Egy modern sorozatgyil kos az ősi titkot akarja

A HAKESPEARE-

TITOK

J. L. CARRELL ALEXANDRA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jennifer Lee Carrell: Interred with Their Bones

Duffon, a member of Penguin Group (USA) Inc. 2007 375 Hudson Street, New York, New York 10014, USA

A Shakespeare-idézetek fordítói: Szabó Lőrinc (Szonettek, Macbeth), Vajda Endre (Titus Andronicus), Vas István (IV. Henrik, A velencei kalmár), Arany János (Hamlet),

Vörösmarty Mihály (Julius Caesar, Lear király), Babits Mihály (A vihar), Lator László (Cymbeline),

Devecseri Gábor (A windsori víg nők) Keats Óda egy görög vázához című költeményét

Tóth Árpád fordította

Copyright © Jennifer Lee Carrell, 2007 Hungarian translation © Babits Péter, 2007

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs

rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;

tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2008 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.

Telefon: (72) 777-000 www.alexandra.hu

E-mail: info@alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Keresztesi József A kiadványt Merényi Tamás tördelte

A borító Müller Péter munkája

ISBN 978 963 369 015 4

Johnnynak

Kristennek

Apunak és Anyunak

Pajtások, kölykök, fiúk, aranyszívek – minek nevezzelek még titeket?

A rossz, mit ember tesz, túléli őt; A jó gyakorta sírba száll vele.

William Shakespeare

5

ELŐJÁTÉK

1613. június 29.

A folyó felől úgy tűnhetett, mintha két nap nyugodna London felett. Az egyik nyugaton bukott alá, gazdag bíborban és aranyfényben füröd-

ve, mégis a másik vonzotta magához a Temze sötét tükrén sikló csónakok és bárkák, dereglyék és kompok rendezetlen flottáját. A Szent Pál csorba tornyával szemközt ragyogó sápadt, narancsszínű gömb mintha csak elté-vesztette volna a horizontot, hogy a folyó déli partjára zuhanjon alá, beéke-lődjön Southwark fogadói és bordélyai közé, gonosz lángnyelveivel át- meg átlyuggassa az éjszakát.

Persze nem egy másik napkorong szállt alá, habár azok, akik poétáknak nevezték magukat, e hasonlattal illették, hogy az szárnyra kapjon, és csó-nakról csónakra járjon. Egy épület volt az – s valóban csak volt. London legnagyobb hírű színháza, egy egész város álmainak fából ácsolt színpada, maga a nagy Globe égett. S egész London ott hemzsegett a vízen, hogy lássa.

Suffolk earlje is a bámészok közé tartozott. – Az Úr kénköves tüzet zúdított Szodomára és Gomorára! – dohogott az

earl, amint délnek tekintett úszó palotájának fedélzetéről. A királyi ház fő-kamarásaként Suffolk felelt az udvartartásért, s miután a csapás a Király Színtársulatát érte – Őfelsége imádott színészeit, akik csak akkor szerepel-tek a Globe-ban, ha nem épp az udvarban játszottak, mégis a magukénak tartották a helyet –, őt is fel kellett volna kavarnia. De legalábbis illett volna megmérgeznie az örömét. Azok ketten, akik mellette ültek a selyemsátor alatt, úgyszintén a legkisebb jelét sem adták meglepettségüknek, miközben a borukat kortyolgatták, és a katasztrófa léptékét latolgatták.

Hallgatásuk nem szolgált Suffolk megelégedésére. – Szemkápráztató, nemde? – buzdította őket. – Harsány – vélte ősz hajú nagybátyja, Northampton earlje, aki a hetve-

nes évei közepén is szikáran elegáns jelenség volt.

6

A hármas legifjabb tagja, Suffolk fia és örököse, Theophilius, Lord Ho-ward de Walden egy prédára leső fiatal oroszlán mohóságával hajolt köze-lebb.

– Bosszúnk ennél is fényesebben lángol majd holnap, mikor Mr. Shakespeare és társulata megtudja az igazat.

Northampton lapos pillantást vetett unokaöccsére. – Mr. Shakespeare és társulata, ahogy fogalmaztál, nem fog sejteni

semmit. Theo egy pillanatra megdermedt bácsikája tekintetének súlya alatt, az-

után felpattant és előrehajította kelyhét a fényűző bárka orrába, hogy piros leopárdfoltokkal terítse be a szolgák sáfrányszínű libériáját.

– Nyilvánosság előtt űztek gúnyt a húgomból! – fakadt ki. – Nincs az a cinkos összeesküvés, amely megfoszthatna a méltó elégtételtől!

– Drága unokaöcsém – nézett Northampton a válla felett Suffolkra –, az ön sarja figyelemreméltó kitartással adja jelét e kéretlen szókimondásnak. Nem is tudom, kitől örökölte. Bizonyosan nem Howard-jellemvonás.

A figyelme újra Theo felé rebbent, akinek jobbja görcsösen feszült kard-ja markolatán.

– Nyíltan tort ülni ellenségeink felett az ostobák bosszúja – közölte az öreg earl. – Ilyesmire bármelyik fajankó képes.

Biccentése nyomán a szolgák új kelyhet kínáltak Theo felé, aki bosszús mozdulattal kapott utána.

– Mennyivel mulattatóbb – folytatta Northampton – szánakozni rossz-akarónk sorsa felett, rábírni, hogy köszönetet rebegjen – s még ha gyanak-szik is ránk, nem adni rá okot.

Mialatt tanbeszédet tartott, kis csónak siklott a bárka mellé. Egy férfi csusszant át a mellvéden és surrant Northampton felé, akár egy elkóborolt árny, mely visszatér a gazdájához.

– Seyton a tanúm rá – tette hozzá Northampton –, hogy bármibe is kezd-jünk, csak tökéletes gonddal érdemes megtennünk. Hogy ki végzi el a munkát, annak alig van jelentősége. Hogy ki szerez tudomást arról, aki tet-te, annak még kevésbé.

Seyton letérdelt az idős earl elé, aki a vállára fektette a kezét. – Suffolk uram és zordon örököse éppoly kíváncsian várja a jelentése-

det, mint én magam.

7

A férfi csendesen megköszörülte a torkát. Hangja, akárcsak az öltözéke, de még a szeme is, meghatározhatatlan árnyalatot öltött magára, valahol a szürke és az éjfekete között.

– Azzal kezdődött, nagyuram, hogy a színjátszók tűzmestere ma reggel-re váratlanul megbetegedett. A helyettese nyilván nem fojtotta le megfele-lően az ágyút, de még az is előfordulhat, hogy a fojtást átitatta szurokkal – húzódtak alattomos mosolyra ajkai.

– Folytasd! – legyintett Northampton. – Ma délután egy újabb darabot játszottak, a címe Minden igaz. Nyolca-

dik Henrik királyunkról szól. – Nagy Harry – mormolta maga elé Suffolk, miközben egyik kezét bele-

eresztette a vízbe. – Az öreg királynő atyja. Sikamlós téma. – Több okból is, nagyuram – értett egyet Seyton. – A darabban maszka-

bál és parádé is szerepel, a díszlövésekkel együtt. Az ágyút annak rendje s módja szerint elsütötték, a hallgatóságot pedig olyannyira megigézte a színpadon zajló bohóckodás, hogy senki sem vette észre a tetőre felröppenő szikrákat. Mire valaki megérezte a füstöt, a szalma máris lángra kapott, s nem maradt más, mint a menekülés.

– Áldozatok? – Két sebesült – a férfi tekintete Theo felé rebbent. – Egy Shelton nevű

fickó. Theo felfigyelt. – Hogyan? – hebegte. – Hogyan sérült meg? – Megégett. Nem súlyosan, ám annál látványosabb módon. A búvóhe-

lyemről – a legjobb helyről, ha szabad ezt mondanom – jól láttam, ahogy ura lett a helyzetnek, és megszervezte a kivonulást az épületből. Már úgy tűnt, mindenki épségben kijut, amikor fiatal lányka bukkant fel az egyik felső ablakban. Bájos teremtény, zabolátlan sötét hajjal és rémülettől kerek szemekkel. Akár egy kis boszorka. Mielőtt bárki útját állhatta volna, Mr. Shelton berontott az épületbe. Percek teltek el, és a tömeg már gyásznak adta a fejét, amikor előugrott a lángok közül, karján a lánykával, hátában a tomboló tűzzel. Egy southwarki dáma döntött rá egy hordócska sört, hogy ismét eltűnjön, ezúttal a füstfelhőben. Mint kiderült, a nadrágja fogott lán-got, kész csoda, hogy alig pörkölődött meg.

– Hol van most? – tudakolta Theo. – Miért nem hozta magával?

8

– Alig ismerem, nagyuram – vonakodott Seyton a felelettel. – Mindamel-lett ő a nap hőse. Aligha szabadíthattam volna ki észrevétlenül a tömegből.

Miután viszolygó pillantást vetett unokaöccsére, Northampton közelebb hajolt hozzá.

– A gyermek? – Csak elvesztette az eszméletét – felelt Seyton. – Nagy kár – csóválta a fejét az earl. – De hát a gyermekek olykor meg-

lepően szívósak. Valamiféle néma szóváltás zajlott le az idős earl és szolgája között. – Talán életben marad... – Talán – engedte meg Seyton. Northampton hátradőlt. – Hát a tűzmester? Seyton arcán újra felsejlett a halovány mosoly. – Sehol sem találják, nagyuram. Northampton arckifejezése nem változott; kitartott a komor elégtétel

mellett. – Egyedül a Globe számít – dohogott Suffolk. Seyton felsóhajtott. – Kész romhalmaz, nagyuram. Az épületet felemésztette a tűz, akárcsak

a mögötte álló öltözőt, a színtársulat minden álcáját és kellékét, a hamis ék-szereket, a fakardokat és pajzsokat... Mind elporladt. John Heminges az utcán állt, nyíltan megsiratta becses színházát, anyagi veszteségét, de még inkább a szövegkönyveit. A Király Színtársulata, nagyuram, fedél nélkül maradt.

A víz túlsó partján mennydörgő robaj tört az ég felé. Az épület kiégett maradéka is összerogyott, beomlott a hamvakba és az izzó zsarátnokba. Hirtelen forró fuvallat örvénylett végig a víz felett, hogy szertehordja a fe-ketén havazó pernyét.

Theo diadalmasan kiáltott fel, míg atyja kényeskedő mozdulattal simí-tott végig a haján és a szakállán.

– Mr. Shakespeare soha többé nem űzhet gúnyt a Howard névből. – A te életedben vagy a miénkben talán nem – engedte meg Northampton.

A rőt fényben, súlyos szemhéjával, kifürkészhetetlen tekintetével és élesen metszett orrával úgy festett, akár egy sötét márványból faragott, gonosz is-tenség. – A soha azonban végtelenül hosszú idő...

ELSŐ FELVONÁS

10

1

2004. június 29.

MINDNYÁJUNKAT megkísértenek. Nem a megmagyarázhatatlan ne-szek vagy borzongató előjelek, még kevésbé a fej nélküli lovasok és kopo-gó szellemek – valódi kísértetek járnak emlékezetünk sáncain, s szüntelen azt suttogják: Eszedbe jussak! Kezdtem megérteni ezt, ahogy egyedül ültem a napnyugta fényében a London fölé emelkedő dombon. A lábamnál a Hampsted Heath torkollt bele az alant elterülő nagyváros ezüstszürke ten-gerébe. A térdemen aranypapírba burkolt és szalaggal átkötött kis csomag pihent. A nap utolsó fényeinél szőlőindákból és levelekből, vagy talán hol-dakból és csillagokból szőtt minta látszott örvényleni a papír felszíne alatt.

Tenyeremre fektettem és a magasba tartottam a dobozt. – Mi ez? – kérdeztem korábban aznap, és a hangom élesen hatolt be a

Globe Színház alsó karzatának árnyai közé, ahol épp a Hamletet rendeztem. – Bocsánatkérés? Megvesztegetés?

Rosalind Howard, a tüntetően különc harvardi Shakespeare-professzor – részben amazon, részben földanya, részben cigánykirálynő – csillogó szemmel hajolt előre.

– Kaland. És ami azt illeti, titok. A szalag alá csúsztattam az ujjam, Roz azonban felém nyújtotta a kezét

és megállított. Zöld szemével az arcomat kémlelte. Ötven körül járt, sötét haját fiúsan rövidre vágva hordta; fülében hosszú, tompán fénylő fülbeva-lók csilingeltek. Egyik kezében széles karimájú, fehér kalapot szorongatott, rajta skarlátvörös selyemből hajtogatott bazsarózsákkal – a botrányos fejfe-dőt mintha egyenesen egy régi Audrey Hepburn- vagy Grace Kelly-filmből vágták volna ki.

– Ha kinyitod, követned kell, bárhová is vezet. Valaha egyszerre volt a mentorom és a bálványom, szinte anyám helyett

anyám. Ő a matriarchát alakította, én az odaadó tanítványt, míg három éve

11

úgy nem határoztam, hogy feladom az egyetemi karriert a színház kedvéért. A kapcsolatunk már a távozásom előtt kihűlt és megkeseredett, a döntés csak feltette az i-re a pontot. Roz nem hagyott kétséget afelől, hogy mene-külésemet az elefántcsonttoronyból árulásnak tekinti. Menekülés, én így gondoltam rá; meghátrálás, ő inkább így fogalmazott – igaz, csak a hátam mögött. Akárhogy is, azóta nem adta jelét megbánásnak vagy megbékélés-nek, ám azon a délutánon minden figyelmeztetés nélkül felbukkant a szín-házban, hogy elrabolja a figyelmemet. Zsörtölődve ugyan, de engedtem, hogy negyedórára elszakítson a próbától. Ez is éppen tizenöt perccel több, mondtam magamban, mint amennyit joggal elvárhat tőlem.

– Túlságosan sok tündérmesét olvastál – feleltem, miután az asztalon fe-lé csúsztattam a kis dobozt. – Ha csak nem kapcsolódik szorosan a próbá-hoz, nem fogadhatom el.

– Makrancos Kata! – mosolyodott el szomorkásan. – Nem fogadhatod vagy nem fogadod el?

Konokul hallgattam. Roz felsóhajtott. – Akár kinyitod, akár nem, azt akarom, hogy a tiéd legyen. – Nekem nem kell. Felvetette a fejét, hogy alaposan végigmérjen. – Ráakadtam valamire, szívem. Valami fontosra. – Akárcsak én. A tekintete végigfutott a színházon, a tölgyfából ácsolt, három emelet

magasan sorakozó, egyszerű karzatokon, amelyek karéjban ölelték körül a megemelt színpadot, túlsó végében a szertelenül aranyozott és márványpil-lérekkel tagolt díszletfallal.

– A Globe-ban Hamletet rendezni felér egy puccsal, legalábbis egy fia-tal amerikai – s kivált egy nő – részéről. Nincs még egy olyan sznob közön-ség, mint a brit színházlátogatóké. Mindennél jobban örülnék neki, ha sike-rülne megrengetned a mi elszigetelt kis világukat.

A tekintete visszatért hozzám, miután átrebbent a kettőnk közt félúton várakozó ajándékon.

– De ez ennél is fontosabb. Hitetlenkedve meredtem rá. Tényleg azt várja tőlem, hogy verjem le a

Globe porát a csizmámról, és kövessem őt, csak mert elejt néhány sejtelmes

12

megjegyzést, és elém tesz egy titokzatos, aranyszínű dobozkát? – Mi ez? – tudakoltam. Megrázta a fejét. – Bezárva elmémben őrzöm, s kulcsa nálad áll. Ophelia, nyögtem fel magamban. Tőle Hamletre számítottam volna, a

főhősre, aki mindig a rivaldafényben áll. – Meg tudnád állni, hogy legalább néhány percig ne rébuszokban be-

szélj? Alig érzékelhető biccentéssel az ajtó felé intett. – Gyere velem. – Épp egy próba közepén vagyok. – Hidd el – hajolt közelebb –, ebből nem szívesen maradnál ki. A harag felizzott bennem; olyan sietősen pattantam fel, hogy levertem

néhány könyvet az asztalról. A cinkos fény kihunyt a szemében. – A segítségedre van szükségem, Kate. – Kérj meg valaki mást. – Rád van szükségem. Rám? – ráncoltam a homlokom. Roz bárkihez fordulhatott volna a szín-

házi világban; nem volt rám szüksége ahhoz, hogy bármit is megtudjon egy Shakespeare-előadással kapcsolatban. Az egyetlen további téma, amely ér-dekelhette, és amelyről többet tudtam nála, épp ezért aknamezőként ter-peszkedett kettőnk között: a disszertációm. Az okkult Shakespeare-ről ír-tam – az okkult szó régi értelmében, ezt mindig siettem hozzátenni. Nem annyira a sötét mágiáról, mint inkább a rejtett, burkolt, titkos jelentésekről. Különös figyelmet szenteltem a furcsa, jobbára a tizenkilencedik században zajló kutatásoknak, amelyek valamiféle titkos bölcsességet próbáltak fellel-ni a bárd műveiben. Roz éppoly igézőnek és izgalmasnak találta ezt a té-makört, mint én – legalábbis nyilvánosan mindenkinek ezt állította. Azután megtudtam, hogy a hátam mögött megtorpedózta, és a valódi tudomány te-rületén kívül eső tárgyként utasította el. És most a segítségemet kéri?

– Miért? – tettem fel a kérdést. – Mit találtál? Megrázta a fejét. – Ne itt – felelte fojtott, sürgető hangon. – Mikor végzel? – Nyolc körül.

13

Még közelebb hajolt. – Akkor találkozzunk kilenckor, a Parliament Hill tetején. Akkorra már alkonyodik, és London egyik legelhagyatottabb pontjáról

volt szó. Nem a legbiztonságosabb ilyenkor odakint a Heathen, bár az egyik leggyönyörűbb látvány. Miközben vonakodtam, mintha burkolt félelem su-hant volna át Roz arcán.

– Kérlek. Mivel nem válaszoltam, kinyújtotta a kezét, és egy pillanatig azt hittem,

visszaveszi a dobozt, ám ehelyett lágyan végigsimított a hajamon. – Ugyanazok a vörös fürtök, ugyanaz a fekete Boleyn-szem – búgta. –

Tudod, hogy dühösen még fenségesebb jelenség vagy? Mindig azzal ugratott, hogy bizonyos hangulataimban hasonlítok a ki-

rálynőre. Persze nem a mostani Erzsébetre, hanem az elsőre. Shakespeare királynőjére. Nemcsak vörösesbarna hajam és sötét szemem tette, de eny-hén kampós orrom és világos, szeplős bőröm is. Ha olykor-olykor vetettem magamra egy pillantást a tükörben, sosem szíveltem az összehasonlítást, sem azt, ami belőle következett. A szüleim tizenöt éves koromban meghal-tak, az egyik nagynéném nevelt fel. Attól fogva arisztokratikus vénasz-szonyok társaságában töltöttem életem nagy részét, miközben megfogad-tam, hogy én nem fogom ugyanígy végezni. Így hát őszintén reméltem, hogy nincs bennem sok közös vonás a szívtelen Tudor-királynővel, leszá-mítva talán az intelligenciát és Shakespeare szeretetét.

– Rendben – hallottam a saját hangomat. – A Parliament Hillen kilenc-kor.

Roz kissé esetlen mozdulattal engedte lehullni a kezét. Talán nem merte elhinni, hogy ilyen könnyen beadom a derekam. Én sem mertem, de a dü-hömet már kiadtam magamból.

Életre kelt a hangszóró. – Hölgyeim és uraim – hallatszott az ügyelő recsegő hangja –, mindenki

a helyére! Öt perc múlva kezdünk. A színészek kezdtek visszaszállingózni a napfényben fürdő udvarra.

Roz elmosolyodott és felállt. – Neked vissza kell menned dolgozni, nekem meg egyszerűen mennem

kell. Fájó nosztalgiával gondoltam az efféle bensőséges pillanatokra, a régi

14

sziporkákra. – Vigyázz rá, Kate! – tette hozzá, mielőtt utoljára a dobozka felé biccen-

tett. Azután magamra hagyott. Így jutottam el a nap végén a Parliament Hillre, gubbasztottam az egyik

padon, és épp azt tettem, amire megesküdtem, hogy soha többé nem te-szem: Rozra vártam.

Kinyújtóztam, és elnéztem a távolba vesző világot. Dacára a Canary Wharf keleten meredező, agyarszerű kettős tornyának és egy másiknak a város szívében, London ebből a magasságból kellemes helynek tűnt, közé-pütt a Szent Pál-székesegyház kupolájával – akár egy fényes halászháló, a közepében a kifogott aranyhallal. Az elmúlt óra során sokan elsétáltak a lenti ösvényen, de egyikük sem fordult felém és vágott át a pázsiton Roz ar-rogáns lépteivel. Hol lehet?

És miben reménykedik? Épeszű ember nem képzelheti, hogy lemondok a Hamlet rendezéséről a Globe-ban. Nem egész harmincévesen, amerikai származásommal és tudományos végzettségemmel tökéletes ellentétét tes-tesítem meg mindannak, amit a brit színházművészet ítészei ideális rende-ző-alapanyagnak tartanak. Az ajánlat, hogy vigyem színpadra a Hamletet – a brit színházi irodalom koronájának legfényesebb ékkövét –, isteni beavat-kozásnak tűnt. Olyannyira, hogy szalagra vettem a Globe művészeti igazga-tójának gondosan megfogalmazott hangüzenetét, és minden reggel leját-szottam magamnak, csak hogy biztos legyek a dolgomban. Ebben a lelkiál-lapotban az sem érdekelt, ha az ölemben pihenő ládika Atlantisz térképét vagy a Szövetség Ládájának kulcsát rejti. Roz még a legelvakultabb pilla-natában sem gondolhatta komolyan, hogy mindezt elcserélném bármilyen misztériumra, amit valamiért éppen az én gondjaimra bízott.

A darab három hét múlva debütál. Tíz nap múlva elérkezik a színházi munka legszörnyűbb időszaka: rendezőként véget kell vetnem mindenféle habozásnak, ki kell szakadnom a szereplők és a stáb bajtársi közösségéből, ki kell osonnom a színről, rábízva a darab sorsát a színészekre. Ha csak nem találok magamnak valami más elfoglaltságot.

A doboz igézően csillant meg a térdemen. Jó, de egyelőre még nem, mondhatnám Roznak. Kinyitom pokoli aján-

dékodat, de csak miután végeztem a Hamlettel. Már ha Roz egyáltalán fel-bukkan, hogy meghallgassa a válaszom.

15

A domb lábánál fények gyúltak, amint az éjszaka sötét áradatként borí-totta el a várost. A fülledt délután átadta a helyét az esti hűvösségnek, ezért örülhettem, hogy hoztam magammal kabátot. Épp felvettem, amikor egy gally elpattant mögöttem, valahol a domb irányában. Amint meghallottam a neszezést, borzongás szaladt végig a gerincemen. Felálltam és megpördül-tem, de a sötétség már összesűrűsödött a dombtetőn. Semmi sem mozdult, eltekintve a sóhajnyi széltől a fák között. Tettem egy bizonytalan lépést.

– Roz? Senki sem válaszolt. Visszafordultam, hogy végigpásztázzam a tájat. A lenti gyalogúton se

láttam senkit, ráébredtem viszont egy szokatlan jelenségre. Messze alattam, a Szent Pál mögött fakó füstcsík kígyózott lustán az égre. A lélegzet is a torkomon akadt. A Szent Pál mögött, a Temze déli partján állt a nemrégi-ben újjáépített Globe, fehérre meszelt falaiban az egymást keresztező tölgy-fagerendákkal, tetején a hihetetlenül gyúlékony szalmával. A Globe Lon-don első szalmatetős épülete három és fél évszázada, az 1666-os Nagy Tűzvész óta, amelynek nyomán a városból csak üszkös és füstölgő rom-halmaz maradt.

A távolság persze csalóka. A felhő a Globe-tól akár öt mérföldnyire dél-re vagy keletre is felszállhatott.

A füstoszlop vastagodott, szürkén, majd feketén dagadozott. A szél fel-kapta és szétterítette, míg a méhében vészjóslóan vörös fények lobbantak fel. Zsebre vágtam Roz ajándékát, és sietős léptekkel elindultam lefelé. Mi-re elértem az ösvényt, már rohantam.

16

2

ÚTBAN a metró felé felhívtam mindenkit, aki bármit is tudhatott. Nem jártam szerencsével: minden egyes alkalommal a hangposta jelentke-zett. Azután már leviharzottam a lépcsőn, a londoni földalatti gyomrába, ahol mit sem érnek a mobiltelefonok.

Próba után annyira siettem találkozni Rozzal, hogy rövidre zárhattam a nap lezárásának szokott rutinját. Lehet, hogy elfelejtettem lekapcsolni a lámpát az asztalomon? Felborult és fokozatosan begyújtotta szanaszét he-verő jegyzeteimet, mígnem minden lángba borult? A színház egyszer már leégett hasonló gondatlanság miatt, Shakespeare életének vége felé. Akkor, ha jól emlékszem, egy kisgyermek kivételével mindenkit sikerült kimente-ni. Istenem. Vajon mindenki kijutott?

Add, hogy ne a Globe legyen, csak ne a Globe legyen, kántáltam némán, a kattogó kerekek ütemére. Mire felsiettem a Szent Pál állomás lépcsőin, kettesével szedve a fokokat, már teljesen besötétedett. Átvágtam egy kis mellékutcán, és egy nagyobb kereszteződésben bukkantam ki. A székes-egyház tömege úgy terpeszkedett előttem, akár egy szfinx, elzárva az utat a folyó felé. Jobbra fordultam, és rohanni kezdtem a tüskés vaskerítés men-tén, amely ketrecben tartotta az épületet, a fák mellett, amelyek a falait karmolászták. Balra fordultam az oszlopos előcsarnoknál és Anna királynő szobránál, amely nyugatnak tekintett lefelé a Ludgate Hillen, azután balra megint, széles ívben megkerülve a déli homlokzatot, hogy végre kijussak a középkori London összevisszaságában nemrég nyitott sétányra, ahonnan a székesegyháztól kilátás nyílt egészen a folyópartig. Befordultam egy sarkon és megtorpantam.

Az út lejtett, és a lábánál húzódott a Millennium gyalogoshíd, amely a Temze felett ívelt át a déli parton álló Tate Modern zömök téglaerődítmé-nye felé. Még most sem láttam a Globe-ot a múzeum balján; nem láttam mást, csak a Tate középső szekcióját, amely még mindig inkább erőműnek tűnt, mint a modern művészet szentélyének. Öreg gyárkéménye lándzsa-ként fúródott az éjszakába; új felső szintje, az épület zöld üvegből és acél-ból készült koronája akváriumként fénylett. S mindent bevilágított a har-

17

sány narancsvörös égbolt. Sötétedés után Londonnak ez a része – maga a City, Anglia pénzügyi

központja – szinte teljesen néptelenné válik, most azonban mindenütt em-berek siettek lefelé a domboldalon. Egy ideig hagytam magam sodorni, majd utat törtem az egyre sűrűsödő tömegben. Virágágyások, padok úsztak el mellettem. Jobbról egy dickensi kocsma, balról modern irodaház. A Vic-toria Street, a kereszteződés, a parkoló. Gumószerű fekete taxik és piros emeletes buszok között cikáztam tovább.

Néhány méterrel előttem az út összeszűkült. Tömör, lüktetően eleven embertömeg zsúfolódott össze a Millennium-hídon, hogy szemtanúja le-gyen a tűzvésznek. A szívem kihagyott egy ütemet; itt sosem jutok keresz-tül. Hátrapillantottam. A sokaság máris összezárult körülöttem; szárnyak híján sehová sem juthattam el.

Mély, öblös moraj tolult felém a víz felett, majd balról füstfelhő go-molygott az ég felé, nyomában szikrazáporral. A moraj végighullámzott a tömegen, amely újult erővel áramlott a híd irányába, magával rántva engem is. Jobbról hasadék támadt, így futó pillantást vethettem egy lefelé tartó, szűk lépcsősorra. Kifurakodtam az út szélére, ahol végre kiszabadultam a sodrásból, hogy bucskázva-botladozva nekivágjak a lépcsőknek.

A kis fordulóban megpróbáltam összeszedni magam. Három méterrel a híd szintje alatt a szemközti partra meredtem: a Globe égett. A füst fekete vérként ömlött az oldalain, sercegve fröcskölt az égre. Mindenütt vörös, na-rancs és sárga lángok tornyai, szikrázó szökőkútjai lobogtak az égre.

A telefon megremegett a zsebemben. Sir Henry Lee, a brit színházi élet nagy öregje telefonált, aki Hamlet atyjának szellemeként emelte a darabom fényét.

– Kate! – harsant a hangja, amint felpattintottam a telefont. – Hála Is-tennek!

A háttérben szirénák visongása hallatszott. Ott volt valahol. Szorongásom buzogva tört a felszínre. – Mindenki kijutott? – Hol az ördögben... – Mindenki kijutott? – Igen – felelt vonakodva. – Mindenki kijutott. Már csak magát keres-

tük. Hol az ördögben van?

18

Bosszúsan vettem észre, hogy a rettenet és a megkönnyebbülés könnyei peregnek végig az arcomon. A kézfejemmel kapkodva letöröltem őket.

– A folyó rossz oldalán. – A rosseb vigye. Ne tegye le! – eltakarta a mikrofont, hogy elfojtsa a

háttérzajokat. A hatvanadik évét nemrég betöltött Sir Henry immár több mint három

évtizede számított a színpad és a filmvászon sztárjának. Fénykorában elját-szotta Akhilleuszt, Nagy Sándort és Artúrt; Buddhát és Krisztust; Oedipust, Caesart és Hamletet. Régi vágású úriemberként kedvelte a Savile Row-t, a Veuve Clicquot-t („ami a pezsgőt illeti, szívem, ennyi cár nem tévedhe-tett”) és a libériás sofőrt, noha kevéssé előkelő környékről származott, s en-nek alkalmanként kéjes örömmel adta tanújelét. A temzei hajósok ivadéka volt: tagbaszakadt ősei évszázadokon át szántották bárkáikkal a folyót, fel, le vagy éppen keresztbe, a fedélzeten áruval és utasokkal. Ha megvágnák, szerette hozzátenni ifjúkorának vaskos rakparti akcentusával, olyan zöld vér folyna belőle, akár a Temze iszapja. A lelke mélyén Sir Henry ugyan-olyan békétlen fickó volt, mint akármelyik futballhuligán.

Hat hónappal ezelőtt találkoztunk, amikor kapva kaptam a lehetőségen, hogy megrendezzek egy darabot a West End egyik kétes hírű csücskében. Sir Henry az utolsó pillanatban vonakodva beleegyezett, hogy két hétre el-játssza a főszerepet, ily módon törlesztve egy közelebbről nem részletezett adósságot a szerző felé. Néhány nap múlva már csak a „brilliáns amerikai kölyökként” hivatkozott rám, amely fordulat – ha bemutatásnál használta – hajlamossá tett arra, hogy hebegni kezdjek, majd leöntsem valamivel a ru-hámat, lehetőleg kávéval vagy vörösborral. A darab megbukott, méghozzá pontosan két hét alatt, három napra rá mégis hívást kaptam a Globe-tól. Ko-rántsem véletlenül, gondoltam én, bár Sir Henry sosem vallotta be, hogy ő mozgatná a szálakat.

– Marhaság... – úszott vissza mennydörgő hangja a vonalba. – Mond-tam, hogy ott lesz... Bocsásson meg.

Hangja acélosról selymesre lágyult. – Most mondták, hogy a hidakon reménytelen a helyzet. Le tud jutni va-

lahogy a folyópartra? – Csak a Millennium alatti lépcsőn. – A Millennium...? De hát ez nagyszerű, szívem! Le a lépcsőkön, aztán

19

forduljon keletnek. Az első lejárat elviszi a régi kikötőgáthoz. A Cleopatra öt perc múlva felveszi.

– A Cleopatra? – Az új hajóm.

A folyóparti út kísértetiesen kihalt volt. A hold hosszú árnyakat vetett elém; a hátam mögött távolinak és jelentéktelennek tetszett a tömeg kiáltozása, morajlása. Keletnek kocogtam, az öles töltésfal a jobb vállamat súrolta. A fények puhán szüremlettek elő a falba ágyazott lámpásokból. Nem messze karcsúbb kőfal dudorodott ki a zömök betonsáncból. Lépcsők vezettek fel-felé, átvágva ezen a kecses falon, egy napfényért küzdő, virágokkal teli, kis kertbe. Szemközt keskeny rés nyílt a semmibe. Leküzdöttem hirtelen tá-madt rettegésem, és arra vettem az irányt.

Nyirkos, sós levegő áramlott felfelé. Megborzongtam, és visszahúzód-tam. Ha ez a megfelelő hely, gondoltam, Sir Henry bármelyik percben itt lehet. Kényszerítettem magam, hogy kiaraszoljak a járda szélére. Meredek, síkos és algáktól fekete falépcsők vezettek bele a sötétségbe. Korlát sehol. Megkapaszkodtam az egyik oldalon a falban, mielőtt az első fokra tettem a lábam. A lépcsődeszka csikorgott alattam, de megtartotta a súlyom. Előre-kémleltem. A lépcsősort afféle szögek erősítették a falhoz, amilyeneket a rómaiak is használhattak a keresztre feszítéseknél. Sehol sem láttam a mó-lót; jó öt méterrel alattam a lépcsők egyszerűen belevesztek a vízbe.

Fürkésző tekintettel néztem el a déli part felé. Közvetlenül a Globe alatt sötét tömeg mozgott a fekete vízen. A Cleopatra? Minden bizonnyal egy hajó. Igen – és egyenesen felém tartott. Annak kell lennie.

Óvatosan, egyenként küzdöttem le az iszamós fokokat, amíg alig egy méterrel a vízfelszín felett megálltam. A folyó sötét üveglapként terpeszke-dett a lábamnál. Egyszer-másszor lucskos, kivehetetlen tárgyak úsztak el előttem, balról jobbra, ami azt jelentette, hogy a folyó tetőzik. Leküzdöttem a feltörő rosszullétet: mozdulatlanul, emelt fővel álltam. A víz szilánkokra törte, majd visszaverte a város és a tűz fényeit. Ekkor újabb mozgásra let-tem figyelmes. Sir Henry hajója átsiklott a folyón, s miközben a megköny-nyebbülés szétáradt a tagjaimban, széles kanyart írt le – láthatóvá téve a fo-

20

lyami rendőrség fekete-fehér kockamintáját. Mégsem a Cleopatra érkezett. A járőrhajó felgyorsított, hogy eltűnjön a Millennium-híd alatt.

Farvize felcsapott a legalsó lépcsőfokig, tunyán locsogott ide-oda, s ek-kor a másik irányból halk neszre lettem figyelmes. Kaparászó hangra, ami lehetett akár egy lépés zaja is a lépcsősor tetején. Megint a hátamban érez-tem azt a fürkésző tekintetet. Sir Henry talán keresett egy rendes kikötőhe-lyet, futott át az agyamon, és most eljött értem a parti úton. Megfordultam.

A lépcsőkön és a fal hasadékán át nem látszott más, csak a beszűrődő holdfény.

– Hello? – kiáltottam, de senki sem válaszolt. Azután meghallottam a hangot, melyet oly jól ismertem a színpadról:

egy penge reszelős sziszegését, amint kiszabadul a hüvelyből. Önkéntelenül hátráltam egy lépést. Azután még egyet. Utána már elér-

tem a vizet. Vetettem egy pillantást a folyó felé. Egyetlen jármű sem törte meg a fel-

színt. Hol a pokolban lehet Sir Henry? Isten szent nevére, mit keresek ezen a szerencsétlen helyen? New Yorkban vagy Bostonban se találnék hasonlót. Mégis, mire számítottam?

Visszafordultam. A sötétbe fúrtam a tekintetem, de bárki is volt odafent, némám és mozdulatlanul lapult – már ha egyáltalán volt ott valaki. Talán csak az idegeim űztek gonosz játékot velem. Talán.

A látómezőm peremén, a víz közelében hirtelen moccant valami. A lép-csők túloldalán a lánc halkan nekicsörrent a falnak. Egy kis csónak lehet kikötve a keleti oldalhoz, az bukdácsolhat fel-alá a hullámokon. Ha eljutok odáig, kievezhetek a vízre.

Azután már láttam, hogy a csónak nincsen kikötve. A fal mentén ara-szolt, egyre közelebb hozzám.

Megpördültem, hogy egy pillantást vessek a túlsó part felé. Csapdába estem; az egyetlen kiutat a víz jelentette. Lenéztem a lábam előtt fodrozódó áramlatra, és eltűnődtem rajta, mekkora lehet a sodrása. Át tudnék-e úszni rajta? Vagy jobban tenném, ha nesztelenül beleereszkednék a vízbe, és en-gedném, hogy az áramlat magával vigyen, mondjuk, a következő lépcsőig?

Vetettem még egy pillantást a partfal mögé. Alig tudtam kivenni a csó-nak körvonalait, de ennyi épp elég volt. Közelebb húzódott. Tehetetlenül forgattam a fejem, és kutattam át a zsebemet, hátha találok valamit, amit

21

fegyverként használhatok. Sehol egy bot vagy kilazult kő; a zsebemben sem tapintottam mást, csak némi aprót és Roz aranypapírba csomagolt kis dobozát. A titkát.

Vigyázz rá, így búcsúzott tőlem. Ez azt jelentené, hogy nincs biztonság-ban? És én sem, amíg magamnál tartom?

Pokolba az ilyen titkokkal. Dübörgés ütötte meg a fülemet, majd a Millennium alól fehér nyílvesz-

szőként röppent elő egy elegáns jacht. A Cleopatra! Óvatosan, nehogy el-veszítsem az egyensúlyom, felemeltem az egyik karom, mintha csak tiszte-legnék. Egy hosszú pillanatig senki sem válaszolt, azután Sir Henry emel-kedett fel a mellvéd mellől, és visszaintett.

A hátam mögött, kissé balra inkább hallottam, semmint láttam megálla-podni a csónakot; a víz másként locsogott a törzsén. A Cleopatra közelebb húzódott, és a dübörgése kioltott minden más hangot, amíg Sir Henry kor-mányosa lejjebb nem vette a fordulatszámot. Abban a pillanatban megcsi-kordult a legfelső lépcsőfok. Ahogy visszanéztem a vállam fölött, acél vil-lanását láttam a sötétben.

Átugrottam a Cleopatrára és tehetetlenül vágódtam el a fedélzeten, Sir Henry lábánál.

– Minden rendben? – kiáltotta túl a zajt Sir Henry. Miután sikerült feltápászkodnom, elhessegettem magamtól. – Induljunk! Sir Henry biccentésére a kormányos hátramenetbe tette a motort. – Hol maradt idáig? – ziháltam, amint távolodni kezdtünk a parttól. –

Azt hittem, a színháznál van. – Miből gondolta? – ültetett le maga mellé Sir Henry. – Hallottam a szirénákat a telefonban. Sir Henry megcsóválta a fejét. – Az elmúlt órában London összes szirénája megszólalt, kedvesem.

Nem, egy kiábrándítóan unalmas, bár végső soron hasznos estélyen múlat-tam az időt.

Végigmérte a hídra csődült tömeget. – A legtöbben már elfeledkeztek róla, de a folyó a legalkalmasabb út,

amely átvezet a városon. Amikor a második világháború után a folyami közlekedés gyors hanyat-

22

lásnak indult, Sir Henry apja az ivásban keresett menedéket a benne fortyo-gó harag és bánat elől, mígnem a folyó mindenestől elnyelte, véget vetve a nyomorúságának. Ifjabbik Harry – ahogyan akkortájt Sir Henryt ismerték – más utat választott: hangjának és testének ifjonti szépségét használta föl mások szórakoztatására. Matrózokkal kezdte, bérháztulajdonosokig küzdötte fel magát, majd felhágott a Királyi Haditengerészet ranglétráján – bár szerette azt sugallni, hogy zsarolás útján eszközölte ki előmenetelét –, míg el nem jutott a színészarisztokrácia soraiba. Nem ismertem senkit, aki nálánál jobban ismerte volna a Shakespeare-karakterek teljes sorát az utca-nőktől a királyokig, illetve ezek erkölcseit a teljes züllöttségtől a fensőségig – talán ezért is játszott hatásosabban és mélyebb átéléssel, mint bárki, akit valaha láttam.

Többé-kevésbé már egy évtizeddel korábban visszavonult a színpadtól. Kiégett, mondták róla egyesek. Megkeseredett, legyintettek mások. Ám akármit is csinált időközben, kezdett beleunni, és most visszatért. Elutasí-totta a nagyobb szerepeket – a gaz Claudiust és a lóvá tett Poloniust –, cse-rébe Hamlet szeretett és elveszett atyjáért. Rövid időn belül Prosperót és Leart játszhatna hozzá hasonlóan méltóságteljes direktorok keze alatt, ám ehelyett úgy döntött, hogy szellemként jelenik meg a bemutatómban, hogy így melegedjen bele egy nagy formátumú államférfi szerepébe. Ez a válasz-tása folytonos ámulattal töltött el.

A Cleopatra irányt váltott, és szántani kezdte a vizet. Még egyszer visz-szanéztem a lépcsők felé. Senkit sem láttam, a csónakot újra kikötötték a fal mellé. Csak álmodtam volna, hogy mozgott?

A lépcsősor tetején, a partfalon nyíló résben hirtelen egy férfi alakja raj-zolódott ki. A gyomrom azonnal görcsbe rándult. Valaki mégiscsak volt odafent. De kicsoda? És mit keresett ott?

Mögöttem mélyről jövő nyögés hasított a sötétségbe, s ahogy megpör-dültem, láttam a Globe-ot, amit beleveszik a gomolygó füstfelhőbe. Mire visszafordultam az elmaradozó part felé, az árnyak közt bujkáló alak már eltűnt az éjszakában.

23

3

A JOBB KEZEM, szinte önmagától, a zsebembe tévedt. Roz ajándéka most is ott lapult. Megborzongtam, noha a szél egyre forróbbá vált, ahogy gyorsan közelítettünk a déli parthoz. A füst és a gőz sűrű ködként telepedett rá a vízre. Lelki szemeim előtt a Globe éppoly fényesen ragyogott, mint mindig – kis, fehérre meszelt, favázas házikó, amely úgy zárkózik magába, akár a folyóparton pihenő hattyú. Abszurd kép, tudom, a tűztől eltekintve is. Az épület ezerhatszáz fő befogadására is alkalmas volt. Az aprólékos gonddal megteremtett hitelesség sokak szemében persze a giccs netovább-ját jelentette. A jó öreg Shakespeare-teabolt, Roz csak így nevezte, és ma délutánig a lábát sem volt hajlandó betenni az épületbe.

Ha Shakespeare került szóba, Roz nemigen tévedett, ezt az egy alkalmat leszámítva. Mert akár tetszett neki, akár nem, a Globe varázslatos hely volt, ahol a szavak különös erővel keltek életre.

Dohogva araszoltunk a móló felé. A köd örvényleni és szakadozni kez-dett, felfedve Cyril Manninghamet, a művészeti igazgatót, amint a rakpartot rója, mint valami izgatott gázlómadár.

– Odalett! – károgta, miközben kikecmeregtünk a partra. – Odalett min-den.

Sir Henry megtorpant előttem, és éreztem, ahogy reményeim minden eresztékükben megroppannak. A köd újra fellebbent, és megláttam a tűzol-tóparancsnokot, aki piros sisakot és fényvisszaverő csíkokkal kivarrt kék kabátot viselt.

– Egyáltalán nem olyan rossz a helyzet – morogta éppen –, bár azt azért nem állítanám, hogy minden rendben volna. Jöjjenek, győződjenek meg a saját szemükkel!

Megindultunk a nyomában. A sötétben haladva gondolataim a fölénk magasodó épület körül jártak. Az új Globe tervezői igyekeztek a leghíveb-ben megidézni Shakespeare eredetijét: az épületet szó szerint a színpad kö-ré húzták fel, a jókora emelvény a nyolcszögletű, nyitott udvar egyik végé-ben helyezkedett el. Az udvart körben belülről nyitott karzatok szegélyez-ték, akár egy háromszintes babaházban, és minden emeletet fényes tölgyfa-

24

padok sorával töltöttek meg, amelyek a korlátok mögül tekintettek le az udvarra.

Mindezt oly egyszerűséggel kivitelezték, ami még a shakereket is elége-dettséggel töltötte volna el – leszámítva magát a színpadot: itt a fa és a va-kolat minden négyzetcentiméterét kifestették, mintha csakis márvány, jás-pis és porfír alkotná, amelybe aranytól csillogó kariatidákat faragtak. E pá-váskodó pompa fölé ponyvaszerű tető borult, hogy megóvja a színészeket a naptól és esőtől. Az északi legendák szerint egy kőrisfa tartja az eget, s va-lami okból engem mindig megigézett a tény, hogy Shakespeare festett egét két masszív angol tölgy támasztja alá – nem mintha ezek akár távolról is fákra emlékeztettek volna. A Herkules Oszlopainak keresztelt pilléreket fa-ragásuk és festésük egyaránt vörös márványnak tüntette fel; leginkább Per-szepoliszból származó oszlopoknak tetszettek, abból az időből, mielőtt még Nagy Sándor felégette volna a várost.

Vajon hogyan festhet most a színház? A rendőrségi torlaszokból és parancsnoki sátrakból álló útvesztő túlsó

végében kétszárnyú kapuhoz jutottunk. Összeráncoltam a homlokom. A színház főbejáratának tűnt.

– Fel kellett áldoznunk minden egyebet – tudatta a parancsnok, miköz-ben éppoly gyengéden simított végig a fán, ahogy az építők tehették. – Az irodákat, a pénztárakat, az éttermet... mindent.

Amint felénk fordult, elcsigázott arcán büszkeség csillant meg. – De azt hiszem, a Globe-ot sikerült megmenteni! Megmenteni? Résnyire tárta a kapukat, hogy egyesével besorjázhassunk, majd kurtán

felém biccentett. – Bátorság! – markolta meg a vállam Sir Henry. Becsusszantam a ka-

pun, majd kiléptem az udvarra, és megtorpantam, mintha csak üvegfalnak ütköztem volna. A pusztulásra készültem föl, és földöntúli szépséggel talál-tam szembe magam.

A füst szalagokban kígyózott a színpad körül. Herkules Oszlopai a ko-romtól feketén sugároztak; a földet az oltóvíz vékony rétege borította. Fe-jünk fölött úgy pattogtak a szikrák, akár a bágyadtan aláhulló virágszirmok. A pusztulását elkerülő színház sötéten fenséges templommá lényegült át. Az ősi druidák templomává, a vérontás és a szellemek színpadává.

25

Megégett papírlap úszott felém – félig elszenesedett lap a szövegköny-vemből. Nem jó jel. Felszaladtam a lépcsőkön az első karzatszintre, az író-asztalomhoz, amely az oldalára borult. Könyveim és jegyzeteim halmokban hevertek körötte; egy szikra bizonyára idáig pattanhatott, és belekapott a lapokba, mert szinte mindet kikezdte az üszök. A lefűző, amelyben a szö-veget tartottam, a földre hullt, gyűrűi felszakadoztak. A lapok szanaszét szálltak, felröppentek a szélben, belehullottak a vízbe. Letérdeltem, hogy összeszedjem, amit lehet. Több papír is hevert az asztal mögött. Követtem a sorukat, azután megtorpantam és éles hangon fölszisszentem.

A földön széles karimájú, fehér kalap hevert, rajta vérfoltokként ékte-lenkedtek a karmazsinszínű selyemrózsák. Valamivel távolabb mintha egy összekuporodott alak feküdt volna a pad alatt. Akár egy alvó is lehetett vol-na, csakhogy tágra nyíltak a szemei – egy szobor élettelen tekintetével, egyszerre üresen és szenvedélyesen, e szemeket azonban mégsem már-ványból faragták. Zölden meredtek rám a fiúsan homlokba hulló, sötét für-tök alól.

– Roz! – kaptam levegő után. Sir Henry bukkant fel a könyökömnél, a háta mögött Cyrillel. Áthajolt

fölöttem, két ujját Roz nyakára préselte, majd egy pillanat elteltével felém fordult és némán megrázta a fejét.

Roz meghalt.

26

4

NYÖSZÖRGŐ HANG – félig zokogás, félig nevetés – bukott ki belő-lem. Aznap délután döbbenten láttam, hogy magasabb vagyok Roznál. A képzeletemben éveken át gigászként tornyosult fölém, halálában mégis ap-rónak és törékenynek tűnt, akár egy gyermek. Hogyan is halhatott meg?

Gyengéden, de határozottan arrébb tereltek. – Kate! – súgta Sir Henry, mint rájöttem, immár harmadszor. Azon vet-

tem észre magam, hogy az udvarról a színpadra vezető lépcsőn ülök, tenye-rembe temetett arccal, a vastag kabát alatt is reszketve. Sir Henry a saját kabátját is a vállamra terítette.

– Igya ezt meg! – Sir Henry kis ezüstflaskát nyomott a kezembe. A whisky végigperzselte a torkomat, majd a látomásaim lassan elenyésztek. Az udvar túloldalán fehér leplet borítottak a halottra. Az alsó karzaton hemzsegtek a mentősök, tűzoltók, rendőrök. Két alak kivált a tömegből és felénk indult, lépteik locsogva verték föl a padlót borító vízréteget: Cyril volt az, aki még most is riadt madárként verdesett, egy idegen kíséretében – ruganyos és eleven férfi volt, nyugat-indiai származásra valló, fahéjszínű bőrrel, simára borotvált arccal, éles vonalú szemöldökét mintha fekete tin-tával rajzolták volna fel. Egy csipeszes írótáblára jegyzetelt.

– Katherine J. Stanley – szólalt meg, amint elért a lépcsősor lábához. Közlésnek szánta, nem kérdésnek.

Bólintottam. – Francis Sinclair főfelügyelő – mutatkozott be. Egy BBC-bemondó

könnyed, hűvös baritonján beszélt, megfűszerezve némi karibi lüktetéssel és brixtoni daccal. Egy pillantást vetett a jegyzeteire.

– Ön rendezi a Hamlet-előadást ebben a színházban, és hozzávetőleg húsz perccel ezelőtt talált rá a holttestre, miközben átnézte a papírjait.

– Én találtam meg Rozt, igen. Sinclair forgatni kezdte a lapokat. – Az elhunyt ma délután felkereste magát. – Találkoztunk – feleltem színtelen hangon. – Beszélgettünk. Feltételez-

tem, hogy Sir Henryhez jött. Nem tudtam, hogy itt marad.

27

A férfi felnézett, és a szeme egy pillanatra kikerekedett, amint felismerte a mellettem álló Sir Henryt. Azután újra felém fordult.

– Jól ismerte őt? – Igen. Nem. Nem is tudom – nyeltem egyet. – Azelőtt talán igen, de a

ma délutánt megelőzően három évig nem találkoztunk. Mi történt vele? – Nem a tűz miatt halt meg, ebben biztosak vagyunk. Talán szívrohamot

kapott, esetleg szélütést. Úgy tűnik, azonnal meghalt, még jóval a tűz kitö-rése előtt. Szokatlan egybeesés, aminek természetesen a végére fogunk jár-ni, bár mindez feltehetően csak rutineljárás – felelte, visszatérve a körmö-léshez.

Az ujjaim görcsösen feszültek rá a flaskára. – Nem véletlen egybeesés. Sir Henry és Cyril felhagytak kettejük külön szóváltásával, és rám me-

redtek. Sinclair tolla megtorpant a papíron, bár ő maga nem nézett fel. – Miből gondolja? – Roz azért jött, hogy elmondja, talált valamit. És a segítségemet kérte –

tettem hozzá. Sinclair kérdően vonta fel a szemöldökét. – Mit talált? A zsebemben mocorogni kezdett a doboz. Kaland, mondta Roz. És ami

azt illeti, titok. Nem árulhatom el neki, villant át rajtam hirtelen elszántsággal. A nyomozó közelebb hajolt. – Mit talált, Miss Stanley? – Nem tudom – bukott ki belőlem a hazugság, és csak remélni mertem,

hogy nem festek olyan rémültnek, mint amilyen vagyok. Csak annyit aka-rok, bizonygattam magamnak, hogy egyedül nyithassam ki Roz dobozát, és egy pillanatig kettesben maradhassak vele. Hogy megismerjem a titkát. Ha bármilyen szempontból fontos lehet, át fogom adni. Természetesen átadom. De egyelőre még nem.

Miután szorosabbra vontam magamon a kabátomat és Sir Henry kabát-ját, igyekeztem egy féligazsággal palástolni a hazugságot.

– Azt ígérte, hogy ma este mindent elmond. A Parliament Hillen kellett volna találkoznunk, de nem jött el... Azután megláttam odafentről a füstöt és idesiettem.

28

Sinclair tekintete elsötétült. – Tehát Howard professzor azt mondta önnek, hogy talált valamit, ami-

ről önnek sejtelme sincs, hogy micsoda, mégis úgy véli, hogy köze lehet a halálához.

– Ez nevetséges! – robbant ki Cyrilből. – Hallgasson! – mordult rá Sir Henry. Álltam Sinclair tekintetét. – Előfordulhat. A férfi ellenőrizte a jegyzeteit. – Irodalmat tanított, jól tudom? Nem biotechnológiát vagy atomfizikát. – Így igaz. Sinclair megcsóválta a fejét. – Sajnálom, de bármit is talált, az aligha lehetett egy gyilkosság indítéka. – Kevesebbért is megölnek nap mint nap embereket – állítottam konokul. – Az Államokban talán, Miss Stanley. De nem itt, Southwarkban. – És nem a Globe-ban – sietett hozzátenni Cyril. – Egyszer már a Globe is leégett – jegyeztem meg. – Az nagyon rég történt – ráncolta a homlokát a nyomozó. – 1613-ban, méghozzá június huszonkilencedikén. Sinclair felpillantott. – Június huszonkilencedikén, kedden – tettem hozzá. Hosszú csend állt be. – Ma pedig kedd van – törte meg a csöndet Sir Henry –, június huszon-

kilencedike. Valami megcsillant a nyomozó szemében, ám ugyanabban a pillanatban

ki is hunyt. – Amennyiben helyes a meglátásuk, talán gyújtogatás történt... – Nem csupán gyújtogatás. A legutóbbi tűzben is odaveszett valaki. Sinclair leeresztette a jegyzeteit, egyszerre szánakozó és megrökönyö-

dött pillantást vetve rám. – Önt nagy megrázkódtatás érte, Stanley kisasszony. Talán legjobb len-

ne, ha hazamenne és lepihenne... – mondta, majd Sir Henry felé biccentett, és kimért léptekkel elindult, a nyomában Cyrillel.

Felálltam és kivontam magam Sir Henry gyengéd öleléséből. Lehet, hogy nem akartam lemondani Roz ajándékáról, de nem engedhettem, hogy

29

a zsaruk valami mondvacsinált mesével szőnyeg alá söpörjék a halálát, amelyben csak a „hol” és a „mikor” számít, nem pedig a „miért”. Csikorgó hangon szólaltam meg.

– Itt fekszik egy áldozat. Sinclair megtorpant az udvar közepén. Tükörképe a lába előtt fodrozó-

dott. – Ez még nem jelenti azt, hogy gyilkosság történt. Ha bármi is akad, ami

segíthet tisztázni az ügyet, biztos lehet benne, hogy megtaláljuk. Sir Henry lekísért a lépcsőn az udvarra. Sinclair talán elbocsátott min-

ket, de bőséggel akadtak még, akik a figyelmünkért vetekedtek. Minden ol-dalról a színpad felé rebbentek, akár a varjak: körözve és harsányan za-jongva. A tűzoltóparancsnok ért oda elsőként, és alig várta, hogy megoszt-hassa velünk a tűzeset részleteit. A lángok az irodákban törtek fel, magya-rázta; csak úgy tudták megmenteni magát a Globe-ot, hogy ráomlasztották a tetőt a komplexum többi részére, és eláztatták a zsúpszalmát.

Nem figyeltem rá. Roz meghalt, az imént hazudtam a rendőröknek, és már nem kívántam mást, csak elvonulni, és egyedül nyitni fel ezt az átko-zott dobozt. A fokozódó hisztéria kiülhetett az arcomra is, mert Sir Henry hirtelen kiszabadított a tömegből. Már közeledtünk a kijárathoz, amikor a hangzavar szertefoszlott, és a beálló csöndben valaki a nevemen szólított. Nem törődtem vele, csak felgyorsítottam a lépteimet, ám két neonsárga mellényt viselő rendőr lépett a kapuk elé, nem hagyva más választást, mint hogy visszaforduljak.

A folyosó túlsó végében Sinclair nyomozó állt. – Ha nem bánja, lenne még néhány kérdésem, mielőtt elmegy – szelíd,

kellemes hangon beszélt, a mondatot mégsem kérésnek szánta. Sokkal in-kább idézésnek.

Sir Henryvel az oldalamon vonakodva követtem a színházba, a színpad-hoz közel eső földszinti karzatra. Egy fiatal férfi termoszból teát kínált ne-künk. Magamba diktáltam némi langyos, tejes löttyöt, ami jobban hasonlí-tott folyékony krétára, mint teára.

– Talán mondhatna pár szót a délutáni beszélgetésükről Howard pro-fesszorral – indítványozta Sinclair.

Fekete nadrágjában és zafírkék ingére vetett fekete kabátjában a felü-gyelő Bostonban talán végtelenül lazának tűnt volna, Londonban azonban

30

még beleolvadhatott a tömegbe. Olyan ember benyomását keltette, aki gon-dosan leplezi a valódi értékeit. Gyanítottam, hogy nem lehet könnyű lóvá tenni, és veszedelmes még csak megpróbálni is.

Én pedig ostoba módon kierőszakoltam, hogy kérdőre vonjon, és most nyugtalanul tekintettem a kihallgatás elé.

– Hol kezdjem? – Talán legjobb lenne az elején.

31

5

AZNAP DÉLUTÁN a nevetésem verte fel az alsó karzat békéjét. – Stephen Kingre gondoljanak, emberek – korholtam a társulatot –, ne

Steve McQueenre. Ez egy kísértethistória, az isten szerelmére! A színpadon mindenki megdermedt. Jason Pierce, az ausztrál akciósztár,

aki Hamlet szerepében remélt drámai színésszé érni, letörölte a verítéket a homlokáról.

– Ebben az istenverte hőségben? Mondott valamit. A delelő nyári napban, amely inkább afrikainak, mint

angolnak érződött, a színpad karmazsinban és aranyban fénylett, harsányan, akár egy viktoriánus bordély.

– Miféle hőségben? – csattantam fel. Minden tekintet arra fordult, ahol a karzat félhomályában üldögéltem. – Helsingőr szélfútta sáncain állunk, Mr. Pierce, amelyek a hómezőkre és a fagyos tengerszorosra, azon túl pedig az ellenséges Svédországra tekintenek. És éjfélre jár.

Kiléptem asztalom mögül, és lekaptattam a három lépcsőfokon át a színpadra.

– Az elmúlt három éjjel mindig ezen az órán bukkant föl a jelenés, amely még a harcedzett férfiakat is rettegéssel tölti el. Bármit is láttak – szellemet vagy démont –, a legjobb barátja épp most tudatta magával, hogy hasonló idvezült atyjához.

Megálltam a lépcső alján, és csípőre tett kézzel mértem végig Jasont. – Ezt hitesse el velem! A jobbomon Sir Henry fészkelődni kezdett a trónuson, ahol eddig dar-

vadozott. – Ó – mormolta –, végre egy kihívás... Jason szeme Sir Henry felé rebbent, majd alattomos kis mosoly áradt

szét az arcán. – Mutassa hát meg – felelte, majd két kézzel a színpadba döfte kardját. – És a replika! – károgta Sir Henry leplezetlen kéjjel. A színház világában főbenjáró bűnnek számít, ha a rendező játssza elő

egy színész szerepét. Elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, ügyet sem kel-

32

lene vetnem Pierce gesztusára, mégis elég fiatal, hogy azt gondoljam, jó mulatság lesz.

Jól ismertem a jelenetet. Álmomból ébredve is felmondtam volna az egészet: Hamlet atyjának szelleme elcsalogatja a királyfit barátjától, Horatiótól, és végigűzi a fagyos sáncokon, egészen a pokol kapujáig. Én magam koreografáltam a szédítő üldözést az egész színházon át: keresztül a színpadon és a karzaton, a fedetlen udvaron és az egymásra épített galériá-kon, egészen a tetőig.

Vagyis hát szédítő lett volna az üldözés, ha Jason veszi a fáradságot, hogy komolyan vegye a szerepét. Azonnal őt jelöltem Hamletnek, s nem-csak azért, mert a nevével négy perc alatt eladhattuk az összes jegyet, ha-nem mert kivételes tehetséggel elegyítette a kirobbanó indulatot és a meg-nyerő bájt. Sajnálatos módon az elmúlt hetekben mást se tett, csak gúnyt űzött a szerepéből, a darabból és általában véve Shakespeare-ből. Ha nem tudom rávenni, hogy valódi érzelmeket jelenítsen meg, az egész darab ön-maga paródiájává hullhat szét.

Átvágtáztam az udvaron, és felkaptattam a rövid lépcsősoron a színpad-ra, menet közben hátrakötve a hajam. A színpad közepén még ott ingott a leszúrt kard; amikor megragadtam a markolatát, úgy remegett a kezemben, akár egy hangvilla.

– A nézőknek érzékelniük kell a veszélyt – közöltem halkan, miközben gond nélkül kiszabadítottam a pengét.

– Ijesszen rám! – engedett meg magának egy önelégült mosolyt Jason. – Akkor játssza elő Horatiót a Hamletemnek. A stáb többi tagja fütyülni és kurjongatni kezdett körülöttünk. Jason el-

vörösödött, de mikor valaki odalökött neki egy kardot, elkapta és bólintott. Én elfogadtam a kihívását; ő aligha hátrálhatott meg az enyém elől.

Vetettem egy pillantást az ügyelőre, aki elvakkantotta magát. – Amikor önnek megfelel, Sir Henry! Sir Henry felemelkedett és eltűnt a színpad mögött. Felettünk kongani

kezdett egy harang. Enyhe légáram kíséretében megnyílt a színpad mögé vezető széles ajtó. Lassan odafordultam. Az ajtónyílásban ott állt Sir Henry, az éjféli szellemkirály, köpenyben és kámzsában.

– Ó, irgalomnak minden angyali, s ti égi szolgák, most őrizzetek. – re-begtem. Keresztet vetve a látomás felé szökelltem; Jason követett.

33

Mielőtt elértük volna, a szellem eltűnt s a kapuszárny döngve bezárult. Megpördültem, hogy vad tekintettel nézzek végig a színházon. A jelenet nagy részében a szellemet éles fénycsóvával helyettesítettem, mely a tükrön megcsillanó napfényt idézte. Akárhol felbukkanhatott.

Ott is volt, az alsó karzat padsorain táncolt. Előreléptem, Jason azonban utamat állta.

– Ne tedd, uram! – erős szorítást éreztem a vállamon, ami azt sugallta, hogy nagyon is komolyan veszi Horatio szerepét. Ha teheti, meggátol ab-ban, hogy a szellem után vessem magam.

Legalább valamit komolyan vett. Kezdetnek megteszi. Fürgén félrecsa-varodtam, lebuktam a karja alatt, a színpad lépcsői felé rontottam, majd át-vágtam az udvaron, és három lépéssel az alsó karzaton teremtem. A szellem sehol. Pokol és kárhozat. Kiáltás harsant az udvaron. Követtem a középső karzatra mutató ujjakat, és megláttam: egy szinttel feljebb fénypászma reb-bent az árnyak közt.

Jason máris utánam vetette magát. Kitörést színleltem, és megkerültem, hogy felkapjak a lépcsőkön és végigrohanjanak az első szinten. A fények megrebbentek a karzat végében, az ülések között, amelyeket Cyril unszolá-sára mindenki Főúri Páholyoknak nevezett. Végigrohantam a folyosón.

Az első páholyt üresen találtam. Akár a másodikat. Az épület szemközti oldalán fény csillant. Azután egy másik, és egy

újabb, míg végül az egész színház megtelt szentjánosbogarakként villódzó fényekkel, amelyek ugyanilyen hirtelen ki is hunytak, hogy a színpad alól egy elkínzott lélek nyögése törjön elő.

Közeledtünk a jelenet végéhez. Visszafordultam, és azt láttam, hogy Jason kivont karddal állja el a kijáratot. Kárhozat. Egy pillanatra annyira beleéltem magam a szellem utáni hajszába, hogy el is feledkeztem róla.

– Fogadj szót – mordult rám –: nem hagyunk. Előrelépett, hogy a pengéjével lecsapjon az enyémre. Acél sikoltott acé-

lon, azután egyetlen éles csuklómozdulattal kicsavarta a kardot a kezemből. Az átforduló penge megvillant a napfényben. Odalent a stáb riadt madár-rajként rebbent szét, amint a kard csörögve lehullt az udvar közepére.

– Könyörögjön az irgalomért! – mormolta Jason vaskos ausztrál akcen-tusával. Ajka önelégült vigyorra húzódott. – Elég lesz, ha letérdel előttem.

Ahogy hátrafelé araszoltam, megéreztem a mellvédkorlátot, és hirtelen

34

lerogytam, hogy megküzdjek a pillanatnyi szédülettel. Csak egy emeletnyi magasságban jártunk, de most ez is hihetetlenül szédítőnek tűnt.

– Tudja, mit mondanak az irgalomról A velencei kalmárban? – Az irgalom lényege nem a kényszer – vágta rá. – Én másként gondo-

lom. – Nekem jobban tetszik a következő sor – mondtam, és amilyen köny-

nyedén csak tőlem telt, átvetettem a lábam a korláton. – Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből.

Előrehajoltam és elengedtem magam. Három méterrel lejjebb értem földet, majd az udvar közepén heverő

kard felé kaptam. Jason leugrott utánam. Megragadtam a markolatot és megpördültem.

Jason zihálva torpant meg, a kard hegye arasznyira lehetett a hasától. – Mégis, mi a megveszekedett istent képzel? – Hogy érti ezt? – éreztem, hogy az ingem nyirkosan tapad a vállamra, a

nadrágom az egyik térdén felfeslett, és alighanem az arcom is koszos. – Úgy értem, hogy elment az a maradék esze is! – bömbölte. – Magának

aztán elmentek otthonról, nemde? Lehet, hogy szívesen röpköd a karzatok között, Kate Stanley, de hogy az ördögbe várhatja el tőlem, hogy előadjam a lenni vagy nem lenni-t, miután összevissza ugrándozok, mint egy nyava-lyás Batman?

Leengedtem a kardomat. – Ilyen az igazi Hamlet – mosolyodtam el. Az ökle görcsösen megfeszült. Egy pillanatig azt hittem, rám fog ronta-

ni, azután vetett egy pillantást a háta mögé, és megváltozott az arckifejezése. Én is arra fordultam. A karzat túlsó végében Sir Henry állt, lánckesztyűs

kezében kivont kardjával, míg a másikat felénk nyújtotta és intett vele. Jason bősz indulattal vette vissza a szerepét: átsprintelt az udvaron és fel-mászott a színpad mellett, a falhoz erősített létrán. Amint én is felkapasz-kodtam a nyomában, Jason keresztülvágtázott a színpadon, annak túlsó vé-gébe űzve Sir Henryt. Leporoltam magam és követtem. Félúton azonban valami – egy hang? egy illat? magam se tudtam – lassításra, majd megállás-ra késztetett.

Mögöttem egy sötét alak vált el a díszlettől. Értetlenül fordultam felé. – Eszedbe jussak – sustorogta a hang szárazon, mintha csak falevelek

35

zizegtek volna a köveken. Még ha Jason üldözte is, hogyan sikerült Sir Henrynek ilyen fürgén átverekednie magát a színpad mögötti labirintuson, egészen a túlsó oldalra?

Sápadt kéz nyúlt felém, majd a kámzsa hátracsúszott. Nem Sir Henry volt az.

Hanem Roz. – Ilyennek kellene lennie Shakespeare-nek? – kérdezte kajánul. – Ijesz-

tőnek? A karzat túlsó oldalán Sir Henry és Jason lépett ki újra a színpadra. – A színpadon Rosalind Howard, harvardi Shakespeare-professzor – kö-

zölte Sir Henry a társulat kedvéért. – Vagy ahogy a legtöbben ismerik, a Bárd Úrnője.

– A Kárhozottak Úrnője – mordultam fel. Roz önfeledt, mélyről jövő kacajra fakadt, miközben engedte földre hul-

lani a kámzsát, és szorosan magához ölelt. – Nevezhetsz akár az elmúlt karácsonyok szellemének is, kedvesem.

Azért jöttem, hogy megajándékozzalak. – Akárcsak a görögök – fogadtam mereven az ölelést. – Azután nézd

meg, mi lett a trójaiakkal. Úgy engedett el, ahogy a partot mosó hullám gördül le a szirtről. – Pokoli egy munkahely – nézett körül elismerően. – Pokoli egy belépő – replikáztam –, még tőled is. – Annak kell lennie – vont vállat. – És persze nyilvánosnak, hogy ne

mondhass nemet az ajándékomra. – Még megtehetem...

– Ajándékára? Hunyorogni kezdtem. – Ezt mondta – védekeztem erőtlenül, miközben némán átkoztam ma-

gam. – Nos, Stanley kisasszony, ha Howard professzor nem is mondta meg

azonnal, mit fedezett fel, azért csak van róla valamilyen sejtése? Egy pillanatig erős kísértést éreztem, hogy a zsebembe nyúljak és átad-

36

jam a dobozt. Egyszer s mindenkorra megszabadulnék tőle – tőle és Roztól. – Sajnálom – mondtam fennhangon –, de nincs. Bizonyos szempontból igazat mondtam: tényleg nem tudtam, mi van a

dobozban. Igaz, már tudhatnám, szidtam magamban Sinclairt, ha hagyna egy kis időt, hogy kinyissam.

A férfi felsóhajtott. – Szeretném, ha őszinte lenne velem, Stanley kisasszony. Van valami,

amit nem árt tudnia... – simított ki egy ráncot a nadrágján. – Találtunk egy tűszúrást.

Tűszúrást? – Képtelenség! – harsant fel Sir Henry. – Roz nem élt ilyesmivel. Sinclair tekintete átsiklott Sir Henryre. – Egyetlen különálló tűszúrás nem is utal arra, hogy élt volna vele. – Akkor mire utal? – tette fel a kérdést Sir Henry. – Fogalmazzunk úgy, hogy igen komolyan vesszük Stanley kisasszony

feltételezését – mondta, majd felém fordulva hozzátette: – És rendkívül há-lásak vagyunk az együttműködésért.

Összefűzte az ujjait, miközben a tekintetem fürkészte. Felizzott bennem a rettegés. Aznap délután leráztam Rozt. Most bármit

megadtam volna, hogy beszélhessek vele, hogy meghallgassam, és enged-jem, hogy magához öleljen, amilyen hosszan csak szeretné – de már el-ment. Végérvényesen és maradéktalanul eltávozott, minden magyarázat és mentség nélkül. Búcsú nélkül, jó tanács nélkül.

Nem maradt utána más, csak egy parancs. Vigyázz rá, mondta. Ha az ajándékra vigyázni kell, gondoltam ingerülten, ki volna alkalma-

sabb erre a rendőrségnél? Főként, ha a rendőrség – és ez a rendőr – mohón várja, hogy kapjon tőlem valamit?

Roz mégsem a rendőrökhöz fordult. Hozzám fordult. Sinclair pedig nem biztos, hogy megfelelő gazdája volna a titoknak. Újra a szeme közé néztem hát, és folytattam a hazudozást.

– Nem tudok többet. Az ökle olyan erővel csapott le a padra, amelyen Sir Henryvel ültünk,

hogy ijedten pattantam fel. – Ebben az országban, Stanley kisasszony, bűncselekménynek számít,

ha valaki fontos információt hallgat el, és ezzel hátráltatja a nyomozást.

37

Ráadásul egy gyilkossági ügyben, amelyben igen komoly nyomozást foly-tatunk! – olyan közel hajolt, hogy éreztem leheletének borsmentaillatát. – Érthetően fejeztem ki magam?

A szívem a torkomban dobogott. Némán bólintottam. – Akkor még egyszer meg kell kérnem, hogy mondjon el mindent. Sir Henry felállt mellőlem. – Most már elég! Sinclair összeszorított fogakkal meghátrált, egyetlen tüntető kézmozdu-

lattal elbocsátva mindkettőnket. – Ne nyilatkozzanak az újságíróknak, és ne hagyják el Londont. Mind-

kettőjükkel beszélni akarok még, de egyelőre köszönöm, hogy rendelkezés-re álltak.

Sir Henry megragadta a könyököm, hogy kikísérjen. Már-már elértük az ajtót, amikor Sinclair még utánam kiáltott.

– Ha bármi akad, ami segíthet tisztázni az ügyet, biztosíthatom, hogy meg fogjuk találni – ismételte.

Amikor először hallottam, fogadkozásnak tűnt. Ezúttal sokkal inkább fenyegetésnek hangzott.

38

6

KISIETTEM A SZÍNHÁZBÓL a tűzoltóautókkal és rendőrségi furgonok-kal telizsúfolt mellékutcába, ahol Sir Henry hívott egy taxit. Miután az autó lehúzódott, arcon csókoltam, és beültem.

– Highgate – szóltam előre a sofőrnek majd azt vettem észre, hogy Sir Henry is mellém telepszik.

Tiltakozni akartam, de ő felemelte a kezét. – Hallani sem akarok arról, hogy egyedül menjen haza, kedvesem. Ma

este aztán nem! – határozott mozdulattal becsukta az ajtót, azután a taxi út-nak is indult. Türelmetlenül forgattam Roz ajándékát a zsebemben. Mennyi időnek kell még eltelnie, hogy egyedül maradjak és kinyithassam?

Feltámadt a szél, hogy szétkergesse a felhőket az égen; a várost súlyo-san és áthatóan ülte meg a halott tűz maró bűze. A Waterloo-hídról vetet-tem egy pillantást a Millennium felé, ahol még most is hemzsegtek a bá-mészkodók. Balra a London Eye kék acélkereke forgott rezzenéstelenül; a távolban arany csipkeként fénylett a Parlament és a Big Ben. Azután már átértünk a hídon, belevágtunk a nagyváros forgatagába. Előredőltem az ülé-sen, és azt kívántam, minél gyorsabban haladjunk át a szűkös utcákon. Egy-re feljebb kapaszkodtunk a Londont északról övező dombok taréjára.

Sir Henry kényelmesen hátradőlt, és borús tekintettel méregetett. – Egy titok mindig ígéret – jegyezte meg halkan –, de éppúgy lehet bör-

tön is. Vetettem rá egy pillantást. Mennyit sejthet? Mennyire bízhatok meg

benne? Roz megbízott – igaz, nem annyira, hogy megossza vele a titkot, amit a dobozba rejtett.

– Készséggel felajánlom a segítségemet – tette hozzá –, ám ennek ára van.

– Megengedhetem magamnak? – Attól függ, megengedheti-e magának, hogy őszinte legyen. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, a zsebembe nyúltam és

előhúztam a dobozt. – Ezt ma délután adta nekem a színházban. Arra kért, hogy vigyázzak rá.

39

Sir Henry elnézte az utcai lámpák fényében csillogó dobozt. Egy pilla-natig azt hittem, kikapja a kezemből, ám csak szórakozottan felvonta a szemöldökét, amint a takaros és érintetlen csomagolást tanulmányozta.

– Figyelemreméltó önuralom. Vagy arra gondol, hogy magát is meg akarta óvni ettől a titoktól?

– Azt mondta, ha kinyitom, követnem kell, bárhová is vezessen. Felsóhajtott. – A halál, kedvesem, alapjaiban változtatja meg a dolgokat. – Még egy ígéretet is? – Még egy átkot is. Értettem a célzást. Gúnyosan trójai falónak neveztem Roz ajándékát,

pedig a mítoszokban és régi mesékben az efféle ajándékok mindig átkot hoztak magukkal: a piros cipellő, amely sosem hagyja abba a táncot, vagy egy érintés, amely mindent, még az élőket is halott arannyá változtatja.

Képtelenség, futott át az agyamon. Egyetlen rántással feltéptem a cso-magolást. Az aranyszínű papír felrebbent a levegőbe, majd lassan a padlóra hullt. Fekete szaténba burkolt dobozka feküdt a térdemen. Óvatosan fel-emeltem a fedelét.

Odabent fekete borostyánkő feküdt, virágokkal megfestve és filigrán aranyba ültetve.

– Mi ez? – kérdeztem hangosan. Ugyanúgy, ahogy Roztól is. – Azt mondanám, egy melltű – felelte Sir Henry. Megérintettem az ujjammal. Gyönyörű, bár ódivatú ékszer volt. Nem

hinném, hogy bárki is viselte volna, aki fiatalabb a nagymamámnál. Roz semmiképp. Én még annyira se. Mi a nyavalyát értett azon, hogy „köves-sem, bárhová vezet”?

Sir Henry a homlokát ráncolta. – Biztosan felismeri a virágokat... Megvizsgáltam az ékszert. – Árvácskák? Százszorszépek? – csóváltam a fejem. – Nem rémlik. Egy

sivatagban nőttem fel, Sir Henry. A mi virágaink nagyon mások. – Ezek mind a Hamletből valók. Ophelia virágai! – előrehajolt, hogy

megmutassa őket. – Rozmaringszál és háromszín ibolya, ánizs meg ga-lambvirág. Nézze – egy százszorszép, és néhány hervadt ibolya is. És ruta. Neked ihol a ruta; ebből nekem is egy kicsit; vasárnap úgy hívhatjuk, irga-

40

lomfű. Felhorkant. – Irgalomfű! A halál és az őrület virágai, a tömjén és mirha brit megfe-

lelői. A viktoriánus kor népszerű jelképei az olyan ékszereken, amelyek egy-egy fiatal nő halálára készültek. Minden nagyszerűsége ellenére mor-bid kor volt... – dőlt hátra Sir Henry. – Ez itt egy viktoriánus kori temetési bross. A kérdés csak az, mit keres itt. Gondolja, talán előre megérezte, hogy meg fog halni?

Megcsóváltam a fejem, majd óvatosan végigtapogattam a filigrán mun-ka peremét. Egész délután balsejtelem gyötört, ám ezen fölül izgatottságot is éreztem. Ráakadtam valamire, mondta. Mi lehet az? Talán egy fontos üzenetet szőttek be a százszorszépek és az ibolyák közé? Az ékszer meg-átalkodottan hallgatott.

Rákanyarodtunk az utcámra, a szürke kőből épült viktoriánus otthonok közé. A környék még a nyári délutánokon is London legcsendesebb részei közé tartozott; hajnali kettőkor nem járt itt más, csak a szél az utcasarkokon és a fák ágai között, az ezüstösen fénylő kövezet felett.

Az utca végében kísérteties függönyök rebbentek meg egy nyitott ab-lakban az éjszakai szélben. Az én lakásom, döbbentem rá. Az utca felőli szoba, a második emeleten. A félelem fagyosan kúszott fel a torkomon. Nem hagytam nyitva azt az ablakot.

Amint megérkeztünk, a taxi lassított, majd megállt. Az ablak és a szél-ben fodrozódó függöny mögött egy árny rejtőzött. Aznap este már másod-szor láttam ezt a sötétségnél is sötétebb sziluettet – nem is annyira ember, mint inkább annak a hiánya: ember formájú fekete lyuk.

– Hajtson tovább – suttogtam. – De hát... – Hajtson!

41

7

AZ UTCA VÉGÉBŐL visszanéztem. A függöny eltűnt; holdfény csil-lant az ablaktáblákon. Odabent nem mozgott árnyék. Álmodtam volna az egészet? Az ujjaim megfeszültek a dobozban pihenő brosson.

– Mégsem akar hazamenni? – kérdezte a taxis. – Nem. – Akkor hová? – tette fel a kérdést. Megráztam a fejem. Ha az árnyak közt bujkáló férfi bejutott a lakásom-

ba, sehol sem lehettem biztonságban. Szorosabbra vontam magamon mind-két kabátot.

– Claridge’s – szólt előre Sir Henry. Amint rágördültünk Mayfair szélesebb útjaira, szóra nyitottam volna a

szám, ám ő alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Követtem félrerebbenő tekintetét, s a visszapillantó tükörben elkaptam a taxisofőr kíváncsi pillan-tását. Amint találkozott a tekintetünk, a férfi sietve előreszögezte a szemét.

A Claridge’s-nél Sir Henry kifizette a taxist, kisegített a kocsiból, és be-terelt egy Versailles-t idéző tükrös előcsarnokba, amelynek a padlóját feke-te-fehér sakkmintás márványkockákból rakták ki. A szálloda főportása ag-godalmas arccal sietett elénk.

– Jó estét, Talbot – köszöntötte Sir Henry. – Örülök, hogy ismét üdvözölhetjük szállodánkban – hajolt meg a férfi.

– Ma este mit tehetünk önért? – Egy diszkrét helyre lenne szükségünk, ha lehetséges – felelte Sir

Henry. – És egy még diszkrétebb sofőrre. A taxis, akivel az imént érkez-tünk, kissé tolakodónak bizonyult. Lehetséges, hogy visszatér.

– Visszatérhet, amikor kedve tartja – közölte Talbot színtelen hangon –, önökkel kapcsolatban azonban nem fog megtudni semmit, ha csak másképp nem óhajtja.

Puha karosszékekkel és szófákkal teli kis szalonban foglaltunk helyet. Amíg Sir Henry a szalonban őgyelgett és az itt-ott elhelyezett Lalique-kristályokat tanulmányozta, én megálltam középütt, és a kezemben tartott brossra meredtem. Ezúttal is megtörtem volna a csendet, de Sir Henry ismét

42

csak a fejét rázta. Néhány perc elteltével Talbot ismét fölbukkant, hogy végigkísérjen

bennünket egy folyosón, a hátsó személyzeti ajtón kilépve a kis garázsig, ahol egy sötétített ablakú autó várakozott doromboló motorral. Úgy festett, hogy a taxis csakugyan visszatért, azt állítva, hogy valamit a kocsijában fe-lejtettünk. Talbot arcán titokzatos mosolyjátszott.

– Ma este már nem fogja háborgatni önöket. Tudomására hoztam né-hány tényt, amelyek alapján azt a téves következtetést vonhatta le, hogy önök nálunk töltik az éjszakát, az egyik lakosztályunkban. Úgy tudom, vé-letlenül magára zárta az egyik takarítóhelyiség ajtaját, miközben a hátsó lépcső környékén ólálkodott.

– Nem is értem, miképp történhetett – bólintott Sir Henry mély megelé-gedéssel, mielőtt beült az autóba.

– Sok szerencsét, uram! – Talbot gyengéd mozdulattal betette mögöt-tünk az ajtót.

Miközben útnak indultunk, hátrapillantottam. A szállodaportás mozdu-latlanul állt, ahogy távolodtunk, egyre kisebb és kisebb lett, míg végül bele nem veszett az éjszakába.

Sir Henry ezúttal rendszeres időközönként új utasítást adott a sofőrnek, így cikkcakkban haladtunk végig Mayfair utcáin, elsuhantunk a Berkeley Square mellett és kifordultunk a Piccadilly Circusre. Miután megkerültük a Hyde Park Cornert, a sötét és kihalt Knightsbridge-en vágtunk át, s végül elértük Kensington fasorokkal szegélyezett útjait. Sir Henry londoni háza felé tartottunk.

Az utcák mindenfelé kihaltnak látszottak, mégsem tudtam lerázni ma-gamról a balsejtelmet, hogy valami szörnyű dolog kelt életre a sötétben. Minél inkább eltávolodtunk a hoteltől, a félelem annál erősebben munkált bennem, míg végül már úgy tűnt, mintha maguk a fák is mohón kapnának az autó után. Kis híján elértük Sir Henry házát, amikor fények villantak mögöttünk, és egy másik kocsi kanyarodott ki az útra. A pánik, amely ellen egész este küzdöttem, abban a pillanatban feltört belőlem, fagyos hullámai-val ostromolta a fejemet. Zakatoló szívvel, görcsösen kapaszkodtam az ülésbe, bár zsibbadó ujjaim már semmit sem éreztek. Balra fordultunk, majd hirtelen jobbra, a másik kocsi azonban nem tágított mögülünk.

Végül ráfordultunk egy rövid, kavicsos felhajtóra; kipattantam az autó-

43

ból és rohanni kezdtem a ház felé, mielőtt még megálltunk volna. A nagy bejárati ajtó feltárult, és én bevetettem rajta magam, a nyomomban Sir Henryvel. Csak egy futó pillanatra láttam az úton elsuhanó féklámpákat, azután az ajtó döngve becsapódott. Zihálva álltam meg Sir Henry házának pompás előcsarnokában, szemközt az értetlen komornyikkal.

– Ha megkérhetem, Barnes, ellenőrizze, hogy minden ajtó és ablak meg-felelően zárva van-e – hallottam Sir Henry hangját. – És élesítse a riasztó-rendszert. Azután a könyvtárba kérnénk a konyakot – a Hine Antique töké-letes lesz...

A könyvtár az emeleten nyílt, puha, borvörös kárpitokkal és William Mor-ris vad, zöldellő motívumaival díszítve. A fény márvány mellszobrokon, tölgyfapolcokon, bőrkötéseken és aranyozott gerinceken pihent meg. Két mély karosszék várakozott a kandalló előtt; Barnes a kis asztalra készítette a konyakot és a két öblös poharat. Egyenesen a tűzhöz léptem.

– Hisz ön a szellemekben? Sir Henry kényelmesen elhelyezkedett az egyik karosszékben. – Nem egy síri szellem szúrta meg Rozt, kedvesem. S nem egy szellem

fizetett a taxisnak azért, hogy szaglásszon utánunk. Meglepetten fordultam felé. – Ezért ültünk másik autóba a Claridge’s-nél? – A mindentudás – töltött Sir Henry a konyakból – Isten kiváló tulaj-

donsága, ám mindenki más esetében gyanút kelt. Nem mondta meg a taxis-nak sem az utcát, sem a házszámot, ahogyan én sem. Ő mégis tudta mind-kettőt.

Lassan addig hátráltam, amíg le nem huppantam a másik szék peremére. A taxis csakugyan tudta a címem: lassított, kis híján meg is állt a házam előtt. A hangja pedig eltelt – mivel is? Csalódottsággal? Izgatottsággal? Fé-lelemmel? Mégsem akar hazamenni? Annyira eltöltött a rettegés, hogy mindez fel sem tűnt. Megborzongtam.

– Volt valaki a lakásomban. Sir Henry felém nyújtotta az egyik poharat.

44

– Valóban? Nos, nem lep meg. A taxis csak a küldönc volt, kedvesem, nem a megrendelő. És a legmélyebb csalódottsággal vette tudomásul, hogy nem tudja kézbesíteni a küldeményt az elvártak szerint. Ami arra utal, hogy kell lennie egy megrendelőnek is. Valakinek, aki előtt a taxisnak felelnie kell a kudarcért.

Két tenyere közé fogta az öblös poharat, és megmozgatta benne a boros-tyánszínű folyadékot.

– Veszélyben van, Kate, efelől semmi kétség – mélyet fújtatott, azután belekortyolt az italba, és egész testével felsóhajtott az élvezettől. – A vörös-bor a fiúk itala, a portói a férfiaké, de aki hős akar lenni, annak konyakot kell inni. Samuel Johnson írta ezt, amilyen csavaros eszű gazfickó volt... Vessünk csak még egy pillantást arra a brossra!

Elővettem. Ártatlanul lapult a dobozában. – Nem teljesen úgy fest, mint a sárga út, igaz? Ön szerint hogyan kelle-

ne követnem? Sir Henry elmosolyodott. – A rubinvörös cipellő talán alkalmasabb hasonlat lenne. Talán azzal

kellene kezdenie, hogy viseli. Szabad? – ahogy kiemelte a brosst a doboz-ból, egy kártya libbent elő, felpörgött a levegőben és a tűz felé vitorlázott. Sir Henry felpattant, kimenekítette a veszélyből és letette a kezembe.

Kis, téglalap alakú kártya volt, krémszínű kartonból, az alján egyetlen lyukkal. A lyuk felett néhány kézírásos sor. Belém nyilallt a fájdalom, amint felismertem Roz kézírását. Mialatt Sir Henry a hajtókámra tűzte a brosst, felolvastam a sorokat:

Gratulálok, Makrancos Kate, hogy a kötelező áhítatot fe-ledve felszínre hozod a lappangó igazságot, mely oly régóta fekszik eltemetve kedvenc jakobiánus magnum opusunkban. Bízom abban, hogy nemsokára a nagyközönség is osztozik a csodálatomban.

Kedvest a kedvesnek: R

– Jakobiánus? – ráncolta a homlokát Sir Henry. – Ez áll benne.

45

Utalás a Jacobusra, gondoltam, a Jakab latin megfelelőjére. Shakespeare pályafutásának második felében Jakab király uralkodott Anglia felett. Ez rendben is volna, csakhogy a Hamlet, amelyet Roz vélhetően említ, bár két-ségkívül megfelel a magnum opus követelményeinek, nem Jakab-kori. Er-zsébet idején keletkezett: az utolsó s egyben a legnagyszerűbb az Erzsébet-kori darabok közül. Shakespeare akkor írta, amikor a „szűz királynő” már megállíthatatlanul hanyatlott végzete felé, miközben konok módon megta-gadta, hogy örökösének nyilvánítsa Jakab unokaöccsét – vagy bárki mást. A legtöbb ember számára a Jakab-kor és az Erzsébet-kor közti különbség érzékelhetetlenül jelentéktelen, Roz azonban mérhetetlen szakadéknak látta – éppoly nyilvánvalónak, mint a Nap és a Hold, a férfi és a nő különböző-ségét. Éppúgy nem követhetett el ilyen hibát, ahogy a bátyját sem tévesztet-te volna össze a nővérével, vagy a tulajdon fejét a kezével.

Sir Henry sorolni kezdte Shakespeare Jakab-kori darabjait: – Macbeth, Othello, A vihar, Lear... Nem volt kedvence? – Nem tudok róla. – A végén visszatér a Hamlethez – tűnődött el. – Kedvest a kedvesnek.

Gertrud virágokat hint Ophelia sírjára. Akárhogy is, az ajándékhoz tökéle-tesen illik.

– Van itt még valami. Feltartottam a kártyát a fénybe. A lap aljára Roz amolyan költői utóira-

tot szerkesztett: négy sort, kék ceruzával lejegyezve, a sorpárok között vo-nallal elválasztva.

De mért nem várja különb fegyvered az Időt, ezt a véres zsarnokot? – Legyen hát e könyv a szónoklatom s hangos keblem néma hírnöke.

– Ez az! – jelentette ki Sir Henry. – Itt a jakobiánus magnum opus. A sorok után kutattam az emlékezetemben. – Shakespeare, abban biztos vagyok. De honnét származik? Nem a

Hamletből. Sir Henry felpattant, és a Shakespeare mellszobra fölött uralkodó magas

46

könyvespolchoz sietett. – Nem, tanulatlan gyermekem, nem a Hamletből való – futtatta végig

ujjait a kötetek gerincén. – Fentről a harmadik polc, a negyedik kötet. Igen, itt is van!

Előhúzott egy karcsú kötetet, amelynek sötét bőrkötését aranyozott min-ták díszítették. Miután visszatért a tűzhöz, cikornyás mozdulattal az ölembe ejtette a könyvet.

Nem láttam címet a borítón. Letettem a kártyát kettőnk közé az asztalra, felütöttem a könyvet az első oldalon, kisimítottam a vastag és ruganyos la-pot, amelynek színe a kávéba olvadó fagylaltét idézte. A lap tetején keru-bok lovagoltak virágfüzéreken, amelyek akár sárkányok is lehettek volna. Hangosan fölolvastam az első két szót.

– SHAKESPEARE SZONETTJEI. – Inkább illene hozzá az a cím, hogy Önéletrajz rébuszokban – véleke-

dett Sir Henry. – Nem mintha számítana a véleményem. A figyelmemet ismét a könyv felé fordítottam.

Első ízben nyomtatva Londonban

G. Eld kiadásában T. T.-nek ajánlva s

rábízván az eladását William Aspley-re

1609.

Döbbenten néztem fel. – De hiszen ez eredeti... – Méghozzá Jakab-kori eredeti – Sir Henry tekintete pajkosan csillant

meg. – Mondhatni, a maga nemében valóságos magnum opus. Százötven-négy költemény, amelyeket rendszerint önálló kis ékköveknek szokás te-kinteni – Roz idézete közülük kettőből származik –, pedig valódi nagysá-guk csak azután tűnik elő, ha egyetlen történetté fűzzük össze őket. Fan-tasztikusan sötét mese bontakozik ki a sorokból: az Aranyló Ifjú, a Fekete Hölgy és a Költő. A költő természetesen Shakespeare, de ki lehetett az ifjú, és miként került Shakespeare sötét hajú, sötét lelkű ágyasának karjaiba?

47

Úgy éreztem, mintha az egész ház feszülten inná a szavait. – Miért esdekel a költő az ifjúnak, hogy nemzzen gyermeket, és miért

tagadja meg ezt tőle az ifjú? Megcsóválta a fejét. – Ezek a szonettek teli vannak szerelemmel, féltékenységgel, árulással...

A mítoszok borongós, baljós világa ez, amelyet csak még igézőbbé tesz, hogy valóban létezett.

Egy farönk beleomlott a zsarátnokba. – Valamiféle pátosz is eltölti őket a színpad korosodó királynője iránt –

tette hozzá Sir Henry maró öngúnnyal. – De mért nem várja különb fegyve-red az Időt, ezt a véres zsarnokot? Roz vajon érezhetett így maga iránt?

Kis híján kiköptem a konyakot. – Úgy érti, házasodjak meg, és szüljek egy rakás répafejű Kate-et? Sir Henry előrehajolt. – Szeressen valakit, és alkossa újra magát, így maradjon örökké fiatal.

Erre vonatkozik az első idézet, ha nem tudná. A gyermekek útján viselünk hadat az idő ellen.

Elvette a könyvet, és átpörgette az első lapokat. – Hol is van? Á, igen! – bökött rá a költeményre. – A tizenhatodik szo-

nett. Tovább lapozott, majd hirtelen megállt. – Nem szívesen mondom ezt, de a második idézet... Ha jobban belegon-

dol, siralmas jellemrajz. Miféle ember képes papírra vetni a Romeo és Júli-át, miközben annyit sem képes kimondani a kedvesének, hogy szeretlek? Olyannyira nem, hogy csak úgy képes védekezni mézes-mázos szavú ve-télytársa ellen, ha azért könyörög, hogy olvasd a könyveim?

Legyen hát e könyv a szónoklatom s hangos keblem néma hírnöke, – óh, jobban vágyik rád, szív és jutalom, mint, amely többször s többet kért, a szó.

Hangja betöltötte a szobát, s heves vágyakozással telt el, amely az elvi-selhetetlenségig fokozódott, mielőtt lassan elenyészett.

A kétely finom, szemcsés üledékként telepedett vissza a helyére. A

48

bross nem több – egyszerű ajándék. Szomorúan néztem az asztalon fekvő kis kártyára.

– Igazi tragédia, egyetlen szonettbe sűrítve – bólintott Sir Henry. – Alig huszonhárom költemény, és szerzőjük máris magába zárkózik...

A konyak perzselni kezdte a torkomat. – Mit mondott? – Máris magába zárkózik...? – Nem. A szám. – Huszonhárom. Itt van – emelte magasba Lord Henry a könyvet. – Nem a szavak számítanak – keltem hirtelen életre –, legyenek bármily

csodálatosak. A számok a fontosak. A szonettek számai. – A tizenhat és a huszonhárom? Megfordítottam Roz kártyáját, hogy fejjel lefelé lássa, és az utóiratra

mutattam. – Látja az írást az alján? Ahogy ő is észrevette, amit én, ráncokba húzta a homlokát: a kivehetet-

len betű, amelyet mindketten a P. S. második tagjának gondoltunk, takaros a-nak bizonyult, amelyet egy d betű követett.

– A. D. – olvasta Sir Henry hangosan. – Anno Domini. Az Úr valame-lyik évében... Még most sem igazán értem, hová jutunk ezzel.

– Vissza a múltba – feleltem kurtán. – Alkosson dátumot a számokból. – Tizenhat és huszonhárom... Még mindig nem értem. Azon túl, hogy

hat – nem, hét évvel Shakespeare halála után járunk. Ugye, még mindig Shakespeare-ről beszélünk?

– És az ő Jakab-kori művéről – bólintottam. – A magnum opusról, amely magába foglalja minden művét. 1623-ból.

– Uramisten! – nyögött fel Sir Henry. – Az 1623-as Első Fólió.

49

8

EGYMÁSRA MEREDTÜNK. A régi barátok és patrónusok 1623-ban, a szerző halála után jelentették meg először Shakespeare összes műveit, a Fó-liót. Igyekeztek a márványnál is maradandóbb emlékművet állítani, ezért nem kíméltek sem pénzt, sem időt, sem erőfeszítést. A nyomdából kikerülő mű valóban csodálatos lett: hathatós erőfeszítésnek bizonyult, hogy fel-emelje a szerzőt a színház lármás és közönséges világából a költészet éteri magaslataiba, egyszersmind elegáns bosszút vegyen Shakespeare ellensége-in – mindazokon, akik egész életében felkapaszkodott kis senkinek tartot-ták, méltatlannak még arra is, hogy az asztalukról lehulló morzsákat felsze-degesse.

– Egy gyilkossághoz elég indítéknak, az már biztos – bólogatott Sir Henry. – Az Első Fólió az egyik legértékesebb és legáhítottabb könyv a vi-lágon. Tudta, hogy egy szakadozott, elázott és hiányos példány nemrég százhatvanezer fontért kelt el?

Hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Amikor a Sotheby’s tavaly egy kivételesen jó állapotú példányt hirde-

tett eladásra, ötmillió dollárt kapott érte. Sir Paul Getty állítólag hatot fize-tett a sajátjáért. Gondoljon csak bele: egyetlen régi könyv tízszer annyiba kerül, mint egy ház Londonban. Ne vegye sértésnek, Kate, de ha Roz rá-bukkant egy Első Fólióra, miért nem ment vele egyenesen a Sotheby’s-hez vagy a Christie’s-hez, miért nem adta el és vonult vissza a dél-franciaor-szági villájába? Miért fordult magához?

– Nem tudom – feleltem, miközben a gondolatok kéretlenül rajzottak a fejemben. – Talán nem egy Fóliót talált – úgy értem, nem egy újabb pél-dányt –, hanem valamit a szövegben. Lehet, hogy meg akart tudni valamit...

– Valamit, amit ő nem tudott, de maga igen? Ha bárki másról beszélt volna, nem Rozról, sértőnek találom a hitetlen-

kedését. Roz mindig is híres volt enciklopédikus tudásáról, és arról, ahogy azonnal felismerte, ha Shakespeare gondolatai valamiképp utat találtak az amerikai kongresszus előtt elhangzott beszédekbe, a szovjet balettekbe vagy épp a náci propagandába. A világ Roztól tudta meg, hogy Shakes-

50

peare egyaránt otthonra talált a japán kabuki-színházakban éppúgy, mint a kelet-afrikai őserdők tábortüzei körül. Utolsó könyvében, amelyhez a korai időkben én is végeztem kutatómunkát, Roz kaján örömmel részletezte, mekkora népszerűségnek örvendett Shakespeare az amerikai vadnyugaton, az írástudatlan pionírok és bányászok, cowboyok és szajhák, de még egyes indián törzsek körében is. Szakértelmére és tanácsaira a világ minden táján igényt tartottak a tudósok, múzeumok és színtársulatok.

Ő mégis tőlem kért tanácsot. „A segítségedre van szükségem, Kate – mondta aznap délután. – Rád van szükségem.” Ahogy akkor, most is úgy véltem, hogy erre csak egy oka lehetett: a disszertációm. Az ő iránymutatá-sa alapján végeztem a munkát, mégis feladtam a járt utat a járatlan kedvéért.

– Az okkult Shakespeare – mondtam ki hangosan, majd a szokásos vé-dekező hangnemben hozzáfűztem: – Rejtett utalások, nem mágia. Az egyet-len terep, ahol otthonosabban mozogtam, mint Roz. Hosszú és szövevényes történet arról, hogyan próbálták meg felfejteni az idők során a művekben elbujtatott titkos jelentéseket. A tiltott tudást, amelynek a java része állító-lag a Fólióból olvasható ki.

Sir Henry hitetlenkedő pillantást vetett rám. – Tiltott tudást? – Jövendölések, sötét titkok... Válasszon tetszése szerint – engedtem

meg magamnak egy száraz mosolyt. – Akik a próféta Shakespeare-ben hisznek, úgy kezelik a Fóliót, mint Nostradamus jóslatait: rejtvényekbe ol-tott jövendölések Hitler hatalomra jutásáról, a holdra szállásról, a végítélet időpontjáról vagy akár a jövő keddi vacsoráról. A „történészek” eközben azzal töltik az idejüket, hogy előásnak egy ősrégi szerelmi históriát Erzsé-bet királynő és Leicester earlje között...

– Mi ebben a titok? – vont vállat Sir Henry. – Alig múlik el esztendő, hogy valaki le ne rántaná a leplet arról az affaire de coeur-ről. Az elmúlt száz évben még Hollywood is rákapott a témára.

– Igaz. Csakhogy az általam említett történészek azt állítják, hogy a ki-rálynő és az earl nem csupán viszonyt folytatott, hanem össze is házasod-tak, sőt a frigyből törvényes örökös született. Egy fiú, akit a születése után éppúgy elrejtettek, mint Artúr királyt – s aki Artúrhoz hasonlóan egy napon még visszatér.

Sir Henry megvetően felhorkant.

51

– S mégis hogyan képzelik – adott hangot bosszúságának –, hogy egy stratfordi kis költő birtokában lehetett ekkora titkoknak?

Hirtelen széllökés sóhajtott a ház egyik sarkában, s megrezegtette a te-raszra nyíló üveges ajtókat a hátunk mögött. Belekortyoltam a konyakba.

– Hogy ő maga volna a titkolt gyermek. Egy pillanatig nem lehetett mást hallani, csak a lángok pattogását. Az-

után Sir Henry öblös nevetésben tört ki. – Nem létezik, hogy maga hisz ebben a szamárságban – kacagott, mi-

közben újratöltötte a poharam. Elmosolyodtam. – Nem, és Roz sem hitt benne. A legtöbb mesén jókat nevettünk, bár

akadt közöttük egy-két tragikus történet is. Felálltam, hogy közelebb lépjek a kandallóhoz. – Nem hinném, hogy bármi effélével foglalkozott volna, ha nem volt rá

megalapozott tudományos indítéka. Persze, nem is az számít, hogy mi az igazság. Azért is megölhették, mert valaki azt gondolta, hogy talált valamit.

– Vagy tartott tőle, hogy talál valamit. Letettem a poharam a kandallópárkányra. – De mit? És hol? Az Első Fólióból világszerte mintegy kétszázharminc

példány maradt fent. Ha tudnánk is, melyikről van szó – vagy kiderülne, hogy a titok mindben jelen van –, akkor is egy terjedelmes könyvről beszé-lünk. Mit kellene keresnem?

Sir Henry hosszan elnézte az asztalon fekvő kis kártyát. – Mit szól ehhez? – tűnődött el. – A tizenhatodik és a huszonharmadik

szonettből kellett idéznie, hogy rávezessen a dátumra. Igen ám, de mindkét szonettben tizennégy sor közül választhatott. Miért pont ezeket vetette pa-pírra? – kocogtatta meg a mutatóujjával a kártyát.

Közelebb léptem, hogy lássam, mely sorokra mutat.

Legyen hát e könyv a szónoklatom s hangos keblem néma hírnöke.

A felismerés sugárzó melegként áradt szét bennem. – A saját könyveire gondolt, nemde? Nemcsak Shakespeare-ére. Fan-

tasztikus felismerés, Sir Henry!

52

– Még mindig mintha csak tűt keresnénk a szénakazalban. – De legalább van honnan elindulnunk – vigyorodtam el. – Fordítsuk

meg! A túloldalon, egy öreg írógép egyenetlen, foghíjas betűivel régi könyv-

tári bejegyzést láttunk:

Chambers, E. K. (Edmund Kerchever). 1866-1954. Az Erzsébet-kori színház Oxford, The Clarendon Press, 1923.

– Pompás kötet – jegyezte meg Sir Henry. – Mármint kötetek. Négy vaskos darab. Chambers az egyik legutolsó képviselője volt a régi iskolának, melyben

még úgy gyűjtötték a tényeket, akár a viktoriánus kor botanikusai a bogara-kat és lepkéket – megkülönböztetés nélkül, kínos alapossággal, hallatlan hozzáértéssel és terjengősen kielemezve valamennyit. Az Erzsébet-kori színház minden akkoriban ismert tényt felsorakoztatott Shakespeare korá-nak színházi életéről. Azóta néhány újabb részlet is napvilágra került, de nem olyan sok. A tudósok számára Chambers műve máig az elfeledett színháztörténeti tények páratlan tárháza maradt.

– Akárhogy is, az Első Fóliónál megfelelőbb – Sir Henry ellökte magát a karosszékétől. – Már csak azért is, mert ebből véletlenül van egy példá-nyom.

Öles léptekkel átvágott a szobán. – Várjon! – állítottam meg. – A válasz nem a maga példányában van,

hanem az övében. Ez az ő kártyája. Sir Henry visszafordult felém. – Roz katalógust vezetett a könyveiről? – Nem, de ha könyvekről volt szó, Roz nem tett különbséget a sajátjai és

a Harvardéi között. Látja? A kártya tetején álló számra mutattam: Szt 390.160. – A régi számozási rendszer Widenerben – a Harvard első számú

könyvtárában –, amit még azelőtt alkalmaztak, hogy Dewey megálmodta volna az újat.

– Vagyis elemelt egy kártyát a Harvard katalógusából?

53

– Az övé volt. Az egyetem néhány éve online számítógépes katalógust épített ki, és a modernizálás során a könyvtár vezetése elavultnak nyilvání-totta a régi kártyás rendszert. A helytakarékosság jegyében egyszerűen ki-dobták a régi kártyákat – mind a tizenegymilliót, amelyek némelyike még a tizennyolcadik századból maradt fent. Azóta jegyzetelésre használják őket. Amint Roz értesült erről, annyira bepörgött, hogy azt hittük, sosem áll le.

– Kétségkívül jellemző rá – mosolyodott el Sir Henry. – Írogatni kezdett a The New York Times-nak, a The New Yorkernek, a

The Atlanticnek, mindenhol a könyvtárat kárhoztatta. A végén akkora cir-kuszt csapott, hogy a vezetés neki adta az összes angol reneszánsszal és Shakespeare-rel kapcsolatos kártyát, csak hogy végre befogja a száját. Nem kellett mást tennie, mint kiválogatni őket a többi közül. A könyvtárban biz-tos azt hitték, hogy ezzel beküldik az erdőbe, de tévedtek. Felvett három kutatóasszisztenst másfél évre, hogy átrágják magukat a papírhegyeken. Közéjük tartoztam én is... – vetettem szomorú pillantást a kártyára. – Egy régi üveges vitrinben tartja... tartotta őket, a dolgozószobájában. Nem hin-ném, hogy ok nélkül használta volna éppen ezt a darabot.

Végigfuttattam az ujjamat a kartonon. – Lefogadnám, hogy van valami az ő Chambers-kötetében, ami elárulja,

hogy melyik Fólióról és melyik részről van szó. – Egész pontosan mibe fogadna? – Mondjuk egy harvardi útba. Nem kérdésnek szántam. Sir Henry lassan letette a poharát. – Miért nem fordul a rendőrséghez? Sokkal közelebb vannak. – Adjam át egy atyáskodó seggfejnek, aki egy árva szót sem ért az

egészből, hogy a többi bizonyítékkal együtt a fiókja mélyére süllyessze, amíg el nem rohad? Hát nem! – mondtam, és nagyot nyeltem. – Roz sem ment el a rendőrségre. Hozzám jött.

– Azután pedig meghalt, Kate. – Ezért kell elutaznom – érintettem meg a hajtókámon viselt brosst. –

Ígéretet tettem neki. S talán én vagyok az egyetlen, aki követheti a nyomot. Leszámítva a gyilkost. A tény kimondatlan maradt. Sir Henry felsóhajtott. – Sinclair nyomozó nem fog örülni.

54

– Nem kell megtudnia. Odarepülök, vetek egy pillantást a könyvre az-után már jövök is vissza.

– Gyorsabb és biztonságosabb lenne, ha megkérne valakit, hogy nézze meg maga helyett. Nem kell elárulnia, miért. Bizonyára a Harvardon is akad egy-két Shakespeare-szakértő.

Felvettem a poharam, és türelmetlen mozdulattal körbejárattam benne a konyakot. A behízelgő modorú, könnyed és simulékony Matthew Morris professzort épp egy évvel azelőtt véglegesítették, hogy én eljöttem. A tanít-ványai és az újságírók imádták; az egyetem úgy bánt vele, mint egy rock-sztárral. Én az első pillanattól fogva ki nem állhattam, akárcsak Roz. Tanult kollégám, mindig csak így nevezte, jó adag leplezetlen gúnnyal. A szemé-ben ő képviselte mindazt, amit megvetett a fiatal tudósokban – csupa külső-ség, semmi tartalom. Ő lenne az utolsó, akivel meg kívánná osztani a titka-it. Ha jobban belegondolok, még Sinclairhez is szívesebben fordultam volna.

A konyak egyre lassabban örvénylett, majd megült a poharamban. Meg-ráztam a fejem.

– Akikkel együtt végeztem, szétszóródtak a világban, Morris pedig a ta-nulmányi szabadságát tölti a washingtoni Folger Könyvtárban.

Ez véletlenül igaz is volt – groteszk módon, hiszen fárasztó és unalmas gürcölésnek tartotta a kutatómunkát, még ha elsősorban nem is ezért ódz-kodtam tőle.

– Más pedig nincs, akiben megbízhatnék – tettem hozzá. Legalább eb-ben az egyben maradéktalanul igazat mondtam.

Utazásomat illetően Sir Henry nem nyilatkozott, így nem tudtam, hogy he-lyesli-e, vagy csak megadta magát. Ami viszont a hazatérésemet illette, ab-ban nem ismert pardont.

– A lakását figyelik – jelentette ki. – Amellett pedig pihennie is kell. Írja csak fel, mire van szüksége, Barnes majd beszerzi. Megígérem, hogy ki-visszük a Heathrowra a legelső bostoni géphez.

– Barnes nem vásárolhat helyettem alsóneműt. Elkínzott kifejezés jelent meg az arcán. – Fehérneműt, kedvesem. Mennyivel izgatóbban hangzik így.

55

– Nevezze, ahogy akarja, de Barnes akkor se veheti meg. – Bízzuk a dolgot Mrs. Barnes-ra. Nem ismer félelmet, melltartók egész

serege sem késztetheti meghátrálásra! Nem tudtam, hogy valóban létezik-e Mrs. Barnes, Sir Henry minden-

esetre tettetett döbbenettel meredt rám. – Nem föltételezi rólam, hogy van házvezetőnőm? Elnevettem magam. – Ön egy másik században él, Sir Henry. – Mint mindenki, aki megengedheti magának – jelentette ki, majd vég-

zett a konyakjával. Amint felmásztam a hatalmas ágyra, amelyben tucatnyi király is megfért

volna, valahol a ház mélyén hármat ütött egy óra. Összehúztam magam, egyik kezemmel a brosst markoltam, a másikkal Roz üzenetét, és az ár-nyakra gondoltam, amelyeket a lakásom ablaka mögött láttam.

Biztosan megcsalt a szemem: a szélben felrebbenő függöny és a bútorok árnyéka űzött gonosz játékot velem – mint amikor farkasokat vagy bálnákat látunk bele a felhőkbe. Hosszú ideig feküdtem éberen, hallgattam az alvó ház neszezését.

Alighanem elbóbiskoltam. Az álmomat fokozatosan betöltötte a zúgó víz hangja. Felültem. Az ágy eggyé vált a füves partoldallal, a holdfény be-ezüstözte az alattam sikló patakot. Nem messze tőlem valaki feküdt az ibo-lyák között. Ősz hajú király, koronával a homlokán. Felé kúsztam. Az ibo-lyák körötte mind elhervadtak, halott volt maga a férfi is. Legalábbis férfi-nak gondoltam, ám ahogy elnéztem, az arca úgy fodrozódott és változott, mintha víz alól nézne fel rám, s Rozt ismertem föl benne.

A zöldellő szemek felpattantak. Amint ijedten hátravetettem magam, egy árny suhant mögém, és meghallottam a hüvelyből elősikló penge szisz-szenését.

Felültem az ágyon és azt láttam, hogy a bross tűjét szúrtam a tenyerembe; a vércseppek ott éktelenkedtek Sir Henry ágytakaróján. Felkeltem és óvato-san félrehúztam a függönyt. A kertben hatalmas, rózsaszínben és bíborban pompázó rózsák nyíltak a kíméletlenül harsány napfényben. Az ablakban

56

álltam, amíg az arcomra hulló fény feloldotta az álmot és – ha lassabban is – a nyomában ólálkodó félelmet.

