Tartalom Hol egykor majd a Kos országa elterül Üstökösláng

Az idők peremén Homokszem, mint megannyi Megtartó varázs A Hosszúéletűek Függelék A legendák többsége véres háborúkról és öldöklő csatákról szól; ez az a környezet, amelyben a reménybeli

hősöknek és bajnokoknak leginkább alkalmuk nyílik kiemelkedni a szürke tömegből. Persze a fegyveres harc nemcsak az emberi nem előjoga; ősrégi találmány ez, egyidős az első istenekkel, akiket - a nékik hódoló fajokkal együtt - rég elnyelt már a feledés ködfátyla. És a letűnt korok háborúi gyakran gyilkosabbak és kegyetlenebbek voltak a mostaniaknál, hiszen az óidők gyermekei vívták őket, akiknek az ereiben még sűrűbben lüktetett a vér; eredetük közelebb esett a teremtés hajnalához. Némelyek közülük istenekhez, mások démonokhoz voltak hasonlatosak, s ez már a kezdet kezdetén elvetette közöttük a viszály csíráit.

Az alább következő történet az elf-aquir háborúk egyik epizódját beszéli el, még azokból az évszázadokból, amikor Ynev földje nem ismerte az emberi láb súlyát. Ha maga Ranagol létezett egyáltalán, Krán még csupán homályos gondolat lehetett az elméjében. Ám azon a vidéken, ahol majdan létre fogja hozni sötét birodalmát, már ekkoriban is véres harcok dühöngenek. Ezüstkardú Fraien, az óelfek mitikus bajnoka tusázik nagy ellenfelével, a bölcs és kiismerhetetlen Sard Nagyúrral...

Hol egykor majd a Kos országa elterül

A lumineshel - az elfek nyelvén fényevő - nagyot lépett a főfedélzet megkaristolt padlatán, és szélesre tátotta

száját. Kialudtak körötte a fények, megalvadt a levegő, elfakultak a színek. Tombolt, remegett a levegő a tatfedélzeten, bántóan éles fény szüremlett át a kék vitorlavásznakon. A jelenés készülődött.

A főfedélzet madarai elhallgattak, s a néma csendben a fényevő még egyet lépett. Nem volt teste, de a ragadashi vadászok ezt akkor még nem tudták. A luminesheleknek is megvoltak a maguk trükkjei, csakúgy mint e világra szólítóiknak, az aquiroknak. Az elfek féltő gonddal kovácsolt pengéit úgy nyelte el, mintha nem tűz és víz edzette volna őket, hanem egyszerű botok lennének, amivel a gyerekek utánozzák a háborút.

Izgatott moraj zúgott végig a fedélzeten, s a ragadashiak félretáncoltak a fakó levegővel hadonászó, iszonyú árnyék elől. Talán morgott, meglehet csak másvilági lénye ismeretlen kacagását hallották. Újabbat lépett előre. A Bajnok, Fraien, az Ezüstkardú látta, hogy semmi esélyük ellene; idegesen pillantott a tatfelépítmény bástyáján készülődő naplényre. Fénysugarak szakították szét a kék vásznakat, s méltóságteljesen előhömpölygött a megidézett, az egyetlen a hajón, aki szembeszegülhet az aquirok rémével.

Mint valami jelre, ismét fellángoltak az előttük haladó aquir hajó katapultái, kormos, mérgező füstcsíkokat mázoltak a türkiz égre. Csak egy csapódott a hajó oldalának; a nagator jól végezte a dolgát, a többi alázuhant az alattuk terpeszkedő gőgös erdőre.

A megperzselt kötélzet, a lángoló vitorlák keserű füstje csakhamar mögéjük sodródott. Fraien két hatalomigével gátat vetett a lángok tombolásának, bár a Sárkányszövetség tűzszínű lobogói, akár az életre kelt kígyófészek, tovább csapdostak az árbocok magasán.

Hatalmas volt az aquir hajó. Épp elég nagy ahhoz, hogy Squírt fogva tarthassák rajta. A sárkányok felderítői legalábbis azt mondták, ezen van, s ha valaki, akkor ők aztán igazán tudták, mit beszélnek. Fraien ugyan nem érezte a sárkányvezér kisugárzását, nem lévén még csak távoli rokonságban sem vele, de annak fattyai és katonái a szavukat adták neki, hogy ott van, s ennél többet az elf nem kérhetett tőlük. Még most is, amikor elszoruló szívvel figyelte a tatfedélzet szikrázó világossága felé araszoló homálykarmú szörnyeteget, a sárkánykatonák higgadt, borostyán szemeit látta felvillanni, ahogy a fedélzetről a mélység fölé ívelő mithrill kapaszkodórudakról lenéznek rá. Hatalmas, kékeszöld szárnyaik, akár a vitorlák, minden mozdulatok szelet kavar, szemük bölcs és mélytüzű.

- Bízunk benned, Ezüstkardú, hogy megteszed, mire szövetségünk s adott szavad kötelez. - Barátságunk erősebben kötelez, Hishíquor. Erősebben. Vihar, amikor elrepülnek. A felröppenő iszonytató súlytól szabadulva a hajó megbillen. Vihar. Fényességből, szikrázó sugarakból és dögszagú sötétségből font förgeteg. Fraien hirtelen zökkent vissza a

jelenbe. A hajó megremegett, ahogy tatján egymásnak feszült a két másvilági teremtmény. Mint a polip karjai, úgy röppentek szét körülöttük a kötélzet maradványai, elszabadult sárkányszárnyként lebbentek fel a ragyogó vitorlák. Megrecsegett a faragásoktól díszes elf hajó ezer lépés hosszú teste. Fülsértő morajjal rontottak egymásnak a megidézettek: lámpás fényére gyűlő, iszonyú rovar és barlang mélyén világot gyújtó napfáklya.

A lumineshel falta, magába szívta a rángó fénysugarakkal őt körülölelő naplényt, kiszipolyozta a színeket, keresztülfolyt a valóságon, és mohón, hörögve vonaglott a halálos szorításban. A világosság szülötte vakító szikrákkal borította el a másikat, feloldotta saját testében, hogy beléfolyjék, hogy átitassa magával, hogy visszabűvölje a színeket a megfakult fedélzetre. Fraien a kavargó forgatagba bámulva nem tudta megállapítani, melyikük az erősebb, melyik túlvilági lény kerekedhet felül, és csak remélte, hogy az aquirok szövetségesét végül felemészti saját mohósága, széjjelégeti a magába szívott fény.

Hirtelen lett vége - legalább oly hirtelen, ahogy a fényfaló a fedélzetre érkezett. Pusztító vihar kerekedett az egymásba rogyó két teremtmény helyén, holdfényű karokkal szertesöprő energiaörvény. Két halálból született; egymást kioltó erők gyermeke volt, szüleihez méltó, fenséges és halálos förgeteg. Táguló körökben rohant végig a hajón, félresöpörve maga elől mindent és mindenkit. Fraien egy tekergőző kötélvégben kapaszkodott meg, mások a cirkalmasan megfaragott korlátokba csimpaszkodtak. Recsegett, szenvedett a hajó, csattanva szakadtak el a tartókötelek, harsogva tépte a földöntúli szél a vitorlákat. Hét ragadashit lesodort a fedélzetről, ők kitárt karokkal, üvöltve zuhantak a felhők alá, a fekete mohaszőnyegnek tűnő erdő felé. Nyomukban, mint őszidőn a fáradt levelek, letépett kék és ezüst vásznak bucskáztak.

A mélykék aquir vásznak között megint fellángoltak a katapulták. A feléjük rohanó légörvény megtáncoltatta a fekete, mérges, füstkígyókat - a lövedékek messzi elkerülték az elfek hajóját, kék-ezüst vitorlaszárnyakon sikló madarát. A lumineshel eltűntével mintha a nagator is könnyelműbbé lett volna, szinte belevezette- a hajót a következő sorozatba. Lángba borultak az előfedélzet magas bástyái, ostromtornyai; folyékony tűz csorgott alá a megperzselt faragásokon.

Fraien, bár érezte, hogy csontjai és húsa berzenkedik az újabb kiszipolyozás ellen, zengő szavakkal állta útját a lángoknak, erővel telített kiáltása lelohasztotta a kacskaringós tűznyelveket, s nemsokára mások is a segítségére siettek. Nem késlekedtek a válasszal: az aquir monstrum tatján magasba csapó tűznyelvek jelezték, hogy az elfek katapultái sem vétették el a célt. Bodor fekete füstbe rohantak, a megsebzett aquir hajó gomolygó vérébe. Viszonzásként kövek záporoztak rájuk, némelyik csak gyerekfej nagyságú, másik otromba sziklatömb. Keresztgerendák szakadtak a fedélzetre, vagy maradtak bénán csüggve a kötélzeten; megroppant árbocok sírtak fel egy-egy hirtelen manőverre. Fraien tehetetlenül nézte, ahogy egyik társa egyensúlyát veszítve keresztülbucskázik a korláton, végiggurul a kifelé szélesedő díszes bordázaton, veszettül dobolva a deszkákon. Esélye sem volt, hogy bárhol megkapaszkodjon, feje újra és újra a bordáknak döbbent. Hang nélkül zuhant le, haja fellobbanó ezüst láng.

Niarn tűnt fel a fedélzeten, és Fraien felé intett. Kormos szél cibálta óezüst sujtásos köpönyegét. Messze elől az aquir katapulták ismét felordítottak. Fekete árnyék takarta el a napot, a vitorlák megszenvedték a szárnyai keltette szelet.

- Most, Fraien, most! - dübörögte a sárkány. - Amiként akartuk, Hishíquor! - intett az Ezüstkardú az égre. Megmagyarázhatatlan erő ragadta meg a pikkelyes ősi lényt, s taszította az elfek hajójára. Ordítva zuhant a

fedélzetre, súlya nyomán szilánkokra robbantak a kisebb árbocok, elszabadultak a vitorlák, ezerágú korbáccsal hadonászott a tönkrement kötélzet. Tüzet okádott, amikor a főárboc felnyársalta. Az aquirok újabb sorozata vágott végig az elf hajón, az remegve fordította a föld felé arany vágósarkantyús orrát. Mintha az erdő rántaná magához. Átvágott az égen tekergő mocskos füstkígyókon, és zuhanni kezdett. Valahol a belsejében tompa robbanás dörömbölt, vakító lángcsóvák csaptak ki a tornyok ablakain, a bordázat résein. Lassan, méltóságteljesen zuhant alá, szakadt vitorlaleveleket és mogorva füstöt húzva maga után. Csak akkor lángolt fel újra, amikor siralmas roppanással a földbe vágódott. Másfél mérföldes körzetben letarolta az erdőt.

Az aquirok diadalmas katapultái elhallgattak. Lassan terjedő tintacsápok módján úszott a hajó után a füst. - Észrevettek? - kérdezte Fraien. A nagator mellett állt, kezét annak vékonycsontú vállán nyugtatta: Az öreg elf

nem nézett föl rá, csak lassan megvonta az összpontosítását segítő jelekkel összemázolt vállát. Ezüst haja, mely legyezőként omlott vállaira, ölébe, s maga körül a padlóra, meg sem mozdult; vékony fonatokba rendezve hevert a faragott emelvény padlatán.

- Nem tudhatom - felelte halkan. - Az álcázást a te szavaid tartják fenn, a szerencsétlenség illékony színdarabját a sárkány láttatta mindenkivel. Az aquirok mozgásán nem látszik változás. Az Égig Érő Hegyek felé tartanak.

A nagator rettentő öreg volt, az apja még az Elveszett Isten Fergetegével érkezett. Csontjai szinte átütötték ráncos bőrét. Ruhát nem viselt, testét különböző mágikus jelekkel festették tele, s mind egy célt szolgált: a hatalmas hajó mind könnyebb irányítását. A hajából kirajzolt varázsjelek langyos fénnyel remegtek, akárcsak az irdatlan hajó maga.

Ezüstkardú Fraien ellépett mellőle, és társaira nézett. Niarn, a Hókezű és Synanna, a Kék Völgyek Leánya bizakodón néztek rá. Csakúgy Sennagrier, aki kissé távolabb, egy árnyékos sarokban húzódott meg. Bárhogy is hasonlítottal vonásai egy elfre, alkata nyilvánvalóvá tette származását. Dariess-chyenn. Már rég nem állatok, de még korántsem elfek - s ha nem engednek meggondolatlan, heves természetükből, soha nem is lesznek azok. Sennagrier sinatha a medve volt, öles termete, szőrös végtagjai kétséget sem hagytak e felől.

- Most rontsunk rájuk - morogta. Kupát emelt szájához, és hagyta, hogy a mézsör végigcsorogjon borostás állán. Az Ezüstkardú a fejét csóválta.

- Nem, medvetestvér. Meg kell bizonyosodnunk arról, bevált-e a csel. Csak akkor mehetünk át, ha teljes biztonságban hiszik magukat.

- Miért nem ordítjátok le őket az égről, vagy nyúltok át bűvös kezekkel lesújtani rájuk?

- Különb védművek óvják azt a haj ót, semmint hinnéd, medvetestvér: Innen tehetetlenek vagyunk, ám kedvező alkalommal Hishíquor átvisz majd bennünket, s ha ott romboljuk le mágikus jeleiket, tehetetlenek lesznek velünk szemben. Nagy a magukba vetett bizodalmuk az átkos férgeknek, de Urria népe nem gyáva és nem is esztelen: sikerrel küzdünk meg velük, hogy miénk és utódainké lehessen a föld és az ég.

- Úgy legyen, elftestvér! - bólintott rá a másik, végigsimítva mézsörös szakállán. - Akkor ideje, hogy megnyugtassam az enyéimet, és hogy tudassam velük, Ezüstkard Fraien nem hagyja cserben őket.

- Soha nem tennék így, medvetestvér - mosolyodott el a Bajnok, majd két fajtársa felé fordult. - Siessetek a százaitokhoz, és beszéljetek nekik mindenről! Magam Hishíquorral váltok szót.

Kiléptek a szűkös helységből a türkiz ég alá. A nap vérben úszó korong volt a nyugati horizonton, a fedélzeten tintafekete árnyak sötétlettek. Az aquir hajó vitorláit messze előttük dagasztotta a szél. Ha jól működik Fraien mágiája, utasai immár nem láthatják őket.

A hatalmas sárkány a mithrillből kovácsolt, ragyogó keresztívről nézett le az elfre. Fraien úgy érezte; a moccanatlan száj mosolyog.

Az aquir széles heverőn feküdt, feje alatt bőrelvont párnák garmadája nyugodott, ő maga két színészrabszolgája

játékában gyönyörködött. Régi történet volt, a három hold kovácsolásáról, de valahányszor eljátszatta velük, mindannyiszor új és új jelentéstartalmakra lett figyelmes, holott ismerte a Belső Iskolák mesterei szerinti magyarázatokat is.

A két alakváltó mindazonáltal lenyűgözte. Kiforrott játékuk, kifejező dalaik elkápráztatták. Csak nagynéha szólt közbe mély torokhangján, ahol a darab megkívánta, s szavainak engedelmeskedve új és új formákba kényszerültek a bőreváltók.

Elégedett volt, s a darab végeztével fényeket gyújtott a teremben. Mély, tompatüzű lánggömböket, parázsként izzó hatalmas szemeket. Az alakváltók elkotródtak egy lefüggönyzött nyíláson át.

- Nos, mi hír az elfekről? - fordult egy sötét száj gyanánt falon tátongó nyílás felé. Rekh-testőre várakozott a homályban, csatapáncélja kétakkorának mutatta, amekkora valójában volt. Leginkább hatalmas rovarra hasonlított, ízelt és fényes lábakkal - csak a gondos megfigyelő láthatta, hogy az, ami cirkalmas mintákkal televésett sisaknak tűnik, valójában a feje.

- Semmi különös - válaszolt a rekh-testőr. - Minden a Nagyok akarata szerint történt. A tűzokádó szerkezeteik és katapultáik okozta károkat kijavítottuk.

- Nagyszerű - fordult el a homályos nyílástól az aquir. A rekh-testőrhöz többet nem szólt, sem ki nem parancsolta; sem magához nem rendelte. Ha a hajótörvények évszázados rendje megköveteli, úgyis elmegy majd. Addig meg... A fal felé fordult; lustán hallgatta az általa közvetített dübögést. Mintha egy óriási szív moccanna időről időre valahol a hajó mélyében.

A szív szavai. Az aquir halkan kocogtatott ujjnyi körmeivel, lassan, a ritmus szerint mozdította kezét. Ősi verset kezdett citálni

a monoton ütem csendes lüktetésére. A távolban már látszott az Égig Érő Hegyek cakkos vonulata. A csúcsok a felhőket kísértették, de magasabb

testvéreik még a távolság ködében ültek, s szemlélték méla nyugalommal az elszálló ezredéveket. Az elf hajó mindenki más számára láthatatlan volt, akárcsak utasai. Régi szavakkal bűvölték el, engedték át rajta a nap sugarait. Közönséges szemek a sárkányt sem vehették észre, Hishíquort, az ősfaj seregeinek harcmesterét.

A vén féreg kiterjesztett szárnyakkal suhant az aquirok hajója felé, karmos vállízületeibe az elf Bajnok, Fraien kapaszkodott. Erősen kellett markolnia társát, hogy a szél le ne sodorja. Összehúzott szemmel fürkészte az irdatlan járművet. Mélykékvitorlák százai, s persze mágia vitték előre az óriást, ezüstös szögekkel vert katapulták rejteztek a bonyolultan megépített fedélzeten. Legénységet nem láttak, csupán két aquir tiszt állt egy korlát mellett cirkalmas csatapáncéljában, s a mérföldekre alattuk elsuhanó erdőt figyelték. Ha beszéltek is valamit, a közeledőkig nem jutott el a hangjuk.

Itt van Squír, zendült a sárkányhangja az elf fejében. Az hasonlóképpen válaszolt: Hiszek neked, noha magam nem érzem a jelenlétét. Ám a hajó oly nagy, hogy ezen el tudják rejteni. Nem akarják megölni. Még nem, döngött a sárkány mentális hangja. Talán csak a hegyeken túl. Anélkül siklottak el az árbocerdő felett, hogy különösebb szelet kavartak volna. Az otromba bástyák előtt

alábuktak, hogy egy nagyobb fordulóval feljebb emelkedhessenek. Az ő nagatoruk valahol itt rejtőzhet az első bástyáknál. Le tudsz majd itt tenni bennünket feltűnés nélkül? Nem ígérhetem, hogy a vitorlák nem jelzik jöttünket, de mindent megteszek majd. Aztán várok, hogy meg-

szüntesd a varázst, s magam is a hajóra kerülhessek. Visszafordulhatunk, eleget láttunk. Kár, hogy a hegyekig nincs elegendő időnk hatalmunkat újra gyűjteni.

Meg ne próbálkozzatok erőtlenül, Fraien! Squír élete a tét, s a Szövetség látná kárát, ha kudarcot vallanátok. Sárkányvezérek nem születnek százévente.

Nyugodj meg, Hishíquor, ha nem is ismerjük annak a vidéknek minden nevét, lesz elég erőnk a nemlétbe taszítani a sötét fattyakat!

Lassú emelkedőben átcsorogtak egy felhőn, s visszafordultak saját hajójuk felé. - Úgy legyen; Bajnok - mormolta a sárkány. - Úgy legyen. - Itt voltak - mondta az aquir. Nyelvének egy egyszerű dialektusát beszélte, szavait nem töltötte meg

hatalommal. A korlát mellett álltak, s a távolba meredtek. Az Égig Érő Hegyek oldalát felhők simították végig a messzeség peremén. - Itt voltak, de el is mentek.

- Nem láttam semmit, nagyúr - válaszolta a mellette álló, cirkalmas vértezetű harcos. - Látni én sem láttam őket. Csupán a vibrálást érzékeltem. Az Egyensúly erőinek tétova elmozdulását, a szél

illatát. Itt voltak. Fraien és egy sárkány. - Felnevetett. Mintha sziklákat görgetnének egy fahordóban. - Fraien és egy sárkány - ismételte elgondolkodva. Biztos voltam benne, hogy a féreg praktikája volt az a látványos zuhanás. Már csak azt kell megvárni, hogy átmerészkedjenek az Öregért, és akkor... - hirtelen váltott át a másik dialektusra - ...összemorzsoljuk őket! - Lángnyelvek robbantak körülöttük, a harcos óvatosan hátrébb lépett. Sard nagyúr hátravetett fejjel nevetett, szemei tűzzel teltek meg, páncélját izzó aura ölelte körül.

Az Égig Érő Hegyek barátságtalanok voltak velük, holott sem megsérteni, sem megalázni nem akarták őket.

Tisztelettudóan egy kisebb szoroson akartak átkelni, nem akarták vakmerőségükkel a magasabb csúcsokat magukra haragítani - mégis fagy és a ritka levegőből összegyúrt, maró szél fogadta őket. A vitorláknak nem sok hasznát látták, csak a nagator mágiája mozgatta őket előre.

Az aquirok kivételes ügyességgel lavíroztak a fagy és szélmarta bércek között: nyilván nem először tették meg ezt az utat, nappal a perzselő fény elől hajójuk árnyas mélyére húzódva, éjjelente az égről acsargó csillagokat átkozva.

A hegyhátak minduntalan omlással fenyegetőztek, kétoldalt magasra tornyozva irdatlan testüket. A mágia rejtette hajó gyakorta szem elől veszítette a másikat, ha az hirtelen nekilódult, vagy a meredek falakról leszakadó hóviharba rejtezett.

Fraien úgy számolta, két nap alatt maguk mögött tudhatják a hegyeket, s utána majd a síkon megtámadják a sárkányvezér fogvatartóit. Tévedett.

A hegyek után erőre kapott a levegő, s olyan vihar rontott rájuk, hogy félő volt, valóban alázuhannak, vagy legalábbis óvatlanul lehántják magukról álcájukat. Minden erejüket felmorzsolta a hajó irányban tartása, s amikor a förgeteg alábbhagyott, két napot vesztegettek egy óriás sík felett, míg Hishíquor ismét az aquirok nyomára bukkant. Ezervitorlás hajójuk karnyi kötelekkel volt egy égig érő torony oldalához béklyózva, s csak másnap haladt tovább a vörös hold fényében, mindegyre délnyugatnak.

Ismét hegyek tornyosultak előttük, mikor az Ezüstkardú Bajnok döntött, és Hishíquort szólította. Szemből közelítették meg az aquir hajót, láthatatlan álcák mögé rejtőzve. A sárkány megpróbált minél kevesebb

szelet kavarni, s úgy mozogni, hogy utasai Fraien, Niarn és Synanna - az irdatlan orrbástyák egyikére ereszkedhessenek. Vékony kötelékeik egyik vége a sárkány-driáq marjára volt rögzítve, ők maguk, akár az ökörnyálba kapaszkodó pókfiak, a másik felén csüggtek, s a feléjük rohanó bástyákat figyelték.

- Most - suttogta Fraien, és elengedték a pókfonalakat. Halkan dübbentek a bástya tetején, nem verve nagyobb zajt, mintha virágszirmok hullottak volna az ormótlan hajóra. Álcái mögött a sárkány egyre magasabbra emelkedett.

Fegyvereiket kivonva kémleltek körül. Két békésen szunnyadó katapulta magaslott nem messze tőlük, mélykék árnyékukban csapóajtó körvonalai sejlettek. Az Ezüstkardú közelebb óvakodott, s oldalt pillantott a levendulaszín égre. Az ő szemei látták a sárkányt. A lomha lény majd' félmérföldre tőlük, az elf hajó mithrill ülőrúdjára ereszkedett. Ezüsthajú harcosok vették körül, s a szavát lesték a vitorlák árnyában. Fraien elmosolyodott, és felnyitotta a csapóajtót.

- Végre - sóhajtott Sard, a nagyúr és felállt a jókora trónszékből. Mögötte a homály új formákba rendezte magát,

és megszólalt: - Várjuk utasításaidat. - Induljanak a serek, tereljék őket a megfelelő irányba! Velem gyűlik meg a bajuk, ha valamit rosszul csinálnak:

sem én, sem a Terdt Tanács nem kegyelmez nekik. - Igen, nagyúr - zúgta a homály, és szertefolyt a parázsló szemek özönében.

A vén aquir magára maradt. Nem mutatta, de közel sem volt annyira nyugodt és magabiztos, miként azt környezetével elhitetni próbálta. Nem a közelgő halála nyugtalanította, hiszen arra felkészült rég, nem is másoké, akik most a parancsait lesték, az ő életük mit sem mozdított annak a mérlegnek a serpenyőjén, mely arra volt hivatva, hogy e veszélyes játék a pillanatnyi állását megmutassa. A keze alá rendelt irtózatos erejű mágiák sem tették kétségessé a sikert, s ugyanúgy az esetleges balsikerre sem lehettek kihatással. Az elfek. Ők nyugtalanították. Nem gyűlölte, és nem is szerette őket. Ellenük fordultak, hát pusztulniuk kell. Ez egyszerű. Az zavarta, hogy ellenségeit az érzelmeik vezették; hogy döntéseikben mindig szerepet játszottak zavaros gondolataik életről, halálról, s ha gondolkodtak is, soha nem, az eszük hozta meg a döntést. A szívére hallgat az egész faj, ez teszi kiszámíthatatlanná őket. És most is megtehetik, hogy keresztülhúzzák gondosan kimunkált számításukat. Az, hogy ezidáig minden az aquir elmék helyes döntéseit helyzetelemzését dicsérte, mit sem jelentett.

Tudták, hogy ha sikerül a vén sárkányt elfogniuk, az elfek a legjobbjaikat küldik majd kiszabadításukra. Tudták, hogy megpróbálkoznak a nyílt harccal is, és tudták, hogy mágikus védműveik nem hagyják majd cserben őket. Nyilvánvaló volt, hogy ha meg akarják törni az aquir hajót védő varázst, szokásaik szerint kis csapatot csempésznek majd át.

Fraien... És itt vált bizonytalanná az egész. Miután mindent elrendeztek, az elfekén múlott, hogy úgy tegyenek; miként

azt ebben a színjátékban eltervezték számukra. Ők pedig érzelgős, meggondolatlan népek. A Sötét Urak adják, hogy mégis az ő tervei szerint cselekedjenek! Fraien sorsa megpecsételődött, erről alighanem tud már ő maga is. Csak a módra kell ügyelni, a színdarab jeleneteinek egymásutánjára, arra, hogy a vezéráldozat minél fájóbb legyen az ellenfélnek, s hogy Fraien teljesítse be a vén féreg végzetét.

Csak így lesz tökéletes az előadás. Az aquir katapulták újra munkába álltak, ám most nem tüzet, kősziklát, halált okádtak ellenfelükre. Mágikus

vésetekkel borított apró gyöngyök ezrei lapultak a hajítógépek markában, s várták, hogy az ellenfél felé vessék őket, hogy megtalálják a rejtőző hajót, s esőfüggönyükkel lerántsák álcázatát. A gépezetek mozgásba lendültek, az aquir vitorlás érezhetően megremegett.

Szikrázó esőcseppek gyanánt fénylettek fel a parányi gyöngyök a kék égbolton, s zuhantak alá a hegyeket borító erdők felé. Az első sorozat nem járt sikerrel. Odébb állították hát őket, s újabb kísérletet tettek. A második fényes gyöngyzuhatag kék és ezüstszín vitorlákról hántotta le a varázst mintegy fél mérföld távolságra az aquirok hajójától. Árbocok derengtek fel, akárha ködből szövődtek volna, odébb aranyozott-vágósarkantyún villant a fény.

Diadalüvöltés szállt az aquir hajóról, kéken bodorgott, akár a fáklyafüst: Nem lévén tovább értelme titkolózni, az elfek levetették álcájukat, katapultáik fényes napokat okádtak az égre, napokat és füsttel ordító, égő üszköt. Lángba borították az aquirok tatbástyáit. Hishíquor felemelkedett mithrill rúdjáról, s maga is támadásba lendült.

Ahogy a padozat megremegett, Fraien rögtön tudta, miről van szó. - Felfedték a hajót. Jó lesz sietni, ha azt akarjuk, hogy használható legyen még, mire visszaérünk... Sietősen

futottak a balra kanyarodó, lejtősfolyosón, elől a Bajnok, kezében ezüst kardja, mögötte, mint az árnyék, Hókezű Niarn és Synanna.

A fegyverüket sem tudták megemelni, amikor a kis terembe toppantak: halálos hangorkán szakadt rájuk. Két nagydarab aquir rejtezett a sötétben, lassan mozgó árnyékgigászok, éjszínű páncéljaik mintha éltek volna, remegtek mocorogtak vaskos testükön. Szavaikra zöld lángokkal telt meg a terem, dübörgő hangjaik megremegtették a falakat, elpusztították a behatolók álcáját, de más kárt nem okozhattak bennük.

Az elfek védekezése ösztönös volt, nem az agyuk, a testük irányította, csomózta pajzsokká a csontjaikból, húsuk mélyéről feltörő szavakat. Éles kiáltásokat hallattak, szinte elvesztek a csikorgó aquir hangmágiában, de szertetépték, elfoszlatták a sötét varázst:

Fegyvereikkel estek a hegynyi alakoknak, akik döbbenten felüvöltöttek, de az elfek ismét szétszórták a gyilkos beszédet saját kiáltásaikkal. Némán küzdöttek tovább; csak néha üvöltött fel némelyikük, ha fegyverét akarta megerősíteni; vagy úgy vélte, rést talált ellenfele od-ból szőtt védelmén. A Bajnok járt először sikerrel: kiáltása nyomán az egyik árnyba öltözött aquir megtorpant, lehanyatlott mérget maró kardja, s döbbenten meredt Fraienre. Az Ezüstkard azonnal fejét vette. A másik sem húzta sokkal tovább. Niarn zihálva leeresztette vérmocskos kardját.

- Óvjuk szavaink erejét - szólalt meg a lány, átlépve az aquir dögöt. - Még sokan lehetnek. - Undorodom ettől a helytől - intett körbe Niarn:- Nézd a falakat! Torz és gonosz itt minden. A távolból meghallották az ütemes dobogást, a lassú szívverést. - Annál inkább siessünk - biccentett Fraien egy lépcső felé.

A két hajó ugyan egymás mellett siklott, de kívül a másik lőtávolán. Időről időre megpróbálkoztak egy-egy lövéssel, de csak a hegyek erdeit fenyegették. Kormos csíkokat húztak maguk után az égre. Már nem lángolt egyik sem, csupán fenyegetően méregették a másikat a távolból. Talán hatalmasabb mágiára készülődtek, vagy valami jelre vártak. A sárkány a két hajó között repült, méltóságteljes köröket írva a fellegek alá, s tehetetlen dühében időről időre méretes lángcsóvát köpött az égre.

Hátuk mögött az ordítás nem szűnt meg, de ereje már nem volt. Jórészüket a halálba küldték, ám néhány fegyveres még a sarkukban loholt, s Niarnnak szorgosan kellett csapásait osztogatnia, ha nem akarta, hogy megsebezzék a kapkodó fegyverek. Fraien előre figyelt, a lány néha Niarnt támogatta egy-egy halálos szúrással, ha a szűk folyosón lehetőséget kapott rá. Sem hely, sem idő nem lévén rá, a Bajnok nem akart a harcosokkal foglalkozni; egyetlen pillantással felmérte, hogy a többiek nélküle is boldogulnak majd még sújtó szavaikat sem kell az átokszülte fattyakra pazarolniuk. Csak az zavarta, hogy ellenfeleik túlerőben voltak, s így ők határozhatták meg a harc irányát. Mintha egyre lejjebb szorították volna őket, valami sötét és fülledt helyre.

A szívdübögés felé: Homályos nyílás tátongott a szúk folyosó végén. Fraien belépett. Jól sejtette: hatalmas csarnokba érkeztek. Háta mögött elhalt a csatazaj, az aquirok nem követték ide őket.

Niarn és Synanna zavartan hátrált mellé: A csarnokot homálybál szőtték, csupán néhány parázsló folt remegett a levegőben.

Jól sejtette: itt volt a nagatoruk. Egy kicsiny emelvényen jókora, mezítlen aquir terpeszkedett. Végtagjai elvesztek a hátának simuló sötét fal üregeiben, remegő teste lassan moccant, szemei izzó zsarátnokok. Az elfeket figyelte. Mintha maga is a fal része lett volna, tökéletesen egybeolvadt azzal. Ő volt a kormányos, az ő szavára hallgatott a hajó. Mellette a falon torz, idegen rúnák világoltak. Soha nem látta még őket, Fraien mégis azonnal tudta, hogy csakis ezek számítanak: ezek vetnek gátat az elfek téráthidaló mágiájának. Ha medvetestvérét, Hishíquort s a százakat maga mellett akarja tudni, ezeket kell megsemmisítenie. Habozás nélkül indult a nagydarab aquir felé. Az védtelenül, kiszolgáltatottan bámult rá. Fraiennek önkéntelenül is a saját nagatoruk jutott eszébe róla.

- Itt vagy hát - dörrent a hang a háta mögött. Ezüstkard döbbenten fordult meg. Egy sárkány hangját hallotta. A két hajó, mintha elunta volna a várakozást, kissé közelebb sodródott egymáshoz, de lőtávolon kívül maradt.

Az elfek a fedélköz nagy csarnokaiban gyülekeztek, szikrázó pentagrammák előtt, vértjeiken az ablaknyílásokon beszivárgó fény járt ezüsttáncot. Sennagrier és medvetestvérei izgatottan mormogtak, s megerősítették arcukra festett jeleiket. Harcra, jó harcra készülődtek. Önkéntelenül fakadtak dalra: egy kis csoport fogott bele, ám mind többen kapcsolódtak a torokhangú kántáláshoz, a daries-chyennek harci dalához. Feszült arcukra az összpontosítás vont barázdát, hatalmas mellkasukat teleszívva bömbölték a bátorság és hősiesség szellemeit szólító éneket. Az elfek tisztelettudóan hallgattak, s fél szemmel a pentagrammákat figyelték, várták, hogy felragyogjanak, hogy vonalaik mentén a mennyezetig csapjon a mágiából vont fény, hogy a mentálsíkon felhangozzék a csak számukra hallható parancs: "Indulás!"

Nem sárkány volt. Egy aquir szólt hozzá, magas, jól megtermett lény. Homlokáról vékony csápok sarjadtak,

széles szája redőkbe szakadt, szinte magába gyűrődött, köpönyege - vagy szárnya - a háta mögött lebegett. Nem nevezte meg magát, az elfek mégis látták, hogy nagyúrral van dolguk. Egész lényéből ez sütött, ez világított feléjük. Mögötte égbenyúló árnyék a trónszéke.

- Megbocsáss, hogy atyáid nyelvét nem veszem a számra - az enyémben amúgy sem lelnéd sok örömödet. Ki kell békülnöd szövetségeseitek beszédével, ha ugyan érted.

Fraien csak bólintott. - Már vártalak, Ezüstkard Fraien, el sem tudod képzelni, mennyire. Kudarc és dicsőség számunkra ez a pillanat.

Egyik neked, másik nekem. - Ne feledd, aquir, hárman vagyunk. Talán mosoly volt az ami a holt ajkakon felvillant. - Ha te így akarod... Kettőt ordított. Kőomlás volt a hangja, sziklazuhatag, kráterokádta láva. Synanna a falnak tántorodott, orrából;

füléből vér zubogott minden irányba; halk próbálkozása, hogy ellenálljon a hatalomszónak, véres recsegésbe fulladt. Niarn erősebb volt, csupán tíz lépésnyit röpült a láthatatlan csapás nyomán, s döngve vágódott a falnak. Saját hatalma védte meg a pusztulástól. Fraien moccanni képtelenül bámulta a jelenetet.

- Ez szép volt, kicsiny elf - dünnyögte a feltápászkodó Niarnnak a nagyúr, és következő szavával véres salakká morzsolta. Egykedvűen fordult a dühtől remegő Fraienhez. - Meggyöngültem, egy szavad sem lehet. El sem tudod képzelni, mennyi gondot okoztál, míg sikerült ezt a találkát illőn megszerveznem.

- Bármit is gondolsz, bármi szörnyűséget is teszel, nem győzhetsz! Ha nem én, hát mások jönnek majd, vésd eszedbe szavaimat! - Fraien az emelvény felé indult, szemét a dölyfös aquiron tartva. Kardja a mezítlen kormányossal nézett farkasszemet.

- Elhibázott minden mozdulatod - csikorgott a sárkánybeszéd. - Add fel a harcot! Láthatod, nem győzhetsz felettünk. Megtapasztalhattad hatalmunkat. Szövetséget ajánlok, s megtehetem, hisz magadrangú vagyok az enyéim között. Barátságot kínálok, Ezüstkard. Ha most hibázol, mindent tönkretehetsz!

- Hiába próbálsz időt nyerni, aquir, hiába fűzöd egymásba hazug szavadat! - Fraien a gonoszul csavarodó rúnák felé lépett, és lecsapott. A hajót kormányzó lény tehetetlenül figyelte. Az ezüstkard milljom szikrára repesztette a szörnyű jelet...

Remegés. Hosszú és bizonytalan. ...majd a másikat... Hajósóhaj, Elpattanó kötések, sikoltva tomboló erők szava. ...és a következőt. Égmoraj. Utolsót dobbanó szív. Az elf lihegve fordult az aquir felé. - Engem a halálba taszíthatsz, de hű harcosaim méltó bosszút vesznek majd értem. A nagyúr nevetett. Hangjára vékonykalángok gyúltak szerte a teremben, ködös fénybe vonták a rángatózó

padlót. - Megtetted, Fraien, pedig féltem tőle, hogy elrontod kedvenc színjátékomat. A Sötét Urakra mondom,

megtetted! A Bajnok mögött meghasadt a valóság. Sennagrier katonái rontottak elő félelmetes harci üvöltéssel, festett

arcúk megannyi démoni maszk. Tombolt körülöttük a terem, megrándultak, alakjukat vesztették maguk a falak is. Az aquir nevetve bámult az elbizonytalanodó harcosokra.

- Squírt kerested, hát megtaláltad Fraien - köpte felé a szavakat. Az elf döbbenten meredt rá. Mindent értett. - A kötéseket feloldottad, Bajnok.

Fraien kiáltásai szertetépték a levegőben táncoló lángokat. Felizzó kardját a magasba emelve rontott a páncélos alakra.

- Urria! - üvöltötte az aquir diadalmas arcába, a mélyen ülő szemekbe, a mocorgó csáphalmaz közepébe minden dühét. Háta mögött berobbant a terembe Hishíquor. A kegyetlen csapásokat osztó bajnok felett pusztító bűvigét ordított az aquirra. Sard lehanyatlott. Körötte mintha megelevenedtek volna a falak, vér ömlött a mennyezetből.

- Vissza! - ordította az egyre özönlőknek Fraien, noha ő tudta a legjobban, hogy minden hiába már. Az aquir hajó oldalra dőlt, megremegett. Vitorlái megfakultak, árbocai elbizonytalanodó foltokká hullottak. Hol

a hajótest volt; most lassan ébredő óriási alak hányta-vetette magát a benne tomboló kíntól. A kék vitorlák lassan szárnyakká lettek, a roppant bordákra pikkely sarjadt. A bizonytalan körvonalú orrbástyák fölött lángoszlopot tépett meg a szél, a lassan visszaváltozó, haldokló sárkányvezér mérhetetlen fájdalmának tűzből gyúrt zászlaját.

Alig élt már, amikor zuhanni kezdett. Nyoma sem volt akkor már az aquir hajónak, csak Squír volt ott, a börtönétől megszabadult, a túlvilág kárpitjába kapaszkodó őssárkány. Az elf hajó legénysége döbbent csendben nézte a zuhanást. A katapulták megmeredtek, lángoló terhük füstjét felkapta a szél, s elvegyítette a sárkány tüzének kormával.

Már halott volt, amikor becsapódott, és hegyoldalnyi erdőt rántott magával a pusztulásba a földeken, hol egykor majd a Kos országa elterül.

Üstökösláng

1 Nem egyszerű vihar volt, ezt mindannyian tudták. Az gyermekjátéknak tűnt volna emellett, fapörgettyű kavarta

szellőnek. Mert miféle vihar az, amelyik fákkal dobálózik, olyan porfelleget kavar, ami a bárkit ledönt a lábáról, s ha még ez sem lenne elegendő, minden porszem mellé késként vágó vízpermetet fagyaszt, mert az esőcseppeknek már arra sem maradt elegendő erejük, hogy egyben maradjanak.

Volt ugyan név, amit használhattak volna, de egyikük sem merte a szájára venni, pedig látták a többiek szemén, hogy talán ez az, ez lehet ahhoz mérhető. És ez semmi jót nem jelentett.

Mert azt a vihart, a Förgeteget maga Urria kavarta annak idején, amikor megharagudott az elfek népére, és szerteszórta őket a létező világok mindegyikén. Úgy lehet, most sem a kedvére cselekedtek. Most is ideeresztette annak a förgetegnek egy darabkáját.

Hallgattak hát, egymásba kapaszkodva, és csak időnként mertek felpillantani, hogy lássák csillapszik-e a mindenség haragja. Hogy lássák a többiek szemeit. Hogy meggyőződjenek róla, élnek-e még.

Éltek, és Ifhiass nem tudta eldönteni, hogy büntetésül kapták ezt osztályrészül, hogy megismerhessék mi is az az igazi kínszenvedés, vagy éppen ellenkezőleg, ez a legnagyobb kegy, amire még valaha is számíthatnak... hisz legalább az életük megmaradt.

Meglehet azért, hogy egyszer majd mindent helyrehozhassanak. Ha marad valami egyáltalán a világból, amit még érdemes lesz megjavítani. Hallani ugyan semmit sem hallott a tombolástól, de azt érezte, hogy a varázs gyengül. Feltápászkodott. A változatlannak bűvölt valóság kicsiny gömbje recsegett és hullámzott körülöttük. Északi felén roppant fákból

hordott össze torlaszt a végítélet. Csonkára tépázott ágaik olyan keservesen rázkódtak, hogy Ifhiass szíve is belesajdult. Legalább a sírásukat nem hallotta a tombolástól és ezért hálás volt. Leveleiket vesztett ágak verték „a viharból kiszaggatott menedék mágia emelte falait, s ha azok nem is tudtak beszüremleni a gyengülő védelmen, megtette ezt a por és a víz. Sárcseppek potyogtak gyorsuló ütemben a bent kucorgó elfekre, barna könnycsíkokat mosva a koszos vérteken. A láthatatlan falak több helyen is meglazultak, repedéseiket erőszakos kezekkel fe-szegették a halálról ordító szelek. Nyomukban keserű szagú huzat fütyült, és villámok szaga szivárgott be.

Ifhiass mély levegőt vett, és megpróbálta összerendezgetni megmaradt mágiáját. A csontjai is belesajdultak. Nem így képzelték a végét. Egyáltalán nem így. Talán egy sem akadt volna közöttük, akinek ez megfordult a fejében. Mindannyian úgy gondolták, ha már veszni kell, tegyék azt fegyverrel a kézben, mágiától remegő szavakkal az ajkukon. Ám az aquirok - vagy valami közönyös-korcs isten - másként rendelkezett. Piszkoslila szeleket kavart, villámokból szőtt az égboltra koszorút, porral és sárral árasztva el a világot.

lfhiass izmai rendezetlen rángásokkal válaszoltak az erőgyűjtésre, orrából vér. szivárgott gyenge szájára. Mégis kimondta a szavakat.

Csillagfénnyel szikrázott fel önmaguk emelte börtönük, kizárva a keserű huzatot, a csepegő sárpettyeket, és valamit a tombolás üvöltözéséből is.

De a gondolataikkal, az emlékeikkel nem tudott mit kezdeni, azok ott kucorogtak kitartón elméik falai mögött, nem akartak elcsitulni egy pillanatra sem. Ifhiass nagyot sóhajtott, s újra szemügyre vette a menedéket. Ha nem is erős, egy jó darabig csak kitart. Utána pedig...

Most még azt sem bánta volna, ha nem lesz utána. Bár az a könnyebb megoldás lett volna. A könnyebb és a dicstelenebb.

Ha elrontottál valamit, fiam, ne nyugodj, míg helyre nem teszed azt! Apja valami hasonlót mondott volna neki; ha most itt van, ha a Szürke Hegyen nem emészti el az az aquir. S mit

tudott volna neki válaszolni? Ezt helyretenni? Ugyan miként? Ha a harcosaimat haza tudom vezetni; vagy legalább a hágóig eljutunk, már

akkor boldog lehetek... De ez nem lett volna válasz, ezt Ifhiass is ugyanolyan jól tudta, minta többiek. De tehettek másként egyáltalán? Volt talán választásuk? Az elf jól tudta, hogy elviekben a válasz igen lenne. Csupán abban nem volt bizonyos, hogy ha másként cse-

lekszenek, sikerrel járnak-e. Szomorú arccal nézett a háborgó égre, a hajóként szárnyaló tintaszín fellegekre, a menedék átlátszó falán le-

csorgó piszkosbarna lére. Tudta ugyan, hogy valahol odakint kell lennie egy másik menedéknek, hogy valahol ott van kint a sárkány is, de látni semmit sem látott. Ennyi erővel akár az égi kévét is bámulhatta volna, a csillagok között hajózó üstököst.

Uszálya ezüst por, fején szikrakorona. Ifhiass visszakucorodott a többiek közé.

2 Az égi hajó, amivel érkeztek, gyönyörű volt. Gyönyörű és erős. Nem is lehetett másmilyen: ez illett a Herceghez,

és ha a Tesseri Erdők nem maguk ajánlják fel, bizonyosan megtette volna más. Nem mintha Umhian követelőző vagy túlságosan kevély lett volna. Mindenki tudta - ő maga is -, hogy ez a hajó jár neki. Méltó kecsességéhez, lelkéhez, a szellőkhöz, amik összekócolják az eget. S nem utolsó sorban olyan hajó volt, ami ellenszegülhetett az aquirok Terdt Tanácsának. Azoknak az égi járműveknek, melyeket ez a förtelem köpött az egekre.

Ellenfél lehetett, amilyen maga a Nevető Herceg is volt. Ifhiass nem tudta pontosan, merre is járnak, de nem érdekelte különösebben. A lényeggel tisztában volt: ha-

marosan olyan földek felett szállnak majd, melyek az aquirok uralma alá tartoznak, s ha ő nem is, a nagator, a hajóval együtt élő, félig-meddig összenőtt kormányos bizonyosan tudja, hová vezet az út.

Megsúgták neki a szelek. A csillagok. Maga a hajó. Az orrban üldögélt, a csipkésre faragott teraszok egyikén. Onnan nézte, mint suhan el lábai alatt a táj. Sötétzöld dombok végeláthatatlan sora, csak a folyók húznak kacskaringós ezüst csiganyomot közéjük. Fenyvesek mélyzöld foltjai, azokat festi még sötétebbre az égen ro-hangáló fellegek árnyéka..

És a hajóé. Méltóságteljes lassúsággal úszott alattuk, óvatosan terjesztette ki hatalmát sorra végig a dombokon, hogy azután visszahúzódjon megint, amiként azt a hajó járása megkívánta.

Apró pötty követte a roppant árnyék araszolását odalent a bokrokkal és fenyvesekkel hintett felszínen. Egy másik árnyék: Méretben nyomába sem érhetett a hajó vetette sötétnek, mégis volt olyan fontos, mint amaz. S lfhiass ezt legalább olyan jól tudta, mint bárki más a csipkefaragásos fedélzeteken. Mert az a baljós folt több volt, mint nyugtalanító. Az elf harcos - s gyanította, ezzel nincs egyedül a vitorláson - időről-időre kihajolt a korláton, hogy lássa, meg van-e még az apró kolonc.

Megvolt: Kékre kovácsoltláncon lógott a tatról. Kalit egy különleges vadnak. A lakóját nem láthatták: sötétséget bűvöltek rá, és végestelen álomba ringatták mágikus dalaikkal. Mindenki jobban járt így. Ők nyugodtabbak lehettek, és az aquir sem próbálgatta az erejét odabent. Elegendő volt csupán az álmait megcsapolni, az min-dennél pontosabban mutatta az utat a cél felé.

Ifhiass nem hallotta a lépteket - egyszerűen megérezte, hogy valaki közelít. Magas, ezüsthajú elf volt az, lep-kekönnyű páncélt, egyenes kardokat viselt. A szél vékony kígyókká rángatta szét a haját, arcán tisztelet és kí-váncsiság elegye.

- Parancsnok, a Herceg látni kíván. Ifhiass felállt, borostyán szemeit a másikra vetette: - Hol van? - Most fejezte be a fürdőjét a belső medencénél - válaszolt a kérdezett. Ifhiass kurtán biccentett, és elsietett mellette. A kagylószín vitorlákba erősebb szél feszült, a kötélzet - akár

valamely ezüstszálból szőtt pókfonál - új dalba kezdett. Nyugtalanító érzés volt a napfényről, a szabad levegőről leereszkedni a hajó belsejébe. A lehetőségekhez mérten

szellősre, kényelmesre építették, de hogy felvehesse a versenyt az aquirok hasonló járműveivel, az elfeknek mégis némi engedményeket kellett tenniük. Kecses bordák hajoltak föléjük; erősebbek bármiféle acélnál. Oldalukból ágak sarjadtak, levéllel zöldellő csoda mindahány. A terem közepén medence. Művi volt, csakúgy, mint minden más a hajón, de mégis több a sem minél. A Herceg ennek a partján szárítkozott á keskeny kürtőkön levezetett napfényben.

- Ifhiass parancsnok - mosolygott felé. - Hercegem? - Hamarosan szükségem lesz rád - mondta Nevető Umhian, és felállt a gyökérkerevetről. Most egyáltalán nem

tűnt hősnek: közönséges, napfürdőző elf volt csupán, és Ifhiass egy darabig azon gondolkodott, helyénvaló-e ez. Azután végigpillantott a Hercegen, és elszégyellte magát. Hogyan is gondolhatta, hogy egy közülük valóval akadt dolga? Ha a viselkedése nem is, a Herceg testét borító hegek minden másnál ékesebben mutatták, hogy nem egy egyszerű harcos. Minden sebesüléshez egy-egy monda vagy dal tartozott - Ifhiass maga is ismerte majdnem az összeset, hallhatta éppen eleget gyermekkorában a családtól.

A bokáját és lábait borító karmolások: Beritter élő bilincsei, az aquiré, akivel a Szeles Hátságon küzdött meg. A hasfalát rózsás marokkal összeszorító hegtenger: az agyarszipoly, ami a lelkét akarta elemészteni, de végül kudarcot vallott. A vörös rajzolat a hátán, akárha szúvak festették volna meg bíborral húsát a bőr alatt: esztendők nyoma, amit a Könnytelen Öreg kristálygömbjébe zárva töltött. Száz és száz kisebb nagyobb forradás: megannyi gyilkos küzdelem és ütközet.

- De nemcsak rád, Oquicorra is. - A Nevető Herceg selyemköpönyeget kerített maga köré, zöldet, akár a hársak tavasszal, s visszazöttyent a gyökérkerevetre. - Láttad mostanában?

- Reggel indult előre, azt ígérte, napközépre visszaér. Ha akarod, előszólítom.

- Nem fontos - legyintett a Herceg. - Századévek óta harcolok sárkány driáqokkal vállvetve, - de még most sem tudnám megmondani, mikért válaszolna, ha anélkül utasítanám, hogy ő maga azt fontosnak ítélné. Hagyjuk, majd visszajön.

- Közeledünk, Hercegem? _ - Igen - pillantott fel Umhian. - A nagator és az álomlátó is ezt mondja. Ha pedig Ekrim Ekraram csatlósa a lánc

végén erről álmodik, sajnos ebben sem kételkedhetünk. Azt hiszem, maguk a földek vannak rá hatással; talán még azt is tudja, hol lehetünk.

- Milyen messze vagyunk? - Nem tudom pontosan. De gyanítom, holnap estére már fel kell vennünk az álcánkat, ha azt akarjuk, hogy Ekrim

Ekraram városa ne vegyen észre bennünket. - Ifhiass nem mondott semmit a gondolkodó várossal kapcsolatban. Ha valakinek, Nevető Umhiannak elhitte; hogy létezik ilyesmi is.

- Kérlek, ha Oquicorr megérkezik, jelezd nekem, s akkor szólok mindkettőtökkel. - Úgy lesz, hercegem. - hajolt meg Ifhiass, és kihátrált a teremből. Nevető Unhiam már nem figyelt rá: madárdalt

bűvölt magának, és hunyt szemmel hallgatta a gyökérkerevetről.

3 Mindhárom hold fennen ragyogott, amikor az aquirok hajója a város fölé érkezett. A vörös arrafelé, amerről a

nap kel majd fel - véres sarló a felhőkig kapkodó morzsaléktornyok mögött -, a kék már alig látszott, hasas félgömbjét a várost ölelő szirtek rejtegették; az ezüst mind fölött, majdnem kitelt már, szakadozott fellegekből gyűjtött maga köré fátylat.

Az aquir nagyúr ez utóbbit figyelte; arckifejezéséből ha egyáltalán arcnak és kifejezésnek lehet ezt nevezni csak a sajtjai olvashattak volna ki valamit. Ők pedig kevesen voltak. Talán tizenöten, maga sem emlékezett rá pontosan. Nem is értük küzdött, s azt sem merte volna állítani, hogy a többi ősfajért, akiket ellenségeik - sárkányok vagy elfek, egyre megy - csakis aquirokként voltak hajlandók emlegetni.

Ha volt is bennük valami közös, azt az efféle fajzatoknak köszönhették. Nem csak azért, mert - gondolkodás nélkül összemosták a sok ősi, büszke népet, de azért is, mert folytonos nyüzsgésükkel és akadékoskodásaikkal végül sikerült nekik az, ami nekik soha: a mos-quinek, sa-quaddok, askherrák, mirquis-darhok, shi-krisek és a többiek összefogtak. Hogy elmossák ezeket a jövevényeket az útjukból, hogy ne ágálhassanak, ne szövetkezhessenek ellenük. Hogy ne nyüzsögjenek annyit.

Más kérdés, hogy akadt azért néhány ősi népség, akiket - noha az elfek szívesen emlegették őket aquirokként - ő maga sosem nevezett volna így. Nem voltak rá méltók, nem akadt elegendő hatalmuk. Szolgák voltak semmi több.

Akár ez a város. Akár a lakói... néhány kivétellel. Itt is csak egy akadt, akivel - ha nem is mérhette magához -, a nagyúr szóba állt: Ott állt az apró fekete

göröngyökből életre. hívott morzsaléktorony csúcsán, szivacsos testén átsütött az ezüsthold. Hams-quir lehetett, vagy egy másik, már-már elfeledett faj tagja. A neve Gherrs, vagy valami hasonló. A nagyúr hasznát látta, s nem bánta, ha valakitől értelmes gondolatokat is hall.

A hajó roppant tengermélyi szörnyeteg gyanánt úszott az éjjeli égen a morzsaléktornyok között, lassan közelítve ahhoz, amelyiken a város ura állt. Aljáról mérföldhosszú tapogatók sarjadtak, azokkal simította végig maga előtt az utat a nagator akaratából. Vitorlái immáron nem remegtek, összecsukták magukat, mint a virágok, melyek csak hajnaltájt bontják ki szirmaikat, és az est eljöttével fázósan összehúzódnak megint:

A nagyúr á hajó orrába sétált, kezével a korlát sarjadványaira támaszkodott, úgy fürkészte a morzsaléktornyot. Kétségkívül ez volt a legnagyobb mind közül: halkan remegett száz és száz társa között. Ha úgy parancsolja neki, talán meg is szólal, üdvözlő lángokat köp az égre vagy valami mást cselekszik, amire szegényes természete lehetőséget nyújt... de a nagyúr nem akarta ilyesféle semmiségekkel múlatni az időt.

Az égre pillantott, a csillagmiriádok között pompázó üstökösre. Még nem késő. Sőt, a legalkalmasabb időben érkezett. Ha valamely fajtársa látja, mosolyt vélhetett volna felde-

rengeni roppant arcán, de nem volt itt egy sem, a szolgafajok vagy ez a Gherrs nevű pedig nehezen jöttek volna rá, min örvendezik.

Hogy miért mosolygott, azt végképp ki nem találhatta volna senki; aki még a Terdt Tanács lelkeket összeolvasztó fajainak eszén is túljárt, bizonyos lehetett benne, hogy titka megmarad. Még egy darabig. Utána aligha akad szerzet az egész világon, aki ne jöhetne rá. Ebben egészen bizonyos volt. Az ilyen titok már nem titok többé, és a Nagyúrnak esze ágában sem volt, hogy tovább rejtegesse terveit.

Ha mindenben sikerrel jár, maga a Tanács fog elé járulni, hogy köszönetet mondjon, s nem lehet kétséges, hogy kit fognak követni azok az önfejű fajzatok, ha tovább folyna a háborúság.

Ismét az üstökösre pillantott. Igen. Így lesz jó.

Elégedetten fordult a torony felé. Gherrs tisztelgő pózban várakozott, körülötte selymes indákként gyűrődött össze a homály.

A nagyúr felkacagott. Csillogó szikrák zuhataga ömlött a város alant terpeszkedő tömegére.

4 Az elfek hajója hajnal tájékán érkezett a morzsaléktornyokhoz. Nem hasonlított akkor már semmire, amit annak

idején harcosai szerettek benne. Ormótlan volt; inkább erejét fitogtató, semmint kecses: Fekete tapogatóival az egyik toronyhoz szívta magát, akár valami nadály, és tintaszín fellegekét köhögött, hogy tökéletesen megtévessze az azonosítására előszivárgó röpképes, ám különösebb értelem nélküli szolgafajokat.

A bilincsben tartott aquir álmai alapján formálták át,. az alapján bűvöltek neki új formákat, így kapott új külsőt, zavaros szendergést. Ekkorra az elfek is aquirok voltak már - legalábbis annak látszottak, egy kis részük pedig valóban azonossá vált az ellenséggel. Így akarta a Herceg, s ha akadtak is vonakodók, egy pillanatig sem kételkedett benne senki, helyes-e így cselekedniük.

- Mindannyian magunkhoz vesszük egy darabját - mondta Nevető Umhian napszálltakor, mihelyt az aquirok sziklaországának határai feltünedeztek a láthatáron. Valamennyien ott álltak a. legfelső fedélzet pillekönnyű gerendázatán. Ithiass és harcosai, Grimissalas kapitány és a hajósok, és ott volt maga Oquicorr is; sárkányformáját levetve: egy volt a Hercegét hallgató elfek közül, csak a szemei vetettek arany lángot. - Mert az álmai nem elegendőek; ha ezekre hagyatkozunk, társai úgy tépnek szét bennünket, akár csendet az égiháború.

Senki nem is pisszent. Nevető Umhian szólt hozzájuk, tizenkilenc hadjárat Hercege, a Sárkányszövetség Hadura, aki driáqokkal beszélt, akinek szavára leomlottak a Pörzsvidékek védállásai. Ha arra kéri őket, messék el a nyakukat, azt is megtették volna - pedig bizton tudták, hogy akkor soha nem kerülhetnek többé istenük elé. Urria tiltotta el tőlük saját életük kioltását, de a Herceg kérte volna, hogy tegyék meg. Mert ezt kívánja a háború, ezt a Sárkányszövetség... ám ő csak azt kérté, egyenek az aquirból, akit indulásuk óta tartó álomban vonszoltak a hajó után.

- Ha így cselekszünk, érteni fogjuk őket. Nem jobban, mint őz az erdőt, de legalább hibát nem követünk el. Legalább lesz egy részünk, ami átlátja őrültségeikét. S így legyőzhetjük magunkat. Le a menekülő nagyurat.

Talán ez volt az, ami végképp elsimította a lelkek viszolygását. Ha ő mondja, tényleg így lehet. Hogyan másként? - Álcánkat könnyű szívvel viseljük majd, mert legbelül ugyan marni fog a fekete hús, de tudni fogjuk, miért

tesszük, s nem riaszt majd akkor bennünket semmi, amit odakint tapasztalunk. Pedig riasztó az, elhihetitek. Bárkit őrületbe hajszolhat, amit ott lát - tudom, hisz voltam már ott. _

Más szó nem hallatszott, csak az ezüst pókfonál dúdolása, a kagylószín vitorlák moraja:. - Nem mondom, hogy bárki visszafordulhat, hisz tudom: azért jöttetek velem, hogy ott legyetek, amikor a Terdt

egyik nagyurát istene elé küldjük. Ha van neki ilyen egyáltalán, s nagy kevélységükben nem üldözték el őket maguktól. Nem mondom, hogy egyikőtök is eldobhatja szájától az aquir szívét, mert tudom, hogy senki nem akar társai gyilkosa lenni; tudom, hogy csak a legkiválóbbak jöttek el velem, s hogy a légkiválóbbak vissza is fognak térni. Itt van hát a szív. Nyeljétek le, mint annak idején Hinnia tette, hogy Siena Boraliss segedelmével legyűrje az átokfattyakat. S majd visszaöklenditek, ha kell, ahogy ő tette egykoron: Ez a mi győzelműnk záloga.

Ellépett a pajzs mellől, amire a fogoly fekete gondolatait terítették. Legbelső álmait, zegzugos elméje minden titkát. Hatvanöt részre metélte egy kristálypengével, s maga volt az első, aki a szájához emelte az egyik cafatot. Fekete volt az, koromfekete, szinte tapintás nélküli, mint egy felhődarab.

- A győzelemért - nézett harcosaira, és szájához emelte. - A győzelemért -. visszhangozta Ifhiass, s gondolatban még hozzátette: teérted, Hercegem. Érted, és kardod

erejéért. Közelebb lépett a pajzshoz. Nevető Umhian rámosolygott. - Bármelyiket, Ifhiass. Tudom, hogy erősebb vagy

5 A város valóban borzasztó volt. A nap felkeltével sűrű homályt okádott az égre, beteges, vérszín derengést, hogy óvja vagy rejtse - az elfek nem

tudták eldönteni. De ott volt egy darab bennük Ekrim Ekraram szolgájából, s ez a darab elegendő volt ahhoz, hogy ne essenek pánikba, hogy tudják: a derengés nem árthat nekik. Hogy vigyáz rájuk.

Hogy biztonságot nyújt. Nem akartak többnek vagy nagyobbnak látszani annál, ami már magára vonja a figyelmet - kalmár szolga-

aquirok lettek hát. Ezzé tette őket a varázs. Nem az idegen faj, hanem saját népük varázsa: Ifhiassnak könny szökött a szemébe, hogy hatalmukat ilyen rettenetek életben tartására kell használniuk.

De a bűvalak működött, s ha szörnyülködtek is a többiek látásától, a város még inkább rettentette őket; ör-vendezniük is kellett, hogy legalább társaik velük vannak.

És hogy a város nem lát át az álcájukon. Mert az borzalmas lett volna - tudták, érezték mindannyian. Kalmár szolga-aquirok lettek hát, hiszen az álmokból tudták, hogy őket szívesen látják, hogy nekik - bár

különböznek a várostól és lakóitól - nem eshet különösebb bántódásuk. A Herceg még nevetett is, hogy ha ennyire mások lesznek, mint a többi szörnyszülött. Legalább gond nélkül felismerik egymást, ha megzavarodna a szívük.

Ifhiass nem kacagott: pontosan érezte, mire is gondol a Herceg. S bár a többiek nevettek a tréfán, ő csak komoran mosolygott, és az aquir szív remegését figyelte odabent. Nem volt nehéz elképzelnie, amint kacsokat ereszt az ő szívéhez, hogy ártalmas álmaival megbolondítsa..

De ezen akkor már kár volt gondolkozni, s Ifhiass nem is nagyon akart. Teljesen hiábavaló lett volna most már, ahogy harmincöt harcost hátrahagyva a kalmáraquirok serege lesorjázott a fedélzetről.

A hajó tapogatócsápjain araszoltak végig, mint a pondrók, a bátrabbak kibontották szárnyaikat, úgy vergődtek el a morzsaléktorony tetejére. Fegyverek nem voltak náluk, de tudták, hogy bármikor kardokat, szigonyokat sarjaszthatnak testükből a varázs akarata és saját vágyaik szerint.

A Herceg ért először a toronyra. Körülbírálta az alacsony, beteg mennyboltot, a romlott fényben fürdő tor-nyokat, a lábuknál hullámzó miazmát. Mintha megdobbant volna valami pumpáló szív a lábuk alatt.

- Ez él - suttogta Ifhiass. Valójában nem szólt: száj nélküli fejével, rángó bőrével nem is szólhatott. A gondolatait hallották meg a többiek,

s így válaszolt a Herceg is: - Semmin ne csodálkozz! - Azután a többiekre figyelt, bőrszárnyait szélesre tárva intett feléjük. - Indulás! Szótlanul követték a morzsaléktorony belsejébe. Mindannyian az aquir szívére figyeltek, a beteg gondolatokra, nehogy árulójuk legyen egy rossz mozdulat. A nagyúr itt volt valahol, szörnyhajója a legnagyobb toronyhoz pányvázva lebegett. Őt kell megtalálniuk, s

mindannyian jól tudtál: ha Nevető Umhian vezeti őket, rábukkannak majd, és legendává lesznek maguk is. Elnyomták hát a fekete gomolygást legbelül, s követték a Herceget a sötétségbe.

6 Ekram Ekraram - ahogy az elfek az aquir nagyurat nevezték - elégedetten figyelte szolgálóit. Gherrs jó munkát

végzett, s főként titokban. A térképféleség pontosan mutatta a helyeket - ki tudja, miféle lény irhájára rótták a torz rúnákat olyan tintával, amit csak az ő szemük látott. Kiterítve feküdt előttük az összedolgozott bőrdarab, rajta kusza, fekete minták halmaza. Gherrs szótlanul várakozott a nagyúr háta mögött. Amaz, mikor végzett a szolgafajok ellenőrzésével, ismét a bőrdarabra összpontosított.

- Úgy tűnik, mindent jól intéztél, Gherrs - dünnyögte. Megtisztelsz dicséreteddel, uram. - A városok jó helyen sarjadtak, s főként időben. Az égi kéve csakhamar föléjük ér. Nagy erőket rángat magával. - Magam nem érzem ezeket az erőket, de hiba lenne kételkednem nagyuram érzékeiben: - Hiba lenne bármiben is kételkedned - mordult a nagyúr, hogy megremegett az irhatérkép. - Igenis roppant erők

gyülekeznek ott fent, s én ott leszek, hogy a fókuszukba állhassak. Ki tudja honnan jönnek, tán a csillagokat szipolyozzák ki. Honnan jönnek, mit akarnak... - mélázott egy darabig -...mindegy. Én tudom, mit akarok, és ez a fontos. Készítsd elő a hajómat! Minél hamarabb ott akarok lenni!

- Igenis, nagyúr - hajbókolt Gherrs. - Magad is szemrevételezheted, ha akarod; már elkezdtem. az előkészületeket.

Az aquir elégedetten mormogott. Lássuk hát - szuszogta. Hatalmas, élő csarnokokon vágtak át, remegő szelek hátán utaztak, roppant alagutakon siklottak felfelé. Nem

maradt idejük arra, hogy elunják magukat. A hajó egy erkély mellett lebegett. Nem volt akkora, mint a szörnyeteg, amivel érkezett, nem volt nagatora, de

ez a nagyurat egy cseppet sem érdekelte. Neki csak az kellett, hogy céljához repítse, hogy kicsiny legyen, hogy ne vessen nagy hullámokat semmiféle térben és síkon, bárhonnan figyelik is. Tán maga volt a nagator. Az sem érdekelte különösebben. Nem bízott ugyan Gherrsben - nem volt szokása magán kívül bárkiben is megbízni -, de ösztönei azt súgták, nem fog csalódni benne. Hogy a másik félelemből vagy csodálatból teljesíti parancsait, mit sem számított: Jól dolgozott, és ez elegendő volt.

Ezt bizonyította a kis hajó is, fehér tapogatóival, halovány, alácsüggő vitorláival. - Szép - göcögte elégedetten a nagyúr. - Szép lett, Gherrs. Bár ez a legkevésbé fontos nekem.

Egy pillanatra elhallgatott, úgy figyelte az aprócska járművet. Vagy talán a szelekbe fülelt bele, az árnyakat szaglászta meg. A másik türelmesen hallgatott hátul. A sötétséget markolászta, abból gyúrt homálylabdacsokat idegességében.

- Nocsak, Híib - dünnyögte. Hangjában meglepetés. Utánam találtál, vagy amazok küldtek a nyomomba? - Nagyúr? - lépett előbbre Gherrs, addig a határig, amit az illem és a biztonságérzet még megengedett neki. - Semmi -- mélázott a nagyúr. - tulajdonképpen semmi. Habár... - Gherrs felé fordult, opálszín bőrén kék re-

pedések gyűrődtek. - Lenne egy másik feladatom is a számodra. - Megtiszteltetésnek veszem. - Inkább végezd el tisztességgel - intett a nagyúr. Nem is oly rég volt egy szolgálóm. Eltűnt, elmúlt, ki tudja. Híib a

neve. Ha szerte kellett is foszlania, hát legyen. Ha vége, nem érdekel többé... de most mintha ismét itt lenne, s nem egészen az, aki volt. Még az sem biztos, hogy él. De érzem, mert itt van. Követett volna, hűséggel, vagy valaki utánam küldte? Mindegy, de tudnom kell, mit akar. Mert itt van a városban.

Gherrs szótlanul figyelte. - Érzem, és ez nyugtalanít. Kerítsd elő nekem! - Ha itt van a városban, megtalálom. A hajóra ne legyen gondod, nagyúr. Magától készül el nemsokára. - Az nem is aggaszt. Csak ez a Híib. Hozd elém! Énekelj neki, Gherrs, és előjön. - Úgy lesz, Nagyúr. Azonnal utánajárok. - Nem. Ne azonnal. Most rögtön! Gherrs meghajolt, és felszökkent egy toronyforma kiszögellésre. Szivacsos testét a homályba feszítette, hogy

hirtelen kétakkorának rémlett, mint annakelőtte, és feldalolt. Csápkarjai remegve táncoltak körülötte, szél kavarodott a lábainál.

Az ének pedig felrivallt a város felett.

7 Mindannyian hallották a hangot: a tornyok egyikéről szállt a magasba: Ha az eredeti valójukban szól hozzájuk,

alighanem kirázza őket a hideg, s betapasztják a füleiket. Így azonban másként történt. Az a valami odabent szintén hallotta a dalt. Nem ártó szándékú mágia volt, bár hatalmát lehetetlen lett volna

nem észrevenni. Hívott, csalogatott, titkos kamrákba, rekeszekbe nyúlt, azokban kavart meg valamit. Oquicorrt markolta meg először. A sárkány már az elf testét sem kedvelte, erre a mostanira pedig egyenesen gyűlölettel gondolt. Egyedül a

Herceg kedvéért volt hajlandó felvenni, nehogy árulója legyen az elfeknek. Azt nem vállalta, hogy a városon kívül, biztonságos távolban várja meg, míg visszatérnek. Büszke és nemes lény volt, aki magáról is ekképp gondolkodott. Az aquir szíve ott legbelül több fájdalmat okozott neki, mint azt valaha is gondolni merte. Idegen gondolatokat küldött feléje, játszott, incselkedett vele, sötétséget eregetett minden pórusából.

Oquicorr - pontosabban az a förmedvény, akinek most látszott - megdermedt, amikor meghallotta az aquir dalát. A többiek is megtorpanni látszottak, de ők legalább mentek, araszoltak tovább. Ám a sárkány lelkében valami felnevetett, s ez a kacagás fájdalmasabb volt minden eddiginél, hiszen belőle szólt, az ő egyik része hahotázott. Sötétebben minden csillagtalan éjszakánál. Mérhetetlenül idegenül.

Az aquir testbe szorított sárkány nekidőlt az egyik falsarjadéknak, hogy az felszisszent. Nem akart ő kiáltani: nem akart semmit, csak csillapítani azt a fekete kacsokkal burjánzó kacagást legbelül, valamimód lakatot tenni a szájára. Panaszosan felnyögött.

A többiek mintha nem is hallották volna. Iflhiasst is meglepte a dolog. A Herceg járásán látta, hogy hallja, hogy nem bírja kizárni a fejéből az őrült

dallamot. Ha megzavarodna a szívünk, ugye, Hercegem? - Az a valami legbelül rángatózni kezdett, és Ifhiass most már bizonyos volt benne, hogy valóban csápokat

növeszt, hogy gomolygó árnyfelhőket izzad magából. Nagy levegőt vett, és tovább indult. - Erősebbek vagyunk! - sugározta mindenkinek Nevető Umhian, és hátrafordult. Egy pillanatra mind megálltak: A

torony még elég messze volt. Túlságosan is messze, ha ez a dal tovább szól. - Asszonyaitok és gyermekeitek képét lássátok inkább, mindezt rekesszétek ki a szívetek mellől - szólt a Herceg. - Hisz ti vagytok a legkülönbek...

Egy pillanatra elakadt. Meglátta Oquicorrt. A sárkány aquirteste egy hullámzó falszerűségnek dőlt, csonka szárnyai közé húzott fejéből izzó aranyként

világoltak elő a szemei. A sárkányszemei. Azután elhomályosodott egy pillanatra minden, s ismét az aquir volt ott egyedül. Rángott, remegett, de legyűrte a belsejében dolgozó sötétséget.

- Menjél, Herceg - morogta. Igazán nem rajta múlt, hogy nem sikerült.

Hárman rogytak össze szinte egyszerre, s hamarosan másik kettő is a földre zuhant. Egy darabig nem moccantak, azután fekete füstpamacsok robbantak ki testnyílásaikon. Óvatosan felkucorodtak. És változni kezdtek.

Csontból és szaruból virágzottak ki a testükön a fegyverek. Kagylószín kaszaszerűségek, bogárbarna, ízelt kardok. S felmordultak. Hátukon rikoltva bomlottak ki a szárnyak, szaruagyaras pofájukból fekete nyálgömbök potyogtak a földre.

- Elég legyen ebből! - morajlott valami a hátuk mögött. Oquicorr. Az aquir tovább dalolt a távolban. - Elég! - visszahangozta a sárkány; és parázsszikrákkal köhögött fel. Az aquir szívét maga elé köpte, s szárnyakat

bontott maga is. De nem csökött bőrlebernyegeket, fényes szelvényekből összerótt átlátszó mozaikot. Sárkányszárnyak voltak azok, acélszín, vitorlák, árnyékukban arany szemek villámlottak fel, ahogy a roppant féreg az égre nyújtotta a nyakát.

- Bocsáss meg, Hercegem - rivallt a magasból. - Nem nekem való ez az osonás; küzdjünk harcosok módján, még akkor is, ha itt kell veszni!

A szörnyetegek azonnal rárontottak, s megremegett körben a város is: észrevette a sárkányt. Az elfből lett aquirok zavarodottak voltak, meglepettek, s tán tudatlanok is, mint minden újszülött: Hangjuk

hatalmát nem is használták, sarlónyúlványaikkal, üszkös perzselésű nyálukkal támadtak a sárkányra. Az elsöpörte őket egyetlen szavával, hogy nyomuk sem maradt. Karmos lábaival az égre rúgta magát, onnan ordított a közelgő szolgafajok seregére.

- Ha így alakult, hát legyen - bólintott a Herceg, s lassan lefoszlott róla a varázs. Úgy állt ott, kardját magasra emelve, mint maga a megelevenedett legenda, ezüsthaját felkapta a szél, pengéje fénygömböt varázsolt a homályba. Nagy levegőt vett, és eltépett minden szálat odabent, ami az aquir darabkáját még a testéhez kötötte.

- Távozz belőlem! -hörögte, maga elé köpve a fekete húscafatot. Ifhiass elmosolyodott, és maga is levedlette az álcát. Nyögött, morajlott körülöttük a város, s megremegett a

talaj is a lábuk alatt. - Ezt akartam még egy darabig elkerülni - mutatott előre a Herceg. Kardja vége a felhőkben közelgő szolgafajokra

mutatott. - A kalahorák akarták így - biccentett felé Ifhiass. Szája széléről letörölte a keserű ízt, lábával arrébbrúgta az

aquirdarabot. Abba a halomba, ahová a többiek is hajították. Fejük felett hatalmas árny bontotta ki a szárnyait: Oquicorr, a sárkányok driáqja bömbölve szállt szembe az

értelem nélküli felleggel.

8 - Nocsak, ez érdekes - dünnyögte a nagyúr. A korlát felé lépett, onnan vette szemügyre az eseményeket. Csak

mordult egyet, hogy Gherrs abbahagyhatja az éneket. Elfek? És egy sárkány? Mindegy. A hajóra nézett. - Kész vagy? - mormolta hegyomlás hangján. A sápatag vitorlák megrebbentek, a hajótest felragyogott. Rendben

- fordult vissza Gherrshez. - Nem tudom, de nem is érdekel, miként fogták el Híibet. Ő már nem létezik; ráadásul a nyomomra vezette ezeket a pondrókat. Megérdemli hát a véget. Te itt maradsz, és elhárítod ezt a nevetséges próbálkozást! Nem fogom az erőmet rájuk pazarolni. Kisvártatva felbukkan az égi kéve, s akkor nekem már ott kell lennem a sarjadványvárosok középpontjában. Ez a te vadászatod, Gherrs, és a városodé. Lassú léptekkel indult meg a belső fényektől remegő hajócska felé. - Nem hiszem, hogy ne lennétek rá elegendők.

- Akaratod szerint lesz minden - felelte a másik, engedelmes pózba görbedve. A nagyúr nem válaszolt: gőgös mozdulattal szállt a csónakba. Az szinte kéjjel sóhajtott fel, amikor megérezte.

Vitorláiba lassan életet pumpált, s nagyívű fordulóba kezdett a morzsaléktorony körül. Gherrs szótlanul bámulta. Csak akkor mordult fel, amikorra a Nagyúr már elég messze került, ám még mindig láthatta.

A torony értett a szavából. Falain ökölnyi lyukak nyíltak, s vérvörös ködök gomolyogtak onnan elő. A nagyúr, akit az elfek Ekrim Ekraram néven ismertek, felnevetett a távolodó hajócskán. Megrogytak körben az

ég felé kapaszkodó rommezők.

9 A szolgafajok első fellege hamar az elfekig ért. Már messziről, kétségbeesetten ordították bűvigéiket, végsőkig

kiszipolyozva testük tartalékait. Oquicorr szava állította meg őket: erőtől remegő, mágikus sárkánydal. Kék foszlányokkal kélt életre a semmiből, útját állta a korcs zengzeteknek, pörgő, aláhulló bábokká alázva az elsőket, akik makacsmód szárnyaltak tovább.

A Herceg felnevetett.

- Így! Előre! - kiáltotta, és futásnak indult a forgatag felé. Ifhiass a nyomában szökellt, át-át ugorva a talaj fekélyként megnyíló sebhelyein. Kiáltott, énekelt maga is, nem mert arra gondolni, a sárkány meddig bírja a dallal..

Messziről látta a lassú rángást, ami végigremegett a város testén. Roppant, óceánmélyi hullám bukik így a felszínre; nyomában felfakadt a képlékeny talaj, és vérszín gőzöket köpött gejzírmód a magasba.

Tudta, érezte, hogy jönnek nyomában a többiek is; hallotta a magasra szárnyaló éneket, szinte látta a pillekönnyű páncélokat, a magasba csapó kardokat. Szíve gyorsabb ütemben dobolt, torkában kitörni vágyó mágia reszketett.

A második felhő egy hánykolódó hídféleségen rontott rájuk. Ezer és ezer szárnya, agyara volt, élettelen, vak szemekkel figyelté őket, egyszerre nyitotta ki mindegyik förtelmes száját, hogy lesöpörje az elfeket a hídról.

A Herceg megtorpant, lábai előtt újabb és újabb szolga-aquirok bújtak elő a talajból. A sárkány valahol a magasban üvöltött, onnan csapott le az új ellenfelekre.

Ifhiass mágiára nyitotta a torkát, és gátat vetett az első rohamnak. Éles szavára kifakultak, elernyedtek körös-körül a szolgák: bénán, holtan zuhantak alá a híd két oldalán. A Herceg énekére gomolygó gömb fakadt, gyorsan terjedt minden irányba, szikrázó széleivel új valóság határait szabva meg. Az elfeket magában tartotta, azon kívül mindent felperzselt, üszökfolttá változtatott.

Megrogyott a híd. Talán fel is sikoltott. Ifhiass már semmiben nem volt biztos. Körben felbomlott a város. Nyögve, sóhajtva rogyott össze. A híd elpárállt: az elfek az őket védő gömbburokkal

együtt az alsóbb válóságok felé kezdtek zuhanni. A sárkány fent maradt az égen, szárnya koszos pernyét kavart, körötte kitisztult a lég.

A behatolók néhány öllel lejjebb, nagy puszta térség közepén találták magukat. Körülöttük az aquirok döghalmai, a szétfoszlott híd feketén vérző két sebszája. Ifhiass hátrapillantott. Ott voltak mindahányan, a gömb belsejébe zára: Három halottat és jó néhány sebesültet látott, de nem maradt ideje ezzel foglalkozni.

A térség túlfeléről óriási, lomhacsáp ereszkedett feléjük. Tízszer, tizenötször nagyobb lehetett, mint a sárkány. Tapogatózó végén egyetlen alak várakozott, hogy a közelükbe férhessen. Egy aquir. Egy igazi ellenfél. Teste az áttetsző és a valóságos közötti félúton; háta mögött ugrásra kész szolgafajok serege.

- Ez nem ő - mondta meg sem fordulva a Herceg. Tudta ezt Ifhiass is, hiszen emlékezett még a fekete szív hozta álmokra, Ekrim Ekraramra. De tisztában volt azzal is, hogy nehéz küzdelem következik. Ki tudja, honnan szipolyozza az életét fenntartó hatalmat új ellenfelük? Talán a vérszín ködökből, talán magából a városból.

- Ott van - suttogta a Herceg. Kardja egy apró pontra mutatott a sápatag fellegeken túl. Valami hajóféle lehetett, korántsem akkora, mint az a szörnyeteg, amelynek a nyomát idáig követték. - Azt kell elkapni, ha ezeket itt lebírjuk!

Ifhiass bólintott. A sárkány odafent újból összeakaszkodott a söpredékkel: hatalomszavaikat visszafordította, testüket emésztő

lánggal égette el. De már fáradt - Ifhiass látta a mozdulatain, hallotta az énekén. Csak azt kérte a kalahoráktól, hogy addig segítsék, amíg maguk is mellé állhatnak majd. De ahhoz előbb a légből szőtt ellenfelüket kell lebírniuk.

Az aquir úgy lépett át a valóságburkon, mintha az ott sem lett volna. Szolgái sercegve pattantak vissza róla, ő maga apró réseket vágott rajta csontból sarjasztott pengéivel.

- És összetört az egész. A lökéshullám szertedobta őket, prédául vetve a kint zsivajgó szörnyetegeknek: Rájuk rontottak. Ifhiass nem emlékezett pontosan, miként verte vissza első rohamukat; torkát véresre karistolták a hatalomigék,

mire rendet vágott közöttük. Ahol szava nem volt elég, ott kardjával nyert magának levegőt, s csakhamar kisebb tisztás közepén találta magát. Nem sok ereje volt már, javarészét felemésztették a válaszok, mikkel az ellene üvöltött bűvigéket védte ki. Mégis újra és újra szavakat csalt az ajkára; s csakhamar újdonat valóság burkolta körül, annak védelmében nézett szét.

A Herceg az aquirral csatázott, ütközetük széltében meghasadt a föld, holtan peregtek alá az égből a torzszülöttek. A többiek elkeseredetten, védekeztek, hátukat egymásnak vetve, egyre gyengülő dallal. Ifhiass még egy utolsó hatalomigét vett az ajkára.

Szikrázva, csikorogva tolta szét a védőbúra határait. Orrából, füléből vérpatak indult meg, az aquirok marta sebeiből buzogva tört elő valami savó. Öt harcosát tudta maga mellé rángatni: a többieket széttépték; elemésztették odakint.

Legszívesebben sírt volna, de fontosabb dolga is akadt most. A Herceget nem sikerült a védvarázs alá rejtenie. Az aquirral járta halálos táncát odakint, mellőlük - akárha egy

másik varázs tartaná távol őket - eltakarodtak a korcs fajzatok. Úgy ültek körben a rángó-remegő talajon, akár a dögevők.

A küzdők már kitapasztalták a másik erejét. Óvatosan forogtak egymás körül, minden szabályát betartva a halálos táncnak. Fortyogott, öklendezett a lábuk alatt a föld, mintha az egész város maga is köréjük gyűlt volna, hogy lássa, ki kerül ki győztesen a bálból.

A Herceg csak egy pillanatra veszítette el az egyensúlyát. Talán egy gyűrődésben botlott meg, talán a talaj nyílt meg a lába alatt. Hátrazuhant, kezeit önkéntelenül az esés tompítására vetette: Az aquir előretört, és magasra emelte szelvényezett fegyverét.

Nevető Umhian elmosolyodott, s lemondón elbiggyesztette az ajkát. Ifhiass tudta, mi következik, és lekucorodott, hogy legalább ne lássa. A föld végtelen magasba csavarodott a védburok alatt, az ég mintha kettészakadt volna. Azután eltűnt alóluk a

talaj. A megmaradt elfek hörögve zuhantak ismét a pörkös talaj felé. Nem estek ki a varázs oltalma alól, s ezért Ifhiass később hálát adott a kalahoráknak.

Amikor felpillantott, egy darabig semmit nem látott. Odakint véreső zuhogott, szétszaggatott cafatok, össze-égett maradványok doboltak mindenütt.

A Herceg a hátán feküdt. Orcája sápadt, szeme alól, orrából, füléből vérpatak csordogált. Előtte roppant kráter, amíg a szem ellát. A város, vagy ami a város volt valaha, csonkán döglődött az irdatlan sebhely szélein. Az aquir eltűnt, mintha sosem lett volna: gyülevész serege vérgöbökre szakadva még most is a föld felé bucskázott.

Oquicorr még a levegőben volt: füstölögve zuhant a láthatár felé. Ifhiass a Herceghez rohant. Nevető Umhian halotthalvány arcán sápatag mosoly. - Ezt nem akartam... Azt hittem... elég, ha... a másiknak tartogatom. - Ne beszélj, most Hercegem - mondta Ifhiass, ahogy mellé guggolt. - A hazaútra tartogasd az erőd! - Nem... - próbált meg felülni a Herceg. - Azt a másikat... kell elfogni - nyögte. - A nagyurat a Terdtből. Engem

hagyjatok itt..: - Ilyet ne is kérj, Hercegem - fakadt ki kétségbeesetten Ifhiass. - Téged nem hagyhatunk itt. Nem csak azért, mert

te vagy a hadúr; a Sárkányszövetség nélküled... amit te jelentesz... mindőnknek... Sok mindent akart még mondani, de valami a torkában útját állta. - Velem ne... - intett bizonytalanul a Herceg. - Azt a másikat... Meglehet nyögött még valamit, azután elájult. Ifhiass hálát rebegett a kalahoráknak, s körülnézett. A város -

pontosabban ami még megmaradt belőle- ismét éledezni kezdett. Szakadozott gyökércsápok türemkedtek elő körülöttük, s akárha a talaj fiadzaná őket, új és új szolgafajok másztak elő a ronggyá lett sebekből.

- Ó, Siena - suttogta Ifhiass, és a földre fektette a Herceget. Felegyenesedett, vértől vagy akármi ragacstól síkos fegyverét védekezésre emelte. Napvörös fellegeket sodort feléjük valami kósza szél, s a morzsaléktornyok, no meg a maradványaik közelebb húzódtak.

- Ide... - próbálta rikoltani Ifhiass. - A Herceg köré! Harcosai óvatosán oldalaztak mellé. Hatalmas árny húzódott fölébük, a korcsfajzatok pedig, akárha csak erre vártak volna, az elfeknek rontottak.

Kevés volt már akkor a dal az ajkakon, erőtlen és fakó: Az első rohamot mégis valahogy túlélték. Kardjaik megállás nélkül vágtak és szúrtak, vérből fonva maguk köré csillogó gátat. A korcsfattyak mintha tétováztak volna egy darabig, azután ismét előre vetették magukat.

