Első kiadásKönyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011

Csodálatos ügynökömnek,Elizabeth Hardingnak

L. J. Smith Vámpírnaplók 6.Írta: Lisa Jane Smith

A mű eredeti címe: Vampire Diaries 6. The Return: Shadow SoulsFordította: Farkas Veronika

A szöveget gondozta: Dávid AnnaA művet eredetileg kiadta:

HarperTeen, an HarperCollins Publishers, USASzöveg:Copyright © 2010 by L. J. Smith

Borító: Key Artwork © 2010 Warner Bros. Entertainment Inc.All rights reserved.

ISSN 2060-4769ISBN 978 963 245 361 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-benCím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139E-mail: info@konyvmolykepzo.hu

www.konyvmolykepzo.huFelelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Balogh József, Gerencsér GáborKorrektorok: Schmidt Zsuzsa, Gera Zsuzsa

Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., DebrecenFelelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a

teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -

nem sokszorosítható.

1.

edves naplóm - suttogta Elena -, mennyire idegesítő már ez! A Jaguar csomagtartójában felejtettelek, és most hajnali két óra van. - A hálóingén keresztül a lábába döfte az ujját, mintha toll

lenne nála, és pontot tenne a mondat végére. Még halkabban kezdett suttogni, a homlokát az ablaknak döntve: - És félek kimenni a sötétbe, és behozni téged. Félek! - Még egyet döfött, miközben könnycseppek gurultak végig az arcán, majd jobb híján felvételre állította a mobiltelefonját. Ezzel csak feleslegesen használta az akkumulátort, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Muszáj volt megtennie.

KK

– Szóval itt vagyok - mondta halkan -, az autó hátsó ülésén ülök. Ez lesz a mai naplóbejegyzésem. Egyébként hoztunk egy szabályt erre a kirándulásra... én a Jag hátsó ülésén fogok aludni, Mattet és Damont pedig szívesen látja a Csodálatos Külvilág. Ebben a pillanatban annyira sötét van odakint, hogy sehol nem látom Mattet... De kezdek megőrülni... sírok, és elveszettnek érzem magam... annyira hiányzik Stefan...

Meg kell szabadulnunk a Jaguártól, mert túl nagy, túl piros, túl feltűnő és túl megjegyezhető, mi pedig azt szeretnénk, ha nem jegyeznének meg minket, miközben elmegyünk Stefanért. Ha eladjuk az autót, a lapis lazuli lesz a legértékesebb tulajdonom, amit

Stefantól kaptam, meg a gyémántmedál, amit egy nappal azelőtt adott, hogy elment. Egy nappal azelőtt... Stefant ármánnyal vet-ték rá, hogy elmenjen, elhitették vele, hogy visszaváltozhat átlagemberré. Most pedig...

Hogyan feledkezhetnék meg arról, mit tesznek vele ők vajon éppen ebben a pillanatban... bárkik is legyenek azok az „ők"? Valószínűleg a kicunék, a gonosz rókalelkek a Si no Si nevű börtönben. - Elena elhallgatott, és a hálóinge ujjába törölte az orrát.

– Hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe? - Elena megrázta a fejét,

és az üléstámlába öklözött. - Lehet, hogy ha erre rájönnék, akkor képes lennék egy A-tervet csinálni. A barátaim pedig mindig készen állnak egy B- és egy C-tervvel, hogy kisegítsenek. - Elena nagyokat pislogott, miközben Bonnie-ra és Meredithre gondolt. - Anynyira félek, hogy soha többé nem látom őket! És féltem egész Fell's Churchöt.

Pár pillanatig csak ült, ökölbe szorított kezét a térdén pihentette. Valami megszólalt benne: - Akkor hagyd abba a nyafogást, Elena, és gondolkozz! Gondolkozz! Kezdd az elején!

Az elején? Hogyan kezdődött az egész? Stefannal?Nem, Elena már jóval Stefan érkezése előtt is Fell's Churchben

élt.Lassan, szinte álmodozva beszélt tovább a telefonjába. - Először

is: ki vagyok én? Elena Gilbert vagyok, tizennyolc éves. - Még ennél is lassabban hozzátette: - Én... nem hiszem, hogy beképzeltség lenne azt mondani, hogy gyönyörű vagyok. Ha nem tudnám magamról, egyszerűen annyit jelentene, hogy soha nem néztem még tükörbe, és nem hallottam egyetlen bókot sem. Az ilyesmire nem kell büszkének lennem... egyszerűen Apától és Anyától örököltem.

Hogy nézek ki? Szőke hajam hullámokban zuhan a vállam alá, kék szememről pedig azt mondják, hogy olyan, mint a lapis lazuli: sötétkék, aranypettyekkel. - Félig-meddig nevetve hozzátette: - Talán ezért szeretnek annyira a vámpírok.

Aztán összeszorította a száját, és a koromsötét éjszakába meredve komolyabban folytatta: - Rengeteg fiú mondta már, hogy én vagyok a legangyalibb lány a világon. Én pedig játszottam velük. Kihasználtam őket - hogy népszerű legyek, szórakozásból, csak úgy. Őszinte leszek, rendben? A játékszereimnek vagy a trófeáimnak tartottam őket. - Elena elhallgatott. - De volt valami más is. Valami, amiről egész életemben tudtam, hogy elérkezik majd - csak azt nem tudtam, hogy mi lesz. Úgy éreztem, mintha keresnék valamit, amit soha nem találtam meg a fiúkban. Manipuláltam őket, szórakoztam velük, de soha nem érintették meg a... szívem mélyét... amíg egy nagyon különleges fiú nem akadt az utamba. - Elena elhallgatott, nyelt egyet, és ismét kimondta: - Egy nagyon különleges fiú. Stefannak hívták. És kiderült, hogy nem az, akinek tűnik, nem egy

átlagos - bár rendkívül jóképű - végzős középiskolás, makrancos, sötét hajjal és smaragdzöld szemmel.

Stefan Salvatoréról kiderült, hogy vámpír.Igazi vámpír.Elena zihálni kezdett, szünetet kellett tartania, mielőtt folytatni

tudta volna.– És a szívtipró bátyja, Damon is.Elena az ajkába harapott, és egy hosszúnak tűnő pillanattal

később hozzátette: - Vajon akkor is szeretném Stefant, ha kezdettől tudtam volna, hogy vámpír? Igen! Igen! Igen! Mindenképpen beleszerettem volna. De ez megváltoztatta a dolgokat... és engem is megváltoztatott. - Az ujjával mintákat rajzolt a hálóingére.

– Tudod, a vámpírok a vércserével mutatják ki a szeretetüket. Csak az volt a baj, hogy én... Damonnal is cseréltem vért. Igazából nem szabad akaratomból, hanem mert folyamatosan üldözött, éjjelnappal.

Elena sóhajtott egyet. - Darvon azt mondja, hogy vámpírrá és az Éjszaka Hercegnőjévé akar változtatni. Ezt úgy tolmácsolnám: azt akarja, hogy csak az övé legyek. De én semmilyen téren nem bízom Damonban, hacsak a szavát nem adja. Ez az egyik gyengéje, hogy soha nem szegi meg a szavát.

Elena érezte, hogy furcsa mosolyra görbül a szája, de nyugodtan, folyamatosan beszélt tovább, a mobilról szinte teljesen meg is feledkezve.

– Egy lány, akinek két vámpírhoz van köze... hát, ez bajt jelent, igaz? Szóval, talán megérdemeltem, amit kaptam.

Meghaltam.Nem egyszerűen úgy „haltam meg", mint amikor az ember szíve

megáll, és aztán újraélesztik, és amikor visszajön, elmesélheti, hogy majdnem besétált a fénybe. Én tényleg besétáltam a fénybe.

Én meghaltam.És amikor visszatértem... minő meglepetés! Már vámpír vol-

tam.Damon... rendes volt velem, azt hiszem, amikor vámpírként

felébredtem. Lehet, hogy ezért van, hogy még mindig... érzek valamit iránta. Nem használt ki, amikor könnyedén megtehette

volna.De vámpíréletem során csak pár dologra volt időm. Arra igen,

hogy visszaemlékezzek Stefanra, és jobban beleszeressek, mint valaha... mivel megtudtam, milyen nehéz számára minden. Végignézhettem a saját búcsúztatómat. Hah! Erre mindenkinek lehetőséget kellene kapnia. Megtanultam, hogy mindig, de mindig legyen rajtam lapis lazuli, nehogy vámpír pirítós legyen belőlem. Elköszönhettem a négyéves kishúgomtól, Margarettől, és meglátogathattam Bonnie-t és Mereditht...

Szinte észrevétlenül patakzott a könny Elena arcán. De a hangja nyugodt maradt.

– Aztán pedig... aztán ismét meghaltam.Úgy haltam meg, ahogy a vámpírok szoktak, amikor nem

viselnek lapis lazulit napfényben. Nem omlottam porrá; még csak tizenhét éves voltam. De a nap így is megmérgezett. A halálom szinte... békés volt. Akkor ígértettem meg Stefannal, hogy mindig vigyáz Damonra, de mindig. És szerintem, magában, Damon is megígérte, hogy vigyáz Stefanra. És így haltam meg, Stefan karjaiban, Damonnal magam mellett, mintha egyszerűen csak elaludnék.

Azután olyan álmaim voltak, amelyekre nem emlékszem, aztán pedig egy szép napon mindenki megdöbbent, mert Bonnie-n keresztül, aki egy médium, szegénykém, beszéltem hozzájuk. Azt hiszem, én kaptam a feladatot, hogy Fell's Church védőszelleme legyek. A várost veszély fenyegette. Valahogy szembe kellett szállniuk vele, és amikor már biztosra vették, hogy elveszítik a csatát, engem visszadobtak az élők világába segíteni. És... nos, miután megnyertük a háborút, itt maradtam egy csomó furcsa képességgel, amiket nem értettem. De Stefan is itt volt! Újra együtt voltunk!

Elena maga köré fonta a karját, mintha Stefan ölelné, és elkép-zelte, ahogy a fiú meleg keze a bőréhez ér. Lehunyta a szemét, és lelassult a légzése.

– Ami a képességeimet illeti, hát, lássuk! Ott a telepátia, ami csak akkor megy, ha a másik személy is telepata... az összes vámpír az, de különböző mértékben, kivéve vércsere közben. És vannak a Szárnyaim.

Igy van - Szárnyaim vannak! És a Szárnyaimnak olyan ereje, hogy el sem hinnéd - csak az a baj, hogy a leghalványabb fogal-mam sincs arról, hogyan használjam őket. Van egy, ami néha azonnal ki akar belőlem törni, nyitja a számat, hogy kimondjam a nevét, megpróbálja a testemet a megfelelő pózba kényszeríteni. Ez a Védelem Szárnya, és neve alapján tényleg hasznát tudnánk venni a mostani utunkon is. Viszont arra sem emlékszem, hogyan használtam a régi szárnyaimat... esélyem sincs, hogy kitaláljam, hogyan kell ezt az újat. Csak mondogatom a szavakat, amíg úgy nem érzem magam, mint egy idióta, de semmi sem történik.

Szóval, ismét ember lettem - éppen olyan ember, mint Bonnie. Istenem, bárcsak láthatnám most Meredithszel együtt! De folyton azt mondogatom magamnak, hogy percről percre közelebb kerülök Stefanhoz. Már ha nem számolom, hogy Damon oda-vissza rángat minket mindenfelé, hogy az esetleges üldözőink elveszítsék a nyomunkat.

Miért akarna minket bárki is üldözni? Szóval, amikor visszatértem az élők sorába, egy nagy Erőkitörés ment végbe, amit mindenki látott a világon, aki képes látni az Erőt.

És az Erőt hogy magyarázhatnám el? Az olyasvalami, ami mindenkiben benne van, de amit az emberek - a valódi médiumokat leszámítva, mint Bonnie - fel sem ismernek. A vámpíroknak egyértelműen van Erejük, és arra használják, hogy rávegyék az embereket, hogy megkedveljék őket, vagy hogy olyasmit lássanak, ami nem létezik - mint ahogy például Stefan Befolyásolta a gimi titkárnőjét, hogy azt higgye, rendben vannak a papírjai, amikor „beiratkozott" a Robert E. Lee-be. Vagy arra használják az Erőt, hogy legyőzzenek más vámpírokat vagy sötét teremtményeket - vagy akár embereket.

De most arról az Erőkitörésről van szó, ami akkor történt, amikor lezuhantam a mennyországból. Az olyan nagy volt, hogy odavonzott két rettenetes teremtményt a világ túlsó végéről. Úgy döntöttek, eljönnek megnézni, mi okozta ezt a robbanást, és hogy fel tudják-e használni a saját céljaikra.

És azt sem viccből mondtam, hogy a világ túlsó feléről érkeztek. Kicunék voltak, gonosz rókaszellemek Japánból. Kicsit a nyugati

vérfarkasokra hasonlítanak - csak sokkal több képességük van. Annyira ügyesek, hogy malakhokat használnak, amik igazából növények, de úgy néznek ki, mint a rovarok, és van köztük gombostűfejnyi, de van akkora is, ami le tudná nyelni az ember karját. És a malakhok az ember idegeihez csatlakoznak, és szétterjednek az egész idegrendszerében, és végül átveszik felette az uralmat belülről.

Elena megborzongott, és lehalkította a hangját.– Ez történt Damonnal is. Egy apró izé belement, és átvette fe-

lette az uralmat belülről, amitől Sinicsi bábjává vált. Elfelejtettem mondani, hogy a kicunékat Sinicsinek és Mizaónak hívták. Mizao a lány. Mindkettőjüknek vörösben végződő fekete szőrük van, de Mizaóé hosszú. És elvben testvérek - de az biztos, hogy nem úgy viselkednek.

És amikor Damont már teljesen megszállták, Sinicsi akkor Da-mon testét... rettenetes dolgokra kényszerítette. Arra, hogy meg-kínozza Mattet és engem, és tudom, hogy Matt a legszívesebben még most is megölné ezért Damont. De ha ő is látta volna, amit én... azt a teljesen vékony, nedves, fehér második testet, amit a körmömmel rántottam ki Damon gerincéből, és utána Damon el-ájult a fájdalomtól... akkor Matt jobban megértené. Én nem tu-dom Damont azért hibáztatni, amire Sinicsi kényszerítette. Én nem tudom. Damon... el nem tudod képzelni, mennyire más volt. Összeomlott. Sírt. Sőt...

Mindegy, szerintem soha többé nem fogom olyannak látni. De ha valaha visszakapom a Szárnyaim Erejét, akkor Sinicsi nagy bajban lesz.

Tudod, szerintem ebben hibáztunk. Végre legyőztük Sinicsit és Mizaót - és nem öltük meg őket. Túl erkölcsösek voltunk, vagy túl kedvesek, vagy valami.

Csúnya hiba volt.Mert Sinicsi malakhja nem csak Damont szállta meg. Volt né-

hány lány, fiatal lányok, tizennégy-tizenöt évesek, vagy még fiatalabbak. És fiúk is. Akik... őrült dolgokat csináltak. Bántották magukat és a családjukat. Nem is tudtuk, milyen súlyos károkat okoztak, amíg meg nem egyeztünk Sinicsivel.

Lehet, hogy túl erkölcstelenek voltunk, amiért lepaktáltunk az ördöggel. De elrabolták Stefant - és Damon, akit addigra már megszálltak, segített nekik. Amint Damon szabad lett, semmi más nem érdekelte, csak hogy Mizao és Sinicsi árulja el, merre van Stefan, aztán örökre menjenek el Fell's Churchből.

Cserébe Damon beeresztette Sinicsit az elméjébe.A vámpíroknak az Erő a szenvedélyük, a kicunéké pedig min-

den emlék. És Sinicsi meg akarta kapni Damon emlékeit az utol-só pár napról, arról az időszakról, amikor benne volt a malakh, és minket kínzott... és arról, amikor a Szárnyak hatására rájött, hogy mit tett. Nem hiszem, hogy Damon annyira emlékezni akart volna akár arra, hogy miket tett, akár arra, ahogy megváltozott, amint szembesült a tetteivel. Úgyhogy hagyta, hogy Sinicsi elvegye őket, cserébe azért, hogy a fejébe ültesse Stefan pontos hollétét.

Csak az a baj, hogy elhittük Sinicsinek, hogy utána elmegy - noha Sinicsi szava semmit nem ér. Ráadásul azóta is használja azt a telepatikus csatornát, amit a maga és Damon elméje között nyitott, hogy egyre többet elvegyen Damon emlékeiből Damon tudta nélkül.

Épp tegnap éjjel állított meg minket egy rendőr, aki tudni sze-rette volna, mit csinál három kamasz késő éjszaka egy ilyen drága autóban. Damon Befolyásolta, hogy elmenjen. De pár órával később már nem is emlékezett a rendőrre.

Ez megijesztette. És ami Damont megijeszti - nem mintha beismerné -, halálra rémít engem.

És, kérdezhetnéd, mit keresett három kamasz a semmi közepén, Tennessee Union megyéjében, ha jól láttam az utolsó útjelző táblát. Valamilyen Kapu felé hajtottunk, ami a Sötét Dimenzióba vezet... ahol Sinicsi és Mizao hagyta Stefant a Si no Si nevű börtönben. Sinicsi csak Damon elméjébe tette bele az információt, én pedig nem tudtam sok mindent kihúzni belőle. De Stefan ott van, és én el fogok menni hozzá, akkor is, ha belehalok.

Akkor is, ha meg kell tanulnom ölni.Már nem vagyok az a kedves virginiai kislány, aki voltam. Elena

elhallgatott, és kifújta a levegőt. Aztán átölelte magát, és folytatta.– És miért jött velünk Matt is? Nos, Caroline Forbes miatt, aki az

óvoda óta a barátnőm volt. Tavaly... amikor Stefan megérkezett

Fell's Churchhe, mindketten kinéztük magunknak. De Stefannak nem Caroline kellett. És azután ő lett a legádázabb ellenségem.

Továbbá Caroline volt az a szerencsés, aki elnyerte Sinicsi első látogatását Fell's Church lányai közül. De ami még fontosabb: elég hosszú ideig Tyler Smallwood barátnője volt, mielőtt az áldozata lett volna. Kíváncsi vagyok, mennyi ideig lehettek együtt, és hol van most Tyler. Csak azt tudom, hogy a végén Caroline azért ragaszkodott Sinicsihez, mert „férjre volt szüksége". Ő fogalmazott így. Úgyhogy azt feltételezem... nos, amit Damon feltételez. Hogy Caroline... le fog kölykedzni. Egy vérfarkasalmot, tudod. Mivel Tyler vérfarkas.

Damon azt mondja, hogy aki vérfarkasgyereket szül, az gyorsabban változik vérfarkassá, mint akit megharapnak, és a terhesség egy bizonyos pontján lesz ereje hozzá, hogy vagy csak farkas legyen, vagy csak ember, viszont előtte irányíthatatlanul keveredik a kettő.

Az a legszomorúbb, hogy Sinicsi még csak egy pillantást sem vetett Caroline-ra, miután ezt kinyögte.

De előtte Caroline elég elkeseredett volt ahhoz, hogy megvádol-ja Mattet azzal, hogy... rátámadott egy randin, ami rosszul sült el. Tudnia kellett azokról a dolgokról, amiket Sinicsi művelt, mert akkorra tette a „randijuk" időpontját, amikor a karzabáló malakh megtámadta Mattet, és olyan nyomokat hagyott a karján, mint egy lány körme.

Emiatt a rendőrség Matt nyomába eredt. Szóval, igazából egy-szerűen kényszerítettem, hogy velünk jöjjön. Caroline apja Fell's Church egyik legbefolyásosabb embere - és a barátja a kerületi ügyésznek Ridgemontban, meg a vezetője az egyik olyan úri klubnak, ahol titkos kézfogás van, meg mindenféle, amitől az ember, tudod, „a közösség kiemelkedő tagja" lesz.

Ha nem beszéltem volna rá Mattet, hogy szökjön meg, ahelyett, hogy szembenéz Caroline vádjaival, akkor a Forbesok meglincselték volna. Bennem pedig tűzként lángol a harag - nemcsak Matt miatt, hanem hogy Caroline ilyen rossz fényt vet a világ összes nőjére.

Mert a legtöbb lány nem beteges hazudozó, és nem állítana ilyesmit egy fiúról alaptalanul. Caroline ezzel szégyent hozott az

összes lányra.Elena elhallgatott, lepillantott a kezére, majd hozzátette: -

Néha, amikor Caroline-ra haragszom, a poharak elkezdenek rezegni, a ceruzák pedig legurulnak az asztalról. Damon azt mondja, hogy ezt az aurám csinálja, az életerőm, ami, mióta visszatértem a túlvilágról, megváltozott. Először is, mindenki, aki a véremből iszik, elképesztően erős lesz.

Stefan annyira erős lett, hogy a rókadémonok soha nem tudták volna csapdába csalni, ha Damon nem verte volna át az elején. Ők csak akkor bírtak elbánni vele, amikor Stefan legyengült, és vasrács mögé zárták. A vas nagyon rossz hatással van a természetfeletti teremtményekre, ráadásul a vámpíroknak naponta legalább egyszer enniük kell, különben legyengülnek, és lefogadom... nem, biztos vagyok benne, hogy ezt is felhasználták ellene.

Nem is merek belegondolni, hogy milyen állapotban lehet Stefan. De nem hagyhatom, hogy túlságosan megijedjek vagy megharagudjak, különben elveszítem az uralmat az aurám felett. Damon megmutatta, hogyan tartsam odabent az aurámat, mint egy hagyományos ember lány. Még mindig halvány aranyszínű és szép, de már nem az a vámpírcsalogató világítótorony, mint volt.

Mert van még egy dolog, amire a vérem - talán csak az aurám - képes. Képes arra, hogy... hát jó, itt bármit kimondhatok, igaz? Manapság a vérem el tudja érni, hogy a vámpírok úgy kívánjanak, mint az ember férfiak. Nem csak a harapásra gondolok, érthető? Hanem a csókolózásra meg a többire. Úgyhogy, természetesen, a nyomomba erednek, amikor megérzik. Olyan, mintha a világ tele lenne méhecskékkel, és én lennék az egyetlen virág.

Ezért gyakorolnom kell az aurám elrejtését. Ha alig látszik, akkor embernek tűnhetek, nem pedig olyasvalakinek, aki meghalt és visszatért. De nehéz folyton észben tartani, hogy el kell dugnom - és nagyon fáj, amikor hirtelen be kell rántanom!

És az is van, hogy... ez abszolút titok, rendben? Megátkozlak, Damon, ha ezt visszahallom. De az van, hogy szeretem, ha Stefan megharap. Enyhíti bennem a feszültséget, és az jó. A vámpírharapás csak akkor fáj, ha az ember harcol ellene, vagy ha a vámpír azt akarja, hogy fájjon. Egyébként egyszerűen csak jó érzés... és közben

meg lehet érinteni a vámpír elméjét, aki csinálja, és... ó, any-nyira hiányzik Stefan!

Elena most már remegett. Bármennyire próbálta elcsitítani a képzelőerejét, nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mit művelhetnek a rabtartói Stefannal. Megfogta a telefont, és hagyta, hogy a könnycseppek ráhulljanak.

– Nem gondolhatok arra, mit csinálnak vele éppen, különben tényleg megőrülök. Ilyen használhatatlan, reszkető izévé válok, aki csak sikítani akar, semmi mást. Minden pillanatban azért küzdök, hogy ne gondoljak erre. Mert csak egy higgadt, nyugodt Elena tud rajta segíteni, akinek van A-, B- és C-terve. Amikor majd biztonságban a karomban tartom, nyugodtan reszkethetek és sírhatok - és sikoltozhatok is.

Elena elhallgatott, fejét az üléstámlának döntve, rekedten a sok beszédtől.

– Elfáradtam. De már legalább van egy A-tervem. Még több információt ki kell húznom Damonból arról a helyről, ahová megyünk, a Sötét Dimenzióról és azokról az utalásokról, amiket Mizao tett a Stefan zárkáját nyitó kulcs hollétéről.

Azt hiszem... azt hiszem, ezt nem is említettem. A kulcs, a rókakulcs, amire szükségünk van ahhoz, hogy kiszabadítsuk Stefant a cellájából, két darabban van, két különböző helyre rejtve. És amikor Mizao azzal piszkált, hogy milyen keveset tudok róluk, egyértelmű utalásokat tett a kulcsok hollétére. Nem is álmodta volna, hogy konkrétan elmegyek a Sötét Dimenzióba; csak fel akart vágni. De én még mindig emlékszem a talányos mondataira: az egyik fél kulcs „az ezüstcsalogány eszközében" van. A másik fele pedig „Bloddeuwedd báltermébe temetve".

Ki kell derítenem, hogy Damonnak van-e bármi fogalma ezekről. Mert úgy tűnik, hogy amint odaérünk a Sötét Dimenzióba, meg kell szállnunk mások házát és egyéb helyeket. Egy bálterem átkutatásához az a legjobb, ha az ember meghívatja magát egy bálra, nem? Valószínűleg könnyebb mondani, mint megtenni, de kerül, amibe kerül, megteszem. Ez ilyen egyszerű.

Elena elszántan felemelte a fejét, és mozdulatlanná merevedett, majd suttogva hozzátette: - El tudod ezt hinni? Az előbb

felnéztem, és megláttam a hajnal első halvány sugarát: világoszöld volt, narancsos krémszínű és alig látható akvamarin... végigbeszélgettem az éjszakát. Olyan békés minden! A nap most bukkant elő... Ez meg mi az ördög volt? Valami hatalmasat csattant a Jag tetején. Nagyon-nagyon nagyot. - Elena kikapcsolta a felvételt a mobilján. Meg volt rémülve, de egy ilyen zajtól... és utána a kaparászástól a tetőn...

Ki kellett jutnia az autóból, amilyen gyorsan csak lehet.

2.

lena kirobbant a Jaguar hátsó üléséről, és egy kicsit odébb futott, mielőtt visszafordult volna, hogy megnézze, mí esett rá. Matt. Épp

megpróbált felkászálódni hanyatt fekvésből.EE

– Matt... te jó ég! Jól vagy? Megsérültél? - Elena ugyanabban a pillanatban sikoltott fel, amikor Matt aggodalmasan felkiáltott:

– Elena... te jó ég! A Jag egyben van? Nem lett baja?– Matt, megőrültél? Beütötted a kezed?– Megkarcolódott? A napfénytető egyben van?– Nem karcolódott meg. A napfénytető is működik. - Elenának

ugyan fogalma nem volt, hogy működik-e, de azt észrevette, hogy Matt összevissza beszél. Megpróbált anélkül lemászni a kocsiról, hogy összesározná, de ez nem jött össze, mivel a lába csupa sár volt. Lábak használata nélkül pedig elég nehezen tudott volna mászni.

Mindeközben Elena körbenézegetett. Valóban, ő is esett már le az égből, de akkor ő hat hónapja halott volt, és meztelenül érke-zett, Matt pedig egyik feltételnek sem tett eleget. Elena prózaibb magyarázatot tartott valószínűnek.

És meg is látta, amint egy sárgafának dőlve figyeli a jelenetet, nagyon apró, gonosz kis mosollyal az arcán.

Damon.Damon elég tömör testalkatú volt; nem olyan magas, mint

Stefan, de olyan erős, baljós légkör lengte körül, ami majdnem kárpótolta ezért. Az öltözéke makulátlan volt, mint mindig: fekete Armani farmer, fekete ing, fekete bőrdzseki és fekete csizma, ami mind illett szélfútta, sötét hajához és fekete szeméhez.

Ebben a pillanatban Elenát határozottan a tudatára ébresztette, hogy hosszú, fehér hálóinget visel, amit azzal a gondolattal pakolt be, hogy át fog tudni öltözni alatta, amennyiben szükséges lesz az út

során. Csak az volt a baj, hogy ezt általában hajnalban tette meg, most viszont elterelte a figyelmét a naplóírás. És a hálóing egyszeriben nem tűnt a legmegfelelőbb öltözéknek egy kora reggeli veszekedéshez Damonnal. Nem volt átlátszó, inkább valami pamutféléből készült, mint műszálból, de csipkésnek csipkés volt, különösen a nyakánál. Csipkét viselni egy csinos nyak körül olyan egy vámpírnak - mint arról Damon felvilágosította -, mint vörös rongyot lobogtatni egy dühös bika előtt.

Elena keresztbe fonta a karját a mellkasán. És megpróbálta teljesen behúzni az auráját.

– Úgy nézel ki, mint Wendy - mondta Damon, és felvillanó gúnyos mosolyában félreérthetetlen tetszés tükröződött. Csábítóan félrebillentette a fejét.

Elena nem volt hajlandó elcsábulni. - Milyen Wendy? - kér-dezte, de ebben a pillanatban eszébe jutott a Pán Péterben szereplő lány vezetékneve, és azonnal megbánta. Elena mindig is jó volt a visszavágásokban. Csak az volt a baj, hogy Damon még nála is jobb volt.

– Miért, Wendy... Darling- felelte Damon, és a hangja olyan volt, mint a simogatás.

Elena érezte, hogy megborzong. Damon megígérte, hogy nem fogja Befolyásolni - nem használja a telepatikus képességeit arra, hogy elködösítse vagy manipulálja a gondolkodását. De néha úgy tűnt, mintha nagyon közel járna hozzá. Igen, ez határozottan Damon hibája, gondolta Elena. Ő nem táplál iránta semmilyen érzelmet, ami... nos, testvéri szereteten kívül. Ám Damon soha nem adja fel, akárhányszor is utasítják vissza.

Elena mögött egy puffanás és egy placcsanás hangzott, ami kétségkívül azt jelezte, hogy Matt végre leugrott a Jag tetejéről. Azonnal beszállt a szócsatába.

– Ne hívd így Elenát! - kiabálta, majd Elena felé fordulva foly-tatta: - A Wendy valószínűleg a legutóbbi kis barátnőjének a neve. És... és... tudod, mit tett? Hogy ébresztett fel ma reggel? - Matt reszketett a felháborodástól.

– Felkapott, és az autó tetejére dobott? - kockáztatta meg Elena. A válla felett beszélgetett Mattel az enyhe hajnali szellő miatt,

ami a testére tapasztotta a hálóingét. Nem akart Damonnak hátat fordítani.

– Nem! Úgy értem, igen! Nem és igen! De... amikor megtette, még csak nem is fáradt azzal, hogy a kezét használja! Egyszerűen csak így csinált - lóbálta meg Matt a kezét -, és először beleestem egy sárgödörbe, utána meg azt vettem észre, hogy a Jagre zuhanok. Összetörhettem volna a napfénytetőt... vagy magamat! És most csupa sár vagyok - tette hozzá Matt, és undorral végignézett magán, mintha ez csak most jutott volna eszébe.

Damon is megszólalt: - És miért kaptalak fel, majd tettelek le? Mit is csináltál, amikor kicsit eltávolítottalak magamtól?

Matt a feje búbjáig elvörösödött. Általában békés, kék szeme villogott.

– Egy botot tartottam - felelte harciasan.– Egy botot. Olyan botot, amilyet az ember az út szélén talál?

Azt a fajta botot?– Az útról kaptam fel, igen! - Matt harciassága nem lanyhult.– De akkor mintha valami furcsa dolog történt volna vele. -

Elena nem látta, honnan, de Damon hirtelen előrántott egy nagyon hosszú és nagyon göcsörtös botot, aminek az egyik végét nagyon hegyesre faragták. Egyértelműen keményfából készült: tölgynek tűnt.

Miközben Damon a „botját" vizsgálta minden oldalról, erősen értetlenkedő arckifejezéssel, Elena a tajtékzó Matthez fordult.

– Matt! - kiáltotta szemrehányóan. Ez határozottan a két fiú közötti hidegháború egyik legmélyebb pontja volt.

– Csak úgy gondoltam - folytatta Matt makacsul -, hogy ez esetleg jó ötlet lehet. Mivel a szabad ég alatt alszom éjszaka, és bármikor megtámadhat... egy másik vámpír.

Elena éppen békítő hangon próbált Damonnal beszélni, amikor Matt friss lendülettel kitört:

– Mondd el neki, hogy ébresztettél fel! - robbant ki belőle. Majd anélkül, hogy lehetőséget adott volna Damonnak, hogy egyáltalán megszólaljon, így folytatta: - Éppen a szememet nyitottam ki, amikor ezt dobta rám!

Matt odacuppogott Elenához, és a magasba emelt valamit. Ele-

na teljes értetlenséggel vette el, és forgatta a kezében. Ceruzacsonknak tűnt, de fakó, sötét vörösesbarna színe volt.

– Rám ejtette, és azt mondta, hogy „véss bele kettőt" - folytatta Matt. - Két embert megölt, és még hencegett is vele!

Elenának hirtelen elment a kedve attól, hogy a ceruzát szorongassa.

– Damon! - kiáltott fel őszinte gyötrelemmel, miközben meg-próbált leolvasni valamit a fiú kifejezéstelen arcáról. - Damon, ugye nem... igazából nem...

– Ne könyörögj neki, Elena! Csak egyet tehetünk...– Ha esetleg csak egy fél szót szólhatnék - mondta ekkor Damon

meglehetősen fáradt hangon -, akkor talán megemlíthetném, hogy még mielőtt megmagyarázhattam volna a ceruzát, valaki ott helyben megpróbált ledöfni, még azelőtt, hogy kimászott volna a hálózsákjából. És amit akkor mondtam volna, az az, hogy nem emberek voltak. Hanem vámpírok, bérgyilkosok, fizetett verőlegények... de ezeket Sinicsi malakhja szállta meg. És a mi nyomunkban voltak. Egészen a kentucky-i Warrenig eljutottak, valószínűleg úgy, hogy az autónkról kérdezősködtek. Mindenképpen meg kell szabadulnunk tőle.

– Nem! - kiabálta Matt tiltakozva. - Ez az autó... ez az autó sokat jelent Stefannak és Elenának!

– Ez az autó neked jelent sokat - javította ki Damon. - És meg-említeném, hogy nekem egy patakban kellett hagynom a Ferrari-mat, csak hogy téged is elhozhassunk erre a kis expedícióra.

Elena felemelte a kezét. Nem akarta ezt tovább hallgatni. Valóban táplált némi érzelmet az autó iránt. Nagy volt, csillogó piros, feltűnő és látványos - és kifejezte, hogy érezték magukat Stefannal aznap, amikor a fiú megvette neki, az új, közös életüket megünneplendő. Pusztán attól, hogy ránézett, az a nap jutott eszébe, Stefan karjának a súlya a válla körül, és a fiú nézése, amikor ő felpillantott rá - zöld szeme ragyogott a huncutságtól és az örömtől, hogy olyasmit adhatott Elenának, amit a lány ennyire szeretett volna.

Elena zavarban volt, és dühös volt magára, amiért enyhén reszket, és a szeme csupa könny.

– Látod - meredt Matt Damonra. - Most megríkattad.– Én? Nem én hoztam szóba a drága, eltávozott kisöcsémet -

felelte Damon udvariasan.– Hagyjátok már abba!Most azonnal! Mindketten - kiabálta

Elena, miközben megpróbálta visszanyerni az önuralmát. - És nem kérem ezt a ceruzát, ha lennél szíves - nyújtotta előre a kezét.

Miután Damon elvette tőle, Elena a hálóingébe törölte a tenyerét, egy kicsit szédelegve. Megborzongott, amikor a nyomukban lévő vámpírokra gondolt.

Majd, amikor megingott, hirtelen egy meleg, erős kart érzett magán, és Damon hangját hallotta, amint azt mondja: - Legin-kább friss levegőre van szüksége, és tőlem meg is fogja kapni.

Elena hirtelen súlytalanná vált, Damon karjában feküdt, és egyre magasabbra mentek.

– Damon, letennél, kérlek?– Pont most, kedvesem? Elég messze van a...Elena tovább ellenkezett Damonnal, de látta, hogy a fiú oda

sem figyel rá. És a hűvös, reggeli levegő valóban kiszellőztette egy kicsit a fejét, bár ugyanakkor reszketni is kezdett tőle.

Megpróbálta elnyomni a borzongást, de nem sikerült. Damon lepillantott rá, és Elena meglepetésére teljesen komoly arccal olyan mozdulatokba kezdett, mintha le akarná venni a dzsekijét. Elena gyorsan azt mondta: - Ne, ne, csak hajts tovább... úgy értem, repülj, én meg majd kapaszkodom.

– És figyelsz az alacsonyan szálló sirályokra - felelte Damon ünnepélyesen, de egy kis mosollyal a szája sarkában. Elenának el kellett fordítania az arcát, mert nevetés környékezte.

– Szóval, mikor tanultál meg embereket felkapni és autókra dobálni őket? - érdeklődött.

– Ja, azt nemrég. Éppen olyan volt, mint a repülés: kihívás. Tudod, hogy szeretem a kihívásokat.

Damon huncut pillantással bámulta Elenát, éjfekete szemével. Olyan hosszú szempillákat tudhatott a magáénak, amilyeneket kár is fiúkra pazarolni. Elena könnyűnek érezte magát, mint egy pitypang pihéje, és szédelgett, mintha spicces lenne.

Már sokkal kevésbé fázott, mert - mint rájött - Damon betakarta

az aurájával, ami meleg volt. És nemcsak a hőmérséklettől melegedett át, hanem a szédítő, szinte részeg rajongástól, amivel Damon végignézett rajta, a szemén, az arcán és a válla körül súlytalan aranyfelhőként lebegő haján. Elena akaratlanul is elpirult, és szinte hallotta Damon gondolatait, miszerint nagyon jól áll a rózsaszín a hófehér bőrén.

És éppen úgy, ahogy a pirulás akaratlan fizikai reakció volt Damon melegségére és rajongására, Elena egy akaratlan érzelmi reakciót is megérzett - a köszönetét azért, amit Damon tett, a hálát a rajongásáért és némi elnyomhatatlan vonzódást a fiú iránt. Damon aznap éjjel megmentette az életét, ha Elena jól becsüli fel a malakh által megszállt vámpírok képességeit, az olyan vámpírokét, akik eleve bérgyilkosok. Még csak el sem tudta képzelni, mit tettek volna vele ezek a teremtmények, de nem is akarta. Egyszerűen örült, hogy Damon elég okos volt, és igen, elég kegyetlen ahhoz, hogy végezzen velük, még mielőtt megtalálhatták volna őt.

És vaknak és ostobának kellett volna lennie ahhoz, hogy ne vegye észre, mennyire jóképű Damon. Mióta kétszer meghalt, ez a szempont nem számított nála annyit, mint a többi lánynál, de azért hatással volt rá, akár morózusan viselkedett éppen Damon, akár azon ritka mosolyainak egyikét vetette rá, amiket mintha csak Elenának tartogatott volna.

Csak az volt a probléma, hogy Damon vámpír, és képes olvasni az ember gondolataiban, különösen, amikor Elena ilyen közel van hozzá, és összekeveredik az aurájuk. És Damonnak is tetszett Elena rajongása, és így rajongták egymást körbe-körbe, megállíthatatlanul. Mielőtt még Elenának sikerült volna összpontosítania, már olvadásnak is indult, súlytalan teste egyre nehezebbnek érződött, ahogy Damon karjába forrt.

A másik probléma pedig az volt, hogy Damon nem Befolyá-solta; őt is éppen annyira felkészületlenül érte a visszajelzés, mint Elenát, vagyis még inkább, hiszen ő nem védekezett ellene. Elena igen, de az ő gátjai is kezdtek elmosódni, feloldódni. Már nem tudott tisztán gondolkozni. Damon csodálattal meredt rá, és olyan tekintettel, amit Elena túlságosan is jól ismert - de nem tudta felidézni, hogy honnan.

Elena elveszítette az elemzőképességét. Egyszerűen csak átadta magát a rajongás meleg áradatának, hogy olyan intenzitással ölelik, szeretik és foglalkoznak vele, hogy a velejéig megrázza. És amikor Elena átadta magát valaminek, akkor teljesen átadta. Szinte tudatos erőfeszítés nélkül hajtotta hátra a fejét, hogy szabaddá tegye a torkát, és lehunyta a szemét.

Damon gyengéden felemelte és megtámasztotta a lány fejét, majd szájon csókolta Elenát.

3.

egállt az idő. Elena azon kapta magát, hogy ösztönösen utá-nakap annak az elmének, amelynek gazdája ilyen gyengéden

csókolja. Addig nem értékelte igazán a csókolózást, amíg meg nem halt, lélekké nem vált, majd vissza nem tért a földre olyan aurával, amely feltárta mások gondolatainak, szavainak, elméjének és lelkének rejtett jelentését. Olyan volt, mintha egy csodálatos, új érzékszerve nőtt volna. Amikor két aura ilyen mélyen összekeveredett, a két lélek meztelenné vált egymás számára.

M

Elena félig tudatosan hagyta, hogy az aurája szétterjedjen, és szinte azonnal egy másik elmének ütközött. Meglepetésére az elhúzódott előle. Ez így nincs rendben. Sikerült elkapnia, mielőtt visszavonult volna egy nagy, sziklaszerű kő mögé. A sziklán kívül - ami egy meteorit képére emlékeztette, amit egyszer látott, a maga ragyaverte, érdes felszínével - csak elemi agyfunkciók maradtak, és egy kisfiú, aki a csuklójánál és a bokájánál fogva a sziklához volt láncolva.

Elena megdöbbent. Bármit is látott, tudta, hogy az csak egy metafora, és hogy nem szabad túl hamar következtetéseket levonnia azzal kapcsolatban, hogy mit jelent. Az előtte lévő kép igazából Damon meztelen lelkének a szimbóluma, de olyan formában, amit a saját elméje csak akkor képes megérteni és értelmezni, ha a megfelelő perspektívából nézi.

Azt azonban ösztönösen érezte, hogy valami fontosat lát. Átélte két lélek egyesülésének lélegzetelállító gyönyörét és szédítő édességét. És a benne lévő szeretettől és aggodalomtól hajtva megpróbált kommunikálni.

– Fázol? - kérdezte a gyermektől, akinek elég hosszúak voltak a láncai ahhoz, hogy szorosan átkarolja felhúzott lábait. A ruhája

cafatokban lógott.A fiú némán bólintott. Hatalmas, sötét szeme mintha elnyelte

volna az arcát.– Hova tartozol? - kérdezte Elena bizonytalanul, azon

gondolkozva, hogyan melegíthetné fel a gyereket. - Nem abba bele? - mutatott a hatalmas kőszikla felé.

A gyermek ismét bólintott. - Odabent melegebb van, de ő már nem enged vissza.

– Ő? - Elena mindig, mindenhol Sinicsi, a gonosz rókalélek nyomait kereste. - Ki az az „ő", édesem? - Már le is térdelt, és a karjába vette a gyereket, aki hideg volt, jéghideg, és megfagyott rajta a vas.

– Damon - suttogta a kis toprongyos. Most először hagyta el a tekintete Elena arcát, hogy rettegve körbepillantson.

– Ezt Damon tette? - Elena hangja magasan indult, majd éppen annyira lehalkult, mint a fiú suttogása, amikor a gyermek könyörgő tekintetet vetett rá, és elkeseredetten megveregette a saját száját, mint egy bársony karmú kiscica.

Ezek csak szimbólumok, emlékeztette magát Elena. Damon elméje - lelke - van előtted.

De tényleg az? - kérdezte hirtelen egy logikusabb része. Nem volt olyan... valamikor régebben, amikor valaki mással csináltad ezt... hogy egy egész világot láttál benne, hatalmas tájakat, tele szerelemmel és holdfényes szépséggel, ami mind egy rendkívüli elme normális, egészséges működését szimbolizálta? Elena már nem emlékezett az illető nevére, de a szépségre igen. Tudta, hogy az ő elméje is ilyen szimbólumokat használna, hogy megmutassa magát valaki másnak.

Nem, döbbent rá hirtelen és határozottan: nem Damon lelkét látja. Damon lelke valahol ott van abban a hatalmas, nehéz kőgörgetegben. Ott szorong benne, és a saját jószántából él így. Ami odakint maradt, az csak valami ősrégi emlék a gyermekkorából, egy kisfiú, akit száműzött a lelke többi részéből.

– Ha Damon rakott ide, akkor ki vagy te? - kérdezte Elena lassan, az elméletét próbálgatva, miközben végignézett a gyermek feketén fekete szemén, sötét haján és a vonásain, amelyeket

megismert, még ilyen fiatalon is.– Én... Damon vagyok - suttogta a kisfiú elfehéredett ajkakkal.Lehet, hogy még ennyit beismerni is fájdalmas, gondolta Elena.

Nem akarta bántani Damon gyermekkorának ezt a szimbólumát. Azt akarta, hogy érezze azt az édességet és nyugalmat, amit ő. Ha Damon elméje olyan lett volna, mint egy ház, akkor ki akarta volna takarítani, és minden szobát megtölteni virágokkal és csillagfénnyel. Ha táj lett volna, akkor holdudvart rakott volna a telihold köré, vagy szivárványokat a felhők közé. De ehelyett egy éhező gyermek képében jelent meg, egy olyan golyóhoz láncolva, amit senki nem tudott volna széthasítani, és Elena meg akarta vigasztalni és nyugtatni ezt a gyermeket.

Ringatni kezdte a kisfiút, erősen dörzsölte a karját és a lábát, és a lélektestén melengette.

A fiú először feszültnek és gyanakvónak tűnt a karjában. De kis idő múlva, amikor semmi szörnyűséges nem történt a testi kapcsolatuktól, ellazult, és Elena érezte, ahogy kis teste átmelegszik, elálmosodik és elnehezül a karjában. Elöntötte a lehengerlően édes védelmező ösztön a kis teremtmény iránt.

A kisgyerek pár pillanattal később már aludt is a karjában, és Elena úgy látta, egy alig észrevehető mosoly árnyéka játszik az ajkán. Átölelte a kis testet, gyengéden ringatta, és maga is elmosolyodott. Olyasvalakire gondolt, aki őt ölelte, amikor ő sírt. Valakire, akit... nem elfelejtett, soha nem fogja elfelejteni, de aki miatt összeszorult a szíve a szomorúságtól. Valakire, aki nagyon fontos... elképesztően fontos, hogy eszébe jusson, most, azonnal... és akit meg kell... meg kell keresnie...

És akkor Damon elméjének békés éjszakája hirtelen széthasadt - a hangtól, fénytől és energiától, amiről még Elena is tudta, bármilyen új volt még az Ereje, hogy egyetlen név emlékéből fakadt.

Stefan.Ó, istenem, őt felejtette el! - Konkrétan hagyta, hogy pár percre

olyasvalami szippantsa be, ami az elfelejtését jelenti. Azoknak a magányos, késő éjszakai óráknak a vergődése, amikor ott ült, és kiöntötte a gyászát és a félelmeit a naplójába... majd a béke és a nyugalom, amit Damon kínált fel, és amitől teljesen megfeledkezett

Stefanról... elfelejtette, hogy ebben a pillanatban is szenved.– Ne... ne! - Elena egyedül küzdött a sötétségben. - Engedj el...

meg kell találnom... nem hiszem el, hogy elfelejtettem...– Elena! - Damon hangja higgadt volt és gyengéd, de legalábbis

érzelemmentes. - Ha így rángatod magad, akkor ki fogsz szabadulni... és elég messze van a föld.

Elena kinyitotta a szemét, és minden emléke szertefoszlott a szikláról és a kisfiúról, mint egy fehér pitypang bóbitái. Szemrehányó pillantást vetett Damonra.

-Te... te...– Igen - felelte Damon összeszedetten. - Fogd csak rám! Miért is

ne? De nem Befolyásoltalak, és nem haraptalak meg. Egyszerűen csak megcsókoltalak. A többiről a te Erőd tehet; lehet, hogy irányíthatatlan, de attól még eléggé ellenállhatatlan. Őszintén szólva én egyáltalán nem vágytam arra, hogy ilyen mélyen beszippantsanak. Már ha megbocsátod a szójátékot.

Damon hangja könnyed volt, de Elena hirtelen maga előtt látta a zokogó gyermeket, és elgondolkozott, vajon Damon tényleg olyan közönyös-e, mint mutatja.

De hát ez a specialitása, nem? - gondolta hirtelen támadt ke-serűséggel. Olyan álmokat, képzeteket, gyönyört ad nekünk, ami a... donorjai elméjében ragad. Elena tudta, hogy azok a lányok és fiatal nők, akikre Damon... vadászik, imádni szokták, és csak arra panaszkodnak, hogy nem látogatja őket elég gyakran.

– Megértem - felelte Elena, miközben közelebb ereszkedtek a földhöz. - De ez nem történhet meg még egyszer. Csak egy ember van a földön, akit megcsókolhatok, és az Stefan.

Damon kinyitotta a száját, de ebben a pillanatban megszólalt egy hang, ami éppen olyan dühös és vádló volt, mint korábban Elena, és egyáltalán nem törődött a következményekkel. Elenának eszébe jutott a másik illető, akiről megfeledkezett.

– DAMON, TE SZEMÉTLÁDA, MOST AZONNAL HOZD LE!Matt.Elena és Damon lekanyarodva, elegánsan ért földet a Jaguar

mellett. Matt azonnal Elenához rohant, és elragadta, majd úgy vizsgálta meg, mintha a lány egy baleset áldozata lett volna, különös

tekintettel a nyakára. Elena ismét zavarba jött attól, hogy csak egy csipkés, fehér hálóing van rajta két fiú társaságában.

– Jól vagyok, komolyan - mondta Mattnek. - Csak egy kicsit szédülök. Pár perc, és rendbe jövök.

Matt megkönnyebbülten felsóhajtott. Lehet, hogy már nem volt olyan szerelmes Elenába, mint régen, de Elena tudta, hogy mély érzései vannak iránta, és ez mindig is így marad. Szerette őt, mint a barátját, Stefan barátnőjét, és saját jogon is. Elena tudta, hogy Matt soha nem fogja elfelejteni azt az időszakot, amikor együtt jártak.

És ami ennél is több: Matt hitt neki. Amikor tehát Elena biztosította arról, hogy jól van, elhitte neki. Még arra is hajlandó volt, hogy egy nem teljesen ellenséges pillantást vessen Damonra.

Aztán mindkét fiú a Jag volánja felé indult.– Ó, nem - szólalt meg Matt. - Tegnap te vezettél, és láttuk, mi

történt! Te magad mondtad, hogy a nyomunkra akadtak a vámpírok!

– Azt akarod mondani, hogy az én hibám volt? Hogy a vámpírok miattam találták meg ezt a tűzoltókészülék-piros óriást?

Matt durcásan nézett; az állkapcsa megfeszült, lebarnult bőre el-vörösödött. - Azt mondom, felváltva kellene csinálnunk. Tegnap te vezettél.

– Nem emlékszem, hogy valaha beszéltünk volna arról, hogy bármit is „felváltva csináljunk". - Damonnak sikerült olyan hang-súllyal beszélni, amitől mocskos felhangja lett az egésznek. - És ha beszállok egy autóba, azt az autót én vezetem.

Elena megköszörülte a torkát. Egyik fiú sem vette észre.– Én be nem szállok abba az autóba, ha te vezetsz! - mondta

Matt dühösen.– Én pedig be nem szállok abba az autóba, ha te vezetsz! -

felelte Damon lakonikusan.Elena ekkor kicsit hangosabban köszörülte meg a torkát, és

Mattnek végre feltűnt a jelenléte.– Nos, azt nem várhatjuk el, hogy Elena fuvarozzon minket

végig - jelentette ki, mielőtt Elena akár felvethette volna ezt a lehetőséget. - Hacsak nem ma érünk oda - tette hozzá éles pillantást vetve Damonra.

Damon megrázta sötét fejét. - Nem. A festőibb útvonalat vá-lasztottam. És minél kevesebb ember tudja, hova megyünk, annál nagyobb biztonságban leszünk. Ha nem tudod, akkor nem árulhatod el.

Elena úgy érezte, mintha egy jégkocka ért volna a tarkójához. Ahogy Damon ezeket a szavakat mondta...

– De ők már tudják, hogy oda megyünk, nem? - kérdezte, mi-közben visszatért a gyakorlatiasabb gondolatokhoz. -tudják, hogy Stefant akarjuk megmenteni, és azt is, hogy hol van Stefan.

– Ó, igen. Tudják, hogy a Sötét Dimenzióba próbálunk bejutni. De melyik kapun? És mikor? Ha le tudjuk őket koptatni, akkor csak Stefan és a börtönőrök miatt kell aggódnunk.

Matt körbenézett. - Hány kapu van?– Több ezer. Ahol legalább három erővonal keresztezi egymást,

ott potenciálisan van bejárat. De mióta az európaiak elüldözték az amerikai őslakosokat az otthonukból, a legtöbb kaput nem használják, vagy nem tartják karban úgy, mint régen - vonta meg a vállát Damon.

De Elenában bizsergett az izgalom, az idegesség. - Akkor miért nem keressük meg a legközelebbi kaput, és megyünk be azon?

– És utazzunk végig a börtönig a föld alatt? Nézd, ezt egyáltalán nem érted. Először is rám van szükségetek ahhoz, hogy bejussatok egy kapun, és ami utána jön, az sem lesz kellemes.

– Kinek nem lesz kellemes? Neked vagy nekünk? - kérdezte Matt komoran.

Damon hosszú, kifejezéstelen pillantást vetett rá. - Ha egyedül próbálkoznál, az rövid és végzetesen kellemetlen élmény lenne számodra. Velem kellemetlen lesz, de rutinfeladat. Ami pedig azt illeti, hogy milyen odalent utazni akár csak pár napig... nos, azt majd úgyis meglátjátok - felelte Damon egy különös mosoly kíséretében. - De odalenn sokkal, sokkal hosszabb ideig tartana, mint egy főkapun bemenni.

– Miért? - kérdezte Matt, aki mindig készen állt feltenni azokat a kérdéseket, amelyekre Elena nagyon, de nagyon nem szeretett volna választ kapni.

– Mert vagy dzsungel van ott, ahol a fákról potyogó másfél mé-

teres piócák előfordulása a legkisebb gondotok lenne, vagy sivatag, ahol minden ellenségünk kiszúrna minket... márpedig mindenki az ellenségünk.

Csend lett, miközben Elena erősen elgondolkozott. Damon ko-molynak tűnt. Láthatóan nem fűlött a foga az egészhez, márpedig Damont nem sok minden szokta zavarni. Ő szeret harcolni. Még jobban szereti, ha csak időpocsékolás...

– Rendben - felelte Elena anélkül, hogy bármelyikükre ránézett volna. - Én fogom elvezetni a Jaguart a következő városig. De előtte rendes ruhát veszek, és talán még alszom is pár percet. Matt keressen egy forrást, vagy valamit, ahol rendbe szedheti magát. És utána a legközelebbi városba megyek reggelizni. Azután pedig...

– ...újult erővel láthatunk neki a civakodásnak - fejezte be helyette Damon. - Legyen így, drágám! Találkozzunk az általad választott csehóban!

Elena bólintott. - Biztos, hogy meg fogsz minket találni? Én tényleg igyekszem elfojtani az aurámat.

– Figyelj, egy tűzpiros Jaguár bármelyik kis porfészekben, amit erre az út mentén találsz, olyan feltűnő lesz, mint egy ufó - felelte Damon.

– És miért nem jön... - Matt elnémult. Valahogy annak ellenére, hogy ez volt a legkomolyabb kifogása vele szemben, mégis hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy Damon vámpír.

– Szóval, először te mész oda, és keresel egy kislányt, aki éppen a nyári iskolába tart - folytatta Matt, és kék szeme mintha elsötétült volna. - Majd ráveted magad, elviszed oda, ahol senki nem hallja a sikoltozását, utána hátrafeszíted a fejét, és belemélyeszted a fogaid a torkába.

Meglehetősen hosszú szünet következett. Majd Damon azt felelte sértett hangon: - Nem is.

– De ezt csináljátok... ti. Velem is ezt csináltad.Elena látta, hogy itt az ideje a drasztikus közbeavatkozásnak: az

igazságnak. - Matt! Matt, azt nem Damon csinálta. Hanem Sinicsi. Ezt te is tudod. - Ezzel gyengéden megfogta Matt karját, és maga felé fordította a fiút.

Pár hosszú pillanatig Matt ránézni sem volt hajlandó. Telt az

idő, és Elena már attól tartott, hogy nem tud kontaktust teremteni vele. De Matt végül felemelte a fejét, hogy Elena a szemébe tudjon nézni.

– Rendben - felelte halkan. - Legyen így! De te is tudod, hogy embervért fog inni.

– Egy önként ajánlkozóét! - kiabálta Damon, akinek nagyon jó volt a hallása.

Matt ismét kitört: - Mert kényszeríted rá, hogy felajánlkozzon! Hipnotizálod...

– Nem is.– ...vagy „Befolyásolod", vagy akármi. Neked hogy tetszene...Matt háta mögött Elena dühödt „tűnj már innen!"

mozdulatokat tett Damon felé, mintha tyúkokat hessegetne arrébb. Damon először csak megemelte a szemöldökét, aztán elegánsan vállat vont, engedelmeskedett, és varjú képében tovaszállt, elmosódó alakja ha-marosan apró ponttá vált a felkelő nap előtt.

– Hajlandó lennél - kérdezte Elena csendesen - eldobni azt a karót? Damon teljesen paranoiás lesz tőle.

Matt mindenhova nézett, csak Elenára nem, de végül bólintott. - Majd eldobom, amikor lemegyek megmosakodni - pillantott komoran sáros lábaira.

– Egyébként is - tette hozzá -, szállj be az autóba, és aludj egy kicsit! Úgy látom, rád fér.

– Ébressz fel pár óra múlva - felelte Elena, akinek a leghalvá-nyabb fogalma sem volt arról, mennyire fogja ezt bánni pár órával később.

4.

eszketsz. Hadd csináljam egyedül - mondta Meredith, és Bonnie vállára tette a kezét, miközben megálltak Caroline

miForbes háza előtt.-R

Bonnie már kezdett engedni, de aztán kényszerítette magát, hogy mégse. Kínos volt ennyire feltűnően reszketni egy július végi virginiai reggelen. És az is kínos volt, hogy úgy bánnak vele, mint egy gyerekkel. De Meredith, bár csak hat hónappal volt idősebb nála, felnőttebbnek tűnt, mint valaha. Sötét haját hátrafogta, amitől a szeme hatalmasnak tűnt, ráadásul szépen kiemelte tejeskávészín, harmonikus arcát is.

Akár a pesztonkám is lehetne, gondolta Bonnie lehangoltan. Ráadásul Meredith magas sarkúban volt a szokásos sportcipő helyett. Bonnie kisebbnek és fiatalabbnak érezte magát mellette, mint valaha. Beletúrt vörös hajába, és megpróbálta kicsit felrázni a lelapult fürtöket.

– Nem félek. Hanem fá-fázom - felelte maradék méltóságát öszszeszedve.

– Tudom. Onnan érzel valamit, nem? - biccentett Meredith az előttük álló ház felé.

Bonnie egy oldalpillantással végigmérte, majd visszakapta a tekintetét. Meredith felnőttsége hirtelen megnyugtatóbbnak tűnt, mint amilyen idegesítőnek. De azért, mielőtt ismét Caroline házára pillantott volna, megkérdezte: - Mi ez a tűsarkú?

– Ó - pillantott le Meredith. - Praktikus okokból vettem. Ha ismét megpróbálja valami elkapni a bokámat, ezt fogja kapni. - Toppantott egyet, és a sarka bátorítóan csattant az aszfalton.

Bonnie majdnem elmosolyodott. - Boxert is hoztál?– Arra nincs szükségem; most is le tudom ütni Caroline-t puszta

kézzel, ha bármivel próbálkozik. De ne válts folyton témát! Egyedül is meg tudom csinálni.

Bonnie végül megengedte magának, hogy apró kezével megfogja Meredith elegáns kezét. Megszorította. - Tudom, hogy képes lennél rá. De ez az én feladatom. Engem hívott át.

– Igen - felelte Meredith, és mosolyra húzta a száját. - Ő aztán mindig tudja, hova szúrjon. Végül is mindegy, bármi is történjen, Caroline maga hozta a bajt a saját fejére. Először megpróbálunk segíteni neki, a saját érdekében és a mienkében is. Aztán megpróbáljuk rávenni, hogy szerezzen segítséget. És aztán...

– Azután - mondta Bonnie szomorúan - nem lehet tudni. - Ismét Caroline házára pillantott. Valahogy... féloldalasnak tűnt, mintha egy torzító tükörben látná. És egyébként is rossz aurája volt: fekete villámok csúnya, zöldesszürke háttérben. Bonnie még soha nem látott ilyen nagy energiájú házat.

És hideg is volt ez az energia, mint egy fagyasztókamra lehelete. Bonnie úgy érezte, mintha kiszívná belőle az életerőt, és csak az al-kalmat lesné, hogy jéggé dermessze.

Hagyta, hogy Meredith nyomja meg a csengőt. Enyhén vissz-hangzott, és amikor Mrs. Forbes ajtót nyitott, az ő hangja is vissz-hangzott egy kicsit. A ház belseje is elvarázsolt kastély benyomását kelti, gondolta Bonnie, de a hangulata még különösebb. Ha lehunyta a szemét, úgy érezte, hogy egy sokkal hatalmasabb helyen van, és a padló meredeken lejt.

– Caroline-hoz jöttetek - jelentette ki Mrs. Forbes. A megjelenése megdöbbentette Bonnie-t. Caroline anyja úgy nézett ki, mint egy öregasszony: a haja fehér, az arca sápadt és beesett.

– A szobájában van. Felkísérlek benneteket - mondta nekik.– De Mrs. Forbes, ismerjük a járást... - Meredith elhallgatott,

amikor Bonnie a karjára tette a kezét. A sápadt, összetöpörödött asszony vezetni kezdte őket. Szinte nincs is aurája, döbbent rá Bonnie, és ez a lelke mélyéig megrázta. Olyan régen ismeri Caroline-t és a szüleit - miért alakult így a kapcsolatuk?

Nem fogok csúnyákat mondani Caroline-ra, bármit is tesz, fogadta meg Bonnie némán. Bármit. Igen... még azok után is, amit Matt ellen vétett. Megpróbálok valami kedves dolgot felidézni róla. De a házban már gondolkozni is nehéz volt, nemhogy valami szépre emlékezni. Bonnie tudta, hogy a lépcső felfelé vezet; minden egyes

fokot látott maga előtt. De az összes többi érzékszerve azt mondta neki, hogy lefelé megy. Ez rettenetes érzés volt, bele is szédült: az erős lejtés, miközben látta, ahogy felfelé kaptat.

És valami szag is volt, különös és átható, mint a záptojásé. Egy bűzös, rothadt illat, aminek az íze is érződött a levegőben.

Caroline ajtaja csukva volt, előtte pedig a földön egy tányérban étel, rajta egy villa és egy nagykés. Mrs. Forbes Bonnie és Meredith elé lépett, felkapta a tányért, berakta a Caroline-éval szemközti szobába, és rácsukta az ajtót.

De még mielőtt eltűnt az elegáns porcelántányér, Bonnie mozgást vett észre az ételben.

– Alig szól hozzám - mondta Mrs. Forbes ugyanazon az üres hangon, ahogy az előbb beszélt. - De azt mondta, hogy vár titeket.

Elsietett mellettük, otthagyta őket a folyosón. A záptojásszag... nem, kénszag, döbbent rá Bonnie, nagyon erős volt.

Kén - az előző évi kémiaórákról ismerte fel a szagot. De hogyan került egy ilyen rettenetes szag Mrs. Forbes elegáns házába? Bonnie a barátnője felé fordult, de Meredith már rázta is a fejét. Bonnie ismerte ezt az arckifejezést.

Ne mondj semmit!Bonnie nyelt egyet, letörölte a könnyeit, és figyelte, ahogy

Meredith lenyomja Caroline ajtaján a kilincset.A szobában sötét volt. A folyosóról elég fény szűrődött be

ahhoz, hogy lássák, Caroline a függöny fölé áttetsző ágytakarókat szögelt. Az ágyon senki nem volt.

– Gyertek be! És gyorsan csukjátok be az ajtót!Caroline hangja volt az, jellegzetes szúrósságával. Bonnie-n

meg-könnyebbülés ömlött végig. A hang nem egy férfi basszusa volt, amibe beleremegett volna a szoba, vagy egy üvöltés, hanem csak a rosszkedvű Caroline hangja.

Bonnie belépett a félhomályba.

5.

Rlena beszállt a Jaguar hátsó ülésére, felvett egy kék pólót ésegy farmert a hálóinge alá, arra az esetre, ha egy rendőr - vagy bárki, aki esetleg segíteni szeretne az elhagyott úton elakadt jármű vezetőjének - állna meg mellette. Aztán lefeküdt a Jaguar hátsó ülésén.

De hiába helyezte magát kényelembe, nem jött a szemére álom. Mit akarok? Mit akarok igazán ebben a pillanatban? - kérdezte önmagától. És azonnal rá is ébredt a válaszra.

Stefant akarom látni. Az ő karját akarom a vállamon érezni. Az arcába akarok nézni - a zöld szemébe, látni akarom a különleges pillantását, amit csak időnként mutat meg nekem. Azt akarom, hogy megbocsásson, és azt mondja, hogy tudja, hogy mindig szeretni fogom.

És azt akarom... Elena érezte, hogy elpirul, miközben forróság árasztja el a testét. Azt akarom, hogy Stefan megcsókoljon. Stefan csókjaira vágyom... a meleg, édes, vigasztaló csókjaira...

Elena erre gondolt, miközben másodszor vagy harmadszor is becsukta a szemét, és fészkelődött, szeme pedig könnybe lábadt. Bárcsak tudna sírni, igazából sírni Stefanért! De valami megakadályozta. Nem sikerült egyetlen könnycseppet sem kipréselnie.

Istenem, mennyire elfáradt...Elena megpróbálta. Lehunyva tartotta a szemét, miközben

vadul forgolódott, és próbált legalább néhány percig nem Stefanra gondolni. Muszáj volt aludnia. Elkeseredetten, nagy lendülettel is-mét átfordult, hátha kényelmesebb lesz - amikor hirtelen minden megváltozott.

Elena végre kényelmesen feküdt. Túl kényelmesen. Egyáltalán nem érezte az ülést. Felpattant és megdermedt, a levegőben ülve. Majdnem beverte a fejét a Jaguar tetejébe.

Megint elvesztettem a gravitációt! - gondolta rémülten. De nem - ez más volt, mint ami akkor történt, amikor utoljára visszatért a túlvilágról, és léggömbként lebegett. Nem tudta volna megmagyarázni, miben, de biztos volt benne, hogy más.

Félt bármelyik irányba elmozdulni. Nem volt biztos benne, miért érzi magát olyan kellemetlenül, de nem mert mozogni. Es akkor meglátta.

Önmagát látta meg hátrahajtott fejjel és lehunyt szemmel az autó hátsó ülésén. Minden apró részletet ki tudott venni, a kék póló gyűrődéseitől kezdve halványszőke fonott copfjáig, ami, mivel hajgumija nem volt, már el is kezdett kibomlani. Elena úgy nézett ki, mintha békésen aludna.

Szóval így végződött. Azt fogják mondani, hogy Elena Gilbert egy szép nyári napon békésen meghalt álmában. Soha nem derült ki, miben hunyt el...

Mert soha nem gondolták volna, hogy az összetört szívbe is bele lehet halni, gondolta Elena, és egy olyan gesztussal, ami még a szokásos gesztusainál is melodramatikusabb volt, fél karjával az arcát eltakarva megpróbálta levetni magát a testére.

De nem működött. Amint megkezdte a mozdulatot, a Jaguaron kívül találta magát.

Egyenesen átment a kocsi tetején anélkül, hogy bármit is ér-zett volna. Úgy tűnik, ez történik, ha szellemmé változik az em-ber, gondolta. De ez egyáltalán nem olyan, mint a múltkor. Akkor megláttam az alagutat, és besétáltam a fénybe.

Lehet, hogy nem is vagyok szellem.Elena hirtelen végtelenül kimerültnek érezte magát. Tudom, mi

ez, gondolta győzelemittasan. Ez egy testen kívüli élmény!Ismét lenézett alvó önmagára, és gondosan megvizsgálta. Igen!

Igen! Egy zsinór erősítette az alvó testét - a valódi testét - a lelki önmagához. Ki van pányvázva! Mehet bárhova, vissza fog találni.

Csak két lehetséges úti célja volt. Az egyik vissza, Fell's Churchbe. A nap állásából tudta, merre lehet nagyjából, és biztos volt benne, hogy olyasvalaki, akinek T. K. É.-je van (ahogy Bonnie nevezte bennfentesen, miután átment egy ezoterikus korszakon, és rengeteg könyvet elolvasott), képes felismerni azt a hatalmas

erővonalcsomópontot.A másik úti cél természetesen Stefan volt.Lehet, hogy Damon azt hiszi, hogy Elena nem tudja, merre kell

menni, és az is igaz, hogy csak halványan érzékelte a felkelő napból, hogy Stefan a másik irányban van - nyugatra tőle. De mindig azt mondták, hogy az igaz szerelmesek lelke valahogy összeköttetésben marad... egy ezüst szállal a két szív között, vagy egy vörös zsineggel a kislábujjuktól a kislábujjukig.

Elena nagy örömére szinte azonnal megtalálta.Egy vékony zsineg volt az, holdfényszínű, ami mintha

megfeszült volna az alvó Elena szíve, és... igen. Amikor Elena megérintette a zsineget, az olyan tisztán rezonált Stefanról, hogy Elena tudta, hogy hozzá fogja elvezetni.

Az elméjében soha egy csepp kétely nem volt afelől, melyik irányt fogja választani. Fell's Churchben már járt. Bonnie lenyűgöző képességekkel rendelkező médium volt, és Stefan volt főbérlője, Mrs. Theophilia Flowers is. Ők ott maradtak a városban, hogy Meredith briliáns intelligenciáját is latba vetve együtt védelmezzék a lakóit.

És ezt mind megértenék, gondolta Elena, egy kicsit kétségbeesetten. Lehet, hogy soha többé nem kap még egy esélyt.

Elena pillanatnyi habozás nélkül Stefan irányába fordult, és elengedte magát.

Azonnal érezte, hogy keresztülszáguld a levegőn, túl gyorsan ahhoz, hogy érzékelje a környezetét. Minden, ami mellett elment, összefolyt, csak a színük és az anyaguk volt más, miközben Elena ijedten ébredt rá, hogy tárgyakon keresztül halad.

Pár perc múlva egy szívszaggató jelenetet látott: Stefan egy leharcolt, törött ágyon, szürke arccal, soványan. Stefan egy undorító, gyékénnyel felhintett, poloskával teli cellában azokkal az átkozott vasrudakkal, amelyek közül egyetlen vámpír sem tudna elmenekülni.

Elena egy pillanatra elfordult, hogy amikor Stefan felébred, ne lássa rajta az aggodalom és a könnyek nyomait. Éppen összeszedte magát, amikor Stefan hangja beléhasított. Már ébren volt.

– Folyamatosan próbálkozol, mi? - kérdezte metsző gúnnyal. -

Azt hiszem, ezért pluszpontokat érdemelnél. De valamit mindig elszúrsz. A múltkor túl hegyes volt a füled. Most a ruhákat nem találtad el. Elena akkor sem jelenne meg gyűrött ingben és mezítelen, piszkos lábbal, ha az élete múlna rajta. Tűnj innen! - Stefan megvonta a vállát rongyos takarója alatt, és elfordult Elenától.

Elena rámeredt. Túl zaklatott volt ahhoz, hogy megválogassa a szavait: gejzírként robbantak ki belőle. - Ó, Stefan! Éppen ruhában aludtam, arra az esetre, ha egy rendőr állna meg mellettem, miközben a Jag hátsó ülésén pihenek. Abban a Jaguarban, amit te vettél nekem. De nem gondoltam volna, hogy téged ez zavarni fog! Azért gyűröttek a ruháim, mert hátizsákból élek, a lábam pedig akkor lett piszkos, amikor Damon... nos... nos... ezt inkább hagyjuk! Van igazi hálóingem is, de nem az volt rajtam, amikor kiszálltam a testemből, és azt hiszem, ha az ember kiszáll, akkor ugyanolyan marad, mint amikor még a testében volt...

Elena riadtan emelte fel a két kezét, amikor Stefan megpördült. De - csodák csodája - Stefan arcán egy kis pír jelent meg. És már nem látszott rajta megvetés.

Halálosan dühösnek látszott, zöld szeme baljósan villogott.– A lábad akkor lett piszkos, amikor Damon... mit csinált? -

követelt magyarázatot kimérten.– Nem számít...– Dehogynem számít. - Stefan hirtelen elhallgatott. - Elena? -

suttogta, és rámeredt, mintha a lány csak abban a pillanatban je-lent volna meg.

– Stefan! - Elena önkéntelenül is kinyújtotta felé a kezét. Nem tudott magán uralkodni. - Stefan, nem tudom, hogyan, de itt vagyok. Én vagyok az! Nem egy álom, és nem egy szellem. Rád gondoltam, miközben elaludtam - és most itt vagyok! - Megpróbálta megérinteni a fiút a szellemkezeivel. - Hiszel nekem?

– Hiszek neked... mert én is éppen rád gondoltam. Valahogy... valahogy ez idehozott téged. A szerelem. Hogy szeretjük egymást! - Stefan úgy ejtette ki a szavakat, mintha megvilágosodott volna.

Elena lehunyta a szemét. Bárcsak a saját testében lenne itt, akkor megmutathatná Stefannak, mennyire szereti. Így viszont csak

esetlen szavakat használhatott - közhelyeket, amelyek ebben a pillanatban páratlanul igaznak bizonyultak.

– Én mindig szeretni foglak, Elena - suttogta ismét Stefan. - De nem akarom, hogy Damon közelében legyél. Ő megtalálja majd a módját, hogy bántson...

– Ezen nem változtathatok... - szakította félbe Elena. - Muszáj változtatnod!

– ...mert ő az egyetlen reményem, Stefan! Nem fog bántani. Már ölt is, hogy megvédjen. Ó, istenem, annyi minden történt! Éppen úton vagyunk... - Elena habozott, és gyanakvóan körbe-pillantott.

Stefan szeme hirtelen elkerekedett, de amikor megszólalt, az arca kifejezéstelen volt. - Valahova, ahol biztonságban lesztek.

– Igen - felelte Elena éppen olyan komolyan, és érezte, hogy fantomkönnyek rohannak végig test nélküli arcán. - És... ó, Stefan, annyi mindenről nem tudsz! Caroline megvádolta Mattet, hogy letámadta egy randin, mert terhes. De nem Matt volt az!

– Hát persze, hogy nem - felelte Stefan felháborodva, és többet is mondott volna, de Elena gyorsan folytatta.

– És azt hiszem, hogy a... hogy az alom igazából Tyler Smallwoodé, az időzítés miatt, és azért, mert Caroline kezd megváltozni. Damon azt mondta, hogy...

– Egy vérfarkaskölyök mindig vérfarkassá változtatja az anyját...– Igen! De a vérfarkasrésznek meg kell küzdenie a malakhkal,

ami már Caroline-ban van. Bonnie és Meredith olyan dolgokat mesélt Caroline-ról - ahogy gyíkként rohangált a padlón -, amik megrémítettek. De ott kellett hagynom őket, hogy oldják meg ők, hogy én... én eljussak arra a biztonságos helyre.

– Vérfarkasok és vérrókák - csóválta a fejét Stefan. - Persze a kicunéknak, a rókáknak sokkal nagyobb a varázserejük, de a vérfarkasok hajlamosak ölni, mielőtt átgondolnák a dolgokat. - Stefan ököllel a térdére csapott. - Bárcsak én is ott lehetnék!

Elenából csodálkozással vegyes elkeseredettség tört ki. - Ehelyett én vagyok itt... veled! Soha nem gondoltam, hogy képes lehetek ilyesmire. De így semmit nem tudok elhozni neked, még magamat sem. A véremet sem. - Elena tehetetlenségében legyintett,

és meglátta a ravasz örömöt Stefan szemében.Még mindig a Clarion Loess Black Magic, amit Elena a múltkor

hozott! Tudta! Az az egyetlen folyadék képes a vámpírokat életben tartani, amikor nem juthatnak vérhez. A Black Magic „bor" - ami alkoholmentes, és eleve nem az embereknek készül - az egyetlen ital, amit a vámpírok a véren kívül megisznak. Damon azt mesélte Elenának, hogy varázslatos módon egy különleges szőlőfajtából készítik, amelyet a gleccserek szélén lévő löszös talajban termesztenek, és mindvégig teljes sötétségben tartják. Ezért van olyan bárso-nyos, sötét íze, magyarázta.

– Az nem számít - felelte Stefan, kétségkívül az esetleges hallgatózók fülének szánva. - Hogyan történt pontosan? - kérdezte aztán. - Ez a testen kívüli izé? Nem jössz le ide, és meséled el? - Hanyatt feküdt a szalmazsákján, és fájdalmas pillantást vetett Elenára. - Sajnálom, hogy nem tudlak szebb ágyon hellyel kínálni. - Egy pillanatra tisztán látszott az arcán a szégyen. Mind ez idáig sikerült elrejtenie a restelkedést, amiért így kell mutatkoznia Elena előtt - egy koszos cellában, rongyos ruhában, isten tudja, milyen élősködők között. Neki - Stefan Salvatorénak, aki egykor... aki egykor...

Elena szíve ebbe szakadt bele igazán. Tudta, hogy összetörik, mert érezte, ahogy üvegszilánkokra hasad, és minden egyes tűhegyes darabja fájdalmasan tépi a mellkasát. Onnan is tudta, hogy öszszetört, hogy sírni kezdett, hatalmas szellemkönnyekkel, amelyek vércseppekként hullottak Stefan arcára, a levegőben még átlátszóak voltak, de a fiú arcára érve mélyvörössé változtak.

Vér? Persze, nem vér, gondolta Elena. Ebben az alakjában semmi hasznosat nem tud neki hozni. Most már igazán zokogott; belereszketett a válla, ahogy a könnyei tovább hullottak Stefanra, aki feltartotta a tenyerét, mintha el akarná kapni az egyiket...

– Elena... - Stefan hangjában hitetlenkedés csengett.– Mi... mi az? - kérdezte Elena.– A könnyeid. A könnyeidtől úgy érzem magam... - Stefan

elképedt csodálattal meredt a lányra. Elena még mindig nem tudta abbahagyni a sírást, noha érezte, hogy lecsillapította Stefan büszke szívét - és valami egyebet is tett.

– Nnnem értem.Stefan elkapta az egyik könnycseppet, és megcsókolta. A szeme

ragyogott, amikor Elenára nézett. - Ezt nehéz megfogalmazni, gyönyörűséges kis szerelmem...

Akkor miért szavakkal próbálod? - gondolta Elena, még mindig hüppögve, de közben leereszkedett Stefan szintjére, hogy közvetlenül a torka felett szipoghasson.

Csak annyi... hogy itt nem viszik túlzásba az ellátást, magyarázta neki Stefan. Mint azt ki is találtad. Ha te nem... segítettél volna nekem, már halott lennék. Nem értik, miért nem vagyok az. Úgyhogy... nos, tudod, néha kirohannak körülnézni, mielőtt bejönnének hozzám...

Elena felemelte az arcát, és ezúttal a színtiszta düh könnyei ömlöttek az arcára. Hol vannak? Megölöm őket. És ne mondd, hogy nem .lóg menni, mert megtalálom a módját. Még ebben az állapotomban is megtalálom a módját...

Stefan megrázta felé a fejét. Angyalom, angyalom, hát nem érted? Nem kell megölnöd őket. Mert a könnyeid, egy tiszta szűz fantomkönnyei...

Elena is megrázta a fejét. Stefan, ha bárki, akkor te tudod, menynyire nem vagyok tiszta szűz...

...egy tiszta szűzé, folytatta Stefan, nem zavartatva magát a közbevetéstől, minden kórságot meggyógyítanak. És én ma éjjel beteg voltam, Elena, még ha próbáltam is eltitkolni. De most már jól vagyok! Mint új koromban! Soha nem fogják megérteni, hogyan gyógyulhattam meg.

Biztos vagy benne?Nézz rám!Elena ránézett. Stefan arca, ami korábban szürke volt és

beesett, megváltozott. Altalában sápadt volt, de finom vonásait most enyhe pír borította - mintha tábortűz előtt állna, és a fény visszatükröződne tiszta vonásairól, imádott, elegáns arcáról.

Én... csináltam ezt? Elena emlékezett, hogy az első könnycseppek vérnek tűntek Stefan arcán. Nem is olyanok voltak, mint a vér, döbbent rá, hanem mint a természetes arcszín, ami Stefanba olvadt, és felfrissítette. Muszáj volt ismét a nyakára hajtani

az arcát, miközben arra gondolt, örülök. Annyira örülök! Bárcsak egymáshoz érhetnénk! Érezni akarom az ölelésedet.

– De legalább láthatlak - suttogta Stefan, és Elena tudta, hogy ez olyan számára, mint a víz a sivatagban. - És ha megérinthet-nénk egymást, idetenném a kezem a csípődre, és megcsókolnálak itt és itt...

Egy darabig így beszélgettek egymással - turbékoltak, elmerül-tek egymás látványában és hangjában. Aztán Stefan gyengéden, de határozottan arra kérte Elenát, hogy meséljen el neki mindent

Damonról - az elejétől. Elena már eléggé lehiggadt ahhoz, hogy anélkül tudja elmesélni a Mattel kapcsolatos incidenst, hogy nagyon rossz színben tüntetné fel Damont.

– És Stefan, Damon tényleg mindent bevet, hogy megvédjen minket. - Mesélt a fiúnak a két megszállott vámpírról, akik a nyomukba eredtek, és arról, mit tett Damon.

Stefan egyszerűen megvonta a vállát, és savanyúan megjegyezte: - A legtöbben írni szoktak ceruzával. Damon egyszerűen leírja vele az embereket. - Majd így folytatta: - És a ruhád mikor lett koszos?

– Amikor meghallottam egy nagy puffanást... ami után Matt ott termett az autó tetején - felelte Elena. - De az igazság kedvé-ért meg kell említenem, hogy előtte Damont próbálta ledöfni egy karóval. Eldobattam vele a karót. - A lehető leghalkabban suttogva hozzátette: - Stefan, kérlek, ne zavarjon, hogy Damonnak és nekem most... sokat együtt kell majd lennünk. Ez nem változtat semmin, ami közöttünk van.

– Tudom.És az volt az elképesztő, hogy tényleg tudta. Elena a fiú

bizalmának mély ragyogásában fürdőzött.Aztán „átölelték" egymást, Elena súlytalanul odabújt Stefan

karjába, és ez... maga volt az áldás.Majd hirtelen a világ - az egész univerzum - megremegett egy

hatalmas csattanástól. Elena összerezzent a hangtól. Nem volt helye ott a szerelemben és a bizalomban, és abban az édes érzésben, ahogy egész lényét, minden porcikáját megosztja Stefannal.

Ismét felhangzott az a szörnyű zúgás, ami megrémisztette

Elenát. Tehetetlenül kapaszkodott Stefanba, aki aggódva nézte. Elena rájött, hogy a fiú nem hallotta a fülsiketítő csattanást, amitől megijedt.

Aztán valami még rosszabb történt. Kiszakították Stefan kar-jaiból, és Elena visszafelé száguldott, keresztül a tárgyakon, egyre gyorsabban és gyorsabban, amíg bele nem csapódott a saját testébe.

Minden vonakodása ellenére tökéletesen landolt szilárd testén, ami egészen mostanáig az egyetlen volt, amit ismert. Belecsapódott, majd beleolvadt, utána pedig felült, és kiderült, hogy a hangokat az ablakon kalapáló Matt kelti.

-Több mint két órája alszol - mondta, amikor Elena kinyitotta az ajtót. - De úgy gondoltam, rád fér a pihenés. Jól vagy?

– O, Matt - felelte Elena. Egy pillanatra úgy érezte, nem fogja tudni visszatartani a könnyeit. De aztán eszébe jutott Stefan mo-solya.

Elena pislogott egyet, és kényszerítette magát, hogy úrrá legyen az új helyzeten. Már elég régóta nem látta Stefant. Rövid, csodálatos együttlétük emléke nárciszok és levendula közé volt csomagolva, és már soha senki nem veheti el tőle.

Damon ideges volt. Ahogy magasabbra repült széles, fekete varjúszárnyain, úgy bontakozott ki alatta hatalmas szőnyegként a táj, amin a napfelkeltében smaragdként ragyogtak fel a mezők és a dombok.

Damon ügyet sem vetett rájuk. Már túl sokszor látott ilyet. Amit ő keresett, az una donna splendida volt.

De a gondolatai folyton elkalandoztak. Matt és a karó... Damon nem értette, miért akarta Elena, hogy magukkal hozzanak egy körözött bűnözőt. Elena... Damon megpróbált ugyanolyan ingerültséget érezni iránta, mint Kuss iránt, de egyszerűen nem sikerült.

Az alatta lévő város felé kanyarodott, a lakóövezet felett maradva aurákat keresett. Egy erős, gyönyörű aurára vágyott. Elég régóta élt Amerikában ahhoz, hogy tudja, a napnak ebben a szakában háromféle embert lehet ébren és odakint találni.

Először is diákokat, de most nyár volt, úgyhogy abból kevesebb akadt. Kuss feltételezései ellenére Damon szinte soha nem alacsonyodott le a középiskolás lányokhoz. Másodszor is, kocogókat. És harmadszor is, akiknek gyönyörű gondolatai vannak, mint... annak odalent... hobbikertészeket.

A fiatal nő metszőollóval a kezében felpillantott, amikor Damon befordult a sarkon, és elindult a háza felé, először elszánt, sietős léptekkel, majd lassabban. Már a lépteiből is nyilvánvaló volt, hogy nagyon tetszik neki a buja növényzet az elbűvölő, Viktória-korabeli ház előtt. A lány egy pillanatra megdöbbent, úgy tűnt, szinte fél. Ez nem meglepő. Damon fekete bakancsot, fekete farmert, fekete pólót és fekete bőrdzsekit viselt Ray-Banje mellett. De ekkor elmosolyodott, és megkezdte a la bella donna elméjének óvatos feltérképezését.

Egy dolog már előtte is nyilvánvaló volt. Hogy a lány szereti a rózsákat.

– Virágzó Dreamweaverek - csóválta a fejét elismerően, miközben az élénk rózsaszínben pompázó bokrokra pillantott. - És azok a White Icebergek a lugason... Ó, de ez a Moonstone! - Könnyedén megérintett egy kinyílt virágot, amelynek a szirmai holdfényszínűek voltak, de a széleiken a legvilágosabb rózsaszínbe halványultak.

A fiatal nőnek - Krystának - muszáj volt elmosolyodnia. Damon érezte, hogy az információ erőfeszítés nélkül ömlik át a lány elméjéből az ő elméjébe. Csak huszonkét éves, hajadon, még otthon él. Pontosan olyan aurája volt, amilyet Damon keresett, és csak az apja aludt odabenn a házban.

– Nem olyan típusnak tűnsz, mint aki ennyit tud a rózsákról - állapította meg Krysta őszintén, majd zavartan felnevetett. - Bo-csánat. Igazából mindenféle népekkel összefutok a Creekville-i Rózsakiállításokon.

– Anyám lelkes kertész - füllentette Damon folyékonyan és meggyőzően. - Biztosan tőle örököltem ezt a szenvedélyt. Mostanában nem laktam egy helyen elég ideig ahhoz, hogy én is kertészkedjek, de álmodozni szoktam róla. Szeretnéd hallani, mi a legnagyobb álmom?

Ekkor Krysta már úgy érezte, mintha egy csodálatos, rózsail-latú felhőn lebegne. Damon a lány minden apró rezdülését érez-te, élvezte a pirulását, élvezte az apró kis remegést, ami a testét átjárta.

– Igen - felelte Krysta egyszerűen. - Szeretném tudni, mi az ál-mod.

Damon előrehajolt, és lehalkította a hangját. - Szeretnék egy valódi fekete rózsát kinemesíteni.

Krysta döbbentnek tűnt, és valami átfutott az agyán, túl gyorsan ahhoz, hogy Damon elkapja. De aztán ugyanolyan halkan azt felelte: - Akkor szívesen megmutatnék neked valamit. Ha van időd velem jönni.

A hátsó kert még dúsabb volt, mint az első, és egy függőágy ringatózott benne a lágy szélben, Damon legnagyobb elégedettségére. Végtére is, nemsokára szükség lesz egy helyre, ahova Krystát teheti... amíg kialussza magát.

Ám a lugas végében valami olyasmit pillantott meg, amitől önkéntelenül is felgyorsította a lépteit.

– Black Magic rózsák! - kiáltott fel a vörös, majdnem burgundi sötét virágokat nézve.

– Igen - felelte Krysta halkan. - Ennél közelebb senki nem ke-rült a fekete rózsákhoz. Nálam háromszor nyílnak egy évben - suttogta reszkető hangon, és már nem is érdekelte, ki lehet ez a fiatalember, annyira maguk alá gyűrték az érzelmei, amelyek majdnem Damont is elsodorták.

– Gyönyörűek - jelentette ki a fiú. - Ez a legsötétebb vörös, amit valaha láttam. A feketéhez legközelebbi árnyalat.

Krysta még mindig reszketett örömében. - Kaphatsz egyet, ha szeretnél. Jövő héten a creekville-i kiállításra viszem őket, de most kaphatsz egy kinyíltat. Talán az illatát is érezni fogod.

– Az... jó lenne - válaszolta Damon.– Odaadhatod a barátnődnek.– Nincs barátnőm - felelte Damon, és örült, hogy visszatérhet a

hazudozáshoz. Krysta keze kicsit remegett, miközben levágta neki az egyik leghosszabb, legegyenesebb szárú virágot.

Damon a rózsáért nyúlt, és egymáshoz ért az ujjuk.Damon a lányra mosolygott.

Amikor Krysta térde megrogyott a gyönyörtől, Damon könnyedén elkapta, és tette a dolgát.

Meredith közvetlenül Bonnie mögött lépett be Caroline szobájába.

– Azt mondtam, csukjátok be az ajtót! - mondta... nem, vicsorogta Caroline.

Természetesen körbenéztek, hogy honnan jön a hang. Közvetlenül azelőtt, hogy Meredith elzárta volna az egyetlen fénysugár útját azzal, hogy becsapta az ajtót, Bonnie meglátta Caroline sarokasztalát. Az előtte lévő szék eltűnt.

Caroline az asztal alatt volt.Lehet, hogy egy tízévesnek megfelelő rejtekhely lett volna, de a

tizennyolc éves Caroline lehetetlen pózba görnyedt, hogy beférjen alá. Egy ránézésre széttépett ruhákból álló kupacon ült. A legjobb ruhái kupacán, gondolta Bonnie hirtelen, amikor felcsillant némi aranylamé, majd újra sötétbe veszett, amikor az ajtó becsukódott.

Hárman maradtak a sötétben. Semmilyen fény nem szűrődött be fentről, vagy a folyosóra nyíló ajtó alól.

Azért, mert a folyosó egy másik világban van, gondolta Bonnic elszálltan.

– Mi kifogásod van egy kis fény ellen, Caroline? - kérdezte Meredith csendesen. A hangja határozott volt, megnyugtató. - Idehívtál bennünket, hogy látogassunk meg... de nem látunk.

– Azt mondtam, gyertek át beszélgetni - javította ki Caroline azonnal, pontosan úgy, ahogy a múltban szokta. Ennek is meg-nyugtatónak kellett volna lennie. Leszámítva... leszámítva, hogy most, hogy Bonnie hallotta az asztal alatt visszhangzó hangját, valami új színt érzett benne. Nem annyira rekedtséget, mint in-kább...

Ezen most tényleg ne gondolkozz! Ebben az éjsötétszobában semmiképpen, javasolta Bonnie elméje.

Nem rekedtes, hanem vicsorgós, gondolta Bonnie tehetetlenül. Szinte úgy lehetne mondani, hogy Caroline elmorogja a válaszait.

A kis neszek azt árulták el Bonnie-nak, hogy Caroline mozog az asztal alatt. Bonnie lélegzetvétele is felgyorsult.

– De mi látni szeretnénk téged - mondta Meredith csendesen. - És tudod, hogy Bonnie fél a sötétben. Felkapcsolhatnám legalább az éjjeli lámpádat?

Bonnie érezte, hogy reszket. Az nem jó. Nem bölcs dolog kimutatni Caroline-nak, hogy fél tőle. De a koromsötéttől muszáj volt reszketnie. Erezte, hogy a szobának nincsenek rendben a szögei - vagy talán csak képzelődik. És hangokat is hallott, amik megugrasztották - mint az a hangos dupla kattanás mögötte. Azt mi csinálhatta?

– Rrrendben! Akkorrr kapcsoljátok fel az éjjelit. - Caroline egyértelműen vicsorgott. És feléjük közeledett; Bonnie hallotta, hogy a neszezése és a lélegzetvétele egyre közelebb ér.

Ne hagyd, hogy elkapjon engem a sötétben!Pániktól fűtött, irracionális gondolat volt ugyan, de Bonnie

éppen annyira nem tudta elfojtani, ahogy azt sem tudta megakadályozni, hogy vakon beleütközzön oldalt a...

Valami magasba... és melegbe.Nem Meredithbe. Mióta Bonnie ismerte, Meredithnek soha

nem volt állott izzadság- és záptojásszaga, de az a meleg valami megfogta Bonnie magasba emelt kezét, és furcsa kis kattanásokat lehetett hallani, amikor a csuklójára kulcsolódtak.

A kéz nem egyszerűen meleg volt; forró volt és száraz. És a végei furán Bonnie bőrébe vájtak.

Amikor az ágy mellett felkapcsolódott a lámpa, a fura kezek eltűntek. A lámpa, amit Meredith megtalált, nagyon-nagyon homályos, vörös fényt árasztott, és könnyen látni lehetett, miért. Egy rubinvörös neglizsé és köpeny volt szorosan a lámpaernyőre kötve.

– Ez tűzveszélyes - jelentette ki Meredith, de még az ő határo-zott hangja is döbbenten csengett.

Caroline előttük állt a vörös fényben. Bonnie magasabbnak látta, mint valaha, magasnak és inasnak, leszámítva, hogy a hasa előredomborodott. Caroline normál ruhát viselt, farmert és egy szűk pólót. A kezét játékosan a háta mögé rejtette, és arcátlanul, gúnyosan vigyorgott.

Haza akarok menni, gondolta Bonnie.

Meredith megkérdezte: - Nos?Caroline csak mosolygott tovább. - Nos, micsoda?Meredith elveszítette a béketűrését. - Mit akarsz?Caroline ravaszkás arcot vágott. - Voltatok a barátnőtöknél,

Isobelnél? Beszélgettetek vele?Bonnie-ban erős késztetés támadt, hogy lepofozza azt az

önelégült mosolyt Caroline arcáról. De nem tette. Csak a lámpa fénye csapta be - tudta, hogy így van -, de majdnem úgy tűnt, mintha Caroline két szeme közepén egy-egy vörös pont égne.

– Meglátogattuk Isobelt a kórházban, igen - felelte Meredith tárgyilagosan. Majd félreérthetetlen dühvel a hangjában hozzátette: - És pontosan tudod, hogy még nem tud beszélni. De - folytatta egy diadalittas kis mozdulattal - az orvosok szerint képes lesz rá. Meg fog gyógyulni a nyelve, Caroline. Lehet, hogy csupa sebhely marad a tűktől, de beszélni megint tudni fog.

Caroline mosolya lehervadt, és csak vadság és tompa düh maradt utána. Mire dühös vajon? - merengett el Bonnie.

– Jót tenne, ha egy kicsit kimozdulnál a házból - közölte Meredith a rézszín hajú lánnyal. - Nem élhetsz a sötétben...

– Nem tart örökké - felelte Caroline élesen. - Csak amíg az ik-rek megszületnek. - Továbbra is a háta mögé tett kézzel állt ott, és ívbe hajlította a hátát, hogy a hasa még inkább kiálljon.

– Az... ikrek? - bukott ki Bonnie-ból.– Ifjabb Matt és Mattie. Ez lesz a nevük.Bonnie alig bírta elviselni Caroline kárörvendő mosolyát és

szemérmetlen tekintetét. - Ezt nem teheted! - hallotta a saját kiáltását.

– De lehet, hogy a kislányt Honey-nak fogom keresztelni. Matthew és Honey, az apukájuk, Matthew Honeycutt után.

– Ezt nem teheted! - kiáltott fel Bonnie még élesebben. - Különösen, hogy Matt itt sincs, hogy megvédhesse magát...

– Igen, nagyon hirtelen távozott, nem? A rendőrség kíváncsi, miért kellett így elrohannia. Persze - halkította le Caroline a hangját sokatmondó suttogássá - nem volt egyedül. Elena is vele van. Kíváncsi vagyok, mivel üthetik el az időt - nevetett fel Caroline.

– Nem csak Elena van Mattel - szólalt meg Meredith mély,

fenyegető tónusban. - Valaki más is. Nem emlékszel a szerződésre, amit aláírtál? Arról, hogy nem mesélsz senkinek Elenáról, és nem tereled rá a figyelmet?

Caroline lassan pislogott, mint egy gyík. - Az régen volt. Még az előző életemben.

– Caroline, nem lesz életed, ha megszeged azt az esküt! Damon megöl. Vagy... már meg is...? - Meredith elhallgatott.

Caroline még mindig kuncogott, mint egy kislány, akinek valaki egy sikamlós viccet mesélt.

Bonnie érezte, hogy hideg verejték önti el a testét. A pihék felálltak a karján.

– Mit hallasz, Caroline? - Meredith megnedvesítette az ajkát. Bonnie látta, hogy próbálja fogva tartani Caroline tekintetét, de a bronzhajú lány elfordult. - Csak nem... Sinicsit? - Meredith hirtelen előrelépett, és megragadta Caroline karját. - Régebben őt láttad és hallottad, amikor a tükörbe néztél. Most már mindig hallod, Caroline?

Bonnie segíteni akart Meredithnek. Tényleg. De a világ minden kincséért sem bírt volna megmozdulni vagy megszólalni.

Caroline hajában... szürke szálak voltak. Szürke, gondolta Bonnie. Tompán fénylettek, sokkal világosabban annál a lángoló vörösesbarnánál, amire Caroline olyan büszke volt. És... másfajta hajszálak is voltak, amelyek egyáltalán nem fénylettek. Bonnie már látott ilyen kevert bundát kutyákon; homályosan sejtette, hogy farkasból is biztosan van ilyen. De tényleg más egy barátnőn látni. Különösen, hogy felborzolódtak és remegtek, mint egy kutya szőre...

Caroline megőrült. Nem őrülten dühös, hanem elmebeteg, döbbent rá Bonnie.

Caroline felnézett, nem Meredithre, hanem egyenesen Bonnie szemébe. Bonnie összerezzent. Caroline úgy méregette, mintha azt próbálná eldönteni, Bonnie vacsora vagy csak hulladék.

Meredith Bonnie mellé lépett. Ökölbe szorította a kezét.– Ne prrró... - szólalt meg Caroline hirtelen, majd elfordult.

Igen, ez határozottan vicsorgás volt.– Tényleg látni akartál minket, igaz? - kérdezte Meredith

halkan. - Neked... nagy a szád előttünk. De szerintem lehet, hogy

tudat alatt így próbálsz segítséget kérni...– Kizárrrt!– Caroline - szólalt meg Bonnie hirtelen, elképedve a hirtelen

támadt szánalomtól. - Kérlek, próbálj meg gondolkozni! Emlék-szel, amikor azt mondtad, hogy neked férj kell? Én... - Bonnie elhallgatott, és nyelt egyet. Ki venne el egy ilyen szörnyeteget, aki pár héttel ezelőtt még úgy nézett ki, mint bármelyik kamasz-lány?

– Akkor megértettelek - fejezte be Bonnie esetlenül. - De, őszintén szólva, semmit nem érsz el azzal, ha azt hajtogatod, hogy Matt támadott rád! Senki... - Nem bírta rávenni magát, hogy kimondja a nyilvánvalót. Senki nem hinne egy ilyesminek, mint te vagy.

– Ó, én nagyon érrrtek a takarrrításhoz - morogta Caroline, majd felkuncogott. - Meglepődnél.

Bonnie lelki szemei előtt megjelent Caroline smaragdzöld szemének régi, arcátlan villanása, a sunyi, titokzatos arckifejezése és vörösesbarna hajának ragyogása.

– Miért pont Mattre pikkelsz? - követelt magyarázatot Mere-dith. - Honnan tudtad, hogy őt támadta meg egy malakh aznap este? Sinicsi küldte rá miattad?

– Vagy Mizao? - kérdezte Bonnie, akinek eszébe jutott, hogy a kicune ikrek, a rókalelkek lány tagja beszélt többet Caroline-nal.

– Aznap este randiztam Mattel. - Caroline hangja hirtelen éneklő lett, mintha szavalna... rosszul. - Szívesen csókolóztam vele... olyan helyes. Azt hiszem, akkor került az a folt a nyakára. Azt hiszem, talán az ajkát is megharaphattam egy kicsit.

Bonnie kinyitotta a száját, majd megérezte, hogy Meredith csitítóan megfogja a vállát.

– De akkor egyszer csak megőrült - csivitelte Caroline. - Rám támadt! Végigkarmoltam az egyik karját. De Matt erős volt. Túl erős. És most...

És most kölykeid lesznek, akarta mondani Bonnie, de Meredith megszorította a vállát, mire Bonnie ismét leállította magát. Egyébként is, gondolta hirtelen riadalommal, a kisbabák lehet, hogy embernek fognak kinézni, és lehet, hogy csak ikrek lesznek, mint azt Caroline mondta. Akkor mit csinálnak?

Bonnie ismerte a felnőttek észjárását. Még ha Caroline nem is tudja visszafesteni a haját, azt mondják majd, nézzétek, milyen stressz érte: idő előtt beleőszült!

És még ha a felnőtteknek fel is tűnik Caroline bizarr megjelenése és furcsa viselkedése, mint Bonnie-nak és Meredithnek az imént, a sokknak fogják betudni. Ó, szegény Caroline, teljesen megváltozott aznap. Annyira fél Mattől, hogy az asztal alá bújik. Nem hajlandó mosakodni - lehet, hogy ez gyakori tünet egy ilyen élmény után.

Egyébként is, ki tudja, mennyi idő kell ezeknek a vérfarkas kölyköknek, hogy megszülessenek? Lehet, hogy a Caroline-ban lévő malakh ezt is irányítani tudja, és rendes terhességnek fog tűnni.

És ekkor rántották ki Bonnie-t gondolatai közül Caroline sza-vai. Caroline abbahagyta a vicsorgást. Majdnem úgy beszélt, mint régen, sértetten és gonoszkodva, amikor azt mondta: - Csak azt nem értem, miért hisztek neki inkább, mint nekem.

– Mert - felelte Meredith határozottan - ismerünk titeket. Tud-nánk róla, ha Matt randizott volna veled, de nem tette. És egyáltalán nem az a típus, aki egyszer csak felbukkan az ajtódban, különös tekintettel arra, hogy mi volt a véleménye rólad.

– De már mondtátok, hogy ez a szörnyeteg, ami megtámadta...– Malakh, Caroline. Tanuld meg a szót! Benned is van egy!

Caroline elvigyorodott, és legyintett, hogy nem számít. - Aztmondtátok, ezek megszállhatják az embert, és olyasmire

kényszeríthetik, ami nem vall rá, nem?Csend lett. Bonnie arra gondolt, hogy ha mondtunk is ilyet,

biztosan nem előtted.– Nos, mi lenne, ha beismerném, hogy tényleg nem randiztunk

Mattel? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy megláttam, amint a környéken kocsikázik öt kilométer per órás sebességgel, bizonytalanul. Az ingujja darabokra volt tépve, a karja pedig tiszta seb volt. Úgyhogy behívtam hozzánk, és megpróbáltam bekötni a karját... de hirtelen megőrült. És megpróbáltam megkarmolni, de a kötés útban volt. Lekarmoltam róla. Még mindig megvan, és tiszta vér. Mit szólnátok, ha ezt mondanám?

Azt szólnám, hogy főpróbaképpen mondod ezt nekünk, mielőtt

előadnád Mossberg seriffnek, gondolta Bonnie átfagyva. És azt mondanám, igazad van, valószínűleg rendbe tudod szedni magad, ha akarod. És ha abbahagynád azt a gyerekes vihogást, és leszoknál a toprongyosságról, akkor még meggyőzőbb lennél.

De Meredith szólalt meg. - Caroline... a vércsoportot DNS-vizsgálattal is meg tudják állapítani.

– Ezt természetesen tudom! - Caroline úgy felháborodott, hogy egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy sunyin nézzen.

Meredith rámeredt. - Ez azt jelenti, hogy meg tudják állapítani, hogy Matt vére van-e a kötéseken, vagy nem - folytatta. - És hogy olyan szögben folyt-e, ami alátámasztja a sztoridat.

– Nincs semmilyen szög. A kötések átáztak. - Caroline hirtelen odamasírozott a ruhásszekrényéhez, és előhúzott belőle valamit, ami eredetileg sportkötés lehetett. Most vörösen fénylett a félhomályban.

Amikor meglátta a merev szövetet a rubinszínű fényben, Bonnie két dolgot tudott. Hogy ilyen kötést Mrs. Flowers nem tett Mattre másnap, miután megtámadták. És hogy valódi vértől ázott át, végig a merev csücskéig.

Mintha megfordult volna vele a világ. Mert bár Bonnie hitt Mattben, de ez az új történet megijesztette. Ez a sztori akár működhet is - feltéve, ha nem találják meg Mattet, hogy megvizsgálják a vérét.

Maga Matt is beismerte, hogy nem tud az éjszaka minden percével elszámolni... nem emlékszik mindenre. De ez nem jelenti azt, hogy Caroline igazat mond! Különben miért kezdte volna egy hazugsággal, miért csak akkor változtatott a történeten, amikor a tények nem támasztották alá?

Caroline szeme olyan, mint egy macskáé. A macskák játszanak az egérrel, pusztán szórakozásból. Csak hogy futni lássák őket. Matt elszaladt...

Bonnie megrázta a fejét. És egyszeriben nem bírt tovább a házban maradni. Az épület valahogy belevette magát az elméjébe, és arra kényszerítette, hogy elfogadja a torz falak szögét. Bonnie még a rettenetes szagot és a vörös fényt is megszokta. De most, hogy Caroline egy vérfoltos kötést lobogtat, és azt mondja, hogy

Matt vérezte össze...– Hazamegyek - jelentette be Bonnie hirtelen. - És nem Matt

csinálta, és... én soha többé nem jövök ide vissza! - Ezzel Caroline vihogásától kísérve sarkon fordult, és próbált nem odanézni a fészekre, amit Caroline rakott az asztal alatt. Üres üvegek és félig üres tányérok hevertek a rongyok között. Bármi lehet alattuk - még egy malakh is.

De amikor Bonnie megmozdult, mintha a szoba is vele mozdult volna, felgyorsította a lendületét, úgyhogy a lány kettőt fordult, mielőtt megállíthatta volna magát.

– Várj, Bonnie... várj, Caroline - mondta Meredith szinte esze-lős hangon. Caroline éppen guminőként hajtogatta össze a testét, hogy beférjen az asztal alá. - És Tyler Smallwood? Az nem érdekel, hogy ő a... a gyerekeid valódi apja? Mennyi ideig jártatok, mielőtt összeállt Klausszal? És hol van most?

