Váncsa Borbála Új időknek új szelei fújnak

Váncsa Borbála

Új időknek új szelei fújnak* Talán e mottó érzékelteti leginkább azt az igényét a társadalomnak, hogy a tanítás-tanulás folyamatának is változásokon kell átmennie. Pályakezdő pedagógusként ezen gondolatokkal és „világmegváltó” tervekkel indultam én is; úgy éreztem, én majd képes leszek arra, hogy életképes, kihívásokkal teli világunkban érvényesülni tudó generáció nevelésében részt vállaljak. Sajnos úgy tűnik, a még mindig merev, valamint szűkös anyagi erőforrásokkal rendelkező iskolarendszerünk minderre kevés lehetőséget nyújt. Ezért tartom igen kedvezőnek az új, alternatív pedagógiák megjelenését, melyek lehetőséget biztosítanak számomra, hogy egy-egy módszert, stratégiát becsempésszek tevékenységembe, és ezáltal érdekesebbé, ugyanakkor hatékonyabbá váljon a gyerekekkel közösen kifejtett munka. Elsődleges szempontnak tartom a szervezés folyamatában azt a reform-törekvést, hogy a gyerek szeressen iskolába járni, igyekszem olyan légkört kialakítani osztályomban, mely kedvezően hat a közösségi szellem kialakítására, formálására. Szeretném, ha minden gyerek felismerné, hogy mindenki kiváló valamiben, úgy próbálom kialakítani az iskolai tevékenységformákat, hogy mindenki bizonyíthassa azon képességeit és jellembeli tulajdonságait, melyekért érdemes rá felnézni, ugyan-akkor segítse azon társait, akik az általa birtokolt műveltségi területen gyengébben teljesítenek. A szervezés és megvalósítás kapcsán egyetértek a pedagógusszerep módo-sulásával, ugyanakkor arra törekszem, hogy tanítványaim ne csak egy parancsolót, mindentudót vagy teljhatalmú személyt lássanak bennem, hanem azt a személyt, aki társként vesz részt velük együtt a nevelés folyamatában, aki velük közösen tesz szert újabb ismeretekre, vagy éppen tőlük tanul, akár pedig velük együtt reagál és felel meg az egyre több és nehezebb kihívásnak. Ennek érdekében nemcsak frontálisan tanulunk, hanem sok tevékenységet csoportosan vagy párban végzünk el, illetve ők is tarthatnak egy-egy rövid foglalkozást. Ami magatartásomat illeti, igyekszem sokszínű kapcsolatot kialakítani tanítványaimmal, beszélgetéseink nemcsak tudományos ismeretekről, hanem magán-életről, otthoni körülményekről, élményekről, érzésekről, vágyakról szólnak. El-fogadom ötleteiket, javaslataikat közös tevékenységünkkel kapcsolatban, és a merev órakeretek között is igyekszünk olyan tevékenységformákat választani, melyek teret biztosítanak az aktivitásnak, a mozgásigény kielégítésének, az ünneplésnek és a játéknak. Szerepléseink, kirándulásaink hozzájárulnak a szülő–diák–tanító kapcsolat még erőteljesebb elmélyítéséhez és kiteljesítéséhez.

* A következő öt dolgozatot a Bolyai Nyári Akadémia Alternatív pedagógiai módszerek az alsó tagozatos oktatásban című tanfolyam hallgatói írták.

Fő törekvéseim közé tartozik az önállóságra való nevelés mind az ismeret-szerzés, mind pedig a mindennapi élet gyakorlatában. Tudatosítom tanítványaimban, hogy mindenki felelősséggel tartozik tetteiért, felelősek vagyunk egymásért és mind-azért, amit magunkra vállaltunk. Eddigi gyakorlatom során elég sok olyan gyerekkel találkoztam, akiket mintha megbélyegzett volna a családi háttér, az a szociális közeg, amelyben élnek. Törekszem ezen gátlásaik feloldására, és annak tudatosítására, hogy nem az a fontos, ki honnan és hogyan indult el, hanem sokkal inkább az, hogy meddig sikerült eljutnia. Végül a tanítási folyamat utolsó fázisáról, az értékelésről szólnék: szívem szerint I–IV osztályban nem is minősíteném konkrétan a tanulók teljesítményét, hisz tudjuk, hogy a motivációs bázis megteremtése más eszközök segítségével is elérhető. A jelenleg érvényben levő tanügyi törvények ezt ugyan nem teszik lehetővé, de így is lehetőség nyílik arra, hogy a gyerek teljesítményét több szempont szerint értékeljem, és azt vegyem figyelembe, hogy ki mennyit képes fejlődni saját magához képest. Megállapíthatjuk tehát: anélkül, hogy megneveznénk, hogy éppen Waldorf, Jenaplan vagy a projektpedagógia módszereit, elveit alkalmaznánk, a hagyományos oktatásban is jelen vannak az alternatív módszerek egyes elemei. Meggyőződésem, hogy nem annyira az a lényeges, hogy éppen milyen nevet vagy formát adunk tanítási-tanulási stílusunknak, mindaddig, amíg eredményképpen olyan kiegyensúlyozott, döntésképes, versenyképes, de főleg boldog embereket próbálunk nevelni, akik megtalálják önmagukat, és szeretettel emlékeznek az együtt töltött időszakra.

