rendőrkapitányt.

Ez március elsején este jókora pecsétes borítékot kapott. Felbontotta: a borítékban egy Baruch Spinoza aláírású levél volt, és a város részletes térképe, amelyet szemlátomást egy bedekkerből téptek ki. A levél megjósolta, hogy március harmadikán nem kerül sor egy negyedik gyilkosságra, mivelhogy a nyugati festőműhely, a Rue de Toulon kocsmája és az Hôtel du Nord "egy misztikus egyenlő oldalú háromszög tökéletes csúcsai"; a térképen piros tinta szemléltette a háromszög szabályosságát. Treviranus megadóan olvasta ezt a more geometrico érvelést, s a levelet és a térképet elküldte Lönnrotnak - ő bizonyára értékeli az effajta bolondságokat.

Erik Lönnrot áttanulmányozta a küldeményt. A három hely valóban egyenlő távolságra esett egymástól. Szimmetria időben (december 3., január 3., február 3.), szimmetria térben is... Hirtelen úgy érezte, hogy közel jár a rejtély megfejtéséhez. Körző és iránytű egészítette ki ezt a váratlan megérzést. Mosolygott, kimondta a (frissen tanult) tetragrammaton szót, és felhívta telefonon a rendőrkapitányt. Azt mondta:

- Köszönöm a ma este küldött egyenlő oldalú háromszöget. Hozzásegített a probléma megoldásához. Holnap, pénteken, a gyilkosok lakat alatt lesznek; mérget vehetünk rá.

- Tehát nem terveznek egy negyedik gyilkosságot?

- Éppen azért vehetünk mérget rá, mert egy negyedik gyilkosságot terveznek. - Lönnrot letette a kagylót. Egy óra múlva a Déli Vasutak egyik vonatán az elhagyott Triste-le-Roy villa felé utazott. A szóban forgó várostól délre sáros vizű, sekély patak folyik, amelyet tímárműhelyek és mindenféle hulladékok szennyeznek. A túlsó oldalon gyárnegyed terül el, ahol egy barcelonai bandavezér szárnyai alatt aranyélete van a banditáknak. Lönnrot elmosolyodott a gondolatra, hogy a leghírhedtebb köztük - Red Scharlach - sokat adna érte, hogy tudomást szerezzen erről a titkos látogatásról. Azevedo a cimborája volt Scharlachnak; Lönnrot

61

fontolóra vette a távoli lehetőséget, hogy Scharlach lesz a negyedik áldozat... Azután elvetette. Virtuálisan megfejtette a problémát; a részletek (nevek, elfogatási parancsok, arcok, bírósági és börtönügyiratok) már alig érdekelték. Sétálni akart, kipihenni háromhavi üldögélő nyomozást. Arra gondolt, hogy egy névtelen háromszögben és egy poros görög szóban rejlik a gyilkosságok magyarázata. Kristálytisztának tűnt előtte a rejtély; restellte, hogy száz napot áldozott rá.

A vonat egy csendes teherállomáson állt meg. Lönnrot kiszállt. Afféle rideg este volt, amelyet hajnalnak vélhetne az ember. A homályos síkon nyirkos és hideg volt a levegő. Lönnrot nekivágott a mezőnek. Kutyákat látott, szekeret látott egy kihalt úton, látta a horizontot, látott egy ezüstös szőrű lovat, amely egy pocsolya undok vizét itta. Már sötétedett, amikor meglátta a Triste-le-Roy villa négyszögű verandáját, szinte olyan magas volt, mint a környező fekete eukaliptuszok. Arra gondolt, hogy csupán egy napkelte és egy napnyugta (egy ódon ragyogás keleten és egy nyugaton) választja el a Név kutatóinak áhított órájától. Rozsdás rácsos kerítés rajzolta ki a villa kertjének szabálytalan körvonalát. A főkapu zárva volt. Lönnrot nem nagyon remélhette, hogy bejut, de körbejárta az egészet. Ismét az áthatolhatatlan kapu elé érve, szinte gépiesen benyúlt a rácsok közé, és tolózárra bukkant. Meglepte a vas csikorgása. A kapu buzgó tehetetlenséggel szélesre tárult.

Lönnrot elindult az eukaliptuszok közt, száraz vörös levelek egymásba vesző nemzedékem taposva. A Triste-le-Roy villa épülete közelről nézve dúskált a fölösleges szimmetriákban és eszelős ismétlésekben: egy sötét falmélyedés fagyos Dianájának egy másik mélyedésben újabb Diana felelt meg; egyik erkély a másik erkélyben tükröződött; páros lépcsőfeljárók tárulkoztak páros korlát között. Egy kétarcú Hermész rémséges árnyékot vetett. Lönnrot körüljárta a házat, ahogy előbb körüljárta a kertet. Alaposan szemügyre vette; a terasz szintje alatt keskeny zsalugátert látott.

Belökte: néhány márványlépcső egy alagsorba vezetett le. Lönnrot, aki már kezdte sejteni az építész elképzeléseit, gyanította, hogy az alagsor túlsó végében újabb lépcsők lesznek. Megtalálta, felnyúlt, és kinyitotta a kijárati csapóajtót.

Valami csillogás egy ablakhoz irányította. Kitárta: a sárga, kerek hold két bedeszkázott kutat fedett fel a szomorú kertben. Lönnrot bejárta a házat. Előszobákon és galériákon keresztül egyforma belső udvarokba jutott, s többször is ugyanabba az udvarba. Poros lépcsőkön körfolyosókra baktatott fel; végtelenül megsokszorozódott szembenéző tükrökben; belefáradt az ablakok nyitogatásába, melyek más-más magasságból és más-más szögből ugyanazt a sivár kertet tárták fel odakint; bent sárga huzatos bútorok és tarlatánba burkolt csillárok. Egy hálószoba megállította; ebben a hálóban egyetlen szál virág volt porcelánvázában; a réges-régi szirmok az első érintésre lehulltak. A második emeleten, a legfelsőn, a ház mérhetetlennek, egyre tágasabbnak rémlett. Nem olyan

62

nagy ez a ház, gondolta. A homály, a szimmetria, a temérdek tükör, a sok év, a tájékozatlanságom, a magány növeli meg.

Egy csigalépcsőn a verandára jutott. A kora esti holdvilág áttört az ablakok rombuszain; sárgák, pirosak és zöldek voltak. Meghökkentő és szédítő emlék torpantotta meg. Két kis termetű, vad és izmos férfi rohant rá és lefegyverezte; egy másik, magasabb, komoran köszöntötte, és így szólt:

- Igazán kedves. Megtakarított nekünk egy éjszakát és egy napot.

Red Scharlach volt. A másik kettő megkötözte Lönnrotot. Végül neki is megjött a hangja.

- Scharlach, maga a Titkos Nevet keresi?

Scharlach csak állt szenvtelenül. Nem vett részt a rövid küzdelemben, éppen csak kinyújtotta a kezét, hogy átvegye Lönnrot revolverét. Megszólalt; Lönnrot fáradt diadalt, világméretű gyűlöletet, e gyűlöletnél nem csekélyebb szomorúságot hallott hangjában.

- Nem - mondta Scharlach. - Valami mulandóbbat és romlékonyabbat keresek: Erik Lönnrotot. Három évvel ezelőtt a Rue de Toulon egyik kártyabarlangjában maga elfogta és lecsukatta a testvéremet. Engem az embereim rendőrgolyóval a hasamban mentettek ki kocsin a csetepatéból. Kilenc nap és kilenc éjszaka agonizáltam ebben a lakatlan szimmetrikus villában; levert a láz, a förtelmes kétarcú Janus, aki az alkonyt és a hajnalt is nézi, iszonyatossá tette az álmomat és a virrasztásomat. Kezdtem utálni a testemet, kezdtem úgy érezni, hogy két szem, két kéz, két tüdő éppolyan szörnyű, mint két arc. Egy ír megpróbált Jézus hitére téríteni; a goim jelmondatát ismételgette: Minden út Rómába vezet. Éjszaka a lázálmomat ez a metafora táplálta; úgy éreztem, a világ labirintus, amelyből lehetetlen menekülni, mert minden út, tartson bár látszólag északnak vagy délnek, valójában Rómába visz, ott van a négyzetes börtön is, ahol a testvérem haldoklik, meg a Triste-le-Roy villa is. Ezeken az éjszakákon megesküdtem az istenre, aki két arccal lát, s a láz és a tükrök minden istenére, hogy labirintust szövök aköré, aki börtönbe juttatta a testvéremet. Megszőttem, és szilárd: anyaga egy halott eretnekségtörténész, egy iránytű, egy tizennyolcadik századi szekta, egy görög szó, egy tőr, egy festőműhely rombuszai.

Az első láncszemet a véletlen szolgáltatta. Néhány kollégával - Daniel Azevedo is köztük volt - összebeszéltünk, hogy ellopjuk a tetrarcha zafírjait. Azevedo elárult: az előlegbe kapott pénzből berúgott, és egy nappal korábban dologhoz látott. Az óriási szállóban eltévedt; hajnali két óra tájban betört Jarmolinsky szobájába. Ezt álmatlanság kínozta, és nekiült írni. Valószínűleg jegyzeteket vagy cikket tervezett Isten Nevéről; már leírta ezeket a szavakat: Fény derült a Név első betűjére. Azevedo csendre intette; Jarmolinsky a csengő felé nyúlt, amely felébresztette volna a szálló egész személyzetét; Azevedo egyetlen késszúrást ejtett a mellén. Szinte önkéntelen mozdulat volt; fél évszázad erőszak

63

megtanította, hogy ez a legegyszerűbb és legbiztosabb: ölni... Tíz nap múlva a Jidische Zaitung-ból értesültem, hogy maga Jarmolinsky írásaiban keresi Jarmolinsky halálának kulcsát. Elolvastam A hászidok szektájának történeté-t; megtudtam, hogy az Isten Nevének kiejtésétől való tiszteletteljes félelemből egy olyan tantétel származott, hogy ez a Név mindenható és rejtett. Megtudtam, hogy e titkos Név keresése közben némely hászidok emberáldozatokra is vetemedtek... Rájöttem: maga azt feltételezi, hogy a rabbit feláldozták a hászidok; igazolni akartam ezt a feltevést.

Marcel Jarmolinsky december harmadikán éjjel halt meg; a második "emberáldozathoz" január harmadikának éjszakáját választottam. Északon halt meg: a második "emberáldozathoz" valamilyen nyugati hely kellett. Daniel Azevedo volt a szükséges áldozat. Megérdemelte a halált: forrófejű volt, áruló; ha elfogják, az egész terv romba dőlhetett volna. Egyik emberünk leszúrta; hogy kapcsolatba hozzam holttestét az előbbivel, a festőműhely rombuszaira felírtam: Fény derült a Név második betűjére.

A harmadik "gyilkosság" február harmadikán esett meg. Amint Treviranus gyanította, puszta színjáték volt. Gryphius-Ginzberg-Ginsburg én vagyok; egy végtelen hétig tengődtem (egy nyavalyás álszakállal megtoldva) abban a vacak szobában a Rue de Toulonban, amíg a barátaim el nem raboltak. A kocsihágcsóról egyikük felírta egy oszlopra: Fény derült a Név utolsó betűjére. Ez a felirat azt jelentette, hogy három gyilkosságról van szó. Így értelmezte a közönség; én persze több jelet hagytam hátra, hogy maga, a nagyeszű Lönnrot, rájöjjön: négy lesz. Egy csoda északon, két másik keleten és nyugaton egy negyedik csodát kíván délen; a tetragrammaton - Isten Neve, JHVH - négy betűből áll; a bohócok és a festőműhely ábrái négy esetet sugallnak. Aláhúztam bizonyos részt Leusden könyvében; ez a rész arról tudósít, hogy a zsidók napnyugtától napnyugtáig számították a napot; ebből a részből arra lehet következtetni, hogy a halálesetek minden hónap negyedikén történtek. Én küldtem az egyenlő oldalú háromszöget Treviranusnak. Sejtettem, hogy maga hozzáteszi majd a hiányzó pontot. Azt a pontot, amely tökéletes rombuszt ad, azt a pontot, amely kijelöli a helyet, ahol pontos halál várja. Mindent kigondoltam, Erik Lönnrot, hogy idecsaljam magát Triste-le-Roy magányába.

Lönnrot kerülte Scharlach tekintetét. A homályos sárga, piros és zöld rombuszokra osztott fákat és eget nézte. Kissé fázott, és valami személytelen, szinte névtelen szomorúságot érzett. Már éjszaka volt; a porlepte kertből egy madár hiábavaló rikoltása hangzott fel. Lönnrot utoljára vette fontolóra a szimmetrikus és időszakos halálesetek problémáját.

- A maga labirintusában fölösleges módon három vonal van - szólalt meg végül. - Tudok egy görög labirintusról, amely egyetlen egyenes vonal. Ebbe a vonalba annyi filozófus pusztult bele, hogy belepusztulhat egy detektív is. Scharlach, ha egy más megtestesülésben üldözőbe vesz majd, játsszon meg (vagy kövessen el) egy gyilkosságot A pontban, aztán egy

64

másodikat B-ben, nyolc kilométerre A-tól, aztán egy harmadik gyilkosságot C-ben, négy kilométerre A-tól és B-től, félúton közöttük. Várjon rám azután D pontban, két kilométerre A-tól és C-től, megint csak félúton. Öljön meg D-ben, ahogy most öl meg Triste-le-Royban.

- A következő alkalomra, amikor megölöm - felelte Scharlach -, megígérem magának ezt a labirintust, amely egyetlen egyenes vonalból áll, és láthatatlan, végeérhetetlen.

Néhány lépést hátrált. Azután nagy gonddal lőtt.

1942

Jánosházy György fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A TITKOS CSODA

És Isten halottá tette száz évre,aztán feltámasztván, megkérdezte tőle:

- Mióta vagy itt?- Egy napja, vagy a napnakcsak egy része óta - felelte.

KORÁN II. 261.

1939. március tizennegyedikének éjszakáján Prágában, egy zeltnergassei lakásban Jaromír Hladík, Az ellenségek című befejezetlen tragédia, Az örökkévalóság védelmében és a Jakob Boehme közvetett zsidó forrásainak vizsgálatával foglalkozó tanulmány szerzője nagy sakkjátszmáról álmodott. Nem két személy játszotta, hanem két előkelő család; a játszma évszázadok óta folyt; a kitűzött díjra már senki se emlékezett, de az a hír járta, hogy hatalmas a díj, talán végtelenül nagy; a sakktábla és a figurák titkos toronyban álltak; Jaromír (álmában) az egyik ellenséges család elsőszülöttje volt; ütött a játék órája; az álmodó egy sivatag homokján szaladt zuhogó esőben, és nem tudott visszaemlékezni se a sakkfigurákra, se a játékszabályokra. Ekkor felébredt. Az eső és a borzalmas órák zaja megszűnt. A Zeltnergasséból ütemes s egyhangú moraj szállt fel, amelybe vezényszavak vegyültek. Hajnalodott; a Harmadik Birodalom páncélos előhada bevonult Prágába.

Tizenkilencedikén feljelentés érkezett a hatósághoz, ugyanaznap, tizenkilencedikén délután letartóztatták Jaromír Hladíkot. Fertőtlenített, fehér laktanyába vitték a Moldva túlsó partjára. Nem cáfolhatta a Gestapo egyik vádját se: anyja neve Jaroslavsky volt, vére zsidó, Boehmével foglalkozó cikke judaizáló, aláírása ott díszelgett egy Anschluss ellen tiltakozó ív alján. 1928-ban lefordította a Széfer Jeciráh-ot a Hermann

65

Barsdorff kiadó részére; a kiadó ömlengve emlegette a fordító hírnevét könyvjegyzékében; ezt a könyvjegyzéket lapozgatta Julius Rothe, az egyik főnök, aki a kezében tartotta Hladík sorsát. Nincs ember, aki a saját szakterületén kívül ne lenne hiszékeny; két-három gót betűs jelző elég volt Julius Rothénak, hogy meggyőződjék Hladík kiválóságáról, és elrendelje, hogy ítéljék halálra, pour encourager les autres. Március huszonkilencedikén reggel kilencre tűzték ki a kivégzést. Ezt a haladékot (melynek jelentőségét később majd meglátja az olvasó) annak köszönhette, hogy az adminisztráció személytelenül és megfontoltan akart működni, mint a növények és az égitestek.

Hladík első érzése a puszta rémület volt. Arra gondolt, hogy az akasztástól, a pallostól, a lefejezéstől nem ijedt volna meg, de az agyonlövetés gondolatát elviselhetetlennek érezte. Hiába mondta magának, hogy a halál puszta és általános ténye a félelmetes, nem pedig konkrét körülményei. Fáradhatatlanul újra és újra végiggondolt mindent, igyekezett kimeríteni az összes változatot. Számtalanszor maga elé képzelte a dolgot az álmatlan hajnaltól kezdve a titokzatos lövésig. Mielőtt a Julius Rothe által kitűzött nap felvirradt, ő már száz meg száz halált halt olyan udvarokon, amelyeknek alakja és szögei kimerítették a geometria minden lehetőségét, s olyan katonák sortüzétől, akiknek száma minduntalan változott, s akik néha távolról, máskor egészen közelről végezték ki. Igazi félelemmel (és talán igazi bátorsággal) nézett szembe ezekkel a képzeletbeli kivégzésekkel; minden jelenet csak néhány másodpercig tartott; mikor a kör bezárult, Jaromír újra visszatért halálának reszkető előestéjére. Aztán meg azt gondolta, hogy a valóság nem szokott egybeesni az elképzelésekkel; perverz logikával arra következtetett, hogy ha egy részletet előre elgondol, azzal megakadályozza bekövetkezését. Ehhez a gyatra mágiához híven, borzalmas jeleneteket talált ki, hogy be ne következzenek; a végén persze elfogta a félelem, hogy elképzelései próféciák. Éjszaka nyomorúságában megpróbált valahogyan megkapaszkodni a múlékony időben. Tudta, hogy huszonkilencedikének hajnala felé rohan az idő; hangos szóval így érvelt: Ma huszonkettedike van, míg ez az éjszaka (és még hat másik) tart, sérthetetlen, halhatatlan vagyok. Arra gondolt, hogy az átaludt éjszakák mély és sötét kutak, amelyekben elmerülhet. Néha türelmetlenül vágyódott már a végső lövésre, mely jól vagy rosszul megmentené a haszontalan képzelődés feladatától. Huszonnyolcadikán, amikor ablakának magas rácsain mar az utolsó naplemente fénye csillogott, drámájának, Az ellenségek-nek felmerülő képe elvonta e borzalmas képzelgéstől.

Hladík túl volt a negyvenedik évén. Életét néhány barátján és sok megrögzött szokásán kívül az irodalom problematikus gyakorlása töltötte ki. Mint minden író, műveikkel mérte a többiek erényeit, és azt kívánta, hogy mások azzal mérjék őt, amit megsejtett vagy elgondolt. Minden könyve mély megbánással töltötte el, amint kiadta, Boehme, Abenesra és Fludd műveiről írt tanulmányain lényegében csak a szorgos igyekezet volt látható, Széfer Jeciráh-fordításában pedig csak a felületesség, fáradtság, a vak találgatás. Valamivel sikerültebbnek érezte Az örökkévalóság védelmében című művét; az első kötetben felsorolta a különböző

66

örökkévalóságokat, amelyeket az emberek elgondoltak, Parmenidész mozdulatlan létezésétől kezdve Hinton módosítható múltjáig; a második kötetben tagadta (Francis Bradleyvel), hogy a világ összes tényei időrendbe állnak össze. Állította, hogy az ember lehetséges tapasztalatainak száma nem végtelen, és egyetlen "ismétlődés" elég annak bizonyítására, hogy az idő csalás... Sajnos, nem kevésbé csalókák azok az érvek, amelyekkel ezt a csalást bizonyítja; Hladík megvető kétellyel szokott végigfutni rajtuk. Néhány expresszionista verset is írt; a legnagyobb zavarba jött, amikor felvették őket egy 1924-es antológiába, és azóta minden későbbi antológia örökölte őket. Ettől a kétes és gyatra múlttól akart Hladík megszabadulni Az ellenségek című verses drámájával. (Hladík rajongott a versért, mert a vers megakadályozza a nézőket abban, hogy megfeledkezzenek az irrealitásról, amely a művészet előfeltétele.)

A dráma megőrizte a hely-idő-cselekmény egységét. A Hradzsinban játszódott, Roemerstadt báró könyvtárában, a XIX. század valamelyik utolsó délutánján. Az első felvonás első jelenetében Roemerstadtot egy ismeretlen látogatja meg. (Az óra hetet üt, a nap utolsó tüzes sugara megragyogtatja az ablak üvegét, a szellő szenvedélyes és felismerhetőn magyar muzsikát hoz.) A látogatót mások is követik; Roemerstadt nem ismeri őket, de az a kényelmetlen érzése támad, hogy már látta őket valahol, talán álmában. Mind hízelegnek neki, de nyilvánvaló, eleinte csak a közönség előtt (később a báró előtt is), hogy mind titkos ellenségei, akik az ő elvesztésére szövetkeztek. Roemerstadtnak sikerül kivédenie vagy meghiúsítania bonyolult intrikáikat. A párbeszédek során célzás hangzik el a menyasszonyáról, Julia von Weidenauról és egy bizonyos Jaroslav Kubínról, aki őt valamikor szerelmével üldözte. Kubín megőrült, és most azt képzeli magáról, hogy ő Roemerstadt... Egyre nő a veszély, és Roemerstadt a második felvonás végén kénytelen megölni az egyik összeesküvőt. Kezdődik a harmadik felvonás, az utolsó. A dolog egyre zavarosabb: visszatérnek olyan szereplők, akikről már azt hittük, hogy kiléptek a cselekményből, egy pillanatra az az ember is visszatér, akit Roemerstadt megölt. Valaki megjegyzi, hogy még nem esteledett be: az óra hetet üt, a magas ablakon át nyugat felől beragyog a nap, a szellő szenvedélyes magyar muzsikát hoz. Megjelenik az első látogató, megismétli az első felvonás első jelenetében mondott szavait. Roemerstadt nem csodálkozik, s a néző rájön, hogy ő a szerencsétlen Jaroslav Kubín. A dráma nem történt meg: önmagába visszatérő lázálom csupán, amelyet Kubín él át és újraél - vég nélkül.

Hladík sohasem tette fel magában a kérdést, hogy a tévedések e tragikomédiája silány-e vagy csodálatos, törvényszerű-e vagy esetleges. A felvázolt cselekményben ösztönösen rátalált arra az ötletre, amelynek segítségével eltakarhatja fogyatkozásait, gyakorolhatja mindazt, ami örömet szerez neki, és (jelképesen) feltárhatja életének lényegét. Már befejezte az első felvonást és néhány jelenetet a harmadikból; a mű időmértékes jellege lehetővé tette, hogy újra és újra átvizsgálja és javítgassa a hexametereket anélkül, hogy a szöveg a szeme előtt lenne. Arra gondolt, hogy még két felvonás hiányzik, és ő nemsokára meghal. A sötétben Istenhez szólt: Ha valami módon létezem, és nemcsak az egyik

67

másolatod és hibád vagyok, akkor Az ellenségek szerzőjeként létezem. Hogy ezt a drámát befejezhessem, amely igazolhatna engem és Téged, még egy évet kérek Tőled. Ajándékozz meg ezzel az évvel. Te, aki a századok és az idő ura vagy. Ez volt az utolsó, a legkegyetlenebb éjszaka, de tíz perc múlva elborította az álom, mint valami sötét víztömeg.

Hajnal felé azt álmodta, hogy elrejtőzött a Clementinum könyvtár egyik hajójában. Egy fekete szemüveges könyvtáros megkérdezte: "Mit keres?" Hladík azt felelte: "Istent keresem." A könyvtáros azt mondta: "Isten a Clementinum négyszázezer kötete közt van, az egyik kötet egyik lapjának egyik betűjében. Szüleim és szüleim szülei is keresték már ezt a betűt; én belevakultam a keresésbe." Levette a szemüvegét, és Hladík látta, hogy a szeme halott. Belépett egy olvasó, visszaadott egy atlaszt. "Ez az atlasz használhatatlan" - mondta, és átadta Hladíknak. Ő találomra felütötte. Szédelegve nézte India térképét. Hirtelen határozott mozdulattal rábökött az egyik parányi betűre. Ekkor egy hangot hallott: "A munkádhoz szükséges idő engedélyeztetett." Ekkor Hladík felébredt.

Eszébe jutott, hogy az emberek álma Istentől való, és Maimonidész azt írta, hogy ha egy álomban a szavak tiszták és világosak, és nem látható az, aki kimondja őket, akkor azok Isten szavai. Felöltözött. A katonák beléptek a cellába, és felszólították, hogy kövesse őket.

Az ajtó túlsó oldalára Hladík eddig galériák, lépcsők és pavilonok labirintusát képzelte. A valóság nem volt ilyen gazdag: egyetlen vaslépcsőn mentek le egy szűk hátsó udvarra. Katonák (némelyikük kigombolt zubbonyban) bámészkodtak egy motorbicikli körül, és vitatkoztak. Az őrmester ránézett az órájára: nyolc óra negyvennégy perc volt. Várni kellett kilencig. Hladík, aki inkább jelentéktelennek, mint szerencsétlennek látszott, leült egy rakás tűzifára. Észrevette, hogy a katonák kerülik a tekintetét. A várakozás megkönnyítésére az őrmester cigarettával kínálta. Hladík nem dohányzott, de udvariasságból vagy alázatból elfogadta. Mikor rágyújtott, észrevette, hogy reszket a keze. Az idő beborult; a katonák halkan beszélgettek, minta ő máris halott lenne. Hasztalanul igyekezett visszaemlékezni arra a nőre, akit Julia von Weidenau jelképezett...

A szakasz felsorakozott, és vigyázzba állt. Hladík, akit a börtön falához állítottak, várta a sortüzet. Valakinek az a félelme támadt, hogy összevéreződik a fal; ekkor utasították a vádlottat, hogy lépjen kicsit előbbre. Hladíknak furcsa módon a fényképész jutott eszébe, ahogy a felvétel előtt igazgatja a modellt. Nehéz esőcsepp érte a halántékát, és lassan lefelé gördült az arcán; az őrmester kiadta a végső parancsot.

A fizikai világ megállt.

A fegyverek Hladíkra irányultak, de az emberek, akik a megölésére készültek, nem mozdultak. Az őrmester karja befejezetlen mozdulatba merevedett. Az udvar kövére egy méh mozdulatlan árnyékot vetett. Szellő se rebbent, akár egy festményen. Hladík megpróbált felkiáltani, kiadni

68

egyetlen hangot, megmozdítani a kezét. Rájött, hogy megbénult. Nem ért el hozzá a megállított világ legkisebb nesze sem. Arra gondolt: a pokolban vagyok, meghaltam. Arra gondolt: megbolondultam. Arra gondolt: megállt az idő. De aztán az jutott eszébe, hogy az idővel együtt az ő gondolatai is megálltak volna. Próbát akart tenni: ajkának mozdítása nélkül elmondta Vergilius titokzatos negyedik eklogáját. Elképzelte, hogy az immár távoli katonák osztják szorongását; szólni akart hozzájuk. Elcsodálkozott, hogy nem érez fáradtságot, még a hosszú, mozdulatlan állással járó szédülést sem érzi. Nem tudni, mennyi idő után elaludt. Mikor felébredt, a világ még mindig mozdulatlan volt és süket. Az arcán még nem futott végig az esőcsepp, az udvar kövén mozdulatlannak látta a méh árnyékát, eldobott cigarettájának füstje még mindig nem oszlott el. És még egy egész "nap" telt el, mire Hladík megértette a dolgot.

Egy teljes évet kért Istentől, hogy befejezhesse a művét; a Mindenható adott neki egy évet. Isten az ő kedvéért titokban csodát tett. A német golyó megöli majd a kiszabott időben, de az ő agyában a parancs kiadása és végrehajtása közt egy év telik el. Zavara elképedéssé vált, az elképedés beletörődéssé, majd azon nyomban hálává.

Más dokumentum nem állt rendelkezésére, csak a saját emlékezőtehetsége. Minden egyes hexameter kidolgozása, amit csak művéhez hozzáírt, olyan jótékony szigort kényszerített rá, amilyenről nem is álmodnak azok, akik ideiglenes és homályos szakaszokba bocsátkoznak, és aztán el is felejtik műveiket. Nem az utókor számára dolgozott, nem is Isten számára, akinek irodalmi ízlését kevéssé ismerte. Aprólékosan, mozdulatlanul, titokban, a maga láthatatlan és hatalmas labirintusát építette az időben. A harmadik felvonást kétszer átírta. Kihúzott egy nagyon is nyilvánvaló szimbólumot, a harangszó ismétlődését, a zenét. Semmi sem zavarta. Kihagyott, rövidített, bővített; néha visszatért az első változathoz. Kezdte megszeretni az udvart, a laktanyát. Az egyik vele szemben álló katona arca arra késztette, hogy módosítsa elképzelését Roemerstadt jelleméről. Rájött, hogy azok a vad kakofóniák, amelyek annyira megijesztették Flaubert-t, pusztán vizuális babonák, a leírt szó gyengeségei és hibái, nem pedig a kimondott szóé... Befejezte drámáját, már csak egyetlen jelzőt kellett találnia. Ezt is megtalálta; a vízcsepp legördült az arcán. Őrült sikoltás tört ki belőle, megmozdította az arcát, s a négyszeres lövés leterítette.

Jaromír Hladík március huszonkilencedikén halt meg, reggel kilenc óra két perckor.

1943

Boglár Lajos fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

69

HÁROM JÚDÁS-VÁLTOZAT

There seemed a certainty in degradation.T. E. Lawrence: SEVEN PILLARS OF WISDOM CIII.

Kis-Ázsiában vagy Alexandriában, keresztény hitünk második századában, amikor Baszileidész azt hirdette, hogy a világmindenség bolond angyalok vakmerőn vagy gonoszul rögtönzött műve, Nils Runeberg a gnosztikusok egyik titkos társaságát irányította volna, különleges intellektuális szenvedéllyel. Dante talán tüzes sírba fektetné; neve Satornilus és Karpokratész mellett a jelentéktelenebb eretnekek számát növelné; az apokrif Liber adversus omnes haereses őrizné beszédeinek néhány szitkokkal teli töredékét, vagy azok is megsemmisültek volna, amikor egy szerzetesi könyvtárat pusztító tűz prédája lett a Szüntagma utolsó példánya. Isten azonban a XX. századot és Lund egyetemi városát jelölte ki neki. Itt jelentette meg 1904-ben a Kristus och Judas első kiadását, 1909-ben pedig főművét, a Den hemlige Frälsaren-t. (Ez utóbbinak német fordítása is van, Emil Schering adta ki 1912-ben; a címe: Der heimliche Heiland.)

Mielőtt megpróbáljuk elemezni ezeket a műveket, hangsúlyoznunk kell, hogy Nils Runeberg, az Országos Evangéliumi Szövetség tagja, mélyen vallásos ember volt. Párizsi, sőt még Buenos Aires-i irodalmi körökben is könnyűszerrel ismét előállhatna egy irodalmár Runeberg tételeivel; ilyen körökben ezeknek a tételeknek a hangoztatása csak a felszínesség vagy az istenkáromlás hasztalan és léha megnyilvánulása volna. Runeberg számára ezek a tételek jelentették a kulcsot a teológia egyik fő misztériumának megfejtéséhez; őneki mindez elmélkedés, elemzés, történelmi és filológiai viták tárgya, büszkeség, öröm és rémület forrása volt. Ezek töltötték be és ezek kötötték gúzsba az életét. Aki átfutja ezt a cikket, nyomban észre kell vennie, hogy csakis Runeberg végkövetkeztetéseit tartalmazza, sem a dialektikáját, sem a bizonyítékait. Bizonyára azt is megjegyzi valaki, hogy a végkövetkeztetés kétségtelenül megelőzte a "bizonyítást". Ki adja bizonyítékok keresésére a fejét, ha nem hisz abban, amit bizonyítani akar, vagy nem szívügye annak hirdetése?

A Kristus och Judas első kiadásában ez az ellentmondást nem tűrő mottó olvasható, melynek értelmét évek múlva maga Nils Runeberg tágította ki iszonyatos mértékben: Nemcsak egyvalami, hanem minden hamis, amit a hagyomány Iskarióti Júdásnak tulajdonít (De Quincey, 1857). Valami német gondolkodó nyomán De Quincey arra a következtetésre jutott, hogy Júdás csak azért árulta el Jézust, hogy így kényszerítse istenségének kinyilvánítására, és hogy nagy felkelést robbantson ki a római elnyomás ellen; Runeberg viszont metafizikai természetű magyarázatot javasol. Ügyesen azzal kezdi, hogy rávilágít Júdás tettének fölöslegességére. Kijelenti (mint Robertson), hogy a mester naponta prédikált a zsinagógában, és csodákat művelt ezres tömegek előtt, ezért az ő azonosításához nem szükséges egy apostol árulása. Pedig megtörtént. A Szentírásban nem lehet hiba, arra még gondolni se lehet; arra meg még

70

kevésbé, hogy a véletlen is közrejátszhatott a világtörténelem legfontosabb eseményében. Ergo, nem volt véletlen Júdás árulása; előre elrendelt cselekedet volt, megvan a maga titokzatos helye a megváltás menetében. Runeberg így folytatja: az Ige, amikor testté lett, az általános létből a térbe került, az örökkévalóságból a történelembe, a határtalan boldogságból a változásba és a halálba; hogy az emberiség méltó legyen erre az áldozatra, az kellett, hogy valaki, minden ember nevében, ehhez méltó áldozatot hozzon. Iskarióti Júdás volt ez az ember. Júdás volt az egyetlen az apostolok közül, aki megérezte Jézus titkos istenségét és rettentő tervét. Az Ige halandóvá süllyedt, így Júdás, az Ige tanítványa is árulóvá süllyedhet (ami minden bűnök legaljasabbika), és az örök tűzre kerülhet. A földi világ az égi világot tükrözi; a föld alakzatai az ég alakzatainak felelnek meg; bőrünkön a foltok örök csillagképek térképei; Júdás valamilyen módon Jézust tükrözi. Ezért a harminc ezüstpénz és a csók; ezért az önként vállalt halál, hogy még jobban rászolgáljon a Megvetésre. Így magyarázta Nils Runeberg a Júdás-rejtélyt.

Egyik vallás teológusai sem fogadták el. Lars Peter Engström azzal vádolta, hogy nem ismeri vagy mellőzi a hiposztatikus egységet; Axel Borelius azzal, hogy felújítja a doketisták eretnekségét, akik tagadták Jézus emberségét; Lund szigorú püspöke pedig azzal, hogy ellentmond a harmadik versnek a Szent Lukács evangéliuma huszonkettedik részében.

A sok egyházi tiltakozás hatására Runeberg átírta könyvének egyes részeit, és módosított tanain. Átengedte ellenfeleinek a teológiát, ő maga pedig közvetett erkölcsi érveket keresett. Elismerte, hogy Jézusnak, "akinek megvoltak a Mindenhatósággal járó jelentős erőforrásai", nem volt szüksége emberre az emberiség megváltásához. Aztán cáfolta azokat, akik azt állítják, hogy nem tudunk semmit a rejtélyes árulóról. Tudjuk - mondta -, hogy ő volt az egyik apostol, a mennyek országának hirdetésére, betegek gyógyítására, poklosok tisztítására, halottak feltámasztására és ördögök űzésére kiválasztottak egyike (Máté 10,7-8; Lukács 9,1). Az olyan férfiú, akit így kitüntetett a Megváltó, megérdemli, hogy a leghelyesebben értelmezzük tetteit. Ha kapzsiságnak tulajdonítjuk a vétkét (ahogy néhányan teszik, János 12,6-ra hivatkozva), a leghitványabb indokkal is beérjük. Nils Runeberg szerint egészen más indoka volt: a túlzott, már-már határtalan aszkézis. Az aszkéta, hogy Istent dicsőítse, megalázza és sanyargatja testét; Júdás a lelkével tette ugyanezt. Lemondott a becsületről, a jóságról, a békéről, a mennyek országáról, mint mások - kevésbé hősiesen - az élvezetről.[1] Szörnyű józansággal előre megfontolta vétkeit. A házasságtörésben van valami gyöngédség és önfeláldozás; a gyilkosságban bátorság; a szentségtörésben és az istenkáromlásban bizonyos sátáni fény. Júdás nem engedte, hogy akármilyen erény is beszennyezze ezt a két bűnét: a bizalommal való visszaélést (János 12,6) és az árulást. Roppant alázatossággal járt el, méltatlannak érezte magát arra, hogy jó legyen. Pál apostol azt írja: Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék (I Kor. 1,31); Júdás a poklot kereste, mert elég volt neki az Úr boldogsága. Úgy gondolta, hogy a boldogság, mint a jóság is, isteni sajátság, és nem szabad, hogy emberek bitorolják őket.[2]

71

Sokan felfedezték, post factum, hogy Runeberg eleinte még megalapozottnak tetsző gondolatmenetében már ott rejlik későbbi különcsége, és hogy a Den hemlige Frälsaren csupán a Kristus och Judas elfajult vagy elkeseredett változata. 1907 vége felé Runeberg befejezte és kijavította a kéziratát; majdnem két év telt el, mire nyomdába adta. 1909 októberében jelent meg a könyv Erik Erfjord dán hebraista (homályos, már-már érthetetlen) előszavával, és ezzel az álnok mottóval: A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt (János 1,10). Maga a gondolatmenet nem bonyolult, bár a végkövetkeztetés rettenetes. Isten azért alacsonyította emberré magát - magyarázza Nils Runeberg -, hogy megváltsa az emberiséget; feltételezhetjük, hogy az általa hozott áldozat teljes, tökéletes és hiánytalanul érvényes volt. Istenkáromlás lenne, ha csak arra korlátoznánk a szenvedését, hogy egy délután meghalt a keresztfán.[3] Ha azt állítjuk, hogy ember volt és vétkezni képtelen, ellentmondásba keveredünk; az impeccabilitas és a humanitas fogalma nem egyeztethető össze. Kemnitz elismeri, hogy a Megváltó fáradtságot, nyugtalanságot, éhséget és szomjúságot érezhetett, fázhatott; akkor azt is elismerhetjük, hogy vétkezhetett, eltévelyedhetett. "Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője!" (Ézsaiás 53,2-3.) Ez a híres textus sokak szerint jövendölés a megfeszítettről, halála órájáról; mások (például Hans Lassen Martensen) szerint az általában Jézusnak tulajdonított szépség cáfolata; Runeberg szerint pedig pontos prófécia - nem egy pillanatra, hanem az időben és örökkévalóságban elkövetkező egész szörnyű jövőre vonatkozón - a testté lett Igéről. Isten hús-vér ember lett, de ember az aljasságig, a megvetésig és a mélységekig. Hogy megváltson bennünket, a történelem kusza hálóját szövő sorsok akármelyikét választhatta volna. Lehetett volna Nagy Sándor vagy Püthagorasz, Rurik vagy Jézus; de a legalantasabb sorsot választotta: Júdás lett.

Hiába látott napvilágot ez a felfedezés Stockholm és Lund könyvesboltjaiban. A hitetlenek a priori ízetlen és mesterkélt teológiai játéknak tartották; a teológusok még csak figyelemre se méltatták. Runeberg úgy érezte, hogy ez az egyetemes közöny csodálatosképpen igazolja a felfogását. Isten rendelte el ezt a közönyt; Isten nem akarta, hogy fény derüljön szörnyű titkára a földön. Runeberg megértette: még nem érkezett el az idő. Úgy érezte, ősi isteni átkok tornyosulnak fölé. Eszébe jutott Illés és Mózes, akik elfedték arcukat a hegyen, hogy ne lássák Istent; Ézsaiás, aki megrémült, amikor szemeit Őrá emelte, kinek dicsősége betölti a földet; Saul, aki megvakult a damaszkuszi úton; Simeon ben Azai rabbi, aki meglátta a paradicsomot és meghalt; a híres varázsló, Viterbói János, aki beleőrült a Szentháromság látványába; a midrások, amelyek undorodnak az istentelenektől, kik szájukra veszik Isten Titkos Nevét, a Sem Hamephoras-t. Vajon ő nem vétkes ebben a sötét bűnben? Nem a Lélek káromlása ez, ami soha meg nem bocsáttatik (Máté 12,31)? Valerius Soranus meghalt, mert elárulta Róma titkos nevét; milyen végtelen büntetés lesz az övé, amiért felfedte és elárulta Isten rettenetes nevét?

72

Álmatlanságtól és szédítő dialektikától részegen bolyongott Nils Runeberg Malmö utcáin, hangosan könyörögve, hogy adassék meg neki a kegy, hadd osztozhasson a poklon a Megváltóval.

Egy megpattant ér okozta a halálát 1912. március elsején. Az eretnekségek kutatói talán emlékeznek majd rá; a Fiúról szóló és már teljesnek tetsző elméletet megtoldotta a gonoszság és a balsors bonyodalmaival.

1944

Karsai Gábor fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Borelius gúnyosan kérdi: Miért nem mondott le a lemondásról? Vagy arról, hogy lemondjon a lemondásról?[2] Euclydes de Cunha, egy olyan könyvben, amit Runeberg nem ismert, feljegyezte, hogy a canudosi eretnekek vezetője, António Conselheiro számára az erény "majdnem istentelenség" volt. Az argentin olvasó talán emlékszik hasonló részletekre Almafuerte munkájában. A Sju Insegel című szimbolista lapban Runeberg egy leíró költeményt közölt A titkos víz címen. Az első versszakokban egy lármás nap eseményeiről olvashatunk, az utolsókban egy jeges tó felfedezéséről; a csendes örök víz csillapítja hasztalan erőszakosságunkat, valahogy engedi, majd feloldja és sugalmazza a költő. S így fejezi be: az erdő vize boldog; mi gonoszok és szenvedők is lehetünk.[3] Maurice Abramowicz írja: "Jésus, d'après ce scandinave, a toujours le beau rôle; ses déboires, grâce à la science des typographes, jouissent d'une réputation polyglotte; sa résidence de trentetrois ans parmi les humains ne fut, en somme, qu'une villégiature." A Christelige Dogmatik harmadik függelékében Erfjord visszautasítja ezt a kitételt. Isten megfeszítése nem zárult le - jegyzi meg -, mert ami már egyszer megtörtént az időben, az szüntelenül ismétlődik az örökkévalóságban. Júdás most is kapja az ezüstpénzeket, most is csókolja Jézust, újból és újból szétszórja a tallérokat a templomban, s azóta is hurkolja a kötelet a vér mezején. (Állítása igazolására Erfjord Jaromír Hladík Az örökkévalóság védelmében című művéből idézi az első kötet utolsó fejezetét.)