Az öltözőben új ruhák vártak rám: karcsú fekete nadrág, kivágott nyakú és a szokottnál testhezállóbb felső, elegánsan egyszerű szabású kabát. Kel-lemesen meglepett, mennyire finom darabok. A közelben előre becsoma-golt kis bőrönd várakozott, tetején a repülőjeggyel. A gépem kilenckor in-dult. Miután kapkodva felöltöztem, új kabátom hajtókájára tűztem Roz brossát, és lesiettem a lépcsőn, hogy megkeressem Sir Henryt.

– Ha bujdokolásra kerül a sor, a 1esifotósoktól többet megtanulhat, mint a színházban valaha is – jegyezte meg elégedetten, amint beléptem az étke-zőbe. A Bentley, mint kiderült, máris készen állt az indulásra, hátsó ülésén a kertésszel és annak unokájával. Nem mintha az elterelő hadművelet meg-szervezése meggátolta volna Sir Henryt abban, hogy körülöttem fontoskod-jon.

– Biztosan nem kíván társaságot? – kérdezte, miközben legalább egy fontnyi cukrot lapátolt a teájába.

Megráztam a fejem. – Köszönöm, de sokkal nagyobb figyelmet keltek egy világhírű színész-

szel az oldalamon, mint nélküle. Végre megkönnyebbülten foglaltam el a helyemet a Range Roverben

Barnes mögött. – Vigyázzon magára, Kate! – Sir Henry csak ennyit mondott, mielőtt

becsukta az ajtót, de a szeméből sütött az aggodalom.

57

9

AZ UTAZÁS egyetlen homályos folttá mosódott össze az emlékeze-temben. Sir Henry az első osztályra váltott jegyet, így legalább a lábamat kinyújtóztathattam, ha már mind az alvás, mind a töprengés lehetetlennek bizonyult. Délután egykor szálltam le a bostoni Logan repülőtéren, ahol ta-xiba ültem, és a Harvard felé indultam.

Ahogy a taxi végighajtott a Storrow Drive-on, elnéztem a jobbomon el-suhanó Charles folyót, amely sötétkéken csillogott a felhőtlen égbolt alatt. A szemközti parton idővel felbukkantak a gesztenyebarna és türkizkék ku-polák, amelyek a harvardi diákoknak otthont adó vörös téglaépületeket ko-ronázták. Az út átívelt a folyó felett, mielőtt visszakanyarodott volna a jú-niusi hőségbe. A lehető leggyorsabban bejelentkeztem a szállásomra, az Inn at Harvardba, ledobtam a poggyászomat, s miután magamhoz vettem a válltáskámat, átvágtam a Massachusetts Avenue-n és beléptem a Harvard Yard területére.

Itt már hűvösebb volt: aszfalt helyett fűtenger nyaldosta a téglaépülete-ket, amelyek a magas, sima törzsű fák alkotta, szellős erdőben álltak. Meg-kerültem egy sarkot, és ott magasodott előttem maga a könyvtár. A Harry Elkins Widener Emlékkönyvtár annak a fiatal végzős hallgatónak az emlé-két őrizte, aki 1912-ben Európába vitorlázott, hogy ott kényeztesse válasz-tékos bibliofil ízlését, majd a visszaútra a Titanicra váltott jegyet. A robusz-tus épület oly ellentmondást nem tűrően uralkodott a Harvard Yard keleti felén, akár a gyászoló matriarcha, aki megbízást adott a felépítésére.

Felszaladtam a lépcsőkön, és elhaladtam a két szint magas ajtószárnyak között, belépve a márvánnyal burkolt előcsarnok hűvösségébe. Miután rö-vid időre betérem az irodába, szert tettem a volt növendékek sárga látoga-tókártyájára. Egy ajtóval beljebb felvillantottam a kártyát a pult mögött ülő unott diáknak, azután beléptem a jól megvilágított lépcsőházba.

Megálltam egy pillanatra, amíg betájoltam magam. Az alapítólevélben a vagyonos Mrs. Widener rögzítette, hogy a könyvtár külső megjelenésén egyetlen téglányit sem változtathatnak; a belső ugyanakkor más lapra tarto-zott: vonakodva bár, de engedményt tett a későbbi bővítések és változtatá-

58

sok terén. Mióta nem jártam itt, a belső teret sokmillió dolláros költséggel huszonegyedik századi szintre fejlesztették. Reméltem, hogy ettől még si-kerül eligazodnom – a falra szegezett fénymásolt térkép legalábbis arra utalt, hogy az alaprajz jórészt változatlan maradt.

Ahogy követtem a vörös csíkkal jelölt útvonalat, négy szinttel lejjebb a Widener legsötétebb mélyére jutottam. Elfeledett tudással megrakott pol-cok és félhomályos átjárók során át értem el egy kígyózó földalatti alagút-ba, amelyet öles, kattogó csövek szegélyeztek. Az alagút túlsó végében ne-héz fémajtók nyíltak egy előtérbe, amelynek elnyűtt narancssárga szőnyege egy kis felvonóhoz vezetett, hogy a segítségével még mélyebbre ereszked-hessek. Végül kiléptem a harsányan megvilágított, jókora terembe, amely úgy zümmögött, akár egy eltemetett űrhajó.

Vetettem egy pillantást a lift mellé kiszögezett térképre, majd Roz kár-tyájára. Szt 390.160: ezt a számot kerestem. Az Szt. – színháztörténeti – szekció a terem leghátsó sarkában húzódott meg. Szapora ügetésbe fogtam, majd a célomhoz közeledve lassítottam a lépteimen. Ráakadtam a 390-esekre. Lekuporodtam, hogy végigfuttassam a mutatóujjam a könyvek ge-rincén: 190, 180, 165, 160.5... Azután semmi, csak egy üres hely. Ellen-őriztem a kezemben szorongatott kártyát, azután újra lenéztem a polcra. Semmi kétség, jó helyen jártam. Csakhogy a négy kötet helyén meddő üresség tátongott. Valamennyit elvitték.

Pokol és kárhozat. Fel sem merült bennem, hogy a könyvek esetleg nem lesznek itt. Visszasiettem a felvonó irányába, az egyik sarokban pislákoló számítógéphez. Az online katalógusból ki tudom keresni a könyveket, bár-kinek adták is ki, de legalább egy hétbe telik visszaszerezni őket – kis sze-rencsével. Ha a kölcsönző éppen szabadságra ment, egy hónapot is várha-tok. Nekem pedig egy hetem sem volt, nemhogy egy hónapom. Magamban szitkozódva gépeltem be a könyv címét.

A keresés eredménye semmi jóval nem kecsegtetett. „Nincs kiadva” erősködött a számítógép. Bosszúsan hátráltam ki az alagsorból és tértem vissza a pult mögött ülő diákhoz, aki közölte velem, hogy kérhetek polcel-lenőrzést.

– Polcellenőrzést? – hördültem fel hitetlenkedve. – Leküldenek ide va-lami szerencsétlen gnómot, hogy keressen meg négy eltűnt kötetet tizen-egymillió másik között?

59

A diák megvonta a vállát. – Ebben az épületben csak három és fél millió van, de a maga négy da-

rabja így sem fog előkerülni. Bármit is talált Roz Az Erzsébet-kori színházban, biztosan megjelölte,

ebben nem kételkedtem. Hírhedt szokása volt belejelölni a könyvekbe. Mindig ceruzát használt, és általában kis pipákat tett ki, éppoly gépiesen, ahogy közben a levegőt vette. A legenda szerint egyszer kitették a szűrét a British Libraryből, mert belefirkált egy ezeréves kódexbe. Nem rosszindu-latból, csupán megszokásból. Úgy tűnt, a britek, lehetnek bármennyire ré-gimódiak, rövid úton megbocsátottak neki, mert nemsokára folytathatta a kutatást. Olykor jegyzetelt is a margóra, sőt nem egyszer olvastam tőle tel-jes kirohanásokat... Nem, az eredeti könyvre volt szükségem, amelyet a sa-játjaként kezelt. A Widener példányára.

– Köszönöm – sikerült kipréselnem magamból, miután aláírtam a kér-vényt, amelyben gürcölésre kárhoztattam a gnómokat. Az előtérbe kivezető ajtónál azután megtorpantam. Hogyan tovább?

Már épp a kijárat felé fordultam volna, amikor balról nagy márvány lép-csősor vonta magára a figyelmem. A könyvtár roppant karéja egy belső ud-vart övezett, és az udvar közepén állt Harry Widener kupolás mauzóleuma, amely keskeny folyosó útján kapcsolódott a külső udvarhoz. E sírhelyen nem a csontjai nyugodtak, hanem a könyvei. Az épület kupolás márvány-szívében dolgozószobája tökéletes mását alakították ki, ahol minden reggel friss virágot tettek az íróasztalára.

Felkaptattam a lépcsőkön a pazar, pergamenszínű márvánnyal burkolt előtérbe. Neoklasszicista kapu vezetett a félköríves terembe, ahonnét ki-sebb ajtó nyílt a dolgozószobába. Vetettem egy pillantást a sötét faburkolat-ra, az üveges vitrinekben sorakozó kötetekre és a kissé kókadt szegfűcso-korra. Igazából a boltíves előcsarnok érdekelt, amelynek közepén két üveg-tárlóban elhelyezett kötet nézett szembe egymással. Egyikük a legelső va-laha kinyomtatott könyv, a Gutenberg-Biblia volt, vaskos fekete betűkkel, ütemes latin szövegével, pirossal és kékkel kifestett iniciáléival. A másik, az ifjú Harry pompás ízlésének és feneketlen pénztárcájának köszönhetően, a Harvard saját példánya Shakespeare 1623-as Első Fóliójából.

A helyiség kongott az ürességtől; a harvardi diákok csak nagy ritkán lá-togattak ide. A könyvet felnyitva állították ki, címlapján Shakespeare fa-

60

metszetű portréjával, amely tűnődő tekintettel és jellegzetes hátracsapott homlokkal örökítette meg a Bárdot, de olyan szerencsétlen módon, hogy nyakfodrában úgy festett, mintha lefejezték volna. „MR. WILLIAM SHAKESPEARE VÍGJÁTÉKAI, KIRÁLYDRÁMÁI ÉS TRAGÉDIÁI” – hirdették az öles betűk a képmás fölött. „Közreadva az eredeti másolatok alapján.” A kép alatt ez állt: „LONDON. Nyomtatta Isaac Iaggard és Ed. Blount. 1623.”

Tekintetem végigszaladt a lapon. Egyetlen olvasó sem merészelte volna összerondítani. Roz talán egy kevésbé nyilvánvaló helyen hagyott nyomot – még neki is ódzkodnia kellett attól, hogy szántszándékkal jelet hagyjon egy Fólióban.

Chambers volt a kulcs. Az Erzsébet-kori színház négy kötetének valame-lyike árulkodik arról, hogy milyen irányban kell tovább kutatnom. Már ha képes leszek fellelni a Widener példányát. Megtorpantam. És ha a gyilkos vitte el őket? Nem, ez nem lehetséges. A gyilkosság időpontjában, ahogyan azóta is mindvégig, a kezemben tartottam az egyetlen árulkodó bizonyíté-kot.

Vagy talán maga Roz kölcsönözte ki a könyveket? Ha így történt, alig-hanem magával vitte őket Londonba. Sir Henry talán ki tudja szedni vala-kiből az információt, de mi lesz azután? Elmegyek Sinclairhez és szemreb-benés nélkül közlöm vele, hogy minden különösebb ok nélkül látni kívá-nom Howard professzor könyveit? Lesiettem a lépcsőkön, vissza az árnyas fák közé.

Az udvar végében újabb lépcsősor vezetett fel a tágas emelvényre, amely az Emléktemplomot övezte. Öt évvel ezelőtt, egy májusi estén ez a hely volt első premierem színtere, minden díszlet nélkül, pusztán a zord templommal a háttérben. A Vízkeresztet mutattuk be. A sombokrok aznapra fehér és rózsaszín szirmokkal hintették teli az emelvényt, és önfeledt neve-tés töltötte be a szilfák lombsátrát.

Azóta is büszke vagyok arra az előadásra. Egyszerre volt túláradóan vi-dám és vészjóslóan komor, középpontjában a kegyetlen tréfával, amellyel előbb nevetségessé tették, majd az őrületbe hajszolták az önhitt, puritán Malvoliót. Leültem a templom lépcsőjére. Talán Roz is efféle csalárd utalá-sokat hintett el előttem?

Nem szép tőlem, hogy ezt gondoltam. Még élénken élt az emlékezetem-

61

ben, ahogy élettelenül, tágra nyílt szemmel fekszik a Globe romjai között. „Pokoli egy munkahely”, mondta akkor délután. „Pokoli egy belépő”, feleltem. „Ekkora felhajtás után, Katie, valami kevésbé közönségesre számítot-

tam. Egy kicsit... Hogy is mondjam... shakespeare-ibbre.” Némán meredtem rá. Végül Sir Henry adta meg neki, amire vágyott. „Idézlek, Hamlet – intonálta –, király, atyám, fejedelmi dán.” – Idézlek, Hamlet – mormoltam magam elé. S miközben ezt kimondtam,

az elmém mélyén mintha felpattant volna valami zár. Egy pillanatra moz-dulatlanságba dermedtem, azután előkerestem a mobilom és felhívtam Sir Henryt.

– A tűszúrás! – vágtam a közepébe, amint felvette. – Magának is szép napot, drága Kate. – Az a tűszúrás Rozon... Pontosan hol is volt? – Fura kérdés – horkant fel Sir Henry –, amelyre merőben szokatlan a

válasz. Véletlenül tudom, mert épp az imént beszélgettem el Sinclair nyo-mozóval. Hihetetlenül búskomor alak, Dosztojevszkij sem írhatta volna meg különbül.

– Hol volt a szúrás helye, Sir Henry? – A verőéren, a jobb füle mögött. Magasan a fejem fölött folyékony zöld fény ömlött át a lombsátron,

mintha csak egy néma tengerre záporozna. Mire hozzám ért, már alig osz-latta szét a félhomályt, s minden melege rég elpárolgott.

– Kate? Ott van még? – Ő is így halt meg – suttogtam. – Kicsoda? Ki halt meg így? – Hamlet atyja. Az öreg király. Így vált belőle szellem. Sir Henry hosszan, sípolva fújtatott. – S fülhézagomba önté e nedű bélpoklos csöppjeit – mormolta. – Jesszu-

som, Kate, hát persze! A fivére mérget csöpögtetett a fülébe, amíg ő aludt. Minden stimmel... Kivéve egyetlen dolgot.

– Mi az? – Az előzetes vérvizsgálat eredményét – felelte szabadkozva. – negatív

lett. – Nincs nyoma méregnek? Biztos ebben?

62

– Nem tudom pontosan, mit kerestek. Alighanem drogokat. De nem, semmit sem találtak.

– Akkor elnéztek valamit. Nem tudná megkérdezni Sinclairt... – Ezt magától Búskomor felügyelőtől hallottam. – Az isten szerelmére, Sir Henry! – csattantam fel. – Hamlet atyjának

szelleme az a szerep, amelyben Roz tegnap felbukkant. A Globe leégett az első tűzeset évfordulóján. És a könyv, amiért ideutaztam, hiányzik, pedig senki sem vette ki. Egyszerűen nincs meg. Ön szerint mindez csupán vélet-len?

Baljós csend áradt a telefonból. – Egy feltétellel visszamegyek Sinclairhez – közölte mereven Sir Henry.

– Ha azonnal visszatér a hotelszobájába, magára zárja az ajtót, és ott várja a hívásomat. Aggódom magáért.

– De a Chambers... – tiltakoztam. – Épp most mondta, hogy a könyvek eltűntek. – De hát... – Várja meg a hívásomat, Kate! – mondta hajthatatlanul. – Ha megkap-

tuk a választ Sinclairtől, majd eldöntjük, merre tovább. Ha igaza van – ami egyáltalán nem biztos –, akkor ez a küldetés túlságosan veszélyes ahhoz, hogy egyedül csinálja végig.

Haboztam. Ha leállok, elvarratlanul hagyom a Chambers-szálat, azt vi-szont nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem Sir Henry támo-gatását.

– Rendben – feleltem vonakodva. – Várni fogok. – Okos kislány. Hívom, amint megtudok valamit. Dühös mozdulattal bontottam a vonalat. Mi a nyavalyába keveredett

Roz? Mibe kevert engem – és rajtam keresztül Sir Henryt is? Elnéztem az udvar túloldalán magasodó könyvtár felé. Onnan, ahol ül-

tem, magasztos, roppant oszlopokkal övezett klasszikus templom benyo-mását keltette. A tudás temploma. A fakultás legtekintélyesebb tagjainak az otthona, akik mindannyian kaptak itt egy-egy dolgozószobát. Matthew Morris, aki elvből gyűlölt minden könyvtárat, s így csak nagy ritkán tette be ide a lábát – még ő sem mondott le róla. A presztízs megkövetelte. „A titkok szobája” – Roz csak így nevezte a magáét, amikor kutató asszisz-tenssé válásom legelső napján átadta a kulcsát. „Az emlékek tárháza.”

63

Erről eszembe jutott valami. „Mi ez?” – tettem föl a kérdést legutolsó találkozásunk során. „Bezárva elmémben őrzöm – felelte –, s kulcsa nálad áll.”

Akkor azt hittem, a kis dobozra gondol; csak most ötlött fel bennem, hogy egy valóságos kulcs is a birtokomban van. Kihalásztam a kulcscso-móm a táskám egyik oldalzsebéből. Öt kulcs lapult a kezemben: az egyikük hosszabb, nehezebb és sötétebb a többinél. Roz dolgozószobájának a kul-csa. Megtartottam azután is, hogy kisétáltam innen; három éven át őrizget-tem, azt mondva magamban, hogy amint kéri, visszajuttatom neki. Sosem kérte.

Hirtelen megértettem. Felkaptam a fejem. A nyomok a dolgozószobába vezetnek.

A búskomor Sinclair felügyelő bizonyára kapcsolatba lépett a harvardi rendőrséggel, hogy pecsételjék le az irodát mint a nyomozás helyszínét, és az angol tanszék irodájával ezt nyilván meg is tették – a könyvtári szobáról azonban megfeledkezhettek. Végtére is ez a Widener: külön kis világ, aho-vá a professzorok az egyetemi kötelmek elől vonulnak el, hogy rövid időre elmerüljenek a kincsvadászatban. Az angol tanszéken talán még azt sem tudják, merre van Roz szobája a Widenerben.

Mindamellett amint halálának a körülményei nyilvánosságra kerülnek, a hatóságoknak előbb-utóbb ez is az eszébe jut. Ha Sinclair ott szuszog a há-tukban, akkor inkább előbb, mint utóbb. A lehetőség nem sokáig áll fönn, bármelyik pillanatban bezárulhat előttem.

Sir Henry bocsánatát kértem magamban, miközben felkaptam a táskám, átszaladtam az udvaron és újra felsiettem a Widener széles lépcsősorán.

64

10

MIUTÁN MEGVILLANTOTTAM a kártyámat, újra bevettem magam a polcok közé – ám ezúttal nem az alagsori félhomályban, hanem magában a nagy könyvtárban, amelynek tíz szintjéből hat a föld felett húzódott. Roz szobája az ötödiken nyílt. Felsiettem a lépcsőkön, kiléptem a lépcsőházból, majd megtorpantam.

Már el is felejtettem, milyen hatással vannak rám a végeláthatatlan könyvsorok. A nyilvános csarnokokban és az olvasótermekben nem érezni ilyet, még kevésbé a harsány neonfénnyel kivilágított alagsorban. Ősi doh-szag ülte meg a levegőt, amelybe fanyar illat vegyült: ádáz harc dúlt papír és oxigén között, zajlott a lassú, feltartóztathatatlan égés, amely egy napon porrá omlasztja az egész nyomtatott galaxist.

Elsiettem a könyvtár déli szárnya felé, ahol a vas- és acélpolcok megke-rülték a sarkot, hogy tovább húzódjanak a végtelenbe. Ezen a meleg nyári délutánon nem sok látogató akadt, bár így is láttam két-három lelkiismere-tes diákot, akik a munkájuk fölé görnyedtek.

Ha úgy viselkedem, mint akinek joga van itt lenni, jó eséllyel meg is előlegezik nekem ezt a jogot. Ebben a tudatban fordultam rá a folyosóra, amely elvezetett Roz ajtajához. A tejüveg, akár a többi ajtón, itt sem kínált betekintést.

A kulcs illett a zárba. Az ajtó kinyílt, és én besétáltam. Szinte minden olyannak tűnt, ahogy emlékeztem rá. A három falon a

polcokat a padlótól a mennyezetig telezsúfolták könyvekkel; sorukat csak a könyvtári katalógusnak helyet adó magas iratszekrény törte meg az egyik falon, illetve az íróasztal vele szemközt. Az asztallapon fülbevaló feküdt – az ezüst és türkiz navajo munka, melyet még tőlem kapott –, közvetlenül a számítógép billentyűzete és Virginia Woolf bekeretezett képe mellett. Egy papírköteget Shakespeare büsztje tartott a helyén. A falra a modern kori Anglia térképét szegezték, s mellé egy másikat, amelynek eredetije Shakes-peare korában készült. A padlón ugyanaz a kopott keleti szőnyeg mutatta az egyforma nyomokat, amelyeket a gurulós szék hagyott maga után.

Nyűtt huzatú füles fotel húzódott a távoli sarokba, a polcok és az abla-

65

kok közé. A két ablak azonban megváltozott. Roz konokul ellenzett minden füg-

gönyt vagy redőnyt; bármit, ami akár egy négyzetcentimétert is eltakart volna az égből. Mindez most is így volt. Ám amikor legutóbb itt jártam, az ablakok a könyvtár zárt belső udvarára tekintettek, ahová csak a madarak és a szél hátán utazó szemétfoszlányok jutottak el. Most egy fényesen kivilá-gított, olvasókkal teli teremre néztek. Eszembe jutottak a nemrég zajlott át-alakítások. Az egyetem büszkén jelentette be, hogy üvegkupolával fedte le a könyvtár zárt belső udvarát, az így létrejött térben pedig két fényűző olva-sótermet alakított ki.

Ahogy ott álltam a dolgozószoba közepén, az olvasóteremből bárki megláthatott. Magamban szitkozódva léptem az íróasztalhoz. Letettem a táskám a padlóra, lehuppantam Roz székébe, és lázasan próbáltam gondol-kodni.

Ha valaki veszi a fáradságot és feltekint ide, semmi kivetnivalót nem ta-lálhat abban, hogy itt ülök és olvasok. A számítógépen is kereshettem bár-mit. Senkinek sem tűnik fel, ha egy professzor valamelyik asszisztensét megbízza egy feladattal. Különösen nem Roz esetében, aki nem állhatta a számítógépet: könyveinek egy-két korai vázlatát gyorsírással jegyezte le, majd rábízta a paksamétát egy gépírónőre. Ha csak nem hozták máris nyil-vánosságra a halálhírét, gond nélkül beletekinthettem a gépébe.

Csakhogy nekem a könyveket kellett átnéznem, ami nagyobb problémát jelentett. Roz szokása szerint rendszertelenül tárolta őket, valamennyi pol-con legalább két sorban. A legtöbben, akik két sorban tartják a könyveket, általában a gyakrabban használt példányokat tartják elől, Roz azonban épp fordítva tette – elmondása szerint képtelen volt elfogadni, hogy bárki a meg nem fogant gondolatai közt szaglásszon. Ennek eredményeképp a polcok külső rétege valóságos védőfalat vont a kíváncsi látogatók elé, a kollégák és barátok munkáiból éppúgy, mint a Shakespeare-kutatás új üstököseinek műveiből.

Csupán azok a kötetek nem voltak szem előtt, amelyek segíthettek kö-vetni Roz elméjének kiszámíthatatlan fordulatait. Nem hiányoztak persze, épp csak eltemették őket. Ha meg akarom találni Az Erzsébet-kori színhá-zat, minden polc minden egyes könyvét át kell mozgatnom. Ez legalábbis rendhagyó elfoglaltságnak tűnhet bárki számára, aki felpillant ide az olva-

66

sóteremből, és elég hosszadalmas művelet ahhoz, hogy megnövekedjék a lelepleződés esélye.

A számítógép mellett, egy fületlen bögrében kis elemlámpa állt a ceru-zák és tollak között. Elvettem. A Widener tízkor zár. A könyvtárosok és ta-karítók tizenegyre távoztak az épületből, tizenkettőre odakintről is. Vagyis hat-hét órám marad, amíg másnap reggel nyolckor a nyitásra megérkeznek a dolgozók. Mosolyogva néztem le Mrs. Woolf tágra nyílt, szomorú szeme-ire. Amit fényes nappal nem tehetek meg, sötétben kell megtennem. Csak annyit kell elérnem, hogy bezárjanak ide. Roz számítógépének monitorához a Fólió egy modern kori hasonmás kiadása támaszkodott. Felkaptam, meg-ragadtam a táskámat és kisétáltam a dolgozószobából.

Elfoglaltam az egyik olvasófülkét és felütöttem a Fóliót. A hosszú vára-kozás alatt ellenőriztem minden egyes lapot, de sehol sem találtam jelzése-ket.

Kilenc óra harminckor végre meghallottam a hangszóróból feltörő érces hangot.

– A kölcsönzőpult tizenöt perc múlva bezár. Tizenöt perc múlva zárás. Kilenc negyvenötkor a fények kihunytak, és az utolsó néhány látogató is

távozott. Kivártam, amíg két emelettel lejjebb újra felharsantak a hangszó-rók. Felálltam és kinyújtóztattam fáradtságtól merev tagjaimat. Londoni idő szerint hajnali háromra járt, de még hosszú órák választottak el a lefekvés-től. Mindkét irányban végigpásztáztam az olvasótermet. Ebben a szárnyban korábban is csak kevesen dolgoztak, mostanra pedig már mindenki távo-zott.

Becsuktam a könyvet, és visszaindultam Roz szobája felé. A kulcs kicsit megremegett a kezemben, amikor a zárba illesztettem. Igyekeztem a lehető legkisebb rést nyitni az ajtón, majd azon át besurranni. A lenti olvasóterem teljesen kiürült, a pult mögött sem láttam senkit. Ledobtam a táskámat, majd letelepedtem mellé a padlóra. Előhalásztam és kikapcsoltam a telefo-nomat. Azután egy órán át hallgattam, ahogy fokozatosan minden hang el-hal a könyvtárban, miközben Roz utáni vágyakozásom egyre csak erősö-dött.

Végül a folyosón is kihunytak a fények, leszámítva tízméterenként egy-egy gyenge villanykörtét. Álmosító félhomály ereszkedett a szobára. Az ál-lam lebukott a mellkasomra. Ijedten ébredtem föl, de máris újra elbóbiskol-

67

tam, és a szemem magától lecsukódott. Ijedt rázkódással riadtam fel. Valami fölkeltett, de mi lehetett? A dolgo-

zószobán túl összesűrűsödött a bársonyos sötétség. Az ajtóhoz kúsztam és füleltem, de nem hallottam semmit.

Felkattintottam az elemlámpát, hogy odalopózzam az íróasztalhoz. Miu-tán visszatettem a Fóliót a helyére, elvettem Shakespeare kis mellszobra alól a papírokat, összerendeztem és a táskámba tömtem őket. Ezután szem-befordultam a polcokkal.

– Sajnálom – suttogtam. A könyveknek? A szobának? Roznak? Módszeresen haladtam végig a polcokon, ahogy azt Roz is helyeselte

volna: kihúzkodtam néhány egybefogott kötetet, majd bevilágítottam a mö-göttük nyíló sötét alagútba. Roz érdeklődése, hogy finoman fogalmazzak, sokrétű volt. Rábukkantam egy kisebb részlegre Cervantesről és a Don Quijotéról, majd egy másikra Delia Baconról, egy tizenkilencedik századi kékharisnyáról, akit Shakespeare-rel kapcsolatos rögeszméi előbb zseniális, később őrült utakra vezettek. Valaha régen Delia munkássága az én kutatási területem volt. Vajon mi kelthette fel benne Roz érdeklődését? Elnyomtam egy ásítást, és továbbhaladtam. A Shakespeare és az amerikai vadnyugat kapcsolatát taglaló forrásmunkák bizonyára Roz legutolsó könyvéhez kel-lettek. Mindent egybevetve a hátsó sorok kicsiben visszatükrözték a kinti könyvtár sokszínű választékát, de egyetlen kötet sem akadt, amely közelebb vitt volna a megoldáshoz. Tömören fogalmazva: Az Erzsébet-kori színház nem volt sehol.

Húsz perccel később, a földön térdepelve és a kétségbeesés határára jut-va az ablak melletti polcok mélyén végül mégis ráakadtam arra, amit keres-tem. Négy kötet, megfakult vörös szövetkötésben, rajtuk fakó arany betűk-kel a megkurtított cím: Erzsébet-kori színház. Chambers.

Közelebb hajoltam. Az egyik kötetből egy papírdarabka állt ki apró jel-zőzászló gyanánt. Kihúztam a könyvet, letelepedtem a füles fotel karfájára és felütöttem a megjelölt oldalt, a 488-adikat. „Színművek és színpadi szer-zők”, olvastam a fejlécet – annak a hosszú fejezetnek a címét, amely szer-zőről szerzőre felsorolt minden ismert kiadott és kéziratos művet, ami csak az angol reneszánsz korában keletkezett. Elrettentően tudományos munka.

A 488-as oldal az Othellóról szóló rész közepén kezdődött, amit sorban követett a Macbeth, a Lear, az Antonius és Kleopátra, egészen a szemközti

68

lap alján A viharig és a VIII. Henrikig. A Jakab-kori magnum opusok. Vé-gigpásztáztam a lámpa sárga fénykörével a margók mentén. Melyik darab-ból meríthetett Roz?

Ezúttal sem találtam árulkodó jeleket. Hátradőltem. A nyom nem sza-kadhat meg csak így. Egyszerűen nem lehet, hogy itt a vége. Elővettem Roz kártyáját a kabátzsebemből, és újra elolvastam az üzenetét. Megforgattam a kezemben, az ujjam hegyével kitapintottam a lyukat. Oly sok fáradságot vállalt azért, hogy megszerezze ezeket a kártyákat, nem létezik, hogy akár egyet is születésnapi üdvözletre pazarolt volna. Bármit is kerestem, valaho-gyan kapcsolódnia kellett ezekhez a könyvekhez.

Nem is a könyvekhez, futott át az agyamon. Egyáltalán nem a könyvek-hez. Túlságosan is hozzászoktam, hogy irányjelzőnek tekintsem a kataló-gust, pedig Roz talán magára a kártyára akarta ráirányítani a figyelmemet. Felkeltem és a szekrényhez, a Widener egyik régi kabinetjéhez léptem, ahol Roz a kártyákat tartotta. Végigfuttattam a zseblámpa fényét a kis fiókokon, amelyeket Roz takaros kézírásával jelölt meg. Elérkeztem a „Cecil-Charles” feliratú fiókhoz.

Kihúztam és átlapoztam a kártyákat, míg elértem a „Chambers, E. K.”-ig. Az első cím Artúr, Britannia királya volt. Azután következett az Angol népies színművek, majd a Korai angol költészet. Túlmentem. Visszalapoz-tam és szétválasztottam egymástól a kártyákat. A fénysugár ráhullt a fiók alján heverő apró, félbehajtott papírlapra. Óvatosan kihúztam.

„Kate-nek”, ezt írták rá kék ceruzával. A folyosón egy pillanatra felvillantak, majd kihunytak a borongós fé-

nyek. Eltettem a papírt a könyvbe. Magamhoz szorítottam a kötetet, lekap-csoltam az elemlámpát és lábujjhegyen az ajtóhoz lopóztam. Ameddig csak elláttam, minden fény kialudt; az egész könyvtár sötétségbe borult. A hát-térzúgás, amelyet eddig alig észleltem, mélyülni és halkulni kezdett, míg-nem semmivé foszlott – mintha az épület hatalmas teste egy utolsót léleg-zett volna.

Épp vissza akartam fordulni a szekrényhez, amikor a néma csendben előbb nyikorgó hangot, majd suhogó neszt hallottam. Kővé dermedtem. Jól ismertem ezt a hangot: a vészkijárat volt, amely a folyosó két végében nyílt a keskeny és szürkére mázolt tűzlétrákra. Az ajtó kinyílt és becsukódott. Valaki más is jár az épületben.

69

Kicsusszantam a szobából, ám ezúttal becsuktam magam mögött az ajtót – csak a zárnyelvet nem kattintottam a helyére –, és átvágtam a folyosón. Épp annyi időm maradt, hogy a könyvespolcok mögé rejtőzzek, azután a folyosó sötétjénél is sötétebb alak előbukkant a sarok mögül.

Alighanem egy biztonsági őr, vagy a Harvard Egyetem ügyeletes rend-őre – mégsem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ez ugyanaz a sötét jelenlét, amelyet az ablakomban érzékeltem, s amelyet valamilyen baljós szál fűz Roz ajándékához. Eltakartam a brossomat, miközben hát-rébb húzódtam a polcok között.

A holdfény foltokban világított be a folyosóra. Az árny egy pillanatra feltűnt, de mielőtt kivehettem volna az alakját, már tovább is haladt. Meg-könnyebbülten lélegeztem föl, ám néhány lépést követően a férfi megtor-pant. Visszalépett kettőt, majd még egyet. Roz ajtajánál újra megtorpant, észrevette a fémesen csillogó kulcsot. Csakhogy Roz ajtaja nem volt bezár-va, de még csak becsukva sem. Az érintésére elhaló sóhajjal nyílt ki. A férfi egy pillanatra mozdulatlanná dermedt.

Azután hirtelen megpördült. Előrehajoltam és rohanni kezdtem, ő pedig utánam vetette magát. Az olvasófülkéknél balra fordultam, átvágtam három polcsoron, majd visszafelé kerültem a dolgozószobák irányába. Az utolsó átjáró végében, egy kovácsoltvas könyvespolc fedezékében megálltam, s bár a szívem a torkomban zakatolt, hallgatózni próbáltam. Semmi. A Widener, a rövid folyosók, váratlan fordulók és meghitt zugok e valóságos labirintusa most még sötétbe is burkolózott. Ha a férfi nem ismeri olyan jól a járást, mint én – és a felújítás során nem változtattak meg mindent –, jó esélyem kínálkozik a menekülésre.

A külső folyosóról beszűrődő, távoli léptek tudatták velem, merre ólál-kodik a másik. Néhány átjáróval arrébb elfordult, hogy visszainduljon a dolgozószobák felé. Minél közelebb került, annál mélyebbre húzódtam vissza a polcok közé. Mindenáron kettőnk közt kell tartanom a polcokat. Miközben szorosan magamhoz öleltem a Chambers-kötetet, a másik ke-zemmel tapogatózni kezdtem a fejem fölött. Néhány méterrel odébb rátalál-tam a résre. Felágaskodtam.

Igen lábujjhegyre állva épp hogy elérhettem a szomszédos sor könyves-polcának belső oldalát. Nekirugaszkodtam és átlöktem néhány vaskos köte-tet a másik folyosóra.

70

A férfi sietve a zaj irányába indult, s eközben én a másik irányba futot-tam, az alig három méternyire nyíló lépcsőház felé. Vajon mennyi ideig tu-dom elvonni a figyelmét? Elértem a lépcsőházat és feltéptem az ajtót; a csi-korgó hang fémesen visszhangzott a sötétben. Körülnéztem. A lépcsősor akadálytalanul vezetett le a földszintre. Megfordultam, és inkább felfelé in-dultam.

Odafent újra bevettem magam a könyvespolcok közé. A léptek lent elér-ték a lépcsőházat, épp amikor a fenti ajtó becsukódott. Ott megtorpantak, azután a nyikorgó ajtó újra kinyílt. A léptek sietősen pattogtak odalent.

Kivártam. A férfi talán visszahúzódott a sötétbe: felismerte a taktikámat, s most csak arra várt, hogy megmutassam magam. Az is lehet, hogy a kijá-ratnál lapul. De nem. Itt maradt: hallottam a cipőtalpak csikorgását a lép-csőn. Egész testemben megfeszültem, készen a futásra, ám nem hallatszott egyéb zaj. Mintha maguk a könyvek is visszafojtották volna a lélegzetüket.

Hosszú percek elteltével lassan araszolni kezdtem a nyugati szárny bel-ső oldala felé. Magas ablakok tekintettek le ugyanarra az olvasóteremre, amelyikre Roz szobája is nézett; ha kidugtam a fejem, láthattam a dolgozó-szobák sorát jelző ablakokat. Már épp indulni készültem, amikor azt láttam, hogy bágyadt vörös fény szüremlik ki az egyik mögül. Egy szinttel lejjebb és három ablakkal arrébb. Roz szobájából.

A férfi visszatért oda. Lelopództam a lépcsőkön és átvágtam a folyosón, hogy újra belevesszek

a szobákkal szemközti polcok árnyékába. Nem tudom megakadályozni, hogy a férfi átkutassa Roz holmiját – legalábbis nem itt és most, egyedül a sötétben –, de talán kideríthetem, kivel állok szemben.

Elérkeztem a polchoz, amelyik egyenesen Roz ajtajához vezetett. Ahogy kikémleltem a sarok mögül, láttam a tejüveg mögött pislákoló fényeket. A férfi még nem ment el.

Kihúztam az összehajtott lapot Chambers könyvéből, és eltettem a zse-bembe. Egy sorral odébb becsúsztattam a kötetet egy üres helyre, amelyet jól az emlékezetembe véstem. Ha szükséges, holnap reggel is visszatérhe-tek érte. Minimálisnak ítéltem az esélyt, hogy a milliónyi könyv között épp ez tűnjön fel valakinek, és legalább addig is biztonságban tudhattam.

Miután megkerültem a sarkot, óvatosan megtettem egy lépést, majd még egyet. Amint Roz ajtaja feltűnt előttem, megtorpantam. Semmi. Közelebb

71

araszoltam még egy lépésnyit, s abban a pillanatban a riasztó éles visítása törte meg a csendet. Mielőtt visszahúzódhattam volna, egy sötét alak vetet-te ki magát az ajtón, és rám ugrott, a hátam mögé csavarva a karomat. A vészjelző sikoltozásától alig hallottam, amit érdes hangon a fülembe sutto-gott.

– Az egyszerű kis Kate, a csontos kis Kate, néha pedig az elátkozott Kate!

A nevem! Tudta a nevem. Vonaglani kezdtem, igyekeztem a támadó ar-cába nézni, de ő olyan erővel tekerte ki a karomat, hogy a fájdalomtól a lé-legzetem is elállt.

Felnevetett, örömtelenül és a nyájasság legapróbb jele nélkül. – De ahogy Shakespeare hőse is mondja, „Eh, mi a név?” Roz is meg-

változtatta az övét, mint tudjuk. Hamlet atyjára. Jeges borzongás futott végig a bőrömön. Igazam volt. Tovább küzdöt-

tem. Valami megcsillant előttem, majd a kés vékony, hideg pengéje a tor-komnak feszült.

– Talán a tiédet is meg kellene változtatnunk... A nyakamon éreztem a nyirkos leheletét. – Menekülj, Kate! – gúnyolódott rajtam. Majd egy szempillantás alatt

eltűnt a lármás sötétségbe, mintha ott sem lett volna. Rettegés markolt a szívembe, ahogy az olvasófülkékkel tagolt külső fo-

lyosó felé rohantam. Tehetetlenül néztem körbe. Nem volt hová menekülni, s csak egyetlen búvóhely kínálkozott. Lebuktam az egyik olvasóasztal alá. Hová tűnt? Mi történt? Kihelyezhetett egy mozgásérzékelőt. Vagyis számí-tott rá, hogy visszatérek a szobához.

A visító hang abbamaradt. Ha ő kapcsolta ki, nem lehet messze. A léptek kitartóan közeledtek az olvasófülkék felé. Menj el, kívántam

elmém minden erejével. Kérlek, menj el. A férfi azonban felém tartott, lassan és módszeresen, megállva minden

fülkénél. Biztosan bekukkant mindegyik asztal alá. Engem keres. A szomszédos fülkénél megállt, én pedig egész testemben megfeszül-

tem, készen arra, hogy talpra pattanjak. A kés ellen egyedül az asztallal vé-dekezhetek. Nekilökhetem, talán az egyensúlyából is kibillenthetem, és ak-kor egérutat nyerhetek. Nem sok, de még mindig jobb, mint csapdába esett patkányként meghalni.

72

Tett egy lépést előre, majd még egyet – azután elsietett az asztalom mel-lett, egészen a folyosó végéig, anélkül, hogy akár csak visszapillantott vol-na. Elfordult a kijárat irányába, majd eltűnt a szemem elől. A távolban hal-lottam a vészkijárat csukódását.

Megkönnyebbülten sóhajtottam föl. Kimásztam az asztal alól és fel-egyenesedtem. Az olvasóasztal üresen állt, amikor bemenekültem alá, most azonban egy ív papír lebegett sötét felszínén, akár a rávetülő holdfény. Fel-vettem. Az egyik széle egyenetlen, szakadozott volt, ahol kitépték a könyv-ből. A nyomat öregnek tűnt; a papír merev, krémszínű és nehéz volt. Nem modern kiadású kötetből származott.

Felemeltem, hogy jobban szemügyre vegyem a beszüremlő fényben. A lapot a Fólióból tépték ki, méghozzá egy eredeti példányból – nem afféle fakszimiléből, amilyet Roz asztalán is találtam. Amazon nem szerepelt semmiféle jel, erre azonban valaki egy előre mutató kezet rajzolt a jobb ol-dali margóra. Egy ökölbe szorított kezet, előreszegezett mutatóujjal és fel-emelt hüvelykkel, ahogy a mai gyerekek szokták imitálni a pisztolylövést. Ennek dacára ősrégi ábrának tűnt, a kiemelő filc középkori-reneszánsz megfelelőjének, amely azt a célt szolgálja, hogy felfrissítse a korabeli olva-só emlékezetét. Közelebbről is megvizsgáltam. A motívum lehetett ősrégi, a jelet azonban csak nemrég ejtették – lúdtoll vagy íróvessző helyett egy-szerű golyóstollal.

Vetettem egy pillantást a jelzett sorra, és hirtelen elfogott a borzongás. Egy színpadi utasítást olvastam. Nem a Hamletből, hanem a Titus Androni-cusból. Ez a legkegyetlenebb pillanat Shakespeare legkegyetlenebb darab-jában. Olyan brutális, hogy a lélegzet is az olvasó torkán akad. Olyannyira brutális, hogy még Shakespeare sem próbálta versbe szedni: Demetrius és Chiron jön a meggyalázott Laviniával, kinek keze levágva és nyelve kivág-va.

– Eh, mi a név?” – sziszegte üldözőm. – „Talán a tiédet is meg kellene változtatnunk.”

Laviniára? – Kate! – hallatszott egy férfihang a vállam mögül. Felsikoltottam, mire

egy kéz a számra tapadt.

73

11

– HALLGASSON ÉS FIGYELJEN! – szólt csendesen a hang, jól hallható brit akcentussal. – Roz küldött.

Kiszabadítottam magam, de ő megragadott és visszafordított. Sötét, göndör haja volt, hosszú, egyenes orra és olyan kemény szorítása, mintha márványból faragták volna ki.

– Roz halott – ziháltam. – Mert nem hallgatott rám. Elhúzódtam; ő újra magához vont. A tekintetét ezúttal erősen rám szö-

gezte. – Ha kinyitod, követned kell, bárhová is vezet! Roz szavai. Mozdulatlanná dermedtem. – Ki maga? – Ben Pearl – felelte kurtán. – Bocsásson meg a modortalanságért, de

azon vagyok, hogy megpróbáljam élve kijuttatni innen. Ha abból indulunk ki, hogy más irányban akarunk távozni, mint a támadója, mik a lehetősége-ink?

A brit felsőbb osztályokra jellemző kifinomultsággal és unott arroganci-ával beszélt. Arca és karja csupasz volt, egyszerű szürke pólót viselt. A sö-tétben bujkáló férfi ezzel szemben tetőtől talpig feketébe öltözött, és az ak-centusa amerikaira vallott.

– Miért bíznék magában? – Roz a nénikém volt, Kate. – Maga brit. – Mások is átkeltek már az óceánon. Az édesanyám nővére volt, és

megkért, hogy vigyázzak magára. Sötét haja és zöld szeme csakugyan Rozra vallott. – Eresszen el! – követeltem. Ő ehelyett még erősebben szorított. – Csönd! Tekintete az ablak felé rebbent. Követtem a pillantását. Odakint ködös,

sárga fénygömb ült egy lámpaoszlop csúcsán. Alatta úgy örvénylett a sötét-

74

ség, akár a víz vagy a felkavart köd. – Ő az? – suttogtam. Elterelt az ablaktól a folyosó túlsó oldalára. – Nem, hacsak nem képes megsokszorozni magát – felelte csendesen,

amint besurrantunk a polcok árnyai közé. – Úgy tűnik, az egyetemi őrség végre reagál az áramszünetre. A főkapu kilőve. Van más lehetőség?

– Van egy hátsó kijárat, közvetlenül alattunk. Öt emelettel lejjebb. Megrázta a fejét. – Azok a zsaruk épp arrafelé tartanak. Az ajkamba harapva gondolkodtam. – Van egy kijárat a Puseyből is. Az a szomszédos könyvtár. – Helyes. – De közvetlenül a Widener főbejáratánál lyukad ki. Türelmetlen pillantást vetett rám. – Az isten szerelmére, ez itt a Harvard. Nincsenek itt rejtekajtók vagy

titkos folyosók? – Egy van – böktem ki. – Legalábbis, azelőtt volt. Egy alagút az udvar

alatt, amelyik a diákkönyvtárba, a Lamontba vezet. Amikor nekivágtam az első szemeszternek, az alagút még mindenki

előtt nyitva állt, hogy az újév és a tavaszi szünet közti rettenetes hónapok-ban valóságos földalatti országúttá nője ki magát. Másodéves koromban azután valaki kitépett és késsel össze-vissza szabdalt lapokat hagyott maga után a könyvtár kevéssé ismert átjáróiban. Egy ideig mindenki rajta köszö-rülte a nyelvét: Minotaurosznak keresztelték el, a labirintus szörnyének. Hivatalosan a Harvard nem tett egyebet, mint felhívta a diákok figyelmét, hogy csakis csoportosan látogassák a labirintust. Nem hivatalosan a Widener területén többé-kevésbé leállt a kutatómunka.

Amint a sáfrányok kidugták a fejüket a hóból, álruhás egyetemi rendé-szek szivárogtak be a sötét átjárókba, így egy reggel arra a hírre ébredtünk, hogy elfogtak egy alacsony, különös, kígyószemű alakot – s hogy a La-montba vezető alagutat véglegesen lezárják. A diákok körében megindult a szóbeszéd, hogy nem is rendőr kapta el a rémet, hanem egy pap, és a gigá-szi összecsapás során az alagutat teljes hosszában vér szennyezte össze, amit azóta se takarítottak fel. A Harvard természetesen nem ereszkedett odáig, hogy efféle pletykákról tudomást vegyen, ehelyett minden térképről

75

könyörtelenül törölte az alagutat, a kiadványokban a puszta említését is megtiltotta, de még a fakultás tagjaira is hallgatást parancsolt. Alig négy év kellett hozzá, hogy az alagút léte is kitörlődjön a hallgatók kollektív emlé-kezetéből.

– Ragyogó! – lelkesedett fel Ben. – Arra megyünk ki. – Ha még létezik egyáltalán – tettem hozzá kelletlenül. – Ott lesz az – közölte magabiztosan. – Ott kell lennie. Megvan minden,

amit magával hozott, professzor? Válaszként visszamasíroztam a soron arra a helyre, ahol a könyvet elrej-

tettem, és levettem a polcról. – Még valami? – Nem is tudom... – a hangom elakadt a mondat közepén. A táskám. Roz

szobájában hagytam, benne a tárcámmal és minden igazolványommal... Nem csoda, hogy a gyilkos tudta a nevemet. Éreztem, ahogy elvörösödök. – Roz szobájában hagytam a táskámat. És nem vagyok semmiféle professzor – tettem hozzá zsémbesen. – Sosem voltam az.

– Maga aztán nem igyekszik egyszerűbbé tenni a dolgokat. Miután végigrángatott a polcok között, gondosan szétnézett mindkét

irányba. – Ez az? – mutatott a résnyire nyitva álló ajtóra. Kiszabadítottam ma-

gam a szorításából, és átvágtam a folyosón az ajtóhoz. Odabent azután megtorpantam.

A szobát ízekre szaggatták. A füles fotel felfordítva hevert a sarokban, a párnája felvágva. A lerángatott könyvek óriási halomba gyűltek az iroda közepén. A számítógép monitorját szétzúzták, még a falról is lerángatták a két térképet. A megvakított képernyőt leszámítva az íróasztalon többé-kevésbé minden sértetlen maradt: a türkiz fülbevaló ott hevert a billentyű-zet mellett, a forrásmunkák is ott sorakoztak – egyet kivéve. Korábban a helyén hagytam Roz Fólió-hasonmását, most mégis hiányzott. Tudta, mit akar, és meg is szerezte. Minden más csak oktalan vandalizmus.

A táskám fura szögben megdőlve feküdt egy könyvhalom tetején. A ta-karos íróasztal és a gondosan beállított táska mind egyetlen dologra utalt. Messze nem vandalizmusra. A sötét alak kíméletlenül és céltudatosan meg kívánta szentségteleníteni Roz emlékét is. És úgy intézte, hogy lássam.

Tompa puffanás térített magamhoz. Ugyanebben a pillanatban Ben

76

megragadta a karom, és a folyosó felé rántott. A könyv kirepült a kezem-ből. Mászni kezdtem után, amikor Ben egész egyszerűen rám vetette magát. Éles villanás hasított a sötétségbe, majd a folyosó összes üvege szilánkokra robbant szét. Érces dörrenés morajlott végig az épületen.

Miután a hang fokozatosan elhalt, Ben óvatosan feltornázta magát. Fur-csán hűvösnek éreztem a márványpadlót az arcomon. Megemeltem a fejem. Három méternyire tőlem a nyitott Chambers-kötet hevert a földön, lapjával lefelé. Akár egy elátkozott ékszer, éles üvegszilánk fúródott a borítójába. Odakúsztam és végigpörgettem a lapokat. Roz üzenete még most is az ol-dalak között volt.

Ben mondott valamit, de a hangja fojtottan szólt, mintha vattával volna tömve a fülem, így egyetlen szavát sem értettem. Üres tekintettel néztem fel rá. Három öles lépéssel mellettem termett. A keze végigszaladt a hátamon, azután átfordított és tetőtől talpig végigmért.

– Nincs semmi baja. Maradjon itt. Visszatért a szobához és eltűnt odabent. Az utasítása ellenére közelebb kúsztam, hogy bekémlelhessek. Ben szi-

luettjét tüzek fénye rajzolta ki, miközben a táskámat vizsgálgatta, amely immár elgörbült acéldarabok és törmelék alatt hevert. Roz ablaka robbant fel, üvegcseréppel terítve az egész szobát. Azon túl jókora lyukat pillantot-tam meg az udvar szemközti falán, miközben a szobát dühödten nyaldosták a lángok. A füstben megpörkölődött papírdarabkák örvénylettek, és beha-vazták az udvart.

Miután leemelt róla egy nehéz acélgerendát, Ben kiszabadította és fel-kapta a táskámat.

– Ez minden, vagy még a falra is felírta, hogy „itt Járt Kate”? Megráztam a fejem. – Helyes. Akkor menjünk. A lábam azonban a földbe gyökerezett. – Menjünk! Ben nyers erővel terelt a lépcsők felé. Bevágódott elém, és sietve leve-

zetett egy fordulón, majd egy újabbon. Az egyik kezében fekete félautoma-ta pisztolyt szorongatott. Valahol a távolban szirénák jajveszékeltek. A dü-hödten dohogó tűz fénye kísértetiesen szűrődött be az udvarról, és megvilá-gította az utunkat, míg el nem értük a földszintet. Oda még a leghalványabb

77

fény sem szűrődött le. Fokról fokra tapogattuk ki az utat a tökéletes sötét-ben. Köröttünk az egész épület nyöszörögni és zörögni kezdett; én pedig igyekeztem nem gondolni arra, ahogy három és fél millió könyv lassan le-omlasztja a polcokat, hogy szintről szintre alázúduljon. Elhagytuk az A és a B jelzésű szintet.

– Ez az – suttogtam, amint elértük a C-t. Azután rájöttem, hogy tévedtem. Szemben a felsőbb szintekkel, ahol

széles folyosók az épület teljes hosszában keletről nyugat felé futottak, a földalatti folyosókat kettéosztották. Ezen a szinten csak egy rövid, szűkös átjáró vezetett a nyugati szekcióból, ahová megérkeztünk, a keleti szekció-ba – és az alagút bejáratához. S ami még rosszabb, ez utóbbit egy könyves-polc mögé rejtették. Öt évvel ezelőtt még napvilágnál is alig ismertem ki magam a könyvtárnak ebben a részében; most, az átható sötétben, pokoli feladatnak bizonyult megtalálni.

Ben egy elemlámpát nyomott a kezembe. Az éles kattanást követően fénysugár lőtt ki a távolba. A férfi némán megragadta és lefelé fordította a csuklómat, hogy a fénye diszkrétebb módon a lábunk elé, a padlóra irányul-jon. Tettem néhány óvatos lépést a folyosón. Előttünk egyik polc a másik után sorjázott, és úgy tornyosultak fölénk, mintha gyanakodva tekintenének ránk, betolakodókra; amint a fénykéve átsuhant rajtuk, olyan érzésem tá-madt, mintha súlypontot váltanának, fészkelődnének és körbe tekintgetné-nek. Melyik sor lehet az? Az első hirtelen zsákutcába torkollt: egy egész falra való könyv foglalkozott Magellánnal. A másodiknak az inkák meghó-dítása vetett véget. Visszahátráltam a folyosóra.

– Gyorsabban! – morogta Ben. – A gyorsaság hasznunkra válna. – A pontosság még inkább. Annak idején is csak véletlenül bukkantam rá az átjáróra, miközben va-

lami mást kerestem. Mit is? Rozt. Roz irányított ide. A Howardok hitszegő múltjáról írtam érteke-

zést; arról a spanyolbarát családról, amely a reneszánsz kori Anglia egyik legkönyörtelenebb nemzetségének számított. „Egész pontosan az őseim hit-szegő múltját kutatod”, igazított ki Roz, elejtve azt a célzást, amely lehozott ide. Sajnos a Howardoknak nem akadtam a nyomára, viszont egy polcra va-ló régi spanyol mendemonda mögött – naplók, diplomáciai jelentések és udvari dokumentumok voltak, amelyeket tudós férfiak jegyeztek le és adtak

78

közre nagy műgonddal, hogy azután itt penészedjenek ezen az isten háta mögötti helyen – ráakadtam a Keleti C-hez vezető átjáróra.

Bevilágítottam egy újabb sorba: nem az volt. Majd még egybe. Tovább-indultam, azután visszafordultam. Igen, ez ismerősnek tűnik. Besétáltam egy darabon, egyre gyorsabban, ahogy nőtt bennem a bizonyosság. Igen, csakis ez lehetett.

A távolban ajtó nyikorgott. Miután Ben felzárkózott mögém, kikapcsol-tam a lámpát, és vakon tapogatóztam, amíg közvetlenül magam előtt ki nem tapintottam a könyveket. Kinyújtott jobbommal éreztem, hogy zsákut-cába jutottunk. A pokolba. Áttettem a könyvet a másik kezembe, majd to-vább tapogatóztam balra.

Néhány sorral arrébb tompa puffanás hallatszott, azután tétova vörös fénypászma siklott át a mennyezeten. Kővé dermedtem – a gyilkos használt vörös fényű lámpát. Ben megkocogtatta a vállamat, s én tudtam, mire gon-dol. Gyerünk! Ujjaim átfutottak a láthatatlan könyvek gerince fölött, majd hirtelen becsusszantak a légüres térbe. Kitapintottam a rést, majd kínos óvatossággal megpróbáltam elfurakodni a polc mellett. Néhány méternyire lehettem az épület hátsó falától; kezem pókként surrant a falon, és kereste a nyílást, miközben némán fohászkodtam érte, hogy rátaláljak.

Olyan váratlanul akadtam rá, hogy elbotlottam, és kis híján felbuktam; a könyv is kicsúszott a kezemből. Vakon kaptam el, mielőtt még földet ért volna, azután összerándultam a fájdalomtól, amint a borítójába fúródott üvegszilánk a tenyerembe vájt. Ben állított talpra.

– Ügyes kislány! – suttogta. A léptek gyorsan közeledtek felénk, majd félúton megálltak. Vörös fény

szüremlett át a könyvek között, és elég világos lett ahhoz, hogy megpillant-suk az előttünk nyíló átjárót, amely egyenes vonalban vezetett kelet felé. A fény kialudt, majd a léptek visszafordultak arrafelé, amerről érkeztek Óva-tosan föllélegeztem. Amilyen gyorsan csak mertünk, végigsurrantunk az át-járón, majd egy kereszteződésben megcsapott a huzat.

Jobbra fordultam, és mentem előre, amíg falba nem ütköztem. A sarok-ban, a régi, használaton kívüli asztalok mögött nehéz vasajtó állt. Elször-nyedve láttam, hogy modern elektromos zárral szerelték fel. Azután az ajtó finoman meglebbent, akár egy függöny, amellyel a szellő játszik. Úgy lát-szik, az áramszünet következtében a zár is kioldott.

79

Ben szélesre tárta az ajtót, mire forró, nyirkos sötétség tört elő mögüle, nyomában a rothadás kénes bűzével. Felkattintottam az elemlámpát, de a fénysugár néhány méter múltán a semmibe veszett.

Hátráltam egy lépést. Eh, mi a név? – kérdezte a gyilkos. Talán a tiédet is meg kellene változtatnunk. A Titusban Laviniát a szerelmesével egy sö-tét, elhagyatott verembe csalták, mielőtt meggyalázták volna. A fiú meg-halt; a lány hiába könyörgött a halálért. Belenéztem az alagút torkába, és még hátrébb léptem.

Léptek kopogtak felettünk. Az előtérben ajtó nyílt. Egy újabb hang tört elő a múltból. Követned kell, bárhová is vezet. Megmarkoltam a könyvet, és előreléptem az alagútba. Miután elvette tőlem és kikapcsolta az elemlám-pát, Ben halkan becsukta mögöttünk az ajtót, majd a sötétség a torkunknak ugrott.

80

12

BEN ÁTFURAKODOTT mellettem, hogy nekivágjon az alagútnak. Egyik kezemben a görcsösen szorongatott könyvvel, a másikkal a falat ta-pogatva igyekeztem a nyomában maradni. A fal mentén öles csövek futot-tak, némelyik meleg és lüktető, a többi rideg és halott. Óvatosan araszol-tunk, nehogy orra bukjunk, de amennyire csak tőlünk telt, igyekeztünk tempósan haladni a vaksötétben; olyan erősen meresztettem a szememet, hogy attól féltem, kiugrik a helyéből.

Egy idő után az alagút jobbra kanyarodott, és a forduló után Ben hirte-len megtorpant.

– Mi a fene... – kezdtem volna, de belém fojtotta a szót. – Csak hunyja le a szemét és figyeljen. Lecsuktam a szemem, és arra koncentráltam, amit hallottam, nem pedig

arra, amit úgyse láttam – mögöttünk csoszogó léptek közeledtek. Szótlanul gyorsítottunk a tempón, már-már futásnak eredtünk. Morgás

hallatszott a távolban, azután zúgás futott végig a csöveken, fények villan-tak az alagútban. Rádöbbentem, mi történik. Valaki eljutott a főkapcsolóig; ha pedig áram alá kerül a kijárat, mielőtt elérnénk, bezárul, és csapdába esünk.

– Futás! – kiáltottam, de Bent sem kellett noszogatni. A fények újra megrebbentek, és ezúttal megpillantottam az alagút végét – legalább öt mé-ternyire tőlünk.

– Állj! – harsant a kiáltás a hátunk mögül. Ben háromlépésnyi nekifutást követően a levegőbe vetette magát, és ne-

kiugrott az ajtónak. Az döngve kitárult, én pedig kivágódtam rajta. Ben fel-pattant és becsapta mögöttem. A zárnyelv a helyére kattant.

Zihálva álltunk a barlangszerű alagsorban, egy harsányan kivilágított raktárban, amelyet történetesen könyvespolcokkal zsúfoltak tele. Az egyet-len kijárat a lépcsőházra nyílt. Két fordulóval feljebb kiértünk a Lamont félhomályban úszó földszintjére. Jobbra egy falifülkében fénymásoló állt, balra sorsára hagyott recepciós pult húzódott, mögötte a kis tornácra vezető üvegajtóval. VÉSZKIJÁRAT. RIASZTÓRENDSZERREL BIZTOSÍTVA,

81

olvastam az ajtó felett függő táblán. Nagyon úgy festett, hogy az ajtón túl az egyetem összes riasztója működésbe lépett.

– Gondolja, hogy észrevesznek? – kiabálta túl a zajt Ben. Sietve követtem az éjszakába. Megálltunk a borostyánnal benőtt, ap-

rócska tornácon. Fejünk felett a Lamont riasztója is beszállt a kakofóniába, de néhány lépéssel odébb már nem lehetett meghatározni a hang irányát. Befordultunk a sarkon, majd megtorpantunk.

Kisebb csoport tolongott előttünk a csapáson, mégsem fordult felénk senki. Ilyen hatalmas hangzavarban nyilván nem hallották a lépteinket – rá-adásul valamennyien tátott szájjal meredtek a Widenerre, ahol a könyvtár központi udvaráról lángnyelvekkel átlyuggatott, tömör füstoszlop emelke-dett a magasba.

Hirtelen rádöbbentem, mi található a tűz fészkében: Harry Widener ma-uzóleuma.

– A könyvek! – nyögtem fel. Azok a csodálatos, pótolhatatlan kötetek. Hát ezt láttam Roz dolgozószobájának ablakából: Widener felbecsülhetet-len értékű kincseinek lángoló és pernyeként aláhulló lapjait.

– Jobb, mint ha emberek égnének – jegyezte meg komoran Ben. Azután belém villant, hogy milyen könyvekről is van szó. – Istenem! – suttogtam. – Az Első Fólió. Épp aznap délután néztem meg. A körfolyosón, Widener dolgozószobá-

ja előtt. A Globe Fóliója is odaveszett a tűzben. Akkor hirtelen megértettem,

hogy aki mindezért felelős, kész gyilkolni és egész épületeket felrobbanta-ni, csak hogy elpusztítsa a Fóliókat. És a néhány megmaradt Fólió, de leg-alábbis egy ezek közül éppen az a jakobiánus magnum opus volt, amelyre Roz hivatkozott. Felfedezésének a kulcsa. A gyilkos tehát nemcsak abban gátolt meg, hogy megtaláljam Roz kincsét, de felégetett minden odavezető utat is.

Átfurakodtam volna a tömegen, ám Ben visszatartott. – Már késő – közölte kíméletlen egyszerűséggel. – Vége. Körbevezetett a Lamont mellett, míg végül ugyanazon a bejáraton tá-

voztam, amelyen át érkeztem. A Quincy Street felé tartottunk. Hamu tapadt a hajamra, eldugaszolta a torkomat és az orromat, füst

marta a szememet.

82

Mire elértük a Massachusetts Avenue-t, úgy tűnt, hogy száz mérföldes körzetben minden szirénával ellátott jármű a Yard felé száguld. Megálltunk az útszélen, hogy szemügyre vegyük az út túloldalát, az Inn at Harvard környékét.

– Itt szállt meg? – kiabálta túl Ben a hangzavart. Bólintottam és leléptem az úttestre. A karomra fektette a kezét. – A saját neve alatt? – Nem, Mona Lisaként! – csattantam fel. Megnedvesítettem kiszáradt

ajkamat. – Mégis, mit gondol? – Nem mehet vissza oda. – A rendőrök... – Nemcsak a rendőrök miatt kell aggódnunk. Elharaptam készülő válaszomat. Elátkozott Kate, suttogta a gyilkos a fü-

lembe. Ismerte a nevem. Ha csakugyan a nyomomba eredt, itt, a könyvtár-hoz legközelebb eső szállodában kereshetett először. De hová mehetnék?

– Hozzám megyünk – jelentette ki Ben. Nem igazán volt más választásom. Végigsiettünk a sugárúton, és a Bow

Streeten felkaptattunk Mount Auburnbe, majd keresztül a JFK-n, a Harvard Square hátsó végéig. Ben a folyóparton, a Charles Hotelben szállt meg. Az urbánus eleganciát és egy New England-i tanyaház rusztikus báját elegyítő Charles Cambridge legfényűzőbb hoteljének számított, ahol arisztokraták és vezérigazgatók szálltak meg, amikor eljöttek meglátogatni a gyerekeiket vagy az őket tanító professzorokat. Soha nem jártam még egyetlen szobájá-ban sem.

Ben nem szobát bérelt, egész lakosztályt. Amint beléptem, olyan be-nyomásom támadt, mintha a magas háttámlás fekete székek őrt állnának a hatalmas étkezőasztal körül, amelynek egyik végében laptopot és szétszórt papírlapokat vettem észre. A panorámaablakok sora a pirkadatra váró nagyvárosra tekintett. A Widener szerencsére lemaradt a látképről.

Szorosan magamhoz öleltem a könyvet, de nem léptem beljebb. – Miért kellene megbíznom magában? – kérdeztem újfent. – Minden oka megvan a kétkedésre – vont vállat Ben –, de ha bántani

akarnám, már megtehettem volna. Mint említettem, Roz gondoskodni kí-vánt a védelméről, ezért fogadott föl engem. Ezzel foglalkozom, Kate. Saját

83

biztonsági cégem van. Megengedett magának egy halvány mosolyt. – Talán észrevette, hogy nem vagyok kimondottan ijedős típus. – Az a másik sem az. Ben valahol útközben még a pisztolyát is eltüntette. Fürgén elsietett mellettem, hogy betegye az ajtót. Magas fickó, döbben-

tem rá hirtelen, szélesen ülő zöld szemekkel. Megköszörülte a torkát. – Az emberek dolgának árja van, mely habdagállyal boldogságra visz,

de elmulasztva teljes életök nyomorban s zátonyok közt zárva teng. Mintha csak egy ajánlólevelet nyújtott volna át. Ez volt Roz kedvenc

Shakespeare-idézete, bár sosem ismerte volna be, tekintve, hogy a kedvenc idézetek nagy általánosságban szentimentálisak és kiszámíthatók. Mind-azonáltal a Julius Caesar e néhány sora tökéletesen összegezte azt az életfi-lozófiát, amelyet rám is megpróbált áttestálni. Igaz, amikor megfeleltem a várakozásainak – és megragadtam a múló lehetőséget a színháznál –, ő til-takozott a leghevesebben, amiért szerinte gyáva és hitszegő módon felad-tam a tudományos pályát. Aznap éjjel, amikor különváltunk, ugyanezeket a szavakat vágtam a képébe, s csak később döbbentem rá, ki mondja őket a darabban: Brutus, a tanítványból lett orgyilkos.

Megborzongtam. – Tudta? Tudta, hogy ekkora veszélynek tesz ki? – Adja ide a könyvet, és üljön le. Elhúzódtam tőle. – Nem a könyvére pályázom, Kate – magyarázta türelmesen a férfi. – A

kezét akarom. Lesütöttem a szemem. A sötéten elmosódott vérfolt kínai kalligráfiaként

díszlett a könyv borítóján, közepén a gonoszul megcsillanó üvegcseréppel. Eleresztettem a kötetet, figyelve, amint a padlóra hullik. A tenyeremen nyí-ló sebből még most is vér szivárgott. Az asztalhoz botorkáltam, és lerogy-tam az első székbe.

– Köszönöm – Ben felvette a könyvet és követett. Az asztalra fektette a kötetet, majd mellé helyezett egy kis piros táskát, amit a bőröndjéből halá-szott elő. Egy elsősegélykészlet volt, amelyből fertőtlenítőkendőt varázsolt elő, hogy nekilásson kitisztítani a sebemet. Gyengéd mozdulatokkal dolgo-zott, csak a fertőtlenítő csípett.

84

Van róla fogalma, hogy ki követte magát? Megráztam a fejem. – Csak annyit tudok, hogy megölte Rozt. Ugyanúgy, ahogy Hamlet aty-

ját ölték meg. Ben kérdőn pillantott rám, én pedig elmondtam neki, amit a tűszúrásról

tudtam. Annyira lekötötte a fertőtlenítés művelete, hogy nem is válaszolt. Nem

adott hangot sem hitetlenkedésnek, sem érdeklődésnek. Egyáltalán semmi-nek.

– Kész is van – bólintott elégedetten, és elengedte a kezem. – Bekötöz-hetem, ha szeretné, de szabad levegőn gyorsabban gyógyul... Mondja, mi-ből gondolja, hogy az a személy a gyilkos, aki követte magát?

– Ő maga mondta, miután rám ugrott a késsel. Eh, mi a név? – a fenye-gető szavak furcsán hatottak a saját tolmácsolásomban. – Roz is megváltoz-tatta az övét, mint tudjuk. Hamlet atyjára. Talán a tiédet is meg kellene vál-toztatnunk.

Ben állán megfeszült egy apró izom. – Ezt is hátrahagyta – az egészséges kezemmel előhúztam a Fólió lapját

a zsebemből. – Ismeri a Titust? – Láttam a filmet. Lefektettem a lapot az asztalra Ben elé, aki viszolyogva olvasta végig a

sorokat. – Szentséges isten! – hördült fel, miután végzett. – Maga meg akar védeni – mondtam csöndesen. – Ne engedje a köze-

lembe a fickót, aki ezt üzente. Ben felállt és az ablakhoz lépett. – Ezt csak akkor tehetem, Kate, ha csapatként dolgozunk. Ez azt jelenti,

hogy nekem is tudnom kell mindent. Tudnom kell, mit keres. – Roz nem mondta el magának? – Csak annyit árult el, hogy magát a tudás érdekli. Azt feleltem, hogy

kösz, de az atombomba készítéséhez is ez a legfontosabb hozzávaló. Egy kézlegyintéssel elintézett. Azt mondta, maga az igazságot keresi, nagy I-vel: A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sohse áhítsatok mást, nincs főbb böl-csesség... – villantott meg egy gúnyos mosolyt. – Ne nézzen ilyen nagy szemekkel. Szoktam olvasni. Néha még Keats-et is. Ez még nem zárja ki,

85

hogy értsek a fegyverekhez. Különben pedig csak azt idézem, amit ő mon-dott.

– Ami máris több annál, mint amit nekem mondott. Nekem csak egy aranypapírba csomagolt dobozt adott át. Egy kalandot és egy titkot, ahogy ő fogalmazott. Így jutottam el ehhez.

Felnyitottam és az orra elé toltam a könyvet, benne a kis papírlappal, melyet a szobában találtam. Kisebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem rá. Ez biztosan magyarázattal szolgál mindenre. Elárulja, hogy Roz Shakespeare melyik Jakab-kori remekére gondolt, hogy hol keresgéljek a Fóliában – és főként, hogy mi után. S ami még több: talán magyarázatot is ad. Bocsánat-kérés gyanánt.

Ben közelebb hajolt. – Kate-nek – olvasta hangosan, majd felém nyújtotta a papirost, amely

ropogva nyílt ketté. Könnyű ceruzavonásokkal két szót ejtettek a lapon. CHILD. LEV.

– Elég talányos – jegyezte meg Ben. – Van valami elképzelése, hogy mit akart ezzel?

– A Lev valamilyen levelezésre utal – mormoltam homlokráncolva. – Levelezésre. De mit jelenthet a child? Nyilván valamilyen gyerme-

ket... Talán gyermekkori levelezést? Kiét? Az övét? – Ben kérdései jégeső-ként pattogtak körülöttem.

– Bizonyára neki is volt... Mármint gyerekkora. De mérget azért nem vennék rá. Ezzel nem a maga nagyszüleit akarom bántani – siettem hozzá-tenni.

– Semmi gond. – Akárhogy is, nem hinném, hogy a gyerekkori firkálmányokat levele-

zésnek hívná – csóváltam a fejem. – Nem, a Child egy hely lesz. Az angol tanszék különkönyvtára.

Child. A rövidke szó egy elveszett világot jelölt számomra, jóval hatal-masabbat, mint amilyet sejtetett – félreeső szobák együttesét a Widener leg-felső szintjén. A tanszék diákjai számára a Child maga volt az otthon, tele meghitten puha fotelekkel, tágas asztalokkal és a régi könyvekből áradó meleg fénnyel. Kivételes gyűjteménynek adott, nem csupán irodalmi mű-vekből, de a szerzők életének hordalékából is – memoárokból, életrajzok-ból, papírra vetett történetekből levelekből. Sok-sok kötetre való levélből.

86

– Tele van levelekkel – nyögtem fel. – Shakespeare leveleivel? – tudakolta Ben. – Ha egyet is talál, először nekem szóljon. – A Childban nincsenek? – Sehol sincsenek – vágtam rá. – Nem maradt egy sem. Ő a leghíresebb

költő Angliában – de talán az egész világon –, és nem maradt utána semmi. Se egy szerelmes sor a feleségének, se egy panaszlevél a könyvkereskedő-nek. Még egy hajbókoló hálalevél sem a királynőnek. Ha már itt tartunk, a hozzá intézett levelek közül is csak egyetlenegyet találtunk, egy kisebb köl-csönigénylést, melyet végül el sem küldtek. Ha a fennmaradt levelek alap-ján ítélünk, soha nem írt senkinek, és senki nem írt neki. Ebből arra is kö-vetkeztethetnénk, hogy írástudatlan volt.

Letettem Roz üzenetét a nyitott könyvre, és odébb sétáltam. – Shakespeare természetesen írt leveleket, csak éppen egy sem maradt

fent közülük. Klasszikus esete a töredékes bizonyítékok elégtelenségének. Megmasszíroztam a nyakam, miközben halványan átvillant bennem,

hogy szívesebben tekerném ki Rozét. Milyen levelezésre utalhatott? Hát soha nem mondja ki azt, amire éppen gondol?

Ben a papírlapot tanulmányozta. – Mondja el, pontosan hogyan talált rá erre. Halk, de határozott hangon elmeséltem mindent, attól kezdve, hogy Roz

felbukkant a szellem alakjában, a dobozba tuszkolt kódolt üzeneten át egé-szen a dolgozószoba katalógusáig.

– Katalógus? – vonta fel a szemöldökét. – Ezt egy katalógusban találta? Bólintottam. – A Harvard épületeit bizonyos személyek után nevezték el, nem? Bólintottam. – Kiről nevezték el a könyvtárat, professzor? – Ne szólítson így! Ám miközben kifakadtam, már láttam, hová akar kilyukadni. Roz nem

valami helyet nevezett meg. A „Child. Lev.” egy rövidített bejegyzés a ka-talógusból. Könyvtári bejegyzés, és annyit jelent: „Child levelezése”.

– Francis Child professzor volt – mondtam lassan –, méghozzá igazi. Roz egyik elődje, néhány nemzedékkel korábban. Az irodalomtörténet pro-fesszora, s ami azt illeti, a Harvard egyik legnagyobb koponyája. Habár sej-

87

telmem sincs róla, Roz miért kutatott a papírjai közt, vagy miért várná ezt tőlem. Child a balladákra szakosodott, nem is a Bárdra.

Ben laptopjára mutattam. – Van internetes kapcsolata? Bólintott és felém tolta a gépet. Beléptem a HOLLIS-ba, a Harvard on-

line könyvtári katalógusába, majd begépeltem Child nevét és a Levelezés keresőszót.

– „Francis James Child – olvasta Ben a vállam fölött. – Levelezés, 1855-1896.” Bingó. Nincs is szebb annál, mint amikor három órával ké-sőbb döbbenünk rá, hogy bármennyire igazunk is van, már nem tehetünk semmit.

– Még nem késtünk le semmiről – ráztam meg lassan a fejem. – Nem tudom, felfigyelt-e arra a hatalmas detonációra? Rossz hírem

van: a Widener robbant fel. – Nézze! – mutattam a képernyőre. – A katalógusszám KM Am 1922. – Heuréka! – nyögött fel Ben. – Ez nyilván mindent megmagyaráz. – A KM „kéziratos művet” jelöl – mondtam, majd bezártam az ablakot.

– Ez azt jelenti, hogy a levelek nem voltak a Widenerben. A Houghtonban vannak, ahol a Harvard a ritkaságokat és a kéziratos műveket tartja.

– Hol van ez? – Az alacsony téglaépület a Widener és a Lamont között. – Más szóval a Widener mellett – csóválta a fejét. – Miből gondolja,

hogy a könyvtár ki fog nyitni, miután a szomszédja a levegőbe repült? – Ez a Harvard, itt kilenckor nyitás van – vigyorodtam el. – Nem kés-

tünk el, épp hogy túlságosan is sok időnk van. – Rendben – mondta Ben. Előrehajolt és megérintette a karomat. – Biz-

tos abban, hogy végig akarja csinálni ezt az egészet? – Most meg akar ijeszteni? Szerintem van miért félnie. – Ez nem jelenti azt, hogy abba akarom hagyni. Bólintott, és a tekintetében némi csodálat tükröződött. Felállt, a kis hű-

tőhöz lépett és elővett egy Red Bullt, majd a hűtőnek támaszkodva felpat-tintotta a doboz tetejét.

– Aludt a gépen? – Nem.

88

– Előző éjjel? – Nem sokat. A szemembe nézett. – A harctéri bevetés első számú szabálya: aki kimerült, az hülyeséget

csinál. Aki pedig hülyeséget csinál, az veszélybe sodorja önmagát és a tár-sait. Hogy egyértelmű legyek, ezúttal magamra gondolok. Nagyra értékel-ném, ha legalább megpróbálna lepihenni.

Az ajtó felé intett. – Arra találja az ágyat és a fürdőt. Mind a magáé. – Nem mondhatja komolyan. Pedig komolyan mondta. – Maradt ideje néhány óra szunyálásra. Ha bármire szüksége van, ide-

kint talál. Ennyit a csapatmunkáról. Elküld lefeküdni, akár valami taknyost. Bosz-

szankodtam, ám amellett halálosan fáradt is voltam. A háló felé indultam. – Jó éjt, professzor. – Ne szólítson így! A szükségesnél kissé erélyesebben csaptam be az ajtót. Hatalmas, bíbor-

szín takaróval leterített kétszemélyes ágy terpeszkedett előttem; a szemköz-ti falon jókora ablakok kínáltak pompás panorámát. A fürdő fehér csempé-vel borított kontinensnek hatott. Itt találtam menedéket, miután a lehető legtöbb ajtóval rekesztettem el magam Bentől.

Beálltam a forró zuhany alá, hogy az elmúlt két nap porával együtt a dühöm is távozzon a lefolyón át. Képek suhantak át az agyamon: lángnyel-vek kígyóztak Harry Elkins Widener dolgozószobájának tölgyfapolcain, belekapva az értékes könyvek kék és vörös bőrkötésébe. Alattomosan izzó tűz emésztette a Fólió ropogós lapjait. A könyvek gondoltam bele sajgó szívvel. Azok a csodálatos könyvek.

Jobb, mint ha emberek égnének, mondta Ben. Újabb képek bukkantak fel előttem: elszabadult papírlapok köröztek las-

san és némán Roz szobájában. Shakespeare büsztje összetörve hevert a szőnyegen, az arcán vékony, vértelen vágással. Ha két másodperccel ké-sőbb próbálom elhagyni a szobát – futott át az agyamon, miközben elzár-tam a vizet –, az az arc az enyém is lehetne.

Megtörölköztem és kifésültem a hajam. Igaz, hogy Ben úgy bánt velem,

89

mint egy taknyossal, és ezzel mérhetetlenül felbőszített – de úgy is reagál-tam, mint valami taknyos: kiviharzottam a szobából. A legjobb esetben is szeszélyesnek és hálátlannak tarthatott; nem bajlódtam azzal, hogy bele-gondoljak a legrosszabb esetbe.

A lábammal megbökdöstem a ruháimat; valamennyi füstszagot árasz-tott. Hacsak nem akartam ezekben aludni, vissza kellett mennem Benhez, hogy kölcsönkérjek tőle valamit. Bosszúsan meredtem a ruhákra. Azután bebugyoláltam magam egy fürdőlepedő méretű fehér törölközőbe, és kibak-tattam a nappaliba.

Ben úgy foglalt helyet, hogy jól rálásson – akadálytalanul tüzelhessen? – az ajtóra és az ablakra, miközben az asztalon pihentette a lábát. A pisztoly a keze ügyében hevert, amíg ő a Chamberst lapozgatta. Sikerült kioperálnia az üvegszilánkot a borítóból, a sötét folt azonban megmaradt. Markáns metszésű arcát mintha Michelangelo vagy Rodin faragta volna márványba, bár mindkettőhöz túl sok ruhadarabot viselt.

– Roz azt mondta, hogy Shakespeare nyelvezete azért ilyen cirkalmas, mert a színpad annyira sivár volt – jegyezte meg anélkül, hogy felpillantott volna. – Díszletek sehol, csak néhány jelmez és kellék.

Összerezzentem. Nem gondoltam volna, hogy észrevett. – A szavaiból építette fel a díszleteket. – Hát maguk sosem olvasnak efféle könyveket? – kérdezte, miközben

homlokát ráncolva lapozott egyet. – Az öreg Chambers szerint a londoni színpadokon ködgépek és szökőkutak működtek, vihart és mennydörgést imitáltak, még záport és tűzijátékot is látni lehetett, bár remélhetőleg nem egy időben. Az egyik színháznak mozgatható erdeje is volt, amelyet csapó-ajtókon át emeltek ki a színpad alól. Talán nem éppen egy George Lucas, de azért sivárnak se nevezném. A kedvencem Plútó, akit valami szadista ál-lat lángoló köntösbe öltöztetett, miközben... Ezt hallgassa!

Mutatóujjával megkereste az adott bekezdést. – Jupiter teljes pompájá-ban leereszkedik egy szivárvány alatt, a távolban mennydörgés hallatszik...

– Megmentett ma éjjel? Az ujja megállapodott a lapon. – Ez így kissé Elton John-osan hangzik... – Komolyan kérdem. – Én pedig igyekszem nem úgy válaszolni.

90

– Azért próbálja csak meg. Legalább most az egyszer. Ha nem is az én kedvemért, legalább a nagynénjéért.

Végre abbahagyta az olvasást, hátradőlt és összefűzte kezét a tarkóján. A tekintete tunyán végigmért – egy leopárd meredhet így a gazellákra a ké-nyelmes fa ágairól.

– Csak nem akarja bedobni a törölközőt? Egy pillanatra a bőrömön éreztem a törölköző minden egyes bolyhát és

frottírszálát. – Még nem. – Akkor ez az én válaszom is. Még nem. Szorosabbra vontam magamon a törölközőt. – Azért köszönöm. Hogy eddig megmentett. – Szép álmokat, professzor – mosolyodott el, majd visszatért a könyv-

höz. – Gazember – mordultam fel, és visszatértem a hálóba. Az ágynál hirte-

len megtorpantam. Eredetileg egy pólót akartam kérni; nem szívesen feküd-tem volna le meztelenül, a szomszéd szobában egy férfival, akit alig ismer-tem, legyen akárkinek is az unokaöccse. Mégis, bármi legyek, ha még egy-szer kimegyek, és hagyom vaskos célzások formájában kitárgyalni a mezte-lenségemet. Ledobtam magamról a törölközőt, bekúsztam a takaró alá, s amint a fejem párnára hajtottam, mély álomba zuhantam.

Felriadtam, noha tudtam, hogy csak álmodom. Hideg, szürke, tengerillatú fény; egy távolba vesző kőfal. Nem messze tőlem ferdén álló, Vénuszt és Adoniszt ábrázoló falikárpit, összeszabdalva és vérrel bemázolva. Alatta ősz hajú király, koronájával a homlokán. Fölé hajoltam. Halott volt. Szél sóhajtott a falikárpit egymásba fonódó faágai között. A halott király szeme felpattant, és a csontvázszerű ujjak megragadták a karomat. Bosszú! – szi-szegte. Mielőtt megmoccanhattam volna, hátulról egy árny hullt rám, és a penge élesre fent, forró éle átvágta a torkomat.

Rémülten ültem fel. Fel is kiálthattam, mert Ben azonnal az ajtónál ter-mett.

– Minden rendben?

91

– Igen – feleltem reszketeg mosollyal. – Csak rosszat álmodtam, ez minden. A Hamletet.

– Igazán? – csóválta a fejét hitetlenkedve. – Végigálmodta mind az öt felvonást?

– Csak a véresebb részeket. Miután egy pillanatra eltűnt, ismét felbukkant, hogy egy pólót dobjon az

ölembe. – Ideje felkelni. Itt a reggeli. Amikor távozott, ezúttal az ajtót is becsukta maga után. A póló szürke

volt, minden felirat vagy márkajel nélkül, takarosan összehajtogatva. Az or-romhoz emeltem: tiszta illatot árasztott, mintha egy alpesi réten levegőzött volna. Forróság áradt szét bennem, amint magamra öltöttem, és az álom zavaros, sustorgó árként vonult vissza.

A nappaliban némán villódzott a tévé, a háttérben Vivaldi szólt halkan, az asztal felől sült szalonna és fahéj illata terjengett. Ben az ablakok sora előtt állt, és a Charles folyóra meredt.

– Áfonyadzsemes pirítós vagy bevert tojás – közölte. – Ha inkább tej-színes marhaszeletet és kétszersültet kérne, azt is rendelhetünk.

– Csak ugrat – feleltem fintorogva. – A Charles-ban tényleg ilyen szaro-kat adnak?

Felém fordult. – Még a hadseregben is tartózkodnak az efféle undort keltő kifejezések-

től, amennyiben hölgyek is vannak a társaságban. – Azelőtt katona volt? – Nem egészen. Vártam, hátha szolgál további adalékokkal is. Nem szolgált. – Ebben az esetben, mit szólna hozzá, ha megfeleznénk a pirítóst és a

tojást? – Milyen diplomatikus. Átlapátolta a tojás felét a tányéromra. – Elhozattam a csomagját is. Valóban: az ajtó mellett állt a kis kerekes bőrönd, amelynek megvásár-

lását és feltöltését Sir Henry bízta Barnes gondjaira. – Azt mondta, nem hozhatom el. – Maga nem is. Ami nem azt jelenti, hogy másvalaki nem osonhat ész-

92

revétlenül be és ki. – Ellopta a bőröndömet? – a villa megállt félúton a szám felé. – Én inkább úgy fejezném ki magam, hogy kértem egy szívességet.

Visszaküldhetjük, ha nem helyesli. – Ugyan már – feleltem, és a számba lapátoltam a tojást. – Olyannyira

örülök a ruháimnak, hogy hajlandó vagyok szemet hunyni a dolog fölött. – Ha már a kétes ügyleteknél tartunk, benne vagyunk a reggeli hírekben.

És nemcsak a helyi csatornákon, de a nagyágyúknál is. Mint a CNN. A Today. A Jó Reggelt Amerika.

– Mondtak bármi újat? – Még annyit sem, amennyit máris tudunk... Leszámítva azt, ami tíz

mérföldes körzetben mindenki számára nyilvánvaló. Tűnődő pillantást vetett rám. – Biztosan végig akarja csinálni? Meleg a helyzet, és egyre melegebb

lesz. – Úgy érti, veszélyes? – Sokkal menőbben hangzik, ha azt mondom, „meleg” – villantott rám

egy mosolyt. – De egyre gondolunk. Eltolta magától a tányérját. – Csak idő kérdése, Kate, amíg valaki összekapcsolja a harvardi tüzet a

Globe felgyújtásával, s ha ez megtörténik, a világ összes tudósítója a nyo-mában lesz, a két ország teljes rendőrségével együtt.

Elvonultam a kávémmal az ablakhoz. Számomra nem volt kérdés, hogy mit akarok csinálni, akár kergetnek, akár nem. Sokkal inkább foglalkozta-tott a miért. Bosszú, sziszegte álmomban az öreg király. Bosszú, de kiért?

Rozért, ki másért? Ő az öreg király; ezt ugyanolyan bizonyosan tudtam, ahogy az ember álmában egy vadidegenről is megmondja, hogy az anyja, az első szerelme vagy a gyerekkori kutyája. Egész egyszerűen tudjuk, a szentek vagy akár a zelóták megingathatatlan hitével. Csakhogy ezután át-vágták a torkomat. A könyvtárban is az én torkom volt, amelynek a gyilkos nekiszorította a valóságos pengét.

Nem tápláltam afféle illúziókat, hogy levadászom a gyilkost és a magam kezébe veszem az igazságszolgáltatást. Vagy akár csak hogy a törvény ke-zére adom. Mindezek ellenére bosszút akartam állni.

Ellenfelem készen állt gyújtogatni, sőt gyilkolni is azért, hogy amit Roz

93

talált, soha ne kerülhessen napvilágra. Nekem tehát mindössze arról kell gondoskodnom, hogy ez megtörténjen.

Persze nemcsak a bosszúvágy fűtött. Belekortyoltam a kávémba, és el-néztem egy sirályt, amint átvitorlázott a folyó felett. Az aranydoboz, melyet Roz átnyújtott nekem, Pandora szelencéje is lehetett. Rozért bosszút akar-tam állni, ami viszont engem illet, egyszerűbb és önzőbb indokaim voltak. Tudni akartam. Tudni akartam, mit fedezett fel.

Ben előtt a Szépségről és az Igazságról csacsogott, de nekem azt mond-ta: Ha kinyitod, követned kell, bárhová is vezet. Kiittam a kávémat és meg-fordultam.

– A szavamat adtam. Nem muszáj velem tartania. – De igen – mosolyodott el. – Én is a szavamat adtam. Egymást váltva lezuhanyoztunk. Újra el kellett ismernem, hogy jó érzés

belebújni a tiszta ruhákba, amelyeket Mrs. Barnes csomagolt, pedig ő – nyilván Sir Henry unszolására – csupa olyan holmival tömte tele a bőrön-döt, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy hordani fogom. Ezúttal egy bézsszínű Capri nadrág és egy ujjatlan, mély kivágású, jaguárfoltos blúz mellett döntöttem. Amíg Benre vártam, feltűztem a brosst könnyű bléze-remre.

Amikor megjelent, olívazöld inget és khakiszínű nadrágot viselt. – Készen áll? – kérdeztem, miközben eltettem a könyvet a táskámba. Felkötötte a fegyverövét, és a tokba csúsztatta a pisztolyt, majd az egé-

szet szarvasbőr kabáttal takarta el. Kiléptünk az ajtón, és a Houghton felé vettük az irányt.

94

13

A WIDENERT még mindig rendőrautók és tűzoltók vették körül. A bámészkodók a torlaszok mögül nyújtogatták a nyakukat, hogy egy pillan-tást vethessenek a ködös előtérre. Bennel átfurakodtunk a tömegen, majd megcéloztuk a szomszédos, kisebb és kecsesebb téglapalotát: a Houghton Könyvtárat.

A Widenert ért csapás ideát mindössze egyetlen következménnyel járt: megkettőzték az őrséget, egy főről kettőre emelve. Az őrök kedélyesen bic-centettek, miután a lépteink zajára felnéztek az újságjukból. Egyikük kiutalt egy szekrényt, míg a másik alaposan átkutatta a táskámat.

– Tudnia kell, hogy nem lehet bezárni a szekrényét – jelezte az első. – Biztonsági intézkedés.

A szűkös előtérben megszabadultam mindentől, leszámítva a jegyzetfü-zetemet és a Chambers-kötetet. Utóbbit sehol nem hagytam volna magára, legkevésbé egy nyitott szekrényben. A csarnok végében nyíló kék ajtóhoz vonultunk, ahol megnyomtam a csengőt.

Két másodperc elteltével a távirányítású ajtó zümmögve kinyílt. A szellős, téglalap alakú olvasóterem falain magas ablakokat vágtak,

amelyeken beáradt a nyári égbolt azúrkékje. Jókora polírozott asztalok so-rakoztak a padlón, lapjukon a föléjük görnyedő kutatókkal és szétszórt jegyzeteikkel. Kerestem egy üres asztalt, és letettem a holmimat. Ben elfog-lalta a mellette lévő széket. A szomszédos asztalnál ülő férfi, akinek ráncos arca élemedett korú tacskót idézett, csalódottan nyugtázta a jelenlétünket, mintha csak tönkretennénk a kilátást. Kitöltöttem az igénylőkártyát – KM Am 1922. Francis J. Child. Levelezés –, és átadtam a pultnál ülő savanyú fickónak, majd elvettem egy ceruzát és visszaültem az asztalunkhoz. Ré-gebben olyan volt számomra ez a hely, mint valami meleg gubó; most sok-kal inkább védtelennek éreztem magam. Annak alapján, amit tudhattam, a gyilkos akár most is itt lehetett.

Ben felállt és sétálgatni kezdett a fal mentén; néha vetett egy pillantást a polcokon sorakozó kézikönyvekre. Felméri a helyiséget, gondoltam, annak minden apró részletét és minden lakóját Keresi a zavaró részleteket, és

95

nyilván a menekülési útvonalakat is Kényszerítettem magam, hogy a saját dolgommal foglalkozzam. Mit is keresek? Mit keresett Roz, amiért át kel-lett kutatnia Child holmiját? Vajon én is fel fogom ismerni a forrást, ha rá-akadok?

Ben eltűnt a futófolyosón, amely összekapcsolta egymással a Houghtont és a Widenert, falai mentén az iratszekrények és a számítógépek sorával, amelyek a Houghton katalógusait őrizték, a régit és az újat egyaránt. Meg-lepetésemre ő is egy kérvénnyel tért vissza. Miután benyújtotta a pultnál, visszaült mellém.

Tizenöt idegtépő perccel később két könyvtáros, némán és megfontol-tan, akár a halott királyok koporsóvivői, kigördített egy kézikocsit, rajta négy nagy méretű kartondobozzal, azok tetején egy pár puha pamutkesz-tyűvel. A szomszédos asztalnál a tacskóképű akkorát sóhajtott, mintha a dobozok összes súlya az ő mellkasára nehezedne. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán utánunk kémkedik. De hát nevetséges gondolat volt – mi több, paranoid, hiszen a férfi előttünk érkezett.

Felhúztam a kesztyűt, leemeltem az első kartondoboz fedelét, és mun-kához láttam.

Valamennyi levelet katalogizálták és sorszámozták, csakhogy a kutatás terén Roz egyforma meggyőződéssel hitt az alaposságban és az esetleges-ségben, s így nem alacsonyodott odáig, hogy pontosan meghatározza, me-lyik levél is őrzi a titkot. A kutatómunka, mondogatta mindig, a koronázási menetek, sőt a fajok törzsfejlődésének lassú és méltóságteljes ütemében fo-lyik – csakhogy nekem nem adatott meg ez a fényűzés. Olyan gyorsan me-rültem alá a halott tudós szövevényes múltjába, amennyire csak lehetett, miközben minden átfutott lappal egyre fájóbban tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs, mit keresek. Ha túl gyorsan haladok, előfordulhat, hogy könnyedén átsiklom felette.

A levelek egyikét sem Child írta; valamennyit kollégáitól és támogatói-tól kapta a balladagyűjtés terén végzett fáradhatatlan munkája kapcsán: a költő Longfellowtól és Lowelltől, az egyik Grimm fivértől, a filozófus Wil-liam Jamestől. E tudományos igényű elemzések köze szövődött a feleségé-től, Elizabeth-től érkező derűs csicsergések végtelen áradata. Egyik sem tűnt alkalmas jelöltnek Roz korszakalkotó felfedezéséhez.

A szomszédos asztalnál a tacskóképű nagy csontropogás közepette a

96

tagjait nyújtóztatta. A falióra nagymutatója máris leírt két teljes kört. Ismét a munkám fölé görnyedtem.

A harmadik doboz alja felé, miután átverekedtem magam Elizabeth újabb kötelességszerűen vidám beszámolóján a gyerekekkel együtt Maine-ben töltött nyárról, elérkeztem egy laphoz, amely nem illett a többi közé.

A kicsik már totyognak, s közben összeszednek mindenféle... – így vég-ződött az egyik oldal. A következő tetején ezt olvastam: Ráakadtam vala-mire. Roz szavai.

Kihúztam magam, és egy pillantást vetettem Benre, aki mélyen belete-metkezett egy aprócska, viharvert naplónak tetsző kötetbe.

Egymás mellé fektettem a két lapot. A második nem Elizabeth Childtól származott, pedig a pókhálószerűen vékony, reszketeg betűk az ő kézírását idézték, akárcsak a papiros és a megfakult kék tinta. Eléggé hasonlított rá ahhoz, hogy egyazon levél részének tűnjenek, legalábbis futó pillantásra. De az alaposabb vizsgálat nem ezt igazolta.

Ráakadtam valamire, ami meggyőződésem szerint méltó lehet egy Önhöz hasonló tudós férfi érdeklődésére, mivel szilárd meggyőződé-sem, hogy az arany nem mindig fénylik, mégis értékesnek bizonyulhat.

Megnedvesítettem kiszáradt ajkamat, miközben Roz hangját hallottam a fejemben. Ráakadtam valamire. A segítségedre van szükségem. Visszatér-tem a levélhez.

Egy kéziratról van szó. Minden bizonnyal angolul írták – leg-alábbis jó néhány szava angol, s az ősrégi Don Quijote-kiadás, amelynek lapjai közt találtam, egy korai angol fordítás. Az írás – sajna – jobbára kivehetetlen, még azokon a helyeken is, ahol nem mosódott el a felismerhetetlenségig. Sikerült ugyanakkor meglehetős pontossággal megfejtenem a címet – leszámítva annak legelső betű-jét, amelyhez hasonlót, megvallom, még sosem láttam. Egyfajta csi-gavonal, melyet középütt vízszintes keresztez, ilyesféleképpen: . Talán a görög ábécé egyik betűje, jóllehet az utána következő szöveg kétséget kizáróan latin. -ardeno, úgy vélem. Vagy talán -ardonia?

97

Összeráncoltam a homlokom. A fura betű egyáltalán nem görög volt, sokkal inkább angol: a nagy C betű, a Secretary Handnek is nevezett Erzsé-bet-kori folyóírással. Vagyis a cím Cardeno vagy Cardonia.

Korábban is találkoztam már a szóval, ebben biztos voltam. Olvastam valahol... Egy név. De minek a neve? Egy személyé, vagy inkább helyé? Minél jobban kutattam utána, a homályos emlék annál inkább beleolvadt a felejtés szürke ködébe. Talán a levél segít felidézni. Sietve elolvastam a vé-géig.

Biztos helyen hagytam. Ugyanott, ahol ismeretlenül és háborítat-lanul pihent, meggyőződésem szerint, amióta csak elveszett, nem sokkal keletkezését követően. Épp ez okozza bizonytalanságom. Szí-vesen kikérném efelől egy tudós szakértő véleményét, ám itt, a civili-záció mezsgyéjén nem hallani senkiről, aki ily tekintéllyel bírna. Ha-sonlóképp azt sem tudom, hogyan szakíthatnám ki ezt a dolgot jelen-legi környezetéből anélkül, hogy azzal jóvátehetetlen károkat okoz-nék. Sérülékeny holmi, attól tartok, a lóháton vagy vasúton tett uta-zás végzetes következményekkel járna. Nemkülönben egy tengeri ha-jóút.

Az egyik itteni fiú állítja, hogy „valaha rég” az Ön odaadó diákja volt, s véleménye szerint Ön, Uram, csodálatos éleslátással rendel-kezik, kivált az efféle irodalmi természetű dolgok terén. Örök hálára kötelezne, ha ebben az ügyben segédkezet nyújtana nekem. Ha mind-emellett azt is tudatná velem, hogy e vesződség végső soron megéri-e a belé fektetett kockázatot, akkor, mint manapság mondani szokás, „csupa fül” lennék.

Készséggel elfogadom azt is, ha Ön nem kíván kockázatot vállal-ni.

Annak jeleként, mily nagyra tartom a figyelmét, melyet idáig is rám áldozott, mellékelten megküldök egy balladát. Egy régi skót népdal újvilági változata, ha jól sejtem. Mérhetetlenül sok időt töl-töttem azzal, hogy találjak az erre tájt népszerű s a tábortüzek mel-lett eldalolt énekek között legalább egyet, amelyet megtűr a papiros és a tinta, bízom benne hát, hogy ez a dalocska az ínyére lesz.

Mély tisztelettel az Ön alázatos szolgája: Jeremy Granville

98

A búcsúformulát és az aláírást egyetlen sorba zsúfolták a lap alján, mintha csak a szöveg szerves része lenne. Vetettem egy pillantást a követ-kező oldalra.

...bogyókat, körmölte szorgosan Elizabeth. Képzelheti, mekkora aggoda-lommal tölt el, hogy összepiszkolják a ruhácskájukat!

Nem csoda, ha Child professzor a népballadákba temetkezett. Újra kéz-be vettem Granville levelét. Erre bukkanhatott rá Roz?

Minden bizonnyal. Gyorsan átkutattam a doboz maradék tartalmát, de nem találtam semmi

különösre. Mindemellett Jeremy Granville levelének a többi része is hiány-zott. Ellenőriztem a katalógust, ám abban még a létezését sem említették. Úgy tűnik, a lap tévedésből keveredett Elizabeth levelezésébe, feltehetően Child professzor tulajdon dolgozószobájában. Akárhogy is volt, a katalógus összeállítói nem jöttek rá a hibára.

A magányos papiros nem viselt dátumot, és nem említett egyetlen hely-ségnevet sem – csupán az aláírás segített meghatározni a származását, va-lamint az elhelyezkedése Child leveleinek a sorában. Illetve ott van még a régi Don Quijote-kiadás említése. Újult izgalommal gondoltam bele, hogy előző éjjel egész Don Quijote-szekciót találtam Roz szobájának könyves-polcán. De mit bizonyított mindez? Éppúgy érdekelte a Don Quijote, mint az Iliász vagy a Háború és béke. Az intellektuális vonzalmait talán jellemzi, de semmiképp sem kivételes dolog.

Az utalás ugyanakkor segíthet meghatározni Granville felfedezésének az időpontját. A Don Quijote spanyol nyelven először a tizenhetedik század elején jelent meg, Erzsébet királynő halálával nagyjából egy időben. Alig egy évtizeden belül lefordították angolra. Tehát Granville „ősrégi Don Qui-jote-kiadása” – és a benne talált lelet – semmiképp sem származhatott ko-rábbról. Másrészt nem lehetett későbbi Child professzor halálánál sem, ami, ha az emlékezetem nem téved, a tizenkilencedik század végén következett be. Csalódottan sóhajtottam fel. Nem túl nagy segítség: a két dátum között majd’ három évszázad telt el.

Tekintetem megakadt a Chambers-köteten, amely ártatlanul pihent előt-tem az asztalon. Legalább e hosszú időtartam első szakaszát pontosan meg-ismerhetem, Chambers ugyanis nemcsak a színdarabokat tárgyalta. Köze-lebb húztam a kötetet, és felütöttem a végén, majd újra felsóhajtottam. Se-

99

hol egy név- és tárgymutató. Azután eszembe jutott: valamennyi kötet in-dexét az utolsó, negyedik könyv közölte – az, amelyiket Roz polcán hagy-tam. Arra az oldalra lapoztam, amelyet Roz megjelölt, és ismét elolvastam.

A lámpák fénye hirtelen vakítóan erőssé vált, ahogy felismertem Granville szavainak a horderejét. Visszatértem a levélhez. Talán csak ál-modtam... De nem, pontosan úgy fogalmazott, ahogy emlékeztem.

Amilyen gyorsan csak tudtam, magam elé kaptam a jegyzetfüzetet, és nekiláttam lemásolni a levelet, a kezem csak úgy repkedett a papírlap felett. A tacskóképű irigy pillantást vetett rám, mintha féltékeny lenne a felfede-zésre, mely megér annyit, hogy papírra vessem. Magamon éreztem Ben fel-támadó figyelmét is, pedig jottányit sem mozdult. „...Egyfajta csigavonal, melyet középütt vízszintes keresztez, ilyesféleképpen: . Talán a görög ábécé egyik betűje...”, körmöltem, majd hozzáfűztem a magam megjegyzé-sét: „Nem görög, angol. Erzsébet-kori nagy C.”

Ben felé toltam a papirost. Elolvasta és értetlenül pillantott rám. Válasz-ként átcsúsztattam a könyvet az asztalon, és rámutattam a vonatkozó be-kezdésre.

A kötet ugyanannál a lapnál nyílt ki, amelyet tegnap éjjel olvastam: egyenként felsorolta Shakespeare Jakab-kori magnum opusait, valamennyit egy-egy rövid magyarázószöveg kíséretében – csakhogy a lap alján újabb bekezdés nyílott, amely fölött korábban elsiklott a figyelmem. Ben felszisz-szent, amint ehhez a részhez ért.

– Elveszett művek – olvasta. Chambers két címet említett meg. Az első a Győzedelmes szerelmesek. A második Cardenio története.

Ben felkapta a fejét. – Elveszett? – Ismerjük a címüket, és az udvari kalendáriumokban említés történik az

előadásukról. Valaha léteztek, de évszázadok óta semmit sem tudunk róluk, senki nem látta őket. Leszámítva Jeremy Granville-t – szorult el a torkom.

Ben tágra nyílt szemekkel bámult rám. – Hol? Megráztam a fejem. A levél első oldala elkallódott. A megmaradt rész

figyelemreméltóan kevés információt kínál. – Nem tudom. Roz azonban tudta, villant belém hirtelen teljes bizonyossággal. Rá-

100

akadtam valamire, szívem, mondta. Valami fontosra. Valamire, ami fonto-sabb a Globe Hamlet-előadásánál is, olvastam ki csillogó, smaragdzöld szeméből. És én még gúnyt űztem az önhittségéből.

Riadtan rezzentem össze, amikor meghallottam az elektromos zár züm-mögését.

Amint az ajtó feltárult, ismerős hang ütötte meg a fülemet. Sinclair nyomozó.

101

Közjáték

1598 tavasza

A TITKOS LÉPCSŐSOR tetején, a nehéz drapériával elfedett ajtónyílás-ban a nő megállt, és elsimította zöld selyemruháját, amely annyira jól illett sötét hajához és szemeihez. Egyik kezével épp csak résnyire vonta félre a függönyt, hogy bekémlelhessen. A szoba túlsó végében egy fiatalember térdepelt az oltár előtt, és elmerült a buzgó imádságban, észre sem véve a látogatót.

A nő kivárt. Egyre mohóbban vágyta őt viszontlátni. A fiú aranyhaja glóriaként lobogott a vadállati kecsességű test fölött. Megborzongott. Im-már nem nevezheti „fiúnak”. Még ha nem is egészen férfi, legalábbis már ifjú. Will, ejtette ki magában a nevét.

A másik szeretője javasolta, hogy szólítsa az ifjút azon a néven, ame-lyen ők ketten is osztoztak.

– Akkor hogyan szólítsalak téged? – tudakolta tőle. – A másik nevemen – felelt a férfi mosolyogva. – Shakespeare-nek. Azután hozzátett még valamit, ami nem sokkal utóbb megjelent a verse-

iben is: Ha sok-sok „villid”, vágy, álom, szeszély, szid miattam, mondd: én is az vagyok, s villi – tudják – szivedben joggal él.

Hónapokkal ezelőtt maga a férfi vetette fel, hogy csábítsa el a fiút. Va-lósággal könyörgött. Annyira megbotránkoztatta, hogy csak ült csendben, és hagyta, hogy a másik szertelenül hányódjon a kérés, a hízelgés és az in-dulatos kirohanások között, mielőtt megállapodott volna a lázas esdeklés-nél.

Nem lenne kellemetlen, gondolta akkor. A fiú – Will – kétségkívül gyö-nyörű teremtés, aranyló hajú és bőrű, fürge észjárású. Már az első alka-lommal felfigyelt rá Shakespeare színházában; felfigyelt arra, ahogy az idő-sebb férfi tekintete mindenhová követi, bár nem tudta volna megmondani, de nem is kérdezte meg, hogy az ifjú Will a szolgája, a pártfogoltja vagy a

102

szeretője-e. Abban már akkor sem kételkedett, hogy valamiféle szorosabb kapocs köti hozzá.

– Miért? – tette föl a kérdést, mikor a költő felhagyott a könyörgéssel- Nem azt tudakolta, „miért akarod?”; csupán annyit kívánt tudni: „miért en-gem kérsz rá?”

Hiszen Will még csak észre sem vette. Hozzászokott, hogy a férfitekin-tetek rátapadnak; még azok is megcsodálták míves alakját, akiknek a szíve más férfiak láttán vert szaporábban. William Shelton nem tartozott közéjük. Látta őt, annyi bizonyos. Még váltottak is néhány szót. Csak éppen nem méltatta figyelemre.

– Miért? – kérdezte újra. Shakespeare megállt az ablakban, és megmarkolta a párkányt. – Arról álmodozik, hogy pap lesz. A férfi visszafordult, és ekkor meglátta a tekintetében a kétségbeesést. – Katolikus pap. Jezsuita. Önkéntelenül megborzongott. A jezsuiták, akik közvetlenül a pápának

felelnek, Krisztus katonáiként tekintenek magukra, szent céljuk pedig, hogy az eretnekség világának a legsötétebb zugába is bevilágítsanak az Igazság fényével. Sötétség alatt természetesen Angliát értették, amíg csak Anglia és annak eretnek királynője megátalkodottan ragaszkodik protestáns meggyő-ződéséhez. Erzsébet miniszterei természetesen más nézőpontból szemlélték az ügyet. Gyűlölték a jezsuita rendet, olyan vallási fanatikusok viperafész-kének tekintették, akik szüntelenül a királynő meggyilkolására szövetkez-nek, hogy helyette katolikus uralkodót ültessenek Anglia trónjára, és az or-szág minden lakóját az inkvizíció pokoltüzére vessék, torkukon a spanyo-lok pengéivel.

Egy jezsuita részéről már az is hitszegésszámba ment, ha Anglia földjé-re tette a lábát – nem mintha így kevesebben jöttek volna. Könyörtelenül vadásztak rájuk, és a fogságba esetteket kitették mindazon válogatott gyöt-relmeknek, melyeket a királynő vallatói csak képesek voltak kieszelni. Ami ezek után maradt belőlük, azt odavetették a hóhér elé.

A gondolatba is belesápadt, hogy a fiú aranyló szépsége egy kínkamra sötét mélyén sorvadjon el.

Az ír családok körében nem számított ritkaságnak, hogy számos fiaik egyikét papi pályára szánják. A fivérei, jegyezte meg keserűen Shakes-

103

peare, korán megfertőzték Willt a vértanúság utáni vágyakozással, s helyze-tükből adódóan hozzá is segíthetik őt ennek eléréséhez. Valamennyien a Howardok kreatúrái, s bár a nyilvánosság előtt valahányszor az érdekeik ezt kívánják, harcos protestánsnak mutatkoznak, a Howardok közismerten a katolikus Istenre bízzák lelki üdvüket. A Northampton köpönyegforgató earlje és unokaöccse Suffolk earlje által vezetett családról azt beszélték, hogy a spanyolok zsoldjában áll. Csakis egy Howard lehetett segítségére egy angol ifjúnak abban, hogy biztonságban eljusson az ellenséges Spa-nyolhonba, egy jezsuita papnövelde tiltott révébe, egy Howard, aki, vezek-lés gyanánt tulajdon tévelygéseiért, segédkezet nyújtott mások elhivatottsá-gának.

Nem csoda, ha Shakespeare kétségbeesett. A nő átsuhant a szobán, majd szánakozva a vállára helyezte a kezét. A férfi lágyan végigfuttatta ujját az arca vonalán és karcsún ívelt nyakán.

– Te megtaníthatnád arra, hogy más iránt vágyakozzon... A kihívás felkeltette az érdeklődését. Rendre megvívott asszonyokkal és

ágyasokkal, fiúkkal és férfiakkal egyaránt a szerelmük szívéért – s szinte mindig győzelmet aratott. Istennel azonban még sosem kellett megküzde-nie. Már-már hajlott a kérésre, amikor felismerte annak valódi természetét. Shakespeare nem csupán annyit kért, hogy csábítsa el a fiút. Azt kérte, hogy tegyen a kedvére.

Egy pillanatig kísértést érzett rá, hogy kisétáljon, és soha többé ne térjen vissza. Nem volt utcalány, akinek az átmeneti szolgálatait egy férfi megvá-sárolhatta vagy elnyerhette kockán. Nem volt feleség sem, akinek az állan-dó szolgálatait valamivel kedvezőbb árfolyamon váltották meg, s cserébe átruházhatónak tekintették. A maga ura volt, s bár kedvelte a mulatságot – ahogy az sem állt távol tőle, hogy egy pompás ékszerért vagy remekbe sza-bott ruháért kitüntessen valakit a kegyeivel –, a szerelmét ajándékba adta, és nem áruba bocsátotta. Átvillant rajta, hogy nem annyira az ifjú törékeny szépségéért kellene aggódnia, mint inkább amiatt, hogy a kérés nyomán áruba bocsátja a magáét.

