JÓZSEF ATTILA (Íme, hát megleltem hazámat…)

IRODALOM

Kincses Kalendárium 187 a 2005-ös esztendõre

Íme, hát megleltem hazámat,a földet, ahol nevemethibátlanul írják fölében,ha eltemet, ki eltemet…

E föld befogad, mint a persely.Mert nem kell (mily sajnálatos!)a háborúból visszamaradthúszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyûrû, melybe vésvea szép szó áll, hogy új világ,jog, föld. – Törvényünk háborús mégs szebbek az arany karikák.

JÓZSEF ATTILA

(Íme, hát megleltem hazámat…)

Száz évvel ezelõtt, l905. április 11-én született, s 1937. december 3-án halt meg JózsefAttila, a huszadik század egyik legnagyobb magyar költõje.

Egyedül voltam én sokáig.Majd eljöttek hozzám sokan.Magad vagy, mondták; bár velükvoltam volna én boldogan.

Így éltem s voltam én hiába,megállapíthatom magam.Bolondot játszottak velems már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélbenpróbáltam állni helyemen.Nagy nevetség, hogy nem vétettemtöbbet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,de szebb az õsz s legszebb a tél,annak, ki tûzhelyet, családot,már végképp másoknak remél.

1937. november

IRODALOM


Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert elsõ fái között. Egy kislány és egykisfiú, egyik sem volt több nyolcesztendõsnél.

A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méterlehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kisjátékbaba lapult. – Azt szeretném, ha elõször az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmosa kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét.

A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett anégyszög közepébe.

– Csak beszélsz össze-vissza…!Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.– Most az asztalt… – mondta a kislány.– Azért is a kályhát rajzolom be elõször, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a

falakat…Tovább lépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a

többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.– Menj, és kösd meg a kutyát!A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordí-

tott fejjel tekintett fel.– Gyere, Bodri… most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. – Az

egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.– Jaj, istenem, milyen késõ este van már, és az én emberem még mindig nincs

idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!...– Kész? – kérdezte a fiú.– Megyek már, megyek…A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra meg-

állt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebredugott kezekkel nézte.– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…Az ágyhoz lépett és óvatosan lefektette a babát.Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dõlt.– Jaj, a derekam, sosem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal,

apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az õ csillagának…Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámul-

tak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú meg-fordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetettea deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiútnézte.

SÁNTA FERENC

Kicsik és nagyok

IRODALOM


– Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nemveled játszunk… Rántsd meg a kötelet!

A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.– Én édes istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány

motyogása a játékszobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebébõl és kiegyenese-dett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, ésszemét az égnek emelve fölkiáltott.

– Huuu… keserves Isten… – és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult aszoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított:

– A keserves világ… fúj, betyár Krisztus!...– Édes istenem, Szûz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét,

mintha imádkozna. Aztán fölemelkedett és a baba fölé hajolt.– Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj!– Hejj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az

arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.– Nyisd ki! … – kiáltott a szoba felé.A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha

sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyi-tott ujjai közül figyelte a fiút.

– Nyisd ki!... Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te!...A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt

vonalat.– Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…– Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielõtt belé-

pett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta.A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett.– Megint a szekrényen jössz be…A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak.– Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már…– Jaj, teremtõm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz.– Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred…– Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj…– Ne kiabálj, az isten szerelméért… Gyere, levetkõztetlek…– Mars!...– Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen…Egészen a fiú mellé lépett… Egymásra néztek. A lánynak barna szeme volt, a fiúé

kék, mint az ég, vagy akár a játékbabáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán afiú gyorsan megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani.

– Most akard levenni a kabátomat…Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány.– Gyere, feküdj le…– Feküdjek le, mi?...

IRODALOM


– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangon sírásba görbült. –Keserves, nyomorult élet!

Megfordult és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a kajába temette és zokogott. Havalaki messzirõl hallja, azt hitte volna, felnõttnek a sírását hallja.

– Bõg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek…A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni:– Hagyj engem, hagyj engem…– Fogd be a szád…– Hagyj engem, hagyj engem…

IRODALOM


A fiú odatámolygott hozzá.– Elhallgatsz végre…?Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány fel-

kapta a fejét.– A hajamat kell fogni – suttogta.– Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és

igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre,mint a fiúé, mert már nyár volt.

– Bánt az urad, mi? Részeg az urad?Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett.– Eressz! – kiáltotta.A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt. A bõre finom volt és érintetlen, de

a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalop-ták volna.

– Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból.A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen meg-

szûkültek. Aztán elindult a lány után.– Bestia…A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyûrõdött a föld, széttúrták a

megrajzolt vonalakat.– A gyermek!A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön.A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a lányra.– Én most alszom, és te akarj levetkõztetni…A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehuny-

ta a szemét.A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincse-

ket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta azingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kõdarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullot-tak a földre.

– Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.

IRODALOM


Havas Krisztus-kereszt az erdõnHoldas, nagy, téli éjszakában:Régi emlék. Csörgõs szánkóvalValamikor én arra jártamHoldas, nagy, téli éjszakában

Az apám még vidám legény volt,Dalolt, hogyha keresztre nézett,Én meg az apám fia voltam,Ki unta a faragott képetS dalolt, hogyha keresztre nézett.

Két nyakas, magyar kálvinista,Miként az Idõ, úgy röpültünk,Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,Egymás mellett dalolva ültünkS miként az Idõ, úgy röpültünk.

Húsz éve elmúlt s gondolatbanOtt röpül a szánom az éjbenS amit akkor elmulasztottam,Megemelem kalapom mélyen.Ott röpül a szánom az éjben.

ADY ENDRE

Krisztus-kereszt az erdõn

IRODALOM


Amikor a vadászt eltemetik, minden jóravaló kutya kötelességének tartja kife-küdni a sírra, és utánapusztulni gazdájának. Legalábbis így kellene lenni, haigaz volna mindazon történet, melyet erdészek és vadászok bánatos özvegyei

mesélnek az unokáknak, ha azok a családi albumban lapozgatva megkérdik, ki az aszakállas bácsi a puskával.

– Dédapád, fiacskám. Ritka szép ember volt a maga korában. És micsoda vadász!...A vadászatról aztán a kutyára terelõdik a szó, fõleg arra az egyre, az utolsóra.– Nem evett, nem ivott. Kiment a temetõbe, és ott pusztult el a sír mellett. Megsza-

kadt a szíve.Nagyanyám e tekintetben nagyon dicsérendõ kivétel volt. Amikor dédapám felõl

érdeklõdtem, aki ezerráncú csizmában és lengyel nadrágban hányt fittyet a múlandóság-nak, azt mondta:

– Nagy korhely volt az öregúr, nyugodjék békességben.– De jó vadász volt?– Hát, fiam, én nem vadásztam vele, de hogy kisebb malmot elhajtott volna, amit meg-

ivott, azt tudom, mert én hordtam fel a pincébõl a kadarkát nyáron és a hárslevelût télen.– Szép ember volt?– Szálas, magas, erõs ember. Nagyon jószívû, és nagyon könnyelmû.– Nagymama nem szerette?– Istenem, dehogynem. Csak az igazságot mondom.– Szép kutyái voltak?– Én már bizony nem emlékszem, fiam. Csak az utolsóra. Szimat volt a neve, és

hûségesen kikísérte dédapádat a temetõbe is. „Na, végre – gondoltam –, hát nekünk is volt olyan kutyánk!” És láttam a kutyát,

amint a családtagok után, de az ismerõsök elõtt követi a koporsót, lehorgasztott fejjel ésmérhetetlen bánattal kutyaszívében. És nem tágít a sírtól. Fújhat a szél, eshet a hó. Nemeszik, nem iszik, és nem megy többé haza.

– Szegény Szimat!– Vele volt dédapáddal azon az utolsó éjszakán is. A jóisten tudja, mi történt akkor…

– Karácsony és szilveszter közt volt az idõ – mesélte nagyanyám. – Fekete karácso-nyunk volt akkor, és csak másnapján esett kevés hó. De az idõ gyenge maradt. Délutánmár nagy volt a köd, és hiába kérleltük dédapádat, hogy ne menjen sehova. Hiszen nemlátja a ló fejét se.

– Azért van a ló, hogy lásson – mondta, és nyergeltetett. – Éjfélre itthon vagyok.Gyere, Szimat!

FEKETE ISTVÁN

Szimat gyászol

IRODALOM


De nem jött éjfélre. Még hajnalra se. Rettegve vártuk a reggelt, mert az utakon rosszhidak voltak akkor még, és a sötét éjszakában mérhetetlen köd.

Reggel volt már, amikor eldobogott a ló a ház elõtt, és a kocsis nyikorogva nyitotta kia kaput.

Gondolhatod, milyen örömmel mentünk ajtót nyitni. De amikor szegény dédapádatmegláttuk, majdnem elsírtuk magunkat. Fáradt öregember lett azon az éjszakán. Nemszólt semmit, csak végignézett rajtunk, és bement a szobájába.