– Amennyit tudok rrróla, akárrr meg is halhatott. Te és a bará-taid öltétek meg. - A vicsorgás visszatért, de nem volt fenyegető. Inkább diadalittas dorombolásnak tűnt. - De nekem nem hiányzik, úgyhogy remélem, halott marad - tette hozzá Caroline egy elfojtott vihogással. - Ő nem venne el.

Bonnie-nak ki kellett jutnia a szobából. A kilincs után tapoga-tózott, megtalálta, és megvakult. Olyan sok időt töltött a vörös le-homályban, hogy az előszobában égő lámpa sivatagi napnak Iííul számára.

Kapcsoljátok le a lámpát! - csattant fel Caroline az asztal alól. I )e amikor Meredith odalépett, Bonnie egy meglepően hangos I t i i klcanást hallott, és látta, hogy a vörös ernyő magától elsötétül.

Es még valamit meglátott.Az előszoba fénye, mint egy világítótorony reflektora söpört

véf;ig Caroline szobáján, miközben becsukódott az ajtó. Caroline már lépni is kezdett valamit a fogaival. Valami hússzerűt, de nem főtt

Bonnie hátrahőkölt, hogy elszaladjon, és majdnem feldöntötte M rs. Forbes-ot.

A nő ugyanott állt, ahol akkor, amikor bementek Caroline szol tájába. Még csak nem is tűnt úgy, mintha hallgatózott volna.

Egyrzerűen csak állt ott, a semmibe meredve.-- Ki kell kísérjelek titeket - mondta halk, szürke hangon. Nem

emelte fel a fejét, hogy Bonnie vagy Meredith szemébe nézzen. - Különben még eltévednétek. Én el szoktam.

Egyenes út vezetett a lépcsőhöz, azon le, majd négy lépés az ajtóig. De menet közben Meredith nem mondott semmit, Bonnie pedig nem tudott.

Amint kiértek, Meredith Bonnie felé fordult.– Nos? A malakh vagy a vérfarkasság irányítja inkább? Láttál

vaI.i mit az aurájában?Bonnie hallotta önmagát, ahogy felnevet, de a hangja sírós.– Meredith, Caroline-nak nem emberi az aurája... és én nem I

Ildom értelmezni. Az anyjának pedig mintha nem is lenne aurája. Ők egyszerűen... ez a ház...

– Mindegy, Bonnie. Soha többé nem kell visszamenned.– Olyan, mintha... - De Bonnie nem tudta, hogyan magyarázza

el a falak elvarázsolt kastély jellegét, vagy hogy a lépcső lejtett,miközben felfelé vezetett.– Azt hiszem - mondta végül -, hogy jobb lenne, ha végeznél

még egy kis kutatómunkát. Olyan dolgokról, mint például... azamerikai fajta megszállottság.– A démoni megszállottságra gondolsz? - vetett rá Meredith egyéles pillantást.– Igen. Azt hiszem. Csak azt sem tudom, hol kezdjem a listát,hogy mi nincs rendben vele.– Nekem is van pár ötletem - felelte Meredith csendesen. -

Például... észrevetted, hogy soha nem mutatta meg a kezét? Ezt na gyon furcsának találtam.– Én tudom, miért - suttogta Bonnie, miközben megpróbálta

elfojtani a zokogó nevetést. - Azért, mert... már nem körme van.– Mit mondtál?– A csuklómra tette a kezét. Éreztem.– Bonnie, beszélj értelmesen!Bonnie kényszerítette magát, hogy kimondja. - Caroline-nak

karma van, Meredith. Igazi karma. Mint egy farkasnak.– Vagy talán - suttogta Meredith -, mint egy rókának.

6.

lena minden meggyőzőképességét latba vetette, hogy lecsillapítsa Mattet, és arra bíztatta, hogy rendeljen egy második

és egy harmadik gofrit is, miközben az asztal feleett mosolygott rá. De nem ért sokat. Matt úgy mozgott, mintha rohannia kéne valahova, de azért nem tudta levenni Elenéról a tekintetét.

EMég mindig arról képzelődik, hogy Damon lehussan, és

megkínoz valami fiatal lányt, gondolta Elena tehetetlenül.Damon nem volt ott, amikor kiléptek a kávézóból. Elena látta,

hogy Matt összehúzza a szemöldökét, ezért gyorsan ötletelni kezdett.

– Nem visszük el a Jaguart egy használtautó-kereskedőhöz? Ha már le kell mondanom róla, szeretném, ha te adnál tanácsot abban, hogy mennyit kérjek érte.

– Persze, az én leharcolt, széteső járgányaimmal kapcsolatos tanácsaim nagyon tutik - felelte Matt, és mosolya arról árulkodott, hogy tudja, hogy Elena manipulálja, de nem bánja.

A város egyetlen autókereskedése nem tűnt túl igéretesnek. De még az sem tűnt annyira lehangoltnak, mint a tulajdonosa. Elena és Matt alvás közben tört rá egy kis irodaépületben. Matt finoman bekopogott a piszkos ablaküvegen, mire a férfi egy idő után összerezzent, felült a székében, és dühösen elhessegette őket.

Ám Matt újra bekopogott, látták, hogy a férfi már kezdte volna visszahajtani a fejét, végül mégiscsak felállt, és keserű pillantást vetve rájuk az ajtóhoz sétált.

– Mit akartok? - kérdezte.– Egy csereüzletet - felelte Matt hangosan, még mielőtt Elena

halkan ugyanezt mondhatta volna.– Nektek, gimiseknek, van egy becserélhető autótok - morogta

a férfi sötéten. - Húsz év alatt...– Nézze - lépett hátra Matt, és a ragyogó, vörös Jaguar felé

intett, amely úgy tündöklött a napfényben, mint egy hatalmas rózsa.

- Ez egy vadiúj Jaguar XZR. 3, 7 másodperc alatt gyorsul százra! 550 lóerős AJ-V8 GEN III R-es motorja van, hatsebességes ZF automata sebváltóval! Adaptív dinamika és aktív differenciálmű az iránytartás és a kezelés megkönnyítésére! Nincs még egy olyan autó, mint az XZR! - fejezte be Matt, és orra szinte a kis ember orrához ért. A kereskedő szája lassan elnyílt, miközben a tekintete hol a fiúra, hol az autóra vándorolt.

– Be akarjátok cserélni ezt valamire, ami itt van? - kérdezte őszinte, döbbent hitetlenkedéssel. - Mintha lenne nálam annyi készpénz, hogy... várjatok egy pillanatra! - szakította magát félbe. A tekintete nem cikázott már ide-oda, olyan lett, mint egy pókerjátékosé. A válla megemelkedett, a feje viszont nem, amitől úgy nézett ki, mint egy keselyű.

– Nem kell - jelentette ki határozottan, majd visszaindult az irodába.

– Hogy érti, hogy nem kell? Egy pillanattal ezelőtt még itt csorgatta a nyálát! - kiabálta Matt, de a férfi arckifejezése nem változott.

Nekem kellett volna beszélnem, gondolta Elena. Én nem veszi cin volna össze vele az első szónál... de már késő. Megpróbálta túlkiabálni a férfihangokat, és végignézett az udvaron álló rozoga járg:ínyokon. Mindegyiken ugyanaz a poros cédula állt: 10% KEDVE;ZMÉNY KARÁCSONYRA! KÖNNYŰ HITEL! TISZTA! KÜLÖNLEGES, NAGYMAMÁÉ VOLT! KEZDŐRÉSZLET NÉLKÜL! PRÓBÁLJA KI! Elena attól tartott, hogy bármelyik pilI.inatban elsírhatja magát.

– Itt ilyen autókra nincsen kereslet - felelte a tulaj kifejezésteleiiiil. - Ki venné meg?

-- Maga megőrült! Özönleni fognak az érdeklődők. Ez... ez reklám! Jobb, mint az a lila víziló.

-- Az nem víziló. Hanem egy elefánt.– Azt miből lehetne látni, ha így le van eresztve?A férfi méltóságteljesen odamasírozott a Jaguarhoz. - Ez nem

vadiúj. Túl sok kilométer van benne.– Két hete vettük.– És? Pár hét múlva a Jaguar már a jövő évi autóit fogja

reklámoz- kereskedő lesajnálóan legyintett Elena autója felé. - Elavult. - Elavult?!

-- Igen. Egy ilyen benzinzabáló, nagy autó...Jobb a fogyasztása, mint egy hibridé!-- Szerinted ezt az emberek tudják? Meglátják...– Nézze, elvihetem a kocsit máshova is...– Akkor vidd! Az én udvaromban ez az autó alig ér meg egy

cselcj írművet.Kettőt.Az újabb hang közvetlenül Matt és Elena mögött csendült fel, és

.i kereskedő szeme akkorára nyílt, mintha szellemet látna.Elena megfordult, és a tekintete Damon feneketlen, fekete

pillantásával találkozott. Damon a pólójára akasztotta a Ray-Banjét, és a kezét a háta mögé téve ácsorgott. Keményen bámulta az autókereskedőt. Eltelt pár pillanat, majd...

– Az... ezüst Prius a jobb hátsó sarokban. A... a ponyvatető alatt - mondta a férfi lassan, kába tekintettel, válaszként egy olyan kérdésre, amely szóban el sem hangzott. - Majd... odavezetlek - felelte az arckifejezéséhez illő hangon.

– Vigye magával a kulcsot! Hadd próbálja ki a fiú - utasította Damon, mire a kereskedő matatni kezdett az övén lévő kulcscsomón, majd lassan elsétált a semmibe meredve.

Elena Damonhoz fordult. - Csak egy tipp. Azt kérdezted tőle, melyik a legjobb kocsi az udvarban?

– Helyettesítsd be a „legkevésbé gusztustalan"-nal, és közelebb fogsz járni az igazsághoz - felelte Damon. Egy tizedmásodpercre ragyogó mosolyt vetett Elenára, majd újra elkomolyodott.

– Damon, miért kell nekünk két autó? Tudom, hogy ez így jobb üzlet, meg minden, de mit csinálunk a második kocsival?

– Konvojban megyünk - felelte Damon.– jaj, ne!- De még Elena is látta a dolog előnyeit, legalábbis az

után, hogy alaposan megtárgyalták, milyen sorrendben ül Elena a két autóban. Felsóhajtott. - Nos... ha Matt egyetért...

– Kuss egyet fog érteni - mondta Damon, és egy pillanatra - nagyon rövid pillanatra - olyan ártatlan arcot vágott, mint egy angyal.

– Mí van a hátad mögött? - váltott témát Elena, mert úgy döntött, inkább nem erőlteti a kérdést, hogy mit szándékozik Damon Mattel tenni.

Damon ismét elmosolyodott, de ezúttal furcsán, csak a szája sar Icával. A szeme azt mondta, semmi különös. De megjelent a jobb keze, a leggyönyörűbb rózsával, amit Elena valaha látott.

A legsötétebb vörös rózsa, árnyalatnyi lila nélkül - bársonyosan l>rdó, teljesen kinyílva. Látszott, hogy bársonyos az érintése is, élénkzöld szára pedig, amin csak itt-ott volt egy-két szép formájú levél, legalább negyvenöt centi hosszú volt, és olyan egyenes, mint egy vonalzó.

Elena eltökélten a háta mögé dugta a kezét. Damon nem az a szentimentális típus - még akkor sem, amikor előveszi az „Éjszaka I lercegnője" lemezt. A rózsának valószínűleg az útjukhoz van vaI:uni köze.

– Nem tetszik? - kérdezte Damon. Lehet, hogy Elena csak képcclődött, de mintha csalódottnak tűnt volna.

– Dehogynem tetszik. Mire való?– A tiéd, Hercegnő - felelte Damon megbántottan. - Ne ag-gódj,

nem loptam.Nem... nem kellett lopnia. Elena pontosan tudta, hogyan sze-

rezte a rózsát... de annyira szép volt...Mivel még mindig nem mozdult, hogy elvegye, Damon

felemelte a virágot, és hagyta, hogy a hűvös, selymes szirmok végigcirógassák Elena arcát.

Elena beleborzongott. - Hagyd abba, Damon - dünnyögte, de nem volt képes elhátrálni.

Damon nem hagyta abba. A hűvös, halkan susogó szirmokkal körberajzolta Elena arcát. A lány automatikusan beszívta a levegőt, (le amit érzett, az egyáltalán nem virágillat volt. Valami sötét, sötét bor illata volt, valami ősöreg, aromás boré, amitől egyszer azonnal berúgott. Berúgott a Black Magictől és a saját szédítő izgalmától... hogy Damonnal lehet.

De az nem is én voltam igazából, ellenkezett a fejében egy vé-kony hang. Én Stefantszeretem. Damont csak meg akarom... meg akarom...

– Tudod, miért pont ezt a rózsát választottam? - kérdezte Da-mon halkan, és a hangjába emlékek szövődtek. - A neve miatt. Ez egy Black Magic rózsa.

– Igen - felelte Elena egyszerűen. Már azelőtt tudta, hogy Da-mon kimondta volna. Ez volt az egyetlen név, ami illett a virág-hoz.

Ekkor Damon egy rózsacsókot adott a lánynak, körbeforgatta a virágot Elena arcán, majd kicsit odanyomta. A középső, erősebb szirmok belenyomódtak Elena bőrébe, a külsők csupán megsimogatták.

Elena szédelegni kezdett. A nap máris melegen sütött, és párás volt a levegő; hogy lehet ez a rózsa ennyire hűvös? Ekkor a külső szirmok az ajkát kezdték körberajzolni, és Elena nemet akart mon

dani, de valahogy nem jött a szájára a szó.Olyan volt, mintha visszarepült volna az időben, azokba a

napokba, amikor Damon először jelent meg nála, először szerette volna elnyerni őt. Amikor Elena majdnem hagyta, hogy megcsókolja, még mielőtt megtudta volna a nevét...

Damon hozzáállása azóta sem változott. Elena homályosan emlékezett, hogy gondolt már valami ilyesmire korábban. Damon másokat megváltoztat, de ő maga változatlan marad.

Én viszont megváltoztam, gondolta Elena, és hirtelen mintha futóhomok termett volna a lába alatt. Olyan sokat változtam az-óta! Eleget ahhoz, hogy olyan dolgokat lássak Damonban, amit nem képzeltem volna. Nemcsak vadságot és dühöt, hanem gyengédséget. Becsületet és tartást, ami egy hatalmas sziklába van zárva .i lelkében.

Segítenem kell neki, gondolta Elena. Valahogy segítenem kell neki - és a sziklához láncolt kisfiúnak.

Ezek a gondolatok lassan csörgedeztek az elméjén, miközben az mintha elvált volna a testétől. Elena valójában annyira elmerült gondolataiban, hogy a testére már nem is figyelt, és csak ekkor döbbent rá, mennyire közel került hozzá Damon. A hátát az egyik szánalmas roncsnak vetette. Damon pedig lezseren beszélt hozzá, ám a szavai mögött komolyság bujkált.

– Egy rózsát egy csókért? - kérdezte. - Tényleg Black Magicnek hívják, és tényleg egyenes úton jutottam hozzá. A lányt úgy hívják...

hogy...Damon elhallgatott, és egy pillanatra mintha zavarba jött volna.

Aztán elmosolyodott, de ez már a harci mosolya volt, a ragyogó, amit olyan gyorsan kapcsolt be és ki, hogy alig lehetett látni. Elena bajt szimatolt. Persze, Damon Matt nevére sem emlékszik rendesen, de olyat még nem látott, hogy egy lány neve ne jusson az eszébe. Különösen néhány perccel azután, hogy ivott belőle.

Megint Sinicsi? - töprengett Elena. Még mindig lenyúlja Damon emlékeit... persze csak a krémjét? Az izgalmakat, legyenek jók vagy rosszak? Elena tudta, hogy Damon is ezen gondolkozik. A fiú fekete szeme izzott. Dühös volt - de dühébe sebezhetőség is keveredett.

Elena gondolkodás nélkül megfogta a karját. Nem figyelt a rózsára, pedig Damon épp az arccsontját rajzolta körbe vele. Próbált határozottan beszélni. - Damon, mit fogunk tenni?

Matt erre a jelenetre sétált oda. Pontosabban futott. Hadonászva érkezett az autók útvesztőjéből, majd kirobbant egy fehér furgon mögül, amelynek az egyik kereke le volt eresztve, és azt kiabálta: - Hé, gyerekek, az a Prius...

Majd kővé dermedt.Elena tudta, hogy mit lát: Damon egy rózsával simogatja, mi-

közben Elena gyakorlatilag átöleli a fiút. Elengedte Damon karját, de a mögötte lévő autó miatt nem tudott elhátrálni.

– Matt... - kezdte Elena, aztán elhalt a hangja. Azt akarta mondani, hogy „Ez nem az, aminek tűnik. Nem ölelkezünk. Nem is értem hozzá igazából". De ez tényleg az volt, aminek tűnt. Elenának fontos volt Damon; szeretett volna kapcsolatot teremteni vele...

Ez a gondolat egy apró sokk kíséretében ismétlődött meg, olyan erővel, mint egy vámpír testén áthatoló napfény.

Elenának fontos Damon.És így is van. Általában nehezére esett vele lenni, mert annyira

egyformák voltak. Önfejűek, akaratosak, szenvedélyesek, türelmetlenek...

Ő és Damon egyforma.Apró áramütések cikáztak végig Elenán, és az egész teste

elgyengült. Azon kapta magát, hogy örömmel dől a háta mögött lévő kocsinak, noha valószínűleg csupa kosz lett a ruhája.

Szeretem Stefant, gondolta szinte hisztérikusan. Csak őt szeretem. De szükségem van Damonra, hogy eljussak hozzá. Damon pedig lehet, hogy a szemem előtt hullik darabokra.

Elena eközben mindvégig Mattet nézte, és a szeme könnybe lá-badt. Pislogott, de a könnycseppek a szempilláján maradtak. - Matt... - suttogta.

Matt egy szót sem szólt. Nem volt rá szüksége. Minden az arcára volt írva: a döbbenet, ami olyasmivé változott, amit Elena még soha nem látott rajta, különösen, amikor a fiú őt nézte.

Idegenkedés volt benne, ami minden közöttük lévő köteléket elszakított.

– Matt, ne... - De ez csak suttogás volt.Majd legnagyobb döbbenetére Damon szólalt meg:– Ugye tudod, hogy ez az én művem? Nem hibáztathatsz egy

lányt azért, mert meg akarja védeni magát.Elena a kezére pillantott, ami már reszketett. Damon folytatta: -

Tudod, hogy az én hibám. Elena soha...Elena ekkor döbbent rá, hogy Damon Befolyásolta Mattet.– Ne! - Damont felkészületlenül érte, amikor Elena megragadta

a karját, és rázni kezdte. - Ne csináld ezt! Ne tedd Mattel!A fekete tekintet, ami Elenára nézett, nem egy hősszerelmes

tekintete volt. Damom megzavarták az Ereje használata közben. Ha bárki más tette volna, kis zsírpacaként végzi a földön.

– Téged próbállak megmenteni - jelentette ki Damon. - Viszszautasítod?

Elena azon kapta magát, hogy meginog. Talán, ha csak egyszer történik meg, és Matt érdekében...

Valami felhorgadt benne. Minden erejét össze kellett szednie, nehogy teljesen kiengedje az auráját.

– Soha ne próbáld ezt rajtam még egyszer - mondta. A hangja csendes volt, de jeges. - Eszedbe ne jusson még egyszer Befolyásolni engem! És hagyd békén Mattet!

Damon pillantásának feneketlen sötétjében valami elismeréshez hasonló érzés villant. De el is tűnt, mielőtt még Elena nyugtázhatta volna. Á. amikor a fú megszólalt, kevésbé tűnt távolinak.

– Rendben - mondta Mattnek. - Most mi a terv? Te mondd meg!

Matt lassan válaszolt, anélkül, hogy bármelyikükre ránézett volna. Vörös volt, de halálosan higgadt. -Azt akartam mondani, hogy az a Prius nem is olyan rossz. És a kereskedőnek van belőle még egy. Tűrhető állapotban. Lehetne két egyforma autónk.

– És akkor konvojban mehetnénk, és elválhatnánk, ha követnek! És akkor nem tudnák, melyik autó után jöjjenek. - Elena normál esetben Matt nyakába ugrott volna. De Matt a cipőjét bámulta, ami valószínűleg nem is volt baj, mert lehunyt szemmel a fejét csóválta, mintha nem tudna elhinni valami idiótaságot.

Ja, tényleg, gondolta Elena. Az én aurámat - vagy Damonét - vették célba. Nem téveszthetjük meg őket egyforma autókkal, hacsak nincs egyforma auránk is.

Ami azt jelenti, hogy Mattel kellene egy autóban utaznia egész úton. De Damon ebbe soha nem menne bele. Neki pedig szüksége van Damonra, hogy megmenthesse a szerelmét, az egyetlen igaz párját: Stefant.

– Majd én vezetem a leharcoltabbat - egyezkedett Matt Da-monnal, ügyet sem vetve Elenára. - Már megszoktam a roncsokat. És megalkudtam a pasassal. Indulnunk kéne. - Továbbra is Damonhoz beszélve hozzátette: - El kellene mondanod, hova megyünk. Lehet, hogy elszakadunk egymástól.

Damon pár, hosszúnak tűnő pillanatig nem válaszolt. Majd nyersen azt mondta: - Először az arizonai Sedonába.

Matt elhúzta a száját. - Az ezoterikus elmebetegek fészkébe? Ne viccelj!

– Azt mondtam, Sedonában kezdünk. Az csupa vadon, semmi nincs körülötte, csak sziklák. Ott... nagyon könnyen el lehet veszni. - Damon felvillantotta, majd eltüntette a mosolyát. -A Juniper Resortban leszünk, az északi 89A autópálya mellett - tette hozzá lazán.

– Értettem - felelte Matt. Elena nem látott semmilyen érzelmet az arcán, de az aurája izzó vörös volt.

– Matt - szólalt meg Elena -, esténként találkoznunk kellene, úgyhogy, ha követnél minket... - hallgatott el egy éles sóhajjal.

Matt már el is fordult. És nem fordult vissza, amikor Elena megszólalt. Egyetlen szó nélkül ment tovább.

Anélkül, hogy hátrapillantott volna.

7.

lena arra ébredt, hogy Damon türelmetlenül dobol a Prius ablakán. Teljesen fel volt öltözve, és a naplóját szorongatta.E

Mattról előző nap váltak el.– Egész éjjel így aludták? - kérdezte Damon, és végignézett

rajta, miközben Elena megdörzsölte a szemét. Ő szokás szerint makulátlan volt: persze tiszta feketébe öltözve. A meleg és a pára semmilyen hatást nem gyakorolt rá.

– Én már reggeliztem - tisztázta röviden, miközben beszállt a volán mögé. - Ezt meg neked hoztam.

Az "ez" egy kávé volt hőálló pohárban, amit Elena olyan hálásan markolt meg, mintha Black Magic bor lett volna, illetve egy barna papírzacskó, ami egy fánkot rejtett. Nem a legegészségesebb reggeli, de Elena ki volt éhezve koffeinre és cukorra.

– Meg kell majd állnunk valahol - figyelmeztette Elena Damont, aki lezseren beült a kormány mögé, és elindította az autót. - Hogy átöltözzek, megmossam az arcom, meg ilyenek.

Nyugat felé indultak, ami megfelelt az internetes térképnek, amelyet Elena talált előző este. Az apró kép a mobilján ugyanazt mutatta, mint a Prius navigációs rendszere. Mindkettőn látszott, hogy az arizonai Sedona szinre teljesen egy vonalban van a kis mellékúttal, ahol Damon éjszakára leparkolt. Ám Damon nemsokára kelet felé fordult, és tett egy kis kitérőt, ami esetleg összezavarhatja üldözőiket. Mire megálltak pihenni, Elena hólyagja már majd szétdurrant. Szégyentelenül bevette magát a női mosdóba egy fél órára, ahol igyekezett a lehető legalaposabban megmosakodni a papírtörülközők és a hideg víz segítségével, kifésülte a haját, tiszta farmert vett és egy tiszta, fehér felsőt, amely elöl fűzős volt. Végtére is lehet, hogy nemsokára ismét testen kívüli élménye lesz szunyókálás közben, és találkozik Stefannal.

Arra nem akart gondolni, hogy Matt távozása után egyedül maradt Damonnal, egy szelídítetlen vámpírral, és együtt utaznak az

Egyesült Államok kellős közepén egy olyan célpont felé, amely szó szerint nem e világi.

Amikor Elena végre előbukkant a mosdóból, Damon hideg volt és érzelemmentes - bár Elena észrevette, hogy arra azért szakít időt, hogy végigmérje.

Ó, a fenébe, gondolta Elena. A kocsiban hagyta a naplóját.Éppen olyan biztos volt benne, hogy Damon beleolvasott,

mintha a saját szemével látta volna, és örült, hogy semmit nem írt arról, hogy elhagyta a testét, és meglátogatta Stefant. Bár hitt abban, hogy Damon is ki akarja szabadítani Stefant - nem ült volna be vele egy autóba, ha nem hitte volna -, mégis úgy érezte, jobb, ha a fiú nem tudja, hogy ő már előtte odaért. Damon éppen annyira élvezte, ha ő irányíthat, mint Elena. Azt is élvezte, hogy minden egyes rendőrt Befolyásolhat, aki megállítja gyorshajtásért.

De aznap még önmagához képest is ingerlékenynek tűnt. Elena első kézből tudta, hogy Damon rendkívül jó társaság bír lenni, ha éppen úgy tartja úri kedve, elképesztő sztorikat és vicceket mesél, amíg végül a legelőítéletesebb és leghallgatagabb utasa is kénytelen nevetni.

De aznap még Elena kérdéseire sem válaszolt, nemhogy a lány viccein nevessen. Amikor Elena egyszer könnyedén megérintette a karját, úgy rántotta el, mintha attól tartana, hogy a lány tönkreteszi a fekete bőrdzsekijét.

Rendben, nagyszerű, gondolta Elena lehangoltan. Az ablaknak döntötte a fejét, és a mindenütt egyforma tájat kezdte bámulni. A gondolatai elkalandoztak.

Hol lehet most Matt? Előttük vagy mögöttük? Kipihente magát éjszaka? Most éppen Texason hajt keresztül? Eszik rendesen? Elena kipislogta a könnyeit. Mindig könnybe lábadt a szeme, ha arra gondolt, hogyan ment el Matt, hátra se nézve.

Elena jó szervező volt. Szinte minden helyzetből képes volt kihozni a legjobbat, amíg a körülötte lévő emberek normálisak és józanok maradtak. És különösen a fiúk manipulálásához értett. Nyolcadik óta kezelte - manipulálta - őket. De most, nagyjából két és fél héttel azután, hogy visszatért a halálból, egy spirituális világból, amire nem emlékezett, már nem akart senkit manipulálni.

Ezt szerette Stefanban. Amint túljutottak azon a ponton, hogy a fiú reflexből távol tartja Elenát mindentől, ami fontos neki, egyáltalán nem kellett többé irányítania. Stefan nem igényelt karbantartást, leszámítva pár nagyon finom célzást, hogy Elena profi a vámpírok terén. Nem a levadászásukban vagy a megölésükben, hanem a biztonságos szeretésükben. Elena tudta, mikor lehet harapni vagy harapni hagyni, mikor kell abbahagyni, és hogyan maradhat ember.

De ezektől az apróságoktól eltekintve Elena nem is akarta manipulálni Stefant. Egyszerűen csak vele akart lenni. Minden más magától elrendeződött.

Elena képes volt Stefan nélkül élni - legalábbis így gondolta. De éppen úgy, ahogy Meredith és Bonnie nélkül úgy érezte magát, iotha megfosztották volna a két kezétől, Stefan nélkül olyan lett volna számára, mint a szíve nélkül élni. Stefan volt a partnere a Nagy Bálon; vele egyenrangú és az ellentéte; a szerelme és a szereiíSjc az elképzelhető legtisztább értelemben. Ő volt számára a Szent Rejtélyek másik fele. És előző napi találkozásuk után, még ha csak .í lom is volt- amit Elena persze nem lett volna hajlandó elfogadni -, .innyira hiányzott neki, hogy lüktetni kezdett benne minden. Anyiiyira fájt, hogy egyszerűen nem bírt ott ülni, és ezen gondolkozni. I la megteszi, a végén még megőrül, és üvöltözni kezd Damonnal, hogy hajtson gyorsabban - és lehet ugyan, hogy fájt a szíve, de öngyilkos hajlamai nem voltak.

Megálltak ebédelni egy névtelen kisvárosban. Elenának nem volt étvágya, Damon viszont az egész pihenőt madárként töltötte, amitől a lány valamiért nagyon dühös lett.

Mire ismét útra keltek, annyira felgyűlt az autóban a feszültség, hogy el sem lehetett kerülni a régi közhelyet: egy összehajtogatott zsebkendővel is el lehetne vágni, nemhogy egy késsel, gondolta Elena.

Ekkor döbbent rá, hogy miféle feszültségről is van szó.Damont csak a büszkesége mentette meg.Tudta, hogy Elena kitalálta, mi a helyzet. A lány már nem

próbálta megérinteni, vagy akár szólni hozzá. És ez jó volt.Damonnak nem kellett volna így éreznie magát. A vámpírok a

csinos kis fehér nyakuk miatt vágynak a lányokra, és Damon esztétikai érzéke megkövetelte, hogy a donor többi része is megfeleljen

a követelményeinek. De most még Elena ember méretű aurája is a vérében lévő különleges életerőről dalolt. És Damon akaratlanul is reagált. Még csak nem is gondolt ilyeneket lányokkal kapcsolatban nagyjából ötszáz éve. A vámpírok nem képesek ilyesmire.

Ám Damon ebben a pillanatban nagyon is képes volt. És minél közelebb került Elenához, annál erősebb lett körülötte a lány aurája, és annál kevésbé tudott uralkodni magán.

Hála a pokol minden kis ördögének, a büszkesége erősebbnek bizonyult a szenvedélynél. Damon soha nem kért semmit életében. A saját valutájával fizetett az embereknek a vérért: gyönyörrel, illúziókkal és álmokkal. De Elenának nem kellettek illúziók, és nem kellettek álmok.

Elenának ő nem kellett.Elena Stefant akarta. Damon büszkesége pedig soha nem

engedte volna, hogy azt kérje Elenától, ami csak neki kell, és ugyanúgy nem engedte volna, hogy beleegyezés nélkül elvegye... legalábbis ebben reménykedett.

Pár nappal azelőtt még üres héj volt, a teste a kicune ikrek játékszere, akik arra kényszerítették, hogy olyan módszerekkel bántsa Elenát, amiktől most is görcsbe rándul a gyomra. Damon, mint személyiség, akkor nem létezett, de a teste Sinicsi játékszere volt. Damon alig tudta elhinni, hogy a hatalomátvétel annyira teljes volt, hogy Sinicsi minden utasításának engedelmeskedett: megkínozta Elenát, akár meg is ölte volna.

Nincs értelme, hogy kételkedjen, vagy azt hajtogassa, hogy nem így történt. Így történt. Megtörtént. Sinicsi sokkal ügyesebben manipulálta mások elméjét, és nem volt benne semmi vámpírszerű fenntartás a csinos lányokkal kapcsolatban. Ráadásul történetesen szadista is volt. Szerette a fájdalmat - mármint másokét.

Damon nem tagadhatta le a múltat, nem csodálkozhatott ártatlanul, hogy miért nem „ébredt fel", hogy megakadályozza, hogy Siiiicsi bántsa Elenát. Semmi nem maradt belőle, ami felébredhetett volna. Lehet, hogy a lelke mélyén még bánkódott amiatt, amit tett

mindenesetre ügyesen elfojtotta. Nem volt hajlandó sajnálko-z,lsra vesztegetni az idejét, de eltökélte, hogy a jövőjét ő fogja irányítani. Ilyesmi soha többé nem történhet meg vele, amíg életben van.

Damon igazából azt nem értette, hogy Elena miért provokálja. Miért tesz úgy, mintha bízna benne. A világ összes embere közül neki lett volna a legtöbb oka gyűlölni őt, vádlón mutogatni rá. De egyszer sem tett ilyesmit. Soha nem pillantott rá haraggal sötétkék, aranypettyes szemében. Mintha egyedül ő értette volna meg, hogy akit annyira megszállt a malakhok ura, Sinicsi, mint őt, annak egyszerűen nincs választása - egyszerűen nincs ott, hogy választhasson.

Lehet, hogy azért, mert Elena húzta ki azt az izét, amit a malakh hozott benne létre. A lüktető, hófehér második testet, ami Damonban volt. Damon kényszerítette magát, hogy elnyomja a borzongást. Csak azért tudott erről, mert Sinicsi kedélyesen megemlítette, miközben elvette tőle az összes emlékét azóta, hogy az Öregerdőben találkoztak. A kicune és a vámpír.

Damon örült, hogy eltűntek azok az emlékei. Attól a perctől fogva, hogy találkozott a pillantása a rókaszellem nevető, arany szemével, az élete megmérgeződött.

Most pedig... most kettesben maradt Elenával a vadon köze-pén, ahol kevés település van, és az is elszórva. Nagyon egyedül maradtak, igazán kettesben, miközben Damon arra vágyott, amire minden ember fiú, akivel a lány csak találkozott.

És az volt a legrosszabb, hogy a csinos lányok, a csábító lányok szó szerint éltették Damont. Kétség sem fért hozzá, hogy az elmúlt fél évezredet kizárólag miattuk élte túl. És Damon ezzel együtt tudta, hogy nem szabad, nem szabad belekezdenie sem semmibe ezzel a lánnyal, aki olyan volt számára, mint egy drágakő az emberiség szemétdombján.

Damon látszatra tökéletesen uralkodott magán, jegesen precíz volt, távolságtartó és közömbös.

Valójában viszont kezdett megőrülni.Aznap este, miután gondoskodott róla, hogy Elenának legyen

mit ennie, és jól be legyen zárva a Priusba, Damon lehívott egy

ködfelhőt, és a legsötétebb védőőrizetet szőtte belőle. Ez hirdet-ményekből állt az éjszaka fiainak és lányainak címezve, akik esetleg az autó közelébe merészkednének, mi szerint a benne lévő lány Damon védelme alatt áll, azaz Damon elkap és elevenen megnyúz mindenkit, aki megzavarja a pihenését... majd nekilát a valódi büntetésnek.

Ezután varjúként dél felé repült, néhány kilométerrel arrébb talált egy lebujt, amelyben egy falka vérfarkas ivott éppen, akiket elbűvölő lányok szolgáltak ki, verekedéssel és vérivással töltötte az éjszaka hátralevő részét.

De ez nem volt elég ahhoz, hogy elterelje a figyelmét - közel sem volt elég. Reggel, amikor visszatért az autóhoz, látta, hogy a kocsi körül rongyosra van szaggatva a védővarázs. Mielőtt még bepánikolt volna, rájött, hogy Elena tépte el belülről. Damon pe-dig a lány békés szándéka és ártatlan szíve miatt nem érezte meg.

És aztán Elena is megjelent, egy patak partjáról érkezett, tisztán és felfrissülve.

Damonba már a puszta látványa is beléfojtotta a szót. A kecsessége, a szépsége, az elviselhetetlen közelsége. Érezte rajta a frissességet, és nem bírta megállni, hogy ne szippantson be egyre többet és többet különleges illatából.

Nem tudta, hogy fog még egy ilyen napot elviselni.Aztán hirtelen támadt egy Ötlete.– Szeretnél tanulni valamit, ami segítene kordában tartani az

aurádat? - kérdezte, miközben Elena elment mellette.Elena egy oldalpillantást vetett rá. - Szóval, újra szóba állsz

velem. Most ájuljak el a boldogságtól?– Nos... az mindig öröm...– Tényleg? - kérdezte Elena élesen, és Damon rájött, hogy

alulbecsülte a vihart, amely ebben a félelmetes lányban tombol.– Nem. Most komolyan beszélek - mélyesztette belé sötét

pillantását.– Tudom. Azt fogod mondani, hogy változzak vámpírrá, hogy

uralkodni tudjak az Erőmön.– Nem, nem és nem. Ennek semmi köze a vámpírsághoz. -

Datnon nem volt hajlandó belemenni a vitába, és ez valószínűleg jó

benyomást tett Elenára, mert végül azt kérdezte: - Akkor mi az?– Meg kell tanulnod, hogyan keringesd az Erődet. A vér kering,

igaz? És az Erő is képes ugyanerre. Ezt még az emberek is évezredek óta tudják, akár életerőnek, akár csí-nek vagy kí-nek nevezik. Az a helyzet, hogy te egyszerűen szétszórod az Erődet a levegőbe. Az az aura. De ha megtanulod keringetni, akkor összegyűjtheted, hogy utána nagyobb mennyiségben ereszd ki, és egyúttal kevésbé leszel feltűnő.

Elena láthatóan elképedt. - És ezt miért nem mondtad korábban?

Mert ostoba vagyok, gondolta Damon. Mert a vámpíroknak ez olyan természetes, mint neked a lélegzés. De szemérmetlenül hazudott. - Mert ehhez speciális képességek kellenek.

– És szerinted én képes vagyok rá?– Azt hiszem. - Damon egy kis bizonytalanságot csempészett a

hangjába.Elena ettől természetesen csak elszántabb lett. - Mutasd meg! -

szólította fel Damont.– Úgy érted, ebben a pillanatban? - Damon körbenézett. - Va-

laki erre jöhet...– Lejöttünk az útról. Ó, Damon, kérlek! Kérlek! - Elena Da-

monra szegezte hatalmas, kék szemét, amit már túl sok férfi talált ellenállhatatlannak. Megérintette a kezét, hogy valamiféle kapcsolatot létesítsen, de amikor a fiú automatikusan elhúzódott, folytatta: - Tényleg tanulni akarok. Te megtaníthatsz. Csak mutasd meg még egyszer, és majd gyakorolom.

Damon lepillantott a karjára, és érezte, hogy a józan esze és az önuralma meginog. Vajon hogy csinálja ezt Elena?

– Rendben - sóhajtott fel. Legalább három-négy millió ember él ezen a porszemnyi bolygón, aki mindent megadna, hogy ezzel a lelkes, mohó Elena Gilberttel lehessen. Csak az a baj, hogy ő is közéjük tartozik - Elenát viszont ő láthatóan nem érdekli.

Hát persze, hogy nem. Neki ott van a kedves Stefan. Nos, meglátjuk, hogy a hercegnője ugyanilyen marad-e, mire - ha - sikerül kiszabadítania Stefant, és élve célhoz érni vele.

Mindeközben Damon arra koncentrált, hogy a hangja, az arca

és az aurája közömbös maradjon. Ebben már volt gyakorlata. Csak öt évszázadnyi, de az is számít.

– Először meg kell találnom a pontos helyet - mondta Elená-nak, és hallotta, mennyire hiányzik a hangjából a melegség, hogy nem egyszerűen közömbös, de egyenesen hideg.

Elena arca meg se rezzent. Ő is tudott közömbös lenni. Mintha még mélykék szemében is jég csillant volna. - Rendben. Hol van?

– A szív közelében, de inkább balra. - Damon megérintette Elena szegycsontját, majd az ujjai balra vándoroltak.

Elena leküzdötte a feszültséget és a remegést - ezt Damon látta rajta. Damon azt a helyet kereste, ahol a hús puhává válik a csont felett, amiről az emberek azt szokták hinni, hogy a szív helye, mert ott érzik a dobogását. Itt kell lennie... pontosan itt...

– Most átnyomom az Erődet egy-két keringési cikluson, és amikor ezt egyedül is meg tudod csinálni, akkor leszel képes elrejteni az aurádat.

– De honnan fogom tudni?– Tudni fogod, hidd el!Damon nem akart kérdezősködni, úgyhogy egyszerűen csak

előrenyújtotta az egyik kezét - anélkül, hogy hozzáért volna Elena testéhez vagy akár a ruhájához -, és összehangolta a lány életerejét a sajátjával. Tessék! Most elindíthatja a folyamatot. Tudta, mit fog érezni Elena: egy áramütést, ami azon a ponton indul, ahol Damon először hozzáért, és hirtelen melegség fogja elárasztani tőle a testét.

Aztán mindenféle érzés következett gyors egymásutánban, ahogy Damon végigment vele egy-két próbakörön. Fel Damon felé, Elena szeméhez és füléhez, amikkel egyszeriben sokkal jobban látott és hallott, majd le a gerince mentén, és végig az ujjbegyekhez, miközben felgyorsult a szívverése, és valami elektromossághoz hasonlót érzett a tenyerében. Vissza a karjába és le az oldalán, és amikor

ideért, reszketni kezdett. Végül az energia lesöpört gyönyörű lábán egészen a lábfejéig, ahol Elena megérezte a sarkában, mielőtt viszszatért volna a kiindulóponthoz, a szíve tájékára.

Damon hallotta, hogy Elena elhalóan felsóhajt, amikor megérzi az első áramütést, majd érezte, hogy felgyorsul a szívverése, és a

szempillája rebegni kezd, ahogy a világ sokkal könnyebbé válik számára; a pupillái kitágultak, mintha szerelmes lenne, a teste megmerevedett egy rágcsáló apró neszezésétől a fűben - amit soha nem hallott volna meg a fülébe áramló Erő nélkül. És így tovább, az egész testében, egyszer, majd még egyszer, hogy Elena ráérezhessen a folyamatra. Majd elengedte.

Elena lihegett és ki volt merülve; pedig Damon fektette be az öszszes energiát. - Én soha nem... leszek képes... erre egyedül - zihálta.

– Dehogynem, csak idő és gyakorlás kérdése. És amikor már képes leszel rá, akkor szabályozni is tudod majd az Erődet.

– Ha te... mondod. - Elena szeme ekkor már csukva volt, a szempillája két sötét félhold az arcán. Egyértelműen látszott, hogy a képességei határán jár. Damonban feltámadt a kísértés, hogy odahúzza magához, de elnyomta az érzést. Elena egyértelműen jelezte, hogy nem akarja, hogy átölelje.

Kíváncsi vagyok, hány fiút nem tolt el, gondolta Damon hirtelen, keserűen. Ez egy kicsit meglepte, a keserűség. Miért kellene, hogy érdekelje, hány fiúval volt dolga Elenának? Amikor az Éjszaka Hercegnőjévé teszi, mindketten emberekre fognak vadászni - időnként együtt, máskor külön. Akkor már nem lesz rá féltékeny. Most miért érdekes, hány kalandja volt?

De azon kapta magát, hogy ennek ellenére elég keserű és dühös ahhoz, hogy minden melegség nélkül azt felelje: - Azt mondtam, menni fog. Csak gyakorolj!

Az autóban Damonnak sikerült tovább bosszankodnia. Ez ne-héz volt, lévén Elena a tökéletes útitárs. Nem csivitelt, nem próbált dudorászni vagy - hála az égnek - együtt énekelni a rádióval, nem rágózott, nem dohányzott, nem szólt bele a vezetésbe, nem akart túl gyakran megállni, és soha nem kérdezte, hogy megérkeztek-e már.

Ami azt illeti, mindenkinek nehezére esett, legyen akár férfi, akár nő, hosszabb ideig haragudni Elenára. Nem lehetett ráfogni, hogy túl szertelen lett volna, mint Bonnie, vagy túl visszafogott, mint Meredith. Elena pont annyira volt kedves, hogy látsszon a ragyogó, aktív, mindig zakatoló elméje. Annyira volt együtt érző, hogy jóvá tegye önmagának is bevallott egoizmusát, és csak annyira volt

zakkant, hogy senki ne nevezze átlagosnak. Rendkívül odaadó volt a barátai iránt, és annyira megbocsátó, hogy szinte senkit nem tartott az ellenségének - leszámítva persze a kicunékat és az Ősvámpírokat. Őszinte volt, egyenes, barátságos, és persze volt egy sötét oldala, amit a barátai vadságnak neveztek, de amiről Damon pontosan tudta, mire szolgál. Ez kompenzálta a naiv, kedves, önzetlen oldalát. Damon úgy érezte, cseppet sincs szüksége ezekre a tulajdonságokra Elenában, különösen ebben a pillanatban.

Ja, és igen... Elena Gilbert épp elég gyönyörű volt ahhoz, hogy a negatív tulajdonságai teljesen eltörpüljenek.

Ám Damon eltökélte, hogy ingerült lesz, és ő elég akaratos volt ahhoz, hogy általában megválassza a hangulatát, és kitartson mellette, akár megfelelő, akár nem. Elena többször is próbált szóba elegyedni vele, de aztán letett róla, mert a fiú makacsul hallgatott. Damon továbbra is azon rágódott, vajon hány tucat fiút és férfit vitt az ágyába ez a különleges lány. Tudta, hogy Elena, Caroline és

Meredith volt a baráti kör „érett" tagja, amikor még mind együtt voltak, a kis Bonnie volt a legfiatalabb, és a többiek egy kicsit naivnak tartották ahhoz, hogy mindenbe beavassák.

Szóval akkor miért van most Elenával? - kérdezte magától Damon savanyúan, egy törtmásodpercre azon is elgondolkozva, hogy nem Sinicsi manipulálja-e amellett, hogy az emlékeit lopkodja.

Stefant vajon zavarta valaha Elena múltja, különös tekintettel arra, hogy a lány régi barátja, Kuss, még mindig ott volt, és akár az életét adta volna érte? Stefan biztosan nem aggódott, különben megakadályozta volna... nem, hogyan is tudna Stefan bármit is megakadályozni, amit Elena szeretne? Damon látta már, ahogy összecsap az akaratuk, még akkor is, amikor Elena fejben még csak gyermek volt, miután visszatért a túlvilágról. Stefan és Elena kapcsolatában határozottan Elena irányított. Ahogy az emberek mondják: ő viselte a nadrágot a családban.

Nos, nemsokára kiderül, mennyire szereti a háremnadrágot, gondolta Damon, és nevetett magában, noha komorabb volt, mint valaha. A kocsi felett ennek hatására még jobban elsötétült az égbolt, és a szél idő előtt letépte a leveleket az ágakról. A szélvédőt csapkodta az eső, majd villámlani kezdett, és mennydörgés

visszhangzott.Elena akaratlanul is megrezzent minden egyes alkalommal,

amikor megdördült az ég. Damon ezt komor elégtétellel figyelte. Tudta, hogy Elena tudja, hogy képes befolyásolni az időjárást. De egyikük sem szólt erről egy árva szót sem.

Nem fog könyörögni, gondolta Damon, amikor ismét megérezte Elenában azt a gyors, vad büszkeséget, majd megharagudott magára, amiért ilyen lágy szívű.

Elmentek egy motel mellett, és Elena követte a tekintetével a homályos, kék neonfeliratot a válla felett, amíg bele nem veszett a sötétbe. Damon nem akart megállni. Igazából nem mert megállni. Éppen egy nagyon csúnya viharba mentek bele, és a Prius időnként megcsúszott a vízen, de a fiúnak sikerült uralkodnia felette - éppen hogy csak. Szeretett ilyen körülmények között vezetni.

Damon csak akkor vágott ki egy elárasztott lehajtóra, és állította le az autót, anélkül, hogy megbeszélte volna Elenával, amikor egy tábla azt közölte velük, hogy a következő pihenőhely több mint százhatvan kilométerre lesz. A felhők ekkorra már felhasadtak: az esőt mintha dézsából öntötték volna. A szoba, amit Damon kivett, egy kisebb épületben volt, távolabb a moteltől.

A magány pont megfelelt Damonnak.

8.

közben a félreeső motelszobához siettek, Elenának engedelmességre kellett ösztönöznie a lábát, hogy össze ne

essen. Amint becsapódott a szoba ajtaja a vihart többé-kevésbé ki-zárva, merev, sajgó testét pedig bebocsátva, Elena a fürdőszoba felé indult, anélkül, hogy akár felkapcsolta volna a lámpát. A ruhája, a haja és a lába csuromvíz volt.

E

A fürdőszobalámpa túl fényesnek tűnt az éjszaka sötétje és a vihar után. Vagy talán csak Elena kezdte megtanulni keringetni az Erejét.

Az határozottan meglepő volt. Damon még csak hozzá sem ért, de az áramütés utóhatása még mindig ott rezgett Elenában. Ami pedig azt az érzést illeti, hogy az Erejét a testén kívülről manipulálják, nos, arra egyszerűen nem voltak szavak. Lélegzetelállító élmény volt, az biztos. Pusztán attól, hogy rágondolt, remegni kezdett a térde.

De az még egyértelműbb volt, hogy Damon semmit nem akart tőle. Elena szembenézett a saját tükörképével, és elfintorodott. Igen, úgy néz ki, mint egy vízbe fúlt patkány, amit egy kilométeren keresztül vonszoltak a csatornában. A haja vizes volt, amitől selymes tincsei apró, göndör csutakokként lógtak az arca körül; olyan sápadt volt, mint aki beteg, kék szeme pedig egy gyermek beesett, kimerült arcából nézett vissza rá.

Egy pillanatra eszébe jutott, amikor még rosszabb bőrben volt pár nappal ezelőtt - igen, csak pár napja volt -, és Damon a lehető leggyengédebben bánt vele, mintha csapzott megjelenése mit sem számítana neki. De azokat az emlékeket Sinicsi elvette Damontól, az pedig túl vad ötletnek bizonyult, hogy az lenne Damon igazi önmaga. Csak... szeszély volt... mint az összes többi szeszélye.

Elena, Damonra dühösen - illetve önmagára, a szemében tá-madt szúró érzés miatt -, elfordult a tükörtől.

A múlt már elmúlt. Fogalma nem volt, hogy Damon miért rántja el magát folyton az érintése elől, és miért méregeti ragadozó tekintettel. Valami miatt a fiú megutálta, de annyira, hogy alig bírja ki vele egy autóban. De bármi is legyen az oka, Elenának meg kell

tanulnia hozzászokni, mert ha Damon is elhagyja, esélye sem lesz megtalálni Stefant.

Stefan. Reszkető szíve végül megnyugvást talált Stefanra gon-dolva. Őt nem érdekelné, hogy néz ki Elena: az lenne az egyetlen gondja, hogy jól legyen. Elena lehunyta a szemét, miközben meleg

vizet engedett a kádba, és levette a gyűrött ruhát, tovább álmodozva Stefan szerelméről és rajongásáról.

A kád szélén talált egy kis flakon habfürdőt, de hozzá se nyúlt. Magával hozta átlátszó-arany, vaníliás fürdősóját, és ez volt az első alkalom, hogy használja.

Óvatosan beleszórta a kádba a kristályok harmadát a kis szalagos

zacskóból, mire jutalmul megcsapta a vaníliás pára, amit hálásan szívott magába.

Pár perccel később Elena a forró vízben hevert, amelynek felszínén vaníliaillatú hab úszkált. A szemét lehunyta, a meleg átjárta a testét. A lassan feloldódó fürdősó minden fájdalmát elmulasztotta.

Nem hétköznapi fürdősó volt. Nem érzett semmilyen gyógynövényillatot, de Stefan főbérlőjétől, Mrs. Flowerstől kapta, aki egy idősebb, elegáns fehér boszorkány volt. Mrs. Flowers specialitása a gyógyfőzetek készítése volt, és ebben a pillanatban Elena megesküdött volna, hogy érzi, amint a só az utolsó pár nap minden feszültségét kiszívja a testéből, és gyengéden ellazítja.

Pontosan erre volt szüksége. Elena még soha nem örült ennyirefürdőnek.

Most csak egyetlen dologra kell ügyelni, közölte magával határozottan, miközben beszívta a finom vaníliaillatot. Olyan fürdő-sót kértél Mrs. Flowerstől, amely segít ellazulni, de nem alhatsz el itt. Akkor megfulladnál, és arról már tudod, milyen érzés. Az már megvolt, szemfedő sem kellett hozzá.

De Elena gondolatai máris ködösebbé és szaggatottabbá kezdtek válni, miközben a forró víz tovább lazította az izmait, a

vaníliaillat pedig a feje körül kavargott. Kezdett összefüggéstelenül gondolkozni, álmodozni... Kezdte megadni magát a melegnek és a semmittevés luxusának...

Elaludt.Álmában sebesen mozgott. Félhomály volt, de valahonnan tud ta, hogy lefelé suhan a sötétszürke ködben. Leginkább az

aggasztotta, hogy mintha vitatkozó hangok vették volna körül, amelyek róla vitatkoztak.

– Még egy esélyt? Már beszéltem vele erről.– Nem fog emlékezni semmire.– Nem számít, hogy emlékszik-e. Minden benne marad, még hanem is tudatosan.– Ott fog csírázni benne... amíg el nem jön az ideje.Elenának fogalma sem volt, hogy ez mit jelenthet.Majd a köd kezdett eloszlani, a felhők utat adtak neki, és Elena

lefelé sodródott egyre lassabban, amíg finoman földet nem ért a tűlevelekkel borított talajon.

A hangok eltűntek. Elena az erdőben feküdt, de nem volt meztelen. A legszebb hálóingét viselte, a velencei csipkéset. A körülötte felhangzó apró neszeket hallgatta, amikor hirtelen úgy reagált az aurája, mint még soha.

Azt súgta neki, hogy valaki közeledik. Valaki, aki meleg föld-színekkel hozza magával a biztonságérzetet, lágy rózsaszínekkel és mély liláskékekkel, amelyek körbevették Elenát, még mielőtt az illető odaért volna. Ezek... valakinek az érzelmei voltak vele kapcsolatban. És az általa tapasztalt szeretet és megnyugtató aggodalom mögött sötét fenyőzöld volt, meleg, arany sugarak és az átlátszóság rejtélyes bizsergése, mintha egy csillogó vízesés hullana és habzana gyémántként körülötte.

Elena, suttogta egy hang. Elena.Ez olyan ismerős...Elena. Elena.Ezt ismeri...Elena, angyalom.Ez szeretetet jelent.Miközben Elena felült és megfordult álmában, már ki is volt tár-

va a karja. Ez a valaki hozzá tartozik. O a lány csodája, a vigasza, a szerelme. Nem számít, hogy került oda, vagy mi történt korábban. Ő a lelkének örök társa.

És akkor...Erős karok tartották gyengéden...Egy meleg test simult az övéhez...Édes csókok...Rengetegszer...Ez az ismerős érzés, ahogy beleolvad az ölelésbe...A férfi olyan gyengéden, de szinte harciasan szerette.

Megesküdött, hogy nem fog ölni, de érte ölne is. Ő volt a legdrágább számára ezen a világon... Bármilyen áldozatot megérne a biztonsága és a szabadsága. Az élete semmit nem ér Elena nélkül, úgyhogy boldogan odaadná érte, az utolsó leheletével is nevetve és a lány kezét csókolva.

Elena beszívta pulóverének csodálatos őszi avar illatát, és megnyugodott. Akár egy kisbabát, az egyszerű, ismerős illatok elcsitították, elnyugodott, ahogy az arca a fiú vállához ért, és megérezte kettejük egymáshoz igazodó légzésének csodáját.

Amikor megpróbált nevet adni ennek a csodának, ott volt az elméje előterében.

Stefan...Elenának fel sem kellett pillantania ahhoz, hogy tudja, Stefan

levélzöld szeme úgy táncol, mint amikor egy kis tó vizében hullámokat kelt a szellő, és ezernyi fénypont szikrázik fel benne. A nyakába temette az arcát, nem merte elengedni, bár arra nem emlékezett, hogy miért.

Nem tudom, hogy kerültem ide, mondta neki szavak nélkül. Igazából semmire nem emlékezett, ami azelőtt történt, mielőtt a hívására ébredt volna, csak zavaros képekre.

Az nem számít. Most itt vagyok veled.Félelem öntötte el Elenát. Ez nem... csak egy álom, ugye?

Egyetlen álom sem csak álom. És én mindig veled vagyok. De hogy kerültünk ide?

Csss. Fáradt vagy. Majd támogatlak. Az életemre esküszöm. Pihenj! Most az egyszer hadd öleljelek.

Most az egyszer? De...És ekkor Elena megijedt és megszédült, hátra kellett hajtania a

fejét, muszáj volt ránéznie Stefan arcára.Megemelte az állát, és a tekintete feneketlenül sötét, nevető

szemekkel találkozott egy éles, sápadt és büszkén jóképű arcban. Majdnem felkiáltott rémületében.

Csitt. Csitt, angyalom.Damon!A sötét szempár csupa szerelem és boldogság volt. Ki más?

Hogy merészelsz... hogy kerülsz ide? Elena egyre jobban összezavarodott.

Én nem tartozom sehová, mutatott rá Damon váratlan szomorúsággal. Tudod, hogy mindig melletted leszek.

Nem tudom... nem tudom... add vissza Stefant!De már túl késő volt. Elena már meghallotta a víz csorgását, és

megérezte a körülötte csobogó meleg folyadékot. Pont időben ébredt ahhoz, hogy a feje a víz alá ne süllyedjen.

Egy álom...Sokkal ruganyosabbnak és könnyebbnek érezte a testét, de

szomorú maradt az álom miatt. Ami nem is testen kívüli élmény volt - hanem egy egyszerű, elmebeteg, zavaros álom.

Én nem tartozom sehová. Mindig melletted leszek.Ez a zagyvaság meg mit jelentsen?De valami megremegett Elenában, amikor felidézte a

mondatokat.Gyorsan átöltözött - nem a velencei csipkés hálóingbe, hanem

egy szürke-fekete szabadidőruhába. Amikor kiment a mosdóból, rettentő fáradt volt, ingerlékeny, és készen állt a veszekedésre, amennyiben Damon bármi jelét adná, hogy belenézett az álmába.

Ám Damon nem tett ilyet. Elena meglátott egy ágyat, sikerült becéloznia, odabotorkált, lerogyott rá, feje a párnára hanyatlott, ami túlságosan besüppedt a feje alatt. Elena a kemény párnát szerette.

Pár másodpercig csak hevert ott, kiélvezve a fürdés utáni érzéseket, miközben a bőre fokozatosan lehűlt - majd a feje is. Amenynyire meg tudta állapítani, Damon pontosan ugyanolyan pózban állt, mint amikor beléptek a szobába.

És ugyanolyan néma volt, mint egész reggel.Végül Elena megszólította, hogy túlessenek rajta. És hűen ön-

magához, egyenesen a lényegre tért.– Mi a baj, Damon?– Semmi. - Damon kibámult az ablakon, és úgy tett, mintha

valami lekötné a figyelmét az üveg mögött.– Mi az a semmi?Damon megrázta a fejét. De valahogy a hátával is sikerült

kifejeznie a véleményét a szobáról.Elena olyasvalakinek a túl éles pillantásával mérte fel a szobát,

aki erején felüli erőfeszítésre kényszerítette a testét. Végignézett a bézs falakon, a bézs szőnyegen, a bézs karosszéken, a bézs asztalon és persze a bézs ágytakarón. Még Damon sem ítélhet el egy szobát azért, mert nem igazodik a fekete ruhájához, gondolta, majd azt: milyen fáradt vagyok! És zavarban vagyok. És félek.

És... elképesztően ostoba vagyok. Csak egy ágy van itt. És én fekszem rajta.

– Damon... - erőltette meg magát, hogy felüljön. - Mit akarsz? Ott egy szék. Alhatok a széken.

Damon félig megfordult, és Elena látta a mozgásán, hogy nem ingerült és nem szórakozik. Dühös volt. Ezt mind ki lehetett olvasni a bérgyilkosokénál is gyorsabb pördüléséből és az izmok játékából,

amelyek szinte azelőtt ellazultak, hogy befejezték volna a mozdulatot.

Damon a hirtelen mozdulataival és a rémisztő mozdulatlanságával. Ismét az ablakon bámult kifelé, készen, mint mindig... va

lamire. Mintha ebben a pillanatban az ablakon kiugrani lett volna készen.

– A vámpíroknak nincs szükségük alvásra - mondta jegesebbés visszafogottabb hangon, mint amilyet Elena hallott tőle,

mióta Matt otthagyta őket.Ettől erőre kapott annyira, hogy felálljon az ágyról. - Tudod,

hogy tudom, hogy ez hazugság.– Tied az ágy, Elena. Eredj aludni! - És hangja ugyanolyan ma radt. Elena egy határozott, csüggedt utasításra számított.

Damon feszültebben és kimértebben beszélt, mint valaha.Zaklatottabban, mint valaha.Elena szemhéja leereszkedett. - Mattről van szó? - Nem.– Sinicsiről? - Nem! Aha.– Róla, ugye? Attól félsz, hogy Sinicsi ismét legyőzi a védelmi

rendszeredet, és megszáll. Ugye?– Menj lefeküdni, Elena - felelte Damon kifejezéstelenül.Még mindig teljesen kizárta a lányt, mintha ott sem lenne.

Elena dühös lett.– Mit kell ahhoz tennem, hogy bebizonyítsam, hogy bízom

benned? Hajlandó vagyok kettesben utazni veled, anélkül, hogy bármi fogalmam lenne, hova megyünk. Stefan életét bíztam rád. - Elena már Damon háta mögött állt, a bézs szőnyegen, aminek olyan szaga volt, mint... semminek, mint a forralt víznek. Még csak porszaga sem volt.

Elena szavai voltak porszagúak. Volt bennük valami tompa, nem valódi. Igazak voltak - de Damonhoz már nem értek el...

Elena felsóhajtott. Damont váratlanul megérinteni mindig rizi-kós dolog, akaratlanul is felkeltheti a gyilkos ösztöneit, még akkor is, amikor éppen nincs megszállva. De ekkor nagyon óvatosan kinyúlt, hogy megérintse az ujjhegyével a könyökét. Olyan precízen és érzelemmentesen szólalt meg, ahogy csak tudott.

– Azt is tudod, hogy a szokásos ötnél több érzékszervem van. Hányszor mondjam még, Damon? Tudom, hogy nem te kínoztál meg engem és Mattet múlt héten. - Elenának akaratlanul is némi könyörgés csengett a hangjában. - Tudom, hogy megvédtél ezen az úton, amikor veszélyben forogtam, még öltél is értem. Ez... nagyon sokat jelent nekem. Mondhatod, hogy nem hiszel a meg-bocsátás nevű emberi érzelgősségben, de nem hiszem, hogy erről elfeledkeztél. És ha tudod, hogy eleve nincs mit megbocsátani...

– Ennek az égvilágon semmi köze a múlt héthez!A hangjában érezhető változás - az ereje - korbácsütésként érte

Elenát. Fájt neki... és megijesztette. Damon komolyan beszélt. Valami rettenetes nyomás alatt volt, ami hasonlított a Sinicsi befolyásával való küzdelemre, de másról szólt.

– Damon...

– Hagyjál békén!Hol is hallottam már ilyesmit? Elena zavartan, zakatoló szívvel

kapkodott az emlékei között.Ó, igen. Stefantól. Stefantól, amikor először voltak együtt a

szobájában, amikor még félt szeretni őt. Amikor biztos volt abban, hogy kárhozatba taszítaná Elenát, ha kimutatná az érzelmeit.

Lehet, hogy Damon ennyire hasonlít az öccsére, akin mindig gúnyolódik?

– Legalább fordulj meg, és mondd az arcomba!– Elena... - Ez csak suttogás volt, de úgy hangzott, mintha Da-

mon nem lenne képes összeszedni a megszokott selymes rosszindulatát. - Menj aludni! Menj a pokolba! Menj bárhova, de engem fagyj békén!

– Ebben annyira jó vagy, igaz? - Most már Elena hangja is ri-deg lett. Vakmerően, haragosan még közelebb lépett a fiúhoz. - Az emberek eltaszításában. De tudom, hogy ma még nem ettél. Mást nem akarsz tőlem, és feleolyan jól sem adod az éhező mártírt, mint Stefan...

Elena tisztában volt vele, hogy a szavai éles reakciót fognak lciváltani, Damon viszont az ilyesmire általában úgy reagált, hogy hanyagul nekidőlt valaminek, és úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Ami ehelyett történt, ahhoz Elena még csak hasonlót sem ta-pasztalt.

Damon megpördült, precízen elkapta, és vasmarokkal fogta. Majd olyan mozdulattal, mint amikor a sólyom lecsap az egérre, megcsókolta. Bőven elég erős volt ahhoz, hogy mozdulatlanul tartsa anélkül, hogy kárt tenne benne.

A csók hosszú volt és erőteljes, és Elena elég sokáig ellenállt pusztán reflexből. Damon teste hűvösen simult a lány fürdéstől még meleg testéhez. Damon úgy tartotta, hogy Elena bármilyen ellenállástól komoly sérülést szenvedhetett volna. Ha mégis ellenállna - ezt tudta -, Damon elengedné. De tényleg tudta, amit tudott? Kész volt a csontját törni, hogy bebizonyítsa?

Igazán nem volt fair Damontól, hogy a haját simogatta, a vé-gét csavargatta és morzsolgatta... alig néhány órával az után, hogy megtanította a hajával is érezni. A fiú ismerte Elena gyenge pontjait.

Nem egyszerűen a nők gyenge pontjait. Elenáét ismerte; tudta, hogyan kell elérni, hogy felkiáltson a gyönyörtől, és hogyan kell lecsillapítani.

Elena semmit nem tehetett mást, mint hogy próbára teszi az elméletét, és esetleg csontja törik. Nem fogja megadni magát, ha kéretlenül letámadják. Nem fogja!

De akkor eszébe jutott, hogy meg akarta tudni, mi a helyzet a kisfiúval és a nagy sziklával, ezért szándékosan megnyitotta az elméjét Damon előtt. Damon beleesett a saját csapdájába.

Amint összekapcsolódott az elméjük, valamiféle tűzijáték kez-dődött. Robbanások. Rakéták. Szupernóvák. Elena eltökélte, hogy nem figyel a testére, és a sziklát kezdte keresni.

Az mélyen-mélyen beágyazódott Damon elméjének legelzártabb területére. Mélyen az ott szunnyadó örök sötétségbe. De Elena mintha zseblámpát is vitt volna magával. Ahová fordult, ott pók hálók hullottak le, és nehéznek tűnő kőpillérek omlottak a földre.

– Ne aggódj - hallotta meg Elena a saját hangját. - A fény nem tehet ilyet veled! Nem kell idelent élned. Megmutatom neked a fény szépségét.

Miket nem mondok? - csodálkozott Elena, miközben a szavak elhagyták az ajkát. Hogyan ígérhetem meg neki... lehet, hogy sze ret idelenn élni a sötétben!

Ám a következő pillanatban már sokkal közelebb ért a kisfiúhoz, elég közel ahhoz, hogy lássa sötét, csodálkozó arcát.

– Visszajöttél - mondta a gyermek, mintha csoda történt volna.– Azt mondtad, hogy visszajössz, és így is lett!Ettől azonnal leomlottak Elena gátjai. Letérdelt, és a lehető

legjobban kihúzva a láncokat, az ölébe vette a fiút. - Örülsz, hogy visszajöttem? - kérdezte gyengéden, és már simogatta is a kisfiú haját.

– O, igen! - Ez kiáltás volt, ami majdnem annyira megrémisztette Elenát, mint amennyire örült neki. - Te vagy a legkedvesebb ember, akivel valaha... a leggyönyörűbb, akit valaha...

– Csitt - felelte Elena. - Csitt. Biztosan fel tudlak melegíteni valahogy.

– A vastól van - mondta a fiú alázatosan. - A vastól vagyok gyenge, és attól fázom. De vasnak lennie kell; különben nem tud-na uralkodni rajtam.

– Értem - felelte Elena komoran. Kezdett rájönni, miféle kap-csolatban áll Damon ezzel a fiúval. Egy pillanatra ösztönösen a kezébe vette a lánc egy darabját, és megpróbálta eltörni. Itt szuperfény állt a rendelkezésére; szupererő vajon miért nem? Csak annyi történt, hogy minden eredmény nélkül csavargatta a vasat, és végül elvágta az ujja közét a sorjával.

– Ó! - A fiú hatalmas, fekete szeme a sötét vércseppre szegeződött. Úgy bámulta, mintha elbűvölte volna - és félne.

– Akarod? - nyújtotta felé a kezét Elena bizonytalanul. Milyen kis szerencsétlen teremtmény ez, hogy mások vérére vágyik, gondolta. A fiú bártortalanul bólintott, mintha attól tartana, hogy Elena megharagszik. De Elena csak mosolygott, a fiú pedig áhítatosan megfogta az ujját, és az egész cseppet egyben beszippantotta, összezárva felette az ajkát, mintha csókolna.

Amikor felemelte a fejét, mintha egy kis szín költözött volna az arcába.

– Azt mondtad, Damon tart itt - szólalt meg Elena, ismét meg ölelte a fiút, és érezte, ahogy hideg testébe átáramlik a meleg. - El tudod mondani, miért?

A gyermek még mindig az ajkát nyalogatta, de azonnal Elena felé fordította az arcát, és azt mondta: - Én vagyok a Titkos Őrizője. De - szomorodott el - a titkok annyira megnőttek, hogy már nem is tudom mik azok.

Elena követte a fejmozdulatát vékony kis tagjaitól a vasláncon keresztül a hatalmas vasgolyóig. Érezte, hogy mély szánalom önti el az apró kis őr iránt. És elgondolkozott azon, mi a csuda lehet abban a nagy gömbben, amit Damon ilyen szigorúan őriz.

De nem volt esélye megkérdezni.

9.

mikor Elena épp megszólalt volna, érezte, hogy felemelkedik, mintha hurrikán kapta volna fel. Egy pillanatra még tartotta a

fiút, akit kitéptek a karjából, aztán csak annyi ideje maradt, hogy odakiáltsa: „visszajövök!", és hallja a választ, mielőtt visszarántották a fürdők, a manipuláció és a motelszobák hétköznapi világába.

A– Megőrzöm a titkunkat! - Ezt kiabálta neki a kisfiú az utolsó

pillanatban.És mi mást jelenthetett volna ez, mint hogy eltitkolja a

randevújukat a valódi (vagy „hétköznapi") Damon elől?Elena egy másodperccel később már egy kopottas motelszobá-

ban állt, és Damon szorongatta a felkarját. Amikor elengedte, Elena sós ízt érzett. Könnyek csorogtak végig az arcán.

A támadójára ez láthatóan semmilyen hatással nem volt. Damon mintha a nyers elkeseredés rabságába esett volna. Úgy reszketett, mint egy kisfiú, amikor először csókolja meg az első szerelmét. Ettől tűnt el az önuralma, gondolta Elena zavartan.

Ami őt illeti, úgy érezte, mindjárt elájul.Nem! Észnél kell lennie.Elena ellökte magát és kicsavarodott, szándékosan fájdalmat

okozva magának a mozdíthatatlannak bizonyuló szorítás ellenében. Damon kitartott.

Ismét megszállták? Sinicsi lopózott ismét Damon elméjébe, és őkényszerítette mindenfélére?Elena még keményebben küzdött, addig erőltette, amíg szó sze rint sikítani tudott volna a fájdalomtól. Felvonyított...A szorítás azonnal megszűnt.Elena valahogy tudta, hogy Sinicsinek ehhez semmi köze.

Damon igazi lelke egy kisfiú, aki láncra verve él, isten tudja, hány évszázada, aki soha nem ismerte a melegséget és a közelséget, de azért meghatódik tőlük. A sziklához láncolt kisfiú Damon egyik legmélyebb titka volt.

És most már Elena annyira reszketett, hogy abban sem volt biz tos, hogy fel tud állni, és a gyereken gondolkozott. Vajon fázik?Vajon éppen úgy sír, mint Elena? Honnan tudhatná?Damonnal egymásra meredtek, mindketten nehezen vették a

levegőt. Damon sima haja zilált volt, amitől úgy nézett ki, mint egy elvadult kalóz. Mindig sápadt és összeszedett arcát most vér öntötte el. A tekintete automatikusan követte Elena csuklóját masszírozó kezét. A lány megérezte az apró tűszúrásokat; kezdett helyreállni a vérkeringése. Miután Damon elkapta a pillantását, mintha nem

lett volna képes ismét Elena szemébe nézni.Szemkontaktus. Rendben. Elena felismerte a fegyvert,

miközbenegy szék után nyúlt, és váratlan közelségben találta maga

mögött az ágyat. Ebben a pillanatban nem volt túl sok fegyvere; és mindre szüksége volt.

Leült, megadva magát a fizikai gyengeségnek, de a tekintetétDamon arcára szegezte. Damon szája feldagadt. És ez... nem

volt fair. Damon ajkbiggyesztése, gúnyos vagy kedves mosolyra kunkorodó szája az alapvető fegyvertárának része volt. Neki volt a leggyönyörűbb szája, amit Elena valaha látott. Az a száj, az a haj, a féligleeresztett szemhéjak, a súlyos szempillák, az álla kecsessége... nem volt fair, még olyasvalaki számára sem, mint Elena, akit már régen nem a véletlenszerű szépségük miatt érdekeltek az emberek.

De ezt a szájat még soha nem látta feldagadva, ezt a tökéletes hajat rendezetlenül, a szempillákat remegni, mert Damon mindenfelé nézett, csak rá nem, és próbálta eltakarni.

– Te erre... gondoltál végig, amikor nem beszéltél velem? - kérdezte Elena szinte már higgadt hangon.

Damon hirtelen mozdulatlanná vált. Tökéletes volt, mint a többi tökéletessége. Persze neki nem kell levegőt vennie. Egy foltot bámult a bézs szőnyegen, amelynek lángra kellett volna kapnia a nézésétől.

Aztán végül Elenára emelte hatalmas, sötét pillantását. Damon szeméből nehéz volt bármit megállapítani, mert az írisze szinte öszszefolyt a pupillájával, Elenának mégis olyan érzése támadt, mintha ebben a pillanatban csak pupillából állt volna. Hogyan lehet

éjsötét szemekkel csapdába ejteni és ott tartani a fényt? Elena mintha a csillagok egész univerzumát látta volna bennük.

Damon azt mondta halkan: - Fuss!Elena érezte, hogy megfeszül a lába. - Sinicsi?– Nem. Most rohanj!Elena érezte, hogy a combizmai kicsit ellazulnak, és hálás volt,

hogy nem kell bebizonyítania, hogy képes ebben a pillanatban futni, vagy akár kúszni. De a keze ökölbe szorult.

– Úgy érted, egyszerűen szemétkedtél? - kérdezte. - Úgy dön-töttél, hogy ismét gyűlölni fogsz? Élvezted...?

Damon ismét megpördült, a mozdulatlansága gyorsabban olvadt mozdulattá, mint azt szemmel követni lehetett volna. Beleütött az ablakkeretbe, egyszer, szinte az utolsó pillanatban lendítve az öklét. Csattanás hangzott fel, majd ezernyi apró visszhang, ahogy az üveg gyémántként zuhogott ki a sötétbe.

– Ez lehet... hogy idevonz pár embert, akik segítenek neked. -Ez persze csak utólag jutott az eszébe, ésnm isEpróbálta

Elenának, már nem beállítani a dolgot. Most, hogy hátat fordított érdekelte a látszat. Finom remegések futottak végig a testén.

– Ilyen későn, ilyen viharban, ilyen messze az irodáktól... nem hinném. –

Elena teste kezdte utolérni adrenalinrohamot, ami bizsergett, és segített kiszabadulni Damon szorításából.

erősen dolgoznia kellett, nehogy remegés legyen belőle.Ezzel visszakerültek a kiindulópontra, amikor Damon az éjsza-

kába meredt, Elena pedig a hátára. Vagy legalábbis Damon ezt szerette volna.

– Egyszerűen csak megkérhettél volna - mondta Elena. Nem tudta, hogy egy vámpír képes-e ezt megérteni. Stefannak még nem sikerült megtanulnia. Inkább lemondott bármiről, mert nem tudott kérni. Minden ártatlansága és jó szándéka ellenére Stefan addig húzta a dolgokat, amíg Elena eljelent problémát. Ő Damonnak, gondolta, ez általában nem olyan lazán elveszi, amit akar, mintha egy élelmiszerbolt polcáról kapná le.

Most pedig hangtalanul nevetett, ami azt jelenti, hogy tényleg felzaklatta magát.

– Ezt bocsánatkérésnek veszem - jelentette ki Elena halkan.Erre Damon hangosan kezdett nevetni, Elenán pedig végigfu-

tott a hideg. Ő itt próbál segíteni neki, Damon pedig...– Azt hiszed - tört be Damon a gondolataiba -, hogy csak eny-

nyit akartam?Elena érezte, hogy ismét megdermed, miközben ezt végiggon-

dolja. Damon könnyedén a vérét vehette volna, miközben lefogta. De - természetesen - nem csak ennyit akart tőle. Az aurája... Elena tudta, mit tesz a vámpírokkal. Damon végig a többi vámpírtól óvta, akik esetleg megláthatják.

Az a különbség, szólalt meg Elenában a veleszületett őszintesége, hogy őt a többiek cseppet sem érdeklik. Damon viszont más. Amikor megcsókolta, Elena érezte magában a különbséget. Olyasmit, amit még soha nem érzett... egészen Stefanig.

Ó, istenem - ez tényleg ő lenne, Elena Gilbert, aki megcsalja Stefant egyszerűen azzal, hogy nem menekül el a helyzetből? Da-mon jobb ember nála; ő szólt neki, hogy vigye az aurája kísértését a közeléből.

Hogy másnap reggel újrakezdhesse a kínzását.Elena már sokszor volt olyan helyzetben, amikor úgy döntött,

jobb, ha távozik, mielőtt még túlságosan felforrósodnának az indu-latok. Most viszont sehova sem mehetett anélkül, hogy feltekerné a hőt - hogy nagyobb veszélybe sodorná magát. És mellesleg elveszítené az egyetlen esélyét, hogy megtalálja Stefant.

Mattel kellett volna mennie? Damon azonban azt mondta, hogy két ember egymagában nem tudna bejutni a Sötét Dimenzióba. Azt mondta, szükségük van rá. És Elena még mindig kételkedett benne, hogy Damon vajon fáradna-e azzal, hogy egyáltalán elau-tózzon Arizonába, vagy Stefan felkutatásával bajmolódjon, ha nem lenne vele az út minden egyes percében.

Egyébként is, hogyan védhetné meg Matt azon a veszélyes úton, amit Damonnal követnek? Elena tudta, hogy Matt meghalna érte - és pontosan ez is történne vele, ha vámpírokkal vagy vérfarkasokkal találkoznának. Meghalna. Otthagyná Elenát, hogy szálljon szembe

egyedül az ellenségeivel.

Ó, igen, Elena pontosan tudta, mit művelt Damon éjjelente, amíg ő az autóban aludt. Valamiféle sötét bűvigét rakott köré, amit a nevével írt alá, a pecsétjével igazolt, és ez tartotta távol az éjszaka mindenféle teremtményeit.

De a legnagyobb ellenségeiket, a kicune ikreket, Sinicsit és Mizaót magukkal hozták.

Elena mindezt azelőtt végiggondolta, hogy felemelte volna a fe jét, hogy Damon szemébe nézzen. Azokba a szemekbe, amelyek

ebben a pillanatban a sziklához láncolt kisfiú szemeire emlékez tették.

– Nem fogsz elmenni, igaz? - suttogta Damon.Elena megrázta a fejét.– Tényleg nem félsz tőlem?– Ó, dehogynem. - Elena ismét érezte, hogy belül megremeg.De ekkor már repülni kezdett valamerre, beállította a belső

irányt, és nem volt hajlandó megállni. Különösen, amikor Damon így nézett rá. Ez arra a harcias örömre emlékeztette, a szinte akaratlan büszkeségre, ami akkor látszott Damonon, amikor együtt győzték le az ellenségeiket.

– Nem leszek a tiéd, nem leszek az Éjszaka Hercegnője - mondta neki. - És tudod, hogy soha nem lennék képes lemondani Stefanról.

Damon ajkán gúnyos mosolyának halvány árnyéka jelent meg.– Rengeteg időm van rá, hogy meggyőzzelek a saját

álláspontomról ezekben a kérdésekben.Nincs rá szükség, gondolta Elena. Tudta, hogy Stefan

megértené.De még most is, amikor mintha az egész világ forogni kezdett

volna körülötte, valami felhorgadt Elenában, hogy szembeszálljon Damonnal. -Azt mondod, ez nem Sinicsi. Hiszek neked. De ez az

egész amiatt van, amit... Caroline mondott, ugye? - Elena hallotta a hirtelen jött keménységet a hangjában.

– Caroline? - Damon pislogni kezdett, mintha meglepődött volna.

– Azt mondta, hogy mielőtt Stefannal találkoztam, én csak egy... - Elena nem bírta kinyögni az utolsó szót. - Azt mondta, erkölcstelen voltam.

Damon álla megfeszült, az arca kipirult - mintha váratlan irányból mértek volna rá csapást. - Az a lány - dünnyögte.

– Ő már gondoskodott a végzetéről, és ha bárki másról lenne szó, esetleg még sajnálnám is. De ő... belőle... minden... erköl-csi tartás... hiányzik. - Miközben ezt kimondta, Damon beszéde lelassult, és az arcára döbbenet ült ki. Elenára meredt, és a lány tudta, hogy látja a szemében a könnyeket, mert odanyúlt, hogy letörölje. Ám a mozdulat közepén megállt, és hirtelen elgondol

kodva az ajkához érintette a kezét, hogy megkóstolja Elena könynyeit.

Bármilyennek is találta, láthatóan nem akarta elhinni. A má-sik kezét is az ajkához emelte. Elena ekkor már nyíltan bámulta; Damonnak zavarba kellett volna jönnie, de nem tette. Ehelyett kaleidoszkópszerűen tucatnyi kifejezés futott végig az arcán, túl gyorsan ahhoz, hogy az emberi szem minden elemét regisztrálja. Ám Elena ki tudta venni az elképedést, a döbbenetet, a hitetlenkedést, a keserűséget, további csodálkozást, és végül valami boldog meg

döbbenést és egy majdnem olyan kifejezést, mintha neki is majdnem könnyek gyűlnének a szemébe.

Aztán Damon felnevetett. Hirtelen támadt, önironikus nevetés volt, de őszinte, szinte euforikus.

– Damon - pislogott Elena még mindig könnyes szemmel, min-den ennyire gyorsan történt -, mi bajod van?

– Semmi baj, minden rendben - felelte Damon, miközben tanáros mozdulattal felemelte a mutatóujját.

Soha ne egy vámpírt, Elena! A vámpíroknak sok az embereknek nincs - és néhányról még csak nem is tudunk, amíg szükségünk nem támad rájuk. Nekem elég sok időmbe telt, amíg rájöttem arra, amit tudok rólad. De végül összeállt a kép. Tudom, mi vagy igazából, Elena.

Elena egy fél percig döbbent csendben ült. - Ha tudod, akkor akár most megmondhatom, hogy senki nem fog hinni neked.

– Talán nem - felelte Damon. - Különösen az emberek. De a vámpírok arra vannak programozva, hogy felismerjék a szüzek auráját. És te egy unikornis-csali vagy, Elena. Nem tudom, és nem is érdekel, miért volt olyan rossz híred. Engem is hosszú ideig sikerült

megtévesztened, de végül rájöttem az igazságra. - Hirtelen előrehajolt, hogy Elena ne lásson rajta kívül semmit, finom haja a lány homlokát simította végig, sötét, feneketlen tekintete a pillan-tását tartotta fogva.

– Elena - suttogta. - Ez a te titkod. Nem tudom, hogy sikerült, de... te szűz vagy.

Damon odahajolt, az ajka éppen csak hogy a lány ajkához ért, elszánt lehelete Elena leheletébe keveredett. Hosszú-hosszú ideig maradtak így, Damonban láthatóan égett a vágy, hogy adjon valamit Elenának saját testéből; az oxigént, amire mindkettőjüknek szüksége volt, de különböző úton jutottak hozzá. Sok ember számára túl sok lett volna a testük mozdulatlansága, a csend, a kitartott szemkontaktus, mivel egyikük sem kapta el a tekintetét. Úgy érezték volna magukat, mintha túl mélyen belebújtak volna a partnerük személyiségébe, mintha elveszítették volna a körvonalaikat, és egymás éterei részévé váltal volna még mielőtt, hogy egyetlen csókot váltottak volna.

De Elena a levegőben lebegett a lehelettől, amit Damontőól kapott, méghozzá szó szerint. Ha Damon erős, karcsú keze nem tartotta volna lent a vállánál fogva, akkor teljesen elszökött volna a szorításából.

Elena tudta, hogy van másik módja is annak, hogy Damon lent tartsa. Befolyásolhatná, hogy hasson rá a gravitáció. De addig a legapróbb jelét sem érezte. Olyan volt, mintha Damon még minddig meg akarta volna adni neki a választás méltóságát. Nem akarta a szokott módszerével elcsábítani, a manipuláció trükkjeivel, amelyeket fél évezrednyi éjszaka tanított meg neki.

Csak a lélegzetével, ami egyre gyorsabb ütemben érkezett, miközben Elena érezte, hogy az érzékei úszni, a szíve pedig kalapálni kezd. Tényleg olyan biztos, hogy Stefan nem bánná ezt? De Stefan megbízott a szerelméében és az ítélőképességében. És Elena kezdte megérezni Demon valódi önmagát, a letaglózó vágyat iránta; a sebezhetőségét, mivel a vágy kezdett megszállottságává válni.

Anélkül, hogy megpróbálta volna befolyásolni, Damon puha, fekete szárnyakat bocsátott Elena köré, amelyekről nem lehetett futni, semerre nem lehetett menekülni. Elena érezte, hogy

megszédül a közöttük lévő szenvedély erejétől. Végső gesztusként nem visszautasító, de hívogató mozdulattal vetette fel a fejét, feltárva Damon előtt védtelen nyakát, és hagyta, hogy a fiú megérezze vágyát.

Mintha hatalmas kristályharangok kondultak volna meg a távolban, olyannak érezte Elena Damon örömét, amiért megadja magát a bársonyos sötétségnek, ami körülveszi.

Nem érezte, amint a fogak áthatolnak a bőrén a vérét követelve. Mielőtt még megtörtént volna, Elena csillagokat látott. Aztán az univerzum eltűnt Damon sötét szemében.

10.

ásnap reggel Elena felkelt, és csendesen felöltözött a motelszobában, hálásan, amiért egy kis levegőhöz juthatott.

Damon eltűnt, ahogy erre számított is. A fiú általában korán reg-gel evett útközben, éjjel-nappali kamionpihenős vagy büfés pincérnőkre vadászva.

MErről beszélni is akar vele valamikor, gondolta, miközben egy

kávét tett a kis kétcsészés főzőbe, ami a motel berendezéséhez tartozott. Jó illata volt.

De még sürgősebben kellett beszélnie valakivel az elmúlt éjsza-káról. Stefan lett volna az első jelöltje, de mint kiderült, a testen kívüli élmény nem kívánságműsor. Ezért Bonnie-t vagy Mereditht kellett felhívnia. Matszaj volt beszélnie velük - jogában állt -, de most, kivételesen, egyszerűen nem lehetett. A megérzései azt súgták, hogy bármilyen kapcsolat közte és Fell's Church között rosszra fordulhat.

Es Matt sem jelentkezett. Egyszer sem. Elenának fogalma sem volt, hol lehet a fiú, de jól teszi, ha időben odaér Sedonába, és enynyi. Matt szándékosan megszakított velük minden kapcsolatot. Rendben. Amennyiben felbukkan, ahol ígérte.

`De... Elenának azért még mindig muszáj volt beszélnie. Kifejeznie magát.

Hát persze! Milyen ostoba! Hisz ott van hűséges barátja, aki soha nem szól egy szót sem, és soha nem váratja meg. Elena töltött magának egy csésze tűzforró feketekávét, aztán kiásta a naplóját a hátizsák aljából, és új oldalra lapozott. Semmitől nem támadt akkora kedve írni, mint egy üres oldal látványától és egy simán sikló töltőtolltól.

Tizenöt perccel később Damon megzörgette az ablakot, majd belépett. Több papírzacskó volt nála, és Elena megmagyarázhatatlanul kellemesen és otthonosan érezte magát

ettől. Ő kávét főzött, ami elég jó lett, pedig csak tejport tudtak belerakni, Damon pedig...

– Benzin - jelentette ki diadalittasan, jelentőségteljesen meg-emelve a szemöldökét, miközben letette a zacskókat az asztalra. - Amennyiben növényeket akarnának felhasználni ellenünk. Nem, köszönöm - mondta, amikor meglátta, hogy Elena egy csésze kávét nyújt felé. - Egy szerelőből ittam, miközben ezt megvettem. Megmosnám a kezem.

Azzal elment Elena mellett.Egy pillantást sem vetett rá, pedig a lány a maradék tiszta ru-

háját vette fel: farmert és egy visszafogottan színes pólót, amely első pillantásra fehérnek tűnt, és csak a legélesebb fényben látszott, hogy éterien szivárványszínű.

Egyetlen pillantás nélkül, gondolta Elena, miközben olyan érzése támadt, hogy az élet valahogy lekörözte magát.

Már majdnem kiöntötte a kávét, aztán rájött, hogy ő tudna mit kezdeni vele, és ivott belőle pár kortyot.

Aztán naplójából újraolvasta az utolsó két-három oldalt. - Indulhatunk? - harsogta túl Damon a zubogó vizet.

– Igen... csak egy perc! - Elena átolvasta a naplóját az előző be jegyzés végétől, majd elkezdett visszább lapozni benne.– Innen már egyenesen nyugatra mehetünk - kiabálta Damon. -

Egy nap alatt odaérünk. Azt fogják hinni, hogy egy konkrét kaput céloztunk meg, és átkutatják a kisebbeket. Eközben mi a Kunon kapu felé tartunk, és napokkal megelőzzük az üldözőinket. ' I'ükéletes terv.

– Aha - felelte Elena olvasás közben.– Holnap elvben találkozunk Kussal... lehet, hogy már ma este,

attól függően, milyen problémát okoznak.– Aha.– De meg szerettelek volna kérdezni: szerinted csak véletlenül

van betörve az ablakunk? Mert én mindig védővarázst rakok fel este, és biztos vagyok benne... - Damon végighúzta a kezét a homlokán. - Biztos vagyok benne, hogy tegnap este is megtettem. De valami áttört rajta, betörte az ablakot, majd nyom nélkül eltűnt. Ezért vettem a benzint. Ha megpróbálkoznak valamivel, esetleg a

fákkal, akkor a Stonehenge-ig visszarobbantom őket.Az állam ártatlan lakosainak a felével együtt, gondolta Elena

komoran. De olyan döbbent volt, hogy azt már nem sok minden tudta volna felülmúlni.

– Hová mész? - Damon láthatóan készen állt az indulásra.– Megszabadulok valamitől, amire nincs szükségem - felelte

Elena, majd lehúzta a vécét, és figyelte, ahogy a napló széttépett lapjai körbe-körbe forognak, mielőtt eltűnnének.

– Én nem aggódnék az ablak miatt - folytatta, amikor visszaért a hálószobába, és felvette a cipőjét. - És egy kicsit ne állj még fel, Damon! Beszélnünk kell valamiről.

– Jaj, ne már! Nem várhat, amíg a kocsiban leszünk?– Nem, nem várhat, mert ki kell fizetnünk azt az ablakot. Te

törted be tegnap este, Damon. De nem emlékszel rá, igaz?Damon rámeredt. Elena látta rajta, hogy majdnem felnevet. Á.

végül mást választott, úgy döntött, hogy őrültnek nézze Elenát.– Komolyan beszélek - mondta a lány, amikor Damon felállt, és

az ablakhoz lépett olyan arckifejezéssel, mint aki legszívesebben varjúvá változna és kirepülne rajta. - És sehova ne merj elmenni, Damon, mert ez nem minden.

– Van még valami, amire nem emlékszem? - dőlt a falnak az egyik régi, arrogáns testtartásában. - Esetleg szétvertem pár gitárt, és hajnali négyig bőgettem a rádiót?

– Nem. Nem feltétlenül... a tegnap éjjeli dolgok - mondta Elena, elkapva a pillantását. Nem bírt Damonra nézni. - Más dolgok, más napokról...

– Mint hogy például már az elejétől fogva szabotálni próbálom ezt az utat - jegyezte meg Damon gúnyosan. A mennyezetre nézett, és egy nagyot sóhajtott. - Talán csak kettesben akartam lenni veled...

– Fogd be, Damon!Ez meg honnan jött? Nos, Elena persze tudta. Az előző esti

érzelmeiből. Csak az volt a baj, hogy tisztáznia kellett pár dolgot - komolyan, ha Damon hajlandó rá. Belegondolva, lehet, hogy erre jobb módszerek is vannak.

– Nem gondolod, hogy a Stefannal kapcsolatos érzelmeid... nos,

mostanában megváltoztak? - kérdezte Elena.– Micsoda?– Nem gondolod... - Ó, olyan nehéz belenézni abba a végte-len

sötét, fekete szempárba! Különösen, hogy tegnap éjjel csillagok miriádjával telt meg. - Nem gondolod, hogy most már másképp gondolsz rá? Hogy jobban tiszteletben tartod a kívánságait, mint régebben?

Ekkor Damon már nyíltan méregette a lányt, éppen úgy, ahogy Elena őt.

– Komolyan beszélsz? - kérdezte.– Halálosan - felelte Elena, és rendkívüli erőfeszítéssel

visszakényszerítette a könnyeit a helyükre.– Valami tényleg történt tegnap éjjel - felelte Damon.

Intenzíven fürkészte Elena arcát. - Ugye?– Valami történt, igen - helyeselt Elena. - De az... inkább... -

Muszáj volt kiengednie a levegőt, és azzal együtt szinte minden kibukott belőle.

– Sinicsi! Shinichi, che bastardo! Imbroglione! Az a tolvaj! Lassan fogok végezni vele!

Damon hirtelen ott volt mindenütt. Elena mellett állt, Elena vállát fogta; a következő pillanatban pedig átkokat szórt ki az ablakon, majd visszatért, és megfogta Elena két kezét.

De Elenának csak egy szó számított. Sinicsi. A kicunc a fekete, vörös végű szőrével, aki olyan sokat követelt tőlük azért, hogy elárulja, hol van Stefan cellája.

– Mascalzone!Maleducato... - Elena ismét elveszítette a fonalat. Szóval igaz. Az előző éjjelt teljesen elrabolták Damon elméjéből, olyan egyszerűen és tökéletesen kivették onnan, mint azt az időszakot, amikor Elena a Megváltás Szárnyait és a Megtisztulás Szárnyait bocsátotta a rendelkezésére. Az utóbbiba Damon bele is egyezett. De az előző estébe... és miket vehetett még el tőle a róka?

Egy egész estét és éjszakát kivágni - különösen azt az estét és éjszakát, ez arra utal...

– Soha nem zárta le rendesen a kapcsolatot az én elmém és az övé között. Még mindig belém tud nyúlni, amikor csak akar. - Damon végre abbahagyta a szitkozódást, és abbahagyta a járkálást.

A kanapéra ült az ággyal szemben, és a kezét a két térde közé eresztette. Magába roskadt.

– Elena, el kell árulnod. Mit vett el tőlem tegnap éjjel? Kérlek! - Damon úgy nézett, mintha mindjárt térdre borulna a lány előtt, de nem volt benne semmi megjátszás. - Ha... ha... azt, amire gondolok...

Elena elmosolyodott, bár még mindig potyogtak a könnyei. - Semmi olyasmi nem volt... amire bárki gondolna, azt hiszem - felelte.

– De...!– Fogalmazzunk úgy, hogy az az idő... az enyém volt - felelte

Elena. - Ha bármi mást is elrabolt tőled, vagy ha megpróbálkozik ilyesmivel a jövőben, akkor legyen! De ez... az én titkom marad. - Amíg esetleg egy szép napon be nem törsz a titkaid hatalmas sziklájába, gondolta.

– Amíg ki nem szakítom belőle a nyelvével és a farkával együtt! - vicsorogta Damon, tényleg úgy, mint egy vadállat. Elena nagyon örült, hogy nem rá dühös. - Ne aggódj - tette hozzá Damon anynyira jegesen, hogy az még ijesztőbb volt, mint az állati düh. - Meg fogom találni, bárhova is bújik. És el fogom venni tőle. Lehet, hogy az egész puha kis irhájával együtt. Készítek belőle egy pár kesztyűt neked, mit szólsz?

Elena megpróbált mosolyogni, és egész jó munkát végzett. Ő maga kezdte feldolgozni a történteket, bár abban nem bízott, hogy Damon tényleg békén hagyja a témával, amíg ki nem tudja húzni a részleteket Sinicsiből. Rájött, hogy valamilyen szinten Damont bünteti azért, amit Sinicsi tett, és ez nem helyes. Esküszöm, hogy senki nem fog tudni a múlt éjszakáról, ígérte meg magának. Legalábbis, amíg Damon meg nem tudja. Még Bonnie-nak és Meredithnek sem mondom el.

Ettől minen nehezebb lett, a helyzet viszont sokkal igazságosabb.

Miközben eltakarították a Damon legutóbbi dührohama után maradt törmelékeket, a fiú hirtelen Elena arca felé nyult, hogy letöröljön egy könnycseppet.

– Köszönöm... - kezdte Elena. Aztán elhallgatott. Damon a

szájához érintette az ujját.Majd döbbenten és egy kicsit csalódottan pillantott Elennára,

de végül vállat vont. - Még mindig unikornis-csali - állapította meg.- Tegnap este mondtam ilyet?

Elena habozott, majd arra jutott, hogy Damon szavai nem estek a kritikus, titokban tartandó időbe.

– Igen, mondtál. De ... nem fogsz kiadni, igaz? - kérdezte hirtelen kelt aggodalommal. - Megígértem a barátaimnak, hogy nem mondok semmit.

Demon rámeredt. - Miért mondanék bárkinek bármit? Hacsak nem a kis vöröskéről beszélsz?

– Már mondtam: én nem mondok semmit. Kivéve, hogy Caroline persze nyilvánvalóan nem szűz. Nos, miután akkora hűhót csapott a terhességéből...

– De arra emlékszel - vetette közbe Damon -, hogy Stefan előtt érkeztem Fell's Churchbe; csak hosszabb ideig bujkáltam az árnyékban. Ahogy te beszéltél ...

– Ó, tudom. Szerettük a fiúkat, a fiúk pedig minket, és kétségkívül volt hírünk. Úgyhogy úgy beszéltünk, ahogy a kedvünk tartotta. Egy része talán igaz volt, de sok mindent többféleképpen is lehetett értelmezni... és persze tudod, hogy szoktak a fiúk beszélni ...

Demon tudta. Bólintott. – Úgyhogy mindenki azt terjesztette rólunk, hogy már minden-

kivel mindenen túl vagyunk. Még írtak is róla az iskolaújságban meg az évkönyvben és a mosdó falán. De nekünk is volt egy kis versünk, és néha még a nevünket is aláírtuk. Hogy is volt? - Elena visszagondolt két évvel, három évvel korábbra, vagy még régebbre. Majd szavalni kezdett:

– Nem mind igaz, csak mert hallod. Még akkor sem, ha olvasod. A következő te lehetsz. Őket meg nem győzheted.

Amikor Elena befejezte, Damonra pillantott, és hirtelen elön tötte a vágy, hogy Stefannal lehessen.– Már majdnem ott vagyunk - mondta. - Siessünk!

11.

rizona éppen olyan forró és kihalt állam volt, mint Elena képzelte. Damonnal egyenesen a Juniper Resort hotelbe

hajtottak, és Elenát lehangolta, még ha nem is lepte meg, hogy Matt nem jelentkezett be.

A– Neki sem tarthat tovább az út, mint nekünk - mondta, amint

felvezették őket a szobáikhoz. - Hacsak... te jó ég, Damon! Ha-csak Sinicsi el nem kapta valahogy.

Damon leült az ágyra, és komoran méregette Elenát. - Azt hi-szem, abban reménykedtem, hogy ezt nem nekem kell majd el-mondanom... hogy abban a szemétládában legalább annyi tisz-tesség lesz, hogy ő maga közölje veled. De azóta figyelem az auráját, hogy elváltunk. És egyenletesen távolodik... Fell's Church irányába.

A nagyon rossz híreknek néha idő kell, amíg leülepszenek.– Úgy érted - kérdezte Elena -, hogy egyáltalán nem fog ide-

jönni?– Úgy értem, hogy légvonalban egyáltalán nem voltunk meszsze

Fell's Churchtől, amikor megvettük az autókat. Matt abba az irányba indult. És nem fordult vissza.

– De miért? - követelt magyarázatot Elena, mintha logikával valahogy le lehetne győzni a tényeket. - Miért indulna el, és hagyna itt engem? És főleg miért menne Fell's Churchbe, amikor ott körözik?

– Ami azt illeti, hogy miért hagyna el: szerintem rossz követ-keztetésre jutott veled és velem kapcsolatban... vagy talán kicsit korán jutott jó következtetésre - vonta fel a szemöldökét Damon, mire Elena megdobta egy párnával -, és úgy döntött, hogy jobb nekünk nélküle. Ami pedig Fell's Churchöt illeti... - Damon megvonta a vállát. - Nézd, te régebben ismered a srácot, mint én. De még én is látom rajta, hogy az a Sir Galahad-típus. A gáncs nélküli lovag. Ha találgatnom kell, azt mondanám, elment szembenézni Caroline

vádjaival.– Jaj, ne - mondta Elena az ajtóhoz lépve, amikor bekopogtak

rajta. - Azok után, hogy azt magyaráztam neki...– Jaj, de - felelte Damon, miközben ugrásra kész testhelyzetet

vett fel. - Még a fülében csengő bölcs tanácsod ellenére is...Kinyílt az ajtó. Bonnie volt az. Bonnie, vékony kis alakjával,

göndör, vörös hajával, tágra nyílt, csupa lélek barna szemével. Elena, aki olyan állapotban volt éppen, hogy a saját szemének sem akart hinni, és a Damonnal való vitáját sem fejezte még be, rácsapta az ajtót.

– Mattet meg fogják lincselni! - Elena szinte sikoltozott, kicsit ingerülten, amiért valahol kopogtatnak.

Damon felegyenesedett. Az ajtó felé tartva elment Elena mel-lett, és azt mondta: - Szerintem jobb lenne, ha leülnél. - Lenyomta Elenát egy székre, és ott tartotta, amíg a lány le nem tett róla, hogy felálljon.

Akkor kinyitotta az ajtót.Ezúttal Meredith kopogott. Magasan, sudáran, a válla körül el-

terülő sötét hajával. Meredithből sugárzott a szándék, hogy ad-dig kopogtasson, amíg az ajtó nyitva nem marad. Ekkor valami megváltozott Elenában, és azon kapta magát, hogy egyszerre több témára is tud koncentrálni.

Meredith volt az. És Bonnie. Az arizonai Sedonában!Elena felugrott a székből, ahova Damon rakta, és Meredith

nyaka köré fonta a karját, miközben összefüggéstelenül azt hadarta:– El jöttél! Eljöttél! Tudtad, hogy nem tudlak felhívni, úgyhogy

eljöttél!Bonnie megkerülte az ölelkezőket, és halkan megkérdezte

Damont: - Megint kezd mindenkit megcsókolni, akivel találkozik?– Sajnálatos módon - felelte Damon -, nem. De a halálos

szorítására készülj fel!Elena a fiú felé fordult. - Hallottam ám! Ó, Bonnie! Nem tu-dom

elhinni, hogy ti ketten tényleg itt vagytok. Annyira szerettem volna beszélni veletek!

Mindeközben Elena Bonnie-t ölelte, Bonnie őt, Meredith pedig mindkettejüket. Rejtett velociraptortestvériség-jelek születtek

közben - egy-egy felvont szemöldök, apró biccentés, homlokráncolás, sóhajban végződő vállvonogatás. Damon nem tudott róla, de vádat emeltek ellene, esküdtszék elé állították, felmentették, majd engedélyezték a feladata további gyakorlását - azzal a végszóval, hogy a jövőben fokozottabb felügyeletre lesz szükség.

Elena kapott észbe elsőként. - Biztosan találkoztatok Mattel... csak ő szólhatott erről a helyről.

– Így volt, aztán eladta a Priust, mi pedig összecsomagoltunk, repülőjegyet vettünk, és itt vártunk... nem akartunk lemaradni rólad! - felelte Bonnie levegővétel nélkül.

– Nem hinném, hogy csak két napja vettetek volna jegyet ide - célozta meg Damon a mennyezetet fáradtan, miközben Elena székére könyökölt.

– Lássuk csak... - kezdte Bonnie, de Meredith nyersen azt felelte: - Dehogynem. Miért? Okozott ez nektek valami gondot?

– Mi próbáltuk egy kicsit összezavarni az ellenséget - magyarázta Damon. - De úgy tűnik, ez valószínűleg nem számított.

Nem, gondolta Elena, mert Sinicsi be tud nyúlni az elmédbe, amikor csak akar, és el tudja venni az emlékeidet, miközben te csak küzdeni próbálhatsz ellene.

– De ez azt jelenti, hogy Elenával azonnal indulnunk kell - folytatta Damon. - Először el kell intéznem valamit. Elena pakoljon be. Olyan keveset vigyünk, amilyen keveset csak lehet, csak a legfontosabbakat... de ennivalót is két vagy három napra.

– Azt mondod... mostantól? - lehelte Bonnie, majd hirtelen lecsüccsent a földre.

– Ennek van a legtöbb értelme, ha a meglepetés erejére már nem számíthatunk - felelte Damon.

– Nem tudom elhinni, hogy ti ketten eljöttetek elbúcsúzni, miközben Matt vigyáz a városra - mondta Elena. - Ez olyan aranyos! - Sugárzóan elmosolyodott, mielőtt magában hozzátette volna: és olyan ostobasága

– Hát...– Hát, akkor is el kell intéznem valamit - mondta Damon, mi-

közben intett anélkül, hogy megfordult volna. - Állapodjunk meg

abban, hogy fél óra múlva indulunk.– Ez fájt - panaszkodott Bonnie, amikor az ajtó becsukódott. -

Akkor csak pár percünk marad, mielőtt elkezdjük.– Én alig öt perc alatt össze tudok csomagolni - felelte Elena

szomorúan, majd leesett neki, mit mondott Bonnie. - Mielőtt el-kezdjük?

– Én nem tudok csak alapvető dolgokat bepakolni - dühöngött Meredith csendben. - Nem tárolhatok mindent a mobilomon, és fogalmam sincsen, mikor tudom majd újratölteni az akkuját. Egy bőröndnyi papírom van!

Elena idegesen kapkodta a tekintetét. - Izé, én biztosra veszem, hogy nekem kell pakolnom - mondta. - Mert én vagyok az, aki elmegy... igaz? - Egy újabb pillantás egyik lányról a másikra.

– Mintha elengednénk valami másik univerzumba nélkülünk! - kiáltott fel Bonnie. - Neked szükséged van ránk!

– Nem egy másik univerzumba, hanem egy másik dimenzióba - javította ki Meredith. - De a többi igaz.

– De... én nem hagyhatom, hogy velem tartsatok!– Dehogynem. Én vagyok az idősebb - állapította meg Meredith.

- Maximum én engedhetek meg neked bármit. Az igazság az, hogy küldetésünk van. Meg kell találnunk Sinicsi vagy Mizao csillaggömbjét, ha tudjuk. Ha az sikerül, akkor talán azonnal véget vethetünk azoknak a dolgoknak, amik most Fell's Churchben folynak.

– Csillaggömbjét? - kérdezte Elena értetlenül, miközben az elméjében valami kellemetlen dolog tört elő.

– Majd később elmagyarázom.Elena a fejét rázta. - De... ti otthagytátok Mattet, hogy bol-

doguljon ő a természetfeletti dolgokkal? Miközben épp szökésben van, és a rendőrség elől bujkál?