Hogy színtelen cseppekre robbanjanak azután. S velük a hátukban komorló városfalak is. Az árnyék volt az: az vetette a nemlétbe mindet egyetlen szavával. Ifhiass felpislogott, szeméről letakarította á mocskot. Egy hajó úszott be fölébük komor méltósággal. Vitorlái

ezüst és haloványkék tollak, minden kötélzete ezüstből szőtt pókfonál, csipkefaragásos erkélyein elf harcosok. - Ide mind! - rivallt odafentről egy hang. Grimisallas kapitánya Levedlették már ők is az álcájukat, a koromfoltok,

a pörsenések a bordázaton pedig arról vallottak, hogy mindez nem ment zökkenő nélkül.. - Közelebb! .Nincs sok időnk; az egész dögvészlepte város átalakul! Nem is nagyon értették, miként kerültek a fedélzetre.

Ifhiass emlékezett valamire ugyan, ami megrágadta, s felemelte, miközben tiltakozó jobbja a Hercegét szorította, de később sem tudta pontosan megmondani, mi is lehetett az.

A fedélzeten feküdt és egyelőre ez tökéletesen elegendő volt. - A Herceg - nyöszörögte - Őt vigyétek... - Rá ne legyen gondod, parancsnok. Már biztonságban van. Ifhiass egy darabig komolyan hitte, amit hallott.

10 Nem jutottak túlságosan messzire, amikor- a város utolérte őket. Még arra sem volt idejük, hogy komolyan

fontolóra vegyék, merre is tartsanak. A Herceg - akkor még úgy tűnt -, biztonságban volt, s Ifhiassnak nem maradt ideje, hogy más szempontból is átgondolja a fejleményeket. Hogy a kis hajón távozó aquir nagyúr után forduljanak Esetleg.

Hátuk mögül kelt a vész. Fodros szélű fellegnek rémlett messziről, vörös ködökben nyüzsgő bogárrajnak. Persze a város volt az, mindannyian jól tudták, a harcosokká esett élő romhalmaz

A hajó lassan haladt, éppen csak arra volt idejük, hogy a sárkányt megkeressék.. Szörnyen nézett ki, de élt, farkasvicsorral szállt a hatalmas égi vitorlás mellett. Arany szemei vérfátyolban, testén korom és üszök.

Ifhiass intett neki, a roppant lény bágyadtan legyezett válaszul. A felleg hamar utolérte őket. Hamarabb, semmint bármit is kiokoskodhattak volna a teendőkről. Ifhiass

bizonyos szempontból még hálás is volt nekik, amiért a felelősséget - a maguk módján - levették a válláról. - Nem győzhetünk ellenük - suttogta, amikor az első vak szemeket, a harapásra, ordításra nyílt agyaras pofákat

megpillantotta: A kapitány értetlenül nézett rá. - Sokan vannak. Nagyon sokan - sóhajtott Ifhiass a ki nem mondott kérdésre. - Ha harcba bocsátkozunk,

elveszünk. - Van talán más megoldás, parancsnok? - nézett rá Grimisallas. Ferde vágású szemeiben borostyánfény, messzire

lobogó haja mögött aquirfelleg. - Maradt még egy kevés mágiánk - fordult felé Ifhiass. - Azzal talán célt érhetünk.

11 A hajó közepén gyülekeztek. Oda varázsolt védburkot, gyöngyházfénnyel csillogót, Grimisallas. Ithiass és a

többiek csak megerősítették. A kapitány sírt, könnyek csorogtak az arcán, de senki nem akarta észrevenni. Legfőbbjük irigyelte azokat a könnyeket.

Az első aquirfattyak az árbocokra akaszkodtak, onnan üvöltötték bűvszavaikat a kristályként ragyogó burokra. Egy csapat az Oquicorrt óvó mágiának rontott. Ifhiass látta, hogy a sárkánynak nincs kedvére a tétlen várakozás: időről-időre szikrázó füstpamatokat lövellt maga köré, aranyfénnyel izzó szemeivel az elfeket kereste, de nem mozdult a hajó orrából. Ha gyengülni érezte a védelmét szellemkezeivel igazított rajta.

Az aquirok, a városból született szörnyetegek pedig csak jöttek, szakadatlan. Úgy lepték el lassan a hajót, akár a penész: előbb kicsiny csoportokban, majd nekibátorodva, gyors burjánzás gyanánt. A hajó megbillent, gerince közelebb került az alant suhanó szirtekhez. Az aquirokat nem izgatta különösebben a dolog, egyre ott nyomakodtak, ordítottak mellettük, karmaik a valóságburkot feszegették, szörnyénekük a mágia falait ostromolta.

A hajó már akkor sem szállhatott volna gyorsabban, ha á nagator úgy akarja, ám ő már korábban kiegyezett a sorsával. Maga javasolta Ifhiassnak, a több sebből vérző parancsnok pedig rábólintott. Most már úgy gondolta, aligha tehetett volna másként.

Nem mintha ez bármi alól felmentette volna, de egyelőre könnyített szívén. Már nem láttak ki az átformált valóság nekik rendelt burka alól: tehetetlenül dőltek jobbra-balra a hajó - s az

aquirok - kénye-kedve szerint. Csupa szarukarom, vak szem, bőrlebernyeges szárny volt akkor a világ, s azok odakint tehetetlen dühükben immár egymást pusztították, acsarogva estek a másiknak, mocskos vérrel fertőzve meg mindent, amihez hozzáértek.

- Mindjárt - suttogta Ifhiass. Jól tudta, hogy az, akinek szánta, tisztán hallott mindent. Lábainál a Herceg magatehetetlen teste feküdt, a hímzett takaró alig emelkedett a mellkasán. - Mindjárt...

Odakint recsegve szakadtak le a keresztárbocok a roppant súlytól, pengve pattantak el az ezüst pókfonalak, szikraörvénnyé robbantak a vitorlák, s ha nem is látták, érezték, hogy sír a hajó. Hiszen lassan égy fél város súlyát kellett elviselnie.

- Mindjárt... Halk sercegéssel fénylett fel a védburok, de értő dallal összefércelték megint, s Ifhiass csak remélhette, hogy

valahol a szörnytenger alatt, a hajó orrában így tesz a sárkány is. - Készen állsz? - szállt a ki nem mondott üzenet. - Készen - válaszolt a nagator valahonnan a hajó mélyéről. Fa, mágia és fények közé szőtt test. - Akkor rajta! - A kalahorák nevében- hallotta utoljára Ifhiass. A dülöngélő égi jármű városnyi terhével a földnek fordította orrát, és zuhanni kezdett. Nem tartott sokáig. A

főcsarnokba börtönzött, hajóval összenőtt kormányos csak abban bízott, hogy a többieknek lesz idejük dalukkal áthelyezni azt a valóságot, amelybe magukat börtönözték.

12 Már esteledett, de a füstöt még mindig látták. Amikor a földcsuszamlástól biztos távolban lerántották magukról

a védburok gyöngyszín páncélját; még minden fáklyánál harsogóbban égett, szikrafellege az égig ért: Most már csak parázslott a mérföldhosszan szétszórt üszökhalom, kormos füstje végenincs zászlóként hullámzott mögötte.

Ifhiass egy porhalom mellett üldögélt, s egy fadarabbal piszkálgatta maga mellett a földet. Az aquirok maradéka a városdög halálával enyészett el, bűzhödt hulláik még egy jó ideig pörögtek alá az égből.

Legalább a Herceg megmaradt. Hogy Ekrim Ekraram mivé lett, hová tűnt, nem tudta, de nem is érdekelte különösebben.

Jó ideig azt hitte, már nem is kell vele foglalkoznia. Ismét egy tévedés, amit a kalahorák siettek mihamarabb helyrehozni.

Mihelyt az égi kéve megjelent a csillagok között. Uszálya ezüst por, fején szikrakorona. Mihelyt a hegyek pereméről az égbolt közepére ért. A mindenség megremegett. Ithiass nem akarta elhinni; hogy a város még mindig él. Hogy talán az mozgatja halott testét a szétforgácsolódott

égi hajó sírhantján. De nem az volt. A többiek kétségbeesett kiáltozására volt csak hajlandó felkapni a fejét, s felnézni a csillagpettyes égboltra.

Bár legszívesebben soha nem nézte volna végig azt, amit akkor látott. A Terdt nagyurának hatalmát. Mert kétség sem férhetett hozzá, hogy az ő keze van a dologban.

Az ezüst hold villant meg odafent, az billent oldalra, akár egy tétovázó hullócsillag. Azután lassan, akárha meg-halt volna, megremegett, majd belesápadt a fekete égbe.

Csak néhány felhőcafat rongyoskodott üresen maradt birodalma fölött. Ifhiass pedig térde közé hajtotta a fejét, és sírt, akár egy gyermek: A vihar nem sokkal ezután érkezett.

13 A fergeteg harmadnapra csendesedett el annyira, hogy Ifhiass kimerészkedhetett a burokból. Szomorú táj várta.

Még mindig erős szél fújt; s helyenként a térde fölé ért a sár. A horizonton forgószelek táncoltak, de egyelőre nem fenyegették.

Egy halmot keresett. Egy másik, közel szabályos dombocskát. Tudta, hogy nagyjából merre kell keresnie, mégis nehezen bukkant rá. Két elf magas sár és törmelék borította, s csakis szabályos alakjából jött rá, hogy ezt keresi. Ezalatt kell lennie a sárkánynak.

Halkan szólítottá a driáqot. Oquicorr tompán válaszolt. Talán beteg volt, talán a mérhetetlen fájdalom gyűrte le. Amikor Ifhiass végülis

meglátta, egészen megijedt. A sárkány szürke volt, akár egy haldokló kígyó, pikkelyes páncélja megsápadt, máskor is halvány mintáit szinte

észre sem lehetett venni. Keservesen emelte fel a fejét. -A Szövetségnek vége, Ifhiass - mondta kongó hangján. Az elf megdermedt. Nem tudta mire vélni a sárkány

szavait. - Vége; és nem tudom, életre hívhatjuk-e valaha is. - Hiszen a Herceg él - guggolt le a fűmocskos sárba az elf. - Nem a Hercegen múlik - felelte bágyadtan Oquicorr. - Ezen. Orrával apró kupacot bökött meg. Az elf eddig észre sem vetté. Ökölnyi gyöngyöknek rémlettek, belsejükből

tompa ezüst ragyogás áradt. - Mi ez? - emelte meg az egyiket Ifhiass. Bársonyos volt az érintése, mégis akár a jég. - Könnyek... ha csak a tényeket nézzük. - Oquicorr lassan feltápászkodott, hogy megremegett a sárból

összehordott torlasz. - De a hold fénye van beléjük zárva. A holdé, amit az aquir lebűvölt az égről. Ifhiass döbbenten nézte a gyöngyöket. Valahogy tökéletesen elveszettnek érezte magát, s jóllehet sok oka nem

volt rá, lelkifurdalást vélt felfedezni a saját hangjában.- Miattunk? - Nem... nem igazán. De ezekkel majd felébreszthettek. Engem is, a többieket is. - Hogy érted azt, hogy felébreszthetünk? - Eltűnt a hold. Aludni térünk. Olyan összefüggések ezek, melyek ellen nem tehetünk. Sajnálom. Elfordult, nem nézett az elf szemébe. - Elalszotok? - El. És azt hiszem, soká lesz még, mire fajunk ismét a világra nyithatja a szemeit. Néha-néha... Talán... Időnként.

De aludni fogunk. Soká. Ifhiass szólni sem tudott. A gyöngyöt nézte, a sárkány könnyeit, a belézárt holdsugarakat. - S a hold? Ha újra előjön? - Csak attól félek, rossz az a hely neki - mondta válasz helyett a sárkány, és álmosan kinyitotta a szárnyait. -

Rossz, és ha sokáig ott marad; megromlik maga is. Ettől félek. Elveszíti a fényét, s ha mégis felbukkan, ki tudja, kiket hoz magával akkor? Ha tudtok, tegyetek valamit. Amíg lehet.

Az elfre pillantott, azután megremegett, és szélvihart kavart a szárnyaival. Nem búcsúzott. Az elf is csak halkan figyelte.

Oquicorr ólomszárnyakon reppent az égre, tett egy lassú kört, és elindult valamerre, ahol hegyeket mutattak a megváltozott láthatár kék gyűrődései.

- A kalahorák legyenek veled, barátom - motyogta Ifhiass, és leguggolt a gyöngyhalmok mellé. Nem akarta látni a roppant lényt és szomorú árnyékát, amint álmos mozdulatokkal eveznek a messzeség felé.

14 Beszélik, hogy akad a Sötétség Birodalmában egy hely, amit elfek hasítottak maguknak a kardjuk erejével az

aquirok földjéből. Dombok és Völgyek szegik azokat a tartományokat nem messze Krán szívétől. Az elf harcosok pedig eldobták régi Családjaikat és kalahoráikat, s újakat választottak maguknak. A miértről soha nem beszéltek senkinek, s manapság pedig nemigen akad, aki ezt megtenné. Annyi bizonyos csupán, hogy van egy Házuk, valahol egy jéghideg folyó partján, amely If'Hiassnak nevezi magát. Egy aquirt keresnek, hogy régi jussukat visszakövetelhessék tőle. Ők csak úgy nevezik, Ekrim Ekraram.

Az Opálhajós.

Az idők peremén A sirenariak halkan lépdeltek a bükkerdő avarán. Erdei állatok voltak maguk is, óvatva osonó, gyanakvó

őzek. Ruhájuk lehullott falevél, csizmájuk könnyű prém. Íjaik az oldaluknak ütődő tegezben pihentek: nem számítottak sem támadásra, sem bármiféle veszedelemre. Megmondták volna nekik azt a szelek, a völgyben terpeszkedő borvörös bogyójú bokrok. Az erdő szürke faoszlopaival Erigow embertemplomaira emlékeztette a velük tartó férfit. Tapasztalt erdőjárónak tűnt maga is, legnagyobb elismerésnek azt tartotta, hogy az elfek egyszer sem fordultak felé, hogy rosszalló pillantásokkal figyelmeztessék csörtetésére. Osonó, gyanakvó őz volt ő is.

Tudta jól, hamarosan célhoz érnek végre; a varázsló és a többiek valahol az erdő szélén, a ködös lapály partján verhettek tábort.

Csendben merültek egyre lejjebb a domboldalon remegő párába; a bükk oszlopok el-eltűnedeztek a szürke gomolygásban. Sima törzseiken emberi szemeknek rémlő foltok - néhai ágak maradványai; odafent, a magasban egymásnak hajló leveles boltívek.

A völgy mélyén vékony, hideg vizű patak várta őket, az elfek szó nélkül keltek át a teknőshátforma köveken. A férfi nem nagyon tudta eldönteni, vajon azok a mohos peremű sziklák mindig is ott voltak-e, vagy maguk a hosszúéltűek tették oda valamikor, hogy ne kelljen a vízzel bajlódniuk. Mindenesetre kényelmes lépés esett rajtuk, s a férfi úgy gondolta, a maga részéről ez elegendő bizonyítéknak számít. Kísérői földjén járt - noha ők maguk azt állították, az az ország még több heti járóföldre esik innen - elhatározta, hogy nem lepődik meg semmin.

Az igazság szerint pedig jobban ismerte az elfeket annál, hogy valóban megdöbbenjen a dolgaikon. Ők Sarinnialasnak, Farkastestvérnek nevezték maguk között, s ez nem csupán Erigowban számított kitüntetésnek. Régi történet volt, amolyan tábortűz mellé való, s a férfi bizonyos lehetett benne, hogy fel is emlegetik, ha az istenek tüzet és nyugalmat adnak a szabad ég alatt hálóknak. Elmosolyodott.

A bükkös lassan ritkult a patak túlpartján, s ha bátortalanul is, de mégiscsak jelezte, hogy a roppant vadon, mely immár a hátuk mögött húzódott, néhány mérföld múltán ereje végére ér.

Alacsony dombok hátáról ereszkedtek mind lejjebb. Az elfek azonnal megtalálták az átjárókat a sűrűsödő bokrok között, az erigowi férfi halkan lépkedett a nyomukban.

Már nem lehettek messze, s az a bizonytalan, megfoghatatlanul baljós előérzet, ami a férfit azóta gyötörte, mióta az elfek erre a feladatra felkérték, egyre erősödött.

Egyelőre fogalma sem volt róla, mit fog szólni Doran követe, ha meghallja mire akarják kérni a hosszúéltűek. Nagyot sóhajtott, s követte az ezüsthajú harcosokat.

Amolyan szekérvár ácsorgott a mélyedésben. Öt nagyobbfajta batár laza körbe rendezve. A lovakat a körön

kívülre csapták, legelésszenek kedvükre. Három tűz égett sercegve a batárok mellett, tekergő füstjük elvegyült a nyúlós, mindent beborító köddel. Maguk a szekerek messziről akár még sárkányforma szörnyetegnek is tűnhettek, azonban közelebbről lassan részleteikre szakadoztak, kivehetővé lettek az oldalaikra, ponyváikra pingált jelek, a közöttük mászkáló fegyveresek.

Egy jókora hegyféle terpeszkedett tőlük nem messze a ködben, fákkal benőtt, halott óriás. Út nem vezetett oda, nekik maguknak kellett járható helyeket keresniük, míg a lábához értek. Afféle vad sövény nyújtózott arratájt, annak partjára vontatták és rendezgették össze a járműveket. Szemmel láthatóan nem készültek ütközetre: csak két sátor púposodott a szekérkörön belül, a többit odakint verték fel. Néhány őrszemet azért felállítottak - most párafellegeket lehelő szobrok gyanánt álldogáltak néhány lépésre a batároktól.

A körön belül gunnyadó nagyobbik sátor tetején Doran toronycímeres zászlaja lógott csüggetegen. Faragott oszlopok lökték előre petyhüdt ajakként a bejárati ponyvát, mögötte magabiztos félhomály terpeszkedett. Csupán a sátorfalakon meglebbenő rőtes visszfények jelezték, hogy odabent valami tűzféleség pislákol.

Sirret Domopas üldögélt ott a félhomályban Doran teljhatalmú követe. Fiatal kora ellenére hüvelykén már borostyánköves gyűrű csillogott, jelezvén a beavatottak számára, hogy

viselője nem akárki. Arcát simára borotválta, csak szája felett hagyott meg egy hernyónyi fekete bajuszt, az kunkorodott végig az álla

mentén, hogy ritkás pamacsba bogosodjon az arca kétfelén leereszkedő csíknyi szakállal. Nagy fekete szemeiben konok akaratosság csillogott, szájának szegletes vonala pedig komoly elszántságra

vallott. Azon emberek tántoríthatatlan meggyőződésével körmölte a mécsfénynél jegyzeteit, akik nem csupán abban bizonyosak, hogy kik is valójában, hanem, hogy amit tesznek azt jól és jó helyen teszik.

A követ felemelte pillantását a pergamenről, s egy darabig félrehajtott fejjel hallgatózott. Akkurátusan letörölte kezéről a tintát, majd újból írni kezdett.

Csikorgó sercegés. Komoly, megfontolt betűk. Végül halványan elmosolyodott. Farkasprémes köpönyeget kerített a széktámláról a hátára, baljába vette az asztallapnak támaszkodva váró

embernyi botot, s kilépett a szekerek határolta udvarra. Köd. Nyirkos pára akaszkodott a köpönyegébe, s furakodott fel édestestvérével, a hűvös fuvallattal a varázsló

lábszára mentén. Sirret Domopas megborzongott. - Cudar időnk van, Miracei magis - szólalt meg zavarodott hangon az egyik testőre, csakhogy mondjon valamit,

ha már a varázsló kióvakodott a sátorból. Domopas felé sem fordult, csak bólintott. A hegyet nézte, a szekértábor mellett komorló magasulatot, a száradó

bozótossal, kusza fákkal benőtt óriást. - Holnap találkozunk - jegyezte meg halkan, s elfordult, hogy a túlnan tekergő erdőszélt vegye szemügyre. - Parancsolsz, Miracei magis? - kérdezte a varázslóknak kijáró formulával a testőr. A szél egy pillanatra felhorgadt, megduzzasztotta a toronycímeres selymet. - Semmi - felelte elgondolkodva Domopas. - Remélem semmi. A testőr homlokráncolva bólintott. Mint aki tudja, miről beszél a másik. A kyr ostromgépek az egekig nyúltak. Hyrjam-on Machyrisnek legalábbis egy pillanatra úgy rémlett, egészen a

koromkócos fellegekig felérnek, ha akarnak. Komor fából és temérdek mágiából ácsolt szörnyszülöttek voltak. Arra teremtették őket, hogy szálfa karjaikkal sziklákat, tüzet meg egyéb borzalmakat hajigáljanak a túlnan terpeszkedő crantai sziklavárosra.

Ők pedig komótosan tették a dolgukat. Nehéz idők jártak - ahogy mondani szokás, ha a kelleténél több áldozattal, vérrel s kínnal sem sikerült jobb

belátásra bírni az isteneket -, de Hyrjam-on Machyris bizakodott, miként mindig, ha nehéz idők járták. Ezúttal pedig minden oka megvolt a bizakodásra.

A Myrrum cjatallis, az Acélhurok a végéhez közeledett, s hamarosan megpihenhetnek a kyr fegyverek és csatapáncélok a nyugati tenger partjaihoz közel is. Ó Weila, de mikor?

Ha ugyan a Sorskovács tudta a választ, nem engedett titkából Machyrisnek. A magukat crantainak nevező embernépek minden eddiginél erősebbnek mutatkoztak, ám míg birodalmuk

erejét megfeszítve a keleti végek kyr ostromait próbálta megfékezni, itt a nyugati csatatereken, az Acélhurok hadműveleteinek végén már csak saját kitartásukra és szívósságukra hagyatkozhattak.

Az istenek a mondhatóik, honnan volt rá még mindig erejük.

Akár a várát védő borz. Machyris el is mosolyodott a hasonlatra. De meglehetős keserűre sikeredett ez a mosoly.

A crantaiak nem adták olcsón borzváraikat. Mint ahogy hajthatatlannak mutatkoztak bármiféle béke megkötésére is. Machyris pedig tudta, hogy ez csak egyféleképpen végződhet - akárcsak Calowynen. Azokkal.

A crantaiak meghalnak, megtörnek vagy beletörődnek végül, de nem tehetnek mást. Kyria erősebb. Mint ahogy mindig is erősebb volt.

Akárcsak Calowynen. A Myrrum cjatallis, vagy ahogy maguk között nevezték, a myrrum utolsó ütközeteinek egyikét vívták. Ha isteneik

is úgy akarják, akkor a crantaiak kitarthatnak még egy-két esztendeig, rovarokkal, állatokkal, időjárással bűbájoskodó varázstudóik újabb és újabb csapásokat szakíthatnak a kyr csapatok nyakába, de előbb-utóbb bukniuk kell.

Makacsok, nyakasak, s a legvégsőkig kitartanak, de nem állhatnak ellen mindörökké. Eljárt felettük az idő. Machyris elgondolkodva bámult a havas eső tépte távolba. Odaát a roppant sziklaváros kacskaringós falai, árkai, a karcsú tornyok sűrű erdeje. Úgy kapta fel róluk az ezernyi füstcsíkot a szél, akárha a játék kedvéért eregetnék azokat az embernépek kormos tüzei.

A myrrum férfiaknak való játék, embertpróbáló fergeteg volt. Éveken át kavargott a legyőzött földek felett, s most minden erejét itt, ezen a helyen akarta kitombolni. Ebben az óriási városban a világ peremén.

Két falgyűrűt - a legkülsőket - már leromboltak, de még mindig összetekeredett kígyó gyanánt emelkedett előttük az összes többi - óvón kanyarítva körül az alacsony házakat, a nyúlánk sziklatornyokat, a domb oldalán mind feljebb kapaszkodó, havas esőbe olvadó épületeket.

A démonokra is, sokáig eltarthat még... Mert az kőkígyó tekervényes szelvényei között végsőkig elszánt, festett arcú crantaiak vártak rájuk, hadigépeik

kénköves poklot, sistergő halált köptek rájuk, s mindenütt ott jártak közöttük a széltépte köpönyegű varázstudók. Vállukon zivatarok kucorogtak, fejük mögött állatseregletek, járványok feszegették bilincseiket.

Machyris az egyik ostromgépnek támaszkodott. A roppant sziklavárost a crantaiak nyelvén Móchisnak hívták, de hogy mit jelent, vagy mit akar jelenteni, arra Machyris sem kíváncsi, sem kideríteni elég ügybuzgó nem volt. Elegendőnek vélte, hogy azt tudja, a védelem vezetésével Hommít Hamachurt bízták meg.

Hommít Hamachur. A Felhőbókoló. Lába nyomán megrogytak a fellegek, szavára viharok kéltek életre, s szelek, amelyek Calowynig próbálták

visszaűzni a kyr bárkákat... ...kevés sikerrel. A Felhőbókoló most pihent, tán csak az erejét gyűjtögette, talán híres kardjának az élét próbálta valami

leszakadt gerendázaton. Mert várták a kyreket. Várták, hogy jöjjenek, hogy acéllal próbálják megtörni őket. S Hyrjam-on Machyris abban

is bizonyos volt, hogy menni fognak. Hogy mikor, annak talán csak Weila a mondhatója, de nem fognak csalódást okozni a crantaiaknak.

Megremegett a keze alatt az ostromgép. Felpillantott, s arcába csapott a havas eső ezer apró fullánkja. A hatalmas gépezet recsegve engedelmeskedett az ostrommérnököknek, vasmarkában roppant szikladarab. Azt fogja a városra hajítani, ha az alant sürgölődő parányok megadják rá a jelet.

Ha Machyris kegyesen int nekik: - Rajta, mehet... A kyr seregek parancsnoka megfordult, s a sárban cuppogva indult sátra felé. Komor csatapáncélja

haragoszölden csillant, akár valamely fura bogár háta. A férfi a ponyvát bámulta. Valami pokrócféleségekből összeeszkábált fekhelyen pihegett, afölé borult a piszkos

vászon. Sátor lenne? Megpróbált oldalra fordulni - legalább a nyakát sikerült megmoccantania. Nem, nem sátor. Szekérféleség. Talán. Nem igazán emlékezett erre a szekérre, s arra sem, miként kerülhetett fel rá. De élt, s jelenleg ez tűnt a

legfontosabbnak. Hogy miért lehet még mindig életben, arról ráér majd gondolkodni. Lehunyta a szemét. A sirenariak másnap reggel érkeztek a táborba. Könnyű széllel jöttek, az takarította ki a nyúlós ködöt a

dombóriás melletti horpadásból, de nyomában cudar havas eső szemergett, hogy a strázsába állított katonák komolyan morogni kezdtek.

Az elfek gyalogszerrel közelítették meg a szekérvárat, mindenfajta csel vagy óvatoskodás nélkül. Nyilván tudták, hogy kire-mire számíthatnak, s az őröknek is értésére akarták adni, hogy nincs mitől tartaniuk.

Engedelmesen megálltak, amikor az egyik strázsa ordítása erre szólította fel őket. Tíz nyúlánk alak a szúrós havasesőben. Fejüket vékony, vállukra omló kámzsás köpönyeg óvta, annak árnyékából figyelték a közelítő őrszemet. Arcvonásaik szoborszerűn nyugodtak, kezük a köpönyeg alatt. Az őr nem látott fegyvert a kézben, az íjak tokjai a vizes bőrök takarásában domborodtak, levéltőreik az övekbe rejtve.

Ketten léptek elő, amikor a kardját maga előtt tartó őr közelebb ért. Ha konyít valamit is az elfek szokásaihoz, tudhatta volna, hogy a magasabb, fűzöld köpenyt és kétszer kötött bőrszíjas csizmát viselő férfi az elfek szószólója. Általában a legtapasztaltabb, legbölcsebb közöttük. Ennek itt homlokába lógott vizes ezüsthaja, vékony, ívelt orra tövéből szomorú ráncok hajlottak vaskos szája sarkáig.

Elf nyelven mondott valamit. - A dorani varázslóval akar beszélni, mint Sirenar követe - szólalt meg a mellette álló alak. Az őr csak most vette jobban szemügyre a másikat. Elkerekedett a szeme. Ha elfmód öltözött is, nyilvánvalóan

ember volt: zsíros fekete haja előbodorodott a kámzsa alól. Szeme szénparázs, szakálla sűrű bozót. Alatta karmokból összeállított nyakék. Jobbjában botot tartott, vasalt végét a süppeteg talajba nyomta.

- Itt várjatok - szedte össze végül magát az őr. Vizes kézfejével megdörgölte az orrát. Fordulni készült. - Azonnal beszélnünk kell vele - mondta karcos hangon az ember. - Tudjuk, hogy itt van. Látni a zászlaját is. - Talán még alszik. Nem zavarhatjuk fel csak úgy... - Nem alszik - fordult az őr felé az elf. - Valamit ír. - Mi? - Azt hiszem hallja - mondta magyarázólag az ember, s az elf nyomába eredt. - Hé! - kiáltott utánuk az őr, s mivel a többiek is megindultak, kissé megemelte a kardját. A hegye az egyik elf

mellének nyomódott. - Nem sétálhattok oda be csak úgy! - Barátként jöttünk - fordult vissza a szószólójuk, mintha ezzel mindent megmagyarázna. - Mit is akartok pontosan? - dőlt hátra a dorani a nyekergő tábori székben. - Ne tégy úgy, mintha nem értetted volna őket, Miracei magis - mondta az erigowi férfi. Először szólalt meg, s

kissé indulatosnak tűnt. A varázsló megemelte a szemöldökét, hernyóvékony bajusza megrándult. - Ne feledd, kivel beszélsz! Doran küldötte vagyok, s mint ilyen magát a Szövetséget képviselem ezen a földön,

mely ugyan nem tartozik a hercegek jogara alá, ám ha jól tudom, s bizonyos lehetsz benne, hogy nem tévedek, szerződések biztosítják nyugalmunkat, s a kísérletekhez való jogot.

- Nem feledem, nem feledhetem, hogy Doran nevében beszélsz, Miracei magis - szólalt meg ismét az ember. - A nevem Iacín Ogadar, másutt Farkastestvérként ismernek...

A varázsló moccanatlanul figyelt. ...s mivel mindkét nép szokásait és törvényeit tudom, engem kértek meg, hogy beszéljek veled. - S ki kért erre? A férfi sóhajtott. Az elfek nem szóltak egy szót sem, ráérősen tanulmányozták a sátor belsejét. Réz háromláb, néhány parázstartó, ládák, állványok, cserép és üvegedények, teknőcpáncél, bőrzsákok, zacskók,

csonka földabroszok, fóliánsok, pergamenek - nem kevés időbe s fáradtságba kerülhetett mindezt idecipelni. - A hosszúéltűek népe keresett meg, hogy legyek közvetítőjük ez ügyben - folytatta Iacín. - Tudták, hogy ide

készülsz és sejtik azt is, mit tervezel. - No ez talán mégiscsak túlzás! - Olybá tűnt, Sirret Domopas mulat a dolgon. - Honnan tudhatnák, mivel bízott

meg a dorani Nagytanács, mi tennivalóm lehet ezen az istenek háta mögötti helyen? Az elfek a sátorponyvát vették szemügyre, a ráfestett jeleket. Csillajegyek, óvó és segítő rúnák, aranyszálakba, rajzolatokba foglalt mágikus erők. Pontos kézzel felrótt ábrák. - Ne feledd, az ő területükön jársz, ezek a földek Sirenar felügyelete alá tartoznak, mégha kívül is esnek a

szokványos vagy mások által is nekik ítélt erdőkön. - Nem tagadom - intett a varázsló, s a hangja elmélyült. Szemében csillagok villantak fel. - Ez az ő földjük. Nekem

azonban ők maguk adtak rá engedélyt, hogy itt legyek, hogy itt tegyem a dolgom. - Ez nem igaz - szólalt meg az elf. Mozdulatlanul bámult a varázslóra. Domopas szemében furcsán villant valami. - Nem tudod, mit beszélsz - sziszegte, s megemelkedett ültében. - Ezek a mi földjeink, s mindig is azok voltak, mégha egynémely fajok néhanap önhittségükben arra is

vetemedtek, hogy magukénak vallják azokat. - Egynémely fajok? - a varázsló hüledezve állt fel. - S kétlem, hogy akár neked, akár bárki másnak engedélyeztük

volna, hogy itt kutakodjon. Ez szent hely, nem lehet háborgatni büntetlenül.

- Ne feledd, hosszúéltű - suttogta vésztjósló hangon a varázsló -, hogy kivel beszélsz. Általam Dorant sértegeted, s így az egész Északi Szövetséget!

- Így azután mindaz, aki azt állítja, hogy az elfek népe neki megengedte, hogy ehelyütt kutakodjon, hazudik. Állta a kővé dermedt Domopas tekintetét, s lassan folytatta: - S ne hidd, hogy félnénk tetőled, mert igaz ugyan, hogy nagy lehet a te hatalmad a mágiában, máskülönben

nem téged küldtek volna ide, de talán nem kell tőled mégsem félnünk. - Fenyegetsz? - rivallt a dorani, s előrelépett. - Te teszed azt, ember - nézett rá nyugodtan az elf. - Én csak a tényekről beszélek. Iacín elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen. - Elég ebből! - kiáltott fel, hogy odakint összerezzentek az őrök. A varázsló csak a szemöldökét ráncolta ekkora

tiszteletlenség láttán. - Elég legyen, mielőtt olyat találtok tenni, mit mindannyian bánni fogunk! - Csak ő tehet ilyesmit, Farkastestvér - fordult felé az elf. - Győzd meg róla, hogy helytelenül cselekszik. - Itt van az engedélyem, elf - szólalt meg ismét a varázsló. Kezében kopott pergamen, végéről vérszín bulla

fityegett. - Ti adtátok, a Doran városában élő elfek, s még a haonwelliek, Synn Erian megtartói is bólintottak hozzá.

Nagy levegőt vett. - Jogomban áll itt lenni, s bevégezni azt, amivel a Nagytanács megbízott. - Sirenar írása nincs rajta azon a bőrdarabon mondta az elf anélkül, hogy a kezébe vette volna. Nem lehet. Az

embernépek között élők nem tudják, mire bólintanak. - Az engem már nem érdekel - mondta a varázsló, s egy kicsit hátralépett. - Nem tudom, hogy miféle hely lehet

ez, de oly erők kavarognak a mélyén, melyeket meg kell ismerni, akár veszélyt jelentenek, akár haladást, s ebben sem ti, sem senki más nem akadályozhat meg.

- Ne akard ismerni azokat az erőket, varázsló felelte kimérten az elf. - Ismétlem, ezek a mi földjeink, nektek semmi keresnivalótok itt nem lehet.

Iacínhoz fordult: - Farkastestvér, a te feladatod, hogy őt meggyőzd. El kell menniük. Békében kell hagyniuk a hegyet. Nem

maradhatnak itt. Hátat fordított, s kisétált a sátorból. A többiek odakint vártak. Még visszaszólt: - Ma még gondolkodhatnak, holnap talán már késő.- Kilépett az egyre erősebben kavargó havasesőbe. - Őrültek - csóválta a fejét a varázsló. Már jó ideje csak fel, s alá mászkált a sátorban, sorra simítva végig a keze

ügyébe eső tárgyakon. - Nem azok, csupán azt védik, mit hitük szerint meg kell védeniük - mondta Iacín. Keze szakállán, a fogakból,

karmokból készített nyakéken babrált. - De nem tudhatjuk, mit rejt ez a hegy! - csapott indulatosan a billegő asztalra Domopas. - S meg kell tudnunk! A

Nagytanács már jó ideje felfigyelt erre a mágikus gócpontra, s erejét megfeszítve igyekszik kideríteni, mi okozza ezeket a remegéseket, melyek a manaháló mentén - ha csak kicsiny mértékben is, de érezhetők. Pénzt, s időt nem kímélve folytatott kutatásokat, keresett módot és lehetőséget, hogy eljuttassa ide a megfelelő embereit, s erre most azok az elfek, akik eddig nem ellenezték a dolgot, gátat emelnek Doran tervei elé.

- A te terveidről akartál beszélni nemde, Miracei magis? - kérdezte Iacín. - Pimasz! Mit képzelsz magadról? - Az elfek szerint te folytattál kutatásokat, hogy kiderítsd, mi folyik itt valójában, te mozgattál meg minden

követ, hogy erre a feladatra téged jelöljenek, te intézted úgy, hogy szinte titokban hagyhasd el Dorant. Mit keresel, varázsló?

- Ostobaság! - csattant fel Domopas. - Ez az igazság nem? - fürkészte a vadonjáró. - Mit tudhatnak ők erről? - Talán többet, mint sejtenéd. Ha az ő legendáik tiltják, hogy itt bármit is tégy, az talán jelent valamit... - Amit bármikor máskor is jelenthetnének... Iacín látta, hogy ha sikerült is kibillentenie egyensúlyából a varázslót, ismét kezdi visszanyerni önuralmát. -

Minden tiszteletem mellett, azt azért el kell ismerni, hogy az elfek sosem tartoztak az igazán kíváncsi fajok közé, hogy inkább visszavonultak, ha valami újjal, valami félelmetessel, valami hatalmassal kerültek szembe. S ha most is csak megfutamodnak... Miféle tudást rejthet ez a hegy? Mágikus tevékenység ugyan nem észlelhető nyíltan, de érzem... - széles mozdulattal fordult Iacín felé - érzem, hogy itt mocorog nem messze. Szinte tapintható...

- Akkor is fel kell adnod a terved, Miracei magis. Ha másként cselekszel, azzal Sirenar neheztelését vonhatod magadra, s ezt sem te, sem Doran nem kívánhatja.

- Üres fenyegetés! - legyintett Domopas, de Iacín látott a szeme mélyén valamit, ami legalábbis tétovázást sejtetett. Ám volt ott másvalami is, és az a csillogás egyáltalán nem tetszett a férfinak.

Konok és makacs fények. - Nem tudhatjátok, mennyi munka és fáradság volt, míg idáig eljutottam. Mi mindenen mentünk keresztül... S

most azt kívánjátok, hogy itt, itt a cél közelében adjam fel? Ne akarjátok, hogy szabadjára engedjem a hatalmam... - szinte suttogás csak a hangja.

- Megteheted, Miracei magis, s nem kétlem, hogy valóban lebírnál mindenkit - válaszolt Iacín. - De talán mégis érdemesebb lenne fontolóra venned a mondandójukat. Hidd el, hogy figyelnek, s nem tehetsz semmit, amiről ne szereznének tudomást.

- Te is fenyegetsz? - mordult Domopas. Keze megszorult az embermagas boton. - Nem merném. S ők sem teszik. Csupán arra kérnek, gondold át terveidet, s állj el a szándékodtól. Szent hely ez.

Nem bolygathatod. - Majd elválik - felelt kurtán a varázsló, s intett, hogy a másik elmehet. - Gondold meg, Miracei magis... - Eredj már! - csattant fel a varázsló, s tompán koppantott a botjával. Körülötte egy pillanatra megremegett a

levegő. A vadonjáró meghajolt, s kihátrált a sátorból. Iacín a szekéren fekvő sebesültről csak este szerzett tudomást. A varázsló a sátrában maradt egész nap, ő az

elfekkel a szekérvártól nem messze vert tábort. Napszállta után szóba elegyedett az egyik tűznél melegedő őrökkel, s hogy valamelyest megenyhüljenek irányába, körbekínálta őket a kulacsában rejtegetett bodzapálinkával.

Nem kellett csalódnia. Gianag környéki fegyveresek voltak, jobbára hercegi szolgálatban, s maga a varázsló választotta őket kíséretül.

Egy jó hónappal ezelőtt indultak útnak, amikor a levelek még biztosan kapaszkodtak a gallyakba, s mostanára ha nem is fásultak bele a feladatukba, gondolataik mind gyakrabban kanyarodtak vissza a hercegség felé.

Iacín bólogatott hozzá, s időnként megpiszkálta a tüzet egy bottal. Két jókora nyárson foglyokat sütöttek, s még abba is beleegyeztek, hogy a békesség kedvéért Iacín elf módra

áldozatot mutasson be a madarakért. Sosem volt nekik semmi bajuk az elfekkel, s nem is állt szándékukban összeakaszkodni velük. Legtöbbjük most látott először közülük valót, s gyakorta pislogtak szemérmetlenül a szekerek túlfelén pislákoló tűz felé.

Azok csöndesen üldögéltek a parazsuk mellett, az emberek zsarátnokáig csak nagynéha ért el egy-egy dallamosabb mondatfoszlány.

- Meg itt van ez a szerencsétlen dzsad is - mondta éppen a gianagiak vezetője, egy tört orrú zsoldos, kit beszédesebb kedvvel áldottak az istenek, mint társait.

- Dzsad? - kapta fel a fejét Iacín. - No, olyan szerzetet még nem láttam, noha beszélni éppen már hallottam róluk. - A Miracei magis maga mondta, hogy az lehet, amikor megleltük a lemészároltak között. Ő adta parancsba azt

is, hogy fektessük a szekérre, máskülönben tán oda is veszett volna. Iacín csak forgatta a fejét. - Lemészároltak? Sebesült? A gianagiak bólogattak hozzá. Baglyok kiáltoztak bátortalanul a sötétből, valahonnan a hegy irányából. - Három nap járóföldre innen leltük szerencsétlent - folytatta a törött orrú. - Úgylehet kereskedő maga is, tán

csak egy inas, nem tudom. Hanem a többi az odaveszett, azokon nem lehetett segíteni. - Mi történt? - Ki tudja? Tán az istenek. Alighanem rablók, vagy más efféle haramiák üthettek rajtuk abban a kis völgyben,

ahol megszálltak. A lovaikat elvitték, csakúgy mind az áruikat is. Riegoy felé mehettek talán, legalábbis az esik útba errefelé - mondta a világlátottak magabiztos hangján a tört orrú zsoldos. - No, oda ugyan már nem érnek el. Ha az istenei úgy akarják, talán ez a dzsad még megérheti...

- Megnézhetném? - kérdezte Iacín. - Felőlem - vonta meg a vállát a törött orrú. Több baja ugyan nem származhat abból. Amott fekszik, abban a

szekérben, nemrég vittek neki valami levest, hátha azt beveszi a bele. Jobban tenné, mert igen kutyául fest. Iacín feltápászkodott és elindult. - Mindjárt jövök - szólt még vissza. Amazok csak biccentettek. Nem jött vissza.

A szekér ponyvája alatt csak egy apró mécsfény parázslott. A dzsad szemei azonban még ebben a fényben is különlegesnek, már-már természetfelettinek tűntek. Sápadt ékkőként ragyogtak elő borostás arcából. Hullámos tincsei alá pokrócot csavartak az ápoló kezek, s hasonló alkalmatossággal takarták be a nyakáig. Kezei mellkasán összekulcsolva feküdtek.

Két vékony botocska. Egyenletes párafelhőket pihegett. - Hát te lennél az a dzsad - mondta Iacín. Legnagyobb meglepetésére a beteg tisztán és érthetően válaszolt neki

Pyarron nyelvén. - A nevem Innalh ain Emrenn Faddh, fia Khalinnak, fia Joussernek, fia Inammalnak. - Beszélsz a nyelvünkön? - tette fel a hiábavaló kérdést döbbenetében Iacín. - Volt alkalmam megtanulni - fáradt mosoly. Vagy nem volt annyira komoly a sérülése, mint azt a tört orrú

zsoldos elbeszéléséből Iacín gondolta, vagy nagyon pihent állapotában bukkant rá. Iacín zavarban érezte magát. Egy magatehetetlen emberre számított, olyasvalakire, akit titkon kileshet csakhogy

kíváncsiságát elaltassa, erre itt fekszik egy férfi, akiről ha nem tudná, hogy komolyan megsérült, azt gondolhatná, csak lefekvéshez készülődik.

- Alkalmad? - kérdezett végül, amikorra már túlságosan is terhesnek érezte a hallgatást. - Erionban voltam rabszolga, módom és kötelességem is ez volt. - Erion... - Iacín hitetlenkedve csóválta a fejét, s két minutummal később azon kapta magát, hogy a beteget

faggatja, hogy nekividámodva figyeli, mikor a másik nem érzi terhesnek a társaságát, hogy aprólékosan hajlandó válaszolgatni a kérdéseire.

A dzsad csak mosolygott. Ha fáradtan is, de mosolygott. S Iacín hamarosan megtudta, hogy a nagy sivatagban született, azon a részén, ahol az esőt még csak hírből sem

ismerik. Itt fogták el a magát Liliomhercegnek nevező déli hadúr gorviki zsoldosai, s adtak rajta túl ha nem is jó pénzen, ám a szemük állásán azért látszott, hogy nem jártak rosszul. Egy kideríthetetlen származású, olajos bőrű férfi vitte azután Erionba, hogy gyerekkorának s ifjúságának nagy részét ott töltse egy toroni születésű férfiú kényének-kedvének kitéve. Hogy mégsem halt bele, s meg sem nyomorodott, valamimód mégiscsak azt mutatta, hogy nem volt rossz sora. Gazdája azonban két esztendővel ezelőtt meglátogatta szülőföldjét, s őt is magával vitte. A baj nem is ebben volt, hanemhogy gazdája ritkán tudott csak ellenállni a gúlasakk okozta kihívásoknak, s egy alkalommal, amidőn nem volt nála éppenséggel elegendő pénz, mi a tartozásait fedezhette volna, kénytelenek voltak búcsút mondani egymásnak, s ő egy kalmárhoz kötötte a sorát.

A nagy háború után volt ez már, akkortájt, amikor a toroni kereskedőket, ha nem is szívesen, de legalább fogadták a Szövetség városaiban. Mert a Birodalomnak csak az ideáival nem rokonszenveztek Északfölde lakói, a portékáikat mindig is nagyra becsülték - legalábbis azokon a vidékeken, ahol nem okoztak akkora pusztítást, mi óhatatlanul maga után vonta az ilyesfajta gyűlölségeket is.

Ám ezek a kereskedők kevésbé szívesen bántak vele, mint a gúlasakk szerelmese, s a dzsad az első lehetséges alkalommal megszökött tőlük, mikor már a Birodalom határain túl jártak. Ha üldözték is, nem jártak sikerrel, ő pedig lassan keletnek vette az irányt, s egy vándor színtársulathoz csapódott, hogy azokkal Erionig jusson.

Kezdetben csak a lovakra akadt dolga, ám később a társulat vezetője olyan darabokban is juttatott neki sze-repeket, mint a "Kék fiú" vagy a „Holdfényember".

Iacín hallgatott, odakint a hegyen ismét felrikoltott a bagoly. Kétszer. Háromszor. Ám a társulatot jó vagy rossz sora Gianagig vetette, ahol is vezetőjüket megbabonázta egy barna szempár, s

azokkal, kik hajlandóak voltak vele Sinog Kulban kőszínházat alapítani, rabul ejtette a város is. Emrenn Faddh, bár a komédiásokkal jó sora volt, nem akart a hercegségben maradni s - szerencse a

szerencsétlenségben - a barna szempár tulajdonosának bátyjához csapódott, aki egy kereskedőkaravánnal indult a Riegoy-államok vizeihez. Azzal bíztatták, ott alighanem talál majd valakit, akivel Erionig eljuthat.

Sóhajtott. Hogy miért is nem akadt soha annyi pénze, amivel a térkapukat megfizethette volna, nem tudta, de mindig is úgy gondolta, azzal vigasztalta magát: alighanem az istenek akarhatták, hogy sorsa így alakuljon.

Most pedig... Elhúzta a száját. Iacín akár mosolyfélének is vélhette. Valami nagyot lökött a szekéren. Azután karmok súrolták végig a ponyva tetejét. Odakint riadt ordítozás támadt, Iacín szó nélkül ugrott le a dzsad

lába mellől, aholis eddig kucorgott. A ponyvát egyetlen mozdulattal hajította vissza a helyére, s kezében már vékony tőrét szorongatta, amikor körülnézett. Valami elrohant a lába mellett.

Nem hitt a szemének.

Sötétárnyak lepték el a tábort, gyorsan mozgó, suhanó alakok - aprók, s nagyobbak egyaránt. Azt sem volt nehéz kitalálni, mit csinálnak.

Menekültek. Őzek, szarvasok rohantak keresztül a táboron, cikáztak el a tüzek parázsfénye előtt. Emitt két róka száguldott el a batár kerekei között, másutt zavarodott vaddisznófalka csörtetett el.

Odafent a levegőben sötét szárnyak csapkodtak. Iacín az elfeket kereste a szemével. Alig látható árnyak egy haldokló parázskupac mellett.

Nyulak verték fel a sarat mellettük, s tűntek el ugyanolyan hirtelen. - Mi történik itt? - kérdezte Iacín, noha gyanította, hogy aligha akad most bárki is, aki válaszolni tudna. Talán egyedül az elfek. Futva indult feléjük. Azok furcsamód mégis nyugodtnak tűntek, fel sem ugrottak a rőtfényű zsarátnokok mellől.

Mintha észre sem vették volna a felfordulást. Köpönyegeik kámzsái hátravetve, arcukon a hold és a parázs vöröse. - Amhaini! - kiáltotta futtában Iacín a legidősebb elf nevét. - Amhaini, mi ez itt? Az öreg elf nem válaszolt, arcán talányos kifejezéssel fordult Iacín felé. Az erigowi zihálva állt meg mellettük. Az

elfek félkaréjban gubbasztottak, ügyet sem vetettek a felfordulásra. Mély kürtökéhez hasonlatosan búgó hangon rontottak közéjük mindenféle rovarnépek: bogarak, méhek darazsak vegyesen. Nem foglalkoztak sem a hunyori tűzzel, sem a köpönyeges alakokkal, szakadozott felhőben repültek tovább.

- Amhaini! - rázta meg az öreg vállát Iacín. Ringó ezüst fürtök, ziháló lélegzet. Az elf felnézett. Szeme rőtarany, szájából kiszáradt szavak csikordultak elő.

- Hóchim kridag mís dzetasa móchassa. Sosem hallott nyelv szavai. - Mi folyik itt? - pördült meg az erigowi. Körben az elfek nem feleltek. Halkan nyöszörögtek, majd felakadt

szemmel kezdtek morogni, akár valamely veszett kutyafalka. - Ahasr ímósitt utakkjal baánu vetthiús - köpte Amhaini. Iacín döbbenten állt, kezében remegett a tőr. Körben az elfek szakadozott hörgésekkel köpték tele az éj szakát. Emytir hátát a poros sziklafalnak vetve lihegett. Csatapáncélja aggodalmaskodott ugyan, de nyilván nem saját

magát féltette - elegendő ideje küzdött Emytirrel ahhoz, hogy ne akarjon magának másik gazdát. A fiatal kyr harcos Hyrjam-on Machyrisnek, a kyr seregek főparancsnokának testi-lelki jóbarátja volt - s mint ilyen, nem tágított mellőle a legnagyobb veszedelem idején sem. Az ostrom három esztendeje sem volt elegendő azonban ahhoz, hogy a csatapáncél egyszer is ilyen komolyan megrója a figyelmetlenségéért.

- Jól van, Szikra, jól van... - susogta Emytir, noha tudta, hogy a csatapáncélt ennyivel nem tudja megnyugtatni - Végül is nincs semmi baj.

Nincs. A három festett arcú crantai vérbefagyva hevert szerteszét, de még Emytirnek is el kellett ismernie, hogy ezúttal majdnem diadalmaskodtak felette.

Az ostrom második évében sikerült az embernépeknek - ki tudja miféle bűbájoskodással - megteremtenie a lélekbotokat. Ez még jóval azelőtt történt, hogy Móchist körülvették volna a manacsapdákkal, így száműzve a crantaiak - és a kyrek - mágiáját az ostromlott sziklavárosból.

De a lélekbotok elkészültek, s ezekkel a crantaiak elérték, amit előttük még a kyrek sem - megzavarták a csatapáncélokat. A legkitűnőbb kyr harcosok acélból kovácsolt ikertestvéreit.

Furcsa érzés volt, s Emytir nem vágyott rá, hogy újfent megismerje. Amikor azok hárman a káoszfaragású lélekbottal előrontottak a koromfüstös sziklaromok közül csontszín páncélja megremegett, s Emytir tudta, hogy baj van - a ki tudja honnan előbűvölt mágia hatására Szikra elnehezült, csatolásai, illesztései megszorultak, ő maga csikorgó hangon vinnyogott fel.

Végül is nincs semmi baj. A kínos emlékre Emytir megrázta a fejét, s körülnézett. A három holttest kifacsart tagokkal hevert a lábainál, ő

pedig nem akart újabb meglepetést. Lerázta kardjáról a vért. Háta mögött a rohamra indult sereg üvöltött, előtte, a fekete füstkígyókat okádó szurtos kapu-torkok - megannyi seb a vaskos kőbástya lábán.

Ezekben tűnt el Machyris, hogy végezzen a Felhőbókolóval. Utána kell mennie, nem vitás; ebben még Szikra sem tehet ellene.

Körül a sziklaváros, akár valamely roppant, letarolt hegy, a morzsalékká rombolt falak, temetetlen holttestek, a bogarakként nyüzsgő kyr csapatok, amint egyre beljebb és beljebb nyomulnak, porba és füstbe vesző alakok csupán, fölöttük rikító színű csatazászlók.

Ő pedig itt, az kőbástya lábainál, valahol szemben vele az ellenség, mélyen a romok között, s talán ott van Machyris is, akinek - micsoda felelőtlenség - sikerült elszakadnia az őrizetével megbízott gárdától.

Mert egymaga akart pontot tenni a dolog végére a végére, hiszen eldőlt ez már akkor, amikor három esztendővel ezelőtt körülvették a crantai várost.

A kyreknek kellettek ezek a földek. Nekik, az isteneiknek...

S most Machyris valahol a Felhőbókolót keresi. Meglátta őket. A sziklacsipkés torony egyik külső teraszán küzdöttek. Machyris, akár egy mantikor, heves csapásokkal szorítva

egyre hátrébb a crantaiak Felhőbókolóját. Hátuk mögött leeresztett fegyverrel a ki tudja miféle varázstudó testőrei. Talán maga Felhőbókoló parancsolta nekik, hogy ne avatkozzanak közbe, meglehet maguk is úgy gondolták, hogy a két sereg parancsnokának tiszte és joga megvívni az utolsó csatát.

Machyris bogárzöld páncélja, Surrogó mintha nevetett volna, ahogy gazdája újra és újra lecsapott ellenfelére, a cawwyni vívóiskola ezredévek csiszolta tapasztalatával. Ám a crantai állta a sarat. Szilvakék köpönyege rojtos szárnyként kavargott körülötte, kezében szikrázva dalolt csodapengéje. Gyöngyökkel, kavicsokkal font hajtincsei - ezer kígyó; arca korommaszk.

Machyris jobbra lépett... Emytir arcán félmosoly. ...ahogy a készülő csel megkívánta, s a páncél is, ő is tudták, hogy ezúttal sikerülni fog. Napfény a pengén.

Aranyív. Machyris pedig szúrt és felnyársalta a crantait, hogy a lendülettől a szilvakék rojtköpönyeg hattyúszárnyként

lobbant kétoldalra, egy pillanatra eltakarva a küzdőket. Szikra megremegett, s gyomorszorító balsejtelem szivárgott Emytirbe is. A crantai nem védett. Nem akart védeni... S odafent már Surrogó, a kyr seregek parancsnokának csatapáncélja sikoltott fel, s ez csak egyet jelenthetett.

Halálos sebet kapott, akárcsak a belézárt férfi, csatatestvére, aki jelen volt, amikor a kovácsműhelyben megszületett.

- Neee!!! - ordította Emytir, hogy úgy érezte szétszakad a torka. A szilvakék köpönyeg röpte lelohadt, kormos szél kapta hátra, s előbukkant a Felhőbókoló füstvéres arca.

Mellkasában Machyris kardja, előtte a felnyársalt csatapáncél - üresen. Surrogó úgy omlott össze, akár a kiszáradt csigahéj. A kyr parancsnok eltűnt. Füstté vált:

A crantai vért köhögött fel, s lerogyott maga is. - Neee... - hörögte Sirret Domopas, Doran küldötte, ahogy összemarkolta mellkasán az álomizzadt pokrócot. Kinyitotta a szemét. Hajnalodott. Valami nagyon... nagyon nem volt rendjén. - Azonnal beszélnünk kell vele! - az elfnek, ha nem is beszélte tökéletesen az emberek nyelvét, nem volt

szüksége közvetítőkre ahhoz, hogy a testőr megértse, mit akar. - Nem háborgathatjátok, bármi történt is - kötötte az ebet a karóhoz a gianagi, s látszott rajta, hogy ha kell,

használni fogja a fegyverét. A dorani sátra előtt álltak. Hideg szél kelt - e napszakra igazán nem jellemző módon. Kelet felől vér futotta végig

a horizontot, a roppant hegy mélykék sziluettjét alvatag derengés rajzolta körül. Doran tornyos lobogója megkapaszkodott a szélben, aranyozott bojtjai halkan neszeztek. - Márpedig fel fogod ébreszteni, különben szörnyűségek történhetnek, amit sem te, se Doran, se az Északi

Szövetség nem akarhat. Ez már Iacín volt, mostanra ért ide, jobbján az idős elffel. Azok csak most ocsúdtak fura kábulatukból, legtöbbjük

még mindig a fekete folt mellett üldögélt, mi egykor a tábortüzük volt. - Távozzatok! - sziszegte fegyverét maga elé tartva az őr. - Megmondtam, hogy nem zavarhatom... - Ostoba... -Az elf szemei furcsa fényben fürödtek. - Elég ebből - karcos, álommal teli hang a sátor belsejéből. Hamarosan a varázsló is megjelent, vékony keze

félrehajtotta a ködöktől, esőktől elnehezült sátorlapot. Farkasprémes köpönyeget viselt, vékony bajusza görbe faszénmaszatnak tűnt álomtól duzzadt ajkai felett. Jobbjában a bot.

- Mit tettél, varázsló? - lépett előre az öreg elf, nem törődve a stárzsával. - Felébredtem... - Domopas hangja szándékoltan nyűgösebb, fenyegetőbb volt a kelleténél. - Miféle praktikákba fogtál odabenn? Miféle álmot bocsátottál ránk? Hiszen tudtad, hogy szent hely ez, s nem

szabad bolygatnod! - Alig hinném, hogy szent hely lenne - morfondírozott a varázsló, szúrós pillantásával az elfét keresve a hajnali

derengésben. - Sokkal inkább valami régi ütközet maradványa. Meglehet az kavarog itt mindennél erősebben. - Az, hogy szent, annyit tesz, nem szabad bolygatni - mordult Iacín. Úgy tűnt ő is kezd kifogyni a béketűrésből. -

Te pedig mégis megtetted. - Ezért bűnhődnötök kell - mondta halkan az öreg elf. Hátborzongatóan hűvös volt a hangja. A testőr figyelmét

nem kerülte el, hogy többes számban beszél. Hideg borzongás futott át rajta. - Nem tettem semmit - Domopas kihívón csücsörített szájával, embernyi botja végén fénycsóva ébredezett. - S

ha nem hisztek nekem, Doran szavát veszitek semmibe, ami meglehetős ostobaság.

- Engedj be a sátradba, hogy lássuk, semmit nem műveltél! - Iacín hangja dühtől lett kásás. A farkasprém amúgy is hideg emlékeket mozdított meg benne, és ez sem szolgált a varázsló javára.

- Maradj, ki ebből, erigowi - próbálta csitítani a tört orrú zsoldos, aki néhány emberével ekkorra érkezett futva a sátor mellé. Iacín haraggal fordult felé.

- Ebből nem maradhat ki egyikünk se, akár erigowi, akár dzsad. Gyanítom, nem láttál még elfeket íjjal bánni. Ha így folytatod, nem is lesz rá alkalmad. Be kell engedjen a sátorba...

A tört orrú óvatosan fordult meg. Az elfek árnyai eltűntek a koromfolt mellől. Most némiképp közelebb, lazán szétszóródva álltak a szekerek túlfelén, hosszú íjaik könnyedén célra tartva. A zsoldos úgy számolta, a legtöbben a varázslót mérték be maguknak,, de azért jutott volna az áldásból nekik is bőséggel.

- Miért, farkasember? Mit hiszel, mit találsz a sátramban? - fordult felé a varázsló pengevékony mosollyal. - Bármit, ami tegnap ne lett volna ott? Azt hiszed, egy varázslatot leleplezhetsz azzal, ha földre írt pentagrammákat, vagy égő gyertyákat látsz, vagy vélsz látni? Mit képzelsz te magadról, kinek hiszed magad, hogy ilyen megkövült ostobaságok alapján akarsz megmérni engem, s a cselekedeteimet? Egyetlen kézmozdulattal söpörhetnélek el mindőtöket, s még csak magyarázkodnom sem kellene a Nagytanács előtt... Nincs semmi ilyesmi a sátramban, s ha lenne, az sem bizonyítana semmit. Legyen elég a szavam, hogy nem tettem semmit. A sátramba nem jöhettek be. Sem te, se az elfek.

- Ha mindentudónak hiszed magad - kezdte az öreg elf, s a varázsló szája megremegett a hangsúlytól -, akkor mondd meg, mégis mi történt? Vagy te nem érzel semmit?

Iacín gyanította, hogy ezúttal valóban a penge élére tévedtek. Az ő kudarca is lenne, ha az elfek megölnék a varázslót. Mert valamimód bizonyos volt benne - hogy miként, azt nem tudta, de nem is volt kíváncsi rá -, hogy az elfek talán mégiscsak lebírnák a doranit. De mi lesz, ha mégsem?

Ökölbe szorította a kezét, majd újfent elernyesztette. - Miracei magis - kezdte. - Tudnunk kell, mi folyik itt. Meg kell értsd, milyen fontossággal bír ez a dolog mindkét

fél számára. - Jobban tudom, s inkább értem, mint te azt csak sejthetnéd is - a varázsló hangja akár a hideg víz. - Akkor... - kezdte Iacín, de egyszercsak elhallgatott. Furcsa csend volt ez. Az öreg elf követte az erigowi

pillantását... S maga is megdermedt. A sebesült dzsad bukkant elő az egyik szekérből. Nyomát sem mutatta, hogy bármi baj érte volna, frissen,

lendületesen ugrott le a sáros kerék mellé. Szeme félig hunyva, jobbjában láthatatlan tárgyat markolt, azután egyszer csak, akárha valamely földöntúli fénykéve fellobbanó lángjába lépett volna...

- Kalahorák, ha láttok... - sóhajtott Iacín. ... egy szempillantásra már nem ő állt ott. Hószín üstökű férfi, haját felkapta a furcsa hajnali szél, kezében míves

kard, testén - mintha bizonytalan ködfátylon keresztül nézték volna - bogárzöld páncél. Csupa illeszték és fény, vállvasain aranyszikrák, s mintha maga is lélegzett, mozgott volna a harcossal, amint határozottan megindult a hegy irányába.

Azután végetért a varázs, s ismét a dzsadot látták: magabiztosan szedte a lábait a sötét árnyék felé; a hegy felé, aholis egyre-másra gyúltak hasonló lidércfények. Az egész vidék parázslani tetszett.

- Emrenn! - próbálkozott a dzsad nevével Iacín, de az rá sem hederített, s egy pillanatra ismét a kyr látomás volt újra, amint megszaporázza lépteit, akárha valami halaszthatatlan ügyet kellene egyszer s mindenkorra elintéznie.

- Hagyd - intett a varázsló. - Talán éppen ő az, aki most ide kell. Az elfek nem szóltak egy szót sem, csöndben kucorodtak a sarkukra. Vártak. Ha már egyszer így alakult. Körben a sziklaváros romjai - s valamimód az erdő, a századéves avar, s egy-két nagyobb ág is. És ott voltak mind

- egyik szikraeső, a másik csendes fuvallat - a többiek, akik annakidején odavesztek Móchis alatt. Kyrek, crantaiak vegyesen.

Nem festett arcok, nem büszke vértek, nem lobogó csatazászlók. Öreg, nagyon öreg lelkek, háborúskodásba, életbe, halálba egyaránt belefáradt szellemek.

Régen ébredtek föl utoljára, régen tapinthatták végig érzékeikkel mivé is lett mindaz, ahová egykor az átok bilincselte őket.

A Felhőbókoló utolsó varázslata. Machyris óvatosan lépdelt, arcán lecsorogtak könnyei. Mióta várhattak rá, mennyit szenvedhettek, amíg ő a

semmi peremébe kapaszkodott, míg elegendő erőt gyűjtött ahhoz, hogy egyszer még visszajöhessen ide. Hogy egyáltalán ismét megszülethessen.

Jobbjában a kard, az ősök kardja, mellkasán csatavért, a megpocsékolt, halott vért. Könnyei barázdákat martak rá.

Felhőbókoló. Ott kell lennie neki is valahol. Ha mást nem is, ezt bizonyosan tudta. A ki tudja miféle mágiáknak parancsoló szörnyeteg, aki kijátszotta a kyr manacsapdákat, aki valamimód mégis varázslatra nyitotta száját a halála pillanatában.

Úgy lehet ez a nyitja. Az ő halála szabadította fel azt a mérhetetlen energiát. Azt, amelyik az időkön túlra, a Kárpit mögötti kietlen helyekre száműzte a gyűlölt kyrt, hogy onnan soha vissza

ne térhessen, hogy egyetlen pillanatra se élvezhesse a győzelem ízét, hogy ne nevessen soha Cranta bukásán. Ha ehhez az kellett, hogy minden más lelket ide börtönözzön, hát legyen. Hogy Cranta lelkei mindörökre

ehelyütt maradhassanak. Hogy Móchis védői holtuk után is elűzhetetlenek legyenek, s kyr szellemek szolgálják őket az örökkévalóságig. Addig, míg az idők a végükre nem érnek.

Felhőbókoló. Machyris tisztán látta maga előtt a füsttől maszatos, diadalittas arcot, a hattyúszárnyként előlobbanó kék köpönyeget. A csillanást a szemében.

A varázs suttogó szavai a fülében. S ő mégis visszajött. Körülnézett. Ismét az erdőben volt, de az árnyak mélyén ködként gomolygott Móchis. A felkavart por, a kormos

füst, a sanyarú lelkek. S ott volt a vaskos, koromszájú bástya is. Ott kell lennie a crantainak. Arrafelé indult hát. Nem kellett keresgélnie. Hommít Hamachur, a Felhőbókoló kilépett a sötét bástya árnyékából. A bogárzöld csatapáncélos alak megtorpant, jobbja megemelte a kardot. Eleget gondolkodott azon, mit mond

majd, ha bekövetkezik ez a pillanat, most valahogy mégsem jöttek a szájára a szavak. Egy sem lett volna alkalmas arra, hogy elmondja, mit is érez.

- Örülök, hogy eljöttél, Hyrjam-on Machyris - lehelte a crantai. Mosolygott. - Régóta vártam rád, s ha voltak is néha kétségeim, tudtam, hogy ha valaki, hát te bizonyosan visszatalálsz.

Machyris a fogát csikorgatta. Nem értette, miért gúnyolódik még mindig vele. Vagy az igazat mondaná? A holtak nyelvét beszélte maga is, nem tévedhetett.

- Vártam rád. Vártunk mindannyian, hogy gyere, s bevégezd ezt az egészet, ahogy az elrendeltetett. - Emeld meg a kardod, s pusztulj végérvénnyel- köpte Machyris, még mindig zavarban. - Akkor... -...végetér ez az egész - fejezte be helyette a crantai. Szilvakék lobogás mögötte a köpeny. Feltárta a mellét. - Szúrj hát, kyr! - kínálta a szívét. - Épp elegendő ideje várjuk már mindannyian, hogy megtedd. - Védekezz! - mordult csalódottan Machyris. - Épp elegendő időm volt rá, hogy elgondolkozzam rajta... Talán tudod te is. - Védekezz, a démonok vérére! - kiáltotta a kyr. A másik szomorúan csóválta a fejét. - Dac, büszkeség, becsvágy? Mit akarsz hallani, mit mondjak? Hogy hibáztam? Igen. Konok voltam és bosszúálló.

Azt hittem, ez elegendő büntetés lesz neked. A kyreknek... Látod, most is majdnem azt mondtam: a fajtádnak. Nehezen rúgja le magáról az ember ezeket a kötéseket. Szúrj, s legyen vége ennek egyszer s mindenkorra. Szabadíts meg mindenkit, hisz te vagy az egyetlen, aki megteheted. Kérlek...

- Nem így képzeltem - nézett rá Machyris. - Tudom - bólintott a Felhőbókoló. - Hidd el, hogy sajnálom. Csöndben figyelte a kyrt. - Ha meg nem is bocsáthatsz... a nyugalom, az egyensúly kedvéért tedd meg. Machyris sóhajtott. Szája sarkában évezredes, keserű mosoly. - Megbocsátok -lehelte. A kyrekért, a crantaiakért, Surrogóért, magáért... Megtette. - Mire emlékszel? A szekértábor mély sárnyomai között üldögéltek. A dorani még napközép előtt felkerekedett szomorúnak

éppenséggel nem nevezhető embereivel és a batárok eldülöngéltek a vizes mezőn. Domopas csalódott arccal vizsgálta meg a dzsadot, amikor az előkerült.

Azután legyintett. Az elfek is felcihelődtek. Félrevonultak egy kicsit Iacínnal, majd eltűntek az erdők irányába. Az erigowi

embermód búcsúzott tőlük, s úgy tűnt, ez nem igazán zavarja őket. - Szinte semmire nem emlékszem - felelte hosszú hallgatás után a dzsad. - Egy-két dolog. Nem érdekes. Iacín

nem igazán bolygatta a dolgot, számított erre. Ha a dorani érdemesnek találja, alighanem magával akarja cipelni tornyos városába, messze északra. Nem tette.

Emrenn szabad volt. - És most? - És most. Nem tudom.

- A Riegoy-államokig veled tartok - bökte ki végül Iacín. - Nem üldögélhetsz itt az idők végéig... - Megvolt az már - legyintett a dzsad, s talányosan dörgölte borostás állát. - Miért pont én? - Mindenki ezt kérdezi - állt fel Iacín, s a csomagjain meghúzta a szíjakat. Kezébe vette a botot. - No. Azt

mondtad, Riegoy? A dzsad bólogatott. - Azután meg Erion. Valahogy. - Erion... - révedt a távolba Iacín. - Előbb-utóbb oda is elérek. Ha már egyszer idejöttem... - Hallgatott egy sort. - Nem lett volna egyszerűbb, ha itt

születek valahol? Ha nem kell ennyit kínlódnom, míg végül itt minden a helyére kerül? - Ehhez nem értek - nevetett Iacín. - Az isteneket meg mégsem fogom kérdőre vonni. A dzsad elgondolkodva bólogatott. - Mindegy is talán - nézett az erigowira. Amaz bólintott. - No, menjünk! - Menjünk - hagyta rá ezt is Iacín. Előrenézett, valahová ahol az erdő a lapályra simul, azután intett. A dzsad sem

szólt semmit. Hátat fordítottak a komor hegynek, s elindultak abba az irányba, ahol az erigowi a tengert sejtette. Kosfejes Úr tanításának egyik alaptétele, hogy a gyönge mindig elbukik, az erős pedig diadalmaskodik. Papjai

szerint ez a természet rendje, és ez is van olyan szilárd doktrína, mint más, nagyobb népszerűségnek örvendő vallásoké.

Az elméletnek a gyakorlatba történő átültetése minden eszmerendszer legsebezhetőbb pontja. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ezen a téren a Ranagol-hit fényes sikereket könyvelhet el. Krán birodalma évezredek óta fennáll, hatalma csorbítatlan, társadalmi felépítése kiállta az idők próbáját. Mindezt a Tizenhármak egyetlen sarkalatos módszer segítségével érték el: még a csíráját is kiirtották alattvalóikból annak az érzelemnek, amelyet mindközönségesen önzetlenség néven ismerünk.

Az önzetlenség teljes hiánya azonban nem jelenti a kaotikus individualizmus uralmát. A leggyorsabb lecke, amire Krán megtanítja az embert, egyetlen mondatban összefoglalható: nem lehetsz olyan erős, hogy ne legyen valaki, aki erősebb nálad. Az egyénnek- személyes hatalmától függetlenül - csak valamely tágabb szervezeti keret garantálhatja a viszonylagos biztonságot: egy céh, klán vagy titkos társaság. A birodalomban nem élnek sokáig a független kalandozók.

Talán nehéz elképzelni, hogy milyen lehet a mindennapi élet ilyen környezetben. Akárhogy is legyen, az alább következő elbeszélés áttanulmányozása minden bizonnyal közelebb viszi az olvasót a megértéshez...

HOMOKSZEM, MIND MEGANNYI...

I. BERRID Onnan, ahol ültem, egészen jó kilátásom volt az egész hercehurcára. Mások, az érzékenyebb lelkűek talán

mészárlásnak nevezték volna, de én láttam már ennél különb felfordulásokat is, például amikor Káosz-szekták estek egymásnak; ez a mostani kis ütközet pedig - köztünk legyen szólva - a közelébe sem járt azoknak.

Ámbátor vér, az volt bőven. Szerencsém volt, azt hiszem, méghozzá nem is akármilyen. Nem gondoltam volna, hogy ilyen remek fogásnak

nézek elébe, amikor a Gor-Vassakból a fenyvesek felé kanyargó úton figyelmes lettem rájuk. Valamelyik Szabad Rendhez tartozhattak, csak Káosz-Vulak a megmondhatója, melyikhez, ámbátor ez nem is érdekelt különösebben. Bren szokta pedig mondogatni, hogy érdemes legalább a rendek jelvényeit megtanulni, mert ha viselik, akkor éppen nem állnak, senkivel háborúban, és jobb tudni, kibe köt bele az ember. Ha ugyanis történetesen egy fejvadászt bök ki magának, hát igen csúnyán ráfázik.

Bren már csak ilyen fontoskodó mindig. Azok a rendbéliek pedig biztosan nem rakják ki a jelvényeiket - valami lófarkas lándzsák voltak egyébiránt -, ha tudják, hogy háborúban vannak a Véknyakkal. Ha nem tartom szemmel őket, aligha pottyan az ölembe a zsákmány, és akkor aztán mondhat Bren, amit akar, a Káoszt ha érdekli. De ne szaladjunk annyira a dolgok elébe!

A nevem Berrid, a gor-vassaki Rézhold Tolvajházból: származásom nem épp főúri, ahogy mondani szokás. Apámat senki nem ismerte, anyámat annál többen, senki nem csodálkozott hát, mikor egyre cseperedvén mind kevesebb vonását véltem magamon felfedezni. Sok mindent nem kaptam tőle, amim volt, azt mindég magamnak szereztem, csakúgy azt is, hogy a Tolvajházba kerültem. Bár azt nem mondanám, hogy a tanításommal sokat törődött, egyet és mást azért ellestem tőle. Például, hogy hogyan hál az ember a boszorkányokkal. Nem mintha anyámnak bármi köze lett volna a bűbájossághoz; de azt a hozzá látogató férfiak nem igen tudhatták, és hát a biztonság az mégiscsak előbbrevaló dolog a szerelemnél, ezt bárki megmondhatja. Ki akarná, hogy valami ribanc a szoknyája mellé parancsolja az emberfiát, akár szemmel, akár bájolással? Láttam én már arra éppen elég példát ahhoz, hogy ne kérjek belőle.

Most, hogy jobban meggondolom, ezt sem anyámtól tanultam, inkább a hozzá látogatóktól. A végén már annyi tisztesség sem volt benne; hogy kiküldjön a szobából. Mentem én magam is, mihelyt elegendő eszem lett hozzá.

Hogy a gor-vassaki utcákon nevelkedjék valaki, hát azt nem kívánom senkinek. Ha nem vigyáz az ember, éppenséggel el is kaphatják, hogy az évszakos haláladót vele válthassák meg; no meg a hozzá hasonlókkal. Nehogy azt higgye bárki, hogy a városoknak olyan nagy gondot jelent negyedévente felajánlani néhány összefogdosott vadidegent! Én mondom, esztendőkre előre megvan már a haláladó bárhol, éppen csak a városi börtönöknek nevezett kotoréklyukakba kell bekukkantani. A Kosfejűnek - vér szálljon a szájára - teljesen mindegy, milyen alantas lényt fal fel, csak a szíve dobogjon.

Nekem azonban megadatott, talán épp a leleményességem okán, hogy épségben maradjak, és igen nagy tehetségem lévén a házakba való besurranáshoz, csakhamar meg is akartak öletni, hogy ne zavarhassam a Tolvajház területén a dolgok helyes folyását. Alábecsültek, és hálát kell adjak Ranagol angyalainak, hogy így történt. Az ellenem küldött orgyilkos velem egykorú volt, nyilván bizonyítania kellett volna rendháza előtt, és könnyű, falatnak látszhattam a szemükben. Egykorúak voltunk, tudom, mert igen jól ismertem: a mellettünk lévő házban nevelkedett. A nyolcéves gyerekeket pedig már hatévesen is meg tudtam ölni.

Engesztelésképpen addig összegyűjtött kincseimet meg a gyerek fejét elvittem a Tolvajháznak, és alázatosan kértem felvételemet. Megtehették volna, hogy kérdés nélkül megölnek - hogy miért nem tették, azt ma sem értem. Egy a lényeg: attól fogva volt családom és megélhetésem, de ami a legfontosabb, védelmet is kaptam, s a városunkban ez volt a legtöbb, amit kaphattam. Akkor még.

Hogy szavam ne feledjem, éppen a ház kijelölte őrhelyen vigyáztam a nyugati kapu felé vezető útra, amikor megláttam az én-fejvadászaimat. Igaz ugyan, hogy éppenséggel a városba befelé haladókra kellett volna ügyelnem, de sose voltam az a természet, aki mindig pontosan megtartja, amire kérik. Gyönyörű idő volt, amolyan versfaragóknak való. Egy jókora fenyőerdő szélén ültem, és csak figyeltem, amint elléptetnek előttem azok a rendbéliek. Nemigen láthattak, mert jó rejtekem volt, én azonban mindent megfigyelhettem rajtuk a kengyelük vasától a lovuk marjáig. Meg nem mondhatom, mi volt az, ami igazándiból felkeltette az érdeklődésemet, de nem sokáig haboztam utánuk menni. Az út arrafelé olyan, akár a kígyó, egészen a tengerszemig; nem okozott gondot mindig a hátuk mögött elosonva elébük kerülni a hegyoldalban anélkül, hogy észrevennének. Jól ismerem arrafelé a viszonyokat, és tudom, merre hevernek azok a nagy mészkősziklák, ráadásul igen csendes járásom van - még tán a Véknyak is megirigyelhetnék.

Szóval mindég szem előtt tudtam tartani őket, és bár egy ideje már vissza kellett volna mennem, mégis motoszkált bennem valami, folyamatosan azt sugdosta a fülembe, hogy kísérgessem csak tovább őket. Már éppen a tengerszem melletti sziklákhoz értem, oda, ahonnan az út egyenesen vezet tovább a hasadásban, és esélyem sem volt rá, hogy arrafelé is követhessem őket, amikor észrevettem a Véknyak lovagjait.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor ijedtem meg igazában, de ez az eset még épp odafért a többi mellé. Mert mondjon bárki bármit ¬magam is elbolondozok a Véknyakról egy jó pohár bor mellett -, szemtől-szembe látni őket rémisztő dolog. Én pedig majdhogynem beléjük sétáltam, kész csoda, hogy avval a bűbájos szemükkel észre nem vettek. Ketten voltak, és fel-alá rúgtattak lovaikkal ott a sziklán, ami a tengerszembe szakad.

Mondom, csudára megijedtem, le is kuporodtam azonmód, de nem bírtam sokáig, hogy ki ne lessek, mit akarnak azok ilyen közel a városhoz. Nyilván vártak valakire, és nekem még a szél is a segítségemre volt, hogy a lovaik meg nem neszelték ottlétemet. Arcuk tele volt mindenféle rút ábrákkal, de annyifélével, hogy azzal nem boldogult a szemem, pedig láttam én már tetoválásokat, és nekem is van egy mezítlen boszorkány a lábam közén. De ezek a rajzok egészen mások voltak, és én bizony csak mindenféle ákombákomoknak láttam őket, nem akadt köztük egyetlen tisztességes sem, pedig azt beszélik, a Véknyak is tisztelik a Kosfejűt - vér szálljon a szájára -; ezek, ha ilyen szentségtelen rajzokkal ékítették magukat, bizonnyal hitetlenek lehettek. Ámbátor a páncéljaik, azok igazán gyönyörűek voltak, akár eretnekek kovácsolták őket, akár nem - tudtam jól, mennyit érnek. A Véknyak lovagjai mindég hasonlót viselnek, mondta Bren, és van egy-két úr, aki éktelen sok pénzt hajlandó fizetni egy ilyenért. Hogy is néztek ki azok a páncélok? Elég az hozzá, egyáltalán nem olyanok voltak, mint amiket a Tartománylovagjai

viselnek. Könnyűnek tűntek, kecsesnek, alakjuk akár a pillangók szárnya, rajtuk olyan cikornyás díszek, hogy eltéved rajta a szem, mire mindet végigjárja.

Idáig jutottam gondolataimban, amikor kiderült, mit akarnak itt a Véknyak: éppenhogy az én rendbéli embereimet. Azok öten még ki sem fordultak az utolsó fenyő mögül, amikor a Véknyak két lovagja már rájuk is emelte az íját, és rögtön csak hárman maradtak. Ha meg is ijedtek, nem látszott rajtuk, mert azonmód vágtába kaptak. A Véknyaknak nem maradt idejük, hogy újfent rájuk küldjék a nyilaikat. Akár viselték a rendbéliek a jelvényeiket, akár nem, eddigre már nyilvánvalóvá lett; hogy rendházuk háborúba lépett a Véknyakkal. Derekasan csépelték egymást; tudom, hogy a fejvadászok szívesebben gyilkolnak lesből, hátulról, de szemből is megállják a helyüket. Aztán az egyiknek elrepült a feje. Egy darabig nem értettem a dolgot, azután láttam csak, hogy az egyik páncél csuklóvasából véres acélhurok fityeg alá. Gonosz egy fegyver még a hozzá nem értők kezében is, ez a Vékony meg elég időt kapott az angyaloktól - vagy akárkitől -, hogy kitanulja a kezelését. Kitanulta, az egyszer biztos.

Nem örülhetett sokáig, mert az arcát végigvágták valami tőrrel, és igen csúf méreggel lehetett az preparálva, mert egy szó nem sok, annyit se mondott, és görcsökben fetrengve fordult le a lováról. Ketten maradtak a fejvadászaim, próbálták kihasználni a fölényüket. A maradék Vékony valamit kiáltott feléjük, de gyanítom, nemigen értették ők sem. Ha értették is, inkább avval voltak elfoglalva, miként vágják át a lova inait. Akárhogy is fickándozott - pedig be szép egy állat volt! - hamarost a végére jártak, vér dőlt az orrán meg a fülén is, olyan méreggel marták meg. A megmaradt pillangóvértes lovag ügyesen lehengergőzött róla, s valami átkot kiálthatott rájuk, vagy csak istenéhez fohászkodott, nem is tudom. A kezét emelte fel, és ha jól láttam, a karvértjébe volt belékovácsolva, onnan lőtte arcba valami tűvetőfélével az egyik rendbélit. Az üvöltve zuhant le a lováról, de addigra a másik ügyesen torkon szúrta a lófarkas jelvénnyel a Véknyat, aki vért ordítva zuhant a tengerszembe.

Hogy az utolsónak maradt vadászt mi ölhette meg, arról sejtelmem sincsen; később, amikor megvizsgáltam, semmiféle sérülést nem találtam rajta. Mindenesetre rövidre rá, hogy a társa után dobta a másik lovag holttestét, egyszerre mintha megszédült volna, aztán összerogyott: Hogy akkor halt-e, meg, vagy csak később, azt nem tudhatom, mert én magam a második csobbanás után egy jó fertályórával merészkedtem csak elő. Nem hiszem, hogy más bátrabb, lett volna.

Sajnáltam, hogy a páncélokat mind a tengerszembe hajigálták, de nem szedhettem ki őket, ahhoz túl mély volt a víz. Azért persze tudtam a módját, miként jussak hozzájuk. Így hát nem bánkódtam sokat, hanem miután átkutattam a vadászokat, utánuk dobáltam őket is, no meg eltüntettem a nyomokat, hogy akárki is jár majd erre; semmit meg különöset ne találjon. A lovakat elhajtottam - nem mintha nem tetszettek volna, de az embernek tudnia kell, mit emelhet el és mikor. A lovak alapján hamarost a nyomomban lehetnének akár a rendbéliek, akár a Véknyak, és akkor azután magyarázkodhatok, ameddig bírok, egyhamar átvágják a nyakamat. A páncélokkal más a helyzet. Azok megérik a kockázatot, én pedig már vevőt is tudtam rájuk. Visszaiszkoltam hát a leshelyemre, és azon töprengtem, miként somfordálhatnék el én még egyszer ide a tengerszemhez, a lehető leghamarabb.

Két nap múltán nyílt erre először lehetőségem, mert azonkívül, hogy mindenféle hazugságokat találtam ki a

többieknek, még jópár dolgot el kellett intéznem. Ugyan nem találtam otthonában azt az urat, akinek el szerettem volna adni a páncélokat, mégis inkább úgy döntöttem, megpróbálom kiemelni őket, mielőtt a Véknyak valami nyavalyás bűvölésükkel a nyomukra bukkannának. Nem szerettem volna veszni hagyni a zsákmányt, ha már egyszer a szerencse ilyen derekasan rám mosolygott. A vevő majd elboldogul a Véknyakkal, ha nagyon akar, a magam részéről a Káoszba kívánom az egészet.

Nem árt leszögezni azonban, hogy meg sem fordult a fejemben a Tolvajházat értesíteni a dologról. Egyrészt azért, mert akkor nem kétséges, hogy nekem az égadta világon semmi hasznom nem származnék az egészből, másrészt, mert amúgy is volt némi elszámolnivalóm ott néhány alakkal, amit a páncélokért kapott pénzből úri módon megoldhatok. Minek tagadjam, egynémely Szabad Renddel kívántam felvenni a kapcsolatot, hogy azután tisztességesen megdolgozhassanak a pénzükért. Nem sajnáltam volna tőlük, ha a Tolvajház néhány tagjának egy fejnyivel megkurtítják a magasságát. Ámbátor még akkor sem lépnék elő, mert nem kétséges, hogy egyhamar a sorsukra jutnék. Az ember mindég figyeljen a háta mögé. A színfalak mögül ugyan végignézném a komédiát, és csak azután mozdítanám ismét a pénzeszacskókat, mikorra újra kirajzolódtak az erőviszonyok. Volt az enyéimmel elszámolnivalóm rendesen.

Itt van mindjárt az a nagy állat, Kese. Hogy miért olyan színű a haja, amilyen, senki nem meri firtatni, mert egyvégről ő a Tolvajház második embere, másfelől híres hirtelenharagjáról és durvaságáról. A háta mögött azonban az anyját okolták mindenért. Kese utálatos egy féreg. Ahogy jár, a fejét lépésenként picit oldalra tartja, mint a kövér emberek általában, és mintha folyton tele lenne a szája valamivel, olyan kásásan mondja a szavakat. Neki először a szemét tolatnám ki, cserébe azért, amit az öccsével tett két éve. Ha egy anyától voltak is, az apjuk aligha próbálkozott kétszer.

Vagy vegyük a Sorvadtkezűt! Ő volt a cairus, aki a lopott holmi újraeladására felügyelt. Rossz nomádvér az övé, az apja valahonnét a barbár világból érkezett , ki nem állhattam a vágott szeme csillogását. Régóta adósom néhány elülső foggal, de annyi bizonyos, hogy a hátába kapná az első szúrást, ha rajtam múlna. Jobb ezen túllenni minél hamarabb, mielőtt még valami úton-módon megússza, amilyen rafinált. Mindegy, ezek régi ügyek, de majd kerítünk rájuk is sort.