– Gyere be, Mariska. Csak te egyedül.Dédanyád bement, és egész délelõtt együtt voltak. Csak késõbb tudtuk meg, hogy

azon az éjszakán éjféltõl reggelig bolyongott dédapád. És éjféltõl reggelig nem találthaza.

Elõször káromkodott és megverte a lovat. Aztán szidta Szimatot, de a ló csak reme-gett, s a kutya nyüszített a ló elõtt a sötétségben.

Akkor megsimogatta a lovat, és biztatta Szimatot, hogy szedjék össze magukat.Elindult a ló, lassan, botorkálva, s amikor megállt: a kovácsi temetõ kapuja elõtt

voltak.– Hova hoztál, te bolond?! – rántotta meg a kantárszárat, de ekkor már nem káromko-

dott.Csendesen elfordultak a temetõkaputól, és mentek tovább az úttalan ködben. A ló

néha megállt, mintha tájékozódna, és ilyenkor odahúzódott Szimat is, mintha kérdezniakarna valamit.

– Rám hiába nézel, Szimat – mondta csendesen –, ha ti nem tudjátok az utat… – Ésmentek tovább szótlanul.

A ló tapogatva rakta lábait, mintha vízben járna, s amikor megállt, a ködbõl kibonta-kozott a kürtösi temetõ nagy, fehér keresztje.

Innét már szótlanul fordultak el, és ekkor fagyos, mély csend lett egyszerre. Nem

IRODALOM


hallatszott a ló dobbanása se, csak késõbb álltak meg hallgatózva, mert a dermesztõnémaságban elõttük valahol egy tyúk hívogatta kotyogva csibéit.

Dédapád ekkor megroskadt a lovon, és megöregedett, mert jól emlékezett, hogy az õapját is a kotlós hívogatta kísérteties kotyogással. Meg is halt egy héten belül.

A kantárszárat a ló nyakába dobta, végiggondolta eddigi életét, elrendezte magában,amit el kell rendezni, és reggel lett, mire hazataláltak.

A házban ettõl kezdve síró, beteg csend lett.Anyánk úgy kísérte apánkat, mint az árnyék, és vidám dolgokat mesélt, de hangja

reszketett, és szeme reggelenként vörös volt a sírástól.Szilveszter délutánján dédapád mintha levetette volna szomorú tûnõdését.– Megnézem a favágókat – mondta.A favágók nem voltak messze, és az ablakból látszott, hogy pipázgatva nézi a fák

döntését.Közben bealkonyodott, és késõbb, mintha a pitvarban sok láb dobogott volna. És

valami várakozó suttogás… Anyánk fehér lett, mint a gyolcs. Az ajtó megnyílt, és be-hozták apánkat. Akkor már megvolt halva. A kiásott fa feléje dõlt, és amikor el akartlépni, megcsúszott, térdre esett, úgy maradt, mint aki tudja, hogy ez elõl nincs kitérés…

– És Szimat? – kérdeztem.– Szimat is jött vele, és kísérte az embereket, mint a zsandár.– Aztán?– Aztán a temetés után ott maradt a temetõben, hiába hívtuk– Szegény Szimat!– Várj csak, még nincs vége. Másnap reggel ki más ül a pitvaron, mint Szimat. Persze

rá se néztünk. Tányérját elvettük. Egész nap szomorúan lézengett a ház körül, és esteeltûnt. Így ment egypár napig. Reggel jött, este elment. Hova megy ez a kutya? „Atemetõbe – mondta a kocsis. – Panaszkodik is Peták Jancsi bácsi, a sírásó, hogy nem mereste végigmenni az úton, mert Szimat ott fekszik az erdész úr sírjánál, és úgy acsarko-dik, mint egy tigris.”

Szimat ezek után visszakapta tányérját, és nagy becsülete lett a házban. De éjszakárasose maradt otthon, akár esett, akár fújt. Egyszer kimentünk a temetõbe, és meglestük.Alig alkonyodott, jött a Szimat rohanva az úton. Körüljárta a sírt, és miután rendbentalált mindent, lefeküdt. Ha kocsi ment az úton, felállt és morgott.

– És ott pusztult el a sír mellett?Nagyanyám azonban nem tágított az igazságtól.– Megmondanám, ha úgy lenne. De nem volt úgy. Torkán akadt egy nagy csont, és

megfulladt. Szó, ami szó – legyintett nagyanyám –, nem volt igazi hûséges kutya.De azért Szimatot én nem hagyom. Õ legalább éjjel kijárt, mert úgy tanulta, hogy az

emberekre, akár élõk, akár holtak, csak éjjel kell vigyázni.Mikor utoljára dédapám sírjánál voltam, már nagyanyám sem élt régen. A sírokon

vastagon nõtt az õszi avar, és csak négy suttogó, óriás fenyõ õrizte az öregek álmát.És ekkor bocsánatot kértem Szimat emlékétõl, mert õ legalább éjjel vigyázott holt

urára, de az utódok közül – bizony – se éjjel, se nappal, se panaszkodni, se imádkozninem ment ki már senki.

