Eötvös Loránd Tudományegyetem, Természettudományi Kar

Biológia Doktori Iskola, vezetője: Dr. Erdei Anna

Etológia Doktori Program, vezetője: Prof. Csányi Vilmos

Gesztikuláris kommunikáció vizsgálata ember (Homo sapiens) és

kutya (Canis familiaris) között

Doktori értekezés

Soproni Krisztina

Témavezető: Dr. Miklósi Ádám

tudományos munkatárs, kandidátus

ELTE Etológia Tanszék

2004

1

TARTALOMJEGYZÉK

BEVEZETÉS....................................................................................................................... 4

1. IRODALMI ÁTTEKINTÉS ............................................................................................ 5

1.1. AZ ÁLLATI KOMMUNIKÁCIÓ ÁTTEKINTÉSE ................................................... 5

1.1.1. Belső állapoton alapuló kommunikációs modellek .............................................. 5

1.1.2. Referenciális kommunikáció ................................................................................ 7

1.1.3. Érvek a funkcionálisan referenciális jelzések léte mellett ................................... 9

1.1.3.a. Félelmi motivációk között nincs átmenet (habituáció) ................................. 9

1.1.3.b. Hasonló jelzések - eltérő akciók ................................................................... 9

1.1.3.c. Konvergens jelenségek ................................................................................. 10

1.1.3.d. Interspecifikus kommunikáció ..................................................................... 11

1.1.3.e. Módosító jelzések értelmezése ..................................................................... 11

1.1.4. Érvek a funkcionálisan referenciális jelzések hiánya mellett .............................. 12

1.1.4.a. Öröklött prediszpozíció vagy önkényesség ..…............................................. 12

1.1.4.b. A jelek közvetlenül a fiziológiai-, illetve a motivációs állapoton keresztül

hatnak ............................................................................................................

12

1.1.4.c. A jeltanulás hiánya ........................................................................................ 13

1.1.4.d. A szándékosság kérdése ............................................................................... 13

1.1.4.e. A generalizáció hiánya .................................................................................. 14

1.1.4.f. A jelzett kategória meghatározhatatlansága ................................................. 14

1.1.4.g. A jelzésrendszerek fajtáját elősorban az ökológiai tényezők határozzák

meg ...............................................................................................................

15

1.1.5. Motiváció és referencialitás: Párhuzamos rendszerek .......................................... 15

1.1.6. Összefoglalás .......……….................................................................................... 16

1.2. GESZTIKULÁRIS JELZÉSEK ÉS A FIGYELMI ÁLLAPOT SZEREPE A

FŐEMLŐSÖK KOMMUNIKÁCIÓJÁBAN...................................................................

17

1.2.1. Egy gesztus kommunikatív jellemzői ................................................................... 17

1.2.1.a. A mutató gesztus értelmezésének összehasonlítása ...................................... 17

1.2.1.b. A gesztikuláris jelzéseket vizsgáló kísérletek kritikája ................................ 20

1.2.2. A tekintetkövetéstől a figyelmi állapot felismeréséig .......................................... 21

1.2.2.a. Emberi jellemzők .......................................................................................... 21

2

1.2.2.b. Tekintetkövetés állatoknál ............................................................................ 22

1.2.2.c. A tekintet kommunikációs jelzésként való felismerése állatoknál ............... 23

1.2.2.d. A tekintet figyelmi állapotként való felismerése állatoknál ......................... 23

1.2.3. Mentális reprezentációk kérdése a gesztikuláris kommunikáció

vonatkozásában ....................................................................................................

24

1.2.4. Kritikai észrevételek az etológiai megközelítés hiányára és módszertani

problémák .............................................................................................................

26

1.3. EMBER ÉS KUTYA ................................................................................................... 28

1.3.1. A kutya származása és a háziasítás folyamata ..................................................... 28

1.3.2. A domesztikálódás folyamata, általános szempontjai .......................................... 30

1.3.3. A “kutyává válás” során végbement szelekció szempontjai

és következményei ................................................................................................

31

1.3.4. Humán viselkedési komplex analógiái a kutya viselkedésével ............................ 34

1.3.5. Ember és kutya közötti gesztikuláris kommunikáció: közvetlen előzmények...... 39

1.3.6. Célkitűzés ............................................................................................................. 42

2. VIZSGÁLATOK ............................................................................................................. 44

I. kísérlet: Figyelmi állapot értelmezésének vizsgálata .................................................. 44

II. kísérlet: A mutató gesztus különböző komponenseinek jelentősége a jel

értelmezhetőségében .................................................................................................

50

II./1. kísérlet: A kar és a mozgás szerepe........................................................................ 51

II./2. kísérlet: A testpozíció és a kar helyzetének szerepe............................................... 55

II./3. kísérlet: A kézfej és a mutatóujj helyzetének szerepe............................................ 58

II./4. kísérlet: A gazdák mutató gesztusának vizsgálata.................................................. 60

III. kísérlet: Új gesztikuláris jelek értelmezésének vizsgálata ....................................... 63

IV. kísérlet: Információátadás képességének vizsgálata ............................................... 71

3. ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉS................................................................................... 82

3.1. A figyelmi állapot szerepének értelmezhetősége..................................................... 83

3

3.2. A mutató gesztus értelmezhetősége.......................................................................... 85

3.2.1. A mozgás hatása............................................................................................... 86

3.2.2. A mutató gesztus változatossága...................................................................... 87

3.3. A helyi ingerkiemelés hatásai................................................................................... 89

3.4. Új kommunikációs jelek értelmezési lehetősége.................................................... 90

3.5. Információátadás képessége..................................................................................... 92

3.6. Ember-kutya, illetve –emberszabású kapcsolat összehasonlítása............................ 93

3.6.1. Enkultúrációs hatás........................................................................................... 93

3.6.2. Mutatás közeli és távoli tárgyakra.................................................................... 94

3.6.3. Fajon belüli ”mutatás”...................................................................................... 95

3.6.4. A szemkontaktus szerepe.................................................................................. 96

3.7. Összegzés................................................................................................................. 98

3.8. Új tudományos eredmények..................................................................................... 102

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS…………………………………………………………….. 104

IRODALOMJEGYZÉK....................................................................................................... 105

FÜGGELÉK......................................................................................................................... 123

ÖSSZEFOGLALÓ............................................................................................................... 124

SUMMARY……................................................................................................................. 125

4

BEVEZETÉS

Közismert, hogy a különböző fajok azonos környezeti feltételekhez való adaptálódása olyan

konvergens evolúciós folyamatot eredményez, mely az eltérő törzsfejlődési alapok ellenére is

hasonló jellemvonások kialakulásához vezet. A kutya kialakulásának körülményeiről szerzett

eddigi ismereteink alapján feltételezhetjük, hogy társas viselkedésének egyes megnyilvánulásai a

fentebb említett konvergens evolúciós folyamatok termékeként jelentek meg. A kutya ily módon

egyedülállóan alkalmas alany lehet a szociokognitív képességeket kialakító konvergens evolúciós

folyamatok vizsgálatára. Fő hipotézisünk, hogy a kutya evolúciója során szert tett arra a

képességre, mely által lehetővé vált a szociális megértés kifejlődése egy heterospecifikus

környezetben.

Az elmúlt években több olyan tanulmány született, melyekben a kutatók azt vizsgálták,

miképpen reagálnak a kutyák a különféle humán gesztusokra, vajon képesek-e azokat

kommunikációs jelként értelmezni (Hare és Tomasello, 1999; McKinley és Sambrook, 2000;

Miklósi et al., 1998, 2003). Az eredmények arra utaltak, hogy a kutyák – az emberszabásúaktól

eltérően – sikeresen képesek értelmezni az ember gesztikuláris jelzéseit, sőt önmaguk is képesek a

“mutatásra” (Miklósi et al., 2000).

A jelen dolgozatban ismertetett vizsgálatok segítségével arról szerettünk volna többet

megtudni, hogy a kutyák hogyan viselkednek különféle, kommunikációs, szociokognitív

képességeket igénylő helyzetekben. Ezen kívül, miután a kutyák természetes környezetének az

emberi közösség tekinthető, feltételeztük, hogy a megegyező szociális környezetből adódóan

bizonyos kommunikációs helyzetekben a kutyák viselkedése összevethető a 1,5-2 éves

kisgyerekek reakcióival.

5

1. IRODALMI ÁTTEKINTÉS

1.1. AZ ÁLLATI KOMMUNIKÁCIÓ ÁTTEKINTÉSE

A vizsgálódás szintjétől függően a tudományágak egymástól némileg eltérően adják meg a

kommunikáció definícióját. A viselkedésökológiában elfogadott definíció szerint a kommunikáció

során a résztvevők speciális jelzéseket vagy magatartáselemeket használva módosítják a vevő

egyed viselkedését (Krebs és Davies, 1993). Az etológiában, szociobiológiában használatos

megfogalmazásban kommunikációról akkor beszélhetünk, ha az egyed által végzett akció vagy

kibocsátott jel az azt észlelő másik egyed viselkedését oly módon változtatja meg, hogy a változás

a jeladó, vagy mindkét fél számára adaptív értékű (Slater, 1987; Wilson, 1975). Mindkét

megfogalmazás szerint a kommunikáció egy olyan szabályozó mechanizmusnak felel meg, amely

összehangolja az egyedek viselkedését. Ennek értelmében tehát a kommunikációhoz legalább két

egyedre van szükség: a jeladóra és a jelvevőre. A kommunikáció egy adott jelből vagy jelek

sorozatából áll, melyek igen változatosak lehetnek, az ökológiai, illetve az evolúciós kényszerek

figyelembe vételével lényegében minden jellé válhat, amit a társak érzékszerveikkel képesek

felfogni. A különböző érzékszervi csatornáknak megfelelően a jelek is sokfélék, többek között

például ismerünk szagjeleken (ún. feromonok), vizuális jelzéseken (riasztó színek, mimikrik,

pózok) és hangjeleken (madárének, vészkiáltások) alapuló kommunikációs rendszereket is.

A gyakorlatban gyakran összekeveredik a kommunikáció funkcionális, illetve mechanizmus

szintű megközelítése. Míg az előbbi azt vizsgálja, hogy egy adott kommunikációs rendszerben

megfigyelhető jelkészlet hogyan szolgálja az egyed, vagy a populáció túlélését, illetve, hogy

milyen kommunikációs stratégiák létezhetnek (Dawkins és Krebs, 1978; Krebs és Dawkins, 1984),

addig a mechanizmus kutatói elsősorban arra kíváncsiak, hogy milyen belső, kognitív folyamatok

állnak a jeladás és -vétel hátterében. A következőkben az állati kommunikáció mechanizmusait

célzó tudományos álláspontokat tekintjük át röviden.

1.1.1. Belső állapoton alapuló kommunikációs modellek

A szignálok jelentésére vonatkozóan alapvetően kétféle megközelítés él: a belső állapoton

alapuló (motivációs), illetve a referenciális alapon való értelmezés, melyek között a különbség

abban áll, hogy az adott jel mire vonatkozik és maga a jelzés milyen mechanizmus révén valósul

meg.

6

A belső állapoton alapuló nézőpont hívei szerint az állat mindig a saját, aktuális motivációs

állapotának megfelelő jelet bocsátja ki, mely nagymértékben független a kiváltó inger minőségétől

(Darwin, 1872; Morton, 1982; Smith, 1977). Így az agresszív/félelmet mutató egyed olyan jeleket

ad, melyek az agresszióját/félelmét fejezik ki, vagy azt, hogy nagy valószínűséggel

támadni/menekülni fog. Ebből következően a kibocsátható jelek száma fajra jellemző és pontosan

meghatározott (viszonylag kisszámú). Egy adott helyzetnek általában egy adott jel felel meg, s egy

jel jelentése csak akkor módosulhat, ha a kontextus megváltozik.

A belső motiváción alapuló kommunikációs modellek egy régi-új elképzelése szerint (Owren és

Rendall, 2004) a kommunikációs jelnek az a szerepe, hogy a másik viselkedését a másik

motivációs és emocionális állapotának megváltoztatásán keresztül befolyásolja. A kommunikáció

sikerességének nem feltétele a jelentés megértése, anélkül is hatékony lehet, amennyiben a jeladó

és a jelvevő rendelkezik egy öröklött érzékenységgel a jel iránt. A lehetséges befolyásolási

módokat három csoportba osztják.

1. Akaratlan jelzések: Korábban már Andrew (1962) is felvetette, hogy bizonyos viselkedésformák

fiziológiai törvényszerűségek következtében válhattak jelekké. Elképzelése szerint a félelem jelei

az állat (fizikai értelemben vett) védekező mozdulataiból eredeztethetők. Több rágcsálófajnál

megfigyelték, hogy a fészekből kikerült, kihűlő kölykök jellegzetes utrahang jelzést adnak, aminek

a hatására az anyák visszacipelik őket a fészekbe. Részletes vizsgálatok kiderítették, hogy a jelzés

nem igazi "vészkiáltás", mert a kölykök csak a hideg okozta stressz esetén képesek ezt a hangot

kibocsátani, amikor a megnövekedett anyagcsere következtében gégéjük összeszűkül (Blumberg

és Alberts, 1997).

2. Szenzoros preferencia: A jelvevő szenzoros preferenciája egy adott jel iránt elősegítheti a

jeladók részéről a specializálódás folyamatát. Ezeknek az eseteknek a legjobb példái talán a

szexuális viselkedésben, a párválasztás során produkált szignálok lehetnek. Sok esetben szoros

összefüggést találunk a jel fizikai jellemzői és a jelvevő érzékenysége között. Így például a

dél-amerikai Túngara békák (Physalaemus pustulosus) hímei egy olyan hanggal csalogatják saját

területükre (lekre) a nőstényeket, melyben egy vinnyogásszerű hang mellé egy vagy néhány

kotyogásszerű hang is társul. Ez utóbbi hang azonban gyakran ”lemarad”, mert növeli a

zsákmányulesés kockázatát. A nőstények viszont egyértelműen azokat a hímeket részesítik

előnyben, melyek hallatják ezt a hangot is. Egy közel rokon faj (Physalaemus coloradorum) hímei

is hasonló párzási hangot produkálnak, azzal az egyetlen különbséggel, hogy kizárólag a vinnyogó

hangot adják. Érdekes módon azonban, ha e faj nőstényei választhatnak a saját fajuk hímeinek

7

egyszerűbb hangja és a Túngara békák összetettebb hangja (vinnyogás + kotyogás) között, nagyon

erősen ez utóbbit preferálják (Ryan, 1985; Ryan és Rand, 1990).

3. Tanulás révén megvalósuló közvetett hatás: A másik viselkedésének, érzelmi állapotának

befolyásolása közvetett módon is megtörténhet, ha a jel valami fontos, emóciót kiváltó

eseményhez kapcsolódik. Megfigyelték, hogy ha egy domináns megtámadja a szubordináns

csapattagokat, akkor a támadást megelőzően, illetve az alatt meghatározott fenyegető kiáltást

hallat. Ez a hang később, az egyszer már megtámadott alárendeltnél önmagában is kiváltja a

megfelelő belső állapotot (félelmi reakciót). Az alárendelt számára tehát a domináns kiáltása a

támadást előrejelző ingerré válhat, mivel megtanulta a hangot és az azt kísérő agresszív viselkedést

összekapcsolni (Pavlovi asszociációs tanulás: Rescorla és Wagner, 1972). A tanulás természetesen

a domináns oldalán is jelentkezik, aki operáns módon "rájön", hogy adott jelzésekkel könnyen

elérheti a kívánt hatást.

Mindhárom esetben komoly szerepet játszik a hangok akusztikus sajátsága is: fontos, hogy a

hang már fizikai tulajdonságai folytán hatással legyen a vevő belső állapotára. Ennek megfelelően,

Owren és Rendall (2004) szerint nem véletlen, hogy ugyanolyan típusú hangok váltanak ki

megrezzenő reakciót különböző fajú állatokban, illetve, hogy a vészkiáltásokként használt hangok

akusztikai jellemzői egymáshoz nagymértékben hasonlóak. Az adó által kibocsátott hangok és a

vevő érzékenysége ebben az értelemben akár prediszpoziónak is tekinthető, leszűkíti a rendszer

tanulási kényszerét, s tovább erősíti a kommunikáció szabályozó szerepét.

1.1.2. Referenciális kommunikáció

A kutatók között nincs vita abban, hogy az állati kommunikáció döntő része motiváción alapuló

jelhasználattal függ össze. Egyes elképzelések szerint azonban bizonyos esetekben megfigyelhető,

hogy a jelhasználat részben függetlenedik az egyed belső állapotától, a jel a környezet valamely

állapotváltozására utal. A referenciális kommunkáció első leírói közvetlen párhuzamot tételeztek

fel ezen forma, illetve az emberi nyelv referenciális vonatkozása között. Eszerint ezek a

kommunikációs jelek ugyanazt a szerepet töltik be, mint a szavak, vagyis a külső környezet

bizonyos elemeit jelölik. A szavakkal való analógia felerősítette az állati kommunikáció

"információ adó-vevő" rendszerként való leírását, amely még jobban elkülönítette egymástól a

motivációs alapú, illetve a referenciális módon való értelmezést. Elméleti és gyakorlati kutatások

azonban egyaránt rámutattak az elképzelés problémáira, elsősorban arra, hogy a funkciót és a

mechanizmust valójában nem sikerült szétválasztani. A helyzet "átmeneti kezelésére" Evans,

8

Marler, és mások (Evans, 1997; Evans et al., 1993; Macedonia és Evans, 1993; Marler et al., 1992)

bevezették a "funkcionális referencia" fogalmát, amikor a kommunikációs jel ugyanazt a funkciót

tölti be az állat kommunikációs rendszerében, mint a szó, de nem feltételezi, hogy az emberéhez

hasonló mechanizmusok állnak a jelprodukció és az értelmezés hátterében.

A referenciálisnak tekintett állati szignálok egyik legjobban vizsgált példája a fehérbarkójú

cerkófok (Cercopithecus aethiops) különféle vészkiáltásai. Ezeknek az állatoknak több

ragadozójuk is van, melyek eltérő módon vadásznak rájuk, így velük szemben különféle

menekülési stratégiákra van szükség. Az egyes meneküléstípusokhoz különféle vészjelzések

tartoznak: három fő ragadozójuk (leopárd, kígyók, sas) esetében hallatott vészkiáltásaik

akusztikusan erősen eltérnek egymástól. Ezeket a vészkiáltásokat a cerkófok képesek pontosan

megkülönböztetni, és mindig a megfelelő módon viselkednek. A jelzés hallatán egyrészt a

megfelelő irányba néznek, másrészt az adott ragadozónak megfelelő menekülési viselkedést

mutatják, például "leopárd" jelzés esetén kihúzódnak a fakorona szélső ágaira (Cheney és Seyfarth,

1982; Marler et al., 1992). Ha a ”sas” vészkiáltás hangzik fel, a cerkófok az eget fürkészik és

igyekeznek a sűrű aljnövényzetben elrejtőzni. A ”kígyó” vészkiáltás hallatán pedig két lábra

emelkedve pásztázzák maguk körül a talajt. Az említett válaszreakciók a lehető leghatékonyabbak

az adott ragadozóval szemben, mindazonáltal a megfigyelésekből nem volt egyértelmű, hogy a

majmok kizárólag a hangra reagálnak, vagy egyéb tényezők (a jelző egyed viselkedése) is

befolyásolják őket. E kérdés megválaszolására születtek azok a kísérletek, melyekben a

majmoknak hangfelvételeket játszottak le a ragadozó és a kiáltást kibocsátó egyed jelenléte nélkül,

és így figyelték meg a viselkedést. A kapott eredmények megerősítették azt a nézetet, miszerint a

cerkófok pontosan meg tudják különböztetni egymástól a vészkiáltásokat. Kezdetben

nyilvánvalónak tűnt, hogy ezek a vészkiáltások a mechanizmus szintjén is megegyeznek az ember

által használt szavakkal. A kutatók arra gondoltak, hogy a "leopárd" vészkiáltás hallatán a vevők

elméjében megjelenik a leopárd képe (aktivizálódik a leopárdra vonatkozó reprezentáció) és ez

váltja ki a megfelelő menekülő magatartást. Sokan azonban nem tartják szükségesnek ennek a

köztes reprezentációnak a feltételezését, hiszen kiderült, hogy a vészkiáltás valójában nemcsak

leopárdra, hanem mindenféle gyorsan közeledő, földi négylábúra vonatkozik (ez még önmagában

nem zárja ki a referencialitás meglétét), valamint feltételezhető, hogy a megfelelő reakció

kiváltásával a vészkiáltás közvetlenül hat az állat viselkedésére.

9

A további viták elkerülésére a kutatók kidolgoztak egy olyan kritériumrendszert, amely az ilyen

funkcionális értelemben referenciális jelek azonosítására szolgál (Evans, 1997; Evans et al., 1993;

Macedonia és Evans, 1993; Marler et al., 1992).

1. produkció kritériuma (specifikus jeladás): A jel egyedülálló módon és specifikusan csak adott

körülmények között – az adott referencia meglétekor - jelenik meg.

2. percepció kritériuma (észlelés): A jel a kiváltó inger vagy más, egyébként rendelkezésre álló

kulcs hiányában is elégséges a megfelelő válaszreakció kiváltásához. Tehát a jelvevők képesek

megfelelően reagálni rá, kizárólag a jel alapján.

3. intencionalitás kritériuma (szándékosság): A jeladó felismerve a jelvevő ismerethiányos

állapotát azzal a céllal jelez, hogy társa ezen állapotán változtasson.

4. közönség hatása: A jeladást befolyásolja a társak jelenléte vagy hiánya, vagyis az egyed például

nem jelez, ha egyedül van, illetve figyelembe veszi a társai reakcióit és figyelmi állapotát.

1.1.3. Érvek a funkcionálisan referenciális jelzések léte mellett

1.1.3.a. Félelmi motivációk között nincs átmenet (habituáció)

A motiváción alapuló kommunikációs modell szerint a vészkiáltások egy félelmi állapotot

indukálnak az állatban, amely kiváltja a megfelelő menekülési reakciót. Mivel ez az elképzelés

nem tesz különbséget a félelmi állapotok között (ami nem is lenne logikus), a feltételezés

jogossága a habituációs-diszhabituációs paradigmával jól vizsgálható. A kutatók azt tapasztalták,

hogy a cerkófok csökkent intenzitással, vagy nem is reagálnak a társuk vészkiáltására, ha azt nem

követi tényleges veszély. Amikor azonban egy másik egyed hallatja a vészkiáltást vagy más

ragadozó kategóriára vonatkozik a jelzés, a vevők érzékenysége újra megnő (Cheney és Seyfarth,

1988). Ez arra utal, hogy a vészjelzések nem egy általános félelmi állapot előidézésén keresztül

hatnak.

1.1.3.b. Hasonló jelzések - eltérő akciók

Annak ellenére, hogy a jelzések akusztikus struktúrája hasonló, az egyed egymástól teljesen

eltérő viselkedési reakciókat mutathat. A kutatók azt tapasztalták, hogy egy hang hallatán az

elsődleges mindig a megrezzenési reakció, vagyis általános aktivitásfokozódás következik be, az

állat azonnal abbahagyja a táplálkozást vagy tollászkodást, és a hang iránya felé orientálódik

(Evans és Evans, 1999). Ha ilyen esetben pl. a házityúkok (Gallus domesticus) nőstényei

táplálékkal kapcsolatos hangot hallanak, a hangforrástól eltávolodnak, mintsem hogy azt

10

megközelítsék. A jelenséget a kutatók azzal magyarázzák, hogy természetes körülmények között a

hímek táplálékkal kapcsolatos hangjait sztereotíp evő mozdulatok is kísérik, melyek egyértelművé

teszik a hang jelentését.

1.1.3.c. Konvergens jelenségek

A cerkófókéhoz hasonló funkcionálisan referenciális tulajdonságokkal rendelkező vészjelző

rendszert írtak le két lemurfaj, a katta (Lemur catta) és a vari (Varecia variegata variegata), illetve

a házityúk esetében is. A katták vészkiáltásai nagyon pontosak, szinte kizárólag csak a megfelelő

inger váltja ki őket. Különféle, élő és kitömött ragadozókkal végzett vizsgálatokban a kutatók azt

tapasztalták, hogy a katták csak a mozgó ragadozó esetében hallatják a megfelelő vészkiáltást, egy

mozdulatlan, kitömött ragadozómadár nem váltja ki a menekülési reakciót (Macedonia, 1990;

Macedonia és Yount, 1991; Pereira és Macedonia, 1991). A jelenség magyarázata talán az lehet,

hogy a katták légi ragadozóra adott vészkiáltása kizárólag a repülő ragadozókat jelzi, szemben a

cerkófok hasonló vonatkozású kiáltásaival, melyek produkálása független a ragadozó térbeli

helyzetétől és mozgásától (Struhsaker, 1967). A földi ragadozóra adott vészkiáltásuk szintén

specifikus, amit az is bizonyít, hogy független a katták és a ragadozó aktuális helyétől, tehát

bármelyikük tartózkodhat a talajon vagy egy fán, ugyanazt a földi ragadozót jelző kiáltást hallatják

(Macedonia, 1994).

A varik vészkiáltásai kevésbé specifikusak. Bár többnyire a megfelelő esetekben hallatják a

vészkiáltásaikat, előfordul, hogy légi ragadozóra vonatkozó kiáltással jeleznek földi ragadozót, és

viszont. Ezen kívül még máskor is hallatják ezeket a hangokat, pl. egy másik csapattól származó

kiáltásra válaszolnak vele, vagy agresszív interakcióik során használják, fenyegetésként (Pereira et

al., 1988).

A házityúkokra szintén jellemző, hogy a légi és a földi ragadozókra adott vészjelzéseik egymástól

jól megkülönböztethetőek, és ennek megfelelően az állatok magatartása is eltér. A légi ragadozót

jelző kiáltás hallatán pl. felfelé tekintgetnek és igyekeznek valamilyen takarásban elbújni, míg ha

földi ragadozó megjelenése várható, tekintetükkel vízszintesen pásztázzák a talajt. Jelzéseik

azonban a fentebb említett fajokénál sokkal kevésbé specifikusak, vagyis gyakran olyankor is

hallatják őket, amikor valamilyen számukra teljesen ártalmatlan madár közeledik feléjük. E

jelenség magyarázata az lehet, hogy a házityúkok esetében a ragadozó észlelése és beazonosítása

nem olyan pontos, mint a cerkófoknál. Evans és Marler (1995) szerint a házityúkok minden olyan

esetben hallatják a légi ragadozó-vészkiáltást, amikor egy ”nagyméretű, gyorsan mozgó, madár

alakú, repülő valami” közeledik feléjük.

11

1.1.3.d. Interspecifikus kommunikáció

Számos majomfaj esetében megfigyelhető, hogy a több fajból álló csoportokban az állatok

megtanulják egymás vészkiáltásait "értelmezni". A Nyugat-Afrikában élő Diana majmok

(Cercopithecus diana) és Campbell majmok (Cercopithecus campbelli) vegyes csapataiban

figyelték meg, hogy a két faj egyedei kölcsönösen reagálnak egymás vészjelzéseire. E két cerkóffaj

hímei jól megkülönböztethető vészjelzést hallatnak két fő ragadozójuk, a koronás sas

(Stephanoaetus coronatus) és a leopárd (Panthera pardus) esetében. Egy akusztikus kísérletben a

kutatók arra szerettek volna választ kapni, hogy vajon a két faj közötti kommunikáció során az

egyedek egyszerűen csak a másik faj vészkiáltásának akusztikus jellemzőire reagálnak, vagy meg

is értik, hogy az mit jelent. A vizsgálat során Diana majmoknak Campbell majmoktól származó

sas- és leopárd vészkiáltást játszottak le, majd rögtön utána a megfelelő, vagy a másik ragadozó

hangját. Azt tapasztalták, hogy a Diana majmok sokkal erőteljesebb vészreakciót adtak azokban az

esetekben, amikor a vészkiáltás és az azt követő ragadozó hangja nem egyezett meg (pl. a sas

vészkiáltást a leopárd hangja követte, vagy fordítva). Úgy tűnik tehát, a majmok képesek

különbséget tenni, hogy melyik ragadozót jelzi az adott vészkiáltás, és ezért reagálnak

fokozottabban a ”nem odaillő” hang hallatán (Zuberbühler, 2000).

1.1.3.e. Módosító jelzések értelmezése

A referenciális alapokon nyugvó kommunikációra jellemző, hogy bizonyos jelek nem

rendelkeznek önálló jelentéssel, hanem más jelek jelentését módosítják. Erre a jelenségre is

sikerült példát találni a Diana majmok és a Campbell majmok vegyes csoportjait vizsgálva. E két

majomfaj vészkiáltásait olykor egy speciális rövid hangsorozat (”boom”) előzi meg, mely azt jelzi,

hogy a helyzet nem annyira veszélyes. Ez a hangsorozat tehát módosítja az utána következő jel

jelentését. A vizsgálat során Diana majmoknak Campbell majmok vészkiáltásait játszották le az

azt megelőző ”módosító” hanggal, vagy anélkül. A vészkiáltás hallatán a majmok a saját (az adott

ragadozónak megfelelő) vészkiáltásukat hallatták és a megfelelő módon elmenekültek. Ha

azonban a vészkiáltás előtt a módosító ”boom” hang is megszólalt, nem válaszoltak a kiáltásra és

nem kezdtek el menekülni. E jelenségből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a Diana

majmok megértették a Campbell majmok jelentésmódosító szignálját (Zuberbühler, 2002).

1.1.4. Érvek a funkcionálisan referenciális jelzések hiánya mellett

1.1.4.a. Öröklött prediszpozíció vagy önkényesség

12

Sok esetben kimutatták, hogy az adott faj egyedei minden tapasztalat nélkül is képesek a jelzés

felismerésére. A szociális izolációban nevelt halálfejes majmok (Saimiri sciureus) a fajspecifikus

vészkiáltás hallatán már az első alkalommal is megrezzenési reakcióval válaszoltak és a vászon

pótanyamodellhez szaladtak (Herzog és Hopf, 1984). Erre a viselkedésre alapozva a kölyköket

sikerült kondícionálni is a félelmi, illetve a megközelítő reakcióra: ha a vészkiáltással egyidőben

egy kitömött ragadozóval (macska vagy kígyó) találkoztak, akkor a modell később is félelmi

reakciót és elkerülést váltott ki belőlük, míg ha a modell prezentálása alatt egy semleges hangot

hallottak, a kölykök megközelítették és manipuláltak is a tárggyal (Herzog és Hopf, 1983).

Hasonló jelenség figyelhető meg egyes énekesmadarak csúfolódó viselkedésének szociális

tanulása során is (Curio, 1975; Curio et al., 1978).

Más esetekben viszont nincs ilyen specifikus előzetes kapcsolat a vészjelzés és az általa kiváltott

viselkedés között. Szabadon élő japán makákók (Macaca fuscata) csapataiban figyelték meg, hogy

bár a kölykök már egész fiatal életkorban is nagyon érzékenyek a hallott vészkiáltásokra, a

megfelelő menekülési reakció mégis csak fokozatosan alakul ki náluk (Masataka, 1983).

1.1.4.b. A jelek közvetlenül a fiziológiai-, illetve a motivációs állapoton keresztül hatnak

A hangok akusztikus struktúrájának és funkciójának eredendő kapcsolatát az is alátámasztja,

hogy számos faj (különböző emlős- és madárfaj) vészkiáltása szerkezetét tekintve nagymértékben

hasonló egymáshoz. Például a cerkófok légi-, illetve földi ragadozóra adott vészkiáltásainak

akusztikus jellemzői gyakorlatilag megegyeznek (Owren és Bernacki, 1989), rövid, gyors, lüktető

hangok, melyek azonnal felkeltik a hallgatók figyelmét és motoros választ váltanak ki. A cerkófok

esetében már az egészen fiatal kölykök is hallatják mindhárom típusú vészkiáltást, bár kezdetben

csak a ragadozók osztályait képesek egymástól megkülönböztetni. Hasonló jelenség tapasztalható

a házityúkok vészkiáltásai és táplálékkal kapcsolatos hangjai esetében is (Gyger et al., 1987; Evans

et al., 1993; Marler et al., 1986), ahol a hangok struktúrája szinte teljesen megegyező (Evans és

Evans, 1999). E jellegzetesség következtében az állati szignálok erősen különböznek az emberi

szavaktól, mivel ez utóbbiak esetében a jel és a jelzett közötti kapcsolat teljesen önkényes, a

leopárd szó önmagában (illetve mindenféle tapasztalat hiányában) nem vált ki semmilyen reakciót

a vevőben.

1.1.4.c. A jeltanulás hiánya

A referenciális kommunikációs rendszerekre jellemző a jelek szociális tanulás révén való

elsajátítása. Az állatok esetében azonban a vészjeleket az egyedek öröklötten képesek adni,

13

mindenfajta előzetes tanulás nélkül. A tanulás csak a környezeti stimulus és az adott vészjelzés

kapcsolatának kialakulásában játszik szerepet. Így a cerkófok a ”sas” vészkiáltást adják

mindenféle repülő tárgyra vagy élőlényre, ”kígyó” lehet egy letörött faág, vagy ”leopárd” egy

számukra teljesen veszélytelen varacskos disznó is. Felnőttkorukra a jelzések nagyon pontossá

válnak, szinte kizárólag csak az adott ragadozófaj felbukkanásakor hallatják őket, csak elvétve

jeleznek más fajokat. Hasonló a helyzet a földikutyáknál (Spermophilus sp.), a ragadozófelismerés

esetükben is fokozatosan válik egyre pontosabbá (Coss et al., 1993). Owren és Rendall (2004)

szerint ez a mechanizmus ellentétes a nyelvre vonatkozó elképzelésekkel, ahol a vevő az adó

viselkedését megfigyelve párhuzamosan tanulja meg magát a jelet, valamint a jel és jelzett közötti

kapcsolatot.

1.1.4.d. A szándékosság kérdése

Amennyiben a referenciális kommunikáció célja az "információátadás", akkor fel kell

tételeznünk, hogy az adó a vevő "információhiányos” állapotát felismerve szándékosan jelez.

Eddigi kísérleti adatok nem támasztják alá a szándékosság meglétét a vészjelző rendszerek esetén,

bár elvileg elképzelhető lenne, hogy a hangok felszólításként funkcionálnak, "utasítva" a

hallgatóságot a megfelelő menekülési akció végrehajtására. Úgy tűnik azonban, a szándékosság

hiányzik a majmok viselkedéséből, és ez nemcsak a vészjelzésekre vonatkozik, hanem a

vándorlás, vagy a táplálkozás közben hallatott kontaktuskereső hangjaikra is. Bár ezeknek a

hangoknak éppen az a funkciója, hogy fenntartsa a kapcsolatot az egymástól vizuálisan izolált

csapattagok között, a hangadás feltehetően kizárólag az adó egyed állapotának függvénye.

Páviánok (Papio sp.) pl. nem válaszolnak egy a csapattól külön lévő egyed hangjára, még akkor

sem, ha a jelzés számukra előnyt jelentene (Cheney et al., 1996; Rendall et al., 2000). Megtévesztő

lehet, hogy a táplálékkeresés során szétszéledő egyedek gyakran hallatnak kontaktustartó

hangokat, úgy tűnhet, mintha a csapat tagjai válaszolgatnának egymásnak. Megfigyelések szerint

azonban e jelenség azzal magyarázható, hogy az állatok hasonló helyzetben vannak, hasonló

akciókat hajtanak végre, ezáltal mindegyikük csak a saját szeparációs állapotáról ”számol be”

(Rendall et al., 2000).

1.1.4.e. A generalizáció hiánya

A funkcionálisan referenciális típusú kommunikáció létét igazolná, ha az állatok a

vészjelzéseket egy harmadik személy viszonylatában is képesek lennének használni. A cerkófok

14

esetében azonban ennek nem találták jelét. A felnőtt egyedek nem jeleznek, ha olyan ragadozót

észlelnek, mely rájuk nem, de a kölykeikre veszélyes lehet. Ugyanezt tapasztalták páviánoknál és

makákóknál is (Cheney és Seyfarth, 1990a). Ezzel analóg jelenség, hogy az anyaállatok bizonyos

szituációkban nem segítenek a kölykeiknek: amikor a kölyök pl. azt tanulja, hogy melyik táplálék

ehető, az anya nem erősít rá egyik típusra sem, nem osztja meg a kölyökkel a saját táplálékát és

nem jelzi, hogy mit érdemes megenni. Hasonló a helyzet a vészkiáltások specializálódásakor is, az

anya nem erősít rá a kölyök próbálkozásaira, hogy az adott ragadozó esetén melyik a helyes hang

(Cheney és Seyfarth, 1990b).

Ezeknek a megfigyeléseknek azonban bizonyos mértékben ellentmond Cheney és Seyfarth

(1980) azon megfigyelése, amikor egy kölyök segélykérő hangjának felvételét játszották le egy

három anyából álló kis csoportnak, melyben ott volt a kölyök anyja is. A hang hallatán a három

állat közül a kölyök anyja nézett a leggyorsabban és a legkitartóbban a hangforrás felé, valamint ő

ment oda legnagyobb valószínűséggel a hangszóróhoz. Ezen kívül, a kiáltás hallatán a másik két

állat a kölyök anyjára nézett, mintha azt várták volna, hogy ő cselekedjen.

1.1.4.f. A jelzett kategória meghatározhatatlansága

A funkcionálisan referenciális elképzelés támogatói is elismerik, hogy a jelek által jelzett

kategória pontos leírása igen nehézkes. A cerkófok esetében elképzelhető ugyanis, hogy a

vészkiáltások ragadozóspecifikus jellemzőket tartalmaznak, így egy ragadozómadarat jelző

vészkiáltás valamiféle specifikus információt nyújthat a társaknak a légi ragadozókról. Lehetséges

azonban, hogy a tényleges tartalom lényegesen eltérő, ezért a leopárd vészkiáltás jelenthet egy

”négylábú ragadozót”, ”gyors és félelmetes valamit”, vagy ”vízszintes síkban közeledő veszélyt”

is. Tovább nehezíti a problémát, hogy egyes vészkiáltások nem a ragadozótípusokra, hanem az

adott ragadozó gyorsaságára utalnak. Ez utóbbi típusnak jó példái a földikutyák vészkiáltásai.

Bizonyos tekintetben ezek a hangok hasonlóak a cerkófok jelzéseihez, mivel a földikutyák is

akusztikusan különböző hangokat hallatnak légi- és földi ragadozóik esetében: az előbbi

”típusnál” fütyülő-, az utóbbinál pedig csettegő hangokat (Owings és Virginia, 1978). Eltérnek

viszont abban, hogy vészkiáltásaik valószínűleg nem a ragadozótípusokat jelzik, hanem inkább

azt, hogy mennyire sürgős elmenekülni előlük (Robinson, 1981; Sherman, 1985).

1.1.4.g. A jelzésrendszerek fajtáját elősorban az ökológiai tényezők határozzák meg

Különböző fajok jelzésrendszerét összehasonlítva látható, hogy az ökológiai feltételek döntő

módon befolyásolják (korlátozzák) az adott rendszer rugalmasságát. Ilyen feltétel lehet a fajra

vadászó ragadozók kategóriájának száma, a rendelkezésre álló menekülési lehetőségek száma, az

15

élőhely típusa (zárt vagy nyitott). A vizsgált majomfajok közül pl. a cerkófok és a katták kis

termetű állatok, a rájuk leselkedő ragadozók tábora sokkal népesebb, mint a nagyobb termetű

varié, melyre természetes élőhelyén csak egy-két faj jelenthet veszélyt. További különbség

mutatkozik az élőhely tekintetében: a cerkófok és a katták nyílt területeken élnek és főként a

talajon tartózkodnak, így jóval nagyobb a valószínűsége, hogy egy földi ragadozó áldozatául

esnek, mint a sűrű növényzet között élő és idejük nagyobb részét fákon töltő varik. Ezzel

magyarázható, hogy az utóbbiak számára kevésbé fontos, hogy pontosan jelezzék a ragadozó

típusát.