Valahol mélyen felizzott benne a bosszúvágy. El fogja csábítani az ifjú Willt, igen, ám nem éri be ennyivel. Ugyanekkor újfent elcsábítja Shakes-peare-t is, hogy a poéta és az ifjú egyaránt csillapíthatatlan hévvel rajong-jon érte. S amikor elérkezik az ideje, tenni fog arról, hogy mindketten meg-

104

tudják az igazat. Így hát selyembe és gyöngyökbe öltözött, fekete haját hosszú, fénylő

zuhatagba rendezte, és a költőtől a fiúhoz ment, hogy hálót szőjön köré édes muzsikából, gyertyafényes örömökből és vágyakozásból, amelyből Will végül már nem szabadulhatott. Eközben mindvégig jól tudta, hogy egy emelettel lejjebb Shakespeare magas támlás székében ül, és a kandalló tü-zébe mered. Mindez hónapokkal ezelőtt történt.

A függöny résén át látta, amint Will keresztet vet, és elefántcsontszínű keble kipirult a vágyakozástól.

Épp tegnap, amint odalent őgyelgett Shakespeare kamrájában, véletlenül ráakadt egy költeményre, s mielőtt még meggondolhatta volna magát, elol-vasta annak első sorát. Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal. Úgy kapta el a kezét, mintha darázs csípett volna belé. Nem akarta kéretlenül elolvasni a férfi műveit. Olyan érzés volt, mintha erőszakot tett volna rajtuk.

Talán ha nem váratja meg, ő sem érez kísértést arra, hogy tovább olvas-son. A kíváncsiság azonban gyökeret vert benne. A férfi kétségkívül önma-gára értette a két szerelmet, rá mégis éppúgy illett. S hogy Shakespeare csak nem jött, folytatta az olvasást:

Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal; szellemük szüntelen hajtóerő; gyönyörű férfi az egyik, az angyal, az ártóbb szellem egy rút-szinü nő.

Az arca áttüzesedett a pírtól. A költeményt róla írták, ám korántsem ne-ki. Rút-szinü? Ártó szellem? Hát ilyennek látja?

Visszatért a vershez.

Hogy pokolra vigyen, a női rossz csalja tőlem lelkem angyal-barátját s szentem sátánná rontani gonosz fénnyel hálózza annak tisztaságát.

Éppen erre vágyott, jegyezte meg magában: a feltoluló szerelemféltésre és zavarra. Csak arra nem számított, hogy belegabalyodik a Saját hálójába. Nem úgy tervezte, hogy beleszeret Willbe.

105

S hogy az az angyal ördög lett-e már, még nem tudhatom, szívem csak gyanít, de mert távol – és együtt – van a pár, sejtem: megjárták egymás poklát.

A szonett – ha ugyan annak szánták – befejezetlen maradt, utolsó rím-párja még hiányzott. Elfogta a keserű diadal soványka öröme. Ha Shakes-peare nem fejezte be, akkor nem is tudta befejezni. Még nem ismeri a törté-net végét. Ő maga talán csapdába esett a tulajdon hálójában, de legalább tisztában van azzal, hogy mi történik vele. A férfi viszont csak találgathat.

Azután újabb gondolat ötlött fel benne. Mi van, ha a költeményt épp azért hagyta elöl, őt magát pedig kettesben vele, hogy láthassa? Ha Shakes-peare ilyen közvetett módon kéri a válaszát? Ha költeménye útján tudakolja tőle az igazat?

Tollat és tintatartót könnyen talált. Fel s alá járkált az ablak előtt, ruhája bele-belekapott a gyékényekbe. Mindig is azt akarta, hogy Shakespeare megtudja az igazat, mégsem kockáztathatta, hogy megossza vele. Még nem. Addig nem, amíg bizonyos nem lehet abban, hogy közbenjárásának hála, Willnél süket fülekre találnak a fivérek parancsai és a Howardok aján-latai. Nem válaszolhat másként, csakis talányokban.

Végül felkapta az írótollat, s nyelve hegyét kissé kidugva, nagy mű-gonddal papírra vetette a szavakat.

De ez titok; s nem tudom meg, mi hogy van...

Neszt hallott az ajtó mögül. Letette a tollat, az ablakhoz sietett, s miután elsimította a ruháját, merengve tekintett le a kertre.

Shakespeare ha látta is, mit művelt, nem tette szóvá. Aznap délután szo-katlan hévvel ölelkeztek, újra és újra, egészen a kékes szürkületig, a nyitott ablakszárnyon át beszüremlő ibolyaillatban.

Azt sem tudta, a férfi mikor fejezte be a költeményt. Alig kelt fel mellő-le, ha csak nem azért, hogy bort töltsön, és felé kínálja az ezüstkupát, amíg ő kimerülten feküdt az ágyban.

Ám ahogy távozott, a gyertyafényben látta, hogy a szonett kiegészült a legutolsó sorral.

106

Míg a Jó el nem hamvad a Gonoszban.

Úgy érezte, mintha odacsaptak volna – ha nem is az arcára, de a kezére. A cirkalmas visszautasítás arra intette, hogy vegye komolyan a költeményt, a szerelmet – bármit, kivéve Willt.

Most, ahogy elnézte az oltárnál térdepelő fiút, felismerte az igazságot. Shakespeare nem csupán gyanította, hogy az angyallal megjárták egymás poklait. Tudta. Csupán nem akarta beismerni, s emellett kitartott, amíg vé-get nem ért minden, és ő el nem taszította magától Willt. Mert úgy hitte, hogy ez lesz a vége: hogy győztesen kerül ki az összecsapásból.

Abban a pillanatban tudta, mit kell tennie. Kerül, amibe kerül, de ő fog győzedelmeskedni. Will Shelton ügyében túl kell járni Shakespeare, a Ho-wardok és Isten eszén.

Félrelibbentette a függönyt az ajtóról, és besurrant a kápolnába. A léptek zajára Will felpattant és a kardjához kapott, majd ahogy meg-

ismerte a belépőt, felcsillant a szeme. – Úrnőm! – hajolt meg előtte. – Óvatlan voltál! – korholta a nő. – Más is bejöhetett volna. – Ez a kápolna biztos rejtekhely. – Én is megtaláltalak – vonta fel a nő a szemöldökét. – Előled nem rejtőzködöm – mosolyodott el a fiú. Engedte, hogy a fiú csókot leheljen az ujjaira, azután közelebb hajolt

hozzá. – Egy festő vár rád odalent – suttogta. – Azután, ha nem tart túl soká, ta-

lán valaki más is várni fog rád a kertben. Sokat sejtető mosollyal elvonult, hogy kettesben hagyja őt az ibolyaillat-

tal és a gyötrő vágyakozással.

MÁSODIK FELVONÁS

108

14

A CERUZÁM LEGURULT az asztalról a parkettás padlóra. Utánavetet-tem magam, és lekuporodtam, háttal az ajtónak, amint Sinclair nyomozó berontott az egyik őrrel, nyomában két sötét öltönyös férfival. A pultnál a sötét öltönyösök megvillantották az igazolványukat. „Szövetségi Nyomo-zóiroda”, közölte az egyik halkan a könyvtárossal. A többit nem hallottam. Értem jöttek volna?

Mozdulatlanná dermedtem, és a vállam felett kukucskáltam Sinclair nadrágjának ráncai felé. A könyvtáros elősietett a pult mögül.

– Erre, kérem! A pultnál gyülekező kis csapat visszafordult, hogy meginduljon az olva-

sóterem túlsó vége felé, majd onnét átsorjázzon a katalógussal és számító-gépekkel teli függőfolyosóra.

Felnéztem Benre. – A brit zsaru – mondtam némán. – Induljon! – mordult rám Ben anélkül, hogy feltekintett volna a könyv-

ből. – Még csak félig másoltam le... – Majd én befejezem. – Szükségem van az egészre... – Menjen már! Lekotortam a jegyzetfüzetem az asztalról, és ráfirkantottam: A könyves-

bolt a Mass. Ave túloldalán. Shakespeare-részleg. Miután átnyújtottam a füzetet Bennek, felkeltem és sietős léptekkel az ajtó felé indultam, amely zümmögve tárult ki előttem.

Az előtérben a másik őr sárgás fénytócsában ücsörgött, épp a Boston Heraldot olvasta. Felnézett és hunyorogva figyelte, ahogy reszketeg lábbal közeledek felé. Feltartottam a ceruzámat, hogy lássa, nincs nálam semmi. Unott mozdulattal továbbot intett.

Megálltam, hogy ne gyorsítsam föl a lépteimet, amíg átvágtam a szekré-nyekhez, kikaptam a táskámat, és a kijárat felé vettem az irányt. Nyirkos hőség fogott burokba, amint az ajtón át kiléptem az udvarra.

109

Az olvasóterembe vezető ajtó zümmögve megnyílt, s miközben riadtan visszatekintettem, a könyvtár lépcsőjén egyenesen belerohantam valakibe.

Megmarkolta a vállam, mielőtt elvesztettem volna az egyensúlyomat. – Kate Stanley! – kiáltott egy könnyed tenor. Sötétszőke haj és kéklő

szempár úszott be elém az elnyűtt Red Sox-sapka alól. Ráismertem a Har-vard másik Shakespeare-professzorára, a köpcös Matthew Morrisra.

– Mi az ördögöt keres maga itt? – Épp távozom. Ördög és pokol! Nincs most időm a csevegésre. Főként nem vele. Hátrébb lépett, de az ujjai megfeszültek a vállamon. – Három éve nem láttam, és képes lenne köszönés nélkül elmenni?

Azért ez nem járja. – Azt hittem, Washingtonban van, a Folgerben... – adtam némi hangot a

bosszúságomnak. Farmert és piros pólót viselt. Talán mert a bostoni arisztokrácia köreiből

érkezett, nagy gondot fordított arra, hogy elkerülje a gyapjúöltönyös pro-fesszorok minden kliséjét.

– Ott is voltam, amíg ma reggel, egy vérlázítóan korai órán meg nem csörrent a telefonom. Úgy tűnik, nemzetközi Shakespeare-válság van ki-bontakozóban, ezért visszahívtak mint helybéli szakértőt.

Hűvös levegő dagadozott körülöttünk, ahogy feltárult a bejárat. Össze-rezzentem és elfordultam. Egy rövid hajú, kissé teltkarcsú hölgy biccentett felénk kurtán, majd elviharzott mellettünk egy rakat könyvvel és egy tömött számítógépes táskával.

– Mintha feszültnek tűnne, Kate – jegyezte meg Matthew, miközben ki-tért a nő útjából.

– Shakespeare-válság? – vontam fel a szemöldököm. Körülnézett, majd cinkosan közelebb hajolt. – Az Első Fólió miatt. A múlt éjszakai eset után az egész Widenerben

szétszóródtak a Gutenberg-Biblia megpörkölődött lapjai, a Fóliónak azon-ban semmi nyomát se látni. Úgy tűnik, valaki megbabrálta a vitrint, ame-lyikben a két könyvet tartották.

A levegő mintha megdermedt volna körülöttünk. – Hogy érti ezt? – Úgy fest, hogy a Fóliót még a bomba felrobbanása előtt kiemelték.

110

Emlékeim mélyén felizzott a holdfény és a fenyegetés, a kék tintával rajzolt kéz, amint rámutat a sorra: Demetrius és Chiron jön a meggyalázott Laviniával. Egy kitépett lap az Első Fólióból.

– Persze beletelik egy kis időbe, amíg biztosak lehetünk a dologban – tette hozzá Matthew –, de fölmerül a cselszövés lehetősége, főként azok után, ami a Globe-ban történt. Minden rendben? Olyan sápadt, akár egy kí-sértet.

Hátrébb léptem. – Mennem kell. – Várjon! A lépcsősor lábánál megtorpantam. – Az elmúlt néhány nap tényleg szörnyű lehetett – a szemében őszinte

aggodalom és szánalom csillant. – Nézze, én nem tudom, mitől borult ki ennyire, de adjon egy esélyt, hogy segítsek. Miért nem iszunk meg valamit? Akár Roz kedvéért...

Szomorúan elmosolyodott. – Ő volt az első, aki bevallotta, hogy semmi sem a régi, amióta elment

tőlünk... Mellesleg remekül néz ki. Pompásan áll magának a színház. – Matthew... – Nem kell megváltoztatnia a terveit, majd én elmegyek magához. Hol

szállt meg? – Ööö... – időben észben kaptam. – Az Innben. – Tökéletes. Akkor legyen a Faculty Club, az utca túloldalán. Fél hatkor. Kitárta a könyvtár ajtaját, mire újabb hűvös légáram szökött ki. A háta

mögött újra felzümmögött az olvasóterem ajtaja. – Ott leszek – hazudtam, és sietve elfordultam. Gyors léptekkel végigha-

ladtam az épület mellett, befordultam a sarkon, azután rohanni kezdtem, amíg el nem értem a Wigglesworth Hallon át vezető árkádot. Amikor kiér-tem a sugárútra, még mindig Matthew hírén töprengtem.

A Fólió eltűnt. Nem semmisült meg, csak eltűnt. Egy busz dübörgött el alig fél méterre az orromtól; a dízelmotor kékesszürke kipufogógáza belep-te a hajamat, amely máris csatakos volt a verítéktől. Átvágtam az úttesten, majd a téglával kirakott járdán továbbsiettem az ismerős, fekete keretbe foglalt kirakat fölött amely fölött takaros aranyszínű betűkkel állt a fölirat: HARVARD KÖNYVESBOLT.

111

Beléptem. A kirakatba állított könyveket leszámítva nem sok minden változott itt, amióta elhagytam Cambridge-et. A szépirodalomnak szentelt terem felé vettem az irányt. Középütt egész polcra való Shakespeare-kötet várt. Megálltam előttük, és végigfuttattam az ujjam a könyvek gerincén, miközben a gondolataim egészen máshol jártak.

Még negyedórája is azt gondoltam, hogy a Chambers-szál valamiképp magyarázatot ad arra az utalásra, amelyet Roz a magnum opusra, vagyis az 1623-as Első Fólióra tett. Csakhogy Chambers nyila végül rezegve megál-lapodott a Cardenión, miközben az Első Fólió eltűnt az útból – szó szerint, ha Matthew sejtelme helyes volt.

Nem is tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Legalább a Fóliók nem semmisültek meg, nem váltak egyenként a tűz martalékává. Másrészről ha az a gazfickó, aki végigkergetett a könyvtáron, nem pusztította el a kötete-ket, akkor magával vitte, vagyis meg akarta szerezni őket. Bármi áron.

De miért? A levél és a Fólió nyilván ugyanabba az irányba vezetett: egy Shakes-

peare-kézirathoz, amely remélhetőleg segít eloszlatni az egyre sűrűsödő homályt.

Az a másik tudja-e vajon, mit keres? Talán nem, ha ilyen gyorsan áttért egyik példányról a másikra – sőt, a harmadikra, amennyiben a Roz szobá-jából elvitt hasonmást is ide számítjuk. Valami fogalma mégiscsak lehet ró-la, hogy mit művel. Ki kockáztatná a lopást a Globe és a Widener jól őrzött kincstárából, majd fedné el a nyomokat gyújtogatással holmi szeszélyből kifolyólag?

Bármennyire is gyűlöltem bevallani, a gyilkos valószínűleg sokkal job-ban tudta nálam, hogy miről szól ez az egész. Egyetlen használható nyom sem maradt, ami elvezethetett volna a Jakab-kori magnum opushoz.

Másrészt viszont szereztem egy levelet a Cardenióról, vagy legalábbis tudtam, adott esetben hol kell keresnem.

Olyan sietősen kellett távoznom a könyvtárból, hogy még Chambers Er-zsébet-kori színházának létfontosságú kötetét is hátrahagytam. Reméltem, hogy Bennek eszébe jut magával hozni.

Kitartóan pásztáztam tekintetemmel az üzletet és kémleltem a kirakaton át az utcát. Hol lehet? Mi tart ennyi ideig?

Persze, Ben nem kutató. Tisztában van-e egyáltalán azzal, hogy mit je-

112

lent a másolás? Hogy hajszálpontosan meg kell örökíteni mindent, minden elírást és pontot, tűnjék bármennyire értelmetlennek is? Szükségem volt Granville szavaira, ám éppúgy a hibáira és tévesztéseire is. Épp ezek a könnyen mellőzhető különcségek teszik lehetővé egy kutató számára, hogy nyomon követhesse a szerző pályáját és szokásait.

Felsóhajtottam. Csupán három információtöredék volt a birtokomban: Jeremy Granville és Francis Child neve, valamint a Don Quijote angol for-dítása, ezekből pedig könnyedén arra a következtetésre juthattam, hogy az angol fordítás lapjai között egy elveszett angol darab lappangott – elrejtve és elfeledve valahol Angliában, egy eresz alá, egy szobába vagy egy föld-alatti börtönbe falazva, egy ládában az elhagyott lápvidéken, valamelyik sírkő alá eltemetve. Amennyire vissza tudtam idézni, Granville írásmodora is britre vallott.

Ám az a tény, hogy levelet írt Child professzornak, cáfolta ezt a felte-vést. Ha Granville Angliában – vagy ha már itt tartunk, Európában – tar-tózkodik, könnyűszerrel és gyorsan felvehette volna a kapcsolatot bárme-lyik brit tudóssal, így aligha bíbelődött volna azzal, hogy levelezésbe bo-nyolódjon Child professzorral. Kivált akkor nem, ha maga is angol. Nem, valahol másutt kellett megejtenie a felfedezését.

Erősen kutattam az emlékezetemben. Kellett lennie valamilyen utalás-nak abban a levélben. Csak éppen árnyaltabb, közvetettebb formában. Csak kétszer futottam át azt a nyavalyás papirost, ráadásul sietősen.

Szükségem van arra a levélre. Hol marad már Ben? A Shakespeare-polc végében megtorpantam. Kezemben jókora papírfe-

deles kötet roskadozott tulajdon súlya alatt. Az Első Fólió egy hasonmása. Ugyanaz a kiadás, amit Roz szobájában is találtam – amely később eltűnt. Akárcsak a Globe és a Widener példányai.

Levettem a polcról, és átforgattam a lapokat; egyetlen margón se talál-tam bejegyzéseket.

– Újabb jakobiánus magnum opus? Megpördültem. Ben állt előttem, arcán önelégült vigyorral, a kezében a

Chambers-kötettel és a jegyzetfüzetemmel. – A levél. Lemásolta? Felém nyújtotta a jegyzetfüzetet. Lepillantottam rá. Csak üres lapokat láttam.

113

15

MIRE FELEMELTEM a tekintetem, a csalódottságom dühvé dagadt. – Azt ígérte... – Ne pörgesse fel magát! Átforgatta a füzet lapjait, mígnem egy papiros szabadult ki közülük.

Megragadtam. A régi lapon pókhálószerű mintát alkottak a kék tintával írt sorok. Hu-

nyorogva igyekeztem megemészteni a látottakat. – De hát ez az eredeti... A vigyora még szélesebbé vált. – Kikölcsönöztem. – Megbolondult? – szökött magasba a hangom. – A Houghton nem köl-

csönkönyvtár! A Harvard legendásan szigorúan őrzi a könyvtárait. Egyik éjszaka, talán

egy évtizeddel a függetlenségi háború előtt, amikor az egyetem még csak egyetlen könyvtárral rendelkezett, és szigorúan tiltott mindennemű köl-csönzést, a szikra lepattant egy őrizetlenül hagyott lámpásról vagy szénser-penyőről, és ráhullt egy papirosra, függönyre vagy szőnyegre – senki se tudja biztosan –, majd lángra lobbantotta. Annyi biztosan tudható, hogy a süvöltő északkeleti szelek nyomán a kis lángból hatalmas tűzvész lett, amely féktelenül tombolt a könyvtárban, mígnem a vihar kiadta az erejét, s mintegy vezeklésképp elegendő havat hintett szét ahhoz, hogy eloltsa a tü-zet.

A fagyos reggel kéken derengő fényében Edward Holyoke tiszteletes, az egyetem rektora háta mögött összekulcsolt kézzel és Jób minden alázatával meredt a pusztulásra: Az Úr adta, az Úr elvette, áldassék az Úr neve. A le-genda szerint az egyik diák ekkor odacaplatott hozzá az olvadt, hamutól szürke havon, hogy felvidítsa az öregembert azzal a kötettel, amelyet előző este csempészett ki a könyvtárból, hogy egy kis időt nyerjen a magolásra. A fanyar módon szerencsés fordulat következtében ez az egyetlen kötet ma-radt meg azok közül, amelyeket John Harvard egy évszázaddal korábban a nevével együtt az egyetemre hagyományozott.

114

Miután nem tartotta kötelességének, hogy az égiek iránt tanúsított tü-relmét a diákjaira is kiterjessze, Holyoke rektor elfogadta a könyvet és kö-szönetet mondott az ifjúnak, majd azonmód ki is csapta tolvajlásért.

– Azt akarja, hogy vigyem vissza? Dühödt pillantást vetettem rá, majd kiragadtam a levelet a kezéből és át-

futottam. A szöveg fordulatai úgy világlottak elő, mintha csak lángoló be-tűkkel vetették volna őket papírra. Újvilági változat... Igen, igazam volt. Észak-Amerika. Alighanem az Államok. A civilizáció mezsgyéjén... Vala-hol nyugaton, gondoltam, majd az ajkamba haraptam. Ez nem sokat segít: az amerikai vadnyugat végtelenül hatalmas.

Szívesen megtudtam volna valami közelebbit, Granville prózája azon-ban szándékoltan tartózkodónak, sőt titokzatoskodónak bizonyult. Ám ha Roznak sikerült megfejtenie a rejtvényt, akkor nekem is sikerülhet.

A tábortüzek mellett. Ha Granville cowboy lett volna, nem fogalmaz-e inkább úgy, hogy a „táborban”, „odakint a prérin”, vagy hasonló fordulat-tal? Viszont itt az áll, hogy a tábortüzek mellett.

Miféle táborról lehet szó? Először katonai táborra gondoltam, Granville kézírása azonban nem utalt tiszti rangra. A szöveg sem említett parancso-kat, fegyvereket, se ellenséget, se harcot. Egyáltalán, nem tűnt katonás le-vélnek.

Táborok. Lehunytam a szemem, és egy sátortábort láttam magam előtt a rezgőnyárfák között. Ásókat és csákányokat. Tárnákat és kürtőket. Bányá-kat. Lehunytam a szemem.

– Nyugaton dolgozott – szólaltam meg. – A bányászok között. De melyik táborban? A korai aranyláz idején, vagy inkább az ezüst ké-

sőbbi felfutásakor? Kaliforniában? Coloradóban? Arizonában? Alaszká-ban? Tovább kutattam a levélben. Ott is volt, mindjárt az elején. Az arany nem mindig fénylik, írta Granville.

– Arany! – mutattam rá a fordulatra. – Úgy gondolja, hogy aranyásó volt? – Azt hiszem, aranyat keresett, de valami egészen mást talált. A gondo-

lat szabados változata a közmondásnak, miszerint „nem mind arany, ami fénylik”, ahogy az A velencei kalmárban áll. Lehet hogy csak megszokás-ból vetette papírra, de ez nem is lényeges. Egyedül az számít, hogy Granville aranyásó volt, aki ismerte Shakespeare-t.

115

– Biztos ebben? – kérdezte Ben. – Egy öreg aranyásóhoz képest nagyon kifinomult a szövege.

– Nem mindegyikük volt írástudatlan bugris. Láthatja, hogy az egyik cimborája a Harvardon végzett, de legalábbis Child diákja volt. Granville sem maradhatott el tőle. De még ha írástudatlan lenne, az se számítana so-kat. Shakespeare olyan népszerűségnek örvendett a vadnyugaton, mint ma-napság a mozifilmek – mindenki közös nyelvének számított. Ezzel szóra-koztatták magukat. A hegyek közt élők a tábortüzeknél az egész Romeo és Júliát vagy Julius Caesart felidézték. A cowboyok úgy tanultak meg ol-vasni, hogy átrágták magukat Shakespeare összegyűjtött művein. A kor legnagyobb színészei vállalták, hogy a Horn-fokot megkerülve eljussanak Kaliforniába, majd szekéren zötykölődjenek a hegyek között, és az ottani táborokban játsszák el a Hamletet az aranyásóknak, akik cserébe aranyrö-göket és aranyporral teli zacskókat dobáltak fel a színpadra. Egy jó színész egy hónap alatt tízszer annyit kereshetett, mint New Yorkban vagy Lon-donban egy egész évadban...

– Rendben, professzor... – kezdte Ben. – Ne nevezzen így... – Ha nem tetszik, hogy professzornak szólítom, ne viselkedjen profesz-

szorként. Attól, hogy valaki ismeri Shakespeare-t, még nem fogalmaz így – mondta, majd kivette a kezemből a levelet, és olvasni kezdte. – „Meggyő-ződésem szerint méltó lehet egy Önhöz hasonló tudós férfi érdeklődésére.” Tényleg azt hiszi, hogy az öreg aranyásók így társalogtak egymás között?

– Miből gondolja, hogy öreg volt? – csattantam fel. – Szerintem túl sok amerikai filmet látott, tele szakállas vén bocskorokkal.

Minél inkább átrágtam magamban, annál biztosabb voltam a dolgom-ban.

– Mellesleg van jobb ötlete? – Én csak nem értem, hová jutunk ezzel. – Utahba – feleltem. – Utahba? Nem a legelső hely, ami az eszembe jut, ha Shakespeare-ről

van szó. Vagy ha már itt tartunk, az aranylázról. – Ebből is látszik, hogy még nem járt a Utahi Shakespeare Fesztiválon. Végigfuttattam az ujjamat a polcon. – Ha úgy véli, hogy a Globe nem illik a londoni városképbe, várja csak

116

ki, amíg meglátja a sziklasivatag közepén, Cedar Cityben. – Nem mondja komolyan. Bólintottam. – Gondolja, hogy ott játszott? – A színház csak az 1970-es években épült. S mint már mondtam,

Granville-t szerintem az arany érdekelte. Ami viszont engem érdekel, az a szomszédban található: a Utahi Shakespeare Archívum.

Az archívum félrevezető kifejezés. Inkább ódivatú adattárról van szó, ahol régi kartotékokat őriznek minden ismert előadásról, helységről, sze-mélyről és eseményről, amit csak a Mississippitől nyugatra kapcsolatba le-hetett hozni Shakespeare-rel. Egészen pompás gyűjteménnyel rendelkezett kisebb tárgyakból, csakhogy a telepesek annyira szerették Shakespeare-t, hogy társították a végtelen földekkel is, amelyeket kötelességüknek éreztek meghódítani, s emiatt az elnevezettek zömét – bányákat, városokat, víztá-rozókat, sőt folyókat és hegyeket – bajos lett volna egybegyűjteni. Így hát amit az archívum nem tudott beszerezni vagy lemásolni, azt feltérképezte.

– Roz Észak-Amerikában ezt a gyűjteményt szerette a legjobban. Lehajoltam, hogy végigfussak az alsó polcokon porosodó szakkönyve-

ken. Miután megtaláltam a keresett kötetet, kihúztam és Ben kezébe nyom-tam. A fedélen kézzel festett fotográfia örökített meg egy zekét és cowboy-kalapot viselő színészt, aki Hamlet klasszikus pózában egy koponyát tartott maga elé. A korabeli fényképet a sziklasivatagról készült modern panorá-mafelvételbe illesztették, felette a könyv címével: Shakespeare a vadnyuga-ton. Írta Rosalind Howard.

– A legutóbbi... Az utolsó könyve. Utahban végezte a kutatómunkát. Én voltam az asszisztense, legalábbis az első évben. Azután különváltak az út-jaink.

Azon a gyönyörű nyáron keresztül-kasul bejártam a prérit, a hegyeket és a kanyonokat, kutattam az ígéretes történeteket és a rég elfeledett előadások nyomait. Az életemet megváltoztatta az a nyár, noha nem úgy, ahogyan Roz tervezte. Amint ott álltam egy poros színpadon, a megfakult aranydí-szek és bársonyszékek között, az egykor virágzó és hangos, ám mára össze-aszott és megszelídült coloradói bányászvárosban, Leadville-ben, felidéz-tem Júlia szavait – előbb csak suttogva, majd egyre hangosabban, mígnem bezengték az öreg színház ürességét. Akkor villant belém először, mennyire

117

más Shakespeare a színpadon, mint a részvétlen lapok közé zárva. Egy vi-lág választja el egymástól a tapasztalatot és az emlékeket – az ezerarcú éle-tet és a poros enyészetet.

Ősszel, amikor Roz diákjai közül néhányan megkértek rá, hogy segítsek színre állítani a Romeo és Júliát, kapva kaptam a lehetőségen. Tavasszal habozás nélkül beleegyeztem, hogy megrendezem a Vízkeresztet.

Azóta se néztem vissza. Az a nyár mégis úgy élt az emlékeimben, mint az édenkert a bűnbeesés

előtt. „A segítségedre van szükségem”, mondta Roz két nappal ezelőtt a Globe-ban – akkor azért kérte a segítségemet, amit tudtam. Ám négy évvel korábban is ugyanezt mondta, és akkor azért, aki voltam. Pattogó New Eng-land-i stílusa nem tett neki jó szolgálatot a marhatenyésztők és a nyugati kisvárosok lakóinak körében – míg én, ha nem is tartoztam közéjük, leg-alább ismertem a vidéki etikett alapszabályait. Számomra nem okozott gondot, hogy visszavegyek a tempóból és elfogyasszak egy sört, netán egy pohár tejet a gazdasszony piskótájával, mielőtt firtatni kezdem a múltat, és szívességeket kérek tőlük. Nem rettegtem attól, hogy összepiszkolom a ke-zem. Ha valakinek elkelt a segítség, hogy áttereljen egy jószágot az egyik itatótól a másikig, bármikor felpattantam a lóra. Ennek köszönhetően még azok is megnyíltak előttem, akik leplezetlen gyanakvással méregették Rozt.

Így lettem én a füle és a szeme, így jártam be helyette a vidéket, követ-tem a nyomokat. Mindeközben Roz vezérkari állásként használta az archí-vumot: bevette magát a takarosan ábécérendbe szedett és kategorizált listái közé, hogy gondosan megemésszen minden tőlem származó információt. Mindkettőnknek ez a munkamódszer felelt meg a leginkább. A könyvmoly és a cowboy, így hívtuk egymást.

– Ha Roz azt gyanította, hogy Granville-nek bármi köze is lehet Shakes-peare-hez és a vadnyugathoz – mondtam ki hangosan –, a Utahi Shakes-peare Archívum volt a legelső hely, ahol kutatni kezdett Ott talán újra meg-találjuk a nyomait, és esetleg Granville-ét is.

– Esetleg – nyomta meg a szót Ben. Felütötte a könyvet. – Granville szerepel ebben?

– Sosem olvastam. Ben rám pillantott, megcsóválta a fejét, azután újra a könyv fölé hajolt. – A névmutatóban nincs benne.

118

– Roz meg is tarthatta az információt magának. Vagy csak azután került a birtokába, hogy a könyv már megjelent.

Ben becsukta a vaskos kötetet. – Mi van, ha téved? – Elvesztegetünk két napot és háromezer mérföldnyi utat. De nem téve-

dek. Bólintott. – És ha igaza van? Ha megtaláljuk ezt a valamit, és kiderül róla, hogy

pontosan az, aminek gondolta? Mennyit érhet ez a tudás? Beletúrtam a hajamba. Egy ideje más sem járt a fejemben. A Christie’s

talán tudná, bár amennyire az idevágó gyakorlatot ismertem, az aukcióshá-zak az összehasonlítás módszerével határozzák meg egy-egy ritkaság érté-két. Márpedig amit Granville a saját állítása szerint talált, ahhoz még csak hasonló sem akad. Sosem került még elő a Cardenio – vagy bármely más Shakespeare-darab – kéziratos változata, még kevésbé olyan példány, ame-lyet ő maga jegyzett le. Nem maradt utána más, csak hat aláírás, azok is brit kormányhivatalok birtokában, amelyek sosem bocsátották őket áruba.

Ha az Első Fólió – a hozzávetőleg kétszázharminc példány egyike – né-hány éve hatmillióért kelt el egy árverésen, amint azt Sir Henrytől megtud-tam, akkor egy elveszett darab egyedüli kézirata... Mennyi is lenne? Meg-ráztam a fejem. Beleszédültem, ha csak megpróbáltam elképzelni ekkora összeget.

– Nem tudom – feleltem. – Senki sem tudja. Az biztos, hogy semmit sem ér, amíg meg nem találjuk.

– Számomra pedig úgy tűnik, hogy valaki máris meghatározta az értékét – vélte Ben. – És bármire hajlandó érte.

Összerezzentem, amint tudatosult bennem, mire céloz. Gyilkosságra. Életet is kész oltani. Magam előtt láttam Roz megkövült tekintetét, ahogy felmeredt rám a Globe padsora alól. És a gyilkos nem éri be ennyivel. Újra láttam a Fólió kitépett lapját és a kék tintával rajzolt kezet, amint a szörnyű szavakra mutat: Demetrius és Chiron jön a meggyalázott Laviniával, kinek keze levágva és nyelve kivágva...

– Gyilkolni is hajlandó érte – suttogtam magam elé. – Gondoltam, nem árt tisztázni. Odakint szirénák harsantak. A kirakaton át láttuk, ahogy három járőrau-

119

tó fékez csikorogva az utca túloldalán, hogy elzárja a Yard kapuját. Ösztö-nösen becsúsztattam a lopott levelet a jegyzettömb sárga lapjai közé.

– Utah? – vonta fel a szemöldökét Ben. Ezúttal az úti célt tudakolta, nem kötözködni akart.

Rábólintottam. – Húzza meg magát – mordult rám. – Öt perc múlva itt vagyok egy ta-

xival. Alig lépett ki az üzletből, máris elővette a telefonját.

120

16

MARADT ÖT PERCEM. Eltölthetem szorongással, de akár ki is hasz-nálhatom az időt.

Miután vetettem még egy pillantást az utcán sorakozó rendőrautókra, le-kuporodtam a polcok között, minden holmimat letettem magam mellé a pad-lóra, és fölnyitottam Az Erzsébet-kori színházat. Chambers szerint Shakes-peare a Cardeniót közösen írta általa kiválasztott utódjával, John Fletcher-rel, a Király Színtársulatának új szerzőjével. Hogy Mr. Fletcher hol és mi-vel gazdagította a művet, senki sem tudta.

A darab hiányában az efféle találgatásoknak egyébként sem lett volna sok értelme. A mű nyilvánvalóan későn keletkezett, minthogy a másik két darab, amelynek megírásában Fletcher közreműködött – A két nemes rokon és a VIII. Henrik –, Shakespeare utolsó művei közé tartozott.

Lassan lapoztam egyet. Úgy tűnik, helyesen határoztam meg a darab ko-rát:

A Cardenio vélhetően megegyezik azzal a darabbal, amelyet a Király Színjátszói „Cardenno” vagy „Cardenna” címmel 1612-13-ban, majd 1613. június 8-án mutattak be az udvarban. Témáját a Don Quijotéből merí-tette...

A kötet kis híján kihullt a kezemből. Keservesen átkoztam magam osto-baságom miatt. Hát ezért gyűjtött össze Roz annyi Don Quijote-kiadást a polcán. Ezért tűnt ismerősnek a név. Hiszen olvastam a Don Quijotét – bár mentségemre legyen mondva, hosszú évekkel ezelőtt.

Ideje újra felütni. A szépirodalmat tartalmazó polcokhoz léptem, ahol végigfutottam a C-n, amíg el nem jutottam Miguel de Cervanteshez. Itt volt a Don Quijote, az ismerős puhafedeles Penguin-formátumban: tömzsi és fekete gerincű kiadás, borítóján a viharvert lovaggal, ahogy Gustave Doré megörökítette. Rádobtam Roz könyvére és a Fólió másolatára, majd a kasz-szához siettem. A hitelkártyát épp abban a pillanatban fogadta el a gép, amikor egy taxi húzódott le az üzlet elé. Lefirkantottam a nevem, megra-gadtam a könyveket és kisiettem a boltból.

121

Amint becsusszantam Ben mellé az ülésre, az utca túloldalán mozgoló-dásra lettem figyelmes. Csapatnyi férfi bukkant fel az udvar kapujánál. Sinclair nyomozó haladt az élen, háta mögött a sötét öltönyös fickókkal.

– Logan repülőtér – szólt előre Ben, mire a taxi útnak indult, majd hirte-len megállt.

Az utca túloldalán harsogó szirénákkal keltek életre a rendőrautók. Egy pillanatig azt hittem, egyenesen felénk veszik az irányt, ám ehelyett csikor-gó gumikkal megfordultak, és a forgalommal szemben bevágódtak a Mas-sachusetts sugárútra, ahol mintha egyszerre sikoltozott volna a város összes szirénája.

Amennyire lehetett, lehúzódtam az ülésben. Nem volt hová elbújni. Sinclair lelépett az úttestre, de nem felénk indult. Ahogy belekukkantot-

tam a visszapillantóba, láttam, merre tart. Egy-két tömbbel arrébb a járőrau-tók mérges hangyákként rajzottak körül egy boltíves téglaépületet, amely hirtelen mintha varázslatos, villódzó fényekkel teli mezőn termett volna. A Harvard at Inn. A szállodám.

A taxink besorolt a forgalomba. Két sarokkal arrébb elfordultunk a fo-lyó felé.

– Elmondta bárkinek is, hol szállt meg? – kérdezte Ben néhány perccel ké-sőbb.

Bűnbánóan bólogattam. – Útban a könyvtár felé egy ismerősbe botlottam. Szó szerint. – A köpcös fickó? Baseballsapkában? – Csak úgy tudtam megszabadulni tőle, hogy elígérkeztem egy italra. – Egyenesen a maga brit zsernyákjához ment. – Főfelügyelő, amit azt illeti. A zsernyákom. Sindairnek hívják. – Hát a barátját? Az ajkamba haraptam. – Ő egy másik Shakespeare-kutató professzor. – Jesszusom, Kate! Mi lenne, ha kiállna az utca közepére, és egy piros

zászlót lengetne? Ben szúrós szavait csak még fájdalmasabbá tette, hogy rá is szolgáltam

122

a szidásra. Úgy véltem, a taxisofőr nem hallhat meg minket, mivel a vaskos plexi-

üveg elválasztja az utasteret, és a másik oldalon bömböl a haiti popzene. – Matthew – a professzor – azt állította, hogy az Első Fóliók eltűntek. A

Globe-ból és a Widenerből is. Folytattam volna, de Ben megrázta a fejét, miközben sokatmondó pil-

lantást vetett a sofőrre. Nem létezik, hogy a fickó bármit is hallott a zenétől, főleg úgy nem, hogy eközben a dallamát dúdolta, és a cipőjével verte az ütemet, de amikor eszembe jutott a sötét árnyék a lakásom ablaka mögött, mégis jobbnak láttam tartani a számat.

Miután kifordultunk a Soldier’s Field Roadra, a telefonom hirtelen élet-re kelt. Előástam a táskából és leolvastam a kijelzőt. Matthew Morris.

– Ő az? – kérdezte Ben. Bólintottam, és már nyitottam volna a mobilt, de Ben nemet intett. Ki-

kapta a kezemből és kikapcsolta a készüléket. Nem szolgált magyarázattal, csak ült, kezében a mobilommal, miközben Boston elsuhant mellettünk.

Bosszússá tett, hogy azon vettem észre magam, hogy a kezét bámulom. A hátralévő utat néma csendben tettük meg.

A reptéren Ben belevetette magát a tömegbe, amely a terminál előtt, a hor-dárok környékén örvénylett. Magamban szitkozódva és a könyveimbe ka-paszkodva követtem. Néhány méternyire se jutottam, amikor egy fogantyút nyomtak a kezembe. Amint egy pillantást vetettem rá, azt tapasztaltam, hogy fogantyú egy fekete kerekes bőröndhöz csatlakozik. Tüzetesebben is szemügyre vettem. A poggyászom volt.

Körülnéztem, de senki a legkisebb figyelemre se méltatott. Ben szintén egy bőröndöt vontatott. Cinkos mosollyal fordult felém, azután besiettünk az épületbe. Az egyik pultnál bejelentkeztünk, majd Ben a kezembe nyo-mott egy jegyet.

Alig vártam, hogy eltávolodjunk a hosszú sortól. – De hát ez L. A.-be szól! – Igen. – Cedar Citynek saját reptere van.

123

– Ha Cedar Citybe repülünk, a főfelügyelő barátja órákon belül csatla-kozik hozzánk.

– Rendben, de L. A. akkor is túl messze van. Legalább hatórás autóút, ha nem tíz.

– Nem utazunk L. A.-be. Újabb pillantást vetettem a jegyemre. – Pedig a U. S. Airways úgy tudja. – Bízzon bennem. A bizalom kifejezés aligha illett ahhoz, amire készült, de nem tettem

szóvá. Átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, felmutattuk az igazolványun-kat, azután sietősen a kapu felé vettük az irányt. Mielőtt elérhettük volna, Ben lelassított.

– Arrafelé vannak a mosdók – biccentett kurtán. – Van egy váltás ruha a bőröndje elülső rekeszében, de ha akarja, felőlem átforgathatja az összes cuccát. A lényeg az, hogy tíz perc múlva itt legyen. És adja ide a jegyét.

Tiltakozni próbáltam, de leállított. – Csak tegye, amit mondok, Kate. Begurítottam a bőröndöm a mosdóba, ahol magamra csaptam az egyik

fülke ajtaját. Ben csapatjátékról alkotott fogalmai kezdtek nyomasztóvá válni, de legalább a váltás ruhával kapcsolatban igaza volt. A külső rekesz-ben farmert, magas sarkú bőrcipőt és egy mély kivágású, neonrózsaszín blúzt találtam. Legalul hevert még valami, ami első pillantásra döglött albí-nó vadászgörénynek tűnt, közelebbről azonban platinaszőke parókának bi-zonyult.

Jobb meggyőződésem ellenére lerúgtam a cipőm, belebújtam a farmer-ba, és minden izomszálamat meg kellett feszítenem, amíg fel tudtam húzni a cipzárt. A farmer nemcsak feszes volt, de merev is. Lehámoztam magam-ról a Sir Henry által jóváhagyott selyemfelsőt a rózsaszín blúz kedvéért, amelynek láttán biztosan rosszullét fogta volna el – bár nem tudni, hogy a viszolygástól-e, vagy a nevetéstől. A felső valahol a köldököm felett, a farmertől tisztes távolságra végződött. Bájos. Teljesen felöltöztem, mégis alig viseltem többet egy bikininél.

Ezután magamra rángattam a parókát. Végezetül a táskám elülső rekeszében találtam még egy kis smink-

készletet és egy doboz rágót is. Gondosan levettem Roz brossát a kabátom-

124

ról, vécépapírba csomagoltam és eltettem a táskámba. Azután begyömö-szöltem a saját ruháimat a bőröndbe, és kiléptem a fülkéből. A tükör előtt gyökeret vert a lábam. Eltűntem, és Paris Hilton lépett a helyembe – de leg-alább egy normális ember súlyára felhizlalva.

Néhány ügyes mozdulat a szempillaspirállal, egy kis rúzs, rágógumi, és készen is álltam. Kisétáltam a mosdóból, magam mögött húzva a bőröndö-met.

Ben már várt rám. Ezúttal hátranyalta a haját, amitől sötétebbnek tűnt, és tarka mintás inget viselt, kigombolva, közszemlére téve vaskos arany-láncát. Drága kölni illatát árasztotta, és olyan benyomást tett, mint aki szí-vesebben jár klubokba, mint éttermekbe. A szája sarkában csibészes, már-már gúnyos mosoly játszott.

– Jól néz ki – csámcsogott el a szavakon, mint egy született déli, vala-honnét a Mississippi mellől.

– Mármint annak, aki az ilyen haspólós plázacicákra bukik... Maga meg olyan, mint egy helyiérdekű Elvis.

A Los Angeles felé vezető kapu irányába fordultam. Elkapta a karom. – Erre! – mutatott a csarnok szemközti oldalán nyíló kapura. – Vegasba

utazunk, bébi. – Magának bébiprofesszor. Amikor legutóbb láttam, még L. A.-be szólt

a jegyünk. Megrázta a fejét. – Katherine Stanley repül L. A.-be. Talán már fel is szállt a gépre.

Krystal Shelby ellenben Vegasba utazik. Valóban: a jegy, amit a kezembe nyomott, Krystal Shelby nevére szólt. – Tényleg azt hiszi, hogy ez beválhat? – Nem az orosz maffiába akarunk beszivárogni. Csak megpróbáljuk el-

terelni magunkról a figyelmet. Belegondoltam, mekkora erőfeszítést igényelhetett ez a manőver. Első

látásra eléggé nagyot. A paróka, a ruhák... Mind az én méretemben, és taka-rosan becsomagolva a bőröndömbe, amit még ide is kellett hozatni a reptér-re. Nem beszélve a jegyekről...

– Mióta tervezi ezt? Ezúttal legalább Ben válaszolt, nem Elvis. – Kizárólag azért jöttem Bostonba, hogy kijuttassam innét. Ha szüksé-

125

ges, inkognitóban. Bevallom, arra számítottam, hogy Londonba utazunk. Utah egy kicsit váratlanul ért.

Csípőre tett kézzel lecövekeltem a reptér közepén, elállva az útját. – Többre is szüksége volt ehhez, nemcsak egy tervre. Pénzre. És társak-

ra. Így, többes számban. Megvonta a vállát. – Sokan kedvelik Elvist. Megvetettem a lábam. – Azt akarja, hogy komolyan válaszoljak? Bólintottam. A könyökömnél fogva elvonszolt egy félreeső sarokba, az egyik haszná-

laton kívüli kapu mellé. – Ahogy múlt éjjel is említettem, saját cégem van. Úgy értem, alkalma-

zottakkal, Kate. És sokkal több kapcsolattal rendelkezem, mint gondolná. – Akkor miért jött ide? Miért vállalt személyes kockázatot? Halkan és gyorsan beszélt. – Roz akarta így. A nagynéném megbízott – engem, személyesen –,

hogy védjem meg, amíg az általa hátrahagyott nyomokat követi, és én ezt is fogom tenni. Nevezhet ódivatúnak, de szeretem azt hinni, hogy az adott szavam ér valamit. Sokat segítene, ha együttműködne velem. Elmondom, mi a helyzet. Többnyire személyvédelemmel foglalkozom, de azért értek a figyelemeltereléshez és nyomozáshoz is. És magának erre a kettőre is szük-sége van, ha nem vette volna észre. Csodákra viszont én sem vagyok képes. Minél több időm van megszervezni egy ilyen akciót, annál jobb. S még jobb, ha minél kevesebb alkalommal kell megtennem. Ami a pénzt illeti, vannak lehetőségeim, de korántsem korlátlanok. Minél messzebb megyünk, annál nagyobb erőkkel keresik majd a rendőrök, ezért annál nehezebb – és költségesebb – lesz megőrizni a kis titkát. Vagyis minél gyorsabban cselek-szünk, annál jobbak az esélyeink.

Karba tette a kezét, mintha csak arra buzdítana, hogy hazudtoljam meg. – Persze megteheti azt is, hogy félreáll, és rábízza a nyomozást a zsarukra. – Nem. Elmosolyodott. – Nem a legbölcsebb választás, bár azt kell mondjam, szimpatikus.

Számomra azonban léteznek korlátok, ha a maga számára nem is. Van egy

126

határ, amit nem lépek át, sem a maga kedvéért, sem Rozért. – És mi volna az? Megrázta a fejét. – Majd szólok, ha odaértünk. Addig is vagy hajlandó lesz követni a ta-

nácsaimat a saját biztonsága érdekében, vagy teljesítettnek tekintem a munkát és odébbállok.

– Ezt vegyem fenyegetésnek? – Egyszerűen ez a helyzet. Bólintottam. – Rendben. – Helyes. A falon sorakozó telefonfülkékre mutatott. – Ha ellenőrizni akarja a hangpostáját, most jött el az ideje. – Hol van a telefonom? – Üzemen kívül. – A taxiban még rendben volt. – Hát már nincs. – Mit művelt vele? – Megszabadultam tőle. Sajnálom, Kate, de amíg bekapcsolva tartja,

futballpályányi pontossággal bemérhetik bárhol a világon. Kezébe nyomtam a táskám, odaléptem az egyik telefonhoz, bedobtam

két huszonöt centest, majd bepötyögtem a számot. Három üzenetem érke-zett. Kettő Sir Henrytől. Merre jár? – tudakolta először. Jöjjön haza! – kö-nyörgött másodszorra. Mindkét üzenetet sajgó lelkifurdalással töröltem.

A harmadik üzenetet Matthew küldte. Sajnálom, Kate, hallottam a hang-ját, melyet némi aggodalom színezett. Bármire is készül, alighanem el-csesztem. Amikor összefutottunk a Houghton előtt, azt vártam, hogy nyárs-ra húznak a Fólió miatt, ehelyett egy brit zsaru kérdezett mindenféléket Francis Childról. Ami még furább, Child dokumentumai nem voltak a he-lyükön, mert valaki kikérte őket. Ezt nyilván nálam is jobban tudja, hiszen maga járt ott.

Amikor a zsaru tudomást szerzett erről, egy pillanatig azt hittem, kitör, mint a Krakatau, de ő ehelyett elnémult, és fagyosan meredt rám, ami még szörnyűbb volt. Azt mondta, hogy maga nagy veszélyben van, Kate. Nagyon nagy veszélyben. Ezért elmondtam neki, hol szállt meg... Remélem, helyesen

127

cselekedtem. A fickó elkobozta az utolsó betűt is, amit Child valaha papírra vetett, és

magával vitt minden egyes dobozt. Sejtelmem sincs, mibe keveredett, de ha segítségre van szüksége, hívjon

fel. Ha nem kell a segítségem, akkor is hívjon. Szeretném tudni, mi van azokban a dobozokban, de még ennél is jobban szeretném tudni, hogy biz-tonságban van-e.

Az üzenetnek vége szakadt. Újra elindítottam. – Ezt hallgassa – intettem magam mellé Bent. A füléhez tartotta a kagylót, és rezzenéstelen arccal hallgatta végig az

üzenetet. – Tud Childról! – tört elő belőlem a páni rémület. – Sinclair tud

Childról! Valahol a Harvard Könyvesbolt fekete-fehér műanyagszatyrának mé-

lyén, a könyvek között lapuló jegyzetfüzetben ott rejtőzött Granville levele. A Houghton levele. Most mintha egy atommáglya fényével ragyogott volna fel.

Ben a helyére tette a kagylót. – Ebből nem következik, hogy tudja, mit keressen. De még ha tudja is,

nem fogja megtalálni. A nyugalom álcája mögül némi izgatottság sejlett elő. – Nem, ha mi érünk oda elsőként. – Az öt huszonnyolcas Las Vegas-i járat utasait kérjük, fáradjanak a ka-

puhoz! – szólalt meg egy recsegő hang. – Kérjük, tartsák be a hívószámok sorrendjét. Első osztályú utasaink tetszőleges időpontban szállhatnak fel.

A kapu felé indultunk. Miközben ellenőrizték a jegyünket, lábdobogást hallottam a hátunk mögül. A kapunál mindenki hátrafordult és a nyakát nyújtogatta. Rendőrök sorjáztak el mögöttünk, egyetlen pillantásra sem méltatva a mi sorunkat. Olyan görcsösen markoltam a táskámat, hogy a se-bem újra belesajdult. Ben átvette tőlem.

– Ahogy ma reggel mondtam – suttogta a fülembe. – A helyzet egyre csak melegebb lesz.

Három kapuval arrébb a rendőrök szétszóródtak az ajtóval szemben, csakhogy azt zárva találták. A kapunál ülő hölgy döbbenten rázta meg a fejét.

128

– A Los Angeles-i járat épp az imént szállt fel – hallottam Ben hangját. – Nagy kár, hogy lekésték.

Az ajtónál elvették a jegyemet, én pedig továbbvonszoltam a bőröndö-met, nevetséges magas sarkú cipőmben botladozva.

129

17

NEM A TURISTAOSZTÁLYON utaztunk, mégis zsúfoltnak találtam a helyet az őszinte csevelyhez. Nem mintha esélyem kínálkozott volna rá. Amint megtaláltuk a helyünket, Ben nagyot ásított és közölte:

– Ha nem sértem meg vele, hunynék egyet. Előzékeny, mégis ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, és két perc

múlva már aludt is. Elaludt – igaz, előző éjjel nem pihent, s amennyire tudom, kihagyta a

megelőző éjszakát is. Jómagam éppúgy nem tudtam volna aludni, mint szárnyakat növeszteni. Ráadásul a parókától is iszonyúan viszketett a fe-jem.

Elnéztem, ahogy a gép végigszáguld a kifutópályán és a víz fölé emel-kedik, a tenger felé tart, majd élesen nyugatnak fordul. Nyugtalanul fészke-lődtem a helyemen. Ha Sinclair tudott Child leveleiről, ugyanúgy tudhatott róluk a gyilkos is. Úgy tűnik, még mindig előttem jár egy lépéssel. És mindketten osztoztunk azon a meggyőződésen, hogy létezik valahol egy színdarab, amelyet közel négyszáz éve nem mutattak be.

Roz vajon látta-e Granville kéziratát? A segítségemet kérte, ami arra utal, hogy nem látta. Hiszen, ahogy arra Sir Henry is rámutatott, ez esetben egyenesen a Christie’s-hez is fordulhatott volna.

Milyen érzés lehet akár csak egy pillantást is vetni rá? Granville leírása alapján egy pacákkal borított, elnyűtt munkapéldányról lehet szó. Önmagá-ban nem túl vonzó látnivaló. A vonzereje nem is a küllemében rejtőzik.

Húsz évvel ezelőtt két költemény került napvilágra, amelyekről felfede-zőik azt állították, hogy Shakespeare művei. Nem voltak különösebben jó versek – ezt még támogatóik is elismerték –, s bizonyosan nem Shakes-peare tollából származtak, mégis az egész világon felzúdulást keltettek: be-kerültek az esti híradókba, a New York-i, londoni és tokiói lapok is címla-pon foglalkoztak velük.

Ez pedig egy színdarab. Egy teljes színdarab. Bennek igaza van. Egy olyan világban, ahol kölykök ölik meg egymást

néhány dísztárcsáért, ahol egy gengszter csak azért agyonlőheti az embert,

130

hogy kipróbálja az új fegyverét, nem kevesen lehetnek, akik ekkora értékért kész örömmel kioltják mások életét.

Vajon jó darab lehet? Számít ez bármit is? Nekem igenis számított. A legtöbb történet elhalványul a vége felé, a

nagy történetek azonban mások. Mennyit álmodoztam arról, hogy úgy sze-retek, mint Júlia, vagy úgy szeretnek, mint Kleopátrát; habzsolom az életet, mint Falstaff, és harcolok, mint V. Henrik. Hogy mindezeknek a közelébe sem kerültem, nem azért történt, mert nem tettem rájuk kísérletet. S még csak nem is voltak hiábavaló próbálkozások: szánalmas kísérleteim ered-ményei mélyebben és gazdagabban vésődtek be az emlékeimbe, mint bár-mi, amit magamtól kitalálhattam volna. Shakespeare-től tanultam meg, mit jelent szeretni és nevetni, gyűlölni és árulóvá, sőt gyilkossá lenni, ő ismer-tetett meg az emberi lélek legfényesebb magaslataival és legsötétebb mély-ségeivel.

S most úgy tűnik, hogy van ennél több is. Élő ember azóta nem látott és olvasott új Shakespeare-darabot, amióta a

Bárd elküldte utolsó, saját kézzel írott munkáját a Globe-nak. Mikor is tör-tént? Vélhetően 1613-ban, a VIII. Henrikről szóló Minden igaz esetében. Nem egész egy évvel azután, hogy a Cardenio napvilágot látott.

A Cardenio lehetett Shakespeare jakobiánus magnum opusa. Jobb, mint a Lear király, a Macbeth, az Othello, A vihar? Könnyen le-

het. Ha így van, miért maradt ki a Fólióból? És miért utalt Roz a Fólió ki-

adásának dátumára? Hallottam magam mellett Ben szuszogását. Belekotortam a Harvard

Könyvesbolt szatyrába, amíg kezembe nem akadt a Chambers. Kényelme-sen hátradőltem, hogy az elejétől a végéig még egyszer elolvassam a Cardenióval kapcsolatos részt, ezúttal anélkül, hogy bárki megzavart volna.

Miután elmerült a Don Quijotéban, Shakespeare szemlátomást olyan da-rabot írt, amely üstökösként ragyogott fel a színházi élet festett egén: szi-porkáival kezdetben elkábította az egész udvart, ám a fénye rövid idő múl-va kihunyt, és nem maradt utána más, csak a szétszóródott hamvak. Chambers szerint a témát csupán egyszer porolták le, egy tizennyolcadik századi átiratban, amely a közönségcsalogató Kettős ármány, avagy a pórul

131

járt szerelmesek címet viselte. Ez a darab legalább fennmaradt, noha Chambers szerint a címválasztás

fantáziátlanságával csupán a csapnivaló tartalom vetekedett, amely felüle-tes kapcsolatban sem állt a világ valóságával. Alighanem az elsőtől az utol-só sorig átírták – ahogy az ebből az időszakból származó Romeo és Júliát, amelyben a szerelmesek még épp időben élednek fel ahhoz, hogy utána boldogan éljenek, míg meg nem halnak. A tizennyolcadik század, amely kedvelte a habkönnyű, szabályos szerkezetű, udvarias nyelvezetű darabo-kat, a felismerhetetlenségig eltorzíthatta Shakespeare eredeti művét. Az adaptációnak mindenesetre bármikor utánajárhatok, és a szeméthalomban talán még rábukkanok Shakespeare néhány törött üvegcserepére – igaz, te-kintélyes könyvtárnak kell lennie, ahol akad belőle példány.

Nagy kár, hogy a Widenerben vagy a Houghtonban nem nyílt alkalmam végigolvasni Chambers elemzését. Valahol Roz szobájában biztosan lap-pangott egy példány a Kettős ármányból; a Houghton mélyén két-három darab is megbújhatott. A Kettős ármánynak azonban ki kell várnia a sorát. Addig is elkezdhetem ott, ahol maga Shakespeare tette. Elkezdhetem Cer-vantesnél.

Elővettem a frissen vásárolt Don Quijotémat, és nekiláttam az olvasás-nak.

Néhány órával, körülbelül kétszáz ide-oda pörgetett lappal és három jegy-zetekkel telefirkált szalvétával később sikerült kihámoznom belőle Cardenio történetét, amelynek szála elő-elősejlett a központi cselekmény mögül. Cervantes valóságos bűvészként bánt a történettel: most látod, most nem. A Don Quijotéban a mellékszál éppen úgy tűnik fel és el, akár a cilin-derből előrántott nyulak vagy a színes selyemsálak.

Végül kirajzolódott előttem a szokványos szerelmi háromszög, a von-zalmak egyszerű mértani alakzata: a szerető férfi, a szeretett nő és az áruló-vá lett barát. Shakespeare korábban is alkalmazta már ezt a drámai szerke-zetet egyik legelső színművében, A két veronai nemesben.

A két veronai nemes, aki feláldozta barátságát egy asszonyszív meghódí-tásáért, csupán a kezdet. Cardenio története ahhoz hasonlított, mintha vala-

132

ki cserepekre törte volna Shakespeare összegyűjtött műveit, hogy abból pá-ratlanul színes kaleidoszkópot készítsen Egyetlen szövevényes történetben számos darab motívumaira lehetett ráismerni. A lány, akit atyja akarata el-lenére frigyre kényszerít – Az enyém vagy, s én a barátomnak adlak. Ha nem: kösd fel magad, könyörögj, éhezz, halj az utcán – lelkemre mondom, nem ismerlek többé. A kútba esett esküvő és az asszony, akivel kivert ku-tyaként bánnak, mégis hű szerelmes marad. Az elveszített leány – Leá-nyom, ó én dukátjaim! – és a megkerült leány. Az erdő, teliszórva szerel-mes levelekkel, és a férfi, akinek lelkét sejtelmes zene kísérti: Hangok és édes levegő, ez ad nekem örömet s veszi el fájdalmam... hogy mikor feléb-redek, megsirassam álmom.

Nem csoda, ha Shakespeare magáénak érezte Cardeniót, amint napja kezdett szürkületté fakulni. Úgy érezhette magát, mint aki megtér a hosszú utazásból.

Az álomittas nosztalgia már-már kezdett a hatalmába keríteni, amikor a gép rázkódva földet ért. Eltettem szalvétára vetett jegyzeteimet a könyvbe, és összecsomagoltam a holmimat; csak nyugtalanságomat nem sikerült lep-leznem. Ben nagyot ásított, kinyújtózott és felült. Néhány perccel később zakatoló szívvel követtem a géptől a terminál épülete felé vezető úton.

Senki sem nézett meg magának. Nem vártak sem rendőrök, sem más. Öltözékem, amely Bostonban kirítt a sokaságból, Las Vegasban hétköznapi viseletnek számított.

Ben csele bevált. Átfurakodtunk a barlangszerű, tükrös mennyezetű te-reken és a kavargó tömegen, elsiettünk a hatalmas képernyőkön villódzó táncoslányok és profi pókerjátékosok előtt.

Kiválasztottunk egy jellegtelen színű és formájú Chevyt, majd kibérel-tük egy olyan néven, amely a legkevésbé sem emlékeztetett a Benjamin Pearlre – noha Ben több hitelkártyát és egy jogosítványt is elővarázsolt erre a névre kiállítva –, azután északkeletnek vettük az irányt, a Mojave-sivatagba.

133

18

MESSZE ÉSZAKON a felhők megakadtak egy távolba ködlő, csipkés hegyláncon. Ameddig a szem ellátott, alacsony cserjék pettyezték a sivata-got. A műszer állította, hogy odakint 40 fok a hőmérséklet, de ez túlzottan optimista becslésnek tűnt. A vakító napfényből ítélve a duplája is lehetett.

Ben törte meg csendet. – Szóval Roz miért magát választotta, amikor el kellett végezni a kuta-

tómunkát a könyvéhez? Valahonnét a környékről származik? Akaratlanul is felnevettem. – Nem. Én egyszerre vagyok otthon mindenhol és sehol. A szüleim dip-

lomataként dolgoztak, de az egyik nagynénémnek volt egy farmja délen, Arizonában, a mexikói határ közelében.

– Neve is volt ennek a nagynéninek? Elmosolyodtam. – Helen. Helennek hívták. Habár az apám mindig csak bárónőnek ne-

vezte. Elnéztem a távolba. – Tizenöt éves koromban a szüleim meghaltak egy repülőbalesetben

Kasmírban, a Himalája lábánál. Bentlakásos iskolába jártam, de ezt követő-en már minden vakációt Helen néninél töltöttem. Két nő és húsz négyzet-mérföldnyi mennyország, ahogy szerette mondani. Hiányoztak a szüleim, és eleinte utáltam az egészet. Sehol semmi, csak az ég, a sustorgó fűtenger, meg azok a különös hegyek a távolban. Végül aztán Crown S lett az egyet-len hely, ahol igazán otthon éreztem magam.

Szerettem a szüleimet, pedig igazán sosem ismertem őket. Gyermekko-rom java részében teljesen lekötötte őket egymás társasága és karrierje, Helen néni azonban az első pillanattól egy anyatigris kérlelhetetlen vadsá-gával vett a védelmébe. Ő készített fel Rozra, futott át hirtelen az agyamon. Vagy még inkább: ő adott erőt ahhoz, hogy legalább egy ideig szembesze-gülhessek vele.

– Ez a farm már a múlté? – A nénikémmel együtt. Végzős voltam az egyetemen, amikor meghalt,

134

azután a farmot felparcellázták és eladták. Helen nem akarta, hogy bárki – én vagy valamelyik unokatestvérem – hozzá kösse magát, ahogy azt sem, hogy marakodjunk rajta. Negyvenholdas tanyákra osztották fel, ahová hét-végeken leugorhatnak a tőzsdeügynökök cowboyosdit játszani. Egyszer sem láttam azóta.

– Az elveszett paradicsom – sóhajtott fel Ben. Hosszú idő múltán bólintottam. A horizonton semmi sem mozdult, leszámítva az országúton suhanó ko-

csikat, a lüktető hőséget és egy távolban köröző madarat, amely leginkább sasra emlékeztetett.

– Egyszer sem hívta Rozt „Roz néninek” – jegyeztem meg hirtelen. – Sosem szerette – Ben egyik kezével vezetett, a másikkal egy CD-

tartóban kotorászott. – Nagy ország nagy zenét kíván. U2 vagy Beethoven? – Legyen inkább egy nagy történet. Alig öt perc múlva már a Don Quijote mélyén jártunk, háttérben a bo-

rongós Eroica szimfóniával. A történet maga rendkívül egyszerű. A tébolyult, öreg Don Quijote,

szembesülve a hitetlen világ gúnyos megvetésével, lovagi küldetésre indul, és egész Spanyolországot belovagolja, oldalán hűséges csatlósával, a testes Sancho Panzával. Eddig minden rendben.

A problémát az okozza, hogy Cardenio története csupán mellékszál, és a Don Quijote mellékszálai korántsem egyszerűek: a semmiből bukkannak elő, majd egyszerűen semmivé foszlanak, mire kezdenének érdekessé válni. Amennyire meg lehet állapítani, Cardenio története így fest: az otthonától távol, a herceg udvarában élő ifjú Cardenio megbízza barátját, Ferdinandot, a herceg kisebbik fiát, hogy kérje meg a számára szeretett Lucindája kezét, Ferdinand azonban elárulja Cardeniót – amint megpillantja a gyertyafényes ablakon kihajló Lucindát, magának kéri meg a hölgyet.

Cardenio épp idejében érkezik, hogy még lássa, amint szerelmese ki-mondja az igent legjobb barátjának. Kivont karddal kettejük köze veti ma-gát, de mielőtt bárkit is megölne, a féltékenységtől és bánattól tébolyultan a hegyekbe menekül. Lucinda elalél az oltárnál, elejtve a tőrét és a búcsúle-velét. Miután a halálba nem menekülhet, zárdába vonul.

– Így, első hallásra nem tűnik ígéretes vígjátéknak – jegyezte meg Ben. – Még a felénél sem tartok. Ekkorra a legtöbb mesélőből kifogyna a

135

szusz, Cervantes azonban csak most kezd belemelegedni. Ben eltöprengett a hallottakon. – Maga szerint mihez kezdett Shakespeare ezzel a mesével? – Ez itt a negyvenmillió dolláros kérdés, nemde? Teljes gőzzel működött a klímaberendezés, így minden lobogott a szél-

ben, ami nem volt lekötözve. A testem egyik fele megdermedt, a másikat kiverte az izzadság. Kihámoztam magam a ragadós ülésből és elfordultam, hogy a hideg szél megszárogassa a hátamat.

– Remélem, megtartotta az öreg lovagot és az apródját. – Vagyis előbbre tartotta a csavaros komédiát, mint a csöpögős román-

cot. A kijelentést nem kérdésnek szánta, mégis siettem felelni rá. – Szinte mindig, bár itt nem teljesen arról van szó. Kikémleltem az ablakon, és úgy kutattam a szavak után, mintha ott he-

vernének szétszórva a sivatagban. – Quijote és Sancho... Egyféle filozófiai mélységet kölcsönöznek a tör-

ténetnek. S ettől ez egész sokkal több lesz az átlagos szappanoperánál. – Gondolja, hogy Shakespeare nem érte volna be egy átlagos szappan-

operával? Nem tudtam volna megmondani, hogy Ben őszintén érdeklődik-e, vagy

csak ugratni próbál. Egy kicsit talán mindkettőt. Végtére is Roz rokona. – Szeretném azt hinni, hogy első olvasásra felismerte a nagyszerűségét.

A Don Quijote nem csupán egy mese vagy több mese szövedéke, bár így is olvashatja, és remekül mulathat rajta. Önmagában ez is értékessé teszi. Csakhogy emellett a történetekről magukról is szól. Hogy nem hajlandók egy könyvbe zárva tölteni az életüket.

Figyeltem Ben reakcióját: vajon unalmat tükröz-e a tekintete, vagy eset-leg metsző gúnnyal hárítja el a gondolataimat. Egyáltalán nem mutatott kö-zönyt, nagyon is érdeklődőnek festett – még ha ez az arckifejezés nem is il-lett a jelmezéhez, amit hirtelen rendkívül mulatságosnak találtam.

– Folytassa! – ráncolta alig észrevehetően a homlokát. Elmagyaráztam, hogy Cervantes tolmácsolásában Cardenio meséje élet-

telen dolgokkal veszi kezdetét: egy döglött, mégis felnyergelt és felkantá-rozott öszvérrel, egy arannyal teli bőrzacskóval, költeményekkel és szerel-mes levelekkel, amelyekre a hegyek között bukkan rá a lovag és csatlósa.

136

Egy kecskepásztor nem sokkal később összekapcsolja az öszvért és az ara-nyat azzal a szóbeszéddel, mely szerint az erdőben egy őrült lakik. Amikor Don Quijote és Sancho Panza találkozik a Toprongyossal, a szóbeszéd visz-szaemlékezéssé tágul, melynek során az ifjú – természetesen maga Cardenio, egy tiszta pillanatában – szomorúan idézi fel elveszett szerelme és hitszegő barátja esetét. Cardenio története végül teljes egészében kisza-badul a fikció fogságából, és jelenkori valósággá alakul (legalábbis Don Quijote és Sancho Panza szemszögéből), amikor a lovag és csatlósa egy fo-gadóban belebotlik a történet összes kulcsszereplőjébe, akik zokognak és ordítanak, megverekszenek és kibékülnek. Mire a mese a csúcspontjára ér, a lovag és csatlósa többé már nem hallgatósága, hanem aktív résztvevője a történéseknek.

– Igazán hatásos – bólintott elismerően Ben. – Ez a maga elmélete? Felnevettem. – Bárcsak így lenne, de ezt is Cervantesnek kell tulajdonítanunk. Renge-

teg ilyen történetet írt, amelyek mintha a saját életüket élnék. Felemeltem a szőke paróka fürtjeit a nyakamról, és kellemesen megbor-

zongtam a hideg légáramban. – Ha pedig én képes vagyok felismerni egy efféle cselt, Shakespeare

sokkal gyorsabban megláthatta, és mélyebben átgondolhatta. Tudjuk, hogy ő is eljátszadozott hasonló ötletekkel, még jóval a Cardenio előtt. Ez törté-nik A makrancos hölgyben. Azután ott a Macbeth. Azok a különös szórejt-vények...

– Míg az erdő a hegyemre nem hág... kit asszony szült, téged le nem győz – tűnődött el Ben. – Macbeth úgy véli, hogy ezek csupán metaforák a „soha” és a „senki” érzékeltetésére.

Bólintottam. – Amíg ki nem derül, hogy szó szerint értendők. A Macbeth rémisztő

elvetése, hogy a mesék – vagy a rejtvények – akár valóra is válhatnak. Visszaengedtem a hajamat a nyakamra. – Szeretném azt hinni, hogy élete vége felé Shakespeare visszakanyaro-

dott ahhoz az elgondoláshoz, hogy a valóra vált mesék inkább mulatságo-sak. Azt viszont nem látom, hogyan tehette ezt meg Cardenio meséjével, ha nincs ott a lovag és a csatlósa, akik szemtanúként belesétálnak a cselek-ménybe.

137

A felismerés egyszerre villant bele mindkettőnkbe. Láttam, hogy Ben elfehéredett ujjpercekkel szorongatja a kormányt, miközben éreztem, hogy minden szín kifut az arcomból. A Cardenio – Shakespeare Cervantese – nyomait követő Roz Hamlet atyjának szellemeként lépett a színre, hogy né-hány órával később ugyanúgy haljon meg, mint az idősebb Hamlet: méreg-gel a fülében, a döbbenettől kikerekedett zöld szemekkel.

Csakhogy a gyilkosa nem csupán Shakespeare-t játszott. A maga mód-ján Cervantest is játszotta, amikor a vénségében is büszke Don Quijotét pa-rodizálva arra kényszerített másokat, hogy szereplőivé váljanak kedvenc fikcióinak, amelyek ezáltal kelnek életre.

Vagy halálra. És ez egyáltalán nem mulatságos. – Gondolja, hogy ő is tud a Cervantes-kapcsolatról? – kérdezte csende-

sen Ben. Megráztam a fejem, és buzgón reméltem, hogy így is van. – Taposson bele.

138

19

A SIVATAG ELMOSÓDVA siklott mellettünk. Amikor az Eroica menny-dörögve lezárult, átváltottam a U2-ra – már csak abból az apropóból is, hogy hosszú órák óta nem láttam magasabb növényeket azoknál az agavék-nál, amelyeket Bono és bandája megénekelt a The Joshua Tree-n.

– Mennyi idő még, amíg visszatérünk a civilizációba? – kérdeztem, mi-közben a zene éppoly határtalanul és magányosan áradt szét a kocsiban, mint odakint a táj. – Fel kellene hívnom Sir Henryt.

– Nem fogja neki merő véletlenségből elárulni, hol vagyunk? – Nem fogom – fintorodtam el kelletlenül. – Nem árulok el semmit. Ben odalökte a mobilját. – Maga megtarthatta a sajátját? – méltatlankodtam. – Csak mert egy

BlackBerry, színes és szélesvásznú? – Pontosan. És mert senki sem fogja keresni azt a nem létező személyt,

akinek a nevére megvették. Beütöttem Sir Henry telefonszámát, majd türelmetlenül várakoztam a

brit tárcsahangra. Vedd fel, az istenit. A vonalban éles kattanás hallatszott. – Á, a tékozló leány! – jelentkezett be Sir Henry. – Azzal a kis különb-

séggel, hogy a tékozlók visszatérnek, amit magáról a legkevésbé sem mondhatunk el. Felelőtlen és könnyelmű gyermek, még azzal sem bajlódik, hogy legalább egy helyben maradjon.

– Sajnálom... – Még egy üzenetet se küldött, hogy életben van-e – korholt tovább Sir

Henry. – Ezért hívom most. – Ami azt jelenti, hogy akar tőlem valamit... A bűntudat olyan fényűzés, amire nem maradt időm. – A laboreredményt – vallottam meg. Beletelt néhány percnyi törleszkedésbe, amíg Sir Henry annyira meg-

enyhült, hogy elmondja, amit tud. A rendőrség talált valamit. Bár nem tudni, mit. Csak annyi bizonyos, hogy Sinclair felügyelő – akit

139

Sir Henry az idő múltával egyre komorabbnak látott – hirtelen ragaszkodni kezdett ahhoz, hogy elbeszélgessen velem a Hamletről. Amikor modorta-lanná tette őt a távollétem, Sir Henry maga ajánlkozott a darab magyaráza-tára, s bár Sinclair elfogadta a személyét, egyértelművé tette, hogy nem pó-tolhatja a hiányomat. Ezzel alighanem fájó pontra tapintott. Sir Henry hiú volt, akár egy hímpáva.

De ha nem is tudta pontosan, mit talált a rendőrség, tudatta velem, hogy mit veszített el a Globe. Amikor az eltűnt Első Fólióról beszélt, olyannyira szomjazott a döbbenetemre, hogy kéjes örömmel ejtettem őt még mélyebb ámulatba.

– A Harvard példánya is hiányzik. Legalábbis tegnap éjjel még hiány-zott.

Elmormogott egy szitkot. – Mi a helyzet a Chambersszel? Megtalálta? – Igen. – És hasznát vette? – Igen. Elvártam volna, hogy megkérdezze, miként, de most rajta volt a sor,

hogy meglepjen. – Bármit is talált, Kate, adja át a rendőrségnek. Hagyja, hogy ők keres-

sék meg a Fóliókat. Miután nem válaszoltam, elcsigázottan felnyögött. – Nem akarja, hogy a rendőrség keresse meg a Fóliókat, igaz? – Roz sem ezt akarta. – Roz nem tudta, hogy meg fog halni, és magát is veszélybe sodorja. Szinte bocsánatkérő hangon feleltem: – Én csak követem a nyomokat... Felsóhajtott. – Egy pillanatra se felejtse, hogy egy gyilkos várja a szivárvány túlolda-

lán. Nem szívesen gondolok bele, hogy egyedül kell végigcsinálnia... – Nem vagyok egyedül. Átható csend támadt a telefonban. – Nem is tudom, féltékeny legyek-e vagy bontsak pezsgőt – szólalt meg

Sir Henry hosszú idő után. – Legyen mindkettő.

140

– Vagyis az illető férfi. Kicsoda? – Egy hasznos illető. – Remélem, ez azt jelenti, hogy megéri a pénzét – közölte Sir Henry sö-

tét hangon. – Tájékoztatom, ha bármit megtudok, és elvárom, hogy szóljon, amint hazajön. Addig is vigyázzon magára!

A hangjából kicsendülő kétkedést nem találtam túl bátorítónak. A vonal megszakadt, mielőtt elköszönhettem volna.

Amikor visszaadtam a telefont, egyszerre éreztem szomorúságot és megkönnyebbülést. Sir Henry egyik szívességet a másik után tette, mire én cserbenhagytam és engedtem, hogy a sötétben tapogatózzon. Átfutott az agyamon, hogy mindez kimeríti a hűtlenség fogalmát, azután sietve félre-söpörtem a gondolatot. Nem hazudtam semmiben, és később bőven lesz időm arra, hogy elmondjam Sir Henrynek az igazat.

Ha valaha is kiderítem. – Lehetséges, hogy rám utalt, amikor egy „hasznos illetőről” beszélt? –

kérdezte Ben. – Sir Henry azt mondja, reméli, hogy megéri a pénzét. Szóval, megéri? – Mondhatjuk így is. – És ez mit jelent? – Hogy van gyakorlatom az ilyesmiben. – Maga sok mindent tud rólam, én viszont szinte semmit magáról. Nem válaszolt, ezért folytattam, összegezve mindazt, amire eddig fény

derült. – Van egy biztonsági cége, és azt állítja, ért a figyelemeltereléshez és a

nyomkövetéshez. Gyakorlatias típus, de „nem egészen” katona. Nem hin-ném, hogy a rendőrök közt tanulta ki a szakmát – mi értelme lenni letagad-nia? Ez azt jelenti, hogy választanom kell az IRA és a SAS között.

A szurkálódás kicsikart belőle egy választ. – Ír kiejtésem van? – Néhány órája még úgy beszélt, mint Elvis. – Lehet, hogy én vagyok Elvis. – A brit titkosszolgálat egykori ügynöke – csóváltam meg a fejem. –

Valamelyik kémelhárító bagázsból. SAS vagy MI6? Csak ezt a kettőt isme-rem.

– Nem vagyok, csak egy kivert kutya – énekelt pocsék hangon, háttérben

141

a U2-val. Miután ezzel nem jutottam messzire, elmondtam, mit hallottam Sir

Henrytől a laborvizsgálattal kapcsolatban. Abban a pillanatban abbahagyta a danolászást.

– Ez esetben nem csoda, ha Sinclair magára szállt – töprengett el. – Ha tudja, hogy gyilkosság történt, a legkevésbé se hiányzik neki egy újabb. De talán még ennél is jobban tart attól, hogy egy amatőr összekutyulja a dol-gokat.

Az arizonai határ közelében, egy Mesquite nevű városban álltunk meg tan-kolni. A mosdóban vizet lötyköltem az arcomra, és kimostam a kézsebe-met. A pultnál vásároltam egy olcsó ezüstláncot (Eredeti Indián Kézimun-ka). Viselni akartam a brosst, de a felsőm sóhajnyi anyaga nem tartotta vol-na meg, olyan isten pedig nem létezik, akinek a kedvéért kabátot húzok. A láncra tűztem a medált, a láncot pedig a nyakam köré kerítettem. Kicsit fer-dén állt és kétségkívül tönkretette a dekoltázsom, mégis szívesebben visel-tem látható helyen.

Átkeltünk Arizonába, ahol egy mészkőbe vájt keskeny szurdokban ha-ladtunk felfelé. Mire felértünk Utah déli részének sivatagi fennsíkjára, a nap már aláereszkedett, hogy elnyújtsa az árnyakat, és enyhítse a forrósá-got.

Nem mentünk messzire: a kocsi megkerült egy újabb kaptatót, és lero-bajlott a földútra. Átugrattunk a rézsűn, majd megálltunk egy nyárfaliget mögött, ahol egy kis domb is elrejtett minket az országút felől.

– Elvis kész elhagyni az épületet. Ben leállította a motort és kiszállt, hogy turkálni kezdjen a hátsó ülésen

heverő bőröndjében. – Ha keresnének, csak füttyentsen – mondta, majd nagy halom ruhával a

karján bevonult a fák rejtekébe. Ez egyszer nem bocsátkoztam vitába. A poggyászomban találtam egy

könnyű vászonruhát és egy szandált. Miután besétáltam egy másik fa mögé, és leereszkedtem a partoldalon a vízmosás aljába, lekaptam a szőke paró-kát, majd lehámoztam magamról a nyirkos farmert és a rózsaszín felsőt. A

142

melltartóm és a bugyim is átizzadt, így megszabadultam azoktól is. Egy pil-lanatig csupaszon álltam a délutáni fényben, beletúrtam rézszínű hajamba, és élveztem, ahogy a borókaillatú szél végigsimít a testemen. Azután meg-hallottam a kocsihoz visszatérő Ben csikorgó lépteit. Kapkodva felrángat-tam a ruhámat.

– Vénusz születése – jegyezte meg, amint felbukkantam. – Eltekintve attól, hogy nem vagyunk a tengeren – vágtam rá. – S am-

ennyire tudom, senkit sem fogtak el és kasztráltak azért, hogy meglegyen a tajték, amelyből kiemelkedhetek.

– Nem ismertem még nőt, aki ilyen hatékonyan semlegesít egy bókot – ismerte el Ben. – De ettől még gyönyörű, akár tetszik, akár nem.

– Inkább induljunk – javasoltam. Mire szürkülni kezdett, elértük a Bryce és Zion nemzeti parkok közti

vörös sziklanyúlványok lábánál meghúzódó Cedar Cityt. Főutcája a nyugati romantika jegyében fogant: motelek, benzinkutak és bevásárlóközpontok laza egyvelege; egy saroknyira a főutcától azonban mormon városka ter-peszkedett az utcák szabályos hálója mentén, amelyek Brigham Young út-mutatása alapján elég szélesek voltak ahhoz, hogy szekérrel is meg lehes-sen fordulni rajtuk. Bostonban, gondoltam bele, ezek az utcák négysávos autóutak lennének, tele százhússzal száguldó autósorokkal. Itt jobbára ki-haltnak tűntek, takarosan nyírt pázsitokkal, öreg juhar- és kőrisfákkal sze-gélyezve. A járdától tisztes távolban, a Tudor-reneszánsz vagy Craftsman Bungalow-stílusban épült lakóházakat tornácok szegélyezték, az oszlopo-kon futórózsákkal. Ahol az úttest és a járda találkozott, a hegyekből elterelt patakok csobogtak a földalatti csatornákban, így az egész várost betöltötte a víz tiszta hangja.

A Dél-Utahi Egyetem kampuszához érve lehúzódtunk a Shakespeare Fesztivál parkolójába. Ben lassú mozdulatokkal szállt ki a kocsiból, és megdörzsölte a szemét, mint aki nem hisz neki: a hatvanas évekbeli szabad-téri auditórium karéja mögött korhű Erzsébet-kori színház magasodott. Az éles szögben emelkedő tetőt zsúpszalma helyett pala borította, a lámpák azonban éppoly sárgás fényt adtak, mint a szélben lobogó fáklyák.

A plakátok aznapra a Romeo és Júliát hirdették. Némi irigységgel szem-léltem a sértetlen színházat, azután sietve megkerültem a szabadtéri színpa-dot, hogy átvágjak egy fenyőligeten. Az éjszaka már összesűrűsödött az

143

ágak alatt, így a sötétben egy pillanatig semmit sem láttam. Akkor felhang-zott előttem a nevetés. Mire kiértem a fák közül, megláttam a tömeget, amely kitöltötte a pázsitot a színház túlsó oldalán. Emberek ültek a pado-kon és heveredtek a gyepre; néhányan még a fákra is felkapaszkodtak. A pitéken és egyéb süteményeken kérődző nézők megigézetten meredtek a zöldbe öltözött társulatra, amely tréfás bohózatot adott elő Julius Sneezer-ről, a didergő királyról és az elveszett zsebkendőről. A hosszú szoknyát és csipkés pruszlikot viselő fehércselédek fittyet hánytak a műsorra, kosaraik-kal fel-alá jártak a tömegben, és megállás nélkül kurjongattak: „Itt a gyü-mölcsös lepény!” „Szépet a szépnek!”

A kedvcsináló a végéhez közeledett: a színészek tarka füttyszó és taps közepette dzsiggelni kezdtek, majd a távolban trombitaszó harsant. A trupp végigtáncolt a fák között, s miközben egyetlen ütemet sem tévesztett, belej-tett a színház nyitott kapuján át. A nézők felálltak, leporolták magukat, és követték a színjátszókat.

Perceken belül magunkra maradtunk odakint, a komor sötétben. A kis völgy túloldalán álló épület felé mutattam, amely nem annyira Tudor-reneszánsznak, mint valódi Tudor-korabeli épületnek tűnt: Shakespeare Stratford-upon-Avon-i szülőházának pontos másolata, beleértve az egér-szürkére festett falakat és a zsúpfedeles tetőt.

– Ez az! – fordultam Benhez. – Az archívum. Még gyönyörűbb volt, mint amilyenre emlékeztem. Kőlépcsők vezettek

át a völgyön, az apró tavacska és a fölé hajló fűzfa mellett. Ezek korábban nem voltak itt. Ahogyan a virágok sem, amelyek még a fakuló fényekben is izzani látszottak, mintha csak egy angol udvarház kertjét színesítenék, pe-dig a nyugati Sziklás-hegységhez tartoztak – galambvirág, indián festőfű, szarkaláb. A tavacska vizében aranyló fénnyel megvillanó díszpontyok éppoly egzotikusan festettek, mint a hableányok. Hirtelen megtorpantam.

Azóta szaladtam az előttem magasodó ház felé, amióta kétezer-ötszáz mérföldnyire innét, a Harvard Könyvesbolt polcai közt állva előrángattam az emlékeim közül. Most valahogy mégse akaródzott továbbmenni. Innen nézve könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy a pázsit és a vaskos tölgyfaajtó túloldalán megtalálom a választ minden kérdésemre. Ám amint belépek, könnyen kiderülhet az is, hogy tévedtem.

Miközben ott álltam, a telihold kiemelkedett a zsúpfedeles tető mögül.

144

Mögöttünk várakozással teli némaság telepedett a színházra. Nem tudom, mire vártam, talán egy újabb trombitaszóra, ám dolog en-

nél is egyszerűbben oldódott meg. A ház ajtaja kinyílt, egy nő lépett ki raj-ta; hosszú fekete haja megcsillant a holdfényben. Háttal állt nekünk, amint elfordította a kulcsot a zárban, de így is láttam, hogy a bőre éppoly vörö-sesbarna, akár a utahi föld.

– Ya’at’eeh – szólítottam meg halkan. Csupán ennyire emlékeztem a navajo nyelvből: hello.

Egy pillanatra megdermedt, majd felém fordult. A félig navajo, félig pajút indián Maxine Tom széles arcával és mosolyra álló ajkaival egészé-ben véve gyönyörű jelenség volt. Ahogy ott állt előttem, trapéz alakú szok-nyában, testhezálló cipzáros kardigánban és színes tornacipőben, orrában az aprócska piercinggel, otthonosan festett volna akár Manhattan pillanatnyi-lag legdivatosabb kerületeiben is – pedig ő nem érezte magát otthon más-hol, csakis ezen a különös helyen, ahol Shakespeare és a sivatagi Délnyugat találkozik egymással.

Maxine különös vágyakat táplált a különös helyek iránt. Amikor először találkoztam vele, épp végzett a Harvardon, én pedig csak akkor kezdtem meg a tanulmányaimat. Briliáns tehetségnek tartottam, és ezzel nem voltam egyedül. Állásajánlatok tömegéből válogathatott, pedig a Shakespeare-rel kapcsolatos állások rendszerint eléggé ritkák. A rázúduló lehetőségek közül habozás nélkül kiválasztotta azt az egyet, amire igazán vágyott: tanársegéd lett az irodalmi tanszéken és vezetője egy aprócska archívumnak – hol má-sutt, mint Utah sivatagának vörös sziklái és borókafái között.

Roz persze nem örült a döntésnek. Épp a közelben dolgoztam, amikor Maxine közölte vele a nagy újságot. Hosszú, fagyos csend állt be, melyet végül Roz tört meg:

„Mehetnél a Yale-re vagy Stanfordra is. Miért vesztegeted a tehetsége-det Utahra?”

Maxine azonban másra se vágyott, mint Utahra. Azt mondta, ide tarto-zik, de legalábbis a lehető legközelebb kerülhet mind apja népéhez, a város-tól délre fekvő rezervátum pajút lakóihoz, mind anyja navajo földjéhez, a Dinetahoz, miközben a napjait Shakespeare-nek és a diákjainak szentelheti, akik között akadnak indiánok is. Az ajtó ezután becsapódott, és nem hallot-tam többet. Fenyegetőnek találtam a csendet, épp olyan volt, mint amikor a

145

madarak elnémulnak a földrengés előtt. Távoztában Maxine odavetett ne-kem egy tanácsot, közben a szája sarkában szomorú mosoly játszott: Soha ne engedd senkinek, hogy lebeszéljen az álmaidról.

Most felnézett rám, és a szeme kikerekedett. – Kate Stanley! – mondta ki halkan a nevem. Kiáltozás hallatszott a színházból, amit rövid kardcsörgés követett.

Maxine tekintete az épület felé rebbent. – Gyere! Visszafordult, kinyitotta az ajtót, melyet csak az imént zárt be, és eltűnt

odabent. – Már vártalak – hallottam a hangját a sötétből. A küszöbön újra megtorpantam. Várt? Kitől tudhatta, hogy jövök? Vetettem egy pillantást Benre, és még láttam, ahogy zsebre dugja a pisz-

tolyát. Nagy levegőt vettem, azután követtem Maxine-t.

146

20

MEGÁLLTAM A KÜSZÖBÖN TÚL, miközben éreztem, hogy Ben egész testében megfeszül.

– Ki mondta, hogy eljövök? – Roz – felelte Maxine a sötétből. – Mégis, kire gondoltál? Felpöckölt egy kapcsolót, mire meleg, aranysárga fény áradt szét oda-

bent. – Ha használni akarod az archívumot, kénytelen leszel beljebb jönni. Megtettem néhány óvatos lépést. Ben nem moccant. Maxine átvágott a

szobán, hogy egyenként feltárja a rombuszmintás ablakokat, és az édes ró-zsaillat beszivárogjon az esti szellővel.

– Mi folyik itt, Kate? – Csak a munkámat végzem. Felém fordult az egyik ablak keretétől övezve, és kéretlen egyszerűség-

gel mért végig. – Roz elmegy hozzád a Globe-ba és meghal, miközben a színház a Fóli-

óval együtt leég, méghozzá éppen június huszonkilencedikén. Hátradőlt és keresztbe tette a lábát. – Két nappal később felbukkansz itt, ahogy Roz előre megmondta.

Mindeközben a Harvard Fóliója is füstté válik... – nézett mélyen a sze-membe. – Az egész Shakespeare-világot megrázta a tűzesetek híre, Kate. Százával kapom az e-maileket, te pedig „csak a munkádat végzed”?

Összerezzentem. – Jobb lenne, ha nem tennél fel olyan kérdéseket, amelyekre nem tudok

válaszolni. – Egyet akkor is fel kell tennem – tolta el magát az ablakpárkánytól. –

Érte dolgozol vagy ellene? Hirtelen nehéznek éreztem a nyakamba viselt brosst. – Érte. Bólintott. – Akkor rendben. Tudod, hogy mennek itt a dolgok. Csak szólj, ha se-

gítségre van szükséged.

147

Körülnéztem. A helyiség sokkalta kényelmesebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem rá. A szürke kőpadlón ugyanazok a széles asztalok álltak, csak mostanra puha, kárpitozott karosszékek és ezüst virágvázák is kiegészítet-ték őket. A falakat még mindig elborították a kartotékoknak helyet adó tölgyfa iratszekrények.

Maxine tekintete a központi pult felé siklott, ahol sárgaréz betűk hirdet-ték: Athenaide D. Preston Shakespeare az Amerikai Nyugaton Archívum, Dél-Utahi Egyetem.

– Új mecénásunk van – magyarázta Maxine. Hallottam már Mrs. Prestonról. Excentrikus gyűjtő, nem tudós. Amellett gazdagabb lehet, mint Midász király.

A katalógushoz léptem. Külön-külön szekrény őrizte a személyeket, a helyszíneket, az előadásokat, egy pedig minden egyebet. Egyenesen a „Személyek” feliratú iratszekrényhez léptem, hogy kihúzzam a Gl-Gy jel-zetű fiókot.

Goodnight, Charles, farmer (Shakespeare-t olvasott fel a legényeinek) Grant, Ulysses S., tábornok és elnök (Texasban hadnagyként

Desdemonát játszott) Elszorult a torkom. Továbblapoztam a következő kártyára. Granville, Jeremy, aranyásó és szerencsejátékos (Hamletet játszott a

tombstone-i Birdcage Színházban, 1881 májusában) Hamletet! Hamletet játszott! Egyszeriben közelinek éreztem Granville-t;

annyira közelinek, hogy ha elég gyorsan pillantok hátra, talán még látom is egy szemvillanásra, amint mögöttem áll, villódzva és távolian, akár valami káprázat.

Megfordultam, de nem láttam mást, csak a nyitott ablakokat és mögöt-tük a szemközt álló színházat.

A pultnál Ben társalgott Maxine-nel, könyvtárhoz illő módon, sustorog-va. Maxine ekkor felnevetett, olyan önfeledt kacajjal, ami a legkevésbé sem illett a hely szelleméhez. Úgy tűnt, jól összebarátkoztak, bár Ben arcán lát-szott, hogy egy pillanatra sem veszíti szem elől az ajtót és az ablakokat.

Kihúztam Granville kártyáját a katalógusból, és a helyébe tettem a ró-zsaszín jelzőcédulát. Hamlet. Bizonyára ez irányította Roz figyelmét Granville személyére, de merre indult tovább? A kártyára pillantottam.

148

Az 1870-es évektől 1881-ig Új-Mexikóban és Arizonában dolgozott. Arizonai bányászati jogok: Cordelia, Ophelia, Ma-rokkó hercege, Athéni Timon. Új-Mexikói bányászati jogok: Kleopátra, Ezüst Ámor

Granville alaposan ismerhette Shakespeare-t: a Cordelia, Ophelia és Kleopátra nyilvánvalóan shakespeare-i nevek, amelyeket sok aranyásó kedvelt a nyugati hegyekben. Azt viszont nem értettem, miért esett a vá-lasztása az Athéni Timonra – amennyire tudható, Shakespeare mély elkese-redésében írta ezt a művét, melyet önszántukból nem sokan olvasnak el. Ami az „Ezüst Ámort” illeti: mintha derengett volna, hogy kapcsolatban áll Shakespeare-rel, de ennek még utána kellett járnom. Igazából Marokkó hercege ragadta meg a figyelmem, méghozzá nagyon is érthető okból.

A velencei kalmárban Marokkó hercegének választania kell három láda közül, amelyek aranyból, ezüstből és ólomból készültek. Ha azt nyitja ki, amelyik a hősnő képét rejti, elnyeri a nő kezét. A herceg az aranyládát vá-lasztja, csakhogy abban a következő gunyoros tanácsot találja: „Nem mind arany, ami fénylik”. Granville ezt a sort fordította ki Child professzornak írott levelében. Arizona és Új-Mexikó talán nem tartozott az aranytermő helyek közé, de akkor is igazam lehet: Mr. Granville életében az arany na-gyon is központi szerepet játszott.

A kártya utalást tett még a The Tombstone Epitaph néhány cikkére is. Az utolsó bejegyzés így szólt: Halálhíre: Tombstone Epitaph, 1881. au-gusztus 20.

Vagyis Child professzor levele e dátum előtt keletkezett. – Megvan, amit kerestél? – tudakolta Maxine, mire ijedten felugrottam.

Bennel együtt ott állt mögöttem. Ennyit a sosem lankadó figyelemről. – Igen. Lefirkantottam az újságcikkek dátumát egy cetlire. Maxine eltűnt a hát-

só szobában, s amikor előbukkant, két dobozra való mikrofilmet hozott, raj-tuk az „1881. jan-jún” és az „1881. júl-dec” felirattal. A „júl-dec” dobozt Ben kezébe nyomtam.

– Használt már mikrofilmolvasót? – Az én munkámban nagyon ritkán van szükség rá. – Hát most lesz.

149

Az archívum két olvasóval rendelkezett. Megmutattam neki, hogyan fűzze be a tekercset és hogyan kapcsolja fel a lámpát. – Granville halálhír-ének valahol az 1881. augusztus 20-i számban kell lennie.

Nekiláttam, hogy megkeressem a Granville debütálásáról szóló cikke-ket. Az oldalak szédítő sebességgel suhantak a szemem előtt, amíg előreha-ladtam májusig, hogy ott lelassítsak. Meg is találtam:

EGY ÉRDEKES FOGADÁSRÓL. Ma reggel érte-sültünk arról, hogy egy városunkban élő úriember, aki sportkörökben igencsak jól ismert, szombat este a Bird Cage Színházban első ízben lép fel Hamlet szerepében. Az úriember egy komoly, százdolláros fogadás okán ját-szik, amelynek tárgya, hogy képes lesz-e három nap alatt megtanulni a szerepet (a drámairodalom egyik leg-nagyobb szerepét). A szerep tanulása ma délután veszi kezdetét egy bizonyos jó hírű szalonban. A magunk ré-széről alig várjuk a fogadás kimenetelét.

A cikk nem említette név szerint Granville-t, ugyanakkor olyan szeren-csejátékosnak festette le, akinek bizonyára nem kellett fogához vernie a ga-rast. 1881-ben száz dollár irdatlan összeg lehetett; mai értéken számítva több ezer, vagy akár tízezer dollárt is kitett. A háromnapos határidő viszont még az összegnél is nagyobb hatást tett rám. Hamleté a leghosszabb és a legmegerőltetőbb szerep az egész Shakespeare-életműben. Egyetlen szí-nészt sem ismertem, aki három nap alatt képes lett volna betanulni. Efféle bravúr csak annak sikerülhetett, aki máris jól ismerte Shakespeare-t, s így természetesnek találhatta a szöveg ritmusát. Olyasvalakinek, aki a saját jo-gán is kivételes mesemondó volt, amellett amatőr színész – netán egy korai Esőember, aki számok helyett szavakkal játszott.

Lenyomtam a „Másolás” gombot, mire a gépezet zümmögve életre kelt. Kiáltozás hangjai hallatszottak odakintről, majd kardok csörrentek össze

egymással. Mercutio és Tybalt űzhette egymást végig a színházon, ami azt jelentette, hogy nemsokára mindketten halottak lesznek. Figyelmemet ismét a mikrofilmolvasó képernyőjére irányítottam, miközben előretekertem a filmet.

150

Az elkövetkező három napban az újság szűkszavú tudósításokat közölt Granville haladásáról, amelyre a város figyelő tekintete előtt, egy bizonyos Miss Marie-Pearl Dumont kivételesen fényűző, Versailles névre keresztelt műintézetében került sor. Úgy tűnt tehát, hogy Granville egy francia bor-délyban gyakorolta be a szerepet.

Végre elérkeztem a darab kritikájához, amely túláradóan dagályosnak hatott az amerikai vadnyugat egyik legerőszakosabb és legvéresebb város-ának a lapjában.

A BIRD CAGE. Mr. J. Granville szombat esti Ham-let-előadása valóban kivételesre sikerült, városunkat jog-gal töltheti el a büszkeség. Ahelyett, hogy ízekre szaggat-ta volna a dán szenvedélyes kitöréseit, színészünk figye-lemreméltó gördülékenységgel tolmácsolta ezeket. Kavi-árt kaptunk tőle, igen, és pezsgőt, de olyasfélét, amit a nagyközönség is értékelhetett. Mr. Granville kezei közt Hamlet nem olyasféle hervadozó liliomnak tűnt, aki oly divatos manapság a keleti színpadokon, sokkal inkább markáns jellemnek, akire az arizonai körzet legfékezhe-tetlenebb lakosai is elismeréssel tekinthetnek fel. Megfe-lelő gyakorlás és tanulás árán Mr. Granville-ből minden bizonnyal a legnagyobb formátumú színész válhatna, még ha őt magát inkább foglalkoztatja is a meggazdago-dás lehetősége.

Ezt az oldalt is lemásoltam. A meggazdagodás lehetősége. Lehet, hogy Granville nemcsak aranyásó és szerencsejátékos, de ismert bűnöző is volt? A cikk hangvétele bizalmatlanságot sugallt. És ha Granville hazudott Child-nak a kéziratról, rajta keresztül megvezetve Rozt, s azután engem is?

– Megvan a halálhír! – jelezte Ben. – Másolja le. A válla fölött áthajolva elolvastam a cikket.

A BIRD CAGE. Múlt szombaton városunk elhunyt lakója, Mr. Jeremy Granville barátai és tisztelői, kihasz-nálván Mr. Macready remek színészekből álló társulatá-

151

nak jelenlétét, a Hamlet bemutatásával tisztelegtek Mr. Granville emléke előtt. Az említett úriember két hónap-pal ezelőtt lovagolt ki a városból, hogy egy hétre távol legyen tőlünk, ám azóta sem láttuk vagy hallottunk felő-le. Az a szóbeszéd, hogy aranyat talált odakint, számos régi és új barátját arra ösztökélte, hogy fésüljék át érte a sivatagot, de egyikük sem akadt a nyomára.

A hozzá legközelebb állók szerint Mr. Granville nem rajongott a temetésekért, noha nagyon is tudatában volt, hogy alighanem a sajátjára lovagol, amikor elhagyja vá-rosunk határát, főként amióta az apacsok hadiösvényre léptek. E helyütt nem idézhetjük fel szó szerint az emlí-tett úriember vélekedését, elég legyen annyit mondani, hogy végakarata szerint, ha valaha búcsút veszünk tőle, szívesebben venné, amennyiben egy színész Shakespeare szavait idézné a sírja fölött, mint ha egy pap az imádsá-goskönyv szavait. Bajtársai legjobb tudásuk szerint telje-sítették a kívánságát. Az általános vélekedés szerint Mr. Macready olyannyira megfelelt az elvárásoknak, hogy Mr. Granville csupán azt sajnálhatja, hogy személyében nem lehetett jelen.

– Nézze meg a dátumot! – csóválta a fejét Ben. – Két hónappal az O. K. Corralnál kitört lövöldözés előtt. Wyatt Earp tett róla, hogy az utókor elfe-lejtse Granville-t, az aranybányát és minden mást.

– Tombstone az ezüstről szólt, nem az aranyról, és az eszesebbje ezt pontosan tudta. Ha a legkisebb esélye lett volna annak, hogy aranyat talál-janak a környéken, Wyatt Earp ide vagy oda, a legenda nem merül ilyen gyorsan feledésbe... Nem hiszem, hogy az arany ebben az esetben szó sze-rint értendő.

Ben szeme felcsillant. – Vagyis? – Granville kifordította az idézetet. Nem mind arany, ami fénylik helyett

azt írta, az arany nem mindig fénylik. Lefogadnám, hogy pontosan tudta, mire akadt rá, és lehetett bizonyos fogalma az értékéről is. Hacsak persze

152

nem akart átverni mindenkit – mutattam Bennek a szavahihetőségét meg-kérdőjelező újságcikket.

Ben megcsóválta a fejét. – Ha csupán felültette Childot, miért nem vitte végig a dolgot? Ha már

ekkora gondot fordított a beetetésre. Nem, szerintem a kézirat létezett. A kérdés csak az, hogy mi lett vele?

Megráztam a fejem. – Az újság szerint azon a nyáron apacsok portyáztak a vidéken. Talán

ők kapták el Granville-t. Vagy a Clanton fivérek, esetleg a mexikói bandi-ták. Ha csak halovány remény is nyílt egy aranyleletre, a teljes lakosság há-romnegyede a nyomában lehetett. Bárhová is tartott, ha szerencsénk van, odafelé ölték meg, nem pedig a hazaúton. Akkor még van esély arra, hogy a kincs háborítatlanul pihen a helyén.

– Gondolja, hogy mi követni tudjuk a nyomait, ha a barátai nem tudták? – Roz úgy gondolta, hogy képes rá. – Milyen messze van innét Tombstone? – Öt-hatszáz mérföldre. Ben felhorkant. – Ennünk kell valamit, Kate, mielőtt nekivágunk egy ekkora útnak. – Láttam egy szendvicsbárt két sarokkal arrébb. A Pastry Pub. Legyen

Utah gondja, ha még a legkisebb bisztrót is ír kocsmának akarják feltüntet-ni. Maga szerezzen valami harapnivalót, én addig végzek itt. Van még né-hány hivatkozás, aminek utána akarok járni.

Úgy láttam, hogy Ben habozik. – Menjen! – tereltem az ajtó felé. – Megbízom Maxine-ban, és senki

más nem tudja, hogy itt vagyunk. Menjen csak. Ennyivel is előrébb le-szünk.

Az ajtóból még visszafordult. – Akkor tíz perc múlva itt. Ne kóboroljon el. Miután távozott, újra elvettem Granville kártyáját, helyébe tettem a ró-

zsaszín jelzőlapot, és odavittem a kártyát Maxine pultjához. – Granville, he? – nézett fel a számítógépéből. Az utolsó sorra mutattam: Fotó 23.1875; SzT:MG 437. – Úgy tűnik, akad róla egy fénykép. Láthatnám? – Persze.

153

Odalépett egy polchoz, amely a „Pártoló Tagok” feliratot viselte. Le-emelt egy könyvet és a kezembe nyomta. Roz munkája volt.

– Íme, Jeremy Granville! – mutatott a könyv borítójára, a kezében ko-ponyát tartó cowboykalapos férfira. Kinyitotta a kötetet és rámutatott az ap-ró betűs hivatkozásra: „Borítókép: Jeremy Granville Hamlet szerepében az arizonai Tombstone-ban, 1881-ben. A Utahi Shakespeare Archívum (Dél-Utahi Egyetem) szíves engedélyével.”

– Akkor még így hívtak minket – jegyezte meg Maxine. Most először vettem tüzetesebben szemügyre a férfi arcát. A negyvenes

éveiben járhatott. A fotográfiát kézzel kiszínezték, vöröses pofaszakállat és rózsás arcbőrt ajándékozva neki. Ám a figyelmes tekintet és némileg ki-emelt száj Granville-é volt.

Maxine kézbe vette a nyilvántartólapot. – SzT. Személyes Tárgyak. Ruhák, órák, könyvek, iratok. Színész volt:

talán akad egy-két plakát a nevével. És sok aranyásó rendelkezett térképek-kel is.

Mintha minden levegőt kiszippantottak volna a szobából. – Térképekkel? – Az MG ennyit jelent, „magángyűjtemény”. Holnap felhívhatom a tu-

lajdonost, ha szeretnéd. – Még ma este. Kérlek. Maxine felsóhajtott. Elvette a kártyát, és begépelte a kódot a számító-

gépbe. Miután vetett egy kurta pillantást a képernyőre, a telefon után nyúlt, és tárcsázott egy számot. 520-as körzetszámmal, ami Arizona déli részére utalt. Tombstone, gondoltam.

– Mrs. Jiménez? – szólt Maxine a kagylóba. – Itt Maxine Tom profesz-szor, a Preston Archívumtól. Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de ismét kaptunk egy kérést a Granville-anyagra vonatkozóan. Egy elég sürgős ké-rést, ami azt illeti.

Szünetet tartott. – Ó, értem. Igen. Igen. Nem. Nagyon érdekes. Nos, köszönöm. És adja

át az üdvözletem Mr. Jiméneznek. Letette a kagylót. – Láthatom? – Nem – meredt homlokráncolva a telefonra.

154

– Miért nem? – Eladták. Magamba fojtottam egy szitkot. – Kinek? – Athenaide Prestonnak. Tudom, tudom – azt szeretnéd, ha azonnal fel-

hívnám. – Kérlek, Maxine! – fogtam könyörgőre. – Roz kedvéért. – Oké – bólintott. – Felhívom Roz kedvéért, de te tartozol egy szíves-

séggel. A telefon kicsöngött, majd a vonal túlsó felén éles kattanás hallatszott. – Mrs. Preston? Itt Maxine Tom professzor, az archívumból. A hang a vonal túlsó végén magasba szökött, de nem értettem a szava-

kat, főként mivel Maxine befogta a kagylót és grimaszokat kezdett vágni. Azután ő is bekapcsolódott a társalgásba.

– Igen, asszonyom, sajnálom, hogy ilyen későn zavarok, de van itt vala-ki, aki látni szeretné a Granville-gyűjteményt. Mrs. Jiméneztől tudom, hogy három nappal ezelőtt eladta önnek... Igen, kezeskedem érte, együtt jártunk egyetemre. A neve Katherine Stanley... Igen, asszonyom. Itt van. Itt áll előttem. Nem, asszonyom. Természetesen. Megmondom neki. Köszönöm a türelmét, és kellemes estét.

Maxine lecsapta a telefont. – Remélem, értékeled, hogy megcakkoztattam érted a fülemet. Tűnődő pillantást vetett rám. – Kis híján leszedte a fejemet, amíg meg nem hallotta a neved. Azt

mondta, ismeri a munkáidat, és megengedi, hogy meglátogasd, de reggel hétre ott kell lenned. Kilenckor elutazik.

– Hol lakik? – Nos, saját városa van. Igaz, hogy szellemváros, de akkor is, öve az

egész istenverte település. Új-Mexikóban, a festői Lordsburg közelében. Történetesen a Shakespeare nevet viseli.

Felkaptam a fejem. – Roz kedvéért bejártad az egész környéket, és nem is hallottál róla? – Csak egy hónapot töltöttem itt. Alig vágtunk még bele, mikor elmen-

tem. – Benne van a könyvében.

155

Üres tekintettel meredtem rá. – Nem is olvastad, ugye? – átnyúlt a pult fölött, és még egyszer felnyi-

totta a kezemben szorongatott könyvet, ezúttal az ajánlásnál. Kate-nek, olvastam. És közvetlenül alatta egy másik, dőlt betűs sor.

Családom minden leányának. Elhűlten meredtem a könyvre. Maxine szánakozó pillantást vetett rám. – Haragszol rá, vagy furdal a lelkiismeret? – Mindkettő – suttogtam. – Engedd őt el, Kate. Engedd el Rozt. Egyenesen a szemébe néztem. – Nem tudom. Még nem. Maxine megcsóválta a fejét. – Hát, ha találkozni akarsz Mrs. Prestonnal, jobb lesz igyekezned.

Shakespeare tizenegy órányira fekszik innen, már ha betartod a sebesség-korlátozást, és neked mindössze kilenc és fél órád maradt – ami bizonyára Mrs. Preston figyelmét sem kerülte el. Szerintem próbára akar tenni, hogy lássa, mennyire veszed komolyan a dolgot.

Elővett egy térképet, és megmutatta az utat: a hosszan elnyúló ív ke-resztben vágott át Arizonán, majd keletnek görbült, Tucson felé, hogy on-nét érje el Új-Mexikót.

– Most pedig, ha nem bánod, hazamegyek. Van egy kisfiam, aki szereti, ha lefekvés előtt mesélek neki.

Nem tudtam, mit mondhatnék. – Hogyne. Én nem tudtam... – Hát, pedig megvan már egy ideje. Vetettem egy pillantást az órámra. Ben bármelyik pillanatban visszatér-

het. Talán összefutunk, félúton a kocsi felé. Vonakodva összeszedtem a másolatokat. Maxine nem fogadott el fizetséget, ezért az ajtó felé indultam.

– Köszönöm – mondtam esetlenül. – Vigyázz magadra, Kate – biccentett. Odakint leereszkedtem a sötét partoldalon, és elindultam vissza a szín-

ház és a mögötte elterülő parkoló felé. Elértem a csapást, amely a színházat megkerülve a parkolóhoz vezetett, és itt megálltam egy pillanatra. Hallga-tóztam, de nem tudtam kivenni mást, csak halk sustorgást. Romeo és Júlia

156

rádöbbent, hogy el kell válniuk. Vagy Júlia bevette a mérget, hogy halált színleljen.

Továbbindultam az ösvényen, amikor a fák között hirtelen motozást hal-lottam. Visszafordultam a kis völgy felé. A könyvtár ablakai sötéten tátong-tak; a sóhajnyi felhőkön átszűrődő holdfény megcsillant az üvegtáblák rombuszain. A szomorúfűz alatt feketén sötétlett a kis tó. Mozdulatlanná merevedtem, és igyekeztem rájönni, melyik irányból érkezett a hang.

Valahonnét a völgy mélyéből mintha egy sötét szempár meredt volna fe-lém. Az autóhoz vezető ösvény irányába fordultam, abban a reményben, hátha megpillantom a közeledő Bent. S akkor meghallottam ugyanazt a hangot, ami a Temze partján is halálra rémített: a hüvelyéből elővont penge szisszenését.

Rohanni kezdtem. Rémülten furakodtam előre a fenyőfák közt, míg a túloldalon ki nem értem a parkoló világosságába. Semerre sem láttam Bent. Az autó felé szaladtam, de zárva találtam.

Visszanéztem. Egy férfi sziluettje rajzolódott ki a fényben, majd futni kezdett, egyenesen felém.