– Elena, pillanatnyilag még a rendőrség is meg van rémülve Fell's Churchben... és, őszintén szólva, ha bezárják Mattet Ridgemontba, lehet, hogy az lesz számára a legbiztonságosabb. De nem fogják. Mrs. Flowerssel dolgozik, és jók együtt; megbízható csapatot alkotnak. - Meredith elhallgatott, hogy levegőt vegyen, és mintha azt próbálta volna átgondolni, hogyan mondjon el valamit.

Bonnie mondta ki helyette nagyon vékony hangon. - Én pedig nem voltam jó, Elena. Kezdtem... szóval kezdtem hisztérikussá válni, és olyan dolgokat látni és hallani, amik nem voltak ott... vagy legalábbis elképzelni, és talán valóra is váltani őket. Halálra ijesztettem magamat, és szerintem konkrétan veszélybe sodortam másokat. Matt túl gyakorlatias az ilyesmihez. - Bonnie megnyomogatta a szemét. - Tudom, hogy a Sötét Dimenzió elég szörnyű, de ott legalább nem fogok több háznyi ártatlan embert veszélybe sodorni.

Meredith bólintott. - Az egész... nagyon rosszul kezdett alakulni Bonnie jelenléte miatt. Ha nem akartunk volna veled jönni, akkor is ki kellett volna zsuppolnom onnan. Nem akarom túldramatizálni a dolgot, de azt hiszem, démonok üldözték. És mivel Stefan nincs, csak Damon tudja távol tartani őket. Vagy esetleg te is segíthetsz, Elena?

Meredith... nem akarja túldramatizálni? Elena látta a finom kis remegéseket Meredith bőre alatt és a verejték halvány rétegét Bonnie homlokán.

Meredith megérintette Elena csuklóját. - Nem egyszerűen csak leléptünk egy szó nélkül, vagy ilyesmi. Fell's Church most már valóban háborús övezet, de nem hagytuk ott Mattet szövetségesek nélkül. Ott van Alpert doktornő, aki gyakorlatias, és a legjobb vidéki orvos, és esetleg még arra is képes, hogy meggyőzzön valakit, hogy Sinicsi és a malakh létezik. De mindenekfelett a szülők vették át az irányítást. A szülők, a pszichiáterek és az újságírók. És ők szinte ellehetetlenítik a munkát amúgy is. Mattnek nem lesz baja.

– De... alig egy hét alatt...– Pillants rá a mostani vasárnapi újságra!Elena elvette a Ridgemont Timesot Meredithtől. Az volt a

legnagyobb lap Fell's Church környékén. A címlapon ez állt:

DEMONI MEGSZÁLLOTTSÁG A XXI. SZÁZADBAN?

A főcím alatt rengeteg szöveg, de az ember tekintetét egy fénykép ragadta meg leginkább, három lány verekedéséről, akik mintha mindhárman görcsös rohamban szenvedtek volna, és lehetetlenül eltorzult a testük. Két lány arckifejezése egyszerűen

csak fájdalomról és rettegésről árulkodott, de a harmadik lánytól Elena ereiben megfagyott a vér. Olyan púpos volt, hogy az arca fejjel lefelé lógott, és a fogairól hátrahúzott ajkakkal nézett a kamerába. A szeme - nem lehet másképp megfogalmazni - démoni volt. Nem fordult ki, vagy torzult el, vagy ilyesmi. Nem is izzott vörösen. A tekintete volt más. Elena még soha nem látott ilyen szempárt, amitől felkavarodott volna a gyomra.

Bonnie halkan azt mondta: - Nem szokott veletek néha meg-fordulni a világ, nem támad néha olyan érzésetek, hogy „hoppá, itt omlik össze az egész univerzum"?

– Folyton ez van, amióta megismerkedtem Stefannal - felelte Meredith. - Ne vedd sértésnek, Elena! De az a lényeg, hogy ez az egész alig pár nap alatt történt; attól a pillanattól fogva, hogy a felnőttek, akik tudták, hogy valami tényleg nincs rendben, összefogtak.

Meredith felsóhajtott, és végigsimított a haján, mielőtt folytatta volna. - Azok a lányok olyanok, mint akiket Bonnie megszállottnak hív a szó modern értelmében. Vagy lehet, hogy csak Mizao szállta meg őket... a nőstény kicunék hajlamosak az ilyesmire. De ha megtalálnánk ezeket az izéket, amiket csillaggömbnek hívnak, vagy akár csak egyet, akkor őket kényszeríthetnénk, hogy tegyék rendbe ezt az egészet.

Elena lerakta az újságot, hogy ne kelljen azt a rémületes szempárt néznie. - És mit csinál a te barátod egy ilyen krízis alatt?

Meredith ekkor tűnt először őszintén megkönnyebbültnek.– Lehet, hogy már úton is van, amíg mi beszélgetünk. Mindent

megírtam neki, és igazából ő tanácsolta, hogy hozzuk el Bonnie-t - vetett bocsánatkérő pillantást Bonnie-ra, aki egyszerűen az ég felé emelte a kezét és az arcát. - És amint befejezte a munkáját a Sinmei no Urna nevű szigeten, eljön Fell's Churchbe. Az ilyesmi Alaric specialitása, és őt nem könnyű megrémiszteni. Úgyhogy még ha hetekre el is tűnünk, Mattnek akkor is lesz segítsége.

Elena éppen olyan mozdulattal tárta szét a kezét, mint Bonnie.– Csak egy dolgot szeretnék tudni, mielőtt elkezdjük. Én nem

segíthetek Bonnie-n. Ha arra számítotok, hogy olyan dolgokat fogok tenni, mint amikor utoljára harcoltunk Mizaóval és Sinicsivel... nos,

arra nem vagyok képes. Többször is próbálkoztam szárnykieresztéssel, ahogy csak tőlem telt, de soha nem jött össze.

Meredith lassan azt mondta: - Nos, talán Damon tud valamit...– Lehet, hogy tud, de kérlek, Meredith, most ne erőltesd!

Ebben a pillanatban inkább ne. Amit biztosan tud, az az, hogy Sinicsi képes belenyúlni az elméjébe, és elvenni az emlékeit... és ki tudja, talán meg is tudja szállni...

– Az a hazug kicune! - köpött egyet Bonnie, szinte birtoklóan. Mintha, gondolta Elena, Damon a pasija lenne. - Sinicsi megesküdött, hogy nem fog...

– És arra is megesküdött, hogy békén hagyja Fell's Churchöt. Csak azért bízom abban, amit Mizao mondott a rókakulcsról, mert piszkálni akart. Soha nem gondolta volna, hogy alkut kö-tünk, úgyhogy nem akart hazudni, vagy túljárni az eszemen... azt hiszem.

– Nos, azért vagyunk itt veled, hogy kiszabadítsuk Stefant - mondta Bonnie. - És ha szerencsénk van, azért, hogy megtaláljuk a csillaggömböket, amivel Sinicsit tudjuk majd irányítani. Igaz?

– Igaz! - vágta rá Elena tüzesen.– Igaz felelte Meredith ünnepélyesen.Bonnie bólintott. - Éljen a velociraptor-testvériség!Gyorsan egymásra fektették a kezüket, egy háromküllős kereket

formálva. Elenának azok az idők jutottak eszébe, amikor még négy küllő volt.

– És mi van Caroline-nal? - kérdezte.Bonnie és Meredith beszédesen egymásra pillantott. Aztán

Meredith megrázta a fejét. - Nem akarod tudni. Tényleg- mondta.– El tudom viselni. Tényleg- tiltakozott Elena szinte suttogva. -

Meredith, én meghaltam, emlékszel? Kétszer is.Meredith még mindig a fejét rázta. - I-Ia nem tudsz ránézni arra

a képre, akkor nem lenne szabad Caroline-ról hallanod. Kétszer meglátogattuk...

– Te látogattad meg kétszer - vágott közbe Bonnie. - Másodszor én elájultam, és otthagytál az ajtó mellett.

– Aztán rájöttem, hogy örökre elveszíthettelek volna, és bocsánatot kértem... - Meredith elhallgatott, amikor Bonnie a karjára tette a kezét, és egy kicsit megszorította.

– Mindegy, nem lehetne igazi látogatásnak nevezni - folytatta Meredith. - Még Caroline anyukája előtt berohantam a szobájába, és a fészkében találtam... ezzel most ne foglalkozz... amint eszik valamit. Amikor meglátott, egyszerűen felnevetett, és folytatta az evést.

– És? - kérdezte Elena, amikor már nem bírta a feszültséget. - Mi volt az?

– Szerintem - felelte Meredith komoran - kukacok és meztelen csigák. Felnyújtotta őket a levegőbe, és vonaglottak, mielőtt megharapta őket. De nem ez volt a legrosszabb. Nézd, ott kellett volna lenned, hogy igazán értsd, de Caroline csak vigyorgott, és mély hangon azt kérdezte: „kérsz egy falatot?", mire a szám hirtelen tele lett vonagló izékkel... és kezdtek lecsúszni a torkomon. Úgyhogy elhánytam magam, ott helyben, a szőnyegre. Caroline nevetni kezdett, én meg lerohantam, felkaptam Bonnie-t, majd kirohantam, és többé vissza sem mentünk. De... amikor a feljáró felénél voltunk, észrevettem, hogy Bonnie fuldoklik. Tele volt a szája... a kukacokkal és izékkel, és az orra is. Én értek az elsősegélyhez, és sikerült kiszednem a legnagyobb részüket, mielőtt felébredt és clhányta magát. De...

– Olyan élmény volt, amit nem akarok még egyszer átélni. - Bonnie hangjának kifejezéstelensége mindennél többet elárult.

Meredith így folytatta: - Úgy hallottam, Caroline szülei elköl-töztek a házból, és nem állítom, hogy hibáztatnám őket. Caroline elmúlt tizennyolc. Csak annyit mondhatok, hogy mindenki imádkozik, hogy a vérfarkas vér nyerjen benne, mert az sokkal kevésbé tűnik szörnyűnek, vagy... démoninak, mint a malakh. De ha nem az nyer...

Elena a térdére támasztotta az állát. - És Mrs. Flowers tud ezen segíteni?

– Inkább, mint Bonnie. Mrs. Flowers örül, hogy ott van vele Matt; mint már mondtam, ők ketten jó csapat. És most, hogy végre szóba állt a huszonegyedik századi emberiséggel, szerintem kezdi megkedvelni. És folyamatosan gyakorolja a tudományát. - A tudományát? Ó...

– Igen, amit a boszorkánytudományának hív. Fogalmam sincs,

hogy mennyire jó benne, mert nem tudom mihez hasonlítani... vagy mivel...

– A főzetei egyszerűen csodásak! - jelentette ki Bonnie hatá-rozottan, ugyanabban a pillanatban, amikor Elena azt mondta: - A fürdősói egyértelműen működnek.

Meredith halványan elmosolyodott. - Nagy kár, hogy nem ő van itt helyettünk.

Elena megrázta a fejét. Most, hogy ismét találkozott Bonnie-val és Meredithszel, tudta, hogy soha nem lenne képes nélkülük behatolni a Sötétségbe. Olyanok voltak, mint a két keze; és még annál is többet jelentettek számára... itt álltak, készen arra, hogy az életüket kockáztassák Stefanért és Fell's Churchért.

Ebben a pillanatban nyílt a szoba ajtaja. Damon lépett be rajta, fél kezében néhány barna papírzacskóval.

– Szóval, szépen elköszöntetek egymástól? - kérdezte. Úgy lát-szott, nem bír ránézni a vendégekre, úgyhogy Elenára meredt különösen keményen.

– Nos... nem igazán. Nem mondanám - felelte Elena. Felmerült benne, hogy Damon vajon képes-e kidobni Mereditht a ne-gyedik emeleti ablakból. Jobb, ha apránként adja be neki...

– Mert veletek megyünk - jelentette ki Meredith, Bonnie meg hozzátette: - De elfelejtettünk összepakolni.

Elena gyorsan Damon és a többiek közé csusszant. Ám Damon csak a padlóra meredt.

– Ez rossz ötlet - mondta nagyon halkan. - Nagyon, nagyon, nagyon rossz ötlet.

– Damon, ne Befolyásold őket! Kérlek! - Elena sürgető mozdulattal hadonászott a fiú előtt, Damon pedig tagadóan emelte fel az egyik kezét - és valahogy a kezük egymáshoz ért, és összegabalyodott.

Áramütés. De kellemes, gondolta Elena, bár nem igazán volt ideje ezen gondolkozni.

Mindketten elszántan próbálták visszaszerezni a kezüket, de nem igazán voltak rá képesek. Kis hullámok szaladtak végig Elenán a tenyeréből indulva az egész testén.

Végül sikerült kigabalyodniuk, és mindketten bűntudatosan

fordultak Bonnie és Meredith felé, akik tágra nyílt szemmel bá-multák őket. Gyanakvó pillantással. Olyan szemekkel, mintha azt kérdeznék: „Hohó! Hát ez meg mi volt?"

Pár pillanatig senki nem mozdult.Aztán Damon komolyan kijelentette: - Ez nem egy kéjutazás.

Azért megyünk, mert nincs más választásunk.– De nem egyedül - válaszolta Meredith semleges hangsúllyal. -

Ha Elena megy, akkor megyünk mi is.– Tudjuk, hogy rossz hely - tette hozzá Bonnie -, de

egyértelműen veletek megyünk.– Ráadásul nekünk is van egy küldetésünk - magyarázta Me-

redith. - Tudjuk, hogy lehet megtisztítani Fell's Churchöt Sinicsi eddigi és mostani ármánykodásától.

Damon megrázta a fejét. - Nem értitek. Nem fog tetszeni - fe-lelte feszesen. Meredith mobilja felé biccentett. - Ott nincs elektromosság. Még egy olyat birtokolni is bűntény. És szinte minden bűntény büntetése kínzás és halál - lépett Meredith felé.

Meredith nem volt hajlandó meghátrálni, és sötét tekintetét Damonra függesztette.

– Nézd, még csak fel sem fogjátok, mit kell tennetek pusztán ahhoz, hogy bejussatok - folytatta Damon komoran. - Először is, szükségetek van egy vámpírra, és nagy szerencsétek, hogy pont kéznél van egy Utána mindenféle olyasmit kell majd tennetek, ami nem tetszik...

– Ha Elena képes rá, mi is képesek vagyunk - vágott közbe Meredith csendesen.

– Nem akarom, hogy bármelyikőtöknek baja essen. Én Stefan miatt megyek be - mondta Elena gyorsan, részben a barátnőihez, részben pedig a lelke mélyéhez beszélve, amit végül elértek a lüktető elektromossághullámok. Milyen furcsa, olvadós, lüktető édesség ahhoz képest, hogy áramütésként indult! Milyen erős villanás, pedig csak hozzáért egy másik ember kezéhez...

Elena alig tudta levenni a szemét Damonról, és a folyamatban lévő vitára koncentrálni.

– Igen, te Stefanért mész oda - mondta neki éppen Meredith -, mi pedig veled megyünk.

– Mondom, hogy nem fog nektek tetszeni. Meg fogjátok bánni... már ha megéritek - felelte Damon határozottan, sötét arckifejezéssel.

Bonnie egyszerűen felpillantott Damonra tágra nyílt, könyörgő, barna szemével, a kezét pedig összeszorította. Úgy néz ki, mint egy giccses képeslap, gondolta Elena. De azok a szemek ezernyi logikus érvvel felérnek.

Damon végül visszanézett Elenára. - Tudod, hogy valószínűleg a halálba viszed őket. Téged talán képes lennélek megvédeni. De téged és Stefant és a két kis barátnődet... ez nem fog menni.

Megdöbbentő volt ezt hallani. Elena ebből a szempontból bele sem gondolt még. De látta, hogy Meredith megfeszíti az állát, Bonnie pedig lábujjhegyre áll, hogy magasabbnak tűnjön.

– Szerintem ez már eldöntött kérdés - jegyezte meg csendesen, tudatában annak, hogy remeg a hangja.

Pár pillanatig Damon szemébe bámult, aztán a fiú egy röpke pillanatra rájuk villantotta 250 wattos mosolyát, és azt mondta: - Értem. Nos, ebben az esetben van még egy elintéznivalóm. Le-het, hogy egy darabig távol leszek, szóval nyugodtan használjátok a szobát...

– Elenának át kellene jönnie hozzánk - felelte Meredith. - Ren-geteg anyagot meg kell neki mutatnom. És ha nem vihetünk ma-gunkkal sok mindent, akkor még ma végig kell őket néznie.

– Akkor hajnalban találkozzunk itt - mondta Damon. - A Dé-monkapuhoz fogunk menni. És ne feledjétek: ne hozzatok pénzt, az ott semmit nem ér. És nem nyaralni megyünk, de ezt elég hamar észre fogjátok venni.

Kecses, gúnyos mozdulattal átnyújtotta Elenának a táskáját.– A Démonkapuhoz? - kérdezte Bonnie, miközben a lift felé

mentek. Remegett a hangja.– Nyugi - felelte Meredith -, ez csak egy név.Elena azt kívánta, bár ne tudná, hogy Meredith hazudik.

12.

lena a hajnal jeleit keresve a hotelszoba függönyeinek szélét fürkészte. Bonnie összegömbölyödve szunyókált egy fotelban az

ablak mellett. Elena és Meredith egész éjjel fent volt, és most papírlapok, újságok és az internetről letöltött képek vették őket körül mindenfelé.

E– Már túlterjedt Fell's Churchön is - magyarázta Meredith egy

újságcikkre mutatva. - Nem tudom, hogy az erővonalakat követi, vagy Sinicsi irányítja ... esetleg magától terjeszkedik, mint egy parazita.

– Megpróbáltál kapcsolatba lépni Alarickel?Meredith Bonnie alvó alakjára pillantott. Halkan beszélt. - Ez az

egyetlen jó hír. Már nagyon régen próbálom elérni, és végül sikerült. Nemsokára megérkezik Fell's Churchbe ... csak még meg kell állnia valahol.

Elena beszívta a levegőt. - És az fontosabb, mint ami Fell's Churchben folyik?

– Ezért nem szóltam Bonnie-nak arról, hogy jön. És Mattnek sem. Tudtam, hogy ők nem értenék meg. De ... egyet találhatsz, miféle legendák után nyomoz éppen a Távol-Keleten - függesztette Meredith sötét szemét Elenára.

– Nem ... arról van szó, igaz? A kicunékról?– De igen, és egy ősi helyre megy, ahol állítólag elpusztítottak

egy várost... éppen úgy, ahogy most Fell's Churchcsel csinálják. Ott már senki nem él. Az a név, az Umnei no Sima, azt jelenti, a Kárhozat Szigete. Lehet, hogy talál valami fontosat a rókaszellemekről. Egy-fajta multikulturális, független kutatást végez Sabrina Dellel. Anynyi idős, mint Alaric, de már most híres törvényszéki antropológus.

– És nem vagy rá féltékeny? - kérdezte Elena zavartan. Mere-dithszel nehéz volt személyes dolgokról beszélni. Kérdéseket feltenni majdnem kémkedésnek tűnt.

– Nos - szegte fel a fejét Meredith -, hivatalosan nem vagyunk jegyesek.

– Még sem meséltél erről senkinek.Meredith lehorgasztotta a fejét, és egy röpke pillantást vetett

Elenára. - Most már igen - felelte.A lányok pár pillanatig csendben ültek. Majd Elena szólalt meg:– A Si no Si, a kicune, Isobel Saitou, Alaric és az ő Kárhozat

Szige-te... lehet, hogy ezeknek semmi köze egymáshoz. De ha van, akkor ki akarom deríteni, micsoda.

– Én pedig segíteni akarok neked - felelte Meredith egyszerűen. - De azt hittem, hogy miután leérettségizek...

Elena nem bírta ezt tovább. - Meredith, megígérem, hogy amint visszaszereztük Stefant, és a város is lenyugodott, fogjuk Alaricet, és sarokba szorítjuk a teveinkkel, A-tól Z-ig - mondta. Előrehajolt, és megpuszilta Mereditht. - Ez egy velociraptor-testvériség eskü, rendben?

Meredith kettőt pislogott, nyelt egyet, majd azt suttogta: - Oké.– Aztán hirtelen visszaváltott a régi, gyakorlatias önmagára. -

Köszönöm - mondta. De lehet, hogy nem lesz olyan könnyű kitakarítani a várost. Már masszív káosz kezd kialakulni.

– És Matt ennek az egésznek a közepén akart maradni? Egyedül? - kérdezte Elena.

– Mint már mondtuk, Mrs. Flowersszel jó csapatot alkotnak - Felelte Meredith csendesen. - És ő ezt választotta.

– Nos - jegyezte meg Elena szárazon -, lehet, hogy a végén kiderül, hogy ő járt jobban.

Visszamentek a szétszórt papírokhoz. Meredith több olyan képet felkapott, amin kicunék vigyázzák az oltárt Japánban.

– Itt az áll, hogy általában egy „ékszerrel" vagy kulccsal ábrázolják őket - emelt fel egy képet, amin egy kicune egy kulcsot tartott a szájában a Fusimi Szentély főkapujánál.

– Aha - válaszolta Elena. - Úgy látom, a kulcsnak két szárnya van, igaz?

– Pontosan erre gondoltunk mi is Bonnie-val. És az „ékszerek"... nos, nézd csak meg közelebbről! - Elenának görcsbe rándult a gyomra. Igen, pont olyanok voltak, mint a régi „hógömbiik",

amelyek segítségével Sinicsi hozott létre kikerülhetetlen csapdákat az Öregcrdőben.

– Kiderítettük, hogy hosi no tamának hívják őket - folytatta Meredith -, ami azt jelenti, hogy „csillaggömb". Minden kicune bele-helyez egy adagot az erejéből valamelyikbe más dolgokkal együtt, és a gömb elpusztítása a megölésük néhány módjának egyike. Ha megtalálod a kicune csillaggömbjét, akkor irányítani tudod. Ezt tervezzük Bonnie-val.

– De hogyan fogjátok megtalálni?- kérdezte Elena, akit lelkesített Sinicsi és Mizao irányításának a gondolata.

– Sza... - Meredith úgy ejtette a szót, mint egy sóhajtást. Majd felvillantotta ritka, ragyogó mosolyát. - Ez azt jelenti japánul: „nem is tudom; hmm; erre nem kívánok válaszolni; jóságos istenkém, erre tényleg nem mondok semmit". Igazán tudnánk mit kezdeni egy ilyen szóval mi is.

Elena akaratlanul is felnevetett.– Más legendák szerint viszont a kicunékat csak a Megbánás

Bűnével vagy szent fegyverekkel lehet megölni. Nem tudom, mi az a Megbánás Bűne, de... - Meredith beletúrt a bőröndjébe, majd előhúzott egy régimódi, de használhatónak tűnő revolvert.

– Meredith!– A nagyapámé volt, egyedi pár. Mattnál van a másik. Egy

lelkész által megáldott töltényekkel vannak megtöltve.– Milyen lelkész áldana meg töltényeket, az isten szerelmére? -

értetlenkedett Elena.Meredith elkomorodott. - Egy olyan, aki látta, mi folyik Fell's

Churchben. Emlékszel, hogy szállta meg Caroline Isobel Saitout, és mit tett magával Isobel?

Elena bólintott. - Emlékszem - felelte szűkszavúan.– Nos, emlékszel, hogy meséltünk arról, hogy Oba-szan, Saitou

nagymamája, egy szentély őrzője volt? Egy japán papnőfajta. Ő áldotta meg nekünk a golyókat, direkt kicuneölés céljából. Látnod kellett volna, milyen hátborzongató szertartás volt! Bonnie majdnem elájult.

– És hogy van most Isobel?Meredith lassan megrázta sötét fejét. - Jobban, de... nem hin-

ném, hogy szóltak már neki Jimről. Azt nehezen fogja feldolgozni.Elena megpróbálta leküzdeni a borzongását. Isobel élete akkor

is tragikus marad, ha felépül. Jim Bryce, a fiúja, csak egy éjszakát töltött Caroline-nal, de most Lesch-Nye szindrómája lett - legalábbis az orvosok szerint. Ugyanazon a rettenetes éjszakán, amikor Isobel mindenhol kilyuggatta magát, és kettéhasította a nyelvét, Jim, a jóképű kosárlabda-játékos, megette az ujjait és az ajkát. Elena véleménye szerint mindkettőjüket megszállták, és az ő sebesüléseik miatt is meg kellett állítani a kicune ikreket.

– Megcsináljuk - mondta ki hangosan, és csak most vette észre, hogy Meredith úgy szorongatja a kezét, mintha Elena lenne Bonnie. Sikerült magára erőltetnie egy halvány, de eltökélt mosolyt. - Kiszabadítjuk Stefant, és megállítjuk Sinicsit és Mizaót. Muszáj.

Ezúttal Meredith bólintott.– Van még valami - mondta végül. - Szeretnéd hallani? -

Mindent tudnom kell.– Nos, minden egyes forrás, amit találtam, egyetért abban,

hogy a kicunék lányokat szállnak meg, a fiúkat pedig rombolásra veszik rá. Hogy milyen rombolásra, az attól függ, hol nézel utána. Az olyan egyszerű dolgoktól kezdve, mint hogy lidércfénnyé változnak, és becsalogatják az embereket a mocsárba vagy a szakadékba, az olyan bonyolultakig, mint az alakváltás.

– Ó, igen - felelte Elena feszülten. - Ezt tudtam abból, ami veled és Bonnie-val történt. Pontosan úgy tudnak kinézni, mint valaki más.

– Igen, de mindig van valami kis hibájuk, ha utánanéz az ember. Soha nem tudnak tökéletes másolattá válni. Viszont akár kilenc farkuk is lehet, és minél több farkuk van, annál ügyesebbek mindenben.

– Kilenc? Nagyszerű. Még csak nem is láttunk kilenc farkút.– Hát, lehet, hogy még fogunk. Azok elvben szabadon

járnakkelnek a világok között. És még valami. Ők vigyáznak a Kimon dimenziókapura. Szeretnéd tudni, hogy ez mit jelent?

Elena rámeredt. - Jaj, ne!– Jaj, de.– De miért autókázná át velünk Damon a fél országot, csak hogy

utána egy kicunék őrizte kapun akarjon bemenni?

– Sza... De amikor Matt szólt, hogy valami Sedona környéki helyre tartotok, akkor határoztuk el magunkat igazán Bonnie-val.

– Remek. - Elena beletúrt a hajába, és felsóhajtott. - Van még valami? - kérdezte, és úgy érezte magát, mint egy darab gumi, amit a végsőkig kifeszítettek.

– Csak egy dolog, de eléggé meg fog lepni azok után, amin átmentünk. Vannak köztük jók is. Mármint a kicunék között. - Vannak köztük jó... jó mik? Jó harcosok? Jó orgyilkosok? Jó

hazudozók?– Nem, komolyan, Elena. Vannak köztük ilyen istenszerűségek,

akik próbák elé állítják az embereket, és aki átmegy, azt megjutal mazzák.– Gondolod, hogy számíthatunk arra, hogy egy ilyennel talál kozunk?– Nem igazán.Elena a dohányzóasztalra fektette a fejét, Meredith

papírkupacára. - Meredith, szerinted hogy fogunk megbirkózni velük, miközben bemegyünk a Démonkapun? Az én Erőm kábé annyira használható, mint egy lemerült elem. És nemcsak a kicunékról van szó, hanem a sok vámpírról és démonról... az Ősökről is! Mit fogunk

csinálni?Elena felemelte a fejét, és mélyen barátnője sötét szemébe

nézett– amelyről sosem tudta megmondani, milyen színű.

Meglepetésére Meredith józan pillantás helyett felhajtotta a ma radék diétás kóláját, és elmosolyodott.– Nincs még A-terv?– Nos... talán csak egy ötlet. Határozott terv nincs. És neked?– Van pár, ami megfelelhet B- és C-tervnek. Szóval azt fogjuk

csinálni, amit mindig szoktunk... minden erőnket bevetjük, és átesünk a saját lábunkon, és hibázunk, amíg valami zseniálisat nem teszünk, és meg nem menekülünk mindannyian.

– Merry... - Meredith pislantott egyet. Elena tudta, miért - már nem is emlékezett, hány éve nem becézte Mereditht. Egyik lány sem szerette vagy használta a beceneveket. Elena nagyon ko-molyan

folytatta, fogva tartva Meredith tekintetét. - Semmire nem vágyom jobban, mint hogy mindenkit, de mindenkit megmentsek ezektől a kicune szemétládáktól. Az életemet adnám Stefanért és értetek. De... ezúttal lehet, hogy valaki más kap majd golyót.

– Vagy karót. Tudom. Bonnie is tudja. Beszéltünk erről, miközben iderepültünk. De akkor is veled vagyunk, Elena. Ezt tudnod kell. Mind veled vagyunk.

Erre csak egyféleképpen lehetett válaszolni. Elena a két kezébe vette Meredith kezét. Majd kiengedte a levegőt, és megpróbált egy fájó témára váltani. - Matt... ő mit... nos, hogy volt Matt, amikor eljöttetek?

Meredith egy oldalpillantást vetett Elenára. Neki nem sok minden kerülte el a figyelmét. - Úgy tűnt, jól van, dc... zavarban volt. Voltak ilyen rohamai, amikor a semmibe meredt, és meg se hallotta, ha szóltunk hozzá.

– Mondott valamit arról, hogy miért ment haza?– Hát... valamit igen. Azt mondta, hogy Damon hipnotizál téged,

és te nem... nem teszel meg mindent ennek elkerülésére. De ő fiú, és a fiúk féltékenyek...

– Nem, igaza volt abban, amit látott. Csak annyi, hogy én... én egy kicsit jobban megismertem Damont. És Mattnek ez nem tetszik.

– Ühüm. - Meredith leeresztett szemhéja alól figyelte Elenát, alig mert lélegezni, mintha Elena madár lenne, amit nem szabad megzavarni, különben elrepül.

Elena felnevetett. - Semmi rosszat nem tettem - folytatta. - Legalábbis azt hiszem. Csak... tulajdonképpen Damonnak még nagyobb szüksége van segítségre, mint Stefannak volt, amikor Fell's Churchbe érkezett.

Meredith szemöldöke felszaladt, de csak annyit mondott: -Aha.– És... azt hiszem, Damon sokkal jobban hasonlít Stefanra, mint

azt látni engedi.Meredith szemöldöke fent maradt. Elena végül odanézett. Ki-

nyitotta a száját egyszer, kétszer, aztán csak bámult. - Bajban va-gyok, igaz? - kérdezte gyámoltalanul.

– Ha mindez alig egy hét autókázás eredménye... akkor igen. De nem szabad elfelednünk, hogy Damon nagyon ért a nőkhöz. És azt

hiszi, hogy szerelmes beléd.– Nem, ő tényleg... - kezdte Elena, majd beharapta az alsó aj-

kát. - Ó, istenem, Damonról beszélünk. Tényleg bajban vagyok.– Várjunk, majd meglátjuk, mi történik - felelte Meredith józa-

nul. - Ő is határozottan megváltozott. Korábban egyszerűen csak annyit mondott volna, hogy a barátaid nem jöhetnek, és ennyi. Ma meg itt maradt, és odafigyelt ránk.

– Igen. Mostantól pedig... résen kell lennem - felelte Elena egy kicsit bizonytalanul. Hogyan tud segíteni a Damonban élő gyermeknek anélkül, hogy közelebb kerülne hozzá? És hogyan fogja Stefannak mindazt megmagyarázni, amit esetleg tennie kell?

Felsóhajtott.– Valószínűleg rendben lesz - dünnyögte Bonnie álmosan.

Meredith és Elena felé fordult, és Elena érezte, hogy borzongás kúszik felfelé a gerincén. Bonnie egyenes háttal ült, de a szemét még nem nyitotta ki, a hangja pedig meghatározhatatlan volt. - Csak az a kérdés: mit fog szólni Stefan a motelben töltött éjszakádhoz Damonnal?

– Micsoda? - Elena hangja elég éles volt ahhoz, hogy bárkit felébresszen álmából. De Bonnie meg se rezzent.

– Mi történt melyik éjszaka milyen motelben? - követelt magyarázatot Meredith. Amikor Elena nem válaszolt, elkapta a karját, és maga felé fordította.

Elena végül ránézett a barátnőjére. De tudta, hogy a szeme nem árul el semmit.

– Elena, miről beszél Bonnie? Mi történt Damonnal?Elena arca továbbra is tökéletesen kifejezéstelen maradt, és egy

aznap tanult szóval felelt.– Sza...– Elena, lehetetlen vagy! Ugye nem fogod kirúgni Stefant

azután, hogy megmentetted?– Persze, hogy nem! - Elena megsértődött. - Stefan és én

egymáshoz tartozunk... örökre.– De mégis eltöltöttél egy éjszakát Damonnal, amikor valami

történt közöttetek.– Valami... talán.

– És mi volt az a valami?Elena bocsánatkérően mosolygott. - Sza...– Majd akkor belőle húzom ki! Sarokba szorítom...– Készíthetsz A-, B- meg mindenféle terveket - felelte Elena. -

De nem segít. Sinicsi elvette Damon emlékeit. Meredith, sajnálom... el nem tudod képzelni, mennyire sajnálom! De megesküdtem, hogy soha nem tudhatja meg senki. - Elena ránézett a barátnőjére, és érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Nem tudná most az egyszer ejteni a témát?

Meredith hátradőlt. - Elena Gilbert, a világ szerencséje, hogy csak egy van belőled. Te vagy a leg... - Meredith elhallgatott, mintha nem tudná, hogy kimondja-e. Majd úgy folytatta: - Ideje lefeküdnünk. Mindjárt itt a hajnal, és a Démonkapu is.

–Merry?–Most meg mi van?–Köszönöm.

13.

Adémonkapu.Elena a válla felett a Prius hátsó ülésére pillantott. Bonnie álmosan pislogott. Meredith, aki sokkal kevesebbet aludt, de sokkal több riasztó hírt hallott, úgy nézett ki, mint egy borotvapenge: hideg volt, éles és tettre kész.

Semmi egyéb látnivaló nem volt, kivéve a Priust vezető Damont a maga mellett tartott papírzacskókkal. Az ablakon kívül, ahol a száraz arizonai hajnalnak kellett volna elvakítania őket, csak köd volt.

Ettől zavarba jöttek és megijedtek. Egy kisebb útra hajtottak le a 179-es autópályáról, és a köd fokozatosan odagyűlt köréjük, páranyalábokat bocsátva az autó köré, majd végül egészben elnyelte. Elenának úgy tűnt, mintha szándékosan vágták volna el őket a McDonalds és a Target üzletlánc hétköznapi világától, és egy olyan helyre keltek át, amiről tudniuk sem lett volna szabad, nemhogy odamenniük.

A másik irányban nem volt forgalom. Egyáltalán. Akármilyen figyelmesen is kukucskált ki Elena az ablakon, úgy érezte magát, mintha gyorsan mozgó felhőkön kellene átnéznie.

– Nem megyünk túl gyorsan? - kérdezte Bonnie a szemét dörzsölve.

– Nem - válaszolta Damon. - Nagyon... meglepő egybeesés lenne, ha bárki más is lenne ezen az úton pont akkor, amikor mi.

– Ez nagyon hasonlít Arizonára - felelte Bonnie csalódottan.– Felőlem akár Arizona is lehet - felelte Damon. - De a Kapun

még nem keltünk át. És ez nem olyan része Arizonának, ahová csak úgy egyszerűen be lehetne sétálni. Az ösvénynek megvannak a maga kis trükkjei és csapdái. Csak az a baj, hogy az ember soha nem tudhatja, mivel áll szemben. És most ide figyeljetek - tette hozzá Elenára pillantva, a lány számára már ismerős arckifejezéssel, ami

azt jelentette: most nem viccelek, egyenrangú félként beszélek veletek; komolyan beszélek. - Nagyon jól begyakoroltad, hogy az aurádból csak egy ember méretű rész látsszon - mondta. - És ez azt jelenti, hogy ha még egy dolgot megtanulsz, mielőtt konkrétan bemennénk, akkor akár használni is tudnád az aurádat valami jó célra, ahelyett, hogy csupán elrejtenéd, amíg kicsúszik az irányításod alól, és másfél tonnás autókat emel meg.

– És milyen jó célra gondolsz?– Mindjárt megmutatom. Először engedd el magad, és hagyd,

hogy én irányítsam. Utána szép fokozatosan kiengedem a kezemből, és te átveheted. A végére képesnek kell lenned a szemedbe küldeni az Erődet, és sokkal jobban látni; a füledbe, és sokkal jobban hallani; a végtagjaidba, és sokkal gyorsabban és precízebben mozogni. Rendben?

– És nem taníthattál volna meg minderre, még mielőtt útnak indultunk volna?

Damon Elenára mosolygott féktelenül és vakmerően, és ettől Elenának is muszáj volt mosolyognia, még ha nem is tudta, min. - Amíg meg nem mutattad, milyen ügyesen tudod kontrollálni az aurádat, addig nem gondoltam, hogy készen állsz rá - felelte Damon egyszerűen. - Most már úgy gondolom. Vannak dolgok az elmédben, amik alig várják, hogy kiszabaduljanak. Majd akkor megérted, amikor kiengedjük őket.

És mivel fogjuk kiengedni őket? Egy csókkal? - gondolta Elena gyanakodva.

– Nem. Nem. És ezért is kell megtanulnod. A telepátiád kezd kicsúszni az irányításod alól. Ha nem tanulod meg, hogyan kerülheted el a gondolataid kivetítését, akkor soha nem leszel képes emberként átjutni a Kapu őrségén.

Őrség. Ez baljósan hangzott. Elena bólintott, és azt felelte: - Rendben. Mit kell tennünk?

– Amit a múltkor. Mint már mondtam, engedd el magad. Próbálj meg bízni bennem!

Közvetlenül Elena szegycsontja elé tette a kezét balra, nem érint

ve a lány mélyarany felsőjét. Elena érezte, hogy elvörösödik, és

kíváncsi volt, mit szólhat ehhez Bonnie és Meredith, ha nézik. És akkor megérzett valami mást is.

Nem hideg volt, nem is meleg, hanem olyasmi, mint a kettő legszélsőségesebb megnyilvánulása. Színtiszta Erő volt. Feldöntötte volna Elenát, ha Damon nem fogta volna a karját a másik kezével. Damon a saját Erejét használja arra, hogy felerősítse az enyémet, hogy csináljon valamit... valami fájdalmasat...

Ne! Elena megpróbálta fennhangon és telepatikusan is közölni Damonnal, hogy ez az Erő túl sok, hogy ez fáj. Ám Damon ügyet sem vetett a könyörgésére, ahogy a könnyeire sem, amelyek egyre csak potyogtak a szeméből. Az Ereje immár a lány Erejét vezette végig a testén fájdalmasan. Ott haladt az ereiben, üstököscsóvaként húzva maga után Elena Erejét. Arra kényszerítette a lányt, hogy vigye az Erőt a teste különböző részeibe, és hagyja, hogy ott összegyűljön, és ne lélegezze ki, ne engedje tovább.

Mindjárt felrobbanok...Elena tekintete mindvégig Damonéba fúródott, és a lány

érzelmeit sugározta: a felháborodott haragtól a döbbeneten át a kínszenvedésig... és most... a...

Felrobbant az elméje.Az Ereje többi része tovább keringett anélkül, hogy fájdalmat

okozott volna. Minden egyes lélegzetvétellel több Erő adódott hozzá, de az egyszerűen keringett a vérével együtt, nem növelte az auráját, csak a benne lévő Erőt. Két vagy három gyors lélegzetvétel után Elena rájött, hogy ez erőfeszítés nélkül megy neki.

Ekkorra Elena Ereje már nemcsak simán végigsiklott benne, kívülről nézve úgy, mint bármelyik emberben, hanem kitöltött benne több megduzzadt, felrobbant csomópontot, és ezeken a helyeken megváltoztatott dolgokat.

Elena ráébredt, hogy tágra nyílt szemmel mered Damonra. A fiú elmondhatta volna, milyen érzés lesz, ahelyett, hogy csak úgy a mély vízbe dobja.

Te tényleg akkora szemétláda vagy, igaz?- gondolta Elena, és elképesztő módon megérezte, ahogy Damon meghallja a gondolatot, és érezte a fiú ösztönös reakcióját, az elégedett egyetértést is.

Aztán Elena megfeledkezett Damonról, elragadta az új tudás hajnala. Kezdett ráérezni, hogyan keringetheti magában az Erőt, és hogyan gyűjthet belőle egyre többet, felkészülve egy igazán hatalmas kitörésre, miközben semmit nem mutat a felszínen az egészből.

Ami pedig a csomópontokat illeti...Elena körbenézett a tájon, amely pár perce még kihalt

pusztaság volt. Olyan érzés volt, mintha fénylövedékek hatolnának a szemébe.

Elkápráztatta, megigézte a dolog. A színek fájdalmas dicsőséggel keltek életre. Elena úgy érezte, sokkal messzebbre ellát, mint valaha, egyre távolabb a sivatagban, ugyanakkor meg tudta különböztetni Damon pupilláját is az íriszétől.

Hát, mindkettő fekete, de más-más árnyalat, gondolta. Persze mennek egymáshoz... Damon soha nem viselne olyan íriszt, amely nem áll jól a pupillájához. De az írisze bársonyosabb, míg a pupillája inkább selymes és fényes. De ez a selyem képes megtartani magában a fényt - majdnem olyan, mint az éjszakai égbolt a csillagokkal, mint a kicunék csillaggömbjei, amelyekről Meredith mesélt.

Ebben a pillanatban a szóban forgó pupillák tágra nyíltak, és rendíthetetlenül pásztázták Elena arcát, mintha Damon egy mor-zsányit sem szeretne elmulasztani a lány reakciójából. A szája hirtelen halvány mosolyra görbült.

– Megcsináltad. Megtanultad a szemedbe összpontosítani az Erődet. - Damon olyan halkan suttogott, hogy Elena korábban nem hallotta volna.

– És a fülembe - suttogta vissza, az apró hangok elképesztő szimfóniáját hallgatva maga körül. Fenn az égen egy denevér visított az emberi fül számára túl magas hangon. Ami pedig az apró homokszemek pergését illeti Elena körül, azok kis koncertté álltak össze, ahogy a kőnek ütköztek, majd egy kis pengéssel visszapattanva a földre zuhantak.

Ez elképesztő, mondta Damonnak, és hallotta az önelégültséget a saját telepatikus hangjában. És most már bármikor képes leszek veled így beszélgetni? Ezzel majd vigyáznia kell - a telepátia egyik

veszé-lye, hogy többet elárulhat a beszélgetőpartnerének, mint akar.

Jobb, ha vigyázol, értett vele egyet Damon, igazolva Elena gya-núját. Többet küldött, mint szeretett volna.

Figyelj, Damon... szerinted Bonnie is képes lehet erre? Megpróbáljam megmutatni neki?

– Ki tudja? - kérdezte meg Damon hangosan, amitől Elena el-fintorodott. - Az emberek kitanítása az Erő használatára nem ép-pen az erősségem.

És mi a helyzet a különböző Szárnyaimmal? Most már azokat is fogom tudni használni?

– Arról a leghalványabb fogalmam sincs. Olyat még soha nem láttam. - Damon egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, aztán megrázta a fejét. - Szerintem ezt csak valaki nálam tapasztaltabb tudja megtanítani neked. - Még mielőtt Elena válaszolhatott volna, hozzátette: - Vissza kell mennünk a többiekhez. Már majdnem ott vagyunk a Kapunál.

– És, gondolom, ott nem szabad a telepátiát használni. - Hát, az elég gyanús lenne...

– De később majd tanítasz még, igaz? Arra, amit az Erő irányításáról tudsz?

– Lehet, hogy a barátodnak kellene megtanítania - felelte Damon szinte nyersen.

Fél, gondolta Elena, miközben megpróbálta egy fehérzaj fal mögött tartani a gondolatait, hogy Damon ne hallja meg őket. Ő is éppen annyira fél, hogy túl sokat megtudok róla, amennyire én félek tőle.

14.

-Rendben - mondta Damon, amikor Elenával eljutottak

Bonnie-hoz és Meredithhez. - Most jön a neheze.Meredith felpillantott rá. - Most jön…?– Igen. Az igazán nehéz része. - Damonnak végül sikerült

kicipzároznia titokzatos bőrtáskáját. - Nézzétek - mondta szinte csak motyogva -, ez a Kapu, amin át kell kelnünk. És közben annyit hisztiztek, amennyit csak akartok, mert fogolyként foglak átvinni titek - húzott elő egy halom kötelet.

Elena, Meredith és Bonnie automatikusan közelebb húzódott egymáshoz a velociraptor-testvériség jegyében.

– És mire - szólalt meg lassan Meredith, mintha az utolsó pillanatig meg akarná adni Damonnak az ártatlanság vélelmét - szolgálnak azok a kötelek?

Damon oldalra billentette a fejét egy "jaj, ne már" mozdulattal. - Hogy összekössem velük a kezeteket.

– Minek?Elena elképedt. Soha nem látta még Meredith ilyen

nyilvánvalóan dühösnek. Ő maga meg sem tudott mukkani. Meredith odasétált Damonhoz, és tíz centiről bámult az arcába.

Az ő szeme pedig szürke! - kiáltott fel döbbenten Elena valamelyik távoli része. Mély-mély-mély, tiszta szürke. Mindig azt hittem, hogy barna, de nem.

Mindeközben Damon kicsit riadtan nézte Mereditht. Egy T-Rex is riadtan nézné az arckifejezését, gondolta Elena.

– És arra számítasz, hogy összekötött kézzel fogunk itt mászkálni? Miközben te mit csinálsz?

– Miközben én eljátszom a gazdátokat - felelte Damon egy törtmásodpercre felvillantva ragyogó mosolyát. - Ti hárman a

rabszolgáim vagytok.Hosszú, hosszú csend következett.Elena az egész kötélhalmot egy legyintéssel elintézte. - Ebbe

nem megyünk bele - jelentette ki egyszerűen. - Egyszerűen nem. Kell lennie más megoldásnak...

– Ki akarod szabadítani Stefant, vagy nem? - kérdezte Damon váratlanul. Sötét tekintetében perzselő tűz égett.

– Hát persze, hogy ki akarom! - vágott vissza Elena izzó arccal. - De nem rabszolgaként, akit magad mögött rángatsz!

– Az emberek csak így juthatnak be a Sötét Dimenzióba - felelte Damon határozottan. - Megkötözve vagy megláncolva, egy vámpír, démon vagy egy kicune tulajdonaként.

Meredith a fejét rázta. - Erről nem volt szó...– Mondtam, hogy nem fog tetszeni!Damon még akkor is Elenát nézte, amikor Meredithnek vála-

szolt. A felszíni hűvösség alatt mintha könyörögne neki, hogy értse meg, gondolta Elena. A régi szép időkben egyszerűen csak a falnak vetette volna a hátát, megemelte volna a szemöldökét, és azt mondta volna: „Rendben. Nem én akartam bemenni. Kinek van kedve egy piknikhez?"

De Damon be akar menni, döbbent rá Elena. Elkeseredetten vágyik rá, hogy bemenjenek. Csak nem tudja őszintén kifejezni. Ő csak ahhoz ért, hogy...

– Meg kell ígérned nekünk valamit, Damon - mondta egyene-sen a fiú szemébe nézve. - Mégpedig azelőtt, hogy eldöntenénk, hogy bemegyünk-e.

Ő látta a megkönnyebbülést Damon tekintetében, még ha a többiek szerint teljesen hideg és érzéketlen maradt is az arca. Tudta, hogy a fiú örül, hogy nem azt mondta, hogy az előző döntése végleges volt, és ennyi. - Mit kell megígérnem? - kérdezte Damon.

– Meg kell esküdnöd, a szavadat kell adnod, hogy bármilyen döntést is hozunk akár most, akár a Sötét Dimenzióban, nem próbálsz Befolyásolni minket. Nem fogsz elaltatni bennünket agykontrollal, nem fogsz rávenni semmire. Hogy semmilyen vámpírtrükköt nem használsz ellenünk.

Damon nem lett volna Damon, ha nem száll vele vitába. - De mi

van, ha eljön az idő, amikor épp ezt szeretnétek tőlem? Vannak ott olyan dolgok, amiket jobb lenne, ha végigaludnátok...

– Akkor majd szólunk, hogy meggondoltuk magunkat, és feloldozunk az ígéreted alól. Érted? Semmi hátránya nincs a dolognak. Csak meg kell esküdnöd.

– Rendben - felelte Damon, még mindig fogva tartva Elena pillantását. - Esküszöm, hogy nem alkalmazom az Erőmet az elméteken; semmilyen módon nem foglak Befolyásolni titeket, amíg meg nem kértek rá. A szavamat adom.

– Rendben. - Elena végül egy apró mosollyal és biccentéssel törte meg a pillantásukat. Damon ezt egy szinte észrevehetetlen biccentéssel viszonozta.

Amikor elfordult, Elena hirtelen Bonnie kutató, barna szemével találta szemben magát.

– Elena - suttogta Bonnie a karját rángatva. - Idejönnél egy pillanatra? - Elenának nem sok választása volt. Bonnie olyan erősen húzta, mint egy apró walesi póni. Elena vele tartott, tehetetlen pillantást vetve a válla felett Damonra.

– Mi van? - suttogta, amikor Bonnie végre nem rángatta már. Meredith is velük ment, mert úgy okoskodott, hogy ez a testvériség ügye lehet. - Na?

– Elena - robbant ki Bonnie-ból, mintha már nem lenne képes magában tartani -, ahogy Damonnal viselkedtek... az más, mint volt. Te régen nem... úgy értem, mi történt igazából köztetek, amíg kettesben voltatok?

– Ez nem a megfelelő időpont erre - sziszegte Elena. - Egy nagy, megoldandó problémánk van, ha nem vetted volna észre.

– De... mi van, ha...Meredith fejezte be a mondatot, kisimítva egy sötét tincset a

homlokából. - Mi van, ha ez olyasmi, ami Stefannak nem fog tetszeni? Úgy értem, „mi történt köztetek Damonnal, amíg kettesben éjszakáztatok a motelben?" - idézte Bonnie szavait.

Bonnie szája tátva maradt. - Milyen motelben? Melyik éjszaka? Mi történt? - szinte visított, Meredith pedig megpróbálta elcsitítani, és egy harapást kapott cserébe.

Elena először az egyik, majd a másik legjobb barátnőjére

pillantott - a két barátnőjére, akik eljöttek meghalni vele, ha kell. Érezte, hogy eláll a lélegzete. Ez olyan igazságtalan, de... - Nem beszélhetnénk ezt meg később? - javasolta, miközben megpróbálta a tekintetével és a szemöldökével azt sugalmazni, hogy Damon meghallhat minket!

Bonnie csak azt súgta: - Milyen motelben? Melyik éjszaka? Mi...Elena feladta. - Semmi nem történt - jelentette ki határozottan.

- Meredith csak téged idéz, Bonnie. Te mondtad ezeket a szavakat tegnap éjjel, álmodban. És talán valamikor a jövőben elárulhatnád, miről beszéltél, mert én nem tudom.

Amikor befejezte, Meredithre nézett, aki megemelte tökéletes szemöldökei egyikét. - Igazad van - mondta anélkül, hogy Elena egy szavát is elhitte volna. - Tényleg tudnánk mire használni egy olyan szót, mint a „sza". Az például sokkal rövidebbé tenné a beszélgetéseket.

Bonnie felsóhajtott. - Nos, akkor majd kiderítem magam - jelentette ki. - Lehet, hogy azt hiszed, nem tudom, de ki fogom.

– Oké, oké, de addig is, van valakinek bármi értelmes mondanivalója Damon köteles ügyletéről?

– Mint például, hogy mondjuk meg neki, hova dughatja? - vetette fel Meredith mormogva.

Bonnie egy darab kötelet szorongatott. Végighúzta rajta kicsi, fehér bőrű kezét.

– Nem hinném, hogy ezt haraggal vásárolták volna - állapította meg kiüresedő tekintettel, és kicsit vérfagyasztó hangon, mint mindig, ha transzban volt. - Egy fiút és egy lányt látok a pultnál egy szerszámüzletben, a lány nevet, és a fiú azt mondja: „bármibe lefogadom, hogy jövőre építésznek fogsz tanulni", és a lánynak elködösül a tekintete, azt mondja, igen, utána meg...

– Ennél több ezoterikus kémkedést nem akarok hallani. - Damon nesz nélkül közelítette meg őket. Bonnie összerezzent, és majdnem elejtette a kötelet.

– Figyeljetek - folytatta Damon nyersen. - Az utolsó átkelő száz méterre van. Vagy felveszitek ezeket, és úgy is viselkedtek, mint a rabszolgák, vagy nem juttok be Stefanhoz. Soha. Ennyi.

A lányok némán tanácskozni kezdtek a pillantásukkal. Elena

tudta, hogy az övé tisztán azt mondja, hogy nem kéri sem Bonnie-t, sem Mereditht, hogy tartsanak vele, de ő maga bemegy, akár négykézláb kúszva Damon mögött.

Meredith Elenára nézett, aztán lassan lehunyta a szemét, és bólintott, közben pedig kiengedte a levegőt. Bonnie már megadóan bólogatott.

Bonnie és Meredith némán tűrte, hogy Elena összekösse a csuklójukat. Ezután Damon az ő kezét is összekötötte, és egy hosszú kötélre fűzte a három lányt, mintha rabláncon vezetné őket.

Elena érezte, hogy a gyomra összerándul, és elvörösödik. Nem volt képes Damon szemébe nézni, így nem, de kérdés nélkül is tudta, hogy Damon arra az estére gondol, amikor Stefan kizavarta a lakásából, mint egy kutyát, pontosan ugyanez előtt a közönség, plusz Matt előtt.

Bosszúálló tuskó, gondolta Elena olyan erősen, ahogy csak tudta. Tudta, hogy a második szó fog jobban fájni. Damon büszke arra, hogy úriember...

De az" úriemberek" nem mennek a Sötét Dimenzióba, szólalt meg Damon hangja a fejében gúnyosan.

– Rendben - tette hozzá Damon hangosan, majd a kezébe vette a vezetőkötelet. Friss léptekkel sétált be a barlang sötétjébe, a három lány pedig mögötte nyomakodott és botladozott.

Elena érezte, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a rövid kis utat, és tudta, hogy Bonnie és Meredith sem. Beléptek a barlang alacsony bejáratán, odamentek a kis nyíláshoz a végében, ami úgy tátongott, mint egy száj. Kellett egy kicsit manőverezni, hogy mindhárman bejussanak rajta. A túloldalon a barlang ismét kiszélesedett, és egy nagy teremben találták magukat. Legalábbis Elena felturbózott érzékszervei ezt súgták. Visszatért a végtelen köd, és Elenának fogalma sem volt, merre mennek.

Alig pár perccel később egy épület bukkant fel a sűrű ködben.Elena nem tudta, mire számított a Démonkapuval kapcsolatban.

Valószínűleg hatalmas ébenfa ajtókra, faragott cirádákkal és ékkőberakással. Esetleg egy egy darabból álló, viharverte kőkoloszszusra, mint az egyiptomi piramisoknál. Vagy valamilyen futurisztikus energiamezőre, ami kékeslila lézerfényben villog.

Ehelyett valamiféle rozzant raktárban találta magát, olyan helyen, ahol csomagokat tárolnak és továbbítanak. Volt benne egy üres ketrec is, erős ráccsal, a tetején szögesdróttal. Bűzlött az egész, és Elena örült, hogy a szaglását nem izzították be Damonnal.

Aztán emberek bukkantak fel finom ruhákban, kulccsal a kezükben, és dünnyögtek valamit, mielőtt kinyitották az egyik oldalajtót. Ugyanazt az ajtót, de Elena bármibe lefogadta volna, hogy nem ugyanoda mennek, ha azok a kulcsok olyanok, mint amilyet Sinicsi házában kapott „kölcsön" nagyjából egy hete. Az egyik hölgy úgy nézett ki, mint aki jelmezbálba készül: rókafülei beleolvadtak hosszú, vörös hajába. Elena csak akkor döbbent rá, hogy a nő egy kicune, aki épp a Démonkaput használja, amikor meglátta a lengedező rókafarkat bokáig érő ruhája alatt.

Damon sebesen - és cseppet sem gyengéden - vezette őket az épület túlsó felébe, ahol egy törött zsanérú ajtó nyílt egy lepusztult terembe, amely furcsa módon nagyobbnak tűnt belülről, mint kívülről. Itt mindenféle árut cseréltek és árultak: elég sok, valószínűleg a rabszolgák kordában tartására szolgáló holmit láttak.

Elena, Meredith és Bonnie tágra nyílt szemmel nézett egymásra. Úgy tűnt, akik szelídítetlen rabszolgákat visznek be odakintről, a napirendjük részének tekintik a kínzást és a megfélemlítést.

– Négy belépő - vetette oda Damon a csapott vállú, nagydarab férfinak a pult mögött.

– Három vadember egyszerre? - A férfi felmérte, amit a lányokból látott, majd gyanakodva fordult Damon felé.

– Mit mondhatnék? A munkám egyben a hobbim is - nézett Damon egyenesen a szemébe.

– Igen, de... - A férfi felnevetett. - Az utóbbi időben havonta csak olyan egy-kettőt kapunk.

– A jogos tulajdonaim. Nem raboltam őket. Térdre - tette hozzá Damon hányavetien a lányoknak.

Meredith értette meg először, és ereszkedett a földre, mint egy balett-táncos. Sötétszürke szemét valami olyasmire függesztette, amit csak ő látott. Majd Elena bogozta ki az utolsó szót a többi közül. Stefanra koncentrált, és úgy tett, mintha az ő börtönágya mellé

térdelne, hogy megcsókolja. Ez láthatóan működött; a földre került.De Bonnie állt. A triumvirátus legbefolyásolhatóbb,

leglágyszívűbb, legártatlanabb tagja azon kapta magát, hogy megmerevedett a térde.

– Vöröskék, mi? - kérdezte a férfi, még vigyorgás közben is élesen méregetve Damont. - Esetleg vegyél neki valamit, ami csíp.

– Talán ez lesz - felelte Damon szűkszavúan. Bonnie üres tekintettel ránézett, majd a földön térdelő lányokra, és levetette magát. Elena hallotta, hogy csendesen sír. - De úgy tapasztaltam, hogy a szigorú hang és egy elítélő pillantás hatékonyabb.

A férfi feladta, és ismét összegörnyedt. - Négy belépő - morogta, majd felnyúlt, és meghúzta a mocskos harangkötelet. Bonnie már zokogott félelmében és megaláztatásában, de ezt mintha senki sem vette volna észre a barátnőin kívül.

Elena nem merte telepatikusan megnyugtatni, mert az egyálta-lán nem illett volna a „hétköznapi emberlány" aurájába, és ki tudja, milyen csapdák és eszközök rejtőznek még a nagydarab férfi mellett, aki folyamatosan vetkőztette őket a tekintetével. Csak azt kívánta, bár elő tudná hívni az egyik Szárnyát itt, helyben. Az letörölné azt az önelégült pillantást az arcáról.

Egy pillanattal később valami más törölte le éppen olyan tö-kéletesen, mint kívánta. Damon áthajolt a pulton, és súgott neki valamit, amitől a görnyedt férfi vigyorgó arca betegesen zöld lett.

Nem hallottad, mit mondott? - kommunikálta Elena Meredithnek a szemével és a szemöldökével. Meredith szintén hunyorogva Elena hasa elé tette a kezét, majd egy csavaró, tépő mozdulatot tett.

Még Bonnie is mosolygott.Aztán Damon kivezette őket a raktár elé. Csak pár percig kel-lett

várniuk, amikor Elena éles szemmel észrevett egy hajót, amely csendben siklott át a ködön. Rádöbbent, hogy az épület közvetlenül a folyóparton lehet, de még a fülébe koncentrált Erő segítségével is alig tudta kivenni a gyorsan rohanó víz hangját.

A hajó megállt - valahogy. Elena nem látott lehulló horgonyt, sem azt, hogy bármihez kikötnék. De tény, hogy megállt, és a görnyedt férfi lerakott egy pallót, amely a helyén maradt, miközben

felsétáltak a fedélzetre: először Damon, majd a „rabszolgái".A fedélzeten Damon szó nélkül hat aranyat adott a révésznek -

kettőt mindegyik emberért, akik feltételezhetően nem fognak viszszajönni, gondolta Elena.

Egy pillanatra rátört egy emlék még nagyon fiatal korából - olyan hároméves lehetett -, ahogy az apukája ölében ül, aki egy gyönyörűen illusztrált könyvből olvas neki görög mondákat. Szó volt benne a révészről, Kharónról is, aki átviszi a holtak lelkét a Sztüx folyón a holtak birodalmába. És az apja mesélte, hogy a görögök pénzt tettek a halottak szemére, hogy ki tudják fizetni...

Erről az útról nincs visszatérés! - gondolta váratlanul és hevesen. Nincs menekvés! Akárha tényleg meghaltak volna...

Furcsa módon a félelem mentette meg a rettegés mocsarából. Felemelte a fejét, talán pont azért, hogy sikítson, a révész homályos alakja pedig épp ekkor fordult hátra, hogy végignézzen az utasokon. Elena meghallotta Bonnie kiáltását. Meredith reszketni kezdett, és eszementen a táskája felé nyúlt, amelyben a pisztolyát tartotta. Láthatóan még Damon is képtelen volt megmozdulni.

A magas alaknak nem volt arca.Két mélyedés volt ott, ahol a szemének kellett volna lennie, egy

sekély mélyedés a szája helyén, és egy háromszögletű lyuk ott, ahol az orrának kellett volna dudorodnia. Ez a rémületes borzalom a raktárban lévő ketrecek bűze mellett egyszerűen túl sok volt Bonnie számára, aki oldalra dőlt, és Meredithre roskadva elájult.

Elena a rettegés közepette egy pillanatnyi revelációt élt át. A sötét, nedves, csöpögő félhomályban megfeledkezett arról, hogy a lehető legjobban használja az érzékszerveit. Kétségkívül jobban látta a révész embertelen arcát, mint mondjuk Meredith. És hallott is dolgokat, például a régen halott bányászokat kopogtatni a felettük lévő kövön, és a hatalmas denevérek vagy csótányok, vagy valamik rohangálását a kőfalakban mindenfelé.

Elena hirtelen megérezte, hogy könny csorog jeges arcán, és rájött, hogy teljesen alábecsülte Bonnie-t, amióta csak tud a barátnője különleges képességeiről. Ha Bonnie érzékszervei folyamatosan nyitva állnak az ilyen rettenetes dolgok előtt, mint amiket Elena most megtapasztalt, akkor nem csoda, hogy

rettegésben él. Elena azon kapta magát, hogy némán fogadalmat tesz, hogy ezután sokkal türelmesebb lesz, ha Bonnie elájul vagy sikoltozni kezd. Sőt, Bonnie egyenesen kitüntetést érdemelne, amiért eddig sikerült megőriznie a józan eszét, gondolta Elena. De nem mert többet tenni, mint hogy rámeredt barátnőjére, aki teljesen öntudatlan volt, és megesküdött, hogy ettől a naptól fogva Elena Gilbert Bonnie védelmezője lesz.

Ennek az ígéretnek a melege gyertyafényként lobogott Elena elméjében, a gyertya pedig képzeletében Stefan kezében volt, és fénye a fiú zöld szemében és az arcán táncolt. Ez elég is volt ahhoz, hogy ő se veszítse el a józanságát az út hátralévő részén.

Mire a hajó kikötött - egy alig forgalmasabb helyen, mint ahol beszálltak -, mindhárom lány kimerült volt a hosszú rettegés és a feszültség miatt.

Régebben nem is szántak rá időt, hogy végiggondolják, mit jelenthet a „Sötét Dimenzió", vagy elkćpreljék, hányféle formát ölthet a sötétség.

– Az új otthonunk - jelentette ki Damon komoran. Elena a táj helyett őt bámulta, és a nyakizmok és a váll feszültségéből rádöbbent, hogy Damon nem érzi magát túl jól. Pedig azt hitte volna, hogy a fiú a saját kis Paradicsoma felé tart, ahol emberi rabszolgákat tartanak, élvezetet találnak a kínzásban, ćs az egyetlen szabály az egó megőrzése. Rájött, hogy tévedett. Damon számára ez a hely azoknak a világa volt, akiknek legalább akkora egójuk van, mint neki. Kénytelen kiharcolni a helyét, éppúgy, mint bármelyik utcagyerek - kivéve, hogy nem engedheti meg magának, hogy hibázzon. Módot kell találniuk nem csak az életre, de arra is, hogy luxusban éljenek, és a felsőbb körökkel érintkezzenek, ha esélyt akarnak arra, hogy megmenthessék Stefant.

Stefan... nem, Elena önmagának nem biztosíthatja azt a luxust, hogy most a fiúra gondoljon. Amint elkezdi, szétcsúszik, nevetséges dolgokat fog követelni, mint például hogy látogassanak el a börtönhöz, csak hogy megbámulhassa, mint egy nyolcadikos, aki egy idősebb fiú iránt rajong, és azt szeretné, hogy hajtsanak el vele „az ő háza" mellett, hogy rajongva nézhesse. És hogy befolyásolná a szöktetési terveiket? Az A-terv: nem hibázhatunk, és Elena ki akart

tartani emellett, amíg jobbat nem talál.Damon és „rabszolgái" így kerültek a Sötét Dimenzióba a Dé-

monkapun keresztül. A legkisebbet magához kellett téríteni az arcába loccsantott vízzel, mielőtt fel tudott volna állni és járni.

15.

lena Damon mögött sietve megpróbált se jobbra, se balra nem nézni. Túl sokat látott abból, ami Bonnie és Meredith számára

valószínűleg csak összemosódott sötétségnek tűnt.E

Mindkét oldalon raktárak voltak, valószínűleg ezekbe hozták a rabszolgákat adni-venni, vagy továbbszállítás céljából. Elena gyereksírást hallott a sötétből, és ha nem lett volna maga is olyan rémült, valószínűleg elrohan megkeresni a zokogó gyerekeket.

Most nem csinálhatok ilyet, mert rabszolga vagyok, gondolta, és a döbbenet az ujja begyéig végigbizsergett rajta. Már nem emberi lény vagyok. Csak egy vagyontárgy.

Ismét azon kapta magát, hogy Damon tarkóját bámul ja, és azon töpreng, hogy hagyhatta magát erre rábeszélni. Megértette, mit jelent rabszolgának lenni - ami azt illeti, meglepő módon volt róla elképzelése -, és Nem volt Jó Dolog.

Azt jelentette, hogy akár... szóval, bármit megtehetnek vele, és ez senkire nem tartozik majd a tulajdonosán kívül. És a tulaj-donosa (megint csak, hogyan is tudta erre rábeszélni?) pont Damon.

Akár mindhárom lányt eladhatja - Elenát, Mereditht és Bonnie-t is -, és egy órán belül kint lehet a vételárral a zsebében.

Végigsiettek a rakparton, a lányok mindvégig a lábuk elé néztek, nehogy elessenek.

Aztán odaértek egy dombhoz. Alattuk, mint egy kráterben, város terült el.

A nyomornegyed a szélén volt, és majdnem odáig felért, ahol álltak. Egy drótkerítés azonban elzárta a lányok elől, miközben végigtekinthettek a városon. Ha még mindig a barlangban lettek volna, amibe eredetileg beléptek, ez lett volna a világ legnagyobb barlangja - de már nem a föld alatt tartózkodtak.

– Valamikor a hajóút alatt történt - magyarázta Damon. - Mi... nos... csavarodtunk egyet a térben, úgymond. - Megpróbálta el-magyarázni, Elena pedig megpróbálta megérteni. - A Démonka-pun

mentünk be, és amikor kijöttünk, már nem a Földi Dimenzióban voltunk, hanem egy egészen másikban.

Elenának fel kellett néznie az égboltra, hogy higgyen neki. A csillagképek mind megváltoztak; se Kis, se Nagy Göncöl, se Esthajnalcsillag.

És ott volt a nap is. Sokkal nagyobb, ugyanakkor sokkal homályosabb volt, mint a Földé, és soha nem hagyta el a horizontot. Mindig csak a fele látszott, éjjel-nappal - amely kifejezés, mint arra Meredith rámutatott, itt értelmét veszítette.

Miközben a drótkerítésen lévő kapuhoz igyekeztek, hogy végre kijussanak a rabszolganegyedből, megállította őket egy alak, akiről Elena később megtudta, hogy Őrnek hívják.

Azt is megtanulta később, hogy bizonyos értelemben az Őrök a Sötét Dimenzió urai, bár ők maguk egy távoli helyről származnak, de majdnem olyan, mintha folyamatosan megszállás alatt tartanák a Pokolnak eme szegletét, hogy megpróbálják rendbe szedni a Nyomornegyed Királyát és a hűbérurakat, akik felosztották maguk között a várost.

Az Őr egy magas nő volt. Vállig érő haja, ugyanolyan - valódi arany - színű volt, mint Elenáé. Ügyet sem vetve Damonra azonnal hozzá fordult, hogy megkérdezze, miért van itt.

Elena örült, szívből örült, hogy Damon megtanította uralkodni az auráján. Erre koncentrált, miközben az agya szuperszonikus sebességgel kattogott, és azon törte a fejét, mi a megfelelő válasz erre a kérdésre. A válasz, ami után elengedik, nem pedig hazaküldik őket.

Damon erre nem tanított meg minket, volt az első gondolata. A második pedig az, hogy azért, mert soha nem járt még itt. Csak pár dologról tudja, hogyan működik.

Viszont úgy tűnik, ha ez a nő összeakaszkodik Damonnal, akkor a fiú elveszti az eszét, és rátámad, tette hozzá egy segítőkész kis hang Elena tudatalattijából. Elena megduplázta az agytorna sebességét. A találékony hazudozás egykor a specialitása volt, ezért kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott: - Fogadtam vele, és veszítettem.

Nos, ez jól hangzott. Az emberek mindenféle dolgot

elveszítenek fogadásokon: ültetvényeket, talizmánokat, lovakat, kastélyokat, dzsinnes palackokat. És ha ez nem elég, még mindig mondhatja majd, hogy ez csak az eleje egy szomorú történetnek. És ami a legjobb, még igaz is. Valamikor régen odaadta az életét Damonért és Stefanért is, és Damon nem igazán nyitott új lapot, ahogy Elena kérte. Talán csak egy felet. Egy szamárfülnyit.

Az Őr értetlenül méregette tiszta, kék szemével. Elenát egész életében bámulták- ha valaki fiatal és nagyon szép, csak akkor húzhatja fel az orrát, ha éppen nem látja senki. De az értetlenség aggodalomra adott okot. Vajon a magas nő képes olvasni a gondolataiban? Elena megpróbált egy újabb réteg fehérzajt rakni az elméjére. Ami ebből kijött, az csupán pár sor volt egy Britney Spears-számból. Elena feltekerte a mentális hangerőszabályzót.

A magas nő a fejéhez emelte két ujját, mintha hirtelen fejfájás támadt volna rá. Majd Meredithre pillantott.

– Miért... vagy itt?Meredith általában egyáltalán nem hazudott, de amikor igen,

akkor valódi művészetet csinált belőle. Szerencsére olyasmit sem próbált megjavítani soha, ami nem volt eltörve. - Én is ugyanazért - mondta szomorúan.

– És te? - pillantott a nő Bonnie-ra, aki megint úgy nézett ki, mint aki mindjárt rosszul lesz.

Meredith megbökdöste Bonnie-t. Aztán keményen ránézett. Elena még keményebben nézte, mert tudta, hogy Bonnie-nak csak annyit kell motyognia, hogy „én is". És Bonnie ügyes énisezó' szokott lenni, ha Meredith kijelölte a helyét.

Csak az volt a baj, hogy Bonnie vagy konkrétan transzban volt, vagy olyan közel volt hozzá, hogy nem számított a különbség.

– Árnyéklelkek - felelte Bonnie.A nő pislogott, de nem úgy, mint amikor valaki valami

érthetetlen dolgot mond. Hanem döbbenten.Ó, te jó ég, gondolta Elena. Bonnie eltalálta a jelszavukat, vagy

valami. Mindjárt jósolni fog, vagy próféciát mond, vagy ilyesmi.– Árnyék... lelkek? - kérdezte az Őr, és erősen nézte Bonnie-t.– Tele van velük a város - mondta Bonnie elkeseredetten. Az Őr

ujjai egy palmtopnak tűnő izé felett táncoltak. - Ezt tudjuk. Ide

szoktak járni.– Akkor meg kellene állítaniuk őket.– Limitált a fennhatóságunk. A Sötét Dimenziót egytucatnyi

felsőlord kormányozza, akiknek a parancsait a nyomornegyedek lordjai hajtják végre.

Bonnie, gondolta Elena, és megpróbált áthatolni Bonnie mentális ködén, még azon az áron is, hogy az őr meghallja. Ez a rendőrség.

Ebben a pillanatban Damon vette át az irányítást. - Ő is olyan, mint a többiek - jegyezte meg. - Leszámítva, hogy ő médium.

– Téged senki nem kérdezett - vetette oda az Őr anélkül, hogy akár Damon felé pillantott volna. - Nem érdekel, mekkora nagykutya vagy odalent - biccentett megvetően a város fényei felé -, a kerítés mögött az én térfelemen vagy. És a kis, vörös lányt kérdezem: igaz, amit mond?

Elena egy pillanatra bepánikolt. Azok után, amin keresztülmentek, ha Bonnie most elszúrja...

Bonnie ezúttal pislogott. Bármi mást is próbált kommunikálni, az igaz volt, hogy olyan, mint Elena és Meredith. És médium is. Bonnie rettenetesen hazudott, ha túl sok ideje volt gondolkozni, de ezt habozás nélkül ki tudta mondani.

– Igen, igaz.Az Őr Damonra meredt.Damon úgy bámult vissza rá, mintha egész éjjel képes lenne

folytatni. Világbajnok volt farkasszemezésben.Aztán az őr továbbintette őket.– Gondolom, egy médiumnak is lehet rossz napja - jegyezte

meg, majd Damon felé fordulva hozzátette: - Vigyázz rájuk! Tudod, ugye, hogy a médiumokat engedélyeztetni kell?

Damon a legjobb grand seigneur modorában azt felelte: - Hölgyem, ezek nem hivatásos médiumok. Hanem a személyes asszisztenseim.

– Én pedig nem vagyok „hölgyem". A megszólításom „Méltóságos Ítélkező". Egyébként a szerencsejáték-függők általában szörnyű véget érnek itt.

Ha-ha, gondolta Elena. Ha tudná, miféle szerencsejátékot űzünk

itt... nos, talán rosszabbul járnánk, mint Stefan.A kerítés előtt egy udvar terült el. Hordszékek voltak benne,

riksák és kis, kecskevontatta szekerek. Se hintók, se lovak. Damon kerített két hordszéket, egyet magának és Elenának, egyet pedig Meredithnek és Bonnie-nak.

Bonnie továbbra is zavart képpel meredt a napba. - Úgy érted, soha nem fejezi be a felkelést?

– Nem - válaszolta Damon türelmesen. - És itt lenyugvóban van, nem felkelőben. A Sötétség Városában örökké alkonyat van. Majd meglátod, ha odaérünk. Ahhoz ne nyúlj - tette hozzá, amikor Meredith ki akarta oldani Bonnie kötelékét, mielőtt felszálltak volna a hordszékre. - Ti ketten levehetitek a kötelet a hordszéken, ha behúzzátok a függönyt, de ne veszítsétek el! Még mindig rabszolgák vagytok, és jelzésképp valamit viselnetek kell a csuklótokon, lehet akár egyforma karkötőt is, különben bajba kerülök. Ó, és a városban csak lefátyolozva járkálhattok.

– Hogy... micsoda? - pillantott rá Elena hitetlenkedve.Damon rávillantotta a 250 wattos mosolyát, és mielőtt Elena

akár egy szót is szólhatott volna, vékony vásznakat húzott elő a zsákjából, majd körbeadogatta őket. A fátylak egész testüket befedték.

– De csak a fejetekre kell tennetek, vagy a hajatokba kötnötök, vagy ilyesmi - tette hozzá nagylelkűen.

– Ez miből van? - kérdezte Meredith a könnyű, selymes anyagot vizsgálva, amely áttetsző volt, és olyan vékony, hogy a szél majdnem kiragadta az ujjai közül.

– Honnan tudnám?– Különböző színű a két fele! - fedezte fel Bonnie, és hagyta,

hogy a szél csillogó ezüstszínűvé változtassa halványzöld fátylát. Meredith egy drámai sötétlila selymet rázott ki titokzatos sötétkékre, amit csillagok miriádjai díszítettek. Elena, aki kék fátyolra számított, azon kapta magát, hogy Damonra pillant. A fiú egy apró anyagdarabot tartott az öklében.

– Nézzük, mennyire megy jól - dünnyögte, miközben közelebb intette magához Elenát. - Találd ki, milyen színű.

Más lány talán csak a szép vágású fekete szemeket és Damon

arcának tiszta vonásait vette volna észre, vagy talán a vad, rossz kisfiús mosolyát - ami itt valahogy vadabb és kedvesebb volt, mint valaha, akár egy szivárvány a hurrikán közepén. De Elenának a nyaka és a válla merevsége is feltűnt - azoké a helyeké, ahol összegyűlt a feszültség. A Sötét Dimenzió máris megkövetelte az árát, hiába gúnyolódott rajta.

Elena elgondolkozott, vajon másodpercenként hány kíváncsi Erőhullámot kell Damonnak visszavernie. Már majdnem felajánlotta a segítségét azzal, hogy megnyitja magát a természetfeletti világ előtt, amikor Damon felcsattant: - Találd ki! - és a hangsúlya nem javaslatra utalt.

– Arany - felelte Elena azonnal, önmagát is meglepve. Amikor odanyúlt, hogy kivegye az aranynégyszöget Damon kezéből, mintha erős, kellemes elektromos áramütés futott volna rajta végig a tenyeréből egyenesen a szívébe. Damon megfogta a kezét, miközben elvette tőle a kelmét, és Elena még mindig érezte az ujjában lüktető elektromosságot.

A fátyla fonákja csillogó fehérnek bizonyult, mintha gyémán-tokkal lenne kirakva. Istenem, lehet, hogy ezek tényleg gyémántok, gondolta Elena. Damonnál soha nem lehet tudni.

– Az esküvői fátylad, esetleg? - dünnyögte Damon, és ajka majdnem Elena füléhez ért. Elena csuklóján kilazult a kötél, és a lány tanácstalanul simogatta a fényűző kelmét, a hűvös tapintású drágaköveket a fehér oldalán.

– Honnan tudtad, hogy erre szükséged lesz? - kérdezte Elena lehengerlő gyakorlatiassággal. - Nem tudtál mindent, de úgy látom, eleget tudtál.

– Hát, végeztem némi kutatómunkát bárokban meg ilyen helyeken. Találkoztam pár emberrel, akik jártak már itt, és sikerült kijönniük... vagy kirakták őket. - Damon széles mosolya még szélesebbé vált. - Éjszaka, miközben aludtatok, egy kicsi, eldugott boltban megvettem azokat - biccentett a fátyol felé, majd hozzátette: - Nem kell az arcodon viselni, vagy ilyesmi. Nyomd a hajadhoz, és hozzá fog tapadni.

Elena így is tett, az arany oldala volt felül. A fátyol egészen a sarkáig zuhant. Elena megfogta, máris számba véve a flörtölési

lehetőségeket éppen úgy, mint a visszautasítási lehetőségeket. Ha legalább ezt az átkozott kötelet levehetné a csuklójáról...

Damon pár pillanat alatt visszaváltozott érzéketlen rabtartóvá, és azt mondta: - Mindannyiunk érdekében szigorúan be kell tartanunk a szabályokat. A nyomornegyedek urai és a nemesek, akik ezt a visszataszító Sötét Dimenziót kormányozzák, tisztában vannak vele, hogy bármely pillanatban két nap alatt kitörhet a forradalom, és ha bármivel megbontjuk az egyensúlyt, akkor Példát Fognak Velünk Statuálni.

– Rendben - felelte Elena. -Tessék, tartsd a kötelemet, én pedig felülök a hordszékre.

De a kötélnek nem maradt sok értelme, amint mindketten le-ültek. Négy férfi cipelte - nem nagydarab férfiak, hanem inasak, egyforma magasak, amitől zökkenőmentes lett az útjuk.

Ha Elena szabad polgár lett volna, akkor soha nem hagyta volna, hogy négy - valószínűleg - rabszolga cipelje. Sőt, komoly balhét csapott volna emiatt. De a hegyibeszédnek, amit önmagának tartott a rakparton, megvolt a hatása. Ő is rabszolga volt, még akkor is, ha Damon nem fizetett érte senkinek. Nem volt joga nagy balhét csapni semmi miatt. Elképzelhető, hogy ebben a karmazsinszín, bűzös világban a balhézása pont a hordszékhordozóknak ártana a legtöbbet - lehet, hogy a tulajdonosuk, vagy bárki is irányítja a hordszékiparágat, megbüntetné őket, mintha az ő hibájuk lenne.

A legjobb A-terv pillanatnyilag: Fogd Be a Szádat.Amúgy is rengeteg látnivaló volt a környéken, most, hogy át-

mentek egy hídon a rossz szagú nyomornegyed és az omladozó házakkal teli sikátorok felett. Boltokat láttak, majd erős rácsokkal felszerelt, vakolatlan kőépületeket, aztán elegánsabb épületek következtek, végül pedig egy bazáron vezetett át az útjuk. De még itt is túl sok arcon látszott a nyomorúság és a csüggedtség bélyege. Elena, ha bármire, akkor egy hideg, fekete, fertőtlenített városra számított, ahol érzelemmentes vámpírok és lángszemű démonok járnak az utcán. Ehelyett mindenki embernek látszott, és olyasmit árult - a gyógyszerektől az ételekig és italokig -, amire a vámpíroknak nincs szükségük.

Nos, talán a kicunéknak és a démonoknak van, gondolta Ele-na,

megborzongva a gondolatra, hogy vajon mit ehet egy démon. Az utcasarkokon kemény arcú, alulöltözött lányok és fiúk ácsorogtak, és rongyos, nyomorult emberek koldultak, kezükben felirattal: EMLÉKET ADOK ÉTELÉRT.

– Ezt hogy értik? - kérdezte Elena Damontól, de a fiú nem vá-laszolt rögtön.

– Ezzel tölti a város szabad embereinek nagy része az ideje javát - felelte végül. - Úgyhogy ne feledd, hogy mielőtt elindulsz egy újabb hadjáratra...

Elena nem figyelt rá. Az egyik táblát tartó koldust bámulta. A férfi rettenetesen vékony volt, csenevész szakálla volt, rossz fogai, de a legrosszabbnak az üres reménytelensége tűnt. Időnként kinyújtotta remegő kezét, amiben egy apró, tiszta üveggömb volt, és közben azt motyogta: - Egy nyári nap, amikor fiatal voltam. Egy nyári nap egy tízesért. - És gyakran senki nem volt a közelében, amikor ezt mondta.

Elena lecsúsztatta a lapis gyűrűt, amit Stefantól kapott, és felé nyújtotta. Nem akarta felbosszantani Damont azzal, hogy kiszáll a hordszékből, úgyhogy onnan szólt neki: - Jöjjön ide, kérem!

A férfi meghallotta, és fürgén odalépett a hordszékhez. Elena látta, hogy valami megmozdul a szakállában - talán tetvek -, és arra kényszerítette magát, hogy a gyűrűt bámulja, miközben azt mondta: - Vegye el! Gyorsan, legyen szíves!

Az öregember úgy meredt a gyűrűre, mintha egy díszvacsora lenne. - Nem tudok visszaadni - nyögte ki, és közben megtörölte a száját az ingujjával. Úgy tűnt, mindjárt elájul. - Nem tudok visszaadni!

– Nem kell visszaadnia! - felelte Elena a szégyentől elfúló hangon. - Vegye el a gyűrűt! Gyorsan, nehogy elejtsem.

A férfi kikapta a kezéből, miközben a kis székhordók továbbindultak. - Az Őrök áldják meg, hölgyem! - mondta, miközben megpróbált lépést tartani a hordszékkel. - Hallja meg bárki! Ők áldják meg magát!

– Ezt nem kellett volna - mondta Damon Elenának, miközben a hang elhalt mögöttük. - Tudod, hogy nem ennivalót fog venni.

– Éhes volt - felelte Elena gyengéden. Nem tudta volna

elmagyarázni, hogy a férfi Stefanra emlékeztette, abban a pillanatban nem. - Az én gyűrűm volt - tette hozzá védekezően. - Gondolom, azt fogod mondani, hogy alkoholra vagy drogokra költi majd.

– Nem, de nem is ételre. Egy díszvacsorát vesz majd érte.– Nos, ennyit a...– Képzeletben. Kap majd egy poros gömböt valami vén vámpír

emlékeivel egy római lakomáról, vagy egy városbéli emlékét egy modern vacsoráról. Azt fogja újra meg újra lejátszani, miközben szép lassan éhen hal.

Elena megdöbbent. - Damon! Gyorsan! Vissza kell mennem és· megkeresnem...– Attól tartok, ez nem lehetséges. - Damon lustán felemelte a

kezét. Szorosan fogta a kötelet. - Egyébként, már rég eltűnt.– Hogy teheti? Hogy tehet ilyet bárki?– Hogyan dohányozhat egy tüdőrákos? Abban viszont

egyetértek, hogy talán azok a gömbök a legaddiktívabb drogok. A kicunékat hibáztasd, amiért idehozták a csillaggömbjeiket, és a megszállottság legnépszerűbb formáját terjesztették el.

– Csillaggömböket? Hosi no Tama? - kapkodott Elena levegő után.

Damon éppen olyan meglepetten meredt rá. - Te tudsz ezek-ről?

– Csak azt tudom, amit Meredith talált. Azt mondta, hogy a kicunékat vagy kulccsal - emelte meg a szemöldökét -, vagy csillaggömbökkel szokták ábrázolni. És hogy a mítoszok szerint az erejüket vagy egy részét a gömbbe tudják zárni, és ha az ember megtalálja, akkor irányíthatja a kicunét. Meredith és Bonnie Mizao vagy Sinicsi csillaggömbjét akarja megkeresni ebből a célból.

– Csitt, bolond szívem - mondta Damon színpadiasan, de a következő pillanatban komolyra váltott. - Emlékszel, mit mondott az öregember? Hogy egy nyári napot ad valami ételért? Erről beszélt.

Damon felkapta a gömböt, amit az öregember a hordszékre ejtett, és Elena halántékához tartotta.

Eltűnt a világ.Damon sehol nem volt. A bazár látványa és hangjai - és igen, a

szaga - is eltűnt. Elena zöld füvön ült, ami hullámzott a szellőben, és egy szomorúfüzet nézett, ami egy mélyzöld, ugyanakkor bronzszínű folyó fölé hajlott. Valami édes illat szállt a levegőben... mézfű, frézia? Valami nagyon finom, ami felkavarta Elenát, miközben a lány hátradőlt, hogy a mélykék égbolton vándorló festői felhőket nézze.

Úgy érezte... nem tudta megfogalmazni. Fiatalnak érezte ma-gát, de titkon tudta, hogy igazából fiatalabb ennél az idegen személyiségnél, ami elragadta. Mégis fellelkesítette, hogy tavasz van, és mintha minden aranyzöld levél, minden ruganyos kis hajtás, minden súlytalan, fehér felhő vele örült volna.

Aztán zakatolni kezdett a szíve. Lépteket hallott maga mögött. Egyetlen boldog pillanat alatt talpra ugrott, és a legszélesebbre tárta a karját szerelmében, vad elragadtatásában, amit eziránt a...

...fiatal lány iránt érzett? Mintha a gömb használójának az el-méjében valami hátrahőkölt volna döbbenetében. De a legna-gyobb része a lány tökéletességét mérte fel, aki olyan könnyedén osont oda hozzá a hullámzó fűben; a sűrű, sötét fürtöket a nyakában, a villogó, zöld szemeket a szép ívű szemöldökök alatt, arcának sima, ragyogó bőrét, miközben a lány a szerelmesével nevetgélt, és úgy tett, mintha elszaladna tündekönnyű lábain...

Az üldöző és az üldözött elesett a hosszú fű puha szőnyegén... majd olyan hirtelen forrósodott fel a helyzet, hogy Elena, a távoli elme a háttérben, azon kezdett gondolkozni, hogy lehet ezeket az izéket leállítani. Minden egyes alkalommal, amikor a halántékához ért, a gyönyörű lány elkapta a kezét, és fulladásig csókolta... Allegra... így hívták a lányt, Allegra. És Allegra határozottan gyönyörű volt, különösen ennek a szemlélőnek a tekintetén keresztül. A tejszínfehér, puha bőre...

Majd éppen olyan döbbenetesen, ahogy eltűnt, ismét megjelent a bazár.

Elena ismét Elena lett; a hordszéken ült Damonnal, lárma vette körül - és ezerféle szag. Elena kapkodva vette a levegőt, egy része még mindig Johnnal - ez volt a neve - volt egy hullámhosszon, és John szerelmét érezte Allegra iránt.

– De én még mindig nem értem. - Elena szinte könyörgött.– Pedig egyszerű - felelte Damon. - Egy akkora üres gömböt

dugsz a homlokodhoz, amekkorát akarsz, és visszagondolsz arra az időre, amit fel akarsz venni. A csillaggömb elvégzi a többit. - Damon leintette a megszólalni készülő Elenát, és huncut, feneketlenül sötét szemekkel hajolt előre.

– Esetleg egy különösen forró nyári napot kaptál? - kérdezte, majd jelentőségteljesen hozzátette: - Ezeken a hordszékeken van behúzható függöny.

– Ne butáskodj, Damon - felelte Elena, de John érzései az ő érzéseit is felkorbácsolták. Nem akarom megcsókolni Damont, közölte magával ellentmondást nem tűrően. Stefant akarom megcsókolni. De mivel egy pillanattal azelőtt még Allegrát csókolta, ez nem tűnt olyan erős érvnek, mint amilyennek szánta.

– Nem hinném - szólalt meg még mindig kifulladva, miközben Damon felé hajolt -, hogy ez annyira jó...

Damon egyetlen rántással kioldotta a kötelet. A lány mindkét kezét ki akarta szabadítani, de Elena elfordult félig, és kitámasztotta magát. Szüksége volt támaszra.

A körülményeket tekintve ez volt a legizgatóbb, amit Damon csak tehetett.

A fiú nem húzta be a függönyöket, de Bonnie és Meredith mögöttük ült a saját hordszékében, látótávolságon kívül. És nyilvánvalóan Elena gondolatain is kívül. A lány érezte az ölelő karokat, és ösztönösen elfészkelődött. Érezte, hogy tiszta szerelem és elismerés árad szét benne Damon iránt, amiért a fiú megértette, hogy soha nem lenne képes ilyesmire, ha valóban rabszolga lenne.

Se téged, se engem nem lehet megzabolázni, hallotta a fejében, és Elenának eszébe jutott, hogy amikor lecsillapította a képességeit, ezt elfelejtette lehalkítani. Hát, ez most akár a hasznára is vál-hat...

De mindketten élvezzük a rajongást, felelte telepatikus úton, és megérezte Damon nevetését az ajkain, miközben a fiú igazat adott neki. Mostanság nem volt édesebb az életében Damon csókjainál. Elena a végtelenségig képes lett volna így sodródni, megfeledkezve a külvilágról. És ez jó volt, mert érezte, hogy a világban nagy a szomorúság, és nem túl nagy a boldogság. De ha mindig visszajöhetne ehhez, ehhez a fogadtatáshoz, az édességhez, az eksztázishoz...

Elena összerándult a hordszékben, és olyan lendülettel hőkölt hátra, hogy a székhordók majdnem átestek egymáson.

– Te szemétláda - suttogta gyilkos hangon. Mentálisan még mindig össze voltak kapcsolódva, és örömmel látta, hogy Damon szemében olyannak látszik, mint egy bosszúálló Afrodité: arany haja viharosan emelkedik fel és csapkod mögötte, a szeme elementáris erővel ragyog ibolyakéken.

Most viszont, és ez a legrosszabb, az istennő elfordította az arcát Damontól. - Egy napig - mondta -, egyetlen napig sem voltál képes betartani az ígéretedet!

– Nem igaz! Nem Befolyásoltalak, Elena!– Ne hívj így! Most már hivatalos kapcsolatban vagyunk. Én

„gazdámnak" szólítalak. Te hívhatsz engem rabszolgának, kutyának, vagy aminek akarsz.

– Ha gazda-rabszolga kapcsolatban vagyunk - felelte Damon fenyegető tekintettel -, akkor egyszerűen megparancsolhatom neked, hogy...

– Csak azt próbáld meg! - húzta fel Elena az ajkát, de nem igazán mosolyra. - Miért nem próbálod meg, hogy lássuk, mi lesz a következménye?

16.

amon láthatóan úgy döntött, hogy az esküdtszék kegyelmére bízza magát, és szánalomra méltónak, illetve egy kicsit ki-

egyensúlyozatlannak tűnt, ami soha nem esett nehezére. - Tényleg nem próbáltalak Befolyásolni - ismételte meg, de gyorsan hozzátette: - Lehet, hogy jobb lenne, ha témát váltanék egy kis időre... mesélhetek neked a csillaggömbökről.

D

– Az - felelte Elena fagyosan - nagyon jó ötlet lenne.– Nos, a gömbök a neuronjaidból rögzítik az adatokat, érted? A

te neuronjaidból a te agyadban. Minden, amit valaha átéltél, ott van valahol a fejedben, a gömb csak kihúzza belőle.

– És akkor mindig átélhetem, és újra meg újra megnézhetem, mint a moziban? - kérdezte Elena a fátylával játszadozva, amivel eltakarta az arcát Damon elől, és közben arra gondolt, hogy az esküvőjük előtt ad majd egy csillaggömböt Meredithnek és Alaricnek.

– Nem - felelte Damon komoran. - Nem úgy. Először is, az emlék eltűnik belőled... ezek a kicunék játékszerei, emlékszel? Amint egy csillaggömb kiveszi a neuronjaidból, te nem fogsz emlékezni a történtekre. Másodszor is, a „felvétel" a csillaggömbben folyamatosan halványul... a használattól, az időtől és más dolgoktól, amiket senki nem ért. De a gömb ködösebbé válik, az érzelmek pedig gyengébbekké, amíg végül csak egy üres kristálylabda marad.

– De... az a szegény ember az életének egy napját adta el. Egy csodálatos napot! Szerintem meg kellett volna tartania.

– Láttad, hogy néz ki.– Igen. - Elena ismét maga előtt látta a toprongyos, vézna,

elszürkült arcú öregembert. Jeges borzongás futott végig a gerincén, amikor arra gondolt, hogy ő volt egykor az a nevető, boldog, fiatal John. - Ez olyan szomorú - mondta, és nem az emlékről beszélt.

Ám Damon most az egyszer nem tartott lépést a gondolataival.

- Igen - felelte. - Itt rengeteg szegény és öreg ember van. Megszolgálták a szabadságukat, vagy nagylelkű tulajdonosuk meghalt... és itt kötnek ki.

– És a csillaggömbök? Azokat a szegényeknek csinálják? A gazdagok felmehetnek a Földre, és átélhetnek maguk is egy valódi nyári napot, nem?

Damon különösebb jókedv nélkül felnevetett. - Ó, nem, nem tehetik. A legtöbben ide vannak kötve.

Furcsán mondta a kötve szót. Elena megkockáztatta: - Tál elfoglaltak ahhoz, hogy szabadságra menjenek?

– Túl elfoglaltak, túl erősek ahhoz, hogy átjussanak a korlátokon, amelyek a Földet védik tőlük, túlságosan félnek attól, mit tesznek az ellenségeik a távollétükben, fizikailag túl rozzantak, túl hírhedtek, túl halottak.

– Halottak? - Az alagút és a hullaszagú köd szörnyűsége mintha beborította volna Elenát.

Damon megvillantotta egyik gonosz mosolyát. - Megfeledkeztél arról, hogy a fiúd de mortius? Nem beszélve a tiszteletre méltó gazdádról? A legtöbb ember, amikor meghal, nem erre a szintre jut, hanem egy sokkal magasabbra vagy mélyebbre. Ez a rosszak egyik szintje, de a legfelső. Sokkal lejjebb... nos, oda senki nem akar kerülni.

– A Pokolra gondolsz? - lehelte Elena. - A Pokolban vagyunk?– Inkább a Purgatóriumban, legalábbis itt. És ott van a Másik

Oldal - biccentett a látóhatár felé, ahol még mindig ott ült a le-menő nap. - A másik város. Lehet, hogy te oda mentél a túlvilági „vakációdra". Itt csak a Másik Oldalnak hívják. De két pletykát el-árulhatok, amiket az informátoraimtól hallottam. Itt Égi Udvarnak nevezik. Az ég ott mindig kék, a nap pedig mindig felkelőben van.

– Az Égi Udvar... - Elena megfeledkezett arról, hogy hangosan beszél.

Ösztönösen tudta, hogy csak egy uralkodói udvar lehet, nem pedig egyszerű, kertszerű udvar. Olyan, mint Camelot. Már a sza-vak is sajgó nosztalgiát ébresztettek benne, és... nem emlékeket, hanem egy olyan „ott van a nyelvem hegyén" érzést, mintha az emlékei közvetlenül egy bezárt ajtó mögött lennének. De ez az ajtó nagyon

be volt zárva, és Elena nem látott mást a kulcslyukon keresztül, csak olyan nőket, mint az Őrök, magasakat, aranyha-júakat, kék szeműeket, és egyet - aki gyermek termetűnek tűnt a nők között -, aki felpillantott, és áthatóan Elena szemébe nézett messziről.

A hordszék a bazárból a nyomornegyed újabb részei felé tar-tott, Elena pedig ide-oda pillantgatott a fátyla mögé rejtőzve. Minden olyannak látszott, mint a földi nyomornegyedek, barriók vagy favellák - mégis rosszabb volt. Kisgyerekek, akiknek a haját vörösre szívta a nap, vették körül Elena hordszékét, a kezüket nemzetközi gesztussal előrenyújtogatva.

Elena úgy érezte, meghasad a szíve, hogy nem tud semmi értékeset adni nekik. Házakat akart építeni, gondoskodni arról, hogy a gyerekeknek jusson étel és tiszta víz, oktatás és egy boldogabb jövő. Mivel fogalma sem volt, hogy adhatná meg nekik ezeket a dolgokat, csak nézte, ahogy olyan kincsekkel szaladnak el, mint a gyümölcsös rágója, a fésűje, a hajkeféje, a szájfénye, a vizesüvege és a fülbevalója.

Damon csóválta a fejét, de nem lépett közbe, amíg Elena a lapis és gyémánt medáljával nem kezdett játszani, amit Stefantól kapott. Sírt, miközben megpróbálta kikapcsolni, amikor is hirtelen meg-szorult a csuklóján az utolsó kötéldarab.

– Ennyi legyen elég - jelentette ki Damon. - Nem értesz sem mit. Még nem is értünk be a városba. Miért nem nézegeted inkább az épületeket, ahelyett, hogy a haszontalan kölkök miatt aggódsz, akik valószínűleg amúgy is meg fognak halni?

– Hogy mondhatsz ilyet? - Elena túlságosan is haragudott Damonra, hogy megpróbálja megértetni vele, mit érez, de nem babrált tovább a lánccal, és a nyomornegyeden túlra nézett, ahogy Damon javasolta. Egy lélegzetelállító épületsort pillantott meg, amelyet mintha az örökkévalóság számára terveztek volna, és olyan kövekből építettek, mint amilyenekből az egyiptomi piramisokat és a maja zikkuratokat. Viszont mindent vörösre és feketére festett a nap, amelyet most már súlyos, karmazsinszín felhők takartak. A hatalmas, vörös nap minden hangulathoz más fénybe vonta az eget. Időnként szinte romantikusnak tűnt, miközben egy hatalmas folyó mellett haladtak el, apró hullámokon csillant meg a lassan mozgó

vízben. Máskor egyszerűen idegennek és baljósnak tűnt, tisztán kirajzolódott a látóhatáron, és az összes épületet, bármilyen nagyszabású is legyen, vérszínűre változtatta. Amikor elfordultak tőle, miközben a kis székhordozók bevonultak a városba, Elena látta saját hosszú és baljós árnyékukat maguk előtt.

– Nos? Mi a véleményed? - kérdezte Damon, láthatóan békítő szándékkal.

– Még mindig olyannak tűnik, mint a Pokol - felelte Elena lassan. - Utálnék itt élni.

– És ki mondta, hogy itt kell élnünk, Éjszakám Hercegnője? Hazamehetünk, ahol az este bársonyosan sötét, és a holdfény mindent ezüstre fest. - Damon lassan végighúzta az ujját Elena kezétől a válláig. Elena beleborzongott.

Megpróbálta a fátyollal elzárni magát Damontól, de túl áttetsző volt. Damon így is rávillantotta ragyogó mosolyát, amely átsütött a gyémántberakásos fehérségen - pontosabban kagylórózsaszínen, persze, a fény miatt -, amely Elena arcához ért.

– Ezen a helyen van hold? - kérdezte, hogy elterelje Damon figyelmét. Félt... félt a fiútól... félt önmagától.

– Persze: három vagy négy is szerintem. De nagyon kicsik, és mivel soha nem megy le a nap, nem lehet őket látni. Nem túl... romantikusak. - Damon ismét Elenára mosolygott, ezúttal lassan, Elena pedig elkapta a tekintetét.

És ekkor észrevett valamit maga előtt, ami a teljes figyelmét lefoglalta. Egy mellékutcán felborult egy kocsi, és hatalmas, szőrméből és bőrből álló göngyölegek borultak le róla. A kocsihoz egy vékony, éhesnek tűnő öregasszony volt kikötve, mint egy állat, a földön feküdt, és egy magas, dühös férfi állt felette, és ostorral ütlegelte.

Elena látta a nő arcát. Eltorzult a szenvedéstől, miközben a hasát fogva hasztalan próbált összegömbölyödni. A csípőjétől felfelé meztelen volt, és mindenütt kiserkent a vér, ahol az ostor a húsába mart.

Elena érezte, hogy felgyűlik benne a Szárnyak Ereje, de valahogy nem tudta előhívni. Minden keringő életerejével arra koncentrált, hogy valami - bármi - törjön ki a vállából, de hiába.

Lehet, hogy azért, mert rajta voltak még a rabszolgakarkötő maradványai. Lehet, hogy Damon miatt, aki azt mondogatta mellette erőteljes hangon, hogy ne avatkozzon bele.

Damon szavai csupán a fülében dobogó szívverést tagolták, ahogy a vessző a mondatokat. Elena erőteljes mozdulattal kirántotta Damon kezéből a kötelet, és kimászott a hordszékből. Hat vagy hét ugrással a korbácsos férfi mellett termett.

Vámpír volt, a szemfogai kihegyesedtek a vér látványára, mégsem hagyta abba az ütlegelést. Túl erős volt ahhoz, hogy Elena elbánjon vele, de...

A következő lépéssel Elena terpeszbe állt a nő előtt, és mindkét kezét szétvetette egy univerzális védelmező, harcias mozdulattal. Fél csuklóján ott himbálózott a kötél.

A rabszolgatartót nem sikerült meghatnia. Már emelte is a korbácsot, ami Elenát az arcán találta el, és felszakította a nyári felsőjét, a kombinéját és a bőrét is. Miközben Elena levegő után kapkodott, a korbács úgy hatolt át a farmernadrágján, mint kés a vajon.

Elena szemébe önkéntelenül is könnyek gyűltek, de nem figyelt rájuk. Sikerült némának maradnia az első zihálás után. És egy lépést sem hátrált, ugyanott állt, mint a cövek. Elena érezte a korbács szelét a szakadt blúzán, miközben érintetlen fátyla mögötte lebegett, mintegy védelmezve a szegény rabszolgát, aki az összeomlott kocsi mellett hevert.

Elena még mindig elszántan küzdött, hogy előteremtse a Szárnyait. Valódi fegyverekkel akart harcolni, és voltak is fegyverei, mégsem tudta előhívni őket sem önmaga, sem a szegény rabszolga megmentésére. De még így is biztos volt egy dologban. Az a szemétláda nem fog még egyszer hozzáérni a rabszolgájához, csak ha előtte darabokra szaggatja Elenát.

Valaki megállt bámészkodni, másvalaki pedig kirohant egy üzletből. Amikor a gyerekek, akik a hordszéket követték, siránkozva körbeállták, kisebb tömeg gyűlt össze.

Mindennapos látvány lehetett, hogy egy kereskedő megveri kiszolgált tulajdonát - az viszont szokatlan, hogy egy gyönyörű új lányról leszaggatják a ruhát, akinek a haja arany selyem az

aranyfehér fátyla alatt, a szeme pedig talán a kék égre emlékeztethet egykét bámészkodót.

Ráadásul az új lány láthatóan egy friss, barbár rabszolga, aki megszégyenítette a gazdáját azzal, hogy letépte a vezetőkötelet a csuklójáról, és gúnyt űz a szentségfátylából.

Borzalmas utcai jelenet.És mindennek ellenére a rabszolgatartó újabb csapásra készült,

magasra emelte a korbácsot, felkészült rá, hogy minden erejét beleadja. A tömegben páran felhördültek; a többiek felháborodottan motyogtak. Elena újkeletű, éles hallásával ki tudta venni a sugdolózásukat. Egy ilyen lány egyáltalán nem a nyomornegyedbe való; biztosan a város szívébe viszik. Az aurája elég erős ehhez. Ami azt illeti, az arany hajával és az élénk, kék szemével lehet, hogy egy őr a Másik Oldalról. Ki tudja...?

A felemelt korbács nem sújtott le. Mielőtt megtehette volna, egy fekete villám - színtiszta Erő - zavarta szét a tömeget. Egy vámpír, a megjelenését tekintve fiatal, a felső világ, a Föld ruházatában tört utat, hogy az arany lány és a rabszolgatartó közé álljon - vagy inkább fölé tornyosuljon. Annak a pár embernek a tömegben, akik a lánytól nem hatódtak meg, tőle azonnal felgyorsult a pulzusuk. Biztos ő a lány tulajdonosa, és most intézkedni fog.

Ebben a pillanatban Bonnie és Meredith is odaért a helyszín-re. A hordszékükben ültek, illendően a fátylukba burkolózva, Meredith a csillagos éjkékbe, Bonnie pedig halványzöldbe. Olyanok voltak, mintha Az Ezeregyéjszaka meséiből toppantak volna elő.

De amint meglátták Damont és Elenát, a lehető legilletleneb-bül ugrottak le hordszékükről. Akkora volt már a tömeg, hogy úgy kellett átküzdeniük magukat rajta, de másodperceken belül Elena mellett termettek, harciasan kioldott kézzel, mögöttük lebegő kötéllel, a szélben hullámzó fátyollal.

Amikor odaértek Elena mellé, Meredith felhördült. Bonnie szeme tágra nyílt, és úgy is maradt. Elena tudta, mit láthatnak. Vér csorgott felsebzett arcából, és a blúza fel-fellebbent, kilátszott alóla szakadt, véres kombinéja. A farmerja fél szárán gyorsan terjedt a vörösség.

De Elena védelmében egy sokkal szánalmasabb alak kuporgott. És amikor Meredith felemelte Elena fényűző fátylát, hogy illedelmesen eltakarja a blúzát, a nő felemelte a fejét, és egy néma, űzött állat tekintetével pillantott a lányokra.