Jelentős eltérés tapasztalható, ha a cerkófokat a földikutyákkal hasonlítjuk össze. Míg a cerkófok a

légi-, illetve a földi ragadozókkal szemben különböző és egymást kizáró védekező viselkedést

mutatnak, a földikutyák minden támadás esetében ugyanúgy viselkednek, azaz a rejtekhelyük felé

rohannak (bár a ragadozómadarak elől a bozót is menedéket nyújthatna).

1.1.5. Motiváció és referencialitás: Párhuzamos rendszerek

Marler, Evans és Hauser (1992) szerint, mivel a szignálok egy lényeges része nem sorolható be

egyértelműen a motivációs, vagy a referenciális kategóriába, érdemes lenne ezeket a rendszereket

egy többdimenziós modell keretében vizsgálni, melyben minden jelzés értelmezhető lenne

motivációs, illetve referenciális tulajdonságai alapján. Döntően csak motiváción alapuló

szignálnak tekinthető pl. sok fészekhagyó madár elégedettséget vagy félelmet kifejező hangja,

vagy a csecsemők sírása (Abraham, 1974; Collias és Joos, 1953; Lester, 1985). A szinte kizárólag

referenciális karakterrel bíró jelzések közé sorolható az emberi beszéd (bár általában itt is fontos

szerepe van a belső állapotnak).

Az ilyesfajta, csak egyik vagy csak másik alapú jelzések viszonylag ritkák, a jelentéstartalmat

általában mind a két rendszer befolyásolja - amint azt a ragadozóspecifikus vészkiáltások esetében

is láttuk. Az emberszabásúak szociális interakcióit kísérő hangjai (morgás, agonisztikus visítások)

nagyobbrészt motivációs alapúak (Rowell és Hinde, 1962), ugyanakkor referenciális

információkat is közvetítenek a csapatban elfoglalt pozícióról (Cheney és Seyfarth, 1982;

Gouzoules et al., 1984). Hasonló a helyzet a táplálékkal kapcsolatos jelzések esetében: legyen szó

csimpánzokról, makákókról vagy házityúkról, úgy tűnik, a jelzés valamiképpen utal a táplálék

minőségére és mennyiségére egyaránt (Dittus, 1984; Hauser és Wrangham, 1987). A kutatók úgy

gondolják, hogy az alapvető funkció megértésében a hangok akusztikus jellemzői és a képzés

mechanizmusa a kulcsfontosságú. Pl. a makákók sikítása referenciális és egyedileg

16

megkülönböztető jelnek tekinthető, mivel a közelben tartózkodó (de nem látott) társak számára

utal az ellenségre és a harc komolyságára is (Gouzoules et al., 1984). Az újabb megfigyelések

azonban valószínűtlenné teszik a fenti feltételezést, a kaotikus akusztikus tulajdonságok

következtében ugyanis ezek a jelek aligha alkalmasak bármiféle funkció betöltésére (Owren és

Rendall, 1997; Rendall et al., 1998).

1.1.6. Összefoglalás

Bár az utóbbi évek erőfeszítései nyomán számtalan állatfaj kommunikációs rendszerének

alapjait sikerült feltárni, jelenlegi ismereteink még igen hiányosak. Problémát jelent a fajválasztás

gyakran esetleges volta is, mely az összehasonlíthatóságot nagymértékben megnehezíti.

Nyilvánvaló, hogy az ökológiai körülmények alapvetően befolyásolják az adott faj

kommunikációs mechanizmusait - különösen igaz ez a vészkiáltásokra. Úgy tűnik, párhuzam

mutatható ki a környezet komplexitása (ragadozók fajtája, menekülési lehetőségek), illetve az

adott faj kommunikációs rendszerének összetettsége között. Ugyanakkor nem vitatható, hogy a

belső állapoton alapuló magyarázatok sok esetben nem kielégítőek, mivel a jelzések bizonyos

mértékben a környezeti ingerek befolyása alá kerülnek. Az, hogy ez a befolyás milyen szintű lesz,

attól függ, hogy mennyire variábilis a környezet. Ha csak egy préda van és egy ragadozó, teljesen

felesleges referenciális kommunikációt feltételezni, ráadásul a meglétét sem lehetne bizonyítani. A

referencialitás szerepe akkor jelentkezik, amikor alternatív lehetőségek bukkannak fel. Az eddigi

tapasztalatok szerint azonban az állati kommunikáció esetében az ilyen alternatívák száma nagyon

csekély, ezért a rendszer referenciális karaktere is kevéssé fejlett.

Fontos megemlíteni, hogy a referencialitás kérdése külön-külön merül fel a jelkibocsátás és a

jelértelmezés esetében. Ha az állat képes referenciális jelek adására, de nem képes azok

értelmezésére, vagy fordítva, akkor nem jöhet létre referenciális kommunikáció. Jelenlegi

tudásunk szerint a vizsgált állatfajok legnagyobb részénél ez a probléma áll elő, nem világos, hogy

az adott jelet az állat miképpen értelmezi.

1.2. GESZTIKULÁRIS JELZÉSEK ÉS A FIGYELMI ÁLLAPOT SZEREPE A

FŐEMLŐSÖK KOMMUNIKÁCIÓJÁBAN

1.2.1. Egy gesztus kommunikatív jellemzői

17

Míg az előző fejezetben megkíséreltük áttekinteni az állati kommunikációs jelek és az általuk

jelzett objektumok viszonyát (elsősorban a vészkiáltások rendszerén keresztül), jelen fejezetben a

dolgozat témájához közelebb álló, a vizuális kommunikáció egyik speciális jelzésformájának

(gesztusnak) jellemzőit igyekszünk bemutatni.

A gesztusok lényegében a jel szerepét betöltő, részben módosult mozgásformák. Számos

állatfaj esetében találkozunk olyan ritualizált viselkedésekkel, melyeknek fontos szerepe van az

agresszióval, vagy a párválasztással kapcsolatos kommunikációban. Ilyen póznak – gesztusnak -

tekinthető pl. a pávahímek (Pavo cristatus) szétterjesztett faroktollazata, vagy a kutya (Canis

familiaris) agresszív belső állapotra utaló felemelt faroktartása. A korábbiak értelmében az ilyen

típusú jelzések szinte kizárólag a belső állapotra utalnak. Az utóbbi években, ezen belül is

elsősorban az ember gesztikuláris jelzéseinek evolúcióját célzó kutatások nyomán, előtérbe került

azoknak a jelzéseknek a vizsgálata, amelyekről feltételezhető, hogy referenciális tartalommal is

bírnak, azaz az adó egyed használatukkal a környezet egy bizonyos elemére utal. Az emberre

vonatkozó kiindulási kérdésfelvetés miatt ezek a vizsgálatok meglehetősen szűk körben

mozognak, csak néhány főemlős faj képességeit vizsgálták meg ezen a téren, ami az általánosítást

igen nehezzé teszi. Ezen túlmenően, mivel a legrészletesebb ismereteink az emberre vonatkozóan

állnak rendelkezésre, ezt a fajt tekintjük vonatkoztatási alapnak.

1.2.1.a. A mutató gesztus értelmezésének összehasonlítása

Jelenlegi tudásunk szerint bizonyíthatóan egyedül az ember rendelkezik azzal a speciális,

öröklött háttérrel is rendelkező gesztussal, amellyel képes mások számára a környezet objektumait,

illetve az azokban bekövetkező változásokat jelezni. Ez a gesztus a mutatás, melynek két fő

jellemzője van. Az egyik, hogy a kar és a kéz valamilyen kitüntetett irányt jelez, a másik pedig,

hogy a gesztust a kinyújtott mutatóujj erősen kihangsúlyozza. Bár sokan vitatják (Povinelli et al.,

1997, Povinelli és Davis, 1994), a csimpánzok (Pan troglodytes) nem produkálják ezt a

viselkedésformát, még a fogságban élő példányok mutató viselkedése is lényegesen különbözik az

emberétől. A különbségnek anatómiai magyarázata van: a mutatóujjat mozgató izomzat és a

csontok görbülete némileg eltér a két fajnál. Ettől függetlenül sokak szerint a csimpánzok és az

ember mutató gesztusa funkcionális értelemben hasonló. Erre utal, hogy mindkét faj

egyedfejlődésében a gesztus hasonló irányú változásokon megy át (egy kezdetben inkább

nyúlásként értelmezhető kézakció, amelyben fokozatosan jelenik meg a domináns

mutatóujjhasználat) (Leavens és Hopkins, 1999; Leung és Rheingold, 1981).

18

Az emberi mutatás referenciális funkciójának megértése a gyerekeknél fokozatosan, egy

fejlődési folyamat során valósul meg. A 9 hónapos csecsemők már figyelemmel kísérik, ha a

felnőtt kinyújtott karral és mutatóujjal egy kb. 50 cm távolságban lévő tárgyra mutat. Egy éves

koruk után válnak képessé arra, hogy a mutatás irányát egy távolabb elhelyezkedő tárgyig

kövessék, mintha képzeletbeli "vonalat" húznának az ujj vége és a tárgy között. 15 hónapos

korukban már az sem akadályozza őket a követésben, ha eközben közelebb lévő tárgyakat

figyelmen kívül kell hagyniuk (Butterworth és Itakura, 2000; Morisette et al., 1995). A jelzett tárgy

és a jel fizikai jellegzetességének ilyenfokú függetlenítése veti fel annak a lehetőségét, hogy a

mutatás a gyerekek számára már referenciális tartalommal bír. Hasonló változás figyelhető meg a

produkció oldaláról is. Míg kezdetben a gyerekek a másik viselkedési állapotának

megváltoztatására használják a mutatást (imperatív forma: szociálisan manipulálja a másikat, pl.

rámutat egy számára elérhetetlen tárgyra), addig később a mutatás "pusztán" a másik figyelmének

irányítására is szolgál (deklaratív forma). Ez utóbbi esetben a gyermek nem vár el akciót a

másikról, hanem csak egy közös figyelmi állapot elérésére törekszik.

Mindezek értelmében érdekesnek tűnt annak vizsgálata, hogy a majmok (de különösen a

csimpánz) mennyiben képesek a gyermekhez hasonlóan értelmezni a mutató gesztust. Az

eredményekből úgy tűnik, a vizsgált majomfajok csak korlátozott mértékben képesek az ember

jelzéseit kommunikatív jelként értelmezni és azok alapján az elrejtett táplálékjutalmat megtalálni.

Kapucinus majmok (Cebus apella) tárgyválasztásos feladatokban számos próba során képesek

ugyan megtanulni, hogy az egészen közelről (15 cm) történő emberi mutatás a jutalom helyét jelzi

(Anderson et al., 1995; Itakura és Anderson, 1996). Rhesus majmok (Macaca mulatta) esetében

hasonló eredményt hoztak a kísérletek (Anderson et al., 1996). Valószínű, hogy az állatok a sok

próba során egyszerűen csak annyit tanultak meg, hogy az ember kezéhez közelebb eső oldalt

válasszák. Egy vizsgálatsorozat keretében Povinelli és munkatársai (1997) felnőtt csimpánzokat,

két- és három éves gyerekeket teszteltek abból a szempontból, hogy képesek-e a mutatás és a

tekintet iránya alapján az elrejtett jutalmat megtalálni. Különféle próbákat végeztek, melyek során

a kísérletvezető hol csak mutatással, hol csak odanézéssel, vagy e kettő együttesével jelzett.

Amennyiben az ember viszonylag közelről jelezte a jutalom helyét, a csimpánzok képesek voltak

azt megtalálni, ha viszont kissé távolabbról (1-1,5 m), akkor a helyes választások aránya az elvárt

szintre, vagy az alá esett. A legjobb eredményt akkor érték el, amikor a jelzés a mutatás és az

odanézés együttese volt. Úgy tűnt, a csimpánzok a próbák során megtanulták összekapcsolni a

mutatóujjat a dobozzal. Ezzel szemben a gyerekek számára egyik feladattípus sem okozott

nehézséget, akár közelről, akár távolról történt a jelzés. (Fontos különbség, hogy a gyerekekkel

19

általában egy teszttípusból csak egy próbát végeztek, a csimpánzokkal pedig 25-30 próbát). Egy

további vizsgálatban a jeladó asszimmetrikusan, az egyik dobozhoz közelebb helyezkedett el

(helyi ingerkiemelés) és ily módon jelzett. A csimpánzok eltérően reagáltak a két lehetséges

pozíció esetében. Ha az ember a jutalmat tartalmazó doboz mellett tartózkodott, a csimpánzok a jel

természetétől függetlenül szignifikáns mértékben az elvárt szint feletti arányban választották ezt az

oldalt (vagyis a test pozíciója alapján választottak). Amikor viszont az ember az üres doboz mellől

jelzett, a csimpánzok már nem voltak képesek helyesen választani, sőt ha csak a tekintet iránya volt

a jel, szignifikáns mértékben az elvárt szint alatt teljesítettek, vagyis oda mentek, ahol az ember

tartózkodott (Itakura et al., 1999).

Feltételezhető, hogy a szociális környezet hatással van arra, hogy az állat hogyan reagál az

ember által adott jelzésekre, többek között pl. a mutatásra. Számtalan vizsgálati eredmény

bizonyítja, hogy az emberrel szoros kontaktusban nevelkedett egyedek (enkultúrációs hatás) ezen

feladatokban rendszerint jobb teljesítményt nyújtanak. Ennek egyik példájaként egy fiatal

gorillával végzett vizsgálatsorozat említhető (Gómez, 1990), melyben az állatnak egy

problémahelyzetet (egy zár kinyitásával kijutni egy szobából) kellett megoldania, úgy, hogy ehhez

a jelenlévő ember segítségét is felhasználhatta. A kutatók azt tapasztalták, hogy a feladat többszöri

ismétlése során megváltozik a gorilla “stratégiája”. Kezdetben a gondozó csak passzív eszköz

(object) volt, akire felmászva a zárhoz lehetett jutni. Később már az embert az ajtóhoz vezetve

alanyként (subject) használta fel célja eléréséhez, majd néhány hónap elteltével nem csak

odavezette az embert az ajtóhoz, de közben váltakozva nézett annak arcára és a zárra, sőt olykor az

ember kezét is megpróbálta a zár felé irányítani. Ez utóbbi esetben tehát a cselekvés aktív

végrehajtójaként (agent) használta fel az embert.

Az enkultúráció esetleges hatása más emberszabásúakkal végzett vizsgálatokból is ismert. Míg az

emberi mutatás jelként való értelmezését laborban nevelkedett csimpánzoknak meg kellett tanulni

(Povinelli et al., 1999), enkultúrált csimpánzok és egy orangután (Pongo pygmaeus) hasonló

szituációban azonnal képesek voltak a jel alapján helyesen választani (Itakura és Tanaka, 1998).

Ugyanezt a teljesítménybeli különbséget figyelték meg abban az esetben is, amikor a jel a tekintet

iránya volt: míg Povinelli és munkatársai (1999) nem tapasztaltak megfigyelésen alapuló tanulást,

az Itakura és Tanaka (1998) által végzett kísérletben a helyes választási arány meghaladta a 90

%-ot.

Általánosságban véve azt mondhatjuk, hogy az emberszabásúaknak – még az emberi

környezetben nevelkedetteknek is – bizonyos mennyiségű próbálkozásra van szükségük ahhoz,

20

hogy megtanulják az emberi gesztusok értelmezését és azok alapján pl. megtalálják az elrejtett

jutalmat. Sikerességüket erősen befolyásolja a jelző és a jelzett tárgy közötti távolság: minél

közelebb helyezkedik el e kettő egymáshoz, annál hamarabb képesek biztosan és helyesen

választani (pl. a mutatóujj szinte hozzáér a jutalmat rejtő dobozhoz, vagy a jeladó a jutalom

helyéhez közel tartózkodik).

Ha az emberszabásúak és a gyerekek összehasonlítását a jelprodukció oldaláról végezzük el,

szintén jelentős eltéréseket tapasztalhatunk. Talán a legfontosabb, hogy a gyerekek gyakran

használják a gesztusokat deklaratív célzattal, vagyis hogy érdeklődésük tárgyát, figyelmüket

megosszák másokkal. Az imperatív jelzések mint a "szociális eszközhasználat" típusai fordulnak

elő, produkálásuk azon az előfeltevésen alapul, hogy mások mint önálló hatótényezők

befolyásolják a történéseket. Ezzel szemben a csimpánzok gesztusaik segítségével szinte kizárólag

csak saját magukra hívják fel a figyelmet. A deklaratív típusú jelzések esetükben teljesen

hiányoznak, úgy tűnik, nem képesek a társuk figyelmét valamilyen rajtuk kívülálló, külső dologra

felhívni, kizárólag a figyelemmegosztás, vagy valamiféle kommentálás céljával (Tomasello és

Call, 1994; Tomasello et al., 1985).

1.2.1.b. A gesztikuláris jelzéseket vizsgáló kísérletek kritikája

Mivel a mutással kapcsolatos kísérletek fő célja az emberrel való homológiák tisztázása volt, a

kísérletezők figyelmét számos elméleti és gyakorlati módszertani probléma elkerülte. Az egyik

ezek közül, hogy a vizsgált fajok (rhesus majom, csimpánz) gesztikuláris kommunikációja

természetes körülmények között valószínűleg lényegesen eltér az emberétől. Ezen kívül, terepi

megfigyelések sem igazolják, hogy az állatok a mutatást, vagy azzal közel rokon viselkedési

formákat használnának egymás között, ami megkérdőjelezi e kísérletek eredményeinek

értelmezhetőségét. További problémát jelent, hogy ezek a kutatások, különösen kezdetben,

elsiklottak egy a vizuális kommunikáció esetében fontos kérdés felett, nevezetesen, hogy milyen

mértékben és hogyan történik a másik figyelmi állapotának befolyásolása. Míg az akusztikus

kommunikáció során a jeladónak "nem kell különösebben törődnie" azzal, hogy a jelzés eléri a

vevőt, vagy sem, a vizuális csatorna esetében ez másképp van. Amennyiben ugyanis az adó nem

törődik a társa figyelmi állapotával, akkor csak abban az esetben érhet el sikert, ha a jelzés nagyon

feltűnő (pl. nászruhák, bár még ehhez is kapcsolódnak figyelemfelhívó hangjelzések). A másik

lehetőség, hogy a jeladó egyed érzékeli a másik figyelmi állapotát és adott esetben képes annak

manipulálására is.

21

1.2.2. A tekintetkövetéstől a figyelmi állapot felismeréséig

1.2.2.a. Emberi jellemzők

A figyelmi állapot felismerésének első lépése, hogy az egyed képes rá, vagy megtanulja, hogy a

másik tekintetének iránya milyen jelentőséggel bír. Jelen tudásunk szerint az emberben e képesség

kialakulása fokozatosan, több szakaszon keresztül megy végbe, amelynek bizonyos elemeit egyes

állatfajok esetében is sikerült kimutatni. Emery és munkatársai (Emery, 2000; Emery et al., 1997)

úgy vélik, a tekintetkövető képesség, a kapcsolt figyelemre, illetve a megosztott figyelemre való

képesség egymással szorosan összefüggő, de különálló jelenségek, melyek egymást követően

alakulnak ki. Definícióik szerint tekintetkövetésről akkor beszélhetünk, ha pl. a gyerek ugyanabba

az irányba néz, mint az anyja, a konkrét tárgy azonban, amire a figyelmük irányul, nem feltétlenül

egyezik meg. E képesség fejlettebb formájának tekintik a kapcsolt figyelmet (joint attention), mely

akkor valósul meg, ha a gyerek és az anya figyelme ugyanarra a dologra irányul, annak

következtében, hogy a gyerek követi az anya tekintetének irányát. További fejlődési fokozatot

jelent a megosztott figyelemre (shared attention) való képesség megjelenése. Ebben az esetben a

gyerek és az anya egyaránt tudatában van, hogy mire irányul a másik figyelme, tehát mindketten

saját szándékukból néznek az adott dologra, és nem azért, mert a másik is odanéz. Hasonló

szakaszos fejlődést tételez fel Butterworth és Jarrett (1991), akik a tekintetkövető képességet és a

kapcsolt figyelemre való képességet azonosnak tekintik, létrejöttét pedig három, egymást követő

mechanizmus segítségével írják le. Az első az ún. ökológiai mechanizmus, mellyel a gyerekek már

hat hónapos korban rendelkeznek. Ekkor már képesek arra nézni, amerre az anyjuk – de csak a

saját látóterükön belül. A lokalizálás azonban még nem pontos, tekintetük megakad az első

”útbaeső” dolgon, így ha az adott irányban több érdekes dolog is van, könnyen eltévesztik, hogy

éppen mire is nézett az anyjuk. Ez az életkor tehát megfelelne a fentebb említett (Emery et al.,

1997) tekintetkövetésre való képesség szakaszának. Kb. 12 hónapos korban jelenik meg a

geometrikus mechanizmus, mely már lehetővé teszi a tekintet irányának pontosabb lokalizációját,

tehát a gyerek képes az anya által nézett tárgyat fixálni, de még mindig csak a saját látóterén belül.

A legfejlettebb szint a kb. 18 hónapos korban jelentkező reprezentációs mechanizmus, melynek

segítségével már a saját látóterén kívülre is képes a másik tekintetét követni, és teljes biztonsággal

választani (pl. ha az anya mögé néz, megfordul és úgy követi a tekintet irányát). E két utóbbi

mechanizmus révén tehát kialakul a kapcsolt figyelemre való képesség (Emery et al., 1997). A

kapcsolt figyelem nagyon fontos szerepet tölt be a gyerekek nyelvtanulása során: a tárgyak,

22

események neveit a gyerek azáltal tanulja meg, hogy az adott szó kimondásával párhuzamosan a

felnőtt a megnevezett dologra néz vagy mutat. A gyerek pedig általában másfél éves kora körül

már megérti, hogy mi a felnőtt figyelmének tárgya (Baldwin, 1991).

A kapcsolt figyelmi állapot bizonyos formái az imperatív és a deklaratív mutatáshoz egyaránt

társulnak. Már az egészen fiatal kisgyerekek is megbizonyosodnak arról, hogy a mozdulatuk

látható a másik ember számára - vagy előzetes szemkontaktus, vagy valamilyen hangadás révén.

Mindegyik esetre jellemző, hogy a jelzés alatt a gyermek gyakran váltogatja a pillantását a

célszemély és a kívánt objektum között, ezzel mutatva, hogy tudatában van, a jel hatással van a

másikra (Bates et al., 1979).

1.2.2.b. Tekintetkövetés állatoknál

A szociális csoportban előforduló tekintetkövetés vagy szociális figyelem (Chance, 1967)

gyakorisága információt szolgáltat az állat rangsorban elfoglalt helyzetéről: minél magasabban

helyezkedik el az egyed a rangsorban, annál többször pillantanak rá a társai, míg ő maga annál

ritkábban néz rájuk. Bizonyos esetekben a Primáták a pillantást felhasználják arra, hogy

információt szerezzenek a társuk szándékairól, emocionális állapotáról, vagy a körülöttük zajló

eseményekről. A tekintetkövetést használják akkor is, amikor egy fajtársuk segítségére van

szükségük. Anubisz páviánok (Papio anubis) (Walters és Seyfarth, 1987) és fehérbarkójú cerkófok

(Cheney és Seyfarth, 1990b) ilyenkor lopva tekintgetnek az agresszíven fellépő fajtárs és a

potenciális segítő között, és viselkedésükkel megpróbálják az utóbbit rábírni, hogy segítsen. A

főemlősökön kívül feltételezhetően más emlősfajok is képesek a fajtárs tekintetének követésére,

erre utalnak a nemrégiben kecskékkel végzett sikeres vizsgálatok (Kaminski et al., 2001).

Előfordul, hogy a bonyolultabb interakciók során az állatok kihasználják társaik automatikus

tekintetkövető képességét. Legjobb példája ennek talán a taktikai megtévesztés, amikor pl. egy

állat azáltal kerüli el, hogy a többiek megtámadják, hogy úgy tesz, mintha ragadozót fedezett volna

fel a közelben: távolra néz, esetleg vészkiáltást is hallat, ezzel elvonja saját magáról a társai

figyelmét (Cheney és Seyfarth, 1990b; Whiten és Byrne, 1988).

Több kísérletben sikerült kimutatni, hogy felnőtt csimpánzok képesek az emberi tekintet

követésére, hasonló módon a gyerekekhez. Az egyik, meglehetősen bonyolult vizsgálatban a jelző

ember különböző tárgyak mögé nézett, illetve a tekintetének irányában valamilyen, a tekintetet

megakasztó tárgy volt, tehát ”túlnézett” tárgyakon. A csimpánzok követték az ember tekintetének

irányát és a jutalmat az ”akadály” mögött keresték, illetve, ha az ember egy hozzá közelebbi tárgyat

23

figyelmen kívül hagyva, távolabbra nézett, a csimpánzok sem akadtak meg a közelebbi tárgynál.

Mindebből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a csimpánzok nemcsak képesek mások

tekintetének irányát követni, hanem megértették annak "célját" is (Tomasello et al., 1999). Egy

másik vizsgálat eredményei szerint a csimpánzok képesek voltak az emberi tekintet irányát követni

abban az esetben is, ha a jelzés a fej- és szemmozgás együttese volt, és akkor is, ha csak a szem

mozgása önmagában (Povinelli és Eddy, 1996b).

1.2.2.c. A tekintet kommunikációs jelzésként való felismerése állatoknál

A másik tekintének iránya sok esetben jelzésként szolgálhat a megfigyelő számára. A kutatók

úgy érveltek, hogy e képesség meglétére utalhat, ha az adott faj egyedei képesek választásukat a

másik tekintetének irányultsága alapján megtenni. Majmokat vizsgálva mindössze egy esetet

ismerünk, amikor több száz próba elvégzése után, a jelekkel fokozatosan nehezedő sorrendben

találkozva egy kapucinus majomnak sikerült megtanulnia, hogy az emberi fejfordítás gesztust

irányjelzésnek tekintse és az alapján válasszon (Anderson et al., 1995; Itakura és Anderson, 1996),

annak ellenére, hogy a korábban leírtak szerint a majmok képesek a fajtárs tekintetét követve saját

figyelmüket egy adott tárgyra irányítani. Látható azonban, hogy ez önmagában nem nyújt elegendő

alapot arra, hogy feltételezzük, értik a másik egyed figyelmi állapotának jelentőségét, az adott

szituációról meglévő ismereteit, vagy a jelzés referenciális jelentését (Cheney és Seyfarth, 1990a;

Emery et al., 1997; Tomasello et al., 1999).

1.2.2.d. A tekintet figyelmi állapotként való felismerése állatoknál

Mint az a fentiekből is látszik, a mentális állapot és figyelmi állapot tulajdonítás képességének

vizsgálatában a kapott eredmények eléggé zavarosak. Tulajdonképpen a kutatók még nem találták

egyértelmű bizonyítékát annak, hogy a csimpánzok (vagy más faj) értenék, hogy egy adott dologra

való ránézés, az arra irányuló figyelem kommunikatív értékkel bír. Úgy tűnik, a majmok többsége

nem fogja fel a másik vizuális figyelmi állapotának jelentőségét (pl. közönséges makákó: Kummer

et al., 1996), a csimpánzok azonban egyes adatok szerint képesek a test vagy a fej helyzete - egyes

esetekben a pillantás - alapján különbséget tenni az ember figyelő és nem figyelő állapota között.

Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy a megfelelő teljesítményszint eléréséhez nagyszámú (kb.

200) próbára van szükségük, ami alatt megtanulják, hogy melyik embert érdemes választani (Call

és Tomasello, 1996; Povinelli et al., 1990). Az ezirányú vizsgálatokban a csimpánzok mindig két

emberrel szembesültek, akik közül csak az egyik ismerte a táplálékjutalom helyét. Amennyiben a

két ember helyzete (szemben áll/háttal áll) különbözött egymástól, az állatok sikeresen

24

megoldották a feladatot. Ha azonban a két ember csak a fej, vagy a szem irányultságában tért el

egymástól (fejjel elfordul/feléjük fordul; nyitva/csukva van a szeme; rájuk néz/elnéz oldalra; be

van kötve a szeme/szája), a jó választások aránya az elvárt szintre, vagy az alá csökkent. A kutatók

azt is megvizsgálták, hogy esetleg az életkor előrehaladtával változik a csimpánzok figyelmi

állapot értelmező képessége, de ezirányú mentális fejlődést nem sikerült kimutatniuk (Theall és

Povinelli, 1999).

A figyelmi állapot felismerésével kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az erre való

képesség a mentális állapot-tulajdonítás képessége nélkül is megjelenhet (Povinelli és Eddy,

1996a). Vagyis az egyed képes a partner viselkedési változásait figyelő- vagy figyelmetlen

állapotként kategorizálni anélkül, hogy a figyelemről, mint speciális mentális állapotról alkotott

agyi reprezentációval rendelkezne (Gómez, 1997). E hipotézis valószínűségét támasztják alá azok

a megfigyelések, melyek szerint a csecsemők képesek a kapcsolt figyelemre már jóval az előtt,

hogy a figyelmi állapot megértéséhez szükséges agyi képességeik fejlődése befejeződne (Corkum

és Moore, 1995).

1.2.3. Mentális reprezentációk kérdése a gesztikuláris kommunikáció vonatkozásában

A vészkiáltások értelmezéséhez hasonlóan a gesztikuláción alapuló kommunikációs

jelzésrendszer esetében is felmerült a mögöttes elmebeli folyamatok kérdése. A vita itt is a

reprezentációk jellege körül folyik, illetve, hogy az állati (és kisgyermeki) elme milyen komplex

reprezentációs rendszert működtet (Povinelli et al., 1999). Erre vonatkozóan jelenleg kétféle

elképzelés – modell – él. A hagyományos felfogás szerint a jelenségek értelmezéséhez nincs

szükség némi genetikai prediszpozíción és általános tanulási képességen kívül más folyamatok

feltételezésére. Az ehhez kapcsolódó ún. alacsony szintű modell szerint az állatok képesek

megtanulni, hogy saját akcióik ("jelzéseik") befolyásolják a másik viselkedését, illetve, hogy a

másik bizonyos viselkedési formái előrejelzik bizonyos események bekövetkezését. E modell

hátterében az áll, hogy az asszociációs mechanizmusok elegendően flexibilisek ahhoz, hogy a

kellő tapasztalat birtokában az egyed képes a megfelelő módon viselkedni. Ebben az esetben tehát

az egyetlen reprezentációs szintet a másik viselkedésének felismerése jelenti.

Ezzel szemben az ún. magas szintű modell azt feltételezi, hogy az egyed nemcsak felismeri a másik

viselkedését, hanem a tapasztalatok hatására egy magasabb rendű reprezentációt is kiépít. Így

például a másik tekintetirányának megfigyelője nem pusztán magát a viselkedést észleli, hanem a

"nézést" egy belső állapotot befolyásoló viselkedésként fogja fel. Másszóval, érti, hogy ha a másik

25

ránéz valamire, akkor ezáltal valamiféle információt szerez arról, megváltoztatva saját mentális

állapotát. Ebből következően, a magas szintű modell feltételezi, hogy az állatokban a másik

viselkedését egy többszintű modell dolgozza fel, mely ugyanakkor a saját akció megtervezése,

illetve kivitelezése során is működik.

Egy másik fontos szempont a kommunikációs helyzet értelmezésekor, hogy vajon az egyed

képes-e kiépíteni a másik kommunikatív szándékára utaló reprezentációt, azaz képes-e felfogni,

hogy a másik jelzése számára információt nyújt. Feltételezhetjük, hogy amennyiben egy ilyen

reprezentáció létrejön, akkor az képes közreműködni abban, hogy az egyed bármilyen, elvileg

megkülönböztethető jelzést kommunikációs jelként értelmezhessen. A csimpánzokkal és

orangutánokkal végzett vizsgálatokból származó eddigi tapasztalatok nem utaltak ilyen

reprezentáció meglétére. Egy összehasonlító vizsgálat során, újfajta jelzésekkel szembesülve az

állatok rendre kudarcot vallottak, nem voltak képesek az új jelzések alapján a jutalmat megtalálni,

míg 2,5-3 éves gyerekek számára a feladat nem okozott különösebb nehézséget. A kísérletben a

rejtést látó, az alanynak segítő ember háromféle módon jelezhette a jutalom helyét: rámutat; egy

jelzőtárgyat (markert) tesz a jutalmat tartalmazó dobozra; a jutalmat tartalmazó dobozzal

mindenben megegyező dobozt mutat fel. A gyerekek mindhárom esetben az elvárt szintnél

szignifikánsan jobban teljesítettek, megértették a jelző személy kommunikációs szándékát, az

emberszabásúak viszont nem (Tomasello et al., 1997).

A kutatók egy része az alacsony szintű modell (Heyes, 1998; Povinelli et al., 1997, 1999), míg

mások a magas szintű modell (Whiten, 1997; Whiten és Byrne, 1988) mellett érvelnek. Bár a két

elképzelés sok tekintetben nem zárja ki egymást, mégis szerencsésebb lenne egy egységes

megközelítés kidolgozása. Egy nemrég publikált tanulmányban Call (2001) felvetett egy alternatív

lehetőséget, mely szerint a reprezentációs rendszer jellegének megértéséhez azt kell a vizsgálat

középpontjába állítani, hogy az egyed mennyire rugalmasan oldja meg a kommunikációs (és

általában a szociokognitív) helyzeteket. E tudás-alapú megközelítés értelmében az állat nem

egyszerűen csak bizonyos inger-válasz kapcsolatokat tanul meg, hanem megérti az

összefüggéseket a különféle ingerek között, és általános szabályokat alkot, melyek már

függetlenek az adott ingertől. A szociális helyzetek megoldása így egyben egy olyan ismeret

kialakulásához is vezet, mely lehetővé teszi, hogy az állat új helyzetekben előrejelezze a társai

viselkedését. Call (2001) szerint tehát az állatok szociális helyzetekre jellemző kulcsokat tanulnak

meg, de ugyanakkor képesek az absztrakcióra is, vagyis a megtanult kulcsokat képesek újfajta

problémahelyzetekben is használni.

26

1.2.4. Kritikai észrevételek az etológiai megközelítés hiányára és módszertani problémák

A fejezetben bemutatott kísérleti munkák egy része sokkal több problémát vet fel, mint

amennyit megold, elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt. Etológiai szempontból a fent leírt

kommunikációs jelek többsége "önzetlen" viselkedést takar, amikor az egyed számára hátrányos

módon osztja meg az "információt" a másikkal. Még a szoros kötelékben élő állatok esetében is

csak különleges helyzetekben van táplálékmegosztás (pl. kölykök etetése), a táplálékkal

kapcsolatos viselkedés általában inkább önző jelleget tükröz. Eszerint elképzelhető, hogy a

"kooperatív" kísérleti helyzetben a csimpánzok és más majomfajok azért nem teljesítettek jól, mert

a kísérlet alapfelállása idegen volt számukra. Erre utalnak azok a megfigyelések, amelyekben a

figyelmi állapot felismerését kompetícióval járó helyzetben vizsgálták. Ezekben az esetekben úgy

tűnt, a csimpánzok pontosan tudják, hogy mit lát a társuk és mit nem. A Hare és munkatársai

(2000) által elvégzett kísérletekben egy domináns és egy szubordináns csimpánznak egyszerre volt

lehetősége két jutalomfalat megszerzésére. Amennyiben a domináns egyed mind a két falatot

láthatta, úgy természetesen ő szerezte meg mindkettőt. Amikor azonban a szubordináns egyedet

valamilyen módon előnyhöz juttatták (végignézhette a rejtést; az egyik falat csak az ő számára volt

látható; előbb engedték ki, mint a domináns társát), változott a helyzet. A szubordináns állat a

domináns számára nem látható jutalmat közelítette meg elsőként, melyet aztán rendszerint meg is

szerzett. Jellemző volt, hogy a csak általa ismert helyű jutalom megszerzése előtt igyekezett a

domináns figyelmét valamilyen módon elterelni magáról, és ezáltal megtéveszteni azt. Érdekes

jelenség, hogy az állatok pozíciójuk függvényében eltérő megszerzési stratégiát folytattak: míg a

szubordináns egyed elsőként a rejtett falathoz ment oda, a domináns először a társa által is látott

falatot szerezte meg és csak ezután ment a rejtetthez. Vagyis az alárendelt egyed tisztában volt

vele, hogy csak a rejtett falat esetében lehet esélye a megszerzésre, hiszen a másik jutalmat a

domináns is látja. Ugyanez a felismerés tételezhető fel a domináns egyed részéről is: feltehetően

azért ment először a jól látható helyen lévő jutalomért, mert felfogta, hogy azt a szubordináns társa

is látja, míg a másik falat helyét csak ő ismeri. Fontos kihangsúlyozni, hogy az alkalmazott

stratégia kizárólag attól függött, hogy az adott helyzetben az állat melyik pozíciót töltötte be, tehát,

ha egy szubordináns egyedet egy nála alacsonyabb rangú társával állították párba, ami által ő került

domináns pozícióba, a stratégia is megváltozott.

27

A tapasztaltak alapján a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a csimpánzok felismerik,

hogy a társuk figyelme mire irányul, mit láthat és mit nem, valamint hogy ebbéli tudásukat

felhasználva képesek saját táplálékszerző stratégiájukat a megfelelő módon alakítani.

Hare és munkatársai (2003) nemrégiben kapucinus majmokkal is elvégezték a fent említett

kísérletet. Eredményeik szerint a majmok a csimpánzoktól eltérően nem fogják fel, hogy társuk

ismerete más lehet, mint az övék, vagyis, hogy amit ők látnak, az a társ számára nem biztos, hogy

látható.

Összefoglalásként megállapítható, hogy az eddig elvégzett vizsgálatok eredményei alapján nem

lehet tiszta képet alkotni arról, hogy egy kommunikációs helyzetben az állatok milyen

sikerességgel szerepelnek. Ennek magyarázata többek között az lehet, hogy a fajok közötti nagy

variabilitás miatt a kísérleti szituációk relevanciája más és más, minek következtében a kapott

eredmények nehezen hasonlíthatók össze egymással. Az adott jel értelmezésére való képesség

függ a fajtól, valamint, mivel leggyakrabban nem fajtárs, hanem egy ember jelzéseit kell az

állatoknak értelmezni, az enkultúráltság mértékétől is. Ezzel kapcsolatos az a jelenség, hogy sok

esetben az emberi kommunikáció olyan jellegzetességeit “kérik számon” az állatokon, mint a

szemkontaktus kialakítása, mely a vizsgált fajok döntő többsége számára nem egyeztethető össze a

temészetes viselkedésformákkal. A majmok pl. kifejezetten kerülik, hogy egymás szemébe

nézzenek, illetve az ilyen tekintetváltásokat agresszív jelzésként értelmezik.

További problémát jelent a teljesítmény – mechanizmus kapcsolatának megállapítása is.

Azonos sikeresség (vagy éppen gyenge teljesítmény) takarhat eltérő mechanizmust, ugyanakkor

különböző performanciák mögött megegyező mechanizmus húzódhat.

1.3. EMBER ÉS KUTYA

Közismert, hogy a különböző fajok azonos környezeti feltételekhez való adaptálódása olyan

konvergens evolúciós folyamatot eredményez, mely az eltérő törzsfejlődési alapok ellenére is

hasonló jellemvonások kialakulásához vezet. Fontos megjegyezni azonban, hogy míg a

konvergencia jelenségek vizsgálata széles körben elfogadott a morfológiai tulajdonságok és egyes

28

viselkedési jellemzők evolúciójának tanulmányozásakor, az effajta megközelítés a szociokognitív

folyamatok kutatásában mindeddig háttérbe szorult. A kutya kialakulásának körülményeiről

szerzett eddigi ismereteink alapján viszont joggal feltételezhetjük, hogy társas viselkedésének

egyes megnyilvánulásai éppen a fentebb említett konvergens evolúciós folyamatok termékeként

jelentek meg. A kutya ily módon egyedülállóan alkalmas alany lehet a szociokognitív

képességeket kialakító konvergens evolúciós folyamatok vizsgálatára.

