1DEIAN MESSENGERT ORIGINÁL US'

P. BAÍNBRIDGE, Insurance Agent • • • c *

14 O r m é Terrace , CardiíF, Wales.-

J O S Í Í Ü A B R A D D O C K , F a r m Löfcourer

P e t e r b u r y O l d F a r m , M o x d a l e , Yorkshíre

I A N J A M E S D A L K E I T Í í , Lavjyer

27 Botfav/ell Square, E d i n b u r g h , Scot land

J O H N M A X W E L L B E V I T T , J % s í d s H

113 M u s e u m Street, L o n d o n , S . W .

C H A R L E S M c G O W A N , Cár S ű t o w m

18 W e l l i n g t o n Square, L o n d o n , N . W .

Szeretettel nővéremnek, Marynek

ADRIÁN MESSENGER EREDETI NÉVSORA

P. BAINBRIDGE. b iz tos í tás i ü g y n ö k Orme Terrace 14., Cardif f , Wales

JOSHUA BRADDOCK, mezőgazdaság i m u n k á s Peterbury Öreg Farm, Moxdale , Yo rksh i re

IAN JAMES DALKEITH, ügyvéd Bo thwe l l Square 27., Ed inbu rgh , Sco t land

JOHN M A X W E L L DEVITT, o r v o s M u s e u m Street 113., L o n d o n , S. W.

CHARLES McGOWAN, gép já rmű-ke reskedő We l l i ng ton Square 18., L o n d o n , N. W.

R. F. MORETON, á l la to rvos The Kenne ls , L i t t le Madham, Hampsh i re

CLAUDE ORMISTON, la ikus tes tvér St. B o t o l p h le lk igyakor la tos ház, W. Po lhead, Cornwa l l

A. T. PAXTON, bo l t i e ladó Steel man Lane 18/A. Manches te r

SIR FRANCIS POMFRET, f ö l db i r t okos The Manor House, Mos tyn -Underh i l l , Suf fo lk

J . SLATTERY, t ra f i kos Popé Terrace 12., T w i c k e n h a m , Midd lesex

PHILIP MacDONALD

ADRIÁN MESSENGER NÉVSORA Somló Ágnes fordítása © 1959 by Ph i l i p M a c D o n a l d

ELSŐ FEJEZET Magasabb helyeken még évek múltán is érthető ellenál­lásba ütközött a történtek nyilvánosságra hozatala, és tervét még most is görbe szemmel nézték. Végül vonakod­va, de engedélyezték kiadását, amelyet bizonyos feltéte­lekhez kötöttek: először is meg kellett változtatni a neveket és a helyszíneket, amely könnyen végrehajtható; másod­szor, és ez már nehezebb, nem használhattam pontos dátumokat. . Azért az utóbbi sem kivihetetlen. Ha kijelentjük, hogy a

történet időpontja valamikor a világháborúk-befejezését¬szolgáló-második-világháború és az eljövendő harmadik közé tehető, amely az emberiséget teljességgel felszá­molja, akkor ez e legendő . . .

A történet kulcsa, mint az emberiség szomorú történelmé­nek nagyobb része, egy darabka papír. Ezúttal azonban nem egy megszegett egyezményről, vagy fontos szemé-tyiségek egymásnak írt, meggondolatlan leveléről van szó, nanem egy cetliről, amelyre Adrián Messenger felírta tíz ember nevét, címét és foglalkozását.

• o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

Ez a névsor Adrián hosszas fejtörésének és munkájá­nak eredménye volt, amelyet egy borongós novemberi napon, nevezetesen egy szerdai napon írt fel mayfairi lakásában. A többi papírt, amit írás közben átnézett és felhasznált, eltépte, majd a tűzre vetette; aztán ott állt és figyelte, amint szürke hamuvá enyésznek, majd az ablak­hoz ment és kinézett - megborzongot t . . .

Felemelte az íróasztalán álló telefon kagylóját, tárcsá­zott, és amikor egy hang azt mondta - Scotland Yard - , Frith tábornokot kérte, majd úgy egy pillanat múlva azt mondta: - George? Itt Adrián Messenger . . .

- Te jó ég! - lepődött meg a hang a telefonban. - Hogy vagy, öreg harcos? Hol jártál az elmúlt fél évben?

Adrián így szólt: - Velem ebédelnél pénteken? - Szíves örömest - mondta a hang. - Hol? - A klubomban - mondta Adrián, majd pontosított. -

Tulajdonképpen holnap akartam, de ma este vidékre megyek. Vadászom még egyet, mielőtt Amerikába repü­lök.

Az egynapos vadászat a Boileau-i Hajtóvadászok találko­zójával kezdődött Deyming Abbeyben, Medeshire-ben. Deyming Abbey a Mester háza és a Mester maga pedig

nem más, mint Roderick Simon Fortescue Bruttenholm, Gleneyre tizennyolcadik márkija - aki nyolcvanöt éves kosa ellenére még mindig többé-kevésbé aktív Rókava­dász Falkamester.

A felhőtlen, tiszta reggel csípős hideg voít, sápadt novemberi napfény aranyozta be az ősi, vörös téglás házat, és a csupasz bükkfák éles, fekete árnyát karcolta a pázsit és a tiszafák egymásba mosódó zöldjébe. Az előudvar, a kocsifelhajtó mentén egészen a park széléig, telis-tele volt lovakkal. Kantárok suhogása és zablaláncok csörgése, a patkók alatt szétroppanó kavicsok hangja keveredett a lovasok beszélgetésével és a nézelődők tömegeit ide szállító autók lélektelen zörejével.

Az előudvar feletti terasz tömve volt a vadásztársaság tagjaival, akik fehér abroszos asztalok körül tolongtak, és a férfiak vörös kabátját jól kiemelte a nők által viselt komor fekete. Valahol középtájt, barátainak gyűrűjében magaso­dott maga a Mester, aki mindenre és mindenkire mosoly­gott, miközben fehér bajsza ádázul meredezett napbarní­totta, öreg arcán.

Felhajtotta, ami a poharában volt, körülnézett, majd azt mondta: - Jó nagy a nyüzsgés. Ennek igazán örülök.

- Mint a régi szép időkben, mi? - mondta a legidősebb tagtárs, aki a márkinál tizenöt évvel volt f iatalabb. -Amolyan - na mi is az az átkozott szó, amit manapság haszná lnak? . . .

- Nosztalgikus - mondta a kettes számú tagtárs, egy ötvenöt éves siheder.

- És ez mind a te érdemed, Roddy? - veregette vállon a márkit a hármas számú tag. - Igazán megérdemelsz egy a nemzet által megszavazott köszönetet, öregfiú. - Egy kézmozdulattal felölelte az egész látványt. - Nézd csak. Mintha soha nem is lett volna háború, vagy ehhez hasonló.

- Nem az én érdemem ez, drága barátaim - mosolygott a márki rosszalló mosollyal., - Csupán történetesen ma­radt még egy kis pénzem. És ha nekem nem lett volna, akkor Milrednek, Isten áldja, még rengeteg van! - Szere­tetteljesen kuncogott. - Tanulság: amerikai lányt végy feleségül.

Háta mögül egy hang hallatszott, és karján egy ap­rócska kesztyűs kéz jelent meg, mire megfordult és elismerően mosolygott egy sötét öltözetű, cilinderes, ifjú matrónára, aki azt mondta: - Bocsásson meg, M e s t e r - d e leányom fülébe olyan szóbeszéd jutott, hogy az ön uno­kája ma iskola helyett kilovagol. Mit mondhatok neki?

Gleneyre a hölgyre mosolygott. - A hír igaz és megala­pozott, Marian drágám; félévi szünet van. A fiú itt lesz valahol. Valószínűleg épp most dolgoztátja meg azt áz átkozott pónit.

Igaza volt. A ház nyugati szárnyától úgy kétszáz yard-nyira Christopher Derek Bruttenholm, Saltmarche tizen­ötödik vicomte-ja járatta lépésben póniját a kocsiutat sze­gélyező fák közt, miközben kellő távolságot tartott a par­koló kocsiktól.

A póni szürke volt, szép, jó felépítésű és hétéves. Ily módon pusztán öt évvel volt fiatalabb lovasánál, akinek halvány bőre és távol ülő kék szeme a Bruttenholmok jel lemző vonása, és akiről nagyatyja, ha ő nem volt a közelben, azt szokta mondogatni: - Még nem láttam gyereket, aki ilyen átkozottul jól megülte volna a lovat!

Ezenkívül rendkívül jólnevelt volt. Ez nyomban magya­rázatul is szolgál arra, hogy amikor egy férfi kiszállt sportkocsijából és elindult felé azzal a nyilvánvaló szán­dékkal, hogy szóba elegyedjen vele, meghúzta a kantár­szárat, és udvariasan várakozott.

A harmincas éveinek közepén járó, jó felépítésű, az átlagnál kissé magasabb férfin nem volt semmi rendkívüli. A kocsija, melyből az imént szállt ki, nem volt sem új, sem régi, és ugyanez állt öltözékére is. Bajszának ellenére, amely halványan a Királyi Légierő tagjaira emlékeztetett,

• 6 • o • o • o • o • o • o • • o • o • • o • o •

• o • o • o • o • o •

• o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • • o • o • o • o •

mégis volt benne valami, aminek alapján Derek, még mielőtt a férfi megszólalt volna, biztosra vette, hogy amerikai. Talán a nyakában lógó fényképezőgép miatt.

A féri megszólalt: - Bocsásson meg, de még soha nem láttam angol rókavadászatot. Épp azon töprengtem: vajon hol lehetnek a kutyák?

Némi erőfeszítés árán Dereknek sikerült elfojtania egy, vigyort. - A falka hamarosan itt lesz - mondta, és ujjával mutatta az irányt. - Látni fogja őket, az istállók mögül fognak előbukkanni.

A nap megcsillant a férfi szemüvegén, amint fejét a jelzett irányba fordította. - Merről? - kérdezte. - Nem jelent problémát, ha készítek néhány felvételt? - Azzal megemelte fényképezőgépét, és Derekre mosolygott.

Dereknek valahogy szimpatikus volt. - Hát persze hogy nem - válaszolt a f iú. - És ez a hely itt épp jó is lesz. Tudja, először a ház körül hajtunk, aztán nyomban erre jövünk.

Patkódobogás hallatszott a kemény gyepen, és egy kifogástalan öltözékű Adrián Messenger közeledett, rövid vágtában, hatalmas, f ickándozó pej lován. Észrevette Dereket, meghúzta a kantárt, és többnyire komor arca széles mosolyra derült.

- Derek, te szívtipró! - mondta. - Pamela Travers már tűvé tette érted az egész környéket. Mit akarsz - össze­törni a szívét?

Derek elpirult, lángoló tizenkét éves pirulását nevetés­sel próbálta leplezni. - Jaj, Adrián, szállj le rólam! mondta, és oldalvást pillantott a férfira, akivel beszélt, hogy vajon rájuk figyel-e.

De nem figyelt. Fényképezőgépét arca elé emelve Adrianról készített felvételeket, és addig abba se hagyta, amíg Adrián pej lován el nem ügetett. De aztán így szólt :-Ez ki? Valami fejes a vadászaton?

Derek a megkönyebbüléstől szószátyár lett. - Az unoka­testvérem, Messenger őrnagy. Ő is tagja a Falkavadá-szoknak, ez minden. Tudja, minden tag rózsaszínt visel.

- Rózsaszínt? - kérdezte a férfi. - En ezt sokkal inkább vörösnek nézem.

- Tudom, hogy egy kicsit bután hangzik - mondta Derek. - De ezt mindig is rózsaszínnek hívták. És minden tag cilindert visel. A Mester, a Titkár, a Falkaőrző és a Hajtók pedig vadászsapkát. Erről lehet megismerni ő k e t í

- És ön? - A férfi közelebb lépett, és kezét a póni nyakára tette. - Ön is a társasághoz tartozik? - Tekintete végigpásztázott Dereken a csizmájától a keménykalapjá­ig, de miközben beszélt, mosolygott, és Derek a Kérdés ellenére még mindig szimpatikusnak találta.

- Hát - szóval én még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy tag lehessek - válaszolta a fiú, és nem tudta megállni, hogy le ne pillantson rövid, fekete kabátjára.

- Szerintem így is remekül mutat. - A férfi hátralépett. Nem bánja, ha lekapom? - Felemelte a fényképezőgépet, beállította, és Derek közben észrevette, hogy a szemüveg mögött, a jobb szeme mellett rángatódzik egy kis izom.

A gép kattant, és a férfi leeresztette. - Köszönöm mondta, és ismét közelebb lépett, majd kinyújtotta a kezét. - A nevem Lovett. - Kanadai vagyok, Torontóból. I

Derek megrázta a kezét. Közben arra gondolt, hogy a kanadaiak nyilván olyanok mint az amerikaiak, ők is egyfolytában kezet fognak. Megrögzött szokása volt, hogy utált hencegni a címével, ezért azt mondta: Az én nevem pedig Bruttenholm - Derek,Bruttenholm.

Nevét a régies kiejtéssel mondta, de a lényegen ez sem változtatott. A férfi rámeredt, majd azt mondta: - Hé! Ezek szerint rokona Gleneyre márkijának?

Derek így válaszolt: - Nos - igen. Szóval az unokája vagyok. - Most már kényelmetlenül érezte magát, egyálta­lán nem volt benne biztos, hogy a férfit még mindig annyira szimpatikusnak találja.

A ház felé pillantott, és meglátta a szabadulás útját. Az

20 Báftffft

istállók mögött megjelent a falka, a kutyák ott örvénylettek a Falkaőrző hatalmas pej lovának óvatos patái körül, így gzt mondta: - Elnézést, mennem kell - a férfira mosoly­gott, majd nyomban meg is feledkezett róla, amint póniját rövid vágtára fogva ellovagolt.

Sejtelme sem volt - honnan is lehetett volna? - , hogy néhány héten belül e férfi megtalálása és letartóztatása rendkívül fontos feladatot jelent majd nemcsak a Scotland Yardnak, hanem Nagy-Britannia és Írország területén minden rendőri erőnek, nem is szólva a kanadai domíni-umró l . . .

Másnap, azaz pénteken George Firth dandártábornok, a D. S. O. háborús tiszti kitüntetés stb. tulajdonosa megbe­szélés szerint régi barátjával és tiszttársával, Adrián Mes-sengerrel ebédelt. Firth tábornok negyvenes éveinek vége felé járt, és vagy tizenkét évvel idősebb volt vendéglátójá­nál, mégis meleg érdeklődést tanúsított iránta, ami, tekin­tettel a köztük lévő kor- és rangkülönbségre, meglehető­sen rendkívüli. Meglehetősen rendkívüli, egészen addig, amíg figyelembe nem vesszük azt a tényt - melyről kettőjükön kívül gyakorlatilag senki sem tud - , hogy a fiatalabb férfi nem egyszer, de háromszor mentette meg az idősebb életét.

Egy beugróban ültek az ablaknál, amely a havaseső-mosta St. James Streetre nézett - és Adrián Messenger végre a tárgyra tér.

Váratlanul, a kávé- és szivarcsöndet megtörve így szólt: - Ide figyelj, George, kínos helyzetben vagyok. Tudnál segíteni?

- Természetesen, öregem - mondta Firth. - Mit tehe­tek?

Adrián így válaszolt: - Elég ronda dolog, de a régi szép időkre kell hivatkoznom és ö ö . . és ö ö . . .

- A megtett szolgálatokra? - mondta Firth. - Nos, hajtsd be a tartozást. Itt az ideje.

- Tudom, hogy a Scotland Yardnál vagy - mondta Adrián - , de azt már nem annyira, hogy mi a fe lada tod . . .

- Ez nem csoda - mondta Firth. - Feladatköröm nincs besorolva, ráadásul nem is állandó. Amolyan szárnyse-gédi aprómunka. Ideiglenes szolgálatot teljesítek a Bűn­ügyi Nyomozó Osztály vezetője mellett.

- Az Lucas*, igaz? * '- Igen. Remek fickó. Érti a do lgá t . -F i r th tábornok csak

beszélt, de közben vendéglátója arcát figyelte. - Szeretném - mondta Adrián - , ha megtennél nekem

valamit - anélkül, hogy tudnád a miértjét. Ha nem tudod megtenni, akkor egyszerűen csak mondd meg. - Egyik belső zsebéből elővette levéltárcáját, és a tárcából azt a névsort, amelyet két nappal ezelőtt oly nagy gonddal állított össze. Széthajtogatta, rápillantott, majd átadta vendégének. Aztán azt mondta: - Tíz név; tíz valószínű foglalkozás; tíz cím. Szanaszét és összevissza az egész k i rá lyságban.. .

Firth tábornok alaposan áttanulmányozta a cetlit, majd fölpillantott. - Vagyis, mit tegyek?

- Érdeklődj utánuk - mondta Adrián. Most ő volt az, aki társa arcát figyelte. Mintha számított volna arra a homlok-ráncolásra, ami megjelent, mert gyorsan hozzátette: -Nagyon jól tudom, hogy a Scotland Yard csak Londonnal foglalkozik. Ellenben azt is tudom, hogy be tudnak sze­rezni bármilyen információt a többi rendőri erőtől. Bárhon­nan.

Firth ismét a névsorra nézett. - Hogy érted azt, hogy érdeklődjem utánuk?

- Úgy, ahogy mondtam, csak ennyi - mondta Adrián. -De ne hivatalosan. Arról van szó, nem akarom, hogy a családjukat rendőrök zak lassák . . . - Egy pillanatig habo-

Sir Egbert Lucas, helyettes rendőrfőnök, a Scot land Yard Bűnügyi Nyomozó Osztályának vezetője.

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • • o • o • o • o • o • o • 5 • o • o • o

zott, gondosan megválogatta következő szavait, majd áthajolt az asztalon, és ujjával'a névsorra mutogatott. - A kérdést talán így fogalmaznám: Vajon ezek az emberek a megjelölt cím alatt é lnek -e? . . . Azt hiszem ez így megfe­lelő lesz.

- Tegyük fel, hogy elköltöztek - mondta Firth. - Azt is tudni akarod, hogy hová?

- Nos - ha gondolod. - Úgy tűnt, Adriant ez nem izgatja különösebben.

Firth ezúttal egyenesen ránézett. - Egy pillanat, most hadd beszéljek én - mondta. - Először is, jól tudod, hogy ezt megteszem neked, úgyhogy erről ennyit. De azt is tudod, hogy ehhez nincs jogom. Nem pazarolhatom az adófizetők pénzét olyasmire, ami privát szeszélynek tű­n i k . . .

- Szeszélynek! - nevetett fel Adrián; nevetése éles volt, és benne a vidámságnak semmi jele.

- Azt mondtam, hogy „tűnik", nem? - Firth most már cseppet sem leplezte saját nyugtalanságát. - Én azonban azzal hízelgek magamnak, ismerlek annyira, hogy biztos lehessek benne, jó okod van minderre. Igazam van?

- Tökéletesen - mondta Adrián, és kiürítette konyakos poharát.

- Akkor lenne egy javaslatom. - Firth összehajtogatta a cetlit, és elrakta saját levéltárcájába. - Egész idő alatt figyeltelek, öregem - és e mögött az eredj-a-pokolba álarc mögött olyan feszült vagy, akár egy felajzott íj. Mi lenne, ha mégis beszélnél nekem róla? - habozott, de tekintetét egy pillanatra sem vette le Adrianről. - Az az érzésem, hogy bármi legyen is ez, nagy dologról van szó.

- Nagy dologról! - mondta Adrián ugyanazon a han­gon, ahogy a „szeszélyt" mondta. Majd így folytatta: -Olyan nagy dologról és o l y a n . . . olyan hihetetlen, hogy még nem merem elmondani senkinek. - Állhatatos ko­molysággal nézett Firthre. - Ez az igazság, George. Szóval, segíts nekem!

- Rendben - mondta Firth. - Akkor azt mondd m e g , . hogy milyen hamar van szükséged erre az információra. Tudod, eltarthat egy ideig, amíg összeszedjük. Különösen úgy, ahogy te akarod.

- Holnap Amerikába megyek - mondta Adrián. - Úgy két hét múlva jövök vissza. Az korai?

- Úgy tűnik, n e m - m o n d t a Firth, és különleges gonddal verte le szivarjáról a hamut.

De azért elgondolkozott a hallottakon; olyannyira elgon­dolkodott, hogy Adrián azt mondta: - Semmi értelme most elméleteket gyártani, George. Ezzel csak egészen hamis következtetésekre jutsz. Mint például az, amire most gondolsz - hogy én azt képzelem, lelepleztem valami kommunista, fasiszta vagy akármilyen összeesküvést. -Elmosolyodott Firth arckifejezésén, de mosolya hamar elhalványult. - Hidd el nekem - mondta - , nincs itt szó semmiféle összeesküvésről. Különben is, ha igazam van, akkor ez mindenféle politikánál régebbi b ű n . . .

Ennél többet azonban nem mondott. Firth t i l takozása ellenére rendelt még egy konyakot, és aztán beszélt még erről-arról, de amarról soha, mígnem végül mindkettőjük­nek menniük kellett.

A klub lépcsőjén, miközben Firth taxijára vártak, elbú­csúztak egymástól. A kocsi megérkezett, Firth azt mondta a sofőrnek: - Az Új Scotland Yard - és kinyitotta az ajtót, aztán, valamiféle megmagyarázhatat lan oknál fogva azon kapta magát, hogy megfordul, visszamegy Adrianhez, kezet fog vele, és azt mondja: - Jó utat, öregfiú - vigyázz m a g a d r a . . .

Úgy húsz óra múltán, t izennyolcezer láb magasan az Atlanti-óceán felett, az Empire Air Lines hatalmas repülő­gépe mjnden gond nélkül repült nyugat felé. Már több órája elhagyták Angliát, és az utasok ebéd utáni kényelembe helyezték magukat. A fő utaskísérő épp egy diszkrét

körutat tett közöttük, míg a konyharészben két csinos kedvence a felszállás óta első ízben lazított egy kicsit egy csésze tea mellett.

- Pocsék egy társaság - panaszkodott az egyik légikis­asszony, egy magas, megkapóan göndörödő hajú vörös. -Az enyémek közt csak egy jóképű férfi van - az meg olyan, mintha nem is tudna a női nem létezéséről! - Adrián Messengerről beszélt, aki üres tekintettel, komor gondola­tokba mélyedve bámult ki az ablakon.

- Elég baj - mondta a másik légikisasszony, aki ala­csony volt, karcsú és sötét hajú. - Az én. oldalamon azonban van valami, kislány. Rögtön az elején. Francia. -Ő viszont Raoul Pierre Étien Anne-Marie St. Denis-ről beszélt.

Az említett úriember e pillanatban épp cigarettára gyúj­tott, és amint azt repülőútjai során megszokta, konkrétan nem gondolt semmire, de úgy nagy általánosságban mindenre. Harmincöt éves volt, már amennyiben az ember a kort időben méri; sokkal idősebb, ha mondjuk a tapaszta­latot rőffel mérnénk. Hatalmas férfi, magas, széles vállú, és az a hanyag, kissé viharvert elegancia lengi körül, ami cuspán a regényekben az angol férfi sajátja. Nyugalmi állapotban arca megnyúlt, kifejezéstelen volt, és enyhén csontvázszerű. Ám ha elmosolyodott, mint például most is, valamiféle futó gondolat hatására, mindez teljesen meg­változott. Sok nő szerint veszélyesen megváltozott.

Raoul, Adrián és utastársaik számára a repülőgép az utazás gyors és fényűző eszköze volt; ám a Belle of Liverpool óceánjáró teherhajó hídjáról nézve csupán egy ezüstös játékszer az égen, apró és vakmerő.

- Oda nézz! - mondta a Belle kapitánya fölfelé muto­gatva ifjú harmadtisztjének. - Uramfia, ha ezt megmutat­hattam vón apámnak és elmondhattam vón neki, hogy harmincöt vagy tán negyven emberi lény van ott fönn, hát azt mondta vón, hogy elment az eszem!

- Megértem, uram - mondta a harmadtiszt. - Ez bizony fantasztikális - ez az. - Majd tovább bámult felfelé - aztán, ahogy a kapitány nehézkesen elindult visszafelé a lejárat, a kabinja felé, hirtelen furcsa, magas hangon felkiáltott: -Nézze!

A kapitány gyorsan visszafordult. Tekintete követte az ifjú fölfelé hadonászó karját, és megint a repülőt látta, majd azt mondta: - Úristen!- és visszafojtott lélegzettel figyelt.

Az ezüstös játékszer ahelyett, hogy simán lebegett volna, excentrikus mozgással hirtelen irányt változtatott. Vadul rázkódott, először felfelé lökődött, aztán lefelé, mintha valami láthatatlan kéz rángatná. És akkor zuhanni kezdett, szörnyű, fékezhetetlen tunyasággal, miközben két fekete füstcsíkot húzott maga u t á n . . .

A Belle kapitánya a hajótelefonhoz rohant. Üvöltve parancsokat adott ki, és a hajó irányt változtatott. Távírója üzenetek özönét kezdte zúdítani, és a hajótest remegett, amint a gépház teljes erőre kapcso l t . . .

Sok-sok tengeri mérföldnyire a repülő már csak egypár ezer láb magasságban volt az óceán felszíne felett, és az a rettenetes, tunyának tűnő zuhanás most pil lanatokon belül egy még rettenetesebb, eszeveszett vízbe csapó-dássá válhat - amikor a sors szeszélye vagy a pilóta bravúrja folytán a gép oldalt fordult, és rézsút csobbant a v í z b e . . .

A fém a vízzel sziszegve, sisteregve, hatalmas vízsuga­rat lövellve ért össze. A gép szárnya felgyűrődött, és a szétroncsolódott test lassan abba az irányba dőlt, ily módon feltárult egy tátongó nyílás ott, ahol egykoron a vészkijárat ajtaja volt és egy másik, sötét, egyenetlen szélű üreg, mélyen a gép törzsén.

A kiszakadt ajtajú vészkijáraton, egy pillanattal azelőtt, hogy az a hullámszintet elérte volna, három emberi test hullott ki, tán a véletlen játéka gördítette ki őket is, akár a többi élettelen csomagot.

• o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

Három. Több nem, mert a nyílást immáron mérhetetlen tonnányi víz nyomása zárta el.

A géptest mélyebbre süllyedt, és lassan merült a szürke hullámok völgyébe - mígnem odabenn, egy valahol még égő tűz végül elérte az üzemanyagtartályt.

Tompa dörrenés hallatszott, és nyomában füsttől feke­te, roncsokkal teli vízoszlop emelkedett tizenöt lábnyi magasan a l evegőbe . . .

Raoul St. Denis úgy fél perccel ezelőtt tért magához és ért a víz felszínére. Forgott körülötte a világ, és a víz olyan hideg volt, hogy egy pillanatig azt hitte, folyékony lángok veszik körül. Mindene sajgott, de kapott levegőt, és karja, lába nem mondta fel a szolgálatot. Ösztönösen úszott, és ösztönösen igyekezett minél távolabb kerülni a roncstól.

Feje valami kemény, szilárd anyagnak ütközött, és a következő pillanatban már egy jól megépített, nagy méretű ketrec léceibe kapaszkodott - a gépből kihullott tárgyak közül talán ez volt az egyetlen, amely használható tutaj­ként szolgálhatott.

Ekkor azon kapta magát, hogy nevet, de ettől éles fájdalom hasított belé, így abbahagyta. Fejében édesanyja szavai visszhangoztak. Mindig erősítgette, még közvetle­nül halála előtt is, régi, fél ig-meddig tréfás hitét, hogy fiának nem annyi élete van, mint egy macskának, hanem mint há romnak . . .

Bizonytalanul épp azt próbálta meg kiszámítani, hogy a huszonhét lehetőségből vajon hányat merített már ki az elmúlt tíz év alatt, amikor az a végső robbanás elpusztította a repülőgép utolsó maradványait is. Ketrecébe kapasz­kodva vadul hánykolódott egy örvény peremén, és döb­bent iszonyattal figyelte, amint az lassanként elhal és magával ragadja a hatalmas gép utolsó nyomait is.

Az utolsó nyomait is - kivéve két sötét, tehetetlenül hánykolódó gömbölyű valamit, amit csak akkor vett észre, közte és az eltűnt gép helye között.

Meredten nézte a közelebbit - és látta, hogy egy fej. Egy nő feje. A nő még élt, mert úszott. Erőtlenül, de úszott.

A ketrecét maga előtt tolva, lábával a nő felé kapáló-dzott. Abban a pillanatban egy hullám felemelte és eltűnt a szeme elől, majd a következő, szürke vízfallal lezuhant, mire a férfi kinyújtotta a kezét, megmarkolta a haját, és magához húzta épp akkor, amikor már süllyedni kezdett. A kis, sötét hajú légikisasszony volt. A lány szeme csukva, az arca halottfehér, halántékán pedig egy hatalmas zúzó­dás sötétlett. Még lélegzett, de nem volt igazán eszméleté­nél, ezért Raoul St. Denis megtette azt az egyetlen dolgot, amit tehetett. Rémálomnak beillő küzdelemmel sikerült kihúznia övét, a lány karja alá csúsztatta, majd a ketrec két lécén átbújtatva összecsatolta, így nem kellett tartania a lányt, hogy a feje a víz felszínén maradjon.

Mire ezzel elkészült, úgy érezte, hogy teljesen kimerült, de ekkor ismét meglátta a másik kerekséget. Ez is egy fej volt - egy férfi feje. A férfi is úszott. Ösztönösen, kézzel­lábbal kapálódzott, akár a kutya, hogy a felszínen marad­jon.

Raoul kényszerítette magát, hogy elhagyja tutaja bizton­ságát. Karjával átfogta a férfit, majd erejének utolsó cseppnyi maradékával elrugaszkodott, és ismét sikerült megmarkolnia a ketrec léceit. Ujjai úgy zárultak a fa köré, akár az acél. Pihent, egészen addig, míg a másik kezének súlya már elviselhetetlenné vált, és tudta, hogy most a férfit is ugyanúgy, ahogy a lányt, a ketrechez kell kötöznie.

A férfi szeme nyitva volt, és ajkai egyfolytában mozog­tak, mintha beszélni próbált volna. Ennél több erőfeszí­tésre azonban, úgy tűnt, képtelen. Arca furcsán kékes színű volt, és sötét vér bugyogott egy, a fején lévő sebből.

Raoul ismét szédülni kezdett, és ez éppúgy megnehezí­tette számára a gondolkodást, amint az oldalát szaggató fájdalom a fizikai erőfeszítést. Ennek ellenére sikerült leküzdenie azt a kétségbeesett vágyat, hogy elengedje a

l 22 sasivá

férfit, így aztán percek, órák vagy tán eonok múltán végül a másik test is ott volt a kis tutajhoz erősítve.

Ez az erőfeszítés teljesen kimerítette, ezért Raoul mind­két kezével megmarkolta a ketrec tetejét, és felhúzódzko¬dott, hogy testével is rátámaszkodhasson. A lába már teljesen elgémberedett a kegyetlenül hideg víztől, és úgy érezte, mintha testébe egyfolytában egy izzó szuronyt döfködnének. Agya meg mintha teljesen megzavarodott volna, nevetséges, kusza nyelvi problémák kavarogtak benne. A férfit saját bretelle-\é\ie\ kötözte oda, és most sehogy se jutott eszébe, hogy ennek Angliában mi a heve. A nadrágtartó az óceán egyik oldalán braces, a másikon suspenders... De melyik me l y i k? . . . Braces - suspen-ders . . . Suspenders - b r a c e s . . .

A világ egyre gyorsabban forgott körülötte, agya egyre sebesebben zakatolt, míg végül nem maradt benne egyet­len gondolat s e . . . Szeme lecsukódot t . . .

Mire ismét kinyitotta, a napnak már nyoma se volt az imbolygó szürke égen, és a szürke víz hullámzása mere­dekebb volt, amint a ketrec lezuhant, majd ismét a ma­gasba emelkedett. Egyik oldalán a lány néma volt, tán halott, vagy még mindig eszméletlen. A másik oldalán a férfi beszélt, hangosan, mély, monoton hangon.

- . . .messenger - mondogatta .. .messenger . . .mes¬senger. . . - Majd: - J o c e l y n . . . e lkapot t . . . m o n d . . . Joce lyn . . . elkapott mond J o c e l y n . . . - A szavak össze­függéstelenül, tagolatlanul törtek elő, mint valami tönkre­ment gépfegyver golyói. Ekkor a hang megemelkedett. -.. . fénykép. . . f énykép . . . - mondta. Ezután még nehe­zebb volt megérteni, valami olyasmi jött, hogy: - Emmás könyv George Emmás könyv George Emmás könyv Em­más könyv Emmás k ö n y v . . .

Ezt követően elhalt a hang, elnémult. De ez a könnyebb­ség csak rövid életű volt, mert néhány perc múlva ismét rákezdett erre a badarságra. Minden eddiginél hangosab-ban. - . . .minden partvist - üvöltötte - . . .teljesen lesö­pört . . . csak egy . . . partvis maradt . . . . teljesen . . . lesöpört . . . teljesen . .

Hirtelen elhallgatott, a szavak valami furcsa, bugyboré­koló hangba fulladtak, ami talán egy köhögés lehetett.

Raoul azonban már nem figyelt rá. Amint egy magas hullám tetejére értek, meglátott va lami t . . .

Tőlük nem is olyan messze, meglátta egy hajó hatal­mas, csillogó testét. Orra úgy szelte a habokat, mintha nem is hullámverésen, hanem tükörsima vízen haladna, és egyenesen feléjük ta r to t t . . .

Vagy négy órája múlt, hogy a Belle of Liverpool el kezdte a keresést, amikor a Southamptonba tartó Black Star ten­gerjáró, a Carpathia csónakja felvette a túlélőket. Ketten voltak - Raoul St. Denis és a lány. A Carpathia orvosa szerint a másik férfi, aki Adrián Messenger volt, talán egy órával megmentésük előtt halt m e g . . .

A katasztrófáról szóló első jelentések óta az úgyneve­zett civilizált világ nagyobb részét szinte elárasztották az újabb hírek - a televízióban, a rádióban és (egy kis késéssel, ahogy ennek már manapság lennie kell) az újságokban. Ez utóbbiak azonban megpróbálták ellensú­lyozni lemaradásukat a harsány és sötét főcímekkel, ennek skálája az első, „LÉGI SZERENCSÉTLENSÉG AZ ÓCEÁN FELETT - FELŐ, MINDENKI ODAVESZETT'- tő l az üvöltőén feltűnő, tömör, Egyptienne betűtípusú rikoltá­sig terjedt: „TÚLÉLŐKA VÍZBEN!"

Mivel az Empire Air Lines angol érdekeltség, ezért az izgalom talán a Brit-szigeteken volt a legnagyobb. De Franciaország és az Egyesült Államok szorosan a máso­dik helyen állt. Franciaország azért, mert Raoul St. Denis nemcsak a nap hőse volt, hanem köztudomásúan az egyik tegkitűnőbb párizsi újságíró is; Amerika pedig azért, mert a 9ép utaslistáján szerepelt két szenátor és egy filmsztár, nem is szólva Adrián Messengerről. Ez utóbbi ugyanis, bár

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • • o

brit állampolgár, mégis a Tengerentúl egyik legsikeresebb regényírója és legalábbis részbeni örököse a nemzeti ereklyeként számon tartott Nagy Üzlet, a „Messenger's Five-and Dime" milliárdjainak.

A hét végére már többet lehetett tudni,és még több volt a feltételezgetés, ezért a hétfő reggeli főcímek egy újabb őriöngést indítottak el, amely a Times mértéktartó „REPÜ­LŐSZERENCSÉTLENSÉG - MEGLEHET, HOGY EGY BOMBA OKOZTA" címszavától egészen a Express hatal­mas, hisztérikus „??SZABOTÁZS??"-áig terjedt.

Ám e történet célját tekintve talán az lesz a legjobb, ha a Morning Planetcikkét idézzük. A vezető londoni napilapok közt akkoriban még viszonylag újnak számító Planet egy kellemes, közbülső hangnemet ütött meg a nehézkes tiszteletreméltósácj és a lármás szenzációhajhászás kö­zött. A megfelelő főcím alatt, egy szolgálataiért meglehető­sen túlfizetett regényírónő írta az erről szóló cikket, amely a következőképpen szólt:

A Morning Planet képviselőjeként nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy néhány más újság tudósítójával egyetemben interjút készítettem azzal az egyetlen ember­rel, aki első kézből szolgálhat információval arról a szörnyű szerencsétlenségről, amely az elmúlt szombat reggel, az Empire Air Lines A tlanti-óceánba zuhant gépének fedélze­tén tartózkodó negyvenegy ember halálával végződött.

Ez az ember, Raoul Pierre Étien Anne-Marie St. Denis, maga is párizsi újságíró, aki szülőhazájában, Franciaor­szágban közismert, híres, kortárs személyiségekkel készí­tett kitűnő interjúiról és elemzéseiről. M. St. Denis, aki pillanatnyilag Londonban tartózkodik, hogy egy hasonló cikksorozatot írjon angol személyiségekről, a szó szoros értelmében egy „röpke" útra készült New Yorkba, hogy néhány napon belül ismét visszatérjen.

Most, hogy huszonnégy órán belül ismét köztünk van, M. St. Denis - bár őt magát zavarja ez az elnevezés - a nap hőse. Puszta szerencse, hogy a repülőgépből a tengerbe lökődött; puszta szerencse, hogy rátalált egy, a csomagtérből kihullott úszó ketrecre, ám M. St. Denis nemcsak önmagát tartotta a felszínen öt órán át a fagyos tengerben, hanem, nyilván rendkívüli veszélyeket vállalva, megmentette a szerencsétlenség két másik áldozatát is. Annak ellenére, hogy rendkívül sokkos állapotban volt és fájdalmas sérülést szenvedett (három bordája törött el), ezt a két embert valamiképp a törékeny tutajhoz vitte, és feltehetően emberfeletti erőfeszítések árán sikerült odakö­töznie őket oly módon, hogy fejük a víz felszínén maradjon. E két áldozat egyike Miss Rose Matson, a személyzet tagja, légikisasszony; a másik, közismert háborús regé­nyek írója, Adrián Messenger, a mesés Hiram Messenger-vagyon társörököse és Gleneyre márkiné unokaöccsének fia.

Közismert már az a tragikus hír, hogy Messenger őrnagy belehalt sérüléseibe, még mielőtt hármójukat a Carpathia fedélzetére vették volna; ellenben örömmel jelenthetem, hogy az orvosok Miss Matson felépülését illetően (aki még túlságosan gyenge ahhoz, hogy kérdéseinkre feleljen) több mint bizakodóak...

Most érkeztünk el ahhoz a felfedezéshez, ami minden bizonnyal felháborítja majd az egész világot! E tény hivatali körökben már ismert, ám most tárjuk először a nyilvános­ság elé.

FELTÉTELEZIK, HOGY A KATASZTRÓFÁT A HATAL­MAS REPÜLŐGÉP POGGYÁSZTERÉBEN TÖRTÉNT ROBBANÁS OKOZTA; EGY ROBBANÁS, MELYNEK SEMMI KÖZE NEM VOLTA GÉP MŰKÖDÉSÉHEZ!

M. St. Denis, aki maga is rendelkezik pilótaképesítés­sel, nem csupán tapasztalt repülő mind polgári, mind katonai értelemben, hanem (háborús szolgálatából kifo­lyóan) a robbanóanyagok tekintetében is szakértő. Ily módon komolyan fontolóra kell venni azon feltételezését,

mZXn 23

miszerint nem balesetről van szó, hanem a szerencsétlen­séget valamiféle nagy erejű robbanóanyag időzített robba­nása okozta - MÁS SZÓVAL, EGY BOMBA!!!...

Legkevésbé sem szeretném, ha szenzációhajhászás­sal vádolnának, ezért hadd idézzem M. St. Denis szavait. Folyékonyan beszél angolul (csakúgy, mint öt másik nyelven), elbűvölő akcentussal. Álljanak hát itt saját sza­vai:

- Azt kérdi tőlem, hogy történt - mondta. - Én mindezt rendkívül óvatosan mondom. Amint ezt már a hivatalos vizsgálatok során is elmondtam... Nyugodtan repülünk, az önök mértékegysége szerint alig valamivel húszezer lábnyi magasság alatt. Semmi sem utal arra, hogy haladá­sunkat bármi is zavarná. Aztán egyszerre, közvetlenül alattunk, egy robbanás! Nem az essence - az üzemanyag - robban, hanem valamiféle nagy erejű robbanóanyag... A robbanás jelentékeny mértékű. Rendkívül jelentékeny. Egy nyílás jelenik meg a padlón, és tűz üt ki. Van néhány halott és jó néhány sebesült. Maga a gép zuhan, nekem azonban rendkívüli szerencsém van. Lent vagyok saját ülésem és a következő ülés között, minden érzékszervem működik, csupán néhány bordám repedt meg. Most már azonban kitör a pokol, amint egyenes vonalban zuhanunk lefelé. Egyszer, vagy talán kétszer megpördülünk a leve­gőben ...

Ha a repülőgép így, zuhanva éri el a tengert, akkor én most nem lennék itt. A becsapódás előtt azonban történt valami. Talán csoda? Vagy a pilótának sikerült vissza­nyerni uralmát a gép fölött?... Ezt már nem tudjuk megválaszolni... Mindenesetre az utolsó, talán hatszáz méteren a gép siklik. Meredek szögben, de siklik.

Vízbe csapódásunk ennek ellenére pokoli erejű! Minden és mindenki előrezuhan. Az ajtó helyén egy nyílás tátong, és én valahogy átjutok rajta. A fejem nekiütődik a nyílás odalának, és elvesztem az eszméletemet. Mire magam­hoz térek, a vízben vagyok. Nagyon hideg. Úszom, és akkor ott találom ezt a lécketrecet - egy újabb csoda! Ekkor a gép magától felrobban, valószínűleg azért, mert a tűz végül elérte az essence-f.

- Aztán ott találok még két személyt a vízben - fejezte be M. St. Denis. - Ezután... Erről már ön is éppannyit tud, amennyit jómagam.

Ennél többet sem nekem, sem bármelyik kollégámnak nem sikerült megtudni tőle. Lévén maga is újságíró, M. St. Denis hajlandó volt nyilatkozni, de ennél többet nem mondott. Amint azt már korábban említettem, rendkívüli módon ellenzi, hogy hősként kezeljék-és arra a következ­tetésre jutottunk, hogy semmi esetre sem óhajt magáról beszélni. Mindazonáltal megpróbáltunk választ kapni né­hány kérdésünkre, különösen arra, hogy ő, személy sze­rint mit gondol a bomba esetleges eredetéről. Nem volt hajlandó találgatásokba bocsátkozni, mondván, hogy en­nek eldöntése a hatóságok feladata.

Természetesen ez így igaz - bár nyomban felötlik bennem, amint bizonnyal az olvasók ezreiben is, hogy vajon képes-e bárki, bármit is eldönteni, vagy bármiféle következtetésre jutni, amikor a gépnek minden maradvá­nya, minden, ami benne volt, köztük a többi utas holtteste is, most ott van valahol szétszórtan az Atlanti-óceán fenekén egy olyan régióban, ahol a rendkívüli mélység meghiúsítja a mentésnek még a lehetőségét is?

Nos, ha szabad ezt a kifejezést használnom, valóban ez itt a kérdés...