Mögöttük Damon halkan megjegyezte: - Ezt nagyon fogom élvezni -, és fél kézzel felemelte a nagydarab férfit, majd lecsapott a torkára, mint egy kobra. Rémisztő sikoltás hangzott fel, és abba sem maradt.

Senki nem próbált közbeavatkozni, és senki nem próbálta ellenállásra biztatni a rabszolgatartót.

Elena a tömegben lévő arcokon végignézve rájött, hogy miért. Ő és a barátnői már megszokták Damont - legalábbis amennyire meg lehetett szokni a félvad, harcias természetét. De ezek az emberek először látták a feketébe öltözött, nem túl magas, vékony testalkatú férfit, aki ruganyos, halálos kecsességével egyenlítette ki a duzzadó izmok hiányát. Ráadásul ott volt még az a tehetsége, hogy valahogy uralt maga körül mindent, és erőfeszítés nélkül minden jelenet fókuszpontjába került - ahogy egy fekete párduccal történne, amint lustán végigsétál egy zsúfolt utcán.

Még itt is, ahol hétköznapi dolognak számított a rosszindulat és a leplezetlen gonoszság, olyan fenyegetés áradt belőle, hogy a többiek a tekintetét is kerülni akarták, nemhogy az útjába álljanak.

Mindeközben Elena, Bonnie és Meredith orvosi segítséget ke-resett a tekintetével, vagy legalább valami tiszta anyagot a sebekre. Nagyjából egy percen belül ráébredtek, hogy ilyesmi nem fog csak úgy előkerülni, ezért Elena a tömeghez fordult.

– Tud valaki egy orvost? Egy gyógyítót? - kiáltotta. A tömeg csak bámulta. Láthatóan nem akartak kapcsolatba kerülni a lánynyal, aki ilyen látványosan szembeszállt a fekete ruhás démonnal, aki most a rabszolgatartó torkát szaggatta.

– Szóval maguk szerint rendben van - kiáltotta Elena, és maga is hallotta hangjában az önuralom hiányát, az undort és a dühöt -, ha ez a szemétláda egy éhező, terhes nőt korbácsol?

Páran lesütötték a szemüket, és megjegyezték, hogy „de hát ő a gazdája, nem?". Egy fiatalember azonban, aki egy megállított kocsinak dőlt, felegyenesedett. - Terhes? - kérdezte. - Nem tűnik

terhesnek!– De az!– Nos - felelte a fiatalember lassan -, ha így van, akkor is csak a

saját tulajdonát rongálja. - Idegesen arrafelé pillantott, ahol Damon állt az elhunyt rabszolgatartó felett, akinek az arca vérfa-gyasztó, fájdalmas halotti grimaszba torzult.

De Elenának ez nem segített, hisz attól tartott, hogy a nő meg fog halni. - Senki nem tudja, hol találok egy orvost? - A tömegből mindenféle hümmögés és motyogás hallatszott.

– Lehet, hogy többre jutnánk, ha pénzt ajánlanánk nekik - ve-tette fel Meredith. Elena azonnal a medáljáért nyúlt, de Meredith gyorsabb volt, és levette a csinos ametiszt nyakláncát, majd a magasba emelte. - Ezt az kapja meg, aki előkerít egy jó orvost.

Először csend lett, amíg az emberek felmérték a díjat és a kockázatot. - Csillaggömbötök nincs? - kérdezte egy sípoló hang, de egy magas, vékony hang azt kiáltotta: - Nekem ez is elég!

Egy kisgyerek - igen, egy valódi utcagyerek - pattant a tömeg elé, elkapta Elena kezét, és előremutatott: - Meggar doktor úr, az utca végén. Csak pár háznyira van, gyalog is mehetünk.

A kisgyerek rongyos, régi ruhát viselt, de lehet, hogy csak a hideg miatt, mert alatta egy nadrág is volt rajta. Elena nem tudott rájönni, hogy fiú-e vagy lány, amíg a gyerek egy váratlanul kedves mosolyt nem vetett rá, és azt nem mondta: - Laksmi vagyok.

– Én pedig Elena - felelte Elena.– Jobb, ha sietsz, Elena - mondta Laksmi. - Mindjárt itt lesz-nek

az Őrök.Meredith és Bonnie talpra állította a kábult rabszolganőt, de

mintha túlságosan rosszul lett volna ahhoz, hogy megértse, hogy segíteni akarnak rajta, nem pedig megölni.

Elenának eszébe jutott, hogy bújt el a nő az árnyéka mögé. A rabszolga véres karjára tette a kezét, és csendesen azt mondta: - Most már biztonságban vagy. Rendbe fogsz jönni. Az a férfi... a... a gazdád meghalt, és ígérem, hogy senki nem fog többé bántani. Erre megesküszöm.

A nő hitetlenkedve meredt rá, mintha Elena valami lehetetlenségről beszélne. Mintha túl távol lenne a valóságtól a

folyamatos verések nélküli élet gondolata. Elena még a véren át is látta a régi sebhelyeket, a megvastagodott hegeket.

– Esküszöm - ismételte meg Elena komoran. Megértette, hogy ez élethossziglani teher lesz számára.

Semmi baj, gondolta, és ráébredt, hogy egy ideje már küldözgeti a gondolatait Damonnak. Tudom, mit csinálok. Készen állok felelősséget vállalni ezért.

Biztos vagy benne?- hallotta meg Damon hangját, ami olyan bizonytalanul csengett, mint még soha. Mert én biztosan nem fogom egy vén szatyorgondját viselni, amikor megunod. Még azt sem tudom, hogy azért mit kapok, hogy megöltem azt a szemétládát.

Elena megfordult, hogy szembenézzen vele. Damon komoly volt. Akkor miért ölted meg? - provokálta.

Viccelsz? - Elena megdöbbent Damon gondolatának vehemen-ciájától és rosszindulatától. Ő bántott téged. Lassabban kellett volna megölnöm - tette hozzá, ügyet sem vetve az egyik kis székhordóra, aki letérdelt mellé, és kétségkívül azt kérdezte, most mi legyen. Damon továbbra is Elenát nézte, a vért, ami még mindig szivárgott az arcán. II fglio de cafone, gondolta Damon, és az ajka felhúzódott a fogáról, miközben lenézett a tetemre, amitől még a székhordó is odébb iszkolt négykézláb.

– Damon, ne hagyd, hogy elmenjen! Hozd ide mindet, gyor-san... - kezdte Elena, majd amikor a tömeg felhördült körülötte, hangtalanul folytatta: Ne hagyd elmenni a székhordókat! Szükségünk lesz hordszékre, hogy ezt a szegény nőt orvoshoz vigyük. És miért bámul engem mindenki?

Mert rabszolga vagy, és olyan dolgokat tettél, amiket egyetlen rabszolga sem tehet, most pedig nekem, a gazdádnak parancsolgatsz. Damon telepatikus hangja komor volt.

Ez nem parancs. Ez egy... nézd, bármelyik úriember segítene egy bajba jutott hölgyön, nem? Nos, négyen is vagyunk itt, és az egyikünk nagyobb bajban van, mint kellene. Nem, bárman is. Szerintem engem varrni kell majd, Bonnie pedig mindjárt összeesik. Elena folyamatosan érzékeny pontokat célzott meg, és ezzel Damon is tisztában volt. De azért szólt az egyik csapat székhordónak, hogy menjenek oda, és kapják fel a rabszolgát, a másiknak meg, hogy a

lányokat. Elena a nővel maradt, és a hordszékbe került, aminek behúzva a

függönnyeit. A vér fémes ízű volt a szájában, és ettől sírni támadt kedve. Ő sem vágyott rá, hogy alaposabban megnézhesse a nő sebeit, de vér csorgott a hordszékbe. Azon kapta magát, hogy leveszi a blúzát és a kombinéját, és csak a blúzt veszi vissza, hogy a kombinéját átkösse a nő mellkasán. Ahányszor csak a nő ráemelte sötétbarna, riadt tekintetét, Elena megpróbált biztatóan mosolyogni rá. Valahol a kommunikásiós árok mélyén helyezkedtek el, ahol egy pillantás és egy érintés többet jelentett a szavaknál.

Ne halj meg, gondolta Elena. Ne halj meg, pont akkor, amikor már lenne okod élni. Élj a szabadságért és a kisbabádért!

És lehet, hogy a gondolatai egy része átjutott valahogy a nőbe, mert az hátradőlt a párnákra, és Elena kezébe kapaszkodott.

17.

-Ulma a neve - mondta egy hang, és amikor Elena lenézett,

látta, hogy Laksmi tartja a hordszék függönyét a feje felett. - Mindenki imeri Vén Drozsnyét és a rabszolgáit. Addig veri őket, amíg el nem ájulnak, és utána elvárja tőlük, hogy felkapják a riksát, és tovább húzzák a terhüket. Évente ötöt-hatot megöl.

– Hát ezt nem sikerült neki - dünnyögte Elena. - Azt kapta, amit megérdemelt. - Megszorította Ulma kezét.

Rettenetesen megkönnyebbült, amikor a hordszék megállt, és Damon jelent meg abban a pillanatban, amikor alkudozni kez-dett volna a székhordók egyikével, hogy vigye be a karjában Ulmát az orvoshoz. Damonnak a ruházata ellenére sikerült nemtörődöm benyomást keltenie, miközben felkapta a nőt - Ulmát -, és biccentett Elenának, hogy kövesse. Laksmi körülötte ugrált, és bevezette őket az udvarba, amelyet bonyolult mintába rakott kőlapok borítottak, majd végig egy girbegurba folyosón, amiről tekintélyes ajtók nyíltak. Végül bekopogott az egyiken, és egy hatalmas fejű, némi szakállmaradékot viselő férfi nyitott neki ajtót óvatosan.

– Semmilyen ketterist nem tartok! Se hexent, se zemeralt.! És nincsenek szerelmi bájitalaim! - Majd rövidlátón pislogva a csoportra fókuszált.

– Laksmi? - kérdezte.– Egy nőt hoztunk, akinek segítségre van szüksége - mondta

Elena röviden. - És terhes is. Maga orvos, nem? Gyógyító?– Korlátozott képességű gyógyító. Jöjjenek be, jöjjenek be!Az orvos az egyik hátsó szobába sietett. Mindannyian követték,

Damon még mindig Ulmával a karjában. Amikor beértek, Elena látta, hogy a gyógyító az egyik sarokban áll, amely zsúfolt varázslószentélynek tűnt, némi vuduval és boszorkánysággal.

Elena, Meredith és Bonnie idegesen pislogott egymásra, de akkor Elena vízcsobogást hallott, és rájött, hogy a doktor azért van a sarokban, mert ott van a vizesedény, és éppen bemosakszik, a könyökéig feltűrve az inguj ját, rengeteg habos buborék közepette. Lehet, hogy „gyógyítónak" nevezi magát, de azért a higiénia alapjaival tisztában van, gondolta Elena.

Damon lerakta Ulmát egy tiszta, fehér lepedős vizsgálóasztalra. Az orvos biccentett neki, majd előhúzott egy tálca eszközt, és elküldte Laksmit rongyokért a sebek kitisztításához és a vérzés elállításához. Több fiókot is kinyitott, erős szagú zsákokat húzott elő, majd felállt egy létrára, hogy levegyen egy csokor gyógynövényt, amely a plafonról lógott. Végül elővett egy kis dobozt, és némi bur-nótot csippentett belőle magának.

– Kérem, siessen - szólalt meg Elena. - Rengeteg vért veszített.– Maga sem keveset - felelte a férfi. - Kephar Meggarnak

hívnak... ő pedig Drozsnye Gazda rabszolgája, igaz? - Rájuk hunyorgott, olyan benyomást keltve, mintha szemüveget viselne, pedig nem. - És maguk is rabszolgák? - meredt a kötélre, ami még mindig ott volt Elena csuklóján, majd Bonnie és Meredith kezére pillantott.

– Igen, de... - Elena elhallgatott. Ezt az inkognitót még gya-korolnia kell. Majdnem azt mondta: „de igazából nem, csak a látszat kedvéért". Végül úgy fogalmazott: - De a mi gazdánk nagyon más.

Tényleg nagyon más, gondolta. Damonnak például nincs kitörve a nyaka. Amellett akármilyen dühös és veszélyes, soha nem ütne meg egy nőt, nemhogy olyasmit tegyen vele, mint ami ezzel a nővel történt. Mintha valami belülről gátolná az ilyesmiben - kivéve, amikor Sinicsi szállta meg, és ő irányította az izmait.

– És Drozsnye mégis megengedte, hogy gyógyítóhoz hozzátok ezt a nőt? - A férfi láthatóan kételkedett ebben.

– Nem, nem engedte volna, ebben biztos vagyok - felelte Elena határozottan. - De kérem... vérzik, és állapotos...

Dr. Meggar szemöldöke felszaladt, majd vissza. Aztán anélkül, hogy bárkit megkért volna, hogy távozzon, amíg a nőt kezeli, előhúzott egy régimódi sztetoszkópot, és figyelmesen meghallgatta Ulma szívét és tüdejét. Megszagolta a leheletét, majd óvatosan

megnyomkodta a hasát Elena véres kombinéja alatt, mindezt teljesen szakszerűen, aztán a nő ajkához érintett egy barna üveget. Ulma beleivott, majd hátradőlt, és a szeme megrebbenve becsukódott.

– Most - szólalt meg a kis ember - nyugodtan pihen. Persze elég sok varrásra lesz szüksége, és magára is ráférne pár öltés, de gondolom, ez a gazdájától függ. - Dr. Meggar határozott ellenszenvvel ejtette ki a „gazda" szót. - Szinte biztosra ígérhetem, hogy nem fog meghalni. A kisbabát nem tudom. Lehet, hogy rajta marad a dolog nyoma - például csík alakú anyajegyek formájában -, de az is lehet, hogy teljesen rendben lesz. De ha eszik és pihen - szaladt fel ismét dr. Meggar szemöldöke, mintha az orvos ezt legszívesebben Drozsnye szemébe mondta volna -, akkor rendbe fog jönni.

– Akkor először lássa el Elenát - mondta Damon.– Nem, nem! - tolta félre Elena az orvost. Kedves embernek

tűnt, de errefelé láthatóan a gazdák voltak az urak - Damon pedig mind közül a leggazdásabb és legfenyegetőbb volt.

De nem Elena számára. Pillanatnyilag nem érdekelte önmaga. Tett egy ígéretet, és az orvos szavai azt jelentették, hogy esetleg meg is tudja tartani. Csak ez érdekelte.

Fel és le, fel és le. Dr. Meggar szemöldöke úgy ugrált, mint két hernyó egy rugalmas zsinóron. Az egyik kicsit lemaradt a másik mögött. Nyilvánvaló, hogy nem volt szokva az ilyesmihez, még talán büntetést is várt. De Elena csak mellékesen vett róla tudomást, éppen úgy, ahogy Damonról is.

– Neki segítsen - mondta vehemensen, és látta, ahogy az orvos szemöldöke felszalad, mintha a plafont célozná meg.

Hagyta, hogy kiszökjön az aurája. Hála istennek, nem teljesen, de egy löketnyi határozottan elszabadult belőle, mintha egy villám csapott volna a szobába.

És az orvos, aki nem volt vámpír, csak egy hétköznapi polgár, észrevette. Laksmi is észrevette; még Ulma is zavartan megvonaglott a vizsgálóasztalon.

Sokkal óvatosabbnak kell lennem, gondolta Elena. Egy gyors pillantást vetett Damonra, aki maga is majd szétrobbant - ezt látta

rajta. Túl sok érzelem és túl sok vér volt a szobában, és az ölés adrenalinja is ott lüktetett még az ereiben.

És honnan tudja mindezt?Onnan, hogy Damon sem tud teljesen uralkodni magán, döb-

bent rá. Közvetlenül az ő tudatából érzékeli a dolgokat. Legjobb lenne, ha gyorsan kijuttatná innen. - Mi majd kint várunk - kapta el a fiú karját, dr. Meggar látható döbbenetére. A rabszolgák nem viselkednek így, még a gyönyörűek sem.

– Akkor várjanak az udvarban - felelte az orvos, gondosan ügyelve az arckifejezésére, és szavait a levegőhöz intézte Damon és Elena között. - Laksmi, adj nekik pár kötést, hogy el tudják állítani a lány vérzését. Utána gyere vissza; segíthetnél nekem.

– Csak egy kérdést - tette hozzá, miközben Elena és a többiek kifelé sétáltak. - Honnan tudták, hogy ez a nő terhes? Milyen varázslat árulja el?

– Semmilyen varázslat - felelte Elena egyszerűen. - Bármelyik nő látta volna rajta. - Észrevette, hogy Bonnie sértett pillantást vet rá, de Meredith arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

– Az a rettenetes rabszolgatartó - Drogszi, vagy ki - elölről korbácsolta - folytatta Elena. - Nézze csak meg azokat a sebeket - rándult meg az arca a két csíkot látva Ulma szegycsontján. - Ilyen helyzetben minden nő a mellét védené, de ő a hasát takarta el. Ez azt jelenti, hogy terhes, és elég előrehaladott állapotban van, hogy biztos legyen benne.

Dr. Meggar szemöldöke összeszaladt - majd úgy pislogott fel Elenára, mintha a szemüvege felett nézné. Aztán lassan bólintott. - Vigyen pár kötést, és állítsa el a vérzését - mondta Elenának, nem pedig Damonnak. A lány, akár rabszolga, akár nem, láthatóan kiharcolt magának némi tiszteletet.

Másrészt viszont Elena elveszítette a kapcsolatát Damonnal - vagy a fiú szándékosan zárta ki az elméjéből, csak egy puszta falat hagyott neki, hogy azt bámulja. Az orvos várójában parancsolóan intett Bonnie-nak és Meredithnek.

– Ti várjatok itt - mondta, vagyis inkább utasította őket. - Ne menjetek el innen, amíg az orvos ki nem jön. Ne engedjetek be senkit a bejáraton! Zárjátok be, és tartsátok zárva! Rendben. Elena

velem jön a konyhába, a hátsó ajtón. Nem akarom, hogy bárki megzavarjon, kivéve, ha a dühös csőcselék fel akarja gyújtani a házat, megértettétek? Mindketten?

Elena látta, hogy Bonnie azt szeretné kinyögni, hogy „de Ele-na még vérzik!", Meredith pedig a tekintetével és a szemöldökével összehívja a tanácsot, hogy döntsék el, indítsanak-e azonnali velociraptortesvériség-lázadást. Mindannyian tudták az A-tervet erre az esetre: Bonnie Damon karjaiba veti magát, szenvedélyesen zokog, vagy szenvedélyesen megcsókolja, amelyik éppen jobban jön ki az adott helyzetben, miközben Elena és Meredith oldalról támadja le, és... nos, megteszik, amit meg kell tenniük.

Elena egy szemvillanással határozottan megvétózta ezt az ötletet. Damon dühös volt, igen, de azt érezte, hogy inkább Drozsnyéra, mint rá. A vér felzaklatta, igen, de hozzászokott már, hogy uralkodjon magán véres helyzetekben. Neki pedig segítségre volt szüksége a sebeivel kapcsolatban, amelyek eléggé fájni kezdtek, amióta kiderült, hogy a nő, akit megmentett, túléli a dolgot, és lehet, hogy a gyereke is. De ha Damon forgat valamit a fejében, Elena tudni akarja, mi az, mégpedig azonnal.

Még egy megnyugtató pillantást vetett Bonnie-ra, aztán követte Damont a konyhaajtón át. Zár is volt rajta. Damon ránézett, majd szólt Elenának, aki bezárta az ajtót maguk mögött. Aztán felpillantott a „gazdájára".

Damon a csap mellett állt, és módszeresen pumpálta belőle a vizet, miközben fél kezét a homlokán tartotta. A haja a szemébe lógott, a víz ráfröccsent, amitől összetapadt. Damon mintha nem is törődött volna ezzel.

– Damon? - kérdezte Elena bizonytalanul. - Te... jól vagy? Damon nem válaszolt.

Damon? - próbálkozott Elena telepátiával.Hagytam, hogy bajod essen. Elég gyors vagyok. Egyetlen

Erőhullámmal megölhettem volna azt a szemét Drozsnyét. De nem képzeltem, hogy bajod eshet. Damon telepatikus hangja azonnal megtelt az elképzelhető legsötétebb rosszindulattal, és valami furcsa, szinte gyengéd nyugalommal. Mintha próbálna Elenától távol tartani minden vadságot és dühöt.

Nem is tudtam megmondani neki - még csak szavakat sem tudtam neki küldeni, hogy megmondjam, minek tartom. Telepata volt; meghallott volna. De nem voltak szavaim. Csak üvölteni tudtam - a fejemben.

Elena egy kicsit szédülni kezdett - jobban, mint addig. Damon ennyire szenved miatta? Nem dühös amiatt, hogy Elena botrányosan megszegte a szabályokat a tömeg előtt, és talán az inkognitójukat is elrontotta? Nem bánja, hogy akaratgyengének tűnik?

– Damon - szólalt meg Elena. A fiú annyira meglepte, hogy hangosan mondta. - Ez... ez... nem számít. Nem a te hibád. Nem lett volna szabad hagynod, hogy ezt tegyem...

– De tudhattam volna, hogy nem fogsz engedélyt kérni! Azt hittem, megtámadod, a vállára ugrasz és ledöntöd, és készen álltam arra, hogy segítsek neked, hogy leterítsük, mint két farkas egy nagy bakot. De te nem kard vagy, Elena. Bármit is gondolsz, te egy pajzs vagy. Tudhattam volna, hogy a következő ütést te kapod. És miattam téged... - Damon szeme Elena arccsontjára vándorolt, és elfintorodott.

Majd láthatóan összeszedte magát. - A víz hideg, de tiszta. Ki kell tisztítanunk a sebeidet, és elállítanunk a vérzést.

– Gondolom, most nincs a közelben Black Magic - jegyezte meg Elena félkomolyan. - Ez fájni fog.

Damon azonnal nyitogatni kezdte a szekrényeket. - Tessék - mondta alig a harmadik után, diadalittasan előhúzva egy félig teli üveg Black Magicet. - Rengeteg orvos tartja gyógyszerként és ér-zéstelenítőként. Ne aggódj; bőven megfizetem.

– Akkor szerintem igyál te is egy kicsit - mondta Elena bátran. - Rajta, mindkettőnknek jót fog tenni. És nem ez lesz az első al-kalom.

Tudta, hogy ez az utolsó mondat betalál majd Damonnak. így visszaszerezhet valamit abból, amit Sinicsi elvett tőle.

Valahogy az összes emlékét vissza fogom szerezni Sinicsitől, döntötte el Elena, miközben mindent megtett, hogy fehér zaj mögé rejtse a gondolatait Damon elől. Nem tudom, hogyan, és nem tudom, mikor lesz rá alkalmam, de esküszöm, hogy megteszem. Esküszöm.

Damon megtöltött két borospoharat a gazdag, részegítő illatú borral, és az egyiket átnyújtotta Elenának.

– Először csak egy kortyot - mondta, automatikusan a tanár szerepébe bújva. - Ez jó évjárat.

Elena belekortyolt, majd egyszerűen lehajtotta. Szomjas volt, és a Clarion Loess Black Magic borban nem volt alkohol. Határozottan más volt az íze, mint a hagyományos boroké. Olyan volt az aromája, mint egy különösen frissítő szénsavas forrásnak, amit édes, mély, bársonyos szőlővel ízesítettek.

Elena észrevette, hogy Damon is megfeledkezett az óvatos kortyolgatásról, és amikor felajánlott egy második pohárral neki is, Elena lelkesen elfogadta.

Damon aurája határozottan lenyugodott, gondolta Elena, mi-közben Damon megfogott egy rongyot, és gyengéden elkezdte kitisztogatni a sebet, ami majdnem pontosan követte az arccsontját. Ott alvadt be leghamarabb, de most fel kellett nyitni, hogy ki lehessen tisztítani. A két pohár Black Magictől, a kihagyott reggeli után Elena azon kapta magát, hogy a szék támlájának dől, hagyja, hogy a feje egy kicsit lekókadjon, és lehunyja a szemét. Elveszítette az időérzékét, ahogy Damon gyengéden törölgette a sebét. És elveszítette az aurája feletti uralmat is.

Amikor kinyitotta a szemét, nem hang vagy fény hatására tette. Hanem Damon fellángoló aurája miatt, ami váratlan elszántságról árulkodott.

– Damon?A fiú felette állt. A sötétsége árnyékként sütött ki belőle a háta

mögött, magasan, szélesen és szinte hipnotikusan. Szinte félelmetesen. - Damon? - kérdezte ismét Elena bizonytalanul.

– Ezt nem jól csináltuk - szólalt meg a fiú, és Elena gondo-latai azonnal a rabszolgaként elkövetett engedetlenségére terelődtek, illetve Bonnie és Meredith kevésbé súlyos elhajlásaira. Ám Damon hangja olyan volt, mint a sötét bársony, és Elena teste egyértelműbben reagált rá, mint az elméje. Megborzongott.

– Hogyan kell... jól csinálni? - kérdezte, majd elkövette azt a hibát, hogy kinyitotta a szemét. Kiderült, hogy Damon fölé tor-nyosul, és a haját simogatja - nem, csak hozzáér -, olyan lágyan,

hogy Elena meg sem érezte.– A vámpírok tudnak bánni a sebekkel - jelentette ki Damon

határozottan, és hatalmas szeme, amelyben mintha egy egész univerzumnyi csillag ragyogott volna, fogva tartotta Elena tekintetét. - Ki tudjuk tisztítani őket. El tudjuk indítani a vérzést, és meg is tudjuk állítani.

Már éreztem így magam, gondolta Elena. Már beszélt így velem Damon, még ha nem is emlékszik rá. És én... én féltem tőle. De az azelőtt volt...

A motel előtt. Aznap éjjel, amikor Damon azt mondta, fusson, de Elena nem engedelmeskedett. Aznap éjjel, amit Sinicsi elvett, éppen úgy, mint az első alkalmat, amikor együtt ittak Black Magicet.

– Mutasd meg - suttogta Elena. És tudta, hogy valami más is suttog az elméjében, más szavakat. Olyan szavakat, amelyeket soha ki nem mondott volna, ha csak egy pillanatig is rabszolgaként gondol magára.

Azt suttogta, a tiéd vagyok...Ekkor érezte meg, hogy Damon ajka könnyedén az ajkához ér.És ekkor azt gondolta, hogy ó! És ó, Damon... amíg a fiú sely-

mesen lágy nyelve gyengéden az arcára nem vándorolt, először úgy keverte az anyagokat, hogy kitisztítsa a véráramot, majd végül, amikor az összes tisztátalanság eltűnt, hogy megállítsa a vérzést, és begyógyítsa a sebet. Elena érezte az Erejét, a sötét Erejét, amit több ezer csatában bevetett, hogy több száz halálos sebet osszon, de most az uralma alatt tartotta, hogy végrehajtsa ezt az egyszerű, otthonos feladatot, hogy begyógyítsa a korbácsütés nyomát egy lány arcán. Elena úgy érezte, olyan, mintha a Black Magic rózsa szirmai simogatnák, és a hűvös, sima szirmok elsöpörnék a fájdalmat, amíg meg nem borzong örömében.

Aztán vége lett. Elena tudta, hogy ismét túl sok bort ivott. De ezúttal nem lett rosszul. A megtévesztően könnyűnek tűnő ital a fejébe szállt, és spicces lett tőle. Mindennek valószerűtlen, álomszerű hangulata lett.

– Most már szépen be fog gyógyulni - jelentette ki Damon, ismét olyan lágyan érve a hajához, hogy Elena alig érezte. De ezúttal azért megérezte, mert Erőujjakat nyújtott ki, hogy felfogják az

ingert, és kiélvezzék minden másodpercét. És Damon ismét megcsókolta, olyan könnyedén, hogy az ajka alig ért Elena ajkához. De amikor Elena hátravetette a fejét, nem követte, még akkor sem, amikor a lány megpróbálta a nyakánál fogva odahúzni. Egyszerűen megvárta, amíg Elena végiggondolja a dolgokat... lassan.

Nem lenne szabad csókolóznunk. Meredith és Bonnie itt van a szomszéd szobában. Hogyan keveredek mindig ilyen helyzetekbe? De Damon még csak nem is próbál megcsókolni... és mi elvben... ó!

A többi sebe.Azok most már nagyon fájtak. Milyen kegyetlen valaki talál-

hatott ki ilyen korbácsot, gondolta Elena, ilyen pengevékony szíjjal, ami olyan mélyre vág, hogy először nem is fáj - vagy nem anynyira... de idővel egyre rosszabb lesz? És folyamatosan vérzik... meg kellene állítanunk a vérzést, mielőtt a doktor meg tud vizsgálni...

De a következő seb, ami most már tüzesen égetett, keresztben haladt a kulcscsontján. A harmadik pedig a térde mellett volt...

Damon a csaphoz indult egy újabb rongyért, hogy vízzel tisztítsa meg a sebet.

Elena visszatartotta. - Ne!– Ne? Biztos vagy benne?– Igen.– Csak meg akarom tisztítani...– Tudom. - És Elena tényleg tudta. Damon elméje nyitva állt

előtte, minden turbulens ereje tisztán és higgadtan működött. Elena nem értette, miért nyílt meg így, de ez történt.

– De hadd adjak egy tanácsot, ne adakozz a véredből haldok-ló vámpíroknak; ne hagyd senkinek, hogy megkóstolja. Rosszabb, mint a Black Magic...

– Rosszabb? - Elena tudta, hogy Damon éppen bókol neki, csak nem értette.

– Minél többet iszol belőle, annál többet kívánsz - felelte Damon, és Elena egy pillanatra meglátta az örvénylést, amit ő okozott azokban a sima vizekben. - És minél többet iszol, annál több Erőt nyelsz el - tette hozzá Damon komolyan. Elena ráébredt, hogy még soha nem gondolta, hogy ebből baj lehet, pedig igen. Viszszaemlékezett, milyen szenvedést okozott elfojtani a saját

auráját, mielőtt megtanulta a vérkeringésével mozgatni.– De ne aggódj - tette hozzá Damon, továbbra is komolyan. -

Tudom, kire gondolsz. - Ismét elindult egy kötésért. De tudtán kívül is túl sokat mondott, túl sokat feltételezett.

– Hogy te tudnád, kire gondolok? - kérdezte Elena halkan, és meglepte, milyen fenyegető a hangja. Mint a nehéz tigrismancsok puha lépte. - Anélkül, hogy megkérdeztél volna?

Damon megpróbálta kidumálni magát. - Nos, feltételeztem...– Senki nem tudja, mire gondolok - jelentette ki Elena. - Amíg

én meg nem mondom. - Megmozdult, arra kényszerítve Damont, hogy letérdeljen, és kérdően rápillantson.

Éhesen.Majd éppen úgy, ahogy ő térdeltette le, ő húzta oda a sebére is.

18.

lena lassan tért vissza a való világba, végigharcolva az utat. Belemélyesztette körmeit Damon bőrdzsekijébe, egy pillanatra

elgondolkozott, segítene-e, ha levenné róla, majd a hangulatát ismét szétzúzta az a hang - egy éles, parancsoló kopogás.

EDamon felemelte a fejét, és vicsorgott.Mi tényleg egy farkaspár vagyunk, nem? - gondolta Elena. -

Foggal-körömmel harcolunk.De, tudatta vele az elméjének egy másik része, ettől még nem

marad abba a kopogás. Stefan figyelmeztette azokat a lányokat...Azokat a lányokat! Bonnie-t és Mereditht! És Damon azt

mondta, ne zavarják őket, csak ha ég a ház!De az orvos... te jó ég, történt valami azzal a szerencsétlen,

nyomorult nővel! Haldoklik!Damon még mindig vicsorgott, az ajkán egy vérfolt látszott.

Csak egy apró folt volt, mert Elena második sebe tényleg éppen olyan gyorsan és szinte nyom nélkül begyógyult, mint az első az arcán. Elenának fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mióta odahúzta Damont, hogy csókolja meg a sebét. De most, hogy megzavarták a gyönyörét, a lány vérével az ereiben Damon olyan lett, mint egy vad fekete párduc.

Elena nem tudta, hogy képes lesz-e megállítani, vagy akár lelassítani anélkül, hogy nyers Erőt alkalmazna ellene.

– Damon! - mondta hangosan. - Odakint... azok a barátaink, emlékszel? Bonnie, Meredith és a gyógyító.

– Meredith - mondta Damon, és az ajkai hátrahúzódtak, kivillantva rémisztően hosszú szemfogait. Még mindig nem tért vissza a valóságba. Ha Damon így látja meg Mereditht, nem fog félni tőle gondolta Elena -, pedig tudta, mennyire kényelmetlenül érzi magát az ő értelmes, gondolkodó barátnője közelében. Annyira másképp nézik a világot! Meredith úgy irritálta Damont, mint egy

kavics a cipőjében. E pillanatban viszont lehet, hogy úgy kezeli majd ezt az érzést, hogy Meredith csúfosan belehal.

– Hadd nézzem meg - mondta Elena, amikor ismét felhangzott a kopogás... Nem tudnák végre abbahagyni? Nincs éppen elég baja?

Damon egyre jobban szorította. Elenát forróság öntötte el, mert tudta, hogy annak ellenére, hogy lefogja, Damon valójában nagyon is visszatartja az erejét. Nem akarta összepréselni, ahogy megtehette volna, ha az izmainak akár a tizedét használja.

Elena a végigsöprő érzelmektől röviden, tehetetlenül lehunyta a szemét, de tudta, hogy neki kell a józanság hangjának lennie itt.

– Damon! Lehet, hogy figyelmeztetni akarnak... vagy Ulma meghalt.

A halál eljutott Damon tudatáig. A szeme résnyire szűkült, sötét arcára a spalettán átszűrődő fény vérvörös csíkokat rajzolt, amitől szebb - és démonibb - lett, mint valaha.

– Te itt maradsz - jelentette ki Damon határozottan, eszébe sem jutott, hogy „gazda-e" vagy „úriember" éppen. Vadállat volt, aki a párját védte, az egyetlen olyan lényt, aki nem rivális vagy eleség.

Nem lehetett vele vitába szállni ebben az állapotában. Elena ott marad. Damon elintézi, amit el kell. És Elena addig marad, amíg azt Damon indokoltnak látja.

Elena tényleg nem tudta, kinek a gondolatai ezek. Még mindig próbálták szétszálazni összegabalyodott érzelmeiket. Elena úgy döntött, hogy figyeli, és csak ha tényleg elszabadul...

Ne akard látni, ahogy elszabadulok.Látni, ahogy Damon nyers, állatias ösztönlényből jeges,

tökéletes mentális dominanciára vált át, még ijesztőbb volt, mint maga az állat. Elena nem tudta eldönteni, hogy Damon a legjózanabb ember, akivel valaha találkozott, vagy az, aki a legjobban el tudja rejteni az őrületét. Összefogta magán az elszakadt blúzt, és figyelte, ahogy Damon erőfeszítés nélküli kecsességgel az ajtóhoz lép, majd hirtelen, erőszakosan szinte letépi a zsanérjairól.

Senki nem esett el; senki nem hallgatta ki őket. De Meredith ott állt, fél kezével Bonnie-t tartotta vissza, a másikat pedig felemelte éppen, hogy ismét bekopogjon.

– Igen? - kérdezte Damon gleccserhideg hangon. - Úgy

emlékszem, mondtam nektek...– Így volt, és itt vannak - felelte Meredith, félbeszakítva ezt a

Damont egy tőle szokatlan öngyilkossági kísérlet keretében. - Kik vannak itt?- vicsorogta Damon.

– Tömeg van odakint, és azzal fenyegetőznek, hogy felgyújtják az épületet. Nem tudom, hogy Drozsnye miatt idegesek, vagy mert elhoztuk Ulmát, de valamiért nagyon dühösek, és fáklyák vannak náluk. Nem akartuk megszakítani Elena... kezelését, de dr. Meggar azt mondta, rá nem hallgatnak. Ő ember.

– Rabszolga volt - tette hozzá Bonnie, kiszabadítva magát Meredith erőteljes szorításából. Túláradó, barna szemekkel nézett Damonra, előrenyújtva a kezét. - Csak te tudsz minket megmenteni - tolmácsolta a pillantása üzenetét, ami azt jelentette, hogy a helyzet tényleg nagyon súlyos lehetett.

– Rendben, rendben. Én gondoskodom róluk. Ti gondoskodjatok Elenáról!

– Persze, de...– Nem. - Damon vagy vakmerő lett a vértől - és az emlékektől,

amelyek miatt Elena még mindig nem tudott egy rendes mondatot megfogalmazni -, vagy túllépett valahogy a Meredithtől való rettegésén. A lány két vállára tette a kezét. Csak olyan öt centivel lehetett magasabb nála, úgyhogy minden további nélkül a szemébe tudott nézni. - Személyesen vagy felelős Elenáért. Itt naponta történnek tragédiák; előreláthatatlan, rettenetes, halálos tragédiák. Nem akarom, hogy Elenával ilyesmi történjen.

Meredith pár, hosszúnak tűnő pillanatig visszabámult rá, és most az egyszer nem pillantott Elenára, mielőtt válaszolt egy őt érintő kérdésre. Egyszerűen csak azt mondta, „meg fogom védeni", nagyon csendesen. A testtartásából és a hangsúlyából szinte hallható volt „az életem árán is" kiegészítés - és még csak nem is tűnt színpadiasnak.

Damon elengedte, és az ajtóhoz masírozott, majd anélkül, hogy visszanézett volna, eltűnt Elena szeme elől. De a mentális hangja kristálytisztán csengett a lány elméjében: Ha van rá mód, hogy megmentselek, biztonságban leszel. Erre esküszöm.

Ha van rá mód. Remek. Elena megpróbálta beindítani az agyát.

Meredith és Bonnie csak bámult rá. Elena vett egy nagy levegőt, és egy pillanatra automatikusan visszarepült a múltba, amikor egy izgalmas randiról érkező lány hosszú és részletes kihallgatásra számíthatott.

De Bonnie csak annyit mondott: - Az arcod! Már sokkal jobb.– Igen - felelte Elena, és blúza két széléből felsőt rögtönzött

magának. - Csak a lábammal van baj. Azt még nem... fejeztük be.Bonnie kinyitotta a száját, de azonnal be is csukta, ami tőle

éppen olyan hősies megnyilvánulásnak számított, mint Meredithtől a Damonnak tett ígérete. Amikor ismét kinyitotta, csak annyit mondott: - Fogd a sálamat, és kösd a lábad köré! Hosszában összehajthatjuk, aztán megköthetjük a sebes oldalon. Az majd lenyomja.

Meredith hozzátette: - Szerintem dr. Meggar végzett Ulmával. Talán most meg tudna nézni.

A másik szobában az orvos ismét a kezét mosta, egy nagy pumpával nyomott vizet a mosdóba. Sötétvörös foltos rongyok álltak halomban, és olyan szag terjengett, hogy Elenát elöntötte a hála, amiért az orvos gyógynövényekkel nyomta el. Egy nagy, kényelmesnek tűnő fotelban pedig ott ült egy nő, akit Elena nem ismert fel.

A szenvedés és a rettegés képes megváltoztatni az embert, ezt tudta Elena, de azzal soha nem volt tisztában, mennyire - és azzal sem, hogy a megkönnyebbülés és a fájdalom hiánya mit tehet egy arccal. Egy olyan nőt hozott magával, aki szinte gyermek méretűre húzta össze magát Elena elméjében, és akinek a keskeny, sebes, a fájdalomtól és az örökös rettegéstől eltorzult arca olyan volt, mint egy öreg manó rajza. A bőre betegesen szürke volt, a haja ritkásan fedte a koponyáját, mégis hínárként hullott alá. Minden azt üvöltötte rajta, hogy rabszolga, a csuklóján lévő vaskarikáktól kezdve meztelen, heges, véres testén keresztül a mezítelen, piszkos lábáig. Elena még csak a szeme színét sem tudta volna megmondani, mert az is éppen olyan szürkének tűnt, mint minden más tagja.

Most viszont Elenát egy olyan nő várta, aki talán a harmincas évei elején járhatott. Keskeny, vonzó, valahogy arisztokratikus arca volt, erős, patríciusi orral, sötét, vesébe látó szemekkel és olyan

gyönyörű szemöldökkel, mint egy repülő madár szárnyai. A fotelben pihent, lábát egy zsámolyon nyugtatta, és lassan fésülgette sötét haját, amelyben itt-ott látszott néhány szürke tincs. Tiszteletre méltó benyomást keltett az egyszerű, sötétkék házikabátban, amit viselt. Az arcát karakteressé tették a ráncok, de alapvetően egyfajta vágyakozó gyengédség sugárzott belőle, talán finoman domborodó hasa miatt, amelyre most szeretettel ráhelyezte kezét. Amikor ezt tette, az arca színt kapott, és egész lénye kivirult.

Elena egy pillanatra azt hitte, ő a doktor felesége vagy a házvezetőnője, és majdnem megkérdezte, hogy Ulma, a szerencsétlen rabszolga, meghalt-e.

Aztán meglátta, amit a mélykék házikabát nem tudott teljesen elrejteni: megvillant a vaskarkötő.

Ez a vékony, arisztokratikus nő Ulma volt. A doktor csodát művelt.

Gyógyítónak nevezte magát. Egyértelműen látszott, hogy Da-monhoz hasonlóan ő is ért a sebek begyógyításához. Akit úgy megkorbácsoltak, mint Ulmát, nem jöhet rendbe ennyire erős mágia nélkül. A véres masszát, amit Elena idehozott, reménytelen lett volna összevarrni, ezért dr. Meggar meggyógyította.

Elena még soha nem került ilyen helyzetbe, úgyhogy a Virginiában belénevelt jómodorára támaszkodott.

– Örülök, hogy megismerhetem, hölgyem. Elena vagyok- nyújtotta a kezét.

A hajkefe a székre hullott. A nő mindkét kezét kinyújtotta, hogy megfogja Elenáét. Azok a kíváncsi, sötét szemek mintha felfalták volna Elena arcát.

– Te vagy az - mondta, majd lekapta papucsos lábát a zsámolyról, és térdre rogyott.

– Jaj, ne, hölgyem! Kérem! Biztos vagyok benne, hogy a doktor pihenést javasolt. A legjobb, ha most csendben leül.

– De tényleg te vagy az. - Valami oknál fogva a nőnek igazolásra volt szüksége. És Elena bármire hajlandó volt, hogy megnyugtassa.

– Én vagyok az - válaszolta. - És úgy gondolom, hogy vissza kellene ülnie.

Ezt azonnali engedelmesség követte, és egyfajta örömteli fény

hatott át mindent, amit Ulma tett. Elena ezt pár óráig tartó rab-szolgasága után megértette. Úgy engedelmeskedni, hogy az embernek van választása, egészen más, mint akkor, amikor az engedetlenség halált jelenthet.

De Ulma még ülve is a kezét tárta felé. - Nézz rám! Kedves szeráf, istennő, Őr... bármi is legyél, nézz rám! Három évig állatként éltem, de most ismét emberré váltam - méghozzá miattad! Eljöttél a villámok angyalaként, közém és a korbács közé álltál. - Ulma sírni kezdett, de könnyei örömkönnyeknek tűntek. A tekintete Elena arcát kutatta, elidőzött sebhelyes arccsontján. - De te nem vagy Őr; azokat mágia védi, és soha nem avatkoznak semmibe. Három évig nem avatkoztak közbe. Láttam, ahogy a barátaim, a rabszolgatársaim elhullanak az ő korbácsától és az ő dühétől. - Ulma megrázta a fejét, mintha fizikailag képtelen lenne kimondani Drozsnye nevét.

– Sajnálom... annyira sajnálom... - dadogta Elena. Hátrapil-lantott, és látta, hogy Bonnie és Meredith ugyanúgy meg van döbbenve.

– Nem számít. Úgy hallottam, a párod megölte az utca közepén.– Ezt én mondtam el neki - jelentette ki Laksmi büszkén. Senki

nem vette észre, amikor bejött a szobába.– A párom? - Elenának a torkán akadt a szó. - Nos, ő nem a...

úgy értem, ő és én... mi...– Ő a mi gazdánk - jelentette ki Meredith nyersen Elena mö-

gött.Ulma még mindig tiszta szívvel bámulta Elenát. - Mindennap

imádkozni fogok, hogy a lelked felszáll jon innen.Elena megdöbbent. - Innen fel tudnak szállni a lelkek?– Hát persze. Ezt bűnbánattal és jótettekkel lehet elérni, és azt

hiszem, mások imáját is tekintetbe veszik.Az biztos, hogy nem úgy beszélsz, mint egy rabszolga, gondolta

Elena. Megpróbálta ezt udvariasan megfogalmazni, de össze volt zavarodva, fájt a lába, és tomboltak benne az érzelmek. - Te nem úgy beszélsz... nos, ahogy egy rabszolgától várnám - mondta. - Vagy én vagyok a hülye?

Meglátta a könnyeket Ulma szemében.

– Ó, istenem! Kérlek, felejtsd el, hogy megkérdeztem. Kérlek...– Nem! Nincsen senki, akinek szívesebben elmondanám. Ha

szeretnéd megtudni, hogy kerültem ebbe a megalázó helyzetbe. - Ulma Elenát figyelve várt - nyilvánvaló volt, hogy Elena a legkevésbé sem akar ráparancsolni Ulmára.

Elena Meredithre és Bonnie-ra pillantott. Most már nem hallott kiabálást az utcáról, és az épület nyilvánvalóan nem állt lángokban.

Szerencsére ebben a pillanatban ismét bejött dr. Meggar. - Mindenki megismerkedett mindenkivel? - kérdezte, ezúttal az ellenkező irányban működő szemöldökökkel; az egyik felment, a másik le. A kezében a Black Magic maradékát tartotta.

– Igen - felelte Elena -, de azon töprengek, nem kellene-e evakuálnunk az épületet. Úgy hallottam, a csőcselék...

– Elena párja móresre tanítja őket - jelentette ki Laksmi élvezettel. - Mind elmentek a Gyűléshelyre, hogy elrendezzék, mi legyen Drozsnye javaival. Fogadok, hogy ő bever pár fejet, és semmi perc alatt visszatér - tette hozzá vidáman, kétséget sem hagyva afelől, ki lehet az az ő. - Bárcsak fiú lennék, hogy láthassam!

– Bátrabb voltál, mint a fiúk; te vezettél ide minket - közölte vele Elena. Majd a tekintetével megbeszélte a dolgot Meredithszel és Bonnie-val. Úgy hangzott, mintha a felfordulás átment volna máshova, Damonnak pedig komoly gyakorlata volt abban, hogy lelépjen a felfordulásból. Lehet, hogy... szüksége is van a harcra, hogy megszabaduljon az Elena vére miatt túltengő energiájától. Lehet, hogy a felfordulás még kapóra is jön neki, gondolta Elena.

Dr. Meggarra nézett. - Maga szerint rendben lesz az én... a mi gazdánk?

Dr. Meggar szemöldöke fel- és leszaladt. - Valószínűleg vérdíjat kell fizetnie a Vén Drozsnye rokonainak, de nem hinném, hogy túl sokat. Utána azt tesz a vén szemétláda tulajdonával, amit akar - folytatta. - Azt mondanám, hogy számotokra most ez a legbiztonságosabb hely, távol a Gyűléshelytől. - Ezt a véleményét azzal erősítette meg, hogy mindannyiuknak töltött - likőröspohárba, vette észre Elena - a Black Magic borból. - Ez jót tesz az idegeknek - mondta, majd belekortyolt.

Ulma egy gyönyörű, szívmelengető mosolyt vetett rá, miközben

az orvos körbevitte a tálcát. - Köszönöm, köszönöm és köszönöm - mondta. - Nem untatlak titeket a történetemmel...

– Ne, mondd el, kérlek, meséld el! - Most, hogy a barátai és Damon nem forogtak közvetlen veszélyben, Elena nagyon kíváncsi volt a történetre. A többiek is bólogattak.

Ulma egy kicsit elpirult, de higgadtan belekezdett. - II. Kelemen uralkodása alatt születtem - mondta. - Biztos vagyok abban, hogy a látogatóinknak ez semmit nem jelent, de azoknak, akik ismerték őt, és a... kedvteléseit, sokat. Az anyám keze alatt tanultam, aki népszerű kelmetervező volt. Az apám pedig majdnem olyan híres ötvös. A város peremén volt egy birtokuk, és a házuk éppen olyan előkelő volt, mint a leggazdagabb ügyfeleiké, bár arra vigyázlak, hogy ne látsszon, mennyire is gazdagok valójában. Akkoriban a fiatal Lady Ulma voltam, nem Ulma, a rabszolga. A szüleim mindent megtettek, hogy ne nagyon legyek szem előtt, a saját biztonságom érdekében. De...

Ulma - Lady Ulma, gondolta Elena - elhallgatott, és ivott egy nagy kortyot a borból. A tekintete megváltozott; a múltba révedt, és megpróbálta nem elszomorítani a hallgatóságát. De amikor Elena már arra akarta kérni, hogy ne folytassa, legalábbis, amíg jobban nem érzi magát, tovább mesélt.

– De minden gondoskodásuk ellenére... valaki... mégis meglátott, és a kezemet követelte. Nem Drozsnye, csak egy szűcs a Határvidékről, akit három évvel ezelőttig nem is láttam. Egy Lord volt, egy Generális, egy rettenetes hírű démon - és az apám nemet mondott a kérésére. Éjszaka törtek ránk. Én akkor tizennégy éves voltam. És így lettem rabszolga.

Elena azon kapta magát, hogy közvetlenül Lady Ulma elméjéből érzi az érzelmi fájdalmat. Ó, istenem, már megint ezt csinálom, gondolta, miközben sietve megpróbálta lehalkítani az érzékszerveit. - Kérlek, nem muszáj ezt most végigmondanod. Talán majd máskor...

– Szeretném elmondani neked... neked... hogy tudd, mit tettél. És jobban szeretném egyszerre elmondani. De ha nem akarod hallani...

Udvariasság csapott össze udvariassággal. - Nem, nem, ha

tényleg így akarod... akkor rajta! Én... csak azt szeretném, ha tudnád, mennyire sajnálom. - Elena a doktorra pillantott, aki türelmesen várt rá az asztal mellett, kezében egy barna üveggel. - És nem bánod, ha közben... meggyógyítják a lábamat? - Elena érezte, hogy kétkedve mondja ki a szót, miközben azon töpreng, hogy lehet valakinek ennyi ereje, hogy így meggyógyítsa Ulmát. Nem lepődött meg, amikor az orvos megrázta a fejét. - Vagyis inkább összevarrnak, amíg mesélsz, ha nem bánod - mondta.

Több percbe beletelt, amíg Lady Ulma riadalma és bánata el-múlt, amiért megvárakoztatta a megmentőjét, de Elena végül az asztalra került, és az orvos arra biztatta, hogy igyon az üvegből, amelynek olyan illata volt, mint a cseresznyés köhögés elleni orvosságnak.

Hát jó, Elena akár meg is próbálkozhat a Sötét Dimenzió érzéstelenítőjével - különösen, hogy a varrás fájdalmasnak ígérkezett. Ivott egy kortyot az üvegből, és érezte, hogy megfordul körülötte a szoba. A második kortyra elutasítóan intett.

Dr. Meggar kioldotta Bonnie tönkretett sálját, és elkezdte levágni Elena véráztatta farmerjét a térde felett.

– Nos... nagyon kedves, hogy meghallgatsz - mondta Lady Ulma. - De azt eddig is tudtam, hogy kedves vagy. Mindkettőnket meg fogom kímélni rabszolgaságom fájdalmas részleteitől. Talán elég annyi is, hogy egyik gazdától a másikhoz kerültem az évek során, mindig rabszolgaként, mindig egyre lejjebb. Végül valaki viccelődve azt mondta: - Adjátok a vén Drozsnyénak! Ha bárki, ő az utolsókat is kisajtolja belőle.

– Istenem! - kiáltott fel Elena, és reménykedett, hogy ezt min-denki a történetre vonatkoztatja, nem a fertőtlenítő folyadék ma-rására, amivel az orvos törölgette duzzadt bőrét. Damon annyival ügyesebb volt, gondolta. Észre sem vettem, milyen szerencsés vagyok. Megpróbált rezzenéstelen arccal tűrni, amikor a doktor elővette a tűt, de annyira szorította Meredith kezét, hogy kezdett attól félni, hogy a csontját töri. Megpróbálta ellazítani az izmait, de Meredith erősen visszaszorította. Hosszú, sima keze majdnem olyan volt, mint egy fiúé, csak puhább. Elena örült, hogy olyan erősen szoríthatja, ahogy csak akarja.

– Az erőm az utóbbi időben kezdett elhagyni - folytatta Lady Ulma halkan. - Azt hittem, hogy az a... - itt egy különösen durva kifejezést alkalmazott a tulajdonosára - visz a halálomba. Aztán rádöbbentem, miről van szó. - A ragyogás azonnal megváltoztatta az arcát, annyira, hogy Elena látta, hogy nézhetett ki tizenévesen, amikor olyan gyönyörű volt, hogy egy démon az asszonyául követelte. - Tudtam, hogy egy új élet fogant meg bennem, és azt is, hogy Drozsnye megölné, ha lehetősége lenne rá...

Ulma láthatóan észre sem vette a döbbenetet és az elszörnye-dést a lányok arcán. De Elenának olyan érzése támadt, mintha egy rémálomban tapogatózna, egy fekete gleccserszakadék peremén, és hogy addig kell tapogatóznia a sötétben, a csalóka, láthatatlan jéghasadékok mentén a Sötét Dimenzióban, amíg oda nem ér Stefanhoz, és ki nem szabadítja erről a helyről.

Ez a szenvtelen megjegyzés a szörnyűségekről nem az első lépése volt a gleccserszakadék mentén, de ez volt az első, amit felismert és beszámított.

– Ti, fiatal lányok, nagyon újak vagytok itt - jegyezte meg Lady Ulma, miközben egyre nyúlt a csend. - Nem akartam semmi nem helyénvalót mondani...

– Mi rabszolgák vagyunk itt - felelte Meredith, megemelve a kötelét. - Szerintem minél többet megtudunk, annál jobb.

– A gazdátok... még soha, senkit nem láttam, aki ilyen gyorsan szembeszállt volna a vén Drozsnyéval. Sokan fújtak rá, de ennél többet nem mertek tenni. De a ti gazdátok...

– Mi Damonnak szólítjuk - jegyezte meg Bonnie célzatosan.Ez Lady Ulma egyik fülén be, és másikon kiment. - Damon

gazda… szerintetek megtatana engem? Miután kifizeti a vérdíjat a … Én vagyok azon kevés rabszolgák egyike, akiket nem ölt meg. - A nő arcán felcsillanó reményt Elena alig bírta elviselni.

Csak akkor ébredt rá, milyen régen nem látta Damont. Mennyi időbe telhetnek Damon ügyei? Idegesen pillantott Meredithre.

Meredith pontosan értette, mit jelent ez a tekintet. Tehetetlenül rázta a fejét. Még ha Laksmi el is viszi őket a Gyűléshelyre, mit tehetnének?

Elena elnyomott egy fájdalmas fintort, és Lady Ulmára

mosolygott.– Nem akarsz a kislánykorodról mesélni? - kérdezte.

19.

amon nem gondolta volna, hogy egy szadista, vén bolondnak, aki majdnem halálra korbácsol egy nőt csak azért, mert az nem

tud elhúzni egy kocsit, lehetnek barátai. Lehet, hogy a Vén Drozsnyénak nem is voltak. De nem ez volt a baj.

DFurcsa módon még csak nem is a gyilkosság. A gyilkosság a

nyomornegyedben mindennapos eseménynek számított, az pedig, hogy Damon kezdeményezett és megnyert egy összecsapást, nem lepte meg e veszedelmes sikátorok lakóit.

A baj az volt, hogy lelépett egy rabszolgával. Vagy talán ennél komolyabb probléma állt a háttérben. Az igazi baj az volt, ahogy Damon a saját rabszolgáival bánt.

Kisebb tömeg - csupa férfi, egyetlen nő nélkül, vette észre Da-mon - verődött össze a doktor háza előtt, és valóban voltak náluk fáklyák.

– Egy megvadult vámpír! Egy megvadult vámpír szabadlábon! - Kergessétek ki onnan, hogy igazságot tegyünk!

– Gyújtsátok fel az épületet, ha nem adják ki!– Az öregek azt mondják, vigyük elébük!Ez láthatóan megtette a hatását, elűzte az utcáról a rendesebb

embereket, és csak a vérgőzös fajta maradt, akik boldogan vetették bele magukat a csetepatékba. Persze a legtöbben maguk is vámpírok voltak. A legnagyobb részük erős vámpír. De egyiküket sem motiválja az a tudat, gondolta Damon, miközben gyémántragyogású mosolyt villantott a körülötte lévőkre, hogy három fiatal lány élete függ tőlük - és hogy az egyikük ékkő az emberiség koronáján. Elena Gilbert.

Ha Damont darabokra szaggatják ebben a harcban, a három lány élete pokollá és csupa megaláztatássá válik.

De még ez az érvelés sem segített neki, hogy felülkerekedjen. Rugdalták, harapdálták, lefejelték, öklözték és szurkálták fatőrökkel - amelyek a vámpírbőrt is elvágják. Először azt hitte, van esélye,

kobrasebességű csapásainak és hirtelen Erőkitöréseinek több fiatalabb vámpír is áldozatul esett. Egyszerűen túl sokan vannak, gondolta Damon, miközben kitörte a nyakát egy démonnak, amelynek hosszú agyarai már majdnem a karját érték. És akkor megérkezett egy hatalmas, láthatóan edzett vámpír, olyan aurával, amitől Damonnak epe gyűlt a torkába. Ledöntötte egy fejberúgással, de nem maradt a földön, hanem feltápászkodott, és Damon lábába kapaszkodott. Több fatőrös vámpír odaugrott, és megkötözték Damont. Damont fekete felháborodás öntötte el, amikor a lábát kirántották alóla.

– A napfény rohasszon el benneteket - csikorogta felrepedt szájjal, miután egy újabb agyaras, vörös bőrű démon képen törölte. - A legmélyebb poklokba kerüljetek...

Semmi haszna nem volt. Erre Damon is rájött, miközben tom-pán, nagy Erőkitörések közepette annyi ellenfelet megcsonkított és megölt, amennyit csak tudott. Aztán minden álomszerűvé és homályossá vált - nem olyan volt, mint az Elenáról szóló álma, akit most már mindig ott látott a szeme sarkában, sírva. Lázas rémálomba merült. Már nem tudta megfelelően használni az izmait. A teste legyengült, és miközben meggyógyította a lábait, egy vámpír hatalmas sebet ütött a hátán. Damon egyre inkább úgy érezte, mintha egy rémálomban lenne, ahol csak úgy tud mozogni, mint egy lassított felvételen. Az elméjében valami azonban azt súgta, hogy pihenjen. Csak pihenjen... és akkor mindjárt vége lesz.

Végül a hatalmas túlerő legyűrte, és hirtelen előtte termett valaki egy karóval.

– Távozzon az új szemét - mondta a karó tulajdonosa, állott, vérbűzös lehelettel, groteszkül vigyorogva, miközben leprásnak tűnő kézzel gombolta ki Damon ingét, hogy ne lyukassza ki a finom, fekete selymet.

Damon leköpte, mire keményen szájon vágták.Egy pillanatra elájult, majd lassan visszatért a fájdalomba.És a zajba. A diadalittas, örvendező vámpír- és démontömeg

trappoló, rögtönzött táncot járt Damon körül, bömbölve nevet-tek, miközben képzeletbeli karókkal döfködtek, az őrjöngésig fokozva a hangulatot.

Damon ekkor döbbent rá, hogy tényleg meg fog halni.Ez sokkolta, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, mennyi-

vel veszélyesebb ez a világ annál, amit nemrég ott hagyott, pedig még az emberek világában is gyakran csak egy hajszálon múlt az élete. De itt nem voltak erős barátai, a tömegnek pedig nem vol-tak gyengeségei, amiket kihasználhatott volna. Úgy érezte, mint-ha a másodpercek hirtelen percekké nyúlnának, és mindegyik felbecsülhetetlenül sokat érne. Mi a fontos? Hogy szóljon Elená-nak...

– Először vakítsd meg! Gyújtsd meg azt a botot!– Én leszedem a fülét! Valaki segítsen lefogni a fejét!Szólni kell Elenának... Megmondani... hogy sajnálja... Damon

feladta. Egy újabb gondolat próbált betörni a tudatába. - Ne felejtsétek el kiütni a fogait! Új nyakláncot ígértem a ba

rátnőmnek!Azt hittem, fel vagyok rá készülve, gondolta Damon lassan,

külön-külön szavakkal. De... nem ilyen hamar.Azt hittem, megbékéltem... de nem azzal a személlyel, aki

számít... igen, aki a legjobban számít.Damon nem adott magának időt, hogy tovább gondolkozzon a

témáról.Stefan, küldte ki a legerősebb, de tiltott Erőroncsot, amit csak

tudott ilyen ködös állapotban. Stefan, hallgass meg! Elena eljött ér-ted- meg fog menteni! Ereje van, amit a halálom szabadon enged. És én... én...

Ebben a pillanatban megakadt körülötte a tánc. Csend ereszkedett az ittas ünneplőkre. Páran gyorsan lehajtották a fejüket, vagy elkapták a tekintetüket.

Damon mozdulatlanná merevedett, és azon gondolkozott, mi állíthatta le ezt az őrjöngő tömeget az őrjöngés kellős közepén.

Valaki felé tartott. Az újonnan érkezettnek hosszú, bronzszínű haja volt, amely rendezetlen tincsekben lógott a derekáig. A csípőjéig meztelen volt, olyan felsőtesttel, amit a legerősebb démon is irigyelne. Olyan mellkassal, amit mintha csillogó bronzból faragtak volna. Hasonlóan kidolgozott bicepszekkel. Tökéletesen kockás hassal. Magas, oroszlánszerű testén egy gramm zsír nem volt.

Egyszerű, fekete nadrágot viselt, amely minden lépésnél megfeszült az izmain.

Az egyik csupasz karján élénk színű tetoválás volt: egy sárkány épp egy szívet evett.

Es nem egyedül érkezett. Nem volt nála póráz, de egy jó megjelenésű, túlvilágian intelligensnek tűnő fekete kutya sétált mellette, aki ugrásra készen állt, ahányszor a férfi megtorpant. Úgy nyolcvan kilós lehetett, de rajta sem volt egy gramm zsír sem.

Az egyik vállán egy hatalmas sólyom ült.A madáron nem volt csuklya, mint a legtöbb vadászsólymon,

amikor nem a ketrecükben vannak. A bronzszínű fiatalember vállán nem volt párna sem, a sólyom három elülső karmát a húsába vájta, amitől apró vérfolyamok gördültek végig a mellkasán. A férfi mintha észre sem vette volna. Alvadt vércsíkok húzódtak a frissek mellett, nyilván előző útjaikról. A hátán egy magányos karomtól indult magányos, vörös csík.

A tömeg elnémult, és a maradék néhány démon, aki a magas férfi és a véres, hanyatt fekvő alak között állt, eliszkolt az útból.

Az oroszlánszerű férfi egy pillanatra mozdulatlanná merevedett. Nem mondott semmit, nem tett semmit, Erőnek jelét sem adta. Aztán biccentett a kutyának, aki súlyos léptekkel elindult, és megszaglászta Damon vérző karját és arcát. A száját is megszagolta, és Damon látta, hogy égnek mered a szőre.

– Jó kutya - mondta Damon kábán, miközben a nedves, hűvös orr az arcát csiklandozta.

Damon ismerte ezt az állatot, és azt is tudta, hogy nem olyan, mint amilyennek a „jó kutyát" képzeli az ember. Inkább a pokol ebe volt, aki a torkánál kapja el a vámpírokat, és addig rázza őket, amíg a vérük két méter magasra spriccel a levegőben.

Az ilyesmi annyira le tudja foglalni az embert, hogy a karó szinte mellékesnek tűnik tőle, elmélkedett Damon, miközben meg se moccant.

– Arrétez-le!- mondta a bronzhajú ifjú.A kutya engedelmesen hátralépett, de továbbra is Damont fi-

gyelte, aki szintén nem vette le róla a szemét, amíg az állat jócskán el nem távolodott.

A bronzhajú ifjú futó pillantást vetett a tömegre. Aztán minden vehemencia nélkül azt mondta: - Laissez-le seul. - A vámpíroknak láthatóan nem volt szükségük tolmácsra, azonnal hátrálni kezdtek. Akiknek nem volt szerencséjük, és nem mozogtak elég gyorsan, még mindig a közelben voltak, amikor a fiatalember újabb szenvtelen pillantást vetett maga köré. Ahova csak nézett, lesütött szemeket és reszkető testeket látott, a vámpírok megdermedtek hátrálás közben, és láthatóan kővé merevedtek, nehogy felhívják magukra a figyelmet.

Damon érezte, hogy ellazul a teste. Kezdett visszatérni az Ere-je, és képessé vált némi kármentésre. Ráébredt, hogy a kutya egyik embertől a másikhoz lép, és érdeklődve megszaglássza őket.

Amikor Damon ismét meg tudta emelni a fejét, halványan rá-mosolygott az újonnan érkezőre. - Sage! Ne fesd az ördögöt a falra!

A bronzszínű férfi rövid mosolya komor volt. - Köszönöm a bókot, mon cher. Látod? Most elpirultam.

– Tudhattam volna, hogy itt vagy.– A tér végtelen, mon petit tyran. Még akkor is, ha egyedül kell

boldogulnom.– Ó, mily kár! Apró hegedűk szólalnak meg... - Damon hirtelen

nem bírta tovább. Egyszerűen nem bírta. Lehet, hogy azért, mert korábban Elenával volt. Vagy azért, mert ez a rettenetes világ borzasztóan nyomasztotta. De amikor ismét megszólalt, teljesen megváltozott a hangja. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora hálára vagyok képes. Öt életet megmentettél, noha nem is tudtál róla. Bár az, hogy hogyan botlottál belénk...

Sage leguggolt, és aggodalommal pillantott rá. - Mi történt? - kérdezte komoly hangon. - Beütötted a fejed? Tudhatnád, hogy errefelé gyorsan terjednek a hírek. Úgy hallottam, egy háremmel érkeztél...

– Így igaz! Így volt! - Damon fülei éppen hogy csak felfogták a halk suttogást az utca végéből. - Ha foglyul ejtjük a lányokat... és megkínozzuk őket...

Sage tekintete egy pillanatra találkozott Damonéval. Egyértelmű volt, hogy ő is hallotta a suttogást. - Kaszabold le - mondta a kutyának. - Csak azt, aki beszélt - rántotta a fejét a

suttogás irányába.A fekete kutya azonnal előreugrott, és gyorsabban, mint ahogy

Damon végig tudta gondolni, belemélyesztette a fogát a suttogó torkába, felborította, amitől az jól hallhatóan megreccsent, majd visszaindult, a testet a lábai között húzva.

A Je vous ai informé au sujet de ceci! szavak robbantak ki egy olyan Erőhullámmal, amitől Damon arca megrándult. És Damon arra gondolt, hogy igen, valóban szólt már - de azt nem mondta, mik lesznek a következmények.

Laissez lui et ses amis dans la paix! Mindeközben Damon lassan elkezdett feltápászkodni, nagy örömmel fogadva el Sage védelmét magának és a barátainak.

– Nos, ezzel szerintem el van intézve - mondta. - Nem jössz velem, hogy koccintsunk a barátságunkra?

Sage úgy meredt rá, mintha Damon megbolondult volna. - Tudod, hogy a válaszom: nem.

– Miért nem?– Mondtam: nem.– Ez nem magyarázat.– Azért nem iszom veled ... mon ange... mert nem vagyunk

barátok.– Csináltunk pár jó balhét együtt.– Ily a longtemps. - Sage hirtelen elkapta Damon egyik kezét.

Egy mély, véres karcolás volt rajta, amit Damonnak még nem volt ideje begyógyítani. Sage pillantása alatt összezárult, a bőre rózsaszínné változott és begyógyult.

Damon hagyta, hogy Sage még egy pillanatig fogja a kezét, aztán nem udvariatlanul, de visszahúzta.

– Nem annyira régen - válaszolta.– Távol tőled? - Gúnyos mosoly ült ki Sage ajkára. - Mi ketten

nagyon másképp számoljuk az időt, mon petit tyran.Damonban szétáradt a részegítő jókedv. - Ugyan mit számít egy

ital?– A háremeddel együtt?Damon megpróbálta elképzelni Mereditht és Sage-et együtt.

Befuccsolt a képzelőereje. - Amúgy is felelősséget vállaltál értük -

jelentette ki határozottan. - És az az igazság, hogy egyikük sem az enyém. Erre a szavamat adom. - Megsajdult benne valami, amikor Elenára gondolt, de igazat mondott.

– Felelősséget vállaltam? - Sage láthatóan megpróbált kitérni a feladat elől. - Te esküdtél meg, hogy megvéded őket. Én pedig csak akkor öröklöm az esküt, ha meghalsz. De ha te meghalsz... - A magas férfi tehetetlenül legyintett. - Életben kell maradnod, hogy megmentsd Stefant, Elenát és a többieket.

– Nemet mondanék, de akkor megharagudnál. Úgyhogy igent mondok... De ha nem teljesíted a fogadalmadat, akkor esküszöm, hogy visszajárok kísérteni téged.

Sage végigmérte Damont. - Nem hinném, hogy bárki vádolt volna már azzal, hogy nem teljesítek - mondta. - De az persze még azelőtt volt, hogy un vampire lett volna belőlem.

Igen, gondolta Damon, a „hárem" és Sage találkozása nagyon érdekes lenne. Legalábbis, ha a lányok megtudnák, ki is Sage igazából.

De lehet, hogy senki nem mondaná el nekik.

20.

lena ritkán érzett olyan megkönnyebbülést, mint amikor meghallotta Damon kopogását dr. Meggar ajtaján.E– Mi történt a Gyülekezőhelyen? - kérdezte.– El sem jutottam odáig. - Damon elmesélte a történteket, mi-

közben a többiek lopva Sage-et méregették különböző mértékű elismeréssel, hálával és nyers vágyakozással. Elena akkor döbbent rá, hogy túl sok Black Magicet ivott, amikor többször is majdnem elájult - bár abban biztos volt, hogy a bor segített Damonnak, hogy túlélje a lincselést, amibe különben belehalhatott volna.

Aztán ők is elmesélték Lady Ulma történetét, amilyen tömören csak tudták. Ulma a történet végére holtsápadt lett és zaklatott.

– Remélem - mondta félénken Damonnak -, hogy amikor megörökli a Vén Drozsnye tulajdonát... - elhallgatott, hogy nyeljen egyet -, akkor úgy dönt, hogy megtart engem. Tudom, hogy a rabszolgái fiatalok és gyönyörűek... de én nagyon hasznossá tudom magam tenni, mint varrónő vagy ilyesmi. Csak a testem veszített erejéből, az eszem nem...

Damon egy pillanatra tökéletesen mozdulatlanná merevedett. Aztán odalépett a hozzá történetesen legközelebb álló Elenához. Lerántotta az Elena csuklóján fityegő utolsó kötéldarabot, és indulatosan áthajította a szobán. A kötél úgy rángatózott és csattant, mint egy kígyó. - Akin még van ilyen holmi, felőlem ugyanezt teheti - jelentette ki.

– Kivéve a dobálózást - tette hozzá Meredith gyorsan, látván a doktor összeszaladó szemöldökét, amint felmérte a törékeny üvegcséket a fal mentén. Meredith és Bonnie azonnal megszabadult köt clékeitől.

– Attól tartok, hogy az enyém... végleges - mondta Lady Ulma, miközben felhúzta a ruhaujját, hogy megmutassa a csuklójára öntött vas karperecet. Láthatóan szégyellte magát, amiért képtelen

teljesíteni új gazdája első parancsát.– Kibír egy pillanatnyi hideget? Elég Erőm van ahhoz, hogy

törékenyre fagyasszam - jelentette ki Damon.Lady Ulma csendesen felnyögött. Elena még soha nem hallott

ennyi elkeseredést egyetlen emberi hangban. - Azt is kibírnám, ha egy évig a nyakamba hullana a hó, ha megszabadulhatnék ettől a szörnyűségtől - felelte a Lady.

Damon a karperec két oldalára tette a kezét, és Elena megérezte a fiúból áradó Erőt. Éles csattanás hallatszott. Damon elvette a kezét, amiben két fémdarab volt.

Majd megismételte a másik oldalon is.Lady Ulma tekintetétől Elena inkább alázatosnak, mint

büszkének érezte magát. Megmentett egy nőt a megaláztatásoktól. De mennyi lehet még? Soha nem fogja megtudni, és soha nem lesz képes mindet megmenteni. Addig nem, amíg ilyen állapotban van az Ereje.

– Szerintem Lady Ulmának tényleg pihennie kellene - jelentette ki Bonnie, miközben a homlokát dörzsölte összehúzott, vörös szemöldöke felett. - És Elenának is. Látnod kellene, hány öltés van a lábában, Damon. Szerinted mit tegyünk, keressünk egy szállodát?

– Maradjanak itt - mondta dr. Meggar, fél szemöldökével fent, a másikkal lent. Láthatóan magával sodorta a történet ereje és szépsége - továbbá a brutalitása. - Csak annyit kérnék, hogy semmit ne pusztítsanak el, ha pedig békát találnak, ne csókolják meg és ne öljék meg. Rengeteg takaró, szék és kanapé van itt.

Egyetlen szemet sem fogadott el a súlyos aranyláncból, amit Damon hozott magával fizetőeszközként.

– Én... illene, hogy segítsek lefeküdni - dünnyögte Lady lilma halkan Meredithnek.

– Te vagy a legrosszabb állapotban, te kapod a legjobb ágyat - felelte Meredith higgadtan. - És mi fogunk téged lefektetni.

– A legkényelmesebb ágy... a lányom régi hálószobájában van. - Dr. Meggar előhúzott egy kulcscsomót. - Egy kapushoz ment hozzá... nagyon rossz volt látni elmenni. A fiatal hölgy, Elena kisasszony, pedig megkaphatja a volt nászszobát.

Elenában egy pillanatra összecsaptak az érzelmek. Félt - igen,

teljesen biztos volt abban, hogy félelmet érez -, hogy Damon esetleg a karjába kapja, és felviszi a nászágyba. Másrészt viszont...

Ebben a pillanatban Laksmi bizonytalanul felpillantott. - Én menjek most el? - kérdezte.

– Van hova menned? - kérdezett vissza Elena.– Az utcára, gondolom. Általában egy hordóban alszom. -

Maradj itt! Gyere velem; a nászágy elég nagy lehet két ember számára. Most már te is közénk tartozol.

Laksmi pillantása nyers, viharos hálát tükrözött. Nem azért, mert lesz hol aludnia, értette meg Elena. Hanem azért, mert „most már te is közénk tartozol". Elena érezte, hogy Laksmi még soha nem tartozott senkik „közé".

Minden elcsendesedett „másnap" majdnem „hajnalig", ahogy a városlakók hívták, noha a fény soha nem változott.

Ezúttal másfajta tömeg gyülekezett az orvos háza előtt. Leginkább idős férfiakból állt, akik rongyos, de tiszta ruhát viseltek - de volt közöttük néhány nő is. Egy ezüsthajú férfi vezette őket, akit furcsa, méltóságteljes légkör vett körül.

Damon Sage támogatásával kiment az orvos lakhelye elé, és megszólította őket.

Elena fel volt öltözve, de még mindig a csendes nászszobában tartózkodott odafent.

Kedves Naplóm!Ó, istenem, segítségre van szükségem! Ó, Stefan - rád van

szükségem. Meg kell bocsátanod nekem. Szükségem van rád, hogy ne veszítsem el a józan eszem. Túl sok időt töltöttem Damonnal, és csupa érzelem lettem, kész vagyok megölni, vagy... vagy... nem is tudom. Nem tudom!!! Olyanok vagyunk együtt, mint a kovakő és a gyújtós. - Istenem! Mint a benzin és a lángszóró! Kérlek, hallgass meg, és segíts, és ments meg... önmagamtól! Ahányszor csak kimondja a nevem...

– Elena!

Elena felugrott a mögötte felhangzó szótól. Becsapta a naplóját, és megfordult.

– Igen, Damon?– Hogy érzed magad?– Ó, remekül. Jól. Még a lábam is... úgy értem, mindenem jól

van. És te hogy vagy?– Én... elég jól - felelte Damon, majd elmosolyodott, és ez valódi

mosoly volt, nem vicsorgás, ami az utolsó másodpercben valami mássá változott, sem pedig manipulációs kísérlet. Egyszerű mosoly volt, még ha aggodalmas és szomorú is.

Elena valahogy észre sem vette a szomorúságát, amíg később eszébe nem jutott. Egyszerűen úgy érezte hirtelen, mintha nem lenne súlya, és ha nem vigyáz, akár kilométerekre felemelkedne, mielőtt bárki megállíthatná, talán egészen ennek az őrült helynek a holdjaiig.

Sikerült neki is kierőltetnie egy reszketeg mosolyt a fiú felé. - Azjó.

– Azért jöttem, hogy beszéljünk - mondta Damon -, de előtte...Elena egy szempillantás alatt a karjában találta magát.– Damon... ezt nem folytathatjuk... - próbált finoman elhú-

zódni. - Tudod, ezt tényleg nem folytathatjuk.Damon azonban nem engedte el. Volt valami az ölelésében, ami

félig halálra rémítette Elenát, félig pedig sikoltozni támadt tőle kedve örömében. Visszakényszerítette a könnyeit.

– Semmi baj - mondta Damon halkan. - Rajta, sírjál! Nehéz helyzetben vagyunk.

Volt valami a hangjában, ami megrémisztette Elenát. Nem olyan félig örvendező formában, mint fél perce, hanem teljesen.

Mert ő is fél, gondolta hirtelen elképedéssel. Látta már Damont dühösnek, látta vágyakozni, látta hidegnek, gúnyosnak, érzékenynek - látta alázatosan, és látta, amikor szégyellte magát -, de félni még soha nem látta semmitől. Ezt alig bírta felfogni. Damon... fél... miatta.

– Azért, amit tegnap tettem, igaz? - kérdezte. - Most meg fog-nak ölni? - Meglepődött, mennyire higgadtan beszél. Semmit nem érzett, csak halvány riadalmat, és meg akarta nyugtatni Da-mont.

– Nem! - tolta el magától a fiú. - Legalábbis, amíg meg nem ölnek engem és Sage-et - és mindenki mást ebben a házban, ha jól sejtem. - Damon láthatóan kifulladva elhallgatott, ami egyéb-ként lehetetlen, emlékeztette magát Elena. Időt akar nyerni, gon-dolta.

– De ezt akarják tenni - mondta Damonnak. Nem tudta, miért olyan biztos ebben. Lehet, hogy a telepátia miatt sejtett meg valamit.

– Volt pár... fenyegetés - felelte Damon lassan. - Nem igazán a Vén Drozsnye miatt; gondolom, itt naponta történnek gyilkos-ságok, és a győztes visz mindent. De úgy tűnik, egy nap alatt el-terjedt a híre annak, amit csináltál. A közeli birtokok rabszolgái megtagadják az engedelmességet. Az egész nyomornegyed felbolydult... és attól félnek, mi történik, ha a többi városrészben is elterjed a híre. Valamit nagyon hamar tenni kell, vagy az egész Sötét Dimenzió felrobbanhat, mint egy időzített bomba.

Miközben Damon beszélt, Elena hallotta, mit mond dr. Meggar a háza elé vonuló gyülekezetnek. Ők is féltek.

Lehet, hogy ez valami fontosnak a kezdete, gondolta Elena, miközben az elméje felröppent a maga apró problémáiról. A halál sem lenne túl nagy ár azért, hogy felszabadítsa ezeket a szerencsétleneket démoni gazdáik uralma alól.

– De nem ez fog történni! - mondta Damon, és Elena rájött, hogy biztosan kisugározta a gondolatait. Damon hangjában őszinte aggodalom csengett. - Ha megterveztük volna a dolgot, ha lennének vezetők, akik itt maradnak, és felügyelik a forradalmat... ha egyáltalán találnánk olyan embereket, akik elég erősek ehhez... akkor lenne esélyük. Ehelyett minden rabszolgát meg-büntetnek mindenütt, ahova eljutottak a hírek. A puszta gyanúra, hogy esetleg szimpatizálnak veled, megkínozzák és megölik őket. A gazdáik példákat statuálnak szerte a városban. És ez csak egyre rosszabb lesz.

Elena szíve, aminek szárnyakat adott az álom, hogy tehet valamit, a földre zuhant, és a lány rémülten meredt Damon fekete szemébe. - Meg kell állítanunk. Még ha bele is halok...

Damon visszahúzta magához. - Te, Bonnie és Meredith. - A hangja rekedtes volt. - Rengetegen láttak együtt benneteket.

Rengetegen gondolják, hogy bajkeverők vagytok.Elena szíve megfagyott. Lehet, hogy egy rabszolgatartó

társadalom számára az a legrosszabb, ha egy ilyen incidens büntetlen marad, és elterjed a híre... és egyre színesebb lesz a történet...

– Egy nap alatt híresek lettünk. Holnapra legendává válunk - dünnyögte, és lelki szemeivel látta, ahogy egyik dominó a másik után dől el, amíg ki nem rajzolja a „Hősnő" szót.

De ő nem akart hősnő lenni. Ő csak azért jött, hogy visszasze-rezze Stefant. És hajlandó lett volna az életét adni azért, hogy a rabszolgákat ne kínozzák és öljék meg többé, maga viszont megölt volna bárkit, aki kezet emel Bonnie-ra vagy Meredithre.

– Ők ugyanígy éreznek - közölte vele Damon. - Meghallgat-ták a gyülekezet mondanivalóját. - Keményen fogta Elena karját, mintha támogatni akarná. - Egy Helena nevű fiatal lányt ma reggel megvertek és felakasztottak, csak mert hasonlít a neve a tiédre. Tizenöt éves volt.

Elena lába összecsuklott, mint oly gyakran Damon karjaiban... de ilyen okból még soha. Damon vele tartott. Ez olyan beszélge-tés volt, amit inkább a padlón ülve folytat az ember. - Nem a te hibád volt, Elena! Te az vagy, ami vagy! Az emberek azért szeretnek, ami vagy!

Elena szíve eszeveszetten kalapált. Minden annyira rossz volt... és miatta csak tovább romlott. Mert nem gondolkozott. Mert azt képzelte, hogy kizárólag az ő élete forog kockán. Mert előbb cselekedett, minthogy mérlegelte volna a következményeket.

Ám ilyen helyzetben most is ugyanezt tenné. Vagy... gondol-ta szégyenkezve, valami hasonlót. Ha tudtam volna, hogy min-den szerettemet veszélybe sodrom, akkor könyörögtem volna Damonnak, hogy alkudjon meg azzal a rabszolgatartó féreggel. Vegye meg a nőt valami botrányos összegért... ha lett volna pénzünk. Ha Damon meghallgatott volna... Ha egy újabb korbácsütés nem ölte volna meg Lady Ulmát...

Hirtelen kemény lett és rideg.Az a múlt.Ez a jelen.

Oldd meg!– Mit tehetünk? - Elena megpróbálta kiszabadítani magát, és

felrázni Damont; ennyire elveszítette a józanságát. - Biztosan van valami megoldás! Nem ölhetik meg Bonnie-t és Mereditht... és Stefan meghal, ha nem találjuk meg!

Damon szorosabban ölelte. Elrejti előle a gondolatait, döbbent rá Elena. Ez lehet jó is és rossz is. Lehet, hogy van valami megoldás, amit nem szívesen árul el. De azt is jelentheti, hogy a három „lázadó rabszolga" halála az egyetlen, amit a város vezetői elfogadnak.

– Damon! - A fiú túl szorosan tartotta Elenát, hogy kiszabadulhasson, úgyhogy nem tudott az arcába nézni. De maga előtt látta, és közvetlenül is kommunikálhatott vele, gondolatok útján.

Damon, ha van bármi... akármilyen megoldás arra, hogy megmentsük Bonnie-t és Mereditht, akkor el kell árulnod. Muszáj. Megparancsolom!

Egyikük sem volt olyan kedvében, hogy viccesnek találja, hogy egy „rabszolga" parancsolgat a „gazdájának". De Elena végül meghallotta Damon telepatikus hangját.

Azt mondják, ha visszaviszlek az Ifjú Drozsnyéhez, és bocsánatot kérsz, akkor megúszod hat ütéssel. Ezzel. Damon előhúzott egy sima botot, valamilyen világos fából. Valószínűleg kőris, gondolta Elena, meglepődve saját higgadtságán. Az az egyetlen anyag, ami egyformán hatékony mindenki ellen: még a vámpírok ellen is - beleértve az Ősöket, akikből biztosan előfordul egy-kettő errefelé.

De nyilvánosan kell megtörténnie, hogy másfajta pletykák is meginduljanak. Úgy gondolják, megállítja majd a forrongást, ha te - aki az egészet kezdted - elismered a rabszolgastátuszodat.

Damon gondolatai súlyosak voltak, csakúgy, mint Elena szíve. Hány alapelvet árul el, ha ezt megteszi? Hány rabszolgát ítél szolgaságban töltött életre?

Damon mentális hangja hirtelen dühös lett. Nem azért jöttünk, hogy megreformál uk a Sötét Dimenziót, emlékeztette olyan hangon, amitől Elena összerezzent. Damon megcsóválta a fejét. Azért jöttünk, hogy kiszabadítsuk Stefant, emlékszel? Mondanom sem kell, hogy erre esélyünk sem lesz, ha spartacusosat játszunk. Ha

egy olyan háborút indítunk, amit nem tudunk megnyerni. Amit még az Őrök sem tudnának megnyerni.

Elena fejében fény gyúlt.– Hát persze - mondta. - Miért nem jutott ez előbb az eszembe?– Mi nem jutott eszedbe? - kérdezte Damon csüggedten.– Nem vívjuk meg a háborút... most. Még az elemi Erőmet sem

tudom kezelni, nemhogy a Szárnyak Erejét. Így legalább nem is fognak tudni ezekről.

– Elena?– Visszajövünk - magyarázta neki Elena izgatottan. - Majd

amikor képes leszek használni az Erőmet. És szövetségeseket is hozunk... erős szövetségeseket az emberek világából. Lehet, hogy évekbe fog telni, de egy szép napon visszajövünk, és folytatjuk, amit elkezdtünk.

Damon úgy meredt rá, mintha Elena megőrült volna, de ez nem számított. Elena érezte, ahogy átjárja az Erő. Ezt az ígéretét, gondolta, akkor is megtartja, ha belehal.

Damon nyelt egyet. - Beszélhetnénk most... a jelenről? - kér-dezte.

Telitalálat.A jelenről. Most.– Igen. Igen, persze - pillantott Elena megvetően a kőrisbotra. -

Persze, megteszem, Damon. Nem akarom, hogy bárkinek bántódása essen miattam, mielőtt készen állnék a harcra. Dr. Meggar jó gyógyító, ha visszaengednek hozzá.

– Tényleg nem tudom - felelte Damon, és állta Elena tekinte-tét. - De egy dolgot tudok. Egyetlen ütést sem fogsz érezni, ezt megígérem - mondta gyorsan és őszintén, nagy, sötét szemekkel. - Erről gondoskodom; az összeset elvezetem. És reggelre nyoma sem marad rajtad. De - fejezte be valamivel lassabban - le kell majd térdelned, hogy bocsánatot kérj tőlem, a tulajdonosodtól, és attól a mocskos, görvélyes, undorító, vén... - Damont magával sodorta az indulat, és olaszul fejezte be.

– Kitől?– A nyomornegyedek urától és valószínűleg a Vén Drozsnye

öcscsétől, az Ifjú Drozsnyétől is.

– Oké. Mondd meg nekik, hogy annyi Drozsnyétől kérek bo-csánatot, amennyitől csak akarják. Szólj nekik gyorsan, nehogy elveszítsük a lehetőséget.

Elena látta Damon pillantását, de az elméje befelé fordult. Hagyná, hogy Bonnie vagy Meredith ezt tegye? Nem. Hagyná, hogy ez történjen Caroline-nal, ha módjában állna megakadályozni? Ismét csak nem. Nem, nem, nem. Elena érzelmei a nőket és a gyermekeket érő brutalitással kapcsolatban mindig rendkívül erősek voltak. Az érzelmei a nők iránt, akik világszerte másodrendű állampolgárként éltek, nagyon tiszták voltak, mióta visszatért a túlvilágról. Ha volt valamilyen oka vagy célja, hogy visszatért, gondolta, akkor a lányok és nők felszabadítása a rabszolgaságból - amit többen még csak észre sem vesznek - biztosan ezek közé tartozik.

Ezúttal nem csak egy kegyetlen rabszolgatartóról és arctalan, elnyomott nőkről és férfiakról volt szó. Hanem Lady Ulmáról és arról, hogy a kisbabájával együtt biztonságban legyen... és Stefanról. Ha Elena megadja magát, akkor csak egy pimasz rabszolga lesz belőle, aki egy kis galibát okozott útközben, de a hatóságok alaposan helyre tették.

De ha alaposabban megvizsgálják a csapatukat... ha valaki rá-jön, hogy Stefant akarják kiszabadítani... ha Elena miatt érkezik a parancs: „vigyék jobban őrzött helyre, és dobják ki azt az ostoba kicune-kulcsot"...

Az elméje lángolt a képektől, hogy hogyan büntetnék meg Stefant, hogyan vinnék el, hogyan veszne el a fiú, ha ez a botrány nagyobb méreteket öltene.

Nem. Nem hagyja magára Stefant, hogy egy olyan háborúh.ui harcoljon, amelyet lehetetlen megnyerni. De felejteni sem fog.

Visszajövök mindnyájatokért, ígérte meg. És akkor a történet másképp fog végződni.

Rájött, hogy Damon még mindig ott van. Olyan vesébe látó sze mekkel figyelte Elenát, mint egy sólyom.

– Érted küldtek - mondta csendesen. - A visszautasítás fel sem merült bennük. - Elena érezte, ahogy fellángol benne a düh, aztán megfogta Damon kezét, és megszorította.

– Visszajövök veled majd a rabszolgákért - mondta Damon. -

Tudod, ugye?– Hát persze - felelte Elena, és gyors puszija egy hosszabb

csókba ment át. Eddig fel sem fogta igazán, mit mondott Damon a fájdalom elvezetéséről. Úgy érezte, jár neki egy csók azért, amit elviselni készül, aztán pedig Damon megsimogatta a haját, és az idő megszűnt létezni, amíg Meredith be nem kopogott az ajtón.

A vérvörös hajnal bizarrá, szinte álomszerűvé vált, mire Elenát odavezették egy szabadtéri építményhez, ahol a környék urai üldögéltek egykor finom, ma már rongyos párnákon. Black Magickel, a vámpírok által egyedül élvezhetőnek tartott borral teli üvegeket és ékkövekkel kirakott bőrkulacsokat adogattak egymásnak, vízipipáztak, és időnként a sötétebb árnyékok felé köptek. Körülöttük hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy láthassák a gyönyörű, fiatal emberlány megbüntetését.

Elena begyakorolta a szövegét. Felpeckelt szájjal és összekötött kézzel vezették a harákoló, köpködő fennhatóság elé. Az Ifjú Drozsnye ült a díszhelyen, egy arany kanapén, kissé zavarban, Damon pedig közte és a hatóság között állt, feszült benyomást keltve.

Elenának utoljára akkor támadt ennyire kedve improvizálni, amikor évekkel ezelőtt egy virágcserepet vágott Petruchióhoz, és összedöntötte a házat a Makrancos hölgy utolsó jelenetében.

De ez halálosan komoly ügy volt. Stefan szabadsága, Bonnie és Meredith élete függött tőle. Elena körbetapogatta a nyelvével csontszáraz száját.

És furcsa módon felemelőnek találta Damon tekintetét és a botos embert. Úgy tűnt, mintha telepátia nélkül azt üzenné: bátorság és szenvtelenség. Elena elgondolkozott, vajon a fiú volt-e már ilyen helyzetben.

Az egyik kísérője megrúgta, mire Elena rájött, hol van. Kölcsönkapott egy „illendő" öltözéket dr. Meggar férjezett lányának a ruhatárából. A házban gyöngyfehér volt, ami azt jelentette, hogy a folyamatos karmazsin alkonyatban mályvaszínűnek tűnt. És ami a legfontosabb, a selyem alsóruha nélkül a háta Elena derekáig ki volt vágva, vagyis a háta szabadon maradt. Ekkor, ahogy a szokások

megkövetelték, letérdelt az Öregek előtt, és meghajtotta a fejét egészen a díszes és nagyon mocskos szőnyegig a lábuknál, vagyis pár lépcsőfokkal lejjebb. Az egyikük leköpte.

Izgatott, lelkes csivitelés és éljenzés kezdődött, és lövedékek szálltak felé, legnagyobbrészt szemétből. Errefelé a gyümölcs túl értékes volt ahhoz, hogy elpazarolják. A száraz ürülék viszont nem, és Elena érezte, hogy könny szökik a szemébe, amikor rájött, mivel hajigálják.

Bátorság és szenvtelenség, mondta magában, és még egy lopott pillantást sem mert Damonra vetni.

Végül, amikor a tömegnek láthatóan lejárt a szórakozásra kijelölt ideje, az egyik vízipipázó Öreg állt fel. Egy megviselt tekercsből felolvasott valamit, amit Elena nem értett. Mintha soha nem akarta volna befejezni. A térdelő Elena, homlokával a poros szőnyegen, úgy érezte, mintha agyonnyomná a szöveg.

Végül eltűnt a tekercs, és az Ifjú Drozsnye ugrott fel, hogy magas, már-már hisztérikus hangon és színes megfogalmazásban előadja a rabszolga történetét, aki rátámadt a saját gazdájára (Damonra, jegyezte meg Elena mentálisan), hogy kiszabaduljon a rabságból, majd megtámadta a családfőt (a Vén Drozsnyét, gondolta Elena) és a szegényes javait, a kocsiját és a reménytelen, engedetlen, lusta rabszolgáját. Végül elmesélte, hogyan végződött mindez a bátyja halálával. Elena úgy hallotta, mintha Lady Ulmát hibáztatná az egészért, hiszen elesett a terhe alatt.

– Mindannyian tudjátok, milyen fajta rabszolgára gondolok... akkor sem emelte volna fel a kezét, ha egy légy sétál át a szemén - kiáltotta a tömegnek, ami friss sértegetésekkel és újult hajigálással reagált. Persze minden Elenára hárult, mert Lady Ulma nem volt jelen, hogy megbüntessék.

Az Ifjú Drozsnye végül befejezte a mondókáját arról, hogy ez a pimasz képű liba (Elena), aki nadrágot viselt, mint egy férfi, felkapta a bátyja mihaszna rabszolgáját (Ulmát), és elvonszolta ezt az értékes tulajdont (egymagam? - gondolta Elena gúnyosan), majd egy nagyon gyanús gyógyító (dr. Meggar) házába vitte, aki most nem hajlandó kiadni.

– Amikor ezt meghallottam, tudtam, hogy nem látom többé a

bátyámat vagy a rabszolgáját - kiabálta siránkozó hangon, amit a történet alatt végig sikerült fenntartania.

– Ha a rabszolga olyan lusta volt, örülnie kéne - kiáltotta egy vicces kedvű alak a tömegből.

– Ezzel együtt - mondta egy nagyon kövér férfi, akinek a hangja Elenát Alfred Hitchcock hangjára emlékeztette: ugyanaz a gyászos hangnem és a kis szünet a fontos szavak előtt, amitől a hangulat még komorabb lesz, az egész ügy pedig komolyabb, mint bárki gondolta volna. Ez egy nagy hatalmú ember, döbbent rá Elena. Az éljenzés, a dobálás, még a harákolás és a köpködés is elcsitult. A nagydarab férfi kétségkívül a „keresztapa' helyi megfelelője volt e szánalmasan szegény emberek számára. Az ő szava fogja eldönteni Elena sorsát.

– És azóta - folytatta lassabban, és néhány szavanként bekapott valami szabálytalan alakú, aranyszínű édességet egy neki fenntartott tálból - a fiatal vámpír, Damien, kárpótlást biztosított, méghozzá nagyon nagylelkűt, a károkért. - Itt hosszú szünet következett, mialatt a férfi az Ifjú Drozsnyét bámulta. - Ezért a rabszolgáját, Alianát, aki ezt az egész ügyet elindította, nem kobozzuk el, és nem árverezzük el nyilvánosan, hanem itt fog alázatosan bocsánatot kérni, és szabad akaratából elfogadja a büntetést, amiről tudja, hogy megérdemli.

Elena érezte, hogy megszédül. Nem tudta, hogy a füsttől, ami leszállt hozzá, mielőtt elgomolygott volna, vagy a nyilvános árverés említésétől, amitől annyira megdöbbent, hogy majdnem elájult. Fogalma sem volt, hogy ez is bekövetkezhetett volna, és a fejében megjelenő képek nagyon kellemetlenek voltak. Az új álnevét és Damonét is észrevette. Igazából szerencse, gondolta, mert jó lenne, ha Mizao és Sinicsi nem értesülne erről a kalandról.

– Hozzák ide a rabszolgát - fejezte be a kövér férfi, majd leült egy nagy halom párnára.

Elenát durván felemelték és előrevitték, amíg meg nem látta a férfi aranyozott szandálját és rendkívül tiszta lábát, ahogy lesütötte a szemét, mint egy jó rabszolgához illik.

– Hallotta a vádbeszédet? - A Keresztapa-szerű ember még mindig a finomságait ropogtatta, és egy kis szellő mennyei illatokat

sodort Elena felé, amitől hirtelen összefutott a szájában a nyál.– Igen, uram - felelte, nem tudván, milyen címen szólítsa.– Maga Excellenciás uramnak szólít engem. És van valami

megjegyzése a védelmében? - kérdezte a férfi Elena döbbenetére. Az automatikus válasz, miszerint „miért kérdezi, ha az egész előre meg van beszélve", az ajkára fagyott. Ez a férfi valahogy... több volt, mint bárki, akivel a Sötét Dimenzióban találkozott - vagy akár egész életében. Ő meghallgatja az embereket. Meghallgatna, gondolta hirtelen Elena, ha mesélnék neki Stefanról. Viszont, nyerte vissza a józan eszét, mit tehetne? Semmit, hacsak nem tehetne valami jót, és nem nyerne rajta valamit, pénzt, hatalmat vagy az ellen-ségei vesztét.

De azért lehet, hogy jó szövetséges lesz belőle, amikor majd Elena visszatér, hogy a földdel tegye egyenlővé ezt a helyet, és felszabadítsa a rabszolgákat.

– Nem, Excellenciás uram. Semmit nem tudok hozzátenni - felelte.

– És hajlandó megalázkodni és a bocsánatomért és Drozsnye gazda bocsánatáért könyörögni?

Ez volt Elena első betanult szövege. - Igen - felelte, és sikerült túlesnie az előre megírt bocsánatkérésén tiszta hangon, pusztán egy jelzés értékű nyeléssel a végén. Ilyen közelről aranycsillámokat látott a férfi arcán, az ölében, a szakállában.

– Nagyon jó. A rabszolga büntetése tíz csapás kőrisfa bottal, okulásul a többi bajkeverőnek. A büntetést az unokaöcsém, Clewd fogja végrehajtani.

21.

okoli zűrzavar támadt. Elena zavartan felkapta a fejét, nem tudta, hogy játssza-e tovább a bűnbánó rabszolgát. A közösség

vezetői mind egymással hadováltak, ujjal mutogattak, a levegőbe dobták a karjukat. Damon fizikailag lefogta a Keresztapát, aki láthatóan elégedett volt a szertartásban betöltött szerepével.

PA tömeg hujjogatott és éljenzett. Úgy tűnt, mintha mindjárt ve-

rekedés törne ki; ezúttal Damon és a Keresztapa emberei, különösen a Clewd nevű között.

Elena szédült. Csak mondattöredékeket sikerült elkapnia.– ...csak hat ütés, és megígérte, hogy én hajthatom végre... -

kiabálta Damon.– ...tényleg azt hitted, hogy ezek a kis lakájok igazat mondanak?

- kiabálta vissza valaki, talán Clewd.Nem éppilyen lakáj maga a Keresztapa is? Csak nagyobb,

ijesztőbb és kétségkívül hatékonyabb, aki egy még nagyobb valakit szolgál, és nem ködösíti el az agyát kábító füsttel? - gondolta Elena, majd gyorsan lekapta a fejét, amikor a kövér ember felé pillantott.

Ismét Damon hangját hallotta, ezúttal tisztán a zsivaj felett. A Keresztapa mellett állt. - Elhittem, hogy még itt is van szerepe a becsületnek egy alku során. - A hangja nyilvánvalóvá tette, hogy már nem érzi úgy, hogy egyezkedni lehetne, ezért támadni fog.

Elena rémülten megfeszült. Még soha nem hallott ilyen nyílt rosszindulatot Damon hangjában.

– Várjon! - Ez a Keresztapa szenvtelen hangján hangzott fel, de azonnal elnémult tőle mindenki. A kövér férfi, miután lerázta magáról Damon kezét, Elena felé fordította a fejét.

– A magam részéről elengedem az unokaöcsém, Clewd részvételét a dologban. Diarmund, vagy hogy hívják, a saját eszközeivel büntetheti meg a rabszolgáját.

Hirtelen, meglepő módon, az öregember aranydarabokat kez-

dett leseperni a szakálláról, és közvetlenül Elenát szólította meg. A. tekintete ősöreg volt, fáradt és megdöbbentően éles. - Tudod, Clewd a korbácsolás mestere. Van egy kis találmánya. Macskabajusznak nevezi, és azzal egyetlen csapással le tudja nyúzni a hátat a nyaktól a csípőig. A legtöbb férfi belehal tíz csapásba. De attól tartok, ma csalódnia kell. - Majd meglepően fehér és egyenes fogsorát felvillantva, a Keresztapa elmosolyodott. Előrenyújtotta a tálat az aranyszínű édességekkel. - Akár meg is kóstolhatsz egyet a Fenyítés előtt. Rajta!

Elena félt megkóstolni, de félt visszautasítani is, kivett hát egy szabálytalan darabot, és a szájába dugta. Kellemesen roppant a fogai alatt. Egy fél dió! Ez volt a titokzatos édesség. Egy ízletes fél dió valamilyen édes citromszirupba mártva, csípős borsdarabokkal vagy valami hasonlóval, és bevonva azzal az ehető aranyizével. Ambrózia!

Damonnak azt mondta a Keresztapa: - Végezd a saját „fenyítésedet", fiú! De ne felejtsd el megtanítani a lánynak, hogyan rejtse cl a gondolatait. Túl sok az esze ahhoz, hogy itt végezze, egy nyomornegyedi kuplerájban. Vajon miért gondolom, hogy nem akar híres kurtizán lenni?

Még mielőtt Damon válaszolt volna, vagy Elena felnézhetett volna, a Keresztapa eltűnt a gyaloghintóhordók vállán az egyetlen lóvontatta kocsi felé, amit Elena a nyomornegyedben látott.

Ekkorra a vitatkozó, gesztikuláló városvezetők, akiket az Ifjú Drozsnye tüzelt, komor egyetértésre jutottak. - Tíz csapás, nem kell levetkőznie, és maga adhatja - mondták. - De tíznél lejjebb nem adjuk. A férfi, aki megegyezett magával, már nincs alkuképes pozícióban.

Valaki mintegy mellékesen megemelt egy levágott fejet a hajánál fogva. Amit abszurd módon poros babérkoszorú díszített a szertartás utáni banketthez.

Damon szemében olyan dühös lángok lobogtak, hogy vibrálni kezdtek körülötte a tárgyak. Elena olyannak érezte az Erejét, mint egy póráznak feszülő párducot. Úgy érezte, mintha egy hurrikán ellenében kellene megszólalnia, ami minden szót visszanyom a torkába.

– Beleegyezem.

– Mi?– Vége, Da... Damon gazda. Ne legyen több kiabálás!

Beleegyezem.Most, hogy ott feküdt a szőnyegen Drozsnye előtt, hirtelen

felzúdultak a nők és a gyermekek, és egy nagy adag lövedék irányult - nem mindig jól - a vigyorgó rabszolgatartó felé.

Elena ruhájának uszálya szétterült mögötte, mint egy menyaszszonyé, a gyöngyszínű felső szoknyától az alsószoknya csillogó borvörösnek tűnt az örök vörös fényben. Elena haja lehullott a magas kontyból, és felhőként borította a vállát, Damonnak kézzel kellett kisimítania. Damon reszketett. A dühtől. Elena nem mert rápillantani, mert tudta, hogy az elméjük összekapcsolódna. Ő volt az,akinek eszébe jutott, hogy ismét előadja Damon és az Ifjú Drozsnye előtt a beszédét, hogy ne kelljen elölről kezdeniük az egészet.

Érzéssel mondjátok, biztatta mindig a volt színjátszókör-tanárja, Ms. Courtland a csoportot. Ha bennetek nincs érzés, a közönségben sem lesz.

– Gazdám! - kiáltotta Elena olyan hangon, ami hallható volt még a nők panaszkórusán át is. - Gazdám, én rabszolga vagyok, és nincs jogom megszólítani. De hibáztam, és örömmel elfogadom a büntetésemet... igen, örömmel, ha visszaadja az ön tiszteletreméltóságából azt a hajszálnyit, amit az én cselekedetem elvett. Könyörgöm, büntesse meg ezt a haszontalan rabszolgát, aki hasznavehetetlen selejtként hever dicső útjában.

A beszédnek, amit olyasvalakinek a kifejezéstelen, üveges hangján kiabált el, akit szóról szóra betanítottak rá, nem kellett volna négy szónál hosszabbnak lennie: „Gazdám, a bocsánatáért könyörgök". De mintha senkinek nem tűnt volna fel az irónia, amit Meredith csempészett bele, és senki nem találta viccesnek. A Keresztapa elfogadta; az Ifjú Drozsnye már hallotta egyszer, és most Damon következett.

De az Ifjú Drozsnye még nem fejezte be. Elenára vigyorogva azt mondta: - Majd mindjárt kiderül, kisasszonyka. De látni akarom azt a kőrisbotot használat előtt! - bukdácsolt Damonhoz. Pár próbaütés után, amit a körülöttük lévő párnákra mért (amelyek rubinszínű

porral töltötték meg a levegőt), megnyugodott, hogy a bot egyenesebb már nem is lehetne.

Láthatóan csorgó nyállal helyet foglalt az aranykanapén, és a feje búbjától a talpáig végigmérte Elenát.

Végül eljött a büntetés ideje. Damon nem húzhatta tovább. Lassan, mintha minden egyes lépés egy előadás része lenne, amit nem gyakorolt be rendesen, Elena mellé oldalazott, hogy a megfelelő szögbe kerüljön. Az összegyűlt tömeg végül nyugtalankodni kez-dett, és a nők inkább az italukkal kezdtek foglalkozni, mint a kí-váncsiskodással, Damon pedig beállt a helyére.

– A bocsánatát kérem, gazdám - mondta Elena kifejezéstelen hangon. Ha nem segítene neki, gondolta, Damonnak még a leg-szükségesebbek sem jutnának eszébe.

Ekkor valóban elérkezett az idő. Elena emlékezett rá, mit ígért Damon. Azt is tudta, hogy aznap sok ígéretet megszegtek. Először is, a tíz az majdnem kétszer hat.