1.3.1. A kutya származása és a háziasítás folyamata

A korábbi elméletekkel ellentétben ma már nem kételkedhetünk a kutya monofiletikus

eredetében. Az etológia, a paleontológia, a genetika egymástól független bizonyítékokkal

szolgálnak arra nézve, hogy a farkas (Canis lupus) és a kutya (Canis familiaris) egy közös őstől

származik. Ez az ”ős Canida” mintegy 5-7 millió évvel ezelőtt, a Közel-Kelet térségében élt állat

lehetett (Fuller és DuBois, 1962). A kutya és a farkas közötti szoros rokonságot mutatja a két faj

közötti nagymértékű biokémiai hasonlóság (Scott és Fuller, 1965) és egyes genetikai vizsgálatok

eredményei (pl. a kromoszómaszerelvény azonossága) is. Régészeti leletek már az emberi

történelem korai szakaszában a kutya farkassal azonos földrajzi elterjedését mutatják (Fox, 1965),

bár arra vonatkozóan nem tartalmaznak egyértelmű utalást, hogy hol és mikor kezdődhetett el az

őskutya és az ősfarkas egymástól való szétválása. A kérdés megválaszolása azért is nehéz, mert az

archeológiai leletek alapján a két faj maradványait nem lehet megkülönböztetni egymástól, úgy

tűnik, csak a genetikai vizsgálatok vezethetnek eredményre. A mitokondriális DNS-sel végzett

vizsgálatok eredményei alapján Vilá és munkatársai (1997) szerint a ma élő kutyák két különböző,

100-130 ezer évvel ezelőtt élt farkas őstől származnak, valamint a múltban egymástól független

folyamatként két különböző helyen és időben történt a kutya háziasítása. Egy másik kutatócsoport

a közös ős két leszármazási vonalának elválását mintegy 10-30 ezer évre teszi (Savolainen et al.,

2002).

Mivel manapság a kutyát az ember igen sokféle célra használja, és elméletileg ezek bármelyike

(sőt egyszerre több is) szerepet játszhatott a háziasításban, számos szerző megpróbálta e funkciók

valamelyikét egy domesztikációs elmélet részeként tárgyalni (Clutton-Brock, 1984; Messent és

Serpell, 1981). Egyesek szerint a kutya háziasításának fő tényezője a táplálékszerzési szándék volt.

Mindezt kevéssé valószínűsíti az a tény, hogy bár a kutyát egyes kultúrákban ma is elfogyasztják,

sehol sem játszik lényeges szerepet az étkezésben. Mások szerint az őrző-védő funkció, illetve a

29

közös vadászatban rejlő előnyök felismerése vezethetett a domesztikáció lezajlásához. Vannak,

akik az emberek körül ólálkodó állatok hulladékeltakarító szerepét emelik ki, és rendkívül

népszerű az az elképzelés is, mely szerint az ősfarkas megszelídítése pusztán kedvtelésből, érzelmi

okokból, bizonyos szociális igények kielégítésére való törekvés eredményeképpen történt (Fox,

1965; Scott & Fuller, 1965). A legtöbb ezzel kapcsolatos elmélet hiányossága az, hogy nem képes

meggyőző magyarázatot adni arra, hogy a domesztikáció miért egyedi és megismételhetetlen

esemény, milyen ökológiai tényezők játszottak szerepet a létrejöttében, és miért éppen akkor és ott

történt meg, hogy egy szociális ragadozó faj egy főemlős fajhoz társult.

A mára mind inkább elfogadott nézet szerint a kutya megjelenése az ember megjelenéséhez

köthető, vagyis saját evolúciónk döntő szerepet játszott a kutya evolúciójában. Kb. 130-150 ezer

évvel ezelőtt, Afrikából kiindulva a Homo sapiens elérte Délkelet-Ázsiát és Európa déli részét,

ahol akkoriban a farkas volt a csúcsragadozó. A két faj első találkozása egyedülálló eseménynek

bizonyult, valószínűleg evolúciós változásokat indított el. Az emberi faj evolúciójában

bekövetkezett másik döntő változás feltehetően a mintegy 15 ezer évvel ezelőtt megkezdődött

letelepedés lehetett.

Bár nincs egyetértés, úgy gondoljuk, egy viszonylag egyszerű folyamat vezethetett a modern

kutya kialakulásáig. Az északi féltekét egyre gyorsabb ütemben benépesítő emberi populáció

jelentősen befolyásolhatta az ott élő farkasokat. Mivel mindkét faj csoportos vadász, igen hamar

egymás versenytársaivá váltak, akiknek meg kellett osztozni az erőforrásokon. A farkasok és az

emberek egyaránt territóriumot tartanak, ennek nagyságát azonban a zsákmányállatok előfordulása

szabja meg (Sharp, 1978). Mindezek következtében az ember- és a farkaspopuláció feltehetően

ugyanazt a földrajzi területet foglalta el, a territóriumok így részben átfedhettek. Az emberek jó

vadászok lehettek, fogaik és állkapcsuk viszonylagos fejletlensége miatt azonban a zsákmány

elfogyasztásában nem voltak túl hatékonyak, az általuk elejtett zsákmány egy jelentős része

megmaradt, amit ők nem, a farkasok viszont annál inkább képesek voltak megenni. Egyes

feltételezések szerint a falkát elhagyó fiatal farkasok, vagy a társaik által kivert egyedek

hasznosíthatták ezt a táplálékforrást. A megmaradt hulladék eltakarítása az ember számára igen

hasznos volt, hiszen ezáltal lecsökkent a betegségek terjedésének kockázata. Egy ilyen szimbiózis

kialakulásának azonban feltétele, hogy bizonyos mértékben mindkét fél alkalmazkodjon a

másikhoz. A farkasoknak korlátozniuk kellett magukat, hogy csak a hulladékot fogyasszák el (és

ne az embereket), az embereknek viszont meg kellett szokni a farkasok közelségét. Ahogy az

emberek vándoroltak, ezek a velük szimbiózisban élő farkasok követték őket.

30

A farkasok viselkedésében lezajlott változások következtében az egyedek fokozatosan egyre

inkább eltávolodtak a vadonélő fajtársaiktól. A megváltozott élettér, az ember közelsége miatt a

két populáció között egyre ritkábbá válhatott a kereszteződés lehetősége, megindulhatott a

specializálódás folyamata. Ennek alapján feltételezhető, hogy még mielőtt a mai értelemben vett

kutya megjelenéséről beszélhetnénk, mintegy 15-30 ezer évvel ezelőtt (Savolainen et al., 2002)

már létezhetett egy olyan farkaspopuláció, mely az új környezethez való adaptáció következtében

jelentős viselkedésbeli változásokon esett át, morfológiailag azonban még nem különbözött a vad

társaktól. Feltételezhető tehát, hogy nem a farkas háziasítása zajlott le, sokkal inkább egy

farkas-szerű állaté, mely az ember közelében élt évezredeken keresztül. A domesztikáció akkor

gyorsulhatott fel, amikor az ember letelepedett életmódra tért át és az ősi populációtól való izoláció

egyre erőteljesebb lett. Az ember elkezdte a saját speciális céljainak megfelelő egyedek

kialakítását, így igen gyorsan jelentős morfológiai eltérések alakulhattak ki az egyedek között.

1.3.2. A domesztikálódás folyamata, általános szempontjai

Egy korai definíció (Hale, 1962) szerint a domesztikáció az a folyamat, melynek során az adott

faj egyedeinek szaporodása, gondozása és táplálása egy bizonyos szinten az ember ellenőrzése alá

kerül, valamint ezzel párhuzamosan az egymást követő generációkban biológiai változások

történnek. Kretchmer és Fox (1975) véleménye szerint a háziasítás egy olyan evolúciós folyamat,

melyben a populáció bizonyos (az ember által kiválasztott) része reprodukció tekintetében

izolálódik a populáció többi részétől. A “vad” típussal való kereszteződés hiánya pedig sok

generáció alatt egy specializálódási folyamatot eredményez.

A jelenleg leginkább elfogadott definíció szerint a háziasítás az evolúciós változás azon

speciális formája, melynek során az adott populáció alkalmazkodik az emberhez és az általa

nyújtott környezethez. A fokozatos alkalmazkodás az állatok külső és belső tulajdonságaira

egyaránt hat, az egyedek fenotípusbeli, és genetikai változásokon is átesnek, ezáltal egyre jobban

elkülönülnek vadonélő rokonaiktól (Price, 1999). Fontos kiemelni, hogy e definíció szerint a

hangsúly az adaptáción van és nem az ember befolyásoló hatásán.

A domesztikációt jellemző folyamatok lényeges vonásait jól példázzák a rókákon végzett

szelekciós kísérletek (Belyaev, 1979). Ezek a vizsgálatok azt igazolták, hogy az egyetlen

szempontot követő, pusztán a szelíd viselkedésre történő szelekció néhány generáció alatt már

kiterjedt viselkedésbeli és neuroendokrin rendszert érintő változásokhoz vezet, melyek

31

következtében új viselkedési formák és ”domesztikált” jellegek jelennek meg (foltos szőrzet,

felkunkorodó farok, lógó fül, ugatás-szerű hangok, megnövekedett reproduktív aktivitás, emberrel

való kontaktus keresése, szelídség).

1.3.3. A “kutyává válás” során végbement szelekció szempontjai és következményei

A fentebb részletezett evolúciós folyamat következtében a kutya, mint faj, életteret váltott: ősei

környezetéből (melyben a mai farkasok élnek) az ember környezetébe került át. Az új niche a kutya

természetes életterévé vált, miután szociális állat lévén képes volt az emberrel szoros kapcsolatot

kiépíteni, faj- és egyedi szinten egyaránt.

Egyes vélemények szerint (Csányi, 2000) a modern Homo sapiens a kutya domesztikációjának

feltételezett kezdetén jellegzetes viselkedési sajátságokkal rendelkezett, melyek egymással

kölcsönhatásban működve tehették lehetővé az emberi csoportok állandósulását. E sajátságok

összességét humán viselkedési komplexnek nevezzük (Csányi, 2000). A hipotézis szerint pl.

szoros csoportszerkezet csak abban az esetben jöhet létre, ha az egyedek egymással szemben nem

viselkednek túl agresszíven, ha képesek bizonyos fokú toleranciára. A csoport tartósságának

feltétele az együttműködés, a közös élelemszerzés és az élelem minél békésebb elosztása. Ehhez

azonban szükséges, hogy a csoporttagok figyeljenek egymásra, és fontos legyen számukra, mit

gondol vagy mit tervez a másik. Igyekezniük kell a társaikat megérteni és képesnek kell lenniük

egyes viselkedéselemek utánzására. A csoportszerkezet fenntartásában szerepet kap a

csoporttagok motivációinak, érzelmi állapotainak összehangolása is. A szociális érzékenység és az

empátia tehát adaptációs előnyt jelent. Fontos ezzel kapcsolatban, hogy az egyedek szabályokat és

szokásokat alkossanak és azoknak megfelelően viselkedjenek. Humphrey (1980) felvetése szerint

egy szociális struktúrában az egyedek olyan kompromisszumos viselkedésre szelektálódnak,

melynek során csak oly mértékben érvényesítik egyéni érdekeiket, hogy a csoportos életmódban

rejlő adaptációs előnyök még megmaradjanak. E folyamat egy jellegzetesen szociális típusú

intelligenciát eredményezhet, mely hatékonyan segíti a csoporttagok közötti együttműködést és a

bonyolult társas viselkedési formák kialakulását. Ezen elképzelés szerint azok a csoportok, melyek

tagjai bizonyos szinten rendelkeztek a fenti tulajdonságokkal, tartósan fennmaradhattak.

Feltételezhetően az emberi környezetbe szelektált kutyáknak valamilyen szinten ezen komplex

viselkedéselemek analóg megfelelői kellett kifejleszteniük a sikeres adaptáció során. E

tulajdonságok, mint a csökkent szintű agresszió, az ember irányában jelentkező fokozottabb

tolerancia/preferencia, az embertől való félelem és elkerülés csökkent mértéke, valamint az

32

érdeklődés az ember tevékenységei iránt mind előnyt jelenthettek az egyed számára. Ezen kívül, a

fejlett csoportos életmód megköveteli, hogy a csoporttagok felismerjék egymást, valamint, hogy

olyan tulajdonságokkal rendelkezzenek, melyek elősegítik az interspecifikus kommunikációt és

kooperációt.

Mivel a kutya viselkedését, képességeit kialakító tényezők nagymértékben hasonlóak voltak a

humán evolúció során megjelent adaptációs követelményekhez, a két faj viselkedésében

megfigyelhető analógiáknak döntő szerepe lehet a kutya kialakulásának megértésében. Az

alábbiakban felsorolásszerűen összefoglaljuk azokat a jellegzetességeket, melyek nagy

valószínűséggel az ember mellett élés következtében váltak a kutya fajspecifikus sajátságaivá.

- A genetikai variancia extrém mértékű növekedése (destabilizáló szelekció) rendkívüli

morfológiai variabilitáshoz és viselkedésbeli plaszticitáshoz vezetett (Scott, 1977).

- A morfológiai jegyek terén lezajlott változások eredményeként sok fajtára jellemző a laposabb

arckoponya, kerek fej, nagy szemek, lógó fül, vagy a különböző méretű és formájú farok (Belyaev,

1979; Coppinger et al., 1987).

- A stressztoleranciára való szelektálás következtében jelentős változások mentek végbe a

neuroendokrin szabályzórendszerben (Belyaev, 1979).

- A viselkedés szerveződésében alapvető változások történtek: a fajspecifikus kommunikatív

viselkedések szerepe csökkent (Nott és Bradshaw, 1993); felgyorsult az ivari érés és növekedett a

reproduktív aktivitás, mely egyúttal függetlenedett a csak később és kevésbé intenzíven megjelenő

agressziótól, dominanciára törekvéstől és a területvédő késztetések megjelenésétől (Fox, 1975).

- Megnőtt az emberhez való szocializációs hajlam: az egyedfejlődés érzékeny periódusai kevésbé

kifejezettek, neoténiás jelenségek léptek fel (Coppinger et al., 1987), valamint jellemző az egész

életen át tartó emberhez való kötődés (Gácsi, 2003; Topál et al., 1998).

- Az ember és farkas kommunikatív jelzéseinek különbözősége miatt a kutya kommunikációs

rendszere megváltozott, a jelzésrendszer alkalmazkodott az alapvetően vizuális és audiális

modalitásban zajló emberi kommunikációhoz, míg a szaglás, valamint a fül és farok mozgásának,

helyzetének kommunikációban betöltött szerepe csökkent. Ezzel párhuzamosan megnövekedett a

vokalizáció szerepe, az ugatás többfunkcióssá vált (Cohen és Fox, 1976; Feddersen-Petersen 2000;

Yin, 2002).

- Változás történik a kognitív struktúrákban is, melyek elsősorban a kutya kommunikációs

készségeit és szociokognitív képességeit érintették. Mivel a kutya viselkedésevolúciójának fontos

tényezője volt a komplex emberi környezet, feltételezhető, hogy a kutya érzékennyé vált bizonyos

33

emberi kommunikatív viselkedési formákra (Agnetta et al., 2000; Hare és Tomasello, 1999;

McKinley és Sambrook, 2000; Miklósi et al., 1998, 2000), valamint a verbális jelekre, melynek

következtében a társas helyzetek nagyfokú megértését - szociális megértés - elősegítő képességek

fejlődtek ki benne.

E feltételezés helyességét támasztják alá azok a nemrégiben elvégzett vizsgálatok, melyekben

Miklósi és munkatársai (2003) kutyák és ember nevelte (szocializált) farkasok képességeit

hasonlították össze kétfajta kommunikációs helyzetben. Mint az már korábbi vizsgálatokból (Hare

et al., 1998; Hare és Tomasello, 1999; Miklósi et al., 1998) kiderült, a kutyák számára nem okoz

nehézséget az egyszerű mutató gesztus értelmezése. Ennek alapján az egyik kísérletben a

farkasoknak hasonló módokon jelezték az elrejtett jutalom helyét. Ha az ember kezével

megérintette a jutalmat tartalmazó dobozt, vagy egészen közelről mutatott rá, a farkasok többnyire

képesek voltak e jelek alapján helyesen választani, amikor viszont a mutatás kissé távolabbról

történt, random módon választottak. A második kísérletben a kutyáknak és a farkasoknak

lehetőségük volt, hogy két egyszerű manipulációs feladat megoldását megtanulják. A kutatók azt

tapasztalták, hogy a kezdeti siker után a feladatok megoldhatatlan verziójával szembetalálkozva a

kutyák gyakran a gazda arcára, szemébe nézve próbáltak segítséget kérni, míg a farkasok ezt nem

tették (Miklósi et al., 2003). Ezen megfigyelésekből arra következtethetünk, hogy a kutyák és a

farkasok viselkedésében tapasztalt legfőbb különbség, hogy a kutyák gyakorta ránéznek az ember

arcára, sőt keresik az ember tekintetét. A másikra irányuló figyelem és a másik tekintetének

keresése – melyre a farkasok még igen intenzív szocializációs periódus után sem képesek - döntő

szerepet játszik az emberrel való interspecifikus kommunikáció létrejöttében.

Fő hipotézisünk, hogy a kutya evolúciója során szert tett arra a képességre, mely által lehetővé

vált a szociális megértés kifejlődése egy heterospecifikus környezetben. Szociális megértés alatt

azt a képességet értjük, melynek segítségével az egyed a szociális eseményeket értelmezi, és

tapasztalatait saját akcióinak szervezésekor fel is használja. Egyes vélemények szerint (Topál és

Miklósi, 2003) e képességnek legalább négy alapvető jellemzője van: (1) az egyed érzékeny a

csoporttagok kommunikatív jelzései iránt; (2) képes a másik mentális állapotának bizonyos

mértékű reprezentálására; (3) képes a másik viselkedésének módosítására saját érdekeinek

megfelelően; de ugyanakkor (4) saját viselkedésének módosítására és újraszervezésére is.

Mindezek a jellemzők nagymértékben hozzájárulnak az egyed hatékonyságához a komplex

szociális helyzetek kezelésében.

34

Ebből arra következtethetünk, hogy a szociális megértés a genetikai és a környezeti hatások

komplex interakciójával jött létre. Ily módon a képesség megjelenése függ a faj genetikai

jellemzőitől és az adott környezettől is, melyben az állat él. Úgy gondoljuk, általánosságban véve a

kutya rendelkezik azzal a genetikai konstitúcióval, mely megfelelő környezeti körülmények esetén

lehetővé teszi az ilyesfajta képességek megjelenését.

1.3.4. Humán viselkedési komplex analógiái a kutya viselkedésével

Mint a fentiekből is kitűnik, a kutya természetes környezete az emberi közösség. Minél több

időt tölthet el a kutya az emberekkel, annál inkább képes e közösségbe beilleszkedni és a szociális

“kötelék” tagjaként viselkedni. A szocializáltság mértéke azonban erősen meghatározza, hogy egy

adott helyzetre a kutya hogyan reagál. A jól szocializált egyed viselkedését bizonyos mértékben a

gazda viselkedése is befolyásolja, mert ezek a kutyák egy döntési helyzetben figyelembe veszik a

társuk (jelen esetben a gazda) reakcióját. Vagyis egy kognitív képességeket, vagy

problémamegoldó képességet igénylő helyzetben a kutya teljesítménye nem csak saját

képességeitől, de a gazdával folytatott korábbi interakciók és kooperáció mértékétől is függ, így

ilyen szituációkban rosszabb eredményt érnek el, mint kevésbé szocializált társaik. A jelenség

részben magyarázatul szolgálhat a kutyák és a farkasok között problémahelyzetben megfigyelt

(Frank, 1980) jelentős különbségekre is. A szocializáció mértékének hatását bizonyították Miklósi

és munkatársai (2003) által végzett összehasonlító vizsgálatok is. Eredményeik szerint

manipulációs helyzeteket a – szocializált – farkasok sokkal hatékonyabban és gyorsabban oldottak

meg, mint a gazdájuk segítségére váró kutyák.

A problémahelyzetekben tapasztalt viselkedésbeli különbségek további példájaként említhetjük

Topál és munkatársai (1997) vizsgálatát, melyben sikerült kimutatni, hogy a gazdával szoros

kapcsolatban lévő és családtagnak tekintett kutyák problémamegoldó képességet igénylő

helyzetben erősebben függenek a gazdájuktól, sokkal inkább igénylik annak segítségét, mint

kevésbé jól kötődő társaik. A kapcsolat jellege – a kutyát kertben tartják, vagy a gazdájával együtt,

a lakásban él – befolyásolja azt is, hogy az idegen környezet mennyire jelent stresszt: a gazdával

több időt töltő, lakásban tartott kutyák az ilyen helyzeteket jobban viselik, többet játszanak,

ugyanakkor közelebb tartózkodnak a gazdájukhoz, mint a kertben tartottak. Bár úgy tűnik, a

gazda-kutya kapcsolat a szocializáció egyik legfontosabb eleme, sem az oktatás (engedelmességi

képzés), sem a fajtaspecifikus különbségek nem befolyásolták a kapcsolatot (Topál et al., 1997).

35

A humán viselkedési komplex fontos eleme a kötődés, mely lehetővé teszi hogy a gyermek

megfelelően beilleszkedjen az adott közösségbe és együttműködjön a társaival. Korábbi

vizsgálatok azt bizonyították, hogy kutyák esetében is kimutatható ilyen hatás. Topál és

munkatársai (1998) eredményei szerint a gazda-kutya közötti kötődési viszony nagymértékben

hasonló a anya-gyerek páros között megfigyelhetőhöz. Az eredetileg gyermekek kötődését mérő

Idegen Helyzet Tesztet (Ainsworth és Wittig, 1969) minimális változtatások után kutyákkal

elvégezve a kutatók a gyerekekéhez igen hasonló viselkedési jellemzőket találtak, melyek

kategorizálása is nagyban megegyezett az eredetileg megalkotott kategóriákkal. A gazdájához jól

kötődő kutya hasonlóan viselkedik az egyes fázisokban, mint az anyjához jól kötődő gyermek, a

kevésbé kötődő kutyák és gyerekek viselkedése pedig szintén nagymértékben egyezik.

Ezen túlmenően sikerült kimutatni, hogy a kötődés minősége a gyerekekhez hasonlóan (Belsky et

al., 1996; Wartner et al., 1994) a kutyák esetében is hatással van a későbbi szociális viselkedésre,

kooperációs- vagy a problémamegoldó képességre. Vizsgálatainkban háromféle szituációban írtuk

le a kutyák viselkedését, majd elvégeztük a kötődés tesztet (Idegen Helyzet Teszt – Topál et al.,

1998) és ehhez hasonlítottuk a három helyzet során tapasztaltakat. Eredményeinkből úgy tűnt, a jól

(biztosan) kötődő kutyák hatékonyabban képesek együttműködni a gazdájukkal, sikeresebbek egy

újfajta feladat elsajátításában, valamint egy problémahelyzet megoldásában is, bár gazdájuktól

jobban függenek, mint a kevésbé jól kötődő társaik (Soproni, 1998).

A kötődés ugyan befolyásolja a teljesítményt, de ez nem jelenti azt, hogy a jól kötődő kutyák

természetes körülmények között rosszabbul teljesítenének. Erre talán a vakvezető kutyák

szolgálnak a legjobb példával. Hosszútávú vizsgálatokból kiderült, hogy a mindennapi

szituációkban a jól kötődő vakvezető kutyák sokkal hatékonyabban és sikeresebben képesek a

gazdájukat segíteni, vele együttműködni, mint a kevésbé kötődők (Naderi et al., 2001).

Míg a gyerekeknél a kötődés a korai életszakaszban alakul ki és formálódik, a kutyák esetében a

kötődés képessége jóval rugalmasabb, még a felnőtt állatok is képesek stabil kötődés kialakítására.

Gácsi és munkatársai (2001) menhelyi kutyákkal végzett vizsgálataikban azt tapasztalták, hogy az

állatok igen rövid (10-10 perc, 3 alkalommal) idő alatt kötődési kapcsolatot alakítottak ki egy

számukra addig ismeretlen személlyel. Nemrégiben elvégzett vizsgálataikban Topál és

munkatársai (2004) arra keresték a választ, milyen életkorban mutatható ki legkorábban az

emberhez való kötődés. Eredményeik szerint a kutyák már négy hónaposan mutatják a kötődésre

jellemző viselkedéselemeket. A tapasztaltak alapján a kutatók feltételezték, hogy a kutyákban

eleve (születésüktől fogva) megvan a hajlam az emberhez való kötődésre, függetlenül attól, hogy

36

később milyen környezetben nőnek fel. E hipotézis helyességének eldöntése érdekében “normális”

családi kutyákat, intenzív szocializációs körülmények (napi 24 órás emberrel való szoros

kontaktus) között nevelkedett kutyákkal, illetve farkasokkal hasonlítottak össze. A kétféle módon

felnevelt kutyák kötődési viselkedése között nem találtak jelentős különbséget, az intenzív

szocializáció tehát nem erősítette jelentős mértékben az emberrel való kapcsolatot. A kézben

nevelt farkasok esetében szintén nem volt hatása a nevelésnek: az ember irányában alapvetően

bizalmatlan faj egyedeinek viselkedésén nem változtatott a szocializációs periódus, ugyanúgy nem

mutatták kötődés jeleit, mint vadonélő társaik. Ezek a jelenségek megerősítik abbéli nézetünket,

hogy a kutyákban eleve megvan a kötődésre való hajlam – mely nagyon fontos tulajdonság az

emberi közösségekbe való beilleszkedés szempontjából.

A humán viselkedési komplex másik fontos eleme, hogy a csoport tagjai képesek legyenek

különféle szabályok elsajátítására és azok betartására, vagyis a szabálykövetésre. Miután a kutya

természetes környezete az emberi közösség, feltételezhető, hogy esetében is fontos a csoport

szabályainak megfelelő viselkedés.

Egy eredetileg gyermekek tárgyállandósági képességének fejlődését vizsgáló tesztben a kutyák

reakciói nagymértékben egyeztek a gyerekeknél és felnőtteknél megfigyeltekkel. Hozzájuk

hasonlóan a kutyák is gyorsan elsajátították a játékszabályt: a kísérletvezető három paraván mögött

elhaladva random módon az egyik mögött elrejtett egy tárgyat úgy, hogy az elhaladás közben

mindegyik paraván után megmutatta, hogy nála van-e még vagy sem. Ezt követően a kísérletvezető

a tárgyat jól láthatóan a zsebébe tette és csak imitálta a rejtő mozdulatokat. A gyerekek többsége

(és a felnőttek fele) ebben az esetben is elindult és úgy tett, mintha keresne, mert mint utólag

elmondták, úgy gondolták, hogy a játék lényege – a szabály – a keresés, függetlenül attól, hogy hol

a tárgy. Érdekes módon a kutyák is hasonló módon viselkedtek, a kritikus próba során közel

háromnegyed részük keresést imitálva végigjárta a paravánokat. Keresés közben többet

pillantgattak a kísérletvezetőre, olyan helyeket is megnéztek, ahol korábban sosem volt a tárgy,

mozdulataik eltúlzottak voltak, vagyis minden jel szerint tisztában voltak a helyzettel.

Mindezekből arra következtethetünk, hogy az emberekhez hasonlóan a kutyák is képesek egy adott

szabályrendszer elsajátítására és annak megfelelő viselkedésre (Sárközi, 1998).

A szabálykövetés kialakulásában a mintakövető viselkedésnek és a szociális tanulásnak is nagy

szerepe van. E tulajdonságok megléte teszi lehetővé a csoporttagok érzelmi, illetve viselkedésbeli

szinkronizációját, mely feltétlenül szükséges a csoportstruktúra fennmaradásához. Fontos tehát,

37

hogy az egyed képes legyen a társaktól származó információk felhasználására, új szabályok

elsajátítására és a szabályoknak megfelelő viselkedésre. A emberek esetében teljesen

természetesek ezek a jellemzők, nemrégiben azonban sikerült kimutatni, hogy a kutyák is

rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal. Kubinyi és munkatársai (2003a) eredményei szerint a

kutyák képesek arra, hogy egy előzőleg a gazdától többször látott akciót önmaguk

kezdeményezzenek és a gazda nélkül végre is hajtsák azt. Ezen kívül, úgy tűnik, képesek az

embertől származó információkat felhasználva megoldani egy problémaszituációt (jutalom

megszerzése egy kerítés megkerülésével) (Pongrácz et al., 2001b), valamint egy egyszerű

manipulációs feladatot megtanulni (Kubinyi et al., 2003b). Ez utóbbi esetben a kutyáknak egy

ember megmutatta, hogy egy zárt dobozból a dobozon lévő kar lenyomásával megszerezhető egy

labda. Bár a kart a demonstrátor a kezével nyomta le, a kutyák nagyobb része az orrát használta erre

a célra és nem valamelyik mellső lábát. Ebből arra következtethetünk, hogy a kutyák nem magát az

akciót utánozták, hanem az eredményt próbálták elérni, vagyis a cél a kar elmozdítása és a labda

megszerzése volt, nem pedig a megfelelő végtag használata.

Pongrácz és munkatársai (2001b) vizsgálatában azok a kutyák, melyek előzetesen láthatták,

amint egy ember egy kerítés megkerülésével hozzájut az áhított jutalomhoz, önmaguk sokkal

gyorsabban megszerezték azt, mint a demonstrációt nem látott társaik. Kérdésként merült fel

azonban, hogy mennyire rugalmas a kutyák ilyesfajta szociális információt felhasználó képessége.

A kísérleti helyzetben a kerülő demonstrációt látó és “naív” kutyák egy részének egyaránt

lehetősége volt arra, hogy a kerítésen lévő kis ajtón keresztül szerezze meg a jutalmat (tehát nem

volt szükség a kerítés megkerülésére). Amikor ezek után az ajtót bezárták a két csoport

teljesítménye erősen eltérővé vált: a naív kutyák nem tudták megoldani a problémát, továbbra is a

(zárt) ajtónál próbálkoztak, míg a demonstrációt látott egyedek minden nehézség nélkül

megkerülték a kerítést és megszerezték a jutalmat (Pongrácz et al., 2003).

Az említett jelenségek arra utalnak, hogy a kutyák képesek a másik által végrehajtott akció

elemeit megtanulni, sőt az egyes részekből előrejelezni a következő elemeket, valamint maguk is

képesek az adott cselekvéssorozattal egyező, vagy azt kiegészítő akciók végrehajtására. Ez a

szociális anticipációnak nevezett tulajdonság pedig lehetővé teszi az ember és a kutya közötti

viselkedésbeli szinkronizációt és a kooperációt.

A humán viselkedési komplex részét képező szociális megértés egyik jellemzője, hogy az egyed

érzékeny a másik kommunikációs jelzései iránt. Az emberrel való hosszú együttélés alapján

38

feltételezhetjük, hogy ez a tulajdonság a kutyáknak is sajátja, vagyis képesek az ember különféle

gesztikuláris és verbális kommunikációs jelzéseit helyesen értelmezni. Nem tisztázott azonban,

hogy a verbális kommunikáció esetében pontosan mi az, amit a kutyák megértenek. Vajon magát

az emberi beszédet, a szavak jelentését értik meg, vagy a megértéshez szükségesek egyéb tényezők

is. A témában született talán legalaposabb vizsgálatot a múlt század elején két pszichológus

végezte egy Fellow nevű német juhásszal (Warden és Warner, 1928). A kutya gazdája szerint

értette az emberi beszédet és mindig a mondottaknak megfelelően cselekedett, a kutatóknak

azonban sikerült bizonyítani, hogy a megértés erősen függ a kontextustól és a gazda jelenlététől.

Vagyis a kutya csak akkor teszi azt, amit a gazdája mond, ha a mondottak illenek az adott

szituációhoz és a kutya láthatja a gazdáját – annak apró gesztusait, elsősorban tekintetének irányát

- a szöveg elhangzása közben. Amennyiben a gazda nincs jelen, vagy olyan dolgot mond, mely

nem illik az adott helyzethez, a kutya nagy valószínűséggel hibázni fog. Az eredményekből úgy

tűnik tehát, a kutyák számára az ember kommunikációs jelzései csak a megfelelő

“kísérőjelenségekkel” együtt értelmezhetők (Young, 1991).

Egy nemrégiben elvégzett vizsgálat eredményei további részletekkel szolgáltak e témában.

Pongrácz és munkatársai (2001a) kérdőíves felmérésében a résztvevő gazdáknak többek között fel

kellett sorolni azokat a kifejezéseket, melyeket szerintük a kutyájuk megért. A kifejezéseket három

csoportba sorolták aszerint, hogy a kutya mennyire megbízhatón reagál rájuk. Az eredmények

szerint a kutyák a használt kifejezéseknek csupán egyharmadára reagálnak mindig, több, mint

felére pedig csak a megfelelő szituációban. Ebből arra következtethetünk, hogy a kutyák képesek a

vokális emberi beszéd egyes részleteit bizonyos viselkedési válaszokkal társítani, de az adott akció

kiváltódásához a gazdától származó viselkedésbeli, akusztikus, és vizuális jelzések is

szükségesek. A legújabb kutatási eredmények arra utalnak, hogy a kutyák képesek lehetnek

egyszeri alkalom alapján tárgyak neveinek megtanulására (egyetlen border collie: Kaminski et al.,

2004a).

1.3.5. Ember és kutya közötti gesztikuláris kommunikáció: közvetlen előzmények

Mint azt korábban már említettük, az emberszabásúak számára nagy nehézséget okoz, ha egy

ember gesztusai alapján kell valamilyen problémát megoldaniuk. Ezzel szemben a kutyák - a

fentebb részletezett szocializációs folyamatok eredményeként – sikeresebbek az ilyen jellegű

kommunikációs szituációkban (is).

39

Az elmúlt években több olyan tanulmány született, melyekben a kutatók azt vizsgálták,

miképpen reagálnak a kutyák a különféle humán gesztusokra, vajon képesek-e azokat

kommunikációs jelként értelmezni (Hare és Tomasello, 1999; McKinley és Sambrook, 2000;

farkas: Miklósi et al., 2003). A legelső ilyen jellegű vizsgálatban Miklósi és munkatársai (1998) a

kutyákat egy kétutas választási helyzetben tesztelték, melyben öt különböző humán gesztus

alapján kellett a kutyáknak az elrejtett táplálékjutalmat megtalálni. A gesztusok nehezedő

sorrendben követték egymást: mutatás, testdöntés, bólintás, fejfordítás, csak tekintet iránya által

adott jel. A kutatók azt tapasztalták, hogy a kutyák a mutatást és a testdöntést azonnal helyesen

értelmezték, míg a bólintással, fejfordítással és a csak tekintet irányával adott jelek esetében rövid

tanulási periódusra volt szükségük a szignifikáns szint eléréséhez. (Hangsúlyozni kell azonban,

hogy a szükséges próbák száma minden esetben sokkal kevesebb volt, mint a csimpánzokkal

végzett hasonló vizsgálatokban). Mint a kutyákkal végzett későbbi vizsgálatokban is általános, az

alanyok számos fajtát képviseltek és különböző ”előtapasztalatokkal” rendelkeztek.

Felmerülhet azonban a kérdés, vajon a kutya fajtája, esetleg a képzettség befolyásolja, hogy az

állat mennyire képes a humán gesztusokat értelmezni. McKinley és Sambrook (2000)

vizsgálataikban többek között erre keresték a választ. A kutyák három fajtacsoportjával dolgoztak:

képzett vadászkutyákkal, kedvencként tartott vadászkutyákkal és kedvencként tartott nem

vadászkutyákkal. A kutatók egy korábbi tanulmány (Scott és Fuller, 1965) alapján feltételezték,

hogy az emberi gesztusok értelmezésében a vadászkutya fajták sikeresebbek, mint a nem

vadászkutya fajták, miután az előbbiek szelekciója éppen azirányban zajlott, hogy minél

pontosabban tudják értelmezni az ember különféle kommunikatív gesztusait, kézjeleit. Ezen

túlmenően, azok a vadászkutyák, melyek külön képzésben is részesültek az emberi gesztusok

értelmezése terén (képzett vadászkutyák), korábbi tapasztalataik révén jobban fognak teljesíteni,

mint a csak kedvencként tartott fajtatársaik.

A vizsgálatban szereplő kommunikációs helyzetben az ember háromféle módon jelezhette az

elrejtett jutalom helyét. Amennyiben a jelzés a mutatás volt, a kutyák igen sikeresek voltak, ha

viszont az ember a fejének odafordításával, vagy csak odanézéssel jelezte a jutalom helyét, az

elvárt szinten teljesítettek. Ez utóbbi két próbatípus esetében egyébként kizárólag a két

vadászkutya csoport néhány egyede teljesített az elvárt szintnél szignifikáns mértékben jobban.

A kutyák jelértelmező képességére vonatkozóan hasonló eredménnyel zárult egy összesen két,

illetve egy egyeddel végzett vizsgálat is (Hare et al., 1998). Ez esetben a kutyák a mutatás alapján

biztosan választottak az előttük vagy mögöttük elhelyezett tartók között, még akkor is, ha a mutató

40

gesztus mozdulatlan volt, valamint sikeresek voltak, ha az ember a fejének és tekintetének

irányával jelzett. Amennyiben azonban a jelzés csupán a mozdulatlan szemmel történt, nem voltak

képesek helyesen választani.

Egy további vizsgálatukban a kutatók előzőleg csimpánzokkal elvégzett kísérletet (Itakura et

al., 1999) ismételtek meg kutyákkal, immár nagyobb elemszámmal (Hare és Tomasello, 1999). A

kísérletekben kétféle típusú próba szerepelt, mindkettő esetében a jeladó lehetett ember vagy

fajtárs is. A helyi ingerkiemelés próbában a jeladó teljesen megközelítette a jutalmat tartalmazó

dobozt és oda-vissza nézegetett a doboz és az alany között. A másik típusú próbában a jeladó a két

lehetséges helytől egyforma távolságban helyezkedett el és a jutalom helye felé fordult és nézett,

miközben a dobozra is mutatott (ember jeladó esetében). Az eredmények szerint a humán

gesztusok esetében a kutyák 80%-a (helyi ingerkiemelés), illetve 50%-a (mutatás) teljesített

szignifikáns mértékben az elvárt szint felett, míg ha fajtárs volt a jeladó, az értékek 60% (helyi

ingerkiemelés), illetve 40% (“mutatás”) voltak. Eredményeiket a csimpánzoknál tapasztaltakkal

összehasonlítva a kutyák mindegyik próbatípusban sikeresebbnek bizonyultak.

A fentiektől némileg eltérő jelzéstípust alkalmazva Agnetta és munkatársai (2000) az életkor

teljesítményre gyakorolt esetleges hatását vizsgálták meg. Kísérletükben az ember egy tárgy

(marker) segítségével jelezte a jutalom helyét. Amennyiben a kutyák láthatták a marker

odahelyezésének mozdulatát, képesek voltak helyesen választani, azokban a próbákban viszont,

melyekben a mozdulatot nem, csak a már ottlévő tárgyat látták, random módon választottak. A

teljesítmény szintje az életkor függvényében nem változott. Egy további vizsgálatban a kutatók azt

tapasztalták, hogy a kutyák spontán módon (jutalmazás nélkül) nem követik az ember tekintetének

irányát. Eredményeik alapján azt feltételezhetjük, hogy kutya és ember viszonylatában nem alakul

ki a reflex-szerű orientáció követés, vagy ha létre is jön, később eltűnhet, mert a kutya számára

nem jelent előnyt, ha az ember minden fejmozdulatát, tekintetváltását figyelemmel kíséri. Ennek

azonban némileg ellentmondanak azok a mindennapi megfigyelések, melyek szerint a kutyák

követik az ember tekintetét, vagy a mutató mozdulatot. Összességében véve valószínűleg a

motiváció szintje határozza meg, hogy a kutya az adott helyzetben hogyan viselkedik, követi-e az

ember tekintetének irányát vagy sem.

A jelértelmezést célzó vizsgálatokban mindig felmerülhet annak lehetősége, hogy a kutyák nem

az adott jel, hanem a szagingerek alapján választanak helyesen. Szetei és munkatársai (2003)

kísérletsorozatukban azt vizsgálták, hogy két lehetséges hely közötti választáskor a kutyák

41

elsősorban a szaglásukra vagy a látásukra hagyatkoznak. Tapasztalataik szerint humán jelzés

hiányában a kutyák hatékonyan képesek használni a szaglásukat és a látásukat egyaránt. Ha

azonban az ember a rejtés után rá is mutatott valamelyik dobozra, a kutyák nagy része a mutatás

alapján választott még akkor is, ha előzőleg látta, hogy a jutalmat a rejtő a másik dobozba helyezte.