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A VÉG

Recabarren, a fekhelyén elnyúlva, kinyitotta szemét, és maga fölött látta a ferde nádtetőt. A szomszédos helyiségből gitárcincogás hallatszott, valami

73

folytonosan összekuszálódó és kibomló, végeérhetetlen, nyomorúságos labirintus... Apránként tértek vissza tudatába a valóság, az élet mindennapi dolgai, melyek most már mindig ugyanilyenek maradnak. Sajnálkozás nélkül nézte hasznavehetetlen nagy testét meg a lábát takaró durva gyapjúkendőt. Kinn az ablak rácsain túl a síkság és az este nyújtózkodott; nagyot aludt, de az égen még mindig derengett némi fény. Bal kezével kinyúlt, hogy elérje a tábori ágyának végébe állított bronzkolompot. Kétszer-háromszor megrázta; az igénytelen akkordok az ajtón túl tovább szóltak. A néger, aki gitározott, egy este állított be, azt mondta, énekes, ki is hívott egy másik idegent, hogy mérjék össze a tudásukat. Elvesztette a versenyt, de azért csak tovább járt a boltba, minta várna valakit. Órákig elüldögélt ott a gitárjával, de többé sohasem énekelt, talán elkeserítette a kudarc. Az emberek már megszokták ezt az ártalmatlan fickót. Recabarren, a szatócs sohasem fogja elfelejteni azt a dalversenyt, mert éppen a rá következő napon, miközben a teásbálákat emelgette, hirtelen megnémult, és a jobb oldala elhalt. Addig-addig sajnálkozunk a regényhősök bajain, hogy végül már magunkat is túlságosan sajnáljuk a bajban, de nem így a beteg Recabarren: ő úgy vette tudomásul a bénaságát, mint ahogy azelőtt Amerika ridegségét és magányát. Mindig a jelenben élt, mint az állatok; most is, ahogy az égre nézett, az járt az eszében, hogy esni fog, mert vörös udvara van a holdnak.

Egy indiános arcú fiú (talán a saját fia) nyitott be a szobába. Recabarren a szemével kérdezte, hogy van-e vevő az üzletben. A gyerek némán intett, hogy nincs; a néger nem számított. A fekvő ember újra magára maradt. Bal kezével még eljátszott egy darabig a kolomppal, mintha az erejét próbálgatná.

A síkság a nap utolsó sugarainak fényében szinte valószerűtlen volt, mint egy álom. A látóhatáron megmozdult egy pont, és addig nőtt, amíg egy lovas nem lett belőle; a ház felé tartott, vagy legalábbis úgy látszott, hogy oda tart. Recabarren látta gauchokalapját, nagy, sötét ponchóját, fekete lovát, de az arcát nem látta az embernek, aki végül is vágtából ügetésbe fogta vissza a lovát. Vagy kétszáz ölnyi távolságban elkanyarodott. Recabarren már nem láthatta, de hallotta, hogy füttyent, leszáll a nyeregből, kiköti a lovát, és határozott léptekkel belép a boltba.

A néger, fel se pillantva hangszeréről, amelyen mintha keresgélt volna valamit, csendesen mondta:

- Tudtam, uram, hogy számíthatok magára.

A másik érdes hangon felelt:

- Én meg terád, fekete. Várakoztattalak egypár napig, de megjöttem.

Csönd. Végül a néger szólalt meg:

- Megszoktam, hogy várok. Hét éve várok.

74

A másik sietség nélkül magyarázta:

- Én több mint hét évig nem láttam a gyerekeimet. Aznap láttam viszont őket, de nem akartam, hogy olyan embernek ismerjenek meg, aki kést döf a felebarátjába.

- Megértem - mondta a néger. - Remélem, jó egészségben hagyta ott őket.

Az idegen, aki közben leült a pult mellé, jókedvűen felnevetett. Kért egy pohár pálinkát, és szopogatni kezdte.

- Jó tanácsokkal láttam el őket - mondta -, ebből sosem elég, és semmibe se kerül. Többek közt azt mondtam nekik, hogy az ember ne ontsa embertársának vérét.

A néger válaszát egy hosszan zengő akkord előzte meg.

- Jól tette. Akkor nem fognak ránk hasonlítani.

- Legalábbis énrám nem - mondta az idegen, és aztán, minta csak hangosan gondolkozna, hozzátette: - A sors akarta, hogy öljek, és most újra kést ad a kezembe.

A néger úgy tett, minta nem hallotta volna. Azt mondta:

- Ilyenkor ősszel egyre rövidebbek a napok.

- Nekem elég annyi fény, amennyi még van - vágta rá a másik, és felállt.

Odalépett a néger elé, és türelmetlenül rászólt:

- Hagyd békén azt a gitárt, most másféle tánc vár rád.

Kimentek az ajtón. Közben a néger azt morogta:

- Lehet, hogy nekem ez is olyan rosszul megy majd, mint az előző.

A másik komolyan felelte:

- Nem ment neked rosszul az az előző. Ami történt, azért történt, mert azt akartad, hogy második is legyen.

Egy kissé eltávolodtak a házaktól, egymás mellett mentek. A síkság itt is olyan volt, mint másutt, a hold fényesen sütött. Hirtelen összenéztek, megálltak, és az idegen levetette a sarkantyúját. Már a karjukon volt a poncho, amikor a néger megszólalt:

- Csak egyre kérem, mielőtt egymásnak ugrunk. Hogy ebbe a harcba éppúgy adja bele az egész szívét és minden ügyességét, mint abba a hét év előttibe, amikor a bátyámat megölte.

75

Martín Fierro, egész beszélgetésük során talán először, gyűlöletet hallott kicsendülni a hangjából. Ez felkorbácsolta a vérét. Egymásnak ugrottak. Kés villant, és végigszántott a néger arcán.

Van az estének egy órája, amikor a puszta mintha mondani akarna valamit; sohasem mondja ki, vagy talán kimondja, de nem halljuk, vagy talán halljuk is, de lefordíthatatlan, mint a zene... Recabarren a dikóján fekve látta, hogyan ér véget a dolog. Egy támadás, a néger hátralép, elveszti az egyensúlyát, úgy tesz, mintha arcon akarná döfni ellenfelét, és teljes erejét beleadva, átdöfi a másiknak a hasát. Aztán még egy szúrás, ezt nem látja jól a szatócs, és Fierro nem kel föl többé. A néger mozdulatlanul áll, mintha őrködnék a másik kínos agóniája fölött. Aztán beletörli véres kését a fűbe, s elindul lassan a házak felé. Hátra se néz. Betöltötte igazságtevői tisztét, s ő most már senki és semmi. Jobban mondva ő lett a másik: nincs már rendeltetése a földön, és megölt egy embert.

Boglár Lajos fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A FŐNIX SZEKTA

Azok, akik azt írják, hogy a Főnix szekta Héliopoliszból ered, és abból a vallási restaurációból származtatják, amely IV. Amenophisz, a reformátor halálát követte, Hérodotoszra, Tacitusra és az egyiptomi műemlékeken található szövegekre hivatkoznak, de nem tudják vagy nem akarják tudomásul venni, hogy a Főnix elnevezés Hrabanus Maurus előtt ismeretlen volt, és hogy a legrégibb források (mint például a Saturnalia vagy Josephus Flavius) csak a "Szokás Népe" vagy "Titok Népe" néven emlegetik őket. Már Gregorovius megfigyelte a ferrarai titkos összejöveteleken, hogy a Főnix rendkívül ritkán fordul elő a beszélt nyelvben; én iparosokkal beszélgettem Genfben, s ők sem tudták, miről beszélek, amikor azt kérdeztem tőlük, hogy a Főnix Népéhez tartoznak-e, de azonnal elismerték, hogy a Titok Népéhez igen. Ha nem csalódom, a buddhistákkal is ez szokott történni: az a név, amelyen a világ ismeri őket, nem azonos azzal, amelyen ők nevezik magukat.

Miklosich egyik híres írásában egyenlőségjelet tett a Főnix szekta tagjai és a cigányok közé. Chilében is, Magyarországon is vannak cigányok, és vannak a Főnix szektának is tagjai, de azonkívül, hogy mindenütt ott vannak, más hasonlóság nemigen van közöttük. A cigányok lócsiszárok, kovácsok, szögkovácsok és tenyérjósok; a szekta tagjai a szabad foglalkozásokat kedvelik. A cigányok fizikai típust alkotnak, és titkos nyelvet beszélnek vagy beszéltek, a szekta tagjai a többi ember közé vegyülnek; ezt az is bizonyítja, hogy soha nem üldözték őket. A cigányok festői népség, és megihletik a rossz költőket; a szekta tagjai se

76

románcokban, se színnyomatokon, se bolerókban nem szerepelnek... Martin Buber azt állítja, hogy a zsidóság alapjában patetikus nép; a szekta tagjai nem mind azok, és sokan közülük egyenesen irtóznak a pátosztól; már maga ez a közkeletű igazság elegendő annak a durva tévedésnek a megcáfolására, amelyet Urmann érthetetlen módon támogat: hogy a Főnix Izraelből származik. Az emberek körülbelül így okoskodnak: Urmann érzékeny ember volt, Urmann zsidó volt, Urmann Prága zsidónegyedében látogatta a szekta tagjait: maga az, hogy Urmann vonzódott hozzájuk, bizonyítja ezt a feltevést. Nem értek egyet ezzel a véleménnyel. Az, hogy a szekta tagjai zsidó környezetben zsidónak látszanak, semmit sem bizonyít; az viszont tagadhatatlan, hogy, mint Hazlitt egyetemes Shakespeare-je, a világ minden emberéhez hasonlítanak. Ők minden mindenki számára, mint az Apostol; a paysandúi doktor, Juan Francisco Amaro éppen a minap dicsérte azt a könnyedséget, amellyel alkalmazkodni tudnak a környezethez.

Mint már mondtam, üldöztetések nem szerepelnek a szekta történetében. Ez igaz, de mivel nincsen olyan embercsoport, amelyben a Főnix szekta tagjai elő ne fordulnának, az is igaz, hogy nincs olyan üldöztetés vagy elnyomás, amelynek ők szenvedő vagy cselekvő hősei ne lettek volna. A nyugati háborúkban ugyanúgy, mint Ázsia távoli háborúiban évszázadokon át ontották vérüket egymással ellenséges zászlók alatt, és nem sok hasznukra vált, hogy a föld minden nemzetével azonosultak.

Nincs szent könyvük, mint a zsidóknak, amely összekötné őket, nincsenek közös emlékeik, sem az a másik fajta emlékezés, a közös nyelv; szét vannak szórva a föld színén, más és más a bőrük színe, mások az arcvonásaik, egyetlen dolog - a Titok - egyesíti őket, és fogja egyesíteni, míg világ a világ. Valamikor, a Titkon kívül, valami legendájuk is volt (talán egy világteremtés-mítoszuk), de a felületes Főnix-emberek elfelejtették, és csak homályos emlék maradt bennük valami büntetésről. Valami büntetésről, szövetségről vagy valamiféle kiváltságról, mert a változatok eltérnek egymástól, és alig sejlik ki belőlük egy isten ítélete, amely örök életet biztosít az emberek egy csoportjának, ha tagjai generációkon keresztül tiszteletben tartják az előírt szertartásokat. Összegyűjtöttem a utazók értesüléseit, beszélgettem pártiárkákkal és teológusokkal; tanúsíthatom, hogy a rítus fenntartása az egyetlen vallásos gyakorlat, amelyet a szekta tagjai folytatnak. A Titok a rítus maga. Ez, mint mondtam, generációról generációra öröklődik, de szokás szerint nem az anyák tanítják meg rá gyermekeiket, sem pedig a papok; a Titokba való bevezetés a legalantasabb személyek feladata. A Titok tanítóinak szerepét egy-egy rabszolga, leprás vagy koldus tölti be. Gyermekek is beavathatnak más gyermekeket. Maga a művelet egészen mindennapi, pillanatig tartó, és leírást nem kíván. Kellékei: parafa, viasz vagy gumiarábikum. (A liturgiában iszapról is szó van, ezt is szokták használni.) Ennek a kultusznak nincs temploma; egy-egy rom, pince vagy pitvar szolgál áldozati helyül. A Titok szent, mindamellett egy kissé nevetséges; a szertartás titkos és tiltott, s a beavatottak nem beszélnek róla. Megnevezésére nincsen megfelelő szó, de természetesen minden szó megnevezi, jobban mondva óhatatlanul céloz rá, úgyhogy bármit

77

mondtam beszélgetésünk során, a beavatottak elmosolyodtak vagy feszengeni kezdtek, mert úgy érezték, hogy érintem a Titkot. A germán irodalmakban vannak versek, melyeket a szekta tagjai írtak, s ezek névleges tárgya a tenger vagy az alkonyat; többször hallottam, hogy ezek a Titok jelképei. Orbis terrarum est speculum Ludi - mondja egy apokrif mondás, amelyet Du Cange a Glossarium-ába is bevett. Egyes híveket szent borzalom tart vissza az igen egyszerű rítus végrehajtásától; mások megvetik őket, de ők vetik meg magukat a legjobban. Ezzel szemben nagy tiszteletet élveznek azok, akik szakítanak a szokással, és közvetlen kapcsolatba lépnek az istenséggel. Ezek ennek a kapcsolatnak a hangsúlyozására a liturgia formuláit használják fel. Így írta John of the Rood:

Tudja meg a kilenc égboltozat, hogy Isten,mint parafa és iszap, olyan bájos.

A Főnix sok hívének barátságát szereztem meg a három kontinensen; tudom, hogy a Titkot kezdetben jelentéktelennek, kínosnak, vulgárisnak és (ami a legkülönösebb) hihetetlennek tartották. Nem hitték, hogy atyáik lealacsonyodhattak efféle mesterkedéshez. És, különös módon, a Titok mégsem veszett el az idők során; a Föld viszontagságai, a háborúk, a népvándorlások sem akadályozták meg, hogy eljusson - iszonyú erővel - minden hívőhöz. Van, aki habozás nélkül kijelentette, hogy vérévé vált a Titok.

Boglár Lajos fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

DÉL

1871-ben partra szállt egy ember Buenos Aires-ben, úgy hívták, hogy Johannes Dahlmann, és evangélikus lelkipásztor volt; egyik unokája, Juan Dahlmann 1939-ben egy Córdoba utcai kerületi könyvtár tisztviselője volt, és mélységes argentin érzület élt benne. Anyai nagyapja az a Francisco Flores volt, aki a második gyalogezredben harcolt, és Buenos Aires határában esett el, ledöfték Catriel indiánjai; családfája két ágának versengésében Juan Dahlmann (talán az a germán vére hajtotta) ezt a regényes vagy csak regényes halálú elődöt választotta. Egy doboz egy kifejezéstelen arcú és szakállas férfi lemezes fényképével, egy öreg kard, réveteg vagy tüzes dallamok, a Martín Fierro néhány beidegzett versszaka, az évek, az unalom s a magány táplálták ezt a kissé erőszakolt, de sosem hivalgó hazafiságot. Némi nélkülözés árán Dahlmann-nak sikerült megmentenie Délen valami keveset egy birtokból, amely Floreséké volt; emlékezetében gyakran földerengett a balzsamos eukaliptuszfák képe és a hosszú, rózsaszínű házé, amely valamikor karmazsinvörös volt. A tennivalók meg talán a tunyaság a városban

78

tartották. Nyár múlt nyár után, de ő csak beérte a birtoklás elvont gondolatával és azzal a biztos tudattal, hogy valahol a síkságon várja őt a háza. 1939 februárjának utolsó napjaiban történt vele valami.

A sors nem nézi, kit sújt, olykor a legcsekélyebb szórakozottságot is irgalmatlanul megtorolhatja. Aznap délután Dahlmann-nak a keze ügyébe akadt Weil Ezeregyéjszaká-jának egy kivonatos példánya; mohón neki akart látni, hogy megvizsgálja ezt a ritka leletet, meg se várta, hogy leérjen a lift, sietve megindult fölfelé a lépcsőn; a sötétben végigsúrolta valami a homlokát - egy denevér vagy egy madár? Az asszony arcára, aki ajtót nyitott neki, kiült a borzadály, és Dahlmann-nak, amikor végigsimított a homlokán, vörös lett a keze a vértől. Valaki elfelejtett bezárni egy frissen festett ablakszárnyat, s annak a széle sebezte meg. Dahlmann elaludt, de már korán reggel fölébredt, és attól kezdve mindent iszonyúan ízetlennek talált. Láz emésztette, és a ránehezedő lidércnyomást az Ezeregyéjszaka képei tarkították. Barátai, rokonai meglátogatták, és erőltetett, széles mosollyal hajtogatták neki, hogy remekül néz ki. Dahlmann valami enyhe kábulatban hallgatta őket, és csodálkozott, hogy nem tudták: ő a pokolban van. Nyolc nap múlt el, akár nyolc évszázad. Egy délután az ismerős orvos egy másik orvossal együtt jelent meg, és bevitték egy Ecuador utcai szanatóriumba, mert meg kellett röntgenezni. Bérkocsiba ültek, és útközben Dahlmann arra gondolt, hogy egy idegen szobában talán végül is tud majd aludni. Boldognak érezte magát, és beszédes kedvében volt; ahogy megérkezett, levetkőztették, kopaszra nyírták, fémhuzalokkal hordágyra kötözték, a szemébe világítottak, úgyhogy majd' megvakult, majd' beleszédült, hallgatóval vizsgálgatták, és egy szájvédős ember tűt szúrt Dahlmann karjába. A beteg émelyegve, bekötözve ébredt egy kútszerű cellában, és a műtétet követő napokon és éjszakákon tapasztalhatta, hogy eddig még csak a környékén járt a pokolnak. A jég a legcsekélyebb nyomát se hagyta szájában az üdítő hűvösnek. Ezekben a napokban Dahlmann aprólékosan meggyűlölte önmagát, meggyűlölte egész lényét, testi szükségleteit, megalázottságát, az arcán kiütköző borostát. Egykedvűen tűrte a rendkívül fájdalmas kezelést, de amikor a sebészorvos megmondta neki, hogy hajszál híján belehalt a vérmérgezésbe, Dahlmann elsírta magát, szánakozott a sorsán. A zaklatott éjszakák szüntelen kilátása és a testi nyomorúság nem hagyta, hogy valami olyan elvont dologra gondoljon, mint a halál. Másnap a sebész azt mondta neki, hogy már jobban van, és hamarosan kimehet a birtokára lábadozni. Hihetetlen, de elérkezett az ígéret napja.

A valóság kedveli az arányosságot és az enyhe kortévesztést; Dahlmann bérkocsin érkezett a szanatóriumba, és most bérkocsi viszi Constituciónba. A tikkasztó nyár után az első őszi hűvösség mintegy természetes jelképe volt Dahlmann haláltól és láztól megváltott sorsának. Reggel hétkor a város még nem veszítette el azt az öregház-jelleget, melyet az éjszaka olt belé; az utcák olyanok voltak, mint hosszú kapualjak, a terek meg mint zárt udvarok. Dahlmann boldogan és egy csepp bódulattal ismert rá a városra; pár pillanattal azelőtt, hogy szemügyre vette őket, emlékezete fölidézte a sarkokat, a hirdetéseket, Buenos Aires szerény változatosságát. Minden fölelevenedett benne az új nap sárga fényében.

79

Ismeretes, hogy Dél a Rivadavián túl kezdődik. Dahlmann gyakran elmondta, hogy ez nemcsak szóbeszéd, és ha valaki átmegy ennek az utcának a másik oldalára, egy régibb és szilárdabb világba jut. A kocsiból a rácsos ablakokat fürkészte az új épületek közt, a kopogtatót, a boltíves kaput, a tornácot, a meghitt, zárt udvart.

A vasútállomás csarnokában észrevette, hogy van még harminc perce. Hirtelen eszébe jutott, hogy egy Brasil utcai kávéházban (pár méterre az Yrigoyen-háztól) volt egy hatalmas kandúr, amely úgy hagyta, hogy simogassák, mint egy fanyalgó istenség. Belépett. Ott volt a kandúr, és szundikált. Dahlmann kért egy csésze kávét, lassan megcukrozta, belekóstolt (ez a gyönyörűség tilos volt neki a klinikán), és míg a macska fekete bundáját cirógatta, arra gondolt, hogy ez az érintkezés csak álom, mintha üvegfal választaná el őket egymástól, mert az ember az időben, a folyamatosságban él, ez a bűvös állat pedig a jelenvalóságban, a pillanat örökkévalóságában.

Ott állt a vonat az utolsó előtti vágányon. Dahlmann sorra járta a kocsikat, és talált egyet, amely majdnem üres volt. A bőröndjét föltette a csomagtartóba; amikor a vonat elindult, kinyitotta a bőröndöt, és némi habozás után kivette belőle az Ezeregyéjszaka első kötetét. Ez a könyv oly szoros kapcsolatban van balsorsa történetével, hogy ha vele utazik, azt juttatja kifejezésre, ez a balsors véget ért, s ő titkos és hetyke kihívást intéz vele a rontás kudarcra kárhoztatott erőihez.

A vonat mellett kétoldalt kültelkekre szakadozott a város: ez a kép, majd a kertek és villák látványa késleltette az olvasást. Dahlmann tulajdonképpen alig is olvasott valamit; a delejkőhegy és a szellem, amely megesküdött, hogy megöli jótevőjét, szó se róla, csodálatos, de nem sokkal inkább, mint a reggel vagy a puszta lét. A boldogság elterelte a figyelmét Seherezádéról és haszontalan csodáiról; Dahlmann becsukta a könyvet, és átadta magát a létezés egyszerű örömének.

Az ebéd (a csillogó fémcsészékben felszolgált húslevessel, mint gyerekkora immár távoli nyaralásain) újabb nyugalmas és hálára késztető gyönyörűség volt neki.

Holnap már a birtokon ébredek, gondolta, és úgy érezte, mintha két ember volna egyszerre egy személyben: az, aki egy őszi napon utazik a hazai földön, és egy másik, akit bezártak egy szanatóriumba, és módszeres megaláztatásnak vetettek alá. Vakolatlan téglaházakat látott, hosszú sarokházakat, amint vég nélkül nézik a vonat száguldását; lovasokat látott a földes utakon; árkokat és gödröket és tanyákat látott; hosszú, fényes, márványnak tetsző felhőket látott, de mindent csak úgy, ahogy jött, mint a síkság álomképeit. Fákat és vetéseket is fölismerni vélt, de nem tudta volna megmondani, hogy mik azok, mert közvetlen földismerete távolról se vetekedhetett könyvből szerzett, sóvárgó ismereteivel.

Néha elaludt, és álmaiban ott zakatolt a robogó vonat. A déli tizenkét órás tűrhetetlen, fehér napsütés már az alkonyt bevezető sárga napsütésre

80

vált, és hamarosan vörösre válik. A kocsi is más lett, már nem olyan volt, mint Constituciónban, amikor elhagyta a pályaudvart: átjárták, átalakították a síkság és az órák. Odakinn a vonat fürge árnyéka elnyúlt a látóhatár felé. Sem település, sem emberkéznek más nyoma nem zavarta az ősi tisztaságú földet. Tágas volt a mindenség, de egyszersmind meghitt és valahogy titokteljes. A határtalan rónán olykor semmi más nem mutatkozott, csak egy bika. Tökéletes és talán ellenséges volt a magány, és Dahlmann-nak az a sejtelme támadhatott, hogy nemcsak Délnek utazik, hanem a múltba is. Ebből a fantasztikus merengésből a kalauz zökkentette ki: amint meglátta az utas jegyét, közölte vele, hogy a vonat nem a szokásos állomáson, hanem kissé előbb fogja letenni, egy másikon, amit Dahlmann alig ismert. (Valami magyarázatot is fűzött hozzá az illető, de azt Dahlmann nem is próbálta megérteni, sőt meghallani se, mert nem törődött a tények összefüggéseivel.)

A vonat nagy nehezen megállt, szinte a puszta közepén. A vágányokon túl ott volt az állomás, alig több, mint egy peron meg egy fészer. Jármű nem akadt a közelben, de az állomásfőnök elmagyarázta, hogy tíz-tizenkét utcával odább van egy kereskedés, ott talán szerezhetne Dahlmann valami közlekedőalkalmatosságot.

Dahlmann úgy vállalta ezt a gyaloglást, mint egy kis kalandot. A nap már lehanyatlott, de valami végső ragyogás tűzbe borította az eleven és hallgatag síkságot, mielőtt mindent elmosna az éjszaka. Dahlmann lassan ballagott, nem annyira azért, hogy ne fárassza magát, inkább azért, hogy tovább tartson ez az élmény, és elmélyült boldogsággal lehelte be a lóhere illatát.

A bolt valaha pipacsvörös volt, de szerencsére az évek megfakították rikító színét. A szegényes épület láttán valamiről egy acélmetszet jutott az eszébe, talán a Pál és Virginia egy régi kiadásából. Előtte néhány ló álldogált karóhoz kikötve. Odabenn Dahlmann felismerni vélte a gazdát, azután rájött, hogy összetévesztette a szanatórium egyik ápolójával, mert nagyon hasonlított hozzá. Az ember meghallgatta, miről van szó, majd azt mondta, hogy befogat neki a homokfutóba; hogy agyonüsse az időt, és még valami más is történjen aznap, Dahlmann elhatározta, hogy megvacsorázik, ott az ivóban.

Az egyik asztalnál zajosan evett-ivott néhány legény; Dahlmann eleinte észre se vette őket. A földön, a pulthoz támaszkodva, mozdulatlanul, mintha nem is élne, ott kuporgott egy aggastyán. A sok esztendő úgy elkoptatta és lesikálta, mint a víz a követ, vagy mint több nemzedék egy aranymondást. Sötét képű, kis töpörödött ember volt, mintha nem is az időben, hanem valami örökkévalóságban leledzene. Dahlmann elégedetten vette szemügyre a fejkendőt, a darócköpenyt, a hosszúnadrágot és a lovaglócsizmát, és eszébe jutott, milyen haszontalan vitákat folytattak Észak rajongóival vagy Entre Ríos-iakkal, hogy efféle, igazi gauchók már csak Délen találhatók.

81

Dahlmann az ablak mellé telepedett. A homály kinn rekedt a pusztán, de illata és neszei még behatoltak hozzá a vasrácsok között. A gazda szardíniát, majd sült húst vitt neki; Dahlmann néhány pohár vörösborral öblítette le. Lustán ízlelgette a fanyar zamatot, és most már kissé álmosan jártatta végig a tekintetét a helyiségben. Az egyik gerendáról petróleumlámpa lógott; a másik asztalnál három ember üldögélt: kettő tanyasi napszámosféle volt, a harmadik, egy durva, mongol képű ember, csak úgy kalapban iddogált. Egyszer csak Dahlmann úgy érezte, hogy finoman súrolja valami az arcát. A közönséges, homályos üvegpohár mellett, az abrosz egyik csíkján egy kis kenyérgalacsin hevert. Ennyi volt az egész, de az nem magától repült oda.

A másik asztalnál látszólag tudomást se vett róla a társaság. Dahlmann habozott, majd úgy döntött, hogy nem történt semmi, és kinyitotta az Ezeregyéjszaka kötetét, mintha el akarná födni a valóságot. Pár perc múlva egy másik galacsin találta el, de most már nevettek rajta a napszámosok. Dahlmann arra gondolt, hogy nem fél, de ostobaság volna, ha ő, aki csak lábadozik, valami zűrzavaros civakodásba keveredne ismeretlenekkel. Elhatározta, hogy távozik, és már fel is állt, amikor a gazda odalépett hozzá, és riadtan vigasztalgatta:

- Dahlmann úr, ne törődjön ezekkel a legényekkel, kissé kapatosak.

Dahlmann nem csodálkozott, hogy most már ismeri őt a gazda, hanem úgy érezte, hogy ezek a csillapító szavak igazában súlyosbítják a helyzetet. Az imént a napszámosok csak úgy valakivel szemtelenkedtek, mondhatni: akárki fiával; de most őt csúfolták meg, az ő nevét, és ezt majd megtudják a szomszédok. Dahlmann félretolta a gazdát, odafordult a napszámosokhoz, és megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak.

A mongol képű cimbora feltápászkodott. Egylépésnyire állt Juan Dahlmanntól, de ordítva sértegette, mintha jó messze lenne. El is túlozta részegségét, és ez a túljátszás maga is ádáz csúfolódás volt. Trágárságok és gorombaságok közepette a magasba hajított egy hosszú kést, követte a tekintetével, és elkapta; aztán felszólította Dahlmannt, hogy verekedjenek meg. A gazda reszkető hangon jegyezte meg, hogy Dahlmann fegyvertelen. Ekkor valami váratlan dolog történt.

A sarokból az a réveteg, öreg gaucho, akin Dahlmann ott látta Délnek (tulajdon szülőföldjének) jegyét, odahajított neki egy meztelen dákost, amely odaesett Dahlmann lába elé. Mintha csak Dél úgy határozott volna, hogy Dahlmann fogadja el a viadalt. Dahlmann lehajolt, hogy felvegye a dákost, és két dolgot érzett. Először, hogy ez a szinte ösztönös mozdulat elkötelezte, most már verekednie kell. Másodszor, hogy az ő ügyetlen kezében ez a fegyver nem arra való, hogy megvédje őt, hanem hogy igazolja meggyilkolását. Olykor eljátszogatott egy-egy tőrrel, mint minden férfiember, de a vívótudománya csak addig ért, hogy döfni fölfelé kell és befelé fordított éllel. A szanatóriumban nem hagyták volna, hogy ilyesmi történjen velem, gondolta.

82

- Gyerünk ki - mondta a másik.

Kimentek; Dahlmannban nem volt reménység, de félelem se. Amint átlépte a küszöböt, úgy érezte, hogy ott, a szanatóriumban, az első éjszaka, amikor beledöfték a tűt, megváltás, boldogság és gyönyörűség lett volna neki, ha késpárbajban halhat meg, támadás közben, a szabad ég alatt. Úgy érezte, hogy ha akkor megválaszthatta vagy megálmodhatta volna a halálát, ezt a halált választotta vagy álmodta volna magának.

Dahlmann keményen megmarkolja a kést, amivel aligha tud majd bánni, és kilép a síkra.

Benyhe János fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

Az Alef

A HALHATATLAN EMBER

Cecilia Ingenierosnak

Solomon saith:There is no new thing upon the earth.

So that as Plato had an imagination,that all knowledge was but remembrance;

so Solomon giveth his sentence,that all novelty is but oblivion.

Francis Bacon: ESSAYS LVIII

Londonban, 1929. június havának elején a szmirnai Joseph Cartaphilus régiségkereskedő felajánlotta Lucinge hercegnőnek Pope Iliász-ának hat kis formátumú kötetét (1715-1720). A hercegnő meg is vásárolta őket; amikor megkapta a köteteket, váltott a kereskedővel néhány szót. Ahogy mondja, elnyűtt és sápadt ember volt, szürke a szeme és szürke a szakálla, arcvonásai különös módon elmosódottak. Folyékonyan és önkéntelenül is különféle nyelveken beszélt; alig néhány perc leforgása alatt franciáról angolra fordította a szót, angolról meg valami rejtélyes szaloniki spanyol és makaói portugál keverék nyelvre. Októberben hallotta a hercegnő a Zeusz egyik utasától, hogy Cartaphilus meghalt a tengeren, mikor hazafelé tartott Szmirnába, s Iosz szigetén temették el. A hercegnő az Iliász utolsó kötetében lelte ezt a kéziratot.

83

Az eredeti fogalmazvány angol nyelven készült, de tele van latin kifejezésekkel. Az itt közzétett fordítás szó szerinti átültetés.

I

Emlékezetem szerint viszontagságaim a thébai Hekatompülosz egyik kertjében kezdődtek, mikor Diocletianus volt a császár. Harcoltam különösebb dicsőség nélkül a közelmúlt egyiptomi háborúiban, tribunusa voltam egy légiónak, mely a Vörös-tengerrel szemközt, Berenikében állomásozott: láz és rontás emésztett el sok embert, aki hősi lélekkel a fegyver vasát áhította. A mauritániaiakat legyőztük; országuk földjét, hol lázadó városaik állottak, örök időkre a plutói isteneknek ajánlottuk; az elgyengült Alexandria hasztalan könyörgött a cézár irgalmáért; a légiók egy esztendő leforgása alatt diadalt arattak, de én alig pillanthattam meg Mars orcáját. Fájlaltam, hogy így hoppon maradtam, s emiatt szántam rá magam, hogy a rettenetes és végtelen sivatagon át felkutassam a titkos várost, a Halhatatlanok Városát.

Viszontagságaim, mint említettem, egy thébai kertben kezdődtek. Egész éjszaka nem alhattam, mert heves küzdelem dúlt szívemben. Kevéssel hajnal előtt felkeltem; rabszolgáim aludtak, s a holdnak éppolyan volt a színe, akár a végtelen homoknak. Egy kimerült és csupa vér lovas közeledett kelet felől. Néhány lépésnyire tőlem lebukott a lováról. Sóvár, halk hangon, latinul kérdezte a folyó nevét, mely a város falait mosta. Azt feleltem, ez az Aigüptosz, melyet az esők táplálnak. "Más folyót keresek én - felelt szomorúan -, a rejtelmes folyót, mely megtisztítja az embereket a haláltól." Sötét vér szivárgott a melléből. Elmondta, hogy hazája egy hegység, mely a Gangeszen túl fekszik, s hogy abban a hegységben az a hír járja, ha valaki eljut nyugatra, ahol a világ véget ér, ott elérkezik egy folyóhoz, melynek vizétől halhatatlanná lesz. Hozzátette még, hogy a folyó túlsó partján emelkedik a védőbástyákkal, amfiteátrumokkal és templomokkal ékes Halhatatlanok Városa. A férfi már nem érte meg a hajnalt, s én elhatároztam, hogy felkeresem azt a várost és folyóját. A bakó kivallatott néhány mauritániai foglyot, s azok megerősítették a vándor elbeszélését; valaki emlékezett az elíziumi mezőkre a világ végén, ahol örökké tart az emberek élete; valaki meg azokra a dombokra, ahol a Paktólosz ered, s ahol az emberek száz évig is élnek. Beszéltem Rómában filozófusokkal, akik úgy vélekedtek, hogy az emberek életének meghosszabbítása csupán haldoklásuk meghosszabbítása lenne, s haláluk száma sokszorozódnék meg. Nem tudom, hittem-e valaha is a Halhatatlanok Városában; úgy vélem, akkor megelégedtem a feladattal, hogy felkutassam. Gaetulia proconsulja, Flavius, kétszáz katonát adott a vállalkozáshoz. Zsoldosokat is toboroztam, akik azt állították, hogy ismerik az utat, de ők szöktek meg elsőként.

A későbbi események a felismerhetetlenségig eltorzították első meneteléseink emlékét. Arsinoéból indultunk, és behatoltunk a forró sivatagba. Áthaladtunk a trogloditák országán, akik kígyókkal táplálkoznak, és nem értenek a szavak mesterségéhez; áthaladtunk a garamantok földjén, akik közösen birtokolják az asszonyokat, és oroszlánt

84

esznek; áthaladtunk az augilákén, akik csak a Tartaroszt tisztelik. Átkínlódtunk más sivatagokon is, ahol fekete a homok, s ahol az utazónak az éji órákat kell kihasználnia, mivel a nappalok forrósága elviselhetetlen. A távolban megpillantottam a hegységet, amelyről az óceán kapta a nevét; oldalain nő az euforbium, mely semlegesíti a mérget; odafönt a csúcson lakoznak a szatírok, e paráznaságra hajló, durva és vérszomjas emberek. Valamennyiünk számára hihetetlennek tűnt, hogy ezek a vad tájak, ahol szörnyeket táplál az anyaföld, egy mesés várost rejtenek keblükön. Meghátrálni szégyen, tehát folytattuk utunkat. A vakmerőbbek a holdnak fordított arccal aludtak, ettől láz égette őket; mások a ciszternák poshadt vizéből szívták magukba a tébolyt és a halált. Akkor kezdődtek a szökések; nem sokkal később a lázadások. Hogy letörjem a lázadást, nem riadtam vissza a szigortól. Én nyíltan cselekedtem, ám egy centurio figyelmeztetett, hogy a lázadók (akik egyikük megfeszíttetése miatt bosszúra áhítoztak) titokban az életemre törnek. Azzal a néhány katonával, aki hű maradt hozzám, elmenekültem a táborból, de a sivatagi homokfelhőkben és a sötét éjszakában szem elől veszítettem őket.

Egy krétai nyílvessző megsebesített. Napokon át bolyongtam, vízre se leltem, ám az is lehet, hogy a napfény, a szomjúság és a szomjúságtól való félelem egyetlen napot nyújtott olyan mérhetetlen hosszúságúra. A lovam ösztönére bíztam az utat. Hajnalban piramisok és tornyok csipkézték a látóhatárt. Gyötrelmes álmot láttam: egy kicsiny és ragyogó labirintus közepén kancsó állt; a kezem csaknem megérintette, a szemem is látta, de körvonalai olyan határozatlanok és homályosak voltak, hogy éreztem, meghalok, mielőtt elérhetném.

II

Amikor megszabadultam ettől a lidércnyomástól, megkötözve hevertem egy hosszúkás kőfülkében, mely nem volt nagyobb egy közönséges sírboltnál, s melyet csak felületesen vájtak a hegyoldalba. Az oldalfalak nedvesek voltak, inkább az idő, mintsem emberi kéz csiszolta ki őket. Gyötrelmes lüktetést éreztem a mellemben, égetett a szomjúság. Feltápászkodtam, és gyengén fölkiáltottam. A hegy lábánál hangtalanul folydogált egy szennyes vizű patak, törmelék és homok lassította futását; a túlsó partján (a nap első vagy utolsó sugaraiban) ott csillogott a Halhatatlanok Városa. Falakat, boltíveket, homlokzatokat és fórumokat láttam: fundamentuma egy kőfennsík volt. A hegyet és völgyet az enyémhez hasonló, szabálytalan fülkék szabdalták. A homokban sekély gödrök voltak; ezekből a nyomorúságos üregekből (meg a fülkékből) szürkés bőrű, bozontos szakállú, mezítelen emberek meredtek elő. Úgy hittem, felismerem őket: a trogloditák állatias fajtájához tartoznak, akik elárasztják az Arab-öböl partját és az etiópiai barlangokat; egy cseppet sem csodálkoztam, hogy nem beszélnek, s azon sem, hogy megeszik a kígyókat.

A sürgető szomjúság vakmerővé tett. Úgy véltem, harminclábnyira lehetek a homoktól; lehunyt szemmel, hátrakötözött kézzel vetettem le magam a hegyoldalból. Összevérzett arcomat a sötétlő vízbe merítettem. Ittam,

85

mint az állatok. Mielőtt újra álomba és káprázataimba merültem, ki tudja, miért, néhány görög szót ismételgettem: "A gazdag trósz törzsek, kik Zeleát lakták, s éjszínű Aiszéposz folyamából ittak..."

Nem tudom, hány nap, hány éjszaka múlt el felettem. Gyötrődtem, képtelen voltam visszamenekülni az üregbe, ott hevertem, mezítelenül az ismeretlen homokban, tűrtem, hogy a hold meg a nap játszadozzék baljós sorsommal. A barbárságukban oly gyerekes barlanglakók mit sem tettek azért, hogy életben maradjak vagy elpusztuljak. Hasztalan kértem őket, hogy végezzenek velem. Egy napon aztán egy kovakő élén elvágtam kötelékeimet. Egy másik napon felálltam, s első ízben koldulhattam vagy lophattam magamnak - én, Marcus Flaminius Rufus, egy római légió katonai tribunusa - az első adag undorító kígyóhúst.

A sóvárgás, hogy megpillanthassam a Halhatatlanokat, hogy megérinthessem az emberfeletti Várost, szinte aludni se hagyott. Mintha kívánságomban osztoznának, a trogloditák sem aludtak: kezdetben úgy véltem, engem figyelnek, később meg, hogy rájuk ragadt nyugtalanságom, mintha kutyák volnának. Hogy elhagyjam a barbár vidéket, a legnépesebb napszakot választottam, az alkony óráját, mikor majd' minden ember kiemelkedik a gödrökből és üregekből, s nézi - de nem látja - a naplementét. Fennhangon imádkoztam, nem is annyira az istenek kegyéért könyörögtem, inkább a néptörzset akartam megfélemlíteni a tagolt beszéddel. Átkeltem a patakon, melyet homokzátonyok szelídítettek, s elindultam a Város felé. Két vagy három alak követett botladozva. Csenevész termetűek voltak (akár a többi fajtabeli); nem keltettek félelmet, inkább undort. Megkerültem néhány szabálytalan mélyedést, melyeket kőbányának néztem; a város nagysága elkápráztatott, azt hittem, már közel járok hozzá. Éjféltájban léptem falainak fekete árnyékába, mely bálványformákat rajzolt a sárga homokra. Valami szent borzadály feltartóztatott. Az újdonság és a sivatag olyan gyűlöletes az ember számára, hogy örültem, amiért egy troglodita végig elkísért. Lehunytam a szemem, és (álomtalanul) vártam, hogy felvirradjon a nap.

Elmondtam már, hogy a Város egy kőfundamentumon emelkedett. A fennsík, mely sziklafalnak látszott, éppoly nehezen volt járható, mint a falak. Hasztalan fárasztottam lábaimat: a fekete fundamentum a legcsekélyebb törést sem mutatta, a változatlanul egyforma falakon mintha egyetlen kapu sem nyílna. A nap heve elől egy üregbe menekültem; az alján kútra leltem, a kútban lépcsőre, mely a mélység ködébe veszett. Elindultam lefelé; mocskos galériák zűrzavarán át tágas, kör alakú, alig látható kamrába jutottam. A pincének kilenc ajtaja volt; nyolc egy labirintusba nyílott, mely csalárd módon ugyanabba a kamrába torkollott; a kilencedik (egy újabb labirintuson át) egy másik kerek kamrába vezetett, mely hasonlatos volt az elsőhöz. Nem tudom, összesen hány kamra következett; balszerencsém és nyugtalanságom megsokszorozta számukat. Ellenséges volt a csend, és csaknem tökéletes; más zaj nem is volt ebben a mélységes kőhálózatban, csak az a föld alatti légáramlás, melynek okát fel nem fedezhettem; a rozsdás vízsugarak

86

hangtalanul vesztek a sziklák közé. Szörnyű módon megszoktam ezt a kétes világot; el nem képzelhettem, hogy valami más is létezhet a kilenc ajtóval ellátott pincéken és a hosszú, föld alatti helyiségeken kívül, amelyek mindig elágaznak. Nem tudom, mennyi ideig bolyonghattam a föld alatt; tudom, hogy visszavágyódásomban összetévesztettem a barbárok vad faluját zöld lugasos szülővárosommal.