Ez egyben jelzés is nekem, hogy ne írjak már a fontos dolgokról, mint az igazi riporterek, hanem fordítsam figyel­mem azokra az apróságokra, amelyek-nézzünk szembe vele ? - nememnek jó részét sokkal inkább érdeklik...

Elsőként a ketreccel kezdeném. Ez az egyszerű tárgy elejétől fogva lenyűgöz: nekem szokatlannak, hadd ne mondjam, valószerűtlennek tűnt, hogy ilyesmit találjon az ember egy repülőn. Amikor meghallottam, hogy M. St.

Denis maga is a „csoda" szót használja ezzel kapcsolat­ban, olyan kíváncsi lettem, hogy addig zaklattam az Empire Air Lines tisztiviselőit, míg végül sikerült mindent megtudnom róla.

Először is, ez valóban szokatlan tárgynak minősül egy repülőgépen, még a poggyásztérben is. Másodszor, kü­lönös története van. Külön megrendelésre, szakértő lon­doni asztalosok készítették, és azért szállították New Yorkba, hogy légi úton hozhassák benne Angliába az Empire Air Lines igazgatójának felesége által nemrégj. ben Amerikában vásárolt díjnyertes pudlit. Ha az ember belegondol, hogy egy ilyen tárgyat az Empire Air Lines eddig még soha nem szállított, és hogy ez valamiképp épségben maradt a bomba robbanásakor, majd ezután kisodródik a roncsból, hogy a kellő időben tutajként lehes­sen használni - nos, ezek után nyilvánvaló, hogy amikor M. St. Denis a „csoda" szót használja, az nem szókép csupán...

És így folytatódik a cikk tovább-tovább. A szerencsétlen­ség a többi újságban megjelent történeteivel egyetemben, ezt is százak és ezrek olvasták London-szerte; olvasták otthon és irodákban, vonaton és buszon, teázókban, éttermekben és bárokban.

Az egyik ilyen bár South Kensingtonban a Wardlaw's Hotelben volt. A Wardlaw's-t csöndes kényelme és rendít­hetetlen korrektsége tette már ötven éve a visszavonult hivatalnokok, ide látogató egyházi személyek és néhány üzletember meg értelmiségi menedékévé, akiknek van hozzá szemük, hogy felismerjék a jót. A bár ugyan apró és egy kicsit sötét, de az ital, amit felszolgálnak, jó, és a helyiség sohasem túlzsúfolt.

Ami azt illeti, ezen a hétfő délelőttön - már majdnem dél volt - a csaposon kívül csupán egyetlen vendég ült a pultnál. Ez a vendég új volt a Wardlaw's-ban; egy amerikai, a vendégkönyv szerint Charles K. Hoag, Detroitból. Úgy tudták, hogy Mr. Hoag londoni üzleti útját kapcsolta össze számottevő városnézéssel. A harmincas éveinek közepén járó, simára borotvált képű, jó felépítésű és az átlagnál kissé magasabb Mr. Hoag csöndes modorú, konzervatí-van öltözködő ember volt, és úgy általában véve nem volt rajta semmi rendkívüli.

A hotel személyzete azonban nagyon kedvelte, különö­sen a csapos, akinek egészen valószínűtlen neve volt, Kidgerynek hívták. Kidgerynek, ennek a nyájas, külvárosi embernek csupán egyetlen panasza volt munkájával kap­csolatban, nevezetesen, hogy a Wardlaw's vendégköre általában nem az a típus, aki beszélgetne azzal, aki az italát keveri, ám Mr. Hoag kellemes kivételként erősítetteá szabályt. Mr. Hoag úgy tűnt, bármikor hajlandó rá, hogy eszmét cseréljen néhány időigényes általánosságról.

Ezen a hétfő délelőttön Mr. Hoag egy pohár Amontillado mellett a légi szerencsétlenségről szóló cikket olvasta a Morning Planet-beo, majd befejezvén letette az újságot, Kidgery ezt rögtön észrevette, és kapott az alkalmon.

- Szörnyű egy dolog ez azzal a repülővel, Mr. 'Oag! -mondta Kidgery.

- Ez bizony az - hagyta jóvá Mr. Hoag. - Meglehet, hogy régimódi vagyok, de én százszor inkább a hajóutat választom.

- Úgy látom, aszondják, hogy egy bomba vo l t -mond ta Kidgery. - Ami engem illet, én kétlem. •

- Szerintem ez is egy lehetőség - mondta Mr. Hoag. -De hát az újságok mindenfélét összehordanak.

- Tökéletesen igaza van, u ram-he l yese l Kidgery nagy nyomatékkal. - De bárhogyan is történt, az már egyszer biztos, hogy szörnyűség! Negyvenhárom élő ember azon a repülőn - azt' csak kettő maradt belőle! - Szemöldökét felhúzva, kérdőn pillantott Mr. Hoag üres poharára.

Mr. Hoag bólintott, mire Kidgery nagy elővigyázatosság­gal újratöltötte a poharat. - Azér' ez a francia remekül

o • o • 0 • 5 • o • o • o • o • o • •0 • c • o • 0 • o • o • o • 0 • o • o • o • 0 • o • o • o • o • o • 0 • 0 • • o • c • 0 • o •

0 • o • o • o • o • o • o • c • o • o • o • o o • o • o • <

o • c • o • o • o • <> • o • o

megállta a helyét - mondta. - Ahogy önöknél, Amerikában mondják, uram, „Legény a ta lpán! "

Mr. Hoag rábólintott. - És még szerencsés is - mondta. - Nem tehetek róla, de azér' nagyon sajnálom azt a

másik fickót - ingatta fejét Kidgery. - Azt, aki azon a tutajon vagy min meghalt. Asszem Messengernek hívták. Hogy ilyen közel jár hozzá, azt' mégis milyen messze, ha érti, hogy mire gondolok, uram.

Mr. Hoag kortyintott egyet italából. - Igen - mondta. -Nagyon szomorú.

Letette poharát, és kezével homlokához nyúlt, miköz­ben szórakozottan dörgölgetett egy pontot jobb szeme mellett, ahol rángatózni kezdett egy kis i z o m . . .

MÁSODIK FEJEZET Csütörtökre, bár a szerencsétlenség híreit még mindig első oldalon közölték, a sajtó által e témának szentelt hely kilencven százalékkal zsugorodott. A nyomozás teljes erővel folyt; vizsgálatot indított maga a légitársaság, az Alsóház egy bizottsága és, a Bűnügyi Nyomozó Osztály egy különleges részlege. Ám amíg ezeknek a többé-ke­vésbé tiszteletre méltó szerveknek bármelyike is valami­féle következtetésre jut, addig nemigen akadt közlendő, amivel csillapíthatták volna a közvélemény híréhségét. Más lett volna a helyzet, ha lehetőségük nyílik, hogy kapcsolatba lépjenek a túlélők bármelyikével, de Miss Rose Matson még mindig eszméletlenül lebegett élet és halál között*, ami pedig Raoul St. Denis-t illeti, őt rejtélyes módon eltüntették valami magánszanatóriumba, ahova még a legtalálékonyabb riportereknek sem sikerült ez ideig bejutniuk. »

Ugyanezen a csütörtöki napon tért vissza Rómából Londonba Anthony Gethryn, akit ott három, végtelennek tűnő hétén át foglalt le, sub rosa, egy rendkívül kényes és mérhetetlenül érdektelen diplomáciai küldetés.

A még megírásra váró jelentésektől eltekintve, külde­tése véget ért. Ennek szívből örült, ám arrnak már nem annyira, hogy visszatért. Rómában legalább sütött a nap, míg London hideg volt és koszos egy sötétszürke lepel alatt, ami mintha nem tudta volna eldönteni, hogy most köd legyen vagy sem. Mindennek tetejébe, ráadásul nem volt a városban az a két ember, akiket igazán látni kívánt. A fia ugyanis már visszatért az iskolába, felesége pedig Svájc­ban volt, ahová mindaddig nem követheti, míg az imént említett jelentések el nem készülnek.

White** az új Voisinnel jött ki elé a repülőtérre, és útban hazafelé Hounslow-ból Knightsbridge-en át a Stukeley Gardens 19-ig Anthony hangulata csak még nyomottabb lett. Még saját házában, midőn dolgozószobájában a lobogó tűz mellett melengette hosszú lábait, még akkor sem derült jobb kedvre. Talán ez magyarázza, hogy olyan készségesen elfogadta azt a meghívást, amelyet az első telefonálótól kapott.

Aki hívta, Lucas volt. És úgy tűnt, Lucas örömmel venné, ha Anthony aznap este vele vacsorázna.

- Szíves örömest - mondta Anthony. - Hol? - A klubombán - hangzott a telefonból, mire Anthony

csak annyit mondott: - Mikor? - Ez pedig, tekintettel arra, hogy véleménye szerint London legbarátságtalanabb in­tézményéről van szó, valóban mindent elárult lelkiállapo­táról. ,

- Úgy gondoltam, hét körül. - Lucas egy kicsit habozott,

* Miss Matson két nappal később meghalt, anélkül , hogy egyszer is visszanyerte volna annyira eszméletét, hogy kérdéseket tehessenek fel neki.

Anthony fidus Achates-e, hosszú évek óta hű szolgája.

• O • o • o • o • o • • o • o • o •

• o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o. • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

majd hangja alig észrevehetően megváltozott. - George Firth is ott lesz.

- Remek - mondta Anthony. - Örülök, hogy megismer­hetem. - Majd így folytatta: - Észrevettem valamit a hangodban, barátom. Miről van szó, valami baj van?

- Ez az - mondta Lucas rejtélyesen - , amit Firth szeretne megtudni.

Lucas klubjának a Chathamnek Anthony szerint poshadó, amolyan elsajtosodott atmoszférája volt, de most ennek ellenére azon kapta magát, hogy a vacsorát kimondottan élvezi. Az étel, bár fantáziátlan volt, mégis ehető, az ital pedig kitűnő, és erről a Firth nevű emberről kiderült, hogy remek társaság. Aztán persze ott volt még a találkozó igazi célja, hogy felkeltsék az étvágyát; a Probléma, amit titokzatos módon úgy tártak elé, mint azt'a dilemmát, hogy eldöntsék, vajon valamely ismeretlen tényező valóban probléma-e vagy sem.

Lucas nem hozakodott elő vele, amíg ettek, de a kávénál hirtelen Anthonyra nézett, és azt mondta: - Firthöt valami nem hagyja nyugodni, ezt szeretné megvitatni veled. Személy szerint azt a nézetet val lom, hogy nincs ebben semmi, csupán véletlen egybeesésről van szó. De ha mégis, akár a legkisebb esély is van rá, akkor én nem ismerek senkit rajtad kívül, aki nagy valószínűséggel kibogozná ezt a rejtélyes ügyet.

Anthony elvigyorodott. - Egy dicséret Sir Egberttől, ez már valami!

Válaszként nem sikerült még egy kis mosolyt se kicsi­karnia. - Egy kérdést szeretnék feltenni neked - mondta Lucas. - Aztán átengedlek Firthnek. Véletlenül nem ismer­ted Adrián Messengert?

Anthony a fejét rázta. - Családjának csupán egyetlen tagjával találkoztam, és az a fivére volt, Bemard. Miért?

- Majd Firth elmondja. - Lucas most másik vendégére pillantott. - Vegye át - mondta, és visszavonult szivarja mögé.

- Bemard El Alameinnél elesett - mondta Firth. - így ezzel az egész csak egy módon lehet kapcsolatban, a házassága r é v é n . . . - Ugy tűnt, habozik. - Jocelyn Quist révén - mondta, majd elhallgatott.

- Ha a miniatűrfestőről van s z ó - m o n d t a An thony - , azt a feleségem ismeri.. Én csak egyszer találkoztam vele, akkor is talán néhány percig. Amolyan hősi eposzba illő megjelenés. Táviratcím Walhalla.

- Igen - mondta Firth. - Igen, tudom, hogy mire gondol. Adrián reménytelenül szerelmes volt bele. Éveken át. Már jóval azelőtt, hogy Bemard egyáltalán megismerte.

Lucas előbukkant szivarfüstje fátyola mögül. - Első eset, hogy ennek az ügynek a kapcsán valami skandináv istennőről hallok - mondta. - Vagy hogy Messengernek egyáltalán volt fivére; Javasolhatnám, hogy ha nincsenek nyilvánvaló kapcsolatban az üggyel, akkor inkább ne foglalkozzunk velük, mert félrevisznek.

Firth zavartan felnevetett. - Csak egy kicsit bemelegítet­tem - mondta. - Elnézést. - Anthonyra nézett. - Rendben, Gethryn, akkor nézzük: Adrián Messenger a barátom volt. Az volt a szó legigazibb értelmében. Együtt szolgáltunk Franciaországban és Líbiában. Háromszor mentetté meg az életemet. Jól ismertem, kívül, belül. így, amikor azt mondom, hogy később sokkal mélyebb értelmet tulajdoní­tottam annak, amit mondott, mint ahogy az a felszínen látszik - nos, van rá némi alapom. Nem arról van szó, hogy a képzeletem nekilódult. Ugye,,ért engem?

- Miért ne érteném? - mondta Anthony. - Nem is tudom. - Firth megvonta széles vállát, majd •

oldalvást egy pillantást vetett Lucasra. - Hacsak azért nem, mert ezzel nincs mindenki így.

- Térjünk már a tárgyra - mondta Lucas. - Rendben - mondta Firth, majd Anthonyhoz fordult. -

42-ben megsebesültem, így a háború hátralevő részében

&mm 25

Adrián és én elkerültünk egymás közeléből, majd azután is csak ritkán találkoztunk. így aztán boldog voltam, amikor a múlt héten felhívott a Yardon, és arra kért, ebédeljek vele. Az mit sem változtatott a lényegen, hogy a hangja olyan volt, mintha valamit akarna tőlem. Bármi oka volt is rá, én örültem, hogy újra látom.

Benyúlt belső zsebébe, és elővett egy levétárcát. Nem nyitotta ki, csak tartotta a kezében. - így elfogadtam a meghívást, és elmentem - mondta. - Adrián úgy egy jó órán át kerülgette a forró kását, míg végül a tárgyra tért. Természetesen akart tőlem valamit, és azt is tudta, hogy voltaképpen nem lennék hajlandó megtenni mindaddig, amíg többet nem mond a dologról, mint amennyit mondani akart. De persze azt is tudta, ha ő kér rá, akkor meg fogok szegni szinte minden szabályt.

Kinyitotta levéltárcáját, kivett belőle egy összehajtoga­tott papírlapot, és az asztal fölött átnyújtotta Anthonynak. Ez volt Adrián Messenger névsora.

- Ezt adta oda nekem - mondta Firth. - Információt akart ezekről az emberekről, akiknek nevét felírta erre a papírra, és ezt nekem kellett volna beszereznem az illetékes, helyi rendőrségektől. Megpróbáltam kiszedni belőle, de nem volt hajlandó elárulni, hogy miért kell ez neki. Azt azonban elismerte, hogy bármi legyen is ez, „nagy dologról" van szó. Ezt a szót használta. Ennél többet nem sikerült kihúznom belőle. De, amint már említettem, jól ismertem őt. így aztán láttam rajta, hogy rendkívül feszült és valami miatt komolyan nyugtalan. Olyannyira, hogy talán azt mondanám, aludni se tudott. - Hirtelen elhallgatott, amint látta, hogy Anthony széthajtogatta a papírt és tanulmányozza.

Anthony felnézett. - Folytassa - mondta. - Nos - mondta Firth - , megígértem neki, hogy megte­

szem, amire k é r . . . - Nevezetesen? - vágott a szavába Anthony. - Úgy

értem, pontosabban. Eddig csak annyit mondott, hogy információt akart ezekről az emberekről, de nem határozta meg, hogy valójában mire kérte.

- Elnézést - mondta Firth. - Az ő szavaival mondom -amelyeket igen gondosan válogatott meg. Túlságosan is gondosan, ha érti, hogy mire gondolok. Amit mondott, az a következő volt: Vajon ezek az emberek a megjelölt cím alatt élnek-e? Előtte azonban, és ezt még el kell monda­nom, ragaszkodott hozzá, hogy a kérdezősködés diszkré­ten történjen; nem akarta, hogy ezeknek az embereknek a családját „rendőrök zaklassák". Célzott arra is, hogy ami­kor úgy két hét múlva visszajön Amerikából és megkapja a válaszokat, akkor esetleg már olyan helyzetben lesz, hogy többet is elmondhat nekem.

Anthony komoran meredt a listára. - Hát ez elég fura -mondta. - Hacsak nem a Homo Britannicus, circa 1950 keresztmetszete akar lenni.

- Nem tudom, hogy kik ezek az emberek - mondta Firth. - Sem azt, hogy mi késztette Adriant arra, hogy összekapcsolja őket. - Egy pillanatra elhallgatott. - Egy dolgot azonban tudok, ami mindegyikőjüket összekötheti vele.

Ismét kinyitotta levéltárcáját, és elővett egy másik, nagyobb méretű, összehajtogatott papírt. Amint szétnyi­totta, látszott, hogy gépelt szöveg van rajta. - Itt van egy kivonat a jelentésekből, ami hat személyről érkezett, ha esetleg ellenőrizné a neveket Adrián névsorán. A többi még nem jött meg. - Lassan olvasta: - Joshua Brad-dock... John Maxwell Devitt... Charles McGowan... Róbert F. Moreton... Arthur Thomas Paxton... Sir Fran-cis Pomfret.

Elhallgatott, Anthony pedig mosolygott. - Tudja, nem kell ám tovább húzni. Már horogra akadtam.

- Már majdnem a végére értem. - Firth röpke mosollyal válaszolt. - Múlt pénteken ebédeltem Adriannel. Még aznap délután elindítottam a vizsgálódást. - Nagyon

• o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o •

• o • o • • o • o o • g • • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o •

o • • o • o • o • g • o • g • o • o • o

lassan beszélt, minden szavát megfontolta. - Másnap, szombaton, Adrián meghalt. Bomba vagy nem bomba, azt hiszem egyetért velem abban, hogy halála a „Véletlen baleset"címszó alá sorolható.

Ismét elhallgatott, ezúttal azonban Anthony azt mondta¬- É s . . . ? - Ez a címszó - mondta Firth - , amely alatt az előbb

felolvasott nevek mindegyikét megtalálhatja. - Nagy leve­gőt vett. - Más szóval, Gethryn, mind a hatan halottak. Mindegyik, külön-külön, úgy halt meg, hogy halála baleset­ként könyvelhető e l !

Ezután egy hosszú percen át néma csönd volt. Míg végül Anthony azt mondta Lucasnak: - Ébren vagyok vagy álmodom, tényleg azt mondtad, hogy ez véletlen egybeesés? '

- Nem értesz vele egyet? - Lucas teljesen kifejezéste­len volt.

- Drága barátom, hát hogy tehetném? Redukáljuk az egészet alapelemeire, és csak azt nézzük: Egy intelligens ember nyugtalankodik tíz másik emberért, vagy miatt, és megkéri baráti alapon a rendőrség egy tagját, hogy érdeklődjön utánuk. Másnap a sírkövére felírhatják, hogy Baleset következtében elhunyt, a fent említett rendőr pedig baráti alapon megtudja, hogy tízből hat ugyanilyen véget ért. - Anthony a fejét ingatta. - Tízből hat, Lucas! Ötből három! Ez túl magas arány ahhoz, hogy véletlen legyen. Annyira valószerűtlen, hogy már-már úgy kell vennünk, mintha lehetetlen volna.

Firth a bajsza alatt mosolyogva hátradőlt a széken. Ám Lucas nem mosolygott. - Ez mind nagyon szép -J |

mondta Anthonynak. - Nagyon takaros. De van itt még egy szempont, Firth, mondja el neki, hogy mik voltak ezek a balesetek, és hol.

Firth ismét széthajtotta a papírt. Olvasta: - „Braddock. Kerékpárbaleset - Yorkshire. Devitt. Bal­

eset a lifttel - London. McGowan. Autókarambol M Kingston-on-Thames. Moreton. Lezuhant egy vasúti hídról - Hampshire. Paxton. Közlekedési baleset - Birmingham. Pomfret. Vitorlázás közben vízbe fúlt- Yarmouth."

- Köszönöm. - Lucas Firthhöz beszélt, de tekintete Anthonyra szegeződött. - Most pedig, ami az időpontokat illeti: azt hiszem, a hat haláleset közül az utolsó úgy hét hónapja tö r tén t . . .

- Nyolc - mondta Firth. - Róbert Moreton. - És a legelső négy évvel eze lő t t . . . - Majdnem öt - mondta Firth. - Sir Francis Pomfret. Lucas óvatosan letette a szivarját. - Most pedig figyelj,

Gethryn - mondta. - Először is, a statisztika alaposan rácáfol a teóriádra. Ez a hat haláleset öt év leforgása alatt történt, ami pedig a szóródást illeti, felöleli az Egyesült Királyság szinte teljes területét. Az erre a területre és periódusra eső, baleset általi halálesetek összességét tekintve, százalékos arányban ez úgy néz ki, hogy nulla egész a negyvenhárom tizedhez! Egyszóval elenyésző!

Úgy tűnt, mintha válaszra várna, de választ nem kapott, így folytatta: - Másodszor, bár nem voltál ennyire vakme­rő, hogy ezt ki is mondd, arra akarsz rávenni, hogy elhiggyek egy olyan indokolatlanul nagyszabású, tömeg­gyilkos összeesküvést, amit még Hollywood se venne be! Még akkor se, ha a gonosztevők, kommunisták és gyil­kosok lennének, méghozzá egyesítve.

Firth fészkelődni kezdett székében. - Furcsa, hogy ezt mondja. Ugyanis Adrián szintén említette a kommunistá­kat. Amikor is megpróbáltam kifaggatni, azt mondta, hogy nehogy a fejembe vegyek valamiféle nevetséges elképze­lést bármiféle konspirációról - vörös, fasiszta vagy akármi­lyen.

- Nocsak? - Anthony hangja éles volt. - Mondott még valami ehhez hasonlót?

- Mondtam már, állította, hogy „nagy dologról" van szó.

2 6 Ü I I

Használta még a „hihetetlen" szót is. Az volt a benyomá­som, úgy gondolja, senki se hinne neki, amíg nincs több -hogy is mondjam? - adata.

- A szegény ördög téged is előre sejtett, Lucas -mondta Anthony. - Téged s statisztikádat meg az indoko­latlanul nagyszabású mániáidat! Pedig mindezzel csak annyit mondasz, hogy nem találsz magyarázato t . . .

- És te találsz? - vágott a szavába Lucas. - Most még honnan tudnám? Ami engem illet, azért

megpróbálnám. Valahogy úgy vagyok vele, szeretem becsukni az istálló ajtaját, mielőtt az összes ló eltűnik, avagy jobb a köpönyeg még közben, mint eső után.

- Kímélj meg! - jajdult fel Lucas. - Nem egyszer hallottam a Rendőrség-lgazi-Funkciója című előadásodat, hanem legalább százszor!

Ekkor hirtelen megszólalt Firth: - Ja, Gethryn, volt itt még valami, amit Adrián mondott. Miután közölte velem, hogy itt nincs szó semmiféle összeesküvésről, sem kom­munistáról, sem másról, akkor tett még egy meglehetősen különös megjegyzést. Azt mondta: „Ez mindenféle politi­kánál régebbi bűn."

Lucas felvette szívarját. - Az nem lehet, hogy Messen­ger képzelete egy kicsit elszabadult?

- Ahelyett, hogy statisztikába fojtotta volna? - vigyor­gott Anthony. - Mindazonáltal, mivel annyira szereted a számokat, most mondok neked néhányat. Add hozzá még Messengert is, és akkor már t izenegyből hét ember halt meg ilyen véletlen óa/eseffolytán. Ez, öregem, egy kicsivel még több is, mint hatvanhárom százalék! Kíváncsi lennék, mennyi kell még neked ahhoz, hogy ezt a dolgot komolyan vedd. Tegyük fel például, hogy Firth megkapja a többi jelentést, és kiderül, hogy még néhányan így, baleset folytán haltak meg? Akkor, hogy állnál hozzá? Vagy egy egészen a végletekig elmenő vaskalapos vagy - száz százalék vagy semmi?

Firth felnevetett; majd észrevette magát, mert döbben­ten látta, hogy Sir Egbert Lucas, a Bathi Lovagrend magas kitüntetésének tulajdonosa, a szó szoros értelmében elpi­rult.

- Nézzük csak - mondta Sir Egbert Lucas lassan. -Még egy ember, az már úgy hetvenhárom száza lék . . . -Egy pillanatra elhallgatott. - Én nem hiszem, és ezt ne feledjék, hogy még egy lesz, de ha m é g i s . . . - ismét habozott - , de ha mégis, akkor azt hiszem, átugratok a kerítésen és a maguk oldalára á l l ok . . .

Megszívta szivarját, és ismét sűrű füstgomolyba burko­lódzott, majd hátratolta székét. - Váltsunk t é m á t - m o n d t a . - És helyszínt. A konyak fönt is legalább olyan jó lesz.

Keresztülmentek a Chatham's barlanghosszúságú ét­termén, és kiértek az előcsarnokba. Épp azt az elkerülhe­tetlen kerülőt tették meg az ifjabb Will iam Pitt éktelen nagy bronzszobra körül, amikor Firth azt motyogta: - Maguk csak menjenek. Egy másodperc múlva ott vagyok - azzal eltűnt.

Mindazonáltal teljes öt perc telt el, mielőtt csatlakozott volna hozzájuk, a még mindig Melville szobának nevezett helyiség hatalmas ablakfülkéjében. Csöndben leült egy székre, elfogadta a konyakot, majd csöndesen várakozott, míg Lucas be nem fejezett egy anekdotát. Aztán azt mondta:

- Épp most beszéltem a Yarddal. Eszembe jutott, hogy a skóciai jelentések mindig este kilenc körül jönnek be.

- Skócia? - Gondoltam - mondta Firth - , hátha jött valami Edin-

hurghból. - Edinburghból? - Lucas most gyanakvónak tűnt. Ekkor Anthony megszólalt: - Lehet, hogy ez lése-majes-

té. De néha szeretnélek ülepen b i l lenten i ! . . . lan Dalkeith-ről beszél, Sir Egbert. A harmadik Adrián Messenger névsorában. . .

- Pontosan - mondta Firth, és tudatosan üres tekintet-

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

tel fordult Lucas felé. - Esetleg érdekli - mondta - , hogy lan Dalkeith is halott.

Majd így folytatta: - Talán emlékszik rá, néhány éve biztosan olvasott arról a West Higland-i vonatszerencsét­lenségről. Arra, amikor valamelyik kis skót helyi járat kisiklott. Tizenöten haltak meg - köztük volt Dalkeith i s . . .

így aztán az, ami a valószínűség akadémikus vitájával kezdődött, az utak és módok tárgyalásával végződött; nem a Chatham's klubban, hanem a Scotland Yardon. Azt meg kell hagyni, hogy amikor Lucas átugratott azon a bizonyos kerítésen, akkor azt teljes odaadással tette, legalábbis pil lanatnyilag; még odáig is elment, hogy hagyta magát, az új Voisin tulajdonosával a kormánynál, átvinni a Whi teha l l ra . . .

A londoni fővárosi rendőrség főhadiszállásán alig van különbség nappal és éjszaka között, így nem okozott különösebb izgalmat a Bűnügyi Nyomozó Osztály vezető­jének váratlan megjelenése új jobbkeze és egy szikár, ismerős alak, Anthony Ruthven Gethryn kíséretében, kivéve talán magán a B. Ny. O.-n, ahol az emberek fölkötötték képletes fehérneműjüket és egy kissé derűseb­ben ültek székükben.

Ellenben Lucas komoran ült a sajátjában, gondterhelten meredt íróasztalára, de úgy kifejezetten nem nézett sem­mire.

- Nos - mondta - , akkor mi legyen az első lépés ebben a különös ügyben?

- Kerítsünk egy igazi rendőrt - mondta Anthony. El­húzta a függönyt, és most elgondolkodva nézett ki a sötét folyosóra.

Lucas a homlokát ráncolva felemelte a telefonkagylót. -Itt Lucas - mondta. - Nincs Pike főfelügyelő véletlenül benn ma e s t e ? . . . Ó, remek. Lenne szíves megkérni, hogy fáradjon át hozzám?

Anthony megfordult. - Mennyit tud Pike ebből az egész­ből, ha tud róla egyáltalán?

- Annyit, amennyit én tudtam az este, mielőtt vacso­rázni kezdtünk. Firth és én megbeszéltük már vele, még azelőtt, hogy felhívtalak volna.

- És mi volt a véleménye? Lucas vállat vont, Firth meg azt mondta: - Nem volt

hajlandó megmondani. - Eljött a kandallótól, ahol eddig állt, és az íróasztal közelében leült az egyik szék karfájára. - Azt mondta, vár, amíg megtudja, hogy ön mit gondol.

Lucas kissé savanyúan elmosolyodott. - Gethryn és Pike amolyan kölcsönös csodálattal viseltetnek egymás iránt, F i r t h . . .

Ekkor kopogtak az ajtón, és ott állt Pike teljes életnagy­ságban. Lucashoz fordult: - Hívatott, u ram?-odabó l in to t t Firthnek, majd kezet fogott Anthonyval, és nyomban széles mosoly vetett ráncokat beesett, keskeny arcán.

Lucas így szólt: - Erről az Adrián Messenger-ügyről van szó, Pike; tennünk kell valamit.

- Igen, uram. - Pike tökéletesen higgadt volt. - Gondol­tam, hogy ezért hívat.

- Tényleg? - Lucas kedvetlenül nézett rá. - Megkér­dezhetem, hogy esetleg arra is gondolt, hogy Gethryn Firth tábornokkal fog egyetérteni? Es azt is tudtá, hogy én is kénytelen leszek melléjük állni?

- Nos, igen, uram. Különösen azután, hogy története­sen láttam az Edinburghból érkezett választ. Gondoltam, hogy a hetvenöt százalék már egy kicsit sok ahhoz, hogy véletlen egybeesés legyen.

- Hetvenhárom, a mindenségit! - csattant fel Lucas; majd miután Anthony hangosan felnevetett és Firth diszk­réten elnyomott egy vigyort, végre az ő szája is valame­lyest mosolyra húzódott.

- Rendben - mondta. - R e n d b e n ! . . . Üljön le, Pike, vegyen részt maga is ezen a megbeszélésen. - Fogott egy ceruzát, és céltalanul firkálgatott mappájába. - Van valaki-

nek ötlete, hogy hol kezdjünk hozzá? - Anthonyra nézett, • aki a szoba túlsó felén most épp az ablakkönyöklőn ült. -Az isten szerelmére, nehogy azt mondd, hogy az „elején". Merthogy a mi esetünkben ilyen nincs!,

Pike megköszörülte a torkát. - Én tudom, mit kell tennünk, uram. Méghozzá nyomban. Ellenőriznünk kell a névsorban szereplő másik három nevet. Mert ha közülük bármelyikjs él még, akkor veszélyben van. Figyelmeztetni kell őket. És megvédeni. - Firthre nézett. - Tudja, tábornok úr, most már nem engedhetjük meg magunknak, hogy . diplomatikusak legyünk, ahogy ön tette.

Firth bólintott. - Tökéletesen igaza van, főfelügyelő. - Úgy van! - Lucas komorsága eltűnt. - És nincs még

valami, Pike? Azon túl, hogy figyelmeztetjük és'megvédjük a túlélőket, ki is kell hallgatnunk őket. Meg kell kérdeznünk, hogy mi a kapcsolat köztük és a többi név között. Akkor legalább lesz kiindulási pontunk.

- Igen, uram. Bár ezzel talán jobb, ha várunk egy kicsit'. - Pike megmozdult, hogy felálljon; majd visszaült, amikor > pillantása a szoba túlfeléről egy kétkedő tekintettel találko- * zott.

- Egy pillanat. - Most Anthonyn volt a sor, hogy komor képet vágjon. - Azt hiszem, valamiről megfeledkeztünk. -Felállt és az íróasztalhoz jött. - Azon tény következtében -bocsásson meg, Firth! - , hogy a B. Ny. 0 . mi sem tud arról, mi célból érdeklődött Messenger a névsorban szereplő tíz ember után, egy fontos ponton teljes sötétségben marad­tunk. Ha a maradék három ember közül bármelyik, vagy akár mindhárom még életben van, akkor felmerül a kér­dés, hogy vajon egyikük nem felelős-e a többi haláláért.

Várt, miközben gyors pillantást vetett hallgatóira. Lucas elkomorult képpel visszatért a firkáláshoz, miközben töp­rengett. Pike elgondolkodva dörgölgette az állát. Firth szeme elkerekült, majd hirtelen azt mondta: - Te, jó ég r-ez eszembe se jutott! *

- Látják már a szükségszerű következtetést? - An­thony lehuppant egy székre. - Ha hármójuk közül bárme­lyik él, akkor egy dolgot biztosan nem tehetünk, rendőrnek még csak az árnyékát sem mutathatjuk neki! Természete­sen figyelhetjük őket; őrizhetjük is. De csak diszkrét távolságból. Egyikőjüknek sem szabad észrevenni, hogy a többszörös balesettel kapcsolatban bármiféle gyanú fel­merült. Mert ha.egyikőjük valóban bűnös, akkor a gyanú figyelmezteti. Akkor csak annyit kell tennie, ahogy az amerikaiak mondják, hogy „elnémuljon", és mi az életben nem jutunk előbbre egy tapodtat sem!

Lucas ledobta ceruzáját. - Azt hiszem, értem, amit mondasz. De látok én itt még sok minden mást is. Többnyire negatív dolgok. - Hangja keserű volt. - Hogy a pokolba tudjuk meg valaha is, hogy mi a kapcsolat e között a tíz ember között, ha nem kérdezhetjük meg az életben ' lévőket? És ha nem tudjuk meg, hogy mi a kapcsolat közöttük, akkor soha nem tudjuk meg azt sem, hogy mi volt a gyilkosságok indítéka. És ha nem tudjuk az indítékot.

Anthony a szavába vágott. - Fogd vissza a lovakat! Azt nem mondtam, hogy soha nem kérdezhetjük meg tőlük. Azt mondtam, hogy mosrnem tehetjük. - Aztán látva, hogy Pike nyugtalanul fészkelődik, hirtelen felnevetett. - Az öreg profi - mondta. - Igaza van, mint mindig.

Lucas dühödten nézett rá. - Most meg mi az ördögről beszélsz? És mi olyan átkozottul mulatságos?

- Mi. Pike azon töpreng, vajon miért nem próbáljuk megtudni, hogy a három közül egyáltalán é/-e még valaki. Még mielőtt kikaparnánk egymás szemét.

- Ja, é r t e m . . . - dörmögte Lucas az orra alatt. -Rendben, Pike.

Pike mosolyogva felállt, Anthonynak ezt mondta: - Ne nyugtalankodjék, uram; nem fogják látni még az árnyékun­kat sem - azzal kiment.

Csöndet hagyott maga után. Anthony cigá'rettára gyúj-

• o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

o • o • o • o • o • o • o • o •

o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

tott, Firth pedig járkálni kezdett. Lucas ismét kézbe fogta az elhajított ceruzát, és a plafont bámu l t a . . .

Ujjai közt a ceruza egyszer csak kettétörött, mire fel­egyenesedett, és a maradványokat egy erőteljes mozdu­lattal a szemétkosárba hajította.

- Ezt én még most sem tudom megemészteni! mondta. - Nem érdekel az átlag törvénye, egyszerűen nem tudom megemészteni! Nem értem, hogy maguk hogy tudják ezt így, teljes egészében, egyhangúlag elfogadni. Tudják, hogy mit akarnak velem elhitetni, azt, hogy vala­mely emberi lény, vagy emberek társulása, nemcsak pénzt és fáradságot nem kímélve töltött el öt évet azzal, hogy meggyilkoljon nyolc embert, hanem ugyanakkor hidegvérrel megölt még vagy ötvenet. Tegyük fel, hogy ennek van valami alapja, ami persze nincs, hát ettől még a maffia is visszarettenne!

- Nincs semmiféle társulás, Lucas. - Anthony még mindig dühítőén nyugodt volt. - Még egyetlen társról sincs szó. Ahogy ezt te is tudnád, ha olvastad volna Messenger bármelyik könyvét.

- Olvastam - meredt rá Lucas. - Ami azt illeti, mindket­tőt. - Még jócskán távol volt attól, hogy megnyugodjon. -De mi a fene köze van ennek ahhoz, amit mondasz?

- Könyvei azt mutatják, hgoy rendkívül intelligens em­ber volt, távolról sem hisztérikus, és olyan valaki, aki tiszteli nyelvünket. Akkor most adjuk hozzá ezt a három tényt ahhoz a három dologhoz, amit Firthnek mondott. -Anthony külön-külön, ujjával jelezte mindegyiket. - Azt mondta, hogy „nagy dolog". Azt mondta, hogy „hihetetlen", amellyel jelezte, hogy nehéz elhinni. Végül pedig azt mondta, hogy nincs szó semmiféle „összeesküvésről". -Firthre nézett. - Igaz?

- Tökéletesen. - Firth határozottan rábólintott. - Javaslom, hogy keresd ki az összeesküvés szót,

Lucas. - Anthony most már sürgető nyomást^yakorol t rá. . - Valami ehhez hasonló definíciót fogsz találni: „Titkos szövetkezés két vagy több személy között, valamely törvényellenes cselkedet végrehajtása céljából." Na már most, egy ember, aki mindig olyan precízen válogatta meg szavait, mint Messenger, az má.s értelemben nem hasz­nálhatta. Tehát, amikor azt mondta, hogy nincs szó sem­miféle összeesküvésről, akkor ő azt pontosan így is értette!

- Ami tehát azt jelenti, hogy ez az egész állítólagos holocaust egyetlen férfi műve? - Lucas nyájas visszafo­gottsága vészjósló volt.

- Vagy nőé - mondta Anthony. - Bár az nagyon valószerűtlen, hogy egy nő tette volna.

- Akkor egyetlen személy?- A visszafogottság vékony maszkja kezdett repedezni. - Végiggondoltad, hogy ez hova vezet? Szemtől szembe kerülünk azzal, ami legmesz-szebbmenőkig hihetetlen, a Bűn Napóleonjával! - Lucas most ismét teljes gőzzel támadt. - Ismerjük meg profesz-szor Moriartyt vagy Moriarty asszonyt! Rázzunk kezet doktor Fu Mandzsuval vagy Fu Mandzsuné asszonnyal!

Anthony elmosolyodott; mosolya azonban hamar leher­vadt. - Együtt érzek - mondta. - De nem értek egyet . . . -Fölállt és az ablakhoz baktatott, majd vissza, járkálás közben válla begörbült, kezét zsebébe mélyesztette. So­vány arcában zöld szeme most szokatlanul sötétnek tűnt.

- Nekem úgy tűnik - mondta lassan - , hogy valami sokkal keményebbel állunk szemben, mint egy olcsó ponyva aljas gazemberével. És sokkal, de sokkal veszé­lyesebb i s . . . Mondjuk legyen Mr. Smith Brown-Jones. Népességünk egy nyilvántartásban nem szereplő, isme­retlen tagja, akin úgy ránézésre nincs semmi rendkívüli.

Lucas Anthony arcát figyelte, és nem szólt egy szót sem. Ám Firth most megszólalt: - Ez azt jelenti, Gethryn, hogy első teóriáját elvetette? A névsor maradék három embe­rére gondolok.

- Hát az aligha volt teória. Csupán egy feltételes mód,

ha visszaemlékszik. - Anthony most ismét az ablaknál volt. - Azt mondtam, ha a három közül bármelyik életben van, akkor óvatosnak kell lennünk, mert lehet, hogy egyikőjük a mi emberünk. - Ismét a Temzét bámulta. - De azt hiszem, ennek nagyon kicsi a valószínűsége. Nem valószínű, hogy egy gyilkossági lista, melynek háromne­gyede áldozat, az utolsó negyedben magában foglalná a gyilkos nevét is. De az esély száz az egyhez.

- Akkor most hányadán állunk? - Lucas meglepően szelíd volt.

- Várakozunk. - Anthony visszament székéhez, és lehuppant. - Persze készenlétben. Ülünk és várunk.

A várakozást, amely úgy egészében éjfél utánig tartott, csupán Arnold Pike főfelügyelő kétszeri látogatása sza­kította meg.

Az első alkalommal, ami negyed tizenkettőkor volt, jelentette, hogy barátja, a cardiffi rendőrség főnyomozója, Evans szerint Percy Bainbridge már majd egy éve eltűnt a városban lévő otthonából. Jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen, de további részleteket küldenek.

- Nos tehát! - Lucas töprengő volt. - Ez akkor egy, aki nem kifejezetten halott.

- Nyolcból az első - mondta Anthony. - Vagy kilencből, ha Messengert is beleszámoljuk.

Aztán megint vártak egy darabig. Egészen tizenkettő előtt tíz percig, amikor Pike másodszor is megjelent.

Jelentésének tárgya most J . Slattery volt, aki Twicken-hamben, a Popé Terrace 12-ben lakik. J . Slattery pedig, úgy tűnik, teljes épségben otthon van az ágyában, és feltehetőleg zavartalanul szende reg . . .

Lugas felegyenesedett székében. Felhúzta szemöldö­két, és azt mondta: - Ez már kettő!

Anthony fáradt tekintettel nézett rá. - Ez kérem, egy erőteljes nyolcvan százalék! - mondta.

Ez, egy-két ötletszerű megjegyzéstől eltekintve, melyek feljegyzésre sem érdemesek, egészen addig tartott, míg Pike, fél egy előtt öt perccel vissza nem jött.

A tíz közül az utolsó férfiról, Claude Orminstonról, a St. ' Botolph rend laikus testvéréről szóló jelentést hozta magá­

val. Eszerint Orminstont néhány hónapja áthelyezték a rend

cornwalli lelkigyakorlatos házából a Cumberland-fenn-síkra egy újonnan alapítottba. Egy napon jótékonysági

.küldetésre indult, úgy hat héttel megérkezése után, és nem tért vissza, a kiküldött mentőcsapat pedig szürkület után rátalált holttestére; egy elhagyatott hegyi farm pere­mén. Egy hatalmas szénáskocsi kerekei zúzták halálra, amely valamely tragikus véletlen folytán legördült a mere­dek lejtőn, onnan, ahol éjszakára hagy ták . . .

Ezúttal Lucas néma volt, a csöndet Anthony törte meg. - Ily módon a halottak száma kilenc - mondta. - Tizenegy­ből kilenc, Lucas! Ez százalékban, ha kiszámolod, nyolc­vanegy egész nyolcvanegy és így t o v á b b . . .

Ekkor huszonhét perccel múlt éjfél, és mire a Big Ben szemközt elütötte a felet, Lucas megadta magát. Ezúttal teljes egészében kapitulált.

Felsóhajtott. - Hát akkor kezdjük - mondta. - Mi legyen az első?

- Az öreg profi biztosan tudja. - Anthony Pike-ra nézett. - Mondja meg nekünk, maga mit akar csinálni.

- Sok mindent, uram. - Pike boldogtalan képpel Lu-casra pillantott. - Elég sok munka lesz.

- Meg ember - mondta Lucas is boldogtalan képpel. -Meg pénz.