Ez esetben tehát a jelzés fontosabbnak bizonyult, mint a vizuális információ. Úgy tűnik, a kutyák a

mutatást a jutalomra utaló kommunikatív jelként értelmezik, bár nem minden esetben használják

azt kizárólagosan.

Nemrégiben sikerült kimutatni, hogy a kutyák önmaguk is képesek a “mutatásra” (Miklósi et

al., 2000). Valaminek a megmutatása összetett kognitív képességet igényel, hiszen az egyednek

egyrészt fel kell hívnia magára a társa figyelmét (attencionális komponens), másrészt jeleznie kell

egy rajta kivülálló dolgot vagy eseményt (direkcionális komponens).

A vizsgálat során a kutyák végignézhették, amint a kísérletvezető egy jutalomfalatot rejt el a

szobában, egy a kutya által elérhetetlen helyre. A kutatók arra voltak kíváncsiak, vajon a kutyák

megmutatják-e valamilyen módon a jutalom helyét a (helyet nem ismerő) gazdának. Amennyiben

a próba során a jutalom és a gazda egyaránt jelen volt, a kutyák tekintetváltásokkal próbálták a

gazda figyelmét magukra, illetve a jutalomra felhívni, miközben gyakran hangot is hallattak. Az

ilyesfajta gyors ide-oda nézegetés és az azt kísérő vokalizáció speciálisan csak ebben az esetben

volt jellemző és egyes vélemények szerint (Gómez, 1990; Miklósi et al., 2000) a funkcionálisan

referenciális kommunikáció példájának tekinthető.

1.3.6. Célkitűzés

Jelen dolgozat célja a kutya-ember közötti vizuális kommunikáció további fontos részleteinek

tisztázása, amely segít a kommunikáció reprezentációs hátterének feltárásában, illetve a kutya

evolúciós (szelekciós) történetének tisztázásában, valamint hozzájárul az ember vizuális

kommunikációs jelzésrendszerének értelmezéséhez.

Első kísérletünkben arra kerestük a választ, hogy a kutyák miképpen reagálnak az olyan

jelzésekre, melyek értelmezésénél fontos szerepet kap a figyelmi komponens megléte vagy hiánya.

1. Képesek-e a kutyák egy kommunikációs helyzetben a valamire irányuló figyelmet a mentális

állapot jeleként értelmezni és a jelet választásuk során felhasználni?

42

Korábbi vizsgálatokból már ismert, hogy a kutyák igen sikeresek, ha az ember mutató gesztusa

alapján kell két vagy több hely között választaniuk. Nem tisztázott azonban, hogy a mutatásnak

pontosan mely része, eleme az, amelyik a választásban segít. Annak érdekében, hogy erről többet

megtudjunk, a következő vizsgálatokban a humán mutató gesztus különféle típusaival

szembesítettük kísérleti alanyainkat.

2. A kutyák számára a mutatás mely részelemei a meghatározóak (feltétlenül szükségesek) a jel

értelmezéséhez?

Mindezek után egy összehasonlító vizsgálat keretében ugyanazon kommunikációs helyzetben

kutyák és kisgyerekek teljesítményét vetettük össze, a gyerekek esetében két korcsoportot

vizsgálva. A kísérletekben alkalmazott jelek minden alany számára hasonló mértékben voltak

szokatlanok.

3. A kutyák, illetve a gyerekek milyen mértékben képesek a már ismert, megszokott jelzésekből

valami újra általánosítani és ezen jelzéseket kommunikációs szignálként értelmezni?

4. Kimutatható-e teljesítménybeli különbség a gyerekek életkorától függően?

A szociális megértés lényeges eleme, hogy az egyed képes a társa mentális állapotának bizonyos

mértékű reprezentálására, illetve a társ és a saját viselkedésének összehangolására is. Utolsó

vizsgálatunkban ezen tulajdonságok megléte vagy hiánya alapvető szerepet játszott: kísérleti

helyzetünkben a kutyáknak valamiképpen jelezniük kellett az elrejtett jutalom helyét az azt nem

ismerő gazdának. A rejtés kétféle módon történhetett, direkt (a kutya látja a rejtés folyamatát),

illetve indirekt (a kutya csak a jutalom helyére való rámutató mozdulatot látja) módon.

Vizsgálatunkat a kutyák mellett kisgyerekekkel is elvégeztük és eredményeiket megpróbáltuk

egymással összehasonlítani.

43

5. Képesek-e a kutyák, illetve a gyerekek a direkt és az indirekt módon való jelzés értelmezésére?

Felismerik-e, hogy az adott rejtekhelyre való rámutatás a jutalom helyét jelző szignál?

6. Megértik-e, hogy a nekik segíteni tudó személy más ismerettel rendelkezik, mint ők, valamint

képesek-e az általuk birtokolt információt (jutalom helye) átadni ennek a személynek?

2. VIZSGÁLATOK

A jelen dolgozatban említett kísérletek mindegyikében az ELTE Etológia Tanszék Családi

Kutya Programjában szereplő gazda-kutya párok vettek részt. A kísérletek minden esetben a gazda

otthonában, egy a kutya által jól ismert szobában zajlottak. A gazdákat megkértük, hogy a

kutyáknak két órával a kísérlet előtt már ne adjanak enni.

A kísérletek során kizárólag a kísérletvezető, a gazda és a kutya volt jelen. A táplálékjutalom

elrejtéséhez két barna műanyag virágcserepet használtunk (kerület: 15 cm, magasság: 15 cm).

Mindkét cserép duplafenekű volt, egy-egy száraztáp darabbal az elválasztó panel alatt. Elválasztó

panel gyanánt köralakú műanyag lapocskát használtunk, melyet szövettel is bevontunk, azzal a

céllal, hogy a rejtés során keletkező esetleges zajokat felfogja. Jutalomként különféle típusú száraz

kutyatápokat használtunk.

I. kísérlet: Figyelmi állapot értelmezésének vizsgálata

Egy néhány éve elvégzett kísérletsorozatban Povinelli és munkatársai (1999) azt vizsgálták,

vajon fiatal csimpánzok és hároméves gyerekek képesek-e az emberi tekintet irányát a figyelmi

állapot jeleként (kommunikációs jelként) értelmezni. A kutatók célja az volt, hogy elkülönítsék

egymástól a csimpánzok tekintetkövető képességéről született két modellt. Az alacsony szintű,

44

nonmentalisztikus modell szerint a csimpánzok a valamire irányuló figyelmet nem tekintik a belső

tudati állapotra utaló jelenségnek, míg a magas szintű modell szerint igen. Kísérletükben a

csimpánzokat először arra tanították meg, hogy a kísérletvezető mutató gesztusa, mint irányjelzés

alapján kiválasszák a jutalmat tartalmazó dobozt. Ezután a már ismert mutatással való jelzések

közé háromféle új típusú jelzést (tesztpróbák) iktattak be. Ezek során a kísérletvezető úgy jelezte a

jutalom helyét, hogy (1) fejével a jutalmat tartalmazó doboz felé bólintott, (2) fejével oldalt és

felfelé fordulva a jutalom helye fölé nézett, vagy (3) csak a tekintetével jelezte a helyes irányt.

A kutatók feltételezték, hogy ha a csimpánzok megértik a vizuális észlelés figyelmi

komponensének jelentőségét - vagyis, hogy az ember csak akkor jelezhet helyesen, ha a jutalomra

irányul a figyelme -, akkor csak azokban a próbákban fognak helyesen választani, ahol a

kísérletvezető a jutalom helyére ránézett (tehát az (1) és (3) típusú próbákban). Ha azonban a

nonmentalisztikus elképzelés a helyes (nem képesek értelmezni a vizuális jelet), akkor mindegyik

próbatípus esetében véletlenszerűen választanak majd, vagy ugyanolyan sikerességgel választják a

jutalmat tartalmazó dobozt a bólintó és a fejfordító gesztus alapján. A kísérlet eredményei a fiatal

csimpánzok tekintetértéséről alkotott alacsony szintű modellt támasztották alá, mivel az állatok

ugyanolyan sikeresek voltak, amikor az ember a jutalom irányába bólintott és nézett, mint amikor

felfelé fordította a fejét és tekintetét. Ha a jel csupán csak a pillantás iránya volt, a csimpánzok

sokkal alacsonyabb hatékonysággal találták meg a táplálékot. A gyerekek ezzel szemben

véletlenszerűen választottak a kísérletvezető fejfordítása, illetve pillantása alapján – ezzel

bizonyítva, hogy megértették a másik figyelmi állapotának jelentőségét.

A Povinelli és munkatársai (1999) által kidolgozott modellt alapul véve azt próbáltuk

meghatározni, hogy családi kutyák miképpen reagálnak különféle, ember által adott

irányjelzésekre. Kísérletünk a lehető legnagyobb mértékben egyezett a Povinelli és munkatársai

által elvégzettel. Feltételeztük, hogy a kutyák érzékenyen fognak reagálni az ember jelzéseinek

figyelmi komponensére és teljesítményük a gyerekekéhez lesz hasonló (Povinelli et al., 1999),

miután a kutyák nemcsak enkultúráltak (egyedileg szocializáltak), hanem kifejezetten az emberi

gesztusokra való érzékenység irányába vannak szelektálva.

Módszer

45

Kísérleti alanyok

A kísérletben 8 szuka és 6 kan kutya (átlagéletkor 4,25 év; 10 hónap és 12,75 év között) vett

részt gazdáikkal (10 nő és 2 férfi, életkor 17 és 54 év között). Mindegyik kutya kölyökkora óta az

adott családnál élt, kivéve három egyedet, melyek ivarérett korukban kerültek a családhoz. (A

résztvevő kutyák listáját lásd 1. táblázat).

Kísérlet menete

A megfigyeléseket 1999 május – június hónapban végeztük, a gazdák otthonában, minden

kutya esetében három egymást követő napon.

Előtréning

A kísérletvezető a földön térdelt fél méterrel a jobb, illetve a bal oldalán levő cseréptől, azoktól

egyenlő távolságra. A cserepek egymástól egy méterre helyezkedtek el. A kísérletvezetővel

szemben, tőle két méterre a gazda ülő helyzetben és a kísérletvezető felé fordulva tartotta a kutyát,

amellyel a kísérletvezető megpróbált szemkontaktus teremteni. Ha a kutya 10 másodpercen belül

nem figyelt rá, a nevén szólította, majd amikor a kutya figyelme ráirányult, egy darabka tápot

mutatott fel és a kutya szeme láttára beletette az egyik cserépbe. Ezt követően a gazda elengedte a

kutyát és hagyta, hogy valamelyik cserepet kiválassza. Ha a kutya ahhoz a cseréphez ment,

amelyikben a táp volt, úgy a tápot megehette, és a gazda meg is dícsérhette. Ha viszont az üres

cserepet választotta, a kísérletvezető kivette a másik cserépből a tápot és megmutatta azt a

kutyának. Ez esetben a kutya nem kapta meg a jutalmat. Ezt a folyamatot négyszer ismételtük meg,

ha azonban a kutya egynél több hibát vétett, további két próbát végeztünk. A rejtések sorrendjét

előre meghatároztuk, egymást követően kettőnél többször nem rejtettünk azonos oldalra. Az

előtréning célja az volt, hogy a kutyát megismertessük a szituációval és rávezessük, hogy a

cserepekben táp lehet.

Mutatás

A résztvevők elhelyezkedése megegyezett a fentebb említettel, azzal a különbséggel, hogy a

kutya nem láthatta a rejtés folyamatát, mert a gazda megakadályozta ebben: elfordította és

gyengéden befogta a szemét. A kísérletvezető ezalatt elvégezte a rejtést, mindkét kezében táppal

egyidejűleg belenyúlt a cserepekbe és a megfelelő oldalon ott is hagyta a tápot. Ezután

felegyenesedett és elhelyezkedett a két cserép mögött középen. A gazda ekkor elengedte a kutya

szemét és a kísérletvezetővel szemben leültette, aki felhívta magára a kutya figyelmét és a

46

szemkontaktus után jelezte a jutalom helyét: kinyújtott karral és mutatóujjal egyenesen a jutalmat

tartalmazó cserépre mutatott és ugyanakkor az adott irányba is nézett. Majd visszaeresztette a

karját a teste mellé és a kutyára nézett. Ha a kutya ezen egyszeri mutatás után nem indult el, a

kísérletvezető még egyszer megismételte a jeladást. A gazda elengedte a kutyát, aki csak egy

cserepet választhatott. Tíz próbából álló sorozatokat végeztünk mindaddig, míg a kutya két,

egymást követő sorozatban a minimum 90%-os helyes választási arányt nem produkálta.

Teszt

A protokoll nagyobbrészt az eredetileg Povinelli és munkatársai által leírt kísérleten alapult

(1999, Experiment 2). Egy úgynevezett ”tesztpróba” technikát alkalmaztunk, melynek lényege,

hogy az állatok számára új típusú próbákat (tesztpróbák) vegyítettünk a már jól ismert

mutatás-próbák közé. 12 próbából álló sorozatokat végeztünk, melyekben a fentiekkel megegyező

módon végrehajtott nyolc mutatás-próba (1., 3., 4., 6., 7., 9., 10., 12.) és négy tesztpróba (2., 5., 8.,

11.) szerepelt. A tesztpróbák háromféle típusát alkalmaztuk: (a) bólintás; (b) fejfordítás; (c)

pillantás. A jeleket a lehető legpontosabban Povinelli és munkatársai (1999) által leírt módon

adtuk. A bólintás próbák során a kísérletvezető a fejét a jutalmat tartalmazó cserép felé fordította

és kissé bólintva belenézett a cserépbe, miközben testének többi része a középvonalban, a kutyával

szembefordulva maradt, ugyanúgy, mint a mutatás-próbák során. A fejfordítás próbákban a

kísérletvezető a bólintás próbákhoz hasonló mozdulattal elfordította a fejét, de ez esetben a

jutalmat tartalmazó cserép felett, a szoba felső sarkába nézett. A pillantás próbák során a

kísérletvezető csak a tekintetét fordította a jutalom irányába, miközben feje és testének többi része

is szembefordulva maradt a kutyával.

A kísérletben mindvégig érvényes volt, hogy a kísérletvezető a jelet folyamatosan adta, gyors

egymásutánban ide-oda tekintgetve a kutya ábrázata (direkt szemkontaktus kialakításával) és a

jutalom helye között. A jeladást mindaddig folytatta, míg a kutya el nem indult valamelyik cserép

irányába.

A tesztpróbák három típusa egyenlően volt elosztva a sorozatokban. Minden kutyával hat

sorozatot végeztünk, így mindhárom típusú tesztpróba nyolcszor szerepelt. Mindegyik próbatípus

kiegyenlített volt a két oldal tekintetében, a jobb- és baloldali rejtések száma megegyezett.

Eredmények és értékelés

47

A helyes választások számának értékelésekor nemparametrikus statisztikai módszereket

alkalmaztunk. A jobb és bal oldalon történt helyes választások száma egyik próbatípus esetében

sem tért el egymástól szignifikáns mértékben, ezért ezt a változót a statisztikai analízisből

kizártuk. A mutatás-próbák esetében, minden kutya két sorozatból elérte a tanulási kritériumot,

kivéve két egyedet – nekik még további egy sorozatra volt szükségük ehhez. A tesztpróbák három

típusát tekintve, a kutyák teljesítményében különbség mutatkozott (Friedman varianciaanalízis, 2

= 18,25, N = 14, df = 13, p < 0,01). A kutyák szignifikáns mértékben az elvárt szint felett

teljesítettek a bólintás próbákban (egymintás Wilcoxon előjel teszt, T = 1, N = 14, p < 0,01),

azonban véletlenszerűen választottak a fejfordítás próbák (T = 2, N = 14, p = 0,361) és a pillantás

próbák (T = 4, N = 14, p = 0,49) során (1. ábra).

1. ábra. I. kísérlet. Csimpánzok, gyerekek (Povinelli et al., 1999) és kutyák teljesítményének a véletlen

választási szinttől való eltérése a tesztpróbákban. (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05;

**p < 0,01)

Annak eldöntésére, hogy kimutatható-e tanulás a kísérlet folyamán, mindhárom tesztpróba

típus esetében külön-külön összehasonlítottuk a kutyák teljesítményét a kísérlet első három- (1.-3.)

és második három (4.-6.) sorozatában (2. ábra).

0

10

20

30

40

50

60

70

80

90

100

bólintás fejfordítás pillantás

hely

es v

álas

ztás

ok s

záza

léko

s ar

ánya

csimpánz (N=7)

gyerek (N=24)

kutya (N=14)* ** **

**

48

2. ábra. I. kísérlet. A kutyák teljesítményének összehasonlítása a kísérlet első és második szakaszában

(szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05)

pillantásfordításbólintás

med

ián +

kva

tilise

k

100

90

80

70

60

50

40

30

20

10

0

1.-3. sorozat

4.-6. sorozat

A bólintás próbákban a kutyák teljesítménye nem változott (Wilcoxon páros előjel teszt, T = 12,

N = 10, p = 0,13): már az első három sorozatban szignifikáns mértékben a jutalmat tartalmazó

cserepet választották (T = 0, N = 14, p < 0,01), és a helyes választások e magas szintje a kísérlet

második felében is megmaradt (T = 1, N = 14, p < 0,01). A fejfordítás próbák során szintén nem

tapasztaltunk változást (T = 7,5, N = 6, p = 0,562). A kutyák teljesítménye az elvárt szinten maradt

a kísérlet első (T = 3, N = 14, p = 0,705), és második (T = 1, N = 14, p = 0,234) felében egyaránt.

Ezzel szemben, a tekintet irányával való jelzés (pillantás próbák) esetében a kutyák reakciója

jelentősen megváltozott a kísérlet előrehaladtával (T = 3, N = 10, p = 0,01). Az 1.-3. sorozatban a

kutyák szignifikáns mértékben az üres cserepet választották (T = 1, N = 14, p = 0,01), a 4.-6.

sorozatban viszont a teljesítményük az elvárt szintre emelkedett (T = 1, N = 14, p = 0,084).

Úgy tűnik, hasonlóan a csimpánzokhoz és a gyerekekhez, a kutyák is már a kezdetektől

megértették a fej orientációjának jelentőségét a bólintás próbák esetében (1. ábra). E jelenség

magyarázata az lehet, hogy a kutyák az emberi családokban élve bizonyos előtapasztalatokat

szerezhetnek e gesztus terén.

A fejfordítás próbák esetében a kutyák teljesítménye a gyerekekéhez hasonlított. Miután a

tekintet irányultságában bekövetkező változás (nem a tárgyra néz, hanem a fölé) a figyelem

változásaként értelmezhető, a kutyák és a gyerekek is úgy értelmezték a helyzetet, hogy a jeladó

elvesztette az érdeklődését az adott tárgy iránt, tehát a fejfordítás próbák során a fej orientációja a

továbbiakban nem függ össze a tárggyal - esetünkben a jutalmat tartalmazó cseréppel. Ez a

mechanizmus a jelértelmezés magas szintű modelljének felel meg. Ezzel szemben, a csimpánzok

viselkedése az alacsony szintű modell meglétét valószínűsíti: számukra minden mozdulat azonos

*

49

információs értékkel bírt, függetlenül a figyelemmel kapcsolatos vagy az irányra utaló jellemzőtől

- a bólintás- és fejfordítás próbák során már kezdettől fogva szignifikáns mértékben a jutalmat

rejtő dobozt választották (Povinelli et al., 1999). Fontos megemlíteni azonban, hogy a kutyák

képesek megtanulni a fejfordítás gesztus irányjelzésként való használatát (Miklósi et al., 1998), de

a megfelelő teljesítményszint eléréséhez nagyobb számú próbára van szükség. Esetünkben, az

összesen nyolc próba nem volt elegendő az ilyen típusú tanuláshoz.

A csak a tekintet irányával adott jelzést Povinelli és munkatársai (1999) tapasztalatai szerint a

kísérleti alanyok egyike sem tekintette irányjelzésnek. Ebben a próbatípusban a csimpánzok és a

gyerekek egyaránt random módon választottak a két doboz között, feltételezhetően azért, mert a

kísérletvezető tekintetének iránya nem volt eléggé feltűnő jelzés a számukra. A kutyák ezzel

szemben már kezdetben is egyértelműen felismerték a tekintet irányával való jelzést, amint azt a

pillantás próbákban a kísérlet első felében (1.-3. sorozat) tapasztalt szignifikáns mértékű elkerülés

is mutatta. Ez az elkerülő magatartás azonban eltűnt a kísérlet második felében (4.-6. sorozat),

alátámasztva ama nézetünket, hogy megfelelő feltételek között némelyik kutya gyors tanulásra

képes. A kutyák kezdeti averziójának magyarázata az lehet, hogy a kísérletet végző személy nem a

gazda, hanem egy ”ismerős idegen” volt. Ebben a helyzetben a kutyák a kísérletvezető pillantását

úgy értelmezhették, mint az adott dologra vonatkozó ”birtoklási igényt” vagy legalábbis

”birtoklási vágyat”.

II. kísérlet: A mutató gesztus különböző komponenseinek jelentősége a jel

értelmezhetőségében

A további vizsgálatok keretében arról szerettünk volna többet megtudni, hogy mit ért meg az

ember mutató gesztusából a kutya. A kérdés vizsgálatára két lehetséges módszer adódik: vagy

valamilyen újfajta összefüggésben, szituációban mutatunk, vagy a megszokott mutatásnak

valamennyire új formáit alkalmazzuk jelzés gyanánt. Vizsgálataink során mindkét módszert

használtuk, némileg hangsúlyt helyezve az utóbb említett módszerre.

Az emberi mutató gesztus összetett akciónak tekinthető és számos komponensre bontható.

Ennek alapján a kutyákat a mutató gesztus több formájával szembesítettük, melyek fő

komponenseikben különböztek egymástól. Ez a megközelítés sok tekintetben hasonló ahhoz, mint

amit az úgynevezett kulcsingerek részelemeinek vizsgálatakor használnak, amikor az állatokat

valamilyen egyszerűsített ingerrel tesztelik, vagy a komplex kulcsingernek csak néhány elemét

használják fel (Seitz, 1940; Tinbergen, 1960). Az ilyen típusú analíziseknek általában az a célja,

50

hogy megtalálják azokat a feltétlenül szükséges komponenseket, melyek önmagukban is képesek

kiváltani a megfelelő viselkedést. Esetünkben a cél a humán mutató gesztus kulcs

komponenseinek és/vagy jellemzőinek azonosítása volt, melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a

mutatást a kutya kommunikációs akciónak fogja fel.

Az emberi mutatás következő elemeit ítéltük meg fontosnak abban, hogy a jel a táplálékjutalom

helyére utaló irányjelzésként legyen értelmezhető: (1) a mutatás karral történik és (2) bizonyos

mozgások is társulnak hozzá a megfelelő irányba, (3) a mutatás során a kézfej általában túlnyúlik a

testkontúron és (4) a test rendszerint közelebb van a jelzett oldalhoz, mint a másik, potenciálisan

azonos oldalhoz. Minden variáció tesztelésére nem volt mód, így az alábbi kísérletek mindegyike

egy vagy két fő kérdésre kereste a választ. Az II./1. kísérletben a kar és a mozgás szerepét

vizsgáltuk, a II./2. és II./3. kísérletben pedig arra voltunk kíváncsiak, vajon a kar és a mutatóujj

kinyúlása a test vonalából, valamint a jeladó testpozíciója (elhelyezkedése a jelzett tárgyhoz

képest) önmagában befolyásolja-e valamilyen módon a kutyák választását.

II./1. kísérlet: A kar és a mozgás szerepe

Sok állat, különösen a ragadozók, amilyen a kutya is, érzékenyebben reagálnak a mozgó

objektumokra, mint a mozdulatlanokra. Az emberi mutatás során azonban a kar/kéz

feltételezhetően egy igen merev, állandó pozitúrában van, a gesztus megszokott, általános formája

az egész karnak a cél irányába való elmozdulása. Ezért feltételezhető, hogy nem maga a mutató

gesztus, hanem inkább a mozdulat iránya lehet a fő jelző a kutya számára. Bár Hare és munkatársai

(1998) által elvégzett kísérletekben két kutya a mozdulatlan mutató gesztus alapján is igen

eredményesen megtalálta az elrejtett táplálékot, mi arra kerestük a választ, hogy a kar visszafelé

irányuló mozgása csökkenti-e a jutalom megtalálásának hatékonyságát. A kísérlet egy részében a

mutató kart egy fabottal “helyettesítettük” és így vizsgáltuk a kar és a kéz szerepét ebben a

gesztusban.

Módszer

51

Kísérleti alanyok

A kísérletben 6 hím és 3 szuka kutya (átlagéletkor: 4,7 év; 2 és 7 év között) vett részt gazdáikkal

(5 nő és 1 férfi, életkor 17 és 26 év között) együtt. Mindegyik kutya kölyökkora óta az adott

családnál élt, kivéve három egyedet, melyek ivarérett korukban kerültek a családhoz. A kutyák

különböző fajtákat képviseltek (lásd 2. táblázat). A kísérlet előtt egy évvel négy kutya részt vett az

I. kísérletben, melyben a jelek között szerepelt a mutatás és a tekintet irányával való jelzés, de az

ezen kísérletben alkalmazott jeltípusok szempontjából ők is ugyanannyira voltak naívnak

tekinthetők, mint a többiek.

Kísérlet menete

A megfigyeléseket 2000 május 8. és 31. között végeztük a gazdák otthonában. A kísérlet

elvégzéséhez minden kutyánál három alkalomra volt szükség, melyeket egymást követő napokon

ejtettünk meg.

Előtréning

A kísérlet során használt két cserép egymástól egy méternyire, egy-egy széken helyezkedett el, a

kísérletvezető a cserepek közötti felezővonal mögött fél méterrel állt. A kísérletvezetővel

szemben, tőle két méterre a gazda ülő helyzetben tartotta a kutyát. A kísérletvezető megpróbált

szemkontaktust kialakítani a kutyával és nevén szólította. Amikor a kutya rá figyelt, felmutatott

egy darab tápot és azt a kutya szeme láttára az egyik cserépbe helyezte. Ezek után a gazda engedte,

hogy a kutya az egyik cseréphez odamenjen és azt megnézze. Ha a kutya a jutalmat rejtő cserepet

választotta, a talált tápot megehette, miközben a gazda szóban meg is dícsérte. Ha azonban az üres

cseréphez ment oda, a kísérletvezető kivette a másik cserépből a tápot és megmutatta azt a

kutyának. Ebben az esetben a kutya természetesen nem kapta meg a jutalmat. Ezt a folyamatot

négyszer megismételtük. Az előtréningre azért volt szükség, hogy megbizonyosodjunk, a kutyák

tudják, hogy a cserepek táplálékot tartalmazhatnak.

Teszt

A résztvevők helyzete megegyezett a fentebb említettekkel, de ebben az esetben a kutya már

nem láthatta a rejtés folyamatát, a gazda elfordította a kutyát, vagy gyengéden befogta a szemét. A

kísérletvezető, mindkét kezében táppal, egyidejűleg belenyúlt a két cserépbe és a megfelelő

oldalon otthagyta a tápot, majd egyenes tartással megállt a kiindulási helyzetben. Ezek után a

gazda elengedte a kutya szemét és a kísérletvezetővel szemben leültette, maga pedig megállt a

52

kutya mögött. A kísérletvezető felvette a szemkontaktust a kutyával és jelezte a jutalom helyét. A

jelzés a mutató gesztus különféle formáival történhetett. Mindhárom kísérletben (II./1., II./2.,

II./3.), a már ismert mutatás próbák (M) közé keverve háromféle gesztust alkalmaztunk

(“tesztpróbák”), melyek bizonyos komponenseikben eltértek egymástól. A mutatás próbák során a

kísérletvezető kinyújtott karral és mutatóujjal egyenesen a jutalmat tartalmazó cserépre mutatott,

majd karját visszaeresztette az oldala mellé. Fontos, hogy a kísérletvezető a jelet csak egyszer adta

és közben mindvégig a kutyára nézett. E különbségtől eltekintve a kísérleti protokoll a Povinelli és

munkatársai (1999) által elvégzett kísérletek protokollján alapult, de ugyanezzel dolgoztunk az I.

kísérlet során is. Mindhárom kísérletre (II./1., II./2., II./3.) érvényes, hogy 12 próbából álló

sorozatokat végeztünk, melyekben nyolc mutatás próba (1., 3., 4., 6., 7., 9., 10., 12.) és négy

tesztpróba (2., 5., 8., 11.) szerepelt. A tesztpróbák három típusa egyenlően volt elosztva a

sorozatokban. Minden kutyával hat sorozatot végeztünk el, tehát mindhárom próbatípusból nyolc

szerepelt. A próbák sorrendjét előre megterveztük és a bal és jobb oldal tekintetében teljesen

kiegyenlítettük, azonos oldalra egymás után legfeljebb kétszer rejtettünk.

A kísérletben a következő három tesztpróbatípust használtuk: (a) visszafelé mutatás (VM); (b)

bottal mutatás (BM); (c) bottal visszafelé mutatás (BVM) (lásd 3. ábra). Az VM próbák során a

kutya csak akkor pillanthatta meg a kísérletvezetőt, amikor az már a mutató pózban volt: a jutalom

felé eső karját kinyújtva, nyújtott mutatóujjal állt mozdulatlanul, majd visszaeresztette a karját az

oldala mellé. A BM és BVM próbák az M és VM próbák bottal végrehajtott megfelelői voltak.

Ezekben az esetekben a kísérletvezető egy hosszú botot (3 cm kerületű és 80 cm hosszú) tartott

mindkét kezével a háta mögött és innen lendítette ki azt a megfelelő irányba. A teste eközben

mozdulatlan maradt. A BM próbákban a kísérletvezető a bottal egyenesen rámutatott a jutalom

helyére, majd a botot visszaeresztette a háta mögé. A BVM próbák során pedig már a mutató

pózban volt, amikor a kutya meglátta, és ezután csak leengedte a botot a háta mögé a kiindulási

helyzetbe. A kísérletvezető itt, és a további kísérletek során is mindvégig a kutyát nézte a jeladás

közben, és azután is. Amikor a kísérletvezető visszaállt a kiindulási helyzetébe, a gazda

egyszerűen elengedte a kutyát. Megegyezően a korábbi vizsgálatokban tapasztaltakkal (Miklósi et

al., 1998; Soproni et al., 2001), a kutyák minden esetben egyértelműen választottak a két cserép

között. Soha nem a kísérletvezetőhöz mentek oda, és rendszerint a legrövidebb úton közelítették

meg a választott cserepet, bár időnként előfordult, hogy egyenesen indultak el és csak néhány lépés

után fordultak a választott irányba. Sikeresnek ítéltük a választást, ha a kutya a kísérletvezető által

jelzett cseréphez ment oda, ahol természetesen megkapta a megtalált táplálékjutalmat. Sikertelen

53

volt a próba, ha a kutya az üres cserepet választotta. Ez utóbbi esetben a kísérletvezető csupán

megmutatta a kutyának a jutalmat, de nem adta oda neki.

Eredmények és értékelés

Az előtréning során mindegyik kutya azonnal a helyes cserepet választotta minden alkalommal,

további próbákra tehát nem volt szükség. A jobb- és baloldali választások tekintetében nem

találtunk szignifikáns különbséget, ezért ezt a változót a statisztikai analízisből kizártuk. A kutyák

teljesítményét összehasonlítva a kísérlet első (1.-3. sorozat) és második (4.-6. sorozat) felében nem

sikerült szignifikáns különbséget kimutatnunk – vagyis a teljesítmény az idő előrehaladtával nem

változott jelentősen (Wilcoxon páros előjel teszt: M: megegyező adatok; VM: T = 6, N = 5, p =

0,8125; BM: T = 5,5, N = 5, p = 0,625; BVM: T = 2, N = 4, p = 0,375).

Miután korábbi vizsgálatainkban (Miklósi et al., 1998; jelen dolgozat) azt tapasztaltuk, hogy a

mutatás gesztus alapján a kutyák 85-95%-ban választanak helyesen, az egyes tesztpróbákban

nyújtott teljesítményüket minden esetben nyolc ”egyszerű” mutatás (M) próbával hasonlítottuk

össze, melyek ebben a kísérletben a visszafelé mutatás (VM) próbákat előzték meg. A négyfajta

(mutatás, és háromféle tesztpróba) jelzést összehasonlítva, a kutyák teljesítménye jelentősen

különbözött (Friedman varianciaanalízis, 2 = 13,68, N = 9, df = 3, p < 0,01). A posthoc Dunn teszt

szignifikáns különbséget mutatott ki az M és BVM próbák között (p < 0,01) és a VM és BVM

próbák között (p < 0,05).

A kísérlet során a kutyák az elvárt szintnél szignifikánsan jobban teljesítettek a mutatás (M)

próbákban (egymintás Wilcoxon előjel teszt) T = 0, N = 9, p < 0,01, és a visszafelé mutatás

próbákban (VM) T = 0, N = 9, p < 0,01. Random módon választottak viszont a bottal mutatás (BM)

T = 0, N = 9, p = 0,066, és a bottal visszafelé mutatás (BVM) próbákban T = 0, N = 9, p = 0,059

(lásd 3. táblázat és 4. ábra).

4. ábra. II./1. kísérlet. A kutyák teljesítménye az alkalmazott négyféle próbában (szaggatott vonal: véletlen

választási szint: 50%; **p < 0,01) M – mutatás; VM – visszafelé mutatás; BM – bottal mutatás; BVM – bottal

visszafelé mutatás

** **

54

BVMBMVMM

med

ián +

kvar

tilise

k

100

90

80

70

60

50

40

30

20

10

0

Megfigyeléseink azt sugallják, hogy a kar mozgásának iránya nem játszik döntő szerepet abban,

hogy a kutyának az irányt jelezze. A kutyák képesek az elvárt szint felett helyesen választani még

akkor is, ha a kar az elrejtett tápláléktól elfelé mozog. Más vizsgálatok eredményeit (Hare et al.,

1998) is figyelembe véve ez azt jelentheti, hogy a felemelt kar pozíciója sokkal fontosabb eleme a

mutató gesztusnak, mint bármiféle irányra utaló mozgás. A bottal való mutatást (a gazdák

megkérdezése alapján), minden kutya esetében újfajta jelnek tekinthetjük. Az azonban, hogy a

kutyák képesek voltak általánosítani, erősen kétséges. Mivel a M és a BM próbákban nyújtott

teljesítmény szignifikánsan különbözött, megállapíthatjuk, hogy a karnak (mint a test kitüntetett

részének) fontos szerepe van a mutatásban. De ez nem jelenti azt, hogy a kutyák nem képesek a

bottal való mutatást megérteni.

Érdemes megjegyezni, hogy már az 5-9 hónapos gyerekek is meg tudják különböztetni az

emberi kart egy bottól, még akkor is, ha mindkét “dolog” ugyanúgy mozog (Woodward, 1998).

II./2. kísérlet: A testpozíció és a kar helyzetének szerepe

Csimpánzokkal végzett kísérletekben a kutatók úgy találták, hogy az állatoknak problémát okoz

az elrejtett jutalom megtalálása, ha az ember az egyszerű mutató mozdulat helyett a jutalomtól

távolabb lévő karját könyökben behajlítva, kinyújtott mutatóujját a teste előtt tartva jelez

(Povinelli et al., 1997). Ehhez hasonló gesztus megértése a Hare és munkatársai (1998)

kísérletében szereplő két kutyának is nehézséget okozott (“belly pointing”). Egy más típusú próba

során, ha a jeladó ember asszimmetrikusan, az egyik cseréphez közelebb áll vagy ül, az állatok

szintén gyakran vétenek, mivel az emberhez mennek oda és nem az adott jel irányát követik.

Ebben a kísérletben a jeladó távolságát változtattuk a cserepektől és ily módon vizsgáltuk a

kutyák teljesítményét a négyféle próbatípussal szemben. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ha

55

bizonyos okokból kifolyólag a mutatás érthetetlenné válik a kutyák számára, a jeladó pozíciója

alapján választanak-e.

Módszer

Kísérleti alanyok

A kísérletben az II./1. kísérlet alanyai vettek részt, kivéve egy kutyát (Axel), aki helyett egy

angol szetter szuka (Sally, 3 éves, nő gazdával) szerepelt (lásd 4. táblázat). A gazdák nem- és kor

szerinti megoszlása: 6 nő és 1 férfi, 17 és 26 év között.

Kísérlet menete

A megfigyeléseket 2000 június 12. és július 5. között végeztük a gazdák otthonában. A kísérleti

berendezés és az előtréning teljesen megegyezett az II./1. kísérletben használtakkal. A kísérlet

elvégzéséhez minden kutya esetében két alkalomra volt szükség, egymást követő napokon.

Teszt

Az “egyszerű” mutatás (M, lásd fentebb) mellett három újfajta próbatípust (lásd 5. ábra)

használtunk: (a) keresztben mutatás kitartott könyökkel (KiKM); (b) asszimmetrikus távolra

mutatás (AM); (c) asszimmetrikus távolra mutatás keresztben, kitartott könyökkel (AKiKM). A

KiKM próbák során a kísérletvezető a korábbi kísérletekben leírt módon a két cserép közötti

középvonalban állt, és ellenoldali karjával, maga előtt keresztben mutatott a jutalmat tartalmazó

cserépre. A karját oly módon emelte meg, hogy kinyújtott mutatóujja a testének középvonalában

maradt, könyöke pedig az üres cserép felé kiállt. A másik két próbatípus (AM és AKiKM) a M és

KiKM próbákkal megegyező volt, azzal az egyetlen különbséggel, hogy ez utóbbi két jel esetén a

kísérletvezető nem középen, hanem az üres cserép mellett állt és onnan jelezte a jutalom helyét. Az

AM próbákban a kísérletvezető a közelebbi karjával egyenesen rámutatott a jutalmat rejtő

cserépre, az AKiKM próbákban pedig az ellenoldali karját használva, maga előtt keresztben.

Eredmények és értékelés

A teljesítményt összehasonlítva a kísérlet első (1.-3. sorozat) és második (4.-6. sorozat) felében

nem találtunk szignifikáns különbséget (Wilcoxon páros előjel teszt: M: T = 0, N = 2, p = 0,5;

KiKM: T = 6, N = 6, p = 0,4375; AM: T = 10, N = 7, p = 0,5781; AKiKM: T = 2, N = 4, p = 0,375).

56

A kutyák teljesítményének összehasonlításakor a KiKM próbákat megelőző nyolc “egyszerű”

mutatás próbát (M) használtunk fel. Az egyes próbatípusokban ismét jelentős különbségeket

találtunk (Friedman varianciaanalízis, 2 = 26,17, N = 9, df = 3, p < 0,001). Az egyes változók

páronkénti összehasonlítása (posthoc Dunn teszt) során kiderült, hogy a kutyák nagyobb számban

találták meg az elrejtett jutalmat, ha a kísérletvezető mutatással (M) jelezte azt, mint amikor

középen (KiKM) (p < 0,05), vagy oldalt állva (AKiKM) (p < 0,001), maga előtt keresztben

mutatott. Ezen kívül, különbséget találtunk az AM és AKiKM próbákban mutatott teljesítmény

között is (p < 0,01). A kutyák szignifikáns mértékben az elvárt szint feletti arányban választottak

helyesen, amikor a kísérletvezető akár középről (M) (egymintás Wilcoxon előjel teszt) T = 0, N =

9, p < 0,01, akár az üres cserép mellett állva (AM) T = 1, N = 9, p < 0,05 egyenesen a jutalom

helyére mutatott. A keresztben történő mutatások esetében más volt a helyzet: ha a kísérletvezető

az üres cserép mellett állva mutatott keresztben, kitartott könyökkel a jutalom helyére (AKiKM), a

kutyák teljesítménye szignifikáns mértékben az elvárt szint alá esett, vagyis az üres cserepet

választották T = 0, N = 9, p < 0,01. Ha az ilyen típusú keresztben mutatás középről történt (KiKM),

szignifikáns különbséget nem tudtunk kimutatni T = 2, N = 9, p = 0,248 (lásd 5. táblázat és 6. ábra).