Meg lehet tanulni? A számítógépet a pedagógusoknak is tudniuk kell kezelni

Létai Andrea Hajnalka Oktatás és nevelés

Létai Andrea Hajnalka

Oktatás és nevelés azért, hogy el ne vesszen „milliók közt az egyetlenegy”

A címbeli gondolatok a XI. Bolyai Nyári Akadémia nyitó előadásán hangzot-tak el dr. Hegedűs Gábor megfogalmazásában. Az „egyetlen” szóhoz pedig én a „gyer-mek” szót asszociáltam, azét a gyermekét, akit immár kilencedik éve oktatok-nevelek. Számomra a tanítómesterség valójában hivatás, melynek ars poeticája: „...meg-tanítani a gyermeket dolgozni, játszani, tanulni és együtt élni másokkal”. Boldog voltam, hogy ezen gondolatok örökérvényessége visszaköszönt a hallott előadásokban. A mind bonyolultabbá váló világunk újabb kihívások elé állítja a pedagógiát, a pedagógust, a diákot és a gyermekével törődő szülőt. Eszembe ötlik Carl Rogers önmagához intézett kérdése a nevelésről: „Tudok-e elég kreatív lenni... tudok-e segíteni a fiataloknak abban, hogy megőrizzék legértékesebb tulajdonságaikat: tágra nyílt szem, állhatatos, vezérlő kíváncsiság önmagukkal és a körülvevő világgal szemben?” abban a társadalomban, melyben a herbarti felfogás homlokegyenest ellenszegül a reform-pedagógiai törekvésekkel és az EU-hoz való csatlakozás jogharmonizációt követel. Az idei tanfolyam sok kérdésre adott választ, s még többet szült. Elgondol-kodtatott s kétségbe ejtett. De mindenképp megfogalmazhatom azt a tíz axiómát, melyeknek birtokába itt, Szovátán jutottam:

1. paradigmaváltás mind a pedagógus, a diák, mind a szülő részéről; 2. multidiszciplinaritás érvényesítése a tartalmak mennyiségének csökkentésével,

illetve az aktivitás és az érdeklődés elsődlegességével; 3. integrálni kell úgy, hogy ne a különbségeket, hanem az azonosságokat tartsam

szem előtt, követve az asszimiláció, akkomodáció és adaptáció fázisait; 4. bárki lehet „problémás gyerek”, akinek problémáit együtt kell megoldani, s

együtt vállalni a felelősséget; 5. képesség szerint differenciáljak, ne pedig teljesítmény szerint azokon az

órákon, melyeken az megtapasztalt új módszereket alkalmazom, mint erdő- és projektpedagógia, jenaplan és montessori szemlélet;

6. a gyermek figyelmét a világ, az élet, a XXI. század kihívásai felé irányítsam; 7. a harmóniaelmélet megvalósítása; 8. törekedjem az élménypedagógia szellemében oktatni, hogy a diákok fejjel-

kézzel-szívvel tanuljanak; 9. a tanuláson, s ne a tanításon, a gyermeken, s ne a pedagóguson legyen a

hangsúly, integrálva a kognitív, szociális, affektív és motoros tanulás elemeit; 10. legyek én az a létra, mely soha meg nem inog, mely a gyermeki szükségletekre

épít, és „befogad minden esztelent, hogy dicsekedhessen”. Remélem, sikerül mindezeket megvalósítani, hogy adni tudhassak teljesen önzetlenül, hogy a gyermekek legyenek az igazi győztesek.