- Tartok tőle, uram - mondta Pike, majd a tárgyra tért. -Bizonyos értelemben a legfontosabb Slattery. De ha megbocsátanak, róla majd később. - Egy gondolatnyi időre elhallgatott. - Tőle eltekintve, három fontos lépést szeretnék tenni, és ezt minél hamarabb. Először is, az

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

érintett, helyi rendőri szervektől részletes jelentést kérek ezékről a „balesetekről", az illetékes rendőrfőnök szemé­lyes véleményével egyetemben. Aztán, ami Percy Bain-bridge-t illeti, aki eltűnt otthonából, azt akarom, hogy Evans teljes körű nyomozást indítson, hogy megállapít­hassuk, mi történhetett azzal az emberer. Aztán részletes információt akarok, ugyancsak a helyi rendőri erőktől, minden elhunyt összes élő rokonáról, hogy megkérdez­hessük tőlük-, vajon tudnak-e valamit a névsorban szereplő többi emberről. Vagy Messenger őrnagyról.

Ekkor Pike hirtelen elhallgatott, Lucasra nézett. - Nem tart soká, amíg az ember elmondja - mosolygott szomo­rúan - , de jó sok munkát jelent. Nekem elhihetik!

- Mindig ugyanaz a história. - Lucas nagyot sóhajtott. -Túl kevés az ember. Túl kevés a pénz. - Anthonyra nézett. - Van valami észrevétel?

- Egy - bár lehet, hogy fe les leges . . . Pike, amikor a halálesetek „részletes jelentéséről" beszélt, feltételezem, úgy gondolta, hogy azoknál, amelyek a legfrissebbek, azt is megpróbálja, hogy további nyomozásra ösztönözze őket. Hátha ily módon találunk valami nyomot, ami elvezet a gyilkoshoz.

- Természetesen, uram. - Pike maga volt a szemrehá­nyás. - Ez magától értetődik, ahogy mondani szokás.

- Mea culpa! - vigyorgott Anthony békítően. - Elné­zést . . .

Ismét hallgatásba burkolódzott, majd egy pillanat múlva megszólalt Lucas: - Kérem a következőt!

- Slattery, J . - Anthony Pike-ra pillantott. - Nem hagy­tunk időt, hogy visszatérhessen rá.

- Köszönöm, uram. - Pike előbbre ült. - Slatteryt természetesen közvetlenül kell felkeresnünk és kikérdez­nünk a névsorban szereplő többi emberről. D e . . . -Anthony mosolygott - . . . §ki felkeresi, semmiképp nem lehet olyan, akiről nyomban "észreveszi, hogy rendőr. Ezért egy jó emberünket kell kiküldenünk egy jól kitalált történet­t e l . . . - Lucasra vetett pillantása félig-meddig mulatságos volt, de nyugtalanság is sugárzott belőle. • - N e m ! - c s a p o t t Lucas az asz ta l ra . -Ez t maga tudja a legjobban, 'Pike! Úristen, ember - nem kerülhetjük meg, nem hagyhatjuk csak úgy figyelmen kívül a Szabályzatot!

- Nem, uram. - Pike szolgálatkész volt, ám egyik szemével hamiskásan Anthonyra sandított.

- Ki mondta, hogy „Szóval azt akarják, hogy egy agent provocateur-X szállítsak?" Lucas, ne figyelj ide. Mit szólna Floodhoz*, Pike? Vagy Dyson?

Pike boldogan bólogatott. - Azt hiszem, Mr. Flood jó lesz, uram.

- Rendben. - Anthony az órájára pillantott. - Ma éjjel már egyébként sem tudunk semmit csinálni. Holnap reggel azonban ez lesz az első dolgom.

- Ezt nem hallottam. - Lucas is az órájára pillantott. -Végeztél, Gethryn?

- Veled és Pike-kal igen., - Anthony felállt, és körülné­zett a komor szobában. - És ha megbocsátasz, ezzel a cseppet sem szívderítő környezettel. - Firthre nézett. -Szükségem lenne még három-négy dologra. A következő sorrendben: két-három ital, és minden lehetséges, sze­mélyes információ Adrián Messenger rő l . . .

Stukely Gardens-i dolgozószobájában, Anthony szolgál­tatta az italt és a kérdéseket, Firth pedig a válaszokat.

Ezeknek lényege röviden összefoglalva annyi, hogy Adrián Messenger, ha nem is volt titkolódzó, azért jórészt mindig hallgatott saját terveiről; kevés embert avatott be bizalmába, ha egyáltalán volt i lyen, akkor nagy valószínű¬* Flood újságíró, aki barátjával, Dysonnal együtt sokszor dolgozott Anthonynak, különösen olyan esetekben, amikor hivatásos nyomozókkal nem tudták vagy nem lehetett a munkát elvégezni .

SflftffA 29

séggel ezt a szerepet Jocelyn Messenger, megözvegyült sógornője töltötte be; hogy amikor Firthnek átadta a névsort, nagy valószínűséggel tudta, hogy közülük leg­alábbis néhányukat már megölték, mivel nem mutatott különösebb érdeklődést, amikor Firth megkérdezte, vajon óhajtja-e tudni az új címeket, amennyiben ezek közül az emberek közül valaki elköltözött volna lakhelyéről; hogy amerikai utazásának állítólagos célja „családi ügy" volt; és végül, hogy már közel egy éve dolgozott egy új könyvön, amelynek, szokás szerint, még a témáját sem volt haj­landó megbeszélni senk i ve l . . .

Már fél három is elmúlt, mire végeztek, és Anthony, fittyet hányva vendége ti ltakozására, hogy keres magának egy taxit, hazavitte Firthöt South Kensington-i legénylaká-saba. Mint kiderült, az egy lakosztály a Wardlaw-ban, melyről vendégei azt mondják, hogy meglehetősen olcsó, nagyon kényelmes, és innen minden könnyen elérhető.

Az utcák kihaltak voltak, és a Voisin az utat Knightsbridge-ből olyan döbbenetesen rövid idő alatt tette meg, hogy jobb, ha le se írjuk, végül egy kecses kanyarral megkerülték a Gloucester road-i földalatti-állomást, és már ott is voltak a hotel bejáratánál, egy épp akkor érkezett taxi mögött, melynek utasa a viteldíjat fizette.

Firth kiszállt, becsapta a Voisin ajtaját, majd előrehajolt, hogy benézzen a nyitott ablakon. - Nagyon köszönöm -mondta, és mosolygott. - Úgy értem, mindent. Főként, hogy rávette őket, vegyék ezt komolyan. - Már épp indult volna, amikor még egyszer visszadugta a fejét. - Holnap reggel megtelefonálom azokat a címeket - mondta. - Úgy tíz körül.

Majd a taxi utasa mögött elindult fölfelé a lépcsőn, miközben elővette kulcsát, amit a Wardlaw többé-kevésbé állandó lakóinak ad. Látta, hogy a férfi az éjszakai portás­nak szóló csengőt keresi, és felismerte benne azt a kellemes amerikait a harmadikról. - Nincs semmi baj -mondta - , nekem van kulcsom - azzal a férfi mellé lépett, és kinyitotta a halványan megvilágított előcsarnokba ve­zető ajtót.

- Ó, köszönöm - mondta a férfi. - Nagyon köszönöm. -Kellemes volt a mosolya. - Nemigen szoktam ilyen sokáig kimaradni.

Együtt léptek be a liftbe, és Firth, aki közelebb volt a gombokhoz, azt mondta: - Nézzük csak - a harmadikon lakik, ugye?

A férfi ismét elmosolyodott, majd szó nélkül rábólintott. Firthre kellemes benyomást tett; íme egy amerikai, akiből nem dől egyfolytában a felesleges szavak tömkelege. Ahogy kiszállt a liftből, jó éjszakát kívánt a férfinak, majd elfelejtkezett róla. Örökre elfelejtette, merthogy többé nem is látta.

Ez volt ugyanis az utolsó éjszaka, amit Mr. Hoag Detroitból engedélyezett magának a Wardlaw-ban. Más­nap, Birminghamben Mr. Bronson lett belőle, Vancouver­ből. Nem tudta - és különösképpen nem is nyugtalanította volna, ha t u d j a - hogy néhány órája a Scotland Yard egyik sanda sanctorum-ában új nevet adtak neki, a Smith Brown-Jonest . . .

HARMADIK Raoul Pierre Étien Anne-Marie St. Denis unatkozott. Mérhetetlenül unatkozott.

Kényelmetlenül ült törött bordái és a kötés miatt egy nagyon kényelmetlen széken, egy nagyon kényelmetlen szobában a Welbeck Street-i Burton-Maxwell Szanató­rium második emeletén. Épp tökéletes érdektelenséggel szemlélgette azt az írást, ami egy elmés szerkezetnek támasztva állt előtte. A szerkezet, amelyet székének karfájára erősítettek, úgy magasodott elé, mint valami gonosz robot.

• o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o

o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

• • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o •

e, ia

sk I

Nem szerette ezt a szerkezetet, már-már személyes gyűlöletet érzett iránta. Elismerte, segítségére volt, hogy miközben tollát használja, ne kapjon kellemetlen figyel­meztetést bordáitól; elismerte, hogy enélkül nem tudta volna befejeza&PorfA-a/r d'un Brandon Anglais (La Pana-chure d'Ethelmd Devvins alcímű) cikkének végső változa­tát, és akkor minden eddiginél jobban unatkozott volna; mindent szépen elismert, de azért mégis utálta a gépet.

És utált kórházban lenni; még ebben az igazán fényűző­ben is. Mindez végül odáig juttatta, hogy meggyűlölte saját hivatását és kollégáit. Mert ha angol confréres-i nem zaklatták volna olyan kitartóan, akkor visszamehetett volna chelsea-i lakásába, amely, még két hónapig az övé, és bordái ott t isztességes magányban forrhattak voln, össze.

Legjobban azonban mégiscsak a hivatalos személyek gyűlölte, akiket magában egyszerűen Les lnquisiteurs-ne\ hívott. Tőlük sehol sem tudott megszabadulni. Tudta ugyan, hogy nem az ő hibájuk, hogy olyan gyakran keresik fel és teszik fel neki ugyanazokat a kérdéseket, mégis gyűlölte ő k e t . . . - Azt mondja, monsieur, hogy ez nagy erejű robbanóanyag volt. Miből gondolja? . . . - Azt mond­ja, hogy a robbanás a csomagtérben történt. Tudja, hogy hol helyezkedik el a csomagtér az ilyen típusú repülőgépe­ken? . . . - Monsieur, megkockáztatná, hogy megpróbálja meghatározni, hogy milyen típusú robbanószert használ­tak? . . . - Monsieur biztos ebben? Monsieur meg tudná mondani? Monsieur látta? Monsieur hallotta? Monsieur érezte?

Hangosan és con fuoco kifejezte magát és érzéseit hazája kedvelt ötbetűs szavával. Kicsavarta a robot egyik oldalát, ellökte maga elől, és megfelelő óvatossággal felállt. Az ablakhoz ment, és onnan nézte a Welbeck Street szavakkal kifejezhetetlen, önelégült rendjét, amely még a szokásosnál is elkeserítőbb volt a sötétségnek ebben a hideg, sárszínű hiányában, amelyet csak egy londoni november produkálhat nappali vi lágosságként. Bal kezé­vel - mivel jobbjának mozdítása erőteljes tiltakozást vált­hat ki bordáiból - köntösének zsebéből elővett egy cso­mag Caporalt, és rágyújtott.

Ott állt, cigarettázott, és rosszalló tekintettel szemlélte a Welbeck Streetet. Ez a magas férfi - nagyon magas férfi -pizsamája fölött egy elegáns, fehér selyemből készült köntöst viselt. A köntös hátán egy hímzett, vörös sárkány volt. Ezt a saigoni köntöst (sokkal inkább azért, mert szerette, és nem ajándékozója emlékére), amióta meg­van, sokkal szívesebben viselte, mint bármelyik másik köntösét.

Hallotta, amint a háta mögött kinyílik az ajtó, és a hang alapján tudta, hogy ki jött be; az ajtó gombja gyakorlottan, gyorsan fordul, azt követi a keményített ruha merev susogása. Bordáira ügyelve, óvatosan megfordult, hogy maga előtt lássa a nappalos nővért. Ahogy várta.

A nővér neve, Bottsford, csúnyán hangzik. Ő maga azonban ennek épp ellenkezője, azzal az oly sok angol nőre jel lemző szép, tiszta bőrével és halványan lószerű, csinos arcával; ez különösen igaz arra a sötét hajú, kelta típusra. Mindazonáltal már kellemes házasságban élt és kellemesen sótlan volt, ráadásul attól a kitartó angolszász tévhittől szenvedett, miszerint a gallok osztatlanok azon eltökéltségükben, hogy elcsábítsanak és/vagy megerő­szakoljanak minden nőt, akivel találkoznak; ez a remény kedés-félelem, bárhogy próbálta is leplezni, Raoul jelenlé tében rányomta bélyegét minden szavára és mozdulatára

Raoult unalmától megszabadította, és egy kissé rossz májú élvezetet talált benne, hogy ezt a mítoszt továb táplálja. így most, amikor mosolyogva elindult az ablaktól a nővér felé, azt mondta: - Ez hihetetlen, Gwendolyn, de maga napról napra s z e b b . . .

Ez a „gwendolynozás" új volt: puszta véletlen, hogy tegnap meghallotta, amint egyik nővértársa így szólította.

I 30 Wfflh

Figyelte a hatást, miközben megfogta a nő kezét és a szájához emelte, de volt annyira t isztességes, hogy egy Kicsit szégyelte magát. A nő elpirult (remény), és szája Keskeny vonallá merevült (félelem), miközben elkapta a kezét.

- Ne butáskodjon, möszjő! - mondta, majd így folytatta: - Van egy látogatója.

- Csak egy Torquemada? - Raoul tényleg meglepő­dött. Ez ideig az Inkvizítorok mindig kettesével, hármasá­val jöttek.

- Nem tudom, hogy miről beszél - mondta a nővér. - Ez azonban egy hölgy. Bizonyos Mrs. Messenger.

Raoul elkomorodott. Bár a lehetőségekhez képest nem olvasott újságot, azt azért tudta, hogy a férfit, akit saját bretelles-]éve\ kötött a lécládához,,Messengernek hívták. Akkor ez feltehetőleg az özvegye. Úgy gondolta, a tisztes­ség megkívánja, hogy fogadja. Sóhajtott egyet, majd azt mondta: - Jól van. Rendben, rendben - azzal széke mellé az asztalhoz ment, és elnyomta a Caporal-csikket.

Mire megfordult, már egyedül volt. Igy hát várt, magában a részvétnyilvánítás formuláit próbálgatta és egy nem túl szörnyű leírást Messengerről, ahogy halála előtt látta.

Mintha már tíz perce várakozott volna, de meglehet, hogy csak három volt. Aztán kopogtattak az ajtón, és egy villanásnyira megjelent egy keményített mandzsetta, Gwendolyn hangjának kíséretében: - Mrs. Messenger . . .

Az alatt a töredéknyi idő alatt, mielőtt látogatója megje­lent volna, különös dolog ment végbe Raoul fejében. Valami előérzetféle. Valami veszedelmesen közeledett, valami, ami számára létfontosságú. Egy fantasztikus ér­zés és az ellentéte a kellemes kénye lemnek. . .

És akkor már benn is volt a szobában, majd becsukta az ajtót. Az asszony nagyon magas volt, majdnem olyan magas, mint ő. De a magassága nem volt zavaró; eltűnt, mivel tökéletes arányban volt ezzel az egész, lenyűgöző jelenséggel.

St. Denis tudta, hogy most előre kellene lépnie és üdvözölnie, de.mozdulni sem tudott. Ez rendkívüli volt és egy kicsit nevetséges - de egyszerűen nem tudott meg­mozdulni. Elkezdett mondani valamit, de érezte, hogy franciául jön ki belőle, ezért gyorsan elhallgatott, mielőtt még rájött volna, hogy mit mondott. A nő haja olyan volt, mintha fehéren csillogó aranyszálból sodorták volna, és az ember tudta, hogy ez természetes,szín. Sötétebb szemöl­döke alatt a szeme mélykék volt. És valahol, nem is olyan rég, bőre magába szívta a napot, amely biztos, hogy nem Londonban sütött rá. Mézszínű volt, és a férfi tudta, hogy rugalmas, sima és hűvös, miközben érezhető, hogy a mélyben valahol csupa melengető bizsergés.

A nő elindult felé. Azt hitte, hogy ki fogja nyújtani a kezét, de nem tette. Mondott valamit a „Jocelyn" és a „Messen­ger" nevek között, majd az ő nevét hallotta.

Valamennyi visszatér agyába angoltudásából, és ezt mondta: - Örvendek. - Nevetségesen hangzik. Olyan, mint amikor egy kiskutya ugat éjjel.

- Igazán kedves öntől, hogy fogadott - mondta a nő. A hangja mély volt és lágy, egy kicsit fojtottnak tűnt.

- Köszönöm - mondta Raoul. - Nincs mit. - Ez vala­hogy nem stimmelt, de pillanatnyilag csak ennyi tellett tőle. Kezével a robot nélküli karosszék felé mutatott. - Kérem, ha leü lne . . .

A nő elment mellette, és leült a székbe. Raoul látta, anélkül hogy megnézte volna, a nőn tweedkabát és szoknya volt, egyáltalán nem új, de gyönyörű szabású, és nyaka körül egy selyemsálat viselt, amelynek színe szinte megegyezett szeme színével. Talán volt valami svájcisap­kaforma kalap is csillogó haján. Ebben azonban nem volt biztos sem akkor, sem később.

Vendége rezzenéstelen szemmel, f igyelmesen felné­zett rá. Aztán azt mondta: - Én - amolyan követféle

• o • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

vagyok, Adrián Messenger családja nevében jöttem, M. St. Denis. - A nevét óvatosan ejtette, szinte tökéletes akcentussal.

Nem akart így lenézni rá- Jobb kezét kinyújtotta, és felemelt egy kis egyenes hátú széket - mire bordái tüzes szuronydöf éssel válaszoltak.

Feljajdult, bár a hangot nyomban el is fojtotta, az mégis kibukkant belőle. Nevetséges hang volt, fél ig-meddig sik-kantás és félig-meddig nyögés. Rendkívül ostobán érezte magát, a nővel szemben lerakta a széket, és buzgón reménykedett benne, hogy az nem fog semmiféle szána-kozó-együttérző műsort csapni.

Nem tette. Még csak jelét se adta annak, hogy valamit hallott volna, csak ült ott és várt, nézett rá azzal a különös eltökéltséggel. Ez viszont most már kezdte nyugtalanítani Raoult, hátha ez azt jelenti, hogy pusztán csak udvarias­ságból néz rá.

Óvatosan ült az egyenes széken. - Követ? - mondta. -A család nevében?

- Igen. Elsősorban Amerikában élő édesanyja nevé­ben. Meg édesanyja itteni nagynénje és unokatestvérei nevében is.

- Ezek szerint ön n e m . . . n e m . . . - R a o u l n a k nem jutott eszébe a veuve angol megfelelője. - Ön nem M. Messen­ger felesége?

- 0 nem. Elnézést, érthetőbben kellett volna kifejez­nem magam. - A kék szempár még mindig a tekintetébe mélyedt. - Adrián Messenger nem volt nős. Én a sógor­nője vagyok, bátyjának özvegye. A férjem Bemard Mes­senger volt. Afrikában halt meg.

- Értem, madame. - Raoulnak nagy nehézségek árán sikerült i l lendően komoly hangot megütnie. - Őszinte részvétem, ha s z a b a d . . .

Az asszony mormogott valami udvariassági formulát, majd csend telepedett rájuk. Ami azt illeti, Raoult ez nem zavarta. Tulajdonképpen semmi sem zavarta mindaddig, amíg ez a nő itt van, ebben a szobában. Ám megérezte, hogy látogatója feszeng, és könnyíteni akart helyzetén. Azt mondta: - Parancsol cigarettát? - azzal előhúzta zsebéből a csomagot, ránézett, majd eszébe jutott. - Zut! El is felejtettem. Ezzel az erős dohánnyal kínálom, civilizá­latlan vagyok. Ehhez olyan torok kell, mint egy - mint egy bouc-é. - Angol tudása egyszerűen cserbenhagyta.

A nő kinyitotta táskáját, és kivett belőle egy csomag cigarettát. Úgyanolyan gyűrött volt, mint az ő Caporalja, csak sárga. - Az enyém is olyan. Az angol változat -mondta.

Felé nyújtotta a csomagot, és ezúttal, első ízben, rámo­solygott.

Ettől a mosolytól Raoulnak elállt a lélegzete. Úgy gon­dolta, ő is visszamosolygott, de az is lehet, hogy csak mereven bámult. Nem tudta biztosan. Esetlennek érezte magát, akár egy iskolás fiú, és ezért most gyűlölte önma­gát. Különösen azért, mert a nő mosolya gyorsan leher­vadt és tekintetét elfordította róla. Kivett egy cigarettát a sárga csomagból, de a férfi tudta, hogy ez csak ürügy volt. Öngyújtója furcsán nehéznek tűnt, ahogy tüzet adott neki.

- A család - mondta - arra kért, M. St. Denis, hogy legelőször is köszönetet mond jak . . . Azért - azért, amit megpróbált - amit t e t t . . . szeretnék kifejezni hálájukat önnek - hogy mennyire - hogy mindnyájan milyen hálásak v a g y u n k . . .

Raoul látta, hogy küszködik, ezért gyorsan azt mondta: - Értem, madame - tökéletesen. Igazán balszerencse volt, hogy nem találtak ránk hamarabb.

Most a tekintet ismét rászegeződött. A mosolynak nyoma sem volt benne. Aztán azt mondta: - Mrs. Messen­ger - Adrián édesanyja - megkért, hogy kérdezzek meg öntől va lam i t . . . Telefonon beszéltem vele, New Yorkból hívott. Tudja, beteg, és nem tud ide utazni. Nagyon megkért rá, hogy tudjam meg - és én megígértem neki,

i m&n 3 1 1

hogy megkérdezem öntől - , azt szeretné tudni, hogy Adrián egyáltalán eszméleténél volt-e. És hogy mondott-e valamit, amit neki tudnia ke l l ene . . .

Raoul a szavakat csak agyának egyharmadával fogta fel. A másik kétharmad a túlságosan is állhatatos pillantás­sal és annak jelentésével volt elfoglalva. Merthogy nem tudott olvasni benne. Megint iskolás fiú volt, és nem tudott semmit kiolvasni abból a tekintetből. . - M. Messenger beszélt - mondta. - De azt, kérem, f igyelembe kell venni, hogy sebesült ember volt. Súlyosan sebesült, a fején lévő sérüléstől. A szavainak nem volt értelmük, önkívületi állapotban mondta őket.

- Én - mi - mi gondoltuk - mondta a nő - , hogy valószínűleg ez lesz a válasz. Vagy az, hogy egyáltalán nem beszé l t . . .

A hangja elhalt, majd az ezt követő csöndben félig elszívott cigarettáját a széke melletti hamutartóba nyomta. Egyik kezével megfogta táskáját, a másikat pedig a szék karfájára tette. *

Csalhatatlan jele volt ez az azonnali távozásnak. Ezt azonban meg kell akadályozni. Minden áron. ' Raoul úgy tett, mintha nem vette volna észre ezeket a

jeleket. Elgondolkodva azt mondta: - Neveket mondott. Különféle neveket, és egyfolytában ismételgette ő k e t . . .

A nő hátradőlt, de táskáját a kezében tartotta. - Emlék­szik bármelyikre is, fnonsieur? Az egyik esetleg Mary volt?

Hazudni akart, de képtelen volt rá. Ilyesmiben nem lehet. - Nem - mondta. - Ez emlékezetem szerint nem volt a nevek között. - Csöndesen elátkozta magát a szenti-mentalizmusáért. - Talán az édesanyja neve?

- Igen - mondta a nő. - De ha nem m o n d t a . . . - Vállat vont, majd ismét előre dőlt, hogy felálljon.

Raoul^agya csak úgy zakatolt; támadt egy ötlete. Kétsé­gei voltak afelől, vajon használja-e; végül is tennie kell valamit. Azt mondta:

- Van egy név, amelyre világosan emlékszem - lassan ejtette ki, szótagonként - Jo-ce-lyn. Ez az ön - az ön nom-debaptémeie; madame?

- Igen - mondta, és Raoul nyomban látta, hogy igaza volt, amikor kétségei voltak, vajon elmondja-e. Legszíve-sebben-fenéken billentette volna magát.

- Valószínűleg én voltam az utolsó családtag - mondta a nő - , az utolsó barát, akivel elutazása előtt találkozott.

A nő láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és ez az ő hibája. Most aztán még inkább el akar menni.

Gyorsan elvetette minden aggályát, és hazudni kezdett. - Voltak más nevek is - mondta. - De nemigen gondolkod­tam felőlük. - Bal kezét szomorú mosollyal a fejére tette. -Én is kaptam néhány csapást a koponyámra, ugye megér­ti. Most azonban megpróbálom összeszedni magam és visszaemlékezni . . . "

Ez sem használt. A nő ugyanis ezúttal már felállt. -Álmomban se jutna eszembe, hogy tovább zavarjam -mondta. - így is már túl régen veszem igénybe a türelmét.

Raoul is fölállt. A két szempár szinte azonos magasság­ban volt az övével; és ez a tekintet döbbenetesen személy­telen volt. Gyorsan azt mondta: - De hát én már nem vagyok beteg. Már nincs semmi fájdalmam. Csak három borda, amely még nem jött teljesen he l y re . . .

De az igazság sem segített. Valamilyen varázslat foly­tán, anélkül, hogy látszólag mozdult volna, a nő mégis közelebb került az ajtóhoz, majd így szólt: - Kérem, M. St. Denis, ez kedves öntől, igazán kedves, de most már nem akarom tovább zavarni.

A szavak kellően nyájasak voltak, de mögöttük ott volt az* eltökélt, megmásíthatatlan döntés, amiről Raoul tudta, hogy már nem szabad harcba szállnia vele. Ellépett mellette az ajtóhoz, és bal kezét kinyújtotta - ujjai ellenőr­zésük alá vették a kilincset. Aztán hirtelen elmosolyodott, ahogy azok szoktak, akik tudják a probléma megoldását.

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • z o • o • o • o • o • o • • o • o • o • • o • o • o • o • g • • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

- Tudom már, hogy mi lesz a legjobb - mondta. -Megpróbálom felidézni azokat a neveket. Ha sikerült, ' akkor - kapcsolatba lépek önnel.

- Köszönöm - mondta a nő. - Ez valóban remek l e s z . . . - Az ajtóra nézett, és várta, hogy kinyissa neki. 1 «

- Akkor talán ha megmondaná, hogy hova küldjem a levelet? - Sikerült épp a megfelelő hangot megütnie, - f i Vagy telefonáljak?

Majdnem elérte, amit akart. A nő már nyitotta a táskáját - de aztán egy csattanással újból becsukta, és azt mondta: - N o s . . . é n . . . tudja, holnap elutazom, több h é t r e . . .

Raoul nem hitte el egy szavát se. De nem szólt semmit^f így a nőnek folytatnia kellett.

- D e - m o n d t a - t u d o m , hogy a családból néhányan írni fognak önnek. Mary Messenger minden bizonnyal. Talán, ha válaszol nekik, akkor ezekben a levelekben megírhat mindent, amire vissza tud emlékezni.

Erre már nem volt mit tennie, csak annyi, hogy azt mondta: - Ez csak természetes.

Kimondta - és kinyitotta az ajtót. És a nő már el is ment.

Folytatása következik

PHILIP MacDONALD

ADRIÁN MESSENGER NÉVSORA Somló Ágnes fordítása © 1959 by Ph i l ip MacDona ld

Szinte közvetlenül a szanatóriummal szemben volt egy parkoló, Anthony a Voisinnal szép szabályosan beállt.

Ahogy kiszállt, az órájára pillantott és meglepődött, hogy már három óra van. Erről jutott eszébe, hogy ennek a napnak hajthatatlan szigora közepette még ebédelni is elfelejtett, és most egyszeriben éhes volt. Pillanatnyilag azonban nem tehet ellene semmit. Túl sok időt töltött Flooddal, hogy vázolja neki, miről van szó és eldöntsék, hogyan lehet legjobban megközelíteni J. Slatteryt, majd még több időt fecsérelt el hiába azzal, hogy felkereste az első címet azok közül, amelyeket Firth telefonon adott meg neki.

Doktor Burton és Maxwell intézete volt a második, és ahogy fölért a lépcsőn, épp kinyújtotta kezét a LÁTOGA­TOK feliratú csengő felé, amikor belülről kivágódott az ajtó, és meglehetős döbbenetére szemtől szembe találta magát az első cím távol lévő bérlőjével.

A nő magasabb volt annál, amilyennek első, rövid találkozásuk alapján emlékezetében élt, és sokkal ragyo­góbb. Ismét eszébe jutott, amit Firthnek mondott róla, hogy „Táviratcím - Walhalla" - aztán, ahogy látta a hölgy komor befelé fordulását, érezte, hogy Asgardban, az északi istenek honában valami baj történt. Megemelte a kalapját, és épp szólni akart, amikor rájött, hogy nem ismerték fel,

• o • o • o • 0 • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • 0 • 0 • 0

sőt észre sem vették; a nő már leért a lépcső aljára és nagy léptekkel vágott neki a Welbeck Street sárgálló hűvösé­nek.-

Sem a hely, sem az idő, sem a hangulat nem volt megfelelő ahhoz, hogy fárasztó kérdések sorozatát tegye fel neki, ezért elvetette azt a pillanatnyi ötletet, hogy követi, majd belépett az ajtón egy homályos és méltóságteljes előcsarnokba.

Egy fülke fogságában egy nő ült, akivel az üvegfalba vágott, kényelmetlen kis nyíláson át beszélt és M. St. Denis felől érdeklődött. A nő komor gyanakvással nézett rá, mire Anthony azt mondta: - Nem szóltak önnek rólam? Gethryn?

— O hát persze, uram. - A komorság semmivé foszlott. - Óhajt egyenesen fölmenni? Vagy szeretné, ha bejelen­teném? - A nő habozott. - Az utasításom úgy szóit, hogy ne szóljunk möszjő St. Denis-nek, mielőtt ön megérkezik.

Anthony elővett egy névjegyet, és ráírt valamit. - Kérem, küldje ezt fel neki - mondta. - Itt várok. - Azzal egy székhez ment, lehuppant rá, és közben azokat a lehetősé­geket latolgatta, amelyek abból adódhatnak, hogy Jocelyn Messenger felkereste St. Denis-t, majd úgy döntött, hogy mind nagyon ígéretesnek tűnik.

Az üvegfülkében a nő megnyomott a pultján egy csen-

iümXn 17

gőt, és közben a metszett név alatti kézírást nézte Anthony névjegyén. De ez nem angolul volt, ezért feladta, hogy megpróbálja kibetűzni, és inkább várt Bottsford nővé r re . . .

Aki, néhány pillanat múltán, Raoult az íróasztalnál zavarta meg telefonkönyv-kutató munkájában, amikor át­adta a névjegyet, és olyan pillantással nézett rá, amely már-már a pajkosság határát súrolta.

- Újabb látogató, möszjő - mondta. - Ezúttal nem hölgy az illető.

Mivel a telefonkönyvekben nem találta meg azt, amit keresett, Raoul komoran nézett a névjegyre. Látta az írott üzenetet az alatt a kiejthetetlen név alatt, és megdöbbent. Csupán négy szóból állt, de az anyanyelvén volt, és bár látszólag tökéletesen értelmetlennek tűnt, mégis emlé­keket idézett fel benne. No meg kíváncsiságot keltett írójuk iránt.

„Le cochon est mort." Meredten nézte ezt a buta mondatot, majd Bottsford nővért. Az pedig felkészült, hogy ellenálljon egy buja gall mosolynak, és most csalódott. M. St. Denis tekintete egy olyan ember tekintete volt, aki soha nem fogja észrevenni, hogy ő nő.

Raoul ismét a névjegyre nézett. - Kérem, vezesse be az urat - mondta, és hamarosan egy elég magas, őszülő halántékú, keskeny, sötét arcú férfivel állt szemben, aki­nek zöld szemében mosoly bujkált.

Raoul visszamosolygott rá. Majd a névre pillantva így szólt: - Mondja csak M. . . . ?

- G e t h r y n - m o n d t a Anthony. Az üzenethez ugyan semmi köze nem volt, ám Raoul

agyában valami halovány emlék ébredt. De nem tudott mit kezdeni vele, ezért inkább az épp esedékes rejtélyre koncentrál.

- Mondja csak, M. Geth-ryn - óvatosan, két külön szótagként ejtette ki. - Mit jelentsen ez ezzel a halott disznóval?

Anthony elvigyorodott. - Erre van egy válasz. -,,Á bas le cochon!" ' - Akkor foglaljon helyet, monsieur - nevetett Raoul. -És mondja el nekem, hogy lehet, hogy ön ismeri ezt a régi kódot? - Még mindig nem értette, hogy ez a fura nevű ember, ez az ember, akit életében nem látott, hogyan lehet kapcsolatban azzal a 43-as akcióval, amely megsemmisí­tette a nácik legnagyobb franciaországi lőszerraktárát.

- A lazanne-i rajtaütés során használtuk - mondta Anthony, majd megadta a pontos dátumot és időpontot. -Tizenöt órával az első robbanás előtt beszéltem önnel Angliából. Rövidhullámon. Erre az esetre a nevem Polidor Kettő volt. Az öné pedig, természetesen, Ajax.

- Aha! - Raoul el volt ragadtatva, örömmel nyújtotta a kezét, amit Anthony meg is rázott. - Remélem megbocsát­ja, hogy a balt nyújtom, de a másik megbolygathatja a bordáimat. - Leült az ágy szélére. - Örömömre szolgál, monsieur, hogy ejmondhatom, ön az egyetlen tiszt a maguk hírszerző État-Major-\ábó\, aki a számunkra szük­séges, pontos segítséget küldte, pontosan akkor, amikor szükségünk volt rá!

Előhúzta a csomag Caporalt, és szabadkozva megkí­nálta vele Anthonyt.

Anthony kivett egyet. - Néhanap azért én is vagyok olyan férfi, hogy elbírjak eggyel - mondta. Majd: - Nyilván szeretné tudni, hogyan találtam meg. No meg, hogy mit akarok. - Rágyújtott a cigarettára. - El kell mondjam, hogy esetenként különféle munkákat végzek a kormány számá­ra. Néha diplomáciait; máskor meg a Bűnügyi Nyomozó Osztá lynak . . .

- Á, igen! - Raoulnak sikerült megragadnia azt a halovány emléket. - Gettrine! Tudja, egyszer a szerkesz­tőm azon meditált, hogy írnom kellene önről. Ő úgy hívja önt, hogy az angol Lecoq, és meglehet, hogy igaza van. -Elvigyorodott. - Hogy valaki kikövetkeztesse a kapcsolatot

• o • o • o • o • o s • o • o • o • o • •o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

• • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

o • o • o • o • o • o • o • o • o •

6 • o • o •

o • o • • o • o • o

Raoul St. Denis és Ajax között, ez igazán fantasztikusan éles elmére vall!

- Biztosíthatom, hogy szó sincs következtetésről 1 nevetett Anthony. - Tiszta szerencse - és némi információ a Különleges Csopor t tó l . . . Ezt csak azért írtam a névjegy­re, hogy biztosan fogadjon. Felmerült bennem, hogy talán már torkig van a repülőszerencsétlenséggel kapcsolatos kérdésekkel.

- És ön most még néhányat rá akar gyömöszölni? - | Raoul szemöldökét felhúzva nézett rá. - Remélem nem azért, hogy túlcsorduljon.

- Nem erről van szó. Tudja, én nem magáról a szeren-: csétlenségről akarok beszélni. Csupán Adrián Messen­gerről - arról az emberről, akit majdnem sikerült megmen­tenie.

- Hát ez különös! - Raoul döbbenten meredt rá. - Alig néhány perce volt egy másik látogatóm, aki szintén erről a szegény fickóról akart tudni. A családja részéről. - Pillan­tása egy villanásnyira az íróasztalra tévedt. - Mit szeretne tudni róla?

- Bármit - mondta Anthony. - És m inden t . . . Beszéli vele a szerencsétlenség előtt? Ha igen, akkor mit mondott önnek? Ha nem, akkor vajon észrevette-e őt magát, vag feltűnt-e valami a viselkedésében? Végül, beszélt-e egyáf talán, amíg a tengerben voltak? És ha beszélt, akkor vissza tud-e emlékezni arra, hogy mit mondott?

- Csak ennyi? - kérdezte Raoul. - Akkor r endben . . . A repülőn különösebben nem tűnt fel nekem. És nem is beszéltem vele. Ez eddig egyszerű. - Elgondolkodva elhallgatott. - Amikor a vízben sikerül megragadnom, akkor először nincs eszméleténél, de később beszélni kezd. Mindazonáltal súlyos fejsérülése van, és a szavi csupán az önkívület szavai.

- Emlékszik belőle valamire? - Jórészt személyek nevei voltak. Akarja hallani őket

A többi, semmi - csupa zagyvaság. Anthony elnyomott egy mosolyt. - Amit én valójába

szeretnék, az minden, amit Messenger mondott. Abban sorrendben, ahogy mondta, még ha értelmetlennek tűni akkor is. Nagy valószínűséggel nem leszek okosabb tői De hátha mégis, ezt a lehetőséget sem hagyhatom figyel men kívül.

Raoul kíváncsian végigmérte látogatóját. - Van eg módszer, amivel néha sikerül visszaemlékezni, felidézi dolgokat. Akarja, hogy megpróbál jam?

- Kérem. - Rendben. - Raoul hátrahajtotta a fejét, lehunyta

szemét és hallgatott. Ez a csönd két teljes percig tartott, majd, még mindi

csukott szemmel, beszélni kezdett. Azt mondta: - Erre em lékszem. . . Mire sikerült biztonságba helyez*

nem, én magam teljesen kimerültem. Én is elájultam, aztán ahogy magamhoz térek, hallom, hogy beszél. Ninci - nincs különbség szavai között. Egyszínű, monoton. Azt mondta, „Messenger - Messenger", sokszor . . . Aztá azt mondja, „Jocelyn - elkapott - mond - Jocelyn elkapott - mond Jocelyn . . . " Aztán sokáig, nem tudo hogy meddig, semmit és akkor ismét beszélni kezdj üvö l t . . . Erre, mint a többire, nem tudok pontosan vissza emlékezni, de először valami fényképről beszél, aztán k f név következik: George és Emma... Aha, igen! Elősző azt kiáltja, hogy „George", aztán egy csomószor „Emmái könyv - Emmás könyv . . . " Utána talán még egyszer, hog; „George " . . .

Szavai elhaltak, csöndbe vesztek, és ezúttal oly sokáig hallgatott, hogy Anthony közbeszólt.

- Egy fénykép ! -mond ta csöndesen . -És semmi más? - De volt v a l a m i . . . - Raoul még nem nyitotta ki

szemét. - . . . Á, igen! Egy baragouin valami keféről. M hogy a kéfékkel minden ki van takarítva. Mindent ki ki

118 &mul

takarítani, de csak egy kefe v a n . . . A pontos szavakra itt n e m emlékszem, de valami ilyesmi v o l t . . .

Most már kinyitotta a szemét. - És ez minden. Csak ennyit mondott. - Látta, hogy látogatója egy kis vékony jegyzetfüzetbe írt. - Ezután észrevettem a hajót. És most azt mondják nekem, hogy még mielőtt felszedtek volna minket, halott volt. - Helyzetet változtatott, óvatosan nyújtóztatta ki tagjait. - Mindent felírt? - kérdezte kíván­csian.

- Igen. - Anthony eltette a tollat. - Nagyon köszönöm. _ Segített valamit? - Még nem tudom. - Anthony zsebre tette a jegyzetfü­

zetet. - Mindenesetre lekötelezett. Csodás munka volt. _ És már végeztünk? - Raoul kétkedő volt. - Mintha

még láttam volna egy kérdést a szemében. - Megfigyelő álláspontra helyezkedett? - nevetett An­

thony. - Miután így rákérdezett, azon a stewardessen töprengtem, Rose Matsonon. Még túlságosan rossz álla­potban van ahhoz, hogy kihallgassák, de nem bánnám, ha tudnám, vajon ő is hallotta-e Messengert beszélni.

Raoul vállat vont. - Természetesen lehetséges. De nekem úgy tűnik, hogy mindvégig eszméletlen volt. -Rágyújtott egy újabb Caporalra, és Anthony arcát figyelte. Végül aztán megszólalt: - Akkor most jöhetek én, hm?

- A kérdéseivel? - Anthonynak sikerült egyszerre nyá­jasnak és körültekintőnek lenni.

- Csupán három aprócska kérdésről van szó. Aztán szeretnék segítséget kérni egy aprócska ügyben. - Raoul pillantása, tudtán kívül, ismét az íróasztalra tévedt.

- Csak rajta - mondta Anthony. - Amiben tudok, bármiben.. .

- Először is, kérem, azt szeretném tudni, hogy Adrián Messenger vajon komoly részese-e annak az affaire-nak, amin most ön dolgozik?

Anthony rábólintott. - Komoly, ez rá a motjuste. - De ő ugye nem a törvény másik oldalán állt? - Nem. - Most Anthony lett kíváncsi. - Határozottan

nem. - Akkor az első kérdéssel rendben is volnánk, a máso­

dik abból adódik, hogy ön nyilvánvalóan ismeri Mme. Jocelyn Messenger t . . . i - Nyilvánvalóan? - Anthony mosolyogva nézett rá. -Én egy szóval sem mondtam, hogy ismerem.

Raoul nem mosolygott. - A Madame után oly röviddel érkezett, hogy biztosan látnia kellett, amikor elment. De amikor azt mondtam önnek, hogy épp most volt egy látogatóm a Messenger családból, akkor meg sem lepő­dött, és nem kérdezte meg, hogy ki volt az. így ez nyilvánvaló, hogy tudta, kiről van szó.

- Helyes! - Anthony mosolya nevetésre váltott. - Vilá­gos, mint az egyszeregy, ahogy mondani szokták. Kit is keresztelt el a szerkesztője az „új Lecoq-nak"?

- Akkor most azt is mondja meg nekem, legyen szí­ves. . . - Raoul még mindig nem mosolygott - , . . .nem ön szervezte meg Mme. Messengerrel, hogy engem felkeres­sen? , - Te jó ég, dehogy! - Anthony döbbent volt. - Á, már értem! Arra gondol, hogy ellenőrizni akartam? Hogy meg­tudjam, vajon ugyanazt mondja-e mindkettőnknek? Ked­ves St. Denis, az ön kapcsolata ezzel az üggyel csupán annyi, hogy segítségünkre lehet, de semmiképpen sem gyanúsított. Higgye el! . - Akkor minden rendben., - Raoul, megint a kellő óvatossággal, kinyújtózott. - És már el is érkeztünk ahhoz ^ a p r ó c s k a kéréshez, amiben esetleg segítségemre le-

~ Minden további nélkül. - Anthony ismét elővette tollát ^eg a kis jegyzetfüzetet, és gyorsan írni kezdett.

- Ez mi? - kérdezte Raoul megrökönyödve. ~ A telefonszám, amit akart. - Anthony óvatosan ki-

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

o • o • o • o • o • o • o • o

tépte a lapot. - És ráadásul a cím is. - Hangosan felolvasta: - Paxman 04238. És Whistlers Walk 5., Chel-s e a . . .