Nem igazán örült a dolognak.De amikor rázuhant az első csapás, kiderült, hogy Damon nem

tartozik az ígéretszegők közé. Tompa ütést érzett, érzéketlenséget, majd furcsa módon nedvességet, ezért felpillantott a felhőkre. Nyugtalanító volt, amikor rájött, hogy a nedvesség a saját vére, ami fájdalom nélkül ömlött ki az oldalára.

– Egy - vicsorogta az Ifjú Drozsnye, és Elena automatikusan megismételte, hogy „egy", még mielőtt Damon rátámadt volna.

Elena folytatta a számolást ugyanazon a tiszta, érzéketlen hangon. A fejében távol járt ettől a bűzös, rettenetes nyomorteleptől. Könyökölve hasalt, és Stefan szemét nézte - azokat a tavaszzöld szemeket, amik soha nem fognak megöregedni, függetlenül attól, hány száz évig él a gazdájuk. Elena álmodozva számolt neki, és a tíz lesz a jel, amire felugranak és versenyt futnak. Csepegett az eső, de Stefan egérutat adott neki, és hamarosan, nagyon hamar Elena felpattan, és elszalad a buja, zöld fűben. Igazságos verseny lesz, minden erejét beveti majd, de Stefan persze utol fogja érni. Akkor majd együtt borulnak a fűre, és csak nevetnek és nevetnek, mintha rohamuk lenne.

Ami pedig a halk, távoli farkasröhögéseket és az ittas

vicsorgásokat illeti, azok is kezdtek megváltozni. Az egésznek valami butácska álomhoz volt köze Damonról és egy kőrisbotról. Az álomban Damon elég erősen lendítette meg ahhoz, hogy még a legvérszomjasabb bámészkodót is kielégítse, és az ütések, amiket Elena hallott az egyre nagyobb csendben, több mint elegendőnek tűntek, és egy kicsit fel is kavarodott a gyomra, amikor rájött, hogy a saját felszakadó bőre hangját hallja, de nem érzett többet tompa érintéseknél a hátán. És Stefan éppen felemelte a kezét, hogy megcsókolja!

– Mindig a tied leszek - mondta Stefan. - Mindig együtt leszünk álmodban.

Én pedig mindig a tied leszek, felelte Elena némán, tudva, hogy átmegy az üzenet. Lehet, hogy nem mindig tudok rólad álmodni, de mindig veled vagyok.

Mindig, angyalom. Várlak, mondta Stefan.Elena meghallotta a saját hangján, hogy „tíz", majd Stefan még

egyszer megcsókolta a kezét, és eltűnt. Elena pislogva, értetlenül és összezavarodva a hirtelen támadt zajtól, óvatosan felült, és körülnézett.

Az Ifjú Drozsnye görbe háttal, a dühtől, a csalódástól és a túl sok szeszes italtól vakon görnyedezett. A siránkozó asszonyok már rég elhallgattak ámulatukban. Csak a gyerekek hangoskodtak még mindig, fel-le mászkáltak a deszkákon, egymással sugdolóztak, és elszaladtak, ha Elena feléjük pillantott.

És akkor minden további ceremónia nélkül vége lett az egésznek.

Amikor Elena először felállt, megfordult vele a világ, és a lába megadta magát. Damon elkapta, és odaszólt annak a pár fiatalembernek, akik még maguknál voltak, és rá mertek nézni, hogy: - Adjatok egy köpenyt! - Nem kérés volt, tehát a legjobban öltözött alak, aki láthatóan csak látogatóban járt errefelé, egy nehéz, fekete, kékeszöld szegélyű köpenyt dobott oda neki, és azt mondta: - Tartsd meg! Az előadás remek volt. Hipnózisszám?

– Nem volt előadás - vicsorogta Damon olyan hangon, ami leállította a többi turistát, akik a névjegyüket nyújtogatták.

– Vedd el őket - súgta Elena.

Damon fél kézzel, nem túl hálásan elkapta a névjegyeket. Elena pedig kényszerítette magát, hogy hátravesse a haját az arcából, és lassan, leeresztett szemhéjakkal a fiúkra mosolyogjon. Kicsit félénken mosolyogtak vissza.

– Mikor... izé... lép fel ismét...– Hallani fognak róla - vetette oda Elena. Damon már vitte is

vissza dr. Meggarhoz, a lerázhatatlan gyerekhadtól körülvéve, melynek tagjai a köpenyüket ráncigálták. Csak ekkor esett le Elenának, miért kért Damon egy köpenyt, pedig rajta is volt egy.

– Most, hogy ennyien vannak, szertartásokat fognak tartani valahol - jegyezte meg Mrs. Flowers úrinői zavarban, miközben Mattel a teájukat kortyolgatták a panzió szalonjában. Vacsoraidő volt, de még nem ment le a nap.

– Milyen szertartásokat?- kérdezte Matt. Nem ment vissza a szülei házába, mióta több mint egy hete otthagyta Damont és Elenát, hogy visszatérjen Fell's Churchbe. Megállt Meredithéknél, akik a város szélén laktak, és Meredith meggyőzte, hogy először Mrs. Flowershez jöjjön. Az első beszélgetésük után hármasban Bonnieval Matt úgy döntött, az lesz a legjobb, ha „láthatatlan" marad. A családja nagyobb biztonságban lesz, ha senki nem tudja meg, hogy visszatért Fell's Churchbe. Majd a panzióban lakik, de erről egyik bajkeverő gyerek sem fog tudni. Utána, amikor Meredith és Bonnie megtalálja Elenát és Damont, ő lehet a beépített ügy-nökük.

Most majdnem azt kívánta, bárcsak a lányokkal tartott volna. Beépített ügynöknek lenni egy olyan helyen, ahol minden ellenfél sokkal jobban hall és lát, mint az ember, továbbá sokkal gyorsabban mozog, messze nem volt annyira hasznos, mint gondolta. Az ideje legnagyobb részét internetes blogok olvasásával töltötte, amelyeket Meredith mentett el, hogy használható nyomokra bukkanjon.

De semmilyen szertartásról nem olvasott sehol. Mrs. Flowers felé fordult, aki elgondolkozva kortyolgatta a teáját.

– Milyen szertartásokat? - ismételte meg Matt.A fehér hajú, kedves arcú, barátságos kék szemű Mrs. Flowers

úgy nézett ki, mint a világ legártalmatlanabb idős kis hölgye. De nem

az volt. Boszorkánynak született, a kertészkedést választotta hivatásául, és éppen olyan sokat tudott a fekete mágia növényi mérgeiről, mint a fehér mágia gyógyító főzeteiről.

– Ó, mindenféle kellemetlen dolgot csinálnak - felelte szomo-rúan, a teafűre meredve a csészéjében. - Kicsit olyanok, mint a kampányösszejövetelek, tudod, mindenkit fellelkesítenek. És valószínűleg fekete mágiával is foglalkoznak. Részben zsarolással és agymosással... az új tagoknak azt mondhatják, hogy már a részvételük miatt is bűnösnek számítanak, úgyhogy akár be is adhatják a derekukat, és fel is esküdhetnek... ilyesmi. Kellemetlen az egész.

– De hogyan kellemetlen? - erőltette a témát Matt.– Tényleg nem tudom, kedvesem. Én még soha nem vettem

részt ilyesmin.Matt elgondolkozott. Közeledett a hét óra, ami után kijárási

tilalom volt érvényben a tizennyolc éven aluliak számára. Tizennyolc évesek voltak a legidősebbek a megszállottak közül.

Persze ez nem hivatalos törvény volt. A rendőrség láthatóan tehetetlenül állt a különös kórság előtt, ami Fell's Church fiatal lányait fenyegette. Ijesszék meg őket? A rendőrség félt a legjob-ban. Egy fiatal seriff eszeveszetten rohant ki Ryanék házából hányni, miután végignézte, ahogy Karen Ryan leharapja a kisegerei fejét.

Zárják be őket? A szülők hallani sem akartak erről, függetle-nül attól, mit tettek a gyerekeik, mennyire egyértelmű volt, hogy szükségük van segítségre. Azok a gyerekek, akiket átfuvaroztak a szomszéd városba a pszichiáterhez, illedelmesen ültek nála, és higgadtan, ésszerűen beszélgettek... ötven percen keresztül. Majd a hazaúton bosszút álltak, mindent tökéletesen utánoztak, amit a szüleik mondtak, megdöbbentően igazinak tűnő állathangokat hallattak, ázsiainak hangzó nyelveken beszélgettek magukkal, vagy akár a közhelyes, de azért rémisztő visszafelé beszélést vetették be.

Sem a hagyományos fegyelmezés, sem a hagyományos orvostudomány nem kínált megoldást a gyerekek bajára.

A szülőket azonban az ijesztette meg a legjobban, amikor a gyerekeik eltűntek. Az első időszakban azt feltételezték, hogy a temetőbe járnak, de amikor megpróbálták követni őket az egyik

titkos gyűlésükre, üresen találták a temetőt - még Honoria Fell kriptáját is. A gyerekek mintha egyszerűen... eltűntek volna.

Matt úgy gondolta, tudja a választ erre a talányra. Az Öregerdő egyik bozótosa elég közel van a temetőhöz. Vagy arról van szó, hogy Elena tisztító varázslata nem ért el odáig, vagy olyan gonosz az a hely, hogy sikerült ellenállnia a megtisztulásnak.

És, mint azt Matt nagyon jól tudta, az Oregerdő már teljesen a kicunék uralma alá került. Ha az ember két lépést tett a bozótosban, az élete hátralévő részét azzal tölthette, hogy megpróbál kivergődni belőle.

– De lehet, hogy én elég fiatal vagyok ahhoz, hogy velük mehessek - mondta most Mrs. Flowersnek. - Tudom, hogy Tom Pierler velük jár, és ő annyi idős, mint én. És a többiek is, akik elkezdték: Caroline átadta Jim Bryce-nak, aki átadta Isobel Saitounak.

Mrs. Flowers szórakozottan nézett maga elé. - Kérnünk kellene Isobel nagymamájától még pár olyan Sinto kabalát, amit megáldott - jegyezte meg. - El tudnád intézni valamikor, Matt? Nemsokára fel kell készülnünk arra, hogy elbarikádozzuk magunkat, azt hiszem.

– Ezt mondja a teafű?– Igen, kedvesem, és ez összhangban van azzal, amit a szegény,

öreg fejem is súg. Esetleg hírül adhatnád Alpert doktornőnek is, hogy kimenekíthesse a lányát és az unokáit a városból, mielőtt túl késő lesz.

– Átadom neki az üzenetet, de szerintem elég nehéz lesz Tyrone-t elszakítani Deborah Kolltól. Nagyon rá van kattanva... hé, lehet, hogy a doktornő Kollékat is ki tudja menekíteni.

– Lehet, hogy igen. Legalább pár gyerekkel kevesebbért kellene aggódnom - mondta Mrs. Flowers, miközben megfogta Matt csészéjét, hogy belenézzen.

– Elintézem. - De furcsa, gondolta Matt. Három szövetségese volt Fell's Churchben, és mindhárom hatvan feletti nő. Az egyik Mrs. Flowers, aki még mindig elég életerős ahhoz, hogy minden reggel sétáljon és kertészkedjen; a másik a fekete kontyos Oba-szan, aki ágynyugalomra szorul, apró és babaszerű; a harmadik pedig Alpert doktornő, Fell's Church háziorvosa, akinek acélszürke haja van,

szélcserzett, sötétbarna bőre, és végtelenül gyakorlatiasan áll hozzá mindenhez, a mágiát is beleértve. A rendőrséggel ellentétben ő nem volt hajlandó letagadni, ami a szeme előtt ment végbe, és mindent megtett, hogy enyhítsen a gyerekek félelmein, és a rémült szülőket is megnyugtatta.

Egy boszorkány, egy papnő és egy orvos. Matt úgy érezte, minden téren fedezve van, különösen, hogy ismerte Caroline-t, a járvány első áldozatát - akár róka szállta meg, akár farkas, akár mindkettő és még valami más is.

– Ma este elmegyek a gyűlésre - jelentette ki határozottan. - A gyerekek egész nap sugdolóztak és üzengettek egymásnak. Majd délután elrejtőzöm valahol, ahonnan látni, amikor bemennek a bozótosba. Utána követem őket, már ha Caroline - vagy, isten ments, Sinicsi - nincs velük.

Mrs. Flowers töltött neki még egy csésze teát. - Nagyon aggó-dom érted, Matt, kedvesem. A mai nap tele van rossz előjelekkel. Ilyenkor nem érdemes kockáztatni.

– Az anyukájának mi a véleménye erről? - kérdezte Matt őszinte érdeklődéssel. Mrs. Flowers anyukája valamikor a XIX. század elején halt meg, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kommunikáljon a lányával.

– Nos, éppen erről van szó. Egész nap nem hallottam felőle. Még egyszer megpróbálom.

Mrs. Flowers lehunyta a szemét, és Matt látta, ahogy pergamenszerű szemhéja mozogni kezd, miközben valószínűleg az anyját keresi, vagy transzba merül, vagy ilyesmi. Matt megitta a teáját, és végül játszani kezdett a mobilján.

Mrs. Flowers végül ismét kinyitotta a szemét, és felsóhajtott. - A drága Mama (mindig így mondta, a második szótagra téve a hangsúlyt) ma nagyon durcás. Egyszerűen nem tudom rávenni, hogy egyértelmű választ adjon. Azt mondja, a gyűlés nagyon hangos, majd nagyon csendes lesz. És egyértelmű, hogy azt érzi, nagyon veszélyes is. Szerintem jobb, ha veled megyek, kedvesem.

– Ne, ne! Ha az anyukája úgy gondolja, hogy veszélyes, meg sem próbálkozom vele - felelte Matt. A lányok elevenen megnyúznák, ha bármi történne Mrs. Flowersszel, gondolta. Jobb a

biztonság.Mrs. Flowers láthatóan megkönnyebbülve dőlt hátra a széké-

ben. - Nos - mondta végül -, azt hiszem, jobb, ha nekilátok a gyomlálásnak. És fekete ürömöt is kell vágnom és szárítanom. És biztosan beért már az áfonya is. Hogy szalad az idő!

– Teljes ellátást kapok magától - mondta Matt. - Bárcsak hagyná, hogy fizessek a szállásért!

– Azt soha nem bocsátanám meg magamnak! A vendégem vagy, Matt. És remélem, a barátom is.

– Abszolút. Maga nélkül elveszett lennék. Most pedig sétálok egyet a városszélen. Meg kell szabadulnom egy kis energiától. Bárcsak... - Matt hirtelen elhallgatott. Azt kezdte volna mondani, hogy bárcsak kosarazhatna egy kicsit Jim Bryce-szal. De Jim már soha többé nem fog kosarazni. A csonka kezeivel nem tudna.

– Csak sétálok egyet - mondta.– Rendben - felelte Mrs. Flowers. - Kérlek, kedves Matt, légy

óvatos! Vegyél kabátot vagy széldzsekit!– Igenis, asszonyom. - Augusztus eleje volt, olyan forró és párás

volt a levegő, hogy akár fürdőnadrágban is mehetett volna. De Mattet úgy nevelték, hogy az idős hölgyekkel legyen nagyon udvarias - még akkor is, ha boszorkányok, és éppen olyan éles az eszük, mint a bicska, amit a zsebébe csúsztatott, amikor elindult.

Kiment a panzióból, majd egy oldalsó ösvényen a temető felé indult.

Ha egyszerűen csak odasétálna, ahol a talaj kicsit bemélyed a bozótos alatt, akkor jól látna mindenkit, aki besétál az Öregerdőnek abba az utolsó maradványába, viszont őt senki nem látná az ösvényről...

...amíg elő nem bújik a rejtekhelyéről.És ekkor szemtől szembe találta magát egy lövésre emelt

pisztollyal, a pisztoly mögött pedig Rich Mossberg seriff arcát pillantotta meg.

Az első szavakat szinte automatikusan ejtette ki, mintha valaki felhúzott volna egy huszadik századi beszélő babát.

– Matthew Jeffrey Honeycutt, letartóztatom Caroline Beula Forbes megtámadásáért és megerőszakolásáért. Jogában áll hall-

gatni...– És magának is - sziszegte Matt. - De már nem sokáig! Hallja,

ahogy azok a varjúk egyszerre szállnak fel? A kölykök közelednek az Öregerdőhöz! És már nincsenek messze!

Mossberg seriff azok közé az emberek közé tartozott, akik nem hallgatnak el, amíg be nem fejezték a mondanivalójukat, úgyhogy ekkorra már ott tartott: - Megértetted a jogaidat?

– Nem, uram! Mi ne komprenas baromság!Egy ránc jelent meg a seriff két szemöldöke között. - Ez valami

olasz, amit rajtam gyakorolsz?– Eszperantó, de erre nincs időnk! Ott vannak... és, ó, istenem,

Sinicsi is velük van! - Az utolsó mondatot Matt elhalóan suttogta, miközben lehajtotta a fejét, és átkukucskált a temető szélénél lévő magas gazokon anélkül, hogy hozzájuk ért volna.

Igen, Sinicsi volt az, kéz a kézben egy olyan tizenkét éves kislánynyal. Matt felismerte a gyereket: Ridgemont mellett lakott. Mi is a neve? Betsy, Becca...?

Mossberg seriff halk, felháborodott hangot hallatott. - Az uno-kahúgom - súgta, meglepve Mattet azzal, hogy ilyen halkan is tud beszélni. - Az konkrétan az unokahúgom, Rebecca!

– Oké, most maradjon mozdulatlan, és tartson ki - suttogta Matt. Egy sor gyermek követte Sinicsit, éppen úgy, mintha vala-miféle sátáni tarka flótás lenne a vörösben végződő, csillogó fekete hajával és a nevető, arany szemével a késő délutáni napfényben. A gyerekek nevetgéltek és énekelgettek, páran aranyos, óvodás hangon, méghozzá a „NTyuszi ül a fűben" kicsavart változatát. Matt érezte, hogy kiszárad a szája. Kínszenvedés volt végignézni, ahogy keresztülmasíroznak a bozótoson, mintha azt kellene látnia, ahogy bárányok vonulnak a vágóhídra.

Elismeréssel tartozott a seriffnek azért, amiért nem próbálta lelőni Sinicsit. Attól tényleg elszabadult volna a pokol. Matt már épp kezdett kicsit megnyugodni, ahogy az utolsó gyermek is belépett a bozótosba, amikor Mossberg seriff felállni készült.

– Ne! - kapta el Matt a csuklóját.A seriff elhúzódott. - Be kell mennem oda! Nála van az

unokahúgom!

– Nem fogja megölni. Ők nem ölik meg a gyermekeket. Nem tudom, miért, de nem.

– Hallottad, milyen mocsokságokat tanít nekik. Akkor majd más dalt fog énekelni, amikor meglátja a fejének tartott félauto-mata Glockot.

– Figyeljen - mondta Matt -, le kell tartóztatnia engem, ugye? Követelem, hogy tartóztasson le. De ne menjen be abba az erdőbe!

– Én nem látok semmiféle erdőnek nevezhető dolgot - felelte a seriff megvetően. - Alig van hely abban a tölgyesben arra, hogy az a sok gyerek mind leülhessen. Ha valami hasznosat akarsz tenni, akkor kapjál el egyet-kettőt a kicsik közül, amikor kirohannak az erdőből.

– Kirohannak?– Amikor meglátnak engem, szét fognak rebbenni. Valószínű-

leg mindenfelé szétszaladnak, de páran azt az utat választják majd, amin bementek. Szóval segítesz, vagy nem?

– Nem, uram - felelte Matt határozottan. - És... és nézze... nézze, könyörgöm, hogy nem menjen be oda! Higgyen nekem, tudom, miről beszélek!

– Én nem tudom, mit szedsz, kölyök, de az a helyzet, hogy nincs időm tovább beszélgetni. És ha még egyszer megpróbálsz megállítani - lendítette a Glockot Matt felé -, akkor feljelentelek az igazságszolgáltatás akadályozásáért is. Megértetted?

– Igen, megértettem - felelte Matt fáradtan. Visszabújt a rejtekhelyére, ahogy a rendőr meglepően kevés zajt csapva kilépett, és elindult a bozótos felé. Aztán Mossberg seriff bemasírozott a fák közé, és eltűnt Matt látómezejéből.

Matt ott ült és izzadt a búvóhelyén egy órán keresztül. Már nehezére esett ébren maradni, amikor felbolydult a bozótos, és Sinicsi lépett ki belőle a nevető, éneklő gyerekeket vezetve.

Mossberg seriff nem volt velük.

22.

z Elena „fegyelmezése" utáni délutánon Damon kivett egy szobát ugyanabban az épületben, ahol dr. Meggar lakott. Lady

Ulma a doktor rendelőjében maradt, amíg hárman, Sage, Damon és dr. Meggar teljesen meg nem gyógyította.

ALady Ulma már soha nem beszélt szomorú dolgokról. Olyan

sokat mesélt viszont a birtokról, ahol felnőtt, hogy úgy érezték, minden szobát felismernének, ha eljutnának oda, akármilyen óriási hely is.

– Gondolom, most már a patkányok és az egerek otthona - jegyezte meg bánatosan az egyik történet végén. - Meg a pókoké és a molyoké.

– De miért? - kérdezte Bonnie, aki nem vette észre Meredith és Elena jelzéseit, hogy ne kérdezősködjön.

Lady Ulma hátrahajtotta a fejét, és a mennyezetre nézett. - Mert... Verantz generális miatt. A középkorú démon miatt, aki tizennégy éves koromban látott meg. Amikor a serege megtámadta az otthonunkat, minden élőlényt lemészároltak, kivéve engem és a kanárimat. A szüleimet, a nagyszüleimet, a nagynénéimet és a nagybátyáimat... az öcséimet és a húgaimat. Még az ablakpárkányon alvó macskámat is. Verantz generális maga elé hívatott, úgy, ahogy voltam, hálóingben és mezítláb, fésületlenül, szétbomló hajfonattal, mellette pedig ott volt a kanárim a kalitkájában, az éjszakai takarója nélkül. Még élt, és éppen olyan vidáman ugrán-dozott, mint bármikor. És ettől minden, ami történt, csak még szörnyűbb lett... ugyanakkor álomszerűbb is. Ezt nehéz elmagyarázni.

A generális két embere fogott le, amikor elébe vittek. De inkább támogattak, mintsem a szökésemet akadályozták volna. Tudjátok, nagyon fiatal voltam, és minden folyton elhomályosult előttem. De arra pontosan emlékszem, mit mondott nekem a generális. Azt mondta: „Rászóltam erre a madárra, hogy énekeljen, és énekelt. A szüleidnek azt mondtam, hogy megtisztelnélek azzal, hogy feleségül

veszlek, ők pedig visszautasítottak. Most nézz oda! Kanári leszel, vagy a szüleid, kérdezem?" Ezzel a szoba egyik homályos sarkába mutatott, persze akkoriban még fáklyákat használtunk, amiket éjszakára eloltottak. De ahhoz volt elég fény, hogy meglássam azt a kupac kerek valamit, az egyik oldalukon szalmával vagy fűvel. Legalábbis ez volt az első gondolatom, de komolyan. Enynyire ártatlan voltam, és azt hiszem, a sokk is csinált valamit a fe-jemmel.

– Kérlek - simogatta Elena Lady Ulma kezét gyengéden. - Nem kell folytatnod. Megértjük...

De Lady Ulma mintha meg sem hallotta volna. Azt mondta: - És akkor a generális egyik embere felemelt egy kókuszdiószerűséget egy nagyon hosszú szalmafonattal a tetején. Lazán meglóbálta, és hirtelen rájöttem, hogy mi is az. Az anyám feje volt.

Elena akaratlanul is felcsuklott. Lady Ulma rezzenéstelen, száraz szemekkel nézett végig a három lányon. - Gondolom, kérges szívűnek tartotok, hogy összeroppanás nélkül tudok ilyen dolgokról beszélni.

– Nem, nem... - kezdte Elena sietve. Ő maga reszketett, még azután is, hogy a lehető legjobban legyengítette a természetfeletti érzékszerveit. Abban reménykedett, hogy Bonnie nem fog elá-julni.

Lady Ulma folytatta: - Nos, a szenvtelen erőszak és a zsarnokság az életem, mióta akkor, ott, összetörték gyermeki ártatlanságomat. Most már csak a kedvesség tud megdöbbenteni, csak attól gyűlnek könnyek a szemembe.

– Jaj, ne sírj - könyörgött Bonnie, és ösztönösen átkarolta Ulmát. - Kérlek, ne! Mi itt vagyunk neked.

Mindeközben Elena és Meredith szemöldökvonogatásokkal és vállrántásokkal kommunikált.

– Igen, kérlek, ne sírj - csatlakozott Elena is enyhe bűntudattal, de elszántan, hogy végrehajtja az A-tervet. - De áruld el, miért került a családi birtokotok ilyen rossz állapotba?

– A generális hibájából. Messzi vidékre küldték, bolond, értelmetlen háborúkat vívni. Amikor elment, majdnem az egész sleppjét magával vitte, beleértve az éppen becsben tartott rabszolgáit is. Amikor elindult, három évvel azután, hogy megtámadta az otthonunkat, én éppen kiestem a kegyeiből, és nem

tartoztam a kiválasztottak közé. Szerencsém volt. Az egész hadseregét elsöpörték; a szolgáit, akik vele voltak, vagy foglyul ejtették, vagy lemészárolták. Nem volt örököse, és az itteni ingatlanai a koronára szálltak, de nem tudtak mit kezdeni velük. Lakatlanul áll azóta is... kétségkívül többször kifosztották, de a valódi titkát, az ékszerek titkát eddig nem fedezték fel... amennyire tudom.

– Az Ékszerek Titka - suttogta Bonnie, hallhatóan nagy kezdő-betűkkel, mintha egy krimi címe lenne. Még mindig Lady Ulmát ölelte.

– Milyen ékszerek titkát? - kérdezte Meredith higgadtabban. Elena nem tudott megszólalni a finom kis borzongások miatt, amelyek végigfutottak rajta. Olyan volt, mintha valami varázslatos színdarabban szerepelne.

– A szüleim idejében megszokott dolog volt, hogy az emberek valahol a birtokukon rejtették el a vagyonukat, és a rejtekhelyet szigorúan csak a tulajdonosok ismerhették. Persze az apámnak, aki ékszertervező és -kereskedő volt, több elrejtenivalója akadt, mint amiről a legtöbben tudtak. Volt egy csodálatos szobája, számomra olyan volt, mint Aladdin barlangja. Az volt a műhelye, ahol a nyers drágaköveket tartotta, és a befejezett darabokat, amelyeket megrendelésre, anyám részére vagy a saját kedvére készített.

– És ezt soha senki nem találta meg? - kérdezte Meredith. Egé-szen halvány kétely csengett a hangjában.

– Ha megtalálták volna, hallottam volna róla. Persze idővel kihúzhatták volna az információt az apámból vagy az anyámból, de a generális nem egy módszeres és türelmes vámpír vagy kicune volt, hanem egy durva, türelmetlen démon. Megölte a szüleimet, miközben végigviharzott a házon. Soha fel sem merült benne, hogy én, egy tizennégy éves gyerek, tudhatom a titkot.

– De te tudtad... - suttogta Bonnie elbűvölten.– De én tudtam. És most is tudom.Elena nyelt egyet. Még mindig próbált higgadt maradni, jobban

hasonlítani Meredithre, megőrizni hűvös önuralmát. De éppen, amikor kinyitotta a száját, hogy hűvös önuralommal megszólaljon, Meredith azt mondta: - Mire várunk? - és talpra ugrott.

Lady Ulma tűnt a leghiggadtabbnak mindannyiuk közül, és

persze zavart volt, szinte riadt. - Úgy érted, kihallgatást kellene kérnünk a gazdánktól?

– Úgy értem, oda kellene mennünk, és megszereznünk azokat az ékszereket! - kiáltott fel Elena. - Bár Damon valóban nagy segítség lenne, ha bármi nehéz emelnivaló van ott. Sage is. - Elena nem értette, miért nem izgatottabb Lady Ulma.

– Hát nem érted? - kérdezte Elena zakatoló fejjel. - Visszaszerezhetjük a birtokodat! Helyreállíthatjuk, hogy olyan legyen, mint gyerekkorodban. Úgy értem, ha ezt akarod tenni a pénzzel. Én pedig boldog lennék, ha legalább megnézhetném Aladdin barlangját!

– De... hát... - Lady Ulma teljesen összezavarodott. - Egy másik szívességet is akartam kérni Damon gazdától, persze az ékszerek ára segíthet ebben.

– Mit szeretnél? - kérdezte Elena olyan gyengéden, ahogy csak tudta. - És nem kell Damon gazdának hívnod. Felszabadított pár napja, nem emlékszel?

– De az biztos nem csak... a pillanat hevében történt? - Lady Ulma döbbentnek tűnt. - Nem intézkedett hivatalosan a Szolgasági Hivatalnál, vagy ilyesmi, nem?

– Ha nem, akkor csak azért nem, mert nem tud róla! - kiáltott fel Bonnie ugyanabban a pillanatban, amikor Meredith azt mondta: - Nem igazán ismerjük az itteni szabályokat. Ezt kell tenni?

Lady Ulma láthatóan csak arra volt képes, hogy bólogasson. Elenát eltöltötte az alázat. Úgy érezte, hogy ez a nő, aki rabszolgaként töltötte az elmúlt huszonkét évét, nem tudja elhinni, hogy valóban szabad.

– Damon komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy mindannyian szabadok vagyunk - térdelt le Lady Ulma széke elé. - Csak azt nem tudja, mit kell tennie. Ha elmagyarázod, mi elmondjuk neki, és akkor mind elmehetünk a régi birtokodra.

Ismét fel akart állni, amikor Bonnie azt mondta: - Valami nincs rendben. Már nem olyan boldog, mint korábban. Ki kell derítenünk, miért.

Amikor egy kicsit szabadjára engedte a természetfeletti érzékszerveit, Elena látta, hogy Bonnie-nak igaza van. Ott maradt,

ahol volt, Lady Ulma széke mellett térdelve.– Mi baj? - kérdezte, mert úgy tűnt, Ulma akkor tárja ki a leg-

inkább a lelkét, amikor Elena kérdez tőle.– Abban reménykedtem - felelte Lady Ulma lassan -, hogy

Damon gazda esetleg megveszi... - Elvörösödött, de erőt vett magán. - Esetleg kedve támad még egy rabszolgát megvenni. A... gyermekem apját.

Egy pillanatra néma csend lett, majd mindhárom lány egyszerre kezdett beszélni, és Elena feltételezése szerint mindhárman azon dolgoztak, amin ő, nehogy megemlítsék, hogy azt hitték, a Vén Drozsnye az apa.

De ő persze nem lehetett, korholta magát Elena. Ulma öriil a terhességének - és ki örülne, ha egy olyan gusztustalan szörnyeteg gyermekével lenne viselős, mint a Vén Drozsnye? Ezenkívül a férfinak fogalma sem volt, hogy terhes - és nem is érdekelte.

– Ezt lehet, hogy könnyebb mondani, mint megtenni - folytatta Lady Ulma, amikor a nyugtatgatások és kérdezgetések kórusa egy kicsit elcsendesedett. - Lucen ékszerész, tehetséges férfi, és olyan darabokat készít, amelyek... az apám műveire emlékeztetnek. Sokba fog kerülni.

– De ott van rá Aladdin barlangja! - felelte Bonnie lelkesen. - Úgy értem, ha az összes ékszert eladod, az elég lesz rá, nem? Vagy több pénz kell?

– De az Damon gazda tulajdona - felelte Lady Ulma látható el-szörnyedéssel. - Még ha ezzel nem is volt tisztában, amikor meg-örökölte a Vén Drozsnye javait, de én is a birtokába kerültem, és velem együtt minden tulajdonom...

– Először intézzük el a felszabadításodat, és haladjunk szép sorban - javasolta Meredith a leghatározottabb és legésszerűbb hangján.

Kedves naplóm!Még mindig rabszolgaként írok. Ma felszabadítottuk Lady

Ulmát, de úgy döntöttünk, hogy az a legjobb, ha Meredith, Bonnie és én továbbra is „személyes asszisztensek" maradunk. Azért, mert Lady Ulma szerint furcsának tűnne, ha Damonnak nem lenne több

gyönyörű, ifjú kurtizánja.De ennek jó oldala is van, méghozzá az, hogy kurtizánként

mindig szép ruhákat és gyönyörű ékszereket kell viselnünk. Mivel nekem csak egy farmerem maradt, mióta az a szemétláda Vén Drozsnye elszakította a másikat, képzelheted, mennyire örülök.

De igazából nem csak a szép ruháknak örülök. Minden, ami azóta történt, hogy felszabadítottuk Lady Ulmát, és visszatértünk a régi birtokára, olyan, mint egy csodálatos álom. Az épület le volt pusztulva, és vadállatok költöztek be, akik nem csak szállásnak használták, de a dolgukat is itt végezték. Még farkasok és más állatok nyomait is megtaláltuk az emeleten, ami felveti a kérdést, hogy élnek-e ebben a világban vérfarkasok. Úgy tűnik, igen, méghozzá többen elég magas pozícióban különböző feudális nagyuraknál. Lehet, hogy Carolinenak ide kellene utaznia, hogy megtanulja, hogy élnek az igazi vérfar-kasok, bár azok állítólag annyira utálják az embereket, hogy még csak rabszolgaként sem tartanak embert vagy vámpírt (akik egykor emberek voltak).

De térjünk vissza Lady Ulma házára! Az alapja kő, és belül keményfa borítja, szóval a szerkezete rendben van. A függönyök és a kárpitok persze darabokra vannak szaggatva, úgyhogy elég ijesztő volt bemenni a fáklyákkal, és látni, hogy ott lobognak körülöttünk. A pókhálókról nem is beszélve. Mindennél jobban utálom a pókokat.

De bementünk, és a fáklyáink olyanok voltak, mint annak az óriási, karmazsinvörös napnak a kisebb változatai, ami mindig a látóhatáron lebeg, és mindent vérszínűre fest, majd becsuktuk az ajtókat, és tüzet raktunk egy hatalmas kandallóban abban a helyiségben, amit Lady Ulma Nagyteremnek hív (szerintem itt szoktak étkezni vagy bálokat tartani - egy hatalmas asztal van az egyik oldalán, és a zenészeknek kialakított hely a hajdani táncparkett felett). Lady Ulma azt mondja, hogy a szolgák is itt alszanak éjszaka (a Nagyteremben, nem a zenészek karzatán).

Utána felmentünk az emeletre, ahol - esküszöm - több tucat hálószobát találtunk nagyon nagy, baldachinos ágyakkal, amelyek matraccserére, új takarókra és baldachinokra szorulnak, de nem maradtunk ott körülnézni. Denevérek lógtak a mennyezetről.

Inkább Lady Ulma anyukajának a műhelyébe mentünk. Egy

hatalmas terembe, ahol legalább negyvenen elfértek, és varrhatták a Lady Ulma anyukaja által tervezett ruhákat. De most jön az izgalmas része!

Lady Ulma odament az egyik ruhásszekrényhez, és félretolta az öszszes rongyos, molyrágta ruhát, ami benne volt. Megnyomta néhány helyen a szekrény hátulját, mire az teljesen félrecsúszott! Egy nagyon keskeny, lefelé vezető lépcső volt mögötte!

Folyamatosan Honoria Fell kriptája járt a fejemben, és azon töprengtem, nem költözött-e vajon le valami hajléktalan vámpír, de tudtam, hogy ez butaság, mert pókhálók voltak az ajtó belső oldalán. Damon mindenesetre ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen le először körülnézni, mert ő lát legjobban a sötétben, de szerintem igazából csak kíváncsi volt, mi lehet odalent.

Egyesével követtük őt, közben próbáltunk óvatosak lenni a fáklyákkal, és... nos, nem találom a szavakat arra, amit felfedeztünk. Pár pillanatra csalódás töltött el, mert a nagy asztalon minden inkább poros volt, mint csillogó, de aztán Lady Ulma finoman elkezdte letörölni az ékszereket egy különleges ruhával, Bonnie pedig erszényeket és kis csomagokat talált, és kiöntötte a tartalmukat - olyan volt, mintha szi-várványt csorgatna! Damon talált egy kis szekrényt, amiben rengeteg nyaklánc, karkötő, gyűrű, karperec, bokaperec, fülbevaló, orrkarika, hajtű és egyéb dísz volt!

Nem tudtam hinni a szememnek. Kiborítottam egy kis zsákot, és egy maréknyi gyönyörű, fehér gyémánt ömlött ki az ujjaim közé, köztük akkorák is, mint a hüvelykujjam körme. Fehér gyöngyöket és fekete gyöngyöket is láttam, kisebbeket és szimmetrikusakat, és nagyobbakat és gyönyörű alakúakat is: majdnem sárgabarack méretűeket, rózsaszín, arany vagy szürke árnyalatban. Akkora zafírokat találtam, mint egy nagyobb pénzérme, olyan csillagokkal, amiket a szoba túlsó végéből is látni lehetett. Több maréknyi smaragdot, peridotot, opált, rubintot, turmalint és ametisztet tartottam a kezemben - és persze rengeteg lapis lazulit, a válogatós vámpíroknak.

A már elkészült ékszerek annyira gyönyörűek voltak, hogy a torkom is elszorult tőlük. Tudom, hogy Lady Ulma csendben sírdogált egy kicsit, de szerintem részben örömében, mert mindannyian

folyamatosan dicsértük az ő ékszereit. Pár nap alatt rabszolgából elképesztően gazdag nővé vált, akinek háza van és vagyona, amivel könnyedén fenntarthatja. Úgy döntöttünk, hogy hozzá fog menni a szerelméhez, de az, lesz a legjobb, ha előtte Damon csendesen megvásárolja és felszabadítja a férfit, és továbbra is ő játssza a „ház urát", amíg itt vagyunk. Ez idő alatt Lady Ulmát családtagként fogjuk kezelni, és az ékszerész Lucent munkába állítjuk, amíg el nem megyünk, akkor pedig csendben átvehetik Damon helyét. Az itteni feudális nagyurak már nem démonok, hanem vámpírok, és nekik kevesebb kifogásuk van az ellen, hogy embereknek legyen bármilyen tulajdonuk.

Lucenről meséltem már? Csodálatos ékszerművész! Lobog benne az alkotás vágya - eleinte rabszolgaként sárból és ágakból alkotott, arról álmodozva, hogy ékszereket készít. Majd volt olyan szerencséje, hogy ékszerészinasként dolgozhatott. Olyan régóta sajnálja és szereti Lady Ulmát, hogy szinte csoda, hogy tényleg egymáséi lehetnek - méghozzá, ami a legfontosabb, szabad emberként.

Attól tartunk, hogy Lucennek esetleg nem tetszik a gondolat, hogy rabszolgaként megvásároljuk, és nem szabadítjuk fel, amíg el nem indulunk, de ő soha nem gondolta volna, hogy egyszer szabad lesz - a tehetsége miatt. Lassú, gyengéd, kedves férfi, ápolt szakállal és olyan szürke szemekkel, mint Meredithé. És annyira el van képedve attól, hogy rendesen bánnak vele, és nem dolgoztatják éjjel-nappal, hogy bármibe belement volna, csak hogy Lady Ulma közelében lehessen. Azt hiszem, Lady Ulma ékszerész apja mellett inaskodott, és akkor szeretett bele, de azt hitte, soha az életben nem élhet vele, hiszen Ulma vagyonos, fiatal hölgy volt, Lucen pedig csak egy rabszolga. Annyira boldogok együtt!

Lady Ulma napról napra gyönyörűbbnek és fiatalabbnak tűnik. Engedélyt kért Damontól, hogy feketére fesse a haját, aki azt mondta, hogy tőle akár rózsaszínre is festheti, és most Lady Ulma elképesztően gyönyörű. Nem hiszem el, hogy valaha vén csoroszlyaként gondoltam rá, de ezt teszi az emberrel a fájdalom, a félelem és a reménytelenség.

Minden egyes ősz hajszála a rabszolgaság eredménye volt, nem

volt vagyona, jövője, biztonsága, még a gyermekeit sem lett volna joga megtartani, ha véletlenül szült volna.

Elfelejtettem megemlíteni a másik előnyét annak, ha Bonnie-val és Meredithszel egy darabig „személyes asszisztensek" leszünk. Rengeteg fiatal nőt alkalmazhatunk, akik varrásból élnek, és Lady Ulma szeretne ruhákat tervezni, és megmutatni nekik, hogyan készíthetik el őket. Mi mondtuk neki, hogy nyugodtan pihenjen, de azt válaszolta, hogy egész életében arról álmodozott hogy ő is olyan divattervező lesz, mint az anyukaja, és most majd meghal, hogy ezt csinálhassa - három teljesen különböző típusú lánnyal, akit öltöztethet. Én is majd meghalok, hogy láthassam, mit tartogat számunkra: már elkezdte a vázlatokat gyártani, holnap jön a kelmeárus, és akkor kiválasztja az anyagokat is.

Mindeközben Damon felvett nagyjából olyan kétszáz embert (tényleg!), hogy takarítsák ki Lady Ulma birtokát, tegyenek fel új kárpitokat és függönyöket, javítsák meg a csatornarendszert, fényesítsék ki azokat a bútorokat, amelyek szép állapotban maradtak meg, és hozzanak újakat a szétesett bútorok helyett. Ó, és ültessenek virágokat és fákat a kertbe, és helyezzenek el benne szökőkutakat, meg ilyesmi. Ha ennyien dolgoznak rajta, akkor napokba telik csak, hogy beköltözhessünk.

És mindennek egyetlen célja van csak, Lady Ulma boldogságán kívül. Az, hogy Damont és a „személyes asszisztenseit" befogadják a felsőbb körök, mire az idei báli szezon megkezdődik. Mert a legjobbat a végére tartogattam. Lady Ulma és Sage is azonnal felismerte az embereket a Mizaótól kapott rejtvényekben!

Ez is csak azt bizonyítja, amit korábban gondoltam, hogy Mizao soha nem gondolta volna, hogy idáig eljutunk, vagy hogy bebocsátást nyerünk ezekre a helyekre, ahol a rókakulcs két felét e/rejtették.

De van egy nagyon egyszerű módja annak, hogy meghívassuk magunkat azokba a házakba, ahova be kell jutnunk. Ha mi vagyunk a legújabb, legfényűzőbb nouveau riche (így kell írni?) a környéken, és ha elterjesztjük a hírét, hogy Lady Ulma visszakerült az otthonába, akkor mindenki kíváncsi lesz rá - és meghívnak minket a bálokra! És így fogunk bejutni azokba az épületekbe, ahol meg kell

keresnünk a Stefan kiszabadításához szükséges kulcs két felét! És elképesztő szeren-csénk van, mert ez az az időszak, amikor mindenki bálokat rendez, és mindkét birtok, amit meg akarunk látogatni, korán tartja a rendezvényeit: az egyik egy gálát, a másik egy tavaszi szoárét az elsó' virágok megünneplésére.

Tudom, hogy kezd reszketeggé válni az írásom. Magam is reszketek a gondolattól, hogy tényleg megkeressük a rókakulcs két felét, amivel betörhetünk Stefan börtönébe.

Ó, kedves naplóm, kezd későre járni, és én nem bírok... nem bírok Stefanról írni. Itt vagyok vele egy városban, tudom, merre van a börtöne... és mégsem láthatom. Annyira elhomályosult a látásom, hogy nem látom, mit írok. Szerettem volna aludni egy kicsit, hogy felkészüljek a következő rohangálós, intézkedős napra, amikor nézhetem, hogyan virágzik fel Lady Ulma birtoka - de most attól tartok, hogy csak rémálmaim lesznek arról, ahogy Stefan keze lassan kicsúszik az enyémből.

23.

znap „éjjel" beköltöztek. Olyan időpontot választottak, amikor a többi birtok, amely mellett elmentek, sötét volt és csendes.

Elena, Meredith és Bonnie az emeleten választott magának egy-egy szobát, közel egymáshoz. Nem messze fényűző fürdőszoba volt, világoskék és fehér márványpadlóval és egy különleges, rózsa alakú medencével, amely akkora volt, hogy úszni lehetett benne, és faszénnel fűtötték, amiről egy vidám képű szolga gondoskodott.

A

Elena nagyon örült annak, ami ezután történt. Damon egy zártkörű vásáron egy tiszteletre méltó tulajdonostól csendben vásárolt egy sor rabszolgát, majd azonnal felszabadította őket, és fizetést és kötött munkaidőt ajánlott nekik. Majdnem mind boldogan vállalták, hogy maradnak, csak néhányan döntöttek a távozás vagy a szökés mellett, főleg családjukat kereső nők. A többiekből áll majd Lady Ulma személyzete, ha egyszer Damon, Elena, Bonnie és Meredith távozik, Stefan kiszabadítása után.

Lady Ulma egy „díszhálószobát" kapott a földszinten, noha Damonnak szinte erőszakkal kellett belekényszerítenie. Ő maga egy olyan szobát választott, amely nappal irodaként szolgált, mivel az éjszakákat amúgy sem a házban kívánta tölteni.

Ez egy kicsit zavarba ejtő volt. A személyzet legnagyobb része tudta, mi a szokás a vámpírgazdáknál, ezért a fiatal lányok és nők, akik varrni jöttek, vagy főztek és takarítottak a birtokon, valamilyen beosztásra számítottak, melynek keretében felváltva adnak vért.

Damon elmagyarázta a rendszert Elenának, aki csírájában elfojtotta az ötletet. Látta, hogy Damon abban reménykedik, hogy fo-lyamatosan érkeznek majd a lányok, az ártatlan virágszálaktól a ki-pirult arcú, testesebb leányzókig, akik örülnek, ha „megcsapolják" őket, mint a söröshordót, és cserébe a hagyományok értelmében csinos karkötőket és csecsebecséket kapnak.

Elena ugyanígy megvétózta a fejvadászat gondolatát. Sage em-lítette, hogy még Külső kapcsolatokról is pletykálnak: egy nagyon

komoly képzésről a tengerészgyalogosok számára.– És ők lehetnek a világ első tengerészvámpírjai - jegyezte meg

Elena gúnyosan, ezúttal egy csapat férfi rabszolga előtt. - Megha-raphatják a cápákat. Ti, srácok, kimehettek és levadászhattok pár embert, mint a baglyok az egereket, csak utána ne is fáradjatok a hazajövetellel, mert az ajtót zárva találjátok... végleg. - Elena fogva tartotta Sage pillantását, és a tekintete acélosan keménnyé vált, Sage pedig végül elsietett, hogy elintézzen valami sürgős ügyet a birtokon.

Elena nem bánta, hogy Sage nem hivatalosan, de beköltözött hozzájuk. És miután végighallgatta, hogyan mentette meg Damont a csőcseléktől, útban a Gyülekezőhely felé, eldöntötte magában, hogy ha Sage valaha az ő vérét kívánná, habozás nélkül adna neki. Pár napig Sage dr. Meggar közelében lakott, mielőtt beköltözött volna hozzájuk. Elenában felmerült a kérdés, hogy gyengélkedő aurája és Damon tartózkodása miatt nem maradt-e le valamiről, amit tudnia kellene, így hát egyre merészebben célozgatott a jelenlétében, amíg egyszer Damon nevetéstől (de valóban csak nevetés volt?) könnyes szemmel odalépett hozzá, és azt mondta, hogy van egy szólás, miszerint odavezetheted a lovat a vízhez, de arra nem kényszerítheted, hogy igyon is belőle. Ebben az esetben, mondta, odavezethet egy vicsorgó fekete párducot - aminek Elena magában látta Damont - a vízhez, ha van elektromos ösztökéje és elefántterelő ankusdja, de utána nagy bolondság lenne hátat fordí-s.mi neki. Elena is könnyesre nevette magát, és megfogadta, hogy ha a fiú a vérét kívánja, megkapja a részét.

Elena egyszerűen örült, hogy Sage is velük van. A szíve már így is túlságosan tele volt Stefannal és Damonnal - és a dezertálás ellenére még Mattel is - ahhoz, hogy egy újabb vámpírt zárjon bele, Függetlenül attól, mennyire vonzó. Barátként és védelmezőként (artotta becsben Sage-et.

Elena meglepődött, mennyi hasznát veszi Laksminak minden egyes nap. Laksmi egyfajta lótifutiként kezdte, aki elvégezte, amit senki más nem akart, de egyre inkább Lady Ulma komornájává vált, és Elenát is ő látta el információval erről a világról. Lady Ulmának még feküdnie kellett, ezért nagy segítség volt, hogy Laksmi éjjel-

nappal a rendelkezésükre állt üzenetek küldésére. Ráadásul Elena neki feltehette azokat a kérdéseket, amelyekért mások furcsán néztek volna rá, vagy azt hitték volna, hogy elment az esze. Hogy vegyenek-e tányérokat, vagy az ételt nagy darab száraz kenyereken szolgálják fel, amelyekbe az ujjukat is beletörölhetik a vendégek? (Nemrég vezették be a tányért és a villát, ez volt a legújabb divathóbort.) Mennyi fizetést kapjanak az alkalmazottak (ami nehéz kérdés volt, mert a többi házban egy fityinget sem kaptak a szolgák, csak ruhát és évi egy-két „ünnepnapot")? Bármilyen fiatal is volt, Laksmi őszinte és bátor lánynak bizonyult, Elena pedig Lady Ulma jobbkezének tanítgatta ki, azokra az időkre, amikor felépül majd annyira, hogy átvegye a ház irányítását.

24..

Kedves naplóm!Holnap lesz az első bálunk, vagy inkább gálánk. De nem va-gyok túl gálázó kedvemben. Nagyon hiányzik Stefan.

Matt miatt is szomorkodom. Amikor elment, olyan dühös volt rám, hogy vissza se nézett. Nem értette, hogyan... kedvelhetem... Damont, ha tényleg annyira szeretem Stefant, hogy a szívem is beleszakad.

Elena lerakta a tollat, és komoran meredt a naplójára. A szívfájdalma, ami konkrét testi fájdalomban manifesztálódott a mellkasában, megijesztette volna, ha nem tudja biztosan, miről van szó. Annyira hiányzott neki Stefan, hogy alig tudott enni, alig tudott aludni. A fiú mintha az elméje egy része lenne, amely folyamatosan izzik, mint egy fantomvégtag, amitől nem lehet szabadulni.

Aznap este még a napló sem segített. Nem tudott másról írni, csak fájdalmas emlékelvről, szebb napokról, amelyeket Stefannal töltöttek. Mennyire jó volt, amikor tudta, hogy csak a fejét kell megfordítania, és meglátja - micsoda kiváltság volt az! Most pedig eltűnt, és nem maradt más, csak egyre több zavar, bűntudat és aggodalom. Mi lehet vele ebben a percben, amikor Elena már nem tud felé fordulni és ránézni? Vajon... bántják?

Ó, istenem, bárcsak...Bárcsak rávettem volna, hogy zárja be a panzió összes ablakát...

Bárcsak jobban gyanakodtam volna Damonra...Bárcsak rájöttem volna, hogy forgat valamit a fejében aznap

este...Bárcsak... bárcsak...

Ez a „bárcsak" zakatolt refrénként a szívében. Elena azon kapta magát, hogy hüppögve veszi a levegőt, a szemét szorosan összezárja, magába fogadja a ritmust, és ökölbe szorítja a kezét.

Ha továbbra is így érzek - ha hagyom, hogy maga alá gyűrjön -, akkor egy apró kis ponttá zsugorodom a térben. Semmivé válok - de még az is jobb lesz, mint ennyire vágyakozni utána.

Elena felemelte a fejét... és lebámult a fejére, ami a naplóján nyugodott.

Levegő után kapkodott.Az első reakciója megint az volt, hogy meghalt. De lassan, ahogy

kitisztult sírástól elhomályosult feje, rájött, hogy ismét megcsinálta. Elhagyta a testét.

Ezúttal még csak nem is emlékezett rá, hogy tudatosan választott volna úti célt. Olyan gyorsan repült, hogy azt sem tudta, merrefelé száll. Mintha magával ragadta volna valami, mintha egy üstökös csóvája lett volna, amely szélsebesen tart a Föld felé.

Ismerős rémülettel döbbent rá, hogy tárgyakon halad át, majd meglódult, mintha az ostorlánc nevű játékban lett volna az ostor végén, és Stefan cellájába katapultált.

Még mindig sírt, amikor megérkezett, és azt sem tudta, van-e egyáltalán szilárd teste, amire hat a gravitáció, de ez pillanatnyilag nem is érdekelte. Csak arra volt ideje, hogy megnézze Stefant, aki nagyon vékony volt, de mosolygott álmában, aztán rázuhant, és miközben sírva lepattant róla, Stefan felébredt.

Még egy percig sem alhatok nyugodtan? - csattant fel Stefan, majd hozzátett pár olasz szót, amelyet Elenának még soha nem volt oka hallani tőle.

Elena azonnal Bonnie-rohamot kapott, olyan hangosan zoko-gott, hogy figyelni sem tudott - Hallani sem hallott semmit - sem-milyen vigaszra. Rettenetes dolgokat műveltek Stefannal, és Elena képét használták fel erre. Szörnyű volt az egész. Arra kondicionálták Stefant, hogy megutálja őt. Elena is utálta magát. Mindenki utálja őt az egész világon...

– Elena! Elena, ne sírj, szerelmem!Elena eltompultan felemelkedett, és végignézett Stefan mellka-

sán, mielőtt ismét zokogni kezdett, és megpróbálta beletörölni az

orrát Stefan rabruhájába, amin láthatóan csak javíthatott bármi, amit vele tehetett.

Persze nem sikerült; éppen úgy, ahogy Stefan karját sem érezte, amely megpróbálta gyengéden átölelni.

Nem vitte magával a testét.De a könnyeit valahogy igen, és egy hideg, acélköteg

keménységű hang azt mondta benne, ne pazarold őket, te idióta! Használd a könnyeidet! Ha már sírnod kell, sírj az arcára vagy a kezére! Amúgy meg mindenki utál.

Még Matt is utál, pedig Matt mindenkit szeret, folytatta a vé-kony, kegyetlen, hatékony hang, és Elena zokogása írj erőre kapott. A lány figyelmetlenül ugyan, de észlelte a könnyei hatását. Minden egyes csepptől rózsaszínné vált Stefan fehér bőre, és a szín hullá-mokban terjedt kifelé, mintha a fiú egy kis tó lenne, Elena pedig a felszínén nyugodna - víz a vízen.

Eltekintve attól, hogy a könnyei olyan sebesen záporoztak, mint-ha zivatar lenne a Wickery-tó felett. És erről Elenának az jutott eszébe, amikor Matt beleesett a tóba, miközben megpróbált ki-menteni egy kislányt, aki alatt beszakadt a jég, és hogy Matt menynyire utálja most őt.

– Ne, jaj, ne, ne, gyönyörűséges kis szerelmem - könyörgött Stefan olyan őszintén, hogy bárki hitt volna neki. Dc Elena hogyan hihetett volna? Tudta, hogy nézhet ki könnyáztatta, felpüffedt arccal: semmi „gyönyörűséges" nincs benne! És őrültség lenne, ha Stefan azt szeretné, hogy hagyja abba a sírást: a könnycseppek új életet leheltek belé, ahol csak a bőréhez értek - és talán a benne dúló vihar tette a dolgát, mert a telepatikus hangja erős volt és magabiztos.

Elena, bocsáss meg nekem - ó, istenem, csak egy pillanatot adj vele! Csak egyetlen pillanatot.!Akkor bármit elviselek, még a halált is. Csak egy pillanatot, hogy megérinthessem!

És Isten talán megszánta Stefant egy pillanatra. Elena ajka Stefan felett lebegett reszketve, mintha valahogy egy csókot lophatna rá, mint régen, amikor a fiú mélyen aludt. És egyetlen pillanatra Elena úgy érezte, mintha meleg bőrhöz érne, és Stefan szempillájának rezzenése érne a szemhéjához, ahogy a fiú szeme

meglepetten felpattant.Mindketten azonnal mozdulatlanná dermedtek, elkerekedett

szemmel bámulták egymást, de egyikük sem volt olyan bolond, hogy akár csak egy kis mozdulatot tegyen. Elena azonban nem bírta sokáig, ahogy Stefan ajkainak melege az egész testét felgyújtotta. Beleolvadt a csókba, és miközben óvatosan változatlan pózban tartotta a testét, érezte, hogy a tekintete elhomályosul, és a szemhéja lecsukódik.

Miközben a szempillája valami szilárd anyaghoz ért, a pillanat lassan befejeződött. Elenának két választása volt: vagy sikoltozni kezd, és telepatikusan átkozni az II Signore-t, amiért az csak annyit adott, amennyit Stefan kért, vagy összeszedi a bátorságát, hogy rámosolyogjon Stefanra, és esetleg megnyugtassa.

A jobbik énje győzedelmeskedett, és amikor Stefan is kinyitotta a szemét, Elena ráhajolt, úgy tett, mintha a könyökén támaszkodva Stefan mellkasán nyugtatná a fejét, és rámosolygott, miközben megpróbálta lesimítani a haját.

Stefan megkönnyebbülve visszamosolygott rá. Olyan volt, mintha bármit el tudna viselni, amíg Elenának nincs baja.

– Hát, Damon biztos gyakorlatiasabb lett volna - ugratta a lány. - Ő hagyta volna, hogy sírjak, mert végső soron az ő egészsége lenne a legfontosabb. És azért imádkozott volna... - Elena elhallgatott, majd nevetni kezdett, amitől Stefan is elmosolyodott. - Fogalmam sincs - jelentette ki végül Elena. - Nem hinném, hogy Damon szokott imádkozni.

– Valószínűleg nem szokott - helyeselt Stefan. - Amikor fiatalok és még emberek voltunk, a helyi pap bottal járt, de nem annyira, hogy rátámaszkodjon, mintsem hogy a rossz gyerekeket fenyegesse vele.

Elenának eszébe jutott a törékeny kisgyermek, akit a titkok hatalmas sziklájához láncoltak. Vajon a vallás is oda van bezárva az egymás után sorakozó ajtók mögé, amelyek mint egy tengeri csiga őriznek mindent, ami Damonnak egykor fontos volt?

Ezt nem kérdezte meg Stefantól. Ehelyett azt mondta, a lehe-tő legjobban „lehalkítva" a telepatikus hangját, hogy az épp csak megrezzentse Stefan neuronjait: Milyen más gyakorlatias dolog jut

eszedbe, amire Damon gondolna? És most a szabadulásodra célzok.– Nos... a szabadulásomra? Az első ötletem, hogy jó lenne, ha

kiigazodnál a városban. Engem bekötött szemmel hoztak ide, de mivel nem áll hatalmukban feloldani a vámpírokat az átok alól, és emberré változtatni őket, a többi érzékszervem megmaradt. Azt mondanám, ez egy akkora város, mint New York és Los Angeles együtt.

– Nagy város - nyugtázta Elena, miközben fejben jegyzeteket készített.

– De szerencsére minket csak a délnyugati része érdekelhet. A várost elméletben az Őrök kormányozzák, de ők a Másik Oldalon élnek, és a helyi démonok és vámpírok már régen rájöttek, hogy a nép jobban fél tőlük, mint az Őröktől. Most olyan tizenkettőtizenöt feudális kastély vagy birtok lehet erre, és mindegyik birtok egy-egy nagyobb területen uralkodik a városon kívül. Ők saját, egyedi termékeket készítenek, és itt kereskednek vele. Például azok a vámpírok, akik a Clarion Loess Black Magicet készítik.

– Értem - felelte Elena, akinek fogalma sem volt, miről beszél, a Black Magicet leszámítva. - De igazából arra lenne szükségünk, hogy megtudjuk, hogyan juthatunk el a Si no Sibe, a börtönödbe.

– Igaz. Nos, a legkönnyebb az lenne, ha megtalálnátok a kicune negyedet. A Si no Si egy épületcsoport, és a legnagyobb - amelynek nincs teteje, bár lehet, hogy alulról ez nem látszik, mert íves a fala...

– Ami úgy néz ki, mint egy kolosszeum? - vágott közbe Elena mohón. - Amikor idejövök, akkor madártávlatból szoktam látni a várost.

– Nos, ami úgy néz ki, mint egy kolosszeum, az egy kolosszeum - mosolygott Stefan.

Őszintén mosolygott; most már elég jól van ahhoz, hogy moso-lyogjon, örvendezett Elena némán.

– Szóval úgy tudunk be- és kijutni, ha a kolosszeum alól indulunk vissza a világunkba vezető kapu felé - összegezte Elena. - De ahhoz, hogy kiszabadítsunk, pár... dolgot be kell gyűjtenünk, és azok valószínűleg a város különböző részein lehetnek. - Megpró-bált visszaemlékezni, hogy beszélt-e már Stefannak a rókakulcsokról. Ha még nem, akkor valószínűleg jobb, ha nem teszi.

– Akkor én felfogadnék egy helyi idegenvezetőt - vágta rá Stefan azonnal. - Én nem igazán tudok a városról semmit, kivéve, amit az őrök mondanak, és nem vagyok biztos benne, hogy bízom bennük. De a kisemberek, az utca embere valószínűleg ismeri, amire szükségetek van.

– Ez jó ötlet - felelte Elena. Átlátszó ujjával láthatatlan mintákat rajzolt Stefan mellkasára. - Szerintem Damon minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen.

– Nagyra értékelem, hogy eljött - mondta Stefan, mintha át-gondolná a dolgokat. -Zártja az ígéretét, igaz?

Elena bólintott. A tudata mélyén ott lebegett a gondolat: a ne-kem adott szavát, hogy vigyáz rád. A szavát, hogy vigyáz rám. Damon mindig megtartja a szavát.

– Stefan - szólalt meg ismét a fiú elméjének legmélyén, ahol - reményei szerint - titokban oszthatott meg vele információkat -, látnod kellene őt, tényleg. Amikor körbezártam a Megváltás Szárnyaival, minden rossz dolog, ami megkeményítette vagy kegyetlenné tette, megszűnt. És a Megtisztulás Szárnyaitól a lelkét borító kőréteg darabokra hullott... nem hiszem, hogy el tudnád képzelni, milyen volt. Olyan tökéletes... olyan új! És utána, amikor sírt...

Elena érezte, hogy Stefanban három réteg érzelem váltja egy-mást szinte azonnal. A hitetlenkedés, hogy Damon képes sírni, mindannak ellenére, amit Elena mesélt. A hit és a döbbenet, mi-közben magába szívta Elena képeit és emlékeit. És végül a vágy, hogy megvigasztalja Elenát, miközben ő a mindörökre vezeklésre ítélt Damont bámulja. Egy olyan Damont, aki soha többé nem fog létezni.

– Téged megmentett - suttogta Elena -, de magát nem hajlandó megmenteni. Még Sinicsivel és Mizaóval sem volt hajlandó megalkudni. Hagyta, hogy elvegyék azokat az emlékeit.

– Lehet, hogy túlságosan fájtak.– Igen - felelte Elena, és szándékosan lejjebb engedte a gátakat,

hogy Stefan megérezze, mennyire fájt, amikor az az új, tökéletes teremtmény, akit létrehozott, megértette, milyen kegyetlen árulásokat követett el, amelyekbe... nos, amelyekbe a legerősebb

lélek is beleroskadna. - Stefan? Szerintem Damon nagyon magányos.– Igen, angyalom. Azt hiszem, igazad van.Ezúttal Elena sokkal hosszabban gondolkozott, mielőtt

megkockáztatta volna: - Stefan? Szerintem ő nem ismeri, milyen érzés, ha szeretik - mondta, és szinte tűkön ülve várta Stefan válaszát.

Stefan lassan, nagyon lassan ugyanazt felelte: - Igen, angyalom. Azt hiszem, igazad van.

Ó, mennyire szerette Elena Stefant! Ő mindig megérti. És akkor a legbátrabb, leggálánsabb és legnagylelkűbb, amikor erre a legnagyobb szükség van.

– Stefan? Itt maradhatok megint éjszakára?– Éjszaka van, gyönyörűséges kis szerelmem? Maradhatsz...

hacsak el nem jönnek értem, hogy elvigyenek valahova. - Stefan egyszeriben elkomorodott, és fogva tartotta Elena pillantását. - Ha megérkeznek... megígéred, hogy elmész, ugye?

Elena egyenesen Stefan zöld szemébe nézett, és azt felelte: - Ha így akarod, megígérem.

– Elena? Te... megtartod az ígéreteidet, ugye? - Stefan hangja hirtelen nagyon álmosnak tűnt, de kellemesen álmosnak, nem elgyötörtnek. Úgy látszott, mintha a fiú felfrissült volna, és aztán csodálatosan elringatták.

– Közel tartom őket magamhoz - suttogta Elena. De téged még közelebb, gondolta. Ha valaki eljönne bántani Stefant, az megtudná, mire képes egy testetlen ellenfél. Például mi lenne, ha egyszerűen benyúlna a testükbe, és sikerülne egy pillanatra szilárddá válnia? Elég időre ahhoz, hogy megszorítsa a szívüket a csinos kis fehér ujjaival? Az már valami lenne.

– Szeretlek, Elena. Annyira örülök... hogy megcsókolhattalak...– Nem ez volt az utolsó alkalom! Meglátod! Esküszöm! - Elena

újabb gyógyító könnyeket hullajtott Stefanra.Stefan kedvesen elmosolyodott. És már aludt is.

Reggel Elena a fényűző hálószobájában ébredt Lady Ulrna házában, egyedül. De egy újabb emléket kapott, mint egy lepréselt rózsát, amelyet elrakhatott magába egy különleges helyre.

És valahol a szíve mélyén tudta, hogy egy szép napon talán ezek az emlékek maradnak csupán neki Stefanból. Elképzelte, hogyan kapaszkodna ezekbe az édes illatú, törékeny emlékekbe, és milyen becsben tartaná őket - ha Stefan nem térne vissza többé.

25.

-Ó, csak egy picit szeretnék belekukucskálni - nyafogott

Bonnie a tiltott vázlatfüzetet nézve, amelybe Lady Ulma az haute couture ruhájukat rajzolta az első báljukra, amelyre aznap este került sor. Karnyújtásnyira kelmeminták hevertek fényes szaténból, hullámzó selyemből, áttetsző muszlinból és puha, vastag bársonyból.

– Egy órán belül felpróbálhatod, és ezúttal nyitott szemmel! - nevetett Elena. - De nem feledkezhetünk meg arról, hogy a ma este nem a szórakozásé. Természetesen kell egy kicsit táncolnunk...

– Természetesen! - visszhangozta Bonnie eksztatikusan.– De a fő célunk az, hogy megtaláljuk a kulcsot. A rókakulcs első

felét. Ó, bárcsak lenne egy csillaggömböm, amelyben látszik a bál helyszíne belülről!

– Nos, mindannyian elég sokat tudunk, de azért beszélhetünk róla, és megpróbálhatjuk elképzelni - felelte Meredith.

Elena, aki a másik házból származó csillaggömbbel játszott, most letette a kissé homályos golyót, és azt mondta: - Rendben. Dugjuk össze a fejünket!

– Én is összedughatom? - hangzott fel egy csendes, árnyalt hang az ajtóból. A lányok mind megfordultak és felemelkedtek, hogy köszöntsék a mosolygó Lady Ulmát.

Mielőtt helyet foglalt volna, a szokásosnál is szívélyesebben ölelte meg és csókolta arcon Elenát, aki nem tudta megállni, hogy öszsze ne hasonlítsa ezt az elegáns asszonyt azzal a szerencsétlen nővel, akit egykor dr. Meggar házába vittek. Akkor csont és bőr volt, tekintete feszült, mint egy megriadt vadállaté. Egyszerű házikabátba öltöztették, lábára férfipapucsot húztak. Most egy római úrnőre emlékeztette Elenát nyugodt, egyre teltebb arcával, fényes, sötét hajkoszorúját pedig ékkövekkel kirakott fésűkkel rögzítette. A teste is kezdett kikerekedni, különösen a hasa, noha megtartotta

természetes kecsességét, miközben leült a bársonykanapéra. Sáfrányszínű, nyersselyem ruha volt rajta, fodros és csillogó őszibarackszín alsószoknyával.

– Annyira várjuk már a mai főpróbát - biccentett Elena a váz-latfüzet felé.

– Én is úgy izgulok, mint egy gyermek - ismerte be Lady Ulma. - Bárcsak akár a tizedét viszonozhatnám annak, amit értem tettetek!

– Már sikerült - felelte Elena. - És ha megtaláljuk a rókakulcsokat... az a te segítséged miatt lesz. El sem tudom mondani, menynyit jelentene számomra - fejezte be szinte suttogva.

– De neked eszedbe sem jutott, hogy a segítségedre lehetek egyszer, amikor szembeszálltál a törvénnyel egy rongyos rabszolga miatt. Egyszerűen csak segíteni akartál nekem, és nagyon megszenvedtél ezért - felelte Lady Ulma csendesen.

Elena kényelmetlenül fészkelődött. Az arcán már csak egy vékony, fehér sebhely látszott. Egykor - amikor visszatért a földre a túlvilágról - képes lett volna egy egyszerű Erőhullámmal eltüntetni a sebhelyet. Most viszont, hiába tudta irányítani az Erejét a testén belül, hiába tudta vele felerősíteni az érzékszerveit, semmilyen más módon nem sikerült engedelmességre kényszerítenie.

Egykor, gondolta, miközben maga előtt látta azt az Elenát, aki az iskola, a Robert E. Lee parkolójában csorgatta a nyálát egy Porschéra, az arcát csúfító sebhelyet a legszörnyűbb sorscsapásnak találta volna. De most egyszerűen nem tudta komolyan venni, hisz nemcsak sok elismerést zsebelt be érte (Damon például a „becsület fehér csíkjának" nevezte), hanem azt is jól tudta, hogy Stefannak ez éppen annyira nem számít, mint amennyire neki sem számítana egy sebhely a fiú arcán.

Már nem vagyok az, aki egykor voltam, gondolta. És örülök ennek.

– Nem számít - felelte, ügyet sem vetve a fájdalomra, ami még mindig lüktetett néha a lábában. - Beszéljünk az Ezüstcsalogányról és a gáláról!

– Rendben - tette hozzá Meredith. - Mit tudunk róla? Hogy is volt a rejtvény, Elena?

– Mizao azt mondta: „Ha azt mondanám, hogy az egyik fele az

ezüstcsalogány eszközében van, az segítene neked?", vagy valami ilyesmit - idézte Elena engedelmesen. Mindannyian fejből tudták, de elismétlése a szertartás része volt, ahányszor csak szóba került a dolog.

– Az „Ezüstcsalogány" pedig Lady Fazina Darley beceneve, mint azt mindenki tudja a Sötét Dimenzióban! - kiáltott fel Bonnie, kis kezét összecsapva örömében.

– Valóban. Ezt a nevet akkor kapta, amikor először idejött és énekelni kezdett, és ezüsthúros hárfáján játszott - erősítette meg Lady Ulma komoran.

– És a hárfa húrjait fel kell hangolni, és kulcsokkal szokták felhangolni - folytatta Bonnie izgatottan.

– Igen. - Meredith vele ellentétben lassan, elgondolkozva be-szék. - De nem egy hárfakulcsot keresünk. Azok így néznek ki - rakott le maga mellé egy tárgyat sima, sápadt juharfából, amely úgy nézett ki, mint egy nagyon rövid T, vagy oldalra fektetve, mint egy kecsesen hajladozó fa, egyetlen rövid, vízszintes ággal. - Ezt az egyik zenésztől kaptam, akit Damon vett fel.

Bonnie gőgösen méregette a hangolókulcsot. - Lehet, hogy egy hangolókulcsot keresünk - vetette fel. - Lehet, hogy valahogy mindkét célra alkalmas.

– Ezt nem tudom elképzelni - felelte Meredith makacsul. - Ha-csak nem változtatják meg valahogy az alakjukat, amikor összekerül a két fél.

– Ó, te jó ég, de igen - mondta Lady Ulma, mintha Meredith valami magától értetődő dolgot jegyzett volna meg. - Ha egy va-rázskulcs két feléről van szó, akkor biztosan megváltozik az alakja, amikor a két felet összerakják.

– Látod? - kérdezte Bonnie.– De ha bármilyen alakúak lehetnek, akkor hogy a fenébe

tudjuk majd, hogy megtaláltuk-e őket? - kérdezte Elena türelmetlenül. Őt nem érdekelte más, minthogy kiderítse, hogy menthetik meg Stefant.

Lady Ulma elhallgatott, és Elena ettől rosszul érezte magát. Utált nyersen beszélni, vagy akár idegesnek tűnni épp őelőtte, akinek olyan kiszolgáltatott és borzalmas volt az élete kora

kamaszkora óta. Elena azt akarta, hogy Lady Ulma biztonságban és boldogságban éljen.

– Mindenesetre - folytatta gyorsan - egy dolgot tudunk. Hogy benne van az Ezüstcsalogány eszközében. Úgyhogy akármi is van Lady Fazina hárfájában, az lesz az.

– Ó, de... - szólalt meg Lady Ulma, majd elhallgatott, még mi-előtt kimondta volna.

– Mi az? - kérdezte Elena gyengéd hangon.– Semmiség - felelte Lady Ulma sietve. - Úgy értem, nem

akarjátok felpróbálni a ruhákat? Ez az utolsó próba, hogy lássuk, minden öltés a helyén van-e.

– Az nagyon jó lenne! - kiáltott fel Bonnie, és egyúttal rávetet-te magát a vázlafüzetre is, Meredith pedig meghúzott egy csengőt, mire egy szolga sietett be, majd elsietett a varrószobába.

– Csak azt sajnálom, hogy Damon gazda és Lord Sage nem hagyta, hogy nekik is tervezzek valamit - közölte Lady Ulma gyászosan Elenával.

– Ó, Sage nem jön el. És biztos vagyok benne, hogy Damon nem bánta volna - amennyiben pontosan olyan fekete bőrdzsekit, fekete inget, fekete farmert és fekete csizmát tervezel neki, mint amilyet mindig viselni szokott. Azt boldogan felvette volna.

Lady Ulma felnevetett. - Értem. Nos, ma este elég fantasztikus ruhát láthat ahhoz, hogy a jövőben esetleg megváltoztassa a véleményét. És most húzzuk be a függönyt az összes ablakon! Ez a gála bent lesz, gázlámpák között, úgyhogy a valódi színek fognak látszani.

– Csodálkoztam is, hogy a meghívón feltüntették, hogy „beltéri" - mondta Bonnie. - Azt hittem, hogy talán csak az időjárás miatt.

– A nap miatt - magyarázta Lady Ulma józanul. - Az az utála-tos vörös fény minden kéket lilává, minden sárgát barnává változtat. Tudod, egy kinti szoáréra senki nem venne fel akvamarint vagy zöldet... nem, még te sem, a vörös hajaddal, hiába sipítozik érte.

– Megértem. Nagyon lehangoló lehet egy idő után az a mindig ugyanott függő nap.

– El sem tudod képzelni - dünnyögte Lady Ulma, majd gyorsan hozzátette: - Amíg várakozunk, megmutassam, hogy mit terveztem a

magas barátnődnek, aki kételkedik bennem?Ó, igen, kérem! - nyújtotta máris Bonnie a vázlatfüzetet.Lady Ulma lapozgatott benne, míg oda nem ért a keresett

oldalhoz. Úgy kapta fel a tollait és a színes ceruzáit, mint egy gyermek, aki alig várja, hogy ismét a kedvenc játékaival játszhasson. - Itt van - mondta, a színes ceruzákkal hozzátéve még egy-egy vonalat és görbületet, de úgy tartotta a füzetet, hogy a három lány lássa a tervet.

– Ó, te jó ég! - kiáltott fel Bonnie őszinte elképedéssel, és még Elena is érezte, hogy tágra nyílik a szeme.

A lány a rajzon egyértelműen Meredith volt, félig feltűzött és félig leengedett hajjal, de micsoda ruhában! Az ébenfekete, pánt nélküli ruha rátapadt tökéletesen megrajzolt alakjára, kiemelve a domborulatait, amelyeket tovább hangsúlyozott a szív alakú dekoltázs: ettől Meredith elölről úgy nézett ki, mint egy Valentin-napi szív. A ruha követte a test vonalát egészen térdig, ahol hirtelen drámaian kibővült. - Egy „hableány" ruha - magyarázta Lady Ulma, végre elégedetten a vázlatával. - És itt is van - tette hozzá, amikor a varrónők beléptek, áhítatosan tartva a varázslatos ruhát. Most már látták a lányok, hogy fekete bársonyból van, amit apró, szögletes, aranyszínű fémdarabkák díszítenek. Olyan, mint otthon az éjfél, gondolta Elena, ezernyi hullócsillaggal az égbolton.

– És jár hozzá ez a nagyon nagy, ónix és arany fülbevaló, ezek az ónix és arany fésűk a hajadba, és pár hozzáillő, gyönyörű karkötő és gyűrű, amiket Lucen ehhez a ruhához készített - folytatta Lady Ulma. Elena rájött, hogy valamikor az elmúlt pár percben Lucen is belépett a szobába. Rámosolygott, majd a tekintete a kezében lévő háromszintes tálcára vándorolt. A tetején, elefántcsont háttér előtt, két ónix és gyémánt karkötő volt, továbbá egy gyűrű akkora gyémánttal, hogy beleszédült.

Meredith úgy pillantott körbe a szobában, mintha egy magán-beszélgetést szakított volna félbe, és nem tudná, merre menekül-jön. Majd a ruháról és az ékszerekről ismét Lady Ulmára emelte a tekintetét.

Meredith általában nem veszítette el könnyen az önuralmát. De most egyszerűen odalépett Lady Ulmához, és lendületesen meg-

ölelte, majd Lucenhez fordult, és nagyon gyengéden a karjára tette a kezét. Látszott, hogy képtelen megszólalni.

Bonnie ekkor már egy műértő tekintetével méregette a vázlatot. - Azok az összeillő karkötők direkt a ruhához készültek, igaz? - kérdezte összeesküvő hangon.

Elena meglepetésére Lady Ulma láthatóan zavarba jött. Majd lassan megszólalt: - Igazság szerint... nos, Meredith kisasszony... rabszolga. Minden rabszolgának kötelező valamilyen szimbolikus karperecet viselnie, ha kilép az otthonából. - Lady Ulma lesütötte a szemét, és elvörösödött.

– Lady Ulma... jaj, ugye nem hiszed, hogy ez számít nekünk?Lady Ulma szeme megvillant, amikor felnézett. - Nem számít?– Nos - mondta Elena gőgösen -, nem igazán számít... izé, egy-

előre, mert most semmit nem tehetünk ellene. - A szolgák persze nem voltak beavatva a Damon-Elena-Meredith-Bonnie kapcsolat titkaiba. Még Lady Ulma sem értette, miért nem szabadítja fel Damon a három lányt arra az esetre, ha „valami történne, a Menynyei Őrök óvjanak tőle". De a lányok szilárdan kitartottak a szolgaság mellett, nehogy az egész vállalkozásukat veszélybe sodorják.

– Nos, mindenesetre - kezdett hadarni Bonnie - szerintem ezek a karkötők gyönyörűek. Úgy értem, nem is találhatott volna jobbat a ruhához, nem? - vette célba a tervező szakmai érzékeny-ségét.

Lucen szerényen mosolygott, Lady Ulma pedig szeretetteljes pillantást vetett rá.

Meredith arca még mindig ragyogott. - Lady Ulma, nem is tu-dom, hogyan köszönjem meg. Ezt a ruhát fogom viselni, és ma éjjel olyasvalaki lehetek, mint még soha. Persze a hajam a rajzon fel van tűzve, vagy részben fel van tűzve. Általában nem szoktam így hordani - fejezte be Meredith erőtlenül.

– Ma este pedig így fogod... feltűzve, hogy jól látsszék a homlokod a gyönyörű szemöldököd felett. Ez a ruha kiemeli a vállad és a karod elbűvölő vonalát. Bűn lenne őket elrejteni, akár nappal, akár éjszaka. A frizura pedig megmutatja az egzotikus arcodat, ahelyett, hogy elrejtené! - jelentette ki Lady Ulma határozottan.

Remek, gondolta Elena. Sikerült elterelniük a beszélgetést

szimbolikus rabszolgaságukról.– Egy kis sminket is kapsz... halvány aranyat a szemhéjadra, és

szenet a szempillád kiemeléséhez. Egy árnyalatnyi arany rúzst, de nem vöröset; azt nem szeretem fiatal lányokon. A tejeskávészínű bőröd pedig tökéletessé teszi e tökéletes, vonzó fiatal lányt.

Meredith segélykérően meredt Elenára. - Általában sminket sem hordok - mondta, de mindketten tudták, hogy vereséget szenvedett. Lady Ulma elképzelése életre fog kelni.

– Ne hívjuk hableány-ruhának; Meredith szirén lesz - jegyezte meg Bonnie lelkesen. - De mondhatnánk rá valami varázsigét, hogy távol tartsuk tőle a vámpírtengerészeket.

Elena meglepetésére Lady Ulma komolyan bólintott. - A var-rónő barátnőm átküldött ma egy papnőt, hogy áldja meg az öszszes ruhát, és persze hogy óvjon meg titeket a vámpírtámadásoktól. Már ha nincs ellene kifogásod - pillantott Elenára, aki bólintott.

– Amíg Damont nem tartja távol - tette hozzá viccelődve, és érezte, hogy megfagy a levegő, Meredith és Bonnie pedig azonnal felé fordul, hátha elkapnak valami árulkodó jelet Elena arcán.

De Elena figyelt, hogy az arca kifejezéstelen maradjon, Lady Ulma pedig folytatta: - A tiltás természetesen nem vonatkozik a... Damon gazdára.

– Természetesen - visszhangozta Elena józanul.– És most következzék a gála legkisebb szépsége - fordult Lady

Ulma Bonnie felé, aki elpirult, és beharapta az ajkát. - Számodra valami nagyon különlegeset tartogatok. Nem is tudom, mióta vágyom arra, hogy ezzel az anyaggal dolgozhassak. Egy kirakatban nézegettem évről évre, és majd belehaltam, hogy megvehessem, és készíthessek belőle valamit. Látod? - Ezzel előrelépett a következő két varrónő egy kisebb, könnyebb ruhával, miközben Lady Ulma felemelt egy vázlatot. Elena máris elképedve bámult. Az anyag cso-dálatos volt - gyönyörű -, de az összeállítás még különlegesebb. A színe élénk pávakékben és zöldben játszott, és a legelképesztőbb kézimunkával úgy varrták össze, hogy deréktól felfelé pávaszemek ragyogjanak belőle.

Bonnie barna szeme ismét tágra nyílt. - Ez az enyém? - súgta, és szinte félt hozzáérni az anyaghoz.

– Igen, és hátrasimítjuk a hajadat, hogy éppen olyan kifinomult benyomást keltsél, mint a barátnőd. Rajta, próbáld fel! Szerintem tetszeni fog. - Lucen hátravonult, Meredithre pedig óvatosan el is kezdték feladni a hableány-ruhát.

Bonnie boldogan vetkőzni kezdett.

Lady Ulmának igaza volt. Bonnie imádta a megjelenését aznap este. Éppen az utolsó simítások zajlottak, például finom citrus- és ilnsavíz-permetet szórtak rá, amit erre az alkalomra készítettek neki. Egy hatalmas tükör előtt állt, pár perccel azelőtt, hogy elindultak volna Fazina, az Ezüstcsalogány gálájára.

Bonnie kicsit elfordult, és csodálattal meredt a pánt nélküli, bő szoknyás ruhára. A fűzője mintha csupa pávaszemből készült volna, amelyeket szökőkútszerűen rendeztek el, a derekánál pedig öszszeszaladtak, kiemelve a karcsúságát. A derekától lefelé elöl és hátul is egy nagyobb pávaszemekből álló zuhatag indult. A hátán kis sor valódi pávatoll volt a smaragdszínű selymen. Elöl, a nagyobb zuhatagon, hullámzó, stilizált tollakat ábrázoló arany- és ezüsthímzés tartott egyenesen a ruha alja felé, amelyet vékony aranybrokáttal szegtek be.

És mintha mindez nem lenne elég, Lady Ulma készíttetett egy valódi pávatollakból álló, jádefogantyús legyezőt, pici, halkan csilingelő jáde, citrin és smaragdfüggőkkel az alján.

Bonnie nyakába jádenyaklánc került, smaragddal, zafírral és lapis lazulival kirakva. A két csuklóján pedig több smaragd-jáde karkötőt víselt, amelyek minden lépésre megzörrentek, a rabszolgaság szimbólumaként.

De Bonnie tekintete nem igazán időzött el rajtuk, és nem tudta szívből gyűlölni a karkötőket. Azon gondolkozott, hogy egy külön fodrász érkezett, hogy „hátrasimítsa" tűzvörös, göndör fürtjeit, amíg sötétvörösen a fejére nem tapadtak, és aztán jáde- és smaragdcsatokkal tartották kordában őket. Bonnie szív alakú arca még soha nem nézett ki ilyen felnőttesen, ilyen kifinomultan. Smaragd szemhéját és szénfekete szempilláját Lady Ulma élénkpiros rúzzsal egészítette ki, most az egyszer megszegve a saját szabályát, és itt-ott ügyesen kipirosította az arcát is, amitől Bonnie úgy nézett

ki, mintha folyamatosan belepirulna valamilyen bókba. Az összeállítást finoman megmunkált jáde fülbevalók egészítették ki aranycsengettyűkkel, és Bonnie úgy érezte magát, mintha a Távol-Kelet hercegnője lenne.

– Ez tényleg varázslatos. Általában úgy nézek ki, mint egy manó, aki megpróbált szurkolólánynak vagy virágáruslánynak öltözni - vallotta be, miközben újra és újra megcsókolta Lady Ulmát, örömmel konstatálva, hogy a rúzs az ajkán maradt, és nem hagyott nyomot jótevője arcán. - Ma este viszont úgy nézek ki, mint egy fiatal nő.

Tovább csacsogott volna, megállíthatatlanul, bár Lady Ulma már így is próbálta óvatosan felitatnia könnyeit, csakhogy ebben a pillanatban belépett Elena, és Bonnie felhördült.

Elena ruhája már délután készen volt, úgyhogy Bonnie csak a vázlatot látta. De az valahogy nem adta át, hogy fog mutatni Elenán.

Bonnie titokban azon gondolkozott, nem bízott-e Lady Ulma túl sokat Elena természetes szépségére, ćs abban reménykedett, hogy Elenának is éppen annyira tetszeni fog a saját ruhája, mint láthatóan mindenkinek Bonnie-é és Meredithé.

Most megértette.– Ezt Istennő-ruhának hívják - magyarázta Lady Ulma a szoba

döbbent csendjében, miközben Elena besétált, és Bonnie szédelegve arra gondolt, hogy ha tényleg éltek valaha istennők az Olümposzon, akkor minden bizonnyal így szerettek volna öltözködni.

A ruha titka az egyszerűségében rejlett. Tejfehér selyemből készült, finoman berakott derékkal, amely egyszerű, két darabból szabott felső részt fogott össze. A V-kivágás látni engedte Elena hamvas bőrét, a vállrészt két gyöngyház- és gyémántberakásos aranycsat díszítette. A hátán a két selyemdarab pánttá keskenyedett, keresztezte egymást, hogy a rakott deréknál találkozzanak újra. A szoknyarész egyenesen hullott le kecses selyemrétegekben egészen Elena finom szandáljáig - amely szintén aranyszínű volt, gyöngyház és gyémánt rátétekkel.

Milyen egyszerű ruha, és milyen nagyszerű a megfelelő lányon!Elena nyakán egy stilizált pillangó alakú arany nyaklánc volt,

olyan sok gyémánttal kirakva, hogy több színben izzott, ahányszor csak Elena megfordult, és megcsillant rajta a fény. Elena ezt a

lapisgyémánt nyakék felett viselte, amelyet Stefantól kapott, mivel azt egyszerűen nem volt hajlandó levenni. De nem számított. A pillangó teljesen eltakarta a nyakéket.

Elena mindkét csuklóján egy-egy széles, gyöngyház- és gyémánt-berakásos arany karkötőt viselt, amelyeket a titkos szobában találtak, és nyilvánvalóan a nyaklánchoz tartoztak.

És ennyi. Elena haját addig fésülték, amíg selymes aranyzuhataggá nem változott, és kapott egy árnyalatnyi rózsaszín rúzst. De az arcát, a sűrű, fekete szempilláival, a világosabb, ívelt szemöldökével - és pillanatnyi izgatottságával, amitől szétváltak rózsaajkai, és ragyogó szín költözött az orcáira - ezenfelül érintetlenül hagy-ták. Arany tincsei közül gyémántzuhatag alakú fülbevalók kandikáltak ki.

Mindenkit meg fog őrjíteni ma éjjel, gondolta Bonnie, irigyen szemezve a merész ruhával, de nem féltékenyen, hanem kedvét lel-ve a gondolatban, hogy mekkora szenzációt fog Elena kelteni. Ő viseli a legegyszerűbb ruhát, mégis teljesen háttérbe szorít minket Meredithszel.

Pedig Bonnie még soha nem látta Mereditht ilyen csinosnak - vagy ilyen egzotikusnak. És soha nem tudta, milyen lélegzetelállító az alakja, hiába volt annyi gondosan kiválasztott ruhája.

Meredith egyszerűen vállat vont, amikor Bonnie megemlítette. Neki is volt legyezője, fekete lakkból. Kinyitotta, majd egy mozdulattal összecsukta, és elgondolkozva ütögette vele az állát.

– Egy zseni kezei közé kerültünk - felelte egyszerűen. - De nem feledkezhetünk meg arról, miért vagyunk itt igazából.

26.

-Stefan megmentésére kell koncentrálnunk - jelentette ki

Elena abban a szobában, amelyet Damon választott magának Lady Ulma házában.

– Mi másra koncentrálnék? - kérdezett vissza Damon, de egy pillanatra sem vette le a szemét Elena nyakáról a gyöngyházas-gyémántos nyakékkel. A tejfehér ruha valahogy kiemelte Elena nyakának karcsú ívét, és ezt Elena is tudta.

Felsóhajtott.– Ha elhinnénk, hogy ezt komolyan gondolod, akkor

elengedhetnénk magunkat.– Úgy érted, olyan nyugodtak lehetnénk, mint te?Elena belülről megrázta magát. Lehet, hogy Damon látszólag

csak egyetlen dologban merül el, de az életösztöne arra ösztökéli, hogy folyamatosan résen legyen, és ne csak azt lássa, amit látni akar, hanem mindent maga körül.

És Elena tényleg szinte elviselhetetlenül izgatott volt. A többiek hadd gondolják, hogy a gyönyörű ruha miatt - ami tényleg gyönyörű volt, és Elena mély hálát érzett Lady Ulma és a segítői iránt, amiért elkészítették. De az izgatottsága legfőbb tárgya a lehetőség volt - nem, gondolta, a bizonyosság -, hogy aznap este megtalálja a fél kulcsot, melynek segítségével kiszabadíthatják Stefant. Az arcára gondolni, arra, hogy hús-vér valójában láthatja...

...rémisztő volt. Az jutott eszébe, amit Bonnie mondott álmá-ban, és előrenyújtotta a kezét, hogy vigaszt és megértést találjon, de ehelyett valahogy azon kapta magát, hogy Damon kezét szorongatja, aztán már a karjában is van.

Csak az a kérdés: mit fog szólni Stefan a motelben töltött éjszakádhoz Damonnal?

Mit szólhatna Stefan? Mit lehet ehhez szólni?– Félek - hallotta meg, és egy pillanat késéssel felismerte a saját

hangját.– Hát, ne gondolj rá - felelte Damon. - Attól csak rosszabb lesz

minden.De hazudtam, gondolta Elena. Te nem is emlékszel rá, különben

te is hazudnál.– Bármi is történt, ígérem, hogy melletted maradok - mondta

Damon halkan. - Erre amúgy is a szavamat adtam.Elena érezte a leheletét a haján. - És arra, hogy a kulcsra kon-

centrálsz?Igen, igen, de ma még nem ettem rendesen. Elena összerezzent,

majd közelebb rántotta Damont. Egyetlen pillanatra nem csak eszeveszett éhséget érzett, hanem éles fájdalmat is, ami megrémítette. Dc ekkor, még mielőtt cl tudta volna helyezni a térben, a fájdalom megszűnt, és a Damonnal való kapcsolatot mintha elvágták volna.

Damon!– Mi az?Ne zárj ki!– Nem zárlak. Csak feleltem mindenre, amire felelni kellett.

Tudod, hogy a kulcsot fogom keresni.Köszönöm, próbálkozott ismét Elena. De nem éhezhetsz...Még hogy éhezem? - Damon telepatikus kapcsolata visztir.iirü

de valami hiányzott belőle. Szándékosan visszatartott valamit, és arra koncentrált, hogy Elena érzékeit valami mással támadja meg - éhséggel. Elena érezte, hogy tombol benne, mintha egy tigris lenne, vagy egy farkas, ami napok óta - hetek óta - nem ölt.

A szoba lassan megfordult körülötte.– Csak... nyugodtan - suttogta, azon csodálkozva, hogy Damon

továbbra is képes megállni a lábán, és őt is megtartani, miközben a bensője így marja. - Amire... csak... szükséged van...

Es ekkor megérezte a nyakán a borotvaéles fogak gyengéd érintését.

Átadta magát, belemerült az élménybe.

Az Ezüstcsalogány gálájára való felkészülésként, ahol a Stefan kiszabadítására szolgáló rókakulcs egyik felét akarták megszerez-ni, Meredith átolvasta azokat a dokumentumokat, amelyeket ki-nyomtatott és a zsákjába gyömöszölt, amikor átrágta magát az In-ternetről letöltött hatalmas információmennyiségen. Mindent el-követett, hogy a lehető legalaposabban elmagyarázza Elenának és a többieknek, amit kiderített. De hogyan győződhetne meg róla, hogy nem kerülte el a figyelmét valami létfontosságú adat, egy na-gyon fontos információ, amelyen a sikerük áll vagy bukik? A siker, hogy megmentik Stefant, vagy a bukás, hogy vereséget szenvedve hazatérnek, a fiú pedig tovább senyved börtönében.

Nem, gondolta Meredith. A tükör előtt állt, szinte félt ránézni arra az egzotikus szépségre, amivé vált. Nem, még csak nem is gondolhatunk a bukás szóra. Stefan életéért muszáj sikert aratnunk. Méghozzá anélkül, hogy lelepleződnénk.

27.

lena magabiztosnak érezte magát, és csak egy kicsit szédült, amikor elindultak az Ezüstcsalogány gálájára. De amikor

megérkeztek hordszékeikben - Damon Elenával, Meredith pedig Bonnie-val (Lady Ulmának megtiltotta az orvos, hogy bármilyen rendezvényen részt vegyen, amíg terhes) - a Méltóságos Lady Fazina palotájába, valami rettegésféle hasított belé.

E

Az épület tényleg palota volt, a tündérmesék legszebb hagyományai szerint, gondolta. Tornyok és bástyák magasodtak föléjük, valószínűleg kékre és aranyra festve, de a napfényben levendulaszínűen, és olyan benyomást keltettek, mintha lebegnének. A napfény ellensúlyozására fáklyákat gyújtottak a dombra vezető út két oldalán, és valamilyen vegyszert is tettek beléjük - vagy varázslatot alkalmaztak -, hogy a fényük különböző színekben ragyogjon. Aranyból vörösbe, lilába, kékbe, zöltbe és ezüstbe mentek át, és minden szín valódinak tűnt. Elenának elállt a lélegzete, hiszen ebben a világban még nem látott semmit, ami ne vörös árnyalatú lett volna. Damon hozott magával egy üveg Black Magicet, és szinte túlságosan szárnyalt a kedve, gondolta Elena.

Amikor a hordszék megállt a domb tetején, Damont és Elenát lesegítették belőle, és végigvezették egy folyosón, amelyet szinte teljesen elzártak a napfény elől. Felettük szépen díszített érdekes alakú papírlampionok függtek - volt közöttük nagyobb, mint a hordszékük -, fényesen kivilágítva, ami játékos hangulatot adott az egyébként szinte riasztóan nagyszabású helynek.

Kivilágított szökőkutak mellett mentek el, amelyek közül né-hány meglepetéseket tartogatott - például varázsbékákat, amelyek egyik tavirózsalevélről a másikra ugráltak: plop, plop, plop, mint az eső kopogása a háztetőn, vagy egy hatalmas, aranyozott kígyót, amely a fák között tekergőzött, vagy a látogatók feje felett, lekúszott

a földre, majd ismét fel a fák közé.És persze ott volt a padló is, amelyet átlátszóvá varázsoltak, és

halak, cápák, angolnák és delfinek tűntek fel alatta, a félhomályos, sötétkék mélységben pedig egy hatalmas bálna alakja. Elena és Bonnie gyorsan átsietett az útnak ezen a szakaszán.

Nyilvánvaló volt, hogy a birtok tulajdonosa bármilyen extravaganciát megengedhet magának, és hogy a legjobban a zenét kedveli, mert minden útszakaszon egy-egy gyönyörűen - időnként bizarr módon - öltözött zenekar játszott, vagy egyetlen híres énekes szólózott egy aranyozott ketrecben, mondjuk, úgy nyolc méterre a föld fölött.

Zene... zene és fények mindenütt...Elenát elbűvölte a látvány, a hangok, a hatalmas

virágágyásokból és a vendégekről áradó csodálatos illatok, mégis félt kicsit, a félelem apró kavicsként ülte meg a gyomrát. Annyira nagyviláginak érezte a ruháját és a gyémántjait, amikor elindultak Lady Ulma házából. De itt, Lady Fazinánál... hát, túl sok terem volt, túl sok ember, akik éppen olyan kifinomultan voltak öltözve, mint ő és „személyi asszisztens" testvérei. Attól tartott, hogy... nos, hogy amellett a nő mellett ott, akinek gyémántok ömlenek míves, háromsoros gyémánt-smaragd tiarájától kezdve egészen a finom, gyémántokkal átfont lábujjakig mindenéből, az ő kiengedett haja póriasnak és nevetségesnek tűnik egy ilyen nagyszabású rendezvényen.

Tudod, hány éves? Elena majdnem felugrott, amikor meghallotta Damon hangját a fejében.

Ki? -felelte Elena, próbálván legalább az irigységét - az aggodalmát - elfojtani telepatikus hangjában. Túl hangosan gondolkozom? - kérdezte riadtan.

Nem túl hangosan, de soha nem árt, ha még jobban lehalkítod. És pontosan tudod, hogy „ki"· az a zsiráf, akit úgy megbámultál, felelte Damon. Ha éppen tudni akarod, körülbelül kétszáz évvel idősebb nálam, és harmincnak próbál tűnni, ami tíz évvel kevesebb, mint akkor volt, amikor vámpírrá változott.

Elena pislogott. Mit akarsz ezzel mondani?Küldjél egy kis Erőt a füledbe, javasolta Damon. És hagyd abba

az aggódást!Elena engedelmesen megnövelte egy kicsit az Erőt a fülében, és

a beszélgetések hirtelen hallhatóvá váltak körülötte....ó, a fehér ruhás istennő. Még gyermek, de micsoda alakja... ...igen, az aranyhajú. Gyönyörű, nem?...ó, Hádészre, nézzék azt a lányt......Látták a herceget és a hercegnőt? Kíváncsi vagyok, cserélnek-

e... vagy... vagy esetleg egy négyes, kedvesem?Ez sokkal inkább hasonlított arra, amit a bulikon szokott hal-

lani. Vissza is tért az önbizalma, ráadásul, miközben kicsit bátrabban nézett végig a nagystílűen öltözött tömegen, hirtelen fellángolt benne a szeretet és a tisztelet Lady Ulma iránt, aki három gyönyörű ruhát tervezett és készíttetett el alig egy hét alatt.

Ő egy zseni, tájékoztatta Elena Damont komolyan, tudván, hogy a fiú tudni fogja, kire gondol. Nézd, Meredith körül már egész tömeg gyűlt össze. Es... és...

És egyáltalán nem úgy viselkedik, mint Meredith, fejezte be Dachon, és mintha egy kicsit kellemetlenül érezte volna magát.

Meredith láthatóan a legkevésbé sem érezte magát kellemetle-nül. Tudatosan úgy fordította az arcát, hogy csodálói gyönyörködhessenek klasszikus profiljában, ami viszont egyáltalán nem a higgadt, visszafogott Meredith Sulez profilja volt. Hanem egy kihívó, egzotikus lányé, aki mindjárt elénekli a Habanerát a Carmenből. Nyitva volt a legyezője, és kecsesen legyezgette magát. A lágy, de meleg beltéri világításban gyöngyként ragyogott a csupasz válla és a karja a fekete bársonyruha felett, amely még titokzatosabbnak és lenyűgözőbbnek tűnt, mint otthon. Annyira, hogy egy rajongó szívét mintha már meg is hódította volna; az illető kezében egy vörös rózsával térdelt Meredith előtt, amelyet olyan sietve szakított ki az egyik csokorból, hogy egy tüske megszúrta, és az ujjából kibugygyant a vér. Meredith mintha észre sem vette volna. Damon és Elena érzéseit viszont felkavarta a szőke, rendkívül jóképű fiatalember. Elena sajnálta... Damon pedig megéhezett.

Egyértelműen úgy tűnik, hogy előbújt a csigaházából, kockáztatta meg Damon.

Ó, Meredith soha nem bújik elő igazán, felelte Elena. Ez csak

színjáték. De ma este szerintem a ruhák csinálnak mindent. Meredith szi-rénnek öltözött, és kihívóan viselkedik. Bonnie olyan, mint égy páva, és... nézd!

Elena a hosszú folyosó felé biccentett, amely egy nagy terembe vezetett. Bonnie-nak, aki mintha igazi pávatollakat viselt volna, egész sleppje volt a rajongókból - akik pontosan ezt csinálták: rajongtak. Bonnie minden mozdulata könnyed és madárszerű volt, és a jádekarkötői összekoccantak formás karjain, a fülbevalója megcsendült minden egyes fejmozdulatától, a lába pedig mintha szikrázott volna az aranyszandálban a pávauszálya előtt.

– Tudod, ez furcsa - dünnyögte Elena, miközben odaértek a terembe, és végül mindenki elcsendesedett annyira, hogy hallotta Damon valóságos szavait. - Eddig észre sem vettem, de Lady Ulma az állatvilág különböző szintjeinek megfelelően készítette a ruháinkat.

– Hm? - Damon ismét Elena nyakát méregette. De szerencsé-re ebben a pillanatban egy jóképű férfi, aki elegáns, földi öltözé-ket viselt - frakkot, övsálat, satöbbi - jött arra több kehely Black Magickel. Damon a sajátját azonnal lehajtotta, majd elvett egy másikat a kecsesen meghajló pincértől. Aztán Elenával leültek - a hátsó sor szélén, még ha ez udvariatlanság is volt a vendéglátó-jukkal szemben. Úgy kellett ülniük, hogy szabadon tudjanak mo-zogni.

– Nos, Meredith hableány, ami a legmagasabb rend, és úgy viselkedik, mint egy szirén. Bonnie madár, ami a következő legmagasabb rend, és úgy is viselkedik, mint egy madár: nézi, ahogy a fiúk teszik-veszik magukat, miközben ő csak nevet. Én pedig pillangó vagyok úgyhogy szerintem ma éjjel egy társasági pillangó leszek. Te pedig mellettem leszel, a reményeim szerint.

– Milyen... aranyos - felelte Damon súlyos hangon. - De miből gondolod, hogy pillangónak kell lenned?

– Hát, a kiegészítőkből, te buta - felelte Elena, majd felemelte a gyöngyház-arany-gyémánt legyezőjét, és pillekönnyű mozdulattal megpaskolta vele Damon homlokát. Aztán kinyitotta, és megmutatta rajta a nyaklánc pillangó művészi rajzát, amelyet apró gyémánt-, arany- és gyöngyház berakások díszítettek, ahol nem zavarták a hajtásokat.

– Látod? Egy pillangó - mondta elégedetten szemlélve a képet.Damon egyik hosszú, keskeny ujjával, ami Elenát annyira

emlékeztette Stefan kezére, hogy elszorult a torka, végigrajzolta a lepke körvonalát, majd megállt a feje feletti hat stilizált vonalnál. - Mióta van a pillangóknak hajuk?

Az ujja továbbkúszott a két vízszintes vonalhoz a szárnyak között. - Vagy karjuk?

– Azok a lábak - felelte Elena mosolyogva. - Milyen kezes, lábas és fejes élőlénynek van hat hajszála és szárnya?

– Egy ittas vámpírnak - vetette fel egy hang felettük, és Elena meglepetten pillantotta meg Sage-et.

– Leülhetek mellétek? - kérdezte a férfi. - Inget nem tudtam szerezni, de tündérkeresztanyám elővarázsolt egy mellényt.

Elena nevetve odébb ült eggyel, hogy Sage Damon mellé tele-pedhessen. A férfi sokkal tisztább volt, mint amikor Elena utoljára a ház körül látta dolgozni, bár a haja még mindig hosszú, vad, zabolátlan tincsekben lógott. De Elena észrevette, hogy a tündérkeresztanyja cédrus- és szantálillattal fújta be, továbbá ellátta Dolce & Gabbana farmerrel és mellénnyel. Az eredmény... manifique volt. Az állatait sehol nem látta.

– Azt hittem, nem jössz - mondta neki Elena.– Hogy mondhatsz ilyet? Ebbe a mennyei fehérbe és aranyba

öltözve? Te szóltál a gáláról; a kérésed számomra parancs.Elena kuncogott. Persze mindenki másképp viselkedett vele

aznap este. A ruha tette. Sage dünnyögött valamit a látens heteroszexualitásáról, és megesküdött, hogy az Elena nyakláncán és legyezőjén látható rajz egy főnixet ábrázol. A jobb oldalán lévő nagyon udvarias démon, akinek sötét mályvaszínű bőre és kicsi, kunkori szarvai voltak, tiszteletteljesen megjegyezte, hogy neki olyannak tűnik, mint Istár istennő, aki, mint kiderült, pár ezer éve azért küldte őt a Sötét Dimenzióba, mert lajhárkodásra biztatta az embereket.

Elena fejben megjegyezte, hogy ne felejtse el megkérdezni Mereditht, hogy ez azt jelenti-e, hogy lajhárevésre csábította őket, amiről tudta, hogy valami állat, ami nem mozog túl sokat, vagy valami másra.

Aztán eszébe jutott, hogy Lady Ulma végül is „istennőruhának" hívta alkotását. Olyan ruha volt, amelyet csak fiatal, szinte tökéletes alakú hölgy viselhet, mert fűző nem fért volna bele, de behúzások sem, amelyek elrejthetik a kevésbé előnyös testrészeket. A ruha alatt nem volt más, csak Elena ifjú teste, és kihívó, halvány testszínű csipke alsónemű. És persze egy kis jázminos parfüm.

Szóval úgy érzem magam, mint egy istennő, gondolta, köszönetet mondva a démonnak (aki felállt és meghajolt). Az emberek helyet foglaltak az Ezüstcsalogány első előadásához. Elenának el kellett ismernie, hogy alig várja, hogy láthassa Lady Fazinát, és egyébként is túl korán volt még ahhoz, hogy a mosdóba rohangáljon - Elenának már feltűnt, hogy őrök állnak minden ajtóban.