Sikerült mindenkinek a gyanakvását elaltatnom néhány ügyes hazugsággal, és már előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy kipróbálhatom azt a kis fiolát, amit három évvel ezelőtt szereztem egy zarándokcsapattól.

Háromszor is meggyőződtem róla, hogy nem követ senki, és egy, a déli kaputól nem messze lévő putriban a végső álcámat is magamra öltöttem. Nem volt túl hivalkodó jelmez, de abban bizonyos lehettem, hogy igen kevesen fognak megállítani és azt firtatni; ugyan mit is szállítok.

Gor-Vassak csak a birodalmi időszámítás szerint fiatal város, emberi léptékkel mérve ugyancsak benne jár már a korban: Bárhogy legyen más helyeken, arról én mit sem tudok, de gyanítom, hogy a Szabad Tartományok határain kívül, a barbár világban semmi ilyesmit nem találnánk. Tény, hogy Gor-Vassak a Tartomány legnagyobb városa; és tudomásom szerint már amikor az első házak helyét kijelölték a Birodalmi Falhúzók, akkor is a csatornák megépítésével kezdték a dolgot. Persze csak a Tarros, a Setét helyét ásták ki akkor, a többi mocsokalagutat aztán a város terpeszkedésével csapták hozzá. Ámbátor, ha jobban belegondolok, a tervük azoknak is meglehetett.

Bármit mond a tudomány, Gor-Vassak népe nem veti meg a has örömeit, és ennek megfelelően juttatnak az áldásból a csatornák népének. Akármi folyékonyan haladnak is a dolgok a nagy esők idején, Káosz-Buulzaab havában, bizony nemegyszer volt már példa arra, hogy maga a Tarros is megelégelte a dolgokat, és nem átallott elzáródni. Ilyenkor ugye rögtön megkezdődik a hajsza a doquarasok után, mert bár az utca népe a boldog napokon megvetéssel és lenézéssel fordul el tőlük, rögtön a kedvüket keresik, mihelyt a gyomorkavaró szagok felkívánkoznak: Mert az ő dolguk a föld alatt felgyülemlett torlaszokat kihordani a földekre, összeszedni az utcáról a holtakat, tisztán tartani a csatornákat, ami egy akkora városban, mint Gor-Vassak, cseppet sem vidám foglalatosság. Habár mindig az árnyékban járnak, és kerülik az emberek társaságát, igen öntudatos és istenfélő nép, a klánjaik meg úgy marakodnak a város alatti területekért, mint a veszett kutyák. Nagyobb a hatalmuk Gor-Vassak felett, mint bárki gondolná, a többség mégis lenézi őket és munkájukat. Ámbátor volt rá példa, hogy amikor nem engedték egy kerületben letelepedni őket, addig nem végezték a dolgukat, míg az ott átvezető egyik csatorna meg nem makacsolta magát, és a sok összegyülemlett légtől lángot nem vetett. Úgy összerogyott az egész, mint a homokvár, nem egy lakóházat magával rántott. Szó esett róla; hogy tán nem véletlenül záródott el az a csatorna, de mivel senki nem merte azidőtájt magára haragítani a doquaras klánokat, elcsendesedett a dolog. Ha bármit tudni akar az ember arról, ami a föld alatt történik, jobb, ha hozzájuk fordul, mert ők találják meg a főúri hullákat csakúgy, mint a kifosztott idegeneket, és néha oly felfedezésekről is beszélnek, melyeket még én sem hiszek el.

Bizonyos lehettem hát benne, hogy senki nem fog megállítani; ha fedett, szamaras kordémmal a nyugati kapu felé hajtok, ha arra valamelyik doquaras-klán jelét rajzolom.

A nap már igen megveresedett, elindult a hegyek csúcsa felé, ahogy azt a költő mondja, és nekem igyekeznem kellett, ha még világosban akartam tenni valamit. Nem teketóriáztam hát, egyenesen a tengerszemhez hajtottam a csacsit, és egy szűk ösvényen, ha nehezen is; de lejjebb ereszkedhettem a szikla alá, ahol már nem láthatták az útról, miben mesterkedem.

Pedig lett volna azon csudálnivaló épp elég. Először egy jófajta állványt állítottam fel, amolyan emelőféleséget egy erős kenderkötéllel, amit egy csigán bújtattam át, de csak ott ütöttem össze a csapokat, ahol sejtésem szerint a Véknyak a tengerszembe pottyantak. Utána levetkeztem mezítlenre, és a fagyos vízbe ereszkedtem, erősen szidva a hideget, amit a Kosfejű - vér szálljon a szájára - nagy kegyelmében valamely angyalával reánk bocsátott. Igazából csak az én kis mezítlen boszorkányomat sajnáltam a lábam közén, de be kellett lássa, hogy egy időre ő is jobban teszi, ha összehúzza magát.

Most következett az, amitől a leginkább tartottam; pedig a sarkpontja volt egész tervemnek. A zarándok - amíg meg nem fojtottam - avval kérkedett; hogy a fiola tartalma a halakhoz tesz hasonlóvá, és két aranyért nekem adja, ha már ily erősen megkívántam. Mondanom sem kell, mennyit fizettem. Csak ne szálljon rám a holtak átka, mert az kiveszi mindenekből az erőt - akár a holdfénynél akasztott alól szedett csalán -, legyen az élő vagy élettelen.

Nem átkozott el az a dög: a fiolába zárt hatalom működött. Nem volt azonban sok időm az új tudásban gyönyörködni, mert sürgetett az idő. Először ugyan furcsálltam, hogy így is jutok levegőhöz, azután derekamra bogoztam a kötelet, és lecsúsztattam a lábam a nyálkás szikláról. Mondhatom, remek érzés volt, ahogy egyre lejjebb ereszkedtem leendő zsákmányom felé, de azután kezdtem megrémülni, mert bármily tiszta is volt a víz, egyre fogyott a fény, és mire az aljára értem, már csak homályos árnyaknak rémlett minden. Arra gondoltam, inkább örülnöm kéne, hogy leértem, mint bosszankodnom amiatt, hogy alig látok valamit.

Nagy, lomha halak úsztak morcosan arrább, ahogy feléjük bóklásztam az iszapot rugdosva. Egy darabig féltem, hogy eltévedtem és rossz helyen bolyongok, aztán megpillantottam az én egyik lovagomat. Úgy feküdt ott, mint

valami csigahéj. A halak már erősen megtépázták az arcát. Nem volt időm rosszul lenni, és különben is szokva vagyok már az ilyen dolgokhoz, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, odalábaltam hozzá. Derekamról leoldottam a kenderkötelet, áthurkoltam a lábán. Ez volt az, amelyiket torkonszúrták. Nem volt szép látvány, de számomra ő tűnt a legszebb elfnek, akit valaha láttam. Ez, ha úgy vesszük, még igaz is volt, lévén rajta kívül csak a szétvágott arcút volt módom szemrevételezni. Akkor vettem csak észre, hogy messzebb jöttem és mélyebbre, mint azt először számítottam: a kötelem vége letekeredett a csigáról, és most ott billegett mögöttem. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamhoz ráncibáltam, és elindultam vele fölfelé. Így már jóval nehezebb dolgom volt, folyton fogást keresni a csúszós köveken, de hát nem véletlenül vagyok a legjobb tolvajok között; így ha apránként is, de megoldottam a dolgot. A lovagom csak hátráltatott, mert időről időre meg kellett rángatnom, de azért jött velem szorgalmasan.

A baj akkor kezdődött, amikor észrevettem, hogy a hazug zarándok itala lassan ereje végére ér. Nem is attól féltem, hogy nem lesz elég levegőm a felszínre evickélni, mint inkább attól, hogy nem mehetek vissza az én másik szép lovagomért. Mondhatom, sírni lett volna kedvem. Hetedízglen megátkoztam a zarándokot, és mert mást nemigen tehettem, kimásztam a vízből, s elgémberedett ujjaimmal áterőszakoltam a csigán a kötelet. Felrángattam az én kis lovagomat, és odatámasztottam a kordé mellé. Eszem ágában sem volt magammal vinni - úgy terveztem; visszakerül majd a kaszabolt arcú mellé a helyére, mihelyt nekem adta, amije van.

Legyenek átkozottak a Véknyak és összes fattyaik, kiváltképp a fegyverkovácsok! Igencsak megkínlódtam, mire kihámoztam az elf dögöt a csigaházából. Rafinált csatokkal meg hevederekkel kötözte magára, nagy örömet csak akkor okozott, mikor már feldobtam a kordéra, egykori gazdáját meg visszarugdostam méltó helyére. Ámbátor nem sikerült minden úgy, ahogy elterveztem, visszafelé menet már kevéssé bánkódtam, és mire a városkapuhoz értem, már vigyorogtam.

Bár a szél a Tarros felől fújt, aranyszagot éreztem a levegőben. Hogy Elát szerettem-e, az nem tartozott senkire, bár azért a Tolvajházban mindenki sejtette, hogy nem minden

szép és vidám odahaza. A Háztól kaptam, akárcsak ő a kékfestő műhelyt. Ennyiben maradtunk, és bár a Házkedvében járva próbáltam kis tolvajokat is gyártani, az Elával valahogy sosem sikerült. Volt ugyan néhány fattyam szerte a városban, de azokba nem sok szorult a tehetségemből. Ha akarja, a Ház énfelőlem ettől még megpróbálhat embert faragni belőlük, engem valahogy nemigen érdekelt a dolog. Időnként láttam őket felbukkanni itt-ott, nagynéha az anyjuk szoknyájánál, és egy kicsit sajnáltam is őket, hisz magamról tudtam, milyen a gyerek élete egy ribanc mellett.

De vissza Elához, mert végsősoron őmiatta alakultak úgy a dolgok, ahogy. Azt a kurafi nemest a bíborpaszomántos ruhájában másnap sem találtam, úgyhogy kénytelen voltam otthagyni a páncélt a pincémbe rejtve, Ela néhány vég vászna alatt. Mivel aznapra nem volt mit tennem, és még Kesének sem lehetett egy szava se ellene, kénytelen voltam valahogy mégis megünnepelni a dolgot, legalább magamban. A zsákmány már ugye az enyém volt, és az a bíborpaszomántos is előkerül két nap múlva, már ha hihet az ember egy olyan sanda szolgának, mint amilyet az tart odahaza. Minek tagadjam, felöntöttem a garatra, de csak úgy módjával, mert nem vagyok az a fajta, aki csak úgy nyakra-főre dönti magába a lőrét.

Amikor hazaértem, már sejtettem, hogy baj lesz, láttam annak a szukának a szeméből. - Ittál - mondta avval a savanyú arcával. Megmondom őszintén; kezdett remegni a szám széle, pedig a java csak

ezután következett. - Persze hogy ittam, a Káoszra is, mi közöd hozzá? - léptem beljebb. Arrébb löktem az útból, hogy befejezze, ő

mégsem adta fel. - Mit dugdosol a vásznaim alatt, arra felelj ! Bánom is én, ha vedelsz, de a Ház dolgait ne cipeld haza! Azt

mondják, az ember lehiggad, ha felmondja magában a hónapok neveit Káosz-Methától kezdve Káosz-Khakhttal bezárólag, de Elának nem volt ekkora szerencséje. Káosz-Huvarhgnál ütöttem meg először, hogy beesett az ágyig, és azután még többször. Nem mondhatnám, hogy megnyugodtam tőle, mert tovább rugdostam és üvöltöztem még akkor is, mikor már jócskán vérzett. Minden dühömet rajta éltem ki, a második páncél; Kese, a Sorvadtkezű meg a bíborpaszomántos ficsúr miatt. Ezt csak most mondom, akkor meg sem fordult a fejemben, csak üvöltöztem, mindenfélét, már magam sem emlékszem pontosan, mit. A büdös cafka nem sikítozott, nem könyörgött, csak szorította összefele azt a savanyú száját, hogy még dühösebb lettem tőle. A sarkammal törtem össze az ujjait, hogy ne nyúljon többet a dolgaimhoz. Akkor végre üvöltött. Nem sírt, csak üvöltött. Becsaptam magam mögött az ajtót.

Ilyenkor mindig valami nő kell nekem, csak nem az, amelyik otthon van, nem az a savanyúarcú ringyó, nem a Tolvajház kolonca. Ezért is megkapom majd a magamét, abban biztos voltam, de ez érdekelt a legkevésbé. Valami nő kellett az én kis boszorkányomnak, akármilyen szutyok, csak ne az a véresarcú dög legyen a visításával.

Volt egy kedvencem, az is Bren alá tartozott, neki feküdte össze a pénzt, pontosabban a Tolvajháznak, de azért Bren is alaposan levette róla a sápot. Mikor meglátott az ajtóban, már kerekedett a szeme, én meg üvöltöttem, hogy pont ez nem kell most nekem, és legyen jó kislány, ha életben akar maradni. Mondtam már, hogy tudom, hogyan kell a boszorkányokkal hálni, és noha biztos voltam benne, hogy Iranától nem kell tartanom, szorosra kötöttem a szemét a kapcámmal, és a torka alá nyomtam a késemet, amíg csináltam, de nem szólt az egy szót sem, nem próbált ölelni, csak sírt csendesen. De legalább sírt.

Otthagytam rajta a kapcámat, úgy mentem tovább inni. Volt egy kedvenc ivóm is, onnan mentem haza, és oda mentem most vissza. Bánta a Káosz akkor már, hogy kivel,

meg hogy mennyit, de inni akartam. Láttam én részegeket sokfélét, de ahhoz fogható hazudozót, akivel akkor találkoztam, még soha. Öreg légiósnak

mondta magát, és amilyen nagy volt, lehetett éppen az is, azt pedig még a Kosfejű - vér szálljon a szájára - sem vitathatta, hogy az egyik lába hiányzott.

Mondott pár dolgot, ami hihetőnek hangzott, mégis igen jól szórakoztunk rajta, ő meg csak csóválta a fejét: - Pedig a Birodalmon kívül vannak más országok is - dünnyögte. Ez éppen igaz volt, magam is hallottam a barbár

végekről, az ott lakó szerencsétlenekről, akiknek nem adatott meg, hogy tiszta legyen a szívük és a lelkük, de hogy országokban lakjanak, az bizony elég hihetetlenül hangzott számomra. Meg is mondtam neki.

- Így van, szavamra - emelte rám véreres szemét. ¬Nagy országok, mindenféle népekkel, és némelyik oly hatalmas, hogy a Szent Birodalom kénytelen háborúzni velük.

- A büntetőhadjáratokra gondolsz, úgy hiszem ¬mondtam neki, miután elhalt a nevetés, de az csak megmakacsolta magát.

- Több háborúban is voltam, és tudok olyanról, ami még most is folyik. Egy óriási sivatagban, ahol ameddig a szem ellát, mindenütt csak homokot hord a szél, valami idegen és vad faj isteneivel küzdöttünk, akik majdnem olyan hatalmasok, mint az Ősök.

Evvel immár végképp bizonyossá vált, hogy hazudik, de azért csak adtam alá a lovat: - Tán a lábadat is ott veszítetted el, komám? Az meg csak bólogatott komolyan. - Egy démon tépte le, egyetlen mozdulattal, még a karom se tudtam felemelni... - Részeg vagy, nem büntetlek meg a hazugságaidért - veregettem meg a vállát, jóllehet magam sem voltam

akkorra különb állapotban. Miután rendeltem neki még egy korsóval, jobbnak láttam hazafelé venni az utat. A friss levegőn egészen kitisztult a fejem - akkor esett meg az a dolog, ami ugyanúgy megrettentett, ahogy a

Véknyak ott az erdőben. Valaki a nyomomban járt. A hátam mögött volt, engem követett. Nem láttam tisztán, de amint egyszer, amúgy megszokásból visszafordultam, egy arcot láttam sietősen visszahúzódni az egyik sarok mögé. Ezer közül is megismertem volna. Csak a Véknyaknak vannak ilyen vonásaik.

Igaz, nem volt rajta egy fia tetoválás sem, de én megismertem azonmód. Ámbátor igencsak inamba szaladt a bátorságom, annyi eszem mégiscsak maradt, hogy ne haza rohanjak. Ha a páncélért jött - márpedig mi másért jöhetett -, nem vezethetem egyenesen a rejtekhelyemre! Mondhatom, kijózanodtam egycsapásra. A járásom legalábbis egyenesebb lett, a gondolataim is tisztábbá váltak. Vagy három órát mászkáltam mindenfelé, mire úgy gondoltam, végleg nyomomat veszítette, csak akkor indultam hazafelé. Igen hideg volt már akkorra, nekem mégis inkább azon járt az eszem, hogy lehetne minél hamarabb túllenni az üzleten. A Véknyak követgessék csak a bíborpaszomántost, ha akarják. Elát nem találtam otthon, de ez egy cseppet sem érdekelt, csakis az motoszkált a fejemben, mitévő legyek, de mire megtaláltam a megoldást, már igencsak világosodott, és nekem még mindig nem akarózott aludni.

Arra gondoltam, ha úgyis a véremet akarják, hát kapják meg a halálomat - jobb lesz, ha magam veszem kezembe az ügyet. A páncélt úgy elrejtettem, hogy azt egykönnyen nem találják meg, magam pedig felkerekedtem, hogy egy ismerősömön behajtsak egy régi adósságot. Méregkeverő volt a fickó, méghozzá a jobbik fajtából; tudtam; hogy vannak olyan szerei is, melyek csak mímelik a halált, de oly hűen, hogy a különbséget senki fel nem fedi. Szabadkozott, hogy csak ebédidő utánra tudja megkeverni, de ráhagytam, addig is utána tudtam nézni legalább a bíborpaszomántosnak:

Esküszöm a Kosfejűre - vér szálljon a szájára -, én még ilyen körültekintően nem mentem végig Gor-Vassak utcáin, és ha valaki követett, az vagy láthatatlan volt, vagy nem evilágról való. Akár így, akár úgy, ha bármelyik is igaz lenne, mindegy, akármit fondorkodom.

A bíborpaszomántos persze nem volt otthon, és nekem lassan fontolóra kellett vennem, hogy megkérdem Brent, hátha ő tud megbízható vevőt. Ha osztozni is kell a hasznon, legalább legyünk túl rajta mihamarább, nem jó a Véknyakkal ujjat húzni.

A hamis méreg egy kis fiolában volt. Látására összeszorult a gyomrom, de fizettem, és már ott sem voltam. Egészen hazáig csak hátra figyeltem; és közben azt tervezgettem, mit tegyek, ha a szer hatása elmúlik. Bizonyos, hogy mint a Tolvajház halottját, fel fognak ajánlani a Ház zsigerelőinek. Erre a gondolatra sem nyugodtam meg igazán. Még akkor sem, ha tudtam, hogy rituális kitisztításomra csak három nap után kerülhet sor, addigra pedig a

szer hatása elmúlik. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hátha valami hiba csúszott a méregkeverő számításába. Most már kár volt ezen rágódni, de csak nem ment ki a dolog a fejemből.

Ela még mindig nem volt otthon, reméltem legalább a műhelybe elment, mert különben igen cifrán állhatnak ott a dolgok. No mindegy. Halálom után lesz elegendő időm elrendezni az ügyeimet az én kis lovagom páncéljával meg a bíborpaszomántossal; de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lesz, ha a Véknyak még így is átkutatják a házat, és megtalálják. Azután úgy döntöttem, az se baj, legalább élve megúszom a dolgot, és nem kell tovább velük veszkődnöm, a Tolvajház előtti kimagyarázkodás meg úgyis ráér. Amint lehet, odébbállok, köd előttem köd utánam. Ha pedig minden jól alakul, ráérek gondolkodni, ha átengedem a terepet egy Szabad Rendnek.

A házam a tegnap este után amúgy is szépen festett, át sem kellett rendeznem. Azután megkarcoltam a kezem fejét, hogy jól látható legyen a seb, a tőrt meg eldugtam egy köcsögben valamelyik polcon. A méreg keserű volt; de hát mi mást is várhattam volna. A hátsó udvarról hajítottam el minél messzebb, azután visszabotorkáltam a házba, mert már igencsak gyenge lábakon álltam. Az asztal alá heveredtem, de előtte még jól összevéreztem mindent, amit lehetett.

Bren erre mondaná, hogy biztosra mentem.

II. BREN Ela a szemem láttára tépte ki a férje szívét. Szörnyen nézett ki a keze, de ballal is meg tudta fogni a kést. Berrid

úgy halt meg ahogy élt: mint egy rossz kutya. Álmában. Ennyit arról, hogyan kell barátokat választani. Én magam már tudok annyit az életről, hogy ilyen gyermeteg

hibát ne kövessek el; de Berrid, úgy látszik, nem volt tisztában ezzel. - Abbog rohasszon el! - köpött mellettem a halott arcára Ela. - Mindig is gyűlöltelek, de magamat gyűlöltem

volna a legjobban, ha tőled megfoganok! Nem volt már különösebb jelentősége a dolognak, de hagytam, hadd tombolja ki magát. Ez csakis rájuk

tartozott, minek is avatkoztam volna közbe? Hogy Ela megosztotta velem az ágyát? Az ő dolga volt, én igazából sosem hívtam.

Berrid nem csak ott hibázott, hogy hagyta idáig fajulni a Ház választott nőjével a dolgokat. Abban is elővigyázatlan volt, hogy nem ellenőrizte sem a barátait, sem a társait. Végzetes könnyelműség. Le merem fogadni, hogy nem is tudta, az öreg méregkeverő nekem sokkal inkább a lekötelezettem, mint neki. Ha erről tudomása van, aligha ment volna épp hozzá. Nem telt bele fél óra, és már tudtam a kisded tervéről. Ela pedig különben is elmondott majdnem mindent a páncélról. Meg Berridről. Ki gondolta volna, hogy ilyesmivel próbálkozik? Jellemző az ostobaságára, hogy megpróbált túljárni az elfek és a Tolvajház eszén. Látni ugyan még nem láttam azt a vértezetet, de ha hihetek Elának - márpedig a nők jó megfigyelők -, akkor csak az lehet, amire én gondolok.

Ha az ember nyitott fülekkel jár, könnyen összerakosgathatja a dolgokat. Most már nyílt titok, amit tegnap még csak rebesgettek, hogy a Hollószárnyak Szabad Rend tengelyt akasztott az elfek Dyas'Dianan házával. A pontos okok még tisztázásra várnak, de megtalálták a Hollószárnyak rendházának három gazdátlan lovát, és befogtak egy siqquist is, ezt a fajta paripát pedig az elfeken kívül nem tudja más megülni. Ez az első.

A második, hogy az embereim látták bejönni a nyugati kapun két nap előtt este Berridet a doquarasok egyik kocsiján, és igen jó kedve volt. Olyannyira tetszett a világ ennek a marhának, hogy körülnézni is elfelejtett. Ha már nem nézett körül, legalább arra ügyelhetett volna, hogy őt meg ne ismerjék. De hát soha nem az eszéről volt híres. Persze azt hitte, képes lesz megtenni, de hát olykor a puszta hit kevés; és ha inkább abban hisz az embernek fia, hogy jól meg tud szervezni valamit, akkor valószínűleg több sikert könyvelhet el.

Hogy az elfek mire jutottak, és keresik-e már a tolvajokat, azt nem tudtam, és ez volt a legnyugtalanítóbb. A tény, hogy Berrid eltervezte ezt a kis színjátékot, mindenesetre arra vall, hogy a Könnyűléptű Nép legalábbis tapogatózni kezdett. Ilyenkor sajnálom igazán, hogy nem tudok többet róluk. De hát ki tud? Ela zavart meg töprenkedésemben.

- Te Bren, most mitévők legyünk? - Nyugodj meg. Én már gondoltam mindenre. Először is megkeressük azt a páncélt, amiről beszéltél, azután

elmész a Házhoz, és. jelented, mi történt: Berridet rituálisan meggyilkolta valami szekta, kéred a vérbosszú meghirdetését, a testét pedig felajánlod a Tolvajház zsigerelőinek.

- De mi lesz, ha nem hisznek nekem? Mi lesz, ha a kezemről kérdeznek? - Miért ne hinnének? - kérdeztem. - Mindent úgy mondj el, ahogy tanítottalak, akkor nem lehet baj. Beszélj a

tetoválásokról, az elfekről, mindenről. Ők is tudják, hogy a Könnyűléptűek nem feltétlenül ölik meg ellenségeik asszonyait.

- De mit mondjak, ha a kezemet kérdezik? - nézett rám aggodalmasan. - Egy zsigerelő pontosan meg tudja mondani, mikor sérültem meg, Bren.

- Rendben - válaszoltam. - Talán igazad van. A legjobb lesz, ha nem találják meg azt a kezet. Ranagolnak hála, a bárdom első csapására elájult, és nem sikoltozott később sem. Nem igazán értek a sebekhez, de azt tudtam, hogy mindenféle ápolás nélkül egyhamar elvérzik. A kezét később magammal vittem, és este a Zöld Csatornába dobtam.

Szegény Berridnek tényleg nem volt sok esze. Ennél nyilvánvalóbb helyre nem is dughatta volna a páncélt. A

bárdom épp hogy csak nekifeszült a padlódeszkák repedésének - mindig bámulom, milyen sokoldalú szerszám -, és már engedett is a téssék-lássék összeütött titkosajtó. Hanem az a páncél valóban gyönyörű volt. Ha haboztam is előtte, hogy mit jelentsek a Háznak erről az egész zavaros históriáról, az elf vértezet látványa azonnal meggyőzött, hogy jobban teszem, ha az első változatnál maradok, és semmit nem mondok nekik. Magam próbálom meg továbbadni, amíg az elfek nyugtalankodni nem kezdenek. Ha másban nem is, ebben azért igazat kellett adjak a szerencsétlen Berridnek. Annyi pénz lebegett lelki szemeim előtt, amikor megpillantottam a páncélt, amennyinek a lehetősége is szédítő, s amennyit a lányok egy év alatt sem tudnak összeügyeskedni nekem.

Gyönyörű volt. Kéken irizált a lámpásom fényében, felszínén milljom apró véset, jelek, ábrák, végenincs, kacskaringó vonalak, melyek mintha éltek volna, úgy mocorogtak, amint a fény eltáncolt felettük. Sok pénz feküdt ott, nagyon sok. Annyi mindenképpen, amennyi megéri a kockázatot, hogy az ember megpróbáljon túljárni a Tolvajház eszén. Hiszen ott is csak ugyanolyan alakok ülnek, mint én, és nincs több eszük, mint nekem. Ha valamit megtanultam, mióta ebben a farkasvilágban nyitott szemmel járok-kelek, az néhány mondatban összefoglalható. Az egyik: ha te ütsz elsőnek, olyan nagy baj már nem lehet, csak arra kell figyelni, kire mivel támadsz. A másik, és ez a fontosabb: mindenekelőtt az eszedet kell használnod, bármi történjék is. Lehet, hogy mások különb értékmérőket tudnak maguknak, nekem Ranagol erre nyitotta rá a szememet. Az elme hatalmára. Aki nem gondolkodik, elveszett. Alantas és semmirekellő az, aki nem képes gondolatait úgy rendezni, hogy abból a legtöbb hasznot lássa. Először erre kell rájönnie mindenkinek. Ranagol felsőségére. Én magam sohasem voltam képes az angyalain keresztül hozzá eljutni - bocsássa meg ezt Ő nekem -, ám annyi eszem mindig volt, hogy ne kérdőjelezzem meg a dolgot. A Birodalomban élni annyi, mint Ranagolnak élni, és aki ezzel nincs tisztában, az halott.

Sohasem kedveltem azokat, akik szolgamód meghunyászkodnak az egyház dogmái előtt, és hitüket nem az ész érveinek meggyőző ereje adja, csupán a rettegés, hogy maguknak sem merik bevallani, mennyire félnek gondolkodni. Az ilyen hit gyenge, és mint olyan, érdemtelen arra, hogy a Kosfejű elfogadja. Ezek el is nyerik méltó büntetésüket. Mi sem volt meggyőzőbb érv számomra, mint Berrid holtteste az asztal alatt. No és a páncél a szemem előtt.

Bíztam benne, hogy siker koronázza a tervemet. Ha mégsem, abba is bele kell törődjek, hisz mindannyian Ranagol szarváról lógunk alá, s ha mégis alázuhanunk, az bizonyosan az Ő akaratából történik majd. A páncélt egy zsákba rejtettem - hihetetlen, milyen könnyű volt, akár valamely lepke -, és Berrid hátsó kijáratán át távoztam. Csak remélhettem, hogy senki nem látott meg, s ha mégis, bíztam benne, hogy álcám jótékonyan leplez majd. A kék hold, a szerencseholdam most sem hagyott cserben, felhőket hívott maga elé, onnan figyelte, mint vágok át a Keserű sikátorokon, le egészen a Zöld csatorna köves oldaláig.

Kihalt volt az este, kevés klán merészkedett erre a vidékre - tudtam, hogy így lesz. Nem volt tudomásom semmilyen komolyabb háborúról a városon belül. Talán csak a kőfaragók és kőművesek szövetsége viselt hadat valamiféle okvetetlenkedő céhek ellen, de az egész annyira az ő magánügyük volt; hogy még az utcákra sem nagyon vitték ki a dolgot. Gor-Vassak már csak ilyen; és alig hiszem, hogy más várósok sokban különböznének tőle. Igen egyszerű szabályok mozgatják, és aki betartja őket, annak nem sok bántódása eshet: ha nem tartozol valamely klánhoz vagy céhszövetséghez, elvesztél. Mindig tiszteld a nálad rangban és hatalomban följebbvalókat!

Az ellenszegülők könnyen pórul járhattak, s ha valakinek nem volt meg az esze hozzá, hogy miként úsztassa ezen a folyón a tutaját, annak nem volt sok hátra az életéből. Mert be kell látni, akármilyen veszélyes is a sodrás, az, aki ismeri az örvényeket, tudja, merre vannak a zuhatagok, igenis elboldogulhat, és alkalmasint a saját fáját is leúsztathatja.

Ám amíg a csatorna mentén eljutottam addig a kis házikóig, ahol a felszín alá ereszkedhettem, nem ez, hanem sokkalta fontosabb gondolatok jártak a fejemben. Tudtam én már mindazt, amit az imént elősoroltam, most sokkal inkább az foglalkoztatott, miként járhatnék túl á Tolvajház eszén, úgy, hogy abból nekem semmi hátrányom ne származzon. Gondolom, Berridnek is megvolt a terve: valakinek eladja a páncélt, és viszontlátásra. Első látásra akár még értelme is lenne, csupán azt az apróságot felejtette el, hogy milyen törvényeket kell betartania, illetve áthágnia. Az eredményt a saját szememmel láttam. Összegeznem kellett hát, mit tudok, mit akarok, s hogyan kell összhangba hozni az egyes tényezőket.

Először: a páncél jog szerint a Ház tulajdona, viszont nem tudnak a létezéséről. Másodszor: ismertem egy Káosz-szektát háromnapi járóföldre Gor-Vassaktól, akik mindent megadnának a Könnyűléptű Nép egy páncéljáért. Harmadszor: ha oda el akarok menni, valamit ki kell találjak, ami igazolhatja a Ház előtt távozásomat. A legegyszerűbb természetesen az lenne, ha ők maguk küldenének el a városból. Szép lassan körvonalazódni kezdett a terv:

Magamnak kell jelentést tennem az ügyről, méghozzá minél hamarabb; nehogy mások találják meg a halottakat. Háztag lévén nem a Beszédek Szobájában fognak kihallgatni, ebben bizonyos lehettem. Nem kell hát avval küszködnöm, hogy a pszi-tudoraik előtt kínlódjak, mindén szavamra ügyelve, hogy csakis igazság hagyja el ajkaimat. A Házon kívüliekkel mind így tesznek. Magam is láttam, milyen sorsra jutnak azok, akik így akarnak túljárni a Tolvajház eszén. Nem mintha nem lehetne hazudni abban a teremben, de néhány mentalista azonnal jelzi, ha valaki ilyesmiben mesterkedik.

Minthogy a bizalom sohasem volt a Ház sajátja, nekem, a Háztagnak is le kell nyelnem majd a bírák Igazságostyáját, hogy így késztessenek igazmondásra. Ez sem egy utolsó módszer, de legalább kijátszható. Ha tudnák, hogy két évvel ezelőtt sikerült kicsempésznem egy darabot a nyelvem alatt ebből a mindenféle fűszerszámmal átitatott lapkából, már bizonyosan nem élnék. Én magam is egy jó darabig vártam, amíg el mertem vinni a méregkeverő barátomhoz. Az ő gondjaira bíztam az ostyadarabot, ő pedig nekilátott, hogy a titkát megfejtse. Nem mondom; hogy rövid ideig tartott, de tehetsége lévén választott hivatásához, előbb-utóbb azonosította minden összetevőjét. Már csak arról kellett gondoskodnia, hogy előállítsa a szert, ami ellensúlyozza az ostya erejét. Mondanom sem kell; sikerrel járt; nem fontolgattam volna most a tervemet, ha nem így történt volna. Minderről a Háznak nem lehetett tudomása, s én magam is sokat vártam, mire végre úgy érezhettem, elérkezett az idő, hogy valami hasznát is lássam tudásomnak.

Először tehát a páncélt kell elrejtenem; aztán Hiranra, a mákonyok, mérgek és bódító párlatok mesterére lesz szükségem, hogy titkos tudását az én szolgálatomba állítsa. Nem szokásom szívességet kérni senkitől, mert nem vagyok barátkozós fajta, s mindig meggondolom, milyen következményei lehetnek tetteimnek. Hiranhoz azonban bízvást mehettem. Oly sok mindent veszített - és veszíthetett -, hogy szívesen teljesítette minden kívánságomat. Eleddig még nem vettem észre a szemében azt a sunyi, alig észrevehető villanást, ami az árulást megelőzi. Ami alapján oly magabiztossággal leleplezhetők a kisded összeesküvések és álnok elfordulások, mint ahogy a gyermekek kasokkal halakat fogdosnak a csatornák vizében.

Hiran adósom volt, méghozzá nem is kevéssel. Nem pénzre kell gondolni ilyenkor, hiszen azok, akik nem fizetnek időben Brennek, hamarost a túlvilág függönye mögül leskelődhetnek vissza eddigi életükre. Nem. Pénzről egyáltalán nem esett szó ebben az üzletben.

Hiran méregkeverő volt, jó néhány esztendeig dolgozott egy kiterjedt szervezet szolgálatában, melynek a neve már nem fontos. Jóllehet mind befolyásuk, mind hatalmuk elegendő volt, mégsem átallottak ármányt szőni egy másik hasonló szervezet ellen, melynek nevét nem fedhetem föl anélkül, hogy magamat bajba ne keverjem,, és Ranagol a megmondhatója, ezt mennyire nem szeretném: Maradjunk annyiban, hogy Káosz-szekták közötti háborúba, ha csak teheti, ne avatkozzon az ember.

Hiran nem akart beleavatkozni, annál több ész szorult belé, de már benne volt akkor nyakig, amikor megkeresett. Engem soha nem érdekelt, hogy mi módon keresi valaki Ranagolt, és nem voltam olyan botor, hogy ezt szóvá is tegyem. Ám akkor már régen találkoztunk, és ez egyszer a szívem felülkerekedett megfontoltságomon. Az ősi vér nevében kért tőlem segítséget, és én nem tagadtam meg tőle. Szegről-végről mégiscsak a testvérem volt, igaz, akkor már régóta nem tartoztunk egy családba.

A nemesek, a kiválasztottak, a lovagrendek megtehetik, hogy számon tartsák családjukat. Nekünk, egyszerű népeknek ez nem mindig adatik meg, s örülünk, ha a szerencse oly kegyes hozzánk, hogy másik családot ad, ha az egyiket elveszítjük. Hiran és én már mindketten árvák voltunk egy ideje, ne firtassuk a módját, legyen elég annyi, hogy szüleink áldozatul estek egy kerületek közötti összecsapásnak. Akkor sírtam utoljára, és az sem vigasztalt, hogy ha szüleink halálának árán is, de á város nyugati részében a mi kerületünké lett a hatalom. Nem mintha nem lennének kijelölt concissek minden kerület élén, ám az egy dolog, és egészen más az alvilág vezetése.

Szóval Hiran nagy bajban volt, és ha nem tudom, hogy ártatlan, bizony nem segítettem volna neki elrejtőzni a szektája vadászai elől, akik valami árulással vádolták. Sokáig tartott, mire visszanyerte emberi alakját, s ha élnének, bőséggel tudnának mesélni erről az átváltozásról azok a zsigerelők és rontó-lányok is, akik részt vettek benne. Akárhogy volt, rég történt. Hiran szektáját a föld színéről is elsöpörték, ám mindketten tisztában voltunk vele, hogy maradtak mások is életben, s míg én történetesen tudom, merre találom őket, Hiran csak a sötétben tapogatózik.

Annyi baj legyen; csak mindig tudja, mivel tartozik, és ha valami fondorlaton jár az esze, időben figyelmeztetni tudjam rá, mit kockáztat.

Ilyen és efféle dolgokon járt az eszem, ahogy egyre lejjebb ereszkedtem a dohos kürtőben a rejtekhelyre, hol egykor Hiran is elbújt az utána szaglászók elől, s most bizonnyal megfelel majd a Könnyűléptű Nép páncéljának is.

Hiran leginkább egy mocskos öregemberre hasonlított. Ha nem tudom, hogy kicsoda, legalább harminc

esztendővel idősebbnek gondoltam volna. Most egy kis viskóban lakott, nem messze a Zöld csatornától. Viseltes házát fura szag járta át: főzetek, füvek, ásványok kesernyés illata. Félrehajtott fejjel vizsgált, s nem szólalt meg, amíg elő nem adtam mi járatban vagyok.

- Most lenne szükségem a főzetedre - mondtam neki. Nem kellett részleteznem mire gondolok, tudta anélkül is, de nem mozdult.

- Nagy dolgok vannak készülőben ugye, Bren? ¬- nézett rám a felemás szemével. - Nem tartozik rád. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked, s nem ajánlom, hogy eljárjon a szád. Ne feledkezz

meg róla, honnan jöttél, Hiran! - Az ügyes és okos báty tanácsa ez, vagy egy mocsok zsarolóé, Bren? Azt hiszem, lassan a végére értem a

szolgálataidnak. - Ne próbálkozz semmivel! A burjánbőrű barátaid még nem felejtettek el. - Ne fenyegess. -Kicsiny üveget tolt felém. - Itt van a főzeted, ezzel letudtam a tartozásomat. Felejts el! Így utólag

azt hiszem, nem látta meg a szememben azt a sunyi, alig észrevehető villanást, ami az árulást megelőzi. Sajnos nem vagyok jó gyilkos, nem tudtam egy ütéssel összetörni a gigáját, de azért hanyatt zuhant, magával rántva egy halom porló, szárított füvet. Nem emlékszem pontosan; de úgy rémlik, volt egy pillanat, amikor majdnem meggondoltam magam. Talán az a beletörődőn néző, felemás szeme tette. Az az öregember-pillantása. Alig ellenkezett. Végül is egy széklábbal vertem agyon. A kunyhója úgy égett, mintha a szárított gazokon kívül más nem is lett volna benne.

- ...és kérem a Házat, hogy magamra vállalhassam a khaynesst. - Úgy gondolod, viadarini Bren, hogy elég szoros volt a kapcsolatod Berrid Ihalannal? - Én voltam az egyetlen barátja, parancsolóm. Engem fogadott a bizalmába, a vérébe. Károm esne, ha nem

juthatnék a jussomhoz. Alantas férgek, bálványimádó renegátok csapták be vértestvéremet, s rajta keresztül a Házat is. Magad is láttad, erre vall minden jel. Engedd, hogy magam vegyem vérét bárki is volt az! Ranagol maga sem kívánhat mást, mint a férgek vesztét. A felesége lelke az égre üvölt ily gazság láttán. Holtában loptak meg engem... és a Házat. Magam szerzem vissza az elorzott zsákot. Így nem keveredhet gyanúba a Ház, s három testet is nyernek zsigerelőink, ha sikerrel j árok. - Hiran főzete működött. Úgy hazudtam, mint a vízfolyás, és eddig minden tökéletesen ment. A Ház első bírája - hatalmas, zsírosképű férfi -elgondolkozott.

- Elegendő az erőd erre a feladatra, viadarini Bren? A Ház nem engedheti meg magának, hogy felesleges háborúba sodródjék, ha egy tagja hibás döntéseket hozott. Mi a biztosíték arra, hogy nem üt vissza Házunkra esetleges hibás döntésed?

- Engedjétek meg, hogy felkössem a ranakha-kendőt, parancsolóm! Cselekedeteim következményei nem háramolhatnak a Házra, ha azt viselem. Bosszúm így teljes lesz, és ha nem hibáztam, a kendőt ti magatok vehetitek le.

Innentől kezdve nem sok gondolkodnivaló volt a dolgon. Ha a Ház egy tagja maga kéri a kiközösítést, akkor arra áldásukat adják. A kendő lehetővé teszi, hogy viselője azt cselekedjék, amit csak akar, a háza, klánja, céhe nem vonható felelősségre tetteiért, ám nem is áll mögötte semmiben. Nem kötelezi vérbosszúra, s nem nyújt neki menedéket sem. Én magam sem kértem volna a kendőt, ha nem lett volna a másik tervem, amely vélhetőleg annyi nyereséget hoz majd, mely bőven megéri a kockázatot. Tudtam jól, vannak, akik vadásznak á kendőt viselőkre, és mások, akiknek gyönyört nyújt, ha úgy keverhetnek bajt, ha a kitagadottak életével játszanak. Mindez nem érdekelt, mert tudtam, hogy az elfek páncélja minden kockázatot megér. Ha visszatérek onnét, ahová menni szándékozom, ismét a Ház teljes jogú tagja leszek, és visszahelyeznek minden hatalmamba. A színjáték megvolt, most már csak rajtam állt, tudok-e élni a kínálkozó lehetőséggel.

Úgy surrantam ki a Ház álcaként fenntartott palotájának kapuján, mintha soha nem is tartoztam volna oda. Nyakam körül a hímzett fekete kelme fennen hirdette átkozott voltomat, s mit sem tehettem ellene. Nem mondom, hogy nem viszketett; forrón kívántam, bárcsak mégse lenne ott, de amilyen forrón erre vágytam, legalább ennyire bizonyos voltam abban is, hogy más választásom nemigen akadt. Nem tűnhetek el a városból feltűnés nélkül, csak ha az enyéim küldenek.

Ugyancsak hasonlatos lehet ez a dörzsölő érzés ahhoz, amit a kenderkóc hurkok csomójánál érezhet a halálra váró. Nekem nem volt ennyire elkeserítő a helyzetem, mégis úgy iszkoltam az árnyékban, mintha az életem függne tőle. Talán csakugyan így is volt. Maga a rhanakhatel húzta szorosra a szépen hímzett selymet, nemigen akadt más, aki megoldhatta volna. Ahány ház, klán vagy céh, annyiféle csomókat ismernek ezek a varázshasználó kurafik, s láttam már olyan kitaszítottat, aki másra bízta, vagy - Ranagol őrizzen tőle - saját maga próbálta

megoldani a szertartásosan meghurkolt bogot. Nem kétlem, a zsigerelőknek is van némi közük ehhez az átkozott kelmékhez, mert ha illetéktelen oldja meg őket, úgy szakítanak szét ereket, gégét, nyakat, hogy nem él a Birodalomban olyan vajákos, aki még egyszer összefoltozná őket. A Házak és rendek így oldják meg egyszer s mindenkorra, hogy a kitagadott tagok nehogy mégis megpróbáljanak valamiféle ügyeskedéssel kibújni a szertartás és annak sajnálatos következményei alól. Nem bízhattam másban, mint magamban, hogy sikerrel bevégzem vállalt feladatomat, s a Ház majd megszabadít e gyászos ruhadarabtól. A visszafogadás szertartását minden szervezet rendkívül komolyan vette, nem lehetett hát szó arról, hogy amennyiben a kitaszított megbocsátást nyer, és visszatér családja kebelébe, nem talál ott senkit, aki megoldhatná a bogot. Ilyen alkalmakra még a sírból is visszatérnek a kendőt megkötők. Csakhogy ez pénz- és időigényes művelet, a nekromanták és boszorkánymesterek fizetségét pedig annak kell magára vállalnia, aki vissza akar térni választott családjához.

Volt egy bő napom, hogy minden előkészületet megtegyek; mielőtt útrakélek. Noha a lányok is tudták, hogy már nem tartoznak engedelmességgel nekem, azzal is tisztában voltak, hogy a házamon belül még mindig én vagyok az úr, és akárhogy forog is a szerencse kereke, bizony jobban járnak, ha nem szegülnek ellene. Adakozó és igyekvő volt mindegyikük, de gyanítottam, csak azért tesznek így, mert bíznak benne, hogy többé nem látnak viszont:

Reméltem, nem betegszenek majd bele á csalódásba, ha egyszer mégis viszontlátnak. A hegyek között cudar idő volt. A szél úgy hajtogatta a fejem felett a tintaszín fenyőket, akár valami nádast.

Jómagam egy kisebb szikla mögött bújtam meg, onnan szemléltem a szekta fészkét. Mondhatom, nem volt ínyemre, amit láttam. Káosz-Thuragh híveinek tanyája egy minden oldalról

megközelíthetetlen sziklaszirten trónolt. Az, hogy megközelíthetetlen, mégsem volt a teljes igazság: szépen kiépített út kanyargott a sárkányfejek őrizte kapuig. Hogy amögött mi lehetett, azt a magasbatörő falaktól nem láthattam, de igazából nem is voltam kíváncsi rá. Nekem elég az, ha a pénzemet kilökik elém, és otthagyhatom ezt az átkozott páncélt.

Nem tudtam túl sokat a Káosz-szektákról, ám abban bizonyos lehettem, hogy ha valaki a külvilágból vetődik a területükre, akár búcsút is mondhat az életének, hacsak nincs olyasmi birtokában, amire igencsak fáj a szekta foga. Nos, nekem volt valami a birtokomban, és biztos voltam abban, hogy ha másra nem is, erre mindenképp vevőt találok a komor falakon belül. Már régóta keringtek hírek Gor-Vassak alvilágában arról, hogy ezt a szektát igencsak érdekelné a Könnyűléptű Nép egy vértezete. A miértre senki nem kérdezett rá, nemcsak azért, mert kedves volt az élete, hanem az okból is, mert az ilyenfajta tudás terhes lehet, ha pedig valami nem igazán érdekel, akkor arról jobb nem is tudni. Magam is hasonló elveket vallottam, s gyanítom, ezért tudhattam magam mögött ilyen tartalmas életet.

Egy szó mint száz, csak az érdekelt, miként értesíthetném a falakon belül lévőket árumról anélkül, hogy magamat komolyabb bajba sodornám. Noha vallom, hogy körültekintő tervezéssel bármi kivitelezhető, most sajnos nem voltam abban a helyzetben; hogy mindenre gondolhassak. Káosz-Thuragh híveiről semmi bizonyosat nem lehet tudni, s bizonyos nehezen hozzáférhető hírekből is csak annyit sikerült kihüvelyeznem, hogy igencsak meghitt kapcsolatban állnak az asztrálvilág lényeivel. Ennyi bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy ne akarjak ajtóstul rontani a házukba. Ennél azért sokkal több az eszem.

Még idejövetelem előtt beszereztem néhány tárgyat, amely bizonyos védelmet nyújt a más síkokról fenyegető veszélyekkel szemben. Ezek egyike egy kicsiny bagoly volt. Áttetsző kőből faragták, amolyan kesernyés-zöld színűből: Az, aki adta, peridotnak nevezte, ami felőlem akár igaz is lehetett. Mindenesetre már tapasztalhattam, hogy nem kevés hatalma van az asztrálsík jövevényeivel szemben. Két esztendeje volt birtokomban, ezalatt számos alkalommal figyelmeztetett boszorkányok praktikáira vagy valamely átkos személy érzelmeimet célbavevő mesterkedéseire.

Hasonló kőből készült egyik gyűrűm is, melynek még nem tapasztalhattam áldásos tevékenységét, de akitől szereztem, Ranagol szarvára esküdött, hogy egyetlen gondolatomra ellenszegül az ártó érzelmek-nek. Muszáj volt hinnem neki. Ha mégis hazudott, tudta, mire számíthat. Két emberen a szeme előtt törte szilánkokra a kutyája gerincét - pedig nem akármilyen kopó volt. Gyűjteményemet egy arany foglalatú függő tette teljessé. A sors iróniájából Káosz-Vulakot ábrázolta, de most nem volt kedvem nevetni ezen. Ha akartam, szememet az asztrális világra nyithattam általa, ám csupán egyetlen alkalommal naponta.

Az írást már régen elkészítettem, csak a kedvező szélre kellett várnom, hogy íjammal a falom belülre juttassam. Nem sokáig. Eredetileg is úgy helyezkedtem el, hogy erre lehetőségem legyen, és mihelyt le tudtam küzdeni szívem dobogását, megfeszítettem az ideget. Maga a fegyver nem volt a legjobb fajta, valahol a terseni tartományban készítették, nyomába sem érhetett az elfek íjainak, de a célnak megfelelt. A Könnyűléptűek holmijából már amúgy is volt nálam elegendő.

Nem volt nehéz lövés, és ahogy tervbe vettem, elsőre sikerrel jártam. A vessző szép ívet húzott a hajnali égboltra, eltűnt a sárkányfejes kapu mögött. Nem maradt más dolgom, mint várni. Biztosra vettem, hogy

jelentkezni fognak, de abban csak bizakodhattam, hogy nem lesznek ellenségesek. A Káosz-szektákat nem tanácsos alábecsülni, és mivel nem számíthattam becsületes kalmáremberekre, a páncélt eldugtam nem messze rejtekhelyemtől, egy kis ligetben. Mivel nem kenyerem a türelmes várakozás, nem dőltem hátra, hogy megvárjam, míg értem jönnek, hanem egyre az odvas bejáratot figyeltem, hátha hamarabb történik valami, mint azt elterveztem. Hogy mégsem estem a fejem lágyára, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kis zöld bagollyal kezemben vizslattam a sárkányfejes kaput. Ha igazak a hírek Káosz-Thuragh híveiről, alighanem először az asztrális világból fognak szemrevételezni. Nem sok takargatnivalóm volt előttük, mégsem ülhettem nyugodtan. Valahogy nem szenvedhetem, ha láthatatlan szemek fürkésznek. Idegesen piszkáltam az átizzadt fekete kendőt a nyakamban.

Baglyom majd egy óra múlva jelzett először. Nem mondom, hogy kiugrott a szívem az ijedtségtől, mert akkor már egy ideje készültem a dologra, és próbáltam magam néhány hasznos kis mantrával felkészíteni a jövetelükre. Szemmel nem láthattam a küldöttüket, de éreztem, hogy ott téblábol körülöttem. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, csupán a gyűrűmet aktiváltam, hogy megerősítsem amúgy sem csekély védelmemet, amely az asztrálvilág kóborló szolgáitól védelmezett.

Ha mást nem is, nyugtalanságot azért érezhetett rajtam, mert hiába tagadnám, minden agyafúrt mondóka ellenére érzéseim átszivároghattak gondosan megtervezett bástyáimon. A körülöttem matató szellemkezek érintésére kirázott a hideg. Tisztában voltam vele, hogy ez az első próba, melyet ha kiállok, tárgyalnak velem, ha viszont elbukom, csupán asztrális orgyilkosaikat uszítják rám. Úgy éreztem, hideg iszapba merülök egyre lejjebb, a számon akart befolyni, a fülemen keresztül árasztott el. Minden erőfeszítésem ellenére rosszullét környékezett, szinte hallottam az asztrális testemen erőszakot tevő; semmiszülte lény kárörvendő nevetését. Nem mertem a függőn keresztül ránézni. Azt későbbre tartogattam.

Hirtelen kihűlt kezemben a bagoly. Mintha megrepedő, vastag üvegkorsó tompa hangját hallottam volna. Törött harangokat. Meglehet, csupán az érzékeim játszottak velem, nekem mégis annyira hitelesnek tűnt, hogy le kellett hunynom a szemem. Eltűnt. Elmászott, elvonaglott mellőlem az a testetlen szörnyűség, ami - számomra úgy tűnt - eddig nyálfolyatva kéjelgett velem. Kirázott a hideg.

Újabb óra pergett le képzeletbeli homokórámon, mire ismét mozdult valami. Ezúttal azonban láttam is őket. Nem mondhatom, hogy megnyugtató volt, ami a szemem elé tárult.

Az odvas kaputorok elrozsdállt vasrostélya lassan felemelkedett, mögötte gomolyogva libbent valami. Először füstnek véltem. Valójában egy méregzöld köpönyeg óriás szárnya csapott ki a sziklatorokból. Nem tudtam eldönteni, a földön jár vagy repül-e az, ami felém közelített. Mérgező hollószárny szövetei szüntelen körötte repkedtek, hol eltakarva, hol felfedve alakját. Lassan lelépett az útról, és nyílegyenesen indult meg felém. Nem volt tovább rejtegetnivalóm, felegyenesedtem hát, s ekkor hallottam meg a hangot, melyre kirázott a hideg, s karomon úgy felmeredt a szőr, akár az acsargó kutyák hátán. Semmihez nem hasonlítható, csikorgó moraj volt, s nem a várból szállt felém, nem is a köröttem a szélben sikoltozó fenyőkből. A köpönyegből jött, az kacagott, az rángatózott eszelős hangokat öklendezve. Önkéntelenül hátrébb léptem. Ha meg akartam őrizni lassan elillanó önbizalmam maradékát, le kellett csillapítsam háborgó lelkemet.

A táncoló köpönyeg abbahagyta a tébolyult nevetést, és felfedte tulajdonosát. Ember lehetett valamikor. Arcán méregzöld hártya rángatózott, csillogó cseppeket izzadva, befolyt minden ráncba, repedésbe, kibélelte a száját-orrlyukait, a szeme elé átlátszatlan hályogot vont. Ez volt a ruhája is, második bőre, legalábbis nem láttam rajta mást, csupán az őrülten vonagló köpönyeget. Megszólalt. A szája mozgott ugyan, de nem voltam meggyőzve róla, hogy nem a kavargó zöld szövet beszél hozzám.

- Mutasd, mit hoztál! - Csak ha látom szándékaid tisztaságát, henin - neveztem a szektatagoknak kijáró néven. A köpeny vinnyogva felkacagott, s felkavarta maga körül a fenyőtüskéket: - Mi kívül-belül tiszták vagyunk. Mit hoztál? - A Könnyűléptűek egy páncélját, henin. Most zökkent ki először a szerepéből. A mellkasomon billegő függőre helyeztem a kezemet. Kis híján

felordítottam, amint átpillantottam az asztrálvilág: Láttam már polipot, mikor a Tolvajházat képviseltem egy tengermelléki tartományban. Ami velem szemben

vonaglott, kevéssé különbözött tőle - csupán koromfekete volt, és mintha ezer tapogatója lett volna. A köpeny és gazdája szemmel láthatóan egy lény voltak. Egyetlen, mérgezőn burjánzó fekély. És ez a fekély most izgatottan és mohón nézett rám. Ecet gyűlt a számba.

- Mutasd! - sziszegte a polip. Megremegett körülötte a levegő, az egész átláthatatlan színekkel megfestett kép. Vibráló árnyak mozdultak, hangtalan közelítő kísértetek. A fekete árny szolgái. Nem ebből a világból meredtek rám. Ernyedt testük valahol a vár falai mögött pihenhetett. Nem hittem, hogy különösképpen ártalmamra lehettek volna. Ám valami a háta mögül is átszüremlett a világra. Izgő-mozgó, gonosz kis féreg, kifakult színekkel

tekergő ocsmányság. Az asztrálvilág szülötte, aki nem is olyan rég még engem méregetett. Most kellett nagyon elővigyázatosnak lennem.

- Nincs nálam, de itt van, nem messze. Ha megmondod, mennyit ér nektek, talán tárgyalhatunk. Ha keveslem, azt is elfelejtheted, hogy valaha láttál.

Úgy éreztem, kissé elbizonytalanodott. Megfakultak a színei, lelohadt az ezer motozó csáp. - Hol van? - Az összeget mondd, henin! - Száz aranyat kapsz érte, és bántatlanul elmehetsz. - Ezer alatt akár meg se szólalj. Úgy gondolom, nem tudhatta, hogy látom a talpnyalóit. A polipkarok rám uszították alaktalan kutyáját. A feje

mögül ugrott rám, a peridot gyűrű azonban úgy taszította el, akár valami tollpihét. Felnevettem. - Ne próbálkozz ilyesmivel, henin! Minden balfogásod száz arannyal emeli az árat. A köpeny sziszegett, rángott tehetetlen dühében. A semmiszülte kutya visszaoldalgott mögé. Hiran ekkor csapott le rám. Csak ő lehetett. Ha akkor ezt nem is éreztem, azóta már rájöttem. A gyomromba

mart, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Összegörnyedtem. Mintha a hirtelen fájdalom adott volna neki erőt, a köpeny szárnyai magasba csaptak, s a polip megint az égre ordított. Összeestem. Agyam rémülten próbálta összerakni a szétszóródott mozaikdarabkákat. Semmit nem értettem. Kiürült a fejem. Tehetetlenül haraptam a keserű tűlevelekbe.

Egy nyirkos sziklabörtönben tértem magamhoz. Nem is tudom már az idejét, mikor. Néha örökkévalóságnak

tűnik, máskor csupán múló álom lesz belőle. Nem tudom, mit akarnak, és azt sem, hogy miért... de mindaz, amit átéltem, a legszörnyűbbekre készített fel. Egy ideig azt hittem, sokkal rosszabb már nem lehet, aztán vért okádva döbbentem rá a valóságra. Nem kérdeztek semmit; bizonyos lettem benne, hogy hamar elveszítem a józan eszemet, ha nem mondanak valamit, akármilyen magyarázatot. Mégsem tettem meg azóta sem.

Soha, de soha nem mondanak semmit! Ha üvöltöttem, csak eszelős vihogás volt a válasz. Megőrjít a csöpögés. Ha gondolkodom, az a legszörnyűbb.

Olyankor eszembe jutnak dolgok. Nemcsak Ela levágott keze. Rémálmaimból Hiran bámul rám. Így utólag azt hiszem, nem láttam meg a szemében azt a sunyi, alig észrevehető villanást, ami az árulást

megelőzi. - Ne fenyegess, Bren. - Kis üveget tolt elém. - Ezzel letudtam a tartozásomat. Felejts el! A rohadék nem ölt meg azonnal. Csak az erőt szívta ki minden tagomból. Élve elrothaszt itt a föld alatt. Átok! Kezeimet erős bilincsek kötik gúzsba, hátamon lassan folydogál a földmélyi verem nedvessége. Nem merek

gondolkodni. Félek a kínzásaiktól, de a legszörnyűbb az lenne, ha megérteném. Akárhogy is, álomszerű ébrenléteim idején újabb és újabb részle¬tek világosodnak meg. A fájdalomtól való félelem nem az igazi... valójában attól rettegek, hogy megértem, mit is akarnak... hogy már tudom is. Ilyenkor hosszan üvöltök, de csak kéjes farkasnyögések a válaszok. Azt hiszem, lassan belehalok. Talán épp ez a tervük.

Senki nem akarhatja megérteni őket. Hogyan is tehetnénk, ha semmit nem tudunk róluk? Magam csak az őrülettel küzdök itt a pocsolyák között. Ha nem magammal birkózom, csak ordítok, vagy ájultan fekszem saját mocskomban.

Miért? Ne... ne mondjatok semmit. Már-már azt hittem, a Ház zsigerelői mindent tudnak a kínzásról. De nem... ó nem! Inasok sem lehetnének e

varas fejű rettenetek mellett. Mozdulni is képtelen vagyok, nincs egy ép csontom. Csak fekszem, míg újra értem jönnek... azaz nem jönnek, csak megállnak néhány lépésre, és hörögnek. A szemeik... a szemeikben nincs semmi. Semmi.

Már nem is nyúlnak hozzám, csak szörcsögve nyelnek valamit. Valamit, ami mintha belőlem áradna. Ó, ez lehetetlen! Nem lehet igaz... nem szívhatják fel a rettegésemet!

LEGYETEK ÁTKOZOTTAK! ÁTKOZOTTAK HETEDÍZIGLEN IS! Ranagol körül tolongó szörnyek. Oly kevesen vannak a tartományok lakóihoz képest! Ha nem űznék érthetetlen

praktikáikat, ha nem viselnének időről időre hadat valamely más szekta vagy klán ellen, a kutya sem törődne velük. Mocskok! Átokfattya rohadékok! Mit tudtok? Mit tudtok...?

Mindent tudnak. Azt hittem, ha nem mondom meg, hol a páncél, elengednek. De elmondtam. A legelső napon. Mert remegtem, hogy folytatják... mert azt hittem, hogy abbahagyják. Hogy legalább megölnek. Nem tették. Egy pillanatra sem hagyták abba azóta sem... s közben végig nevetnek. Nevetnek, és szívják magukba a félelmemet.

Azt hiszem, ebből élnek. Ebből merítenek maguknak erőt. Így keresik a Kosfejes Urat. Ahogy az arcukat elnéztem, meg is találták. Csupán kamrában lógó élelem vagyok számukra. Nem több és nem kevesebb.

Pókhálóba gubancolt, vergődő légy. Legyenek átkozottak !

Bomlik az agyam. Nem hiszem, hogy az én helyemben bárki másként viselkedne. Pedig a szekták mind Ranagol valamelyik angyalát imádják. A Kosfejű egyik arcát. Örült, rángatózó arcokat. Nem imádhatják, hisz akkor eretnekek... ez nem kedves a Kosfejű Úrnak... s ha mégis...

NEM IGAZ! ÉN HISZEK BENNE! HISZEM HATALMÁT ÉS IGAZSÁGÁT! HOGY LECSAP A GYENGÉKRE... én hiszek... Nem vagyok méltatlan. Hisz az Ő angyalának szívják az én rettegésemet. Hiszen rajtam keresztül élnek... abból,

hogy félek... hogy én félek. Pondró lettem. Az életéért reszkető féreg. FÉLEK TŐLETEK! ELÉG VOLT, MIT AKARTOK MÉG? MINDENT MEGTESZEK! Félek, hogy gyenge voltam, hogy a halálomban is gyenge leszek. Miért? Mondjátok meg! A félelem gyengeség? Csak fekszem a mocskos vízben és reszketek. Hogy jönnek, hogy

nézni fognak. Berrid, neked volt igazad... istenemre mondom, neked... és már nem is tőlük félek... attól csupán, hogy ők állnak

a jó oldalon... Nem érdekeltek! Gyertek, essünk túl rajta! ...tudom, hogy én vagyok a féreg. Én vagyok, csak ne nézzetek! Ezt adtad, uram... és nem az én hibám, hogy így lett. Ez azén igazságom. Ugye, Berrid? Csak visszajöttél.

Sajnálom uram, én megpróbáltam... Ezek a szemek... Szikkadt, hályogos szemek... Félek meghalni; uram, de neked halok meg. Itt van Berrid. A félelem. Ketten maradtunk.

Én és a rettegés... meg a hideg... LEGYETEK ÁTKOZOTTAK!

III. HÍFHARR Szeretem az ágyamat, és szeretem a reggeleket. Ez jutott most is eszembe, amikor felültem a nyirkosra feküdt

vánkosok között. Tudom, hogy sokan lenéznének és megvetnének érzelmeim miatt, de az ő számukra Káosz-Thuragh sohasem mutatkozott meg teljes valójában. Az ő szemüket nem nyitotta rá a Tanításokra. Pedig Ranagol dogmái ezek csakúgy, mint a Bőrkönyv ezeregyszáz verse. Megnyújtóztattam tagjaimat, mert ezt is szeretem. Shú kérdőn simult körém. Ismertem már követelőző, ritmikus rángásait, melyekkel minden reggel üdvözölt. Lecsuktam hát szemem, és minden elégedettségemet felé sugároztam egészen addig, míg kis híján kiürültem:

Ő volt, és az enyém volt. Hozzám tartozott, és a részem volt. Én voltam ő is. Szerette hát a reggeleket. Tizenöt esztendeje kezdtem magamból kinöveszteni Káosz-Thuragh nagyobb dicsőségére. Hífharr voltam, a szekta vezetője, előjogom volt hát, hogy így cselekedjek. Shú mára már jóval nagyobb volt, mint az ágyam, és nagyobb az egész szobánál is. Messziről szemlélve köpönyegnek tűnhetett, óriási felleghajtónak.

Felleghajtó. Régi időket rángatott elő ez a szó belőlem. A múlt legmélyén heverő emlékeket. Közömbösek voltak immár, nem jelentettek semmit. Ami közömbössé válik, annak nem lehet értelme Káosz-Thuragh előtt. Így függ össze az érzelem és a tiszta ész. A Kosfejű angyalának és az Úrnak tanítása. Közömbös volt hát az apám, és közömbös volt minden szó, amit valaha használt. Nem bírt jelentéssel a felleghajtó sem. Emlékeztem rájuk, emlékeztem ugyanígy a kis falura, a sebes folyású patakra, a zúgó-robogó, folyvást dolgozó malomra, a nedves moha megnyugtató illatára és Káosz-Samambrag havában, a körték hideg ízére a számban. Majdnem mind jelentését veszítette. A dieur, Káosz-Thuragh akarta így.

Volt más is a múltban. Olyan dolgok, melyek nem haloványodtak el. Nem szavak. Érzések. Fájdalom. Skarlát foltok a balta acélján, ahogy a favágórönk mellé zuhan a fahasábbal, amire teljes erőmből

lesújtottam. Mellette pörög levágott hüvelykem. Piciny vércsöppek. Vörös szikracseppek. Valami okból ott kárálnak anyám tyúkjai is.

Keserűség. Öcsém lila ujjai a jégtábla peremén. Latyakká marják körbe a havat. Nádtörek és őszi levelek mindenütt. Félelem.

Sötét és hideg a vastag tölgyládában, ahová a bátyám erőszakolt be. Belülről a vasalás szegecseinek végéhez ér az ujjam. A réseken pedig beszivárognak a bátyám által életre keltett, sosemvolt szörnyek. Kintről szaggatott nevetés. Már ami eljut hozzám eszelős üvöltésemen keresztül. Később megöltem ezért.

Undor. Orkok felkoncolt hullái a Tenes partján, és végig a vízben. Felpüffedt dögök, ujjaik között nád inog az égen. A

látójuk zabálja őket. Alacsony kis ember, gubancos, ősz haja a véres vízbe lóg. Kíváncsiság. Az elreteszelt ajtó, mely anyámék szobájába vezet. Csak a tűzhely rőt fényei táncolnak az arcomon.

A tűzben az erdőszellem töri a diót. Anyám kiabál, de amikor előjönnek, mosolyog. Sokáig meg akartam ölni az apámat, ha tényleg fájdalmat okoz neki. Gyönyör.

Fűszagú alkonyat, és a sebvaras karú lány. Káosz-Thuragh híve, aki - most már tudom - akkor majdnem kiürült, csak hogy nekem jó legyen. Mellei keményre tömött labdák gyámoltalan kezeim alatt. Azóta sem találtam hasonlót.

Hogyan is találhatnánk meg a tiszta gondolatokat, ha nem az érzéseinken keresztül? Ranagol sok híve elfojtja magában asztrális lényét, s nem engedi, hogy az megvilágosítsa elméjét. Mert ugyan hibázunk, ha az érzelmeinkre hallgatunk, ám csakis általuk dönthetünk helyesen.

"Láss és tapasztalj. Érezz és mérlegelj. Az összevetésekben megtalálod a valót." Az ablakhoz sétáltam, és szélesre tártam a szoros zsalukat. Shú szinte felrobbant köröttem. Viharként kavargott,

csapdosott, végigsúrolva körben a falakat. A kis, vízzel teli dézsához léptem, és befröcsköltem magam. Shú váladékos bőrét egy vászondarabbal átdörgöltem az arcomon és a testemen, s hagytam, hogy kinyissa az ajtót.

Harn és Foir már vártak. Nem is tehettek másként, hisz én parancsoltam nekik, hogy így tegyenek. Ha megszegnék az utasításaimat, ők lennének az elsők, akiket elemésztenénk. Mindketten mély meghajlással köszöntöttek, és elmormolták a szertartásos üdvözlő szöveget. Az előírásoknak megfelelően válaszoltam, de közben az arcukat fürkésztem. A hiányt kerestem. Valamit, aminek ott kéne lennie, de nyoma sincs.

"Ha maradéktalanul elmerülsz érzelmeidben, megtalálod gondolataid és cselekedeteid helyes irányát. Ha hiányt szenvedsz bennük, ellenfeleid találják meg az utat tehozzád."

Mindketten közel álltak a kiürüléshez, de fegyelmezték magukat. Ismertem régről őket. Harn tíz esztendeje szolgált mint a szekta második embere, miután elődje helytelenül vélekedett rólam és az erőmről. A legjobb gyilkosaim egyike volt, vállán erős jelenlét asztrális lenyomatát láttam. Az volt neki, ami nekem Shú. Konok szövetséges, megszelídített veszett kutya. Kapu az asztrálvilágra, és könyörtelen orgyilkos. A Shee nevet viselte.

Harn a fájdalomból élt. Hogy a sajátja vagy másé, az a legkevésbé sem érdekelte, bár az ésszerűség úgy követelte, hogy magához kíméletesebb legyen. Káosz-Thuragh egyik legkiválóbb katonája volt. Testét elborították a rituális sebhelyek, s számos helyen meg is növelte bőrének felületét, hogy minél több lehetősége legyen az önkínzásra. Bárki őrültnek tartotta volna az erődkavernán kívül, s ez így is volt rendjén. Mint ahogy az is, hogy az így gondolkodókat maga ajánlja dieurunk közvetítésével Ranagol kegyelmébe. Vékony, lapos szája lefittyedt, mezítlen testéről temérdek heges bőrlebeny lógott alá. Ember volt ő is, akárcsak én. Káosz-Thuragh segedelmével hagyta mögött azt a nyomorult állapotot.

Leghűségesebb tanácsadóm, Foir, erejét és az Úthoz vezető segítséget az undorból és a félelemből szipolyozta ki. Arcán látszott, hogy nemrég tért vissza a Tarka Rengetegekből. Magunk között illettük csupán ily névvel az asztrálvilágot; más nem hallhatta, s ha mégis idegenek vették szájukra a szent szavakat, menthetetlenül elvesztek. Foirt is majdnem eltakarta asztrális társa, csakúgy, mint engem Shú, ám lévén rangban alattam lévő, még nem volt joga kiterjeszteni ezen a síkon. Egyelőre csak a felsőtestét borította. Anyagiasulva a kavernán kívüli népekben visszatetszést keltettek ezek a másvilági teremtmények, ám többségüknek eképpen láthattuk leginkább hasznát. Foir éppen ezt használta ki. A látásától megrémült, undorodó lényektől orozta el érzelmeiket. Szemei besüppedtek a nyálkás szövet alatt, de ugyanúgy látott, akárcsak én, s folyamatosan érzékelté a Tarka Rengetegek történéseit is. Asztráltársa benyomult a száján és az orrán, a füleibe is beszivárgott. Tarjagos sebek borították, szinte teljesen ellepték, akár a húst a döglegyek. Két keze, akár a korhadt faágak, sorvadtan csüggött alá. Nem voltak nagyobbak egy kisgyerek végtagjainál. Soha nem szorult a használatukra: asztráltársa és mágiája minden helyzetben tökéletesen helyettesítette őket.

Az asztrálsíkon nyugodtnak látszottak, noha mind a ketten régen vették magukhoz Káosz-Thuragh kegyelmét. - A Képszúrók páncéljának kufára meghalt, hífharr - közölte Foir. Hangja szenvtelen volt, mind mindig. Örömet

kellett volna éreznem, de némi közönyön kívül mást nem fedeztem fel magamon. Nem bírt hát különösebb fontossággal az ügy. Az ember betöltötte végzetét: elhozta a Képszúrók vértjét az erődkavernába.

Képszúrók, elfek, Könnyűléptű Nép - sok elnevezést használnak az ősi faj megmaradt tagjaira. Nem volt külön jelentésük, egy nép megjelölésére szolgált mindegyik. Mi Képszúróknak hívtuk őket, az arcukat borító furcsa rajzolatok miatt. Öregek voltak, idősebbek bárminél, csupán az Ősök büszkélkedhettek náluk is régebbre visszanyúló családfával.

Nem válaszoltam Foirnak, csak intettem, hogy tudomásul vettem, amit mondott. - Itt az ideje, hogy közelebbről is megvizsgáljuk azt a vértet. Hátha gyönyörűségemet lelem benne. Láttam rajtuk,

hogy az asztráltestemet figyelik. Harn egy pillanatra még mintha a testéből is kilépett volna, ám mielőtt bizonyosságot szereztem, ismerős

tekintetével vizsgált újra. Nem hibáztattam őket ezért. Ha életben akarnak maradni, nem tehetnek másként. Előre indultam a vízpárától csillogó folyosón, Shú látszólag közönyösen simította végig a falakat. Káosz-Thuragh

nem követel meg tőlünk fényűző otthont, de nem is kényszerít egyszerűséget ránk. Én szerettem parányi birodalmam ősöreg épületét.

Az erődkaverna külső, öles falain sárkányok elkopott szobrai tekergőztek végig. Csakúgy a szűkre mért belső udvar árkádjain, s a falakkal összenőtt, mogorva lakótorony megkopott kövein. Parányi, zöld sárkányok

öltöztették díszbe a belső udvar faragott óriásait: repkény és vadszőlő rajzolt kacskaringó mintákat vég¬telen indáival a sziklaboltok felett, és a zömök oszlo¬pokon. A sárkányfejes kapu gyilokjárójáról tartottuk csupán távol, nem engedtük, hogy a külső falakon is hatalmat nyerhessen.

Az öregtoronynak csak a föld alatt volt összeköttetése a kaverna más részeivel. Az árkádok homályos boltívei alól nyílt bejárás a belső folyosókra, az általunk csak vércsatornáknak nevezett járatokra. Ezek kötötték össze az erődkaverna sziklába vájt szintjeit az öregtoronnyal, de ide nyíltak a belső udvar szellőzőkürtői és az udvar nyugati részét árnyékba borító bástya légaknái is.

Régi háborúk emlékeit őrizték ezek a folyosók. Zsákmányolt hadijelvények, lobogók megfeketedett vásznai festették sötétebbre annál, mint amilyen amúgy is volt. Kormos falikarok markában lobogó, szurkos lángú szövétnek vetett némi világot húszlépésenként a falakra, a kapuboltokra.

Hideget és párát leheltek ezek a falak, mélyükön a Tarka Rengetegek ideszólított, bűbájjal a kövek lelkéhez kötött teremtményei strázsáltak. Egyesek - a kóborlók fajának értelem nélküli tagjai - csupán a szirt felett trónoló asztrális entitásnak, Kh'ilonnak jelezték mindazon idegenek közeledtét, akik az erődkaverna területére léptek. Mások, a szellemnépek fiai közül, már agyafúrtabb csapdákkal várták az ellenséges szándékúakat, ám igen ritka esetekben a kaverna eretnek vagy önpusztító tagjai ellen is fordíthatták hatalmukat. Mindezek felett trónolt láthatatlanul Kh'ilon, hatalmas a síkurak között; kinek létéről az erőd minden lakója tudott, ám egyedül a hifharr formálhatott jogot arra, hogy megszólítsa, s utasításokat adjon neki. Ősi paktum kötötte a helyhez, melynek mibenlétéről csupán a kaverna vezetőjének lehetett tudomása.

Én persze ismertem az óidők minden szerződéseit, a feltételekkel és kötelességekkel együtt, Kh'ilonnal mégsem beszéltem háromnál többször az elmúlt tizenöt esztendő alatt. Nem vitt rá a szükség. Nem volt meg hozzá a bátorságom. A kíváncsiság pedig nem éltet.

Amit tudtam róla, éppenséggel elegendő volt ahhoz, hogy ne zaklassam fölöslegesen. Konok volt és szűkszavú, mint minden síkúr. Első beszélgetésünkkor kifejezetten úgy éreztem, rosszindulatból gyúrták össze. Sárgászölden kavargott, akár a felöklendett epe. Keserűvé lett a szám minden szavára, hamu pergett a garatomon minden válasz után. De meg kellett lennie ennek a beszédnek. Minden hífharr első útja hozzá vezet. Megerősítettük a paktumot, újra megfogadtuk, mire nevünk becsületét föltettük. Lassan beszélt, s én egyszerre láttam az erődkavernában ziháló áramlatokat, a lassan mozgó, hömpölygő hullámokat, a köröskörül elcsendesedő remegést. Az egésznek a legközepén Kh'ilon ült. Ő keltette az örvényeket, simította ki az idegen vibrálásokat. Hatalmasnak rémlett előttem, olyannak, aki bármit elnyelhet, s kedve szerint támaszthat rianásokat, amerre szeszélye vezeti. Hosszú évek óta először féltem. Akárha visszazárt volna sötét és hideg tölgyládájába a bátyám. Ám ezegyszer nem üvölthettem méltóságom feladása nélkül. Kétségbeestem a nagysága előtt. Elnyeltek az áramlatai.

A kemény sziklába vájt, mélyebbre vezető folyosók akár a zárványok kanyarogtak öntörvényű, kiismerhetetlen utakon mind mélyebbre. Lépcsők és dohos pihenők kötötték egyiket a másikhoz, finom huzat lobogtatta a bágyadt fáklyalángot, ahogy mind mélyebbre ereszkedtünk. Csikorogva nyíló, férfideréknyi ajtók tárták fel előttünk titkukat, hamuszín pókhálócsipkék lebbentek léptünk nyomán. Ezekben a járatokban már kevesebbet dolgozott az ősi építők szépre vágyó vésője. Díszek, kőből acéllal kiharapott faragások csak elvétve mutatták meg magukat, akkor is csak annyi ideig, hogy utána ismét visszahúzódhassanak a mindeneket elrejtő homályba.

A belső szentélyek irányába ereszkedtünk. Valahonnan a messzeségből haldokló fény szüremlett felénk, lustán hulló cseppek monoton ritmusa jelezte a ciszterna éjsötét vizének közeledtét. A hideg hullámokban ért el bennünket. A roppant víztömeg jeges üdvözletét szalajtotta elibénk.

Shú segítségével átsiklottam a Tarka Rengetegekbe. Két siralomkutya követett már jó ideje. Látni ugyan csak most láttam meg őket, de jelenlétüket, nyirkos-savanyú leheletüket már korábban is éreztem.

Az erődkavernának ez a része nem sokban különbözött a Tarka Rengetegek tartományaiban sem. Komor volt és kihalt. A sötét epeszín áramlatok alig váltak el a falaktól, lassan lüktetett minden körülöttünk; s Kh'ilon akár valami sötét szív trónolt mindennek a közepén. Őt magát nem láttam, mert nem kívántam látni, s alighanem ő maga is hasonlóképpen lehetett evvel, máskülönben bizonyára megmutatkozik, ha máshogy nem, ruhaként viselt asztrális gyilkosomon keresztül ránt át a Rengetegekbe. Nem hiányoltam. Fáklyaként világlott fel előttünk az Ikonfal. Visszasiklottam a való világba.

Harn felkészült a váltásra. A páncélhoz csak testetlen valójában követ majd bennünket. A ciszterna vizén lomhán

táncolt fáklyáink fénye. Vöröses ikercsillámokat rajzolt melléjük a sötétbe vesző mennyezetről alálógó hatalmás, üvegfalú lámpás. Vaskos láncon függeszkedett, csakúgy mint néhány favödör, amelyeket más-más szintek ide torkolló kútaknáiból eresztettek a ciszternához.

Az Ikonfalat örökmécsesek világították meg, előtte Káosz-Thuragh fekete, sárkányfejes szobra terpeszkedett. Minden érzelemtől mentes, s mégis mindenre érzékeny. Az önmagát kioltó fény. A tiszta gondolat születése. Az angyal maga.

Mögötte a sötétségbe olvadó Ikonfal. Megannyi arannyal és ezüsttel festett szentkép, egymásba kapcsolódó keret és dombormű. Csillámporral futtatott koskoponyák és moccanatlan zászlók. A legfelső szegmens festményei Ranagol alászállását ábrázolták. A Kosfejű bonyolult szimbolikájával megfestett képeken egyre lejjebb ereszkedett a kristályszférákon, míg lábnyomát a Sheral oldalán nem hagyta. Gonddal elkészített frazetták sorozata beszélte el a Bőrkönyv felnyitását, a szent színek és állatok megteremtését. A kráni magas stílus követelményei szerinti moccanatlan, kissé torz alakok sorra végigjárták a Három Áldás Átvételét, a Gyermekek Érkeztét és az Ősök Fogadalmát. Ezüsttel kevert kék volt ezeken a képeken az uralkodó szín. A Felemelkedés nyolc képe alatt a démonlovagok jól ismert szimbolikus alakjai hajlottak egymásba, s a huszonnégy angyal vörösrézzel és arannyal ékített táblaképe fogta keretbe alulról a falat.

Mire a szertartásrend szerint végigjártam az ikonokat, Harn már ernyedten feküdt Káosz-Thuragh lábainál, ám Shún keresztül tisztán érzékeltem jelenlétét a balomon. Orgyikostársa, Shee, finoman remegő, halovány denevérnek rémlett mellette, noha tudtam, hogy a legkevéssé sem hasonlít erre az ártatlan állatra.

Foir is felnézett imájából. Különösnek tetszett előttem. Forradásos, nyálkás arcán, Társa bőrén keresztül most mintha feltűnőbbnek rémlett volna, mennyire kiürült. Szeme mintha egészen elveszett volna az üregében. Csak nem áldozott valakinek az éltető undorból?

Elindult előre. Harn a hátam mögött lebegett. Varas bőrlebernyegekkel teli teste a sárkányfejes szobor árnyékában pihent. Mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt.

Foir felrótta a megfelelő rúnát az Ikonfal mellett rejtőző kőajtóra: A jel megmoccant, gyengén felderengett. Az ajtó kitárult. Hátunk mögött újabb vízcseppek zuhantak a ciszterna vizébe.

Noha láttam már a Képszúrók páncélját korábban is, amikor két henin behozta az erődkavernába, most is lenyűgözött az erő, ami belőle áradt. A Tarka Rengetegek bágyadt fényében izzott a magabiztosságtól és a büszkeségtől. Akkor érinteni sem mertem.

Elképesztő gyönyört jelent majd magamra ölteni! Tudtam, éreztem, hogy annyi erő van benne, amennyit képtelen lennék valaha is elemészteni. Előttem feküdt a tökéletes táplálék, a szentség, melynek érintése is hatalmas gyönyörűséget jelent majd.

Áhítat csipkefoszlányai verdestek ujjaim hegyén, ahogy megérintettem. Több volt, mint szép. Átáramlott belém, érintésére ívben megfeszült a testem. Shú önkívületben verdesett mellettem. Juttattam neki is bőséggel, bőrszárnyaival hatalmas szelet kavart, keményen végigvert Foir hegvaras arcán. Éreztem, láttam, hogy ők is megrendülnek ilyen felfokozott erősségű szerelemtől. Sárgán ordító hullámokat zúdítottam rájuk, míg megszédültek. Noha a gyönyörnek ilyen formáira máskülönben érzéketlenek voltak, Harn a szemem láttára változtatta fájdalommá érzéseimet, s szinte láttam, amint Káosz-Thuragh szobra alatt felfakadnak a sebei.

Foir sem tudott ellenállni öntudatlan csapásaimnak. Fuldoklott asztráltársa fojtó bőre alatt a gyönyör keltette utálattól és undortól, felhasadozott bőréből csillogó váladék csorgott végig gerincén, elsorvadt kezei magatehetetlenül rángatóztak.

Még sohasem éreztem ilyet ezelőtt. Kezembe vettem a tökéletes szépséget és büszkeséget, és mellkasomra emeltem. Tomboltam a túlcsorduló szeretettől. Az asztrálsík rángott, vonaglott, s minden henint a földre vetett a rázúduló áradat: Ezért vagyok én a hífharr. A gyönyörömet mindenki saját érzéseihez igazíthatja. Általam telítődnek, és én tisztítom meg az elméjüket, ha elég erős vagyok. Elemésztenek. Csakis így gondolkodhatnak tisztán, eképp égetik ki magukat, hogy rendezett gondolatokkal álljanak a Kosfejes Úr elé. Akkor eszembe sem ötlött ilyesmi, de később bizonyos lettem benne, hogy ezidáig senkinek nem sikerült még az ősöreg falak között az, ami akkor nekem.

Shú hörögve üvöltött mellettem, míg felöltöttem a karvasakat. A testem könnyedén idomult minden kecses hullámához. Szeretőmhöz igazítottam minden mozdulatomat, levegővételemet. Szélszagú nyáréj jutott az eszembe. Fehér törzsű fák és reszketeg fűszálak hullámzó erdeje. A keblek a tenyerem alatt: Sebhelyes kezek karomnyoma a hátamon.

Káosz-Thuragh fűillatú leánya. Az előző hífharr. Sosem találtam hozzá hasonlót. A gyönyörtől sírva ordítottam. Kh'ilon velem rángott, s vihar kelt minden mozdulatára. Elveszítettem az eszméletemet. Harn cipelt vissza a

szállásomra. Teljesen elemészttettem, és tökéletesen kiürültem. Shú cirógató; erővel teli érintéséből merítettem, amikor magamhoz tértem.

Már tudtam, hogyan tudom megfékezni érzéseimet, hogy bemutathassuk az áldozatot. A Káosz-Thuraghnak és a Kosfejes Úrnak szóló legnagyszerűbb ajándékot, mit szekta valaha is adhatott.

Magamnak sem mertem bevallani, de a halálosan megrémült Kh'ilon ordította belém abban a pillanatban, amikor összeomlott körülöttem a világ.

A heninek sorra járultak elém leróni hálájukat. Mindegyikőjüket személyesen ismertem, s ez így is volt rendjén.

Szektánk nem volt a legnagyobb a Káosz-Thuraghot imádók között, de a maga erejéből vívta ki, hogy elismerjék, hogy ellenfelei rettegjenek tőle. Számban lehet, hogy alulmaradtunk egyes rendek vagy házak erejével szemben, ám szövetségeseink, a Tarka Rengetegek lakói csupán hírükkel messzire riasztották az ellenünk törőket.

Elégedetten szemléltem az öregtorony központi termében szertartásos köszönésre gyülekezőket. Pompás szolgálói voltak dieurunknak. Nem csak lelküket, egész testüket áldozták érette, s teljes életüket az ő megértésének szentelték.

A szertartás egy régi árnyjátékra emlékeztetett. A Sriun és a kék erdő történetét elbeszélőre. Ahogy kivont kardjaikkal elhaladtak az öregtorony ablakai előtt, formátlan sziluetteik lassan bólogatva járták táncukat. Shú elégedetten libegett, más részei óvón susogtak a fémállványon nyugvó páncél előtt az erezett kőpadlón.

Már meg tudtam érinteni. Éreztem. Gyönyörű íveit és illesztéseit, drágakövekként csillogó domborításait, ezer ágra szakadó véseteit ismerte tenyerem minden barázdája. Több volt nekem, mint bármi, amivel eddig . találkoztam. Az élőktől akármikor megszerezhettem az érzelmeimet, de az igazi csoda a tárgyakban rejtezett. Harn és Foir, de még a szekta többi tagja sem volt képes élettelen dolgokból meríteni, azokat felemészteni. Én hífharr voltam. Nekem megadatott. S mindaz, amit tőlem kaptak, eltörpül majd amellett, amit az igazi áldozat bemutatásakor kaphatnak.

De még várniuk kellett. A csillagok nem engedték, hogy elvégezzük. Hozzájuk még nekünk is alkalmazkodnunk kellett.

Szeretőmre néztem. A Képszúrók páncéljára. Soha nem vártuk, hogy bármelyikük is felbukkanjon, időről időre mégis megtörtént. Különleges csemege volt,

valahányszor egyikük a területünkre vetődött, de veszélyes játék is egyben. Ha nem voltunk eléggé elővigyázatosak, könnyen háborúba sodorhatott bennünket egy meggondolatlan kaland.