Egy folyosó mélyén egy nem várt fal zárta el utamat, távoli fény hullott rám. Felemeltem elvakult szememet: a szédítő magasban egy darabka kör alakú eget pillantottam meg, mely olyan kék volt, hogy szinte bíborszínűnek látszott. A falon vaslépcsők meredeztek. Fáradtságtól erőtlenül kapaszkodtam felfelé, s csak azért álltam meg néha, hogy botorul zokogjak örömömben. Lassanként megláttam a toronycsúcsokat és domborléceket, a háromszögletű tetőgerinceket és boltozatokat, a gránit és a márvány kusza pompáját. Így kapaszkodtam fel az egymásba fonódó sötét labirintusok vak régiójából a ragyogó Városba.

Egy terecske-, jobban mondva udvarfélén bukkantam fel. Egyetlenegy változó magasságú és szabálytalan épület fogta körül; ehhez a kusza épülethez tartoztak a különféle kupolák és oszlopok. E bámulatos monumentum régies építkezése fogott meg legjobban. Megéreztem, hogy régebbi, mint az emberek, régebbi, mint a föld. Ezt az örök ősiséget (jóllehet szörnyűségesnek hat az ember szemében) illőnek találtam a halhatatlan építők munkájához. Kezdetben óvatosan, később közönyösen, végül kétségbeesetten bolyongtam az áttekinthetetlen palota lépcsőin és padlatán. (Később megbizonyosodtam, hogy a lépcsők magassága és kiterjedése nem egyforma, s így megértettem különös fáradtságom okát.) Ez a palota az istenek alkotása, gondoltam kezdetben. Bejártam a lakatlan helyiségeket, s helyesbítettem: Az istenek, akik építették, meghaltak. Felfigyeltem a különcségekre, s azt mondtam: Az istenek, akik építették, őrültek voltak. Jól tudom, érthetetlen rosszallással mondtam, csaknem lelkifurdalással, mely inkább szellemi irtózatból, nem pedig érzékelhető félelemből eredt. A mérhetetlen ősiségnek ehhez a képéhez újabbak járultak: a végtelenség, a szörnyűség, a kuszaság, az esztelenség képe. Átvergődtem egy labirintuson, de a Halhatatlanok ragyogó Városa félelemmel és irtózattal töltött el. A labirintus az emberek megtévesztésére alkotott építmény; szimmetrikus formákban bővelkedő architektúrája e célnak van alárendelve. A tökéletlenül felderített palotában azonban nem volt célja az architektúrának. Bőven akadt benne kijárat nélküli folyosó, elérhetetlenül magas ablak, díszes ajtó, mely valami cellába vagy kútba nyílt, képtelen fordított lépcső, melynek fokai és korlátjai lefelé fordultak. Más lépcsők a puszta térben simultak egy monumentális falhoz, és véget értek, mielőtt bárhová elvezettek volna; két-három fordulat után belevesztek a kupolák homályos magasába. Nem tudom, vajon a felsorolt példák mindegyike helytálló-e; azt tudom, hogy sok éven át kísértették lidérces álmaimat, már nem tudhatom, hogy ez vagy az a jellegzetesség a valóság leírása-e vagy azoknak a formáknak a megfogalmazása, melyek éjszakáim nyugalmát zavarták. Ez a Város (gondoltam) olyan szörnyű, hogy puszta létezése és fennmaradása, jóllehet a rejtelmes sivatag közepében rejtőzködik, megfertőzi a múltat és

87

a jövőt, és valamiképpen megrontja a csillagokat. Amíg fennáll, a földön senki sem lehet bátor vagy boldog. Nem kívánom leírni a várost; az összefüggéstelen szavak káosza, egy tigris vagy bika teste, melyben összehangoltan és gyűlölködve fogak, belső szervek s fejek nyüzsögnek szörnyűségesen, talán megközelítő képet adhat róla.

Nem emlékszem visszatérésem szakaszaira a porladozó és nyirkos kripták között. Csak azt tudom, hogy mindig attól féltem, hogy az utolsó labirintust elhagyva, megint csak körülfog a gyalázatos Halhatatlanok Városa. Semmi másra nem emlékszem. Ezt a leküzdhetetlen feledést talán önként vállaltam; talán szökésem körülményei voltak annyira háládatlanok, hogy egy ugyancsak feledésbe merült napon megesküdtem: elfeledem őket.

III

Akik figyelemmel olvasták viszontagságaim elbeszélését, emlékezhetnek, hogy a törzs egyik tagja a falak szabálytalan árnyékáig követett, mint a kutya. Mikor kijutottam az utolsó pincéből, ott találtam az üreg szájánál. A földön hevert, sután sorakoztatott jeleket rajzolt a homokba, majd eltörölte őket; olyanok voltak, mint az álombeli szavak, melyeket már csaknem kibetűzne az ember, de aztán összezavarodnak. Kezdetben azt hittem, hogy valami barbár írás; később beláttam, milyen képtelen gondolat, hogy olyan lények, akik nem jutottak el a beszéd képességéhez, írni tudnának. Meg aztán egyetlen alakzat sem hasonlított a másikhoz, ami kizárta vagy legalábbis valószínűtlenné tette, hogy jelképeznek valamit. Az az ember meg csak rajzolgatta, nézegette, aztán javítgatta őket. Hirtelen, mintha ráunt volna a játékra, tenyerével és alkarjával eltörölte a jeleket. Rám nézett, de aligha ismerhetett fel. Mégis akkora volt a megkönnyebbülésem (vagy akkora és oly félelmetes a magányosságom), hogy arra gondoltam, ez a faragatlan troglodita, aki az üreg mélyéből néz rám, énrám vár. A nap átforrósította a síkságot; amikor elindultunk vissza a településhez, az első csillagok fényében, tüzelt a homok a talpunk alatt. A troglodita előttem járt; aznap éjszaka fogant meg bennem az ötlet, hogy megtanítom néhány szó felismerésére, esetleg kimondására is. A kutya és a ló (töprengtem) képes az első feladatra; sok madár, mint például a cézárok csalogánya, a másodikra is. Bármily csiszolatlan is egy ember értelme, mégis felette áll az esztelen lényekének.

A troglodita alázatossága és nyomorúsága emlékezetembe idézte az Odüsszeia haldokló vén ebének, Argosznak képét, s ezért elneveztem Argosznak, és megkíséreltem megtanítani a nevére. Kudarcot vallottam, és újra csak kudarcot vallottam. Az akarat, a szigor és az elszántság mind hasztalan volt. Mozdulatlan maradt, a szeme bágyadt, úgy látszott, nem fogja fel a hangokat, melyekre tanítani igyekeztem. Néhány lépésnyire is mintha nagyon távol lett volna tőlem. Feküdt a homokban, mint egy kicsi és málladozó láva-szfinx, s tűrte, hadd forogjanak felette az egek, a hajnali szürkülettől az esti sötétedésig. Lehetetlennek tartottam, hogy észre ne vegye szándékomat. Eszembe jutott, miféle hír járja az etiópok között, hogy a majmok szántszándékkal nem beszélnek, nehogy munkára fogják

88

őket, és a ravaszságnak vagy a félelemnek tulajdonítottam Argosz hallgatását. Aztán más, még képtelenebb dolgok fordultak meg a fejemben. Arra gondoltam, hogy érzékleteink ugyan egyformák, de Argosz más módon kombinál velük, és más fogalmakat alkot segítségükkel; arra gondoltam, számára talán nincsenek is gondolatok, csak röpke benyomások szédítő és folytonos játéka. Egy emlékezés és idő nélküli világra gondoltam; felmértem egy olyan nyelv lehetőségét, melyben ismeretlen a főnév, személytelen az ige vagy ragozhatatlan a jelző. Így haltak el a napok s a napokkal az esztendők, de egy reggel valami boldogsághoz hasonlatos dolog történt. Méltóságteljes lassúsággal megeredt az eső.

A sivatagi éjszakák hidegek lehetnek, de az akkor olyan volt, akár a tűz. Azt álmodtam, hogy egy thesszáliai folyó (melynek vizébe visszadobtam egy aranyhalat) megmentésemre siet; hallottam, ahogy közeledik a vörös homokon és a fekete köveken; a levegő frissessége és az eső szorgos nesze ébresztett fel. Mezítelen siettem elébe. Leszállt az éj; a sárga felhők alatt a törzs velem együtt boldog eksztázisban ajánlotta magát az eleven zápornak. Kübelé papjainak látszottak, akiket megszállt az istenség. Argosz szeme az ég felé fordult, ő maga nyöszörgött; az arcán sugarakban csurgott a víz; nemcsak az esőtől, hanem (később tudtam meg) a könnyektől is. "Argosz - kiáltottam -, Argosz!"

Akkor aztán szelíd csodálkozással, mintha valami rég elveszített és elfeledett dolgot lelt volna, Argosz a következő szavakat nyögte ki: "Argosz, Odüsszeusz kutyája."

Akkor se nézett rám, mikor azt mondta: "Az a trágya közé vetett eb."

Könnyűszerrel tudomásul vesszük a valóságot, talán mert sejtjük, hogy semmi sem valóságos. Megkérdeztem, mit tud az Odüsszeiá-ról. A görög nyelvet nehezen értette; meg kellett ismételnem a kérdést.

"Nagyon keveset - mondta. - Kevesebbet, mint a legnyomorultabb rhapszodosz. Ezerszáz esztendő telt el azóta, hogy kigondoltam."

IV

Azon a napon minden világossá vált számomra. A trogloditák voltak a Halhatatlanok; a homokos vizű patak a Folyó, melyet a lovas keresett. Ami a várost illeti, melynek híre eljutott egészen a Gangeszig, a Halhatatlanok már kilenc évszázada elpusztították. Romjainak maradványaiból emelték helyébe azt az értelmetlen várost, melyet én bejártam: annak paródiája- vagy fonákjaképpen, és egyben azoknak az irracionális isteneknek templomaképpen, akik a világot kormányozzák, s akikről semmit sem tudunk, csak azt, hogy nem hasonlítanak az emberhez. Ez az alkotás volt az utolsó jelkép, ami megkísértette a Halhatatlanokat; azt a korszakot jelzi, melyben, hasztalannak ítélve minden vállalkozást, elhatározták, hogy ezentúl a gondolatban, a puszta spekulációban fognak élni. Létrehozták a

89

művet, elfeledték, és elvonultak, hogy az üregekben éljenek. Elmélyültségükben szinte nem is érzékelték a fizikai világot.

Homérosz úgy számolt be minderről, mintha egy gyermekkel társalogna. Beszámolt nekem öregségéről is és legutolsó utazásáról, mikor Odüsszeuszként akart eljutni az emberekhez, akik nem tudják, mi a tenger, nem is esznek sózott húst, s nem is sejtik, mi az evező. Egy évszázadon át lakott a Halhatatlanok Városában. Amikor lerombolták, azt tanácsolta, alapítsák meg azt a másikat. Nem kell csodálkoznunk rajta; úgy mondják, miután megénekelte Ilion háborúját, megénekelte a békák és egerek háborúját is. Olyan volt, mint egy isten, aki megteremti a kozmoszt és azután a káoszt.

Halhatatlannak lenni semmiség; az embert kivéve minden teremtmény halhatatlan, hiszen nem ismeri a halált; az az isteni, a szörnyű, az érthetetlen, hogy halhatatlannak tudjuk magunkat. Megfigyeltem, hogy a vallások ellenére is ritka ez a meggyőződés. Izraeliták, keresztények és muzulmánok hirdetik a halhatatlanságot, de az első évszázad iránt nyilvánított hódolatuk bizonyítja, hogy csak abban hisznek, mert mind a többi végtelen sok századot annak dicsőségére vagy az érte való bűnhődésre rendelik. Értelmesebbnek vélem Hindosztán bizonyos vallásainak körforgását; abban a körforgásban, melynek se kezdete, se vége, minden élet az előzőnek eredménye, és már a következőt hordja magában, de egyik sem meghatározója az egésznek... Évszázadok sora oktatta őket, s a halhatatlan emberek köztársasága elérte a tűrés tökélyét, és csaknem a közöny tökélyét is. Tudtam, hogy a végtelen időben minden megtörténik minden emberrel. Elmúlt vagy eljövendő erényei által minden ember magában hord minden jóságot, de, elmúlt vagy eljövendő aljassága által, minden árulást is. Ahogy a szerencsejátékban a páros számok és a páratlan számok egyensúlyra törekszenek, ugyanúgy az éleselméjűség és az ostobaság is semmissé teszi vagy kiegyenlíti egymást, s talán a kezdetleges Cid-ének a szükséges ellenpont az Eklogák egyetlen jelzőjéhez vagy Hérakleitosz egy bölcs mondásához. A futó gondolat is egy láthatatlan rajzolatot ír le, és megkoronázhat vagy felavathat valamely rejtett formát. Tudok olyanokról, akik a rosszat művelték, hogy az eljövendő századokban létrejöjjön a jó, vagy talán mert az már megvalósult a rég elmúltakban... Ha így tekintjük, valamennyi cselekedetünk helyénvaló, de közömbös is. Nincsenek morális vagy intellektuális érdemek. Homérosz megalkotta az Odüsszeiá-t; végtelen határidőt szabva, végtelen sok körülmény és változás között az a lehetetlen, hogy valaha is létre ne jött volna - legalább egyszer - az Odüsszeia. Senki sem valaki, egyetlen halhatatlan ember valamennyi ember. Mint Cornelius Agrippa, isten vagyok, hős vagyok, filozófus vagyok, ördög vagyok, és minden vagyok, ami körülményes kifejtése annak, hogy nem vagyok.

A pontos kiegyenlítődés rendszereként felfogott világ gondolata sokoldalúan befolyásolta a Halhatatlanokat. Először is sebezhetetlenné váltak a könyörülettel szemben. Említettem a régi kutakat, melyek felszabdalták a túlparti mezőket; egy ember belezuhant a legmélyebbe;

90

nem sérült meg, nem halt meg, de gyötörte a szomjúság; mielőtt kötelet dobtak volna neki, hetven esztendő múlt el. A saját sorsuk sem érdekelte őket. A test alázatos háziállat, s megelégedett havonta néhány órai alvás, egy kevés víz meg egy falásnyi hús alamizsnájával. De senki ne akarjon aszkétává alázni bennünket. Nincs teljesebb gyönyör a gondolatnál, s mi annak adtuk át magunkat. Néha valami különös inger visszavetett bennünket a fizikai világba. Például akkor reggel az eső ősi, elemi élvezete. Ezek a botlások igen ritkán fordultak elő; valamennyi Halhatatlan képes volt a tökéletes nyugalomra; emlékszem valakire, akit sohasem láttam talpon: madár fészkelt a mellére.

Annak a tannak a következményei közt, hogy semmi nincs, amit ki ne egyenlítene valami más, van egy, amely csekély elméleti jelentőségű, de a X. század elején vagy végén arra ösztönzött bennünket, hogy szétszóródjunk a földnek színén. E szavakban foglalható össze: Van egy folyó, melynek vize halhatatlanságot kínál; valahol tehát lennie kell egy másik folyónak, melynek vize kioltja azt. A folyók száma nem végtelen; egy halhatatlan vándor, aki bejárja a világot, egy napon végül már mindegyikből ivott. Elhatároztuk, hogy megkeressük ezt a folyót.

A halál (vagy említése) jobbá és érzelmessé teszi az embereket. Elérzékenyülnek kísértet voltukon; minden cselekedetük az utolsó lehet; nincsen arc, mely szét ne foszlana, akár egy álombeli arc. A halandók között mindennek értéke van, mert minden pótolhatatlan és kockázatos. Viszont a Halhatatlanok között minden cselekedet (és minden gondolat) a visszhangja egy másiknak, mely a múltban megelőzte, látható kezdet nélkül, vagy hű jóslata azoknak, melyek majd a jövendőben fogják visszhangozni a szédületig. Nincs semmi, ami valósággal ne kallódna a fáradhatatlan tükrök között. Semmi sem történhet egyetlenegyszer, semmi sincs, ami szellemesen időleges. Az elégikus, a súlyos, az ünnepélyes nem uralkodik a Halhatatlanokon. Homérosz meg én Tanger kapujában váltunk el; azt hiszem, nem is köszöntünk el egymástól.

V

Bejártam újabb királyságokat, újabb birodalmakat, 1066 őszén Stamford Bridge-nél harcoltam, már nem emlékszem, vajon Harold oldalán-e, akit nemsokára utolért a sorsa, vagy a boldogtalan Harald Hardrade soraiban-e, aki hatlábnyi angol földet hódított meg vagy annál valamivel többet. A Hedzsra VII. századában, Bulaq külvárosában, megfontolt kalligráfiával, egy általam azóta elfeledett nyelven, számomra ismeretlen betűkkel leírtam Szindbád hét utazását és a Bronz Város történetét. Szamarkand börtönének udvarán nagyon sokat sakkoztam. Bikanerban és Csehországban is az asztrológiát műveltem. 1638-ban Kolozsvárott voltam és azután Lipcsében. Aberdeenben, 1714-ben előfizettem Pope Iliász-ának hat kötetére, tudom, gyönyörűséggel forgattam őket. 1729 körül megvitattam e költemény eredetét egy retorikaprofesszorral, akit, úgy hiszem, Giambattistának hívtak; érveit cáfolhatatlannak találtam. 1921. október negyedikén a Patna, mely Bombaybe vitt, horgonyt vetett az eritreai partok egyik kikötőjében.[1] Kiszálltam; nagyon régi reggelekre

91

emlékeztem, ugyancsak ott szemben a Vörös-tengerrel, amikor Róma tribunusa voltam, s a láz, a rontás és a tétlenség pusztította katonáimat. A külvárosban tiszta vizű folyóra leltem; űzött a megszokás, megkóstoltam. Mikor felkapaszkodtam a meredélyen, egy tövises fa megsebezte a kezem fejét. A szokatlan fájdalmat igen elevennek éreztem. Hihetetlenül csöndesen és boldogan szemléltem egy drága vércsepp lassú növekedését. Ismét halandó vagyok, ismételgettem, megint hasonló vagyok minden emberhez. Azon az éj szakán hajnalig aludtam.

...Egy esztendő múltán átolvastam ezeket a lapokat. Úgy érzem, hogy hűek az igazsághoz, de az első fejezetekben - s a többinek is néhány bekezdésében - mintha valami hamisságot vélnék felfedezni. Ennek talán az az oka, hogy beiktattam a körülményekhez illő ötleteket, mely eljárást a költőktől tanultam, s mely mindent megfertőz hamissággal, minthogy ezek az ötletek bőséggel szerepelhetnek a tettekben, de nem az emlékezetünkben... Mégis azt hiszem, felfedeztem egy bensőséges értelmet. Leírom, nem bánom, ha fantasztának tartanak is.

A történet, melyet elmeséltem, valószínűtlennek tűnik, mert két különböző ember esete keveredik benne. Az első fejezetben a lovas meg akarja tudni annak a folyónak a nevét, mely Théba falait mossa; Flaminius Rufus, aki korábban a városnak a Hekatompülosz jelzőt adta, azt mondja, hogy az Aigüptosz az a folyó; egyik kifejezés sem őhozzá illik, hanem Homéroszhoz, aki az Iliász-ban határozottan Théba Hekatompüloszt említ, és az Odüsszeiá-ban Próteusz és Odüsszeusz szájával következetesen Aigüptoszt mondat Nílus helyett. A második fejezetben a római, amikor a halhatatlanság vizét issza, görög szavakat mormol; ezek homéroszi szavak, és fellelhetők a hajók nevezetes felsorolása végén. Azután a szédületes palotában beszél a "rosszallásról", mely "csaknem lelkifurdalás"; ezek a szavak Homéroszra vallanak, aki ezt a szörnyűséget kitervelte. Az ilyen anomáliák nyugtalanítottak; mások, az esztétikai természetűek, lehetővé tették az igazság feltárását. Az utolsó fejezet foglalja magába őket; ott van megírva, hogy harcoltam Stamford Bridge-nél, hogy Bulaqban átírtam a Tengerjáró Szindbád utazásait, és előfizettem Aberdeenben Pope angol Iliász-ára. Inter alia, ez olvasható: "Bikanerban és Csehországban is az asztrológiát műveltem." E tanúbizonyságok közül egy sem hamis; jelentős viszont az a tény, hogy kiemeltem őket. Valamennyi között az első egy hadviselt férfinak felelhet meg, de aztán észrevehető, hogy az elbeszélő nem ügyel a hadi dolgokra, annál inkább az emberek sorsára. A következő többi ennél még érdekesebb. Valami sötét elemi erő kényszerített felsorolásukra; megtettem, mert tudtam, hogy patetikusak. Nem azok, ha Flaminius Rufus mondja el. De azok, ha Homérosz mondja el; különös, hogy a XIII. században lemásolja Szindbádnak, egy új Odüsszeusznak a kalandjait, és sok évszázad múltán, egy északi országban és egy barbár nyelven felfedi Iliász-ának formáit. Ami azt a mondatot illeti, amelyben Bikaner neve szerepel, látni való, hogy írástudó ember alkotta, aki kedvét lelte (mint a hajók felsorolásának szerzője) a ragyogó szavak alkalmazásában.[2]

92

Amikor közeleg a vég, eltűnnek az emlékképek, csak szavak maradnak. Nincs abban semmi különös, hogy az idő összezavarta azokat a szavakat, amelyek valaha engem képviseltek, azokkal, melyek annak sorsát jelképezték, aki annyi évszázadon át kísérőm volt. Én voltam Homérosz; rövidesen Senki leszek, mint Odüsszeusz; rövidesen mindenki leszek: halott leszek.

Utóirat 1950-ből:

A fenti íráshoz sok magyarázatot fűztek, ezek közül az a legérdekesebb, ha nem is a legudvariasabb, amely A coat of many colours (Manchester, 1948) biblikus címet viseli, és Nahum Cordovero doktor fölöttébb kitartó tollának alkotása. Valami száz oldal a terjedelme. Szól görög fércművekről, kései latin fércművekről, Ben Jonsonról, aki Seneca-idézetekkel jellemezte kortársait, Alexander Ross Virgilius evangelizans-áról, George Moore és Eliot mesterkélt írásairól és végül a "Josephus Cartaphilus régiségkereskedőnek tulajdonított elbeszélés"-ről. Az első fejezetben Pliniustól származó rövid betoldásokat mutat ki (Historia naturalis, V., 8.); a másodikban Thomas De Quinceytől valókat (Writings, III., 439.); a harmadikban Descartes-nak Pierre Charnut követhez intézett leveléből valókat; a negyedikben pedig Bernard Shaw-tól valókat (Back to Methuselah, V.). Ezekből a betoldásokból vagy lopásokból arra következtet, hogy hamisítvány az egész dokumentum.

Nézetem szerint helytelen a végső következtetése. "Amikor közeleg a vég - írta Cartaphilus -, eltűnnek az emlékképek, csak szavak maradnak." Szavak, suta és csonka szavak, mások szavai; ezt a nyomorúságos alamizsnát hagyták meg neki az órák és az évszázadok.

Hargitai György fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] A kéziratban itt törlés van: talán a kikötő nevét törölték.[2] Ernesto Sábato úgy véli, hogy "Giambattista", aki megvitatta a régiségkereskedő Cartaphilusszal az Iliász keletkezését, Giambattista Vico lehet; ez az olasz azt állította, hogy Homérosz szimbolikus személy, akárcsak Platón vagy Akhilleusz.

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A HALOTT

Hogy egy Buenos Aires-i külvárosi fickó, egy ágrólszakadt vagány, akinek más erénye sincs, csak az, hogy bátornak hiszi magát, egyszer csak

93

behatol a ló nélkül járhatatlan, brazil határ menti pusztaságba, és ott csempészfőnök lesz belőle, ez már eleve lehetetlennek tetszik. Azoknak, akik így gondolkoznak, el akarom mesélni Benjamín Otálora életének történetét, akinek talán már az emléke sem él a Balvanera kerületben, és aki annak rendje-módja szerint lelte halálát: golyó végzett vele Rio Grande do Sul határvidékén. Nem ismerem kalandos életének részleteit; ha egyszer tisztában leszek vele, ki kell majd javítanom, ki kell egészítenem, ezeket a sorokat. De addig is talán hasznos lehet ez az összefoglalás.

Benjamín Otálora 1891 táján tizenkilenc éves. Alacsony homlokú, őszinte tekintetű, világos szemű, keménykötésű baszk siheder; egy jól sikerült tőrdöfés ráébresztette, hogy vakmerő fickó; nem törődik az ellenfele halálával, sem azzal, hogy sürgősen el kell tűnnie a Köztársaságból. A helybeli kiskirály ad neki egy levelet, mely egy bizonyos uruguayi Azevedo Bandeirának szól. Otálora hajóra száll, viharos az átkelés, jócskán próbára teszi a hajót; másnap Montevideo utcáin csavarog, nem vallja be magának, talán nem is tud róla, hogy szomorú. Nem találja Azevedo Bandeirát; éjfél felé a Paso del Molino egyik kocsmájában marhahajcsárok verekedésébe keveredik. Megvillan egy kés; Otálora nem tudja, melyik oldalon az igazság, de úgy vonzza a veszély puszta íze, ahogy másokat a kártya vagy a muzsika. A dulakodásban kivéd egy késszúrást, amit az egyik napszámos külsejű ember szán orvul egy fekete kalapos, ponchós férfinak. Ez utóbbiról később kiderül, hogy nem más, mint Azevedo Bandeira. (Amikor megtudja, Otálora összetépi a levelet, mert jobb szereti, ha mindenben magára van utalva.) Azevedo Bandeira jókötésű ember, megmagyarázhatatlan módon mégis szerfelett rútnak hat; mindig előretolt képéről lerí a zsidó, a néger és az indián; megjelenésében van valami majom- és tigrisszerű; az arcán végighúzódó forradás már csak ráadás, akárcsak az a fekete sörtebajsza.

Az alkohol hatására vagy annak ellenére véget ér a verekedés, éppoly gyorsan, mint ahogy elkezdődött. Otálora együtt iszik a marhahajcsárokkal, később elkíséri őket egy mulatságba, majd, amikor már magasan jár a nap, az Óváros egyik ormótlan házába. A ház legbelső, földes udvarán a férfiak leterítik a pokrócukat, és aludni térnek. Komoran, hang nélkül. Otálora összehasonlítja ezt az éjszakát a tegnapival; most már nem ég a föld a talpa alatt, és barátok veszik körül. De valami lelkifurdalásféle nyugtalanítja: valahogy nem hiányzik neki Buenos Aires. Litániáig alszik, akkor aztán felébreszti az a férfi, aki részegen belekötött Bandeirába. (Otálora emlékszik rá, hogy az az ember ott volt a többiekkel együtt a zűrzavar és a mulatság éjszakáján, és hogy Bandeira odaültette a jobbjára, és szakadatlanul itatta.) Azt mondja neki az az ember, hogy hívatja a főnök. A tornácra nyíló irodafélében (Otálora sohase látott még olyan tornácot, amelynek oldalajtajai vannak) ott várja Azevedo Bandeira egy gőgös tekintetű, vörös hajú, mutatós asszony társaságában. Bandeira jól szemügyre veszi Otálorát, megkínálja egy pohárka nádpálinkával, megismétli, hogy bátor fickónak tartja, azt javasolja neki, hogy menjen el a többiekkel északra, és hozzon el onnan egy csordát. Otálora rá is áll; hajnaltájt már úton van Tacuarembó felé.

94

Ekkor új élet kezdődik Otálora számára, tágas hajnalok, lószagú nappalok élete. Új neki ez az élet, és néha szörnyűséges, de már benne van a vérében, mert ugyanúgy, ahogy más népek a tengert imádják, és oda húz a szívük, mi (az az ember is, aki ezeket a sorokat rója) a lovak patája alatt dübörgő, végeláthatatlan síkság után sóvárgunk. Otálora fuvarosok és mészárosok kerületében nevelkedett; egy éven belül gaucho lesz belőle. Megtanul lovagolni, csordába terelni a jószágot, állatot vágni, hurokkal és jószágot ledöntő golyós lasszóval bánni, tűrni az álmosságot, a vihart, a fagyot és a perzselő napot, füttyel és kiabálással hajtani az állatokat. A tanulóideje alatt mindössze egyszer látja Azevedo Bandeirát, de szüntelenül érzi a jelenlétét, mert ha valaki Bandeira embere, azt aztán becsülik, tartanak is tőle, meg hát akárhogy kivágja valaki a rezet, a gauchók azt mondják, hogy Bandeira jobban csinálja. Van, aki úgy véli, hogy Bandeira a Cuareim folyó túlsó partján született, Rio Grande do Sul tartományban; ezzel nincs mit dicsekedni, de őneki valahogy mégis dicséretére válik: sűrű erdőket, mocsarakat, áthatolhatatlan és szinte végtelen távolságokat képzelnek mögé. Otálora lassanként rájön, hogy Bandeira üzletei igen sokrétűek, és hogy a csempészés a fő foglalkozása. Ha valaki marhahajcsár, az szolga; Otálora elhatározza, hogy előlép csempésznek. Egy éjszaka a társai közül ketten átmennek a határon, hogy áthozzanak egy szállítmány nádpálinkát; Otálora beleköt az egyikükbe, megsebesíti, és elfoglalja a helyét. A becsvágy és valami homályos hűség vezérli. Értse meg végre az az ember (gondolja), hogy én többet érek, mint az ő uruguayi fickói együttvéve.

Elmúlik egy év, mire Otálora visszatér Montevideóba. Végigjárják a külvárosokat, a várost (ami Otálora szemében óriási); megérkeznek a főnök házához; a férfiak leterítik pokrócukat a legbelső udvarban. Múlnak a napok, de Otálora nem látja Bandeirát. Azt rebesgetik, hogy beteg: egy barna bőrű fiú szokott feljárni a hálószobájába a teáskannával meg a mateteával. Egyik délután Otálorára bízzák ezt a feladatot. Ő kissé megalázónak érzi, de örül is neki.

Sötét a hálószoba, és alig van benne bútor. Az erkélye nyugatra néz, egy hosszú asztal van a szobában, rajta festői rendetlenségben botok, ostorok, övek, szúró- és lőfegyverek, a fal mellett egy régi, homályos tükör. Bandeira hanyatt fekszik; álmodik és jajgat; a lenyugvó nap fénye világítja meg. A széles, fehér ágyban mintha kisebb és sötétebb volna; Otálora látja, hogy megőszült, fáradt, kimerült, és ráncokat véstek az arcára az évek. Fellázítja az a tudat, hogy ez az aggastyán parancsol nekik. Azt gondolja, elég volna egyetlen ütés, hogy végezzenek vele. Ekkor a tükörben meglátja, hogy valaki belépett a szobába. A vörös hajú asszony az; hiányos öltözékben, mezítláb, hideg kíváncsisággal méregeti Otálorát. Bandeira felül az ágyban; a vállalkozás dolgairól beszél, és közben egyik mateteát issza a másik után, ujjai az asszony hajfonataival játszadoznak. Végül int Otálorának, hogy elmehet.

Néhány nap múlva jön a parancs, hogy menjenek fel északra. Megérkeznek egy isten háta mögötti tanyára; éppen olyan, mint a tanyák bárhol a végeláthatatlan síkságon. Nem deríti fel se fa, se patak, reggeltől

95

estig süti a nap. Kövezett karámok tartoznak a szegényes, elhagyatott tanyához. Sóhaj a neve ennek a nyomorúságos telepnek.

Otálora megtudja a napszámosok beszélgetéséből, hogy Bandeira nemsokára megérkezik Montevideóból. Megkérdezi, hogy miért; valaki felvilágosítja, hogy van itt egy idegenből lett gaucho, aki nagyon szeret parancsolgatni. Otálora elérti a tréfát, de hízeleg is neki, hogy már lehetséges az efféle tréfa. Később kideríti, hagy Bandeira összetűzött valamelyik politikai hatalmassággal, és az megvonta tőle a támogatását. Tetszik neki a hír.

Nagy címeres ládák érkeznek; egy korsó és egy ezüst mosdótál érkezik az asszony lakására; szövevényes mintájú damasztfüggönyök érkeznek; egy reggel a hegygerinc felől egy ponchóba öltözött, sűrű szakállú, komor tekintetű lovas érkezik. Ulpiano Suárez a neve, és Azevedo Bandeira capangá-ja, vagyis testőre. Nagyon keveset beszél, és brazilos a kiejtése. Otálora nem tudja, hogy minek tulajdonítsa a zárkózottságát, ellenségeskedésnek, megvetésnek vagy pusztán ostobaságnak. De azt tudja, hogy ahhoz a tervhez, amit a fejében forgat, meg kell nyernie a barátságát.

Később belép Benjamín Otálora sorsának alakulásába egy pej ló, amely Azevedo Bandeirát hozza dél felől, és amelynek rézveretes a szerszáma, a nyeregtakarója pedig jaguárbőrrel van beszegve. Ez a gyönyörű ló a főnök tekintélyének a jelképe, ezért sóvárog utána a fiú, aki odáig jut, hogy dühödt vággyal a fényes hajú asszonyt is megkívánja. Az asszony, a lószerszám és a pej ló annak a férfinak a tulajdona és jelvénye, akit ő el akar pusztítani.

Ezen a ponton válik bonyolulttá és mélyül el a történet. Azevedo Bandeira igen ügyes a fokozatos megfélemlítés művészetében, az ellenfél igazság és tréfa keverésével, lépésről lépésre való megalázásának sátáni műveletében; Otálora úgy határoz, hogy ezt a kétes módszert fogja alkalmazni a maga elé tűzött nehéz feladat végrehajtásában. Elhatározza, hogy lassan-lassan kiszorítja a helyéről Azevedo Bandeirát. A közös veszélyek napjaiban megszerzi magának Suárez barátságát. Elmondja neki tervét; Suárez megígéri, hogy segít neki. Később sok minden történik, de erről igen keveset tudok. Otálora nem engedelmeskedik Bandeirának; elfelejti, megmásítja, visszájára fordítja az utasításait. Úgy tűnik, mintha az egész világegyetem összeesküdne vele, és siettetné az eseményeket. Egyik nap, déltájt, Tacuarembó mezein lövöldözésbe keverednek a Rio Grande-iekkel; Otálora elfoglalja Bandeira helyét, és ő adja a parancsokat az uruguayiaknak. Átfúrja a vállát egy golyó, de azon az estén Otálora a főnök pej lován tér vissza a Sóhaj tanyára, azon az estén az ő vérének cseppjei ejtenek foltot a jaguárbőrön, és akkor éjszaka ő hál a csillogó hajú asszonnyal. Más változatok felcserélik az események sorrendjét, és tagadják, hogy mindez egyetlen napon történt.

96

Névlegesen persze még mindig Bandeira a főnök. Parancsokat ad, amiket nem hajtanak végre; Benjamín Otálora nem nyúl hozzá, félig kényelemből, félig sajnálatból.

A történet utolsó jelenete az 1894 utolsó éjszakáján végbement zavargásokkal esik egybe. Akkor éjszaka a férfiak frissen vágott bárányt esznek, és vadító szeszt isznak rá a Sóhaj tanyán. Valaki milongát cifráz hosszasan a gitárján. Otálora részeg, ott hejehujázik az asztalfőn: valóságos torony ez a mámor, az ő megmásíthatatlan sorsának jelképe. Bandeira csak hallgat az ordítozók között, nem bánja, hadd teljen zajongással az éjszaka. Amikor tizenkettőt kongatnak, feláll, mint akinek eszébe jut, hogy dolga van. Felkel, és halkan kopog az asszony szobájának az ajtaján. Az asszony azonnal ajtót nyit, mint aki várta a hívást. Hiányos öltözékben, mezítláb lép ki a szobából. A főnök vontatott, nőies hangon megparancsolja neki:

- Ha úgy szeretitek egymást, te meg ez a Buenos Aires-i, akkor most rögtön csókold meg itt, mindenki szeme láttára.

Durva szitokkal toldja meg. Az asszony ellenkezni akar, de két férfi máris megragadja a két karjánál fogva, és szinte rádobja Otálorára. Záporozó könnyek közt megcsókolja a férfi arcát és mellét. Ulpiano Suárez megmarkolja a revolverét. Mielőtt meghal, Otálora rájön, hogy kezdettől fogva elárulták, halálra ítélték, azért engedték neki a szerelmet, a parancsolást, mert már halottnak tekintették, mert Bandeira szemében már halott volt.

Suárez, szinte megvetően, meghúzza a ravaszt.

Huszágh Nándor fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A TEOLÓGUSOK

Letarolták a kertet, megszentségtelenítették a kelyheket és az oltárokat; a hunok lóháton rontottak be a kolostor könyvtárába, széthányták, megcsúfolták s elégették az érthetetlen könyveket, talán mert attól féltek, hogy káromlás rejlik azokban a betűkben, káromolják istenüket, egy vaskardot. Elégtek kódexek és palimpszesztek, de a máglya közepén, a hamuban, szinte érintetlenül megmaradt a Civitas Dei tizenkettedik könyve, amely elmondja, hogy Platón azt tanította Athénban, hogy századok múltán minden visszajut eredeti állapotába, és hogy ő megint tanítani fogja ezeket a tanokat Athénban, ugyanannak a hallgatóságnak.

Ezt a szöveget, amit megkíméltek a lángok, különös tiszteletben tartották, és azok, akik újra elolvasták abban az isten háta mögötti tartományban,

97

végül is elfeledkeztek róla, hogy a szerző csak azért fejtette ki ezt a tant, hogy jobban megcáfolhassa. Egy évszázad múlva Aquileia koadjutora, Aurelianus megtudta, hogy a Duna mentén a monotónusok új keletű szektája (amelyet gyűrűsöknek is hívtak) azt hirdeti, hogy szakadatlan körforgás a történelem, és semmi sincs, ami már nem volt, és ami nem lesz. A hegyekben a Gyűrű és a Kígyó már kiszorította a Keresztet. Mindenki rettegett, de mindenki erőt merített abból a hírből, hogy Pannóniai János, aki már azelőtt is kitűnt az istenek hetedik tulajdonságáról írott értekezésével, harcra kel ezzel az utálatos eretnekséggel.

Aurelianus sajnálattal hallotta ezeket a híreket, kivált az utóbbit. Tudta, hogy a teológiában nincs újdonság kockázat nélkül; azután elgondolkodott rajta, hogy a minduntalan visszatérő időről szóló tanítás túlontúl újszerű és túlontúl elképesztő, semhogy súlyos kockázattal járna. Azoktól az eretnekségektől kell leginkább félnünk, amelyek összetéveszthetők az ortodoxiával. Még jobban fájt neki Pannóniai János közbelépése, kéretlen beleszólása. Pannóniai János ugyanis két évvel azelőtt De septima affectione Dei sive de aeternitate című terjengős írásával Aurelianus szakterületére merészkedett; most pedig mintha még az idő dolgában is illetékes lenne, még magánál a Kígyónál is félelmetesebb gyógyírral, talán prokrusztészi érvekkel készül orvosolni a gyűrűsök eltévelyedését. Akkor éjszaka Plutarkhosznak azt a régi párbeszédét lapozgatta, amely az orákulumok megszűnéséről szól; elolvasta a huszonkilencedik bekezdést, ahol a szerző a sztoikusokon gúnyolódik, akik azt bizonygatják, hogy végtelen sok világ van, végtelen sok nappal, holddal, Apollóval, Dianával és Poszeidónnal. Úgy érezte, hogy ez a lelet kedvező előjel: elhatározta, hogy elébe vág Pannóniai Jánosnak, és ő maga cáfolja meg a Gyűrű eretnekeit.

Van, aki azért keresi egy nő szerelmét, hogy aztán elfelejtse, hogy aztán ne gondoljon rá többé; hasonlóképpen Aurelianus sem azért akart fölébe kerekedni Pannóniai Jánosnak, hogy ártson neki, hanem azért, hogy kigyógyuljon a gyűlöletből, amit az az ember ébresztett benne. Belefeledkezett a munkába, szillogizmusokkal szöszmötölt, szitkokon törte a fejét, volt ott annyi nego meg autem meg nequaquam, hogy egészen kiment a fejéből a gyűlölködés. Hosszú és szinte kibogozhatatlan körmondatokat vetett papírra, mellékmondatokkal törte meg őket, s a megvetés mintha a pongyolaság és a nyelvhiba formáit öltötte volna bennük. Fegyvert kovácsolt a kakofóniából. Előre látta, hogy János komor prófétai hévvel fogja lehengerelni a gyűrűsöket; ő valami mást akart, ezért elhatározta, hogy gúnyolódni fog. Ágoston azt írta, hogy Jézus az az egyenes út, amely kivezet bennünket abból a körkörös útvesztőből, amelyben a istentelenek tévelyegnek; Aurelianus pallérozottan útszéli módon Ixiónhoz, Prométheusz májához, Sziszüphoszhoz, ahhoz a thébai királyhoz, aki két napkorongot látott, a dadogáshoz, papagájokhoz, tükrökhöz, visszhanghoz, járgányhajtó öszvérekhez és kétszarvú szillogizmusokhoz hasonlította a gyűrű eretnekeit. (A pogány mesék tovább éltek, csak stílvirággá alacsonyodtak.) Mint minden könyvtártulajdonos, Aurelianus is hibáztatta magát, hogy nem ismeri

98

egész könyvtárát; ez a vita lehetővé tette neki, hogy sok olyan könyvét is átnézze, amelyek már szinte a szemére vetették hanyagságát. Így beillesztette írásába Origenész munkájának, a De principiis-nek egy részletét, amely kétségbe vonja, hogy Iskarióti Júdás majd újra eladja az Urat, és hogy Pál majd újra végignézi István vértanúságát Jeruzsálemben, és felhasznált egy másik részletet Cicero Academica priorá-jából, amelyben Cicero azokon gúnyolódik, akik azt képzelik, hogy amíg ő Lucullusszal beszélget, addig végtelen sok más Lucullus és más Cicero ugyanazokat a dolgokat mondja egymásnak végtelen sok és ugyanolyan más világban. Meg aztán Plutarkhosz szövegével érvelt a monotónusok ellen, és nyíltan kimondta, hogy botrány, ha egy bálványimádónak többet jelent a lumen naturae, mint őnekik az Isten igéje. Kilenc napig foglalatoskodott ezzel a munkával; a tizediken megkapta Pannóniai János cáfolatának egy példányát.