Megkerültem a kocsit, hogy kettőnk közé kerüljön, ám ekkor felvillan-tak a fényei, meghallottam a nyíló zár kattanását – és rájöttem, hogy Ben szalad felém, kezében papírzacskóval és két papírpohárral.

– Mi történt? – nézett rám értetlenül. – Én vezetek – téptem fel az ajtót. – Csak szálljon már be.

157

21

– HALLOTTAM ŐT – törtem meg a csendet, amikor már kifelé tartot-tunk a városból. – Megint hallottam. Ahogy előhúzta a pengét.

Ben abbahagyta a szendvicsek bontogatását. – Biztos benne? A színpadon is kardokkal harcolnak, Kate. – Ő volt az – haraptam be az ajkam. – Az archívumnál. Felém kínált egy szendvicset, de nemet intettem. Számára talán az evés

is olyan volt, mint az alvás – akkor tedd, amikor teheted –, de én egy falatot se tudtam volna lenyelni. Néma csendben vezettem, amíg ő evett.

Az út felfelé tartott a hegyek között. A borókák és alacsony cserjék át-adták helyüket a sötéten suhogó fenyveseknek. Az erdő egyre magasabbra és sűrűbbre nőtt, egyre közelebb merészkedett az úthoz, amelynek fekete szalagja még most is felfelé kígyózott. A csillagok beezüstözték a lombko-ronák csúcsát, az út mégis mintha egy koromsötét alagúton vezetett volna keresztül. A sustorgó fákat leszámítva a világ mozdulatlannak és kísértetie-sen üresnek tűnt körülöttünk, mégsem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valaki figyel.

– Szerintem követ minket – jegyeztem meg csendesen. Ben összegyűrte a szendvics csomagolását, mielőtt hátrafordult, hogy

kikémleljen az ablakon. – Látott valamit? – Nem – ráztam meg a fejem –, de érzem. Egy ideig fürkészően rajtam tartotta a tekintetét, majd hirtelen átnyúlt

előttem és lekapcsolta a fényszórót. – Jesszusom! – vettem le a lábam a gázpedálról. – Tartsa a sebességet! – utasított nyers hangon. – Kövesse a felezővona-

lat. Kioldotta a biztonsági övét, letekerte az ablakát és az egész felsőtestét

átpréselte rajta. Az ülésen állt, miközben az ágak kis híján végigsöpörtek a fején. Azután visszatért hozzám. A lucfenyők téli illata elvegyült a kávé meghitt aromájával.

– Nincs odakint más, csak az erdő.

158

– Követ minket – erősködtem. – Lehet – vette magához a kávéját, hogy átmelegítse a kezét. – Az ösz-

töneim nem egyszer megmentették már az életemet. Elutasításra és csipkelődő megjegyzésekre készültem; komolysága kibil-

lentett az egyensúlyomból. Ahogy belenéztem a visszapillantó tükörbe, kis híján elvétettem egy kanyart; a gumik megcsikordultak, ahogy visszatértem a felezőhöz.

– Mi lenne, ha csak vezetne, és rám hagyná az őrködést? – kérdezte Ben, majd kiitta a kávéját, és bedobta az üres poharat a papírzacskóba. – Még most sem éhes?

Amikor megráztam a fejem, felvette Chambers könyvét és felkattintott egy kis zseblámpát.

– Beszéljen erről a Cardenióról. Chambers szerint valaki átírta és bemu-tatta.

– A Kettős ármány – bólintottam hálásan, amiért eltereli a gondolatai-mat. – 1700 körül keletkezett.

– 1728-ban – ellenőrizte a pontos dátumot. – Mennyit tud róla? – Nem sokat – kortyoltam bele a kávémba. – Egy Lewis Theobald nevű

fickó agyszüleménye, aki leginkább arról volt híres, hogy összetűzésbe ke-veredett a költő Alexander Pope-pal. Theobald állította, hogy Pope Shakes-peare-kiadása tele van hibákkal – ami igaz is –, mire Pope azzal vágott vissza, hogy Theobald unalmas tökfej, aki akkor se ismerne fel egy jó tör-ténetet, ha személyesen végigélte volna a trójai háború mind a tíz évét – ami szintén igaz. Pope egy egész eposzt írt erről, a Dunciadot, amelyben Theobaldot tette meg a Tökfilkók királyának.

Ben felnevetett. – A toll hatásosabb fegyver, mint a kard? – Pope esetében hatásosabb egy egész harckocsizó dandárnál. Felér egy

egész anyahajóval vagy kettővel. – Akkor hát nem a legbölcsebb döntés Mr. Pope-ot választani ellenfél-

nek. Olvasta a darabját? – Nem. Valódi ritkaság. Bárcsak felkutattam volna, amíg a Harvardon

voltunk. Bár lehet, hogy az interneten is megvan. A tizennyolcadik századi irodalom kutatói az első között tettek fel a hálóra mindent, ami csak a ke-zükbe akadt. Közvetlenül utánuk jöttek a Shakespeare-kutatók.

159

Ben benyúlt az ülés mögé, és elővette a laptopját. – Gondolja, hogy errefelé van internet? Egy hágón haladtunk át, ahol az út szűkös csapássá vékonyodott, mi-

közben felkapaszkodott a hegyoldalra. Balról az erdő meredeken ívelt föl egy távoli, kopár csúcs felé. Jobbról szinte függőleges szakadék zuhant a mélybe. Még most is lámpa nélkül haladtunk; a vad szögben megdőlt tájon sehol nem pislákolt elektromosság, de még csak egy szikra sem. Az utat le-számítva semmi sem utalt arra, hogy valaha is járt erre emberi lény.

– Műholdon keresztül igen. Ben leütött néhány billentyűt, mire a laptop lágy dallam kíséretében

életre kelt, és betöltötte az utasteret kékesen izzó fényével. Billentyűk kat-togása hallatszott, majd a kékes fény fehérre váltott, amint egy oldal fel-bukkant a képernyőn.

– Nézze csak, mit találtam! – élénkült fel Ben. – Kettős ármány, avagy a pórul járt szerelmesek.

Tovább püfölte a billentyűket. – Mire kíváncsi? Magára a darabra, vagy ami előtte van? Ajánlás, a

szerkesztő előszava, előhang? – Lássuk az előszót. Görcsösen markoltam a kormányt, tekintetem az elmosódott felezővo-

nalra tapadt. – Úgy látszik, Theobald király nem akart felületet adni a támadásoknak.

Ezt hallgassa: Méltán nevezhetjük hihetetlennek, hogy egy ilyen kuriózum több mint egy évszázadra elveszett a világ számára.

– Immár közel négy évszázadra – jegyeztem meg. Ben tekintete végigszaladt a sorokon. – Hé! – kiáltott fel olyan hirtelen, hogy összerezzentem. – Tudta, hogy

Shakespeare-nek volt egy törvénytelen lánya? Összeráncoltam a homlokom. – Ezt nemnek veszem – bólintott Ben. – Nem szerepel a feljegyzésekben. – Hacsak ezt nem tekintjük annak. Megcsóváltam a fejem. Hosszú éveket áldoztam Shakespeare-re, de még

sosem hallottam, hogy bárki is annak tekintette volna. – A szóhagyomány szerint – olvasta – (melyet jómagam attól a személy-

160

től hallottam, aki ellátott példányaim egyikével)... – Egyikével? – vágtam közbe elképedten. – Példányaim egyikével? Így,

többes számban? – Azt állítja, hogy három is volt neki. Száraz nevetés tört fel belőlem, miközben Ben elölről kezdte. – A szóhagyomány szerint (melyet jómagam attól a személytől hallot-

tam, aki ellátott példányaim egyikével) szerzőnk e darabját, mintegy aján-dék gyanánt, ama természet szerinti leányának adta, kinek kedvéért megír-ta, mielőtt végleg visszavonult a színpadtól. Mi tesz egy törvénytelen gye-reket „természet szerintivé”? Eszerint egy törvényes gyermek természetel-lenes? És mi olyan rohadt mulatságos ott a vezetőülésen?

Megcsóváltam a fejem. – Azt leszámítva, hogy élt és meghalt, nem sok kétségbevonhatatlan

tény áll a rendelkezésünkre Shakespeare-ről, maga pedig éppen ezeket kér-dőjelezi meg.

Sorolni kezdtem őket. – A Cardenio elveszett darab, nincs shakespeare-i kézirata, s bár

Shakespeare valóban nem látogatta túl gyakran a hitvesi ágyat, amikor megtette, gyarapodott és sokasodott: három gyermeke született, valamennyi törvényesen elismert... Erre most hirtelen előkerül három Cardenio-kézirat, meg egy balkézről született gyermek.

Ben úgy meredt a képernyőre, mintha attól várna választ. – Gondolja, hogy Granville kézirata valójában Theobaldé? Valahogyan

megszerezte, és magával vitte nyugatra? – Meglehet – feleltem kétkedve –, bár Granville úgy gondolta, hogy a

kézirat nem sokkal a megszületése után került a rejtekhelyére, bárhol is le-gyen az.

– Van ennek bármiféle értelme? – Nincs, ahogy a többinek se. Ben továbblépett az előszóról a darabra, és azonnal felfigyeltem rá,

mennyire ért a meséléshez: könnyedén fordítja át a költészet nyelvét a ter-mészetes beszéd ütemére. Másodjára arra jöttem rá, hogy maga a darab csapnivaló. Sir Henry egy-egy nagylelkű pillanatában történelmi kurió-zumnak nevezte volna; Roz alighanem Shakespeare nevében is szégyenke-zett miatta.

161

Don Quijoténak és Sancho Panzának nyomát se lehetett találni. A többi karakter felismerhető maradt, bár Theobald mindnyájuk nevét megváltoz-tatta. Ben ezt olyannyira zavarónak találta, hogy idővel áttért Cervantes ne-veire, de még így sem foldozhatta be a cselekményben tátongó lyukakat, amelyeket mintha molyok – vagy még inkább krokodilok – rágtak volna ki 1728 óta. A bűnt nagyjából-egészében kinyesték belőle, akárcsak a cselek-mény túlnyomó részét, így nem maradt más, csak a parttalan csevegés olyan eseményekről, amelyek mibenlétét az olvasó képzeletére bízták – itt egy erőszak, ott egy esküvőn kitört kardpárbaj vagy szöktetés az apácazár-dából. Ha Theobald a Teremtés könyvét dolgozta volna föl, gondoltam bele zsémbesen, bizonyára megtartja a társalgást Éva és a kígyó között, miköz-ben kivágja az almát, a fügefalevelet és a kiűzetést a Paradicsomból. Éva két beszélgetését – előbb a kígyóval, majd az Úrral – szintén egybegyúrta volna, csak hogy időt és gázsit takarítson meg. A történetnek a végén talán semmi értelme sem maradt volna, de ez a legkevésbé sem érdekli a Theobaldhoz hasonló tökfejeket.

– Jobbára lószar ez, nem Shakespeare – kommentálta Ben. És az esetek túlnyomó részében igazat kellett adnom neki. Mégis, akadtak passzusok, amelyek édes dallamukkal elkényeztették a fülünket:

Látta-e már az égi főnixet, Paradicsom madarát? Én láttam: tudtam lakhelyét, hol illatos fészke állt, s én tudatlan bolond, rábíztam e kincset másra, ki csalárdul rabolta meg szívét.

Szinte láttam magam előtt a vörös és arany tollak izzását a sötét ágak szövedékén át, a szélben éreztem a jázmin és a szantálfa illatát, hallottam az összetört szív roppanását. Bent is megérinthette mindez, mert szünetet tartott a felolvasásban.

– Az a lényeg – szólalt meg egy idő után –, hogy mindez nem csupán költészet. Ha ugyanezeket a sorokat egy darabba foglaljuk, akár mulatságo-sak is lehetnek. Úgy olvastam, mint egy monológot, Pedig nem az. Cardenio egy pásztorral beszélget. Szerencsétlen flótás, életében nem látha-

162

tott egzotikusabb dolgot egy foltos báránynál, s akkor eléáll egy holdkóros, aki mindenféle főnixekről és illatos fészkekről hablatyol... Próbáljuk csak ki. Olvassa a pásztor szövegét.

– Azt hittem, jobban örülne, ha a vezetésre figyelnék. – Nem kell mást tennie, mint zavartnak tűnnie, és amikor jelt adok, any-

nyit mondania, hogy Hitemre, uram, nem én. Menni fog? – Hitemre, uram, nem én. – Bravó. Hitemre... szívesen rendeznék színdarabot. Jó érzés amikor az

ember kezében összefutnak a szálak. Mit szokott mondani, mielőtt elkez-dik?

– Hölgyeim és uraim, ha készen állnak... – öntudatlanul buktak ki belő-lem a szavak, és hirtelen fájón belém villant, mennyire hiányzik a színház.

– Hát legyen... Hölgyem és uram, ha készen állnak... – Ben magához ra-gadta a kezdeményezést, és belevágott a szövegbe.

Uram, ön csodálatos éleslátással rendelkezik, mint ki mélyen bejárta a tudásnak erdejét; de látta-e már az égi főnixet...

Emlékezetem mélyén egy ajtó hangosan becsapódott a hirtelen felisme-rés huzatától.

– Hogy mondta? – Nem ez a szövege. – Pokolba a szövegemmel! Olvassa a magáét!

Uram, ön csodálatos éleslátással rendelkezik...

Olyan határozottan léptem a fékpedálra, hogy kifaroltunk, mielőtt meg-állapodtunk volna a félhold alakú leállósáv közepén.

– A levél! – mondtam izgatottan. – Granville levele. Hol van? Hátrafordultam és kutakodni kezdtem a holmim közt. Ben elővette a könyvet az ülése mögül, és kihúzta belőle Granville leve-

lét. Átfutottam, amíg rá nem akadtam a keresett sorra; akkor Ben felé tar-tottam a lapot és rámutattam.

– Uram, ön csodálatos éleslátással rendelkezik – olvasta. – Mégiscsak igaza volt abban a könyvesboltban. A mi aranyásónk nem

163

találna ki ilyet. Ben rám pillantott. – Maga szerint Granville ismerte Theobald darabját? A vér dobolni kezdett a halántékomban. – Nem valószínű. Theobald adaptációja rég feledésbe merült, mire Granville megszületett.

És Granville nem mehetett föl az internetre, hogy ritka kéziratokat kutasson fel.

– Ha viszont nem ismerte a Kettős ármányt – összegezte a hallottakat Ben –, akkor nem vehette máshonnan ezt a sort, csak a saját kéziratából. Vagyis...

– Ez nem Theobald sora... Egyikünknek sem akaródzott befejezni a mondatot: hanem Shakes-

peare-é. Kiszálltam a kocsiból, és kisétáltam a meredély szélére. A leálló azt a

célt szolgálta, hogy az erre járók megcsodálhassák a kilátást. Megálltunk a természetes függőfolyosó peremén, a széles és mély völgy felett, amelyet minden oldalról az éjszakai égboltnál is sötétebb hegycsúcsok öveztek. Sok száz méterrel alattunk áthatolhatatlan rengeteg burkolta be a völgyet. Mesz-sze délen Zion szirtjei fehérlettek a holdfényben, fojtottan izzó függönyök-ként, amelyek egy túlvilágra nyíló ajtót rekesztenek el.

– Lehet, hogy Fletcher az – mordult fel Ben. – Chambers szerint közö-sen írták a darabot.

– Lehet – ismertem el –, de épp az előbb mutatott rá, hogy a költészet itt egyszersmind vígjátéki elem, márpedig ez Shakespeare egyik kedvenc trükkje. A műveiben alig találni olyan magasröptű költői betétet, amelynek a mélyén ne rejtőzne ott a komédia vagy az irónia magja.

– Theobaldnak megvolt az eredeti színdarab – csóválta a fejét Ben. – Gondoljon csak bele. Kezében volt az arany, és hitvány ólommá változtatta.

– Majd ezt is elvesztegette – mondtam, és a hangomból mély megvetés csendült. – Nem maradt fenn egyetlen eredeti kézirata sem. Feltehetően el-pusztult a tűzben, amely felemésztette a színházát.

– Úgy tűnik, a tűz központi szerepet játszik Shakespeare életében – je-gyezte meg Ben.

A gondolataim túlságosan is Granville körül rajzottak ahhoz, hogy

164

Theobalddal foglalkozzam. Ha Granville olvasta az általa idézett passzust, akkor a korabeli kézírás nagy C betűjét is fel kellett ismernie. Ha pedig is-merte a korabeli kézírást, azzal igazolta az archívumban megfogalmazódott gyanúmat. Amikor levelet írt Child professzornak, pontosan tudta, minek került a birtokába.

Ki volt ez a szerencsejátékos aranyásó, aki ilyen jól kiismerte magát a reneszánsz kori angol irodalom félreeső ösvényein? És miért színlelt teljes tudatlanságot?

Benhez fordultam, de ő már abba az irányba meredt, ahonnét érkeztünk. Néhány pillanattal később én is megláttam azt, ami felkeltette a figyelmét. Az imbolygó fényt, jó fél mérfölddel mögöttünk.

– Mi az? – Egy autó – felelte halkan, egész testében megfeszülve. Újra megpillantottam: holdfény csillant az acélon. Azután rájöttem, mi

az, amit nem látok: a fényszóró kévéjét. – Beszállás! – fordult vissza Ben, hogy kinyissa előttem az ajtót. Nem

vitatkoztam.

165

22

BEN GYORSABBAN SZÁGULDOTT fényszóró nélkül, mint ahogy én reflektorfénynél, megvilágított úton valaha is mertem volna. A kaptató idő-vel megszelídült, majd vízszintessé vált, és sík alpesi legelők mentén su-hantunk tovább. Külön felszólítás nélkül hátrafordultam, és az utat pásztáz-tam mögöttünk, de nem láttam mást, csak a magányos fák és sziklák kísér-teties sziluettjeit.

Azután az út fokozatosan ereszkedni kezdett. A fák megritkultak, egyre kisebbé váltak, s végül elmaradoztak. A hegy lábánál ráfordultunk a 89-es útra, és itt valamivel gyorsabban haladtunk. Minden negyedórában felbuk-kant a távolban egy-egy autó, dübörögve egyenesen felénk tartott, majd a legutolsó pillanatban elviharzott mellettünk. Meredek mészkőszirtek men-tén száguldottunk, s úgy tűnt, mintha magával az átható sötétséggel verse-nyeznénk. Valahol délen a Grand Canyon hasadéka zuhant mélyen a feke-teségbe. Nyomát se láttuk a másik autónak, amely a hegyek közt árnyék-ként tapadt ránk.

Valahol Flagstafftől északra álomba zuhantam. A rázkódás riasztott föl, amint az autó lefutott a burkolatról a kavicságy-

ra. Ben ráfordult egy alsóbbrendű útra; most a távolban sötétlő alacsony, kopár dombok felé tartottunk. A világ időközben megtelt fakó, citromsárga fénnyel.

– Mindjárt ott vagyunk – tudtam meg. Az óra hatot mutatott. – Korán érkezünk. – Annyira azért nem. Országutat vagy aszfaltozott utat semerre sem lehetett látni. Ahogy

egyetlen épületet sem. – Követtek minket? – Nem láttam senkit. Ben leállította a kocsit és kiszállt. Követtem, hogy én is kinyújtóztassam

a tagjaimat. Ősrégi karámmal határolt, üres pihenőhelyen álltunk meg. A kapu felett kopott tábla függött, piros betűkkel: KÉRJÜK, ITT VÁRA-

166

KOZZON A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA. Ben áthajolt és kireteszelte a ka-put.

Előttünk széles földút lejtett lefelé, majd jobbra ívelt. Jobbára vályogból emelt és bádoggal fedett, üres épületek sorakoztak az út két oldalán; néhá-nyukat mintha a vasútépítésből megmaradt fahulladékból építették volna fel. A domb lábánál épületsor zárta le az utat, mögötte templomtoronnyal. Bárki is emelte a templomot, el akarta szigetelni a magányos főutca bűnei-től.

Az út túloldalán állt a legnagyobb épület, homlokzatán táblával, rajta vörössel írt, cirkalmas betűk: STRATFORD HOTEL. Bentről fény szűrő-dött ki. Vetettünk egymásra egy pillantást, majd elindultunk arrafelé.

Odabent hosszú, keskeny asztal bontakozott ki a félhomályból. A fejünk fölött muszlinanyagot kapcsoztak a gerendákhoz. A lépteink zajára valami kaparászva eliramodott. A falakat egykor vakító fehérre meszelték, a festés azonban foltokban hámlott, akárcsak a durva vakolat. Az egész hely a por és az elhagyatottság bűzét árasztotta.

– Billy, a Kölyök itt mosogatott a konyhán – hallottunk magunk mögött egy fojtott hangot, előkelő New England-i akcentussal. – Még mielőtt ráka-pott a gyilkolásra.

Amikor megfordultam, alacsony asszonyt láttam magam előtt, takarosan kontyba kötött ősz hajjal, vékony alakján krémszínű selyemkosztümmel, amelynek gombjai levelet mintáztak. Nem kellett divatszakértőnek lenni ahhoz, hogy lássam: a kosztüm nem valamelyik nagyáruház konfekcióosz-tályáról, de még csak nem is a Needless Markaupból vagy a Saksből szár-mazik. A méretére készítették, valamelyik előkelő párizsi vagy New York-i divatházban, egy nagynevű tervező felügyelete mellett.

– Talán éppen Shakespeare tanította meg rá, hogy az élet olcsó, de a ha-lál még inkább – folytatta. – Természetesen a városban, nem a színdarab-okban.

Kezet nyújtott – egy kivételezett, születésétől jómódban élő idős hölgy kék erekkel behálózott, porcelánfehér kezét, tökéletesre manikűrözött és halvány rózsaszínre festett körmökkel.

– Athenaide Preston vagyok. Kérem, szólítsanak Athenaide-nek. Ön bi-zonyára Katherine Stanley.

– Ha én szólíthatom Athenaide-nek, kérem, ön is szólítson Kate-nek.

167

– Maradjunk inkább a Katherine-nél. A pillantása átsiklott Benre, akit úgy vett szemügyre, akár egy telivért. – És a barátja. – Ben Pearl. – Köszöntöm Shakespeare-ben, Benjamin Pearl. Lássuk csak, mennyire

emlékszem a szövegemre. Beljebb lépett, és egy hátsó sarokra mutatott, ahol sötét folt csúfította el

a falat. – Egy Babzsák Smith nevű ember itt ölte meg a ház egyik lakóját, még-

hozzá egyetlen tojás miatt. A fiú kapott egyet a kétszersültből és sózott ser-téshúsból álló reggeli mellé, Babzsák nem. A ház úrnőjének szabados vi-selkedésére tett félreérthetetlen megjegyzések nyomán a fiú pisztolyt rán-tott, Babzsák azonban fürgébbnek bizonyult, és a fiú meghalt, gyomrában az ólommal teleszórt tojással.

Visszafordult felénk, s felvonta egyik tökéletes formájú szemöldökét, miközben ajka gonosz kis mosolyra húzódott.

– Önök nem éhesek? – Nem, köszönjük – feleltem. – Ha láthatnánk a Granville-papírokat,

nem is rabolnánk tovább az idejét. – Jól ismerem a munkáit, Katherine. Mondhatni, a rajongója vagyok, és

Maxine ajánlása is sokat nyom a latban. Ennek ellenére nem ismerem ma-gát. És nem nyitom meg a kincsesládámat olyanok előtt, akiket nem isme-rek.

Tiltakozni akartam, de felemelt kézzel csöndre intett. – Alkut ajánlok önnek, Katherine Stanley. Felteszek három kérdést. Ha

helyesen megfelel mindháromra, megmutatom magának, amit látni szeret-ne.

Minek képzeli magát? Sivatagi szfinxnek? Tündér keresztanyának? In-dián istennőnek? Van bennem valami, ami vonzza a holdkórosokat? Mégis rábólintottam.

– Akkor jöjjenek hát velem. Miután kiléptünk az ajtón, az utca végén álló házak felé vette az irányt. Ben a vállamra tette a kezét. – Kate. Lehet, hogy egyenesen belesétálunk a csapdába. – Azt mondta, senki sem követett. – Azt mondtam, nem láttam senkit.

168

– Ha fel akarja bontani az egyezségét, csak tessék. Meg fogom érteni, de nekem akkor is látnom kell Granville papírjait.

Hátat fordítottam neki, és Athenaide után siettem. Ben felsóhajtott mö-göttem, és a nyomomba szegődött.

Az utca végében Athenaide megkerült egy hosszú épületet, követve a meszkítócserjék közt kanyargó ösvényt. A sivatag egyre dúsabbá és rende-zettebbé vált köröttünk, idővel a csapás is átadta a helyét egy kövezett gya-logútnak. Hirtelen kibukkantunk egy kanyar mögül, és kiléptünk egy te-raszra, ahol bíborvörös bougainvilleákkal teli hatalmas terrakotta cserepek pompáztak. A kis olasz piazzákat idéző két szökőkút kellemes vízcsobo-gással töltötte meg a levegőt.

Mégis a kilátás volt, amitől elállt a lélegzetem. A terasz meredeken lej-tett egy mély folyóvölgy felé, míg az odalent elterülő síkságot mintha egyetlen ötven mérföld széles, rozsdavörös, barna és rózsaszín árnyalatok-ban tarkálló puha szőnyeg borította volna. A hőség máris lüktetve áradt az akvamarin égbolt felől. Északon a síkságból alacsony dombok sora emel-kedett ki, balról jobbra egyre magasabban, mintha valami roppant teremt-mény támaszkodna épp föl, hogy a napfénynek fordítsa az oldalát.

– Meg tudná mondani, hol vagyunk? – kérdezte Athenaide. Felvetette a fejét. – A helyes válasz nem Új-Mexikó.

Megfordultam és elnéztem a ház felé. Erről az oldalról a legkevésbé sem emlékeztetett arra a romhalmazra, amit az utcafront felől láthattunk. Sokkal inkább tűnt miniatűr barokk palotának.

– Az utcafront csak álca, igaz? Athenaide felnevetett. – Az egész város csak álca. Ugye, nem lepődött meg nagyon? Eredetileg

Ralstonnak hívták, a Bank of California akkori elnöke után, és azután nép-telenedett el, hogy egy gyémántbánya ígéretével beugratták a mágnásokat, akik végül egymás után ugrottak ki az irodaházaik ablakából. Hatalmas bot-rány kerekedett az ügyből. William Boyle ezredes 1879-ben vásárolta meg a várost, amelyet azonmód át is keresztelt, hogy kevésbé látványosan, ám éppoly kitartóan űzhesse tovább a maga stiklijeit. Stílusos és kulturált nevet keresett, így akadt meg a tekintete Shakespeare-en. Kicsit elkalandoztam a tárgytól... De igen, az utcafront valóban csak álca. Ugyanakkor a Stratford sugárút többi épülete valódi, már amennyiben valódin azt értjük, hogy sze-

169

repet játszottak a korabeli szélhámosságokban. – Miért vásárolt meg egy várost, amelynek ennyire sötét a múltja? –

kérdezett közbe Ben. – A szüleim divattervezők voltak Hollywood aranykorában. A legna-

gyobb sztárokat öltöztették, és én mindig figyeltem őket. Bette Davis egy-szer azt mondta nekem, hogy minden nagyvilági nő szélhámos. Azóta imá-dom a szélhámosságot – tárta szét a karját.

Elengedtem a fülem mellett a csevegésüket, hogy az épületre összponto-sítsak. A finoman megmunkált kövek között magas ablaktáblák tekintettek a messzeségre. A meredek palatető vonalát három csipkés oromzat törte meg, míg a homlokzat két végét tornyok zárták le, melyek csúcsos rézteteje megzöldült a levegőn. Amit első látásra templomtoronynak véltem, barok-kosan szertelen, kupolákból, oszlopokból és áttört mérművekből összeszőtt együttesnek bizonyult, középütt díszes toronnyal. Alatta árkád vezetett a belső udvarra, két oldalán a szigonyát markoló Neptunusszal és a szárnyas szandált viselő Hermésszel.

Lehunytam a szemem. – Ismerem ezt a helyet. – Gyanítottam, hogy így lesz – bólintott Athenaide. – Járt már itt? – kérdezte Ben. – Nem – felelt helyettem Athenaide –, de bármibe lefogadom, hogy

mégis ismeri. Felnyitottam a szemem. – Helsingőr. Elmosolyodott. – Pontosabban a helsingőri Kronborg várkastély, az Öresund partján. Hangsúlyosan ejtette a dán magánhangzókat, akár egy ottani őslakos. – Dániában – toldottam meg Ben kedvéért. – Hamlet vára. – Athenaide kilépett az udvarra, és én követtem. – Megépítette Helsingőr mását az új-mexikói sivatagban? – kérdeztem

hitetlenkedve. Megállt egy díszes ajtó előtt, és kuncogva kinyitotta. – Nem annyira másolat, mint inkább főhajtás a nagyság előtt. – De miért? – A dánok nem akarták eladni az eredetit. Csak önök után! – intett az aj-

170

tó felé. Ben újra megragadta a karomat, de én leráztam magamról és beléptem. Hosszú folyosón találtam magam, amelynek fekete-fehér kockás már-

ványpadlója a végtelenbe tartott. Egyik oldalt, a kopár fehér falakon óriási festmények függtek: a régi mesterek legbujább alkotásai. A másik oldalon rombuszmintás ólomüveg táblákat ültettek a mélyen benyúló boltívközök-be.

– Egyenesen előre, és a saroknál jobbra – rendelkezett Athenaide. – Állj!

Visszafordultam, ő pedig karba tett kézzel állt előttem, háttal a magas kétszárnyú ajtónak.

– Egy megvolt, hátravan még kettő. Miért találja annyira érdekesnek Jeremy Granville, egykori tombstone-i lakos személyes ingóságait, hogy az éjszaka közepén kész megtenni értük hétszáz mérföldet, méghozzá olyan nyaktörő tempóban, amiért a közúti rendőrök minden bizonnyal megrónák?

Mit felelhetnék? Hogy Roz érdeklődött utánuk, és azóta meghalt? Meg-köszörültem a torkom.

– Foglalkoztat a Hamlet, és ő egyszer eljátszotta fogadásból. – Méltányolható, bár meglehetősen őszintétlen válasz. Nagyrészt ma-

gam is azért hozattam ide a dolgait, mert lenyűgözőnek találom a Hamletet E pillanatban természetesen egyikünk sem ezért törődik Granville-lel, még-is elfogadom a válaszát.

Elfordult, hogy széles mozdulattal feltárja az ajtót. – Köszöntöm önöket a Trónteremben! A hely hatalmasnak tűnt, még egy palota léptékeivel mérve is. Roppant

terét gigászi, csipkézett élű boltív szelte ketté. A kazettás famennyezetig ki-sebb boltívek nyíltak a terem kerületén végigfutó emeleti galériára. Aranyló fény ömlött alá olyan sűrű folyamokban, akár a méz. A földszinten még több ablak lyuggatta át a falakat, de a kis ablaknyílások és a vaskos falazat miatt az árnyak összesűrűsödtek a boltívek között, ahol a sötétlő kárpitok fehéren izzó unikornisokat, trubadúrokat és fátylas süveget viselő hölgyeket rajzoltak ki.

– Ez itt nem Helsingőr – csóváltam a fejem. – Nem bizony. A lábunk alatt, a fényezett fapadlón levendula és rozmaring hevert,

171

amely a lépteink nyomán kis illatfelhőket engedett szabadon. Athenaide tekintete tőlem jobbra, a falon pihent meg. Arrafelé fordul-

tam. A hatalmas kandalló felett, amelyben egy mamutfenyő is elfért volna, egy festmény ragyogott a különös zöld és arany fényben. Hosszú brokátru-hát viselő nő lebegett egy patak mozdulatlan vizű tükrén, körötte vörös és bíborszín virágokkal. Ophelia, akit halála pillanatában örökített meg Sir John Everett Millais ecsetje.

Valódi olajfestmény volt, nem holmi nyomat: tökéletes a legapróbb részletekig, beleértve a mívesen faragott aranykeretet is. Olyannyira tökéle-tes, hogy egy pillanatig azon se lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy Athenaide valahogy megszerezte az eredetit.

– Mindig is szerettem ezt a képet. Hunyorogva léptem előre. Én is így éreztem. A festmény – amelyet a

legelső pillanattól fogva magával Opheliával azonosítottam – a preraffaelita irányzat korszakos alkotásának számított. Csak épp a londoni Tate Britain Múzeum gyűjteményéhez tartozott. Jól tudtam ezt. Amióta belefogtam a Hamletbe, nem egyszer elmentem megnézni: végigsétáltam a Temze lom-bos partján, és besurrantam a hosszú terembe, ahol a kép udvart ült, két tündöklően színes ruhát viselő nőalak között. Maga Ophelia furcsán színte-lennek tűnt, szinte átlátszóvá fakult, miközben a világ, amelynek felszínén lebegett, briliáns és dacos zöldben pompázott.

Oldalról ajtónyitódást hallottam. Meglepetten fordultam arra; a főbejára-tot leszámítva nem tudtam másik ajtóról. A kárpit szétlebbent, s mögüle termetes spanyol asszonyság bukkant elő, a karján tálcával és ezüst kávés-készlettel.

– Á, Graciela! – élénkült fel Athenaide. – Épp időben. Graciela bájtalanul átkelt a termen, és letette a tálcát az asztalra. Azután felemelt kézzel megfordult, és egyenesen felém mutatott. Jókora

kezében gyerekjátéknak hatott az aprócska fekete pisztoly. Meglepetten hunyorogtam. Ekkorra már Ben is elővonta a fegyverét,

csakhogy nem Gracielára célzott; a pisztoly csöve egyenesen Athenaide mellkasára meredt.

– Tegye le a fegyvert, Mr. Pearl! – hallatszott a nő hangja. Ben nem moccant. – Tesztoszteron – sóhajtott fel Athenaide. – A lehető legunalmasabb

172

hormon. Az ösztrogén, az igen: sosem tudhatja, milyen folyamatot indít be. Attól tartok, épp egy Glock 22-est szegezek Katherine veséjének.

Ben utálkozó grimasszal hajolt előre és tette a pisztolyt a padlóra. – Köszönöm – bólintott Athenaide. Graciela magához vette a fegyvert.

Azután Athenaide feltette a harmadik kérdést: – Maga ölte meg Maxine Tomot?

173

23

HULLÁMOKBAN TÖRT RÁM a rosszullét. Mi történt? Ez lehetetlen. Maxine sietve hagyta el a könyvtárat, hogy egyenesen ha-

zamenjen, és esti mesét mondjon a kisfiának. Mire a színházhoz értem, a könyvtár ablakai már elsötétültek.

A lélegzet is a torkomon akadt. A gyilkos járt ott. Éreztem magamon a tekintetét. Az isten szerelmére, még azt is hallottam, ahogy előhúzta a pen-gét. Elvezettem volna Maxine-hoz, hogy utána továbbsétáljak, és rábízzam a kénye-kedvére?

– Maga ölte meg Tom professzort, Katherine? – Nem – feleltem fojtott hangon. – Nem. Nem is figyelmeztettem. Nem is sejthette, mekkora veszélyben van. – Mi történt vele? – Csakhamar azonban – válaszolt Athenaide – ittas és nehéz ruhái dal-

lam-köréből levonák szegényt, sáros halálba... Az előadás nézői találtak rá az archívum tavában, ruhája szétterűlve mint hableányt tartá fenn. Megful-ladt.

Átalakult Opheliává. – Millais iránti tiszteletem jeleként építettem azt a kertet – jegyezte meg

Athenaide –, de nem azért, hogy egy rút gyilkosságnak adjak színhelyet. A festmény patakjának magas partoldala, benőve náddal és mohával, te-

lehintve fehér csillagvirágokkal, sarkában a fölé boruló fűzzel – mindez kí-sértetiesen emlékeztetett az archívum halastavára. Maxine. A mindig tün-döklő, rendíthetetlen Maxine. Hosszú, elkínzott lélegzetet vettem, miköz-ben próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétem.

– Tudtam, hogy a gyilkos a nyomomban van, mégsem figyelmeztettem. Miattam kellett meghalnia. De nem én öltem meg.

Athenaide némán nézett szembe velem. Lassan bólintott, azután leen-gedte a fegyvert.

– Én is így gondoltam, de bizonyosságot kellett szereznem. Talán meg-bocsátja a nyers kirohanást.

– Lehet, hogy magukat is veszélybe sodrom. Előfordulhat, hogy a gyil-

174

kos ide is követett minket. Ben ragadta magához a kezdeményezést. – Hogyan értesült a gyilkosságról? – A Cedar City-i rendőrségtől. A halála előtt Maxine engem hívott utol-

jára. – Elmondta nekik, hogy önhöz indultunk? Athenaide tekintete szórakozottan mérte végig. – Az ő érdekeik nem feltétlenül esnek egybe az enyéimmel, bár valószí-

nű, hogy ennek ellenére előbb-utóbb fel fognak keresni. Nem árt, ha ezt va-lamennyien észben tartjuk.

Gracielához fordult. – Ez minden, köszönöm – bocsátotta el kurta biccentéssel. Graciela rosszallóan lebiggyesztette az ajkát, majd letette Ben fegyverét

a tálcára, melyet felvett az asztalról, és távozott. – A fegyverét visszajuttatjuk önnek, Mr. Pearl, mihelyt elhagyja ezt a

házat – jelezte Athenaide, majd felém fordult. – A Granville-dokumentu-moknak bizonyosan közük van mindehhez. Rosalind Howard kereste őket, ezért megölték. Azután maga eredt a nyomukba, és Maxine halt meg. Mi-ért?

Nem adhattam mást cserébe, csak az igazságot. Görcsösen szorítottam magamhoz a Chamberst.

– A Cardenio mond magának valamit? – Az elveszett darab? – vonta fel alig észrevehetően a szemöldökét. – Kérem, Athenaide. Látnom kell Granville papírjait. – Cardenio – forgatta a szót, mintha ízlelgetné. Hirtelen a fal mellett ál-

ló vitrinek egyikéhez lépett, ahol beütött egy biztonsági kódot. A faltól egy biometrikus azonosító rendszer pultja vált el. Miután Athenaide rápréselte a hüvelykujját, a zár hangos kattanással kinyílt, és a szekrény ajtaja sziszegve félresiklott. Athenaide kiemelt egy vékony, kék irattartót, és a terem köze-pén álló jókora asztalhoz vitte.

– Miután tud a Hamletről, felteszem, az archívumban mindent elolvasott Granville-ről?

Bólintottam. – Amikor elhagyta Tombstone-t, egy váltás ruhát és néhány könyvet ha-

gyott csak hátra. Papírokat nem.

175

– Egyet sem? – Egyről sem tudunk. Más kérdés, hogy miután távozott, érkezett a cí-

mére egy levél, amit a madám, akinél lakott, megtartott. Szőke Marie, így hívták, vagy másként Aranydollárnak. Mrs. Jiménez üknagyanyja, még ha ő nem is szívesen kérkedik a családja előéletével. Szőke Marie sosem nyi-totta ki a levelet.

Athenaide régi borítékot húzott elő, rajta fakult bíbortintával írt címzés-sel. A postabélyeg angol volt, a pecsétet Londonban ütötték rá. A borítékot felhasították.

– Mégis felnyitották. – A múlt héten – bólintott –, közös megegyezéssel. Felhúzott egy pár vékony pamutkesztyűt. Felpillantottam rá. – Roz is jelen volt? – Ha ezzel a szörnyű ragadványnévvel netán Rosalind Howard profesz-

szorra utalna, akkor igen. Előhúzta és óvatosan széthajtogatta az elefántcsontszínű lapot. – Tekintélyes pénzösszeget ígért Jiménezéknek, majd azzal távozott,

hogy a Harvardtól fogják megkapni. Jiménezék ebben erősen kételkedtek, és amikor három nappal később megjelentem náluk a csekkfüzetemmel, úgy döntöttek, hogy épp eleget vártak rá.

Hátrébb lépett és az asztal felé intett. – Olvassa el, kérem. Hangosan. A cérnavékony betűket mintha egy pók tintába mártott lábai hagyták

volna maguk után. – Egy nő kézírása – néztem fel, miközben Ben is közelebb húzódott.

Athenaide bólintott. Olvasni kezdtem.

1881. május 20. The Savoy, London

Drága Jem!

Megálltam. A „Jem” a Jeremy klasszikus becézésének számított. Egy viktoriánus hölgy ilyen bensőséges hangon csakis a fivérét, a fiát vagy a

176

férjét szólíthatta meg.

Most, hogy közeledik a nap, mikor újra egyesülhetünk, a kínzó vára-kozás úgy telepedik a szívemre, mint valami buján tenyésző és ful-lasztó folyondár a Kongó legmélyén...

A sorokat átitatta a viktoriánus kor burkolt, sejtelmes érzékisége. Jem tehát nem lehetett sem fivér, sem fiú. Netán férj?

Utasításait követve Londonba utaztam, hogy kiderítsem, miféle kapcsolat lehet Somerset és a Howard család között. Meggyőződő-sem, hogy kutatásom eredményét hozzám hasonlóan érdekfeszítőnek találja, jóllehet szerencsétlenül sötét históriára vet fényt. Hogy meg-osszam Önnel értesüléseimet, igyekszem oly egyenesen és őszintén írni ezekről a dolgokról, akárha magam is férfi lennék, és számítok arra, hogy soraimat e szellemben olvassa majd.

Először úgy véltem, a „Somerset” név a megyére vonatkozik, még ha ez nem is vezetett máshová, csak a Csalódottság Mezejére, mely éppoly kihalt és meddő, akár a sarkvidéki jég. Egy könyvtáros odave-tett megjegyzése nyomán ugyanakkor eljutottam a Debrett’s-hez és egy nemesi almanachoz. Itt értesültem arról, hogy Jakab király ide-jében létezett Somerset grófsága, s hogy Somerset earlje a Carr csa-lád soraiból került ki – a név ugyan nem sokat segített, ám felkeltette a kíváncsiságom.

– Carr – dorombolta Athenaide. – Cardenio. Tűnődő arccal mért végig. Tovább olvastam. Az ötletszerű aláhúzások

még akadozóbbá tették a szöveget.

Ezek után, kitalálja-e, mire jöttem rá? A grófné leánykori neve Howard volt! Frances, így hívták a szerencsétlen sorsú arát – húga volt e lánc utolsó, ám nem kevésbé fontos tagjának, Theophilusnak, Lord Howard de Waldennek, akinek a Quijote első angol fordítását ajánlották.

– A Don Quijote – mormolta Ben. – Igaz?

177

Bólintottam, miközben előreszaladtam az olvasással, és összegezni pró-báltam mindazt, amit megtudtam. Frances Howard és Somerset earljének története sötét históriának bizonyult, ahogyan azt Jem levelezőtársa is ígér-te, aki egyébként pontosan megörökített mindent.

Frances Howard szőke szépség volt, büszke és elkényeztetett leánya az angol történelem egyik legbüszkébb és leggátlástalanabb nemesi családjá-nak. Amikor Robert Carr udvarolni kezdett neki, Essex earljével kötött há-zassága révén már hat éve Essex grófnéjának vallhatta magát. Carr maga is szőke volt és gyönyörű, bár nem több elszegényedett skót lovagnál, aki csak azt követően került a király figyelmének központjába, hogy leesett a lováról és kitörte a lábát. A király első látásra beleszeretett, címekkel és gazdagsággal halmozta el, és úgy dédelgette, ahogy az udvarhölgyek az öl-ebüket.

– Mi történt, amikor a király megtudta, hogy a szeretője a grófnénak csapja a szelet? – kérdezte Ben.

– Jakab nem volt féltékeny az asszonyokra. Ami azt illeti, még bátorítot-ta is a kegyeltjeit, hogy házasodjanak meg. Amikor értesült Carr Frances iránti vonzalmáról, a király úgy döntött, szeretett ágyasa semmiben sem szenvedhet hiányt, kerüljön, amibe kerül. Ez esetben az ár Frances első há-zasságának érvénytelenítése volt, amelyhez Frances és a családja egyfor-mán ragaszkodott. A király a saját embereit választotta a bizottságba, amely a házasság körülményeit vizsgálta, de még így is a nyakukra kellett járnia, míg a számára kielégítő eredmény megszületett. Az érvénytelenítést köve-tően Carr közönséges vikomtból Somerset earlje lett, hogy Frances rangja ezáltal se szenvedjen csorbát. A menyegzőt már-már királyi pompával ülték meg. És a király – osztottam meg Bennel egy adalékot, amit a levélíró ért-hető okokból kifelejtett – másnap reggel maga is csatlakozott az ágyban a friss házasokhoz.

– Igazán büszkék lehetünk a történelmünkre – jegyezte meg Ben. – Képzelje csak el, mennyi gondot megtakaríthatott volna magának VIII. Henrik, ha egyszerűen elveszi Boleyn Annát, azután összebújik a szeretőjé-vel és annak férjével, valahányszor csak kedve tartja.

– Henriknek örökösre volt szüksége – vetette közbe Athenaide. – Jakab-nak nem.

– A királynak szerencséje volt, hogy nem került Frances útjába – foly-

178

tattam. – Akárcsak Essexnek. Carrnek – immár Somerset earljének – akadt egy másik szeretője, aki megpróbált borsot törni az orra alá. Frances a ma-ga körmönfont módján elintézte, hogy a londoni Towerbe zárják, majd együttérzése jeleként küldött neki egy kosár gyümölcslepényt...

– Legalább volt stílusa – jegyezte meg Ben. – Amit beoltott méreggel – folytattam zavartalanul. – Szerencsétlen fic-

kó a kínok kínját élte át, mielőtt kiszenvedett. Frances elismerte a bűnössé-gét a Lordok Háza előtt; Somerset ártatlannak vallotta magát, mégis elítél-ték. Mindketten halálbüntetést kaptak, amit a király mindkettőjük esetében életfogytiglanra mérsékelt. Ez a Jakab-korszak legnagyobb udvari botránya.

– A régi szép Anglia – sóhajtott fel Ben. – És Granville ezeknek az embe-reknek akart utánajárni? Lehet, hogy kapcsolatban álltak Shakespeare-rel?

– Nem tudni, viszont kapcsolatban álltak a Don Quijotéval, s ily módon talán Cardenio történetével is.

– Folytassa a levelet – emelte fel a hangját Athenaide.

Remélem, egyetért velem abban, hogy kutatásunk szempontjából felet-tébb ígéretes Essex-szel alkotott Szerelmi Háromszögük geometriája.

Athenaide megérintette a karomat. – A Cardenio nem egy szerelmi háromszög története? Vonakodva néztem a szemébe. – De igen. – Akkor nem lehetséges, hogy Cardenio nem más, mint Carr, Somerset

earlje, aki szerelmi háromszöget alkotott Essex-szel és a grófnéval? – Nem – feleltem nyersebben, mint ahogy szerettem volna. Megpróbál-

tam magyarázatot adni. – Ha a király ügyeletes játékszerét Carrnek hívják, és valaki van olyan ostoba, hogy színpadra állítja a történetét, a „Cardenio” a legutolsó név, amit a főhősnek választ. Ez túl nyilvánvaló. S mint ilyen, életveszélyes.

– Úgy gondolja, hogy Shakespeare olyasvalaki volt, aki tartott a ve-szélytől?

– Minden épeszű ember tartott volna a király bosszújától – feleltem. – És a nagyobbik gond az, hogy nem minden szerelmi három szög egyforma. A mesében Cardenio a hölgy első és igaz szerelme, az álnokság hálójában

179

vergődik. Frances Howard első férje eközben pöffeszkedő és impotens arisztokrata volt, aki sem szeretni, sem elengedni nem volt képes a feleségét. Carr egy sivár börtönből szabadította ki az asszonyt, amikor elszerette tőle.

– Essex impotens volt? – kérdezett közbe Ben. – Ki tudja? Akárhogy is, a Howard-klán feje – Frances nagybátyja, ha

jól emlékszem – eunuch uramnak hívta Essexet. Athenaide összevonta a szemöldökét. – Abban a reményben jött, hogy megtudhat valamit a Cardenióról, és

rátalált erre a kézenfekvő elméletre. Miért utasítja hát el? – Nem csak a Cardenióról van szó. Athenaide tekintete ide-oda járt közöttünk. – Megismételné? Éreztem, ahogy Ben rosszallása hűvös huzatként tör felém, de még na-

gyobb szükségem volt Athenaide jóváhagyására. – Nem abban a reményben jöttünk ide, hogy megtudhatunk valamit a

darabról. Magáért a darabért jöttünk ide. Granville azt állította, hogy a bir-tokában van egy példány.

Rövid, megkövült csend állt be. Hajszálvékony ráncok barázdálták Athenaide homlokát.

– És maga úgy véli, hogy képes rátalálni? Szinte tapintani lehetett a belőle áradó mohóságot. – Roz úgy gondolta, hogy igen. – Hogyan? – Nem tudom. Semmiképp sem úgy, hogy utánajárok a Howardok sze-

relmi ügyeinek. Szinte biztos vagyok abban, hogy mindez mellékes, más-különben Granville nem próbálta volna földeríteni azt követően, hogy rá-akadt a darabra.

Athenaide elgondolkodva hajtotta félre a fejét. Azután hunyorogva ki-húzta magát.

– Fejezze be a levelet.

Meglehetősen elégedett vagyok magammal, amiért sikerült fényt de-rítenem az első kapcsolatrendszerre. Ezért is tölt el pangó fájdalom-mal, hogy teljes kudarcot vallottam a másodikkal. El nem tudom kép-zelni, miként lehetett bármiféle családi kötelék az earl és a költő kö-

180

zött. Ezúton is arra kérném, fedje fel előttem, pontosan miféle kap-csolatra gondolt.

Annak én is örülnék, tettem hozzá magamban. – Granville azt gondolta, hogy rokonok? – kérdezte Ben. – Shakespeare

és a méregkeverő Howardok? – Ez még nem minden – szaladtam előre a levélben. – Úgy vélte, hogy

kapcsolatban lehetett egy pappal is. Egy katolikus pappal. – Akkor tényleg a tűzzel játszott, nem igaz? Bólintottam. – Aki papot rejtegetett, könnyen elveszthette mindenét: a megélhetését,

a földjeit, minden tulajdonát, még a gyermekei felügyeletét is. Akiről azt gyanították, hogy szövetkezett a jezsuitákkal a királynő ellenében, azt ha-zaárulásért felköthették, kibelezhették és felnégyelhették. A levélíró szerint a pap mégis hihetőbb lehetőségnek tűnik, mint a Howardok.

Ben előrehajolt a vállam felett. – Honnét tudjuk, hogy Granville nem volt komplett idióta? – Child professzort sikerült meggyőznie. Ezt hallgassa.

Child professzor talán magyarázatot adhat minderre. Megvallom, meglepőnek, egyszersmind lelkesítőnek tartom a buzgalmát, amellyel meg kívánja Önt látogatni. Aligha vállalna ekkora vesződséget ha nem gondolná komolyan, hogy az Ön felfedezése valóban értékes.

A professzor – nem éppen hiszékeny, könnyen megszédíthető amatőr – azt tervezte, hogy személyesen keresi fel Granville-t a massachusettsi Tombstone-ban. 1881-ben ez még komoly utazásnak számított.

Végigfutottam a levél hátralévő részét, de értéktelen locsogáson kívül nem találtam egyebet. Az író Shakespeare sorával búcsúzott, kétszeresen is aláhúzva.

Összefut a két út vége, aki bölcs, az tudja jól.

Leveleit kincsként őrizve, az ön szerető híve:

Ophelia Fayrer Granville

181

Ophelia, gondoltam sajgó szívvel. – Úgy sokasodnak az Opheliák, mint a bagzó nyulak – vigyorogott el

Ben. – De nem ez – csóválta a fejét Athenaide. – Szerencsétlen asszony. So-

sem látta többé a kedvesét. – A férjét – igazította ki Ben. – A Granville nevet használta. – Megőrizte a leveleit, csak ez számít – húztam ki magam. – Jeremy

Granville-hez Ophelián keresztül vezet az út. – Vagyis meg kell őt találnunk – bólintott Athenaide. – És a leveleit – tettem hozzá. – Gondolja, hogy fennmaradtak? – kérdezte Ben. – Szerintem Roz így gondolta. Ben kézbe vette a borítékot. – Nemcsak a bélyeg angol – jegyezte meg. – A stílus, a hangnem is.

Annyira angol... – A Savoyból írt – tűnődtem el –, tehát nem Londonban élt. Volt pénze,

londoni kapcsolattal viszont nem rendelkezett, máskülönben ellakott volna valamelyik ismerősénél.

Megcsóváltam a fejem. Ezzel nem sok mindent lehetett kezdeni. – A másik oldalon van egy utóirat – jelezte Athenaide. Megfordítottam a lapot. Ophelia sietve papírra vetett még két mondatot,

láthatóan már azután, hogy gondosan összehajtogatta a levelet.

Épp most kaptam meg a connecticuti Bacon család engedélyét ahhoz, hogy útban Ön felé átnézhessem Bacon kisasszony papírjait!!! Írjon mielőbb, és tudassa, pontosan mit is kellene keresnem.

Athenaide szomorkás mosollyal nézett fel a kandalló felett függő Millais-re.

– Felteszem, nem most hall először Bacon kisasszonyról. Ben tekintete ide-oda járt kettőnk között. – Ki ez a Bacon kisasszony? – Delia Bacon – mondtam, és a tenyerembe temettem az arcom. – Egy

tizenkilencedik századi tudós, akit őrületbe kergetett a Shakespeare-rel kapcsolatos rögeszméje.

182

– Miféle rögeszméje? – ráncolta a homlokát Ben. Ezúttal Athenaide válaszolt, aki levette a tekintetét a festményről, hogy

figyelje a reakciómat. – Kitartóan állította, hogy nem William Shakespeare írta a neki tulajdo-

nított darabokat. Hosszú csend állt be. – Ez nevetséges – csóválta a fejét Ben. Amikor egyikünk sem felelt, bi-

zonytalanul hozzátette: – Ugye az? – Nem feltétlenül – válaszoltam lassan. – Delia Bacon zseniális elme

volt. Egy olyan korban, amikor bizonyos rangon alul a vénkisasszonyok ar-ra kényszerültek, hogy nevelőnőként dolgozzanak, ő tudósként szerzett magának nevet. Abból élt, hogy előadókörutakat tartott New Yorkban és New Englandben, telt házak előtt beszélt a történelem és az irodalom kap-csolatáról. Az igazi szenvedélye persze Shakespeare volt, és idővel fel is adta nehezen felépített karrierjét, hogy a darabjait tanulmányozza.

Képtelen voltam nyugodtan ülve elmesélni a történetét. Felpattantan és körbesétáltam a termet. A faliszőnyegek lágyan fodrokat vetettek, amint meg-megérintettem őket.

– Delia úgy gondolta, hogy rejtett filozófiai tartalomra bukkant, mélyen eltemetve Shakespeare műveiben. Idővel a meggyőződésévé vált, hogy egy stratfordi fickó egyszerűen nem írhatott ilyen kifinomult darabokat. Angli-ába hajózott, és egy évtizeden át nyomorgott egyedül, fűtetlen szobákban, amíg megírta a könyvét, amellyel bizonyítani akarta az elméletét.

Az új-mexikói reggel beszüremlett a boltíves ablakokon, hogy tócsákba gyűljön a padlón.

– Amikor végre elkészült a mesterművével, elismerést várt érte. Ehe-lyett előbb döbbent csend fogadta, majd hangos gúnyolódás. Az elméje be-leroppant a feszültségbe. Elmegyógyintézetbe került, és két évvel később egy tébolydában halt meg anélkül, hogy imádott darabjaiból egyetlen sort is olvashatott vagy hallhatott volna. A fivére még azt is megtiltotta, hogy Shakespeare nevét kiejtsék előtte.

– Visszavonom, amit mondtam, ez egyáltalán nem nevetséges – mor-molta halkan Ben. – Inkább tragikus.

– Itt most nem Delia elmeállapota számít – sietett leszögezni Athenaide –, hanem a feljegyzései. Ha Ophelia kérelmezte, hogy láthassa őket...

183

– Akkor a Bacon-feljegyzések között kell keresnünk Ophelia nyomait s mindazt, ami után kutatott – fejeztem be a mondatot.

– Jól sejtem, hogy tudja, hol vannak ezek a feljegyzések? – kérdezte Ben.

– A Folger Shakespeare Könyvtárban. Nem messze a washingtoni Mall-tól.

A Folger fehér márványépülete rejtette a föld legnagyobb Shakespeare-gyűjteményét, amely sosem jöhetett volna létre, ha nincs a fekete arany és a Standard Oil. Mindaz, aminek bármi köze lehetett Shakespeare-hez, kellett a Folgernek – s amit a Folger megkívánt, azt így vagy úgy, de megszerezte. A könyvtár valamikor az 1960-as években tette rá a kezét Delia feljegyzéseire.

Athenaide porcelánkék szeme felvillant. – Mekkora szerencse, hogy ma délután épp egy konferencián kell részt

vennem a Folgerben! – Azért ez nem véletlen, ugye? – kérdeztem. – Hogy múlt éjjel telefonált Granville levelével kapcsolatban? – Athena-

ide megvonta a vállát. – Az véletlen. Hogy idehívtam magukat, mielőtt még elutaztam volna? Az már nem. Úgy gondoltam, ha jól mennek a dolgok, magukat is elhívom. Korábban is felötlött bennem, hogy az Opheliához ve-zető út a Bacon-feljegyzéseken át vezet, csakhogy én gyűjtő vagyok, Katherine, nem kutató. Elkelne a segítsége.

– A Folger beszerzett egy Első Fóliót is? – tudakolta Ben. – Egy Fóliót? – horkant fel Athenaide. – Nem, Mr. Pearl. A Folger het-

venkilenc Első Fóliót szerzett be. Ami nagyjából egyharmada az összes fennmaradt példánynak, vagyis messze a legnagyobb kollekció az egész vi-lágon. A japán Meisei Egyetem a második – messze lemaradva – a maga ti-zenkét példányával, ami még így is kétszerese a British Museum öt Fólió-jának. A Folger a Shakespeare-kutatás alfája és ómegája.

– Vagyis a legelső hely, ahol Sinclair és az FBI csapdát fog állítani. – Akkor meg kell dolgozniuk a pénzükért. Ma este egy nagyon fontos

konferencia veszi kezdetét azon a helyen. Ahol több Első Fóliót is kiállíta-nak. Talán figyelemreméltónak találhatja, Katherine, hogy az est fő előadó-ja Howard professzor lett volna. Aki Delia Bacon munkásságáról akart be-szélni.

Hirtelen le kellett ülnöm.

184

Ben elém toppant. – Őrültség most a Folgerbe menni! Lehet, hogy csapdába akar csalni

minket – tette hozzá suttogva. – Ha csapdába akarnám csalni magukat – szelte át a termet Athenaide –,

a rendőrség már rég itt lenne. Kiutat ajánlok, méghozzá pontosan oda, aho-vá menni akarnak. És be is vihetem magukat.

Mindketten felé fordultunk. – Hogyan? – Az Olvasóteremben ma este pezsgős fogadást adnak, amit vacsora kö-

vet a Nagyteremben. Miután a konferencia támogatója vagyok, az én be-szállítóimat alkalmazzák. Biztosan meg tudom győzni Lorenzót arról, hogy vegyen fel még két pincért.

Eljátszadozott a pisztollyal, amely még most is ott hevert előtte az aszta-lon.

– Sokat járok Washingtonba. Az egyik legjobb ügyfelük vagyok. – Akkor is el kell jutnunk odáig, mielőtt beszivárognánk – tiltakozott

Ben. – Ott a reptéri biztonsági őrség... – Szerencsére nincs gondunk a biztonsági őrséggel, legalábbis a lords-

burgi belföldi repülőtéren. Nem is nevezném igazi repülőtérnek. Inkább csak egy kifutópálya és néhány hangár.

– Miért segítene nekünk? – tettem fel a kérdést. Visszazárta a levelet az irattartóba, és felállt. – Engem legalább annyira érdekel, mint magukat, hogy mit fedezett fel

Mr. Granville. – Menjünk innét, Kate! – sürgetett Ben. Valahol a távolban egy láncfűrész köpködő-zümmögő hangja hallat-

szott. A hang kitartóan erősödött, szaggatott üteme egyre jellegzetesebbé vált. Hirtelen felismertem a zajt. Egy helikopter.

– Úgy vélem, a törvény emberei azok – lépett Athenaide az egyik ablak-hoz. – Arról tartok, most már nem sétálhatnak csak úgy el. Az emberek dol-gának árja van, mely habdagállyal boldogságra visz, de elmulasztva teljes életök nyomorban s zátonyok közt zárva teng... Nos, mit választ, Katherine?

Roz kedvenc idézete. Álltam Ben tekintetét. – A Folgert – feleltem.

185

24

– SZÜKSÉGÜNK LESZ a cipőjére – bólintott Athenaide. – Miért? – Egy apró cselhez. A helikopter arra utal, hogy a rendőrség nem egy

kedélyes kis csevejre akar beugrani. Nyilván azt gyanítják, hogy a utahi gyilkos engem is meglátogat. Ha az FBI megszagolja a dolgot és összekap-csolja Maxine halálát a tűzesetekkel, könnyedén eljuthatnak magukhoz. Akárhogy is, nyilvánvaló lesz, hogy valaki járt itt. Kezdetnek itt van mindjárt a kocsijuk, bár utólagos engedelmükkel elhozattam az összes holmijukat.

A könyvek, gondoltam bele riadtan. – Visszakapja őket – jegyezte meg szárazon. – Jelentést teszünk néhány

gyanús határsértőről, és a rendőrség megtalálja majd a nyomokat, amelyek elvezetnek egy találkozóhelyre, ahol az illegális bevándorlókat szokták fel-szedni. Kis szerencsével mindez leköti a helyi erőket, legalábbis egy időre.

– Amíg mi kisétálunk a főbejáraton? – gúnyolódott Ben. – Ennek a háznak számos ajtaja van, Mr. Pearl – felelte Athenaide ön-

elégült mosollyal. Halk suhogást hallottam, azután Graciela bukkant fel fújtatva az öblös

kandalló mélyén. Mögötte, a kandalló hátsó falának helyén sötét üresség ásítozott. A lábunkra mutatott.

– Los zapatos – ripakodott ránk. – Dámelos. Meglepetésemre Ben lerúgta, felkapta és az asszonyság felé nyújtotta a

cipőjét. Követtem a példáját, azután Graciela sietve eltűnt a sötétben. Ben előrelépett. – Várjon! – állította meg Athenaide. – Mindjárt visszajön. Odakint egyre erősödött a helikopter zaja. Ben előrehajolt, hogy szemügyre vegye a nyílást a kormos hátsó falon. – Elmés szerkezet – dörmögte maga elé. – Az eredeti papok rejtegetésére készült – tudatta Athenaide. – Papi rejtekhely? Korábban is láttam ilyen lyukakat, lépcsők mögé vagy gerendák közé

süllyesztett szűkös zugokat, valamennyit nyitott állapotban plexiüveg mö-

186

gött, a korabeli angol házakban – de működés közben még soha. Shakespeare korában a király parancsára egész Anglia felvette a protes-

táns hitet; nem létezett főbenjáróbb bűn annál, ha egy angol katolikus pap-nak állt, vagy ha egy angol család katolikus papot rejtegetett. Uralkodásá-nak kezdetén Erzsébet mindkét oldal felé toleranciát hirdetett, miniszterei azonban tartottak attól, hogy a katolikusok a királynő életére törnek. Miu-tán néhányukat rajtakapták a próbálkozáson, Erzsébet farkasai csaholva eredtek a felelősöknek tartott papság nyomába. Anglia katolikusai válaszul üreges falakban és titkos zugokban rejtegették a papjaikat, miként egykor édesanyja Mózest a sás között.

– A legjobb rejtekhelyeket nem árulja el sem a kopogtatás, sem az eresztékek kitapintása. Nincs más módszer: tudni kell, hol van, és hogyan nyílik. Ezt itt az egyik legjobb rejtekről mintázták – magyarázta Athenaide. – Az eredetit olyan jól leszigetelték, hogy a papnak akkor sem esett bántó-dása, ha felgyújtották az egész házat.

– És ezt? – tudakolta Ben. – Még sosem próbáltuk. Mindeddig. – Korábban is csinált már ilyet – kérdeztem –, vagy csak jól rögtönöz? – Variációk egy témára – vont vállat Athenaide. Graciela tűnt fel újra, ugyanabban a pillanatban, amikor odakint a roto-

rok zaját felváltotta a vészjósló csend. – Síganme! – parancsolta. Nem kellett spanyolul tudnunk ahhoz, hogy

értsük, mint mond. Kövessenek. – Au revoir! – köszönt el Athenaide. Lehúztuk a fejünket, és az ajtó a helyére siklott mögöttünk. Egy pilla-

natra egyedül maradtunk a tökéletes sötétségben. Azután sárga fény izzott fel némán mellettünk, és Graciela viharzott végig a láthatóvá vált alagúton. A termetéhez képes meglepően fürgén mozgott. Ügetnünk kellett, ha lépést akartunk tartani vele.

Nem tudom, mire számítottam – talán nem éppen denevérekre, pókokra, nyálkás kövekre és a falhoz erősített láncokra, de azért erre sem: egy tisztán tartott keskeny folyosóra, amely elég magas volt ahhoz, hogy Ben is fel-egyenesedve járjon benne. A folyosó világítását mozgásérzékelők működ-tették. A szabályos közönként elhelyezett lámpák felvillantak, majd kialud-tak mögöttünk, s ha a kőfalak egyhangúságát itt-ott nem törik meg az ajtók,

187

azt hihettem volna, hogy egy helyben toporgunk. Csak mentünk és mentünk az egyforma ajtók sora mellett. A járat sokáig

lefelé tartott, azután alacsony lépcsőfokok során át emelkedett. Idővel elka-nyarodtunk jobbra. Legalább fél kilométert loholtunk, mire elértük az alag-út végét, amelyet falba mélyesztett ajtó zárt le. Nem láttam rajta mást, csak egy kis számbillentyűzetet.

Graciela begépelte a kódot, mire az ajtó félresiklott. Hunyorogva álltam meg a vakító fényben. – Adelante! – taszított minket előre Graciela. Átcsusszantunk az ajtó és

a fal közötti résen. – Adios! – köszönt el. Mielőtt megmoccanhattunk volna, az ajtó a helyé-

re siklott, akárcsak az azt elrejtő sziklafal. A szemem elé emeltem a kezem, mielőtt körülnéztem volna. Valamiféle

kiszáradt folyómederben lehettünk, egy jókora kőtömbökkel körülvett szik-laperemen. Az alig néhány méter magas partoldalt meszkítócserjék borítot-ták. A perem végében két pár cipő várakozott. Bené és az enyém. Mellettük Ben pisztolya.

Akkor meghallottuk egy autó közeledését. Megragadtuk a cipőnket, felkapaszkodunk a partoldalon és a cserjék fe-

dezékében a földre vetettük magunkat. Bronzszínű, sötétített üvegű, négy-kerék-meghajtású terepjáró bukkant fel előttünk. Amint az autó bevágott a vízmosásba és félrehúzódott a sziklaperemnél, felismertem benne egy Ca-dillac Escalade-ot.

A vezető felőli ablak zümmögve leereszkedett. – Üdvözlégy, édes szabadság! – dalolt Athenaide.

Néhány perccel később kizötykölődtünk az aszfaltútra, hogy átvágjunk a poros környéken, a házgyári lakások és a Szent Szűznek, illetve Szent Fe-rencnek ajánlott megfakult műanyag szentélyek közt.

– Köszöntöm önöket a lordsburgi belföldi repülőtéren! Athenaide behajtott a drótkerítésen nyitott egyszerű kapun. – Maga Charles Lindbergh is leszállt itt. Ez a hely régebbi, mint a JFK

és az O’Hare együttvéve.

188

– Csak lassabban fejlődik – jegyezte meg Ben. – Jobbára a helyi farmerek Cessnáit és a magánpilóták kis túragépeit

szolgálja ki – folytatta zavartalanul Athenaide –, legalábbis az elmúlt évig így volt.

Megálltunk a kifutó mellett, ahol megpillantottam Athenaide gépét. Iga-zi sugárhajtású monstrum volt – egy Gulfstream V-ös, tudtam meg Bentől –, amely csak az indulásra várt.

– Azért a kifutót meg kellett hosszabbítani – kiáltott Athenaide boldo-gan.

A sugárhajtású gép utasterében Athenaide letette Granville dossziéját a nagy tárgyalóasztalra. Egy kosárban megtaláltam a könyveimet is. A legel-ső dolgom volt, hogy felüssem a Chamberst. Roz kártyája, Granville Childnak írt levele és az újságcikkek fénymásolatai mind hiánytalanul megvoltak.

Még a nagy sugárhajtású gépnek is négy órába telt, amíg megjárta az utat Új-Mexikó és Washington között. Ben ezalatt elolvasta Cardenio törté-netét a Don Quijotéban, majd aludni tért. Megmutattam Athenaide-nek, ho-gyan varázsolja elő a Kettős ármányt a laptopján; miután Ben elaludt, fel-váltotta a darabot a Don Quijotéval.

A Chambers-kötettel az ölemben kinéztem az ablakon, és eltűnődtem. Delia Baconnek alig szenteltem egy lábjegyzetet a disszertációmban, pedig amit megtudtam róla, mélyen felkavart. Amikor elmondtam, hogy meg aka-rom írni Delia életrajzát, Roz félrevont és komor hangon előadást tartott a tudományos pályám lehetséges íveiről. Más a naprakész kutató, és más a szimpla futóbolond, mondta, márpedig könnyen fölmerülhet a kérdés, hogy jómagam is olyannyira megkérdőjelezhető vagyok-e, mint a választott kuta-tási tárgyam.

Vajon azért beszélt volna le Deliáról, hogy magának sajátíthassa ki a témakört? És mióta tervezhette ezt? Utam a harag és a neheztelés fortyogó mocsarán vezetett keresztül; szinte láttam távoli lidércfényeit. Összponto-síts Opheliára, vettem erőt magamon.

Mintha vakon bökdösnék egy földgömbre, gondoltam. Egyszerűen

189

semmit sem tehetek, hogy ráakadjak Opheliára és az általa összegyűjtött Granville-levelekre – add, hogy még létezzenek! –, amíg el nem jutok a Folgerbe.

De mi a helyzet a Howardokkal? Azt mondtam Athenaide-nek, hogy a Howardék szerelmi élete mellékes szál – s annak is tartottam, ami a darab megtalálását illeti. De miután megtaláltuk... Ha megtaláljuk... Mi lesz ak-kor?

Ha a darab jó, fikarcnyit se számít majd, hogy miért vagy kinek íródott. Lehet ostoba, kegyetlen vagy gyönyörű a saját jogán. Ha viszont nem any-nyira jó – még ha nem is süllyed a Kettős ármány szintjére –, a sötét törté-nelmi események varázsolhatják érdekesebbé a rosszul tolmácsolt mesét.

Újraolvastam mindkét levelet, Granville Childnak, illetve Ophelia Granville-nek szóló üzenetét. A két írás összefüggő egészet alkotott. Jeremy Granville rábukkant a Cardenio egy kéziratos példányára, majd a darab olvasása során úgy érezte, hogy annak cselekménye összefügg a Ho-wardokkal és Somerset earljével. Az is felmerült benne, hogy a szerző kap-csolatban állt „a grófnéval” – azzal a hölggyel, akiben Ophelia Fayrer Granville Somerset grófnéjára, Frances Howardra ismert.

Shakespeare volt az álmok álmodói közt a legnagyszerűbb, aki valaha is élt e földön, ám szinte semmit sem tudunk róla. Legalábbis ami mint álmo-dót illeti. Mint mesemondót. Négy évszázadnyi kiterjedt kutatást követően is csak annyit tudunk megállapítani, hogy megszületett, sietve házasodott, három gyermeket nemzett asszonyának, akit csak nagy ritkán látott, ingat-lanba fektette a pénzét, és kerülte az adófizetést, peres ügyekbe keveredett a szomszédjaival, azután pedig meghalt. Valamikor a fenti események között maradt rá ideje, hogy kiadjon a keze közül több mint harminc színművet – amelyek némelyikét a valaha született legjobb darabok között tartjuk szá-mon – és egy sor kivételes költeményt.

A művei ugyanakkor furcsamód személytelenek, mintha a szerző ki-emelt gondot fordított volna arra, hogy sötét – bár helyenként át-átsejlő – fátylat vonjon a közönsége és az álmai közé. Általános igazságok persze így is megmutatkoztak: történetei jól felismerhető ívet írtak le az ifjúkori szerelmektől az érett férfikor elárultatásán és keserűségén át egészen az apák és leányok, a megváltás és az újjászületés időskori motívumáig. Érte-kezések és könyvek tucatjai taglalják a kapcsolatot a Hamlet és Shakes-

190

peare kisebbik fia, Hamnet halála, a szerző apja vagy éppen a királynő kö-zött, aki már Shakespeare születése előtt is uralkodott Anglia fölött. Még többen állították, hogy a Szonettek Költőjének, Fekete Hölgyének és Arany-ló Ifjának szerelmi háromszöge valóságos, egyszerre édes és keserű tapasz-talat kivetülése – ám mindez csupán spekuláció. Ha, mint azt Hamlet mondja, a művészet tükröt tart a természetnek, akkor Shakespeare írásai legjobb esetben is csak homályosan villantják meg a szerző tükörképét.

De mi van akkor, ha Granville kézirata több egy elveszett színműnél? Ha a darab lehetővé teszi, hogy egy pillanatra meglássuk magát az embert?

Végtére is semmit sem tudunk arról, kiket szeretett vagy hogyan csábí-totta el őket. Milyen tréfákon osztozott a barátaival. Mi dühítette, mitől lá-badt könnybe a szeme, vagy mitől érezte úgy, mintha a fellegekben járna. Shakespeare-nek az Erzsébet-kori London fennhéjázó, színpompás világá-ban is sikerült szert tennie a hírnévre úgy, hogy közben ő maga jóformán láthatatlan maradt. Ha előkerülne egy darab, amely összekapcsolja a szemé-lyét a kor egyik legsötétebb botrányával, amelynek nem csupán külső szemlélője, de aktív – ha mégoly jelentéktelen – részese is lehetett, hirtelen mintha tűzijáték fényei ragyognának be egy komor éjszakát.

Ilyesmi nem történhet meg. Vagy mégis? Elbóbiskolhattam, mert arra ébredtem, hogy Athenaide gyengéden rázo-

gatja a vállam. Ideje átöltözni, jelezte. Ekkor fedeztem fel, hogy nem csu-pán a könyveimet sikerült átcsempésznie a kocsiból a repülőre, de a pogy-gyászainkat is, és nem csupán egy váltás tiszta ruhával rendelkezem, hanem hálószobával is, ahol átöltözhetek.

A bőröndöm tetején, takarosan összehajtva, fekete szoknyát és ropogós-ra vasalt fehér blúzt találtam. A poggyász aljából előkerült egy lapos sarkú cipő is, amelyben könnyebben boldogultam. Miután átöltöztem, a tarkómon kontyba fogtam a hajam, feltűztem Roz brossát, azután visszatértem a ka-binba.

– Lorenzo úgy tudja – közölte Athenaide –, hogy ma este két emberrel bővül a személyzet. Egy barátom lányával és annak a barátjával. A nevük Susan Quinn és Jude Hall.

Kuncogni kezdtem. – Mi az? – ráncolta a homlokát Ben, aki mostanra fekete nadrágot és fe-

191

hér inget vett. – Shakespeare leányai. Susanna és Judith – Susan és Jude. Susanna Dr.

Hallhoz ment feleségül, Judith pedig Mr. Quineyhez. Innen a Hall és a Quinn. Legalább a vezetékneveket megfordította.

– Nem a legjobb ötlet – jegyezte meg Ben. – Legyen egy kis humorérzéke, Mr. Pearl – korholta Athenaide. – A

kapcsolat egyáltalán nem szembeötlő. – Kate-nek azonnal feltűnt. – Lorenzo listáját senki más nem fogja látni, csak a biztonsági őr a sze-

mélyzeti bejáratnál. – Aki nagy valószínűséggel az FBI-nak dolgozik – vágta rá Ben. – Ebben az esetben az arcuk jelenti az igazán komoly problémát, nem a

nevük. Különösen Katherine esetében. – Ez már nem játék – közölte Ben mereven. – Talán nem – értett egyet Athenaide –, de mindenképp a merészség je-

le, ha valaki képes a veszély arcába nevetni. – A túlélés záloga viszont a komolyság – vélte Ben. Néhány perccel később leszálltunk a Dulles-on, ahol nagy fekete limu-

zin várt ránk. Új-Mexikó után Washington úgy zöldellt, mint a Smaragdvá-ros, a levegőt azonban kellemetlenül fojtogatónak éreztük, a horizontot pe-dig, amelyet mintha nyirkos, szürkésfehér vattával tömtek volna ki, túlontúl közelinek. A kék égből csupán kis körszeletet láttunk, közvetlenül a fejünk felett.

Negyvenöt perccel később eljutottunk a beszállító cég konyhájára. A könyveimet Athenaide-nél kellett hagynom.

– Majd én vigyázok rájuk – ígérte. – Most csak azzal törődjön, hogy be-jussanak.

A beszállító nagy darab, mákos hajú férfi volt, takarosan nyírt bajusszal és operába illő öblös nevetéssel. Miután megkaptuk fehér köpenyünket, bemutatott bennünket a csapat többi tagjának, azután valamennyien bezsú-folódtunk egy furgonba. Valamivel később elértük a Folger Shakespeare Könyvtár art deco-stílusú tömbjét, amelynek fehér márványportálján a da-rabokból vett jeleneteket örökítettek meg. Megkerültük az épületet, és hátul parkoltunk le.

Amikor kirakodtuk a furgont, megragadtam egy kézikocsi fogantyúját,

192

és hátramenetben bemanővereztem a személyzeti bejáraton Az őr nem so-kat láthatott belőlem, leszámítva a fehér kabátot és a fejem hátulját. Szem-rebbenés nélkül kipipálta a nevemet. Egy pillanattal később hallottam, amint ellenőrzi Jude Hallt is. Bejutottunk.

193

25

A HÁTSÓ AJTÓ egy alagsori szintre vezetett. Ben kapásból kizárta az Olvasótermet azon az alapon, hogy az FBI biztosan ügynököket telepített a tudósok soraiba. Ezért intéztük úgy, hogy Athenaide-del az Alapítók Ter-mében találkozzunk, amely a földszint egyik félreeső sarkában nyílt. Mint Athenaide megjegyezte, aznap délutánra megkapta a termet személyes használatra.

A feladat, hogy jóllakassák a világ százötven legkiválóbb Shakespeare-kutatóját és patrónusaikat, akkora felfordulással járt, hogy gond nélkül és észrevétlenül kisurranhattunk a konyhából. Miután befordultunk egy sar-kon, levetettük és egy mosodai kézikocsi aljába tömködtük fehér kabátun-kat. Azután siettünk csak végig a folyosón, majd fel a lépcsőkön a központi előtérbe. Péntek délután lévén a hely kihaltnak bizonyult. A túlsó oldalon nyitva állt az Alapítók Termébe vezető ajtó.

A lépcsősortól valamivel távolabb esett a kis iroda, amelyből az Olvasó-terembe lehetett bejutni. A nyitott ajtó mögött egy újabb biztonsági őr ült az asztala mögött. Ben megálljt intett, amíg meg nem hallottuk, hogy valaki kilép az Olvasóteremből és felmutatja a kilépőkártyáját – ennél több nem is kellett. Ben bólintott, én pedig kisurrantam a lépcsőházból, sietség nélkül elhaladtam az őr ajtaja előtt, végigsétáltam a folyosón és beléptem az Ala-pítók Termébe.

A helyiség üresen állt. Ben becsukta, majd be is zárta mögöttünk az aj-tót.

Az eredetileg a könyvtár alapítói, Henry és Emily Folger magánszenté-lyének szánt szoba sötét tölgyfatáblás falaival, gerendás mennyezetével, fé-nyes keményfa parkettájával és ólomkeretes tejüveg ablakaival Erzsébet-kori fogadószobára vagy szalonra emlékeztetett. Középütt hosszú faragott asztal állt, körülötte a terem egészéhez képest túlságosan törékenynek tet-sző székekkel. A helyiség felett I. Erzsébet királynő fenséges portréja ural-kodott.

Athenaide-nek színét se láttuk. Miközben Ben körüljárta a termet, én felnéztem a királynőre. Vörös bár-

194

sonyból és kipárnázott elefántcsontszín szaténból készült arannyal és gyön-gyökkel ékesített ruhája tökéletesen illett világos bőréhez, mélyvörös fürtje-ihez és fekete szeméhez. Egyik kezében rostát tartott, a Szűz Királynő jel-képét. A festő olyan arccal ajándékozta meg, amely nagylelkűségre és kö-nyörtelenségre egyaránt hajlott.

Ben a faburkolatot ellenőrizte, amikor a bal hátsó sarok felől ajtócsapó-dás hallatszott. Mindketten arrafelé fordultunk.

A félreeső ajtónyílás mögül Dr. Nicholas Sanderson, a Folger könyvtá-rosa furakodott a szobába, hóna alatt egy köteg gépelt papírlappal.

– Sokkal jobb lenne, ha... – kezdte. Azután megtorpant az asztal túlsó oldalán, és Bentől felém fordult.

– Dr. Stanley! – mondta fojtott hangon. Apró termetű, jól vasalt déli úriember volt, alig észrevehető akcentussal.

Barna szeme akár egy szarvasé, akárcsak hegyesen előrenyúló orra. Mo-gyoróbarna bőre fényes és sima volt, akár a folyómosta kavics, göndör haja pedig körkörös tonzúrában övezte koponyáját, hogy ezáltal némi hasonló-ságot mutasson Shakespeare-rel. Élt-halt a csokornyakkendőkért – ma dél-utánra egy jajvörös példányt választott –, akárcsak a fényes cipőkért, ame-lyek élesen kopogtak a keményfa padlón.

– Mondták, hogy jönni fog... Mármint az FBI mondta. Hogyan jutott át az őrségen?

– Gyalog. – Nem hinném, hogy ezt örömmel vennék – jegyezte meg szárazon. – Már csak ezért sem kell megtudniuk. Azért jöttem, hogy a segítségét

kérjem, Dr. Sanderson. A férfi összekulcsolta kezét a háta mögött, úgy méregetett. – Bizonyára megérti a vonakodásomat. Amennyire tudom, Dr. Stanley,

ahol csak felbukkant az elmúlt néhány napban, rejtélyes módon lángra kap-tak a Fóliók, az őket körülvevő épületekkel együtt.

– A Globe és a Harvard Fóliója nem veszett oda – közöltem nyugodt hangon. – Elrabolták őket.

– Micsoda? – Hetvenkilenc darab – szólt közbe Ben. – Ugye, ennyi példányt őriznek

itt? Dr. Sanderson Ben felé fordult.

195

– Kihez van szerencsém? – Hall – felelt Ben, mielőtt bemutathattam volna. – Jude Hall. Összerezzentem, de Dr. Sanderson nem adta jelét a felismerésnek. Igaz,

ő nem hallotta a nevet párban Susan Quinnével. – Pontosan, Mr. Hall – felelt Dr. Sanderson kimért és méltatlankodó

hangon. – Ez a szám is híven tükrözi a vállamra nehezedő felelősséget. – Megszámolta őket mostanság? – kérdeztem. Sanderson kezdett kijönni a béketűrésből. – Ha arra gondol, hogy netán a tudtunk nélkül eltűnhetett egy példány,

nem árt tudnia, hogy igencsak megválogatjuk azokat, akik hozzáférhetnek a Fóliókhoz.

– A Globe és a Harvard nemkülönben. – A szokványos biztonsági intézkedéseken felül – folytatta Dr.

Sanderson – két napja az FBI is itt van. – Mégis bejutottunk – mutatott rá Ben. – Biztosíthatom róla, hogy kifelé nem lesz ilyen könnyű dolguk – vágott

vissza Dr. Sanderson –, mégis igazat kell adnom önnek. Ha megbocsáta-nak, személyesen számolom meg a köteteket.

– Várjon még! – Ben Dr. Sanderson és a sarokban nyíló ajtó közé lépett. – Miért állít meg? – Dr. Sanderson elfordult Bentől, hogy végigmérjen.

– Nem az imént mondta, hogy aggódik a Folger és a Fóliók biztonsága mi-att?

– Látnom kell a Bacon-feljegyzéseket. – Akkor, úgy tűnik, ez itt mégsem Mrs. Prestonnak lesz – lépett előre, s

letette a gépelt katalógust az asztalra. Delia Bacon, olvastam a legfelső lapon. Feljegyzések. – Sajnálatos módon az Olvasóterem a konferencia miatt zárva tart, és ha

arra kérne, hogy beletekinthessen az iratokba, el kell utasítsam. Ez a szol-gáltatás csak közvetlen munkatársaknak áll a rendelkezésére.

– Ön közvetlen munkatárs. – Arra kér, hogy végezzek kutatómunkát a megbízásából? Most? – bő-

szült fel Dr. Sanderson. – Amint az imént világosan rámutatott, jelenleg mindennél fontosabb, hogy átszámoljam a Fóliókat.

– De ez ennél is fontosabb. Roz szavai, döbbentem rá, amint kimondtam őket.

196

Dr. Sanderson összevonta a szemöldökét. – Fontosabb hetvenkilenc eredeti Első Fólió megóvásánál? – Egy kéziratról van szó. A férfi szeme résnyire szűkült. – Miféle kéziratról? – Shakespeare-éről. Döbbent csend ékelődött közénk. – Ez azért mégiscsak túlzás, Dr. Stanley! – mondta, és a tekintete elsik-

lott mellettem. – Tudja, nagyon is hasonlítanak egymásra. A hátam mögé mutatott, s amikor arra fordultam, Erzsébet királynővel

találtam szembe magam. – Pompás uralkodó volt – folytatta –, aki képes volt szemrebbenés nél-

kül hazudni, ha a céljai úgy kívánták. – Besétáltam ebbe a csapdába, csak hogy a segítségét kérjem, Dr.

Sanderson. – Úgy vélem, ez sem teljesen igaz, és a mi szótlan Mr. Hallunk fegyver-

rel rendelkezik. De mindegy is: ha ön nem bűnös, akkor a csapdát sem ma-gának állították. Bár úgy gyanítom, hogy a kutatásának nagyon is sok köze van a Fóliók elégetéséhez – vagy elrablásához.

– Nem én gyújtogatok és fosztogatok, viszont ugyanazt a nyomot köve-tem, amit a tolvaj. A végére akarok járni a dolognak, mielőtt ő teszi meg. Nem kérek semmi olyat, ami veszélyes vagy helytelen lenne. Csak azt sze-retném, ha segítene követni egy nő nyomait.

Kihúzott egy széket és leült az asztalhoz, majd egymásba fűzte az ujjait maga előtt.

– Mit kínál cserébe? Nem mozdultam. – Ha rábukkantam, osztozunk a dicsőségben. – És mi lesz a kézirattal? – hangjából sütött a mohóság és a kíváncsiság. – Egy könyvtárban a helye. – Amilyen például a Folger? – nem moccant, mégis lüktetett kettőnk kö-

zött a levegő. Lassan bólintottam. Felém tolta a katalógust az asztalon. – Mit szeretne megtudni?

197

– A kérdéses hölgy 1881-ben levelet írt Baconéknek, és engedélyt ka-pott arra, hogy belenézzen Delia feljegyzéseibe. Azt remélem, hogy általuk eljutok hozzá.

Dr. Sanderson megrázta a fejét. – Attól tartok, az ezzel kapcsolatos anyagunk sem ér többet, mint Delia

Bacon munkássága. Ben felvette és átlapozta a katalógust. – Nincs itt – dobta le az iratköteget az asztalra. – Hogy hívták a hölgyet? – tudakolta Dr. Sanderson. – Ophelia – feleltem. – Épp a megfelelő név olyasvalaki számára, aki egy holdkóros után ku-

tat. – Ophelia Fayrer Granville. Dr. Sanderson sípolva fújta ki a levegőt. – Tehát a Granville-levél után nyomoz. – Hallott róla? – élénkültem fel. – A gyűjteményünkben őrizzük Ophelia Granville egyik levelét, de azt

nem találja meg a Bacon-katalógusban. Az egyik alapítónknak, Emily Folgernek írt a harmincas évek elején. Mrs. Granville a leánya volt Delia Bacon orvosának, aki először utalta be Deliát. Magánklinikát működtetett Henley-in-Ardenben. Stratford közelében.

– Stratford-upon-Avon? – Természetesen. Ha Ontarióra gondolnék, jeleztem volna. Felteszem, a

brosst is látni akarja. – A brosst? – Amit a levéllel együtt küldött Emily Folgernek. Amelynek a másolatát

a vállán viseli. Múzeumi minőségű reprodukció, kizárólag az ajándékbol-tunkban kapható. Nem tudta?

Hirtelen nehéznek éreztem a blúzomra tűzött ékszert. Egy bross is járult a levélhez? Amelyet később lemásoltak? Igyekeztem, hogy ne vágjak túl meglepett arcot.

– Roztól kaptam. – Korántsem meglepő – vont vállat Dr. Sanderson. – Az ő ötlete volt,

hogy másoljuk le. Felkelt, hogy visszategye a széket a helyére, és magához vette a Bacon-

198

katalógust. – Most, ha megbocsátanak, át kell számolnom hetvenkilenc Fóliót, és

meg kell keresnem egy levelet. Beletelhet némi időbe, de amint végeztem, visszajövök. Addig is, amennyiben itt maradnak, az FBI tőlem nem fog ér-tesülni az ittlétükről.

Elindult az ajtó irányába. – Még egy szóra! – állítottam meg. A válla megremegett a türelmetlenségtől. – Mellesleg húsz perc múlva meg kell nyitnom egy rangos konferenciát.

Többre már igazán nem telik tőlem. – Ez a tolvaj. Nemcsak gyújtogat és fosztogat. Gyilkol is. – Howard professzor – sóhajtott fel halkan. Bólintottam. – A múlt éjjel ismét ölt. Az áldozat Maxine Tom, a utahi Preston Archí-

vumtól. Velem is megpróbált végezni. Dr. Sanderson elfintorodott. – Köszönöm. Talán nem bánja, ha cserébe én is figyelmeztetem egy ap-

róságra. Ha jól tudom, Mrs. Preston kérte ki ezt a katalógust. Önök egy csapatban játszanak?

– Nem hinném, hogy... – Legyen óvatos, Dr. Stanley. – Athenaide-del? A férfi szemöldöke egyetlen szigorú vonallá egyesült. – A reputáció, kedvesem, mindennél fontosabb. Aki elveszti, mintha tu-

lajdon halhatatlan lelkét veszítené el. Nem marad más utána, csak nyers, ál-lati lényünk.

Hirtelen átvágott a kis ajtón. Betette maga mögött, és a zár éles katta-nással zárult a helyére.

Egy pillanattal később kopogtatás hallatszott a főbejáraton. – Athenaide vagyok – hallottuk meg a hangot. – Nyissák ki! Ben maga mögé terelt, mielőtt elővette fegyverét, és a másik kezével el-

húzta a reteszt. – Nincs szerencsém a Howardokkal – közölte Athenaide, mihelyt belé-

pett, a karján nagy halom könyvvel. – És most az olvasótermet is bezárták. Ben becsukta volna mögötte az ajtót, amikor odakint felharsant egy

199

hang. – Athenaide, várjon! – a hang gazdája már be is tolakodott a terembe. Matthew Morris volt az. – Azt hittem, egyértelművé tettem, hogy nem szeretném, ha zavarnának

– közölte Athenaide fagyos hangon. – Miből gondolja, hogy eljátszom a küldöncöt? – csattant fel Matthew. –

Talán mindenki másnál beválik ez a... Kate! Ekkor meglátta Ben pisztolyát, és kővé dermedt. – Minden rendben? – Jól vagyok. Tényleg. Ben halkan betette az ajtót. – Természetesen minden rendben – közölte Athenaide is. – Akkor ki ez a cowboy? – kérdezte Matthew. – A testőröm – hazudta Athenaide. – Szóval mi az, ami ennyire nem tűr

halasztást? Matthew lapos pillantást vetett Ben pisztolyára, azután Athenaide sze-

mébe nézett. – Úgy tűnik, ellenfél nélkül maradtam a ma esti vitában. A pártfogoltja

nem jelent meg. Miután ledobta a könyveket az asztalra, Athenaide előhúzta a telefonját

a táskájából. – Várjon, kérem! – szólt hátra kurtán, miközben félrevonult telefonálni. – A pártfogoltja? – fordultam Matthew-hoz. – Wesley North – felelt vigyorogva. Levegőt is alig kaptam. – Az a Wesley North? Az Igazabb az igazságnál szerzője? Ez volt ez első tudományos igényű mű, amely, szemben az akadékosko-

dó amatőrök hiteltelen munkáival, hatásosan és meggyőzően érvelt amel-lett, hogy Oxford earlje írta Shakespeare műveit.

– Pontosan – bólintott Matthew. – Nyilvános vitában mérkőzünk meg, ennek a nyavalyás konferenciának a nyitányaként. Dr. Sanderson rám osz-totta a konzervatív szerepet, amit készséggel el is fogadtam, csak végre szemtől szemben láthassam Mr. Rejtélyest.

– Még nem találkozott vele? – Soha az életben. Ahogyan más sem. Lefogadom, hogy Athenaide sem.

200

Egy internetes egyetemen oktat, és ezelőtt egyetlen konferencián sem vett részt. Sajnos úgy tűnik, hogy most sem fog szakítani ezzel a hagyomány-nyal.

– Miféle konferencia ez? – Hát nem hallotta? Számítógépes táskájából elővarázsolt egy brosúrát, és a kezembe nyom-

ta. Ben áthajolt a vállam fölött, hogy elolvassa a címét. A brosúra fényes fedőlapján élénkvörös betűk lángoltak: KI VOLT

SHAKESPEARE? Felkaptam a fejem. – Nem mondhatja komolyan! – Komolyabb már nem is lehetnék – felelte Matthew. – Úgy vélem, szó-

rakoztató eseménynek nézünk elébe. Valamennyi fontos jelöltről akad dol-gozat: Oxford earlje, Sir Francis Bacon, Christopher Marlowe, Erzsébet ki-rálynő...

– Erzsébet királynő? – hördült fel hitetlenkedve Ben. – Ó, akadnak különb jelöltek is a frigid vén szatyornál – vetett utálkozó

pillantást Matthew a királynő portréjára. – Például Henry Howard, Surrey earlje, aki negyven évvel azelőtt meghalt, hogy Shakespeare első darabját színpadra állították volna. Vagy Daniel Defoe, aki negyven évvel később született. Vagy a személyes kedvencem, egy máskülönben ismeretlen fran-cia, bizonyos Jacques Pierre.

Felfigyeltem Matthew nevére a szombat délelőtti programban. – „Shakespeare és a titkos katolicizmus tüzei”? – Fej fej mellett Wayland Smith nagymesterrel a „Shakespeare, a rózsa-

keresztesek és a templomosok hittestvére” témájában – jegyezte meg Ben. – Kemény menet lesz.

– A nagymesternek túlságosan élénk a fantáziája – legyintett Matthew. – Nekem bizonyítékok állnak a rendelkezésemre, és különben is, helyzeti előnyben vagyok.

Szomorú pillantással mért végig. – Én tartom a nyitóelőadást. – Keresse meg! – hallottam Athenaide hangját. Eltette a telefont, és

visszatért hozzánk. – Még nem úszta meg – közölte Matthew-val. – Közölje csak a buzgó-

201

mócsingokkal az irodában, hogy meg fogjuk találni. Miután Matthew nem mozdult, hozzátette: – Kérem. Matthew tovább habozott. – Biztos, hogy minden rendben? – nézett a szemembe. – Amíg a rendőrség rám nem talál. Minden szín kifutott az arcából. – Annyira sajnálom. Én azt hittem... – Semmi baj. Előhalászott egy névkártyát. Lefirkantotta rá a mobilszámát, és a ke-

zembe nyomta. – Csak annyit ígérjen meg, hogy hívni fog, amint szüksége lesz rám. Eltettem a kártyát. – Nem lesz semmi gond, Matthew. – Addig is – vette vissza a szót Athenaide – nekem szükségem lenne a

segítségére. Ben óvatosan kinyitotta az ajtót. Matthew távozott. – Wesley North! – csattantam fel vádló hangon, mihelyt az ajtó becsu-

kódott. Athenaide elengedte a füle mellett. – Hogy ment a tárgyalás Nicholasszal? Nicholasszal? Senki sem szólította Dr. Sandersont Nicholasnak. Még

Roz sem. Sietve beszámoltam Athenaide-nek Ophelia Deliához fűződő kapcsolatáról és a levélről, amelyet nem a Bacon-iratok között őriznek. Egyedül a brossról szerzett értesülést tartottam meg magamnak. Roz aján-déka volt, és nem láttam okát, hogy megosszam másokkal.

– Arra várunk, hogy Dr. Sanderson visszatérjen a levéllel. Mindamellett ne térjünk el a tárgytól. Maga oxfordista, Athenaide.

– Vero nihil verius – tárta szét a karját. Ismertem a latin mondást – „nincs igazabb az igazságnál” –, amelyet

nem találomra választott ki. Ez volt Oxford earljének a jelmondata. Valódi varázsige, legalábbis a tudományos körök határvidékén. A legkülönfélébb őrültségekkel teli peremvilágban.

Athenaide szomorúan elmosolyodott. – Katherine nem azzal hízeleg nekem, Mr. Pearl, hogy az Oxfordhoz

202

kötnének, legyen szó Angliáról vagy a Mississippi vidékéről. Felvette a brosúrát, hogy megmutassa a magas fehérített körgallért vise-

lő férfi portréját. Sötét haj és kurtára nyírt szakáll keretezte a szív formájú arcot; a hosszú orr helykén meredt előre. A férfi ujjai egy arany vadkanon nyugodtak, mely fekete szalagon lógott a nyakában.

– Oxfordista alatt azt érti – magyarázta Athenaide –, hogy meggyőződé-sem szerint a Shakespeare-nek tulajdonított darabokat valójában az a férfi írta, akinek az arcmását itt láthatja. Edward de Vere, Oxford tizenhetedik earlje.

Fénylő és kihívó tekintettel fordult felém. – Azt akarja mondani, hogy eretnek vagyok.

203

26

– SOSEM HASZNÁLTAM ezt a kifejezést. – Csak ezt a hangszínt – feddett meg. – S ha hitbéli ügyekről van szó,

milyen gyorsan eljutunk a dicsőítéstől a kárhoztatásig. Tiltakozásra nyitottam volna a szám, de Athenaide megelőzött. – Shakespeare, Mr. Pearl, nem csupán művészeti ügy. Vallási is. – És tudományos – tettem hozzá. – Amely bizonyítékokra alapoz. – És maga átrostálta a bizonyítékokat, Katherine? Valamennyi bizonyí-

tékot? – kérdezte, majd Benhez fordult. – A stratfordisták üzemeltetik az olyan egyetemeket és intézményeket, amilyen ez is. És az egyetemek az Igazság letéteményesei. Nem veszik figyelembe a buktatókat, az érvelések hiányosságait, az eltérő bizonyítékokat. Csakis azt, amit ők igazságnak is-mernek el.

– Ez így nem fair. – Valóban? Felnyögtem. – Tudhattam volna. A Hamlet iránti rajongásából rá kellett volna jön-

nöm. És Helsingőrből. – Helsingőr – visszhangozta mély önelégültséggel. – Oxford... Az igazi

Hamlet, Helsingőr mélyén, Shakespeare mélyén. Ben tekintete ide-oda járt közöttünk. – Az igazi Hamlet? – Az oxfordisták úgy olvassák a Hamletet, mint Oxford titkos önéletraj-

zát – magyaráztam. – Csalódást okoz – kuncogott Athenaide. – Ki írta azt, hogy „a Hamlet

természetesen visszatükrözi Oxford életét, elegendő különös egybeesést mutatva ahhoz, hogy a kérdést érdemesnek tartsuk a további vizsgálatok-ra”?

Gyorsan elhallgattam. A disszertációmból idézett. Amikor azt mondta, hogy ismeri a munkáimat, úgy értettem, hogy a színházi rendezéseimre gondol. Az odaadó szülőktől eltekintve senki sem olvas doktori disszertáci-ókat.

204

– Én annyit írtam, hogy a cselekmény visszatükrözi Oxford életét Athenaide. Ez még messze nem jelenti azt, hogy önéletrajz volna.

– Hogyan is merészelte volna egy stratfordi kesztyűkészítő fia kipellen-gérezni korának egyik legtekintélyesebb alakját? Honnét ismerte volna a részleteket?

– Mindenki ismerte a részleteket. Ahogyan ma is tisztában van minden-ki Michael Jackson magánéletének minden sötét titkával A gazdag és híres emberek mindig is a rivaldafényben élték az életüket, néhányuknak ez még hízelgett is. Engem a miért érdekel. Miért kellene bárkinek is felcserélnie Oxforddal azt az embert, akinek a neve a borítókon szerepel?

– Mert ami a darabokban áll, az magasabb rendű annál, amit a borító közöl – felelte. – Aki ezeket a műveket papírra vetette, átfogó és klasszikus műveltséggel rendelkezett, hozzájuthatott a legértékesebb művekhez. Arisztokratához illő szemléletet vallott, és efféle szokásokat is gyakorolt, mint amilyen a vadászat vagy a solymászat; úgy ismerte az angol vidéket, ahogyan csak egy nagy földbirtokos képes. Nem bízott a nőkben, szerette a zenét, és megvetette a pénz utáni hajszát. Aprólékosan ismerte az angol törvényeket, a hajózás és a navigáció művészetét; bejárta Itáliát, beszélt franciául és latinul. S mindenekelőtt minden tette és szava maga volt a köl-tészet. Amennyire tudhatjuk – no, nem a darabok alapján, hanem az életé-vel kapcsolatos feljegyzésekből –, a stratfordi William Shakespeare nem rendelkezett a fenti ismérvek egyikével sem. Ergo, nem írhatta meg a dara-bokat sem.

Diadalmasan foglalt helyet egy karosszékben, a tejüveg ablakok egyike alatt.

– Oxford ellenben megfelelt minden kritériumnak. – Egyet leszámítva – szálltam vitába. – Egy évtizeddel korábban meg-

halt, Athenaide. A Cardenio után nyomozunk, az isten szereimére. Azt a darabot 1612-ben írták. Hogyan is lehetne a szerzője olyasvalaki, aki addig-ra meghalt? Mikor is... 1605-ben?

– 1604-ben. – Remek, 1604-ben. Aki meghalt 1604-ben, hogyan írhatott darabot

1612-ben? És nemcsak a Cardenióról kellene lemondanunk. Az Othello, a Lear, A vihar, a Téli rege, az Antonius és Kleopátra – az összes Jakab-kori színmű mehetne a tűzre. Ez már túlságosan nagy ár egy earl jó híréért cse-

205

rébe. – Dátumok – vont vállat viszolyogva Athenaide. – Miféle elmélet az,

amelyik pusztán a dátumokra támaszkodik? Különösen ilyen megkérdője-lezhető dátumokra. A Cardeniót, mint említette, 1612-ben mutatták be elő-ször, ám ez nem azt jelenti, hogy ugyanabban az évben is keletkezett. Íme, egy másik lehetőség. 1604-ben Oxford megbízást adott a Don Quijote for-dítására, de akár maga is elvégezhette a munkát. Azután megírta a darab fe-lét – és meghalt. Néhány évvel utóbb napvilágot látott a fordítás. Még ké-sőbb a barátai és a fia megbízták John Fletchert, hogy fejezze be, és állítsa színpadra a darabot, méghozzá épp a megfelelő pillanatban ahhoz, hogy a legnagyobb kárt okozzák ezzel Oxford régi ellenségeinek, a Howardoknak.

Kihívóan szegezte előre az állát. – Ugye emlékszik rá, hogy ellenségek voltak? Benhez fordult. – A családfő, Northampton öreg earlje Oxford barátja és első unokatest-

vére volt, ám amikor mentenie kellett a bőrét, azzal vádolta Oxfordot, hogy kisfiúkat ront meg.

– Athenaide – törtem ki –, ez őrület! Az egész elmélet eshetőségekre épül. Ide-oda tekereg egy sötét erdő fái között, amikor a két pontot nyíl-egyenes út köti össze egymással.

A nő megvetően felhorkant. – Inkább hiszi azt, hogy egy műveletlen és alighanem írástudatlan vidé-

ki bugris, egy lecsúszott kesztyűkészítő nincstelen fia írta Shakespeare mű-veit, miután titokzatos módon megismerkedett a joggal, a teológiával, az udvari etikettel, a történetírással, a botanikával, a solymászattal és a vadá-szattal?

Felállt és sétálgatni kezdett a teremben, miközben a falakra aggatott régi portrékat szemlélte.

– A ver az „igazság” latin szógyökere. Elég közel állt a „Vere”-hez – Oxford earljeinek családnevéhez –, hogy alapként szolgáljon a gyerekes szóviccekhez, amelyeket a reneszánsz kor embere olyannyira kedvelt. Ezért is választották az earlök jelmondatként a „Vero nihil verius”-t. Ami törté-netesen az én mottóm is, mivel a leánykori nevem Dever. Ez a de Vere el-torzított formája, ami tökéletesen megfelelt az olyan bal kézről született fattyak számára, mint amilyenek az őseim voltak. Apám ezt tette egyértel-

206

művé a névválasztásommal. Athenaide A pajzshordozó-lándzsarázó Athéné nevének a változata.

Mindezt már mély megelégedéssel magyarázta, immár Benhez intézve a szavait.

– Oxford earljéről, a lovagi tornák bajnokáról azt tartották, hogy Athéné védelme alatt áll, sőt őrá is emlékeztet. „Szeme villámlik, tekintete lándzsát ráz.”

– Ez csak félrefordítás, ahogyan maga is pontosan tudja – harsantam fel. – „Vultus tela vibrat”: „Szeme villámlik, tekintete nyilat lövell.”

– Csakugyan ismeri a bizonyítékokat – bólintott elismerően –, habár ez éppúgy félrefordítás. Talán „dárdát lövell”, de semmiképp sem „nyilat”. Az Erzsébet-kori lovagi tornákon nem sokra ment volna ezzel.

– Legyen. De akkor sem ráz lándzsát. Megvonta a vállát. – A telum általánosan használt kifejezés a kézzel hajított fegyverekre,

ami éppúgy lehet lándzsa is, a vibrat viszont „remeg”, „lüktet” vagy „ráz”. Ebből ered a ma is használatos vibrál szó. Ha szabad rámutatnom, az ember nem ráz nyilat. Csakis lándzsát. Athéné is lándzsát ráz, méghozzá azóta, hogy háromezer éve valaki megénekelte a homéroszi mítoszokat, amelyek-ben a szürkeszemű istennő kipattan Zeusz fejéből, és addig rázza lándzsá-ját, míg az Olümposz belereszket, a föld feljajdul, és vad hullámok kelnek a sötét tengeren.

– Követelőző újszülött – jegyezte meg Ben. Magamba kellett fojtanom a kuncogást. Athenaide ügyet sem vetett az akadékoskodásunkra. – Mindezek tetejébe – folytatta háborítatlanul – a reneszánsz kori angol-

latin szótárakban a vultus éppúgy jelentett „akaratot”, mint „tekintetet” vagy „pillantást”. Vagyis Oxford az akaratával rázott lándzsát, késztette megfutamodásra az ellenségeit.

Diadalittas tekintettel mért végig minket. – Igaz ez? – kérdezte Ben. – Minden szava – felelt Athenaide gonosz kis mosollyal. – A reneszánsz

kor embere él-halt a szóviccekért. Ben odaadó figyelme felbőszített. – Az én szememben nem számít bizonyítéknak egy obskúrus latin idézet

207

vagy csavaros szójáték, ha több mint egy évtizeddel azelőtt hangzott el, hogy Shakespeare színre vitte volna valamelyik darabját, és tizenöt évvel azelőtt, hogy a neve először bukkant fel nyomtatásban. Az én szememben mindez csak véletlen egybeesés.

– Nem hiszek a véletlen egybeesésekben – szögezte le Athenaide, miu-tán megállapodott a királynő portréja alatt. – De ha már egybeesésekről be-szélünk, az ön által egyetlen vállrándítással elintézett idézetet hangosan ol-vasták fel a királynő jelenlétében, Audley Endben. Ez volt a Howardok csa-ládi fészke, akik iránt oly élénken érdeklődünk.

A telefonja hirtelen életre kelt. Bosszús mozdulattal vette fel. – Ó, az isten szerelmére! – fakadt ki. – Rögtön ott leszek. Kikapcsolta a készüléket. – Mi történt? – North professzor fel sem szállt a gépre. Ha megbocsátanak, muszáj a

körmére koppantanom néhány embernek. Mire Nicholas visszatér, én is itt leszek.

Ben nem mozdult az ajtótól. – Ezúttal lehetőleg egyedül jöjjön. Athenaide tekintete megvillant. – Tisztában vagyok a botlásommal, Mr. Pearl, és többé nem fog előfor-

dulni. Az asztalon hagytam a könyveit, Katherine. Azután is megköszönhe-ti, hogy visszatértem.

Ben utat engedett neki, és Athenaide elsietett. – Mit tud erről a Northról? – zárta be utána Ben az ajtót. – Írt egy könyvet, amelyben azt állítja, hogy Oxford volt Shakespeare.

Egyebet nem sokat, csak amit Matthew is elmondott. – Shakespeare-kutató? – Igen. – Mit gondol, miért nem jött el? Maga szerint csupán félénkségből? – Illene a személyiségéhez. – Meg az is, ami a többi Shakespeare-professzorral történt. Lehuppantam egy székre. – Úgy gondolja, hogy ő lehet a következő áldozat? – Valakinek ezt a lehetőséget is számításba kell vennie – mondta, és ki-

nyújtózott. – De nem nekünk. Kate, el kellene gondolkodnunk azon, ho-

208

gyan legyen tovább. Mi lesz a következő megálló? Henley-in-Arden? Ophelia otthona?

– Talán. Ha nem is feltétlenül Henley, de Anglia. Addig nem tudom biz-tosan, amíg Dr. Sanderson vissza nem tér.

– Angliához útlevelek kellenek. Új személyazonosság. A repülőtéren sem jutunk át ilyen könnyen. Nem lesz egyszerű.

– De lehetséges? – Időre lesz szükségem. – Akárhogy is, előbb látnom kell a levelet. – Mit szólna ahhoz, ha itt hagynám magát, amíg megteszem a szükséges

előkészületeket? – Nem szükséges a nap huszonnégy órájában pátyolgatnia. Sikerül ész-

revétlenül ki- és bejutnia? – Ha nem szükséges pátyolgatnom magát, akkor igen. – Akkor menjen csak. Ben felállt. – Ne nyissa ki az ajtót, Kate. Se Athenaide-nek, se Matthew-nak, se Dr.

Sandersonnak. – Nem nyitom ki senkinek – szajkóztam. – Nekem azért kinyithatja – mosolyodott el. – Honnan fogom tudni, hogy maga az? – Két lassú kopogás, azután három gyors. Hacsak nem létezik valami-

lyen titkos shakespeare-i kopogás. – Nagyon vicces. – Nemsokára itt vagyok. Óvatosan kinyitotta az ajtót, majd kicsusszant. A könyvekhez fordultam, amelyeket Athenaide hagyott itt. Két kötet fe-

küdt az asztalon: a Fólió fakszimile kiadása és a Chambers. A leveleket a helyükön találtam, sőt akadt egy új is – Ophelia Jemhez írott levele. Elő-húztam a lapok közül.

Mi mondanivalója lehetett Opheliának, amiért felkereste Emily Folgert? Hol lehet Dr. Sanderson? Mennyi ideig tart, amíg valaki elszámol hetvenki-lencig? Nyugtalanul olvastam el a levelet, újra meg újra.

Már térdig gázoltam a Howardok mocskos szerelmi életében, amikor felriadtam a kopogtatásra. Két egymást követő, éles koppanás hallatszott.

209

Nem Ben titkos rejtjele. – Kate Stanley! – szólalt meg halkan valaki az ajtó túloldalán. A szívem

kihagyott egy ütemet. Sinclair felügyelő volt az. Betuszkoltam a leveleket a Chambersbe, felkaptam a könyveket és el-

hátráltam az ajtótól. – Tudom, hogy odabent van. Kétségbeesetten forgattam a fejem. A sarokban megbújó ajtót bezárták.

Csak az ablakokon keresztül juthattam ki, ám azok nem nyíltak. Ki kellett törnöm az egyiket.

– Hallgasson meg, Miss Stanley – folytatta Sinclair. – Tudom, hogy nem maga a gyilkos, de az FBI nem osztja a véleményem. Ha megtalálják, előbb letartóztatják, azután majd ráérnek kikérdezni. Ha viszont együttmű-ködik velem, lehetőséget adok rá, hogy megtalálja, amit keres.

– Hogyan? – riadtan döbbentem rá, hogy hangosan teszem fel a kérdést. – Jöjjön velem, és fél óra múlva már egy Angliába tartó repülőgépen ül-

het. Anglia. Több mint valószínű, hogy éppen oda kellene eljutnom. Henley-

in-Ardenbe, Stratford közelébe. Biztos azonban nem lehetek a dolgomban, amíg Dr. Sanderson vissza nem tér a levéllel. Hol lehet ennyi ideig?