Raoul élesen a szavába vágott. - De kinek a címe ez? - Dárga barátom, alábecsül engem. - Anthony az

íróasztalra mutatott. - Belépek ide, és azt látom, hogy a telefonkönyvekben keresgél. Véletlenül épp összetalálko­zom előző látogatójával - aki iránt ezt követően ön többféleképpen is kifejezett érdeklődést tanúsít. Amikor először említette ezt a másik látogatót - még mielőtt deduktív képességeit gyakorolta volna rajtam - , nem tudta megállni, hogy egy pillantást ne vessen a fent említett telefonkönyvek felé. Hozzátenném, hogy tudtán kívül még többször is odapillantott. Különösen akkor, amikor először említette, hogy szeretne valami szívességet kérni t ő l e m . . . - Vállat vont és mosolygott. - Folytassam?

Kissé nyugtalan derültséggel figyelte a francia egyre mélyebb komorságát - aztán megkönnyebbült. Raoul ugyanis hirtelen hátravetette a fejét és nevetésben tört ki. Aztán kínosan összerándult, mert bordái tiltakoztak. Majd a nevetés széles, boldog mosolyra váltott.

- Riposte en tierceí - mondta. - A Maítre odacsap a pimasz tanítványnak! - Elvette Anthony kinyújtott kezéből a papírt. - És ami azt illeti, a tréfa az én káromra sült el !

Négy óra volt, amikor Anthony elhajtott a Welbeck Streetről.

Ugyanakkor, vagy tizenöt mérföldnyire innen, fölfelé a Temze mentén, Jonathan Slattery fogadott látogatót ap­rócska szobájában, Twickenhamben, a Popé Terrace sarkán álló és a folyóra meg az Eel Pie-szigetre néző kis üzlete mögött.

Tolószékében hátradőlve, Mr. Slattery épp azt a gépelt lapot tanulmányozta, amelyet látogatója az imént nyújtott át neki. Mr. Slattery apró, negyvenes, élénk tekintetű és féllábú ember volt. Látogatója, Mr. Flood, akit Mr. Slattery még soha nem látott, jóképű volt, gyors beszédű és meghatározhatatlan korú. Valamilyen jogászcégnek volt a képviselője, legalábbis azt mondta, amelyiknek a nevét Mr. Slattery valami Wibberlynek, Wibberly, Fiai és Wob-berlynek értett, de az is lehet, hogy egész más volt.

Mr. Slattery élénk szemei közt döbbent ránccal felpillan­tott a lapról, és Mr. Floodra nézett.

- Na mostan, még egyszer, mi is ez az egész? -kérdezte Mr. Slattery.

- Azt hiszem, ez valóban szokatlan. - Mr. Flood bátorí­tóan mosolygott. - De igazából azért egyszerű. Ez persze huszonöt fontot jelent, ami az ön zsebébe kerül. Tudom, hogy ez manapság nem sok, d e . . .

- Huszonöt pénz - mondta Mr. Slattery józanul mérle­gelve - , ez nekem mindig szép kis dohány! .. .Én csak áztat nem értem, hogy kapom én ezt. Ha - tette hozzá - , egyá'talán megkapom.

Mr. Flood felnevetett; őszinte, szívderítő hang volt. Elővette zsebéből a levéltárcáját, kihúzott belőle öt új, ropogós ötfontos bankót, és letette az asztalra, Mr. Slat­tery könyöke mellé. - Tessék - mondta. - Azt hiszem, megvan. - Hátradőlt, cigarettát vett elő, és megkínálta Mr. Slatteryt, aki megrázta a fejét. Aztán a bankjegyekre nézett, de nem nyúlt hozzá.

- És k i tő 'van ez a dohány? -ké rdez te . - Elhunyt ügyfelünk, Harold Black hagyatéka - magya­

rázta Mr. Flood azzal a gyors beszédével. - Mr. Black gazdag ember volt. Nagyon gazdag. Vezető cégtársunk az örökhagyó végrendeleti végrehajtója, és úgy egy hónap­pal az elhunyt halála után, amikor átvizsgálta papírjait, talált egy névsort, tizenegy névvel - köztük az öné is - , mindegyik mellett különböző pénzösszegek voltak feltün­tetve . . . Hogy a lehető legrövidebbre fogjam, a végrende­leti végrehajtó, miután megbeszélte Mrs. Blackkel, úgy döntött, hogy akkor tudunk legjobban eleget tenni az

\ m*Xh 19

örökhagyó valós, ámbátor meg nem fogalmazott kívánsá­gának, hogy megkeressük a névsorban szereplő szemé­lyeket és kiadjuk a jelzett pénzösszegeket, bár ezen összegek végakaratba nem foglaltattak. - Mr. Flood mély levegőt vett, minden eddiginél bátorítóbban mosolygott, majd mintegy pótlólag még hozzátette. - Természetesen, mivel ezek a pénzek önkéntes, nem említett, szabad akaratból történt adományok, csak a hagyaték által megfi­zetett adó szükséges, és önnek ezt saját jövedelmi adójá­ban bevallania szükségíe/en.

Mr. Slattery ismét a pénzre nézett. - Én sose nem ismertem semmiféle Harold B l a c k e t - mondta. - Másrészt viszont sose nem néztem az ajándék ló fogát, ha érti, mire gondolok. - Elgondolkodva Mr. Floodra pillantott. - Akar tőlem valamiféle aláírást vagy valamit? Elismervényt?

Mr. Flood a fejét rázta. - Szükségtelen - mondta. Mr. Slattery ismét a gépelt lapra nézett. - Azt' e' meg

micsoda? - kérdezte. - Mit köll csiná'ni vele? - Lehet, hogy nem mondtam el elég vi lágosan. - Mr.

Flood türelmesen bocsánatkérő volt. - Nem kell semmit csinálnia vele Mr. Slattery. Mi - a cég - csupán a segítségét kérjük; de csak ha akar segíteni nekünk. Az, az a tíz név azon a papíron, amelyek mellé elhunyt ügyfelünk különböző összegeket jegyzett. Sokukat elég nehéz ki­nyomozni - és szeretnénk tudni, vajon tud-e nekünk segíteni. Tudja, mi még most sem tudjuk, vajon volt-e bármiféle kapcsolat önök vagy bármelyikőjük között. Ha volt - nos, akkor ön valószínűleg felismeri a neveket és talán meg tudja adni jelenlegi lakhelyüket.

- Ha jó' meggondolom - mondta Mr. Slattery lassan - , nem'tom hogy kerü'hetek én bármiféle p á c b a . . .

- Pácba? - Mr. Flood teljesen megrendült. - Drága u r a m . . .

Mr. Slattery a szavába vágott. - Bárhonnan is nézzük ezt, komám, fura egy móka, azt meg köll hagyni! -Kinyújtotta a kezét, elvette a pénzt az asztalról, és zsebre tette.

- Hát igen, szokatlan - mondta Mr. Flood határozottan. - De ez minden.

- Akárhogy is - mondta Mr. Slattery, mintha nem hallotta volna az előbbi megjegyzést - , amit szem nem lát, az a szívnek se f á j . . . - Ismét kézbe vette a gépelt névsort, és f igyelmesen, egyhangú motyogással végigolvasta a neveket. - Bainbridge - Braddock - Dalkeith - Devitt -McGowan - Messenger - Moreton - . . . I t t egy kicsit tétovázott, fontolgatott - , Ormiston - Paxton - Pomfret . . . - Felnézett Mr. Floodra. - Eccer ismertem egy Mortont -mondta. - De ő Joe vó't, Joseph. És h a j ó meggondolom, akkó' ő a nevit E nélkül í r t a . . . - Hangjából hallatszott, hogy emlékek tolulnak fel benne.

- És a többi, egyik sem ismerős? - Egy darab se. - Mr. Slattery a fejét ingatta. - Csak

nevek, semmit se mondanak. Sajnálom. - Kérem, ne mentegetőddzék. - Mr. Flood kivette a

lapot Mr. Slattery kezéből. - És nagyon köszönöm, hogy megpróbált segíteni. - Mr. Flood a lapot zsebre vágta, és látszott, hogy indulni készül.

Mr. Slattery azonban ezt nem vette észre: az emlékek most már a felszínre törtek. - Szegény Joe Morton! - A fejét ingatta. - Az Dunkirkné' maradt. Mingyá a második nap reggé'. Estére má' én is megsebesültem. - Lenézett feltűzött jobb nadrágszárára, amely csípőtől üres volt. -Asszem, még szerencsés vótam, hogy csak ennyivé' megúsz tam. . . Má' ha szerencsésnek mondható, hogy az ember ilyen időkbe él.

Mr. Flood, aki már épp fel akart állni, visszaült székére. - Dunkirk? - kérdezte. - Melyik egységnél volt? - Lassan­ként egészen más embernek t ű n t . . .

Mire Flood elhagyta Twickenhamet, azután, hogy Mr. Slattery telefonján felhívta Anthonyt és megbeszélték,

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • 0 • o • o • o • o • g • o • o • .

o • o

hogy hat előtt Stukeley Gardensben lesz, már csak p, perc hiányzott ahhoz, hogy öt óra legyen.

Ekkor, a Scotland Yardon, Arnold Pike főfelügyelő hívatta Thomas Gainsford Seymour nyomozó őrmestert akit átmenetileg felmentett minden más kötelezettsége alól, hogy elvégezhesse az ügy aprólékos előkészítő munkáit, amelyet a helyettes rendőrfőnök következetesen és savanyú ábrázattal csak úgy hívott, hogy „ez a hihetet¬len Messenger-dolog".

Seymour őrmester sietve érkezett - már ahogy a n mozó őrmesterek szoktak, ha az hívatja őket, akit ma közt „Arnie bátyónak" hívnak. Seymour őrmesternek dosszié volt a hóna alatt, amit lerakott az íróasztali miközben Pike kézmozdulatára engedelmesen odahú: egy széket és leült. Ő is egyike azoknak, akik a Bű Nyomozó Osztály hivatásos állományából már új' képzést kaptak - az öreg harcosok csak egyetemi bri^ nak hívják őket - , jó felépítésű, lezseren jól öltözött, f i ember, aki harmincegy événél fiatalabbnak látszik mindaddig, míg egyenes orrát enyhén, de maradandóa nem ferdítették a tavalyi Metropolitan Police bokszversi könnyűsúlyú döntőjében, addig az Angyalarcú becem kellett elszenvednie.

Pike főfelügyelő pipafüstfellegen át nézett Seyrrn őrmesterre, és azt mondta: - Nos? Van valami jelenteni lója?

Seymour őrmester kinyitotta a dossziét. - Kiküldtem 6 emlékeztetőt mind a nyolc rendőrfőnöknek, uram, mi ben kérjük tőlük a balesetek alapos részletezését dossziéból elővett nyolc, vékony átütőpapírra írt más tot. - És mindegyiküknek mellékeltem hozzá néhány amelyben személyes véleményüket kérjük, mind itt csak alá kell írnia. - Elővett a dossziéból nyolc, szétny lapot, mind a saját borítékjához volt hozzátűzve. -voltam a Hadügyminisztériumban, uram, és elkezdte névsorban szereplő tíz személy kartotékjainak ellen sét. Azt mondják, hogy eltarthat egy darabig, ha tudunk nekik több adatot megadni. Es Hillyer őrme ezzel kapcsolatban ezt az üzenetet küldi önnek, dossziéból elővett egy hosszú, barnássárga borítékol Végül többször is beszéltem telefonon Cardiff-fal, Po felügyelővel. Azt hiszem, találtak nekünk valamit ~ bridge-dzsel kapcsolatban, uram. Powell azt mondta, előtt felhívnak minket. Vagy ő beszél velem, vagy esi Evans főfelügyelő beszél önnel.

Becsukta az immáron kiürült dossziét, összeszed papírokat, amelyeket kivett belőle, és szépen Pike helyezte. Pike odamorgott neki valamit, de rá se néz papírokra, hanem hirtelen azt mondta:

- És mi van a tizedik emberrel? - Slatteryvel, uram? - Seymour érezte, hogy

vizsgáztatják. - Úgy értelmeztem, hogy őt Gethryn e desre. hagytuk.

- Úgy van. - Pike hirtelen elvigyorodott. - De jobi teszi, f iam, ha vigyáz ezzel az „ezredesezéssel". S nem szerette, aztán most meg már téves is. Mielőtt kilé a szolgálatból,-tábornokot,csináltak belőle - azt p egyáltalán nem viseli el. Úgyhogy mostantól csak szerű mister a megszólítás, és ezt ne felejtse el !

Megszólalt az egyik telefonja, fölvette a kagylót, é mondta? - P i k e . . . Evans felügyelő, Cardiffból? .. .1 kapcsolja. - Várt, majd egy pillanat múlva azt mond Halló, hogy v a n . . . - és ezután percekig csönd figyelmesen hallgatott.

- Szép munka, T a f f y - mondta végül. - Nagyon s: Igazán lekötelezet t . . . És a lehető leghamarabb ell z i k ? . . . K ö s z ö n ö m . . . Viszonthallásra.

Letette a kagylót, majd Seymourra nézett. - Re ember ez a Taffy Evans - mondta. - Az a benyom hogy Bainbridge nyomában vannak. Ez az ember szal úszó biztosítási ügynök volt, és Evansnek az az

20 umu e

támadt, hogy ellenőrzik az összes cardiffi nagy társaságot. A másik nyom, hogy talált egy életbiztosítási kötvényt, kicsikart az orvostól egy leírást, és az embereivel vissza­menőleg ellenőriztette az összes halottkémi jelentést, mivel mondtam neki, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy már nem él. Nos, előkerült egy Bristolból. Hat hónappal ezelőtt húzták ki a Severnből. A bomlás előreha­ladott volt: a test úgy nézett ki, mintha hínár húzta volna le. Senkinek nem jutott eszébe Bainbridge; azon egyszerű oknál fogva, hogy nem jelentették az eltűnését. Úgy tűnik, jó néhányszor faképnél hagyta már a feleségét, és az asszony biztos volt benne, hogy előbb-utóbb v isszatér . . . Nos, a bristoli rendőrség törvényszéki orvosa szerint a hálái oka fulladás, és hat hónappal korábban következett be. így az körülbelül megegyezik azzal az időponttal, amikor Bainbridge eltűnt otthonról. A holttestet természe­tesen már eltemették, de nekünk a leírás is elég; van egy tökéletes és megdönthetetlen bizonyíték. Mindkét nagy­lábujj csontja deformált, és ez egybevág a biztosítótársa­ság orvosának feljegyzéseivel.

Pike előredőlt, és pipáját az íróasztalon lévő hamutar­tóba ürítette. Megrázta a fejét, majd elgondolkodva ismét Seymourra nézett.

- Pokolian szerencsés fickó, hogy ezen dolgozhat -mondta. - Ez nem csupán egy Gethryn-eset, ami tapasz­talatom szerint mindig azt jelenti, hogy valami nagy ügyről van szó, hanem most valami azt súgja nekem, hogy olyan lesz, amelyben az ember halálra dolgozza magát, de egy pillanatra sem szeretne máson dolgozni. - Nagyot sóhaj­tott. - Az ilyen nagyon ritka - amint arra már nyilván maga is kezd rá jönn i . . .

A telefonkagyló után nyúlt. - Jobb, ha nyomban tudatjuk vele - mondta, és máris tárcsázta a Stukeley Gardens 19. számát, majd egy perc múlva már beszélt is:

- Itt Pike beszél, u r a m . . . Nos, úgy tűnik, most már kilencven százalék. Hogy pontos legyek, kilencven egész ki lencvenegy...

Pike fél hat után öt perccel hívta Anthonyt a Yardról. Pontosan ugyanekkor történt, hogy száz-egynéhány mér­földnyire a vancouveri Mr. Dávid Bronson bejelentkezett a birminghami Gainsborough Hotelba.

Mr. Bronson, talán enyhén görnyedt tartása és kissé csoszogó járása miatt, legalább tíz évvel idősebbnek tűnt, mint a detroiti Mr. Hoag, és még annál is idősebbnek a torontói Mr. Lovetthez képest.

Mr. Bronson, akit felkísértek szobájába, a negyedik emeletre, kedvesen rámosolygott a két nehéz bőröndjét cipelő boyra, borravalót adott neki, majd bezárta utána az ajtót és körülpillantott, hogy megbizonyosodjon róla, a szoba ablakain nem láthat be s e n k i . . .

Ezután, első ízben, mióta belépett a szállodába, levette a kalapját, és nyomban előtűnt ugyanaz a vastag szálú, szépen nyírt és meghatározhatatlan vörösesbarna színű haj, mint Mr. Lovetté és Mr. Hoagé.

Mr. Bronson, aki még így egyedül is túlságosan alapos módszerességgel változtatott helyzetet, átment a szobán, kinyitotta az egyik bőröndjét, és kivett belőle egy bőr neszesszert és két kis, frissen vásárolt csomagot. Ezeket bevitte a fürdőszobába és letette; aztán derékig levetkő­zött, majd a neszesszerből elővett egy ollót, és a tükör előtt állva a feje tetejéről hatalmas csomókban elkezdte lenyírni sűrű haját.

Amikor végzett, a fejbőre különös látványt nyújtott. Az ollót visszatette a neszesszerbe, majd kibontotta a csoma­gokat, amelyek közül az egyikben egy „HAIR-ZOFF - A csodás szőrtelenítő" címkéjű tubus volt; a másikban pedig fgy „HELENE'S ALAPOZÓ (Semleges tónus)" feliratú 'após üveg.

,Ismét munkához látott a tükör előtt, aprólékos gondos­sággal felkente a krémet lenyírt feje búbjára. Amikor

• o • o • o • o • • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • g • o • o •

• o •

o • o • o • o •

o • g • o • o • o • o • o • o • g • o • g • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o

végzett ezzel az agyagszerű, simán és vastagon felkent anyaggal, kivárta a szükséges tíz percet, mialatt kinyitotta a fürdőkád csapját, majd eltakarított minden nyomo t . . .

Hamarosan, már megfürödve, köntösben és papucsban nekilátott, hogy az alapozóval eltüntesse sima fejbőrének feltűnő fehérségét. Az eredmény pedig, amikor fél óra múlva lement az étterembe vacsorázni, egy csöndes, kellemes és teljesen hétköznapi úriember volt. Egy úriem­ber, aki történetesen kopasz, de természetesen kopasz­ságában nincs semmi rendkívüli.

Miközben nyugodtan és jól megvacsorázott, egy könyvet olvasott. Wintringham Medeshire-i útikalauzát lapozgatta, szemmel láthatóan nagy érdeklődéssel.

Ugyanekkor Londonban Flood Anthony Gethrynnel vacso­rázott. Crockfordnál ettek, abban a kellemes, faburkolatú teremben, amit „az emeleti szobának" hívtak, és amely azoknak a vendégeknek volt fenntartva, akiket az öreg Mr. Crockford maga is kedvelt. Már háromnegyed részt túl voltak a vacsorán, Anthony ebéd hiányában hatalmas étvágya immár kellőképpen csillapult, és épp Jonathan Slatteryről beszélgettek.

- Tudja - mondta Flood - , abban a pillanatban, amint megláttam abban a tolószékben, fél lábbal, tudtam, hogy ő nem lehet a maga nagyágyúja. Ezért aztán a négyes számú történettel rukkoltam elő. - Felnevetett. - Nem mintha bevette v o l n a . . .

Anthony a szavába vágott. - Van veszélye annak, hogy beszél? Nem tudom, hogy mi baj származhatna belőle, de valahogy nem szeretném. Úgy általában véve nem szeret­ném, ha beszélne.

- Egy szót sem fog szólni. Azután, hogy elvette a huszonöt pénzt, biztos nem. Meq aztán tudja, hogy én nem örülnék neki, és igazán jó barátságba keveredtünk, amikor kiderült, hogy Dunkirknél sebesült m e g . . .

- Dunkirk? - Anthony egy pillanatra döbbenten nézett rá. - Ja, persze - maga meg Dyson a flotillánál voltak, igaz?

Flood bólintott. - Elvittük Dyson kétárbocosát. Bár Slatteryéknek soha még csak a közelében sem voltunk. Nálunk főleg Sutherlandsek voltak. Ő meg az 1. Wessex-ben volt.

Aztán jött a pincér, és Anthony csak akkor tért vissza a névsor tizedik emberére, amikor már a kávét itták; arra az emberre, aki miatt Pike kilencven egész kilencvenegy százaléka nem volt teljes száz százalék.

- Megkockáztatva, hogy most már unalmasnak tart -mondta - , még egyszer megkérdezem: teljes mértékben meg van győződve arról, hogy Slattery őszinte?'

- Teljes mértékben. Ha ismerné, két percen belül maga is azt mondaná.

- És egyáltalán, még csak a jelét se mutatta annak, hogy felismerné a többi nevet?

- Nem, egyáltalán - kivéve azt a Joe Morton-ügyet, amiről beszéltem. És ez már önmagában is meggyőző volt.

- Rendben. És akkor rájött, hogy most mi lesz belőle? Egy kötelezettség - méghozzá egy szörnyű, felelősséggel járó kötelezettség.

- Hogyhogy? - Flood a homlokát ráncolta. - Ne feledje, hogy sokkal többet tud erről a zűrös ügyről, mint én.

- A tizenegy ember közül, Messengert is beleszámítva, Jonathan Slattery az egyetlen, akit nem öltek meg. A mi ismeretlen gyilkosunk - az én Mr. Smith Brown-Jonesom -öt évet, rengeteg leleményességet és feltehetőleg szép summát szánt arra, hogy eltegye láb alól a többieket. így minden alapunk meg van rá, hogy feltételezzük, be akarja fejezni a munkát. Mást nem feltételezhetünk.

- Te jó ég, tényleg! Slatterynek védelemre lesz szüksé­ge. Ha már most,nincs rá szüksége . . .

- Pontosan. Úgyhogy el kell érnem Pike-ot, hogy meg-

&mm 21

nézzük, mit tehetünk. Persze nem lesz könnyű, mert úgy kell védelmet nyújtani, hogy azt ne vegyék észre. Senki. Különösen Slatterynek nem szabad észrevennie.

Flood ismét összeráncolta a homlokát. - Ez utóbbit nem egészen értem. Szerintem ha figyelmeztetjük, akkor maga is óvatosabb lenne, és ezzel segítene nekünk.

- Meglehet. De ő nemcsak kötelezettség számunkra, hanem egy kincset érő tőke. És ha tud róla, akkor már nem lenne az.

Flood felnevetett. - Ez valami vicc akar lenni, Gethryn? De ha gyanúm nem csal, jelent is valamit.

- Elnézést. Az újonnan beavatott számára egyszerűb­ben szólva ez azt jelenti, hogy Slattery kincset érő tőke, mert tudtán kívül csapda Smith Brown-Jonesnak, akit esetleg elkaphatunk, amikor megpróbálja elintézni a név­sor utolsó tagját. Slatterynek azonban nem szabad meg­mondanunk, hogy veszélyben van, mert akkor nagy való­színűséggel másként kezdene viselkedni. Ha pedig így tenne, és ha Smith Brown-Jones megfigyelés alatt tartja, ami nagyon is elképzelhető, akkor S.,B.-J. feltehetőleg ezt észrevenné és elővigyázatos lenne. így pont olyan fontos, hogy Slattery ne tudjon róla, mint az, hogy az őrizetet senki más ne vegye é s z r e . . . Világos?

- Akár a nap. - Flood elgondolkodott. - Ez aztán pokoli egy ügy, mi? Százfelé ágazik, aztán alig van valami eredmény.

Anthony cigarettára gyújtott. - És nekem valahogy az az érzésem, hogy ezt az egészet még el sem kezdtük.

- Ezzel azt akarja mondani, hogy Smith Brown-Jones olyan zseniális, hogy elintézheti szegény Jonathant úgy, hogy nyakon se csípjük?

- Nemcsak erről van szó. Az is lehet, hogy valamilyen oknál fogva nincs is rá szükség, hogy megölje Slatteryt. Meglehet, hogy esetleg Messenger tévedett és Slattery nem tartozik a névsorba, így aztán az őrzése nem is jelent semmiféle csapdát. Úgy kell felállítanunk a csapdát, hogy Slatteryt őrizzük, aztán meg úgy kell viselkédnünk, mintha nem is lenne se csapda, se Slattery. Közben pedig tovább kell mennünk minden nyomon, amit sikerült összeszed­nünk. - A fejét ingatta. - Ha ezek egyáltalán nyomnak nevezhetők. - Az órájára nézett, majd felállt. - El kell mennem felhívni Pike-ot. Rendelje meg addig a konyakot, jó? Remek Courvoisier-jük van.

Flood megrendelte a konyakot, és már vagy tíz perce kortyolgatta, amikor vendéglátója szokatlanul komor kép­pel visszatért.

Flood elvigyorodott. - Baj van a Westminsterben? - Szegény öreg Pike. - Anthony felvette poharát. -

Nem az ő hibája, hogy soha sincs elég embere. - Ivott egy kortyot. - De vigyázniuk kell Slatteryre, és ezt ők is tudják. - Egyik kezét a belső zsebébe csúsztatta, elővett egy hosszú borítékot és az asztalra tette. - Hagyjuk most ezt a témát egy kicsit. Beszéljünk inkább erről.

- Jó - mondta Flood. - Mi ez? - Egy percen belül meglátja. - Ismét kortyintott egyet a

konyakjából. - Először is el kell mondanom, hogy a délután egy részét Raoul St. Denis-vel töltöttem. Nem hiszem, hogy a Fleet Street-i újságírók közül bárkit is meg kellene kérdeznem, hogy ismeri-e, ezért csak annyit mondok, olyan fajta, aki jó ha az ember mellett van egy óceán fölötti légikatasztrófában, azonkívül a francia ellen­állás egyik jelentős vezetője volt, elbűvölő fickó, gyors észjárású, nagy intelligenciájú ember. Az ok, amiért felke­restem, az volt, hogy megtudjam, a repülőn vagy utána vajon beszélt-e Messengerrel. De nem beszélt. Viszont, miközben hánykolódtak az Atlanti-óceánban, úgy tűnik, Messenger beszélt, méghozzá meglehetősen összevisz-sza. St. Denis szerint az egész csak öntudatlan félrebe-szélés volt. Mindazonáltal, hál'istennek, fantasztikus a memóriája. Képes rá, hogy felidézze magában pontosan a

• o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • g • g • o • o • g • o • o • o • g • o • o • o •

% o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • • g • o • o • g • o • g • o • • o • o • o • o • o • g

körülményeket, és így mindent elő tud kotorni a mélyből5

Szóval, majdnem minden t . . . Most nyitotta ki a borítékot, és elővett belőle két lapot. ^

Amíg arra vártam, hogy visszaérjen Twickenhamből, | j | gépeltem, amit St. Denis felidézett. - Széthajtotta § lapokat, és az egyiket átadta Floodnak. - Mielőtt elolvas¬ná, azt hiszem, tudnia kell, amit St. Denis, elmondott különösen arról, ahogy Messenger beszélt. Úgy tűnik, | szavak mind egy-egy külön erőfeszítést jelentettek szám$ ra, és egyenként, teljesen azonos hangsúlyozással min. denféle értelmezés nélkül ejtette ki őket. Amint látni fogja, külön csoportokban gépeltem le, és mindegyik csoporthoi megjegyzéseket f ű z t e m . . .

- M E S S E N G E R - MESSENGER - MESSENGER - \ i (Úgy tűnik, tetszés szerint ismételhető. Majdnem bizo­nyos, hogy megpróbálta azonosítani önmagát.)

- J O C E L Y N - E L K A P O T T - M O N D -JOCELYN - ELKAPOTT - MOND - J O C E L Y N -(Körbejárható: bárhol el lehet kezden i . . . E között és a

következő szavak között, amelyekre St. Denis emlékszif meghatározhatatlan hosszúságú szünet volt, miközbeti maga St. D. is, legalábbis részben, elvesztette eszmé l i tét.)

- F É N Y K É P -(St. D. emlékszik a szóra, de nem tudja, hogy hányszé

hallotta.) - G E O R G E - E M M A -(Mint az előző esetben.) - E M M Á S - K Ö N Y V - E M M Á S K Ö N Y V - G E O R G E -(Úgy tűnik, „Emmás könyv" tetszés szerint ismételheti

még „George" előtt.) KEFÉK. TAKARÍTÁS. MINDENT KI KELL TAKARÍTAf f DE CSAK EGY KEFE VAN.

(St. D. NEM Messenger tényleges szavait adta visszf Ebben az esetben csupán a szavak értelmetlen j e l en t i sére emlékezett.)

Ezt Flood elolvasta egyszer, majd még egyszer, m i e l « felnézett volna. - Lehet, hogy úgy van, ahogy St. Den j gondolta, nem? - mondta. - Csupán öntudatlan fé l re r j j szélés.

- Természetesen, lehet. De lehet, hogy keverék, e z i f az is. De az is lehet, hogy mind értelmes, bár e l ismerer l hogy ez nagyon valószerűtlennek tűnik, azt azonban ne™ szabad elfelejtenünk, hogy Messengert ez az ügy, bár r j legyen is, erősen foglalkoztatta. És még ha fé l ig -meddl beszámíthatatlan állapotban volt, amikor beszélt, akkor is, amit mondott, kapcsolatban lehet vele.

- H m m . . . - Flood ismét kézbe vette a gépelt lapot. 1 Felismeri ezeknek a neveknek valamelyikét?

- Igen. - Anthony, tőle szokatlan módon, egyetlej kortyra kiitta konyakját. - Jocelyn csakis Jocelyn Q u i i lehet, a miniatűrfestő. Aki egyébként Adrián Messengffl fivérének, Bernardnak az özvegye. Emma, erről még nert tudok semmit. George nagy valószínűséggel George F i r i lesz, ami legalábbis alátámasztja azt a feltételezést, hodj ezzel a zagyvasággal Messenger megpróbált va lami fé l információt közölni erről az őt gyötrő, foglalkoztató t é m * ról.

Flood ismét tanulmányozni kezdte a lapot. - Elképzel hetőnek tartom - mondta lassan.

- Most vessen egy pillantást e r r e . . . - Anthony elővettf a második lapot a borítékból. - Megpróbáltam fe ldo lgoz! a legígéretesebbnek tűnő részt, azt néztem, hány fe j értelmes változatot tudok kihozni belőle. Persze f i g y i lembe kellett vennem Messenger állapotát és a k ö r ű i m * nyéket: kihagyhatott szavakat,, és az is lehet, hogy Sf Denis nem hallott minden szót. íme az eredmény.

Az asztal fölött átnyújtotta a második l apo t . . .

22 BAft€VÁ

_ J O C E L Y N - E L K A P O T T - M O N D -JOCELYN - ELKAPOTT - MOND - J O C E L Y N -

1. lehetőség JOCELYN ELKAPOTT, hogy MONDjak meg (valakinek

valamit) 2. lehetőség (Valaki) ELKAPOTT, hogy MONDJAK meg JOCELYN-

nak (valamit). 3. lehetőség (Valaki) ELKAPOTT, hogy (csináljak valamit). MONDD

meg JOCELYN-nak. 4. lehetőség JOCELYN: (Valaki) ELKAPOTT, hogy MONDjak meg

(valamit.) Flood elgondolkozott a változatokon, és mindegyikre rábó­lintott. - Jók - mondta. - Már amennyiben jut valamire velük. Jut?

- Bárki játszhat! - mondta Anthony. - Próbáljon sze­rencsét, szép u r a m . . . Tulajdonképpen arra voltam kíván­csi, vajon úgy gondolja-e, hogy ez a négy magába foglal­ja-e az összes lehetséges értelmes változatot.

- Ez attól függ, mit nevez értelmesnek. - Flood elővett egy tollat, és szép, tiszta kézírással gyorsan még odaírta:

5. lehetőség JOCELYN ELKAPOTT (valamit). MONDD meg (valaki­

nek).

Anthony felé fordította a lapot, hogy elolvashassa. -Ehhez mit szól?

- Úgy, úgy - mondta Anthony, miközben olvasta. -Nos', az legalább biztos, hogy mindketten észrevettük a csapdát.

- Csapdát? - kérdezte Flood. - Nem értem. Miféle csapdát?

- Az „elkapott" jelentését. - Anthony megfordította a lapot, és a másik oldalán, egyetlen gépelt sorra mutatott. -Végül erre jutottam.

(Valaki) ELKAPOTT (engem). MONDD meg JOCELYN-nak.

- Ó, a mindenségit! - Flood szemrehányón lekicsi­nyelte önmagát. - Én erre eddig miért nem jöttem rá?

- Mert félrevezettem - vigyorgott Anthony. - Miután magam is végigmentem ezen az egészen. Magát is erre a hosszadalmas útra térítettem, hogy biztos legyek benne, nem hagytam ki semmit, ami esetleg még inkább helyén­való.

Flood újból a papírra meredt, majd eltolta maga elől, és egy kanállal mintákat kezdett rajzolgatni a terítőn. -Gondolom, meg van győződve arról, hogy ez egy ember munkája. A maga Smith Brown-Jonesáé, mondjuk szem­ben egy-egy szervezettel?

- „Aki sosem kételkedett, soha még csak félig se hitt" -különösen a saját feltevéseiben. - Anthony kíváncsian nézett beszélgetőtársára. - Mondjuk, hogy szerintem Smith Brown-Jones jobban illik a képbe. Sokkal jobban. Miért kérdezi? Nem tudja lenyelni?

- Egy kicsit nehezen fér a bögyömbe - mondta Flood, és felnézett. - Vegyük például ezt a repülőügyet: megöl negyven-egynéhány embert, hogy elkapjon egyet! Ez lelkiismeret, bűntudat, vagy nevezze, ahogy akarja, kérdé­se. Egy szervezet ilyesmivel nem törődik. De egyetlen ember! - akkor valami rögeszmés, mániás keli hogy l egyen . . .

- Mindnyájan azok vagyunk, kedvesem, mind mono-mániásak vagyunk - ha jól belegondol. Ez pusztán tárgy

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • g • o • o • g • o • g • o • o • o • g • g • o • o • o • g • g •

g • o •

g • o • g • g • o • g • o • o • o • o • g • o • o • o • g • o • g • o • o • g • o • o • o • o • o

és mérték kérdése. Azt hiszem Smith Brown-Jones mániá­jának tárgya valószínűleg önmaga; és ez egy olyan ego, amely vagy rémült, vagy ambiciózus, vagy mindkettő. Ami pedig megalomániájának mértékét illeti, száz százalék plusz, és ez valahogy oly mértékben élessé teszi minden érzékét, hogy képes ilyen remekül rejtőzködni.

- Azt hiszem, ez lehet. - Flood még mindig elgondol­kodva beszélt. - És azt is hiszem, hogy nem lenne vevő arra az ötletre, hogy ez egy szervezet, amelynek vezetője -pénzelője- Smith Brown-Jones?

- Nem lennék. - Anthony a fejét rázta. - Nem hiszem, és azt gondolom, hogy maga se hiszi, hogy egy ember, aki annyi időt, leleményt és pénzt áldozott, mint S. B.-J., hogy megszervezze tíz ember halálát - egyszerűen nem va­gyok hajlandó elhinni, hogy van olyan bolond, hogy akár egyetlen másik embernek is kiszolgáltassa magát azáltal, hogy ezt az embert ennek a rendkívül piszkos ügynek akár a legapróbb részletébe is beavassa.

- Rendben, rendben - nevetett Flood. - Megadom magam. Megvettem ezt a Smith Brown-Jonest, legújabb modell, minden tartozékával! - Ismét a fejét ingatta. - De ha azt kérdi tőlem, hogy milyen esélye van, hogy elkapja, akkor azt mondom, nagyon kicsi a va lószínűsége. . . Ha nem esik bele a Slattery-csapdába, akkor kész. Nincs honnan elindulni; nincs min folytatni: és nincs cél, aminek alapján egyáltalán célba vehetné. Korlátlan Sziszüphosz-állapot.

- Jól van, jól van - íme a kicsiny hitű becsmérlő a vacsoraasztal mellett. - Anthony alaposan végigmérte. -Hadd idézzem önnek a Tapasztalt Tökéletes Zsaruk Társaságának jelszavát - „Ha előre nincs siker, csak szimatolj és ne add fel." - Ismét az órájára pillantott. -Amiről eszembejut , hogy megint telefonálnom kell.

Hátratolta székét, és Flood azt mondta: - Gondolom, Jocelyn?

- Nyilvánvaló. - Anthony arca elkomorult. - Egész nap próbálom utolérni - különösen azóta, amióta St. Denis-től ezt megtudtam. És ráadásul lett is volna rá lehetőségem, de elszalasztottam.

- Gondolja, hogy kerüli magát? - Nemigen. - Anthony vállat vont. - Bár abból, ahogy

rám nézett, úgy láttam, hogy valami erősen foglalkoztatja. - Felállt, átment a termen, és elindult a lépcső tetejénél lévő telefonfülkéhez.

Egy pillanat múlva már tárcsázta is a Paxman 04238-as számot, és remélte, hogy ezúttal maga Jocelyn Messen­ger veszi majd fel a kagylót.

De nem úgy történt. A házvezetőnő volt; ez az apró, mogorva és nyilvánvalóan kiváltságos helyzetet élvező skót asszony, akivel ma már ötször beszélt, először személyesen, még meddő déli látogatása alkalmával. Elnyomta bosszúságát, bemutatkozott, és a lehető legud­variasabb hangon érdeklődött, vajon Mrs. Messenger hazatért-e; és ha nem, akkor vajon lehetséges-e, hogy mecjtudja, hol érhetné utol.

Am minden udvariasság hiábavaló volt, a vaskos kale-dóniai akcentus minden eddiginél tömörebben zengett fülében, amint közölte vele, hogy a válasz mindkét kérdé­sére nemleges.

- És javassolnám - mondta a hang a telefonban szigorú keménységgel - , hogy az estnek további részéé­ben tartózkodjék a towább i hívásoktóól.

A lerakott telefonkagyló élesen kattant Anthony fülében, és még akkor is a fülét dörgölgette, amikor visszaért a sarokasztalhoz.

- Nem sikerült - mondta Floodnak. - Szeretném tudni, hogy hova a csodába tűnt ez az átkozott n ő . . .

Az elátkozott hölgy London egy külsőbb negyedében, Hampsteadben tartózkodott; vacsoravendégnek hívatta

BAftgTA 23 I

meg magát egy elragadó házba, egy a Heath közelében lévő, fasorokkal szegélyezett utcában, amelynek még mindig olyan a hangulata, mintha az ember vidéken lenne.

Egyéves londoni tartózkodásuk idejére ez a ház volt ideiglenes otthona amerikai barátainak, a drámaíró John Cameronnak és feleségének, Margaretnek. Már vacsora után voltak, John a szobájába ment dolgozni, ő pedig nyugtalanul rótta a nappalit, miközben Margaret a kandalló melletti szófán összegömbölyödve, baráti kíváncsisággal figyelte. Végül azt mondta:

- Na most már elég volt, Joss! Ülj le és tálalj ki. Ezért vagy itt, vagy nem?

- Ennyire átlátszó lennék? - Jocelyn lehuppant egy hatalmas székbe. - Vagy lehet, hogy te egyszerűen egy boszorkány vagy?

Margaret f igyelmesen nézte. - Ha bárki másról lenne szó, akkor fogadni mernék, hogy férfigond. De te egy apáca v a g y . . .

- Lehet, hogy a férfigond olyan, mint a nagyság -mondta Jocelyn. - Van, aki e l é r i . . .

- Úgy érted, hogy a tiédet rád tukmálták. - Margaret, ami ritkaság, elbűvölően kuncogott. - Tudod mit, sokszor ez a legjobb módja, nem?

- Lehetetlen vagy ! - Joce l yn előkotort egy cigarettát, és rágyújtott. Most, hogy eljutott arra a pontra, hogy kitálalhat­na, már egyáltalán nem volt kedve hozzá. Valamit azért mégis mondania kell, így szólt: - Ez szegény Adrián hibája, Isten nyugosztalja - miközben megnyugtatta lelki­ismeretét, hogy ez legalább részben igaz is volt.

- Ó, igazán sajnálom, drágám! Hülyeség volt, hogy ennyire próbáltam jópo fáskodn i . . . Micsoda szö rnyűség I -Margaret összeborzadt. - Gondolod, hogy tényleg bomba vo l t? ,

- Én nem nagyon hiszek ebben a mesében - mondta Jocelyn. Aztán eszébe jutott, hogy kinek a véleménye indította el ezt az egészet, és komoran a tűzbe meredt.

- Mit jelentsen az, hogy Adrián Messenger hibája, hogy ennyire ki vagy borulva? - Margaret kíváncsi volt. -Tudom, hogy nagyon jó barátok voltatok, de nem hiszem, hogy a haláláról beszélnél. Vagy igen?

- Nem. Nem a r r ó l . . . - Jocelyn még mindig a tüzet bámulta.

- Akkor meg mit csinált? Rád hagyott néhány milliót? - Most már biztosan tudom, hogy boszorkány vagy! -

Jocelyn láthatóan megdöbbent. - Nem pénzről van szó. Azt nem merte volna, különösen azután, amit akkor mondtam neki, amikor megpendítette. De ez most majd­nem ugyanaz, a fene vinné! Egy ház. Egy gyönyörű, régi gregoriánus ház a Mayfairen. A Whig Streeten. Adrián akkor vette, amikor leszerelt. Túlságosan nagy volt neki, ezért aztán átalakíttatta - igazán szépen - három lakásra. A legfelsőben lakott, a többit meg kiadta. Szóval ezt az egészet rám hagyta, mindennel, ami az övé volt benne.

- Nos, szerintem ez irtó kedves volt tőle. - Margaret hirtelen felült, és ujját vádlón felemelte. - És ez az egész egy alakoskodás! Nem ez a te bajod, és ezt te is nagyon jól tudod!

- Jól van, jól van! - Jocelyn nyughatatlanul felállt. - Te meg rettentő okos vagy! - Karjával a kandallópárkányra támaszkodva állt, és úgy nézett le barátnőjére. - Hát ha már annyira tudnod kell, akkor valami olyasmiről van szó, amibe a család rángatott bele. Úgy értem, a Messengerek. Elküldtek ahhoz az emberhez, aki megpróbálta megmen­teni Adr ian t . . .

- Aha! - Margaret megint félült. - A franciához. Ahhoz a Saint Valakihez?

- St. Denis-hez. Megtudtam^ hogy egy szanatóriumban van a Welbeck S t ree ten . . . - Jocelyn hirtelen elhallgatott. - Mi a csodát csinálok! Ez nevetséges. Egy utolsó éves gimnazista vallomása, avagy 'a t izenéves Izolda!

Margaret felállt, a fal mellett álló asztalhoz ment, poha-

• o • o • o • 5 • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

g • o • g • o • o • g • o • g • o • o • o • g • g • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • g

rákkal, üvegekkel buzgólkodott, majd két itallal tért vissza. Az egyiket odaadta Jocelynnek, a sajátjával pedig vissza­ment a szófához. Aztán azt mondta:

- Nos, hol is tar to t tunk?. . . Ja, igen, ott vagy a kórház­ban, és épp most vezetnek oda ennek a Monsieur Beau-caire-nek vagy hogyhívjáknak a szobá jához . . . Magam előtt látom az egészet. Ott állsz az ágya mellett, és lenézel rá. Ott fekszik párnákkal megtámasztva, és felpillant rád. Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha is látott. A szeme perzselő sötét, és vékony D'Artagnan-bajusza van. Arca akár Byroné, csak az akcentusa francia. Mindketten, mintha meg lennétek babonázva, szólni sem tudtok. Halovány pír jelenik meg a férfi viaszsápadt o r cá j án . . . \ 1

- Ó, Meg, tiszta hülye vagy! - Jocelyn dühödten belé.-kortyolt italába, majd letette. - Csak néhány bordája vari eltörve, úgyhogy nem volt ágyban. Egyáltalán nem volt sápadt. Az arca simára van borotválva. A szeme pedig egyáltalán nem perzse lő . . .