Két hárfa állt egy emelvényen egy nagy, székekből álló kör közepén. Egyszer csak mindenki talpra ugrott és tapsolni kezdett, és Elena semmit nem látott volna, ha Lady Fazina történetesen nem úgy dönt, hogy ugyanazon a folyosón sétál végig, amelyet Elena és Damon választott. Úgy esett, hogy éppen Sage mellett állt meg egy pillanatra, hogy meghajtsa fejét a közönség felé, ezért Elena tökéletesen láthatta.

Szép, fiatal nő volt, aki Elena meglepetésére alig tűnt húszévesnél többnek, és majdnem olyan kicsi volt, mint Bonnie. Ez az apró teremtés láthatóan nagyon komolyan vette a becenevét; a ruhája teljes egészében egy ezüsthálóból készült. A haja is fémes ezüstszínű volt, elöl magasra tornyozva, hátul nagyon rövidre hagyva. Az uszályát csupán két egyszerű csat rögzítette a vállán. Vízszintesen terült ki mögötte, és folyamatos mozgásban volt, sokkal inkább úgy, mint a holdfény vagy egy felhő, mint bármilyen szilárd anyag, amíg oda nem ért a középső emelvényhez, ahol leeresztette. Körbejárta a magas, fedetlen hárfát, amikor is a köpeny lágyan lehullott és félkörben terült el körülötte.

És akkor következett az Ezüstcsalogány hangjának csodája. Azzal kezdte, hogy megszólaltatta a magas hárfát, amely apró teste mellett még magasabbnak tűnt. Dalra tudta fakasztani a hárfát az ujjaival, rá tudta venni, hogy sírjon, mint a szél, vagy olyan zenét játsszon, ami mintha a mennyekből ereszkedett volna le. Elena

végigsírta az első dalt, bár idegen nyelven szólt. Olyan áthatóan édes volt, hogy Stefanra emlékeztette Elenát, azokra a napokra, amikor együtt voltak, és csak a legfinomabb szavakkal és érintésekkel kommunikáltak...

Lady Fazina legelképesztőbb eszköze a hangja volt. Fantasztikus hangerővel énekelt, ha úgy akarta. Ahogy egyik szívbe markoló, moll hangnemű dal hangzott fel a másik után, Elena érezte, hogy csupa libabőr lesz a teste, és reszketni kezd a lába. Attól tartott, hogy bármelyik pillanatban térdre rogyhat, miközben a dallamok megtöltötték a szívét.

Amikor valaki hátulról megérintette, Elena erősen összerezzent, mert túl hirtelen rántották vissza a fantáziavilágból, amit a zene szőtt köré. De csak Meredith volt az, akinek zeneszeretete ellenére volt egy nagyon praktikus tanácsa.

– Csak azt akartam mondani, hogy miért ne kezdjük el most, amíg mindenki a zenét hallgatja? - suttogta. - Még az őrök sem figyelnek. Azt beszéltük meg, hogy kettesével megyünk, igaz?

Elena bólintott. - Csak körülnézünk a házban. Lehet, hogy még találunk is valamit, amíg mindenki itt figyel még vagy egy óráig. Sage, esetleg te közvetíthetnél a két csoport között telepatikusan.

– Megtiszteltetés lenne, Madame.Ezzel mind az öten elindultak az Ezüstcsalogány palotájában.

28.

lsétáltak a zokogó ajtónállók mellett. Ám nagyon gyorsan kiderült, hogy bár szinte mindenki Lady Fazinát hallgatta, a

palota összes termében, amely nyitva állt a vendégek előtt, egy-egy fekete szmokingos, fehér kesztyűs inas várakozott, készen arra, hogy információval szolgáljon, és rajta tartsa a szemét a Lady javain.

EAz első terem, amely reményt ébresztett bennük, Lady Fazina

Hárfaterme volt, ahol hangszerek voltak kiállítva, az ősi, íjszerű, egyhúros daraboktól, amelyeken a barlanglakókhoz hasonló zenészek játszottak, egészen a magas, aranyohott, zenekari hárfákig, mi t amilyenen éppen Lady Fazina muzsikált az egész palotában hallhatóan. Varázslat, gondolta ismét Elena. Úgy tűnik, errefelé a technológia helyett ezt használják.

– Minden hárfának saját hangolókulcsa van – suttogta Meredith, miközben végignézett a termen. Mindkét oldalon a végtelenbe tartottak a hangszerek. – Lehet, hogy egy másik a kulcs.

– De hogyan fogjuk felismerni? - legyezgette magát Bonnie könnyedén pávatoll legyezőjével. - Mi a különbség egy hárfakulcs és egy rókakulcs között?

– Nem tudom. És olyanról sem hallottam soha, hogy a kulcsot a hárfában tartanák. Az mindig zörögne, amikor megmozdul a hárfa - ismerte be Meredith.

Elena az ajkába harapott. Ez olyan egyszerű, ésszerű kérdés volt! Aggódnia kellene, és azon töprengenie, hogyan tudnának valaha is megtalálni egy apró kulcsot ezen a helyen. Különösen, hogy a segítség - miszerint benne van az Ezüstcsalogány eszközében - hirtelen abszurdnak tűnt.

– Ugye nem lehet - mondta Bonnie egy kicsit spiccesen -, hogy az eszköz a hangja, és ha lenyúlunk a torkán...

Elena Meredith felé fordult, aki az ég felé nézett - legalábbis arra, ami e felett a rémes dimenzió felett volt. -Tudom, tudom -

jelentette ki Meredith. - A madáreszű nem ihat többet. Bár gondolom, lehetséges, hogy kis ezüstsípokat vagy hangszereket osztogatnak ajándékba... tudjátok, ez megszokott a nagy bálokon. Hogy adnak valami szuvenírt.

– És hogyan - kérdezte Damon, szándékosan kifejezéstelen hangon - adnának ajándékba egy kulcsot egy hetekkel később tartandó bálra, és hogyan remélhetnék, hogy valaha visszaszerzik? Ennyi erővel Mizao azt is mondhatta volna Elenának, hogy „eldobtuk a kulcsot".

– Nos - kezdte Meredith -, én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tényleg visszaszerezhetőnek szánták a kulcsot, akár a maguk számára is. És Mizao úgy is érthette, hogy „át kell kutatnod a kukákat a gála után", vagy egy másik bál után, ahol Lady Fazina fellép. Szerintem őt nagyon sok rendezvényre hívják játszani.

Elena utálta a kötözködést, bár ő maga is bajnok volt benne. De ma éjjel istennő. Semmi nem lehetetlen számára. Ha képes lenne felidézni...

Úgy hasított valami az agyába, mint egy fehér villám.Csak egy pillanatra - egyetlen pillanatra - ismét Mizaóval

harcolt. Mizao róka formájú volt, harapott és karmolt - és vicsorogva válaszolt, amikor Elena azt kérdezte, hol van a rókakulcs két fele. "Mintha megértenéd a válaszokat, amiket adhatok. Ha azt mondanám, az egyik egy ezüstcsalogány eszközében van, az segítene neked?"

Igen. Pontosan ezt válaszolta, ezek voltak Mizao szavai. Elena most már tisztán hallotta a saját hangját, amint elismétli a választ.

És akkor úgy érezte magát, mintha egy villám hagyná el az elméjét - csak hogy egy másikkal találkozzon nem olyan messze. A következő pillanatban azon kapta magát, hogy a szeme kinyílik meglepetésében, mert Bonnie megszólalt azon az üres, jellegtelen hangon, amin akkor szokott, amikor próféciát mond:

-A rókakulcs mindkét fele róka alakú, két füllel, két szemmel és egy orral. A két fél rókakulcs aranyozott, és drágakövek díszítik, a szemük pedig zöld. A kulcs, amit kerestek, még az Ezüstcsalogány eszközében van.

– Bonnie! - kiáltott fel Elena. Látta, hogy Bonnie lába remeg, a

szeme pedig zavaros. Aztán Bonnie kinyitotta a szemét, Elena pedig figyelte, ahogy értetlenség költözik a tekintetébe.

– Mi folyik itt? - kérdezte Bonnie, miközben azt látta, hogy mindenki őt nézi. - Mi... mi történt?

– Elmondtad nekünk, hogyan néznek ki a rókakulcsok! - Elena nem tudta visszafojtani a kiáltást, amely szinte üdvrivalgás volt. Most, hogy tudják, mit keresnek, képesek lesznek kiszabadítani Stefant; ki fogják szabadítani Stefant. Most már semmi nem állíthatja meg Elenát. Bonnie éppen most emelte a küldetésüket egy teljesen új szintre.

De miközben belül remegett az örömtől a prófécia miatt, Meredith a maga józan módján a prófétára ügyelt. Azt mondta csendesen: - Valószínűleg el fog ájulni. Megtennéd, hogy...

Meredithnek nem kellett folytatnia, mert a vámpírok, Damon és Sage, elég gyorsan odaugrottak, hogy elkapják és megtámogassák Bonnie-t kétoldalról. Damon meglepetten bámult le az apró lányra.

– Kösz, Meredith - mondta Bonnie, majd pislogva kiengedte a levegőt. - Nem hiszem, hogy elájulok - tette hozzá, majd a szempilláján át felnézett Damonra. - De szerintem nem árt, ha biztosra megyünk.

Damon bólintott, és erősebben tartotta Bonnie-t. Sage félig elfordult, mintha valami a torkán akadt volna.

– Mit mondtam? Nem emlékszem rá!Miután Elena ünnepélyesen elismételte Bonnie szavait, Me-

redith a rá jellemző módon azt mondta: - Biztos vagy benne, Bonnie? Helyesnek tűnik?

– En biztos vagyok. Abszolút biztos - vágott közbe Elena. Es tényleg az volt. Istár istennő és Bonnie felidézte számára a múltat, és megmutatták neki a kulcsot.

– Rendben. Mi lenne, ha Bonnie, Sage és én elfoglalnánk ezt a termet, és elterelnénk a lakáj figyelmét, miközben a többiek a kulcsot keresik? - javasolta Meredith.

– Rendben. Gyerünk! - felelte Elena.Meredith terve a gyakorlatban nehezebbnek bizonyult. A lakáj

még a két gyönyörű lány és egy végzetesen erős férfi ellenére is kis körökben járkált, és mindig elkapta, aki hozzá mert érni egy

hangszerhez.Természetesen szigorúan tilos volt bármihez hozzáérni. A

hárfák lehangolódhattak vagy könnyen megsérülhettek volna, különösen azért, mert csak úgy lehetett teljesen meggyőződni arról, hogy nem zörög-e egy apró aranykulcs a hangdobozukban, ha megrázták őket.

És ami még rosszabb, minden egyes hárfa külön kampóra volt felakasztva, drámai megvilágításban, ragyogó, festett háttér előtt (amelyek legnagyobb része Fazinát ábrázolta, amint az adott hárfán játszik), és egy-egy vörös kordon is elzárta az utat, amely éppen olyan egyértelműen üzente, hogy „NTe nyúlj hozzá", mint egy tábla.

Végül Sage-nek kellett Erővel passzívvá tenni a lakájt - de csak apránként, alkalmanként mindössze néhány percre, nehogy észrevegye a kihagyásokat Lady Fazina repertoárjában. Mindannyian eszeveszetten kutattak, amikor a lakáj éppen mozdulatlanul állt, mint egy viaszszobor.

Mindeközben Damon és Elena a palotában kóborolt, és a nem látogatható részeket vizsgálták át. Úgy tervezték, hogy ha semmit nem találnak, akkor a könnyebben elérhető termeket a koncert után fogják átkutatni.

Veszélyes feladat volt, be- és kisurranni az elsötétített, elkordonozott - gyakran bezárt - üres szobákból: veszélyes, és Elena számára furcsamód izgalmas. Valahogy úgy tűnt, mintha a félelem és a szenvedély közelebbi rokonok lennének, mint gondolta volna. Vagy legalábbis, ha róla és Damonról volt szó.

Elenának muszáj volt észrevennie és megcsodálnia apró dolgokat Damonnal kapcsolatban. A fiú mintha minden zárat ki tudott volna nyitni egyetlen kis eszközzel, amelyet fekete dzsekije belső zsebéből vett elő, ahogy mások töltőtollat szoktak, és ugyanolyan gyorsan vissza is rejtette. Gazdaságos mozdulatok, gondolta Elena, amelyeket ötszáz éve gyakorolhatott.

És azzal sem lehetett volna vitába szállni, hogy Damon láthatóan megőrizte a hidegvérét minden helyzetben, amitől most nagyon jó párt alkottak, ahogy Elena istennőként vonult végig mindenütt, akit nem kötnek a halandók szabályai. Ezt csak fokozták

a riadalmai: alakok, amelyek közeledő őrszemeknek tűntek, de aztán kitömött medvének vagy keskeny szekrénynek bizonyultak, és egy alkalommal olyasminek, amit Damon nem engedett alaposabban megnézni, de távolról mumifikálódott embernek látszott. Damont egyik sem ijesztette meg.

Bárcsak még több Erőt tudnék a szemembe irányítani, gondolta Elena, és a dolgok azonnal felragyogtak. Az Ereje engedelmeskedett neki!

Istenem! Életem végéig ezt a ruhát kellene viselnem: ettől olyan... nagy hatalmúnak érzem magam. Olyan... szégyentelennek. Ezt kell majd hordanom az egyetemen, ha valaha egyetemre fogok járni, hogy jó benyomást keltsek a tanáraimban; és Stefannal az esküvőnkön... hogy az emberek tudják, hogy nem vagyok könnyűvérű; és... a strandra, hogy legyen mit bámulniuk a srácoknak...

Elena elnyomott egy kuncogást, és meglepetten látta, hogy Damon megjátszott szemrehányással néz rá. Persze ő is éppannyira Elenára volt hangolódva, mint a lány őrá. Persze kicsit másképp, mert Damon szemében Elena egy nagy címkét viselt a nyakában, azzal a felirattal, hogy EPERLEKVÁR. És a fiú kezdett ismét megéhezni. Nagyon.

Legközelebb gondoskodom róla, hogy egyél rendesen, mielőtt elindulunk, gondolta Elena.

Foglalkozzunk inkább azzal, hogy most sikerüljön a munkánk, mielőtt a következőt kezdenénk tervezgetni, felelte Damon a 250 kilowattos mosolyának szentjánosbogárnyi árnyékával.

Persze mindez keveredett egy kis gúnyos diadalittassággal, amit Damon mindig magánál tartott. Elena megesküdött magában, hogy Damon akármennyire kinevetheti, akármennyit könyöröghet, fenyegetőzhet vagy hízeleghet, egy kortyot sem kap tőle aznap este. Csavarja le egy másik lekvárosüveg fedelét, gondolta.

A zene hirtelen elhallgatott, Elena és Damon pedig visszarohant, hogy megkeresse Bonnie-t, Mereditht és Sage-et a Hárfateremben. Elena Bonnie testtartásából is kitalálhatta volna a híreket, ha Sage némasága nem árulta volna el. De a hírek rosszabbak voltak, mint Elena képzelte: nemcsak hogy semmit nem

találtak a Hárfateremben, de végül arra fanyalodtak, hogy kikérdezzék a lakájt, aki beszélni képes volt, ha mozogni nem is, Sage befolyása alatt.

– És találjátok ki, mit mondott - mesélte Bonnie, majd foly-tatta, mielőtt bárki egy szót is kinyöghetett volna: - A hárfákat minden egyes nap letakarítják és felhangolják. Fazinának egy egész hadseregnyi szolgája van erre. És bármit, brírmit, ami nem tartozik a hárfához, azonnal jelentenének. De semmit nem jelentettek! Egyszerűen nincs ott!

Elena érezte, ahogy mindenható istennőből emberré zsugorodik. - Pontosan ettől féltem - ismerte be, és nagyot sóhajtott. - Másképp túl egyszerű lett volna. Rendben, jöjjön a B-terv! Ti vegyüljetek a vendégek közé, és próbáljatok minden nyitott terembe benézni! Próbáljátok meg megkörnyékezni Fazina partnerét, és dolgozzátok meg információért! Derítsétek ki, járt-e errefelé mostanában Mizao és Sinicsi. Mi Damonnal a bezárt szobákat nézzük át.

– Ez annyira veszélyes - mondta Meredith homlokráncolva. - Aggódom, vajon milyen büntetést kaptok, ha elfognak.

– Én attól félek, hogy Stefan milyen büntetést kap, ha nem ta-láljuk meg a kulcsot ma éjjel - vágott vissza Elena röviden, majd sarkon fordult és elindult.

Damon követte. Elsötétített szobák végtelen sorát kutatták át, még csak azt sem tudva, hogy hárfát keresnek-e vagy valami mást.

Damon először mindig ellenőrizte, hogy van-e a szobában lélegző test (persze vámpírőröket is állíthattak, de az ellen nincs orvosság), majd feltörte a zárat. Minden elég simán alakult, amíg oda nem értek egy teremhez az egyik nyugati folyosó végén - Elena már régen elveszítette a tájékozódóképességét a palotában, de azt hibátlanul meg tudta állapítani, merre van nyugat, mert ott függött a duzzadt nap.

Damon feltörte a zárat, Elena pedig lelkesen elindult befelé. Átkutatta a szobát, amiben frusztráló módon volt egy hárfát ábrá-zoló, ezüstkeretes festmény, de nem volt benne semmi, ami olyan vastag lenne, mint egy rókakulcs, hiába csavarozta le Damon óvatosan a hátlapját is.

Amikor a képet visszarakták, akkor hallották meg a puffanást.Elena összerezzent, és abban reménykedett, hogy egyetlen

feketeruhás „biztonsági szolgálatos" se hallotta meg a zajt.Damon gyorsan Elena szájára tette a kezét, és lekapcsolta a

gázlámpát.De most már mindketten hallották... léptek közeledtek a

folyosón. Az ajtó előtt megálltak, és egy magasabb rangú szolga diszkrét köhintése hangzott fel.

Elena megpördült, és egy pillanatra úgy érezte, mintha a Megváltás Szárnyai elérhető közelségben lennének. Csak egy icipici adrenalinra lenne szüksége, és térdre kényszeríthetné a biztonsági embert, hogy bűnbánóan zokogjon gonoszsággal töltött élete miatt. Elena és Damon pedig eltűnne, mielőtt...

Ám Damonnak más tervei voltak, és Elena meglepetten vele játszott.

Amikor egy pillanattal később némán kitárult az ajtó, a lakáj egy párt talált odabent, akik olyan szoros ölelésben fonódtak össze, hogy láthatólag észre sem vették a behatolókat. Elena szinte érezte a szolga felháborodását. Meg lehet érteni, ha valaki Lady Fazina számos nyilvános termének egyikében akar diszkréten ölelkezni, de ez a magánlakrész része. Miközben a szolga felkapcsolta a lámpákat, Elena rápillantott a szeme sarkából. A mentális ereje éppen elég erős volt ahhoz, hogy elkapja a gondolatait. A lakáj végighordozta gyakorlott, de unott pillantását a szoba értékein. A miniatűr vázán a rubintokból és smaragdokból kirakott futórózsákkal; a varázslatosan tartósított, fából készült, ötezer éves sumér lírán; a két tömörarany, ágaskodó oroszlánt formázó gyertyatartón; az egyiptomi halotti maszkon, a maga sötét, hosszúkás szemnyílásaival, amelyek mintha kibámultak volna a színesre festett arcból... mind megvolt. Nem mintha a Lady bármi igazán értékes dolgot tartott volna itt, de akkor is. - Ez a szoba nem a nyilvános terület része - közölte a lakáj Damonnal, aki egyszerűen még közelebb húzta Elenát.

Igen, Damon nagyon elszánt volt, hogy alapos előadást rendezzen a lakájnak... vagy valami olyasmit. De nem volt még elég? Elena gondolatai kezdtek összekuszálódni. Az utolsó... a legeslegutolsó... amit megengedhetnek maguknak... az az... hogy

elveszítsék az esélyüket... a rókakulcs megtalálására. Elena kezdett elhúzódni, aztán rájött, hogy nem szabad.

Nem szabad. Nem teheti. Ő egy vagyontárgy, persze egy drága vagyontárgy, ahogy aznap este kicsípték, ám Damon úgy rendelkezik vele, ahogy akar. Amikor más is látja őket, nem szabad engedetlennek mutatkoznia a gazdájával szemben.

Damon akkor is kezdett túl messzire menni... messzebb, mint valaha, bár, gondolta Elena, ezt nem tudhatja. A bőrét cirógatta, ahol az elefántcsontszínű ruha szabadon hagyta, a karját, a hátát, még a haját is. Damon tudta, mennyire szereti ezt Elena, tudta, hogy érzi, amikor megfogják a haját, és finoman simogatják vagy ivarokra fogják a végét.

Damon! Elena a végső fegyveréhez folyamodott: a könyörgéshez. Damon, ha letartóztatnak minket, vagy bármit tesznek, ami miatt nem találjuk meg a kulcsot ma éjjel... mikor lesz rá még egy esélyünk? Elena hagyta, hogy Damon megérezze az elkeseredését, a bűntudatát, még az áruló vágyat is, hogy mindenről megfeledkezzen, és hagyja, hogy minden egyes perc messzebbre sodorja ezen a lelkes hullámon, amit létrehoztak. Damon, én... kimondom, ha azt akarod. Könyörgök neked. Elena érezte, hogy szúrni kezd a szeme, és könnyek öntik el.

Csak semmi sírás - hallotta meg Elena Damon telepatikus hangját hálásan. Dc volt benne valami fura. Nem lehetett annyira éhes - Damon nem egészen két órával azelőtt ivott belőle. És amennyire hallotta - és érezte -, nem is szenvedély volt. Damon hangja mégis annyira megfeszült az önuralomtól, hogy az szinte megrémítette Elenát. Sőt, tudta, hogy Damon érzi, hogy őt ez megrémíti, és mégsem tett ellene semmit. Nem magyarázta meg. Még kideríteni sem engedi, döbbent rá, amikor észrevette, hogy az önuralom mögött Damon agya teljesen be van zárva előtte.

Az egyetlen dolog, amit megérzett Damon acélos önuralma mögött, a fájdalom volt. Olyan fájdalom, amely éppen az elviselhetőség határán mozgott.

De mitől? - gondolkozott Elena tehetetlenül.Mi okozhat neki ilyen fájdalmat?

Elena nem vesztegethette az idejüket azzal, hogy megpróbálja kitalálni, mi baja lehet Damonnak. Felerősítette a hallása Erejét, és hallgatózni kezdett az ajtók előtt, mielőtt beléptek rajtuk.

Hallgatózás közben történt, hogy hirtelen egy új gondolat kép-zett meg Elena agyában, és megállította Damont a koromsötét folyosón, majd megpróbálta elmagyarázni neki, milyen szobát keres. Olyat, amit a modern világban „otthoni irodának" neveznek.

Darvon, aki ismerte a paloták szokott elrendezését, csupán néhány téves próbálkozás után Elenát egy női dolgozószobába vezette. Elena tekintete most már éppolyan éles volt, mint Damoné, ahogy egy gyertya fényénél keresgéltek a homályban.

Miközben Elena azzal frusztrálta magát, hogy egy csodálatos asztalban kereste a titkos fiókokat, de egyet sem talált, Damon a folyosót nézte át.

– Hallottam valakit odakint - mondta. - Szerintem ideje indul-nunk.

De Elena még mindig keresgélt. Es - miközben a tekintete vé-gigszaladt a szobán - meglátott egy apró íróasztalt egy régimódi székkel, és mindenféle tollat, az ősrégiektől a modern darabokig, szépen megmunkált tartókban.

– Menjünk, amíg még tiszta a levegő - mondta Damon türel-metlenül.

– Jó - felelte Elena szórakozottan. - Rendben...És ekkor meglátta.Egy pillanatnyi habozás nélkül vágott át a szobán az

íróasztalhoz, és kapott fel egy tollat, amelynek csillogó ezüst szára volt. Persze nem igazi tollból készült, hanem elegáns, régimódinak látszó töltőtoll volt - egy valódi madártollal. Faragott nyele kézre állt, a fa melegnek tűnt.

– Elena, én nem érzem túl jó...– Damon, csssss - felelte Elena, aki túlságosan elmerült abban,

amit csinált, ahhoz, hogy tényleg hallja a fiút. Először megpróbált írni. Nem ment. Valami elzárta a tinta útját. Utána óvatosan szétcsavarta a töltőtollat, mintha újra akarná tölteni, miközben a szíve a fülében dobogott, a keze pedig remegett. Lassan csináld... ne kerülje el a figyelmedet semmi... az isten szerelmére, le ne essen

semmi ebben a homályban! A toll két fele szétvált a kezében......és a sötétzöld asztalkárpitra leesett egy apró, nehéz, faragott

fémdarab. Éppen hogy csak belefért a toll legvastagabb részébe. Elena megfogta, és újra összerakta a tollat, mielőtt még meg tudta volna nézni. De utána... muszáj volt kinyitnia a kezét, és látnia.

Az apró, félhold alakú tárgytól káprázni kezdett a szeme a sö-tétben, de éppen olyan volt, mint ahogy Bonnie elmondta. Egy apró róka csöpp testtel és ékkövekkel kirakott fejjel, amit két lapos fül díszített. A szemei szikrázó, zöld kövekből voltak. Smaragdból?

– Alexandrit - felelte Damon hálószobai suttogással. - A legendák szerint megváltoztatja a színét gyertyafénynél és a tűz fényénél. Visszatükrözi a lángot.

Elena, aki Damonnak dőlt, borzongva idézte fel, hogyan tük-rözte vissza a megszállott fiú szeme a malakh vérvörös tüzének vagy Sinicsi kegyetlenségének lángját.

– Szóval - kérdezte Damon -, hogy csináltad?– Ez tényleg a rókakulcs egyik fele?– Nos, az biztos, hogy nem egy töltőtoll alkatrésze. Lehet, hogy

egy tombola. De egyenesen odamentél hozzá, amikor beléptünk a szobába. Még a vámpíroknak is szükségük van egy kis gondolkodási időre, drága hercegnőm.

Elena megvonta a vállát. - Igazából elég könnyű volt. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a hárfakulcsok reménytelenek, azt kérdeztem magamtól, milyen eszköze lehet még valakinek. A toll íróeszköz. Így csak azt kellett kiderítenem, van-e Lady Fazinának dolgozószobája vagy íróasztala.

Damon sóhajtott. - A pokol démonaira, te kis ártatlanság! Tudod, én mit kerestem? Csapóajtókat. Titkos lejáratokat a kazamatába. Az egyetlen egyéb eszköz, ami eszembe jutott, a "kínzóeszköz" volt, és meglepődnél, ha tudnád, hágy ilyen van ebben a szép városban.

– De nem az ő házában! - Elena hangja veszedelmesen megemelkedett, és egy pillanatra mindketten elhallgattak, megdermedve hallgatóztak a folyosó irányába.

De semmit nem hallottak.Elena kifújta a levegőt. - Gyorsan! Hová dugjuk? - Rájött, hogy

az istennőruhának van egy hiányossága, mégpedig, hogy semmit nem lehet benne elrejteni. Szólnia kell Lady Ulmának, hogy legközelebb erre is gondoljon.

– Ide, a farmerem zsebébe - felelte Damon, aki éppen olyan lázasnak tűnt, mint Elena. Amikor sikerült betuszkolnia fekete Armani nadrágjának legmélyebb zsebébe, két kézzel kapta el Elenát. -. Elena! Fel tudod fogni? Megcsináltuk. Tényleg megcsináltuk!

– Tudom! - Elena szeméből ömlöttek a könnyek, és Lady Fazina zenéje mindtha egyetlen hatalmas, tökéletes akkordban teljesült volna ki. - Együtt csináltuk meg!

És akkor valahogy - ezek a "valahogyok" kezdtek már a szokásukká válni - Elena Damon karjaiba került, és kezét a fiú kabátja alá csúsztatta, hogy érezze a melegét. És azon sem lepődött meg, hogy kettős tűszúrást érzett a nyakán, amikor hátrahajtotta a fejét: gyönyörű párduca tényleg csak egy kicsit volt megszelídítve, és tanulhatott volna még néhány dolgot a párkapcsolati etikettről, például, hogy először csókolunk, és csak utána harapunk.

Damon említette korábban, hogy éhes, idézte fel Elena, csak nem figyelt rá, mert túlságosan felizgatta az ezüsttoll ahhoz, hogy megértse, amit mond. De most összerakta a képet, és megértette - leszámítva azt, hogy miért olyan rendkívül éhes Damon aznap este.

Talán úgy is lehet mondani... hogy mértéktelenül éhes. Damon, gondolta gyengéden, nagyon sokat iszol.

Semmilyen reakciót nem érzett, csak egy párduc nyers éhségét. Damon, ez veszélyes lehet... számomra. Ezúttal Elena annyi Erőt rakott a szavakba, amennyit csak tudott.

Damon még mindig nem reagált, de Elena immár lebegni kezdett, a sötétségbe. És ettől támadt egy ötlete.

Hol vagy? Itt vagy? - szólalt meg, miközben a kisfiút képzelte maga elé.

Meg is látta a sziklához láncolva, összegömbölyödve, amint az öklével eltakarja a szemét.

Mi a baj? - kérdezte Elena azonnal, aggodalmasan odalebegve mellé.

Fájni foga Fájni fog!Megsérültél? Mutasd - vágta rá Elena azonnal.

Nem! Neked fog fájni. Meg is ölhet!Cssss. Cssss. Elena megpróbálta elringatni.El kell érnünk, hogy meghalljon minket!Rendben, felelte Elena. Tényleg nagyon furcsán gyengének

érezte magát. De megfordult a kisgyerekkel együtt, és hangtalanul azt kiabálta: Damon! Kérlek! Elena azt mondta, állj!

Mire csoda történt.Ő és a gyerek is megérezte. A kis szúrást, ahogy a szemfogak

eltűntek. Azt, ahogy megállt az energiaáramlás Elenából Damonba.És aztán éppen a csoda elkezdte elsodorni a gyermektől, akivel

pedig nagyon szeretett volna beszélni.Ne! Várj! - próbált rászólni Damonra, a kisgyerek kezébe

kapaszkodva, amilyen erősen csak tudott, de úgy repült vissza a tudatosságba, mintha egy hurrikán ragadta volna magával. A sötétség eltűnt. A helyén egy szoba maradt, amely túl fényes volt, az egyetlen gyertya rendőrségi spotlámpaként világított egyenesen rá. Elena lehunyta a szemét, és megérezte a hús-vér Damon melegét és súlyát a karjaiban.

– Ne haragudj! Elena, tudsz beszélni? Nem vettem észre, mennyi... - Valami nem volt rendben Damon hangjával. Aztán Elena megértette. Damon szemfogai még mindig kiálltak.

Mi...? Valami nagyon nem volt rendben. Annyira boldogok voltak, de... de most Elena jobb karja nedvesnek tűnt.

Elena teljesen elhúzódott Damontól, és a karjára meredt, ami vörös volt, de nem festéktől.

Elena túl izgatott lett ahhoz, hogy kérdezősködni kezdjen. Damon mögé csusszant, és lerántotta róla a fekete bőrkabátot. A ragyogó fényben meglátta, hogy fekete selyemingét több sávnyi rászáradt, részben rászáradt vagy egyenesen nedves vércsík szennyezi.

– Damon! - Elena első reakciója elszörnyedés volt, egyetlen árnyalatnyi bűntudat vagy megértés nélkül. - Mi történt? Verekedtél? Damon, áruld el!

Majd valamitől hirtelen egy szám ugrott a fejébe. Elena kisgyerekkora óta tudott számolni. Annyira, hogy tízig már az első születésnapja előtt képes volt elszámolni. Vagyis tizenhét teljes éve

meg tudta volna számolni a szabálytalan, mély, még mindig vérző vágásokat Damon hátán.

Tíz.Elena lenézett saját véres karjára, majd az istennőruhára, ami

immár a szörnyűségek ruhájává vált, mert tiszta tejfehérjét lángvörös csíkok csúfították el.

Vörös - az ő vérének kellett volna lenni. Vörös - Damon úgy érezhette, mintha kardcsapások zuhognának a hátára, miközben elvezette a fájdalmat és a sebeket Elenából a Fegyelmezés Napján.

És a karjában cipelt hazáig. A gondolat a semmiből úszott elő. Egyetlen szó nélkül. Soha nem tudtam volna meg...

És még mindig nem gyógyult meg. Meg fog gyógyulni valaha? Elena ekkor kezdett el sikoltozni az összes frekvencián.

29.

alaki itatni próbálta egy pohárból. Elena szaglóérzéke annyira éles volt, hogy előre érezte, mi van benne - Black Magic bor. És

nem kért belőle! Nem! Kiköpte. Nem kényszeríthetik, hogy megigya.V

– Mon enfant, ez jót fog tenni. Idd csak meg! - Elena elfordította a fejét. Érezte, ahogy köré gyűlik a sötétség és a hurrikán, hogy elsodorja. Igen. Az jobb lenne. Miért nem hagyják békén?

A legmélyebb kommunikációs gödörben egy kisfiú volt vele a sötétben. Elena emlékezett rá, de a nevét nem tudta felidézni. Kinyújtotta a kezét, a kisfiú a nyakába ugrott, és a láncai könnyebbnek tűntek, mint... mikor? Korábban. Elena csak ennyire emlékezett.

Jól vagy? - suttogta a kisfiúnak. Idelent, a lelki közösség mélyén a suttogás kiabálásnak tűnt.

Ne sírj! Csak semmi könny, könyörgött neki, de ezek a szavak valami olyasmire emlékeztették, amire nem bírt gondolni sem, és a kisfiú ajkára tette az ujját, hogy gyengéden elhallgattassa.

Túl hangosan dörrent be egy hang Odakintről. - Szóval, mon enfant, úgy döntöttél, hogy un vampire encore une fois leszel.

Erről van szó? - suttogta Elena a gyermeknek. Már megint haldoklom? Hogy vámpírrá váljak?

Nem tudom! - sírt a gyermek. Nem tudok semmit. Ő haragszik.Én félek.Sage nem fog bántani, ígérte meg Elena. Ő már vámpír, és a

barátod.Nem Sage...Akkor mitől félsz?Ha még egyszer meghalsz, engem tetőtől talpig láncba vernek.

A kisfiú egy szánalomra méltó képet mutatott önmagáról, amint több réteg nehéz lánc borítja. A szájába hatolnak és fojtogatják. A karját az oldalához szorítják, a lábát pedig a gömbhöz. Ráadásul

tüskék is voltak a láncokon, és ahol a gyermek puha húsába vájtak, onnan vér csörgedezett.

Ki tenne ilyesmit? - kiáltott fel Elena. Ezt úgy megkeserüli, hogy azt fogja kívánni, bár meg se született volna. Áruld el, ki fog ilyet csinálni!

A kisfiú arca szomorú és zavart volt. Elárulom, mondta szomorúan. Elárulja. Ő/Én. Damon. Mert akkor megöltünk téged. De nem az ő hibája volt...

Muszaj. Muszaj. De az orvos azt mondta, hogy talán meghalok... - A kisfiú hangjában egyértelműen reménykedés csillant.

Ez helyrebillentette Elenát. Ha Damon nem tud tisztán gondol-kozni, akkor talán ő sem tud tisztán gondolkodni, következtette ki lassan. Lehet... lehet, hogy azt kell tennie, amit Sage akar.

És dr. Meggar. Kivette az orvos hangját is a sűrű ködön át szerelmére, egész éjjel dolgoztál. Adj rá másnak is lehetőséget!

Igen... egész éjjel. Elena soha többé nem akart felébredni, és ő erős akaratú lány.

– Esetleg válthatnánk oldalt? - javasolta valaki... egy lány... egy fiatal lány. Vékony hangú, de szintén erős akaratú. Bonnie.

- Elena... Meredith vagyok. Érzed, hogy fogom a kezed? - Csend lett, majd sokkal hangosabban és izgatottabban: - Hé, megszorította a kezem! Láttátok? Sage, szólj Damonnak, hogy jöjjön be gyorsan!

Sodródás...– ...innál még egy kicsit, Elena? Tudom, tudom, eleged van. De

igyál un peu a kedvemért, jó?Sodródás...– Trés bon, mon enfant! Maintenant, egy kis tejet? Damon úgy

gondolja, ember maradhatsz, ha iszol egy kis tejet.Elenának ettől két gondolata támadt. Az egyik, hogyha bármit is

iszik még, akkor kipukkad. A másik, hogy nem hajlandó ostoba ígéreteket tenni.

Megpróbált megszólalni, de csak suttogás jött ki a száján. - Mondjátok meg Damonnak, hogy nem jövök vissza, amíg szabadon nem engedi a kisfiút.

– Kit? Milyen kisfiút?– Elena, édesem, a birtokon minden kisfiú szabad.

Meredith: - És miért ne mondja meg neki ő?Dr. Meggar: - Elena, Damon itt ül a kanapén. Mindketten na-

gyon rosszul voltatok, de te rendbe fogsz jönni. Tessék, Elena, odatolhatjuk a vizsgálóasztalt, hogy beszélhess vele. Tessék, meg is van.

Elena megpróbálta kinyitni a szemét, de minden túl fényes volt. Vett egy mély levegőt, és újra próbálkozott. Még mindig nagyon fényes volt minden. És Elena már nem tudta, hogyan homályosítsa el a látását. Lehunyt szemmel beszélt ahhoz a valakihez, akit maga előtt érzett: Nem hagyhatom ismét magára. Különösen, ha telerakod láncokkal, és betömöd a száját.

Elena, felelte Damon reszketeg hangon, én nem éltem mindig rendes életet. De rabszolgáim nem voltak korábban, esküszöm. Kérdezz meg bárkit! És nem tennék ilyet egy gyerekkel.

De megtetted, és tudom a nevét. És azt is tudom, hogy ő csupa kedvesség és jóindulat, és... rettegés.

Sage mély, dörgő hangja: - ...felizgatod majd Damon kicsit hangosabb motyogása: - Tudom, hogy kicsit zavaros most a feje, de akkor is szeretném tudni a nevét ennek a kisfiúnak, akivel állítólag ilyet tettem. Ezzel miért izgatnám fel?

További mennydörgés: - De nem kérdezhetném meg én? Legalább tisztázhatnám a nevem.

Majd hangosabban: - Elena? Megmondanád, melyik gyereket kínzom így szerinted?

Elena nagyon fáradt volt. De fennhangon válaszolt, suttogva: -A neve természetesen Damon.

Meredith csüggedt suttogása: - Te jó ég! Meghalt volna egy metaforáért.

30.

Matt figyelte, ahogy Mrs. Flowers Mossberg seriff jelvényét

vizsgálgatja, végigtapogatja az ujjaival.A jelvényt Rebeccától szerezte, Mossberg seriff unokahúgától.

Véletlennek tűnt, hogy Matt összefutott vele aznap, valamikor korábban. Aztán rájött, hogy ruha helyett egy férfiing van rajta. Az ing ismerős volt: egy ridgemonti seriff inge.

És ekkor látta meg rajta a jelvényt. Rengeteg dolgot el lehetett volna mondani Mossberg seriffről, de az elképzelhetetlennek tűnt, hogy elveszítené a jelvényét. Matt minden udvariasságát sutba dobva lekapta a kis fémlapot, még mielőtt Rebecca megakadályozhatta volna. Kicsit felkavarodott a gyomra, és ez azóta csak fokozódott. Mrs. Flowers arckifejezése pedig egyáltalán nem nyugtatta meg.

– Ez nem volt közvetlen kapcsolatban a bőrével - mondta az idős hölgy halkan -, úgyhogy elég homályos képeket kapok csak. De azért, Matt - emelte fel árnyékos szemét a fiúra -, nagyon félek. - Megborzongott. A konyhaasztalon két csésze forró, fűszeres tej állt érintetlenül.

Mattnek meg kellett köszörülnie a torkát, és az ajkához emelnie a forró tejet. - Maga szerint ki kellene mennünk körülnézni.

– Muszáj - felelte Mrs Flowers. Szomorúan megrázta a fejét, az ősz tincsek lágyan hullámzottak. - A kedves Mama ragaszkodik hozzá, és én is érzem; nagy zavar van ebben a tárgyban.

Matt érezte, hogy nagyon halvány büszkeség keveredik a rettegésébe, amiért megmentette ezt a „tárgyat" - majd arra gondolt, hogy na persze, tizenkét éves kislányok ingéről jelvényeket rabolni, ez aztán valami.

Hallotta, hogy Mrs. Flowers a konyhából folytatja: - Jobb lesz, ha több inget és pulóvert is felveszel, meg ebből is párat - oldalazott ki a konyhaajtón, kezében több hosszú kabáttal, amelyeket láthatóan az egyik szekrényből vett elő, több pár kertészkesztyűvel egyetemben.

Matt odaugrott, hogy segítsen neki, aztán görcsösen köhögni kezdett, amikor megérezte a molyirtó szagát és valami fűszeres illatot.

– Miért... érzem úgy... mintha karácsony lenne? kérdezte a köhögés szüneteiben.

– Valószínűleg Morwen néném szegfűszeges labdacsai miatt - felelte Mrs. Flowers. - Néhány kabát még anyám idejéből való.

Matt el is hitte neki. - De még meleg van odakint. Miért van szükségünk egyáltalán kabátra?

– Hogy megvédjen, Matt, hogy megvédjen! Ezeknek a holmiknak varázsigék vannak az anyagába szőve, hogy megvédjenek bennünket a gonosztól.

– Még a kertészkesztyűkbe is? - kérdezte Matt kétkedve.– Még a kesztyűkbe is - felelte Mrs. Flowers határozottan.

Elhallgatott, majd csendesen azt mondta: - És jobb lenne, ha szereznénk pár elemlámpát, Matt, mert arra is szükségünk lesz a sötétben.

– Maga viccel!– Nem, sajnos nem. És kötél is kell majd, hogy egymáshoz

kössük magunkat. Semmilyen körülmények között nem szabad ma éjjel az Öregerdőbe bemennünk.

Matt egy órával később még mindig gondolkozott. Nem kívánta Mrs. Flowers nagyon tápláló párolt sajtos padlizsánját, az agya pedig folyamatosan zakatolt.

Kíváncsi vagyok, Elena is így érzi-e magát, gondolta, miközben összeállítja az A, B és C terveit. Kíváncsi vagyok, hogy érezte-e magát valaha ilyen hülyének közben.

Matt érezte, hogy elszorul a szíve, és háromezredszer is elgondolkozott azon, vajon jól tette-e, hogy otthagyta Elenát és Damont.

Biztosan jól tettem, mondta magának. Ez volt a legfájdalmasabb

megoldás, ez is csak azt bizonyítja. Ami igazán, de igazán fáj, az a helyes megoldás mindig.

Csak szerettem volna legalább elköszönni tőle...Ha elköszöntél volna tőle, nem tudtál volna elindulni. Nézz

szembe vele, tökfejkém, hogy amikor Elenáról van szó, te vagy a világ legnagyobb balekja. Mióta csak megtalálta azt a fiút, akit jobban szeret nálad, éppen úgy tepersz, mint Bonnie és Meredith, hogy segíts neki megtartani őt, és távol tartani tőle a Rosszfiút. Lehet, hogy csapatpólót kellene vennetek: Kutya vagyok. Elena hercegnő szolgá...

CSATT!Matt felugrott, majd guggolásban ért földet, ami fájdalmasabb

volt, mint a filmekben.Zörrenés, csattanás!A szoba túlvégén elszabadult a spaletta. De az első csattanás

igazából puffant. A panzió kívülről elég rossz állapotban volt, és a spaletták néha kiakadtak.

De tényleg csak véletlen lett volna? - gondolta Matt, amint a szíve abbahagyta a zakatolást. Ebben a panzióban, ahol Stefan olyan sok időt töltött? Lehet, hogy a szellemi nyomai még mindig itt vannak valahol, arra hangolódva, amit az emberek gondolnak ezekben a szobákban. Ha így van, akkor Mattnek az imént jól behúztak a gyomorszájába, legalábbis így érezte.

Bocs, haver, gondolta, és majdnem ki is mondta. Nem akartam leszólni a csajodat. Nagyon nagy nyomás nehezedik rá.

Leszólni a csaját?Leszólni Elenát?A fenébe, ő lenne az első, aki leütné azt, aki leszólja Elenát.

Feltéve, hogy Stefan nem előzi meg a vámpírtrükkjeivel!És mit is mondott Elena? Nem lehet eléggé résen lenni. Az

embernek nem lehet túl sok pótterve, mert éppen úgy, ahogy Isten odarakta a földimogyoró köré azt az idegesítő héját, az ember egyes számú tervének is több hibája lesz.

Ezért dolgozik Elena annyi emberrel, amennyivel csak lehet. Akkor nem baj, ha a C és a D terv végrehajtóinak nem is kell tenniük semmit. De ott vannak, ha szükség lenne rájuk.

Miközben erre gondolt, munkához látott. Sokkal tisztábbnak érezte a fejét, mióta eladta a Priust, és odaadta Stefan pénzét Bonnie-nak és Meredithnek repülőjegyre.

– És akkor körbesétáltunk a birtokon, és megnéztük az almáskertet és a narancsültetvényt és a cseresznyéskertet - mesélte Bonnie Elenának, aki úgy feküdt a baldachinos ágyban, az óarany függönyök mögött, mint egy védtelen kislány.

Bonnie kényelmesen elterpeszkedett egy aranyszínű karosszékben, amelyet odahúzott az ágyhoz. Apró, csupasz lábát feltette az ágyra.

Elena nem volt jó beteg. Ragaszkodott hozzá, hogy felkeljen. Sétálgatni akart. Az többet segített volna neki, mint a zabpehely, a steak és napi öt látogatás dr. Meggartól, aki a birtokra költözött.

De tudta, hogy a többiek mitől tartanak igazából. Bonnie nyögte ki egyetlen hüppögéssel kísért, hosszú monológban valamelyik éjjel, amikor ő vigyázott rá.

– Ttt-te sikoltozni kezdtél, és minden vá-vámpír meghallotta, és Sage egyszerűen a hóna alá kapott minket Meredithszel, mint két kiscicát, és a hang felé rohant. D-de addigra annyian odaértek hozzátok! Te nem voltál magadnál, de Damon sem, és valaki azt mondta, hogy „megtámadták őket, és azt hiszem, meghaltak! , és mindenki azt mondta, hogy hívják az Őröket! Én meg egy kicsit elájultam.

– Csss - mondta Elena kedvesen... és ravaszul. - Igyál egy kis Black Magicet, hogy jobban legyél.

Bonnie ivott egy kicsit. Majd még egy kicsit. És aztán folytatta a történetet. - De Sage tudhatott valamit, mert azt mondta: „én orvos vagyok, és mindjárt megvizsgálom őket", és ezt úgy mondta, hogy még te is elhitted volna neki!

És valóban megvizsgált mindkettőtöket, és azt hiszem, rögtön tudta, hogy mi történt, mert azt mondta: „Hintót ide! Elviszem őket dr. Meggarhoz, a kollégámhoz." És akkor odajött maga Lady Fazina, és azt mondta, elviheti az egyik hintóját, és majd küldje vissza, amikor akarja. Ő annyira, de annyira gazdag! A hátsó kijáraton vittünk ki benneteket, mert volt ott... pár seggfej, akik azt mondták,

hogy hagyjunk meghalni. Igazi démonok voltak, hófehérek, és Hóasszonyoknak hívták őket. Aztán ott ültünk a hintóban, és, istenem, Elena! Elena, te meghaltál! Kétszer is megállt a légzésed! Sage és Meredith folyamatosan újraélesztett. Én... én pedig olyan erősen imádkoztam!

Elena, aki ekkorra teljesen beleélte magát a történetbe, átölelte Bonnie-t, de ő csak sírt tovább.

– És úgy dörömböltünk dr. Meggarnál, mintha be akarnánk törni az ajtót, és... és valaki szólt neki, ő pedig megvizsgált, és azt mondta, hogy vérátömlesztésre van szükséged. Én pedig azt mondtam, hogy adjanak neked az enyémből. Mert emlékszel, az iskolában, amikor Jody Wrightnak adtunk vért, szinte csak tőlünk kaphatott, mert a miénk egyforma. És akkor dr. Meggar előkészített két asztalt - csettintett Bonnie -, és én annyira féltem, hogy alig bírtam mozdulatlanul maradni, amíg bennem volt a tű, de végül sikerült. Valahogy sikerült! És adtak neked a véremből. És eközben tudod, mit csinált Meredith? Hagyta, hogy Damon megharapja. Tényleg. És dr. Meggar visszaküldte a hintót olyan szolgákért, akik „szeretnének egy kis borravalót", mert ezt így hívják itt, és a hintó tele volt, amikor visszajött. És nem tudom, hányat harapott meg Damon, de rengeteget! Dr. Meggar azt mondta, ez a legjobb orvosság. És Meredithszel, Damonnal és dr. Meggarral beszélgettünk, és meggyőztük a doktort, hogy költözzön ide, úgy értem, végleg, és Lady Ulma abból az épületből, ahol lakott, egy szegénykórházat fog csinálni. És azóta folyamatosan azon dolgozunk, hogy meggyógyítsunk téged. Damon másnapra jól lett. És Lady Ulma és Lucen és ő... úgy értem, az ő ötletük volt, de Damon tette meg, ő küldte el azt a gyöngyöt Lady Fazinának, amelyhez az apja soha nem talált elég gazdag megrendelőt, mert olyan nagy volt, jó ökölnyi, de szabálytalan, girbegurba és fényes. Egy vastag láncra tették, és elküldték Lady Fazinának.

Bonnie szeme ismét megtelt könnyel. - Mert ő mentett megmindkettőtöket. A hintója mentette meg az életeteket. - Bonnie előrehajolt, és suttogóra fogta. - És Meredith elmondta... ez titok, de nem előtted... hogy nem is olyan rossz, ha megharapják az embert. Tessék! - Ezzel Bonnie, a kiscica, ásított és kinyújtózkodott.

– Én lettem volna a következő, akit megharap - mesélte szinte csalódottan, de gyorsan hozzátette: - De neked szükséged volt a véremre. Emberi vérre, de különösen az enyémre. Szerintem itt azért tudnak annyit a vérről, mert ízről és szagról érzik a különbséget. - Aztán hirtelen felpattant, és megkérdezte: - Meg akarod nézni a fél rókakulcsot? Biztosra vettük, hogy mindennek vége, és soha nem fogjuk megtalálni, de amikor Meredith bement a hálószobába, hogy Damon megharapja - és esküszöm, hogy csak ennyi történt -, akkor Damon odaadta neki, és megkérte, hogy vigyázzon rá. Meredith elvette, és nagyon vigyáz rá, és most egy kis ládában van, amit Lucen valami műanyagnak látszó anyagból készített, de nem az.

Elena megcsodálta a kis félholdat, de ezt leszámítva semmit nem tehetett, amíg ágyban volt, csak beszélgetni tudott, és a Földről származó szépirodalmi könyveket meg enciklopédiákat olvasott. Még azt sem engedélyezték, hogy Damonnal egy szobában lábadozzon.

Elena tudta, miért. Attól tartottak, hogy nem hajlandó szóba állni Damonnal. Attól tartottak, hogy ha a közelébe kerül, és megérzi egzotikus, ismerős illatát, ami olasz bergamotból, mandarinból és kardamomból áll, és belenéz a fekete szemébe, amelyben univerzumok elférnének, akkor elgyengülne a térde, és vámpírként térne magához.

De nem tudtak semmit! Ő és Damon biztonságosan cserélt vért hetekig a krízis előtt. Ha semmi nem veszi el úgy az eszét, mint akkor a fájdalom, akkor Damon tökéletes úriemberként viselkedik.

– Hmm - felelte Bonnie erre az érvre, egy apró díszpárnát to-logatva a lábával, amelyen ezüstszínűre festette a körmeit. - Én a helyedben nem szólnék nekik arról, hogy ennyiszer cseréltetek vért már az elejétől fogva. Attól még "Aha!"-élmányük lenne, vagy ilyesmi. Tudod, belelátnának valamit.

– Nincs ebbe semmi belelátnivaló. Azért vagyok itt, hogy visszaszerezzem az imádott Damonomat, és Stefan csak segít nekem. Bonnie összehúzott szemöldökkel meredt Elenára, és csücsörített, de nem szólt semmit.

– Bonnie?

– Ühüm?– Tényleg azt mondtam?– Ü-hümm.Elena egyetlen mozdulattal felkapott egy halom párnát, és mind

az arcára húzta. - Megmondanád, kérlek, a szakácsnak, hogy még egy steaket és egy nagy pohár tejet szeretnék? - kérte fojtott hangon a párnák alól. - Nem vagyok jól.

Matt szerzett egy új roncsautót. Mindig talált egyet, ha szüksége volt rá. Az erősen rángatózó járgánnyal épp Oba-szan házához tartott.

Mrs. Saitou házához, helyesbített gyorsan. Nem akart ismeretlen kulturális szokásokat megsérteni, amikor épp segítséget akart kérni.

Saitouék ajtaját egy nő nyitotta ki, akit Matt még soha nem látott. Vonzó nő volt, drámai, bő, vörös szoknyában - vagy talán egy nagyon bő nadrágban; terpeszben állt, ezért nehéz lett volna megállapítani. Fehér blúzt viselt. Az arca megdöbbentően gyönyörű volt: két fekezet hajzuhatag között rövidebb, rendezettebb frufru, amely a szemöldökéig ért.

De a legmegdöbbentőbb az volt benne, hogy egy hosszú, görbe kardot tartott a kezében, amelyet egyenesen Mattnek szegezett.

– Sz-szia - köszönt Matt, amikor az ajtóban feltűnt ez a jelen-ség.

– Ez egy jó ház - felelte a nő. - Ez nem a gonosz lelkek háza.– Soha nem is tartottam annak - felelte Matt hátrálva, miköz-

ben a nő előrelépett. - Tényleg.A nő lehunyta a szemét, és mintha a saját elméjében keresett

volna valamit. Majd váratlanul leengedte a kardot. - Igazat szólsz. Nem ártó szándékkal jöttél. Kérlek, gyere be!

– Köszönöm - felelte Matt. Még soha nem örült ennyire, hogy egy idősebb nő fogadja.

– Orime - hallott egy vékony, erőtlen hangot odafentről. - Az egyik gyerek az?

– Igen, Hahave - felelte a vörös szoknyás, akit Matt magában inkább „kardos"-nak nevezett.

– Akkor küldd fel, rendben?– Persze, Hahave.– Haha... úgy értem, „Hahave"? - kérdezte Matt, az ideges

nevetést egy elkeseredett mondattá változtatva, miközben a kard ismét ellendült a teste mellett. - Nem Oba-szan?

A kardos nő most először mosolyodott el. - Az Oba-szan azt jelenti, nagymama. A Hahave az anya egyik megnevezése. De az anyám nem fog megsértődni, ha Oba-szannak szólítod; ez az ő korában barátságos megszólításnak számít.

– Oké - felelte Matt, aki nagyon szeretett volna barátságos fickónak tűnni.

Mrs. Saitou a lépcső felé intett, és Matt több szobába is bepillantott, mielőtt megtalálta azt, amelyben középen egy nagy futon állt a csupasz padlón, azon pedig egy nő feküdt, aki olyan aprónak és babaszerűnek tűnt, mintha nem is lenne igazi ember.

A haja éppen olyan puha és fekete volt, mint a kardos nőnek odalent. Úgy tűzték fel vagy rendezték el valahogy, hogy glóriaként terüljön el körülötte. A szeme csukva volt, és Matt eltöprengett rajta, hogy vajon hirtelen elaludhatott-e, mint az idős emberek szoktak.

Ám ekkor a babaszerű hölgy meglehetősen váratlanul kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. - Jé, Maszato-csan! - mondta Mattre pillantva.

Ez nem jó kezdet. Ha még azt sem ismeri fel, hogy egy szőke srác nem a japán barátja olyan hatvan évvel ezelőttről...

De ekkor Oba-szan elnevette magát, kis kezét a szája elé kap-va. - Tudom, tudom - mondta. - Te nem Maszatao vagy. Belőle bankár lett, nagyon gazdag. Nagyon hájas. Különösen az agya és a hasa.

Ismét elmosolyodott. - Foglalj helyet, kérlek! Szólíts Oba-szannak, ha úgy szeretnél, vagy Oriménak. A lányom az én nevemet kapta. De neki éppen olyan kemény élete volt, mint nekem. Papnőnek lenni... és szamurájnak... ehhez rengeteg önfegyelem és munka kell. És az én Orimém olyan jól csinálta... amíg ide nem jöttünk. Egy békés, csendes kisvárost kerestünk. Ehelyett Isobel... Jimet találta meg. Jim pedig... igaztalan volt.

Matt torka elszorult a vágytól, hogy megvédje a barátját, de mit

mondhatott volna? Jim egyetlen éjszakát töltött Caroline-nal... Caroline erőszakoskodására. És akkor meg is szállták, és ezt a megszállottságot a barátnőjére, Isobelre is átragasztotta, aki kilyuggatta a testét - a többiről nem is beszélve.

– El kell kapnunk őket - hallotta meg Matt a saját őszinte hang-ját. - A kicunékat, akik az egészet elkezdték. Akik Caroline-nal kezdték. Sinicsit és a húgát, Mizaót.

Kicunék. - Oba-szan a fejét ingatta. - Igen, már az elejénmegmondtam, hogy ebben legalább egynek a keze benne van.

Lássuk: megáldottam pár amulettet a barátaidnak...– És néhány töltényt. Egyszerűen csak a zsebembe tömködtem

őket - mondta Matt szégyenkezve, és egy csomó különböző kaliberű töltényt pakolt Oba-szan takarójának szélére. - Még pár imád

ságot is találtam a neten arról, hogyan kell tőlük megszabadulni. - Igen, nagyon alapos voltál. Az jó.

Oba-szan végignézte a kinyomtatott oldalakat, amelyeken az imádságok szerepeltek. Matt kényelmetlenül fészkelődött, mert

tudta, hogy ő csak Meredith feladatlistáját követte, és a dicséret valójában a lányt illeti.

– Először megáldom a golyókat, utána írok még pár amulettet - mondta. -Tedd az amuletteket oda, ahol a legnagyobb védelem

re van szükséged. Azt pedig, szerintem tudod, hogy a töltényekkel mit csinálj.

– Igen, hölgyem! - Matt belekotort a zsebébe, és előhalászta az utolsó néhány darabot, majd Oba-szan tenyerébe tette. Ezután az idős hölgy hosszú, bonyolult imádságba kezdett, miközben apró kezeit a töltények fölé tartotta. Matt nem találta ijesztőnek a kán

tálást, de tudta, hogy ő nagyon rossz médium lenne, és Bonnie valószínűleg olyan dolgokat látna és hallana, amiket ő nem.

– Valamelyik konkrét testrészükre célozzak? - kérdezte Matt, miközben az idős nőt figyelte, és megpróbálta követni a saját papírján az imádságot.

– Nem kell, bármelyik testrészük vagy a fejük megteszi. Ha valamelyik farkát találod el, attól legyengül, viszont feldühödik. - Oba-szan elhallgatott, és köhögni kezdett, kicsi, száraz, öreges köhögéssel. Mielőtt Matt felajánlhatta volna, hogy lemegy valami

innivalóért, Mrs. Saitou lépett a szobába, kezében tálcával. Három apró csészében teát hozott.

– Köszönöm a türelmet - mondta udvariasan, miközben kecsesen letérdelt, hogy felszolgálja a teát. Matt az első korty gőzölgő zöld teát sokkal kellemesebbnek találta, mint amire éttermi tapasztalatai alapján számított.

Aztán csend lett. Mrs. Saitou a csészéjét bámulta, Oba-szan falfehéren, összetöpörödve feküdt a takaró alatt, Matt pedig érezte, hogy szóvihar gyűlik a torkában. Végül, bár a jóérzése azt súgta, hogy ne beszéljen, kitört belőle:

– Istenem, annyira sajnálom, ami Isobellel történt, Mrs. Saitou! Ő ezt egyáltalán nem érdemelte meg! Csak szeretném, ha tudná, hogy... nagyon sajnálom, és elkapom azt a kicunét, aki az egész mögött áll. Megígérem, hogy elkapom!

– Kicunét? - kérdezte Mrs. Saitou élesen, és úgy meredt Matere, mintha megőrült volna. Oba-szan sajnálkozva nézett fel a párnájáról. Mrs. Saitou pedig anélkül, hogy megvárta volna, hogy összeszedhesse a csészéket, felugrott, és kirohant a szobából.

Matt elnémult. - Én... én...Oba-szan szólalt meg: - Ne aggódj, fiatalember! A lányomnak,

bár papnő, nagyon modern nézetei vannak. Valószínűleg azt mondaná, hogy kicunék nem is léteznek.

– Még azután is, hogy... úgy értem, szerinte mi történt Isobellel?

– Abban hisz, hogy gonosz szándék működik ebben a városban, de a „hétköznapi, emberi" fajtából. Ő úgy gondolja, Isobel a stressz miatt tette, amit tett, miközben egyszerre próbált jó tanuló, jó papnő, jó szamuráj lenni.

– Ügy érti, Mrs. Saitounak lelkiismeret-furdalása van?– Nagyobb részt Isobel apját hibáztatja. Aki „kereskedő", oda-

haza, Japánban. - Oba-szan elhallgatott. - Nem tudom, miért mondtam ezt el neked.

– Elnézést - vágta rá Matt gyorsan. - Nem akartam kíváncsiskodni.

– Persze hogy nem, viszont törődsz másokkal. Bárcsak Isobelnek egy ilyen fiúja lett volna Jim helyett!

Matt felidézte a szánalomra méltó kis alakot, akit a kórházban látott. Isobel legtöbb sebhelyét elrejti majd a ruhája - feltéve, hogy ismét megtanul beszélni. Matt bátran azt mondta: - Hát, én még szabad vagyok.

Oba-szan halvány mosolyt vetett rá, majd visszatette a fejét a párnára - nem is párna, az egy fa fejtámla, döbbent rá Matt. Nem tűnt túl kényelmesnek. - Nagy szomorúság, amikor háború van egy embercsalád és a kicunék között - mondta Oba-szan. - Mert az egyik ősünk állítólag egy kicunét vett feleségül.

– Hogy mi?Oba-szan felnevetett, ismét a szája elé kapott kézzel. -

Mukasimukasi, vagy ahogy ti mondjátok, réges-régen, a legendák idejében egy nagy sógun megharagudott az összes kicunéra, aki a birtokán élt, a sok rosszaságért, amit elkövettek. Hosszú évekig mindenféle csínyeket követtek el, de az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor rájuk terelődött a gyanú, hogy a vetést is tönkretették. Akkor a sógun minden férfit és nőt fellázított a házában, és azt mondta nekik, hogy fogjanak botokat és nyilakat és köveket és kapákat, seprűket, és kergessék ki az összes rókát, amelyiknek a birtokán van az odúja, még azokat is, akik a padlás és a tető között élnek. Kíméletlenül ki akarta irtani az összes rókát. De aznap este, mielőtt ezt megtette volna, volt egy álma, amelyben egy gyönyörű nő jelent meg előtte, és azt mondta, hogy ő a felelős az összes rókáért a birtokon. És, tette hozzá, bár igaz, hogy elég sokat rosszalkodunk, de cserébe megesszük az egereket, a patkányokat és a rovarokat, amelyek sokkal többet ártanak a vetésnek. Nem lenne hajlandó csak rajtam kitölteni a dühét, és engem kivégezni a sok-sok róka helyett? Hajnalban eljövök a válaszért.

És ez a leggyönyörűbb kicune megtartotta a szavát, és megje-lent hajnalban tizenkét gyönyörű szűzzel, de éppen úgy túlragyogta őket, ahogy a hold a csillagokat. A sógun nem bírta rászánni magát, hogy megölje, inkább megkérte a kezét, a tizenkét segédjét pedig hozzáadta a tizenkét leghűségesebb bérlőjéhez. Azt mondják, hogy a kicune mindig hű felesége maradt, és sok olyan bátor gyereket szült neki, mint Amateraszu, a napistennő, és éppen olyan gyönyörűeket, mint a hold, és ez mindaddig folytatódott, amíg a sógun egy szép

napon el nem utazott, és véletlenül meg nem ölt egy rókát. Gyorsan a feleségéhez sietett, hogy elmagyarázza neki, hogy nem szántszándékkal történt, de amikor megérkezett, gyászban állt az egész ház, mert a felesége már el is hagyta az összes fiával és lányával együtt.

– Ó, de szomorú - dünnyögte Matt, aki próbált udvarias lenni, de valami szöget ütött a fejébe. - Várjon! De ha mind elmentek...

– Látom, figyelsz, fiatalúr - nevetett a finom kis öreg hölgy. - És a fiai és a lányai mind elmentek... kivéve a legfiatalabbat, egy páratlan szépségű lányt, bár ő még csak gyerek volt. Ő azt mondta: „én túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elhagyjalak, drága apám, még akkor is, ha egész életemben ember alakot kell emiatt öltenem". És állítólag így származunk mind a kicunéktól.

– Nos, ezek a kicunék nem csak csínyeket követnek el, vagy a vetést teszik tönkre - jegyezte meg Matt. - Hanem ölni akarnak. Nekünk pedig szembe kell velük szállnunk.

-- Hát persze, hát persze. Nem akartalak elszomorítani ezzel a kis történettel - felelte Oba-szan. - Most megírom neked az egyik amulettet.

Mrs. Saitou akkor jelent meg az ajtóban, amikor Matt már ki-felé indult. Valamit a fiú kezébe nyomott. Matt lepillantott, és ugyanazt a kalligráfiát látta meg, amit Oba-szantól kapott. Csak ez sokkal kisebb volt, és egy...

– Egy öntapadós cetlire írta fel? - kérdezte Matt meglepetten.Mrs. Saitou bólintott. - Nagyon ügyesen fel lehet ragasztani a

démonok arcára, faágakra, ilyesmire. - Miközben Matt elképedten bámulta, hozzátette: - Az anyám nem tud mindent, amit tudni lehet mindenről.

Egy rövid kis tőrt is átnyújtott, kisebbet a kardnál, ami még mindig nála volt, de nagyon használhatót - Matt azonnal meg is vágta magát vele.

– Bízz a barátaidban és az ösztöneidben - mondta neki Mrs. Saitou.

Matt egy kicsit meghökkenve, de erősen felbátorodva Alpert doktornő házához hajtott.

31.

okkal jobban érzem magam - közölte Elena dr. Meggarral. - Szeretnék egy kicsit sétálgatni.SIgyekezett nem túlságosan rugózni az ágyon. - Steaket ettem és

tejet ittam, és még a keserű csukamájolajat is bevettem, amit kül-dött. És a realitásérzékem is nagyon jó: azért vagyok itt, hogy megmentsem Stefant, a kisfiú pedig Damon tudatalattijának a szimbóluma, és a vércsere miatt megengedte, hogy „találkozzak vele". - Elena pattant egyet, de azzal leplezte, hogy egy pohár vízért nyúlt. - Úgy érzem magam, mint egy vidám kiskutya, aki a pórázát cibálja. - Megmutatta az újonnan elkészült rabszolgakarpereceit: ezüstből voltak, lapis lazuli berakású, kacskaringós mintákkal. - Ha hirtelen meghalnék, fel vagyok készülve rá.

Dr. Meggar szemöldöke fel- majd leszaladt. - Nos, a pulzusod-ban vagy a légzésedben semmi hibát nem találok. Nem tudom, mennyit árthatna neked egy kellemes délutáni séta. Az biztos, hogy Damon talpon van és járkál. De ne adj ötleteket Lady Ulmának! Neki még mindig több hónap ágynyugalomra van szüksége.

– Neki van egy jó kis asztalkája, ami egy reggelizőtálcából ké-szült - magyarázta Bonnie, miközben elmutogatta a magasságát és a szélességét. - Azon tervezi a ruhákat. - Bonnie tágra nyílt szemmel előrehajolt. - És tudod mit? A ruhái varázslatosak.

– Nem is számítottam volna kevesebbre - morogta dr. Meggar.A következő pillanatban azonban Elenának valami kellemetlen

dolog jutott az eszébe. - Még ha meg is szerezzük a kulcsokat - mondta -, akkor is meg kell terveznünk a konkrét télakot.

– Mi az a télak? - kérdezte Laksmi izgatottan.– Az az, hogy megvan a kulcsunk Stefan cellájához, de még

mindig ki kell találnunk, hogyan jutunk be a börtönbe, és hogyan csempésszük ki őt.

Laksmi a homlokát ráncolta. - És miért nem megyünk be a sorban, és hozzuk ki a kapun?

– Mert - felelte Elena a türelmetlenségével harcolva - nem fognak egyszerűen be- és kiengedni minket. - Amikor Laksmi a két kezébe fogta a fejét, Elena szeme összeszűkült. - Min gondolkozol, Laksmi?

– Nos, először azt mondod, hogy a kezedben van a kulcs, amikor bemész a börtönbe, most meg úgy teszel, mintha nem engednék ki a börtönből.

Meredith értetlenül rázta a fejét. Bonnie a homlokára tette a tenyerét, mintha sajogni kezdett volna. De Elena lassan előrehajolt.

– Laksmi - kérdezte nagyon halkan -, azt mondod, hogy ha van kulcsunk Stefan cellájához, az gyakorlatilag egy be- és kijutási engedély a börtönből?

Laksmi arca felragyogott. - Hát persze! - mondta. - Mire len-ne jó különben egy kulcs? Egyszerűen csak bezárhatnák egy másik cellába.

Elena alig bírta elhinni, hogy ilyen csodálatos dolgot hallott, úgyhogy azonnal megpróbálta megtalálni benne a hibát. - Az azt jelentené, hogy Bloddeuwedd báljáról egyenesen a börtönbe mehetnénk kihozni Stefant - mondta annyi gunyorossággal, amennyit csak a hangjába tudott kényszeríteni. - Csak megmutatnánk nekik a kulcsot, és már hozhatnánk is kifelé.

Laksmi lelkesen bólogatott. - Igen! - felelte örvendezve, a gú-nyolódást elengedve a füle mellett. - És ne haragudj meg, oké? De mindig kíváncsi voltam, hogy miért nem látogatod meg.

– Meglátogathatjuk?– Persze, ha egyeztettek időpontot.Ekkorra Meredith és Bonnie is életre kelt, és két oldalról tá-

mogatta Elenát. - Milyen gyorsan küldhetünk el valakit időpontot egyeztetni? - kérdezte Elena zárt szájjal, mert minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy meg bírjon szólalni; az egész súlya a két barátnőjén nyugodott. - Kit küldhetünk cl időpontért? - suttogta.

– Majd én elmegyek - szólalt meg mögöttük Damon a vörös félhomályban. - Még ma, csak adjatok öt percet!

Matt érezte, hogy rendkívül morcosan és konokul néz.– Ne már - mondta Tyrone vigyorogva. Mindketten felszerel-

keztek az erdei expedícióhoz. Ez azt jelentette, hogy fejenként kétkét szegfűszeges-molyirtós kabátot vettek magukra, majd szigetelőszalaggal rögzítették a kesztyűket a kabátokhoz. Matt máris izzadt.

De Tyrone jó srác, gondolta. Matt egyszer csak felbukkant, és megkérdezte: - Hé, emlékszel arra a bizarr dologra, ami szegény Jim Bryce-szal történt múlt héten? Nos, ez egy még bizarrabb dologgal van kapcsolatban... a rókalelkekkel és az Öregerdővel, és Mrs. Flowers azt mondja, hogy ha nem jövünk rá, miről van szó, akkor tényleg komoly bajban leszünk. És Mrs. Flowers nem egy megzakkant idős hölgy a panzióban, hiába gondolják így az emberek.

– Hát persze, hogy nem az - hangzott fel Alpert doktornő rekedtes hangja az ajtóból. A doktornő letette fekete táskáját – még mindig ő volt a háziorvos, hiába volt krízis a városban -, és a fiához beszélt.

– Nagyon régóta ismerjük egymást Teophilia Flowersszel, és Mrs. Saitouval is. Mindketten segítenek az embereknek. Ilyen a természetük.

– Nos... - Matt meglátta a lehetőséget, és rá is ugrott. - Most Mrs. Flowersnek van szüksége segítségre. Nagyon nagy szüksége van rá.

– Akkor mit ülsz még mindig itt, Tyrone? Kapd össze magad, és segíts Mrs. Flowersnek! - A doktornő szeretettel összeborzolta a fia haját.

– Azt csináltam, anya. Éppen indultunk, amikor megérkeztél.Amikor meglátta Matt horrorautóját, Tyrone udvariasan fel-

ajánlotta, hogy menjenek az ő kocsijával Mrs. Flowershez. Matt, aki tartott attól, hogy a kocsi netán egy létfontosságú pillanatban beadja a kulcsot, boldogan beleegyezett.

Örült, hogy Tyrone lesz a Robert E. Lee focicsapatának vezéregyénisége a következő évben. Ty az a fajta fiú volt, akire számíthat az ember - mint azt most is bizonyította. Jó fej volt, amellett nagyon egyenes és tiszta. Matt kénytelen volt észrevenni, ahogy a drogok és az ivás nemcsak a meccseknek tett rosszat, de a bajtársiasságot is kikezdték a többi csapatban.

Tyrone ráadásul olyan srác volt, aki képes befogni a száját. Most

sem ömlöttek belőle a kérdések, miközben visszahajtottak a panzióhoz, de füttyentett egy nagyot, nem Mrs. Flowersnek, hanem az élénksárga T-modellre, amivel épp betolatott a volt istállóba.

– Tyűha! - mondta, és kiugrott, hogy segítsen Mrs. Flowers táskáját bevinni, miközben a tekintete beitta a T-modellt felnitől felniig. - Ez egy Ford T-modell szedán! Gyönyörű autó lehetne, ha...

– Ekkor hirtelen elhallgatott, és barna bőrén felragyogott a naple-mente fénye.

– Ó, istenkém, nehogy szégyenlősködj a Sárga Hintó miatt! - mondta Mrs. Flowers, miközben hagyta, hogy Matt bevigyen egy másik bevásárlószatyrot a konyhakerten keresztül a konyhába.

– Már majdnem száz éve szolgál a családban, és hozzászokott a rozsdához meg a karcolásokhoz. De aszfaltúton majdnem ötven kilométeres sebességgel képes menni! - tette hozzá Mrs. Flowers, nemcsak hogy büszkén, de egyfajta csodálattal vegyes tisztelettel a sebesség iránt.

A két fiú egymásra nézett, és Matt tudta, hogy ugyanarra gondolnak.

Hogy helyrehozzák a leharcolt, elkopott, de még mindig gyönyörű autót, amely javarészt az átalakított istállóban töltötte idejét.

– Meg tudnánk csinálni - mondta Matt, aki úgy érezte, hogy Mrs. Flowers hivatalos képviselőjeként neki kell felajánlania a dolgot.

– Persze, hogy meg tudnánk - felelte Tyrone álmodozva. - Már így is két férőhelyes garázsban van... helyszűkére nem lehet panaszunk.

– Nem kellene teljesen szétbontani... tényleg úgy megy, mint az álom.

– Ne viccelj! De a motorját megtisztíthatnánk: nézd meg a du-gattyúkat, az ékszíjat, a hengereket, meg mindent. És - ragyogott fel hirtelen a sötét szempár - az apámnak van egy csiszolója. Le-szedhetnénk róla a festéket, és befesthetnénk ugyanolyan sárgára!

Mrs. Flowers hirtelen elmosolyodott. - A drága Mama pont ezt várta magától, fiatalember! - mondta, és Mattnek hirtelen eszébe jutottak az illemszabályok, és gyorsan bemutatta Tyrone-t.

– Persze, ha azt mondta volna, hogy „pirosra festjük", vagy kékre, vagy bármilyen más színűre, biztos vagyok benne, hogy tiltakozott volna - folytatta Mrs. Flowers, miközben sonkás szendvicset, krumplisalátát és egy nagy tál főtt babot készített. Matt figyelte, hogy reagál Tyler a „Mamá"-ra, és elégedett volt: egy pillanatnyi meglepetés után az arca megnyugodott, mint egy tó vize. Az anyja azt mondta, hogy Mrs. Flowers nem egy buggyant öregasszony: tehát nem egy buggyant öregasszony. Matt szívéről nagy kő esett le. Nem kell egyedül megvédelmeznie egy törékeny, idős hölgyet. Hanem egy olyan barátjára támaszkodhat, aki szó szerint nagyobb nála.

– Most mindketten egyetek egy kis sonkás szendvicset, én pedig közben csinálok krumplisalátát. Tudom, hogy a fiatal férfiaknak - Mrs. Flowers mindig úgy beszélt a férfiakról, mintha egy különleges virágfajta lennének - rengeteg kiadós ételre van szükségük, mielőtt csatába indulnak, de hivataloskodásra semmi szükség. Csak vessétek rá magatokat arra, ami éppen elkészül.

A fiúk boldogan engedelmeskedtek. Valóban csatára készültek, és akár tigrisekkel is szembeszálltak volna, mivel Mrs. Flowers elképzelése a desszertről egy pekándiós pite formájában öltött testet, hatalmas csésze kávé kíséretében, amelyek dörzspapírként csiszolták át az agyat.

Tyrone és Matt a temetőhöz hajtott Matt roncsautójával, Mrs. Flowers pedig a T-modellben követte őket. Matt látta már, mit tehetnek a fák az autókkal, és nem akarta, hogyTyrone patyolattiszta Camryjának baja essen. Lesétáltak a domboldalon Matt és Mossberg seriff rejtekhelyéig, a nehezebben járható részeken segítettek Mrs. Flowersnek. Az idős hölgy egyszer megbotlott, és el is esett volna, de Tyrone megvetette a sarkát a domboldalban, és felfogta Mrs. Flowers zuhanását.

– Ó, istenkém... köszönöm, Tyrone, kedvesem - dünnyögte Mrs. Flowers, és Matt tudta, hogy „Tyrone, kedvesem"-et befogadták a csapatba.

Mire a rejtekhelyhez értek, az ég sötét volt, egyetlen skarlát csíkot leszámítva. Mrs. Flowers - a kertészkesztyűje miatt elég ügyetlenül - elővette a serifjelvényt. Először a homlokához nyomta,

majd lassan elhúzta, továbbra is szemmagasságban tartva. - Itt állt, utána lehajolt, majd leguggolt - mondta, miközben leereszkedett épp oda, ahol a seriff volt az eltűnése előtt. Matt bólintott, anélkül, hogy tudatában lett volna, Mrs. Flowers pedig azt mondta, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét: - Ne irányíts, Matt, kedvesem! - Meghallott valakit maga mögött, és megpördült, közben előrántotta a fegyverét. De csak Matt volt az, és egy darabig sugdolóztak. Aztán hirtelen felállt - Mrs. Flowers gyorsan felállt, és Matt mindenféle riasztó roppanást hallott törékeny kis testéből. - Lesétált... lemasírozott... oda, abba a bozótosba. A gonosz bozótosba.

Mrs. Flowers is elindult a bozótos felé, mint Mossberg seriff tette. Matt és Tyrone utánasietett, hogy megállíthassák, amennyiben bármi jelét adná, hogy be akarna sétálni az Öregerdő maradék eleven részébe.

Ehelyett Mrs. Flowers körbesétálta a bozótost, szemmagasság-ban tartva a jelvényt. Tyrone és Matt biccentett egymásnak, és szó nélkül megfogták a karját kétoldalról. Így kerülték meg a bozótos peremét, elöl ment Matt, utána Mrs. Flowers, Tyrone pedig a végén. Matt útközben észrevette, hogy könnyek szaladnak le Mrs. Flowers ráncos arcán.

A törékeny, idős hölgy végül megállt, nagy nehezen elővett egy csipkés keszkenőt, és sóhajtozva letörölte az arcát.

– Megtalálta? - kérdezte Matt, aki nem tudta tovább elfojtani a kíváncsiságát.

– Nos... az majd kiderül. A kicunék nagyon-nagyon jók az illúziókeltésben. Amit láttam, az káprázat is lehetett. De - sóhajtott fel mélyen Mrs. Flowers - egyikünknek be kell mennie az Erdőbe.

Matt nyelt egyet. - Akkor az én leszek...De félbeszakították. - Hé, ember, nehogy már! Te ismered a

módszereiket, akárkik is legyenek. Ki kell menekítened innen Mrs. Flowerst...

– Nem, azt nem kockáztathatom, hogy miután idehívtalak, bajod essen...

– Akkor mit keresek itt? - kérdezte Tyrone.– Várjatok, drágáim - mondta Mrs. Flowers olyan hangon, mint

aki mindjárt elsírja magát. A fiúk azonnal befogták a szájukat, és

Matt elszégyellte magát.– Van rá mód, hogy mindketten segíthessetek nekem, de az

nagyon veszélyes. Mindkettőtökre veszélyes. De lehet, hogy ha csak egyszer kell megtennünk, azzal csökkentjük a veszélyeket, és megnöveljük az esélyét, hogy találjunk is valamit.

– És mi az? - kérdezte Tyrone és Matt szinte egyszerre.Pár perc alatt felkészültek. Egymás mellett feküdtek, a magas

fák alkotta fallal szemben, a bozótos kusza aljnövényzetében. Nem csak kötéllel kötötték össze magukat, de a karjuk tele volt Mrs. Saitou öntapadós céduláival.

– És most azt szeretném, hogy háromra mindketten nyúljatok előre, és markoljatok bele a földbe magatok előtt. Ha éreztek valamit, akkor fogjátok jól, és húzzátok ki a karotokat! Ha nem éreztek semmit, kicsit mozgassátok meg a kezeteket, majd rántsátok ki olyan gyorsan, ahogy csak tudjátok! És egyébként - tette hozzá

Mrs. Flowers higgadtan -, ha olyasmit éreztek, hogy bármi megpróbál behúzni titeket, vagy lefogja a karotokat, akkor kiabáljatok és küzdjetek, rugdaljatok és ordibáljatok, hogy kiszabaduljatok.

Néhány pillanatig hallgattak.– Szóval maga szerint mindenféle dolgok vannak a bozótosban,

és megtalálhatjuk őket, ha vakon belenyúlunk - összegezte Matt. - Igen - felelte Mrs. Flowers.

– Rendben - mondta Tyrone, és Matt ismét elismerő pillantást vetett rá. Még csak annyit sem kérdezett, hogy milyen dolgok akarnák berángatni őket az Erdőbe.

Elkészültek, és Mrs. Flowers háromig számolt, mire Matt bedugta a jobb karját, amilyen mélyre csak tudta, és mindenfelé mar-kolászott.

Kiáltást hallott maga mellől: - Megvan! -, majd szinte azonnal: - Valami be akar húzni!

Matt kirántotta a karját a bozótból, és megpróbált segíteni Tyronenak. Valami lecsapott rá, de egy cédulához ért, és Matt úgy érezte, mintha egy darab hungarocell esett volna rá.

Tyrone vadul hánykolódott, és már vállig a bozótosban volt. Matt elkapta a derekát, és teljes erőből húzta. Egy pillanatnyi

ellenállás után Tyrone hirtelen hátralendült, mint amikor a dugó kipattan a pezsgősüvegből. Az arcán és a nyakán volt pár karcolás, de ahol a kabát fedte, vagy a cédulák, ott egy sem.

Matt szívesen megköszönte volna, de a két nő, aki az amulettjeit elkészítette, messze volt, az pedig hülyén vette volna ki magát, ha Tyrone kabátjának hálálkodik. Mrs. Flowers mindenesetre hármuk helyett is eleget repdesett és hálálkodott.

– Ó, Matt, amikor az a nagy ág lezuhant, azt hittem, eltöri a karod... sőt! Hála a drága Jóistennek, hogy a Saitou asszonyok ennyire értenek az amulettekhez. Tyrone, kedvesem, te pedig, kérlek, húzd meg ezt a kulacsot...

– Izé, én tényleg nem iszom...– Ez csak forró limonádé, saját recept, drágám. Ha ti nem

lennétek, kedveseim, nem jártunk volna sikerrel. Tyrone, találtál valamit, igaz? És aztán elkaptak, és soha többé el sem engedtek volna, ha nincs itt Matt, hogy megmentsen.

– Ó, én biztos vagyok benne, hogy kiszabadult volna - jegyezte meg Matt sietve, mert nyilván kínos lenne egyTyreminatornak beismernie, hogy segítségre volt szüksége.

De Tyrone csak annyit mondott józanul: - Tudom. Köszönöm, Matt.

Matt érezte, hogy elvörösödik.– De végül semmit nem sikerült kihúznom - folytatta Tyler un-

dorodva. - Olyan fogása volt, mint egy öreg csőnek, vagy ilyesminek...

– Nos, nézzük csak meg - javasolta Mrs. Flowers nagyon ko-moly hangon.

A legerősebb zseblámpát fordította a tárgy felé, amelynek kiszabadításáért Tyrone oly sokat kockáztatott.

Matt először azt hitte, hogy csak egy hatalmas kutyacsont. De ismerős alakja miatt alaposabban is megnézte.

Egy combcsont volt, egy emberi combcsont. Az emberi test legnagyobb csontja. És még fehér volt. Friss.

– Nem tűnik műanyagnak - jegyezte meg Mrs. Flowers nagyon távolinak tűnő hangon.

Nem is volt műanyag. Matt látta, hogy apró kis darabok

kunkorodnak fel a külső részéről. És nem is kutyacsont volt. Hanem... nos, valódi. Egy valódi emberi combcsont.

De nem ez volt benne a legrémisztőbb; nem ettől kezdett Matt zuhanni a sötétség felé.

A csont teljesen le volt tisztítva, és több tucat apró fognyom látszott rajta.

32.

lena sugárzott a boldogságtól. Boldogan aludt el, és boldogan ébredt, abban a tudatban, hogy hamarosan... nagyon hama-

rosan meglátogatja Stefant, és utána - biztosan nagyon hamarosan - ki fogja szabadítani.

EBonnie és Meredith nem lepődött meg, amikor Elena két

dologról akart beszélni Damonnal: egyrészt arról, hogy ki menjen, másrészt arról, hogy mit vegyen fel. Csak a választásai lepték meg őket.

– Ha nem baj - mondta Elena lassan, miközben az ujjával raj-zolgatott a nagy asztalon az egyik szalonban, amikor másnap reggel mindnyájan összegyűltek -, szeretném, ha csak páran jönnének velem. Stefannal nagyon rosszul bántak - folytatta -, és utál rossz bőrben mutatkozni mások előtt. Nem akarom megszégyeníteni.

Erre az egész csoport elvörösödött. Lehet, hogy először a neheztelésbe vörösödtek bele, majd a bűntudatba. Mivel a nyugati ablakok résnyire nyitva voltak, és mindent bevilágított a kora reggeli vörös fény, nehéz volt megállapítani. De egy biztos volt: mindenki menni akart.

– Úgyhogy abban reménykedem - fordult Elena Bonnie és Meredith felé, és a szemükbe nézett -, hogy egyikőtök sem sértődik meg, ha azt kérem, hogy ne jöjjön velem.

Ez mindkettejüknek elárulja, hogy kiestek, gondolta Elena, amikor meglátta, hogy lassan felfogják, mit mondott. A terve javarészt két barátnője reakciójára épült.

Meredith gálánsan válaszolt. - Elena, te megjártad a poklot, szó szerint, és eközben majdnem meghaltál, csak hogy kiszabadítsd Stefant. Vidd azt a két embert, aki a legtöbbet segíthet.

– Tudjuk, hogy ez nem népszerűségi verseny - tette hozzá Bonnie, és nagyot nyelt, hogy visszafojtsa a könnyeit. Ő nagyon szeretne jönni, gondolta Elena, de megérti. - Lehet, hogy Stefan jobban szégyellné magát egy lány előtt, mint egy fiú előtt - fejezte be Bonnie. És még csak azt sem tette hozzá, hogy „bár mi soha nem

csinálnánk semmit, amiért szégyellnie kellene magát", gondolta Elena, miközben odament, hogy megölelje Bonnie puha kis madárcsontú testét. Majd megfordult, és megérezte Meredith meleg, karcsú karjait, és mint mindig, elszállt belőle minden feszültség.

– Köszönöm - mondta aztán, miközben a szemét törölgette. - És igazatok van, szerintem az ő helyzetében nehezebb lenne lányokkal szembenézni, mint fiúkkal. És nehezebb lenne olyan barátokkal találkoznia, akiket már ismer és szeret. Úgyhogy három embert szeretnék megkérni, hogy velem jöjjön: Sage-et, Damont és dr. Meggart.

Laksmi éppen olyan érdeklődve ugrott fel, mintha őt is kiválasztották volna. - Melyik börtönben van? - kérdezte vidáman.

Damon szólalt meg. - A Si no Siben.Laksmi szeme elkerekedett. Egy pillanatra Damonra meredt,

majd kibotorkált az ajtón, és csak remegő hangja vibrált a levegőben: - Most dolgom van, gazdám!

Elena Damon felé fordult. - És mire véljem ezt a reakciót? - kérdezte olyan hangon, ami harminc méter mélyen megfagyasztotta volna a lávát.

– Nem tudom. Tényleg nem. Sinicsi megmutatta nekem a kandzsikat, és azt mondta, hogy „Si no Si"-nek ejtik őket, ami azt jelenti, hogy a Halálok Halála... úgy értve, hogy feloldja a halál átka alól a vámpírokat.

Sage köhintett. - Ó, naiv kicsikém! Mon cher idiot. És mást meg se kérdeztél...

– De igen, ami azt illeti. Megkérdeztem egy középkorú japánhölgyet a könyvtárban, hogy a rómadzsi, vagyis a japán szavak

átirata tényleg a Halálok Halálát jelenti-e. És azt mondta, igen.– Te pedig sarkon fordultál, és elsétáltál - mondta Sage.– Honnan tudod? - Damon kezdett dühbe gurulni.– Onnan, mon cher, hogy ezek a szavak sok mindent

jelenthetnek. Minden azon múlik, melyik japán karaktert használták elöl, amit te nem mutattál meg neki.

– Mert nem volt meg nekem! Sinicsi a levegőbe írta őket, vörös füsttel. - Majd dühös elkeseredéssel: - Mi mást jelenthet még?

– Nos, azt is jelentheti, amit te mondtál. Meg azt is jelentheti, „új halál". Vagy „igaz halál". Vagy akár „a Halálok Istene". És ha azt vesszük, hogy bántak Stefannal...

Ha pillantással ölni lehetne, Damon már halott lett volna. Mindenki őt bámulta kemény, vádló szemekkel. Damon feléjük fordult, mint egy sarokba szorított farkas, és rájuk villantotta a fogait egy 250 kilowattos mosollyal: - Mindenesetre azt távolról sem képzeltem, hogy ez egy különösebben kellemes dolog lenne - jegyezte meg. - Csak azt hittem, segít neki megszabadulni a vámpírság átkától.

– Mindenesetre - ismételte meg Elena. Majd azt mondta: - Sage, ha elmennél, és gondoskodnál arról, hogy beengedjenek minket, amikor megérkezünk, végtelenül hálás lennék.

– El lesz intézve, Madame.– És... lássuk... szeretném, ha mindenki egy kicsit másképp öl-

tözködne, amikor bemegyünk hozzá. Ha megfelel, akkor beszélek Lady Ulmával.

Elena a hátán érezte Bonnie és Meredith döbbent pillantását, miközben kisétált a szalonból.

Lady Ulma sápadt volt, de csillogott a szeme, amikor Elenát bekísérték hozzá. A vázlatfüzete nyitva hevert, ami jó jel volt.

Néhány szó és egy szívélyes pillantás kíséretében Lady Ulma határozottan kijelentette: - Egy-két órán belül készen lehetünk. Csak ismerni kell hozzá a megfelelő embereket. Megígérem.

Elena nagyon-nagyon gyengéden megszorította a csuklóját. - Köszönöm. Köszönöm, te... varázsló!

– Szóval, én büntetésből megyek - állapította meg Damon. Közvetlenül Lady Ulma ajtaja előtt állt, és feltehetően hallgatózott is, amikor Elena kilépett.

– Nem, ez még csak fel sem merült bennem - jelentette ki. - Csak úgy érzem, hogy ha te és a többiek rabszolgaruhát viselnek, akkor Stefan kevésbé lesz zavarban. De miért gondolod, hogy meg akarnálak büntetni?

– Hát nem?– Te azért vagy itt velem, hogy segíts Stefannak. Annyi

mindenen... - Elenának elakadt a szava, és kotorászni kezdett a ruhaujjában egy tiszta zsebkendő után, amíg Damon fel nem ajánlott neki egy fekete selyemkendőt.

– Rendben - mondta Damon -, akkor ebbe most ne menjünk bele! Bocsánat. Csak eszembe jut mindenféle, és kimondom őket, függetlenül attól, hogy mennyire valószínűtlenek, tekintetbe véve, hogy kivel is beszélek.

– És nem hallasz soha egy másik kis hangot? Egy olyat, ami azt mondja, hogy az emberek jók is tudnak lenni, és esetleg nem akarnak bántani? - kérdezte Elena, azon töprengve, hogy most menynyire lehet tele a gyermek láncokkal.

– Nem tudom. Lehet. Néha. De mivel az a hang általában téved ebben a gonosz világban, miért kellene odafigyelnem rá?

– Bárcsak megpróbálnád néha - suttogta Elena. - Lehet, hogy akkor jobb pozícióból vitatkozhatnék veled.

Nekem ez a pozíció nagyon is megfelel, mondta neki Damon telepatikusan, és Elena észrevette - hogyan történhet ez meg újra és újra? -, hogy egymás karjaiba sodródtak. És ami még rosszabb, éppen a reggeli öltözékét viselte - egy hosszú selyeminget és egy köntöst ugyanabból az anyagból, mindkettő a leghalványabb világoskék, ami lilává változott a folyamatosan lemenő nap fényében.

Nekem... nekem is tetszik, ismerte be Elena, és érezte, hogy döb-benethullámok járják át Damont a felszínétől a testén át egészen a feneketlen gödörig, amit csak a szemébe nézve lehet látni.

Csak őszinte próbálok lenni, tette hozzá Elena, szinte megijedve a fiú reakciójától. Nem várhatom, hogy mások őszinték legyenek velem, ha én nem vagyok az.

Ne legyél őszinte, ne legyél őszinte! Utál ! Vess meg, könyörgött neki Damon, miközben a karját cirógatta, és a két réteg selymet, ami a keze és Elena bőre között volt.

– De miért?Mert én megbízhatatlan vagyok. Én egy gonosz farkas vagyok,

te pedig egy tiszta lélek, egy hófehér újszülött bárány. Nem szabad hagynod, hogy bántsalak.

Miért bántanál?Mert lehet - nem, nem akarlak megharapni -, lehet, hogy meg

akarlak csókolni, csak egy kicsit, így.Damon elmehangjában megvilágosodás csengett. És olyan

gyengéden csókolt, és mindig tudta, mikor gyengül el Elena térde, és felkapta, mielőtt a földre rogyott volna.

Damon, Damon, gondolta Elena, és nagyon jól érezte magát, mert tudta, hogy valódi gyönyört ad a fiúnak, amikor hirtelen rádöbbent.

Ó! Damon, kérlek, engedj el... mennem kell próbálni most rögtön!

Damon mélyen elvörösödve lassan, vonakodva letette őt, elkapta, mielőtt elesett volna, majd ismét letette.

Szerintem én is elpróbálok valamit most azonnal, mondta őszintén, miközben kibotorkált a helyiségből, először elvétve az ajtót.

Nem elpróbálni, felpróbálni! - kiabált Elena utána, de nem tudta, Damon hallotta-e. Viszont örült, hogy elengedte, anélkül, hogy bármit értett volna azon kívül, hogy Elena nemet mondott. Ez határozott fejlődés.

Elena ezután Lady Ulma szobájába rohant, ami tele volt emberekkel, köztük két férfimodellel, akiket éppen ekkor bújtattak nad-rágba és hosszú ingbe.

– Sage ruhája - intett Lady Ulma a nagyobbik felé - és Damoné - biccentett a kisebb irányába.

– Ó, ezek tökéletesek!Lady Ulma halvány kétkedéssel pillantott rá. - Valódi zsákvá-

szonból készültek - jelentette ki. - Ez a legrosszabb, legalantasabb rabszolgaruha. Biztos vagy benne, hogy felveszik?

– Vagy felveszik, vagy nem jönnek - jelentette ki Elena határozottan, majd kacsintott.

Lady Ulma felnevetett. - Jó terv.– Igen... de mi a véleményed a másik tervemről? - kérdezte

Elena őszinte érdeklődéssel, és közben elpirult.– Kedves jótevőm - mondta Lady Ulma -, én láttam, ahogy az

anyám készít olyan ruhákat... persze csak miután betöltöttem a

tizenhármat. Ő pedig azt mondta, hogy ezek boldoggá teszik, mert ilyenkor egyszerre két embernek szerez örömet, és hogy a célja csupa öröm. Megígérem, hogy semmi perc alatt megcsináljuk Lucennel. De most nem kellene készülődnöd?

– Dehogynem... ó, de szeretlek, Lady Ulma! Olyan furcsa, hogy minél több embert szeretünk, annál többet akarunk szeretni! - Ezzel Elena visszarohant a saját lakosztályába.

A szobalányai már vártak rá. Elena élete leggyorsabb, legelevenebb fürdését tudta le - teljesen fel volt spannolva -, majd egy kanapén találta magát egy mosolygó, éles szemű csapat közepén, melynek minden tagja végezte a dolgát.

Persze epiláló is volt - vagyis egy-egy a két lábánál, egy a hónaljánál és egy a szemöldökénél. Míg ők dolgoztak, mások pedig a számára készített, egyedi illatú krémekkel és kenőcsökkel kenegették, egy szobalány az egész testét mérte fel elgondolkozva.

Aztán munkához látott. Egy kicsit besötétítette Elena szemöldökét, fémszínű festéket kent a szemhéjára, majd legalább fél centivel meghosszabbította Elena szempilláját, és vízszintes fekete csíkokkal kihúzta a szemét. Végül csillogó vörösre festette Elena ajkait, amitől úgy látszott, mintha csókra csücsörítené őket. Amikor ezzel megvolt, nagyon halvány ragyogást spriccelt Elena egész testére, végül a köldökébe applikált egy nagyon nagy, kanárisárga gyémántot, amit Lucen küldött fel.

Miközben a fodrász az utolsó homlokába hulló tincsekkel foglalatoskodott, megérkezett a két doboz és a skarlátszín köpeny Lady Ulmától. Elena őszinte köszönetet mondott a szobalányainak és a szépítőasszonyoknak, és olyan borravalót adott nekik, amitől csiripelni kezdtek, majd megkérte őket, hogy hagyják magára. Amikor haboztak, ismét megkérte őket, ugyanannyira udvariasan, de ezúttal erőteljesebben. Akkor elmentek.

Elena keze remegett, amikor elővette a Lady Ulma készítette öltözéket. Olyan szemérmes volt, mint egy fürdőruha, de úgy nézett ki, mint egy marék ékkő, amelyet stratégiai pontossággal helyeztek el leheletnyi aranytüllökre. Mindegyik kő illett a sárga gyémánthoz: a nyaklánctól a karpántokon át az arany karkötőkig, amelyek azt jelezték, hogy bármilyen drágaságokat is visel Elena, azért rabszolga.

És ennyi. Elena tüllbe, ékkövekbe, parfümbe és festékbe öltözve indult Stefanhoz.

Nagyon-nagyon óvatosan vette fel a skarlát köpenyt, nehogy valami összekuszálódjon vagy elkenődjön alatta, majd felvette a kecses, nagyon magas sarkú aranyszandált.

Ezután lesietett a földszintre, és pont időben érkezett. Sage és Damon nagyon szorosan begombolt köpenyt viselt - ami azt je-lentette, hogy alatta a zsákruha volt rajtuk. Sage előkészíttette Lady Ulma hintóját. Elena a csuklójára csúsztatta az összeillő arany karkötőit, bár utálta, hogy muszáj viselnie őket, akármilyen csinosan is mutattak a köpenye fehér szőrmeszegélye mellett. Damon kinyújtotta a kezét, hogy besegítse a kocsiba.

– Utazhatok benne? Ez azt jelenti, hogy nem kell viselnem... - De amikor Sage-re nézett, a reményei összeomlottak.

– Hacsak nem akarjuk az összes ablakot elfüggönyözni - mondta a férfi -, odakint utazhatsz legálisan a rabszolgakarkötők nélkül.

Elena sóhajtott, és a karját nyújtotta Damonnak. A napnak háttal állt, ezért csak egy sötét körvonal látszott belőle. De amikor Elena pislogni kezdett a fénytől, döbbenten rámeredt. Elena tudta, hogy észrevette az arany festéket a szemén. A tekintete a lány csücsöri ajkára vándorolt. Elena elpirult.

– Megtiltom, hogy megparancsold, hogy megmutassam, mi van a köpeny alatt - mondta gyorsan. Damon csalódottnak tűnt.

– Apró tincsek a homlokodon, olyan köpeny, ami tetőtől talpig eltakar, olyan rúzs... - Ismét Elenára meredt. A szája megvonaglott, mintha utánozni akarná a lányét.

– És ideje indulnunk! - fuvolázta Elena, miközben gyorsan beszállt a kocsiba. Nagyon boldog volt, bár értette, hogy a felszabadított rabszolgák miért nem viselnek soha többé semmit a karjukon.

Még mindig örült, amikor odaértek a Si no Sihez - ahhoz a nagy épülethez, ami olyan volt, mint egy börtön és egy gladiátor-gyakorlóépület keveréke.

És akkor is örült, amikor a Si no Si nagy őrségénél beengedték őket az épületbe minden gyanús jel nélkül. De persze nem volt könnyű megállapítani, milyen hatást gyakorolt rájuk a köpeny.

Démonok voltak: komorak, mályvaszín bőrűek, bikatermetűek.Elena észrevett valamit, amin először megdöbbent, aztán

remény ébredt benne. Az épület előcsarnokának egyik oldalán volt egy ajtó, talán egy raktár/rabszolgapiac ajtaja: zárva tartották, fur-csa szimbólumok voltak felette, és emberek sétáltak ki rajta különböző kosztümökben, akik elmondták a célállomás nevét, mielőtt elfordították volna a kulcsot, és kinyitották volna az ajtót.

Más szóval, egy dimenziók közötti ajtó volt. Ott, Stefan börtö-nében. Csak Isten tudja, hány őr vetné rájuk magát, ha megpróbálnák használni, de azért érdemes észben tartani.

A Si no Si épületének mélyebb szintjein, amelyek nyilvánvalóan kazamatákban voltak, az őrök egyértelműen és visszataszítóan reagáltak Elenára és a társaira. Ők kisebbfajta démonok voltak - talán ördögök, gondolta Elena -, akik mindenben megnehezítették a látogatók dolgát. Damonnak le kellett fizetnie őket, hogy beengedjék őket Stefan cellájához, hogy egyedül mehessenek, fejenként egy őr nélkül, és hogy Elena, egy rabszolga, bemehessen egy szabad vámpírhoz.

És bár Damon egy kisebb vagyont adott nekik, hogy mindez ne legyen akadály, még utána is kuncogtak, és mélyen, torokhangon gurguláztak. Elena nem bízott bennük.

És igaza volt.A folyosón, ahol Elena a testen kívüli élményeiből tudta, hogy

balra kell menni, egyenesen továbbmentek. Elhaladtak egy újabb őrcsapat mellett, akik majdnem összeestek nevettükben.

Ó... Istenem... Stefan holttestéhez visznek minket? - merült fel Elenában hirtelen. Majd Sage segített rajta. Kinyújtotta nagy ke-zét, és az egész testét megemelte, amíg Elena ismét meg nem találta az egyensúlyát.

Továbbsétáltak, egyre mélyebbre hatoltak az épületben, már biztosan a mocskos, bűzös, kőpadlós börtönben járhattak.

Majd váratlanul jobbra fordultak.Elena szíve előttük rohant. Azt mondta, nem jó, nem jó, nem jó,

még mielőtt odaértek az utolsó cellához a sorban. A cella teljesen más volt, mind Stefan régi börtöne. Nem rácsok vették körül, ha-nem valamilyen tüskés drótkerítés. Nem lehetett volna beadni rajta

egy üveg Black Magicet. Még a tetején sem lehetett volna az üveget megdöntve a bentlakó szájába önteni a bort. Arra sem volt hely, hogy akár egy ujjat, vagy az üveg nyakát bedugják a rabnak, hogy szopogassa. És maga a cella nem mocskos volt, hanem egyszerűen nem volt benne semmi a fekvő Stefanon kívül. Se étel, se ital, se ágy, amiben bármit el lehetett volna rejteni, se szalma. Csak Stefan.

Elena sikoltozni kezdett, és fogalma sem volt, hogy szavakat sikoltott, vagy csak az aggodalom artikulálatlan kifejezéseit. Be-vetette magát a cellába - vagyis megpróbálta. Belemarkolt a bo-rotvaélességű acélsodronyokba, és azonnal kiserkedt a vére, míg Damon, aki a leggyorsabban reagált, vissza nem rántotta.

Aztán egyszerűen ellépett Elena mellett, és bámulni kezdett. Tátott szájjal bámulta az öccsét - egy szürke arcú, csontsovány, alig lélegző fiatalembert, aki úgy nézett ki, mint egy elveszett gyerek a gyűrött, foltos, kopott rabruhájában. Damon felemelte a kezét, mintha máris megfeledkezett volna az akadályról - Stefan arca pedig megrándult. Stefan láthatóan egyiküket sem ismerte fel. Közelebbről is megbámulta a vércseppeket a borotvaéles kerítésen, ahol Elena megmarkolta, megszagolta, majd, mintha valami áthatolt volna értetlensége ködén, bután körülnézett. Stefan felnézett Damonra, akinek leesett a köpenye, majd, mint egy kisbabáé, továbbvándorolt a pillantása.

Damon fuldokló hangot hallatott, megfordult, majd mindenkit félrelökve az útjából, vísszarohant a sarokig. Ha abban reménykedett, hogy elég őr követi ahhoz, hogy a többiek ki tudják szabadítani Stefant, akkor tévedett. Páran követték csak, mint a majmok, sértegetéseket vetve utána. A többiek ott maradtak, Sage mögött.

Mindeközben Elena elméje csak zakatolt és zakatolt a tervezgetéstől. Végül Sage felé fordult: - Használd az összes pénzünket, ami van, plusz ezt - mondta, majd benyúlt a köpenye alá a kanárigyémánt-nyakláncáért, amin több mint két tucat hüvelykujj nagyságú drágakő volt -, és szólj, ha kell még. Adj nekem fél órát vele! Akkor húsz percet! - tette hozzá, miközben Sage rázni kezdte a fejét. - Valahogy tartsd fel őket; adj legalább húsz percet! Kitalálok valamit, ha bele is halok.

Sage egy másodperccel később a szemébe nézett, és bólintott. - Rendben.

Elena könyörgő tekintetet vetett dr. Meggarra. Van nála valami - létezik egyáltalán bármi -, ami segíthet?

Dr. Meggar szemöldöke leszaladt, majd a belső oldalai felsza-ladtak. Gyászos, elkeseredett képet vágott. De utána összevonta a szemöldökét, és azt suttogta: - Van egy újdonság... egy injekció, ami állítólag segít a reménytelen eseteken. Azt kipróbálhatnám.

Elena mindent elkövetett, hogy ne essen át a lábán. - Kérem! Kérem, próbálja ki! Kérem!

– De pár napnál tovább nem tart a hatása...– Arra nem is lesz szükség! Addigra kiszabadítjuk!– Rendben. - Sage ekkorra már összeterelte az összes őrt, és azt

mondta: - Én ékszerkereskedő vagyok, és valamit muszáj megmutatnom.