Nevetségesen rövid volt; Aurelianus először megvetéssel tekintett rá, azután pedig félelemmel. Az első rész a zsidókhoz írt levél kilencedik fejezetének utolsó verseihez fűzött megjegyzést, azokhoz, amelyek szerint a világ kezdete óta nem sokszor, hanem az idők folyamán csak akkor egyszer áldozták fel Jézust. A második a pogányok közt szokásos hiábavaló ismételgetéssel kapcsolatos bibliai parancsra hivatkozik (Máté 6,7) és Plinius hetedik könyvének arra a részére, amely úgy tartja, hogy széles e világon nem akad két hasonló arc. Pannóniai János kijelentette, hogy két egyforma lélek sincs, és a legalávalóbb bűnös is olyan becses, mint az a vér, amit Krisztus ontott érte. Akár csak egyetlen ember tette is (állította) többet nyom a latban, mint a kilenc koncentrikus ég, és ha arról ábrándozunk, hogy elmúlhatunk és újjászülethetünk, az csak cirkalmas léhaság. Az idő nem hozza vissza, amit elveszítünk; azt már az örökkévalóság őrzi a dicsőségre, tűzre egyaránt. Világos és egyetemes okfejtés volt; mintha nem is egy bizonyos ember fogalmazta volna, hanem akárki vagy talán mindenki.

Aurelianus szinte a velejéig megalázva érezte magát. Arra gondolt, hogy széttépi vagy átírja a saját munkáját; aztán mégis elküldte Rómába, indulatos becsületességgel, egy betűt se változtatva rajta. Hónapok múlva, amikor összeült a pergamoni zsinat (mint előre látható volt), Pannóniai János lett a monotónusok tévtanainak kivizsgálásával megbízott teológus; tudós és alapos cáfolata elegendő volt hozzá, hogy máglyahalálra ítéljék az eretnek Euphorbust. "Ez már sokszor megtörtént, és újra meg fog történni - mondta Euphorbus. - Nem egy máglyát gyújtotok meg, hanem egy tűzlabirintust lobbantotok lángra. Ha minden máglya, amin már égtem, itt összegyűlne, nem férne el a földön, és megvakulnának az angyalok." Már sokszor elmondtam ezt. Ezután felkiáltott, mert belékaptak a lángok.

Porba hullt a Gyűrű a Kereszt[1] előtt, de Aurelianus és János azután is folytatta titkos harcát. Mindketten ugyanabban a hadseregben küzdöttek, ugyanazokra a babérokra törtek, egyazon ellenség ellen harcoltak, de Aurelianus egyetlen olyan szót sem vetett papírra, amelyben burkoltan ne Jánost akarta volna felülmúlni. Párviadaluk észrevétlen maradt; ha a

99

terjedelmes névmutatók nem tévednek, Aurelianus egyszer sem említi a másiknak a nevét számos munkájában, amelyeket Migne gyűjtött egybe Patrológiá-jában. (János műveiből csak húsz szó maradt fenn.) Mindketten ellenezték a második konstantinápolyi zsinat kiátkozó határozatait, mindketten üldözték az ariánusokat, akik tagadták, hogy a Fiú öröktől fogva van, mindketten azt vallották, hogy Cosmas Topographia christianá-ja, amely azt tanítja, hogy a föld négyszögletes, mint a héber tabernákulum, ortodox mű. Sajnálatos módon, a földkerekség mind a négy táján viharosan terjedt egy újabb eretnekség. Egyiptomból vagy Ázsiából eredt (mert ellentmondó vélemények vannak, és Bousset sehogy se ad hitelt Harnack érveinek), megfertőzte a keleti tartományokat, szentélyeket emelt Macedóniában, Karthágóban és Treverisben. Úgy tetszett, mindenütt jelen van; azt beszélték, hogy a britanniai egyházmegyében lefelé fordítottak feszületeket, és hogy Caesareában egy tükröt tettek az Úr képének a helyébe. A tükör és az obulus volt az új szakadárok jelképe.

A történelem sok néven ismeri őket (tükrösök, a mélység fiai, káiniták), de mind közül a képmutatók név a leggyakoribb, amelyet Aurelianus adott nekik, és amit ők kihívón el is fogadtak. Frígiában és Dardaniában is a megtévesztők nevet kapták. Damaszkuszi János alakosok-nak nevezte őket; érdemes megjegyezni, hogy Erfjord elvetette ezt a változatot. Az eretnekségek kutatói közt nem akad olyan, aki ne megdöbbenéssel szólna vad szokásaikról. Sok képmutató az aszkézist vallotta; volt, aki megcsonkította magát, mint Origenész; mások a föld alatt laktak a csatornákban; ismét mások kivájták a szemüket, és voltak, akik (a Nitriából való nebukadnezáriusok) "legeltek, mint az ökrök, hajukat olló sosem érte". A szigorú életmód és az önsanyargatás útja nemegyszer a bűnbe vezetett; bizonyos gyülekezetek eltűrték a lopást; mások az emberölést; megint mások a szodómiát, a vérfertőzést és a bestialitást. Mind istenkáromlók voltak, nemcsak a keresztény Istent átkozták, hanem saját panteonjuk titkos istenségeit is. Szent könyveket fabrikáltak, amelyeknek nyomuk veszett, a tudósok nagy sajnálatára. Sir Thomas Browne 1658 körül azt írta: "Az idő végzett a képmutatók becsvágyó Evangéliumai-val, nem pedig azok a szitkok, amelyekkel istentelenségüket ostorozták." Erfjord úgy sejti, hogy azok a "szitkok" (amelyeket egy görög kódex őrzött meg) az elveszett evangéliumok. Mindez érthetetlen, ha nem ismerjük a képmutatók kozmológiáját.

A titkos könyvekben meg van írva, hogy ami lent van, azonos azzal, ami fönt van, és ami fönt van, azonos azzal, ami lent van; a Zóhár pedig azt mondja, hogy az alsó világ a fentinek a tükörképe. A képmutatók ennek az elvnek a kiforgatására alapították tanaikat. Máté evangéliumát idézték (6,12: "bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek"), (2,12: "a mennyek országa erőszakot szenved") bizonyságul, hogy a földi dolgok hatnak az égiekre; továbbá az I. Korintusi levelet (13,12: "most tükör által homályosan látunk"), azért, hogy bizonyítsák: minden csalóka, amit csak látunk. Talán azért, mert megfertőzték őket a monotónusok, azt képzelték, hogy minden emberi lény két emberből áll, és hogy a másik a valóságos, az, amelyik az égben van. Azt is képzelték, hogy tetteink kivetített képe fordított tükörkép; úgy,

100

hogy ha mi virrasztunk, a másik alszik, ha mi paráználkodunk, a másik tiszta szűz; ha mi rablók vagyunk, a másik nagylelkű. Ha meghalunk, egyesülünk vele s beléolvadunk. (Ezeknek a tanoknak némely maradványa tovább élt Bloy-ban.) Más képmutatók úgy vélték, hogy majd akkor jön el a világ vége, amikor már nem lesz több változatlehetőség; minthogy nem lehet ismétlődés, az igaz embernek ki kell küszöbölnie (tehát el kell követnie) a leggyalázatosabb tetteket, hogy ezek ne szennyezzék a jövőt, és hogy siettesse Jézus királyságának eljövetelét. Más szekták tagadták ezt a tételt, olyanok, amelyek amellett kardoskodtak, hogy a világ történetének minden emberben be kell teljesednie. A legtöbbnek, Püthagoraszhoz hasonlóan, különböző testi alakokat kell öltenie, mielőtt elnyeri szabadságát; néhány állhatatlan "csupán egy emberöltő alatt is lehet oroszlán, lehet sárkány, lehet vadkan, lehet víz és lehet fa". Démoszthenész arról beszél, hogy az orpheuszi misztériumokban sár által tisztultak meg a beavatottak; az állhatatlanok éppen így a rossz által keresték a megtisztulást. Karpokratésszal együtt úgy tartották, hogy senki sem jöhet ki a tömlöcből, amíg meg nem fizet az utolsó fillérig (Lukács 12,59), és ezzel a bibliai idézettel szokták zavarba hozni a bűnbánókat: "Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen" (János 10,10). Azt is mondták, hogy sátáni gőg, ha nem gonosz az ember... Sok és különféle mesét agyaltak ki a képmutatók; némelyek aszkézist prédikáltak, mások szabadosságot, de mindegyikük zűrzavart. Berenice képmutatója, Theopompus kétségbe vont minden tanmesét, azt mondta, hogy minden ember olyan érzékszerv, amellyel az istenség érzékeli a világot.

Aurelianus egyházmegyéjében olyan eretnekek voltak, akik azt állították, hogy az idő nem tűri az ismétlődést, nem olyanok, akik szerint minden cselekedet az égben is tükröződik. Ez különös körülmény volt; Aurelianus meg is említette egy jelentésében, amit a római hatóságokhoz küldött. A prelátus, aki kézhez kapta a jelentést, a császárné gyóntatója volt; mindenki tudta, hogy kényes tiszte miatt nemigen nyílik módja, hogy élvezze az elméleti teológia meghitt örömeit. A titkára - aki Pannóniai János egykori munkatársa volt, de később szembefordult vele - nagy hírnévnek örvendett, mert fölöttébb aprólékosan nyomozott a tévtanok után; Aurelianus tömören ismertette a képmutató eretnekséget a genuai és aquileiai titkos tanácskozások alapján. Már megírt néhány szakaszt, de amikor ahhoz a szörnyű tételhez ért, hogy nincs két egyforma pillanat, megakadt a tolla. Nem találta a kellő kifejezést; az új tan buzdító szavai ("Látni akarod, amit emberi szem nem látott? Nézd a holdat. Hallani akarod, amit fül nem hallott? Hallgasd a madárdalt. Tapintani akarod, amit kéz nem tapintott? Tapintsd a földet. Bizony mondom, hogy Isten most is teremti a világot.") túlontúl dagályosak és költőiek voltak, semhogy csak úgy lemásolja őket. Hirtelen egy húszszavas mondat jutott az eszébe. Elégedetten leírta, de rögtön gyanút is fogott, hogy ez nem az ő mondata. Másnap rájött, hogy sok évvel azelőtt olvasta az Adversus annulares-ben, amit Pannóniai János írt. Kikereste az idézetet; ott volt. Gyötörte a kétség. Ha megváltoztatja vagy kihagyja azokat a szavakat, gyengítené az érvelést; ha meghagyja őket, plagizálna valakit, akit gyűlöl, de ha megjelöli a forrást, akkor feljelenti a szerzőt. Isteni segítségért fohászkodott. Már másodszor alkonyodott rá, amikor az őrangyala egy

101

közbenső megoldást sugallt neki. Aurelianus meghagyta azt a húsz szót, de ezt a bevezetőt írta elébük: Amit most ugatnak az eretnekek, hogy megzavarják a hitet, az nem más, mint amit egy igen tudós férfiú mondott ebben az évszázadban, inkább könnyelműen, mint vétkesen. Ezután bekövetkezett az, amitől félt, amit várt, az elkerülhetetlen. Aurelianusnak meg kellett neveznie azt a férfiút; Pannóniai Jánost eretnek nézetek hirdetésével vádolták.

Négy hónap múlva egy aventinusi kovács, akit megtévesztettek a képmutatók, egy nagy vasgömböt szerelt a kisfia vállára nehezéknek, hogy a gyerek égi mása olyan könnyű legyen, mint a pille. A gyerek meghalt; a bűntett keltette borzadály jogos szigorra indította János bíráit. János nem akarta visszavonni, amit írt; megismételte, hogy ha megtagadja a tételét, akkor ő is osztozik a monotónusok dögletes eretnekségében. Nem értette meg (nem akarta megérteni), hogy ha a monotónusokról beszél, akkor olyasmiről beszél, ami már rég feledésbe merült. Kissé öreges csökönyösséggel ontotta régi vitáinak legcsillogóbb körmondatait; a bírák hajdan gyönyörűséggel hallgatták, de most ügyet se vetettek rá. Nem azon fáradozott, hogy a képmutatók eretnekségének legparányibb foltját is lemossa magáról, hanem mindenáron azt akarta kimutatni, hogy az a tétel, ami miatt vádolják, szigorúan ortodox. Vitatkozott azokkal, akiknek az ítéletétől függött a sorsa, és azt a hihetetlen hibát is elkövette, hogy elmésen és gúnyosan érvelt. Három nap, három éjjel vitáztak, és október huszonhatodikán máglyahalálra ítélték.

Aurelianus ott volt a kivégzésen, mert ha nincs ott, akkor beismeri, hogy bűnös. Egy kis domb volt a vesztőhely, füves tetején egy cölöp állt, mélyen a földbe ütve, körülötte több köteg tűzifa. Egy pap olvasta fel a bíróság ítéletét. Ott feküdt Pannóniai János arccal a porban, és időnként vadállati módon felüvöltött. Tíz körömmel kapaszkodott a földbe, de a pribékek felrángatták, letépték a ruháit, és végül a cölöphöz kötözték. A fejére egy kénbe mártott szalmakoszorút tettek; melléje pedig a dögletes Adversus annulares egy példányát. Esett az eső az éjszaka, és a fa rosszul égett. Pannóniai János előbb görögül imádkozott, azután pedig egy ismeretlen nyelven. Már majdnem elborították a lángok, amikor Aurelianus föl merte emelni a tekintetét. A lobogó lángok szétváltak egy pillanatra; Aurelianus először és utoljára pillantotta meg gyűlölt ellenfele arcát. Valaki másnak az arcára emlékeztette, de nem tudta, hogy kiére. Azután János beleveszett a lángokba; azután még felkiáltott, és ez olyan volt, mintha egy tűzvész kiáltana.

Julius Caesar - Plutarkhosztól tudjuk - megsiratta Pompeius halálát; Aurelianus nem sírt János halála miatt, de olyasmit érzett, amit egy gyógyíthatatlan betegségből felgyógyult ember érezhet, akinek már az életéhez tartozott a betegsége. Aquileiában, Efezusban, Macedóniában várta, hogy múljanak az évek. Azért kereste a Birodalom kietlen határvidékeit, az utálatos mocsarakat, az elmélkedésre indító sivatagokat, hogy a magány segítségével megérthesse a sorsát. Egy mauritániai cellában, amikor oroszlánok verték fel az éjszakát, újra átgondolt mindent, amivel Pannóniai Jánost vádolták, és ezredszer is helyesnek találta az

102

ítéletet. Nagyobb fáradságába került, hogy a maga fondorlatos feljelentését is helyesnek találja. Rusaddirban elmondott egy időszerűtlen szentbeszédet. Világnak világa, mely egy elvetemült testében gyúlt ki. Hiberniában, egy őserdőtől körülvett kolostor egyik viskójában hajnaltájt az eső neszezésére riadt fel. Egy római éjszaka jutott eszébe róla, amikor ugyanígy felriadt erre a halk neszezésre. Délben egy villám lángra lobbantotta a fákat, és Aurelianus úgy halhatott meg, ahogy János.

A történet vége csak hasonlatokban beszélhető el, mert az égi királyságban játszódik, ahol nincs hatalma az időnek. Talán annyit lehetne elmondani, hogy Aurelianus elbeszélgetett Istennel, de Őt oly kevéssé érdeklik a vallási különbségek, hogy összetévesztette Aurelianust Pannóniai Jánossal. Ebből azonban arra lehetne következtetni, hogy zavar támadt az isteni értelemben. Helyesebb hát azt mondanunk, hogy a paradicsomban Aurelianus megtudta, hogy a kifürkészhetetlen istenség szemében ő és Pannóniai János (az ortodox és az eretnek, a gyűlölködő és a gyűlöletes, a vádló és az áldozat) egy és ugyanaz a személy.

Benyhe István fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] A rúnakereszteken egybefonódva jelenik meg a két ellenséges jelkép.

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A HARCOS ÉS A RABNŐ TÖRTÉNETE

Ulrike von Kühlmann-nak

Croce, a La poesia (Bari, 1942) című könyvének 278. oldalán, Diakónus Pál történetíró egy latin szövegét lerövidítve, elmeséli Droctulft sorsát, és idézi sírfeliratát; ezek különösképpen megindítottak, később rájöttem, miért. Droctulft lombard harcos volt, aki Ravenna ostrománál elhagyta övéit, és meghalt a város védelmében, melyet korábban támadott. A ravennaiak egy templomban állítottak síremléket neki, és megírták a sírversét, amelyben a hálájukról írtak (contempsit caros, dum nos amat ille, parentes), meg arról a különös ellentétről, mely e barbár szörnyű külseje és egyszerűsége, jósága között volt:

Terribilis visu facies, sed mente benignus,Longaque robusto pectore barba fuit.[1]

Ez Droctulft sorsának története, a barbáré, aki Róma védelmében halt meg, vagy a történetének töredéke, melyet Diakónus Pál írt le. Azt sem

103

tudom, mely időben történt: a VI. század közepén, mikor a longobárdok végigpusztították Itália síkságait; netán a VIII.-ban, Ravenna feladása előtt? Képzeljük el (hisz ez nem történeti szakmunka) az első változatot.

Képzeljük el, sub specie aeternitatis Droctulftot, nem Droctulft személyét, aki kétségtelenül egyedülvaló és kiismerhetetlen volt (mint valamennyi személyiség), hanem azt az általános típust, melyet belőle és sok hozzá hasonlóból faragott a hagyomány, a feledésnek és az emlékezésnek e műve. Erdők, mocsarak homályos geográfiáján keresztül a háborúk hozták Itáliába a Duna és az Elba partjairól, és talán nem is tudta, hogy dél felé tart, s talán azt sem tudta, hogy a római uralom ellen harcol. Talán az arianizmust vallotta, mely azt tartja, hogy a Fiú dicsősége az Atya dicsőségének visszfénye, de sokkalta ésszerűbb azt képzelni, hogy a Földnek, Herthának hódolt, akinek takaróval fedett bálványa kunyhóról kunyhóra járt tehén vontatta kocsiján, vagy a háború és a mennydörgés isteneinek, akik suta fafaragványok voltak, szőttes ruhába bujtatva és pénzérmékkel, karkötőkkel agyonhalmozva. A vadkan és a bölény áthatolhatatlan erdeiből jött; sápadt volt, lelkes, ártatlan, kegyetlen, hű a vezéréhez és a törzséhez, de nem a világegyetemhez. A háborúk hozzák Ravennába, s itt olyasvalamit lát, amit még soha, legalábbis a maga teljességében. Látja a napot, a ciprusokat, a márványt. Sokrétegű, de rendezett halmazt lát; egy várost, szobrokból, templomokból, kertekből, lakásokból, lépcsőkből, vázákból, oszlopfőkből, szabályos és nyílt terekből álló organizmust lát. E létesítmények egyike sem hatott rá (tudom) szépségével; úgy érintették, ahogy most minket érinthet egy bonyolult gép, melynek rendeltetését nem ismerjük, de amelynek formájából kitűnik a halhatatlan értelem. Talán elegendő egyetlen boltívet látnia, valami örök életű, érthetetlen, latin betűs felirattal. Hirtelen elvakítja és újjáformálja ez a felfedezés: a Város. Tudja, hogy olyan lesz benne, mint az eb vagy a gyermek, s még csak el sem kezdheti megismerni, de azt is tudja, hogy az többet ér az ő isteneinél, esküdött hiténél és Germánia valamennyi mocsaránál. Droctulft elhagyja övéit, és Ravennáért harcol. Meghal, és síremlékére felvésik a szavakat, melyeket ő meg sem értett volna:

Contempsit caros, dum nos amat ille, parentes,Hanc patriam reputans esse, Ravenna, suam.

Nem volt áruló (az árulók nem ihletnek áhítatos sírfeliratokra); felvilágosult volt, áttért ember. Néhány nemzedék múlva a longobárdok, akik kárhoztatták a hitehagyottat, úgy jártak el, mint ő; itáliaiakká váltak, lombardokká, és talán valamelyik leszármazottjuk - Aldiger - nemzette azokat, akik Alighierit nemzették... Számos feltételezésnek lehet helye a Droctulft-ügyben; az enyém a legegyszerűbb; ha mint tény nem is valóságos, az lehet szimbólumként.

Amikor Croce könyvében elolvastam a harcos történetét, szokatlan módon megrendített, s úgy éreztem, ha más formában is, visszaszerzek valamit, ami az enyém volt. Futólag a mongol lovasokra gondoltam, akik végtelen legelővé akarták tenni Kínát, s aztán azokban a városokban öregedtek meg, melyeket el akartak pusztítani; de nem ezt az emléket kerestem.

104

Végül rátaláltam; egy elbeszélés volt, angol nagyanyámtól hallottam valamikor, aki meghalt.

1872-ben Borges nagyapám volt Buenos Aires északi, nyugati és Santa Fe déli frontparancsnoka. A parancsnokság Junínban volt; távolabb, egymástól négy-öt mérföldnyire az erődök lánca; távolabb, amit akkor Pampának és Belvidéknek is neveztek. Nagyanyám néha félig csodálkozón, félig tréfásan emlegette, hogy milyen sorsa van neki, a száműzött angol nőnek; ott, a világ végén; azt mondták, nem ő az egyetlen, és hónapokkal később mutattak neki egy indián lányt, aki lassú léptekkel haladt át a téren. Tarka kendőt viselt, és mezítláb járt; szőke volt a haja. Egy katona szólt neki, hogy egy másik angol nő kíván beszélni vele. Az asszony hajlott a szóra; félelem nélkül lépett be a parancsnokságra, de azért egy kicsit gyanakodott. Bronzszínű arcában, melyet vad színekre festett, a szeme olyan fáradtkék volt, amit az angolok szürkének mondanak. Teste kecses volt, mint egy őzsutáé; a keze erős és csontos. A pusztaságból érkezett, a Belvidékről, s mintha mindent szűknek érzett volna: az ajtókat, a falakat, a bútorokat.

A két nő egy pillanatra a testvérének érezte egymást; messzire szakadtak kedves szigetüktől, s egy fantasztikus országba kerültek. A nagyanyám kérdezett valamit; a másik nehézkesen válaszolt, keresgélte, ismételgette a szavakat, mintha régi ízeken csodálkozna. Tizenöt esztendeje nem beszélt anyanyelvén, s most nem volt könnyű felidéznie. Azt mondta, Yorkshire-ből való, és hogy a szülei Buenos Airesbe emigráltak, s egy indián támadás során pusztultak el, őt elvitték az indiánok, s most egy bandavezér felesége, akinek már két gyermeket szült, s aki nagyon bátor ember. Mindezt kezdetleges angolsággal mondta el, araukán és pampai kifejezéseket használva, s egy nehéz élet körvonalai bontakoztak ki az elbeszélésből: lóbőr sátrak, trágyamáglyák, lakomák égett húsból vagy nyers zsigerekből, titkos hajnali menetelések; támadások jószágudvarok ellen, csatazaj és szabad rablás, háború, meztelen lovasok dúlta gazdag birtokok, többnejűség, bűz és mágia. Ilyen mélyre süllyedt egy angol nő. Nagyanyám megrendülten és felháborodottan intette, hogy vissza ne térjen oda. Esküdött, hogy felkarolja, esküdött, hogy megszerzi neki a gyermekeit. A másik azt mondta, hogy ő boldog, s még az éjjel visszatért a pusztaságba. Francisco Borges nem sokkal később meghalt a hetvennégyes forradalomban; a nagyanyám talán akkor abban a másik nőben, akit szintén legyőzött és átformált ez a könyörtelen világrész, sorsának szörnyű tükörképét látta meg...

A szőke indián asszony addig minden évben ellátogatott Junín vagy a Lavalle-erőd szatócsboltjaiba, hogy bazárholmit, apróságokat vásároljon, de mióta nagyanyámmal beszélt, nem jött. Mégis újra találkoztak. Nagyanyám vadászni indult; egy tanyán, közel a mocsarakhoz, egy férfi bárányt ölt. Mintha álmodna, ott termett az indián asszony lóháton. A földre vetette magát, és felitta a meleg vért. Nem tudom, miért tette, talán mert másként nem cselekedhetett, vagy talán kihívásnak, jelnek szánta.

105

Ezerháromszáz esztendő és a tenger választotta el a rabnő és Droctulft sorsát. Most mindketten egyformán feltámaszthatatlanok. A barbár alakja, aki felkarolta Ravenna ügyét, és az európai nő alakja, aki a pusztaságot választotta, látszólag ellentétes. Mégis mindkettejüket egy titokzatos szenvedély ragadta el, az értelemnél is mélyebb szenvedély, és mindketten ezt az érzést követték, amit megmagyarázni nem tudtak volna. A két történet talán csak egyetlen történet. Isten előtt egyforma ennek az éremnek mindkét oldala.

Hargitai György fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Gibbon is idézi e sorokat (Decline and Fall, XLV.).

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

TADEO ISIDORO CRUZ ÉLETRAJZA(1829-1874)

I am looking for the face I hadBefore the world was made.

YEATS: The Winding Stair

1829. február 6-án a Pergaminótól három-négy mérföldnyire megálltak a lázadók egy birtoknál - Lavalle zaklatása közben Dél felől meneteltek, hogy csatlakozzanak López csapataihoz -, aminek a nevét sem tudták; hajnaltájt az egyik férfira makacs rémálom tört: zavaros kiáltozására felriadt a derengő fényű fészerben a mellette alvó asszony. Senki sem tudja, mit álmodott, hiszen másnap négy órakor Suárez lovassága szétszórta a lázadókat, kilenc mérföldön át üldözte őket egészen a sötétlő nádasokig, s a férfi elpusztult egy árokban, miután széthasította koponyáját egy szablya, melyet már forgattak a perui meg a brazíliai háborúkban is. Az asszonyt Isidora Cruznak hívták; születendő fia pedig a Tadeo Isidoro nevet kapta.

Nem kívánom elismételni a történetét. Életének sok napja és éjjele közül most csupán egyetlen éjszaka foglalkoztat; a többiről csak annyit fogok elmondani, amennyi feltétlenül szükséges annak a bizonyos éjszakának a megértéséhez. A kaland megtalálható egy jeles könyvben; tehát egy olyan könyvben, amelynek a tartalma mindenkinek mindene lehet (I Kor 9, 22), hiszen végeérhetetlenül sorjázhatnak belőle újabb ismétlések, változatok és torzítások. Tadeo Isidoro történetének eddigi kommentátorai, akik nincsenek kevesen, kiemelik, hogy egyéniségét nagymértékben a síkság formálta, de hát volt sok hozzá hasonló gaucho, aki a Paraná őserdővel

106

borított partjain meg a keleti hegyek közt született és halt meg. Egyhangúan barbár világban élt, ez igaz. Úgy halt meg 1874-ben, fekete himlőben, hogy sosem látott még hegyet, se lámpát, se malmot. Várost sem. 1849-ben felhajtott társaival Buenos Airesbe egy csorda jószágot Franciso Xavier Acevedo birtokáról; a hajcsárok bementek a városba, hogy kiürítsék az erszényeket; Cruz ellenben bizalmatlan volt, ki sem mozdult a karámok szomszédságában lévő fogadóból. Ott maradt hosszú napokon át, nem beszélt, a földön aludt, itta a mateteát, hajnalban kelt, a litániakor pedig aludni ment. Megértette (szavakon túli, sőt értelmen túli megértés volt az), hogy a városnak hozzá semmi köze. Az egyik napszámos részegen kigúnyolta. Cruz nem replikázott, de az esténként a visszaúton folytatta a tűz mellett a gúnyolódást, és Cruz (ki korábban nem adta jelét haragnak, még csak bosszúságnak sem) ekkor egyetlen szúrással ledöfte. Szöknie kellett, egy mocsárban húzta meg magát; néhány éjszakára rá egy csája rikoltásából megértette, hogy bekerítette a rendőrség. Kipróbálta egy bokron a kését; levette a sarkantyúját, hogy ne zavarja, ha a földön kell küzdenie. Megadás helyett a harcot választotta. Sebet kapott az alkarján, a vállán, a bal kezén; ő meg súlyosan megsebezte a csapat legvadabb embereit; amikor már csorgott a vér az ujjai között, még szilajabban küzdött; hajnaltájt, amikor már szédelgett a vérveszteségtől, lefegyverezték. A hadsereg akkoriban bűntető szerepet is játszott: Cruzt az északi határra küldték egy kis erődbe. Közkatonaként vett részt a polgárháborúkban; hol a szülőföldje mellett, hol ellene harcolt. 1856. január 23-án a Lagunas de Cardosónál harmincadmagával, Eusebio Laprida törzsőrmester vezetésével megvívott kétszáz indiánnal. A csatában egy lándzsa ütött rajta sebet.

Homályos, bátor életében sok a fehér folt. 1868 táján ismét a Pergamino mellett találjuk: megnősült vagy összeállt valakivel, apa lett, és egy kis földet is szerzett. 1869-ben kinevezték a tartományi csendőrség őrmesterének. Már jóvátette a múltat; akkoriban bizonyára boldognak hitte magát, még ha a lelke mélyén nem is volt az. (A jövőben ott várt rá titokban egy sorsdöntő, józan éjszaka: az az éjszaka, amelyen végre meglátta az igazi arcát, az az éjszaka, amelyen végre meghallotta a saját nevét. Ha jól meggondoljuk, az az éjszaka egyenlő egész életével; pontosabban, annak az éjszakának egyetlen pillanata, egyetlen tette egyenlő vele, mert az embernek a tettei adják a jelképét.) Minden sors, bármilyen hosszú és tekervényes utat fut is be, valójában egyetlen pillanatból áll: abból a pillanatból, amelyben az ember örökre megtudja, hogy kicsoda. Azt mesélik Nagy Sándorról, hogy Akhilleusz mesés történetében látta meg majdani hadisorsát; a svéd XII. Károly pedig Nagy Sándoréban. Tadeo Isidoro Cruz - aki nem tudott olvasni - nem könyvből kapta meg ezt a tudást; egy zavaros helyzetben és egy emberben ismert önmagára. Így történtek az események:

1870 júniusának utolsó napjaiban azt a parancsot kapta, hogy fogjon le egy bűnözőt, aki már két gyilkosság bűnével tartozott az igazságszolgáltatásnak. Egy katonaszökevényről volt szó, aki a déli határon harcoló Benito Machado ezredes csapatától vált ki; egy bordélyházi tivornyázáskor megölt egy négert; egy másik dorbézoláskor

107

pedig Rojasnak egyik helyi hívével végzett; a jelentésben az is benne volt, hogy Laguna Coloradából származik. Negyven évvel korábban épp ott gyűltek egybe a lázadók, aztán a balsors a madaraknak meg ebeknek vetette oda a testüket; onnan származott Manuel Mesa, akit később a Győzelem terén végeztek ki, miközben peregtek a dobok, hogy elnyomják dühödt kiáltozását; onnan jött az az ismeretlen férfi is, aki Cruzt nemzette, és aki elpusztult egy árokban, miután széthasította a koponyáját egy szablya, amely már megjárta a perui és brazíliai csatákat is. Cruz akkorra már elfelejtette a hely nevét; de enyhe, érthetetlen nyugtalansággal ott felismerte... A bűnöző az üldözők szorításában, lovával ide-oda kanyarogva végtelen labirintust írt le; a katonák július 12-én, éjszaka mégis bekerítették. Bevette magát egy nádasba. Szinte áthatolhatatlan volt a sötétség; Cruz óvatosan, gyalog közelített az embereivel a rezgő bozót felé, amelynek mélyén figyelt vagy aludt a bujdosó. Rikoltott egy csája: Tadeo Isidoro Cruz úgy érezte, hogy egyszer már átélte azt a pillanatot. A bűnöző előbújt a rejtekéből, hogy megvív velük. Cruz elkapta az ábrázatát: félelmetes volt; bozontos üstöke és szürke szakálla szinte elborította az arcát. Nyilvánvaló, miért, most nem írhatom le az összecsapást. Csak felidézem, hogy a katonaszökevény Cruznak több emberét is súlyosan megsebesítette, illetve megölte. Miközben Cruz ott csatázott a sötétben (miközben a teste ott csatázott a sötétben), lassacskán megértette. Megértette, hogy egyik sors sem jobb, mint a másik, mert minden embernek azt kell tiszteletben tartania, amit a lelkében hordoz. Megértette, hogy már zavarja a paroli meg az egyenruha. Megértette, hogy a lelke mélyén ő farkas, s nem falkába verődő kutya; megértette, hogy ő az a másik. Hajnalodott a végtelen síkságon; Cruz a földhöz vágta a katonasapkáját, elharsogta, hogy nem hajlandó elkövetni egy hős legyilkolásának a bűnét, és a katonaszökevény Martín Fierro oldalára állva harcba szállt a katonák ellen.

Scholz László fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

EMMA ZUNZ

1922. január 14-én Emma Zunz, a Tarbuch és Loewenthal szövőgyárból hazatérve, a tornác végén egy Brazíliából érkezett levelet talált, amely apja haláláról értesítette. Első látásra megtévesztette a bélyeg és a boríték; aztán nyugtalanság fogta el az idegen kézírás miatt. Kilenc vagy tíz kusza sor töltötte meg a lapot; Maier úr tévedésből túl nagy adag veronált vett be, s folyó hó harmadikán Bagé város kórházában elhunyt - olvasta Emma. Az értesítést apja egy penzióbeli lakótársa, valami Rio Grande-i Fein vagy Fain írta alá, aki nem tudhatta, hogy az elhunyt lányának ír.

108

Emma elejtette a papírt. Először rosszullétet érzett a gyomrában és fájdalmat a térdében; aztán elvakult bűnt, valószerűtlenséget, hideget és reszketést; aztán szerette volna, ha már másnap lenne. Aztán rögtön rájött, hogy ez a kívánság céltalan, mivel apja halála az egyetlen dolog, ami történt, s ami ezután szakadatlanul történni fog a világon. Fogta a papírt, és a szobájába ment. Lopva egy fiókba tette, mintha valami módon már tudott volna az elkövetkezőkről. Talán megsejtett valamit; már az volt, akivé később lett.

A növekvő sötétségben Emma a nap végéig siratta Manuel Maier öngyilkosságát, akit a régi boldog időkben Emmanuel Zunznak hívtak. Eszébe jutottak a Gualeguay melletti tanyai nyaralások, visszaemlékezett (megpróbált visszaemlékezni) az anyjára, eszébe jutott a kis lanúsi ház, amelyet aztán elárvereztek, eszébe jutottak az ablak sárga rombuszai, aztán a rabomobil, a szégyen, eszébe jutottak a "pénztáros sikkasztásáról" szóló újságcikkeket megküldő névtelen levelek, eszébe jutott (ezt sose felejti el), hogy apja az utolsó éjszakán megesküdött, hogy Loewenthal volt a gazember. Loewenthal, Aarón Loewenthal, korábban a gyár cégvezetője, ma egyik tulajdonosa. Emma 1916 óta őrizte a titkot. Nem árulta el senkinek, még legjobb barátnőjének, Elsa Ursteinnak sem. Talán a durva hihetetlenségtől óvakodott; talán azt hitte, valamiféle kötelék a titok közte és a távollevő közt. Loewenthal nem tudta, hogy Emma tudja; ebből a lényegtelen tényből Emma Zunz valamiféle hatalomérzést merített.

Ezen az éjszakán le sem hunyta a szemét, s amikor az első fénysugarakban kirajzolódott az ablak négyszöge, már kész volt a terve. Igyekezett, hogy ez a nap, amely végtelennek tűnt, olyan legyen, mint a többi. A gyárban sztrájkról szóló híresztelések terjedtek; Emma - mint mindig - most is állást foglalt mindenféle erőszakkal szemben. A munka végeztével, hat órakor Elsával egy női klubba ment, amelynek tornaterme és uszodája is volt. Beiratkoztak; mindkét nevét meg kellett ismételnie és betűznie; nevetnie kellett az orvosi vizsgálatot kísérő vaskos tréfákon. Elsával és a fiatalabb Kronfuss lánnyal megbeszélték, melyik moziba mennek vasárnap délután. Aztán a fiúk kerültek szóba, és senki se várta, hogy Ernma is megszólaljon. Áprilisban töltötte be a tizenkilencedik évét, de a férfiak egyelőre majdnem beteges viszolygást keltettek benne... Hazaérvén tapiókalevest és valami zöldséget készített, korán vacsorázott, lefeküdt, és alvásra kényszerítette magát. Így - munkával, megszokottan - telt el tizenötödike, péntek, az esemény előtti nap.

Szombaton a türelmetlenség ébresztette. A türelmetlenség, nem a nyugtalanság, s az egyetlen megkönnyebbülés, hogy végre ez a nap is elérkezett. Már nem kellett terveket szövögetnie, néhány órán belül teljes egyszerűségükben állnak majd előtte a dolgok. Olvasta a La Prensá-ban, hogy a Malmőből érkezett Nordstjärnan az éjszaka a hármas dokkban felszedi a horgonyt; felhívta Loewenthalt, és célzott rá, hogy mondani szeretne valamit - anélkül, hogy a többiek megtudnák - a sztrájkkal kapcsolatban, s megígérte, hogy sötétedéskor felmegy az irodába. Remegett a hangja; illett a remegés egy spiclihez. Más emlékezetes dolog nem történt akkor reggel. Emma tizenkettőig dolgozott, és megbeszélte

109

Elsával és Kronfuss-szal a vasárnapi séta részleteit. Ebéd után lefeküdt, és behunyt szemmel összefoglalta a kész tervet. Arra gondolt, hogy a záró jelenet kevésbé lesz borzalmas, mint az első, és arra, hogy kétségtelenül megadatik majd neki a győzelem és az igazságszolgáltatás öröme. Hirtelen riadtan fölkelt, és a komódfiókhoz szaladt. Kihúzta; Milton Sills fényképén - ahová az este tette - ott feküdt Fain levele. Senki se láthatta meg; elolvasta és összetépte.

E délután eseményeiről nehéz megbízhatóan beszámolni, és talán igazságtalan is lenne. A pokolinak jellemző vonása a valószerűtlenség: ez olyan vonás, amely csillapítani látszik a pokoli által keltett rémületet, pedig talán inkább fokozza. Hogy lehet valószerűvé tenni egy cselekedetet, ha az is alig hisz benne, aki végrehajtotta; hogy lehet világossá tenni azt a rövid zűrzavart, amelyet Emma Zunz emlékezete ma kilök magából és összekuszál? Emma Almagro felé lakott, a Liniers utcában; tudomásunk van róla, hogy aznap délután elment a kikötőbe. Az ocsmány Paseo de Julión talán tükrök sokszorozták, fények világították meg, és éhes szemek vetkőztették, de ésszerűbb, ha azt feltételezzük, hogy kezdetben észrevétlenül bolyongott a részvétlen sokaságban... Bement két vagy három kocsmába, figyelte a többi nő módszereit. Végül rábukkant a Nordstjärnan tengerészeire. Az egyik túl fiatal volt, Emma attól félt, hogy valamiféle gyöngédség támad benne a matróz iránt, így másikat választott, aki tán alacsonyabb is volt, és durva, hogy semmi se enyhítse a borzalom tisztaságát. A férfi valamelyik kapun át egy homályos lépcsőházba vezette, onnan kanyargós lépcsőn egy előcsarnokba jutottak (itt egy ugyanolyan rombuszos ablak volt, mint a lanúsi házban), majd egy folyosó következett, s végül egy ajtó, amely bezárult mögötte. A fontos cselekedetek kívül állnak az időn, mert a közvetlen múltat elmetszi bennük a jövő, vagy mert - úgy tetszik - nem függnek össze alkotórészeik.

Abban az időn kívüli időben, az összefüggéstelen és borzalmas benyomásoknak abban a zűrzavaros kuszaságában vajon gondolt-e Emma Zunz egyetlenegyszer is a halottra, akiért ezt az áldozatot hozta? Azt hiszem, egyszer gondolt rá, és abban a pillanatban veszélyben is forgott kétségbeesett szándéka. Arra gondolt (nem tudott nem gondolni), hogy apja ugyanezt a szörnyű dolgot tette anyjával, amit most vele tesznek. Erőtlen rémülettel gondolt rá, és nyomban ájulásba menekült. A - svéd vagy finn - férfi nem beszélt spanyolul; eszköz volt Emma számára, ahogy ő is az volt a férfinak, de Emma élvezetül szolgált, a férfi pedig az igazságszolgáltatás eszköze volt.

Amikor egyedül maradt, Emma nem nyitotta ki rögtön a szemét. A férfi pénzt hagyott az éjjeliszekrényen: Emma felült és széttépte, mint előbb a levelet. Pénzt eltépni istentelenség, akár kenyeret eldobni; meg is bánta, alighogy megtette. Gőgös tett egy ilyen napon... A remegés feloldódott testének bánatában, az undorban. Az undor és a bánat megbéklyózta, de lassan felkelt és felöltözött. Már erősen sötétedett, a szobában nem maradt élénk szín. Sikerült úgy kimennie, hogy nem figyeltek fel rá; a sarkon felszállt egy nyugati irányban haladó villamosra. Tervének megfelelően a legelső ülést választotta, hogy ne lássák az arcát. Talán

110

vigasztaló volt ellenőrizni az utcák céltalan sürgés-forgásában, hogy a történtek nem mocskolták be a dolgokat. Összeszűkülő és sötét külvárosokon keresztül utazott, látta s még ugyanabban a pillanatban el is felejtette őket, aztán a Warnes sugárút egyik kereszteződésénél leszállt. Kimerültsége paradox módon erővé alakult, mert arra késztette, hogy a kaland részleteire gondoljon, és így maga előtt is elhomályosult az indíték és a cél.

Aarón Loewenthalt mindenki komoly embernek ismerte, néhány meghitt barátja pedig fösvénynek. A gyárépület emeletén lakott, egyedül. Abban az elhanyagolt külvárosban félt a tolvajoktól: a gyár udvarán egy nagy kutyát tartott, irodai asztalfiókjában pedig - ezt mindenki tudta - egy revolvert. Az előző évben illendőn megsiratta elhunyt feleségét - Gauss lány volt, szép hozományt hozott! -,bár a pénz volt az igazi szenvedélye. Enyhe röstelkedéssel ismerte be, hogy kevésbé ért a pénz megszerzéséhez, mint megőrzéséhez. Nagyon vallásos volt; úgy vélte, tikos szerződése van az Úrral, aki cserében az imádságokért és ájtatosságért felmenti a jó cselekedet kötelessége alól. Kopasz, testes volt, gyászszalagot, füstszínű csíptetőt és szőke szakállt viselt, s az ablaknál állva várta Zunz munkásnő bizalmas közlését.