6. ábra. II./2. kísérlet. A kutyák teljesítménye az alkalmazott négyféle próbában (szaggatott vonal: véletlen

választási szint: 50%; *p < 0,05, **p < 0,01) M – mutatás; KiKM – keresztben mutatás kitartott könyökkel;

AM – asszimmetrikus távolra mutatás; AKiKM – asszimmetrikus keresztben mutatás kitartott könyökkel

AKiKMAMKiKMM

med

ián

+ kv

artili

sek

100

90

80

70

60

50

40

30

20

10

0

A csimpánzokkal ellentétben (Povinelli et al., 1997), de megegyezően a más kísérletekben

résztvevő kutyákkal (Hare és Tomasello, 1999), a mi kísérleti alanyaink is képesek voltak helyesen

választani, ha a mutató ember testhelyzete asszimmetrikus volt a két cseréphez viszonyítva. Bár

valószínűleg ez a szituáció a kutyák többségének nem volt új, az eredményekből arra

** *

**

57

következtethetünk, hogy képesek valamennyire rugalmasan reagálni a mutató gesztusra. Érdekes

módon, a kutyák reakciója erősen különbözött a tekintetben, hogy a kísérletvezető középen állva,

vagy az üres cserép mellett tartózkodva, maga előtt keresztben mutatva jelezte a jutalom helyét

(KiKM vagy AKiKM). Ha a jelet a kísérletvezető a két cseréptől egyenlő távolságra adta, a kutyák

random módon választottak, mintha nem állna rendelkezésükre semmiféle kulcs, ami segíthetné

őket a választásban. Némelyik kutya az üres cserép felé kiálló könyököt tekintette irányjelzésnek,

míg mások a keresztben mutató alkart (két kutya teljesítménye volt az elvárt szint felett és hat

kutyáé az alatt). Amikor azonban a kísérletvezető az üres cserép mellett állva mutatott (AKiKM), a

kutyák szinte kivétel nélkül a testpozíció alapján választottak és az üres cseréphez mentek oda. Ez

arra utal, hogy más geszturális jel hiányában a kutyák (és talán az enkultúrált emberszabásúak) a

testpozíciót használják irányjelzésként.

II./3. kísérlet: A kézfej és a mutatóujj helyzetének szerepe

A II./2. kísérlet eredményei azt sugallták, hogy a kutyák érzékenyek lehetnek arra, hogy a

mutatásban résztvevő kar egy része túlnyúlik a test vonalán. Nem volt egyértelmű azonban, hogy

egyetlen testrésznek (felkar, kézfej, mutatóujj) is megvan-e ugyanez a hatása. E kérdés tisztázására

azt vizsgáltuk meg, vajon a kutyák akkor is helyesen választanak-e, ha a mutatás a kar különböző

részeivel történik.

Módszer

Kísérleti alanyok

5 kan (Spuri, Döme, Philip, Mystic, Robin) és 2 szuka (Szetti, Sally) kutya vett részt a II./3.

kísérletben (lásd 6. táblázat), 5 nő és egy férfi gazdával (életkor 17 és 26 év között).

58

Kísérlet menete

A kísérlet 2000 szeptember 4. és 26. között zajlott, a gazdák otthonában. A kísérleti elrendezés

és az előtréning megegyezett az II./1. kísérletben alkalmazottal. A kísérlet elvégzéséhez minden

kutya esetében két alkalomra volt szükség, egymást követő napokon.

Teszt

Jelen kísérletben a következő háromféle próbatípus volt a megszokott mutatás próbák (M) közé

illesztve: (a) könyökkel mutatás (KöM); (b) keresztben mutatás nyújtott karral (KM); (c)

keresztben mutatás leszorított karral (LeKM) (lásd 7. ábra). A könyökkel történő mutatás (KöM)

esetében a kísérletvezető a jutalomhoz közelebb lévő karját könyökben behajlította, kezét a vállára

helyezte, és a könyöke megemelésével mutatott a jutalom helyére. A keresztben mutatás próbák

(KM) során a kísérletvezető a jutalomtól távolabbi karjával maga előtt keresztben mutatva jelezte a

jutalom helyét, oly módon, hogy kézfeje és kinyújtott mutatóujja túlnyúlt testének vonalán. A

harmadik próbatípusban (LeKM) a kísérletvezető szintén keresztben mutatott maga előtt, azonban

ez esetben a felkarját az oldalához szorította – a könyöke tehát nem emelkedett meg -, kinyújtott

mutatóujját pedig testének középvonalában tartotta.

Eredmények és értékelés

A teljesítmény összehasonlításakor a kísérlet első (1.-3. sorozat) és második (4.-6. sorozat)

felében nem találtunk szignifikáns különbséget (Wilcoxon páros előjel teszt: M: megegyező

adatok; KöM: T = 7,5, N = 5, p > 0,99; KM: T = 8, N = 6, p = 0,6875; LeKM: T = 2, N = 3, p =

0,75).

A kutyák teljesítményének összehasonlításakor a KöM próbákat megelző nyolc “egyszerű”

mutatás próbát (M) használtunk fel kontrollként. A próbatípusok között szignifikáns eltérést

tapasztaltunk (Friedman varianciaanalízis, 2 = 13,21, N = 7, df = 3, p < 0,05). A posthoc Dunn

teszt szignifikáns különbséget mutatott ki a mutatás (M) és könyökkel mutatás (KöM) (p < 0,05),

valamint a keresztben mutatás leszorított karral (LeKM) (p < 0,01) próbák között. A kutyák

szignifikáns mértékben az elvárt szint felett teljesítettek a mutatás (M) (egymintás Wilcoxon előjel

teszt) T = 0, N = 7, p < 0,05, és a nyújtott karral történő keresztben mutatás (KM) T = 0, N = 7, p <

0,05 próbák során. Nem különbözött viszont a várt szinttől, ha a kísérletvezető a könyökével

59

jelzett (KöM) T = 3, N = 7, p = 0,865, vagy leszorított karral mutatott keresztben (LeKM) T = 2, N

= 7, p = 0,68 (lásd 7. táblázat és 8. ábra).

8. ábra. II./3. kísérlet. A kutyák teljesítménye az alkalmazott négyféle próbában (szaggatott vonal: véletlen

választási szint: 50%; *p < 0,05) M – mutatás; KöM – könyökkel mutatás; KM – keresztben mutatás nyújtott

karral; LeKM – keresztben mutatás leszorított karral

LeKMKMKöMM

med

ián

+ kv

artili

sek

100

90

80

70

60

50

40

30

20

10

0

A kísérlet eredményei tovább erősítik a korábbi megfigyeléseket (Hare et al., 1998), melyek

szerint a kutyák képesek helyesen választani a keresztben mutató gesztus alapján, ha a kézfej vagy

a mutatóujj kinyúlik a testkontúrból. (Ez a különbség volt látható a KM és LeKM próbák során). A

megfigyelések továbbá arra utalnak, hogy a kéznek vagy a mutatóujjnak speciális jelentősége lehet

a jel értelmezhetőségében, mivel a kiálló (és mozgó) felkar és könyök nem bizonyult hatékonynak.

II./4. kísérlet: A gazdák mutató gesztusának vizsgálata

A mutató gesztus referenciális jelként való értelmezését feltételező kognitív megközelítés

szerint a megfigyelőnek képesnek kell lennie megérteni a gesztus irányra utaló jelentését és ebből

következően megfelelő választ adni a kissé másképp végrehajtott, vagy más helyzetben látott

mutatásra is. Mindazonáltal az alacsony szintű, asszociatív teória szerint az emberi gesztusokat

(mutatás) a kutyák diszkriminatív jelnek tekintik, melyek összekapcsolhatók a jutalommal

(táplálék, játék, stb.) és melyeknek – az előzetes tapasztalatokból adódóan - inkább prediktív

(előrejelző) funkciójuk van, mint kommunikatív értékük. Ebben az esetben a kutyáknak azokra és

csak azokra a mutatás típusokra kellene helyesen reagálniuk, melyeket a gazdájuktól gyakran

látnak. A kérdés tisztázására a jelen kísérletben arra voltunk kíváncsiak, hogy a gazdák

* *

60

használnak-e valamiféle “módosított” mutató gesztust a mindennapi életben. Bár az általunk

használt gesztusokat eléggé szokatlannak, és spontán előfordulását tekintve igen ritkának ítéltük

meg, megfigyelések szerint egyes emberek használják a keresztben mutató gesztust. Anélkül tehát,

hogy felfedtük volna a valódi célt, felkerestük az előző kísérletben részt vett kutyák gazdáit és

megkértük őket, vegyenek részt egy “mutatós játékban”.

Módszer

Kísérlet alanyai

A II./3. kísérletben részt vett kutyák gazdái, 5 nő és egy férfi (életkor 17 és 26 év között)

alkották a kísérleti csoportot.

Kísérlet menete

A kísérletet 2000 november 6. és 14. között végeztük a gazdák otthonában. A kísérlet során

csak a gazda és a kísérletvezető volt jelen. A kísérletvezető megkérte a gazdát, hogy álljon vele

szemben a szoba közepére és mutasson a szobában lévő tárgyakra. Háromféle szituációban (3

sorozat: A-C) kellett ezt tennie, mindhárom sorozatban tíz mutatással. A sorozatok sorrendjét

változtattuk a gazdák között, és a történteket videokamerával rögzítettük.

A három alkalmazott szituáció:

1. Mutatás szabadon: a kísérletvezető megkérte a gazdát, hogy spontán módon mutasson a

szobában lévő tárgyakra (10 db), a mutatás alapján pedig megpróbálta kitalálni, hogy mire mutatott

a gazda.

2. Mutatás sorrend alapján: a kísérlet megkezdése előtt a kísérletvezető készített egy listát a

szobában található tíz tárgyról. A tárgyak sorrendjének felírásakor törekedett arra, hogy az egymás

után írt tárgyak különböző irányokban legyenek. A kísérletvezető a felírt sorrendben mondta a

gazdának a tárgyakat, melyekre neki rá kellett mutatni. A mutatás módja itt sem volt szabályozva.

3. Mutatás labdával: Ez a helyzet megegyezett az előzővel, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a

gazdáknak egy teniszlabdát kellett tartani a jobb kezükben (minden gazda jobbkezes volt) és így

kellett mutatniuk, egyébként teljesen szabadon. A tárgyak sorrendjét ismét a kísérletvezető

határozta meg.

A következő változókat rögzítettük mindegyik sorozatban:

(a) Egyenes mutatás: a tárgyra a gazda az ahhoz közelebbi karjával mutat;

(b) Keresztben mutatás: a tárgyra a gazda az attól távolabbi karjával mutat;

61

(c) Kitartott mutatás: a gazda a karját a mutató pózban hagyja legalább 3 másodpercig, és ezután

engedi le a teste mellé;

(d) Gyors mutatás: a gazda csak kb. 1 másodpercig mutat a tárgyra, majd azonnal leengedi a karját;

(e) Test irányultságának változása: a gazda a testével, fejével, vagy tekintetével abba az irányba

fordul, amerre mutat;

(f) Kar kinyúlása: a kísérletvezető szemszögéből a gazda karja a mutatás során túlnyúlik a

testvonalán vagy sem.

Eredmények és értékelés

A gazdák mindhárom kísérleti szituációban többnyire a tárgyhoz közelebbi karjukkal mutattak,

vagyis az egyenes rámutatás dominált a keresztben mutatással szemben (egymintás Wilcoxon

előjel teszt T = 0, N = 6, p < 0,05 mindhárom esetben). Miután a jobb- és bal oldalon lévő tárgyak

száma megegyezett, úgy tűnik, a jobbkéz-preferencia nem befolyásolta az eredményt. A 3.

szituáció (mutatás labdával) eredményei is ezt erősítik, a jobb kézben tartott labda nem

módosította ezt a preferenciát, nem találtunk ugyanis a jobb- és bal kéz használatában különbséget

(T = 0, N = 6, p = 0,1).

Az 1. szituációban (mutatás szabadon) a gazdák többször mutattak hosszan a tárgyakra (T = 1,

N = 6, p < 0,05), ellentétben a másik két helyzettel (2. szituáció: T = 1, N = 6, p = 0,112; 3.

szituáció: T = 1, N = 6, p = 0,334). Ez a különbség akkor is szignifikánsnak bizonyult, amikor a

gyors mutatások számát a három helyzetben hasonlítottuk össze (Friedman varianciaanalízis, 2 =

8,67, N = 6, df = 2, p < 0,05). A gazdák az esetek döntő többségében (98,3%, 96,7% és 98,8%

sorrendben) testükkel is követték a mutatás irányát, vagyis arra fordultak.

Ezek a vizsgálatok bizonyítékot nyújtanak arra, hogy a gazdák ritkán használják a keresztben

mutatás gesztusát, a céltárgyra az ahhoz közelebbi karjukkal mutatnak és a kézpreferencia (jobb-

vagy balkezesség) nem befolyásolja, hogy a mutatást melyik karjukkal végzik. Következésképpen

a bal oldalukon elhelyezkedő tárgyak esetében a bal karjukat használják, így lecsökkentve a

keresztben mutatás esélyét. Ez a tendencia nem fordult meg még akkor sem, amikor a gazdáknak

egy labdát kellett a kezükben tartani, ami pedig kényelmetlenné tette a mutatást. Érdekes jelenség,

hogy azon kutyák teljesítménye, melyek gazdái időnként keresztben mutattak, nem tért el a

csoportátlagtól (75%, 50%, 62%). Ebből arra következtethetünk, hogy bár a keresztben mutatás

62

egy viszonylag ritka mutatástípusnak tekinthető, a kutyák mégis képesek voltak azokat felismerni

és azok alapján helyesen választani.

A mutatást minden gazda esetében a testtel, fejjel, tekintettel való spontán odafordulás is

kísérte. Ebből következően, a megfigyelt mutatástípusok összetettebb jeleknek tekinthetők, mint

amelyeket a kísérletvezető adott a II./1., 2., 3. kísérletben, mivel ő csak a karját használta jelzéskor

miközben mindvégig a kutya irányába fordult.

A kar mozgását egyértelműen befolyásolta az adott szituáció. Az 1. esetben (mutatás szabadon)

a gazdáknak fel kellett hívni a kísérletvezető figyelmét az adott tárgyra. Ekkor tehát hosszan a

mutató pózban maradtak, mert várták a választ. Ehhez hasonló különbség nem volt a másik két

szituációban (2. és 3.), amikor a gazdáknak meghatározott tárgyakra kellett mutatni: a statikus és a

gyors mutatás egyaránt előfordult. Ez a megfigyelés részben magyarázatul szolgálhat arra, hogy a

kutyák számára miért kevésbé fontos a mutatás mozgás-komponense.

Megfigyeléseink szerint a gazdák által adott mutató gesztus invariábilis, és csak kevéssé

kontextusfüggő. Feltételezve, hogy az általunk alkotott háromféle tesztszituáció a mutató gesztus

mindennapi használatát reprezentálta, úgy gondoljuk, a kutyák a mutatás egy viszonylag merev

formáját szokták meg. A kutyák fogékonysága a mutatás különböző variációi iránt azt bizonyítja,

hogy képesek valamit megérteni az ember kommunikációs szándékából.

III. kísérlet: Új gesztikuláris jelek értelmezésének vizsgálata

Az emberszabású majmok kognitív képességeivel foglalkozó kutatások során alapvető

kérdésként merül fel, hogy az állatok különféle helyzetekben (pl. tekintetkövetés, jelek

referenciális komponensének megértése) mutatott viselkedése mennyire vethető össze a

kisgyermekek hasonló helyzetben tapasztalt viselkedésével. A kutatók célja annak megállapítása,

hogy az adott képesség specifikus emberi sajátosság, vagy az emberszabásúak esetében is

kimutatható bizonyos mértékben (Itakura és Tanaka, 1998; Povinelli, 1996; Povinelli et al., 1997,

1999; Tomasello et al., 1997). Ezen kívül a vizsgálatok segítségével információt szerezhetnek

arról is, hogy az adott képesség milyen életkorban jelenik meg. Az összehasonlíthatóság azonban

erősen kérdéses, ugyanis a vizsgálatokban résztvevő emberszabásúak nevelkedési körülményei

korántsem egyeznek meg, némelyiküket a vadonban ejtették foglyul, míg másokat speciális

gondozókban vagy emberi otthonokban neveltek, ezáltal az emberrel szerzett tapasztalat mértéke

egyedenként jelentősen különbözik. Az egyedi különbség talán még fokozottabb a gyermekek

63

esetében, hiszen mindegyikük más és más körülmények között él és eltérő tapasztalatokra tesz

szert felnevelkedése során.

A vizsgálatok eredményei mindazonáltal eléggé egybehangzóak: a különféle humán gesztusok,

vagy a figyelmi állapot szerepének értelmezése már a kétéves kisgyerekek számára sem okoz

problémát, míg a csimpánzok, orangutánok a feladatokban meglehetősen gyengén szerepelnek. Ha

az emberszabásúak és a kutyák viselkedését hasonlítjuk össze, szintén jelentős különbségeket

találunk. Míg az emberszabásúak feltehetően túlságosan versengők ahhoz, hogy megértsék a

szituáció kooperatív aspektusát, a kutyák - melyek számára az emberi közösség jelenti a

természetes környezetet – valószínűleg éppen az emberi kommunikációs jelekkel szembeni

érzékenységre szelektálódtak. Feltételezésünk helyességét támasztják alá a jelen tanulmányban

eddig említett vizsgálatok eredményei is, melyek szerint a kutyák az emberszabásúakhoz

viszonyítva sikeresebben oldják meg ezeket a feladatokat.

A megegyező szociális környezetből adódóan feltételezhető, hogy a kutyák és a gyerekek

egyedfejlődésük során igen hasonló tapasztalatokra tehetnek szert a geszturális kommunikáció

terén, habár az nem zárható ki, hogy az emberek eltérő módon kommunikálnak a gyerekekkel

illetve a kutyákkal, továbbá, hogy a két faj esetében eltérő az interaktív helyzetek jellege. Ezt

alapul véve, a következőkben arról szerettünk volna többet megtudni, hogy egy kommunikációs

helyzetben összehasonlítható-e a kutyák és a kisgyermekek teljesítménye. Két tesztünkben a

kutyákat és a gyerekeket számukra újfajta jelzésekkel szembesítettük és azt vizsgáltuk, hogy

milyen mértékben képesek értelmezni ezeket. A gyerekek esetében két korcsoportot vizsgáltunk

meg (1,5 évesek és 3 évesek), mert feltételeztük (Watson et al., 2001), hogy ezen életszakaszban a

mentális fejlődés következtében igen gyorsan változik a gyerek kommunikációs jelek iránti

érzékenysége. A kutyák és gyerekek teljesítményének összehasonlítása mellett tehát további

kérdésként szerepelt, hogy a gyerekek két korcsoportjának teljesítménye között is kimutatható-e

jelentős eltérés.

Módszer

Kísérleti alanyok

Kutyák:

A kísérletben 3 szuka és 7 kan kutya (átlagéletkor: 6 év; 1,2 és 11,5 év között) vett részt

gazdáikkal (8 nő és 1 férfi, átlagéletkor 24,9 év; 18 és 36,5 év között). Mindegyik kutya kölyökkora

óta az adott családnál élt, kivéve egyet, mely ivarérett korában került a családhoz. (A résztvevő

64

kutyák listáját lásd 8. táblázat). A kutyák közül két egyed részt vett az I. és II./1., 2., 3. kísérletben,

három egyed pedig a II./1., 2. 3. kísérletben is.

Gyerekek:

1,5 évesek: 12 gyerek (7 lány és 5 fiú), átlagéletkor 20 hónap (12,5 és 27,5 hónap között).

3 évesek: 11 gyerek (8 lány és 3 fiú), átlagéletkor 38,72 hónap (34 és 41 hónap között).

A 1,5 éves gyerekek közül a Lábbal való mutatás tesztben csak heten vettek részt (3 lány és 4 fiú,

átlagéletkor 22,28 hónap; 16,5 és 27,5 hónap között). A 3 éves gyerekek mindegyike részt vett

mindkét tesztben.

Kísérlet menete

Kutyák:

A kísérleteket 2001 május 22. és október 19. között végeztük a gazdák otthonában. Mindkét

kísérlet elvégzéséhez két alkalomra volt szükség, egymást követő napokon. A táplálékjutalom

elrejtéséhez ismét a korábbi kísérletekben is használt két duplafenekű, műanyag virágcserepet

használtuk.

Előtréning

Az előtréning mindenben megegyezett a II./1., II./2., II./3. kísérletben leírtakkal.

Teszt

A tesztelés módszere a tesztpróba típusok kivételével mindenben megegyezett a II./1., II./2.,

II./3. kísérletben leírtakkal. Mindkét tesztben 12 próbából álló sorozatokat végeztünk, melyekben

4 db mutatás próba (1., 4., 7., 10.) és 8 db tesztpróba (2., 3., 5., 6., 8., 9., 11., 12.) szerepelt. A

tesztpróbák három típusa egyenlően volt elosztva a sorozatokban. Minden kutyával három

sorozatot végeztünk el, tehát mindegyik próbatípus nyolcszor szerepelt. A próbák sorrendjét előre

megterveztük és a bal és jobb oldal szempontjából kiegyenlítettük, azonos oldalra egymás után

legfeljebb kétszer rejtettünk.

65

Gyerekek:

A 3 éves gyerekekkel végzett kísérleteket 2001 március 29. és október 25. között végeztük két

budapesti óvodában (1135. Tüzér u. 33-35.; 1126. Zalai út 2.). A résztvevő gyerekek szülei minden

esetben írásos engedélyt adtak nekünk, hogy gyermekük a kísérletekben részt vehet. A kísérletek

során mindig jelen volt az óvónő is. A 1,5 éves gyerekekkel otthonukban végeztük el a kísérleteket,

2002 május 9. és november 13. között. Előzetesen minden anya kapott egy ismertetőt, melyben

tájákoztattuk őket a kísérletek menetéről. A kísérletek során az anya mindig jelen volt.

Hasonlóan az eddig ismertetett vizsgálatokhoz, a gyerekek esetében is két műanyag cserepet

használtunk a jutalom elrejtéséhez. A cserepek kisebb méretűek voltak (kerület: 12 cm, magasság:

10 cm), mint a kutyáknál alkalmazottak és nem volt dupla fenekük. Jutalom gyanánt az anya által

javasolt kisméretű játék, vagy édesség szerepelt.

Előtréning

Ezen szakasz célja az volt, hogy a gyereket megismertessük a szituációval: a játék lényege,

hogy a cserepekben jutalom lehet. A kísérlet során használt két cserép egymástól egy méternyire,

egy-egy széken helyezkedett el, a kísérletvezető a cserepek közötti felezővonal mögött fél méterrel

állt. A kísérletvezetővel szemben, tőle két méterre helyezkedett el a gyerek, az anyja ölében. A

kísérletvezető felhívta magára a gyerek figyelmét, majd a gyerek szeme láttára az egyik cserépbe

beletett egy jutalmat. Ezek után felegyenesedett és bíztatta a gyereket, hogy jöjjön és válassza ki a

jutalmat tartalmazó cserepet. Ha elsőre jól választott, a jutalmat meg is kapta. Ezt a folyamatot a

jobb és a bal oldalra is kétszer elvégeztük.

Teszt

A résztvevők helyzete megegyezett a fentiekkel, de ez esetben a gyerek nem láthatta, hogy a

kísérletvezető melyik cserépbe rejtett, mert mindkét cserepet felemelte, egy pillanatra elfordult a

gyerektől és ezalatt rejtette el a jutalmat az egyik cserépbe. Ezek után a cserepeket visszahelyezte a

székekre, felhívta magára a gyerek figyelmét és jelezte a jutalom helyét. A jelzés a mutató gesztus

különféle formáival történt, a két tesztben eltérő módon. Mindkét tesztben 18 próbát végeztünk, 6

db mutatás-próbát és 4-4-4 tesztpróbát, a jutalom egyenlő számban volt a jobb-, illetve a bal

oldalon. A rejtések sorrendjét előre meghatároztuk, a jobb és bal oldal tekintetében

kiegyenlítettük, egymás után legfeljebb kétszer rejtettünk azonos oldalra.

66

1. Lábbal való mutatás teszt

A mutatás (M) próbák során a kísérletvezető kinyújtott karral és mutatóujjal egyenesen a

jutalmat tartalmazó cserépre mutatott, majd visszaeresztette a karját a teste mellé. E jól ismert és

megszokott gesztus mellett három újfajta jelzést alkalmaztunk: (a) lábbal mutatás (LM); (b) lábbal

keresztben mutatás (LKM); (c) térddel mutatás (TM) (9. ábra). A lábbal mutatás (LM) próbák

során a kísérletvezető a jutalomhoz közelebbi, kinyújtott lábával mutatott a jutalom helyére. Az

LKM próbákban a jutalommal ellentétes oldali lábával tette ugyanezt, vagyis kinyújtott lábbal

maga előtt keresztben mutatva jelzett. Végezetül, a TM próbák alkalmával a jutalomhoz közelebbi

lábát térdben felhúzva és térdét kifelé fordítva jelezte a jutalmat tartalmazó cserepet. A gesztus

után a lábát visszaeresztette a kiindulási helyzetbe. Az adott gesztust a kísérletvezető csak egyszer

produkálta és közben mindvégig a kutyát/gyermeket nézte, nem fordult a jutalom irányába. Ha a

kutya/gyerek elsőre jól választott, a jutalmat meg is kapta, ha azonban az üres cseréphez ment oda,

akkor a kísérletvezető megmutatta a jutalmat, de nem adta oda neki.

2. Karral való mutatás teszt

Ebben a tesztben a mutatás (M) próbák mellett az alábbi három tesztpróba típus szerepelt: (a)

keresztben mutatás kitartott könyökkel (KiKM); (b) keresztben mutatás nyújtott karral (KM); (c)

keresztben előre mutatás (EKM) (10. ábra). A KiKM próbák során alkalmazott gesztus

megegyezett a II./2. kísérletben használt gesztussal, a kísérletvezető a jutalomtól távolabbi

karjával, maga előtt keresztben mutatott a jutalmat tartalmazó cserépre. A karját oly módon emelte

meg, hogy kinyújtott mutatóujja a testének középvonalában maradt, könyöke pedig az üres cserép

felé kiállt. A nyújtott karral történő keresztben mutatás (KM) alkalmával a kísérletvezető a

jutalomtól távolabbi karjával maga előtt keresztben mutatva jelezte a jutalom helyét, oly módon,

hogy kézfeje és kinyújtott mutatóujja túlnyúlt testének vonalán. Ez a gesztus megegyezett a II./3.

kísérletben használt gesztussal. A keresztben előre mutatás (EKM) próbák során a kísérletvezető

kb. egy métert hátrébb lépett és a jutalomtól távolabbi karját maga előtt keresztben nyújtva

mutatott a jutalom helyére, úgy, hogy karja a kutya/gyerek szemszögéből nem nyúlt túl a

testkontúron. A gesztus után karját visszaeresztette a kiindulási helyzetbe, az oldala mellé. Az

adott gesztust a kísérletvezető csak egyszer produkálta és közben mindvégig a kutyát/gyermeket

nézte, nem fordult a jutalom irányába. Ha a kutya/gyerek elsőre jól választott, a jutalmat meg is

kapta, ha azonban az üres cseréphez ment oda, akkor a kísérletvezető megmutatta a jutalmat, de

nem adta oda neki.

67

Eredmények és értékelés

Az adatok kiértékelésekor nemparametrikus statisztikai módszereket alkalmaztunk, mert a

változók értékei nem bizonyultak normális eloszlásúaknak.

Lábbal való mutatás

A tesztben előforduló négyféle mutatástípust összehasonlítva a kutyák teljesítménye jelentősen

különbözött (Friedman varianciaanalízis, 2

= 13,79, N = 10, df = 3, p < 0,01), míg a gyerekek

esetében nem sikerült szignifikáns különbséget kimutatnunk egyik korcsoportban sem (1,5 évesek:

2 = 3,68, N = 7, df = 3, p = 0,297; 3 évesek:

2 = 6,0, N = 11, df = 3, p = 0,112).

A teszt során a kutyák az elvárt szintnél szignifikánsan jobban teljesítettek a mutatás (M)

próbákban (egymintás Wilcoxon előjel teszt) és a lábbal mutatás keresztben (LKM) próbák

alkalmával. Random módon választottak viszont, ha a kísérletvezető nyújtott lábbal, egyenesen

mutatott (LM), vagy térddel jelezte a jutalom helyét (TM). Ez utóbbi esetben egyébként a helyes

választások aránya szignifikánsan különbözött a mutatás próbákban elért szinttől (posthoc Dunn

teszt, p < 0,05). A gyerekek esetében a két korcsoport eredménye eltért egymástól. A fiatalabb

gyerekek (1,5 évesek) csak a mutatás (M) próbák során választották szignifikáns mértékben a

helyes oldalt, a három tesztpróbatípus esetében nem. Az idősebb gyermekek ezzel szemben szinte

mindig a helyes oldalt választották – csak a térddel való mutatás esetében hibáztak, de

teljesítményük ekkor is szignifikáns mértékben meghaladta az elvárt szintet. A két csoport

teljesítménye két próbatípus esetében szignifikánsan különbözött egymástól (posthoc Dunn teszt:

LM: p < 0,05; TM: p < 0,05) (lásd az alábbi táblázat és 11. ábra).

Változók Kutyák

(N = 10)

1,5 éves gyerekek

(N = 7)

3 éves gyerekek

(N = 11)

Mutatás T = 0 p < 0,01 T = 0 p < 0,05 T = 0 p < 0,001

Lábbal mutatás T = 2 p = 0,202 T = 0 p = 0,083 T = 0 p < 0,001

Lábbal mutatás keresztben T = 1 p < 0,05 T = 1 p = 0,068 T = 0 p < 0,001

Térddel mutatás T = 3 p = 0,717 T = 2 p = 0,705 T = 0 p < 0,01

11. ábra. III. kísérlet. Lábbal való mutatás teszt. A kutyák, valamint a 1,5 éves és 3 éves gyerekek

teljesítményének összehasonlítása (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05, **p < 0,01)

68

M – mutatás; LM – lábbal mutatás; LKM – lábbal keresztben mutatás; TM – térddel mutatás

kutya1,5 éves3 éves

med

ián

+ kv

artil

isek

100

90

80

70

60

50

40

30

20

10

0

M

LM

LKM

TM

A három vizsgált csoport eredményeit összehasonlítva a teszt mind a négy próbájában

szignifikáns különbséget mutattunk ki (Kruskal-Wallis teszt, mutatás (M): 2 = 8,03, N = 28, df =

2, p < 0,05; lábbal mutatás (LM): 2 = 16,32, N = 28, df = 2, p < 0,001; lábbal mutatás keresztben

(LKM): 2 = 12,46, N = 28, df = 2, p < 0,01; térddel mutatás (TM):

2 = 13,52, N = 28, df = 2, p <

0,01). A különbség oka az idősebb, 3 éves gyerekek és a kutyák eredményei közötti eltérés volt

(posthoc Dunn teszt, M: p < 0,05; LM: p < 0,001; LKM: p < 0,01; TM: p < 0,01).

Eszerint a tesztben alkalmazott újfajta jelzések értelmezése a 3 éves kor körüli gyerekeknek

egyáltalán nem okozott nehézséget. Ezzel szemben a fiatalabb gyerekek és a kutyák gyakran nem

voltak képesek az adott jel értelmezésére és random módon választottak.

Karral való mutatás

Az alkalmazott négyféle gesztust tekintve a kutyák és a fiatalabb gyerekek esetében eltérést

tapasztaltunk (Friedman varianciaanalízis, kutyák: 2 = 18,93, N = 10, df = 3, p < 0,001; 1,5

évesek: 2 = 20,32, N = 12, df = 3, p < 0,001; 3 évesek:

2 = 1,36, N = 11, df = 3, p = 0,714).

A kutyák csak a mutatás (egymintás Wilcoxon előjel teszt) és a keresztben mutatás nyújtott

karral gesztus esetében választották szignifikáns mértékben a helyes oldalt, az előrefelé történő

keresztben mutatás (EKM) próbákban az elvárt szinten teljesítettek. A negyedik próbatípus -

KiKM - esetében kapott eredmények hasonlóak voltak a II./2. kísérletben tapasztaltakhoz, vagyis a

kutyák a kiálló könyök felőli (üres) cserepet preferálták. A KiKM típusú mutatás esetében a

teljesítmény a posthoc Dunn teszt szerint is szignifikánsan különbözött a másik két gesztustól (M:

p < 0,001; KM: p < 0,05).

** * ** *

69

A 3 éves gyerekeknek a különféle mutatástípusok értelmezése most sem okozott problémát. A

fiatalabb gyerekek helyesen választottak a mutatás, a keresztben mutatás és az előrefelé történő

keresztben mutatás esetében egyaránt, míg a kitartott könyökkel való keresztben mutatás

próbákban az elvárt szinten teljesítettek. Ez utóbbi (KiKM) próbatípusban tapasztalt teljesítmény a

posthoc Dunn teszt eredményei szerint is különbözött a másik három próbatípustól (M: p < 0,05;

KM: p < 0,01; EKM: p < 0,05). A két korcsoport teljesítményének összevetésekor két próbatípus

esetében találtunk szignifikáns eltérést (posthoc Dunn teszt, M: p < 0,05; KiKM: p < 0,01) (lásd az

alábbi táblázat és 12. ábra).

Változók Kutyák

(N = 10)

1,5 éves gyerekek

(N = 12)

3 éves gyerekek

(N = 11)

Mutatás

T = 0 p < 0,01 T = 0 p < 0,01 T = 0 p < 0,01

Keresztben mutatás

kitartott könyökkel

T = 1 p < 0,05 T = 3 p = 0,248 T = 1 p < 0,01

Keresztben mutatás

nyújtott karral

T = 1 p < 0,01 T = 1 p < 0,01 T = 0 p < 0,01

Keresztben előrefelé

mutatás

T = 2 p = 0,429 T = 1 p < 0,05 T = 0 p < 0,01

12. ábra. III. kísérlet. Karral való mutatás teszt. A kutyák, valamint a 1,5 éves és 3 éves gyerekek

teljesítményének összehasonlítása (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05, **p < 0,01)

M – mutatás; KM – keresztben mutatás nyújtott karral; KiKM – keresztben mutatás kitartott könyökkel;

EKM – keresztben előre mutatás

** ** ** * ** **

70

kutya1,5 éves3 éves

med

ián

+ kv

artili

sek

100

90

80

70

60

50

40

30

20

10

0

M

KM

KiKM

EKM

A három csoport eredményeinek összehasonlításakor ismét jelentős különbségeket találtunk

(Kruskall-Wallis teszt, M: 2 = 9,13, N = 33, df = 2, p < 0,01; KiKM:

2 = 17,33, N = 33, df = 2, p

< 0,001; KM: 2 = 7,85, N = 33, df = 2, p < 0,05; EKM:

2 = 12,25, N = 33, df = 2, p < 0,01). A

különbségek oka ez esetben is az idősebb gyerekek és a kutyák eredményeinek különbözősége volt

(posthoc Dunn teszt, M: p < 0,05; KiKM: p < 0,001; KM: p < 0,05; EKM: p < 0,01). Úgy tűnik, a

fiatalabb gyerekek és a kutyák az új kézjeleket nem voltak képesek értelmezni, szemben a 3 éves

korcsoport tagjaival, akik számára a jelek egyértelműek voltak.

Eredményeinkből arra következtethetünk, hogy a kisgyerekek esetében a különféle mutató

gesztusok értelmezésére való képesség egy fejlődési folyamat révén, fokozatosan alakul ki. Míg a

3 évesek számára nem jelentett nehézséget a gesztusok alapján való helyes választás, a 1,5 éves

gyerekeket gyakran összezavarták a jelzések. Úgy tűnt, a (viszonylag szokatlan) lábbal való

mutatást, vagy az előrefelé történő keresztben mutatást megértették, a bonyolultabb, kiálló

könyökkel történő keresztben mutatást viszont nem.

A kutyák és a gyerekek teljesítményében tapasztalt eltérések oka talán az ismert jelzéstípusok

különbözősége lehet, feltételezhető ugyanis, hogy a gyerekek esetében a felnőttek más jelzéseket

használnak, mint a kutyákkal szemben. Lehetséges, hogy – fiatalabb koruk ellenére - a gyerekek

többféle jelzéssel szembesültek már, mint a kísérletben szereplő kutyák, így valószínűleg egyes

jelzéstípusok nem is voltak annyira ismeretlenek számukra. Ezen túlmenően, már korábbi

kísérleteinkben is kiderült, hogy a kutyák csak abban az esetben képesek a gesztus alapján

választani, ha valamely testrész (láb vagy kar) túlnyúlik a jeladó testkontúrján. Ezt bizonyítják a

kiálló könyökkel végzett keresztben mutatás próbában tapasztaltak: a kutyák rendszerint az üres

cserepet választották, mivel a jeladó könyöke arra állt ki. Velük ellentétben a 1,5 éves gyerekeknél

ilyesfajta preferenciát nem találtunk. Mindezekből úgy tűnik, a gyerekek és a kutyák egyaránt

71

megértették a helyzet kommunikációs voltát, bár a gyerekek sokkal sikeresebben alkalmazták a

feltehetően valamennyire újfajta jelzéseket. A kutyák számára a mutatóujj helyzete nem volt

informatív, a gyerekek viszont megértették, hogy az ujj jelzi a helyes irányt. A két faj közötti

különbség nem meglepő, hiszen a gyerekek maguk is használják a mutató gesztust, ez pedig

valószínűleg összefügg annak megértésével. A kutyák viszont nem manuális állatok, fajspecifikus

viselkedésrepertoárjuktól teljesen idegenek a manipulációs gesztusok. Ennek következtében

természetesnek vehető, hogy spontán nem tulajdonítanak jelentőséget az ilyesfajta jelzéseknek.

IV. kísérlet: Információátadás képességének vizsgálata

Jelen ismereteink szerint számos faj egyede képes a külső környezet eseményeire vonatkozó

információkat átadni a társainak. E jelzések között talán a leginkább kutatottak a különféle

vészkiáltások, melyekkel a szociális csoportban élő állatok a közeledő ragadozóra hívják fel a

többiek figyelmét (Cheney és Seyfarth, 1990b; Evans et al., 1993; Struhsaker, 1967). Ezzel

szemben a nem hanggal történő jelzésekről igen keveset tudunk, így pl. a mutatás előfordulásáról

is. Funkcionális értelemben véve a mutatás során a mutató egyed viselkedésével felhívja magára a

másik egyed figyelmét és ezzel párhuzamosan azt a környezetben végbemenő eseményre vagy

tárgyra irányítja. Ilyen komplex viselkedés előfordulásáról a kutatók ritkán számolnak be. Az

egyik példa a már a bevezetőben említett, fiatal gorillával végzett vizsgálatsorozat (Gómez, 1990).

Ennek során a kutatók azt tapasztalták, hogy az állat életkorának változásával egyre összetettebb és

bonyolultabb viselkedéssel igyekezett a mellette tartózkodó ember segítségét felhasználni a

problémahelyzet megoldásához. Gómez feltételezése szerint a legfejlettebbnek tekinthető

akcióknak – az embert odavezeti az ajtóhoz, oda-vissza tekintget a zár és az ember arca között,

megpróbálja az ember kezét a zár felé tolni - a célja nem közvetlen manipulálás, inkább szándékos

kérő viselkedés, hogy az ember nyissa ki számára az ajtót.

Igen hasonló jelenséget figyeltek meg egy ember nevelte bonobónál, Kanzinál is. Ő többször egy

diót adott a gondozójának, ráütött a dióra, vagy olykor egy nagy követ helyezett rá, mutatva, hogy

segítséget kér a dió feltöréséhez (Savage-Rumbaugh et al., 1986).

A fenti esetek azonban nem tekinthetők általánosnak, gyakoribb, hogy az emberi környezet

hatásai ellenére az emberszabásúak csak imperatív célzattal kommunikálnak (Tomasello és

Camaioni, 1997).