Nem is tört ki közöttünk semmiféle viszály immáron száznegyven esztendeje, ami hatalmas idő ugyan egy szekta viharos életében, ám jelentéktelen pillanat csupán a másik félnek. Akkor sem lennék meglepve, ha az egykoron hadat viselő Képszúrók közül néhányan még most is a kardjukat vonnák, ha felemlegetnék előttük a néhai viszályt. Nem lévén hozzászokva az ilyen nyúlfarknyi háborúkhoz, még mindig loboghat bennük az ellenségeskedés nehezen oltható lángja. Képszúrók.

Igencsak emlékezetes had volt az akkori, s mindkét oldalnak hatalmas veszteségeket okozott. Ám ami akkor volt, immáron elmúlt, csupán a fóliánsok őrizték hírét; s bár az újonnan körvonalazódó helyzet újfent a háború szagától volt terhes, egyelőre nem fenyegetett közvetlen veszély. Ha Káosz-Thuragh akarja, eztán sem fog. Az erődkavernának nem hiányzott, hogy ismét bizonytalan kimenetelű háborúba bonyolódjék, kiváltképp nem a Könnyűléptű Néppel. Én magam még a régi iratok homályos rajzait segítségül híva sem tudtam volna azonosítani, mely ház vagy házak ronthatnak a szektára, ha egyszer a páncél nyomára bukkannak. Nem voltak elegendőek az akkor készített leírások ahhoz, hogy bizonyosat tudjunk az ellenséges Családokról. Igazán nem kívántam, hogy a régi viszály, akár egy gennyes seb, ismét felfakadjon.

Mindannyian tudtuk, hogy háború készül. Nyilvánvaló volt az első pillanattól fogva. De ez a háború fontosabb lesz bármelyiknél, amit eddig a szekta Káosz-Thuragh nevéért viselt. Ám ezzel is tisztában voltunk. Harn és Foir bizakodott. A vérszita és a tanka-pálcikák kedvező előjelekről meséltek.

Előttük nem mutathattam, ám engem minden háborúnál inkább lekötött a vért és az áldozat. Tökéletesnek kell lennie, hogy elnyerjük Ranagol ás Káosz-Thuragh kegyét a harcban. S tökéletes is lesz.

Holnap. Az árnyjáték az öregtoronyban lassan a vége felé közeledett. Már csak azok a belső gyilkosaink marad¬tak köszönőtáncukkal, akik kiérdemelték, hogy magukra vehessék asztrális társuk lenyomatát: Harn vezette őket, vékony tőreik követhetetlen iramban fonták egymásba halálos hurkaikat. Lassan siklottam át a Tarka Rengetegekbe. Szédítő kék büszkeségforgatag táncolt előttem, árnyékvillámok zúgtak minden irányban. A belső gyilkosok Társai, megannyi zöld szikragomoly, észvesztő iramban követték gazdáikat saját tisztelgő táncukban. A halálnak szólt ez a tánc, és a harcnak. Káosz-Thuragh és Ranagol tánca volt. A páncélé és az enyém.

Végül csak Harn maradt. Lehajtott fejjel várakozott a trónszobor előtt. Tőrei akár könyöknyi, vékony kígyónyelvek.

- A fájdalom a tiéd, hífharr. - Inkább adjunk gyönyört az angyaloknak - válaszoltam szertartásosan. - Emelkedj fel, Harn! Rituális sebei: megannyi göcsörtös hasadék. Bőrlebernyegei sóhajtva súrlódtak egymásnak. - A veremben már várnak, hífharr. - Menj előre. Engem Shú majd levisz a torkon keresztül. - A drúnnal mik a terveid? - Hagyjátok abba az ingerlését! Látni akarom a gyűlöletét.

- Ahogy parancsolod. Már indult volna, amikor utánaszóltam. Nem állhattam meg. - A Képszúrók páncélja és ő, együtt lesznek a legszebb ajándékunk, mit deurunk valaha látott. Szélesen

elmosolyodott, és keresztbefogta tőreit. Vártam néhány percet, míg léptei elhaltak a homályban rejtőző lépcsőkön, akkor emelkedtem csak fel a trónszoborról. Shú óvatosan végigsimította a páncélt, amint elhaladtunk mellette. Az alkonyi fényben szebb volt, mint bármikor. Ellenállhatatlan ingert éreztem, hogy én is megérintsem, s ne kelljen beérnem a Shú húsa közvetítette érzéssel-, de elfojtottam magamban a vágyat. Lobogva vágtunk át az öregtorony vénséges falai között, a mögöttünk lebbenő vastag, vérszín függönyök, mintha összenőttek volna velünk.

A torkot rejtő terem a roppant torony közepén terpeszkedett, boltíves mennyezete alacsony fellegek képét vetítette elém. A makacs homályt rőt lánggal égő zsarátnokfáklyám oszlatta szét, amint beléptem.

A torok sötétsége dacolt imbolygó lidércfényemmel. Öt lépés átmérőjű, elkopott peremű kőakna volt, az erődkaverna alatti sziklák mélyére vezetett. Shú cafrangos szegélye hörögve kapkodott a semmi felé. Gondolkodás nélkül léptem a mélységbe.

Shú rögtön kinyúlt a lekopott perem felé. Nem zuhantunk. Anyagiasult társam szobányi teste engedett mind lejjebb. Zsarátnokfáklyám csak a fejem felett szűkülő teret, a mellettünk elrohanó falakat világította meg. Ingó visszfényeket lopott Shú váladékos bőrére, a fáklyát tartó kezemre, a sötétbe olvadó, felfelé szaladó ősi faragásokra.

Az utolsó szakaszon valóban repültünk. A torok hatalmas terem mennyezetére nyílott; az ott uralgó sötét rámrontott, amint belézuhantunk. Shú minden irányban kiterjesztette magát, így csillapítva sebességünket. Zsarátnokfáklyával a kezemben fényt hozó angyalnak érezhettem magam. Port kavarva érkeztünk a kaverna mélyére.

Négyen vártak. Harn, Foir és két másik henin, akiket a verem felügyeletével, és értékes foglyunk őrzésével bíztunk meg. Még nem volt társuk a való világban, de egy sereg teremtménynek parancsoltak Kh'ilon segedelmével itt a mélység legmélyén. Mindketten a szenvedést és a félelmet szívták minden erejükkel magukba. Testüket és arcukat nem torzították sebhelyek, csupán a vállukról sarjasztottak rengő csáperdőt. Szeretők voltak, s mint oly sok nő a kavernában, az asszony közülük is kék festékcsíkokkal ékítette magát. A Rengetegek itt keserű rettenettel és kínnal izzottak, Harn egyenesen ragyogni látszott közöttük.

- Mutassátok! - rendelkeztem: Illőn elhúzódtak előlem, s utat engedtek egy bűzös oldalfolyosó felé. A falon megpillantottam az áldozati

fegyvert. Ezt is a Képszúrók készítették. Remekbe szabott lándzsa volt, kegyetlen ívű heggyel, faragott nyéllel. Ezüst karikák ékítették, s éles kampók meredeztek körkörös díszekkel telezsúfolt köpüjéről is. Mindig nagy tisztelettel adóztam a Képszúrók fegyverkovácsai előtt; Ranagol kivételes tehetséggel áldotta meg őket.

- Vannir - szólítottam nevén a fegyvert, és meghajoltam felé. A többiek követték mozdulatomat. Visszafordultam a bűzös járat felé.

A drúnt több mint két emberöltővel ezelőtt ejtette foglyul az akkori hífharr, aki bírt némi ősi hatalommal. is. Titokzatos származására mindig büszke volt, de soha nem osztotta meg velünk történetét. Így is szállt a sírba ötven hosszú esztendeje egy különösen kemény télen, amikor a lavinák minden irányban elzárták az utakat a kaverna körül. Ma már senki nem él azok közül, akik akkor itt voltak, de a hífharr minden cselekedetét híven megőrizték fóliánsaink.

Azóta ez a fogoly volt a mi legnagyobb becsben tartott kincsünk. A szektát éltető, kiapadhatatlan forrás. Érzései oly erősek voltak, mint senki ember fiáé.

Nem véletlenül. Ereiben ősöreg vér folyt, élte sokkal messzebbre nyúlt, mint mi sejthettük. Bár hatvan esztendeje nem volt a felszínen, gyanítom, több holdegyüttállást láthatott, mint a szekta összes heninje együttvéve.

Bár a legtöbbüket mindez a legkevéssé sem érdekelte. Nekik csak az volt a fontos, hogy időről időre elemészthessenek valamit - s a drún soha nem fogyó készletekkel rendelkezett. Elemi erejű volt minden felénk lövellt kitörése. Hozzá mérve a mi kiürüléseink csupán gyenge érzelemhullámok voltak. Őstölgy alatt sarjadó magonc. Vízbe szakadó szikja hullámain fodrozódó gyerekkavics csobbanása.

Drún, Ős vagy aquir. Számtalan nevük volt, akár a Birodalom minden népének, de talán őket vette körül a legtöbb legenda és titok. Magam soha nem láttam hasonlót, s hacsak Ranagol másként nem rendeli, nem is szándékoztam ilyen balgaságot cselekedni. Az emberek mindig oly dolgokról találják ki a legmegdöbbentőbb és legszörnyűbb történeteket, mikről a legkevesebb tudomásuk lehet. Ám az aquirokról szóló históriák kevésbé túlzó változatai is arra késztettek, hogy ne kívánjak soha szembekerülni eggyel sem. A mi drúnunk kivétel volt.

A felé vezető folyosón egyre inkább erősödött a bűz. Semmihez nem hasonlítható, összetéveszthetetlen szag volt. Egyfajta elegye rothadásnak, állott kipárolgásoknak és romlott nedveknek. Kis híján elviselhetetlen volt, ám maga a drún látványa, s főként a belőle áradó érzelemhullámok minden szenvedést megértek. A sziklabörtön, ahol

őriztük, csupán egyetlen kijárattal bírt, azt is összeszűkítették még hatvan év előtt annyira, hogy azon egy darabban soha többé ne kerülhessen ki. Ezen belül karvastag rácsokból kovácsolt ketrec őrizte, melyet a szúk terem minden sarkában falikarokból lobogó fáklyák világítottak meg. Mezítlenül feküdt egy embervastag gerendákból összerótt asztalon. Négy végtagját hatalmas szögekkel ütötték át mindjárt foglyulejtése után. Fekélyes, petyhüdt húsa már szinte teljesen körülnőtte az ökölnyi szögfejeket azóta. Körben a falakon mágikus vésetek biztosították, hogy a szűk, rothadásízű teremben egy hang se eshessék.

Azt beszélték ugyanis, hogy a drúnok képesek egyetlen szavukkal bármilyen emberi teremtményt romlásba dönteni. Beszédük előtt sikongva adja meg magát a legvastagabb acélrúd, porrá omlik a gránit. Vérré és csontporrá zúznak bárkit, aki feléjük közelít, ha csak a legkisebb ellenséges indulatot vélik benne felfedezni.

Én magam soha nem tapasztaltam ilyesmit, mégsem volt okom kételkedni sem azok igaz voltában, sem az óvintézkedések helyességében. Nem csak azért, mert a sziklacellát az aquirt foglyul ejtő hífharr építtette, hanem azért is, mert róla is azt jegyezték fel, hogy hasonló dolgokra volt képes, ha nem is olyan pusztító formában, mint maguk az aquirok. Mindez arra bíztatott, hogy ne kérdőjelezzem meg döntéseit, és nem láttam be, miért kellene azokon bármit változtatni.

Foglyunk érzelmei elapaszthatatlanok voltak, s ha mégsem igaz mindaz, amit mesélnek róluk, akkor is jobb, ha hét lakat alatt őrizzük; mintha lehetőséget adnánk neki arra, hogy tegyen ellenünk, csak mert enyhítettünk a terhein. Az eddigi évek azt mutatták, nemigen árthat, s életben kell maradnia mindaddig, amíg csak akarjuk. Élelmet nem fogadott el már emberemlékezet óta. Egy, a bőrére kenhető vérszín kenőcsnek köszönhettük, hogy még mindig élt. Foglyulejtője hagyományozta ránk az összetételét. Ő mutatta meg azokat a helyeket is, ahol immár hagyományosan, hetente két alkalommal bekenjük a táplálékul szolgáló váladékkal, mely átszivárog felduzzadt, varas bőrén és akarata ellenére életben tartja. Ürülékét és a rászáradt egyéb váladékokat őrizői tiszte lemosni róla.

Kevés nálánál kiszolgáltatottabb és védtelenebb teremtményt láttam életemben, ám asztrálképe ékes bizonyítéka volt annak, hogy nem fáradozunk hiába. A felém lövellt gyűlölethullám majdnem levert a lábamról. Nem tudom hogyan, de valami módon rájött Káosz-Thuragh létének lényegére, és minden lehetőséget megragad, hogy tehessen ellenünk a túlsó világban. Nem sikerülhet neki. Kh'ilon feladata többek között az ő felügyelete is.

Pompás áldozat lesz. Düh- és tehetetlenségfoszlányok viharzottak körülöttem, szinte elvakítottak. Látásom mindig ezeket váltotta ki belőle. Ha megfelelően felerősítjük őket, nemcsak a kaverna fog örök időkre emlékezni a halálára, de Ranagol is méltó ajándékot kap angyalán keresztül.

Érzelmei mindent magával ragadó áramlatként zúgtak körülöttem a halotti csendben. Shú remegett az izgalomtól. Talán ordított is valamit, ám a falakra vésett rúnák miatt nem hallhattam a szavát.

Sokáig töprengtünk, miként lehetne még inkább felerősíteni ezt az elemi erejű asztrális kitörést. A válasz egyértelműnek tűnt. A drún halála nyilván olyan vihart kavarna, amely méltó volna Káosz-Thuragh-hoz. Még ő is felfigyelhetne rá. Csakhogy az áldozattal elveszítenénk a szekta egyetlen ki nem merülő forrását. Erre pedig csakis akkor vállalkozhatunk, ha a helyettesítése megoldott.

És most rábukkantunk. A Képszúrók vértezetét éveken át csupán azért kutattuk, mert tudomásunk volt róla, hogy véget nem érő háború

dúl a két faj között. Bizonyosak voltunk benne, hogy amennyiben az áldozatot ősi ellenségei fegyverzetével, az ő szokásaik szerint hajtjuk végre, avval elképesztő módon felerősíthetjük a végzetével elszabaduló gyűlöletet és halálfélelmet. Hogy a vérten keresztül új forrást is lelünk, azt álmunkban sem remélhettük.

Most eljött az idő. Holnap Ranagol megkapja méltó áldozatát. Ha kitelik a vérhold. A drún tehetetlenül rángatózott az asztalra szegezve. Alig hiszem, hogy épelméjű maradt: odvas szájával hangtalanul üvöltött rám. Minden szikrázott és vakító fénnyel lángolt az asztrálsíkon.

Gyűlölet, tehetetlen düh és megvetés. Tomboljon csak! "Vigyázz érzelmeid kimutatásával. Csakis tiszta elmével engedd szabadjára őket, másként a vesztedet jelentik!" Úgy legyen. A vérhold kitelt. Büszkén, akaratosan trónolt szikrázó égi társai között, udvarára rézszín fényt folyatott bőkezűn.

A Képszúrók ideje volt ez. Hamis esküvések ideje. És az áldozaté. Árnyékom hátam megett egészen a falig ért. Odalenn, az udvaron hatalmas máglya lobogott, a heninek

megvadult démonok gyanánt táncolták körül. Magasan a falakon, a fáklyás őrök mellől rézkürtök rikoltották az őrült dáridó hírét a felhőtlen égboltra. A hold reánk mosolygott.

- Minden készen áll, hífharr. Foir volt az. A mocorgó hártyán keresztül is láttam, hogy mosolyog. Meg tudtam érteni. Megdöbbentően

felemelő látványt nyújtottam. Emberi szem nem láthatott még tökéletesebbet. Szeretőm óvón simult testemre,

minden mozdulatomra azonnal válaszolt. Csatjai, illesztései sosemvolt összhangban járták táncukat, izgalommal és gyönyörrel töltve el Shút és engem.

Két kézre fogtam a Képszúrók lándzsáját, úgy fordultam el az ablaktól. - Az égiek sem akarhatják másként - mondtam Foirnak. Sebei, fonnyadt kezei megmozdultak beleegyezésként. A Tarka Rengetegeket bevilágítottam ragyogásommal, léptem nyomán új értelmet nyert minden, s magam köré

hívtam a gyönyör és elégedettség-foszlányokat. Lassan gyülekeztek, de tudtam, hogy mire a szertartás végére érek, minden másnál többen remegnek majd a közelemben. Az én tisztem lesz értelmet adni nekik. Az én teremtményem lesz. Az én áldozatom. Már a nevét is tudtam: Shinantsia.

Ranagol és Káosz-Thuragh kedvét leli majd benne, hisz tökéletes lesz. Nem lehet más. - Menjünk - intettem Foirnak. Shú megrándult, és előrecsapott cafrangos markával türelmetlenségében. Tanácsadómat mágikus aura derengte körül, szinte elfolyt, feloldódott Kh'ilon epeszín derengésében. A síkúr

egyelőre moccanatlan nyugodott, nem adta jelét, hogy tudomásul vette volna szándékainkat. Nem tehetett ellenünkre. Káosz-Thuragh-gal szállt volna szembe.

A torok felé vezető lekoppadt folyosókra is behallatszott a kürtök rémisztő sikolya. Foir szerepéhez méltó higgadtsággal lépdelt előttem, az alacsony boltívű szobában azonban megvárta, míg mellé érek. Shú gyengéden átkarolta, és átvetettük magunkat a sötét peremen. Mindketten felkészültünk a váltásra. Egyszerre hagytuk magunk mögött a testünket, s az Shúval együtt tovább ereszkedett á verem mélyére. Mi ketten elmerültünk az epeszín hullámokban.

Kh'ilon áramlata azonnal magával ragadott, s bennünket is elkapott a hév, ahogy mind új és újabb tartományokon sodort keresztül. Az áramlatok spirális vonalán száguldottak körül az erődkavernát, roppant sziklákon átrohanva, mind mélyebbre ereszkedve, ahol már várt ránk az őrült drún, s a feladat, hogy kisajtoljunk belőle mindent, amit nekünk adhat.

Epezöld folyam voltunk, s elénk járultak mind a Rengetegek szolgái, nemes és nemtelen egyként, hogy hálával adózzanak, amiért úrnőjük születését elősegítjük. Az áramlatok egyre gyorsuló iramban hordoztak bennünket, s a való világ immár nem volt több szá¬munkra, mint elmúló érthetetlen alakok és körvonalak sora, amely megmaradt a torokban lassan aláhulló testeinknek, s mi rohantunk tova, Kh'ilon birodalmában, elfeledkezve mindenről, mi a valós testet érintheti, elolvadva és eggyéválva a Rengetegekkel, hogy utunk végén új erőre kapva, lélekben megacélozva vehessük fel újfent a nekünk rendelt testet.

Shú még nem ért földet, amikorra mi már visszaértünk. Megsokasodtak köröttünk a gyönyör és elégedettség-foszlányok. Mindazok, akik eleddig valahol rejteztek, megrekedtek valamely láthatatlan csapdában, cél nélkül sodródtak az erődkaverna százados falai között. Magam köré gyűjtöttem őket. Ekkor szólalt meg Kh'ilon. Nem beszéd volt ez, de számomra az ő érzelmei, az áramaiban dübögő hullámok csakúgy értelemmel bírtak, akár az élő szavak. Csak énhozzám szólt, s én értettem egyedül. Hamu pergett a garatomon.

Képszúrók tűntek fel az erődön kívül, hífharr. Várható volt. Ne foglalkozz vele, nem lehetnek ártalmunkra. A külső áramlatok siralomkutyái elhallgattak, hífharr. Elcsatangoltak. Ha kiürülnek, visszatérnek egyhamar. Eddig még sosem tettek ilyet, hífharr. Nagy nap a mai, engedélyezzük ezt nekik, bármit is akarnak a Képszúrók, most már nem szegülhetnek ellenünk.

Ha az áldozat végeztével életre kél Shinantsia, kettőtökkel nem dacolhatnak. Örvendezz inkább asszonyodnak! Nehéz nékem az öröm, hífharr. Káosz-Thuragh megsegít. Oktalan és elvakult vagy, hífharr. Magam a kavernára ügyelek. Keserút köptem, amikor elment. Foir kérdőn nézett rám, de csak a fejem ráztam. - Menjünk. Az aquir sziklabörtönéhez vezető járatot fáklyák világították meg; s két henin járt előttünk, illatos vizet locsolva

a kőre. Káosz-Thuragh első himnuszát mormolták. A vért minden lépésemre felragyogott a fáklyafényen. Foir lehajolt és átbújt a szűk bejáraton. Shú is összehúzódott, úgy követtük. .

Kis híján a földre rogytam, olyan erős volt a rám zúduló kitörés. A drún hangtalan üvöltve dobálta ormótlan testét az öles gerendaasztalon láttomra. A Képszúrók vértje minden eddiginél hevesebb érzelmeket váltott ki az eszementből, de nem kellett attól tartani, hogy letépi magát a szögekről. Undok váladék szivárgott a testéből minden mozdulatára. Évtizedek óta most először sebezte fel saját magát, de tehetetlen volt. Ártalmatlanul vergődött a süket csendben:

Közelebb léptem, kezemben a lándzsával. Akár lehetett hallani, akár nem, Káosz-Thuragh hetedik himnuszát kezdtem énekelni. A Teremtésről szólót. Foir meghajolt előttem és mágikus hatalma kitárta a vasketrec ajtaját. Közelebb léptem a bűzlő testhez. Busa fejét tehetetlenül verdeste a gerendákhoz, éles fogaival cafrangosra harapta a száját. Véres váladék zubogott végig kétoldalt haragvó, eltorzult arcán.

A Tarka Rengetegek leírhatatlan hévvel izzottak. Sosemlátott erősségű gyűlölet, düh és tehetetlenség áradt az aquirból, s értelem nélküli lényéből újabb szín csatlakozott az előzőkhöz. A halálfélelemé. Beleborzongtam.

Eddig érzéketlen voltam az efféle hullámokra, most mégis szemkápráztató gyönyörré olvadt bennem mindez. Megremegtem. Tudtam, hogy a vért az oka, hogy ő ad nekem elegendő erőt, hogy ép ésszel elviseljem mindezt, hogy ő teszi számomra is befogadhatóvá.

Shú valószínűleg üvöltött a mámortól, méregzöld karjai a rácsokat ostromolták. Felugrottam az asztalra, s egy lépést tettem az aquir felé. Rángott, remegett alattam a hatalmas gerendatákolmány. A Rengetegekre már nem is mertem kinyitni a szemem, oly erős áramlatok vágódtak felém.

Kh'ilon felnyögött. Az ő szavát tisztán értettem. A lándzsával mély bemetszést ejtettem az aquiron. Pontosan ott, ahol a fóliánsok jelzik. Sárgászöld: hab jelezte,

hogy nem tévedtem. Tovább szavalva a himnuszt, magasba emeltem a lándzsát, mindkét kezemmel megmarkolva faragásokkal teli nyelét. A fáklyák elmondhatatlan visszfényeket vertek csodás szeretőmön. Megremegett alattam az asztal, fejem fölött a világ, bennem a mindenség.

A gyönyörűségtől megindultak a könnyeim, s éreztem, hogy sokkal tovább már nem élhetek ép ésszel, még akkor sem, ha Kh'ilon vigyáz rám, nem úgy, mint első alkalommal, amikor a vértet magamra öltöttem: Az ősi dögből mind vaskosabb hullámokban tört fel a rettegés. Foir ájultan zuhant el mögöttem, sorvadt, faágnyi kezei tehetetlenül remegtek, a felső testét borító hártya alól vér szivárgott. Utolsó erejét emésztette fel áldozatom. A tehetetlenség és a félelem minden eddiginél hevesebben lángolt fel körülöttem. Be kellett fejeznem, máskülönben belehalok a gyönyörbe. Nem nyújthattam tovább. Fejem körül roppant gömb gyanánt vonaglottak az összegyűjtött, egybegyúrt érzelemfoszlányok, értelem nélküli cafatok. Csak egy mozdulat kell, hogy egyetlen hatalmas egésszé olvadjanak. Csak egyetlen, mindent lebíró érzelemhullám. Hogy élet keljék a halálból:

Lesújtottam. Azonnal kellett cselekednem, ha nem akartam, hogy minden kárba vesszen. A himnusz megtette a magáét.

Abban a pillanatban, amikor átdöftem az alattam vonagló aquir szívét, a himnusz kitépte lelkem egy darabját. A sötétség megremegett és életrekelt. Az áldozat végetért. A drún végső erejével felborította az asztalt, sárgán fröcskölő ívet húzva a sebéből ömlő váladékkal.

Shinantsia megszületett. Elájultam. Hamu ízét éreztem a garatomon, amikor magamhoz tértem. Az aquir bűzében feküdtem, fejem a vasrácsnak

nyomódott. Shú lassan ébredezett mellettem. Shinantsia cirógatott. A Képszúrók a falak mellett vannak, hífharr, dünnyögte Kh'ilon a fülembe. Valami baljóslatút éreztem a

hangsúlyaiban. Elpusztítjuk mindahányat. Shinantsia magabiztosan gomolygott. Feltápászkodtam, Foir is magához tért. Révetegen bámulta a drún dögöt.

Shú mellbe taszította. - Háború van, Foir! - dörrentem rá. - Tedd a dolgodat! Kérdőn nézett rám. Mosolyom megnyugtatta. - Sikerült. A lábaim elé vetette magát, majd gyorsan felpattant, és kirohant a bűzlő teremből. Harn az öregtoronyban várt. Sebvaras feje, bőrlebernyegei izgatottan bólogattak. Shee, kicsiny orgyilkostársa

remegve körözött a feje mögött. - A falaknál vannak, hífharr - mondta, mihelyt megcsókolta lábaimat. - Szemmel még nem látni őket, de a

Rengetegeken keresztül már kikémleltem a mozgásukat. - Hol vannak a kutyák? - Ez engem is nyugtalanít. Ők jelezték, hogy jönnek, de azóta eltűnték. Shinantsia! Rögtön megjelent. Tapintható gyönyörként folyt körül. Én ennek láttam, mert ennek alkottam, de

tudtam, hogy bármi másra képes. Síkúr. Akárcsak Kh'ilon. Legnagyszerűbb teremtményem volt. Talán engednem kellene, hogy Shú helyét is. elfoglalja: Nézz körül!

Úgy lesz, uram. Ekkor harsant fel a harci riadó. Nem értettem, miként kerülhettek a kaverna területére, de erre is meglesz majd

a magyarázat. Két síkúrral nem vehetik fel a harcot. Elemésztjük őket. Az ablakhoz léptem. A vért ezüsttel kevert réz színében villant fel a holdfény¬ben.

A máglya már alig parázslott, üszkös zsarátnokának halovány világánál tomboló közdelem folyt. Egyik félnek sem volt szüksége fényekre. A Képszúrók különleges szemük erejét, mi a Rengetegek fényeit használtuk.

Dac, bosszúvágy; gyilkos harag; hideg könyörtelenség tüzei kavarogtak odalent. A jelzéseikről nem ismertem fel az elfek házát, sem a lovagrendet, amelyért harcoltak. Kétség nem férhetett azonban szándékaikhoz. Nem csak a Rengetegekben izzottak bosszúszomjas fénnyel, gyönyörű páncéljaik közül nem egyet láttam felbukkanni a lenti kavarodásban.

Kh'ilon lecsapott rájuk: Epeszín árnyak ömlöttek a küzdőkre, hullámaiban az asztrálsík tomboló teremtményei vonaglottak. Akár a lámpás fényére gyülekező moszkitók, úgy érkeztek a síkúr hívó szavára az épülethez kötött, itt sodródó lények, az ő szavának alávetett szellemalakok. A Képszúrók asztrális másaira akaszkodtak, keresztülharapták magasba tornyozott védelmeiket, vagy alattomban átszivárogtak foszlányos, nem evilági páncéljaikon. Vértezeteken, melyeket ember ugyan nem láthatott, ám annál valóságosabbak voltak a Rengetegeket látó szemeim számára. S valami mást is láttam ott. Olyan dolgok asztrálmását, amiket nem tudtam hova illeszteni. Türelmetlenségét: Várakozásét.

Mire várnak? Mit terveznek a fattyak? A Rengetegek lakói birokra keltek velük. Amelyikük átrágta magát a láthatatlan vérteken, kíméletlenül beléjük

mélyesztette méregfogát. Ezért tartottuk őket, ezért kötöttük az erődkaverna évszázados köveibe valamennyit. Nem elkényeztetett nemeshölgyek víg kedélyére felügyeltek, nem is gazdag özvegyasszonyok gyönyörteljes éjeit idézték újra és újra, mint más zabolába vetett társaik. Ehhez nem értettek. Nem ilyen érzelmekből szövődtek. Búskomorságot és gyötrelmet nyáladzott némelyik, csüggedelmet és epebeteg bánatot a másik. Fásultságot csorgattak az ellenfélbe és elkeseredést. Kioltották a lelkesedést, a büszkeséget és a bosszúvágyat. Sárba tiporták a hősi érzéseket s a kötelesség erőtadó érzelmeit. Elemésztették őket.

Bármilyen dicső harcosaik voltak is a Képszúróknak, láthatatlan ellenfeleikkel igen kevesen tudtak dacolni. Akik elbuktak a Rengetegek fenevadjaival szemben, hamarosan átvágott inakkal, lefegyverezve fetrengtek a vérmocskos köveken. Végképp elemésztjük majd mindahányat. Miként is gondolhatták, hogy ellenünk törhetnek? Shú nevetve csapott ki az ablakszárnyak között, győzelmi zászló gyanánt verdesett a vérszín éjszakában. Hamarabb megérezte az erőd körbepásztázásáról visszatérő Shinantsiát, mint én. Megremegett.

Mi ez? Féltékenység? Jó adag elégedettséget sugároztam felé. Nem engedhetem, hogy önálló érzéseket fejleszthessen magának.

Hamarabb megéreztem, hogy valami baj van, mint hogy Shinantsia elmondhatta volna. Még nem volt önálló, ezer szállal kötöttem magamhoz. Gyönyörteli gomolygásába hatalmas adag rettenet vegyült.

Egy ashirru! A Képszúrók egy ashirrut rejtegetnek a dombok mögött! Úgy bújt ki a támadásaim elől, hogy egy mozdulatot sem tett! S a mentálsík néhány teremtménye is a támadók szavát lesi!

Őrá várnak hát az öngyilkosok? Az istenkáromló, eretnek fattyúra? Aki tolvaj a tolvajok között, átokszülte korcs, hitetlen bitang? Aki lopott hatalmat vet idegen földbe, hogy más tudását szökkentse szárba rajta? Rosszabbak a tolvajok mocskánál is ezek a dögevők, mert tagadják sárkányfejű angyalunkat, s mégis beosonnak a Rengetegekbe. Büntetlen hajlítják a maguk kedvére a fáit; kicsupálják bokrait, meggyalázzák mezeit. Magukat varázstudók neveivel illetik, ám nem mások, mint undorító patkányok, idegen házba besurranó férgek! Csupán időt akarnak nyerni? Nem fogják megkapni azt az örömet, hogy felülkerekednek; nem élvezhetik félelmünket!

Gyors mozdulattal fordultam meg, és indultam a trónszobor felé. Kh'ilon! Ordításom végigremegett az asztrálvilágon. Nem érdekelt, hogy semmibe veszem a síkúrral kötött

egyezség követelte hangnemet, s cseppet sem törődtem a következményeivel. Egyetlen dolog volt fontos csupán: a két síkúr söpörje el a világból az asshirut, az asztrálsík hívatlan kártevőjét. Gyalázzák halálra, szipolyozzák a végsőkig! Senki más nem lehetett az ártalmunkra. Ha őt elpusztítjuk, még a magunk javára fordíthatjuk a küzdelmet.

Szörnyű moraj jött csak Kh'ilontól válaszul. A lelkem legmélyéig beleremegtem, s felsikoltott köröttem az asztrálvilág. Rettegés és utálat nyirkos hullámai rontottak rám, keserű hamu íze folyt végig a garatomon.

NEEEEM! Földre rogytam az iszonytató erő alatt. Kh'ilon halálüvöltése pusztító szélként zúgott keresztül rajtunk.

Shinantsia bizonytalan kitöréseiből éreztem, hogy legalább annyira megviseli a síkúr végső sikolya, mint engem. Belegondolni sem mertem, mit élhet át a többi henín vagy Kh'ilon asztrálfattyai. Az sem szolgált elégtételül, hogy az iszonyú asztrálvihar a Képszúrókkal sem kíméletesebb. Vért zokogott, sírt minden teremtmény az erődkaverna mérföldes környékén tehetetlen kínjában.

Aztán elmúlt. Hirtelen vége lett. Kicsiny birodalmam hatalmas oltalmazóját elsöpörték, elűzték jogos földjeiről. Nem is akartam arra gondolni, mekkora hatalom kell ahhoz, hogy ezt bárki megtegye.

Véres volt az arcom, amikor feltápászkodtam. Shinantsia mellettem zokogott. Öld meg őket, gyönyörűm! - suttogtam neki. Taszítsd a nemlétbe mindahányat! Idő kell ahhoz, hogy ezt velünk

is megismételhessék... Vérszomjas gomolygással szökkent keresztül a falon. Az ablakhoz botorkáltam. Az udvar hörgő sebesültekkel és

értetlenül támolygó zavarodottakkal volt tele. Kh'ilonnal együtt a Rengetegek minden fattya elpusztult vagy elűzetett. Kénytelen voltam az ablak hideg párkányára támaszkodni, hogy erőt gyűjtsek.

Dicsőségtől fényes arcok bukkantak fel a falak tetején. Szinte izzottak a büszkeségtől. Undor vetett lobot a szívemben. Shinantsia is észrevette őket. Valószínűleg nem vetettek számot két síkúrral.

A falak lidércfénnyel ragyogó gyilokjárói pillanatok alatt kétségbeeséstől és öngyilkos vágytól lettek iszamósak. Arccal előre vetették magukat a kövekre a tetovált arcúak a négyemberes magasságból. Shinantsia tombolt.

Egy erdőben álltam. Pontosabban nem egy erdőben, hanem egy bizonyos erdőben. Tudtam, hogy jobb kéz felé egy lejtős rész után ott lesz a kis erdei tavunk öcsém lila ujjai a jégtábla peremén. Latyakká marják körben a havat. Nádtörek és őszi levelek mindenütt balra pedig csak kétszáz lépés, és elém áll az óriás bükk. Innen is látszik a koronája. Döbbenten fordultam körbe. Vérmocskos alak tapadt az egyik bükk ezüst törzsének. Nem saját jószántából állt ott - elfek dárdája szögezte a fa sima kérgére, akár valami szalmabábot. Mellkasából meredt élő, síkos, rőt foltot növesztve a mozdulatlanul csüngő bőrlebernyegekre. Harn. A szekta legkülönb orgyilkosának játszi könnyedséggel vették vérét. Felszúrták, akár egy malacot. Éreztem. Nyakánál irtóztató seb tátongott az asztrálsíkon. Sheet egyszerűen letépték róla. Rekedten felordítottam.

Lehetetlenség bárkiről is elválasztani az asztráltársát, míg csak az él! Sheet pedig nem ölhették meg! Nem lehetett annyi erejük!

Shú látta meg először. Felsikoltott, sosemlátott görcsbe rándult a zsigereiből előtörő rettegéstől. Hörögve vonaglott, rángatózott; eszement módon arra készült, amit soha meg nem tehetett. El akart szakadni tőlem. Tőlem, akivel egyek voltunk és elválaszthatatlanok. Körös-körül felszaggatta a bőröm, s végig a csontomig tépte a húsomat. Még mindig nem láttam, mitől csapott le rá az eszelős félelem.

Üvöltve megfordultam. Egy Képszúró állt velem szemben. Arcát torz ábrák díszítették, hullámos vonalak, saskaromhoz hasonló

háromszögek. Mosolygott. Haját nemlétező szél fújta. Átcsaptam nemlétező arcán. Gombaszagú lett a kezem. A mentálsík egy szolgája játszik velem? Az erdő mélyén Shinantsia tűnt fel. Bénultan gomolygott, magatehetetlenül. Nem tudtam szabadjára engedni.

Annál több szállal kötődött hozzám. A fák között lehetetlenül kék ég tűnt elő. Szinte recsegett az avar, ahogy a lombokon átvillanó fénypászmák végigsimítottak rajta. A Képszúró még mindig ott állt. Mosolygott.

Engedd el, mondta valakinek, és az a valaki elengedett. Az öregtoronyban voltam, Shú bénultan csüngött minden irányban. A Képszúró ott állt velem szemben. Egy nő volt. Övén ragyogó fémlánc az asztrálsík prédáinak. Shee halovány foszlányai csüggtek rajta. A tetovált

arcú nem mosolygott. Lándzsa volt a kezében.

IV. GRAIAN DIAS' DYANAN CIRN DEAGH Holtainkat máglyára vetettük, fehér csontjaikat megsirattuk. Sokan voltak. Sokak büszke életét követelte ma a

Mindeneket Elnyelő. Dicsőségben fürdők és áldottak ők; átkozott és halott mind, ki ellenünk szegült. Így kívánta Ranagol és vérből lett gyermeke, a Mindeneket Elnyelő. Gyors háború volt, az égiek kedvére való. Hála nékik, hogy ez egyszer vége.

A máglyafüst magasan kanyargott az égre a vérmocskos udvarról. Önkéntelenül is a Csontlitániát kezdtem szavalni:

Nékem elsőbben, vagy néki? Nem tudván, ma vagy holnap. Az elöl menők, az őket követők; Többen vagyunk, mint fatörzsön a harmatcseppek, Többen vagyunk, mint ágakon a harmatcseppek, Miként a hajnal rózsaorcája, Alkonyatra fehér csontok leszünk, Meglegyint a mulandóság szele, Bezárul a két szembogár, S a lélegzet megszakad örökre. A féregéltűek holttesteit nem mozdítottuk. Otthagytuk mindet, ahol a végzet lesújtott rájuk. Prédául maradnak

a dögevőknek, például mindazoknak, akinek a józan ész nem elegendő, hogy helyesen ítéljék meg erejüket. Kiáltásomra magasba emelkedtek a Dias'Dyanan ház jégmadárkék zászlai. Elégedetten jártam körül a romokat, a szokás adta jogomnál fogva elhódítva azt a féregéltűek ocsmány szektájától.

Már hajnalodott. Harmatcseppek gyűltek mellvértemen, ahogy az éjszaka párája rám telepedett. Sok mindent láttak ezek a cseppek, s most csak engem figyeltek csakúgy, mint a Ház fegyveresei. Arcuk közömbösnek tűnt, ám

én tudtam, hogy színjegyes bőrük moccanatlan álarca mögött izgatottan várják, a Háznak ítélem-e a friss prédát, s mind a hozzá tartozó. földeket. Sejthették, mint döntök.

Az idegen birtok öt napnyi lovaglásra volt Folyóvíztől. Messze. Messzebb annál, hogysem gondtalanul felügyeljünk rá. A körüljárás mégis nagy jelentőséggel bírt. Megszentelte a földet, hol sok testvérem vérét adta a Dias'Dyalan ház becsületéért.

Hideg kőívek alatt kapaszkodtam a falakra. Tizenöt élet szakadt meg ezen a helyen. Tizenöt lélek várta, hogy útra kelhessen az átkos helyről. Kevés ez a szám, ha egy háborúra számoljuk, igen sok, ha bosszúra. S mégis meghoztuk ezt az áldozatot, s meghozzuk mind¬addig, amíg éltünk engedi, amíg a házunk megkívánja.

Ez Verrion H'Anthall, a Mindeneket Elnyelő akarata. Ez a becsület kívánalma. Vaskos torony támaszkodott a kopott falakra. Egy kiszögellő párkányra kapaszkodtam fel, ott oldalaztam végig,

akár a puma. Kis ablak nyílt a torony fullasztó, a féregéltűek tömény szagával teli szobájára. Két dög feküdt odabenn. Az egyik, melyiknek a torkán döftem át a lándzsámat; aki jog nélkül szentséggyalázó módon magára öltötte a rend vértezetét. Zöldes, köpenyféle anyag fedte. Átkos, dögleheletű hús, félig már oszlásnak is indult, visszakívánkozott az idegen síkra, melyről vétetett. Döglött volt, akár tolvaj gazdája. Döglött és tisztátalan. Nem akaszthattam prédaszíjamra. Szertefoszlik magától. A másik féregéltű is oszladozó pocsolyában feküdt, sorvadt kezeit megvetésem jeléül magam vágtam le, s tettem a lábára., Vele Irtiu végzett - ő segített később a tolvaj leterítésében is. Tovább mentem a párkányon. Irtiu megérezte, hogy rá gondoltam, s feltűnt a Szellemsíkon, nem messze tőlem, a fal tetején. Kecses volt és légies. Átfolyt rajta a másik világ felkelő napja. Visszaugrottam a párkányról a falra. Könnyedén jártam, akár ő a síkok között.

A féregéltűek igazi hatalommal csupán a Lelkek Hevének síkján bírtak, ám a tegnapi éjen ott is győzedelmeskedtünk felettük. A dicsőség kicsikarója alant feküdt az udvaron, egy gyékényszőnyegen. Aohhir, nagyok között a legnagyobb. Farkasbőrt terítettünk pihegő testére. Mióta bevégezte feladatát, folyamatosan a hideg rázta, s nem szólt több szót. Szíve kalapált, mint a lépre ragadt madáré. Nagy tettet vitt véghez a csillagok alatt, s igen megviselte az erőfeszítés. Dicsőség a Családnak és a háznak. Krónikajele az orrára s a szemei alá kerül majd. Mielőtt első alkalommal hanyatlott volna az eszméletlenségbe, még értésünkre adta, hogy csupán a Mindeneket Elnyelő kegyelméből arattak diadalt a jégmadárkék zászlók. Ennek egyedül ő a mondhatója. Ő a fraayin, ő hajtja hatalma alá a Lelkek Hevének síkján lakókat félelmes szavaival és táncával. Csörgői és csengettyűi most is ott feküdtek gyönggyel varrt bőrgúnyáján.

Fidrass és Ginigass értesített róla, mikor dicsőn megtértem hozzájuk. Aohhir szerint a féregéltűek még egy síkurat kötöttek erődjükhöz, ám csupán Hantien Harran, az Árnyékban Neszező a megmondhatója, milyen módon. Aohhir - dicsőség néki - elűzte, elpusztította az egyik síkurat, az erősebbet, ki már időtlen idők óta uralta a kőhalmot, s mindazokat az ésszel bíró avagy tudattalan teremtményeket, akik oda voltak láncolva. Ám az új síkúrról mit sem tudhatott, s ereje sem volt elegendő hozzá, hogy megmérkőzzön vele. Végsőkig elcsigázva rogyott össze, míg mi győzelmünk biztos tudatában küzdöttünk, tudomásunk sem lévén róla, mily közel is hozzánk a Mindeneket Elnyelő sötét szája.

Káprázat és nem emlék, amire gondolsz, úrnőm. Máskor talán tiszteletre tanítom Irtiut, ám most kegyes hangulatban voltam. Szorosabbra kell vonnom elmémet óvó pajzsaimat, ha nem kívánom, hogy a Szellemsík lakói, kiket lándzsám szólít szolgálatomba, gondolataimhoz férkőzhessenek. A szellemlény így is vinnyogva kúszott távolabb tőlem.

A fal legalacsonyabb pontján álltam. Kevés híja volt, hogy végére érjek a körüljárásnak: A jégmadárkék zászlók kíváncsian lesték lépteimet, hátuk megett összerogyott a halotti máglya. Vérfolt terpeszkedett a lábamnál.

E helyütt léptem a falakra magam is, hogy halált osztva tisztítsam meg a konkolytól Ranagol búzáját, s hogy a Szellemsík lakóit a síkúr pusztulását követő zűrzavarban a hitvány védőkre uszítsam. Megtették a dolgukat.

Nem úgy, mint testvérük a gor-vassaki tengerszemnél, aki halálba taszította lovagjaink gyilkosait. Ő már foszlányokká szaggatva üvölt a Szellemsíkon. Hibázott. Nem látta meg a hullarabló féregéltűt, mielőtt visszatért. Sikolyait beleszőttem a páncélt felkutató szertartásom szőnyegébe. Ő elvétette, amit célul elé kitűztünk. Testvérei nem.

Mákonyos emlékképek zuhatagával, vaksággal, sosemvolt képekkel rontottak a sárkányfejű szektájára, s nagy volt Verrion H'Anthall kegyelme, mert megbénították a féregéltűek urát is. Azt, ki az ifjú síkúrnak parancsnokolt. S leszállt az éj. A féregéltűeknek örök időkre.

Lelkük nem lévén, elporladtak a csillagok alatt. A hajnali szél magasra kapta a pernyét a máglyáról. Nem volt itt már mit tennünk, a körüljárás végetért.

Megjelöltem mindent. Leugrottam az udvarra. Köpenyem, akár a vércseszárny. Döntöttem az erőd sorsáról. Magas árnyék lépett elő az egyik bűzös kapualjból. Haja arany, kezei pillangók, szeme tavaszvirág. Páncélingén

vér barnult: a féregéltűek híg vére. Két hiequar az oldalán, mint marni kész kígyók, fegyverövén megszáradt trófeák. Lépése hullám a tavon, szellő a nyírfákon. Krónikajelei mögött halovány mosoly.

Sín Dias'Dyanan. A Folyóvíz Házainak második harcosa.

- Hercegnő, tiéd a dicsőség, tiéd a tett, s tiéd az ellenség vére, mit a föld iszik. - A Dias'Dyanan Ház nevében elfogadom. A Mindeneket Elnyelő nevével megtagadom ellenségeink nyugalmát,

Ranagol nevében békét kérek zászlainkra; s gyermekeket a Családnak. Két harcos hozta ki a kormos folyosókról öcsém páncélját. Tisztátalan volt a féregéltűek érintésétől, mégis

felragyogott a párás fénnyel derengő nap világánál. - Graion Dias'Dyanan cirn Deagh, holt hercegi sarj! A vérrel megváltottalak, apám és anyám szellemével

megtaláltalak. E helyet a Jégmadarak nevében eltöröltem, s a Házakhoz csatoltam! Ranagol nevében, a Mindeneket Elnyelő szájával örökkétig való tiltást mondok rá, itt nyugalmat élő ne találjon, enyhet, árnyat, étket ne leljen! Mind, ki erre jár, iszonyodjék, mert erre int a bosszú, és erre figyelmeznek mind az árnyak. Kutasd fel az Utat, holt hercegi sarj, a mi időnk kitelt e helyen. A madarak szólítnak. Én mondom ezt, nővéred, Graian Dias'Dyanan cirn Deagh, a Lándzsavivő, a Jégmadár Családjának hadura, a Folyóvíz Házainak első harcosa. Homlokomon kék sas, orcámon lánglobogó, melleimen rőt farkasok.

A máglya még akkor is az égre füstölt, amikor lovaink a dombok mögé értek.

MEGTARTÓ VARÁZS

1. Hűvös hajnalra ébredtek. A köd úgy terjengett a megáradt Keserűvíz felett, mintha mindkét partot örökre be akarná kebelezni. Fakó

fátylai között csak nagynéha bukkanták fel a fekete nyárfák, akkor is homályos árnyakként, akárha komor kísértetek őriznék a vizeket. Ők maguk is hideg árnyak voltak, ahogy a rövidre fogott reggeli után az ezüst és zöld levelű nyárfák közt a csónakig osontak. A nyugati égen ott sziporkáztak a csillagok, a Keserűvíz folyásirányában sápatag fénysáv jelezte az új nap közéledtét. Cudar hideg volt, de az elfeket ez a legkevésbé sem zavarta. Egyenes orruk alól bodor felhőket eregettek, közönyös arccal, hang nélkül ellenőrizték felszerelésüket, a kéregcsónakot.

- Én ülök előre - mondta az, aki Fraiennek nevezte magát. Ősi név volt, mitikus, történelem előtti háborúk hőse viselte először, s büszkén hordta ő maga is. Haja, akárcsak társáé, fakó arany, szemei borostyánkövek, mélyére sok-sok esztendő emlékeivel. Talán ettől volt olyan talányos, zavarba ejtő a pillantása. Szarvasbőr inget és nadrágot viselt, hogy a néhai állat fürgesége és érzékei őt is segítsék, lábára faggyúval kezelt csizmát húzott. Kezét és arcát a megtartó rajzolta ábrák ékítették, szeme körül zsírral kevert korom jelezte, hogy a sereneyák ösvényén jár.

Határozottan ugrott a kéregcsónakba, körös-körül megremegtek a vízben ázó levelek. Az első padra kuporodott, fekete prémköpenybe burkolózott, majd megragadta a tollforma evezőt. Kérdőn nézett társára.

A magas, sovány elf - őt Niemennek hívták - az íjakat nézte meg még egyszer, megereszkedtek-e az idegek a nyirkos éjben. Társáéhoz hasonló öltözéket viselt, csupán rövidre vágott haja jelezte, hogy nemrég komoly veszteség érte. Ajkai mellett makacs ráncok vágtak barázdát az álla felé, száj át örök lekicsinylő biggyesztésbe húzva, orrába - akárcsak Fraien - a Délvidék íjkeresőihez hasonlatosan, kis csontkarikát húzatott. Kezén vékony vonalakkal megrajzolt szarvasok futottak versenyt, arcára sast és karvalyt rajzolt a megtartó mágikus festékébe mártott ecset. Segítő és óvó rajzolatok voltak, csak a küldetés befejeztével válhatott meg tőlük, ha nem akarta magára haragítani az állatszellemeket.

- Mehetünk - mormolta, és ő is elhelyezkedett: Fraien eltaszította járművüket a parttól, s kisiklott vele a megáradt folyóra. Fuldokló bodza- és galagonyabokrok mellett-felett siklottak el, evezőik tünékeny barázdákat vájtak a vízre boruló avarhártyán. A köd pamatokban hajlott félre előttük, hogy elhaladtukkal ismét összezárja nyirkos falát. A napfény vörös derengésként szüremlett csak át a vízbe fúlt bokrok ágain.

A két elf sietősen evezett. Fraien szeretett volna mihamarabb visszajutni a sodrásba: tegnap este hagyták el, hogy szárazon tölthessék az éjszakát. Bármilyen fenyegetően hömpölygött körülöttük a Keserűvíz, a kiterjedt ártéren át lassabb és körülményesebb lett volna a haladás.

Komor mocsáritölgy erdőbe eveztek be. Sötét, vaskos oszlopok gyanánt ágáltak a fák, lombjuk hideg árnyékot vetett a tajtékos áradatra. A csónak hangtalanul siklott a fekete törzsek között. Utasainak időről időre le kellett

hajtaniuk a fejüket, ha egy vaskosabb ág közelebb hajolt a hordalékkal teli vízhez. Törött ágak, korhadt gallyak karmolták végig a jármű oldalát.

- Mit mond a lábad, Fraien? - kérdezte a rövid hajú elf. - Megjárja - szólt a kérdezett. - Nem lesz újabb eső, az bizonyos. A húsz év előtti seb tompán sajgott, újra és újra visszaidézve azt a keserű szélekkel teli éjszakát, a szembántó

fénnyel világló holdakat; s a szurdok aljára lassan; a holdtánc ütemére alábillegő őszi leveleket: A húsz öl magas szirt tetejéről eltűnt az árnyék. Nyilván azt hitte, végzett áldozatával. Fraien odalent véresre harapta az alkarját, hogy föl ne üvöltsön: Gyávaság? Meglehet.

A tölgyerdő ritkulni kezdett, belehúzhattak végre. Egy csapat fáradt rigót riasztottak fel a szélső fák egyikéről, amint kisiklottak a mocskosszürke vízrétre. A vörös korong már feljebb kapaszkodott az égen, ereje azonban még mindig nem volt elegendő, hogy megmelengesse a vízben fuldokló földeket. Niemen elégedetten felhorkantott, amint megérezte, hogy az ár belekapaszkodik a csónakba.

- Köszönet néked, Siena Bora - suttogta. - Köszönet - visszhangozta Fraien, míg óvatosan bal felé irányította a csónakot. A köd még mindig ott terjengett

a víz felett. Hordalék; gallyak és ágak; felpuffadt állattetemek sodródtak velük. Avarszigetek és tajtékcsíkok közt éveztek; vigyázva, hogy ne érintsék a mellettük pörgő dögöket.

Fraien a szarvasbőr ing alá nyúlt; az evezőt keresztbe fektette a térdén. Az íjhúr melegen rándult össze az érintésére. Az ideg egyik végét egyik, másikvégét másik kezére tekerte, s halkan kieresztette tüdejéből a levegőt. Az íjkészítő mágikus ajándéka megremegett. Fraien lehunyt szemmel hagyta, hadd szivárogjon érzékei mögé a különleges íjhúr, hadd keresse meg elrabolt, becstelen kezekbe került testvérét. Madárdal volt. Szomorú, keserves madárdal. Fraien legalábbis annak hallotta.

- Már nincs messze - suttogta, mikor kinyitotta a szemét. - A túlparton van, a dombhát mögött. Ha igyekszünk, nemsokára elérhetjük.

- Rendben - mondta Nemen, és ismét a vízbe mártotta az evezőt. Szomorúan nézte a lemaradó, felpuffadt őztetemet. A dög szürke nyelvét halak mardosták.

Kissé balra fordította a kéregcsónakot és ő is húzni kezdett. Alakjukat csakhamar elnyelte a köd.

2. Tessier volt a legjobb, akit Angyalszem valaha ismert. A legjobb. Kékek voltak azok a fák - a törzsük legalábbis -, melyek közt Angyalszem rohant. Rohant, mert érezte, hogy baj

van, olyasmi készült, amelybe nem is mert igazán belegondolni. Kék törzsű fák. Valami elf praktika lehetett: erdőforma liget, amivel a Fák Fiai álcázzák lakhelyeiket szerte

Yllinorban. Most bánta igazán, hogy nem tulajdonított különösebb jelentőséget az Anat-Akhan klánbéli fejvadász szavainak.

Előző este, a helytartó palotájában hallotta őket. Kék függönyök, fűszeres gyertyák illata és lassú, andalító zene. Predoc hegyeinek leve a nyelven: Tessier épp egy ru-shennoni nőnek csapta a szelét, széles mozdulatait mosolygó beszéddel kísérté, s csak Angyalszem látta, hogy bármely kecses intése végén kezébe csúszhatnának a rövid pengék.

De Tessier csak mosolygott, és végigsimított a nő karján. Az felnevetett. Tessier, a pyarroni Öklök első gyilkosa, az Államszövetség küldöttének testőre. A legjobb. - Elbizakodottak vagytok ti, ott, a nagy fényességben - mondta valaki Angyalszem mellett. A Szent Város fejvadásza megfordult. Első pillantásával Abont kereste; társa kurta kézmozdulattal jelezte, hogy

minden rendben van. Ekkor nézett csak arra, aki megszólította. Magas, rövidre nyírt hajú férfi volt: Szeme a nomádoké, keze nyugodtan a fegyverei mellett. Angyalszem látta

már előző nap is, a helytartó kíséretében. Gyanította; hogy az Anath-Akhan tagja, s ennek tudta be pökhendi viselkedését.

- Miből gondolod? -nézett a ferde vágású szemekbe. Nem figyeltek eléggé - válaszolt amaz, aztán elmosolyodott, elfordult; és eltűnt az otromba kövekből faragott

kapubolt alatt. - Mit akart? - tudakolta odafurakodva Abon. - Semmi különöset. Kissé elbizakodott a fickó. - Odáig vannak a kétes származásukkal - vélte Abon. - Én nem dicsekednék azzal, hogy aquirok és démonok vére

folyik az ereimben. - A Mogorva tudja, mit csinál - mondta Angyalszem; mint aki ezzel mindent megmagyaráz. - Különben is, csak

kevesen konyítanak közülük á hatalomigékhez. A többinek semmi köze Krán szörnyetegeihez. Azonkívül hűek a királyukhoz, s ez a legfontosabb.

Persze. Tessier ekkor már egy másik nővel beszélgetett. Imádták a nők; ezzel tisztában volt mindenki az Öklök rendjében. Kevesen tudtak ellenállni deres szakállának, villogó mosolyának és lehengerlő természetének.

- Még tudtam neki újat mutatni - mondogatta másnaponként Tessier, s elégedetten simogatta kurtára nyírt szakállát. Angyalszem pedig csak nézte a szarkalábas szemeket, a kemény kezeket, s arra gondolt, hogy mi mindent nem mutatott meg azoknak a dámáknak. Nem is gyaníthatták, mit tudnak még azok a kezek. Tessier varázsló volt, a fegyverek varázslója. Nem volt senki, aki hamarabb előbűvölte volna a páros pengéket helyükről, aki egyszerűbben és elegánsabban lefegyverezte volna az ellenfelét, aki csukott szemmel is biztosabban eltalálta volna a célpontot, ha felemeli dobótőreit. Tessier mester volt, a legjobb, s Angyalszem hálát adott Uwelnek, amiért mellette lehet.

Majdnem mindig: Nem figyeltek eléggé. Az Öklök harmadik gyilkosa rohant, akárha az élete függne tőle. A kék törzsű fák sorra elmaradtak mellette,

lábai alatt fülsértőn recsegett az avar, de ezegyszer nem foglalkozott vele. Csak a kiáltás visszhangzott a fülében, a mentális sikoly, Tessier üzenete: Angyalszem! A ligetben!

Csak abban bízott, hogy Tessier maga is elboldogul azzal, amit talált. Mert ő volt a legjobb. Mert soha nem akadt, aki nála jobb lett volna. Ezidáig.

A szarkalábas szemek az eget fürkészték, kék fatörzsek álltak, kék fellegek úsztak bennük. Valami kunyhóféleség előtt feküdt - erről mondták később az yllinoriak, hogy egy megtartó lakhelye volt.

Hogy miként került oda Tessier, mit keresett ott, az olyan titok volt, melyet azóta sem tudott megfejteni. Az első gyilkos utolsó tréfás feladványa.

Mit gondolsz, Angyalszem, vajon mit akartam itt? Mi dolgom volt ezzel a szerencsétlen elf javasemberrel, aki legalább olyan csúful fest most, mint én? S vajon kivel találkoztam akkor, amikor a legkevésbé sem volt kedvem összefutni vele? Tudod, Angyalszem, hogy sosem féltem a halált, ennek nem is lett volna értelme. De igaz lelkemre mondom, tudtam volna még mit mutogatni ezeknek a vad dámáknak, elhiszed?

Ilyesmiket kérdezett abban a ligetben Tessier, az ezüstszín avarral fedett földön fekve. Arra sem volt ideje, hogy fegyverét előrántsa, pedig szemből szúrták le. Egyetlen sebet kapott egy durva és szenvtelen, inkább vágásra, semmint szúrásra való fegyvertől. Angyalszem leguggolt mellette. Nyomokat keresett.

- Látsz valamit? Abon volt az. Derekáig sáros bőrruhájában úgy állt az őszi fák alatt, akár egy befejezetlen gólem. Vékony szálú

haja az arcába hullott, lehelete egybefolyt a hidegen gomolygó köddel. - Itt éjszakázott - válaszolta Angyalszem, és fölegyenesedett. - Úgy egy napja... legalábbis azt hiszem. Majd' egy hónapja loholtak délnek és keletnek a titokzatos gyilkos nyomában. Jelentős hátránnyal indultak, hisz

először az yllinori ügyeket kellett elintézniük. Mire megkapták az Öklök rendjétől a beleegyezést, és az Államszövetség küldöttének felügyeletét is sikerült megszervezniük, a tettes már messze járt. Egyik szeretője közbenjárására (Hála az ügyes kezeidnek, Tessier) maga a helytartó eszközölte ki, hogy a két pyarroni Uwel útjára léphessen.

Angyalszem két lépéssel arrébb ismét leguggolt. Mostanra bizonyos volt benne, hogy egy elffel van dolguk. Senki más nem képes így eltüntetni a nyomait, senki nem ismerheti ennyire a vadon nyújtotta lehetőségeket. Sóhajtva fordított meg egy ázott levelet. Állát több napos borosta fedte. Annál a fenyőerdőnél engedte meglopni magát azzal a kis idővel, amit a borotválkozás jelentett, ahol utoljára ettek meleg ételt. Körmei alatt piszokholdak; szeme alatt a kimerültség karikái sötétlettek - kevés babér teremne most számára a helytartó bálján.

Recsegő izületekkel egyenesedett fel ismét. - Keletnek ment - pillantott Abonra, aki egykedvűen bólintott, és hátára vetette csomagját. A nyúlós pára

körüllebegte őket, behálózott mindent, ameddig a szem ellátott. Bal kéz felől szalmaszín kórókkal benőtt dombok sorakoztak, tetejükön csak itt-ott látszott néhány tövisbokor. A nap épp hogy megkezdte az napra kiszabott útját, fénye sápadtan szüremlett alá a szürke égből: A két férfi cuppogó csizmával indult neki újra: Jobbra a medréből kilépett folyó terpeszkedett. A Csobolyós. Inhein Hille, ahogy az elfek nevezik. Keserűvíz:

- Uwel, te vagy a mondhatója, milyen keserű -sóhajtotta Angyalszem. - Mondtál valamit? - kérdezte Abon. Piszkos kezével a haját próbálta összefogni, s valami bőrszíjjal

megrendszabályozni. - Semmi fontosat - válaszolta Angyalszem. Elindult a kórók között, hogy legalább a dombok felől takarásban

legyen. Abon követte. Lassan eltűntek a ködben.

3. A férfi tán harminc nyarat látott, hosszú, sötét hajában mégis ősz tincsek fehérlettek. A Kő és béka törzs tagja

volt, egy azon nemzetségek szülöttei közül, akik a déli gyepű végeláthatatlan térségeit járják:

Elégedetten kapaszkodott fel a vízparton, hátári vékony szíjon rengeteg hal lógott a kopoltyújuknál felfűzve. Íját az oldalán viselte. Csinos jószág volt, megkülönböztetett figyelmet érdemelt, ezért is ügyelt minden lépésére, amint felfelé haladt a sáros partoldalon.

Vizes lábbelijére agyagkoloncok ragadtak, a dombtetőn meg is állt, hogy az elszáradt kórókon tessék-lássék megtisztíthassa: A furcsa tákolmányt nem is vette észre azonnal. Pedig ott volt, az elszáradt madárfüvel és démonkóróval meghintett horpadásban, nem messze egy galagonyabokortól, melyen tengelicék himbálóztak.

Végül észrevette, hisz a törzs egyik legügyesebb vadásza volt. Lassan arrafelé indult. A madarak felrebbentek a bokrokról, szárnyaik nyomán vérszín levelek pörögtek társaik mellé a földre.

- Ez még mi a csoda? - dünnyögte a férfi, miközben az oltárféleség mellé guggolt. A halakat lecsúsztatta a válláról, és körülnézett. Nem látott senkit. A szürke égen varjúcsapat húzott el szokatlan csendben. A nomád megfordult, de akárhogy meresztette is a szemét, senkit nem vélt észre, akitől megkérdezhette volna, miért is csinálta ezt a furcsa kis építményt. Óvatosan végigsimította az oldalát.

Egyszerű, csuklónyi vastag ág volt, amelyen kiszámíthatatlan észjárás alapján meghagyták vagy levágták az egyes oldalágakat. Szürke kérge több helyen is be volt vagdalva; s körben furcsa, ismeretlen ábrákat karcoltak belé valami éles tárggyal. Az alját nyilván kihegyezhették és úgy ütötték bele a puha talajba. A levágott ágaknak, a lefarigcsált kéregdaraboknak nyomát sem látta. Óvatosan, még mindig guggolva körbejárta a cölöpöt. Madarak, szarvasok voltak a kérgébe hasítva és talán néhány emberféle is. Meg egy jókora fa.

- Elfek műve volna? - morfondírozott tovább a férfi, és maga mellé tette íját; hogy szabadabban mozoghasson. - Halian kharnes - hallotta a háta mögül a karcos hangot. Felkiáltani sem volt ideje, olyan gyorsan történt minden. A magas vékony alak mintha a démonkórók mögül

lépett volna elő. A vadonjáró, a Kő és béka törzs legügyesebb vadásza még látta, hogy az idegen szemé borostyánszínnel felizzik, s megrándulnak a keskeny arc rideg vonásai.

Tán ábrák sötétlenek rajta? Halála villámgyors volt: fájdalmat sem érzett, halk sóhajjal rogyott a tövisbokor alá.

4. Az elf egyedül üldögélt a parázs mellett, talpát és fájós lábszárát kellemesen melegítette a halódó tűz. Füst alig-

alig tekergett a ködös fellegek felé. A holttest ott feküdt két lépésre tőle, egy öreg tüskebokor alatt. A galagonya vörös bogyóival rakta körül az arcát, nehogy az ártó erdőszellemek, a kalahorák szolgái és rosszakarói meghiúsítsák az áldozatot. Elégedetten dőlt előre, mélyet szippantott a füvekkel illatosított füstből, és újabb marok hamut szórt a hevenyészett rönkszentélyre.

- ...s bocsánatotokat kérem, ha bántanom kell a fák népét, ha kézzel vagy fegyverrel kell illetnem az erdők és mezők lakóit...

Vékony pengéjű kést emelt fel a lába mellől, s végigvágott vele mezítelen alkarján. Sötét; sűrű vér csordult a vágás nyomán, az elf arca azonban moccanatlan maradt:

- Fogadjátok fájdalmamat és véremet engesztelésül. Előrehajolt, és a vércseppek mellé újabb füveket szórt a parázsra. Halkan dünnyögött hozzá: Apró, kék lángok haraptak a ködös ég felé. Az elf elmosolyodott.

Sokáig vándorolt, és most végre úgy érezhette, hogy útja végéhez közeledik. Tudta, hogy a nyomában vannak, látta a tüzük füstjét néhány nappal ezelőtt:

Bizonyos volt benne, hogy nem yllinorakat uszítottak a nyomába. Ők fontosabbak tartották volna, hogy ne szerezzen róluk tudomást. Az a füst egyenesen kihívás volt, magamutogató acsargás. Alighanem annak az idősebb féregéltűnek valamelyik szolgája eredhetett a nyomába. Egyre megy. Nem lesz ideje arra, hogy keresztülhúzza számításait.

Most véget vet átkozott létének. Most megszabadul a bélyegétől. Szinte már látta maga előtt az ereklyét. A nyakéket, amit az Elveszettek hajdanvolt bajnokainak egyike viselt.

Elveszettek? Elmosolyodott. Ő inkább az Elgyöngültek nevet adta volna nekik. Ha hinni lehetett az öreg yllinori megtartónak.- és miért ne lehetett volna? -, a déli uscayha itt van, alig néhány

órányira. Ha pedig megtalálja; nem lehet gond. . Ismét az Igazak közé kerülhet. Még akkor is, ha a Háza kételkedni fog, valóban őt látja-e. Fölállt, és elsántikált a bőrzsákokig. Ellenőrizte a kapcsokat és a szíjakat, majd a vállára vetette a csomagot.

Könnyű volt, alig maradt benne valami. Melléjük emelte a halfüzért is. A rönkszentélyhez, a holttesthez meg az íjához nem nyúlt: Maradjon csak itt: lássák a féregéltűek, hogy nem fél tőlük.

Az éjszakát már az erdőben akarta tölteni, úgyhogy sietősen tovább indult: Ismét bizonyos volt a dolgában. Minden úgy lesz, ahogy azt Verrion H'Anthall, a Mindeneket Elnyelő, a Sötétség

Szája, a kráni elfek legfőbb kalahorája akarja: Egyre följebb kapaszkodott a dombon. Jobbra végeláthatatlanul terpeszkedett a megáradt Keserűvíz, balra

komor árnyként sötétlett az őszi erdő.

5.

Fraien kijjebb húzta a csónakot, nehogy a folyó leemelje a partról. Néhány sárga ruhás bozót álldogált csak ott, sáros leveleik mutatták, hogy a Keserűvíz visszavonulót fújt. Ezek alatt rejtette el a kis kéreghajót, míg Niemen a partoldalt vette szemügyre.

A rövid hajú elf dünnyögve nézelődött, igyekezett minél kevesebb nyomot hagyni. Fraien végzett az álcázással, és csatlakozott hozzá.

- Nos? - Semmi - felelte fejcsóválva Niemen. - De ha mosómedvét akarsz fogni, nem kell messze menned. Fraien csak

legyintett, és a sáros fatörzsekbe kapaszkodva felmászott a domboldalon. Ágbogas bozót és száraz fű fogadta. Idáig nem ért fel a megáradt folyó, a domb túloldalán azonban fekete pocsolyák jelezték, hogy a gát átereszti a vizet. Fraien lekuporodott, és elővette az íjhúrt.

- Ez mindenben segít majd - mondta az íjkészítő mester. Nem mintha Fraien nem lett volna tisztában a szarvasbél ideg bűbájos hatalmával, de a vén elf úgy érezte, muszáj elmondania mindezt a sereneyának, különben az ő lelkét terheli az esetleges kudarc.

Kápráztató napfény mosolygott rájuk abban az égerligetben, ahol az íjkészítő és a Haian Hir Család egyik asszonya felkeresték őt. Niemen kissé távolabb üldögélt, látszólag a tűzzel babrált, de Fraien tudta, hogy minden idegszálával az íjkészítő szavaira figyel.

- Tegnapelőtt éreztem meg -, mondta az íjkészítő. Kézmozdulatokkal is kísérte mondanivalóját. Nyilván a nagy felindulás tette, Fraiennek nem okozott volna gondot pusztán a mester kezének röptéből kiolvasni a történteket. - Itt jajdult fel legbelül - folytatta az öreg. - Más kezekbe került, és most szenved.

- Kié volt? - Fraien az asszonyra nézett. Az öreg aligha hozta volna magával, ha nem az ő egyik rokonáról lenne szó. A nő fiatalnak tűnt, százötven virágzást ha megélt, ruhája pókhálóvékony, szeme kék; akár a jégmadarak háta.

- Girimmien a neve - mondta az asszony, akit szemlátomást feszélyezett, hogy az íjkészítő idáig hozta. Tizenöt nappal ezelőtt indult a Keserűvíz felé.

- Úgy érzed, meghalt? - Fraien nem akart sem kíméletes, sem tapintatos lenni. Ha a nő felkéri őket, akár azonnal indulhatnak, hogy visszaszerezzék az íjat. Pusztán formaság volt, máskülönben aligha jöttek volna el.

- Igen -bólintott a nő és lehajtotta fejét: - Hozzátok vissza a lelkét; és büntessétek meg a gyilkosát. - Nem nézett fel egy pillanatra sem. Az íjkészítő mosolygott. - Ezért vagytok sereneyák. .

- Láttál valamilyen jelet? - hajolt közelebb Fraien. A nő bólintott. Még mindig nem emelte föl a tekintetét. - Két rigó ült reggel a fejem mellett. A mester diadalittasan nézett rájuk, és átadta az ideget. - Ez mindenben segít majd - ismételte. - Rendben. - Fraient zavarta az íjkészítő tolakodó viselkedése. Faggyú- és bőrszaga volt, mint valami démonnak,

mihamarabb szerette volna az égerligeten kívül tudni. A nő felé fordult. - Ígérem, hogy megtaláljuk és visszahozzuk Girimmien lelkét.

- Köszönöm -mondta a nő a szemébe nézve. Fraiennek be kellett látnia, hogy tévedett, hogy fiatalabb, mint gondolta.

Girimmient elég hamar, alig egy hét elteltével megtalálták. Fölpüffedve, kimeredt szemmel bámult rájuk; egy jókora mocsáritölgy alsó ágára gyűrődve. Szája sarkából keserű iszap folyt, arcán, ruháján döglött levelek üldögéltek, lába a tajtékhabos vízbe lógott. Ám az íja - lelkének örökkévaló része - nem volt vele. Niemen átvizsgálta a holttestet, és arra a megállapításra jutott, hogy vízbe fúlt, s azután fosztották ki. Nem voltak nála sem a faragott csontok, sem a fegyverei.

A folyó martja felett temették el, és addig énekeltek mellette, míg fel nem bukkantak a holdak. Ennél többet aligha tehettek. Ekkor vette először kézbe Fraien az íjhúrt. Testvére volt annak; amelyet kerestek, az íjkészítő ráolvasásai pedig lehetővé tették, hogy rajta keresztül bukkanjanak az elrabolt fegyver nyomára.

- A Keserűvíz túlpartján van - mondta Fraien, mihelyt a fura révületből felpillantott. A rövidre vágott hajú elf csak bólintott. Szemében felszikráztak a csillagok.

- Nincs már messze - mondta Fraien most, ismét felrezzenve. - Merre? - Niemen kérdőn bámult rá a koromszín arcfesték mögül. Fraien bizonytalanul mutatott a fekete

tocsogókkal ellepett erdő mögé. Három óra múlva találták meg a tolvajokat. Kicsiny tűz mellett üldögéltek egy száraz mélyedésben. A szél felől

egy kidőlt fenyő óvta őket. Arcukról, ruházatukról messziről észrevehette bárki - nem kellett hozzá különösebben jó nyomolvasónak lenni -, hogy jó ideje birkóznak már az ártérrel. Emberek voltak. Egyikük alacsonyabb, zömök férfi volt dús fekete hajjal, míg a máik vékony, inas, borostás alak. Nyilvánvalóan ó volt az öregebb. Az íj ott volt tőlük nem messze, közel a tűzhöz. Nem lehetett összetéveszteni semmivel. Tökéletes elf munka, hiba nélkül való ívvel.

Az emberek fáradtnak tűntek.

- Akarsz velük beszélni? - mutatta Niemen. Fraien bólintott. Nem egyenesedett fel, de közelebb lépett a bokor alatt. Tizenöt lépés. Nem is olyan nagy távolság. Háta mögött Niemen megfeszítette az íj át. Fraien tudta, hogy csak a jelére vár.

Az emberek halkan beszélgettek: Akárhogy is fülelt, nem értette; miről van szó. Ez óvatosságra intette. Az embernép harsány és tolakodó. Ha ezek mégis lemondtak a kiabálásról, arra nyilván jó okuk van. Még közelebb lépett, a nedves avar nem árulta el. Intett Niemennek, hogy várjon. Ugyan nem nézett óda, de szinte látta; ahogy a rövid hajú sereneya bólint, csontkarikával fúrt orra alatt leheletbodor. Még egy lépés. Óvatosan, akár a sötétség.

Most: Nem vehették észre őket. Továbbra is halkan beszélgettek a kidőlt fenyő mellett, mintha semmi gondjuk nem lett volna: A lövés a zömök ember kézfejét érte: úgy szúrta fel a száraz fenyőtörzsre, mint szigony a halat.

A dús hajú férfi tátott szájjal bámult a kezére, pislogott, ajkáról tanácstalan nyálcsepp indult el. A másik gyors volt, Fraien elismerően pislantott. Még fel sem nyögött a társa, máris a kezében volt két hajítótőr, s ő maga átlendült a száraz vörösfenyő túloldalára.

- Ne mozduljatok, tolvajok! - kiáltotta előrelépve Fraien. Neked pedig nem ajánlom, hogy használd a tőreidet, vékony ember, mert társam keresztüllövi a fejedet, mihelyt bármelyiket felemeled!

Az inas férfi meglepettnek látszott. Fraien úgy gondolta, csak azért nem lendült azonnal támadásba, mert megdöbbentette, hogy egy bosszúábrákkal és festékkel ékített elf toppan elé:

- Semmi dolgunk veletek, Fák Fiai.- mondta. - Angyalszem... - suttogta a sebesült. - Törd el azt a vesszőt, Abon, az istenedet!- Fraien elhúzta a száját. - Nekünk dolgunk van veletek, Angyalszem. Kifosztottátok egy halottunkat, és elraboltátok az íját: ha jól, tudom,

még a magatokfajta kérészéletűek között is bűnnek számít. Az Abonnak nevezett reszkető kézzel nyúlt a kézfejébe fúródott vessző felé. Niemen is kilépett a tisztásra, és egy

vakkantással megállította. - Ha elfé volt is valaha ez az íj, szántszándékkal hagyta ott, ahol leltük. Áldozatként. - Hazudsz - mondta Fraien, és közelebb lépett. Az embernek látnia kellett az ő levéltőrét is. Okosnak tűnt. Talán

nem fog ostobaságot elkövetni. - A mi íjaink soha nem lehetnek áldozatok. Ez pedig a Haian Hir Család egyik fegyvere.

- Tudom, hogy nem hiszel nekem, mert bölcsebbnek és tapasztaltabbnak gondolod magad, elf. - Angyalszem arcán mintha gúnyos mosoly futott volna át. - De tudom, mit beszélek. Egy galagonyával körülrakott emberáldozat mellett találtuk az íjat. Egy faragott cölöpnél.

Ez mintha meglepte volna a két sereneyát. Az Angyalszem nevű talári ezt akarta kihasználni. Egy magatokfajta műve volt: A sánta elfé, akit jó ideje követünk. Fraien az ajkába harapott. - Sánta? Azt mondtad, sánta elf? A vékony férfi bólintott. - A nyomaiból világosan kitetszik, hogy sántít. Fraien újra látta a közelítő árnyat. Az árnyékot, amelyről azt hitte,

azon a húsz esztendővel ezelőtti éjszakán, hogy végleg kifakítja ebből az életből. Lassan jött, a bal lábát furcsán, nehezebben mozdítva, Fraien mégis bizonyos volt benne, hogy nem tudna elmenekülni előle. Az árnyék kezében hosszú, Kránban kovácsolt tőr villant; gyűlöletes alakú ezüstnyelv.

- Dögölj te is.- sziszegte azon a nyelven, amelyet Fraien annyira szeretett, s most oly idegenül hangzott az árnyék szájából.

Hátrafelé tapogatózott a lábával; hogy tudja, merre van a szirt széle, mert valahol legbelül még élt benne valami halovány remény, hogy a kalahorák nem hagyják majd veszni. Gombákat taposott szét, száraz tölgygally roppant a talpa alatt, s érezte, ahogy lába nyomán az első levelek aláhullanak a szakadékba. Hallotta a halk neszt, ahogy végigkarmolják a mohasapkás gránitszirteket.

Gombaillat és a két hold fenn az égen. Az árnyék szúrt: végigmart Fraien mellkasán a gonosz penge. A kráni előrelendült, a holdfényben megvillantak

arcának ijesztő tetoválásai: - Dögölj te is, ha nem tudod, mit keresek - nyögte, és oldalt lépett. Fraien belesétált a csapdába. Azt hitte, tudja,

mit akar a másik. Balra mozdult, hogy elkerülje a tőrt, amikor a kráni gyomorszájon ütötte. Megbillent a világ, és Fraien akár valamely roppant levél a szakadék felé zuhant, s a karnyújtásra lévő

gombaillat; a kráni páfrányszagú lehelete, s a tavalyi gallyak egy szemvillanás alatt eltűntek. Azután a csend. A zuhanás dermesztő csendje. A lába reccsenését már nem is hallotta. Csak a holdakat látta, a vörös és a kék lyukat az éjszaka

bársonyköpönyegén, a milljom csillagot és a lassan alápörgő halott leveleket. Véresre harapta az alkarját, hogy fel ne üvöltsön. A húsz öl magas szirt tetejéről eltűnt az árnyék.

- Nem hazudsz, Angyalszem? - kérdezte most, és érezte, hogy gerincén végigcsordul a húsz év előtti félelem verítéke.

- Nem szokásom - válaszolta a vékony férfi. - Még ha minden fajombélit kígyónyelvű féregnek is hisztek a sápatag erdeitekben.

.- Csendet! - rivallt rá Fraien, s megrándultak arcán a megtartó szarvasai. - Tolakodó és meggondolatlan a fajtád, mindent megszentségtelenít, bármibe fog. Nem ajánlom, hogy tiszteletlen legyél a népemmel; és ha becsapsz, a kalahorákra esküszöm, a véredet veszem.

- Inkább eredj, és nézd meg, hazudtam-e! Ott fekszik a holttest a domb mögött. - Ha úgy lesz, akár még szabadon is engedlek; ember. Ám most itt maradtok. A vékony férfi talán észre sem vette Fraien könnyed kézmozdulatát. Niemen a jelre keresztüllőtte a pyarroni

combját; a vessző a lába túlfelén kilépve megzörgette a bozótot. A magát Angyalszemnek nevező ember sziszegve dőlt el. Fraien egyetlen ugrással mellette termett, s a hasára fordította a szitkozódó férfit. Gyors és erőteljes mozdulatokkal hátrarántotta karjait, s miközben messzire rúgta az elerőtlenedő kezekből kifordult fegyvereket, vékony bórszíjakkal összehurkolta a csukóit. Hallotta, hogy Niemen hasonlóképpen tesz az átlőtt kezű emberrel.

Kíméletlen határozottsággal a fatörzs elé rángatta. Ezalatt Niemen már néhány vastagabb fenyőágat szedett elő, s a késével ki is hegyezte azokat.

- Átkozottak - köpte feléjük az Angyalszem nevű. ¬S Chei még azt mondta rólatok, hogy hűséges szövetségesek vagytok!

- Yllinorban meglehet - felelte nyugodtan Fraien, s két karóval a béklyóinál fogva a földhöz szegezte a férfit. Angyalszem szája tele lett sárral és fenyőtűvel, kezeit és lábait biztosan fogták a cövekek. A szeme sarkából láthatta, hogy Abon hasonlóképp járt.

- Ez egy jódarabig biztosan fog - mondta szenvtelenül Fraien. - Kár is próbálkoznotok, ezredévek bizonyítják. Bár tegyétek, ha úgy tartja kedvetek: a fajtátok úgyis csak a saját kárán okul.

Mondott még valamit Niemennek, aztán mindket¬ten elindultak a domb felé. -Imádkozz az isteneidhez, Angyalszem, hogy megtaláljuk azt a rönkszentélyt - vetette oda visszafordulva az

elkeseredetten küzdő férfinak. Megtalálták. A kimeredt szemű nomád egy tövisbokor aljában feküdt, arcát galagonya bogyóival rakták körül.

Akár a vérpettyek. Fraien egyetlen olyan elf szertartást serif ismert; amelyhez ilyesmire lett volna szükség... a rönkszentély viszont egyértelműen mutatta; hogy egy elf mutatott be áldozatot. Fraien azt is tudta, hogy ki az.

- Chirennah Hinfer. A Sánta Gyilkos. Ott van a rönkjele a föld felé mutató ág tövében. Niemen vékonyra szorított szájjal bólintott. Leguggolt a halott mellé: A tisztás túlfeléről kíváncsi rigók bámulták

őket, alig várták, hogy ismét hozzáférhessenek a galagonyabokorhoz. Nem hazudtak. - Most nem - válaszolta Fraien -, de folyton azt teszik, hisz pillanatról pillanatra mást gondolnak. Isteneik

gyermekek még, ne várd, hogy ők maguk felnőttek legyenek. - Itt találták vajon az íjat? Fraien bólintott. Kimért mozdulattal igazította vissza fakóarany haját a füle mögé. - Úgy lehet, ez a szerencsétlen találta meg Girimmien testét. Megörült neki, és ellopta. Mallior megbüntette

érte. - A Sánta Gyilkos kezével? - Az eszköz nem számít, Niemen - felelte messzire nézve Fraien. - Az eszköz Neki nem számít. Csendben tértek

vissza az emberekhez. Azoknak alig-alig sikerült megmozgatniuk a cövekeket. Fraien komótosan visszadugdosta mindet.

- Na? Megtaláltátok? - vigyorgott kárörvendően az, amelyik Angyalszemnek nevezte magát. Sáros fogaira fenyőtüskék ragadtak.

- Igen. - És mi voltunk azok? - Nem - sóhajtott Fraien. - Chirennah Hinfer tette: - Az meg ki a bánat? - A ti nyelveteken Sánta Gyilkosa neve. Századok óta járja a Délvidéket; időről-időre felbukkan e földön is.

Niemen érezte, hogy Fraiennek nincs kedvére a beszéd.. - Valószínűleg kitagadott kráni. A sántasága miatt. - Bánom is én! - csattant fel az ember. - Oldozzatok el, és menjetek a dolgotokra! Ha az íjat keresitek, hát itt van,

száradjon a kezetekhez, engem nem érdekel! - Nem engedlek - felelte higgadtan Fraien. A vékony férfi harsány szitokáradatba kezdett: - Mert ez most már

nem a ti ügyetek, hanem a miénk. Chirennah Hinfer az én prédám. Kiérdemeltem a jogot, hogy megküzdjek vele. - Biztosíthatlak, én legalább annyira kiérdemeltem, facsókoló! Követelem, hogy azonnal engedj szabadon! Chei

és az Államszövetség nevében.

- Messze vannak. Fiatalok. - Fraien felállt. Valamerre dél felé nézett. - Ne akarj magadnak még két ellenséget - fenyegetőzött az ember. Dühösen kapkodta a levegőt. - A te sánta

gyilkosod az én prédám is! - Előbb vagy utóbb bizonyosan kiszabadultok. Nem messze innen, a partoldalban találtok egy kéregcsónakot -

szólalt meg Niemen. Szomorúnak tűnt. Az arcán kisimultak az elmosódott madárrajzok. - Ha lecsorogtok a Keserűvizen, két nap múlva egy faluhoz értek. A ti fajtátok lakja. Azt hiszik, megtörhetik a földeket. Kapcsolatban vannak a városaitokkal. Ők majd hazasegítenek benneteket. Ne gyertek utánunk, mert lelövünk benneteket.

- Felejtsd el! Egykönnyen nem szabadultok tőlünk - lihegte az ember. Hunyorított. - Hanem tudod mit, te elf? Alkut ajánlok. Elengedsz, és mi segítünk levadászni a sántát. Na?

Fraien csak a fejét rázta. - Nem vadászunk a fajtáddal - közölte Niemen. - Talán tényleg igaz, hogy elapasztjátok a férfiember magját, ti kutyák - morgott az Angyalszem nevű. ¬Na

utoljára mondom, eresszetek! Az elfek szedelőzködni kezdtek. -Uwel öklére! Ti kerestétek a bajt, gazemberek! Ne is álmodjatok arról, hogy elcsónakázunk innen! - A pyarroni

tehetetlenül rángatta köteleit, combsebe erősen vérezni kezdett. Fraien megcsóválta a fejét. Ruhájába nyúlt, és apró, tökforma edénykét vett elő.

- Ha kiszabadultok, ezzel kenjétek be a sebeiteket. Gyengék lesztek, ne gyertek utánunk! - Csak az idődet vesztegeted. Nem akarlak benneteket is megölni, elf, de Uwelre mondom, megteszem; ha

beleszóltok a bosszúmba! Na gyerünk, engedjetek szabadon! Niemen felvette a földről a Család íját; és halkan elindult Fraien után. Az már a domb tetején állt, derékig a

tejszín ködben. Keze óvatosan kerülgette a démonkórókat. . - Átkozottak! - ordította az ember: - Imádkozzatok, hogy ne találkozzunk többet! Lihegve bukott a fenyőtűk közé. Néhány lépésre tőle, arccal a föld felé, társa nevetett fájdalmas arccal. - Te meg mit röhögsz, Abon? - Esküszöm:.: - kezdte az - ...esküszöm neked, Angyalszem, én még nőnek sem hallottalak így könyörögni. - Nagyon mulatságos - sziszegte a másik, és nekilátott kifeszegetni a béklyócölöpöket.

6. A fa ott volt a vízmosás peremén. Nagy volt; legalább akkora, mint ahogy a fontosságának kijárt: Barázdált,

vörös törzsét oszlopnyi gyökerek tartották, ezek némelyike ott kígyózott a sziklák között, a többi abbitacélnál erősebben kapaszkodott a talajba:

A szirt, amelyen állt, méltó talapzata volt a roppant élőlénynek. A hatalmas mészkőszikla lába most a jócskán felduzzadt patakban ázott, piszkos habok folyták körbe lustán. Keskeny ösvény kanyargott a víztől föl egészen a hatalmas fáig. Hosszában, mintha csak véletlenül kerültek volna oda, fehér szikladarabok hevertek. Vöröseszöld moha és harsánypáfrány sarjadt mellettük. A korona magasában enyhe szél fújt; messzire hordta a tárt ujjú kézhez hasonlatos leveleket.