Látta, amint a lány belöki a kertkaput (szándékosan félig nyitva hagyta), s átszeli a sötét udvart. Látta, amint kis kerülőt tesz, amikor a láncra kötött kutya megugatta. Emma ajka fáradtan mozgott, mintha halkan imádkoznék: ismételgette magában az ítéletet, amelyet Loewenthal úr fog hallani a halála előtt.

A dolgok nem úgy történtek, ahogy Emma Zunz várta. Tegnap hajnal óta sokszor elképzelte, amint keményen ráfogja majd a revolvert, kényszeríti a nyomorultat, hogy beismerje nyomorult bűnét, és felfedi előtte a cselt, amely lehetővé teszi, hogy az Isteni Igazságszolgáltatás diadalmaskodjék az emberi igazságszolgáltatás fölött. (Nem akarta, hogy megbüntessék; nem azért, mert félt, hanem azért, mert az igazságszolgáltatás eszközének tartotta magát.) Loewenthal sorsát nemsokára egy lőtt seb pecsételi meg a melle közepén. De a dolgok nem így történtek.

Mikor Emma szemtől szemben állt Aarón Loewenthallal, apja megbosszulásánál sürgetőbbnek érezte a büntetést a rajta elkövetett erőszakért. Ez után a teljes gyalázat után nem tudta nem megölni. Nem is volt ideje külsőséges dolgokra. Ijedten ült, elnézést kért Loewenthaltól, hivatkozott (besúgókhoz méltón) a hűség diktálta kötelességre, mondott pár nevet, hozzátett még néhányat, aztán megakadt, mintha hatalmába kerítette volna a félelem. Elérte, hogy Loewenthal kimenjen egy pohár vízért. Mire az, a sok hűhó miatt bizalmatlanul, de elnézőn visszatért az ebédlőből, Emma már kivette a fiókból a súlyos revolvert. Kétszer meghúzta a ravaszt. A nagydarab test összecsuklott, minta a dörrenések és a füst összetörték volna - a vizespohár is eltört -, Loewenthal arca rémülettel és haraggal meredt Emmára, szája spanyol és jiddis szitkokra nyílt. Nem szűntek az ocsmány szavak; Emmának ismét lőnie kellett. Az udvaron a megkötött kutya ugatni kezdett; a trágár ajkak közül hirtelen

111

vér buggyant elő, és bemocskolta a férfi szakállát és ruháját. Emma az előkészített vádbeszédbe kezdett ("Apámat jöttem megbosszulni, és nem büntethetnek meg..."), de nem tudta befejezni, mert Loewenthal úr már halott volt. A lány nem tudta meg soha, vajon a haldokló felfogta-e még szavai értelmét.

Az ideges ugatás ráébresztette, hogy még nem pihenhet meg. Szétdúlta a díványt, kigombolta a holttest zakóját, levette beszennyezett csíptetőjét, és az iratszekrényre tette. Aztán a telefonhoz nyúlt, és újra elismételte azt, amit már ilyen vagy olyan szavakkal annyiszor elismételt: "Hihetetlen dolog történt... Loewenthal úr a sztrájk ürügyével idehívott... Megbecstelenített, és megöltem..."

A történet valóban hihetetlennek látszott, de mindenki hitelt adott neki, mert lényegében igaz volt. Valódi volt Emma Zunz hangszíne, valódi a szemérem, valódi a gyűlölet. Valódi volt az őt ért gyalázat is; csak a körülmények, az időpont és egy-két név volt hamis.

Benczik Vilmos fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

ASZTERIÓN HÁZA

Marta Mosquera Estmannak

És a királynő fiúgyermeket szült,kit Aszteriónnak neveztek.

Apollodórosz: KÖNYVTÁR, III. 1.

Tudom, hogy gőggel, talán embergyűlölettel és talán őrültséggel vádolnak. Az ilyesféle vádaskodás (melyet a maga idején meg fogok torolni) nevetséges. Igaz, hogy nem lépek ki házamból, de az is igaz, hogy kapui (melyeknek száma végtelen)[1] éjjel-nappal nyitva állnak az emberek előtt és az állatok előtt is. Lépjen be, aki akar. Nem talál itt asszonyi pompát, sem palotába illő káprázatos berendezést, de nyugalmat és magányosságot igen. Olyan házra lel, melyhez hasonló nincs a föld kerekén. (Hazudnak, akik azt állítják, hogy Egyiptomban van hasonló.) Még rágalmazóim is elismerik, hogy nincs egyetlen bútor sem a házban. Az is nevetséges, hogy én, Aszterión, fogoly volnék. Ismételjem, hogy nincs egyetlen bezárt ajtó, hozzátegyem, hogy nincs egyetlen zár sem? Meg aztán egyszer alkonyattájt az utcára is kiléptem; igaz, még az éj beállta előtt visszatértem, mert félelemmel töltött el a népség tenyérsima, vértelen arca. Már lenyugodott a nap, de egy gyermek gyámoltalan sírása és a sokaság durva rimánkodása elárulta, hogy felismertek. Az emberek imádkoztak, menekültek, leborultak; egyesek a Fáklyák templomának kerengőjére kapaszkodtak, mások köveket halmoztak rakásra. Azt hiszem,

112

valaki a tenger alá rejtőzött. Nemhiába volt királynő az anyám; nem tudok elvegyülni a közönséges emberek között, holott szerénységem ezt kívánná.

Az a helyzet, hogy egyedülálló vagyok. Nem érdekel, hogy mit nyújthat egy ember másoknak; mint a filozófus, úgy gondolom, semmi sem közölhető az írásművészet révén. Nagyra termett lelkemben nincsen helye bosszantó és közönséges apróságoknak; sohasem jegyeztem meg, hogy mi a különbség két betű közt. Valami nemes türelmetlenség nem engedte, hogy megtanuljak olvasni. Néha sajnálom, mert hosszúak az éjszakák és a nappalok.

Persze nincs hiányom szórakozásban. Mint az öklelni készülő kos, rohangálok a kőgalériákon, míg szédülten a földre nem bukom. Egy ciszterna árnyékába rejtőzöm vagy egy folyosókanyarba, és azt játszom, hogy keresnek. Vannak tetőteraszok, amelyekről annyiszor vetem le magam, míg csupa vér nem leszek. Bármikor játszhatom azt, hogy alszom, szemem lehunyom, és mélyeket lélegzem. (Néha valóban elalszom, néha színt vált a nappal, mire kinyitom a szemem.) De annyi játék közül azt játszom legszívesebben, hogy egy másik Aszterión vagyok. Úgy teszek, mintha látogatóba jönne, és én megmutatnám neki a házat. Mélyen hajlongva azt mondom neki: Most visszatérünk az előbbi kereszteződéshez, vagy Most egy másik udvarba lépünk, vagy Mondtam én, hogy tetszeni fog a csatorna, vagy Most olyan ciszternát fogsz látni, mely homokkal van tele, vagy Meglátod, hogy ágazik el a pince. Néha eltévesztem, s akkor jókat nevetünk.

Nemcsak ezeket a játékokat találtam ki, a házon is sokat töprengtem. A ház valamelyik része sokszorosan megvan, bármely hely egy másik hely. Nem egy ciszterna, egy udvar, egy itató, egy jászol van; tizennégy (végtelen sok) jászol, itató, udvar, ciszterna van. Akkora a ház, mint a világ, jobban mondva: maga a világ. Fáradságosan mégis átvergődtem ciszternás udvarokon és szürke kőből emelt, poros galériákon, s elértem az utcát, megláttam a Fáklyák templomát és a tengert. Ezt sehogy se értettem, míg csak egy éjszakai látomás meg nem világította számomra, hogy a tengerek és a templomok száma is tizennégy (végtelen). Minden sokszoros, tizennégyszeres, de van két dolog a világon, mely csak egyszerinek látszik: odafent a kusza nap; idelent Aszterión. Talán én alkottam a csillagokat és a napot és a mérhetetlen házat, de erre már nem emlékszem.

Minden kilenc esztendőben kilenc ember lép a házba, hogy megszabadítsam őket minden bajtól. Hallom lépteiket vagy hangjukat a kőgalériák mélyén, és örvendezve sietek elébük. A szertartás alig néhány perc. Sorra felbuknak, egyik a másik után, be se vérzem a kezem. Ott maradnak, ahol elestek, s a tetemek hozzásegítenek, hogy megkülönböztessem az egyik galériát a másiktól. Nem ismerem őket, de azt tudom: egyikük megjövendölte halála óráján, hogy egyszer eljő az én megváltóm. Azóta nem fáj a magányosságom, mert tudom, hogy él a megváltóm, és végül kiemelkedik a porból. Ha elérne fülemhez a világ

113

valamennyi zaja, felismerném lépteit. Bárcsak elvinne valahová, ahol nincs annyi galéria, és nincs annyi kapu. Milyen lesz az én megváltóm? - töprengek. Bika lesz vagy ember? Talán emberarcú bika? Vagy olyan lesz, mint én?

*

A reggeli napfény megcsillant a bronzkardon. Már egyetlen csepp vér sem volt rajta.

- Mit szólsz hozzá, Ariadné? - kérdezte Thészeusz. - A Minótaurosz alig védekezett.

Hargitai György fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Az eredetiben tizennégy, de számos okból arra következtethetünk, hogy Aszterión ajkán ez a számnév a végtelennel egyenlő.

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A MÁSIK HALÁL

Jó néhány esztendeje már (a levelet elvesztettem), hogy Gannon írt nekem Gualeguaychúból, s jelezte, hogy elküldi Ralph Waldo Emerson The past című költeményének talán első spanyol nyelvű fordítását, s utóiratában még hozzáfűzte, hogy don Pedro Damián, akire biztosan magam is emlékszem, néhány napja elhunyt tüdőembóliában. Emberünk újraélte lázálmában a véres masolleri csatát; számomra ez előre látható volt, sőt szokványos, mert don Pedro tizenkilenc vagy húszesztendős korában Aparicio Saravia zászlaja alá állt. Az 1904-es forradalom Río Negro vagy Paysandú tartomány valamelyik tanyáján érte, ahol béresként dolgozott; Pedro Damián Entre Ríos-i volt, gualeguayi, de ment, ahová a barátai, éppolyan lelkesen, éppolyan tudatlanul, mint azok. Harcolt valami összetűzésben és az utolsó csatában is, 1905-ben visszatért hazájába, és alázatos buzgalommal újból a földműveléshez látott. Tudtommal többé nem hagyta el a szülőföldjét. Utolsó harminc esztendejét egy magányos helyen töltötte, a Ñancaytól egy-két mérföldnyire; abban az elhagyatottságban 1942 körül beszélgettem vele egy este (legalábbis megpróbáltam beszélgetni vele). Hallgatag ember volt, nem túl értelmes. Annak a masolleri kalandnak a hangja és dühe töltötte ki egész életét; nem lepett meg, hogy halála óráján újraélte... Tudtam, hogy többé nem látom Damiánt, s szerettem volna emlékezni rá; vizuális emlékezetem azonban oly szegényes, hogy csupán egy fényképére emlékeztem, melyet

114

Gannon készített róla. Nincs ebben semmi különös, ha figyelembe vesszük, hogy 1942 elején láttam azt az embert egyetlenegyszer, de a képét nagyon gyakran. Gannon küldte el nekem a fényképet; elkallódott, már nem is keresem. Ijesztő volna, ha megtalálnám.

A második eset Montevideóban történt, hónapok múlva. Az Entre Ríos-i ember lázas agóniája egy fantasztikus elbeszélést sugallt nekem a masolleri vereségről; Emir Rodríguez Monegal, akinek elmondtam a tartalmát, néhány ajánló sort írt számomra Dionisio Tabares ezredeshez, aki részt vett a hadjáratban. Az ezredes vacsora után fogadott. A belső udvaron, hintaszékében emlékezett az elmúlt időkről, rendszertelenül és szeretettel. Lemaradt lőszerről és kimerítő lovaglásokról beszélt, meg álmos és sáros emberekről, akik menetlabirintusokat szőttek; Saraviáról, aki bevonulhatott volna Montevideóba, de letért az útról, "mert a gaucho fél a várostól", lefejezett emberekről; egy olyan polgárháborúról, amely nem is két hadsereg összecsapásának, hanem egy zsivány álmának tűnt szememben. Beszélt Illescasról, Tupambaéról, Masollerről. Olyan kifogástalan elrendezésben és olyan átéléssel, hogy láthattam, sokszor elmondta már ezeket a dolgokat, s attól tartottam, hogy már alig maradt valami emlékkép a szavai mögött. Egy lélegzetnyi szünetben sikerült közbevetnem Damián nevét.

- Damián? Pedro Damián? - töprengett az ezredes. - Velem szolgált. Egy kis indián; Daymánnak hívták a fiúk. - Harsány nevetésre fakadt, amit hirtelen félbeszakított valami színlelt vagy őszinte kényszeredettség.

Egész más hangon mondta, hogy a háború, akár az asszony, próbára teszi a férfit, mert mielőtt harcba bocsátkozna, senki sem tudhatja, kicsoda is ő voltaképpen. Valaki gyávának tarthatja magát, holott bátor, s ugyanígy fordítva, ahogy ezzel a szegény Damiánnal történt, aki a szatócsboltokban fehér rangjelzéssel büszkélkedett, aztán Masollernél gyengének mutatkozott. A zumacók-kal támadt lövöldözésben férfiként viselkedett, de más dolog volt, amikor hadseregek álltak egymással szemben, és elkezdődött az ágyúzás, és minden ember úgy érezte, hogy ötezer másik ember azért fogott össze, hogy őt megölje. Szegény indián fiú, egész életében birkát fürösztött, és most hirtelen elragadta a hazafiság...

Furcsamód megszégyenített Tabares elbeszélése. Szerettem volna, ha másként esnek a dolgok. Mikor az öreg Damiánnal beszélgettem azon az estén, sok esztendővel azelőtt, akaratlanul is bálványt faragtam belőle; Tabares változata pedig tönkretette az egészet. Nyomban megértettem Damián tartózkodását és megátalkodott magányosságát; nem a szerénysége parancsolta rá, hanem a szégyen.

Hiába hajtogattam magamban, hogy akit egy gyáva tett üldöz, sokkal bonyolultabb és érdekesebb ember, mint egy tetőtől talpig bátor hős. A gaucho Martín Fierro, gondoltam, kevésbé emlékezetes, mint Lord Jim vagy Razumov. Igen, csakhogy Damiánnak, a gauchónak Martín Fierróvá kellett volna lennie - különösen az uruguayi gauchók előtt. Mindabban, amit Tabares mondott és nem mondott, megéreztem annak keserű ízét,

115

amit artigizmusnak neveznek: azt a (talán vitathatatlan) felfogást, hogy Uruguay egyszerűbb a mi országunknál, következésképpen karakánabb... Emlékszem, hogy aznap este túláradó érzelmességgel búcsúztunk.

A télen tisztáznom kellett néhány körülményt fantasztikus elbeszélésemhez (mely sehogy sem akarta meglelni a maga formáját), így visszatértem Tabares ezredes házába. Egy másik, korosabb úr társaságában találtam: Juan Francisco Amaro doktor volt, Paysandúból, aki szintén harcolt Saravia forradalmában. Mint sejthető volt, Masollerre fordult a szó. Amaro néhány anekdotát idézett, aztán vontatottan, mintha fennhangon gondolkozna, hozzáfűzte:

- Santa Irenében éjszakáztunk, emlékszem, s csatlakozott hozzánk néhány ember. Köztük egy francia állatorvos, aki az akció előestéjén halt meg, és egy Entre Ríos-i birkanyíró, valami Pedro Damián.

Élesen közbevágtam:

- Tudom. Az argentin, aki megijedt a golyóktól.

Elhallgattam; azok ketten elképedten bámultak ram.

- Téved, uram - mondta végül Amaro. - Pedro Damián úgy halt meg, hogy bárki megirigyelhetné. Délután négyre járhatott. A pirosak gyalogsága megerősödött a hegyháton; a mieink lándzsával mentek rájuk; Damián járt az élen harsányan, és egy golyó a melle közepébe talált. Felágaskodott a nyeregben, még befejezte a kiáltást, és a földre zuhant, a lovak patái alá. Halott volt, az utolsó masolleri roham zúgott el felette. Olyan bátor volt, s még húszesztendős se!

Kétségtelen, hogy egy másik Damiánról beszélt, de valami arra késztetett, hogy megkérdezzem, mit kiáltott az indián.

- Káromkodott - mondta az ezredes -, ahogy roham közben káromkodnak.

- Meglehet - mondta Amaro -, de azt is kiáltotta: "Éljen Urquiza!"

Hallgattunk. Végül az ezredes azt suttogta:

- Mintha nem is Masollernél harcolt volna, hanem Caganchánál vagy India Muertánál, száz évvel azelőtt.

Őszinte csodálkozással tette hozzá:

- Én vezényeltem azokat a csapatokat, s esküszöm, most hallok először valamiféle Damiánról.

Hasztalan fáradoztunk, nem emlékezett rá.

116

Buenos Airesben megismétlődött a döbbenetem, amit feledékenysége okozott. A Mitchell angol könyvkereskedés alagsorában, Emerson műveinek tizenegy csodás kötete előtt találkoztam egy délután Patricio Gannonnal. Kérdeztem a The past fordítása felől. Azt mondta, nincs szándékában lefordítani, és a spanyol irodalom már úgyis olyan unalmas, hogy nincs szüksége Emersonra. Emlékeztettem, hogy megígérte nekem a fordítást, abban a levélben, amelyben megírta Damián halálát. Azt kérdezte, ki az a Damián. Mondtam, de hasztalan. Ijedten vettem észre, hogy furcsállón figyel, s egy irodalmi vitában kerestem menedéket. Emerson rágalmazóiról beszéltem, akik támadták ezt a szerencsétlen Poe-nál teljesebb, jelesebb és kétségtelenül eredetibb költőt.

Még egynéhány tényt kell rögzítenem. Áprilisban levelet kaptam Dionisio Tabares ezredestől; ő már nem volt olyan feledékeny, s most jól emlékezett a kis Entre Ríos-i indiánra, aki Masollernél kivágta a rezet, s akit emberei temettek el a hegy lábánál még azon az éjszakán. Júliusban Gualeguaychúban jártam; nem találtam Damián tanyáját, már senki sem emlékezett rá. Szerettem volna kifaggatni Diego Abaroa jószággondozót, aki látta a halálát, de még a tél beállta előtt ő is meghalt. Fel akartam idézni Damián vonásait; hónapok múlva, albumokban lapozgatva, rájöttem, hogy ez a sötét arc, melyre emlékezetemben sikerült rábukkannom, a híres tenoristáé, Tamberlické, Othello szerepében.

Rátérek feltevéseimre. A legegyszerűbb, de egyben a legkevésbé kielégítő, ha két Damiánt feltételezünk: a gyáva Entre Ríosban halt meg, 1946 körül, a bátor Masollernél esett el, 1904-ben. Ott van a hiba, hogy nem ad magyarázatot arra, ami valóban titokzatos: Tabares ezredes furcsa szellemi bakugrásaira, a feledésre, mely oly rövid idő alatt megsemmisíti a visszatérő alakját, de még nevét is. (Nem fogadom el, nem akarom elfogadni a legegyszerűbb feltevést: hogy az elsőt én álmodtam meg.) Érdekesebb az a természetfeletti feltételezés, melyet Ulrike von Kühlmann állított fel. Pedro Damián, mondta Ulrike, elesett a csatában, s halála óráján arra kérte Istent, hogy engedje visszatérni Entre Ríosba. Isten habozott egy pillanatig, mielőtt megadta ezt a kegyet, s aki kérte, már halott volt, s néhányan látták is elesni. Isten nem változtathatja meg a múltat, de a múlt képeit igen, és így a halál képét az ájulás képére változtatta, s az Entre Ríos-i árnya visszatért szülőföldjére. Visszatért, de emlékeztetnünk kell rá, hogy csupán árnyalak volt. Magányosan élt, asszony nélkül, barátok nélkül; mindent szeretett, mindent birtokolt, de csak távolból, szinte üvegfal mögül; "meghalt", és halvány képe elveszett, mint a víz a vízben. Ez a feltételezés téves, de rávezethetett volna az igazira (amit ma igaznak tartok), amely egyben a legegyszerűbb és a legelképesztőbb. Szinte varázslatos módon bukkantam rá Pier Damiani De Omnipotentia című tanulmányában, amelyhez a Paradicsom XXI. énekének két verssora vezetett el, melyek pontosan az azonosság kérdésével foglalkoznak. A tanulmány ötödik fejezetében Pier Damiani azt állítja Arisztotelésszel és Tours-i Fredegariusszal szemben, hogy Isten azt is meg nem történtté teheti, ami már egyszer megtörtént. Elolvastam a régi teológiai vitákat, s kezdtem megérteni don Pedro Damián tragikus históriáját.

117

*

Ilyennek képzelem el. Damián gyáván viselkedett Masoller mezején, és annak szentelte életét, hogy jóvátegye szégyenletes gyengeségét. Visszatért Entre Ríosba; nem emelt kezet senkire, nem mutatott ujjal senkire, nem kereste hősi hírét, de a Ñancay menti mezőkön megfogta a dolog végét, küszködött az erdővel és az elvadult földdel. Bizonyosan nem tudta, hogy a csoda előkészítésén fáradozik. A legkomolyabban gondolta: "Ha újabb csatába vezérel a sors, helyt fogok állni." Negyven esztendőn át őrizte homályos reménységét, s a sors végül meghozta a lehetőséget halála óráján. Lázálom formájában hozta meg, de már a görögök is tudták, hogy egy álom árnyai vagyunk. Haláltusájában újraélte csatáját, s férfihoz méltón viselkedett, élére állt a végső rohamnak, s egy golyó a melle közepébe talált. Így 1946-ban, egy hosszan tartó szenvedés révén, Pedro Damián a masolleri csatavesztéskor halt meg, mely 1904 tele és tavasza között történt.

A Summa Theologica tagadja, hogy az Isten megtehetné, hogy a múlt ne lett légyen, de mit sem szól az okok és okozatok bonyolult láncolatáról, mely olyan tömör és olyan egységes, hogy talán meg sem lehet semmisíteni egyetlen régmúlt eseményt, bármily jelentéktelen is, anélkül, hogy a jelent ne módosítaná. A múlt módosítása nem egyetlen cselekedet módosítása; már-már végtelen sok következményének megsemmisítését jelenti. Más szóval: két egyetemes történelmet kell teremteni. Az egyikben (mondjuk) Pedro Damián Entre Ríosban halt meg 1946-ban; a másikban Masollernél 1904-ben. Ezt éljük most, de a másik kiiktatása nem azonnal ment végbe, és a vázolt ellentmondásokhoz vezetett. Dionisio Tabares ezredesben beteljesedtek a különböző fokozatok: kezdetben arra emlékezett, hogy Damián gyáván viselkedett; később ezt teljesen elfelejtette, aztán hősi halálra emlékezett. Ezt erősíti Abaroa jószággondozó; világos, hogy ez azért halt meg, mert túlságosan sokféle emléke volt don Pedro Damiánról.

Ami engem illet, én nem forgok hasonló veszélyben. Kitaláltam és feljegyeztem egy eljárást, mely hozzáférhetetlen az emberek számára, valósággal csúfot űz az értelemből, de néhány körülmény semlegesíti ezt a félelmetes kiváltságot. Hirtelenében nem vagyok biztos benne, hogy mindig az igazat írtam. Gyanítom, hogy hamis emlékek is vannak elbeszélésemben. Gyanítom, hogy Pedro Damiánt (ha létezett) nem Pedro Damiánnak hívták, s én azért emlékszem rá ezen a néven, hogy valamikor azt higgyem, hogy Pier Damiani érvei sugallták nekem a történetét. Valami hasonló történik azzal a költeménnyel is, melyet az első bekezdésben említettem, és amely a múlt helyrehozhatatlanságáról szól. 1951 körül azt fogom hinni, hogy egy fantasztikus elbeszélést írtam, pedig valóságos történetet jegyeztem le; úgyszintén a jámbor Vergilius is úgy hitte kétezer éve, hogy egy ember születését jövendöli, holott Isten születését jósolta meg.

Szegény Damián! Elragadta a halál húszesztendős korában, egy szomorú, ismeretlen háborúban, egy jelentéktelen csatában, de elérte, amire szíve

118

áhítozott, de sokára nyerte el, s lehet, hogy nincs is ennél nagyobb boldogság.

Hargitai György fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

DEUTSCHES REQUIEM

Vegye el bár az életemet, én bízom benne.JÓB 13,15

Otto Dietrich zur Linde a nevem. Egyik ősöm, Christoph zur Linde a zorndorfi győzelmet eldöntő lovassági rohamban esett el. Anyai dédapámat, Ulrich Forkelt francia felkelők ölték meg a marchenoiri erdőben, 1870 utolsó napjaiban; apám, Dietrich zur Linde kapitány két ízben tűnt ki vitézségével: 1914-ben Namur ostrománál, majd két évvel később a dunai átkelés során.[1] Ami engem illet, emberek kínzásáért és meggyilkolásáért ki fognak végezni. A bíróság szabályosan járt el; kezdettől fogva bűnösnek vallottam magam. Holnap, amikor a börtön órája kilencet üt, már nem leszek az élők sorában; természetes hát, hogy őseimre gondolok, hiszen olyan közel vagyok az árnyékukhoz, hiszen valamilyen módon egy vagyok velük.

A per folyamán (szerencsére nem tartott sokáig) meg sem szólaltam; magyarázkodásom csak késleltette volna az ítéletet, és gyávaságnak tűnt volna. Most más a helyzet; ma éjjel, kivégzésem előtt félelem nélkül beszélhetek. Nem bocsánatot akarok, mivel bűnöm sincsen, de azt akarom, hogy megértsenek. Aki meg tud hallgatni, meg fogja érteni Németország történelmét és a világtörténelem jövőjét. Tudom, hogy az enyémhez hasonló, ma még kivételes és meglepő esetek hamarosan mindennaposak lesznek. Holnap meghalok, de a jövő nemzedékeinek jelképe vagyok.

*

Marienburgban születtem 1908-ban. Két, már csaknem elfelejtett szenvedélynek köszönhetem, hogy bátran, sőt boldogan viseltem el sok áldatlan évemet: a zenének és a metafizikának. Nem sorolhatom fel minden jótevőmet, de kettőnek meg kell említenem a nevét. Brahmsét és Schopenhauerét. Költészettel is foglalkoztam; e nevekhez hadd tegyek hozzá még egy nagy germán nevet: William Shakespeare. Korábban a teológia érdekelt, de ettől a fantasztikus tudománytól (s a keresztény hittől) örökre eltérítettek Schopenhauer világos érvei, Shakespeare és Brahms világának végtelen változatossága. Tudják meg mindazok, akik ámulva, hálától és ellágyulástól remegve állnak meg e boldogok bármely műve előtt, hogy én is megálltam ott, én, az átkozott.

119

1927 táján belépett az életembe Nietzsche és Spengler. Egy XVIII. századi író mondja valahol, hogy senkinek sincs ínyére, hogy kortársainak adósa legyen; én, hogy megszabaduljak egy nyomasztónak érzett hatástól, Abrechnung mit Spengler címmel írtam egy cikket, melyben kifejtettem, hogy a szerző által faustinak nevezett vonások legegyértelműbben nem Goethe[2] felemás tragédiájában jelentkeznek, hanem a De rerum natura című és húsz évszázaddal ezelőtt írott költeményben. Elismertem viszont a történetfilozófus őszinteségét, gyökeresen német (kerndeutsch) és katonai szellemét. 1929-ben beléptem a Pártba.

Tanulóéveimről csak annyit, hogy számomra keményebbek voltak, mint sok más ember számára, mert, noha bátor ember voltam, sose kedveltem az erőszakot. Ennek ellenére megértettem, hogy új kor küszöbén állunk, és hogy ez a kor, hasonlóan az iszlám kezdeti időszakához vagy a korai kereszténységhez, új embereket kíván. Mint egyéneket, gyűlöltem a társaimat; hiába próbáltam azzal érvelni, hogy a magasztos cél szempontjából, mely egyesít bennünket, nem vagyunk egyének.

Azt állítják a teológusok, hogy ha az Úr figyelme csak egyetlen másodpercre is elterelődne jobb kezemről, mellyel írok, akkor a kezem a semmibe hullana, mintha láthatatlan tűz hamvasztaná el. Én azt mondom, hogy ok nélkül senki sem létezhet, senki sem ihat egy pohár vizet vagy vághat egy szelet kenyeret. Minden ember számára más és más az ok; én a könyörtelen háborút vártam, mely igazolni fogja hitünket. Elég volt tudnom, hogy csatáinak katonája leszek. Olykor féltem, hogy Anglia és Oroszország gyávasága meghiúsítja. A véletlen vagy a sors másképpen alakította jövőmet: 1939. március elsején, sötétedéskor zavargások voltak Tilsitben, melyekről nem írtak az újságok; a zsinagóga mögötti utcában két golyót kaptam a lábamba úgy, hogy amputálni kellett.[3] Néhány nap múlva csapataink bevonultak Csehországba; amikor a szirénák hírül adták, egy nyugalmas kórházban feküdtem, Schopenhauer könyveiben próbáltam elmerülni és megfeledkezni magamról. Hiábavaló sorsom jelképeként egy hatalmas, kövér macska aludt az ablakpárkányon.

A Parerga und Paralipomena első részében ismét elolvastam azt, hogy ami születése pillanatától haláláig történhet az emberrel, azt mind ő maga határozza meg előre. Eszerint minden figyelmetlenség szándékos, minden véletlen találkozás randevú, minden megalázkodás vezeklés, minden kudarc rejtélyes győzelem, minden halál öngyilkosság. Nincs jobb vigasz annál a gondolatnál, hogy magunk választottuk szerencsétlenségünket; ez az egyéni teleológia titkos rendet tár fel előttünk, és csodálatosan kever össze bennünket az istenséggel. Milyen ismeretlen szándék (töprengtem) kerestette velem azt az alkonyt, azokat a golyókat és azt a csonkulást? Nem a háborútól való félelem, ezt tudtam; valami bonyolultabb. Végül, azt hiszem, megértettem. Egyszerűbb meghalni egy vallásért, mint teljességgel átélni azt; Epheszoszban megküzdeni a vadállatokkal nem olyan nehéz dolog (ismeretlen vértanúk ezrei megtették), mint Pál apostolként szolgálni Jézus Krisztust; egyetlen cselekedet nem ér fel egy ember egész életével. A harc és a dicsőség könnyű dolog; Raszkolnyikov

120

vállalkozása nehezebb volt Napóleonénál. 1941. február hetedikén kineveztek a tarnowitzi koncentrációs tábor parancsnokhelyettesévé.

E tisztség ellátása nem volt kellemes számomra; de sosem követtem el hanyagságot. A gyáva próbatétele a harc; az irgalmas, a könyörületes a börtönök és mások fájdalmának megpróbáltatásait keresi. Lényegében morális jelenség a nácizmus, a régi, bűnös ember lemeztelenedése, hogy felöltözhessen az új. A csatában, parancsszavak és hangzavar közepette egyszerű ez a változás; más azonban egy sivár cellában, ahol régi gyengédséggel kísért meg bennünket az alattomos könyörület. Nem ok nélkül írom le ezt a szót; a felsőbbrendű ember könyörülete Zarathustra legnagyobb hibája. Csaknem elkövettem (bevallom), amikor Breslauból átkerült hozzánk David Jerusalem, a jeles költő.

Földi javakban szegény, ötvenéves, üldözött, megtagadott, megalázott ember volt: a boldogság megéneklésének szentelte a tehetségét. Ha jól emlékszem, Albert Soergel a Dichtung der Zeit című munkájában Whitmanhez hasonlítja. Nem valami szerencsés összehasonlítás; Whitman kiszámított módon, általánosságokban, szinte közönyösen ünnepli a világmindenséget; Jerusalem aprólékos szeretettel örül mindennek. Sosem hosszadalmas, kerüli a felsorolásokat. Még sok hexametert el tudnék mondani Ce Jang, a tigrisfestő című mély költeményéből; olyan ez, mintha tigriscsíkos volna, mintha telis-tele volna harántcsíkos, hallgatag tigrisekkel. Rosencrantz az Angyallal beszélget című monológját se fogom elfelejteni; ebben egy XVI. századi londoni pénzkölcsönző próbálja mentegetni bűneit a halálos ágyán - hasztalanul. Nem is sejti, hogy életének az volt a titkos értelme, hogy egyik ügyfelét (aki csak egyszer járt nála, és akire nem is emlékszik) Shylock alakjának megformálására ihlette. David Jerusalem, a felejthetetlen tekintetű, olajbarna bőrű, csaknem fekete szakállú ember jellegzetes szefárd zsidó volt, jóllehet az elfajzott és megvetett askenázokhoz tartozott. Szigorú voltam hozzá; nem hagytam, hogy meglágyítson a szánalom vagy az ő dicsősége. Már régen megtanultam, hogy nincs olyan dolog a világon, mely ne hordaná magában egy lehetséges pokol csíráját; egy arc, egy szó, egy iránytű, egy cigarettareklám is megőrjíthetné az embert, ha nem tudná elfelejteni őket. Épelméjű volna az, aki állandóan Magyarország térképét képzelné maga elé? Elhatároztam, hogy érvényesítem ezt az elvet intézményünk büntető-rendszerében és...[4] 1942 végén Jerusalem megzavarodott; 1943. március elsején sikerült végeznie magával.[5]

Nem tudom, megértette-e Jerusalem, hogy ha elpusztítottam, azért volt, hogy elpusztítsam a könyörületemet. Nem volt ember a szememben, még csak zsidó sem; lelkem utálatos részének jelképévé vált. Én is agonizáltam vele együtt, én is meghaltam vele együtt, valahogy én is elvesztem vele együtt; ezért voltam könyörtelen.

Eközben egy boldog háború nagy napjai és nagy éjszakái váltották egymást felettünk. A szeretethez hasonló érzést szívtunk be a levegővel. Mintha hirtelen közel kerülnénk a tengerhez, ámulat és ujjongás volt a vérünkben. Minden más volt azokban az években; még az álmok íze is. (Én

121

talán sohasem voltam teljesen boldog, de köztudomású, hogy a balsors elveszett paradicsomokra vágyik.) Nincs olyan ember, aki ne teljességre törekedne, vagyis az ember által szerezhető tapasztalatok összességére; nincs olyan ember, aki ne félne tőle, hogy csalódik ennek a végtelen kincsnek valamelyik részében. De az én nemzedékemnek mindenből kijutott, előbb dicsőségben volt része, aztán vereségben.

1942 októberében vagy novemberében Friedrich fivérem elesett az egyiptomi homokmezőkön, a második El Alamein-i csatában; néhány hónap múlva egy légitámadás romba döntötte a szülőházunkat; egy másik, 1943 végén, a laboratóriumomat. Egész világrészektől ostromolva haldoklott a Harmadik Birodalom; keze mindenki ellen volt, és mindenki keze őellene volt. Ekkor valami különös történt, amit, azt hiszem, csak most értek meg. Azt hittem, képes leszek fenékig üríteni a keserű poharat, de a mélyponton megállított egy nem várt íz, a boldogság titokzatos és csaknem ijesztő íze. Különféle magyarázatokkal próbálkoztam; egyik sem volt kielégítő. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert titokban bűnösnek tartom magamat, és csak megválthat a büntetéstől. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert az a vég, és én nagyon fáradt vagyok. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert bekövetkezett, mert elválaszthatatlan múltbeli, mostani és eljövendő cselekedeteinktől, mert csak egyetlen valódi cselekedetet bírálni vagy sajnálni annyi, mint a világmindenséget káromolni. Ilyen érvekkel próbálkoztam, míg meg nem találtam az igazit.

Régen azt mondták, hogy minden ember arisztotelészinek vagy platóninak születik. Ez annyit jelent, hogy nincs olyan elvont jellegű vita, mely ne lenne része Arisztotelész és Platón polémiájának; koronként és tájanként változnak a nevek, a nyelvek, az arcok, csak az örök ellenfelek nem. A népek történetében is megfigyelhető a rejtett folytonosság. Hermann, amikor egy ingoványban tönkreverte Varus légióit, nem tudta magáról, hogy egy majdani Német Birodalom előfutára; Luther, a Biblia fordítója nem sejtette, hogy az a célja, hogy létrehozzon egy népet, mely mindörökre szétzúzza a Bibliát; Christoph zur Linde, akit egy muszka golyó ölt meg 1758-ban, valamilyen módon 1914 győzelmeit készítette elő; Hitler azt hitte, hogy egy országért harcol, de valamennyiért harcolt, még azokért is, melyeket megtámadott és megvetett. Nem számít, hogy az énje nem tudta; benne volt a vérében, az akaratában. A világ majdnem belepusztult a zsidó vallásba és a zsidó vallásnak ebbe a betegségébe, ami Jézus hite; mi megtanítottuk az erőszakra és a fegyver hitére. Ez a fegyver öl meg bennünket, és arra a varázslóra hasonlítunk, aki útvesztőt épít, de maga kénytelen bolyongani benne élete végéig, vagy Dávidra, aki egy ismeretlen fölött bíráskodik, halálra ítéli, és aztán meghallja a kinyilatkoztatást: Te vagy az az ember. Sok mindent el kell pusztítani ahhoz, hogy felépüljön az új rend; már tudjuk, hogy Németország is közéjük tartozott. Valamivel többet adtunk, mint az életünket, édes hazánk sorsát adtuk oda. Hadd átkozódjanak és sírjanak mások; én örülök, hogy adományunk teljes és tökéletes.

122

Kegyetlen idők járnak most a világra. Nekünk köszönhető, nekünk, akik már áldozatai vagyunk. Mit számít, hogy Anglia a kalapács, és mi vagyunk az üllő? Az a fő, hogy az erőszak uralkodjon, ne a keresztény szolgaság és félénkség. Ha a győzelem, az igazságtalanság és a boldogság nem való Németországnak, hadd legyen más nemzeteké. Legyen mennyország, ha mi a pokolban vagyunk is.

Nézem az arcomat a tükörben, hogy megtudjam, ki vagyok, hogy megtudjam, hogyan fogok viselkedni néhány óra múlva, amikor szembenézek a véggel. A testem félhet; én nem.

Dorogman György fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Jellemző, hogy kihagyja leghíresebb ősét, a teológus és hebraista Johannes Forkelt (1799-1846), aki Hegel dialektikáját alkalmazta a krisztológiában, és akinek némelyik Apokrif Könyvéből készített fordítása Hengstenberg bírálatát, Thilo és Gesenius elismerését váltotta ki. (A kiadó jegyzete.)[2] Más nemzetek naivan, magukba zárkózva és maguknak élnek, akár az ásványok vagy a meteorok; Németország a világtükör, mely felfogja valamennyit, a világtudat (das Weltbewusstsein). Ennek az egyetemes jellegnek Goethe az első megtestesítője. Nem bírálom, de nem látom benne Spengler értekezésének fausti emberét.[3] Azt rebesgetik, hogy e sebesülésnek igen súlyos következményei voltak. (A kiadó jegyzete.)[4] Itt ki kellett hagyni néhány sort. (A kiadó jegyzete.)[5] Sem irattárakban, sem Soergel művében nem szerepel Jerusalem neve. A német irodalomtörténetek sem említik. Mégse hiszem, hogy hamis személyről volna szó. Otto Dietrich zur Linde parancsára sok zsidó értelmiségit kínoztak meg Tarnowitzban, köztük Emma Rosenzweig zongoraművésznőt. "David Jerusalem" talán többek közös jelképe. Azt mondják, hogy 1943. március elsején halt meg; az elbeszélő 1939. március elején sebesült meg Tilsitben. (A kiadó jegyzete.)

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

AVERROËS NYOMOZÁSA

S'imaginant que la tragédien'est autre chose que l'art de louer...Ernest Renan: AVERROËS, 48 (1861)

123

Abú'l-Valid Muhammad ibn Ahmad ibn Muhammad ibn Rusd (egy évszázadra lesz szükség, hogy ebből a hosszú névből Averroës legyen, miután már volt Benraist és Avenryz, sőt Aben-Rassad és Filius Rosadis) megírta a Taháfut-al-taháfut (Az összeomlás összeomlása) tizenegyedik fejezetét, amelyben a perzsa aszkétával, Ghazálival, a Taháfut-al-falászifa (A filozófusok összeomlása) szerzőjével szemben azt állítja, hogy az istenség csupán a világegyetem általános törvényeit ismeri, csak azt, ami a fajokra vonatkozik, nem az egyénre. Lassú bizonyossággal írt, jobbról balra; a szillogizmusok megformálása és a terjedelmes paragrafusok összekapcsolása nem akadályozta meg benne, hogy maga körül érezze, mint valami jótéteményt, a hűvös, mély házat. A forró délidőben rekedten búgtak a szerelmes gerlék; valami láthatatlan belső udvaron szökőkút csobogott; Averroës testében, akinek ősei az arab sivatagokból származtak, jóleső érzést keltett a víz jelenléte. Odalent voltak a parkok, a kert; odalent a szorgos Guadalquivir meg azon túl a kedves Córdoba, mely legalább olyan fényes, mint Bagdad vagy Kairó, akár egy bonyolult és finom hangszer, s körülötte (Averroës ezt is érezte), ameddig a szem ellát, Spanyolország földje, ahol nem sok minden van, de ahol minden dolog lényegesnek és öröknek látszik.

A toll sebesen futott a papíron, az érvek cáfolhatatlanul sorakoztak, de Averroës boldogságát enyhe aggodalom felhőzte. Nem a Taháfut okozta ezt a érzést, az sikeres munka volt, hanem egy filológiai probléma, mely egy óriási műhöz kapcsolódott - ez a mű, Arisztotelész méltatása, fogja igazolni őt az emberek előtt. Ez a görög férfi, minden filozófia forrása, azért adatott az embereknek, hogy megtanítsa őket mindarra, amit tudni lehet; könyveit magyarázni, ahogy az ulemák magyarázzák a Koránt, ez volt Averroës leghőbb vágya. Kevés olyan szép és megindító dolgot jegyez majd fel a történelem, mint azt, hogy egy arab orvost mennyire foglalkoztatnak egy tizennégy évszázaddal előtte élt férfi gondolatai; a nehézségekhez hozzá kell még tennünk, hogy Averroës a szíriai és a görög nyelv ismerete híján egy fordítás fordításán munkálkodott. Előző este két kétes értelmű szó állította meg a Poétika elején. Ez a két szó a tragédia és a komédia volt. Évekkel ezelőtt talált rájuk a Retorika harmadik könyvében; az iszlám körében senki sem sejtette jelentésüket. Hasztalan forgatta Aphrodisziaszi Sándor írásait, hiába vetette össze a nesztoriánus Huszáin ibn Iszháq és Abú Bisr Matta fordításait. Ez a két titokzatos szó csak úgy hemzsegett a Poétika szövegében; lehetetlen megkerülni őket.