– Kijuttatom innen, Kate. Sinclair hatásköre nem terjedt ki az Államokra. Semmi sem garantálja,

hogy betartja az ígéreteit vagy a fenyegetéseit. Hacsak éppenséggel nem akar mindenáron csőbe húzni. Máskülönben az ajánlata egyszerre tűnt tör-vénytelennek és etikátlannak, hiszen akadályozta a nyomozást egy másik ország területén. Miért tenne nekem ilyen ajánlatot? Miért vagyok ilyen fontos a számára?

– Mit kér cserébe? – tettem fel a kérdést. – Azt a mocskot, aki felgyújtott egy nemzeti emlékművet – felelt bősz

indulattal. – Őt akarom. Maga segít nekem, én segítek magának. Vetettem egy pillantást a sarokban nyíló ajtóra. Hol késik Dr.

Sanderson? Hol lehet Ben? – Időre van szükségem. – Nincs ideje. Az FBI ugyan még Új-Mexikóban keresi, de amint felad-

ja a kutatást, ugyanarra a következtetésre fog jutni, mint én – hogy valami-lyen módon sikerült feljutnia Mrs. Preston magángépére.

210

– Nem mehetek! A levél nélkül egy tapodtat sem mozdulhattam. Az ajtó megrázkódott, mire ijedten hátrébb léptem. Letettem a könyve-

ket az ablakpárkányra, és felemeltem egy széket, készen arra hogy elhajít-sam. Ha bárki bejön az ajtón, megpróbálok legalább az ablakon át elmene-külni.

– Nem menekülhet tovább – hallottam Sinclair hangját. – Ahogy látom, ugyanazt keresi, amit a gyilkos, vagyis sokkal jobban kellene tartania tőle, mint a rendőrségtől.

– Ezt maga nélkül is tudom, kösz szépen. Ő is ugyanezt mondta. – Beszélt vele? – Sinclair mohón kapott a szavamon. – Ő beszélt velem. – Felismerte? – Nem. Rövid szünet állt be. – Mennyire ismeri ezt a fickót, aki mindenhová elkíséri? – Annyit tudok, hogy nem ő az emberünk, ha erre akar kilyukadni. Sinclair hangján sürgetést éreztem. – Ki más végezhette volna el a munkát Utahban? – Aki oda is követett bennünket. – Láttak valakit? A sarok felől meghallottam, amint Dr. Sanderson ajtaja élesen kattan,

majd résnyire nyílik. A rettegés és a remény egyszerre éledt fel bennem. Dr. Sanderson az? Vagy az FBI? Görcsösen markoltam a szék lábát.

Athenaide volt. Az ajka elé emelte a mutatóujját, és intett, hogy köves-sem.

Az ajtó túloldalán Sinclair zavartalanul folytatta. – Olyasvalaki az, aki magára tud tapadni, Kate. Valaki, akit talán ismer. Nem, gondoltam, ezt nem hiszem el. Átléptem a küszöbön Athenaide

nyomában. Bezárta mögöttünk az ajtót. Egyszerű irodában álltunk: az író” asztal

üres, a számítógép kikapcsolva. Az ablakok üvegét dróthálóval erősítették meg. A szemközti falon résnyire nyitva állt egy másik ajtó. Athenaide arra-felé sietett.

Túloldalt Dr. Sanderson irodája nyílt, gazdagon telezsúfolva régiségek-

211

kel. Három falon nyakfodrot viselő férfiak portréi függtek, a negyediken magas ablaktáblák nyíltak egy növényekkel és kertészszerszámokkal zsú-folt télikertre. A középső ablak nyitva állt.

A távolban dörömbölés hallatszott az Alapítók Termének ajtaján. – Ideje indulni – jegyezte meg Athenaide. Átmászott a nyitott ablakon,

és sietve a télikert szemközti falába süllyesztett kis ajtó felé vette az irányt. Követtem.

Az ajtó kinyílt, és én hunyorogva álltam meg az iratszekrényekkel teli folyosón. Balra emberek örvénylettek csevegésbe merülten és pezsgőspo-haraikkal koccintgatva. Egy pillanatig sejtelmem sem volt róla, hol lehetek. Végül a mohazöld szőnyegről ismertem fel a helyet.

A folyosóra vetődtünk, amely összekapcsolta egymással az Olvasóterem két felét, a régit és az újat. Nem hogy nem kerültem ki a könyvtárból, de el-jutottam annak szívébe.

A tömeg látványa készületlenül ért, de azután már rájöttem, mi történik. Kezdetét vette a fogadás.

– Menjen! – suttogta Athenaide. – Vegyüljön el a tömegben. – De Dr. Sanderson... – tiltakoztam. – A levél... – Ő küldött magáért. Fél óra múlva találkoznak, két saroknyira nyugat-

ra. Azt mondta, szép a kilátás nyugat felé. Érteni fogja, ha majd meglátja. – Nagyszerű, Athenaide. Már csak az FBI ostromgyűrűjén kell átjut-

nom. – A főbejáratot javaslom – kacsintott rám –, miután akkora felfordulást

okozott a hátsó traktusban. A kertben reneszánsz jelmezt viselő pincérek szolgálják fel a pezsgőt. A jelmezeket a főbejárat közelében, a Nagy Csar-nokban találja. Kölcsönözzön egyet.

– De Ben... – Majd én megmondom neki, merre keresse magát. Induljon! Alig érezhetően előretaszított, és én kiléptem a Régi Olvasóterembe.

Senki sem figyelt fel az érkezésemre. A tömeg feje fölött színes fény szűrődött át a festett ablakokon. Az an-

gol különféle dialektusai keveredtek a levegőben a német, japán, francia és orosz mondatfoszlányokkal. Valahol egy kvartett madrigálokat énekelt. Be-lebotlottam egy druidaköntöst viselő férfiba – talán a nagymesterbe –, de továbbsiettem.

212

Ekkor a terem túlsó végén valaki a nevemet kiáltotta. Athenaide elfurakodott mellettem, hogy végigsiessen a lépcsősoron,

amely felvezetett az Olvasótermet körkörösen átölelő karzatra Itt áthajolt a korláton, és megrázott egy metszően éles hangú ezüstcsengőt.

Mindenki elhallgatott és feltekintett. – Szeretnék köszönteni mindenkit! – fogott bele Athenaide. Utat vágtam magamnak a tömegben a magas, faragott kandalló felé,

majd onnét a Nagy Csarnokba vezető üveges ajtókhoz. A csarnok falait, akár az Alapítók Termét, kazettás borítás díszítette, ám boltíves mennyeze-tével ötször-hatszor akkora is lehetett. Szokványos esetben kiállításokat rendeztek itt – a könyvtárnak egyedül ezt a részét nyitották meg a nagykö-zönség előtt –, ma este azonban a fényűző vacsorához terítettek. Átfurakod-tam az asztalok között, az ajándékbolt és az utcára vezető ajtók irányába.

A szemközti sarokban, ahogyan Athenaide előre megmondta, shakes-peare-i öltözéket viselő próbababák álltak – nem annyira hiteles reneszánsz kori ruhákban, inkább valamelyik nagy költségvetésű hollywoodi Shakes-peare-film jelmezeiben. „Az Athenaide Dever Preston Gyűjtemény jóvoltá-ból”, állt egy falragaszon.

Elöl és középütt a Hamletnek öltözött Olivier alakja állt. Egyetlen moz-dulatba került csak, hogy lehántsam a dán koromsötét köpenyét a báburól, majd még egybe, hogy a vállamra terítsem. Kidugtam a fejem az ajtón. Bal-ra, a hosszú előcsarnok végében, az Alapítók Termében csak úgy nyüzsög-tek a rendőrök.

Magamhoz szorítottam a könyveimet, jobbra fordultam, és kisurrantam az üvegajtón át az előkertbe, ahol tizenhatodik századi pincérek kínálgatták ezüsttálcákról a huszonegyedik századi vendégeket. Miután beburkolóztam Olivier köntösébe, átfurakodtam az egybegyűlteken. Amint egy kisebb cso-port elhaladt az utcán, kiléptem, hogy csatlakozzam hozzájuk, és nekivág-tam a Capitol Streetnek.

213

27

A FÜLLEDT és NYIRKOS nap után a szürkület sem hozott enyhülést: a lüktető hőség mindent átitatott, bár mintha kezdett volna feltámadni az esti szél. A köpeny alatt így is a testemhez tapadtak a ruháim.

Leszegett fejjel, a mögöttem kopogó lépteket fülelve haladtam el a Kongresszusi Könyvtár és a Legfelsőbb Bíróság tömbjei között. Nem hal-lottam, hogy bárki is követett volna. Leengedtem a köpenyt, hogy körül-nézzek. Márvány, pázsit és számos úttorlasz terült el előttem, háttérben a Capitol magasba szökő kupolájával.

Két saroknyira nyugatra, mondta Dr. Sanderson Athenaide-nek. Szép a kilátás nyugat felé. Amint megkerültem a Capitol déli oldalát, hogy végig-siessek a szilfák és juharfák alatt, egyszeriben megenyhültem Sanderson iránt. Idekint jóval hűvösebb volt – legalábbis sikerült ezt elhitetnem ma-gammal, miközben a szél zizegését hallgattam a faágak között.

Ahogy Dr. Sanderson ígérte, a Capitol nyugati homlokzata gyönyörű ki-látást kínált a fővárosra. A Washington-emlékmű obeliszkje fehéren emel-kedett a látóhatáron, ahol a nap alámerült a páraködbe. Fúvószene foszlá-nyai szűrődtek felém a víz túlsó partjáról. Nap mint nap élvezettel merül-tem el New York és London forgatagában, ahol a jelenkor káosza inkább pimaszul szembeszállt a múlttal, semmint hogy meghunyászkodott volna előtte, de most be kellett vallanom: a nyáreste csendjében megigézően fes-tett a Mall.

Végigpásztáztam tekintetemmel a Capitol előtti tágas teret. Július 4. hétvégéjéhez képest meglepően kihaltnak találtam, leszámítva néhány őgyelgő szerelmespárt és lehajtott fejjel a dolgára siető öltönyös tisztvise-lőt. Igaz, késő volt már a városnézéshez, a hivatalnokok zöme pedig rég ha-zament. Az éjszakai élet viszont már csak a kíméletlen hőség miatt is vára-tott magára. Akiket ez sem rettentett el, azok a rezesbanda körül csoporto-sultak a víz túlsó partján.

Dr. Sanderson sehol sem mutatkozott, bár még nem késett el. Visszafor-dultam, és a cserepes pálmák közt felkaptattam a lépcsősoron, feltekintve a dombot megkoronázó fehér kupolára. Az első fordulónál megálltam, és el-

214

néztem az alattam elterülő zöld-fehér várost. Lent balra, a mellvéden túl sötétség szivárgott elő a domboldalon sora-

kozó magnóliák közül – néhány késői virág aprócska izzóként világított a sötéten fénylő levelek között. Elindultam a lépcsőn a fák felé, de félúton hirtelen mozgásra figyeltem fel a harasztosban.

Óvatosan tettem egy lépést, majd még egyet. Messze odalent, a sötét földön, akár egy mély kút fenekén, elterülve feküdt valaki.

– Helló? Semmi válasz. Lesiettem a lépcsőkön, és megkerültem a márvány mell-

védet, majd óvatosan aláereszkedtem a lankán a fák alatt összesűrűsödő sö-tétbe. Itt már beköszöntött az éjszaka, és időbe telt, amíg a szemem hozzá-szokott a fény hiányához. Egy férfi feküdt a földön. Közelebb léptem. Egy ősz hajú, jajvörös csokornyakkendőt viselő férfi.

Ledobtam a köpenyt, és odarohantam. Dr. Sanderson élettelenül hevert, a testén több késszúrással, mint ahányat képes lettem volna megszámolni. A nyakát felvágták – úgy ásított feketén a nyakkendője felett, akár egy má-sodik száj. Zümmögést ütötte meg a fülemet, miközben az orromat meg-csapta a vér fémes bűze: a legyek máris körüldöngték a holttestet. S miköz-ben öklendezve előrehajoltam, észrevettem, hogy Dr. Sanderson még most is görcsösen szorít egy papírlapot. Közelebb óvakodtam.

Azután egy csuklyát vetettek a fejemre, és lelöktek a fölre. A könyvek kiröpültek a kezemből; a levegő is kiszorult a tüdőmből, így

egy hangot se tudtam kipréselni magamból. Támadóm máris fölém kereke-dett, betömte a számat, hátam mögé feszítette a karomat és összekötözte a csuklómat. Egy kéz durván végigtapogatott, befurakodott a lábam közé.

Teljes erőmből oldalt fordultam, hogy levessem magamról. Felrántottam a térdem, de ő készen várta a támadást, és újra letepert A fejem olyan erő-vel csapódott a földnek, hogy belekáprázott a szemem.

Mozdulatlanná dermedtem, miközben átvillant rajtam: Most nem ájulha-tok el. Nem szabad. A fények lassan kialudtak, és még eszméletemnél vol-tam. Mozdulatlanul feküdtem, hallgatóztam. Támadom alighanem megállt felettem. Mit csinálhat? A csuklyán keresztül semmit sem láttam, s ami még rosszabb, nem hallottam mást, csak a szaggatott lélegzését. A pengék, gondoltam, csak addig adnak ki hangot, amíg elővonják őket.

A férfi lehajolt és meglovagolt, én pedig olyan erővel rántottam fel a

215

térdem, amennyire csak tőlem telt. Fojtott, fájdalmas kiáltás hallatszott, azután a férfi zajosan az oldalára

zuhant. Csak remélni mertem, hogy az ágyékát találtam el. Arrébb gördül-tem, és éreztem a testemet végigsöprő ágakat. Úgy festett, hogy behempe-redtem egy bokor alá.

Hallottam, amint támadóm talpra vergődik, majd botladozva megtesz néhány lépést. Azután újra csend lett.

Mozdulatlanul feküdtem, levegőt is alig mertem venni. A csendet semmi sem törte meg. Azután újra léptek hallatszottak, egyre közelebbről. – Kate! – kiáltott egy hang. Ben hangja. A léptek zaja egymásba szövődött: az egyik közeledett, a másik távolo-

dott. – Kate! – kiáltotta megint Ben. Amilyen hangosan csak tudtam, visszakiáltottam neki a számba tömött

rongyon keresztül. Levélzizegés hallatszott, kezek kutattak utánam. A csuk-lya lekerült a fejemről, a rongy kikerült a számból, és felbukkant előttem Ben: kiszabadította a csuklómat, és magához szorított, miközben öklendez-ve kapkodtam levegő után.

– Minden rendben odalent? Mélyen zengő, tekintélyt árasztó hang szólt le fentről. Sötét alak állt

magasan felettünk, a Capitol lépcsőjén, és áthajolt a mellvéden, ahogy nem-rég én is tettem.

Ben maga után húzott a sötétbe. Elemlámpa fénye siklott végig a földön, végigpásztázott Dr. Sandersonon,

majd hirtelen rándulással visszatért hozzá. Abban a pillanatban a fény ezüs-tösen csillant meg a levélen, melyet Dr. Sanderson még most is a kezében szorongatott.

– Jesszus! – nyögött fel a hang. Nehézkes léptek dübörögtek a lépcső-kön.

Magam után rántottam Bent, és visszarohantam Dr. Sandersonhoz, mi-közben igyekeztem, hogy ne pillantsak a felhasított torkára. Hidegnek és máris merevnek éreztem a kezét. Kiszabadítottam a levelet e szorításából. A papirossal valami kemény tárgyat csomagoltak be.

Elfordultam, hogy felkapkodjam a könyveimet. Ben letérdelt és segített.

216

A Chambersbe tuszkolt levelek hiánytalanul megvoltak: Roz jegyzetei, Granville levele Childnak és Ophelia levele Granville-nek.

Ben csendesen, nyugodt hangon beszélt. – Itt az esély, hogy tisztázza magát a rendőrök előtt. Ha itt marad. – Nem, amíg nem olvastam a levelet. – Később már nehezebb lesz. – A levél fontosabb! Ben bólintott, és megragadta a könyökömet, hogy berántson az árnyé-

kok közé, miközben a rendőr elérte a lépcsősor alját. A magnóliák közt át-vágva arra a csapásra jutottunk, amely jókora kört ír le a Capitol déli olda-lán. Átsiettünk az úton, hogy a magasabb fák, szilek, kőrisek és tölgyek sö-tét árnyai között az Independence Avenue felé vegyük az irányt. Mögöttünk rádió sercegett, a rendőr erősítést kért.

Nem messze tőlünk szirénák kezdtek sikoltozni. Átvágtunk az úttesten a Rayburn House irodaépülete felé, ahol Ben lein-

tett egy taxit. A kocsi felfelé indult a Capitol Hillen, majd néhány saroknyi-ra északkeletre kiszálltunk, hogy egymásba karolva, gyalogosan induljunk tovább. Követtem Bent, és igyekeztem kitalálni, merrefelé tartunk, de Dr. Sanderson arca újra meg újra felbukkant előttem, torkán a sikításra nyíló szájként ásítozó vágással. Végül nem bírtam tovább: görcsösen rángatózva teleokádtam valakinek a sövényét.

Amikor végeztem, Ben rám terítette a kabátját, és átkarolta a vállamat. – Csúnya halál – csóválta a fejét. – Merénylet volt – mondtam, és kiköptem magam elé. – Úgy ölték meg,

mint Caesart a Capitolium lépcsőjén. – Igen. Nem próbált szabadkozni, vigasztalni vagy enyhíteni a fájdalmamon,

amiért nem lehettem elég hálás. Hálát éreztem azért is, amiért átkarolta a vállam. A sűrűsödő sötétségben az ő jelenléte volt az egyetlen kapocs, amely a biztonságos és általam ismert világhoz fűzött. Könnyek égették a szemem, miközben néma csendben indultunk tovább.

– Azt hiszem – nyeltem egy nagyot hogy ugyanakkor ő volt Bassianus is. – Az ki?

– Lavinia szerelme. Elvágták a torkát, a tetemét pedig egy verembe hají-tották, mielőtt... Mielőtt Laviniát meggyalázták és megcsonkították.

217

Ben karja megfeszült a vállamon. – Ugye, nem...? – Nem. A lábam között valósággal lángolt az érintés nyoma. – Hová megyünk? – Kidolgoztam egy tervet, Kate, és ha nem akar a rendőrséghez fordulni,

legjobb lesz, ha ezt követjük. Bólintottam, azután megtettünk még egy saroknyi utat, majd jobbra for-

dultunk. Néhány lépés után Ben kinyitott egy vaskaput, amely a sarkon álló épülethez vezetett – egy sötétkék Anna-stílusú házhoz, csipkés oromzattal és kis tornyokkal, az oszlopok körül futórózsával, a tornácon hintaággyal. Ben egy pillanatra sem eresztett el, miközben az előkerten át a bejárati aj-tóhoz terelt, amely résnyire nyitva állt előttünk. Miután beléptünk, Ben azonnal becsapta az ajtót. A zárnyelv éles hanggal kattant a helyére.

A házban sötét volt, leszámítva egy borongós fényű kínai lámpát az elő-térben, Ben mégis tévedhetetlenül vezetett előre a keleti szőnyegeken, elha-ladva a meredek lépcsősor előtt, keresztül az étkezőn, egyenest a ház végé-ben nyíló konyhába.

– Ismeri a tulajdonost? – Jelenleg nem tartózkodik itthon. Letette a két könyvet a konyhaasztalra, azután felkapcsolt egy lámpát. – Üljön le. Szót fogadtam. – Most odamegyek a mosogatóhoz. Először vesztettem el vele a fizikai kapcsolatot, amióta magával rántott

a bozótba. Úgy meredtem rá, mintha semmivé foszlott volna. Átkutatta a fiókokat, kerített egy tiszta törölközőt, és nekiállt benedvesí-

teni a csap alatt. Leküzdöttem a feltörő pánikot. – Az emberek csak úgy elhagyják a házukat, amikor maga kívánja? Tár-

va-nyitva? Mosolyogva fordult felém. – Minden azon múlik, milyen kapcsolatokkal rendelkezünk. Persze eny-

nyire azért nem egyszerű. Az elmúlt órában minden követ meg kellett moz-gatnom az ügy érdekében.

218

A konyhaasztal fölé görnyedtem, majd lassan szétnyitottam a tenyerem. A papír, melyet eddig szorongattam, kicsusszant a kezemből; a benne rejlő tárgy tompa koppanással hullt az asztallapra. Apró virágokkal telefestett fekete bross volt. Annak az eredetije, amelyet a blúzomra tűztem. Vajon megvan-e még? Kapkodva tapogattam a vállam felé.

Megvolt. Az asztalon pedig ott feküdt a levél, amelyen a vérfoltok máris barnulni

kezdtek. Habár 1932-re dátumozták, a finom vonalú kézírás jóval korábbi korról árulkodott. És magán viselte Ophelia aláírását.

A lap közepén egy sort kétszer is aláhúztak, élesen elkülönítve a többi-től.

Bacon kisasszonynak igaza volt, írta Ophelia. Igaza volt mindenben. A padló mintha megnyílt volna a lábaim alatt. Ha Delia Baconnek igaza

volt, akkor nem a stratfordi William Shakespeare írta a darabokat. – Szentséges Isten! – hallottam egy hangot, amelyben a sajátomra is-

mertem.

219

Közjáték

1606. május 3.

A SZENT PÁL nyugati oldalán, a próféták omladozó szobrai alatt a nő felnézett a két férfira, akik a vesztőhely fölé emelt faállványon ültek. Mö-göttük a katedrális tornyának foghíjas maradványai törtek az égre, emlékez-tetve a fél évszázaddal ezelőtti szörnyű viharra.

A nő, aki egyszerű szürkésbarna köpenyt terített öltözékére, és a szemé-be vont kámzsával fedte fekete hajának ragyogó fényét, észrevétlenül kö-vette a párost Shakespeare házától egészen idáig, a dombtetőn uralkodó székesegyházig. Az utcák zsúfolásig teltek, így nem okozott gondot, hogy lépést tartson velük, jóllehet amazok lovon ültek, míg ő gyalogolt.

Ha úgy kívánja, helyet kaphatott volna azokon a kakasülőkön, amelye-ket kapkodva ácsoltak össze, hogy a rangos és vagyonos nézőket a közön-séges bámészok fölé emeljék. Mégis úgy döntött, hogy elvegyül a napszá-mosok, inasok, csavargó gyerekek és kóbor kutyák, cselédek és hivatásos koldusok között, akik mind azon viaskodtak, hogy különb helyet túrjanak ki maguknak. A templomudvar olyannyira megtelt, hogy a megmaradt he-lyekről a vérpadra is alig láthatott, de ő nem bánta. Nem azért jött, hogy megbámulja a kivégzést. A nézősereget akarta látna, közülük is két embert.

Mögötte lármás zűrzavar hallatszott, majd zord és ütemes dobolás. Hur-rogás és gúnyos füttyszó tette teljessé a kakofóniát. Bal kéz felől kettévált a tömeg, és a körbe szorosan egymás mellett három ló ügetett be, maga mö-gött a vesszőkerettel és az arra kötözött férfival.

Henry Garnet atya, az angliai jezsuita rend főnöke volt az – a pap, akit a kormány a lőpor-összeesküvés bűnbakjának tett meg. Úgy tűnt, Garnet sá-táni tervet szőtt arra, hogy levegőbe repítse az új uralkodót, a királyi csalá-dot, a parlament mindkét házát és az ártatlanok névtelen tömegeit, akik ta-valy novemberben jelen akartak lenni, amikor a király megnyitja a parla-ment új ülésszakát. Ha sikert aratott volna, a robbanás romba dönti a

220

Westminster tekintélyes részét, és talán térdre kényszeríti egész Angliát. Végigpásztázta a fenti arcokat: ifjú és öreg, kíváncsi, mohó és nyugtalan

ábrázatok a finom szaténok és bársonyok tömegében. Eljöttek mind, akik gyötrelmes halált haltak volna a lángok között, ha a merénylőknek sikerül begyújtani a lőport, amelyet apródonként halmoztak fel a Parlament alatti pincékben. Bírákat, titkos tanácsosokat, lordokat látott, és egy-két püspököt is, soraik között olyanokkal, akik, bár alacsonyabb rangba születtek, va-gyonukkal érdemelték ki e tiszteletreméltó helyet: ügyvédek és kalmárok, földbirtokosok és lelkészek. Valamint az alkalmi költő. A Howardok nagy erőkkel képviselték magukat, az élen Northampton earljével, a nyomában Suffolk earljével és annak fiával, az ifjú Lord Howard de Waldennel, köröt-tük sárga libériás inasokkal.

A kötelékeitől megszabadított pap egy csendes helyet kért, ahol elmor-molhat egy imádságot. A korona fekete ruhás képviselője válaszul lehordta, követelve, hogy vegye igénybe a gyónás szentségét, mire a pap nyugodt hangon közölte, hogy nincs mit meggyónnia.

A nő elengedte füle mellett a tömeg zajongását. Odaát Willt szemláto-mást megigézte a pap higgadtsága és tekintélye. Ahogy elnézte nyugtalan, áhítatot és félelmet árasztó arcát, talán meg sem hallotta a tömeg gúnyoló-dását és pfújolását.

Azután azon vette észre magát, hogy immár neki is néznie kell az ese-ményeket. A vérpad lábánál a pap készségesen engedte, hogy a hóhér ingre vetkőztesse, majd egy gyermek engedelmességével fogadta a nyakába hur-kolt kötelet, ám amikor egy újabb lelkész felszólította a protestáns imádság-ra, a jezsuita konokul ellenszegült. A dobok tartották az ütemet a lépteivel, amint felhágott a létrára.

Odafent rövid latin imát rebegett. A dobverők peregni kezdtek. Mostan-ra már azok is leplezetlenül zokogtak, akik korábban a vérét követelték. A pap összefonta karját a mellkasán. A király képviselője kurtán bólintott. A dobpergés abbamaradt, és a hóhér félrerántotta a létrát, mire a pap teste alá-zuhant.

A tömeg izgatottan lendült előre, magával sodorva őt is. Akadtak, akik visszaterelték a hóhért a pap felé, azt kiáltva: „Tartsd! Tartsd!”. Mások könyörületet gyakoroltak, és megrántották a pap lábát. Életben kellett volna maradnia, hogy átélje a mészárszék borzalmait, de mire a király testőrei az

221

ostorukkal és a kardjuk lapjával utat törtek maguknak a fogolyhoz, az már kiszenvedett.

A tömeg kísérteties némasággal vonult vissza, amint a hentesek munká-hoz láttak. Amikor a mészárszék émelyítő, állati bűze feltolult az orrában, a nő megszédült és lehunyta a szemét. Elcsigázottan nyitotta fel újra, erőt vé-ve magán.

Odafent a kakasülőn Northampton earlje pedáns érdeklődéssel követte fi-gyelemmel a kibelezés részleteit. Az érvek, amelyek alapján a kárhozatba küldték Garnet atyát, az ő fejéből pattantak ki. Amint vége ennek a véres látványosságnak, visszatér feladatához, hogy felidézze és kiadassa őket.

Garnet atya megvallotta, hogy tudott a lőpor-összeesküvésről, mégsem tett semmit a megakadályozására. Nem is tehetett volna, sietett hozzáfűzni, minthogy a gyónás szentsége pecsételte le az ajkát. Az earl egyetlen kézle-gyintéssel válaszolt erre a védekezésre, és kitartott véleménye mellett, mi-szerint Garnet atya tervezte el az egész merényletet.

A vád nem állt meg a lábán, ezzel az earl is tisztában volt. Mégis han-goztatnia kellett, méghozzá mindennél meggyőzőbben, hogy bizonyságát adja a korona iránti hűségének, hiszen a háta mögött máris azzal vádolták, hogy katolikus és spanyolbarát. Az országnak ki kellett elégítenie a bosszú-szomját, s ha lakói megkapták, amire vágytak, kisebb gyanakvással tekin-tettek a Howardokra és szövetségeseikre, a régi katolikus családokra.

Garnet atya azért áldozta fel az életét, hogy megmentsen másokat. Nem-igen akadt, aki ezt jobban tudta volna Northamptonnál.

Az earl mérgesen fújtatott. Tisztességgel elvégezte a dolgát – igazán kár, hogy ugyanezt nem lehet elmondani a kivégzés szervezőiről. Pedig ő figyelmeztetett rá, hogy ne engedjék szólásra a papot.

A hóhér előrelépett a vérpadon. Az ökle magasba lendült, feltartotta a pap kitépett szívét, miközben a vér széles ívben fröccsent a bámészokra. A szemközti ülőhelyen egy aranyhajú ifjú felemelte karját, hogy védje az ar-cát, és egyetlen fénylő vércsepp csipkés kézelőjére hullt. Az ifjú elfehére-dett.

– Íme, a szív! – kiáltotta a hóhér annak jeleként, hogy a tömeg most már

222

elégedett üdvrivalgásban törhet ki. Csakhogy egyetlen hang sem hallatszott. A tömeg némán meredt az ifjúra, ingujján a vöröslő vércseppel, és a sorok közt máris megindult a fojtott sustorgás.

Az earl előrehajolt. Természetesen fölismerte az ifjú mellett ülő férfit, de mintha magát az ifjút is ismerte volna. Biztosan egy Shelton, bár a ke-resztneve sehogy sem jutott az eszébe. Ha pedig Shelton, tette hozzá gon-dolatban, születésénél fogva a Howardok csatlósa. Az earl közelebb húzó-dott unokaöccséhez, Theophilushoz, mialatt egy másik Shelton tört utat magának a kilátón a fivére felé.

Azután Northampton emelkedett föl a vészjósló némaságban. – Íme, a szív! – kiáltotta, és hangja úgy ropogott, akár a friss szélben

repkedő zászló. A vonásai megkeményedtek, zord tekintete az ifjúra me-redt.

Penitenciaként, amiért feláldozta Garnet atyát, magában megesküdött arra, hogy pótolni fogja a veszteséget. Ha egy papnak meg is kellett halnia a fondorlataiból kifolyólag, gondoskodik az utánpótlásáról. Papért cserébe papot. Ugyan ki lenne alkalmasabb utód e sápadt ifjúnál, akit a mártír vére jelölt ki?

A sötét hajú nő látta, amint a vércsepp Will ingére hull, és látta az arcán szétáradó borzalmat. Azután fölkeltette figyelmét a mozgolódás. Egy másik szőke fej tört előre a sorok között. Will egyik fivére, a Howardok sárga öl-tözetében.

Tolakodni kezdett, a fivér azonban előbb ért Willhez, és előrehajolva a fü-lébe súgott valamit. Will arcán szikra gyúlt, és a tűz egyre csak terjedt, míg-nem kioltotta a borzadályt. Will felállt, hogy szembeforduljon Northampton-nal, felé tartotta véres ingujját, és állta az earl tekintetét.

– Íme, a szív! – visszhangozta érdes hangon. Abban a pillanatban tudta, hogy elveszítette őt. Megtántorodott. A Will mellett álló Shakespeare elkapta a tekintetét. Mindketten elveszítették őt. Elfordult, rosszullét környékezte, majd görcsösen hányni kezdett. Körötte tülekedés kezdődött. Kibillentették az egyensúlyából, fél térdre

223

rogyott. Egy rúgás a hátát találta, egy másik kis híján a fejét. Azután erős karok emelték fel a földről.

– Ha nem bírja az igazságot – hallotta egy skót vaskos hangját –, inkább maradt vón’ otthon!

Az igazságot! Gyötrelem és halál, most és a jövőben, csak ezt látta maga előtt. S nem is a halál látványától lett rosszul. Hanem az új élettől.

Gyermeket várt. Hogy kinek a gyermekét, nem tudta. Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal...

Arcára vonta a csuklyáját, és botorkálva nekivágott az utcának.

HARMADIK FELVONÁS

225

225 A CAPITOL HILL-I konyhában gondosan szemügyre vettem az előt-

tem heverő papírlapot, és újra elolvastam a kétszer aláhúzott mondatot. Bacon kisasszonynak igaza volt. Igaza volt mindenben.

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha tehetetlenül lebegnék a mennyeze-ten. Csak mert Ophelia úgy vélte, hogy Deliának igaza van, még nincs fel-tétlenül így, gondoltam egyszerre izgatottan és rémülten.

– Olvassuk el a levelet – javasolta Ben. Nem volt könnyű dolgunk. A papiros összegyűrődött, és vérrel szennye-

ződött be, s a vérfoltok máris barnulni kezdtek. S már jóval a mai éjszakát megelőzően eső, bor vagy a könnycseppek tették olvashatatlanná a szavak némelyikét.

HENLEY-IN-ARDEN

Mrs. Henry Clay Folger Folger Könyvtár Washington USA

1932. május 5.

Kedves Mrs. Folger!

Bocsásson meg, amiért ismeretlenül is tollat ragadok, és kérem, fogadja mély együttérzésemet férje halála miatt, egyszersmind legjobb kívánságai-mat az általa hőn áhított könyvtár megnyitása alkalmából. Aligha venném a merészséget, ha magam is nem a közelgő hal ugyanakkor ez mentesíti Önt a teher alól, hogy választ adjon soraira.

jutott a tudomásomra, amit sok esztendőn át nem osztottam meg sen-kivel, s hogy most előhozakodom vele joggal illethet gyávasággal, bár az igazat megvallva, könnyen találhatnék mentséget a hallgátasomra, amely nem csupán a saját nyugalmam szolgálta, de annál is inkább leá-nyomét.

Hosszú idővel ezelőtt egy barátommal nyomába eredtünk egy mester-

226

műnek, amely éppoly mesés, mint Trója leomlott falai vagy Minósz palotá-ja. A mi angol Aiszkhüloszunk, csak így neveztük szerzőjét. Elveszett Szo-phoklészünk, édes Szapphónk. Végül, hosszadalmas és fáradságos munka árán, barátom rátalált, ám ezzel együtt olyan egyéb iratokat is föllelt, ame-lyek bántó fénye elhomályosította dicsőségünket Levelekről van szó. Ma-gam sosem láttam őket, mégis jól ismerem a velejüket:

Bacon kisasszonynak igaza volt. Igaza volt mindenben. Olyannyira áhítoztunk e kincs után, hogy vétkeztünk mind Isten, mind

ember ellen. A barátom az életét adta érte, egyedül s az otthonától távol, máig ismeretlen kö ek, ám alighanem a poklok leggyötrelmesebb kín-jai között. É át éltem együtt e tudattal, mely az idők során sötét tárnákat vájt magának az elmém legmélyén.

Az a helyzet, hogy nincs a kezemben semmiféle bizonyíték. Barátom ma-gával vitte – ha nem is magát a bizonyságot, de a tudást annak hollétéről – jeltelen sírjába.

Attól tartok, jómagam nem rendelkezem sem Bacon kisasszony kitartá-sával, sem meggyőződésének rendíthetetlenségével, ezért bizonyíték híján úgy döntöttem, inkább élek hallgatásba burkolózva, semmint hogy osztoz-zam a sorsán, bezártan a tébolydába. Ismerem annyira e földi kárhozatot, hogy napvilágnál is rettegjem. Mentségemre szolgáljon, hogy nekem egy másik élettel is gondolnom kell, amit ő nem mondhatott el magáról.

Noha némiképp gyanakodva tekintett mindarra, amit ezúton megosztok önnel, másik drága barátom, egy harvardi professzor arra biztatott – ennek is jó ideje már –, hogy ne hallgassak a sírig. A rossz, mit ember tesz fi-gyelmeztetett, míg a jó gyakorta sírba száll vele. Érvei meg , mert e szavak régóta részvéttel és félelemmel töltenek el. Akkor és ott ígéretet tet-tem arra, hogy megpróbálok változtatni a végzeten – s ez ígéretet tar-tottam.

A fe szellemében mindent visszajuttattam az őt megillető helyre, no-ha sok helyütt falakba ütköztem; ami kevés megmaradt, azt kertemben te-mettem el. Mindamellett sok út vezet az Igazsághoz. Jakobiánus magnum opusunk 1623 k az egyik. Shakespeare mutatja a másikat.

Nem dédelgetem magamban az illúziót, hogy követni fogja az utat, me-lyért mások a bol gukkal és a vérükkel fizettek. Azért írok, mert önnek ha-talmában áll megőrizni a tudást, hogy ez az út létezik – hogy a jó, amit te-

227

szünk, túlélhet bennünket, míg a rossz sírba száll velünk.

Őszinte híve: Ophelia Fayrer Granville

– Csak mert Ophelia úgy vélte, hogy Deliának igaza van, még nincs fel-tétlenül így – mondtam ki hangosan is.

Ben kicsavarta a törölközőt a mosogatóba. – Úgy gondolta, hogy van rá bizonyíték – csóválta a fejét. – Vagy leg-

alábbis Jem Granville-nek volt rá bizonyítéka. Odalépett hozzám, letérdelt és gyengéden megtörölgette az arcomat. – Egy-két zúzódás, néhány horzsolás. Semmi vészes. Keményfejű nő

maga, Kate Stanley. Megragadtam a csuklóját. – Meg kell találnunk. Bármi legyen is az. Meg kell találnunk, ami

Granville birtokában volt. Az arca közel került az enyémhez. Komolyan bólintott, azután felegye-

nesedett, és helyet foglalt mellettem. – Hát legyen. Mit tudunk eddig? Sietve átfutotta a levelet. – Ophelia és Jem Granville nekiállt felkutatni a Cardeniót. Jem rá is

akadt, emellett bizonyítékot talált arra, hogy nem Shakespeare volt Shakes-peare. Jem meghalt; a bizonyítéknak nyoma veszett, Ophelia a hallgatást választotta. Utóbb mindent visszatett a helyére, csak épp nem tudjuk, mit vett el és honnét. Amit nem tudott visszavinni, azt elásta a kertjében. Felte-hetően Henley-in-Ardenben.

– Ahol hallott Delia tébolyáról... Bár ha 1932-ben még életben volt, ak-kortájt nagyon fiatal lehetett, alig több éretlen kamaszlánynál. Delia az 1850-es évek végén háborodott meg, vagyis jó hetvenöt évvel korábban.

– Tudjuk, hogy Granville megbízásából átkutatta a Bacon-feljegyzése-ket. Mikor is? 1881-ben? Lehet, hogy elvett valamit, amit később vissza akart helyezni, csakhogy addigra a feljegyzéseket már szigorúan őrizték egy könyvtárban? Lehet, hogy a Folgerben ütközött falakba?

Megráztam a fejem. – Nem lehetett olyan nehéz hozzátenni valamit a gyűjteményhez Csak a

228

helyére kellett volna csúsztatnia. Sokkal kockázatosabb elvenni valamit, legalábbis a legtöbben így gondolják.

Ben szája pajkos mosolyra húzódott, bár a tekintete komoly maradt. – Ugyanakkor – léptem tovább – a Folger csak az 1960-as években tette

rá a kezét a Bacon-feljegyzésekre, vagy legalábbis ezek zömére. Lehetséges persze, hogy Ophelia újra kérelmezte a hozzáférést a családi iratokhoz, hogy szépen visszahelyezzen mindent, csak akkor már elutasították.

– Ezért aztán ásót ragadott... Prüszkölve fojtottam magamba a nevetést. – Vagyis fel kell ásnunk Henley összes virágágyását. – Hacsak nem találunk egy másik utat az igazsághoz. Jakobiánus

magnum opusunk 1623 k..., írta Ophelia. Elővettem a könyvtári cédulát, amelyet Roz tuszkolt az aranydobozba a bross társaságában. Úgy volt, ahogy emlékeztem: az Opheliától kölcsönzött frázisban Roz kitöltötte az üres helyet egy „körüllel”, amit azután újra lerövidített k-ra. Feltartottam a levelet a fény felé. A második és a harmadik betű halványan még látszott. A behelyettesítés logikusnak tűnt, habár Roz sosem keverte az ábrándokat a tudományos alapossággal. Csakis a kapcsolataiban. Nos, legalább annyit tudunk, honnét vette ezt a különös kifejezést. De miért opusunk? Talán Ophelia is birtokolt egy Fóliót? Ez nem valószínű. Esetleg kapcsolatban állt egy intézménnyel, amelyik igen?

Még hasznavehetetlenebbnek ítéltem azt a célzást, hogy Shakespeare mutatná meg az igazsághoz vezető utat. Shakespeare egyszerre mutat min-denhová és sehová, ahogyan azt oxfordisták és az avantgarde filmrendezők oly gyakran igazolják.

– Teázzunk! – élénkült fel Ben, mintha ez lenne a válasz a világ minden kérdésére. A tűzhelyhez lépett, és lángot gyújtott a kanna alatt.

– Gondoljuk végig logikusan – javasolta, miközben lázasan kutatott a szekrényben, a csészék és a legalább húszféle teafű között. – Ophelia kije-lenti, hogy sok út vezet az Igazsághoz, azután említi a Jakab-kori magnum opust. Egyes számú út, más szóval: az Első Fólió. Shakespeare összegyűj-tött művei.

A kanna fütyült; Ben kitöltötte a teát. – A rákövetkező mondatában közli velünk – azaz Mrs. Folgerrel –, hogy

Shakespeare mutatja a „másikat”. A másik mit? Feltehetően a másik utat.

229

De ha a Fólió mutatja az egyik utat, akkor miért mutatna Shakespeare má-sik irányba, mint az összegyűjtött művei?

Miközben felém nyújtotta a csészét, meg is válaszolta saját kérdését. – Ugyanabba az irányba kell mutatniuk. Kivéve, ha a második Shakes-

peare nem gyűjteményes kiadás. – Vagy a második Shakespeare-utalás nem a művekre céloz, hanem ma-

gára a személyre. Bólintott és belekortyolt a teájába. – Vegyük szó szerint az utalást. Merre mutat Shakespeare? Engedtem, hogy a csészéről felszálló gőz meleg fátyolt vonjon az arcom

köré. Felidéztem magam előtt valamennyi képet, amire csak emlékeztem. Nem lehet a Fólió borítójának metszete: ott nem látszanak a kezek. Sem a Chandos-féle portré – az NPG1 jelet viselő olajfestmény, a brit Nemzeti Portré Galéria legnagyobb kincse –, amely legfőképpen elővigyázatos, in-telligens tekintetet ábrázol, mást azonban alig. Ezen kívül nem emlékeztem egyéb vonásra, csak a szerény patyolatgallérra és az egyszerű fülkarika csil-lanására. Kezek itt sincsenek. Akadtak más, kevésbé hiteles portrék, ahol a kopaszodó fejbúbot fényűző ruhadarabokkal egyensúlyozták: hasított skar-lát szaténnal és ezüstgombokkal, ezüsttel és arannyal kivarrt, sötét brokát-tal, ám ezek mind válltól – de legjobb esetben is könyöktől – felfelé ábrá-zolták modelljüket. Egyikük sem mutatott semerre.

– Mi a helyzet a szobrokkal? – tette föl a kérdést Ben. Megcsóváltam a fejem. Az egyetlen, hozzávetőleg kortárs szoboralak a

stratfordi síremléken áll. Épp aznap délután láttam a másolatát a Folger ol-vasótermével szemközt. Az arcot közel olyan kereknek ábrázolták, mint Charlie Brownét, az arckifejezés pedig tűnhet joviálisnak vagy akár önelé-gültnek is, attól függően, ki milyennek akarja látni. Készen állt a papirossal és pennával, de vajon mire? Jóval inkább emlékeztetett egy diktálásra váró, buzgó írnokra, mintsem az ihletre figyelő géniuszra.

– Legalább van keze – jegyezte meg Ben. – Csakhogy nem mutat semerre. – Muszáj az ábrázolásnak korabelinek lennie? Hátradőltem. Valamiért így gondoltam, de persze nem muszáj. Elég, ha csak annyira idős, hogy Ophelia s talán Jem is láthatta. Milyen

szobrokat ismerek még? Elmosódott, fekete-fehér kép bontakozott ki a

230

szemem előtt. Fehér márvány, szürke háttér... – A Westminster-apátság. Egy pillanatig némán meredtünk egymásra az asztal felett. – A Költők sarkában! – mondta ki Ben. – Mire mutat? – Talán egy könyvre. Vagy tekercsre. Nem vagyok benne biztos. Ben letette a csészéjét. – Ha úgy gondolja, eljuttatom Londonba. A Heathrow-n egyébként is át

kell haladnunk útban Henley felé. A gond csak az, hogy a rendőröknek is eszükbe juthat a Költők sarka, akkor pedig őrt állítanak.

Felém hajolt az asztal felett. – Azt is tudnia kell, hogy ha most fordul a rendőrséghez, nagy valószí-

nűséggel áldozatként fogják kezelni. Elmondhat nekik mindent, amit tud, és hagyhatja, hogy ők vadásszák le a gyilkost. Ha viszont tovább menekül elő-lük, nemigen hagy más választást, mint hogy magát gyanúsítsák – legjobb esetben is azzal, hogy egy csapatban játszik a fickóval. Vagy nővel.

Felpattantam és járkálni kezdtem a konyhában fel-alá. – Aki máris órákkal előttünk jár. Ha így folytatjuk, több napos előnyre

is szert tehet. – Nem feltétlenül – vélte Ben. – Otthagyta nekünk a levelet. Megtorpantam. – Mit akar ezzel mondani? – A gyilkos talán nem akarja, hogy Granville felfedezése napvilágra ke-

rüljön. Talán azt szeretné, ha senki sem kutatna utána. Tovább folytattam a járkálást, miközben végiggondoltam a lehetőséget. – Sokan vannak, akik nem szeretnék végignézni, ahogy Shakespeare-t

letaszítják a piedesztálról. – Most ne foglalkozzunk a szerző személyével. Eddig mi sem tudtunk

róla, egészen mostanáig csak a darabot kergettük – komorult el a hangja. – Ki ne akarná, hogy a Cardenio előkerüljön?

– Miért gondolja, hogy akad bárki is...? Megdermedtem a mondat közepén. – Az oxfordisták! – nyögtem fel. – Athenaide! Miféle elmélet az, amelyik pusztán a dátumokra támaszkodik? Ezt a kér-

dést tette föl Athenaide a Jakab-korabeli stílusú Alapítók Termében. Való-jában éppen hogy a dátum dönti el a kérdést. Ha rátaláltunk a Cardenióra,

231

akkor az ő embere – koronájának titkos ékköve, Oxford earlje – kihullik a rostán.

A kutatás másodlagosnak tűnő csavarja – miszerint Deliának igaza lehe-tett – nagyon is lényeges Athenaide számára, Delia ugyanis azt vallotta, hogy Sir Francis Bacon bujkált Shakespeare álarca mögött. Ha pedig valaki képes ölni azért, hogy megvédje szíve választottját a stratfordi William Shakespeare-től, akit a nyomdászok a darabok szerzőjének állítanak be, ugyan miért habozna őt megvédeni Sir Francistől?

Athenaide személye logikus válasznak tűnt, már amennyire az ilyen vadállati brutalitás logikus lehet. Hármunkat leszámítva senki sem tudott a Cardenio kereséséről; erről még Sir Henrynek sem beszéltem. Roz tudott róla, és meghalt. Maxine tudta, hogy a nyomok Athenaide házához vezet-nek, és ő is meghalt.

Athenaide közölte, hogy Dr. Sanderson találkozni akar velem a Capitol-nál, ám ezzel az erővel meg is szervezhette a találkát, és átadhatta Dr. Sandersonnak ugyanezt az üzenetet. Amikor pedig Sinclair közel került ah-hoz, hogy megállítson, Athenaide gondoskodott róla, hogy megmeneküljek.

– Dr. Sandersonnak igaza volt, amikor óvott tőle. Nem azért, mert oxfordista, hanem mert bármivel is foglalkozik, nem árulta el nekünk. Sen-ki sem fúr kilométeres alagutakat a földbe merő tudományos érdeklődésből. Különösen nem a világnak azon a részén, ötven mérföldnyire a mexikói ha-tártól. Vagy drogot csempész, vagy embereket, vagy mind a kettőt.

Lehuppantam a székre. Hogyan is lehettem ennyire ostoba? Athenaide logikus válasznak tűnt, leszámítva egyetlen dolgot. A lábam közt matató erős kezet.

– Egy férfi támadt rám – mondtam ki borzongva. – Itt és a Widenerben is.

– Engem is Roz fogadott fel – vont vállat Ben. Más szóval a nők férfiakat alkalmaznak. Valamilyen okból eszembe ju-

tottak Matthew szavai. „A pártfogoltja nem jelent meg.” Wesley North. Athenaide embere.

– A levelet viszont otthagyta – kerestem tovább Ben elméletének gyen-ge pontját. – Ha az a célja, hogy megállítson engem és mindenki mást is, miért nem vitte magával?

– Talán elijesztette.

232

– Vagy inkább maga. Megvonta a vállát. – Vagy az volt a célja, hogy megtaláljuk. Kezdtem összezavarodni. – Azt imént mondta, hogy igyekezett megállítani. Meg akart ölni. – Mégsem tette. – Azt állítja, hogy szántszándékkal vallott kudarcot? – Ha meg akar állítani valakit, egyszerűbb és biztosabb módszerek is lé-

teznek. Hangtompítós fegyver, egyetlen golyó a fejbe, egy határozott rántás a nyakcsigolyákon... Ha tényleg meg akarja ölni, halott lett volna, mielőtt odaérek. Mégis él. Adódik tehát a kérdés, hogy miért? Miért ilyen színpa-diasak ezek a gyilkosságok? És maga miért menekülhetett meg, nem is egyszer, de kétszer? – vont ismét vállat. – Az egyik lehetőség, hogy azért ilyen színpadiasak a gyilkosságai, mert oda is a szánja őket: a színpadra, a közönségnek. Méghozzá egy bizonyos közönségnek.

– Nekem? – Athenaide talán pontosan ezt akarja: hogy kövesse a nyomot és hogy

fűtse a bosszúvágy. Lehetséges, hogy inkább követi magát, nem előttünk jár. Egyszerűen csak megtisztítja az utat, Kate, és űzi tovább előre.

Összehúztam a szemöldököm. – De miért? Éppen maga mondta, hogy Athenaide nem örülne, ha

Granville felfedezése nyilvánosságra kerülne. – Talán pontosan így van. Nem akarja, hogy valaha is nyilvánosságra

kerüljön, és ennek az a legbiztosabb módja, ha megsemmisíti. Ha pedig meg akarja semmisíteni, ahhoz előbb meg kell találnia. Talán csak azért hagyja életben, mert szüksége van magára.

– Hogy megtaláljam a Cardeniót. És azután? – Elpusztítja mindkettőjüket. És minden mást is, amit Granville talált. Tovább róttam a köröket a konyhában. – Ez nem lehet. Nem hiszem el. Ben a kabátzsebébe nyúlt, és letett valamit az asztalra. Egy kis ezüstke-

retet. Közelebb léptem, de megtartottam a három lépés távolságot, mintha a kép bármelyik pillanatban rám ugorhatna.

A fekete-fehér felvétel az Avedon-fotográfiák letisztult, elegáns stílusá-ban készült. Darázsderekú nő állt rajta a modellek különös, kérdőjelre em-

233

lékeztető testtartásában, 1955 körül, a Római vakáció és A hátsó ablak idő-szakából. A fiatal, gyönyörű és előkelő Athenaide. A közelből egy lány né-zett fel rá, az arcán mély áhítattal. Vonásai, bár kamaszlányosnak, sőt gye-rekesnek hatottak, felismerhetővé tették az ifjú Rosalind Howardot.

A kompozíció leglátványosabb elemének mégis Athenaide kalapja szá-mított. Fehér kalap széles karimával, rajta a feketénél is sötétebb rózsákkal. Ilyen mélyen csak egyetlen szín képes megfogni a fekete-fehér filmet: a vö-rös. A mély skarlátvörös.

Korábban is láttam már ezt a kalapot, csak akkor élethű színekben. Roz holtteste mellett.

Felpillantottam, miközben szaporán kapkodtam a levegőt. – Hol szerezte ezt? – A repülőjén – felelte Ben. – Miért nem mondta el? – Nem voltam biztos abban, mit jelent. Valami fontos, hallottam a fejemben Roz hangját. Fontosabb a Hamlet-

nél?, kérdezte saját hangom. Fontosabb... Követned kell, bárhová is vezet. Eleddig két gyilkossághoz vezetett.

– Az egész az én hibám – mondtam kongóan üres hangon, amint a bűn-tudat meggyőződéssé szilárdult bennem. – Én vezettem el Athenaide-et Dr. Sandersonhoz. És Maxine Tomhoz.

Ben a vállamra tette mindkét kezét, és gyengéden megrázott. – Idehallgasson: nem számít, ki követ kicsodát. Nem a maga hibája. Szavai nyomán a bűntudat átadta helyét a fojtogató dühnek. Bennek

igaza van: nem számít, üldözök-e vagy üldöznek; a végső elhatározásomon mit sem változtat. Előbb kell a célba érnem, mint a gyilkosnak.

– A Westminster-apátságba! – közöltem érdes hangon. – Valamit meg kell ígérnie – emelte fel a hangját Ben. – Egy pillanatra

sem tűnhet el előlem. Se imádkozni, se pisilni. Soha. – Rendben. – Ígérje meg. – Megígérem, csak juttasson el Londonba. Még valamit előhúzott a zsebéből. Egy kis könyvecskét, sötétkéket, a

borítóján arannyal kirajzolt sassal. Egy útlevelet. Felütöttem, hogy farkas-szemet nézzek önmagammal, legalábbis az arcképemmel. A hajam ugyan-

234

akkor rövid volt és sötét, az útlevelet pedig egy fiú nevére állították ki: Johnson, William, született 1982. április 23-án.

– Be kell festenie a haját, és engednie kell, hogy levágjam. Hacsak nem akarja saját maga levágni.

– Miért éppen fiú? – Ez mocskos ügy, Kate. Elég mocskos ahhoz, hogy mindenki egy soro-

zatgyilkosra gyanakodjon. A repülőtereket máris figyelik, minden órával egyre kisebb az esélyünk. Azonkívül legalább egyszer minden Shakes-peare-hősnőnek be kell öltöznie fiúnak.

– Gondolja, hogy beválik? – Netán van jobb ötlete? – Ide azzal a hajfestékkel! Beletúrt a pulton heverő műanyag szatyorba, felém nyújtott egy kis

üveget, és megmutatta, merre találom a fürdőszobát. A tükörben búcsúpil-lantást vetettem a jól ismert vörösesbarna tincsekre. A hajfesték átmeneti színezéknek tűnt, legalábbis veszettül reménykedtem ebben, miközben a zuhany alatt álltam.

Ezután Ben rövidre vágta nedves és frissen sötétített hajam. Mikor vég-zett, az arc, amely visszanézett rám a tükörből, éppúgy lehetett fiúé, mint lányé. Nehéz lett volna megállapítani, de miután egyetlen megmaradt ru-hámat viseltem, a fekete szoknyát a magas sarkú cipővel, ez könnyen el-dönthette a kérdést.

Ben csak nevetett a felvetésen. A folyosón két görgős bőrönd várako-zott. Az egyiket odatolta hozzám.

– Gyanús lenne, ha poggyász nélkül utaznánk Európába, és különben is szüksége van egy-két holmira. Egy ideig nem kap új ruhákat, úgyhogy vi-gyázzon rájuk.

Egy bő nadrágot, egy hosszú ujjú inget, egy laza zakót, zoknit és egy pár cipőt találtam benne. Az öltözet nem illett rám olyan pontosan, mint Sir Henry küldeménye, de megtette. A legutolsó pillanatban rábukkantam a zsebemben Matthew névjegyére, és áttettem a zakóba.

– Csak győzze majd Angliában lerázni magáról a nőket! – jegyezte meg Ben, amint kiléptem a fürdőből. Felém nyújtott egy hosszú nyakláncot.

– A brossnak. Feltűztem a medált a láncra, ám ezúttal az ingem alá rejtettem.

235

Tíz perccel később a taxink már úton volt a Dulles felé. A nevünkre kiállított repülőjegyek most is készen vártak ránk. Ezúttal is

másik városba szóltak, ám kivételesen fel is szálltunk a rossz gépre. Éjfélkor útnak indultunk Frankfurt felé.

236

29

EZÚTTAL A TURISTAOSZTÁLYON utaztunk. Az első osztálynak, ma-gyarázta Ben, megvannak a maga hátrányai, ha az ember bele akar olvadni az arctalan tömegbe. Amint a gép röppályára állt, kitapogattam a Chambers-kötetet az ülés hátsó zsebében.

– Az elmúlt tíz percben háromszor ellenőrizte – jegyezte meg Ben. – Szinte biztos vagyok benne, hogy még ott van.

– Lehet, hogy lábat növesztett és elszökött – feleltem jobb híján. – So-sem lehet tudni.

Valamivel később betolták az üléssorok közti folyosóra a vacsorát és az italokat, s azután egy ideig azzal kötöttük le magunkat, hogy megpróbáltuk kiszabadítani az ételt a műanyag csomagolásból.

– Magyarázza már el nekem – görnyedt Ben átázott lasagnéja fölé –, miért hinné bárki is, hogy nem Shakespeare írta a darabokat? Úgy értem, egy épeszű ember – tette hozzá.

Bacon kisasszonynak igaza volt. Igaza volt mindenben. Belekortyoltam a borba. – Nem szívesen mondom ezt, de Athenaide nem a levegőbe beszél. A

szerző, akit a darabok valószínűsítenek, nem egyezik azzal a személlyel, akit ismerünk. A stratfordisták azt mondják, hogy ez a különbözőség csak érzéki csalódás – a problémát szerintük az okozza, hogy az idők során meg-semmisültek a vonatkozó bizonyítékok ezért különféle történeteket fabri-kálnak, hogy összekapcsolják a stratfordi fickót a darabokkal. A másik tá-bor szerint a különbözőség nagyon is valós, és annak az eredménye, hogy két különböző ember használta ugyanazt a nevet: a stratfordi színész köl-csönadta vagy áruba bocsátotta a sajátját, amely mögött egy túlságosan tar-tózkodó szerző bújt meg. Az ő történeteik elkülönítik a színészt a szerzőtől. Mindkét oldal kitart amellett, hogy birtokában van az Igazság. A történetei-ket történelmi és életrajzi tényeknek, az ellenfeleiket pedig holdkórosok-nak, őrülteknek vagy hazugoknak állítják be: hallotta Athenaide-et. Még a vita nyelvezetét is a vallástól kölcsönözték: ortodox és eretnek nézetek csapnak össze.

237

– Úgy beszél, mintha fölötte állna mindennek – szúrta közbe Ben. – Mint egy isten, aki a halandók civódását szemléli.

– Ha isten lennék, biztosan tudnám a választ. Az igazság ezzel szemben az, hogy sejtelmünk sincs róla, ki írta a darabokat. Legalábbis nem tudjuk olyan bizonyossággal, mint azt, hogy a víz két rész hidrogénból és egy rész oxigénből áll, vagy hogy minden ember halandó.

Dr. Sanderson arca jelent meg előttem, és a rosszullét kúszni kezdett fel-felé a torkomban. Erőt vettem magamon.

– A bizonyítékok túlnyomó része a stratfordi színészre utal, de a törté-netben túlságosan szélesek és mélyek a hézagok ahhoz, hogy egy bírósági tárgyalás során „minden kétséget kizáróan” neki lehetne tulajdonítani a da-rabokat.

Kinyújtottam a kezem az asztalka alatt, és kitapogattam az ülés hátsó zsebét.

– A kapcsolat a stratfordi színész és a darabok között összességében Ben Jonsonnak köszönhető, aki ismerte a színészt, valamint az Első Fólió-nak, amelyet vélhetően Jonson szerkesztett.

Elővettem a papírfedeles fakszimilét, és felnyitottam a tojásfejű portré-nál.

– A Fólió a stratfordi fickóra utal. Másrészről mindaz, amit Jonson fon-tosnak tartott elmondani a szerzőről és a képmásáról, meglepően szemér-mesen hangzik, és feltehetően ironikus. A kérdés tehát az, hogy Jonson mennyire volt „őszinte Ben” Jonson. Vagy inkább ironikus, élcelődő Ben Jonson lett volna? Nézze csak meg, mit fűzött hozzá ehhez az abszurd port-réhoz:

Olvasó, ne a képmását tekintsd, hanem a könyvét.

– Logikus felvezetés, tekintve ezt a szörnyű metszetet. – Igaz, de nem kell hozzá sok, hogy valaki arra a következtetésre jusson:

a szöveg valójában azt tanúsítja, hogy a kép nem Shakespeare-t ábrázolja. Ráadásul a Fólió gyanúsan nagy csendben, hogy azt ne mondjam, titokban jelent meg. Amikor Jonson 1616-ban közreadta saját összegyűjtött műveit, legalább harminc neves költő és irodalmár zengte a dicséretét az elöljáró

238

szonettekben. Shakespeare esetében Jonson volt az egyetlen, aki számított. A többiek – összesen csupán hárman – negyedosztályú tollnokok voltak, ha egyáltalán be lehet sorolni őket.

– Vagyis ha nem Shakespeare a szerző, akkor kicsoda? Tehetetlenül tártam szét a karom. – Ez a fogós kérdés. Először is, ki bajlódott volna azzal, hogy titokban

tartsa a kilétét? Nyilván egy nemesember, akinek a nevén foltot ejtett volna a színház. Esetleg egy nő, szinte bármilyen rangbéli. És akkor még nem be-széltünk azokról, akik mindenféle kódolt üzeneteket vélnek kiolvasni a da-rabokból – rendszerint szabadkőműves, rózsakeresztes vagy jezsuita filozó-fiát –, vagy éppenséggel azt állítják, hogy a szerző – általában Bacon – a ki-rálynő fia volt. Az ő szemükben az álca szükséges óvintézkedés. De hogy az ördögben lehetett ekkora horderejű dolgot titokban tartani? Tegyük fel, hogy igaz: valaki más írta a darabokat. Még ha mi nem is tudjuk, ki az, Jonsonnak tudnia kellett, hogy nem a stratfordi színész, tehát tudták a Kirá-lyi Színtársulat tagjai is. Sok embert kellett elhallgattatni, ráadásul egy rendkívül pletykás korban.

– Ez megmagyarázza Jonson skizofrén megjegyzéseit Shakespeare-ről – vélte Ben.

– Talán megmagyarázza, de azt a tényt nem, hogy a szerző életében és azt követően még sokáig senki sem vitatta Shakespeare szerzőségét. Az „eretnekek” számos érvet felsorakoztatnak amellett, hogy a stratfordi fickó miért nem írhatta a darabokat – méghozzá sokkal meggyőzőbben, mint ahogy azt a tudósok zöme hajlandó elismerni –, ám eközben soha senki nem javasolt olyan jelöltet, akinek egyszerre lettek volna eszközei, motivá-ciója és lehetősége arra, hogy megírja a darabokat.

Megdörgöltem a tarkómat. Rövidre nyírt hajam alatt még most is fur-csán könnyűnek éreztem a fejem.

– Delia mindenesetre Bacont választotta. – Bacon a Baconért – tűnődött el Ben. – Elég gyanús választás, nem? Elmosolyodtam. – Nem voltak rokonok, ha erre gondol. Delia az őrületbe kergette magát,

miközben bizonyítani próbálta, hogy Sir Francis írta Shakespeare darabjait, de én a saját halhatatlan lelkemre is megesküdnék, hogy nem így történt. Sir Francis csodálatos elme volt, Jakab király idején a korona legragyogóbb

239

jogásza. Megfelelő neveltetésben részesült, írni is szeretett. Máig Anglia egyik legnagyobb prózaszerzője a művei azonban nyomokban sem emlé-keztetnek Shakespeare-re. Olyan, mintha... Nem is tudom; mintha amellett érvelnénk, hogy ugyanaz a személy áll William F. Buckley és Steven Spi-elberg művei mögött. Az egyik elképesztően művelt – a politika, a filozófia és az enciklopédikus tudás szintjén egyaránt –, a másik a történetmesélés kalandora, aki az elbeszélő dráma minden fontosabb műfajában kipróbálta magát.

Miután a légi kísérő összegyűjtötte a tálcáinkat, kinyújtóztam, és ké-nyelmesen elhelyezkedtem.

– Igaz, Deliának sikerült áttérítenie Mark Twaint is. – A Huckleberry Finn és a Tom Sawyer Mark Twainjét? – élénkült fel

Ben. Remekül szórakoztam. – Miközben lapátkerekes gőzhajókat vezetett a Mississippin, Twain el-

olvasta a könyvét. Élete vége felé írt is egy mulatságos ál-életrajzot a stratfordi fickóról, Shakespeare halott? címmel. Ha lesz ideje, nézzen utána az interneten.

– Mi a helyzet Oxforddal? Athenaide jelöltjével? – Jelenleg ő az alternatívok nagy kedvence. Az első komolyabb támoga-

tóját, sajna, Looneynak hívták. Ben felhorkant a nevetéstől. – „Loneynak” ejtik ugyan, ám ez nem sokat segít az oxfordistákon. Pe-

dig Looney könyve többek között még Freudot is meggyőzte. El kell is-merni, hogy sok érv szól Oxford mellett. Amint arra Athenaide is rámuta-tott, a Hamlet sok szempontból az ő élettörténete is lehetne.

– Athenaide arra mutatott rá, hogy erre maga mutatott rá a disszertáció-jában. Csak a történeti hűség kedvéért – tette hozzá Ben önelégült vigyor-ral.

– Arra mutattam rá, hogy a Hamlet visszatükrözi Oxford életének ese-ményeit. Ez önmagában még kevés ahhoz, hogy önéletrajznak kiáltsuk ki. Annyi biztos, hogy az earl rendelkezett a szükséges műveltséggel és tapasz-talattal. Tudjuk róla azt is, hogy írt színdarabokat, bár ezek kivétel nélkül elvesztek. Néhány költeménye viszont fennmaradt – meglepően jók, és né-melyik Shakespeare rendhagyó rímképletében íródott. A legérdekesebb

240

mégis az, hogy a drámákban találni utalásokat Vere-re. Vagy „Ver”-re, ahogy az earl gyakran használta.

– Mint a Vero nihil verius-ban? – Igen, csak angolul. Szójátékok az ever, a never és a truth szavakkal. A

kedvencem a Troilus és Cressida egyik előszavának a címe: „A Never Writer to a Never Reader”. Sosemvolt szerző a sosemvolt olvasóhoz. Ha néhány betűt arrébb tolunk, ez lesz belőle: „An Ever Writer to an Ever Reader”. Az örök szerző az örök olvasóhoz. Vagy másként: „An E. Ver Writer to an E. Ver Reader.”

– Pompás. – A kontextus a lényeg – magyaráztam. – Nézzük innen. Van fogalma

arról, hányszor használta Shakespeare az ever szót? Körülbelül hatszáz al-kalommal. Utánanéztem. Az every ismét csak ötszázszor jelenik meg. Ad-juk hozzá ehhez a nevert, és újabb ezerrel több lesz. Ha megnézzük még a true és a truth előfordulásait, máris háromezer környékén járunk. Ennyire gyakori előfordulás esetén nem meglepő, hogy néhányhoz titkos jelentést lehet társítani. Ha a titkos jelentésekre vadászik, ráadásul kedveli a fogós szójátékokat is, nem gondolja, hogy a háromezer alkalomból nem csupán egyszer vagy kétszer fog ilyenekre bukkanni?

– Egyre pompásabb. – Ha ennyire tetszik, ezt egyenesen imádni fogja. „Every word doth al-

most tell my name”, áll a Szonettekben. Minden szó szinte nevemre vall. Vegyük ki a „ver”-t az Everyből, és tegyük át a kifejezés végére, így az Every wordből „Eyword Ver” lesz. Változtassuk át az y-t d-re, és máris megkaptuk az „Edword Ver”-t.

– Ez nem csalás? – Az lenne, ha nem maga a szöveg utalna rá, hogyan kell értenünk. Szin-

te nevemre vall. Az „Eyword Vere” pedig szinte „Edward Vere”... – Agyafúrt. – Persze, de csak ha nem vesz tudomást egy másik szonett fináléjáról.

Az utolsó négy sorról. – Vagyis? – Hisz Willy a nevem. – Csak ugrat. Megráztam a fejem.

241

– Erre mit mondanak az oxfordisták? – Hogy a „Willy” Oxford egyik beceneve volt. – Mire hivatkoznak? – Jobbára a szonettekre. – Nesze semmi, fogd meg jól. – Minden érv közös eredője a hit. Nem mintha az Oxford-elméletet

szkepszissel kezelők híján lennének az érzelmi meggyőződésnek. Be kell vallanom, nekem a legnagyobb gondot Oxford személyisége okozza: nem volt sem tiszteletreméltó, sem szavahihető, sem kedves. Lehetett lángelme, ám ez lobbanékonysággal s persze könyörtelenséggel párosult. Nem mintha Picassót vagy Beethovent kenyérre lehetett volna kenni, de én azért szeret-nék hinni abban, hogy aki megálmodta Júliát, Hamletet és Leart, rendelke-zett a szívbéli nagyság adományával. Ám az elmélet legnagyobb hátulütője Oxford halála. Athenaide mondhat, amit akar, a dátumok igenis fontosak. Egy-egy darabnál még előfordulhat, hogy tévedünk – egy, kettő vagy öt esztendő ide vagy oda, mit számít? De hogy Shakespeare egész életműve egy teljes évtizedet csússzon? Nem létezik.

– Miért nem? Amint az utastér világítása elhalványult, magamra húztam a takarót.

Előhúztam a brosst az ingem mögül, és megpörgettem a láncon. – El tudja képzelni, hogy ha valaki négyszáz év múlva végighallgatja az

összes fennmaradt rockzenei felvételt, a Beatles elhelyezésével egy évtize-det tévedne? Elképzelhető maga szerint, hogy egy ilyen repertoárt, amely a Love Me Do-tól a pszichedelikus Come Together-ig terjed, valaki egyetlen kézmozdulattal visszautaljon a rózsaszín ötvenes évekbe azon az alapon, hogy nemcsak a dátumok számítanak? Különösen akkor, ha mellette ismeri Elvis Presley, Buddy Holly, Fats Domino, a Stones, a Cream, a Doors és a The Who munkásságát? Ha bármilyen keveset is tud az ötvenes és a hatva-nas évek közti különbségről? Gondolja, hogy elhelyezheti a Beatlest az öt-venes évekbe?

– Azt akarja mondani, hogy a tudatlanság áldás? Elnevettem magam. – Azt akarom mondani, hogy az alternatívok a saját előítéleteik szerint

vizsgálják a reneszánsz kort, előre megadott válaszokat keresek, ezért egyetlen képzeletbeli fától nem látják az erdőt.

242

– Miben hisz maga? – tette fel a kérdést Bent. Elmosolyodtam. – Dickens egyszer valami ilyesmit írt az egyik barátjának: „Nagy meg-

nyugvás a számomra, hogy ilyen keveset tudunk Shakespeare-ről. Rejtély-nek lenyűgöző, és én mindennap azért imádkozom, nehogy kiderüljön róla valami.” Azt hiszem, osztom Mr. Dickens véleményét.

– És ha mégis kiderül valami? Gondolja, hogy valaha is megtudjuk az igazságot?

A bross hipnotikus táncot járt a kezemben. – Tények egész tömkelege láthat napvilágot. Ha léteznek ilyenek, ki kell

derülniük; nem hiszek abban, hogy bármit is el kellene titkolni. Csakhogy a tény még nem igazság, főként akkor nem, ha a képzeletünkről és a szívünk-ről van szó. Nem hinném, hogy Dickensnek forognia kell a sírjában amiatt, mert egy-két – vagy akár kétezer – tény megfoszt a rejtélyességétől egy olyan elmét, amely képes volt megalkotni a Romeo és Júliát, a Hamletet és a Leart.

A lánc, amelyen a bross függött, elpattant, és a melldísz a földre hullt. Mindketten egyszerre hajoltunk le érte, miközben Ben arca megsimította az enyémet. Mielőtt észbe kaphattam volna, felé fordultam és megcsókoltam. A szeme kigyúlt a meglepetéstől, azután viszonozta a csókot. Amint rádöb-bentem, mi történik velem, hirtelen mozdulattal felültem.

Ben továbbra is ott hajlongott előttem, az arcán értetlen zavarral. Az uj-jai lassan rákulcsolódtak a brossra, azután ő is felült.

Éreztem, ahogyan a forróság elönti a mellkasom és az arcom. – Sajnálom... – Én nem. Huncut pillantással mért végig, miközben felém nyújtotta a brosst. – Érdekes érzés, ha egy fiú megcsókolja az embert. Ez volt az első alka-

lom. A szemem elkerekedett a rémülettől. Erről teljesen megfeledkeztem. – Próbálja nem elfelejteni – mosolyodott el. Némán felnyögtem. Érdekes érzés? A helyzetemet tovább rontotta az

ígéretem, miszerint egy pillanatra sem veszít szem elől. S még ha nem is béklyóztam hozzá magam, kigyulladt a lámpa: be kellett kötnünk az övün-ket. Még a mosdóba se mehettem ki. Nem mutatkozott más egérút, mint

243

hogy bemászok a fejünk felett húzódó poggyásztartóba és addig gömbölyö-dök, míg bele nem férek egy dobozba.

Ben hátradőlt; a sötétben csak a szeme csillogását láttam. – Jó éjt, professzor – mormolta, és azonnal mély álomba zuhant. Miután vigyázva feltűztem a brosst a zakóm belsejébe, amennyire lehe-

tett, hátradöntöttem az ülésemet. Valamivel később Ben nyújtózkodni és fészkelődni kezdett, lába hozzásimult az enyémhez. Hosszú ideig ültem éberen az elsötétített utastérben, hallgattam a szuszogását, éreztem bőrö-mön a melegét. Ahogy magával ragadott az álom, Roz hangját hallottam: Sok út vezet az Igazsághoz. Ophelia szavai, gondoltam ingerülten. Nem Rozé.

244

30

FRANKFURTBAN ÁTVÉSZELTÜK az útlevél-ellenőrzést és visszakap-tuk a poggyászainkat.

– Adja ide az útlevelét – szólalt meg Ben, amint átjutottunk a vámon. Odaadtam neki. – És most? Gyalogolunk? – Eszünk. Utat törtünk a zsúfolt repülőtéren egy kis kávézó gránitlapos asztalkái-

hoz, ahol folyékony németséggel kávét és süteményt rendelt. – Hány nyelven beszél? – tudakoltam alig leplezett irigykedéssel. Vállat vont. – Az angollal és a spanyollal kezdtem. Beletelt kis időbe, amíg rájöttem,

hogy ez két különböző nyelv. A többi már könnyen jött. Mások egyszeri hallás után képesek lejátszani egy zongoradarabot.

– Van, aki le tudja pötyögni a Mary kisbárányát – engedtem meg –, de egy Beethoven- vagy Mahler-szimfóniát senki sem sajátít el első hallásra.

– A „Két kávét kérnék almás rétessel” szerintem közelebb áll a Mary kisbárányához, mint Mahlerhez. A nyelvben, akárcsak a földgolyón, többé-kevésbé otthon vagyok – egyszerre mindenhol és sehol, hogy a maga kife-jezésével éljek.

– Mi történt? – A nyelvre vagy a földgolyóra kíváncsi? – Mindkettőre. Hátradőlt és elmosolyodott. Pironkodva jutott eszembe, hogy nemrég

megcsókoltam. Félrekaptam a tekintetem. – Először is, a szüleim több nyelvet beszélnek – kezdett bele. – Az

anyám egyszerre mindjárt négyet. Hitt abban, hogy a gyerekeinek lendüle-tesen kell a céljaik felé törniük, vagyis egy pillanatra sem ülhetnek a babér-jaikon. Tudja, egy bankárcsaládból, a pénzügyi, a jogi vagy az orvosi pályát leszámítva, az egyetlen tiszteletreméltó kiút a katonaság. Ez egy ilyen vi-lágszemlélet – vont vállat.

– És az egyetlen tiszteletreméltó kiút a katonaságból?

245

– Ha létezik ilyen, én nem találtam meg. Kiitta a kávéja maradékát, azután elővette az útlevelem a mellény-

zsebéből és visszaadta. – A romlottságom ékes bizonyítéka. Eltettem volna, de ő megállított. – A maga helyében vetnék rá egy pillantást. Egy másik útlevelet tartottam a kezemben. A kép ugyanaz maradt, a név

azonban megváltozott, William Johnsonról William Turnerre. A bélyegzők is különböztek. Először is, mindjárt sokkal több volt belőlük. Úgy festett, a nyár folyamán Turner bebarangolta egész Európát. A német bélyegző arról árulkodott, hogy már egy hete itt tartózkodik.

– Arra az esetre, ha figyelnék a Washington-London vonalakat – jegyez-te meg.

– Hány ilyen van még az ingujjában? – Reméljük, ezzel kihúzza odáig, ahová készül. Ha a Washington-London vonalakat figyelték is, a Frankfurt-London

útvonalakat nem – William Turnert legalábbis nem keresték. Délután há-rom körül landoltunk a Heathrow-n, ahol Ben elveszett a „UK és EU ál-lampolgárok” feliratú sorban. Miután sokáig mozdulatlanul toporogtam az „Egyéb országok” sorban, végül egy szikh turbánt viselő mosolygós férfi beeresztett Angliába. Ben addigra visszaszerezte a csomagjainkat. Senki egy pillantást se vetett ránk, amíg áthaladtunk a vámellenőrzésen. Odakint Sir Henry Bentley-je várt minket.

– Szent Isten! – hördült fel Sir Henry, miután becsusszantam mellé az ülésre. – Maga aztán jóvágású fiú, Kate.

– William – igazítottam ki. – William Turner. – Nos, hová lesz a fuvar, Mr. Turner? – A Westminster-apátságba – csusszant be mellém Ben. A vezetőülésen

helyet foglaló Barnes bólintott. – Ön pedig bizonyára a hasznos segítőtárs – köszöntötte Sir Henry Bent.

– Kate nyilván kiaknázta minden hasznos képességét. Miután az autó útnak indult, bemutattam egymásnak Bent és Sir Henryt,

aki előrehajolt, hogy egy gombnyomással üvegfalat emeljen a sofőr és az utastér közé. Ezután fordult csak hozzám.

– Lenyomoztam a mérget, amely Rozzal végzett.

246

Megdermedtem. – Kálium. Ennyit az „átkos csalmatok levéről”. Semmi egyéb, mint kö-

zönséges káliumoldat a nyakba fecskendezve. Könnyen beszerezhető és felhasználható, gyorsan öl, és gyakorlatilag kimutathatatlan.

– Önnek mégis hogy sikerült? – tette fel a kérdést Ben. – Nem nekem sikerült – felelte Sir Henry –, hanem a mi búsképű felü-

gyelőnknek. Aki, mint kiderült, legalább olyan találékony, mint amilyen komor. Kétlem, hogy akár spanyolcsizmával is kicsikartuk volna belőle ezt az információt, a munkatársai azonban emberszabásúbbnak tűnnek. Elmon-dom, mit tudtam meg. A halál beálltát követően a testünk minden sejtje ká-liumot bocsát ki, ezért ennek az elemnek a jelenléte egy holttest esetében természetes. A kálium ugyanakkor, mint kiderült, nem csupán szimptómája a halálnak, de előidézője is. Az egészséges szív pengeélen táncol: túl kevés kálium – megáll a szív. Túl sok – ugyancsak. Vagyis a kálium befecsken-dezése a nyaki verőérbe ugyanolyan hatással járt, mint a csalmatok az idő-sebb Hamlet esetében. „S fülhézagomba önté e nedű bélpoklos csöppjeit, melyek hatása a vérnek oly halálos ellene, hogy gyorsan átfut, mint a kén-eső... megoltja, összerántja hirtelen a híg, az ép vért” – szavalta elmélyített hangon.

Volt benne rendszer. Maxine és Dr. Sanderson szintén meghalt – gyor-san és anélkül, hogy küzdött volna a sorsa ellen, mint ahogy az egy vízbe fojtott asszonytól vagy egy nyilvános helyen agyondöfött férfitól várható lenne. Csakis akkor történhetett így, ha már meghaltak, de legalábbis hal-dokoltak, amikorra a szerepüket kiosztották rájuk. Fortyogott bennem az indulat.

– A gyilkos nemcsak Rozzal végzett. – Ennyit én is tudok – bólintott Sir Henry. – Sajnálom. Ha nem túl nagy

teher, szívesen meghallgatnám, mit tudott meg eddig. Miközben London sűrűsödni kezdett körülöttünk, levélről levélre, halál-

ról halálra felidéztem az eseményeket, egészen Dr. Sanderson elvesztéséig. – Caesar... – mormolta Sir Henry maga elé. – Ezt szorongatta a kezében – nyújtottam át neki Ophelia Mrs.

Folgernek címzett levelét, és figyeltem, amint az egyre erősödő viszolygás mély barázdákat szánt az arcába.

– Bacon kisasszonynak igaza volt? – nézett fel hitetlenkedve. – Igaza

247

volt mindenben? – Ophelia úgy vélte. – Semmiben sem volt igaza – horkant fel Sir Henry megvetően. – Csak

nem akarja azt mondani, hogy komolyan veszi ezt az egészet? – Hárman meghaltak, engem pedig kétszer is megtámadtak. Véresen

komolyan veszem ezt az egészet. Sir Henry azonnal visszavonulót fújt. – Természetesen igaza van. Bocsásson meg. – A levéllel együtt ezt küldte el Mrs. Folgernek – mondtam, és odaad-

tam a brosst, amelyet Dr. Sanderson a halála pillanatában szorongatott a kezében.

Sir Henry a homlokát ráncolta. – Épp olyan, mint amit Roz küldött, igaz? Bólintottam. – Ez az eredeti. Roz talán a Folger ajándékboltjában vette a másolatot,

hogy ezáltal is a levél felé tereljen. Tudjuk, hogy látta – legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy innen vette a jakobiánus magnum opus fordulatot.

Sir Henry közelebbről is megvizsgálta, majd megfordította a brosst, az-után a homlokára tolta a szemüvegét és a fény felé tartotta az ékszert.

– Ez az, amit Dr. Sanderson kezében talált? Bólintottam. – Láthatnám a másikat, amelyet Roztól kapott? Az ékszer átmelegedett a testemtől. Vonakodva gomboltam ki a zakó-

mat és húztam elő a melldíszt. Miután visszaadta az eredetit, Sir Henry ha-sonló gonddal tanulmányozni kezdte a másolatot is.

– Igen, épp ahogy gondoltam – szólalt meg egy idő után. Leeresztette a brosst, és szembefordult velem. – Vagy maga keverte össze őket, vagy Roz vett el valamit, ami nem volt az övé. Nézze csak!

A parányi vonásokra mutatott, amelyeket az ékszer hátoldalán az arany-ba bélyegeztek.

– Fémjelek. Angliában minden ilyen súlyú aranyékszerbe bele kell ütni őket. Ezek egyike – a három búzakéve – a chesteri fémjelző hivatal bájos kis jelzése, csakhogy az a hivatal rég bezárt – úgy vélem, jóval az ön szüle-tése előtt. Ahogy akkor is mondtam, amikor először kicsomagolta, ez a da-rab valószínűleg Viktória korabeli.

248

Visszaadta a brosst. – Nem későbbi utánzat vagy neo-viktoriánus ékszer. Eredeti – mondta

ajakbiggyesztve. – A másik viszont modern bizsu. Semmilyen jelzés nincs rajta, így aligha angol és aligha arany.

A két brossra meredtem. Rozé a bal kezemben, Dr. Sandersoné a job-ban.

– De miért vette volna el? – Bármennyire öntörvényű is volt, a tolvajlás nem a neves professzorok

ismérve, igaz? Vessünk csak még egy pillantást a legutolsó levélre! Összedugtuk a fejünket a hátsó ülésen. A hangvétel alapvetően ugyanaz

volt, mint Ophelia korábbi, Jemhez intézett levelében, csak mintha kihunyt volna belőle a kamaszos rajongás és lelkesedés. Vétkeztünk mind Isten, mind ember ellen. Mi történhetett?

...mindent visszajuttattam az őt megillető helyre, noha sok helyütt falakba ütköztem; ami kevés megmaradt, azt a kertemben temettem el. Mindamellett sok út vezet az Igazsághoz. Jakobiánus magnum opusunk 1623 k... az egyik. Shakespeare mutatja a másikat.

– Á! – élénkült fel Sir Henry. – Hát ezért a Westminster? Bólintottam. – Figyelemreméltó találékonyság. – Ha annyira találékonyak lennénk, már rég felástuk volna Ophelia kert-

jét. Említettem már, hogy Henley-in-Ardenben, Stratford közelében nőtt fel? Az apja vezette azt a tébolydát, ahol Delia Bacont tartották bezárva.

– Ophelia... – suttogta maga elé, ámulattól sugárzó arccal. – Tudom. Arra gondol, hogy egy elmeorvos a sorsot kísérti, ha Opheliá-

nak kereszteli a lányát. Azon tűnődtünk, hogy a henley-i kertről beszélt-e, s ha igen, megvan-e még.

– De hisz a kezében tartja – ráncolta a homlokát Sir Henry. – Mit tartok a kezemben? – A kertjét – mutatott a bal kezemre. Lenéztem a Roz brossát ékesítő virágokra, a fehér, sárga és skarlát szir-

mokra, amelyek háttere oly feketén sötétlett, mint maga az éjfél. Itt egy rozmarinszál az emlékezetre. Itt meg háromszín ibolya, ez való a gondolat-

249

ra. Ánizs meg galambvirág, ruta, százszorszép, s néhány hervadt ibolya. Ophelia virágai.

Hirtelen forrónak éreztem a brosst. Sir Henry gyengéden lefejtette róla az ujjaimat, felemelte, majd a másik

kezével benyúlt a zsebébe, hogy előhalásszon egy kis zsebkést, melyet az-után szétnyitott. Óvatos mozdulatokkal kutatni kezdett az illesztés után, mígnem a bross egész hátlapja felpattant.

Az ékszer belsejében egy pillanatra lángok lobbantak. Odabent egy fia-tal férfi miniatűr portréja rejtőzött.

– Hilliard! – mormolta Sir Henry áhítatos hangon. Nicholas Hilliard ugyanaz a reneszánsz kori angol portréfestészetben,

mint Shakespeare a reneszánsz kori angol drámairodalomban. A festő hét-köznapi pózban örökítette meg modelljét, aki még széles gallérú selyemin-gét sem kötötte meg. Szőke haját röviden hordta, bajszát és kecskeszakállát takarosan nyírta; fülében rubin csillant. Tekintete értelemről és érzékeny-ségről árulkodott; szemöldökét kissé felvonta, mintha épp az imént mondott volna valami tréfát, és most azon tűnődne, hogy hallgatósága tudja-e kö-vetni. Egyik kezével kis függőt csippentett fel, amely a nyaka köré kerített aranylánchoz kapcsolódott. A háttérben a lángok lobogni és sziszegni lát-szottak.

– Ki ez? – sikerült kinyögnöm. Sir Henry a sötét, csipkeszerűen finom betűkre mutatott a lángok bal ol-

dalán: De a te örök nyarad nem fakúl. – Ugye ismerős? – kérdezte. Bólintottam. A sor Shakespeare egyik leghíresebb szonettjéből szárma-

zik, amely így kezdődik: Mondjam: társad, másod-e a nyári nap? Te nyu-godtabb vagy s az nem oly üde.

Sir Henry gyönyörű hangja betöltötte a kocsit.

De a te örök nyarad nem fakúl s nem veszíti szépséged birtokát; Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull: örök dalokban nőssz időkön át.

Egy pillanatra szünetet tartott, mielőtt zengve, szinte énekelve idézte fel

250

a két utolsó sort:

Míg él ember szeme s lélegzete, mindaddig él versem, s élsz benne te.

– Vagyis ez itt Shakespeare? – tudakolta Ben. Sir Henry megrázta a fe-jét.

– Nem. William, de nem Shakespeare. Felvetette a fejét, mintha valami távoli melódiát hallgatna. Azután egy

másik szonettből idézett:

Villik rajzanak körül, száz lidérc, villik, szeszélyek, vágy, kéj, ezer álom.

– Shakespeare beszél így a szeretőjéről, aki hajlamos volt kettős játékot űzni vele... Az ifjút, akit a költő a nő karjaiba taszított, szintén Willnek hív-ták – sóhajtott Sir Henry. – Ez itt nem Shakespeare, hanem Shakespeare szerelme.

– Legalábbis az egyik szerelme – pontosított Ben. Sir Henry feddő pillantást vetett rá. – Úgy vélem, Shakespeare szonettjeinek szőke ifját látjuk magunk előtt,

amint elemésztik őt a szeretet aranytüzei. – De miféle szereteté? – mutattam a jobb oldalt sorakozó betűkre. Ad Maiorem Dei Gloriam, állt ott. Isten nagyobb dicsőségére. Közelebb hajoltam. Az ifjú kezében tartott függő a miniatűr festmény

legkidolgozatlanabb részének tűnt, mintha a későbbiek során módosították volna. Bármit is tartott eredetileg a modell, egy feszületté alakították át. Ami az Erzsébet- és Jakab-kori Angliában tilalom alá esett. Az anglikán egyház az egyszerű keresztet használta; a szenvedő Krisztust megörökítő feszület Róma jelképe maradt. A katolicizmusé.

Vakbuzgó protestánsként Hilliard abból élt, hogy az udvar kegyét keres-te; kétségkívül maga festette föl a testi vágyakozás emésztő lángjait, ame-lyeket valamikor később néhány durva ecsetvonással egy egészen másfajta szenvedély jelképévé alakítottak: a vértanúság tüzévé. Vajon a valóságos vértanúságé volt-e, vagy csupán az ifjú reményeit fejezte ki?

– Attól tartok, itt nem állhat meg – szólalt meg egy hang. Összerezzen-

251

tem, és ijedten összecsaptam a brosst. Az autó lassított, azután zümmögve leereszkedett az ablak. Középkorú,

ősz hajú és vastag szemüveget viselő férfi arca bukkant fel benne. A férfi a templomszolgák vörös köntösét viselte. Mögötte az apátság kőcsipkéi töl-tötték ki a hátteret.

– Itt nem állhat meg – kezdte újra a férfi, majd elhallgatott. – Ó, Sir Henry! Nem tudtam, hogy ön az. Örülök, hogy újra láthatom, uram.

Habár a szabályok szigorúan tiltották, Sir Henry engedélyt kapott rá, hogy a Bentley-vel közvetlenül az apátság kapuja előtt parkoljon, amíg megismerteti ifjú barátait az esti imádság szépségével. A kabátom zsebébe rejtettem a brosst, mielőtt kiszálltunk az autóból.

A templomszolga félreterelte a bámészkodó turistákat. – Attól tartok, az istentisztelet már megkezdődött – jelezte. – Csöndesek leszünk, mint a templom egere – ígérte Sir Henry. – Csak megyünk és jövünk – rendelkezett Ben, miközben a nagy nyuga-

ti homlokzat felé siettünk. – Amilyen gyorsan csak lehet. Odabent vizenyős, szürkészöld fény ragyogta körül a festett nyugati

üvegablak prófétáinak harsányan színes alakjait. A távolban magányos fiú-szoprán földöntúli hangja kígyózott a boltozat felé. Lelkem dícsőíté az Urat... A férfikórus mélyebb tónusai is csatlakoztak hozzá, hogy körülfon-ják a fiú hangját, és egyesüljenek vele a légiesen könnyed Erzsébet-kori po-lifóniában. William Byrd, vagy talán Thomas Tallis.

Sir Henry végigsurrant az üres oldalhajón a meleg aranyfényben fürdő kórus irányába. Sietnem kellett, hogy tartsam vele a lépést. A magas, kő-csipkés boltívek mögött egy pillanatra elém tűnt az énekkar és a gyüleke-zet, Sir Henry azonban kitért jobbra, egy öles oszlop mögé, majd előrein-dult a félhomályos oldalfolyosón. Bennel követtük. A tér újra kitárult előt-tünk, Sir Henry pedig megtorpant és előremutatott. A déli kereszthajóba ju-tottunk. A Költők sarkába.

Egyenesen előttünk, a neoklasszicista timpanon alatt Shakespeare élet-nagyságú, fehér márványszobra ült udvart. Körötte a falon más költők mellszobrai lebegtek ünnepélyes arcú kerubok gyanánt, a Bárd azonban nem látszott tudomást venni róluk. Közönyös pózba dermedve támaszko-dott műveire, míg teste elé emelt baljával egy tekercsre mutatott.

Előrébb merészkedtem, hogy elolvassam a tekercsbe faragott szöveget.

252

Prospero szavai voltak A viharból, amelyekkel a mágus nosztalgikus búcsút vesz mesterségétől. Az ünnepélyes énekhangok körülöleltek, együtt emel-kedtek és süllyedtek alá.

A felhősipkás tornyok, büszke várak, szent templomok, s e nagy golyó maga, s vele minden lakósa, szertefoszlik, s mint e ködpompa tűnt anyagtalan, nyomot, romot se hágy.

– A templomok szóra mutat – jegyezte meg Ben. – Gondolják, hogy ez jelent valamit?

Az égnek emeltem a tekintetem, míg Sir Henry halkan felnyögött. – Kérlek, Uram, ne több templomot. Se templomost. – Nincs itthon a szerencsétlen pára – hallatszott mögöttünk egy gyászos

hang, mire mindhárman megpördültünk. – Máshol temették el, az a szomo-rú helyzet. Stratfordból jött, oda is tért meg. Habár jog szerint – mégiscsak nemzeti kincs – itt lenne a helye.

Egy újabb vörös köntösbe bújt templomszolgát láttam magam előtt. A feje tetején néhány megmaradt hajfürt meredezett dacosan; a homlokába jókora M betűt véstek a ráncok; fülei úgy álltak el, akár egy teáskannáé. A kezét összefonta a háta mögött, úgy meredt áhítattal Shakespeare-re.

– Maguk viszont itt vannak – engedte le a tekintetét, hogy zordan vé-gigmérjen bennünket –, noha jog szerint nem lehetnének itt. Az istentiszte-let a kórusban zajlik – tette hozzá, némiképp fölöslegesen.

– Ha megbocsátanak... Sir Henry nem engedte, hogy a férfi visszatereljen minket a gyülekezet-

hez. – Miért mutat Shakespeare a templomokra? – Most oda mutat? – vonta össze a szemöldökét a templomszolga. –

Nem mindig tesz így... – Azt akarja mondani, hogy a nyavalyás mozogni szokott? – kérdezte

Sir Henry. – Nem tud, uram – védekezett a templomszolga. – Halott. Bár, mint em-

lítettem, nem itt nyugszik. Ahogy Jonson írta: „Síremlék sír nélkül.” Ha

253

már itt tartunk, magam is kacérkodom a költészettel. Netán meghallgatná-nak egy-két sort?

– Feltétlenül – bólintott Ben rezzenéstelen arccal. – Semmi szín alatt – felelte Sir Henry, a férfi azonban nem zavartatta

magát.

Mikoron Shakespeare meghalt, siratta a világ: Ó, Will, miért hagytál el bennünket?

– A szobor! – emlékeztette Sir Henry csikorgó fogakkal. – Arra is rátérek – élénkült fel a templomszolga. – Ó, márványsír! Ó,

földnek anyaméhe! – Mozogni szokott? – vágott közbe Sir Henry. Ezzel megzavarta a templomszolgát az összpontosításban. – Mi mozog, uram? – A szobor. – Mint említettem, márványból van. Miért kellene mozognia? – Maga mondta, hogy ezt teszi. A férfi a homlokát ráncolta. – Miért mondtam volna ilyen sületlenséget? – Nem számít – csattant fel Sir Henry. – Csak azt árulja el, mire mutat

még a mi Shakespeare barátunk, ha éppen nem a templomokra! – Higgye el, hogy nem mozog. Az a másik szobor talán igen, de nem ez.

Ha ennyire érdeklik a templomok, ott a Tempie Church, a Belső-templom, a Középső-templom... – az ujján számolta össze a látnivalókat. – Ott van még a Tempie Bar, bár azt áttették a Paternoster Row-ra. Azután a szabad-kőműves templomok...

Félbeszakítottam. – Miféle másik szobor? A homlokát ráncolta. – Az egyetlen ezen kívül. Az áldatlanok házában. – Hol? – Sir Henry közel állt az agyvérzéshez. A templomszolga megköszörülte a torkát, és ünnepélyesen szavalni

kezdett: – A nagybecsű és áldatlan hittestvéreknek, Williamnek, Pembroke

254

earljének, és a többi... és Philipnek, Montgomery earljének, és a többi... – nézett végig rajtunk leplezetlen örömmel. – A testvérpár akiknek neve meggyalázza Shakespeare Első Fóliójának címoldalát Pembroke earlje – természetesen egy későbbi – készíttetett egy másolatot erről a szoborról a saját használatára.

Mögöttünk a kórus rákezdett a Nunc dimittisre: „Uram, engedd a Te alá-zatos szolgád békében távozni!”

Sir Henry megragadta a riadt templomszolgát, majd megcsókolta mind-két orcáját.

– Páratlanok, maga sült bolond! – vigyorgott rá. – Páratlan hittestvérek, nem áldatlanok.

A gyülekezetből többen méltatlankodva fordultak felénk, Sir Henry azonban ügyet sem vetett rájuk. Kis híján táncra perdült az értetlen temp-lomszolgával.

– És ennélfogva a nevük díszíti a Fóliót, nem pedig meggyalázza. Miután végre eleresztette a férfit, Sir Henry végigvonszolt bennünket az

oldalhajón. – Mire mutat a Pempbroke-szobor? – kiáltott vissza a válla felett. A szobor árnyékában álló templomszolga elvörösödött. – Nem tudom, uram. Magam sosem láttam – mondta, majd egy össze-

hajtogatott papírlapot húzott elő a zsebéből. – Van viszont egy másolatom a költeményemről...

Sir Henryt nem érdekelte az ajánlata. Amint visszafelé siettünk, a kórus hangja újra felcsapott, köröttünk örvénylett és kavargott. Odakint átvágtunk a járdán, és egyenesen az autó felé vettük az irányt.

– A Wilton House-hoz, Barnes! – rendelkezett Sir Henry. – Pembroke earljeinek otthonához.

– Túl könnyen ment – jegyezte meg Ben, amint az autó útnak indult. – Mire számított? – horkant fel Sir Henry. – Őrségre, mint a Downing

Street vagy a Buckingham-palota előtt? – A Költők sarka egyértelmű célpont. Valamiféle rendőri jelenlét kézen-

fekvő lett volna. – De nem volt – vont vállat Sir Henry –, s ezért nem lehetünk eléggé há-

lásak. Kedvenc felügyelőnk talán úgy gondolja, hogy a gyilkost csak a könyvek érdeklik. Talán azt hiszi, hogy ha már Shakespeare nincs itthon,

255

ahogyan a barátunk fogalmazott, akkor az apátság sem érdekes. Talán az esperes egyszerűen nemet mondott.

– Vagy talán mégis ott voltak, és most követnek minket – tette hozzá Ben.

Hátrapillantottam. Az apátság két tornya még látható volt mögöttünk. – Látott valakit? – Eddig nem – felelte.

256

31

KISZABADULTUNK LONDON forgatagából, és nyugatnak tartottunk, Salisbury kis püspöki városa felé, miközben Ben továbbra sem látott semmi gyanúsat. Felütöttem az Első Fólió fakszimile kiadását. Közvetlenül Shakes-peare portréja alatt olvashattam az ajánló sorokat:

A NAGYBECSŰ ÉS

PÁRATLAN HITTESTVÉREKNEK

– A Páratlanok – ejtette ki a szót Sir Henry áhítattal. – Úgy beszél róluk, mintha szuperhősök lennének – jegyeztem meg. William Herbert, Pembroke earlje és a fivére, Philip, Montgomery earlje

– „Will és Phil”, kotyogott közbe Ben – a Jakab-kori Anglia két nagy fő-rendjének számított. Atyai oldalról az újgazdag Tudor-arisztokrácia egyik legsikeresebb családjához tartoztak, amely két nemzedékkel korábban emelkedett fel, miután VIII. Henrik megkedvelte nagyapjukat, William Herbertet, a vérbő és hirtelen haragú walesit, aki Henrik hatodik és egyben utolsó felesége, Katherine Parr nővérét vette nőül. Egy meggondolatlan gyilkosságtól a francia száműzetésen át a királyi bocsánatig, majd az azt követő lovaggá ütésig, a bárói s végül a grófi címig meredek, kanyarokkal tarkított út vezetett, amelyet az első earl kurta, ám annál biztosabb léptekkel küzdött le.

Anyai ágról a fivérek a nyelv feletti uralmat örökölték. Mary Sidney, Pembroke grófnéja nagy pártfogója volt az irodalomnak és a műveltségnek, a saját jogán is remek költő. Fivérét, a Páratlanok nagybátyját, a katona-poéta Sir Philip Sidneyt vitézségének, eszének, idealizmusának s persze tú-lontúl korai harctéri halálának köszönhetően az Erzsébet-kori udvar egyik legfényesebb üstököseként tartják számon. Eleste után a grófné vállalta magára, hogy elevenen tartja fivére szellemének lángját.

A családi példák nyomán és a szinte határtalan gazdagság örvén fiúk is kivételes személyiséggé nőtték ki maguk, főként a kultúra és választékos

257

ízlés terén. Királyok méltányolták műértésüket: a fivérek huszonhat eszten-dőn át osztották meg maguk közt a főkamarási tisztséget, előbb Jakab, majd I. Károly királyi udvartartásában.

Az általuk méltányolt művészetek körébe természetesen a dráma is bele-tartozott. Minthogy Lordságotok méltóztatott valaminek tartani semmisége-ket, állt a Fólióban, s kitüntetni mind ezeket, mind szerzőjüket oly sok ke-gyével... egybegyűjtöttük őket, s szolgálatot téve a halottnak gondoskodunk Árvái Gyámságáról, a haszon vagy hírnév becsvágya nélkül, csupán hogy megőrizzük s életben tartsuk e drága Barát és Társ, a mi SHAKESPEARE-ünk emlékét, Lordságotok nemes pártfogásába ajánlván műveit.

A levelet Shakespeare színésztársai és a Királyi Színtársulat tagjai, John Heminges és Henry Condell írták alá.

– Látja? – vonta fel a szemöldökét Sir Henry. – A darabokat Shakes-peare írta. Heminges és Condell tudták ezt, ahogy Pembroke és Montgome-ry is.

Megengedtem magamnak egy gonosz kis mosolyt. – Hacsak nem feltételezzük, hogy az egész Fólió része egy gigászi átve-

résnek. – Maga sem hisz ebben, és ezt pontosan tudja. Mi több, én is tudom. Felsóhajtottam. Ennek az elméletnek a legnagyobb buktatóját az jelen-

tette, hogy kiterjedt összeesküvést föltételezett. Heminges és Condell aláír-ta ugyan a levelet, ám annak irodalmisága és retorikai cirádái egyaránt Ben Jonsonra utaltak, aki sok kutató véleménye szerint a levél szerzője – füg-getlenül attól, ki látta el utóbb a kézjegyével. Ha összeesküvés történt, nem csupán Heminges és Condell, valamint a Királyi Színtársulat összes tagja tudta az igazat, de Ben Jonson és legalább két főrend is. Mégsem akadt senki, aki kikotyogja a dolgot.

– Nem – ismertem el –, igaza van. Nem hiszek benne. Már nem tudtam, miben higgyek. Előhúztam a brosst a zsebemből, hogy

eltűnődjem az aranyhajú ifjú fölött, miközben áthajtottunk a hosszú angol nyárestén, és az ég kékje észrevétlenül egyre mélyebbé vált, a mezők és az erdők zöldje pedig a smaragd árnyalatává sűrűsödött. Ahogy alásiklottunk a hullámzó vidéken, elhagytuk a Stonehenge némán őrködő szikláit, majd va-lamivel ezután lefordultunk délnek a főútról, hogy egy sövénnyel határolt keskeny csapáson vágjunk keresztül a mezőkön.

258

Wilton House, amely máig Pembroke earljeinek tulajdonában maradt, Salisburytől néhány mérföldre nyugatra, Wilton falujának a határán maga-sodott. Elsőként a mohával fedett magas kőfalat pillantottam meg. A dia-dalív tetejéről ménjén lovagoló római császár nézett le ránk jóindulatúan, ám az utunkat álló kovácsolt vas kapu konokul zárva maradt. Egy útjelző tudatta, hogy a koncertre érkezők a birtok szemközti oldalán parkolhatnak le; a tábla tetején térkép mutatta a helyet.

Koncert? Fényeket láttam ugyan az első udvar túlsó végében, embert azonban egy szálat se.

Sir Henry nem vett tudomást sem a tábláról, sem a kihaltságról, ehelyett arra utasította Barnes-t, hogy húzódjon le a kapu előtt, a hívópanelhez. Mi-után leengedte az ablakot, megnyomta a „Hívás” gombot.

– Sir Henry Lee vagyok – közölte sztentori hangon –, és meg szeretném tekinteni a házat.

Mégis mit képzelt? Nyolc óra is elmúlt. A hívott fél nem válaszolt. Sir Henry már újból a gomb után készült nyúlni, amikor a kapu rázkód-

va életre kelt és vonakodva megnyílt előttünk. A Bentley előreosont; kere-kei alatt kavicságy csikorgott, amint széles ívben megkerülte a kis fákkal körülvett központi kertet, amelyből az egymásba szövődő ágak miatt nem lát-tunk mást, csak a nagy szökőkút permetét. A kert túlsó végében jókora ajtó tárult fel. Aprócska asszony lépett ki mögüle, arcán nyugtalan mosollyal.

– Köszöntöm Wilton House-ban, Pembroke earljének otthonában. Meg-tiszteltetés a számomra, hogy találkozhatom önnel, Sir Henry! – nyújtott ke-zet. – Mrs. Quigley vagyok. Marjorie Quigley, az idegenvezető. Nem is tud-tam, hogy a neve szerepel a ma esti vendégek listáján. Pedig hát annyira ké-zenfekvő, nem igaz? Shakespeare zenéje és kora... Attól tartok, kissé korán érkeztek – tette hozzá, miután kiszabadultunk az autóból. – Tudják, az ide-genvezetést a koncert után terveztük, az pedig pillanatokon belül kezdődik.

– Hatalmas várakozással tekintettem mindkét esemény elé – sóhajtott fel bánatosan Sir Henry –, de mint kiderült, ifjú barátaim a koncert után egy percig sem maradhatnak tovább.

– Ó, ez igazán kár! – fordult felénk Mrs. Quigley. – A ház megejtően szép gyertyafényben.

– Ha esetleg... – köhintett Sir Henry diszkréten. – Nagyon alkalmatlanok lennénk, ha gyorsan körülnéznénk a házban?

259

– De hát akkor lemaradnak a koncertről! – szörnyülködött Mrs. Quigley – A Bournemouth Szimfonikus Zenekar és az „Egy este Shakespeare-rel – a zene nyelvén”.

– Inkább maradjak le a koncertről, mint erről a palotáról – vallotta meg Sir Henry.

– Nos, hát persze – bólintott Mrs. Quigley. – Természetesen bejöhetnek. Mindhárman átfurakodtunk az ajtón, mielőtt még meggondolja magát. A visszhangos előcsarnok közepén Shakespeare állt a gótikus ablakok

keretében, a kora este sápadt kék fényében. Akárcsak a Westminster-apátságban, itt is fél könyökére és egy könyvhalomra támaszkodott, ám ez-úttal nem tuszkolták boltív alá. Szabadon állt a terem közepén, s ettől na-gyobbnak és nyugodtabbnak tűnt. A vállára vetett köpenyt láthatatlan szellő fodrozta, míg viselője egyenesen maga elé meredt, elveszve a gondolatai-ban, mintha valami újabb csekélységen törné a fejét. Nem olyan kimerítő és szövevényes tárgyon, mint egy új darab, inkább csak egy szonetten, netán kisebb költeményen. Valami olyasmin, ami rímel.

– Elbűvölő, nemde? – Mrs. Quigley hangjában büszkeség csendült. – Másolat, amely 1743-ban készült a Westminster-apátságban elhelyezett eredetiről.

Csakhogy nem pontos másolat. Amint azt a templomszolga is mondta, a tekercsen más szavakat örökítettek meg:

Az ÉLET csak egy tűnő ÁRNY, csak egy szegény RIPACS, aki óra hosszat dúl-fúl a SZÍNEN, és elnémul.

Shaks. Macbt.

– Az unokahúgomtól tudom, hogy a színészek balszerencsét hozó da-rabnak tartják a Macbethet – jegyezte meg Mrs. Quigley – a Pembroke-ok azonban másként vélekedtek, ebben biztos vagyok Ez az idézet Shakes-peare kora óta része a ház szövetének. Tudják egyszer ő maga is járt itt.

A tarkómon meredezni kezdtek a szőrszálak. – De a szobor csak több mint egy évszázaddal a halála után került ide –

szólt közbe Sir Henry éles hangon.

260

– Nos, valóban, ám a szobor előtt ugyanez az idézet díszítette a ház régi bejáratát.

Sir Henry megpördült, hogy felnézzen az ajtóra, amelyen át bejöttünk. – Nem ezt – közölte Mrs. Quigley látható elégedettséggel. – A tizenki-

lencedik században a ház egész kialakítását megváltoztatták. Elsétált a szobor mellett, hogy az ajtókon át kijusson egy kerengős fo-

lyosóra, amely a ház belsejében húzódott, és ott a lenti udvarra mutatott. Akárcsak a Widener Könyvtár, a Wilton House is egy belső udvart vett kö-rül. Amikor beléptünk, a földszinten hittük magunkat, az udvar többi oldala azonban egyértelművé tette előttünk, hogy a második szinten járunk, mint-ha a házat beékelték volna a domboldalba.

Alattunk balra boltíves kaput láttunk. Shakespeare idejében, tudtuk meg Mrs. Quigleytől, innen nyílt átjáró az udvar felé. A hintók ezen hajtottak át, hogy kiszállítsák az urakat és hölgyeket, alkalmanként pedig a színjátszó-kat. A ház bejáratát akkoriban kis, nyitott oszlopcsarnok övezte, vízköpők-kel együtt, többé-kevésbé azon a helyen, ahol most megálltunk.

Shakespeare is áthaladt azon a kapun, gondoltam. Megállt a lenti udvar kövein, feltekintett az égboltra – esni fog, vagy kitart az idő? E falak között evett, töltötte meg a korsóját sörrel vagy borral, váltott sokatmondó pillan-tásokat egy barna szemű, fiatal lánnyal, firkantott le egy jegyzetet, tépett ki egy szál réti virágot, vetette el a kockát, aludt s talán álmodott. Egy színidirektor könyörtelen tekintetével figyelte darabjai közönségét, mérte fel az árulkodó jeleket: a babráló ujjakat és a szerelmes pillantásokat, a könnyeket és a sóhajokat, s ami a legfontosabb, az önfeledt nevetést. Ilyen erős jelenlétet se Athenaide, se a Folger, se a Globe Trust nem tudott terem-teni a világ valamennyi pénzén sem. Shakespeare itt járt.

– A Shakespeare-ház, csak így nevezték azt a kis csarnokot – tűnődött el Mrs. Quigley. – Tudják, a családi legendák szerint a Királyi Színtársulat is fellépett ott, bár manapság inkább Holbein-csarnoknak nevezik.

– Még létezik? – kapott a szaván Sir Henry. – Ó, igen. A szerencsének és a kitartásnak köszönhetően. Szétbontották,

amikor a tizenkilencedik század elején az egész házat átépítették, és az épí-tőköveit enyészetre ítélték, ám egy csökönyös öreg kőműves, aki a birtokon dolgozott, nem engedte őket elveszni. A köveket egyenként kitalicskázta a kertbe, ahol újra felépített mindent. Azóta is ott áll, az earl magánkertjének

261

a végében, bár attól tartok, az idézeteknek nyomuk veszett. Mrs. Quigley láthatóan nem akart nekünk csalódást okozni, ezért visz-

szavonult az előtérbe és megállt egy lovag teljes alakos portréja előtt. – Ha már ilyen figyelmet mutatnak Shakespeare iránt, bizonyára érdek-

lődésükre fog szolgálni a negyedik earl. Az Első Fólió Páratlan Hittestvére-inek egyike.

A vállig érő, keseszőke hajat viselő earl arckifejezése fanyarul gúnyos volt. Rőtsárga szaténöltözéke a visszafogott fényűzés remekmívű darabja, bár így is a csipkék iránti leplezett rajongásról árulkodott.

– A fiatalabb fivér – mutatta be Mrs. Quigley. – Philip Herbert. Mont-gomery első earlje volt, amikor megfestették. Oxford earljének egyik leá-nyát vette feleségül.

Vero nihil verius, gondoltam. Nincs igazabb az igazságnál. – Utóbb megörökölte Pembroke grófságát is, miután a bátyja gyermek-

telenül halt meg, így egyszerre lehetett Pembroke negyedik és Montgomery első earlje. A két birtok azóta is egységet alkot.

Miközben tovább csacsogott, én visszafordultam a szoborhoz. Sem az earl, sem a Shakespeare-ház nem számított. Shakespeare mutatja az Igaz-ságot, írta Ophelia. Vagyis az igazságnak itt kellett lennie a szemem előtt.

A tekercs négy szavát nagybetűkkel emelték ki: Élet, Árny, Ripacs, Szí-nen. Vajon van-e ennek jelentősége? Shakespeare ujja könnyedén megpi-hent az árnyon... Mennyivel jobb ez, mint a templomok?