IRODALOM


Az az ablak hosszú idõn át elkerülte figyelmemet – egy volt csupán a sok közül.Érthetõ. Nem azért tettem napi sétáimat a város széli, falusias utcában, hogy azablakokkal törõdjek. Különben is: a séta önzõ cselekedet. Általa leginkább ön-

magába néz az ember, s önnön gondolataival bíbelõdik. Mi dolga az ablakokkal?Ámde nemrég, õszutói, komor idõben történt valami. Valami, ami megváltoztatta

viszonyomat ahhoz az ablakhoz, s kiváltképpen ahhoz, aki az üveg oltalmában állt.Magamba mélyedten, töprengõn róttam utamat, midõn – akárha parancsot kaptam volnará – meg kellett állnom. Éreztem: valaki néz, valaki figyel, s olyannyira rám összponto-sítva, hogy megakasztott lépteimben. S okot kutató tekintetem akkor fedezte fel az öreg-embert. Ismerõs arc, közelebbrõl parasztarc; gyanakvó szem, mélyen lelógó bajusz, shiába, hogy szobában áll, elnyûtt kalap ül a fején. Egyszerre melegség tört rám; tanyás-paraszt eleim ilyenek voltak, ilyenek lehettek, s ha életükben nem is láttam õket, utólagéppen eleget nézegettem megbarnult fényképeiket.

Bólintottam az öreg felé, s üdvözlésképpen a kezemet emeltem. Semmi válasz. Moc-canatlan testtel, rezdületlen arccal állt, s konokul nézett. S ekkor másféle érzés tört rám.Hirtelen bûnösnek éreztem magam, de lehettem volna vádlott is, akire az öreg, mintszigorú ügyész, ráolvassa bûneit. Igen, hogy milyen alapon veszem magamnak a bátor-ságot, és teszek könnyû sétát, midõn õ látnivalóan a Kaszással készül találkozni.

Zavartan továbbléptem.Ám másnap már úgy tértem a falusias utcába, mint akinek egyetlen dolga van: feltekinte-

ni azt az ablakot. Az öregember akkor is ott állt, s mozdulatlanságát, merevségét látva okkalhihettem: nem is ember, csupán embert formázó viaszbábu. Arcának színe mellesleg éppenolyan volt. S mintha összébb ment volna, kisebbé vált volna maga is. Vagy az ablakot na-gyobbították meg az éjszaka? Aligha. Ráérõsen megálltam, biccentettem felé, s hogy komor-ságát oldjam, arcomat a kibukkanó napra szegeztem, mint aki sütkérezik. No hiszen! Õ is afejét emelte menten, s arcán valami átsuhant. Megértettem belõle: õ is lelkes híve volt hajdanaz efféle, aranyos õszi idõnek. S már lódult is képzeletem: õt láttam, sokkal fiatalabban,domb oldalára kapaszkodó kertje mélyén, amint szorgalmas hajladozással kosárba gyûjtöttea lehullott almát, szilvát, körtét, hogy majdan zamatos pálinkát fõzessen belõlük.

Nem túlzás állítani: ismeretségbe kerültem az öregemberrel. Azzal együtt, de inkábbannak ellenére, hogy sohasem váltottunk szót. Legutóbb nyirkos, ködös, télelõi idõbenvolt találkozásunk. Az ablak felé közelítve, távolról megpillantottam a diót, amint otthever a járda közepén. Felvettem, megtisztítottam maradék burkától, azután átcsörtet-tem az úton, s az ablakon át az öregember felé emeltem a diót. Elhárító mozdulatot tett,s hogy magyarázatát adja cselekedetének, pergamenbõrû ujját lefelé csúsztatta, érté-semre adva, hogy ott, a pizsamakabát alatt hosszú, mûtéti heg húzódik. Megértettem, s

AblakVARGA S. JÓZSEF

IRODALOM


IRODALOM


merthogy közel álltam hozzá, csupán a dupla üveg vont kettõnk közé határt, alaposanfeltekintettem magamnak. Igen, korábbi feltételezésem, hogy tudniillik az öreg a Ka-szással készül találkozni, helytállónak bizonyult. Könnyen rájöhettem, hisz épp elégembertársamat láttam testközelbõl, midõn a végsõ útra készülõdött. Az öregember haj-szálai, akárha haragudnának egymásra, jócskán eltávolodtak, orra élesen kiütött arcánakhátterébõl, s a szeme, a szeme, akár a megtestesült keserûség, úgy meredt rám. S én nemazért néztem a halállal vívókat, mert örömömet leltem benne. Csupán azért, hogy tisz-tábban lássam: mi vár, mi várhat rám, mivé leszek, s mivé leszünk – mindahányan.