72

Nemrégiben kutyák esetében sikerült kimutatni, hogy az állatok nemcsak megértik az ember

geszturális jelzéseit, de önmaguk is “mutatnak”, képesek a rejtekhelyet nem ismerő gazda

tudomására hozni, hogy hol található az elrejtett táplálékjutalom (Miklósi et al., 2000). A kutatók

háromféle szituációban vizsgálták meg a kutyák viselkedését, melyekben vagy csak a jutalom,

vagy csak a gazda, illetve a gazda és a jutalom is jelen volt. A cél az volt, hogy elkülönítsék a

jelzések motivációs alapú és referenciális komponensét. A jelző viselkedést önmagában a jutalom

vagy céltárgy jelenléte is kiváltja, ez tehát feltehetően motiváción alapuló szignál. Ha azonban a

kutya igyekszik a gazda figyelmét felhívni magára és a jutalom helyét megmutatni, akkor a jelzés

funkcionálisan referenciálisnak tekinthető. Az eredményekből kiderült, hogy a kutyák csak abban

az esetben jelezték a jutalom helyét, ha a gazda és a jutalom egyaránt jelen volt, vagyis

megértették, hogy a figyelemfelkeltő viselkedés (hangadás, nézegetés) csak akkor hatásos, ha a

gazda jelen van és képes rájuk figyelni. Viselkedésük ezen jellemzői arra utalnak, hogy a kutyák

rendelkeznek a szociális referenciára való képességgel, vagyis képesek a referenciális

tekintetváltásra a társ (ember) és a tárgy vagy esemény között, és ugyanakkor arra is, hogy az

észlelt emocionális információnak megfelelően alakítsák saját viselkedésüket (Russell et al.,

1997).

Jelen kísérletünkben a fentebb említett vizsgálat (Miklósi et al., 2000) kissé módosított

változatát használtuk fel, különválasztva a direkt és az indirekt módon való jelzést. Kétféle

szituációt alkalmaztunk, az egyik esetben a kísérletvezető a kutya szeme láttára rejtette el a

jutalmat (direkt mód), a másik esetben viszont csak rámutatással (indirekt mód) jelezte a jutalom

helyét. Hasonlóan a III. kísérlethez, a vizsgálatot kutyákkal és kisgyerekekkel egyaránt elvégeztük

és teljesítményüket megpróbáltuk összehasonlítani.

Módszer

Kísérleti alanyok

Kutyák:

A kísérletben 1 szuka és 9 kan kutya (átlagéletkor: 5,7 év; 1,5 és 11,5 év között) vett részt

gazdáikkal (7 nő és 2 férfi, átlagéletkor 28,5 év; 20 és 42 év között). Mindegyik kutya kölyökkora

óta az adott családnál élt, kivéve egyet, mely ivarérett korában került a családhoz. (A résztvevő

kutyák listáját lásd 9. táblázat). A kutyák közül egy egyed korábban részt vett az I. kísérletben, egy

73

egyed az I., II./1., 2., 3. és III./2. kísérletben, három egyed a II./1., 2. 3. és III./2. kísérletben, két

egyed pedig a III./2. kísérletben is.

Gyerekek:

A kísérletben 17 kisgyermek (8 lány és 9 fiú) vett részt (átlagéletkor: 18,91 hónap; 12 és 27,5

hónap között).

Kísérlet menete

Kutyák:

A kísérletet 2002 október 10. és 2003 február 13. között végeztük a gazdák otthonában. A

kísérlethez egy kicsi alufóliagalacsint és 3 db kisméretű műanyag tálkát (többnyire 500 g-os

Rama-s doboz), vagy kis műanyag cserepet használtunk. Jutalomként a kutyák különféle

kutyacsemegéket, vagy felvágottdarabkákat kaphattak. A történteket videokamerával rögzítettük.

Előtréning

A három tálkát a szobában a kísérletvezető három különböző, fejmagasság feletti helyre

(polcra) tette fel, majd megkérte a gazdát, hogy az elkövetkezendő három napban, naponta kétszer

adjon a tálkák valamelyikéből táplálékjutalmat a kutyának. Tehát a gazda a kutya szeme láttára

levette az egyik tálkát a polcról, egy darabka tápot tett bele, rövid ideig várt, majd a tápot odaadta a

kutyának. Ezáltal rávezette a kutyát arra, hogy a tálkákban jutalom lehet.

A következő napon végeztük a kísérletet.

Bevezetés (6 db próba)

A kísérletvezető a három tálkát félkörben letette a földre maga elé. A gazda a kísérletvezetővel

szemben, ülő pozícióban tartotta a kutyát. A kísérletvezető felhívta magára a kutya figyelmét, majd

a kutya szeme láttára egy darabka tápot tett az egyik tálkába, ezután nyújtott karral rá is mutatott,

majd visszaeresztette a kezét a teste mellé. A jeladás során végig a kutyára nézett. A gazda ezt

követően elengedte a kutyát (ha szükséges, szóval bíztathatta is). A kutya csak egy tálkát

választhatott. Ha megtalálta a tápot (minden esetben ez történt), akkor azt megehette. Ezt a

procedúrát mindhárom tálka esetében kétszer elvégeztük. A próbák befejeztével a kísérletvezető a

három tálkát visszatette az eredeti helyükre (polcra).

1., 2., 3. próba - Rejtés

74

A gazda elhagyta a szobát, a kísérletvezető pedig egy jutalomfalatot és az alufóliagalacsint a

kezébe véve magához hívta a kutyát. A jutalmat megmutatta a kutyának (a kutya meg is

szagolhatta azt), majd az egyik tálkát levette, megmutatta a kutyának, és úgy tett, mintha a jutalmat

beletenné a tálkába. Ténylegesen az alufóliagalacsint tette bele, a jutalmat pedig a tenyerébe

rejtette. (Erre azért volt szükség, hogy egyik tálka se árasszon több szagot magából, mint a másik

kettő) Ezek után a tálkát visszatette az eredeti helyére és elhagyta a szobát. A gazda azonnal

belépett és a kutyára nézett. Ha a kutya egyértelműen jelezte, hogy hol az alufóliagalacsin, akkor

odament és megnézte a jelzett tálkát. Ha ott megtalálta, akkor a kutyának ő maga adott egy

jutalomfalatkát. Amennyiben a gazda számára nem volt egyértelmű a jelzés, kérdezhette a kutyát,

majd ha biztosnak érezte a választást, akkor megnézte az adott tálkát.

Ezzel a próba véget ért, utána azonnal kezdődött a következő próba.

4. próba - Mutatás

A 3. próba végeztével a kísérletvezető megkérte a gazdát, hogy vigye ki magával a kutyát a

szobából, de mielőtt magára csukta volna az ajtót, egyértelműen megmutatta a kutyának, hogy nála

van a jutalom és mondta is: “Ezt most eldugom!”. Ezek után bement a szobába, becsukta az ajtót és

az egyik tálkába elrejtette az alufóliagalacsint, majd behívta a kutyát, nevén szólította és mutatással

jelezte a jutalom helyét: kinyújtott karral és mutatóujjal a helyes tálkára mutatott, miközben váltva

a kutyára és a tálkára nézett. A jeladás közben a következő mondatot ismételte háromszor: ”Nézd,

oda rejtettem!”. Ezek után elhagyta a szobát, a gazda pedig azonnal belépett és a kutyára nézett. Ha

a kutya egyértelműen jelezte, hogy hol az alufóliagalacsin, akkor odament és megnézte a jelzett

tálkát. Ha ott megtalálta, akkor a kutyának ő maga adott egy jutalomfalatkát. Amennyiben a gazda

számára nem volt egyértelmű a jelzés, kérdezhette a kutyát, majd ha biztosnak érezte a választást,

akkor megnézte az adott tálkát.

A próbák időtartama minden esetben maximum 2 perc volt, ennyi időre azonban szinte soha nem

volt szükség.

Gyerekek:

A kísérletet 2002 május 30. és 2003 január 31. között végeztük a gyerekek otthonában.

Előzetesen minden anya kapott egy ismertetőt, melyben tájékoztattuk őket a kísérletek menetéről.

A kísérletben mindig részt vett az anya is.

75

A kísérlethez – hasonlóan a kutyákhoz - 3 db kisméretű műanyag tálkát (többnyire 500 g-os

Rama-s doboz) használtunk. Jutalom gyanánt az anya által javasolt kisméretű játékot, vagy

édességet kaphattak a gyerekek. A történteket videokamerával rögzítettük.

Bevezetés

A bevezető játék során a gyerekek megismerkedtek a szituációval: a kísérletvezetőnél lévő

három tálka valamelyikébe az anya vagy a kísérletvezető jutalmat helyezett el, melyet azután a

gyerek megkaphatott. E játék végeztével a kísérletvezető a három tálkát a szobában három

különböző, fejmagasság feletti helyre (polcra) tette fel, és így is megmutatta, hogy a tálkákban

jutalom lehet.

1., 2., 3. próba - Rejtés

A kísérletvezető visszatette a három tálkát az eredeti helyükre, miközben az anya elhagyta a

szobát. A kísérletvezető magához hívta a gyereket és megmutatta neki a jutalmat. Az egyik tálkát

levette a polcról, látványosan beletette a jutalmat és így is megmutatta a tálkát a gyereknek. Ezek

után a tálkát visszatette az eredeti helyére és elhagyta a szobát. Amint ez megtörtént, az anya

azonnal belépett a szobába és a gyerekre nézett. Ha a gyerek egyértelműen jelezte valamilyen

módon, hogy hol a jutalom, akkor odament és megnézte a jelzett tálkát. Ha megtalálta a jutalmat,

akkor azt odaadta a gyereknek. Amennyiben az anya számára nem volt egyértelmű a jelzés,

kérdezhette a gyereket, majd ha biztosnak érezte a választást, akkor megnézte az adott tálkát.

Ezzel a próba véget ért, utána azonnal kezdődött a következő próba.

4. próba - Mutatás

A 3. próba végeztével a kísérletvezető megkérte az anyát, hogy vigye ki magával a gyereket a

szobából, de mielőtt magára csukta volna az ajtót, egyértelműen megmutatta a gyereknek, hogy

nála van a jutalom és mondta is: “Ezt most eldugom!”. Ezek után bement a szobába, becsukta az

ajtót és az egyik tálkába elrejtette a jutalmat, majd behívta a gyereket, nevén szólította és

mutatással jelezte a jutalom helyét: kinyújtott karral és mutatóujjal a helyes tálkára mutatott,

miközben váltva a gyerekre és a tálkára nézett. A jeladás közben a következő mondatot ismételte

háromszor: ”Look, I hid it there!”. Ezek után elhagyta a szobát, az anya pedig azonnal belépett és a

gyerekre nézett. Ha a gyerek egyértelműen jelezte valamilyen módon, hogy hol a jutalom, akkor

odament és megnézte a jelzett tálkát. Ha megtalálta a jutalmat, akkor azt odaadta a gyereknek.

76

Amennyiben az anya számára nem volt egyértelmű a jelzés, kérdezhette a gyereket, majd ha

biztosnak érezte a választást, akkor megnézte az adott tálkát.

A próbák időtartama minden esetben maximum 2 perc volt, ennyi időre azonban igen ritkán volt

szükség.

A videofelvételek feldolgozásakor a kísérlet mind a négy szakaszában, külön-külön az alábbi

változók időtartamát, illetve előfordulási gyakoriságát mértük meg a kutyák és a gyerekek esetében

egyaránt (a továbbiakban az aláhúzott változókat elemeztük statisztikai módszerekkel):

-Próba időtartam (sec): A gazda/anya belépésétől az első tálkába való belenézésig eltelt idő (max.

2 perc), függetlenül attól, hogy a jutalom abban volt, vagy sem. Ez az időtartam az adott próba

időtartama.

-Passzív (sec): A próba ideje alatt passzívan töltött idő (a kutya/gyerek fekszik, ül, vagy áll).

Eközben természetesen jelezheti valamelyik tálkát.

-Mozog (sec): A próba ideje alatt aktívan töltött idő (a kutya/gyerek a helyét változtatja). Eközben

természetesen jelezheti valamelyik tálkát.

-Ajtónál áll (sec): A kutya/gyerek az ajtó közvetlen közelében tartózkodik, figyelme az “ajtón

túlra” irányul.

-Vokalizáció (sec): a kutya/gyerek hangot ad ki,

a jutalom

a gazda/anya

felé fordulva.

-Gazda/Anya beszél (sec): A próba során a gazda/anya mennyi ideig beszél a kutyához/gyerekhez.

-Kontaktus (sec): A kutya/gyerek és a gazda/anya milyen hosszú ideig érnek egymáshoz.

-Gazdára/Anyára néz (db és sec): A kutya/gyerek hány alkalommal és összesen mennyi ideig néz a

gazdára/anyára.

77

-Jutalom irányába néz (db és sec): A kutya/gyerek hány alkalommal és összesen mennyi ideig néz

a jutalmat tartalmazó tálkára.

-I. üres tálka irányába néz (db és sec): A kutya/gyerek hány alkalommal és összesen mennyi ideig

néz az I. számú üres tálkára.

-II. üres tálka irányába néz (db és sec): A kutya/gyerek hány alkalommal és összesen mennyi ideig

néz a II. számú üres tálkára.

Az üres tálkák sorszámát mindig úgy állapítottuk meg, hogy a jutalmat tartalmazó tálkától

jobbra haladva, az óramutató járásával megegyező irányban a következő tálkát tekintettük az I.

számúnak, majd a következőt a II. számú üres tálkának.

-Kamera irányába néz (db és sec): A kutya/gyerek a kamera – mint egy “semleges” pont – irányába

pillant.

-Tekintetváltás (db): A kutya/gyerek hány alkalommal néz a jutalomra, majd a gazdára/anyára

(vagy fordítva) gyors egymásutánban, 2 sec-on belül váltva a pillantás irányát.

Csak kutyáknál mért változó:

-Szaglászik (sec): A kutya bármilyen irányban szagolgat.

Csak gyerekeknél mért változók:

-Sír (sec): A próba során a gyerek mennyi ideig sír, vagy nyöszörög.

-Mutat (db és sec): A gyerek hány alkalommal és összesen mennyi ideig mutat valamelyik tálka

irányába.

-Karban töltött idő (sec): Az anya felemeli a gyereket és a karjában tartja.

A felvételek ily módon való elemzése után az adatokból időszázalékot számoltunk (a próba

idejének arányában) és a további elemzéshez ezen adatokat használtuk fel. A kódoló személy

megbízhatóságának ellenőrzésére a felvételek 20%-át egy másik személy is kielemezte, majd

kettőjük eredményeit összevetettük. Az alkalmazott összehasonlító módszer jelentős egyezést

mutatott (Cohen kappa: vokalizáció: 1; gazda/anya beszél: 1; kontaktus: 0,83; gazdára/anyára néz:

78

0,92; jutalom irányába néz: 0,95; I. üres tálka irányába néz: 0,93; II. üres tálka irányába néz: 0,92;

tekintetváltás: 0,84).

Eredmények és értékelés

A kutyák jelzései alapján a gazdák csak az 1. próba során találták meg szignifikáns mértékben

az elvárt szint feletti arányban a jutalmat (egymintás Wilcoxon előjel teszt, T = 3, N = 10, p < 0,05),

az azt követő három próbában a helyes választási arány nem különbözött az elvárt értéktől (T = 4,

N = 10, p = 0,066 mindhárom esetben) (lásd 13. ábra), tehát a gazda sikerességét (első választásra

megtalálja a jutalmat) nem befolyásolta, hogy a kísérletvezető direkt vagy indirekt módon jelezte a

helyet a kutyának. Feltételezésünk szerint ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy a kutyák a

“kezdeti élmény” hatására már nem figyeltek annyira a jeladóra, és a további próbákban (vagy

legalább még egy próbában) is azt a tálkát jelezték, amit először. Rendszerint oly mértékben

kitartottak az adott tálka mellett, hogy a gazda azt nézte meg elsőként – ezzel elhibázva a

választást. Ezt az elképzelést támasztja alá az az eredmény is, mely szerint a kutyák csak az első

próba esetében néztek szignifikáns mértékben többet a jutalmat tartalmazó tálkára, mint

valamelyik üresre (Wilcoxon páros előjel teszt) (lásd az alábbi táblázat és 14. ábra).

N = 10 1. próba 2. próba 3. próba 4. próba

I. üres tálka vs.

jutalom helye

T = 0

p < 0,01

T = 12

p = 0,461

T = 7

p = 0,074

T = 13

p = 0,3

II. üres tálka vs.

jutalom helye

T = 17

p = 0,322

T = 11

p = 0,687

T = 6

p = 0,055

T = 12

p = 0,461

13. ábra. IV. kísérlet - kutyák. A gazdák helyes választásainak aránya a kutyák jelzései alapján (szaggatott

vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05)

0

10

20

30

40

50

60

70

80

90

100

1. próba 2. próba 3. próba 4. próba

hel

yes

vál

aszt

áso

k s

záza

lék

os

ará

ny

a +

SE

*

79

14. ábra. IV. kísérlet - kutyák. A jutalmat tartalmazó, illetve az üres tálkákra való nézés időtartama

(*p < 0,05)

4. próba3. próba2. próba1. próba

med

ián

+ kv

artili

sek

80

70

60

50

40

30

20

10

0

jutalom

I. üres doboz

II. üres doboz

A fentiektől eltérően, a gyerekek jelzései alapján az anyák mind a négy próbában sikeresen

kiválasztották a jutalmat rejtő tálkát (egymintás Wilcoxon előjel teszt, 1. próba: T = 0, N = 17, p <

0,001, 2. próba: T = 3, N = 17, p < 0,001, 3. próba: T = 4, N = 17, p < 0,001, 4. próba: T = 4, N = 17,

p < 0,001) (lásd 15. ábra). A jelzés alkalmával esetükben megállapíthattuk, hogy szignifikánsan

többet néztek a jutalom helyére, mint az üres tálkákra (Wilcoxon páros előjel teszt) (lásd az alábbi

táblázat és 16. ábra). Fontos kiemelni, hogy a gyerekek az utolsó (indirekt) próbában is helyesen

jelezték a jutalom helyét az anyának, mely esetben magát a rejtést nem láthatták, csak a

kísérletvezető rámutató mozdulatát.

N = 17 1. próba 2. próba 3. próba 4. próba

I. üres tálka vs.

jutalom helye

T = 0

p < 0,001

T = 12

p < 0,01

T = 10

p < 0,01

T = 11

p < 0,01

II. üres tálka vs.

jutalom helye

T = 0

p < 0,001

T = 3

p < 0,001

T = 7

p < 0,001

T = 24

p < 0,05

15. ábra. IV. kísérlet - gyerekek. Az anyák helyes választásainak aránya a gyerekek jelzései alapján

(szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; **p < 0,001)

*

*

0

10

20

30

40

50

60

70

80

90

100

1. próba 2. próba 3. próba 4. próba

hely

es v

álas

ztás

ok s

záza

léko

s ar

ány

a +

SE

****

** **

80

16. ábra. IV. kísérlet - gyerekek. A jutalmat tartalmazó, illetve az üres tálkákra való nézés időtartama

(**p < 0,01)

4. próba3. próba2. próba1. próba

med

ián

+ kv

artili

sek

100

90

80

70

60

50

40

30

20

10

0

jutalom

I. üres doboz

II. üres doboz

A négy próba összehasonlításakor csak két változónál találtunk szignifikáns különbséget.

Eredményeink szerint a gyerekek az 1. próba során hosszabb ideig néznek az anyjukra, mint a

másik három próba alatt (Friedman varianciaanalízis, 2 = 8,04, N = 17, df = 3, p < 0,05), illetve az

anyák az utolsó próbában (indirekt módon való rejtés után) hosszabb ideig beszélnek a gyerekhez,

mint az azt megelőző három próbában (2

= 10,34, N = 17, df = 3, p < 0,05).

Eredményeinkből úgy tűnik (bár az elemszám kicsi), hogy a gyerekek már egészen fiatal korban

is képesek közvetett kommunikációs jelek – mutatás - alapján felismerni a rejtekhelyet és azt egy

másik ember számára jelezni. Feltételezhetően tehát megértik, hogy a mutatás a jutalom helyére

utaló jel. Ezzel szemben a kutyák, a korábbi vizsgálatok alapján elvárhatónál sokkal kevésbé

voltak sikeresek. A jelenség magyarázata nem egyértelmű számunkra, lehet, hogy a kísérleti

szituáció nem volt megfelelő (nem értették meg a feladatot, összezavarodtak), vagy túlságosan

motiválta őket a helyzet és nem voltak képesek a jeladóra figyelni. Fontos megemlíteni a

perszeverációból adódó hibázási lehetőséget is, vagyis, hogy a kutyákat befolyásolta az előző

próba memórianyoma, ezért jelezték gyakran azt a tálkát, amelyben a megelőző próba során volt a

jutalom. A kutyák számára a feladat komplexitása is problémát jelenthetett: az indirekt módon,

mutatással való jelzés deklaratív jellegű gesztus, melyet a kutyának értelmeznie kell, majd direkt

módon átadni az információt a gazdának. Összességében véve, a jelen kísérlet nem ad egyértelmű

választ arra, hogy képese-e a kutyák az indirekt módon szerzett információ átadására. A kérdés

tisztázására további vizsgálatok elvégzésére van szükség.

**

**

**

**

**

**

**

**

81

3. ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉS

Az utóbbi években számos olyan kutatási eredmény született, mely a kutyák kiemelkedő

képességeiről számol be az emberrel való szociális interakciók terén. Több vizsgálat is

alátámasztja a kutyák komplex kooperációs viselkedését (Naderi et al., 2001; Topál et al., 1997),

fejlett kommunikációs képességeit (Agnetta et al., 2000; Hare és Tomasello, 1999; McKinley és

Sambrook, 2000; Miklósi et al, 1998, 2000), emberrel szembeni kötődési hajlamát (Gácsi et al.,

2001), valamint az emberrel kapcsolatban megfigyelhető szociális tanulásra való képességét

(Kubinyi et al., 2003a, 2003b; Pongrácz et al., 2001b, 2003).

Az állatok közül a kutya épült be legjobban az emberi közösségekbe, viselkedésében a

domesztikáció során olyan fajspecifikus változások mentek végbe, melyek számos tekintetben

összefüggésbe hozhatók az emberi viselkedés korai evolúciójának egyes lépéseivel (Csányi,

2000). Ez az evolúciós értelemben vett sikeresség feltételezhetően az ember és a kutya

együttműködésének a következménye, amely mindkét fél számára előnyökkel járt. A

domesztikáció során bekövetkezett genetikai változások eredményeképpen az emberhez vonzódó,

az emberi kommunikációt, illetve kommunikációs helyzeteket (beszéd, gesztusok és kontextus)

értelmezni képes, az emberi szociális viszonyokhoz könnyen alkalmazkodó kutya alakult ki,

melynek az emberi család jelenti a természetes környezetet. A kutya viselkedésének szelekcióját

feltehetően a humán evolúció során érvényesülő adaptációs követelményekhez nagyban hasonlító

tényezők alakíthatták, ezért a két faj viselkedésében megfigyelhető analógiáknak döntő szerepe

lehet a kutya kialakulásának megértésében. Az analógia hangsúlyozása azért fontos, mert az

82

egyébként nagy evolúciós távolság a két faj között azt valószínűsíti, hogy a kutya esetében az

emberétől eltérő mechanizmusok is szerepet játszhatnak az egymás analógiájaként jellemezhető

viselkedésformák szerveződésében.

A jelen dolgozatban szereplő vizsgálatok segítségével arról szerettünk volna többet megtudni,

hogy a kutyák hogyan viselkednek különféle, kommunikációs, szociokognitív képességeket

igénylő helyzetekben.

A humán kommunikatív gesztusok, szociális helyzetek értelmezésére való képesség erős

szelekciós tényező lehetett ember és kutya rendkívül hosszú ideje tartó együttélése során. Azok az

egyedek, melyek pontosabban reagáltak az ember jelzéseire és hatékonyabbak voltak az

együttműködésben, szelekciós előnyhöz jutottak. Nem meglepő tehát, hogy a ma élő kutyák

fokozott érzékenységgel rendelkeznek az ember által adott kommunikációs jelek iránt.

Az Etológia Tanszéken korábban végzett vizsgálatokban sikerült kimutatni, hogy a kutyák

rendkívül hatékonyan értelmezik az ember által adott geszturális kommunikációs jelzéseket és

képesek különféle típusú irányjelzések (mutatás, testdöntés, fejbólintás, fejfordítás, csak tekintet

irányával való jelzés) alapján az elrejtett táplálékjutalmat megtalálni (Hare és Tomasello, 1999;

Miklósi et al., 1998), a mutatás és a testdöntés jelzések esetében gyakran azonnal.

3.1. A figyelmi állapot szerepének értelmezhetősége

Az általunk elvégzett első kísérlet alapjául szolgáló vizsgálat (Povinelli et al., 1999)

eredményei szerint a 2-3 éves gyerekekkel ellentétben a csimpánzok nem képesek az ember

figyelmi állapotát értelmezni és azt választási helyzetekben felhasználni. Az eredeti vizsgálatban a

csimpánzok hosszú tréning során meg tudták tanulni, hogy a mutatás alapján helyesen

válasszanak, ebből azonban nem következik, hogy megértenék a mutatás vagy a figyelmi állapot

kommunikatív szerepét. Erre utalt az is, hogy hasonló sikerességgel választottak a két lehetséges

hely között, amikor az ember belenézett a jutalmat tartalmazó dobozba, mint amikor a doboz fölé

tekintett. Itakura és munkatársai (1999) nemcsak ember, de fajtárs jeladó esetében is vizsgálták a

csimpánzok teljesítményét, és azt tapasztalták, hogy a tekintet iránya mint jel alapján az állatok

nem találják meg a jutalmat.

Mindezeket alapul véve arra voltunk kíváncsiak, hogy a kutyák, melyek feltehetően érzékenyek

az emberi kommunikációs jelzések és figyelmi állapot iránt (Gácsi et al., 2004; Virányi et al.,

83

2004) miképpen viselkednek hasonló helyzetben. Eredményeink szerint a kutyák viselkedése

nagyon hasonló volt a kisgyerekekéhez, és erősen eltért a csimpánzokétól. Amikor a kísérletvezető

rámutatott a jutalom helyére, vagy fejével abba az irányba bólintott, a kutyák szignifikáns

mértékben a helyes oldalt választották, tehát úgy tűnt, megértették a jel kommunikatív funkcióját.

A másik két alkalmazott jeltípus (fejfordítás a jutalom helye fölé és csak a tekintet irányával való

jelzés) esetén viszont teljesítményük nem különbözött az elvárt szinttől – hasonlóan a

gyerekekhez.

Ha a kísérletünkben használt jeleket a referenciális tartalom szempontjából osztályozzuk, két

típust különíthetünk el. A bólintás gesztus komplex jelnek tekinthető, mely egyszerre tartalmaz

egy referenciális komponenst (a fej orientációja a céltárgy irányába), és egy ehhez kapcsolódó

figyelmi állapotra utaló jelet (a jutalmat rejtő cserépre való rápillantás). Ugyanezzel az információs

értékkel bír a tekintet irányával való jelzés is, azzal a különbséggel, hogy a pillantás próbákban

való helyes választás feltétele, hogy az egyed képes legyen felismerni a vizuális figyelem

változásának informatív jelentőségét. A fejfordítás gesztus viszont egy csak diszkriminatív

funkcióval rendelkező jelnek tekinthető, mivel egy nem megfelelő – inadekvát – referenciális

komponenst tartalmaz (a plafon felé fordulás). Ez utóbbi jel alapján a kutyák random módon is

választottak.

A referencialitás meglétét, valamint a mentális állapot megértésére való képességet vizsgáló

kutatók között nincs egyetértés. A véleménykülönbség azon alapul, hogy egyes kutatók

(Tomasello et al., 2003) szerint a csimpánzok rendelkeznek valamiféle elme-teóriával, mely

azonban nem hasonlítható ahhoz, amivel az ember rendelkezik. Más vélemények (Povinelli és

Vonk, 2003) szerint viszont az elme-teória megléte kizárólagosan humán sajátság, egyedülálló

jellegzetességünk.

Tomasello és munkatársai (2003) feltételezése szerint a csimpánzok valamit megértenek a

másik mentális állapotából, a kérdés csak az, hogy pontosan mit és milyen mértékben. Úgy vélik, a

vizuális észlelés szintjén valószínű, hogy a csimpánzok a társuk tekintetirányának (fej irányának)

megfigyelése révén megértik, hogy mit néz és felfogják, hogy az adott irányban elhelyezkedő

akadály meggátolhatja őket abban, hogy az illető dolgot lássák. Valószínűleg arról is

rendelkezhetnek némi ismerettel, hogy a társuk a közelmúltban látott-e valamit, vagy sem.

Viselkedés tekintetében feltehetően képesek felfogni a másik reakcióit, azt, hogy az adott

cselekvést mi váltotta ki, vagy mi lesz a következménye. A megértés e két típusa egymással szoros

kapcsolatban működve teszi lehetővé, hogy a csimpánz információt szerezzen arról, hogy a másik

84

éppen mit lát és ennek következtében hogyan cselekszik. Fontos hangsúlyozni a kísérleti szituáció

típusát: míg a kompetíción alapuló problémamegoldó helyzetekben az állatok sikeresek voltak

(Hare et al., 2001), addig a kooperációt igénylő helyzetekben, melyekben az ember jelzései alapján

kellett megtalálni az elrejtett jutalmat sokkal gyengébben teljesítettek. Ennek magyarázatát a

kutatók abban látják, hogy az említett, kooperáción alapuló helyzetek nem (vagy kevéssé)

egyeztethetők össze az állatok természetes viselkedésével, mivel természetes környezetükben

szinte sohasem jelzik egy másik egyed számára az általuk fellelt táplálék helyét.

Az említett tulajdonságok mellett azonban számos bizonyítéka van annak, hogy a csimpánzok

nem rendelkeznek az emberéhez hasonlítható elme-teóriával. Pl. a gyerekekkel ellentétben nem

értik, hogy egy adott irányban a figyelem több dologra is irányulhat (nem biztos, hogy a társ is

ugyanazt nézi), illetve nem képesek a dolgokat különböző nézőpontokból elképzelni. Feltehetően

nem értik, hogy a másiknak szándékai vannak, vagy tudással, elképzeléssel rendelkezik valamiről.

Mindezek alapján a kutatók úgy gondolják, hogy az emberben az evolúció során olyan képességek

alakultak ki, melyekkel a társak mentális állapotainak sokkal szélesebb skálája vált

értelmezhetővé, mint az emberszabásúak esetében.

Povinelli és Vonk (2003) a fentiektől eltérő véleményt képvisel és mindenfajta hasonlóságot

elutasít. Úgy vélik, a tekintetkövetés képességének megléte nem jelenti azt, hogy az állat felismeri

a másik mentális állapotát, vagy gondolkodik arról, hogy pl. a társa figyelme mire irányul.

Az emberszabásúakkal ellentétben, úgy tűnik, a kutyák értik a figyelmi állapot jelentőségét. A

legújabb kutatási eredmények szerint (Gácsi et al., 2004; Virányi et al., 2004) olyan

kommunikációs helyzetekben, melyekben a feladat megoldásához (tárgyak visszahozása, táplálék

megszerzése egy rájuk figyelő/nem figyelő embertől, utasításnak való engedelmeskedés)

szükséges az ember figyelmi állapotának felismerése a kutyák igen sikeresen teljesítettek.

Egyelőre nem tisztázott, hogy az ilyesfajta megértéshez szükség van-e valamiféle tanulási

periódusra, de feltételezzük, hogy egy alapvető genetikai prediszpozíció is segít a szituációk helyes

értelmezésében (Miklósi et al., 2003).

3.2. A mutató gesztus értelmezhetősége

A mutatás (és a figyelemre utaló más vizuális gesztus) értelmezésének vizsgálata az állatok

körében abból az elképzelésből fakadt, hogy általa talán megtudhatunk valamit az állatok mentális

állapot-értő képességéről. A mutató gesztus észlelője feltételezhetően felismeri, hogy mire figyel a

másik, azáltal, hogy figyelembe veszi annak mentális állapotát. Ezt a hipotézist mint a mutatás

85

magas szintű modelljét írták le (Povinelli et al., 1999), szembeállítva az alacsony szintű modellel,

mely szerint az állat vagy valamilyen megfigyelhető vizuális kulcsot használ a szituációk közötti

választásakor (Anderson et al., 1995), vagy egy egyszerű viselkedésbeni automatizmust alkalmaz,

mely képessé teszi a jelzett dolog megtalálására. Bár e hipotézisnek lehet némi valóságalapja,

tanulással kapcsolatos kísérletek (Itakura et al., 1999; Povinelli et al., 1997; Tomasello és Call,

1994) azt mutatták, hogy az állatok meglehetősen gyenge hatásfokkal választanak, ha a jelző tárgy

(vagy a kéz) és a cél közötti távolság 10 cm-nél nagyobb. Sok esetben viszont a kinyújtott

mutatóujj, a szem kontúrja, a pillantás iránya stb. jóval messzebb van, akár egy méterre is, ami azt

valószínűsíti, hogy nem generalizációról, hanem automatikus tekintetkövetésről lehet szó. Az

emberszabásúak kognitív képességeire vonatkozó egyik lehetséges elképzelés szerint (Call, 2001)

ha az állat képes felismerni egy helyzet kommunikatív aspektusát, akkor néhány hasonló

tapasztalat után képes lesz következtetni is. Más szóval, az állatnak kialakul egy bizonyos “tudása”

a szituációval kapcsolatban, megalkot egy “szabályt” melyet azután újfajta helyzetekben is képes

alkalmazni. Az ilyenfajta magyarázat sokkal összetettebb mentális reprezentációk meglétét

feltételezi mint az egyszerű diszkriminációs tanulás esetében szükséges, ugyanakkor e képesség

megléte nem jelenti azt, hogy az egyed felismeri a másik mentális állapotát. Erre utalnak egy

nemrégiben publikált tanulmány eredményei is, melyben egy szürke fóka (Halichoerus grypus)

emberi mutató gesztussal szembeni reakcióit vizsgálták (Shapiro et al., 2003). Eredményeik

szerint a fóka csak akkor választott helyesen, ha az ember mutatással, odafordulással jelezte a

jutalom helyét, a tekintet irányát önmagában nem volt képes jelként értelmezni.

3.2.1. A mozgás hatása

Feltételezhető, hogy az állatok számára nem maga a mutatás, hanem a mozdulat iránya a

fontosabb jel. Ez magyarázatul szolgálhatna arra, hogy az emberszabásúak miért teljesítenek olyan

rosszul a statikus gesztusok esetében (Povinelli et al., 1997). A kérdés vizsgálatára két variáció

tűnik kézenfekvőnek. A mutatást mint mozdulatlan, statikus gesztust adják, vagyis az ember már a

mutató pózban van, amikor a kísérleti alany meglátja és így is marad mozdulatlanul mindaddig

míg az állat nem választ (Hare et al., 1998). A másik lehetőség, hogy a mutató mozdulat fordított

irányú, vagy azért, mert az ember a jeladás közben eltávolodik a céltárgytól (McKinley és

Sambrook, 2000), vagy mert az alany a mutató karnak csak a lefelé, a kiindulási pozícióba való

vissszaeresztését látja (II./1. kísérlet). Különösen ez utóbbi variáció tűnt érdekesnek, mivel a kar

mozgásának iránya pont ellentétes azzal, mint amit a kutya természetes körülmények között

86

tapasztalni szokott. A háromféle típusú mutatásra adott reakciót összehasonlítva úgy tűnik, a

különböző variációk a kutyák sikerességét csak igen kis mértékben befolyásolják (lásd 17. ábra).

17. ábra. K4 – Hare et al., 1998 (N=2); K5 – McKinley és Sambrook, 2000 (N=14); K1 – Soproni et al., 2002

(N=9) (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; **p < 0,01)

Visszautalva a kísérletünkben tapasztaltakra, úgy tűnik, a kutyák számára a gesztus mozgás

komponense másodlagos a mutatás értelmezésében. Ezen kívül, eredményeink szerint a karnak

valamiféle kitüntetett szerepe van a mutató gesztus értelmezhetőségében, mivel az ugyancsak e

tesztben alkalmazott bottal történő mutatás próbákban a helyes választások aránya nem

különbözött szignifikáns mértékben az elvárt szinttől.

3.2.2. A mutató gesztus változatossága

Az emberek a mutatás számos formáját alkalmazzák a kommunikáció során. Bár többnyire a

tárgyhoz közelebb lévő, kinyújtott karral és mutatóujjal teszik ezt, előfordul, hogy a felkar vagy a

kéz testhez viszonyított helyzete változik. Egy ilyen variáció pl., amikor távolabbi karunkkal

magunk előtt keresztben mutatunk. Amennyiben a kar nyújtva van, a mutatóujj rendszerint az

ellentétes oldalon túlnyúlik a testkontúron (keresztben mutatás). Ritkán előfordulhat, hogy a

mutatás behajlított karral történik, úgy, hogy a könyök a mutató karral azonos oldal felé kiáll, a

statikus mutatás mutatás és hátralépés visszafelé mutatás

0

10

20

30

40

50

60

70

80

90

100

kutya (K4) kutya (K5) kutya (K1)

hely

es

vála

sztá

sok s

zázalé

kos

ará

nya **

****

87

mutatóujj pedig a test középvonalában, a mellkas előtt marad (keresztben mutatás kitartott

könyökkel). Amennyiben a mutatás viszonylag új, szokatlan formáit alkalmazzuk, lehetőség nyílik

annak vizsgálatára, hogy az állat mennyire rugalmas az általánosítás terén.

A II./2. kísérletünkben újfajta mutatástípusként a kitartott könyökkel történő keresztben

mutatás szerepelt, egyúttal lehetőségünk nyílt a helyi ingerkiemelés hatásának megvizsgálására is.

Eredményeink szerint a kutyák az egyszerű mutatás alapján akkor is igen sikeresen választanak, ha

az ember a jelet nem a két lehetséges helytől egyenlő távolságra állva, hanem az egyik (üres cserép)

mellett tartózkodva adja. Fontos különbséget tapasztaltunk ezzel szemben a másik jelzéstípus

esetében. Amennyiben az ember az üres cserép mellől mutatott keresztben maga előtt - az üres

cserép felé kiálló könyökkel -, a kutyák döntő többsége ezt az oldalt választotta (helyi

ingerkiemelés jelensége), ha viszont a cserepektől egyenlő távolságra állva mutatott, a kutyák

random módon választottak, mintha nem lett volna jel.

Következő vizsgálatunkban (II./3. kísérlet) alanyaink csak akkor találták meg jelentős számban

a jutalmat, ha a kísérletvezető egyenesen rámutatva, vagy egyszerű keresztben mutatással jelzett

(vagyis ha a kézfeje túlnyúlt a testkontúron). Amikor azonban a jelzés könyökkel, vagy “nem

kiálló” kézfejjel történt, random módon választottak.

A keresztben való mutatás értelmezését célzó vizsgálatokat jelenlegi tudásunk szerint

kutyákkal (Hare és Tomasello, 1999; II./3. kísérlet), delfinekkel (Herman et al., 1999) és egy

fókával (Shapiro et al., 2003) hajtottak végre, minden esetben azzal az eredménnyel, hogy az

állatok megértették a jelet. Mivel a keresztben mutatásnál a mutatóujj vége messzebb van a jelzett

tárgytól, mint az egyszerű mutatásnál, feltételezésünk szerint az emberszabásúak hasonló

helyzetben igen rosszul teljesítenének. Több adat áll rendelkezésünkre a kitartott könyökkel

történő keresztben mutatás gesztus esetében. A csimpánzok (Povinelli et al., 1997) és a kutyák

(Hare et al., 1998; II./2. kísérlet) viselkedését összehasonlítva úgy tűnik, egyik faj sem képes a

gesztus helyes értelmezésére, ami a csimpánzok esetében – figyelembe véve a másfajta gesztusok

esetében tapasztaltakat - kevéssé meglepő (lásd 18. ábra).