Averroës letette a tollat. Azt mondta magában (nem sok meggyőződéssel), hogy amit keresünk, az rendszerint a kezünk ügyében van, elrakta a Taháfut kéziratát, és a polchoz lépett, ahol perzsa kalligráfusok másolatában ott sorakoztak a vak Ibn Szída Muhkam-jának a kötetei. Elképzelhetetlen, hogy annak előtte ne tanulmányozta volna őket, de megkísértette a lapozgatás tétlen gyönyörűsége. A tudós szórakozástól egy dallamfoszlány vonta el. Kitekintett a rácsos erkélyen: odalent a szűk, földes udvaron néhány félmeztelen gyerek játszadozott. Az egyik egy másik vállára állt, és nyilvánvalóan a müezzint utánozta; lehunyt szemmel zsolozsmázta: "Egy az isten: Allah." Az, aki mozdulatlanul tartotta, a minaretet játszotta; egy másik a földre borulva, térdepelve a hívők

124

gyülekezetét utánozta. Nem sokáig tartott a játék; valamennyi müezzin akart lenni, egy sem a gyülekezet vagy a torony. Averroës hallotta, ahogy parlagi nyelven vitatkoznak, vagyis hogy a félsziget muzulmán népességének kezdetleges spanyol nyelvén. Felütötte Al-Halil Kitab al'ain-ját, és büszkén gondolt rá, hogy egész Córdobában (de talán egész Al-Andaluszban) nincs a tökéletes műnek még egy másolata ezen kívül, melyet Jakub al-Manszúr emír küldött neki Tangerből. E kikötőváros neve eszébe juttatta, hogy a világutazó Abú'l-Qászim al-Asari, aki Marokkóból tért vissza, aznap este vele vacsorál Farah írástudó házában. Abú'l-Qászim azt mondta, hogy eljutott a Sin birodalom (Kína) királyságaiba; ellenfeleit gyűlölet táplálta, és különös logikával esküdni mertek rá, hogy sose lépett Kína földjére, s hogy ennek az országnak a templomaiban Allahot káromolta. A találkozó órákig is eltart majd, ez elkerülhetetlen. Averroës fürgén elővette ismét a Taháfut kéziratát. Az esti sötétedésig dolgozott.

*

Farah házában a beszélgetés a kormányzó példa nélkül való erényeiről fivérének, az emírnek erényeire fordult; később a kertben rózsákról beszélgettek. Abú'l-Qászim, aki meg se nézte őket, esküdni mert rá, hogy az andalúz kerteket díszítő rózsafáknak párja nincs. Farah nem hagyta magát levenni a lábáról; megjegyezte, hogy a tudós Ibn Qutáiba az örök rózsa Hindosztán kertjeiben található pompás változatáról ír, annak vérvörös szirmai írásjegyeket mutatnak, melyek azt mondják: Egy az isten, Allah, és Mohamed az ő profétája. Hozzátette még, hogy Abú'l-Qászim bizonyára ismeri azokat a rózsákat. Abú'l-Qászim riadtan nézett rá. Ha igennel felel, valamennyien joggal tartanák nyilvánvaló és elszánt szélhámosnak; ha azt feleli, nem, hitetlennek tartják. Úgy vélte, legjobb, ha olyasmit mormog, hogy minden rejtelmes dolog kulcsa az Úrnál van, és nincs a földön semmi, ami zöld, semmi, ami fonnyad, s ne volna feljegyezve az Ő Könyvében. Ezek a szavak az első szúrák egyikéből valók; tiszteletteljes suttogás fogadta őket. A dialektikus diadal büszkévé tette, s Abú'l-Qászim már-már azt mondta volna, hogy az Úr tökéletes és kifürkészhetetlen az ő műveiben. Averroës akkor, egy még kétséges Hume távoli érveit megelőzve, kijelentette:

- Hamarabb feltételezek hibát a tudós Ibn Qutáibában vagy a másolókban, mint elfogadnám, hogy ilyen hitvalló rózsát teremhet a föld.

- Így van. Nagy és igaz szavak - mondta Abú'l-Qászim.

- Egy utazó - emlékezett Abd al-Málik, a költő - mesél egy fáról, melynek gyümölcsei zöld madarak. Ezt könnyebben elhiszem, mint a betűs rózsákat.

- A madarak színe - mondta Averroës - mintha természetesebbé tenné a csodát. Meg aztán a gyümölcsök és a madarak a természet világához tartoznak, de az írás - az művészet. Levelek és madarak közt kisebb a különbség, mint rózsák és betűk közt.

125

Egy másik vendég méltatlankodva tagadta, hogy az írás művészet volna, hiszen a Korán eredeti példánya - a Könyv anyja - korábbi a teremtésnél, és a mennyben őrzik. Másvalaki a baszrai Csáhizról beszélt, aki azt mondja, hogy a Korán valamiféle szubsztancia, felveheti egy embernek vagy egy állatnak az alakját, mely vélemény megfelelhet azokénak, akik két arculatot tulajdonítanak neki. Farah hosszasan fejtegette az ortodox tant. A Korán (mondta) az isten attribútuma, akárcsak az ő kegyelme; lemásolják egy könyvben, elmondja a nyelv, emlékszik rá a szív, és a nyelv és a jelek és az írás az emberek műve, de a Korán visszavonhatatlan és örök. Averroës, aki a köztársaságot méltatta, elmondhatta, hogy a Könyv anyja némileg hasonlatos platóni mintájához, de belátta, hogy a teológia teljességgel hozzáférhetetlen téma Abú'l-Qászim számára.

Mások, akik ugyanígy vélekedtek, rávették Abú'l-Qászimot, hogy mondjon el valamely csodát. Akkor is, miként most, szörnyű volt a világ; a merészebbek bejárhatták, de azért bejárhatták a nyomorultak is, azok, akik mindennel megalkusznak. Abú'l-Qászim emlékezete benső gyávaságok tükre volt. Mit is mondhatott volna? Meg aztán csodákat követeltek tőle, és a csoda aligha közölhető; Bengália holdja nem ugyanaz, mint a jemeni hold; de ugyanazokkal a hangokkal leírható. Abú'l-Qászim habozott; később így szólt:

- Aki bejárja az égöveket és a városokat - nyilatkozott kenetteljesen -, sok mindent lát, mi hitelt érdemel. Például azt, amiről csak egyszer szóltam a török császárnak. Sin Kalánban (Kanton) történt, ahol az Életvíz folyója a tengerbe ömlik.

Farah megkérdezte, vajon sokmérföldnyire esik-e a város a faltól, melyet Iszkandar Dzú'l Qarnain (Kétszarvú Macedóniai Sándor) emelt, hogy feltartóztassa Gógot és Magógot.

- Sivatagok választják el őket - mondta Abú'l-Qászim akaratlan gőggel. - Negyven napig tartana, míg a káfila (karaván) megpillantaná tornyait, s úgy mondják, mégis annyi ideig, amíg elérné. Sin Kalánban nem tudok senkiről, aki látta volna, vagy látta volna azt, aki látta.

A tág végtelenség, a puszta tér, a puszta anyag félelme egy pillanatra megérintette Averroëst. A szimmetrikus kertre tekintett; öregnek, haszontalannak, valószínűtlennek érezte magát. Abú'l-Qászim így szólt:

- Egy este a Sin Kalán-i muzulmán kereskedők elvezettek egy festett fából készült házba, amelyben sokan tanyáztak. Nem lehet elmondani, milyen volt ez a ház, inkább egyetlen szobának látszott, egymás fölé helyezett szekrények vagy erkélyek sorával. Ezekben a mélyedésekben emberek ettek, ittak; és hasonlóképpen a padlón és ugyancsak egy teraszon. A teraszon levők dobon és lanton muzsikáltak, kivéve tizenöt vagy húsz személyt (kárminszínű maskarában), aki imádkozott, énekelt és beszélgetett. Rabságban senyvedtek, de senki sem látta a börtönt; lovagoltak, de nem láttunk lovat; harcoltak, de a kardok nádból voltak; meghaltak, de később talpra álltak.

126

- Bolondok cselekedete - magyarázta Abú'l-Qászim. - Egy kereskedő azt mondta, hogy egy történetet jelenítenek meg.

Senki sem értette, senki sem akarta érteni. Abú'l-Qászim az elbeszélésből zavartan áttért a félszeg érvelésre. Kezét híva segítségül, azt mondta:

- Képzeljük el, hogy valaki bemutat egy történetet, ahelyett, hogy elmondaná. Legyen ez a történet az efezusi szendergőké. Látjuk, hogy az üregbe húzódnak, látjuk, hogy imádkoznak és alszanak, látjuk, hogy nyitott szemmel alusznak, látjuk, hogy növekszenek, miközben alszanak, látjuk, hogy felébrednek háromszázkilenc esztendő múltán, látjuk, hogy átadnak a kalmárnak egy régi pénzérmét, látjuk, hogy felébrednek a paradicsomban, látjuk, hogy felébrednek a kutyával. Valami ilyesmit mutattak be azon az estén a teraszon.

- Beszéltek is? - tudakolta Farah.

- Természetesen beszéltek - mondta Abú'l-Qászim, aki lelkesen magasztalt egy előadást, melyre alig emlékezett, s melyet annak idején meglehetősen unalmasnak talált. - Beszéltek és énekeltek, szónokoltak!

- Ez esetben - mondta Farah - nincs szükség húsz személyre. Egyetlen beszélő tudósíthat bármiről, bármily bonyolult is az.

Ezzel valamennyien egyetértettek. Magasztalták az arab nyelv erényeit, mely nyelvet az Isten az angyalok irányítására használ; később pedig az arabok költészetének erényeit. Abd al-Málik, miután ő is kellőképpen feldicsérte, avultnak gúnyolta azokat a költőket, akik Damaszkuszban vagy Córdobában makacsul ragaszkodnak a pásztori jelenetekhez és a beduin szókincshez. Képtelenségnek nevezte, hogy egy ember, akinek szeme előtt ott hömpölygött a Guadalquivir, egy kút vizét dicsőítse. A régi metaforák megújításának szükségességét sürgette; azt mondta, hogy mikor Zuhair vak tevéhez hasonlította a végzetet, ez elképeszthette az embereket, de öt évszázadnyi bámulat már elkoptatta. Valamennyien egyetértettek a véleményével, amit már sokszor hallottak és sokaktól. Averroës hallgatott. Végül beszélni kezdett, nem is annyira a többieknek, inkább önmagának.

- Kevésbé ékesszólón - mondta Averroës -, de hasonló érvekkel magam is védelmére keltem Abd al-Málik elképzelésének. Alexandriában úgy mondták, hogy csak az képtelen valamely bűnre, aki már elkövette, és meg is bánta; hogy megszabaduljunk egy téves elképzelésünktől, alkalmasint ki kell fejtenünk. Zuhair a maga művében azt mondja, hogy nyolcvanesztendei fájdalom és dicsőség alatt sokszor látta, hogy a sors váratlanul eltiporja az embert, mint egy vak teve; Abd al-Málik úgy gondolja, hogy ez a hasonlat már nem ejt ámulatba. E kifogásra sok mindent lehetne felelni. Először is, ha az lenne a költemény célja, hogy ámulatba ejtsen, nem évszázadokkal, hanem napokkal és órákkal vagy talán percekkel mérnék az idejét. Másodszor egy híres költő inkább felfedez, mintsem kitalál. A barjai Ibn Sáraf dicséretére azt hajtogatták:

127

csak az ő képzeletében születhetett meg az, hogy hajnalban a csillagok lassan hullanak le, ahogy a fáról a levelek; ha ez így lenne, akkor semmitmondó lenne a kép. Az a kép, melyet csak egyetlen ember tud megformálni, az senkire sem hat. Végtelen sok minden van a világon; bármi bármihez hasonlítható. Csillagokat falevelekhez hasonlítani nem kevésbé önkényes, mint halakhoz vagy madarakhoz. Ellenben soha senki sem érezte, hogy a végzet erős, de lomha; hogy ártatlan, de embertelen is. Zuhair verse e meggyőződés nyomán íródott, mely lehet futó vagy időálló, de senki sem térhet ki előle. Jobban nem lehet elmondani, amit ott mondott. Meg aztán (és talán ez a mondanivalóm lényege) az idő, mely kifosztja a palotákat, gazdagítja a verseket. Zuhair verse, mikor az megírta Arábiában, két kép szembeállítását szolgálta, az öreg teve és a végzet képének szembeállítását; ha most felidézzük, Zuhair emlékezetére szolgál, s arra, hogy összevessük gondjainkat a holt arab gondjaival. A képnek akkor két terminusa volt, most meg négy. Az idő kitágítja a versek világát, s ismerek néhányat, melyek, a muzsikához hasonlóan, mindent jelentenek minden ember számára. Ilyenformán néhány esztendeje Marrakesben, mikor Córdoba emléke gyötört, szívesen ismételgettem azt az aposztrofát, amelyet Abd ar-Rahmán intézett Ruzafa kertjeiben egy afrikai pálmához:

Te magad is, kedves pálma -Oly idegen vagy e tájban...

Sajátos jótéteménye a költészetnek; a Kelet után vágyódó király szavai az én Spanyolország utáni sóvárgásomat szolgálták afrikai száműzetésemben.

Averroës aztán az első költőkről beszélt, azokról, akik a Tudatlanság Korában, már az iszlám előtt mindent elmondtak a sivatagok végtelen nyelvén. Nem ok nélkül riadt meg Ibn Sáraf jelentéktelenségétől, és azt mondta, hogy a régiekben és a Koránban minden költészet megvolt, s esztelennek és hívságosnak ítélte a megújításra való törekvést. A többiek gyönyörűséggel hallgatták, mert a régit védelmezte.

A müezzinek hajnali imádságra szólítottak, mikor Averroës ismét belépett a könyvtárba. (A háremben a fekete hajú rabnők meggyötörtek egy vörös hajú rabnőt, de ő majd csak este szerez tudomást róla.) Valami felfedte előtte a két homályos szó értelmét. Biztos és gondos kalligráfiával fűzte a kézirathoz ezeket a sorokat: "Arisztu (Arisztotelész) tragédiának nevezi a panegiriszeket és komédiának a szatírákat és anatémákat. Csodálatos tragédiák és komédiák sokasága található a Korán lapjain és a szenvedély műveiben."

Álmos lett, fázott egy kicsit. Kibontotta a turbánját, s megnézte magát egy fémtükörben. Nem tudom, mit láthatott a szeme, mert egyetlen történész sem írta le arca formáját. Azt tudom, hogy hirtelen tűnt el, mintha fénytelen tűz emésztette volna el, s vele tűnt a ház is, a láthatatlan szökőkút, a könyvek, a kéziratok, a galambok, a sok fekete hajú rabnő és a reszkető vörös hajú rabnő, Farah, Abú'l-Qászim, a rózsakertek és talán még a Guadalquivir is.

128

*

Egy kudarc történetét akartam elmesélni. Kezdetben arra a canterburyi érsekre gondoltam, aki be akarta bizonyítani, hogy van isten; később az alkimistákra, akik a bölcsek kövét keresték; aztán a szögharmadolókra és körnégyszögesítőkre. Majd úgy gondoltam, hogy sokkalta költőibb egy olyan ember esete, aki nem mások, hanem önmaga előtt is rejtett célt akar elérni. Eszembe jutott Averroës, aki, az iszlám körébe zárva, soha meg nem ismerhette a tragédia és a komédia szó jelentését. Elmondtam az esetet; s amilyen mértékben előrehaladtam, megéreztem, mit érezhetett az a Burton által említett isten, aki bikát akart teremteni, és bivalyt teremtett. Éreztem, hogy a mű csúfot űz belőlem. Megéreztem, hogy Averroës, aki el akarta képzelni, mi az a dráma, pedig nem is sejtette, mi az a színház, egy cseppet sem vágta nehezebb fába a fejszéjét, mint én, aki el akartam képzelni Averroëst, pedig nincs hozzá több anyagom, mint Renan, Lane és Asín Palacios töredékei. Az utolsó oldalon megéreztem, hogy elbeszélésem annak az embernek a szimbóluma, aki én magam voltam, miközben megírtam; s hogy papírra vessem ezt az elbeszélést, azzá az emberré kellett lennem, s hogy azzá legyek, papírra kellett vetnem ezt az elbeszélést, és így tovább a végtelenségig. (Abban a pillanatban, mikor már nem hiszek benne, "Averroës" eltűnik.)

Hargitai György fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A ZAHIR

Wally Zennernek

Buenos Airesben egy közönséges húszcentavós pénzdarab a Zahir, tőrrel vagy bicskával N és T betűt karcoltak bele meg egy kettes számot; a hátoldalára az 1929-es évszám van vésve. (Gudzserátban a XVIII. században egy tigris volt a Zahir; Jáván a surakartai mecsetben egy vak koldus, akit megköveztek az igazhívők; Perzsiában egy asztrolábium, amelyet Nadir Sah a tengerbe vettetett; a Mahdi börtöneiben 1892 körül egy kis iránytű, amit Rudolf Carl von Slatin egy turbán redőjében viselt; a córdobai mecsetben, Zotenberg szerint, egy színes erezet az ezerkétszáz márványoszlop egyikén; a teheráni zsidónegyedben egy kút feneke.) Ma november tizenharmadika van; június hetedikén reggel került a kezembe a Zahir; nem az vagyok, aki akkor voltam, de még mindenre emlékszem, és talán el tudom mondani, mi történt. Most még, ha csak részben is, Borges vagyok.

Június hatodikán elhunyt Teodelina Villar. 1930 táján a képei elárasztották a társasági magazinokat; talán a túlzott hírverés miatt csodaszépnek

129

tartották, noha nem minden arcképe igazolta ezt a véleményt. Meg aztán Teodelina Villar inkább a tökéletességgel törődött, mintsem a szépséggel. A kínaiak és a zsidók törvényekkel szabályozták az élet minden területét; a Misná-ban az olvasható, hogy szombat hajnaltól fogva a szabó nem mehet tűvel az utcára; a Rítusok Könyvé-ben pedig az, hogy a vendégnek komoly arccal kell magához vennie az első pohár italt, a másodikat pedig tiszteletteljes és boldog arckifejezéssel. Ugyanígy, csak még aprólékosabb módon volt szigorú magához Teodelina Villar. Mint Konfucius tanítványa, vagy mint a talmudista, minden tettben a feddhetetlen tökélyt kereste, de az ő igyekezete még csodálatosabb és még konokabb volt, mert az ő hitvallásának elvei nem örökkévaló elvek voltak, hanem Párizs és Hollywood mozgalmasságához idomultak. Teodelina Villar ortodox helyeken mutatkozott, ortodox időpontban, ortodox tulajdonságokkal, ortodox kelletlenséggel, de ez a kelletlenség, a tulajdonságok, az időpont és a helyek szinte nyomban érvényüket vesztették, és (Teodelina Villar szavai szerint) a sznobsággal lettek egyenlővé. Az abszolútumot kereste, mint Flaubert, de a pillanatnyiban megnyilvánuló abszolútumot. Példás életet élt, mégis szüntelen belső kétség emésztette. Mindig a változatossággal kísérletezett, mintegy maga elől menekülve; a hajszíne, a frizurája mindig híresen változatos volt. Mindig más volt az arcbőre, a mosolya, a szeme vágása is. 1932 óta kimódoltan sovány volt... A háború sok fejtörést okozott neki. Párizst elfoglalták a németek, most aztán hogy legyen divatos az ember? Egy külföldi, akire mindig is gyanakodott, vissza mert élni a jóhiszeműségével, és eladott neki egy csomó kürtőkalapot; egy év múlva derült ki, hogy Párizsban sosem hordták ezeket a nevetséges holmikat, és következésképpen nem is kalapok voltak, hanem csupa kacat, hamis portéka. A baj nem jár egyedül; Villar doktornak el kellett költöznie az Aráoz utcába, és a lánya arcképe krémeket és automobilokat reklámozott. (Sok krémet, amit jócskán használt, és automobilt, amije már nem volt neki!) Teodelina Villar tudta, hogy az ő művészetének gyakorlásához jókora vagyon kell, ezért inkább visszavonulót fújt. Meg aztán fájt neki, hogy üres fruskákkal kell versenyeznie. Nehezen viselte el a gyászos Aráoz utcai lakást; június hatodikán Teodelina Villar elkövette azt a műhibát, hogy meghalt, ott, a déli külvárosban. Bevalljam, hogy az argentinok legőszintébb szenvedélye, a sznobság arra indított, hogy szerelmes legyek belé, s hogy könnyekig meghatott a halála? Talán már sejtette is az olvasó.

A virrasztóban, a test elhatalmasodó oszlása miatt újra előtűnnek a halott régi arcvonásai. Valamikor azon a zűrzavaros hatodikai éjszakán Teodehina Villar csodálatosképpen olyan lett, mint húsz évvel azelőtt volt; vonásai visszanyerték azt a méltóságot, amit a gőg, a pénz, a fiatalság és a rangtudat ad, meg a képzelet hiánya, a korlátoltság és a butaság. Körülbelül azt gondoltam: ennek az arcnak, amit oly izgatónak találtam, semmilyen más változata nem lesz olyan emlékezetes, mint ez; ha ez lehetett az első, helyénvaló, hogy az utolsó is ez legyen. Amikor otthagytam, mereven feküdt a virágok közt; a halál iránt érzett megvetése is tökéletes volt. Hajnali kettő lehetett, amikor elmentem. Tudtam, hogy odakint azt az elvont külsőt öltötték a földszintes és egyemeletes házsorok, amilyet éjszaka szoktak felölteni, amikor egyszerűvé teszi őket a

130

csend és a homály. A szinte személytelen kegyelet révületében róttam az utcákat. A Chile és a Tacuarí utca sarkán megláttam egy nyitott kocsmát. Szerencsétlenségemre abban a kocsmában három ember kártyázott.

Abban a szóképben, amit oximoron-nak hívnak, olyan jelzővel társítanak egy szót, amely látszólag ellentmond neki; így a gnosztikusok sötét fényről beszéltek, az alkimisták meg fekete napkorongról. Utoljára látogattam meg Teodelina Villart, és most felhajtok egy pohár pálinkát a kocsmában; ez is egyfajta oximoron; otromba és könnyű dolog: nem tudtam ellenállni neki. (Még kártyáznak is: ettől még nagyobb a kontraszt.) Kértem egy narancspálinkát; a visszajáró pénzzel együtt kaptam a Zahirt; rápillantottam; kiléptem az utcára, talán már bujkált bennem a láz. Arra gondoltam, hogy nincs olyan pénz, ami ne azoknak a pénzeknek a jelképe volna, amelyek vég nélkül csillognak a történelemben és a mesékben. Gondoltam én Khárón obulusára; arra az obulusra, amit Belizár kért; Júdás harminc ezüstpénzére; Laisz kurtizán drachmáira; arra a régi pénzre, amit az egyik efézusi szendergő ajánlott fel; az Ezeregyéjszaka varázslójának fehér pénzeire, amelyek később papírrá válnak; Isaac Laquedem kifogyhatatlan dénárjára; arra a hatvanezer ezüstre, amit Firdauszí kapott, eposzának minden soráért egyet, és amit visszaadott a királynak, mert nem aranypénz volt; az arany unciára, amelyet Ahab az árbocra szögeztetett; Leopold Bloom megfordíthatatlan forintjára; arra a Lajos-aranyra, amely a rávésett képmással elárulta a menekülő XVI. Lajost Varennes közelében. Mint valami álomban, az a gondolat, hogy minden pénzdarab ezeknek a hírneves pénzeknek távoli rokona, átfogó, noha megmagyarázhatatlan jelentőségűnek tűnt számomra. Csak róttam egyre gyorsabban a kihalt utcákat és tereket. Fáradtan megálltam egy sarkon. Láttam egy rozsdás vasrácsot; azon túl a Szeplőtelen Fogantatás templom pitvarának fekete-fehér padlóköveit. Körbe-körbe bolyongtam; most egysaroknyira voltam attól a kocsmától, ahol a Zahirt kaptam.

Befordultam; a sötét sarok messziről elárulta, hogy már zárva a kocsma. A Belgrano utcában taxiba ültem. Álmosan, kótyagosan, szinte boldogan, arra gondoltam, hogy a pénz a legkevésbé anyagi természetű dolog a világon, mert végeredményben mindenféle pénz (mondjuk, egy húszcentavós) a jövő lehetőségek valóságos tárháza. A pénz valami elvont dolog, hajtogattam, a pénz maga a jövő idő. Lehet egy délutáni kiruccanás, lehet Brahms zenéje, vagy éppen térkép, lehet sakk, lehet kávé, lehet Epiktétosz szava, mely azt tanítja, hogy vessük meg az aranyat; változékonyabb Próteusz ez, mint a phároszi. A kiszámíthatatlan idő, a bergsoni idő, nem az iszlám vagy a Porticus merev ideje. A deterministák tagadják, hogy csupán lehetséges tett is létezhet a világon, id est olyan tett, ami csak megtörténhetett; egy pénzdarab a szabad akaratunkat jelképezi. (Nem is sejtettem, hogy minden ilyen "gondolat" megannyi cselszövés a Zahir és ördögi hatásának első formái ellen.) Hosszas tépelődés után aludtam el, de azt álmodtam, hogy egy halom pénz vagyok, amit egy griffmadár őriz.

Másnap rájöttem, hogy részeg voltam. Elhatároztam, hogy megszabadulok attól a pénztől, amely annyit nyugtalanított. Jól megnéztem: semmi

131

különös nem volt rajta, csak néhány karcolás. Az lett volna a legjobb, ha elásom a kertben, vagy elrejtem a könyvtár egy zugában, de én ki akartam kerülni a hatóköréből. Inkább el akartam veszíteni. Akkor reggel nem mentem el a Pilarba, se a temetőbe; földalattin kimentem Constituciónba, majd Constituciónból San Juanba és Boedóba. Találomra leszálltam az Urquiza utcánál; nyugatnak és délnek indultam ravaszul; bolyongtam, egyik sarkon ki, másik sarkon be, és az egyik utcában, amelyik ugyanolyannak tűnt, mint a többi, benyitottam az első italmérésbe, kértem egy pohár pálinkát, és a Zahirral fizettem. Félig lehunytam a szemem a sötét szemüveg mögött, hogy ne lássam a házszámokat, se az utca nevét. Aznap este bevettem egy veronáltablettát, és nyugodtan aludtam.

Június végéig egy fantasztikus elbeszélés írásával voltam elfoglalva. Két-három rejtélyes körülírás van benne - vér helyett kardvíz; arany helyett pedig sárkányfészek -, és első személyben van írva. Egy olyan aszkéta meséli el, aki lemondott az emberi társaságról, és visszavonultan él valami pusztaságban. (Úgy hívják a helyet, hogy Gnitaheidr.)

Tiszta és egyszerű életet él, vannak, akik azt mondják róla, hogy valóságos angyal; ez csak jámbor túlzás, mert nincs bűntelen ember. Hogy mást ne mondjunk, ő maga is apagyilkos: lefejezte az apját; igaz, hogy az meg híres varázsló volt, aki bűvös úton-módon valami óriási kincsre tett szert. Annak szentelte az életét, hogy megvédelmezze azt a kincset az emberek kapzsiságától; éjjel-nappal virraszt fölötte. Hamar, talán túlságosan is hamar véget ér majd ez a szolgálat: a csillagok megmondták neki, hogy kikerült már a kovács kezéből az a kard, amely mindörökre véget vet neki. (Ezt a kardot Gramnak hívják.) Egyre cikornyásabb stílusban dicsekszik testének fényével és hajlékonyságával; egy helyen szórakozottan pikkelyeket említ; máshol azt mondja, hogy az a kincs, amit őriz, vörös gyűrűkből és csillogó aranyból áll. Végül rájövünk, hogy az aszkéta nem más, mint Fafner sárkány, és a kincs, amelyen nyugszik, a Nibelungok kincse. Sigurd feltűnése váratlanul véget vet a történetnek.

Említettem, hogy amíg ezt a semmiséget írtam (amelybe, áltudós módon, a Fáfnismál néhány verssorát is beszúrtam), el is feledkeztem a pénzről. Éjszakákon át annyira biztos voltam benne, hogy el tudom felejteni, hogy szinte szándékosan emlékezetembe idéztem. Tény, hogy visszaéltem ezekkel a pillanatokkal; mindig könnyebb elkezdeni valamit, mint befejezni. Hiába mondogattam, hogy az a vacak nikkeldarab éppen olyan, mint a többi, ami kézről kézre jár, ugyanígy, szakadatlanul és ártalmatlanul. Ezen felbuzdulva megpróbáltam egy másik pénzdarabra gondolni, de nem tudtam. Emlékszem, néhány chilei öt- és tízcentavóssal meg egy uruguayi húszassal is sikertelen kísérleteket tettem. Július tizenhatodikán egy angol fontot szereztem; egész nap rá se néztem, de aznap éjjel (és más éjszakákon is) nagyító alá tettem, és egy erős villanylámpa fényénél tanulmányoztam. Azután egy papír alá tettem, és egy ceruza végével lemásoltam. Semmire se mentem a fénnyel és a sárkánnyal és Szent Györggyel; nem tudtam rögeszmét változtatni.

132

Augusztusban elhatároztam, hogy pszichiáterhez fordulok. Nem avattam be teljesen az egész nevetséges történetembe, azt mondtam neki, hogy álmatlanság gyötör, és hogy valamiféle tárgy képe üldöz; egy zseton vagy, mondjuk, egy pénzérme... Nem sokkal ezután egy Sarmiento utcai könyvesboltban rábukkantam Julius Barlach: Urkunden zur Geschichte der Zahirsage című művének egy példányára (Breslau, 1899).

Abban a könyvben volt megírva az én nyavalyám. Az előszó szerint az volt a szerző szándéka, hogy "egyetlen, könnyen forgatható, nyolcadrét könyvben gyűjtsön össze mindent, ami a Zahirral kapcsolatos babonákra vonatkozik, beleértve Habicht irattárának négy darabját és Philip Meadows Taylor beszámolójának eredeti kéziratát". A Zahirral kapcsolatos hiedelem iszlám eredetű, és a jelek szerint a XVIII. században keletkezett. (Barlach vitatja azokat a megállapításokat, amelyeket Zotenberg Abulfedának tulajdonít.) Zahir arabul azt jelenti, hogy ismeretes, látható dolog; bizonyos értelemben az Isten kilencvenkilenc neve közül az egyik; a muzulmánok földjén a köznép azt mondja róla, hogy "az élőlényeknek és dolgoknak az a borzalmas tulajdonsága, hogy feledhetetlenek, és emlékképük végül is őrületbe kergeti az embert". A perzsa Lutf Ali Azur említi először hitelt érdemlőn. A Tűz Temploma című alapos életrajzi lexikon lapjain azt meséli ez a sokoldalú író és dervis, hogy Siráz városában egy iskolában egy réz asztrolábium volt, "ami úgy volt megcsinálva, hogy aki csak egyszer is ránézett, nem gondolt másra többé, és ezért a király megparancsolta, hogy vessék a tenger mélységes fenekére, hogy meg ne feledkezzenek az emberek a világmindenségről". Még többet mond beszámolójában Meadows Taylor, aki a haidarabadi nizám szolgálatában állt, és aki a Confessions of a Thug című híres regényt írta. 1832 körül Taylor ezt a szokatlan szólást hallotta Bhadzs külvárosaiban az őrültség vagy szentség kifejezésére, hogy "Látta a Tigrist" (Verily he has looked on the Tiger). Elmondták neki, hogy egy olyan tigrisről van szó, akiben rontás lakik, mert ahányan csak látták - akármilyen messziről is -, mind elvesztek, mert azután valamennyien csak rá gondoltak, életük végéig. Valaki azt mondta, hogy egy ilyen szerencsétlen Majszurba menekült, ahol egy palotában lefestette a tigris alakját. Évekkel ezután Taylor meglátogatta ennek a királyságnak a börtöneit, a nithuri börtönben a kormányzó megmutatott neki egy cellát, amelynek a padlóját, a falait, a boltíveit egy muzulmán fakír rajzolta tele valami végtelen tigris képével (barbár színekkel, melyeket kifakított, majd elmosott az idő). Ezt a tigrist bámulatos módon sok tigrisből állították össze; tigrisek szelték át meg át, tigrisek csíkozták, Himalájákat, tengereket és hadseregeket foglalt magába, amelyek mind tigriseknek tűntek. A festő ugyanabban a cellában halt meg, sok évvel azelőtt; Szindből vagy talán Gudzserátból származott, és eredetileg egy világtérképet akart rajzolni. Ebből a tervből alig maradt valami azon a szörnyűséges képen. Taylor elbeszélte a történetet a Fort William-i Muhammed Al-Yemeninek; az pedig azt mondta neki, hogy nincs a világon teremtett lélek, aki ellenállhatna a Zaheer-nak,[1] de a Legirgalmasabb nem hagyja, hogy egyszerre két dolog legyen Zahir, mert egyedül egy is rengeteg embert meg tud babonázni. Azt mondta, hogy mindig van egy Zahir, és hogy a Tudatlanság Korában egy bálvány volt az, amit úgy

133

hívtak, hogy Jauk, aztán pedig egy khorasszáni próféta, aki egy ékkődíszes fátylat viselt vagy egy arany álarcot.[2] Azt is mondta, hogy Isten kifürkészhetetlen.

Sokszor elolvastam Barlach monográfiáját. Nem részletezem, hogy mit éreztem; emlékszem, hogy kétségbeestem, amikor rájöttem, hogy énnekem már nincs menekvés, mennyire megkönnyebbültem attól a tudattól, hogy nem magam okoztam a balsorsomat, és hogy irigyeltem azokat az embereket, akiknek nem egy pénzdarab volt a Zahirjuk, hanem egy tigris vagy egy darab márvány. Ne gondoljunk tigrisre? - hisz ez gyerekjáték -, gondoltam. Arra is emlékszem, milyen különösen izgatott voltam, amikor ezt a részt olvastam: "A Gulsan i Raz egyik magyarázója szerint, aki látta a Zahirt, az hamarosan meglátja a Rózsát; egy verssort is idéz a magyarázó Attar művéből, az Aszrar Námá-ból (Az ismeretlen dolgok könyvé-ből): a Zahir a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása."

Akkor éjszaka, amikor Teodelinát virrasztották, meglepett, hogy nem láttam a jelenlévők közt a húgát, Abascal asszonyt. Októberben ezt hallottam egy barátnőjétől:

- Szegény Julita, nagyon furcsán kezdett viselkedni, bevitték a Bosch Intézetbe. Biztos az idegeikre megy az ápolónőknek, akik etetik. Most is csak azon a pénzdarabon jár az esze, mint a Morena Sackmann sofőrjének.

Az idő halványítja az emlékeket, de még élesebbé teszi a Zahir emlékét. Előbb mindig az egyik oldalára, a fejre gondoltam, később az írásra, most pedig egyszerre mindkettőt látom. Nem úgy, mintha üvegből volna a Zahir, mert az érme egyik oldala nem vetül rá a másikra, inkább olyan az egész, mintha gömb alakú volna a látomás, és a közepében ott díszelegne a Zahir. A Zahiron kívül minden csak halványan jut el hozzám: mintha messziről jönne: Teodelina megvető arca, a testi fájdalom. Tennyson azt mondta, hogy ha csak egyetlen virágot is megérthetnénk, megtudnánk, hogy kik vagyunk, és miféle világban élünk. Talán azt akarta mondani, hogy nincs olyan tett, bármilyen szerény is, amely kapcsolatban ne volna a világtörténelemmel, és az okok és okozatok végtelen láncolatával. Talán azt akarta mondani, hogy minden látványban mindenestül benne van a látható világ, ugyanúgy, ahogy Schopenhauernél minden személyben ott a teljes akarat. A kabbalisták úgy tartották, hogy az ember mikrokozmosz; a világmindenség jelképes tükre; Tennyson szerint minden az. Minden, még az a tűrhetetlen Zahir is.

1948-ra engem is utol fog érni Julia sorsa. Majd engem is etetni, öltöztetni kell, nem fogom tudni, hogy délután vagy reggel van-e, nem fogom tudni, hogy ki volt Borges. Rettenetes jövő; de hát ez csak üres szó, mert akkor már minden megszűnik számomra. Minta azt mondanánk, hogy az elaltatott beteg szörnyű fájdalmat érez, amikor lékelik a koponyáját. Már nem a világmindenséget érzékelem, hanem a Zahirt. Idealista felfogás szerint ez a két ige, hogy élni és álmodni, két egymásnak pontosan megfelelő szinonima; sok ezer látszat közül csak egy marad nekem; egy nagyon bonyolult álomból csak egy nagyon egyszerű álom. Mások majd

134

azt álmodják, hogy bolond vagyok, én meg a Zahirral álmodom. Amikor majd a földön mindenki éjjel-nappal a Zahirra gondol, mi lesz az álom, és mi a valóság, a föld vagy a Zahir?

Az éjszaka üres óráiban még képes vagyok járkálni az utcán. A hajnal ott szokott érni egy padon a Garay téren, amint az Aszrar Námá-nak arra a részére gondolok (igyekszem gondolni), amely azt mondja, hogy a Zahir a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása. Ez az idézet egy adattal kapcsolódik össze bennem: a szufiták úgy akarnak beleolvadni Istenbe, hogy addig mondogatják a nevüket vagy a kilencvenkilenc isteni nevet, amíg ezek a nevek értelmüket nem vesztik. Én is ezen az úton akarok végigmenni. Talán annyit gondolok újra meg újra a Zahirra, hogy végül is elkopik; a pénz mögött talán ott az Isten.

Benyhe István fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Taylor így írta.[2] Barlach megjegyzi, hogy Jauk benne van a Korán-ban (71, 23), a próféta pedig Al-Moqanna (A Fátylas), és hogy Philip Meadows Taylor meglepő adatközlőjén kívül senki se hozta kapcsolatba őket a Zahirral.

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

ISTEN BETŰJE

Ema Risso Platerónak

A börtön mély és kőből épült; alakja csaknem tökéletes félgömb, jóllehet padozata (mely ugyancsak kőből van) valamivel kisebb a legnagyobb körnél, s ez a tény valamiképpen súlyos és nyomasztó. Egy közfal vágja ketté, bár ez igen magas, nem érinti a boltív felső hajlatát; az egyik felén én vagyok, Cinakán, a Kaholom piramis mágusa, melyet Pedro de Alvarado felgyújtott; a másikon egy jaguár, mely egyenletes, lopódzó léptekkel méri a rabság idejét és kiterjedését. A padló szintjén rácsos ablak metszi a középső falat. Az árnyéktalan órán (délben) odafent csapóajtó nyílik, és egy börtönőr, akit lassan megtörtek az évek, vasgörgőt hoz működésbe, és kötélvégen vizeskorsókat és húsdarabokat ereszt le a számunkra. A fény behatol a kupolába; ebben a pillanatban láthatom a jaguárt.

A homályban töltött évek számát már elvétettem; én, aki valaha ifjú voltam, és járkálni tudtam a börtönömben, már mást se teszek, csak halálom testhelyzetében várom a véget, amit rám szabnak az istenek.

135

Mélyen szántó kőkésemmel nyitottam fel az áldozatok mellét, s most varázslat nélkül fel sem emelkedhetnék a porból.

A piramis felgyújtásának előestéjén a magas lovakról leszálló emberek tüzes vasakkal gyötörtek, hogy áruljam el egy rejtett kincs helyét. Szemem láttára törték össze az isten bálványát, de ő nem hagyott el engem, s néma maradtam a kínvallatás alatt. Megsebeztek, összetörtek, eltorzítottak, és aztán ebben a börtönben ébredtem, melyet már el nem hagyhatok halandó életemben.

A tettvágy végzetétől űzve, hogy valamiképpen benépesítsem az időt, a sötétségben emlékezni igyekeztem mindarra, amit tudtam. Éjszakákat pazaroltam arra, hogy felidézzem néhány kőkígyó rendjét és számát, vagy egy gyógynövény formáját. Így fogtam ki az éveken, így jutottam annak birtokába, ami már az enyém volt. Egy éjszaka úgy éreztem, hogy egy bizonyos emlék környékez; mielőtt az utazó meglátná a tengert, felpezsdül a vére. Órák múlva látni kezdtem az emléket; az isten egyik hagyománya volt. Ő, előre látva, hogy az idők végezetén sok szerencsétlenség és romlás támad, a Teremtés első napján megírt egy bűvös mondatot, mely alkalmas e bajok elhárítására. Oly módon írta meg, hogy a legtávolabbi nemzedékekhez is eljusson, és ne árthasson neki a véletlen. Senki sem tudja, hová írta, milyen betűkkel, de annyi bizonyos, hogy titkon fennmarad, s egy kiválasztott el fogja olvasni. Úgy véltem, hogy, mint mindig, az idők végezetén járunk, s az isten utolsó papjaként részem lesz abban a kiváltságban, hogy megfejtsem az írást. Az a tény, hogy börtön fog körül, nem vette el tőlem a reményt; talán ezerszer is láttam Kaholom feliratát, csak nem értettem.

Ez a töprengés lelket öntött belém, s később valamiféle szédület fogott el. Vannak a föld tájain régi formák, örök és ronthatatlan formák; bármelyikük lehet a keresett szimbólum. Egy hegység lehet az isten szava, netán egy folyó vagy a birodalom, vagy a csillagok állása. Hanem a századok múlásával a hegyek síksággá lesznek, a folyó útja elkanyarodik, és a birodalmak megismerik a változásokat és a pusztulást, és a csillagok állása módosul. Az égboltozat változó. A hegység és a csillag egy-egy egyed, az egyedek pedig elpusztulnak. Valami ellenállóbbat, változatlanabbat kerestem. A gabonafélék, a legelők, a madarak, az emberek nemzedékeire gondoltam. Talán az én arcomra van írva a varázslat, talán én magam vagyok kutatásaim célja. Elmerültem a töprengésben, eszembe jutott, hogy a jaguár isten egyik jelképe.