Körös-körül egyetlen másik fa sem nőtt, mintha valamennyien tiszteletben- tartanák az óriás területét. A köd sem merészkedett fel a törzsig, megadón gomolygott az ár felett. A Keserűvíz messze volt, ám az esőzések jócskán felduzzasztották a mindig oly békés patakot is: távolabb nem egy helyen kilépett medréből; ólomszín sekélyesekké változtatva a mezőt.

- Itt vagy hát, uscayha - mondta az elf. Egy nagyobb szirt mögül mustrálgatta a környéket. Az emberektől nem kellett tartania: ha utolérnék is, akkor sem lenne idejük megakadályozni, amit tenni készül. Hisz sietni fog. És ne reménykedjenek abban, hogy hibázik!

Ha tartott is attól, hogy a megtartó különféle praktikákkal felfedi ittlétét, mostanra megnyugodott már. Ha felfigyeltek volna rá, aligha üldögélhetne ilyen nyugodtan. A vén elfen kívül csak két másikat látott. Elpuhult népek. Nincsenek tudatában saját fontosságuknak... vagy tán elszoktak attól, hogy veszély fenyegeti őket. .

Egy férfi és egy nő segített a megtartónak, ebben már bizonyos volt. Velük kell tehát először végezni. És hangtalanul: Nem adhatja meg az esélyt a vénségnek, hogy az ereklyét használhassa. Aligha lenne rá módja, hogy újfent próbálkozzon. Várt hát, türelemmel.

Először a nőt pillantotta meg: Tökforma edényekkel igyekezett a patak felé. Fűsárgára festett szövetruhát viselt, melyet csiszolt csontok és bonyolult hímzések díszítettek. Az elf elmosolyodott. Ősszegyűrődtek arcán a krónikásjelek. El sem tévesztheti.

- Köszönet néked, Verrion - suttogta, amikor meg¬pillantotta, hogy a férfi is a nő nyomában lépdel. Hajuk őszarany, arcuk sápatag, akár a tojáshéj. Lassan ereszkedtek alá a ködbe, s az engedelmesen félrehúzódott előttük. A víz szélénél megálltak. A nő csípőre tette a kezét, féloldalas mosollyal nézte a férfit. Az lehajolt és megmerítette a tökedényt:

A rejtőzködő elf a szikla mögött beleharapott a levegőbe. Messziről áfonya halvány emléke érkezett, nedves avar körben és sár. Se szellő, sem idegen szagok. Elégedetten bólintott. A nő közben visszafordult a víz felé.

- Hosszú lesz az utad, Elveszett - suttogta az elf, amint megfeszítette az íját. A vessző reccsenve csapódott a fűsárga ruhás nő tarkójába, aki hangtalanul, tudatlanul hanyatlott a piszkos

vízbe. Körésereglették az ötujjú levelek: A férfi zavartan fordult meg, elejtette a foltos tökedényt, s elkerekedett szemmel fürkészte a ködöt. A távoli

szikla mellett álló halvány árnyék mosolygott, amint elengedte a második vesszőt. Az a szívet érte. A férfi szétvetett tagokkal, döbbent arccal zuhant a nő mellé, alig vetett nagyobb zajt, mint egy

kő. Őszarany hajuk csendesen lebegett mellettük a vízben. A gyilkos futni kezdett. Hangtalanul és óvatosan. Rossz lábát már megtanulta úgy mozdítani, hogy még így,

bénán is a legnagyobb hasznára legyen. Akár egy görcsös dióág, dermedten, fájdalmasan engedelmeskedett csak neki.

A féregéltű fejvadászok, akik annak idején csapdába csalták, ismerték a kráni elfek törvényeit. - Nem ölünk meg, Képszúró - sziszegték az arcába. Szemük a harci drogoktól csillogott akár a hegyikristály, fogaik

halottsárgák a shugaru-diótól. Bőrszíjakkal szorosra húzott fekete ruházatukból csak ez villant ki, de az elf emlékezett a többire is: a hegtetoválásokkal eltorzított arcokra, az acéllal megerősített karmokra, s a leheletükre is. Akár a romlott hús. ¬Nem ölünk meg, mert megteszik ezt helyettünk a tieid. S így még üzenhetünk is a Da'Himatan Háznak.

Szavak nélkül is érteni fogják: ne packázzanak a Halálkérők rendházával! Az elf összeszorított szájjal nézte őket. Hátul az acsargó harcikutyákat, s az új erődítések vasfogakkal összefogott

cölöpeit. Megpróbált megjegyezni mindent, minden egyes készülő ajtót, falhoz hordott követ, mert tudta, hogy életben hagyják. Legyen ez az ő bajuk.

Ha megnyomorítják is, élni fog. Ha kitagadják is emiatt a Da'Himatan Házból, ő azt is túléli majd. Mert összeszorított foggal, de megöli majd a fejére vadászókat. Mert a féregéltűek most életben hagyják.

De legyen ez az ő bajuk. Egy jókora kalapáccsal tették. Tán a cölöpöket üthették be vele. Az utolsó pillanat mindennél élesebben

megmaradt benne: Az utolsó pillanat, amikor a lába még nem volt merev kolonc. Két csóka az egyik oszlop tetején, mögöttük kék, ó Verrion, milyen kék is az ég, körben a sáros földön a kis

gyékénytányérok az ebédmaradványokkal, s csak esik, lassú csöppekkel esik az egyik tetőzsindelyről a zápor maradéka.

A térdét törték el, egyetlen ütéssel. Egy kis darabot harapott ki a szájából, hogy fel ne üvöltsön. A Da'Himatan Ház egyik ösvénye mellett tették ki. Legyen ez az ő bajuk. Ha vérrel és verítékkel is, de túlélte. A Ház harcosai soha nem találtak rá, úgy gondolhatták, odaveszett abban az

őrült akcióban. Valószínűleg háború robbant ki ezért a Ház és a féregéltűek között. Pedig akkor már régen dúlt egy háború. Ő és a rend között.

A lábát nem tudta hajlítani, de lassan engedelmes¬ségre szoktatta. S amire az egyik nem volt képes, a másik megcsinálta helyette. Egy éjjel pedig ismét meglátta azokat a cölöpöket és a falakhoz összehordott köveket. A gyilkosai soha többé.

Akkortájt hallott az ereklyéről először. Rég volt. Nagyon régen: De már akkor is tudta, mit kell tennie: Hogy ép legyen. Jobb és több mint bármikor. Elindult; hogy maga mögött hagyja a Birodalmat. Több mint kettőszázötven esztendeje.

Akkor már tudott futni. S futott most is, akár egy törött lábú kutya, egyre magasabbra a szerteszórt, mohos sziklák között: Nem

foglalkozott vele, milyen nyomokat hagy a sáros domboldalon, hamar felügetett a roppant fa mellé. Két mély kortyot vett a hűs levegőből, mielőtt tovább ment volna.

A göcsös gyökerek között lapos kövekből kirakott lépcső vezetett a szirt túloldalára. Innen már jól látta azt is, amit a rejtekéről eddig még nem: a szirt túlfelén kis terasz nyúlt a ködülte víz fölé, s onnan nyílt egy bejárat az ősi odúba: A megtartó otthonába:

A sánta elf balját az uscayha törzsén tartva lelépdelt a lépcsőn. Halk szellő minden mozdulata: Felette a már megritkult lombokból újabb marokkal mart ki a szél: A tőrt vette a kezébe. Kráni kovácsok remeke. Mielőtt belépett volna a megtartó rejtekére, nagyot kortyolt a levegőből.

Köd, sár és faháncs. Őszi szél. A megtartó nem tiltakozott. Öreg volt, sokkal öregebb, mint az yllinori, aki elárulta. Haja fehér, mint a tavaszi

fellegek, kezének ujjai elszáradt faágak. Az odu közepén állt. A fa belseje úgy borult föléje, akár valami roppant emberi szentély mennyezete. Kicsi volt és nagyon vén. Úgy állt ott, mintha maga is a fa része lenne. Mintha együtt nőttek volna ilyen hatalmasra.

- Nem kellett volna... - kezdte a vénség. Borostyánszemei parázsként villantak a homályban.

A sánta elf nem hagyta, hogy befejezze. Nem engedhette meg, hogy az öreg meglepje, hogy varázshatalmához folyamodjon. A kráni tőr a mondat feléhez tett pontot. Az öreg eldőlt, könnyeden mint a pihe; még csak nem is kapott a torkához. Egy bogyókkal teli kast borított csak fel. A vörös és sárga gyümölcsök száz irányba ugráltak a gyökérpadlaton;

A sánta elf hangtalanul lépett a holttesthez. Nem volt különösebben büszke magára. Kihúzta az öreg torkából a kést. Egyáltalán nem vérzett. Rövid lélekkísérőt mormolt a kedvéért; azután állt csak föl.

Az ereklye ott volt az odúban. Nem védte senki, hiszen minden védelme az volt, hogy kevesen tudták mi az, és hol is kell keresni. Az elf gyönyörűnek találta. Kedveskedve simította végig.

Tökéletesen gömbölyű kavicsokból álló lánc volt. Az emberszem nagyságú kövek nem voltak átfúrva, sem kapcsokkal egymáshoz fogva, mégis rendezett láncba álltak, mihelyt felemelte az egyiket. Elmosolyodott. A szürke, erezett kavicsok tompán fénylettek a homályban. Nyakába akasztotta őket, és várt. Bizonyos volt benne, hogy egyhamar megértik majd egymást.

A kövek langyosan ültek a nyakában. Talán remegtek is, az elf nem volt biztos benne: Kilépett a kőteraszra, és fellábalt a lépcsőn. Sóhajtott, és leereszkedett a sáros ösvényen, hogy összeszedje a sziklánál; lerakott holmiját.

A nyakék remegett a testén: Elmosolyodott. Nemsokára egymásra találnak majd, ebben nem tévedhet. A két holttestet pillantásra sem méltatta. A férfi döbbent szemei fölé tárt ujjú kézhez hasonlatos levelek sodródtak, átlőtt mellkasán egy béka ült.

7. - Tudhattam volna - morogta Fraien, amikor kiderült, hogy a sánta az uscayha felé vette az irányt. Ügetni kezdtek, noha csak az ö számára volt nyilvánvaló, miért is kell sietniük: Niemen nem kérdezett semmit,

csak loholt a hosszú hajú elf mögött. Már jócskán elhagyták a Keserűvíz árterét, s mégis folyton-folyvást megduzzadt, medrükből kilépni készülő erek

és patakok nehezítették az útjukat. A sánta elf itt már nem törődött azzal, hogy elleplezze nyomait, nyilván neki is sürgős volt, hogy mihamarabb célhoz érjen.

Egy fogolycsapatot riasztottak fel futtukban. Egy darabig együtt szaladtak a mellükön patkóforma foltot viselő madarakkal, azután azok felrebbentek a sziklás mezőt határoló bokrok fölé.

Niement mindig is lenyűgözte az őt körülvevő élet végtelensége. Mivel tudta, hogy társából most aligha húzhat ki bármit is, inkább kifelé figyelt, így próbált nyugalmat erőltetni magára. Mert harc lesz, azt biztosan tudta.

Kisebb nyírerdőn futottak keresztül. A fehér fák egyenes törzsei hallgatagon figyelték a két elfet. Fraien; akár egy kopó; időről-időre lehajolt, körbeszaglászott a talajon, óvatosan széthajtott egy-két ágat, azután határozott mozdulattal intett rövid hajú társának.

Niemen ilyenkor biccentett, és futott tovább. . A fa már messziről is hatalmasnak tűnt, itt a közelében azonban hihetetlenül nagynak tetszett. A sánta

rejtekhelyét könnyen megtalálták: Niemen látta a társán, hogy még mindig reménykedik, még akkor is, amikor sietve végignézte, hol kapargatta a gyilkos idegesen a mohlepte követ, hol tette le egy pillanatra a felszerelését. Akkor még nem láthatták a halottakat. Fraien sürgetőn intett: tovább..

Az ár kissé beljebb sodorta a holttesteket, ezért is nem vehették észre őket rögtön. Kráni módra készített vessző éktelenkedett bennük. Fraien rohanni kezdett a sáros ösvényen, fel á roppant fához.

Niemen sóhajtott. Nem szaladt a társa után, neki is látni kellett a fel és levezető nyomokat. Chirennah Hinfer nyomait. Leguggolt, és egy ársodorta faággal megpróbálta közelebb piszkálni a két holttestet. Mire Fraien visszasétált, sikerült őket partra vonszolnia

- Megyünk - mondta Fraien. Szemében sötét. - És ők? - Niemen tanácstalan mozdulattal intett a holttestek felé. - Itt hagyjuk őket? - Nem vesződhetünk velük. - Fraien hangja komor volt és kemény. Niemen egészen megijedt tőle. Még sosem

látta társát ilyennek: - Nem kockáztathatjuk, hogy nagyobb legyen a baj. - Mi történt? - Niemen felemelte a fegyvereit a földről. - Tudnod kell egyet-mást, mielőtt elindulunk - sóhajtott Fraien. - Nem egyszerű Siena-liget ez. Niemen hallgatott. A szelet figyelte, miként tép újabb és újabb levélfelhőket a faóriás vérvörös koronájából. - Chirennah Hinfer pontosan tudta, hová jön és mit akar - kezdte Fraien. - Elképzelni sem tudom, hogyan

derítette ki, hogy itt őrzik, mindenesetre megölte a megtartót is - intett a szirt felé -, azután elvitte. Mégis mit? - Egy ereklyét. Egyet az ősök igazi ereklyéi közül. Egy ragadashi hősé volt egykor. Niemen hitetlenkedve ráncolta

a homlokát. - Az nem létezik. Olyan mérhetetlenül ősi? Fraien bólintott.

Ha a használója szót tud érteni vele... - megköszörülte a torkát - ...ha sikerül megértenie az ereklyét, ha szolgálatra bírja; akkor..: nos, képessé válik arra, hogy a valóságot is megváltoztassa.

- A valóságot? -hüledezett Niemen. - Pontosan - mondta homlokráncolva Fraien. - Igaz ugyan, hogy csupán huszonöt nyíllövésnyi távolságban, de ez

épp elegendő Chirennah Hinfernek, hogy legyőzhetetlenné tegye magát. Megigazította tőreit az övében, és futni kezdett: - Hamarabb meg kell találnunk - vakkantotta a még mindig dermedten álló Niemen felé. - Úgyhogy mozogj! A

rövid hajú elf még egy pillantást vetett a holttestekre, aztán egy rugaszkodással utolérte társát. Fraien a magabiztosan ordító nyomokat figyelte, fakóarany haja hosszan lobogott mögötte.

- És - kezdett bele tanácstalanul Niemen -; és a megtartó miért nem használta az ereklyét? Miért nem tette magát... legyőzhetetlenné vele?

- Alapvetően nem erre szolgál - mordult Fraien anélkül, hogy felpillantott volna - Ám így is lehet használni. Egy domboldalon futottak lefelé, a nyár utolsó szöcskéit riasztva fel. - Az is lehet, hogy Siena mást tanácsolt a megtartónak - folytatta Fraien -, és ez még jót is jelenthet. - Miért? Miért jelentene ez bármiféle jót, Fraien? - Mert a kalahorák akaratát hiába akarnánk kifürkészni. S talán ez azt is jelentheti, hogy van még esélyünk. Niemen nem válaszolt. Lépteit figyelte és a szívdobbanásait: Leértek a domb aljához. Két őz figyelte messziről

merre fordulnak.

8. - Te, Angyalszem! Tudod-e, min gondolkodtam? - kérdezte Abon: - El sem tudom képzelni - morogta az inas férfi. Az oldalán feküdt; s fájdalmas arccal nézett maga elé.

Sármocskos öltözete már rég nem zavarta, a fülébe ragadt sárkoloncokat akarta kipiszkálni, ám ez így, a háta mögött megkötött kézzel reménytelen feladatnak tűnt.

A furfangosan megfaragott facövekeket már sikerült kicibálniuk, s most Abon a fogaival próbálta kibogozni a társa csuklóját szorító bőrszíjakat. Megpróbálkozott Angyalszem is a kúszással, de a combsebe nagyobb fájdalmat okozott néki, mint gondolta, ezért inkább társa vergődött közelebb.

A nap továbbra sem volt több fakó ezüstpénznél, bánatosan hunyorgott a fellegek mögött. Kis szél támadt, az hajtotta el a ködöt, ám a nedvességgel hiába birkózott: Angyalszem szitkozódva köpködte a fogai közé szorult földet. Nyomorultul érezte magát.

- Azon gondolkodtam; honnan ismerhették a nyelvünket ezek a vadak - szólalt meg ismét Abon, egy időre felhagyva a szíjak marcangolásával.

- Azért ismerhették, mert sereneyák voltak - felelte Angyalszem, majd mintha ez mindenre válasz lenne, ismét komor hallgatásba merült.

- Azok kik? - Abon érdeklődve figyelte Angyalszem hátát. Az jó ideig nem szólalt meg. - Hétpróbás, kitanult bitangok, láthatod - mondta Angyalszem, s összeráncolta a homlokát: - Van idejük rá, hogy

ilyen dolgokba ártsák magukat. A Városban már hallottam róluk, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer is összefutok vélük.

- De mégis... - Amolyan fejvadászfélék. És jó sokáig verik a fejükbe a tudást az ő nagyokosaik. Hogy ismerjenek bennünket. A

szokásainkat. A nyelvünket. A fegyvereinket. Erre persze van idejük. - Minek ez nekik? Mert afféle bosszúállóknak képzelik magukat. Mihelyt a Népet valami külvilági sérelem éri - Angyalszem

gúnyosan lebbiggyesztette az ajkát -, ezeket azonnal előkerítik, hogy torolják azt meg. Ők pedig mennek. A legtöbb hasonszőrűvel ellentétben nem törnek ki görcsökben, ha várost látnak, elboldogulnak közöttünk, és túlélik azt is, ha lépten-nyomon megbámulják őket. Ha meg azt akarják, eltűnnek, mint a harmat. Láthattad.

- Láttam - bólintott szomorúan Abon, és ismét munkához látott Angyalszem csuklóján. - Szólj hozzá - folytatta az inas férfi -, a legtöbben, még az yllinoriak is, elveszettnek érzik magukat, mihelyt

emberekkel kell beszélniük. Magányról, visszahúzódásról, meg ősi vérről zagyválnak, a kulturáltabbja egyszerűen kimenti magát és odébbáll, azzal vége. Ezek meg nekilátnak kitanulni minket... és ez lesz belőle. Jól összekötöznek, de, előtte a becsületes küzdelem végett átlövik a lábad. Gondolom, az én érdekemben.

Abon sóhajtott. - És az mi volt; amikor Kránt is belekeverték? Nem tudom - rázta a fejét Angyalszem. - Nem tudtam, hogy

Kránban is vannak elfek. Sőt, azt sem tudtam, hogy itt vannak egyáltalán. - Yllinorban azt mondta az egyikük, hogy régen itt minden az övék volt - vetette közbe Abon, és kiköpött egy

bőrdarabot.

- Volt - morogta Angyalszem. - Kit érdekel, hogy mit csináltak, ha egyszer nyoma sem maradt? Ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy volt egy birtokom Eridantól keletre; de ha most odamennék körtézni; valószínűleg fellógatnának tolvajlásért, mint egy kutyát. - Keserűen elmosolyodott. - Legalábbis megpróbálnák. Azokat a gazfickókat, még ezzel a lábbal is móresre tanítanám.

Akkor miért nem mész vissza? - Hagyjuk ezt most. - Angyalszem légszívesebben legyintett volna. - Rágj tovább! Abon néhány perccel később végzett a csukló szíjaival. Angyalszem nyöszörögve nyújtóztatta ki a karját, majd a

bőrdarabok vörösre mart nyomait dörzsölgetve nekilátott, hogy a lábait is kiszabadítsa. Abon türelmesen várt, talán a hallottakon gondolkodott. Mikor Angyalszem végzett; zsörtölődve megpróbált felállni. A bal lába fájt, de nagyjából azért tudta mozgatni. Felsántikált a dombra, ahová az elfek- felhurcolták a felszerelésüket. Hamar megtalálta tőrét, és óvatosan, minden lépésére ügyelve visszabotorkált társához.

- Ilyen lábbal aligha érhetjük őket utol, Angyalszem - szólalt meg Abon, miközben a másik átvágta a szíjakat. - Törődj a magad dolgával - dünnyögte Angyalszem. - Az az elf kotyvalék csodákra képes, elhiheted. Volt hozzá

szerencsém: felismertem arról a keserű szagáról. Meg éppen nem gyógyít, de a seb nem fog elfertőződni, és a fájdalom is alábbhagy. - Elnézte, amint társa feltápászkodik. - Lehet, hogy pihenni kellene, de arra nincs idő, ahogy Temisser mondaná. - Felsóhajtott: - Kapd össze magad, és gyerünk!

A nap végre kisütött, de a szél is feltámadt közben. - Furcsa - dünnyögte Abon. - Mi furcsa? - kérdezte Angyalszem. A lábsebét kenegette épp, úgy hunyorított az eget fürkésző Abonra. - Kisütött a nap; de csak egy helyen - mutatott az égre a zömök fejvadász. Vékony szálú haját százfelé fújta a

szél. - A démonokra! - mordult fel Angyalszem. Való¬ban: az égbolt mindenütt szürke maradt, csak fölülük takarodtak

el a fellegek. Mintha egy hatalmas égi tó aljában állnának, a felhőrétegen jókora, szabályos kör alakú lyuk tátongott. - Mi lehet ez?

Még a hihetetlen égi tüneményt vizsgálgatták, amikor körülöttük is minden megváltozott. Viharos gyorsasággal sarjadni kezdett a fű, akárha a tavasz harapott volna végig a dombokon, gombák nőttek

minden elképzelhető helyen, s kisvártatva komor fekete lepkék ezrei röppentek fel a frissfűből. - Kárhozat! - sziszegte Angyalszem. A milliónyi lepkét nézte, a zavart, bonyolult égi táncot, miközben a fű már a

térdéig ért, a lába alatt felszáradt a föld és kék virágok lobbantak végig a dombokon. A halott fenyő mintha felsóhajtott volna.

- Mi ez? - horkantotta Abon. Felszaladt a dombon, talán; hogy messzebb lásson. - Mi történik itt? - Elszúrták! - kiáltotta Angyalszem, hogy Abon megállt félúton és visszafordult. - Kik? Micsodát? - kérdezte. - Azok a sunyi kis elfek - tajtékzott Angyalszem a lepkeeső legalján. - Biztosan elszúrták! Mérget veszek rá, hogy

háromszor is megálltak dünnyögőtanácsot tartani, mielőtt nekiestek volna a sántának. Hogy el ne kapkodjanak semmit, a mindenségit! Uwel ökleire! Biztosan elrontották!

Pedig akkor még nem is látta a legrosszabbat. Abon a domb tetején állt, száját félig eltátva. Szólni sem bírt a meglepetéstől. Nem figyelte az egyre magasabbra keringő lepkefelhőt, a furcsa, kör alakú lyukat a fellegeken, sem a föld alól előmászó sárszín békákat. A Csobolyós felé nézett. Pontosabban arra, ahol a folyónak kellett volna lennie.

A Csobolyós, vagy ahogy az elfek nevezik, Inhein Hille, a Keserűvíz, az ólomként csillogó, mocskos ártérrel együtt eltűnt. Fehér törzsű nyírfaerdő terpeszkedett a helyén.

Azon túl ködbe veszett a világ.

9. Már jó ideje ügettek, egyre a sáros talajt fürkészve; de még Fraien sem tudta megmondani, közelebb jutottak-e

a sánta gyilkoshoz. A nyomok frissek voltak, nagyon frissek, de sem a növényzet; sem a domborzat nem tette lehetővé, hogy bizonyságot nyerjenek: utolérték a Siena-szentély felprédálóját. Egyre a folyónak tartottak, s csak remélhették, hogy ha más nem is, az ártér feltartóztatja majd a menekülőt.

Kis tisztásra bukkantak. Akár két árnyék, úgy bújtak elő a száraz tüskebokrok közül. Alig húsz lépés átmérőjű horpadás volt, fakó színű fű boríthatta egykor, nagy részét most belvíz lepte el. A tavacska felszínén holt levelek pörögtek; szélein elrothadt az őszi fű.

- Itt megállt egy kicsit - mondta a földre mutatva Fraien. Mély kortyokban itta a hűs levegőt. Körbearaszolt a tocsogó partján; hogy eldöntse, melyik irányba mehetett tovább a gyilkos.

Aztán megdermedt. - Mi az? - kérdezte Niemen. Valahogy rosszat sejtett. Fraien tanácstalanul nézett a földre, azután sóhajtva

felpillantott az égre. - Mi az? - ismételte Niemen, és ő is közelebb lépett.

A nyomok, ott, ahol Fraien állt; összezavarodtak. A rövid hajú elfnek egy kicsit meg is, kellett pihennie, míg átlátta, mi történt.

- Elkéstünk? - kérdezte tanácstalanul. Fraien zihálva bólintott. A lábuk előtt a puha földön egy bizonytalanul megbillenő elf lába hagyott nyomot nemrég. Össze-vissza járkált, azután eltűnt., Volt ugyan még ott egy nyom, de az nem illet; nem illeszkedhetett az előzőekhez.

- Hová lett? - kérdezte Niemen. Fraien nem felelt azonnal: Az eget fürkészte. - Az ott egy madár lábnyoma - mondta. - Ragadozómadáré. Szerintem karvaly, de nem biztos. A rövid hajú fejcsóválva guggolt le. Fraien még mindig az eget vizsgálta, hátha megpillantja valahol a gyilkost: - Ott van - szólalt meg hirtelen. - El sem téveszthetjük. Niemen is felpillantott. Tőlük nem is olyan messze türkiz

kör formálódott az égen, láthatatlan kéz tolta szét egy óriási felületen a felhőket. Feltámadt a szél egy pillanatra, azután elült. Csak arra volt ereje, hogy a fekete pocsolya egy sarkába fújja a leveleket.

Fraien futni kezdett, rövid hajú társa parányi gondolkodás után követte. - Mi a terved, Fraien? - Szeme körül a gond gyűrte ráncba megtartójuk fekete festékeit. Talán meg tudjuk, lepni - felelte társa az orrába fúrt csontkarikát piszkálva: - Mallior adja, hogy sikerüljön. Tovább futottak. Fraien fordult meg néhány lépés után. - Félsz? Niemen megrázta a fejét. - Nem. Nem igazán, csak azt szerettem volna tudni... nos, mennyi esélyünk van vele szemben? - Nem valami sok. - Fraien hangjában mintha vidámság csendült volna - Nem valami sok, elhiheted. Most, hogy

pontosan tudták, merre kell menniük, könnyebben haladtak. A világoskék lyuka felhőrétegen mindennél pontosabban mutatta, hol is van a kráni. Kihívón, hatalmasan terpeszkedett a lyuk a szürke fellegbársonyon, pökhendin jelezve, merre tart parancsolója. Chirennah Hinfer immár nem sietett különösebben, a kék lyuk alig-alig moccant odafent.

A két elf ködös völgybe rohant alá. Mintha hóesésbe keveredtek volna, egy pillanatig nem láttak semmit, csak a piszkosfehér gomolygást, azután egycsapásra kitisztult előttük a világ.

Harsányzöld mező terpeszkedett köröttük, kék és fehér virágokkal teli. Göcsörtös nyíres susogott bal felől, jobbra újabb völgy terült el, mélyén kristálytiszta tavacskával. A partján ősöreg vörösfenyők álltak.

- Ez az ő birodalma - suttogta Niemen. Fraien csak állt, összehúzott szemmel méregetve a tájat. Az arcára rajzolt ábrák megremegtek.

Azután ismét a ködben álltak; lábuk alatt elszáradt kórók, - halott füvek. Az iménti látomásnak nyoma veszett, felszívódott., csupán gyenge fények jelezték, hogy néhány lépésre onnét ismét rábukkannak majd.

- Elindult. És az egész együtt mozog véle - suttogta Fraien, és előrevetette magát. Niemen pillanatnyi habozás után követte. Mikorra átlábalt á ködön, társa már az enyhe emelkedőn kapaszkodott fölfelé, a nyírfák irányába: Néhány nagyobb lépéssel utolérte.

A göcsös nyírfák fehér tövében gombák sarjadtak döbbenetes gyorsasággal. Sárga rókagombák és szilvaszín tinóruk vegyesen, s Niemen az illatból tudta, hogy nem messze galambgombának kell nőnie, mégpedig nem kevésnek. Minden léptükkel valamire rátapodtak; valamit letörtek, nem tudtak odafigyelni a hihetetlen ütemben változó természetre.

A halványzöld nyírlevelek szinte teljesen elrejtették előlük a kis tisztást. Óvatosan léptek elő. Mindketten az íjukat vették kéziekbe, az idegen fehér tollú vessző remegett. Nem is egyszerű tisztás volt ez, hanem egy nagyobb, fátlan terület széle. Balfelől finom ívű dombhát emelkedett, dúsan tenyésző hanga és páfrány borította. Jobbról a nyíres folytatódott, mélyén vörös és sárga kalapú gombák millióival.

A fekete szarvas velük egyidőben jelent még a dombháton. Gyönyörű állat volt; ezüstszín marral; fején roppant agancskorona. Méltóságteljesen lépdelt a páfrányok között, akár valami király, tágra nyílt orrlyukai az elfeket szimatolták. Két ívelt fülét feléjük fordította, s Niemennek olyan érzése támadt, mintha az óriás meg a lélegzetük rezzenéseiből is olvasna. Megállt.

- Ő az? - kérdezte Niemen. Fraien megrázta a fejét. - Nem hinném... de meglehet, hogy a szemével lát bennünket. - Le kéne lőni. Fraien ismét csak a fejét rázta. - Nincs értelme. Ha látott bennünket, már tudja, hogy jövünk. Ha pedig még nem, fölösleges megölnünk a

szarvast. Gyere! - Leeresztette íját, és nekiindult megint. Lába alatt hersegett a páfrány. Niemen követte. A fekete állat nézte őket egy darabig, azután megfordult és leügetett a domb túloldalán. Meg sem fordult, csak a farka villant meg, akár egy ezüst kishal. A két elf a nyomába eredt.

10.

A sánta gyilkos futott. Felszabadultan, mint oly régen utoljára. Nyakában egymáshoz koccantak a tompa kavicsok, és ő mosolygott.

Tele tüdővel szívta a gombaillatú levegőt, s örömében felkurjantott a napra. Fakó haja ezerfelé szállt, s ő csak rohant. Időnként leguggolt, hogy magasra ugorhasson, s nevetve paskolgatta a lábait. Ahogy lerohant egy magasra nőtt fűvel borított dombról, fekete lepkék százai keltek életre a lába nyomán.

11. - Most mit csináljunk? Abon tanácstalannak tűnt. Angyalszem nagy nehezen felküzdötte magát a dombra, s most ő is csak a fejét

vakarta. - Nem tudom. Igen rút mágiaféléről lehet szó, és valami azt súgja, a sánta a ludas benne. - Iszonyú hatalma lehet, ha ilyesmire képes, nem gondolod? - Abon sápadtan figyelte társát. Angyalszem

megdörzsölte a borostát az állán: - Nem gondolom, hanem tudom. Ettől függetlenül ő ölte meg Temissert, s ezt nem hagyhatunk bosszulatlanul.

Lefelé indult a dombon. Szórakozottan cirógatta a friss füvek ezüstszín kalászait. Abon ismerte annyira, hogy ilyenkor ne szóljon hozzá. Angyalszem felnézett az égre, fürkészte egy darabig, azután vísszafordult Abonhoz. A fiatalabb fejvadász a hatalmas, vörös szárnyú szöcskéket figyelte, míg társa gondolkodott, össze is rezzent, amikor Angyalszem rámordult:

- Hol jár az eszed, az istenedet? - Megköszörülte a torkát, és az égre mutatott. - Nekem úgy tűnik, ez a kör alakú nyílás itt a fejünk felett egyben a határa is az egész mágiának:

Abon a láthatáron terpeszkedő ködfalat figyelte. - Azt hiszem, bár még nem vagyok benne teljesen bizonyos, hogy ez az egész, ha lassan is, de mozog. Pontosabban valaki vagy valami mozgatja. - Angyalszem nem törődött a semmiből előkerült kék szúnyogok

felhőivel, egyenesen Abonra nézett, tőle várva, hogy elismerje az igazát, vagy rácáfoljon, ha valahol hibásnak érzi a gondolatmenetet. A zömök férfi csak biccentett. Észre sem vette; hogy hüvelykével tenyérsebét piszkálgatja. - Ennek a valakinek pedig, legalábbis szerintem, az egész közepén kell lennie. - Elégedetten bólintott Abon helyeslő biccentése láttán. Ha pedig ott van, bizonyosan megtaláljuk. Ha a sánta az, megpróbáljuk megölni, ha mégsem ő lenne; segítséget kérünk. Ennyi.

A másik jelezte, hogy nincs ellenvetése. Visszatértek a kidőlt fenyőhöz. Abon a fejét csóválta, ahogy elnézte Angyalszem sántikálását.

- Mi lesz a lábaddal? Így nem állhatsz le küzdeni:.. A szikár férfi megfordult. - Ez már a vége, Abon. Nem fogok várni, míg valami úton-módon meggyógyulok. Az sem érdekel különösebben,

itthagyom-e a fogamat. Uwel névében szeretném elkapni azt az elfet, aki megölte Temissert: nekem most csak ez az egy dolog számít. Különben itt vagy még te is, ha minden kötél szakad - vigyorgott a fiatál fejvadászra. Az lelkesen visszavigyorgott rá.

Összekapták megmaradt holmijukat, és egyre beljebb hatoltak az idegen birodalomba: A kék szúnyogokat hamar elhagyták, ám mindegyre újabb csodákra bukkantak. Angyalszem elég otthonosan mozgott a természetben ahhoz, hogy észrevegye: nem csupán ismeretlen - és valószinűleg sehol sem létező - fajokkal, de ettől a vidéktől egészen eltérő növényekkel és állátokkal van dolguk:

- Arel, Uwel, adjátok, hogyne Kránban járjunk... - Mit mondtál? - kérdezte Abon. Elöl haladt épp egy roppant farönk mellől szemrevételezte a tájat. - Nem fontos - legyintett Angyalszem. - Látsz valamit? Abon csak a fejét csóválta. Lassan indultak tovább. Sárga tölcsérgombák szegélyezték azt a kis ösvényt, ahol

megpillantották a szarvast. Csodálatos, fekete állat volt, akkora aganccsal, hogy a pyarroni bálok ezerkarú gyertyatartói eltörpültek mellette. Marja ezüst, nyaka vaskos, mint az edorli bikáké. Lassan feléjük fordult.

Néhány lépésre állt csak. Szénszín szemében különös fény villant. - Ő lesz az? - suttogta Abon. - Ő az ura itt mindennek? - Aligha - felelte ugyanolyan halkan Angyalszem. A fekete állat hosszasan bámulta őket. - Szóval ti vagytok azok - mondta. Mély, öblös hangja volt. Angyalszemnek egy zavaró pillanatra a ru-shennoni

elfek jutottak az eszébe: ők beszélték ilyen tónusban a közöst. - A gazda mindjárt itt lesz -folytatta a szarvasbika; majd becsörtetett az ösvény menti bozótosba.

Abon tanácstalanul sandított társára. - Én leszek elől - közölte Angyalszem. A tőreit próbálgatta, mint siklónak a legkönnyebben a kezébe, föl sem

nézett. - Nem hinném, hogy érdemes elrejtőznünk. Te oldalról figyelj, és nézd a kezem! Abon bólintott, és jobbra húzódott. Félrerúgott néhány gombát. A szemközti bodzabokrok tányérvirágai mintha

rosszallóan sóhajtottak volna.

Angyalszem megropogtatta az ujjait, és a kis ösvény túlsó végére meredt. Abon a földre szórt felszerelésükre pillantott.

- Angyalszem! A szikár fejvadász lassan fordult félé, szeme az ösvény végén, arcán farkasvicsor: - Nem kérsz még egy kicsit abból az elf kencéből? - Jobb úgysem lesz. - Angyalszem visszafordult az ösvény felé. - Hamarosan vége. Abon az ösvény túlsó végét figyelte, de nem látott mást, csak a fák virágai körül dunnyogó méheket és nektárt

szívogató bogarakat. A szél feltámadt, megborzolta a fák csúcsát. Ekkor lépett elő az elf. Nem a sereneyák egyike volt. Angyalszem azonnal érezte, hogy ő az: ő járt ott abban a kék törzsű fákkal óvott ligetben. Elég volt

megpillantania, elegendő volt látnia a keskeny szemekben a borostyán fényt, az arcon a gúnyos mosolyt és a torz tetoválásokat.

- Kitartóak vagytok ti, emberek - mondta az elf. Ugyanúgy beszélt, mint a szárvas. Kezét csípőre tette, fakó haja tincséivel vállai körül játszott a szél. Fekete, bőrhöz hasonló ruhát viselt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy az ártérrel való küzdelem megviselte volna. Nyakában tompán csillogó gyöngysor. Íja a combja mellett lógott egy gyönyörű mintákkal kivarrt tokban, a tegez mellette billegett.

Nem sántítasz - köpte felé Angyalszem. Abon összerezzent a hangra. Almában sem gondolta volna, hogy ennyi gyűlöletet ember egyetlen mondatba sűríthet.

- Már nem - mosolygott az elf. Egy pillanatra Abonra villant a szeme, mintha azt mérlegelné, ő hogyan avatkozhat a küzdelembe.

- A nevem Angyalszem. Uwel nevében jöttem a véredért, hogy megváltsam vele mesterem lelkét - -mondta a pyarroni Öklök harmadik gyilkosa.

A kráni elfintorodott, mintha valami rossz tréfát, hallana. - Fias Da'Himatan shen Ghian - mondta csendes mosollyal. - Az elfek errefelé Sánta Gyilkosnak ismertek. Veletek

nincs dolgom, féregéltűek: takarodjatok a birodalmamból! - A kiontott vér nálatok is bosszúért kiált; elf. Ne akard, hogy becstelen küzdelemben öljelek meg! Ne tagadd

meg tőlem a harcot. - Rendben - mosolygott az elf, és felvonta a szemöldökét. Akárha a pokol nyitotta volna a száját a két fejvadászra. A sárga tölcsérgombák elhamvadtak az út mentén,

sárgán, sikoltva pöndörödtek össze a bodzalevelek. Vakító tűzoszlop tört elő a föld alól, égett rögöket vetve szerteszét. Abon üvöltve elrepült, pernye hullott szénné égett ruhájából, ahogy a kormos bokrok alá hullott, összegyűrve sármocskos csomagjaikat. Azután nem szólt többet.

Angyalszem lángoló hajjal, feketére égve bukott előre. Kesernyés füstcsík kavargott mögötte, ahogy térdre rogyott. A lángoszlop összeroskadt, fekete hamufolt maradt csak a helyén.

Az elf elégedetten elmosolyodott. A hamufolt közepén azonnal harsányzöld hajtások tolakodtak elő, dús fű nőtte be pillanatok alatt az égett földet. A bodza levelei kiegyenesedtek, a hatalmas hőtől lángralobbant fák új életre keltek. A gombák sorban újra megjelentek az ösvény szélén.

Az elf mintha egészen távolról meghallott volna valamit. Talányosan félrehajtott fejjel hallgatózott egy darabig. Azután megvonta a vállát.

A fájdalom kígyóként mart az oldalába. Hitetlenkedve pillantott le, a bordái közül előmeredő dobótőrre. Pyarroni munka volt, erős és megbízható. Markolatára véres koromfoltok maszatolódtak. A kráni döbbenten fordult meg:

Angyalszem öt lépésre tőle térdelt a sarjúfűben, összeégett arcából fehéren villantak elő a fogak. Aligha látott bármit is, testéről koszos füstöt kapott fel a virágillatú szellő. Másik dobótőre kormosan hevert elerőtlenedett keze mellett:

- Meglepsz, ember - sziszegte az elf, miközben kirántotta magából a tőrt. A seb villámgyorsan; heg nélkül forrt össze a testén, s egy szempillantás múlva már ruháján sem volt nyoma a szakadásnak. - De nincs szerencséd.

Közelebb lépett. Az összeégett roncs zihálva szedte a levegőt, az elf meg volt róla győződve, hogy minden korty lélegzet hihetetlen fájdalommal jár.

- Nem volt elegendő erőd, hogy megölj. - A kráninak mintha élvezetet jelentett volna, hogy a másiknak kínt okozhat: - Kis híján sikerült, de belebuktál.

Intett. Az emberroncs felüvöltött. - Féreg - sziszegte neki: - Nemsokára megtapasztalod az idő múlását. Öreg leszel, nagyon öreg. Csak, hogy tudd,

mit jelent az. Hogy tisztelj engem. Angyalszem csak nyögött.

Azután meglendült vele az idő. Mintha az a kis életmaradvány, ami még lüktetett benne, kiszakadt volna a valóságból. Századévek rohantak el mellette, míg egyet sóhajtott, de csak hamu hullott a szájából, és csörögve rogyott össze megfeketedett csontváza, mihelyt az elf, leengedte a kezét:

- Hogy tisztelj, féregéltű - mormolta, és elfordult a porkupactól. Csillogó, zöld páncélú rózsabogarak röppentek elő a semmiből. Dünnyögve indultak a virágzó bokrok felé.

12. Fraien ment elöl. Látták ugyan a füstöt, de nem tudták mire vélni. Talán csak a gyilkos szórakozik. A kis erdei

ösvény két oldalán virágzó vadrózsabokrok terpeszkedtek, apró, rózsaszín virágszirmokkal szórták fel előttük az utat.

- Merre volt az a füst, Fraien? - Niemen hátra-hátra tekintgetett, ám onnan egyenlőre nem kellett veszélytől tartaniuk.

Az idősebb sereneya megállt, és rézsút előremutatott. - A nagy akácfa irányában láttam. Remélem, ez az ösvény nagyjából arrafelé vezet, s nem kell

összekarmoltatnunk magunkat. A vadrózsák ártatlanul susogtak. A méhek röviddel ezután támadtak rájuk. A virágpompában álló akácfa mellől indultak, akár egy acélkék

szárnyakkal szálló felhő. A napfény felszikrázott, ahogy a parányi szárnyak megvillantak benne. - Siena, ezt ne! - suttogta Fraien és lekuporodott, hogy minél kisebb támadási felületet nyújtson a fullánkoknak. Dünnyögve-morogva csaptak le a rovarok. Megvadulva, szinte őrjöngve keresték az elfek ruházatán a réseket, s

ha nem találtak ilyet, a bőrruhákon keresztül próbálták megdöfni a két összekuporodott alakot. Azután hirtelen csend lett. Fraien tekintett fel először. A méhek eltűntek, csak egy-kettő hevert előtte a fűben, lassan mozgatva apró lábait:

Néhány a hajába gabalyodva dunnyogott. Már nem jelentettek különösebb veszélyt, kisöpörte hát őket. Niemen is felnézett. Arcát vörösre csípték: szája nagyra dagadt, s látnivaló volt, hogy hamarosan bal szemét is ellepi egy jókora duzzanat.

- Játszik velünk - mondta feltápászkodva. Fraien nem válaszolt. Néhány levelet tépett le az útszéli bokorról, azok nedvével kenegette a csípéseit. Vetett néhányat Niemennek is.

- Játszik - mondta azután. Oldalt lépett, hogy Niemen is lássa a rést a vadrózsabokrokon. Szemben, egy kis tisztáson különös épület állt. Emberi hajlékot mímelt, mégsem volt valódi. Élősövényből, sűrűn

egymás mellett terpeszkedő, szabályosra nyírt bokorból, áthatolhatatlanul egymásba fonódó gallyakból és parányi méregzöld levelekből állt.

- Mégis mit akar? - kérdezte Niemen: - Hogy bemenjünk - intett a kapuforma bejárat felé Fraien,- és mi meg is tesszük neki ezt a szívességet.

Gyanítom, hogy nincs választásunk. Belemegyünk a játékába, és figyelünk, hol hibázik. A rövid hajú bólintott. Arcán felismerhetetlenre duzzadtak a megtartó ábrái, szeme körül elmosódott a fekete

festéksáv. Fraien jól sejtette, hogy be kell menniük: a hatalmas sövényépület két oldala rózsabokrokba veszett, aligha volt

kétséges, megkerülhetik-e. A sövényház igazi labirintus volt. Fraien látott már ilyet az embervárosok türelmetlen és torz parkjaiban, s már akkor sem értette, hogy mi szűksége lehet erre bárkinek is. Arra viszont kíváncsi lett volna, Chirennah Hinfer milyen emlékéről mintázta.

Abban különbözött a kérészéletűek hasonló útvesztőitől, hogy volt mennyezete. Ősöreg sövénybokrok girbegurba törzsei terpeszkedtek az ég felé, láthatatlan mesterük az elfek feje fölött csomózta össze ágaikat, leveleiket.

A sereneyák lassan, gyanakodva, minden saroknál meg-megállva haladtak. Gyakran hallgatóztak, s csak a legritkább esetekben szólaltak meg. Baljukban az íj megnedvesedett tenyerük érintésétől, a tétován beszüremlő napfény száz apró foltot rajzolt felduzzadt arcukra, tépett ruhájukra.

Vártak. Várták, mikor bukkan fel az ellenfelük, mikor lép már végre elő az egyik szabályosra nyírt sövényfal mögül: Nem tudták, hol járnak, de saját nyomaik alapján könnyedén megfordultak, ha zsákutcába jutottak, hogy megkeressék a legutolsó keresztutat.

A labirintus szívében hatalmas fa terpeszkedett. Fény csak mutatóba szüremlett át göcsörtös ágai között. Jókora, vörösesbarna törzséről sarjadó deréknyi ágai óvón fedték be az óriás teret. Öt sövénykapu nyílt ide; ezek egyikében álltak. Niemen, szórakozottan cirógatta a kemény levélkéket.

- Vár minket - mondta: Nem. Most már mi várjuk őt - válaszolta Fraien, és gyors mozdulatokkal kontyba fűzte fakóarany haját. -

Vesztenivalónk nincs,, bizonyosan tudja, hol vagyunk; jöjjön ezúttal ő, ha akar valamit. Legalább ennyi előnyünk legyen.

Niemen biccentett és lekuporodott egy sarokba, ahol a legkevesebb fényfolt eshetett rá. Bokor lett ő is, sövényszobor, kezében moccanatlaul készült az íj. Fraien egy másik bejáratot nézett ki. Ő a nagy fatörzs közelében guggolt le a száraz levelekkel hintett földre.

Mindketten nyílvesszőket szúrtak maguk elé a sövényavarba. Vártak. A szarvas néhány perc múlva megjelent. Óriás agancsa alig fért be a sövénykapun, az egész ágakból és levelekből

szőtt mennyezet beléremegett, ahogy dühösen fújtatva a labirintus közepére rontott. - Hol késlekedtek? - bőgte. - Ha képtelenek vagytok kitalálni innen, kövessetek! - A Nép déli ágának nyelvén

szólt, de távoli, furcsa zöngék keveredtek a beszédébe. Fraien hallotta már egyszer ezt a beszédet. Azon a húsz évvel ezelőtti éjszakán. - Na mi lesz? ¬- türelmetlenkedett az árnyékszarvas. - Kövessetek, én elvezetlek benneteket Hozzá!

- Nem - válaszolt halkan Fraien. - Ha akar valamit, jöjjön ide ő. Bízott benne, hogy ezzel kihozza a sodrából Chirennah Hinfert, hogy megfeledkezik arról: igazában nekik lenne

elszámolójuk vele. Az árnyékszarvas bosszúsan kapálta a földet mellső lábával. Dübörgés volt a kútmély hang: - Rendben van. De ne feledjétek, ti akartátok így!- A két elf nem válaszolt, a szarvas pedig nagyot fordult, hogy

kiférjen a kapun, amelyen érkezett. - Mallior, segíts -suttogta Niemen, amikor éjhalt az ütemesen trappoló paták hangja. Egy darabig ismét csend honolt a roppant sövénylabirintusban, csupán az ágak között rovarokra vadászó

madarak vertek némi zajt, néha virágillatú szellő sepert végig a lombokon. Fraien a mennyezet résein beszűrődő fényfoltokat bámulta, mint moccannak lassan odébb kezén és ruháján.

Azután egyszerre fényesség támadt. Apró fénytűk sűrűsödtek a labirintus egy pontján, éles kévébe állva. Egyre nagyobb foltban fénylett föl az egyik fal, akárha odakintről tükrökkel erre az egyetlen pontra irányították volna a nap égető sugarait. A labirintus felnyögött. Mintha fenyegető veszély elől térne ki, lassan megmozdult a fénykévékkel átitatott fal. Új kapu született, új bejárat a labirintus szívébe, ám ez nem bonyolult hurkokkal és zsákutcákkal teli utat vezetett ide, hanem széles és egyenes ösvényt. Ezen az ösvényen közelített az árnyék, egy elf árnyéka, akinek a háta mögül besütött a nap, akinek akaratára félrehúzódott a sövényfal.

- Nem sántít - suttogta Niemen. Biztosra vettem, hogy nem fog - válaszolta Fraien: Megfeszítették az íjakat. A dühödten közelítő árnyék mögött

kis tisztás látszott: bodzabokrokkal és sárga tölcsérgombákkal teli folt. - Gyerünk, sereneyák - hörögte a jövevény. - Lássuk, mit tudtok! A két vessző egyszerre indult útnak, s még célba sem értek, máris eldőlt a küzdelem. . A kráni elf teste megremegett. Mindkét vessző a szívét érte volna: Ám a sötét árnyék egy pillanatra megfakult,

Chirennah Hinfer törzse homállyá vált, s a halálos lövések keresztülsuhantak rajta anélkül, hogy egy gyűrődést is okoztak volna a ruháján. Csak a szeme villant fel, ahogy a második vesszőpár is kivágódott testén keresztül a fényre.

Niemen elkeseredettén nézett-társára. Fraien földre dobta az íját, és levéltőréhez kapott. - Hát így állunk - mordult a kráni, amikor beért az óriás fához, - Üzengettek nekem? Ám legyen: itt vagyok. Fejét félrehajtotta, úgy nézte a sereneyákat. A gömbölyű kőlánc halkan kocorgott a nyakán. Fraien ugrott először, hogy a tőrrel végigvágjon a gyilkoson, ám az egyetlen mozdulattal eltörte a csuklóját. A

levéltőr messzire repült, Fraien fájdalmas arccal rogyott a recsegő sövényavarra. Niemen megbénulva nézte. A kráni most feléje fordult.

A rövid hajú elf újabb vesszőt akart az idegre helyezni. Felpüffedt arcán könnyek rajzoltak árkot a fekete festékbe, kezei nem engedelmeskedtek, remegve tapogattak az ideg felé.

A kráni elmosolyodott. Hatalmas erő kapta fel Niement. Belémart, összetörte a csontjait, és az újdonat átjárón keresztül a sárga

tölcsérgombák felé hajította. Niemen felüvöltött, szájából és orrából vérzuhatag tört elő, íját görcsösen markolva repült a tisztás felé. Még nem ért földet, mielőtt vége volt: Fraien hallotta, mint törnek össze a levegőben a csontjai.

Feltápászkodott. - Nos, kicsi sereneyám... - fordult felé a kráni. Mosolygott, arcán felvillantak a krónikásjelek. Kőfarkas és

meggyvirág, a homlokon lángoló szív. Fraiennek mindez nem volt más, mint néhány értelmezhetetlen, torz ábra. Fogcsikorgatva nézett a gyilkosra. - Nem tudom, hogy lehet téged elpusztítani, de ha kell, a puszta kezeimmel fojtalak meg... ! Nekiugrott volna, de égy villámgyors ütés a sövényfalba vetette. - Játsszunk hát - nevetett a kráni. - Bár ha nem tévedek, mi ketten, nem is olyán rég, játszadoztunk már.

Páfrányszagú lehelet, gombaillat és a lassan pörgő halott levelek a holdfényben. Fraien feltápászkodott.

- Játsszunk - ismételte a kráni -, hisz nincs itt más, csak te meg én. Akár meg is sebezhetsz, ha tudsz. Mosolygott. Valahogy megsűrűsödtek körötte az árnyak, borostyán fény villant a keskeny szemekben. Tőrt vett elő, ezüstfényű kráni munkát, és végigvágott vele saját karján.

Fraien szédelegve állt fel. Hallotta, hogy a kráni beszél, de nem fogta fel a szavak értelmét. Torz dialektusa volt Elfendel nyelvének; csak Verrion H'Anthall neve csempészett némi értelmet bele. A Sötétség Szája, a kráni elfek legfőbb kalahorája. Úgy gondolta, neki szól a Chirennah Hinfer karjáról csorgó véráldozat.

Bal kezébe vette a levéltőrt, és oldalazva támadt a kránira. Az mosolyogva nézte. Fraien érezte, hogy jelenlegi állapotában akkor sem vehetné fél vele a versenyt, ha a kráni nem birtokolná az ősi ereklyét. Valahányszor szúrt, ellenfele mosolyogva kerülte el a csapást, és végigvágott a sereneyán. Nem megölni akarta, csupán fájdalmat okozni neki. Játszott.

Fraien már több sebből vérzett, alig látott a homlokán végigcsorgó vértől. Régen nem volt ura a mozdulatainak, légzése kapkodóvá vált, kezében remegett a saját vérétől iszamóssá lett tőr.

- Elég volt a játékból, sereneya -dörmögte a kráni. - Végezzünk gyorsan, még hosszú út áll előttem hazáig. - Erőset, csontrepesztőt rúgott, Fraien kezéből messzire pördült a levéltőr. Lehunyta a szemét.

Láthatatlan kéz markolt a gyomrába, hogy felnyögött. Tágjaiból kiszállt az erő, ő maga tehetetlenül emelkedett egyre magasabbra. Csak homályosan látta az egyre közelebb kerülő sövénymennyezetet, tagjairól vérpatakok indultak a föld felé. Valahonnan lentről hallotta ellenfelét:

- Legyen vége hát... A nyílvessző a kráni nyakcsigolyáit reccsentette ketté, véres habot vetve száguldott ki a torkán keresztül. Fraien

a földre zuhant. Szemé sarkából látta a döbbent arccal torkához kapó gyilkost. Az ereklye kavicsgolyói keresztülestek a kráni testén, halkan koccanva hullottak a lábaihoz:

A sövénylabirintus megremegett és eltűnt. Csókák szárnya suhogott a levegőben: ércesen kiáltva szárnyaltak egyre magasabbra. Szerte a föld sártengerré vált, gyékényből font zsírmocskos tányérok hevertek rajta felborogatva. Mintha egy félig kész épület körvonalazódott volna a fakószürke égen. Fraien acsargó kutyaugatást hallott, azután az is elenyészett. Halk csöppekkel esni kezdett az eső.. .

A kráni leroskadt. Mögötte összeégett, remegő alak állt az ártér száraz kórókkal benőtt horpadásában. Arca felismerhetetlenre sült, kezében elf íjat, Niemen íját markolta. Hörögve szólalt meg:

- Abon Hirkan vagyok, a pyarroni Öklök közül. A véredért jöttem, hogy megváltsam vele társaim lelkét - nyögte, és maga is a földre rogyott.

Mindenünnen előgomolygott a köd. Fraien belezuhant a sötétségbe.

13. A kéregcsónak halkan siklott a ködben. A Keserűvíz csendesen csobogott alattuk, amikor Abon kinyitotta a

szemét. - Mit... - kezdte volna, de egy hang csendre intette. - Nyugodj meg, nincs baj. - Az a valaki furcsa kiejtéssel beszélte a közöst, Abon mégis feltápászkodott. Az egyik

sereneya ült a csónak végében. Arca, teste összevagdalva. Egyik kezén hirtelenében eszkábált kötés, a másikkal ügyetlenül tartotta az evezőt:

- Az életem a tiéd, ember - mondta. - A nevem Fraien. A Széles Völgyek szent vadászai és Elfendel megtartói nevében mondok köszönetet neked.

- Bolondság - mondta az összeégett férfi, és visszahanyatlott a csónak aljába. Sokáig feküdt mozdulatlantul, s csak hallgatta, mint lapátol suta mozdulataival az elf.

- A ti kencéitek valóban csodákat tesznek - suttogta azután. Ha nem is látta, de érezte, hogy Fraien elmosolyodik. - Néha még a csoda és a szerencse sem segít. A kalahorák akarhatták így. Abon ezzel nem akart vitatkozni. Hűs kortyokban nyelte az ártér rothadásszagú levegőjét. - Hogy sikerült megsebezned a kránit? - kérdezte az elf. - Magam sem tudom. Amikor összeégetett, azt hihette, meghaltam. Talán így is volt. Csak a te kenőcsöd segített

talpraállnom. Aztán megláttam azt az íjat. A... a társad íját. - Mi nem tudtunk sebet ejteni rajta. - Talán nekem is csak azért sikerült, mert azt hitte, nem létezem. - A pyarroni hosszan hallgatott, mielőtt ismét

megszólalt volna: - Hová viszel? - A folyó partján van egy településetek. Ott majd gondodat viselik. Azt is elintézik, hogy hazajuss. -Fraien

hallgatott egy sort. - Előttem még hosszú út áll. - A csónak aljába tett csomagjait nézte. Elf íjak és egy fura kőlánc. - Pihenj csak! Bár kalahoráink rád mosolyogtak, nem lett hosszabb az időd.

Erre Abon nem tudott mit mondani. A partról nyárfák árnyai figyelték, mint nyeli el a kéregcsónakot a köd. A két alak körvonalai összemosódtak a gomolygásban. Akár a kísértetek.

A HOSSZÚÉLETŰEK Maíros-ir Jabal a nevem, Dreina kegyelméből Riegar – az ősök nyelvén Távol-Nyugat – inkvizíciós székének

írnoka vagyok. Jelen írást a magas szék kérésére készítettem a Pyarron szerinti 3715. év Halál havának ötödik és tizenharmadik napja között, egy magát Leirrennek nevező elf elbeszélése alapján. Az elhangzottakon semmit nem változtattam, ahhoz a magam feje után egy szót sem illesztettem.

A más fajút egy Erimar on Athor nevű vándor hozta a rendházba súlyos sebesülten. Állítása szerint a Holdszikláktól nem messze, egy vízmosásban bukkant rá. Az elfet a jelek szerint saját fajtársai támadták meg – a miértről ő maga tájékoztatott bennüket, ahogy ez az alább következőkből kiderül.

Megítélésem szerint ezen irat oly dolgokról tájékoztat bennünket, hogy a nagytiszteletű Inkvizíciós Széknek fontolóra kell vennie nemcsak elolvasását, de sürgősen döntenie kell további sorsáról is. Következzen hát az írás, melyet betegágyán maga az elf mondott nékem tollba. Megjegyzendő, hogy mind a pyarroni nyelvet, mind a városállamok beszédét igen jól bírta, ezért semminémű félreértésre mód nem adódott, és az esetleges zavarokat segítségemmel mindig tisztázni sikerült.

ELSŐ TEKERCS

Első nap Leirren vagyok, s sokkal többet tudok e világról, mint amit nektek valaha is tudni adatik. Mert öregebb vagyok,

mint ez a dögszagú ház itt körülöttem, mely úgy rámnehezedik fojtó páráival, holott a ti nemzedékeitekből tán húszat is dajkált. Nem a büszkeség vagy a lenézés mondatja velem e szavakat, csupán a tényekről beszélek. Mert nehezen viselem a bezártságot, s bárhogy tárogatja az a jólelkű cseléd az ablakot, mégis a mellemen ül a savanyú lég. Ha meglenne hozzá az erőm, s az egészségem is megengedné, szívesebben diktálnék a kertben e jámbor írástudónak.

Hiszen tudom, hogy ez a feladatom. Lelkem egyik fele tiltakozik ellene, de a másik tudja, hogy így kell cselekednem. Ezt kívánja Magon L'llevar, a Szavakat Ismerő, s én nem tehetek parancsa ellen. Nem hittem volna, hogy valaha erre az elhatározásra jutok, s csak akkor érlelődött bizonysággá bennem, amikor a szurdok mélyén feküdtem a tízölnyi zuhanás után. A fák - jóllehet csak egyszerű égerbozót volt - megérezték, ki bucskázik a szirt tetejéről feléjük: elkaptak, és elleplezték a siryaók elől nyilaktól átjárt testemet. Elleplezték, igen. Tudom, furcsállod szavaimat, de mire mondandóm végére érek, mindent éreni fogsz.

Luminatar vagyok - több, s mégis kevesebb más elfeknél. Több, mert oly dolgokat ismerek, melyre sokan vágynak, s kevesebb, mert majd' mindenemet feláldoztam, hogy a birtokába jussak. Mint mondtam, lassan mindent meg fogsz érteni, te percnyi életű lény. Ti mentettetek meg, s ti lesztek, kiknek mindent elősorolok, mi tudnom engedtetik, s érdemesnek tartom, hogy megtudjátok. Nem én akarom így, hanem a Szavakat Ismerő. Majd megtisztul a látástok.

Hogy mindazt, mi most következik, megérthessétek, előbb oly dolgokról kell beszélnem, mik oly rég történtek, hogy még a mi őseink sem emlékeznek rá pontosan. Ám én ott voltam, azt hiszem...

Ne csukd be azt az ablakot; legalább ezt a langy tengeri szellőt hagyd meg nekem, emberlány...! Jegyezd, írnok! Urria volt először. Egyedüli volt és mindenható. Ő volt a föld, a levegő, a vizek és a Fa. Ő volt minden, és

mindenek ura volt ő. Az Élet és az élet védelmezője volt ő. Maga a Fa. Az Uscha. Gyönyörű volt az ő kérge, s mi az ő árnyékában éltünk. Urria formált bennünket, és állított önmaga őreiül.

Mindenhol enyhet adtak az árnyak, s kellemes volt mind a lét, mit vele tölthettünk. Mert akármilyen messzire is mentünk azon a földön, ő óvón ott volt velünk. Lelkünk mindig visszatalált hozzá, mert abból az avarból formált minket, amit a Fa, az Uscha hullajtott végtelen koronája alá. S nem voltunk akkor még bűnösök.

Ám egyszer harcosok tűntek fel az Uscha árnyai alatt. Sosem láttuk őket, és megdermedtünk. Nem voltak mások, mégis különböztek tőlünk. Fáradtak voltak, s fegyvereiket kivonva jöttek. Nem bántottuk őket. Azt mondták, csak pihenni vágynak. Bekísértük ekkor őket egészen a törzsig. Akkor pedig a kardjaikkal megnyitották az óriás Fa törzsét, és ittak a kéreg mögül folyó hűs vizekből. A Szent Fából. Az Uschából. Levágtuk őket egy szálig.

Mihelyt az utolsó csepp vért is beitta a föld, megszólalt Urria: - Nem értettetek meg engem. Miért állítottalak benneteket a Fa alá? - Hogy megvédhessük - feleltük. - Elfelejtettétek, hogy nem ölni küldtelek oda benneteket - szólt Urria. - Én maga vagyok az élet, s az élet

védelmezője is én vagyok. - De Uschát akarták bántani, kérgét felhasították, hűs nedveit itták... - Ne akadékoskodjatok! Ő maga adta a nedveit, mert kérték. Ti pedig megöltétek mindet, kit az Uscha

megajándékozott. Tövét vérrel mocskoltátok be, s csakúgy bemocskoltatok mindent, mit teremtettem. Megtagadlak benneteket! Lelketek nem találhat vissza hozzám, csak ha már mindent, mi beszennyezte, saját véretekkel mostatok le. Nem imádhattok engem, s nem is ábrázolhattok mást, mint arcaimat, kik veletek lesznek, mire visszatérhettek hozzám.

E szavakat szólta Urria, aztán iszonytató förgeteget támasztott, mi szerteszórt bennünket mind a végtelen világokba, s letépett sok ágat is az Uscha testéről. Velünk zuhantak az ágak, s minden világban, hová megérkeztünk ezek lettek az első fák, mik alatt első áldozatainkat sírva bemutattuk. De Urria végleg elfordította arcát felőlünk. S mi tovább keseregtünk, s voltak olyanok is, kik inkább saját kezükkel vetettek véget életüknek, csakhogy ismét Urria lebeghessen a szemük előtt.

Ekkor azonban szörnyű haraggal megjelent Finna Lies, a Korokon Tanító, az első és egyetlen, akit Urria küldött, hogy ő legyen az első kalahora. Iszonyú szavakat zúdított ránk, s a holtakra mutatva így szólt:

- Őrültek ők és mindazok, kik így cselekszenek! Lelkük végleg elveszett, s már sohasem kerülhet Urria elé! Mind, ki ily szörnyűséget követ el így fog bűnhődni. Lelketek nem szabadulhat e földektől, míg végleg meg nem tisztul. Így szól urunk Átka, ez ellen mit sem tehettek.

Így beszélt a Korokon Tanító, és elmondta, hogy mind a többiek, akik követni fogják, a mi népünkből legyenek, mert nem lesz más, kit Elveszett Urunk őutána küld.

Adj most innom, mert lázam mellett szomorúság sorvaszt. Oly belső veszteség ez, amit a ti növendék fajotok soha meg nem fog érteni. De ne bánkódj emiatt! Hegyezd meg inkább a tolladat, mert oly dolgokat fogsz hallani, melyek méltók a feljegyzésre. A kalahorákról fogok beszélni, hogy jobban megérthess a későbbiekben. Nehéz a ti fajtátokkal szót érteni: sok évig kellett udvaraitokban forgolódnom, hogy megérthessem, a magatok gyarló módján miként is akartok megbirkózni az élettel. Nézd el nekem, ha valamit oly módon közelítenék meg, mely nem lesz világos számodra, s ne restellj szólni emiatt.

A kalahorák népünk szentjei. Nem, a szent nem jó szó erre, hisz többek azoknál, ám semmiként sem isteni hatalmú lények, noha nem nélkülözik az isteni lényeget. Urria arcai mind. Rajtuk keresztül tudjuk, miként viselkedjünk, általuk jutunk tudáshoz, ők mutatnak jeleket, ők ruháznak fel hatalommal. Már amelyikük megteheti.

Fontos megjegyeznetek, hogy ők nem az isteneink, mint ahogyan azt többen közületek gondolják. Örvendezz! Ők mind elveszett istenünktől való lények, kik egykor közöttünk jártak, s koronként más és más üzenettel mutattak utat. Nem istenek, de ha kell, több erőt, hitet és bátorságot adhatnak, mint a ti égi hatalmasságaitok. Szenvedéseik által felemelkedett kiválasztottak, akik lemondva saját valójukról, ha kell, alakot és nevet változtatva vezetik népünket. Látom nem érted... vagy épp eretneknek tartasz. Egyre megy. Az én népem közül is lennének olyanok, akik azért, mit elmondani készülök, a véremet vennék. Sokan úgy tartják, nem igaz, hogy kiket most tisztelünk, már korábban is utat mutattak. Talán igazuk van. Nem akarlak megtéríteni, hiszen értelmetlen lenne, és nem szükséges, hogy istened szolgáiért kiálts. Nem tőlem kell megvédeniük. Sem azoktól, kiket papjainknak hiszel. Majd elmondom, miért.

Népünket ismerve tudnod kell, hogy más kalahorákat imádnak északon és délen. Történelmünkből, és a nagy távolságokból adódik mindez. Az északi kalahorák talán hatalmasabbnak tűnhetnek az embernépek számára, ám nem kell lekicsinylőn beszélnetek a délvidékiekről sem. Mert hatalmuk helyhez, időhöz nincs kötve, csupán azok lelkéhez, kik őket imádják. S bizony mára igencsak eltávolodott egymástól Észak és Dél elfeinek gondolkodása. Vannak oly kalahorák, kik visszaszorultak, mert nem volt rájuk szükség. Mindig azok vezetnek minket, kikre a legnagyobb szükségünk van. Ők testet is ölthetnek, ám ha megteszik, oly dolgok vannak készülőben, mik a legkevésbé vannak áldásos hatással népünkre. A korokon keresztül gyakorta vették fel egymás nevét, s voltak, kiket oly cselekedeteikért tiszteltünk, melyeket nem ők váltottak valóra. Tudom, nem igazán érted mindezt, de nem hibáztatlak, hisz ember vagy. Istenünk régen magunkra hagyott minket, de változó arcai itt vannak velünk.

Első mind közül Finna Lies, a Korokon Tanító, elveszett istenünk küldötte, ki az első korokban kísért bennünket. Általa, az ő útmutatásával váltunk nagy néppé.

A második Siena Boralisse, a Érintéssel Enyhítő, ki a füvekben és gyógyító gyökerekben lakozik, aki testetlen és alaktalan, mert ezerféle formát ölthet. Eldobta pompás alakját, hogy mindig és mindenhol közöttünk lehessen.

A harmadik Magon L'llevar, a Szavakat Ismerő. Ki a tudást őrzi, a neveket jegyzi, kinek ajkáról varázserejű szavak szállnak. Az aquir háborúkban távozott, s a sötét korok előestéjén fog csak közénk visszatérni. Hatalma mégsem homályosult el, hiszen nélküle elfogyna tudásunk, elfelejtenénk neveinket, s tűz nélkül maradna lelkünk. Neki kell mindent lejegyeznie, ha népünk emlékezete megcsorbulna.

A negyedik Eidhil K'meakhan, a Dalokban Élő. A szavak értelmét megmutató, költők és dalnokok segítője ő. Általa nyer a szó igazi hatalmat, ő köti össze a szíveket és a füleket. Az Ősök holt szavát testesíti meg.

Az ötödik Nemathial Ariaven, a Tűzhelyre Vigyázó, ki óvja és védelmezi a Családokat, a zsarátnokot, aki felügyel a nép jövendőjére. Eddig kétszer pusztították el, de mindannyiszor visszatért közénk. Teste a parázs, szava a melegség. Benne az önfeláldozás gyönyöre ölt testet.

A hatodik Rhienna Malvaureen, a Tűz Csiholója. Ő kelti lelkünkben a vágyat, mutatja meg egymásnak a szerelmeseket. Mosolyokban Lakozónak is nevezik, s minden elf településen megtartják ünnepeit. Övé a megnyugvás heve.

A hetedik Fliadais D'Anatel, a Lombok Őre. Egyes helyeken Narmiraen testvére, másutt magában áll, csakúgy, mint Siena Boralisse, az Érintéssel Enyhítő. Minden fában és bokorban ő susog, érintése enyhet ad. Őbenne él az igaz türelem.

A nyolcadik Moranna Naranol, a Homály Lakója. A lelkeket kalauzolja éltük végeztével, s ő ítéli meg, mennyire sikerült magukról életükkel a reá tapadt mocskot eltisztítani. Soha nem volt teste, s mégis mindig ott van, ahol várják. Felhőárnyék a tavaszi réten, vadlibák rikoltó csapata. Mindenkiben benne él, mert ő a kezdettől való elmúlás.

Volt idő, amikor Dél hamis isteneket teremtett magának. Eltévelyedett kor volt az, amikor az elmúlás szele meglegyintette népemet, s megijedtek a hitetlenek, hogy istenek nélkül elenyésznek. Istennek kiáltottak hát ki bálványokat, s hamis hitükben hozzájuk könyörögtek, mintha azok segíthettek volna rajtuk. Szobrokat alkottak. Kétségkívül varázserejű szobrokat, melyek megelevenedtek, ha úgy hozta a szükség. De nem volt bennük isteni, csupán elátkozott kalahorák, kik enhibájukon kívül vezették tévútra a megrettenteket. Ők voltak: Shyole Denetaar, kiben a Nap csillogását és a tűz lobogását vélték felfedezni, Llys A'Cahisse, akiben a holdakat imádták gyarló módon, s mind a hideg vizeket, és Wyddan M'Aldvin, a Messzenéző, az idegen tengerek roppant vizeinek ura. Megformáltak hát mindent, amit nem értettek, és ahelyett, hogy elgondolkoztak volna a dolgok mibenlétéről, miként azt Magon L'llevar tanította, az érthetetlent kezdték félni és tisztelni. Nem kétlem, hogy a szobrok megmozdultak, és ha léteznek, tán ma is megmozdulnak még - ám az ismeretlen imádata semmi jót nem hozott amúgy is szorongatott népünknek. A kalahoráknak hála, mára jobbára visszanyertük ezen megtévelyedetteket.

A mostani idők - mit ti Hetedkornak ismertek - északi kalahoráiról eleget hallhattál már. A kiszakadtak szertevitték hírüket Yneven, a percnyi életű népek többet tudhatnak róluk, mint az ezt megelőző korokban összesen. Ám a helyedben nem lennék büszke erre a lopott tudásra. Még így sem érthettek meg mindent. Négyen vannak ők. Régóta kísérik népemet, és gyakorta más néven jelentkeztek közöttünk, de mindig megmutatták, miként kell viselnünk a ránk mért sorsot. Nem kell azonban azt hinned, hogy csak őket tiszteljük. Mindazok, kiket eddig említettem, szintúgy kebelünkben élnek, ám példáik kevéssé mutatnak utat, mint az alább következőké.

Az első, a legidősebb közöttük az, kit most Narmiraen néven ismerünk. Ő a Ködökön Járó, a hajnali táncos. Lépte nyomán fellélegzik a föld, érintésére megelevenednek a fák, ha mesél, mintha a szellő fújna, s léptére gyűlnek az állatok. Ő az, ki ismeri a növények nevét, aki hatalommal bír mindama dolgok fölött, mire ti a semmitmondó "természet" szót bírtátok csak kiokoskodni. Itt volt már az első korokban, s magába szívta mindazt a szenvedést, mit elveszített boldogságunk miatt éreztünk. Ezt a terhet hordozza, ezt ülteti el a szomorú kövekbe. Figyelmeztet és tanít. Szomorú, mert a hasztalan vágyott szépség emlékét hordozza.

Veela Luminatar a második, az Egykor Volt Fényesség. Az ő fényben úszó alakja fegyelmez és emlékeztet. Elveszett istenünk arca játszik a vonásain, szavából régi rigmusainkat hallhatod. Mozdulatai halott kecsességről beszélnek. A pillanatnyi örömökről, a szépségről és a boldogságról mondott le, hogy elénk álhasson, hogy szenvedő arcáról leolvashassuk múltunk dicsőségét, hogy ne feledhessük hőseiknet, kik naggyá tettek minket. luminatar ő - olyan, ki megvilágosodott. Ő az első, az igazi. A Mester. A Narmiraent követő korokban járt köztünk először, alakját azonban ma sem feledhetjük. Őseink nélkül halottak vagyunk. Tudásuktól megfosztott eszementek, kik öntudatlan bolyonganak. Ne legyen oly erő, mely ezt jelölné népemnek végzetül!

A harmadik, kihez fordulhatunk, Tyssa L'imenel, a Vér Nélkül Való. Örök harcunkra és veszteségeinkre, világban szerteszórt népünk állandó szenvedéseire emlékeztet sápadt arca. Bizonyos erdőkben Nemathial Ariaven megtestesüléseként tisztelik. Az aquirok - hogy legyen átkozott a nevük, míg nap és hold van az égen - folyatták vérét egykoron. Sötét mágiájuk alá próbálták gyűrni. Ő szenvedett, de ellenállt, és mi sem tehetünk másképp: ebben áll a kalahorák lényege. Tyssa L'imenel a türelemmel viselt szenvedésre tanít mindannyiunkat a sötét korok

óta. Nagy segítségére volt népemnek a Káosz dúlása idején. Őt tisztelik az Elveszettek is, kik a Taba el Ibara homokja alatt várják, hogy a sziklák ismét zöldelljenek.

A negyedik, Mallior, az Éjben Kacagó, ki a józan eszéről mondott le, hogy a népet szolgálja. Az ő igazi ideje még nem érkezett el, ám jól teszed, ha megjegyzed a nevét! Ma is segít minket, hiba lenne hát szavaimból arra következtetned, hogy nincs félnivalód tőle. Mert ott van mindenütt, ahol népemet sérelem éri, s vezeti azok kezét, akik megtorolják a vétkeket. Ideje megtudnod, egyszerű ember: népem és ereje félelmetes. Mindeneknél régebben vagyunk itt, s mindenkinél több jogunk van arra, hogy itt maradhassunk. Ha a fiatal népségek játékai, vagy az ősi fajok háborúi az elfeket sújtanák, Mallior az, aki a bosszút elhozza közéjük.

Ők hát a kalahorák, ahogy a magad szerény módján megértheted őket. Láthatod immár, nincsenek isteneink abban az értelemben, ahogy ti beszéltek róluk. S nem ez lesz az első olyan dolog, melybe beavatlak, csak legyen türelmed kivárni a végét. Megérted majd azt is, miért akartak a sirenari siryaok megölni, s miért hihették, hogy sikerrel jártak. Most azonban fáradt vagyok, aludnom kell. Menj; köszönöm, hogy türelemmel hallgattál.

Második nap Itt vagy hát. Látom, tegnapi mondandóm nem hagyott nyugodni. Nekem jó álmot hozott az este. Bár gyönge

vagyok még, folytathatjuk. Hogy pontosan bonthassam ki mondandóm fonalát, az elfek történetéről kell beszélnem, mert ez az a váz, ami mindent meghatároz. Magon L'llevar, a Szavakat Ismerő csak így teljesedhet ki általam, s Veela Luminatar szenvedése is így nyer majd értelmet. Látom, szépen elrendezgetted magad előtt a tintát és a papirost. Kezdjük.

Mi voltunk az elsők a nap alatt. Elveszett istenünk akaratából a förgeteg repített idáig minket, ezer és ezer lelket, hogy vezekeljünk véres bűnünkért, hogy lelkünk addig ne nyerhessen nyugodalmat, míg teljesen meg nem tisztult a rátelepedett mocsoktól. Nagy volt a bánatunk, hiszen mindenki tudta, hogy évezredekig kell majd várnunk, tűrnünk a megaláztatást. Sokáig nem leltük örömünket az életben, aztán... aztán kihajtott az Első Fa. Nagyobb volt mindennél, mit e föld a hátán hordott, s nagy volt a neve is: Uscayha, az Új Árnyat Adó. Szent volt, és a mai napig az minden gyermeke. De csak ennyi boldogságunk akadt. Sokan nem bírták elviselni a gyötrelmeket, és beleőrültek. Ők a halák, az ártással bíró helyek lakói. A Sírások Kora után ők fedezték fel, hogy nem vagyunk egyedül.

Mikor jöttek az idegenek? Ki tudja? Nagy bánatunkban nem figyeltünk eléggé. Hibáztunk, és nehéz bevallanom egy fajtádbélinek, hogy nem ez volt az utolsó a sorban. Mi akkoriban azon a tájon éltünk, melyet ma Délvidékként ismertek, bár a förgeteg sok testvérünket röpített ide, északra is - akkor még nem volt jelentősége az ilyen különbségeknek. Az északiak halái jelezték először, hogy nem vagyuk egyedül. Nem számoltuk még az idő múlását, ezért ne várd tőlem, hogy pontosan számot adjak a mikorról. Tény, hogy az idegenek itt voltak. Megjöttek valahonnan. Gyanítom, nem volt még kerek a világ, amin élnünk adatott, és sokkal kevésbé volt védve más síkoktól. Készítői - bárkik voltak is - nem gondoltak ilyenfajta veszedelemmel. Vagy az idegenek eljövetele is hozzátartozott terveikhez? Nem tudhatom. Látod, ember, eretnekségeket beszélek. Testvéreim közül nem egy elítélne, ha hallaná, hogy nem Urriának tulajdonítom ezeket a földeket. Kétségeim vannak, s Veela Luminatar sem ad tanácsot, hogy fényt gyújthassak e zavaros dolgok között. Elveszett istenünk mégsem büntethette népünket ilyen csapással. Számosak és erősek voltunk, birodalmainkat nem lehetett gyalogszerrel bejárni, oly mágiák szolgáltak minket, melyek előtt ma mindenki fejet hajtana - ilyen csapást mégsem érdemeltünk Tőle. A förgeteg maga volt a büntetés, miként lelkeink körforgásra kényszerítése. Urria többet nem tehetett, nem teremthetett szépség után iszonyatot! Az aquirok nem lehetnek a mi testvéreink!

Akkoriban még a felszínen éltek, ám a birodalmainkat elválasztó távolságok oly nagyok voltak, hogy sokáig észre sem vettük jelenlétüket. Az ő kígyónyelvük persze azt szólná, hogy ők voltak itt hamarabb, de ez hazugság, mint minden más, amit mondanak.

Akkoriban más volt a világ. El sem hinnéd, ha látnád. Talán bele is zavarodnál. Nem azok a szabályok voltak rákényszerítve, melyek szerint manapság mozog. De a távolságok már akkor is rettentőek voltak, s akárhány nép létezett is a föld hátán, mindnek meg kellett férnie a másik mellett, anélkül, hogy birodalmaik egymást zavarták volna. Mert voltak itt birodalmak. S nem csak az aquirok roppant kőországai. Ezredévek teltek el, s lassan megismertük őket. Békében élhettünk mindőjükkel. Városaink az egekig értek, fegyvereinknek nem volt párja, az egekben óriás hajóink úsztak, vitorláikba fogva mind a szeleket. Erre emlékeztet Veela Luminatar.

Hamar kiderült azonban, hogy az aquirok eddig szép maszkokban mosolyogtak ránk. Hamar, mondom. Pedig ez még a mi lassan folyó időnk szerint sem egyik napról a másikra történt, s gyanítom, te a pillantásnyi életeddel fel sem foghatod, mit jelent ez. Ne sértődj meg, nem bántani akartalak, de be kell látnod, különbözőek vagyunk.

Az aquirok ki akarták oltani a napot, el akarták tűntetni az égről a holdakat és a csillagokat. Mert sötét az ő lelkük, és sötétségre vágytak ők maguk is. Az udvarukba küldött követeinket felkoncolták. Felöltötték varázserejű

páncéljukat, felcsatolták szikrát hányó, halálos méreggel kent kardjaikat. A támadásuk alávaló és alattomos volt. Kihasználták, hogy még nincs kész a mindenség, nincsenek lezárva mind a szférák, s undok, fényfaló dögöket idéztek a világra, s isteneiket mind a földre rendelték, hogy azok köröttük tapodják a harcmezőt.

Ám mi számosan voltunk, birodalmainkban temérdek harcossal, és a déli erdőországokból is segítséget kaptunk. Kovácsaink remekmívű páncélokat készítettek, s mágiával teltek mind a fegyverek. Égi hajóink fürgék voltak mint a hegyi patakok, s otthonaink védelmében füstbe és vérbe borult észak. Fényes égi lények szálltak alá hívásunkra. Oly pusztító háború vette kezdetét, melyet még nem látott a világ, s aligha fog valaha is. A harc és a hősök ideje volt ez. Látom, kételkedsz szavamban. Pedig jobb, ha nem teszed. Fájó sebeket szakítok fel, ha erről beszélek, s rosszul teszed, ha hitetlenségeddel akarod meggyalázni fájdalmamat.

Oly hősök éltek akkor, kiről ma már csak álmodozni merünk. Fraien, az Ezüstkardú Bajnok, a naplények ura, kit Haiennek hívtak, és Enua Hillio, a Sárkányok Felkutatója, a hős asszony, aki az ősi szárnyas népet segítségünkre hívta. Nem ők tehettek róla, hogy végül mégis otthagytuk otthonainkat. Más volt akkor a föld, rá sem nagyon ismernél, ha látnád azokat a térképeket, miket akkor használtunk.

Hiába volt minden szenvedés, hiába a hűségeskü, amit a Sárkányúrnak tettünk. A szörnyű lények istenei vízözönnel sújtották birodalmainkat, megmérgezték mind a földeket. Az új víz - melyet ma Quiron-tengerként ismertek - északi partjáról elsöpörtük, kiirtottuk ugyan az átkozott aquirokat, de birtokaink elpusztultak, városaink, erdeink eltűntek. Hiába űztük a föld alá a bűnösöket, hogy végre a sötétben éljenek, a Káosz délre sodorta népünket. A Sárkányúr maradt csak északon néhány Családdal, hogy őrizzék a föld alá vezető járatokat, s távoltartsák az égbe visszakényszerített, romlott isteneket. Azóta hisszük, hogy népünk egy napon ismét sárkányt választ majd urául, s hogy a szárnyas fejedelemmel a régi dicsőség is visszatérhet.

A nagy háború után a Káosz ideje köszöntött be, a mélyben a gonosz fajzatok tovább fondorkodtak, s a világ folyása megváltozott.

Fáj a seb. Pedig oly régen szakították, mihez képest a kyrek birodalma szemhunyásnyi csak. S hol voltak akkor ők még!

Északot odahagytuk, a végeláthatatlan déli erdőségek maradtak csak nekünk. Sorscsapás! Látom fintorogsz, s a nagyságot emlegeted. Nem ítéllek el, hisz mit sem értesz. A fél világgal kellett beérnünk, pedig hajdan az egészet bírtuk. Mi, az elsők a földeken. A Délvidékre sosemlátott békét hoztunk. Míg északon a föld mélyébe kényszerített szörnyetegek új erőre kaptak, s a sárkányokkal vívták végeérhetetlen háborúikat, magukat crantaiaknak nevező emberek építettek országot felprédált birtokaink helyén. Ám mi már nem figyeltünk rájuk, nem akartunk oda visszatérni, bármennyi idő telt is el azóta. Csak vérrel vehettük volna vissza mindazt, mi egykor elveszett, és csak szomorúságunk lett volna abból mindünk számára.

Az, ki mégis ottmaradt, sem élt bőségben és békességben. Két országot kímélt meg annyira a háború, hogy a helybenmaradottak letelepedhessenek bennök. Az egyiket Velariumnak neveztük, mely Jórévet jelent; az ott élők híresen jó hajósokká lettek, míg szárazföldi határaikról Cranta seregeit verték vissza időről időre. A másik neve Rehiar lett, amit ti talán Szemek Földjének neveznétek. Területén ma a Sirenar Szövetség, és a ti városaitok fekszenek. A legkülönb óelfek lakták azt az országot, s noha számra nézvést kevesen voltak, ők voltak a legnemesebb harcosok mindannyiunk közül, fegyvereik ki nem csorbultak soha, pajzsuk mögé nem érhetett az ellen. Mindőnk közül a legtisztábbak maradtak hát vissza, s az ő feladatuk volt figyelni mindenkire, ki veszélyeztetné az északi földeket.

Míg Velarium messzi városokkal kereskedett, és hajói számos helyen megfordultak, Rehiar óelfjei a harcon, a míves fegyverek és páncélok készítésében vélték megtalálni a tökéletesedést, a visszautat elveszett istenünkhöz. Várost emeltek Oilan néven, mely a legősibb mind közül, s mind a mai napig áll, még akkor is, ha az első fái réges-rég elpusztultak.

Mindkét országunk ugyanabba a hibába esett, s gyanítom, sokan ma is elkövetnék ugyanezt. A mi szemünkkel próbálták látni az időt, s nem figyeltek olyan, csak a pondrókéval vetekedő élethosszal bíró fajokra, mint amilyen az orkoké. A Rehiart kormányzó Tizenkettek egyike sem értette meg rögtön, milyen súlyossá vált a helyzet Velariumban, amikor a kósza hírek odáig eljutottak. Pedig ők voltak azok, kiket erre a sorsra rendeltek a kalahorák. Tökéletesek voltak szellemükben, s tökéletesek fegyvereik forgatásában is. Lelkük ismét meglátta Urriát, ki arra kérte őket, legyenek népünk vigyázói, s tizenkét északi Család élén küldte vissza őket, a kalahorák által. Rehynn, azaz Szem lett belőlük, kik óvó tekintettel kellett ügyeljenek minden észak földjén élő elf életére. Nem az ő vétkük, hogy nem siettek azonnal a velariumiak segítségére. Maguk a hajósok üzenték, hogy elboldogulnak a nagyszájú népség mesterkedéseivel. Amikor - csekély húsz esztendő múltán - a rehynn ek küldötteket menesztettek felderíteni, mi okozza a velariumiak hallgatását, már késő volt: testvéreinket egy szálig kiirtották. Hogy valamely mágikus mesterkedés volt-e annak oka, hogy nem hallottak segélykiáltásokat, avagy a crantaiak keze lehetett a dologban, még ma sem tisztázott, s alig hiszem, hogy az lesz valaha is, hisz a titok tudói holtak, csak a mi emlékezetünk őrzi a csapást.