Élet, Árny, Ripacs, Színen. Töprengve néztem a tekercsbe vésett szavakat. Azután közelebb léptem. Az egyik kezdőbetűben mintha arany nyomait fedeztem volna fel. – Korábban megfestették a szobrot? – kérdeztem közbe éles hangon. Mrs. Quigley odarebbent hozzám. – Nem, drágám – felelte –, legalábbis nem az egész szobrot. Igazán kár

lett volna a finom carrarai márványért. A szavakat viszont kifestették. Né-hány éve egy restaurátor alaposan tanulmányozta őket. Van is valahol egy számítógépes rekonstrukció arról, hogyan nézhetett ki.

A szemközti sarokban álló íróasztalhoz lépett, ahol kutakodni kezdett az egyik fiókban.

– Megvan. Körbeálltuk. A Photoshoppal átszerkesztett képen a legtöbb betű kék

262

volt, leszámítva a vörössel írott nagybetűs szavakat, és a négy vörös szó – Élet, Árny, Ripacs, Színen – egy-egy arannyal kifestett betűjét.

– L-A-R-E – olvastam össze az aranybetűket. – Ami annyit tesz, E-A-R-L – mosolygott sugárzóan Mrs. Quigley. – Az

earlre utal, természetesen. A család mindig is rajongott az anagrammákért és a rejtvényekért. Kivált az az earl, aki elhelyezte itt ezt a szobrot. Sajnála-tos módon nemcsak a szójátékokért bolondult.

Megcsóválta a fejét, mintha egy ötéves kisfiú csínytevéseiről beszélne. – Gyermeket nemzett valakinek, akinek a hálószobájában keresnivalója

sem lett volna. Amikor a grófné nem engedte, hogy a család a nevére vegye a gyermeket, addig cserélgette a Pembroke betűit, míg végül a „Reebkomp” nevet akasztotta a szerencsétlen fiú nyakába. A középső neve ráadásul „Retnuh” lett – ez az anyja családi neve, a Hunter, visszafelé betűzve. Sze-gényke legalább tisztességes keresztnevet kapott – bár ha engem kérdez-nek, az „Augustus” túlontúl dagályos egy gyermek számára.

Elsötétült az arckifejezése. – Némely idegenvezető állítja, hogy a feliratot R-E-A-L-ként is lehet

betűzni, ami francául „királyit” jelent, pedig az earlök sosem formáltak jo-got a trónra. És királyi allűröket sem vettek fel, legalábbis semmi olyasmit, ami abban a korban kivételesnek számított volna...

– Lear – bukott ki belőlem. – Learnek is lehet betűzni. – Ó! – sóhajtott fel Mrs. Quigley. Hallgatása nyomán sűrű csend hullt a

csarnokra. – Valóban. L-E-A-R. Mint a Lear királyban. Erre nem is gon-doltam.

Sir Henry lecsapott a szegény asszonyra. – Az earlnek birtokában van az Első Fólió? Elkínzott kifejezés jelent meg Mrs. Quigley arcán. – Attól tartok, ezt nem tárgyalhatjuk meg. Főként a jelenkori események

fényében. Az irattárosunk készséggel áll a szolgálatukra, amennyiben fel-hívja valamikor a hét folyamán.

– Nincs esetleg mód rá... – kezdte Sir Henry. – Az árnyra mutat – suttogta a fülembe Ben. Ahogy Shakespeare-re pillantottam, értettem, mire gondol. Egy könyv

vonatkozásában ennek nem sok értelme lett volna – nem úgy egy műalko-tásnál. Mondjuk egy szobornál.

263

– Nincsenek a házban Learről készült festmények? – tudakoltam. – Ne-tán szobrok? Bármilyen ábrázolás Shakespeare műveiből?

Mrs. Quigley megrázta a fejét. – Nem hinném... Ezt leszámítva, természetesen. Lássuk csak... Nem.

Vannak persze mítoszábrázolások – Daidalosz és Ikarosz, azután Léda és a hattyú. Nem, irodalmi tárgyú festmény nincs más, csak amely Sir Philip Sidney művét illusztrálja.

Elkerekedett a szemem. – Melyik Sidney-művet? – Az Arcadiát. Azt a könyvet, amelyet a húgának írt, amíg itt tartózko-

dott. A teljes címe Pembroke grófnéjának Arcadiája. – Az Arcadia volt a Lear forrása – fordultam Bentől Sir Henryhez. – Történet egy vak öregemberről, akit gonosz fattya tesz tönkre, s az-

után jó – és törvényes – fia ment meg. – A Gloucester-összeesküvés! – suttogta Sir Henry. Mrs. Quigley értetlenül nézett egyikünkről a másikunkra. – Merre vannak ezek a festmények? – tudakolta Ben. – Egy egész sorozat van belőlük a Kocka-szalonban – az egyik Palladio-

stílusú helyiségben, amelyet Inigo Jones tervezett. Nem Shakespeare korá-ból származnak ugyan, de nem is sokkal későbbről. Ha jobban belegondo-lok, Philip, a negyedik earl megrendelésére készültek.

Philip. A Páratlanok egyike. – Vezessen, Quigley asszonyság – legyintett Sir Henry fejedelmi moz-

dulattal –, csak vezessen! Követtük Mrs. Quigleyt a kerengős folyosón, a kis udvar belső oldalai

mentén, túl a klasszikus márványba öntött császárokon, isteneken és grófo-kon, a ház szemközti felébe. Amint bevezetett minket egy aprócska helyi-ségbe, amelyet telezsúfoltak kis méretű, értékes festményekkel, távoli réz-fúvósok hangja remegtette meg a csillogó üvegtáblákat, majd a vonósszek-ció futamai értek el hozzánk. Mendelssohn Szentivánéji álma.

Miután sietősen áthaladtunk az egyre terebélyesedő szobákon, végül el-jutottunk egy akkora csarnokba, amely meghaladhatta a királyok és kielé-gíthette a császárok igényeit. Sápadt falai a sűrűsödő fényben szinte roska-dozni látszottak az aranyszín redők, virágcsokrok, medallionok és négyláb-nyi, hívogató nimfák alatt – ennyi arany elég lehetett ahhoz, hogy kiürítse

264

Salamon király mesés bányáit. A Pembrokok és egyéb főrendek arcmásai tekintettek le ránk. Van Dyck szinte az egész szemközti falat elborította talmi dicsőséggel és pöffeszkedő kevélységgel – ezüsttel és karmazsinszínű selymekkel, vörösbarna bársonnyal, a lovagok hosszúra növesztett, csillogó fizurájával.

– A negyedik earl és leszármazottai! – törte meg az áhítatos csendet Mrs. Quigley.

Taps hallatszott a lenti pázsitról. Kikémleltem az ablakon a nekünk hát-tal felállított színpad félkaréja irányába. A közönség a ház felé meredt a szürkület fényében. A taps lassan elhalt.

Mrs. Quigley átkelt a termen, és kinyitott egy kétszárnyú ajtót, hogy át-vezessen a szomszédos, kisebb helyiségbe. Középütt asztal állt, György-korabeli ezüsttel megterítve. Az arany ebben a szobában mintha súlytalan lett volna: stilizált tollak rebbentek a fehér falakon, sasok rikoltottak az aj-tónyílások felett, pufók angyalgyermekek röpdöstek körülöttünk. Mrs. Quigley felfelé mutatott, s miközben a mennyből alázuhanó Ikaroszra me-redtem, akinek röptét atyja, Daidalosz követte döbbent borzadállyal, Pro-kofjev Rómeó és Júliájának rézfúvós agóniája szűrődött át az ablakokon.

A zene csak sokára szelídült élvezhetővé. – Íme – mutatott Mrs. Quigley az ablakok sora alá. – Én magam sosem

vizsgáltam meg közelebbről az Arcadia-festményeket, de itt kezdődnek. Annyira hatalmába kerített a zenekar gyötrődése és a nyomasztó fény-

űzés, hogy észre sem vettem őket: kis, téglalap alakú festmények sorakoz-tak térdmagasságban, a falpanelekbe ágyazva a szoba oldalai mentén.

– Attól tartok, arra kell kérnem önöket, hogy elemlámpa fényénél ta-nulmányozzák őket – emelte felénk bocsánatkérő mosollyal a zseblámpáját. – Nem szeretném, ha a fény kiszűrődne az ablakon. A ház háttérként szol-gál a koncerthez, ezért díszkivilágítást kapott.

Ben átvette és felkapcsolta az elemlámpát, míg én térdre ereszkedtem, és közelebb hajoltam a képekhez. Az előtérben két pásztor vonszolt ki egy ifjút a tengerből; a háttérben süllyedő hajó lángolt. Tüzetesebben is meg-vizsgáltam. A hajó árboca éles szögben megdőlt. Rajta egy másik ifjú lova-golt, magasba emelt karddal, mintha csatába vágtatna. Ez volt az Arcadia nyitójelenete.

A szoba falai mentén egyre újabb festmények következtek. A nekibuz-

265

dult művész még a sarkokat is kifestette. Sir Henry, kellő mértékben adagolva a tudós érdeklődést és a hízelgést,

átvonta Mrs. Quigleyt a szomszédos helyiségbe, majd betette maguk mö-gött az ajtót. Miközben a szürkület éjjé sűrűsödött, négykézláb körbeara-szoltam a szobát, megvizsgáltam a fényűző aranyselymekbe öltöztetett asz-szonyokat és az ezüstvértes férfiakat, akik egyszerre tűntek ádáznak és mél-tóságteljesnek. Mindez idő alatt Prokofjev zenéje szüremlett be az ablak-táblákon és örvénylett sejtelmesen körülöttem. Időről időre más hangokat is hallottam: Sir Henry és Mrs. Quigley társalgott a szomszéd szobában.

Elértem az első, majd a második fal végére, de semmit sem láttam, ami Lear történetére emlékeztetett volna. Talán meg sem festették – végtére is ez a motívum másodlagosnak számított. Elhagytam a sarkot, és elértem a harmadik falhoz.

Közvetlenül a márványkandalló előtt bekúsztam az asztal alá, és meg-torpantam. Egy sötét vásznon idős férfi állt a viharos pusztán, az oldalán egy angyalra emlékeztető ifjúval. Távolabbról, egy fa mögül egy másik ifjú meredt rájuk, kegyetlenségtől eltorzult vonásokkal és lángoló tekintettel.

– Azt hiszem, megtaláltam – törtem meg a csendet. De mihez kezdjek vele?

Shakespeare mutatja a másikat. Az előcsarnokban Shakespeare az árny-ra mutatott.

Mutatóujjammal óvatosan megérintettem az árnyékot, hogy kitapintsam a kontúrjait, de semmit sem éreztem alatta.

– Van egy hasonló festmény a kandalló túloldalán – jelezte Ben. A kép ugyanazokat az alakokat ábrázolta, az arckifejezésüket azonban

szinte karikatúraszerűen eltorzította. Harsány fényű villám szelte ketté az eget, ettől a fa árnyéka még sűrűbbre szövődött.

Újra megérintettem az árnyat az ujjammal, de ezúttal sem éreztem semmit. Erősebben nyomtam. Semmi sem történt. Még keményebben nyomtam.

A festmény fölött halk kattanással egy aranyrozetta pattant ki és alakult fogantyúvá. Megragadtam és kihúztam, mire az egész festmény előrebil-lent, hogy felfedje a kőfal és a faburkolat közé ékelődő, sötét hasadékot.

Odabent egy kis polcon, az évszázadok porával beborítva, töredezett és megfakult szalaggal átkötött csomag feküdt.

266

32

KIHÚZTAM ÉS KIBONTOTTAM a csomagot. A borító mintha bőrből készült volna; benne két összehajtott papírívre bukkantam. Gondosan kisi-mítottam az elsőt: még ennyi idő után is meglepően hajlékonynak bizo-nyult. A levelet 1603 novemberére dátumozták, és így címezték meg: „Fi-amnak, a Nagybecsű Sir Philip Herbertnek, a Királyi Udvartartásban, Salisburyben.”

Drága Fiam!

Imádkozom, hogy győznéd meg róla a királyt, jöjjék hozzánk Wilton-ba, méghozzá mindama sietséggel, mi csak telik tőled. Vélünk van a nevezett Shakespeare, s bírjuk ígéretét ama bohóságra, melynek címe Ahogy tetszik. A királyt, elégedett lévén ama komédiával, e boldog órában megkörnyékezhetnők Sr W Raleigh kérelmével, mit megtenni minden vágyásom. Az Urat kérem, őrizne meg kegyelmében, s vezé-relne haza mielébb.

Szerető Édesanyád: M. Pembroke

Bocsásd meg e sorok kuszaságát, lévén sietve íródtak.

Vélünk van a nevezett Shakespeare. – Az elveszett wiltoni levél – suttogtam magam elé. Mary Sidney Her-

berttől, Pembroke grófnéjától fiának, Philipnek, Jakab uralkodásának első hónapjaiban, amikor a pestis távol tartotta Londontól az udvart és a színját-szókat. Régóta beszélték, hogy létezik, noha egyetlen kutató sem látta. A következményei ugyanakkor jól ismertek. Szegény Sir Walter börtönben maradt, a király azonban eljött Wiltonba, ahol a színjátszók bemutatták az Ahogy tetsziket, majd a Vízkeresztet.

Odakint Prokofjev zenéje fájdalmas és dühödt futamokká szövődött ösz-sze. Reszkető kézzel nyúltam a másik papirosért. Újabb levél volt, ezúttal

267

dátum nélkül, egy másik személy kézírásával. Hangosan felolvastam:

A Legédesebb Hattyúnak, mely valaha Úszott az Avonon

Elsőként Ben Jonson használta az Avoni Hattyú megszólítást, az Első Fólióban. Egy Shakespeare-hez írott levelet tartottam a kezemben.

A zene elhalt odakint. – Folytassa! – súgta Ben.

Hánykolódván a kétely és nyugtalanság árján, végtére partra vetőd-tem...

A szomszédos helyiségben éles csattanás szaggatta szét a csendet. Meg-dermedtünk. Léptek kopogtak a padlón, majd vesztek bele a távolba.

– Jöjjön! Ben odasurrant a szalonba nyíló ajtóhoz. Itt elővonta a fegyverét, és in-

tett, hogy húzódjak szorosan mellé. Egy pillanatig mozdulatlanul hallgató-zott. Amint odalent felzúgott a taps, kinyújtotta a kezét és megnyitotta az egyik ajtószárnyat, majd előreszegezett fegyverével végigpásztázta a túlsó helyiséget.

– Sir Henry? Senki sem felelt. Ben bevilágított az elemlámpával. Sir Henry a terem közepén feküdt, arcán sötét vér csillant. Amint a fény

a szemébe tűzött, hallhatóan felnyögött. Életben volt. Egy másodperc alatt elértük. Máris igyekezett feltornászni magát. Miu-

tán felsegítettük egy székbe, előhúztam a zsebéből gyönyörű zsebkendőjét, és odaszorítottam felhasított arcához.

Ben a következő ajtóhoz lopakodott, de semmit sem talált. Miután visz-szatért, fojtott hangon faggatni kezdte Sir Henryt.

– Nem látta, ki támadt magára? Sir Henry megrázta a fejét. – Hol van Mrs. Quigley? Sir Henry felköhögött. – Kikísértem az előcsarnokba – felelte zihálva. – Épp visszatértem, ami-

kor... – Vissza az Arcadia-szalonba! – biccentett Ben a másik irányba. Elin-

268

dultam, kezemben az összehajtott levelekkel, Ben pedig követett, oldalán a sántikáló Sir Henryvel. Az ablakon át Branagh V. Henrik-filmjének sötét nyitómotívuma hallatszott.

– Találtak valamit? – kérdezte érdes hangon Sir Henry, miközben elvet-te tőlem a zsebkendőt és letörölgette a vért az arcáról.

– Leveleket... – Adja oda őket – fordult felém Ben –, és zárja be a rejtekajtót. Csak lassan kapcsoltam. – Tudja, hogy nem vihetjük magunkkal... – Maga szerint biztonságos itt hagyni őket? – Akkor sem lophatom el... Kikapta a leveleket a kezemből. – Rendben – közölte kurtán –, akkor majd én ellopom. Most pedig csuk-

ja be azt a nyavalyás ajtót, és tűnjünk el innen! Sir Henryhez fordultam. – Igaza van – sikerült kinyögnie. Helyére toltam a rozettát, mire a festett

panel éles kattanással becsukódott. A rejtekhely meglétéről a legkisebb rés sem árulkodott.

Jobbra magas ajtó nyílt, amely a kerengő irányába vezetett. Ben csende-sen résnyire nyitotta. Az ablakok hosszú sora fagyosan csillogott a kintről beszűrődő fényekben, maga a kerengő azonban árnyakba burkolózott. A ház egész belső terére sötétség borult – még az udvar szemközti oldalán nyíló előcsarnokra is. Hol lehet Mrs. Quigley?

– Maradjanak a sötétben – suttogta Ben olyan halkan, hogy hallani is alig lehetett. A fekete belső falak mentén végigsurrantunk a sötét folyosón. Ben támogatta Sir Henryt.

Amint az előcsarnok felé közeledtünk, a nagy bejárati ajtó felől kopog-tatás riasztott meg. Az ajtót kinyitották, amikor megérkeztünk; nem emlé-keztem rá, hogy Mrs. Quigley bezárta volna. Előttünk, az ablakokon beszű-rődő fényben Shakespeare úgy hajolt előre, mintha fájdalmak gyötörnék.

Senki sem jött, hogy ajtót nyisson. Ben felkattintotta az elemlámpát, su-garával végigpásztázta a csarnokot, s azután már láttuk, mi torzította el Shakespeare alakját. Mrs. Quigley térdepelt a szobor előtt. Ekkor megpil-lantottam a Shakespeare karjára csavart sálat amely megfeszült Mrs. Quigley nyakán. A feje furcsán félrebillent, az ajkai elkékültek, a szeme ki-

269

dülledt. Ben a kezembe lökte a lámpát és indult, hogy kiszabadítsa. Rájuk irá-

nyítottam a fényt, miközben lassan közelebb merészkedtem. A kopogtatás újra felhangzott, ezúttal hangosabban és követelőzően. Ben karja alá kapta az asszonyt, hogy a szabad kezével megrántsa a sá-

lat, ám az nem oldozódott ki. Miután továbbadtam a lámpát Sir Henrynek, kibontottam a csomót, és Mrs. Quigley beleomlott Ben karjába. Apró fehér tollak rebbentek körülötte; a nyakába láncra fűzött kis tükröt kötöttek.

– Az én szegény kis bolondomat megfojtották – szavalta Sir Henry. A fény megrebbent a groteszk piétán. A Lear királyra meredtünk – arra a pil-lanatra, amikor az öreg király rátalál Cordeliára, és kétségbeesetten keresi a lány lélegzetét, amely elhomályosítaná a tükröt vagy megrebbentené a tol-lat. Hiába. Nincs, ó, nincs már benne élet.

A kopogtatás megismétlődött, ám ezúttal hirtelen abba is maradt, majd valamennyiünk fülét megütötte a kulcs kaparászása a zárban.

Ben a hideg padlóra fektette Mrs. Quigleyt, és felpattant. – Mozgás! – sürgetett minket, miközben átkarolta Sir Henry vállát.

Kapkodva visszavonultunk a kerengőre, és hallottuk, amint mögöttünk megnyílik az ajtó.

Halványan úgy rémlett, mintha lépcsőket láttam volna, amikor Mrs. Quigley nyomában átszeltük a házat, Ben azonban jobban figyelt nálam. Épp abban a pillanatban terelt be minket a lépcsőházba, amikor a fény szét-áradt a hátunk mögött, majd a nyomában egy nő sikoltani kezdett.

Miközben léptek dübörögtek felettünk a kerengőn, lesiettünk a lépcső-soron, megkerültük a fordulót, azután tovább haladtunk lefelé. Odafent el-képesztő magasságokba szökött a sikoly, majd hirtelen vége szakadt.

Kisurrantunk a földszintre, a boltíves csarnokba, amely egykor az udvar főbejárataként szolgált. Üveges ajtó nyílt az udvarra; egy másik, még na-gyobb társa a sötét pázsitra vezetett. A kavicsos ösvény fehér szalagként tekergőzött kelet felé, fakó szellemeként annak az útnak, amely egykor ide vezette Shakespeare-t és a társulatát.

Miután intett nekünk, hogy maradjunk hátra, Ben nesztelenül a külső aj-tó felé lopódzott. Hirtelen mozdulattal a falnak lapult, mire én is megder-medtem. Egyenruhás férfiak sorjáztak elő, futólépésben a ház bejárata felé tartva. Ketten megálltak az ajtónál. Ben felemelte a pisztolyát. A lélegzet is

270

a torkomon akadt. Az ajtó zárva volt. Az egyik rendőr felemelte a botját, hogy betörje az

üveget. Ben előreszegezte a pisztolyát. – Jesszusom, haver! – szólalt meg a másik rendőr. – Van róla fogalmad,

mibe kerül egy ilyen ajtó? A helyedben nem törném be, legalábbis egyelőre. Az egyenruhások elsiettek, én pedig óvatosan fellélegeztem. Miután a léptek elhaltak, Ben kinyitotta az ajtót és intett, hogy köves-

sük. – Ne fussanak! – suttogta, miközben kisurrantunk előtte az éjszakába. Azért nem is andalogtunk. Délnek tartottunk a nagy ház mentén, abba az

irányba, amerről a rendőrök érkeztek. Az ösvény a széles pázsiton át egy kis folyóhoz vezetett. Amint elértük a ház végét, jobbra megláttuk a nekünk háttal felállított színpadot és mögötte a tömeget – egyeseket asztaloknál, másokat a fűre terített takarókon, amint valamennyien a házra meredtek.

– Vegyüljünk el – javasolta Ben. Félúton járhattunk a nyílt gyepszőnyegen, amikor meghallottuk, hogy

egy ablak nyílik a házon. Valaki megálljt kiáltott, Ben viszont azt mondta, tovább. Futva kerültük meg a színpad távolabbi végét.

Miközben belevetettük magunkat a tömegbe, a fények apránként kialud-tak, leszámítva egyetlen reflektort, amely a színpadra irányult. Még hallot-tam Ben utasítását, hogy szóródjunk szét, azután egy magányos tenor buk-kant elő az éjszakából. Non nobis Domine.

Ben utat tört magának az asztalok között; én követtem, és ugyanabba az irányba haladtam, csak másik úton. Eleinte alig vettek észre minket, a kö-zönség átadta magát a zenének. A magányos hang nyomán életre kelt a kó-rus, majd a vonósok és a fúvósszekció is. Többen azt gondolhatták, hogy ez is része a mulatságnak. Néhányan meg is éljeneztek minket; így értük el a folyópartot. Az utolsó vágta megviselte Sir Henryt; elzöldült, és újra vérez-ni kezdett. Ben ezúttal is átkarolta az öregember vállát, hogy besegítse a vízbe, és együtt botorkáljanak előre. Követtem őket. A víz hideg volt, de sekély.

Miután elértük a túlsó partot, hátratekintettem. Sötét alakok sorjáztak a pázsiton a színpad felé. Az egyikük kilépett a fénybe, és én azonnal felis-mertem. Sinclair felügyelő loholt a nyomunkban.

A rézfúvósok harsogva töltötték ki az éjszakát, miközben a hallgatóság

271

felállt, és a nyakát nyújtogatta. – Futás! – mordult fel Ben. Elfordultam és nekivágtam a dombnak, a sö-

tét erdő biztonsága felé. Épp akkor értük el a fák peremét, amikor a zene elérte a zajos végkifejletet. Lövések sorozata visszhangzott a pázsit felett, majd mélyen zengő moraj remegtette meg a házat. Elbotlottam és elvágód-tam. Ben rángatott talpra, amint a lövedékek elzúgtak a fejünk fölött, arany, zöld és kék repeszekre robbanva szét.

Tűzijáték – nem lövések – tűzijáték! A nyári szabadtéri koncertek ha-gyományos fináléja. Újabb rakéták kúsztak fel az égre, alattuk Pembroke earljeinek kísérteties palotájával.

A pázsit túloldalán egyre többen törtek a vízfolyás felé: egyesek átvág-tak a tömegen és begázoltak a folyóba, ahogy mi is tettük; mások elfoglal-ták a ház túloldalán ívelő hidat. A távolban szirénák fojtott sikoltozása hal-latszott.

– Kate! – csattant fel mögöttem Ben türelmetlen hangja. Megfordultam és beszaladtam a fák közé.

272

33

AZ ERDŐBEN ALIG LÁTTUNK az orrunkig, és vendégmarasztaló ágak kapaszkodtak belénk, miközben felfelé loholtunk Ben nyomában és próbál-tuk tartani vele az iramot. Lábam cuppogott a nedves cipőben; a távolból még mindig a tűzijáték ropogását, sziszegését és fütyülését hallottam. Va-lahol közelebb emberek csörtettek a bokrok között; egyikük néha-néha fel-kiáltott.

A talaj vízszintessé vált, azután lejteni kezdett. A domb lábánál mohával és zuzmóval vastagon benőtt fallal találtuk magunkat szemközt. Sietve el-indultunk a vonala mentén, amíg Ben rá nem akadt egy falazatba ágyazott padra, felette kerek domborművei – egy rég szeretett vadászkutya emléké-vel –, amely alkalmas kapaszkodót kínált. Felsegítettük rá Sir Henryt, az-után mi is átmásztunk a nyomában, majd egy fasor aljnövényzetében lapul-tunk meg.

Két rendőrautó száguldott el harsogó szirénákkal. Épp felálltam, amikor a távolban tompa puffanást hallottam.

– Bukjon le! – szisszent rám Ben. A földhöz tapadva követtük, a fal mentén maradva, a tövében tenyésző bokrok alatt. A fák közt lebegő rend-őrhelikoptert láttunk, amint fényével a lenti utat pásztázta.

Mozdulatlanul várakoztunk, akár a fényszóró kévéjétől megigézett me-zei nyulak. A bestia végül odébbállt, a nyomában egy lassabban haladó rendőrautóval. Nem voltam benne biztos, de mintha Sinclair felügyelő arcát láttam volna.

Azután csend és nyugalom lett. Ben óvatosan felemelkedett. Ellopódzott az út széléig, ahol felállt, majd kurta kézmozdulattal jelezte, hogy követhet-jük.

Az út túlsó felén újnak tetsző kertváros feküdt. Átkeltünk az úton, és követtük a házak között kanyargó utcák egyikét. Ben sietősen gyalogolt, mint aki tudja, merre tart. Alig haladtunk valamit, amikor egy autó villan-totta föl előttünk borostyánszínű irányjelzőjét.

Sir Henry Bentley-je volt az. Ben kinyitotta a hátsó ajtót, hogy valam-ennyien besorjázzunk.

273

Barnes egyetlen szó nélkül indított, és kikanyarodott az utcára Ben elő-rehajolt, és váltott vele néhány szót. Néhány kanyar után kiértünk egy sö-vényekkel övezett, szélesebb útra, amelyet mindkét oldalról holdfényben fürdő sík mezők vettek körül. Miközben a szirénák hangja lassan beleve-szett a távolba, Sir Henry nekiállt lehámozni magáról vizes cipőjét és zok-niját, hogy megszárítkozzon a Barnes által elővarázsolt törölközővel. Kö-vettem a példáját.

– A levelet! – mordult fel Sir Henry karcos hangon, zsebkendőjét még mindig az arcán tartva.

Az út emelkedett, majd lejteni kezdett, hogy azután olyan magasra tör-jön, mintha csak a világ tetején lennénk, Ben pedig előhúzta a lapokat a zsebéből, és a kezembe tette őket.

A Legédesebb Hattyúnak, mely valaha Úszott az Avonon

Hánykolódván a kétely és nyugtalanság árján, végtére partra vetőd-tem, hogy önnel teljes egyetértésben találjak magamra. A légvárakat – vagy miként mondta, a játszi léhaságokat –, melyeket kimérára val-ló képzelmünk egykor megidézett, nem oszlathatják el mindenestől a Mohó Éj árnyai. Kivéve az egy spanyol darabot.

– A Cardenio – mormolta Ben. Elkerekedett szemmel bólintottam.

Oly tüzeket szított fel, melyek lángjaiban a grófné, még mindig a Tower fogságában, tulajdon megpróbáltatásainak új kezdetét látja. Minthogy a hölgy szinte már családtag, tiszteletben kell tartanom óhaját, amint azt leánya nap mint nap alkalmasnak találja az eszem-be vésni. Magaménak érzem a kötelmet, hogy mentsem hallgatásun-kat St. Alban előtt.

Minthogy a vadkan levetette agyarát, nem maradt, csak a hizlalni való disznó. Ami a hangyaszorgalmú gyűjtögetést és a magtól az ocsú szétválogatását illeté, Mr. Ben Jonson van olyan rendes fickó, mint akármelyik, mit több, rendesb a többinél – még ha nem olyany-nyira különb, mint magáról állítja. Legalább megvan hozzá a kellő gyakorlata, ha már ugyane feladatot ellátta egy másik szerző kedvé-ért, kit mindennél nagyobbra tart – önmagáért. Akár a csóka, úgy

274

kotyog munka közben, nem törődvén azzal, miféle maró élcek törnek elő a csőréből. Ha képes elviselni az ily egyszemélyes kórust, ám le-gyen.

A döntést hozzáértő és legédesebb kezei közé helyezem.

– Az Első Fólió! – harsant fel Sir Henry. – Arról beszél, hogy Ben Jonson szerkessze az Első Fóliót!

– És hagyja ki belőle a Cardeniót – tettem hozzá.

Örök és megingathatatlan barátja:

Az aláírásra mutattam. Az óriási betűk és a szertelenül cirkalmas, ural-kodóhoz illő kezdőbetű a lap közepén terpeszkedett.

Döbbent csend telepedett az autóra. A Legédesebb Hattyúnak, mely valaha Úszott az Avonon... Willtől? Ha a

levél az Első Fólióról szól, egyiküknek Shakespeare-nek kell lennie... De melyiknek?

– Az Avonnak csak egyetlen Hattyúja létezett – jelentette ki Sir Henry pillanatnyi gondolkodás után –, míg Will lehetett akárhány. Mondjuk Wil-liam Herbert, Pembroke earlje. A két Páratlan közül az idősebb. Vagy a szonettek Aranyhajú Ifja.

– Vagy William Turner. De ha Shakespeare a hattyú – szállt vitába Ben felém fordulva –, akkor ennek a levélnek is oda kellett volna kerülnie, aho-vá William Shakespeare összes többi iratának. Mit keresett Wiltonban?

A fogaskerekek lassan forogtak az agyamban, mintha a halott asszony képe akasztaná meg őket. Mögöttünk a szirénák hangja szétáradt egész Wiltshire-ben, s valahol odakint bujkált a fickó, aki megfojtotta Mr. Quigleyt, és szétszórta a tollakat.

– Az Édes Hattyú szerepére van még egy jelöltem – szóltam fojtott han-gon. – Valaki, aki miatt idekerülhetett ez a levél... Mary Sidney. Pembroke grófnéja. A Páratlanok anyja.

Sir Henry felhorkant, de én elengedtem a fülem mellett, és úgy szoron-

275

gattam a levelet, mintha az bármelyik pillanatban köddé válhatna. Egy asz-szony meghalt érte. Kell, hogy legyen valami magyarázat. Egyszerűen kell, hogy legyen.

– A fivére halála után a grófné tartotta életben a Sidney nevet és Sidney hivatalos jelvényét: egy nyílhegyet, amelyet olykor lándzsahegynek is ne-veznek, ám emellett megőrizte Philip titkos emblémáját is: a hattyút. Az ül-dözött francia protestánsok adományozták neki, akik valósággal istenítették őt...

Felpillantottam, és láttam, hogy Sir Henry tekintete az enyémbe fúródik. – A franciában a Sidney kiejtése igen közel áll a cygnéhez. – Franciául „hattyú” – csillant meg Ben szeme. – Franciául marhaság! – csattant fel Sir Henry. Az autó lassított. Jókora kerülő után visszajutottunk a London felé veze-

tő főúthoz. Ráfordultunk és keletnek tartottunk. – Meglehet – engedtem meg –, de létezik egy metszet, amely idősebb

korában örökíti meg Pembroke grófnéját, a kor irodalmi nagyságát. Csipkés nyakfodrot visel, és a csipke újra meg újra egy hattyú alakját rajzolja ki.

– A Nadder-folyó az – tiltakozott Sir Henry –, amelynek a vizével el-árasztja ezt a drága bőrülést, nem az Avon. Az Avon Warwickshire-ben fo-lyik, méghozzá Stratfordon keresztül.

– Az Avon a walesiben annyit tesz, „folyó” – szálltam vitába. – Angliá-ban amúgy is egymást érik az Avonok. Az egyikük Salisburyn keresztül fo-lyik, és a tizenhetedik században, amikor a Wilton-birtok még kiterjedtebb volt, egyenesen keresztülszelte Pembroke földjeit.

Megcsóváltam a fejem. – Ha valami igazán különöset akar hallani, nem messze innét van még

egy Stratford-sub-Castle nevű falu is. Éppen az Avon partján – temettem tenyerembe az arcom.

– Úgy látom, ez még nem minden – vetette közbe Ben. Ismét megcsóváltam a fejem. – A grófné maga is írt. Az tette ismertté, hogy angol nyelvű költemé-

nyekre fordította a zsoltárok szövegét, ám emellett drámát is szerzett. Döbbent csend állt be. – Darabokat írt? – kérdezte hitetlenkedve Ben. – Egyetlen darabot. Egy könyvdrámát, melyet nem állított színpadra,

276

csupán meghitt baráti társaságban olvasott fel – pillantottam rá. Ő írta An-tonius tragédiáját, Antonius és Kleopátra történetének első angol nyelvű drámai feldolgozását.

– Antonius... – kezdte volna Ben, Sir Henry azonban félbeszakította: – Azt akarja mondani, hogy Mary Sidney volt Shakespeare? – Dehogyis! – csattantam fel ingerültem. – Nem változtam egyik pilla-

natról a másikra Delia Baconné. Csak szeretném, ha számításba vennénk, hogy esetleg Pembroke grófnéja, Mary Sidney lehetett a levélben említett „legédesebb hattyú”.

Felsóhajtottam. – S úgy vélem, követnünk kell ezt a gondolatmenetet a logikus végkifej-

letig. A levél egyértelműen fogalmaz az Első Fólióval kapcsolatban, amely 1623-ban vagy azt megelőzően keletkezett. Ha viszont a grófné volt az édes hattyú, aki ragaszkodott a kiadáshoz, a levélnek 1621. szeptemberét meg-előzően kellett keletkeznie, amikor is meghalt himlőben.

– Tehát az Első Fólió kiadását már a fiai támogatták – vonta le a követ-keztetést Ben.

– S ezzel vissza is jutottunk a Páratlanokhoz. Will és Phil, gondoltam: William, Pembroke earlje és a fivére, Philip,

Montgomery earlje, aki Oxford earljének leányát vette el, hogy végül meg-örökölje mind a pembroke-i grófságot, mind a Wilton House-t. Ugyanaz a Philip, akinek a szobájában rátaláltunk erre a levélre – ugyanaz a Philip, aki őrt áll Shakespeare felett Wilton előcsarnokában.

Mrs. Quigley felett mégsem őrködött. Az asszony felpuffadt arca újra előúszott az emlékeim közül.

Sir Henry összevont szemöldökkel hajolt a levél fölé. Ujjával a papiros-ra bökött.

– A levél írója azt is tudta, hogy Ben Jonson szerkesztette saját művei-nek gyűjteményes kiadását. Az a kötet 1616-ban jelent meg, ugyanabban az évben, amikor Shakespeare meghalt. Vagyis lehetséges, hogy ez a Will a stratfordi Shakespeare – jelentette ki –, amennyiben életének utolsó évében írta a levelet.

Megráztam a fejem. – Nem, ha a „legédesebb hattyú” Mary Sidney. – Miért nem?

277

– Egy közönséges színpadi szerző, lehetett bármily híres, sosem írt vol-na ilyen bensőséges hangú levelet egy grófnénak akkoriban, amikor a ran-got – vagy még inkább a rangbéli különbséget – rendkívül komolyan vet-ték. A színészek és színműírók csak egy fokkal voltak különbek a selyem-fiúknál és az utcai kufároknál, miközben ez a levél azt sugallja, hogy Will – legyen bárki is – magával egyenrangúként kezelte a Legédesebb Hattyút. Egy közember – főként olyasvalaki, aki adósa a hölgynek a pártfogásáért – valami cikornyás fordulattal kezdte volna a levelet, például „A Legnagyobb Becsű és Jószándékú Hölgynek, Pembroke Grófnéjának, a Legédesebb Hattyúnak. „

Az ajkamba haraptam. – Nem stimmel még az aláírás sem. Egy közember, ha egy grófnénak

írt, azáltal is megalázkodott, hogy az aláírását beszorította a papír jobb alsó sarkába. Nem szívesen mondom ezt, Sir Henry, de ha a Legédesebb Hattyú Lady Pembroke, akkor Will nem lehet a stratfordi drámaíró, William Shakespeare.

– Akkor kicsoda? – tette föl a kérdést Sir Henry. – Talán egy kiméra? – kérdezte Ben az égnek emelve a tekintetét. A levélre néztem. Kimérára valló képzelmünk, sorjáztak a szavak. A

légvárakat – vagy miként mondta, a játszi léhaságokat –, melyeket kimérá-ra valló képzelmünk egykor megidézett.

Sir Henry leengedte a zsebkendőt az arcáról. – Azt akarja mondani – sötétült el a hangja –, hogy Shakespeare nem

egyéb, mint négyszáz évnyi hiperaktív képzelet szüleménye? A homlokom ráncoltam. A kiméra elvont értelemben hajmeresztően

fantasztikus és lehetetlen illúziót jelöl. A görög mitológiában ugyanakkor mitikus tűzokádó szörnyeteg, amelyet számos részből gyúrtak össze: a feje egy oroszláné, a teste kecskéé, a farka sárkányé. A levélben szerepelt még a hattyú, de a vadkannal és a disznóval is személyre utaltak. A kiméra talán emberek egy csoportját jelöli, akik együttesen alkotnak egyetlen sokrétű szörnyeteget.

– Badarság! – fakadt ki Sir Henry. – Ez nem jelenti, hogy a szörnyeteg Shakespeare, vagy hogy Shakes-

peare a szörnyeteg. – Ez a nyavalyás levél Shakespeare-ről szól – pufogott Sir Henry. –

278

Maga mondta! Megráztam a fejem, és megpróbáltam elmagyarázni neki a dolgot. A

kiméra éppúgy lehetett pártfogók egy csoportja is, amely megihlette ezeket a léhaságokat azáltal, hogy megbízást adott rájuk, majd elég értékesnek ítélte őket ahhoz, hogy megóvja a feledéstől. Ha emberek csoportjának te-kintjük a kimérát, legalább értelmet találtunk a hattyúban, a vadkanban és a disznóban. Az iparkodó hangyáról már nem is beszélve.

– Ha Mary Sidney a hattyú, ki a vadkan és a disznó? – tette fel a kérdést Ben.

Csüggedten fordultam Sir Henryhez. – Oxford earljének címerállata egy kék vadkan. – Édes Krisztusom! – hanyatlott hátra az ülésen Sir Henry. Ben nem törődött vele. – Oxford 1616-ra halott volt, vagyis levedlette az agyarát. Ez tetszik. – Ettől még ott a disznó – mordult fel Sir Henry. – A torzszülött gnóm,

dúló, ronda állat. Maga szerint Erzsébet melyik páváskodó udvaronca ru-házta volna föl magát a púpos III. Richárd e kevéssé kívánatos jelképével?

– Ígérje meg, hogy nem szedi le a fejem – bocsátottam előre. – Nem ígérhetek semmi ilyesmit. Felsóhajtottam. – Bacon. – Sir Francis Bacon! – nyögött fel Sir Henry. Ben gúnyos, köhögésbe fúló kacajban tört ki. – Valójában egy másik vadkanról lenne szó – magyaráztam –, de a

Baconok egy sor rossz ízű tréfát a fejükre vontak azzal, hogy saját magukat is disznóknak nevezték. Sir Francis Bacon mesélt egy történetet az apjáról, a rendkívüli módon kövér bíróról, akinek a kegyét az egyik rab azzal pró-bálta kicsikarni, hogy a rokonának vallotta magát, minthogy őt magát Ár-tánynak hívták. „Ön és én nem lehetünk rokonok, hacsak fel nem köttetem – felelte az öreg bíró. – Mert egy Ártány sosem lehet Bacon, miként a disz-nó se szalonna, csak ha jól felkötik.”

Nem is mertem Benre pillantani; a rázkódásából éreztem, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.

– Ami ennél is fontosabb, Shakespeare is elismételte a tréfát. – A windsori víg nőkben – sóhajtott fel Sir Henry. – Kérleg, kondolkozzál,

279

tyermekem... Benből kitört a nevetés, mielőtt még a disznóra vonatkozó utalás fel-

hangzott volna. Sir Henry nem hagyta magát. – De hová jutunk ezzel a kimérával? Will – bárki is legyen – St.

Albannak akart írni. – Aki ismét csak Bacon – bólintottam. – Jakab király már 1621-ben St.

Alban vikomtjává emelte. Ben abbahagyta a nevetést. Sir Henry előrehajolt. – Vagyis Bacon volt az egyetlen személy, akit a hattyúnak meg kellett

puhítania, és Will megígérte, hogy személyesen jár közben. Bólintottam. – Hol élt ez a Bacon? – Egy Gorhamburynek nevezett birtokon. St. Albans város határában. – Barnes! – emelte fel a hangját Sir Henry. – Irány St. Albans. – Ennyire azért nem egyszerű. Gorhambury, amelyet Bacon építtetett a

szellem palotájaként, a halála után ötven évvel romhalmazzá vált, és azóta is az.

– Valaminek akkor is maradnia kellett belőle – vélte Sir Henry. Dobolni kezdtem az ujjaimmal a térdemen. – Van egy szobor a St. Albans-i plébániatemplomban, olyasféle, mint

Shakespeare szobra a Westminsterben, ezt azonban a Bacon-hívek ízekre szedték az elmúlt százötven év során.

– Vagyis nem megyünk vele semmire. Ben átvette a levelet. – Ha Will közben akart járni St. Albannál – vetette föl –, miért kellett a

hattyúnak elbűvölnie az ártányt? Felpillantott a levélből. – Számomra úgy tűnik, hogy St. Alban és a disznó két külön személy. Mindannyian a levél fölé görnyedtünk. Volt valami abban, amit mon-

dott. – Akadt netán még egy förtelmes disznó? – csipkelődött Sir Henry. – Nem tudok róla. – Akkor most hová megyünk? – kérdezte Ben.

280

– Próbálom kitalálni. Öt perccel később lehúzódtunk az autópályáról, és beálltunk egy jelleg-

telen Days Inn parkolójába. Amíg Ben és Sir Henry bejelentkezett, a kocsi-ban maradtam Barnes-szal.

Elővettem a brosst, hogy felpattintsam a hátlapját. A hotel fényei naran-csos izzásba vonták a képmást. „Most merre?”, faggattam némán a fiatal férfit.

Kezében a feszülettel elevennek, szinte dacosnak tűnt: tekintetében egy-szerre csillant kihívás és megvetés.

281

34

BEN BEKÍSÉRT a szálloda hátsó ajtaján át egy kétágyas szobába. Sir Henry visszavonult tisztálkodni a maga szobájába. Amikor néhány perccel később felbukkant az ajtóban, már sokkal inkább önmagának festett, bár kissé sápadt maradt. Az ablaknál álltam, és nyitva tartottam a brosst, akár egy iránytűt.

– Feladta a próbálkozást a levéllel? – telepedett Sir Henry a legkényel-mesebb székünkbe.

– Összefüggnek – vontam vállat –, ez biztos. Csak nem tudom, hogyan. De a te örök nyarad nem fakúl, állt a portrén aranybetűkkel. Isten Na-

gyobb Dicsőségére. Mi köze mindennek a levélhez, amit nemrég találtunk? Talán nem áll-

nak közvetlen kapcsolatban, de Ophelia utalt rá, hogy a festmény és a levél két külön út egyazon igazsághoz, így mindkettőnek ugyanahhoz a titokza-tos kis világhoz kell tartoznia.

Roz mindig kitartott amellett, hogy a jelentés a szövegkörnyezetből fa-kad. Milyen kontextusba helyezi a levelet a miniatúra? Vagy a levél a mini-atúrát?

A miniatúra a feszület ábrázolásával nyilvánvalóan katolikus. A levél az Első Fólióról szól. Mi köze lehet a kettőnek egymáshoz?

– Létezik valamilyen kapcsolat köztük – fakadtam ki csalódottan –, de nem vagyok annyira járatos a vallástörténetben, hogy meglássam.

– Talán ideje keresnünk valakit, aki az – vetette fel Sir Henry. – Nem ismerek ilyet. – Úgy tűnik, hasznunkra lehetne valaki, aki a vallástörténet és Shakes-

peare terén egyaránt otthonosan mozog – jegyezte meg Ben. Átható érdek-lődéssel figyelt, és tudtam, hogy miért. Mindketten láttuk Matthew előadá-sának címét a Folger brosúrájában. Shakespeare és a titkos katolicizmus tü-zei.

– Nem akarok tőle segítséget kérni – szögeztem le. Sir Henry felfigyelt. – Kitől?

282

– Matthew-tól – feleltem. – Matthew Morris professzortól. – Pedig ő szívesen a rendelkezésünkre állna – jegyezte meg Ben. – Á – bólintott Sir Henry –, kezdem érteni. Tett ez a szegény pára bármi

szörnyűséget azon kívül, hogy érdeklődést mutatott maga iránt? – Bosszant a jelenléte – vallottam be. – Rozt is bosszantotta. – Alkalmanként a nők nagyobb disznók a férfiaknál, kedvesem – mond-

ta Sir Henry, és felém nyújtotta a telefonját. – Ha ő képes megoldani a problémánkat, hívja csak fel.

– Használja az enyémet – ajánlkozott Ben. – Nehezebb lenyomozni. – Roz utálna ezért – dohogtam. – Azt még jobban utálná, ha a gyilkosa érne először célba – vélekedett

Ben. Kihangosította a BlackBerryjét, én pedig elővettem Matthew névjegy-ét, és bepötyögtem a számot.

Matthew második csörgésre felvette. – Kate? – mondta kissé álomittas hangon. Azután hallottam, ahogy

felül. – Kate! Hol van? Minden rendben? – Jól vagyok. Mit tud nekem mondani az Ad Maiorem Dei Gloriam ki-

fejezésről? Megakadt a hangja. – Szökésben van, és azt kívánja, hogy latinból fordítsak? – Én is tudok latinul. Isten Nagyobb Dicsőségére. Ettől még nem tudom,

mit jelent. – Elárulja, hogy mi ez az egész? – Azt mondta, hogy hívjam, ha segítségre van szükségem. Most hívom. Matthew rövid szünet után felelt. – Ez a jezsuiták jelmondata. Krisztus római katolikus katonái. Odaadó és gyakorta vakbuzgó papok,

akik eltökélték, hogy visszaterelik Angliát a katolikus akolba. Matthew folytatta: – Mumusok a Cecilek, sőt gyakorlatilag az összes Erzsébet- és Jakab-

kori királyi tanácsos szemében, akik árulóknak bélyegezték őket. A jezsui-ták pedig a szentek türelmével viselték a bélyeget. Szó szerint. Azt hiszem, úgy tízet közülük szentté is avattak, miután felakasztották, kibelezték és felnégyelték őket a hitükért.

– Jézusom! – sikerült kinyögnöm.

283

– Pontosan – mondta Matthew. – Jézus Társasága. A miniatúra lángjai megrebbentek és körülnyaldosták az ifjút. – Mindezek fényében – folytattam, reményeim szerint tárgyilagos han-

gon – hogyan vélekedne erről a mondatról? Felolvastam a barnára fakult tintával írott szavakat. – Magaménak érzem a kötelmet, hogy mentsem hallgatásunkat St. Alban

előtt. – Szokványos esetben Baconre gyanakodnék – felelte –, de ha figye-

lembe vesszük a jezsuita mottót is, akkor inkább Valladolid jut az eszembe. – Spanyolországban? – Igen, Spanyolországban. Matthew nagyot ásított, nekikezdett a kiselőadásnak. – Valladolid Kasztília régi fővárosa. Itt működött az Angol Királyi Kol-

légium, amelyet 1580-ban II. Fülöp spanyol király alapított azzal a nem tit-kolt céllal, hogy az angolokat katolikus papi képzésben részesítse. A leg-több pap a jezsuita közösség tagja lett, és álruhában tért vissza Angliába, hogy ott titokban egyházi tevékenységet folytasson. Az angol kormány sze-rint azt is megpróbálták elérni, hogy a hű angol alattvalók nyíltan lázadja-nak fel protestáns uralkodóik ellen, és erőszakkal szerezzék meg, amit szép szóval nem tudtak. Az angol kormány úgy tekintett erre a helyre, mint a fa-natikus merénylők kiképző központjára.

– De miért St. Alban? – Mert a teljes név St. Alban Angol Királyi Kollégium. Egy pillanatig senki sem moccant. Végül odaléptem a telefonhoz, hogy

átváltsak kézi üzemmódra. – Lekötelezett, Matthew. Hosszú ideig nem felelt. – Tudja, mit szeretnék. – Tudom – feleltem. Adjon egy esélyt, ezt akarta mondani. – Isten a tanúm, megszolgálta – tettem hozzá, mielőtt szétkapcsoltam. Visszaadtam a telefont Bennek, aki kinyújtózott az ágyon és sokatmon-

dó mosollyal meredt a mennyezetre, melyet valamiért bosszantónak talál-tam.

– Gondolja, hogy erről van szó? – tette fel a kérdést Sir Henry. –

284

Valladolidról? Számomra elfogadhatónak tűnik. Leültem az íróasztalhoz. Egyszeriben eluralkodott rajtam a kimerültség. – Az Angol Királyi Kollégium két további szálon is kötődik Shakes-

peare-hez. Melyiket kérik először, a valószínűt vagy a valószínűtlent? – Lefogadom, hogy úgyis az őrültséggel kezdjük, és onnan haladunk

visszafelé, az elfogadható irányába – kulcsolta össze Ben a kezét a tarkóján. – Akkor legyen Marlowe – futtattam végig az ujjaimat túlságosan rövid-

re nyírt hajamon. – Az Erzsébet-kori Anglia istentelen, meleg és romlott szupersztárja. Shakespeare előtt a színházak legnagyobb kedvence.

– Akit szemen döftek egy kocsmai csetepatéban – tette hozzá Ben. Bólintottam. – 1593-ban, épp amikor Shakespeare kezdte megtalálni a hangját. Igen,

ő az. Csakhogy aligha lehetett egyszerű kocsmai csetepaté, Marlowe ugyanis kém volt. Elküldték Németalföldre, egyebek mellett azzal a megbí-zással, hogy szivárogjon be a száműzött angol katolikusok csoportjaiba, amelyek vélhetően felkelést szítottak. A bizonyítékok arra utalnak, hogy a társai a kocsmában szintén kémek voltak, és hogy a fogadó afféle védett háznak számított.

– De nem Marlowe számára – toldotta meg Ben. Feltettem a lábam az asztalra. – Sokak szerint Marlowe nem is halt meg aznap délután. Azt mondják,

elszökött. Vagy elküldték külföldre. Spanyolországba. – Piha! – kiáltott fel Sir Henry a karosszékéből. Ben felvonta a szemöldökét. – Valladolidba? Bólintottam. – 1599-ben a kollégium feljegyzései szerint egy John Matthews vagy

Christopher Morley nevű férfi nyert bebocsátást... A Morley a Marlowe egy névvariációja, amelyet a szerző alkalmanként használt, míg a John Matthews közkeletű – bár nem túl agyafúrt – papi álnévnek számított. Tud-ja, János és Máté evangélisták után.

Megráztam a fejem. – Akárki is volt, ez a pap 1603-ban visszatért Angliába, ahol elfogták és

vasra verték. A különös csak az, hogy ebben a korban, amikor a raboknak maguknak kellett megfizetniük a fogva tartásuk költségét máskülönben

285

együtt éhezhettek a többi szerencsétlennel a férgektől hemzsegő kövezeten, Robert Cecil, Jakab király államminisztere személyesen állta Morley szám-láját. Ezért is gondolják úgy, hogy a kormány ügynöke volt. A valladolidi Morleyra a legegyszerűbb magyarázat, hogy mindkettő a férfi álneve volt – az egyiket az evangéliumból kölcsönözte, a másikat egy halott férfitól –, feltehetően azért, mert papként is az angoloknak dolgozott.

– A két pont közötti egyenes – bólintott Ben. – Most lássuk a cirkalma-sabb ösvényt.

– Lássuk. Akadnak, akik szerint Shakespeare nevéhez azért nem köthe-tünk egyetlen 1593 előtti művet sem, mert 1593 előtt az eredeti szerző még a saját nevén írt, amely nem más, mint Christopher Marlowe.

Sir Henry megvető horkanással pattant fel a székből, és járkálni kezdett a szobában.

– Mondtam, hogy őrültségnek fog hangzani – siettem hozzátenni. – Az elmélet szerint az alku részeként Cecilnek gondoskodnia kellett róla, hogy a darabjai továbbra is megjelenjenek Londonban.

– Vagyis „Shakespeare” Valladolidba utazott. – Ben társalgás közben vadul szörfölt a neten.

– Pontosan. – És mi a másik kapcsolat? – kérdezte Sir Henry, aki egy pillanatra sem

állt meg. – Cervantes. Sir Henry megtorpant. – Talán ő írta Shakespeare darabjait – vetette fel Ben rezzenéstelen arc-

cal. Gúnyosan mértem végig. – Vannak, akik így gondolják. A másik fél meg azt mondja, hogy

Shakespeare írta a Don Quijotét. – Ahogy biztos vannak olyanok is, akik szerint Einstein képében tért

vissza, hogy megírja a relativitás elméletét – csattant fel Sir Henry. – Miért nem tulajdonítjuk neki a Háború és békét, az Iliászt vagy bibliát, ha már így belejöttünk?

– Tételezzük fel, hogy Shakespeare volt Shakespeare... – kezdtem. – Üdítő változatosság – jegyezte meg Sir Henry. – Kezdünk elfeledkezni róla, de a Cardenio még mindig fontos része a

286

történetnek. Márpedig Cardenio, mondhatni, Valladolidban született. Ami-kor III. Fülöp király az egész udvart átköltöztette Madridból Valladolidba, Cervantes is vele tartott. 1604-ben ott készítette elő a Don Quijote első ré-szét a nyomtatásra, és itt fejezte be a második részt is.

Senki sem mozdult. A tenyeremmel végigsimítottam a levélen. St. Alban.

– Ugyanazon a tavaszon a frissen felkent Jakab király követet menesz-tett Spanyolországba, aláírni egy békeszerződést. Nottingham earlje – egy Howard – négyszáz angol kíséretében érkezett Valladolidba, köztük egy fi-atal úriemberrel, aki élénk érdeklődést táplált minden katolikus téma iránt, és idővel hasonlóan érdeklődés bontakozott ki benne a spanyol dolgok iránt is. Ideértve az irodalmat és a színházat. Meg a vallást. Akadtak, akik tartot-tak tőle, hogy a jezsuiták megrontják az ifjakat, és rábírják őket, hogy olyan körülmények között térjenek haza, amelyeket az angolok kifogásolnának.

A festményen az ifjú fölemeli a feszületet, ami az ő szemében merész tett lehetett. Ad Maiorem Dei Gloriam.

– Ha az Aranyhajú Ifjú Valladolidba utazott, hogy akkor vagy egy ké-sőbbi időpontban, de csatlakozzék a jezsuita rendhez, alkalma lehetett rá, hogy ráirányítsa Shakespeare figyelmét Cervantes Cardenióról szóló törté-netére. Vagy ha őt nem is ismertethette meg vele, a pártfogóit igen. Mond-juk egy Howardot. Ez esetben „Will” okkal kérte volna, hogy a spanyol da-rabot hagyják ki a Fólióból.

Ben felült az ágyon. – Ez azt is megmagyarázza, hogyan juthatott el egy angol darab kézirata

Új-Mexikóba. Felé fordultam. – A tizenhetedik században Amerikának ez a része még Új-Spanyolor-

szág legészakibb csücskének számított, ahol a konkvisztádorok uralkodtak – fejtette ki.

– Akiket szép számmal elkísértek a spanyol papok is – tettem hozzá. – Pontosabban a Spanyolországból érkezett papok. – Köztük esetleg egy angol jezsuita is – toldotta meg Sir Henry. Az Aranyhajú Ifjú mögött tekergőzni látszottak a festett lángok. A megfakult tintával írt szavak jutottak az eszembe: Magaménak érzem

a kötelmet, hogy mentsem hallgatásunkat St. Alban előtt.

287

Ben felnézett a BlackBerryből. – A Ryanair naponta két közvetlen járatot indít Londonból Valladolidba. Három helyet foglaltunk a délelőtti gépre.

288

35

– BESZÉLTEM ŐMÉLTÓSÁGÁVAL, a westminsteri érsekkel – jelentette be Sir Henry, mikor másnap reggel visszatért a szobánkba. – St. Alban rendfőnöke tizenegykor kész fogadni.

– Csak magát? – húztam fel a szemöldököm. – Bizonyára elfelejtettem megemlíteni, hogy társakkal utazom. Bízom

benne, hogy a rektor nem akad fenn ilyen semmiségen. A Londontól északkeletre eső Stansted repülőtéren senki sem foglalko-

zott az útlevelemmel, dacára az egyre növekvő számú gyűrődésnek és víz-foltnak. Sir Henry magára vont egy kérdő pillantást, de egy cinkos kacsin-tás nyomán az őr diszkréten félrefordult. Senki más nem ismerte fel. Úgy vánszorgott át a reptéren, akár egy megfáradt öregember, így az emberek alig méltatták egy-egy pillantásra. Mindhárman bezsúfolódtunk a Ryanair vadító sárgában és kékben pompázó gépébe, azután már a levegőbe is emelkedtünk.

Az ablakon keresztül figyeltem, ahogyan átrepültünk a Pireneusok fe-lett, majd ereszkedni kezdtünk a barna kasztíliai síkság felé, amelyet he-lyenként kígyózó zöld folyók tagoltak. Leszállás után taxiba préselődtünk, és megindultunk egy hosszan elnyúló dombon Valladolid felé. Mindkét ol-dalt fennsíkszerűen lapos tetejű, cserszínű fűvel és itt-ott magányos fákkal borított dombok emelkedtek. A konkvisztádorok alighanem könnyes nosz-talgiával fogadták Mexikó északi felének szikár sivatagjait. Mintha csak hazaértek volna.

A város hirtelen tárult elénk – jellegtelen áruházak és új épületek, egy híd a lusta folyó felett –, azután már el is nyelt minket a középkori Európa. Magas ablakokkal, kecses erkélyekkel díszített házak vetettek árnyékot az utcákra. Az emberek az italukat kortyolgatták az út menti kávézókban, sé-tálgattak a fák alatt vagy az elárusítóbódékkal, szökőkutakkal megtűzdelt plazákon. Lehúzódtunk egy hosszú téglafal mellett. Ahogy átkukucskáltam felette, fehér kupola tűnt elém.

– El Real Colegio de Ingleses – jelentette be a taxisofőr. Kiléptem az utcára, és hunyorogva néztem fel a tőrszerűen éles és szúró

289

spanyol napfénybe. A templom súlyos ajtószárnyai áthatolhatatlannak tűn-tek, ám valamivel odébb kisebb, félreeső bejáratot találtunk. Becsengettünk és vártunk.

Néhány perccel később maga a rendfőnök nyitott nekünk ajtót Monsignor Michael Armstrong, a St. Alban Királyi Kollégium rektora hor-dónyi mellkasú, ősz hajú férfinak bizonyult, aki vékony, hosszú orrával leg-inkább egy bizánci szentre emlékeztetett, és vörös derék szalaggal megkö-tött fekete reverendát viselt. Egy gránittömb hűvösségével és merevségével mutatkozott be.

Miután átszeltük a kongóan üres előcsarnokot, sietve végigvezetett min-ket a terrakottával lekövezett, fehér falú folyosókon. Irodára számítottam, ám ehelyett egy templom komor félhomályába vezetett minket.

– A diákok szétszéledtek, a tantestület is alaposan megfogyatkozott a nyári szünet idejére – magyarázta a rendfőnök. – Arra használjuk ki az időt, hogy kifessük az irodákat és lecseréljük az ablakokat. Jelenleg ez a legal-kalmasabb hely a beszélgetésre.

A kis bazilika spanyol barokk stílusban épült: a zöldre és vörösre festett, aranyozott szentekkel telizsúfolt főoltár nagyon is emlékeztetett a Globe színpadára. Középütt állt a Szeplőtlen Szűz szobra, amelyet angol tengeré-szek csúfítottak el Cádiz 1596-os ostroma idején, s amelyet az angol katoli-kusok azóta is áhítattal imádnak. Mária, a Mennyek Királynője, orr és ka-rok híján. Lavinia, ötlött fel bennem hirtelen, és félrekaptam a tekintetem.

– Úgy tudom, Sir Henry, hogy Shakespeare után érdeklődik. A rendfőnök vaskos, Yorkshire-t idéző északi akcentussal beszélt. – Attól tartok, messze nem ön az első. Időről időre felkeresnek bennün-

ket – tehetetlenül széttárta a karját, tekintete azonban kimért és komor ma-radt. – Nem fogja megtalálni sem őt, sem Marlowe-t. Ha kívánja, megmu-tathatom a bejegyzést Marlowe – vagy Morley – nevével, ám ez kétséget kizáróan csak álnév. Az üldöztetések időszakában a halottak neve kapóra jött az élők megóvásához – mosolyodott el hűvösen.

– Akkor szerencsénk van, hogy nem Marlowe után nyomozunk – felelt Sir Henry. – Igaz, hogy Shakespeare nyomait követjük, de nem számítunk arra, hogy itt találjuk.

Monsignor Armstrong tekintetében némi meglepettség tükröződött. – Akkor kit remélnek itt találni?

290

– Valakit, aki ismerhette őt – válaszolta Sir Henry. – Itt? Úgy véli, hogy Shakespeare kapcsolatban állhatott a kollégium-

mal? Elővettem a brosst és felpattintottam a hátlapját, hogy megmutassam a

feszületet tartó ifjú miniatűr portréját. – Őt keressük. Monsignor Armstrong arcán oldódni látszott a ridegség. – Kivételes darab – suttogta áhítattal. – Hilliard? – Őszintén reméljük – mosolyodott el Sir Henry. – Bizonyosan egy vértanú portréja. Hallottam már ilyenekről, de látni

sosem láttam... Hogy hívták? – William – felelte Sir Henry cinkos mosollyal. – De nem Shakespeare. Monsignor Armstrong kuncogni kezdett. – Ennyire nyilvánvaló a gyanakvásom? El sem hinnék, mennyi bizarr,

képtelen feltevést hallunk... Tudják a vezetéknevét? – Nem – feleltem. – A dátumot? – Nem pontosan. 1621-ben itt kellett lennie, és gyanítjuk, hogy sosem

tért vissza Angliába. – Isten szolgáira mindenütt szükség van... – Ő alighanem az Újvilágba ment. Új-Spanyolországba, hogy pontos le-

gyek. – Ez meglehetősen szokatlan lépés egy angoltól – felelte Monsignor

Armstrong a miniatúrát tanulmányozva. – Különösen egy jezsuitától, amint arra a jelmondat is utal... A régi kollégiumi lajstrom talán a segítségünkre lesz. Jöjjenek velem!

Kivezetett minket a templomból, végig a csempézett folyosók útvesztő-jén át, a napfényben fürdő udvar olajfái mellett. Végül megálltunk egy le-zárt ajtó előtt. Amikor a rendfőnök kinyitotta, sápadtzöldre festett könyvtár tárult elénk, a polcokon bőrbe kötött, aranyozott gerincű kötetekkel.

Az egyik polcról a rendfőnök leemelt egy jókora kék könyvet. Nyomta-tott kiadást, nem az eredetit. Latinnak tűnt. Addig forgatta a lapokat, amíg el nem ért 1621-ig, azután vaskos ujjával követni kezdte a bejegyzéseket. Egy pillanatra megállt, továbbment, majd vissza tért egy sorhoz.

– Gondoltam. Csak egyvalakire illik a leírásuk. A neve William Shelton.

291

Ismertem a nevet. – Sheltonnak hívták a Don Quijote első angol fordítóját. – Látom, elvégezte a házi feladatát – bólogatott elismerően rendfőnök. –

William fivére volt az, Thomas. Jóllehet, sokan azt beszélték, hogy William készítette a fordítást, de átengedte a fivérének az érdemet, csak hogy a mű megjelenhessen. Nyilván tudják, hogy mint jezsuita William nemkívánatos személynek számított Angliában. Pedig ő volt, aki könnyedén hozzáférhe-tett a Don Quijotéhoz, ráadásul spanyolul is kiválóan értett.

– Volt bármilyen kapcsolata a Howardokkal? – tudakolta Ben. – Northampton earlje juttatta be ide és vállalt érte kezességet. Akkori-

ban ez elengedhetetlen volt, annyian kémkedtek Angliának. – Egy Howard jutatta be ide? – Számít ez valamit? – Feltehetően. Nem hagyott hátra valamilyen feljegyzést vagy levelet? Monsignor Armstrong megrázta a fejét. – Azt hiszem, megtartotta őket magának. Nincs a birtokunkban ilyesmi

– vetett rám egy szúrós pillantást. – Higgye el, ha egyetlen sorunk is volna Shakespeare-től, arról azért tudnánk.

– Ha kétségkívül tőle származna – szálltam vitába. – Csakhogy a levele-zőtársak éppúgy álneveket használtak, mint a papjai. Mi lett aztán Sheltonnal?

– Feloldozták a jezsuita eskü alól, miután a ferenceseket választotta. 1626-ban küldték Új-Spanyolországba – Santa Fébe – Fray Alonzo de Benavidesszel. Eltűnt, feltehetően vértanúhalált szenvedett az indiánok ke-zétől a Santa Fétől délnyugatra fekvő vadonban.

Elszorult a torkom. – Van viszont egy könyvünk, amely egykor Shelton atyáé volt – tette

hozzá a rendfőnök. – Nem sokan tudnak róla, de úgy vélem, maguknak lát-niuk kell.

A szemközti sarokhoz sétált, előhúzott egy vörös bőrbe kötött, magas kötetet, felnyitotta és átnyújtotta nekem.

– Mr. William Shakespeare Vígjátékai, Királydrámái és Tragédiái – ol-vastam. – Kiadatva az Igaz Eredeti Másolatok alapján.

E sorok alatt Shakespeare tojásfeje tárult elém a tányérra emlékeztető nyakfodron. Az Első Fóliót tartottam a kezemben.

292

– A jakobiánus magnum opus – fújta ki sípolva a levegőt Sir Henry. A rendfőnök kinyújtotta a kezét és bezárta a könyvet. Rémülten pillan-

tottam fel. Mindössze ennyit enged látni belőle? – Gondoltam, talán érdekelné a borítója – jegyezte meg. Sir Henry és Ben felzárkózott mellém. A bőrbe aranyozott pecsétet

nyomtak, amely egy sast ábrázolt, gyermekkel a karmai között. A könyv hirtelen lüktetni látszott a kezemben, mintha egy zongora

hanggerendájára fektettem volna a tenyerem. – Ismerős a címer? – kérdezte a rendfőnök. – Derby – suttogtam. – Derby – ismételte utánam. – A könyvet Derby earlje küldte Shelton

atyának. – A hatodik earl. Akit szintén Williamnek hívtak. A hosszúra nyúló csendben a szoba mintha kitágult volna, még a polco-

kon sorakozó könyvek is a fülüket hegyezték. – Willy a nevem – mormolta Ben. – William Stanley – mondtam ki. – Stanley? – hördült fel Sir Henry. – Mint a... – Mint a W. S.-ben – bólintott Ben. Kopogtatás hallatszott. Ijedten rezzentem össze. – Igen? – emelte fel a hangját a rendfőnök. Fiatal pap dugta be a fejét az

ajtón. – Telefonon keresik, Monsignor. – Vegye fel az üzenetet. – Őméltósága Westminster érseke az. A rendfőnök kimentette magát és távozott. – Nem tetszik ez nekem – fordult hozzánk Ben, amint az ajtó becsukó-

dott. – Tegye, amit tennie kell, azután tűnjünk innen. A sarokban régi fénymásoló állt. Bekapcsoltam, mire zümmögve életre

kelt. Amíg bemelegedett, felnyitottam a Fóliót. – Stanley? – kérdezte újra Sir Henry. – Nem rokon – feleltem kurtán, miközben átforgattam a lapokat, hátha

találok benne margószéli bejegyzéseket, aláhúzásokat, jelöléseket – bármit, amit kézzel írtak a könyvbe.

– Magának nem rokona, vagy Shakespeare-nek? – erősködött Sir Henry. – Mondja, hogy egyiküknek sem...

293

Elértem a könyv végét, de nem találtam semmit. Az egyetlen sajátos vonása a borító címere volt.

– Nekem biztosan nem – feleltem bosszúsan. – Nem tehetek róla, ha Derby is esélyes arra, hogy Shakespeare legyen... Maga kérdezte – tettem hozzá, amikor Sir Henry szitkozódni kezdett.

Újra végiglapoztam a kötetet, ezúttal lassabban, miközben kifejtettem a Derby-elméletet. A művelt, választékos küllemű és arisztokrata William Stanley, Derby hatodik earlje tökéletes jelölt lehetett arra, hogy megírja Shakespeare műveit. Atyja és bátyja egyaránt híres színtársulatot tartott fenn, így jóformán a színház világában nőtt fel. Habár színleg felvette a protestáns hitet, a család hatalmi bázisának Lancashire, a régi katolikus val-lás egyik fellegvára számított Derby remekül értett a zenéhez, odaadóan vadászott és solymászott. Bőkezűen költekezett, valamelyest ismerte a jo-got, és beutazta egész Európát. Oxford earljének legidősebb lányát vette fe-leségül, azután – egy sötét lelkű hadnagy befolyására – kis híján engedte, hogy a féltékenység tönkretegye a házasságát. Patrónusa és tanítványa volt John Dee-nek, a varázslónak, akiről Shakespeare a saját mágusát, Prosperót mintázta.

– Mindennek a tetejébe – fejeztem be az előadást – színdarabokat is írt. Legalábbis egy jezsuita kém tanúsága szerint.

– Jezsuita kém? – hitetlenkedett Sir Henry. – Azért küldték Derbyhez, hogy szervezze be egy katolikus felkelés ve-

zetőjének. Visszatértekor azt jelentette, hogy az earlnek nem sok hasznát venni, mert „túlságosan leköti őt, hogy komédiákat írjon a közönséges szín-játszók számára”.

– Jesszusom – mormolta Ben. – Olvasta a műveit? Megráztam a fejem. – Elvesztek. Ami azért is mulatságos, mert a kém levelét elfogták, és az

irattárban mind a mai napig megőrizték. – Vagyis Derby jelöltsége éppúgy megalapozott, mint Oxfordé – vonta

le a következtetést Ben. – Bizonyos szempontból még annál is jobban. – Csak a neve miatt? – csipkelődött Sir Henry. – Angliában minden ötö-

dik fiút Williamnek hívtak. – Ott van a földrajzi érv is – magyaráztam. – Derby az ország felelő ré-

294

széről származik, ha figyelembe vesszük a darabok dialektusát; Oxford nem. Derby ráadásul szerethetőbb Oxfordnál, legalábbis nem tudunk róla, hogy felségárulásért feljelentette volna a barátait. S ami a legfontosabb, az évszámok is stimmelnek. Oxforddal ellentétben ő végig életben volt, ami-kor a darabok keletkeztek.

– Ha Derby ennyire tökéletes, miért nem ő az első számú jelölt? – tette fel a kérdést Ben.

Megint csak elértem a Fólió végét anélkül, hogy bármit találtam volna. Csalódottan csuktam be a könyvet.

– Minden mellette szól, kivéve az egyetlen lényeges dolgot: nem kap-csolható össze Shakespeare-rel.

– Hát most már igen – vélte Ben. Elnéztem a Fólió borítójába nyomott címert: a sast és a gyermeket. Ez is

nevezhető kapcsolatnak. Ez is bizonyíték. De mire? A fénymásoló csipogással jelezte, hogy felkészült. Borítóval lefelé az

üveglapra fektettem a könyvet, és megnyomtam a gombot. A gépezet fénycsíkja végigpásztázott a könyvön, amikor az ajtószárny

kitárult, és a rendfőnök vágtázott be rajta. Miután becsapta maga mögött az ajtót, karba tett kézzel állt meg előttem, akár egy harcos atya a középkor-ból, aki éppoly ügyesen bánik a karddal, mint a feszülettel. A szemem sar-kából láttam, hogy Ben az ajtó felé oldalaz.

– Önök nem voltak velem egészen őszinték – közölte a rendfőnök, mi-közben kinyújtott kézzel követelte vissza a könyvet. – Az érsek úrtól tu-dom, hogy valaki elpusztítja a Fóliókat, sőt gyilkolni is kész azért, hogy megszerezze őket.

Vonakodva adtam vissza a könyvet. – Valaki pusztít és gyilkol – ismertem el halkan –, de nem mi vagyunk

azok. A tekintete a másoló felé rebbent. – Nem, maguk csak másolnak, az engedélyem nélkül. Ami felér a lopás-

sal. Mégis, mit keresnek? – Shakespeare-t – feleltem, jobbára az igazsághoz híven. – Ebben a

könyvben? – Lehetséges – bólintott Sir Henry. – Akkor bizonyára az ajánlást is látták, igaz?

295

Felpillantottam. Ben megdermedt az ajtónál. – Miféle ajánlást? – kérdeztem. – Mi kerülte el a figyelmemet? Monsignor Armstrong egyenként végigmért minket. – Ha megmutatom – közölte utálkozó hangon –, elmondanak mindent,

amit csak megtudtak Shelton atyáról. Nem kérdést tett fel, egyszerűen megszabta az információ árát. – Ha képes leszek értelmezni azt, amit látok – bólintottam. A tekintete egy hosszú pillanatra megállapodott rajtam; éreztem hogyan

viaskodik benne a bizalmatlanság és a kíváncsiság. Végül kurta biccentés-sel az asztalhoz lépett, ahol letette és felnyitotta a könyvet. Visszahámozta a borító belső oldalát, és én rádöbbentem hogy valaki egy védőlapot ragasz-tott az eredetire.

Az így előkerült oldalon egy tintarajz rejtőzött, amely az idők során bar-nára fakult: szörnyűséges teremtmény, egy hattyú hosszú nyakával és fejé-vel, kitárt sasszárnyakkal, amelyek vadkanfőkben végződtek, egy sas kar-maival és tollas farkával. Az egyik markában kosárba tett gyermeket tartott, a másikban lándzsát.

Lerogytam az első székre. – A kiméra – suttogta maga elé Sir Henry. – A sas, a hattyú, a vadkan és a disznó – sorolta Ben. – Dearby earlje –

Will. Lady Pembroke, a legédesebb hattyú. Oxford earlje, a vadkan és Francis Bacon, a disznó.

– És még valaki – mutattam a karmokra. – Ez itt jobbról, a gyermek-kel... Igaza van, ez Derby sasa, de a másik, a lándzsával... Szerintem egy sólyom akar lenni.

– Shakespeare címere – mondta Sir Henry. – A lándzsás sólyom. Bacon kisasszonynak igaza volt. Igaza volt mindenben... Mintha valaki

egy kaleidoszkópot forgatott volna: az ismerősnek vélt minta szüntelenül változott, és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy tetszeni fog a kép, amint végül összeáll a szemem előtt.

– Mindannyian benne voltak – mondtam ki lassan. – Miben? – kérdezte a rendfőnök. – A könyv megjelenésében – felelt helyettem Sir Henry. Megráztam a

fejem. Hogyan is írta Will? A légvárakat – vagy miként mondta, a játszi lé-haságokat –, melyeket kimérára valló képzelmünk egykor megidézett, nem

296

oszlathatják el mindenestől a Mohó Éj árnyai. A grófok összeálltak, hogy megbízást adjanak a darabokra, majd megjelentessék őket? Vagy ennél többet is tettek?

A kiméra alá valaki szép kézírással egy szonett sorait jegyezte fel:

Földeljék el velem a nevemet, S akkor szégyen egyikünket sem ér. Mert szégyen rám, amit versbe szedek, S rád, hogy silány művem is szereted.

Ugyanez a kéz írt levelet a Legédesebb Hattyúnak, majd kanyarintotta alá a nevet: „Will”.

A lap aljára, kevésbé gondos betűkkel, az alábbi mondatot írták: A rossz, mit ember tesz, túléli őt; a jó gyakorta sírba száll vele.

– Julius Caesar – ismerte fel Ben. – Nem – vágtam közbe türelmetlenül. – Ophelia. Jem Opheliája. Végignéztem a zavart arcokon. – Nem Hamleté. Ő idézte ugyanezt a sort a Mrs. Folgerhez intézett leve-

lében. Child professzor, mint írta, nem tanácsolta, hogy bármit is elhallgasson.

Ő pedig megfogadta a tanácsát azáltal, hogy kifordította a szavak értelmét. Hogy is fogalmazott? A rossz, mit ember tesz, túléli őt, míg a jó gyakorta sírba száll vele. Az utat mutató Shakespeare-t illetően Ophelia Granville a szavak szorosan vett értelmét használta, a Macbeth boszorkáinak alattomos módján. És ha a sírt is szó szerint kell érteni? Mi szállt vele a sírba?

Hirtelen belém villant. Nem vele szállt sírba. Bacon kisasszonynak igaza volt. Igaza volt mindenben. Mindenben,

vagyis nemcsak egy dologban. Delia Bacon megingathatatlanul hitte, hogy Shakespeare műveit egy titkos összeesküvés fejeként Sir Francis Bacon ír-ta. Ugyanakkor hitt abban is, a szerző kilétével kapcsolatos igazság Shakespeare sírjában nyugszik eltemetve.

A Derby könyvében idézett sorra mutattam: Földeljék el velem a neve-met.

– Delia Bacon hitt ebben. Meg is próbálta bizonyítani. – Próbálta? – kapott a szón Sir Henry, aki mindeddig a rendfőnököt vi-

297

lágosította fel. – Hogy érti azt, hogy „próbálta”? – Engedélyt kapott rá, hogy felnyissa a sírt a stratfordi Szentháromság-

templomban. Egy éjjel egyedül virrasztott a templomban azzal a szándék-kal, hogy megteszi, amit kell, de végül képtelen volt rászánni magát. Leg-alábbis a barátjának, Nathaniel Hawthorne-nak ezt írta.

Csakhogy Delia ekkorra már kezdte megadni magát a tébolynak. És ha mégis felnyitotta a sírt? Ha talált valami? Mi történt azzal, amit megtudott?

Gügyögve és jajgatva vihette magával az Ardeni-erdő egyik tébolydájá-ba, ahol élt egy Ophelia nevű fiatal lány. Delia orvosának a leánya.

Mit is írt még Ophelia? Átkutattam az emlékeimet. Igen. Ő és Jem vét-keztek Isten ellen, de ő mindent visszajuttatott az őt megillető helyre.

Kerültem Ben és Sir Henry tekintetét. Shakespeare sírja, gondoltuk mindhárman. Stratfordban. Épp csak egyikünk se merte kimondani.

– Mennünk kell! – szedte magát össze Sir Henry. – Azt hiszem, egyelőre ez minden, amit tudni szeretnék – jelentette ki a

rendfőnök hirtelen támadt kimértséggel. Felkapta a könyvet, mire felemel-kedtem a helyemről, attól tartva, hogy elviszi, és soha többé nem láthatjuk, ám legnagyobb meglepetésemre a fénymásolóhoz lépett, és készített a ki-méráról egy másolatot. Kivette a még meleg lapot, amelyet a borítóról ké-szítettem, majd mindkettőt átnyújtotta.

– Köszönöm – sikerült kipréselnem magamból. – Ha rábukkannak az atya nyomára, tudassák velem. Bólintottam. Alkut kötöttünk, és én eltökéltem, hogy betartom. – Nos – élénkült fel –, ez esetben egyet kell értenem Sir Henryvel. Ideje

indulniuk. Sietősen elvezetett bennünket a bejárathoz; vörössel szegett fekete kön-

töse végigsöpörte a kövezetet. – Isten vezérelje önöket, és vigyázzanak magukra! – köszönt el, amint

kiléptünk a spanyol napfénybe, hogy leintsünk egy taxit. Vetettem rá egy utolsó pillantást, amint megállt az ajtóban, úgy tartva maga előtt a könyvet, mint valami pajzsot, azután már indultunk is vissza a repülőtér felé.

Az ölemben tartott fénymásolt lapokra meredtem. Földeljék el velem a nevemet.

Senki sem szólt. Mindnyájan tudtuk, hová tartunk és miért. Ahogy azt is, hogy vigyáznunk kell magunkra.

298

36

– STRATFORDBAN IS VAN Első Fólió? – kérdezte Ben, amint a gép felemelkedett a kifutópályáról.

– Eredeti nincs. Stratford inkább a házakról szól, mint a könyvekről. Azért van ott legalább egy szép Fólió-másolat.

– Hol? – A New Place-en – abban a házban, amelyet Shakespeare vásárolt, mi-

után sikeres lett –, vagyis inkább a szomszédos Nash-házban. A New Place a város második legjobb házának számított, amikor Shakespeare megvásá-rolta, de mostanra rég lerombolták. Ma kert áll a helyén. A szomszédos Nash-házban az unokája lakott. Egy egész kiállítást szenteltek a nyomtatott Shakespeare műveknek, és külön szekció foglalkozik az Első Fólióval.

Ben elnyomott magában egy káromkodást. – Vagyis ezt a Nash-házat rendesen őrzik. És alighanem Shakespeare

szülőházát is. Sinclair semmit sem bíz a véletlenre. – Nem számít más, csak a templom – hűtötte le Sir Henry. – A West-

minster-apátságban sem láttunk őröket. – Azért Stratfordban nem számítanék erre – vélte Ben. – Azok után, ami

a Wilton House-ban történt... Az a mocsok felgyújtott egy nemzeti emlékművet hallottam a fejemben

Sinclair hangját. Amennyire ismertem, nem áll le, amíg el nem jut a tettesig – ami nem is baj, amíg nem keveri össze velem.

Nem mintha messze járt volna az igazságtól, gondoltam bele maró kese-rűséggel, amint eszembe jutott a Ben karjai közt fekvő Mrs. Quigley. Vajon a gyilkos akkor is eljutott volna hozzá – vagy Maxine-hoz és Dr. Sandersonhoz –, ha én nem vezetem oda? Nem a maga hibája, mondaná rá Ben. Miközben elnéztem a gép szántóföldeken átsuhanó árnyékát, nehe-zemre esett ezt elhinni.

A Pireneusoktól északra a felhők frissen nyírt gyapjúként úsztak a szél-ben, hogy a Csatorna felett tömött szürke takaróvá egyesüljenek. Befura-kodtunk közéjük, és a gép ablakát esőcseppek csíkozták. Szakadt, mire föl-det értünk Londonban. Barnes várt bennünket a terminál előtt, és hamaro-

299

san nyugatnak tartottunk az esőfüggönyön át, Stratford felé. Jó idő eltelt, mióta ott jártam. Nem is tudtam felidézni magamban mást,

csak az oromfalas-favázas házakat, ahogy egymást támogatják és ráhajol-nak a zsúfolt utcákra. Ezt, és persze Roz hangját.

A középkorban és a reneszánsz idején a város virágkorát élte hogy az-után szegény, álmos porfészekké süllyedjen. Amikor a humbug amerikai királya, a nagy dumás P. T. Barnum érdeklődni kezdett azután, hogy felvá-sárolja és New Yorkba szállítja Shakespeare szülőházát, az általános felhá-borodás nyomán végre kezdetét vette a történelmi emlékek megóvása. Nem is rossz örökség Barnumtól...

Roz persze nem értett egyet. Még annál is jobban gyűlölte a helyet, mint a Globe-ot. Ahogy zord hangon megjegyezte: a Globe legalább nem kérke-dik azzal, hogy rekonstruált deszkáin maga Shakespeare is játszott. A Szü-lőház, vélte, épp ezt igyekszik elhitetni, vagyis a képmutatás csúcsa – közel akkora átverés, mint Barnum bolhacirkusza vagy mumifikált hableánya. Egyetlen bizonyíték sem támasztja alá, hogy Shakespeare valaha is betette a lábát a szülőházaként körülrajongott helyre – a szentélybe, amelyet egyébként is csak a tizenkilencedik században építettek fel. Ha akadt elég idióta turista, az idegenvezetők még magát az ágyat is megmutatták, amelyben Shakespeare állítólag született. Miközben a ház, amelyben bizo-nyíthatóan lakott – a New Place, egykor Stratford második legszebb háza –, nem egyéb, mint egy lyuk a földben.

„Egy kert – tiltakoztam. – Nem egyszerű lyuk.” „Egy kert, ahol valaha a pincéje alja volt – vágta rá Roz. – Lila akácok

szökkennek szárba a pöcegödréből. Rózsák gyökereznek az ürülékében.” Shakespeare valahol Stratfordban született, szálltam vele vitába, több

mint valószínű, hogy a Henley Streeten, ahol a feljegyzések szerint az apja több házat is birtokolt, bár meg kellett vallanom, hogy senki sem tudja, me-lyikben. Mégis, sokkal könnyebb egy bizonyos házat imádni, mint megállni az utcán és széthinteni az imádatunkat egy jellegtelen földdarabon.

„A vallás – legyintett Roz – a nép ópiuma.” „Akkor mi magunk vagyunk az ópiumterjesztők”, szögeztem le. „Ha már imádnod kell valamit – mondta erre –, hát a szavait imádd. Ha

már templomba kell járnod, járj színházba.” Ebben az egyben megfogadtam a tanácsát.

300

„Gondold csak végig! – fejezte be fennkölt hangon. – Ha már a jelenlét-ét igényled, a templom az egyetlen autentikus Shakespeare-épület az egész városban. Az egyetlen hely, ahol a fickó biztosan járt.”

A rossz, mit ember tesz, túléli őt, míg a jó gyakorta sírba száll vele. Ophelia a visszájára fordította a szólást. Vajon miért? Ki kell derítenünk.

A kocsiban nem hallatszott más, csak a gumik sziszegése az esőtől síkos úton, meg az ablaktörlők ütemesen suhogása. A város hirtelen emelkedett fel a zöldellő mezők és dombok közül. Nemsokára átkeltünk az Avon felett, hogy ráforduljunk a High Streetre.

Sir Henry kedvenc helye, a templomtól nem messze eső Shakespeare Hotel előtt álltunk meg. A hosszan elnyúló, eredeti Tudor-korabeli épület fehér vakolatával és sötét favázával, meredek oromzatával és kissé meg-roggyant falaival is bájos jelenség volt. Odabent hamisítatlan fényűzés várt ránk. Sir Henry egész lakosztályt vett ki, és elrendelte, hogy a vacsoráját is vigyék oda. Ezután megkerültük az épületet, hogy diszkréten besurranjunk a hátsó kapun.

Miután biztonságban elértük a szobát, Ben elment, hogy felmérje a templom megközelítésének esetleges buktatóit. Amíg Sir Henry az egyik puha karosszékben ejtőzött, én letelepedtem az ágyra, és a Valladolidi Fólió fénymásolt előlapjára meredtem.

A Derby-címer a kötésen arról árulkodott, hogy William Stanley csupán birtokolta az Első Fóliót, nem pedig ő írta. Ezt még a belső lapon talált Shakespeare-idézet sem igazolta volna. Az egyes szám első személy egyet-len szonett esetében sem kiindulási pont – egyszerűen bárkit takarhat. Az idézet legfeljebb annyit bizonyít, hogy Derby ismerte Shakespeare egyik szonettjét, valamint a Julius Caesar egy sorát.

Ettől még nem vált Shakespeare-ré. Mégis, megvolt a kapcsolat. Vékony, akár a pókháló egyetlen szála,

ugyanolyan erős is. A kiméra már más lapra tartozik. A sas, a hattyú, a vadkan, a disznó, a sólyom a lándzsával – ha a Leg-

édesebb Hattyúnak címzett levél mellé helyeztem, a Fólió belső borítójának rajzolata arra utalt, hogy valamennyien közreműködtek Shakespeare létre-hozásában. De miképp?

A közreműködés lehetőségei végtelen számúak. Talán Derby Lady Pembroke, Bacon és Oxford egyesítették erőiket, hogy támogassák a szín-

301

padi szerzőt. Talán gondoskodtak róla, hogy a gondnak az árnya se vetül-hessen Mr. Shakespeare-re, és, Virginia Woolf szavaival élve, legyen évi ötszáza és egy saját szobája – tehát részesedést kapjon a Királyi Színtársu-latból és színházukból, a Globe-ból. Ennél hatékonyabb pártfogói rendszer aligha létezett akkoriban.

De talán ennél is messzebb mentek. Lehet, hogy hébe-hóba egyikük fel-vetett egy ötletet, netán céltudatosan figyelembe ajánlott egy könyvet – Nézz csak bele, szerintem tetszeni fog. Cserébe talán részeltettek a kivált-ságban, hogy idejekorán beletekintsenek a készülő művekbe, itt-ott javasol-janak egy frázist, vagy befolyásolják a névválasztást. Talán mind a szív-ügyüknek tekintettek egy-egy munkát – Bacon és A windsori víg nők, Lady Pembroke és az Antonius, Oxford és a Hamlet, Derby és A vihar. S akkor még ott a másik véglet: lehetséges, hogy a kiméra tagjai, együtt vagy kü-lön-külön, de maguk írtak mindent, csupán küldöncként és álcaként alkal-mazták William Shakespeare-t?

Az ajtó kinyílt, és Ben lépett be, csuromvizesen, a kezében sporttáská-val, mely nehezebbnek tűnt annál, mintsem hogy csak egyszerű futócipők legyenek benne.

– A városban hemzsegnek a zsaruk. Sinclair keze van a dologban, sem-mi kétség, mert a legnagyobb erőket a Nash-háznál és a Szülőháznál vonták össze, a könyvkiállítás védelmére. A szomszédos New Place-en vagy fel-fegyverezték a kertészeket, vagy bevetették a titkos ügynököket. A jó hír az, hogy a felhajtás miatt a templomhoz csak egy járőr jutott.

Sir Henry hirtelen felélénkült. – Hogy jutunk be? – És hogyan maradunk ott elég ideig ahhoz, hogy felnyissuk a sírt? –

toldottam meg a kérdést. – Szépen megkérjük a sekrestyést, amikor tizenegy táján körbejár ellen-

őrizni a lámpákat és a zárakat – legyintett türelmetlenül Ben. – Bejuttatom magukat. Inkább azzal törődjenek, hogy mihez kezdenek, ha egyszer bent lesznek.

Pincér érkezett a megrendelt étellel. Sir Henry és Ben tömni kezdte ma-gába a marhasültet, a zöldségköretet és a yorkshire-i pudingot, nekem azonban egy falat se ment le a torkomon. Az ablakhoz léptem, és kitártam, hogy a kivilágított kapualjakat, az esőben surranó embereket bámuljam.

302

Megkezdődött az éjszakai népvándorlás az éttermekből a színházak felé. Valamikor 1593 táján Shakespeare hirtelen megtáltosodott, nem csupán

a termékenység terén, de hangvételét, érdeklődési körét és kifinomultságát tekintve is. Hat-hét év leforgása alatt évente két-három remekmű is kikerült a keze alól, mielőtt évi egy darabra csökkentette a mennyiséget. Könnyen lehetséges, hogy a II. Richárd, a Romeo és Júlia, a Szentivánéji álom és a János király alig másfél éves időtartamon belül született meg. A legtöbb szerző gyilkolni is képes volna azért, hogy ilyen minőséget produkáljon ekkora termelékenység mellett, nemhogy hat év, de akár hat évtized alatt.

Ezt az időszakot nem magyarázhatjuk mással, csak egy lángelme várat-lan és megmagyarázhatatlan kivirágzásával. De mi van akkor, ha egyetlen lángelme helyett öt szökkent szárba? Lehetséges-e, hogy a hirtelen felfutás magyarázata az ötös fogat színre lépése?

A „peerek” közül alighanem Derby „fedezte föl” a stratfordi William Shakespeare-t. Az északi earl örököse és a warwickshire-i kesztyűkészítő fia találkozhatott mondjuk egy stratfordi, coventry-i vagy chesteri előadá-son – esetleg a Knowsley Hallban vagy a Lathom Parkban, Derby earljeinek északi palotáiban. A színház azon ritka helyszínek közé tartozott, ahol az eltérő rangúak vegyülhettek egymással. Lehet, hogy a két W. S. azonnal egymásra talált? Végigmérték, és szórakoztatónak, de legalábbis hasznosnak találták egymást? Shakespeare már Derby Earljének Színjátszó-jaként lovagolt ki Stratfordból és érkezett meg Londonba?

Kész őrület. Lassan olyan lettem, mint Delia. Bacon kisasszony őszintén hitte, hogy Bacon volt Shakespeare; Stanley kisasszony Stanleyről kezdte képzelni ugyanezt. Delia fel akarta nyitni Shakespeare sírját; én épp ma es-te készülök megtenni.

Deliának igaza volt. Igaza volt mindenben. Delia megháborodott. Megragadtam a Chambers-kötetet, hogy kirázzak belőle minden papi-

rost, amit a lapjai közé rejtettem. A levelek úgy zizegtek, akár egy halott pillangó szárnyai, amint egy halomban a szőnyegre hulltak. Letérdeltem és átválogattam őket, miközben alig voltam tudatában hogy Sir Henry és Ben meredten figyel.

Van rá bizonyítékom, a fene vinné el. Roz katalóguskártyája. Jeremy Granville Child professzorhoz intézett levele. Ophelia levele Jemhez és jó-

303

val későbbi levele Mrs. Folgerhez. Pembroke grófnő levele a fiához – Vé-lünk van a nevezett Shakespeare. Will levele a Legédesebb Hattyúhoz. Az ajánlás a Derby-féle Fólióból. S végül a leggyönyörűbb valamennyi közül: egy miniatúra az ifjú képével, háttérben a lángokkal, mindez Ophelia bros-sába rejtve.

De mit tudunk? Mi az, amit igazán tudunk? Shakespeare írt egy darabot, amely a Cervantes Don Quijotéjában meg-

jelenő Cardenio történeten alapult – egy olyan darabot, amely sikamlós uta-lásokat tartalmazott a Howardok magánéletére. Ezután a Globe leégett, a darabnak nyoma veszett.

Évekkel később Will – alighanem Derby – írt a Legédesebb Hattyúnak – alighanem Pembroke grófnéjának –, hogy tudassa: felőle megjelenhetnek az összegyűjtött művek, amíg a Cardenio kimarad közülük; majd ő magya-rázatot ad valakinek a valladolidi St. Alban Királyi Kollégiumban. Akárkit küldött is Derby maga helyett Spanyolországba, elküldte vele Shakespeare Első Fóliójának egy míves példányát – a borítóján a saját címerével – Wil-liam Shelton atyának, Cervantes angol fordítója fivérének, ha épp nem a fordítónak magának.

Miután a könyvet hátrahagyta a kollégium könyvtárában, Shelton atya Új-Spanyolországba utazott, ahol megölték az indiánok, vélhetően valahol Santa Fétől délnyugatra – senki sem tudja, pontosan hol.

Hacsak Jeremy Granville rá nem talált. De honnét tudta Jem, hogy merre keresse? Kapcsolatban állt Ophelia Frayerrel, aki kapcsolatban állt Delia Bacon-

nel, aki úgy hitte, hogy Shakespeare sírjában rejlik a válasz a költő kilétére. A rossz, mit ember tesz, túléli őt; a jó gyakorta sírba száll vele. Ophelia meg volt róla győződve, hogy ő és Jem vétkezett ember és Isten

ellen, s minden tőle telhetőt megtett, hogy visszajuttassa a dolgokat az őket megillető helyre.

Földeljék el velem a nevemet, írta Derby. Ezt gondolta volna Delia is Shakespeare stratfordi sírjával kapcsolatban

– hogy megismeri általa annak a lángelmének a kilétét, akiért oly rögesz-mésen rajongott?

Őrület lenne egy őrült nyomdokaiba lépni?

304

37

GYÖTRELMES LASSÚSÁGGAL szállt le az éj. Az eső finom ködper-metté oldódott. Tíz órára a kobaltkék égbolt tintafeketévé sötétedett Tíz harminckor Barnes gondjaira bíztam a Fólió fakszimile kiadását és a Widener Erzsébet-kori színházát, benne az eddig összegyűlt levélköteggel, majd Ben és Sir Henry társaságában, gyalogosan hagytam el a hotelt. Sir Henry külön útvonalon haladt. Ben, kezében a sporttáskával, tíz lépésre le-maradva követett.

Fényszórók ragyogtak a nyirkos éjszakában. Emberek szaladtak ki a ka-pualjak alól, a rájuk várakozó autók felé. Két háztömbbel feljebb az éjsza-kai levegőt megülte a lilaakácok nehéz aromája: valaha ezen a helyen állt Shakespeare otthona, a város második legjobb lakóháza. Behúzott nyakkal siettem előre a permetező ködben, balra fordultam, és nekivágtam a Chapel Lane-nek, ahol ezen az órán egy lélek sem járt. Ha a fegyveres kertészek őrt is álltak erre, én nem láttam őket, ők pedig nem méltattak figyelmükre egy magányos, sötét hajú kamaszt.

Az út végén elérkeztünk a Hattyúhoz, a Királyi Shakespeare Társulat viktoriánus színházához, ahol még most is ott őgyelgett a közönség néhány tagja, talán abban a reményben, hogy vethet egy pillantást a távozó színé-szekre. Miután jobbra fordultam, Ben felzárkózott mellém, hogy együtt kö-vessük az utat, amely a lustán hömpölygő folyó mentén haladt. Lépteink élesen kopogtak a kihalt éjszakában. Elhagytuk a Szurtos Kacsát – terasza loncsosnak és elhagyatottnak tűnt ezen a nyirkos estén, vendégei mind a fogadó aprócska helyiségeiben zsúfolódtak össze –; elhagytuk a kompkikö-tőt és a csónakkölcsönzőt, majd az út és a folyó közt egyre szélesedő par-kot.

A felhők felfalták a holdat. Végül egy sarkon megpillantottuk magunk előtt a templom udvarát. Ben megtorpant, amint Sir Henry elősejlett a park sötétjéből, majd intett, hogy várjuk meg. Továbbindult a hirdetőtábláig, mintha csak a miserendre lenne kíváncsi. Egy pillanattal később alig észre-vehető mozdulattal magához intett bennünket.

A kapun túl brutálisan megnyírt hársfák sora és macskaköves út vezetett

305

a sötétbe vesző templom felé. A lámpások mintha a köd felszínén lebegtek volna, miközben kísértetiesen izzó fénybe vonták az utat, amelynek túlsó felén áthatóvá sűrűsödött az éjszaka. Alig tudtam kivenni a hosszú fűben meredező, rég megdőlt sírköveket.

Előcsusszantunk a sötétből, és lekuporodtunk egy magasabb síremlék mögött. Lépések kopogtak a köveken, majd fütyörészés kíséretében puhább léptek feleltek rájuk a pázsit felől.

– ’Estét, George – hallatszott egy férfihang. – Végre elállt ez a nyavalyás eső – felelt George vidáman, miközben a

hársfákkal szegélyezett úton a templom felé vette az irányt. Ő lehetett a sekrestyés.

A rendőr ugyanakkor felénk indult a sírok között, arca lidércfényként bolyongott a sötétben. Amint elhaladt mellettünk, Ben nesztelenül előug-rott, elkapta a nyakát és lerántotta a sírkő mögé.

A rendőr dühtől és félelemtől kidülledt szemekkel küzdött, hevesen hánykolódott. Ben előrehajolt és szorosabbra vette a fogást, míg a férfi teste lassan elernyedt.

Miután lefektette őt a fűre, Ben mozdulatlanul meredt a templomra. Az ajtónál a sekrestyés visszafordult, kezében jókora karikára fűzött kulcsok csörrentek. Egy pillanatig rezzenéstelenül állt, és felvetett fejjel hallgató-zott. Azután megrázta a fejét, és visszatért az ajtóhoz.

– Kötözzék meg! – szisszent ránk Ben, azután választ sem várva elin-dult, hogy az árnyak közt a templom felé suhanjon.

A sekrestyés ekkorra kinyitotta az ajtót és belépett. Ben hangtalanul kö-vette. Többet nem láthattunk. Sir Henry hamuszürke arccal kötelet vett elő a sporttáskából, és felém nyújtotta. A rendőr fölé hajoltam. Halottnak tűnt. Mibe keveredtem?

Ben négy percen belül visszatért. Miután bevonszoltuk a rendőrt a temp-lomba, becsukta mögöttünk az ajtót, amelynek csapódása távoli mennydör-gésként visszhangozta be az épületet. Ben felkattintotta az elemlámpáját. Immár a sekrestyés is öntudatlanul feküdt a kövezeten, ámulatra méltó ha-tékonysággal megkötözve, betömött szájjal. Kulcskarikája a közelben he-vert. A falon parányi zöld fény izzott, annak jeleként, hogy hatástalanította a riasztót, mielőtt Ben lecsapott volna rá.

Amíg kikerestem a kulcsot, amelyik az ajtót nyitotta, Ben meghúzta a

306

csomókat a rendőr csuklóján, és betömte az ő száját is. – Most maguk jönnek – nyújtotta felém az elemlámpát. Sietve elfordul-

tam az ajtó két oldalán heverő alakoktól, és nekivágtam a templomhajónak. Ben és Sir Henry követett.

A lámpa fénykévéjén túl a sötétség teljessé vált. A szentély a templom túlsó végében láthatatlan volt, akárcsak a boltíves tető felettünk A hely hi-deg kő és bomlás bűzét árasztotta. Mint a legtöbb templom ez is kereszt alakú alaprajzra épült, melynek a hosszabbik szárát a főhajó alkotta. Elér-tük a kereszthajót, ahol égbe szökött felettünk a templom tornya; balról és jobbról kápolnák sora nyílt, míg végül eljutottunk a szentélybe. Mindkét oldalt a kórus karzatai emelkedtek fölénk.

Ben felvillantotta a lámpáját. A fénysugár egy pillanatra megcsillant a színes keleti üvegablakokon. Alatta az oltár fénylett fel aranyszínben, akár Salamon király templomának félig elfeledett látomása. Miután nem ezért jöttünk ide, balra irányítottam Bent a karjánál fogva.

Magasan az északi falon a Shakespeare-képmás lebegett, akár egy szel-lem a szeánszon: pennát szorongató kőkezével inkább tűnt írnoknak, mint költőnek; koponyáját inkább a kor fosztotta meg hajkoronájától, semmint a bölcsesség. Közel négy évszázadon át őrködött a titkai felett. Sírja a kép-mása alatt feküdt: téglalap alakú kőhasáb, két oldalán az ékköves szentély-korláttal, amely távol tartotta a bámészkodókat az oltártól.

Átmásztunk a korláton, hogy a kőlap köré gyűljünk, amelybe egyszerű betűkkel feliratot véstek. Sir Henry hangosan felolvasta, hangja ott vissz-hangzott a boltozat alatt:

Testvér, Jézus lelkére, hagyd Poraimat e kő alatt; Áldott, ki itt imádkozott, S ki csontomhoz nyúl, átkozott.

Nem éppen a Romeo és Júlia vagy a Hamlet színvonala. A sorok ettől függetlenül hatásosak voltak, éppoly megmagyarázhatatlan módon, mint a gyerekversek vagy a varázsigék.

Átok ül a síron? Ophelia nyilván így gondolta. Mit is mondott? Vétkez-tünk mind Isten, mind ember ellen. Megborzongtam a sötét templomban.

307

Levettük esőköpenyünket, és a sírkő mellé fektettük. A sporttáskából Ben vésőt és feszítővasat vett elő, azután óvatosan nekiláttunk a munkának. Anélkül kellett meglazítanunk és felemelnünk a kőlapot, hogy eltörtük vol-na.

Egy ideig nem hallottam mást, csak a fém halk kopogását a kövön és a tulajdon szuszogásunkat. Feltérdeltem, hogy egy kicsit megpihentessem a kezem. Valahol mögöttünk neszezést hallottam a csendben. Megdermed-tem. Éppoly biztos voltam benne, mintha valamennyi kőbe faragott szent és démon szeme felszikrázott volna. Figyelnek minket.

Lassan felegyenesedtem és hátrafordultam. A sötétség éppoly áthatónak tűnt, mint annak előtte.

Hirtelen vakító fény csapott a szemembe. Sinclair, tört rám a páni rémü-let.

– Katherine! – szólt egy hang. Nem Sinclair. Nem is a rendőrök. Athenaide.

– Lépjen el a sírtól! – rendelkezett. Haboztam. – Engedelmeskedjen – mondta halkan Ben. Lassan oldalaztam, hogy kikerüljek a fénykörből. Athenaide a kórus

padsorai előtt állt, egyik kezében furcsán hosszú csövű fegyverrel. Egy hangtompítós pisztollyal.

– Tovább! Arrébb araszoltam. – Nincs nála, amiért jött – avatkozott közbe Sir Henry. – Én Katherine-t akarom – közölte Athenaide. – Nem! – lépett előre Ben. – Ha még egyszer megmoccan, lelövöm, Mr. Pearl. Ben mozdulatlanná dermedt. – Mit akar tőlem? – kérdeztem olyan határozottan, ahogyan csak tőlem

telt. – Megmenteni két gyilkostól. – Hogyan? – Gondolkozzon, Kate – hallatszott egy másik hang az északi fal padso-

rai közül. Matthew. – Ki az, aki jelen volt, valahányszor meghalt valaki? Ki volt ott magával a Preston Archívumban?

308

– Én – felelt helyettem Ben. – Így igaz – Matthew hangja eltelt leplezetlen gyűlölettel. – Maga volt. Sinclair felügyelő ugyanerre utalt, de én gondolkodás nélkül elvetettem

a lehetőséget. Ahogyan most is. – Nem. Matthew nem hagyta ennyiben. – Hol volt a barátja, Kate, amikor Dr. Sanderson meghalt? Nemde ké-

nyelmesen magára hagyta a könyvtárban? – Aznap éjjel engem is megtámadtak – érveltem. – Ben mentett meg. – Csakugyan? Vagy inkább megtámadta, majd közbelépett, hogy meg-

mentse? Visszagondoltam mindarra, ami a Capitolnél történt. Összemosódtak

előttem a képek, ahogy védekeztem, ahogy letepertek, ahogy a csuklya mö-gül hallottam a távolodó lépteket.

– Gondolkozzon, Kate – kérte újra Matthew. – Gondoljon végig minden mozzanatot, minden támadást.

A Widenerben a támadóm eltűnt, majd másodpercekkel később felbuk-kant Ben. Lehetett-e ő a támadó? A polc mögé kerülhetett, hogy lehámozza magáról a fekete ruhákat és elrejtse őket? Elképzelhető.

Micsoda képtelenség. Cedar Cityben előttem távozott az irattárból, hogy szendvicseket ve-

gyen. Visszatérhetett, hogy végezzen Maxine-nal, amint kiteszem a lábam? Elképzelhető. Éppen hogy. A Capitolnél épp időben érkezett ahhoz, hogy elkergesse a támadómat, és ő maga vetette fel, hogy a támadást megrendez-ték. Ha tényleg meg akarja ölni, halott lett volna, mielőtt odaérek, mondta. De ha a mentést is csak megrendezte, hogy ezáltal megbízzam benne?

Nem. Ő mentett meg. Mi van még hátra? A Wilton House. A Wiltonban mindvégig mellettem

maradt. – Mrs. Quigleyt nem ölhette meg – próbáltam megőrizni a józanságom. – Akkor lefogadom bármibe – bólintott Athenaide –, hogy Sir Henry

megtehette. Összeráncoltam a homlokom. Sir Henry valóban eltűnt Mrs. Quigley-

vel, mennyi időre is? Tíz percre? Tizenötre? Húszra? Elég időre ahhoz, hogy megölje, és visszatérjen a szomszédos szobába, majd ott felhasítsa az

309

arcát, és a padlóra omoljon. Két gyilkos, Athenaide így mondta. Ben és Sir Henry ugyanabban a

csapatban játszik? Lehetséges lenne? Újra végigpörgettem magamban az eseményeket: bármi is történt, egyikük vagy másikuk kihúzott a lekvárból – gondoskodott ruhákról, autóról, pénzről. Még útlevélről is. Ben nem csupán megvédett, de megszegte két ország összes törvényét is ennek érdekében.

S mindeközben a páros meggyilkolt mindenkit, aki csak útban lehetett. – De miért? – tiltakoztam. – Miért ölnének meg mindenkit? És miért

hagynának engem életben? – Mert szükségük van magára – felelte Athenaide. Ben ugyanezt mondta Athenaide-ról: szüksége van rám, hogy megtalálja

a darabot. Azután bármikor feláldozhat... A saját indítékait vetítette volna ki rá?

– Csakhogy valaki igyekszik meggátolni abban, hogy a darab előkerül-jön, Athenaide. Miért tenne Sir Henry ilyet?

– Nem megállítani próbálja. Irányítani akarja. Úgy vélem, Sir Henry mohón vágyik a darabra. Először talán Roztól hallott róla, és attól a pilla-nattól fogva ábrándozik, hogy eljátszhatja Don Quijote szerepét. El tud képzelni szebb hattyúdalt egy ilyen nagy ívű pálya végén, mint egy olyan főszerepet, amit Shakespeare és Cervantes is megírt? Magának akarta a da-rabot, és amikor Roz nem volt hajlandó osztozni rajta, megölte.

– Hazug lotyó! – köpte felé Sir Henry. Athenaide ügyet sem vetett rá, minden figyelmét rám irányította. – Ami magát illeti, Sir Henrynek segítségre volt szüksége. Ezért megfi-

zetett egyet. Ahogy Ben is beismeri, felbérelték. Csak épp nem Roz, hanem Sir Henry.

– Ő az unokaöccse, Athenaide. Rövid csend állt be. – Módfelett érdekes – jegyezte meg Matthew. – Már csak azért is, mert

Roz egyke volt. Ben felé fordultam, remélve, hogy tagadni próbál. Egy izomszál idege-

sen feszült meg az állkapcsán. – Azt akartam, hogy bízzon bennem... – Ideje megtudnia, Katherine – vette vissza a szót Athenaide – hogy

Benjamin Pearl képzett gyilkos. Mondhatnánk harcosnak is ha rászolgált

310

volna erre a kitüntető címre. A látszat persze mellette szól. Részesült a Vik-tória Keresztben, márpedig a királynő nem mindennap osztogat ilyen kitün-tetést. A hősiességéért kapta a SAS egyik Sierra Leone-i bevetésén, amely-ben megmentette nyolcvan polgári lakos életét, tizenhét brit különleges ügynökét azonban feláldozta. Azóta is többen feltették a kérdést, hogy mennyiben felelős a társai haláláért. Mintha egy kisebb vagyonra való gyémánt is szóba került volna. Jól tudom, Mr. Pearl?

Sir Henry arca eltorzult az indulattól, Bené azonban kifejezéstelen ma-radt – akár egy alattomos hüllő hűvösen mérlegelő arca. A forgószél felka-pott mindent, amit csak tudtam róluk, és amikor a darabkák újra a helyükre kerültek, már egészen más képet rajzoltak ki. Ez a két ember végzett Roz-zal, Maxine-nal, Dr. Sandersonnal és azzal a kedves hölggyel Wiltonban, akinek csak annyi volt a „bűne”, hogy beengedett minket az ajtón. Felhasz-náltak engem, ahogyan a vadászok a vérebeket – kiszagolni a következő prédát.

Már egy tizedmásodperccel korábban megláttam, mi fog történni. Sir Henry morogva Athenaide felé ugrott, Ben ugyanebben a pillanatban véső-vel támadt Matthew-ra, hogy kiüsse a fegyvert a kezéből. Azután felém rontott, a szemében fagyos indulattal.

A szentélyben csörömpölve hullt a padlóra Athenaide elemlámpája. A hirtelen támadt sötétben kitértem Ben útjából.

– Fusson, Kate! – kiáltotta Matthew. Eldobtam a vésőt, s az pörögve, combmagasságban röppent Ben felé. Ben mély torokhangon felhördült. El-siklottam mellette a sötétben, és visszasurrantam a templom főhajójában.

Mögöttem dulakodás hallatszott, majd gyors egymásutánban két tompí-tott lövés.

Azután minden elcsendesedett. Ki lőhetett? – Kate! – Ben hangja visszhangozta be a templomot. Nekivetettem a hátam a kórus széksorának. – Találja meg! – suttogta fojtott hangon. Hát Athenaide és Matthew is meghalt? Valahol a gyomrom mélyéről

egy sikoly tört felfelé; a számra kellett tapasztanom a tenyerem, hogy bent tartsam.

– Az egyetlen kijárat az, amelyen át bejöttünk. A főhajó végében – kö-zölte Sir Henry, kissé kifulladva.