18. ábra. K1 – Soproni et al., 2001 (N=7); K6 – Hare és Tomasello, 1999 (N=10); D1 – Herman et al., 1999

(N=1); C3 – Povinelli et al., 1997 (N=7); K4 – Hare et al., 1998 (N=2) (szaggatott vonal: véletlen választási szint:

50%)

0

10

20

30

40

50

60

70

80

90

100

kutya (K1) kutya (K6) delfin (D1) csimpánz

(C3)

kutya (K1) kutya (K4)

keresztben mutatás keresztben mutatás kitartott könyökkel

hel

yes

vál

aszt

áso

k s

záza

lék

os a

rán

ya

88

Ugyanezt állapíthattuk meg a II./3. kísérlet során: ha a mutatás a könyökkel történt, a kutyák e

gesztus alapján sem voltak képesek döntően jól választani. Úgy tűnik tehát, a kutyák számára a

mutató gesztus legfontosabb jellemzője a kéznek vagy a mutatóujjnak a testkontúrból való

kinyúlása.

Néhány esetben a kutatók (Itakura és Tanaka, 1998; Povinelli et al., 1997, 1999; Tomasello et

al., 1997; jelen tanulmány eredményei) kisgyerekek reakcióit is vizsgálták különféle humán

gesztusokkal szemben – hasonló, vagy megegyező szituációban, mint amiben az emberszabásúak

(vagy a kutyák) szembesültek a jelzésekkel. Feltételezéseiknek megfelelően a 2-3 éves gyerekek

számára nem okozott nehézséget a különböző típusú gesztusok helyes értelmezése.

3.3. A helyi ingerkiemelés hatásai

A mindennapi helyzetekben a mutató általában közelebb helyezkedik el ahhoz a tárgyhoz,

amire mutat, mint más lehetséges tárgyakhoz, bár akadnak kivételek. Az ilyen jellegű, úgynevezett

helyi ingerkiemelés hatását már több ízben vizsgálták, emberszabásúakkal és kutyákkal egyaránt.

A vizsgálatban a jeladó (ember vagy fajtárs) azáltal jelzett, hogy odaállt a jutalmat tartalmazó

doboz mellé. Ekkor tehát az állatok abban az esetben voltak sikeresek, ha a jeladó pozíciója

alapján választottak. Érdekesebb kérdés azonban, hogy el lehet-e választani egymástól a mutatás és

a helyi ingerkiemelés hatását. Az ezt célzó vizsgálatokban a kutatók a próbák egy részében a

jutalmat nem tartalmazó (üres) doboz mellett álltak és a távolabb lévő, jutalmat tartalmazó

dobozra mutattak. Mutatás hiányában a kutyák (Hare és Tomasello, 1999) és a csimpánzok

(Itakura et al., 1999) egyaránt a jeladóhoz közelebbi dobozt választották (lásd 19. ábra). Ha

azonban a jeladó egyidejűleg mutatott is, a kutyák esetében a preferencia megfordítható volt (amint

azt a II./2. kísérletben is láthattuk), vagyis a mutatás képes volt “felülírni” a dobozhoz való

közelség hatását (Povinelli et al., 1997) (lásd 20. ábra). A feladat nehézségét nem szabad

lebecsülni: a kutyák annak ellenére választottak helyesen, hogy nem látták a rejtést, a jeladó pedig

a két doboztól nem azonos távolságra, hanem az egyikhez közelebb helyezkedett el.

89

19. ábra. C2 – Itakura et al., 1999 (N=4); K6 – Hare és Tomasello, 1999 (N=10) (szaggatott vonal: véletlen

választási szint: 50%; **p < 0,01)

20. ábra. C3 – Povinelli et al., 1997 (N=7); K1 – Soproni et al., 2001 (N=9) (szaggatott vonal: véletlen

választási szint: 50%; *p < 0,05)

3.4. Új kommunikációs jelek értelmezési lehetősége

A legtöbb kutató egyetért abban, hogy a mutató gesztus referenciális megértése attól függ, hogy

az állat egyrészt rendelkezik-e az általánosítás képességével (az ismert jelet új helyzetekben is

képes használni), másrészt felismeri-e a másik kommunikációs szándékát (Herman et al., 1999). A

kísérleteinkben szereplő gesztusok viszonylagos újdonsága a gazdák mutató viselkedésének

vizsgálatával érthető meg (II./4. kísérlet). Úgy tűnik, a mutatás számos formája - pl. keresztben

mutatás - csak ritkán fordul elő a mindennapokban, az általunk használt típusok pedig nagyon

helyi ingerkiemelés

0

10

20

30

40

50

60

70

80

90

100

csimpánz (C2) kutya (K6)

hely

es

vála

sztá

sok

százalé

ko

s ará

ny

a

**

asszimmetrikus mutatás

0

10

20

30

40

50

60

70

80

90

100

csimpánz (C3) kutya (K1)

hely

es

vála

sztá

sok

százalé

ko

s ará

ny

a

90

eltértek ezektől. Mivel a gazdák spontán mutatásaik alkalmával testükkel is számos jelet adtak (pl.

odafordulás, odanézés), a kísérleteinkben előforduló “mesterséges” gesztusok értelmezése

bizonyos mértékű generalizációt igényelt a kutyák részéről. Éppen ezért úgy gondoljuk, a kutyák

képesek az emberi mutatást mint referenciális jelzést használni, miután sikerült azonosítanunk

bizonyos kulcs komponenseket, melyekre a kutyák figyelnek, függetlenül más komponensek

meglététől vagy hiányától és kontextuális változásától. Eredményeink szerint a kutyák sikeresen

választottak, ha a mutató kar mozgásiránya megfordult, ha csak a kézfej és a mutatóujj “látszott ki”

a testkontúrból, vagy ha az egész test asszimmetrikusan helyezkedett el a cserepekhez képest.

Ezzel ellentétben, amikor a kart egy bot “helyettesítette”, vagy a kutya szemszögéből a mutató kar

egyetlen része sem nyúlt túl a test vonalán, a teljesítmény erősen visszaesett.

Mint azt korábban említettük, egy kommunikációs szituáció értelmezésekor fontos, hogy az

egyed felfogja a másik kommunikatív szándékát, bármi legyen is az adott jel. E képesség

vizsgálatára születtek azok a kísérletek, melyekben az állatokat (és kisgyerekeket) számukra

ismeretlen, új jelzésekkel szembesítették. Emberszabásúak és gyerekek esetében a kutatók azt

tapasztalták, hogy a csimpánzok és orangutánok nem, a gyerekek viszont képesek a számukra új

jelzések értelmezésére (Tomasello et al., 1997). Kutyákkal elvégzett hasonló vizsgálatban az

ember úgy jelezte a jutalom helyét, hogy a megfelelő doboz mellé egy jelző tárgyat tett. A kutyák

ezen jelzés alapján képesek voltak helyesen választani, az egyetlen feltétel az volt, hogy magát a

mozdulatot is látniuk kellett, az egyik oldalra előzetesen elhelyezett tárgy ugyanis nem jelentett

információt számukra (Agnetta et al., 2000). Mindezekből arra következtethetünk, hogy a kutyák

számára fontos volt a jelzés szociális kommunikatív komponense.

Harmadik kísérletünkben két korcsoportba (1,5 és 3 évesek) tartozó kisgyerekeket, valamint

kutyákat vizsgáltunk meg ugyanazon kísérleti szituációkban. Arról szerettünk volna többet

megtudni, hogy a gyerekek és a kutyák miként értelmezik a számukra bizonyos mértékben újfajta

kommunikációs jelzéseket, illetve, hogy a gyerekeknél jelentősen különbözik-e a fiatalabb és az

idősebb korcsoport teljesítménye. Eredményeinkből úgy tűnik, a 3 éves korcsoportba tartozó

gyerekeknek sem a lábbal, sem a karral keresztben történő jelzések értelmezése nem okozott

problémát. Valószínű, hogy ezek a jelzésformák számukra nem voltak annyira szokatlanok, vagy

ebben az életkorban már a korábbi tapasztalataikra támaszkodva képesek a nagyfokú

generalizálásra. Velük ellentétben a fiatalabb (1,5 éves) gyerekek és a kutyák bizonyos

mutatástípusok alapján nem voltak képesek kiválasztani a jutalmat rejtő cserepet. Amikor a

kísérletvezető különféle módokon lábbal jelzett, többnyire random módon választottak, tehát a

91

karról a lábra történő “átvitel” esetükben nem volt megfelelő. A karral, keresztben történő

mutatások alkalmával a kutyák teljesítménye a korábban tapasztaltakat erősítette meg: a jel

értelmezhetősége szempontjából számukra elengedhetetlen, hogy a jelző kar egy része túlérjen a

jeladó testkontúrján. A 1,5 éves gyerekek valamivel sikeresebbek voltak, de az üres cserép felé

kiálló könyök őket is összezavarta. Összességében azonban azt mondhatjuk, hogy a kutyák és a

gyerekek is megértették az újfajta jelzések kommunikatív tartalmát.

3.5. Információátadás képessége

Korábbi vizsgálatok (Miklósi et al., 2000) eredményei szerint ha a kutyák láthatják, amint egy

ember valami számukra kívánatos dolgot (jutalmat) elrejt, képesek felhívni magukra a gazda

figyelmét és “megmutatni” neki a jutalom helyét. A jelzés természetesen nem tényleges

rámutatással, hanem az adott irányba való orientációval és nézéssel történik. E reakciót alapul véve

kísérletünkben a direkt rejtéstípus mellett egy újfajta, indirekt módon való rejtést is alkalmaztunk,

amikor a jutalom helyére vonatkozó információ a helyre való rámutatás volt. Ennek a helyzetnek a

megoldása komplex képességek meglétét igényli: az alanynak egyrészt meg kell értenie, hogy a

mutatás a jutalom helyére utaló jel, másrészt az információt át kell tudnia adni egy ismerettel nem

rendelkező személynek. Vizsgálatunkat az előzőekhez hasonlóan kutyák mellett kisgyerekekkel is

elvégeztük. Különböző tanulmányok (Itakura és Tanaka, 1998; Povinelli et al., 1997, 1999;

Tomasello et al., 1997; jelen eredményeink) beszámolnak arról, hogy a 2-3 éves korú gyerekek

számára nem okoz nehézséget a mutató gesztus helyes értelmezése. Nem volt tisztázott azonban

számunkra, hogy egy olyan szituációban, ahol a korábban látott, egyértelmű jelet hirtelen egy

közvetettebb, deklaratív jel váltja fel, a gyerekek változatlanul sikeresek lesznek-e.

Eredményeink alapján úgy tűnik, a gyerekek számára egyértelmű volt, hogy a felnőtt mutatása a

jutalom helyét jelzi. A kísérletben szereplő három “rávezető” próba (Rejtés) elegendőnek

bizonyult ahhoz, hogy megértsék a szituációt, vagyis, hogy mi a játék lényege. Ezen kívül

valószínűleg maga a helyzet motiválta őket arra, hogy a jeladó felnőttre figyeljenek. Velük

ellentétben a kutyák igen kevés esetben jelezték a gazdának a helyes dobozt. Ennek magyarázatát

pontosan nem tudjuk meghatározni. Láthatólag sokkal kevésbé figyeltek a kísérletvezetőre, mint a

gyerekek, talán túlságosan motiválta őket a helyzet, vagy nem értették meg a feladatot. Gyakran

előfordult, hogy bár a gazda belépésekor egy rövid pillantást vetettek a jutalmat tartalmazó

dobozra, mégis inkább valamelyik üres dobozt jelezték kitartóan – általában azt, amelyben az

előző próbában volt a jutalom.

92

3.6. Ember–kutya, illetve -emberszabású kapcsolat összehasonlítása

3.6.1. Enkultúrációs hatás

A humán gesztusok értelmezésének vizsgálatában a különböző fajok teljesítménye igen

nehezen hasonlítható össze. Mint azt korábban említettük, az emberi környezet, az emberrel

szerzett tapasztalatok mennyisége erősen befolyásolja az egyed viselkedését ezekben a

kommunikációs helyzetekben. A kutyák, általában az emberi család nyújtotta viszonylag stabil

környezetben élve (és gyakorta külön képzésben is részesülve) igen nagy tapasztalatra tehetnek

szert a különféle emberi gesztusok értelmezése terén. Ezt alapul véve, tapasztalataik feltehetően

összevethetők a kisgyerekek hasonló tapasztalatával. Összehasonlításunkban a legkevésbé

egyöntetű csoportot az emberszabásúak képviselik, talán esetükben a legváltozatosabb a “háttér”.

Az emberrel való kapcsolat lehetősége gyakran korlátozott (egyrészt a vizsgálatok, másrészt az

életkor következtében), így a direkt kontaktus mértékét, hatását igen nehéz megbecsülni. Ehhez

járul még a nevelkedési körülmények sokfélesége: némelyiküket a vadonban ejtették foglyul, míg

másokat speciális gondozókban, kutatóintézetekben vagy emberi otthonokban neveltek. Az

említettekből adódóan igen nehéz meghatározni, hogy mikor nevezhetjük az állatot enkultúráltnak.

Bár feltételezhető, hogy azok az egyedek, melyeknek szélesebb körű tapasztalata van az

emberrel való kapcsolat terén jobban értik az emberi mutatást, a jelenleg ismert adatok

meglehetősen ellentmondásosak. Povinelli és munkatársai (1997) vizsgálatában némi tréning után

hét, ember nevelte csimpánz közel 100%-os teljesítményszintet ért el a közelről történő mutatás

alapján. Ugyanezt az eredményt produkálta viszont Itakura és Tanaka (1998) vizsgálatában két

“enkultúrált” csimpánz is. Ugyanakkor még az emberi kommunikációban jártas egyedek (emberi

nyelven tréningezett emberszabásúak, mint pl. Chantek) sem reagálnak kiemelkedő sikerességgel

az emberi mutató gesztus különböző formáira.

Nagy különbség tapasztalható a “mutató” gesztus használatában is. Egyrészt nem egyértelmű az

úgynevezett nyúló gesztus és a mutató gesztus megkülönböztetése, másrészt nem egybehangzóak a

megfigyelések arra vonatkozóan sem, hogy van-e összefüggés az enkultúráció mértéke és a gesztus

használata között. Call és Tomasello (1994) két orangutánnal végzett vizsgálatában a jelbeszédre

tanított egyed kinyújtott mutatóujjal mutatott, míg “naív” társa az egész kézfejét kinyújtva tette ezt.

Mindkettőjükre jellemző volt azonban, hogy csak akkor jelezték az embernek az elrejtett jutalom

helyét, amikor az rájuk figyelt. Csimpánzokkal végzett hasonló vizsgálatokban az előzőleg nem

tréningezett, jelbeszédre nem tanított egyedek is kinyújtott mutatóujjal jelezték az ember számára

93

az elrejtett jutalmat (Leavens et al., 1996). Egy kiterjedt összehasonlító vizsgálat eredményei

(Leavens és Hopkins, 1998) szerint viszont a különböző nevelkedésű (laborban, ember által

nevelt; saját anya által nevelt; nem ismert múlt), a kísérleti szituáció tekintetében “naív”

csimpánzok legnagyobb része a kinyúló gesztust alkalmazva teljes kézfejjel mutatott. E jelenséget

nem befolyásolták a nevelkedési körülmények, a jelzés közben előforduló tekintetváltások

mennyiségét azonban igen. Míg az anyjuk által nevelt egyedek alig több, mint felénél fordult elő,

az emberi környezetben nevelkedett csimpánzok 80%-a használta a tekintetváltást a mutatás során.

További kérdéseket vet fel a jeladó és a jelzett dolog közötti távolság nagysága. Ha a jelzés

közelről történik – az egyed a célobjektum felé nyúl – nem válik szét a jel és az ahhoz társuló

figyelmi komponens. A távolról történő jelzés esetében viszont a jeladó közvetlenül nem éri el a

jelzett dolgot, de karjának kinyújtásával a partner figyelmi fókuszát arra ráirányíthatja. Az

esetleges mutatóujjhasználat pedig méginkább kiemelheti ezt a fókuszt. A helyzet kooperáción

alapul, a jelnek informatív értéke van, így ha az adott faj egyedei természetes környezetükben nem

kooperálnak egymással (viselkedésükben nem történt ezirányba ható szelekció), akkor a szituáción

értelmezése problémát jelenthet a számukra.

Mindezek alapján a kutatók (Call és Tomasello, 1994; Leavens és Hopkins, 1998, 1999;

Leavens et al., 1996) egyetértenek abban, hogy az emberi szociális környezet – bizonyos mértékű

enkultúrációs hatás - feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az emberszabásúak képessé váljanak a

referenciális mutatásra.

3.6.2. Mutatás közeli és távoli tárgyakra

A mutatás távolságának hatása igen látványosan megmutatkozik az emberszabásúakkal végzett

vizsgálatok esetében (lásd 21. ábra). Ha a mutatóujj vége és a tárgy közötti távolság meghaladta az

50 cm-t (távoli mutatás), az állatok ritkán választottak helyesen, éles ellentétben azokkal az

esetekkel, amikor a mutatóujj szinte hozzáért a jelzett tárgyhoz. Fontos megemlítenünk, hogy a

próbák jelentős hányadában az ember a mutatással egyidőben a jelzett irányba fordította fejét és

oda is nézett, ezáltal megnövelve a jel kommunikatív hatékonyságát - a különbség azonban még

ezt figyelembe véve is megmaradt. A csimpánzok jelértelmező képességére vonatkozóan

szemléletes példával szolgálhatnak Povinelli és munkatársai (1997) által végzett vizsgálatok,

melyekben a csimpánzok meglehetősen rossz teljesítményt produkáltak, annak ellenére, hogy

előzetesen egy hosszú tanulási perióduson estek át és a jeladó mindaddig a mutató pózban tartotta

a karját (statikusan mutatott), míg a csimpánz nem választott.

94

Kutyákat és delfineket kizárólag a távoli mutatást alkalmazva vizsgálták, teljesítményük

minden esetben szignifikáns mértékben az elvárható szint felett volt. Legtöbbjük már a teszt

kezdetétől fogva sikeresen választott, tehát úgy tűnik, esetükben nem volt szükség a jel

értelmezésének megtanulására. Az eredmények külön érdekessége, hogy a kutyákkal ellentétben a

delfinekkel végzett tesztekben az ember a jeladás előtt nem létesített szemkontaktust az állatokkal

(napszemüveget viselt) (Herman et al., 1999).

21. ábra. C1 – Itakura és Tanaka, 1998 (N=2); O1 – Itakura és Tanaka, 1999 (N=1); C2 – Itakura et al., 1999

(N=4); C3 – Povinelli et al., 1997 (N=7); O2 – Call és Tomasello, 1994 (N=2) (szaggatott vonal: véletlen

választási szint: 50%; *p < 0,05)

A távoli mutatás hatékonyabb értelmezésének további példája, hogy a kutyák (Hare et al. 1998)

és egy delfin (Herman et al., 1999) akkor is igen eredményesek voltak, ha mögöttük elhelyezkedő

két tárgy közül kellett választaniuk. Úgy tűnik, a mutató gesztus különféle változatai és a

mutatással egyidőben adott más jelek ellenére az emberszabásúaknak nagy nehézséget okoz a

távolról történő mutatás megértése, szemben a kutyákkal és a delfinekkel.

3.6.3. Fajon belüli “mutatás”

Bár nem rendelkezünk túl sok adattal a témában, mégis hasznosnak látszik összehasonlítani

egymással a fajok közötti (interspecifikus) és a fajon belüli (intraspecifikus) mutatást, mivel

feltételezhetően a jelzés jobban érthető, ha azt egy fajtárs végzi.

A csimpánzok esetében nem találtunk a fenti nézetet alátámasztó eredményt, Itakura és

munkatársai (1999) vizsgálataiban az állatok ugyanúgy az elvárt szint körüli teljesítményt

produkáltak fajtárs és ember informátor esetén, míg a kutyák mindkét szituációban 70% körüli

arányban választottak helyesen (Hare és Tomasello, 1999) (lásd 22. ábra).

közeli mutatás távoli mutatás

0102030405060708090

100

csimpánz

(C1)

orangután

(O1)

csimpánz

(C2)

csimpánz

(C3)

orangután

(O2)

hely

es v

álasz

táso

k s

záz

alék

os

ará

ny

a

*

**** ****

95

22. ábra. C2 – Itakura et al., 1999 (N=4); K6 – Hare és Tomasello, 1999 (N=10) (szaggatott vonal: véletlen

választási szint: 50%)

Meg kell azonban jegyezni, hogy a kutyák által végrehajtott “mutatás” viselkedés tekintetében

erősen eltér az emberi gesztustól, a kutyák ugyanis - kéz hiányában - egyszerűen csak az adott

irányba való nézéssel jelezték a jutalom helyét. Bár a kutyák teljesítményéből arra

következtethetünk, hogy a fajtárs tekintet-irányának a megértése hozzájárulhat az emberi mutatás

megértéséhez, az emberszabásúak adatai ezt nem támasztják alá, úgy tűnik, esetükben e két dolog

nem függ össze. A kommunikációs helyzetekben tapasztalható gyengébb teljesítményüket azzal

magyarázhatjuk, hogy a mutatás nem a természetes viselkedésük része. Ezt a megállapítást

támasztja alá az a megfigyelés is, mely szerint a csimpánzok sikeresebbek, ha a tekintet iránya

alapján kell választaniuk. A tekintetkövetés valószínűleg egy általánosabb mechanizmus a másik

térbeli orientációjának felmérésére, így ez a képesség növeli az emberszabásúak sikerességét a

feladatokban.

3.6.4. A szemkontaktus szerepe

Az emberi mutatás a kapcsolt figyelem bizonyos elemeit is tartalmazza, ezért nem kétséges,

hogy ugyanez érvényes az ember és állat közötti interakciókra is. Mégis, sok esetben az ember nem

próbál meg szemkontaktust kialakítani a vizsgálandó állattal a mutatást megelőzően (pl. Povinelli

et al., 1997), annak ellenére, hogy számos próbában szerepelnek a mutatással együtt alkalmazott

más vizuális gesztusok, mint a szemkontaktus felvétele, vagy a mutatással egyidőben a jutalom

helyére való pillantás (Itakura et al., 1999).

A szemkontaktus felvétele a kutyák esetében szinte minden alkalommal megvalósul, de

csimpánzokkal is ismerünk néhány ilyen módon kivitelezett vizsgálatot (szemkontaktus és távolra

fajtárs mutat ember mutat

0

10

20

30

40

50

60

70

80

90

100

csimpánz (C2) kutya (K6) csimpánz (C2) kutya (K6)

hely

es

vála

sztá

sok

százalé

ko

s ará

ny

a

96

mutatás). Ha a két faj eredményeit összehasonlítjuk, ismét a kutyák bizonyulnak sikeresebbnek

(lásd 23. ábra).

23. ábra. C3 – Povinelli et al, 1999 (N=7); K2 – Soproni et al., 2001 (N=9); K3 – Miklósi et al., 1998 (N=11)

(szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; **p < 0,01)

Mivel az ember esetében a szemkontaktus létesítése természetes a kommunikáció során,

feltételezhető, hogy a kutyák rosszabbul teljesítenek olyan helyzetekben, melyekben a jeladás előtt

ez nem történik meg. Ennek magyarázata valószínűleg az lehet, hogy a kutyák a mindennapi

interakcióik során megszokták, hogy egy kommunikációs helyzetben az ember arcára, tekintetére

figyeljenek, vagyis, hogy a szemkontaktus informatív a számukra. Mindez arra utal, hogy a

különféle humán gesztusok (pl. mutatás) értelmezése az ember-kutya kapcsolat esetében egy

komplex folyamat, melynek fontos komponense a figyelem szinkronizálása.

3.7. Összegzés

Jelenlegi ismereteink szerint nincs egyetértés a kutatók között abban, hogy a különböző fajok

(majmok, emberszabásúak, delfinek, kutyák, stb.) milyen szinten állnak a figyelmi állapot és

mentális állapot tulajdonítás, illetve a különféle humán gesztusok értelmezésének képessége terén.

távoli mutatás + szemkontaktus

0

10

20

30

40

50

60

70

80

90

100

csimpánz (C3) kutya (K2) kutya (K3)

hely

es

vála

sztá

sok

százalé

ko

s ará

ny

a

** **

97

A viszonylag kevés egyeddel végzett vizsgálatok eredményei szerint a csimpánzok feltehetően

megértenek valamit abból, hogy társuk mit láthat (vagy láthatott) és mit nem, illetve egy bizonyos

szinten felfoghatják, hogy a másik akcióit valamilyen cél irányítja (Hare et al., 2000; 2001). Egyes

esetekben viselkedési stratégiákat alkalmazhatnak a célból, hogy direkt módon manipulálják

társaikat (pl. az általuk felfedezett táplálékot igyekeznek úgy megközelíteni, hogy a másik azt ne

vegye észre). Ezek a képességek elsősorban kompetitív szituációkban nyilvánulnak meg, míg a

kooperációt, másikra való odafigyelést igénylő feladatokban a csimpánzok sokkal kevésbé

sikeresek. Számos vizsgálat zárult azzal az eredménnyel, hogy a mutatás különféle típusai, vagy a

tekintet iránya alapján az állatok nem találták meg szignifikáns mértékben az elrejtett

táplálékjutalmat (Call et al., 1998; 2000; Tomasello et al., 1997). Más főemlős-fajokkal végzett

hasonló tesztekben is azt tapasztalták, hogy az állatok nagyszámú próba során képesek ugyan

megtanulni a humán jelek alapján való választást (Anderson et al., 1995), de nem képesek ezt a

“tudást” más típusú jelek, vagy kissé eltérő szituációk esetében alkalmazni, vagyis generalizálni

(Povinelli et al., 1997; Tomasello et al., 1997).

Érdekes kérdés, hogy mi lehet az oka a csimpánzok kompetitív, illetve kooperatív helyzetekben

tapasztalt eltérő szociokognitív képességeinek. A leginkább elfogadott magyarázat –

kooperációs-kompetíciós hipotézis - szerint (Hare és Tomasello, 2003; Hare et al., 2000; Povinelli

et al., 1990) az utóbbi típusú szituációk idegenek a csimpánzok számára. Természetes

környezetükben ugyanis nem jelzik a társaiknak, ha valahol táplálékot találnak és csak abban az

esetben hallatnak a felfedezésre utaló hangokat, ha a táplálék nagy mennyiségű és elosztható

(Dittus, 1984; Hauser et al., 1993; de Waal, 1989). Valójában – hasonlóan más, csoportban élő

főemlősökhöz – a csimpánzok számára az egymással való versengés jelenti a természetes

szituációt.

Mindazonáltal, egyes eredményekből arra következtethetünk, hogy a gorillákban,

csimpánzokban, orangutánokban alapvetően megvan a képesség az emberi jelek megértésére,

mivel megfelelő körülmények között képesek azt megtanulni. Fogságban élő, de nem ember által

nevelt gorillákkal végzett tárgyválasztásos kísérletekben az állatok többnyire helyesen választottak

az ember kézzel adott jelzései és arckifejezése alapján: ha az ember rámutatott vagy rátette a kezét

a jutalom helyére, illetve, ha csak a fejét fordította a helyes irányba. Ha azonban egyedül a tekintet

iránya volt a jelzés, a gorillák nem tudták megoldani a feladatot. Ennek oka az lehetett, hogy ezek

az egyedek – szemben az emberi környezetben nevelkedett társaikkal (Gómez, 1996) - kerülték a

direkt szemkontaktust az emberrel, sőt az ember ”bámulásának” hatására igen idegesekké váltak

(Peignot és Anderson, 1999).

98

A kép csak még bonyolultabbá válik, ha a kooperációs-kompetíciós hipotézist más fajokra

próbáljuk meg alkalmazni. Hare és Tomasello (1999) megállapítása szerint a farkasok vadászó

viselkedése sokkal inkább a kooperációs képességeken alapszik, mint az emberszabásúaké. Ennek

értelmében a farkasok és a kutyák feltehetően képesek megfelelően értelmezni a mutató gesztust,

ha rendelkeznek a megfelelő szociális tapasztalattal vagy előzetes tréninggel. E feltételezésnek

némiképp ellentmond az a tapasztalat (Miklósi et al., 2003), mely szerint a nagyon alapos

emberhez való szocializáción átesett farkasok teljesítménye erősen elmarad a kutyáké mögött.

Ezen kívül, néhány csimpánz és majom (Anderson et al., 1995) képes volt a mutatás egyszerűbb

formáinak értelmezését megtanulni, sőt a csimpánzok úgy tűnik, kooperálni is képesek az

emberrel. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy a közelről történő mutatás esetében a jeladó a

potenciális lelőhely közvetlen közelében tartózkodik (mint a helyi ingerkiemelés során), a

szituáció tehát nem kooperatív, a gesztus a táplálék helyét jelző kulcs és nem kommunikatív

szignál (Hauser, 1996).

Az emberi mutatás értelmezésében a kutyák és az emberszabásúak közötti különbség

magyarázatára született másik elképzelés a domesztikáció hatását hangsúlyozza (Hare et al., 2002;

Miklósi et al., 1998, 2000; Soproni et al., 2001, 2002). E szerint a háziasítás során mindig azok az

egyedek jutottak szelekciós előnyhöz, amelyek képesek voltak az emberi jelzéseket pontosan

értelmezni, illetve a jelzések szélesebb körét megérteni (Miklósi et al., 1998, 2000). Ez

magyarázatul szolgálhat arra, hogy sok szempontból a kutyák könnyen taníthatóak, vagy igen

kevés tréninget igényelnek ahhoz, hogy az emberi környezetbe tökéletesen beilleszkedjenek

(Frank, 1980). Az emberrel való szoros kapcsolat azonban nem alapfeltétele a humán

kommunikációs jelzések helyes értelmezésének. Egy nemrégiben elvégzett vizsgálat szerint pl. a

viszonylag kevés emberi kontaktusban részesült házikecskék is képesek voltak a messziről

történő, mozdulatlan mutató gesztus helyes értelmezésére (Kaminski et al, 2004b).

További kérdéseket vet fel a delfinek és fókák különféle mutató gesztusokkal szembeni

reakciói. Egy korábbi, jóval általánosabb elképzelés szerint azok a fajok, melyek fajspecifikus

kommunikációs jelzései között megtalálhatók irányra utaló jelek (Gould és Vbra, 1982), némi

emberrel szerzett tapasztalat és tréning után képesek a mutató gesztus helyes értelmezésére (Hare

és Tomasello, 1999; Herman et al., 1999). A delfinek (Herman et al., 1999) esetében az

ultrahangos kommunikáció szolgálhat magyarázattal, szonárjuk használata során ugyanis az

állatok testükkel is az adott irányba fordulnak.

99

A fentiekhez hasonlóan a farkasok képesek a potenciális zsákmány helyét egymás számára

jelezni (Mech, 1970). A préda szagát megérezve a farkasok gyakran egy bizonyos időre “mutató”

pozícióba dermednek (e viselkedésnek feltehetően genetikai alapja van, ezért lehetett a szelektív

tenyésztés segítségével a tulajdonságot felerősíteni pl. a pointerekben). A társ tekintetirányának

követésére azonban nem csak a kutyák és a delfinek képesek, néhány esetben a csimpánzok is igen

rugalmasan használták jelként a tekintet irányát (Hare et al., 2000; Povinelli és Eddy, 1996b).

Ebből következően valószínűtlennek tűnik, hogy a tekintetkövetés képessége (melynek meglétét

az eddig vizsgált emlősfajok legnagyobb részénél kimutatták) lenne a mutatás megértésének az

alapja.

A fentebb részletezett hipotézisek természetesen nem zárják ki egymást, sokkal inkább

együttesen magyarázhatják az adott gesztus megértését (vagy éppen a megértés hiányát).

Sok kutató egyetért abban, hogy az emberi mutató gesztusnak tisztán referenciális jellege van

(Tomasello és Camaioni, 1997), ellentétesek viszont a nézetek a tekintetben, hogy az állatok

ténylegesen megértik-e az adott információt, valamint, hogy a jelenség hogyan mérhető. Povinelli

és munkatársai (1997) szerint a mutatás referenciális komponensének megértése azt jelenti, hogy

az egyed felfogja, hogy a mutatás valamire, vagy valakire vonatkozik. Vizsgálataik azon az

előfeltevésen alapulnak, hogy ha az állat képes a mutatás egyszerű, megszokott formájából

valamilyen új és szokatlan formára általánosítani, akkor érti a mutatás referenciális összetevőjét.

Az általa kapott negatív eredményekkel szemben a kutyák és a delfinek egyaránt jó teljesítményt

mutattak újfajta gesztusok esetében, vagyis feltehetően megértették a mutatás referenciális

jelentését.

A referencialitás kérdésével foglalkozva Herman és munkatársai (1999) kimutatták, hogy a

delfineknél a mutató gesztus helyett sikeresen alkalmazható más, szimbolikus jel is. Bár nem

zárható ki annak a lehetősége, hogy a delfinek rendelkeztek valamennyi előzetes tapasztalattal a

mutatás ritkábban előforduló formái terén, a mutatást helyettesítő szimbólumokat már az első

alkalomtól kezdve helyesen értelmezték.

Az utóbbi időben napvilágot látott egy olyan elképzelés, mely a különböző állatfajok

mutatás-értelmező képességére vonatkozó eddigi eredményeket egyszerű kondicionálási

folyamatokkal magyarázza (Shapiro, 2003). Ez a vélemény összhangban van a mutatás-értés

alacsony szintű modelljével (Povinelli et al., 1999), mely szerint az ilyen jellegű kommunikációs

helyzetekben asszociációs tanulás történik. Mások (pl. Call, 2001) viszont úgy látják, a humán

100

gesztusok helyes értelmezése “magas szintű és komplex kognitív folyamatok” megléte nélkül nem

lehetséges. Véleményünk szerint (Miklósi és Soproni, 2004) az előbbi asszociációs teória nem

magyarázza minden esetben a tapasztaltakat. Így van ez pl. a közelről és távolról történő mutatás

esetében. A közeli mutatás során a mutatóujj/kéz az adott tárgy közvetlen közelében van, az állat

tehát megtanulhatja a jutalom és a jelzés kapcsolatát. A távoli mutatásnál kapott eredmények

viszont már nem magyarázhatók ilyen egyszerűen, az állatok nem képesek a jutalmat a tőle távol

lévő jelzéssel asszociálni (lásd Jenkins, 1943). Ebben az esetben vagy a jeladó kezének mozgására

támaszkodva választanak (bár a jelen dolgozat eredményei a kutyák esetében mást mutattak), vagy

attól eltérő stratégiát követnek, mely azonban csak a szociális interakciók esetében használható, az

aszociális helyzetekben nem. További érdekes jelenség a távoli mutatással kapcsolatban, hogy a

vizsgált fajok teljesítménye erősen különböző, gondoljunk csak a szocializált farkasokra vagy a

csimpánzokra, valamint “velük szemben” a kutyákra vagy a delfinekre. A gesztusok dinamikájára

vonatkozó hasonló jellegű összehasonlítás nem ismeretes, pedig ez további értékes információkkal

szolgálna a megértés rugalmasságára vonatkozóan.

Mint a fentiekből látható, a különböző fajokkal végzett vizsgálatok eredményei meglehetősen

szerteágazóak. Ennek egyik oka valószínűleg, hogy a kutatók gyakran figyelmen kívül hagyják a

fajok közötti alapvetően meglévő különbségeket, ami pedig a pontosan meghatározott és betartott

kísérleti protokoll mellett is további zavarokat okoz.

A jelenlegi eredmények azt sugallják, hogy az emberszabásúakkal összehasonlítva, a kutyák (és

a delfinek) magasabb szintű képességekkel rendelkeznek az emberi mutatás megértése terén.

Nemcsak a távolról történő mutatást, de a gesztus számos variációját is messze sikeresebben

értelmezték, mint az emberszabásúak. Teljesítményüket az sem befolyásolta, hogy a gazda, vagy

egy másik ember volt a jeladó, tehát – a majmokkal, emberszabásúakkal ellentétben - nem csak a

jól ismert személyre, hanem magára az EMBER-re figyeltek. További különbség, hogy a kutyák

esetében a jel és a jutalom közötti távolság sokkal nagyobb volt, mint a pimátáknál, a jeladás

időtartama pedig jóval rövidebb (csak egyszeri mozdulat), valamint az ember a jeladás előtt

minden esetben szemkontaktust létesített a kutyával. Ez ember és kutya között teljesen

természetes, szemben a majmokkal, melyeknél a direkt szemkontaktus fenyegetést jelent, ezért, ha

tehetik, elkerülik azt.

Az eddig született tanulmányok azt sugallják, hogy az emberrel szerzett tapasztalat mértéke

döntően befolyásolja a humán gesztusok értelmezhetőségét, bár szisztematikus vizsgálatokat

101

mindezidáig nem végeztek. A kapott eredmények sem egyértelműek: a jelbeszédre tanított

emberszabásúak pl. igen sikeresen képesek a különféle humán gesztusokat értelmezni, ha az

emberekkel mindennapos kommunikációs kapcsolatba kerülhetnek (Itakura és Tanaka, 1998), az

ember által felnevelt farkasok esetében viszont úgy tűnt, a szocializáció nem eredményezett

jelentős teljesítménybeli javulást (Miklósi et al., 2003).

Feltételezésünk szerint a tapasztalt különbségeknek egyéb oka is van, nevezetesen a fajok

között meglévő specifikus, viselkedésbeli eltérések. A csimpánzok valószínűleg túlságosan

versengők ahhoz, hogy megértsék a szituáció kooperatív jellegét (Miklósi és Soproni, 2004), a

kutyák viszont speciális szelekción estek át, melynek célja az emberi kommunikációs jelek minél

pontosabb megértése volt.

A különbségek tisztázásához a jövőben olyan vizsgálatok elvégzésére van szükség, melyekben

különböző humán tapasztalatokkal rendelkező egyedeket hasonlítanak össze, valamint

kisgyerekeket és jelbeszédre tanított emberszabásúakat vizsgálnak meg ugyanazon

kommunikációs szituációban.

3.8. Új tudományos eredmények

1. Eredményeink arra utalnak, hogy a kutyák képesek az ember figyelmi állapotának jelentőségét

felfogni, és megértik a figyelmi állapot kommunikációban betöltött szerepét. Egy kétutas

választási helyzetben sikeresen választottak azon jelek alapján, melyek referenciális tartalommal

bírtak, nem voltak képesek azonban az olyan jelek értelmezésére, melyekből a figyelmi

komponens hiányzott. Ezen jellemzőik erősen különböztek az emberszabásúak hasonló helyzetben

tapasztalt reakcióitól, ugyanakkor hasonlítottak a gyerekek esetében tapasztaltakhoz.

2. Sikerült meghatároznunk a mutató gesztus azon kulcskomponenseit, melyek feltétlenül

szükségesek ahhoz, hogy a kutyák az adott jelzést kommunikatív jelként fogják fel. Úgy

gondoljuk, a kutyák számára nem a mutató kar mozgásának iránya, hanem a felemelt kar helyzete

az informatív. Sikeresen választottak, ha a mutatás reverz irányban történt, ha csak a kézfej és a

mutatóujj nyúlt túl a jeladó testvonalán, vagy ha a mutatást végző személy a jutalom egyik

potenciális lelőhelyéhez közelebb helyezkedett el. Amennyiben viszont a kar helyett egy tárgy

(bot) segítségével történt a mutatás, vagy a mutató személy karjának egyetlen része sem ért túl a

testkontúron, a kutyák sokkal kevésbé voltak eredményesek.

102

3.-4. Kutyák és két korcsoportba tartozó (1,5 és 3 éves) gyerekek összehasonlító vizsgála alapján

arra a következtetésre jutottunk, hogy a kutyák és a gyerekek egyaránt képesek számukra újfajta

jelzések értelmezésére, vagyis arra, hogy a már ismert jelek alapján bizonyos mértékben

általánosítsanak. A kutyák vizsgálatakor ismét bebizonyosodott, hogy számukra az adott gesztus

kommunikációs jelként való értelmezésének alapfeltétele, hogy valamely testrész (kar vagy láb)

túlérjen a jeladó testkontúrján.