Dobai Aranka-Amália

Reformpedagógia az oktatásomban A XIX. század második felétől társadalmi, pedagógiai mozgalom keretén belül kibontakozott a reformpedagógia néven ismert alternatív pedagógiai irányzat. Világjelenségként bontakozott ki, mivel minden országban belátták, hogy a nem ered-ményes „tömegoktatás” helyett eredményesebbet kell megalkotni (új iskolakon-cepciókat kell kialakítani). Különböző irányzatok jönnek létre, amelyek a célok, a struktúrák, az oktatási tartalom, a szervezeti formák, a módszerek, az eszközök tekin-tetében eltéréseket mutathatnak ugyan, de a cél közös: a gyermek személyisége a fontos, a gyermek szükségletei, érdeklődése, egyéni igényeinek kielégítése kell kerüljön az oktatási-nevelési folyamat középpontjába. Ilyen mozgalmak: Freinet-, Jenaplan-, Waldorf-, Montessori-, Projekt- és „Zöld” pedagógiák, ahol nem ismertközlő funkciója kell legyen az iskolának/nevelőnek, hanem a személyiség szabad önki-bontakoztatására kell teremteni feltételeket, és ezek megvalósítása érdekében a nevelő egy segítőtársa a gyereknek. Ez nagyfokú szabadságot biztosít: a gyerek maga választja meg az érdeklődési körének megfelelő tevékenységi formákat; felbomlanak a rendek: osztályterem helyett más beosztású munkaszobák, beszélgető sarkok, könyvtárak, műhelyek működnek; megváltozik a tanterv, a nevelő szerepe; a tanár–diák, tanár–tanár, diák–diák, tanár–szülő kapcsolatok átalakulnak. Megjelennek új szervezeti formák: individualizált tevékenység, egyénre szabott tanítás, homogén vagy heterogén csoportmunka, pármunka, beszélgetés, játék, aktivizálás. Ezek a változások rugalmas, kreatív, felfedeztető, alkotó, kutató, kezdeményező, szabad partnerviszonyt kialakító tanítót igényelnek. A fentiekből kiindulva szükségszerűnek tartom a tanítók továbbképzését, ahol bemutatják nekünk, képet alkothatunk a különböző alternatív elméletekről. Személy szerint a „zöld” pedagógia előadás keltette fel érdeklődésemet (a továbbiakban motiválom ezt). A nagykőrösi Károly Gáspár Tanítói (levelező tagozatos) karán végezve 4. tanulmányi évemet, először találkoztam olyan elmélettel, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy a természet és az ember kapcsolata fontos problémát kezd jelenteni a mai kor társadalmának. Hangsúlyozták, hogy a környezetbarát gyerek nevelése ma már fontos pedagógiai követelmény. 2003. márciusában részt vettem a Víz Világnapja alkalmával Budapesten szer-vezett háromnapos tanártovábbképzőn. Ott arról beszéltek nekünk, hogy a tanulás során szerzett, természethez kapcsolódó ismereteket sajnos legtöbbször rosszra, ter-mészetpusztításra, nem pedig az egyén és a természet harmóniájának kiteljesítésére használja az ember (pirultunk a padban az állandóan hangoztatott Tisza-szennyeződés miatt).

Dobai Aranka-Amália Reformpedagógia

Akkor fogalmazódott meg bennem ez a kérdés (most megerősödött): Mit tehetek én a természet kímélése, védése érdekében? Nem tehetem azt, hogy úton-útfélen ezt hangoztassam, süket füleket „döngetnék”. Azt viszont igen, hogy erdőprojekteket dolgozzak ki és alkalmazzak tanításom során. Ebben segítségem is lesz: a férjem erdész, elméleti és gyakorlati kérdésekben ő lesz legfőbb útmutatóm, azt sem feled-hetjük, hogy öltözete, megjelenése is mérvadó lesz majd a gyerekek szemében. Köl-csönös munkafolyamat alakul majd ki: ő segít rajtunk, mi viszont, a környezetbarát nemzedék segítjük az ő munkáját (távlatokban gondolkodva). Iskolaépítésről nem is merek álmodni, az iskolai anyagba építeném be a „zöld” projektet: erdei öko-szisztémák, tantúrák, erdőgazdálkodás, fafeldolgozás, népszokások. A heterogén csoport tanítása (négy összevont osztály) állandó mozgás a csoportok között. Alter-natív pedagógiai módszereket alkalmazva megszüntetném a máshova való figyelést (érdekelné, amit végez, nem lesné, hogy más mit csinál), a kisebbek tanulhatnak a nagyobbaktól, segítik egymást a munkájuk során. Az állatok, növények növekedése, élete közvetlen megfigyelése módot adna arra, hogy tanulják meg értékelni, vigyázzanak a természetre.

Hangulatos záróest Szovátán

Makkai Barbara

Alternatív pedagógiák a gyakorlatban

Ellen Key kikiáltotta a XX. századot a gyermek évszázadának. Új pedagógiai mozgalmak fejlődtek ki szerte a világon. Új emberek – új típusú nevelés-oktatás. Ez egyértelművé, szükségessé vált. Romániában több mint tíz éve beszélünk a reformról. Halljuk és hirdetjük: Kell a változás! Egyre többször nézünk szembe az új követelményekkel: tananyag, szellőztetés, gyermekközpontúság, készségfejlesztés, képességek kialakítása, aktivizálás, gyakorlat, életre, békére, toleranciára, egészséges életmódra, vallásosságra, inter-kulturalitásra nevelés. Egyre több továbbképző témája az alternatív oktatás. Egyre több alternatív iskola jelenik meg: Freinet, Waldorf, Step by step. De szomorú, hogy Bánságban csak román tagozaton. Akik mást szeretnének, ellenállásba ütköznek: „Ez sok időt igényel!”, „Jó ez így, ahogy a suliban tanultam!”, „De kötelező?”, „Mondjad, az osztályban úgyis azt teszek, amit akarok!”, „Maradok a réginél, az is jó!”, „Ennyi pénzért?!” Ellenállás és rosszindulat, mert azt sem tanulták meg, hogyan fogadják el a másságot. Együgyű, idealista, törtető az, aki alternatív oktatási módszereket, szemléltető eszközöket használ, aki többet dolgozik, mint a napi 5-6 tanóra. Lassan, nagyon lassan nő a szimpatizánsok tábora. Túl lassan! És a gyerekekre nézve, a társadalom fejlődését nem tapasztalva annyit mondhatok, hogy kár! De mondjuk, alkalmazzuk, mert Élmény diáknak és pedagógusnak egyaránt, mert ha tudunk valamit, bűn nem megosztani másokkal, s mert „őrültség semmit sem tennünk, ha mindent nem tehetünk is” (Eszterházy Miklós). Mit jelent nekem az alternativitás?