Az orkok népsége volt mindebben a hibás. Nyelvük álnok, mint az aquiroké, lelkük csaknem oly sötét. Önhittségben, felfuvalkodottságban aligha akad párjuk. Önzők és mocskosak, beszédük soha nem volt, s úgy lehet, soha nem is lesz. Férgek, kik csupán azért maradnak meg e földeken, ha az átkos istenek úgy akarják, mert szaporák, mint a patkányok, s gyávaságban is csak ők kelhetnek versenyre velük.

Velarium földjén az orkok örömtüzeket gyújtottak, s hadba készülődtek Rehiar ellen. Gonosz erőktől megszállt vezérük, kinek neve a kimondhatatlan Ujhorgán volt, temetetlen holtainkból szopta erejét. A Tizenkettek egyike, Allrin szállt szembe vele, s mind az ezüstvértű harcosok, kiket Oilan csudás városából hozott magával. Megfutamodott akkor a mocskos had, látván irdatlan vezérük vesztét. Mert Allrin széjjelvágta a felfúvódott férget, kit a benne lévő szörnyű erők úgy szétvetettek, hogy nyoma sem maradt.

A rehynn ek azóta is közöttünk járnak, s vigyázzák minden lépésünket északon - tán Urria már akkor tudta, hogy végső váraink csak itt leendenek.

Azt mondtam, közöttünk vannak, ám nincsenek már annyian, mint azt elveszett istenünk először kívánta. Emlékszel még Malliorra, a kalahorára. Egykoron közöttünk járt ő is, egyike volt a legnagyobb harcosoknak. Szükség volt karja erejére, hisz szörnyű csapások érték akkoriban a népet: az aquirok fattyai ismét elég erőt éreztek magukban, s Ediomad rettentő tárnáiból a felszínre merészkedtek. Rútak voltak és hatalmasak, borzasztó vereségeket mértek ránk. Mallior volt, aki szörnyű haragjában megfogadta, hogy kilenc nemes aquirt terít le bosszúból, s visszakényszeríti a Nyirkos Világba evvel a seregeket. Hogy terve sikerüljön, szerelme, a rehynn ek egyike, Thulúviel a saját lelkét adta neki. Mallior-Thulúviel így megerősödve ereszedett alá, s nyolc Valóvérűt pusztított el, mikor az utolsó szörnyű igéket mondott rá, s ő eszét és lelkét vesztette ott a Nyirkos Világban. Thulúviel teljesítette be fogadalmát, de azóta sem jöhet a felszínre, s a kalahorává lett hőssel bolyong valahol, kacagva a szörnyű sötétben.

A második eltávozó Naidden volt, a könnyűléptű, asszonyok között első a harcban. Titokzatos volt, és gyakorta járt olyan helyeken, melyekről soha nem szólt senkinek, ám Családját mindenek fölött szerette, s érdekeiket mindig sajátjai elé helyezte. Egyszer azonban nem tért vissza a messzi útról, miről ugyan beszélt a többi rehynnek, ám pontosan senki sem tudta, merre indulhatott. Rannien és Horianar eredt utána, szavaikra félrehajoltak az ágak, felkavarodott az avar, fényes ösvényként ragyogott fel Naidden minden lábnyoma. Csak egy irdatlan hegy lábánál szakadtak meg azok. Sokáig tartott az út míg felértek, ám szerették Naiddent, s nem akarták veszélyben tudni, mert érezték, hogy meg nem halt ugyan, ám lelkét valami igen fojtogatja. Nagy országba értek, ám bebocsátást nem nyerhettek, mert oly erős mágia óvta annak határait, mely még az ő hatalmuknak is ellenállt. Hangot hallottak akkor, messzezengőt, parancsolót:

- Ne keressétek Naiddent, ki a maga akaratából jött miközénk! Látni akarta a Háromarcú Istent, s meglátta. Mindenek ura a Háromarcú ezeken a földeken, és nagy népnek parancsol, kik anurnak nevezik magukat.

Avval láthatatlan erő ragadta meg Rannient és Horianart, s visszarepítette őket Oilanba, a rehynnek pedig beletörődtek Urria akaratába - hisz ki más vezethette volna Naiddent oly messzire, ki akarhatta volna, hogy végleg odahagyja Oilant?

Teliadan távozott harmadikként. Magába mélyedő volt, befelé forduló. Az egyetlen, aki mindent értett a világon, s mindent megunt már, mert mindentől igen eltávolodott. Nem gyűlölt és nem szeretett, nem kívánt és nem viszolygott. Egyetlen dologra vágyott csupán: nyugalomra. Ezer esztendeig ült szótlanul egy uscayhafa alatt. Csemete volt az, mikor letelepedett, ám idővel az egész környéket lombsátra árnyékába vonta. Teliadan ekkorra találta meg, amit keresett: elmosolyodott, és eltűnt e világ térségeiről.

Inmattielnek hívták a negyediket, ki itthagyott bennünket. Széllel járt, és a tenger mellett lakott. Hallgatta a hullámok szavát, hallgatta a szellők énekét, s egy nap így szólt:

- Ismerem a förgeteget, és érzem, hogy szólít. Ismerem a szeleket, a népemről beszélnek. Ismerem a hullámokat, s egy másik földről szólnak. Elfek laknak igen messze innen, s érzem, hogy szükségük van rám.

Összeültek akkor a rehynnek, s megbeszélték, mitévők legyenek. Inmattiel pedig boldogan egyezett bele a döntésükbe. Kicsiny hajót épített, nem állta volna a legkisebb vihart sem, s avval evezett el a partokról. Egy idő után abbahagyta az evezést, és dörgő hangú igéket mondott, amiket még a parton is hallottak, s magához szólította a förgeteget. Az pedig felkapta, mint a mogyoróbarka porát, s elrepítette oly messzeségbe, melyről mi mit sem tudhatunk, s ahonnan Inmattiel vissza soha nem térhet.

Az ötödik távozó Feina volt, jóslatok és enigmák értelmezője. Nem volt elf, ki többet tudott volna nála ezen dolgokról, s mindenki hozzá jött, ha sorsának alakulásáról, vagy egy jövendölés értelmezéséről hallani szeretett volna. Egy alkalommal ismeretlen nyelven írott tekercset hozott neki valaki a Messzivilágból, ahogy ők akkoriban azokat a vidékekekt nevezték, melyek messzebb voltak minden földtől, mit elf szeme az utolsó öt nemzedék alatt láthatott. Feinán pedig hatalmas izgalom vett erőt, s elvonult mindenkitől, semmi mással nem törődött, mint a tekercsek értelmezésével. Egy reggel pedig üresen találták a ligetet, ahol élt, csak két hólyagírással vont tekercs maradt utána. Két írás, melyben a jövendőről beszél. Két lehetséges jövőről. Hogy ezek pontosan mit tartalmaznak, nem tudhatja a rehynn eken kívül senki. Amit mégis meg lehetett sejteni a Feina írta jövőből,

aszerint fel akarta ébreszteni a sárkányt, kit az elfeknek egykoron szolgálni kell majd, ám rajtavesztett, mert még nem érkezett el az idő, s az Ősúr legyőzte az őt háborgatót. Meg nem ölte, hiszen akkor már ismét közöttünk lenne; úgylehet együtt jönnek majd vissza közénk.

Mindez megokolható, s igaz érvekkel alátámasztható. A hatodik rehynn eltűnte ellenben nem szolgált semmi olyasmivel, miről bármit is megsejthetnénk, csupán találgatásokba bocsátkozhatunk. Ezek közül az tűnhet leginkább igaznak, mely szerint Urria maga kérette őt, hogy legyen a szolgálatára, s később majd visszatér. De lehet egy szörnyűbb megoldás is, mely szerint egy, az elveszett istenünkhöz mérhető ellenséges hatalom ejtette rabul, s rajta keresztül kíván népünk lelkéhez férni. Ez okból az ő nevét kiejtenünk nem szabad, nehogy azon keresztül férkőzzenek hozzánk. Csupán mint az Eltávozottat említjük, ha a szükség rákényszerít.

Így maradtak mostanra hatan a rehynnek, de tizenkettő helyett óvják népemet. Azok a Családok, akik vezető nélkül maradtak, megértésre és otthonra leltek más Családoknál. A Hat pedig, ki népemre ügyel, megkettőzött figyelemmel végzi ezredévek óta kijelölt munkáját. Nevük sohasem változik, s ha testük el is porlad, lelkük újra és újra visszatalál hozzánk.

Ekkor már közöttünk voltatok, gyereknép fiai. Csekély számban, és mély sötétségben éltetek. Nem törődtünk veletek, hisz csekély éltetekkel ugyan mi bajt kavarhattatok volna? Délen mégis majdnem bajt okoztatok. Te talán nem is tudsz róla, de volt egy zavaros százada Dél történelmének, melyet ti írtatok. Démonokkal paktáló szerzetek kísértették oly világok hatalmát, s határait, melyekről jobb nem is beszélni, és hálát adhattok isteneiteknek, hogy nem szabadítottatok nagyobb bajt a nyakatokba, mint mi máris rajta volt.

Hagyjuk. Nem vádaskodni akarok - mire mennék vele, hiszen arcodon látom, nem is tudod, miről beszélek, megmentőimet megsérteni pedig nincs szándékomban. Furcsák vagytok, ti emberek. Oly korokra akartok mindenféle határvonalakat ráhúzni, melyek mibenlétéről fogalmatok sincs. Számunkra nem ilyen fontos az idő, s furcsállom, hogy pont ti próbálkoztok ilyesmivel, kinek az, hogy Harmad- vagy Ötödkor, mit sem jelent.

De magunkról akartam beszélni, és arról, mit cselekedtünk a földeken, melyek hajdan a mieink voltak. Örök gyűlölet él szívünkben az aquirok ellen. Olyan sebek ezek, melyeket az idő sosem gyógyít be. Elpusztították

országainkat, s oly sokat leöltek közülünk, hogy számbavenni sem tudtuk. Bűnök és bűnök. Ám mi mégsem bosszút állni akartunk, jóllehet az időktől fogva aquir büntetlen nem jöhetett közénk, s határainkon belül mindet kiirtottuk. Megtanítottak gyűlölni bennünket - sok társam boldog volt ezért. Széthúzást tudtak kelteni közöttünk, s átkozott ezért az ő nevük, míg Yneven élnek.

De mint mondtam, nem bosszút állni akartunk. Csak élni a földeken, mi nékünk adatott. S éltünk. Utoljára voltunk akkor oly hatalmasok. Az egész Dél a miénk volt. Rengeteg erdeinkben mindenünk megvolt, mit csak kívánhattunk. Határainkról véres fejjel menekültek az aquirok, s mivel mind északon, mind délen végzetesen meggyengültek, évezredekig békében éltünk velük. Ez volt az allaria heryass, a Szellők Ideje.

Fáradok. Hagyj most magamra, s kérlek, hozd el a füveket, miket feljegyeztél! Te is jobban jársz, ha beszédem hosszabban folytathatom. Holnap Tysson Larról mesélek majd. Mondd, azt a sátrat a kertben nekem készítettétek-e? Hála érte.

Harmadik nap Köszönet a gyógyító italokért! Máris érzem a hatásukat. Most, hogy a láz már nem gyötör, kivitethetnél a

sátorba is... Nem vagyok oly gyenge, s nem szenvedek csúf betegségektől, mint sokan testvéreim közül. Látod, feltárom előtted népem gyengeségeit. Magon L'llevar, a Szavakat Ismerő kívánja ezt tőlem. Majd rájössz, miért. Magam is csak sejtem szándékát.

Ha a mai nap még nem is vitethetsz ki, annak a jámbor leánynak szólhatnál néhány jó szót rólam. Nem kívánom bántani, ő mégis folyton olyan szemeket mereszt rám, miket utoljára csak a legtávolabbi országokban láttam. Éppen itt, Sirenar közelében kellene a legtöbb megértéssel viseltetnetek népem iránt. Nem vagyunk szörnyetegek, sem erdei vadak. Nem rólad beszélek, félre ne érts...

Nem, dehogy zavar a madár. Kedves tőled, hogy erre is gondolsz. Én pedig éppen az imént sértettelek meg. Elnézést érte. Csak arra kérlek, engedd ki szegényt abból a kalitból! Ha mellettem akar maradni, úgysem kel szárnyra... Látod? Ne haragudj nevetésemért, nem sérteni akartalak, csupán meglepett arcod késztetett rá.

Nos, Tysson Lar. A mi nyelvünkön szent erdőt jelent. Hogyan is beszélhetnék róla anélkül, hogy torkomat ne szorongatná a sírás? Mert minden nagysága mellett egyre csak szomorú vége jut eszembe. De lássuk sorjában a dolgokat!

Mint bizonnyal emlékszel, ott hagytam abba történetünket, amikor északról eljöttünk, mert ott pusztulás és halál vett minket körül. Lezártuk a lecsúfosabb és leghosszabb háborút, mit Yneven hadak viselhettek, s a Délvidék ölén akartunk új életet. A Szellők Ideje volt ez. Az erdő ideje.

Már beszéltem neked az Első Fáról. A Délvidéken hajtott ki, ő volt a mi őrizőnk, hitünk gyámolítója, a jel, hogy lelkünk majdan visszaszálhat elveszett istenünkhöz. Gyönyörű volt, törzse sudár, ágai az eget tartották. Kérge

vörösen csillant, s a mai napig ilyen minden gyermeke. Mert a ő a remény, s őbenne él minden álmunk, ő volt Tysson Lar őse.

Fel nem foghatod, mekkora volt az a birodalom. A ti embermértékkel összeharácsolt országaitok meg sem közelíthetik, míg a világ világ. Végeérhetetlen volt, hatalomban és kiterjedésben egyaránt. Lakói a legteljesebb békességben éltek, talán az időn kívül, s csak annyi szomorúságra volt okuk, hogy lelkük még nem térhetett vissza Urriához. Pedig ők voltak a legidősebbek, s a legtisztábbak minden teremtmény közül, kik azokban az időkben a földeken éltek. Azóta is csak közülük kerültek ki olyanok, kik az eltelt végtelen idővel megszabadultak Ynev szenvedéseitől, és visszatértek oda, ahonnan vétettek: elveszett istenünk oldala mellé. Azokról pedig, kiket Urria visszarendelt népünk védelmére, már szóltam. Őket nevezitek óelfeknek, s a sok botor elnevezésetek közül talán ennek van igaz csengése.

Tényleg öregek ők, Tysson Lar legelső lakói, kik meg és megújuló testben mind tisztább lélekkel élnek közöttünk, s az országokban, mik birodalmainknak megmaradtak. Ők a legnemesbek. Oly más, oly tiszta gondolkodók, mintha valóban külön fajt alkotnának. Kár arról beszélni, mily népeket tulajdonítotok még nekünk, hisz mi mindig is egyetlen Fa voltunk. Hogy ti mégsem tudhattok mindent az ügyeinkről, nem hibátok, tévedéseitekre rámutatni pedig nem volt szándékunkban. Most mégis ez a feladatom - adj hálát az isteneidnek, ember!

Az óelfeken kívül szürkéknek, erdeinek s még ki tudja, hány néven neveztek bennünket, holott erről szó sincs. Megmaradtunk egyazon fajnak, melyről, mint a fáról, le-leszakadtak ugyan gallyak, s bár gyakorta kellett viharral küzdenünk, megmaradtunk annak, amik voltunk: büszke és dicsőséges népnek. Az óelfek sem valamely más faj küldöttei, csupán azok, akik a legtökéletesebbekké lettek közülünk.

Ők vezették népünket Tysson Larban. Mit is mondhatnék néked ezekről az időkről? Végeláthatatlan erdőkben éltünk, nem volt helye búnak közöttünk. Vezetőink, a hindanok, kiket ti a királyaitokkal tudtok csak összehasonlítani, tökéletes békét teremtettek. Határainkon csak elvétve tűntek fel ellenséges fajzatok, aquirok vagy más szörnyetegek, ám katonáink mindannyiszor meghátrálásra kényszerítették őket. Mindenünk megvolt, semmiben nem szorultunk a külvilágra. Nézz csak a mai térképekre! A sötét Kránon kívül minden a miénk volt, hegyek és síkok vegyesen, csodás tengerek, melyeken gyönyörű gályáink siklottak a széllel. Oly soká tartott ez az égi állapot, hogy vezetőink elfeledték kötelességeiket, s figyelmetlenekké váltak a határok őrizői. De kitől is tarthattunk volna? Nem akadt hatalom a Délvidéken, mely versenyre kélhetett volna velünk. Ranagolnak és fattyainak hírét sem ismertük még, a gyermeknépek, mint amilyen a tiéd is, nem jelentettek fenyegetést; titkainkba, bárhogy akarták, nem nyerhettek beavatást.

Az öröm és a béke évezredei voltak ezek. Ekkor nyertük hatalmunkat a fák felett, ekkor kaptunk más tulajdonságokat is, melyek éltünk könnyebbé tételét szolgálták.

Élt a hadati ligetben, égbenyúló fák közé épült házaiban egy Hinnia nevű leány. Kedves volt a kalahoráknak, és népének is. Reggel a virágos réten mutatott be áldozatot, délben a fák csúcsán, este a kelő holdak fényénél. Apja oly páncélok kovácsa volt, melyek hírét messzire vitte a szél, s maga is jól bánt a tűzzel meg a kalapáccsal, üllőjükről remekbe készült tőrök, milljom dísszel ékes vértek kerültek le. Történt egyszer, hogy Hinnia éppen apja fegyvereit vitte messzire, a sötét határ mellé, s nem ügyelve az öreg kovács figyelmezésére, egy fekete tó partján ütött szállást. Nem volt onnan távol az az elf liget, hova a vértekkel és fegyverekkel igyekezett. Mély álomba merült az elátkozott tó partján, csakúgy mint kisérői, s arra sem riadtak fel, amikor a fekete vizekből szörnyű vértezetben, kacagó pengékkel álnok aquirok emelkedtek ki. Messze zengő, gonosz szavaikkal megbénították őket, majd mind egy szálig lekaszabolták a védteleneket. Egyedül Hinnia életét hagyták meg, hogy gonosz dicsőségük hírét elvihesse Tysson Lar érintetlen erdeibe, de az ő szemét is kiszúrták, hogy csúfosabbá tegyék kudarcát.

A leány sokáig bolyongott az erdőkben, de sehogyan sem tudta fellelni az ösvényt, mi hazavezette volna, s egy nagy fa alá ült; világtalan szemeiből gyöngyként hullottak a könnyek. Elkeseredésében először észre sem vette, amikor a fa megszólította. Siena Boralisse, az Érintéssel Enyhítő beszélt abból a fából.

- Mi történt veled? - kérdezte. Hinnia pedig elősorolta, mi szörnyűség esett meg vele és kísérőivel. - Nem hallgattál atyádra, szégyent hoztatok az elf harcosok nevére - mondta ekkor az Érintéssel Enyhítő -, ám én

segítek neked, ha visszaszerzed elvesztett becsületeteket, s a fegyvereket mi a Láthatatlanok kezére került. Mert ismerem őket: csak azért üthettek rajtatok, mert evilági fényben nem láthatók. De én begyógyítom szemeidet, s a fák segítségét is megadom néked, ha elpusztítod e gonosz fajzatokat.

Azzal levelek érintették Hinnia világtalan szemeit, s a kalahora ismét fényt hozott beléjük. A leány immár nem csak napvilággal látott: észrevette mindazokat, kik éjjel osonnak az árnyakon át, csupán azért, mert melegebbek, mint a levegő, mely langyos szélként körülöleli őket.

- Most menj - szólt az Érintéssel Enyhítő -, s fogd ezt a lándzsát, mely Uscha egy gyermekéből készült, és ereszkedj alá a völgybe, hol a fekete tó fekszik. Tégy úgy, mintha aludnál, s ha az éjjel a gonosz teremtmények ismét előjönnek, mert biztonságban hiszik magukat, döfd az ő mellükbe ezt a lándzsát, s a sisakjuk alól tépd ki a

gonosz szívüket! Nyeld le azt bátran, ne undorodj, hisz dolgod végeztével majd visszaöklended, mert attól te úgy fogsz lélegezni a víz alatt, mint a halak, s visszaszerezheted néped kincseit. Ha mindezt megteszed, fuss a tóparton az uscayha-liget felé, s bízd magad rám! A többi nem a te dolgod lesz.

Úgy tett Hinnia, s mikor a tóparta ért, szomorúan látta társainak temetetlen holttestét, s hogy azokat az aquirok igen meggyalázták. Sírva eltemette hát őket, s várt. Minden úgy történt, ahogyan azt Siena Boralisse mondta a levelek hangján, majd mikor eljött az est, újdonat szemeivel legyőzte az önhitt aquirokat, vezérüket döfve át legelőször. Undorodva ette meg fekete szívüket, s a tóba alámerülve valóban visszaszerezte az elveszett kincseket.

Nem vette észre a gonosz kezeket, melyek feléje nyúltak. Akkor érték el, mikor a fekete szíveket öklendte épp a homokra. Majdnem visszahúzták a tó mélyére, csak az uscayhafa lándzsának köszönhette, hogy mégsem így történt. Émelyegve futott a liget felé, miközben újabb és újabb kezek nyúltak felé a tóból. Ám mihelyt az első ágat elérte, az Érintéssel Enyhítő kiterjesztette fölé hatalmát, s a fák testébe rántotta.

Egy elf ligetben tért magához, abban, ahová a fegyverekkel igyekezett. Feje fölött uscayhák suttogtak, s elfek vették őt körül. Ő lett Siena Boralisse - vagy ahogy manapság néhol tisztelik, Narmiraen - első megtartója. Gyermekei örökölték csudás szemének képességét, ő maga is sokakat megáldott véle, s az ő gyermekeik is megtarthatták ezt a hatalmat. Így lehet, hogy manapság már minden elf jól lát a sötétben, bármily hihetetlennek tűnik ez teelőtted. Ám a fákkal való kapcsolatát nem örökíthette át akárkinek, s csupán a kevés megtartó az, aki e csodával illőn bánni tud.

Sok esztendő telt el békében, s ezt mi hoztuk a Délvidékre. Ellenségeink hasztalan acsarogtak, mindig voltunk oly erősek, hogy visszavessük őket határainkon túlra. Talán éppen ez tett bennünket elővigyázatlanná és figyelmetlenné. Sokáig élünk, s a legtöbb faj, ki ellenünkre tehetett, nem tudta kivárni, hogy oly erőket gyűjtsön, melyekkel már komoly ártalmunkra válhat. Ha reánk rontottak, harcban pusztultak el, nem maradt írmagjuk sem.

Nem akarom, hogy azt hidd, véreskezű nép vagyunk, mely élvezetet talál a gyilkolásban. Legfőbb fegyverünk a kivárás volt, s ha fegyverforgató művészeink - kiket másutt harcosoknak neveznek, mert nem látják a mozdulataik mögött rejlő tiszta gondolatokat - mégis ölni voltak kénytelenek, azt mindig a fenyegető veszély elhárítására tették.

Nem rajtunk múlt, hogy változtatnunk kellett módszereinken. Az aquirok - legyen ezerszer átkozott a nevük - még sötétebb hatalmakkal léptek szövetségre, mint eleddig tették. Egy hatalmas és elvetemült istennel kötöttek paktumot: Ranagollal, a Kosfejű Úrral, kit a mi népünk Hassianir Tyllának, Vérben Járónak nevez. Megerősítették országukat, alávetették magukat a Vérben Járó akaratának, s tizenhárom fattyának, kiket szörnyű anyák hoztak a világra. Határainkon immár szüntelen csatározás folyt, s a tisztátalanok mind több szövetségest állítottak a maguk oldalára. Ti is köztük voltatok, emberek. Elítélek mindenkit, aki ezt az utat választotta, s ha megtudnám, hogy a te városod hasonló lépést fontolgat, bármily gyenge vagyok, megölnélek, s mindazt, mit Magon L'llevar szája diktált neked, magam tépném szét, bármi is érne miatta később. De ne félj, ettől nem kell tartanod. luminatar vagyok, tudom, mit kell tennem.

Fajunkat nem fenyegette veszély. Harcosaink, kiket ezredévek tudásával kovácsolt páncélok és fegyverek védtek, megóvták határainkat, mágiánk elrejtette az utakat, melyek hatalmas országunk belsejébe vezettek. Élő falak, fából és bokrokból csodává álmodott védművek rejtették harcosainkat. Nem gondoltunk szorongva a jövőre. Azt hittük, soha nem érhet bennünket baj. Szétszóródva éltünk, el nem tudtuk képzelni, hogy valaha szükség lesz Családjaink egyesítésére, arra, hogy egymásnak vetett háttal küzdjünk szeretteink és erdeink életéért.

Boldogan éltünk a déli erdőségben, amikor olyan szürnyűség szakadt ránk, mely nagyságában és következményeiben csaknem oly borzasztó volt, mint az, amivel az északi háborúban kellett szembenéznünk. Noha az istenek paktumot kötöttek, hogy lábuk nem érintheti többé Ynev földjét, az újonnan érkezettek semmibe vették a törvényeket, s meggyalázták mindazt, mit addig felépítettünk. S kezdetben nem is tudtak róla.

Rengett a föld megérkeztükkor, meghasadtak a fák, mikor e síkra köpte őket a láthatatlan hatalom. Hogy mit tettek, amiért menniük kellett, s mi volt az a sérelem, amely egymás ellen fordította őket, arról nem beszéltek; az első időkben talán egymás ittlétéről sem volt tudomásuk.

Dzsenneknek és amundoknak nevezték magukat, de számunkra a hanyatlást jelentették. Oly síkokról jöhettek, melyeknek több közük volt a Földurak birodalmához, mint bárminek Yneven. Kérdéseinkre magukba zárkóztak, de amikor tudomást szereztek ellenségeik ittlétéről, olyan őrjöngő dühvel estek egymásnak, mit eleddig nem tapasztaltunk. Szörnyű háború volt, csak az északihoz mérhető. Pusztító mágiákkal harcoltak, lényeket parancsoltak a földre, kiknek e síkon nem volt keresnivalójuk, s kiktől kevéssel az első vérontás után már erdeinket kellett védenünk.

Talleren, eltűnése után pedig a fia, Tallerienn voltak a vezetőink, a Szálfatermetű Hadurak, kétezer esztendőn át, mit nekünk a háború rendelt. Ők voltak, azok, akik felrázták a népet, és ráébresztették szunnyadó vezetőinket, hogy ezúttal nem lesz elegendő, ha megvárjuk, míg a határokon mások egymást kardélre hányják, s nekünk is hadakoznunk kell, ha veszni vérben nem kívánkozunk.

Talleren vezette a Kék hadjáratot, mely nevét sosemlátott páncéljaink és lobogóink színéről kapta, s amely megakadt a nagy tenger melletti hegyekben - abban az öbölben, melyet ma Ravanóinak neveznek.

Pusztító viharok áradtak más síkokra nyíló, őrült elmék nyitotta Kapukból, s az amundok eszelős istenük földreszálltát ünnepelték. Talleren ekkor kezdte építeni az első erődöt, amelyet nem a fák ereje tartott össze, s a Kőtorony nevet adta adta neki. Ide érkezett a háborgó széllel, az üvöltő föld hátán Hanameth, a kékszeműek hazugnyelvű küldötte. Démonok fogták a palástját, s Talleren segítségét kérte a dzsennek ellen.

Tizenhárom esztendeje nem esett már akkor az eső, s az amund megígérte, hogy ha segítenek, papjaik megszüntetik az őrült varázst. Egy helyre rendelték az elfek ezért mind a seregeket, s mérföldhosszú porfellegekben felsorakoztak égszín lobogók alatt küzdő csapataink. De az amundok nem jöttek.

S megmozdult akkor mind a föld, s szörnyűn morajlott a harcosok lába alatt. Az amundok helyett csak hatalmas démonok jöttek, a Föld síkjáról való lények, s belétaszították a hegyeket és a Kőtornyot az öböl vizébe. Mert nem akartak ők szövetséget, csupán derék harcosaink vérét ontani. Talleren, s legjobb fegyverforgatói sem menekedtek volna meg, ha nem vonják zabolájuk alá magát Rettharradasst, az egyik leghatalmasabb Földurat, míg az vinnyogva nem követelte szabadságát. De az ő rabsága sokkal tovább tartott, mert nem engedték el addig, míg tudása egy részét át nem adta népem fiainak, kiknek a szörnyű cselvetés és a veszteségek miatt elméje megbomlóban volt.

S mikor az új hatalmat Talleren és harcosai mind bírták, maguk mellé vették a környező vidékek hadra fogható elfjeit, azok asszonyait, és szörnyű fohászkodással eltűntek a kiszikkadt földeken. Nem is láttuk őket azóta sem, mert fogadalmat tettek, hogy minden erejükkel a két idegen faj elpusztításán lesznek. Ők voltak azok, kiket ma homoki elfekként ismer a világ.

Látom, számos olyat mondtam most, melyről eleddig tudomásod sem volt. De hallasz még különb dolgokról is. Későn jöttünk rá, mit kell tennünk. Nem volt egységes a népünk, és sajnálkozva kell mondanom, azóta sem az.

Későn próbáltuk újra egyesíteni a Családokat, s későn ébredtek rá az óelfek, hogy az ezredévek békéje után nem vagyunk alkalmasak a háborúra. Lelkünk másra vágyott: nem akartuk már földeinket visszaszerezni, csak megsiratni. Viszály osztotta meg a népet - először azóta, hogy lábunkat Ynevre tettük.

A Nagy Hegyektől délre elterülő erdeinket az idegen népek mágikus háborúi kiszárították, az ég minden vizet elnyelt arrafelé. Ötszázéves hadakozás után seregeink vezetőit falra festett orgyilkosok ölték meg, s maga Tallerien is csak annyit tehetett, hogy nyugatra és délre húzódott az egymást gyilkoló bolondok elől.

Itt született meg a második Tysson Lar. Jóval kisebb területen, mint az előző birodalom, mit ezen a néven ismertünk, de fennállásának négyezer esztendeje alatt még szebb lett és virágzóbb, mert ide menekítettünk mindent, mi megmaradt nekünk. Gyönyörű városokat emeltünk, szebbeket, mit más népek valaha is tudni fognak, mert mióta világ a világ, mi itt voltunk, s mindent tudtunk, mi ezen dolgokról tudható. Pyarron nevű falvatok helyén még csak a szél süvített, s több mint kétezer esztendőnek kellett eltelnie, hogy bármi épüljön ott. Ott, hol egykor a mi erdeink susogtak...

Az akartuk, hogy ezekben a városokban népünk gyermekei újra egymásra találjanak. Nem láttuk be, hogy ez már nem sikerülhet. Semmi nem volt többé úgy, mint régen. Sokan és sokféle országot akartak, s míg egyesek csak azzal foglalkoztak, hogy minél hamarabb visszatérhessenek elveszett istenünkhöz, mások gondolatait idegen eszmék fertőzték meg, s oly dolgok kezdték foglalkoztatni őket, melyek korábban nem bolygatták senki lelkét.

Új palotáinkat kőből emeltük, patakok, vízesések zúgtak mindenfelé. De ne oly házakra gondolj, melyekben ti laktok: népem nem kedveli az effajta zárt lyukakat. Nagy és világos termek voltak azok, széles terekkel és kertekkel, égbe csavarodó tornyokkal. Fákkal vettük körül magunkat, s gyakorta csillagok alatt aludtunk a városainkban is, mert némely tetőnk csupán az eső ellen szolgált. S a kezünkből ettek mind az állatok, s körös-körül mindennek a nevét tudtuk. Csodás kor volt az. Utolsó a sorban. Allaria ghyniassnak, a Záporok Idejének neveztük.

De hiába akartuk magunkat volt dicsőségünk fényében látni. A sok szörnyűség végleg megváltoztatott bennünket. A régi dolgokra sem gondolhattunk tovább úgy, mintha visszatérhetnének. Én mondom neked, tollnok: nemzetünknek leáldozott. Ezt senki mástól nem hallanád. Nem mondanám én sem, ha egy fajtámbéli ápolna. Nagyon sokan nem hinnék el. Akkor pedig senki nem is gondolt erre. Több mint ezer esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a széthúzás nyilvánvaló legyen, s egyre többen kezdtek északra költözni. A király és a Családok hercegei nem értették meg egymást, s ami a legfőbb hibájukul róható fel, elfordultak a határainkon gyülekező fenyegetéstől, mintha puszta tagadásukkal eloszlathatnák az erdeink fölött gyülekező sötét fellegeket.

Ez vette rá a Tizenkét Család néven ismert szövetséget, hogy hercegeik tanácsát követve szakítsanak a tétlenkedőkkel, s elinduljanak északra, egykori dicsőségünk színterére. Ők nevezték magukat Sirenarnak, azaz Keresőknek.

Ekkoriban formálódott egy másik Szövetség itt északon, de ezt már ti, emberek kötöttétek. Ez volt az az idő, amikor az első betegségek elértek bennünket. Szörnyű kórok, melyek századokon át pusztítják szervezetünket. Nem a mi betegségeink. A külső országokból szivárogtak be. Majd szólok róluk később.

Talán a Sirenarnak volt igaza. Ők hozták el mindazt, ami életképessé tette fajtánkat itt északon, s odahagytak mindent, ami pusztulásra ítéltetett. Hogy mégis maradtak ott olyanok, akik a mai napig őrzik büszkeségüket, hitüket, és erősek a harcban, azt - szégyellem kimondani - Kránnak köszönhetjük. Ez már egy másik történet. Majd holnap mondom el. Igaz, főzeteid erősebbé tették a testemet, lelkem azonban pihenésre áhítozik. Hagyj most magamra, kérlek...

MÁSODIK TEKERCS

Negyedik nap Köszönöm, hogy lehetővé tettétek, hogy kijöjjek ide a sátorba! Könnyebb lesz így emlékeznem az utolsó

századokban történtekre. Egyre jobban értem a kalahorákat. A rendelésüket. Meglehet, tényleg közelít az idő. Ez a zöld szövet Elfendelre emlékeztet. Tán nem is mondtam még, hogy ott láttam meg a napot. De majd mindent sorjában...

A Sirenar Családjai már több mint félezer esztendeje elhagyták a Délvidéket, mikor Tysson Lar bukása bekövetkezett. Akadtak persze figyelmeztető jelek. Krán erejét fitogtatva mind messzebb szalajtotta hordáit. Nomád törzseket telepített védvonalaira, fekete vezéreik vérszerződéseket kötöttek velük. Az átkozott aquirok feltűntek határainkon, hadvezéri pálcáik alatt orkok szörnyű seregei ordítottak. Azután megláttuk zászlaikat, s emberbőrrel vont, vérszín dobjaikat. Ez volt Tysson Lar utolsó háborúja. A legutolsó.

Aki megmenekült az áldozati oltároktól, akinek nem szállt az égbe a vére, mind hátrább húzódott a mágiából font védvonalak mögé. Amíg azok össze nem omlottak. Egy félszigetre szorultunk vissza, ott vetettük meg végül a lábunkat; utolsó csatáinkban már a kalahorák is mellettünk küzdöttek. Az orkok törzsei vonyítva vonultak vissza, aquirok sokaságának lelke - ha van lelkük egyáltalán - szállt sötét urukhoz. Évekig erősítettük határainkat. Hogy nem tartják már veszélyesnek népünket, vagy azt hitték, sikerült kiirtaniuk e világról, nem tudom. Nem támadtak, s mi lassan megnyugodtunk. Elkezdhettük felépíteni új hazánkat.

Gyötrelem és büszkeség lüktetett ekkor szívünkben. A fájdalom, hogy újra hazát kellett váltanunk, s az öröm, hogy ismét biztonságban élhetünk. Felépítettük legszebb városunkat, a Király Városát, és Sienna Boralisse segítségével megtanultuk minden növény nevét. Elégedettek mégsem lehettünk: széthúzás kezdődött köztünk. Sokan az óelfeket vádolták, mondván, csak ők térhetnek meg Urriához, hiszen a lelkük holtuk után, még ha tisztátalannak találtatik is, csak óelfbe szállhat alá, mivel legfontosabb feladatául a mind tökéletesebb nemesség elérése szabatott. Nem hallgatták meg azok válaszát, kik felemlegették, hogy a test nem egyéb korsónál, s mit sem számít, miben hordozzuk szellemünk hűs vizét. Nem hallgattak azokra, akik szerint a lélek a cselekedetek révén tisztul meg eredendő bűnünktől, és teljességgel közömbös, milyen porhüvelyt hat át.

Számosan nem hallgatták meg ezt az okoskodást. Válaszul csak annyit mondtak, korántsem mindegy a lélek nemessége szempontjából, kibe-mibe plántálják. Keserű fétékenységükben elfordultak, az északi határokra húzódtak az óelfektől. Azóta végleg elveszítettük őket - mindjárt azt is elmondom, miként.

Előbb szólnom kell azonban azokról, kik más okokból fordítottak hátat Elfendelnek, s költöztek el a királyság erdeiből. Ők nem akarták látni Urria arcát. Úgy vélték itt, Yneven kell megtalálniuk a tökéletességet, s azt kívánták, ebbe a földbe szivárogjon szellemük, ha a Végső Nyugovás ideje elérkezik. Nem tagadták meg őseiket, elf mivoltukat, de nem elégedtek meg a távoli és bizonytalan boldogsággal, pusztán a nekik adatott időt akarták mind teljesebbé tenni, s lényüket a test örömein keresztül kiteljesedni. Ma már másként látjuk ezeket az időket, de akkoriban őszintén felháborítottak mindenkit, ki Elfendelben maradt. Csak neked mondom: nem születtek szebb szerelmes költemények azóta sem, mint azok, miket ők szereztek, s a kertjeik is tökéletesebbek lettek, mint előtte bárhol. Ők, az elsők, észak és napkelet felé vették útjukat, s ma Yllinor földjén élnek. Hasonlóan gondolkodók pedig - mivel tanításaik immár nem számítanak eretnekségnek - mindenütt akadnak immár az elfek között.

Ennyit az Elfendel-béli szétszóródásról. Azok felől, kik az óelfekkel vitázva észak felé vonultak, egy idő múltán nem érkeztek hírek többé. Majd' félezer esztendő múltán azonban bevonult a Király Városába egy díszes fegyverekkel ékített csapat. Elfek voltak, a véreink, szemükben mégis oly fények égtek, hogy megrettentünk tőlük. Pökhendi beszédük zavarba ejtett. Furcsán, máshogy beszélték a nyelvet, s szavaik hallatán mind jobban eluralkodott rajtunk a kétségbeesés. Az idegenek ezt mesélték:

Volt egy vadászuk, Siaen. Egy fényes reggelen, nem sokkal azután, hogy északra vonultak, társaival egy szarvascsapat nyomait követve mind beljebb hatolt a rengetegbe, hogy mihamarabb megépíthesse a

rönkszentélyt - nem nagyobbat, mint ők maguk - min az elejtendő szarvasok lelkét kiengesztelhetik. Siaen egy tisztásra ért, ahol a szarvasoknak nyomát vesztették. Furcsállották a dolgot, hiszen nem ismertek oly állatot, mely egyszerre öt szarvastehenet nyom nélkül a levegőbe emelt volna. Mindannyian elindultak hát, hogy magyarázatot leljenek a történtekre. Siaen talált is egy vércsöppet egy levélen, majd később egy másikat is. Óvatosan indultak a nyomon, de csakhamar rajtavesztettek: kettejük még azelőtt meghalt, hogy bármit tehetett volna. Azután meglátták a szarvasokat. Egy fa alatt időztek, s egy magas elf állt melletük. Azaz mégsem elf volt. Szeme vörösen izzó parázs, haja hófehér, bőre akár a csiszolt kő, kezében remekmívű számszeríj. Siaen és társai háta mögött pedig felharsant egy kacaj. Egy nő állt ott. Az asszonya.

Ők voltak az első obszidiánelfek, akiket szemünk láthatott. Nem ölték meg az északra távozott Családokat, sokkal rosszabbat tettek velük. Munkájuk eredménye az arcunkba nevetett ott a Király Városának pázsitján. Szavaikból az derült ki, nem ők voltak az elsők, akik eltűntek a fekete hegyeken túl. Már időtlen idők óta szereztek maguknak híveket népünkből. Bőrzsákjaikból mosolyogva rázták ki a levágott elf fejeket. A megdöbbenéstől szólni sem tudtunk, s mire utólértük őket, és megöltük a gyalázatos árulókat, Krán szolgáit, kis híján Elfendel határát is átléptük.

Igaz volt hát a szörnyű történet, melyet magunk sem hittünk, s népünk csak a legsötétebb órákon említett fel a legelső korokban elveszett elfekről. Aquirok ragadták el őket messzi országaikba. Most ők rabolták el a mi testvéreinket is, ők rontották meg lelküket, gyűlöletet keltve szívükben minden s mindenki iránt. Mert a kráni elfeknek nem csupán a bőre, a lelke is sötét, akár a csillagtalan éj - meggyőződhettem róla épp elégszer.

Ez hát Elfendel története, s mindazoké, kiket barátainknak és ellenségeinknek nevezhetünk. Habár létezik egy mondás, mely szerint az elfek népének csak ellenségei élnek a Sheral déli oldalán. Elfendelben sokan gondolják így, s távozásom óta mind jobban elzárkóznak a külvilágtól.

A Sirenart alkotó Családok bántatlanul Északra jutottak - tudhatod, hisz erős kikötőiket épp e hatalmas öböl túlsó partján találod. A Rehiart kormányzó Hatok örömmel üdvözölték az Ifjú Családok hercegeit. Tiszteletből, s a dicső találkozás emlékére felvették szövetségük nevét, s befogadták országukba őket, cserébe a jövevények a rehynnek városát, Oilant ismerték el maguk felett valónak. Nem akaszkodtak össze az óelfekkel, miként azt a Délvidéken tették, s ebben nem kevés szerep jutott azoknak, kik a tökéletesedés hasonló stációit járták, s maguk is a Sirenarral hagyták el otthonukat. A Keresők Szövetsége révbe ért. Alkalmazkodtak-e vagy fejlődtek, nem az én tisztem eldönteni; nem egy dolog van, melynek láttán vagy hallatán a déliek felháborodottan tiltakoznak, s a régi erkölcsöt és a becsületet emlegetik, míg egyes szertartásokban, hagyományokban a sirenariak megcsontosodottabban gondolkodnak, mint a legfelelőtlenebb déliek. Külön kell hát a továbbiakban e két dolgot említeni, s ha tényleg ragaszkodsz hozzá, hogy elf és elf között különbséget tégy, erről gondolkodj majd, és ne akarj hiábavaló jelzőket aggatni ránk.

Szomorúan értesültek a Sirenar-béliek Tysson Lar sorsáról, de tenni már nem tehettek semmit. A tizenkét Ifjú Család alávetette magát a rehynnek döntéseinek, s különb kardforgatókká s íjászokká lettek minden délvidéki testvérüknél. Megtanulták, miként teljesedhetnek ki a fegyverek tánca által, hogy lelhet lekük megnyugvást a pengék dallamára. Nem ölni akartak kardjaikkal és íjaikkal. Nem elsősorban ölni. A szépet, a tökéletest, az egészt lelték meg általa.

Megtanulták Észak történelmét, s figyelmeztek népeire, mert a legendákkal azt is megtanulták, hogy csak magunkra figyelve, a külvilágról megfeledkezve éltünk soha nem lehet biztonágban. Új ellenségek nevét kellett hát megismerniük. Új istenekét, kik gyűlölték népemet.

A históriákból megtudták, hogy él egy nép Északon, minek hanyatlásáról ugyan volt tudomásuk, de hogy még mindig van hatalmuk, sosem gondolták volna. Kyrnek nevezte magát ez a nép, s folyvást azon fáradozott, hogy visszaállítsa megkopott dicsősége fényét. Akár rokon lelkeknek is nevezhettük volna őket, ám a történetek, melyek róluk keringtek, megtiltották ezt nékünk.

Noha nem adtunk rá okot, ősi gyűlölettel fordultak ellenünk, s mindent megtettek, hogy népünket meggyengítsék. Hadjáratokat vezettek erdeinkbe, s rabszolgasorba, vagy véres áldozatnak hurcolták harcosainkat és asszonyainkat. A bosszú nem maradt el, s csakhamar általánossá vált a gyűlölködés. Azóta más ellenfeleket is találtak maguknak, de nyugtunk tőlük nemigen lehet. A széles gyepükről visszahúzódtunk erdeinkbe, és megerősítettük határainkat. A rehynnek a tizenkét Ifjú Családot eme végekre rendelték, feladatukul az állandó felvigyázást osztván, míg ők maguk megerősítették Oilant és a partokat. Az újonnan jött hercegek lettek eképp a deinnek, a Határjárók, s noha nem sok idő telt el azóta, mára az embernépek közelsége, s ártó hatása okán gondolkodásuk is megváltozott, s ők az apái a kiszakadtak néven ismerteknek is. Ám erről majd akkor, ha Sirenarról mesélek. A Szavakat Ismerő sokat kíván tőlem, de megpróbálok eleget tenni kívánalmainak. Ahogy itt fekszem, lassan kezdem megérteni az íjászokat. Talán igazuk volt. Magam soha nem hittem volna, most mégis úgy tűnik, lassan eljön az Ő ideje. De nem zavarlak még jobban össze. Megosztottam veled népem történetét - a rövid történetet, hisz mindazon regék lejegyzéséhez, melyeket ismerek, egész életed sem lenne elegendő. Ha gondolod,

maradj még, s váltsunk szót a te dolgaidról is! Holnap magamról beszélek majd, s elmodom sorra mindazon országok történetét, hol megfordultam, s melyekben testvéreimmel találkoztam.

Ötödik nap Hát itt vagy ismét, tollnokom! Szépek ezek a kelmék rajtad... Tudod-e, hogy sok mindent másként látok tegnapi

beszélgetésünk után? Mindegy. Számodra ez aligha fontos. Legfeljebb én leszek majd képes úgy igazítani mondandómat, hogy könnyebben megérthesd. Magamról fogok beszélni, és feladatomról, mely csak az utóbbi időben lett igazán világos számomra. Ha helyesen értelmezem Urria akaratát, mihamarabb fel kell gyógyulnom, s ha kell, szembe kell szállnom a siryaókal, Sirenar szent gyilkosaival.

Igen. Én is érzem, hogy jobban vagyok, s ez nem csak a bennsőmben mutatkozik meg. Ma reggel szolgálótok kérésemre egy tükröt hozott nekem. Változom. Te talán még észre sem vetetted, ám én bizonyosan tudom. Ma döntöttem el, hogy nem kérem vissza mindazt, amit eddig leírtál, s nem égetem el. Igen, egy darabig ez volt a szándékom. Ma viszont már tudom, hogy jó úton járok. Tiszta lélekkel kell fogadjam Magont.

Elfendelben születtem. Nevetséges belegondolni, mi volt itt, Riegoy helyén akkoriban... Anyám gyönyörű asszony volt, múltba révedő fajta; sosem értette, mi vonz engem a külvilág felé. Később jöttem rá, hogy a legtöbbünkhöz hasonlóan fél mindentől, ami az erdőn kívülről jöhet. Képzelete aquirokkal népesítette be a ligeteket, s noha soha nem mondta, szerintem álmában ork dobok duhogását hallotta.

Apám királyi tanácsadóként szolgált. Meglehet, ő volt az, aki végül erre az útra lökött, noha anyám előtt mindent titkolni akart. Tudhatta volna, hogy akit ilyen régóta ismer, az elől semmit sem rejthet el. Anyám a szemére vetette, hogy rajtam keresztül akarja megvalósítani mindazt, amire ő maga sosem vállalkozott. Talán ebben is volt némi igazság.

Kétszáz esztendős koromban találkozhattam először azokkal, kiknek látása lángra gyújtotta szívemet, s a későbbiekben oly erőkkel töltött el, melyektől nem lehetett tovább maradásom szülőhelyemen: veletek, emberekkel. S noha mindenünnen csak a hátborzongató versekkel és táncokkal ijesztgettek, ha szóba kerültek a raík, a külországiak, mégis éreztem, ott kell hagynom Elfendelt. Pedig kedveltem. A végtelen erdők csöndje, a szépség, amit rejtettek, mindig lenyűgözött, s bár sokfelé jártam, kevés olyan hellyel találkoztam, mely ehhez fogható csodálattal töltött el. Volt egy kedvenc helyem, kicsiny erdei tó, partjára fenyők hajoltak, ahol apám nehéz szívvel mondta el azokat a szavakat, melyekre azóta vártam, hogy a lármás és színes fajtád tagjaival találkoztam a Kikötőváros alacsony mennyezetű házaiban. A király elküld engem is azzal a küldöttséggel, mely Yllinorba indul, hogy bizonyos diplomáciai kérdésekben egyezségre jusson az ott élő kiszakadtakkal, kiknek versei és táncai még akkor is hosszú vitákra adtak okot.

Ezután egyre több időt töltöttem a Kikötővárosban. Apámnak nehéz volt kieszközölnie ezt az utat, s csak mostanság értettem meg, milyen nagy ellenállásba ütközhetett "zavarodott" eszméivel. A király, Annirrie Dennirwen kedvelte apámat merész ötleteiért, s mindig megvédte a hercegek haragjától, akik rettegtek minden változást. Írd nagybetűvel ezt a szót: VÁLTOZÁS, mert ez az, ami ellen a legtöbben berzenkednek Elfendelben, és az ettől való félelem az, ami a leginkább jellemzi országomat. Az is óriási változás volt, hogy Kikötővárosunkat megnyitottuk a hajóitok előtt, s sokan ettől is megijedtek, mondván, semmi jó nem származhat abból, ha idegenek mindenféle árukat hoznak az országba. Nyelvük kétfélét szól, pénzeink igazi értékét nem ismerik, s megpróbálnak majd hasznot húzni tapasztalatlanságunkból. Igazuk volt, és nem volt igazuk. Mert nem csak hazugok jöttek a hajósaitokkal, hanem tudós emberek is, kiknek ismeretei ugyan meg sem közelíthették a Tudás Tornyaiban élőkét, mégis olyan dolgokat mondtak a világ folyásáról, melyek egyeseket megrettentettek, míg másokat érdeklődéssel töltöttek el.

Így eshetett, hogy sokan még mélyebbre menekültek magányukba, zavaros gondolataik közé, míg mások, az eltévelyedettek ismét a régi "istenekhez" kezdtek fohászkodni, magukat csapva be a szobrok históriájával. Tényleg hatalmas változások voltak ezek; emberi ésszel fel sem foghatod, mily megrázkódtatást jelentett ez mindnyájunknak. Az óelfek a romlásról beszéltek, meg arról, hogy soha nem láthatjuk meg elveszett istenünk arcát, míg mások új utakra keltek, hogy másként találják meg az Urriához vezető ösvényt. A többség a jól bevált módszerrel oldotta meg gondjait: úgy tett, mintha mi sem történt volna. Azóta tudom, hogy a külső világ dolgai valódi aggodalomra adnak okot, s ha nem vesznek gyökeres fordulatot az események, komoly veszedelem fenyegeti népemet.

Előkerültek a régi históriák és táncok, mintha bármit is megoldhattunk volna velük. Ha kételkedtél, vagy az új hírekkel hozakodtál elő, a legtöbben legyintettek, és zavaros fejű suhancként emlegettek, ki még orkot sem látott, nemhogy háborút. Pedig láttam én már akkor orkot, nem is egyet, ám erről oly mélyen hallgattam, hogy senki még csak nem is sejtette a valót.

Néhány társammal készülődtünk megülni a Tavaszünnepet, távol a Király Városától, messze az északnyugati határon. Kissé eltávolodtam a többiektől, akik egy patak partján heverésztek, kihasználva az árnyakat, s beljebb

merészkedtem az erdőbe. Soha nem voltunk még ilyen messze, s ha bárki megtudta volna a Családunkból, bizonyára szigorú büntetést kapunk, eltiltanak az erdőtől, kőszobába zárnak, vagy hasonló szörnyűséggel torolják meg vétkünket.

Gyönyörű uscayhafa állt egy völgy oldalában, akkora, hogy nevét nem csak Siena ismerhette, hanem a megtartói is. Ők azok, akik igazán értenek a fák nyelvén, s mindig csodáltam őket ezért, noha magam nem mondtam volna ezt egyik zöldköpönyegűnek sem. Nem sejtettem, hogy nemsokára magam is csodálatos dolgok tudója leszek - olyan dolgoké, melyek kifecsegése tönkreteheti mindazt, mit megtapasztaltam, s amire álmaimat építhettem.

Leereszkedtem a völgybe, és hátamat a vörös kéregnek vetve egy madár dalának értelmezésén töprengtem. Mire felriadtam, már késő volt. Lándzsahajításnyira tőlem három alak állt. Szemük szurok, karjuk vastagabb, mint a combom, agyaraik sárgán villantak. Bőrökbe és szőrökbe öltöztek, s a szél sem hozta hírüket, pedig igen erős szaguk volt. A legmegdöbbentőbbnek azonban a fegyvereiket találtam, a kardokat és nyilakat. Szépségben meg sem közelítették azokat, amelyeket a mieink készítenek, de hogy éltem kioltásához bőséggel elegendők, abban nem kételkedtem.

Ekkor történt, ami későbbi sorsomat eleve meghatározta: egy kéz nyúlt ki felém a fából, s hideg markával az uscayha belsejébe rántott. Nem vesztettem eszméletemet, sőt, továbbra is láttam mindent, ami odakint történt. Zavarodott voltam csupán, és ijedt.

Odakint a három ork döbbenten vicsorított, majd ijedten néztek körül, tán a szél hozott feléjük valami jelet. Aztán torkához kapott, s eldőlt egyikük, mint a vihar legyűrte fa, s mire kettőt verhetett volna szívem a többiek is felbucskáztak. Íj végzett velük. Elfek íja, amint azt a nyilak tollából rögtön láthattam. S hamarosan megláthattam őket magukat is. Megrémültem. Vadak voltak, és hozzám képest ápolatlanok. Úgy mozogtak, mint a szarvasok, s amíg kettő az orkokról metszett trófeát, a harmadik az erdőt figyelte, s megborzongtam, amikor pillantása a fát illette. Ekkor szólalt meg a hang:

- Ne félj, hisz nincs okod rá. Közülünk való vagy, érzem. S neked is tudnod kell ezt. Járj nyitott szemmel, mert erre rendelt a sors, de a máról ne szólj senkinek! Nyugodj meg, ha a sereneyák elmennek, elengedlek. Nem tudhatják, hogy kifigyelted őket. Keresd a Fényt!

Mire ismét a napra kerültem, már senki nem volt ott, csak az első hívatlan legyek döngték körül a megcsonkított tetemeket. Szaladtam, ahogy csak bírtam. A sereneyáknak nyoma sem volt. A Bosszúállók! Mondákban élő titokzatos harcosok, akik mindig és mindenütt megvédik az elf területeket, ha tehetik, és megtorolnak minden sérelmet, mi rajtunk esett.

A visszaúton egy szót sem szóltam, de némaságom nem tűnt fel egyik társamnak sem. Elfendel lakói már rég leszoktak arról, hogy megosszák egymással a gondolataikat. Izgatott voltam, remegtem, valahogy mégis biztonságban éreztem magam. Mintha óvó szemek vigyáznák minden lépésünket.

Attól a naptól fogva teljességgel megváltozott az életem, noha a külvilág ebből mit sem vehetett észre. Mind több időt töltöttem a szabadban, távol a Király Városától. Ismerkedtem a fákkal, mindent tudni akartam a körülöttem remegő világról. Ezt igazában nem értheted, hisz nem érezheted oly élesen a növények és állatok létét, miként azt mi tesszük. Számodra a madár csak madár, míg én lüktető valójának minden rezdülését érzem és visszhangzom. Siena adta nekem ezt a tudást. Vagy Narmiraen, nevezd ahogy akarod. És az idő. Ezért nem fogtok soha megérteni bennünket. Nem mintha az eszetek nem lenne rá elegendő. Erre már rá kellett jönnünk. Az életetek túl rövid ahhoz, hogy tisztán lássatok. Valószínűleg ugyanezért nem boldogulhatunk mi sem fajtátok legbelsőbb eszméivel.

Száz esztendő múltán találtam meg az Első Fénysugarat. Akkor értettem meg igazán a fákat. Akkor láttam teljes egészében a napot és az éjszakát, abban a valójában, amilyennek mindig is látnom kellett volna. Hiába próbálnám ezt lefesteni neked; nincsenek rá szavaim, de ha lennének, akkor sem értenéd. Hogyan is érthetnéd, ha még saját testvéreim sem látják, nem ismerik ezt a valóságot? Siena Boralisse, az Érintéssel Enyhítő megtalált engem abban a tavaszi pillanatban, ösvényt mutatott, melynek végén ugyanő állt, és elfogadott megtartójának. Hatalmat kaptam a füvek és a fák fölött, s tudást, hogy erejét átruházhassam, hogy hitet és bizakodást öntsek mindazokba, kik azt tőle várják.

Látom, érted. Ezért fogták fel zuhanásomat azok a fák a meredély alján, noha nem Uscha gyermekei voltak, ezért rejtettek el a siryaók elől. Hogy az ő megtartóik miért nem vehettek mégis észre, azt már nem lesz ilyen egyszerű megértened. Ha te is látnád a Fényt, ami nekem adatott, nem ráncolnád a homlokodat. Különb vagyok náluk. Ott hibáztak, hogy ezt nem látták előre. Ha tudták volna, nem szállnak szembe velem. Nem akartam, hogy megtudják. Inkább menekültem.

De még hosszú idő az, mit össze kell rendezzek, hogy ismét eljuthassak annak a szurdoknak az aljára. Már megtartó voltam, mikor a küldöttséggel végül elutazhattam Yllinorba. Nem osztottak rám semmilyen feladatot, s én igyekeztem eleget tenni apám kérésének, hogy mindenről a legtöbbet mondhassam majd el neki, ha viszontlátom. Nem teljesítettem akaratát - soha nem láttam viszont Elfendelt.

Yllinor nagy és gyönyörű ország. Fiatal, de erős. Sehol sem volt még, amikor én már a fákkal és füvekkel beszélgettem, s nagyhatalom lett, mire odaértem. Ha ismered a krónikákat, magad is kiszámolhatod, hogy Elfendel nem az az ország, ahol elkapkodják a fontos határozatokat. Sorsfordító volt a küldöttség ügyében, hogy az Yllinorba befogadott elfek közül nem egy hazatért, és némi színt vitt a hercegi tanácsok egyhangúságába. Már nem nézték őket olyan ellenséges szemmel, mint távozásuk idején, s hála a Kikötőváros embernépeinek, s az oly sokak által lenézett és megvetett kereskedőinknek, feltámadt az érdeklődés a külvilág és a raík iránt. Akik visszatértek, egy nagy és erős királyról beszéltek, aki hosszúéletű, akárcsak mi, és közelebb áll a holdakhoz és a madarakhoz, mint bárki az embernépek fiai közül. Békeüzenettel küldte a külországi módi szerint öltözött elfeket az udvarba, s azok mosolyogva várták a választ. Természetes kíváncsiságomtól vezetve közel férkőztem hozzájuk, és nem egy dolgot sikerült kiszednem belőlük új országukkal kapcsolatban. Holdas éjszakákat beszélgettünk át Horrival, kit később az Ylla-intele szokásai szerint testvéremmé fogadtam. Nem egy nálam makacsabb elfet elborzasztottak volna e beszélgetések, s ígéretemhez híven nem is beszéltem azokról senkinek.

Mert Horriék azt a hírt hozták, hogy megtalálták a maguk útját a tökéletesedés felé, s nem kell ezért senkit szolgálniuk. Nincsenek óelfjeik, mégis békében és egyetértésben élnek. Közelebb kerültek a természethez, mint eddig bármikor, mert nem kell folyton arra figyelniük, mely tettük milyen következménnyel jár lelkük fejlődése szempontjából. Félre ne érts! Soha nem tagadták meg őseiket, s nem nevezték tanításaikat, hagyományaikat hitványaknak. Csupán más utat találtak. Kavargott a fejem mindeme gondolatoktól. Tudták, hogy így lesz, s nem is említették senkinek, még azután sem, hogy a királyi kör eldöntötte, a közeljövőben mi is küldöttséget menesztünk az emberek királyához, ki Cheinek nevezi magát. Mosolyogtak a maguk titokzatos módján, s az országról beszéltek, melynek alattvalói, s mégsem kell akaratuk ellen tenniük senki kedvéért. Szövetséget kötöttek nemcsak az északról jött királlyal, de a magukat tarrannak nevező hatalmas népekkel, s az embernép egy más fajával is, kik oly ügyesen bánnak a lovakkal és a nyíllal, mint senki a kérészéltűek között, s a hasonló korú elfeket bizony le is győzik. Más országombéli borzadva hallgatta volna, miként hígul az elf vér, s magam is elszörnyedtem, mikor egy gyermeket vezettek elő a fenyves árnyai közül, s az rám nevetett. Horri kacagott csodálkozásomon, s dícsérte az emberek asszonyainak szépségét és ügyességét. Oly verseket szavalt, melyek taszítottak és lenyűgöztek egyszerre nagyszerűségükkel és mocskos voltukkal.

Majd megláttam én is azt a földet. Valóban gyönyörű, mint mindazok a rengetegek, miket egykor uraltunk. Sokáig hajóztunk szarvasfejes gályáinkon a fehér szikláktól óvott partok mentén, s messziről tisztelegtek mind a halászhajók, kik megpillantottak bennünket - ha nem Elfendel gyöngyszín és égkék lobogói láttán, Chei király sólymos zászlaját megpillantva mindenképp.

Dobogott a szívem, amerre a partfalba kapaszkodó vörösfenyőkre vethettem pillantásomat, mert tudtam, hogy Narmiraen ismeri a nevüket, hatalmát rajtuk keresztül sugározza rám is, bármerre járok. Narmiraent mondtam, mert úgy éreztem, Siena Boralissét, az Érintéssel Enyhítőt magam mögött hagytam, mikor a honi kikötő elmaradt mögöttem. Tudom, mindez hűtlenségnek hangzik, de valójában soha nem tagadtam meg őt; ő lényegült át bennem ezzé a más nevű kalahorává, s ő is átadta magát később, amikor megpillantottam az Igazi Fényt - de erről lesz még időm beszélni később.

Yllinor elfjei örömmel és barátsággal fogadtak. Közöttük járva nem éreztem ugyan magam távol otthonomtól, mégis mindenben rögtön a különbözőséget, a mást vettem észre. Az elfek tartományának határait jártam be először vezetőink megegyezése alapján, s csak akkor csatlakozhattam hozzájuk az emberkirály udvarában, miután mindent, mit láttam, feljegyeztem.

A fák nem változnak sehol, és ez bizony megnyugtatott. A félelfek viszont zavartak. Nem értettem őket, nem tudtam, mit akarnak. Egy magamfajtának sok idő kell, míg biztosan léphet fel bárki jelenlétében. A Kikötőváros embereit már ismertem. Minden elf, aki rövidebb időt (ez a ti számításaitok szerint ötven-hatvan esztendőt jelent) töltött emberek társaságában, a saját tapasztalataim szerint pusztán annak mozdulataiból, szemöldöke vagy szája rezdüléseiből jó eséllyel meg tudja mondani, mit szándékszik tenni a másik. Jó fegyver ez ellenetek. Nem is tudod, milyen hatékony lehet.

A félelfekkel viszont nem boldogultam. Megdöbbentően keveredett bennük népem nyugalma, gondolatok és szépség utáni vágya a te néped kíváncsiságával, nyughatatlan természetével és felfordulás utáni vágyakozásával. Minekutána sokukkal találkoztam már, bizton állíthatom, hogy jól ismerem őket. Azok a benyomások, amiket Yllinorban szereztem, a mai napig helytállóak. Talán éppen a nyughatatlan természetük az oka, hogy e sokra hivatott nép - kénytelen vagyok ekként megemlékezni róluk, holott testvéreim jó része még a korcs jelzőt is sajnálja tőlük - mindig a két kultúra határvonalán fog tántorogni. Vérük soha nem hűl le annyira, hogy letelepedjenek akár egyik, akár a másik oldalon. Átok ez rajtuk, hisz bár mind többen élnek szerte a kontinensen, néhány nagyobb településen és városon kívül nem lesz birodalom a kezükben soha. Olyanok ők, mintha mindkét nép mostohagyermekei lennének, s ha ezt nem is éreztetik velük, legbelül az összes kevertvérű pontosan tudja, mennyit ér ez az örökség. Legfeljebb harccal, jókedvvel vagy búsongással álcázzák, vérük mérséklete szerint.

Yllinort négy tartományra osztják. Én ugyan csak az elfek lakta részt vehettem szemügyre, de meggyőződésem, hogy más vidékeken is olyan rend uralkodik, miként azt itt tapasztaltam. Kézzelfogható jeleit láttam mindannak, amit Horri már Elfendelben elmondott nekem. Gyönyörűséges kertek, erdők és pagonyok váltakoztak szüntelen, melyekről avatatlan szem nem állapíthatta meg, hogy azok nem csak Narmiraen, s szertelen segítői, a szelek és esők gyermekei. Kényelmes városaikkal, láthatatlan védműveikkel és végeláthatatlan erdeikkel az ylaroknak sikerült megvalósítaniuk azt, amire mi Elfendelben nem is gondolhattunk: néppé lettek. Most láttam csak, hová vezet, ha oktalan módon nem figyelünk a külvilágra, ha régi dicsőségünkbe feledkezve nem vesszük észre, hogy az idő eljárt felettünk. Ha nem adjuk meg a lehetőséget erdeinknek arra, hogy megvédjék magukat, sorsukat nem kerülhetik el. És mégsem volt teljességgel igazam.

Itt találkoztam az egyik leghatalmasabb megtartóval, kivel valaha szerencsém volt ismeretséget kötni. Egy hatalmas uscayhafa belsejében lakott egy csendes völgyben, és sok mindenre megtanított, mire magamtól képtelen lettem volna rájönni. Sok kérdésben felnyitotta a szememet, s tanácsokat adott, miként boldogulhatok az emberek lehetetlenül gyors városaiban. Tőle tudtam meg, hogy mindazok ellenére, amit itt látnom engedett, mily elveszettek is vagyunk. Talán erre rendeltettünk. Nem titkolt előttem semmit; hosszú sétáink alatt feltárta az yllinori elfek életének sötét oldalát is.

Többen önhittekké lettek, hogy Elfendel nélkül is képesek voltak megmaradni, sőt, megtalálni a tökéletesedéshez vezető utat. Maguk sem vették észre a változást, és lassan olyanokká lettek, mint azok, akiket szívük szerint odahagytak. A tartomány belső erdővárosaiban sokan megvetik a félelfeket, fajtánk gyengeségének két lábon járó bizonyítékainak tekintik őket. Mások az emberek bűvkörébe kerültek, s megfertőződvén sok tilalmas gondolattal, nekivágtak a Délvidéknek, hogy hatalomra leljenek - ezek hamarost Krán szolgálatában fogják találni magukat. Megint másokat arra sarkallt a változás, hogy magukba mélyedjenek, s oly gondolatokat vessenek fel, melyek a legkevésbé sem tekinthetők épeknek. Megkeseredettek és búsak lettek, s ha nem tiltaná a Korokon Tanító parancsa, önkezükkel vetnének véget életüknek. Hogy nem tehetik, sokkal komorabb és elszomorítóbb dolgokat tesznek: sok fiatal, miután a pengék és az íj forgatásában kiválónak bizonyult, oly szándékkal kerekedik fel, hogy méltó társra bukkanjon, ki az ő éltét elvenni méltó lehet. Nem csak egy vagy két ilyen fiatalról szólnak a hírek - s hogy mily régóta történik ez, azt jelzik a táncok is -, hanem száz és száz megkeseredett szívű elfről, kik nem másért hagyták oda hazájukat, mint hogy útjuk végén szertartásosan meghalhassanak az arra méltó kardjától. Hány, de hány ifjút veszít így népem mind a mai napig! Olyan pazarlás ez, amit nem engedhetnénk meg magunknak akkor sem, ha a mainál sokkalta erősebbek lennénk!

Megborzongok, ha belegondolok, mennyire egy rend szerint jár szegény népem esze. Mint később megtapasztaltam, ugyanezek gondolatok sarkallják hasonló cselekedetekre az ifjak seregét Északon is, csupán a szertartás neve más. Hyssas, Kegyelem idefent, és aetynis, Elbocsátás idelent. Még a mód is hasonló: egymás torkát vágják el. Romlott és elveszett a népem. Megőrültünk, akár a világ.

Ez utóbbi sorokat húzd ki! Ne higyje senki rólunk, hogy végképp pusztulásra vagyunk ítélve, még ha nagy keservemben ily szavakat használtam is. Hisz én magam vagyok a bizonyíték, hogy népünknek még nem alkonyult be.

De pihenjünk! Amit Cheiről, a kráni elfekről, és Pyarron bukásáról mondanék, maradjon inkább holnapra.

HARMADIK TEKERCS

Hatodik nap Látom, kíváncsian várod, mit fogok ma mesélni neked. Mit Yllinorról mondani szándékomban állott, azzal kis

híján végeztem is. Nem beszéltem ugyan az erdővárosokról, de azokat szavakkal leírni reménytelen vállalkozás lenne. Sima törzsek és ágak garmadája, melyeket levelekkel öltöztetet fel Narmiraen, s erőt adott nekik, hogy védelmünkre szolgáljanak. Mily szegényes szavak! Nem közelíthetünk ily módon az elf erdőépületekhez. Hogy mégis próbáljam meg? Nos jó, kísérletet teszek, de a kudarcért ne engem hibáztass - ha leírásom alapján készülsz fel egy ilyen város látványára, a különbségbe belekáprázik a szemed.

Mi elfek jobbára egyként építkezünk, bármerre vessen bennünket a sors. Következik ez nem csak örökkévaló kultúránkból és tapasztalatainkból, de a módszerek praktikusságából és ésszerű voltából is. Ez vonatkozik társadalmunkra csakúgy, mint mindennapi életünkre. Amiről most szólni fogok, majd' minden országunkban jellemző, ahol ettől eltérnek, jelezni fogom, ha majd oda kerül a sor.

Városaink a mi lelkeink. Ők a szellem kiteljesítése, az egy és a minden együtt. Nem csak szépek, hasznosak is, ugyanakkor jelentéssel bírnak. Megmutatják a közösség erejét, a környező dolgokhoz való viszonyunkat, s az alázatot, amellyel mindehez közelítünk. Egy elf város nem egyszerűen csak egy város. A hely, ahol élünk, ahol

gyermekeinket neveljük, ahol magunkhoz hívjuk mindazt, mit a ti szegényes nyelvetek természetnek nevez. Nem élhetünk nélküle, mert általa létezünk, legyenek bár fából vagy kőből a házaink.

Városaink nagy része a fák között él. Ugye nem hitted, hogy kivágjuk és feldaraboljuk a Ködökön Járó ajándékát, ha nem muszáj; ha nem tudjuk rávenni, hogy a mi kedvünkért úgy nőjön, hogy az mind a kettőnk hasznára váljon? Egy elf város nem oly kapkodva épül, mint a tieitek. Félig mi, félig maga az erdő formálja. Jobbára fák magasán telepszünk meg, könnyű lengőhidakkal kötve össze lakhelyeinket, de az sem ritka, hogy a felszínen húzódunk meg, hogy közelebb legyünk a vizekhez, s a föld erejét árasztó kövekhez. Ismerek olyan városokat, melyek erdei szigeteken alakultak ki, s számodra hihetetlen módon megálmodott épületekből állnak. El kell hinned nekem, hogy álmok szülöttei ezek a városok. S mert álmainkat Ynev legjobb háncsfonói és fafaragói teszik tökéletessé, a magadfajta gyakorta hiszi magát elbájolva, ha szeme ily dolgokat láthat. Nem igaz, hogy nem munkáljuk meg a fát, s nem ejtünk állatokat. Ám mindennek megvannak a maga szertartásai. Ha köztünk élnél, azt mondanád, hétköznapjaink folytonos szertartásokból, rituálék bonyolult szövevényéből állnak, s nem is tévednél akkorát. Arra törekszünk, hogy kiengeszteljük a természetet az általunk okozott fájdalomért, és megfékezzük azokat, akik öncélúan ártani igyekeznek. Rönkoltárokat emelünk az elejtendő vadaknak, megkérjük a fákat, engedjék át nekünk ágaikat, ha bármit készíteni kívánunk belőlük, legyen az egyszerű háncskötél, vagy akár íj, mibe lelkünk egy darabját faragjuk. Nincs a fának olyan része, melyet így vagy úgy hasznosítni ne tudnánk. Kosarakat, széltől és esőtől óvó falakat szövünk belőlük, oly erőset, ami a viharnak is könnyedén ellenáll. Lágy részeit elfogyasztjuk, s tudjuk, mely gyökér, lomb mily ízt ad étkeinknek. Gombakertjeink alá terítjük, hogy abból merítsenek erőt, s biztosíthatlak, mindehez megvannak a szertartásaink: dalok és táncok, könyörgések és engesztelések. De ne oly táncokra és dalokra gondolj, miket az ősi népek csontjai felett, Haonwellben vagy Erigowban jártok a bálokon! Számotokra egyhangúnak tűnhetnek, hisz a dallam maga a ritmus, és a ritmus a dallam. Nem esik nehezünkre úgy táncolni, ahogy azt ti szeretitek, ám azoknak a táncoknak nincs semmilyen haszna. A mi táncainkban minden mozdulat jelentéssel bír, a legegyszerűbb kéztartástól a fej minden apró mozdulatáig. Nektek lassúak ezek a táncok, mint ahogy dalaink is. Ilyenkor nem mi táncolunk, hanem az erdő, s nem mi énekelünk, hanem maga a föld.

Mindent szertartásokkal kísérünk hát. Vannak olyan helyek, ahol ezek a szokások leegyszerűsödnek vagy elmaradnak. S ha te nem láttál még a körötted megfordult elfek között ebédhez szóló szertartásokat, melyekből több mint ötvenet ismerünk, ne hidd, hogy ezek nem is léteznek! Csupán nem a te szemednek valók. Egy elf ezekből mindent megért. A vendégek rangját, az étkezés célját, lebonyolításának minden ismérvét. De messze kanyarodtunk a városoktól.

Város. Nem is igazán találó ez a kifejezés, de nem tudom, hogyan fordíthatnám máshogy. Bizonyos dolgokban oly szegényes a nyelvetek! Ha embermértékkel mérjük, hatalmasak a településeink. Talán csak Erion, és más városgigászok mérhetők hozzájuk. Ám ezen az irdatlan területen oly kevesen élnek, hogy ha csak ennyien járnák Erion utcáit, bizony pusztító járványra gyanakodna mindenki. Gyanítom, észre se vennétek, mikor hagytátok el, vagy mikor érkeztetek meg otthonainkba. De ne hidd, hogy mi erre nem figyelünk! Vannak olyan városaink, melyek hollétét még közülünk sem sokan ismerik. Mágiával védjük őket, megközelítésük szinte lehetetlen, ha maga város másként nem kívánja.

Mindőjüknek akad egy darabja, hol sűrűbben állnak a fák. Itt laknak mindazok, akiket a hagyomány felruházott az erővel, akik arra hivatottak, hogy népünk vezérei legyenek. A Családok városaiban e gyönyörű palotákban laknak a hercegek, kik mind egy hatalmas Család vezetői. Hogy hány Család él egy országban, az sem most, sem azelőtt nem volt meghatározva. A Család nem az egy apától származó utódokat, s azok utódait jelöli. A Család csak régen volt ilyen. Ma mindazok egy Családba tartoznak, akiknek egyazon személy volt a mitikus múltbéli ősük. Az én ősöm Hiarranin Siey, a Medve. A Sheral déli lejtőjén élt egykoron. Ő volt az Első Fa Őre.

A Család ügyeit a herceg irányítja, ám mindenkinek jogában áll ellene szegülni; igaz, ez csak a legritkább esetben fordul elő. Nincs külön meghatározva, kinek mi a feladata egy adott városban, s a ginek - a párok, gyermekeik, unokáik és dédunokáik - gyakorta nem is szorulnak senkire. Mégis íratlan, hagyományok által szabályozott rendje van annak, mire van szüksége a városnak, s vannak olyan mesterek, kiknek művészetére nem csak a város tart igényt, de a ginek is felhasználják, amit készítenek.

Nincs igazán erős központi akarat, s nem kívánhatja senki, hogy döntéseit mások érvek nélkül elfogadják - ez az egyik akadálya annak, hogy időben válaszoljunk a világ hívására. Saját életünk szór szét minket ennyire, és ami azelőtt nem lett volna olyan nagy baj a távolságok miatt, mostanság a kárunkra válhat.

Ha nem igyekeznek, a hercegek szava lassan talál utat a királyhoz, s akkor is az óelfek joga döntést hozni, amit a király - maga is óelf lévén -, általában helybenhagy.

Bár még nem jártál elf városban - s gyanítom, mivel ember vagy, nem is igen fogsz - szavaim alapján képet alkothatsz róluk. Legtöbbjüket nem is neveznéd városnak: egész Elfendelben csupán két olyan település akad, mit ezzel a névvel illehetünk. Délen népünk jobban szeret kis csoportokban, barátok, társak között élni. Ha itt keresed fel valamely kolóniánkat - például azt, ami Haonwellben létesült -, ámulhatsz, milyen más, de ne feledd: az északi

elfek nem azonosak azokkal, akikről most beszéltem. Sirenarban és Elfendelben csak kiszakadtaknak nevezik őket, s nem is vesztegetnek rájuk több szót.

Ilyen városok szép számmal akadnak Yllinorban is. Miután mindezeket láttam, felkerekedtem, hogy meglátogassam az emberkirály udvarát. Kár volna most Ru-Shennonról beszélnem, hisz tudod, milyenek a városaitok. Nagyságukkal és erejükkel elkápráztatnak, zsúfoltságuk és szüntelen nyüzsgésük visszariaszt. Szép volt Chei király városa, annyit mondhatok, s maga az uralkodó is lenyűgözött. Először láttam embert, kinek kezében ekkora hatalom volt, s nem roppant bele annak súlyába. Akik körülvették, nem értek fel hozzá tudásban, s nemes lelkületben sem. Ami megdöbbentett, az a szeme volt. Így utólag már nem csodálkozom ezen. Emberi elme csak kivételes esetekben képes elviselni azt a terhet, amit a rendkívül hosszú élet jelent.

Küldöttségünk nem járt sikerrel, ám ezért egyik fél sem volt okolható. Akkoriban jutottak el a királyi udvarba azok a hírek, melyek a nagy Dúlásról beszéltek, s az emberkirálynak egy pillanat alatt sürgetőbb ügyei támadtak egy messzi ország küldötteinek pátyolgatásánál. Én nem csodálkoztam, küldöttségünk legtöbb tagja azonban sértésként élte meg a dolgot, s noha a király formailag tökéletesen járt el - hisz jó elf tanácsadói vannak - az elfendeliek orrukat felhúzva távoztak, mikor bejelentette, hogy azonnal északnak indul az Enysmonnál áttört nomád hordák után. Lenyűgözött az az erő és határozottság, ami a Sólyomasszony választottjából áradt, s végzetesen kiváncsi vérem is arra sarkallt, hogy a halálosan sértett küldöttséget magam mögött hagyva - szüleimnek, testvéreimnek s azok gyermekeinek hólyagírást menesztve - magam is Horri és az yllinori elfek csapata mellé sorakozzam fel.

Az elfendeliek lemondóan legyintettek, de Nemathial Ariaven áldását kérték rám, és óva intettek a kevertvérűektől. Sólymos zászlók alatt vonultam északra, telve a vággyal, hogy megízleljem a háborút, mely - akkor még nem sejtettem - keserű lett és dögszagú. A sereg élén messzire lobogott a királyi zászló, felette a Sólyomasszony madara repült, s én oly lelkesedéssel követtem az emberkirályt kivont kardját, mint Sienán kívül senkit azelőtt...

Adj egy kicsit innom. Lábamból kiszállt az erő, s magam nem érhetem el a hűsítő vizet. Szörnyű dolgokat láttam ott, s ha mindet el nem is mesélem, ujjam elvesztéséről és a kráni elfekről szólni fogok.

Hamar megundorodtam a hadviseléstől, mert nem volt abban semmi, mi lelket emelő vagy dicső lett volna. Értetlenül álltam a szörnyű kegyetlenkedésekkel szemközt, megkavart mindaz, amit láttam. Hagyjuk. Remélem, mára végképp múlttá vált az iszonyat, s álmaimban sem fog zavarni többé.

Pyarron romjainak közelében történt, hogy Horri kráni portyázók fogságába esett. Csak későn tudtam meg a hírt, s hiába eredtem másodmagammal azonnal a nyomába, a kormos földeken csak eltört fegyverét és szerteszórt hullákat találtunk, meg nyomokat, melyek szerint nyugat felé hurcolták. Kráni elfek ütöttek rajtuk, ez a tetemekből teljességgel bizonyos volt, s erre utalt az a kegyetlen szertartás is, melynek jeleit a helyszínen megtaláltuk. Egy szerencsétlen íjászunk feküdt kicsavart tagokkal a földön, de nem a sebeibe halt bele. A krániak az íján keresztül férkőztek a lelkéhez, s mikor azt értő módon kettéhasították, megszakadt éltének fonala is. Csak remélhettük, hogy lelkét nem használják föl még szörnyűbb szertartásokhoz.

Két kísérőmet megrendítette a látvány - nem kárhoztatom őket érte, fiatalabbak voltak még nálam is -, és nem voltak hajlandók a gyilkosok üldözésére indulni. Magam egy holt kráni fegyvereit és páncélját öltöttem magamra, noha a gonosz kipárolgás majd megfojtott. Bárminő célra használták fel, meg kell mondanom, oly szép és tökéletes fegyverek és vértdarabok voltak azok, hogy megrendültem a láttukon. Mintha csak kiforgatták volna mindazon értékeket, miket a mi kovácsművészeink teremtettek, s a szépséget a halál és a gyűlölködés szolgálatába állították volna. Borzadva tettem el a fegyvereket, s kászálódtam vissza meghőkölő paripám nyergébe, amikor megakadt valamin a szemem. Egy gyűrű volt az, az egyik levágott kráni ujján. Hallottam már az ilyen ékességekről, melyek mágikus rúnákkal vésettek, s megkönnyítik használója dolgát bizonyos dolgokban. Magam is láttam hasonlót, s olyat is, amilyen ez volt. Az emberkirály és északról jött harcostársai közt járt egy komorarcú férfi, kinél, ha emlékezetem nem csalt, hasonlót láttam. A kráni foglyok kikérdezését tette könnyebbé, megértvén vele oly beszédeket is, mit másképp fel nem foghatott. Tudomásom volt róla, hogy a kráni elfek sokféle nyelvet beszélnek attól függően, mikor és hol álltak a Kosfejes Úr zsoldjába, s mikor rontották meg a nyelvüket a sötétség szavaival. Magamhoz vettem hát a gyűrűt, s jószerencsémben, nemkülönben Narmiraen hatalmában bizakodva folytattam utamat.

Volt időm összerendezgetni magamban mindazt, mit a kráni elfekről tudtam - s az nem volt sok -, míg a tessék-lássék eltüntetett nyomokat követtem. Alig hiszem, hogy egy ember képes lett volna ugyanerre, s gyanítom, Horri elrablói is eképpen okoskodtak.

Tudomásom szerint - s ez később igaznak bizonyult - a kráni elfek ugyanúgy Családokba rendezve élnek, mint fajtársaik, ám hercegeik többnyire valamely sötét hatalom alattvalói. Szörnyetegek vagy obszidiánelfek talpnyalói, s ugyanolyan kegyetlenséggel bánnak a rájuk bízott Családdal, miként gazdáik ővelük. Mérhetetlen módon gyűlölik az ősi fattyakat, az aquirokat - legalább ennyiben nem különbözünk. Azonban mindent a tökéletes gonoszságon keresztül élnek meg, ebben találják meg a gyönyörűségüket, így akarnak teljessé, s ezáltal

tökéletessé válni. Torz és idegen kalahorákat imádnak, kiket alá kellet rendeljenek a Kosfejes Úr akaratának. Ilyenek Hantien Harran, az Árnyékban Neszező, aki nem más mint Fliadais D'Anatel torz kifordítása, akárcsak Gorr Hannain, a Tűzben Élő, kit Eidhilből és Nemathialból alkottak maguknak, más isteni esszenciákat tulajdonítva nekik, mint amiket valójában hordoznak.

Legszörnyűbb kalahorájuk azonban Verrion H'Anthall, a Sötétség Szája, a mindeneket elnyelő, akit hitük szerint maga Ranagol gyúrt saját nedveiből, hozzákeverve mindazt a vért, mit Tyssa L'imenel testéből nyertek.

Akadnak azonban olyanok is, kik magát a Kosfejű Urat ismerik el istenükül. A mérhetetlenségig gőgösek, önzők, és a dicsőségért élnek. A harc és a győzelem a mindenük, felülemelkedettebbeknek hiszik magukat bárkinél. Családjukért és hercegükért bármikor az életüket adják, hisz nincs nagyobb dicsőség számukra, mint értük elesni. Gyakorta díszítik magukat festésekkel és tetoválásokkal, sszámtalan szertartásuk van, melyek gyökerét a múltból hozták, de mára teljességgel eltorzították. Kővárosokban laknak, s mindenkit gyűlölnek és lenéznek, aki nem ér fel hozzájuk, csupán azokat tisztelik, akik jobb harcosok náluk, vagy akiktől valamilyen okból rettegnek. Úgy hiszem, kevés ilyen lény létezik.

Mindezt Horritól tudtam meg hosszú beszélgetéseink alatt, míg a feldúlt földeket jártuk, együtt siratva a tavasz halálát, és őseink szerencsétlenségét.

Két nap után leltem rá a kráni táborra, s gond nélkül közelebb is férkőzhettem: öltözetem, elf mivoltom és kormos arcom miatt nem állított meg senki. Elfajzott véreim nomád katonai sátrakban laktak, s trófeák és áldozati oltárok kerítették körül azt a helyet. Egy dombtetőn állították fel, ahonnan messzire lehetett látni. Örömmel tapasztaltam, hogy a gyűrűnek jó hasznát látom, és segedelmével bizton elboldogulok a furcsa hangzású dialektusok és harci nyelvek között. Hogy mégse legyek túl feltűnő, a fürdősátorbeli látogatásom után kerítettem ezüstport, s arcom és kezem azzal bekenvén sokukhoz hasonlatossá sikerült válnom, akárha egész testemet páncél borítaná. Feltűnt nekem, hogy milyen sok nő tartózkodik a táborban, s egyikük sem viselt két fegyvernél kevesebbet. Akármerre bolyongtam azonban, foglyoknak nyomát sem láttam. Tanúja voltam viszont annál több áldozati szertartásnak, s oly harci táncoknak, melyek durvaságától visszahőköltem. Meg kellett állapítanom, hogy sokkal különb fegyverforgatók, mint gondoltam, s egyre inkább hatalmába kerített valamely bizonytalan érzés. A foglyokra nem sikerült rábukkannom.

Elveszettségem akkor lett teljessé, amikor egy dombtetőn megpillantottam egy obszidiánelfet. Gőgös tartású, nemes vonású férfi volt, fekete fegyverei gyilkos fénnyel villantak. Számtalan derékig mezítlen ork szolga leste nyáladzva minden parancsát, s büszke elfek várakoztak mögötte. Nem tudom ő vett-e észre, vagy valahol másutt hibáztam el a dolgot, de hogy álcám lehullt, ahhoz kétség sem férhetett.