- Jól van, jól van. - Margaret megint kuncogott. - És azzal, hogy szóhoz se tudtok jutni, mi van? Az stimmel, mi?

- Hát - részben, azt h i s z e m . . . Úgy értem, hogy volt valami i l yesmi . . .

- Úgy érted, hogy volt egy kattanás, amit még Nelson i meghallhatott a Trafalgar Square-en! Az isten szerelmére, miért olyan nagy baj, ha az ember találkozik egy jóképű férfival!

- Nos Jocelyn megint felvette poharát. - Először is galádul durva voltam vele. Ez - ez a kattanás, ahogy te nevezed, szóval ez elkeserített. Én - én egyszerűen szörnyű voltam!

- Es ő mit csinált? Képen vágott, vagy valami ilyesmi? - Meg kell hogy mondjam, ugy tűnt, mintha nem ve'

volna észre semmit. Kérte a címemet - de én vala nevetséges kifogást találtam ki, és nem adtam me n e k i . . . Es most nem tudom, hogy mit tegyek. Határozó tan az a véleményem, hogy jobb, ha többé nem látó Ugyanakkor nem akarom, hogy azt gondolja rólam, olya dög vagyok, amilyennek nyilván lá tszo t tam. . .

- Őrültség ez a nem akarom újra látni! - Margar ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. - Én tudom, hog mit tennék a helyedben. Érintkezésbe lépnék vele - d minél hamarabb. Hívd fel telefonon valamilyen ürüggyé Hogy: Nem esett-e az élelmiszerkönyvem az ágya alá Vagy: Meg tudná-e adni az Eiffel-torony telefonszámát Akármilyen ürügy j ó . . .

- Jó, ha te lennél a helyemben. - Jocelyn alaposan megszemlélte. - Te kicsi vagy, sötét hajú és rendkívül csinos. És valahogy - isten tudja, hogy miért! - mindig sikerül olyannak látszanod, mint aki védelemre szoru l ! . , De azt nem tudod, hogy mennyire más a helyzet, ha valaki olyan méreten felüli, mint én - amolyan természetes platinaszőke jávorszarvas!

Margaret döbbenten nézett rá. - Hát ha tudni akarod -mondta - , én. sokkal inkább hasonlítanék rád, mint bármely más nőre, akit valaha is láttam.

- Aranyos vagy, köszönöm. - Jocelyn futólag elmoso­lyodott. - Attól függetlenül ezt nem értheted. Ahhoz szarVasmé'retűnek kell lenned, hogy tudd, m i l y e n . . . Tu­dod, még a szerelemben vergődő jávorszarvaslány gon­dolata is valahogy neve tséges . . .

- Mi a csodáról beszélsz? - Margaret most már tény­leg elkomorodott. - Hát.mennyire tökmag ez a Beaucaire? Törpe, vagy valami ilyesmi?

- Törpe? - Jocelyn fel volt háborodva. - Dehogy, hatalmas!Szinte hihetetlen, de még nálam is magasabb!

- Hát akkor meg, az isten szerelmére, mire való volt ez a könnyfakasztó történet? , >{

Jocelyn nevetni kezdett. - Nem tudom - mondta, és abbahagyta a nevetést. - Azt hiszem, egyszerűen félek. . . .Félek attól, h o g y . . . hogy érzelmileg megzavarnak,

vagy valami ilyesmi. - Aztán szörnyülködve észbe kapott.

I 24 Qffl&XA

Úristen, hallottad ezt? Olyan volt, mintha egy intézeti Tanítónő mondta volna!

Margaret elgondolkodva nézett rá. - Bolond vagy -mondta. - Megmondom, hogy mit csinálj, hagyd abba ezt az önanalizálgató badarságot. Felejtsd el ezt a hülye o e g D a j t ! Lépj kapcsolatba a palival, ha ő nem tenné - és érezd jól magad! - hirtelen ismét ellenállhatatlan kunco-násban tört ki. - Legalább nem kell attól félned, hogy túl Lors lesz. Azokkal a bordákkal! y y _ Te - te szörnyeteg! - mondta Jocelyn, és fölpattant épp akkor, amikor kinyílt az ajtó és John Cameron dugta be

fejét. - Női dolgok? - kérdezte. - Vagy ebbe egy öreg harcos

is beleütheti az orrát? - 0 , kérlek John, gyere! - mosolygott rá Jocelyn. -

Különben is már épp azon a ponton voltam, hogy segítsé-aért kiáltsak.

- Mi a baj, gyönyörűségem? - Cameron átjött a szo­bán, és felnézett rá. - Csak nem azt akarod mondani, hogy nem bírsz el ezzel a kis mitugrásszal? - Lenézett a feleségére..

- Megrémiszt - mondta Jocelyn. - Ez a nőszemély egy boszorkány, vagy mi.

- Ó, hát persze. Időnként mutasd meg neki ezt a régi indián varázsjelet, és akkor nem lesz vele bajod. - Leült felesége mellé, és mutató- és kisujját kinyújtva rámutatott.

- Én úgy tudtam, hogy te most állítólag dolgozol -mondta Margaret. - Mi a bibi? Még mindig a második felvonás végével vannak gondok?

- Üm-üm. - Cameron a fejét ingatta. - A szokásos gond heveny letargia. - Jocelynra nézett, aki még mindig a

kandallópárkány mellett állt. - Ha már munkáról van szó; te most mit csinálsz, Joss?

Jocelyn vállat vont. - Semmi különöset. - Ismét a tüzet bámulta.

John furcsán nézett rá. - Mintha láttam volna valamit a minap valamelyik újságban. Hogy valami kölyöknek a miniatűr képét csinálod? Valami félbolond név volt - á, igen, Bruttenholm. - Fonetikusan ejtette, mind a három szótagot kimondta.

- John, te fajankó! - Felesége megvetéssel fordult felé. - Csupán úgy írják, hogy Bruttenholm! Broom-nak kell ejteni, mint a partvist!

- Hogy te miket tudsz - mondta férje nyugodtan. - Ez már megint egy olyan összevissza névejtegetősdi ügy, mi? Hát én ezzel lépést tartani nem tudok.

- Ez csak azért van, mert nem vagy olyan rámenős sznob, mint én! De azért a Broom-ot illenék tudnod, az isten szerelmére! Ez,Gleneyre márkijának családi neve -és Jocelyn rokona. És hadd mondjam meg neked, hogy Marcia Bruttenholm nemcsak „valami kölyök". Évek óta ő a leggyönyörűbb első bálozó, akit bemutattak az Udvar­nak!

- Jól van, jól van. Megadom magam - vigyorgott Cameron boldogan. - Holnap megveszem Bürke Nemesi almanach-\á\... Én azonban azt szeretném tudni, hogy Jocelyn vajon valóban dolgozik-e rajta. Igen, Joss? Meg­nézhetem?

Am Jocelyn mintha nem is hallotta volna a kérdést. Egy Pillanatig üres tekintettel meredt rá, aztán hirtelen elmoso­lyodott. Széles, szívből jövő, gyönyörű mosoly ült ki arcára.

- Meglehet, hogy a nejed egy boszorkány, John -fnondta. - De első osztályú tanácsokat tud adni! - Fel­kapta, kiürült poharát, és kinyújtotta. - Adjon már valaki m é 9 egyita'if* ;< ' ;' , l<^> ' ;

- Ügy, 'úgy am! - Margaret' felpattant, a poharat bal kezébe fogta, a jobbot meg kinyújtotta.

- Kezet rá, Izolda! - mondta.

• o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • g • o • o •

• o • o • o • g •

g • 0 • o • o • o • o • o • g • o • o • 0 • o • g • o • g • g • g • o • g • g • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o •

NEGYEDIK FEJEZET

Másnap szombat volt, és Anthony Gethryn, aki magát azzal lepte meg, hogy elég rosszul aludt, osonka háztartá­sát pedig azzal, hogy fél kilenckor jelent meg reggelizni, alig végzett az evéssel, amikor White egy meglepő látoga­tót jelentett.

- Seymour nyomozó őrmester, uram - mondta White. -Mr. Pike küldte.

Két perccel később pedig Anthony már a dolgozószobá­jában fogott kezet látogatójával, aki azt mondta:

- A Főfelügyelő azt mondta, mondjam meg önnek, uram, hogy a H-R* jóváhagyta javaslatát, miszerint en­gem fölmentsenek minden más kötelezettség alól és további parancsig önnél kell jelentkeznem.

- Te jó ég! - Anthony le volt nyűgözve. - Mi történt? A kincstár megemelte a rendőrség költségvetését?

Seymour mosolygott. - Attól tartok, hogy nem, uram. De A r n . . . - de Mr. Pike azt mondta, tudja, hogy önnek szüksége lesz egy emberre, és jobb, ha az mindig ugyan­az. - A mosoly vigyorrá érett az arcán. - Azt is mondta, hogy míg én felelősséggel tartozom önnek, ő nem vállal­hatja a felelősséget azért, amire ön utasít.

- Szinte hallom - mondta Anthony, és Seymour őrmes­tert hellyel kínálta, meg cigarettával, majd maga is rágyúj­tott.

- Mondja csak - kezdte - , mennyit tud erről az ügyről? - Hajlott rá, hogy megfelelőnek tartsa Seymour őrmestert, de azért próbára tette.

Seymour vi lágosan és csodálatra méltó tömörséggel előadta azt, ami nyilvánvalóan Pike eligazításának rövidí­tett és csiszolt változata volt.

- Jól van - mondta Anthony, majd hirtelen megkérdez­te. - Mi a véleménye? Mit gondol erről az egészről?

- Nem tudom, uram. Még nem. - Seymour óvatos volt. - Ez - nos, ez határozottan rendkívüli. Ennyit mondhatok.

- Aligha nevezhető túlzásnak! - nevetett Anthony, aztán egy újabb kérdést szegezett neki. - Ebből az összerakós rejtvényből mit emelne ki, mint eddigi legfonto­sabb részt?

- Slatteryt, uram. - Seymournak efelől nem volt kétsé­ge. - Ami azt illeti, ha vele nem tesz kísérletet, akkor nem is tudom, hogy miként juthatunk a bűnös nyomára.

- Hát ha tudni akarja, éri sem. - Anthony egyre megfe­lelőbbnek tartotta. - De ez nem jelenti azt, hogy nem próbáljuk m e g . . . Erről jut eszembe, történt valami Slattery megfigyelésével kapcsolatban? Tud részleteket?

- Igen, uram. Két ember van az utca túloldalán egy kiadatlan üzletben. Festőként dolgoznak és elölről figyelik a házat. Hátul - mint tudja, Slattery és felesége ugyanott laknak - egy másik emberünk van. Kivett egy szobát a következő utcában, és az ablaka pontosan Slattery hátsó ajtajára néz. Ez a nappali készültség. Később kiderítem, hogy oldják meg éjszakára.

- Hümm - tűnődött Anthony. - Ami azt illeti, ez jónak tűnik. - Észrevette Seymour arckifejezésének egy villaná­sát. - Van még valami?

- Nos, épp arra gondoltam, hogy Slattery egyébként is nagyobb biztonságban van éjjel. Mivel tolószékhez kötött, gondolom, nemigen megy ki sötétedés után. Úgy értem, nagyobb biztonságban van, feltéve, hogy a gyilkos nem változtat teljes egészében eddigi módszerén. - Seymour egy kissé bizonytalanul elmosolyodott. - Bár itt nagyon könnyen, nagyon nagyot tévedhetek.

- Nem hiszem. - Anthony kíváncsi volt, vajon az ifjúság is arra a következtetésre jutott-e, mint ő maga az előző este. - Ön szerint mi a módszere? Nemcsak arra gondol, hogy mindet balesetnek tünteti fel? Vagy igen?

- Nem. Ennél egy kicsit többről van szó, uram. Arra

* Helyettes rendőrfőnök: ez esetben természetesen Sir Egbert Lucas.

min 25

gondolok, hogy milyen baleseteket használ. - Seymour előrehajolt, feszélyezettsége percről percre csökkent. -Egy kivételével mind határozottan kapcsolatban volt azzal, hogy valaki valahonnan valahová megy; az utazással. Az az egy kivétel talán Bainbridge, de őt is egy folyóból halászták ki, így meglehet, hogy ő is úton volt valahová, amikor meghalt.

- Hát ha ez valamelyest is megnyugtató - mondta Anthony - , akkor közölhetem, hogy én is pontosan ugyan­erre a következtetésre jutottam. Csak nekem sokkal to­vább tartott. - Elmosolyodott. - Már látom, hogy öröm lesz magával dolgozni.

Seymour rövidre nyírt szőke hajának tövéig elpirult. -Köszönöm, uram - motyogta, majd gyorsan visszatért a munkára. - Ezzel persze nem jutunk s e m m i r e . . .

- Ebben nem értek egyet - mondta Anthony. - Egyálta­lán nem. Mond ez nekünk valamit az emberről, akit el akarunk kapni - az emberről, akit én Smith Brown-Jones-nak kereszteltem. És minden ilyesmi hasznunkra van, bármily homályos is. Merthogy olyasvalakiről van szó, akiről túlságosan keveset tudunk. - Elkezdett járkálni a szobában. - Ráadásul egy átkozottul kellemetlen valaki­ről! Mint probléma, persze lenyűgöző. De nem kellemes, Seymour, egy cseppet sem ke l l emes . . .

Megállt az ablaknál, és kinézett hosszúkás kertjére, amely nyaranta London egyik legpompásabb kertje, most azonban a barnássárga, téli ég alatt sivár és k ie t l en . . . Megborzongott, majd továbbra is, miközben beszélt, kifelé nézett.

- Tudja, Seymour - mondta - , még az ilyen munka során is ritka, hogy az ember ilyen igazi, vegytiszta gonoszságra a k a d j o n . . . Ha például össze kellene szá­molnom azokat a gyilkosokat, akik iránt az együttérzés leghalványabb jelét sem éreztem, akkor még egy kezem is sok lenne. - Válla ismét megrázkódott. - De ez! Ez mintha egyenesen a Vén tengerészből lépett volna e l ő ! . . . Kíván­csi vagyok, vajon e tíz ember közül hányan érezték maguk mögö t t . . .

Hirtelen, nagy lendülettel megfordult és nevetett. -Elnézést ezért a melodramatikus hangért - mondta, és az íróasztalához ment. , - Vén tengerész?- mondta Seymour. - Co le r idge? . . .

Ó, igen! „ . . .mint aki magányos úton h a l a d . . . " Anthony rábólintott. - „Mögötte iszonyatos ördög", és ha

jól belegondolunk, akkor ez nem is t ú l zás . . . - Tollért és papírért nyúlt, ismét gyakorlatias lett. - Lássunk munká­hoz. Az első feladata, hogy felkeresi Updyke-ot és Wal-lace-t, a sajtófigyelőket. - Lefirkantott egy rövid levelet, és átadta Seymournak. - Ezt adja oda nekik, és magával Martin Updyke-kal fog beszélni. Mondja meg neki, hogy sürgősen átfogó beszámolót kérek Adrián Messenger múltjáról és jelenéről.

- Értettem - mondta Seymour. - Aztán lásson neki a maga egész heti nagy munkájá­

nak. Nevezetesen, nem hivatalosan érintkezésbe lép a Messenger-névsorban szereplők özvegyeivel és legköze­lebbi hozzátartozóival, lehetőleg minél többel. A feladat háromrétű. Első és legfontosabb: kideríteni ezeknek az embereknek a katonai pályafutását, ha van ilyen. Másod­szor meg kell tudni a hozzátartozóktól, hogy a listán szereplő neveket és Messenger nevét említette-e valaha az elhunyt, és ha igen, mivel kapcsolatban. Harmadszor tudja meg, vajon felmerült-e akár a leghalványabb gyanú is, hogy a „balesetek" nem azok, amiknek látszot tak. . .

Anthony Seymour feszülten figyelő arcát nézte. - Ez fogas, nehéz fe ladat- fo ly tat ta . - De most még nehezebbé teszem. - Azt akarom, hogy ez meglegyen, de inkább egyláltalán ne legyen meg, mint hogy bárkiben is gyanú ébredjen, hogy itt valami nincs rendjén. Nem szabad - és ezalatt azt értem, hogy tilos! - megkockáztatnunk, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is nyilvánosságra kerül-

• o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

s • • • o • o • o • o • • o • • o • o • o • o • o • o • o • o •

jön, hogy itt valamiféle nyomozás folyik. Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni.

- Megértettem, uram. Egy ilyen ismeretlen tényezővei mint az ön Smith Brown-Jonesa, nem kockáztathatja meg, hogy bármiről, bárhol is értesüljön. - Seymoy, elhallgatott; majd habozva még hozzátette: - Bár vani* még valami - nem feledkezett meg arról, hogy Mr. pju személyesen írt az ügyben érintett összes, helyi rendőrfő, nőknek? Természetesen, főként a „balesetekkel" kapcsr> latban - de a válaszok esetleg más információval k szolgálnak. Különösen a katonai szolgálatra vonatkozóan'

- Nem - mondta Anthony. - Nem feledkeztem men róla. De nem árt, ha kétszer is ellenőrizzük, sőt segíthet Különösen azért, mert itt a személyes nézőpontnak is szerepe van. Meg aztán, meglehet, hogy gyorsabb is.. Tekintetében kíváncsiság és elismerés volt. - Úgy tűnik, egyetért, hogy a katonai szolgálat fontos. Megmondaná hogy miért?

Seymour ismét elpirult, de ugyanakkor sikerült elvigyo rodnia. - Merthogy meg kell találnunk ezek között s szereplők közt a kapcsolatot, uram; abból a célból, hogj valami nyomunk legyen az indítékra. És emlékszem, Mr, Pike említette, ön úgy véli, hogy esetleg a háború adja mec a választ. - Felállt. - Ha nincs más, akkor azt h isz* jobb, ha indulok. Mikor óhajtja, hogy jelentést tegyek? I

Anthony elgondolkodott. - O, hát tudassa velem valami kor holnap, hogy mire jutott. - Vagy, ha tetszik, hétfőr reggel. - Élmosolyodott. - Tudja, nem számítok csodára.

Figyelte Seymourt, amint egy pillanatnyi tétovázás után elindult az ajtó felé, amikor még valami eszébe jutott, -Várjon csak - mondta. - Amikor Updyke-kal beszél mondja meg neki, hogy ássanak elő mindent, amit csál tudnak, a „balesetekről". Akárhonnan, még a föld alól is.-Egy pillanatra eltűnődött. - Ez minden - mondta, és isméi észrevette, hogy Seymour egy pillanatig habozik. - % csak magának nincs valami mondanivalója.

- Nos, igazából nincs, u r a m - m o n d t a Seymour.-Csal azon töprengtem, hogy ön melyik vonalon fog elindulni I

- Kedves f iam! - Anthony tele volt bűnbánattal. -Tényleg meg kellett volna mondanom. A mai napra kitűzöl célom - Adrián Messenger magánélete...

Chelsea-ben, a folyó közelében, nem messze a Battersl hídtól, a Whistlers Walk egy olyan cím, amelyen mégí legrégibb londoni taxisoknak is el kell gondolkodniuk. T

A Whistlers Walkon csak öt ház van, kettő-kettő mindké oldalon és egy a végét zárja le, így a kis utca z s á k u t c á i [ egymással szemben álló négy ház hatalmas „villa", ame lyek a viktoriánus kor közepe táján épültek; ám az ötödt amely jelenleg Jocelyn Messengeré volt, egy sokkal 1 csesebb korszakból való. Kisebb, alacsonyabb és fé l fából épült, egyetlen emeletének ablakai a Temzére n i i nek; kétoldalról és hátulról hajdan rózsavörös tég la veszi körül, és sokkal nagyobb területtel dicsekedhet, m l London eme részének bármely lakóháza. Kertjében fákj vannak; nem csupán jó néhány, a városban mindeníp megélő platánból, de van egypár tölgy és egy nagy b ü k f l amely védelmezőn hajlik a hátsó, kisebb épület bejárat fölé; ez a műterem, amely egykor istálló volt.

Fél t izenegy volt, amikor Anthony beállt Voisinjával az ötös szám elé, kiszállt és körülnézett. Valamikor az e lml félóra során a napnak sikerült áttörnie a sárgás felhőtakf rót, és most sápadtan sütött a gát szürke köveire, m ik# ben a folyó visszaverte sugarait. Tegnap járt életébf először a Whistlers Walkon, és most ismét élvezet i szemlélte a ház elejét, miközben felment azon a hárűf alacsony lépcsőn és becsöngetett. Majd várt, nekigyürÉ zött az alacsony, skót Cerberusszal vívandó végső csa f nak.

A csatára azonban nem került sor. Ma reggel Caledónií képviselője inkább szelíd volt, mint könyörtelen, a bof

26 g g j j j j j \

düh helyét óvatos gyanakvás vette át. Szinte szóhoz se juthatott, és az asszony máris azt mondta: - Bejöhet, ha kedve ta r t ja . . . - és elvette tőle kabátját, kalapját, majd bevezette egy elbűvölő, könyvekkel teli szobába a ház hátsó részébe, motyogott valamit, amit Anthony nem értett, aztán magára hagyta. Kintről ismét hallotta a hang­ját, nyilvánvalóan telefonon beszélt; majd, szinte ugyanab­ban a pillanatban, ahogy kinézett a franciaablakon a csodálatos kertre, meglátta Jocelyn Messengert, aki mű­terméből jött sietve felé.

Kék vászon overallja jól illett szeméhez, és a nap csillogott a haján. Hosszú léptekkel közeledett, mosolyog­va, élénken, és Anthony számára világos volt, hogy legalábbis ma délelőtt a felhők feloszlottak Asgard felett. Ugyanakkor érezte, hogy mennyire nincs ínyére a rá váró feladat, és rádöbbent, milyen igaza volt George Firthnek, amikor arra utalt, hogy Adrián Messenger odaadó érzel­mei egyoldalúak voltak.

Kinyitotta neki a teraszajtót, és Jocelyn belépett a szobába, majd kezet fogott vele. Kézfogása hűvös volt és kemény, tökéletesen illett egész lényéhez.

- Sajnálom, hogy annyira elérhetetlen voltam tegnap -mondta. - És van egy olyan titkos érzésem, hogy Sheila udvariatlan volt önnel, bár ezt nem hajlandó elismerni. Néha igazán úgy viselkedik, mint valami tapintatlan kis sárkány.

- Jó, ha van egy sárkány a ház körül - mondta Anthony. - És akárhogy bánt is velem, meglehet, hogy rászolgál­tam. - Követte vendéglátóját a tűzhöz, leült a székre, amellyel megkínálták, és várta a kedvező alkalmat, amikor belekezdhet mondandójába.

Nem kellett sokáig várnia, mert Jocelyn maga is leült vele szemben, ránézett, majd azt mondta: - Örülök, hogy látom, Mr. Gethryn. De egy kicsit kíváncsi is vagyok Felnevetett. - Mit kicsit? Ma\d meghalok!

- Ez a látogatás nem olyan, amilyennek szeretném -mondta Anthony. - Tudja, néha dolgozom a Bűnügyi Nyomozó Osztálynak, és sajnos ezúttal is erről van szó.

Jocelyn immáron komoly arccal figyelte. - Még kíván­csibbá t e t t . . .

- Adrián Messengerről van szó - mondta Anthony. -Szükségem van a segítségére.

- Szegény Adrián! - Tekintete elborult. - De hát mi dolga lehetett neki a rendőrséggel?

Itt volt az alkalom, és most akár gyorsan túl is juthat rajta. - Sajnos a halála nem volt véletlen - mondta. -

Véleményem szerint - és ez a hivatalos vélemény is -megölték. Meggyilkolták.

Jocelyn kék szeme döbbenten meredt rá. - Akkor -akkor mégis bomba volt!

- Igen. - Anthony gyászosan komoly volt. - Biztos, hogy egy bomba volt.

- Hát ez szörnyű!-Összeborzadt, aztán hirtelen meg­merevedett, és feszült f igyelemmel nézett Anthonyra. -Hogy értette azt, hogy Adriant meggyilkolták? A bomba azt jelenti, hogy a többieket is - szóval, rájuk is vonatkozik. De ahogy mondta, az olyan - olyan személyre szólóan hangzott.

- Igen - mondta ismét Anthony. Aztán lassan folytatta: - Úgy tűnik, akárki is semmisítette meg ezt a repülőgépet, Messenger élete volt az egyedüli célpontja.

Jocelyn csak úgy reflexszerűen fölállt. - De hát ez lehetetlen!... Ki tud megtenni ilyesmit! - Hallotta, hogy a hangja megemelkedik, ezért visszafogta magát. - Ennek egyszerűen nincs semmi értelme! Adriannek nem voltak ellenségei. Ő egy - egy szelíd, békés ember v o l t . . . Én ezt nem tudom elhinni!

- Tudom, hogy úgy hangzik, mint valami rosszul kigon­dolt rémálom. - Anthony megértő volt. - De az igazság gyakran ilyen.

• o • o • o • o • g • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • g • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • g • o •

• o • g • o • o • o • g • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o

- Úgy hangzik, mintha teljesen biztos lenne benne! -Jocelyn visszahuppant székébe. - De hát hogy lehet?

- Ó maga mondta el nekünk - mondta Anthony. - És ha ez rejtélyesen hangzik, akkor nyomban nem lesz az, ha elmondom az egészet az elejétől f o g v a . . .

Elmondta neki; és meglepődött, hogy milyen kevés idő kellett az ismert tények összefoglalásához. Jocelyn né­mán, f igyelmesen hallgatta. Majd, amikor Anthony befe­jezte, lassan azt mondta:

- Még mindig úgy hangzik, mint egy rémálom; de ez már más. Olyan, amit az embernek et /ce//hinnie!

Ezután így folytatta: - Mit tehetek? Nem tudom, hogyan segíthetek, de megpróbálom. Szeretnék segíteni.

- Akkor most kérdések özönét fogom önre zúdítani. -Anthony elővett egy papírt, széthajtotta, és átadta neki. -Ez annak a névsornak a másolata, amit Messenger George Firthnek adott. Emlékszik rá, hogy valaha is említette volna bármelyiket ezek közül a nevek közül?

Jocelyn gondosan, minden egyes szót alaposan mérle­gelve áttanulmányozta a névsort. - Nem. - A fejét rázta. -Biztos, hogy soha nem említette.

- Tudna javasolni bárkit, egy másik, közeli barátot, akinek feltehetném ugyanezt a kérdést?

- Nem, nem hiszem, hogy t udnék . . . Adrián elég furcsa ember volt, sok tekintetben. Rendkívül - mi is erre a jó szó? - zárkózott volt. Bután hangzik, de rajtam és talán Firth tábornokon kívül, azt hiszem, nem volt más barátja. Ezernyi ismerős, de barát, az nem.

- A családra is gondolt? Tudom, hogy az édesapja meghalt és az édesanyja Amerikában él. De nincs senki más, aki közel állt volna hozzá?

- Ó, de bolond vagyok! Imádta Mildred nénit, és Rode-rick bácsit is, ha már itt ta r tunk . . .

- Gleneyre-ék! - Igen. Persze csak távolabbi rokonai igazából, de

mégis valahogy sokkal inkább úgy kezelte őket, mintha a szülei lennének.

- És elképzelhető, hogy bármelyiküknek elmondott valamit? Valami olyasmit, amit önnek nem mondott volna el?

Jocelyn habozott. - H á t . . . azt hiszem - mondta. -Különösen Mildred néninek.

- Köszönöm, ezt agyamba vésem. - Anthony elgondol­kodott. - Akkor most térjünk át egy másik vonalra: az elmúlt fél év során gyakran találkozott Messengerrel?

- Ó, igen. Hetente legalább kétszer-háromszor. - Észrevett rajta, bármikor, valami szokatlant? Úgy

értem, a viselkedésén? Például nem tűnt nyugtalannak valami miatt?

- Ebben - ebben nem vagyok b i z tos . . . Ez is bután hangzik, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy ő úgy általában véve hóbortos természet volt, így aztán az ember nem vette annyira észre rajta a hangulatvál tásai t . . . - Elhallgatott, minden idegszálát megfeszítve próbált visz-szaemlékezni.

- Semmi baj - mondta Anthony. - Akkor ezt most á tugor juk. . .

Jocelyn felpillantott. - Nem - várjon. Nem akarom félrevezetni, ezért megpróbálok óvatosan fogalmazni. Nem tudom, de mintha halványan észrevettem volna v a l a m i t - az utolsó két-három alkalommal, amikor itt járt.

- Mi volt ez a valami? - Olyan volt, mint amikor nyugtalan hangulat vett rajta

erőt, mégis egy kicsit más. Mintha nemcsak nyugtalan lett volna, hanem valahogy izgatott i s . . . Sajnálom, azt hiszem ennek így nincs sok é r te lme . . .

- Ó, dehogyisnem. - Anthony rámosolygott. - De azért próbálkozzék még, hátha több is eszébe jut. Mondott neki valamit? Esetleg megkérdezte, hogy mi baja van, vagy valami ilyesmi?

- Meg lehe t . . . Igen, azt hiszem megkérdeztem. De,

4 m&\'h 27

tudja, igazából nem figyeltem oda jobban, mint bármely más rossz hangulatára. Ez a b a j . . . Ó, várjon csak egy pillanatot! Emlékszem, mondtam neki, hogy rettentő fe­szültnek látszik és hogy remélem, az átkelés a tengeren­túlra majd rendbehozza. Vagy valami ehhez hasonló butaságot.

- Á! - Anthony egészen fölélénkült. - És ő mit mondott erre?

- Sajnálom - nem hiszem, h o g y . . . De igen, emlék­szem. Azt mondta: „Ha ez sem, akkor semmi más." Azt hiszem, pontosan idéztem a szavait.

- Na, ez már - mondta Anthony - nagyon érdekes. Valóban nagyon érdekes! - Ezután hallgatásba burkoló­dzott, és elgondolkodva dörgölte az állát.

Jocelyn egy darabig figyelte, majd felállt és a kandalló­párkány mellett megnyomott egy csengőt. Aztán vissza­ment székéhez, miközben Anthony azt mondta:

- Mondott valamit arról, hogy miért utazik oda? Jocelyn vállat v o n t . , - Azt hiszem, motyogott valami

olyasmit, hogy „üzlet". Ám én sajnos erre a szóra automati­kusan befogom a fülem.

- Ez jelenthetett valami irodalmi üzletet? - makacsko­dott Anthony. - Valamit, ami a munkájával kapcsolatos?

Jocelyn a fejét rázta. - Amikor Adrián az „üzlet" szót használta, mindig valami pénzzel kapcsolatos ügyletre értette, és ennek semmi köze nem volt az í ráshoz . . . Mindig nagyon komolyan vette a pénzt - mondta. - Mint a legtöbb gazdag ember.

- Értem, hogy mire gondol - mosolygott rá Anthony. -De térjünk vissza ehhez az amerikai úthoz. Azt mondta George Firthnek, hogy két héten belül itthon van. Önnek is ezt mondta?

- Valahogy így. Pontosabban azt hiszem, hogy „két-há­rom hétről" beszélt. , - Említett valami közelebbit arról, hogy hová megy az

Államokban? - Ebben nem vagyok b i z tos . . . - Felsóhajtott, és bo­

csánatkérő mosollyal nézett Anthonyra. - Biztosan abszo­lút hülyének tűnök, de nemigen szoktam emlékezni olyas­mire, amit nem tartok különösebben fon tosnak . . .

Hirtelen elhallgatott, saját szavai és azoknak jelentése megdöbbentették. Halványan elpirult a nyakától a halánté­káig. Aztán azt mondta: - Nem tudom, hogy milyen egy igazi rendőr, Mr. Gethryn, de remélem önnel úgy beszel­hetek, mint valami gyóntatóval. Úgy értem - úgy értem, személyes do lgokró l . . . Szóval arra próbálok kilyukadni, hogy nekem - nekem nem volt annyira fontos Adrián, mint én n e k i . . .

Ismét elhallgatott, és Anthony nyomban a segítségére sietett. - Ne is törődjön ezzel - mondta. - Nekem csupán néhány adatra van szükségem. Mint az űzött vad kapko­dok néhány részletért. A legkisebb morzsáért is! - Felhú­zott szemöldökkel nézett Jocelynra. - Akármilyen apró­ság, valami, az úttal kapcsolatban. Egy helységnév, egy repülő indulási ideje, egy az időjárásra vonatkozó meg­j e g y z é s - b á r m i !

Jocelyn elgondolkodott - majd meglepődött, amint va­lami ismét felvillant emlékezetében. - Ó, igen! Emlí­tette Kaliforniát - mondott valami olyasmit, hogy ott meleg van és ezért kétféle ruhát kell vinnie, mert Kanadában meg hideg l e s z . . . - Elhallgatott, ahogy meglátta Anthony arckifejezését. - Nem tudta, hogy Kanadába is készült? -Ez meglepte.

- Ezt nem mondta Firthnek. Kérem, folytassa. - An­thony még csak kísérletet sem tett, hogy leplezze buzgó lelkesedését.

- Úgy volt, hogy Amerikában - gondolom Kaliforniában - csak egy-két napot tölt. Aztán továbbutazik Kanadába. Abban biztos vagyok, hogy nem mondta, pontosan hová megy.

Ezután ismét töprengő hallgatásba mélyedt - ekkor

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • g • g • o • g • g • g • g

g • o • g • g • g • o • o •

• o • o • o • o • g •

g • g • g • g • g • o • g • o • o • g • g • o • o • g • o • o • o • o

belépett a kis skót asszony, majd távozott; nem szólt egy szót sem, csak letette a borospoharakat, meg egy üveg sherryt, amely Anthony kellemes meglepetésére remek­nek bizonyult.

Jocelyn szórakozottan azt mondta: - Szegény Adrián ezt még ő küldte nekem tavaly, Por tugál iából . . . K i s . . . j majd váratlanul így folytátta. - Eszembe jutott még valami Kaliforniáról. Biztos vagyok benne, hogy említette valaki­nek a nevét. - Habozott. - Mi is volt az a név?

- Olyan valakinek a neve, akit fel akart keresni? - I g e n . . . Ó, a pokolba - miért is nem figyeltem oda

j o b b a n ? . . . A műteremben voltunk, egy nappal az indulása e lő t t . . . Marcia vázlatain dolgoztam, Adrián meg csak úgy já rká l t . . . Mondott valamit a repülésről és hogy milyen csodálatos, hogy néhány óra alatt Amerikában v a n . . 9 Kezével eltakarta a szemét, erősen összpontosított. • Aztán csupán még néhány óra, és Kanadában van, miután felkereste a - a - a z t a valakit Kal i forn iában. . . A név itt van a fejemben, mindjárt eszembe j u t . . . Á megvan - nem, nem azt. Ó, a f e n e . . . a fenébe! - Mereven ült, és száját szomorúan elhúzva nézett Anthonyra.

Az meg futólag arra gondolt, hogy milyen kedves és á; pokolba ezzel az egésszel. Aztán azt mondta:

- Ne erőltesse, majd eszébe jut. Beszéljünk valami másról. - Egy pillanatra elhallgatott, óvatosan válogatta meg legfontosabb kérdésének szavait. - Hajói visszagon­dol, biztos benne, hogy Messenger soha nem mondott vagy írt önnek olyasmit, amely arra utalt volna, hogy az élete veszélyben van?

- Hát persze hogy biztos vagyok! - Rendkívül m e r e v e i ült, és méltatlankodva nézett rá. - Ha így lett volna, gondolja, hogy mostanáig nem szóltam volna róla?

Anthony elvigyorodott, és megadóan felemelte a kezét. - El ismerem, vétkeztem! - mondta. - És megadom magam!... Azért hadd próbáljam meg még egyszer. Fel tud idézni egy szót vagy egy mozdulatot, amit Messenger mondott vagy tett és ami akkor jelentéktelennek tűnt, de most, annak fényében, amit elmondtam önnek, esetleg úgy értelmezhető, hogy Messenger arra gondolt, lehet, hogy veszélyben van?

- Nem! - mondta Jocelyn. - Egyáltalán és határozot ta l nem! - A méltatlankodást kíváncsiság váltotta fel. - Miért gondolja, hogy kellett volna ilyennek lennie?

Anthony nyíltan tanulmányozta Jocelyn arcát. Nem volf kétsége felőle, sem ebben, sem másban. Lassan azt mondta:

- Megtudtam, hogy mit mondott, mielőtt meghalt. Az i aki hallotta szavit, úgy gondolta, és talán nem ok nélkül, hogy önkívületben beszélt. De én ezzel nem értek egyet.

E lhal lgatot t -Jocelyn minden eddiginél merevebben ült] - Nyilván Raoul St. Denis-vel beszélt - mondta olyan furcsán fakó hangon, hogy Anthony úgy döntött, jobb, ha nem vesz tudomást róla. Azt mondta:

- Igen. Kiderült, hogy régi, háborús bajtársak vagyunkJ és lekötelezett bravúros emlékezőtehetségével. Szinte szó szerint, tökéletesen visszaidézte nekem, amit Mes­senger mondott. - Anthony egy pillanatrá eltöprengett, vajon megmutassa-e neki a gépelt értelmezéseket, majd úgy döntött, hogy inkább nem. - Nem terhelem az apróbb részletekkel, elég annyi, hogy a végén arra lukadtam ki, szinte bizonyos, Messenger azt próbálta elmondani, hogy valaki őt is „elkapta", és arra kérte St. Denis-t, hogy mondja meg „Jocelynnak".

Jocelyn elérzékenyült. - Szegény Adrián - mondtá lágyan. Majd így folytatta: - De én ezt nem értem. Azt hiszem M. St. Denis-nek igaza lehet, hogy ezek csak az önkívület szavai.

- Természetesen ez is lehetséges - vont vállat AnM hony. - De valahogy nekem nem ez a véleményem. Inkább az lehet, hogy félreértelmeztem; mert bárhogy rendezzük is a szavakat, mindenképpen túl közel járnak

28 m%% \

ahhoz, hogy jelentsenek valamit, mintsem hogy értelmet­lennek tartsuk ő k e t . . . - Egy pillanatra ismét elhallgatott. -pqyébként volt még két másik név is, amit egyfolytában mondogatott. George és Emma. Tudja esetleg, hogy kik lehetnek?

_ Gondolom, George Firth tábornok - v á g t á r a Jocelyn. _ De nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna bármiféle Emmáról...

- Esetleg egy másik író? Többször is ismételte, hogy Emmás könyv".

" Jocelyn a fejét rázta. - Nem. Nem hiszem. Persze ott van Emma Jane Winston. - Elmosolyodott. - De Adrián ki nem állhatta a munkáit, és szinte biztosra veszem, hogy személyesen sohasem találkoztak. - Felemelte a poharát - aztán ismét letette, és felpattant.

- Holton!- mondta diadalmasan. - Emma? - kérdezte Anthony. - Vagy Kalifornia? - Kalifornia. - A diadal elhalványult, és leverten ingatta

a fejét. - De nem jó. Amint kimondtam hangosan, rögtön tudtam, hogy tévedtem. Ó, a pokolba is!

- Még mindig azt mondom, hogy ne gondoljon rá -mondta Anthony. - Majd előjön, tündöklő fény és muzsika­szó mellett egyszerre beugrik. És a legváratlanabb pilla­natban. - Az órájára nézett. - Elnézést, hogy ilyen sokáig feltartom, de van még egy pont, amit t isztáznom kell: George Firth azt mondja, hogy Messenger ügyvédei Abercrombie és Smythe. Szeretném tudni, hogy véletlenül! nem ismeri-e valamelyikőjüket személyesen.

Jocelyn meglepettnek tűnt, és Anthony ugyan furcsállot­ta, de mintha egy kicsit kényelmetlenül is érezné magát. Aztán így válaszolt: - Igen, ismerem Gilbert Abercrom-bie-t. Miért?

- Mert szeretnék módot találni rá, hogy egyórányira belemélyedhessek Messenger személyes papírjaiba. Anélkül, hogy túl nagy feltűnést ke l tenék. . .

- Ó, már é r t e m . . . Igen, persze - Anthony ismét látta azt a halvány pirulást az arcán, majd hirtelen eltökéltség jelent meg rajta.

- Egyáltalán nem kell Gilberttel beszélnie. És senki mással, csak velem - mondta. Majd tömören, egyfajta merevséggel elmagyarázta, hogy ő örökölte a Whig Street-i házat és mindent, ami benne van.

- Az üzleti és pénzügyi iratokat mind elvitték - mondta Jocelyn. - De minden egyéb még ott van. Az íróasztalá­ban, a dolgozószobában.

Aztán felállt, az ablak közelében lévő íróasztalhoz ment, kivett valamit a fiókból, visszajött, és átnyújtotta Anthony­nak. - Itt vannak a kulcsok - mondta, és ismét leült. - Csak annyit kérek, ha végzett, hozza vissza. A legfelső lakás: felmehet az első lépcsőn, de hátul van egy külső lépcső is.

Anthony a kulcsokkal a kezében mosolygott: - Nem is tudom - mondta - , hogy mit csinálnék ön nélkül. Szívből köszönöm ezerszer is! - Felállt. - Megpróbálom azzal viszonozni, hogy most e l tűnök . . .

Jocelyn ismét meglepődött: - Nincs több kérdés? - Pillanatnyilag nincs. Csupán egy kérés. - Volt valami

a hangjában, amitől Jocelyn tekintete önkéntelen is élessé vált. - Rendkívül nagy tisztelettel és a tőlem telhető minden hivatalossággal meg kell kérnem arra, hogy senki előtt ne tárja fel azt, amiről itt beszéltünk.

Jocelyn elmosolyodott. - Ha ez kérés - mondta - , akkor elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet egy parancs. -Arcáról eltűnt a mosoly. - Természetesen egy szót sem szólok senkinek.

Felállt, és szembefordult Anthonyval. Most közelebb volt hozzá, mint korábban bármikor, és egy pillanatra megdöbbent attól a soha nem tapasztalt ténytől, hogy a maga száznyolcvanhárom centijével fel kell, néznie egy nőre.

- Bárcsak többet segíthettem vona - kezdte Jocelyn; aztán hirtelen egy új gondolat félbeszakította.

• o • g • o • • O • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • g • o • o •

• o •

z o • g • o • z o • o • g • o

• o • o • g • g • o • o • o • o • o • o • g • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o

- Ó, meglehet, hogy még tudok! - mondta. - Úgy értem, hogy valamit igazából tenni. - Most már izgatott volt, tele tettvággyal. - Kérem töltse meg a poharát, aztán üljön le megint, mondok va lami t . . .

Amint emlékeznek, fél t izenegy volt, amikor Anthony megérkezett a Whistlers Walkra.

Ugyanekkor a birminghami Gainsborough halljában a kopasz, vancouveri Mr. Dávid Bronson épp igénybe vette egyikét azon legújabb szolgáltatásoknak, amelyekkel a hotel büszkélkedhetett, az Utazási Tanácsadó Irodát.