311

Vagyis ha előttem érték el az ajtót, csapdába ejtettek. Lábujjhegyen lopakodtam át a kereszthajón, amikor oldalról mozgást

érzékeltem. Ben és Sir Henry még mögöttem volt, egyikük sem lehetett. Matthew vagy Athenaide? A nesz felé indultam.

Athenaide a faragott szentélyfalnál állt, amelyet a keresztház déli olda-lán állítottak fel. Mellé surrantam, és megszorítottam a kezét, miközben mindketten lebuktunk a szentélyfal mögé. Ha Ben és Sir Henry ránk talált, sarokba szorítanak minket. Ha nem, van rá halvány esélyünk, hogy megla-puljunk reggelig, amikor megérkeznek az első látogatók.

Ott kuporogtunk, hegyeztük a fülünket a sötétben. Hol lehet Matthew? Halott vagy épp most vérzik el a hideg kőpadlón fekve? Határozott léptek vágtak át a kereszthajón, majd haladtak el mellettünk a főhajó irányába.

Athenaide felállt, és engem is magával húzott. Megragadta a könyököm, hogy kivonszoljon a keresztházba, majd onnét vissza a szentélybe. Látható-an tudta, mit akar. Talán van egy rejtekhely a szemközti főoltár mögött. Mögötte vagy alatta. A régi templomokban előfordul ilyesmi, esetleg egy rejtekajtó az altemplom felé.

A főhajó végében zseblámpa fénye villant. Sietős léptek közeledtek a szentély felé. Mi is gyorsítottunk, ám a főoltár helyett Athenaide a templom déli oldala felé tartott. A kóruson túl boltíves ajtó nyílt, amely egykor a csontkamrába vezetett, ezt azonban rég lebontották, magát az ajtót pedig lepecsételték. A súlyos tölgyfaajtónál elkaphatnak minket. Elhúzódtam, de Athenaide annál szorosabban markolta a könyököm.

A léptek elérték a kereszthajót. A lámpa fénye végigpásztázta a szen-télyt, alig két-három méterre került el minket. Most már szóba se jöhetett, hogy elérjük az oltárt. Nekifeszültünk a déli falnak – és az ajtó jól olajozott zsanérjain megnyílt előttünk.

Kijutottunk a sötét éjszakába. Matthew, fordultam vissza. Athenaide azonban becsukta mögöttünk az ajtót, és magával rántott a

sírkövek felé. Cikkcakkban futottunk a sírok közt, az örvénylő ködben, és elhagytuk a templom keleti végét. Megtorpantam, amikor a talaj hirtelen lejteni kezdett előttünk. Eljutottunk a folyópartra, ám Athenaide most sem állt meg: begázolt a nádasba.

Mögöttünk kicsapódott az ajtó, és fénykéve lőtt ki az éjszakába.

312

– Kate! – üvöltött fel Ben. Athenaide után botladoztam. A vízen, félig elrejtve a nádasban, kis csó-

nak ringott. Felkapaszkodtunk rá, és hasra vetettük magunkat. Matthew. Próbáltam száműzni a gondolatot, hogy vérbe fagyva fekszik

a kőpadlón. Csak azért jött ide, hogy segítsen nekem, és most haldoklik, vagy tán már meg is halt. A sikoly újra dagadozni kezdett bennem, de ezút-tal is bent tartottam.

Hallgattuk, ahogy Ben csapkod és szitkozódik felettünk, miközben a sí-rok közt kutat utánunk. Idővel a templom túlsó oldalán folytatta, Athenaide azonban most sem mozdult.

Felettünk most halk léptek közeledtek a parthoz, hogy a nádas szélénél megtorpanjanak. Mindketten megfeszültünk, majd Athenaide felemelte egyik karját, célba véve a partoldalt a fegyverével.

– Vero – suttogta egy hang. – Nihil verius – felelte Athenaide. A nád suhogva-zizegve szétvált, majd Matthew csusszant le a csónakba.

Ujjai tapogatózva szorongatták meg a vállamat, miközben Athenaide végre eloldozta a csónakot. Azután megragadta az evezőket, és felfelé indultunk a folyón.

Matthew a part közelében tartotta a csónakot, így szinte láthatatlanok maradtunk a vízre hajló fák rejtekében. Az esőcseppek kopogása elnyomta az evezők hangját és a víz fodrozódását. A parkon túl a kompkikötőhöz ju-tottunk. Matthew sietve kikötötte a csónakot, azután besurrantunk a fák kö-zé.

Felettünk egy autó kanyarodott ki az utcára. Amint mellénk ért, az ajtaja kitárult. Athenaide meg sem várta, hogy megálljon, csak bevetette magát a hátsó ülésre. Utána következtem én, majd Matthew zárta a sort.

– Coventry! – szólt előre Athenaide, és a sofőr bólintott. Visszanéztem. Nem láttam fürgén mozgó alakokat. Sem autót. Semmi

sem mozdult a néma utcákon. – A sír! – suttogtam magam elé. – Ezért nem követnek. – Meglehet – Athenaide egy kávés termoszt húzott elő az ajtó zsebéből. – De hát felnyitják a sírt... – nyúltam át Athenaide előtt az ajtó kilincse

felé. Athenaide a térdemre fektette a kezét.

313

– Csak nyissák. – Még most sem érti? – jajveszékeltem. – Meg fogják találni, amit

Ophelia hátrahagyott. És ha nem akarják, hogy bárki is lássa, megsemmisí-tik.

– Nem, nem teszik – jelentette ki Athenaide, majd kotorászni kezdett az első ülés alatt, és előhúzott egy kis intarziás rózsafa dobozt, melyet diadal-mas mosollyal helyezett az ölembe. – Mi értünk oda elsőként.

314

Közjáték

1612. augusztus

HAT HOSSZÚ ESZTENDŐN ÁT várta az alkalmas pillanatot, amely most végre elérkezni látszott.

Az est során mindeddig Henrik walesi herceg királyi szülei és a teljes udvar társaságában ünnepelt a szabadtéri nyári lakban, amely a woodstocki park egyik dombtetején állt. Miután a csillagok tűhegynyi fénye átragyo-gott a zöldellő lugason, az asztalokat félrevonták, a király és a királyné tá-vozott, az ifjabb udvaroncok pedig táncba kezdtek a pázsiton.

Az udvarhölgyek sora hullámzott és kígyózott; nyakfodraik fátyolszerű szárnyakként verdestek, amint körüldongták a herceget. Középütt egy kesz-tyű hullt a földre. Páratlan szépségű holmi volt: sápadt elefántcsont glaszé, leheletfinom csipkével körítve, ujjai hihetetlenül hosszúk és karcsúak, szé-les kézelője aranyszállal kivarrva, gyöngyökkel és rubinokkal ékesítve.

A tujafák árnyai közt bujkáló zöld ruhás, fekete hajú nő egész testében megfeszült. A férfi, akit személyesen választott ki – egy új udvaronc, aki égett a vágytól, hogy nevet szerezzen magának –, a megbeszéltek szerint előrehajolt a kesztyűért. A nő látta, hogy felismeri a monogramot, az ékkö-vekből kirakott cirkalmas H-t, majd a mozdulat közben megdermed félúton. Egy pillanatig már attól tartott, hogy cserbenhagyja őt a bátorsága. A kesz-tyű végtére is Frances Howardhoz, Essex grófnéjához tartozott, és a Ho-wardokat senki sem merészelte félvállról venni.

A fekete hajú nő éppen erre az eshetőségre készült fel, amikor kerülő úton gondoskodott róla, hogy az úriember, legyen bármennyire is új az ud-varnál, értesüljön a herceggel és a buja lenszőke grófnéval kapcsolatos szó-beszédről. A saját szemével láthatta, milyen mohon követi a herceg szeme a grófné minden mozdulatát.

Az úriember hitet tett bátorsága mellett. Felkapta a finom kesztyűt, ám nem juttatta vissza a grófnénak. Ehelyett kalpaggal a kézben, földre szege-

315

zett tekintettel és mély meghajlás kíséretében felkínálta azt a hercegnek. Körülöttük lassan elhalt a zene. Beszélgetések akadtak meg, zavart

csend támadt. A kimerítő etikettleckék dacára az udvaronc merészen felpil-lantott. A herceg úgy meredt rá, mintha egy mészárszék padlójáról felka-part véres rongydarabot nyújtana felé, majd miután elbocsátotta az úriem-bert, királyi tekintete a grófnén állapodott meg, aki esetlenül pukedlizett, miközben az arca lázasan kipirult.

– Egy ujjal sem nyúlok hozzá – közölte a herceg rideg utálattal. – Valaki már kitágította.

Sarkon fordult és elhagyta a ligetet, a nyomában előkelő barátaival. – Mit tettél? – nyögött fel kétségbeesetten az udvaronc. – Jól megfizettelek – felelte a nő, azután ő is a herceg után sietett. Beteljesedett a bosszúja. A leányát megfosztotta a nevétől a grófné

nagybátyja és atyja. Viszonzásként ő sárba tiporja a lányuk nevét – s az övéket.

Végtére is könnyebben ment, mint számította. Nem kellett mást tennie, mint továbbadni az igazságot. Frances Howard, Essex grófnéja elvégezte a többit. Frances Howardot, aki viszolygott a férjétől, és érvényteleníteni akarta a házasságát, a családja vette rá, hogy férkőzzön a herceg kegyeibe. Elképesztő terv volt, lévén Francis gyűlölt férje a herceg egyik legközeleb-bi barátja – sikere a lány kivételes szépségének és páratlan csáberejének az egyesítésétől függött. Essex és a herceg fokozatosan eltávolodott egymás-tól. Ám amíg mások egyre növekvő nyugtalansággal figyelték a herceg élénkülő figyelmét, addig a fekete hajú nő Francest figyelte. S amit látott, hasznosnak bizonyult.

A lány színleg teljesítette a kötelességét, ám alattomban valaki más kö-rül legyeskedett – akit a zord erkölcsű herceg mindenkinél jobbal megve-tett. Atyja gyönyörű és ifjú ágyasa, Robert Carr körül.

A nő lassan és megállíthatatlanul széthintette a magvakat, amelyekből szárba szökkent a herceg gyanakvása. Épp ma reggel sikerült úgy intéznie, hogy a kora reggeli lovaglásból megtérő herceg a saját szemével láthassa, amint Carr besurran a grófné szobájába.

A herceg egész nap cudar kedvében volt. Most, a nyári lak közelében a nő fültanúja lehetett, amint a herceget barátai igyekeznek lebeszélni arról, hogy valami ostobaságot csináljon. Essex earlje, Frances megvetett férje és

316

a herceg gyerekkori barátja kilépett a fáklyafénybe hátuk mögött egy kötő-féken vezetett lóval.

– Lehetsz bármily dühös, ne okold kizárólag Francest. Egy viperafé-szekben nőtt fel. Az ő parancsaikat követi.

A herceg felpattant a nyeregbe. – Ha majd király leszek – jelentette ki bősz indulattal –, gondom lesz rá,

hogy ne zavarjanak több vizet. Megsarkantyúzta a lovat és elvágtázott. A többiek lemondtak róla, hogy

a nyomába eredjenek. A nő kivárta, amíg minden elnéptelenedik, s csak azután lépett ki az ár-

nyak közül, ám alig bukkant ki a tisztáson, máris lépteket hallott maga mö-gött, és megpördült. Másvalaki is hallgatózott a sötétben. Ősz hajú férfi, kurtára nyírt szakállal és ridegen fénylő szemekkel. Northampton earlje, a Howard-klán pátriárkája.

A nő megdermedt. Northampton visszavonult a királlyal és a királyné-val, ebben biztos volt. Hogyan lehet mégis itt?

– Úrnőm – vezette őt vissza a férfi a táncolók felé –, azt hiszem, elté-vedt.

A herceg elleni nyílt támadás felért volna az öngyilkossággal, ám a Howar-dok mégsem hagyhatták, hogy a lányuk tisztességén esett csorba bosszulat-lan maradjon. Alattomos tervet szőttek hát. Elárasztották Londont történe-tekkel és dalokkal, amelyben egy férjéhez hű asszonyt csalárdul elcsábított és tönkretett egy herceg, a férj legjobb barátja. Nevek nem hangzottak el, de az utalásokat így is mindenki értette. A kegyelemdöfést egy darab adta volna meg, London legragyogóbb drámaírójának a tollából.

Mr. William Shakespeare azonban sajnálattal közölte, hogy nem vállal személyes felkéréseket.

A család megértette az aggályait, ám az adott körülmények között biztos volt abban, hogy tehet egy kivételt.

Miután felülvizsgálta a körülményeket, Shakespeare kénytelen volt egyetérteni a megállapítással. Gondoskodtak róla, hogy így legyen: a kirá-lyi ház kamarása, Suffolk earlje pozíciójánál fogva jól tudta, hogyan hasson

317

a színészekre. Mégsem a fenyegetés biztosította Mr. Shakespeare támoga-tását.

– Quijote? – Theophilus, Lord Howard de Walden alig hitt a fülének. – Miért lenne Cervantesnek ekkora varázsa?

A könyv csak nemrég jelent meg, Theónak ajánlva, s miután Londonban minden művelt teremtmény erről beszélt, ő is illő érdeklődést mutatott iránta.

– A csalétek nem Cervantes! Nagybátyjának sikerült a hanglejtésébe sűrítenie minden megvetését,

amiért Theóból ennyire hiányzik az éleslátás. – Akkor hát ki? – értetlenkedett Theo. – A fordító – csattant fel apja, Suffolk earlje. Theo még aznap este kicsikarta a vallomást a meghunyászkodott Tho-

mas Sheltonból. Nem Thomas készítette a fordítást, jóllehet a Theónak szó-ló hízelgő ajánlás az ő műve volt. A könyvet a fivére, William fordította le, a saját neve alatt azonban sosem adhatta volna ki. Nemkívánatos személy volt – Spanyolországban élő jezsuita, amint azt Theo nagybátyja is ponto-san tudta.

– Hogy lehet? – követelte a választ Theo. – Lord Northampton küldte őt oda – dadogta Shelton. Theo nagybátyjának szokás szerint igaza volt. A londoni Blackfriars ne-

gyedbeli házában Mr. Shakespeare beletemetkezett Cervantes mesterművé-be.

Nem sokkal utóbb Northampton végre tudomást szerzett unokahúga Robert Carrhez fűződő viszonyáról.

– Ez nem csupán enyelgés! – rivallt rá a kék foltokkal borított, könnyes arcú Frances nagybátyjára és atyjára. – Emésztő szenvedély!

A kijelentést nem gyakorolt hatást sem Nothamptonra, sem Suffolkra. A szövetség a király kegyeltjével közel sem lehetett olyan értékes, mint a ki-rály fiának jóindulata, bár a hatalom és gazdagság forrásaként nem volt ép-pen megvetendő sem. A király előszeretettel házasította ki kegyenceit; tá-volról sem féltékenykedett azok asszonyaira, inkább nagylelkűen bánt ve-lük – ám mindez csak addig tartott, amíg a király élete. Bármilyen elő-nyökkel is kecsegtetett Carr, azok semmivé foszlanak, amint a herceg el-foglalja a trónt.

Frances végigmérte nagybátyját és atyját, mielőtt kioldalgott a szobából.

318

Októberben, amikor megérett az alma, és lehulltak a levelek, Henrik herceget hirtelen leverte a láz. Két héttel utóbb, november elején meghalt. Miközben az őszi szellőben a herceg megmérgezéséről szóló pletykák ke-ringtek, Northampton sötét tekintettel meredt unokahúgára, ő néma csend-ben, hűvös nyugalommal állta a pillantását.

A család előtt megnyílt az út. Minthogy a herceg meghalt Northampton beérte Carr-rel, és újult erővel próbálta kieszközölni Frances első házassá-gának érvénytelenítését.

Azután decemberben Suffolk asztalára került Mr. Shakespeare új darab-ja, a Cardenio, és a család rájött, hogy újabb problémával találja magát szemközt.

A cím csupán véletlen egybeesés volt, ám ettől még megengedhetetlen. Egy olyan darabban, amely azért íródott, hogy kipellengérezze a herceget és tisztázza Francest, Cardenio neve túlságosan hajazott a Carr-re – ráadá-sul ő lett a romantikus főhős, akire az a teher hárult, hogy megmentse a hősnőt a romlott hercegtől. A szerepet eredetileg az első férjnek, Essexnek szánták, de ez már senkit sem érdekelt. Máris az a szóbeszéd járta, hogy Frances felszarvazta a herceget Carr-rel. A darab csak olaj lett volna a tűz-re, s ezen a nevek megváltoztatása sem segített. Az egész világ olvasta a Don Quijotét. Cardenio történetét felismerték bármilyen álnév alatt.

Mr. Shakespeare-rel tehát közölték, hogy vissza kell vonnia a darabját. Ám mielőtt még választ adhatott volna, valaki elhintette a királyi udvar-

ban, hogy színdarab íródott az új könyvből, a Quijotéből. A király látni kí-vánta, méghozzá a leánya esküvői ünnepségén.

Az uralkodó közvetlen parancsát még Suffolk sem hatálytalaníthatta. Januárban a Cardeniót bemutatták az udvar előtt. A háttérben füstölgő Suffolk megelégedéssel látta, hogy a darabot hamarjában el is feledik, a nyugalom azonban nem tartott soká. Júniusban a Király Színtársulata beje-lentette, hogy a Globe-ban a nagyközönség előtt is bemutatja a művet. Mr. Shakespeare-t újra felkérték, hogy vonja vissza a darabot.

Közelebbről nem részletezett okok miatt Shakespeare nemet mondott.

319

Egy szép júniusi délután a fekete hajú nő ötéves lánykája kezét szorongatta, hogy felsegítse őt a Globe középső karzatára.

– Kié? – Will folyton ezt akarta tudni. – Kié a lány? – A neve Rosalind – felelte ő ilyenkor. – Röviden Rose. – A szellemet mocsokká tékozolni – mordult fel a férfi. A szavak még

most is a nő szívébe markoltak. A kis Rose – sötét hajával és arcbőrével szakasztott cigánylány – elrá-

gódott egy narancson, miközben tágra nyílt szemekkel nézett körül a zsúfo-lásig telt szinteken. Most járt először színházban.

– Látni fogjuk? – kérdezte sokadszorra. – Látjuk Mr. Shakespeare-t? – Majd utána – vágta rá az anyja. Hosszú ideje ő maga sem járt a Globe-ban. Már el is feledte a testek és a

pomádé csípős kipárolgását, az édes illatú nyalánkságokat és süteményeket, amelyeket a lányánál nem sokkal idősebb gyerekek árultak. És a színeket: az előrefurakodó inasok ujjasának fakó kékjét, a nemesek elegánsan csillo-gó selymeit és a páváskodó szajhák tarka ruháit.

Shakespeare azon a helyen állt, amelyet mindennél jobban szeretett: a színészek között, a színpad mögötti öltözőben. Onnan figyelte a közönsé-get. Onnan figyelte őt.

Harsogó kürtszóra vette kezdetét az előadás, mely Spanyolországba re-pítette a nézősereget.

Az első felvonás vége táján egy üzenetet nyomtak a nő markába. Körül-nézett, de senkit sem látott, aki figyelemre méltatta volna. A papírra pillan-tott. Sírja lettem tisztességemnek, írta valaki, sötét ház, hol csak a halál la-kozik. Nem ismerte fel a szavakat.

Néhány perccel később az egyik ifjú, aki oly hatásosan alakított női sze-repeket, meggyalázott és feldúlt hajadonként lépett színre, hogy eljajongja ugyanezeket a szavakat. Ekkor érezte meg a figyelő tekintet súlyát. Arrafe-lé fordult, ahonnan a színpad mögül Shakespeare szeretett leskelődni, ám a benyomása nem innen érkezett. A tekintetét lassan az egyik jobbra eső zárt páholy vonta magára. Minden más szem a színpadra szegeződött.

Akkor valaki előrehajolt, ő pedig megpillantotta Lord Northapton ősz haját és szikár arcát. A tekintetük találkozott, azután a férfi alattomos mo-sollyal biccentett felé. És a pillantása átsiklott a kis lányra.

Szemet szemért, mindig is így élte az életét. Papot a papért. Leányt a le-

320

ányért. A nő elkapta a kislány kezét. – Elmegyünk. – De mama... – visongott a kislány. – Elmegyünk.

NEGYEDIK FELVONÁS

322

38 A DOBOZKA, amelyet Athenaide helyezett az ölembe, Viktória kora-

beli munka volt, igazgyöngy- és elefántcsont-berakással. – Nem értem – csóváltam a fejem zavartan. – Az égvilágon minden eladó – közölte Athenaide, inkább szabadkozva,

mint büszkén. – Riasztókódok, templomkulcsok, még a rendőrök is. Múlt éjjel nagy hasznát vettük a pénznek.

A dobozban fekete bőrbe kötött kis könyv lapult. Egy napló. Nyúltam érte, de Athenaide a kezemre fektette a tenyerét.

– Matthew-t, amennyire tudtam, utolértem. Most magának kell elmon-dania mindent, amit csak tud.

Türelmetlenül beszámoltam nekik a Westminster-apátságban, a Wilton House-ban és Valladolidban történtekről, bár ezúttal sem említettem meg a kabátom belső oldalára tűzött brosst. Nem tudom, miért, de átsiklottam fe-lette. Athenaide átható tekintettel figyelt. Olyan érzésem támadt, mintha tudná, hogy nem mondok el mindent. Mindamellett amikor végeztem, visz-szahúzta a kezét és bólintott.

Kiemeltem és felnyitottam a könyvet. 1881 májusára dátumozták, a ko-rábban is látott szép kézírással. Ophelia Granville írása volt.

– Az emlékiratai – suttogta Athenaide, amint előrehajoltam, hogy bele-olvassak.

Matthew türelmetlenül fészkelődni kezdett mellettem. – Az első tíz évet két percben összefoglalhatom. Az anyja fiatal korában

meghalt; édesapja egy kisvárosban, Henley-in-Ardenben üzemeltetett ma-gánklinikát, kizárólag tehetős hölgyek számára. A „vendégei”, ahogyan Dr. Fayrer utalt a pácienseire, a régi lakóház egyik szárnyát foglalták el. Ő és a lánya a másik szárnyon osztoztak.

– Nem a legkellemesebb környezet egy gyermek számára – jegyezte meg Athenaide. – Az apja ezért lehetőség szerint igyekezett őt átvinni a kö-zeli Stratfordba, hogy játszhasson a vikárius gyermekeivel.

– Granville J. Granville tiszteletes gyermekeivel – toldotta meg Matthew.

– Granville? – kaptam a néven. – A tiszteletes lányaival nem sokat törődött – folytatta zavartalanul

323

Matthew. – Az idősebb fiú Oxfordban tanult, így a lány kedvence Jeremy lett.

– Jem Granville a stratfordi vikárius gyereke volt? – Nagyon úgy tűnik – felelte Athenaide. – Ophelia tízéves volt amikor

egy vasárnap a vikárius Fayrerék mellett egy másik vendéget is ebédre hí-vott. Egy magas, kék szemű amerikai hölgyet, fekete bár kissé őszülő haj-jal. „Különös, akár az írek – írja róla Ophelia – Mint egy varázsló vagy ko-bold, aki észrevétlen járja a vidéket.” Amint megérkezett, a bűvkörébe vont mindenkit azáltal, ahogy logikus rendszerbe szedte Shakespeare darabjai-nak rejtett üzeneteit. Az Erzsébet-kor legnagyobb elméi szerinte a szóra-koztatás álcáját használták arra, hogy felkészítsék az embereket a magasabb rendű tudás elsajátítására, hogy ezáltal meggyűlöljék a zsarnokságot, és a szabadságra törekedjenek.

– Delia Bacon. Csak ő lehetett. – „A Shakespeare-hölgy”, ahogyan Jem és Ophelia elkeresztelte – bólin-

tott Matthew. Tehát Ophelia valóban találkozott Deliával. Az autó tetején kopogni

kezdett az eső. A hátunk mögött hagytuk Stratfordot, most sötét mezőkön át suhantunk. Athenaide vette fel a történet fonalát.

– A stratfordi színész, jelentette ki Bacon kisasszony, csupán álca, kar-neváli maszk, amelyet az igazi szerzők öltöttek fel, hogy ne vonják maguk-ra az önkényurak haragját. Ám elérkezett az idő, tette hozzá, hogy felfedje ezt az Igazságot. Mintha a végső titkot osztaná meg velük, suttogva hozzá-tette: A rossz, mit ember tesz, túléli őt; a jó gyakorta sírba száll vele.

– Ugyanaz az idézet, mint amit a Valladolidi Fólióban láttam – vetettem közbe. – Amelyet Ophelia is említett a Mrs. Folgernek írott levélben.

Athenaide belelapozott a naplóba, hogy megmutassa az idevágó bekez-dést.

Az Igazság azokban az iratokban lakozik, suttogta Bacon kisasz-szony, amelyet kiválasztott szócsövük, a stratfordi Shakespeare sír-köve alatti ürességbe rejtettek. Megtalálta ennek bizonyítékait Sir Francis Bacon leveleiben – költői leveleiben, tette hozzá egy kacsin-tással. „Földeljék el velem a neveimet.”

324

Összeráncoltam a homlokom. Ez az idézet is megjelent a Valladolidi Fólióban, csakhogy nem Francis Bacontől származik, hanem Shakespeare egyik szonettjéből, ráadásul helytelenül idézve – a nevemet helyett a nevei-met többes szám szerepel.

– A vikárius engedélyt adott Deliának a sír felnyitására – vette át a szót Matthew. – Egy héttel később, egy csípős szeptemberi éjszakán Delia el is ment a templomba, hogy bevégezze a küldetését, de nem volt egyedül. Jem és Ophelia megszimatolta a kalandot: kilopóztak az ágyukból, és elrejtőztek a templomi padsorok között, mielőtt megérkezett volna. Láttak mindent. Delia hidegen örvénylő huzat és kavargó falevelek kíséretében jelent meg. Magasra tartotta lámpását a szentélyben, úgy olvasta el fennhangon a sírkő-re vésett figyelmeztetést. Ezután kinyitotta a táskáját, szőnyeget terített a sír előtt a padlóra, és letérdepelt. Vésőt vett elő, s azt tőrként a feje fölé emelte. A padsorok közt rejtőző Ophelia ijedten rezzent össze. Csakhogy semmi sem történt: Delia megdermedt. Egyik kezét a szívére szorította, írta Ophelia, a másikkal úgy tartotta a vésőt, akár a Paradicsom kapuját őrző angyal a lángoló kardot. Ebben a testhelyzetben maradt, amíg a templom harangja tizet nem ütött. Akkor, mint aki bűbájból ébred, leeresztette a kar-ját és felállt. Vad nevetés tört fel belőle, majd halt el az ajkán. Mi az igaz-ság?, kérdte Pilátus gúnyosan, kiáltotta, s nem várt rá választ. A táskáját hátrahagyva rohant ki a templomból és menekült bele az éjszakába.

– De ha nem Delia nyitotta fel a sírt, akkor ki volt? – tettem fel a kér-dést.

– A gyerekek – válaszolt Athenaide. Ophelia és Jem. – Delia szerszámaival – tette hozzá Matthew, miközben lapozott. Han-

gosan olvasni kezdett:

Áporodott levegő tört fel. Nem voltak csontok. Se faragott képmás. Se erős láda a papíroknak vagy aranynak. Se az Igazság tüze. Annyi se, mint egy féreg kiszáradt hüvelye vagy egy döglégy teteme. Semmi, le-számítva az ürességet, s az alatt egy újabb kőlap. Nem is – egy ábra, egy kőbe vésett homályos alak. Amíg Jem megtartotta a sírkövet, megragadtam a selyempapírt és a ceruzát, amelyet Bacon kisasszony hátrahagyott.

325

A szemközti oldalra Ophelia beragasztotta a grafittal borított, zizegő la-pot. Bizonytalan fehér vonalak rajzolták ki a mintát, amelyet korábban is láttam már: a hattyú hosszú nyakát és fejét, a vadkanfővé átalakuló sasszár-nyat, a karmok között a gyermeket, illetve a lándzsát.

– A kiméra! – suttogtam. – Még mindig ott van – csillant fel Athenaide szeme. – Látta? Matthew bólintott. – Nem tudták megfejteni. Jem tanítója felismerte ugyan benne a kimé-

rát, de nem tulajdonított jelentőséget az egyes részleteknek Amikor meg-tudta, hogy egy templomban találták, azt felelte, hogy alighanem a sátán je-le. Egy hónappal később, miután Delia bekerült a henley-i elmegyógyinté-zetbe, Ophelia megmutatta neki a rajzot. Delián roham vett erőt, előre-hátra ingott. Ki csontomhoz nyúl, átkozott, mormolta újra meg újra. Ki csontom-hoz nyúl... Néhány héttel később eljött érte unokatestvére, és hazavitte Amerikába. Stratfordban tett következő látogatása során Ophelia elmondta Jemnek, hogy tart az átoktól, és szeretné visszatenni a sírba az átkopírozott rajzot, Jem azonban nem volt hajlandó segíteni. „Bele fogsz háborodni, mint Bacon kisasszony”, utasította el hűvösen.

– A kis mocsok – csóválta a fejét Athenaide. – Biztosan ő is összetojta magát a félelemtől. Ophelia közel egy évtizeden át nem találkozott vele. Jem Oxfordba járt, majd a barátai közvetítésével Pembroke ifjú earljének tanítója lehetett.

– A Wilton House-ban – bólintottam. – A fiatal earl – folytatta Matthew –, akkortájt örökölte meg a címet és a

házat egy bácsikájától, aki külföldön élt, és anélkül halt meg, hogy a család történetéből bármit is továbbadott volna. A ház múltjában itt-ott felbukkant Shakespeare alakja, de ez minden.

– Jem végül is megtalálta a leveleket? – kérdeztem, és a kezem görcsö-sen fonódott rá a naplóra.

Matthew elmosolyodott. – A kiméra láttán ezúttal futva tért vissza Opheliához. Ophelia és Jem

együttes erővel összevetette a Legédesebb Hattyú levelét az Ophelia által átsatírozott címerrajzzal. Ezután Jem összekapcsolta mindezt a kor híres alakjaival: Lady Pembroke hattyújával, Bacon vadkanjával, Shakespeare

326

sólymával és lándzsájával, Derby sasával és gyermekével. Egyvalakit hagy-tak csak ki: Oxfordot, a másik vadkant. Bacon kisasszony szerint Shakes-peare nem volt egyéb, mint egy összeesküvés fedőneve, és idővel Jem is osztani kezdte ezt a nézetet. Az érvelése Deliáét visszhangozta: „Földeljék el velem a neveimet.” A bizonyságnak tehát, vonta le a következtetést, a sírban kell lennie. Shakespeare-ét a kimérával jelölték meg, jegyezte meg, ahogyan feltevése szerint mindnyájukét. Csakhogy Lady Pembroke sírját régóta elfedték a Salisbury-székesegyház egyik lépcsősorával. Ami Bacont illette, az ő díszsíremléke az egyik St. Albans-i plébániatemplomban áll ugyan, sírhelye azonban rég elveszett. Ha Jem tudott volna Oxfordról, az sem sokat segített volna. A templomot, ahol Oxfordot elföldelték, a tizen-nyolcadik században földig rombolták, és vele együtt az earl sírja is meg-semmisült. Maradt tehát Derby sírja Lancashire-ben. Egy héttel később Ophelia és Jem együtt megszöktek. Derby earljeinek ősi kriptája messze nyugatra, Ormskirk vásárvárosában fekszik, hátterében a dombokkal, előtte a tengerrel. „A név jelentése »Féreg-templom«”, magyarázta Jem. „A Sár-kány temploma, a régi vikingek nyelvén.” Szent Péter és Pál régi plébánia-templomában Jem elvezette Opheliát egy sarokkápolnához, amelyben nem találtak mást, csak egy lovag és az úrnője erősen megkopott szobrát. Közé-pütt ugyanakkor csapóajtó nyílt, egy meredeken lefelé vezető lépcsősorral.

Leintettem Matthew-t, hogy magam olvassam el a sorokat:

...a csontok és a por szaga, a kő hidege, az irigy és porladó holtak keserűsége. A falak mentén mintegy harminc koporsót polcoztak fel. A kripta közepén síremlékek sorakoztak, tetejükön kőbe faragott képmásokkal. Néhány úrhölgy hosszú ruhában, ám zömükben férfiak, némelyikük parókásan, mások vértben, hárman zekében és nadrág-ban. Ezek egyike kis kőládát tartott a kezében. S arra a kimérát fa-ragták.

Jem a feszítővas egyetlen lendítésével föltörte.

– Itt abba kell hagynia – állított meg Athenaide. Hunyorogva néztem fel. Immár nem a sötét mezőkön jártunk. A távolban nagy iparépületek tor-

nyosultak, és harsány fények világították meg a végtelenbe futó betonpá-lyákat. Hangos süvöltésre lettem figyelmes, azután az autó elkanyarodott,

327

hogy lehúzódjon Athenaide repülőgépe elé. – Hová megyünk? – kérdeztem. – Megkeressük Jem kincsét – felelte Athenaide.

A fedélzeten ki sem vártam, hogy a gép a levegőbe emelkedjen: felnyitot-tam a naplót, amint a székbe szíjaztam magam.

A feltört ládában Jem és Ophelia egy festményt talált. Miniatűr portrét egy aranyszőke hajú és szakállú ifjúról, a kép hátterében táncoló lángokkal.

A Hilliard. Már-már utána nyúltam, de megéreztem magamon Athenaide figyelő tekintetét. Mit keresett a miniatúra Derby sírjában?

– Levelek is voltak ott – folytatta Matthew kitartóan. Visszatértem a naplóhoz. Két levél, hogy pontosak legyünk. Latin nyel-

ven, Valladolidból. Jem sietve lefordította őket Opheliának. Az első levél szerzője köszönetet mondott egy kéziratért és egy könyvért. A könyv káp-rázatos, írta – túlságosan is az. Boldog, hogy láthatta, ám nem viheti magá-val. A kéziratot ugyanakkor mindig magánál tartja majd. A darab jobbnak bizonyult, mint remélte. Hangos nevetést fakasztott belőle, amire szüksége is lesz azon a helyen, ahová indult.

– A Cardenio – suttogta Athenaide. – És a Valladolidi Fólió – tette hozzá Matthew. Minden stimmelt, ezt be kellett látnom. Még akkor is, ha nem találtam

döntő érvényű bizonyítékot. A levél szerzője végtére is nem nevezte meg a könyvet.

A második levél szintén Valladolidból érkezett, ám később keletkezett, és nem ugyanannak az embernek a tollából. Furcsamód diadalittas hangon jelentette, hogy William Shelton bátor felfedezők társaságában útnak indult Santa Fébe, Új-Spanyolországba, hogy megismertesse a bennszülötteket Is-ten igéjével, ám azóta nem hallottak felőle. A vadakkal vívott összecsapá-sok egyike során veszett nyoma, és feltehetően mártírhalált halt.

A nevezett helyet a levél bővebben is leírta, Ophelia azonban nem em-lékezett pontosan a részletekre. Ebben a pillanatban ugyanis megjelent a két apa:

328

Papa rontott le a lépcsőn, dühtől villámló szemekkel, ám amikor meglátott, a haragja elpárolgott, és megtört aggként állt előttem. Noha ezerszer is megfogadtam, hogy szilárd maradok, otthagytam Jemet és odaléptem hozzá. A vikárius elviharzott mellettünk, és olyan erővel ütötte orcán Jemet, hogy az megpördült és rárogyott a meg-gyalázott sírra.

Titkos frigyük, mint az kiderült, Ophelia fiatal kora miatt nem számított érvényesnek.

– Másnap ezért újra összeházasodtak – tudtam meg Athenaide-től –, ez-úttal már a szüleik jelenlétében, Ophelia azonban nem élhetett együtt Jemmel, amíg a fiú nem keresett eleget ahhoz, hogy eltartsa.

– Nem lehetett könnyű egy vikárius kisebbik fiának – jegyezte meg Matthew.

– Választás elé állították – fordult felé Athenaide. – India vagy Ameri-ka.

– És ő Amerikát választotta. Athenaide bólintott. – Elindult felkutatni a kéziratos művet, amelyet a pap ígérete szerint

magánál tartott. A repülőgép egyenes pályára állt. Kioldottuk az öveinket, hogy a tárgya-

lóasztal köré gyűljünk, középen a nyitott naplóval, és tovább kövessük a történet fordulatait.

A két szerelmes ezúttal tizenöt esztendőre szakadt el egymástól. Ophelia nem fecsérelte az időt céltalan epekedésre: tanítót fogadott, hogy elsajátítsa a spanyolt és a latint, amikor pedig huszonegy éves korában hozzájutott a pénzéhez, Valladolidba utazott. A kollégiumban megmutattak neki mindent – beleértve a Fóliót is –, azután továbbküldték őt Sevillába, az Indiák Irattá-rába. Kitartó kutatásai során fellelte egy életben maradt szemtanú jelenté-sét, s azzal együtt egy kezdetleges térképet. Miután mindkettőt lemásolta, visszaindult Londonba, ahol vásárolt egy Első Fóliót.

– Egy jakobiánus magnum opust – vetette közbe Matthew. – Volt egy Fóliója? – bukott ki belőlem. – Persze nem eredeti – felelte Athenaide. – Hasonmás kiadás, bár igen

szép példány.

329

Ophelia beírta a saját nevét az üres előzéklapra, Shakespeare portréjával szemközt, alá pedig följegyezte az idézetet, amelyet a Valladolidi Fólióban látott. A könyvet ezután a spanyolországi kutatás eredményeivel együtt megküldte Jemnek, kései nászajándék gyanánt.

Kábultan dörzsöltem a halántékom, miközben Matthew máris továbbla-pozott.

– Újabb tizenöt éves ugrás. Ophelia apja ekkorra meghalt, ő azonban ott maradt a régi henley-i ház-

ban, az Ardeni-erdőben, csak immár a tébolyultak nélkül. Ezen kívül szinte semmi sem változott – mintha csak megbökte volna az ujját az orsóval, hogy varázslatos álomba zuhanjon. Mígnem Jem egyszer csak megírta, hogy ráakadt a kincsre.

Nem tudja elvinni neki, tette hozzá. Legalábbis nem azonnal. Azt akarta, hogy inkább Ophelia utazzon utána az arizonai Tombstone-ba. A nő eleinte nem hitt neki. Azután értesült róla, hogy Jem egy harvardi professzort is meghívott, aki pedig igent mondott.

– Itt lép a képbe Child professzor – szúrta közbe Matthew. Ophelia becsomagolta a hajóbőröndjét és Amerikába utazott. Az emlék-

irat eredetileg ott ért véget, hogy bevitorlázott New York kikötőjébe. A következő oldalon azonban mégis folytatta. „Jemnek”, firkantotta a

lap tetejére. Más tintával írt, a sorokat kapkodva vetette papírra. Megválto-zott a téma is: a Howardokról szólt, és összegezte mindazt, amit Ophelia Delia Bacon feljegyzéseiből megtudott róluk.

Frances Howard története, írta Ophelia, nem szerelmi háromszög. „Sok-kal inkább szerelmi sokszög!” kiáltott fel. Annál is inkább, mert mielőtt Frances találkozott Robert Carr-rel – de már jóval azután, hogy hozzáment Essexhez –, a családja ráállította egy másik célpontra: férje legjobb barátjá-ra, a walesi hercegre.

A herceg egy időre olyannyira Frances bűvkörébe került, hogy az ud-varban már a királyi menyegzőről folyt a szóbeszéd, jóllehet éppen hogy csak kezdeményezték a házasság érvénytelenítését, ám ekkor Frances talál-kozott Carr-rel, s anélkül, hogy a családjának egyetlen szót is szólt volna, követte a szíve parancsát. Valamivel ezután a herceg, aki tudomást szerzett róla, hogy a hölgy nemcsak őt tünteti ki a kegyeivel, nyilvánosan megsér-tette Francest.

330

– A kesztyűs incidens – sóhajtottam fel. – Nem tudtam, hogy a hölgy Frances Howard volt.

Ophelia rájött, miképp kapcsolódott az udvari intrika a Cardenióhoz. A darab egy hűséges asszony történetét meséli el, akit éppen férje legjobb ba-rátja – a király fia – próbál megrontani. Miután a Francesre, Essexre és a hercegre vonatkozó utalásokat senki sem érthette félre, a Cardenio felmen-tette Francest, és bűnbakká tette a herceget.

Mígnem a család is értesült arról, amiről a herceg, miszerint Frances Carr-rel múlatja az időt.

– Carr – Cardenio – mutatott rá a párhuzamra Athenaide. A név visszájára fordította a darab mondanivalóját. A dolgok jelenlegi

állása szerint csak a vak nem ismerte fel Cardenióban Carrt és a kárvallott szeretőben a herceget, s mindezt akkor, amikor Francest még mindig törvé-nyes kötelék fűzte Essexhez. A színdarab nem hogy hűséges, ártatlanul meghurcolt asszonynak tüntette fel őt, de olyan léha nőszemélynek, aki egyszerre három férfiban is a kedvét leli.

A darabot be kellett tiltani. Csakhogy nem lehetett. 1613 januárjában az udvar előtt játszották, majd

júniusban újra bemutatták. Azután a Király Színtársulata átvitte a folyó túl-só partjára, a nagyközönség elé. A Globe-ba.

– És két héttel később a Globe porig égett. – Jesszusom! – nyögött fel Matthew egy pillanat elteltével. – Eddig még

sosem kapcsoltam össze ezt a két dátumot. – De miért? – töprengett Athenaide. – Miért kellett Shakespeare-nek

műsorra tűznie a Cardeniót? Miért kockáztatta a Howardok haragját? – Egyáltalán miért írta meg? – tettem fel a fontosabb kérdést. – Nincs a

dolognak semmi értelme. Amit korábban mondtam, még mindig áll: az al-legória nem az ő műfaja. Ráadásul, amennyire tudom, nem volt semmi oka rá, hogy szívességet tegyen a Howardoknak.

– Talán nem is nekik akart hízelegni – vetette fel Athenaide Talán épp ellenkezőleg. Tudjuk, hogy egy Howard küldte William Sheltont Vallado-lidba, hogy ott pappá szenteljék. Ha ez igaz, Shakespeare talán bosszút akart állni.

De a te örök nyarad nem fakúl. Miközben a kabátom belsejébe tűzött brossra gondoltam, eszembe jutott, hogyan idézte Sir Henry ezt a sort.

331

– Meg kell találnunk a darabot – jelentettem ki fakó hangon. Matthew lapozott. A tinta ismét változott, akárcsak a dátum. 1881. augusztus, állt a lap tetején.

Drága Francis!

Esdve kért, hogy fejezzem be a történetem, és ezt az ígéretem meg is tartom.

– Francis? – akadtam meg. – Ki ez a Francis? Matthew előreszaladt a történettel. Ophelia azon a nyáron eljutott

Tombstone-ba, ám azzal szembesült, hogy Jem kerek egy hónapja eltűnt. Nem maradt utána más, csak egy rövidke üzenet:

Ha tehetném, a hegyeket is elmozdítanám, csak hogy Hozzád ér-jek. Ezt tudnod kell. Ha e sorokat olvasod, a hegyek erősebbnek bi-zonyultak nálam.

PS: Ha kételkednél bennem, jakobiánus magnum opusomban rejtve közlöm a helyet – 1623, szignó.

– Ezért olyan fontos az Első Fólió – bólintott Matthew. – Jem ebben kó-dolta a kincs rejtekhelyét.

Előrehajoltam. – Athenaide! A gazdák, akiktől megvette Ophelia levelét... Nem voltak

könyveik? Bármilyen könyvük? Athenaide tekintete találkozott az enyémmel. – Voltak könyveik. – Akadt közöttük Első Fólió? – Eredeti nem. Csak egy korai fakszimile. A Fólió, amelyet Ophelia küldött Jemnek. Csakis az lehetett. – Látta is? – Megvettem. Felpattantam. – A magáé? A magáé? Miért nem mondta eddig? – Mondtam, hogy Jemnek voltak könyvei – vont vállat Athenaide –, de

maga a papírjait akarta látni, hát megmutattam azt az egyet, amit találtam.

332

Választékos eleganciával összefűzte maga előtt az ujjait. – Gyűjtő vagyok, Katherine. Az efféle ügyekben mindig elővigyázatos-

ságra törekszem, de még jóvátehetem a hibámat. Épp azon vagyok. – Fejezze be a történetet, Kate! – kérte Matthew. Felvettem a könyvet, és olvasás közben fel-alá járkáltam a kabinban.

Ophelia az idegösszeroppanás határán állt: követelte, hogy vezessék Jem házához, de senki sem vitte oda, és el sem árulták, merre keresse. Végül az asszony, aki a panziót vezette, ahol Ophelia megszállt, elküldte egy legé-nyét Jem holmijáért.

A férfi könyvekkel megrakva tért vissza. Ophelia bezárkózott a szalon-ba, hogy gyertyaláng fölé tartsa a Fólió általa megjelölt előlapját, amikor a semmiből előkerült egy szőke hajú, francia akcentussal beszélő nő, aki olyan mély dekoltázst viselt, ami legfeljebb egy újévi táncmulatságon lett volna ildomos. A nő visszakövetelte a tulajdonát, és a karjaiba kapta az asz-talon fekvő könyveket, Ophelia azonban nem adta oda neki a Fóliót, sőt megmutatta az előzéklapon az aláírását: Ophelia Fayrer Granville.

– A nevét talán magának adta – csattant fel a nő –, de a szerelmét ne-kem!

Ophelia egész világa egy szempillantás alatt összeomlott. Alig volt tuda-tában, mit csinál, amikor kilépett a házból a hátsó kertbe, és megállt a ró-zsafa lombjával befuttatott lugas alatt. A rózsa rég elvirágzott, apró fehér szirmai azonban még ott fonnyadoztak a levelek között.

– Engedje meg, hogy alkalmas hölgytársaságot kerítsek önnek – szólalt meg egy hang.

Először azt hittem, valamiféle kobold, aki a rózsák közt rejtőzik. Azután első ízben pillantottam meg arcának az ősz szakáll mögött megbújó kedvességét. „Küldje hát”, válaszoltam, mire meghajolt és visszavonult.

„Nincs már itt”, jelentette, miután visszatért. Nem emlékszem, mi mindent mondott még aznap este, csak erre az egyre – hogy Banks asszonyság rózsái ellenállnak a hőségnek, hidegnek és szomjúság-nak, amelybe más rózsák belepusztulnának. Minden évben hűségesen virágoznak, édes elhagyatottságban.

333

– Francis! – élénkültem fel. – A kobold a rózsák között nem más mint Francis Child.

– Child? Mint a Child Könyvtárban? – kérdezte Matthew. – Két szenvedélye volt az életben: a rózsák és Shakespeare. Drága

Francis, Ophelia így szólította. Az elkövetkező néhány nap során együtt olvasták át Jem Fólióját, de

semmit sem találtak. Végül, nem tudván, mi mást tehetnének, lovakat és négy fegyverest béreltek, hogy nekivágjanak a hegyeknek, és felkutassák Jem lelőhelyeit.

– Logikus döntés, nem gondolja? – kérdezte mohón Matthew. – Bármit is talált Jem, annak odakint kellett lennie.

Csakugyan. Ráakadtam valamire, írta Jem Child professzornak. Az arany nem mindig fénylik, tette hozzá.

De Athenaide csak a fejét rázta. – Voltam odakint. Láttam minden bányát. Nincs ott semmi. Se tárnák,

se sírok, se épületek. Semmi, ami arra utalna, hol találhatnánk meg egy ti-zenhetedik századi pap kincsét.

Türelmetlenül olvastam tovább:

Bizonyára emlékszik, milyenek voltak azok a napok, forrók és édesek, s milyen volt az utolsó délután, amit a füves réten töltöttünk. Egy sas körözött felettünk, a férfiak nevettek, és lubickoltak a vízfo-lyásban.

Hadd mondjam el, én mire emlékszem. Tizenöt évnyi várakozást követően egyetlen délután alatt megértettem, mit jelent szeretni és szeretve lenni. Tudom, mekkora képtelenség, de láttam, ahogyan fe-hér rózsaszirmok hullnak köröttünk illatos hó gyanánt.

Amikor aznap este visszalovagoltak a városba, már várta őket egy még erősebben felfegyverzett mentőcsapat. Mint megtudták, Geronimo, az apacs főnök megszökött, az éj leple alatt elhagyta a rezervátumot törzsének minden harcosával, asszonyával és gyermekével. Egy másik vezér Sonorá-tól északra jókora darabon feldúlta Új-Mexikót.

Ophelia és Francis egy bányához még nem jutott el: a Kleopátrához. Másnapra pedig az egész világ megváltozott. Immár senki sem mert egy

334

mérföldnél távolabb lovagolni a várostól, nemhogy a hegyek közé. Még lo-vat se tudtak bérelni, hogy maguk próbálkozzanak. „Kár lenne a jószágért”, köpött ki eléjük az egyik férfi. A kutatás véget ért.

A csendben elköltött vacsora után Opheliának egész éjjel nem jött álom a szemére. Még virradat előtt felkelt és felöltözött. Hátrahagyta a Fóliót egy olyan helyen, ahol a háziasszonya megtalálhatta, rajta az üzenettel: „A sző-ke nőnek.” A professzor ajtaja előtt nem hagyott mást, csak egyetlen szál hervadt rózsát. Azután távozott.

A történet hirtelen véget ért. – Lapozzon! – biztatott Athenaide. A fehér üresség közepén egyetlen mondat lebegett.

Gyermekem lesz.

Az egyszerű szavak táncolni és imbolyogni kezdtek a szemem előtt. – Sosem mondta el a férfinak – csóválta a fejét Athenaide. – Hazatért

Angliába, új nevet vett fel, és előadásokat kezdett tartani, mint egykor Delia. Hozzá hasonlóan ő is sikeres lett, de sosem tért vissza Jem bányái-hoz, és sosem kereste meg a professzort. Nem tudta volna elviselni, írta, hogy úgy tekintsenek rá, ahogy az a szőke nő tette, sem a gondolatot, hogy professzor felesége úgy érezzen a férje iránt, ahogyan ő azon a legelső es-tén Jem iránt.

Felnéztem a naplóból. – Az utolsó bejegyzést 1929-ben írta – magyarázta Matthew. A köny-

vecske végére lapozott, ahol a kézírás újra kitöltötte a teljes oldalt. Végig-olvastam a sorokat:

... azóta gyönyörű nővé érett. Mikor az apjáról kérdez, mindig azt mondom neki, hogy Shakespeare lánya.

Így hát azt gondolnám, hogy a színpadon találja meg a helyét Londonban és New Yorkban kirobbanó sikerrel játszott – bár immár ez is a múlt része. Olykor el szoktam tűnődni azon, hogy ön megpil-lantaná, talán izgatottan verne a szíve, noha nem tudná miért.

Shakespeare után neveztem el, és a rózsák után, amelyeket Ön olyannyira szeretett. A neve Rosalind.

Rosalind Katherine Howard.

335

– De hát ez Roz neve. Hirtelen kongó ürességet éreztem. – Igen, kedvesem – mosolygott szomorúan Athenaide. A lap alján még ott állt egy utolsó mondat:

Összefut a két út vége, aki bölcs, az tudja jól.

Matthew vállára hajtottam a fejem, úgy zokogtam.

336

39

ARRA ÉBREDTEM, hogy Matthew vállához simulva, összekucorodva fekszem a szófán; ő még mindig aludt. Az utastér másik végében Athenaide ült az asztalnál, a lámpa halvány fényénél egy könyvet olvasott. Óvatosan ültem fel, hogy fel ne ébresszem Matthew-t.

– Ismerte őt – szólaltam meg csendesen. – Ismerte Rozt. Athenaide arcán bánatos mosoly jelent meg. Egy pillanatra olyannak

tűnt, akár egy öreg varjú: bőre mintha megereszkedett volna a koponyáján, csak a szeme csillogott elevenen.

– Ismertem. Lecsusszantam a szófáról, hogy az asztalhoz lépjek. – A Rosalind a könyvben... Ophelia leánya. Nem lehetett Roz. – Nem. Elmosolyodott és becsukta a könyvet. Ophelia naplóját olvasta. – Hacsak rá nem talált az örök fiatalság forrására. Nem, ő Roz nagyany-

ja volt. Mindkettőnk nagyanyja. Belekortyolt a vízbe, majd óvatosan tette le a poharat, hogy ne üssön

zajt. – Roz az unokatestvérem volt. Ophelia pedig – Ophelia Howard néven –

a dédanyánk. Lehuppantam mellé a székre. – Láttam egy képet kettejükről. Abban a kalapban... A mosoly egy pillanatra szétáradt az arcán. – Micsoda boldog nap volt! Amikor még felnézett rám... – fűzte össze

ujjait a könyv felett. – Tudja, sok szempontból hasonlítottunk egymásra, csak éppen eltérő nézeteket vallottunk arról, hogy melyik út vezet a helyes élethez. Azt akarta, hogy a színpadon szerepeljek – kislány korunkban még mindketten erre vágytunk. Nagymamánk, végtére is, ünnepelt színész volt. Igazi híresség az 1910-es években, ha mára el is feledték. Én örököltem a megjelenését.

Felsóhajtott. – Roz pedig nem. Csak épp azt nem volt hajlandó belátni, hogy ő is örö-

337

költ valamit, amit én nem: a tehetséget. Bennem nincs meg az a lelki vagy érzelmi állóképesség, amely szükséges ahhoz, hogy hitelesen bújhassak be-le más bőrébe. Nem vagyok vagabund, aki boldogan kószál a világban. Tudja, minden nagy színész ilyen. Nem nekem otthonra van szükségem. Gyökerekre – vetett rám egy fanyar pillantást. – És szeretem a pénzt. Akár tetszik, akár nem, született üzletasszony vagyok. Pénzhajhászat, Roz csak így nevezte mindezt. Meg más, sokkal kegyetlenebb neveken. Ketten együtt talán kiadtunk volna egy nagy művészt, de külön-külön nem voltunk egyebek csak egy professzor és egy üzletasszony. A maga nemében mind-kettő sikeres, de nem úgy, ahogy azt kislányként megálmodták.

– Néhány nappal a halála előtt találkoztam vele a Folgerben. Én adtam neki azt a kalapot. A régi idők emlékére. Reméltem, hidat ver a múlt és a jelen közé. Azt gondoltam, felteszi a polcra, és néha majd vet rá egy-egy pillantást. Az isten szerelmére, utoljára 1953-ban volt a fejemen! Pedig tudnom kellett volna, hogy hordani fogja. Nagyon is logikus döntés volt, legalábbis Roztól, hogy ezt vette fel a színházi debütálása alkalmából. Még akkor is, ha csak próba volt.

A debütálása, gondoltam, és egyben a hattyúdala. – Így találtam magára – tette hozzá Athenaide. – A kalap révén? Elnevette magát. – Nem. A Folger konferenciáján. Tudtam, hogy Roz Delia Baconről ad

be értekezést, ezért én is Deliáról olvastam fel. Ez egyfajta vetélkedés volt közöttünk, már hosszú évek óta. Adok-kapok. Dr. Sanderson nem sokkal azelőtt mutatta meg Ophelia Emily Folgerhez írott levelét, hogy elindult ta-lálkozni magával a Capitolhoz. A sírjelenet még élénken élt az emlékeim-ben, s mint kiderült, ez volt az egyetlen nyom, amin elindulhattam. Azután Dr. Sanderson meghalt, magának pedig a levéllel együtt nyoma veszett. Összeszedtem Matthew-t, aki betegre aggódta magát, azután Stratfordba repültünk és várni kezdtünk. Aztán felhívott, és úgy nézett ki, hogy egészen másfelé keresgél. Akkor döntöttünk úgy, hogy teszünk egy próbát a sírral. Csak a biztonság kedvéért... Az eredményt már ismeri.

Egy hosszú pillanatig mindketten az asztalon fekvő naplóra meredtünk. – Imádta magát, ugye, tudja? – sóhajtott fel Athenaide. – Imádta és iri-

gyelte. Azt hiszem, nem volt alkalmas rá, hogy ilyen heves érzelmeket föl-

338

dolgozzon. Nem is hibáztatom érte. Maga olyasvalaki, aki eljuthatott azok-ra helyekre, ahová ő sosem mert volna. Talán ezért is űzte ki az elefánt-csonttoronyból.

– Gondolja, hogy szándékosan a színházi karrier felé akart terelni? – kérdeztem, és fanyar nevetés kúszott fel a torkomon. – Adhatott volna pá-lyaválasztási tanácsot is...

Athenaide felvetette a fejét. – Megfogadta volna? Szóra nyitottam a szám, azután elnémultam. Azt gondoltam volna, hogy

csak meg akarja akasztani a karrierem. A belső telefon diszkrét zümmögéssel életre kelt, mire Athenaide felvet-

te a kagylót. Egy órán belül célhoz érünk. Hátraküldött az egyik hálófülké-be, hogy frissítsem fel magam – elég volt egyetlen pillantást vetni a tükör-re, hogy megértsem, miért. A „felfrissítés” kifejezés minden szépítő körül-írások öreganyja lehetett volna. Leginkább teljes generálozásra volt szüksé-gem. A szemem kivörösödött és megduzzadt; a nyakamon zúzódások és horzsolások éktelenkedtek. Az eső nyomán a hajfesték zebracsíkokban ra-kódott a nyakamra és a kabátomra, amely egyébként is úgy festett, mintha három hétig csomóba gyűrve hevert volna a szennyeskosár fenekén.

Hanem a bőrönd, melyet mérhetetlenül hosszúnak tetsző idővel ezelőtt még Sir Henry adott, és amely követett Londonból Bostonon át Utahba, Új-Mexikóból a washingtoni Folgerbe, majd egészen Stratfordig, most is ott állt az ágy végében, míg a fürdőben egy egész zuhanykabin várt. Gyűlölkö-dő pillantást vetettem a bőröndre. Össze kellett szednem magam, hogy tá-vol űzzem magamtól Sir Henrynek még az emlékét is.

A zuhany alatt a lefolyóba örvénylő sötét hajfestéket figyeltem. Roz va-lóban azt akarta volna elérni, amit Athenaide sugallt, hogy távol kerüljek a tudósok világától? Ha igen, elérte a célját. S nem csupán felégette mögöt-tem az összes hidat, de talán újakat is épített előttem.

Ezek a hidak akkor is előttem termettek, amikor éppen az foglalt le, hogy elmeneküljek Roztól és mindentől, amihez csak hozzáért. Hat hónap-pal ezelőtt Sir Henry bukkant elő a semmiből, hogy lehetőséget kínáljon fel, előbb a West Enden, azután a Globe-ban. Korábban is akadtak ilyen pillanatok, ilyen fordulópontok a karrieremben, amikor a kiszámíthatatlan szerencse folytán a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodtam.

339

Mennyire büszke voltam az önállóságomra – még akkor is, ha közben ámulattal szemléltem a jószerencsét, amely úgy záporozott rám az égből, akár a rózsaeső. Lehetséges, hogy mindvégig Roz támogatott? Már sosem fogom megtudni.

Farmert, fekete pólót és tornacipőt vettem, azután újra megnéztem ma-gam a tükörben. Már valamivel jobban tetszett a látvány. A hajam rövid maradt, de legalább visszanyerte sötétvörös árnyalatát. Az arcomról nem tűntek el a horzsolások, a kosz viszont igen. A bőrönd aljában megtaláltam a láncot, amelyet Nevada és Arizona határán vásároltam. Felfűztem rá a brosst, a nyakamba akasztottam, és kiléptem a kabinba.

Matthew időközben felébredt, épp a kávéját kortyolgatta. Újra az asztal köré gyűltünk, hogy áttekintsük, amit eddig megtudtunk.

– Mind benne voltak – összegezte Matthew. – Derby és Oxford earljei, Pembroke grófnéja, Sir Francis Bacon és a stratfordi Shakespeare.

– Igen – dőltem hátra, és megdörzsöltem a szemem. – De hogy csinál-ták?

Jem Granville tudta, gondoltam. Reggelre kis szerencsével megtaláljuk a térképet, amelyen jól látható X jelöli a kincs helyét. Ahogy kinéztem az ablakon, a távolban világító pontokból kirakott vonalakat láttam. A kifutók fényei.

Az új-mexikói Lordsburgban landoltunk, hajnali három körül. A hori-zonton fel-felizzott a villámok fénye. Korán jött az esős évszak Graciela már várt ránk: néhány perccel később áthajtottunk Shakespeare egyszerű épületei között, be Athenaide garázsába, a domboldalból kivájt régi lőpor-raktárba. Nem sokkal ezután már a sietős léptekkel haladó Athenaide-et követtük Helsingőr útvesztőjében.

Meleg fények vettek körül, amint beléptünk a Nagy Csarnokba. – Amikor legutóbb itt járt, azonnal felismerte, hogy ez nem Helsingőr

része – fordult felém Athenaide. – Tudja-e, milyen hely? Megráztam a fejem. – Másolata, méghozzá pontos másolata a hedinghami vár normann tor-

nyában nyíló lovagteremnek. Ez Oxford earljének ősi fészke Essexben, Londontól északkeletre, egyszersmind a normann építészet egyik legjobb állapotban fennmaradt emléke.

Egy pillanatra megtorpantam a küszöbön, hogy felmérjem a helyiséget,

340

ezúttal már mint Oxford earljének otthonát. Oxford Hedinghamje, Hamlet Helsingőrén belül, Shakespeare szellemvárosának mélyén. Tökéletes fészek egy oxfordista milliárdos számára.

Nem mintha a megjelenése tette volna grandiózussá – a Wilton House barokkos cirádái után a termet még eltérőbbé tette középkori egyszerűsége. Nem láttam más bútort, mint a középütt álló asztalt, néhány széket és ülő-párnát, valamint a szekrényeket a szemközti falon.

Graciela érkezett a salátából és füstölt lazacból álló hideg vacsorával, amelyhez frissen sült zsemle és egy palack hűtött Pinot Noir járt. A kék-fehér borospoharak fúvott üvegből készültek, és eredeti tizenhetedik száza-di velencei daraboknak tűntek.

Miután átadta Ophelia naplóját, Athenaide egyenesen egy lezárt szek-rényhez lépett, és ráfektette tenyerét a biometrikus azonosítóra. Az ajtó halk kattanással kinyílt, ő pedig elővett egy könyvet. A kartonok elvete-medtek a sivatagi hőségben, a vörös posztóborítás kiszakadozott és megfa-kult.

Graciela kitöltötte a bort és távozott. Athenaide letette a könyvet az asztalra. – Vero nihil verius – mondta. – Nincs igazabb az igazságnál. Bármi is

legyen az. Az asztalon át elém csúsztatta a könyvet. – Nyissa ki.

341

40

Jem Fóliója könnyedén nyílt fel a címoldalon. Shakespeare feddő te-kintettel meredt a szemközti lap két aláírására: Ophelia. Fayrer Granville, apró, takaros, céltudatos betűkkel, míg alatta, lazább és hangsúlyosabb formában: Jem Granville. A két szignót a Valladolidi Fólióban is szereplő idézet követte, Ophelia kézírásával.

– Kell lennie valaminek, ami ebben, és csakis ebben a példányban for-dul elő – mormolta Matthew. – Jem a saját jakobiánus magnum opusáról beszél.

A költeményen és a két aláíráson kívül nem láttam egyéb szöveget a la-pon. A papír ugyanakkor megpörkölődött és hullámossá vált a nedvesség-től. Valaki – talán Ophelia? – megpróbálta felfedni a rejtett üzenetet, előbb vízzel vagy valamilyen más folyadékkal, majd hővel. Miután a láthatatlan tinta hő hatására előtűnik, majd a lehűlése után újra nyoma veszik, Athenaide meggyújtott egy gyertyát, azután még egyszer próbát tettünk a lap felhevítésével. Nem történt semmi.

Átpörgettem a lapokat, valamilyen árulkodó jelet kerestem. Egyedül a Hamletnél találtam bejegyzésekre, de azok is Jem előadására vonatkoztak. Bárhogy igyekeztem, nem találtam bennük más jelentést. Körbesétáltam a termen, kezemben a borospohárral. A kódolt üzenetnek itt kell lennie vala-hol. Itt kell lennie.

Újra felütöttem a naplót, hogy megnézzem azt a mondatot, amelyet Ophelia idézett Jem leveléből, pontosan követve az eredeti sorokat: PS: Ha kételkednél bennem, jakobiánus magnum opusomban, rejtve közlöm a he-lyet – 1623, szignó. Beharaptam az ajkam. Valami elkerülte a figyelmünket.

De mi? Mit nem adtam volna, ha vethetek még egy pillantást Ophelia Emily

Folgerhez intézett levelére! Csakhogy a levél minden egyébbel együtt ott maradt Barnes-nál, Stratfordban. A pokolba Sir Henryvel! Lehunytam a szemem, és próbáltam magam elé képzelni. Ophelia azt írta: „Jakobiánus magnum opus, 1623 k.” – a k utáni szót kitörölve. Legalábbis így emlékez-tem, de a levél nélkül semmiben sem lehettem biztos.

342

Hirtelen mozdulattal letettem a poharam az asztalra, és újra a napló fölé hajoltam. A Chambers-katalóguskártya hátoldalára Roz ezt írta: „Jakobiá-nus magnum opus, 1623 k.” – mindig is úgy gondoltam, hogy az Első Fóli-óra utal vele. Nem alaptalan feltételezés, tekintve Shakespeare-t, a jakobiá-nus magnum opust és az 1623-at.

Csakhogy tévedés azt feltételezni, hogy Ophelia a k betűvel a „körül”-t rövidítette volna. Ha a kód szót illesztettük a helyére, a kifejezés egészen más értelmet nyert.

Roz megfejtésében az 1623 a magnum opusra vonatkozott, Jem azonban ugyanezzel a dátummal utalhatott magára a kódolásra is. S ha a kódolás va-lamiképp az 1623-ból származik, akkor maga a könyv nem, de legalábbis nem feltétlenül. A kérdéses könyv tehát nem feltétlenül az Első Fólió.

– Létezik 1623-ból származó kódrendszer? – hajolt át Matthew a vállam felett.

– Bacon abban az évben jelentette meg a De Augmentis Scientiariumot. A tudomány haladásának latin kiadását.

Matthew tekintete elkerekedett. – Bacon titkosírása! – suttogta. – Sir Francis Baconé? – kérdezte élesen Athenaide. Bólintottam. Ugyanazé a Sir Francis Baconé, akit Delia mellett oly so-

kan gyanítottak Shakespeare álarca mögött – a férfié, akivel a kiméra vad-kanját azonosítottuk. A tudomány haladása című művében általános rend-szert dolgozott ki a teljes emberi tudás osztályozására és elsajátítására, míg az 1623-as – az eredeti angolnál terjedelmesebb – latin kiadás egy egész fe-jezetet szentelt a titkosírásnak és a kódoknak, amelyek közül egyet éppen maga Bacon dolgozott ki. A hangom megreszketett.

– Volt Granville-nek példánya A tudomány haladásából? – Nem – felelte határozottan Athenaide. – Akkor bármi más Bacontől? – Csak az Esszék. A szekrényhez lépett, és előhúzott egy vékonyabb kötetet. Sietve átfor-

gattam a lapokat. Ha Bacon kódrendszerét akarta használni egy nyomtatott könyvben, Jemnek bizonyos betűket el kellett különítenie a többitől. Meg kellett jelölnie őket.

Csakhogy az Esszékben nyoma sem volt jelöléseknek.

343

Megkerültem az asztalt. – Van bármi más a reneszánsz korból? – Jöjjön és nézze meg! Kihordtuk az összes kötetet a szekrényből, az asztalra polcoztuk, és

módszeresen átnéztük őket. Jem Granville lehetett bármilyen élvhajhász és közönséges gazfickó, a maga korában mégis rendkívül olvasott embernek számított. Könyvtárában megtalálható volt Tennyson és Browning, Dickens és Trollope, Darwin, Mill és Macaulay, ám a reneszánsz szerzők közül Shakespeare-en kívül senki. És nem akadt kötet, amelyet megjelöltek vol-na, leszámítva a belső borítón fellehető aláírásokat. Rozzal ellentétben ő nem tette szokásává, hogy belefirkáljon a könyvekbe.

Egy pillanatra feléledt bennem a remény, amikor kezembe akadt Walter Pater A reneszánsz című munkája, de ez is zsákutcának bizonyult.

– Kell lennie még valaminek! – tört ki belőlem a csalódottság, amikor elértem az utolsó oldalt. Athenaide-hez fordultam. – Megvette az összes könyvet?

– Mindent, amiről Mrs. Jiménez úgy gondolta, hogy Granville-é lehe-tett.

És ha nem szignálta a kérdéses könyvet? Ha épp az veszett oda? Azt ajándékozták el? Azt olvasták rongyosra, ajánlották fel jótékonysági árve-résre? Bárhol lehet. Áthajoltam az asztal felett.

– Kérdezze meg! – Hajnali négy óra van, Kate... Arizonában csak alig három. – Farmerek. Már felkelhettek. De legalábbis nem alszanak olyan mé-

lyen. Athenaide elővette a mobilját. Nagyot kortyolt a borból, mielőtt beütötte

a számot. Valaki felvette a kagylót. – Igen... nem – Athenaide szeme felcsillant. – Egy pillanat... Eltakarta

tenyerével a mikrofont. – Egyetlen könyv. A családi biblia. Mintha szikrák pattogtak volna végig az ereimben. – Melyik változat? – Nem tudja. Egy régi. – Kérje, hogy nézze meg. Arizonai tanyaházában Mrs. Jiménez szemügyre vette a bibliát. Ezalatt

344

az asztalra hajoltam, levegőt is alig mertem venni, és hunyorogva mered-tem a kandalló fölé, anélkül, hogy láttam volna Opheliát.

– A borítón – bólintott Athenaide. – Olvassa! Nyomatott 1611-ben, s ál-talánosan ismert Jakab Király Bibliájaként.

Meg kellett ragadnom az asztal peremét, hogy ne rogyjak össze. – A jakobiánus magnum opus! – gyúlt ki Matthew tekintete a hirtelen

felismeréstől. Az volt; annak kellett lennie. Szó szerint, hiszen a jakobiánus itt annyit

tesz, hogy Jakabé. Jakab király bibliája, tartotta a régi mondás, az egyetlen mestermű, amelyet egy bizottság írt. Trónra kerülése után Jakab szinte első intézkedéseként megparancsolta püspökeinek, hogy tegyenek meg mindent egy tisztes angol bibliafordítás létrejöttéért. A király nézete szerint túl sok fordítás forgott közkézen, ugyanakkor ezek közül egy sem vette figyelembe a legfrissebb héber és görög tudományos munkákat. Az uralkodó, aki büsz-kén vallotta magát művelt főnek és költőnek, egyszerre vágyott pontos és hangzatos bibliára, olyanra, amely alkalmas rá, hogy felolvassák a szószék-ről. Olyan bibliára, amelyet valamennyi széthúzó alattvalója a magának érezhet.

A püspökök hatékonyabban végezték el a munkát, mint azt bárki is ál-modta volna: Jakab király bibliája három évszázadon át az angol nyelvű is-tentiszteletek elengedhetetlen kellékének számított. Shakespeare már csak ezért sem hangzott idegennek Angliában és annak gyarmatain egészen a huszadik századig, amikor más fordítások is elterjedtek, és az emberek egy-re ritkábban jártak templomba. Egészen addig minden vasárnap elhangoz-tak a szószékről azok a Jakab-kori mondatszerkezetek és szófordulatok, amelyek mély gyökereket vertek a nyelvben és a gondolkodásmódban. Az efféle fordulatok: Még ha a halál árnyékának völgyében járok is... Tiszteld atyádat és anyádat... Áldott vagy te az asszonyok között... vagy Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, ha nem is épültek be a mindennapi szókincsbe, nem hangzottak se furcsának, se körülményesnek. Shakespeare milliónyi angol ajkú ember számára jelentett egyet a vasárnap, az ünnep nyelvével.

– Mennyi időbe telik eljutni a Jiménez-farmra? – kérdeztem. – Két óra – vágta rá Athenaide. – Ha átlépünk Arizonába, egy órát nye-

rünk.

345

– Akkor mondja meg neki, hogy ötre nála vagyunk. – A könyv nem eladó – figyelmeztetett Athenaide. – Nem szükséges megvennünk, Athenaide. Látnunk kell. Kikapcsolta a telefont, és köszöntésre emelte a poharát. – Vero nihil verius! Koccintottunk és ittunk, azután fölmarkoltam az asztalon heverő köny-

veket, és nekiláttam visszahordani őket a szekrénybe. Matthew követte a példám.

A hátam mögül reszelős, gurgulázó hang hallatszott. Visszafordultam. Athenaide arca elvörösödött. Az ajkai reszketve mozogtak, de hang nem jött ki belőlük. Az üvegpohár kihullott a kezéből, és szilánkokra tört, azután maga Athenaide is a padlóra omlott.

Egy szemvillanás alatt mellette termettünk. A pulzusát, ha gyengén is, de tapintani lehetett. Nem voltam biztos benne, hogy lélegzik-e még.

– Hívja a kilenc-tizenegyet! Letérdeltem mellé. – Ismerem Sinclair felügyelő számát... – ajánlkozott Matthew. Nem hagytam, hogy félbeszakítson. – Induljon már! – ripakodtam rá. – És keresse meg Gracielát. Pillanatnyi habozás után felkapta Athenaide telefonját. Abban a másod-

percben kialudtak a fények. – Mi az ördög...? – mormogta Matthew. – Gracielát! Matthew elindult. Vakon pumpáltam Athenaide mellkasát, azután újra előrehajoltam, hogy

szájon át lélegeztessem. A szemem kezdett hozzászokni a sötéthez. Pum-páltam és lélegeztettem. Lélegezz, a szentségit!

Egy pillanatra szünetet tartottam, hogy füleljek, és eközben a pulzusát is kitapintottam. Nem éreztem semmit. Nem lélegzett. Nincs, ó, nincs már benne élet, mondta Sir Henry, miközben sajnálkozva nézett le Mrs. Quigleyre.

Ezúttal más volt a helyzet. Athenaide mintha mély álomba zuhant volna, körötte kék-fehér üvegszilánkok és a padlóra ömlött Pinot Noir foltjai. Homályos fények játszottak a szétrobbant kelyhen.

Hol lehet Matthew? Hol van Graciela? Valaki, bárki...

346

Emlékeim mélyéről újabb hang úszott felszínre. Az ital!, hallottam egy asszony sikoltását. Az ital – ó, édes Hamlet! – az ital: megmérgeztek. Gertrude, Hamlet anyja és utolsó szavai a Globe napfényben fürdő színpa-dán.

Úrrá lett rajtam a rettenet. Helsingőr királynéja a gyékénnyel felszórt kőpadlón fekszik, lábánál a kiömlött kehellyel.

Nem. Nem történhet meg. Nem Athenaide-del. Nem most. Újra fölé hajoltam. Lélegezz! Ahogy fölötte görnyedtem, halk neszt, majd éles kattanást hallottam. Az

ajtó. Matthew tért vissza. Már szóra nyitottam a számat, amikor balsejtelem fogott el. Amikor elment, Matthew nem csukta be maga mögött az ajtót. Vagyis nem a csarnok ajtaja nyílt ki. Azután már az eszembe villant: az ajtó a kandallóban.

Felegyenesedtem. Lassú léptekkel, azon imádkozva, hogy elkerüljem a törött üvegdarabokat, a terem oldalfalához surrantam. Athenaide széttárt karokkal feküdt a hátán gyűrött és borfoltos ruhájában. Valami puha söpört végig a kézfejemen. Megdermedtem. A falikárpit. Nem volt hová bújni, hát mögé csusszantam. A sötétben talán ennyi is elég lehet.

Léptek tartottak a terem közepe felé. Elemlámpa fénye suhant át előttem az anyagon, majd eltűnt. Bárhogy

füleltem, semmilyen neszt nem hallottam. A penge közvetlenül a bal vállam mellett hasított a kárpitba. Arrébb

pördültem, de a tőr újra előrelendült, és ezúttal felsértette a karomat. Elhát-ráltam és előrerúgtam, mire a faliszőnyeg tartórúdja nagy robajjal lesza-kadt, és a kárpit a támadómmal együtt engem is beburkolt.

A brokáton keresztül kapott felém. Rugdalni kezdtem, de már megmar-kolta a torkomat, szorosra vonva köröttem az anyagot. Összepréselte a nya-kam. Vakon kapálóztam, és éreztem, ahogyan elveszek a sötétség árja alatt; fehér foltok izzottak fel a szemem előtt, akár egy-egy lávakitörés. Küzdöt-tem, hogy ne veszítsem el az eszméletem. Nem engedem, hogy Laviniává változtasson. Azt már nem. A kezem valami kemény tárgyba ütközött a padlón. A kés volt az.

Kitapogattam a nyelét, megragadtam, és minden erőmmel előrevágtam vele, majd éreztem, amint a penge a markolatig elmerül. Még most sem eresztett el. Újra döftem. Gurgulázó torokhang hallatszott azután a táma-

347

dóm rám zuhant. Legördítettem magamról, és kiszabadultam a drapéria fogságából. A

holdfény úgy csillant meg a padlón, akár egy befagyott tócsa. A kezemben szorongatott kés úszott a vérben. Akárcsak a lábamnál heverő férfi.

Újabb léptek hallatszottak. Megpördültem, döfésre emelt késsel. Matthew volt az, a kezében még mindig a telefonnal. – Nem találtam meg... Jézusom! Hátrébb léptem, és továbbra is görcsösen szorongattam a kést. – Kate, én vagyok az! Minden rendben! Reszketni kezdtem. Előrelépett és kivette a kést a kezemből, azután szorosan magához ölelt. – Mi történt? – Megpróbált megölni. A padlón heverő testre mutattam. Matthew előrehajolt, hogy széthajtsa a falikárpitot. Ősz fürtök bukkan-

tak elő. Sir Henry volt az. Megtántorodtam. Matthew letérdelt, kitapintotta a pulzusát, majd felnézett és megcsóválta

a fejét. – A kárpit mögött bújt el? Bólintottam. – Polonius – mormolta. A király kamarása, akit Hamlet döf le a falisző-

nyeg mögött. Alig hallottam, mit mond. Megöltem egy embert. Megöltem Sir Henryt. – Athenaide? – kérdezte Matthew. Elborzadva néztem rá. – Gertrude – suttogtam. Felállt és Athenaide-hez sietett. Ám ekkorra már ő is halott volt. – Kate! – visszhangzott végig a kiáltás a falak között. Mindketten megdermedtünk. Ben volt az. – Hol a pokolban lehet? – zihálta Matthew. Ben újra felordított, s mintha maga a ház is beleremegett volna. A falak

mögé rejtett alagútban járt, vagyis bárhol lehetett. Előbukkanhat bármelyik fal mögül, bármelyik ajtón. Legvalószínűbb, hogy a kandallóból nyíló rej-tekajtón.

348

– Hozza a telefont! Felkaptam Ophelia naplóját az asztalról, és az ajtó felé szaladtam.

Matthew követett. Végigrohantunk a folyosón, kiutat kerestünk a ház labi-rintusából, és megtorpantunk minden nyitott ajtónál, minden árnyék előtt. Végül eljutottunk egy lágyan lengő függönyhöz, amely kivezetett Helsingőrből, egyenesen egy vadnyugati ivóba. Matthew előrelépett, és fél-resöpörte a függönyt. Az ivóban egy lélek se mozdult.

Kirontottam az ajtón. Odakint autó állt, járó motorral, noha nem ült benne senki. Átsiettem a vezető felőli oldalra, majd ismét földbe gyökere-zett a lábam. Az ajtó előtt Graciela feküdt a földön. Elvágták a torkát.

Matthew egy pillanat alatt mellettem termett. Elvonszolta Gracielát az autó mellől, és becsusszant az ülésre. Követtem, odébb tolva őt a másik ol-dalra. Sebességbe kapcsoltam, beletapostam a gázba, és a kerekek felverték a kavicsot, amint beleviharzottunk az éjszakába. A kapu a dombtetőn nyit-va állt. Átrobogtunk rajta.

Azután meghallottuk a szirénákat. Lefordultam az útról, és megkerültem a dombot, majd miután elértem egy meszkítóligetet, leállítottam a motort és kikapcsoltam a fényszórót. Ennél jobb fedezéket nem találhattunk a nyílt vidéken. A hajnalfényben máris világosodni kezdett az ég alja; aki alapo-sabban körülnéz, így is könnyen kiszúrhat minket.

– Maga hívta a rendőrséget? – suttogta Matthew. – Nem nálam volt a telefon. A homlokát ráncolta. – Talán Graciela tette, mielőtt... – elhalt a hangja. Néhány pillanattal később egy mentő száguldott el mellettünk, nyomá-

ban a rendőrökkel és a helyi seriffel. Egyikük sem állt meg. Három percet vártunk. Azután anélkül, hogy felkapcsoltam volna a

fényszórót, visszakanyarodtam az útra. Néhány perc múlva már az ország-úton jártunk, útban Arizona felé.

349

41

– HOVÁ MEGYÜNK? – tudakolta Matthew. – Jiménezékhez. – Tudja, merre laknak? – Nálunk van Athenaide telefonja. Kikereste a nemrég hívott számot, majd elmagyarázta Mrs. Jiméneznek,

hogy Athenaide sajnos nem tud eljönni, de mi már úton vagyunk. Egyetlen szóval sem hazudott, mégsem árulta el az igazságot.

Mrs. Jiménez beérte ennyivel. Elmagyarázta, hogyan találhatjuk meg. – Akar róla beszélni? – kérdezte Matthew, miután letette a telefont. – Nem mondhatok semmi újat, amíg nem látom a bibliát. – Sir Henryre gondoltam. Izzadt a tenyerem, és éreztem a tulajdon szívverésem, ahogyan a halán-

tékomon dobol, de megráztam a fejem. Megöltem egy embert. Megöltem Sir Henryt... ő vagy Ben – netán mindkettő – valahogyan megmérgezte Athenaide-et, és elvágta Graciela torkát, azután Sir Henry velem is meg-próbált végezni. Rátaláltunk a jakobiánus magnum opusra, de legalábbis a felfedezés küszöbén álltunk.

Megöltem Sir Henryt. Elnéztem az autó alatt sikló utat. Arizona és Új-Mexikó déli részén kis

hegyláncok vonulnak, körülvéve a roppant medencéket, amelyek felett egykor sekély beltengerek és hatalmas tavak hullámzottak. Nyugat felé ke-rültük meg a Chiricahua északi nyúlványát, azután kereszteztük a Dos Cabezas-vonulat északi végét. Miközben a hegyek elmorzsolódtak és bele-süppedtek a pusztába, az országút délnek ívelt. Keleten ezüstszínű vonallal rajzolódott ki a Dragoons csipkés vonulata. A lángoló napkelte felett lassan hátrált az éjszaka. Amikor az országút keletnek, Tucson felé tért, mi to-vábbra is délnek haladtunk, immár a 80-as úton. A St. David körüli földek-nél megelőztünk egy traktort, mielőtt továbbszáguldottunk.

A talajszint újra emelkedni kezdett, ahogy Tombstone-hoz közeledtünk. Mielőtt még elértük volna a várost, visszafordultunk északkeletnek, és to-vábbzötykölődtünk egy kimosott földúton, vissza a Dragoons déli pereme

350

felé. A keleti égbolt immár vérvörösen lángolt, alatta a hegyek tömbje a fe-keténél is sötétebbnek tűnt: fenyegetően és súlyosan ülte meg a tájat, akár egy régi világ zord túlélője.

Áthajtottunk egy karámajtón, majd továbbpattogtunk a teherautóknak szánt csapáson. Elhaladtunk egy megszürkült pajta, az egymásba kapasz-kodó meszkítófák és a munkagépek, ősi traktorok, kerékpárok rozsdás ma-radványai mellett. Egy nyárfaliget mélyén végül eljutottunk egy hosszú, ró-zsaszínre festett és horpadt hullámlemezzel fedett vályogépülethez. A hom-lokzathoz, mintegy ötletszerűen, fehér tornácot ragasztottak, ami inkább il-lett volna Iowába. Kutyák csaholtak, kapkodtak a kerekünk után; csirkék kotkodácsoltak a jöttünkre. Tömzsi, sötét hajú, világosbarna bőrű asszony lépett ki a tornácra; konyharuhába törölte munkától kérges kezét. Szikár, karikalábú, cowboykalapot és farmert viselő férfi követte, a kezében gőzöl-gő bögre kávéval. Hatalmas, ósdi hatlövetűt viselt a derekán. Levette a ka-lapját és félrehessegette a kutyákat, azután Memo és Nola Jiménezként mu-tatta be magát és a feleségét.

Mrs. Jiménez nyugtalan tekintettel mért minket végig. – A biblia nem eladó – szögezte le. Esetlenül törte az angolt, inkább a

spanyolhoz szokott. Mr. Jiménez rábólintott. – Nola dédnagyanyjáé volt. Közelebb hajoltam. – Csupán meg szeretnénk nézni. A farmer elmerengett a sötét hegyeken. Ősz haja ellapult a feje tetején,

ahol élete java részében kalapot hordott. – Száz évig a kutyát nem érdekelte Mr. Granville. Most meg két hét

alatt hárman is idejönnek miatta. Szerintem jogunk van tudni, hogy mi ez az egész.

– Talált valamit. – Az aranybányát – suttogta Mrs. Jiménez. – A dédanyám mindig is

mondta, hogy talált egyet. – Nincs semmilyen aranybánya – jelentette ki éles hangon Mr. Jiménez,

majd a feleségéről ismét rám irányította a figyelmét. – Arany, az akad, de nem elég ahhoz, hogy érdemes lenne kitermelni. Egy-két nagyobb vállalat elhitte a régi meséket, és megpróbálkozott vele, de végül a kevésbé csillogó

351

fémeknél kötött ki. Az aranybányászat sok kárt okoz a környezetnek. Robbantásokkal és

alagutak ásásával jár. Kérlek, imádkoztam, ki tudja, melyik felső erőhöz, ne engedd, hogy elpusztítsák!

– Nem bányát talált – feleltem –, bár sokan így gondolták. Felemeltem a láncra fűzött brosst, és megmutattam a miniatűr fest-

ményt. Amilyen gyorsan csak tudtam, összefoglaltam a történetet William Shelton atyáról, akit 1626-ban küldtek ki Új-Spanyolország vad vidékeire, ahol nyoma veszett, miközben spanyol zsoldosok társaságában Santa Fétől délnyugatra tartott. Mr. Jiménez megdörgölte az állát.

– Santa Fe nagyon messze van, legalábbis lóháton. Főleg ha számításba vesszük, hogy az odavezető út ismeretlen volt a fehér ember számára, és te-le olyan indiánokkal, akiknek minden okuk megvolt gyűlölni a spanyolo-kat.

– Jem Granville pedig megtalálta, ami Shelton csapatából maradt. Bá-nyászati engedélyt kért a területre.

Mrs. Jiménez vetett egy pillantást a férjére, azután újra szembefordult velem.

– Csak erre a farmra négy bányaengedélyt állítottak ki neki. A dédnagy-anyámnak volt egy nyilvános... – babrálni kezdte a konyharuhát. – Volt egy panziója odaát Tombstone-ban. Mr. Granville nála lakott. Aranyásó volt, de nem olyan, mit a többi. Angol volt, mondta az anyám, olyan áhítattal, mintha körülvette volna az algún lustre – egyfajta dicsfény – mosolyodott el. – Gyerekkoromban mindig glóriával képzeltem el. Csak később értettem meg, hogy a dédanyám francia volt, ezért minden európai honfitársára úgy tekintett, mint hozzá hasonló civilizált lelkekre, akik foglyul estek a barbár amerikaiak között.

Kisimította a konyharuhát. – Mindig azt mondogatta, hogy az angol aranybányát talált. Egy nap

elment a hegyek közé, arrafelé... És sosem tért vissza. Ez nagyon régen, még az apacs háborúk idején történt. Nem ment ritkaságszámba, ha valaki eltűnt. Miután nem jött vissza, a dédnagyanyám örökölte a holmiját. Több-nyire könyveket, meg néhány bányászati engedélyt. Később, hogy az indiá-nok elmentek, férjhez ment, és letelepedett ezen a farmon. Hát így jutottunk ahhoz a bibliához.

352

– Kérem szépen... Én mindössze látni szeretném. A sötétben mintha az egész világ fülelt volna. Lehalkítottam a hango-

mat. – Azt hiszem, ki tudom olvasni belőle, hogyan talált rá Shelton csapatára. – Miért akarja tudni? – tette fel a kérdést Mr. Jiménez. – Mert Sheltonnál volt valami – felelt Matthew. – Valami, ami kincset ér. Mindkét Jiménez mozdulatlanul meredt rá. – Egy könyv – magyaráztam. – Egy elveszett Shakespeare-mű. Egy pillanatig senki sem szólalt meg. Végül Matthew törte meg a csen-

det. – Ha igazunk van, és itt rejtőzik a földjükön, egész vagyont kereshetnek

vele. Senki sem tudja, mennyit ér, de biztosan milliókat. Mr. Jiménez felhorkant. – Egyetlen könyv? – Egy kéziratos mű... – kezdtem volna a magyarázatba, aztán meggon-

doltam magam. – Igen, egyetlen könyv, amely olyan értékes, hogy valaki gyilkolni is képes érte. A múlt éjjel végzett Athenaide Prestonnal.

Mrs. Jiménez keresztet vetett, míg Mr. Jiménez keze megpihent a de-rékövén. Feszengve figyeltem fel újra a hatlövetűre.

– A telefonban nem ezt mondta – mordult fel. – Tudom. Sajnálom. – Tudják, ki ez a gyilkos? – A neve Ben Pearl. Nem hiszem, hogy tud erről a helyről, de azért nem

vennék rá mérget. – Nem tetszik ez nekem, Nola – közölte Mr. Jiménez. – Annak alapján,

amit tudunk róluk, akár ők is megölhették Senora Prestont. Mindezt egy könyv miatt.

Megcsóválta a fejét. – De a te családodról van szó. A te bibliádról. Mrs. Jiménez sarkon fordult és bement a házba. A veríték gyöngyözni

kezdett a gerincemen. Ráutalt volna minket Mr. Jiménez könyörületére? Nem így történt: egy perc múltán az asszony visszatért.

– Nem hinném, hogy maguk gyilkosok lennének – jelentette ki. – És tudnánk mit kezdeni egymillió dollárral. Kezdetképpen mindjárt rendesen megművelhetnénk ezt a földet.

353

A kezembe közé helyezte a repedezett és megfakult borítójú bibliát. Hatalmas sóhajjal felnyitottam. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és pusz-

ta vala, és setétség vala a mélység színén. Matthew érte nyúlt, és visszalapozott a belső borítóra. A lap tetejére valaki ezt írta takaros betűkkel: Jeremy Arthur Granville. Alatta

bizonytalan, nagyobb betűkkel ez állt: Marie Dumont Espinosa. Ezt követ-ték a különböző kezek által hátrahagyott bejegyzések: születések, házassá-gok és elhalálozások, mind más és más tintával, egy egész évszázadon át.

Matthew összeráncolta a homlokát. – Ha volt is valamilyen titkos kód, rég felülírták. Megráztam a fejem, miközben sietve előrelapoztam a kötetben. – De Ophelia a szignót említette – tiltakozott Matthew. – Csak idézte Granville-t. PS: jakobiánus magnum opusomban rejtve

közlöm a helyet – 1623, szignó. A PS-t valamennyien post scriptumnak, utóiratnak gondoltuk, pedig bevett rövidítés. Psalmus, vagyis a Zsoltárok könyve.

A kötet közepe táján ráakadtam a Zsoltárokra. – Gondolja, hogy leírta a nevét valamelyik lapra? – Nem Granville. Lapoztam egyet, azután szélesre nyitottam a könyvet. – Itt nincs semmilyen aláírás – közölte Matthew. Jimézenék is közelebb hajoltak. Rámutattam egy zsoltárra a bal oldal alján. – Olvassa! Matthew értetlen homlokráncolással nézte. – Negyvenhatodik zsoltár – kezdte. – Isten a mi oltalmunk és erőssé-

günk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elvál-toznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe: Zúghatnak, taj-tékozhatnak hullámai; hegyek rendülhetnek meg háborgásától... Nem ér-tem.

Háta mögött rózsaszínben, narancsban és aranyban lángolt az ég. – Negyvenhatodik zsoltár – ismételtem. – Számoljon negyvenhat szót a

lap tetejéről. A fejét csóválta.

354

– Számoljon! Ujja egyenként végighaladt a szavakon. – Egy, kettő, három... – a hangja elhalt, némán számolt tovább. – És

negyvenhat: Shake. Felnézett. – Most számoljon negyvenhat szót alulról. – Nem mondja komolyan. – Számoljon. – Egy. Szela. – Azt ne számolja. Valamilyen zenei jelzés vagy felkiáltó szó héberül,

nem része a Zsoltároknak. Akárhogy is, ne számítsa bele. – Remek. Újra kezdte. – Negyvennégy, negyvenöt. És negyvenhat: Spear. Ismét rám pillantott. – Shakespeare – suttogta. – A szignó. Bólintottam. – Azt akarja mondani, hogy Shakespeare írta a Bibliát? – kérdezte Mrs.

Jiménez hitetlenkedő hangon. – Nem – felelt Matthew. – Csak azt, hogy ő fordította. Legalábbis bese-

gített. Álltam a tekintetét. – Nagyon úgy fest, nem igaz? Jakab király bibliáját vélhetően 1610-ben,

a kinyomtatása előtti évben fejezték be. Shakespeare 1564-ben született. Vagyis ekkor negyvenhat éves volt.

– Innen a negyvenhatodik zsoltár – bólintott Matthew. – De hogy jött rá? Hát persze. Nem véletlenül kutatta az okkult Shakespeare-t.

Komoran elmosolyodtam. – Roz szerint teljesen haszontalanul. Tiltakozni próbált, de Mr. Jiménez félbeszakította. – Valaki ráfirkált erre a lapra. Valaki csakugyan kiválasztott néhány betűt, amelyeket fekete tinta se-

gítségével félkövérré alakított. Úgy tűnt, mintha szórakozottan firkálgatott volna – csakhogy Jem Granville nagyon vigyázott a könyveire.

– Nem összefirkálta – mormoltam –, hanem megjelölte. Mrs. Jiménez,

355

van internetes kapcsolatuk? Intett, hogy kövessük a házba. Odalépett a viharvert íróasztalhoz bekap-

csolta a számítógépet, és félreállt, hogy leülhessek. Begépeltem a Bacon és titkosírás keresőszavakat a Google-be, mire

megjelent a Wikipedia Bacon titkosírásáról szóló oldala, néhány magyarázó ábra kíséretében.

Bacon kódrendszere nem igényel láthatatlan tintát vagy előre megbe-szélt kulcsszót; a segítségével titkos üzenetet lehet beilleszteni bármilyen nyomtatott szövegbe. Nem kell hozzá más, csak két különböző betűtípus: legyen az egyik „a”, a másik „b”. A kód ezt a két betűtípust változó, egyen-ként ötbetűs mintákban használja: a fedőszöveg minden öt betűjéből egy a titkos szöveg részét alkotja. Az „aaaaa” betűsor jelentése így például „a”, az „aaaab” pedig „b”. Az írás vagy a nyomtatás módja számít, nem a szö-veg értelme. Így elkerülhetők az afféle figyelemfelkeltő abszurditások, mint a „Mabel néni bundás csirkét eszik csütörtökön, mikor Oxfordban piknike-zik”, amelyek azonnal magukra vonták a kódfejtők figyelmét.

Egy darab papírra felírtam a zsoltár öt első szavát, majd szavak helyett ötös csoportokra bontottam a szöveget: God is our refuge and strength.

God is / ourre / fugea / nds tr / ength

Alatta a jelöletlen betűket a-nak fordítottam, míg az átfirkáltakat b-nek. Ebből semmi sem sült ki, ezért megfordítottam a rendszert: a vastag betűk-ből a lett, a többiből b. Így már viszonylag könnyen dekódolhattam az üze-netet, ha felhasználtam az interneten talált kulcsot:

God is = baaba = T our re = abaaa = I

fuge a – ababb = M nd s tr = abbab = O

Matthew-val előre tudtuk, mi lesz az utolsó betű, mégis elvégeztük a dekódolást.

ength = abbaa = N

356

– Az Athéni Timon! – mondta ki Matthew. – A Zsoltárok szignójánál. Bacon 1623-as jelrendszere szerint.

A Timon egyike Shakespeare kevésbé ismert darabjainak, tele epével és keserűséggel; hőse kész örömmel elosztogatja minden pénzét, csak hogy másokat boldoggá tegyen, míg végül eljut odáig, hogy mélyen megvesse őket kapzsiságukért. Granville egyik bányáját róla nevezték el.

– A bánya... – suttogta maga elé Mrs. Jiménez. Matthew felnevetett. A darab vége felé, magyarázta, az elűzött és éhező

Timon gyökereket váj ki a földből, és az egyik alatt aranyra talál. Az arany nem mindig fénylik, írta Jem. – El tudnak vinni oda? – fordultam Jiménezékhez. Mr. Jiménez a feleségére pillantott. Néma szóváltás zajlott közöttük, az-

után a férfi megvakarta az állát és elnézett a napkelte felé. – Nincs messze, a vuelo de pájaro, ahogy a madár repül, de szárnyak

nélkül azért nem könnyű odajutni. Tudnak lovagolni? Matthew bólintott. Lovaspólón nőtt fel. – Valamennyire – feleltem. – Memo egyszer elvitte oda Senora Prestont is – jegyezte meg Mrs.

Jiménez. – Mondta maguknak? Megráztam a fejem. – Szívós öreg varjú volt – csóválta a fejét Mr. Jiménez. – Szívósabb,

mint első látásra gondolná az ember. Meg akarta nézni Granville összes bá-nyáját. Tárnákat keresett, de azt sosem árulta el, hogy miért.

Vállat vont. – Ahogy neki is mondtam: tárna, az nincs. Nincs ott semmi, ami arra

utalna, hogy valaha is használták. Még mindig látni akarják? Bólintottam. Mr. Jiménez fejébe csapta a kalapját. – Vamonos pues! – mondta.

357

42

ODALENT A KARÁMBAN Mr. Jiménez felnyergelt három öszvért Azt állította, hogy több eszük van, mint a lovaknak, meg a szomjúságot is job-ban tűrik. Miután felhajtotta a jószágokat egy trélerre autóval indultunk a hegyek felé.

Egy kedves kis réten rakodtuk ki az állatokat, majd felraktuk a hevede-reiket. Az égbolt kitartóan világosodott, ám amint belovagoltunk a hegyek árnyékába, körülvett minket a szürke, pirkadat előtti hideg. Napkelte előtt lovagoltunk át az ezüstös füvön és sötét meszkítóligeteken, a sűrű bozóto-sok és elszórt kaktuszok között kígyózva. Mindkét oldalról fakó sziklafal emelkedett, és nemsokára egy szűkös kanyonban jártunk, a szikkadt, ho-mokos fenéken szétszórt nagy kövek között. Alig egy mérföld múltán a függőleges falak fölénk zárultak, felületüket csak itt-ott törték meg a ritkás cserjékkel benőtt sziklaperemek.

Mr. Jiménez végül megállt egy széles, fűvel benőtt teknőben, amelynek nyugati oldalát lezuhant sziklatömbök zárták le.

– Ez itt a Timon-bánya – szállt le a nyeregből. Ahogy előre megmondta, emberi tevékenységnek nyomát sem lehetett látni. A lankákon fantasztikus növények tenyésztek: csontszerűen törékeny ágaik úgy terültek szét, mintha minden cserje egy-egy földbe fúródott legyező lenne. Köröttük a talajt kis, sötétzöld kaktuszok borították, hegyesek, akár a lándzsák. Okotillók és agávék.

– A senki földje – mondta Mr. Jiménez. – Amióta az apacsokat elkerget-ték, nincs idefent más, csak a sasok meg a pumák.

Éles, kakadura emlékeztető hang visszhangzott a fölénk tornyosuló fa-lak közt. Messze a magasban tekintélyt parancsoló madár siklott a láthatat-lan légáramokon. Egy szirti sas. Az égbolt tündöklő kéken ragyogott, ám idelent a kanyon még álmosan szunnyadt a hajnalfényben. A reggel folyé-kony aranyként csordult át a sziklafal peremén.

Szárnyverdesést hallottam magunk előtt, majd madarak egész raja buk-kant fel különös, szaggatott repülésben. Azután élesen sípoló hang ütötte meg a fülemet. Mielőtt elértek volna minket, az állatok szétrebbentek, kitér-

358

tek balra, felkaptak a magasba, és ott kavarogtak, majd az egész raj beör-vénylett a föld alá.

Nem madarak, döbbentem rá. Denevérek. Denevérek tűntek el a föld mélyén. És akkor hirtelen megértettem.

Mr. Jiménez felé fordultam. – Barlangok vannak odalent. – Tárnák nincsenek – bólintott Mr. Jiménez lassan –, de barlangok, azok

igen. Néha hallani őket lovaglás közben, amikor a lovak patája visszhangot ver a földön.

– Athenaide tudott erről? Megvonta a vállát. – A tárnákat kérdezte. Odasétáltam, ahol a denevérek eltűntek. Kis földteknőt találtam itt, kö-

rötte fiatal meszkítókkal és kisebb cserjékkel. Ahogy félrehajtottam a nö-vényeket, megláttam a lyukat, amely alig lehetett nagyobb a fejemnél. Lé-legzett: nyirkos, dohos levegőt fújt ki, benne a bomlás édeskés bűzével.

Matthew fölém hajolt és elhúzta az orrát. Mr. Jiménez megbökte a ka-lapját, és a fejét vakargatta.

– Hát, akkor én... Mint mondtam, vannak itt barlangok, de én még so-sem láttam egyiknek a bejáratát se.

Ahogy én sem, mégis tudtam, hogy egy ilyet látok magam előtt. – Most már látta. – Nem tűnik bejáratnak – jegyezte meg Matthew. – Már ha valaki na-

gyobb egy bőregérnél... – Ezen segíthetünk. Mr. Jiménez bólintott. Visszatért az öszvérekhez, lecsatolt egy ásót és

néhány feszítővasat a nyergekről. Az első ásócsapásra dühödt sziszegés hallatszott, mire Mr. Jiménez hátrébb rántott – épp időben. Egy öreg csör-gőkígyó csapott le a lábam nyomába, majd néhány pillanattal később ki-csusszant a hasadékból és besiklott a cserjék közé.

Borzongással vegyes csodálattal néztem. Kleopátra, gondoltam. Múlt éjjel Sir Henry megpróbált Poloniusszá változtatni; ehelyett én végeztem vele. Mennyire helyénvaló lenne, ha büntetésként, véletlen baleset folytán, egy shakespeare-i királynő modorában halnék meg.

– Több ilyen is van ott, ahol ez volt? – kérdezte Matthew nyugtalanul.

359

Mr. Jiménez kiköpött. – Kétlem. Nem ilyenkor szokták bevackolni magukat. Amellett meg

felpiszkáltuk, azért jött ki. Ha több is akad, felpiszkáljuk őket is. Számíthattam volna rá, villant át rajtam. Ha le akarok ereszkedni ebbe a

barlangba, majd egy darabban vissza is akarok térni, sokkal elővigyázato-sabbnak kell lennem.

A lyuk körül a talaj aránylag lazának tűnt, de így is megizzadtunk, amíg a köveket és földet kiemeltük. Két óránkba telt, amíg a hasadék annyira ki-tágult, hogy Matthew átférhetett. A lyukon túl repedés ásítozott a tömör sziklafalban. Matthew előregörnyedt, bekémlelt, azután felegyenesedett.

– Odabent valamelyest kiszélesedik. Nem nagyon, de ennyi is elég ah-hoz, hogy bepréseljem magam. Azért egy kis fény nem ártana.

Lehajoltam. A fények gyorsan elenyésztek; azon túl teljes volt a sötét-ség. Nem úgy a némaság. Tisztán hallottam a denevérek vinnyogását.

– Azelőtt is jártak már ilyen barlangban? – kérdezte Mr. Jiménez. – Én igen – feleltem. Hosszan végigmért. – Biztos a dolgában? A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén. Az

első néhány nyáron, amit Helen néni birtokán töltöttem, a közeli tanyákon élő fiúk nyomában bementem néhány barlangba. Nem igazán akartam, de nem hagytak más választást. Elég ideig maradtam benn, hogy bizonyítsam: a bátorságom felér az övékkel – azután gyorsan kimenekültem. Megtanul-tam a barlangászat néhány alapszabályát, de sosem merészkedtem be első-ként, és azok az alagutak, lehettek bármily elhagyatottak, ötven éve játszó-térként szolgáltak három megye vadócainak. Nem igazán voltam alkalmas arra, hogy utat mutassak egy feltáratlan barlangba.

Másrészt Bennel a nyomomban nem engedhettem meg magamnak az időpazarlást.

Lassan bólintottam. – Ha ő bemegy, én is megyek – közölte Matthew. – Nem muszáj követnie. – Nem gondolja komolyan, hogy hagyom egyedül bemenni? Talán erősebben kellett volna tiltakoznom, de a barlangászat első számú

szabálya: sose menj be egyedül.

360

Mr. Jiménez visszatért az öszvéreihez, hogy ezúttal két viharvert, karco-lásokkal és horpadásokkal borított bányászsisakkal térjen vissza. A sisakok tetején kis lámpa világított.

– A fiúké – magyarázta. – Nola gondolta, hogy kapóra jöhetnek. Ősrégi-ek, de az elem az új.

– Csak kettő van – jegyeztem meg. Mr. Jiménez nekiállt visszaszíjazni az ásót az öszvére hátára. – Én nem megyek magukkal. Akad jobb dolgom is annál, mint hogy él-

ve eltemessem magam. Azért adok egy rádiót. Ha kilyukadnak valahol, hív-janak, én pedig majd jövök és megkeresem magukat.

Megmutatta, hogyan kell használni az adóvevőt, és találtunk neki egy alkalmas helyet, beékelve a kövek közé. Mr. Jiménez ezután nyeregbe szállt és elügetett, nyomában a két öszvérünkkel.

Bőrömön és ruhámon át csak úgy ittam magamba a napfényt; beletelhet némi időbe, amíg újra magamon érezhetem. Amikor végigkémleltem a lá-tóhatárt, nem láttam mást, csak a száraz fűszőnyeget borzoló szelet és messze odafent a köröző szirti sast.

– Csak hogy tudja: Ben itt van valahol – mormoltam halkan. – Nem adja fel.

Roz is megváltoztatta a nevét, suttogta a könyvtárban. Talán a tiédet is meg kellene változtatnunk. Laviniára. A napfény dacára megborzongtam.

– Hé! – Matthew átkarolta a vállam és magához vont. – Ha kezet emel magára, előbb velem kell megküzdenie.

Matthew háta mögött a barlangba vezető nyílás úgy ásított, akár egy hé-zag a reggel szövedékében. Lavinia szerelmét a szeme láttára gyilkolták meg, majd ott hagyták a vadonban, egy ilyesféle barlangban. Véráztatott, elátkozott veremben, ahogy Shakespeare írta. Azután pedig... Elhesseget-tem a gondolatot, és bágyadt mosollyal néztem fel Matthew-ra.

– Köszönöm. – Shakespeare-ért – hajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Itt az igazság, gondoltam, bármi is legyen. Fejünkbe csaptuk a sisakot, és felkapcsoltuk a lámpát. A brosst gondo-

san betuszkoltam az ingem alá. Azután bemásztunk a sötétségbe.

361

43

SETÉTSÉG VALA a mélység színén. A járat szelíden lejtett a föld gyomra felé. A falak annyira összezárultak

körülöttünk, hogy hason kellett csúsznunk; helyenként a levegőt is ki kel-lett fújnom, hogy átpréseljem magam a sziklák; között. A levegő dohos volt és nyirkos. Magunk előtt még mindig hallottam a denevérek sípolását. A bányászlámpa fénye csak egy méternyire hatolt előre, azon túl a sötétség tapintható, fekete szövetté sűrűsödött, átitatva az ősidők óta szunnyadó hegy minden elfojtott haragjával. Legalább egy, ha nem két órája másztunk már, miközben fél mérföldet is alig tettünk meg. Idelent az idő elveszítette minden jelentését.

A kezem hirtelen megcsúszott valami ragacsos anyagon, majd az am-mónia szúrós bűze mart a tüdőmbe. Az alagút eltűnt, legalábbis a mennye-zet és az oldalfalak. Feltekintettem.

Azután gyorsan le. A mennyezeten hemzsegtek a denevérek, olyan szo-rosan összezsúfolódva, akár a méhek a kaptárban. Csillogó szemük lefelé meredt, s amint a fény rájuk vetült, tömött felhőben örvénylettek és rikol-toztak felettünk. Letérdeltem a mocsokban, lehunyt szemmel és a fülemre tapasztott kézzel, amíg csak vissza nem telepedtek a helyükre.

Azután rájöttem, hogy a mocsok nagyon is eleven. Nem csupán ürülék. Guano. Eleven anyag volt, hemzsegett az áttetsző

és vak bogaraktól, százlábúaktól és pókoktól. Amilyen fürgén csak tudtunk, átmásztunk a kiöblösödő barlangon, mi-

közben próbáltunk nem odafigyelni a kezünk alatt tekergőző rovarokra és a felettünk zajongó denevérekre. A barlangnak alig három méter múltán vége szakadt; hamarosan egy újabb alagúthoz értünk, amely a hegy mélye felé tört. Föl kellett másznunk néhány sziklán, hogy elérjük a bejáratát. Beara-szoltam, majd zihálva nekivetettem a hátamat a kőfalnak.

– Pihenjünk egy kicsit? – kérdezte Matthew. A sötétben magam előtt láttam Dr. Sandersont, Mrs. Quigleyt és

Athenaide-et. Követned kell, bárhová is vezet, suttogta Roz hangja, mégsem tudtam felidézni az arcát. Megráztam a fejem és talpra álltam.

362

– Menjünk. Ez a járat elég magas volt ahhoz, hogy előregörnyedve járni tudjunk

benne, fél kézzel a mennyezetbe kapaszkodva, lehajtott fejjel, hogy a lám-pafény a földre vetüljön. A guanó ritkulni kezdett, majd végleg elmaradt. Ilyen mélyre még a denevérek sem merészkedtek.

Az alagút ide-oda kanyargott és kígyózott. A kezem üres térbe kapott, és megtorpantam, ám Matthew, mielőtt még megállíthattam volna, eloldala-zott mellettem, azután hirtelen már egy sziklaperem szélén tántorogva ke-reste az egyensúlyát. Elkaptam a karját, és visszarántottam a járatba. Egy pillanatig mindketten zihálva feküdtünk el a földön.

Matthew ült fel elsőként. – Soha többet ne csinálja ezt! – szűrtem a szavakat a fogam közül. – Ha

én megállok, maga is megáll. – Rendben. – Komolyan beszélek. Aki nem tiszteli a barlangot, az gyorsan meghal.

Vagy ha nincs szerencséje, lassan. – Oké, tényleg sajnálom. De látta ezt? Felültem és előrenéztem. Előttünk nem feneketlen mélység nyílt, csupán egy méteres sziklafal te-

tején álltunk, amelynek lábától sima felületű lanka emelkedett és veszett a távolba, akár egy fényes márványlap. Mintha egy hatalmas terem végében lettünk volna. Nem tudhattuk, mennyire hatalmas, csak azt, hogy a sötétje áthatóan mély. A föld pedig kietlen és puszta vala.

Ez így nem teljesen igaz. Ameddig elláttunk, a falat mintha olvadt üvegből öntött hullámzó függöny borította volna, amely a lámpa fényében vörösben, narancsban és rózsaszínben, sárgán és aranylóan világított: benne volt a napfény összes árnyalata, a napfényé, amelyet e csarnok sosem látha-tott.

– Helloooo! – kiáltott Matthew, és a hang bejárta az ezernyi zugot, da-gadozva töltve ki a barlang roppant terét.

Válaszként csak egy csobbanást hallottunk, amelyet szintén felerősített és megsokszorozott a tér. A víz munkája évmilliókkal azelőtt megformálta ezt a barlangot, hogy az ember leereszkedett volna a fáról, és nekivágott volna az afrikai szavannáknak.

Matthew előremutatott. Valamivel előttünk egy csapás vezetett balról a

363

terembe. Valaki járt már itt előttünk. Óvatosan leereszkedtem a peremről. Bokáig süppedtem a sárba Istennek

hála, sima maradt és mozdulatlan. Megtettem néhány lépést, a falhoz tapad-tam, és ráeszméltem, hogy hátulról hatoltunk be az öbölszerű térbe – egy szentélybe, amelyet mintha a katedrális oldalhajójába vájtak volna. Előttem és mögöttem nedves, csillogó sziklapillérek szöktek a magasba, magasabb-ra annál, semhogy a lámpa fénye követni tudta volna őket.

Utunkkal szemközt egy másik nyom vezetett. Engem a tilosban járó személy érdekelt, nem a templom, ezért kiléptem a falfülkéből a nagy térbe. Bármilyen magasan is húzódott az imént a mennyezet, a roppant csarnok annál is óriásibbnak tűnt. Előrehajoltam, hogy megvizsgáljam a nyomokat.