A kisgyerekek esetében a különféle mutató gesztusok értelmezésére való képesség egy fejlődési

folyamat során, fokozatosan alakul ki. Ezt a megállapítást eredményeink is alátámasztják: míg a 3

éves gyerekek számára egyáltalán nem jelentett problémát, hogy a gesztusok alapján helyesen

válasszanak, a 1,5 éves gyerekeknek bizonyos jelzéstípusok értelmezése nehézséget okozott.

5.-6. Megfigyeléseink alátámasztották azokat a korábbi eredményeket (Miklósi et al., 2000),

melyek szerint a kutyák képesek az ember figyelmét magukra felhívni és neki valami számukra

érdekes dolgot jelezni, vagyis megértik, hogy az ember más ismereti állapottal rendelkezhet az

adott szituációról, mint ők. Mindazonáltal, az elvégzett vizsgálat nem szolgáltatott egyértelmű

bizonyítékot arra, hogy a kutyák képesek-e egy olyan komplex feladat megoldására, melyben a

mutató mozdulattal - indirekt módon - jelzett helyet kell “megmutatniuk” egy ismerettel nem

rendelkező személynek. A kérdés tisztázására további vizsgálatokelvégzésére van szükség.

A gyerekek esetében sikerült kimutatnunk, hogy már igen fiatal korban (1,5 évesen) sem jelent

nehézséget számukra a direkt, illetve az indirekt típusú kommunikációs jelzések értelmezése. Ők

tehát egyrészt megértették, hogy a mutatás a jutalom helyére utaló jel, másrészt képesek voltak

ezen információ átadására is.

Köszönetnyilvánítás

Köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik nélkül ez a dolgozat nem jöhetett volna létre.

• Mindenekelőtt szüleimnek, amiért mindig mellettem álltak.

• Miklósi Ádámnak és Topál Józsefnek, értékes tanácsaikért és az irányomban megnyilvánuló

végtelen türelmükért.

• Dóka Antalnak, a gondosan elkészített rajzokért, és a sok bíztatásért.

103

• Az Etológia Tanszék minden dolgozójának, különös tekintettel a “kutyás csapat” tagjaira.

• Lantos Andreának és Bottlik Gábornak, amiért bíztak bennem.

• Végezetül, de nem utolsósorban a vizsgálatokban lelkesen résztvevő kutyáknak és

gazdáiknak.

A disszertációban szereplő vizsgálatok az OTKA T029705 és a Magyar Tudományos Akadémia F

226/98 kutatási pályázatainak támogatásával készültek.

104

IRODALOMJEGYZÉK

Abraham, R. L. (1974). Vocalizations of the mallard (Anas platyrhynchos). Condor, 76,

401-410.

Agnetta, B., Hare, B., Tomasello, M. (2000). Cues to food locations that domestic dogs (Canis

familiaris) of different ages do and do not use. Animal Cognition, 3, 107-112.

Ainsworth, M. D. S., Wittig, B. A. (1969). Attachment and exploratory behavior of one-year olds

in a strange situation. In B. M. Foss (ed.), Determinants of infant behavior (Vol 4., pp. 111-136).

London: Methuen.

Anderson, J. R., Sallaberry, P., Barbier, H. (1995). Use of experimenter-given cues during

object-choice tasks by capuchin monkeys. Animal Behaviour, 49, 201-208.

Anderson, J. R., Montant, M., Schmitt, D. (1996). Rhesus monkeys fail to use gaze direction as an

experimenter-given cue in an object-choice task. Behavioural Processes, 37, 47-55.

Andrew, R. J. (1962). The origin and evolution of the calls and facial expressions of the primates.

Behaviour, 20, 1-109.

Baldwin, D. A. (1991). Infants’ contribution to the achievement of joint reference. Child

Development, 62, 875-890.

Bates, E., Benigni, L., Bretherton, I., Camaioni, C., Volterra, V. (1979). The emergence of

symbols: Cognition and communication in infancy. New York: Academic Press.

Belsky, J., Spritz, B., Crnic, K. (1996). Infant attachment security and affective-cognitive

information processing at age 3. Psychological Science, 2, 111-114.

Belyaev, D. K. (1979). Destabilizing selection as a factor in domestication. Journal of Heredity,

70, 301-308.

105

Blumberg, M. S., & Alberts, J. R. (1997). Incidental emissions, fortuitous effects, and the origin of

communication. In D. H. Owings, M. D. Beecher, N. S. Thompson (eds.), Perspectives in

Ethology, Vol. 12: Communication. Plenum Press.

Butterworth, G. E., & Jarrett, N. (1991). What minds have in common in space: Spatial

mechanisms serving joint visual attention in infancy. British Journal of Developmental

Psychology, 9, 55-72.

Butterworth, G., & Itakura, S. (2000). How the eyes, head and hand serve definite reference.

British Journal of Developmental Psychology, 18, 25-50.

Call, J. (2001). Chimpanzee social cognition. Trends in Cognitive Sciences, 5, 388-393.

Call, J., & Tomasello, M. (1996). The effect of humans on the cognitive development of apes. In A.

E. Russon, K. A. Bard, S. T. Parker, (eds.), Reaching into thought: The minds of the great apes (pp.

371-403). Cambridge: Cambridge University Press.

Call, J., Hare, B., Tomasello, M. (1998). Chimpanzee gaze following in an object-choice task.

Animal Cognition, 1, 89-99.

Call, J., Agnetta, B., Tomasello, M. (2000). Cues that chimpanzees do and do not use to find

hidden objects. Animal Cognition, 3, 23-34.

Call, J., Bräuer, J., Kaminski, J., Tomasello, M. (2003). Domestic dogs are sensitive to the

attentional state of humans. Journal of Comparative Psychology, 117, 257-263.

Chance, M. R. A. (1967). Attention structure as a basis of primate rank orders. Man, 2, 503-518.

Cheney, D. L., & Seyfarth, R. M. (1980). Vocal recognition in free-ranging vervet monkeys.

Animal Behaviour, 28, 362-367.

Cheney, D. L., & Seyfarth, R. M. (1982). How vervet monkeys perceive their grunts: Field

playback experiments. Animal Behaviour, 30, 739-751.

106

Cheney, D. L., & Seyfarth, R. M. (1988). Assesment of meaning and the detection of unreliable

signals by vervet monkeys. Animal Behaviour, 36, 477-486.

Cheney, D., & Seyfarth, R. M. (1990a). Attending to behavior versus attending to knowledge:

examining monkeys’ attribution of mental states. Animal Behavior, 40, 742-753.

Cheney, D. L., & Seyfarth, R. M. (1990b). How monkeys see the world: Inside the mind of another

species. Chicago: University of Chicago Press.

Cheney, D. L., Seyfarth, R. M., Palombit, R. (1996). The function and mechanisms underlying

baboon ’contact’ barks. Animal Behaviour, 52, 507-518.

Clutton-Brock, J. (1984). Dog. In I. L. Mason (ed.), Evolution of domesticated animals

(pp. 198-211). Longman, London & New York.

Cohen, J. A., & Fox, M. W. (1976). Vocalization in wild canids and possible effects of

domestication. Behavioural Processes, 1, 77-92.

Collias, N. E., & Joos, M. (1953). The spectrographic analysis of sound signals in domestic fowl.

Behaviour, 5, 175-188.

Coppinger, R. J., Glendinnig, E., Torop, C., Matthay, C., Sutherland, M., Smith, C. (1987). Degree

of behavioral neoteny differentiates canid polymorphs. Ethology, 75, 89-108.

Corkum, V., & Moore, C. (1995). Development of joint visual attention in infants. In C. Moore &

P. J. Durham (eds.), Joint attention: its origins and role in development (pp. 61-83). Hillsdale, NJ:

Lawrence Erlbaum.

Coss, R. G., Guse, K. L., Poran, N. S., Smith, D. G. (1993). Development of antisnake defenses in

California ground squirrels (Spermophilus beecheyi): II. Microevolutionary effects of relaxed

selection from rattlesnakes. Behaviour, 124, 137-164.

107

Csányi, V. (2000). The “human behavior complex” and the compulsion of communication: Key

factors of human evolution. Semiotica, 128, 45-60.

Curio, E. (1975). The functional organization of anti-predator behaviour in the pied flycatcher: A

study of avian visual perception. Animal Behaviour, 23, 1-15.

Curio, E., Ernst, V., Vieth, W. (1978). Cultural transmission of enemy recognition: One function

of mobbing. Science, 202, 899-901.

Darwin, C. (1872). The expression of the emotions in man and animals. London: Murray.

Dawkins, R., & Krebs, J. R. (1978). Animal signals: Information or manipulation? In J.R. Krebs &

N.B. Davies (eds.), Behavioural Ecology. Blackwell Scientific.

Dittus, W. P. J. (1984). Toque macaque food calls: Semantic communication concerning food

distribution in the environment. Animal Behaviour, 32, 470-477.

Emery. N. J. (2000). The eyes have it: the neuroethology, function and evolution of social gaze.

Neuroscience and Biobehavioral Reviews, 24, 581-604.

Emery, N. J., Lorincz, E. N., Perrett, D. I., Oram, M. W., Baker, C. I. (1997). Gaze following and

joint attention in rhesus monkeys (Macaca mulatta). Journal of Comparative Psychology, 111,

286-293.

Evans, C. S. (1997). Referential signals. In D.H. Owings, M.D. Beecher, N.S. Thompson (eds.),

Perspectives in ethology. Vol. 12: Communication. Plenum Press.

Evans, C. S., & Marler, P. (1995). Language and animal communication: Parallels and contrasts. In

J. A. Meyer & H. Roitblatt (eds.), Comparative approaches to cognitive science. Cambridge, MA:

MIT Press.

Evans, C. S., & Evans, L. (1999). Chicken food calls are functionally referential. Animal

Behaviour, 58, 307-319.

108

Evans, C. S., Evans, L., Marler, P. (1993). On the meaning of alarm calls: Functional reference in

an avian vocal system. Animal Behaviour, 46, 23-28.

Feddersen-Petersen, D. U. (2000). Vocalization of European wolves (Canis lupus lupus L.) and

various dog breeds (Canis lupus f. fam.). Archiv fur Tierzucht-Archives of Animal Breeding, 43,

387-397.

Fox, M. W. (1965). Canine Behavior. Charles C. Thomas Publisher, Springfield-Illinois-USA.

Fox, M. W. (1975). Pet-owner relations. In R.S. Anderson (ed.), Pet Animals and Society

(pp. 37-52). London: Tindall.

Frank, H. (1980). Evolution of canine information processing under conditions of natural and

artificial selection. Zeitschrift für Tierpsychologie, 53, 389-399.

Fuller, J. L., & DuBois, E. M. (1962). The behavior of dogs. In E.S.E. Hafez, Behavior of domestic

animals (pp. 415-450). Balliere, Tindall & Coxs.

Gácsi, M. (2003). A kutyák gazda iránt mutatott kötődési viselkedésének etológiai vizsgálata.

Doktori disszertáció.

Gácsi, M., Topál, J., Miklósi, Á., Dóka, A., Csányi, V. (2001). Attachment behaviour of adult dogs

(Canis familiaris) living in rescue centres: Forming new bonds. Journal of Comparative

Psychology, 115, 423-431.

Gácsi, M., Miklósi, Á., Varga, O., Topál, J., Csányi, V. (2004). Dogs (Canis familiaris) show

situation-dependent recognition of human’s attention. Animal Cognition, in press

Gómez, J. C. (1990). The emergence of intentional communication as a problem-solving strategy

in the gorilla. In S. T. Parker, & K. R. Gibson (eds.), ‘Language’ and intelligence in monkeys and

apes: Comparative development perspectives (pp. 333-355). New York & Cambridge: Cambridge

University Press.

109

Gómez, J. C. (1996). Ostensive behavior in great apes: The role of eye contact. In: A. E. Russon, K.

A. Bard, S. T. Parker (eds.): Reaching into thought. The minds of the great apes, Chapter 6.,

Cambridge: Cambridge University Press, 131-151.

Gómez, J. C. (1997). Do concepts of intersubjectivity apply to nonhuman primates? In S. Braten

(ed.), Intersubjective communication and emotion in ontogeny: A source book (pp. 137-152).

Cambridge, England: Cambridge University Press.

Gouzoules, S., Gouzoules, H., Marler, P. (1984). Rhesus monkey (Macaca mulatta) screams:

Representational signalling in the recruitment of agonistic aid. Animal Behaviour, 32, 182-193.

Gould, S. J., & Vbra, E. S. (1982). Exaptation – a missing term in the science of form.

Paleobiology, 8, 4-15.

Gyger, M., Marler, P., Pickert, R. (1987). Semantics of an avian alarm call system: The male

domestic fowl, Gallus domesticus. Behaviour, 102, 15-40.

Hale, E. B. (1962). Domestication and the evolution of behavior. In E.S.E. Hafez, Behavior of

domestic animals (pp. 20-53). Balliere, Tindall, & Coxs.

Hare, B., & Tomasello, M., (1999). Domestic dogs (Canis familiaris) use human and conspecific

social cues to locate hidden food. Journal of Comparative Psychology, 113, 173-177.

Hare, B., & Tomasello, M. (2003). Chimpanzees are more skillful in competitive than in

cooperative cognitive tasks. Animal Behaviour, in press.

Hare, B., Call, J., Tomasello, M. (1998). Communication of food location between human and dog

(Canis familiaris). Evolution of Communication, 2, 137-159.

Hare, B., Call, J., Agnetta, B., Tomasello, M. (2000). Chimpanzees know what conspecifics do and

do not see. Animal Behaviour, 59, 771-785.

110

Hare, B., Call, J., Tomasello, M. (2001). Do chimpanzees know what conspecifics know? Animal

Behaviour, 61, 139-151.

Hare, B., Brown, M., Williamson, C., Tomasello, M. (2002). The domestication of cognition in

dogs. Science, 298, 1634-1636.

Hare, B., Addessi, E., Call, J., Tomasello, M., Visalberghi, E. (2003). Do capuchin monkeys,

Cebus apella, know what conspecifics do and do not see? Animal Behaviour, 65, 131-142.

Hauser, M. D. (1996). The evolution of communication. MIT Press, Cambridge, MA

Hauser, M. D., & Wrangham, R. W. (1987). Manipulation of food calls in captive chimpanzees: A

preliminary report. Folia Primatologica, 48, 24-35.

Hauser, M. D., Teixidor, P., Field, L., Flaherty, R. (1993). Food-elicited cells in chimpanzees.

Effects of food quantity and divisibility. Animal Behaviour, 45, 817-819.

Herman, L. M., Abichandani, S. L., Elhajj, A. N., Herman, E. Y. K., Sanchez, J. L. Pack, A. A.

(1999). Dolphins (Tursiops truncatus) comprehend the referential character of the human pointing

gesture. Journal of Comparative Psychology, 113, 347-364.

Herzog, M., & Hopf, S. (1983). Effects of species-specific vocalizations on the behaviour of

surrogate-reared squirrell monkeys. Behaviour, 86, 197-214.

Herzog, M., & Hopf, S. (1984). Behavioral responses to species-specific warning calls in infant

squirrell monkeys reared in social isolation. American Journal of Primatology, 7, 99-106.

Heyes, C. M. (1998). Theory of mind in nonhuman primates. Behavioral and Brain Sciences, 21,

101-148.

Humphrey, N. (1980). Nature’s psychologists. In B. Josephson & V. Ramachandran (eds.),

Consciousness and the physical world (pp. 57-80). Oxford Pergamon Press.

111

Itakura, S., & Anderson, J. R., (1996). Learning to use experimenter-given cues during an

object-choice task by a capuchin monkey. Current Psychological Cognition, 15, 103-112.

Itakura, S., & Tanaka, M., (1998). Use of experimenter-given cues during object-choice tasks by

chimpanzees (Pan troglodytes), an orangutan (Pongo pygmaeus), and human infants (Homo

sapiens). Journal of Comparative Psychology, 112, 119-126.

Itakura, S., Agnetta, B., Hare, B., Tomasello, M. (1999). Chimpanzee use of human and

conspecific social cues to locate hidden food. Developmental Science, 2, 448-456.

Jenkins, W. O. (1943). A spatial factor in chimpanzee learning. Journal of Comparative

Psychology, 35, 81-84. Journal of Comparative Psychology, 112, 119-126.

Kaminski, J., Bräuer, J., Call, J., Tomasello, M. (2001). Goats follow the visual gaze of

conspecifics. XXVII. International Ethological Conference, Tübingen.

Kaminski, J., Call, J., Fisher, J. (2004a). Word learning in a domestic dog: evidence for fast

mapping. Science, in press

Kaminski, J., Riedel, J., Call, J., Tomasello, M. (2004b). Domestic goats (Capra hircus) follow

gaze direction and use some social cues in an object choice task. Animal Cognition, in press

Krebs, J. R., & Dawkins, R. (1984). Animal signals: Mind-reading and manipulation. In J. R.

Krebs & N. B. Davies (eds.), Behavioural Ecology: An evolutionary approach, 2nd edition.

Sinauer Associates.

Krebs, J. R., & Davies, N. B. (1993). Introduction to behavioural ecology. Oxford, UK: Blackwell

Scientific.

Kretchmer, K. R., & Fox, M. W. (1975). Effects of domestication on animal behavior. Veterinary

Record, 96, 102-108.

112

Kubinyi, E., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. (2003a). Social mimetic behaviour and social

anticipation in dogs: preliminary results. Animal Cognition, 6, 57-63.

Kubinyi, E., Topál, J., Miklósi, Á., Csányi, V. (2003b). Dogs (Canis familiaris) learn from their

owners via observation in a manipulation task. Journal of Comparative Psychology, 117,

156-165.

Kummer, H., Anzenberger, G., Hemlrijk, C. K. (1996). Hiding and perspective-taking in

long-tailed macaques (Macaca fascicularis). Journal of Comparative Psychology, 110, 97-102.

Leavens, D. A., & Hopkins, W. D. (1998). Intentional communication by chimpanzees: A

cross-sectional study of the use of referential gestures. Developmental Psychology, 34, 813-822.

Leavens, D. A., & Hopkins, W. D. (1999). The whole-hand point: The structure and function of

pointing from a comparative perspective. Journal of Comparative Psychology, 113, 417-125.

Leavens, D. A., Hopkins, W. D., Bard, K. A. (1996). Indexical and referential pointing in

chimpanzees (Pan troglodytes). Journal of Comparative Psychology, 110, 346-353.

Lester, B. M. (1985). Introduction: There’s more to crying than meets the ear. In B. M. Lester & C.

F. Z. Boukydis (eds.), Infant crying (pp. 1-27). New York: Plenum Press.

Leung, E. H. L., & Rheingold, H. L. (1981). Development of pointing as a social gesture.

Developmental Psychology, 17, 215-220.

Macedonia, J. M. (1990). What is communicated in the antipredator calls of lemurs: Evidence

from playback experiments with ringtailed and ruffed lemurs. Ethology, 86, 177-190.

Macedonia, J. M. (1994). Adaptation and phylogenetic constrains in the antipredator behaviour of

ringtailed and ruffed lemurs. In J. U. Ganzhorn & P. Kappeler (eds.), Lemur Social Systems and

their Ecological Basis. Plenum Press, New York.

113

Macedonia, J. M., & Yount, P. L. (1991). Auditory assessment of avian predator threat in

semi-captive ringtailed lemurs (Lemur catta). Primates, 32, 169-182.

Macedonia, J. M., & Evans, C. S. (1993). Variation among mammalian alarm call systems and the

problem of meaning in animal signals. Ethology, 93, 177-197.

Marler, P., Dufty, A., Pickert, R. (1986). Vocal communication in the domestic chicken. 1. Does a

sender communicate information about the quality of a food referent to a receiver? Animal

Behaviour, 34, 188-193.

Marler, P., Evans, C. S., Hauser, M. D. (1992). Animal signals: Motivational, referential, or both?

In H. Papoucek, U. Jürgens, M. Papoucek (eds.), Nonverbal vocal communication: Comparative

and developmental approaches (pp. 66-86). Cambridge, UK: Cambridge University Press.

Masataka, N. (1983). Psycholinguistic analyses of alarm calls of Japanese monkeys (Macaca

fuscata fuscata). American Journal of Primatology, 5, 111-125.

McKinley, J., & Sambrook, T. D. (2000). Use of human-given cues by domestic dogs (Canis

familiaris) and horses (Equus caballus). Animal Cognition, 3, 13-22.

Mech, L. D. (1970). The wolf: The ecology and behaviour of an endangered species. Natural

History Press, New York.

Messent, P. R., & Serpell, J. A. (1981). A historical and biological view of the pet-owner bond. In

B. Fogle (ed.), Interrelations between people and pets (pp. 5-22). Springfield: Charles C. Thomas.

Miklósi, Á., & Soproni, K. (2004). A comparative analysis of the animals’ understanding of the

human pointing gesture. Animal Cognition (in press)

Miklósi, Á., Polgárdi R., Topál J., Csányi V. (1998). Use of experimenter-given cues in dogs.

Animal Cognition, 1, 113-121.

114

Miklósi, Á., Polgárdi, R., Topál, J., Csányi, V. (2000). Intentional behaviour in dog-human

communication: Experimental analysis of “showing” behaviour in the dog. Animal Cognition, 3,

159-166.

Miklósi, Á., Kubinyi, E., Topál. J., Gácsi, M., Virányi, Zs., Csányi, V. (2003). A simple reason for

a big difference: wolves do not look back at humans, but dogs do. Current Biology, 13,

763-766.

Morisette, P., Ricard, M., Décarie, T. G. (1995). Joint visual attention and pointing in infancy: A

longitudinal study of comprehension. British Journal of Developmental Psychology, 13,

163-175.

Morton, E. S. (1982). Grading, discreteness, redundancy and motivational-structural rules. In D.E.

Kroodsma & E.H. Miller (eds.), Acoustic communication in birds (Vol. 1, pp. 183-210). Academic

Press: New York.

Naderi, Sz., Miklósi, Á., Dóka, A., Csányi, V. (2001). Cooperative interactions between blind

persons and their dog. Applied Animal Behaviour Science, 74, 59-80.

Nott, H. M. R., & Bradshaw, J. W. S. (1993). Companion animals. In S.D. Wratten (ed.), Video

techniques in animal ecology and behaviour (pp.146-161). London: Chapman and Hall.

Owings, D. H., & Virginia, R. A. (1978). Alarm calls of California ground squirrells

(Spermophilus beecheyi). Zeitschrift für Tierpsychologie, 46, 58-70.

Owren, M. J., & Bernacki, R. H. (1989). The acoustic features of alarm calls in vervet monkeys

(Cercopithecus aethiops). Journal of the Acoustical Society of America, 5, 1927-1935.

Owren, M. J., & Rendall, D. (1997). An affect-conditioning model of nonhuman primate vocal

signaling. In D.H. Owings, M.D. Beecher, N.S. Thompson (eds.), Perspectives in Ethology, Vol.

12: Communication. Plenum Press.

115

Owren, M. J., & Rendall, D. (2004). No meaning required: Abandoning the quest for a

communication in animals. Behavioral and Brain Sciences, in press

Peignot, P., & Anderson, J. R., (1999). Use of experimenter-given manual and facial cues by

gorillas (Gorilla gorilla) in an object-choice task. Journal of Comparative Psychology, 113,

253-260.

Pereira, M. E., & Macedonia, J. M. (1991). Response urgency does not determine antipredator call

selection by ringtailed lemurs. Animal Behaviour, 41, 543-544.

Pereira, M. E., Seeligson, M. L., Macedonia, J. M. (1988). The behavioural repertoire of the

black-and-white ruffed lemur (Varecia variegata variegata). Folia Primatologica, 51, 1-32.

Pongrácz, P., Miklósi, Á., Csányi, V. (2001a). Owners’ beliefs on the ability of their pet dogs to

understand human verbal communication: A case of social understanding. Current Psychology of

Cognition, 20, 87-107.

Pongrácz, P., Miklósi, Á., Kubinyi, E., Gurobi, K., Topál, J., Csányi, V. (2001b). Social learning in

dogs: the effect of a human demonstrator on the performance of dogs in a detour task. Animal

Behaviour, 61, 1109-1117.

Pongrácz, P., Miklósi, Á., Kubinyi, E., Topál, J., Csányi, V. (2003). Interaction between individual

experience and social learning in dogs. Animal Behaviour, 65, 595-603.

Povinelli, D. J. (1996). Chimpanzee theory of mind? The long road to strong inference. In P.

Carruthers & P. Smith (eds.), Theories of theories of mind (pp. 293-329). Cambridge: Cambridge

University Press.

Povinelli, D. J., & Davis, D. R. (1994). Differences between chimpanzees (Pan troglodytes) and

humans (Homo sapiens) in the resting state of the index finger: Implications of pointing. Journal of

Comparative Psychology, 108, 134-139.

116

Povinelli, D. J., & Eddy, T. J., (1996a). What young chimpanzees know about seeing. Monographs

for the Society for Research in Child Development, 61 (3, Serial No. 247).

Povinelli, D. J., & Eddy, T. J. (1996b). Chimpanzees: Joint visual attention. Psychological

Science, 7, 129-135.

Povinelli, D. J., & Vonk, J. (2003). Chimpanzee minds: suspiciously human? Trends in Cognitive

Sciences, 7, 157-160.

Povinelli, D. J., Nelson, K. E., Boysen, S. T. (1990). Inferences about guessing and knowing by

chimpanzees (Pan troglodytes). Journal of Comparative Psychology, 104, 203-210.

Povinelli, D. J., Reaux, J. E., Bierschwale, D. T., Allain, A. D., Simon, B. B. (1997). Exploitation

of pointing as a referential gesture in young children, but not adolescent chimpanzees. Cognitive

Development, 12, 423-461.

Povinelli, D. J., Bierschwale, D. T., Cech, C. G. (1999). Comprehension of seeing as a referential

act in young children, but not juvenile chimpanzees. British Journal of Developmental

Psychology, 17, 37-60.

Price, E. O. (1999). Behavioral development in animals undergoing domestication. Applied

Animal Behaviour Science, 65, 245-271.

Rendall, D., Owren, M. J., Rodman, P. S. (1998). The role of vocal tract filtering in rhesus monkey

(Macaca mulatta) vocalizations. Journal of the Acoustical Society of America, 103,

602-614.

Rendall, D., Cheney, D. L., Seyfarth, R. M. (2000). Proximate factors mediating ’contact’ calls in

adult female baboons and their infants. Journal of Comparative Psychology, 114, 36-46.

Rescorla, R. A., & Wagner, A. R. (1972). A theory of Pavlovian conditioning: Variations in the

effectiveness of reinforcement and nonreinforcement. In A. H. Black & W. F. Prokasy (eds.),

Classical Conditioning II.: Current Research and Theory. Appleton-Century-Crofts.

117

Robinson, S. R. (1981). Alarm communication in Belding’s ground squirrells. Zeitschrift für

Tierpsychologie, 56, 150-168.

Rowell, T. E., & Hinde, R. A. (1962). Vocal communication by the rhesus monkey (Macaca

mulatta). Proceedings of the Zoological Society of London, 138, 279-294.

Russell, C. L., Bard, K. A., Adamson, L. B. (1997). Social referencing by young chimpanzees (Pan

troglodytes). Journal of Comparative Psychology, 111, 185-193.

Ryan, M. J. (1985). The Túngara frog: A study in sexual selection and communication. University

of Chicago Press.

Ryan, M. J., & Rand, A. S. (1990). The sensory bias of sexual selection for complex calls in the

túngara frog, Physalaemus pustulosus (sexual selection for sensory exploitation). Evolution, 44,

305-314.

Sárközi, Zs. (1998). Szabálykövetés vizsgálata kutyán és emberen. Diplomadolgozat, ELTE TTK,

Etológia Tanszék.

Savage-Rumbaugh, E. S., McDonald, K., Sevcik, R. A., Hopkins, W. D., Rubert, E. (1986).

Spontaneous symbol acquisition and communicative use by pygmy chimpanzees (Pan paniscus).

Journal of Experimental Psychology: General, 115, 211-235.

Savolainen, P., Zhang, Y., Luo, J., Lundeberg, J., Leitner, T. (2002). Genetic evidence for an east

asian origin of domestic dogs. Science, 298, 1610-1613.

Scott, J. P. (1977). Social genetics. Behaviour Genetics, 7, 327-346.

Scott, J. P., & Fuller, J. L. (1965). Genetics and the social behavior of the dog. The University of

Chicago Press, Chicago and London.

Seitz, A. (1940). Paarbildung bei einigen Cichliden. Zeitschrift für Tierpsychologie, 4, 40-84.

118

Shapiro, A. D., Janik, V. M., Slater, P. J. B. (2003). Gray seal (Halichoerus grypus) pup responses

to experimental-given pointing and directional cues. Journal of Comparative Psychology, 117,

355-362.

Sharp, H. S. (1978). Comparative ethology of the wolf and chipewyan. In R.L. Hall, & H.S. Sharp

(eds.), Wolf and Man: Evolution in parallel (pp. 55-79). Academic Press. New York.

Sherman, P. W. (1985). Alarm calls of Belding’s ground squirrels to aerial predators: Nepotism or

self-preservation. Behavioral Ecology and Sociobiology, 17, 313-323.

Slater, P. J. B. (1987). Bevezetés az etológiába. Natura, Budapest.

Smith, W. J. (1977). The behavior of communicating: An ethological approach. Harvard

University Press.

Soproni, K. (1998). Gazda-kutya kötődés hatása a kutyák kooperatív helyzetekben mutatott

viselkedésére. Diplomadolgozat, ELTE TTK Etológia Tanszék.

Soproni, K., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. (2001). Comprehension of human communicative

signs in pet dogs (Canis familiaris). Journal of Comparative Psychology, 115, 122-126.

Soproni, K., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. (2002). Dogs’ (Canis familiaris) responsiveness to

human pointing gestures. Journal of Comparative Psychology, 116, 27-34.

Struhsaker, T.T. (1967). Auditory communication among vervet monkeys (Cercopithecus

aethiops). In S. A. Altmann (ed.), Social Communication in Primates (pp. 281-324). University of

Chicago Press, Chicago.

Szetei, V., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. (2003). When dogs seem to loose their nose: an

investigation on the use of visual and olfactory cues in communicative context between dog and

owner. Applied Animal Behaviour Science, 83, 141-152.

119

Theall, L. A., & Povinelli, D. J. (1999): Do chimpanzees tailor their gestural signals to fit the

attentional states of others? Animal Cognition, 2, 207-214.

Tinbergen, N. (1960). The herring gull's world. Harper and Row, New York.

Tomasello, M., & Call, J. (1994). The social cognition of monkeys and apes. Yearbook of Physical

Anthropology, 37, 273-305.

Tomasello, M., & Camaioni, L. (1997). A comparison of the gestural communication of apes and

human infants. Human Development, 40, 7-24.

Tomasello, M., George, B., Kruger, A., Farrar, M., Evans, A. (1985). The development of gestural

communication in young chimpanzees. Journal of Human Evolution, 14, 175-186.

Tomasello, M., Call, J., Gluckman, A. (1997). Comprehension of novel communicative signs by

apes and human children. Child Development, 68, 1067-1080.

Tomasello, M., Hare, B., Agnetta, B. (1999). Chimpanzees, Pan troglodytes, follow gaze direction

geometrically. Animal Behaviour, 58, 769-777.

Tomasello, M., Call, J., Hare, B. (2003). Chimpanzees understand psychological states – the

question is which ones and to what extent. Trends in Cognitive Sciences, 7, 153-156.

Topál J., & Miklósi Á. (2003). A kutya-elme működésének vizsgálata: lehetőségek és korlátok.

Egy esettanulmány újabb részletei. (in press).

Topál J., Miklósi Á., Csányi V. (1997). Dog-human relationship affects problem solving

behaviour in the dog. Anthrozoös, 10, 214-224.

Topál J., Miklósi Á., Dóka A., Csányi V. (1998). Attachment behaviour in dogs (Canis familiaris):

A new application of the Ainsworth's (1969) Strange Situation Test. Journal of Comparative

Psychology, 112, 219-229.

120

Topál, J., Gácsi, M., Miklósi, Á., Virányi, Zs., Csányi, V. (2004). The effects of hand-rearing and

domestication prehistory on attachment to human: a comparative study on wolves and dogs.

Animal Behaviour, elküldve

Vilá, C., Savolainen, P., Maldonado, J. E., Amorim, I. E., Rice, J. E., Honeycutt, R. L., Crandall,

K. A., Lundeberg, J., Wayne, R. K. (1997). Multiple and ancient origins of the domestic dog.

Science, 276, 1687-1689.

Virányi, Zs., Topál, J., Gácsi, M., Miklósi, Á., Csányi, V. (2004). Dogs can recognise the

behavioral cues of the attentional focus in humans. Behavioral Processes, 66, 161-172.

Waal, F. B. M., de (1989). Food sharing and reciprocal obligations among chimpanzees. Journal of

Human Evolution, 18, 433-459.

Walters, J. R., & Seyfarth, R. M. (1987). Conflict and co-operation. In B.B. Smuts, D.L. Cheney,

R.M. Seyfarth, R.W. Wrangham, T.T. Struhsaker (eds.), Primate Societies (pp. 306-317).

Chicago: University of Chicago Press.

Warden, C. J., & Warner, L. H. (1928). The sensory capacities and intelligence of dogs, with a

report on the ability of the noted dog “Fellow” to respond to verbal stimuli. The Quarterly Review

of Biology, 3, 1-28.

Wartner, U. G., Grossmann, K., Fremmer-Bombik, E., Suess, G. (1994). Attachment patterns at

age six in South Germany: Predictability from infancy and implications for preschool behavior.

Child Development, 65, 1014-1027.

Watson, J. S., Gergely, Gy., Csányi, V., Topál, J., Gácsi, M., Sárközi, Zs. (2001). Distinguishing

logic from association in the solution of an invisible displacement task by children (Homo sapiens)

and dogs (Canis familiaris): Using negation of disjunction. Journal of Comparative Psychology,

115, 219-226.

121

Whiten, A. (1997). Machiavellian Intelligence II.: Evaluations and extensions. In A. Whiten, &

R.W. Byrne (eds.), Machiavellian Intelligence II.: Evaluations and extensions (pp. 144-173).

Cambridge: Cambridge University Press.

Whiten, A., & Byrne, R. W. (1988). Tactical deception in primates. Behavioral and Brain

Sciences, 11, 223-273.

Wilson, E. O. (1975). Sociobiology. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Woodward, L. A. (1998). Infants selectively encode the goal object of an actor's reach. Cognition,

69, 1-34.

Yin, S. (2002). A new perspective on barking in dogs (Canis familiaris). Journal of Comparative

Psychology, 116, 189-193.

Young, C. A. (1991). Verbal commands as discriminative stimuli in domestic dogs (Canis

familiaris). Applied Animal Behaviour Science, 32, 75-89.

Zuberbühler, K. (2000). Interspecies semantic communication in two forest primates. Proceedings

of the Royal Society of London, B 267, 713-718.

Zuberbühler, K. (2002). A syntactic rule in forest monkey communication. Animal Behaviour, 63,

293-299.

122

FÜGGELÉK

123

ÖSSZEFOGLALÓ

Az ember és kutya közötti gesztikuláris kommunikáció vizsgálata azon a feltételezésen alapul,

miszerint a kutyák evolúciós és egyedfejlődési múltjuk, valamint szocializációs folyamataik

következtében képesek különféle humán gesztusokat kommunikatív jelként értelmezni. Korábbi

kísérleti eredményekből tudjuk, hogy a kutyák képesek megtalálni az elrejtett jutalmat, ha annak

helyét az ember különféle gesztusokkal (mutatás, testdöntés, bólintás, fejfordítás, pillantás) jelzi

(Miklósi et al., 1998). Szintén ismert, hogy a kutyák egy számukra önállóan megoldhatatlan

helyzetben “kérő viselkedést” mutatnak, mely figyelemfelhívó, és –irányító viselkedéselemeket

tartalmaz (Miklósi et al., 2000). Ennek ismeretében további vizsgálatok keretében próbáltunk

többet megtudni arról, hogy miként értelmezik a kutyák az olyan jelzéseket melyekben fontos

szerepet kap a jeladó figyelmi állapota, képesek-e a humán gesztusok különféle, számukra

szokatlan típusait megérteni, valamint, hogy az adott gesztusnak pontosan mely részeleme az,

amely révén a jel értelmezhetővé válik. Ezen kívül, feltételezve, hogy a családi kutyák és a

kisgyerekek a hasonló szociális környezetetben élnek (így némiképp hasonló tapasztalatokkal

rendelkezhetnek), ugyanazon kommunikációs szituációkban megpróbáltuk a teljesítményüket

összehasonlítani.

Eredményeink szerint a kutyák számára a jelértelmezés során nagyon fontos a figyelmi

komponens megléte, amennyiben az ember figyelme nem a jutalom felé irányult, a jelet nem

tekintették kommunikációs szignálnak. A kísérleti szituációban megnyilvánuló viselkedésük

sokkal inkább hasonlított a gyerekek reakcióihoz, mint a csimpánzokéhoz (Povinelli et al., 1999).

Sikerült meghatároznunk a mutató gesztus azon részelemeit, melyek feltétlenül szükségesek a

mutatás jelként való értelmezéséhez. Úgy tűnik, a kutyák számára a gesztus akkor értelmezhető, ha

a mutató testrész (kar vagy láb) valamely része túlnyúlik a jeladó testkontúrján. Megfigyeléseink

szerint a kutyák képesek generalizálni, vagyis a már ismert jelekből általánosítva helyesen

értelmezni a számukra újfajta jeleket. A gyerekekkel végzett összehasonlító vizsgálatok során azt

tapasztaltuk, hogy szemben a 3 évesekkel, akik minden újfajta jelzés alapján képesek voltak

helyesen választani, a 1,5 éves gyerekek bizonyos jeltípusok esetében gyakran helytelenül

választottak – hasonlóan a kutyákhoz. Az információátadó képességet vizsgáló tesztünkben nem

sikerült egyértelmű bizonyítékot találni arra, hogy a kutyák képesek az általuk birtokolt

információt a gazdával megosztani, ha a jeladó közvetett módon jelezte a jutalom helyét. Ezzel

szemben, a gyerekek esetében bebizonyosodott, hogy már egész fiatal korban (1,5 évesen) is

képesek az ilyesfajta komplex helyzetek megoldására.

124

SUMMARY

The study of the gesticular communication between man and dog is based on the hipothesis that

because of the evolutionary and developmental history of the dog, and their socialization processes

they are able to comprehend various kinds of human communicative gestures. Previous data

revealed that dogs can find the hidden reward if the experimenter cued it by pointing, bowing,

nodding, head-turning or glancing gestures (Miklósi et al., 1998). In addition, dogs are “soliciting”

for help in a problem situation which they cannot solve (Miklósi et al., 2000). This behaviour has

attentional and directional components. With the knowledge of these results we tried to investigate

whether dogs are able to understand the significance of the signaller’s attentional state, how they

can interpret different human signs and what are the key components of the pointing gestures that

contribute to the dogs’ understanding of it as a communicative action. We hypothesized that family

dogs and children live in a similar social environment (that is why they might have similar

experiences), we attempted to compare their performance in a same experimental situation.

According to our results, the existence of the attentional component is necessary for

comprehension of the gestures, because if the attention of the experimenter was not directed to the

reward dogs didn’t interpret the sign as a communicative. It seems that dogs’ behaviour was

similar to that observed with children, in contrast to the chimpanzees (Povinelli et al., 1999). We

were able to characterize the key components of the pointing gesture that necessary for

comprehension as a communicative cue. We supposed that the gesture is comprehensible only if

some part of the pointing arm (or leg) protrudes from the signaller’s body contour. In accordance

with our observations, dogs are able to generalize, i.e. on the basis of the well-known signs they

can interpret novel types correctly. In the case of children we found that 3 year olds understood all

types of new signs, in contrast with 1,5-year-old children, who often had some difficulty – similar

to dogs. Investigating the information-passing ability of dogs we didn’t find unambiguos evidence

that they are able to share information with their owners if previously the experimenter gave an

indirect cue for signalling the place of the hidden reward. In contrast, 1,5-year-old children were

capable to solve such a complex situation correctly.