Mr. Bronson egy kis üvegfalú irodában ült, és azt magyarázgatta az épp szolgálatban lévő tanácsadónak, hogy mire lenne szüksége, név szerint Smathersnek, aki máris arra gondolt, hogy milyen kellemes és könnyű ügyfele akadt ma délelőtt. Merthogy Mr. Bronson csupán annyit akart, hogy először is megtudja, vajon eljuthat-e vonattal Birminghamből a medeshire-i Deymingbe anél­kül, hogy vissza kelljen mennie Londonba; és másodszor, hogy tanácsot kérjen, hol lenne a legjobb megszánnia úgy egy hétre magában Deymingben.

Miután tisztázták, hogy Mr. Bronson másnap kíván utazni, Smathers kiválasztott egy vonatot; tájékoztatta ügyfelét, hogy csak egyszer kell átszállnia, Dorminster-ben; intézkedett Mr. Bronson első osztályú jegyének megvételéről; majd hangsúlyozottan kijelentette, hogy Deymingben az egyetlen hely, ahol megszállhat, a Gleneyre Arms Hotel, és szolgáltatásainak dicsőséges sorozatát azzal zárta, hogy odatelefonált a kérdéses vendégfogadóba és a következő estétől lefoglalt egy szobát Mr. Bronson számára.

Mr. Bronson kifejezésre juttatta, hogy nem csupán elégedett, de meg is lepte Mr. Smathers gyorsasága és hozzáértése, amely olyasvalami, amit a londoni szállodák­ban hiába keresett. Mr. Smathers csak úgy sugárzott, és percről percre jobban megkedvelte Mr. Bronsont; ami azt illeti, olyannyira, hogy amikor egy óra múlva Mr. Bronsont a hallban találta és átadta neki vasúti jegyét, kihasználta a szálloda vezetősége által nyújtott utolsó gesztus lehetősé­gét is, és meghívta Mr. Bronsont egy ebéd előtti apéritifte a Gainsborough Hotel új és csillogó amerikai bárjába.

Mr. Bronson szemmel láthatóan örömmel fogadta a meghívást, és az ital mellett bizalmasan közölte Mr. Smathersszel, hogy ez az első alkalom, hogy az „óhazá­ba" látogat; és miután ma délután végez azzal az egyetlen kis üzleti üggyel, ami Birminghambe hozta, úgy tervezi, hogy útjának utolsó heteit az igazi angol vidék felfedezésé­vel tölti.

Ez azután ahhoz a valóban meghitt felfedezéshez vezetett, hogy Mr. Smathers maga is medeshire-i szüle­tésű és biztosíthatja, hogy talán abban a megyében találhatja meg a Brit-szigetek legszebb és legromlatlanabb táját. Ezt annak a ténynek köszönheti, mely Mr. Smathers szerint Medeshire szerencséje, hogy földbirtokosai közt számon tarthat két-három régi családot, akiknek megvan még hozzá a vagyonuk és képesek is rá, hogy fenntartsák birtokaikat.

- Elsősorban, természetesen Lord Gleneyre - mondta Mr. Smathers . -Csodá la tos egy ember, Mr. Bronson. Igazi arisztokrata, a szó legnemesebb értelmében.

- Igen, biztosra veszem - mondta Mr. Bronson, és ügyesen, tapintatosan témát váltott. Rövid időre levette szemüvegét és f inoman dörgölgette jobb szeme sarkát, ahol egy kis izom rángatódzni kezdett.

Háromnegyed tizenkettő volt, amikor Mr. Bronson és Mr. Smathers beléptek a Gainsborough bárjába.

És ugyanakkor, Londonban Anthony Gethryn épp távo­zott a Whistlers Walkról. A bejárati ajtóban állt a ház asszonyával, és még egyszer gratulált neki ahhoz az

i nmn 29

ötletéhez, hogy aktív segítséget nyújt a nyomozásban. Mint minden jó ötlet, ez is egyszerű volt: miután Jocelyn másnap mindenképpen leutazik Deyming Abbeybe, ön­ként vállalta, hogy kipuhatolja Gleneyre-éktől, vajon Ad­rián mondott-e nekik bármi olyasmit az elmúlt hónapok­ban, ami szokatlannak tűnt nekik, anélkül, hogy gyanút keltene bennük, miszerint valami nincs rendben.

- Hétfő délután már itthon vagyok - mondta Jocelyn. -Ha nem találok semmi szenzációsat, akkor azt hiszem, jobb, ha várok addig a telefonnal, igaz?

Anthony elmosolyodott. - Hacsak - mondta - nem szólalnak meg agyában azok a harsonák és esetleg eszébe jut az a kaliforniai n é v . . .

Miközben beszélt, kilépett az ajtón, amit Jocelyn nyitott ki neki, és látta, hogy egy taxi áll meg a Voisin mellett. Megfordult, hogy elbúcsúzzon - és észrevette, hogy legalábbis ebben a pillanatban, teljesen megszűnt létezni Mrs. Jocelyn Messenger számára.

Elnézett a feje fölött, a szeme döbbenten elkerekedett, és ismét látta azt a pirulást, amint elindul a nyaka felől, de ezúttal sötétebb volt. Ismét a taxi felé fordult, és látta, amint utasa kiszáll - mereven és nagyon óvatosan. Egy hatal­mas férfi szürke öltönyben és felöltőben; egy férfi, akinek a válla valahogy ismerősnek tűnt, aztán ahogy a másik elfordította a fejét, rájött, hogy azt a vállat először és legutoljára fehér selyemköntösben látta, a hátán hímzett, vörös sárkánnyal. Ajax szemmel láthatóan nem bízott a telefonálásban; legalábbis a személyes megjelenést biz­tosabbnak érezte.

Anthony megemelte a kalapját. Majd azt mondta: -Viszontlátásra Mrs. Messenger - azzal lement a lépcsőn.

Raoul St. Denis épp kifizette a taxit. Meglátta Anthonyt, és láthatóan meglepődött. Még nem nézett fel az ötös számú ház ajtajába. így szólt:

- Jó napot, Lecoq. Feltételezhetem, hogy buzgón kö­veti a forró nyomot? - Mosolygott, de a szeméig nem ért el ez a mosoly.

Felmerült Anthonyban, milyen szerencse, hogy ez az ember nem ellensége, ezért gyorsan azt mondta, amit ösztöne diktált, és - a legritkább esetben fordult elő - a megfelelő dolgot, ami egyben igaz is. Azt mondta:

- A nyom, drága barátom, olyan hideg és olyan gyenge, hogy segítséget kellett kérnem. Elbűvölő és kitűnő segítsé­get. - Egy kézmozdulattal Raoul tekintetét a ház bejárata felé irányította, és perceken belül immáron másodszor érezhette, hogy teljesen megfeledkeztek róla.

Hasznos tapasztalat, gondolta, és figyelte, amint Raoul megemeli a kalapját - nehézkesen, bal kézzel - és Jocelyn Messenger elindul lefelé a második lépcsőig, hogy üdvözölje.

Jocelyn mosolygott, és ezért a mosolyért, legalábbis elméleti síkon Anthony irigyelte az új látogatót, majd kocsija felé fordult, kinyitotta az ajtót, és már épp be akart ülni, amikor valami eszébe jutott, ezért visszafordult.

- Mrs. Messenger! - kiáltotta, mire mindketten megfor­dultak. Megkönnyebbülten látta, hogy St. Denis immáron teljes szívvel mosolyog rá. Azt mondta Jocelynnak: - Az az ukáz, ami a beszélgetésünkre vonatkozik. . . - elhallgatott és várt.

- Ne nyugtalankodjék - mondta Jocelyn. - Nem felej­tem el.

- Jól van - mondta. - De azt jelenlegi partnerére vonatkozóan visszavonom. Feltéve, hogy a parancsot neki is továbbadja.

Nem várta meg a választ, ismét megbillentette kalapját, és beült a Voisinbe. Amint elindította a motort és megfor­dult a kocsival, látta, hogy Mrs. Messenger házának ajtaja bezárult és a lépcső üresen m a r a d t . . . "

Miután az elmúlt három-négy évben a londoni háziurak azon kévésének egyikével büszkélkedhetett, akinek még

• o • o • o • o • o • 5 • o • 0 • g • o • o • o

- • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • 5 • g • o • o • o • o • g • o • o • o • g • o • o • g • o • o • o • o • o • o

b egy

volt pénze, hogy a tulajdonában lévő házat olyan stílusb tartsa fenn, ahogy kellene, a Whig Street huszonegy becsületére vált John Nash szellemének; gyönyörűség a

szemnek kívül s belül egyaránt. Anthony Gethryn számára azonban ez is csak egy újab

láncszemnek bizonyult a csalódások egyre növekvő Ián cán. Közel egy órát töltött Adrián Messenger lakásában többnyire a dolgozószoba hatalmas íróasztala mellett, csupán annyira jutott, hogy megállapíthatta, Adrián Me sengeré volt a legzárkózottabb, a legmagánabb magán! élet azok közül a posztumusz magánéletek közül, amelyej ket időnként kénytelen volt megvizsgálni. Az nyi lvánval" hogy ennek az embernek volt ízlése, pénze és fantáziája! Azonban az is nyilvánvaló, hogy azok közé a szélsősége' sen rendszerező és rendszerető elmék közé tartozott, a? úgy hiszik, különösen ami a dokumentumokat illeti, mi dennek egy helyen kell lennie és ott is szinte semminek.

Miután végzett az íróasztal utolsó fiókjával is, amelybe két, LEVELEZÉS feliratú, teljesen érdektelen dosszié vol hátradőlt, az órájára pillantott, és rádöbbent, hogy éhe Felállt, még egyszer végignézett az íróasztalon, azon gyönyörű, csillogó felületen, amin nem volt más, mint eg! nagy, bronzbevonatú mappa, egy telefon és egy sötétzöl bőrbe kötött naptár. Csak hogy ellenőrizze - merthog egyszer már megnézte - , felemelte a naptár tetejét, é megintcsak azzal a szűz tiszta felső lappal találta magá szembe, amelyen az elmúlt vasárnap dátuma állt. E pedig egy nappal azután volt, hogy tulajdonosa elindul külföldi útjára, ahová sohasem érkezett m e g . . .

Anthony sóhajtott egyet, fogta a kalapját, és már majdí nem kinn volt a szobából, amikor hirtelen belehasított gondolat, hogy valamit kihagyott.

Visszament az íróasztalhoz, és pótolta a mulasztás felemelte a bronzbevonatú mappát, és be lenézet t . . .

És ott volt, majd a szemét szúrta ki a naptár mú szombati lapja; az a lap, amelynek dátuma Messenge elutazásának napja. A tetején a délelőttöt jelző vonal fele szépen tintával be volt írva „9:30 - Repülőtér", alatt azonban, ceruzával, keresztbe a lap többi részére eg bejegyzést firkantottak:

„Mrs. A. (Sara) Kouroudjian - Windicotes - Purling Surrey."

Anthony meredten nézte, visszaült a székbe, hátratolt a kalapját, és csak bámult. Bensejében valahol egy régi, ismerős bizsergést érzett: remélte, hogy nem téveszti meg. Úgy tűnt, mindkét bejegyzés Messenger kézírása, d a második olyan, mintha sietve írta volna. Ami azt jelenti -azt kell, hogy jelentse, ha összevetjük a lap dátumát, é ahogy a mappa alatt volt - , hogy ezt Messenger közvetle nüiazelőtt írta fel, mielőtt elutazott.

És még ennél is többet jelent, gondolta Anthony, amint f igyelmesen nézte a telefon és a naptár elhelyezkedése közti kapcsolatot, összevetve a bejegyzés szövegével. Ez azt is jelenti, és ez megint szinte bizonyosra vehető, hogy a firka egy az utolsó pillanatban történt telefonálás ered­ménye, feltehetően őt hívták.

Ekkor ő is a telefonhoz nyúlt, és miközben tárcsázott, azon töprengett, vajon mennyi hitele lehet ennek a bizser-gésnek.

A hívott fél felvette a kagylót. A skót hang, miután bemutatkozott, meglehetősen udvarias volt, bár halvá­nyan még mindig drákói. Azt a felvilágosítást adta neki, hogy a hölgy, akit Mrs. Maisengernek nevezett, elment ebédelni, egy általa fárcia uraságnak titulált valakivel. Végül sajnálattal közölte, hogy nincs tudomása arról, az étket hol fogyasztják el, és azt sem tudja, hogy a hölgy mely időpontban fog hazatérni.

- Akkor nem érdekes - mondta Anthony. - Köszönöm szépen. Kérem mondja meg neki, hogy hívtam.

Letette a kagylót, a papírt összehajtotta és a levéltárcá-

30 msm t

,a tette, majd néhány perc múlva ismét a kocsijában ült r elhajtott a St. James Street meg egy ebéd felé. 6 Ha öt másodperccel korábban keresztezi a Piccadilyt, akkor látta volna a taxit, amely Jocelyn Messengerrel és vendéglátójával egy kicsit keletebbre, az Aristide Mazarin-féle vendéglő felé ha j to t t . . .

Ebben a felállásban, egy óra múlva, az ebéd közepén, amely vidáman páváskodott kitűnő falataival az önmegtar­tóztatás zord, ámbár erősen halványuló képe előtt, Raoul St Denis társalgás közben véletlenül azt a szót találta használni, hogy „Kalifornia".

Ennek következményeként a többi vendég még az eddiginél is nagyobb érdeklődéssel fordult felé és elra­gadó partnernője felé. A hölgy ugyanis a homlokára csapott, és azt mondta, „Dalton!", olyan hangon, ami nyilvánvalóan hangosabbra sikeredett, mint szerette vol­na. Aztán elpirult, majd halkan, zavartan felnevetett, átha­jolt az asztalon, és mondott valamit annak a hatalmas franciának.

Amit mondott, az a következő volt: - Nagyon sajnálom. Arról van szó, hogy eszembe jutott valami. Ez is része mindannak, amit Anthony Gethryn szeretné, ha elmonda­nék önnek. . .

Majd azt mondta: - Azt hiszem, most fel kell hívnom -azzal intett Raoulnak, hogy maradjon a székén, ő maga pedig fe lá l l t . . .

Anthony Gethrynt azonban nem sikerült elérnie sem a Whig Streeten, sem otthon.

Anthony Gethryn ugyanis, miután egy gyors, magányos ebéd mellett döntött, hogy követhesse megérzését, mi­szerint Mrs. A. (Sara) Kouroudjian fontos az ügy szem­pontjából, már kifelé hajtott Londonból, a negyvenmérföld-nyire lévő vidéki város, Purling felé.

Természetesen azzal tisztában volt, hogy meglehet, csak az idejét pazarolja; de magában szomorúan megálla­pította, hogy úgy tűnik, ebben az ügyben az idő az egyetlen dolog, aminek bőviben van. Eszébe jutott Flood megjegy­zése: „Százfelé ágazik, aztán alig van valami eredmény", majd úgy érezte még odakívánkozik, hogy „annál több csalódás".

Felvidult volna, ha e pillanatban láthatja Thomas Gains-ford Seymourt munka közben. Kalap nélkül, hóna alatt egy aktatáskával, miközben éppúgy nem tűnt rendőrnek, mint bárki más, ott állt a Wellington Square-en a tizennyolcas házszám előtt, Észak-Londonban. Egy kissé megviselt, de még csinos, negyvenes asszonnyal beszélt, akit „Mrs. McGowannek" szólított, és épp azt kérdezte tőle, vajon szentelne-e neki néhány percet az idejéből.

- Nosss, feltéve, hogy nem akar nekem eladni sem­mi t . . . - Mrs. McGowan hangja kétkedést árult el, de szemében határozott elismerés csillogott, amint végig­mérte látogatóját aranyszőke hajától a cipője talpáig.

Seymour arca összerándult a közönséges ügynököskö-désnek még a puszta gondolatára is. Tiltakozott, férfias kisfiússággal, amelynek vonzerejét szépen kiszámította, és közölte, hogy ő mindössze segítséget szeretne kérni Mrs. McGowantől. Látszólag egy új katonai mű, A Város katonasága függelékének anyaggyűjtésében segédke­zett, amely összefoglaló a Londoni Ezred csodás működé­séről és háborús teljesítményéről.

Ezen a ponton kinyitotta aktatáskája cipzárét, és rápil­lantott arra a meggyőző, halomnyi jegyzetre. Aztán azt mondta: - Ha jól tudom, Mrs. McGowan, az ön megboldo­gult férje is a Londoni Ezredben szo lgá l t . . . - és ekkor hirtelen elhallgatott, mert a hölgy a szavába vágott.

- De hát miért álldogálunk itt kinn? - mondta. - Fárad­jon be. Ennyi erővel kényelmesen is beszélhetünk. . .

Mire Mr. Seymour átlépte a küszöböt, biztos volt benne, hogy az információ, amire szüksége van olyan, mintha már rneg is kapta v o l n a . . .

Amint azt már megállapítottuk, ha egy pillantást vethe-

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • g • o • g • g • o • g •

• o • o • o • g • o • o • o • g • g • o • g • g • o • o • o • o • o • g • o • o • g • o • g • o • o • g • g • o • o • o

tett volna új asszisztense ügybuzgó és szakértő munkájá­ra, az nyilván felvidította volna Anthonyt. Az már azonban kétséges, hogy a jelenet, amely ugyanekkor London egy másik részén zajlott, ugyanilyen hatással lett volna rá.

A pontos helyszín Mr. Slattery kis üzlete a Popé Terrace sarkán, Twickenhamben. Kívülről, elölről és hátulról a Mr. Smith Brown-Jones számára felállított láthatatlan csapda még örömet okozott volna a nevezett úriember névadójá­nak. A két élmunkás bugzón végezte festőmunkáját a Slattery üzletével szemközti üres helyiségben; kollégájuk, az álíró továbbra is megfigyelés alatt tartotta a helyszínt hátulról, a következő utcában lévő szobájának ablakából.

Ám ami odabenn történt, az már egészen más volt. Ha hallotta volna azt a társalgást, ami az üzlet mögötti kis nappaliban folyt, az nyilván aggodalommal töltötte volna el. Komoly aggodalommal.

Jonathan Slattery tolószékében összekuporodva, olyan közel a kis kandallóhoz, amilyen közel csak lehet, a semmibe bámult, és még csak meg sem fordította a fejét, amikor felesége bejött, majd letette a kellemesen csilin­gelő tálcát.

A ház ura lehangoltan így szólt: - Még nincs ozsonnaidő - mire felesége vidáman azt mondta: - Tudom. De gondó'tam egy csészévé' tán felvidíthat. - Kezét férje vállára tette. - Pláne ha beleteszünk egy csöppet abbó' a jó kis szíverősítőbő', mi?

A férje megpróbálta összeszedni magát. Felegyenese­dett székében, és az asszonyra vigyorgott. - Mondasz valamit, anyjuk - mondta, és tolószékének kerekét egyet­len gyors lökéssel a szoba másik felébe irányította, ahol egy sarokszekrényből kivett egy lapos üveget, és óvato­san visszakerekezett vele a kandalló mellé. Várt, amíg Connie Slattery a kannából megtöltött két csészét erős, sötét teával, majd mindkét csészébe saját kezűleg öntött az üvegből egy jókora kortyot.

Felesége a kandalló másik oldalán lehuppant az öreg hintaszékbe. Felemelték csészéiket, és óvatosan kortyin­tottak belőle, miközben szinte teljes összhangban, egy­szerre tört föl belőlük az elismerő sóhaj.

Csöndben megitták teájukat, majd Connie szó nélkül újból megtöltötte a csészéket, de megszólalt, amikor férje megint önteni akart az üvegből.

- Nekem má' ne, aranyom - mondta. - De te csak igyá'. Jót fog tenni.

Jonathan Slattery szót fogadott neki, ismét rámosoly­gott, majd csészéjét emelte rá. - Egészségedre, Con! -mondta.

De ezután némaságba süllyedt, és ismét a tüzet bámul­ta. Míg végül Mrs. Slattery amolyan szelíd hirtelenséggel azt mondta: - Nincs ez így jól, aranyom - tudom, hogy valamin rágódol. És azt is tudom, hogy min. - Felállt, hozott férjének egy cigarettát, és tüzet adott neki. -Engemet nem tudsz elbolondítani, nem vagyok vak!

Férje a megbántott és döbbent ártatlanság arckifejezé­sével nézett fel rá. - Ki rágódik itten? - kérdezte. - Csak mer' az ember egy kicsit rosszabb kedvű, akkó' má ' mingyá' rágódik?

Mrs. Slattery elvette tőle kiürült csészéjét, és a tálcára tette. Aztán szelíden azt mondta: - Az a Mr. Flood meg a huszonöt fontja a baj, i g a z ? . . . Há' meghagyta a számát. Mé' nem hívod fel azt' magyarázod meg neki?

- Tudod mit? - mondta a férje meglehetősen nyersen. - Tudod, mit, te bedilizté', errő' van szó! - Dühösen morgott, de közben nem nézett az asszonyra. - Mi a pokolé' rágódnák azon a dó'gon? Azt kérdem tőled -miér'?

- Mer' rágódol, azé'. - Connie Slattery nyugodt maradt. - Ha akarod, megmondom én kereken, azé' mer nem vó'tá' t isztességes Mr. Floodda'.

- Mi az, hogy nem vó'tam tisztességes?! - Mr. Slattery egyre felháborodottabb és ingerültebb lett. - Nem károsí-

m%n% 31 i

tottam meg én ezt a Floodot, vagy igen? Sem a cégit! Se nem azt a Mr. Hogyishíjjákot, aki hagyományozta a do­hányt! . . . Kezdel ehülyülni, Con - errő' van szó!

- Jó' van aranyom. - Mrs. Slattery még mindig nyugodt volt. Felemelte a tálcát - aztán újból visszatette. Mr. Slattery már megint a tüzet bámulta. Az asszony odament tolószékéhez, és hátulról rátette mindkét kezét férje fejére, majd egy csókot nyomott kobakjára, pontosan kopasz feje búbja közepére.

- Ne izgassad, magad, apukám - mondta. - Csinádd csak úgy, ahogy jónak látod, öregem.

Háromnegyed négy volt, amikor Anthony megérkezett a Purling nevű városkába, majd áthajtott a hídon és fel a hegyre, úgy, ahogy a keresztútnál az autóklub embere irányította a Windicotes nevű ház fe lé . .

A ház jó karban volt, nagy, és körülötte a kert szépen gondozott. De nem volt otthon senki - egy, a kapu mellett elhaladó földműves azt a felvilágosítást adta, hogy az „itteniek" elutaztak.

Anthony hagyta elmenni, majd megfordult a kocsival, és lassan lehajtott a hegyről. Közben gyorsan végiggondolta, hogy felkeresi a purlingi rendőrséget, ahol igazolja magát, és akkor megtudja a városban beszerezhető információ­kat Mrs. Kouroudjian jelenlegi tartózkodási helyére vonat­kozóan. Aztán, miután elvetette ezt az ötletet, mivel valószínűleg túlságosan felkeltené a helyiek érdeklődését, eszébe jutott, hogy a surrey-i rendőrség főfelügyelője régi jó barátja Pike-nak, ezért megállt a postánál, bezárkózott egy telefonfülkébe, és felhívta a Scotland Ya rdo t . . .

Már sötétedett, amikor keserű szájízzel, fél ötkor vissza­ért London külvárosába és Putneyban áthajtott a folyó felett, majd elindult Chelsea felé; tizenöt perc múlva becsöngetett a Whistler Walk ötös számú házába, majd még két percet kellett várnia, mialatt a kis skót asszony rövid beszélgetést folytatott a házitelefonon, aztán végre átvezették a műterembe.

Kívülről is elbűvölő volt, de belülről még inkább. Hosszú volt, magas, és a tető északi része teljes egészében üvegből készült. Az egyik oldalon fenyőhasábok pattogtak a sötétvörös téglás kandallóban, a másik oldalon pedig egy nagy kályha izzott. A kályha körül, az üvegtető alatt egy festő munkahelyének kellemes rendetlensége honolt, de a kandalló körül rend volt és kényelem; mély karosszé­kek, egy szófa és az alacsony kerek asztalon ott állt a teáskészlet ezüsttálcán.

Ahogy Anthony belépett, Jocelyn felállt az egyik székről, és a kandalló túlsó oldalán, a szófán Raoul St. Denis emelte üdvözlésre a kezét. A helyiséget átható kellemes ragyogásban, amely valamiféle láthatatlan nimbuszt köl­csönzött a már ott lévő férfinak és nőnek, a légkör boldog volt, telve személyes izgalommal, amelyet, jobb szó után kutatva, Anthony kénytelén volt magában „romantikusnak" nevezni. Raoul kézmozdulatára hasonlóképp válaszolt, majd Jocelynra mosolygott, aki odament hozzá, hogy üdvözölje. Ahogy ránézett, hirtelen, jól lehet kellemesen szomorkás jóindulattal döbbent rá éveinek számára.

- Remélem, nem haragszik, hogy csak így beugrottam - mondta, de félbeszakították.

- Reméltem, hogy meg tesz i -mond ta Joce lyn . -Egész délután próbáltam utolérni. - Elvette Anthonytól kabátját és kalapját, majd egy székhez vezette a tűz közelében. -Eszembe jutott a név, amit Adrián mondott. - A kaliforniai. - Diadalittas volt. - Tehát a név: Dalton!... Jelent ez valamit? Segít? •

- Dalton? - mondta Anthony, és elgondolkodott. Aztán megrázta a fejét, és elmosolyodott. - Most nem ugrik be semmi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy később nem lehet fontos. Tehát ez egy jó hír - és Isten a tudója, hogy milyen nagy szükségem volt már legalább egyre! - Kinyúj­totta kezét a tűz felé, és megkérdezték tőle, hogy teát kér

• o • o • o • o • 6 • o • o • g • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o •

o • o • o • o • o • o • • o • g • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o

. • g • g • o • o • o • o

vagy inkább egy italt, ő a teát választotta. Ami remek \ és hozzá az a vajjal gazdagon átitatott lángos, amit csa egy skót tud így megsütni. Mohón eltűntette az első adaol és elfogadta a következőt, miközben így dünnyögöti Önmegtartóztatás, hol van hát határod?

- Minden Mildred nénitől van, Deymingből. - Joceh nevetett. - Tanulság: házasodj gazdálkodócsaládba Jocelyn a földön ült az alacsony asztal mellett, és a fénye ragyogott haján.

Anthony megitta teáját. Hátradőlt, elővette a Street-i kulcsokat, és letette az asztalra, mire Joce. gyorsan megkérdezte: - Talált valamit, ami a segítségeri lehet? - Észrevette, hogy Anthony Raoulra pillant. Semmi vész. Már mindent elmondtam neki. Mindent, i öntől hallottam.

Raoul rábólintott. - Minden kétséget kizáróan külc ges egy ügy! - Mosolygott. - Igazán szerencséje ve rendőrségnek, hogy egy ilyen késői Maítre Lecoq dolgc rajta.

Anthony a fejét ingatta. - Soha nem éreztem mac, távolabb a mester elnevezéstől, mint most, drága ba tom. Gaboriau nem fogadott volna el sajátjának.] Jocelynra nézett. - Ami pedig a másik kérdését illeti mondta - , ezt találtam. - Elővette Messenger naptárán lapját. - A mappa alatt volt az íróasztalán. Nyilvánvaló beszélt valakivel telefonon, közvetlenül az indulás előtl Átadta Jocelynnak a papírt. - Mond ez a név önr valamit?

Jocelyn hangosan, elgondolkodva és lassan olvastaí Mrs. A. (Sara) Kouroudjian - és megrázta a fejét. - Biz vagyok benne, hogy sohasem hallottam. Vagy láttam.

- Afelől, gondolom, nincs kétség, hogy ez Messeng kézírása?

- Nem lehet senki másé - mondta határozottan. - I az nyilvánvaló, hogy sietve írta. - Kezét a szófa felé nyújtotta, és átadta a lapot Raoulnak, de közben mindvé­gig Anthonyra nézett. - Vajon ki lehet ez a nő? Gondolja, hogy fontos?

- Úgy tűnik, manapság képtelen vagyok gondolkodni mondta Anthony kedvetlenül. - Ezért inkább azt monda­nám, hogy úgy érzem, igen. - Ezután gyorsan beszámolt sikertelen purlingi útjáról, amely azzal végződött, hogy felhívta Pike-ot. - Neki valószínűleg sikerül valamit előko­tornia - mondta. - Még akkor is, ha az csak egy cím, ahol ezt a nőt el lehet érni.

Raoul még mindig a lapot tanulmányozta. Majd aá mondta: - Nem lehet semmit megtudni M. Messenger szolgáitól? Mondjuk a komornyikjától, vagy egy - egy mindenestől?

Jocelyn a fejét rázta. Majd azt mondta: - Nem állt senl | állandóan Adrián szolgálatában. Úgy érzem, saját alkal­mazottja nem volt. A Szolgálati társaság embereit hasz­nálta . . .

Elbizonytalanodott Raoul arckifejezésének láttán, ezéJ Anthony közbevágott: - Messengernél a házimunkát egy cég végezte, egy üzleti vállalkozás. Ez egy hajdani kato­nák által létrehozott vállalkozás - drága, de azt hiszetB nagyon jó. Amolyan csapatmunka, mindenfajta munkára egy-egy külön équipe - takarítás, főzés stb. Kétszer ugyanazok az emberek nem mennek egy helyre.

Folytatása következik 32 BAKfTA

•

PHILIP MacDONALD

ADRIÁN MESSENGER NÉVSORA ^ Somló Ágnes fordítása © 1959 by Ph i l ip M a c D o n a l d

- Úgy van - mondta Jocelyn. Meg volt lepve. - De ezt honnan tudja?

- George Firth mondta el nekem. Merhogy azzal kezd­em, hogy a személyzetről érdeklődtem. - Anthony Ra-oulra nézett. - Aztán mindehhez adja hozzá Messenger túlfejlett zárkózottságát,. és rájön, hogy a cselédség ily Módon végképp nem segít ki minket. . .- Úgy! - mondta Raoul. - Akkor én most azon kezdek öprenkedni, hogy ki az, aki megadja M. Messengernek e tölgy nevét és címét. - Azzal Anthonyra pillantott. - Vagy talán jobb szeretné, ha befognám azt a nagy számat?

- Isten ments. - Anthony a fejét rázta. - Folytassa csak, d | ága Rouletabille-em.

- Rendben. Akkor először is azt mondom, szerintem töro maga a hölgy volt az, aki M. Messengerrel beszélt a elefonon kersztül. Ez azért van, mert ami itt le van írva, az cseppet sem természetes magától a hölgytől. Ezek szerint ^személy, aki ezt elmondja, olyan személy, akitől M. Messenger információt kért; talán baráti alapon, talán

2etségért. Alors- minden erőfeszítést arra kell helyezni, ^°9y megtaláljuk azt a személyt, aki nagy valószínűséggel °Kattud M. Messenger lépéseiről ebben az ügyben. .Hirtelen elhallgatott - és Jocelyn, aki eddig f igyelmesen

' e z t e , most Anthonyhoz fordult. - Teljesen igaza van,

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • 5

nem? - Rendkívüli lelkesedéssel támogatta ezt az igazsá­got. - De hogy a csodába jöhetnénk rá, hogy ki volt az? Manapság semmiképpen nem lehet már kinyomozni a hívásokat, igaz? Ha tárcsázni kell, akkor semmi esetre s e m . . . Ó, várjunk csak egy pillanatot! Tegyük fel, hogy Adrián volt az, aki telefonált és a hívott fél London területén kívül van! Akkor azt jegyzik, nem? Esetleg érdemes lenne megpróbálni?

Mire Raoul azt mondta: - Esetleg egy felhívás, egy-egy hirdetés az újságokban nem lenne szerencsésebb? -Megmozdult a szófán; arca összerádult, és jobb kezét az oldalára tette. - Ám biztosra veszem, hogy M. Gethryn mindezt már végiggondolta.

- Nem. - Anthony ismét a fejét rázta. - Egy bizonyos pontig egyetértettem önnel, Rouletabille, de most már nem osztom véleményét. Tudja, biztos vagyok benne, hogy nem Messenger volt a hívó fél. Abban pedig kétszeresen is biztos vagyok, hogy a személy, aki megadta neki ezt a nevet és címet, nem tud semmi olyasmit, ami hasznunkra lehetne.

Jocelyn rámeredt. - Ez rendkívül sommás megállapítás! - mondta, mire Anthony elnyomott egy mosolyt, amire ez a nem tudatos, mégis szinte tulajdonosi felháborodás ösztö­kélte.

m&w 17

- Ez az egész Messenger személyiségén alapszik -mondta. - Maga, St. Denis, nem ismerte, így fel van mentve. - Tekintetét Jocelynre fordította. - Ellenben önön igazán csodálkozom! Először is, nyilvánvaló, hogy Mes-, sengert hívták, különben egy ilyen már-már eszelősen' rendszerető ember, mint ő, ezt az információt nem ilyen sebtiben firkantja oda. Egy szép, tiszta papírlap lett volna előtte és nem a nap tá ra . . . Másodszor, ami a hívó jelentő­ségét illeti, nem hiszem, hogy M e s s e n g e r - e z a rendkívül zárkózott, mi több, titkolódzó ember, aki még legközelebbi barátainak sem mondott semmit erről a zavaros, veszé­lyes ügyről - , szóval nem tudom elhinni, hogy bármit is elárult volna egy kívülállónak, aki akár szívességből, akár megbízásból ezt az információt megszerezte neki.

- Hát persze hogy nem. - Jocelyn felháborodottsága semmivé foszlott. - Ezt nekem is tudnom kellett volna! -Raoulra nézett.

Raoul meg Anthonyra. - Akkor csupán Mme. Arménie marad? Ám ha megtalálja, akkor azt hiszem, nehéz dolog lesz, hogy h o g y a n . . . hogyan közelítse meg. - Óvatosan felállt, és jobb kezét ismét feltűnés nélkül az oldalára nyomta.

Jocelyn egyetlen mozdulattal felpattant. Majd azt mond­ta: - Úgy látom, fájdalmai vannak, biztosra veszem, hogy már rég vissza kellett volna mennie a Welbeck Streetre. Ágyban a helye. - Szigorúan beszélt.

A szigor tárgya azonban, úgy tűnt, ezt nagyon élvezi. -De biztosíthatom, madame - mondta - , hogy semmi említésre méltó fájdalmat nem érzek. Csak a kötés miatt van, pokolian viszket alatta. Ettől eddig úgy be vagyok burkolva, mint valami halott fáraó. - Anthonyhoz fordult. -Egyre inkább világossá válik előttem, monsieur, hogy miért ilyen levert ezzel a nyomozással kapcsolatban. Rengeteg nyom, de mind hideg!

- És régi - mondta Anthony. - Mint én. Úgy tűnik, mintha a Melancholia Frustratio és az Anno Domini egy­fajta keveréke kínozna.

Most Jocelyn szólalt meg: - Mintha délelőtt azt mondta volna, hogy van egy lehetőség, hogy elkapja a gyilkost? Vagy tévedek? Valami csapdáról volt szó, amibe besétál­hat. Biztos vagyok benne, hogy azt a szót használta, hogy csapda.

- Igen. De minden ige, amit használtam, csak feltételes módban értendő. A legfeltételesebb feltételesben, erről biztosíthatom. Mindazonáltal, ha érdeklik a rész le tek . . .

Gyorsan körvonalazta a Slattery-helyzetet, majd amikor befejezte, Jocelyn döbbenten nézett rá, és azt mondta: -Egyszerűen nem értem, hogy miért ilyen lehangolt. Ennek alapján úgy tűnik, hogy nincs is más dolga, mint hogy várjon. - Raoul felé fordult. - Nem gondolja?

- Nem vagyok olyan biztos benne. - A francia le nem vette szemét Anthonyról. - Ha tapasztalatai alapján M. Lecoq nem boldog, akkor annak oka van.

- Szó sincs ilyen hangzatos dologról, mint Ok. - An­thony kényszeredetten elmosolyodott. - Amint már mond­tam, úgy tűnik, megszűntem gondolkodni. Csupán annyit mondhatok, hogy ezt az egész Slattery-ügyet túl könnyű­nek érzem... Azt hiszem, fel kellene fogadnom egy jósnőt, hogy megtudjam, mit olvas ki a teáscsészémből!

Raoul a tűzhöz legközelebb eső szék egyik karfáján ült. Még mindig Anthony arcát figyelte. Azt mondta: - Nem lehet, monsieur, hogy túl sokat vár erőfeszítéseitől ilyen rövid idő alatt?

- Erőfeszítések! Drága barátom, nem tisztelheti ily erős szóval az én halovány vergődéseimet, amit ebben az ügyben produkáltam! - Keserűen felnevetett. - A kész detektív hat órában, Mr. Micawbertől!

- Lecoq, mon vieux - mondta Raoul. - Azt hiszem feleslegesen kínozza magát. Fejjel rohan egyetlen gondo­lat kőfalának. - Hangszíne mit sem változott. - Arról a gondolatról van szó, hogy ennek a t bűnözőnek olyan

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o •

• o

• o • o • o • o • o • o

nagyszabású célja van, amelynek elérésében, úgy g, képtelen megakadályozni, mivel azt még nem ismeri.

- Ez nagyon j ő . . . - bámult rá Anthony. - Arról azonban megfeledkezik, hogy a kérdéses bűni

zőnek öt éve volt rá, hogy működjön, míg önnek ennél kevesebb napja. - Raoul hirtelen elmosolyodott. - Pers

mindig fennáll annak a lehetősége is, hogy bolondságról beszélek.

- Dehogyis! - mondta Anthony határozott nyomai kai. - Remek, amit mond. Az igazat megvallva lenyűgö Felállt, a kandallóhoz ment, és az izzó hasábokra dc félig elszívott cigarettáját.

A szőfáról Jocelyn törte meg a csöndet. - A bűn) valahogy nem a megfelelő szó erre. - Megborzong Egyfolytában azon tűnődöm, hogy vajon nem egy ol pszichopatáról van-e szó, aki csak a gyilkolás örömt gyilkol.

- Nem, nem! - Anthony ismét határozott volt. - Bármi! titoktartó volt is Messenger, annyit azért ránk hag hogy itt egy átgondolt módszerességről van szó.

- De miféle ember lehet az, a k i . . . - Jocelyn i elhallgatott, és válla borzongva megint összerándult.

- Ami azt illeti, nem tudom megmondani, hogy mi ember. - Most már le-föl járkált. - De megprób felvázolni önnek egy szép, felismerhetetlen portr | hogy milyennek t űnhe t . . . - Egy ember, aki nem semmilyennek. Egy arc a tömegből. Egy ember, bárhol összefuthat. A mindenütt jelen lévő bámészta A láthatatlan és abszolút hétköznapi. Amolyan visszi szító Senki! - Felhagyott a járkálással, és most há tűznej<, hallgatóságát figyelte.

- Én Smith Brown-Jonesnak kereszteltem el - moi és Raoulra nézett. - Ahogy ön mondjuk Jean Blart bois-nak nevezné. - Raoulra nézett. - Ön pedig na; közel járt sajnos a lényeghez, a maga pszichopata, ini nélküli gyilkosával. Mert mindaddig, amíg sejtelmünksi az indítékáról, egy pszichopata minden előnyévei minden hátránya nélkül dolgozhat tovább.

- De ha a Slattery-csapda beválik, akkor nem - mi Jocelyn. - Akkor mindez lényegtelenné válik.

- De M. Lecoq - mondta Raoul - , nem bízik a csal ban. Azt hiszem, számára ez csak egy lehangoló ki szorító. Merthogy nincsenek tények, amelyekre tárn; kodhatna, nyilván azért küzd, hogy megpróbálja felfi Jean Blanc-Dubois szándékát.

Az ajtó melletti asztalon megszólalt a telefon. N a hangos volt, és nagyon kitartó.

- Hát ez m e g . . . - mondta Jocelyn, majd feláll készülékhez ment, és felemelte a kagylót.

- Halló? - mondta. - Igen, itt van. - Hangjából nm pettség hallatszott. - Várjon egy percet. - Megfordult, kagylót Anthony felé nyújtotta. - Magát keresik. A Scot Yard.

Anthony odament hozzá. - Vettem magamnak a bj ságot - mondta - , és megadtam nekik ezt a szál amennyiben otthon nem érnek utol.

Majd beleszólt a telefonba: - Itt Gethryn. Kivel b l e k ? . . . Á, igen, Hor l i ck . . . - majd hosszú percekig hallgatott, végül azt mondta: - I g e n . . . I g e n . . . Nag; köszönöm.

Azzal letette a kagylót, visszament a kandallóhoz!: ismét háttal a tűznek megállt. - Egy aprócska rr felhőtakarón - mondta. - Pike egyik embere volt Kouroudjianról beszéltünk.

Hirtelen elmosolyodott. - Mrs. Kouroudjiannak, mekeim, van valami köze a dologhoz, tra-la! Ésszázszi trala! Mrs. Kouroudjian csak nemrégiben vette fel ez] egzotikus vezetéknevet; ami azt illeti, most épp nászi' van. Annak a jachtnak a fedélzetén, amelyet az erő: nemhez tartozó Kouroudjiannak még ezen nehéz idő] is sikerül fenntartania. Nincs rádió adó-vevőjük a fed

ten. • • de néhány napon belül visszatérnek, azt hiszem, Spitr ieadbe...

Elhallgatott. - Elnézést a túláradó lelkesedesert -mondta. - Meglehet, hogy ezzel se jutunk semmire; de legalább ez nem egy újabb csalódás.

_ Ennyivel nem érjük be! - Jocelyn sértetten háborgott. , Ki ez a hölgy? Kicsoda? Honnan tudja, hogy köze van az ügyhöz?

Anthony most már mosolygott. Aztán azt mondta: - Mrs. Anton Kouroudjian néhány napja még Lady Pomfret volt. Sir Francis Pomfret ö z v e g y e . . . Sir Francis Pomfret pedig öt évvel ezelőtt vízbe f ult egy vitorlás-„baleset" következté­ben. Ő volt Messenger névsorából az első, aki megha l t . . .

ÖTÖDIK FEJEZET A következő nap a nyolcadik nap volt Adrián Messenger halála óta és a harmadik az óta a Lucasszal és Firthszel elköltött vacsora óta, amelyen Anthony Gethryn egy csa­pásra beavattatott és beszállt az ügybe.

Ez is vasárnap volt, de hangvételét tekintve távolról sem volt pihenőnap azok számára, akik a nyomozással kap­csolatban voltak. A Bűnügyi Nyomozó Osztály számára természetesen a hetedik nap is tele volt munkával, csak­úgy, mint az azt megelőző, ám Anthony és többnyire nem hivatalos csapata, több tekintetben is, átlagon felül aktív volt.

Flood után ez talán Raoul St. Denis-t érintette a legke­vésbé. Ennek ellenére neki is sok dolga volt - az orvosával beszélt, kifizette a számláját, meg kellett szerveznie visz-szaköltözését a kölcsönlakásba, és újra fel kellett vennie az idős, normandiai házvezetőnőt, aki a lakással együtt járt. És mindez végső soron egyenes következménye volt az Adrián Messengerhez, Anthony Gethrynhez és Adrián Messenger sógornőjéhez fűződő röpke ismeretségének.

Ez utóbbi kelt talán a legkorábban, már hajnali hét órakor kiállt kocsijával a műterem melleti garázsból,, és elindult hatvanmérföldes útjára Deyming Abbey felé. Útra kelni egy ólomszürke, havas esős, téli napon, amikor síkosak az utak. Ilyenkor a vezetés általában unalmas és idegtépő, de számára most valahogy nem volt egyik sem, mert egy új, csodálatos érzés töltötte el, az, hogy újra él.