Az öregember, akárha gondolataimba látott volna, megadón bólintott, majd szívefelé bökött, azután ökölbe zárt kezét emelte, elõbb lassan, majd mind gyorsabban nyito-gatta, azután szünetet tartott, s lassúdan egyenesítette ujjait. Vagy úgy. A szíve rosszal-kodik, hol gyorsabban, hol lassabban ver, s gyenge, akár a harmat.

Fájdalom, az volt az utolsó találkozásunk. Többé nem láttam azt az öregembert. Ámdeláttam mást. Behúzott sötétítõfüggöny vont szemem elé határt, s ha esti órán arra sétál-tam, abban az ablakban nem világított villanyfény. Világossá és egyértelmûvé lett szá-momra: bevégeztetett, az öregember ideje kitelt, s immár ha néz is, legfönnebb fentrõl,ég magasából teszi. És hogy jól okoskodtam, tanú volt rá az a megtört arcú, gyászruhásasszony, aki kilépett a ház kapuján, s lépteit szaporázta a kihalt utcán.

Hittem, azzal az ablakkal semmi dolgom többé. A sors azonban másként akarta. Teg-nap délután, merthogy szokásom szerint odakaptam tekintetemet, megpillantottam a kisfi-út. Pufók, testes legényke, kutakodó tekintettel nézegetett kifelé. Megnéztem magamnak,s igen, határozott hasonlatosságot véltem felfedezni közte és az immár végérvényeseneltávozott öregember között. Nyilván az unokája, de inkább a dédunokája lehet.

Intettem a kisfiúnak, mire õ lelkesen visszaintegetett.

Továbblépve már-már hallani véltem, miként zakatol az agyam. Mirõl van, mirõlvolt itt szó? Semmi kétség, Shakespeare-nek igaza volt: „Színház az egész világ…”, ám én változtatok a sorrenden. A világ egy színház. Amit én úgy értek,

hogy valahányan, akiknek élnünk adatik, betoppantunk létünk színpadára, eljátsszukhol hosszabb, hol rövidebb ideig tartó szerepünket, azután megadón lelépünk a mindentjelentõ deszkákról, hogy átadjuk helyünket az utánunk jövõknek. Ezek szerint – okos-kodtam – közelebb múlt hetekben akár nézõnek érezhettem magam, aki szemtanújalehetett az öregember végjátékának? Igen, lehet benne valami, de – fájdalom– immársemmi jelentõsége. Ugyanis a kisfiú képében új szereplõ toppant a színpadra, s most azõ szereplésére szegezhetem a szememet. Igen ám, vágott belém a gondolat, csakhogymost már más, úgymond, a felállás. A szereplõ immár én vagyok, s ez a kisfiú, ha a sorsúgy akarja, nézõje lehet színpadon töltött utolsó pillanataimnak, s majdan azt is láthatja,miként gördül le fellépésem után az idõ és az elmúlás mindent elfedõ függönye…

Nem tudom magyarázatát adni, de immár más utcában teszem napi sétáimat. Mertkerülöm azt a falusias utcát, s pláne azt az ablakot.

Kétezernégy július 5-én, 54 éves korában elhunyt Varga S. József író-újságíró, a Sza-bad Föld fõmunkatársa. Olyan ember távozott közülünk, akit igazságérzetéért, õszinte-ségéért, írásainak gyönyörû szép magyar nyelvéért nagyon szerettek az olvasók. Fentinovellája halála után került elõ fiókjából.

IRODALOM


Adjon az Istenszerencsét,szerelmet, forrókemencét,üres vékámbagabonát,árva kezembeparolát,lámpámba lángot,ne kelljenkorán az ágyrahevernem,kérdésre választõ küldjön,hogy hitem széjjelne dûljön,adjon az Istenfényeket,temetõk helyettéletet –nekem a kérésnagy szégyen,adjon úgyis, hanem kérem.

NAGY LÁSZLÓ

Adjon az Isten

Documents

JÓZSEF ATTILA (Íme, hát megleltem hazámat…)