P A R A D I G M A V Á L T Á S

G Y A K O R L A T B A N

M O N T E S S O R I

F R E I N E T

P R O J E K T

J E N A P L A N

W A L D O R F

S T E P B Y S T E P

É L N Í T A N U L Á S

N E V E L É S

K A P C S O L A T O K

S Z E R E T E T

S Z A B A D S Á G

T A P A S Z T A L A T O K

K R I T I K A I G O N D O L K O D Á S

C S O P Ó R T M U N K A

D O L G O Z N I

I N D I V I D U A L I Z Á L Á S

B E L S Ő M O T I V Á C I Ó

K O N K R É T

Makkai Barbara Alternatív pedagógiák a gyakorlatban

Röviden a fentieket. Gyakorlatban más szemlélet: osztályterem berendezés, kapcsolatok kialakítása, módszerek, tanár–diák viszony, stratégiák terén. Fontosnak tartom, hogy jó kapcsolatot építsek ki a diákokkal és a szülőkkel. Ebben segítenek az önismereti játékok, a drámapedagógia, a közvetlen szülő–tanító kapcsolat, a spontán beszélgetések, a családlátogatások, a megfigyelési lapok, de talán legjobban a közös játékok, bulik, kirándulások, ünnepek. Az osztályterem a második otthonunk. A szemléltető eszközök mellett (me-lyek összhangban vannak az éppen aktuális tanulási tartalmakkal) a gyermekek alkotásai díszítik a falakat – örökös változásban. Az osztály egyik színfoltja az „évszak sarok” – projektet készítünk az évszakokról, és a gyerekekkel együtt alakítjuk ki. A könyvtárunkat együtt alakítottuk otthoni könyveinkből, és szívesen tanulmányozzuk órákon és napközben. Hagyományainkat is megismertük „Jeles napok” falitáblánk révén. A katedra a sarokba került, a padok állását óráról órára változtatjuk szükség szerint: körbe, félkörbe, párba, csoportba. Az órarend rugalmas. Az órák sorrendjét demokratikusan megszavazzuk a nap elején. Sokszor nem a csengő jelzi a szünetet, hanem egy-másfél órás blokkokban is tanulunk, gyakorolunk, játszunk, tevékenykedünk. A nap egyik legkedveltebb momen-tuma a „beszélgetőkör”, hisz itt megszabadulhatunk gondjainktól és felkészülhetünk a napi feladatokra. Előszeretettel dolgozunk párban és csoportban, s ha feladatainkat elvégeztük, a falon levő szorgalmi zsákocskából válogathatunk szabadon, képességeinkhez mérten. Alig várjuk, hogy ősszel szerkesszük meg az osztály újságát és levelezhessünk testvériskolánk diákjaival. A matematikaórákon gyakorlatban végzünk műveleteket, mérünk, összehasonlítunk, feladatlapokat oldunk, és a Buci Maci, Tudás fája folyóiratok segítségével szöveges feladatokat alkotunk. Az olvasást, írást játékosan sajátítottuk el: gyurmából, pálcákból, cérnából készítettünk betűket, a tankönyv mellett folyóiratokból, kis könyvtárunkból olvasgattunk, az Ablak–Zsiráf és más szótárakból kerestük ki az ismeretlen szavakat. A napi mese, melyet nagyszünetben olvasok fel, felkelti olvasási kedvüket. Különös szeretettel készülünk ünnepeinkre: szüret, karácsony, farsang, szülinap, szülői buli, gyermeknap, kirándulások, táborok (ha lehet szülőkkel). Nyári táborunk, „Hagyományaink” projekt és a tábor keretén belül ismerkedünk, és bővítjük ismereteinket a néptáncról, népdalokról, hagyományokról, mesterségekről, népszoká-sokról. Parafrazálva egy gondolatot vallom, hogy „akit nevelni akarunk, azt ismer-nünk, értékelnünk, szeretnünk kell”.

Simon Kerekes Csilla

Kétségek és lehetőségek „... a délután a nap jobbik része. Lehet, hogy csak az érzi így, akinek a fiatalságát iskola nyomorította – az az intézmény, amely ülni kényszeríti azt, aki szaladni szeretne, idegen nyelvet ver annak a fejébe, akinek már úgyis van egy édes anyanyelve, képmutatásra neveli a gondolkozókat, jó osztályzatot ad a törtetőnek, éveken át tanítja a csoportokat arra, amit az egyén hetek alatt megtanulna, méltósággal ruházza fel azt, akinek botot ad a kezébe... Az iskolás gyerek csak délután él. Akit évekig minden délelőtt arra tanítottak, hogy ne a saját fejével gondolkozzék, hogy mindenre igent mondjon...” Bűnösnek érzem magam amiatt, hogy részt veszek a gyermekkor elrablásában. Bár eddigi tanítói munkám alatt folyton valamiféle hiányérzet, bizonytalanság kísért, bátortalan voltam a hiány feltárására, erőtlen a bizonyosság felé vezető út keresésére. Valószínű azért, mert évekkel ezelőtt engem is a „mások fejével” való gondolkodás-módra tanítottak. E néhány előadás során számos hiányosságát, negatívumát lettem képes feltárni a mai hazai hagyományos oktató-nevelő munkának. Néhány ezek közül:

– A tanterv tanulmányi tevékenységekre vonatkozó követelményei túlmére-tezettek.