Alig valamivel később Seymour volt a következő korán kelő. Szintén vezetett - szinte mérföldről mérföldre egyre mélyebb utálattal - , úton volt Hampshbire-ből, melynek peremén az éjszakát töltötte, a Suffolk megyei Mostyn-Un-derhill felé, és közben megpróbálta kikerülni London t . . .

Délelőtt t izenegykor az Updyke és Wallace Sajtófigyelő Szolgálat lép be a képbe. Nevezetesen Miss Madleine Bixby személyében, aki Martin Updyke személyi állomá­nyának legjobb és legmegbízhatóbb tagja. Miss Bixby harangszóra érkezett meg a cég ütött-kopott, de jól műkö­dő, Shaftesbury Avenue-i irodájába. Belépett Martin Up­dyke szobájába, kalapját, kabátját és kesztyűjét rendetle­nül egy halomba hajigálta, majd kerített két aszpirint és egy nagy-nagy pohár vizet, azzal nehézkesen lehuppant Mar­tin Updyke székébe.

Miss Bixby neve történetünk szempontjából egyáltalán nem érdekes, annál inkább akkori egészségi állapota, ugyanis előrehaladott másnaposságtól és meglehetős kialvatlanságtól szenvedett. Jóval hajnal után került ágy­ba, és most csak azért volt itt, mert lojális volt a céghez, aztán jól jön az a meglehetős túlóradíj is, amit ezért a feladatért vághat zsebre, és végül azért, mert megvolt a magához való esze, tudta, hogy miből kerül kalács az asztalra. . Elcsigázottan felállt, ivott még egy kis vizet, hogy lenyel­jen még néhány aszpirint, majd elővette azt a két új,

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • g • g • o • o • o • g • g •

z o • g • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o

vaskos dossziét, amin ez állt: „A. R. GETHRYN - Sürgős", és munkához látott.

Szinte ugyanebben az időben az a bizonyos Anthony Ruthven Gethryn, Miss Bixby kemény munkájának mit sem sejtő okozója, épp végzett a feleségének és fiának esedékes levelekkel, és járkálni kezdett dolgozószobájá­ban az ajtó és a kerti ablak között, miközben teljesen elmerült gondolataiban és pipafüstjének felhőjében.

Fél óra múlva White-ért csengetett, és miután megkérte ezt a kitűnő személyt arra, hogy teremtse elő neki azt, amit rajta kívül senki más nem tud előteremteni Londonban vasárnap délelőtt, letelepedett az írógép mellé.

Közel egy óra volt, mire White visszatért - hogy honnan, azt csak ő maga meg Alkotója tudta volna megmondani - , és hozott magával egy hatalmas, filccel borított falitáblát meg tetemes mennyiségű ra jzszeget . . .

Birminghamben pedig pontosan fél három volt, amikor a vancouveri Mr. Dávid Bronson felszállt a vonatra, amely elviszi útjának első szakaszán a medeshire-i Deyming felé. Mivel ez egy vasárnapi „személy" volt, menetrend szerint csak háromnegyed négy előtt öt perccel ér Dor-minsterbe, ahol Mr. Bronsonnak majd át kell szállnia. Utána még egy újabb, másfél órás utazás vár rá; az elkerülhetetlen unalom perspektívája arra késztette Mr. Bronsont, hogy összevásároljon egy halommal a legfris­sebb képeslapokból és folyóiratokból.

Mr. Bronson egyedül volt első osztályú fülkéjében, kissé fázósan, de egyébiránt kényelmesen elhelyezkedve la­pozgatta szerzeményeit, amikor véletlenül szemébe ötlött egy vékony, erőteljesen szenzációmentes folyóirat, A könyvek világa címmel. Épp félre akarta tenni, hogy inkább a Vidéki életet olvassa, amikor szeme megakadt az egyik oldalon, melyek főcíme „Kiadói társalgó" és nyilván egy Henriette Street álnév mögött szerényen megbúvó sze­mély vagy személyek munkája volt.

A minap Leslie Orcott-tal (az Orcott és Haskinstől) beszélgetve, felhoztam Adrián Messenger tragikus halá­lát, hogy megtudjam, vajon hagyott-e hátra kiadatlan munkát...

Úgy tűnik, hogy halálát megelőzően ez a kitűnő, fiatal író épp egy dokumentumregényen dolgozott, amely különfé­le, II. világháborús élményeivel foglalkozott. A könyvvel kapcsolatban, amelynek munkacíme Egy őszinte véle­mény, Leslie biztostított, hogy Messenger eddigi legjobb irodalmi munkáját ígérte..."

- És ezen véleményemet - mondta Leslie - habozás nélkül kimondom; annak ellenére, hogy a mű csak félig készült el!

Leslie szerint az Egy őszinte vélemény még ilyen formában is határozottan kiemelkedik a háborús vissza­emlékezések áradatából. - Még ez a félig kész kézirat is -bizonygatta - érzelmi és intellektuális élményt nyújt az olvasónak. Ez olyannyira így van, hogy komolyan fontol­gatjuk kiadását még így, ilyen befejezetlen állapotban is.

Ez az egyszerű, már-már lapos irodalmi pletyka épp ellenkező hatást váltott ki Mr. Bronsonból. Egy röpke pillantra, amit persze nem engedett volna meg magának, ha a fülkében más is tartózkodik, egész megjelenése megváltozott. Finoman, de annál feltűnőbben.

A hirtelen feszültség hatására mintha a férfi egész teste elvesztette volna középkorú ernyedtségét, feszes lett és kemény, mint egy tíz évvel fiatalabb emberé. Szarukeretes szemüvege mögött tekintete elvesztette jóságos, kissé bárgyú nyugalmát, és helyén éles, kegyetlen, mindent elsöprő erő jelent meg. A kedvesen jóindulatú száj vékony réssé szorult, az alsó állkapocs előrefeszült, és ez az egész arcnak valamiféle ravasz könyörtelenséget köl­csönzött. Az egyetlen dolog, amiben hasonlatos maradt a vonatra felszálló Mr. Dávid Bronsonhoz, az a jobb szeme

mstr/% 19

mellett rángatódzó kis izom volt, egy apró kellemetlenség, ámely csak bizonyos pszichés stresszhelyzetek pillanatai­ban tört rá (vagy a torontót Mr. Lovettre, avagy a detroiti Mr. Hoag ra ) . . .

Ám a vonat első megállóhelyén, amely egy aprócska, vidéki állomás, Ba/ton Cross volt, Mr. Bronson már ismét Mr. Bronson volt. És az a kis izomrángás most oly f inoman lüktetett, hogy gyakorlatilag senki sem vehette észre. Ahogy Mr. Bronson kinézett a fülke ablakán, meglátta a vonatkísérőt (akit rendkívül körültekintően kalauz úrnak hívott), és a maga kellemes módján hivatalos segítségét kérte a jegyét illetően, miközben elmagyarázta, hogy útban van Deyming felé, de ismét átgondolva a dolgokat, most mégis szeretne egyenesen továbbmenni Londonba. . .

Öt órakor, úgy negyedórával azután, hogy Mr. Bronson elérte új úti célját, Seymour is megérkezett Stukeley Gardensba. Fáradtnak látszott, arcán új és cseppet sem angyali redők jelentek meg, és még mintha rövidre nyírt, szőke fürtjei is ernyedten csüngtek volna. Kinyújtotta lábát a dolgozószobában égő tűz felé, és hálásan nagyot kortyintott az italból, amit Anthony első pillantásra előírt neki. Közben pedig kíváncsian nézegette a nagy táblát a falon, az íróasztalnál. Különböző méretű papírcsíkok vol­tak rátűzködve, egyiken-másikon csak egy vagy két gépelt szó, a többin jóval több.

Anthony észrevette ezt a fürkésző pillantást, és elvigyo­rodott. - Úgy csináltam, mintha dolgoznék - mondta. -Mondja el nekem, hogy mire jutott, és akkor lesz még néhány tényem, amit feltűzködhetek oda. Csak Isten a megmondhatója, mennyire szükségünk van rá!

- Ami a katonai szolgálatot illeti, az jól ment, uram -mondta Seymour. - A másik tárgykörről ezt nem mondha­tom el. Az igazat megvallva, ott semmi. JMem merült fel gyanú a „balesetekkel" kapcsolatban. És csupán egy hozzátartozó volt, aki emlékezett néhány névre, de csak a nevekre, semmi többre.

- Ahogy vártam. - Anthony nyugodt volt. - Most azt mondja meg nekem, hogy a katonai szolgálattal kapcsolat­ban hány jelentést hozott.

Seymour felegyenesedett, és elővette jegyzetfüzetét. -Nos, itt hét van, uram. - A hangja szándékosan közömbös volt.

- Hét! - Anthony egészen felvidult. - Gratulálok! Seymour csak úgy sugárzott. - Nem mindet csináltam

én. Hármat a Yardon kaptam meg. Azokból a válaszokból, amelyek Mr. Pike levelére érkeztek a rendőrfőnöktől. Ma délelőtt jöttek meg. A katonai szogálatra vonatkozó adato­kat kivettem, a többiről pedig Mr. Pike beszél majd önnel, holnap. Arra kért, mondjam el, hogy nem hiszi, bármi olyan lenne bennük, ami segítségünkre van.

- Megint csak a várakozásnak megfelelően. - Anthony megvonta a vállát. - Egyébként mikor jutott ideje arra, hogy bemenjen a Yardra?

- Csak néhány perce, uram. Megálltam útban vissza­felé Suffolkból.

- Suffolk? - mondta Anthony gyorsan. - Pomfret? - Igen. - Seymour észrevette, hogy megváltozott a

hangja. - Miért? Van valami újabb fejlemény? Anthony a tábla jobb oldalán lévő, utolsó papírcetlire

mutatott, és Seymour felállt, hogy megnézze. A papír tetején egy név állt: „SARA KOUROUDJIAN."

- Pomfret özvegye újból férjhez ment - mondta An­thony, és elmondta, hogyan találta meg azon a naptárla­pon. - Mit tudott meg az elhunyt férjről?

- Szerencsém volt - mondta Seymour. - Házát, a Manor House-t eladták. De a Boar's Head tulajdonosa Mostyn-Underhil lben egykor inasként szolgált ott. - Bele­pil lantottjegyzetfüzetébe. - Pomfretnek nem volt gyereke; nincs közeli hozzátartozója. Az özvegy nyomban a teme­tés után külföldre ment; azóta nem jött vissza. Pomfret a

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • 0 • o • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o t • o • o • o • o • o • o • o • o

suffölki könnyű gyalogságnál, a 8. zászlóaljban szolga,. Őrnagyi rangot ért el. Külszolgálat, India-Burma. Ha hónappal a fegyverszünet után egészségi okok miatt leszerel. Negyvenéves, amikor meghal, vízbe fúl. Vitorlát „baleset". A hajó feltehetőleg az erős széllökések mia felborult, úgy találták meg. Pomfret teste később sodródó, partra. Nincs szemtanú. A helyiekben semmiféle gyanj nem merült fel.

- Szép munka! - mondta Anthony. Levette a tábláról í legnagyobb lapot, és berakta az írógépbe. - Most pedir. ez annak a tíz embernek a neve, és még hozzátette Messengert. Három rubrika van - Egység és rang, Ha színtér, és Hozzátartozó. Messengert és Slatteryt kitöltöttem. Diktálja le nekem a magánál lévő hetet, ábéc sorrendben.

- Jó - mondta Seymour. - Akkor Bainbridge-dzsel kezd jük . . .

Elkezdett diktálni; tíz perc múlva Anthony kivette névsort a gépből, és áttanulmányozta:

Név Egység és rang Hadszíntér Hozzátartozó

Bainbridge, P.

Braddock, J.

Dalkeith, I. J.

Devitt, J.M.

McGowan, C.

Moreton, R. F.

Orminston, C. Paxton, A. T. Pomfret, F.

Slattery, J.

A. Messenger

2. zászlóalj Caermarthen ezr. (tds.) 4. zljQueen's Y'kshireezr. (közi) 3. Forfars (kpt.)

5. zlj. Londoni lövészek (őrm.) 21.Middlesex (őrv.)

Hampshire-i lövészek (őhdgy.)

Suffölki könnyű gyalogság (őrnagy) 2. zlj. LWessex (őrm.) 10. huszárok (őrnagy)

India-Burma

India-Burma Görögország; India-Burma India-Burma

Egyiptom; India-Burma India-Burma

Egyiptom; India-Burma Franciaország

özvegye

anyja nincs élő

özvegye

özvegye

özvegye

özvegye (most Kouroudjiai felesége

Franciaország; Líbia; Gleneyre-ék India-Burma

Anthony szó nélkül felállt, és visszatűzte a lapot a táblára Aztán továbbra is szó nélkül, összeráncolt homlokká nézte. Mellette Seymour zavartan toporgott és várt. Vér" 1

nem tudta megállni szó nélkül. - Ez valahogy úgy kiugrik, nem? - mondta. Kinyúlt,«

Slattery nevére mutatott. - Kivéve ezt az e g y e t . . . Lehe séges, hogy a róla szóló jelentés hiányos, uram? Könnye lehet, hogy először Franciaországban volt, utána r f Indiában és Burmában. Akárcsak Messenger.

- Ez nem - mondta Anthony. - Az egyik lábát Dunkirl nél hagyta. - Még mindig elgondolkodva ráncolta a hornl* kát.

- Pedig megesküdtem volna, hogy találtunk valamitJ Seymour teljesen elkeseredett. - Amikor magam begyil töttem négy India-Burmát, aztán kaptam még hármatj Yardon, nyomban megesküdtem volna, hogy megvan.

Anthony a fejét rázta. - A kapcsolatnak folytonosnak ke! lennie, a fenébe is!

- Még akkor is, ha Ormistonról és Paxtonról is az den ki, hogy India-Burma? - Seymour még nem adta f é l j Ahhoz mit szólna, uram?

Anthony megfordult és ránézett. - Nem tudom - mond ta. - Egyébként is a pokolba ezzel a J. Slatteryvel. Ne | töröm rajta a fejem, amíg meg nem kaptuk a többit.

Amely kijelentés és szándék igaz voltának e l l en^ olyan távol járt az igazságtól, amilyen távol attól kijelentői hosszú évek óta nem v o l t . . .

20 &m?h

Hat óra volt, amikor Seymour távozott Stukeley Gardens-

^ j g y a n e k k o r twickenhalmi üzlete mögött a kis nappali­ban Jonathan Slattery próbálta megmagyarázni látogató­jának, hogy miért telefonált és hívta oda.

A látogató Flood volt, aki magában megköszönte sze­rencsecsillagának, hogy valamilyen oknál fogva - valószí­nűleg Dunkirk miatt egy kicsit szentimentális volt - meg­adta a telefonszámát ennek a kis embernek.

_ Tegnap egész délután próbá'tam elérni - mondta épp Slattery. - Azt' még este is. Má' az irodába is megpró-bá'tam vó'na, ha emlékszek a cég nevére.

- 0 , hát ez nem érdekes - mondta Flood, akinek éppúgy n e m j u t o t t volna az eszébe; - Valami baj van? -Tekintetével gondosan igyekezett elkerülni a tolószék mellett az asztalon heverő, szépen összehajtogatott ötfon-tosokat.

Ám Slattery most megfogta a pénzt. - Errő' a pénzrő' van szó - mondta. - Sokat gondó'kottam a feleségemmé', hogy én ezt nem tarthatom meg. - A kis ráncoktól barázdált arcból az apró, csillogó szemek őszinte komoly­sággal néztek Floodra. - Szóvá' itt van, vegye vissza. -Kinyújtotta felé a pénzt.

Flood nem nyúlt érte. - Miért? - kérdezte. - Azé' mer' nekem ehhő' nincs jogom. Hát ezé'! -

Slattery elvörösödött; íme, egy ember, aki haragszik ma­gára, ennél fogva az egész világra. - No, hát ha tudni akarja, komám, asszem, ezt a dohányt itten az unokatest­véremnek, Joe-nak szánták. Ez a bót itt valamikó' a Joe-é vót - amíg néhány éve a felesége ki nem rúgta. Akkó' azt' el akarta adni, így mi az asszonya', mive' vót' egy kis spórát pénzünk, úgy döntöttünk, hogy meg reszkírozzuk. . . Na-mármost én nem ismertem semmiféle Harold Blacket, aki akart vó'na rám hagyni huszonöt fontot. Ezt akkó' is mondtam. De azt nem mondtam, hogy vót' még egy J. Slattery, J . mint Joseph. Ezé' mosr mondom! Tuggya, aszondom, hogy ezt a pénzt, a Joe-nak szánták. Úgyhogy az Isten szerelmire, vegye vissza! - Tolószékében előre­hajolva nyújtotta a pénzt Floodnak.

Az azonban még mindig nem vette el. így szólt: - Azt mondja, hogy ezt a pénzt valószínűleg az unokafivérének szánták? Megkérdezte tőle, hogy ő ismerte-e Harold Blacket?

- Nem, komám! - mondta Slattery egyre növekvő hevességgel. - Nem kérdeztem meg! Nem kérdeztem meg tőle, mer'hogy, tuggya nincsen nekem semmiféle emberfeletti hatalmam. Nem tudok én semmiféle szelle­mekkel társa'kodni, aki má' aluró' szagulja az ibolyát, tuggya?

- Csigavér, öregem - mondta Flood kedvesen, és bár egy kicsit kilépett szerepéből, azért mesterien sikerült eltitkolnia izgalmát. - Mondja csak: mikor halt meg az unokafivére, Joseph?

- Egy kicsivé' több, mint egy éve - mondta Slattery, majd folytatta, hogy megkímélje Floodot egy csomó kérde-zősködéstől. - Rohadt egy balszerencse vót'! Végigszógá' három frontot, azt egy nyavalyás pofa söré' megy azt' egy nyavalyás motorbalesetbe ' ! . . .

Fél nyolc volt, Flood és Anthony ott ültek a Stukeley Gardens ragyogó kis bárpultjánál, amit Lucia Gethryn egy cseppet sem ragyogó tálalóból alakíttatott át.

- Igy aztán - mondta Flood, miközben közeledett első italának és tömör beszámolójának végéhez - még mindig maradt huszonöt font kintlévősége. Rábeszéltem, hogy tartsa meg. Egyébként is ő Joseph unokafivérének legkö­zelebbi hozzátartozója. - Kiürítette a poharát. - Becsüle­tes kis fickó. Úgy érezte, hogy csalással jutott ahhoz a Pénzhez. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy legalább ilyen fondorlatosan kapta.

Anthonyt azonban cseppet sem érdekelte a pénz. -

• o • o • o • • g • g • o • o •

• o • g • o • g • • g • g •

• o • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o • g • g • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o • g • o • o • g • o • o • o • o •

Hála Istennek, hogy megadta neki a telefonszámát! -mondta, majd így folytatta: - Gondolom, nemigen volt esélye rá, hogy megtudja, milyen fronton vagy frontokon szolgált Joseph Slattery. Ha egyáltalán kinn volt valame­lyik fronton?

- Ami azt illeti, megtudtam. Ha a mi Jonathanunk beszélni kezd, akkor nem kell harapófogóval kiszedni belőle a dolgokat. - Floodban feléledt a kíváncsiság. -Miért?

- Először halljuk a választ. - 'An thony feszülten figyelt. - A kérdéseket hagyjuk későbbre.

Flood vállat vont. - Joe a nyolcasoknál szolgált, Afriká­ban - mondta. - Páncélosalakulat. Később áthelyezték Burmába és Indiába. - Megfogta üres koktélos poharát, és sokatmondóan vizsgálgatta. :

Anthony egy még egyszer akkora poharat tett elé, és megtöltötte. - A ghenti pohár! - mutatott rá széles mozdu­lattal. - Az ilyen hírhozóknak! - Kijött a bárpult mögül. -Hozza magával - mondta, majd kinyitotta az ajtót, előre­ment a dolgozószobába, felkapcsolta a lámpát, és odain­tette Floodot az íróasztal mögötti táblához.

- Nézze meg ezt! - Arra a lapra mutatott, amin Sey-mourral dolgoztak. Fogott egy ceruzát. - És ezt! Slattery. J. neve mellett vastagon áthúzta a Franciaország szót, és beleírta a helyére, hogy Líbia; India-Burma.

Hátralépett és nézte, amíg Flood átfutja a listát. Majd azt mondta: - Hogy az angyali Seymour őrmestert idézzem: „Ez valahogy úgy kiugrik, nem?" Ami azt illeti, ötven az egyhez, drága barátom, hogy a maradék kettőről is kiderül, ott voltak Indiában és Burmában*

Flood azt mondta: - Nincs ellenfogadás - majd végig­húzta ujját az Egység és rang megnevezésű oszlopon. -Azt hiszem, Joe Slattery őrmester volt - mondta. - De hogy Indiában milyen egységbe helyezték át, azt nem tudom.

- Ez nem is érdekes - mondta Anthony. - Nincs köztük egy sem, aki ugyanott szolgált volna.

Flood még mindig a táblát nézte. - Ezzel azt akarja mondani, hogy a kapcsolat köztük tisztán földrajzi? -Hangja kétkedőnek tűnt.

- Részben, biztosan. Ami a tisztaságot illeti, abban már nem vagyok b i z tos . . . Mire akar kilyukadni? Alá akarja ásni szenilis lelkesedésemet?

Flood felnevetett. - Csak az ötlött fel bennem, hogy India-Burma nem épp aprócska terület ahhoz, hogy meg­találjuk a köztük lévő kapcsolatot.

- Adjon nekem egy kis időt, időt! Meglehet, hogy alapos kutatás után kiderül, hogy mind a tízen, Messengerrel együtt, valami különleges hadműveletben vettek részt.

Am Flood csak mormogott valamit az orra alatt. Tekin­tete megakadt a táblán lévő következő cédulán. Ez keske­nyebb volt, felismerte az egymás alá gépelt szavakat, csak a lap alján állt néhány sor, amelyek keresztben futottak a papíron. Itt a szavak csoportosítva voltak, és a csoportok között jócskán volt hely. Szeme végigfutott a sorokon: „Messenger... Jocelyn-elkapott-mond-Jocelyn... Fény­kép. .. George-Emma-Emmás-könyv-George... (Kefék -Takarítás - Mindent ki kell takarítani - De csak egy kefe van.)"

Flood mutatóujjával a cédulára mutogatott. - Tehát az a megoldás, hogy „Valaki elkapott. Mondd meg Jocelyn-nak", végül is nem lett jó. Különben ezt nem tette volna ide.

Anthony vállat vont. - Remélem, hogy erről van szó. Merthogy Jocelyn nem tud róla, így nincs értelme, hogy Messenger azt kérje, mondják meg neki, hacsak nem volt

* Anthony megnyerte volna a fogadást. Bár mire ezt az értesülést megkapták, annak már nem volt je lentősége az ügy előremenetelét i l letően, Orminston és Paxton természetesen szintén szolgáltak az Ind ia -Burma hadszíntéren a háború alatt.

min 21

teljesen önkívületi állapotban. Ezt azonban nem akarom hinni.

Lehuppant egy székre. - Ha elég gyakran nézek rá ezekre az átkozott szavakra, akkor talán meglátok bennük valami mást.

Flood nagyot kortyintott poharából, miközben a többi cédulát nézegette; cédulák, amelyek üresek, csupán egy-egy címszó áll rajtuk „BALESETEK", „SARA (POMFRET) KOUROUDJIAN" és „??DALTON??". . ' .

Döbbenten meredt rá, majdnem elejtette a poharát. - Mi ez a Dalton itt? - kérdezte.

Anthony fürkészve nézett rá. - Valakinek a neve, akit Messenger fel akart keresni Kaliforniában. Miért?

- És erről nem jut eszébe semmi? Még ezzel kapcsolat­ban sem? - Flood az első lista Hadszíntér feliratú oszlo­pára mutatott.

- Nem, semmi. És másnak se, aki eddig látta. Még George Firthnek sem; merthogy felhívtam és megkérdez­tem. Miről beszél?

- Arról, hogy a kapcsolat hiányzó láncszeme már nem hiányzik. - Flood kiürítette a ghenti poharat, és letette. -Ötszáz az egyhez, hogy ez a maga Daltonja Amerikában valamiféle rokona a mégboldogult Sir Hugó Dalton dan­dártábornoknak, aki 43-ban esett el. Ezer az egyhez, hogy ezek a fickók itt a listán, meg Messenger is Hugó Dalton alatt szolgáltak egy különleges egységben, amelyet Indiá­ban képeztek ki és 42-ben átvitték őket Burmába. A neve „Dacoit hadművelet" volt. Egyfajta főpróbája volt ez a „Chindits hadműveletnek", Wintage későbbi, jobban sike­rült és közismertebb próbálkozásának.

Anthony fölpattant székéből. - Uram Isten! - mondta. Majd újból: - Uram Isten!

Azzal a telefonkagyló után nyú l t . . .

Akit megpróbált elérni, az Guy Dennison volt. Guy Denni-son a Hadügyben dolgozott, és Guy Dennison nemcsak sokkal tartozott Anthony Ruthven Gethrynnek, hanem ezzel tisztában is volt. Ráadásul abban a helyzetben volt, hogy hozzáférhetett azokhoz a válaszokhoz, amelyekre Anthony Ruthven Gethrynnek sürgősen szüksége volt.

Mire Guy Dennisont sikerült utolérni, nem személyesen, hanem a vonal túlsó végén, hozzátéve, hogy Anthony már vagy tizenötödszörre próbálkozott, addigra majdnerrl tízet ütött az óra. Most, hogy végre sikerült megtalálni, a beszélgetés már nem tartott sokáig. Anthony első kérdé­sére a válasza az volt: - Meg lehet csinálni. Hívj holnap, ebéd előtt - , majd a második válasz így hangzott: - Ez egy kicsit tovább tarthat. Csörgess ide kedden.

Melynek következtében a telefonundorit iszben szen­vedő Anthonynak nem maradt más választása, mint hogy megzavarja Arnold Pike főfelügyelő röpke vasárnap esti nyugalmát. Meg is tette, kihajtott Fulham égetettagyag-va-donjába, és megzavart egy sakkjátszmát a főfelügyelő és egy barátja közt, aki olyan volt, mintha egyenesen Mr. Pooter halhatatlan naplójából lépett volna elő.

Tíz percig volt egyedül Pike-kal egy hűvös, alig használt ebédlőben, mialatt elnézést kért, visszautasította a fel­ajánlott italt, röviden összefoglalta vendéglátójának a Dalton-kapcsolatot, majd rátért arra a három válaszra, amelyeket Pike már megkapott a rendőrfőnöktől. Amint azt már Seymour is sejtette vele, azt a választ kapta, hogy a katonai szolgálatra vonatkozó adatokat kivéve, nincs ben­nük semmi használható. A „Baleset" címszóra vonatko­zóan az eredmény a nullával egyenlő: úgy tűnik, soha nem merült fel semmiféle gyanú azzal kapcsolatban, hogy a halálesetek mások lettek volna, mint aminek látszottak.

- És őszintén szólva, uram - mondta Pike - , nem hiszem, hogy többet tudnánk meg a másik hétből is.

Anthony egyetértett vele. - Azt azonban nem engedhet­tük volna meg magunknak, hogy ne próbáljuk meg -mondta, majd végül rátért látogatásának valódi okára. Ez

g • • o • o • o

• g s • g • o • o

• g •

• g • o

• g • g • o • o • o o • o • g • g • g • o • g • g • o • o • g • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o-• o • g • o

pedig természetesen a Slattery-ar/a/re volt, nevezetese, az a felfedezés, hogy a „J" egy halott Josephet jelöl az él) Jonathan helyett.

- így hát - mondta - megörvendeztetheti a mi Egbertünk szívét azzal, hogy leveheti azt a hat ember munká ró l . . . Egy olyan munkáról - tette hozzá keserűen amelyre soha nem is kellett volna ráállítanunk őket.

Vasárnapra ennyi j u to t t . . .

Amikor Anthony hétfő reggel nyolckor felkelt, az idő szé tiszta volt, de hideg, a nap aranylón gömbölyödött a palaszürke égen, és metsző szél fújt. A reggeli postába nem volt semmi érdemleges, de amikor befejezte a regg lit, egy küldönc érkezett, és White behozott neki egy nag vastag borítékot Updyke és Wallace-éktól.

A dolgozószobájába vitte, leült az íróasztal mellé,-feltépte. Két külön dossziényi újságkivágás volt benne, aj egyiken „BALESETEK" felirat, a másikon pedig „ME SENGER".

Először a második dossziét nyitotta ki, és gyors átfutotta azt a harminc-negyven kivágást, amely a felü| tes vizsgálódás után nem tűnt igazán hasznosnak, pedig, bár erről sejtelme sem lehetett Anthonynak, Mvé Madeleine Bixby klasszikus másnaposságának tudhat! be.

A „BALESETEK" feliratú dosszié tartalma, amint nekilá tott, hogy átolvassa, legalább oly hasznavehetetlennf bizonyult, mint a másik. Annak bizonyult mindaddig, an el nem ért a legutolsó újságkivágás utolsó előtti bekezc séhez, amelyet egy két évvel ezelőtti, helyi, highlarí hetilapból ollóztak ki és egy egész oldalas cikkben fogls kqzott az úgynevezett „GLEN QUHILAIR-I KATASZTRÍ FÁVAL". A szerencsétlenség halálos áldozatainak felsoif lásából kiderült, hogy ez okozta a Messenger-névsorb szereplő harmadik ember, I. J. Dalkeith kapitány halálát,

Miután figyelmét felkeltette valami, Anthony még ec szer végigolvasta az egészet. Lassan és elmerülten olv sott. Tizenöt perc múlva, amikor Seymour megérkeze még mindig ezzel volt elfoglalva.

Anthony hellyel kínálta a tűz mellett, majd lenézett rá, i azt mondta: - Korán jött. Hálás köszönet érte.

- Felmerült valami, uram? - Seymour kék szer felmérte az íróasztalt borító halmot, és látta Anthor! kezében azt a nagy újságkivágást.

- Igen. Ami azt illeti, két valami is. - Anthony kiver pipáját, majd tömören összefoglalta a Slattery-helyzet| és nekilátott, hogy újból megtömje pipáját. - Ismeri Skc át? - kérdezte. - A Highlandet?

- Egy kicsit. - Seymour tekintete megint az újságkivá gásra tévedt, ami most a kandallópárkányon hevert.

- Jó. Merthogy most odamegy. Amint mindent el inté| tünk, indul. Minél hamarabb.

- Ugye nem Dalkeithről meg arról a vonatkisiklásról va szó? - Seymour döbbent volt.

- De bizony. Arról van szó. Miért? - Nos, uram - Seymour kényelmetlenül érezte magái

de kitartó volt - , csak azért, mert mindig is úgy gondoltam, hogy a tízből talán ez az egyetlen baleset, amely igazi vc Hajó i emlékszem, a vonaton három kocsi volt, ésharmir két ember. Aztán valahogy egy hegyi kanyarban kisiklc ezen az elhagyatott vidéken. Mindenki megsérült, a lei többen súlyosan, de csak tizenöten haltak meg. Namáf most, egy ilyen agyafúrt fickó, mint ez a Smith Browrj Jones vállalja a kockázatot és előkészíti a vonat kisiklat| sát, amikor ilyen kicsik az esélyei?!

- Csak lassan a testtel, f iam! - Anthony kezébe vette kiollózott cikket. - Magának még nem volt szerencséji látni a skót sajtó eme csodás kis gyöngyszemét. Amíg ez el nem olvastam, ugyanazon a véleményen voltam, mint maga. De mos t . . . - A m o n d a t o t egy vállrándítással fejezte

és átadta Seymournak a megsárgult lapot. - Győződ­i k m e g r ó l a -

Megtömte üres pipáját, miközben figyelte Seymourt, aki v 0 r san átfutotta a három hasábot, majd végül fejét

Prínatva felnézett. 1 Elnézést, uram - mondta Seymour. - Attól tartok,

nem értem, mire céloz. Anthony rágyújtott a pipára. - Lehet, hogy nem érti olyan

ól Mr. Smith Brown-Jonest, mint én - mondta pöfékelve. -: m iékezzék csak arra, amikor a minap Coleridge-re utal­unk, és gondolja végig még egyszer annak a beszámoló­nak a végét. - Az újságkivágásra mutatott. - Azt a részt, amelyik arról a hősies, önfeláldozó autósról szól, aki oly csodálatra méltóan vett részt a mentési m u n k á b a n . . .

Seymour összeráncolt homlokkal még egyszer elol­vasta a Névtelen szamaritánus alcímű bekezdést, majd elnézett, és szótlanul döbbent, kérdő tekintetet vetett Anthonyra.

_ Hát nem látja? - kérdezte Anthony. - Ez megsemmi­síti a kis esélyre vonatkozó ellenvetését. Áldozatát cser­készve Smith Brown-Jones, mondjuk, egy héttel korábban megtudja, hogy Dalkeith azon a bizonyos estén rajta lesz a vonaton, ezen a highlandi szárnyvonalon. Ezért jóval előtte, ártatlan turistaként felmegy oda. Terepszemlét tart. Talál egy megfelelő, elhagyatott helyet. Aztán előkészíti a {„véletlen" kisiklást. Ezután csak annyit kell tennie, hogy történetesen épp arra hajt, valószínűleg az övé az egyet-en kocsi azon a kihalt úton, amikor a vonat kisiklik és egördül a hegyo lda lon . . .

- Atya Isten!- mondta Seymour, amint a dolog megvi-ágospdott előtte.

- Érti már? - Anthony hangja szándékosan közömbös v'oit. - Brown-Jonesnak csak annyit kell tennie, hogy (orábban ott legyen a helyszínen, majd megkeresse Dalkeith-t. Ha Dalkeith halott, akkor jó. Ha nem - nos, akkor segít neki, hogy az legyen, ha tud követni. Igazán egyszerű megtenni a herkulesi mentési munka leple alatt.

- Úristen!- mondta megint Seymour, majd rádöbbent, iogy megfeledkezett a Bűnügyi Nyomozó Osztály korrekt higgadtságáról. - Igen - mondta gondosan kimunkált közömbösséggel. - Azt hiszem, igaza van, uram. Kelle­metlen egy típus ez a Smith Brown-Jones.

- Aligha típus, Seymour; reméljük, hogy csak egy sui generis. Bármily briliáns is. Ennek ellenére úgy tűnik, Skóciában egy kicsit elgaloppírozta magát. - Anthony az újságcikkre mutatott, ami még mindig Seymour kezében volt. - Olvassa el még egyszer azt a dicshimnuszt a névtelen és személytelen szamaritánusról, és meglátja, togy nyilván többen is lesznek, akik emlékeznek rá. Kezdve Dr. Douga ldda l . . .

Seymour felállt. - Egy személyleírás! - mondta, és a higgadtság álarca ismét lecsúszott róla.

Anthony vállat vont. - Nem szabad túl sokat várnunk. Viszont meg kell p róbá ln i . . .

Hzenegy óra volt, mire utazásával kapcsolatban mindent elintéztek és Seymour elhagyta a házat.

dennison fél tizenkettőkor telefonált a Hadügyből. ígéreté­hez híven válaszolt Anthony első kérdésére. Ezt mondta:

- Sir Hugó Dalton dandártábornokra vonatkozóan; el­esett 1943-ban. - Szűkszavú volt, mint mindig. - Legköze-ebbi hozzátartozója: özvegye. Született Marjorie Cons-ance Fothergíll. La Joliéban, Kaliforniában él. Cím: Sea-^ird Avenue 110. Megvan? Helyes. Csörgess ide holnap a

m ás ik miatt.

•tél volt, mire Anthony végzett egy segítőkész, tengerentúli központossal folytatott, hosszadalmas telefonbeszélgeté­sével és letette a kagylót azzal a biztos tudattal, hogy

g • g • g • g • g • o • o • o • g • g • o • o • o • g • g •

o • o • o • g • o • g • o • o • o • g • g • o • o • o • o • g • o • g • o

feltehetően este fél hét körül sikerül beszélnie Lady Daltonnal.

Épp végzett az ebéddel - két órakor, hogy pontosak l e g y ü n k - amikor Jocelyn Messenger telefonált. Kétnapos Deyming Abbey-i tartózkodása után visszatért Chelsea-be, és azt mondta, hogy nincs mit jelentenie.

- Megkockáztatva, hogy esetleg úgy tűnik, túlságosan elégedett vagyok magammal, mégis azt kell mondanom, igazán jó munkát végeztem. - Puha, mély hangja tisztán, elevenen hangzott Anthony fülében. - Úgy értem, a módszer, ahogy ezt az ügyet kezeltem, ha Adrián mostan­ság valami igazán szokatlan dolgot tett volna, akkor Mildred néni vagy Rory bácsi egyszerűen kénytelen lett volna elmondani n e k e m . . .

- „Igazán szokatlant"? - mondta Anthony élesen. -Elnézést, hogy így lecsaptam erre, de ne feledje, nekünk mindenre szükségünk van, ami Messenger viselkedésé­ben az utóbbi időben eltért a megszokottól. Mindenre! Akár még olyasmire is, hogy a másik oldalon választotta el a ha já t . . .

- Tudom. - Egy pillanatra hangjából úgy tűnt, hogy mosolyog. - De látszólag nem volt semmi ilyesmi. Abból, amit elmondtak, úgy tűnik, hogy Adrián sokkal inkább önmaga volt, mint bármikor. Attól eltekintve, hogy időnként elment vadászni, naphosszat csak bevette magát a könyv­tárba, sokszor még vacsora után i s . . . Sajnálom, hogy nem lehettem jobban a hasznára . . .

- Már hogyne lett volna - mondta Anthony. - A maga „Dalton"-ja egy nagy lépés. - Gyorsan elmondta neki az Ind ia-Burma-Dal ton-Dacoi ts kapcsolatot. - Gondolom, sohasem tett említést önnek erről a hadműveletről.

- N e m . . . A háború is egyike volt azon sok mindennek, amirőf Adrián sosem beszé l t . . .

Csupán néhány perccel múlt fél hét, amikor Anthony azon kapta magát, hogy ötezer mérföldnyi távolságból beszél Sir Hugó Dalton dandártábornok özvegyével.

Amint az a tengerentúli beszélgetéseknél már megszo­kott, mindkét fél egy kicsit jobban hallja a másikat, mint ha mondjuk a helybéli klubjába telefonált volna. Meg aztán, háf Istennek, Lady Dalton, született Marjorie Costance Fothergill olyan asszonynak bizonyult, aki nem beszél sokat és azt is tisztán, artikuláltan. Miután habozás nélkül elfogadta Anthony hazugságát, készségesen válaszolt legfőbb kérdése i re . . .

Igen, ismerte az elhunyt Adrián Messenger őrnagyot, de csak fe lsz ínesen. . . Igen, ő hívta meg az elhunyt Messen­ger őrnagyot, hogy útban Kanada felé töltsön néhány napot Kal i forn iában. . . Igen, a meghívás előzménye Mes­senger őrnagy levele, amelyben kifejezésre juttatta, hogy szeretne találkozni vele egy olyan ügy kapcsán, amely látszólag Dalton tábornok alatti szolgálatára vonatkoz ik . . . Nem, sejtelme sincs, hogy mi lehetett ez az „ügy".., . Nem, nem ismer fel egyet sem a felolvasott nevek k ö z ü l . . . Nagyon sajnálja, hogy nem tudott többet segíteni Messen­ger őrnagy végrendeleti végrehaj tó jának. . . Bármely, a későbbiekben felmerülő kérésben, mindenkor szívesen áll Messenger őrnagy végrendeleti végrehajtójának rendel­kezésére . . .

Hétfőre ennyi jutott.

Kedden délelőtt t izenegykor Anthony felhívta Dennisont a Hadügyminisztériumban.

Közölték vele, hogy Dennison ezredes t á rgya l . . . Aztán járkálni kezdett, és megpróbálta megőrizni a

nyugalmát. Öt perccel múlt dél, amikor a telefont végre maga

Dennison vette fel. Aki azt mondta Anthonynak: - A második kérdésedre: találtam két londonit, akik

< min 23

túlélték Hugó Dalton burmai kiruccanását. Van ceru­zád? . . .

Ez aztán Anthonynak további telefonálgatásokat jelen­tett és két személyes megbeszélést, amely a telefonhívá­sokkal és a vezetéssel együtt egészen délután fél ötig lefoglalta az idejét.

De eredménytelenül. Bár mindkét férfi - quondam kapitány és törzsőrmester - meglehetősen készségesen válaszolt Anthony kérdéseire, ,láthatóan nem tudtak semmi érdemlegessel szolgálni. Úgy tűnik, Dalton három­száz főből álló különítményét három százas egységre osztották, és mindegyiknek különböző feladata volt. S é m a kapitány, sem a törzsőrmester nem abban az egységben szolgált, amelyet Adrián Messenger irányított. A kapitány emlékezett Messengerre, de nem ismerte túl jól. A Mes-senger-névsorban szereplő tíz emberre sem ő, sem a törzsőrmester nem emlékeztek, csak halványan derengett nekik valami. Végül mindketten megerősítették azt, amire Dennison már komoran utalt; nevezetesen, hogy Wintage későbbi rajtaütéséhez képest Dalton különítményében összehasonlíthatatlanul súlyosabbak voltak a vesztesé­g e k . . .

Ezzel a lehangoló kommentárral Anthony elindult haza­felé, és közben a remény, hogy valamiképp megtudhatja a hiányzó történetet egy hajdani Dacoit-résztvevótől, rendkí­vül gyorsan elhalványult.

Még akkor is lehangolt volt és azon töprengett, vajon elmenjen vacsorázni vagy egyen otthon, egyedül, amikor White bejött a dolgozószobába és egy látogatót jelentett.

- Egy bizonyos Miss Bixby, uram - mondta White. - Az Updyke és Wallace-től. Ha lehet, szeretne személyesen beszélni ö n n e l . . .

- Vezesse be - mondta Anthony, majd enyhe kíváncsi­sággal üdvözölt egy jól öltözött, csinos és rendkívül ide­ges, barna hölgyet.

A hölgy nyomban és csodálatra méltó világossággal elmondta idegességének okát, miközben táskájából elő­vett egy Updike és Wallace-borítékot, benne egyetlen kiollózott cikkel.

- Teljesen egészében az én hibám, Gethryn t á b o r n o k -mondta. - Ezt a hétfői csomaggal kellett volna megkapnia. Valahogy azonban kifelejtettem. Nagyon remélem, hogy nem fontos.

Olyan őszinte volt és olyan zaklatott, hogy Anthony megböcsájtotta neki a „tábornokot". Rámosolygott, és azt mondta: - Nem hiszem, hogy az lenne. Különben is csupán huszonnégy óráról van szó.

Anthony elvette a borítékot, kinyitotta, és szemközt találta magát A könyvek világa azon cikkével, amely oly hirtelen megváltoztatta a vancouveri Mr. Bronson terveit, azzal a cikkel, mely Adrián Messenger félbehagyott mun­kájával, az Egy őszinte véleménnyel foglalkozott.

Ahogy olvasta, szája néma füttyre csücsörödött, elko­morodott, és vadul azt motyogta az orra alatt, hogy: -Hülye idióta!

- Hát mégiscsak fontos! - Miss Bixby még jobban elsápadt. - Borzasztóan sajnálom...

- Nem, nem! Biztosíthatom, hogy bosszúságom csakis magamnak szól. - Anthony megint csak rámosolygott, majd ötpercnyi csevegés és egy pohár sherry után, amely­hez hasonlót a hölgy még sosem kóstolt, egy felvidult Miss Bixbyt kísért ki.