Menekülni próbáltam, a lovak felé igyekeztem, de nem értem el odáig. A krániak egy sátor mögül toppantak elém. Magas, aranyszőke harcosok voltak, borostyán szemekkel. Ezüstre festett bőrük alatt tetoválások játszottak a szemük körül. Mellvértjükön cirkalmas minták, hogy a szem is belefájdult nézésükbe. Mintha belém égették volna, azért emlékszem ilyen pontosan mindenre. A köszönési szertartások közül ellestem már akkorra néhányat, azok egyikével próbálkoztam hát:

- Légy üdvöz, vértárs! - A Mindent Elnyelő lássa! - mondta a velem szemben álló, s két tenyerét felém fordítva azokat az arcához

közelítette. Nem ismertem ezt a jelzést, s ezzel ő is tisztában lehetett, mert pillanatnyi tétovázásomat látva már elő is rántotta pengéjét. Nem tartom magam rossz vívónak; védeni próbáltam csapásaikat, de oly gyorsan fölibém kerekedtek, hogy az bárhol másutt szégyellnivaló lett volna. Vereséget szenvedtem - hitem szerint a legutolsót.

- Líthas, elf - sziszegte arcomba legyőzőm, s mellvértemre térdepelve egyetlen lendülettel metszette le kezemről a gyűrűt, két ujjammal együtt.

Attól fogva csak homályosan érzékeltem mindazt, ami velem történt. Levetkőztettek, s ork rongyokba öltöztetve egy ló után kötöttek. Két napnyi lidércálom következett: kínzó menetelés, futás a meggyötört földeken; hajnalonta a még deres fűben, éjjelente a kárörvendő csillagok alatt. Keveset pihentem, s ha nem lettem volna oly kitűnő futó, talán bele is halok a megerőltetésbe. Számot vetettem életemmel, s úgy találtam, nem lesz sok kivetnivaló abban. Másként nem cselekedhettem, éltemet kioltani vérem ellen való tett lett volna. Magamban őseimhez daloltam, s kértem a kalahorákat, legyenek megértők hozzám halálomban.

A második nap este érkeztünk meg. Már alig volt fény az égen, de én a Másikvilág látása nélkül is elboldogultam még, nem kellett az éj fényeihez igazítanom szemeimet. Egy hatalmas fa alá érkeztünk. Kevés nagyobbat láttam addigi éltem során. Meglehetett vagy ezer esztendős; óriás ágairól mint megannyi gubó, fekete zsákok lógtak. Felakasztott elfek.

Utólag végiggondolva a történteket, az mentett meg, hogy nem végeztek velem aznap éjjel. Nem tudhatták, hogy Narmiraen megtartója vagyok, s ily módon bizalmas a kapcsolatom az erdővel. Ha akkor rögtön a többiek mellé lógatnak, most nem ülhetnék itt veled. Látom, a kezemet nézed. Régi heg. Hihetetlenül élesek a fegyvereik. Alig vérzett, mikor a húsomba vágtak.

A krániak nem felejtettek el mindent, amit valaha tudtak. A fa gyönyörűen megfaragott áldozati oltár volt. Lehett vagy harminc láb magas és tíz elf sem érte volna körül a derekát. Lépcsőként szolgáló ágaknak kértek oltalmat a fa szellemétől, s így körben, kötelek nélkül lehetett feljutni majd tíz láb magasan lévő első ágaihoz.

Az oltár alsó faragásain Verrion H'Anthall rúnái díszelegtek, s mind a hozzá vezető út stációi. Csak Narmiraenben bízhattam, amíg hajnalban felfelé taszigáltak a csigalépcsőn. Igaz, nem uscayhafa volt, csak egy vén feketetölgy, de volt olyan öreg, hogy a Ködökön Járó ismerje a nevét. Mind magasabbra vittek, s én elborzadva hallgattam a lombok susogásán keresztül a szörnyű terhük alatt nyekergő kötelek jaját. Egy vastag ágra taszítottak, mely majdnem vízszintesen állt, s mögöttem egy ezüstarcú harcos nyakamra vetette a hurkot. Hogy minden másként történt, arról nem én tehettem. A legmélyebb koncentrálásomból zökkentett ki a látvány, mely a szétnyíló lombok között elém tárult. Két ággal messzebbről a halott Horri vicsorgott felém, elkékült arcán legyek ültek.

Megnyílt alattam a fa, s szinte öntudatlanul éreztem, ahogy Narmiraen hatalma a gyilkosomul kiszemelt ágon keresztülengedi a kötelet. A Ködökön Járó még a Sötétség Szájának oltárán keresztül is segítségemre volt, amit utólag kétféleképpen magyaráztam. Meglehet, hogy a Mindent Elnyelő isteni lényeg nélkül való szent csupán, báb, mely a szavakat is elnyeli, és csekély tudásom, mit a Horri láttán felhorgadó gyász megsokszorozott, könnyedén keresztülhúzta számításait. Ám az is lehet - s erre csak mostanában gondoltam, mióta a változások estek velem -, hogy maga a Ködökön Járó járt közbe érettem. Ha így áll a helyzet, valóban arra rendeltettem, amit Erionban hallottam az öreg Rauminentől.

Egy uscayha-ligetben tértem magamhoz, nem messze Pyarron vérmocskos falaitól. Sebeimből felgyógyulva az emberkirály mellett küzdöttem a hadjáratban - csak az ő szavának engedelmeskedve mentem Erionba, hogy az ott élőktől kapjak választ kérdéseimre. Hogy mik voltak azok a kérdések, s mily választ kaptam rájuk, ne firtasd. Nem mondhatnám meg becsületem elvesztése nélkül. Elégedj meg annyival, mit a holnapi napon kezdek mesélni, mikor az északon élő elfekről beszélek neked.

Hetedik nap Örülök, hogy jössz. Látod, már megbírnak a lábaim. Szeretem ezt a szelet, és nagyon kedvelem a tenger illatát.

Oly sok mindennel telített ez a lég, ami áldásos a számomra! Nem igazi gyógyító növények illatát érzem, a sós aroma mégis jó kedvre derít. S lám, a szolgálólány is kedves hozzám, mintha lelkem állapotának javulásával az ő kedélye is vígabbá válna.

Tegnap végeztem a gonosz háború, a veszteség és a fájdalom képeinek felidézésével, folyjék hát most másról a szó.

Erion. Minden városok legnagyobbika, a legnagyszerűbb és a legmocskosabb mind közül, amiket valaha ismertem. Ugyanúgy megtalálod itt a tiszta elméket s lelkeket, mint a leggonoszabb szellemeket. S ami igazán visszataszító benne, hogy mindennek a felszínen nyoma sincs. Nem látsz semmit, ami arra utal, hogy itt igazán ellenedre lesznek, míg másutt arról nem lesz tudomásod, hogy épp jóra számíthatsz. A magamfajta számára igazi kihívás ez - és halálos csapda. Én, aki annyi mindent láttam, könnyebben elboldogulok e városrengetegben, mint azon testvéreim, kiknek nem létezik, csak a kétszínű világ; ahol mindazok, akik pártomat fogják, barátok, s bárki más ellenség. Zavart és bűnös ez a város, és a maga képére formálta az itt lakó elfeket. Ahányféle ember, annyiféle gondolat, s ez mind ott burjánzik Erion falai között. Nem várhatunk mást az itteni elfektől, mint hogy ehhez alkalmazkodjanak. Ezt választották, és nem ítélhetjük el őket, ha megváltoztak közben.

Mielőtt róluk beszélnék, néhány különbözőségről kell szót ejtenem, már ami észak és dél elf kolóniáinak szokásjogát és törvényeit illeti. Délen egy-egy létfontosságú ügyben, mint amilyenek az esztelen háborúk, vagy a természet vad kitörései lehetnek, s mire nincs a szokásjogban meghatározott szabály, a király, illetve a Családok hercegei döntenek, legfeljebb meghallgatják az Óelfek Körének, vagy a Családok öregeinek tanácsait. Ez elképzelhetetlen északon, ahol a legfontosabb telep a Szövetség, s minden elf, ki északon él, nekik tartozik engedelmességgel. A sirenariakat a hat rehynn irányítja, s ők közösen döntenek mindenről. Ha olyan kérdés merül fel, melynek megoldása nem tűr halasztást, példának okáért egy aquir tűnik föl a felszínen, a rehynnek bármelyike azonnal cselekedhet, ámbár tetteiről később számot kell adnia Oilan többi vezetője előtt. Azonnali cselekvési jog illeti meg a luminatarokat is, hiszen ők oly kiemelkedettek, s lényegüktől fogva oly közel állnak a rehynnekhez, hogy még azok sem szokták megkérdőjelezni döntéseiket. Egyetlen példa adódott csupán erre az elmúlt években: a haonwelli elfek luminatarját marasztalták el a rehynnek, mert túlzott keménységgel lépett fel az őrült Mallior egy szektája ellen, miután azok jogos sérelmükért vettek elégtételt egy fajgyilkos szabadcsapaton. Ez alkalommal sem a döntés jogosságát kérdőjelezték meg, csupán nehezményezték, hogy az emberek fülébe több jutott az esettel kapcsolatban, mint az kívánatos lett volna.

Népünk életét kevés törvény irányítja, legalábbis jóval kevesebb, mint az embernépekét. Csupán a királyi cím öröklésére, a Családok felelősséggel való irányítására, illetve a Családokat fenyegető különféle veszélyek

elhárítására vannak hólyagírásaink, erősek mind anyagukban, mind hatalmukban. Minden további esetben a szokásjog a döntő. Mivel lényegében azonos kultúrában gyökeredznek az északi és a déli kolóniák, felfogásbéli vagy értelmezésbéli különbségeket nem nagyon találsz. Északon mindazonáltal sokkal keményebben ítélik meg a felelőtlenségből elkövetett bűnöket vagy a hagyományok ellen vétő bűnösöket. Míg Elfendelben hamarabb visszafogadják azokat, akik valami okból elhagyták az óhazát, Sirenarba soha többé nem kerülhet vissza az, aki saját szándékából emberekkel beszélt. Ők a kiszakadtak, a megfertőzöttek, a nép árulói. Ugyanígy kitaszítják mindazokat, akik valamely súlyos betegségben szenvednek, mondván, nem méltók rá, hogy gyermekeket nemzzenek egészséges elf asszonyoknak. E kitaszítottakat nem gyógyítják, s ők általában sokkal inkább elfnek tartják magukat annál, semhogy az emberek papjaihoz vagy javasasszonyaihoz forduljanak. Gyakorta csapódnak a kiszakadtak vad szektáihoz; századokig tartó haldoklásuk során magányosabbak és szánandóbbak bármely más lénynél, aligha furcsállhatod hát, hogy mind fajtársaik, mind az embernépek iránt vad gyűlölet ég bennük.

Csupán a luminatarok térhetnek vissza időről időre Sirenarba, hisz nekik az a tisztük, hogy a kiszakadtak lelkére felügyeljenk, világítótornyok legyenek a Szövetségen kívülieknek, irányítsák az el nem fajzottakat, s ügyeljenek a kolónia védettségére. Sokkal kevesebb luminatar van azonban, mint ahány elf kolóniát az évkönyveitek feljegyeznek, s még nagyobb azoknak a helyeknek a száma, ahol kiszakadtakra bukkanhatsz.

De nem áll szándékomban, hogy szokásaink és törvényeink miértjét magyarázzam, sokkal inkább az, hogy változó lelkem parancsának engedelmeskedve a mikéntről meséljek neked.

Északi utazásom kezdetén hét luminatar élt északon, s magam se jöhettem volna Erionnál feljebb, ha egyikük élte véget nem ér. Idefent akkoriban már az a harc dúlt, amit ti Zászlóháborúnak neveztetek, ám ott még nem tartok elbeszélésemben.

Még nekem, a tisztavérűnek sem volt könnyű dolgom, amikor az erioni elfek keresésére indultam. Akadt ugyan két jó kísérőm, de ők legalább olyan járatlanok voltak az elfek dolgában, mint én az óriásvároséban. S noha magamat fegyverrel védeni csak egyszer kényszerültem, soha nem éreztem magam ennyire bizonytalannak, mint ez idegen házfalak nyomasztó árnyai között.

Végül megleltem fajtársaimat, és bebocsátást nyertem Rauminenhez is, ám szolgáimat kint kellett hagynom. A luminatar szívesen látott vendégként fogadott, s én, ki a kort és a tudást mindig is nagy tiszteletben tartottam, oly hihetetlen elmebeli élességgel, annyi ismerettel találkoztam, mely előtt még ma is megdöbbenéssel kell adóznom. Miután megtudtam mindazt, amiért az emberkirály küldött, többé nem mehettem vissza hozzá, ezért hólyagírást küldtem neki - mit az udvarában élők könnyedén lefordíthattak -, magam pedig a vén luminatar tanítványául szegődtem.

Rengeteg dolgot megtudtam tőle, s nem csak az elfekről, magamról is. Soha senki nem volt olyan hatással rám, mint az erioni kolónia vezetője. Mesterem és atyám volt egyszemélyben. Hogy mindent, mit ma tudok, mégsem neki köszönhetek, csak azért nem mondom, ami vagyok. Egy luminatarnak sokkal több dologról van tudomása, mint bármely közönséges elfnek. Ezt tőle hallottam először. Ahogyan azt, hogy rám is ez a sors vár. Minden elfnél fiatalabban. Azt hittem, összeroppanok szavai súlya alatt. Neki köszönhetem, hogy túléltem azt a napot.

Erion elfjeit szabados gondolkodás jellemzi, mely lehetővé teszi, hogy félig zárkózott, félig nyílt életüket a lehető legkevesebb szorongás közepette éljék. A külvilág számára titokzatosak, mint minden északi elf, szinte megközelíthetetlenek, s noha nem mondták, gyanítottam, hogy a Sirenar Szövetségnek kémkednek, jóllehet esélyük sincs, hogy a rehynnek - életmódjuk miatt - valaha visszaengedjék őket az oilant övező erdőségbe. Ámbátor nem hiszem, hogy visszakívánkoznának. Titokzatos életvitelükkel mindent megteremtenek maguknak, amire szükségük lehet, s odavetett félmondataikból arra következtettem, hogy a városi őrség védelmét is élvezik. A többi elfhez képest mégis zavaróan gyorsan beszélnek és cselekszenek; úgy hiszem, ez az emberek közelségével magyarázható. Meglepő szavaik, gondolkodásuk zavaros volta nem győzött meg igazukról. Imádják kalahoráinkat, de ki tudják használni az emberek isteneit, hagyománytisztelők, de szentségtörés minden szavuk, a Szövetség törvényei szerint élnek, de létrehozták közben a maguk szabályait. Az embernépeknek bizonnyal érthetőbbek és elfogadhatóbbak bárkinél, akivel Elfendelben avagy Sirenarban találkoznának, ám én gyakorta figyeltem szörnyülködve tetteiket, miken ők csak nevettek. Erkölcseikben és gondolkodásukban oly fertőzöttek, hogy bizonyos dolgaikról nem tudok pirulás nélkül beszélni. Hogy mégis köztük maradtam, az elsősorban Rauminennek, másodsorban mérhetetlen tudásvágyamnak volt köszönhető. Tanulságos beszélgetést folytattam egy ott élő elf nővel, akinek segítségével mostanra tisztábban látom az elfek és emberek kapcsolatát, s akinek szavai számos megfigyelésemet megerősítették.

- Talán bujának és erkölcstelennek tűnünk a szemedben, déli Leirren - kezdte egy nap -, ám be kell látnod, hogy a körülmények, melyek közt élnünk adatott, mindannyiunkat megváltoztatnak. Ez nem magyaráz meg mindent, de rávilágít sok olyasmire, amit, mivel nemrég érkeztél, a maga teljességében még nem láthatsz át. Amit hallani fogsz, megkönnyítheti a dolgodat népünk északi ágának megítélésében. Hogy mások vagyunk, nem kétséges. Mások, mert mi nem élni, hanem túlélni akarunk. Lehet, hogy Sirenarban mást mondanak majd - ha egyáltalán bejutsz oda -, de bármily fennkölt képet fessenek is helyzetükről, egy pillanatra se feledd: a Dél elveszett. Ne

meressz rám ilyen szemeket, ha onnan jöttél, tudnod kell, hányadán állunk. Csüggedt és múltba forduló ott mindenki, már az sem rázza fel őket a tespedésből, ha az emberek legnagyobb szövetségének városát porig alázza a fekete szomszéd. Régi emlékekkel, sosemvolt csaták dicsőségével példálóznak, miközben ők maguk rég lemondtak a harcról, és makacsul elfordítják a fejüket, ha valami új történik körülöttük. Azon kevesek, akik tenni vágynak, odahagyják az erdőket, s Krán hatalmába kerülnek, vagy elvesznek a világban. Hány aetynist követnek el odalent? Ahányan csak egymásra találnak, ezt az utat választják; gyakorta el sem kell menniük Elfendelből. Az ylarok megpróbáltak tenni valamit, ám az sem a helyes út. Nem hódolhatunk be az embereknek, még ha egy örökéletű is a vezetőjük. Annál különbek vagyunk. Tisztelem az ylarokat bátorságukért, azért, hogy szakítani mertek az óelfekkel, s kiáltak új eszméik védelmében. Ezek az eszmék mifelénk éppoly divatosak, s éreztetik hatásukat mindenütt, ahol az óelfek hatalma és befolyása csökken. Nekünk van luminatarunk, különb, mint bármely rehynn . Nincs közünk Olian uraihoz, amit kívánnak, mégis megkapják tőlünk. Nem hagyjuk cserben őket. Élünk és tanulunk. Minél nagyobb a tudásunk, annál kevésbé vagyunk sebezhetők - ha üt a végveszély órája, így talán megmenekülhetünk. Nem véletlen, hogy Észak-Ynev legjelesebb kardforgatóit közöttünk leled; a rehynnek bölcsek voltak, hogy nem engedték feledésbe merülni a penge művészetét. A fegyverek igazi szentsége persze nem a harcban rejlik, hanem abban, hogy megtisztulunk általa. El kell viselnünk, hogy Észak igazi urai az emberek, s a kyrek fattyú ivadékai. Számban semmiképp nem vehetjük fel velük a versenyt, meg kell tehát találnunk a módot, hogy hosszú éltünkkel, eszünkkel és tapasztalatainkkal kerekedjünk fölébük. Számítónak kell lennünk és ravasznak. Könnyedén az ujjunk köré csavarhatjuk őket, s erre még a kevertvérűek is képesek. Romlottnak, erkölcstelennek nevezel, holott csak azt teszem, ami jól esik. Örülök, ha egy embert kiszolgáltatottnak láthatok. Mert a hatalmamban van, s a kis perclény mindezt észre sem veszi. Ha asszonyaik sejtik is, mire vágynak, hogyan versenyezhetnének velem, aki ezer éve tudom, mi kell nekik? Gyarló vagyok, mert a testem hatalmával igázom le őket? Meglehet. Nekem nem tűnik gyarlóságnak, s ők fel sem veszik. Asszonyaik megőrülnek fiainkért, s a kevertvérűek férfiai is kezes állatot faragnak belőlük, ha kell. Hogy mindez elveink ellen való? Hogy a becsületünket veszítjük általa? Dehogy! Még hazudnom sem kell nekik, azt magam sem viselném el. Tisztában vannak vele, hogy amit kapnak, szerencsés esetben is pár esztendőn át élvezhetik mindössze, hogy minden ölelésben a veszteség fájdalma lappang, de nem törődnek vele, sőt, ez a bizonytalanság csak felkorbácsolja vágyukat. Azt mondod, ez nem igazi élvezet? Miért van akkor, hogy a kérészéletűektől sokkal könnyebben születik gyermekünk, mint saját férfiainktól? Ebben állna csupán a hatalom? A szaporaságban? Vagy mi vagyunk ősöregek ehhez a világhoz? Már nem elég százötven esztendőnkét egyszer utódot nemzeni. Az emberek csak tíz-egynéhány évig nevelgetik gyermekeiket, mi nem tehetjük ugyanezt. Hiszed vagy sem, magam is jobban vágyom az emberférfiak érintésére, mint a fajtámbeliekére. Jobban tűzbe hoznak, s nincs ez másként a fiatalokkal sem. Ha látnád, hogy bolondulnak egy érintésünkért! Tudják, hogy különbek vagyunk náluk, s mi élünk is ezzel. Szolgálnak. Nem tehetnek másként - felettébb ritkán esik meg, hogy játékszereink saját sebezhetőségükbe beleőrülve ellenünk támadnak. Nem képesek szeretni bennünket. Vagy imádnak, vagy gyűlölnek, s minél inkább nem értenek, annál hevesebbek az érzelmeik. Minél több titokkal veszed körül magad, annál nagyobb lesz a becsületed, annál könnyebben irányíthatod őket. Mert azt kell tenni velük. Nyersek és faragatlanok, semmi érzékük a széphez, s nem valószínű, hogy valaha is lesz. De tanulékonyak, lenyűgöző a tudásvágyuk, s ez tiszteletet érdemel. Hogy idejöttünkig nem ismerték, mit jelent "elf módra" szeretkezni, mit sem jelent. Ma már tudják, és a gyorsaság, ahogy fejlődnek, néha elgondolkodtat. A közelükben mi magunk is fejlődünk, s beláthatod, nem árt hű csatlósokat szereznünk a jövendő harcaihoz. Romlott volnék? Nem hiszem. Délen talán annak mondanának. Talán Sirenarban is. De örülök, hogy mind több kevertvérű születik e világra, mert bár csak félig a Nép gyermekei, ők jelentik a jövőt.

Hosszan tűnődtem azon, amit e nő mondott nekem. Erkölcstelennek és romlottnak láttam, s nem akartam hinni, hogy mind ilyenek. Később tapasztalhattam, hogy nem, ám meg kell jegyeznem, hogy az északiak közül sokan ugyanígy gondolkodnak. Együttműködnek, ha érdekeik úgy kívánják, de ne hidd, hogy valaha egyenrangú félként fognak tárgyalni veled! Élni akarnak és túlélni. Ha barátot akarsz, hamarabb megérteted magad egy kevertvérűvel, s nem azért, mert népem szülöttei hazugok és csalfák. Csupán mások vagyunk. Ezért félnek a tieid az enyémektől, s ezért tekintenek el feletted oly sokan az elfek közül.

Amit eddig elmondottam, csupán egy módszer azok sorában, melyeket népem az idők változásához idomulva használ. Sokan keresik így a beteljesülést, és sokan vannak azok is, akik az ylarok kevésbé rögös útját járják. Amint láttam, az ő példájuk számos követőre talált azon kiszakadtak között, akik az emberi települések határain ütöttek tanyát. Akik együtt élnek az emberekkel - akár félelfek társaságában is - inkább az erioni nőhöz hasonlóan éreznek. Gyanítom, s talán nem alaptalanul, hogy mindez az emberi társadalom közelségével okolható, s az ilyen torzulásokért az elfek gyengeségén túl a kérészéletűek romlottsága felelős.

Remélem, nem sértettelek meg. Nem állt szándékomban, csupán a gondolataimat osztottam meg veled. De hagyjuk ezt most. A változás egyre sürgetőbb, s nem akarok dolgom végezetlenül távozni. Holnap elmesélem,

miként láttam meg északon a Fényt, és beszélek a Sirenarba vezető utamról is. Elég a szemednek ez a mécsvilág...? Nézd, milyen gyönyörűek a csillagok!

Nyolcadik nap Látom csodálkozol. Tényleg változom. Neked ez eddig nemigen tűnhetett fel, de ma reggel észrevettem, hogy

szemem színe is más. Ez azért nem mindennapi, ugye? De hidd el, nem mindennapi a változás sem, ami bennem végbemegy. De vegyük sorra a dolgokat. Erioni tartózkodásom tizedik esztendejében, mikor már kevésbé borzasztott társaim viselkedése, s mozdulataik és pillantásaik alapján már a kevertvérűek gondolatait is kifürkészhettem, Rauminen magához kéretett, s bizonyos távoli, időben mégis közeli dolgokról kezdett beszélni, melyek megnyitják majd előttem Sirenar kapuit, hogy több legyek, s mégis kevesebb más elfeknél. Mosolyognom kell. Ő, ha nem is mondta nekem, tökéletesen tisztában volt mindazzal, amin keresztül kellett mennem, s megtámadásomat is előre láthatta. Olyan adottság ez, mellyel én magam, bármivé lettem, még nem dicsekedhetek. Nyilván több idő kell a kibontakozásához, mint amennyi nekem adatott. Ám afelől sincs kétségem, hogy valahol a Délvidék határán már most ott üldögél egy elf, s várja, hogy a hetedik luminatarmegtérjen Urriához. Így vagy úgy. A miértről nem lehet tudomása. Ilyen dolgokon nem töprenghet. Várja, hogy kigyúljon az Igazi Fény.

Rauminen szavaival fülemben keltem útra észak felé, ahol híreim szerint a vége felé járt már a háború, sorban a tizennegyedik, melyet váltakozó sikerrel vívtak a kontinens e részének nagyjai, kik Vörös és Fekete Haduraknak nevezik magukat. Kísérőim - válogatott kalandozókból álló társaság - becsülettel kitartottak mellettem. Viselkedésükből arra következtettem, nem először találkoznak fajtámbélivel; soha egy ellenséges megjegyzést vagy célzást nem kaptam tőlük. Eriontól mintegy kétszáz mérföldnyire északra éreztem meg az első jelet. Mint akit a villám sújtott, úgy zuhantam le lovamról, oly erős és váratlan volt az ütés. Nem evilágról származott, de a Kárpiton túlról sem, ahogyan azt ti emberek mondjátok. Belülről, lényem legmélyéről jött, s megértette velem, hogy Északfölde hét luminatarjából egy a halálra készül. Kísérőim döbbenten álltak körül, többen közülük már a környéket fürkészték minden irányban. Nem tehettek semmit. Nem találhattak semmit. Magyarázatot nem adtam, de sietősebb haladásra bíztattam őket, s vágtattunk egyre északnak a viharfellegektől terhes ég alatt. A varázslóra két napra rá bukkantunk; egy dombtetőn várt bennünket. Neki nem kellett semmit magyaráznom: elf volt, akárcsak én.

Doranból jött, szűkszavú volt, s igen nagyra tartotta a tudományát. Rátartiságban és pökhendiségben csak a kráni elfek voltak hozzá mérhetők. Úgy hiszem, majd' minden varázsló ilyen, népem fiai azonban még kiemelkedettebbeknek hiszik magukat. Pedig a mágia, amit használnak, rég nem az övék - saját varázshatalmát népem eltékozolta hosszú háborúskodásai során, s amit ma alkalmaz, az utódfajoktól és a maradék ősi szerzetektől orozta el. Kevés megmaradt praktikánkat csak óelfek gyakorolják, a kiszakadtak kezébe aligha akad efféle tudás.

Hogy ez a varázsló mégis tisztelettel bánt velem, aligha a koromnak köszönhettem - inkább annak, hogy valami módon értesült már a belső síkokon történt változásról. A luminatarok kilétével a kiszakadtak is tisztában vannak; fajtársam nem ismert ugyan, de láttam a szemén, hogy érzi, kivel beszél.

Nem az emberek között nevelkedett, s ez meg is látszott rajta. Nem volt annyira kapkodó, s összességében alig éreztem rajta az embernépek romboló hatását. Puszta léte igazolta a tételt, hogy megőrizhetjük önmagunkat, ha érzelmeink helyett az értelmet hívjuk segítségül.

Nagy szükségünk volt varázslóra, mivel a háború okán a hadviselő országokba vezető összes Kaput lezárták, nekem pedig mielőbb Haonwellbe kellett jutnom. A dorani elf nyitotta meg számunkra az utat a maga eszközeivel, ezért alig néhány mágikus tárgyat vihettünk magunkkal - mégis lenyűgöző volt, ahogy szavai rést tépnek a valóság kárpitján, s hogy kis idő múltán Haonwell hóporozta erdeiben folytathattuk utunkat. A többiek szerint szép summát kért munkájáért; ekkor hallottam tőlük először gyalázkodó kijelentéseket enyéimmel kapcsolatban, de csak mosolyogtam rajtuk.

Aznap éjjel ért a második csapás. Hogy kívülről miként festettem, nem tudhatom, mert eszméletemet vesztettem, s csak zavart tekintettel előadott, kapkodó beszédükből értesültem róla, hogy rángatóztam és félrebeszéltem. Félni kezdtek - mivel semmi látható okot nem találtak viselkedésemre -, hogy valami gonosz lélek szállt meg; döntenem kellett, titkaimba avassam-e őket, vagy egyedül folytassam az utat, és az lője rám az első nyílvesszőt, aki a helyemben az utóbbit választotta volna.

Közöltem velük, hogy a luminatar beszélt hozzám. Mérget ivott, hogy jöttömet siettesse, s ez inkább kétségbeeséssel, semmint büszkeséggel töltött el. Azzal nyugtatott, hogy maga Urria parancsolt rá, aztán nem szólt többet; talányosan mosolygott, szája szélén habot vetett a fekete nyál. Félni kezdtem. Jobban mint bármikor eddigi életem során, mert nem tudtam, mi vár rám, s tartottam tőle, hogy nem lesz elég erőm feladatomat véghezvinni, bármit tanultam is Rauminentől.

Köpenyekbe burkolózva, lázasan érkeztem Haonwellbe. Kísérőim a haonwelli Család hercegétől megkapták jutalmukat, engem pedig rőten izzó vaskályhák között ágyba dugtak, s érthetetlen módon - ma sem tudom, ezért mennyit fizetett a herceg - az Északi Szövetség embervadászai vigyázták álmomat. Kevertvérűek voltak, a legjobb sirenari hagyományokkal, s büszkék voltak származásukra, bár hazájuk eltaszította őket.

Állapotom egyre rosszabbodott. Tudtam, hogy olyan tűz éget, melyet egyszerű kirurgusok, de még a legjobb füvesemberek sem képesek kioltani. Izzadtam és félrebeszéltem. A kérészéletűek tudták, hogy hiába próbálkoznának, mert gyógyítót nem láttam a környéken, noha meglehet, hagymázas álmaimban csupán nem vettem észre őket.

Kitartóan vánszorogtam a Fény felé. Nem tudom visszaidézni neked azokat a napokat, de ez csak annak tudatában lehet furcsa, ami később történt. Arra mégis emlékezem, hogy hatalmas síkokat jártam be, s a végkimerülésig elfáradtam. Azután egy nap felébredtem. Nehéz elmondani mindazt, amit ekkor éreztem. Érthetetlen és túlontúl misztikus lenne számodra, s magam sem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg a legérthetőbben.

Láttam a Fényt, és benne éltem. Olyan fejlődésen mentem át, melynek révén sokkal több lettem annál, ami voltam, s mégis feláldoztam majd' mindenemet. Válasz voltam sok kérdésre, s egyben a mód is, ahogy e kérdéseket feltehetik. Mert emlékeztem. És ebben áll a lényeg.

Ott voltam Urria arca előtt és Uscha alatt, ott az aquirok háborúiban és a Sárkányúr oldalán. Talleren Kőtornyát a lábam alatt döntötték romba az amundok, s Tysson Larért verekedtem halott fák között. Óelf voltam és mindig az maradtam, mert minden elf velünk jött a förgeteggel. S végigéltem mind a korokat, hogy meglássam elveszett istenünk arcát, s luminatarként láttam meg Oilant, s meghaltam Sirenar szent gyilkosainak nyilaitól - és mégsem.

Történetem végéhez közelítek, ember, essünk hát túl rajta. Látom, gondolkodsz. Kérdezz, ha úgy tetszik! Jobban vág az eszed, mint gondoltam; lám, megint alábecsültelek. Igen. Tudom, kitől kaptam az új szemeimet.

Tudom, kinek ragyogtak ilyen kékbíbor színben. Magon L'llevarnak, a Szavakat Ismerőnek. Megérkeztem, kiteljesedtem hát, hamarabb mint remélhettem, s anélkül, hogy a magam megítélése szerint

bármit tettem volna érette. A herceg leborulva köszöntött, s a haonwelli kiszakadtak mind elém járultak; szemükben olyan tűz égett, mitől lényem legbensőbb valójáig megborzongtam. Tiszteltek, és nekem is tiszteletemet kellett tennem Oilan urainál, mint az északi hetediknek. Bármely haonwellinél közelebb voltam Urriához, s ezt ők is tudták. Megadatott, hogy lássam eddigi élteimet, s volt elég erőm, hogy e roppant súly alatt ne roskadjak össze.

Két Kiszakadt kísért el nyugatra, keresztül a törpék hegyein, amíg a <MI>deinn<D>ek, az északra vándorolt tizenkét család fegyveresei, kiket ti Határjáróknak ismerhettek, meg nem állítottak kétszázötven mérfölddel Sirenar erdeinek peremétől. A Határjárók közössége még az elfek tarka Családjai között is furcsa összetételűnek tűnt, mind gondolkodását, mind viselkedését tekintve. A <MI>deinn<D>ekenek is megvannak az óelfjeik, akik kemény kézzel, éles elmével irányítják őket, noha nincs akkora hatalmuk, mint az oilani Hatnak, kiket Urria akarata helyezett vissza Ynevre, hogy a Családokat megvédjék, s velük is maradjanak.

A külső határvidékeken gyakorta emelnek erősségeket kőből - az ország belseje felé haladván már csak a hagyományos védművekkel találkoztam. A két világ határán őrködők közt akadnak kevertvérűek is, és bár Sirenarban ezeket rendszerint megvetéssel sújtják, velük kivételt tesznek - talán azért, mert ők és a hozzájuk hasonlók látják el a Szövetség nagyjait a világ híreivel. Tisztelik a kalahorákat, leginkább Tyssa L'imenelt, s bár korántsem oly romlottak, mint az emberek városaiban lakók, életmódjukkal gyakorta vívják ki a rehynn ek nemtetszését. A végek őrei remek fegyverforgatók, náluk különb ismerői a gyógyító füveknek, főzeteknek aligha akad. Énekeikben az ylarok szabadosságát véltem felfedezni - nem véletlen, hogy a legtöbb Kiszakadt a <MI>deinn<D>ek Családjaiból származik. Ugyanakkor hajlamosak a nekibúsulásra, s gyakorta felemlegetik, hogy nem kapnak komolyabb feladatokat az ország belsejében. Kevésbé merengők, mint déli testvéreik, balladáik azonban hosszan és könnyesen szólnak a régmúlt dicsőségről. Noha mindannyian a kanonizált kalahorákat imádják, vannak közöttük olyanok, akik a Sárkányúr szolgálóinak vallják magukat - persze csak Oilan szolgálata után - s a jövendölésben bízva készülnek rá, hogy egyszer ismét egy Sárkány vezesse hadba őket.

Rövid időt töltöttem csak közöttük, s a kalahorák tanácsára nem fedtem fel valódi mivoltomat, amikor tovább indultam. Elfendel követeként mutatkoztam be, s ez lehetővé tette, hogy bár előzőleg emberekkel érintkeztem, az ország szívéig juthassak. Az Oilanba vezető titkos ösvényeken, melyek mágiából szőtt védműveken vezetnek keresztül, már az óelfek harcosai felügyeltek rám, az <MI>oylinn<D>ek, kiknek nevét talán Oilan őrizőiként fordíthatnám. Szigorú tekintetű, félelmes harcosok, kinek láttán nem is gondolná senki, milyen remek tréfák kiagyalói, s milyen pompás történetekkel rukkolnak elő, ha az unalmas órák elpillesztenek. Rendíthetetlenül szolgálják uraikat, bár magukat nem számítják az óelfek közé. Hibájukul kell felrónom mindemellett, hogy bár pompás kardforgatók és íjászok, s bátorságban nem lelni párjukat, igen bizalmatlanok, s túlontúl megvetik a kiszakadtakat és a kevertvérűeket. Velem is csak a hosszú út végén melegedtek össze annyira, hogy szívesen meghallgassák históriáimat, miket a messzi Délvidékről hoztam magammal. Szokásaikról nem sokat tudtam

kideríteni, abban azonban megegyezünk, hogy a szertartásokat, miket hazámban alkalmazunk, ők is hasonló elvek szerint rendezik. Nyelvünkben már több eltérést találtam, mindazonáltal úgy vélem, a Délvidéken bárki megértené beszédüket, még ha olykor furcsa kifejezéseket használnak is, valamint másként formálják a szavakat, miként azt Elfendelben tesszük.

Maga az erdő nem különbözött számottevően a déliektől, csupán néhány olyan fát láttam, melyet másutt nem élnek meg. Kísérőim, látván Narmiraenhez fűződő viszonyomat, még inkább megenyhültek irányomban. Számos északi vadat és ritka növényt mutattak, melyek nevét rendre meg kellett tanulnom. Noha számos élet emlékei torlódtak bennem, mégsem tudtam mindent. Északon oly rég jártam utoljára, hogy ha az évszámot mondanám, nem hinnél nekem.

Az igazi csoda azonban hátravolt még. Oilan környékén az erdő mintha új életre kelt volna, s mindenhonnan patakzúgást, lombsusogást hozott a szél. Kíséretünkül szegődtek az őzek, s egy szarvas is, mi később eliramodott - gyanítom, valamely <MI>oilynn<D> küldte előre a hírrel.

Az óelfek városa elkápráztatott. Együtt volt benne mindaz a szépség, mit a ti városaitok árasztanak, ám híján volt mindennek, mi amazokat elviselhetetlenné teszi. Tágas terein uscayha-ligetek vöröslöttek, s a tavak, melyek partján kastélyfáik álltak, valósággal zsongtak az élettől. Kőből emelt épületeiket talán csak a haonwellben látottakhoz tudom hasonlítani, ám sokkal több volt bennük a kecsesség, mint amazokban. Kőfaragó mestereik - bármikor éltek - ugyanoly nagyszerűen mintázták meg a fákat, maga a város pedig a tökéletes üdeség levegőjét árasztotta, s jutott abból még a zártabb helységekbe is.

A Hatok előtt persze nem tagadhattam el kilétemet, s valószínűnek tartom, hogy ők is tudtak jövetelemről, különben nem fogadtak volna szinte nyomban. Mindenről kifaggattak, mi velem történt, majd különféle tisztító szertartásoknak vetettek alá, hogy kiűzzék belőlem a külvilág bűnös kipárolgásait: több ízben rituális fürdőt kellett vennem, hogy az embernépek minden mocskát eltávolíthassam magamról.

A hat rehynn nagy hatással volt rám. Ők azok, kik Urria rendelése szerint az elf nép megmentésére vannak hivatva. Haláluk után mindig más testben, de azonnal visszatérnek, s mindig ugyanabban a Családban nyernek egy testet, melyből eltávoztak. Jelenünkben mindössze három olyan rehynn él Oilanban, ki meghaladta már az ezeresztendős kort, s kettő, ki még a kétszázadikat is alig érte el. Mégis, a legcsodálatosabb harcosok azok közt, kiket valaha láttam: évezredek tudását és hatalmát sugározza minden mozdulatuk. Ők már látták elveszett istenünket, s csak az ő kérésére élnek ez árnyékvilágon. Mindőnk közül a legtökéletesebbek. Azonnal kardot kötnek, íjat ragadnak, ha neszét veszik, hogy valamely korcs fajzat átlépte Sirenar határát, vagy ha Északföldén bárhol egy aquir bukkan fel, hogy a napvilágon fitogtassa hatalmát. Hat városuk van Sirenarban, három kikötő, és három az ország belsejében. Ezek a hat óelf Család városai, míg Oilant mind közösen birtokolják. A kikötők csak Sirenar biztonságát, saját flottájának és halászainak hasznát szolgálják. Egyetlen kikötő nyitott más országokra is, Dygian, mellyel szemközt egy sziget van, hol Kiszakadt kereskedők érintkezhetnek a külországiakkal. Őket is folyamatos szertartásokkal tisztítják, s ha valamely probléma támadna velük, valaki befolyása alá kerülnének, vagy rosszindulatú fondorkodásba kezdenének, kíméletlenül kardélre hánynák őket.

Kívülről igen kegyetlennek tetszenek ezek a törvények, ám a rehynn ek evvel látják biztosítottnak fajtánk fennmaradását, nem pedig - ahogy ők mondták - a déli regék és táncok felemlegetésével. Északon táncokat csakis a legfontosabb szertartásokhoz használnak, egyébként a gyengeség jelének tartják minden formáját. Várnak. S bizonyosak benne, hogy egyszer eljön még az ő idejük.

Nekem a rehynn ek azt adták feladatomul - sejtettem jó előre -, hogy luminatarlévén írjam össze mindazt, mit népem történetéről tudni illik. Sejtették vajon, hogy ez lesz a végzetem? Nem tudom. Égi rendelésre tették-e? Nincs mód megbizonyosodnom felőle. Példákat kellett lejegyeznem, hogy végül magam is példa legyek. Egy kicsiny ligetet bocsátottak rendelkezésemre a Riegoy-öböl csücskében, s egy hatalmas fát, melyen nekiláthattam a munkának. Egy életet szántam rá, elhiheteted, s hosszasabban írtam, mint azt most te teszed. Úgy gondoltam, ez lesz az utolsó munkám e földön, mielőtt megtérek Urria arca elé. Nem így történt, Urria arca mégis nap mint nap visszanéz rám ebből a tükörből.

Ha jól okoskodsz, összerakhatod immár történetemet. Titkos <MI>luminatar<D>ként dolgoztam népem történetén, s bármily ritkán lakják is hatalmas országunkat, a hírek gyorsabban terjednek ott, mint bárki sejtené. A hír, hogy egy <MI>manithia<D>, olyan test, melybe kalahora fog költözni, lépte át Sirenar határát, kevéssel érkezésem után terjedt el. Hollétével kapcsolatosan csak bizonytalan találgatásokba bocsátkozhattak. Én magam figyelmen kívül hagytam a szóbeszédeket - Narmiraen figyelmeztetett rájuk, mikor már elég erősek voltak ahhoz, hogy a Ködökön Járó kihallhassa őket az imákból. Hogy ki rendelte el megöletésemet, nem tudom. Gyanítom, valamelyik rehynn lehett az, vállalva, hogy később elszámol majd vele a többiek előtt. Abból is erre kell következtetnem, hogy <MI>siryaó<D>k, szent gyilkosok vadásztak rám.

Egy este, amikor az óriás uscayhából kis szobámba léptem, mindent feldúlva találtam, min addig dolgoztam. Hólyagírásos feljegyzéseimet széttépték és Malliornak ajánlották, engem pedig mellbe lőttek egy rövid nyílvesszővel, hogy alig tudtam visszamenekülni a fába. Láttam, hogy még három, szakrális jelekkel vésett vessző

vágódik a helyemen szobám falába. Aztán menekültem, mielőtt megtartójuk utánam ránthatta volna az elvetemülteket.

Hogy tisztán láss, néhány dolgot tudnod kell. Én sem értettem mindent, sokáig tartott, míg rájöttem, mit miért is tettek és teszek, s csak akkor sikerült összeillesztenem a darabokat, mikor főzeteidnek hála kijátszottam a halált. Akkor váltam késszé a Fogadásra. Említettem már, de jobb, ha most ismét eszedbe idézem: Magon L'llevar, a Szavakat Ismerő az aquir háborúk idején távozott a földről, magával vive a varázsszavakat, s mindazt a tudást, mit addig megismerhettek, ám a jövendölés szerint egy nap visszatér. Egy kalahora felbukkanása azonban oly idők közeledtét jelzi, melyek átokként szakadnak népem nyakába, s nincs épelméjű elf, ki ezt kívánná. Magon L'llevar újbóli feltűnése pedig mind közül a legsúlyosabb csapást jelentené. Úgyhogy légy óvatos, tollnok!

Jól gondolod. A rehynnek nem tartják elég erősnek a népet ahhoz, hogy megbírkózzon egy ilyen feladattal. Idő kell nekik, hogy jobban megerősödjenek. S míg egy kalahora megölésénél nagyobb bűn nincs, a manithia elpusztítása nem számít annak. Kárhozat száll arra, ki a vérét veszi, s meglehet, a Hatok száma is változni fog emiatt, mégsem ítélem el őket döntésükért. Csak népüket próbálták menteni, megváltoztatva a próféciát. Ám annak lényege épp önnön megváltoztathatatlanságában rejlik.

Készülj, tollnok, mert hamarost nehéz idők jönnek, s én azért érkeztem, hogy megvédjem a népemet. Munkámat befejezted, lejegyeztél mindent, mi az idődbe fért, hogy ha minden a legszörnyűbben alakul is, népem története megmaradjon a holnap számára. A siryaók utolértek ugyan, ám Narmiraen megvédett tőlük. A szurdok fái felfogták zuhanásomat, s elhitették a szent gyilkosok megtartójával, hogy övéi jól végezték feladatukat. A kör bezárult, áldásommal írásod megsemmisíthetetlen lesz: amire egy luminatarnem volt képes, azt Magon L'llevar könnyűszerrel megteheti.

Hogy más lett a hangom? Meglehet. Nézz jól a szemembe, ember! Urria arcát láthatod. Kalahora lettem. A feljegyzés itt megszakad. Mairos Jaborrt, a rend írnokát ájultan találták másnap reggel, az elf pedig nyom

nélkül eltűnt. Az Inkvizíciós Szék állhatatos gondozásának köszönhetően az írástudó négy nap után visszanyerte eszméletét, ám szóra bírni csak egy hét után sikerült. Megrázhatták az események, mert gyakorta félrebeszélt, s ezerévnyi emlékekről zagyvált. Ezen írást a Szék felkérésére csatoltam Mairos tekercseihez, mely tekercsekbe - Dreina nevére esküszöm - bele nem néztem. Az elf nyomát nem találjuk, csupán a szolgálólány vallott be annyit, hogy két estével távozta előtt együtt hált vele, mit mindenki furcsállott az ottlévők közül.

Habgan Korre, az Inkvizíciós Szék kirurgusa

függelék az elfek

I. ÉLET A szépek népe Szépek népe, a hosszúéltűek, a könnyűléptű nép - a náluk jóval fiatalabb embernépek számos néven emlegetik

Ynev egyik legősibb fajának gyermekeit. A magukat elfnek nevezők a kontinensen két fontos központ körül csoportosulnak. Délen Elfendelben élnek a legtöbben, s számos szórványtelepülésen körülötte. Ezek yllinori városaik, az Yllinor és Elfendel között sötétlő rengetegek, a nomád puszták nyugati gyepűi, a kráni külső és belső tartományok, Erion s a Taba el-Ibara mélysivataga.

Északon legfontosabb központjuk a Sirenar Szövetség, a kiszakadottak azonban sok kisebb telepet is alkotnak a Sheral túloldalán. Ezek Haonwell és Erigow, Ilanor és a Tongoriától északra elterülő erdők egyes részei, s létezik két Család, mely Sirenartól délre, a tengerparton ütött tanyát.

Ezen települések - a két központi államot nem számítva - rendkívül kis lélekszámuak, az egy kolóniában élő tisztavérűek száma sehol nem haladja meg a száz főt. Léteznek persze ennél nagyobb, elfnek nevezett kolóniák is, ám ezekben jobbára félelfek élnek.

Az elfek és a különféle fajok viszonya meglehetősen el lentmondásos. Míg az ősi népek többségéhez - talán a törpéket és a gnómokat leszámítva — mély és olthatatlan gyűlölet fűzi őket, a növendék fajokat unott lenézéssel kezelik. Természetüktől fogva közel állnak az állat- és növényvilághoz, elképzelhetetlen, hogy szándékosan kárt okozzanak abban - ez alól még a krániak sem kivételek.

Termetükre nézve magasabbak az átlagos méretű embereknél, testalkatuk vékony, mozgásuk harmonikus, kecses. Bőrük fakó, hajuk aranyszőke, északon előfordul az ezüstszín is. Szemük mélykék vagy borostyán árnyalatú.

Ynev embertömegeihez viszonyítva az elfek lélekszáma elenyésző.

A kiszakadottak A konnyűléptű nép körében ezzel a névvel illetik mindazon elfeket, akik valamilyen oknál fogva elhagyták

szülőföldüket, és Sirenaron, illetve Elfendelen kívül élnek. Az egyszerű ynevi halandó, ha véletlenül találkozik valakivel a szépek népéből, feltehetően egy kiszakadottal kerül szembe, hisz Északföklén egy elfnek szinte lehetetlen visszakerülnie Sirenar belső erdeibe, ha már egyszer úgy döntött, hogy megmerítkezik az emberek bűnös világában. Elfendelben ugyan nem ilyen nehéz a dolga, ám ott is renegátként kezelik azt, aki nem érte be az otthona nyújtotta szépségekkel, s másutt kereste a boldogulást.

Megjegyzendő, hogy a kalahorák nem fordulnak el a kiszakadottaktól sem, sőt gyakran előfordul, hogy - egyelőre megmagyarázhatatlan okokból - szívesebben választják küldötteiket azon kiszakadottak közül, akik valamely fogyatékosságuk, illetve betegségük miatt taszíttattak ki otthonukból.

Hiba volna azonban azt gondolni, hogy az emberek között felcseperedett elfeknek nem származik haszna abból, hogy a külvilágban élnek. Sokkal jobban ismerik az emberek világát, mint fajtársaik, s gyakran előfordul, hogy egy városlakó elf könnyebben átlátja az emberi intrikákat, s a dolgok hátterében húzódó szálakat, mint akár maguk az intrikusok.

Krán elfjei Jóllehet külsőleg szinte senki nem tudna megkülönböztetni egymástól egy elfendeli és egy kráni elfet, mind

gondolkodásmódjukat, mind erkölcseiket tekintve óriásiak köztük a különbségek. A kráni elf férfiak semmilyen körülmények között nem nemzenek gyermeket emberi nőknek. Olyan félelf, akinek

apja kráni elf lett volna, ez okból nem létezik. A krániak is Családokban élnek, hercegeik azonban korántsem biztosítanak számukra olyan szabadságot, mint

azt más Családok vezetői teszik. Az ő hercegeik sokkal közelebb állnak a feudális hierarchia és államrend szerinti hercegekhez, mint a többiek. Családjukat vasakarattal irányítják, nekik ellentmondani egyet jelent a halállal, hisz családtagjuk minden cselekedetéért ők a felelősek a kráni elfek valódi vezetői, az obszidiánelfek előtt.

Krán nem ismeri a kiszakadottak fogalmát, számukra csupán árulók léteznek. Ha egy kráni elf elhagyja Családját, akkor menekül; mert testi hibáiért vagy betegségeiért nem száműzik, hanem elpusztítják gyermekeiket a Hét Domb és Hét Völgy házai.

A birodalom elfjei határtalan gyűlölettel viseltetnek az ősi fajok iránt, ez alól csak az obszidiánelfek kivételek. Az embereket és az utódfajok más képviselőit mélységes lenézéssel és undorral kezelik, csupán azokat ismerik el magukkal egyenlőként, akitől még ők is félnek, illetve akik szépségükkel méltók arra, hogy a szeretőjükké tegyék őket. (Meg kell azonban jegyezni, hogy mihelyt teherbe esnének, azonnal végeznek velük, az elfasszonyok pedig soha nem alacsonyodnak odáig, hogy ágyukat egy emberrel osszák meg.)

A természethez való viszonyuk azonban ugyanolyan, mint Ynev más részein élő fajtársaikénak: épp úgy szentségtörésnek tekintik egy erdő indokolatlan felgyújtását, mintha valaki pusztán a maga örömére letör egy ágat valamelyik fáról. Az állatokhoz náluk jobban nem értenek Kránban: a birodalmi ménes lovászai is egytől egyig elfek. Harcban és barátságban hűségesek, a kemény harcot, a nehéz ellenfeleket keresik, mindennél nagyobb dicsőség számukra, ha egy náluknál jobb harcost sikerül legyőzniük.

A félelfek Félelfnek számítanak mindazok, akinek ereiben legalább felerészt elfvér csörgedez. Akibe ennél kevesebb jutott,

embernek számít, hiába viseli külseje a beütés nyomait. Ugyanakkor, ha csak az egyik távoli felmenő volt ember, hiába tud az illető tiszta elf vérvonalat felmutatni, menthetetlenül félelfnek minősül, s ősei képességeiből sokkal kevesebbet örököl.

Meglehet, igazuk van a sirenariaknak, amikor a vér hí-gulásának veszélyeiről beszélnek. Az utódfajok közül az elfek - jelenlegi ismereteink szerint — csupán az emberekkel képesek utódok nemzésére, s mindazon kísérletek, amelyek ennek az ellenkezőjét próbálták bizonyítani, kudarcot vallottak.

A félelfeké az egyik legfiatalabb faj Ynev földjén, e rövid idő alatt azonban számos olyan tettet vittek véghez, melyek hírét messzi vidékeken is zengik a dalnokok. A két faj jó és rossz tulajdonságait egyaránt örökölték, így lehet, hogy egyszerre melankolikusak és befelé fordulók, hirtelen haragiiak és hevesek. Elf őseiktől a természet ismeretét, éles szemet és hallást örököltek, az emberektől a tudásszomjat és a hosszú élet vágyát.

Megítélésük tájegységenként különböző, ennek megfelelően változik a világról az ő véleményük is. Míg az északi és déli, tisztán elfvérű államokban megvetéssel kezelik, korcsoknak bélyegzik őket, az emberi települések közelében élő elfek gyakorta a Családjukhoz tartozóként bánnak velük, s nem ritka az olyan vélekedés, amely szerint az elf vér megmaradásának egyik záloga a félelfek visszafogadása a faj kebelébe. Némelyik félelfkolónia

tagjai ennél is továbbmennek, magukat „újelfeknek" nevezik, s nem kevesebbet állítanak, mint hogy a lét magasabb állapotába kerültek, s csakis általuk biztosított Urria híveinek túlélése.

Hogy mégsem képviselnek komolyabb erőt Yneven, annak több oka lehet. Ezek között kell megemlítenünk nyughatatlan vérüket, mely átokként ül rajtuk, megakadályozva, hogy letelepedhessenek - ha megteszik gyakorta előfordul, hogy vérük tovább hígul, s utódaik termetükön kívül már az elfek egyetlen sajátos tulajdonságával sem rendelkeznek. A félelfek egymás közti viszonya sem épp harmonikus: hajlamosak kisebb csoportokra szakadni még egy javarészt általuk lakott falvakban, városrészekben is.

Lélekszámuk nem olyan magas, hogy jelenlétük döntően befolyásolhatná egyes államok belügyeit, s ahhoz sincsenek elegen, hogy önálló országot alapítsanak. Ehhez járul még, hogy Ynev-szerte szétszórt kis kolóniákban, esetenként magányosan élnek, s gyakoriak az egyedül kóborló, a vadonban élő félelfek is. Délen Yllinorban, a környéki síkságokon, Erionban, a Hat Város Szövetségében és Pyarronban találkozhatunk velük nagyobb számban, ám magányos, vagy kisebb csoportokban vándorló kevertvérűek gyakorlatilag bárhol felbukkanhatnak. Északon elsősorban a Északi Szövetség területén élnek, leszámítva Erent és Tarint, ám a Szövetségtől nyugatra elterülő vidékeken is rendszeresen feltűnnek.

Termetükre és alkatukra nézve jobbára elfőseikre hajaznak, ám akadnak köztük olyanok, akiket a szemlélő közönséges embernek vélhet. Hajuk általában szökés, nem ritkán ezüstszínű, szemük leggyakrabban ibolyakék, bár kivételekkel ezúttal is számolni kell. Hajlamosak az okoskodásra, gyakorta túlbonyolítják az ügyeiket - ez sem könnyíti meg helyzetüket a világban.

Míg az elfek többsége nem hajlandó tudomást venni létükről, a félelfek jó részét megmagyarázhatatlan vonzalom fűzi hosszúéletű rokonaikhoz. Ha felbukkan valahol egy tisztavérű elf, hajlamosak kutyaként követni minden utasítását, csak hogy a közelében maradhassanak - ez a legtöbb kiszakadott számára felettébb kínos lehet. Akadnak persze, akik elf őseiket okolják az őket ért csapásokért, ahol csak tehetik, ellenükre cselekszenek, és átkozzák nevüket.

A félelfek gyűlölik mindazon ősi fajokat, melyekkel atyáik valaha hadban álltak, ám az utódfajokhoz merőben másként viszonyulnak. Mivel a tisztavérűek lakta területekre nem nyerhetnek bebocsátást, életmódjukat, tempójukat tekintve azokhoz a népekhez alkalmazkodnak, akik közelében élniük adatik - az ifjú civilizációkban nevelkedett félelfek gyakorta emberibbek az embereknél

A kevertvérűek többsége életelveit elfszüleitől örökölte: nem törnek szándékkal senki és semmi életére, s csupán szükségből fanyalodnak az erőszakra. Akadnak azonban olyanok, akik mindenből kiábrándulva, kitaszítottságuktól, otthontalanságuktól megcsömörlötten minden erkölcsi és társadalmi szabályt felrúgva olyan utakra indulnak, ahol nem válogatnak a módszerekben, s gyakorta vetemednek bűnös cselekedetekre.

Hit kérdésében a félelfek legalább annyira megosztottak, mint az emberek. Sokan megtartották őseik hitét, ám nem kevesen vannak, akik valamely, az emberek által imádott isten oltárán áldoznak.

Elfek, félelfek és emberek A viszony, mely az embernépeket a különféle elffajúakhoz fűzi, a legjobb indulattal sem nevezhető

kiegyensúlyozottnak. Az ellentétek elsődleges oka a különböző élettartam, ehhez adódnak alkalmanként más, sokkalta szubjektívebb tényezők. Altalánosságban elmondhatjuk, hogy az emberek gyanakvással, gyakran ellenségesen fogadják a környezetükben felbukkanó elfeket, és ezt a távolságtartást a félelfekre is kiterjesztik. Barátságok kialakulására csak hosszan tartó ismeretség, közösen átélt kalandok után nyílik lehetőség; ritkán esik meg, hogy egy ember első látásra szívébe zár egy elffajút — és fordítva.

Az ellentétek zömmel az eltérő gondolkodásmódra vezethetők vissza. Az elfek elviselhetetlennek találják az emberek gyors iramú életvitelét, értetlenül állnak a hirtelen döntések, megfontolatlan cselekedetek előtt. Az elfek természetesen képesek gyors döntéshozatalra, ám ezek az alkalmak roppant kellemetlenül érintik őket; szeretik a problémákat többször körüljárni, több szemszögből megvizsgálni; gonddal mérlegelnek minden körülményt, hogy a lehetőségekhez képest a legjobb utat választhassák. Sajnálatos, ám kétségbevonhatatlan, hogy az emberek szemében mindez szorszálhasogatásnak, fennhéjázásnak vagy felesleges időhúzásnak tűnik.

Ha egy elf és egy ember tudós figyelmesen kíván megvizsgálni egy tölgyfamakkot, az ember feltehetően szétvágja azt, míg az elf inkább elülteti, s fejlődésén keresztül próbálja megérteni felépítésének törvényszerűségeit. Általános megfigyelés szerint az emberek többsége irigyli az elfek hosszú életét, s magát a természet kisemmizettjének, az istenek bolondjának tartja. Gyakorta érzik magukat kisebbrendűnek, tökéletlennek, ostobának elfek társaságában, s ugyanez gyötri őket akkor is, ha félelfek közé keverednek, vagy ha akár csak egy is a közelükben tartózkodik.

Szólni kell még arról a gyanakvásról és értetlenségről, mely az eíffajúakat olyan vidékeken övezi, ahol nem, vagy szinte sosem láttak még hozzájuk hasonlókat. Számot kell vetniük az ilyen területek lakosságának előítéleteivel, gyakran szembesülhetnek súlyos megkülönböztetéssel is. Ezek oka általában a róluk szóló ismeretek hiányában keresendő, nem ritkák azonban az olyan vidékek sem, ahol minden igazságalapot nélkülöző híresztelések,

mendemondák járják róluk. Ezek megcáfolása a legnehezebb feladatok közé tartozik, s többnyire eleve kudarcra ítéltetett.

II. HARC Az elfek népe, noha Ynev-szerte nem ez a kép terjedt el róluk, mégis igen harcias faj. Nem azért ilyenek, mert a

vérükben van a pusztítás és gyilkolás utáni vágy, vagy mert örömüket lelik a vérengzésben. Ha valaki, akkor ők igazán elmondhatják, hogy a körülmények szerencsétlen összejátszása tette Őket azzá, amivé a hetedkor alkonyára lettek: megkeseredett, gyanakvó, ám büszke néppé. Történelmük folyamán - s valljuk be ez nem szemhunyásnyi idő - folyamatosan harcolniuk kellett - kell - a hazájukért, népükért és nyugalmukért; nem csoda hát, hogy egy ilyen hosszú éltű faj fiai és lányai remek fegyverforgatókká váltak. S noha gondolkodásukban jelentősen eltérnek egymástól az Ynev óriási testén külön élő csoportjaik, azt tudják, hogy harcosaik nélkül sem nyugalmuk, sem maradásuk nem lehet az ősi földön.

Valamilyen szinten népük minden tagja konyít a fegyverekhez, ha máshogyan nem is, hát monoton históriásénekeik vérben és csatazajban gazdag, ringó ritmusú verssoraiból. Maguk között nem háborúznak - azt még a legelvakultabbak is tudják, hogy az ősi, sűrű vér sokkal drágább annál, semmint hogy szabadon folyjon. Az őket háborgatókkal azonban kíméletlenek: mindenkit, aki hívatlanul téved erdeikbe, ellenségnek tekintenek, s gyakorta nem is kérdeznek semmit, úgy intézik el. Az egybefüggő elf területeken kívül élők sokkal elnézőbbek az utódfajok botor egyedeivel, ám azzal ők is tisztában vannak, hogy fegyver nélkül nem sokáig maradhatnak életben az ellenséges világban.

A sereneyák Sereneyáknak, azaz „bosszúállóknak" nevezik azokat az elf- szektákat, amelyek a népüket ért - vélt vagy valós -

sérelmekért elégtételt vesznek. Jobbára a Délvidéken élnek, de az utóbbi időben egyre gyakrabban bukkannak fel Északon is. Az álcázás mesterei, a természetben szinte bárhol elboldogulnak, de a legtöbb vadonban élő elftől eltérően a városokban sem elveszettek. Több emberi nyelvet ismernek, s beavatást nyernek más fajok szokásaiba. Mindezen tudásra településektől távoli, jól rejtett iskoláikban tesznek szert, s mindez csupán a bosszú mind tökéletesebb végrehajtását szolgálja. Felderítőik rendületlenül járják az elfek lakta vidékeket, s mindazon tartományokat, államokat, ahol az elfek vagy nagyobb hatalommal bíró tárgyaik kapcsolatba kerülhettek más civilizációkkal, s tapasztalataikról beszámolnak iskolájuknak, ahol hatalmas hólyagírásos bőrtekercseken őrzik a népük ellen elkövetett bűnök lajstromát, illetve a foganatosított intézkedéseket. Amennyiben a felderítő nem képes azonnal orvosolni a felmerülő problémát - azaz bosszút állni a Népét ért sérelemért haladéktalanul értesíti a hozzá legközelebbi iskolát, s onnan kér segítséget. Míg a Délvidéken több ilyen rejtett központ létezik, Eszakföldén mindössze kettőről tudunk. Az egyik Sirenar déli határvidékén áll, a másik - tűnjék bármily valószínűtlennek - Eren erdeiben búvik meg.

Ősi tekercseik sora határozza meg az egyes bűnöket, s az értük kiszabható büntetést. Ezek a legkisebb sérelemtől kezdve (hazugság, csalás) a legsúlyosabbakig (gyilkosság, elfíj használata stb.) minden elképzelhető esetet felsorolnak, s legalább három javasolt büntetési módot tartalmaznak, figyelembe véve a tett következményeit is.

Titokzatos és félelmetes hírük ellenére a sereneyák nem hidegvérű gyilkosok, ám módszereik nem nélkülözik a fejvadászok kellékeit sem. A legritkább esetekben gyilkolnak, bár nem riadnak vissza az erőszaktól. Kiszemelt áldozatuk általában túléli a látogatást, noha valószínűleg egy életre sikerül elvenni a kedvét attól, hogy erejét elfeken próbálgassa. Kivételt képeznek azok az esetek, amelyek egy elf halálával végződtek, vagy amelyek egy nagyobb elf- közösség létét veszélyeztetik.

Kérdés nélkül ölnek a sereneyák, ha orkokkal vagy aunokkal találkoznak, míg az aquirok felbukkanásáról általában előbb az oilaniakat értesítik.

Nincs ugyan bejárásuk Sirenarba, de beszélnek olyan sereneyáról, aki minden tiltás és mágikus álcázás ellenére eljutott a szent városig, s ép bőrrel távozott onnan.

Kalahorájukként Malliort tisztelik, bár nincs közük annak egyedi szektáihoz, s küldöttet sem vesznek maguk közé. A régi hagyományok makacs követői; megrögzötten ragaszkodnak azok megóvásához, ám idegenkednek a befelé forduló elfendeli társadalomtól, s nem vetik meg a félelfeket sem. Gyakran tűnnek fel emberlakta településeken, ahol emberi vagy félelf álcát öltenek, igazi életterük mégis az erdők és mezők világa.

Mind kitűnően bánnak az íjjal, de a kardok és tőrök forgatásában is ügyesek. Csak könnyű, rugalmas vérteket viselnek, az olyanokat, amelyek a sodronyingnél jobban gátolják őket a mozgásban, nem szívesen használják.

A deinnek Magukat deinntknek nevezik mindazok az elfek, akik Sirenar gyepűit őrzik a behatolóktól. Viszonyuk még a

fajukbéliekkel is ellentmondásos, az emberek számára gyakorta átláthatatlan. Az emberi társadalmak közelségében eltöltött esztendők megváltoztatták életszemléletüket: a legtöbb másként gondolkodó közülük

kerül ki. Itt kell megjegyeznünk, hogy ha valaki egészen más eszméket vall a magáénak közülük, elöljárói éppúgy kitaszítják, ahogy a Sirenar mélyén lakók tennék.

A deinnek feladata jól körülhatárolható: ők a felügyelői azoknak a rengetegeknek, melyeket emberi fogalmakkal talán külső tartományoknak nevezhetnénk. Ők tartják a kapcsolatot a belső vidékekkel, nekik jut osztályrészül minden a külvilágból érkező információ értékelése és to-vábbítása, ők az első védvonal az igazán fontos erdők előtt.

A délről Északföldére érkezett Tizenkét Család leszármazottai, akik a szövetség megkötése után kapták feladatukul mindezt, s azóta is hűségesen ellátják tisztüket. Azok, akik bármilyen kapcsolatba kerültek az emberekkel, soha többé nem nyernek bebocsátást a Hat Városba, de még csak a közelébe sem. Jellemző az ily módon „megbélyegzett" deinnekre, hogy tökéletes belenyugvással veszik tudomásul a tényt. Képesek adott esetben úgy végigélni az életüket, hogy soha egy pillantást sem vethetnek a szent helyekre, amelyeket ha kell, az életük árán is megvédenek. Ha emberek ezt szóvá teszik nekik, valószínűleg csak elmosolyodnak és egy „emberi gondolat" megjegyzéssel elsiklanak a dolog felett.

Deinnek azok is, akik a Sirenar Szövetség utasításainak engedve az emberek közelébe merészkednek. Nekik kell felderíteniük, miben mesterkednek a külvilág népei, hebehurgya politikájuk milyen kihatással lehet az elfek államára. Őket ismeri a köznép „erdőjáró" néven.

Közülük kerül ki Északfölde legtöbb kiszakadott elfje. Általában új otthonra lelnek valamely „külvilági" Család vagy kisebb klán tagjaiként, de nem ritka az egyedül kóborló hosszúéletű sem.

A deinneknek megvannak a maguk vezetői: óelfek, akik csak akkor lépik át országuk határát, ha Sirenart veszély fegyegeti. Ők biztosítják a tényleges kapcsolatot a Hat Várossal, s minden, a deinneket érintő ügyben az ő szavuk a döntő. Korlátozott mértékben ugyan, de képesek az ómágia hatalomszavainak használatára, noha korántsem olyan hatékonysággal, miként azt a Hat Város urai teszik.

Noha bizonyos esetekben - főként azok, akik a Sirenar Szövetség területén kívül is gyakran megfordultak - otthonosan harcolnak más fegyverekkel is, a deinnek többnyire íjaik erejében bíznak. Ha közelharcra kerül sor, jobbára hosszúkardot rántanak, de nem jönnek zavarba akkor sem, ha tőrökkel kell harcolniuk. A nehezebb vértek csak akadályozzák őket, éppen ezért legfeljebb sodronyinget öltenek, de ezt is inkább csak akkor, ha veszélyes helyekre készülődnek. Általában posztóvértet viselnek, gyakorta még azt sem, csak valami vékony ujjast és köpenyt.

A rehynnek A rehynnek — vagyis Sirenar Szemei — hatan vannak. Fölösleges lenne e helyütt az értékeiket számba venni,

hisz oly hatalmasak, hogy közönséges halandó sosem láthatja őket. Létük a bizonyíték arra, hogy Urria nem fordította el tekintetét az elfektől, miként azt sokan vallják. Azt is sokan beszélik azonban - igaz, csak Sirenaron kívül -, hogy a rehynnek sem tévedhetetlenek. Mi mást bizonyítana a létük, mint azt, hogy Urria nem fordul el azoktól sem, akiket ők eltaszítanak maguktól?

A rehynnek minden élő elf közül a legnagyobb hatalom mai bíró lények. Mind fegyvereiket, mind mágiájukat az emberekével összehasonlíthatatlanul ügyesebben forgatják. Kétség sem férhet hozzá, hogy birtokosai az ómágiának; segítségévei a leghatalmasabb emberi varázslókat is pillanatok alatt elsöpörhetik. Olyan tudás ez, melynek sikerrel szembeszegülni csak némely ősfaj próbálkozhat.

Az oylinnek Az oylinnek a szent város, Oilan védelmét látják el. Szerepük némileg emlékeztet a deinnekére, ám velük

ellentétben ők sosem hagyják el Sirenart, legfeljebb a deinnek lakta területekre óvakodnak ki néhanapján, ha elöljáróik, az oilani mesterek (vagy maguk a Hatok) erre utasítást adnak.

Kétségkívül a legügyesebb elfharcosok; gyakorta maguk is óelfek. Nem léphet közéjük senki, aki fiatalabb ötszáz esztendőnél, s legalább két évszázadnyi fegyveres képzésről kell számot adnia azon mesterek előtt, akik maguk közé fogadják. A legnagyobb megtiszteltetés minden szülőnek, ha gyermekük Oilan védőihez csatlakozhat.

Szervezetük belső felépítéséről nem sokat tudni. Egyrészt mert néhol a legnagyobb titokban dolgoznak, másrészt, mivel ez a társulás kevés rokon vonást mutat az emberek hasonló egységeivel. Akárcsak a deinnek, ők is bizonyos területeket kapnak, melyek háborítatlanságáért személyes felelősséggel tartoznak. Ezek általában nagy erdőségek, melyek minden apró részletét ismerik. A Hatok olyan hatalommal ruházzák fel őket a beavatási szertartások során, mely lehetővé teszi számukra, hogy a Sirenar belső vidékeit óvó mágikus álcákon átlássanak.

A siryaók A siryaók különleges helyet foglalnak el Sirenar hatalmi szervezetében, Ők az egyetlenek, akik büntetlenül

visszatérhetnek a Szövetség területére, még akkor is, ha véletlenül emberekkel, vagy más, a külvilágban élő, kártékony lénnyel találkoztak. Ennek két oka van: az első, hogy rajtuk a rehynnek, s általuk Urria áldása van, mely megtisztítja őket, ha bárhol bemocskolódnának. A másik ok, hogy ők Sirenar szent orgyilkosai, azok a titokzatos szertartásokon és ünnepeken felavatott kevesek, akik az óelfek háborúinak láthatatlan fegyverei, messzire nyúló karok, akik az elfek államának határán kívül is elérhetik a hosszúéletűek ellenségeit.

A siryaók még saját népükön belül is titokban élnek, senki nem tud róluk semmi bizonyosat. Csupán a Hatok vannak tisztában kilétükkel, s néhány beavatott óelf, a luminatarok, egyes megtartók és mesterek.

Nem akad sajátság, ami alapján egyértelműen bizonyítható lenne valakiről, hogy a szent gyilkosok közé tartozik. Nem tudni, hogy azokon kívül, akik egy-egy küldetésben közösen dolgoztak, vajon ismerik-e egymást. Nincsenek jellegzetes fegyvereik, szokásaik, melyek leíephezhetnék őket. Nem használnak olyan jelzéseket, melyek áruióik lehetnének,

Ynev bármely fejvadászával felveszik a versenyt, ha szívósságról, kitartásról, agyafúrtságról vagy fegyveres harc¬ról van szó. Noha nem használnak, mégis ismernek minden piszkos trükköt és cselt, csakúgy a legtöbb mérget, melyek használatától szintúgy tartózkodnak.

A sirenari tekercsekben igen ritkán kerülnek említésre; jobban őrzik titkukat, mint egynémely, csak a beavatottak számára hozzáférhető rituáléét. A Szövetségen belül csak a legkivételesebb esetekben alkalmazzák őket, sokkal gyakrabban bukkannak fel a külvilágban olyan fel¬adatokkal, melyek végrehajtására csak ők képesek.

Siryaóvá azok válhatnak, akik megfelelő módon képesek forgatni fegyvereiket, gyorsan vág az eszük, s a legnehezebb helyzetben is feltalálják magukat. Ha kell, tökéletesen álcázzák magukat, s számos olyan nyelvet is folyékonyan beszélnek, melyeket rajtuk kívül közel-távol nem ismer senki. Oktatásukat kizárólag magányos mesterek végzik a legnagyobb titokban, olyan helyeken, melyekről még az elfek nagy többségének sincs tudomása.

Ők viszik tanítványaikat a Hatok elé, akik döntenek további sorsukról. Kitaszított siryaót nem ismer az elfek hagyománya, ahogyan arra sem volt példa, hogy alkalmatlan jelöltet vezessenek a rehynnek színe elé. A legnagyobb szégyent jelentené ez mind a jelölt, mind mestere számára, s vélhetőleg mindketten hyssast hajtanának végre, ha bekövetkeznék.

A kráni elfek harcosai Noha a birodalmi légiókban nem találhatunk egyetlen elfet sem, léteznek Kránon belül lovagrendek,

amelyeknek a tagjai kizárólag elfek lehetnek. Ilyenek például a Hur- Kbissas, vagy a Quirrtha Kbinn lovagjai, akik vékonyabb testalkatukat gyakorta ellensúlyozzák mágikus vértekkel és fegyverekkel, noha a hagyományos lovagoktól eltérő stílusban és fegyverekkel harcolnak. Hozzájuk csak annyiban hasonlítanak, hogy egy nagymester vezetése alatt rendekbe tömörülnek. Vértjeiknél gazdagabban díszkerteket és leleményesebben összeillesztetteket nem lelni Yneven. Jobbára hosszúkardokkal küzdenek, s szívesen alkalmaznak íjakat, számszeríjakar is. Különleges páncéljaikba gyakran kovácsolnak nyíl- és tűvetőket, s az sem ritka, hogy acélhurkokat lőnek ki velük, Krán kevésbé fontos hadjárataiban nem vesznek részt, erejüket lekötik a kisebb-nagyobb belháborúk. Hátasaik nem kizárólag lovak. Különleges hívószavakat használnak, melyek segítségével magukhoz édesgethetik a vadon állatait, s rávehetik őket, hogy hátasul szolgáljanak nekik.

A Hét Domb és Hét Völgy házainak harcosai általában íjjal, illetve különös ívű hosszúkardjaikkal, a hiequarokkal küzdenek.

A könnyűléptű nép fegyverei Az elfek legalább olyan büszkék fegyvereikre és vértjeikre, mint egész történelmükre, s e kettő végső fokon több

szállal kötődik egymáshoz, mint az az emberi kultúrákban lehetséges. Rendkívül ritkán esik meg, hogy egy más fajú az engedélyükkel valamely fegyverüket használhatja, Ezek gyakorta nem is olyan hatékonyak mások kezében, s ellenséges érzéseket váltanak ki forgatóik iránt az elfek körében.

Számos legenda, hihetetlen történet kering az elfek íjairól, Ezek jó része nem több lód írásnál, túlzó híresztelésnél. Hazugság például, hogy ezek a fegyverek soha nem vétik el a célt, s hogy akit eltalálnak vele, az a halál fia. Az elf íjaknak valóban vannak különleges tulajdonságaik, melyek egyedülállókká teszik őket a hasonló fegyverek között, ám ezek, ha nem is kevésbé misztikusak, mégsem ennyire hihetetlenek.

Az elfek uscayhafíból készítik íjukat. E fegyverek különleges képességei csak akkor alkalmazhatók, ha a gazdájuk használja őket. Egy íj elkészítéséhez két elf szükséges: a mester, aki hosszú és fáradságos munkával, szertartások és ráolvasások segítségével félelmetes, fegyvert alkot az egyszerű faágból, és a harcos, aki a lelke egy darabját adja jövendő fegyverének. Mindezek a szertartások, s az íj elkészítésének pontos módszerei még az elfek között is titkos tudásnak számítanak, s csupán a mesterek ismerik annak minden csínját-bínját.

Akárcsak a dorani varázslók botjai, az elf íjak is központi szerepet töltenek be gazdájuk életében. A fa, amelynek ágát az íj elkészítéséhez fel kell használni, a harcos álmaiban jelenik meg, akárcsak az út, mely hozzá vezet. Rá hárul a feladat, hogy megszerezze, s ha más vágja le, s készít belőle íjat, az sohasem lesz olyan, mintha mindezt a kijelölt személy tette volna. Neki kell engesztelő áldozatot bemutatnia a fa mellett, s ott kell töltenie legalább két éjszakát, hogy álmaiban bizonyosságot szerezzen szándékai helyességéről. A levágott ágat - mely általában legalább olyan magas kell legyen, mint a harcos - az ezt követő szertartások után az íjkészítő mester veszi pártfogásába, s tulajdonosa csak akkor látja viszont, mielőtt az íj táncát eljárja az e célra emelt rönkszentély előtt. Ebben a bonyolult szertartásban, különféle szerek hatása alatt, az elf önkívületi állapotban meghasítja a lelkét, s

egy darabját a mester segítségével az íjba börtönzi. Ez teszi lehetővé, hogy használója a későbbiekben mindenki másnál hasznosabban forgathassa, hogy mindig tudomása legyen hollétéről, s hogy átélhesse annak érzéseit,

Természetesen azonnal személyes aurája részévé válik, s az marad akkor is, ha elszakítják tőle; emocionális kapcsolatban maradnak, míg valamelyikük el nem pusztul. Egyikük halála nem jelenti feltétlenül a másikét, ám meg lehet ölni bármelyikőjüket úgy, hogy a másik abba belepusztuljon. Erre csak az elfek szertartásait és mágiáját ismerők lehetnek képesek. Természetesen társszimpátiában vannak egymással, így mágiával mindkettőre lehet hatni a másikon keresztül.

Ezek után már csak az avatási szertartás van hátra, amelynek végén a harcos először húrozza fel íját a szarvasbél ideggel.

Annak az esélye, hogy egy kiszakadott saját íjjal bírjon, meglehetősen csekély: az elf íjak eléggé ritkák Yneven. Azokat ugyanis, akiket kitaszítanak az elfközösségekből, megfosztják fegyvereiktől, s ha vannak is olyan helyek, ahol a kardjukat vagy levéltőreiket magtarthatják, az íjakat mindenütt visszaveszik tőlük. Íjkészítőmester pedig nem él Sirenaron és Eifendelen kívül. Hiába is emlékezne bárki ezek után azokra a szertartásokra, amelyek segítségével birtokba vehette szeretett fegyverét, kénytelen nélküle élni, fájó ürességet hordozva magában azon a helyen, melyet fegyverének kölcsönzött. Azok, akik az emberek vagy félelfek között nőttek fel, értelemszerűen nem ismerhetik ezeket a rituálékat. Azok az íjak, melyek mégis fellelhetők Yneven, feltehetően valamely rablógyilkos társaság zsákmányából származnak, vagy tisztázatlan körülmények között (betegség, baleset stb.) elhalt elf tulajdonát képezték. Maguk a mesterek sem tudják, pontosan merre lehetnek - hollétük érzékelésére csupán a gazdájuk képes, ha él egyáltalán. Az íj nem tiltakozik, ha egy másik elf használja, csupán akkor makacsolja meg magát, ha más fajú személy veszi a kezébe. Ezt az íj eredeti gazdája szívet tépő, tehetetlen zokogás formájában éli meg, de maga az íjkészítő is felfigyel rá - bár pontos helyét nem tudja meghatározni, a keresés hozzávetőleges irányát ezek után már megadhatja.

Az elfek roppant kényesek fegyvereikre, azok elvesztése rendkívüli szégyennek számít körükben. Különösen vonatkozik ez az íjakra; ha egy ilyen szent harci eszköz kerül a más fajúak tulajdonába, azonnal megkísérlik visszaszerezni, s nem válogatnak a módszerekben, hogy céljukat elérhessék. Ez azon kivételes esetek egyike, amikor még az élet szentségét sem veszik figyelembe, s olyan bosszút állnak, mintha legalábbis egy családtagjukat veszítették volna el. A sereneyáknak külön csapataik vannak, akik egy íjkészítőmester, illetve annak egy varázstárgya - a fürkészhez hasonló elven működő íjhúr - segítségével az így elkallódott, elrabolt íjak visszaszerzésével foglalkoznak.

III. LÉLEK A szertartások A szépek népének mindennapi életét számtalan kisebb- nagyobb szertartás határozza meg. Külön köszöntési,

társalgási, étkezési, harci, engesztelő szertartásaik vannak, jobbára egyszerű mozdulatok vagy szavak, ám jóval bonyolultabbak is léteznek attól függően, ki az, akivel szemben alkalmazzák őket, illetve hogy mire szolgál. Nagy fontosságot tulajdonítanak a születésnek, a halálnak, a házasságkötésnek, a vadászatnak, a barátságnak, a rokoni kapcsolatoknak, a természetnek és lakhelyüknek. A szertartásokhoz kapcsolódhatnak táncok és énekek, ám ezek az emberek számára furcsák, már-már értelmezhetetlenek, csakúgy mint táncaik, melyek lassú és monoton voltukkal elbágyasztanak, és sokkal inkább szolgálnak különböző természeti erők kiengesztelésére, mint szórakozásra.

Áldozatok Az elfek minden nagyobb horderejű döntésük, cselekedetük előtt áldozatot mutatnak be kalahoráiknak, s

ugyanezt teszik a különböző napszakok köszöntésére és az időjárás befolyásolására. A leggyakrabban Narmiraennek és Veela Luminatarnak áldoznak, étellel és itallal, ám a különféle, esőket hozó szeleknek is gyakorta gyújtanak tüzeket. A napszakokat vidékenként eltérő módon, ám mindig ugyanabban a három időpontban köszöntik: kora reggel, napközépkor, illetve az első csillagok megjelenésekor.

Ylla-intele Az egyik legfontosabb elf szertartás, melynek során a rítus résztvevői különböző főzeteket isznak, s egy e célra

szolgáló helyen - jobbára egy szent fa alatt, vagy egy vízesés különféle rituális jelekkel megjelölt sziklái között - egymásnak ajándékozzák legkedvesebb személyes tárgyukat. Ezáltal hivatalosan is megpecsételik barátságukat, és megfogadják, hogy ezentúl jóban-rosszban a másik segítségére lesznek. Az elfek társadalma nem ismer nagyobb szégyent az ylla-intele megsértésénél.

Álomdal Az elfek nagy fontosságot tulajdonítanak álmaiknak. Szerintük mindaz, amit álmukban látnak, valahol, valakivel

már megtörtént, vagy meg fog történni, s az ő cselekedeteik is valakinek az álmai voltak, vagy azok lesznek. Ezzel a monoton, dünnyögő dallal a rossz álmoktól óvják meg

magukat és társaikat, ele a halott mellett virrasztók is ezt éneklik, hogy a lélek biztosan a helyes útra térhessen ezért nevezik olykor a Lelkek dalának is.

Íjtánc Ez az órákig tartó, lassú tánc - ami a más világban élők számára vontatott mozdulatok sorának rémlik -, az egyik

legfontosabb szertartás része, melyet elfharcos végrehajthat. Ennek során lel hatalmat az általa készített fegyver felett, lelke egy részét plántálva az uscaybafába.. A tánc apáról fiúra öröklődik, a kiszakadottak nem ismerik. Gyökere a távoli múltba vész, manapság csupán Elfendelben és Sirenarban ismerik igazán hatásos lépéseit.

A küldöttek Az elfek küldöttei a Délvidéken prófétáknak számítanak, Északon tévelygő őrülteknek. Mindennek egyszerű oka

van: küldötté csak azok válhatnak, akik valamely súlyos betegségben szenvednek, vagy nem teljesen épek. Délen hiun'ssinek, „égi kegyelemnek" is nevezik, arra célozva, hogy a kalahorák ily módon kárpótolják szerencsétlen társaikat. Mindez nem jelenti azt, hogy mindazok, akiket ilyen szerencsétlenség ért, automatikusan küldöttekké lesznek, noha a Délvidéken sokan az egyébként gyógyítható betegségeket is hagyják magukon elhatalmasodni, hátha a kalahorák kegyelemben részesítik őket. Az esetek többségében ez nem történik meg - a kalahoráknak nyilván megvannak a maguk kiismerhetetlen tervei, amelyek alapján döntenek. Az északi küldöttek értelemszerűen csupán a kitaszítottak kolóniáiban élhetnek. Egyedül a krániak küldöttei nem születnek kitaszítottnak - hiszen ha valamilyen fogyatékosságuk lenne, már nem élhetnének - arról, hogy ők miként válhatnak küldötté, a Mindeneket Elnyelő címszava alatt külön szólunk.

Ami minden küldöttben közös: egykori lényüket tökéletesen elveszítik, felolvadnak a kalahora akaratában, egyfajta megszállottakká válnak, akik egyéniségüket elfelejtik, s önmagukat mint az elfek népének egy szeletét érzékelik. Ennek megfelelően elveszítik minden félelemérzetüket, kiválasztottságuk tudatában eszelősen keresik céljukat, s noha tisztában vannak vele, mit jelentenek személyes korlátaik, igyekeznek mindezt semmibe venni. A küldöttek időről időre felbukkannak az adott kalahora szektáiban, ahol kinyilvánítják parancsnoklójuk akaratát. Akadhatnak olyanok, akik - a küldöttek túlhevített érzelmeit kihasználva - saját céljaikra próbálják felhasználni őket, többnyire sikerrel. Malliornak, esetleg Tyssa L'imenelnek vannak olykor ilyen hívei.

Négy olyan kalahorát ismerünk, akinek küldöttei lehetnek. Narmiraent, a Ködökön Járót, akit a Délvidéken Siena Boralisseként tisztelnek; Malliort, az Éjben Kacagót; Tyssa L'imenelt, a Vér Nélkül Valót; s végül Verrion H’ Anthallt, a Sötétség Száját, a Mindeneket Elnyelőt. Ők azok, akik képesek átlényegíteni az általuk kiválasztottakat.

A Ködökön Járó Narmiraen küldöttei általában valamely testi hibával élnek, bár az is előfordul, hogy súlyos betegségben

szenvednek, s ez teszi őket kívülállóvá. Fogyatékosságuk lehet veleszületett vagy olyan sérülés is, amit már későbbi életében szerzett az illető. Meglepő, hogy minél nagyobb az illető sérülése, annál nagyobb hatalommal bír a gyógyítás területén.

Meg kell azonban jegyezni, hogy Narmiraen küldöttei szinte kizárólag egyetlen dologra összpontosítanak: a gyógyításra. Mivel szellemileg szinte felolvadnak a kalahora által nekik jelölt köztudatban, meg sem fordul a fejükben, hogy magukkal is foglalkozzanak, csakis a szent cél mind tökéletesebb végrehajtása lebeg a szemük előtt.

A Ködökön Járó küldöttei nem harciasak, ám veszélyhelyzetben - magukat nem kímélve - mindig az általuk oltalmazott segítségére sietnek.