Dr. Meggar kinyitotta a táskáját, és elővett belőle egy fecsken-dőt. - Fatű - jelentette ki halvány mosollyal, miközben megtöl-tötte tiszta, vörös folyadékkal egy fiolából. Elena fogott egy má-sik fecskendőt, és kíváncsian megvizsgálta, miközben dr. Meggar eljátszotta Stefannak, hogy tegye a karját a rácsokhoz. Stefan végül engedelmeskedett - aztán egy fájdalomkiáltással hátraugrott, amikor az injekcióstű a karjába hatolt, és csípős folyadék kezdett a testébe áramlani.

Elena elkeseredetten pillantott az orvosra. - Mennyit kapott?– Csak a felét. De nem baj, dupla adagot tettem bele, és olyan

erősen nyomtam, ahogy csak tudtam, hogy belemenjen a... - Itt valami orvosi szakkifejezés következett, amit Elena nem értett. - Tudtam, hogy jobban fog fájni, ha ilyen gyorsan nyomom, de sikerült elérnem, amit el akartam.

– Akkor jó - felelte Elena lelkesen. - És most azt akarom, hogy töltse meg az injekcióstűt a véremmel.

– Vérrel? - Dr. Meggar rémültnek tűnt.– Igen! A tű elég hosszú ahhoz, hogy átférjen a rácsok között. A

vér majd kicsorog a túloldalán. Stefan megihatja cseppenként. Lehet, hogy ez fogja megmenteni! Elena minden szót gondosan ejtett, mintha egy gyerekhez beszélne. Elkeseredetten szerette

volna, ha átmegy az üzenet.– Ó, Elena! - A doktor leült, és elővette a tunikájába rejtett üveg

Black Magicet. - Annyira sajnálom! De én még egy fiolából is nehezen veszek vért. A szemem, gyermekem... már nem elég jó.

– De szemüveggel esetleg...– Azok már nem használnak. Bonyolult bajom van. De amúgy is

nagyon ügyesnek kell lenni egy véna megcsapolásához. A legtöbb orvos elég ügyetlen; én reménytelen vagyok. Ne haragudj, gyermekem! De már húsz év eltelt azóta, amikor még sikeres orvos voltam.

– Akkor megkeresem Darnont, és megkérem, hogy nyissa meg az aortámat. Nem érdekel, ha belehalok.

– De engem igen.Ez az új hang egy ragyogóan megvilágított cellában hangzott fel

előttük, és mindketten felkapták rá a fejüket.– Stefan! Stefan! Stefan! - Elena a borotvaéles kerítéssel nem is

törődve odahajolt, hogy megpróbálja megfogni a kezét.– Ne - suttogta Stefan, mintha egy drága titkot osztana meg

vele. - Tedd az ujjad ide és ide - rá az enyémre. Ez a kerítés különleges acélból van, ami lebénítja az Erőmet, de nem tudja elvágni a bőröm.

Elena oda és oda tette az ujját. Majd hozzáért Stefanhoz. Igazá-ból. Olyan sok idő után először.

Egyikük sem szólalt meg. Elena hallotta, hogy dr. Meggar feláll, és csendben eloson - feltételezései szerint Sage-hez. De a feje Stefannal volt tele. Egyszerűen csak bámulták egymást reszketve, a szempillájukon remegő könnyekkel, és nagyon fiatalnak érezték magukat.

És érezték, hogy nagyon közel van a halál.– Azt mondtad, mindig veled mondatom ki először, úgyhogy

most megleplek. Szeretlek, Elena.Elena szeméből potyogtak a könnyek.– Pont ma reggel gondoltam arra, mennyi embert lehet

szeretni. De igazából csak azért, mert van egy legfontosabb - suttogta vissza neki Elena. - Egy örökkévaló. Szeretlek, Stefan! Szeretlek!

Elena egy pillanatra hátrahőkölt, és megtörölte a szemét, ahogy az okos lányok szokták a sminkjük tönkretétele nélkül: az alsó szempillái alá téve a hüvelykujját, és hátradőlve, a könnyeket és a szenet icipici cseppekben simítva a levegőbe.

Most először volt képes gondolkozni.– Stefan - suttogta. - Annyira sajnálom! Ma reggel arra pazarol-

tam az időt, hogy felöltözzek... nos, vagyis hogy levetkőzzek, hogy megmutathassam, mi vár rád, amikor kiszabadulsz. De most... úgy érzem, mintha...

Már Stefan szemében sem voltak könnyek. - Mutasd meg - súgta vissza mohón.

Elena felállt, és minden színpadiasság nélkül levette a köpenyét. Lehunyta a szemét, a haja több száz kis csókos tincsbe állt öszsze, kicsi, könnyű spirálokba, amelyek az arcára tapadtak. Vízállóra aranyozott szemhéja még mindig aranyszínű volt. Nem maradt rajta más ruha, csak tülldarabok, amelyeket az illendőség kedvéért ékkövek borítottak. Az egész teste ragyogott, és a fiatalság első virágzásától volt tökéletes, amivel nem lehet felvenni a versenyt, és nem lehet utánozni.

Egy hosszú sóhajhoz hasonlító hang hallatszott... majd csend lett, és Elena kinyitotta a szemét, rémülten, hogy Stefan esetleg meghalt. De a fiú állt, és a vaskaput markolászta, mintha el akarná törni, hogy Elenához jusson.

– Mindezt megkapom? - suttogta.– Mindez a tiéd. Minden a tiéd - felelte Elena. Ebben a

pillanatban halk neszezés támadt mögötte, és Elena megpördülve egy csillogó szempárt látott meg a Stefanéval szemközti cella homályában.

33.

Elena meglepetésére nem érzett haragot, csak eltökéltséget,

hogy megvédi Stefant, ha tudja.Aztán meglátta, hogy az üresnek vélt cellában egy kicune van.A kicune cseppet sem hasonlított Sinicsire vagy Mizaóra.

Rettentő hosszú, hófehér haja volt - de az arca fiatalnak tűnt. És fehér ruhát is viselt, valami lágyan omló, selymes anyagból készült tunikát és bricseszt, a farka pedig olyan bozontos volt, hogy szinte betöltötte a cellát. Rókafüle meg-megrezzent. A szeme, mint a tűzijáték, aranyszínben ragyogott.

Gyönyörű volt.A kicune ismét felköhögött. Majd előhúzott - a hosszú hajából,

gondolta Elena - egy nagyon-nagyon kicsi és vékony bőrből készült kis zacskót.

Olyan, gondolta Elena, mint a tökéletes ékszer tökéletes zsákja.Ekkor a kicune úgy tett, mintha elővenne egy üveg Black

Magicet (ami nehéz volt, az imginárius ital pedig nagyon finom), és megtöltötte vele a kis zsákot. Majd úgy tett, mintha elővenne egy fecskendőt (úgy tartotta, mint dr. Meggar, és kiütögette belőle a buborékokat), és megtöltötte a kis zsákból. Végül átdugta a képzelt fecskendőt a saját rácsán, és a hüvelykujjával megnyomva kiürítette.

– Adhatok neked Black Magic bort - tolmácsolta Elena. - A kis zacskójából megtölthetem a fecskendőt. Dr. Meggar is meg tudná tenni. De nincs idő, úgyhogy én csinálom.

– Én... - szólalt meg Stefan.– Te olyan gyorsan iszol majd, ahogy csak tudsz. - Elena imádta

Stefant, a hangját akarta hallani, rajta akarta legeltetni a szemét, de egy életet kellett megmentenie, méghozzá az övét. Hálásan

meghajolva átvette a kis zacskót a kicunétól, a köpenyét pedig a földön hagyta. Annyira koncentrált Stefanra, hogy még az öltözékével sem törődött.

A keze remegni akart, de nem hagyta. Három üveg bora volt: a sajátja a köpenyében, dr. Meggaré, és Damon köpenyében a harmadik.

Úgyhogy egy gép kecses hatékonyságával újra és újra megismételte, amit a kicune mutatott neki. Belemárt, felhúz, áttol a rácsokon, kinyom. Újra és újra.

Amikor olyan tucatnyinál tartott, Elena új technikát dolgozott ki, a katapultot. Megtöltötte a kis zsákot borral, majd a tetejénél összefogta, amíg Stefan pózba állt, és aztán egyetlen mozdulattal Stefan szájába spriccelte a tartalmát. Ragacsos lett a kerítés és Stefan is, és csak azért működött a dolog, mert a fiú bőrét nem vágta a borotvaéles rács. Végül is meglepően sok bor ment le a torkán.

A következő üveg Black Magicet a kicune cellájába rakta, amelynek hagyományos rácsai voltak. Nem tudta, hogyan köszönje meg neki, de amikor volt rá egy másodperce, felé fordult és elmosolyodott. A kicune egyenesen az üvegből kortyolgatta a Black Magicet, és az arckifejezésén hűvös, elégedett gyönyör terült el.

Túl hamar elérkezett a vége. Elena meghallotta Sage mennydörgő hangját: - Ez nem igazság! Elena nincs még készen! Elenának nem volt még elég ideje vele!

Elenának nem volt szüksége arra, hogy fejen találja egy üllő. Beadta az utolsó üveg Black Magicet a kicune cellájába, még egyszer meghajolt, és visszaadta a zacskóját - beletette a kanárigyémántot a köldökéből. Az volt a legnagyobb ékköve, és látta, ahogy a róka precízen megforgatja hosszú körmű ujjaiban, majd feláll, és visz-szafogottan meghajol felé. Kölcsönösen egymásra mosolyogtak egy pillanatra, majd Elena összeszedte dr. Meggar táskáját, és felvette vörös köpenyét. Stefanhoz fordult, belül megint remegett, mint a kocsonya, és odasúgta: - Annyira sajnálom! Nem egészségügyi lá-togatást akartam tenni.

– De láttad, hogy megmentheted az életemet, és egyszerűen nem tudtál ellenállni.

A két fiú néha nagyon hasonlított egymásra.– Stefan, ne! Ó, de szeretlek!– Elena! - Stefan megcsókolta a lány rácshoz nyomott ujjait.

Majd az őröknek azt mondta: - Ne, kérem, kérem, ne vigyék még el! Könyörüljenek meg, és adjanak még egy percet! Csak egyet!

De Elenának el kellett engednie az ujjait, hogy össze tudja fog-ni a köpenyét. Amikor utoljára látta Stefant, a fiú a rácsait ütötte ököllel, és azt kiabálta: - Elena, szeretlek! Elena!

Aztán Elenát kiráncigálták a folyosóról, és becsapódott mögöttük az ajtó. Elena magába roskadt.

Karok ölelték át, és segítettek neki menni. Elena dühös lett. Ha Stefant visszarakják a régi, tetves cellájába - feltételezte, hogy ez fog történni -, akkor sétálnia kell. És ezek a démonok semmit nem csinálnak gyengéden, azt tudta. Valószínűleg úgy terelik, mint egy állatot, hegyes fakarókkal.

Elena is sétálhatott.Amikor odaértek a Si no Si előcsarnokába, körbenézett. - Hol

van Damon?– A kocsiban - felelte Sage gyengéden. - Időre volt szüksége.Elena egy része azt mondta: „Majd adok én neki időt! Időt, hogy

sikoltozzon, mielőtt feltépem a torkdt.!'; de a többi része csak szomorú volt.

– Nem sikerült elmondanom semmit, amit el akartam monda-ni. El akartam mondani, mennyire megbánta Damon; és mennyire megváltozott. Még csak észre sem vette, hogy Damon ott van...

– Beszélt veled? - Sage döbbentnek tűnt.Sage és Elena együtt lépett ki a Halálok Isteneinek

márványkapuján. Elena ezt a nevet választotta magában az épületre.A hintó előttük állt az úton, de egyikük sem szállt be. Ehelyett

Sage gyengéden távolabb kormányozta egy kicsit Elenát a többiektől. A lány vállára tette nagy tenyerét, és még mindig ugyanazon a lágy hangon szólt hozzá.

– Mon Dieu, gyermekem, de nem akarom ezt mondani neked! Viszont muszáj. Attól tartok, hogy még akkor is késő lesz, ha közvetlenül Lady Bloddeuwedd bálja után szabadítjuk ki Stefant. Három napon belül...

– Ez az orvosi véleményed? - pillantott fel rá Elena élesen. Tudta, hogy az arca beesett és sápadt, és hogy Sage nagyon sajnálja, de választ akart kapni.

– Én nem vagyok orvosember - felelte a férfi lassan. - Csak egy vámpír.

– Egy Ős?Sage szemöldöke felszaladt. - Hát ezt meg honnan veszed?– Hagyjuk! Ne haragudj, ha tévedtem! De elmennél, kérlek, dr.

Meggarért?Sage egy másodpercig csak bámulta, aztán elindult az orvosért.

Együtt jöttek vissza.Elena már várta őket. - Dr. Meggar, Sage csak az elején látta

Stefant, még mielőtt megkapta az injekciót. Sage úgy gondolja, Stefan három napon belül meghal. Maga, az injekciót is tekintetbe véve, egyetért ezzel?

Dr. Meggar rápillantott, és Elena könnyeket látott rövidlátó szemében. - Hát... lehetséges... alig, de lehetséges, hogy ha elég akaratereje van, akkor még élni fog akkor. De a legvalószínűbb...

– És az változtatna a véleményén, ha azt mondanám, hogy talán egy harmad üvegnyi Black Magicet megivott ma?

Mindketten rámeredtek.– Azt akarod mondani...– Ez most valami terv?– Kérem!- Elena a köpenyről és minden egyébről

megfeledkezve megragadta dr. Meggar kezét. - Sikerült vele megitatnom anynyit. Ez számít? - Annyira megszorította a vén kezet, hogy érezte a csontjait.

– Határozottan számít. - Dr. Meggar döbbentnek tűnt, és mint-ha félt volna reménykedni. - Ha tényleg sikerült annyit belcdilc-tálnod, akkor szinte biztos, hogy kihúzza Bloddeuweddék báljáig. Ezt akarod, igaz?

Elena hátradőlt, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megcsókolja az orvos kezét.

– És most mondjuk el Damonnak a jó híreket - javasolta.

A hintóban Damon szálfaegyenesen ült, a profilja kirajzolódott a

vérvörös égbolt előtt. Elena beszállt mellé, és becsukta maga mögött az ajtót.

Damon kifejezéstelenül megkérdezte: -Vége?– Vége? - Elena nem volt ennyire értetlen, de úgy érezte,

fontos, hogy Damon tisztázza magával, mit is kérdez.– Stefan... meghalt? - kérdezte Damon csüggedten, miközben

megfogta az orrnyergét az ujjával.Elena hagyta még pár pillanatig nyúlni a csendet. Damon

biztosan tudja, hogy Stefan valószínűleg nem hal meg az elkövetkezendő félórában. Most, hogy nem kapott erről azonnali igazolást, felkapta a fejét.

– Elena, áruld el! Mi történt? követelte sürgető hangon. - Az öcsém meghalt?

– Nem - felelte Elena csendesen. - De pár napon belül meg fog.Most még tudatánál volt. Miért nem beszéltél vele, Damon? Damon szinte érzékelhető módon húzta össze magát. - Mit

mondhatnék neki, ami számít? kérdezte nyersen. - „Ó, ne haragudj, hogy majdnem megöltelek?" „O, remélem, húzod még pár napig?" - Igen, valami ilyesmit, szarkazmus nélkül.

– Amikor majd én halok meg - mondta Damon metszően -, akkor talpon leszek és harcolok.

Elena szájon vágta. Nagy lendítéshez nem volt hely odabent, de annyi Erőt gyűjtött a mozdulatba, amennyit csak mert, anélkül, hogy kockára tenné a hintó épségét.

Utána hosszú csend állt be. Damon megérintette vérző ajkát, és a gyógyulást siettetve a saját vérét nyelte.

Végül azt mondta: - Ugye fel sem merült benned, hogy a rabszolgám vagy? Hogy én vagyok a gazdád?

– Ha ebben a fantáziavilágban akarsz élni, az a te dolgod - felelte Elena. Nekem a való világgal kell törődnöm. Egyébként pedig nem sokkal azután, hogy leléptél, Stefan nemcsak állt, de nevetett is.

– Elena... - Gyorsan emelkedő hangon: - Sikerült valahogy vért adnod neki? - Damon olyan erősen ragadta meg a karját, hogy megfájdult.

– Nem vért. Egy kis Black Magicet. Ha ketten lettünk volna,

kétszer olyan gyorsan ment volna.– Hárman voltatok.– Sage és dr. Meggar az őrök figyelmét terelte cl.Damon elhúzta a kezét. - Értem - felelte kifejezéstelenül. - Szó-

val ismét csalódást okoztam.Elena együttérzéssel pillantott rá. - Most már teljesen abban a

kőgömbben vagy, igaz?– Nem tudom, miről beszélsz.– A kőgömbről, amibe bedugsz mindent, ami fájhat. Még ma-

gadat is oda dugod, bár nagyon szűkös lehet odabent. Gondolom, Katherine is ott van, a maga kis kamrájába zárva. - Elenának eszébe jutott a szállodai éjszaka. - És persze az anyád. Úgy értem, Stefan anyja. Te őt ismerted anyaként.

– Ne... az én anyám... - Damon még csak egy épkézláb mon-datra sem volt képes.

Elena tudta, mire vágyik. Azt szerette volna, ha átölelik, lecsitítják, és azt mondják neki, hogy minden rendben - csak ők ketten, Elena köpenye alatt, Elena karjaiban. De ezt nem fogja megkapni. Elena ezúttal nemet mondott.

Megígérte Stefannak, hogy csak az övé lesz. És, gondolta, az ígéret szellemiségét meg fogja tartani, még ha a betűjét nem is mindig tartotta meg.

Ahogy telt-múlt a hét, Elena lassan összeszedte magát, hogy ne fájjon folyamatosan Stefan emléke. Bár egyikük sem tudott róla beszélni, csak fulladozva, rövid felkiáltásokban, meghallgatták Elenát, amikor a lány azt mondta, hogy még mindig van feladatuk, és hogy ha sikerül teljesíteniük, akkor nemsokára hazamehetnek - ha viszont nem sikerül, akkor Elenát nem érdekli, hogy hazamegy-e, vagy itt marad a Sötét Dimenzióban.

Haza! Ez úgy hangzott, mint egy menedék, pedig Bonnie és Meredith elsőkézből tudta, miféle pokol várja őket Fell's Churchben. De valahogy minden jobbnak tűnt ennél a véres fényű világnál.

Reménykedő tekintettel ismét képesek voltak örülni Lady Ulma ruhái láttán. A ruhatervezés volt az egyetlen tevékenység, amelyet Ulma ágyhoz kötve is képes volt űzni, és nagyon szorgosan töltögette a vázlatfüzet lapjait. Mivel Bloddeuweddék bálja egy

bentikinti rendezvény lesz, mindhárom ruhát gondosan kellett megtervezni, hogy gyertyafényben és az óriási, vörös nap karmazsin sugarainál is jól mutassanak.

Meredith ruhája mély metálkék volt, napfényben lila, és a lánynak egy teljesen másik oldalát mutatta meg, mint a szűk szirénöltözék Fazina gáláján. Elenát egy egyiptomi hercegnőre emlékeztette. Ebben is fedetlen maradt Meredith karja és válla, de a visszafogott, szűk szoknya, amely egyenes vonalban hullott a szandáljáig, és a vállpántokat díszítő zafírgyöngyök kecsessége keresetlen egyszerűséget adott a megjelenésének. Meredith haja csak fokozta a hatást. Lady Ulma utasítására ezúttal kiengedte, kihúzott szemét leszámítva pedig nem volt rajta smink. A nyakán egy hatalmas, ovális zafírokból álló nyaklánc helyettesítette a gallért. Meredith csuklóján és karcsú ujjain is hasonló kék ékkövek csillogtak.

Bonnie ruhája ravasz kis találmány volt: ezüstszínű anyagból készült, amely átvette a halvány megvilágítás színét. Odabent holdfényszínű volt, kint viszont halvány, csillogó rózsaszín, majdnem ugyanolyan, mint Bonnie haja. Az öve, a nyaklánca, a karkötői, a fülbevalói és a gyűrűi egyforma, oválisra csiszolt opálokból álltak. Az arca szabadon érvényesült, mert tincseit gondosan feltűzték egy merészen kócos halomba, amitől áttetsző bőre halvány rózsaszínben ragyogott a napfényben, és éterien sápadt volt odabent.

Megint csak Elena ruhája volt a legegyszerűbb és leglenyűgö-zőbb. Skarlátszínű lett, ugyanolyan a vérvörös napfényben, mint a gázlámpák alatt. Az alakjához tapadt, és féloldalt fel volt hasítva, hogy tudjon járni és táncolni. A bál délutánján Lady Ulma gondosan felfésültette Elena haját egy kócos felhőbe, amely a szabadban tiziánvörösen fénylett, bent pedig aranyszínű volt. Csupa gyémánt ékszert viselt, az ujjain, a csuklóján és az egyik felkarján, Stefan nyakláncát pedig egy gyémánt nyakörv takarta el. Kint éppen olyan vörösen ragyogtak, mint a napfény, de időnként más szín is megcsillant bennük, mint egy tűzijátékon. Lady Ulma megígérte, hogy mindenkit el fognak kápráztatni, aki meglátja őket.

– De ezeket nem vehetem fel! - ellenkezett Elena. - Lehet, hogy nem találkozunk többé, mielőtt kiszabadítjuk Stefant... onnantól

fogva pedig szökésben leszünk!– Es ez ránk is igaz - tette hozzá Meredith csendesen, miköz-ben

végignézett mindannyiuk „beltéri" ezüstkékjén, skarlátján és opálfehérjén. - Soha nem viseltünk még ennyi ékszert, se kint, se bent... és mindet elveszíthetjük!

– És lehet, hogy szükségetek is lesz rájuk - mondta Lucen csendesen. - Eggyel több ok, hogy legyen nálatok ékszer, amit hintóra, biztonságra, élelemre, miegyébre cserélhettek. És egyszerűen vannak elkészítve ... kiránthatjátok belőlük a következőket, és azzal fizethettek, nincsenek bonyolult ékszerbe foglalva, amely esetleg nem tetszik egy gyűjtőnek.

– Ráadásul csupa jó minőségű követ használunk - tette hozzá Lady Ulma. - A leghibátlanabb darabok, amiket csak elő tudtunk keríteni.

Ekkor mindhárom lány elveszítette az önuralmát, és lerohanták a házaspárt - Lady Ulmát a hatalmas ágyon, mindig mellette lévő vázlatfüzetével, és a mellette álló Lucent - , sírtak, és csókolgatták őket, és általánosságban nagyon alaposan tönkretették az arcukon végzett munkát.

– Olyanok vagytok számunkra, mint az angyalok, tudjátok? - zokogta Elena. - Mint a tündérkeresztszülők vagy az angyalok! Nem tudom, hogy leszek képes elbúcsúzni tőletek!

– Mint az angyalok - mondta ekkor Lady Ulma, letörölve egy könnycseppet Elena arcáról. Majd megragadta Elenát, azt mondta: - Nézd! - és magára mutatott, ahogy ott hevert kényelmesen az ágyban, pár ragyogó, harmatos tekintetű fiatal nő között, akik készen álltak teljesíteni a kéréseit. Lady Ulma ekkor az ablak felé biccentett, amelyen keresztül egy kis malompatak látszott és néhány szilvafa, ékkövekként csillogó gyümölcsökkel az ágaikon, majd egy kézmozdulattal a birtok kertjei, gyümölcsösei, mezői és erdői felé intett.

Aztán megfogta Elena kezét, és lágyan domborodó hasára fektette. - Látod? - kérdezte szinte suttogva. - Látod mindezt? És emlékszel, hogyan találtál rám? Szóval melyikünk is az angyal?

A "hogyan találtám rám" szavakra Elena keze felreppent az arcához - mintha képtelen lenne elviselni a feltóduló emlékképeket

abban a pillanatban. Aztán további ölelgetés és puszilkodás következett, és egy újabb sorozat sminkromboló ölelés.

– Damon gazda még ahhoz is elég nagylelkű volt, hogy megvásárolja Lucent - mondta Lady Ulma -, és lehet, hogy te ezt nem tudod elkézelni, de - pillantott könnyes szemmel a csendes, szakállas ékszerészre - én ugyanúgy érzek iránta, mint te Stefan iránt. - Ezzel elvörösödött, és a tenyerébe rejtette az arcát.

– Ma fel fogja szabadítani Lucent - jegyezte meg Elena, miközben térdre rogyott, és Lady Ulma párnájára tette a fejét. - És visszavonhatatlanul neked adományozza a birtokot. Talált egy jogászt, vagyis egy ügyvédet, aki egész héten egy Őrrel dolgozott a papírokon. Már készen vannak, és még ha az a szörnyű generális vissza is jönne, akkor sem érhetne hozzád. Az otthonod örökre a tied.

További sírás. További csókok. Sage, aki ártatlanul fütyörészve sétált végig a folyosón, miután jót hancúrozott a kutyával, Szablyával, elhaladt Lady Ulma szobája előtt, ahova hirtelen berángatták. - Te is nagyon hiányozni fogsz! - zokogta Elena. - Köszönjük!

Aznap Damon beváltotta minden ígéretét, amellett, hogy a személyzet összes tagjának nagy borravalót adott. A levegő csupa csillogó konfetti, rózsaszirom, zene és búcsúszó volt, amikor Damon, Elena, Bonnie és Meredith elindult Bloddeuweddék báljára - hogy örökra távozzanak.

– Ha már itt vagyunk, Damon minket miért nem szabadított fel? - kérdezte Bonnie Meredithtől, miközben a hordszékeken Bloddeuweddék kastélya felé tartottak. - Értem, hogy ebbe a világba csak rabszolgaként juthattunk be, de most már bent vagyunk. Miért nem csinál belőlünk tisztességes lányt?

– Bonnie, mi így is tisztességes lányok vagyunk - emlékeztette Meredith. - És szerintem az a lényeg, hogy igazából soha nem is voltunk rabszolgák.

– Nos, úgy értettem, miért nem szabadít fel minket, hogy min-denki tudja, hogy tisztességes lányok vagyunk, Meredith, és ezzel te is tisztában vagy.

– Mert nem lehet olyasvalakit felszabadítani, aki eleve szabad, ezért.

– De elvégezhette volna a szertartást - erősködött Bonnie. - Vagy tényleg olyan bonyolult errefelé felszabadítani egy rabszolgát?

– Nem tudom - tört meg végül Meredith a nem szűnő kérdezősködés alatt. - De azt elmondom, szerintem miért nem tette. Szerintem azért, mert így ő a felelős értünk. Úgy értem, nem mintha a rabszolgákat nem lehetne megbüntetni, ezt Elenánál láttuk - hallgatott el Meredith, miközben mindketten megborzongtak az cmléktől. - De végső soron a rabszolgatartó veszítheti az életét miattunk. Emlékszel, Damont akarták lekarózni azért, amit Elena tett.

– Szóval értünk csinálja? Hogy minket védjen?– Nem tudom. De... szerintem igen - felelte Meredith lassan.– Akkor... úgy tűnik, tévedtünk vele kapcsolatban? - Bonnie

nagylelkűen többes számot használt a „te" helyett. Elena csapa-tában mindig is Meredith állt ellen a leginkább Damon varázsának.

– Szerintem... igen - mondta ismét Meredith. - Bár úgy tűnik, hogy mindenki kezdi elfelejteni, hogy nemrég épp Damon segített a kicune ikreknek ide juttatni Stefant! És Stefan semmit nem tett, amiért ezt érdemelte volna.

– Nos, ez persze igaz - mondta Bonnie, megkönnyebbülve, hogy azért olyan nagyot nem tévedett, ugyanakkor furcsán sóvárogva.

– Stefan soha nem akart mást Damontól, csak csendet és békét - folytatta Meredith, mintha ezzel szilárdabb talajra került volna.

– És Elenát - tette hozzá Bonnie automatikusan.– Igen, igen... és Elenát. De Elena csak Stefant akarta! Úgy

értem... csak őt akarja... - Meredith elhallgatott. Ez az állítás mintha jelen időben már nem működött volna. Ismét megpróbálkozott: - Elena nem akar mást, csak...

Bonnie szótlanul bámulta.– Nos, bármit is akar - foglalta össze Meredith elég zaklatot-tan

-, azt szeretné, ha Stefan is a része lenne. És nem akarja, hogy bármelyikünk itt maradjon... ebben a... ebben a pokolbugyrában.

A másik hordszékben minden nagyon csendes volt. Bonnie és Meredith annyira hozzászokott már, hogy zárt hordszékekben

utaznak, hogy eszükbe sem jutott, hogy egy másik ülőhintó halad előttük, és hogy a hangjuk tisztán hallható a forró, mozdulatlan délutáni levegőben.

A másik hordszékben Elena és Damon nagyon erősen a lebegő selyemfüggönyökre koncentrált.

Aztán Elena, szinte eszét vesztve a tettvágytól, gyorsan meghúzott egy zsinórt, és a függönyök leereszkedtek.

Ez hiba volt. Elena és Damon egy szürreális, ragyogóan vörös téglatestben találta magát, amelyben csak az imént hallott szavaknak volt bármi súlya.

Elena érezte, hogy túl gyorsan veszi a levegőt. Az aurája kiszökött. Minden kezdett kicsúszni az irányítása alól.

Nem hiszik el, hogy én csak Stefannal akarok lenni!– Szedd össze magad - mondta Damon. - Ez az utolsó este.

Holnapra...Elena felemelte a kezét, hogy beléfojtsa a szót.– Holnapra megtaláljuk a kulcsot, kiszabadítjuk Stefant, és

eltűnünk innen - mondta ki azért Damon.Ezt már csak babonából sem lett volna szabad, gondolta Elena.

Elmondott egy fohászt.Némán haladtak tovább Bloddeuweddék katélya felé. Elena

meglepően sokáig nem vette észre, hogy Damon reszket. Egy gyors, akaratlan, remegő sóhaj ébresztette rá.

– Damon! Te jó ... te jó ég! - Elena megdöbbent, és nem találta, nem is a szavakat, hanem a megfelelő szavakat. - Damon nézz rám! Miért?

Miért? - felelte Damon azon a hangján, amely biztosan nem remegett vagy tört meg. Mert ... gondoltál már arra, mi történik Stefannal, miközben te egy hordszékben egy bálra tartasz, hogy a legfinomabb borokból igyál, és hogy táncolj, miközben ő ... miközben ő ... A gondolat befejezetlen maradt.

Pontosan erre volt szükségem, mielőtt emberek közé megyek, gondolta Elena, miközben odaértek Bloddeuweddék hosszú kocsifelhajtójához. Megpróbálta összeszedni minden erejét, mielőtt elhúzzák a függönyöket, és kiléphetnek a második fél kulcs lelőhelyén.

34.

n nem gondolkozom ezeken, felelte Elena ugyanolyan módon, ahogy Damon beszélt, és ugyanabból az okból. Azért nem

gondolkodom, mert abba beleőrülnék. És ha megőrülök, azzal mire menne Stefan? Akkor nem tudnék neki segíteni. Ehelyett vasrácsok mögé zárom az egészet, és mindenáron elfojtom.

É

– És meg tudod csinálni? - kérdezte Damon enyhén reszkető hangon.

– Igen... mert muszáj. Emlékszel, amikor az elején az össze-kötözött csuklókról vitatkoztunk? Meredith és Bonnie kételkedett benned. De tudták, hogy én bilincset vennék, és a nyomodban kúsznék, ha erre lenne szükség. - Elena Damon felé fordult, hogy végigmérje a vörös félhomályban, és hozzátette: -Tudod, te pedig időről időre elárultad magad. - Elena Damon begyógyult hátára csúsztatta a karját, hogy a fiúban kétség se legyen afelől, mire gondolt.

– Azt érted tettem - felelte Damon nyersen.– Nem igazán - ellenkezett Elena. - Gondolj csak bele! Ha nem

mentél volna bele a Fenyítésbe, akkor elszökhettünk volna a városból, de Stefanon nem segíthettünk volna. Ha a mélyére nézünk az egésznek, mindent Stefanért tettél.

– Ha a mélyére nézünk az egésznek, Stefan eleve miattam ke-rült ide - válaszolta Damon fáradtan. - Szerintem most vagyunk egálban.

– Hányszor mondjam még, Damon? Meg voltál szállva, amikor hagytad, hogy Sinicsi rábeszéljen erre - mondta Elena, maga is kimerülten. - Lehet, hogy ismét erre lenne szükség, hogy eszedbe jusson, milyen érzés.

Damon testének minden sejtje beleborzongott a gondolatba. De hangosan csak annyit mondott: -Tudod, van valami, ami

mindenkinek elkerülte a figyelmét. A közhelyes történettel kapcsolatban, amikor két testvér egyszerre öli meg egymást, és válik vámpírrá egy lány miatt.

– Micsoda? - kérdezte Elena élesen, felriadva a fásultságból. - Damon, mire gondolsz?

– Arra, amit mondtam. Van valami, amit egyikőtök sem vett észre. Hahh. Talán még Stefan sem. A történet újból és újból el-hangzik, de mégsem tűnik fel senkinek.

Damon elfordította az arcát. Elena közelebb húzódott hozzá egy egészen kicsivel, hogy Damon érezze a parfümje illatát, amely aznap este rózsaolaj volt. - Damon, áruld el! Áruld el, kérlek!

Damon elkezdett felé fordulni...És ebben a pillanatban álltak meg a székhordozók. Elenának

csak egy másodperce maradt, hogy letörölje az arcát, majd széthúzták a függönyöket.

Meredith már elmesélte nekik Bloddeuwedd legendáját, amelyet egy mesegömbből tudott meg. Arról szólt, hogy Bloddeuweddet virágokból teremtették és keltették életre az istenek, és az árulása miatt halt meg a férje, ezért büntetésből éjféltől hajnalig mindennap bagolyként kell élnie.

De úgy tűnt, valamiről nem tettek említést a legendák. Arról, hogy itt kell élnie, száműzve a Mennyei Udvarból a Sötét Dimenzió mélyvörös félhomályába.

Mindent összevetve, logikusnak tűnt, hogy a báljai este hatkor kezdődnek.

Elena azon kapta magát, hogy az agya egyik témáról a másikra ugrál. Miközben elkalandozott a tekintete, elfogadott egy kehely Black Magicet az egyik szolgától.

A bálon minden nő és majdnem minden férfi ravasz ruhát viselt, amely megváltoztatta a színét a napon. Elena elég visszafogottnak érezte magát - végtére is odakint szinte minden rózsaszínnek, skarlátvörösnek vagy borvörösnek tűnt. Miközben lehajtotta a bort, enyhén meglepődött, hogy automatikusan báli hangulatba kerül, és azokat, akikkel korábban találkozott, puszival és ölelésekkel köszönti, mintha évek óta ismernék egymást. Mindeközben

Damonnal a kastély felé haladtak, néha a folyamatosan mozgó embertömeggel sodródva, máskor velük szemben. Odaértek egy meredek, fehér (rózsaszín) márványlépcsőhöz, amelynek mindkét oldalán gyönyörű, kék (lila) szarkalábak és rózsaszín (vörös) rózsák nyíltak. Elena megállt, két okból is. Egyrészt, hogy szerezzen egy újabb pohár Black Magicet. Már az elsőtől is kellemesen ragyogni kezdett - persze itt mindig minden ragyogott. Elena abban reménykedett, hogy a második pohártól megfeledkezik mindenről, amit Damon említett a hordszékben, a kulcsot leszámítva - és a bor abban is segít, hogy eszébe jusson, mi miatt aggódott, mielőtt a gondolatait eltérítették volna Bonnie és Meredith szavai.

– Gondolom, az a legjobb módszer, ha egyszerűen megkérdezünk valakit - mondta Damonnak, aki hirtelen és némán a könyökénél termett.

– Miről?Elena egy kicsit közelebb hajolt a rabszolgához, aki épp egy

pohár bort nyújtott felé. - Megkérdezhetném... hol van Lady Bloddeuwedd legnagyobb bálterme?

A libériás rabszolga meglepettnek tűnt. Majd körbeintett a fejével. - Ez a sátortető alatti tér kapta a Nagy Bálterem nevet - mondta, miközben meghajolt a tálcája felett.

Elena rámeredt. Majd körbenézett.A hatalmas sátortető, amelynek árnyékos részein lampionok

függtek, nem tűnt állandó építménynek, alatta és körülötte több száz méterre sima gyep terült el minden irányban.

Nagyobb volt, mint egy futballpálya.

– Én azt szeretném tudni - érdeklődött Bonnie egy másik ven-dégtől, egy nőtől, aki láthatóan több Bloddeuwedd-rendezvényen is részt vett már, és kiigazodott a helyszínen -, hogy melyik terem a fő bálterem?

– Ó, khedvesem, ez attól függ, hogy éhted - válaszolta a nő vi-dáman. - Van a khinti Nagy Báltehem, biztosan láttad, miközben feljöttél, a nagy pavilont. És utána ott van benn a Fehér Báltehem. Azt khandelábehek világítják meg, és az összes függöny össze van húzva benne. Néha Kehingőtehemnek is hívják, mert ott csak

kehingőket játszanak.Bonnie, még mindig elképedve az első mondatoktól, tovább

kérdezősködött. - Van egy bálterem odakint? - kérdezte reszkető hangon, abban reménykedve, hogy valamit félreértett.

– Igen, kedvesem, ott látható a mögött a fal mögött. - A nő igazat mondott. Tényleg látszott a fal mögött, mert a falak üvegből voltak, egyik a másik mögött, és Bonnie látta rajtuk keresztül azt, ami tükrös trükknek tűnt: az egyik termet a másik után, tele emberekkel. Mintha csak az utolsó terem készült volna szilárd anyagból. Az lesz a Fehér Bálterem.

De a szemben lévő falon túl, amire a vendég mutatott - ó, igen. Ott volt egy sátortető. Bonnie halványan emlékezett rá, hogy áthaladt alatta. A másik, amire emlékezett...

– A füvön táncolnak? Azon a... hatalmas fűmezőn?– Hát pehsze. Nagyon simáha van vágva és hengehelve. Nem

lehet megbotlani fűcsomókban vagy göhöngyökön. Biztos, hogy jól éhzed magad? Elég shápadtnak tűnsz. Vagyis hát - nevetett a nő -, olyan sápadtnak, ahogy ebben a fényben lehet.

– Jól vagyok - felelte Bonnie kábán. - Én csak... de jól vagyok.

A két csapat később találkozott, és elmesélték egymásnak a rémségeket, amiket megtudtak. Damon és Elena felfedezte, hogy a kinti bálterem talaja majdnem kőkemény - minden, amit azelőtt helyeztek oda, hogy a földet nehéz hengerekkel elegyengették, most akár betonban is lehetett volna. Csak a peremén lehetett beleásni.

– Hoznunk kellett volna egy földjóst - jegyezte meg Damon. - Tudjátok, aki egy villás bottal vagy egy ingával vagy az eltűnt személy ruhájával meg tudja találni a kérdéses területet.

– Igazad van - mondta Meredith, és a hangjában egyértelműen ott csengett a most az egyszer. - Miért nem hoztunk földjóst?

– Mert nem ismerek egyet sem - felelte Damon a legédesebb, legvérengzőbb barrakudamosolyával.

Bonnie és Meredith kiderítette, hogy a belső bálterem padlója kőből van - gyönyörű fehér márványból. Több tucat virágdísz volt a teremben, de az összes, amibe Bonnie beledugta a kis kezét - olyan feltűnésmentesen, ahogy csak tudta -, egyszerű vágott virág volt, és

vízben állt. Semmi föld, semmi, amibe „temetni" lehetne bármit.– És egyébként is, miért tenné Sinicsi és Mizao olyan vízbe a

kulcsot, amiről tudják, hogy pár nap múlva kiöntik? - kérdezte Bonnie homlokráncolva, Meredith pedig hozzátette:

– És hogyan lehetne megtalálni egy laza követ a márványpadlóban? Szóval nem értjük, hogyan temethették volna oda. Egyébként ellenőriztem, és a Fehér Bálterem már évek óta megvan, úgyhogy a kulcsot nem temethették az építőkövek alá.

Elena, aki eddigre már a harmadik pohár Black Magicet itta, azt mondta: - Rendben. Akkor ezt úgy tekinthetjük, hogy az egyik terem lekerült a listáról. Szóval a fél kulcs már megvan... és emlékeztek, milyen könnyű volt...

– Lehet, hogy csak azért, hogy felpiszkáljanak vele - emelte meg Damon a fél szemöldökét. - Hogy reményt ébresszenek, mielőtt darabokra zúznák őket... itt.

– Az nem lehet - felelte Elena elkeseredetten. - Olyan messzire eljutottunk... sokkal messzebb, mint Mizao képzelte volna. Megtalálhatjuk. Meg fogjuk találni.

– Rendben - jelentette ki Damon, és egyszeriben halálkomollyá vált. - Ha úgy kell tennünk, mintha munkások lennénk, és ásót kell használnunk, megtesszük. De előtte vizsgáljuk meg az épületet belülről! Az legutóbb is működött.

– Rendben - felelte Meredith, most az egyszer neheztelés nélkül nézve Damonra. - Bonnie-val vállaljuk a fenti szobákat, ti pedig nézzétek át a lentieket... lehet, hogy találtok valamit abban a Fehér Keringőteremben.

– Rendben.Munkához láttak. Elena azt kívánta, bár képes lenne megnyu-

godni. A három pohár Black Magic ellenére - vagy épp a bor miatt - bizonyos dolgokat új fényben látott. De a küldetésükre kellett koncentrálnia - csak a küldetésre. Bármit - bármit - megtenne, mondta magában, hogy megszerezze a kulcsot. Stefanért bármit.

A Fehér Bálteremnek virágillata volt, pazar virágcsokrok illatoztak dús zöldek közepébe tűzve. Az álló csokrok egy kisebb területet zártak el a szökőkút körül, hogy párok üldögélhessenek csendes meghittségben. Jóllehet zenekar sehol nem látszott, zene

ömlött a terembe, s Elenának máris táncolni támadt kedve.– Gondolom, nem tudsz keringőzni - jegyezte meg Damon

váratlanul, és Elena ráébredt, hogy egy ideje csukott szemmel ringatózik a zenére.

– Dehogynem tudok - felelte egy kicsit sértetten. - Mindannyian jártunk Ms. Hopewell óráira. Ő tartotta Fell's Churchben a tánc- és illemtanórák modern megfelelőit - tette hozzá, és nevetni kezdett magán. - De Ms. Hopewell imádott táncolni, és minden táncot és általa kecsesnek tartott mozdulatot megtanított nekünk. Ez tizenegy éves koromban történt.

– Gondolom, abszurd lenne, ha most felkérnélek táncolni - jegyezte meg Damon.

Elena érezte, hogy tágra nyílt, döbbent tekintettel mered a fi-úra. A mélyen kivágott, skarlátszín ruha ellenére nem érezte magát ellenállhatatlan szirénnek aznap este. Túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy megérezze a kelmébe szőtt varázslatot, amely, mint rádöbbent, azt súgta neki, hogy egy táncoló lángocska, elemi tűz. Úgy gondolta, Meredith csendes pataknak érezheti magát, amely sebesen és egyenletesen szalad a célja felé, mindvégig csillogva és szikrázva. Bonnie pedig - Bonnie az opálos ruhában természetesen egy szellő, egy fuvallat, amely éppen olyan könnyedén táncol, mint egy tollpihegés szinte alig hat rá a gravitáció.

Elenának hirtelen eszébe jutottak az elismerő pillantások. Da-mon pedig egyszeriben sebezhetővé vált? És azt képzeli, hogy Elena nem táncolna vele?

– Hát persze, hogy boldogan táncolnék - felelte, döbbenten ráeszmélve, hogy eddig észre sem vette Damon makulátlan szmokingját. Ugyan épp akkor vette fel, amikor akadályozhatja őket ez a viselet, de azért úgy nézett ki benne, mint egy vérbeli herceg.

Elena magában mosolygott a megnevezéstől. Vérbeli... ó, igen.– És te biztosan tudod, hogy kell keringőzni? - kérdezte Da-

montól.– Jó kérdés. 1885-ben tanultam meg, mert akkor botrányosnak

és szeméremsértőnek tartották. Persze attól függ, hogy a parasztkeringőről beszélünk, a bécsi keringőről, az angolkeringőről, vagy...

– Ó, ne már, még lemaradunk a következőről is. - Elena elkapta Damon kezét, és apró szikrákat érzett, mintha rossz irányba simogatna egy macskát, majd behúzta a táncoló tömegbe.

Újabb keringő kezdődött. Szállt a zene, és Elena is szinte re-pült, miközben a tarkóján felborzolódtak a pihék. A teste bizsergett, mintha valamilyen mennyei elixírt ivott volna.

Gyerekkora óta ez volt a kedvenc keringője: ezen nőtt fel. Csajkovszkij Csipkerózsika keringője. Valahogy soha nem tudta összepárosítani a mennydörgő, felkavaró indítás után következő édes, hullámzó dallamot a Disney-film szövegével:

Hol volt, hol nem; álmomban boldog voltam véled talán...Mint mindig, most is könnyeket csalt a szemébe; a szíve dalra

fakadt, a lába pedig inkább repülni, mint táncolni szeretett volna.A ruhája hátul mélyen ki volt vágva. Damon meleg tenyere a

bőrén nyugodott.Már tudom, suttogta Elenában valami, miért tartották ezt a

táncot botrányosnak és szemérmetlennek.És most Elena határozottan úgy érezte magát, mint egy

lángocska. Mi erre születtünk. Nem emlékezett, hogy ezek Damon szavai voltak még régebbről, vagy valami új dolog suttogja most ezt a fejében. Mint két láng, ami összeolvad és eggyé válik.

Te túlságosan jó vagy, közölte vele Damon, és Elena ezúttal tudta,hogy ő beszél hozzá, a jelenben.

Nem kell atyáskodnod. Már így is túl boldog vagyok! - nevetett rá vissza Elena. Damon tapasztalt volt, és nem csak a lépéseket illetően. Úgy járta vele a keringőt, mintha még mindig botrányos, szemérmetlen táncnak számítana. Erős kézzel vezette, amelynek Elena az emberi erejével persze nem tudott ellenállni. De jól értette Elena kis jelzéseit, hogy mit szeretne, és úgy engedelmeskedett neki, mintha jégen táncolnának, mintha bármelyik pillanatban megcsúszhatnának és eleshetnének.

Elena szinte elolvadt.És egyszer sem merült fel benne, mit szólnának a középiskolai

barátai, riválisai és ellenségei, hogy elolvad a komolyzenétől. Nem volt benne rossz érzés, már nem szégyellte, hogy nem olyan, mint a többiek. Már felette állt az előítéleteknek. Azt kívánta, bár

visszamehetne, és bebizonyíthatná mindenkinek, hogy soha nem vette az ilyesmit komolyan.

A keringő túl hamar véget ért, és Elena legszívesebben meg-nyomta volna az újrajátszás gombot, és kezdte volna elölről. Volt egy pillanat, épp, amikor a zene elhallgatott, amikor Damonnal egymásra néztek, egyenlő túlfűtöttséggel és vágyakozással és...

És akkor Damon a keze fölé hajolt. - A keringő nem csak a lépésekről szól - mondta anélkül, hogy felnézett volna rá. - Szárnyaló kecsességét mozdulatokba lehet önteni, és benne rejlik az öröm és az egység fellobbanó lángja... az egység a zenével, a partnerrel. De ez nem a gyakorlaton múlik. Nagyon köszönöm az élményt.

Elena felnevetett, mert sírni támadt kedve. Soha nem akarta abbahagyni ezt a táncot. Tangózni akart Damonnal - igazi tangót, azt a fajtát, ami után illik összeházasodni. De más feladata volt... egy elkerülhetetlen feladat, amit el kellett végeznie.

És miközben megfordult, egy egész tömeg egyéb dologgal került szembe. Férfiakkal, démonokkal, vámpírokkal, szörnyű teremtményekkel. Mind táncolni akart vele. Damon szmokingos háta egyre távolabb került tőle.

Damon!Damon megállt, de nem fordult meg. Igen?Segíts! Meg kell találnunk a kulcs másik felét!Úgy tűnt, mintha Damonnak egy kis időre lett volna szüksége,

hogy felmérje a helyzetet, de megértette. Visszament Elenához, és miközben megfogta a kezét, tisztán csengő hangon azt mondta: - Ez a lány az én... személyes asszisztensem. Nem szeretném, ha bárki mással táncolna rajtam kívül.

Erre nyugtalan zsongás támadt. Azoknak a rabszolgáknak, akiket ilyen bálokra elvittek, általában nem tiltották, hogy szóba álljanak idegenekkel. Ám ekkor a terem végében kavarodás támadt, és a tömeg Damon és Elena felé haladt.

– Mi az? - kérdezte Elena, megfeledkezve mind a táncról, mind a kulcsról.

- Inkább úgy kérdezném, ki az - felelte Damon. - És a válasz: a házigazdánk, maga Lady Bloddeuwedd.

Elena azon kapta magát, hogy a többiek mögött tülekedik, hogy

egy pillantást vethessen erre a páratlan teremtésre. De amikor meglátta a bálterem ajtajában álló lányt, elakadt a lélegzete.

Virágokból teremtették... - idézte fel. Hogy néz ki egy lány, akit virágokból csináltak?

Olyan bőre van, mint az almavirág leghalványabb rózsaszínje, gondolta Elena, leplezetlenül bámulva a jelenést. Az arca egy kicsit mélyebb rózsaszín, mint egy hajnal festette rózsa. Hatalmas szeme szarkaláb-kék, súlyos, piheszerű fekete pillákkal, amelyektől mintha mindig félálomban lenne. És olyan halványsárga a haja, mint a kankalin, majdnem a földig ér, kisebb fonatokba fonva, amelyek nagyobb fonatokká állnak össze, amíg az egész tömeg egybe nem folyik kecses bokája felett.

A szája akár a pipacs, félig elnyílt és hívogató. És olyan az illata, mint a tavasz első virágaiból álló csokornak. Úgy jár, mintha lengedezne a szellőben.

Elena csak arra emlékezett, hogy éppen úgy állt, és bámulta ezt a jelenséget, mint a több tucat vendég körülötte. Csak még egy pillanatig hadd igyam be a szépségét, könyörgött az elméje.

– De milyen ruha volt rajta? - hallotta meg Elena a saját hang-ját. Sem egy lenyűgöző ruhára nem emlékezett, sem arra, hogy átvillant volna a fényűző almavirág-bőr a rengeteg fonaton.

-Valami köpenyféle. Mi másból készült volna, mint virágokból? - kérdezte Damon gúnyosan. - Olyan ruhát viselt, ami az összes virágból készült, amit valaha láttam. Nem értem, mitől maradt rajta... talán művirágok voltak összevarrva. - Ő volt az egyetlen, akit láthatóan nem kábított el a látvány.

- Kíváncsi vagyok, hajlandó lenne-e beszélni velünk... csak pár szót - mondta Elena. Nagyon szerette volna a kecses, varázslatos lány hangját hallani.

– Nem hinném - felelte egy férfi a tömegből. - Nem beszél so-kat, legalábbis éjfélig. Hé! Ez maga! Hogy van?

– Nagyon jól, köszönöm - felelte Elena, majd gyorsan hátra-lépett. Felismerte az egyik fiatalembert, aki Damonra erőltette a névjegykártyáját a Keresztapa szertartásának végén, a Fegyelmezés Napján.

Most már egyszerűen csak feltűnés nélkül meg akart szökni. De

túl sok férfi volt ott, és látszott, hogy nem fogják hagyni, hogy Damonnal elmenjenek.

– Ez az a lány, akiről meséltem. Transzba esik, és akármilyen nyomok is maradnak rajta, semmit nem érez...

– ...patakban csorgott róla a vér, és meg se rezzent...– Hivatásos fellépők. Turnézni szoktak...Elena már éppen meg akarta jegyezni hűvösen, hogy Bloddeu-

wedd szigorúan megtiltotta az ilyen barbárságot a bálján, amikor meghallotta az egyik fiatal vámpírt: - Nem tudták, hogy én beszéltem rá Lady Bloddeuweddet erre az összejövetelre? Meséltem neki a számukról, ő pedig nagyon kíváncsi lett rá.

Nos, egy kifogás kipipálva, gondolta Elena. De légy kedves ezekkel a férfiakkal! Később még segíthetnek.

– Attól tartok, ma este nem megy - mondta csendesen, hogy ők is elcsendesedjenek. - Lady Bloddeuweddtől természetesen személyesen fogok elnézést kérni. De egyszerűen nem lehetséges.

– Dehogynem - döbbentette meg Damon közvetlenül mögötte felcsendülő hangja. - Teljesen lehetséges... feltéve, hogy valaki megtalálja az amulettemet.

Damon! Miket beszélsz?Cssss! Amit kell.– Sajnálatos módon három és fél hete elveszítettem egy nagyon

fontos amulettet. Így néz ki - mutogatta alaposan körbe a fél rókakulcsot.

– Ezt használja a trükkhöz? - kérdezte valaki, ám Damon ennél okosabb volt.

– Nem, sokan látták egy hete a számot enélkül. Ez egy személyes amulett, de így, hogy egy része hiányzik, egyszerűen nincs kedvem varázsolni.

– Úgy néz ki, mint egy kis róka. Maga nem kicune, ugye? - kérdezte valaki, aki túl okos, gondolta Elena.

– Lehet, hogy a maga szemében olyan. Ez igazából egy nyíl. A két zöld kő az íj vége. Ez egy... férfiassági amulett.

Egy női hang a tömegből azt mondta: - Szerintem magának már nincs szüksége több férfiasságra! - Mindenki nevetett.

35.

-Ezzel együtt - acélfény csillant Damon szemében -, az

amulett nélkül nem lépünk fel az asszisztensemmel. - De azzal igen? Úgy értsem, azt mondja, itt veszítette el az amulettet?

– Ami azt illeti, igen. Éppen akkor, amikor a bálra készülődtek - villantott Damon egy gyönyörű, kísértő mosolyt a fiatal vámpírokra, majd hirtelen lekapcsolta. - Fogalmam sem volt, hogy segítenek nekem, és szerettem volna meghívást kapni. Úgyhogy körbenéztem, hogy lássam a helyszínt.

– Csak azt ne mondja, hogy még mielőtt lehengerelték volna a füvet - jegyezte meg valaki szemrehányóan.

– Sajnálatos módon, de igen. És az elmémmel kaptam egy üzenetet, miszerint a k... az amulett valahol itt van eltemetve. A tömeg kórusban felnyögött.

Majd külön hangok szólaltak meg, és rávilágítottak a nehézségekre: a lehengerelt gyep kőkeménységére, a báltermekben lévő virágokra, a konyhakertekre és a virágoskertekre (amiket még csak nem is láttunk, gondolta Elena).

– Értem, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen feladat - felelte Damon, és kezébe vette a fél rókakulcsot, majd észrevétlenül eltüntette Elena kezében, aki készen állt a fogadására. Most már volt egy különleges zsebe, Lady Ulma gondoskodott erről.

Damon folytatta: - Ezért mondtam az elején egyszerűen nemet. De maguk erősködtek, úgyhogy most megadtam a teljes választ.

További morgás következett, aztán az emberek egyesével, kettesével és hármasával kisétáltak, és azon tanakodtak, hol kellene kezdeni a keresést.

Damon, ezek tönkreteszik Bloddeuwedd birtokát, tiltakozott Elena némán.

Nem baj. Majd kárpótlásul felajánljuk mindhármótok ékszereit,

csakúgy, minta rajtam lévő aranyat. De amire négy ember nem képes, ezer talán igen.

Elena felsóhajtott. Még mindig jobban szeretném, ha beszélhetnénk Bloddeuweddel. Nemcsak azért, hogy halljam a hangját, hanem hogy feltehessek neki pár kérdést. Úgy értem, mi okból védené egy hozzá hasonló gyönyörű virágszál Sinicsit és Mizaót:?

Damon telepatikus válasza rövid volt. Nos, legalább a felső szo-bákkal próbálkozzunk meg! Amúgy is arrafelé tartott.

Találtak egy kristálylépcsőt - elég nehéz volt meglelni az átlátszó falak között, és ijesztő volt felsétálni rajta. Amint az emeletre értek, kerestek egy újabbat. Elena végül úgy találta meg, hogy megbotlott az első fokában.

– Ó! - mondta, és a lépcsőről, amelyet immár egy vörös csík jelzett az élén, a sípcsontjára pillantott, amely ugyanilyen állapotban volt. - Nos, ez lehet, hogy láthatatlan, de mi nem vagyunk azok.

– Nem teljesen láthatatlan. - Elena tudta, hogy Damon a sze-mébe irányítja az Erejét. Ő is ugyanezt tette... de az utóbbi na-pokban már nem volt biztos benne, melyikükben van több az ő véréből.

– Ne erőltesd meg magad, látom a lépcsőt - mondta Damon. - Csak hunyd le a szemed!

– A szemem... - Mielőtt még Elena megkérdezhette volna, már tudta is, miért, és még mielőtt sikíthatott volna, Damon felkapta, a teste meleg volt és szilárd, az egyetlen szilárd dolog körülöttük. Elindult vele a lépcsőn, és úgy tartotta Elenát, hogy a ruhája ne legyen a vércseppek útjában, hanem szabadon lehullhassanak.

Olyasvalakinek, aki fél a magasságtól, ez vad, félelmetes út volt: Elena tudta, hogy Damon nagyon jó kondiban van, és nem fogja elejteni, és biztos volt abban is, hogy a fiú látja, merre mennek, mégis félt. A saját eszközeire támaszkodva azonban nem jutott volna messzebb az első foknál. Még csak ficánkolni sem mert nagyon, nehogy kizökkentse Damont. Csak nyüszíteni tudott, és tűrni.

Amikor egy örökkévalósággal később felértek a csúcsra, Elena eltöprengett, vajon leviszi-e valaki, vagy élete hátralévő részét ott kell majd töltenie.

Bloddeuweddel találták magukat szemben, a legelbűvölőbb emberfeletti lénnyel, akit Elena idáig látott. Elbűvölő volt, de... furcsa. Enyhe kankalinmintája lenne a hajának hátul és oldalt? Az arca talán nemcsak olyan színű, de olyan formajú is, mint az almavirág szirma?

– Maguk a magánkönyvtáramban vannak - mondta Bloddeuwedd.

Ezzel, mintha meghasadt volna egy tükör, úgy szabadult fel Elena Bloddeuwedd varázsa alól.

Az istenek virágból teremtették... de a virágok nem beszélnek. Bloddeuwedd hangja jellegtelen és tompa volt. Teljesen elrontotta a viráglány imázsát.

– Ne haragudjon - szabadkozott Damon, természetesen cseppet sem zihálva. - De szeretnénk feltenni pár kérdést.

– Ha azt hiszik, segítek maguknak, hát nem - felelte a virágszi-romlány ugyanolyan nazális hangon. - Utálom az embereket.

– De én vámpír vagyok, mint azt már biztosan észrevette - kezdte Damon teljes erővel bevetni a sármját, amikor Bloddeuwedd félbeszakította: - Aki ember volt, ember is marad.

– Hogy mit mondott?Damon elvesztette az önuralmát. Talán ez a legjobb, ami

történhetett, gondolta Elena, miközben megpróbált lépést tartani vele. Olyan őszinte megvetés csendült a hangjából az emberek iránt, hogy Bloddeuwedd egy kicsit megenyhült.

– Mit akartak kérdezni?– Csak hogy látott-e mostanában két kicunét: ikertestvérek,

Sinicsinek és Mizaónak nevezik magukat.– Igen.– Vagy talán... elnézést? Igen?– A tolvajok éjszaka jöttek be a házamba. Épp egy bálon voltam.

Visszarepültem a bálról, és majdnem elkaptam őket. De a kicunćkat nehéz megfogni.

– Hol... - Damon nyelt egyet. - Hol voltak?– A főbejárat lépcsőjén szaladtak lefelé.– És nem emlékszik, mikor jártak itt?– Aznap, amikor előkészítették a házat a bálra. Kőhengerek

mentek végig a füvön. Felállították a sátrat.Furcsa, hogy ezt éjszaka csinálták, gondolta Elena, de aztán

eszébe jutott, hogy a fény itt mindig egyforma.De a szíve sebesen zakatolt. Sinicsi és Mizao csak egy okból

jöhetett ide: hogy lerakják a rókakulcsot.És lehet, hogy a Nagy Bálteremben rakták le, gondolta Elena.

Szórakozottan figyelte, ahogy a könyvtár egész külső oldala forog, majdnem, mint egy hatalmas planetárium, hogy Bloddeuwedd kiválaszthasson egy gömböt, és egy szerkentyűbe helyezze, amely a termekbe közvetíti a zenét.

– Elnézést - mondta Damon.– Ez a magánkönyvtáram - mondta ismét Bloddeuwedd hűvö-

sen a Tűzmadár szvit nagyívű befejezése alatt.– Ami azt jelenti, hogy most távozzunk?– Ami azt jelenti, hogy most megöllek titeket.

36.

-Micsoda? - harsogta túl Damon a zenét, miközben

Elenának mentálisan hozzátette: fuss... most!Hacsak a saját életéről lett volna szó, Elena inkább boldogan

meghalt volna a Tűzmadár mennydörgő szépségétől körülvéve, minthogy egyedül nézzen szembe a meredek, láthatatlan lép-csővel.

De nem csak az ő életéről volt szó. Stefan életéről is. Ezzel együtt a virágszűz nem tűnt különösebben vészjóslónak, és Elenában nem tombolt eléggé az adrenalin ahhoz, hogy megpróbáljon lemenni a rémisztő lépcsőn.

Damon, menjünk mindketten! Át kell kutatnunk a Nagy Báltermet odakint. Csak te vagy elég erős ahhoz...

Habozás. Damon inkább verekedne, mint hogy szembenézzen azzal a hatalmas, lehetetlen zöld gyeppel odakint, gondolta Elena.

De Bloddeuwedd a szavai ellenére ismét körbepörgette a szobát, hogy ő maga, valami láthatatlan járda szélén, megtalálja a pontos ívet, amit akart.

Damon a karjába kapta Elenát, és azt mondta: hunyd le a szemed!

Elena nemcsak hogy lehunyta a szemét, de a kezével is befogta. Ha Damon elejti, az sem segít rajta, ha közben rákiabál, hogy vigyázzon.

Maga az érzés is eléggé felkavarta a gyomrát. Damon úgy ugrált egyik lépcsőfokról a másikra, mint egy kőszáli kecske. Mintha alig ért volna a fokokhoz, miközben lefelé haladt, és Elena eltöprengett - elég hirtelen -, hogy üldözi-e őket valami.

Ha igen, arról tudnia kell. Megmozdította a kezét, majd meg-hallotta Damon suttogó morgását: - Tartsd csukva! - Olyan han-gon, hogy nem sokan vitatkoztak volna vele.

Elena kikukucskált a két keze közül, a tekintete találkozott Damon csüggedt pillantásával, és nem látta, hogy bármi követné őket. Összeszorította a két tenyerét, és imádkozni kezdett.

Ha tényleg rabszolga lennél, egy napig sem húznád itt, közölte vele Damon, miközben egy utolsó ugrást tett a semmibe, végül lerakta Elenát a láthatatlan - de legalább vízszintes - földre.

Nem is akarnék, felelte Elena hidegen. Esküszöm, hogy inkább meghalnék.

Vigyázz az esküdözéssel, villantotta rá hirtelen Damon nagyvo-nalú mosolyát. A végén még egy másik dimenzióban találod magad a teljesítése közben.

Elena még csak meg sem próbált visszavágni. Odakint voltak, szabadon, és az üvegházon keresztül rohantak le a lépcsőn a földszintre - ami egy kicsit trükkös volt a pillanatnyi állapotában, de elviselhető -, majd végül ki az ajtón. A Nagy Bálterem gyepén megtalálták Mereditht és Bonnie-t... és Sage-et.

Ő is szmokingban volt, bár a vállán nagyon megfeszült. Ráadásul az egyiken ott ült Karom - úgyhogy lehet, hogy ez a probléma hamar meg fog oldódni, mivel a madár már fel is szakította az anyagot, és vért fakasztott. Sage mintha észre sem vette volna. Szablya is a gazdája mellett volt, és túl értelmes tekintettel figyelte Elenát ahhoz, hogy egyszerű állat legyen, de nem volt benne rosszindulat.

– Hála istennek, hogy visszajöttetek! - kiáltotta Bonnie, és odarohant hozzájuk. - Sage is eljött, és van egy nagyszerű ötlete.

Még Meredith is izgalomban volt. - Emlékeztek, amikor Damon azt mondta, földjóst kellett volna hoznunk? Nos, most már kettő is van itt. - Sage felé fordult. - Mondd el!

– Őket általában nem szoktam bálokra vinni - mondta Sage, és megvakargatta Szablya állát. - De egy kismadár azt csicseregte, bajban lehettek. - A keze Karomhoz vándorolt, és kicsit megborzolta a madár tollait. - Szóval, dites-moi, nos: mennyit fogdostátok a fél kulcsot, ami nálatok van?

– Ma este megérintettem, és akkor, amikor megtaláltuk- mond-ta Elena. - De Lady Ulma is megfogta, és Lucen készített neki egy ládát, és azt mind végigfogdostuk.

– De a ládán kívül?– Én egyszer vagy kétszer megfogtam és megnéztem - mondta

Damon.– Eh bien! Akkor a kicuneszag sokkal erősebb rajta. A

kicunéknak pedig jellegzetes szaguk van.– Úgy érted, Szablya... - Elena elhallgatott.– Bármit ki tud szagolni, aminek kicuneszaga van. Karomnak

meg rendkívül jó a látása. Felrepülhet, és csillogó aranyat kereshet, amennyiben a kulcs valahol a felszínen van. És most mutassátok meg nekik, mit keressenek.

Elena engedelmesen odanyújtotta a félhold alakú félkulcsot, hogy Szablya megszaglászhassa.

– Voilá! Karom, te pedig nézd meg alaposan! - Sage elhátrált addig, ami Elena feltételezése szerint Karom ideális látótávolsága volt. Amikor visszatért, azt mondta: - Commenęons!-A fekete kutya orrával a földön kilőtt, míg a sólyom felszállt, és széles köröket kezdett leírni felettük.

– Szóval úgy gondolod, hogy a kicunék ezen a füvön jártak? - kérdezte Elena Sage-et, miközben Szablya oda-vissza rohangált, az orrát még mindig a fűhöz tapasztva - majd hirtelen elkanyarodott a márványlépcső közepéhez.

– Az biztos, hogy itt jártak. Látod, hogy szalad Szablya, mint egy fekete párduc, leszegett fejjel, magasra tartott farokkal? Munkához látott, úgy bizony! Szagot fogott.

Ismerek még valakit, aki ugyanilyen benyomást kelt, gondolta Elena, miközben hátrapillantott Damonra, aki karba tett kézzel állt, mozdulatlanul, megfeszülve, mint egy rugó, és a híreket várta, amit az állatok hoznak.

Elena Sage-re is ránézett, akinek az arckifejezése... nos, valószínűleg ugyanolyan volt, mint egy másodperccel azelőtt. Sage a lányra pillantott, aki elpirult.

– Pardonnez-moi, Monsieur - mondta, miközben gyorsan elkapta a tekintetét.

– Parlez-vous francais, Madame?– Un peu - felelte Elena szerényen, ami nem volt rá jellemző. -

Nem tudok lépést tartani egy komolyabb beszélgetésben. De

imádtam Franciaországot. - Mondani akart még valamit, amikor Szablya élesen felvakkantott, hogy magára vonja a figyelmet, majd egyenes háttal leült a járdaszegélyre.

– Egy hintóban vagy hordszékben érkeztek vagy távoztak - tol-mácsolta Sage.

– De mit csináltak a házban? Nekem az ellenkező irányú útvonaluk kell - felelte Damon, miközben szinte elkeseredve pillantott Sage-re.

– Rendben, rendben. Szablya! Contremarche!A fekete kutya azonnal megfordult, a földre tapasztotta az

orrát, mintha ebben mély örömét lelné, majd oda-vissza rohangált a lépcső és a gyep között, amely a „Nagy Báltermet" alkotta - és immár tele volt lyukakkal, amelyeket az emberek ütöttek benne ásóval, botokkal, sőt nagyobb kanalakkal is.

-A kicunékat nehéz megfogni - dünnyögte Elena Damon fülébe. Damon az órájára pillantva bólintott. - Remélem, minket is - dünnyögte vissza.

Szablya élesen felvakkantott. Elena szíve megugrott.– Micsoda? - kiáltott fel. - Mi az? - Damon elment mellette,

elkapta a kezét, és magával húzta.– Mit talált? - zihálta Elena, amikor mind odaértek.– Nem tudom. Ez nem a Nagy Bálterem része - felelte Meredith.

Szablya büszkén üldögélt egy magas, sápadt levendulaszínű (sötétlila) hortenziaágyás előtt.

– Nem úgy néznek ki, mint akik jól érzik magukat - jegyezte meg Bonnie.

– És nem is a felső bálterem alatt vannak - folytatta Meredith, leguggolva Szablya magasságába, majd felpillantott. - Itt csak a könyvtár van.

– Nos, egy dolgot biztosan tudok - foglalta össze Damon. - Fel kell ásnunk ezt az ágyást, és nincs kedvem Ms. Szarkalábkék Szemű Most Meg Foglak Ölni Titekettől engedélyt kérni hozzá.

– Ó, maga szerint szahkalábkékh volt a szeme? Meht engem inkhább hahangvihágha emlékeztetett - jegyezte meg egy vendég Bonnie mögött.

– Tényleg azt mondta, hogy meg fogja ölni magukat? De miért?

- kérdezte egy másik vendég Elenához közelebb.Elena nem figyelt rájuk. - Nos, fogalmazzunk úgy, hogy neki ez

biztosan nem fog tetszeni. De ez az egyetlen nyomunk. - Kivéve, gondolom, ha a kicunék itt akarták hagyni, de aztán elhajtottak egy kocsival, tette hozzá hangtalanul Damonnak.

– Szóval ez azt jelenti, hogy az előadás meg lesz tartva - kiáltott fel az egyik fiatal vámpír rajongó, miközben Elena felé lépett.

– De még nincs meg az amulettem - felelte Damon határozottan, áthatolhatatlan falként állva Elena elé.

– De perceken belül meglesz, ez biztos. Nézze, nem lehetne, hogy páran elmenjenek a kutyával oda, ahonnan a rosszfiúk jöttek... ahonnan idejöttek a birtokra, ha érti? Közben pedig elkezdődhetne az előadás?

– Szablya képes erre? - kérdezte Damon. - Követni egy hin-tót?– Amiben egy róka ült? Hát persze. Ami azt illeti, én is velük

mehetek - felelte Sage csendesen. - Gondoskodhatok róla, hogy elkapjuk őket, ha ott vannak az út végén. Mutasd meg őket!

– Én csak ezt az alakjukat ismerem - nyújtotta ki Damon két ujját, és megérintette Sage halántékát. - De persze több alakjuk is lehet, valószínűleg végtelen számú.

– Nos, gondolom, nem ők a legfontosabbak nekünk. Hanem, ah, az amulett.

– Igen - felelte Damon. - Még ha megütni nem is tudod őket, szerezd meg a fél kulcsot, és rohanj vissza!

– Ennyire? Még a bosszúnál is fontosabb - csóválta a fejét Sage csodálkozva. Majd gyorsan hozzátette: - Nos, sok szerencsét nekünk. Van pár kalandvágyó ember, aki jönni akar? Ah, jó, négyen... sőt, öten, Madame... pont elegen leszünk.

Ezzel eltűnt.Elena Damonra pillantott, aki üres, fekete szemekkel nézett rá

vissza. - Tényleg arra számítasz, hogy megteszem... ismét?– Nem kell mást tenned, csak ott állnod. Elintézem, hogy a le-

hető legkevesebb vért veszítsd. És ha azt akarod, hogy megálljunk, megegyezhetünk egy jelben.

– Igen, de most már értem. És nem tudom elviselni.Damon arca hirtelen hideg lett. Kizárta Elenát.

– Nem kell elviselned semmit. Egyébként is, nem elég, ha azt mondom, ez tisztességes ár Stefanért?

Stefan! Elena egész teste elementáris változáson esett át. - Hadd osztozzam veled - könyörgött, és tudta, hogy könyörög, és azt is, hogy Damon mit fog válaszolni.

– Stefannak szüksége lesz rád, amikor kijutunk. Arról gondoskodj, hogy azt kibírd.

Állj! Gondolkozz! Ne verd be a fejét, mondta Elena elméje. Direkt provokál. Tudja, hogyan kell. Ne hagyd, hogy provokáljon.

– Mindkettőt elviselem - felelte. - Kérlek, Damon! Ne bánj velem úgy, mintha... az egyik egyéjszakás kalandod lennék, vagy akár az Éjszakád Hercegnője. Kezelj úgy, mintha Sage volnék.

– Sage? Sage a legidegesítőbb ravasz kis...– Tudom. De vele hajlandó vagy beszélni. És velem is hajlandó

voltál, de már nem. Hallgass meg! Nem viselem el még egyszer azt a jelenetet. Sikoltozni fogok.

– Most meg fenyegetőzöl...– Nem! Csak azt mondom, mi fog történni. Ha nem kötöd be a

számat, sikoltozni fogok. És sikoltozni. Mint Stefanért tenném. Nem tehetek róla. Lehet, hogy kezdek összeroppanni...

– De nem érted? - Damon hirtelen megpördült, és megfogta Elena kezét. - Már majdnem a végénél vagyunk. Te, aki eddig a legerősebb voltál, nem roppanhatsz most össze.

– A legerősebb... - Elena a fejét rázta. - Én pedig azt hittem, már majdnem értjük egymást.

– Rendben. - Damon szavai olyanok lettek, mint a kemény márványszilánkok. - És mi lenne, ha ötöt csinálnánk?

– Ötöt?-Nem tíz ütést, hanem ötöt. Beígérjük a következő ötöt akkorra,

amikor meglesz az „amulett", de amikor megtaláljuk, elszaladunk.– Akkor meg kell szegned a szavad.– Ha ez az ára...– Nem - felelte Elena határozottan. - Te semmit nem mondasz.

Majd én megmondom nekik. Én hazug vagyok és csaló, és mindig is szórakoztam a férfiakkal. Nézzük meg, most a jó ügy érdekében is be tudom-e vetni a tehetségemet. És nincs értelme a többi lánynyal

próbálkozni - tette hozzá felpillantva. - Bonnie és Meredith ruhája azonnal leesne, ha rácsapnál. Csak nekem csupasz a hátam - piruettezett egy helyben, hogy látsszon, a ruhája fent a nyakába kötve záródik, lent pedig V-kivágásban a hátán.

– Akkor megegyeztünk. - Damon egy szolgával újratöltette a kelyhét, és Elena arra gondolt, hogy ők lesznek a világ legittasabb előadói, ez biztos.

Nem tudta elfojtani a borzongást. Utoljára Damon meleg érintésétől remegett így meg tánc közben. Most valami sokkal jegesebbet érzett, talán csak egy fuvallatnyi hideg levegőt. De máris felidézte benne, milyen volt, amikor a saját vére csorgott végig az oldalán.

Bonnie és Meredith hirtelen ott termett mellette, barikádot al-kotva közte és az egyre kíváncsibb és izgatottabb tömeg között.

– Elena, mi történt? Azt mondták, egy barbár emberlányt fog-nak mindjárt megkorbácsolni... - kezdte Meredith.

– És ti rögtön tudtátok, hogy én leszek az - fejezte be Elena. - Nos, így van. Nem tudom, hogy húzhatnám ki magam alóla.

– De mit tettél? - kérdezte Bonnie rémülten.– Idióta volt. Elhitette pár vámpírfiúval, hogy valami bűvész-

trükkről van szó - szólt közbe Damon. Az arca még mindig komor volt.

– Ez egy kicsit igazságtalan, nem? - kérdezte Meredith. - Elena elmesélte az elsőt. Ügy hangzott, mintha maguktól jutottak volna erre a következtetésre.

– De akkor kellett volna cáfolnunk. Most már benne ragadtunk– felelte Damon határozottan. Majd, mintha erőt venne magán,

hozzátette: - Hát jó, talán így is megkapjuk, amiért idejöttünk.– Így derült ki... valami idióta rohant le a lépcsőn, és egy zöld-

köves amulettről ordibált.– Nem jutott más az eszünkbe - magyarázta Elena csüggedten.– De nekem és Damonnak megéri, ha megtaláljuk a kulcs másik

felét.– Nem kell megtennetek - jegyezte meg Meredith. - Egyszerűen

elmehetünk.Bonnie rámeredt. - A rókakulcs nélkül?

Elena megrázta a fejét. - Ezt már megbeszéltük. Az egyhangú határozat az, hogy így csináljuk. - Körbenézett. - De hol vannak a srácok, akik annyira látni akarták?

– A mezőn keresgélnek ... ami válterem volt - felelte Bonnie. - Vagy ásót keresnek, rengeteget, Bloddeuwedd szerszámai között. Jujj! Miért csíptél meg, Meredith?

– Ó, az csípett? Ezt akartam csinálni...De Elena már el is masírozott, Damonnal egyetemben alig várta,

hogy túlessenek rajta. Vagyis félig túlessenek. Csak azt remélem, eszébe jut visszavenni a fekete bőrdzsekijét és a fekete farmerját, gondolta. Szmokingban ... a vér ...

Nem hagyom, hogy vér legyen.A gondolat hirtelen jött, és Elena nem tudta, honnan származik.

De a lénye legmélyebb zugaiban úgy érezte: Damon már eléggé megbűnhődött. Reszketett a hordszékben. Minden percben valaki másnak a jóléte járt a fejében. Ennyi egyenlőre elég. Stefan nem akarná, hogy még több baja essen.

Amikor felpillantott, meglátta a Sötét Dimenzió egyik kicsi, szerencsétlen holdját, amely láthatóan mozgott. Ezúttal a megadás, amellyel Elena a holdhoz fordult, élénkvörös volt, egy égővörös fényben ragyogó toll. És Elena őszintén adta meg magát, testestül-lelkestül, és megadása örök vérének, azaz nőiségének szent tavaszán nyugodott. És Elena tudta, mit kell tennie.

– Bonnie, Meredith, figyeljetek: mi egy triumvirátus vagyunk. Meg kell próbálnunk osztozni Damonnal.

Senki nem tűnt túl lelkesnek.Elena, akinek a büszkesége abban a pillanatban megtört,

amikor először meglátta Stefant a cellájában, letérdelt eléjük a kemény márványlépcsőre. - könyörgöm nektek ...

– Elena! Hagyd ezt abba! - hördült fel Meredith.– Kérlek, állj fel! Ó, Elena... - Bonnie majdnem sírva fakadt.Így történt, hogy az apró, lágy szívű Bonnie fordított a

dolgokon. - Megpróbálom megtanítani rá Mereditht. De egyébként is, legalább hárman osztozunk rajta.

Ölelés. Csók. Dünnyögés a vörös hajba. - Tudom, mit látsz a sötétben. Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek.

Majd maga mögött hagyva a döbbent Bonnie-t, Elena elindult, hogy összegyűjtse a nézőket a saját korbácsolásához.

37.

lenát úgy kötötték hozzá egy oszlophoz, mint egy B-kategóriás film egyik szereplőjét, akit mindjárt kiszabadítanak. A mezőn

még mindig ástak itt-ott, miközben a vámpírok, akik az egészet kikönyörögték, odahoztak egy kőrisbotot, és hagyták, hogy Damon megvizsgálja. Damon úgy mozgott, mint egy lassított felvétel. Megpróbált hibákat találni. A kocsikerékzörgést várta, amely arról árulkodott volna, hogy a hintó visszatért. Nagy hűhóval tette a dolgát, de belül csigalassúnak érezte magát.

E

Soha nem voltam szadista, gondolta. Mindig próbáltam élvezetet nyújtani - kivéve a harcokban. De nekem kellene abban a cellában lennem. Ezt Elena miért nem érti? Most rajtam a sor a korbács alatt.

Visszavette a „varázslóruháját", rettentő lassan, de vigyázott, nehogy időhúzásnak tűnjön a dolog. És most olyan hat-nyolcszáz teremtmény várta, hogy Elena vérét ontsa, hogy Elena háta felhasadjon, és varázslatosan begyógyul jon.

Rendben. Nem egyszerűbb nekikezdeni később sem.Damon visszatért a testébe, a történések jelen idejébe.

Elena nyelt egyet. „Osztozzunk meg a fájdalmon", mondta - anélkül, hogy tudta volna, hogyan kell csinálni. De most ott állt, mint egy áldozat az oszlop mellett, Bloddeuwedd házát bámulva, és az ütésekre várva.

Damon bevezetőt tartott a közönségnek, összevissza hadovált, de nagyon tehetségesen.

Elena kinézett magának egy ablakot, amit bámulhatott. Aztán rájött, hogy Damon már nem beszél.

A bot a hátához ért. Telepatikus suttogás.Készen állsz?Igen, felelte Elena azonnal, pedig tudta, hogy nem. Aztán a

halotti csendben meghallotta a lendítés suhogását a levegőben.Bonnie elméje Elena elméjébe folyt. Meredithé úgy áramlott,

mint egy patak. Az ütés alig volt több, mint egy simogatás, pedig Elena érezte, hogy kicsordul a vére.

És Damon döbbenetét is érezte. Aminek kardcsapásnak kellett volna lennie, egyszerű tasli lett. Fájdalmas, de egyértelműen elviselhető.

És ismét. A triumvirátus szétosztotta a fájdalmat, még mielőtt Damon elméjébe eljutott volna. Mozgasd a háromszöget! És ismét.

Még kettő maradt. Elena hagyta, hogy a pillantása végigvándoroljon a házon. Fel a második emeletre, ahol Bloddeuwedd valószínűleg éppen dühöng amiatt, hogy mi lett a báljából.

Még egy maradt. Egy vendég hangja ért cl Elenához: - Az a könyvtár. Annak a nőnek több csillaggömbje van, mint a legtöbb könyvtárnak, és - halkult el a hangja egy pillanatra - azt mondják, mindenféle égitestei vannak odafent. Betiltottak. lisdja.

Elena nem tudta, és nagyon nehezére esett elképzelni, vajon mi lehet tiltott itt.

A könyvtárban Bloddeuwedd magányos alakja megmozdult a fényesen kivilágított nagy gömbben, hogy keressen egy új gömböt. Odabent mindjárt megszólal a zene, minden teremben más-más. Odakint Elena semmit nem hallott.

Az utolsó csapás. A triumvirátusnak sikerült kezelnie, négy ember között szétszórni a kínzó fájdalmat. De legalább, gondolta Elena, eleve vörös volt a ruhám.

Aztán vége lett, Bonnie és Meredith néhány vámpírnővel szólalkozott össze, akik segíteni akartak Elenának lemosni a vért a hátáról, hogy ismét makulátlan legyen, és aranyfényben ragyogjon a napon.

Jobb, ha távol tartod őket, mondta Elena kicsit álmosan Damonnak; előfordulhatnak közöttük megrögzött körömrágók vagy ujjszopók. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bárki megkóstolja a véremet, és megérezze benne az életerőt, különösen, hogy annyi erőfeszítést tettem azért, hogy elrejtsem az aurámat.

Bár mindenhol taps és éljenzés hangzott fel, arra senki nem

gondolt, hogy eloldozza Elena csuklóját. Úgyhogy Elena továbbra is ott állt az oszlop mellett, és a könyvtárat bámulta.

Aztán megdermedt a világ.Elenát mindenütt zene és mozgás vette körül. Ő volt a biztos

pont egy forgó univerzumban. De neki is mozgásba kellett lendülnie, méghozzá gyorsan. Erősen megrángatta a köteleit, lehorzsolva magát.

– Meredith! Oldozz ki! Vágd le rólam a kötelet, gyorsan! Meredith sietve engedelmeskedett.

Amikor Elena megfordult, tudta, mit fog látni. Egy arcot - Da-mon arcát, döbbenten, félig bűntudatosan, félig alázatosan. Szá-mára ez abban a pillanatban éppen elég volt.

Damon, el kell jutnunk a...De nyüzsgés támadt körülöttük. Jóakarók, rajongók,

szkeptikusok, vámpírok, akik „csak egy apró kóstolóért" könyörögtek, bámészkodók, akik meg akartak győződni arról, hogy Elena háta valódi, meleg és sima. Elena túl sok kezet érzett a testén.

– Hagyjátok békén, ti átkozottak!- Ez a párját védelmező vadállat elemi üvöltése volt. Az emberek elhátráltak Elenától, hogy ezúttal... nagyon lassan és óvatosan... Damont vegyék körbe.

Rendben, gondolta Elena. Majd egyedül elintézem. Meg tudom tenni egyedül is. Stefanért meg tudom.

Elena kiverekedte magát a tömegből, és közben elfogadott pár sietve kiásott virágból készült csokrot a rajongóitól - és még több kezet érzett a testén. - Hé, tényleg nincsenek sebhelyei!- Végül Bonnie és Meredith segített neki kiszabadulni - nélkülük sosem sikerült volna.

Aztán Elena futásnak eredt, berohant a házba, nem fáradva azzal, hogy azt az ajtót használja, amely Szablya ugatóhelye mellett volt. Amúgy is úgy gondolta, tudja, mi van ott.

Az emeleten pár pillanatig elveszetten forgolódott, mielőtt meglátta a vörös vonalat a semmiben. A vére! Mennyi mindenre felhasználható! Ebben a pillanatban az első üveg lépcsőfokot jelezte, amelybe korábban belebotlott.

És akkor, Damon karjába gömbölyödve, még csak el sem tudta képzelni, hogy felkússzon azokon a fokokon. Most minden Erejét a

szemébe koncentrálta - és a lépcsőfokok felragyogtak. Még így is rémisztőek voltak. Egyik oldalon sem volt korlát, Elena pedig szédült az izgalomtól, a félelemtől és a vérveszteségtől. De kényszerítette magát, egyre feljebb és feljebb.

– Elena! Szeretlek! Elena!Úgy hallotta a kiáltást, mintha Stefan ott állna mellette. Fel, fel,

fel...Elena lába sajogni kezdett.Menj tovább! Csak semmi kifogás. Ha nem tudsz járni, sántikálj!

Ha nem tudsz sántikálni, kússzál!Elena végül kúszva ért oda a tetejére, a Bloddeuwedd nevű

bagoly fészkének a peremére.De legalább még mindig egy csinos, még ha kicsit unalmas leány

is volt az, aki fogadta. Elena végre rájött, mi a baja Bloddeuwedd megjelenésével. A lányban nem volt állati életerő. A szíve mélyén növény volt.

– Tudod, hogy meg foglak ölni.Nem, egy szívtelen növény volt.Elena körbepillantott. Kilátott a kertbe, noha ott volt közöttük a

félgömb, amely polcokból készült, a polcokon pedig ott sorakoztak a minden látványt eltorzító gömbök.

Itt nem voltak lelógó kúszónövények, sem látványos díszek egzotikus, trópusi növényekből. Elena szempillantás alatt a helyiség közepén termett, Bloddeuwedd bagolyfészkében. Bloddeuwedd a közelében sem járt; azon a szerkezeten állt, amelyről elérte a csillaggömbjeit.

A kulcs csak a fészekben lehet eltemetve.– Én nem akarok lopni tőled - ígérte meg Elena, miközben

zihálva vette a levegőt. Már amikor megszólalt, akkor beledugta mindkét kezét a fészekbe. - Azok a kicunék mindkettőnkkel a bolondját járatták. Elloptak tőlem valamit, és a fészkedbe tették a kulcsot. Én csak azt akarom visszaszerezni, amit ők ideraktak.

– Hahh! Te... emberi rabszolga! Barbár! Meg merészelted szentségteleníteni a magánkönyvtáramat! Az emberek odakint felássák a gyönyörű báltermemet, a drága virágaimat. Azt hiszed, megint meg fogod úszni, de nem! Ezúttal MEGHALSZ.'

Ez teljesen más hang volt, nem az a kifejezéstelen, de azért nőies tónus, mint korábban. Erőteljes hang volt, súlyos hang...

...akkora hang, ami illett a fészek méretéhez.Elena felnézett. Nem tudta kivenni, hogy mit lát. Egy hatalmas

szőrmekabátot, nagyon egzotikus mintával? Egy óriási, kitömött állat hátát?

A lény felé fordult. Vagyis inkább felé rántotta a fejét, miközben a teste teljesen mozdulatlan maradt. Oldalra fordította a fejét, és Elena tudta, hogy amit lát, az egy arc. A fej még rémisztőbb és leírhatatlanabb volt, mint képzelte volna. Összenőtt szemöldöke volt, amely az egyik oldalról indult lefelé az orr felé (vagyis oda, ahol az orrnak kellett volna lennie), majd ismét fel. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas, V-alakú szemöldök, alatta pedig két hatalmas, kerek, sárga szem ült, és sokat pislogott. Nem volt emberi orra vagy szája, csak egy óriási, kegyetlen, görbe, fekete csőre. Az arc többi részét tollak fedték, leginkább fehérek, alul, ahol a nyaknak kellett volna lennie, szürke pettyesbe váltva. A fejéről két szürke-fehér szarvszerű képződmény indult felfelé, mint egy démon szarvai, gondolta Elena merészen.

Majd, miközben a fej még mindig Elenára meredt, a test is a lány felé fordult.

Egy köpcös nő teste volt, amelyet fekete és pettyes tollak borítottak. Az alsó tollak alól karmok kandikáltak ki.

– Helló - mondta a teremtmény reszelős hangon, kinyíló, majd becsukódó csőrrel harapva el a szót. - Bloddeuwedd vagyok, és soha, senki nem érhet a könyvtáramhoz. A halálod vagyok.

Elena nyelve hegyén ott volt, hogy „nem beszélhetnénk ezt meg inkább?" Nem akart hős lenni. És egyértelműen nem akart Bloddeuweddel küzdeni, miközben a kulcsot keresgéli, amelynek ott kell lennie - valahol.

Elena folytatta a magyarázkodást, miközben eszeveszetten kotorászott a fészekben, amikor Bloddeuwedd kitárta az egész helyiséget befogó szárnyait, majd rávetette magát.

És ekkor valami egy rekedt kiáltással átvillant közöttük, mint egy villám.

Karom volt az. Sage biztos elláta utasításokkal, mielőtt elment.

A bagoly mintha kicsit hátrahőkölt volna - hogy nagyobb lendülettel támadhasson, gondolta Elena.

– Kérlek, hadd magyarázzam meg! Még nem találtam meg, de van valami a fészkedben, ami nem a tiéd. Hanem az enyém, és ... és Stefané. És a kicunék akkor rejtették ide, amikor kikergetted őket a birtokodról. Erre emlékszel?

Bloddeuwedd egy pillanatig nem válalszolt. Majd tanúbizonyságát adta, hogy világnézete nagyon egyszerű, és nem túl változatos.

– Betetted a lábad a magánlakrészembe. Meghalsz - mondta, és ezúttal, amikor Elenára vetette magát, Elena hallotta a csőre csattanását.

Ismét valami apró és fényes suhant Bloddeuwedd felé, a szemére célozva. A hatalmas bagoly nem tudott Elenára figyelni, miközben rá koncentrált.

Elena feladta. Néha egyszerűen nem megy segítség nélkül. - Karom! - kiáltott fel, bár nem tudta, mennyire érti az emberi beszédet. - Foglald le, kérlek... csak egy percre!

Miközben a két madár Elena körül suhogott és körözött és rikoltozott, Elena megpróbált a fészekben kutatni, és lebukott, ha éppen arra volt szükség. De a nagy, fekete csőr mindig nagyon közel járt. Egyszer felhasította a karját, de Elenában tombolt az adrenalin, és alig érezte a fájdalmat. Nem hagyta abba a keresgélést.

Végül rájött, hogy mit kellett volna tennie már az elején. Felkapott egy gömböt az átlátszó polcról.

– Karom! - kiáltotta. - Ide!A sólyom felé indult, és valami csattant. De utána Elenának még

mindig megvolt az összes ujja, a hosi no tama viszont eltűnt.Ekkor, ekkor Elena egy valódi dühkirohanást hallott

Bloddeuweddtől. A talalmas bagoly a sólyomra vetette magát, de ez olyan volt, mintha egy ember akarna lecsapni egy legyet - egy intelligens legyet.

– Add vissza azt a gömböt! Az megfizethetetlen! Megfizethetetlen!

– Azonnal vissza fogod kapni, amint megtaláltam, amit keresek. - Elena megőrülve a félelemtől, és hormonokban úszva, belemászott

a fészekbe, és az aljában, a márványon kezdett kotorászni.Karom kétszer mentette meg azzal, hogy gömböket vert le a

padlóra, miközben a hatalmas, bafolyforma Bloddeuwedd Elena felé tartott. A bagoly megfeledkezett Elenáról a csörömpölésre, és megpróbálta elkapni a sólymot. Majd Karom felkapott egy újabb gömböt, és nagy sebességgel elsuhant, közvetlenül a bagoly orra előttt.

Elenának kezdett olyan rmálomszerű érzése támadni, hogy mindenben, amit fél órával ez előtt tudott meg, tévedett.

Akkor a sátortető tartóoszlopának dőlve, kimerülten bámult fel a könyvtárra és az ott lakó lányra, és a szavak egyszerően végigsuhantak az elméjén.

Bloddeuwedd könyvtára...Bloddeuwedd mozgó zeneszobája...Bloddeuwedd ... bálterme.Ezt kétféleképpen is lehet értelmezni. Két különböző termet

jelenthet. Elenán éppcsak átsuhant e gondolat, amikor az ujja fémhez ért.

38.

arom! Izé... lábhoz! - kiáltotta Elena, és olyan gyorsan kezdett rohanni, ahogy csak tudott, hogy kiszabaduljon a szobából. Ez

stratégiai játék volt. Vajon a bagoly kisebbé változik, hogy kijusson az ajtón, vagy tönkreteszi a szentélyét, csak hogy elkaphassa Elenát?

KJó stratégia volt, de a végén nem sokat számított. A bagoly

összement, miközben kivetette magát az ajtón, majd az eredeti méretére nőtt, hogy megtámadja, miközben Elena a lépcsőn rohant lefelé.

Igen, rohant. Elena minden Erejét a szemébe koncentrálva ép-pen úgy ugrált fokról fokra, ahogy korábban Damon. Most nem volt idő félni, nem volt idő gondolkozni. Csak arra volt idő, hogy egy apró, kemény, félhold alakú tárgyat forgasson az ujjai között.

Sinicsinek és Mizaónak sikerült feljutniuk a fészkébe.Biztos van egy létra, vagy valami üvegizé, amit még Damon sem

lát, a virágágyásban, ahol Szablya megállt és ugatott. Nem... Damon meglátta volna, úgyhogy biztos saját létrával jöttek.

Ezért ért ott véget a nyomuk. Egyenesen felmásztak a könyvtárba. És tönkretették a virágágyást, ezért nem néztek ki olyan jól az új virágok.

Elena tudta Judith nénitől, a gyermekkorából, hogy az átültetett virágoknak kell egy kis idő, amíg ismét kihúzzák magukat.

Ugrás... érkezés... ugrás... A tűz lelke vagyok. Nem véthetem el a lépést. A tűzelem vagyok. Ugrás... ugrás... ugrás.

És akkor Elena vízszintes talajt látott maga előtt, és próbált nem beleugrani, de már ugrásban lévő testének a rabja volt. Eléggé megütötte magát, hogy lebénuljon a fél oldala, de a felbecsülhetetlen értékű félholdat halálos szorításában tartotta.

Egy hatalmas csőr hasította végig az üveget, ahonnan Elena egy pillanattal korábban elcsúszott. Karmok vájtak Elena hátába.

Bloddeuwedd még mindig a nyomában volt.

Sage és az életerős, fiatal vámpírférfiak és nők csapata egy futó kutya sebességével haladt. Szablya vezette őket, de csak olyan gyorsan, ahogy ő maga tudott haladni. Szerencsére nem sokan akartak volna szembeszállni egy olyan kutyával, aki majdnem annyit nyomott, mint ők - ami nehezebb volt, mint a koldusok és a gyerekek nagy része, akikkel szembetalálkoztak a bazárban.

A gyerekek a hintó köré gyűltek, még inkább lelassítva őket. Sage kihasználta az időt, hogy becseréljen egy drága ékkövet egy kis értékű pénzérmékkel teli zacskóra, és szétszórta az aprót a kocsi mögött útközben, amivel felszabadította Szablya útját.

Tucatnyi bódé és keresztutca mellett elhaladtak, de Szablya nem átlagos vadászkutya volt. Elég Ereje volt ahhoz, hogy megzavarja a legtöbb vámpírt. Alig egy vagy két molekula tapadhatott az orrára a kulcsról, de még így is le tudta vadászni a célját. Ahol egy másik kutyát eltérített volna több száz hasonló kicune szaga, akik elhaladtak arra, Szablya mindet megvizsgálta, majd elvetette, mint nem teljesen megfelelő alakút, méretűt vagy felépítésűt.

De eljött a perc, amikor Szablya mintha vereséget szenvedett volna. Egy hatirányú útkereszteződés közepén állt, tekintet nélkül a forgalomra, kicsit sántikált, és körbe-körbe járkált. Láthatóan nem volt képes irányt választani.

És én sem tudok, barátom, gondolta Sage. Eddig eljöttünk, de ők nyilván továbbmentek. És itt nem lehet felmenni vagy leásni... Sage habozott, és körbenézett a vörösre színezett utakon.

És észrevett valamit.Közvetlenül szemben, egy kicsit balra egy parfümériát látott.

Valószínűleg több száz illatot árulnak benne, és több milliárd illatmolekulát eresztenek szándékosan a levegőbe.

Szablya megvakult. Nem az éles, barna szeme. Hanem ahol számít, ott vakult meg a több milliárd szagtól, amit az orrába fúj-tak.

A hintóban ülő vámpírok azt kiabálták, hogy menjenek tovább, vagy forduljanak vissza. Nem volt bennük igazi kalandvágy. Csak valami balhét akartak. És nyilvánvalóan többnek volt rabszolgája is,

akik lehetővé tették számukra a korbácsolást, hogy otthon nyugodt körülmények között újra végigélvezhessék.

Ebben a pillanatban egy kék-arany villanás miatt hozta meg a döntést Sage. Egy Őr! Eh, bien...

– Szablya, lábhoz!Szablya behúzta fülét-farkát, amikor Sage véletlenszerűen

kiválasztotta az egyik utat, és a vámpír mellett rohant, hogy kijussanak az útkereszteződésből, át egy másik útra.

És ekkor csodálatos módon ismét felugrott a farka. Sage úgy tippelte, már egy molekulányi sem maradhatott az orrában a kicunék szagából...

...de a szag emléke... az még mindig ott van...Szablya ismét vadász üzemmódba került, a fejét lehajtva, a

farkát felszegve minden Erejét és intelligenciáját egyetlen célra összpontosította: hogy találjon még egy molekulát, amely illik az elméjében lévő háromdimenziós emlékhez. Most, hogy már nem vakította el a lehengerlő illatáradat, tisztábban tudott gondolkozni. És a gondolkozás arra késztette, hogy mellékutcákba is bevesse magát, amitől mögötte zűrzavar támadt.

– Mi legyen a hintóval?– Hagyjuk a hintót! Ne tévesszük szem elől azt a pasast a

kutyával!Sage, aki Szablyával próbált lépést tartani, tudta, miből lehet

látni egy kergetőzés végét. Tranquillitéz - gondolta Szablyának. Nagyon halkan el is suttogta a szót. Soha nem volt biztos benne, hogy négylábú barátja telepata-e vagy sem, de szívesen hitte azt, hogy igen, miközben úgy viselkedett, mintha nem lenne az. Tranquillité! - mondta magának is.

Úgyhogy, amikor a hatalmas, csillogó sötét szemű, fekete kutya és a férfi felrohant egy különösen romos ház lépcsőjén, némán mozogtak. Aztán, mintha épp egy kellemes mezei sétán lenne túl, Szablya leült, és nevető lihegéssel bámult Sage arcába. Az ugatás néma paródiájaként nyitotta és csukta a száját.

Sage megvárta, hogy a fiatal vámpírok utolérjék, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. És mivel szerette volna kihasználni a meglepetés erejét, nem kopogott. Ehelyett egy ütvefúró Erejével

ütötte át az ajtót az öklével, majd zárak, láncok és reteszek után kezdett tapogatózni. De nem talált ilyesmit. Egy kilincset viszont igen.

Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és belépett volna a ki tudja, milyen veszélyek közé, odaszólt a közeledőknek: - Minden zsákmány Damon gazdáé. Én az ő embere vagyok, és az én kutyám segítségével jutottunk el idáig.

Egyetértő helyeslést hallott.– Ugyanebből az okból - folytatta Sage - bármilyen veszély is

leselkedik ránk, én nézek vele szembe elsőként. Szablya! MOST! Berobbantak a szobába, szinte letépve az ajtót a zsanérjairól.

Elena akaratlanul is felkiáltott. Bloddeuwedd éppen megtette, amire Damon nem volt hajlandó, és véresre szántotta a hátát a karmaival.

De miközben Elenának sikerült egy kifelé vezető ajtót találnia, érezte a többiek elméjét, érezte, hogy segítenek neki, erőt adnak, és megosztják a fájdalmát.

Bonnie és Meredith a hatalmas üvegszilánkok között próbált eljutni hozzá. A bagolyra kiabáltak. Karom pedig hősiesen támadott felülről.

Elena nem bírta tovább. Muszáj volt látnia. Tudnia kellett, hogy az a fémszerűnek tűnő dolog, amit Bloddeuwedd fészkében talált, nem valami szemét-e csak. Most kellett tudnia.

Ismét végighúzva az apró fémdarabot a rossz sorsú skarlát ruha anyagán egy másodpercre lepillantott, és látta, hogy a vörös napfény aranyon és gyémánton csillan meg, két hátrahajtott kis fülön és két csillogó alexandrit-szemen.

Az első fél rókakulcs pontos mása, csak a másik irányba néz. Elena lába szinte feladta.

A rókakulcs másik felét fogja.Ekkor Elena gyorsan felemelte a szabad kezét, és bedugta az

ujjait a gondosan kialakított zsebbe a gyémántberakás mögött. Apró kis erszény volt, amit Lady Ulma maga varrt bele. És ott volt a rókakulcs első fele, amit rögtön visszarakott, miután Szablya és Karom végzett a szemrevételezéssel. Most, miközben a másik felét is

bedugta az első mellé, kicsit zavarta a mozgás a zsebében. A két fél rókakulcs... mi, eggyé vált éppen?

Egy fekete csőr vágódott a falba mellette.Elena gondolkodás nélkül lebukott, és odébb gurult, hogy

elmeneküljön. Amikor újra a ruhájába nyúlt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy az erszény jól be van kötve, döbbenten érezte, hogy egy ismerős alak van benne.

Nem egy kulcs?Nem egy kulcs!A világ hirtelen meglódult Elena körül. Semmi nem számított,

sem a tárgy, sem a saját élete. A kicune ikrek becsapták őket, bolondot csináltak az idióta emberekből és a vámpírból, aki szembe mert velük szállni. Nem létezett dupla rókakulcs.

De a remény nem volt hajlandó meghalni. Mit is szokott mondani Stefan? Mai dire mai - soha ne mondd, hogy soha.

Tudván, milyen kockázatot vállal, és hogy mekkora ostobaság ez tőle, Elena ismét az erszénybe dugta az ujját.

Egy hűvös valami csusszant az egyik ujjára, és ott is maradt.Elena lenézett, és egy pillanatra fogva tartotta a látvány. Ott, a

gyűrűsujján egy gyémántköves aranygyűrű csillogott. Két, egymásba gömbölyödő róka alakot ábrázolt, mindkét irányban egyet. Mindkét rókának két füle volt, két zöld alexandrit-szeme és egy hegyes orra.

És ennyi. Mit használna Stefannak egy ilyen kis csecsebecse? Semmiben nem hasonlított azokra a kétszárnyas kulcsokra, amelyeket a kicune szentélyek képein látott.

Ékszerként biztosan a milliomod részét sem éri annak, amit eddig elköltöttek a megszerzése érdekében.

Ekkor azonban Elena észrevett valamit.Fény sugárzott az egyik róka szeméből. Ha Elena nem bámulja

olyan közelről, vagy ha nem lett volna éppen a Fehér Keringőteremben, ahol a valódi színek látszottak, talán észre sem vette volna. De a fény egyenesen elé világított, miközben a kezét megforgatta. Immár négy szemből.

Pontosan Stefan börtöncellájának irányába világított.A remény főnixként éledt újjá Elena szívében, és mentális uta-

zásra repítette ki ezeknek az üvegszobáknak a labirintusából. Éppen

a Faustból szólt a keringő. A naptól távol, mélyen a város szívében ott volt Stefan is. És ott ragyogott a világoszöld fény a rókák szemében.

Elena a remény szárnyain utazva megforgatta a gyűrűt. A fény kihunyt mindkét róka szemében, de amikor Elena megforgatta a gyűrűt, hogy a másik róka legyen Stefan cellájával egy vonalban, tovább pislákolt.

Titkos jelek. Mennyi ideig lehetne nála egy gyűrű mindhiába, ha nem tudná eleve, hol van Stefan börtöne? Valószínűleg tovább, mint ameddig Stefan életben marad még. Most már csak annyi ideig kell kitartania, hogy elérje őt.

39.

iközben áttört a tömegen, Elena úgy érezte magát, mint egy katona. Nem tudta, miért. Talán azért, mert kigondolt egy

küldetést, és sikerült teljesítenie is, úgy, hogy közben életben maradt, és hadizsákmányt is szerzett. Lehet, hogy azért, mert dicső sebeket szerzett. Lehet, hogy azért, mert olyan ellenség volt felette, aki még mindig a vérét kívánta.

M

De ha belegondolok, gondolta, jobb lenne, ha eltüntetném innen ezeket a civileket. Bezárhatnánk őket egy óvóhelyre... vagyis hát egy tucatnyi óvóhelyre, és...

Mik nem jutnak az eszébe? Az óvóhely kifejezést egy könyvből szedte. Ő nem felelős ezekért az emberekért, ezért a sok idiótáért, akik nyálcsorgatva nézték végig, ahogy megkorbácsolják. De ennek ellenére talán ki kellene őket szabadítania.

– Bloddeuwedd! - kiáltott fel színpadiasan, majd egy köröző alakra mutatott odafent.

– Bloddeuwedd kiszabadult! Tőle kaptam ezeket! - mutatott a sebekre a hátán. - És magukat sem fogja kímélni!

A legtöbb dühös megjegyzés először azzal volt kapcsolatos, hogy Elenának immár sebes a háta. Elena nem volt vitatkozós kedvében. Csak egyvalakivel szeretett volna beszélni az ottaniak közül. Bonnie-t és Mereditht szorosan maga mögött tartva hívogatni kezdte.

Damon! Damon, én vagyok az! Hol vagy?Annyi telepatikus suttogás jött válaszul, hogy Elena kételkedett

abban, hogy Damon meg fogja hallani.De végül elkapta: Elena...? Igen...Elena, kapaszkodj belém! Csinálj úgy, mintha fizikailag kapasz-

kodnál belém, és átviszlek egy másik frekvenciára.Belekapaszkodni egy hangba? De Elena elképzelte, hogy teljes

erőből belekapaszkodik Damonba, miközben fizikailag Bonnie és

Meredith kezét fogta.Most hallasz? Ezúttal sokkal tisztább, sokkal hangosabb volt a

hang.Igen. De nem látlak.De én látlak. Jövök, hogy... VIGYÁZZ'Túl késő, figyelmeztették Elenát az érzékszervei egy hatalmas

árnyékra, ami odafentről zuhant rá. Nem tudott elég gyorsan mozogni ahhoz, hogy kitérjen a csattogó, aligátor méretű csőr útjából.