Lelkem könyörületességgel telt el. Elképzeltem az idő első hajnalát, elképzeltem istenemet, ahogy a jaguárok eleven bőrére bízza üzenetét, akik majd végeláthatatlanul párzanak és szaporodnak, üregekben, nádasokban, szigeteken, hogy eljussanak az utolsó emberekhez. Elképzeltem ezt a jaguárszövevényt, ezt a forró jaguárlabirintust, ahogy rémülettel töltenek el legelőket és nyájakat, hogy megőrizzenek egy rajzolatot. A másik cellában ott volt egy jaguár; szomszédsága igazolta feltevésemet, és titkos kegy jele volt.

136

Hosszú esztendőket szenteltem a foltok rendszerének és alakzatainak tanulmányozására. Minden vaksötét nappal egy pillanatnyi fényhez juttatott, s így eszembe véshettem a sárga szőrzet fekete formáit. Némelyek pontot formáltak; mások keresztcsíkokat formáztak a lábak belső oldalán; és mások, gyűrűformák, ismétlődtek. Talán ugyanazt a hangot vagy szót jelentették. Soknak vörös szegélye volt.

Nem mondom el munkám fáradalmait. Nem is egyszer kiáltottam bele a kupolába, hogy képtelenség kibetűzni ezt a szöveget. A kézzelfogható rejtély kevésbé nyugtalanított, mint egy isteni szentencia önmagában való rejtélye. Miféle szentenciát alkothat (kérdeztem magamban) az abszolút bölcsesség? Tekintetbe vettem, hogy még az emberi nyelvekben sincs olyan kifejezés, mely ne a teljes világegyetemre vonatkozna; tigrist mondani annyi, mint minden tigrist említeni, amely azt nemzette, a szarvasokat és a teknőcöket, melyeket az felfalt, a legelőket, melyek a szarvasokat táplálták, a földet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely világosságot adott a földnek. Tekintetbe vettem, hogy egy isten nyelvén minden szó a dolgok végtelen láncolatát jelzi, s nem csupán rejtve, de nyíltan kimondva is, s nem lassan-lassan, hanem közvetlenül tárva fel az összefüggéseket. Idővel gyerekesnek vagy istenkáromlónak tűnt előttem egy isteni szentencia fogalma. Egy istennek, töprengtem, csupán egy szót kell szólnia, s ebben a szóban benne van a teljesség. Egyetlen általa kiejtett hang nem lehet alábbvaló a világegyetemnél vagy kevesebb az idő summájánál. E hangnak - mely felér egy nyelvvel s mindazzal, amit egy nyelv magába foglalhat - a nagyra törő és regényes emberi szavak: mindenség, világ, világegyetem csupán árnyai vagy utánzatai.

Egy napon vagy egy éjszakán - ugyan mi volna a különbség napjaim és éjszakáim közt? - azt álmodtam, hogy a börtönöm padlatán egy homokszem van. Újra elaludtam, közönyösen; azt álmodtam, hogy felébredek, és most már két szem homok van ott. Újra elaludtam; azt álmodtam, hogy immár három a homokszemek száma. Így sokasodtak, míg be nem töltötték a börtönt, s én a homok félgömb alatt haldoklom. Rádöbbentem, hogy álmodom; hatalmas erőfeszítéssel felébredtem. Hasztalan volt az ébredés; fojtogatott a rengeteg homok. Valaki azt mondta: "Nem életre ébredtél, hanem egy korábbi álomra. Ez az álom egy másik álomban van, s így megy ez vég nélkül, ahogy végtelen a homokszemek száma. Az út, melyet újra be kell járnod, végtelen, és meghalsz, mielőtt valóságosan felébrednél."

Éreztem, hogy elvesztem. A homok betört a számba, de felkiáltottam: "Sem az álmodott homok meg nem ölhet, sem álombeli álmok nincsenek!" Valami fényesség ébresztett fel. A homály magasán fényköröcske derengett. Megláttam a börtönőr arcát és kezét, a görgőt, a kötelet, a húst és a korsókat.

Az ember fokozatosan összemosódik a sorsával; végeredményben az ember azonos a körülményeivel. Nem betűfejtő vagy bosszúálló, nem isten szolgája, inkább rab voltam. Az álmok kimeríthetetlen labirintusából úgy tértem vissza a keserves börtönbe, mint otthonomba. Áldottam

137

nedvességét, áldottam jaguárját, áldottam a fényes nyílást, áldottam öreg, fájó testemet, áldottam a homályt és a követ.

Akkor megtörtént az, amit el nem feledhetek, amit el nem mondhatok. Megtörtént az egyesülés az istenséggel s a mindenséggel (nem tudom, különböznek-e ezek a szavak). A révület nem ismétli szimbólumait; van, aki egy fényvillanásban látta istent, van, aki egy szabályában ismert rá vagy egy rózsa szirmában. Én egy igen magas Kereket láttam, mely nem előttem volt, de nem is mögöttem, nem is mellettem, hanem mindenütt és egyszerre. Ez a kerék vízből állt, de tűzből is, és (habár látszott a pereme) végtelen volt. Összefonódva, mindaz a dolog alkotta, mely valaha lesz, van vagy volt, és én e tökéletes szövedék egyik fonala voltam, és Pedro de Alvarado, aki a kínokat mérte rám, egy másik fonál. Itt voltak az okok és az okozatok, s elég volt látnom azt a Kereket, hogy egészen megértsem a maga végtelenségében. Ó, a megértés boldogsága, mely nagyobb a képzeleténél, a megérzésénél! Láttam a mindenséget, és láttam a mindenség rejtett szándékait. Láttam az eredetet, melyről a Közösség Könyve szól. Láttam a hegyeket, melyek kiemelkedtek a vízből, láttam az első fatörzs-embereket, láttam a kőkorsókat, melyek az emberek ellen fordultak, láttam a kutyákat, melyek szétmarcangolták az emberek arcát. Láttam az arc nélkül való istent, aki az istenek mögött létezik. Láttam végtelen sok folyamatot, melyek egyetlen boldogságot alkotnak, s mindent megértve, a jaguár írását is sikerült megértenem.

Ez tizennégy esetleges (esetlegesnek tűnő) szóból álló varázsige, s csak ki kellene mondanom fennhangon, hogy mindenhatóvá legyek. Elegendő volna kimondani, hogy eltöröljem ezt a kőbörtönt, hogy a nappal betörjön az éjszakámba, hogy fiatal legyek, hogy halhatatlan legyek, hogy a jaguár széttépje Alvaradót, hogy spanyol mellekbe mártsam a szent kést, hogy újjáteremtsem a piramist, hogy újjáteremtsem a birodalmat. Negyven szótag, tizennégy szó, és én, Cinakán uralkodnám a földeken, melyeken Moktezuma uralkodott. De tudom, hogy sohasem fogom kimondani ezeket a szavakat, mert már nem emlékszem Cinakánra.

Haljon velem a jaguárokra írt titok. Aki szembenézett a mindenséggel, aki belelátott a mindenség lángoló szándékaiba, az nem gondolhat egyetlen emberre, annak köznapi boldogságára vagy balsorsára, még ha ő maga volna is az az ember. Ő volt ez az ember, de most már nem törődik vele. Mit törődne annak a másiknak a sorsával, mit törődne annak a másiknak a nemzetével, ha ő most már senki? Ezért nem mondom ki a varázsigét, ezért hagyom, hogy feledjenek a napok, s heverjek itt a sötétben.

Hargitai György fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

138

A BOKHARAI ABENHAKÁN, AKI A MAGA LABIRINTUSÁBAN HALT MEG

"...hasonlóak a pókhoz,mely házat épít."

KORÁN, 29, 40.

- Ez itten - mondta Dunraven, s a karjával széles kört rajzolt, melyből nem zárta ki a felhőkbe borult csillagokat, de befogta vele a sötét ugart, a tengert és egy méltóságteljes s omladozó épületet, ami holmi kiszolgált istállónak látszott -, ez őseim földje.

Unwin, a társa, kivette pipáját a szájából, szerény, helyeslő hangokat hallatott. 1914 nyarának első estéje volt; megcsömörlötten a veszély méltóságát nélkülöző világtól, a két barát a cornwalli táj magányosságát élvezte. Dunraven sötét szakállt viselt, és egy jelentős eposz szerzőjének vallotta magát, melyet kortársai szinte nem is tudnak majd skandálni, s melynek témája még csak fel se derengett előtte; Unwin egy tanulmányt adott közre Fermat tételéről, melyet az le sem írt Diophantosz egyik lapjának szélére. Mindketten - kell-e mondanom? - fiatalok voltak, léhák és szenvedélyesek.

- Lehet vagy negyedszázada - mondta Dunraven -, hogy a bokharai Abenhakán, ki tudja, miféle nílusi törzs királya vagy vezére, e ház központi szobájában Zaid nevű unokafivére kezétől halt meg. Évek múltán is homály fedi halálának körülményeit.

Unwin engedelmesen megkérdezte, miért.

- Különféle okok miatt - hangzott a válasz. - Először is ez a ház labirintus. Másodszor: egy rabszolga meg egy oroszlán őrizte a házat. Harmadszor: eltűnt egy titkos kincs. Negyedszer: a gyilkos halott volt, amikor a gyilkosság megtörtént. Ötödször...

Unwin fáradtan leintette.

- Ne növeld a titokzatosságot - mondta. - Bizonyára egyszerű a megoldás. Gondolj csak Poe ellopott levelére, gondolj Zangwill bezárt szobájára.

- Vagy bonyolult - ellenkezett Dunraven. - Gondolj a világmindenségre.

Közben homokos buckákon a labirintushoz értek. Közelről vakolatlan téglából épült, egyenes és véget nem érő falnak látták, alig volt magasabb egy embernél. Dunraven azt mondta, kör alakú, de oly nagy a kiterjedése, hogy észre sem venni a hajlatát. Unwinnak eszébe jutott Nicolaus Cusanus, aki szerint minden egyenes vonal egy végtelen kör íve... Éjféltájban felfedeztek egy rozzant kaput, mely sötét és félelmetes folyosóba nyílt. Dunraven azt mondta, hogy sok az elágazás a ház belsejében, de ha mindig balra fordulnak, alig egy óra múlva a szövevény

139

közepébe érnek. Unwin ráállt. Óvatos lépteik visszhangoztak a kőpadlón; a folyosó kétfelé ágazott, még keskenyebb folyosókra. A ház mintha meg akarná fojtani őket, olyan alacsony volt a mennyezet. Egymás mögött kellett lépkedniük a homályban. Unwin haladt elöl. Keze alatt lekopott kiszögellésekkel és szegletekkel véget nem érőn siklott a láthatatlan fal. Unwin, a sötétben lassan haladva, barátja szájából hallhatta Abenhakán halálának történetét.

- Talán legrégibb emlékem - mesélte Dunraven - a bokharai Abenhakán, ott a pentreathi kikötőben. Egy fekete ember követte egy oroszlánnal; kétségtelen, ez volt az első néger és az első oroszlán, akit a szemem látott, a Szentírás metszetein kívül. Akkor még kisgyerek voltam, de az éjszínű ember és a napszínű vadállat kevésbé hatott rám, mint Abenhakán. Igen magasnak tetszett; citromsárga bőrű férfi volt, fekete szeme félig lehunyva, orra kihívó, ajka húsos, szakálla sáfrányszínű, mellkasa széles, lépte biztos és csendes volt. Odahaza azt mondtam: "Egy király érkezett a hajón." Később, mikor munkához láttak a kőművesek, kibővítettem a titulusát: Bábel Királyának neveztem.

Örömmel fogadták a hírt, hogy az idegen Pentreathben marad; házának méreteit és formáját azonban megdöbbenéssel és felháborodással nézték. Tűrhetetlennek érezték, hogy egy ház egyetlen szobából álljon és sokmérföldnyi folyosóból. "Móroknál szokásos lehet az ilyen ház, de keresztények között nem" - mondogatták az emberek. Tiszteletesünk, Allaby úr, különös olvasmányok tudója, kiásta egy király históriáját, akit az isten azért büntetett, mert egy labirintust épített; ezt a dolgot a szószékről is kiprédikálta. Hétfőn Abenhakán felkereste a paplakot; a kurta látogatás körülményeit akkor nem hozták nyilvánosságra, de azontúl egyetlen prédikáció sem utalt a gőgre, s a mór dolgoztathatta a kőműveseket. Évek múlva, amikor Abenhakán meghalt, Allaby közölte az elöljárókkal a párbeszéd lényegét.

Abenhakán elébe állt, s ilyen vagy ehhez hasonló szókat mondott: "Már senki sem bírálhatja tetteimet. A bűnök, melyek bemocskolnak, olyanok, hogy ha századokon át ismételgetném az Isten Végső Nevét, az sem lenne elegendő egyetlenegy gyötrelmem csillapítására sem; a bűnök, melyek bemocskolnak, olyanok, hogy ha a két kezemmel ölném meg Őt, az sem súlyosbítaná a gyötrelmeket, melyekre a végtelen Igazságosság ítél. Nevem sehol a földön nem ismeretlen; a bokharai Abenhakán vagyok, és a sivatag népeit kormányoztam vaskézzel. Esztendőkig fosztogattam őket, Zaid unokaöcsém segédletével, de isten meghallotta jajkiáltásukat, és eltűrte, hogy fellázadjanak. Embereimet leverték és agyonszúrták; nekem sikerült elmenekülnöm az esztendők alatt összerabolt kincseimmel. Zaid elvezetett egy szent ember sírjához, egy sziklahegy lábához. Rabszolgámnak megparancsoltam, hogy figyelje a sivatagot; Zaid meg én fáradtan elaludtunk. Azon az éjszakán azt hittem, kígyók hálóznak be. Irtózattal ébredtem; mellettem a szürkületben Zaid aludt; egy pókháló ért a testemhez, attól álmodtam ilyet. Bántott, hogy Zaid, aki gyáva volt, olyan nyugodtan alszik. Arra gondoltam, hogy a kincs nem kimeríthetetlen, s ő magának követelheti egy részét. Övemben lapult ezüstmarkolatú

140

tőröm; előhúztam, és elmetszettem vele a torkát. Haldokolva nyöszörgött néhány érthetetlen szót. Ránéztem; halott volt, de én attól féltem, felkel, s ezért megparancsoltam a rabszolgámnak, hogy egy szikladarabbal zúzza szét az arcát. Azután a szabad ég alatt bolyongva egy napon felfedeztük a tengert. Igen magas hajók hasították; úgy gondoltam, egy halott képtelen vízen járni, s elhatároztam, hogy más vidékre megyek. Az első éjszaka azt álmodtam a hajón, hogy megölöm Zaidot. Minden megismétlődött, de most megértettem a szavait. Azt mondta: Ahogy most engem elpusztítasz, úgy én is elpusztítalak téged, bárhol légy is. Megesküdtem, hogy ezt a fenyegetést meghiúsítom: elrejtőzöm egy labirintusban, hogy eltévedjen a szelleme."

Miután elmondta, távozott. Allaby igyekezett meggyőzni magát, hogy bolond a mór, s hogy ez a furcsa labirintus az őrültségének jelképe és bizonyítéka. Később rájött, hogy ez a magyarázat nem mond ellent a különös építménynek és a különös elbeszélésnek, de ellentmond annak a mély benyomásnak, melyet Abenhakán, az ember keltett. Talán az ilyen históriák köznapiak az egyiptomi homoksivatagban, talán az ilyen furcsaságok (mint Plinius sárkányai) nem is annyira személyhez kötődnek, mint inkább valamely kultúrához... Allaby Londonban a Times sok régi számát átlapozta; bizonyságot lelt a felkelésre s a bokharai meg gyáva hírében álló vezírje bukására.

Az az ember, alig végeztek a kőművesek a munkával, berendezkedett a labirintus közepében. Soha többé nem látták a helységben; Allaby néha már azt hitte, Zaid utolérte és megölte. Éjszakánként a szél elhozta hozzánk az oroszlán bőgését, s a karámban félelmükben összébb bújtak a juhok.

A kicsiny kikötőben néha horgonyt vetettek Cardiff vagy Bristol irányába tartó keleti hajók is. A rabszolga lejött a labirintusból (mely akkor, jól emlékszem, nem rózsaszín volt, hanem karmazsinpiros), és afrikai szóval elbeszélgetett a legénységgel, s mintha a vezír kísértetét kereste volna az emberek között. Híre járt, hogy azok a hajók csempészárut szállítanak, s ha tiltott alkoholt meg elefántcsontot szállítanak, miért ne szállíthatnának holt lelkeket is?

Három esztendővel a ház felépülte után a dombok lábánál horgonyt vetett a Rose of Sharon. Én magam nem láttam a vitorlást, s Abukirt vagy Trafalgart ábrázoló litográfiák is befolyásolhatnak róla alkotott elképzelésemben, de azt tudom, hogy igen díszes hajó volt, nem amilyet a hajóépítők készítenek, hanem inkább bútorasztalosoknál is inkább műbútorasztalosok. Ez a hajó (ha nem a valóságban, akkor álmaimban) politúrozott volt, sötét színű, csöndes és gyors járású, legénysége arab és maláj.

Október valamely napjának hajnalán vetett horgonyt. Alkonyatkor Abenhakán berontott Allaby házába. A rémület uralkodott el rajta; alig tudta kinyögni, hogy Zaid már bejutott a labirintusba, a rabszolgája meg az oroszlán elpusztult. Komolyan kérdezte, vajon nem tudná-e

141

megvédelmezni a hatóság. Mielőtt Allaby válaszolhatott volna, távozott, mintha ugyanaz a rettegés sodorná magával, mely idehozta a házba másodszor és egyben utoljára. Könyvtárának magányában Allaby döbbenten gondolt rá, hogy ez az ijedt ember Szudánban fegyverrel nyomta el a törzseket; jól tudta, mi a harc, mit jelent ölni. Másnap észrevette, hogy a vitorlás elhajózott (a vörös-tengeri Szuakin felé, mint később kiderült). Úgy gondolta, kötelessége meggyőződni a rabszolga haláláról, s elindult a labirintusba. Képtelenségnek tartotta a bokharai lihegő tudósítását, de a folyosó egyik hajlatában ráakadt az oroszlánra, s az oroszlán halott volt, egy másik hajlatban pedig a rabszolgára, aki halott volt, s a központi szobában a bokharaira, akinek szétzúzták az arcát. A férfi lábánál gyöngyház berakásos láda hevert; valaki feltörte a zárat, s egyetlen pénzdarab se maradt benne.

A szónoki szünetekkel súlyosbított utolsó mondatok ékesszólóan kívántak hatni; Unwin megsejtette, hogy Dunraven már sokszor elmondta őket, hasonló súllyal és hasonlóan hatástalanul. Hogy érdeklődést mutasson, megkérdezte:

- Hogy halt meg az oroszlán és a rabszolga?

Komor elégtétellel válaszolt a megátalkodott hang:

- Azoknak is szétzúzták az arcát.

Lépteik zajában elkeveredett az eső dobolása. Unwin úgy gondolta, kénytelenek a labirintusban aludni, a történetben említett központi szobában, s hogy ez a tartós kényelmetlenség kalanddá nő majd emlékezetükben. Hallgatott egy darabig: Dunraven nem türtőztette magát, s megkérdezte, mint aki tartozását követeli:

- Hát nem megmagyarázhatatlan história ez?

Unwin úgy válaszolt, mintha hangosan gondolkodnék:

- Nem tudom, megmagyarázható-e vagy megmagyarázhatatlan. Csak azt tudom, hogy hazugság.

Dunraven káromkodott, s a tiszteletes legidősebb fiára hivatkozott (Allaby, úgy látszik, meghalt) és Pentreath valamennyi lakosára. Unwin ugyanúgy elképedt, mint Dunraven, és csak mentegetőzött. A sötétségben még hosszabbnak tűnt az idő; attól tartottak, hogy elvétették az utat, s már nagyon fáradtak voltak, amikor egy fentről jövő halvány derengés megmutatta nekik egy szűk lépcső legalsó fokait. Felmentek, és egy kör alakú, romos helyiségbe értek. Két jele maradt a boldogtalan király félelmének: egy szűk ablak, mely a pusztára és a tengerre nézett, a padlón meg egy csapóajtó, mely a lépcsőkanyarra nyílt. A helyiség, jóllehet tágas volt, börtöncellára emlékeztetett.

142

Nem annyira az eső miatt, inkább a későbbi emlékezés és anekdotázás kedvéért, a két barát a labirintusban töltötte az éjszakát. A matematikus nyugodtan aludt, de nem így a költő: verssorok gyötörték, melyeket értelme alávalónak ítélt:

Faceless the sultry and overpowering lion,Faceless the stricken slave, faceless the king.

Unwin azt hitte, nem érdekli a bokharai halálának története, mégis arra ébredt, hogy megtalálta a megoldást. Egész nap gondterhelt volt és lehangolt, újra meg újra összerakta, illesztette a darabokat, s három-négy nap múlva elhívta Dunravent egy londoni sörözőbe, s ilyen vagy ehhez hasonló szavakkal fordult hozzá:

- Cornwallban azt mondtam neked, hazugság a tőled hallott história. Az események bizonyosak voltak vagy azok lehettek, de úgy elmesélve, ahogy te mesélted, nyilvánvaló hazugsággá váltak. Valamennyi közt a legnagyobb hazugsággal, a hihetetlen labirintussal kezdem. Egy menekülő nem rejtőzik labirintusba. Nem emel labirintust a part kimagasló helyén, kárminszínű labirintust, melyet már messziről megpillantanak a hajósok. Semmi szükség labirintust építeni, hiszen maga a világegyetem is az. Aki valóban el akar rejtőzni, annak London alkalmasabb labirintus, mint egy kilátó, amelyhez elvezet egy épület valamennyi folyosója. A bölcs meggondolás, melynek most részesévé teszlek, akkor éjszaka világosodott meg bennem, amikor az eső zaját hallgattuk a labirintusban, s vártuk, hogy meglepjen az álom: az térített észre, és vezetett a helyes útra; elfeledtem képtelenségeidet, és értelmesebb dolgokon gondolkodtam.

- A halmazelméleten, mondjuk, vagy a tér negyedik dimenzióján - jegyezte meg Dunraven.

- Dehogy - szólt Unwin komolyan. - A krétai labirintuson töprengtem. A labirintuson, melynek egy bikafejű ember volt a középpontja.

Dunraven jártas volt a bűnügyi regényekben, és úgy gondolta, hogy a rejtély megoldása mindig alábbvaló a rejtélynél. A rejtély a természetfölöttinek, sőt az isteninek a része; a megoldás egyszerű bűvésztrükk. Hogy elodázza az elkerülhetetlent, azt mondta:

- A Minótaurosznak érmeken és faragványokon volt bikafeje. Dante bikatestűnek és emberfejűnek képzelte.

- Nekem ez a változat is megfelel - hagyta rá Unwin. - Az összefüggés a lényeg a szörnyű ház és szörnyű lakója között. A Minótaurosz bőven indokolja a labirintus létezését. Senki sem mondaná ugyanezt az álombeli fenyegetésről. Felidézve a Minótaurosz képét (szükségszerű megidézés, ha labirintusról van szó), lényegében megoldódik a probléma. Mégis megvallom, nem értettem meg, hogy az az ősi kép a kulcs, s így vált szükségessé, hogy elbeszélésed más szimbólumot sugalljon nekem, valami valóságosabbat: a pókhálót.

143

- A pókhálót? - ismételte elképedve Dunraven.

- Úgy van. Semmiképp sem csodálkoznék, ha a pókháló (a pókháló univerzális formája, értsük meg egymást, Platón pókhálója) sugallta volna a gyilkosnak (mert van gyilkos) a bűntényt. Emlékszel, a bokharai egy sírboltban kígyók hálójáról álmodott, s mikor felébredt, észrevette, hogy egy pókháló miatt álmodta ezt. Térjünk vissza ahhoz az éjszakához, amikor hálóval álmodott a bokharai. A legyőzött király, a vezír meg a rabszolga a sivatagba menekül a kinccsel. Meghúzódnak egy sírboltban. A vezír, akiről tudjuk, hogy gyáva, alszik; nem alszik viszont a király, akiről tudjuk, hogy bátor. A király, hogy ne ossza meg a kincset a vezírrel, megöli késével; a kísértete, napok múlva, megfenyegeti álmában. Mindez hihetetlen; rájöttem, hogy másként történtek a dolgok. Azon az éjszakán a király aludt, a bátor, és Zaid virrasztott, a gyáva. Aludni annyit tesz, mint kipihenni a világegyetemet, és nehéz a pihenés annak, aki tudja, hogy kivont szablyával üldözik. Zaid sóváran hajol királya álma fölé. Arra gondol, megöli (talán játszadozott is tőrével), de nem meri. Szólította a rabszolgát, elrejtették a kincs egy részét a sírboltban, és Szuakinba, majd Angliába menekültek. Nem azért, hogy elrejtőzzék a bokharai elől, hanem hogy odacsalogassa és megölje, azért emelte a vörös falú labirintust a tenger kimagasló partjára.

Tudta, hogy a hajók elviszik Núbia kikötőibe a vörös férfi, a rabszolga és az oroszlán hírét, s előbb vagy utóbb eljön a bokharai, hogy megkeresse őt labirintusában. A háló utolsó folyosóján várta a csapda. A bokharai végtelenül megvetette őt; nem alacsonyodott le odáig, hogy a legcsekélyebb óvintézkedést is megtegye. Elérkezett a kívánt nap; Abenhakán partra szállt Angliában, elment a labirintus kapujáig, átvergődött a vak folyosókon, s talán már az első lépcsőfokokra hágott, mikor vezírje megölte, talán egy lövéssel, a csapda nyílásából. Talán a rabszolga ölte meg az oroszlánt, s egy másik golyó a rabszolgát. Aztán Zaid szétzúzta a három arcot egy kővel. Így kellett tennie: hiszen egyetlen zúzott arcú halottat is azonosítani kellett volna, de a vadállat, a néger és a király logikai sort alkottak, s ha kettejük kiléte ismeretes, bárki kikövetkeztethette a harmadik személyét. Semmi különös nincs abban, hogy félt, amikor Allabyval beszélt; éppen végzett szörnyű tettével, s menekülni készült Angliából, hogy visszaszerezze a kincset.

Töprengő, hitetlen csend követte Unwin szavait. Dunraven még egy korsó sört rendelt, mielőtt megszólalt:

- Rendben van - mondta -, hogy az én Abenhakánom Zaid volt. Az ilyen metamorfózis, mondhatod, a műfaj klasszikus fortélya, valóságos konvenció, melyhez ragaszkodik az olvasó. Csak az nem fér a fejembe, hogy a kincs egy része Szudánban maradhatott. Ne felejtsd el, hogy Zaid a király és a király üldözői elől menekült; könnyebb elképzelni, hogy az egész kincset elrabolta, mintsem hogy azzal vesztegette volna az időt, hogy elássa egy részét. Talán azért nem találtak pénzt, mert nem is volt pénz; a kőművesek egy egész vagyont felemésztettek, ami a Nibelungok kincsével ellentétben nem volt kimeríthetetlen. Ilyenformán Abenhakán

144

azért kelt volna át a tengeren, hogy egy elpazarolt kincset követeljen vissza.

- Nem pazarolta azt el senki - mondta Unwin. - Befektette, hogy a hitetlenek földjén egy hatalmas körkörös téglacsapdát állítson foglyul ejtésére és megsemmisítésére. Zaidot, ha feltevésed helyes, a gyűlölet és a rettegés, nem pedig a pénzsóvárság hajtotta. Elrabolta a kincset, de aztán rájött, hogy számára nem a kincs a fontos. Neki az a fontos, hogy Abenhakán elpusztuljon. Abenhakánnak tette magát, megölte Abenhakánt, és végül ő lett Abenhakán.

- Igen - mondta Dunraven. - Csavargó volt, aki mielőtt senkivé vált volna a halálban, bizonyára arra gondolt, hogy valamikor király volt, vagy királynak tette magát.

Hargitai György fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

KÉT KIRÁLY ÉS KÉT ÚTVESZTŐ

[Ezt a történetet mondta el a tiszteletes a szószékről. Lásd A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg című elbeszélést.]

Szavahihető emberek mesélik (de Allah többet tud), hogy az idők kezdetén élt egy király Babilónia szigetein, aki egybehívatta építészeit és mágusait, s megparancsolta: építsenek egy olyan bonyolult és ravasz labirintust, hogy a legeszesebb férfiak se merészeljenek oda belépni, és azok, akik belépnek, odavesszenek. Megbotránkoztató alkotás volt ez, mert a zűrzavar és a csoda az isten sajátos kiváltsága, nem az embereké. Idő múltán udvarába érkezett az arabok királya, és Babilónia királya (hogy csúfot űzzön vendége együgyűségéből) bevezettette a labirintusba, ahol az zavarodottan és megszégyenülten bolyongott az est leszálltáig. Akkor isteni segítségért imádkozott, és megtalálta a kaput. Ajkát panaszos szó el nem hagyta, csak annyit mondott Babilónia királyának, hogy Arábiában neki is van labirintusa, és hogy, isten akaratával, jönne el egyszer, hogy megismerje. Azután visszatért Arábiába, összehívta kapitányait és elöljáróit, s oly csodás szerencsével szorongatta meg Babilónia tartományait, hogy lerombolta annak kastélyait, megtörte embereit, és foglyul ejtette magát a királyt is. Egy gyors teve hátára köttette, és elvitte a sivatagba. Három napon át ügettek, s akkor azt mondta neki: "Ó, idők királya, századok értelme és rejtjegye, Babilóniában el akartál veszejteni sokfalú és soklépcsőjű bronzlabirintusodban; a Mindenható úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet, amelyben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene menned, nincsenek ajtók, melyeket be kellene törnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig kellene járnod, és nincsenek falak, melyek elzárják utadat."

145

Azzal kioldozta kötelékeit, és otthagyta őt a sivatag közepén, ahol éhen és szomjan veszett. Dicsőség annak, ki meg nem hal.

Hargitai György fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A VÁRAKOZÁS

Az északnyugati városrészben, abban a bizonyos utcában a 4004-es szám előtt szállt ki a kocsiból. Még reggel kilenc óra se volt; a férfi helyeslőn vette szemügyre a foltos platánokat, tövükben a darabka földet, a takaros, balkonos házakat, a szomszédos patikát, a festöde és a vaskereskedés kopott, rombusz alakú cégtábláit. A szemközti járdát hosszú és tömör kórházfal szegélyezte; távolabb néhány üvegházon csillant meg a napfény. A férfi úgy gondolta, hogy mindezek a dolgok (pillanatnyilag önkényes és alkalomszerű rendezetlenségben, akárcsak álmainkban) idővel, ha Isten úgy akarja, állandók, nélkülözhetetlenek és családiasak lesznek. A patika kirakatában fajanszbetűk hirdették: Breslauer; a zsidók kiszorították az olaszokat, akik kiszorították a kreolokat. Jobb is így; a férfi jobb szeretett nem a maga vérével érintkezni.

A kocsis lesegítette a bőröndjét; egy fáradt vagy talán szórakozott arcú asszony végre kinyitotta a kaput. A kocsis a bakról visszaadott neki egy pénzdarabot, egy uruguayi húszast, mely a zsebében maradt a melói hotelban töltött éjszaka óta. A férfi negyven centavót adott neki, s közben azt gondolta: "Úgy kell viselkednem, hogy mindenki megfeledkezzék rólam. Két hibát követtem el: idegen ország pénzét adtam oda, és kimutattam, hogy ez a tévedés zavarba hoz."

Az asszony nyomában áthaladt a kapubejárón és az első udvaron. A szoba, melyet fenntartottak neki, szerencsére a második udvarba nyílt. A vaságyat készítője fantasztikus ívekbe hajlította, faágak és venyigék formájára; volt még egy magas fenyőfa szekrény, egy éjjeliszekrény, egy padlón álló könyvespolc, két különböző szék meg egy mosdó mosdótállal, kancsóval, szappantartóval meg egy tejüveg palackkal. Buenos Aires tartomány térképe és egy feszület díszítette a falat; a tapéta vörös volt, rajta széttárt farkú pávák sorakoztak. Az egyetlen ajtó az udvarra nyílt. Változtatni kellett a székek elhelyezésén, hogy elférjen a bőröndje. A bérlő mindent helyeselt; amikor az asszony a nevét kérdezte, azt felelte, Villari; nem szánta titkos kihívásnak, nem azért mondta, hogy enyhítse a nem is érzett megalázottságot, hanem mert ez a név motoszkált benne, mert képtelen volt másra gondolni. Bizonyosan nem kísértette az irodalmi tévedés, hogy ravaszul cselekszik, ha ellensége nevén mutatkozik be.

Villari úr kezdetben nem hagyta el a házat; néhány hét múltán végre lement egy kis időre sötétedéskor. Egy-egy este elment a

146

háromsaroknyira levő moziba. Mindig az utolsó sorban ült; mindig felállt valamivel az előadás vége előtt. Látott alvilági tragédiákat; ezek kétségtelenül tévedéseket tartalmaztak, ezek kétségtelenül - szintén téves - elképzeléseket tartalmaztak, melyek korábbi életéhez tartoztak; Villari nem ügyelt rájuk, mert távol állt tőle a művészet és a valóság egybeesésének gondolata. Jámborul azon igyekezett, hogy tessenek neki a dolgok; előre örült a szándéknak, amivel bemutatták őket.

Azokkal ellentétben, akik regényeket olvasnak, sohasem látta műalkotás hősének magát.

Levele sohasem érkezett, még körlevél se, de homályos reménységgel olvasgatta az újság egyik rovatát. Este az ajtóba tette az egyik széket, s elmélyülten élvezte a matét, a szomszéd házfal folyondárjára szegezve a tekintetét. Esztendők magányossága tanította meg rá, hogy a napok összemosódnak az ember emlékezetében, holott még a börtönben vagy a kórházban sincs egyetlen nap se, mely, ha szemügyre vesszük, ne apró meglepetések szövevénye volna. Korábbi kényszerű magányosságában engedett a kísértésnek, hogy számlálja a napokat, az órákat, de mostani magánya egészen más volt, nem látszott a vége - hacsak egy reggel nem Alejandro Villari halálának hírét hozza meg az újság. Az is lehetséges, hogy Villari már meghalt, s akkor csak álom ez az élet. Ez a lehetőség nyugtalanította, mert képtelen volt rájönni, hogy vajon ez megkönnyebbülés vagy balszerencse lenne-e; képtelenségnek vélte, és ezzel elutasította. Távoli napokban, melyek nem annyira az idő múlásában tűntek távolinak, mint inkább két-három megmásíthatatlan tény következtében, sok mindent kívánt gátlástalan vágyakozással; ez a hatalmas akarat, mely gyűlöletet váltott ki a férfiakból s szerelmet néhány asszonyból, már nem vágyott különös dolgokra; csak megmaradni akart, nem pedig jutni valamire. A fű íze, a fekete dohány íze, a kertre boruló, növekvő árnyék elegendő izgalmat nyújtott.

Élt a házban egy öreg farkaskutya. Villari összebarátkozott vele. Beszélt hozzá spanyolul, olaszul s azzal a néhány szóval, mely gyermekkorának egyszerű dialektusából megmaradt. Villan megpróbált a puszta jelenben élni, emlékek nélkül, sejtések nélkül; az előbbiek még kevésbé érdekelték, mint az utóbbiak. Homályosan sejteni vélte, hogy a múlt az idő alapanyaga; ezért is válik nyomban elmúlttá. Fáradtsága néha boldogságnak tűnt; ilyen pillanatokban nem sokkal volt bonyolultabb a kutyánál.

Egyik éjszaka elcsodálkozott és megremegett a szája mélyén megsajduló fájdalomtól. Ez a szörnyű csoda pillanatok múlva megismétlődött, majd még egyszer hajnaltájt. Villari másnap kocsit hivatott, s elvitette magát az Once környékére, egy fogorvoshoz. Kihúzták a zápfogát. Ebben a válságos pillanatban nem volt sem gyávább, sem nyugodtabb másoknál.

Másik este, mikor hazatért a moziból, érezte, hogy meglökik. Haragosan, méltatlankodva, titkos megkönnyebbüléssel fordult szembe az arcátlannal. Kemény szitkot vágott a képébe; a másik döbbenten dadogott valami

147

mentséget. Magas férfi volt, fiatal, sötét hajú, egy németes külsejű nő volt vele; Villari aznap este azt ismételgette, hogy nem ismeri őket. Mégis eltelt négy vagy öt nap, mire újra az utcára lépett.

A könyvespolcon talált egy Divina Commediá-t, Andreoli régi magyarázataival. Nem is annyira a kíváncsiságtól, mint inkább kötelességérzettől hajtva nekifogott a remekmű olvasásának; étkezés előtt elolvasott egy éneket, s aztán szigorú sorrendben a jegyzeteket. Nem találta sem valószerűtlennek, sem túlzónak a pokoli gyötrelmeket, s nem gondolt rá, hogy Dante az utolsó bugyorba valónak ítélte volna, ahol Ugolino fogai vég nélkül marcangolják Ruggieri nyakszirtjét.

A vörös tapéta pávái mintha arra rendeltettek volna, hogy vad látomásokat ébresszenek, hanem Villari úr mégsem álmodott soha eleven madarak kuszaságából emelt szörnyűséges filagóriáról. Hajnalonta mindig ugyanazt az álmot látta, csak a körülmények változtak. Két férfi és Villari lépett a szobába revolverrel, vagy megtámadták a moziból jövet, vagy mindhárom együtt az az ismeretlen volt, aki meglökte, vagy ott vártak rá szomorúan az udvarban, és mintha nem ismerték volna fel. Az álma végén előkapta revolverét az éjjeliszekrény fiókjából (a fiókjában valóban revolvert őrzött), és tüzelt a férfiakra. A fegyver dörrenése ébresztette fel, de ez mindig csak álom maradt, és egy másik álomban megismétlődött a támadás, és egy újabb álomban ismét meg kellett hogy ölje őket.

Egy borongós júliusi reggelen ismeretlen emberek jelenlétére ébredt (nem a nyíló ajtó zajára). A szoba félhomályában magasnak látszottak, a félhomály furcsamód egyszerűvé tette vonásaikat (a szörnyű álmokban mindig határozottabbak voltak), mozdulatlanul és türelmesen virrasztottak, szemüket lesütötték, mintha a fegyverek súlya alatt görnyednének: Alejandro Villari és egy ismeretlen végül is utolérte. Egy intéssel arra kérte őket, várjanak, s befordult a fal felé, mintha tovább aludna. Vajon azért tette, hogy könyörületet ébresszen gyilkosaiban, vagy mert könnyebb elviselni egy döbbenetes eseményt, mint elképzelni és várni rá vég nélkül, vagy - és ez talán a legvalószínűbb - hogy a gyilkosok álommá váljanak, mint ahogy már oly sokszor odaálmodta őket ugyanabban az időben?

És ebben a bűvöletben oltotta ki életét a golyó.

Hargitai György fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

EMBER A KÜSZÖBÖN

Bioy Casares hozott Londonból egy különös háromélű tőrt, melynek markolata H betűt formált; barátunk, a British Council-beli Christopher

148

Dewey azt mondta, hogy gyakori az ilyen tőr Hindosztánban. Ez a kijelentés arra ösztönözte, hogy megemlítse, két esztendőt töltött abban az országban a két háború között. (Ultra Auroram et Gangen; emlékezetem szerint így mondta latinul, egy Juvenalis-sort eltévesztve.) A történetek közül, melyeket aznap éjjel elmondott, az itt következőt bátorkodom leírni. A szöveg hűséges lesz: Allah szabadítson meg a kísértéstől, hogy hozzátegyek apró külsőséges részleteket, vagy kiplingi közbevetésekkel kiélezzem az elbeszélés egzotikus színezetét. Egyébként ennek ősi és egyszerű íze van, mint talán az Ezeregyéjszaká-nak, s ezt kár volna elrontani.

*

"Édeskeveset számít, hogy pontosan hol történt, aminek elmondására készülök. Meg aztán miféle fontossága lehet Buenos Airesben az Amritszar vagy Udh névnek? Elegendő tehát azt mondanom, hogy azokban az esztendőkben zavargások voltak egy muzulmán városban, s hogy a központi kormány egy erőskezű embert küldött a rend helyreállítására. Ez egy skót férfi volt, aki hadfiak neves családjából származott, s vérében volt az erőszak hagyománya. Egyetlenegyszer láttam a saját szememmel, de sohasem felejtem el koromfekete haját, kiugró arccsontját, merész orrát és a száját, széles vállát, erős viking testalkatát. David Alexander Glencairn lesz a neve ma esti történetemben: a két keresztnév igen megfelelő, mert olyan királyok viselték, akik vaskézzel kormányoztak. David Alexander Glencairn (meg kell szoknom, hogy így nevezzem), úgy gyanítom, félelmetes ember volt; jövetelének puszta híre is elegendő volt, hogy megnyugodjék a város. Ez nem akadályozta meg abban, hogy számos határozott intézkedést tegyen. Eltelt néhány év. A város és a kerület békességben élt: szikhek és muzulmánok félretették az ősi ellentéteket, s Glencairn .hirtelen eltűnt. Természetesen azt is beszélték, hogy elrabolták vagy megölték.

Mindezeket a dolgokat a főnökömtől tudtam meg, mert szigorú volt a cenzúra, s az újságok nem kommentálták (emlékezetem szerint meg sem említették) Glencairn eltűnését. Egy mondás szerint India nagyobb a világnál; Glencairn talán mindenható volt a városban, melyet egy dekrétum, egy aláírás a gondjaira bízott, de a birodalom adminisztrációjának gépezetében csak egy számjegy volt. A helyi rendőrség kutatásai haszontalannak bizonyultak; a főnököm úgy vélte, hogy egy magánszemély kevesebb gyanút kelthet, s több sikert érhetne el. Három vagy négy nap múlva (Indiában bőkezűen mérik az időt) már minden különösebb reménység nélkül róttam a szürke város utcáit, mely magába nyelt egy embert.

Szinte nyomban megéreztem annak az összeesküvésnek állandó jelenlétét, mely Glencairn sorsát akarta eltitkolni. Egy lélek sincs ebben a városban (sejthettem joggal), aki ne ismerné a titkot, s aki meg ne esküdött volna, hogy hallgatni fog. A legtöbb kikérdezett csak mélységes tudatlanságát hangoztatta; nem tudták, ki az a Glencairn, sohasem is látták, sohasem is hallottak róla. Mások, ezzel szemben, negyedórája

149

látták, ezzel meg azzal beszélgetett, s még el is kísértek a házhoz, ahová azok ketten bementek, s ahol persze semmit se tudtak róluk, vagy azt mondták, épp most mentek el. Az egyik ilyen hazugnak ököllel vágtam a képébe. A tanúk helyeselték kitörésemet, és újabb hazugságokat gyártottak. Nem hittem nekik, de nem mertem elhallgattatni őket. Egyik este vékony borítékot kaptam, benne egy papírdarabkán néhány jel...