– A racionális tudás nyer elismerést, elválasztva az értelmet az érzelemtől.

– Figyelmen kívül hagyjuk, hogy a gyermek lelki világa egyszerű és tiszta, ter-mészetes és közvetlen, és hogy a képlékeny gyermeki lélekben a fantázia és a valóság sajátos keverékét találjuk.

– Előtérbe kerül az oktatás, és háttérbe szorulnak a nevelő hatásokat garantáló tevékenységformák.

– A túlméretezett versenyhelyzetek kerülnek előtérbe, s ezáltal azok a személyi-ségjegyek, képességek állnak a nevelés középpontjában, amelyek a verse-nyekben elért eredményességnek megfelelnek. Ebből következően pl. az együttműködésre való hajlandóság, szolidaritás, empátiás képességek kiszorul-nak a nevelés hosszabb távú tervezésekor.

– Mindenkire egyforma nevelést kényszerítünk.

– Leszűkült a játéktevékenység, mint a gyermek fejlődését közvetlenül meg-határozó tényező.

– A videojátékok, számítógépprogramok háttérbe szorítják a meséket, mon-dákat, mítoszokat. Kiszélesedett és modernizált világunk csak lelki bizony-talanságunkat, kiszolgáltatottságunkat növelte meg.

Mindezek után nyilvánvalóvá válik, hogy szükség van egy szemléletváltásra, megújulásra – a pedagógusok megerősödő idegenkedése, a társadalom, a szülők meghatározó igényeiből következően vagy éppen ezek ellenére.

Simon Kerekes Csilla Kétségek és lehetőségek

Számos reformpedagógiai irányzat, alternatív pedagógia áll a megújulás szolgálatában. Ezeknek bármelyikét hívnánk segítségül, ha nem változik a mi, tanítók szemlélete, mely részleges vagy gyökeres változásokat hív életre, ha nem meggyőződésből vállaljuk a „másat”, hamissá, értelmetlenné válik egész tevékenységünk. Sajnos kevés az a rugalmas, nyitott pedagógus, aki szakítani mer a régi sémákkal. Legfeljebb belop a mindennapi munkájába egy-egy újonnan hallott szimpatikus elemet. Vagy éppen tudatosan fog olyan eszközöket, eljárásokat használni, amelyek eddig önkéntelenül, spontánul fordultak elő tevékenységében. Véleményem szerint attól függetlenül, hogy kacérkodunk-e valamely reformpedagógiai irányzattal vagy sem, hogy minden ener-giánkat bevetve, az új iránt érzett igénnyel felvállaljuk a teljes megújulást vagy sem, néhány dologban mégiscsak meg kellene változnunk, néhány dolgot el kellene fogadnunk:

– Képesnek kellene lennünk felismerni, hogy a kötött tanulási formák mellett oldottabb tanulási, nevelési formák is léteznek, melyek az önálló kezdemé-nyezéseket, az önálló gondolatok kibontakozásának lehetőségeit, a sikeres tevékenységekben levő hajtóerőt, a cselekvési szabadságot, az önként vállalt tanulást helyezik előtérbe, erre építkeznek.

– Meg kell szűnnie a tekintélyelvnek.

– Helyet kell adni a bensőt kereső, a természetes, a spontán lelki folyamatokra épülő pedagógiai módszereknek.

– A hétköznapok sűrű, szürke tudás- és ismeretfelhalmozó nevelési gyakorlata helyett az életet, a megismerést teljesebbé, színesebbé tevő, a belülről fakadó, a belső lelki tartalmakat felszínre hozó, ezeket értékké tevő alternatívák kell létjogosultságot nyerjenek.

– El kellene fogadnunk Vigotskij elméletét: „A játék viszonya a fejlődéshez ugyanaz, mint a tanítás viszonya a fejlődéshez.”

– Figyelnünk kell, vigyáznunk kell az egyéniesség megőrzésére a tömegek szür-keségével szemben.

– „Kevesebb időt kellene a gyerek rangsorolására szánnunk és többet arra, hogy ráébresszük őket velük született adottságaikra és tehetségükre, és műveljük ezeket” (Gardner).

És sorolhatnám a megújulásra váró elemeket, mégis lezárom Bütler szavaival, melyek keserű szemléletről tanúskodnak és figyelmeztetésként hatnak, mire nőnek fel féltett csemetéink: „Veszedelmesen túlértékelődik a külső, látható lét, a „vér és arany”, a fel-mutatható teljesítmény, a presztízs, s az emberek inkább csak szeretkezni tudnak, sze-retni annál kevésbé. Rövidital, rövid szerelem, rövidlátás, miközben szinte mindenki megrövidítve érzi magát, hiszen nincs az életnek távlata, közepe, kidobták a lelket.” Rajtunk is múlik, hogy ez értékvesztett, beteg világot meg tudjuk-e gyógyítani.