De Damon igen. Valahonnan leugorva egyetlen nagy öleléssel összeszedte a három lányt, majd ismét elugrott, a fűbe csapódott és elgurult.

Ó, istenem! Damon!– Megsérült valaki? - kérdezte a fiú hangosan.– Én jól vagyok - válaszolta Meredith csendesen, higgadtan. - De

szerintem megmentetted az életemet. Köszönöm.– Bonnie? - kérdezte Elena.Jól vagyok, úgy értem: - Jól vagyok. De Elena, a hátad... Damon

most először tudott megfordulni, és megnézni Elena hátát. - Én... csináltam ezt? De... én azt hittem...

– Bloddeuwedd csinálta - felelte Elena élesen, felnézve a köröző árnyékra a mélyvörös égbolton. - Alig ért hozzám. Olyan karmai vannak, mint a kések, mint az acél. Mennünk kell, most azonnal!

Damon mindkét kezét a vállára tette. - És úgy érted, majd viszszajövünk, ha lecsitultak a dolgok.

– Soha többé nem jövünk vissza! Ó, te jó ég, itt jön!Valami egy pillanat alatt teniszlabda méretű lett a szeme

sarkában, a következő alatt röplabda méretű, majd egy másodperc alatt ember nagyságú. Utána mindannyian szétrebbentek, ugrottak, gurultak, hogy elmeneküljenek, kivéve Damont, aki elkapta Elenát, és azt kiabálta: - Ez az én rabszolgám! Ha bármi kifogásod van ellene, először nekem szólj!

– Én pedig Bloddeuwedd vagyok, akit az istenek teremtettek, és kárhoztattak arra, hogy minden éjjel gyilkossá váljak. Először téged foglak megölni, majd megeszem őt, a tolvajt! - rikoltotta vissza Bloddeuwedd az új, reszelős hangján. - Két harapás, és annyi.

Damon, mondanom kell valamit!– Megküzdök veled, de a rabszolgámat hagyd ki ebből!– Első harapás: már jövök is!Damon, mennünk kell!Az elemi fájdalom és düh kitörése.Damon kicsit berogyasztott térdekkel állt egy nagy

üvegszilánkkal a kezében, amit kardként tartott, és hatalmas, fekete cseppek csöpögtek onnan, ahol ó, istenem! gondolta Elena - kiszúrta Bloddeuwedd egyik szemét!

– MIND MEGHALTOK! MIND!Bloddeuwedd lecsapott egy találomra kiválasztott vámpírra

közvetlenül maga alatt, és Elena is felsikoltott, amikor a vámpír felsikoltott. A fekete csőr elkapta a fél lábát, és felemelte a vámpírt.

Ám Demon már ott is volt, felugrott és lesújtott. Két másik vámpír is odaszaladt, hogy elvigyék a bajtársukat Demontól, és Elena örült, hogy nem szárad a lelkükön még egy élet. Mágy így is túl sok vér száradt a kezén.

Damon, én most megyek. Ha akarsz jössz, ha nem, nem. Nálam van a kulcs.

Elena azon frekvencián küldte a szavakat, amit többé-kevésbé csak ők használtak, és nem volt hangjában drámaiság. Már nem maradt hely benne ilyenmire. Minden megszűnt benne, csak az maradt, hogy induljon Stefanhoz.

Ezúttal tudta, hogy Damon meghallotta.Először azt hitte, hogy Damon haldoklik. Hogy Bloddeuwedd

valahogy visszajött, és átszúrta a testét. Aztán rájött, hogy elragadtatást érez, hogy két apró kéz nyúlt felé, belekapaszkodott a kezébe, hogy könnyebben kihúzza a sovány, rongyos, de nevető gyermeket a szabadba.

Nincsenek láncai, gondolta szédelegve. Még rabszolgakarperecet sem visel.

– Az öcsém! - mondta neki a fiú. - A kisöcsém életben marad!– Nos, ez remek - felelte Elena reszketeg hangon.– Életben marad! - Egy apró ránc jelent meg a homlokán. - Ha

sietsz! És nagyon vigyázol rá! És...Elena nagyon gyengéden a fiú ajkára tette két ujját. - Emiatt

nem kell aggódnod. Csak légy boldog!A kisfiú felnevetett. - Az leszek! Az vagyok!– Elena!Elena magához tért a... nos, kábulatnak gondolta, noha sokkal

valóságosabbnak tűnt, mint sok egyéb dolog, amit mostanában átélt.

– Elena! - Damon elszántan próbálta megőrizni az önuralmát. - Mutasd meg a kulcsot!

Elena lassan, királynői mozdulattal felemelte a kezét.Damon válla megfeszült, mert... valami lezuhant.– Ez egy gyűrű - mondta tompán. A lassú és királynői mozdulat

kicsit sem hatotta meg.– Először én is azt hittem. Ez egy kulcs. Nem kérdezem, vagy

figyelem, hogy egyetértesz-e felem: csak tájékoztatlak. Ez egy kulcs.A szeme fénye Stefan felé mutat.

– Milyen fény?– Majd később megmutatom. Bonnie! Meredith! Indulunk.– NEM MENTEK SEHOVÁ, HA ÉN AZT MONDOM!– Vigyázz! - kiáltotta Bonnie.A bagoly ismét lecsapott. És Damon az utolsó pillanatban ismét

felkapta a három lányt, és elugrott. A bagoly csőre nem a főbe vagy az üvegszilánkokba vágódott bele, hanem a márványlépcsőbe.

Az meghasadt. Fájdalomkiáltás hangzott fel, majd még egy és még egy, ahogy Damon, kecsesen, mint egy táncos, a hatalmas madár jó szeme felé csapott. Közvetlenül felette sikerült megvágnia. Vér gyűlt a bagoly szemébe.

Elena nem bírta tovább. Mióta csak elindult erre az útra Damonnal és Mattel, olyan volt, mint egy fiola, amelyben egyre gyűlik a méreg. Minden felháborodással egy újabb csepp került bele, és a fiola lassan megtelt. Most a dühe kezdett túlcsordulni.

De akkor... mi fog történni?Nem akarta tudni. Attól tartott, hogy nem fogja túlélni. Azt

viszont tudta, hogy ebben a pillanatban nem bír több fájdalmat és vért és aggodalmat elviselni.

Damon őszintén élvezte a harcot. Jó. Hadd tegye! De ő akkor is Stefanhoz megy, ha végig gyalogolnia kell.

Meredith és Bonnie csendben volt. Tudták, milyen, ha Elena ilyen hangulatban van. Ilyenkor nem viccel. És egyikük sem akarta, hogy otthagyják.

Pontosan ebben a pillanatban érkezett meg zörögve egy hintó a márványlépcső aljához.

Sage, aki határozottan értett az emberek, démonok, vámpírok és különböző állaptok természetéhez, két kivont karddal ugrott ki a hintóból. Füttyentett egyet. Egy pillanattal később egy árnyék - egy kicsi - hasított végig az égbolton.

A végén, lassan, egyenként kinyújtzva a lábait, mint egy tigris, érkezett Szablya, aki azonnal felhúzta az ajkát, hogy kivillantsa rengeteg fogát.

Elena a hintó felé vetette magát, miközben a tekintete találkozott Sage-ével. Segits, gondolta elkeseredetten.

Sage szemében pedig éppen ilyen egyértelműen az állt, ne félj.Elena vakon maga mögé nyúlt mindkét kezével. Egy kicsi, finom

csontú, enyhén remegő tenyér találkozott az egyikkel. Egy karcsú, hűvös, fiú keménységű, de hosszú, vékony ujjú kapta el a másikat.

Itt senkiben nem lehet bízni. Senkitől nem lehetett elbúcsúzni, vagy búcsúüzenetet hagyni nála. Elena bemászott a hintóba. Beült hátulra, a leghátsó ülésre, hogy helyet adjon az érkező embereknek és állatoknak.

És azok valóban áradni kezdtek, mint egy lavina. Elena magával rángatta Bonnie-t, meredith pedig követte őket, úgyhogy amikor Szablya beugrott a megszokott helyére, három puha ölben landolt.

Senki nem vesztegette az időt. A bal csuklóján kapaszkodó Karommal éppen csak annyi helyet hagyott, hogy Damon is beugrorhasson - aki tényleg ugrott. A viharvert, letört, fekete folyadéktől csöpögő Bloddeuwedd csőre a lépcső végébe csapódott, amin Damon állt.

– Merre? - kiáltotta Sage, de csak akkor, amikor a lovak már ügetésbe csaptak, hogy eljussanak valahova, bárhova, csak el.

– Jaj, kérlek, ne bántsd a lovakat - zihálta Bonnie.– Jaj, kérlek, ne hasítsa fel a hintó tetejét, mint egy darab

kartont - mondta Meredith, aki valahogy még életveszélyben is kész volt a cinizmusra.

– Merre, sil vous plait! - ordította Sage.– Természetesen a börtönbe - zihálta Elena. Úgy érezte, nagyon

régóta nem jutott már elég levegőhöz.– A börtönbe? - Damon zavartnak tűnt. - Igen! A börtönbe! - De

azután hozzátette, miközben felhúzott valami biliárdgolyókkal teli párnahuzatnak tűnő dolgot: - Sage, mik ezek?

– Zsákmány, szajré. Kincsek! Jutalom! - Mikozben a lovak új irányba kezdtek vágtatni, Sage hangja egyre vidámabbnak tűnt. - És nézzétek a lábatok elé!

– További párnahuzatok...?– Nen készültem fel egy nagyobb hadizsákmányra ma este. De a

dolgok jól alakultak!Ekkorra Elena is tapogatni kezdett egy párnahuzatot. Az

valóban tele volt tiszta, csillogó hosi na tamákkal. Csillaggömbökkel. Emlékekkel. Mennyit érhetnek...

Értéktelenek?– Felbecsülhetetlenek... bár persze nem tudjuk, mi van rajtuk. -

Sage hanja kicsit megváltozott. Elenának eszébe jutott, amit a „betiltott" gömbökről hallott. A sárga nap szerelmére, mi a csudát tilthatnak be idelent?

Bonnie volt az első, aki felkapott egy gömböt, és a halántékához nyomta. Olyan gyorsan csinálta, villogó, madárszerű mozdulatokkal, hogy Elena nem tudta megakadályozni.

– Mi az? - zihálta Elena, miközben megpróbálta elhúzni a csillaggömböt.

– Ez... költészet. Olyan költészet, amit nem értek - felelte Bonnie morcosan.

Meredith is felkapott egy csillogó gömböt. Elena érte nyúlt, de ismét elkésett.

Meredith egy pillanatra szinte transzba került, majd elfintoro-dott, és letette a gömböt.

– Mi az? - kérdezte Elena.Meredith csak a fejét rázta. Az arckifejezése finnyásan elítélő

volt.– Mi az? - Elena ekkorra már majdnem kiabált. Amikor Me-

redith letette a csillaggömböt a lába mellé, Elena rávetette magát. A

saját halántékához érintette, és azonnal fekete bőrruha került rá a lábujjhegyétől a feje búbjáig. Két széles, szögletes férfi állt előtte, nem túl izmosak. És Elena azért láthatta az izomzatukat, mert anyaszült meztelenek voltak, a rabszolgák rongyait le-számítva. De ezek nem rabszolgák lehettek- túlságosan jól táplál-tak voltak, és látszott, hogy az egész csak színjáték, amikor az egyik felmordult: - Hibáztunk. A bocsánatáért könyörgünk, ó, gazdánk!

Elena a halántékához nyúlt, hogy levegye a gömböt ( odaragadt, ha az ember egy kicsit megnyomta), majd azt mondta: - Miért nem használják ezt a helyet valami másra?

Valaki más termett mellette azonnal. Egy lány, szegényes öltözékben, de nem zsákvászonban. Rémültnek tűnt. Elena azon töprengett, nem irányítja-e valaki.

És a lány Elena volt.Kérleknehagyhogyelkapjonkérleknehagydhogyelkapjon...Hogy mi kapjon el? - kérdezte Elena, de olyan volt, mintha egy

film vagy egy könyv szereplőjét nézné, aki bemegy egy üres házba, és a zene hirtelen baljóssá válik. A félelemben élő Elena nem hallotta a gyakorlatias kérdéseket feltevő Elenát.

Szerintem nem akarom látni, mi lesz ebből, gondolta. Visszatette a csillaggömböt Meredith lábához.

– Van három zsákunk?– Igen, hölgyem, igen, hölgyem; három tele zsákunk.Ó! Ez nem sült el túl jól. Elena ismét kinyitotta a száját, amikor

Damon csendesen hozzátette: - És egy üres zsákunk is.– Tényleg? Van? Akkor próbáljuk szétrakosgatni ezeket! A tiltott

dolgok menjenek az egyik zsákba! A furcsák, mint Bonnie verse, menjenek a másikba! Minden hír Stefanról - vagy rólunk - menjen a harmadikba! És a szép dolgok, mint a nyári napok, menjenek a negyedikbe - mondta Elena.

– Szerintem te túl optimista vagy - jegyezte meg Sage. - Ha arra számítasz, hogy ilyen gyorsan találsz egy gömböt Stefannal...

– Mindenki, csitt! - hadarta Bonnie határozottan. - Ez Sinicsi és Damon, amint éppen rábeszélik.

Sage megmerevedett, mintha mennykő csapott volna bele, majd elmosolyodott. - Ne fesd az ördögöt a falra - dünnyögte. Elena

rámosolygott, és megszorította a kezét, majd elővett egy újabb gömböt.

– Ez valami jogi cuccnak tűnik. Nem értem. Szerintem egy rabszolga vette fel, mert mindenkit látok. - Elena érezte, hogy az arcizmai megfeszülnek a gyűlölettől, amikor meglátta - bár mint egy álomban - Sinicsit, a kicunét, aki annyit ártott. A haja fekete volt, a szabálytalan végétől eltekintve, ami úgy nézett ki, mintha izzó lávába mártotta volna.

És persze Mizaót. Sinicsi - állítólagos - húgát. Ezt a csillaggömböt valószínűleg egy rabszolga készítette, mert mind az ikerpár, mind egy ügyvédszerű férfi látszott.

Mizao, gondolta Elena. Kecses, kellemes, kimért... és különösen kártékony. A haja ugyanolyan volt, mint Sinicsié, de ő lófarokba fogta össze. A kártékonyság akkor sugárzott róla, amikor felemelte a tekintetét. Ugyanolyan szikrázó, aranyszínű, nevető szeme volt, mint a bátyjának; az ilyen szemekben soha nincs megbánás - legfeljebb azért, hogy nem álltak eléggé bosszút. Ezek a szemek nem vállaltak felelősséget. Ezek viccesnek találták az aggodalmat.

És ekkor valami furcsa dolog történt. Mindhárom alak megfordult hirtelen a szobában, és egyenesen Elenára nézett. Mármint arra, aki a gömböt csinálta, helyesbített Elena, de ez akkor is idegesítő volt.

És még idegesítőbb lett, amikor folytatták. Ki lehetek? - töp-rengett Elena, félig eszét vesztve az aggodalomtól. Majd megpróbálkozott valamivel, amivel még soha, és amit még soha nem látott vagy hallott. Óvatosan kiengedte az Erejét a gömb körüli Valakibe. Werty volt, egy ügyvédírnokféle. Ő jegyzetelt, amikor fontos dolgok történtek.

És Wertynek határozottan nem tetszett a dolgok alakulása. Ahogy a két ügyfél és a főnöke sarokba szorította, mint azelőtt még soha.

Elena kihúzta magát az írnokból, és letette a gömböt oldalra. Megborzongott, olyan érzése támadt, mintha jéghideg vízbe már-tották volna.

Aztán beszakadt a tető. Bloddeuwedd.

A hatalmas bagoly még a megrepedt csőrével is elég nagy darabot leszakított a tetőből.

Mindenki sikoltozott, és senki nem adott túl sok jó tanácsot. Szablya és Sage megsebezte a madarat: Szablya úgy, hogy könnyedén felemelkedett a lányok öléből, és egyenesen nekiugrott Bloddeuwedd lábának. Feltépte és megrázta az egyiket, mielőtt visszazuhant volna a hintóba, ahonnan majdnem kicsúszott hátul. Elena, Bonnie és Meredith elkapta a kutya legkézreesőbb testrészeit, majd visszarántották a hatalmas állaot a hátsó ülésre.

– Csusszatok odébb! Hadd kapjon saját ülést - siránkozott Bonnie, miközben végignézett a gyöngyszínű ruha cafatain, ahol Szablya letépte és szétszaggatta a vékony anyagot. A mancsa nyomán vörös csíkok maradtak.

– Nos - mondta Meredith -, legközelebb acélköpenyt rendelünk majd. És szívből remélem, hogy lesz "legközelebb"!

Elena lázasan imádkozott, hogy igaza legyen. Bloddeuwedd már alacsonyabbról támadta őket, láthatóan abban reménykedett, hogy lekaphat egy-két fejet.

– Mindenki markolja meg a fát! És a gömböket! Dobáljátok gömbökkel, ha közelebb jön. - Ellena abban reménykedett, hogy a csillaggömbök esetleg lelassíthatják a madarat.

Sage ugyanekkor azt kiabálta: - Ne pazaroljátok a csillaggömböket! Dobáljátok mással! Már majdnem ott vagyunk. Élesen balra, majd egyenesen!

Ezektől a szavaktól új remény ébredt Elenában. Nálam van a kulcs, gondolta. A gyűrű a kulcs. Már csak ki kell hoznom Stefant - és kijuttatnom mindannyiunkat a kulcslyukas ajtón. Ami mind egy helyen van. Szinte már otthon is vagyok.

A következő csapás még lejjebbről érkezett. A fél szemére vak Bloddeuwedd, akinek vér folyt a másik szemébe, és a látását a saját alvadt vére akadályozta, megpróbálta megrohamozni és feldönteni a hintót.

Ha sikerül, mind meghalunk, gondolta Elena. És ha ott vonag-lunk majd a földön, simán fel tud kapni.

– LEBUKNI! - üvöltötte mind telepatikusan, mind hangosan.És ekkor valami repülőgépre hasonlító dolog szállt el olyan

közel hozzá, hogy érezte, amint egész hajtincsek maradnak a karmai között.

Elena egy fájdalmas kiáltást hallott az első ülésről, de nem emelte fel a fejét, hogy megnézze, mi az. És jól is tette, mert miközben a hintó hirtelen megállt, egy örvénylő, rikoltozó halálmadár érkezett. Elenának minden figyelmére, minden erőforrására szüksége volt, hogy elkerülje a szörnyeteget, ami egyre lejjebb zümmögött felettük.

– A hintónak vége! Kifelé! Fussatok! - mennydörögte Sage.– A lovak! - sikoltotta Elena.– Végük! Kifelé, a fenébe is!Elena még soha nem hallotta Sage-et átkozódni. Nem vitatko-

zott tovább.Elena soha nem tudta meg, hogyan sikerült kiszállniuk Mere-

dithszel, egymáson keresztülbukdácsolva. Segíteni próbáltak, de inkább akadályozták egymást. Bonnie már kint volt, annak kö-szönhetően, hogy a kocsi egy oszlopnak szaladt, és ő kizuhant. Szerencsére egy ronda, de puha vöröslóhere ágyáson ért földet, és nem sérült meg súlyosabban.

– Ááá, a karkötőm... nem, megvan - kiáltott fel, miközben fel-kapott valami csillogót a növények közül. Egy óvatos pillantást vetett felfelé a karmazsinszín éjszakába. - Most mít tegyünk?

– Rohanjunk! - csendült fel Damon hangja. A sarok mögött jelent meg, ahol egymás hegyére-hátára estek. Véres volt a szája, és korábban makulátlan gallérja a torkánál. Azokra emlékeztette Elenát, akik tehénvért isznak tej helyett. Ám Damon csak embervérrel él. Soha nem ereszkedne le állati vérhez...

A lovak még itt vannak, és Bloddeuwedd is, magyarázta egy nyers hang a fejében. Játszana velük; fájdalmas lenne. Így gyorsabb volt. Csak egy ... pillanatig tartott.

Elena zihálva Damon keze után nyúlt. - Damon! Annyira sajnálom!

– TŰNJETEK EL INNEN - mennydörögte Sage.– Be kell jutnunk Stefanhoz - kapta el Elena másik kezével

Bonnie-t. - Kérlek, segíts! Nem látom túl jól a gyűrűt. - Abban bízom, hogy Meredith önállóan is eltalál a Si no Sibe.

És akkor rémállomszerű rohanás és hátrálás és riadozás következett a zaklatott Bonnie-val. A fenti rémület kétszer is lecsapott rájuk, majd előttük vágódott a földnek, vagy mellettük, a fákat és a kövezetet egyaránt szétroncsolva, porfelhőket keltve. Elena semmit nem tudott a baglyokról, de Bloddeuwedd oldalról közelítette meg a zsákmányt, majd az utolsó pillanatban kitárta a szárnyát, és lecsapott. A hatalmas bagolynak az volt az egyik legrosszabb tulajdonsága, hogy némán támadott. Nem figyelmeztette őket szárnysuhogás. Volt valami a bagolytollakban, ami elvette a hangjukat, úgyhogy soha nem tudhatták, hol csap le legközelebb.

A végén mindenféle törmeléken kellett átküzdeniük magukat, botokat, üvegszilánkot és egyéb éles dolgokat tartottak a fejük felett, miközben Bloddeuwedd újra elsuhant felettük.

És Elena folyamatosan az Erejét próbálta használni. Nem azt az Erőt, amit korábban, de a nyelvén érezte a nevét. Amit nem érzett, és nem tudott eröltetni, az a kapcsolata volt a szavai és az Erő között.

Csapnivaló hősnő vagyok, gondolta. Szánalmas. Az Erőt olyasvalakinek kellett volna adniuk, aki eleve tudja, hogyan uralkodjon felette. Vagy nem adják bárkinek, de használati utasitással együtt. Vagy ... ne...

– Elena! - Elena előtt szemét repült fel, mire balra ugrott, és valahogy kikerülte. Aztán a földre vetette magát, és felnézett Damonra, aki a testével védelmezte.

– Köszönöm - suttogta Elena.– Gyere!– Sajnálom - suttogta Elena, majd Damon felé nyújtotta gyűrűs

jobb kezét.Aztán zokogva kétrét görnyedt. Közvetlenül maga felett hallotta

meg Bloddeuwedd szárnycsapásait.

40.

att és Mrs. Flowers a bunkerben volt - egy kis sufniban, amelyyet még Mrs. Flowers nagybátyja toldott a házhoz

asztalosműhelynek, meg a többi hobbijához. Még romosabb állapotban volt, mint a nagy ház, és Mrs. Flowers olyasmit tartott benne, amit nem tudott máshová elpakolni, például Joe unokaöccse összehajtható ágyát meg egy roskatag kanapét, amely már semmihez nem illett a házban.

M

Ma éjszaka ez volt a menedékük. Soha, egyetlen Fell'sChurch-i gyereket és felnőttet sem hívtak be ide. Ami azt illeti, Mrs. Flowersen, Stefanon - ak iegyszer segített pár nagyobb bútort behozni - és immár Matten kívül senki nem járt idebenn az asszony emlékei szerint.

Matt ebbe kapaszkodott. Lassan átolvasta a Meredith által felkutatott anyagot, és az egyik részletet értékesnek találta Mrs. Flowersszel együtt. Ezért tudtak aludni éjszaka, amikor a hangok megérkeztek.

A kicunékat gyakran hiszik a nyugati vámpírok egyfajta unokatestvérnek, akik kiválasztott férfiakat (mivel a legtöbb rókalélek nő alakú) csábítanak el, és közvetlenül a csíjükből vagy az életerejükből táplálkoznak, a vér közbeiktatása nélkül. Tehát érvényes lehet, hogy ugyanazok a szabályok kötik őket, mint a vámpírokat. Például nem léphetnek emberi lakhelyre meghívás nélkül...

És ó, a hangok...Matt kifejezetten örült, hogy megfogadta Bonnie és Meredeith

tanácsát, és Mrs. Flowershez ment, nem pedig haza. A lányok meggyőzték, hogy csak veszélyt hozna a szüleire, ha szembenézne a tömeggel, amely meg akarta lincselni, amiért állítólag megerőszakolta Caroline-t. Caroline láthatólag így is azonnal értesült, hogy a panzióban van, de nem hozott magával lincselő

tömeget. Matt szerint talán azért, mert amúgy sem tudta volna őket mire használni.

Fogalma sem volt, mi történt volna, ha a hangok olyanokhoz tartoznak, akik régen a barátai voltak, és meghívta őket magához.

Aznap éjjel...–Ne már, Matt - dorombolta Caroline lusta, lassú, csábító

hangon. Úgy tűnt, mintha Caroline feküdne, és az ajtó alatti résen keresztül beszélne hozzá. - Ne legyél ilyen ünneprontó! Tudod, hogy előbb-utóbb ki kell jönnöd.

–Hadd beszéljek anyámmal!–Nem hagyhatom, Matt. Már mondtam, hogy továbbképzésen

van.–Hogy olyan legyen, mint te?–Nagyon sokat kell tenni azért, hogy valaki ilyen legyen, Matt. -

Caroline hangja már nem volt kihívó.–Azt lefogadom - dünnyögte Matt, majd hozzátette: - Ha

bántottad a családomat, jobban meg fogod bánni, mint gondolnád.–Jaj, Matt! Ne bolondozz már! Senki nem fog bántani senkit. Matt lassan kinyitotta a kezét, hogy megnézze, amit

szorongatott. Meredith régi revolverét, amit az oba-szan által megáldott golyókkal töltött meg.

– Mi Elena második keresztneve? - kérdezte nem túl hangosan, noha zene és tánc hallatszott Mrs. Flowers hátsó kert-jéből.

– Matt, miről beszélsz? Mit csinálsz odabent, családfát állítasz?– Egy egyszerű kérdést tettem fel, Caroline. Te és Elena

gyakorlatilag kisbaba korotok óta együtt voltatok, nem igaz? Szóval, mi a második keresztneve?

Kint felfordulás támadt. Amikor Caroline végül válaszolt, Matt éppen olyan tisztán hallotta az elsuttogott utasítást közvetlenül a szavai előtt, mint Stefan nem is olyan régen.

– Ha ennyire szeretsz találós kérdéseket feltenni, Matthew Honeycutt, akkor keresek neked valaki mást.

Matt szinte hallotta, ahogy Caroline elrebben.De ünnepelni támadt kedve. Egy egész kekszet engedélyezett

magának, és fél csészényit Mrs. Flower házi almalevéből. Nem tudták, mennyi időre lesznek ide bezárva, arra utalva, amilyük van,

úgyhogy ahányszor csak Matt kiment a bunkerből, minél több hasznosnak tűnő holmit hozott. Egy grillgyújtót és hajlakkot, amelyek együtt már alkalmasak lángszórónak. Sok üveg befőttet. Lapisgyűrűket, arra az esetre, ha bekövetkezne a legrosszabb, és hegyes fogakkal végeznék.

Mrs. Flowers álmában megfordult a kanapén. - Ki volt az, Matt, kedvesem? - kérdezte.

– Senki, Mrs. Flowers. Aludjon csak tovább!– Értem - felelte Mrs. Flowers a „kedves, idős hölgy" hangján. -

Nos, ha a senki visszajön, akkor akár a saját anyja keresztnevét is megkérdezhetnéd tőle.

– Értem - utánozta a hangját Matt a legjobb tudása szerint, és mindketten elnevették magukat. De a nevetés alatt elszorult Matt torka. Mrs. Flowerst is nagyon régóta ismerte. És félt, nagyon félt attól, amikor majd Sinicsi hangja hívja. Akkor tényleg nagy bajban lesznek.

– Ott van! - kiáltotta Sage.– Elena! - sikoltotta Meredith.– Ó, istenem! - sikoltotta Bonnie.A következő pillanatban Elenát fellökték, és valami ráesett. Egy

kiáltást hallott tompán. De nem olyan volt, mint a többi. A színtiszta fájdalom fuldokló hangja volt, miközben Bloddeuwedd karma hallhatóan húsba kapott. Belém, gondolta Elena. De nem érzett fájdalmat.

Nem... belém?Felette köhögés hangzott fel.– Elena... menj... a pajzsom... nem tart...– Damon! Együtt megyünk!Faj...Csupán az árnyéka volt a telepatikus suttogásnak, és Elena

tudta, hogy Damon azt hiszi, meg se hallotta. Elena viszont egyre gyorsabban lengette körbe az Erejét, a látszat már nem érdekelte, csak az, hogy a szeretteit megszabadítsa a veszélytől.

Megtalálom a megoldást, közölte Damonnal. Majd viszlek. Tűzoltófogással.

Damon ezen csak nevetett, kis reményt ébresztve Elenában, hogy mégsem haldoklik. Elena azt kívánta, bárcsak elhozta vol-na dr. Meggart, hogy használhassa a gyógyító erejét a sebesülte-ken...

...és aztán mi lenne? Bloddeuwedd kegyelmére bízná? Dr. Meggar kórházat akar építeni itt, ebben a világban. Segíteni akar a gyerekeken, akik biztos nem érdemlik meg azt a sok gonoszságot, amit elkövetnek ellenük...

Elena elhessegette ezeket a gondolatokat. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy az orvosokról és a kötelességeikről filozofálgasson. Most futni kellett.

Maga mögé nyúlt, és két kezet talált. Az egyik síkos volt a vértől, úgyhogy feljebb nyúlt, köszönetet mondva néhai édesanyjának az összes balett- és jógaóráért, és megragadta a zakóujjat. Aztán a háta erejét is felhasználva meghúzta.

Nagy meglepetésére sikerült megemelnie Damont. Megpróbálta feljebb húzni, de nem ment. Sikerült tennie egy ingatag lépést, majd még egyet...

És akkor Sage mindkettejüket felemelte, és bementek a Si no Si épületének előcsarnokába.

– Mindenki, kifelé! Kifelé! Bloddeuwedd a nyomunkban van, és mindenkit meg fog ölni, aki a szeme elé kerül! - kiabálta Elena. Ez nagyon furcsa volt. Nem akart kiabálni. Nem formálta meg a szavakat, talán csak a tudatalattija legmélyén. De belekiabálta a már így is felbolydult előcsarnokba, és hallotta, hogy mások is felkapják a kiáltását.

De nem számított rá, hogy futásnak erednek, és nem kifelé, hanem lefelé, a cellákhoz. Persze, gondolhatta volna. És akkor megérezte, hogy Sage-dzsel ők is lefelé tartanak, ugyanazon az útvonalon, mint előző nap...

De vajon jó irányba mennek? Elena egyik kezét a másikra fonta, és a rókalámpa fényéből arra következtetett, hogy jobbra kell tartaniuk.

– MIK AZOK A CELLÁK KÖZVETLENÜL JOBBRA TŐ-LÜNK? HOGYAN TUDUNK ODAMENNI? - kiabálta az ifjú vámpírfiúnak, aki mellette volt.

– Az az Elkülönítő és az Elmebajosok részlege - kiabálta vissza a

vámpírfiú. - Ne menjenek arra!– De muszáj! Kell oda kulcs?– Igen, de...– Magánál van kulcs?– Igen, de...– Azonnal adja ide!– Azt nem tehetem! - siránkozott a vámpír olyan hangon, amiElenát Bonnie leghisztisebb formájára emlékeztette. - Hát jó.

Sage!– Madame?– Küldd oda Karmot, hogy vájja ki a szemét! Nem akarja odaad ni Stefan folyosójának a kulcsát!– A kérése parancs, Madame!– Vá-várjon! Meggondoltam magam. Itt van! - A vámpír egy

kulcscsomóban válogatott, majd átadott egy kulcsot Elenának. Éppen úgy nézett ki, mint a többi. Túlságosan is, súgta Elena

gyanakvó elméje.– Sage!– Madame!– Megvársz, amíg Szablyával bemegyek? Szeretném, ha

letépnéda pasas tudodmijét, ha hazudott.– Hát persze, Madame!– Vá-vá-vá-várjon! - zihálta a vámpír. Egyértelműen látszott,hogy halálra van rémülve. - Lehet... lehet, hogy rossz kulcsot ad tam... ebben a félhomályban...– Adja oda a jó kulcsot, és mondjon el mindent, amit tudnomkell, különben magára eresztjük a kutyát, és meghal - jelentette

ki Elena, és abban a pillanatban komolyan is gondolta.– Te-tessék! - Ez a kulcs nem kulcsnak tűnt. Kerek volt, kicsit

behorpadt, és egy lyuk volt a közepén. Mint egy fánk, amire ráült egy rendőr, súgta valami Elenában, majd hisztérikus nevetésben tört ki.

Fogd be, szólt rá Elena élesen.– Sage!– Madame?

– Látja Karom ezt a férfit, akinek a haját markolom? - Elenának lábujjhegyre kellett állnia.

– Hát persze, Madame!– És megjegyezte? Ha nem találom meg Stefant, akkor

szeretném, ha megmutatná Szablyának, hogy levadászhassák.– Uhh... aha... megvan, Madame!Egy kéz, amelyből vér csepegett, a magasba emelte a sólymot,

és ugyanabban a pillanatban hirtelen nagy robaj hallatszott az épület tetejéről.

A vámpír szinte zokogott. - Jo-jobbra, utána me-megint jobb-ra. Fe-fejmagasságban kell a kulcsot az-az-ajtóba dugni, hogy bebejussanak a folyosóra. Ott őrök is lehetnek. De... ha... ha nincs kulcsuk ahhoz a cellához, amit keresnek... akkor sajnálom, de...

– De van! Van cellakulcsom, és tudom, hogy mit akarok! Köszönöm, nagyon kedves és segítőkész volt.

Elena elengedte a vámpír haját.– Sage! Damon! Bonnie! Keressetek egy bezárt folyosót jobbra!

Aztán ne sodródjatok el! Sage, fogd Bonnie-t, és Szablya ugasson, ahogy a torkán kifér! Bonnie, kapaszkodj Meredithbe a fiúk előtt! A folyosó Stefanhoz vezet!

Elena nem tudta, mennyit hallottak meg szövetségesei az üzenetből, amelyet hanggal és telepatikusan is elküldött. De maga előtt olyan hangot hallott, mintha az angyalok énekelnének.

Szablya őrült ugatásba fogott.Elena magától nem lett volna képes megállni. Feldühödött em-

berek között találta magát, a tömeg majdnem elsodorta, amint egy négy emberből, egy sólyomból és egy eszeveszett kutyából álló akadályt próbált megkerülni.

De nyolc kéz nyúlt sodródó teste felé - és egy vicsorgó, csattogó állkapocs ugrott előre, hogy szétoszlassa a tömeget. Elenába valahogy úgy szaladtak bele, úgy csapódtak neki, úgy ölelték, lökdösték és fogdosták, hogy a megfelelő falhoz került.

De Sage éppen azt a falat nézte elkeseredetten. - Madame, be-csaptak minket! Ebben nincs kulcslyuk!

Elena torka kiszáradt. Éppen azt akarta kiáltani, hogy „Szablya, lábhoz!", majd a vámpír után küldeni. De ekkor közvetlenül alatta

megszólalt Bonnie. - Dehogynincs. Kör alakú.És Elenának eszébe jutott.Kisebb őrök. Akkorák, mint a manók vagy a majmok. Mint

Bonnie.– Bonnie, fogd! Dugd a lyukba! Óvatosan! Ez az egy van.Sage azonnal utasította Szablyát, hogy álljon Bonnie elé a

folyosóra, és vicsorogjon, nehogy a pánikban lévő démonok és vámpírok meglökjék.

Bonnie óvatosan, ünnepélyesen fogta a nagy kulcsot, megvizsgálta, oldalra billentette a fejét, megforgatta a kezében - majd a falba dugta.

– Semmi nem történik!– Próbáld meg elfordítani vagy benyomni...Klikk.Az ajtó kinyílt.Elena és a többiek többé-kevésbé bezuhantak a folyosóra, mi-

közben Szablya közéjük és a mellettük trappoló csorda közé állt ugatva, fogcsattogtatva és ugrálva.

Elena, aki a földön hevert, és a lába ki tudja, kiébe gabalyodott, beárnyékolta a gyűrűt a tenyerével.

A rókaszemek követlenül elé, egy kicsit jobbra világítottak. Egy előttük lévő cellába.

41.

-Stefan! - sikította Elena, és olyan volt a hangja, mint egy

őrült nőé.Nem jött válasz.Elena szaladt. A fényt követte. - Stefan! Stefan!Egy üres cella.Egy elsárgult múmia.Egy porpiramis.Valahol, tudat alatt, Elena számított valamelyikre. És bármelyik

történik, kirohant volna, hogy puszta kézzel ellássa Bloddeuwedd baját.

Ehelyett, amikor odaért a megfelelő cellához, egy nagyon elgyötört fiatalembert talált, akinek az arcán az tükröződött, hogy minden reményt feladott már. Megemelte pálcikavékony karját, elutasítva Elenát.

–Elmondták az igazat. Kitoloncoltak egy rab segítse miatt.Már nem hatnak rám az álnok.

–Stefan! - Elena térdre borult. - Minden egyes alkalommal át kell esnünk ezen?

–Tudod, milyen gyakran megismételnek téged, ribanc?Elena megdöbbent. Szóhoz sem jutott. De a következő

pillanatban eltűnt a gyűlölet Stefán arcáról.–De legalább nézhetlek. Volt... volt egy képem. Persze azt is

elvették. Szétvágták, nagyon lassan, és végig kellett néznem. Néha nekem is vágnom kellett belőle. Ha nem csináltam, akkor ...

–Ó, kedvesem! Stefan, kedvesem! Nézz rám! Hallgasd a börtönt!Bloddeuwedd éppen lerombolja. Mert az ő fészkéből raboltuk el a kulcs másik felét, Stefan, és én nem álom vagyok. Látod ezt?

Mutattak neked ilyen valaha? - emelte fel Elena rókagyűrűs kezét. - És most ... és most... hova tegyem?

–Te meleg vagy. A rácsok hidegek - kapta el kezét Stefan, és úgy beszélt, mintha egy képeskönyvből idézne.

–Ide! - kiáltott fel Elena diadalittasan. Nem kell levennie a gyűrűt. Stefan a másik kezét fogta. A zár pecsétgűrűvel működött. Elena belerakta egy kerek mélyedésbe a falba. Amikor nem történt semmi, jobbra fordította. Semmi. Balra.

A cella rácsai lassan emelkedni kezdtek.Elena nem tudta elhinni, és egy pillanatra azt hitte, hogy

hallucinál. Aztán lenézett a földre, és látta, hogy a rácsok már harminc centivel feljebb kúsztak.

Aztán Stefanra pillantott, aki újra állt.Mindketten térdre rogytak. Akár a földön is kúsztak-másztak

volna, ha szükséges, annyira szerettek volna egymáshoz érni. A rácsok vízszintes keresztvasai miatt nem foghatták egymás kezét, miközben a rács emelkedett.

Aztán az alkotmány Elena feje fölé ért, és a lány megölelte Stefant - a karjában tartotta Stefant! - elborzadva attól, hogy a csontjait is érzi a keze alatt, de ölelte, és senki nem mondhatta neki, hogy a fiú csak hallucináció vagy álom, és ha Stefannal együtt kell meghalniuk, akkor együtt fognak meghalni. Semmi nem számított, csak az, hogy soha többé nem választhatják el őket egymástól.

Elena csókokkal borította az ismeretlen, csontos arcot. Furcsa módon nem volt rajta borosta, elvadult szakáll, persze a vámpíroknak nem nő szakálluk, ha nem volt, amikor vámpírrá változtak.

És mások is voltak a cellában. Jó emberek. Olyan emberek, akik nevettek és sírtak, és segítettek egy rögtönzött hordágyat összeeszkábálni pár büdös takaróból és Stefan ágydeszkáiból, és senki nem sikoltott, amikor tetű ugrott rá, mert tudták, hogy Elena megfordulna, és átharapná a torkukat, mint Szablya. Vagyis inkább, mint Szablya, csak ahogy Ms. Courtland mondaná, érzéssel. Szablyának ez csak munka volt.

Utána valahogy... a dolgok kezdtek szétcsúszni. Elena Stefan imádott arcát nézte, a hordágyát markolászta, és szaladt - Stefan-

nak semmi súlya nem volt - felfelé egy másik folyosón, mint amin beverekedte magát. A Si no Si „lazacai" láthatóan a másik folyosót választották a felúszásra. Kétségkívül biztos hely várta őket annak az oldalnak a végén.

És miközben Elena azon csodálkozott, hogy lehet egy arc ilyen tiszta, jóképű és tökéletes, még akkor is, amikor koponyának néz ki, arra gondolt, hogy akár meg is botolhat futás közben. És Stefan fölé hajolt, és a haja védőpajzsként borult köréjük, csak ketten voltak benne. Az egész külvilágot kizárták, egyedül maradtak, és Elena azt súgta Stefan fülébe: - Kérlek, erősnek kell lennünk. Kérlek... értem. Kérlek... Bonnie-ért. Kérlek... Damonért. Kérle...

Mindegyiküket megnevezte volna, talán többször is, de már így is túl sok volt. A hosszú nélkülözés utána Stefannak nem volt kedve ellenkezni. A feje fellendült, és Elena nem csak a szokásos tűszúrást érezte, mert rossz szögben volt. És Elena örült, mert Stefan eltalált egy vénát hosszában, és a vér kitartóan ömlött a szájába.

Lassabban kellett haladniuk, nehogy Elena megbotoljon, és vörösre fesse Stefan arcát, mint egy démonét, de még mindig kocogtak. Valaki más vezette őket.

Aztán nagyon hirtelen megálltak. Elena lehunyt szemmel, Stefanra koncentráló elmével a világért fel nem nézett volna. De egy pillanattal később már megint mozgásban voltak, és Elena körül mintha tágabbá vált volna a tér, és rájött, hogy az előcsarnokban vannak, és meg kellett győződnie arról, hogy ezt mindenki tudja.

Most a bal oldalunkon van, üzente Damonnak. Közel a bejárat-hoz. Egy ajtó, ami felett mindenféle szimbólumok vannak.

Szerintem ismerem a fajtáját, felelte Damon szárazon, de még ő sem tudott két dolgot eltitkolni Elena elől. Az egyik, hogy örül, tényleg örül Elena túláradó jókedvének, és a tudatnak, hogy jórészt neki köszönhető.

A másik egyszerű volt. Annyi csupán, hogy ha a saját és az öccse élete között kell választani, akkor feláldozza magát. Elcna kedvéért és a saját büszkesége miatt.

Stefanért.Elena nem ásott mélyebbre ezekkel a titkos dolgokkal

kapcsolatban, amelyeket nem volt joga tudni. Egyszerűen magába

fogadta őket, hagyta, hogy Stefan átérezze mindet a maga nyers vibrálásában, és gondoskodott arról, hogy Damon ne kapjon. visszajelzést, hogy Stefan tud ezekről. Elcnának az angyalok daloltak az égben. Black Magic rózsaszirmok hullottak a teste köré. Galambok szálltak az égbe, és Elena érezte a szárnyaikat. Boldog volt.

De nem volt biztonságban.Erre csak akkor döbbent rá, amikor belépett az előcsarnokba,

mégis szerencséjük volt, hogy a Dimenziókapu pont ott volt. Bloddeuwedd szisztematikusan lerombolta a másik oldalt, amíg csak egy halom fatörmelék maradt. Lehet, hogy Elena és Bloddeuwedd harca egyszerű nézeteltérésnek indult egy házigazda és egy vendég között, előbbi úgy érezte, hogy a vendége megszegte a házirendet, a vendég el akart menekülni, mostanra viszont élethalálharccá vált. És attól, ahogy a vámpírok, a vérfarkasok és a Sötét Dimenzió többi lakója reagált rá, szenzáció lett belőle. Az Őrök mindent bevetettek, hogy kívül tartsanak mindenkit az épületből. Holttestek hevertek az utcán.

Ó, istenem, azok az emberek! Szegények! - gondolta Elena, amikor meglátta. Ami az Őröket illeti, akik kiürítették a területet, és helyette csatáztak Bloddeuweddel - az isten áldja őket érte, gondolta Elena, maga elé képzelve az ép csarnokot, miközben megpróbálnak átvágni rajta Stefannal. Most hát egyedül voltak.

– Ismét szükségünk van a kulcsodra, Elena - szólalt meg Damon közvetlenül felette.

Elena gyengéden lefejtette a nyakáról Stefant. - Csak egy pillanat, kedvesem. Csak egy pillanat.

Amikor az ajtóra nézett, Elena másodpercekig értetlenül állt. Volt benne lyuk, de semmi nem történt, amikor beledugta a kulcsot, és megnyomta, meglökte, vagy jobbra-balra próbálta tekerni. A szeme sarkából észrevett ugyan egy sötét árnyékot maga felett, de megfeledkezett róla, mint valami apróságról, ekkor viszont az rikoltozva lecsapott rá, mint egy zuhanóbombázó, és acélkarmokkal nyúlt utána.

Nem volt tető. Bloddeuwedd karmai szisztematikusan széthasogatták.

Elena tudta.Mert Elena valahogy az egész helyzetet látta, nem csak saját

magát, hanem mintha a testén kívül is lenne valaki, aki sokkal többet megért, mint az apró kis Elena Gilbert.

Ők azért voltak itt, hogy megelőzzék a járulékos károkat.Nem tudták és nem akarták megállítani Bloddeuweddet.Elena ez is tudta.A folyosókon rohangáló emberek csak azt tették, amit a baglyok

prédái szoktak. Lerohantak az üregeik mélyére. Egy hatalmas óvóhely volt odalent.

Elena ezt valahonnan tudta.De most Boddeuwedd, homályosan, viszont határozottan

kiszúrta azokat, akiket eredetileg üldözőbe vett, a fészekrablókat, akik örökre megvakították az egyik hatalmas, kerek, távolra ellátó szemét, és olyan mélyen megsebezték, hogy a másik tiszta vér lett.

Elena érezte.Boddeuwedd látta, hogy ezek azok, akik miatt szétzúzta a

csőrét. A bűnözők, a vademberek, akiket lassan, nagyon lassan, végtagonként fog szétszaggatni, egyikről a másikra váltva, amíg egyszerre ötöt-hatot a karmába nem kap, vagy csak nézi, ahogy a végtagjaik hiánya miatt menekülésre képtelenül vergődnek alatta a földön.

Elena ezt érezte. Alatta.Ebben a pillanatban... pontosan Boddeuwedd alatt voltak.Boddeuwedd lecsapott.– Szablya! Karom! - kiáltotta Sage, de Elena tdta, hogy nem

lesznek képesek elterelni a figyelmét. Nem lesz más, csak gyilkolás és szaggatás, lassan és a megmaradt csarnokfalról visszhangzó sikoltások.

Elena ezt maga elé tudta képzelni. – Nem nyílik ki az átkozott - kiáltota Damon. Elena csuklóját

mozgatta, hogy a kulcsot a lyukba jutassa. De akárhogy is húzta vagy tolta, semmi nem történt.

Bloddeuwedd szinte már rajtuk volt.Felgyorsult, és telepatikus képekkel bombázta Elenát.

Megfeszülő inak, reccsenő ízületek, széthasadó csontok... Elena tudta...NEEEEE!Elena poharában túlcsordult a düh.Hirtelen, egyetlen hatalmas megvilágosodásban meglátott

mindent, amit tudnia kellett. De túl késő volt ahhoz, hogy Stefant bejuttassa az ajtón, úgyhogy legelőször azt kiáltotta: -A Védelem Szárnyai!

Bloddeuwedd alig két méterről olyan akadályba csapódott, amelyben egy atomrakéta sem tudott volna kárt tenni. Egy ver-senyautó sebességével vágódott neki, és egy közepes méretű repülőgép tömegével.

Elena szárnyain a szörnyeteg szétrobbant. A szárnyak teteje tiszta zöld volt, villogó smaragdokkal pettyezve, és hajnalrózsaszínbe mentek át, alul kristályokkal borítva. A szárnyak mind a hat embert és a két állatot beborították - és egy milliméternyit sem mozdultak, amikor Bloddeuwedd beléjük csapódott.

Bloddeuwedd halálra zúzta magát.Elena lehunyta a szemét, és próbált nem gondolni a szűzre, akit

virágokból teremtettek (és aki megölte a férjét! - győzködte magát elszántan). Kiszáradt ajakkal és az arcán végigcsorgó nedvességgel, Elena az ajtó felé fordult. Beletette a gyűrűt. Megbizonyosodott róla, hogy egy vonalban van vele.

Majd azt mondta: - Fell's Church, Virginia, az Amerikai Egye-sült Államok, Föld. A panzió környékére kérném.

Jóval elmúlt éjfél. Matt a kinyitható ágyon aludt a bunkerben, Mrs. Flowers pedig a kanapén, amikor hirtelen puffanásra ébredtek.

– Mi a csuda? - Mrs. Flowers felébredt, és kimeredt az ablakon, amelynek sötétnek kellett volna lennie.

– Csak óvatosan, asszonyom - mondta Matt automatikusan, de muszáj volt hozzátennie: - Mi volt az? - Mint mindig, most is a legrosszabbat feltételezte, és ellenőrizte, hogy a revolver a megáldott golyókkal ki van biztosítva.

– Csak... fény - felelte Mrs. Flowers értetlenül. - Nem tudom, mi mást mondhatnék róla. Fény.

Matt látta a fényt, amely árnyékokat vetett a bunker padlójára.

Nem hallatszott mennydörgés, mióta felébredt. Gyorsan odaszaladt Mrs. Flowershcz az ablak mellé.

– Láttál valaha...? - kiáltott fel Mrs. Flowers, megemelve, majd leejtve a kezét. - Mit jelenthet ez?

– Nem tudom, de emlékszem, miket mondott mindenki az erővonalakról. Amelyek a talajban húzódnak.

– Igen, de azok a föld felszíne mentén haladnak. Nem felfelé, mint... mint egy szökőkút! - felelte Mrs. Flowers.

– De úgy hallottam, hogy ahol három erővonal találkozik - azt hiszem, Damon mondta -, ott Kapu nyílhat. Egy olyan kapu, mint amin bementek.

– Te jóságos ég - mondta Mrs. Flowers. - Úgy gondolod, az egyik olyan Átjáróizé itt van? Lehet, hogy ők jönnek vissza.

– Nem lehet. - Matt az idős hölggyel töltött idő alatt nem csak tisztelni kezdte őt, de meg is szerette. - De azért nem hiszem, hogy jó ötlet lenne kimenni.

– Ó, kedves Matt! Te akkora vigasz vagy nekem - dünnyögte Mrs. Flowers.

Matt ezt nem értette. Mrs. Flowers tartalék enni- és innivalóját használták. Még az ágy is az övé volt.

Ha egyedül lett volna, akkor talán utánanéz ennek a... rendkívüli jelenségnek. Három fénycsóva ragyogott fel a földből olyan szögben, hogy nagyjából embermagasságban találkoztak. Ragyogó fények. Percről percre egyre fényesebbek lettek.

Matt beszívta a levegőt. Három erővonal, mi? Istenem, valószínűleg a szörnyetegek támadnak.

Reménykedni nem mert.

Elena nem tudta, hogy mondania kell-e az országot és a Föl-det, vagy hogy az erővonal egyáltalán képes-e Fell's Churchbe vinni, vagy Damonnak meg kell adnia egy ottani kapu nevét. De... biztosan... azzal a sok erővonallal...

Az ajtó kinyílt, és egy kis liftszerű helyiség tárult eléjük.Sage csendesen megkérdezte: - Elbírjátok négyen, ha

harcolnotok is kell? - Mire egy másodpercnyi habozás után, mialatt értelmezték a kérdését, három tiltakozó sikoly hangzott fel, három

különböző női hangon.– Ne! Kérlek, ne! Ne hagyj el bennünket! - könyörgött Bonnie. -

Te nem jössz haza velünk? - kérdezte Meredith egyenesen.– Megparancsolom, hogy szállj be, de gyorsan! - mondta Elena.– Micsoda egy domina - dünnyögte Sage. - Hát jó, úgy tűnik, a

Nagy Inga ismét átlendült. Én csak egy férfi vagyok. Engedelmeskedem.

– Micsoda? Ez azt jelenti, hogy jössz? - kiáltott fel Bonnie.– Igen, ez azt jelenti, hogy jövök. - Sage gyengéden a karjába

vette Stefant, és belépett az ajtón a kis cellába. Az első két kulcscsal ellentétben, amelyet Elena aznap használt, ez inkább hangvezérelt liftnek tűnt... ebben reménykedett. Végtére is Sinicsinek és Mizaónak egy-egy külön kulcs kellett. Most pedig több ember akar egyszerre ugyanoda menni.

Elena reménykedett.Sage kirúgta Stefan volt hordágyát. Valami megzörrent a

földön. - Ó... - Stefan reménytelenül utánanyúlt. - Az Elena-gyémántom. A földön találtam, miután...

– Akad még ott, ahonnan ez jött - mondta Meredith.– Ez fontos neki - vágta rá Damon, aki már odabent volt.

Ahelyett, hogy beljebb húzódott volna a kis helyiségbe, amely bármelyik pillanatban eltűnhetett, elindulhatott volna Fell's Churchbe, kilépett az előcsarnokba, alaposan körülnézett a padlón, majd letérdelt. Aztán felvett valamit, és visszasietett.

– Te akarod fogni, vagy fogjam én?– Fogd... helyettem. Vigyázz rá!Bárki, akinek voltak tapasztalatai Damon Elenához vagy akár

Elena volt gyémántjához fűződő viszonyáról, őrültnek tartotta volna Stefant. De Stefan nem volt őrült.

Megmarkolta a bátyja kezét, amelyikben a gyémánt volt.– Én pedig téged foglak - mondta halvány, savanyú mosolylyal.– Nem tudom, ez érdekel-e bárkit is - szólalt meg Elena -, de

ebben a szerkezetben van egy gomb.– Nyomd meg! - kiáltott fel Sage és Bonnie, de Elena még

hangosabban vágta rá: - Ne... várj!Észrevett valamit. Az előcsarnokban az Őrök nem tudtak

megállítani egy magányos, fegyvertelennek tűnő alakot, aki belépett a helyiségbe, és gyors, kecses mozgással suhant végig a padlón. Száznyolcvan centinél magasabb lehetett, makulátlan fehér tunikát és bricseszt viselt, amely illett hosszú, fehér hajához, kihegyezett rókafüléhez és hosszú, hullámzó, selymes farkához, amely mögötte lobogott.

Csukjátok be az ajtót! - mennydörögte Sage.– Ó, te jó égf- lehelte Bonnie.– Megmondaná valaki, mi a fene folyik itt? - vicsorogta Damon.– Ne aggódj! Csak egy rabtársam. Egy néma fickó. Hé, te is

kiszabadultál! - mosolygott Stefan, és ez elég volt Elenának. A behatoló pedig odanyújtott a fiúnak valamit, ami - nos, nem lehetett az, aminek tűnt, de egyre közelebb ért, és egy csokor virágnak nézett ki.

– Ez egy kicune, nem? - kérdezte Meredith, mintha felfordult volna körülötte a világ.

– Egy rab... - kezdte Stefan.– EGY TOLVAJ! - kiabálta Sage.– Cssss! - pisszegte le őket Elena. - Hallani valószínűleg azért

hall, ha beszélni nem is tud.Ekkorra a kicune már mellettük termett. Elkapta Stefan

tekintetét, a többiekre pillantott, majd kinyújtotta a csokrot, amelyet alaposan bebugyoláltak celofánnal, és hosszú matricákat ragasztottak rá, amelyeken mágikusnak tűnő feliratok voltak.

– Ez Stefané - mondta.Mindenki meglepetten felhördült, Stefant is beleértve.– Most el kell intéznem a dolgot azokkal a fárasztó őrökkel -

sóhajtott a férfi. - Neked pedig meg kell nyomnod a gombot, hogy elinduljon a szoba, Szépség - mondta Elenának.

Elena, akit éppen a borzas farok hullámzása foglalt le a selyembricsesz körül, mélyvörösre pirult. Eszébe jutottak bizonyos dolgok. Olyan dolgok, amelyek nagyon másnak tűntek... egy magányos kazamatában... a mesterséges éjszaka sötétjében...

Hát jó. Vágjunk hozzá jó arcot!– Köszönöm - mondta, majd megnyomta a gombot. Az ajtó

elkezdett bezárulni. - Még egyszer köszönöm! - ismételte meg Elena,

kicsit meghajolva a róka felé. - Elena vagyok.– Jorosiku. Én...Az ajtó bezárult közöttük.– Megőrültél? - kiáltott fel Sage. - Virágcsokrot elfogadni egy

rókától!– Mintha maga ismerné, Monsieur Sage - jegyezte meg

Meredith. - Hogy hívják?– Nem tudom a nevét! Csak azt tudom, hogy a Szajnai Kolostor

Kincsének háromötödét ellopta tőlem! Tudom, hogy szakértő, de a hamiskártyában! Ááá!

Az utolsó kiáltás azonban nem dühös volt, hanem riadt, mert a kis szoba oldalra lendült és lefelé zuhant, aztán majdnem megállt, mielőtt folytatta az egyenletes mozgást.

– Tényleg Fell's Churchbe visz minket? - kérdezte Bonnie félénken, Damon pedig átölelte.

– Valahova elvisz minket - ígérte. - És akkor meglátjuk. Elég jók vagyunk túlélésben.

– Erről jut eszembe - szólalt meg Meredith. - Szerintem Stefan jobban néz ki. - Elena, aki eddig arra figyelt, hogy felfogja Stefan elől a lift rángatásának hatásait, erre gyorsan felpillantott rá.

– Tényleg? Vagy csak a megvilágítás teszi? Szerintem ennie kellene - felelte idegesen.

Stefan elvörösödött, Elena pedig a saját ajkára nyomta az uját, hogy ne remegjen. Ne, kedvesem, mondta hangtalanul. Itt mindenki az életét adná érted, vagy értem, értünk. Egészséges vagyok. Még mindig folyik belőlem a vér. Kérlek, ne hagyd pocsékba menni!

Stefan azt dünnyögte: - Megállítom a vérzést. - De amikor Elena lehajolt hozzá, úgy lett, ahogy a lány gondolta, és inni kezdett.

42.

Ekkorra Matt és Mrs. Flowers már nem tudta figyelmen kívül

hagyni a vakító fényeket. Muszáj volt kimenniük.Amikor Matt kinyitotta az ajtót, és meglátta... hát, nem tudta,

mi az. Valami kivágódott a földből, és az égbe repült, ahol egyre kisebbé és kisebbé vált, majd csillaggá változott és eltűnt.

Egy meteor szállt volna keresztül a Földön? De ez nem járna cunamikkal és földrengésekkel és sokkhullámokkal és erdőtűzzel és talán azzal is, hogy a Föld széthasad? Ha egyetlen meteor, amely a felszínbe csapódott, képes volt elpusztítani az összes dinoszauruszt...

A fény egy kicsit elhalványult.– Az áldóját - mondta Mrs. Flowers vékony, döbbent hangon. -

Matt, kedvesem, jól vagy?– Igen, asszonyom. De... - Matt szókincse a feszültség hatására

feladta. - Mi a franc volt ez?– Várjon... ott mozog valami. Menjünk vissza!– Kedves Matt, légy óvatos azzal a pisztollyal...– Emberek azok! Ó, istenem! Elena. - Matt hirtelen leült a föld-

re. Most már csak suttogni volt képes. - Elena. Él. Él!Matt úgy látta, egy kis csapat ember egymást segítve mászik ki

egy szabályos téglalap alakú lyukból, amely talán olyan másfél méter mély lehetett, Mrs. Flowers angyalgyökér-ágyásában.

Hangokat hallottak. - Rendben - mondta Elena, miközben le-hajolt. - Most fogd meg a kezem!

De hogy van felöltözve!? Egy skarlát rongy lóg rajta, és alatta csupa seb és karmolás a lába. Felül pedig a ruhamaradék csupán anynyit takar, mint egy bikinifelső. Matt még sosem látott ekkora színházi ékszereket.

További hangok törtek át Matt kábult döbbenetén.– Óvatosan, jó? Majd én felemelem...– Egyedül is ki tudok mászni. - Ez határozottan Stefan volt!– Látjátok? - örvendezett Elena. Azt mondja, egyedül is ki tud

mászni!– Oui, de talán egy kis segítség...– Ez nem igazán a machismo ideje, kisöcsém. - Ez pedig, gon dolta Matt a revolvert tapogatva, Damon. Megáldott

töltények... - Ne... egyedül akarok kimászni... oké... megvan. Tessék!– Tessék! Látjátok! Percről percre jobban van! - fuvoláztaElena.– Hol van a gyémánt? Damon? - Stefan aggodalmasnak tűnt.– Biztonságban van. Nyugi.– Meg akarom fogni. Kérlek.– Jobban, mint amennyire engem akarsz átölelni? - kérdezte

Elena. Minden összemosódott, és Stefan a lány karjába hanyatlott, miközben azt mondta: - Óvatosan, óvatosan.

Matt csak bámult. Damon közvetlenül mögöttük volt, majd-nem, mintha hozzájuk tartozna. - Majd én vigyázok a gyémántra

– mondta kifejezéstelenül. - Te vigyázz a lányra!– Elnézést... ne haragudjatok, de... nem tudna valaki kihúzni?– Ez pedig Bonnie!Bonnie, akinek könyörgő a hangja, de nincs benne rettegés,

sem szomorúság. A kuncogó Bonnie! - Megvan az összes csillaggömb?

– Megvan az összes, amit a házban találtunk. - Ez pedig Meredith. Hála az égnek! Mind megmenekültek. De a gondolatai ellenére Matt tekintete egyetlen alakot keresett - azt, aki mintha irányította volna a dolgokat -, az aranyhajú lányt.

– Szükségünk van a csillaggömbökre, mert bármelyik lehet... - kezdte Elena, de akkor Bonnie felkiáltott: - Nézzétek! Ott van Mrs. Flowers és Matt!

– Ne már, Bonnie, biztosan nem jöhettek elénk - jegyezte meg Meredith.

– Hol? Bonnie, hol? - kérdezte Elena.

– Ha csak Sinicsi és Mizao álruhában, akkor ćn... szia, Matt! - Megmondaná végre valaki, hol vannak?

– Ott, Meredith!– Ó! Mrs. Flowers! Izé... reméljük, nem ébresztettük fel.– Soha nem ébredtem még boldogabban - jelentette ki Mrs.

Flowers ünnepélyesen. - Látom, miken mentetek keresztül a Sötét Helyen. A... nos... kicsit hiányos az öltözéketek...

Váratlan csend lett. Meredith Bonnie-ra pillantott. Bonnie Me-redithre.

– Titdom, hogy ezek a ruhák és ékszerek egy kicsit soknak tűnhetnek...

Matt megtalálta a hangját. - Az ékszerek? Azok valódiak? – Ó, szóra sem érdemes. És mind piszkosak vagyunk...– Bocsássatok meg! Büdösek vagyunk... ami az én hibám... -

kezdte Stefan, csak hogy Elena közbevágjon.– Mrs. Flowers, Matt: Stefan börtönben volt! Végig! Éheztették

és kínozták... ó, istenem!– Elena! Csss. Visszakaptál.– Visszakaptunk. És soha többé nem engedlek el. Soha, de soha.– Nyugi, szerelmem. Meg kell fürdenem, és... - Stefan hirtelen

elhallgatott. - Nincsenek vasrácsok! Semmi nem fojtja el az Erőmet! Meg tudom... - Odébb lépett Elenától, aki fél kézzel belekapaszkodott. Egy visszafogott, ezüst villanás következett be, mintha megjelent majd eltűnt volna a telihold a közelükben.

– Erre! - mondta Stefan. - Aki nem akar kis parazitákat, jöjjön ide, segítek nektek.

– Én vagyok a te embered - jelentette ki Meredith. - Nekem bolhafóbiám van, és Damon nem szerzett nekem bolhairtót. Milyen egy rabszolgatartó!

Erre mindenki felnevetett, csak Matt nem értette. Meredithen - nos, biztos, hogy csak bizsu volt, de úgy nézett ki, mintha több millió dolláros zafír lenne.

Stefan megfogta Meredith kezét. Még egy halvány ezüstvillanás. Aztán Meredith hátralépett, és azt mondta: - Köszönöm.

Stefan halk válasza ez volt: - Én köszönöm, Meredith. -

Meredith kék ruhája legalább egy darabban van, figyelte meg Matt.Bonnie - akinek a ruhája csillagfényszínű szalagokra hasadt -

megemelte a kezét. - Engem is, légyszi!Stefan megfogta a kezét, és újra megtörtént. - Köszönöm,

Stefan! Óóó! Most már sokkal jobb! Utáltam azt a viszketést!– Én köszönöm, Bonnie. Én is utáltam egyedül haldokolni.– A többi vámpír gondoskodjon önmagáról! - mondta Elena,

mintha lista lenne nála, amin kipipálja az elvégzett feladatokat. - Te meg Stefan, kérlek... - Elena kinyújtotta a kezét a fiú felé.

Stefan letérdelt elé, megcsókolta mindkét kezét, majd fehér fénybe vonta őket.

– De én azért szeretnék megfürödni... - mondta Bonnie könyörögve, miközben az új vámpír - a magas, erős példány - és Damon holdfényszín ragyogást varázsolt maga köré.

Mrs. Flowers szólalt meg: - Ebben a házban négy működő kád van: egy Stefan szobájában, egy az én szobámban, és egy-egy a Stefané melletti szobákban. Használjátok őket nyugodtan! Megyek, és rakok egy kis fürdősót mindegyikbe. - Majd hozzátette, kitárva a karját az egész rongyos, vérző, piszkos csoport felé: - Az én házam a ti házatok, kedveseim.

Szenvedélyes köszönetnyilvánítások kórusa hangzott fel.– Csinálok egy beosztást. Úgy értem, Stefan táplálására. Már ha

ti, lányok, hajlandóak vagytok rá - tette hozzá Elena gyorsan, Bonnie-ra és Meredithre pillantva. - Nincs szüksége sokra, csak egy picire, reggelig óránként.

Elena még mindig nagyon zavartnak tűnt Mattől. És Matt is zavarba jött tőle. De a fiú előrelépett, és feltartotta üres kezét, veszélytelenségét bizonyítandó. - Az a szabály, hogy csak lányok csinálhatják? Mert nekem is van vérem, és olyan egészséges vagyok, mint egy ló.

Stefan gyors pillantást vetett rá. - Nincs ilyen szabály. De neked nem kell...

– Segíteni szeretnék neked.– Akkor legyen! Köszönöm, Matt.A megfelelő válasz az lett volna, hogy „köszönöm, Stefan", de

Matt-nek csak annyi járt a fejében, hogy: - Köszönöm, hogy vigyáztál

Ele-nára.Stefan elmosolyodott. - Azt Damonnak köszönd! Ő és a többiek

segítettek nekem és egymásnak.– Még kutyát is sétáltattunk, legalábbis Sage - tette hozzá Da-

mon szégyenlősen.– Ó, erről jut eszembe. A két barátomon is alkalmaznom kéne a

parazitamentesítő trükköt. Szablya! Karom! Lábhoz! - füttyentett Sage úgy, ahogy Matt soha nem tudott volna.

Matt mindenesetre mintha álomban járt volna. Egy majdnem póni nagyságúnak tűnő kutya és egy sólyom került elő a sötétből.

– Most - mondta az izmos vámpír, és ismét felragyogott a halvány fény. - Tessék! Ha nem bánjátok, én inkább kint aludnék a barátaimmal. Hálás vagyok a kedvességéért, Madame, és a nevem Sage. A sólyomé Karom, a kutyáé Szablya.

Elena azt mondta: - Stipi-stopi Stefan fürdőszobája Stefannak és nekem, Mrs. Flowersébe meg mehetnek a lányok. Ti, fiúk, egyezzetek meg egymás között!

– Én - jelentette ki Mrs. Flowers komoly hangon - a konyhában leszek, és szendvicseket csinálok. - Ezzel megfordult, hogy elmenjen. Ekkor bukkant fel előttük Sinicsi a földből.

Vagyis inkább az arca. Láthatóan csak szemfényvesztés volt, de annak rémisztő és csodás. Sinicsi mintha ott lett volna, óriásként, mintegy a vállán tartva a világot. A hajának fekete része összeolvadt az éjszakával, de a vörös végek lángoló glóriát alkottak az arca körül. Egy olyan világból érkezett, amelyet éjjel-nappal egy hatalmas, vörös nap uralt.

Sinicsi szeme is vörös volt, mint két apró hold az égen, és a Mrs. Flowers háza melletti csoportra szegeződött.

– Helló - mondta. - Mi az, meglepődtetek? Nem kellett volna. Tényleg nem bírtam volna ki, hogy ne köszönjek be, miután hazatértetek. Végtére is elég sokáig tartott... némelyeknek - vigyorodott el a hatalmas arc. - És persze, hogy osztozzak az örömötökben...megmentettük a kis Stefant, és te jó ég, még egy nagy csirkével is megvívtunk közben.

– Szeretném azt látni, ahogy kiállsz Bloddeuweddel, és ugyanakkor kiszabadítasz egy titkos kulcsot a fészkéből - mondta

Bonnie felháborodottan, de Meredith megszorította a karját.Sage mindeközben arról dünnyögött valamit, mit tenne az ő

saját „nagy csirkéje", Karom, ha Sinicsi elég bátor lenne ahhoz, hogy személyesen megjelenjen.

Sinicsi elengedte a füle mellett. - Ó, igen, és a mentális csuklógyakorlatok, amiket el kellett végeznetek. Milyen szörnyű! Nos, soha többé nem nézünk titeket tökfejű idiótáknak, akik meg se kérdezik, vajon miért adtunk nektek egyáltalán bármi segítséget a húgommal, ráadásul olyan segítséget, amelyet külsősök is megérthetnek. Úgy értem - vigyorgott -, miért nem nyeltük le inkább a kulcsot?

– Blöffölsz - jelentette ki Meredith határozottan. - Egyszerűen csak alulbecsültetek minket.

– Lehet - felelte Sinicsi. - Vagy lehet, hogy valami egészen másról van szó.

– Veszítettetek - jelentette ki Damon. - Tisztában vagyok vele, hogy ez teljesen új fogalom lehet számotokra, de így van. Elenának sikerült összeszednie az Erejét.

– De vajon itt is működni fog? - vigyorgott Sinicsi kísértetiesen. - Vagy a halványsárga nap fényében hirtelen eltűnik? Vagy a valódi sötétség mélyén?

– Ne hagyja, hogy piszkálja, Madame - kiabálta Sage. - A te erőd olyan helyről jön, ahova ő nem érhet el!

– Ó, igen, és a renegát. A Rebellis rebellis fia. Kíváncsi vagyok... minek is hívatod magadat mostanában? Cage? Rage? Kíváncsi vagyok, mit szólnak ezek a gyerekek, amikor rájönnek, ki is vagy valójában?

– Nem számít, ki ő - kiáltott fel Bonnie. - Már tudjuk. Tudjuk, hogy vámpír, de képes a gyengédségre és a kedvességre, és többször is megmentett minket. - Bonnie lehunyta a szemét, de állta a sarat Sinicsi nevetésének forgószelében.

– Szóval, „Madame"- gúnyolódott Sinicsi -, azt hiszed, felmér-ted „Sage"-et. De azt vajon tudod-e, mit neveznek a sakkban nyitásnak gyalogáldozattal? Nem? Nos, biztos vagyok benne, hogy az intellektuális barátnőd fel fog világosítani.

Szünet következett. Majd Meredith kifejezéstelenül azt

mondta: - A nyitás gyalogáldozattal az, amikor a játékos feláldoz egy gyalogot valami másért cserébe. Például egy számára kívánatos felállásért a táblán.

-Tudtam, hogy te elmondod majd nekik. Mi a véleményetek az első nyitásunkról?

Újabb csend, majd Meredith azt mondta: - Gondolom, úgy érted, hogy csak azért adtátok vissza Stefant, hogy valami jobbat nyerjetek.

– Ó, még ha arany hajad is lenne... mint azt a barátnőd, Elena oly nagylelkűen kinyilvánította.

Erre több értetlenkedő mordulás következett, leginkább Sinicsi felé, de Elena felé is.

Aki azonnal robbant. - Elvettétek Stefan emlékeit...?– Hé, hé, ilyen drasztikus dolgokat nem műveltünk, kedvesem.

De egy harminc ezüstös kozmetikus... nos, ő nagyon együttműködő volt.

Elena a hatalmas arc felé fordult, hogy végtelen megvetéssel bámuljon belé. - Te... paraszt.

– Ó, ez fájt. - De Sinicsi arcán semmi fájdalom nem tükröződött, csak harag és fenyegetés. - Tudjátok, hány titok lappang közöttetek, régi barátok között? Persze Meredith a rejtélyeskedés királynője, aki évek óta mindenfélét titkol a barátai elől. Azt hiszitek, már mindent kihúztatok belőle, de maradt még. És persze ott van Damon titka is.

– Ami, ha itt elhangzik, azonnal kitör a háború - jegyezte meg Damon. - És, tudod, van egy olyan furcsa érzésem, hogy te igazából alkudozni jöttél ide.

Ezúttal Sinicsi nevetése tényleg forgószélnyi volt, és Damon Mercdith mögé ugrott, nehogy a lány berepüljön a lift után ma-radt lyukba.

– Nagyon gáláns - mennydörögte ismét Sinicsi, amitől Mrs. Flowers egyik ablaka betört. - De tényleg ideje mennem. Hagyjak egy összefoglalót a díjakról, amelyeket még meg kell keresnetek, mielőtt ismét egymás szemébe tudnátok nézni?

– Szerintem megoldjuk. És magát nem látjuk errefelé szívesen - felelte Mrs. Flowers hűvösen.

De Elena agya még mindig zakatolt. Annak ellenére, hogy tudta,

hogy Stefannak szüksége van rá, az okokat kereste Sinicsi második húzása miatt. Mert biztos volt benne, hogy ez is egy csel.

– Hol vannak a párnahuzatok? - kérdezte éles hangon, ami megijesztette és megdöbbentette a fél társaságot, a többieket pedig egyszerűen csak megrémítette.

– Én fogtam az egyiket, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább Szablyát fogom vissza - mondta Sage.

– Nálam is volt egy a gödör mélyén, de amikor kiemeltek, elejtettem - felelte Bonnie.

– Nálam még mindig van egy, de nem értem, mire... - kezdte Damon.

– Damon! - pördült felé Elena. - Bízz bennem! A tiéd és Sage-é biztonságban van... de mi a helyzett Bonnie-éval a gödör mélyén?

Abban a pillanatban, ahogy azt mondta, „bízz bennem", Damon Sage párnahuzatára dobta a sajátját, és mire Elena befejezte a mondatot, már a gödörben is volt, amelyben még mindig annyira ragyogott az erővonalak fénye, hogy bántotta a vámpírszemét.

Ám Damon nem panaszkodott. Azt mondta: - Most már biz-tonságban van... nem, várjatok! Egy átkozott gyökér fonódott az egyik csillaggömb köré! Valaki dobjon gyorsan egy kést!

Miközben mindenki a zsebében kotorászott, Matt olyasmit tett, amit Elena alig akart elhinni. Először lepillantott a másfél méter mély gödörbe, miközben... egy revolvert fogott rá? Igen, Elena felismerte benne Meredith fegyverének ikertestvérét. Majd meg sem próbálkozva az óvatos mászással, leugrott Damon mellé a gödörbe.

– SZERETNÉD TUDNI, MI... - üvöltötte Sinicsi, de már senki nem figyelt rá.

Matt ugrása nem végződött olyan simán, mint Damoné. Matt felhördült, és elnyomott egy káromkodást. De nem vesztegette az időt; térden állva átnyújtotta Damonnak a fegyvert.

– Megszentelt töltények... lődd le!Damon nagyon gyorsan cselekedett. Mintha nem is célzott

volna. Kibiztosította a fegyvert, és azonnal célzott, mert a gyökér immár a gödör lágy fala felé vágott, és a vége valami kerek köré csavarodott.

Elena két fülsiketítő lövést hallott; hármat. Majd Damon

leguggolt, és megfogott egy indákba tekert gömböt, ami közepes méretű és kristálytiszta volt, ahol kilátszott.

– AZONNAL TEDD LE! - Sinicsi dühe mérhetetlen volt. A két izzó, vörös folt olyan volt a szemében, mint az eleven láng - mint a tűz holdjai. Úgy tűnt, mintha pusztán hangerővel szeretné engedelmességre kényszeríteni őket. - AZT MONDTAM, HOZZÁ NE ÉRJ AZOKHOZ A MOCSKOS EMBERKEZEIDDEL!

– Ó, te jó ég! - zihálta Bonnie.Meredith egyszerűen csak azt mondta: - Ez biztosan Mizaóé.

Sinicsi a magáét kockára meri tenni, de az övét nem. Damon, add ide a revolverrel együtt! Szerintem nem golyóálló. - Ezzel Meredith leguggolt, és lenyúlt a lyukba.

Damon megemelte a szemöldökét, és engedelmeskedett.– Ó, te jó ég! - kiáltott fel Bonnie a lyuk pereméről. - Matt

bokája biztosan kibicsaklott.– FIGYELMEZTETTELEK - üvöltötte Sinicsi. - EZT MEG FOGOD

BÁNNI...– Tessék - mondta Damon Bonnie-nak, a legcsekélyebb

figyelmet sem pazarolva Sinicsire. Minden további hűhó nélkül felkapta Mattet, és kirepült vele a gödörből. Bonnie mellé tette a szőke fiút, aki végtelen értetlenséggel bámulta barna szemével. De Matt tősgyökeres virginiai volt. Csak egyet nyelt, majd kinyögte: - Köszönöm, Damon.

– Szóra sem érdemes, Matt - felelte Damon, majd megkérdezte: - Mi van? - amikor valaki felhördült.

– Emlékszel - kiáltott fel Bonnie. - Emlékszel a... Meredith! - vágott a saját szavába a magas lányra pillantva. - A fű!

Meredith, aki furcsa arckifejezéssel vizsgálta a füvet, odadobta a revolvert Damonnak, és a szabad kezével megpróbálta letépni a füvet, ami már rá is fonódott a lábára és a bokájára. De a fű mintha felugrott volna, majd elkapta a kezét, és a lábához kötötte. Utána pedig csak nőtt, magasodott, felrohant a testén a gömb felé, amit Meredith a feje fölé emelt.

Mindeközben egyre szorosabbá vált a mellkasán, és kiszorította belőle a levegőt.

Ez olyan gyorsan történt, hogy amikor Meredith kinyögte, hogy

valaki vegye el a gömböt, csak akkor ugrottak a többiek a levegőbe. Bonnie ért oda először, és a körmével tépte le a zöldet, ami Meredith mellkasát szorongatta. De minden szál acélkemény volt, és Bonnie egyet sem tudott elszakítani. Sem Matt vagy Elena. Mindeközben Sage Meredith egész testét próbálta megemelni - elszakítani a földtől -, de ő sem volt sikeresebb a többieknél.

Tisztán látszott a gödörből áradó fényben, hogy Meredith arca elfehéredett.

Damon kikapta a csillaggömböt a kezéből, még mielőtt a karján felszaladó, öszegabalyodott növényzet odaért volna. Utána szó szerint gyorsabban kezdett mozogni, mint hogy szemmel követni lehetett volna, és soha nem maradt elég ideig egy helyben ahhoz, hogy egy növény elkaphassa.

De a fű egyre jobban szorította Mereditht. Az arca kezdett elkékülni. A szeme tágra nyílt, levegőért kapkodott, de hiába.

– Állítsd meg! - sikoltotta Elena Sinicsinek. - Odaadjuk a csillaggömböt, csak engedd el!

– ŐT ENGEDJEM EL! - nevetett mennydörgően Sinicsi. - INKÁBB A SAJÁT ÉRDEKEIDET KELLENE SZEM ELŐTT TARTANOD, MIELŐTT SZÍVESSÉGEKET KÉRSZ TŐLEM.

Elena harciasan körbenézett, és meglátta, hogy a fű most már teljesen beborítja a térdelő Stefant, aki túl gyenge volt ahhoz, hogy olyan gyorsan mozogjon, mint a többiek.

És egy hang sem jött ki a torkán, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Ne! - Elena elkeseredett kiáltása majdnem elnyomta Stefan nevetését. - Stefan! Ne! - Noha tudta, hogy hiábavaló, rávetette magát, és megpróbálta letépni a füvet vékony mellkasáról. Stefan halvány mosolyt vetett rá, és szomorúan megrázta a fejét.

Damon ekkor állt meg. Sinicsi leereszkedő tekintete elé nyújtotta a csíllaggömböt. - Vedd el! - kiáltotta. - Vedd el a gömböt, te átkozott, de engedd el mindkettőt!

Ezúttal Sinicsi nevetésének forgószele mintha meg sem akart volna szűnni. Spirálban fű kezdett nőni Damon mellett, és egy pillanattal később szörnyű, bozontos ököl lett belől, amely majdnem elérte a csillaggömböt.

De...– Még nem, kedveseim - zihálta Mrs. Flowers. Ő és Matt lihegve

sietett elő a sufniból, Matt csúnyán sántikált is, és mindketten öntapadós cetliket tartottak a kezükben.

A következő pillanatban Elena csak azt látta, hogy Damon ismét rettentő sebességgel mozog, el az ököltől, Matt pedig egy darab papírt rak a Stefant takaró fűre, miközben Mrs. Flowers ugyanezen dolgozik Meredith mellett.

Miközben Elena hitetlenkedve figyelte őket, a fű mintha elolvadt volna, szalmaszín szálakká fonnyadt, és lehullott a földre. A következő pillanatban Stefant ölelte.

– Menjünk be, kedveseim - mondta Mrs. Flowers. - A sufniban biztonságban leszünk... az épek persze segítsenek a sebesülteknek! Meredith és Stefan rekedtesen zihálva vette a levegőt.

De az utolsó szó Sinicsié volt.– Ne aggódjatok - mondta furcsa nyugalommal, mintha rá-

döbbent volna, hogy veszített... egyelőre. - Nagyon hamar vissza fogom szerezni azt a gömböt. Amúgy sem tudjátok, hogyan kell használni az Erejét! És mindezeken túl, elmondom nektek, mit titkoltok az úgynevezett barátaitok elől. Csak pár titkot, oké?

– A pokolba a titkaiddal! - kiáltotta Bonnie.– Vigyázz a szádra! Mit szólsz ehhez: egyikőtök egész életében

titkolt valamit, és most is ezt teszi. Egyikőtök gyilkos... és most nem vámpír- vagy kegyes gyilkosságról beszélek. És ott van Sage valódi kilétének a kérdése is... sok szerencsét hozzá! Egyikőtöknek már ki is van törölve pár emléke... és nem Damonra vagy Stefanra gondolok. És mi van a titkos, lopott csókkal? És aztán ott van a kérdés, hogy mi történt éjszaka a motelban, amire láthatóan csak Elena emlékszik. Valamikor rákérdezhetnétek a Camelottal kapcsolatos elméleteire. És ott van még...

Ekkor szakította félbe egy olyan hang, mint Sinicsi óriási nevetés-szélviharai. Egyenesen belevágott a nagy arcba, mire az komikusan elszomorodott. Majd eltűnt.

– Ez meg mi...– Kinél van a fegyver?– Miféle fegyver tett volna vele ilyet?

– Egy olyan, amiben megszentelt töltények vannak - felelte Damon hűvösen, megmutatva nekik a lefelé tartott revolvert.

– Úgy érted, te tetted?– Ügyes volt, Damon!– Felejtsük el Sinicsit!– Ő simán hazudik, ha érdekében áll, ez biztos.– Szerintem - mondta Mrs. Flowers - most már visszatérhetünk

a panzióba.– Igen, és hadd fürödjünk végre!– Csak még egy utolsó dolog. - Sinicsi óriás méretűnek tűnő

hangja mintha mindenhonnan áradt volna körülöttük; az égből és a földből is. - Nagyon fog tetszeni, amit tartogatok nektek. A helyetekben MOST AZONNAL alkudozni kezdenék a csillaggömbért. – De a nevetése hamisan csengett, és mögötte fojtott, női zajok hallatszottak, amelyek majdnem sírásra emlékeztettek, mintha Mizao nem tudna uralkodni magán.

– Imádni fogjátok! - biztosította őket Sinicsi üvöltve.

43.

lenának olyan érzése támadt, amit nem tudott pontosan meg-fogalmazni. Nem letört. Hanem... feltört. Úgy tűnt, mintha az

élete nagy részében Stefan után kajtatott volna.E

De most ismét otthon voltak, biztonságban és tisztán (Stefan hosszan fürdőzött, miközben Elena ragaszkodott hozzá, hogy lemoshassa mindenféle szivaccsal és habkővel, majd lezuhanyozott, majd együtt is lezuhanyoztak, elég szoros közelségben). A fiú haja ismét selymesen puha, sötét zuhatag volt, egy kicsit hosszabb, mint ahogy általában hordta. Nem volt energiája olyan haszontalanságokra, mint hogy éppen olyan röviden és tisztán tartsa a haját, mint korábban. Ezt Elena megértette.

És most... nem voltak körülöttük őrök vagy kicunék, hogy kémkedjenek utánuk. Semmi nem tarthatta őket távol egymástól. Eljátszogattak a kádban, fröcskölték egymást, Elena folyamatosan vigyázott, hogy a csúszásgátlón maradjon a lába, és készen állt arra, hogy megtartsa a lefogyott Stefan súlyát. De nem játszadozhattak tovább.

A zuhany nagyon sokat segített - elrejteni a könnycseppeket, amelyek Elena arcán gurultak végig. Érezte - ó, édes istenem - Stefan minden egyes bordáját, meg tudta volna őket számolni. A fiú csupa csont és bőr volt, de zöld szeme élt, szikrázott és táncolt sápadt arcában.

Miután átöltöztek éjszakára, egyszerűen csak üldögéltek az ágyon egy darabig. Együtt ültek, és lélegeztek - Stefan is rászokott erre az emberek között, és az utóbbi időben oxigénnel próbálta kipótolni a kevés táplálékot, amihez hozzájuthatott -, egy ritmusra, és érezték egymás meleg testét... és ez szinte túl sok is volt. Majd, szinte kérdően, Stefan Elena keze után kapott, a két tenyerébe fogta, és csodálva forgatta.

Elena nagyokat nyelt, ahogy megpróbált beszélgetést kezdeményezni, és érezte, hogy szinte sugárzik belőle a boldogság. Ó, soha nem kell nekem ennél több, gondolta, noha tudta, hogy nemsokára beszélgetni akar majd, megölelni, megcsókolni és táplálni Stefant. És ha valaki megkérdezte volna, hogy elfogadja-e ezt így magában, hogy együtt ülnek, és pusztán érintésekkel és szeretettel kommunikálnak, igent mondott volna.

Még mielőtt észbe kapott volna, beszélni kezdett, a szavak melaszbuborékként ömlöttek belőle, csak ezek a lelkéből áramlottak. - Azt gondoltam, hogy ezúttal valahogy veszíthetek. Hogy olyan sokszor nyertem már, és most valami móresre fog tanítani, és te... nem éled túl.

Stefan még mindig Elena kezét csodálta, szorgosan lehajolt az ujjaihoz, hogy végigcsókolja őket.

– Szerinted az a „nyerés", hogy belehalsz a fájdalomba és a napfénybe, hogy megmentsd az értéktelen életemet... és a bátyám még értéktelenebb életét?

– Szerintem ez jobb fajtája a nyerésnek - ismerte be Elena. - Minden perc, amit együtt tölthetünk, nyeremény. Minden pillanat... még abban a kazamatában is...

Stefan arca megrándult, de Elenának muszáj volt befejeznie a gondolatot. - Még ott is, a szemedbe nézni, a kezedhez érni, tudni, hogy engem nézel és hozzám érsz... és ez boldoggá tesz... nos, az én világomban ez győzelem.

Stefan Elena szemébe nézett. A félhomályban a zöldje hirtelen sötétnek és rejtélyesnek tűnt.

– És van még valami - suttogta. - Mivel én az vagyok, ami... és mivel a te glóriád nem a gyönyörű aranyhajad, hanem az au-rád, ami... elmondhatatlan. Leírhatatlan. Szavakkal kifejezhetet-len...

Elena azt hitte, hogy egyszerűen ott fognak ülni, és nézni egy-mást, elmerülve egymás szemében, de nem ez történt. Stefan arckifejezése megváltozott, és Elena rádöbbent, mennyire közel áll a vérszomjhoz - és a halálhoz - még mindig.

Elena gyorsan hátravetette nedves haját, majd hátradőlt, tudva, hogy Stefan elkapja.

Így is lett, és Elena ugyan hátradöntötte a fejét, Stefan a két

kezébe fogva előrehajtotta, hogy megnézze a lányt.– Tudod, mennyire szeretlek? - kérdezte.Most már az egész arca maszkszerű volt, titokzatos és furcsa-

mód izgalmas. - Nem hinném, hogy tudod suttogta. - Csak néz-tem és néztem, mennyi mindent, mindent megtennél, hogy meg-ments... de nem hinném, hogy tudod, mekkorára nőtt a szerel-mem, Elena...

Finom borzongások futottak végig Elena gerincén.– Akkor jobb lenne, ha megmutatnád - suttogta. - Különben

még nem hiszem el, hogy komolyan gondolod...– Megmutatom, mire gondolok - súgta vissza Stefan. De amikor

lehajolt, azért tette, hogy lágyan megcsókolja Elenát. Elena érzései - hogy ez az éhező teremtmény szívesebben csókolja, mint hogy egyből a torkára vesse magát - olyan csúcspontot értek el, amit nem tudott gondolatokkal vagy szavakkal átadni, csak azzal, hogy a nyakára húzta Stefan száját.

– Kérlek - mondta. - Ó, Stefan, kérlek.Majd megérezte a rövid, áldozati fájdalmat, Stefan a vérét itta,

és Elena elméje, ami úgy repdesett, mint egy kismadár egy kivilágított szobában, most meglátta a fészkét és a párját, és felszárnyalt, amíg végül egyesülni nem tudott a szeretett párjával.

Nem volt szükség olyan esetlen dolgokra, mint a szavak. Éppen olyan tiszta és világos gondolatokkal kommunikáltak, mintha ékkövek lennének, és Elena örvendezett, mert Stefan elméje nyitva állt az övé előtt, egy kis része sem volt sötét falak mögé zárva, és nem voltak benne sziklák, vagy titkok, vagy leláncolt kisgyerekek...

Micsoda?- hallotta meg Stefan hangtalan kiáltását. Leláncolt kisgyermekek? Egy hegynyi szikla? Kinek lehet ilyesmi az elméjében...?

Stefan elhallgatott, mert tudta a választ, még mielőtt Elena villámsebesen elmondhatta volna neki. Elena megérezte szánalmának tiszta, zöld áradását, amit egy olyan fiatalember természetes haragja fűszerezett, aki a poklokon ment keresztül, de nem rontotta meg a testvéri gyűlölködés rettenetes, fekete mérge.

Amikor Elena elmesélte mindazt, amit Damon mentális folyamatairól tudott, azt mondta: És nem tudom, mit tegyek!

Mindent megtettem, amit tudtam, Stefan, én... én még szerettem is őt. Mindent megadtam neki, ami nem csak a tiéd egyedül. De nem tudom, számított-e ez bármit.

MattetMattnek nevezte Kuss helyett, szakította félbe Stefan. Igen. Azt... észrevettem. Rá is kérdeztem, de mintha nem számított volna.

Elena szorosan átölelte Stefant, majd megijedt, hogy túl szorosan fogja, és rápillantott. Stefan elmosolyodott, és megrázta a fejét.

Máris kezdett embernek tűnni, nem pedig egy haláltábor túlélő-jének.

Használnod kellene, mondta Stefan hangtalanul. A te befolyásod a legnagyobb felette.

Fogom is... mesterséges Szárnyak helyett, ígérte meg Elena. Majd aggódni kezdett, hogy Stefan túl nagyképűnek gondolja, vagy azt hiszi, túl sokat jelent neki Damon.

De egyetlen pillantás, amit a fiúra vetett, meggyőzte, hogy helyesen döntött.

Egymásba kapaszkodtak.Nem volt olyan nehéz, mint Elena gondolta volna, átengedni

Stefant másoknak etetésre. Stefan tiszta pizsamát vett, és legelőször azt közölte mindhárom donorral: - Ha megijedsz, vagy meggondolod magad, csak szólj! Tökéletes a hallásom, és nem veszi el az eszem a vérszomj. És egyébként is, valószínűleg előbb megérzem nálad, ha nem élvezed, és akkor megállok. És végül... köszönöm... köszönöm mindannyiótoknak. Ma éjjel csak azért szegem meg az eskümet, mert ha elalszom, van rá egy kis esély, hogy nélkületek nem ébredek fel holnap.

Bonnie elszörnyedt, felháborodott és dühös lett. - Úgy érted, végig nem alhattál, mert attól féltél, hogy... hogy... ?

– Időről időre elaludtam, de hála istennek, mindig felébredtem. Volt idő, amikor moccanni sem mertem, hogy ne pazaroljam az energiámat, de Elena valahogy mindig megtalálta a módját, hogy eljöjjön hozzám, és minden egyes alkalommal hozott valami táplálékot.

Olyan pillantást vetett Elenára, amitől a lány szíve majd kiugrott

a mellkasából, fel a sztratoszférába. Aztán Elena beosztotta őket, hogy Stefant óránként megetessék, aztán magára hagyták az első önkéntessel, Bonnie-val.

Másnap reggel lett. Damon már elment meglátogatni Leigh-t, a régiségboltos unokahúgát, aki nagyon örült, hogy látja. Aztán visszatért, hogy megvető pillantásokat vessen az álomszuszékokra, akik szanaszét hevertek a panzióban.

Ekkor látta meg a csokrot.Teljesen körbetapasztották varázsigékkel - amulettekkel, hogy

átjusson a dimenziórésen. Valami nagy hatalmú dolog volt benne. Damon oldalra billentette a fejét.

Hmm... mi lehet az?

Kedves Naplóm!

Nem tudom, mit mondjak. Itthon vagyunk.Tegnap éjjel mindannyian alaposan megfürödtünk... és én félig-

meddig csalódott voltam, mert a kedvenc, hosszú nyelű hátmosó kefém nem volt ott, és nem volt csillaggömb sem, hogy álomszerű zenét varázsoljon Stefannak... és a víz LANGYOS volt! Stefan pedig lement, hogy megnézze, teljesen fel van-e tekerve a vízmelegítő kazán, és Damonnal találkozott, aki ugyanezért ment le! De nem jártak sikerrel, mert ismét itthon vagyunk.

Pár órája felébredtem néhány percre, és a világ leggyönyörűbb látványát pillantottam meg... egy napfelkeltét. Keleten halvány rózsaszín és kísérteties zöld volt az ég, nyugaton pedig még teljesen sötét. Majd mélyebb rózsaszín lett az égbolt, és a fák körül harmatköd gomolygott. Aztán fényesség ragyogott fel a látóhatáron, és sötét rózsaszín, krémszínű, de még dinnyezöld is lett az égbolt. Végül egy tűzcsík látszott, és egy pillanat alatt az összes szín megváltozott. A vonal ívvé vált, a nyugati égbolt sötétkékké, majd feljött a nap, ami meleggel, fénnyel és színekkel árasztotta el a zöld fákat, és az ég mennyei kéken ragyogott - a mennyei szótól valamiért kellemes borzongás fut rajtam végig. Az ég drágakőszínű, mennyei égkék, és az arany nap energiával, szeretettel, fénnyel és

minden jóval árasztja el a világot.Ki ne lett volna boldog, hogy ezt láthatja, miközben Stefan öleli?Mi, akik olyan szerencsések vagyunk, hogy a fénybe születtünk -

akik mindennap láthatjuk, és soha nem gondolunk ele, áldottak vagyunk. Árnyéklelkeknek is születhettünk volna, akik karamzsinvörös sötétségben élnek és halnak meg, s soha nem láthatják meg, hogy valahol valami jobb is létezik.

44.

lena kiabálásra ébredt. Egyszer már fenn volt kicsit, akkor a hihetetlen boldogság ébresztette fel. Most ismét ébren volt - de

ez biztosan Damon hangja. Kiabál? Damon nem szokott kiabálni!E

Magára kapott egy köpenyt, majd kivetette magát az ajtón, és lerohant a földszintre.

Felemelt hangok - összevisszaság. Damon a földön térdelt. Az arca kékesfehér volt. Egyetlen növény sem volt a szobában, ami fojtogathatta volna.

Megmérgezték, ez volt Elena következő gondolata, és a szeme azonnal végigvillant a szobán, hogy meglássa a kiöntött italt, az elejtett tányért, vagy bármi jelét annak, hogy méreg tehette. De semmi nem volt.

Sage hátbaveregette Damont. Ó, istenem, csak nem fulladt meg? De hisz az nem lehet. A vámpírok nem vesznek levegőt, csak a beszédhez és az Erőgyűjtéshez.

De akkor mi folyik itt?– Lélegezned kell - kiabálta Sage Damon fülébe. - Vegyél le-

vegőt, mintha beszélni akarnál, de utána tartsd bent, mintha Erőt gyűjtenél. Gondolj a belső szerveidre! Mozgasd azt a tüdőt!

Ezektől a szavaktól Elena csak még jobban összezavarodott.– Tessék! - kiáltotta Sage. - Látod?– De ez csak egy pillanatig tart. Utána meg kell ismételnem. -

Igen, igen, ez a lényege!– Azt mondom neked, hogy haldoklom, te meg kinevetsz? -

kiabálta a kócos Damon. - Vak vagyok, süket, az érzékszerveim eltompultak... te meg csak nevetsz!

Kócos, gondolta Elena, akit zavart valami.– Nos... - Sage láthatóan legalább próbált nem nevetni. - Ta-lán,

mon petit chou, nem kellett volna olyasvalamit kibontanod, amit nem neked szántak?

– De előtte körbevettem magam védővarázzsal. A ház bizton-ságban volt.

– Te viszont nem... lélegezz! Lélegezz, Damon!– Teljesen ártalmatlannak tűnt... és ismerd be... tegnap éjjel...

ki akartuk bontani... csak túl fáradtak voltunk!– De egyedül csinálni ilyet egy kicune-ajándékkal... ez

bolondság, nem?A fuldokló Damon felcsattant: - Ne oktass ki! Segíts inkább!

Miért vesz körbe vatta? Miért nem látok? Miért nem hallok? Miért nem érzek szagokat? Semminek a szagát nem érzem!

– Éppen olyan erős és érzékeny vagy, mint bármelyik ember. Valószínűleg el tudnál bánni a legtöbb vámpírral, ha össze kellene most csapnod akár eggyel is. De az emberi érzékszervek tompák.

A szavak Elena gondolataiba áradtak... olyasmit kinyitni, amit nem neked szántak... kicune-ajándék... ember...

Ó, te jó ég!Láthatóan valaki másnak is ugyanezek a szavak futottak végig az

agyán, mert hirtelen egy alak vetette magát be a konyhából. Stefan.– Elloptad a csokromat? A kicunéét?– Nagyon óvatos voltam...– Tudod te, mit tettél?– Ó! Ez fáj! Ki akarod törni a nyakam?– Ez fáj? Damon, te a fájdalom világában élsz! Nem érted? Én

beszélgettem azzal a kicunéval. Elmeséltem neki az egész életemet. Elena eljött látogatóba, és a kicune szinte mezte... mindegy, látta, hogy sír utánam! Tudod... te... mit... tettél?

Olyan volt, mintha Stefan egy lépcsősoron haladna felfelé, és minden egyes fokkal a harag magasabb szintjére érne. Majd ott, a tetején...

– MEGÖLLEK! - kiabálta Stefan. - Elvetted... az embersége-met! Ő nekem adta... te pedig elvetted.'

– Te ölsz meg engem? Én öllek meg téged, te... te szemétláda! Egy virág volt a közepén. Egy nagy rózsa, nagyobb, mint amit valaha láttam. És az illata... mennyei volt...

– Eltűnt! - jelentette Matt, a csokorral a kezében. Megmutatta. Egy tátongó lyuk volt a válogatott virágok közepén.

A lyuk ellenére Stefan odarohant, és a csokorba dugta az arcát, majd nagyokat szippantott belőle. Közben fel-felemelte a fejét, csettintett az ujjaival, és minden egyes alkalommal szikrák pattogtak közülük.

– Sajnálom, pajtás - mondta Matt. - Szerintem eltűnt.Elena most már az egészet értette. Az a kicune... ő a jók közé

tartozott, mint azokban a történetekben, amiket Meredith mesélt. Vagy legalábbis ahhoz elég jó volt, hogy együtt érezzen Stefannal. Úgyhogy, amikor kiszabadult, készített egy csokrot - a kicunék bármit meg tudnak tenni a növényekkel, bár ez biztosan nagy dobás, olyasmi, mint az örök fiatalság megtalálása... vámpírokat emberré változtatni. És miután Stefan csak tűrt, tűrt és tűrt, és végül meg-kaphatta volna a jutalmát... most...

– Visszamegyek! - kiabálta Stefan. - Megkeresem!Meredith csak annyit kérdezett csendesen: - Elenával vagy

nélküle?Stefan megállt. Felnézett a lépcsőre, és a pillantása találkozott

Elenáéval.Elena...Együtt megyünk.– Nem! - kiáltotta Stefan. - Soha nem tennélek ki ennek. Akkor

nem megyek. Hanem egyszerűen csak megöllek! - pattant vissza a bátyjához.

– Azt már megtetted. Egyébként is, én foglak megölni, te sze-métláda! Elvetted tőlem a világomat! Én vámpír vagyok! Nem pedig egy... - kreatív káromkodások - ...ember!

– Hát, most már az vagy - jegyezte meg Matt. Alig bírta visszafojtani a nevetést. - Úgyhogy azt mondanám, inkább szokd meg a gondolatot.

Damon Stefanra vetette magát. Stefan nem tért ki. Egy pillanat alatt egymásba gabalyodva vergődtek, rúgkapáltak és csapkodtak, és káromkodtak olaszul, amitől az egész úgy hangzott, mintha legalább négy vámpír küzdene öt-hat emberrel.

Elena tehetetlenül leült.Damon... mint ember?Hogyan fogják ezt kezelni?

Amikor Elena felnézett, látta, hogy Bonnie egy megrakott tálcával közeledik, mindenféle volt rajta, amit az emberek finomnak találnak. Kétségkívül Damon számára válogatta össze, mielőtt még a fiú hisztériás rohamot kapna.

– Bonnie - szólalt meg Elena csendesen -, még ne add oda neki! Most csak hozzád vágná. De talán később...

– Később nem fogja hozzám vágni?Elena arca megrezzent.– Hogyan fogja Damon elviselni, hogy ember? - kérdezte

magától hangosan.Bonnie ránézett az átkozódó, köpködő vámpír-embergolyóra.– Azt mondanám... kézzel-lábbal tiltakozva.Mrs. Flowers ebben a pillanatban jött ki a konyhából. Egy nagy

halom gofri volt nála, több tányérra pakolva, egy tálcán. Meglátta a hánykolódó, átkozódó, vicsorgó gombolyagot, ami Stefanból és Damonból állt.

– Ó, istenkém - mondta. - Valami nem jól alakult?Elena Bonnie-ra pillantott. Bonnie Meredithre. Meredith Ele-

nára.– Úgy is lehet mondani - kapkodott levegő után Elena. Azzal

mindhárman elengedték magukat. Csak úgy áradt belőlük a visszafojthatatlan nevetés.

Elveszítettél egy erős szövetségest, mondta egy hang Elena elméjében. Felfogtad? Megértetted a következményeket? Ma, amikor éppen hogy csak visszajöttél a Sinicsik világából?

Győzni fogunk, gondolta Elena. Muszáj.

Vége a 6. résznek

A szerzőrőlL. J. Smith több mint két tucat gyermek- és ifjúsági könyvet írt.

A Kaliforniai-öböl mellett él, de legszívesebben egy kis házban tölti az idejét a Point Reyes Nemzeti Park közelében, ahol rengeteg a fa, rengeteg az állat, rengeteg a tengerpart és rengeteg a kirándulóhely. Az interneten a www ljanesmith.net címen látogathatják meg, akik új történetekre kíváncsiak a régi szereplőkről, vagy bele szeretnének pillantani az éppen készülő könyvekbe (a honlap angol nyelvű).

Felnőtteknek:Peter Marshall: Tombol a hold - megérint, felemelPat Conroy: Hullámok hercege - mélyen felkavar

Tessa de Loo: Ikrek - visszatalálszTara Moss: Fétis - húsodba vág

John Ajvide Lindqvist: Hívj be! - lenyűgözSebastian Fitzek: A terápia - belereszketsz

Monika Feth: Az eperszedő - izgalomban tartGolden Keyes Parsons: A Napkirály árnyékában - elsodor

Már tizenhat éves kortól:Stephenie Meyer: twilight - alkonyat - borzongató

Stephenie Meyer: new moon - újhold - megbabonázStephenie Meyer: eelipse - napfogyatkozás - magával ragadStephenie Meyer: breaking dawn - hajnalhasadás - rabul ejt

Libba Bray: Rettentő gyönyörűség; Lázadó angyalok - megbűvölStephenie Meyer, Meg Cabot, Kim Harrison,

Michele Jaffe, Lauren Myracle: Pokoli báléjszakák - megrémisztAlyson Noél: Halhatatlanok-sorozat (Evermore, Blue Moon,

Shadowland) - meglepClaudia Gray: Evernight-sorozat (Evernight, Stargazer, Hourglass)

felcsigázCassandra Claire: A Végzet ereklyéi sorozat (Csontváros,

Hamuváros, Uvegváros) - beleszeretsz

Suzanne Selfors: Mentsük meg Júliát! - szórakoztatPolly Shulman: Enthusiasm - Rajongás - elbűvöl

Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás - elszorul a torkodMaggie Stiefvater: Linger Várunk - szívfacsaró

Jay Asher: Tizenhárom okom volt... megdöbbentBecca Fitzpatrick: Csitt, csitt... - magával ragad

Mikaél Ollivier: Vértestvérek - lebilincselőStephenie Meyer: Bree Tanner rövid második élete - elsodor

Szurovecz Kitti: Gyémántfiú - elkápráztatSpirit Bliss: Árnyékvilág - rémületes

Benina: Bíborhajú I: A Boszorka fénye - elrepítKami Garcia / Margaret Stohl: Beautiful Creatures - Lenyűgöző

teremtmények - titokzatosAprilynne Pike: Wings szárnyak - végzetes

Kristin Cashore: Graceling - A garabonc - mágikusAlex Flinn: Beastly - A szörnyszívű - pergő, izgalmasWilliam Shakespeare: Szentivánéji álom - elvarázsol

William Shakespeare: Rómeó és Júlia - gazdagítLoredana Frescura I Marco Tomatis: A világ a te szemeddel - feltölti

a lelkedKerstin Gier: Rubinvörös - fordulatos

Jane Austen: Büszkeség és balítélet - elbűvölő

Én is kíváncsi vagyok Rád. Írd meg, ha tetszett! Vagy ha nem.ildi@vorospottyos.hu

The Return – Shadow Souls (The Vampire Diaries 6.)