A nap már alászállott, mikor megérkeztem. A kerület egyszerű volt és szegényes; a ház igen alacsony; a járdáról beláttam a földes udvarok sorát, a háttérben némi világosság derengett. Az utolsó udvarban nem tudom, miféle muzulmán ünnepséget tartottak; egy vak ember érkezett vörös fából készült lanttal.

Lábam előtt, mozdulatlanul, mint egy halott tárgy, egy vénséges vén ember kuporgott a küszöbön. Elmondom, milyen volt, mert ez lényeges része a történetnek. A sok esztendő elkoptatta és lecsiszolta, mint a víz a követ vagy az emberek nemzedékei a bölcs mondásokat. Hosszú rongyok borították, vagy legalábbis nekem úgy tetszett, s a turbán, mely fejét övezte, az is csak egy darab rongy volt. A homályban felém fordította sötét arcát és hófehér szakállát. Nyíltan szólottam hozzá, mert már minden reményemet elvesztettem, David Alexander Glencairnről kérdeztem. Nem értett meg (talán nem is hallott), és így el kellett magyaráznom, hogy az egy bíró, és hogy őt keresem. Mikor kimondtam e szavakat, éreztem, hogy mennyire nevetséges ezt a vénséges vén embert faggatni, akinek alig több a jelen, mint valami jellegtelen neszezés. Hírt csak a Felkelésről vagy Akbárról adhat ez az ember (gondoltam), de Glencairnről nem. Amit mondott, megerősítette sejtésemet.

- Egy bíró! - mondta némi csodálkozással. - Egy bíró, aki elveszett, s akit keresnek. Ez még gyermekkoromban történt. Nem tudom az idejét, de még azelőtt történt, hogy Nikal Szeyn (Nicholson) meghalt Delhi falainál. Az elmúlt idő megmarad az emlékezetben; így hát felidézhetem, ami akkor történt. Isten megengedte haragjában, hogy romlásnak induljanak az emberek; szájuk átkokkal telt meg, csalárdsággal és ámítással. Mégis, nem mindenki fajtalanodott el, és amikor kihirdették, hogy a királynő elküld egy embert, aki rendet teremt az országban Anglia törvényei szerint, a kevésbé gonoszok örvendeztek, mert tudták, hogy a törvény jobb a felfordulásnál. Megérkezett a keresztény ember, elmulasztotta kötelességét, sanyargatta a népet, s nem palástolta a megvetendő bűnöket, s áruba bocsátotta ítéleteit. Kezdetben nem hibáztattuk; a kormányzó angol igazsága mindenki előtt ismeretlen volt, s az új bíró látszólagos tévedései talán megfeleltek a jogerős és titkos elveknek. Minden igazságot nyer az ő könyvében, szerettük volna gondolni, de túlságosan is szembetűnően hasonlított a világ minden rossz bírájához, s végül rá kellett jönnünk, hogy egyszerűen csak gonosz ember. Végül is zsarnok lett, és a szegény nép (hogy megbosszulja téves reménységét, mit valaha belé vetett) elhatározta, hogy elfogja, és ítéletet tesz rajta. Beszélni nem elég; a szándékból tettet kell kovácsolni. Az együgyűeken és az igen fiatalokon kívül senki sem hitte, hogy meg lehetne valósítani ezt a merész tervet, de szikhek és muzulmánok ezrei tartották szavukat, s egy

150

napon, hitetlenkedve, végrehajtották azt, amit egyenként lehetetlennek tartottak. Elfogták a bírót, és börtönbe vetették egy városszéli tanyán. Azután megszólaltatták a sértett feleket vagy (némely esetben) az árvákat és az özvegyeket, hiszen azokban az években aztán nem pihent a hóhér bárdja. Végül - talán ez volt a legnehezebb - kerestek és kineveztek egy bírót, hogy ítélje el a bírót.

Ekkor néhány asszony lépett a házba, és félbeszakították az elbeszélést.

Később vontatottan folytatta:

- Az a hír járja, hogy nincs nemzedék, melyben ne volna négy igaz ember, aki titokban a vállán tartja s igazolja az Úr előtt a világegyetemet: e férfiak egyike lett volna a feddhetetlen bíró. De hol lehet rájuk lelni, ha rejtve járnak a világban és névtelenül, s ha látjuk sem ismerjük fel őket, s még maguk sem tudják, hogy micsoda küldetésük van? Valaki akkor azt mondta, hogy ha a sors elzárja tőlünk a bölcseket, keressük a balgákat. Ez a vélemény diadalmaskodott. A Korán tudósai, a törvény doktorai, szikhek, akik oroszlánok nevét viselik, és egy istent imádnak, hinduk, akik istenségek sokaságát imádják, Mahavira szerzetesei, akik azt tanítják, hogy a világegyetemnek olyan az alakja, mint egy szétterpesztett lábú emberé, a tűzimádók és fekete zsidók alkották a törvényszéket, de egy bolond ítéletére bízták a végső döntést.

Itt megzavarta néhány személy, aki eltávozott az ünnepségről.

- Egy bolond ítéletére bízták - ismételte -, hogy isten bölcsessége az ő szájából szóljon, s megszégyenítse az emberek gőgjét. Neve elveszett, vagy soha nem is ismerték, hanem meztelen járt ezeken az utcákon, vagy rongyokba burkolózva, számolgatta az ujjait a hüvelykjével, és a fákkal csúfolkodott.

Józan elmém fellázadt. Azt mondtam, hogy bolondra bízni a döntést a törvény megszegése.

- A vádlott elfogadta bíráját - hangzott a felelet. - Talán megértette: mivel az összeesküvők nagy veszedelembe kerülnének, ha szabadon bocsátanák, csak egy bolondtól remélheti, hogy nem ítélik halálra. Hallottam, hogy nevetett, mikor megmondták neki, ki a bíró. Sok napon és sok éjszakán át tartott a per a tanúk nagy száma miatt.

Elhallgatott. Valami nagy gond emésztette. Hogy mondjak valamit, megkérdeztem, hány napig tartott.

- Legkevesebb tizenkilenc napig - felelte.

Az ünnepségről távozók újra meg újra megzavarták; a bor tiltva van a muzulmánoknak, de az arcuk és hangjuk olyan volt, mint a részegeké. Valaki odakiáltott neki, ahogy elhaladt mellette.

151

- Pontosan tizenkilenc napig - igazított a szón. - A hitetlen kutya meghallgatta az ítéletet, és a kés a torkába mélyedt.

Vidám kegyetlenséggel beszélt. Megváltozott hangon fejezte be a históriát:

- Félelem nélkül halt meg; a legaljasabbakban is van valami virtus.

- Hol történt az, amit elmeséltél? - kérdeztem. - Egy tanyán?

Most először nézett a szemembe. Azután, lassan méricskélve a szavakat, megmagyarázta:

- Azt mondtam, hogy tanyán vetették börtönbe, nem azt, hogy ott ítélkeztek fölötte. Ebben a városban ítélték el: egy ilyen házban, mint ez itten. Az egyik ház mit sem különbözik a másiktól; csak az számit, hogy a pokolban vagy mennyben emelték-e.

Kérdeztem az összeesküvőkről.

- Nem tudok róluk - mondta nyugodtan. - Sok éve történtek ezek a dolgok, sok éve el is feledték. Talán az emberek elítélték őket, de Isten, az nem.

Ezt elmondta, aztán felállt. Éreztem, hogy szavaival elbocsátott, s attól a pillanattól fogva megszűntem létezni a számára. Férfiak és nők tömege, Pandzsáb valamennyi nemzetségéből valók, imádkozva és énekelve áradtak felénk, s csaknem eltapostak: megrémültem, hogy a szűk, kapualjnyi udvarokból annyi ember kerülhet elő. Mások a szomszédos házakból jöttek; bizonyára átmásztak a falakon... Lökdösődve és szitkozódva vágtam utat magamnak. Az utolsó udvarban ruhátlan emberrel találkoztam, sárga virágkoszorú volt a fején; mindannyian csókolgatták s ünnepelték; kard volt a kezében. A kard véres volt, mert kioltotta Glencairn életét, akinek megcsonkított tetemét megtaláltam a ház mögött, az istállóban."

Hargitai György fordítása

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

AZ ALEF

Estela Cantónak

O God, I could be bounded in a nutshelland count myself King at infinite space

HAMLET, II. 2.

152

But they will teach us that Eternity is the Standingstill of the Present Time, a Nunc-stans (as the Schools call it);

which neither they, nor any else understand no more than theywould a Hic-stans for an Infinite greatnesse of Place

LEVIATHAN, IV. 46.

Egy perzselő februári délelőtt, amikor Beatriz Viterbo meghalt - lenyűgöző haláltusájában egy pillanatra se süllyedt az érzelgősségig, se a félelemig -, észrevettem, hogy a Constitución tér vaskeretes plakátállványain kicseréltek valami szőkedohány-reklámot; fájt a dolog, mert beláttam, hogy Beatriztól immár távozóban a szüntelen és hatalmas világegyetem, és ez csak az első változás egy végtelen változássorozatban. A világegyetem változhat, de én nem, gondoltam mélabús hiúsággal; tudom, hogy hiábavaló szerelmem olykor terhére volt, ám most, hogy Beatriz halott, én reménytelenül, de legalább megaláztatás nélkül emléke ápolásának szentelhetem magamat. Eszembe jutott, hogy április harmincadika Beatriz születésnapja; látogatást tenni ezen a napon a Garay utcai háznál, köszönteni az apját és Carlos Argentino Danerit, Beatriz unokabátyját, ezt kifogástalanul udvariasnak, talán elmulaszthatatlannak találtam. Ott várnék megint a telezsúfolt kis szalon félhomályában, tüzetesen újra szemügyre venném Beatriz számtalan arcképét. Beatriz Viterbo profilban, színes képen; Beatriz félálarccal egy 1921-es farsangi mulatságon; Beatriz első áldozása; Beatriz aznap, hogy házasságot kötött Roberto Alessandrival; Beatriz kis idővel a válása után, ebéden a Zsokéklubban; Beatriz Quilmesben Delia San Marco Porcellel és Carlos Argentinóval; Beatriz a kínai pincsivel, amit Villegas Haedótól kapott; Beatriz szemben és félprofilban, mosolyogva, keze az állán... Már nem kellene szerény könyvajándékokkal indokolnom jelenlétemet, mint valamikor; egyébként a könyveket, végül rájöttem, jobb, ha felvágom, különben pár hónap múlva megállapíthatom, hogy ki se nyitották őket.

Beatriz Viterbo 1929-ben halt meg; azóta nem múlt el április harmincadika, hogy föl ne kerestem volna otthonát. Általában negyed nyolckor érkeztem, és körülbelül huszonöt percig maradtam; minden évben kissé később jelentem meg, és egy pillanattal tovább maradtam; 1933-ban a szakadó zápor is kedvezett: meg kellett hívniuk vacsorára. Ezt a jó kis ürügyet persze nem hagytam figyelmen kívül; 1934-ben nyolc óra után érkeztem egy kis Santa Fe-i süteménnyel: egész magától értetődően ott maradtam vacsorára. Így ezeken a mélabús és hiábavalóan erotikus születésnapokon Carlos Argentino Daneri lassanként a bizalmába fogadott.

Beatriz magas, törékeny és egy cseppet hajlott hátú volt; a mozgásában (ha szabad túloznom) volt valami bájos félszegség, valami bujkáló révület; Carlos Argentino erőteljes, pirospozsgás, a haja ősz, a vonásai finomak. Valami kis állása van egy hitvány könyvtárban a város déli felében; tiszteletet parancsoló, egyszersmind tehetetlen ember; még nemrégiben is mindig odahaza töltötte az estéit és az ünnepeket. Két nemzedék múltán is megőrizte az olaszos sz-ező kiejtést és a széles, olasz hadonászást. Szellemi tevékenysége szakadatlan, szenvedélyes, sokoldalú és teljességgel jelentéktelen. Ontja a haszontalan párhuzamokat és a fölös

153

aggályokat. Szép, hosszú, vékony keze van (mint egykor Beatriznak). Pár hónapig Paul Fort volt a rögeszméje, nem annyira a balladái, inkább a feddhetetlen dicsőség gondolata miatt. "Ő a francia költők királya - hajtogatta fontoskodva. - Hiába marsz belé, legmérgesebb nyilad se ér el hozzá."

1941. április harmincadikán bátorkodtam egy palack belföldi konyakkal is megtoldani a süteményt. Carlos Argentino megkóstolta, jónak találta, és néhány kupica után belefogott a modern ember magasztalásába.

- Úgy képzelem - mondta kissé érthetetlen hévvel -, hogy ott ül dolgozószobájában, úgyszólván egy város őrtornyában, körülötte a sok telefon, távíró, fonográf, rádiókészülék, mozigép, laterna magica, szótár, napirend, notesz, kézikönyv...

Megjegyezte, hogy az így fölszerelt embernek fölösleges az utazás; XX. századunk megváltoztatta Mohamed és a hegy meséjét; a hegyek most helyébe mennek a modern Mohamednek.

Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket. Amint várható volt, azt válaszolta, hogy már meg is tette: ezek és más, nem kevésbé új gondolatok egy elbeszélő költemény Beköszöntőjében, Bevezetőjében vagy egyszerűbben Bevezető Énekében fordulnak elő; ezen a költeményen már évek óta dolgozott, réclame nélkül, fülsiketítő lárma nélkül, mindig arra a két mankóra támaszkodva, amit munkának és magánynak hívnak. Előbb szabadjára engedte képzeletét; azután következett a reszelés-csiszolás. A költeménynek ez volt a címe: A Föld; a bolygó leírását foglalta magába, amiből nyilván nem hiányzott se a festői csapongás, se a választékos felidézés.

Kértem, hogy - ha röviden is - olvasson fel egy részletet. Kinyitott egy íróasztalfiókot, és kihúzott belőle egy vastag paksamétát, egy jegyzetfüzetet - fedelén a Juan Crisóstomo Lafinur könyvtár címerpecsétjével -, és olvasta elégedett zengzetességgel:

Láttam, miként a hellén, sok várost, annyi népet,éhet, munkát, s hogyan kel s hogyan megyen a nap le,tényt én nem módosítok, el nevet nem ferdítek,ám "poyage"-om csak képzelt, csak... "autour de ma chambre".

- Ez minden szempontból érdekes versszak - jelentette ki. - Az első sor a professzor, az akadémikus, a hellenista vagy éppen a pedánskodók tetszését vívja ki, akik a közvélemény jelentős rétegét képviselik; a második Homérosztól Hésziodoszhoz vezet át (burkolt tiszteletadás a vadonatúj épület homlokzatán az oktató költészet atyjának), olyan eljárást újítva meg, amelynek eredete az Írásban van, a felsorolásban, bővítésben vagy a halmozásban; a harmadik - barokk, dekadens művészet, a forma tisztult és elvakult kultusza - két iker félsorból áll; a negyedik leplezetlenül

154

kétnyelvű, s ez minden olyan szellem feltétlen elismerését kivívja, aki érzékeny a mókára, fesztelen csipkelődésre. Egy szót se szólok a szokatlan rímelésről, se arról a tudós művészetről, amely keresettség nélkül lehetővé teszi, hogy négy verssorba három tudós célzást sűrítsek bele, amelyek harminc évszázad magvas irodalmát fogják át: az első az Odüsszeiá-ra utal, a második a Munkák és napok-ra, a harmadik a halhatatlan apróságra, amit a Szavojai pihent tollának köszönhetünk... Megint rájöttem, hogy a modern művészet a nevetés, a scherzo balzsamát követeli. Határozottan eljött Goldoni ideje!

Még sok szakaszt felolvasott, valamennyi megnyerte a tetszését, és bőséges megjegyzésekre indította. Pedig nem volt bennük semmi figyelemre méltó; még érezhetőn rosszabbnak se találtam őket az előzőnél. Létrejöttükben a szorgalom, az igénytelenség és a véletlen működött közre; Daneri csak utólag magyarázott beléjük értékeket. Láttam, hogy a költő munkája nem a költeményben rejlett, inkább a leleményességben, hogy miképpen nyilvánítsa csodálatra méltónak a költeményét; persze az ő szemében ez az utólagos munka módosította a művet, de a másokéban nem. Daneri eredeti módon tudott beszélni; de verstani ügyetlensége majdnem mindig megakadályozta, hogy ezt az eredetiséget a költeménybe is átültesse.[1]

Életemben egyetlenegyszer alkalmam volt áttanulmányozni a Poly-Olbion tizenötezer alexandrinját, ezt a környezetrajzi eposzt, melyben Michael Drayton számba vette Anglia állat- és növényvilágát, vízrajzát, hegyrajzát, katonai és egyházi történetét; meg vagyok győződve, hogy ez a jelentékeny, de korlátozott érdekű alkotás nem olyan unalmas, mint Carlos Argentino óriási, hasonló vállalkozása. Ő ugyanis föltette, hogy az egész földkerekséget megverseli; 1941-re már elkészült belőle egy-két rész: néhány hektár Queensland államból, az Ob folyó több kilométeres szakasza, egy gáztartály Veracruztól északra, a Concepción egyházközség főbb üzletházai, Mariana Cambaceres de Alvear villája a Szeptember 11. utcában, Belgranóban, és egy gőzfürdő nem messze a híres brightoni akváriumtól. Felolvasott néhány fáradságos szemelvényt költeménye ausztráliai részéből; ezekből a vontatott és otromba alexandrinokból már a bevezetés viszonylagos elevensége is hiányzott. Egy strófát közlök belőle:

Tudják meg, jobb felé, ott, az útszéli jelkőtől(persze csak mindig észak-északnyugatról menve)búsul egy csontváz. - És a színe? Mennyfehér lenne,s a juhakol miatta nem üt el temetőtől.

- Két merész fordulat - kiáltotta lelkesen -, de igazolja a siker, már hallom is az elismerő morajt! Azt meghiszem, azt meghiszem. Az egyik az "útszéli" jelző, amely csak így, en passant pontosan kifejezi a mezei és pásztori munkákkal járó elkerülhetetlen unalmat, azt az unalmat, amit se a Georgikon, se a mi híres Don Segundó-nk sose mert ilyen közvetlen elevenséggel kifejezni. A másik a "búsul egy csontváz" erőteljes prózaisága, amit a finnyás olvasó alighanem borzadállyal fog elutasítani, de méltányolni fog mindenekelőtt a férfias ízlésű kritika. Különben ez az

155

egész verssor rendkívül érdekes. A második felében igen eleven párbeszédet folytat az olvasóval; előre hangot ad az olvasó kíváncsiságának, egy kérdést ad a szájába, és válaszol is rá... azon nyomban. És mit szólsz ehhez a telitalálathoz, hogy "mennyfehér"? Ez a festői kifejezés az égre utal, amely az ausztráliai táj igen fontos tényezője. Ha nincs ez az utalás, a kép színei túlságosan sötétek lennének, és az olvasó szeretné becsukni a könyvet, mert lelkében, mélységes mélyen, úrrá lenne a komor és gyógyíthatatlan mélabú.

Éjfél felé elköszöntem.

Később, a második vasárnap, Daneri fölhívott telefonon, azt hiszem, életében először. Ajánlotta, hogy találkozzunk négy órakor, "igyunk meg egy pohár tejet a szomszédos bárban, amely, hála Zunino és Zungri - biztos emlékszel: a háztulajdonosaim - haladó szellemének, ott létesült az utcasarkon; meg kell ismerned ezt a kis cukrászdát". Elfogadtam a meghívást, inkább megadóan, mint lelkesen. Nagy nehezen asztalt is kaptunk; az irgalmatlanul modern bár nem is igen volt hitványabb, mint gondoltam; a szomszédos asztaloknál a vendégek izgatottan hajtogatták, hogy mekkora összeget fizetett ki Zunino és Zungri a mellényzsebből. Carlos Argentino úgy tett, mintha valami tetszetős részletet csodálna a világítóberendezésen (amit már bizonyára ismert), és így szólt hozzám némi szigorúsággal:

- Nincs mit tenned, be kell vallanod, hogy ez a lokál a legelőkelőbb floresi lokálokkal is állja a versenyt.

Aztán felolvasott négy-öt oldalt a költeményéből. Egy silány elv szerint javította át, szóvirágokkal tűzdelte meg őket: ahol eleinte azt írta, "kéklő", most ontotta az ilyesmiket, hogy "azúros", "kékeskés", sőt "azúrló". Ez a szó, hogy "teljes", nem volt elég gyatra neki. Egy gyapjúmosó hömpölygő leírásában inkább ilyesmiket választott, hogy "tejellő", "tejeskedő", "tejelkedő", "tejlő"... Keserűen szapulta a kritikusokat; azután elnézőbben olyan emberekhez hasonlította őket, "akiknek nincs nemesfémük, se gőzprésgépük, se hengerművük és kénsavuk az ékszerötvözéshez, de meg tudják mutatni másoknak, hogy hol található az ékszer". Azután mindjárt az előszómániát bírálta, "amin már a Lángelmék Királya gúnyolódott a Don Qutjote mulatságos előszavában". De azért elismerte, hogy egy új mű elején helyénvaló a ragyogó bevezetés, egy jelentős és erőteljes író aláírásával ellátott méltatás. Hozzátette, hogy ki akarja adni költeménye első énekeit. Most értettem meg ezt a furcsa telefonmeghívást... Ez az ember meg akar kérni, hogy előszót írjak ehhez a pedáns halandzsához. Félelmem alaptalan volt: Carlos Argentino kényszeredett csodálattal megjegyezte, hogy azt hiszi, nem csalódik, ha úgy véli: Álvaro Melián Lafinur, a jeles irodalmár szilárd tekintélynek örvend mindenfelé, és ha én megkérném, örömmel írna előszót a költeményhez. A kudarc megbocsáthatatlan volna, ezért a mű két vitathatatlan érdemét kellene hangsúlyoznom: a tökéletes formát és a tudományos alaposságot, "mert a szóképek, fordulatok, szóvirágok eme hatalmasan burjánzó kertjében

156

minden, de minden részlet a legszigorúbb valóságon alapul". Még hozzátette, hogy Beatriz mindig jól megvolt Álvaróval.

Bólogattam, szaporán bólogattam. A nagyobb valószínűség kedvéért megjegyeztem, hogy nem hétfőn, hanem majd csütörtökön beszélek Álvaróval: azon a kis vacsorán, amellyel rendszerint az íróklub minden ülése végződik. (Ilyen vacsorák nem léteznek, de az ülések kétségtelenül csütörtökön vannak, ezt Carlos Argentino Daneri megnézheti a lapokban, s ez valószerűvé tette a mondatot.) Kitaláltam és egyszersmind átláttam szándékát, ezért azt mondtam, hogy mielőtt a bevezető dolgára térnék, majd a mű érdekes szerkezetét taglalom. Elköszöntünk; amint befordultam a Bernardo de Irigoyen utca sarkán, tárgyilagosan szembenéztem a kilátásaimmal: a) beszélek Álvaróval, és megmondom, hogy Beatriz unokabátyja (ezzel a magyarázkodó körülírással legalább kimondhatom Beatriz nevét) írt egy költeményt, ami alighanem a végtelenségig tágítja a klapancia és a zűrzavar lehetőségeit; b) nem szólok Álvarónak. Előre láttam világosan, hogy lustaságból a b) lehetőséget választom.

Péntek reggeltől kezdve tartottam a telefontól. Méltatlankodva gondoltam rá, hogy ez a szerkezet, amely néha Beatriz immár elveszett hangját közvetítette hozzám, odáig süllyedhet, hogy Carlos Argentino Daneri hasztalan és talán dühös sopánkodását fogja fel, akit becsaptam. Szerencsére nem történt semmi, azt nem számítva, hogy természetesen nehezteltem rá: megbíz egy kényes eljárással, azután meg elfeledkezik rólam.

Már nem féltem a telefontól, de október végén Carlos Argentino fölhívott. Nagyon izgatott volt, eleinte meg se ismertem a hangját. Szomorúan és mérgesen hadarta el, hogy az a telhetetlen Zunino és Zungri azzal az ürüggyel, hogy kibővíti máris óriási cukrászdáját, le akarja bontani a házat, ahol a Daneri család lakik.

- A szüleim házát, az én házamat, a jó öreg Garay utcai házat - hajtogatta, a zengzetes siránkozásban talán meg is feledkezve fájdalmáról.

Nem esett nagyon nehezemre, hogy osztozzam a gyötrelmében. Ha elmúlt az ember ötvenéves, minden változás a múló idő gyűlöletes jelképe; meg aztán arról a házról volt szó, amely énnekem szüntelenül Beatrizról mesélt. Meg is akartam pendíteni ezt a meglehetős kényes dolgot; de ő rám se hallgatott. Azt mondta, hogy ha Zunino és Zungri kitart képtelen elhatározása mellett, az ő ügyvédje, doktor Zunni ipso facto kamatos kártérítést fog követelni tőlük, és százezer pesót fog behajtani rajtuk.

Zunni neve megtette rám a hatását; a Caseros és Tacuarí utca sarkán levő irodája legendás hírű. Megkérdeztem, hogy az ügyvéd vállalta-e már az ügyet. Daneri azt mondta, még aznap délután beszél vele! Habozott, majd azon a fakó, tompa hangon, amelyen valami nagyon bizalmas dolgot szoktunk közölni, azt mondta, hogy okvetlenül szüksége van a házra, különben nem tudja befejezni a költeményét; mert a pince egyik sarkában

157

ott van egy Alef. Megjegyezte, hogy az Alef a mindenségnek egy olyan pontja, amely minden más pontot magába foglal.

- Az ebédlő alatt van - magyarázta, s izgalmában megeredt a nyelve. - Az enyém, az enyém; kicsi koromban fedeztem fel, amikor még iskolába se jártam. A pincelépcső meredek, a nagybátyáim megtiltották, hogy lemenjek, de valaki azt mondta, hogy odalenn egy egész világ van. Később rájöttem, hogy egy nagy ládáról beszélt, de tapasztaltam, hogy odalenn egy egész világ van. Titokban lementem, legurultam a tiltott lépcsőn, elestem. Amikor kinyitottam a szememet, megláttam az Alefet.

- Az Alefet? - ismételtem meg.

- Igen, azt a helyet, ahol a világegyetem minden helye megtalálható, s tisztán és minden oldalról láthatón. Senkinek se árultam el a felfedezésemet, de máskor is visszamentem. A gyermek nem is érthette még, hogy ez a kiváltság azért adatott meg neki, hogy majd egyszer a férfi papírra vethesse a költeményt! Zunino és Zungri nem fog kifosztani, nem és nem! Doktor Zunni törvénykönyvvel a kezében fogja bebizonyítani, hogy az Alef az én elidegeníthetetlen tulajdonom.

Próbáltam szót érteni vele.

- De hát nincs nagyon sötét a pincében?

- Makrancos elmébe nem hatol be az igazság. Ha a föld minden helye ott van az Alefben, minden világosságnak, minden lámpának, minden fényforrásnak is benne kell lennie.

- Megyek, és rögtön megnézem.

Lecsaptam a kagylót, mielőtt tiltakozhatott volna. Ha egyetlen tény a tudomásunkra jut, máris fölfedezünk egy sereg azelőtt észre se vett adatot, amelyek igazolják a tényt; csodálkoztam, hogy is nem jöttem rá eddig, hogy Carlos Argentino őrült. Különben az egész Viterbo család... Beatriz (magam is gyakran leszögeztem) szinte irgalmatlanul éleslátó gyerek és nő volt, de volt benne sok vonás, közöny, révület, fölény, valóságos kegyetlenség, aminek talán kóros magyarázata van. Carlos Argentino elmebaja beteges örömmel töltött el; lelkünk mélyén mindig utáltuk egymást.

Amint odaértem a Garay utcába, a szobalány kérte, hogy szíveskedjek várni egy kicsit. Az úr, mint mindig, a pincében van, fényképeket hív elő. Az elhanyagolt zongorán, az üres virágváza mellett Beatriz nagy és ügyetlenül festett arcképe (inkább valószerűtlenül, mint idejétmúltan) mosolygott. Senki se láthatott bennünket; s én kétségbeesett gyöngédségi rohamomban odamentem a képhez, és így szóltam hozzá:

- Beatriz, Beatriz Elena, Beatriz Elena Viterbo, Beatriz drágám, örökre elvesztett Beatrizom, én vagyok itt, Borges.

158

Hamarosan Carlos is belépett. Szárazon fogadott; láttam, hogy másra se tud gondolni, csak az jár az eszében, hogy elveszti az Alefet.

- Egy kupica hamis konyak - rendelkezett -, aztán levonulsz a pincébe. Tudod, elengedhetetlen a hanyatt fekvés. Akárcsak a sötétség, a mozdulatlanság; kissé a szemnek is szoknia kell. Lefekszel a kövezetre, merőn nézed annak az áldott lépcsőnek tizenkilencedik fokát. Én otthagylak, leengedem a csapóajtót, és egyedül maradsz. Ha valami rágcsáló ijesztget, oda se neki! Pár perc múlva meglátod az Alefet. Az alkimisták és kabbalisták mikrokozmoszát, közmondásos és kézzelfogható barátunkat, a multum in parvó-t.

Amikor az ebédlőbe értünk, még hozzátette:

- Persze ha nem látod, tehetetlenséged nem ingatja meg bizonyságomat... Menj le; rövidesen elbeszélgethetsz Beatriz minden képmásával.

Gyorsan lementem, torkig voltam ezekkel a mihaszna szavakkal. A pince alig volt szélesebb, mint a lépcső, és olyan volt, akár egy kút. A tekintetemmel hiába kerestem a ládát, amelyről Carlos Argentino beszélt. Az egyik sarok tele volt zsúfolva dobozba tömött palackokkal és vászonzsákokkal. Carlos kivett egy zsákot, összehajtotta, és egy bizonyos helyen leterítette.

- Hitvány egy vánkos - mondta -, ha csak egy centivel is magasabbra teszem, nem fogsz látni semmit, azt pedig sajnálhatod. Na, nyújtózz csak ki a földön, te dromedár, és számolj tizenkilenc fokot.

Teljesítettem nevetséges utasításait; végül magamra hagyott. Gondosan becsukta a csapóajtót; úgy éreztem, teljes sötétség vesz körül, bár később fölfedeztem egy hasadékot. Egyszeriben rájöttem, milyen veszély fenyeget; mérget ittam, majd hagytam, hogy egy őrült eltemessen. Carlos fennhéjázása arra vallott, hogy fél, hátha nem látom meg a csodát; Carlos ha meg akarja óvni a rögeszméjét, ha nem akarja bevallani, hogy őrült, kénytelen megölni engem. Valami zavaros nyugtalanság fogott el, de megpróbáltam nem a kábítószer hatásának, hanem a kényszeredett testhelyzetnek tulajdonítani. Lehunytam, majd újra kinyitottam a szememet. És megláttam az Alefet.

Most érek elbeszélésem kimondhatatlan lényegéhez; itt kezdődik írói kétségbeesésem. Minden nyelv csupán jelek ábécéje, melynek használata föltételezi a múltat, és ezt minden beszélgető átéli. Hogyan közöljem másokkal ezt a végtelen Alefet, melyet csak alig fog fel félénk emlékezetem? A misztikusok hasonló helyzetben ontják a jelképeket: ha az istenséget akarja kifejezni, egy perzsa a madárról beszél, amely valami módon minden madarat képvisel; Alanus de Insulis egy gömbről, amelynek középpontja mindenütt van, de a kerülete sehol; Ezékiel egy négyarcú angyalról, aki kelet és nyugat, észak és dél felé fordul egyszerre. (Nem ok nélkül említem ezeket megfoghatatlan hasonlatokat; kapcsolatban vannak az Aleffel.) Talán megengednék az istenek, hogy én is valami hasonló

159

képet találjak, de akkor elbeszélésemet megrontaná az irodalom, a tévedés. Egyébként megoldhatatlan a fő kérdés: a végtelennek akár csak részleges felsorolása. Ebben a mérhetetlen pillanatban sok-sok millió gyönyörű vagy borzasztó eseményt láttam; de egyik sem ejtett úgy ámulatba, mint az, hogy minden ugyanazon a helyen mutatkozott, de átfedés és áttetszés nélkül. Az én szemem mindent egyidejűleg látott: leírni csak sorjában tudom, mert ilyen a nyelv. De azért valamit elmondok belőle.

A lépcsőfok alján jobboldalt egy kis tarka, szivárványló gömböt láttam, amely szinte elviselhetetlenül ragyogott. Eleinte azt hittem, hogy forog; azután rájöttem, hogy ez a mozgás csak érzékcsalódás, amit a gömbön kivehető szédítő látvány okoz. Az Alef átmérője két vagy három centi lehetett, de benne volt a világűr, nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával. Minden tárgy (például a tükör üveglapja) végtelen sok tárgynak felelt meg, mert egyszerre és tisztán láttam a világegyetem minden pontjáról. Láttam a mozgalmas tengert, láttam a hajnalt és az estét, láttam Amerika embertömegeit, láttam egy fekete piramis közepében egy ezüstös pókhálót, láttam egy zegzugos labirintust (ez London volt), láttam véghetetlen szemeket ott egész közelről, amint fürkészve nézték magukat bennem, mint egy tükörben, láttam bolygónk minden tükrét, de egyikben sem láttam magamat, láttam a Soler utcában egy udvar végében ugyanolyan kőpadlót, amilyet harminc évvel ezelőtt egy Fray Bentos-i ház előcsarnokában, láttam szőlőfürtöt, havat, dohányt, ércteléreket, vízpárát, láttam domború egyenlítői sivatagokat és homoktengerük minden szemét, láttam Invernessben egy asszonyt, akit nem felejtek el, láttam vadul lobogó haját, büszke alakját, láttam egy mellrákot, láttam egy kör alakú, szikkadt földdarabot egy járdán, ahol azelőtt egy fa állt, láttam egy adroguéi villában Plinius első, Philemon Holland-féle angol fordításának egy példányát, láttam egyszerre minden oldal minden betűjét (gyermekkoromban csodálkoztam, hogy nem keverednek össze, és hogy nem szóródnak szét éjszaka a becsukott könyv betűi), láttam éjszakát és nappalt egy időben, láttam egy querétarói naplementét, amely mintha egy bengáli rózsa színét tükrözte volna, láttam saját üres hálószobámat, láttam egy alkmaari dolgozószobában egy földgömböt két tükör közt, melyek a végtelenségig sokszorozták, láttam lobogó sörényű lovakat hajnalban a Kaszpi-tenger fövenyén, láttam egy kéz finom csontozatát, láttam csata után életben maradt katonákat, amint levelezőlapokat adnak postára, láttam egy mirzapuri kirakatban egy csomag spanyol kártyát, láttam néhány páfrány ferde árnyékát egy melegház padlóján, láttam tigriseket, dugattyúkat, bölényeket, hullámverést és seregeket, láttam minden hangyát, ahány csak van a földön, láttam egy perzsa asztrolábot, láttam az íróasztal egyik fiókjában (s az írástól megremegtem) hihetetlenül szókimondó, trágár leveleket, amiket Beatriz írt Carlos Argentinónak, láttam egy kedves emlékművet Chacaritában, láttam egy valamikor oly bájos lénynek, Beatriz Viterbónak szörnyű maradványait, láttam tulajdon sötét vérem keringését, láttam a szerelmes összefonódást és a halál átváltozását, láttam az Alefet mindenfelől, láttam az Alefen a földet és a földön ismét az Alefet, és az Alefen a földet, láttam az arcomat és zsigereimet, láttam az arcodat;

160

szédület fogott el, és sírtam, mert szemeim látták ezt a titkos és sejtelmes tárgyat, amelynek nevét bitorolják az emberek, de amit soha ember nem látott: a megfoghatatlan világegyetemet.

Áthatott a végtelen tisztelet, a végtelen irgalom.

- Na, biztos elképedtél, hogy így bámészkodhatsz hívatlanul - mondta egy gyűlöletes, kedélyeskedő hang. - Ne is törd a fejedet, ezt a csodát egy évszázad alatt se hálálhatod meg nekem. Micsoda remek leshely, Borges barátom!

A legfelső lépcsőfokon megjelent Carlos Argentino lába. A hirtelen támadt derengésben nagy nehezen föltápászkodtam, és csak hebegtem: - Remek. Igazán remek.

Közönyös hangomtól magam is meglepődtem. Carlos Argentino aggodalmasan érdeklődött:

- Mindent jól láttál? Színesen?

Ebben a pillanatban eltökéltem, hogyan állok bosszút. Nyájasan, látható megindultsággal, idegesen, szórakozottan megköszöntem Carlos Argentino Danerinek, hogy vendégül látott a pincéjében, és nógattam, hogy használja ki az alkalmat, ha már lebontják a házát, hagyja itt ezt az ártalmas nagyvárost, amely nem kímél senkit, higgye el, senkit! Az Alefről nem voltam hajlandó beszélgetni, csendesen, de határozottan elzárkóztam; amikor elköszöntem, átöleltem, és megint elmondtam neki, hogy a vidék és a nyugalom nagy orvos.

Az utcán, a Constitución lépcsőjén, a földalattin minden arc ismerősnek tetszett. Féltem, hogy nincs többé semmi, ami meglephetne, és féltem, hogy most már mindig úgy érzem, mintha mindenhová visszatérnék. Szerencsére néhány álmatlan éjszaka után mindent elfeledtem.

*

Utóirat. 1943. március 1.

A Garay utcai ház lebontása után fél évvel a Procusto könyvkiadó nem riadt vissza a költemény terjedelmétől, és piacra bocsátott egy válogatást az "Argentin képekből". Mondani se kell, hogy mi történt. Carlos Argentino Daneri megkapta az Irodalmi Nemzeti Díj második fokozatát.[2] Az első fokozatot doktor Aita kapta; a harmadikat doktor Mario Bonfanti; hihetetlen, de az én művem, A hamiskártyás lapjai egyetlen szavazatot se kapott. Ezúttal ismét diadalmaskodott az értetlenség és féltékenység! Danerit régóta nem látom; az újságok szerint hamarosan újabb kötettel ajándékoz meg bennünket. Szerencsés tolla (amit nem az Alef nyűgöz le többé) Acevedo Díaz doktor művének szemelvényeit verseli meg.

161

Még két megjegyzés: az egyik az Alef természetéről, a másik a nevéről. Ez utóbbi, mint ismeretes, az első betű neve a szent nyelv ábécéjében. Történetemben nem látszik véletlennek a használata. A Kabbalában ez a betű jelzi az En Szofot, a határtalan és tiszta istenséget; azt is mondták róla, hogy az alakja egy emberhez hasonlít, aki az égre és a földre mutat, hogy jelezze: az alsó világ a felsőnek tükre és térképe; a Mengenlehré-ben a transzfinit számok jelképe, amelyekben az egész nem nagyobb, mint egy része. Csak azt szeretném tudni, Carlos Argentino találta ki ezt a nevet, vagy, mint egy másik olyan pont nevét, amelyben minden pont egyesül, olvasta valahol abban a számtalan sok műben, amit az Alef tárt föl neki odahaza? Bármily hihetetlennek tetszik, azt hiszem, hogy van (vagy volt) egy másik Alef, azt hiszem, hogy a Garay utcai Alef hamis Alef volt.

Meg is mondom, hogy miért. 1867 körül Burton kapitány a brit konzul tennivalóit látta el Brazíliában; 1942 júliusában Pedro Henríquez Ureña egy santosi könyvtárban fölfedezte Burton egyik kéziratát; ez egy tükörről szól, amit keleten Iszkandar Dzú'l Qarnainnak, vagyis Macedóniai Kétszarvú Sándornak tulajdonítanak. A tükör lapján ott látszott az egész világmindenség. Burton más hasonló szerkezetekről is megemlékezik - Kai Khoszrou hétrészes kupájáról, Táriq ibn Zijád tükréről, amit egy toronyban talált (Ezeregyéjszaka, 272), arról a tükörről, amit Szamoszatai Lukiánosz tanulmányozhatott a holdban (Igaz Történet, I. 26), a csillámló lándzsáról, amit Capella Szatirikon-jának első könyve Jupiternek tulajdonít, Merlin egyetemes tükréről, amely "kerek és homorú, és üvegvilághoz hasonlít" (The Faerie Queene, III. 2, 19), és ezeket a furcsa szavakat fűzi hozzá: "De az előbbiek (azon kívül, hogy van egy kis hibájuk, az, hagy nem léteznek) közönséges optikai műszerek. A kairói Amr mecsetben összegyűlő hívek jól tudják, hogy a világegyetem ott van a főudvart körülvevő kőoszlopok közt az egyiknek a belsejében... Persze senki sem láthatja, de akik odateszik a fülüket az oszlophoz, kijelentik, hogy hamarosan hallják a mindenség nyüzsgő moraját... A mecset a VII. században épült; az oszlopok más, iszlámot megelőző vallások templomainak maradványai, mert amint Ibn Khaldún írta: A nomádok alapította birodalmakban minden kőépítkezés elengedhetetlen föltétele az idegenek bejövetele.

Vajon egy kő mélyén rejtőzik ez az Alef? Akkor láttam, amikor mindent láttam, de aztán elfelejtettem? Elménket mállasztja a feledés; az évek tragikus porladásában magam is egyre inkább összezavarom és elfelejtem Beatriz vonásait.

Benyhe János fordítása

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Pedig emlékszem egy szatírájának néhány sorára, ahol keményen ostorozta a rossz költőket:Ez a tudákosságnak harci vértezetébeöltözteti a verset, az meg pompás ruhába,

162

mindkettő fura szárnyát emelgeti hiába,szegények elfeledték: csak egy a fő, hogy szép-e.Csak azért tett le ennek a költeménynek a közléséről, mert félt, hogy rengeteg hatalmas és könyörtelen ellenséget szerez vele magának.[2] "Megkaptam - írta nekem - szomorú gratulációdat. Szánni való barátom, reszketsz a féltékenységtől, de ha megpukkadsz is, be kell vallanod, hogy ezúttal a legtetszetősebb piros tollat tűzhettem a sapkám mellé, s egy kalifához méltó pompás rubinkövet a turbánomra."

Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

163