Szász Zsuzsanna

Ünnepek az óvodában** Az óvoda a gyerek második otthona. Az a hely is, ahol a nevelők elősegítik a gyerek sokoldalú, harmonikus fejlődését, ahol az testben és lélekben tovább gazda-godik. Az óvodában tovább folytatódik a gyerekkel való törődés, de immár meg-oszlik. A gyerek napjainak nagy részét az óvodában tölti. Az otthon meghitt han-gulatából belecsöppen egy más, új világba, mely valóban lehet a második otthona, ha mi, nevelők azzá „varázsoljuk”. Az óvoda egyrészt folytatja a család nevelőmunkáját, másrészt új módon ki-egészíti azt. Az óvodába lépés pillanatától kezdve az óvoda a családdal együtt felelős azért, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, képességeik fejlődjenek, és személyiségük alakulása megfeleljen társadalmi követelményeinek. Tehát az óvodában főként nevelő munka folyik, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nevelendő kisgyereknek legfőbb igénye, hogy szeretet vegye őt körül. Ezért nevelőmunkánkat úgy szervezzük meg, hogy az egymásra odafigyelés, egymás segítése, a kölcsönös örömszerzés jegyében valósuljanak meg a kitűzött célok. A közösség természetes életformájukká kell váljon, melyet belső szükséglet-ként igényelnek. A gyerekek érezzék, hogy közösségben élni jó, azért szívesen te-vékenykedjenek, érezzék, hogy ők is fontosak a közösség számára. Erre nagyszerű alkalmul szolgálnak a hétköznapok cselekvései, eseményei mellett az ünnepek. Az ünnepre való felkészülés összekovácsolja a szereplőket egy igazi közös-séggé, amelyben kiteljesedhet az egyén. Valóban jó testvérként dolgozhatnak együtt a gyerekek az ünnep magasztos céljáért, a bemutatóért. Gyerekkori ünnepes-élményeink megismételhetetlenek. Ezt jól tudjuk szülők, nevelők egyaránt. Azoknak akkor és ott volt meg a varázsuk. Felnőtt ésszel már más-ként éljük meg az ünnepeket. Hiányzik az a sajátos hangulat, amit akkor éreztünk, s éppen ezért próbáljuk a gyerekekkel megtapasztaltatni azt az érzést, amit csak gyerekként lehet érezni. Gyorsuló világunkban egyre kisebb szerepet kapnak az ünnepek. A társadalmi és gazdasági élet fejlődése értékváltozást vont maga után. A szellemi értékek kevésbé lettek fontosak az anyagi értékekkel szemben. Ma a gyerek az ünneptől azt várja, hogy ajándékot kap, s a távirányítós autók és Barbie-babák mellett eltörpül az ünnep tulajdonképpeni jelentősége. Ma már ritkán hallunk olyan családokról, akik karácsony estéjén összeülnek, és gyertyafény mellett szent énekeket énekelnek. A világunkhoz immár hozzátartoznak az elektronikus játékok is, de az igazi ünnep érzését és örömét is meg kell próbálnunk odavarázsolni. Azt is tudjuk, hogy kevés helyen őrzik még a

**A következő három dolgozatot a Bolyai Nyári Akadémia Modern óvodavezetés című tanfolyam hallgatói írták.

Simon Kerekes Csilla Kétségek és lehetőségek

népi hagyományokat, de igazi helye az ünneplésnek ott van, ahol már évszázadok óta hagyománya van. Ezekről a hagyományokról a gyerekeknek is tudniuk kell. Az ünnep az emberek életében olyan jelentős nap, mely rendkívüliséget, különlegességet hoz az élet folyamatosságába, a mindennapok egyformaságába. Az ünnepeknek fontos ismérve az is, hogy motivációi belső jellegűek. Ünnepeinkről az óvodában meleg, derűs, bensőséges ünnepélyek keretében emlékezünk meg. Az ünnepnapok örömet hoznak az óvodába, az óvoda életébe, gazdagítják a gyerekek érzelmi világát. Nem sok ünnep van egy évben, tehát van idő mindegyikre alaposan fel-készülni. Az előkészületek során figyelembe kell venni, hogy minden ünnepnek más a jellege, más a tartalma. Az ünnepély szépségét, zavartalanságát, a gyerekek, szülők és az óvoda dolgozóinak jó hangulatát, közös élményét csak a sokoldalúan átgondolt előkészítés biztosítja. Ünnepélyekre az óvodában nagy szükség van. Az ünnep elsősorban öröm. Arra kell törekedni, hogy ünnepi hangulatot, vidám légkört, derűs perceket, az ünnep napjának minden pillanatát, minden mozzanatát átható ün-nepélyességet teremtsünk. Mert az ünnepi rendezvény elsősorban a gyerek érzelmeire hatva fejti ki nevelő hatását, s a pozitív érzelem, az öröm olyan állapot, amely kedvező talajt teremt a gyerekek minden irányú fejlődése számára. Az ünnep másik sajátossága a közösségi, kollektív jelleg. A kisgyerek gyerek-közösségben éli a maga életét. Ott fejlődik. A gyerek természete igényli a társakat, játéka és egyéb tevékenysége el sem képzelhető társak nélkül. Az ünnepek alkalmával, az ajándékozás során átéli az adás és a kapás örömét (Anyák napja, Karácsony, Húsvét, születésnap), tapasztalják, hogy akkor teljesedik ki igazán az örömük, ha ők is örömet szereznek másoknak. Ez a közösségi kapcsolat az ünnepet szebbé, gazdagabbá teszi, és az erkölcsi, szellemi gazdagodást is fokozza. Az ünnepek időről időre visszatérő, sajátos keretek közt lezajló közösségi események. Megerősítik a hagyományokat mind a szülők, mind a gyerekek szemében, fokozzák a gyerekek közösséghez való tartozásának élményét, közelebb hozzák a gyerekekhez a szűkebb és tágabb környezet eseményeit.