Az Éjben Kacagó Mallior küldöttei is megszállottak, ám ők egészen másként élik meg átlényegülésüket. Thulúviel lelki társa

kizárólag olyan elfeket választ küldötteiül, akik valamely egészen súlyos betegségben szenvednek. Legtöbbjük tüdőbajos vagy leprás, ám alkalmanként előfordulnak közöttük más, emberektől szerzett betegségekben szenvedők. Mallior szektáit még az elfek között is sokan őrülteknek tartják, küldötteit pedig nem is veszik elfszámba. A magyarázat egyszerű: ezek a betegek még emberi léptékkel mérve sem hosszúéletűek, az elfek között pedig egyenesen sétáló halottnak számítanak, jóllehet kedvező esetben haldoklásuk húsz-huszonöt esztendeig tarthat. Erre vezethető vissza az élethez való különleges viszonyulásuk. Minden elfek közül Mallior küldöttei az egyedüliek, akik tökéletesen figyelmen kívül hagyják az élet szentségét, s őrült céljaiknak megfelelően eltiporhatnak bárkit, aki elébük áll. Nincs egyéni tudatuk, magukat az elfnép bosszúálló karjának tekintik, félelem nélkül vállalkoznak a legelképesztőbb küldetésekre - az, hogy rajtaveszthetnek, fikarcnyit sem érdekli őket. Mindenki másnál jobban gyűlölik az ősfajokat, különösképpen az aquirokat, s ha tehetnék, a kráni elfeket is megveszekedett dühvei irtanák. Nem szánnak azonban különb véget azoknak az embereknek sem, akik bárhol, bármikor a Nép ellenére tettek. Magukat a bosszú angyalainak tartják, s jogot formálnak rá, hogy saját törvényeik szerint ítélkezzenek bárki felett.

Mallíor szektáiban a küldöttek általában nem töltenek be vezető szerepet, nem próféták, csupán a legerősebb fegy verek, melyeket a szekta irányítója a kezébe vehet. Ha Mallior „kegyelmében" részesít egy ilyen súlyos

beteget, általában meg is nevezi bosszújának célpontját, s a kiválasztott, ha azt beteljesítette, keres magának egy szektát, ahol hátralevő éveit eltöltheti.

A Vér Nélkül Való Tyssa L'imenel küldöttei kizárólag a homoki elfek, e sivatagban rejtőzködő nép körében találhatók meg. Ha egy

homoki elf korán felismeri betegségét, a sivatag mélyére vonul még azelőtt, hogy társai gyengesége miatt lekaszabolnák, bízva a kalahora hatalmában, a kegyben, hogy őt választja, bár erre az esély igen csekély. Ha küldöttként tér vissza népéhez, már nem számít számkivetettnek: a szent megszállottaknak kijáró tisztelet övezi őt, s hatalma előtt meghajolnak a vezetők is. A beletörődést, a türelemmel viselt szenvedést példázó kalahora küldöttei ugyanis saját fájdalmukon keresztül jutnak hatalomhoz, s ezáltal vezető szerephez a homoki elfek társadalmában. Számuk csekély - talán ha öt él belőlük a Taba el-Ibara mélyén.

Ők valójában prófétái a Vér Nélkül Valónak, akinek megtöretett testét állítják példaként fajtársaik elé, ekképp vonva párhuzamot az egykorvolt erdők és a kalahora között. Leggyakoribb betegségük az izomsorvadás, vagy a Ghrom-kór. Csakúgy mint fajtársaik, ők is képesek manipulálni a sivatag homokját, s akadnak olyan fogások a tarsolyukban, amelyek a legtapasztaltabb sivatagjárókat is elképesztik.

Mint a más kalahorák küldöttei általában, ők is fanatikusak. Gyakorta járni sem bírnak, híveik cipelik őket kis hordszékeken. Mentális energiáik azonban lenyűgözőek: rituális önkínzásuk során, meditáció közben hatalmuk csak növekszik. Ennek ellenére nem mazochisták, egy cseppet sincs ínyükre a fájdalom, ám átváltozásuk során lemondanak önálló lényükről, s testüket a közösségnek engedik át, rendelik alá. Gyakorta nincsenek tisztában egyéni korlátaikkal; ájulásig kínozzák magukat, s hatalmas szellemi energiákkal térnek magukhoz a kábulatból. Legfőbb képességük, hogy környezetükből vizet képesek elvonni mentális hatalmukkal, s azt saját gyógyításuk szolgálatába állítják. Az így összegyűjtött vizet saját testükben raktározzák, s ha a szükség úgy hozza, a törzs tagjainak rendelkezésére bocsátják - emiatt gyakorta óriási, vízzel telt tömlőkhöz hasonlítanak. Általában a karjukat szokták megvágni, ha hozzá akarnak jutni az így tárolt nedvességhez. A Vér Nélkül Való küldöttei soha nem harcolnak; ha mégis harcba keverednek, fanatikus harcosok óvják őket, s ha kell, saját életüket áldozzák értük.

A Mindeneket Elnyelő Verrion H’ Anthall küldöttei is kitaszítottak a maguk módján, ám ők éppen azáltal kerülnek távol mindenkitől,

hogy átlényegülnek a Sötétség Szájának szolgáivá. A kráni elfek legkülönb harcosait szokta ily módon rendkívüli hatalommal felruházni legjelentősebb kalahorájuk:

azokat, akik a harcban legelöl jártak, akik a legtöbb ellenséget taszították a nemlétbe. Kiválasztottai nagynevű pusztítói az alávaló és gyűlöletes fajoknak, olyanok, kiknek kezéhez oly sok vér tapad, mint senki másnak a kráni elfek között. Az alacsonyabbrendűnek tartott ifjú, vagy ahogyan ők nevezik, „szolgafajok" kordában tartói közül szemeli ki a Tyssa L'imenel véréből gyúrt kalahora azokat, akik később az ő terveit fogják szolgálni.

A kiválasztottak a többi küldöttel ellentétben nem tartoznak egyetlen szektához sem, bár gyakran tekintik őket együvé tartozóknak annak ellenére, hogy a legritkább esetekben találkoznak. Magányos harcosokká válnak, akárhány barátjuk, ismerősük volt is azelőtt, s egyedül járják tovább a földeket. A kráni elfek semmernek, „némáknak" nevezik őket. A Mindeneket Elnyelő küldöttei ugyanis éppúgy levedlik egyéni életüknek minden maradékát, akárcsak más kalahorák kiválasztottai. Személyiségük elolvad, megszűnnek önállóan gondolkodni, minden cselekedetükkel Krán elfjeinek érdekeit fogják szolgálni. Társas kapcsolataikat felrúgják, érzéketlenné válnak a fájdalomra, s többé egy szó sem hagyja el ajkukat. Sötét köpönyegekbe burkolt alakjukat jobb messziről elkerülni, hiszen nem tudhatja senki, mit szándékoznak tenni, s kiismerhetetlen logikájuknak gyakorta még olyan magányos krániak is áldozatául eshetnek, akik minden hátsó gondolat nélkül közelítenek hozzájuk.

Mérhetetlenül gyűlölik az ősi fajokat, kalahorájuk pedig bizonyos védelmet adott nekik az aquirok beszéden keresztül ható mágiája ellen. Külsejükben is megváltoznak: elfvonásaikat nem veszítik el, ám arcuk durvábbá, erőszakosabbá válik, hajuk sötétebb árnyalatúvá lesz, szemeik tűzszínben kezdenek izzani. Megközelíthetetlen harcosok, fajtársaik még a csaták forgatagában is kerülik őket.

A megtartók Az elfek között a megtartók töltik be azt a szerepet, amit az emberek világában a papok, mégis jelentős

különbségeket találhatunk a két réteg között, ami gondolkodásu¬kat, cselekedeteiket és az általuk alkalmazott mágiát illeti.

A megtartók voltaképp ugyancsak egy-egy kalahora küldötteinek tekinthetők, hisz tőlük kapnak hatalmat, s az ő közvetítésükkel kapnak varázserőt is. Ám egyéniségüket nem veszítik el, s rájuk hárul a feladat, hogy a kalahora mutatta úton tartsák a hozzájuk forduló elfeket. A hosszúéletűek jobbára tanácsért keresik fel a megtartókat, s nincs különösebb szükség rájuk a különböző szertartások, áldozatok végrehajtásánál sem; noha a szellemi lény útmutatásainak megfelelően bármelyiket be tudják mutatni, csak a legnagyobb fontossággal bírók elvégzésére kérik fel őket, a kisebb hatásúakat a Nép bármely tagja végrehajthatja.

A megtartók a természet ölén élnek magányosan, ám az is előfordul, hogy valamely elftelepülésen laknak, s akadnak olyanok - jobbára Narmiraen megtartói -, akik szabadon vándorolnak az elfek lakta vidékek között. Fontos tudni, hogy az elfeknek nincsenek egyházaik, s a kalahoráknak területileg felosztott befolyási övezetei sincsenek. Nem használnak szent szimbólumokat, nem nyitnak csatornákat más síkokra, varázslataik pedig kizárólag a szabad ég alatt jönnek létre.

Nincsenek olyan értelemben vett templomaik, mint más népeknek, viszont rönkszentélyeket állítanak majd' minden kalahorának. Ezek sem a hagyományos értelemben vett szentélyek - nagyobb részükről az emberek nem is gondolnák, hogy szakrális helyek. Gyakran néhány elf írásjellel ékített szikla, nagyobb fa, vagy kisebb liget szolgál szentélyül, bár akadnak nagy gonddal megépített, megtervezett szent helyeik is. Ezek nem azzal a céllal készültek, hogy bennük közelebbi kapcsolatba kerüljenek kalahoráikkal, hiszen az elfek szinte bárhol közvetlenül érintkezhetnek velük, sokkal inkább szolgálnak tiszteletadásként, ajándékként, mely annál nagyobbnak számít, minél többen vesznek részt a „felszentelésén", az úgynevezett felajánláson.

A megtartókat nagy tisztelet övezi, bármerre vetődjenek is. Számuk csekély, mivel nem szemelhetnek ki maguk közül utódokat: kizárólag a kalahorák dönthetnek afelől, ki válhat megtartóvá, s ki nem.

Nincs pontos magyarázat arra, miért csak három kalahora részesíti abban a kegyben a szépek népét, hogy megtartókat választ közülük. Ezek: Narmiraen, akit Északon és Délen egyaránt tisztelet övez, Tyssa L'imenel, akinek megtartói a Taba el-Ibara homokjában rejtőznek, s a kráni elfek Verrion HAnthallja.

A megtartók képesek a mágia használatára. Varázslataikhoz az erőt a természetben mindenütt jelen lévő energiákból merítik, ám ahhoz, hogy hatékonyan alkalmazhassák őket, két dolog szükséges. Az egyik, hogy folyamatos kapcsolatban legyenek a földdel, a másik - amelyről már volt szó - hogy szabad ég legyen a fejük felett.

Narmiraen megtartói A Ködökön járó szent elfjeí különleges, bensőséges viszonyban vannak a természettel, ismerik a fák és bokrok

neveit, az állatokat, képesek ezek manipulálására, felhasználására, s ismerik a módokat, ahogy tőlük információkat szerezhetnek. Általában valamely Üget, pagony lakói, de nem ritka közöttük az olyan, aki különös belső vágytól hajtva igyekszik mind újabb vidékek, növények és ál¬latok megismerésére.

Ennek megfelelően a városokban meglehetősen elesettek, nem lelik a helyüket. A Ködökön Járó megtartói elsősorban nem fegyverforgató tudományukról híresek. Békés természetűek, csak a

legritkább esetben bocsátkoznak harcba, igyekeznek kitérni az összecsapások elől; ha lehet, a békés megoldásra törekszenek. Nem ritka, hogy valamely állat kíséri őket, s szorult helyzetükben segítségül tudják hívni a vadon teremtményeit is.

Tyssa L'imenel megtartói A Vér Nélkül Való kiválasztottal a sivatag nehéz körülményei között szolgálják kalahorájukat. A mindenkit

próbára tevő körülmények kivételesen megedzették az elfeknek ezt az ágát, a megtartók azonban még közülük is kiemelkednek. A leglehetetlenebb helyeken képesek vizet nyerni a sívó homokból, információkat tudhatnak meg a szelek¬től, de magától a homoktól is. Mágikus szertartásaiknak köszönhetően bárkinél tovább bírják a hőséget és a szom jazást, a sivatag hőjétől remegő levegő délibábjait kihasználva bárki elől elrejtőznek.

Tudásukat maguk között örökítik tovább, így lehetséges, hogy ezredévek tudásával és tapasztalatával bír mindegyikük. Senki sincs, aki náluk jobban ismerné a sivatag elhagyott romjait, az ősi hagyományokat és történeteket. Ők vezetik az ősi népek ellen induló bosszúhadjáratokat, s a sivatag meghatározott helyein bemutatandó szertartásokat, áldozatokat.

A Vér Nélkül Való megtartói ugyan nem kifejezetten harciasak, mégsem áll távol tőlük a fegyverek ismerete. Ám ha tehetik, inkább mágiájukkal védik magukat.

Verrion H'Anthall megtartói Kránban csak Verrion HAnthallnak lehetnek megtartói. Az elfek többi kalahorái közül egyébként is csupán

Malliort és Hantien Harrant tisztelik néhányan a birodalomban, de a kráni kalahorák közt egyedül a Mindeneket Elnyelőnek van elegendő hatalma, hogy megtartóknak is juttasson belőle.

Verrion H Anthall megtartóit különleges tisztelet övezi Krán elfjei között - nem csupán csekély számuk, de meg-lehetős hatalmuk okán is. Minden Családnak csupán három megtartója lehet, függetlenül attól, hány különböző házra bomlik a közösség. A megtartók közti rangkülönbséget természetesen hatalmuk nagysága határozza meg, ám a rangban alattuk lévő (és csakis ő) párbajban legyőzheti őket. Ezután a Család valamelyik házában olyan csecsemő lát napvilágot, aki magán hordozza Verrion H’Anthall jelét, a vérvörös foltokkal lepett bőrt. Mihelyt elég erős ahhoz, hogy megkezdje tanulmányait, a Család egyik megtartójának gondjaira bízzák, aki addig maga mellett tartja, míg az a Mindeneket Elnyelőtől megkapja az ő kegyének bizonyítékát, s képessé válik a mágia alkalmazására. Ebből is kitetszik, milyen nagy bajba kerül az a Család, amely elveszíti mindhárom megtartóját, hisz ők azok, akik a különböző fontosabb szertartásokat végzik, ők jósolnak egy-egy különösen fontos döntés vagy háború előtt, s ők tartják a kapcsolatot a kráni elfek más hitű csoportjainak vezetőivel - hisz előfordul, hogy a Kosfejes Úr országában élő elfek magát Ranagolt, vagy valamely angyalát imádják, s nem a vérből gyúrt kalahorát,

akin keresztül nagy többségük utat talál istenéhez. Az olyan családok, amelyeket ilyen katasztrófa sújtott, aligha élik túl a kritikus időszakot, míg valamely csecsemőkorú megtartójuk felcseperedik.

A Sötétség Szájának megtartói jártasak a különféle harci mágiákban, s igen jó barátságban vannak a holtak lelkeivel. Értik beszédüket, s gyakorta plántálják őket más testekbe. Ők készítik a Családok tetoválásait, s a mérgekhez is mindenki másnál inkább konyítanak. Mivel azonban az elfek szervezete - még akkor is, ha már jó ideje a Sötét Határon belül élnek - nehezen viseli a fekete praktikákat, Verrion H'Anthall megtartói minden elfnél gyorsabban öregszenek, gyakorta egész fiatalon éltük végére érnek; kiszipolyozza, elhasználja őket a mágia.

A Mindeneket Elnyelő az igen harcias megtartókat kedveli. Hívei a harcban elöljárnak, s ha kell mágiájukat hiequarjaik csapásaival támasztják alá.

IV. YNEVI SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK A szómagyarázatok összeállításánál Ynev jelenkori állapotát vettük figyelembe, ezért a földrajzi

meghatározásoknál a hetedkorban ismert elnevezéseket használtuk. (?) — ismeretlen eredetű (aqu) - aquir (cra) - eme-chran (a Nagy-Crantai Birodalom nyelve) (elf) - elf (kho) - birodalmi khors (kráni) (kyr) - kyr vagy ókyr eredetű kifejezés (ork) - ork (pya) - pyar, a hetedkori közös nyelv (újgdon) (x/y) — V és y nyelvből származó szavak összetétele (x—>y) - *x nyelvből y nyelvre fordított, vagy oda átszármazott kifejezés

A Tudás Tornyai (elf—pya): —>Elfendel északnyugati csücskének mágia alkotta építményei, ahol a Délvidék elfjei saját varázslóikat oktatják. Itt található többek között az —»ómágiáról szóló egyetlen elf leírás, és tanítanak itt olyan elfbölcsek is, akik birtokában vannak e tudás maradékának.

Ahan'NataKhan (aqu): Annak a renegát határvidéki fejvadászklánnak a titkos neve, amely önhatalmúlag felmondta a —>Tizenhármaknak tett hűségesküjét, és a külvi-lágiakhoz pártolt. Közismertebb (romlott) alakja -*Anat- Akhan\ közelítőleg pontos fordítása „a Halál Suttogása".

amund háborúk kora (pya): A késő ötödkor - kora hatodkor időszaka. A két idegen faj (az amundok és dzsennek) megérkezése és a háború kirobbanása utáni ezer esztendőben a - szépek népe nem avatkozott be tevőlegesen egyik oldalon sem. Csupán a folyamatos zaklatások hatására léptek be a háborúba, amely teljes vereségükkel végződött: a Pyarron előtti 2500 környékén a Délvidék keleti és északi részeit feladva az elfek visszavonultak, hogy a —>Tysson Lar nevű város felépítésével újra felélesszék a közösségi szellemet, s visszaadják a Népnek régi erejét.

Anat-Akhan (aqu—*pya)\ —>Ahan'NataKhan

aquir \akvir\ (aqu): Azon —>ómágiát használó, értelmes ősfajok összefoglaló neve, melyeket a pyarroni bölcsek konzekvensen „gonosznak" bélyegeznek. Többségük tisztázatlan körülmények közt került Ynevre az idők hajnalán, ahol is az első korok háborúi a föld vagy a víz alá kényszerítették őket. Elkorcsosult civilizációik e vidékek némelyikén mind a mai napig fennmaradtak. Az aquir dialektusok - az óidők más nyelveihez hasonlóan - olyannyira átitatódtak a mágia hatalmával, hogy minden egyes rajtuk vigyázatlanul kiejtett ige halált vagy még rosszabbat jelent a próbálkozók számára. Az aquir elsősorban írott formában ismert, kiejtésével ma már csak egyes varázslóiskolák, néhány titkos és felettébb veszélyes szervezet, és természetesen maguk az aquirok vannak tisztában. Az aquir nyelv átvitt értelemben, a létezés különböző síkjain izoláló nyelvnek mondható, míg ellenpárja, az elf flektáló és agglutináló.

Arel (pya): A Sólyomasszony, a pyarroni panteon főistenének forróvérű párja, a harc és természet istennője. A vakmerőség, esztelen bátorság meggyőződése szerint a legfőbb erény. Határtalan felelőtlensége volt egyik oka annak, hogy bár hatalom dolgában felülmúlja férjét - Orwella utolsó lázadását is ő fékezte meg mégsem őt választották az istencsaiád fejévé. Kedveli az egyedi hőstetteket, különösen azokat, amelyeket puszta virtusból, az ő kedvéért hajtanak végre. Papjai általában kalandozók, Ynev legnagyobb szélhámosai, de esztelen vállalkozásaikról, öngyilkos hőstetteikről éppúgy ismertek. Arel szent állata a sólyom, elpusztítása a legnagyobb véteknek számít a szemében. Szentélyei a kontinens erdeiben, magányosan állnak, csak fából vagy más növényi anyagból épülnek. Kultusza elsősorban az Északi Szövetség államaiban illetve a délvidéki Yllinorban terjedt el.

Árnyékban Neszező (elf-*pya): —Hantien Harran állandó jelzője.

ashirru (elf): —>Kráni elf —»beavatott, mágiaforgató, akinek szakterülete a különféle asztrális manipulációkat öleli fel, elsősorban az asztrálsíkon honos élőlények uralma alá hajtását. Mestersége inkább a démonidézőkével rokon, mint a hagyományos asztrálmágusokéval, mert gyakran igényel kíméletlen erőszakot, sőt véráldozatokat.

aun (elf): A főleg a Keilori-alföld térségében honos intelligens sáskalények fajneve.

beavatott (kho-^pya): 1.) Általános értelemben: „titkok ismerője'1, „tanult fő", „mágiaforgató". 2.) Szűkebb értelemben: speciális feladatkört ellátó szakértő a —>kráni fejvadászklánokban, akit tudása és tapasztalata miatt nagy tekintély övez, ám nem tartozik egyik belső kasztba sem. Például ashirru, boncmester, démonlovas, méregmester, tűmester stb.

birodalmi khors (kho/pya): Jobbára a —►kráni —►Külső és —>Középső Tartományokban beszélt emberi köznyelv.

consular (kho)\ A —►kráni tartományok élére állított helytartók. A —Tiltott és a —►Középső Tartományokban személyesen a Tizenhármak nevezik ki őket, a —►Külső Tartományokban maguk sajátítják ki a posztot, többnyire nyers erőszak útján. A consularok hivatali ideje életfogytig vagy visszavonásig tart, bár az utóbbi lehetőség mindig egyet jelent az előbbivel. A helytartók csak a —►Tizenhármak felé tartoznak elszámolással, és tetszésük szerint rendelkezhetnek a tartomány birodalmi fennhatóság alá eső erőforrásaival; a helyi független tényezőkre (—►káosz-szektákra, —►szabad rendekre, boszorkányszövetségekre, —►aquirokra stb.) gyakorolt befolyásuk azonban a legjobb esetben is megkérdőjelezhető.

Cranta [kranta] (cm): A Nagy-Crantai Birodalom és annak utódállamai. A P.e. XXL évezredben Észak-Yneven megszülető állam az emberiség első magasan fejlett kultúrája, minden későbbi emberi civilizáció őse. Az emberi népek és törzsek többségét kulturális és hadászati fölényének köszönhetően uralma alá vonó Cranta varázstudói a faj legkorábbi mágiahasználói közé tartoznak. Fénykorában a birodalom a kontinens majd' teljes északi felére kiterjesztette fennhatóságát, majd több mint ezer éves fennállás után darabokra hullott. A kialakuló utódállamokat végül a —►kyr hódítás pusztította el.

Családok (elf—*pya)\ Azon - egy területen élő - elf- közösségek gyűjtőneve, melyek azonos őstől származtatják magukat. Az emberi család kifejezés elf megfelelője a ginn, amely egy párt, és az ő Ieszármazottaikat jelenti. Minden Család élén egy-egy -->herceg áll, s minden Család rendelkezik saját vadászokkal, akik a legközelebb állnak az emberek által használt harcos fogalmához. A Családok belső hierarchiáját bonyolult szokásjogrendszer határozza meg, amelyben nemcsak az életkor és a rokonsági kötelékek számítanak, hanem az illető cselekedetei alapján kivívott megbecsülése, gyermekei száma, s az általa készített tárgyak minősége is. A Családok létszámának nincs alsó vagy felső határa, így az ynevi elfek számáról is csak homályos adataink lehetnek. Ynev bizonyos részein - például —>Kránban - a Családok gyakorta kisebb egységekre, un. házakra bomlanak. Ezek mindenképp szorosabb rokoni kötelékeket feltételeznek. A házak élén is —»herceg áll, ilyenkor azonban a Családok vezetőjét nagyhercegnek nevezik. Délen harminc-harmincöt Család él, míg ez a szám északon - a Sirenar Szövetségen kívüli szórványközösségeket leszámítva - negyven körül lehet.

Csontlitánia (elf—*pyá)\ Eredetiben Ziyaq hí Vaeredynn. A —»kráni elfek egyik gyászéneke; emberfajú hallgatóit örökös mélabúba taszítja, melyből csak az öngyilkosság vagy egy asztrálmágus időben érkező segítsége válthatja meg őket.

dariess-chyenn (elf): Az —>elf—aquir háborúk mitikus harcosai, akik állatnak születtek ugyan, időnként azon¬ban képesek voltak elfalakot ölteni, bár állatformájuk egyes jellemző jegyeit (testszőrzet, arcvonások, átlag fö¬lötti erő és gyorsaság) ilyenkor is megőrizték. Kimagasló harcértéküket rövid élettartamuk és korlátozott intellek¬tusuk ellensúlyozta. A clariess-chyenno:ket az óelfek elfe¬ledett mágiája hozta létre, ám a fajháborúkban szinte az utolsó szálig odavesztek. Ha tengődnek is valahol elvadul¬va túlélő példányaik, bizonyára rég elfelejtették már, hogy valaha - legalábbis részben - értelmes lények voltak.

deinn (elf): A —»sirenari gyepűőrök neve; mely elnevezés az elfek nyelvének „messzejáró",„vadonjáró" értelmű kifejezéséből (ideinach) származik. Észak embernépei - egy rég tisztázott félreértés teremtette hagyománynak hódolva — így emlegetik mindazon —►hosszúéletű fegyverforgatókat, akikkel háború idején kapcsolatba kerülnek.

dieur (kho): Betű szerinti fordításban „rettenetes''. Egyes —►káoszszekták utalnak így —►Ranagol angyalaira, amikor néven nevezni őket nem volna tanácsos vagy helyénvaló.

doquaras (kho): Szó szerinti jelentése „patkányfogó". A —►kráni városokban a csatornatisztító céhek tagjait illetik ezzel a névvel. Alantas foglalkozásuk ellenére nem lebecsülendő befolyással bírnak, mert töviről hegyire ismerik a városok alatt húzódó alvilágot, a rejtekutakat és titkos búvóhelyeket. Munkájuk során időről időre titokzatos, nagy hatalmú tárgyakat is a felszínre hoznak.

dríáq (elf): Az —►elf-aquir háborúk idejéből származó kifejezés, használata ma már szándékos archaízálásnak számít. Azokat a csatákon edzett veteránokat hívták így, akik különösen kiemelkedtek egy meghatározott fegyver forgatása vagy egy bizonyos harcmodor terén. A szó nem fajspecifikus, beszélhetünk tehát elf-, —>aquir-, sőt sárkányotokról is.

drún (kho): —►„Aquir" jelentésű szó —►Káosz-Thuragh híveinek titkos szertartásnyelvén.

Ediomad (cra—*kyr): A Quiron-tengertől nyugatra található hegyvidék, amelyre egyetlen, emberek által lakott állam sem tart igényt. A felszínét borító erdőségekben —»orktörzsek és különféle szörnyek élnek, földmélyi járataiban pedig —>aquir fajzatok rejtőznek.

Éjben Kacagó (elf—+pya): —>Mallior állandó jelzője.

elf—aquir háborúk kora (elf—>pya): Bizonytalan kormeghatározás, feltehetően a másod- és harmadkor fordulójára tehető véres csatározások - másik nevükön a fajháborúk — ideje. Bizonyosan eltartott legalább másfél ezer esztendeig, s jókora, az időjárásra s a földrajzra kiható változásokat hozott. Az első káoszkor végét jelezte; az —>aquirok föld alá kényszerítését az elfek azóta rendszeresen megünneplik. Ez idő tájt veszett el az —>ómágia jó része is.

Elfendel (elf): A Délvidék legtöbb elfjét tömörítő állam a Lasmosi-öböltől délre elterülő félszigeten. Az elf- hagyományok őreiként tüntetik fel magukat, amivel sok vitára adnak okot mind Délen, mind Északon. --►Királyuk külső nyomásra nyitni kezdett más, emberlakta települések felé, ám az ország nagyobb része elítéli őt ezért. Az érintetlen vadon és száz természeti csoda országa, ahol —>Kikötővároson kívül nem nézik jó szemmel a máshonnan érkezetteket. Noha létezik egy réteg az elfek között, amely megpróbálja rávenni testvéreit, hogy ismerjék el azon gondolatok jogosságát, miszerint az egyre gyorsabban fejlődő világgal szemben csak változással lehet felvenni a versenyt, nincs sok követőjük; sokan vallják, hogy a hagyományos módszerekkel mindent meg lehet oldani. Példaként a Sirenar Szövetséget említik, ám megfeledkeznek arról, hogy a - rehynnek irányítása alatt az északi óelfek és elfek a kontinens legveszedelmesebb fegyverforgatóivá képezték magukat, szintén a túlélés jelszavát hangoztatva.

Első Fa (elf—+pya): —>Ófa

elveszettek (elf—*pya): 1.) Az amundok aljas cselébe félig beleőrült Talleren és leghűségesebb katonái, akik a föld elemi síkjának segítségével saját magukat változtatták meg, s titkos háborút indítottak a Délvidék északi részét felperzselő két jövevénynép ellen →Családjaikkal együtt. A köznép homoki elfekként ismeri őket. 2.) A →kráni elfek összefoglaló elnevezése mindazon fajtársaikra, akik nem fogadták el →Ranagol tanítását, és nem rendelték alá magukat a —>Tizenhármaknak.

Ezüstkardú Fraien {elf—>pya)\ Az —►elf— aquir háborúk mitikus hőse, alakjában kibogozhatatlanul összefonódik legenda és valóság. Haditetteit, diadalait, kudarcait és szomorú bukását kilenc hosszú darabból álló epikus ciklusban verselték meg az elfdalnokok. Az igazságot Fraienről, az Ezüstkardról és az Éneklő Kastély elestéről a —>Záporok ideje óta csupán egyetlenegy elf ismerte maradéktalanul: Seluna Zeidarel, aki beleszeretett az ezredévek óta porrá lett hős árnyába, és felébresztette mély álmából hűséges harcostársát, Hishíquort, a sárkányt. Ám Seluna Zeidarel a sárkánnyal való beszélgetése után némasági fogadalmat tett, és többé egyetlen szó sem hagyta el az ajkát, amíg hosszú évek múlva, hajadonként el nem távozott erről a világról.

féregéltűek (elf-^pya): Eredetiben sessaryenn. Becsmérlő felhangú elf kifejezés, amely alatt a rövidebb életű fajok összességét szokás érteni. —►Kránon kívül rendkívül ritkán használatos - igen durva sértésként - a Birodalom fennhatósága alatt élő elfek ajkán mindennapos szófordulat.

fraayin (elf): Az —>ashirruk neve a —>kráni elfek nyelvén.

gyermekek (elf—+pya): A törpékhez hasonlóan az elfek is féltő gondossággal veszik körül utódaikat. Nemcsak azért, mert ők jelentik a faj jövőjét, hanem azért is, mert az elf nők igen ritkán szülnek, s az, hogy egyszerre több utódot hozzanak világra, kivételes esetnek számít. Az elf gyerekek rendkívül gondos nevelésben részesülnek, hiszen az első ötven év döntő fontosságú további életük szempontjából. Akik ez idő alatt nem elf- vagy nem teljesen elf - környezetben nevelkednek, számos káros hatásnak lesznek kitéve, s ez a későbbiekben gyakorta lelki törésekhez vezet náluk. A szülők ebben az életszakaszban óvják őket leginkább, s ehhez minden segítséget megkapnak a közösségtől is. Északon szokás, hogy a nem teljesen egészséges csecsemőket kivetik maguk közül, ám nem hagyják veszni, hanem Sirenaron kívül, netán a kiszakadottakkal neveltetik fel őket. Egy elfgyerek megölése vagy cserbenhagyása a legszégyenletesebb bűnök közé tartozik, amit elf elkövethet.

halák (elf): Mindazon elfek lelkei, akik - nem bírván a rájuk zúduló szenvedéseket - beleőrültek a gyötrelmekbe, s kiszakadtak a körforgásból. Általában erőszakos halállal ért véget az életük, s ezt a szörnyű élményt haláluk után is magukkal hurcolják, gyötrő, gonosz kisugárzást árasztva magukból. Nem hagyták el az anyagi síkot, s olyan helyeken húzódnak meg, melyek nincsenek túl messze az elf településektői. Ők maguk nem gonoszak, s gyakran maguk az elfek is felkeresik tanyájukat, ha olyan információra van szükségük, melyeknek csak ezredévek óta létező szellemek lehetnek birtokában. Megjegyzendő, hogy a zavart lelkek mondandójának értelmezése nem tartozik az egyszerű feladatok közé.

haláladó (kho-*pya): A legfontosabb —»kráni adónem. Évente négyszer a birodalom minden ezredik lakója vérét és velejét ajánlja fel a kosfejes oltáron —>Ranagol nagyúrnak. Az áldozatokat a —>consularok sorsolás útján választják ki, de akire a választás esett, helyettes állításával megválthatja magát. A folyamat ily módon az

agresszív és nagy hatalmú hívek arányszámának növekedése felé hat. A —>Tiltott Tartományokban általában maguk a —►Tizenhármak hajtják be a haláladót, de itt még nekik sem mindig sikerül teljesíteni a kiszabott rátát.

Hantien Harran (elf) —>Kráni elf —►kalahora, a feketetölgyek lelke, aki az erdő árnyékaiban és a lombok susogásában nyilatkozik meg. A —>könnyűléptű nép hosszú emlékezetét jelképezi, és azt a félelmetes türelmet, amellyel ősi bosszújuk beteljesedésére várnak. Az ötödkor óta nem manifesztálódott; nevét nem felejtették el, de hatalma erősen megcsappant, manapság már legfeljebb annyi telik tőle, hogy elleplezze az avarban lopakodó gyilkos léptei neszezését.

eHat Város (elf): Sirenar belső területeinek legnagyobb települései, hagyományos elf városok a →rehynnek vezetése alatt. Az utazó egyet ismerhet meg közelebbről, Dygíant, mely az elfek és a másfajúak közötti legszükségesebb áruk cseréjét bonyolítja. Sem lakosságuk pontos számáról, sem elhelyezkedésükről nincsenek adatok, szerepük mindazonáltal fontos lehet. Vélhetően ezekben a városokban lakik az északi hét →luminatar némelyike, s feltehetően szakrális központok is. Gazdagságukról legendákat mesélnek, bár alig találni olyan embert, aki mindezt a saját szemével látta volna.

henin (kho): Sző szerinti jelentése „hívő". Azok a káosz-szekták nevezik így teljes jogú tagjaikat, amelyek még nem mondtak le a tagolt beszéd hiú fényűzéséről.

herceg (elf): Elf nevén \shindar\ szó szerinti fordításban „fákat vigyázó". Az elf →Családok vezetőit megillető, minden nemesi jelentéstől mentes cím, jobbára a Délvidéken használatos. A →Családok szállásterületeinek vezetése, védelme, érdekeinek szem előtt tartása a feladatuk. Személyükről a →Család dönt. Nem lehetnek valamely —>kalahora megtartói, sem luminatarok.

Hét Domb és Hét Völgy (elf-*pya): Több →Középső Tartománnyal átfedésben lévő erdővidék, ahol az →igazak, a —>kráni elfek - tizennégy háza telepedett meg a birodalom alapításakor. A —>consularok hatalma errefelé tünékeny délibáb csupán, hacsak nem maguk is a —>könnyűléptű népből valók; ám még ez esetben is kizárólag a saját házuk szállásterületén ismerik el jogaikat.

hiequar (elf): A —>kráni elfek jellegzetes fegyvere; fűzfalevél alakban hajló, fokélre köszörült kardpenge. Vágásra és szúrásra egyaránt alkalmas; pengéjéről, markolatáról általában megállapítható, melyik mester műhelyéből került ki.

hífharr (kho): Gyülekezeti vezető a »káoszszekták- ban. Posztjára rituális párviadal, orgyilkosság vagy a véletlen szeszélye révén kerül. Tekintélye személyes hatalmától függ, s mivel a szekták mindennemű központi szervezetet nélkülöznek, az egyes gyülekezetek hífharrjai vérre menő küzdelmet vívnak egymással a dominanciáért; a címet a birodalom határain kívül működő szervezeteknél elöljáró értelemben, rituális tartalmától elvonatkoztatva alkalmazzák.

hiun'ssin (elf): Azaz „égi kegyelem"; a Délvidék elfjeinek kifejezése arra, mikor a kalahorák - mintegy kárpótlásként - küldöttjüknek választják valamelyik súlyos betegségtől szenvedő, szerencsétlen társukat.

hólyagírás (elf): Elf módszer a szavak és gondolatok rögzítésére. Általában speciálisan kikészített bőrökön alkalmazzák, de nem ritka, hogy fára, vagy közönséges bőrökre is írnak vele. Egy felhevített fémpálcával, esetenként valamely mágikusan áldott bottal húzzák az apró jeleket a különböző anyagokra. A parányi, hólyaghoz hasonló gö-bök, jelcsoportok tapintás útján olvashatók, ám akadnak olyan írásmódok is, melyek jeleit látni kell ahhoz, hogy helyesen értelmezzük őket. Megjegyzendő, hogy más hólyagírást alakalmaznak a →sereneyák és a közönséges harcosok, s hogy létezik egy, a közönséges elfek körében kevéssé ismert, bonyolult írásmód is, melyet az óelfek használnak, s amit unnak, „szó nélküli dalnak" neveznek.

hosszúéletűek (pya): Az elfek népének egyik közkedvelt elnevezése.

Hur-Khíssas (elf): A →kráni elfek egyik lovagrendje.

hyssas (elf): →kegyelem

igazak (elf—±pya): A →kráni elfek önmagukra alkal¬mazott kifejezése, amellyel megkülönböztetik népükét az →elveszettektől, akik nem fogadták el —>Ranagol igéit.

kalahora (elf): Az elfszó eredeti jelentése „egykor élt"; azokat a szentségeket, isteni kisugárzással átitatott lényeket tisztelik ekként, akik példát mutatnak a szépek népének, magatartásmintát adnak a sorsfordító helyzetekben. Kiválasztottaiknak, a megtartóknak hatalmat adnak, híveiknek erőt, elszántságot, bátorságot kölcsönöznek. A hosszúéletűek elveszett istenük arcaiként imádják őket, s hiszik, hogy valaha mindannyian köztük jártak. A déli és az északi kalahorák gyakorta összemosódnak, az azonos lényegű entitásokat nem ritkán különböző néven tisztelik, s míg egyes kalahorák folyamatosan segítik az elfeket, akadnak olyanok is, akik csak akkor mutatkoznak meg ismét, ha újra eljön az ő idejük. Bármennyire szent pillanat egy-egy kalahora megjelenése, az elfek többsége nem várja őket, mert felbukkanásukat valamely sorscsapás előjeleként értelmezi. Az —>igazak tucatnyi kalahorát ismernek, a hetedkorban azonban csak kettő bír közülük számottevő hatalommal: —>Mallior, az —»Éjben Kacagó és —>Verrion H’Anthall, a —>Mindeneket Elnye¬lő. Előbbi fajtájuk sötét bosszúvágyát, utóbbi - egyes eretnek teológusok szerint - önemésztő felsőbbrendűségi tudatukat testesíti meg.

Káosz-Abbog (kho/pya): Karnális lény, a test és a hús angyala. Hívei annak az ideális állapotnak az elérésére törekednek, amelyben az egész világ egyetlen hatalmas organizmussá olvad össze, méltó anyagi testként szolgálva —►Ranagolnak. Szertartásaikon elevenen falják föl egymást, hogy ily módon összpontosítsák életerejüket. A nemzést és a tükröket istenkáromlónak vélik, mivel megszaporítják az élőlényeket.

Káosz-Buulzaab (kho/pya): A sötétség és a feledés angyala, más néven a Fények Kioltója. Manifesztációi eltörlik a színeket és ki hűtik az élőlények vérét. Tanítása szerint az emlékezet gyarló dolog, a lelki tökéletesedés akadálya; ezért hívei minden napnyugtakor elfelejtik addigi életüket, és új személyiséget öltenek magukra,

Káosz-Huvarhg (kho/pya): A téboly angyala, a költők és próféták pártfogója. Időnként a jövőbelátás adományával ruházza föl híveit; máskor vakká és süketté teszi őket. Szektája sérthetetlenséget élvez a birodalmon belül, a gyülekezetek mégsem hosszú életűek: általában önmagukat pusztítják el.

Káosz-Khakht (kho/pya): A tagadás angyala, aki azt tanítja; hogy az istentisztelet leghatásosabb módja az istenkáromlás. Hívei rituális orgiákon gyalázzák őt és →Ranagolt, vér helyett fekáliát és testi váladékokat áldoznak neki. A szektát általában eretneknek tekintik, gyülekezeteit gyakran —►consulari rendeletre számolják fel.

Káosz-Metha (kho/pya): Az élet és a termékenység angyala. Hívei testében minden sejt rákos burjánzásnak indul; a magasabb fokozatok beavatottjai nyálkás protoplazmává degenerálódnak, amely időről időre önálló értelem nélküli sarjakat fiadzik. Gyakorlatilag elpusztíthatatlanok, mert a legkisebb épen maradt szövetdarabka is órák alatt reprodukálni tudja az eredeti élőlényt.

Káosz-Samambrag (kho/pya): Démoni lény, a ragály és a rothadás angyala. Hívei mocsárlázzal fertőzik meg magukat, és hagyják elüszkosodni a sebeiket; a járványok terjesztését szent feladatuknak tartják. A tökéletesség mércéje az ő szemükben az, minél kevesebb testrészre van szüksége valakinek ahhoz, hogy életképes maradjon.

Káosz-Thuragh (kho/pya): Tisztázatlan státusú asztráldémon, aki elődje kultuszának teljes megsemmisítésével emelkedett a —>káoszangyalok közé. Tanítása szerint az érzelmektől leghathatósabban úgy szabadulhatunk meg, ha előbb felfokozott intenzitással átéljük, majd magunkba zárva elemésztjük őket. Hívei voltaképpen eleven asztrálvámpírok, értelmes lények érzelmeivel táplálkoznak. Az asztrálmásukon kifejlődő paraziták és torzulások idővel kiütköznek anyagi testükön is.

Káosz-Vulak (kho/pya): A paradoxonok és az átmeneti állapotok angyala; minden alkonyatkor és szürkületkor manifesztálódik a birodalom valamelyik keresztútján, és magának követeli az arra járók lélegzetét. Szektája kizárólag élőholtakból áll, a magasabb fokozatok beavatottjai pedig csak időszakosan léteznek; periodikusan kisápadnak a nemlétbe, majd újra összeállnak.

káoszangyalok (kho/pya): Túlvilági entitások, akik a —►Kosfejes Úr szűkebb aspektusait testesítik meg, s őt táplálják a híveiktől nyert hatalommal. Mindannyian az abszolút igazsághoz vezető utak egyikét jelképezik, a transzcendens megismerés különféle módozatait. Együttesen piramisként szokás ábrázolni őket, amelynek a csúcsán maga —>Ranagol áll, a káoszból születő dinamikus rend szimbólumaként. Számuk összesen huszonnégy, az év hónapjainak megfelelően. Eredetüket tekintve meglehetősen sokfélék: akadnak köztük ősi, elfeledett istenek, akik behódoltak a —»Kosfejes Úrnak; valaha volt halandók, akik eljutottak az apoteózis hőn sóvárgott állapotába; tiszta eszmék, amelyek formát és öntudatot öltöttek az önmagukról való hosszas elmélkedés során; démoni és őselemi lények, a túlsó létsíkokon honos hatalmak tarka egyvelege.

káoszszekták (kho-*pya): Misztikus irányzatok —>Ranagol hitén belül, amelyek a huszonnégy →káoszangyal valamelyikének hódolnak, s az általa jelképezett utat követve kívánnak közelebb kerülni a —»Kosfejes Úrhoz, A hívek döntő többsége ember, legalábbis kezdetben; ahogy egyre magasabb beavatási fokozatokba lépnek, apránként elvesztik humanitásukat. A szektáknak nincs központi vezetőségük: helyi gyülekezetekre tagolódnak, amelyek közt legfeljebb informális kapcsolat áll fenn, s gyakran élesen rivalizálnak egymással.

kegyelem {elf—+pya) Hyssas, vagy ahogy délen használják, aetynis, azaz „elbocsátás". Egyike a legromlottabb elf- szokásoknak, amelyek manapság felbukkantak Yneven. A rájuk zúduló csapásoktól, kilátástalan jövőjüktől megcsömörlött, kiábrándult, esetenként hitehagyott elfek körében népszerű szertartás. A fiatalabbak körében kimondottan divatos, ám ezeresztendős kor felett is végrehajtják olykor. Tulajdonképpen nem más, mint Urria legelső törvényének kijátszása, mely szerint nem tér vissza a körforgásba annak az elfnek a lelke, aki önkezével vet véget életének. Sokan hagyják el otthonukat, hogy esetenként több száz évnyi bolyongás után rátaláljanak arra, aki méltó rá, hogy elvegye az életüket. Nem egyszerű áldozat ez - féltétele a kiválasztott személy hasonló felfogása és együttműködése, hisz a két halálnak egy időben kell bekövetkeznie. A feladatra való alkalmasságot számos, egyénre igazított szabály határozza meg, ahogy az elfek mondják: az illetőnek a homlokára kell legyen írva, hogy övé a megszentelt kéz. Előfordul persze - főként, ha ellenkező neműek ismernek egymásra -, hogy nem hajtják végre a hyssast, hanem közösen járják tovább a világot, s együtt keresik mindazt, mit népük elveszített. Őket nevezik amnaenek „fényben járó párnak". A hyssas leggyakoribb formája a térdelő helyzetben végrehajtott, egyidejű szívdöfés.

Kék hadjárat (elf-*pya): Tallérén elf hadúr vezette hadműveletek összességére alkalmazott kifejezés, amely a Pyarron előtti 3566-ban kezdődött, s kezdetben sikereket ér el a megosztott, egymás ellen acsargó dzsenn és amund seregek ellen. A Gályák tengerének partjaitól indult, s a szárazföldi erőket kísérő flotta több elsöprő győzelmet aratott a felkészületlen ellenség felett. Az elfek sikeresen nyomultak előre egészen a Ravanói-öbölig, ahol megerősítették állásaikat, s a mai Gorvik területéről teljesen kiszorították az amundokat. A Pyarron előtti 2900 körül azonban a Ravanói-öböl északi partján nem várt dzsenn ellenállásba ütköztek, s elakadtak az ottani hegyek között. A sereg maradékával harminc évre rá aljas amund varázslat végzett. Ebben a hadjáratban alkalmazták először az elfek a páncélkovácsaik által tökéletesített új vérteket és kardokat, melyek az edzés során sajátos, kék színt nyernek. Sokfelé használják a hetedkorban is ezt a kékedzésnek nevezett eljárást, mely nem ismeretlen a —>kráni elfek számára sem, s még a törpék kovácsai is elismerően nyilatkoznak róla.

képszúrók (elf): Eredetiben gharadgrim. A —>kráni elfek egy kevéssé közkeletű elnevezése, mely széles körökben dívó szokásukra, a krónikatetoválás művészetére utal.

khayness (khö): Vérbosszú egy klán-, rend- vagy szektatárs erőszakos haláláért. —►Krán-szerte általánosan használt kifejezés.

khossas (elf): Jobbára Sirenarban, illetve a határos területeken elterjedt rövidebb kard, mely alakját tekintve a —>levéltőrökhöz hasonlítható, bár keresztvasa általában nagyobb azokénál.

khurniss (elf): A →kráni elfek kitaszítási szertartása, melynek során házuk egyik tagjától megtagadják a vér és a születés jogát. A számkivetett innentől fogva a ház ellenségének minősül, és ennek megfelelő bánásmódra számíthat volt testvéreitől. Az ítéletet csak a legritkább esetben hirdetik ki az illető személy távollétében, de a szokásjog úgy diktálja, hogy az elhangzása után egy óra előnyt adjanak neki. A khurnisst csak a nemzetségfők tanácsa mondhatja ki, a —>herceg egyetértésével; mivel visszavonni többé nem lehet, a döntést mindig komoly mérlegelés előzi meg.

Kikötőváros (elf—*pya): Más néven a Kereskedőváros, elfnevén Ninheon; a legnagyobb változáson átesett település a Lasmosi-öböl csücskében. Míg alapításakor csupán elfek lakták, mára alaposan megváltozott. A kikötőt meg sem lehetne különböztetni más tengerparti városoktól, s a lankás dombokon húzódó belsőváros is emberi léptékkel és ízléssel emeltetett. Itt élnek a módosabb kereskedő emberek és félelfek, ám őket a külső város fái közé- ahol csak elfek laknak - már nem engedik be. Kereskedelmi forgalma nem jelentős, inkább egyedülálló volta kelti fel az embernépek figyelmét. A tenger felől csak itt lehet partraszállni, s kivételes esetekben innen indulhatnak az ország belsejébe a kiválasztottak.

király (elf—>pya): Elf nevén hindan. A régmúltban több elfvezető is birtokolhatta ezt a címet, mely szó szerinti fordításban vezetőt jelent, ám a folytonos háborúk kiirtották azokat a —>Családokat - összesen három ilyen akadt -, melyek királyt adhattak a szépen népének. A könnyűléptűek királya a Délvidék elfjeinek vezetője, akit immár nemcsak a hindan→Családból választhatnak, hanem más óelf —►Családokból is. Ő dönt a népet érintő fontosabb kérdésekben, s előfordul, hogy a másutt élő déliek is engedelmeskednek szavának.

Kosfejes Úr (kho—>pya)\ —>Ranagol

kovácsok (elf): Az elfek e névvel illetnek minden olyan mesterembert, akiknek munkájára különösen büszkék. Nem ritka az sem, hogy egyszerűen művésznek nevezik őket. Az elfek fémmegmunkálásáról még a törpék is elismerően beszélnek, kardjaiknak, nyílhegyeiknek kevés matéria tud ellenállni, talán csak saját vértjeik, melyek légies díszeikkel, ötletes illesztéseikkel, a legelképesztőbb, egyben leglenyűgözőbb kovácsmunkák közé tartoznak Yneven. Az elfek, ha tehetik, csak ezekben harcolnak; előfordul, hogy ezek híján inkább nem használnak vérteket. Fegyvereik megválasztásánál is épp ilyen körültekintők: hiszik, hogy az igazán nagy feladatokat csakis ezekkel a fegyverekkel lehet végrehajtani.

könnyűléptű nép (pya): Az elfek egyik hagyományos elnevezése.

Középső Tartományok (kho—*pya): A →kráni biroda-lom törzsterülete, vegyes összetételű lakosságát a →Kosfejes Úr hite forrasztja egységbe. Itt emelkednek a nagy birodalmi városok - Snattha Bey, Gor-Vassak, Rah Gul és Tokh- Tassar és itt székel a legtöbb olyan szervezet, amely aktívan alakítja —>Krán bel- és külpolitikáját. A harminckilenc tartomány élén a →Tizenhármak által élethossziglan kinevezett —>consularok állnak, akik kérlelhetetlen szigorral kormányozzák a gondjaikra bízott régiókat. Szükség is van erre, mivel a független hatalmi tényezők →káosz- szekták, —►szabad rendek, boszorkányszövetségek, hegyi törzsek, démonidéző klánok és egyebek - csupán a Változások Törvényének engedelmeskednek, a birodalmi közigazgatás hatálya alól folyton igyekeznek kivonni magukat.

Krán (pya): A Délvidék legősibb állama, melyet a néphit egyetlen hatalmas birodalomnak vél. Valójában több tucat apró hercegség, száznál is több városállam és számtalan lovagi birtok alkotja - e vad, akár egymás elpusztítására is kész nyájat zabolázza meg és fogja össze a kráni →Tizenhármak néven ismert mágusfejedelmek és a velük szövetséges —>ősaquirok akarata.

krónikásjelek (kho—*pya): Erősen stilizált, helyenként absztrakt ábrák, amelyeket a —>kráni elfek tetováltatnak az arcukra, hőstetteik és hadisikereik emlékére. Az értő szem az elf egész élettörténetét leolvashatja az arcáról, ez azonban nem könnyű feladat, mert a krónikásjelek szimbolikája rendkívül sokrétű, s készítőiken kívül kevesen igazodnak el közöttük.

Külső Tartományok (kho—+pya)\Névleg független —>Ranagol-hitű államok —>Krán határterületén, mintegy harmincan-harmincöten, amelyeket meglehetősen laza kapcsok fűznek a birodalomhoz. Lakosságukat zömükben olyan népek, népcsoportok, családok és töredék elemek alkotják, amelyek nemzedékekben mérve csupán rövid ideje nyerték el a kiváltságot, hogy a gyepűvidék ütközőzónájából áttelepedhessenek a Fekete Határ túloldalára. Társadalmuk legjellegzetesebb vonása az aprólékosan kodifikált, ám személyes érdemek alapján rugalmasan átjárható kasztrendszer. Vezetőik többnyire olyan dinasztiákból kerülnek ki, amelyek erőszakkal ragadták magukhoz a hatalmat, s pozíciójuk meglehetősen ingatag. A —►Tizenhármak ugyan —►consulari ranggal ruházzák fel őket, általánosan elterjedt megnevezésük azonban „hadúr".

kyr (kyr): A Vörös kontinensről - Calowynről — érkezett nép, amelynek birodalma az ötödkorban szinte egész Észak-Ynevre kiterjedt. Ez az időszak mindmáig az északi kontinensfél kulturális és civilizációs fénykorának tekinthető; a kyrek hatod- és hetedkori utódainak erkölcsisége és kultúrája azonban messzire távolodott honfoglaló elődeikétől. A tiszta vérű kyreket magas, nyúlánk termet, ezüst vagy hamuszürke színű haj és legtöbbször zöld vagy kék szemszín jellemzi.

Lelkek Hevének síkja (elf—^pya): Eredetiben Celebhas Hy'Breashail. Az asztrálsík elnevezése a →kráni elfek nyelvén.

levéltőr (elf—*pya): Különösen kecses, nyújtott vagy csavart pengéjű tőr, mely gyakorta valóban levélre emlékeztet. —>Kovácsmesterenként, tradíciónként, területenként változó formája a hozzáértők számára sokat árul el készítőjéről és használójáról.

luminatar (elf): Az elfluminas - „fény" - szóból képzett kifejezés, jelentése megvilágosodott. Azokat a kiválasztottakat illetik ezzel a névvel, akik lelki tisztaságuk révén elértek abba az állapotba, hogy felismerjék: ez az utolsó életük, lelkük többé nem tér vissza az örök körforgásba, hanem visszatalál elveszett istene mellé. Maga a megvilágosodás nem a születés pillanatában megy végbe, gyakorta csak az élet delén, vagy épp a végén köszönt be, s csak keveseknek adatik meg, hogy fiatalon részesüljenek e kegyben. A luminatarók számára elérhetővé válik az, ami másoknak soha: megkapják mindazon emlékeket, melyeket előző életeikben szereztek, s nem őrülnek bele. Hatalmas tudásukat, bölcsességüket a különböző elfkolóniák szolgálatába állítják, s megbecsülésben, tiszteletben csupán a —>rehynmk állnak felettük. Azok számát, akik kiérdemelték a jogot, hogy megszabaduljanak földi terheiktől, nem ismerjük, ám a luminatarók száma korlátozott. Északon csupán hét élhet közülük azonos időben, míg a déliek száma csak öt lehet.

lumineshel (elf): Szó szerinti fordítása: „fényevő". Félelmetes túlvilági szörny a sötétség síkjáról, megidézésének titkát csak az —►aquir mágusok némelyike ismeri.

Mallior (elf): Az —>-elf-aquir háborúk legendás hőse, aki később →kalahorává magasztosult, s e minőségében a bosszúvágyat és a sötét szenvedélyeket személyesíti meg. Ő az egyetlen —>kalahora, akit —>Kránban és →Kránon kívül egyaránt tisztelnek az elfek. A külvilágiak csak végső elkeseredésükben fordulnak hozzá, —>Kránban azonban sokkal elterjedtebb a kultusza; itt élnek vér szerinti leszármazottai is, a Ly'Shematenelek, azaz a „Tettekkel Emlékezők".

manithia (elf): Közös nyelven „lépő test"; azokat nevezik így, akik testüket a közeljövőben át fogják engedni egy —>kalahora lényegének. Általában nincsenek tudatában kiválasztott mivoltuknak, s maguk a →luminatarok is csak találgatásokba bocsátkozhatnak a kiválasztás miértjét illetően.

másikvilág (elf—>pya): Elfül hiddon; az a mód, ahogy az elfek a sötétben is látnak. Nem teszi lehetővé, hogy mindezenközben a látható fény segítségével is tájékozódjanak - ilyenkor csupán a tárgyak hőjét érzékelik. Hiddonnak nevezik azt a távolságot - illetve az ezen a távolságon belül történő dolgokat ameddig alkalmazni tudják ezt a képességüket, ami számszerűsítve ötven lépést jelent. Másikvilágnak nevezik bizonyos vidékeken (Yllinor, Haonwel!, Erigow) azt a távolságot, amelyen belül ők még tökéletesen érzékelnek, ám az emberek már összezavarodnak.

Mindeneket Elnyelő (etf-+pya)→Verrion H'Anthall állandó jelzője.

nagator (elf): Szó szerint „kormányos". Az →elf-aquir háborúkban számos olyan rettenetes hadieszközt vetettek be egymás ellen a harcoló felek, melyek ma már csak a legendákban élnek tovább, készítésük titka mindörökre feledésbe merült. Ezek közé tartoztak az égi hajók is, ezek a szelek szárnyán lebegő leviatánok, melyek katapulták tucatjaival voltak fölszerelve, sárkányok és túlvilági szörnyek számára szolgáltak le- és felszállóhelyül. Az égi hajókat nagatorok irányították, az ősmágia avatott forgatói, akik feladták önálló személyiségük egy részét, s testestül- lelkestül egybeforrtak a roppant hadigépezettel. Többé nem távozhattak a fedélzetéről, s életük addig tartott, amíg a hajóé. A nagatorok tudománya évtízezredekkel ezelőtt veszendőbe ment - hacsak nem adunk hitelt

annak a kósza szóbeszédnek, hogy —►Sramsass-Daqkínban, a Fekete Kút mélyén egy viharvert, de működőképes égi hajó rejtőzik, elfeledett csaták ódon relikviája. A suttogva továbbadott legenda szerint a Könnytelen Öreg hatalma tartja fogva, és egyetlen eleven lény van a fedélzetén: az —>aquir nagator; aki rég beleőrült már a magányba és a tehetetlenségbe.

Néma Nagymester (elf-*pya)\Eredetiben Semmer Suspheryas. A —>kráni elfek legbefolyásosabb lovagrendjének, a →Quirrtha Khinn-nek a nagymestere; ugyanakkora tekintélynek örvend, mint a házak élén álló →hercegek. A címet egy —>ősaquir elejtésével lehet kiérdemelni; nem csoda hát, hogy a rend története során számos alkalommal volt hosszú ideig üresedésben, bár elvétve az is előfordult, hogy egyszerre ketten, sőt hárman viselték. Hőstette végrehajtása után a leendő nagymesternek el kell zarándokolnia a Halott Sóhajok Erdejébe, amely részét képezi ugyan az elf szállásterületnek, de közvetlenül a —>Tiltott Határ mellett húzódik, és egyik ház sem tart rá igényt. Hogy itt mi történik vele, azt senki sem tudja; egyesek szerint ta¬lálkozik a lovagrend igazi, titkos vezetőivel. A nagymesteri poszt várományosai közül nem mindenki tér vissza a Halott Sóhajok Erdejéből; akik pedig igen, azoknak az ajkát soha többé egyetlen szó sem hagyja el.

Nyirkos Világ (eif-*pya): Másként Innhar-inein, —>Ediomad elfneve. Kezdetben csak az →Ediomad-hegység keleti falán nyíló kürtőt és annak kornyékét jelölte, ahol az →aquirok a Sárkányúrtól elszenvedett vereség után a föld alá menekültek. Ezt a →rehynnek utóbb beomlasztották.

od (elf): A mágikus energia legősibb, nyers formája, amelyből a teremtés mintáját szőtték az első szörnyistenek. Tanulmányozása roppant ingatag lábakon áll; egyes teoretikusok szerint erőssége mintegy tízszerese a pszi- szűrőkön át nyert manának, és hagyományos módszerekkel lehetetlen ellene védekezni. Manipulálására -hatalomszavak formájában - csak azok a fajok képesek, amelyek közel egyidősek a teremtéssel, azaz eredetük az első- vagy a másodkorra tehető. Közülük elsősorban az —>aquir népeket kell megemlíteni, ám biztosra vehető, hogy valaha az elfek is éltek hatalomszavakkal, csak éppen hosszas hanyatlásuk során valamikor elfelejtették ősi tudományukat.

Ófa (elf-*pya): Avagy —>Első Fa; az ősidők mitikus faóriása, magasztos és felséges teremtés, mely a legendák szerint hajdan az egész világot óvó árnyékba vonta; ágain a csillagmezők istenei, üregeiben halált nem ismerő lények lakoztak. A másodkor végén lángoló poröly sújtott le rá a mennyekből, és szörnyűséges tűzözönnel elemésztette. Csak elszáradt, élettől megürülten korhadó gyökerei maradtak meg a föld mélyén tekergőzve, azon a helyen, amit ma —►Ediomadnak hívnak. Amikor az →aquirok megérezték a sorvatag csonkokban szunnyadó varázserőt, szomjazni kezdtek utána; sokak számára ez volt az utolsó lehetőség, hogy új életre keltsék magukban az élet- és a teremtőerő egyre halványabban pislákoló szikráját. Gyilkos háborúkat vívtak az Ófa gyökerei fölött a fiatal fajokkal, s mert vénebbek és keserűbbek voltak náluk, végül diadalt arattak. Aztán leszálltak a föld alá, magukba szívták a lappangó mágiát, s idővel rádöbbentek, hogy soha többé nem tudják elhagyni azt a helyet, ahol sorvadó életük új értelmet nyert. Ezek voltak —>Ediomad kezdetei; az egyetlen olyan vidéké a világon, ahol az ősfajok mindmáig fennmaradtak a —►Kosfejes Úr tanai és pártfogása nélkül.

Oilan {elf)\ A sirenari óelfek titkos városa; hollétéről gyakran maguk az elfek sem tudnak biztosat, hisz →ómá- giából emelt védművek veszik körül, s csak annyit lehet bizonyosan tudni róla, hogy bár nem a tengerparton áll, bőséggel hull eső arrafelé. A legnagyobb óelftelepülés Yneven, annak a hat →Családnak a közös városa, amelyek élén az —>Urria által visszaküldött →rehynnek állnak — feltételezhető, hogy nagyobb tanácskozásaikat is itt tartják.

ómágia (elf—*pya) Az a - jobbára elveszett - mágikus tudás, melyet az első elfek →Urriától kaptak a teremtés kezdetén. Istenük lehetővé tette számukra, hogy tulajdon testüket használják a mágikus energiák fókuszául, s csupán a nyelv segítségével formázzák varázslataikat, melyek hatásaikban felülmúlták mindama mágiákat, melyet ma ismernek Yneven. Csupán a hat →rehynn, illetve, korlátozott mértékben, némely →deinn képes alkalmazására. Általában a Sirenar Szövetséget védő mágikus leplek fenntartására használják, valamint azokban az esetekben, ha egy nagyobb hatalmú →aquir a felszínre merészkedik. Meg kell jegyeznünk, hogy hatásukban ezek a szavak messze elmaradnak azoktól, melyeket az →elf-aquir háborúk előtt ismertek. A →luminatarok, noha emlékeznek a hatásaira és a mágikus metódusokra, maguk képtelenek testük energiáit az ómágia törvényeinek megfelelően felhasználni.

Ősök (kho—+pya)\ Az —>aquir fajok összefoglaló elnevezése a —>kráni nyelvben,

Quirrtha Khinn (elf): A —>kráni elfek legtekintélyesebb lovagrendje, amely minden befolyásának latba vetésével az igazak egységének fenntartásán munkálkodik. A házak közötti viszályokban sohasem foglal nyíltan állást; a felvételt nyert tagok nem kötelesek megtagadni családjukat és vérrokonaikat, ha kívánják, felvállalhatják a kettős kötődést. A Quirrtha Khinn titkos célja az elfek gyűlöletének szítása az —>aquirok iránt; folytatni kívánja az ősi háborút, bár más eszközökkel, mint egykoron, Lovagjai nemcsak harcosnak, orgyilkosnak is kiválóak: lesből, orozva, íjjal és méreggel ejtik el az —>aquirokat, hatalomszavaik ellen szipolytalizmánokkal és ősatyáiktól öröklött ereklyékkel védekeznek. Trófeagyűjteményük minden évezredben gyarapszik egy-két fejedelmi darabbal, a

→Tiltott Határon túlról. —>Mallior tüzet gyújt a lelkükben, →Verrion kiöli belőlük a kétségeket, →Hantien pedig felruházza őket az emlékezés és a türelem égi adományaival.

Ragadash (elf): Ősi elf száüásterüiet azon a vidéken, ahol ma a Himano-sivatag végtelen homokdűnéi sorakoznak. Az →elf— aquir háborúk során a →Terdt Tanács mágiája kiszárította és örökre terméktelenné tette. Pusztulása előtt főként biztos kezű határvadászairól volt nevezetes; kilőtt nyiluk, mint beszélték, még a tavaszi szellőt is kétfelé hasította.

raí (elf): Eredetileg a —>krániakra használt elf kifejezés, mely később magába olvasztotta az összes többi becsmérlő szót, amit az emberekre és más idegenekre alkalmaztak. Mára jelentése kissé megváltozott, s elsősorban a külországiakat jelölik vele. Jobbára délen használatos, és nincs sértő jelentése, ám ha akarják, északon is olyan hangsúllyal tudják kiejteni, amely felér a legdurvább trágársággal.

Ranagol (kho)\ Másként a —>Kosfejes Űr; az Yneven létező civilizációk többsége számára az ördög maga. Hívei azt tartják, ő az egyetlen igazi isten, a többi a sors szánalmas bábja csupán. Hite Gorvikban és →Kránban államvallás, szektái és nyitott tetejű templomai azonban a világ számos országában megtalálhatók. Vallásának gyakorlását a Pyarroni paktum tiltja, mert emberáldozatot kíván.

ranakhakendő (kho): A kiközösítés jele —>Krán egyes alvilági testvériségeiben. A gazdagon hímzett, nyakon megcsomózott selyemkendőből az értő szem azonnal láthatja, hogy viselője nem élvezi többé a tolvajház, a koldusliga vagy az áfiumkereskedő céh védelmét, s bármi történjék vele, senki sem fogja miatta meghirdetni a →khaynesst. Ha valaki megpróbálja leoldani magáról a ranakhát, vele bomlanak a hús, az erek és az inak is; gyors halál ugyan, de csöppet sem fájdalommentes.

ranakhathel (kho)\ Tapasztalati mágiát űző →kráni varázstudó, akinek egyetlen dolga van: a ranakhakendő megkötése és - ha a testvériség netán visszafogadja a kiközösítettet - leoldása. Az általa kötött bűvös csomókat rajta kívül senki más nem képes kibontani, legfeljebb a birodalom legavatottabb mágusai, de még ők is csak aránytalanul nagy idő- és energiaráfordítással. Nem túl gyakran ugyan, de megtörténnek olyan esetek, hogy a vétkes személy kitaszítása és visszafogadása közötti időben a ranakhathel elhalálozik. Ilyenkor az érintett szervezet általában igénybe veszi a legközelebbi nekromantaszövetség szolgálatait, és feladata elvégzésére visszaszólítják társukat a sírból.

Rehiar (elf): A —>crantai források a „hullámzó erdók országa" néven is emlegetik: a negyedkori Észak-Ynev egyik elfállama, mely a mai →Sirenar-félszigeten jött létre, de déli határai a Tiane-hegységig értek, keleten pedig a Riegoy-öböl mindkét partja hozzá tartozott. Keleten ál¬landó harcokat vívott a →crantaiakkal, akik a világkorszak végére teljesen elhódították tőle a Riegoy-öböl keleti partvidékét. Az ötödkor —>kyr hódításai csak alig érintették: az öböl és a hegyvonulatok természetes határként őrizték az elfvidékeket. Az enrawelli udvari feljegyzések szerint felületes, de talán épp ezért békés kapcsolatokat ápolt Kyriával, s az ötöd- és a hatodkor viharai rendre elkerülték. A hetedkor második évezredében aztán tizenkét elfcsalád érkezett a délvidéki —>Elfendelből, s új otthonra leltek Rehiarban, mely a velük kötött szövetség jegyében a →Sirenar, azaz a „Keresők Szövetsége" nevet vette fel, s azóta is így szerepel a krónikákban.

rehynnek [rehinn] (elf): —>Rehiari —>óelfek, a Hatok. rekh-testőrök {aqu—>kho-+pya)\ Az alsóbbrendű ősfa- jokból toborzott testőrök, akiket bonyolult szövcsű asz-

trálfonalak és szimpátiás —W-mágia köt egy-egy nemes —>aquirhoz. Feladatuk nem elsősorban a fegyveres harc, bár természetesen ennek is mesterei. A rájuk bocsátott má¬gia olyan jellegű, hogy gazdájuk helyett ők éreznek min¬den fájdalmat, az ő testükön nyílnak meg a rajta ejtett sebek, és az ő szervezetükre fejtik ki hatásukat az elle¬ne támadó mérgek és kórokozók. A rekh-testőrök létreho¬zása még a fajháborúk mágusainak is komoly erőfeszíté¬sükbe került; manapság már legfeljebb néhány magányos —»ősaquir ismeri a módját a —^-Tiltott Tartományokban.

rönkszentély elf—+pya): A leggyakoribb elf szentélytípus; az a hely, ahol a különböző engesztelő áldozatokat (a Délvidéken a könyörgőtáncokat) bemutatják. Nagysága változó, nem függ a funkciótól - az igazán fontos áldozatokat mindazonáltal kidőlt ősi fákból kialakított helyeken végzik, míg a kisebbeknek gyakorta csak néhány ágból fonnak jelképes szentélyt. Kiemelkedő fontossággal bírnak az elejtendő vadak és a kivágásra szánt fák miatt rendezett engesztelő szertartások - a rönkszentélyt ezekben az esetekben csak egy-egy faragott cölöp helyettesíti, melyet a vadászat helyszínétől (a kivágandó fától) nem messze állítanak fel.

Sárkányszövetség (elf-*pya): A sárkányok és az óelfek legendás szövetsége az ősidők fajháborúiban az →aquirok ellen. Jól példázza az elfek népére olyannyira jellemző melankóliát, hogy a szövetség kalandos létrehozásáról tizenkét históriás éneket ismernek; bukásáról és szomorú széthullásáról hatvannégyet.

semmer (e/f): Azaz „néma"; —>Verrion H'Anthall —»kráni elf —>kalahora küldötteinek elnevezése.

ser (aqu): Alsóbbrendű —>-aquir szolgafaj.

sereneya (elf): Avagy „bosszúálló"; olyan (kiszakadott) elfszekták tagjai, amelyek a →szépek népe ellen elkövetett — vélt vagy valós — sérelmek megtorlására készítik fel tagjaikat. A sereneyák életre szóló szakrális

fogadalmat tesznek, hogy fegyverrel torolják meg a népüket ért — vélt vagy valós - sérelmeket. Esküre bocsátásukat hosszadalmas és sokoldalú kiképzés előzi meg, melynek során kiváló kém, harcos és vadász válik belőlük. Szervezetük meglehetősen laza, számos egymástól független iskolára tagolódik. Ezek többsége a Délvidéken található, de akad néhány a Sheraltól északra is. Fanatikus eltökéltségük miatt a sereneyák megítélése eléggé ellentmondásos: P. sz. 2493-ban például - Narmiraen megtartóival karöltve—kis híján bel háborút robbantottak ki a vörös hadurak között. Közös nyelven a „szent gyilkos" vagy a „bosszúálló" névvel szokás illetni őket.

Shedan (e/f): „A király városa"; a Siena-tavak mellett kialakított, lenyűgöző szépségű város. —>Elfendel legna-gyobb települése, politikai központ. Mint nevéből is kitet¬szik, a —►király állandó székhelye, s a legaktívabb a tisz¬tán elfíakosú déli városok között. Felgyorsult életmódját sokan az emberi kultúra rontó hatásának tulajdonítják. Itt tartják megbeszéléseiket a —►hercegek, s a —►Csalá¬dok egyéb küldöttei is. Számos egyedülálló fa és liget ta¬lálható itt, és a legnagyobb mesterséges tisztás, ahol a —►kalahoráknak áldozatot mutathatnak be.

shugarudió (kho/pya): Kesernyés ízű ajzószer, kis mennyiségben fűszerként is használatos. Rendszeres rágása jelentősen csökkenti a teljes kipihentséghez szükséges alvásidőt, akár napi fertályórára. A szívós-olajos dióbél piszkossárgára festi az ember fogazatát, fokozza az agresszív hajlamokat, hosszabb távon pedig szívpanaszokat okoz.

sinath (elf): A —+daries-chyennek természetes állatalakja, amit időnként le tudnak vedleni magukról, hogy elfként mutatkozzanak. A fajháborúk korában a leggyakoribb sinathok a medve, a sas, a hiúz és a nyest voltak; elvétve más, ritkább formák is előfordultak, de a farkas és a keselyű sohasem szerepelt közöttük.

siqquis (elf)\ A —>kráni eifek különleges harci ménje, egyszerre kecses és erőteljes állat; általában hóka vagy fehér, ritkábban pej. Két-háromszáz évig is elél, és rendkívül könnyen idomítható, mivel érti az elfbeszédet. A szabadpiacon ennek ellenére nem sokra taksálják, mert az általa rokonszenvesnek ítélt személyeken kívül senkit nem tűr meg a hátán, embereket és →aquÍrokat pedig végképpen nem. Választott lovasához síron túlig tartó hűség és ragaszkodás fűzi; a —>kráni historikusok nem egy olyan esetet jegyeztek fel, amikor az elárvult siqquis kegyetlen bosszút állt gazdája gyilkosán.

siralomkutyák (kho)\ Az asztrálsíkon honos szellemlények mágnesként vonzódnak az anyagi világból átszüremlő érzelemkisugárzásokhoz. —>Káosz-Thuragh szektája, a Snattha Bey-i álomszövők és az elf —>ashirruk ismerik a módját a megzabolázásuknák; többnyire vérebnek és ajtónálló strázsának használják őket.

Sírások kora (elf—>pya): Azokra az időkre utal, amikor az elfek Ynevre érkeztek. Feltehetően az első kor vége felé történt, ám egyesek azt sem tartják kizártnak, hogy csupán a másodkor elején — megjegyzendő azonban, hogy ez utóbbiak —>aquir forrásokra hagyatkoznak. Minden szomorúsága mellett ez az a kor, melyben az —>Első Fa kihajtott, hogy végigkísérje az elfek majd' teljes történelmét. A legenda szerint a —> kráni —►Tizenhármak egyike döntötte ki —>Tysson Lar bukása előtt százötven esztendővel.

Sirenar (elf)\ 1.) Más néven „Keresők". A —>Tysson Lar-ból északra induló Tizenkét —>Család néven ismert szövetség. 2.) Azok a —>hólyagírásos tekercsek, melyek a Sirenar viszontagságos útját beszélik el a Hatokhoz, →Rehiarba. 3.) Az északon élő elfek legtöbbjét magába foglaló szövetség, amely a Hatok irányítása alatt áll, s minden eszközzel az elfvér tisztaságát kívánja megőrizni.

Sirenar Szövetség (elf)\ A Pyarron szerinti 1342. évben létrejött szövetség az északi elf →Családokat egyesítő —>Rehiar és a délről felvándorló Tizenkét→Család, vagy ahogy magukat nevezték, Sirenar között. Vezetői a hat →rehynn, akik az újonnan jötteket a határvidékre telepítették. A Szövetség más utat választott a túlélésre, mint a déliek; lakosait a vezetők fegyveres harcra képezték ki, legbelső, óelfek lakta területeiket mágiával rejtették el az ártó tekintetek elől, s megszakítottak minden olyan köteléket, mely az utódfajokhoz fűzte őket. A belső területekre ember nem léphet, s még azokat az elfeket is kitiltották onnét, akik valaha kapcsolatba kerültek velük. Minden erejükkel az elfvér tisztaságára ügyelnek, mert csak így látják biztosítottnak fajuk fennmaradását. A beteg elfeket kitaszítják maguk közül, s a fogyatékos újszülötteket is a külső végeken nevelik, nem ritkán a kiszakadottak gondjaira bízzák. Az ország gyepűin sötétlő erdőkben nem ilyen erős a szigor. A határvidékeket ügyelő erdőjárók, a tizenkét letelepített →Család gyepűőrei, a →deinnek ugyan magukévá tették az északi óelfek elveit, ám nem ennyire visszautasítóak a kiszakadottakkal szemben. Gyakorta közülük kerülnek ki a másként gondolkodó elfek, s hatást gyakorolnak rájuk a más fajúak civilizációi is.

Sólyomasszony (elf—*pya): —>Arel elf neve. Minden más lények által imádott isten közül őt érzik legközelebb magukhoz, bár híveit heves vérmérsékletük, meggondolatlan cselekedeteik miatt gyakorta megvetik.

Sramsass-Daqkín (kho): A →Tiltott Tartományok egyike, a félig mitikus →ősaquir, a Könnytelen Öreg hazája. A —>Tizenhármak hivatalosan őt nevezték ki —>consularnak, de semmi jelét nem adta, hogy tudomásul venné ezt a megtiszteltetést; és a beiktatási dísziratot vivő küldöttség sohasem tért vissza a tartományból. Hogy egyáltalán életben van még, azt csak onnan lehet tudni, hogy akik a tiszteletére a Feneketlen Kútba vetik magukat, azoknak

az elsőszülött fiúgyermekei mindig részesülnek a szokásos jutalomban: vérük egyik pillanatról a másikra —>aquir vérrel dúsul fel, és megmagyarázhatatlan módon beszélni kezdik az ősnyelv egyik alsóbbrendű dialektusát.

szabad rendek (kho—*pya): Mindazon —>kráni fejvadászklánok összefoglaló elnevezése, amelyek nincsenek alárendelve a birodalmi kormányzatnak, és önállóan tevékenykednek, az általuk választott megbízókkal kötve magán→kontraktusokat. A legtöbb szabad rend egy-két nemzedéken át létezik csupán, aztán kiirtják a riválisok: ezek jobbára közönséges utcai verekedők szervezetlen bandái, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy mekkora fába vágták a fejszéjüket. Hasonlóan amorf struktúrát mutat például az érdemein felül méltányolt messeni fejvadászklán, amelynek kocsmaasztal mellett hirdetett hadisikerei túlnyomórészt hazug koholmányok. Igaz, hogy sikerült fennmaradniuk, sőt terjeszkedniük, de csak a birodalom perifériáján, a→KülsőTartományok határvidékén. Valahányszor tapogatózni kezdtek befelé, gyorsan és kíméletlenül lesújtottak rájuk az olyan klánok, mint a hoílószárnyak vagy a fekete özvegyek. Velük szemben nem állhattak meg a messeniek; túl esendőek voltak, túl ingatagok, nem zárták eléggé a szívükbe a →Kosfejes Úr tanításait. Es azoktól a szabad rendektől, amelyek még beljebb, közvetlenül →Tiltott Határ szomszédságában székeinek, még a hollószárnyak és a fekete özvegyek is tartanak. A csupa elf vadászból álló Shi-shiquan; az alakváltók szóval szóló szövetsége; Káosz-Raddaq fanatikus végvetői; s mind közül a legfélelmetesebb, a sötét rejtélyek övezte Shien-Gorr. Aligha akad olyan →kráni a →Középső Tartományokban, akinek ne futna végig a hideg a hátán ezeknek a neveknek a hallatára..,

Százbárka (elf—±pya): Elfnéven Ilkan orthiss; azoknak a legendás járműveknek hagyományokban fennmaradt elnevezése, amelyen az elfek a Gályák tengerén keltek át, miután a háborúkban elveszítették a mai Gorvik és a Kereskedő Hercegségek területén zöldellt erdeiket.

Szellők ideje (elf—+pya) Más néven Allaria heryass; az az idő, amit az elfek - az →aquirok meggyengülése után - a legteljesebb háborítatlanságban töltöttek a Délvidéken, Államuk, az első →Tysson Lar virágzása az →amund háborúk kitöréséig tartott.

szépek népe ipya): Az elfek egyik közismert ragadványneve.

Tarka Rengetegek (khó): Eredetiben Hukayat Hurdaok. Az asztrálsík elnevezése —>Káosz-Thuragh szektájának titkos szertartásnyelvén.

Terdt Tanács (aqu—*pya): Az →aquirok harci tevékenységét irányító és összehangoló szervezet az →elf-aquir háborúk idején. Története bővelkedik a torzsalkodásokban és a titkos intrikákban; és mégis, az írott históriában ez volt az utolsó olyan eset, hogy az ősfajok vezéreinek úgy- ahogy sikerült megszabadulniuk a belső ellentétek koloncától, s egységesen szálltak szembe a közös ellenséggel. Mindez azt sugallja, hogy a →Sárkányszövetség fellépése komolyabb veszélyt jelentett az →aquirokra nézve, mint azt számosan hiszik, ideértve mindjárt magukat az elfeket.

Tiltott Határ (kbo-^pya): A —►kráni →Tiltott Tarto-mányokat a —>Középső Tartományoktól elválasztó, gyakran csupán informális határvonalak.

Tiltott Tartományok (kho—+pya)→Belső-Krán területi egységei, melyek emberi életre általában véve alkalmatlanok. Még a pontos számukat sem tudjuk bizonyosan; egyesek tizenháromra, mások huszonnégyre, megint mások harmincra becsülik, merőben elméleti spekulációk alapján. (A minimumérték kilenc, ennyinek ismerjük ugyanis a nevét.) A Tiltott Tartományokban a birodalmi eszme korántsem örvend akkora tekintélynek, mint hinnénk; az errefelé honos hatalmak ugyanis csaknem ugyanolyan közel kerültek a →Kosfejes Úrhoz, mint maguk a →Tizenhármak, és nem mindig hajlandóak figyelembe venni a tőlük érkező utasításokat. Különösen a →consulari befolyás áll gyönge lábakon, kivéve természetesen azokat a tartományokat, ahol a →Tizenhármak személyesen töltik be ezt a posztot.

Tizenhármak (kho-*pya): —>Ranagol félisteni gyermekei, illetve akaratának legfőbb képviselői a Délvidék legősibb államában, →Kránban.

Tizenkettek (elf-*pya): Az óelfek összefoglaló elnevezése. A harmadkor során helyezte vissza őket Ynevre istenük, —>Urria, miután az ő lelkeik bizonyultak a íegtisztábbaknak, s eképpen méltónak a feladatra. Haláluk után mindig ugyanannak a →Családnak az élére térnek vissza, csupán más testben. Számuk az idők folyamán hatra csökkent, ez okból jelenlegi elnevezésük értelemszerűen a Hatok. Másik, elf elnevezésük — a →rehynn — „szemet”jelent, s tökéletesen kifejezi céljaikat. Yneven egyedüliként értenek az elfek ősi hagyományain alapuló mágia leghatásosabb formuláihoz, s bizonyos hatalomszavak kimondására a —> deinnek óelfjeit is képessé tették. Jelenleg ismert neveik: Hariniann, Oidile, Shim-shioan, Tagernie, Asshiel, Rannien és Horianar. Vélhetően ők az urai az elfek állítólagos →Hat Városának.

Tysson (elf): A hajdanvolt elf királyság, →Tysson Lar fővárosa; mikor az ország hatalma elenyészett, magányosan, de büszkén és erőtől duzzadón fél évezreden át hirdette még az ősi népek egyikének diadalát →Krán és az →aquirok felett. A Pyarron szerinti 2003-ban pusztult el — a katasztrófa okát a krónikások egy ismeretlen járványban, s az ezt követő orktámadásokban vélik megtalálni.

Tysson Lar [tisszon lar] (elf): Közös nyelven „szent erdő"; a dél-ynevi elfek két birodalmának neve. Az első Tysson Lar helyén ma a Taba el-Ibara sivataga nyújtózik, míg a második fái között a hetedkorban már orkok és más szörnyetegek élnek, az elfeket pedig — még a kiszakadottakat is - csillapíthatatlan honvágy gyötri utána.

úmahtar (elf): →Mallior —»kráni manifesztációja, mely időről időre kicsírázik az ágyékából származó elfek húsában és vérében. Az úmahtar megjelenése mindig baljós előjel: az →Éjben Kacagónak örök dicsőség és gonosz halál jutott osztályrészül, s ezt a végzetet hagyományozza tovább távoli utódaira is.

Urria (elf): Az elfnép rejtőzködő istensége, aki oktalanságukban elkövetett vétkükért kitaszította gyermekeit a számukra teremtett paradicsomból, s vezeklést szabott ki rájuk. Papjai és szentélyei nincsenek, hívei csupán szimbolikus lelkigyakorlatok és érzelmi meditáció útján érintkezhetnek vele. Az újjászületések láncolatában a hajnalkortól mostanáig csupán tucatnyi elf nyerte el bocsánatát; ők a →Tizenkettek, avagy inkább a Hatok, mert mára csak ennyien maradtak közülük Ynev világán. Az óidőkben még gyakran emlegették a nevét, az évezredek múltával azonban alakja lassan megfakult és háttérbe szorult; a mai elfek számára már nem több egy ódon emlék kísérteténél. Hátborzongató, szent misztériumot látnak benne, amelynek ködleplei közé balgaság volna befürkészni, hisz értelmezni úgysem tudnák a látványt, csak az elveszett harmónia utáni sóvárgást fokozná elviselhetetlenségig a kebelükben.

uscayha {uszkajha] (elf): Az elfek szent fája, számtalan mágikus és szakrális szertartás nélkülözhetetlen kelléke, Narmiraen teste. A belőle készített nyílvesszők, amulettek, szent tárgyak különleges fontossággal bírnak az elfek szemében. Szép erezete és színe miatt az emberi társadalmakban gyakran használják bútorok, padlódeszkák, falakat burkoló lécek készítésére, melynél nagyobb szentségtörést nemigen ismernek az elfek.

Uscha (elf): Vagy Uscayha, az Új Árnyat Adó; az elfek Szent fája; a legendáik szerint azonos →Urriával, az egyetlen, általuk elvesztett istennel.

véknyak (kho—*pya)\ Alvilági zsargon; a —>kráni elfekre alkalmazott becsmérlő kifejezés.

Verrion H'Anthall (elf)\ A —>kráni elfek leghatalmasabb →kalahorája, akit maga a →Kosfejes Úr hozott létre: nyálát, könnyét és verítékét keverte el azzal a vérrel, amit az →elveszettek egyik mártírjának ereiből folyatott ki, majd teremtő leheletét a lüktető masszára bocsátotta. Ilyenképpen született meg Verrion, a Sötétség Szája, a →Mindeneket Elnyelő, akit létezése első percétől kezdve csillapíthatatlan éhség gyötört. Egyesek szerint a →Tizenhármak testvére ő; mások a huszonötödik →káoszangyalnak tartják; megint mások művi lénynek, démonikus gólemnek, →Ranagol lángelméje holt-eleven bizonyítékának. Az igazsághoz valószínűleg azok járnak legközelebb, akik a —>kránielf-lélek szimbólumát látják Verrionban: az örök nagyratörés, a féktelen becsvágy, a fennhéjázó dölyf, a halhatatlan gyűlölet, a hosszú évezredek során epekeserűvé sűrűsödő harag elsöprő erejű megszemélyesülését.

Záporok ideje (elf-*pya): Elf nevén Alleria ghyniass\ —>Tysson Lar második felvirágzása, mely a Pyarron előtti 1900-as évektől a Pyarron szerinti 2003-ig, a város bukásáig tartott. Dekadencia és erős múltba fordulás jellemzi. Az első elf kővárosok ebben az időben épülnek, s az első elégedetlenkedők is ekkor hagyják el az Elf Erdőt.

zsigerelő (kho-*pya): A felcserek és élveboncolók hivatalos címe a →kráni alvilági testvériségekben. Halála után a szervezet valamennyi tagja az ő kezük alá kerül, hacsak nem égett hamuvá, vagy nem sodorta el egy megáradt folyam. Számos zsigerelő titkon kapcsolatokat tart fenn a környékbeli nekromantaszövetségekkel.