Csizmák. Két pár. Közelebb hajoltam. Két ember jött be, de csak az egyik távozott. Nem – ugyanaz a pár csizma jött kétszer, ugyanazon az úton. Ugyanaz a személy járt itt kétszer, vissza azonban csak egyszer tért. Egy pillanatig néma csendben álltunk a nyomok felett. Azután a barlang fe-lé fordultam.

Gondosan megmaradtunk a korábbi csapás mentén. Jobbára a fal köze-lében haladt, kikerülte a kőpilléreket, ám az egyik mögött, amely megkö-vült óriásfenyőnek tetszett, csupán egyetlen lábnyom vezetett a sötétbe. Ve-tettem egy pillantást Matthew-ra, mielőtt követni kezdtük.

Nem kellett messzire mennünk. Először a koponyát láttam meg. Az alak ugyanúgy feküdt, ahogyan

meghalt: hátát a pillérnek támasztva, teste körül a rongyokká foszló ruhák-ban. A közelében egy colt hevert, mégis az övcsatjáról ismertük fel. JG.

Jem Granville. Nem volt egyértelmű, miért kellett meghalnia. Nem láttunk golyó ütötte

lyukat a koponyában, sem kiálló nyilat a testében. Nem voltak mellette könyvek. Rövid kutakodás után kiderült, hogy a zsebében sem rejteget pa-pírokat.

– A fenébe – mormolta Matthew. – És most? Újabb loccsanás visszhangozta be a barlangot. – Tovább, előre! – feleltem komoran. Ameddig mertük, követtük Granville nyomait – egy befelé, egy kifelé –,

keresztül a nagy csarnokon, míg el nem elérkeztünk egy törmelékhalom-hoz, amely a mennyezet felé vezetett. Óvatosan ráléptem az omladékra,

364

hogy felkapaszkodjam rajta. Egy nagyobb szikla megindult alattunk, mi pedig hasra vetettük magunkat, amíg a kavicsokból és nagyobb kövekből álló kis lavina lezúdult mellettünk a sárba. Mozdulatlanul feküdtünk, amíg az utolsó zajok is elhaltak körülöttünk. Ez nagy ostobaság volt. Kolosszális ostobaság. Főként azután, hogy kioktattam Matthew-t. Elég egyetlen leom-ló szikla, és boka törik, térd fordul ki, csont zúzódik szilánkokra, azután egyikünk – vagy akár mindkettőnk – itt reked mozgásképtelenül, mélyen a földfelszín alatt.

Ezután már lassan, négykézláb kapaszkodtunk felfelé, és gondosan megmozgattunk magunk előtt minden követ. Jó húsz méterrel feljebb elér-tük a mennyezetet. Amit odalentről árnyéknak véltünk, hasadéknak bizo-nyult. A sziklafal két síkja találkozott egymással, átjárót hagyva maguk közt, további törmelékkel a V-alakú rés padlóján.

Sáros lábnyomok vezettek be a sötétbe. Követtük őket a kanyargós úton, mialatt a levegő egyre szárazabbá vált köröttünk, mígnem a lábnyomok ki-fakultak és elporladtak. A kisebb barlang padlója és mennyezete között fél-úton találtuk magunkat, mögöttünk a „katedrális sekrestyéjével”. A lábunk-nál a kövek alábucskáztak a mélybe, balról azonban megtelepedtek a két-három méter magas peremen, amely a helyiség egyik fala mentén haladt. A pillérekkel tagolt falakat ugyanaz a szivárványszín kőzet borította, amely odalent a nagy csarnokot – ám idefent a kő szikkadt volt és halott, akár a múmiák vagy a rég elpusztult pillangók szárnya. Jobbra a kövek akadályta-lanul hullottak alá az alsó barlangba, középütt azonban valaki rendet vágott a törmelékben: kormos kőtömbök vették körbe egy tábortűz maradványait. Fölötte egy jókora csonthalom tetejéről két ló koponyája meredt ránk vicso-rogva. Hogyan kerülhettek ide? A terem végét hatalmas görgetegkövek zár-ták le. Úgy tűnt, innét nincs kiút; a barlang idefent zsákutcába torkollt.

Balra indultam, a sziklaperem felé. Matthew követett. Lámpásaink fé-nye messze nyúlt, táncoló árnyakat vetett a pillérek mögé. Mögöttük, a pe-rem belső felénél több szabályos kőhalom állt. Ahogy közelebb értünk, ötöt számoltam meg. Hosszúkás alakra formálta őket egy az anyatermészetnél gondosabb kéz. És valamennyit egy sisak jellegzetes alakja zárta le. Spa-nyol konkvisztádorok sisakjai.

– Egy sírbolt – suttogtam, a falak pedig felkapták a szót, mely fojtott suttogásként kavargott köröttünk.

365

Valamennyi kőhalom lábánál a korabeli felszerelés egy-egy darabja fe-küdt – egy kard, egy láncvért, egy elrothadt bőrzsák. Matthew letérdepelt az elsőnél, és gondosan átkutatta a holmit, amíg én továbbléptem, szemügy-re vettem minden sírt, és próbáltam magam elé képzelni ezeket a katonákat.

A terem túlsó végében, a pillérek mögött jutottam el a hatodik sírhoz. Az utolsó emberhez, akit már senki sem fedett be kövekkel. Akinek nem

volt sisakja, hogy a nyughelyét díszítse vele, mindazonáltal halotti pózban feküdt, karját a mellkasán összefűzve. Szürke köntöst viselt, a fejébe vont csuklyával, amely alól üres szemgödrökkel meredt rám. Úgy festett volna, akár a Halál, ha kasza helyett nem egy nagy feszületet szorongat a kezében.

Ő lett volna az aranyló ifjú, akit a szonettek megénekeltek? A lábánál bőrzsák feküdt, az oldalán két zsebbel. Egy nyeregtáska. Letérdeltem és reszkető kézzel nyitottam ki az első zsebet. Egy könyvet

találtam benne. Lassan előhúztam és felnyitottam.

EL INGENIOSO HIDALGO DON QVI-XOTE DE LA MANCHA

Compuesto por Miguel de Cervantes Saavedra

A kötet hátsó borítója mögé papírköteget tuszkoltak. Széthajtogattam. Görcsös, szinte olvashatatlan kézírás borította a lapokat. Középkori kézírás. Secretary Hand stílusban. Az első lap tetején egyetlen szó állt.

Alatta a szavak, ezúttal angolul: Jön a fegyverhordozó Sancho és Don Quijote.

Reszkető kézzel próbáltam megtámaszkodni: a szívem zakatolt, a tor-kom kiszáradt. Az elveszett darab. Csak az lehetett.

Akárcsak Cervantesnél, a darab itt is azzal kezdődött, hogy az idős lo-vag és csatlósa felfedezett egy rongyos zsákot a hegyek között. A zsákból egy arannyal teli zsebkendő és egy gazdagon bekötött kis könyv került elő.

366

Legyen tiéd az arany, Sancho barátom, mondta a don. Én megtartom a könyvet.

Ahogy Jem Granville ígérte: kezemben tartottam a Jakab-kori magnum opust. A Cardeniót... Shakespeare elveszett művét.

– Matthew! – suttogtam magam elé. – Ezt nézze meg... Nem válaszolt. Visszafordultam. Nem láttam a síroknál, ahol hagytam. A sisaklámpám,

döbbentem rá, az egyetlen fényforrás a barlangban. Lassan megtettem né-hány lépést visszafelé.

– Matthew? A barlangban egy lélek se mozdult. Azután megéreztem magamon a fi-

gyelő szempárt. S körülöttem, ahogy a sziklafalak, a pillérek és a leomlott kövek felerősítették a zaját, egy hüvelyéből elővont penge szisszenése hal-latszott.

44

ROHANTAM. A perem végében négykézlábra ereszkedtem, úgy pró-báltam elérni a kijáratot, de valaki elkapta a bokámat, és lefelé rántott. A si-sakom leesett, félregurult, és mikor megállapodott, fénye hasztalanul vetült a falra.

Görcsösen megvonaglottam, és ütésre lendítettem a kezem, mire a nye-regtáska tompa puffanással találta el támadómat. Éles sziszegést és fojtott káromkodást hallottam, miközben menekülni igyekeztem. Máris utánam vetette magát, én pedig fél térdre zuhantam. Ahogy a másik lábammal hát-rarúgtam, betaláltam valahová, de ő újra előrevetette magát, s ezúttal a de-rekamnál kapott el, majd olyan erővel dobott a kövekre, hogy a nyeregtáska kirepült a kezemből, bele a sötétségbe. Mielőtt megmoccanhattam volna, már fölém is kerekedett, ujjai a torkomat markolászták.

Matthew volt az. – Jön a meggyalázott Lavinia – mormolta –, kinek keze levágva és nyel-

ve kivágva. Döbbenten kaptam az arca után, de ő megmarkolta a csuklómat és leszo-

rított a földre. A félhomályban acél csillanását láttam, azután éreztem az ar-comnak feszülő pengét, amelynek hegye felsértette a bőrömet, közvetlenül a jobb szemem alatt.

Mozdulatlanná dermedtem. – Így már jobb. Eleresztette a csuklómat, lenyúlt és megragadta a farmerom. – Először meggyalázták, ha nem tévedek. A keze végigfutott a combomon. – Nem éppen ilyen színpadot képzeltem, de ez is megteszi. Tompa ütés hallatszott, majd a kés csörömpölve a kövekre hull miköz-

ben Matthew-t valaki felkapta és félrehajította. Rávetette magát a támadójá-ra, de visszapattant róla. Arrébb hemperedtem, és zihálva próbáltam talpra vergődni.

Nem messze tőlem a sisakom elhagyatva hevert a földön, lámpája kísér-teties fénybe vonta a barlangot. Matthew elterülve feküdt az egyik sír lábá-

368

nál. Még most is viselte a sisakját, bár annak fénye kialudt. Ben állt felette, a pisztolyával Matthew mellkasát vette célba.

– Mit keres itt? – hördültem fel. Ben egy pillanatra sem vette le a szemét Matthew-ról. – Vigyázok magára. – De hogy kerül ide... Félbeszakított. – Követtem a nyomát. Nincs semmi baja? Megtapogattam az arcom. Vérzett, de a seb nem tűnt komolynak. – Nincs. Én azt hittem, hogy maga az... Tudja, a gyilkos. – Gyanítottam – mondta komoran Ben. – De nem maga az. – Nem, nem én vagyok. – Nem szívesen szakítok félbe egy ilyen mélyenszántó dialógust... –

nyögött fel Matthew. Dühödt pillantást vetettem rá; az egész testem lángolt a gyűlölettől.

Minden gyengédség és figyelem, amit csak mutatott az irányomban, hazug-ság volt; minden kedvessége a biztonság hiú ígérete.

– Mindvégig maga volt az... Maga és Athenaide? – Vero nihil verius – felelt halvány mosollyal. – Igazabb az igazságnál. Értetlenül ráncoltam a homlokom. – De Sir Henry... Felnevetett. – Váratlanul érte, igaz? Talán azt hitte, hogy maga ölte meg a vén szi-

pirtyót. Talán azt hitte, hogy én vagyok az. Ki tudja? Akárhogy is, az adósa vagyok. Megszabadított egy problémától. A többi alkalommal jobbára én voltam. A folyóparton, a lakásában...

– Maga volt? Maga volt az árnyék? A könyvtárban, a Capitolnál... – Bravó, kedvesem. Végre kezdi kapiskálni. Segítség nélkül sosem bol-

dogult volna... – Legalább két ízben egymaga is legyőzte – jegyezte meg Ben. – Szóval

a maga helyében nem nagyon kérkednék, hacsak nem akar még szánalma-sabbnak tűnni.

Matthew szikrázó pillantást küldött felé. – Wesley North is maga volt, igaz? – vádaskodtam.

369

Elnevette magát. – Azért ne szaladjon el magával a ló, Katie. Caesar a Capitolnál az va-

lóban az én művem volt, de nem a drágalátos North professzor. Nem, az Roz volt.

Roz! A gondolatok vadul kavarogtak a fejemben. – Roz oxfordista volt? – Ugyan már, dehogy! Ő csak pénzt akart. És Athenaide rengeteget kí-

nált neki. Nem lehet, gondoltam. Talán részben igaz, ám Rozt leginkább a viták és

a szerepjátszás kettős kihívása vonzotta. – Szívesen lerántottam volna a leplet a csalásairól – folytatta Matthew –,

de akkor rájöttem, hogy tényleg talált valamit. Bőven adtam rá esélyt, hogy megossza velem a dicsőséget, de ő nem élt vele. Jesszusom, éveken át ját-szottam az odaadó tanítványt, a legfőbb támasza lettem, miután maga távo-zott, és mégis, amikor munkatársra volt szüksége, az orromra csapta az aj-tót és rohant magához.

– Miután elüldözött... Gyűlölködve csillant meg a tekintete. – Amikor megkérdőjelezte a hozzáértését? Az is én voltam, Kate. Roz

mindig briliáns elmének tartotta. Én találtam ki az epés megjegyzéseket, s azután úgy adtam tovább őket mindenkinek, mintha tőle származtak volna. Tudós körökben igazán nem nehéz elterjeszteni egy pletykát.

Ökölbe szorult a kezem, és közelebb léptem hozzá. – Miért tette? – Beleuntam, hogy egy-két fokkal mindig maga alatt tart. Csak az hi-

ányzott, hogy még lejjebb rugdaljon, és ezzel helyet csináljon magának. Épp elég sokáig számított mérvadó szaktekintélynek. Eljött az ideje, hogy távozzon a színről, és én lépjek a helyébe. A Harvardon saját tanszékem volt, az isten szerelmére! Ő mégis azon mesterkedett, hogy megkerüljön, és magát kenje fel az utódjának.

– Maga a szakmai hírnévről beszél, Matthew, ami éppúgy nem átruház-ható, mint a tisztesség és a becsület. Nem adhatta át se magának, se nekem, se másnak.

– Talán nem, de mégis sikerült kiütnöm a főhőst a nyeregből. Ugyan ki

370

lett volna nálam alkalmasabb a pótlására? – Ezt majd később vitassuk meg – avatkozott közbe Ben. – De miért ölte

meg Athenaide-et? A társát? Matthew szeme résnyire szűkült. – Roz nem akart osztozni a kincsen. Aztán rájöttem, hogy én sem. A tekintete átsiklott rám, majd az arcomról elindult lefelé, a farmerom

irányába, mielőtt ismét megállapodott volna Benen. – Ahogyan maga sem. Ben ujja megfeszült a pisztolyon. Hozzám beszélt, de a tekintetét most

sem vette le Matthew-ról. – Kate! Szedje össze, amiért idejött. És hálás lennék, ha keresne vala-

mit, amivel megkötözhetjük ezt a rohadékot. Lecsusszantam a peremről a szomszédos barlang félhomályába. A nye-

regtáska a kövekkel körülrakott tábortűz mellett hevert. Az egyik zseb füle szinte teljesen leszakadt, és a Don Quijote valamivel távolabb hevert; a la-pok kihulltak a borító mögül. Amilyen gyorsan tudtam, összekapdostam őket, miközben végigpásztáztam a barlang padlóját, hátha néhányuk arrébb ért földet.

Miután mindent visszagyömöszöltem a táskába, körbepillantottam, hogy mit használhatnánk kötél gyanánt. Fölöttem a peremen Ben még mindig sakkban tartotta Matthew-t.

S akkor megmozdult mögöttük egy árny. Megdermedtem, amint Sir Henry némán előlépett a sötétből.

Ez lehetetlen. Hiszen megöltem. Mégis ott állt, és a kezében megcsillant valami. Egy tű. Egy tű a fecs-

kendő végén. Rozt egy fecskendővel ölték meg... Egy káliummal teli fecskendővel. Felemelte a karját, és én felsikoltottam. Ben megpördült, Sir Henry felé kapott és kiütötte a kezéből a fecsken-

dőt, amely a padlóra hullott. Matthew ugyanebben a pillanatban felpattant, hogy Benre vesse magát. Hallottam, amint Ben teste tompa puffanással el-nyeli az ütést, azután a pisztoly a föld zuhant.

Sir Henry előrehajolt, hogy felvegye, Ben azonban odébb rúgta, és a fegyver pörögve kicsúszott a fénykörből. Matthew ezúttal is kihasználta, hogy Ben egy tizedmásodpercnyi időt Sir Henryre pazarolt, és bevitt egy

371

újabb ütést. Azután ismét lendítette az öklét, Ben azonban lebukott, és amint újra

fölegyenesedett, már a kezében szorongatta a kést. Sir Henry és Matthew hátrált néhány lépést, ám azután újra támadtak.

Lépésről lépésre szorították vissza Bent, aki védekezett: előbb az egyik, majd a másik férfi felé döfött. Villogott a penge, s bár Matthew hátrébb hú-zódott előle, Sir Henry kapott egy-egy vágást vagy rúgást. Ben eközben ki-tartóan hátrált.

Haboztam, hogy keresni kezdjem-e a pisztolyt. Átláttam Ben tervét: egyre távolabb csalta Matthew-t és Sir Henryt a barlang bejáratától, minden visszatámadással egyre inkább elterelve a figyelmüket rólam. Eközben ki-tartóan közeledett a fegyverhez, amely ott hevert valahol a perem kavicsa-in. Úgy sejtettem, legfeljebb néhány lépés választhatja el tőle.

Ha a fegyver után vetem magam, tönkreszem minden erőfeszítését. Araszolni kezdtem a barlang bejáratához vezető törmelékhalom felé,

miközben lehetőleg próbáltam a perem árnyékában maradni. Amint elértem a leomlott sziklafalat, óvatosan mászni kezdtem. Suhogó hangra fordultam vissza. Odafent a peremen Matthew talált egy hosszú fa- vagy fémdarabot az egyik sír lábánál; azt lengette, akár egy szablyát. Ben ezáltal nem férhe-tett a fegyverhez.

Mégis előrerontott és Matthew felé hasított, aki felkiáltott és lecsapott a karóval Ben vállára. Ben megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát.

Visszafordultam a kaptatóhoz. Félúton járhattam, még mindig jóval a perem alatt, amikor a lábammal megrúgtam egy laza követ, amely kopogva bucskázott le a lejtőn. Sir Henry hátrafordult, rám mutatott és felüvöltött, mire Matthew lepattant a peremről és felém rontott, hogy elvágja az utat a kijárat felé.

Tovább küzdöttem magam felfelé. Matthew gyorsított, és néhány méter-rel a fejem fölött elérte a törmelékhalmot.

Ismét suhogó hang hallatszott, melynek ezúttal tompa csattanással sza-kadt vége. Matthew megtántorodott, a vállából Ben kése állt ki. Dühödt üvöltéssel vetette meg a lábát egy nagyobb kőtömbön.

– Ne! – ordított fel Ben. Matthew azonban teljes súlyával a sziklára nehezedett. Egy pillanatig

mindnyájan döbbenten figyeltük az egyensúlyából kibillent sziklát, mely

372

azután dübörögve megindult lefelé, egyre több elszabaduló kőtömb kísére-tében. Egyszeriben megindult az egész sziklafal. Ben felém vetette magát, hogy átmenekítsen a barlang túlsó felébe. Valahol egy férfihang sikoltott. A föld rázkódott és dübörgött, azután a barlangban újra néma csend lett.

A bányászlámpa fényében évezredek pora örvénylett körülöttünk sűrű, fekete ködként. Felemeltem a fejem. Valamivel feljebb Ben feküdt, félig el-temetve a törmelék alatt, fél lábával egy jókora gránittömb alá szorulva. A közelében Matthew térdelt fel nyögve. Mögöttük, ahol korábban hasadék nyílt, most nem látszott egyéb, csakis a meredek, tömör kőfal.

A kijárat nyom nélkül eltűnt. Felkeltem és Ben felé botladoztam, Sir Henry azonban előbb ért oda

hozzá. – Ember tervez... – mormogta, miközben komor pillantással mérte végig

Bent. A saját fejére tette a sisakomat, onnan származott a fény. Azután észre-

vettem, hogy Ben pisztolyát is megszerezte. Rohanni kezdtem felé, de Sir Henry felemelte a pisztolyt és tüzelt.

A néhány lépéssel Ben mögött álló Matthew összeroskadt és mozdulat-lanul elterült. Sir Henry mellkason lőtte. Ellépett Ben mellett, közelebb hú-zódott a fekvő testhez, előrehajolt és beleeresztett még egy golyót a sisak lámpájába.

Elfojtottam egy sikolyt, amikor Sir Henry felém fordult. – Ne bántsa! – nyögött fel Ben, a torkából rövid, sípoló hangon tört fel a

lélegzet. – Hátrább! – intett felém Sir Henry a pisztollyal. – Megöltem magát – suttogtam. – Athenaide-nél. – Lépjen hátrább! – ismételte. Hátrébb botorkáltam néhány lépést. – Megöltem magát. Szánakozó kifejezés suhant át az arcán. – Elfelejti, kedvesem, hogy színész volnék. – De hát a vér... – Javarészt Gracieláé – fintorodott el –, bár egy-kétszer engem is meg-

vágott. Mégis attól tartok, hogy nem sikerült egyebet elpusztítania, csak Athenaide egyik díszpárnáját.

373

Miközben moccanás nélkül rám szegezte a pisztolyt, lassan átvágott a törmeléken.

– Nem értem. – Ő a gyilkos, Kate – törte meg Ben a csendet. – A másik gyilkos. Az agyam csak lassan dolgozta fel a történteket. Tehát nem Matthew és

Athenaide. Matthew és Sir Henry. – Mindvégig maga volt az? Maga volt Matthew bűntársa? – Inkább ő az enyém – felelte Sir Henry. – Tudós koponya, bár nem túl

gyakorlatias. Elboldogult, amíg minden a terv szerint haladt, de amint vala-ki megváltoztatta a forgatókönyvet – ahogy maga tette a Capitolnál –, telje-sen elveszett. Pedig a nagy színészek ismérve az improvizációs képesség. A Globe felgyújtásának évfordulóját például Roz ajánlotta a figyelmembe, és én fel is használtam, ha nem is teljesen úgy, ahogy beszélik. Nem a színhá-zat gyújtottam fel, csak a kiállítási csarnokot és az irodákat. És maga adta az ötletet, hogy változtassam Rozt Hamlet atyjává, aznap délután, a Globe-ban. Abban a bájos kis jelenetben Jasonnel. Tudja, nem is olyan rossz Hamlet szerepében...

– Maga ölte meg Rozt? Fájdalmas grimaszba torzult az arca. – Meg kellett állítanom. Legalább szép halála volt, Shakespeare-hez

méltó. – Nem úgy Matthew-nak. – Ő ki akart játszani. Nem érdemelt szép halált. – És a többiek? Hányan haltak meg a maga jóvoltából? – Adjuk meg mindenkinek, ami jár. Ophelia és Caesar halála Matthew

keze munkáját dicséri. – Hogyan vette rá, hogy végezze el a piszkos munkát? Sir Henry elérte a leomlott sziklahalom túlsó végét, ahol megállt, és

megtörölte a homlokát. – Pénz és hírnév ígéretével, az a legjobb csali. Igazából persze a félté-

kenység űzte. Mindig is irigyelte Rozt – vetett rám egy pillantást. – És ma-gát. Csak arra kellett ügyelnem, hogy ne tévesszen célt. Akárcsak a szakte-rületén, a gyilkolásban is volt érzéke a látványos megnyilvánulásokhoz, a részletekkel viszont vajmi keveset törődött. A másodrangú elme ismérve, attól tartok. Másrészt viszont egyáltalán nem húzódozott a véresebb mun-

374

káktól. Viszolygás futott át az arcán. – Mint amilyen ez a Lavinia-ügy. Miközben továbbra is rám irányozta a fegyvert, a másik kezében egy

zseblámpát szorongatott, annak fényével pásztázta végig a perem padlóját. – A cél természetesen az volt, hogy gyilkolja meg magát, azután pedig

rendezze el a tetemét. Mivel ketten voltak, feltételezem, megrendezhette volna Laviniát és a verembe vetett Bassianust is. De minek ezzel bajlódni, amikor sokkal nagyszerűbb jelenetek várnak megrendezésre?

A fény megállapodott. – Ott is van. Látja a fecskendőmet? Bólintottam. – Mindnyájan tudjuk, hol van a kés. Nos, felteszem, Bennek is van zseb-

lámpája. Keresse meg. – Miért? – Mert máskülönben kénytelen leszek agyonlőni, és ezt egyikünk sem

szeretné. Botladozva felmásztam Benhez, aki átadott egy kis elemlámpát. – Dobja ide. Sir Henry elkapta és zsebre vágta a lámpát, majd visszanézett Ben felé,

és megcsóválta a fejét. – Nagy kár, hogy maga és Matthew nem ölték meg egymást, mielőtt

ideértem. Akkor magukra kenhettem volna mindent, és Kate megmenekül. A tekintete újra felém fordult. – Magát sosem akartam belekeverni ebbe, kedvesem. Igazán sajnálom.

Nem is tudja, mennyire sajnálom, de nincs más választásom. Biztosan rá-jött már, melyik jelenetet szánom maguknak. Méreg és penge, egy valódi sírboltban. Olyan gyönyörű halál, ami ritkán adatik meg a halandóknak. Legalább ennyit megadhatok magának, Kate.

Kioltotta a lámpáját. Lépteket hallottam, egymásnak koccanó kövek hangját.

Azután egyedül maradtam Bennel a sötétben.

375

45

BEN MEGMOZDULT a sziklák alatt. – Hová ment? Mellé guggoltam. – Nem tudom. – A sziklaomlás elzárta a régi kijáratot, de biztosan nyitott egy másikat.

Lássuk, megtaláljuk-e. Kis fénysugár hasított a sötétségbe. Ben egy elemlámpát tartott a kezé-

ben. – Ez hogy kerül ide? – Tartalék – szakított félbe komor hangon. Az erőtlen fénysugár mindössze egy méternyi távolságban ritkította meg

az átható sötétet. Amilyen gyorsan csak mertem, eloldalaztam arra a helyre, ahol eltűnni láttam Sir Henryt. Hiába tapogatóztam, nem éreztem mást, csak sziklákat és újabb sziklákat. Azután megcsapott az alig észlelhető légmozgás.

– Itt huzat van. Sir Henry is ezt érezhette meg. – Menjen utána! – És magát hagyjam itt? – leküzdöttem a pánikot, és visszaindultam Ben

irányába. Hallottam, ahogy mozgatni próbálja a tagjait. – Megvan még a brossa? Ophelia brossa? – Igen. – Akkor nem kell mást tennie, csak a felszín közelébe jutnia. Van egy

jeladó a hátuljában. – Micsoda? – Így tudtam követni. Egy chipet tettem a brossába, de ennyi sziklán

nem tud áthatolni a jel. Közelebb kell kerülnie a felszínhez. – És azután? Elfintorodott és tovább mozgolódott. – Megadtam a kódot Sinclairnek. A rendőrség keresni fogja magát.

376

Kézbe vettem a kis brosst, miközben azon igyekeztem, hogy ne vegyek tudomást az arcomon végigpergő könnyekről.

– Meg tudja csinálni! – biztatott Ben. Ismét leguggoltam mellé. – Nem. – Moccanni se tudok, Kate. Arra tippelek, hogy szilánkosra tört a lábam,

talán a csipőcsontom is. Akkor se tudnám kivonszolni magam ebből a bar-langból, ha valami csoda folytán képes lenne kiemelni innen. Ha itt marad, mindketten meghalunk. Akárcsak Jiménezék. És Athenaide.

– Athenaide meghalt. – Meghalt volna, ha nem segítek rajta. Ismét káliummérgezés volt, csak

ezúttal szájon át. Lelki szemeim előtt láttam a kupát. – Getrude. A megmérgezett királyné. – Az ő esetében még időben kiértek a mentők, köszönhetően a színpadi-

as kellékeknek. Ezért tartott ilyen sokáig, hogy utolérjem magát. Megragadta a kezem. – Athenaide nem marad sokáig életben, Kate, ha Sir Henry kereket old.

Tényleg ezt akarja? – Nem. Ahogy nem akarok egyedül bolyongani ebben a sötét labirintusban sem,

ami a véletlen folytán megnyílt előttünk. Mi lesz, ha valahol véget ér? Ha ott maradok egy újabb zsákutcában, kettesben Sir Henryvel?

– Meg tudja csinálni, Kate. Ben hangja elűzte a pánikot, és színtiszta logikából emelt körém erős

védőfalat. Ha négykézláb mászom előre, csak alkalmanként kell felvillan-tanom az elemlámpát. Ha sikerül Sir Henry közelébe jutnom, legjobb lesz, ha egyáltalán nem használom, máskülönben célpontként kínálkoznék a számára. Akárhogy is, megtehetek bizonyos óvintézkedéseket.

Amint végzett a mondandójával, Ben leküldött, hogy megkeressem a fecskendőt, majd elbotorkáltam Matthew-hoz, a késért. Azután visszatér-tem hozzá.

– Vigye magával a kést – intett a fejével. Az övembe dugtam a pengét, majd a keze ügyében hagytam a fecsken-

dőt, noha egyikünk sem akarta kimondani, hogy miért.

377

– Miért mondta, hogy Roz unokaöccse? – kérdeztem inkább. – Azt szerettem volna, ha megbízik bennem. Éppen ez a hazugság törte meg a belé vetett bizalmamat. Szaggatottan

vette a levegőt. – Ami azt illeti, ő javasolta. A többi, amit Athenaide mondott... Megráz-

tam a fejem. – Nem kell magyarázkodnia... – De igen, kell. Veríték csillogott a homlokán, és a szája fájdalmasan megrándult. – Minden, amit mondott, igaz. A rajtaütés, a bajtársaim halála, a vizsgá-

lat... De az egésznek nincs semmi alapja, Kate. Elhiszi nekem? Elszorult a torkom. – Sajnálom – suttogtam magam elé. Elsötétült a tekintete. – Mit? – Hogy gyilkosnak hittem. Megkönnyebbülés futott át az arcán. Kierőszakolt magából egy mosolyt. – Néha nekem is megvoltak a magam kételyei. – Kételyei? – Maxine halála után? És Dr. Sandersoné után? Természetesen. Azután

jött Mrs. Quigley, akit nem tehetett el maga láb alól. – Gyilkosnak hitt, mégis megmentette az életem... – Még nem egészen. Ugyanezt a poént sütötte el a Charles-ban is. Mintha évszázadokkal ez-

előtt történt volna. Megérintette a kezem, és én megszorítottam az övét. – Ha valaki megmenti a másik életét, az maga lesz, professzor. A rossz, mit ember tesz, túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele. Opheliá-

nak sikerült fordítania a sorsán. Úgy néz ki, most nekem kellett ugyanezt megtennem. Még egyszer megszorítottam a kezét, mielőtt fölkeltem mellő-le. Haladéktalanul át kell vágnom a barlangon, máskülönben sosem leszek képes otthagyni. Nem bíztam annyira a hangomban, hogy meg mertem vol-na szólalni.

Az újonnan kialakult törmelékhalom túloldalán ismét megéreztem a kü-lönös légmozgást, és ezt követve felfelé vettem az irányt. Az új hasadék a kaptató csúcsának a közelében nyílt, mintha csak repedés keletkezett volna

378

két gránitlap között. – Várjon meg! – szóltam hátra, azután átpréseltem magam a résen. Az átjáró meredeken, helyenként kis híján függőlegesen emelkedett, így

inkább kürtő volt, semmint alagút; vakon kellett kitapogatnom a fogást. Magasan felettem olykor hallottam egy-egy koppanást vagy nyögést; egy ízben kavicsok kezdtek záporozni rám. Megacéloztam magam, lezúduló kövekre számítva, a kavicsok azonban elpattogtak mellettem, és nem követ-te őket más, csak a csend.

Egyszer csak láttam megvillanni Sir Henry lámpáját a magasban. Meg-álltam, és néhány percig moccanni is alig mertem. Nem akartam beérni csak azért, hogy agyonlőhessen.

A karom sajogni kezdett a húzódzkodástól; a lábam görcsöt kapott, ahogy az egész testsúlyomat tartania kellett a meredek sziklafalon. A sötét-ben nem tudhattam, milyen magasan járok, és mekkora út áll még előttem, mégis továbbűzött a félelem. Bele sem mertem gondolni, ahogy odalent Benből lassan elszivárog az élet.

A gondolataim szüntelenül a gyilkosságok körül forogtak. Sir Henry megölte Rozt a színházban, azután felgyújtotta az épületet, és magával vitte az Első Fóliót.

De miért? Megborzongtam. Az azóta eltelt napokban és órákban olyan kedvesnek

tűnt. Olyan gondoskodónak... Elfelejti, kedvesem, hogy színész volnék. Úgy tetszett, hogy már hosszú órák teltek el, mikor a járat lejtővé szelí-

dült. Egy ideig csak feküdtem, hálásan, amiért végre talajt érezhetek a lá-bam alatt. Nem pihenhettem sokáig. El kellett érnem a felszínt. Feltornász-tam magam, és továbbkúsztam. Nem kellett messze mennem, egy kanyart követően hunyorogva hőköltem vissza.

Fény. Lassan kikémleltem a sarok mögül. Talán húsz méterre lehetett tőlem. Vöröslő, aranyszínű fényoszlop. Csak álltam és bámultam – hagy-tam, hogy a szemem fölidézze, mit is kezdjen vele. Azután lábujjhegyen előreosontam. Szűkös hasadék nyílt egy vörös kőbarlangra, amely maga-san, alighanem egy kanyon oldalában tárult.

A bejáratánál Sir Henry ült, hátát a sziklafalnak vetve, hosszú lábát elő-renyújtva a hasadék mentén. A nyitott nyeregtáska mellette hevert. Egyik

379

kezével egy papirost tartott, a másikkal a pisztolyt. A fejét hátravetette a barlang falának; mintha csak aludt volna. Az ujjam megfeszült a kés mar-kolatán. Rontsak rá? Ragadjam meg a fegyvert? Valahogy közel kell kerül-nöm a hasadékhoz, hogy a jeladó működésbe léphessen.

– Csalódást okoz – mondta zengő, bársonyos hangon. Visszahúzódtam. Ha úgy dönt, hogy belő az alagútba, sehová sem rej-

tőzhetem. Rá kell rontanom. Egész testemben megfeszültem. Sir Henry azonban nem mozdult. – Oly kevés halál bír értelemmel – tűnődött el. – Egy shakespeare-i ha-

lál fölbecsülhetetlen ajándékában részesült... Az egyik legnagyszerűbb shakespeare-i haláléban, és maga eldobta magától. Júliáéban, kedvesem. Maga hátat fordított Júliának.

Még most sem hallottam, hogy megmozdult volna. Óvatosan kikémlel-tem. Nem is moccant, csak a szemét nyitotta ki.

– Tudom, hogy még ott van, kedvesem. Ha már muszáj ennyire evilági-nak lennie, akár hasznossá is tehetné magát.

A baljával a magasba tartotta a papirost. – Egy levél, Willtől Willnek... Villik rajzanak körül, száz lidérc... Csak ez

a Jakab-kori kézírás ne lenne ilyen kusza. Nem tudom kiolvasni a többi sort. Egy levél! Nem vettem észre a kézirat lapjai között. – Én el tudom olvasni. Csak annyira volt szükségem, hogy Sir Henry kiengedjen a barlang szá-

jához, ahonnan végre észlelhetik a jeladót. – A kés vagy a fecskendő van magánál? – kérdezte. – Az egyiket bizo-

nyára magával hozta. Én a késre szavaznék. Fenébe. – Akárhogy is, hagyja ott, és üres kézzel jöjjön elő. Felvonta a szemöldökét, és felém nyújtotta a papírlapot. A lázas izgalom és az elővigyázat közt ingadozva átfurakodtam a hasa-

dékon, és letettem a kést egy olyan helyre, ahol nem láthatta. A hőség hul-lámokban tört rám, és a sziklának szegezett, azután megéreztem a sivatagi eső fémes szagát, és meghallottam a robajlást. A szirt pereméhez léptem, előrehajoltam és lenéztem. Jó harminc méterrel alattam a kanyon homokos talaja elveszett a fehéren tajtékzó vízár alatt, amely háborogva csapkodott

380

parttól partig, fatörzseket és törmeléket okádva fel magából. A szívem ki-hagyott egy ütemet. A kanyonon át senki sem jöhet fel. Legalábbis addig, amíg a folyó alá nem zúdul, ami napokba is beletelhet.

Szemközt a szirtek a késő nyári fények rózsaszínjében fürödtek. Balról a hegyek fölött ezüstös esőszálak szőttek szürke leplet. A homály peremén sötét fellegek tornyosultak. Itt még nem esett, de a vihar erre tartott. A le-vegő megtelt az eső illatával; hideg, nyirkos széllökések csaptak a barlang bejáratába. A nyári monszun korán veszi kezdetét a Dragoons felett.

– Odafent délelőtt kezdett szakadni, és azóta se hagyta abba – legyintett Sir Henry. – Mint láthatja, akkor se térhetnénk vissza ott, ahol bementünk, ha Matthew meggondolatlan módon el nem zárja a kijáratot. A hasadék víz alá került, ahogyan vélhetően az alagút első szakasza is.

Megpaskolta maga mellett a sziklafalat. – Üljön csak mellém, kedvesem. Hallani szeretném, ahogy szóról szóra

végigolvassa a levelet. És ha úgy találom, hogy bármit is kihagyott, itt helyben agyonlövöm.

Le kellett telepednem Sir Henry mellé, néhány méterrel a barlang bejá-rata mögött. Vajon itt is működik a jeladó? Nehéznek éreztem a nyakamban a láncra fűzött brosst.

A levelet ugyanazzal az izgatott kézírással vetették papírra, amit a Fóli-óban és a Wilton House-i levélben is láttam. Derby earlje írta William Sheltonnak. Szóról szóra botorkálva, fennhangon olvastam, miközben Sir Henry szigorú kérdésekkel árasztott el: mi ez a betű, mi az a szó?

A levél szerzője bocsánatot kért a hallgatásáért, egyszersmind magyará-zatot is adott rá.

Az egyetlen ajándék, mit hatalmamban áll adni... egy mese a meséd-ről, ha nem egyenesen a tettedről, melyet színpadra állítottak. A sors különös fintora folytán valaha tűzbe borította a mi kis világunkat, és kis híján a leány életébe került.

– A leány? – vágott közbe Sir Henry. – Egy gyermek a Globe-ban rekedt a tűz idején. Az első tűzben. Bizto-

san túlélte.

Egy elejtett utalás itt, egy foszlány ott, és a Howardok hamarosan

381

azt találják, hogy kiestek a korona kegyéből, amiért csakis tulajdon lányukat okolhatják. Ez kedvemre való – ha már ennyi gondot okoz-tak.

Most, hogy mindez már a múlté, s a többi darab a nyomdai sajtó útján nyeri el a halhatatlanságot, e régi történet úgy veté fel szarvas, kénbűzös fejét, mint holmi halottnak hitt sárkány, mely csak aludott. Egyedül ez a darab fenyegeti őt, aki, miként Leonora, rátalált a bol-dogságra Cardenio házában.

Most már talán csak mosolyogsz mindezen. Kié ő?, kérdezted egykor dühödten. Kinek a gyermeke? Akkor azt gondoltam, az idő majd választ ad. Ám ő önmaga, az

örökkön rózsálló szépség. Shakespeare lányának hívom, s ennyi elég.

Sir Henry kiragadta a kezemből a levelet. – Elég bizony! – mordult fel. A levél után kaptam, de a halántékomhoz emelte a pisztolyt. Vér robajlott az ereimben, ádázabban, mint az odalent tomboló áradat.

Shakespeare lánya? Végigfuttattam a nyelvem kiszáradt ajkamon. Hol marad a segítség, amelyben Ben reménykedett? Lehet, hogy mászás

közben valahogyan tönkretettem a chipet? – Sir Henry – fogtam könyörgőre –, kérem! Ebből a levélből egyszer és

mindenkorra megtudhatjuk az igazat Shakespeare-rel kapcsolatban. – Ha nem Shakespeare írta a darabokat, akkor ez nem afféle igazság,

amire kíváncsi lennék. Nem olyan igazság, amit tudni szeretnék. Erről szóltak hát a gyilkosságok? A stratfordi Shakespeare védelméről?

Így látja Sir Henry mindazt, amit tett? Valamiféle keresztes háborúnak, me-lyet a shakespeare-i hit védelmezőjeként vív?

Sir Henry lenézett a kezében szorongatott levélre. – Micsoda ironikus vég... Bármit megadtam volna Granville darabjáért,

végül mégis azt a levelet találtam, amelyet bármi áron elrejtettem volna. Meg kellett győznöm arról, hogy engedjen a barlang kijáratának közelé-

be, ahol működésbe léphet a jeladó. Időt kellett vásárolnom, méghozzá az egyetlen általa is elismert valutáért – Shakespeare-ért cserébe.

– De hiszen megkapta a darabját. Ott van a Don Quijote lapjai között.

382

Szerintem ugyanaz a kézírás. Elolvashatom, ha akarja. Résnyire szűkült a tekintete. – Jön a fegyverhordozó Sancho és Don Quijote. Így kezdődik, de ennél

tovább nem jutottam. – Mutassa! Elővettem a könyvet a nyeregtáskából, és előhúztam, majd óvatosan

széthajtogattam a papírköteget. Legyen tiéd az arany, Sancho barátom. Én megtartom a könyvet... Mohó fény villant Sir Henry szemében. – Shakespeare elveszett darabja – mormolta. Azután elvigyorodott. – Olvassa! – parancsolt rám. Ennél nehezebb dolgom életemben nem volt: hangosan olvastam szere-

lem és árulás történetét, miközben végig Sir Henryt figyeltem, és az alkal-mat lestem, amikor egy pillanatra lankad az elővigyázata. Csak remélni mertem, hogy elég közel kerültem a szabad éghez, hogy a rendőrség már keres – és hogy Ben élete nem huny ki túl gyorsan odalent a sötétben.

Befejeztem az első felvonást, majd nekikezdtem a másodiknak. Sírja lettem tisztességemnek; sötét ház, hol csak a halál lakozik.

Botladozott a nyelvem. Senki sem érkezett. Hirtelen megértettem. Ha bárki is figyelte volna a jelet, túlságosan mélyen voltam a barlangban ah-hoz, hogy észlelhesse.

Keskeny párkány vezetett ki a barlang kiugró sziklapereme alól, egy da-rabon a kőfalhoz tapadt, majd semmivé enyészett. Mielőtt Sir Henry bármit is tehetett volna, felugrottam mellőle, és kioldalaztam a párkányra, egyik kezemmel a sziklafalhoz lapulva, a másikkal a kéziratot szorongatva és megrántva a nyakamban viselt láncot.

– Kate! – kiáltott fel Sir Henry őszinte aggodalommal. – Jöjjön vissza! Tovább rángattam a láncot. – Semmi értelme, hogy kockára tegye a darabot és az életét. – Azt hittem, az életemre már keresztet vethetek. Csak a darab tartja

vissza attól, hogy végezzen velem. – Jöjjön vissza és megbeszéljük! – könyörgött. – Megrendezheti a dara-

bot, és én leszek a maga Don Quijotéja! – Gondolja, hogy Ben is belemenne? Sir Henry elnémult.

383

– Értem. Vele kapcsolatban engednem kell. Maga lemond arról, hogy megöl, én pedig lemondok Ben megmentéséről. És mindketten megkapjuk a darabot.

– Ő már haldoklik, Kate. A lánc végre elpattant, és a bross ott feküdt a tenyeremen. Betuszkoltam

egy kis sziklahasadékba. A párkány egy része levált, és a kövek alábucs-káztak a mélybe. Meginogtam, de sikerült visszanyernem az egyensúlyo-mat. A lábamnál repedés nyílt a párkány és a sziklafal között.

– Kate! Jöjjön vissza. – Szabaduljon meg a fegyvertől. Habozott, miközben a párkány újabb darabja omlott le. A pisztoly át-

röppent a perem felett, és belehullott az odalent tajtékzó vízbe. A sziklafalon dübörgő hang rázkódott végig. Araszolni kezdtem befelé. – Ugorjon! – kiáltott Sir Henry. Ugrottam, épp abban a pillanatban,

amikor a párkány levált a falról, majd jókora robajjal a vízbe zuhant és ma-gasra felcsapta a fehér permetet.

Zihálva feküdtem a barlangban, kezemben görcsösen szorongatva a kéz-iratot. Sir Henry tett felém egy lépést.

– Maradjon ott, ahol van. Megtorpant. – Dobja le a nyeregtáskát, és rúgja be a barlangba! Nem akartam, hogy bármilyen ötlete támadjon a félig elolvasott levéllel

kapcsolatban. Sir Henry ledobta a táskát, de nem rúgta be a barlangba, csak visszahú-

zódott a szemközti falig. – Van fogalma róla, hogy mit csinál? Nem húztam magamhoz a nyeregtáskát, csak elővettem a Don Quijotét,

és visszatuszkoltam a kézírásos lapokat a borítója mögé. – Mit számít, ki volt Shakespeare? Miért fél annyira az igazságtól? Nekivetette a hátát a falnak, lecsusszant a földre és tenyerébe temette az

arcát. – „Mi az igazság”, kérdezte Pilátus, és nem várt rá választ. Bacon írja. Felemelte a fejét. – Én nem félek az igazságtól, Kate. A tényektől félek. A jelentéktelen

tények zsarnokságától. Az Igazságot kell szolgálnunk, nagy I-vel. Nem

384

egyszerűen azt, ami volt vagy van. Mesemondóként, rendezőként ezt tudnia kell.

A hangja egyre zengőbbé és igézőbbé vált. – Bármi is álljon ebben a dohos, öreg levélben, az igazság az, hogy

Shakespeare hétköznapi ember volt: a nép gyermeke. Nem valami earl vagy lovag, grófné vagy királynő, és semmiképp sem az egész istenverte bürok-rácia. Miért nem képesek sokan elfogadni, hogy egy semmiből felemelke-dett, egyszerű fiú is képes nem csupán jó, de egyenesen nagyszerű dolgok-ra? A magam módján én sem tettem mást: kikötői suhancból lettem lovag, a színpadok királya. Miért ne válhatna a stratfordi Shakespeare halhatatlan-ná?

– A darabjai számítanak, Sir Henry, nem a származása. – Téved, Kate. Mint a maguk a rönkházból jött Abraham Lincolnja,

ugyanúgy a stratfordi fiú története is valami nagyon fontos dolgot példáz: zsenik akárhol felbukkanhatnak. Bárki lehet kiválóság. Shakespeare segített nekem, hogy felküzdjem magam a mocsokból, és én az egész életemet arra szántam, hogy viszonzásként az ő dicsőségét zengjem. Ugyanez másokkal is megtörténhet. Legalábbis én mindig így gondoltam. Ez adott nekem szárnyakat, ez hozott vissza a színpadra... Mire végzek Hamlet atyjának szellemével, Prosperóval, Learrel és Leontesszel, Shakespeare öröksége már biztonságban lesz a következő nemzedék kezében. Nem kell hozzá más, csak hogy a jelentéktelen tények gyűjtögetői békén hagyják.

– Összekeveri Shakespeare örökségét a sajátjával. Feddő pillantást vetett rám. – Azt reméltem, meg fog érteni. – Azt hitte, egyet jogok érteni magával? Még a kezem között szorongattam a könyvet, benne az összehajtott la-

pokkal, ahogy felpattantam a földről. – Gondolja, hogy ő egyetértene? – kiáltottam hirtelen támadt, fehéren

izzó dühömben. – Gondolja, hogy Shakespeare, bárki legyen is, értékelné azt a tényt, hogy maga gyilkolt a nevében?

A haragom amilyen gyorsan felizzott, ugyanúgy jéggé is dermedt. – Ne féljen, Sir Henry, mindent értek. Pontosan látom, hogy maga alá-

való és gyáva féreg, aki fél szembenézni az igazsággal. A könyv felé vetette magát. Kitértem az útjából, de ismét rám rontott.

385

Ezúttal elkapott, és nekiszegezett a barlang falának. – Kate, a csontos kis Kate, olykor az elátkozott Kate... A suttogás félreismerhetetlen hangon tört fel belőle. Az amerikai hang.

A támadó a könyvtárból. Végtére is színész volnék. Matthew állította, hogy ő támadt rám a könyvtárban. Csakhogy

Matthew hazudott. Nyilvánvalóan arra készült, hogy Laviniává változtas-son, a fenyegetés azonban Sir Henry ötlete volt. ő írta a forgatókönyvet. Éles sikollyal megpördültem, hogy nekicsapjam a barlang falának. Elenge-dett, ám amint visszanyerte az egyensúlyát, újra felém támadt. Ezúttal fél-reugrottam.

Sir Henry, aki képtelen volt megfékezni a lendületét, a barlang padlatára zuhant és átcsúszott a sziklaperemen.

Előrerohantam, hogy kinézzek a perem fölött. Közvetlenül a barlang torka alatt két kézzel kapaszkodott egy kiálló

sziklaperembe. Egyik lábával talált egy szűkös rést, a másikat azonban hiá-ba próbálta megvetni az omladozó kőfalon. Miután beékeltem az egyik lá-bamat egy hasadékba, felé nyújtottam a kezem a szakadék fölött. Egy kéz-zel nem tarthattam meg, ezért félredobtam a könyvet és a kéziratot, hogy megmarkoljam a csuklóját, előbb az egyik kezemmel, majd a másikkal is. Egy pillanatra azt hittem, a mélybe ránt mindkettőnket. A tekintetéből ítél-ve nem állt távol tőle a gondolat.

Azután meghallottuk a helikoptert. – A zsaruk – néztem a szemébe. – Bármi történjék velem vagy magával,

Sir Henry, meg fogják találni a darabot. És vele a levelet. Abban a pillanatban hirtelen belenyugodott. A segítségemmel lassan

felkapaszkodott és biztonságba került. – Sajnálom – zihálta. – Sajnálom, Kate. Sosem akartam bántani magát,

de csak nem akart eltűnni az utamból. – Ne törje magát – intettem le fagyosan. – Nagyon hosszú börtön vár

magára. – A bosszú modern arca... Maga vált Hamletté, Kate. Hát nem látja? Keserű elismerés áradt a hangjából, de én nem tudtam másra gondolni,

csak a darab végén a színen heverő holttestekre. – Mit számít ez magának?

386

A kanyon végében villám hasította ketté az eget pókhálóként szövődő kék ívfényével. A mennydörgésbe belerázkódtak a kőfalak, míg odalent az ég felé szökött az áradat, magával ragadva sziklát és fát egyaránt. A heli-kopter ütemes kerepelése egyre hangosabbá vált.

Sir Henry lassan talpra állt. Hátravetette a fejét, érces hangjával túlüvöl-tötte a szelet:

A déli napból éjet csináltam, s fellázítva minden szelet, zöld tenger és kék ég között bőgő harcot szítottam...

A szemem előtt alakult át Prosperóvá, a varázslóvá, aki megidézi a viha-rokat, és mozgásba lendíti az igazságszolgáltatás gépezetét. Lassan, végte-len méltósággal felemelte a karját, és felém mutatott:

Mély sírok nyíltak s riadt alvóikat kidobták hatós igémre...

– A sírok megteltek a szavára, Sir Henry – vágtam vissza –, nem pedig megnyíltak. Hatan vesztek oda. Heten, ha Ben is meghal.

A körötte lüktető életerő mintha ellankadt és kialudt volna. Egyszeriben visszaváltozott megfáradt és szomorkás öregemberré. Leejtette a karjait.

S mind e durva bűbájt megtagadom ma...

A kanyon túloldalán felbukkant a helikopter, propellerjének ropogása élesen visszhangzott a szirtek között. Ahogy közelebb araszolt, felköpülte a vizet és a port a kanyon fenekén. Nyitott ajtajában ott állt Sinclair és Mr. Jiménez, aki lázasan mutogatott felénk.

Sir Henry hirtelen felkapta a földről a nyeregtáskát, benne a levéllel, amely talán elárulta, hogy ki volt valójában Shakespeare. Rémültem ragad-tam meg a könyvet az elveszett darabbal, és magamhoz szorítottam, de ő meg sem próbálta elvenni tőlem. Egyedül hozzám intézte a szavait, akár a

387

megtévedt atya, ki lánya bocsánatáért esdekel. Nem színészkedik, csak bo-csánatot kér.

Pálcám eltöröm, több ölre ásom föld alá, s a tenger mérőlánc által eddig el nem ért mélyébe hányom könyvemet...

Túlságosan későn döbbentem rá, mire készül, és hiába vetettem magam előre, már elérte a szikla peremét.

– Eszedbe jussak! – mondta még, azután hátradőlt és zuhanni kezdett, Ikaruszként hullva alá az égből, arcán az elragadtatás mosolyával, szár-nyakként széttárt karokkal.

Messze alattam néma csobbanást láttam. A folyó még felvetette egyszer. Azután eltűnt.

388

Közjáték

1626. július

AZT HITTE, tűz és kard által, de legalább tűz és kés által, az acsarko-dó tömeg szeme láttára hal meg. Nem elhagyatottan a sötétben.

A halál bűze olyannyira megsűrűsödött, hogy minden lélegzetvétel foj-togatta, mégis a csend volt a legborzalmasabb. A pap eleinte tárt karokkal fogadta. Az őrmestert – egy kimondottan bátor férfiút – a halála előtt két napig lázas képzelgések gyötörték; jajveszékelését és üvöltözését legalább olyan nehezen viselte, mint a sercegő hangot, amint körmeivel próbált kijá-ratot vájni a szenvtelen sziklába. Kaparta a falat, amíg ujjaiból nem marad-tak csak véres csonkok, de még ekkor sem hagyta abba, mígnem erejének utolsó maradékát is kiszívta a sötétség. És az őrmester bivalyerős fickó volt.

Talán a zajongás és a csend egyaránt Isten büntetése, gondolta a pap, amiért oly sok hazugsággal fertőztem meg a levegőt.

Pedig jó szándék vezérelte. Nem sokkal az indulásuk után egy folyóhoz jutottak, amelynek vizét háromnapos esőzés duzzasztotta fel. Ha ők is vár-nak három napot, a víz leapadt volna – ezen a különös és hirtelen vidéken az áradások éppoly sebesen tűntek el, mint ahogy felbukkantak –, a kapi-tány azonban nem a türelméről volt híres. Unszolására már aznap délután megpróbáltak átkelni, csak hogy elveszítsenek három öszvért és minden holmit, amelyet az állatok szállítottak. A kapitány tulajdon borosflaskájá-nak elveszítését élte meg a legnagyobb tragédiaként, és elrendelte az ösz-vérhajcsár megostorozását. Az emberek éppoly egykedvűen fogadták a döntést, mint a könyörtelen kapitány ostobaságának megannyi más jelét, ám amikor kiderült, hogy a pap bibliája is odaveszett, a páni rémület fényei gyúltak ki a szemükben.

A legtöbbjük tudatlan paraszt volt, ájtatosságuk közelebb állt a babona-sághoz, mint a felvilágosult istenhithez. Máskülönben a pap megpróbált

389

volna az értelem szavával hatni rájuk, így azonban csak előhúzta nyereg-táskájából a Don Quijote zömök és fényes bőrrel borított kötetét, akárha a saját, személyes használatú bibliáját, amelyet az adott körülmények között kész megosztani a katonákkal.

A páni rémület erre alábbhagyott. Ezt követően sokszor „olvasott” a bibliából: felütötte a könyvet, mondjuk a szélmalmok elleni harcnál, majd emlékezetből felidézte a tékozló fiúról szóló példabeszédet. Voltak idők, amikor az efféle kínos helyzetek végtelen jókedvre hangolták volna. Mind-ez immár azonban mintha egy másik életben esett volna meg.

Az emberek persze a papírkötegre is felfigyeltek, amelyet folyton a hát-só borító mögé kellett tuszkolnia. Feltételezték róla, hogy valamiféle szent-beszéd, amolyan külön imádság, és sokat ugratták emiatt. Az ő nagy művé-nek nevezték. A mesterművének. Egyrészről igazat adott nekik – de ugyan miféle imádság az ilyen?

Sírja lettem tisztességemnek; sötét ház, hol csak a halál lakozik.

Az őrmester néha vetett rá egy-egy sanda pillantást, de bármit is gon-dolt, megtartotta magának. A kapitánnyal ellentétben az őrmester jól tudta, hogyan kell vezetni az embereket.

A folyót követve a hegyek közül eljutottak a tágas, napszítta pusztára, amely megtévesztően emlékeztetett azok otthonára, akik Kasztíliából ér-keztek. Néhány nappal ezután történt, hogy a katonák némelyike, aki le-lemaradozott az oszlop végéről, ráakadt a két fiatal indián nőre és a poron-tyaikra. Mire a pap felfedezte, mi történik a kurjongató emberek gyűrűjé-ben, a gyermekek már meghaltak, a nők pedig még rosszabbul jártak. Ez is hozzátartozott a katonaélethez; a pap eleinte csupán hátat fordított neki. Ám öt vagy hat ember oly erőszakos és végtelennek tűnő gyönyörét lelte az in-diánokban, hogy végül előreügetett az öszvérén, és bepanaszolta őket a ka-pitánynál. A kapitány visszavágtázott, leszökkent a nyergéből, és meglen-gette maga előtt kardját, hogy az emberek eltakarodjanak az útjából. Egy pillanatra mozdulatlanná vált. Az egyik lány már haldoklott, a másikat azonban ott helyben, mindenki szeme láttára teperte le. Azután pedig kard-élre hányta.

390

Mikor végzett, felült a lovára, és visszaügetett a sor elejére. Még annyi időre sem álltak meg, hogy elföldeljék a tetemeket.

Aznap éjjel, amint egymagában imádkozott az elveszett lelkekért, a pap magán érezte a fák közül figyelő tekinteteket. A kapitány üvöltve hordta le, gyávának és ostobának nevezte, míg az őrmester szép csendben megkettőz-te az őrséget.

Nem mintha számított volna: másnap reggel az egyik emberükre a tá-bortól húsz lépésnyire akadtak rá, kivájt szemekkel és egy véres lyukkal ott, ahol korábban a nemi szerve volt. Ezt követően minden egyes katonát, aki csak egy ujjal is a nőkhöz nyúlt, elszigeteltek és lemészároltak, egyiket a másik után, egyre eredetibb és gyötrelmesebb módszerekkel. A kivénhedt bölényeket ragadja el így a fák közt bujkáló néma farkascsorda. Ha valaki eltűnt, néhány órával vagy nappal később mindig rátaláltak, s bár valam-ennyi életben volt még, akkorra megjárta a poklok poklát.

Sok haldokló utoljára még meg akarta csókolni a Bibliát. A pap sokat tűnődött, hogy talán helytelen továbbra is bibliának hazudnia a könyvet, de úgy találta, hogy bármi, ami könnyíthet az utolsó percek gyötrelmén és fé-lelmein, közelebb áll a kegyelemhez, mint a bűnhöz.

Sosem látták az ellenséget, csakis a művét. Az emberek démonokról kezdtek pusmogni, ám a kapitány, akinek a szeme előtt aranyvárosok le-begtek, úgy tett, mint aki nem érzi sem a vér, sem a sűrűsödő rettegés bű-zét. Karddal és korbáccsal űzte egyre tovább az embereket. Mintha azt sem vette volna észre, hogy egy napon ő maradt az utolsó azok közül, akik hoz-zányúltak az indián nőkhöz.

Három nap múlva a kapitány reggel nem jött elő a sátrából. A földön ta-láltak rá, a zsigereit kárpit gyanánt fellógatták a sátor falaira. A szeme, a keze és a nyelve eltűnt. A torkát átvágták, és a nemi szervét a szájába gyö-möszölték. Az vagy hallott semmit.

Minden szívfájdalom nélkül temették el. Azután elindultak haza de leg-alábbis a Santa Fé-i Presidio felé.

Elkéstek. Az indiánok éjszaka törtek rájuk. A legtöbb katonát álmában mészárolták le, az őrmester azonban összeterelte a túlélőket, védekező ál-lást vett fel, majd visszavonult a hegyek közé, egy kanyonba. Az indiánok egyre hátrébb szorították őket. Alig nyolc ember és két ló maradt, mire el-érték a kis völgyet. Védhetőnek tartották a helyet – nem számoltak azzal,

391

hogy az indiánok éppoly könnyen felmásznak a sziklafalakon, akár a hegyi kecskék.

Végül egy barlangban leltek menedékre: hálát adtak Istennek és a jó szerencsének a sötét üregért, amely egy nagy és sötét barlangterembe vezet-te őket. Túl későn döbbentek rá, hogy mindez korántsem véletlen: szánt-szándékkal terelték őket ide. Akkorra már hullni kezdtek a sziklák. Két em-ber belerohant a záporozó kövek közé, amelyek agyonnyomták őket; a töb-biek egymáshoz húzódtak, amíg a zaj el nem halt. Azután megkezdődött a hosszú várakozás a sötétben.

És sorban mind odavesztek, míg végül a pap egyedül maradt az őrmes-terrel. Azután önmagával.

Sötét ház, hol csak a halál lakozik. Két nappal korábban vizelt utoljára; az ajkai kicserepesedtek, és a torka

annyira kiszáradt, hogy minden nyelés kínszenvedéssel ért fel. Azután hirtelen már nem volt egyedül: arcok lebegtek előtte a sötétben,

és hullámoztak, akár a hableányok haja. A fekete hajú nő méregzöld ruhá-ban. A középkorú férfi, szemében huncut csillogással és pajkossággal, cini-kus bölcsességgel és egy olyan ember szomorú lemondásával, aki tisztában van vele, hogy a világ legragyogóbb fényei és legsötétebb árnyai elválaszt-hatatlanul összeszövődnek egymással.

Leginkább egy olyan arc tetszett neki, amelyet maga sosem látott. A vö-rösesbarna hajú lány, akinek a képét éveken át a szíve fölött hordta, tömör feszületébe rejtve.

Mit szólna ehhez a püspök? A nevetés gurgulázva tört elő belőle, bár inkább öklendezésnek hatott. „A szellemet mocsokká tékozolni”, kiáltotta egykoron. Ezek lehetnének akár a püspök szavai is.

Pedig tévedett. Rég tudta ezt. A szerelem sosem tékozlás. Hű lelkek ná-sza nem ismer akadályt...

A lány mosolygós arca újra felbukkant előtte, és ő érezte, hogy a szíve megrebben és vad vágtába kezd.

„De ki ő?”, hallotta ifjúkori hangját. „Ő önmaga – válaszolt másvalaki. – Az örökkön rózsálló szépség.” És a többi néma csend.

ÖTÖDIK KÖNYV

393

46

ÖT HÓNAPPAL Roz halálát követően, egy hideg decemberi estén a vártnál korábban tértem vissza a Globe-ba a Hamlet próbájára.

A színház visszanyerte korábbi pompáját. Júniusban még nagyobb di-csőségben tér vissza, az első Cardenio-előadással közel négy évszázad óta – méghozzá nem máskor, mint huszonkilencedikén. A hatalmasságok engem kértek fel a megrendezésére.

Athenaide azonban úgy döntött, hogy a Hamlet legyen meg előbb, és Jason Pierce nem ért rá eljátszani a melankolikus királyfit, csakis decem-berben. Habár a magam részéről úgy véltem, hogy december közepén a Globe-ban bemutatni egy darabot kész nevetség, Athenaide nem értett ve-lem egyet. „Az Erzsébet-kori közönség egész évben járt színházba – érvelt. – Mi miért ne tehetnénk? Ennyire elpuhultunk volna?” Azzal kitöltött egy csekket, s így Roz emlékére a darab legbőkezűbb támogatója lett. Ami a jegyeladást illette, igazat kellett adnom neki. Máris elkelt az összes előadás minden jegye, pedig még tíz napot kellett várni a bemutatóra.

Miután a próba befejeztével a színészek lesorjáztak a színpadról, meg-ragadtam a ritka pillanatot, amikor egyedül lehetek a színházban. Decem-berben a nap hamar nyugszik London felett. Ha az órát nézzük, már kora délután. A késői fények szemembe villantak a zsúptető felett, elvakítottak, ezért fel kellett emelnem a tenyerem. A hagyomány azt tartja, hogy Shakespeare korában a szabadtéri színházak kora délután játszottak, és a darabok még jóval szürkület előtt véget értek. Ahogy végigmértem a szín-padot, már nem voltam olyan biztos ebben. Vegyük például Herkules Osz-lopait: a déli napfényben szégyentelenül harsány skarlátszínben ragyognak. Borult időben inkább gesztenyére és vörössárgára hajaznak, esetleg némi arisztokratikus fensőbbséget árasztanak, napnyugtakor azonban – télen ugyanúgy, mint nyáron – a lehető legtöbbet adják magukból. Ekkortájt, mi-ként köröttük az egész Globe, igazán shakespeare-inek tetszenek. Vagy akár bibliainak. Vagy mindkettőnek: amikor az árnyak pusmogó démonok-ká sűrűsödnek, Herkules Oszlopai tüzes vérfolyamokként izzanak föl.

Megborzongtam, és szorosabbra vontam magamon a kabátot, amint fel-

394

tolultak bennem az emlékek. Sir Henryt a halála után egy héttel találták meg. Valamivel lejjebb, a

törmelék alatt eltemetve, ráakadtak a nyeregtáska foszlányaira is, a tartalma azonban végérvényesen odaveszett.

Végül szinte mindent sikerült elérnie, amit akart. Visszaadta a világnak az elveszett darabot, ugyanakkor megsemmisített minden bizonyítékot, ami a stratfordi Shakespeare ellen szólhatott volna. Még az életét is feláldozta ezért.

Ahogy hat másik ember életét is: Maxinét, Dr. Sandersonét, Mrs. Quigley-ét, Gracieláét, Matthew-ét – és Rozét.

Athenaide Roz emlékének ajánlotta a Hamletet, de én úgy döntöttem, hogy a Cardenióval tisztelgek előtte. Miközben még most sem bocsátottam meg neki, amiért játszadozott velem. Ahogyan azért sem, tettem hozzá ma-gamban, hogy meghalt. Kitapintottam a zsebemben Ophelia brossának má-solatát, amelyet mindig magammal hordoztam, akár egy talizmánt. Engedd el, mondta Maxine, látván a fájdalmam és a haragom. Engedd őt el.

Lassan lesétáltam a karzatról az udvarra, szemközt az üres színpaddal. – Jó éjt, királyfi! – mondtam ki hangosan. Nem igazán tudtam, kihez

vagy mihez beszélek. Talán magához a színpadhoz. – Nyugosszon angyal éneklő sereg.

A taps hangja szilánkokra törte a csendet. A zaj felé pördültem. A bejá-rat közelében valaki hanyagul a falnak dőlve tapsolt. Ennyit a meghitt ma-gányról.

A betolakodás felbőszített. Minden héten akadt egy-két turista, aki azt hitte, hogy a „Próba folyamatban, kérjük, ne zavarjon” tábla mindenkire vonatkozik, csak épp rá nem, és valahogy megtalálta a módját, hogy túljus-son a biztonsági őrök hálóján. Felemeltem a hangom.

– Elkésett. A színészek már hazamentek. – Remekül értik a dolgukat – felelte egy hang ismerős brit akcentussal –

, de a taps nem nekik szól. Csakis neked. Ben ellökte magát a faltól. Úgy meredtem rá, mintha valami kísértetre. – Sajnálom, hogy váratlanul jöttem, de még sosem láttam rendezőt

munka közben, és kíváncsi voltam rá. Elindult felém, kicsit még mindig húzva a lábát.

395

– Mit szólna hozzá, professzor, ha meghívnám egy italra? – Nyavalyás! – vigyorodtam el. – Eszedbe se jutott, hogy felhívj, mielőtt

felbukkannál? – Dehogynem – bólintott kedélyesen –, de a helyzet az, hogy hoztam

egy palack igen finom pezsgőt. Randevúra tökéletes. Igaz, egyszerű talál-kozáshoz kicsit túlzás.

Elsétált mellettem, és a lépcsősoron a színpad felé indult. Miután letele-pedett a legfelső fokra, elővett egy palackot és két poharat, majd nekilátott kihúzni a dugót.

Követtem a lépcsőn. – Ha pezsgővel traktálsz, annak nevezheted a találkozást, aminek csak

akarod. A palack halk pukkanással kinyílt, és Ben töltött a poharakba. – Egészségünkre – nyújtotta felém az egyiket. – Mit ünneplünk? Elmosolyodott. – A találkozást? Bólintottam és belekortyoltam a pezsgőbe. Fenséges volt. – Hogy vagy, Kate? Hunyorogni kezdtem. Öt hónapig lábadozott, és most azt kérdi, hogy

vagyok? Nem is tudtam, hol fogjak bele. A Sir Henry halálát követő órák a helikopter zúgásával és kiáltozással vették kezdetüket, majd visszafojtott lélegzettel vártam, életben lesz-e Ben, mire kiszabadítják a barlangból. A következő napon Matthew földi maradványait hozták felszínre.

Jóval később, miután megszereztem a Jiménez házaspár engedélyét, visszatértem a barlangba az Amerikai Hal- és Vadvédelmi Alapítvány terü-leti munkatársával (akit a mexikói szelindekdenevér megóvása érdekelt) és öt régésszel – kettő az Arizonai Egyetemről, egy-egy Mexikóvárosból, Londonból és Salamancából érkezett (mindnyájukat a gyarmati spanyol és Jakab-kori angol leletek érdekelték) –, valamint egy barlangkutatóval, aki az Arizonai Állami Parkokat képviselte. A száraz barlangban talált öt kőha-lom, nem meglepő módon, öt spanyol katona sírjának bizonyult.

A hatodik, temetetlen halott egy ferences pap volt. Feszülete belsejéből egy Hilliard-miniatúra került elő: remekbe szabott portré egy vörösesbarna hajú lányról, körötte csipkeszerű, aranyló szöveggel, amely összekapcsolta

396

a Folger Hilliardjával: De a te örök nyarad nem fakúl. A férfi kilétére nem utalt más, ám csupán egyetlen papról tudunk, akinek a világnak ezen a táján veszett nyoma: William Sheltonról.

Miután az alsó bejáraton át érkeztünk, a denevérek telepén túlhaladva eljutottunk abba a barlangba, amely Jem sírboltja lett. Jem papírokat is ho-zott magával, ám ezek olvashatatlan, penészes csomóvá rothadtak. Kicsi-nyességnek hatott a fenséges, millió éves barlangban néhány papírlap el-vesztése fölött búsulni.

Jiménezék sajtókonferencián jelentették be a kézirat előkerülését, így másnapra a hirtelen támadt rivaldafény kellős közepén találtam magam. Hatalmas fölfordulás támadt, ám a világ – vagy legalábbis annak nagy ré-sze – gyorsan elfogadta a tényt, hogy létezett egy angolból lett spanyol pap, bizonyos William Shelton, aki magával vitte Amerikába a Don Quijote egy kiadását, és abban Shakespeare rég elveszett darabját. Ophelia naplói egy-előre nem jelentek meg, azok Athenaide és az anglikán egyház közötti tit-kos megegyezés részét képezték. A Wilton House-ban talált levelek sem kerültek nyilvánosságra.

Athenaide tanácsára Jiménezék zárt körű aukción, bizalmasan kezelt áron értékesítették a kéziratot, ami vad spekulációkra adott alkalmat. (Nem kiábrándítóan alacsony az alig tízmilliós vételár? Nem sok félmilliárd egy nyilvánvaló hamisítványért?) Az igazság, szokás szerint, a két véglet közt félúton helyezkedett el. A művet a British Library és a Folger megosztva kapta: a Cardenio ide-oda ingázott két új otthona között, mint szegény Per-szephoné.

Az ellopott Első Fóliók Sir Henry könyvtárából kerültek elő, ahonnan visszatértek a Globe-ba és a Harvardra, jóllehet a Harvard példányából hi-ányzott egy oldal, amelyet a Titus Andronicusból téptek ki. Az a lap tette teljessé, amelyet a zsebemben hordoztam. Valladolidban a Királyi Kollégi-um rendfőnökének komoly fejtörést okozott, hogy mihez kezdjen a Fólió-val, amelyet Derby küldött William Sheltonnak.

A sötét ügy a tudományos közvéleményt is megrázta. Roz elvesztése, majd Sir Henry Lee és Matthew Morris professzor röviddel ezután bekö-vetkező halála valósággal sokkolta a shakespeare-i világ közösségét. A gyilkosságokkal kapcsolatos hivatalos nyilatkozatot követően, amelyet Sinclair felügyelő ismertetett a világszerte közvetített sajtókonferencián,

397

csak még hevesebben tombolt a vihar. Sir Henry és Matthew együtt öt gyilkosságért felelt; Sir Henry lelkét Matthew halála is terhelte. Sir Henry halála, jelentette ki Sinclair, mindazonáltal baleset volt.

A Harvard emberemlékezet óta először Shakespeare-szakértő nélkül maradt, és a tanszéket hirtelen annyi szakmai önéletrajz árasztotta el, mint-ha Észak-Amerika és Nagy-Britannia összes fáját kivágták volna, csak hogy merített papírt készítsenek belőlük. Szerencsésnek tartottam magam, amiért Sir Henryvel dolgoztam, ám hirtelen azt kellett látnom, hogy a föld-kerekség legragyogóbb nevei tudakolják a véleményem, hogy szerintem ki lenne alkalmas az általa hagyott űr betöltésére. Az idősebb Hamlet szerepét láthatóan mindenki úgy fogta föl, mint próbajátékot Don Quijote szerepére.

Ennyi esemény áradatában hol is kezdjem? – Jól vagyok – feleltem. – Jól vagyok, köszönöm. Ben elmosolyodott. – Talán leegyszerűsíted kicsit a dolgokat, de örülök, hogy ezt hallom. – És te? Veled mi a helyzet? Egy hosszú pillanatig elmerült a poharában gyöngyöző buborékok

szemlélésében. – Ráakadtam valamire, Kate. Vettem a lapot. Roz szavai. – Ez nem vicces. – Nem is annak szántam – nézett föl rám. – Komolyan gondoltam. Meredten néztem. Egész idő alatt, amíg a kórházban lábadoztam, egyet-

lenegyszer sem jött el meglátogatni, bár néhányszor beszéltünk telefonon. A Houghtonból és a Wilton House-ból származó papírok – Jem levele Child professzornak és Willé a Legédesebb Hattyúnak – napokon belül visszakerültek a helyükre. Senki sem tudta, hogyan, legalábbis amíg rá nem kérdeztem. Annyit sikerült megtudnom, hogy a helsingőri kavarodásban Ben valahogyan elvette a Chambers-kötetet Sir Henrytől, és az illegálisan szerzett levelekkel együtt elrejtette valahol a házban. Hogy miként szerezte őket vissza, nem árulta el. Elkérte viszont a brosst, benne a miniatúrával, és addig erősködött, míg végül nem tudtam nemet mondani. A bross is rövid úton a helyére került: Ophelia Mrs. Folgernek írott levelével együtt újra a Folger gyűjteményét gazdagította.

Legutóbb hat héttel ezelőtt beszéltünk, mielőtt újraindítottam a próbá-

398

kat. Izgatottan hívtam fel, miután előástam egy kapcsolatot a Howardok és Derby earlje között.

Fáradtnak tűnt, de erre azonnal lecsapott. – Miféle kapcsolatról van szó? – Régimódi kapcsolatról. Házasságról. Derby lánya Somerset egyik

kuzinjához ment hozzá. – Nem mondod komolyan! – Ami azt illeti, egy másik Robert Carrhez, csak ez skót betűzéssel hasz-

nálta a nevét, Kerrként, K-val. 1621-ben történt, egy évvel azelőtt, hogy Somerset grófnéját kiengedték a Towerből. Két évvel a Fólió megjelenése előtt.

Szinte már családtag, állt a Wilton House-i levélben. – Ezzel meg is lennénk, nemde? Kapcsolatba hoztuk Derbyt a darabok-

kal. Nem értettem vele egyet. – A házasság csak annyit bizonyít, hogy kapcsolatban állt a Howardok-

kal. Azt már a Valladolidi Fólióból is tudtuk, hogy ismerte William Sheltont. A Wilton House-i levélből kiderült, hogy valamiféle kapcsolatot ápolt Shakespeare-rel, de ettől még nem válik a darabok szerzőjévé. Ezzel az erővel lehetett a patrónusa is.

– Mire lenne még szükséged? – Valami közvetlen bizonyítékra. Felnyögött. – Hol érdemes keresni? – Kezdetnek olyan helyen, ahol az elmúlt négy évszázadban senkinek

sem jutott eszébe kutatni. – Van valamilyen ötleted? Végiggondoltam a dolgot. – Nézzük az elvarratlan szálakat. Mondjuk, a szóbeszédeket, de nem a

darabokkal kapcsolatban. Azokat már mind ízekre szedték. – Akkor miről? – Talán Jakab király bibliájáról. Hosszú és lassú sóhajt hallatott. – A szignó a Zsoltároknál. – Kell, hogy legyen valami nyom arról, hogy ki dolgozott a fordításo-

kon, különösen a negyvenhatodik zsoltáron.

399

– Hát nem tudjuk? – Nem. A fordítók hallgattak a közreműködésükről. Úgy tűnik, szánt-

szándékkal. Olyannyira, hogy a jegyzeteiket is elégették. A biblia Isten műve, így érveltek, nem az emberé. És semmiképp sem egy adott emberé. Ennek ellenére előfordulhat, hogy fennmaradt néhány utalás.

– Rajta leszek – ígérte. Nehézkesen mozgott, és nem tudta elolvasni a Jakab-kori kézírást, ezért borúlátóan ítéltem meg az esélyeit, de ha bármire szüksége volt, hogy ne bolonduljon bele a semmittevésbe, tőlem megkap-hatta.

Erre most itt ül a színpad szélén, és közli velem, hogy ráakadt valamire. Letettem a poharam.

– Mi lenne az? Felém nyújtotta egy levél fénymásolatát. Rámeredtem. Jakab-kori kéz-

írás. Secretary Hand. Ben elmosolyodott. – A Folger hajlott az együttműködésre, miután visszakapta a holmiját.

Még arra is megtanítottak, hogyan kell elolvasni a Jakab-kori kézírást. – Náluk találtad ezt? Megrázta a fejét. – Egy magángyűjteményben – mondta, de nem adott részletesebb ma-

gyarázatot. – Lancelot Andrewes, Westminster főesperese és Chichester püspöke írta egy barátjának 1607 novemberében. A Lancelot különös név egy püspöknek, de hát nem is szokványos főpapról van szó.

Nem árult el többet, ezért a levél fölé hajoltam, hogy elolvassam. Jobbá-ra a warwickshire-i katolikusok problémájával foglalkozott, akadt viszont egy bekezdés, ami felkeltette a figyelmemet. Laurence Chadertonról, a cambridge-i Emmanuel Kollégium igazgatójáról és a király bibliájáról, azon belül is a nemrég elkészült Zsoltárok Könyvéről szólt. A puritán haj-lamú Chaderton is részt vett a vállakozásban; a Zsoltárok az ő bizottságá-nak a hatáskörébe tartozott.

A püspök szerint Chaderton méltatlankodó levélben panaszolta fel, hogy a király nem átallotta a bizottsága által gondosan elkészített Zsoltár-fordításokat egy poétára bízni. További csiszolásra, visszhangozta a püspök Chaderton ellenvetését – mintha a költői cizellálás az undok förtelmek rangsorában több fokkal az onánia, a szodómia és a boszorkányság fölött

400

állna. A püspök igyekezett megbékíteni a feleket: mint írta, semminemű poétának nem szabad elfuserálnia a fordításokat, ám ami az ütemet és hangzást illeti, a királynak kell igazat adnia. A zsoltárok énekek lennének, mégis prédikációként hangzanak. Unalmas prédikációként, ami azt illeti. Akárcsak a király, a püspök is a pontosság híve volt, de nem látott rá okot, hogy mindez miért ne párosulhatna kellemmel.

Chaderton háborgó lelkét azonban nem lehetett megbékíteni. Újabb váddal állt elő: Alá is írták művüket.

Ez csakugyan istenkáromlás, engedte meg a püspök, amennyiben igaz, ám ő maga többször is átfésülte a Zsoltárok Könyvét, aláírásnak azonban nyomát se látta. Chaderton jobban tenné, jegyezte meg a püspök a barátjá-nak, ha a fordítás előtt álló könyvek miatt aggódna, nem pedig azon, ami már elkészült. Ha ez a kellemetlen ember nem válik tapintatosabbá, tette hozzá, a király a költők orrára koppint majd, és maga végzi el a csiszolniva-lókat. Pedig a jó püspök a maga részéről semmi kivetnivalót nem talált a munkájukban.

Sajnálatos módon a püspök – Chadertonnal ellentétben – a diszkréció híve volt, így nem említett neveket.

Mosoly futott át Ben arcán, amint végeztem az olvasással. – Gondolod, hogy Shakespeare lehetett a költők egyike? – Talán igen, de kik voltak a többiek? Soha nem találtak más aláírást. – Kereste egyáltalán valaki? Elnevettem magam. – Aligha. – Akkor hát mi a baj? Vállat vontam. – Ez a dátum nyugtalanít. A régi magyarázat szerint a Zsoltárokat 1610-

ben, Shakespeare negyvenhat éves korában fejezték be. Ez a kulcsa az egész rejtvénynek, csakhogy a püspök levele 1607-ben íródott.

– Muszáj, hogy a saját születésnapi ajándéka legyen? – Nem, de akkor miért épp a negyvenhatos zsoltárt választotta? Mire föl

az egész, ha nem utal semmire? – Gondolod, tényleg érdekelte, hogy mások mit gondolnak erről az

egészről? Nem lehetséges, hogy csak a móka kedvéért csinálta, egyszerűen kihasználta a kínálkozó lehetőséget, hogy szójátékot faragjon?

401

– Lehet. Összeráncoltam a homlokom. A saját születésnapi ajándéka. Lepattantam a színpadról, odaszaladtam az asztalhoz, ahol a jegyzetei-

met tartottam, és három összehajtott papírlappal tértem vissza, amelyeket széthajtogattam Ben előtt. Az Oxford Életrajzi Lexikon online kiadásának kinyomtatott szócikkei voltak William Stanley-ről, Derby hatodik earljéről, Mary Sidney Herbertről, Pembroke grófnéjáról és Sir Francis Baconről.

– A kiméra – bólintott Ben –, legalábbis a nagyobbik része. – A saját születésnapi ajándékuk! – sürgettem. Ben vetett egy pillantást a szócikkekre, azután felpillantott. – Mind 1561-ben születtek! – Ami annyit jelent, hogy 1607-ben, amikor a Zsoltárok elkészültek,

mind... Sípolva fújta ki a levegőt. – Mind negyvenhat évesek voltak. Egy percig néma csendben kortyolgattuk a pezsgőnket, Shakespeare vi-

lágának szívében, az égbolt sötétedő zafírkékje alatt, és úgy éreztük ma-gunkat, akár egy téli álomban.

– Tudtad, hogy a kiméra tagjai közül Derby halt meg utoljára? – tűnőd-tem el. – Lady Pembroke 1621-ben áldozatul esett a himlőnek, alig néhány héttel azelőtt, hogy Derby lánya hozzáment a másik Kerrhez. Bacon 1626-ban tüdőgyulladásban halt meg, miután kísérleteket végzett a hús tartósítá-sával kapcsolatban, és hóval tömött ki egy csirkét. Derby viszont még a polgárháború kitörését is megélte.

– Harcban esett el? – találgatott Ben. – Nem. Imádott könyveivel együtt visszavonult Chesterbe, amellett pe-

dig nyolcvanegy éves is megvolt már. 1642 szeptemberében, miután a ki-rály elmenekült Londonból, a parlament puritán tagjai végre rátehették a kezüket az általuk oly régóta megvetett színházakra, és szeptember máso-dikán egy csapásra be is zárták valamennyit.

– Nem túl szimpatikus népség ezek a puritánok. Örülök, hogy végül el-hajóztak nyugatra.

– Kösz szépen – mondtam elfintorodva. – Derby szinte napra pontosan négy héttel később, szeptember huszonkilencedikén halt meg.

– Mintha a parlament döntése összetörte volna a szívét?

402

– Nagy a kísértés, hogy ezt gondoljuk, nem igaz? Persze, a történelem nem így működik. A kronológia nem a hatás-ellenhatás törvényén alapul.

Egy percre szórakozottan eljátszottam a poharammal. – Vagyis mi következik mindebből? Megráztam a fejem. – Athenaide utalt rá, hogy Wesley North írhatna még egy könyvet, ezút-

tal a kiméráról. Azt feleltem, hogy gondolkodom rajta. – Nekem is említette. Netán álnév alatt akarsz publikálni? – Stílszerű lenne, nem? – nevettem föl fejcsóválva. – Az a probléma,

hogy az egész még most sem több néhány kósza elméletnél. Nincs a ke-zünkben semmiféle bizonyíték.

– Ez korábban sem gátolta az embereket... – Opheliát igen. És utána boldogan élt, míg meg nem halt. – Vagyis hajlasz arra, hogy Ophelia útját válaszd Delia útja helyett? Az emberek dolgának árja van... Roz kedvenc idézete futott át az agya-

mon. – Mennyire ismerted Rozt? – kérdeztem. – Ahhoz eléggé, hogy tudjam, mennyire szeretett téged. – Szeretett úgy tekinteni magára, mint aki a szonettek történetét játssza

el újra. Mindig ő volt a Költő. – Hát persze. Te pedig az Aranyló Ifjú. Abbahagytam a nevetést. – Önhittségnek tűnik, de egyszer Sir Henry is valami hasonlót mondott. Ben fogva tartotta a tekintetem. – Aranyló leánynak hívott, többek között. Előrehajoltam. – Eltöprengtél valaha azon, hogy rád is osztott-e szerepet a szonettjei-

ben? – Nem kellett töprengenem. Felajánlotta nekem a Fekete Hölgyet – fe-

lelte önelégült vigyorral. – Egyáltalán nem nőies szerep, efelől biztosított. A megrontó szerepe. A született intrikusé. Mintha csak rám öntötték volna.

Elnevettem magam. – Mit feleltél rá? Belekortyolt a pezsgőjébe. – Azt mondtam neki, hogy nem vagyok színész, és nem követem mások

403

forgatókönyvét. – Mire ő felhördült: „Még Shakespeare-ét se?” Elmosolyodott. – Elmesélte neked? Megráztam a fejem. – Egyszer én is ezt feleltem neki. Akkor így reagált. – És mit válaszoltál te? – kérdezte nevetve. – Hogy én írom a saját történetem. Talán kicsit zavarosabb, de akkor is

az enyém. – És hogy alakul? – Még nem tudom biztosan. De ha nem követtem Shakespeare útját, biz-

tosan nem fogom követni Opheliát vagy Deliát sem. Bólintott, és ismét a pezsgőbe kortyolt. – Eszedbe jutott már, hogy szükséged lehet egy szerzőtársra? Huncut mosoly játszott a szája szegletében. Huncut és reménykedő mo-

soly. – Milyen darabra gondoltál? – A legősibb motívumra – felelte. – A fiú találkozik a lánnyal... – És ha egy lány találkozna a fiúval? – ellenkeztem mosolyogva. Koccintásra emelte a poharát. Egy pillanat múltán én is felemeltem a magamét. – Az új történetre! – mondtam.

404

A szerző utószava

EGY ŐSZI ESTE, egyetemi továbbképzésem korai időszakában, a régi könyvek között kutakodtam a Child Könyvtár hátsó traktusában, az angol tanszék privát szentélyében, a Harvard Widener Könyvtárának felső szint-jén, amikor a kezembe került egy négykötetes munka: Az Erzsébet-kori színház, írta E. K. Chambers, 1923. Egyenként végiglapoztam a köteteket. Teli voltak olyan adatokkal, amelyek zömével nemigen tudtam mit kezdeni – vegyük például azt, hogy „az Erzsébet-kor sok színésze valóságos akro-bata volt, zsinórokra fűzve repkedett a színpad fölött”–, ugyanakkor a har-madik kötet vége felé találtam néhány oldalt Shakespeare színpadi művei-ről, benne egy rövid fejezettel, amely az igéző Elveszett darabok címet vi-selte.

Tudtam, hogy az angol reneszánsz idején keletkezett színpadi művek zöme nem maradt fent, ezért joggal gyanítottam, hogy Shakespeare darab-jainak egy része is feledésbe merült. Annál inkább meglepett, hogy Chambers tudott ezt-azt az elveszett darabokról. Fekete-fehéren közölt két címet, sőt a Cardenio esetében a cselekmény főbb vonalait is.

Eltűnődtem azon, milyen lenne rábukkanni egy ilyen elveszett színda-rabra. Egyáltalán hol lehetne rátalálni? Hogyan élném meg a felfedezés iz-galmát? És mennyiben változtatna egy ilyen felfedezés az életemen – elte-kintve az olyan nyilvánvaló következményektől, mint a vagyon és a hírnév?

Shakespeare elveszett darabjait először nyilván az angol könyvtárakban és régi angol épületekben keresnénk – de ha egy is efféle kézenfekvő he-lyen bujkál, bizonyára már megtalálták volna. Miközben átadtam magam az ábrándozásnak, tűnődni kezdtem, melyik hely lehetne elfogadható egy Shakespeare-darab felfedezéséhez Anglián kívül – pontosabban szólva: mi-lyen helyen szeretném én megtalálni. Arra jutottam, hogy ez a hely New England lenne (vagy legalábbis a Boston és Washington közötti Északkele-ti-folyosó valamelyik része), esetleg a sivatagos Délnyugat. Odáig mentem, hogy New Englandben jártamban már a régiségboltokban és félreeső paj-tákban porosodó elnyűtt, régi könyveket böngésztem. Csak hát senki sem hagyott parlagon heverni nem hogy egy régi kéziratot, de még egy Shakes-

405

peare-kvartót sem. Kényszerűen be kellett vallanom magamnak, hogy sosem fogok ráakad-

ni Shakespeare egyetlen elveszett művére sem – ám annál jobb móka lenne regényt írni a kutatásról, hiszen akkor én határozhatnám meg, kivel mi tör-ténjék. S akkor felötlött bennem: miért ne szőhetném a történetbe a másik, még nagyobb Shakespeare-misztériumot? Ki volt valójában Shakespeare?

Beletelt egy évtizedbe, amíg hozzáfoghattam a munkához, amelynek gyümölcse ez a kötet lett.

Chambers passzusa, amely az egészet elindította, néhány kisebb módo-sítással ugyanaz, amit Kate is felolvas a regény lapjain. A Shakespeare-hez köthető főbb helyszínek valóságosak, bár néhol vettem a bátorságot, hogy a történethez igazítsam őket. A Shakespeare személyével kapcsolatos teóriák is valóságosak, vagy legalábbis létező teóriák. Végezetül a legtöbb törté-nelmi személy ábrázolása tényeken alapul, csupán a modern kori szereplők kitaláltak.

A Könyvkereskedők Jegyzékének egyik tétele, amely megfelel egy mai szerzői jogi bejegyzésnek, Shakespeare-t azonosítja a Cardenio társszerző-jeként John Fletcher mellett, aki Shakespeare-t követte a Királyi Színtársu-lat első számú szerzőjeként, s emellett társszerzőként több Shakespeare-mű megírásában is közreműködött. Azért döntöttem a Cardenio „megtalálása” mellett, mert a két elveszett darab közül erről ismerünk több adatot, és mert ennek forrása Miguel de Cervantes Don Quijotéja, ily módon ha távolról is, de kötődik a spanyol gyarmatbirodalomhoz és az amerikai Délnyugathoz – ahhoz a helyszínhez, amelyet imádok, és ahol szabadjára akartam engedni kincsvadász főhőseimet.

A másik darab – a Love Labour’s Won (A győzedelmes szerelmesek) – reménytelenül elveszett, a Cardenio azonban egy tizennyolcadik századi kéziratban újra előkerült, amikor Lewis Theobald „modernizálta” a londoni színház számára. Az eredetik, amelyeket a legtöbb kutató vélhetően auten-tikusnak fogadna el, azóta elvesztek, nem úgy a Kettős ármány. Ez az adap-táció épp olyan szörnyű, amilyennek Kate is mondja: teli van hézagokkal és olyan hozzátoldásokkal, amelyek még Frankensteinnek is a szégyenére vál-tak volna. A szövegben mindeközben találni olyan fordulatokat, amelyek akár Shakespeare vagy Fletcher munkái is lehetnek (az egyedi mondatok szintjén mestert és tanítványát aligha lehet megkülönböztetni egymástól –

406

mintha csak egyetlen ecsetvonás alapján próbálnánk különbséget tenni Rembrandt és Rembrandt „műhelye” között.) A Kettős ármány a forrása azoknak a kifejezéseknek, amelyet Kate és a többiek ebben a regényben a „Shakespeare-féle Cardenióból” idéznek.

Az egyetlen kivétel a színpadi utasítás Sanchóval és Don Quijotéval kapcsolatban. Itt, mondhatni, saját kútfőből merítettem, Theobald műve ugyanis egy szóval sem emlékezik meg az öreg donról és csatlósáról. Akár-csak Kate, magam is úgy gondolom, hogy ez a páros elválaszthatatlan része a komédiának és a narratívának, ezért fontosnak éreztem, hogy legalább egyetlen sorban megemlékezzem róluk.

Egy szaktudományos kötetben, Richard Wilson A titkos Shakespeare (Secret Shakespeare, Manchester University Press, 2004) című munkájában olvastam a felvetést, hogy a Cardenio valamilyen módon kapcsolódhat a Howardokhoz és Henrik herceg halálához. A Howardok spanyolbarát, bi-gott katolikus családként hírhedt módon hajlottak a cselszövésre, különösen ami Northampton earljét és unokaöccsét, Suffolk earljét illeti. (Az egysze-rűség kedvéért mindkettőjükre ezzel a címmel hivatkoztam, jóllehet egyi-kük sem kapta meg az earl címet, csak miután Jakab király elfoglalta a trónt.) A szóbeszéd szerint Frances Howardot csakugyan gyengéd szálak fűzték a koronaherceghez, sőt állítólag a „kesztyűs incidensre” is sor került (még ha a hölgyről nem is történik említés). A rémtörténetet, miszerint Frances mérgezett gyümölcslepénnyel végzett férje egyik szeretőjével, a korabeli jegyzőkönyvekből vettem, ahogyan az is igaz, hogy a Lordok Há-za előtt Francis bűnösnek vallotta magát a gyilkosságban. Ugyanakkor csu-pán a képzeletem műve, hogy a Howardok bármilyen kapcsolatban álltak volna Shakespeare-rel vagy a Globe-bal.

Habár a legegyszerűbb kijelenteni, hogy a stratfordi William Shakes-peare írta a neki tulajdonított műveket, számos érv akad – a figyelmet ér-demlőtől a légből kapottig –, amely szerint mégsem ez a helyzet. Az összes más szerzőre irányuló elmélet közös fogyatékossága az általuk szükségsze-rűvé tett összeesküvés: ha valaki más is írta a darabokat, soha senki nem te-regette ki a szennyest. Az Erzsébet- és Jakab-kori udvar pletykákkal és int-rikákkal terhes világában ez szinte elképzelhetetlennek tűnik.

Az alternatív teóriák híveit különféle csoportokba sorolhatjuk, a tudós társaságoktól kezdve egészen az összeesküvés-elméletek legkülönbözőbb

407

kultuszáig. Sokan titkos kódokat vélnek felfedezni, amelyek meghatároz-nák azoknak a létező történelmi személyiségeknek a kilétét, akik titokban egy bizonyos „William Shakespeare” neve alatt jelentették meg írásaikat. A két legnépszerűbb – és, valljuk be, leginkább tiszteletre méltó – jelölt Ox-ford earlje és Francis Bacon, de a nagy kedvencek közé tartozik még Christopher Marlowe, Edmund Spenser, Sir Philip Sidney és a testvére, Mary Herbert, Pembroke grófnéja, Sir Walter Raleigh, Southampton, Derby és Rutland earljei, valamint egy titkos bizottság, amelyeket a fenti személyek alkotnak, vezetőjük azonban Oxford vagy Bacon, netán mind-kettő. Egészen más kategóriába tartoznak azok a holdkórosok, akik a sussexi earlt, Henry Howardot támogatják (jóllehet őt negyvennégy évvel az első Shakespeare-darab bemutatása előtt fejezték le), avagy Daniel De-foe-t (aki viszont a nevezetes ősbemutató után hetven évvel született). A legújabb kedvenc egy alacsonyabb rangú udvaronc, Sir Henry Neville.

Jelenleg Edward de Vere, Oxford tizenhetedik earlje a legnépszerűbb az alternatív elméletek híveinek körében. Az ebben a könyvben szereplő oxfordista anagrammákat és rejtjeleket kivétel nélkül felhasználták annak bizonyítására, hogy az earl írta a darabokat. Amint arra Athenaide is rámu-tat, az earl családneve – Vere – hagyományosan kapcsolódik a latin verum (igazság) szóhoz, s a családi mottó – Vero nihil verius, azaz „nincs igazabb az igazságnál” – szintén ezt a társítást erősíti. Az sem okoz különösebb ne-hézséget, hogy a Shakespeare-művekben az igazságra vonatkozó „gyanús” vagy „lényeges” utalásokra bukkanjunk. Az ever (mindig) szó szintén nagy kedvenc. Az első komoly oxfordistának J. Thomas Looney-t tekintjük (aki-nek a neve „holdkórost” is jelent, noha „Loney”-nak kell ejteni) – „Shakes-peare” Identified (Az azonosított „Shakespeare”) című munkája 1920-ban jelent meg, és sokak mellett Sigmund Freudot is meggyőzte.

Pedig a hitetlenkedők először Francis Baconben vélték felfedezni az ideális jelöltet; az 1850-es években legalábbis sok meggyőző érvelés látott napvilágot, egyebek között éppen Delia Bacon tollából.

A Bacon-hívek példátlan buzgalommal fésülték át Shakespeare munkás-ságát és más reneszánsz műveket, rábukkantak számtalan anagrammára, akrosztichonra, számkódra és kétértelmű szóhasználatra (például a „hog” [disznó] és „bacon” [szalonna] vonatkozásában), bizonyítandó, hogy hősük a darabok szerzője (mi több, sokak szemében Erzsébet királynő törvényte-

408

len gyermeke). Néhány mindenre elszánt lélek nem riadt vissza a szeán-szoktól és sírrablástól sem. Bacon számos hívét mégsem intézhetjük el egyetlen kézlegyintéssel: komoly tudósok, irodalmárok, ügyvédek és bírák is akadtak köztük, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban egyaránt. E témakörben messze a legélvezetesebb fejtegetés Mark Twain Is Shakes-peare Dead? (Shakespeare halott?) című esszéje.

Mindamellett Bacon egyértelműen briliáns koponya volt: nem csupán a korona főtanácsosa, de a figyelemreméltóan összetett kódrendszer kidolgo-zója is, amelyet ebben a regényben Jem Granville alkalmaz. Bacon rejtjele-zése 1623-ban jelent meg – ugyanabban az évben, amikor az Első Fólió.

Derby hatodik earljének legmeggyőzőbb támogatója a College de France professzora és a huszadik század elejének vezető francia irodalom-történésze, Abel Lefranc. Jóllehet Derby keresztneve (William), monog-ramja (W. S.), születési és halálozási éve egyaránt megfelel a kívánalmak-nak, angol nyelvterületen mindig kevésbé esélyes jelöltnek számított, mint Bacon vagy Oxford.

A szerzői jogi kérdést legalaposabban (és leghitelesebben) John Mitc-hell járta körül Ki írta Shakespeare-t? című művében (Who Wrote Shakes-peare, Thames & Hudson, 1996). A „stratfordista” teóriák kedvelőinek Scott McCrea Shakespeare védelmében (The Case for Shakespeare, Praeger, 2005) című munkáját ajánlom.

Az eredeti Globe színház 1613. június 29-én (a régi Julián-naptár szerint kedden) égett le, miközben a színtársulat Shakespeare VIII. Henrik – vagy ahogyan akkor ismerték, Minden igaz – című darabját mutatta be. Ameny-nyire tudni lehet, baleset történt: a különleges effektusokért felelős ágyúból szikra pattant a gyúlékony szalmatetőre. A szemtanúk szerint csupán egyet-len férfi szenvedett kisebb égési sérüléseket, miközben kimentett egy gyermeket a lángok közül. Tüzet fogott nadrágját tényleg sörrel oltották el, és az új Globe valóban London egyetlen szalmatetős épülete az 1666-os Nagy Tűzvész óta.

Stratford-upon-Avonban számos Shakespeare-hez köthető műemlék és színház található, míg a washingtoni Capitol Hillen álló Folger Shakespeare Könyvtár valóban a világ leggazdagabb Shakespeare-gyűjteményével ren-delkezik.

Pembroke earljének otthona, a Wilton House egyike a kevés fennmaradt

409

épületnek, amelyet Shakespeare egykoron biztosan felkeresett – sokkal bi-zonyosabban, mint bármely más stratfordi épületet, leszámítva a templo-mot, ahol eltemették. A Wilton House-i másolat a Westminster Shakes-peare-emlékművéről valóban létezik, felirata is a leírtak szerint módosult, még ha én a festéssel külön ki is emeltem az anagrammát. Hasonlóképpen megtalálható egy Arcadia-festményciklus a Palladio-stílusú Kocka-szalonban, bár ezen egy kicsit módosítottam, hogy jobban illeszkedjen a történetbe (a mögötte rejlő titkos fülke természetesen csak a képzeletem műve). A grófné fiának írott „elveszett levelét”, amelyben a „Vélünk van a nevezett Shakespeare” kitétel szerepel, a tizenkilencedik században doku-mentálták, ám azóta egyetlen tudós sem látta. Will és a Legédesebb Hattyú levélváltását én találtam ki.

A valladolidi St. Alban Királyi Kollégiumot II. Fülöp spanyol király alapította azzal a céllal, hogy fiatal angolokat képezzen katolikus pappá, és ezáltal – legalábbis Erzsébet királynő szemszögéből – vallási felkelésre buzdítson. A kollégium ma is áll, mi több, ma is angol ifjakat képez pappá. Csodálatos könyvtárában valaha őriztek egy Első Fóliót, ám ezt a huszadik század elején eladták – nekem legalábbis ezt mondták. 1601-ben, nyolc év-vel Christopher Marlowe meggyilkolása után a feljegyzések szerint egy „Christopher Morley” is tanult itt (még életében maga Marlowe alkalmazta ezt az írásmódot). 1604-re Cervantes is a városba érkezett, hogy befejezze a Don Quijotét.

Shakespeare nevéhez köthető bányák, városok és színházak nagy szám-ban léteztek szerte az Egyesült Államok nyugati részén. A coloradói Szik-lás-hegységben mindenütt shakespeare-i hősökről és darabokról elnevezett bányákba botlunk. (Roz témába vágó értekezése valójában az enyém, amely 1998 augusztusában „Hogyan nyerte meg a Bárd a vadnyugatot” címmel jelent meg a Smithsonianben.) A Utah vörös sziklasivatagában ta-lálható Cedar City valóban otthont ad a Utahi Shakespeare Fesztiválnak éppúgy, mint az Erzsébet-kori Globe színház modern rekonstrukciójának, csupán a Preston Archívumot kellett kitalálnom Shakespeare Stratford-upon-Avon-i szülőházának reinkarnációjaként. Jem Granville Hamletje va-lós fogadás tárgya, amely 1861-ben Denverben köttetett. Saját újságcikke-im azokon a híradásokon alapulnak, amelyek a Rocky Mountain Newsban láttak napvilágot.

410

Shakespeare szellemvárosa Új-Mexikó nyugati részén, Lordsburg köze-lében, Arizona határán fekszik; tulajdonosai több alkalommal is meséltek nekem „Babzsák” Smithről. Athenaide palotája a város egyetlen utcájának mélyén a képzeletem terméke, jóllehet Hamlet „eredeti” vára, amelynek az alapján készült (a Kronborg-vár a dániai Helsingőr közelében), valóságos hely, akárcsak az egykor Oxford székhelyének számító hadinghami kastély. Az oxfordisták csakugyan nagy hangsúlyt helyeznek a Hamletre, a darabot valóban jelöltjük ál-önéletrajzaként kezelik. Amint azt Kate és Athenaide megjegyzi: a tragédia sok figyelemreméltó egyezést mutat Oxford earljének életével.

Az amerikai Delia Bacon A Shakspere-darabok [sic!] filozófiájának megfejtése című, 1857-es „magnum opusának” írása közben háborodott meg. A stratfordi Szentháromság-templomban, Shakespeare sírjánál átvir-rasztott éjszaka történetét a saját leírásából vettem, ahogyan az barátjának, Nathaniel Hawthorne-nek írott levelében megjelenik. A Szentháromság vi-káriusa, Granville J. Granville vélhetően engedélyt adott a virrasztásra, s bár valóban sok gyermeke volt, Jeremyvel (Jemmel) csupán én egészítet-tem ki a famíliát. Hasonlóképpen: bár valóban Dr. George Fayrernek hívták az orvost, aki 1857. november 30-án saját Henley-in-Ardenben lévő ma-gánklinikájára utalta Deliát, leánya, Ophelia már az én fejemből pattant elő.

Francis J. Child harvardi irodalomprofesszorként dolgozott 1876-tól egészen 1896-ben bekövetkezett haláláig; korabeli angol és skót népballa-dákat egybegyűjtő műve máig az egyik legfontosabb angol irodalomtörté-neti munka. Childról tudjuk még, hogy kiváló Shakespeare-kutató volt – s akárcsak a regényben, élete másik nagy szenvedélyének a rózsákat tekintet-te (sőt, az arizonai Tombstone-ban csakugyan megtalálható Lady Banks panziója és annak hátsó kertje, bár a rózsákat a regényben néhány évvel ko-rábbra datáltam). Remélem, megbocsát nekem, amiért egy szerelemgyere-ket tulajdonítottam neki.

Shakespeare szonettjeit gyakran keverik abba a hírbe, hogy egy szerelmi háromszög emlékét őrzik, amelynek másik két tagja egy félénk aranyhajú ifjú és egy veszedelmes fekete hölgy. Sok tanulmány szerzője leleplezni vé-li az ifjú és az úrhölgy személyét, perdöntő bizonyíték azonban mindmáig nem került elő. Az első tizenhét szonettben Shakespeare könyörög az ifjú-nak, hogy nemzzen gyermeket. Érdekes módon Theobald a Kettős ármány-

411

hoz írott előszavában szintén utalást tesz Shakespeare máskülönben isme-retlen törvénytelen leányára. Miután a szonettek költő-narrátora lobog a fél-tékenységtől, amiért az ifjú viszonyt folytat a Fekete Hölggyel, kézenfekvő volt, hogy utóbbinak tulajdonítsam a leányt és tisztázatlanul hagyjam az apaság kérdését – jóllehet ez az elmélet épp annyira megalapozatlan, mint a többi.

Shakespeare korában messze-messze Nicholas Hilliard számított Anglia legkiválóbb festőjének; mondhatni, a képzőművészet terén valósította meg ugyanazt, amit Shakespeare a drámairodalomban. Hilliard a kivételes, fényképszerűen élethű miniatűr portrékra szakosodott. A londoni Viktória és Albert Múzeumban láthatunk is egy ilyen példányt, mely egy gyönyörű ifjút ábrázol, háttérben a táncoló lángokkal.

Thomas Shelton, a Howard család angol-ír származású csatlósa valóban elkészítette az első angol Don Quijote-fordítást, amely 1612-ben látott nap-világot nyomtatásban. Habár a fivére kitalált személy, a hithű katolikus if-jak nagy számban menekültek át a kontinensre, hogy az olyan papnevel-dékben jelentkezzenek, mint a valladolidi St. Alban Királyi Kollégium, és az angol jezsuitákat is visszaküldték hazájukba, hogy titokban terjesszék a hitet.

Santa Fe környékén, a mai Új-Mexikóban elsőként a ferencesek létesí-tettek missziókat. A tizenhetedik század folyamán a Délnyugat őslakosai mindenütt fellázadtak a hódítók ellen, és lemészárolták az Európában Új-Spanyolországként ismert gyarmat idegen lakóit – kiváltképp a papokat. Az Arizona délkeleti felében húzódó Dragoon-hegység az apacsok erősségének számított, míg 1886-ben el nem fogták Geronimót. (A nagy apacs törzsfő-nök, Cochise ma is a hegyek között, ismeretlen helyen nyugszik.) Habár a kanyont és a barlangot, ahol Kate ráakad a csontokkal együtt sírba szállt kincsre, csupán kitaláltam, ezen a vidéken valóban rengeteg a földalatti üreg. A közeli, nemrégiben felfedezett Kartchner-barlangok is jól példáz-zák, milyen fantasztikus helyek bújhatnak meg a föld mélyén.

A „szignó” megtalálható Jakab király Bibliájában, bárki kiolvashatja (vagy kiszámolhatja). Nem tudni, hogyan került oda, ahogyan az sem, ki „fedezte fel”. Azt sem tudjuk, mikor készült el a negyvenhatodik zsoltár, vagy ami azt illeti, a Zsoltárok Könyve fordítása (bár ez utóbbi minden bi-zonnyal 1604 és 1611 között történt) – sem azt, hogy ki dolgozott a fordítá-

412

sokon. A két neves teológus, Lancelot Andrewes, Westminster főesperese és Cichester későbbi püspöke, valamint Laurence Chaderton, a cambridge-i Emmanuel Kollégium igazgatója egyaránt dolgozott a Biblián, sőt a puritán hajlamú Chaderton tagja volt a zsoltárokkal foglalkozó „Első Cambridge-i Bizottságnak” is, habár kettejük levélváltása csak az én képzeletem szüle-ménye.

Bacon, Derby és a pembroke-i grófné születési éve másrészről történel-mi tény.

Hihetetlen mennyiségű bátorítás és segítség szükséges ahhoz, hogy egy kó-sza ábrándból regény legyen. Elsősorban Brian Tartnak és Mitch Hoffman-nak tartozom köszönettel, akiknek a türelme és megkülönböztetett figyelme segített formába önteni ezt a könyvet. Valamiképp sikerült elérniük, hogy mindvégig megőrizzen a jókedvemet. Neil Gordon és Erika Imranyi nagy-ban megkönnyítették a dolgomat. Noah Lukeman egy pillanatig sem kétel-kedett abban, hogy meg kell írnom ezt a könyvet, és mindent latba vetett, hogy ez meg is történjen.

Segítségükért és meglátásaikért az alábbi személyeknek szeretnék kö-szönetet mondani: Ilana Addis, Michelle Alexander, Kathy Allen, Bill Carrell, Jamie de Courcey, Lionel Faitelson, Dave és Ellen Grounds, Peter Harris atya, Jessica Harrison, Charlotte Lowe-Bailey, Peggy Marner, Karen Melvin, Kristie Miller, Liz Ogilvy, Nick Saunders, Brian Schuyler, Dan Shapiro, Ronald Spark, Ian Tennent és Heidi Vanderbilt. A Straw Bale Fo-rum és a Tucson Irodalmi Klub megkapta néhány fejezet korai vázlatát; Bazy Tankersley-nek köszönhetem, hogy megismertetett e két társasággal.

Külön köszönet illeti Dr. Javier Burrieza Sánchezt, a valladolidi St. Alban Királyi Kollégium könyvtáros-levéltárosát; Nigel Bailey-t és Carol Kitchninget, a wiltshire Wilton House ház- és idegenvezetőjét, illetve Sarah Weatherallt a londoni Shakespeare’s Globe-tól. Hasonlóan segítőkészek voltak a washingtoni Folger Könyvtár, valamint a stratfordi Szenthárom-ság-templom és Shakespeare Központ munkatársai.

Marge Garber mindenkinél inkább befolyásolta a Shakespeare-rel kap-csolatos gondolkodásomat. A harvardi Hyperion Színház 1996-98-as társu-

413

lata, valamint a massachusettsi Lenoxban működő Shakespeare & Company tagjai tanítottak meg mindarra, amit a Shakespeare-darabok szín-padra állításáról tudok. David Ira Goldstein és az Arizona Színházi Társulat tárt karokkal és gyakori vendégként fogadott a hivatásos színjátszók vilá-gában.

Három személy végtelen türelemmel meghallgatott, olvasott és a segít-ségemre volt, miközben a regény alakot öltött: Kristen Poole, a tudós, me-semondó és jóbarát; édesanyám, Melinda Carrell, aki megtanított a könyv szeretetére; valamint a férjem, Johnny Helenbolt.

Többel tartozom Johnnynak, semhogy elmondhatnám.

Megjelent 27,1 (A/5) ív terjedelemben Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft. Debrecen

Felelős vezető Bördős János igazgató

JENNIFER LEE CARRELL angol és amerikai irodalomból szerzett nagy-doktori fokozatot a Harvard Egyetemen, emellett angol irodalomból az Ox-ford és Stanford egyetemeken is lediplomázott. Három díjat is kapott a fel-sőoktatásban elért eredményeiért a Harvardon, ahol részt vett a Történelem és Irodalom Programban, és Shakespeare-t rendezett a Hyperion Színtársu-lat számára. Jennifer Lee Carrell A foltos szörnyeteg (The Speckled Mon-ster) című tudományos-ismeretterjesztő könyv szerzője, amely a tizennyol-cadik század elején a himlő ellen folytatott harcnak állít emléket, s amelyet a USA Today „lenyűgöző, szinte regényszerű stílusáért” méltatott. A kötet, melyet az olvasó a kezében tart, az első regénye.