Székely Tünde Andrea

Pályakezdő óvónő vezető szerepe az óvodai csoportban

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer...” Így kezdődött számomra az idei Bolyai Nyári Akadémia továbbképzője, hiszen nem tudhattam, mi vár rám, ha Csíkszeredába utazok, a vezető óvónőknek szervezett továbbképzőre. Emlékemben éltek ugyan az udvarhelyi, szovátai továbbképzőkről alkotott képek, ám ezek nem biztosíthattak afelől, hogy itt is olyan jól fogom majd érezni magam, új dolgokat fogok elsajátítani, sőt, hogy olyan barátságokat kötök, melyek talán életreszólóak is lehetnek. Én voltam az itt levő óvónők, vezetők között a legfiatalabb hallgató, de végig úgy éreztem, hogy mindenki egyenrangúnak tekint. És bizony erre nagy szükségem volt, Márai Sándor szavaival élve el is mesélem, miért. Így nyilatkozik Márai egy nagyon ismert írásában: „Van valami, ami rosszabb mint a halál és a szenvedés... az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk emberek maradni.” (A gyertyák csonkig égnek) Néha úgy érzem, a kommunikáció hiány miatt alábecsülöm önmagamat. Bizony ebben a rohanó világban, a nagy információáramlásban nagyon fontos eszközzé vált a kommunikáció. A kommunikációs folyamaton belül, legyen az két vagy több ember között, kölcsönösen hatunk egymásra. Ha meghatározni kell, meg kell említsem a két kommunikációs lehetőséget: verbális és non-verbális. Mivel én határozott, őszinte, direkt egyéniség vagyok, sokszor tapasztaltam azt, hogy a verbális kommunikáció dominál bennem. Van azonban olyan eset, mikor a non-verbális kommunikációt alátámasztásnak használom. Eddigi óvónői pályám során nemegyszer tapasztaltam azt, hogy mennyire nehéz, mennyire nagy felelősséggel jár a vezetői szerep. Mert nem elég az, hogy kommunikáljunk, amit meg szeretnénk értetni másokkal, olyanképpen kell „csomagolni”, átadni, hogy ne legyen belőle botrány, és mégis hatásos legyen. Ugyanez történik velünk a gyermekekkel való kommunikálás során (és a szülők is ebbe a csoportba tartoznak): mindenki számára a társa pozitív tulajdonságai természetesnek tűnnek, de a negatív információkat hamarabb meg-jegyezzük. Mint pályakezdő óvó néni nemegyszer éreztem úgy, hogy alábecsülnek, annak ellenére, hogy az én önértékelésem jelentette számomra az igaz mércét. A nagy hiba talán nem is talál gazdára, mégis ott történt amikor, fiatal lévén, a szülők lekicsinylően kezdtek bánni velem. Első tanítási évem során úgy gondoltam, ezt nem lehet túlélni: első perctől tegeztek a szülők, és folyton olyan suttogásokat hallottam a folyosókon, hogy „túl fiatal”. Ennek ellenére én folyamatosan, mindent beleadva végeztem munkámat. Igaz, sokat gyötrődtem ezekért a megjegyzésekért, de egy idő után

Simon Kerekes Csilla Kétségek és lehetőségek

rájöttem arra, hogy bizony én nem tehetek arról, hogy fiatal vagyok, és próbáltam ezt megértetni a szülőkkel is. Annyit sikerült elérnem az öt évi tanítás során, hogy tisztelnek, szeretnek, sőt, azok, akik már nem járnak az óvodacsoportba, rendszeresen visszalátogatnak hozzánk. Ez számomra nagyon sokat jelent. Persze minden zsáknak megvan a maga foltja, és minden közösségben van valaki, aki nem ért egyet a többiekkel. Ez is kommunikációs kérdés: képes vagyok-e megértetni vele (a szülővel), hogy én így, ilyennek elfogadom és segítséget tudok és akarok nyújtani a problémamegoldásban (magán téren is). Különben is, az elvégzett tesztek során a problémamegoldó tulajdonságok voltak túlsúlyban az én esetemben. Ami önértékelésemet illeti, passzív, független típusú vagyok, ám ugyanakkor cselekvő, néha agresszív is: minden környezeti hatásra reagálok, érdekeimet tudom képviselni. Energikus, stressztűrő alkatom segít abban, hogy áthidaljam a mindennapok nehézségeit. Mindig elmondom magamnak azt, hogy „nem adom fel!”, azonban minden konfliktushelyzet megvisel engemet is. Számomra nagy megtiszteltetés az, hogy óvónő lehetek, hiszen a gyerekek a társaim elsősorban, és ők azok, akik a legfontosabbak. Én vezetem őket, azonban az ők szükségleteiket, igényeiket mindig szem előtt tartom. Az óvodai csoport számomra a második család, ott érzem igazán jól magam a gyerekek között, abban a világban. És mivel „Van az, hogy a pillanat elhoz egy lehetőséget, s ennek pontos ideje van – s ha elmúlt a pillanat, egyszerre nem tehetsz semmit többé”, ugyancsak Márai szavaival szeretném zárni, ezt az ún. dolgozatfélét. Olyan sok mindent tanultam itt e hét alatt, hogy azt mind nem lehet leírni, s amúgy is egyszer raktározni kell, feldolgozni őket, így inkább kerültem az ún. szak-szöveget. Ám önérzetem szerint néha sokkal fontosabbak az érzelmek, a megélt dolgok elmélyítése, mint az, hogy valamit innen-onnan összemásolgassunk. Köszönöm az előadótanárok barátságos megnyilvánulását, azt, hogy meg-hallgattak minket, és azt, hogy itt voltak velünk, értünk, mellettünk. És visszatérve a fenti idézetre: igen, itt volt a pillanat, itt volt ez a kerek hét, mely energiával és minden pozitív dologgal feltöltött, hogy szeptemberben teljes erővel újrakezdhessük a tanítást hivatástudatunknak megfelelően.

Szabó Júlia

Óvodavezetői tapasztalatcsere

Ha azt akarod, hogy emlékezzenek rád, ültess fát, ha azt akarod, hogy szeressenek, vigyél virágot, és ha azt akarod, hogy soha ne felejtsenek el, nevelj gyermeket.

(keleti kultúra)

Az idei továbbképzés, a Csíkszeredában megrendezett Bolyai Nyári Akadémia alkalmat adott, hogy a korszerű óvodavezetés néhány kérdését megvilágítsuk, tudatosítsuk vezetői szerepünk fontosságát, és bővítsük emberismeretünket, ugyan-akkor kapcsolatokat teremtsünk, és tapasztalatainkat megosszuk egymás között. Én mint csoportvezető és pedagógiai gyakorlatot vezető óvónő közelítem meg ezt a témát, ugyanis a választásom azért esett erre a programra, mert az én óvodámban a vezetői szerepet betöltő személytől sokkal többet várnak el, mint az nyújtana, és nem sikerült eldöntenem, hogy az igényeim túl magasak-e a vezetőséggel szemben, vagy lehetne azt jobban csinálni. Nyolc éve dolgozom mint csoportvezető óvónő, három éve pedig a pedagógia gyakorlat vezetőjeként, és úgy érzem, még sok mindent kell megtanulnom, de azt is, hogy minden év elteltével a tapasztalat és az információtömeg sokasodik. Az óvodavezetés minőségéről, az óvodai munka tervezéséről és szervezéséről, a vezető óvónő kapcsolatáról a munkatársakkal, beosztottakkal, szülőkkel és gyerekekkel Németh Istvánné, körünkben Marika, beszélgetett el velünk. Össze-hasonlítva a magyarországi és romániai óvodák vezetésének erősségeit és gyenge pontjait rájöttem, hogy a gazdasági és politikai helyzettől eltérve ezt a munkát ugyanakkora szeretettel és törődéssel végzik a romániai és magyarországi óvónők egyaránt. Jó azt látni, hogy az óvodavezetők nem élnek vissza hatalmukkal, hanem betöltik azt, hogy számukra a vezetői szerep nemcsak beosztás, hanem együttlét, együttműködés is, figyelembe veszik mind a munkatársak, mind a szülők és gyermekek igényeit, és soha nem felejtik el azt, hogy az ő feladatuk mások érdekében is cselekedni. Nálunk még a centralizált rendszer működik, de az óvónő mindinkább lehetőséget kap a kezdeményezésre, eléggé nagy a választási szabadsága, ezért a jó óvodavezetőnek ismernie kell az óvodáskorú gyermek testi-lelki igényeit, és ennek érdekében nyugodt, családias légkört kell teremtenie. Persze ezt nem egyedül, hanem csapatban kell végeznie, így lesz munkája eredményesebb. E továbbképzőn is ilyen csapatmunka folyt, Németh Istvánné gondolatait alátámasztotta Zilahi Józsefné (Kata) mondanivalója a modern tömegoktatásról, a közvetlen emberi kommunikáció folyamatáról, a játék, mese fontosságáról szóló előadásaiban. Mindezt kiegészítette Fazekas Ildikó szakpszichológus érdekes, aktuális programja a személyiségfejlesztésről, viselkedészavarokról, a nehezen nevelhető szülőkről, és önismeretünket fejlesztette a pszichológiai tréninggel. E csapat tagjának érzem magam a többi kolléganővel együtt, hisz jó volt közö-sen munkálkodni és mindenkitől „ellopni” egyet-mást. Köszönöm, hogy itt lehettem.