Alig lépett ki látogatója a házból, Anthony már ki is kereste az Orcott és Haskins kiadó számát a telefonköny-ből. Mint kiderült, hiába, mert ilyenkor, már majdnem hét óra volt, csupán egyetlen személy volt benn, aki felvehette a kagylót, egy túlórázó könyvelő, farkastorokkal, és ráadá­sul mit sem tudott a cégtársak bármelyikének lehetséges tartózkodási he lyérő l . . .

Anthony búsan másnapra halsztotta a kézirat iránti érdeklődését, majd magányosan elköltött estebédje mel-

• g • g • g • o • g • g • • o • g • o • g • o • o • • o • g • o • o • g • g • o • o • o • o • o • o • o • g • o • o •

• • o • o • o • o • g • g • o • g • o

lett azzal büntette magát, hogy saját alkalmatlánsáo elmélkedett.

Semmi kétség - gondolta - , már nem vagyok a rá hanyatlom ...A Nagy Detektív, miközben a halott \ magánéletét vizsgálgatja, még azt is elfelejti megtuda ni, hogy fenti író miféle könyvön dolgozott elhun előtt!... Lépjenek közelebb, hölgyeim és uraim - tekinti meg a varázslatos metamorfózist! A szemük láttára ak átLécoq Lestrade-dá!...

Még vacsora után egy órával is ugyanilyen hangulata. Mígnem dolgozószobáját rova szemed nem akadt. A könyvek világa kivágáson, szórakozó kézbe vette, és szórakozottan újból, talán vagy husz szqr átfutotta nevetségesen lapos mondata i t . . .

És az utolsó bekezdésben két szó úgy szökött szem| mintha lánggal égne.

- Úristen!- mondta.

HATODIK FEJEZET Ásító, fájdalmasan tátongó, bomba ütötte foghíjakkal s gélyezve, az Alsace Hotel a Temze és London történ ámbár rikító főközlekedési útvonala, a Strand között t< el. Az Alsace, melynek fő épületei és színházias előud épségben maradt, egykor, akkor, most és talán min az egyik legjobb hotel marad azok számára, akik mag angol nyelvűnek vallják; az ide látogató amerikaial együttesen jelenti Mekkát és az otthont, távol az otthoi egy sine qua non a drámai és más élő művészetek hel' külföldi képviselőinek.

Kedd este tíz órakor - ugyanazon kedd este, a m Miss Bixby látogatást tett Stukeley Gardensben azzal újság kivágással, mely oly késői megbánással töltötti Anthony lelkét - az Alsace híres étterme abban az áll mozgásban volt, amikor a korai vacsorázók már elmei a csúcsidőben evők már a vége felé jártak és a késő vacsorát kedvelő vendégkör első hírnökei lassan kezdtek megjelenni.

A vacsorával lassanként végzők között, az egyik Iéé gyeltebb sarokasztalnál, a félemeleten, ahogy az ame| kaiak hívják, egy elegáns, ám furcsán összeállított, négy­tagú társaság ült, melynek tagjai az este során a szoká­sosnál jóval több tekintetet vonzottak magukra és igen sok megjegyzés hangzott el róluk. Mr. és Mrs. John Camer hívták meg barátnőjüket, Mrs. Jocelyn Messengert barátját, M. St. Denis-t, és az összetétel fent említett furcsasága a vendéglátók és vendégeik jelentős méretül iönbségében állt. Amint az John feleségének már idejekl-rán, halkan megjegyezte, miközben az előzékeny 1 mindenütt jelen lévő Mario az asztalukhoz vezette őketi-Úgy érzem magam, mint Whosis, a törpék királya. T h o r i Brünhilde jönnek vacsorára, és a barlangban nincs m | | mint törpemag!

A pillantások és megjegyzések mindazonáltal nem társaságra mint társaságra vonatkoztak. Míg Cameronf kat sokan ismerték (ő az az amerikai drámaíró, tudóé. Vakdagály, meg az a másik, amiben Ftex Hamson játsz$ tavaly), addig vendégeikre, a hatalmas férfira és a magái ámde gyönyörű szőkére vonatkozóan a vélemények eltéf tek. Különösen, ami a gyönyörű szőkét illeti. Kilétéi vonatkozóan sűrűn követték egymást a különböző feltét?' lezések, kezdve a svéd trónörökös menyasszonyától ec j szen az új felfedezett, szenzációs, reykjavíki f i lmsztárig. ' terem túlsó végén, egy sevenoaksi tábornok fe leséf pedig azt bizonygatta, hogy nem más, mint Laurenf O l i v i e rhúga . . .

Jocelyn Messenger, akinek ugyan sejtelme sem M ezekről a találgatásokról, mégis tudta és érezte, h d | remekül néz ki, ezért jól érezte magát. Olyannyira jól, r r i l talán még soha, közel három évtizede tartó - talán kicf

I 24 B g g j f t

hosszabb - élete során. Az az érzés, hogy él, a puszta lét tényének izgalma hatotta át és még mindig örömmel töltötte el. És ez szinte óráról órára növekedett benne, attól a naptól fogva, hogy megismerkedett Raoullal. A nincs önanalizálgatás biztos csónakján evezett a zuhatagon át -és az ördög se törődik vele, hogy végül hová jut!

Gondolatait odahagyva visszakényszerítette magát a jelenbe, és épp azt hallotta, hogy Raoul a három éve, Yvonne d'Ete-ről készült miniatűrjéről beszél Cameronék-nak; arról a miniatűrről, amelyről, úgy tűnik, Raoul újságja, folyóirata vagy mije egy nagyítást közölt.

- Látta az eredetit is? - kérdezte Margaret. - Ó hogyne! - mondta Raoul lelkesen. - Ez egy

igaziban tökéletes munka. Valódi remekbe ragadó! Miközben Margareten erős köhögés vett erőt, talán túl

mélyen szívta le cigarettája füstjét, egy kifutó jelent meg az asztaluknál és John Cameronról Raoulra nézett, majd azt mondta: - Mr. St. Den i s? . . . Telefonhoz kérik, uram.

- Hein? - lepődött meg Raoul, majd elnézést kért, hátratolta székét, és egy pillanat múlva már követte is a kifutófiút.

Margaret utánanézett. - Nemcsak elbűvölő, de rendkí­vül jóképű is! - Figyelmesen nézte Jocelyn arcát. - És te, jávorszarvas kisasszony - te meg egyenesen ragyogsz! Egyszerűen gyönyörű vagy! - Arca pajkos mosolyra húzódott. - Lehet, hogy tévedtem a törött bordákat illető­en, mi?

- Honnan tudhatnám még, te szörnyű nőszemély! -Joceiyn megkönnyebbülten látta, hogy John Cameron nem figyel rájuk, mivel az italossal folytat elmélyült társal­gást a konyakról. - Ne feledd, még csak négy napja és hat étterme ismerem!

- Ó napok - napolás-papolás! - Margaret remekül szórakozott. - Mi köze ennek az időhöz? Ki is mondta, hogy a szerelem kacagja az idő kovácsát? Lehet, hogy én voltam?

Megcsörrentek az italos kulcsai, amint elment, és John ismét velük volt. Ekkor azonban, Jocelyn legnagyobb megkönnyebbülésére, hirtelen felfigyelt valami kavaro­dásra a terem túlvégén, az előudvar felőli bejáratnál, amint Valakit a kíséretével együtt egy hatalmas, gazdagon felvirágozott asztalhoz vezetnek.

- Belépés jobbról - mondta John. - V. I. P. Incognito. Tompa oboaszó mel le t t . . .

- Ki az? - Margaret megfordult, hogy megnézze, de egy oszlop eltakarta előle a kilátást.

Jocelyn is odanézett, de nem látott semmit, csak egy csomó embert, zömében férfiakat, akik körülfogtak valakit.

- Ki az? - kérdezte ismét Margaret. John pedig, még mindig arra fordulva, nevetni kezdett.

- Viva La Roma!-mondta. - Ecco La Busta!... És én meg itt azt hittem, hogy valami fejedelmi személy!

- Mi a csodáról beszélsz? - Jocelyn megint nézelődni kezdett, és a nagy asztalnál, az asztalfőn meglátott egy sötét hajú, feltűnően fiatal és méregdrágán hiányos öltö­zetű nőt.

- Csak az az új olasz üdvöske, édesem. - Margaretet ez már nem érdekelte. - Egy újabb ezekből az 5 0 - 2 0 - 3 9 -esekből! Lisa da Vincinek nevezi magát. Nem láttad a Győzhetetlen városi? Vagy a Nérót?

- Ja, igen - mondta Jocelyn, aki nem látta egyik filmet sem. Azon töprengett, vajon hol marad Raoul ilyen sokáig, és ki tudhatta, hogy itt van.

Aztán Raoul is visszajött. Elfoglalta helyét Jocelynnal szemben, bocsánatkérően nézett Cameronékra, és azt mondta: - Ha megenged ik . . . - mire Margaret elbűvölő mosollyal udvariasan élénk társalgásba kezdett férjével.

Raoul mereven áthajolt az asztalon. - A barátunk, Gethryn hívott - mondta. - Valami fontosra bukkant.

.Valamire, amiben, úgy tűnik, segíthetek neki. Arra kér,

• • o • o • o • o •

! % g

g • o • g • g • g

.s • o • g • g • g • o • o • g • o • o • g • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o •

o • g • o • o • o • o • o • g • o • o • g • o

. • o • o • o • o • o • o • o

hogy menjek oda hozzá, ha lehet, nyomban. - Vállat vont. - Megmondtam neki, hogy a döntés nem tőlem f ü g g . . .

Jocelyn a szavába vágott. - Hát persze hogy oda kell mennie - mondta, és arra gondolt, milyen mulatságos dolog parancsolgatni Raoulnak. - John és Margaret meg fogják érteni, a vacsorával már különben is végeztünk. -Hirtelen a lélegzete is elakadt az izgalomtól, mert mindeb­ben a gondviselés kezét látta. A zuhatag sebesebb lett, csakúgy, mint a szívverése.

- De egy dolgot meg kell ígérnie - mondta. - Rettentő kíváncsi vagyok; tudnom kell, hogy miről van szó! Úgy­hogy, há végzett, jöjjön el hozzám egy i ta l ra . . .

Majd így folytatta: - Akármilyen későn i s . . . Sheila ma este kimenős, úgyhogy jöjjön egyenesen a műterembe. Ott fogom várni.

Aztán Cameronékhoz fordult. - Raoul zavarban van, mert el kell mennie - kezdte. - Attól fél , hogy modortalan­nak tar t já tok. . .

És két perc múlva, miután kezet fogott Johnnal és ajkához emelte Margaret kezét, Raoul már az előudvar felőli bejárat felé haladt.

Nyilván a gondviselés másik keze volt az, amely arra ösztökélte Jocelynt, hogy felemelje fejét és másodszor is utánapillantson, épp akkor, amikor Raoul - láthatóan anélkül, hogy különösebben észrevette volna - elhaladt a fiatal, Bianca Poggioliként született, ám manapság a világ előtt Lisa da Vinciként ismert nő asztala mellett.

A nő megpillantotta Raoul hátát, amint az épp elhaladt mellettük - felpattant, búgó alt hangján a nevét kiáltotta, majd ezt egy még mélyebb „Carissimo!" követte. Székét, egy pohár pezsgőt és egy virágvázát fellökve viharzott Raoul felé, amint az megfordult; mindkét kezét kinyújtva közeledett, miközben teste minden domborulata csak úgy hu l lámzot t . . .

A találkozás rövid volt, mégis drámai telítettségű annak a sok száz éhes szempárnak. Signorina Poggioli nemcsak Angliát és az angolokat unta, hanem (különösen, mióta Lisa da Vinci lett, és ezt kötelező érvényűnek tartotta maga számára, szenvedélyes exhibicionista is volt. Ügyesen kivédte Raoul mozdulatát, aki csak az egyik kezét akarta megfogni, mindkét karját a férfi nyaka köré fonva rávetette magát, és lábujjhegyen állva ajkát az ajkára nyomta, miközben hajlékony testének körvonalai szinte beleolvad­tak a másik t es tébe . . .

Az egész csak néhány másodpercig tartott, Raoul fürgén kiszabadította magát, váltott vele néhány szót, majd udvariasan meghajolt és távozott. Miss da Vinci pedig lassan, magában mosolyogva visszatért asztalá­hoz; ez a mosoly kicsit szomorkás volt, mert eszébe jutott egy bizonyos, két évvel ezelőtti kalandja Caprin, de diadalmas is volt, amikor arra gondolt, hogy ez a jelenet mennyire feldúlhatta kíséretében legalább három férfi sz ívé t . . .

Nyilván még nagyobb elégtételt jelentett volna számára, ha tudta volna, hogy micsoda fájdalmat okozott egy másik, ezúttal női szívnek a terem túlsó v é g é n . . .

Anthony dolgozószobájában a kandallópárkányon álló órán tizenegy múlt öt perccel. Alatta, pohárral a kezében, egy kényelmes székben a tűz- mellett Raoul St. Denis nézett fel kíváncsian vendéglátójára. Mosolygott, bár ez a mosoly nem nélkülözött némi keserűséget.

- Eh bien - mondta. - Egy átkozottul kellemetlen találkozás után, íme, itt vagyok. Most pedig először is azt szeretném tudni hogyan talált meg. Aztán meg, hogy miben segíthetek.

- Az első könnyű volt. - Anthony háttal állt a tűznek. -Amikor nem vet te ' fö l senki a telefont sem önnél, sem Joceiyn Messengernél, arra gondoltam, hogy vacsorázni mentek, és valószínűleg együtt. Összeállítottam egy listát azokból az éttermekből, amelyek számításba jöhetnek, és

m&\% 25

elkezdtem telefonálni. Az Alsace a negyedik volt. - Mo­solygott, de a mosoly hamar eltűnt arcáról. - Arra lenne szükségem - mondta - , hogy ismét kihasználhassam a tudását. Helyesebben azt a különös emlékezőtehetségét.

- Ami, gondolom, azt jelenti, hogy megint vissza kell mennem abba a szörnyű tengerbe, hein? - Raoul egy kicsit összeborzadt, ivott egy kortyot, majd letette a poha­rát. - Rendben, kezdjük!

- Még ne merüljön alá. - Anthony szokatlanul komor volt. - Előbb azt szeretném megtudni, hogy milyen hangon beszélt Adrián Messenger. Miiyen volt a hangmagasság, a hangszín? Zihálva beszélt? Dadogott? Röviden, barátom, hogy hangzott?

- Vagy úgy? - Raoul tekintete minden eddiginél na­gyobb kíváncsiságról árulkodott, de nem vesztegette az időt. - A hang nem volt túl mély. Nem volt olyan mély, mint például az öné vagy az enyém. - Tekintete elrévedt. -Talán valami i l yesmi . . .

Ezután hosszabb szünet következett, majd szájából nehézkes, ziháló hang tört elő; valamiféle magasabb hangú motyogás, ami azt mondta: - Messenger-Messen­ger - Messenger. ..

Majd a révedező tekintet eltűnt, és ismét a saját hangján szólt. - Valami ilyesmi volt - mondta. - Magam nem vagyok valami nagy imitateur, de nagyjából így hangzott.

- Jó. - Anthony a kandallótól Raoul széke mögé lépett. - Most én fogom megpróbálni. Ne nézzen rám; csak figyeljen. - Elhallgatott; majd amennyire csak tudta, meg­próbálta utánozni. - Messenger - Messenger - Messen­ger. .. Milyen volt?

r - Mély - egy kicsit. - Raoul rendkívül megfontolt volt. -És talán a kiejtése egy kicsit túl precíz.

Anthony újból megpróbálta. - Messenger - Messenger -Messenger...

- Kitűnő! Tökéletes, A - 1 ! - mondta Rabul, és csönd­ben figyelte, amint Anthony az íróasztal fölött lógó táblához megy, levesz róla egy hosszú cédulát és visszatér a tűzhöz.

A franciával szemben leült egy kis bőrülőkére. - Majd később megmagyarázom ezt az egész badarságot -mondta. - Legyen még türelemmel néhány percig. Csak arra kérem, hogy térjen most vissza abba a rettentő hideg tengerbe, miközben, amennyire tőlem telik, megpróbálom utánozni Messenger hangját, és még egyszer végigme­gyünk mindenen, amit önnek mondott. Az ön dolga csupán annyi, hogy megállít, ha úgy hallja, valami nem stimmel. A hangom; egy szó; bármi. Remélem, világos.

- Teljes mértékben. - Akkor jó. - Anthony felállt. - Kezd jük . . . - Kinyúlt, és

lekapcsolta a lámpát Raoul széke mellett, majd a lágy félhomályban visszament az ülőkéhez, és a cédulát tanul­mányozta.

Egy pillanat múlva Raoul azt mondta: - Rendben. - Nem nyitotta ki a szemét.

Anthony még várt egy fél percet. Lázasan remélte, hogy sikerül ismét eltalálnia azt a hangot, amire Raoul azt mondta, hogy tökéletes A - 1 . Megszólalt:

- Messenger - Messenger - Messenger. - Hallgatója nem szólt egy szót sem, nem tiltakozott. Nekibátorodva még háromszor elismételte a nevet. Ezután hagyta, hogy a hang elhaljon.

Majd belekezdett a következő körbe - .. Jocelyn -elkapott - mond - Jocelyn - ezt is háromszor elismételte.

Ezután megint várt, egy kicsit többet, mint az előbb. Majd jóval hangosabban megpróbálta: - Fénykép-fény^ kép... - még mindig nem jött rá semmiféle ellenvetés, ezért halkan mély lélegzetet v e t t . . .

így folytatta: - George - George - majd - MS könyv -MS könyv - MS könyv...

És végül megpróbálkozott egy még erősebb változta-

Z Z

z o • Z' z o • o • g • g • o • o • g • o • o • o • g • o • g • o • g • g • g • o • o • g • 0 • g • g • o • g • g • o • g • o • o • g • o • g • g • g • o • g • g • g • o

tással - Fénykép - George - MS könyv - fénykép -George - MS könyv...

Ezúttal már, utoljára hagyta a Messenger hangot elhal­ni. Felállt, odament a lámpához, amely Raoul széké mellett állt, és ismét felkapcsolta.

- Ennyi - mondta. - Úgy látom, nem talált hibát. Raoul kinyitotta a szemét, felegyenesedett, mire arca

kissé összerándult bordáinak figyelmeztető nyilallására. -Ez volt aztán egy tour de forcel Az életre kelő hang és szavak. Vagy talán inkább halált kellene mondani. -Anthony arcát figyelte. - Ha igaz, akkor szemében a felfedezés győzelmes pillantását látom. Vagy csak áltatom magam?

- Nem. - Anthony felvette poharát a kandallópárkány­ról, és kiürítette. - Adrián Messenger író volt. Halála előtt a harmadik könyvén dolgozott. Nem az Emma nevet mondta önnek, nem is azt, hogy Emmás könyv. Azt mondta, amit én az előbb, és amit ön elfogadott, hogy „MS könyv." Az MS pedig az angolban a manuscriptum rövidítése, és manapság már tágabb értelemben ezt használják a gépelt kéziratra is. Ez eddig biztos. De hogy egy kicsit tovább menjek, hajlamos vagyok azt hinni, hogy ő is azt mondta önnek, amit én a végén. És ez ellen sem volt kifogása. Azt mondtam: „Fénykép - George - MS könyv..." Ez pedig a következőképpen értelmezhető: „Van egy fénykép George-ról a könyvem gépelt kéziratában."

- Ohó! - mondta Raoul, és néma füttyentésre csücsörí­tette a száját. - Elképzelhető, hogy ez a George ismerős lehet önnek?

- Pillanatnyilag nem. Tévedéseim közül az egyik legna­gyobb az volt, hogy a név mögött a barátját, Firth táborno­kot sejtettem. Most azonban rájöttem, hogy ő nem l ehe t ­ős szembenézhetek azzal az elkeserítő ténnyel, hogy a Nemzetközösség területén úgy minden kilencedik gyerek a „George" névre ha l lgat ! . . . Aztán egy másik tévedésem, ami még az előzőnél is nagyobb, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam Messenger készülő munkáját. Mivel első két könyve regény volt, idióta módon feltételeztem, hogy a harmadik is az lesz. Ellenben ez a kötet, és erre csak ma délután döbbentem rá, valójában egy személyes háborús visszaemlékezés.

- Ezért én vagyok a hibás. - Raoul szomorúan ingatta a fejét. - Most, ahogy a saját hangján kimondja, az „MS" egyáltalán nem hangzik úgy, hogy „Emmás". De ott a tengeren én ezt nem tudtam így megkülönböztetn i . . .

- Drága barátom, önt ezért egy cseppet sem lehet okolni. Olyan körülmények között még egy fonetikapro­fesszor is azt hallhatta volna, amit ön.

Miközben beszélt, Anthony a kandallótól az íróasztala? felé ment. Épp a telefon után nyúlt, amikor szeme meg­akadt A könyvek világa cikkén, felvette, visszament Raoul-hoz, és odaadta neki.

- Olvassa el - mondta. - Addig én újból megpróbálko-1 zom ezzel az átkozott te le fonna l . . .

Már majdnem hajnali kettő volt, amikor Jocelyn rádöbbent, hogy az altató nem használ.

Felült az idegen ágyban, és lábát a padlóra lendítettél Odakinn a keleti szél felszaggatta a sötét felhőket, és az ablakon, amin nem húzta össze a függönyt, beömlött a holdfény, így nem kellett lámpát gyújtania, hogy körülnéz­hessen az ismeretlen szobában. Abban a szobában, amely vendégszoba volt Adrián és most már az ő lakásá­ban.

Először töprengett el azon, vajon nem csinált-e bolond-; ságot, amikor idejött. Mindent összevetve nem lett volna-e jobb és sokkai megnyugtatóbb, ha ott marad a Whistier's Walkon és vár, amíg Raoul megérkezik. Akkor százféle módon is tudomására hozhatta volna, hogy mit é r e z . . .

De vajon akarta-e? Jobb volt ez így, vagy sem? Raoul.

26 mma \

I most töprenghet, találgathat, talán még nyugtalankodhat s miatta, hogy mi történt vele.

Igen, jobb volt ez így - döntötte el magában. Határozot­tan I Merthogy ráadásul még most is olyan dühös volt, hogy talán nem tudta volna megőrizni a méltóságát. Az pedig végzetes lehetett volna: még azt hihette volna Raoul, hogy jqazán számít va lami t . . .

Igen, helyesen cselekedett. Ez a pillanatnyi kétség nyilván a nyugtató hatása volt, átmenetileg enyhítette a , bensejében dúló, éles fájdalmat. Most azonban ez a fájdalom teljes erejével visszatért. Olyan erővel, vagy talán még erősebben, mint amikor elbúcsúzott Johntól és Mar-garettől az Alsace-ben és nem hagyta, hogy hazavigyék, hanem kerített egy taxit, a ház előtt várakoztatta, amíg otthon átöltözött, levette új ruháját, amit a vacsoránál viselt, behajigált néhány holmit egy bőröndbe, majd anél­kül, hogy üzenetet hagyott volna Sheilának, a Whig Streetre ha j ta to t t . . .

így aztán most itt volt, borzongva, háborogva és fájón ült az ágy szélén egy hideg, idegen szobában. Közben agyának egy részével azon töprengett, hogy ezt a hábor­gást és fájdalmat pontosan mi okozza. Megpróbálta betar­tani édesapja türelmesen és kitartóan hajtogatott tanítá­sát, miszerint a világon egyetlen ember, van, akit semmi­lyen körülmények között sem szabad becsapnia, és az önmaga. . .

Épp eljutott addig a pontig, hogy beismerte, a düh leple alatt megbúvó érzelem a féltékenység, a sértett büszke­ség volt és még valami, amit csak egyfajta homályos félelemként tudott megfogalmazni magában, amikor hirte­len tudatára ébred, hogy mennyire fázik.

És ez nem is csoda - gondolta - , miután itt ül egy selyempizsamában ebben a jégveremben, miközben a szobán késként hasít át a huzat az ablak felől, amit kinyitott! Most jött rá, hogy miután nem ismeri azt az amerikai luxusfűtést, amit Adrián ide beszereltetett, lefek­vés előtt nyilván rossz gombot nyomott m e g . . .

A kapcsolók az átjáró folyosón voltak, félúton szobája és a nappali között, a túlsó végéről pedig a dolgozószoba nyílt. Felállt, és vacogva elindult az ajtó f e l é . . .

Keze már majdnem a kilincsen volt, amikor valami hangot hallott a folyosóról. Egy hang, amely annak elle­nére, vagy talán épp azért, mert olyan rövid volt és olyan halotti csönd követte, nyomban és rémisztően felismer­hető vo l t . . .

Valaki - valaki kintről - valahogy kinyitotta a lakás hátsó ajtaját! Azt az ajtót, amely a fallal körülvett kertből felveze­tő, külső lépcső tetején volt; az ajtót, amely a szoba és a konyha közt, csupán néhány lépésnyire volt t ő l e . . .

Ismét megtörte valami a csöndet. _ Ezúttal a zsanérok halk nyögése, amint az ajtó kinyilt. Óvatosan nyílt. Lop­va . . .

Újabb csönd - és egy halk kattanás, amint az ajtó becsukódott.. . Aztán egy darabig ismét lélegzetelállító hangtalanság, majd nagyon-nagyon halk reccsenés, in­kább csak érezni lehetett, mint hallani, amint valami -valaki - elindul a folyosón. A szoba felé. Egyenesen 'e lé. . . Alig egy pillanattal ezelőtt bizonytalanul nevezte m,eg a félelmet, mint a leglényegtelenebbet az őt irányító három érzés közül. Most azonban már egészen másfajta voJt, és távolról sem bizonytalan, nem érzett semmi mást, mint félelmet. Az első lépés reccsenésétől a következőig tartó, szinte emberöltő hosszúságú pillanat alatt lelki szemei előtt látta az egész szörnyűséget. Vi lágosan, telreérthetetlenül tisztán jelent meg e lő t t e . . .

Az, hogy rájött, mekkora ostobaságot követett el, amikor jdejött, csupán fokozta a b a j t . . . Ezek szerint Adrián 'elig-meddig tényleg rájött valamiféle megfoghatatlan szö­vevényes dologra, amelynek középpontjában saját, em­bertelen gyilkosa áll; a gyilkos, akinek Anthony Gethryn a T e | ig tréfás, félig félelmetes Smith Brown-Jones nevet

• o • o

• g • • o • o • o • o • o • g • o • g • g • g • o •

• g • g • g • o • o • o • o • g • o • o • g • o • o • o • o • g • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • • o • o • g • o • g • o

adta. Agyának legmélyén, minden más gondolat mögött, hallotta Anthony hangját - „Egy arc a tömegből... a láthatatlan és abszolút hétköznapi... Egy pszichopata minden előnyével... Amolyan visszataszító Senki..

Mi lehet valószínűbb, mint hogy ez a Senki esetleg most meg akar szerezni valamit onnan, ahol egykor Adrián élt? Es mi lehetne bizonyosabb annál, ha valaki útjába kerül, akkor habozás nélkül megöli, ahogy megölte Adriant és még Isten tudja hány e m b e r t ? . . .

Es akkor a kísértetiesen reccsenő léptek elhaladtak mellette; most már közelebb voltak a dolgozószobához és a nappa l ihoz . . .

Nyilván csak a rémület miatt érezte úgy, mintha valaki kint állna az ajtó előtt, mindössze néhány centiméternyire tőle. Valaki, aki olyan közel van, hogy még a lélegzését is ha l l j a . . .

Támadt egy ötlete. A telefon! Ott van egy az ágy mellett, az asz ta lon . . .

Visszafojtotta lélegzetét, és araszolva elindult visszafe­lé, majd két hangtalan lépés, és kinyúlt a telefon u t á n . . .

Valahol, agyának egy rejtett zugában azon töprengett, hogy lehet, még ezen késő éji órán is, hogy a londoni West End szívében ilyen tökéletes és rettentő csönd h o n o l . . . És akkor, keze épp megérintette a telefon sima felületét, amikor valahol az utcán begyújtották egy autó motor já t . . .

Ha ujjai nem lettek volna merevek a hidegtől, talán nem lett volna baj, hogy hirtelen, vadul összerezzent. De ujjai merevek voltak, és a kagyló kicsúszott a kezéből - és nagy zajjal, mely szinte hasogatta a fülét, az asztal lábának csapódot t . . .

De nemcsak az ő fülét. Ugyanis az ajtó hirtelen kivágó­dott, és egy elemlámpa éles fénye hasított a szemébe, amely eloszlatta a holdfényt, és Jocelyn körvonalait a faburkolatú falra vet í te t te . . .

Egy sikoly készült kiszakadni belőle - és elfúló zihálássá változott, amint a zseblámpa fénye elaludt és meghallotta Raoul döbbent hang já t . . .

Megdöbbenésének adhatott hangot döbbent francia­sággal - ő azonban a megkönnyebbüléstől elgyengült, és reszketni kezdett. Megszédült, és ernyedten lehuppant az ágy szé lé re . . .

Kattant a kapcsoló, a plafonon felgyulladt a villany, és akkor meglátta Raoult az ajtóban.

Hirtelen elmúlt minden gyengesége. Erősnek érezte magát, és rettentő dühös volt. Kétszer akkora düh tombolt benne, mint korábban.

- Maga meg mi a fenét keres itt? - kérdezte. Raoul motyogott valamit egyfajta f rancia-angol keverék

nyelven. Az első szó, amit Jocelyn valóban meghallott, „Gethryn" neve volt, majd megtudta, hogy Anthony Geth­ryn tört be a lakásba, mert sürgősen be kellett jutnia, és egyikőjüknek sem jutott eszébe az a lehetőség, hogy esetleg Jocelyn itt van.

Jocelyn hirtelen teljesen magához tért, és félbeszakí­totta az elbeszélést. Közönyös arccal Raoulra nézett, felállt, kihúzta magát, és összefogta szétnyíló pizsamaka-bátját, majd állig begombolkozott.

- Szíveskedne távozni, amíg valamit magamra ve­szek? - kérdezte. - Vagy ez talán túl nagy kérés?

Tizenöt perc múlva, a nappaliban Anthony épp magyará­zatának közepén járt.

- . . Tehát , miután rádöbbentem, hogy a kézirat rendkí­vül fontos lehet - mondta - , meg kellett próbálnom a lehető leghamarabb megtalálni, sőt, még annál is hamarabb. Sikerült megszereznem Leslie Orcott telefonszámát, és kiugrasztottam az ágyból - de csak annyit tudtam meg, hogy a kézirat nincs a kiadónál, mert miután elolvasták, Messenger nem volt hajlandó még részleteket sem ott hagyni náluk. így szinte biztosra vehettük, hogy itt van. St. Denis-vel elmentünk önhöz, hogy elkérjük a kulcsot. Ott

j mim 27

azonban nem találtunk senkit, ezért a körülményekre való tekintettel úgy döntöttem, nem fog neheztelni rám, ha önhatalmúlag megpróbálkozom ezzel a hátsó ajtóval. Amelyet egyébként nyomban ki kell cseréltetnie; túlságo­san könnyű kinyitni. - Szomorú kis mosollyal arcán elhall­gatott. - Csupán bocsánatát kérhetem, és remélem, hogy nem ijesztettük meg túlságosan. Úgy érzem - és tudom, hogy St. Denis is így van vele - , hogy egy hatalmas pofont érdemelnénk, amiért eszünkbe sem jutott, hogy itt l ehe t . . .

Jocelyn a szavába vágott. - Ugyan már, honnan tudhat­ták volna? Csupán egy hirtelen ötlet volt. - Nem nézett Raoulra. - Most pedig természetesen meg kell keresnünk a kéziratot!

Felállt. - Jobb, ha először a dolgozószobában próbálko­zunk - mondta, majd az ajtóhoz ment, miközben úgy haladt el Raoul mellett, mintha az ott se lenne, és elindult a folyosón a dolgozószoba felé.

Felkapcsolta a villanyt, és ott állt Anthonyval a szoba közepén nézelődve, miközben Raoul az ajtóban téblábolt és őt figyelte. Szigorúan hátrafogott, ragyogó hajával, nyakán fehér sállal és a selyempizsamára húzott sötét, egyenes szabású köntösben olyan gyönyörű volt, hogy Raoul szíve belesajdult.

Jocelyn hirtelen megszólalt: - Azt h i s z e m . . . - azzal ahhoz a szekrényhez lépett, amelyet az ablakkal szem­közti falat beborító, hatalmas könyvespolcba szereltek.

- Nem valószínű - mondta Anthony. - Szombaton m e g n é z t e m . . .

- De emlékszem - mondta Jocelyn - , egyszer egy délután épp akkor jöttem, amikor Adrián befejezte a munkát. A gépíró épp ide tett be valamit. - Kinyitotta a szekrény ajtaját, és a polcokon katonás rendben sorako­zott a sok papír. Egy pillanatig nézelődött; aztán előrehajolt és kihúzott két „CLAIRMONT BOND - A LEGFINOMABB IRODAPAPÍR - 1 RIZSMA" feliratú dobozt.

Az íróasztalhoz vitte, és letette. - Nem vagyok benne biztos - mondta. - De nézzük . . .

A címlap „EGY ŐSZINTE VÉLEMÉNY - írta - Adrián Messenger" alatt az első dobozban ott volt a kézirat gyönyörűen legépelt százhetvenkilenc oldala. A második­ban ugyanennek a munkának a második példánya.

- Jól emlékeztem - mondta Jocelyn, és Anthony ra­gyogó arccal, mosolyogva nézett rá.

- És még csak fel sem kiáltott, hogy „Heuréka!" -mondta. - Ön igazán csodálatos! - Szeme felvillant, és a színe furcsa mód sötétebb zölddé vált, amint kiemelte mindkét doboz tartalmát és keresni kezdett valamit, amit úgy látszik, nem talált, majd az első példány utolsó lapjaira összpontosított, és az íróasztal fölé hajolva f igyelmesen olvasni kezdte.

Jocelyn az íróasztal melletti székre mutatott. - Miért nem ül le? - kérdezte. - Vagy a detektíveknek munka közben nem szabad kényelembe helyezniük magukat?

- Köszönöm - mondta Anthony elmerülten, majd ugyanilyen elmerülten, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a kéziratról, levette felöltőjét, és a székre dobta.

- Én pedig hozok mindenkinek egy italt - mondta Jocelyn. Megfordult, és kiment a szobából úgy, hogy megint nem nézett Raoulra, miközben elhaladt mellette.

Raoul utánament. Követte a folyosón, majd be a kicsi, de elragadó ebédlőbe. Jocelynnak a tálalón lévő üvegek­kel és poharakkal bíbelődve gondja volt rá, hogy megle­pődjön, amikor háta mögött a férfi megszólalt.

- Talán segíthetnék! - mondta. Megfordult, majd széles, mesterkélt mosollyal,,személy­

telenül Raoul bal válla fölé mosolygott. - O, igazán köszönöm! - mondta. - Van a konyhában egy csodás, amerikai hűtőszekrény. Ha megtenné, hogy kivesz belőle néhány csodás, amerikai jégkockát, akkor már igazán pazarul e l lennénk . . .

• o • o •

o • g • o • o • g •

o • g • o •

g • o • o • g •

g • o • g • o • o • o • o • • o • o • o • o • g • o • o • o • o • g • o • o • o • g • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • o • g •

• o • g • o

Ám mire Raoul küldetését teljesítve visszatért, az ebéd¬lőben már sötét volt. Jocelyn addigra visszament a dolgn! zószobába, és széke mellett egy asztalkán ott volt a tálca" Gethrynt figyelte, aki elmerülten a kézirat fölé hajolt; olyan elmélyült f igyelemmel nézte, hogy úgy tűnt, szinte észre sem vette Raoult, amint az óvatosan letette a jégkockatar. tót a teljesen egyforma, SCOTCH és BOURBON feliratú üvegek mellé. Magában elpróbálta már a mondókáját, de mielőtt azt a gyakorlatban is hasznosíthatta volna, An­thony hátradőlt, és váratlanul azt mondta:

- Mrs. Messenger, amikor az este megérkezett, körül¬nézett a lakásban?

- Há-át, úgy nagyjából - mondta Jocelyn. - Miért?. Anthonyra mosolygott, majd hozzátette. - Nem lehetne Jocelyn?

- Hízelgő rám nézve, élni fogok vele. - Anthony futólag elmosolyodott. - Nem volt olyan benyomása - vagy érzése - , hogy mostanában járt itt valaki?

- Nem. Nem hiszem. - Elgondolkodott. - Persze azt tudtam, hogy ön szombaton itt volt. Meg aztán a takarító­cég emberei is jönnek még kétszer egy héten. - Jocelyn szeme tágra nyílt. - Arra gondol, hogy valaki betört ide?

- Sajnos biztos vagyok benne. - Ki? - Raoul hangja éles, metsző volt. - A m a g a . . . a

maga - elfelejtettem, hogy van angolul - , a maga Jean Blanc-Dubois-ja?

- Smith Brown-Jones. Igen. Valószínűleg tegnap. - De hát ezt honnan tudhatja? - A félórával ezelőtti

rémület emléke most arra késztette Jocelynt, hogy feláll­jon.

- Jöjjön ide, megmutatom. - Anthony kiemelt három lapot a kéziratból, a többit félretette, és kettőt átadott az íróasztalhoz érő Jocelynnak. - Fussa át ezeket - mondta - A 38. és a 101 . oldal. Találomra emeltem ki.

Várt, amíg Jocelyn átnézte őket; aztán odaadta neki a harmadik lapot. - Most pedig nézze meg ezt - a 174. oldalt. - Anthony figyelte, ahogy tanulmányozta. - Lát valami különbséget?

Jocelyn újból megnézte; aztán letette a másik kettő mellé, és összehasonlította. - Nem látok semmit - mond­ta, és mivel Raoult maga mellett találta, ellépett, és e mozdulat magyarázataként visszament a széke melletti asztalhoz, majd töltögetni kezdte az italt.

Anthony felvette az első két lapot, és odaadta a franciá­nak, vele is elölről kezdte.

Senki nem szólt egy szót sem - mígnem Raoul hirtelen azt mondta: - Ohó! . . . I t t ezen a lapon van valami különbség, néhány lettresmajuscules-á, igen! a nagybe­tűk - nincsenek mind a helyükön. Azt hiszem, egy kicsit magasabbra vannak, mint a többi betű.

- Úgy van - bólintott rá Anthony. - De nemcsak néhány, hanem az összes. Ez pedig már önmagában is azt jelenti, hogy az, aki a 174. oldalt gépelte, nem azonos azzal a személlyel, aki a többit gépelte. A betűtípus megegyezik, nyilván ugyanerről az írógépről van s z ó - a z íróasztal melletti asztalon álló gépre mutatott - , de a kéz nem ugyanaz.

Jocelyn, kezében két pohárral, melyekben jégkockák csilingeltek, visszatért hozzájuk. Az egyik poharat Anthony könyöke mellé tette. Azt mondta: - Skót whisky; remélem meg fe le l . . . Hogy értette azt az előbb, hogy „már önmagá­ban is"? A nagybetűkön kívül van még valami más is? - A másik poharat Raoulnak nyújtotta, anélkül, hogy ránézett volna.

- Még két dolog van - mondta Anthony. - Először is, az összes többi lapon huszonhét sor van. De ezen - emelte fel a gyanús oldalt - huszonhat. Másodszor, a többi lapon minden pontosvesszőt szakszerűen, két leütésnyi kiha­gyás követ. Ezen a pontosvesszők után csak egy leütésnyi a k ihagyás . . .

28 MM\ís

_ Ezt talán M. Messenger maga gépelte - mondta Raoul.

_ Adrián utálta az írógépet! - mondta Jocelyn. Mindvé­gig Anthonyra nézett, nem Raoulra. - Ez azt jelenti, hogy Smith Brown-Jones betört ide, megkereste a kéziratot, majd nyugodtan kiemelt belőle egy lapot, és újra legépelte. Megváltoztatva! - Megborzongott, nem tudta elfojtani.

_ Pontosan - mondta Anthony. Ismét felemelte a hami­sított 174. oldalt. - Önök mindketten látták ezt, így tudják, n 0 g y középtájt egy bekezdésben jó néhány ember neve szerepel, amelyekkel eddig, ebben az ügyben még nem találkoztunk. - Felolvasta őket. - Biztosra veszem, hogy az eredeti lapon itt szerepelt még egy név; Smith Brown-Jones igazi neve. - Várt egy pillanatig, miközben Jocelyn-ról Raoulra nézett, majd miután egyikőjük sem szólt, folytatta. Azt mondta:

- Már beszéltem önöknek az India-Burma-Dacoi ts kapcsolatról. így amikor azt mondom, hogy ez az oldal, a 174. épp a kezdete volt Messenger könyvében az Ind ia-Burmával foglalkozó résznek, akkor rá fognak jönni, hogy állításom megalapozott, annak ellenére, hogy nincs rá kézzelfogható b izonyí tékunk. . .

Most Jocelyn szólalt meg. - Várjon egy pillanatot. Ne rémisztgessen tovább, csak egyvalamit mondjon még meg. Miért mondta azt, hogy Smith Brown-Jones valószí­nűleg tegnap volt itt? - Ismét megborzongott.

Anthony így felelt: - Csak nyelvbotlás volt. Azt kellett volna mondanom, hogy biztosan tegnap v o l t . . . Amikor az este telefonon beszéltem Orcott-tal, akkor megemlítette, hogy két nap leforgása alatt én már a másodikvagyok, aki Messenger kézirata után érdeklődik. - Most egyenesen csak Jocelynhoz beszélt. - Ezt St. Denis tudja, mert hallotta, amikor beszéltem; de elfelejtettem, hogy ön nem. Az első érdeklődő egy férfi volt, aki hétfőn hívta fel az irodájában. Orcott azt mondta, hogy valami Swanson nevű volt, és amerikai. Azt mondta, hogy még a háború során kötöttek barátságot Messengerrel, és tavaly újból összefu­tottak Párizsban. Messenger beszélt neki a könyvéről, és megkérte Mr. Swansont-vagy-kicsodát, hogy ellenőrizze majd az általa ismert rész kivonatát. Namármost Mr. Swanson-vagy-kicsoda nemcsak Messenger halálhírét olvasta - mely igen elszomorította - , hanem történetesen olvasott egy cikket egy meglehetősen halovány, A könyvek világa nevezetű folyóiratban, amely azt jelezte, hogy Orcott és Haskins feltehetőleg még ily befejezetlen formában is kiadja Messenger könyvét. Mr. Swanson-vagy-kicsoda pedig arra gondolt, vajon nem lenne-e szép gesztus a részéről, mintegy elhunyt barátjának emlékére, ha így is átnézné a kéziratot. Természetesen ingyen! így aztán megkérdezte, vajon Mr. Orcott megengedné-e, hogy beletekintsen a kéziratba. Mire Mr. Orcott közölte Mr. Swanson-vagy-kicsodával, hogy a kézirat még nincs a kiadó birtokában. Mire Mr. Swanson-vagy-kicsoda közöl­te, hogy üzleti úton tartózkodik itt és a következő hét során egyfolytában utazgat, de midőn visszatér Anglia hatalmas fővárosába, ismételten kapcsolatba lép majd Mr. Orcott-t a l . . . Ennek utána Mr. Swanson-vagy-kicsoda természe­tesen letette a kagylót, mély lélegzetet vett, és ismét Smith Brown-Jones volt. Ez a Smith Brown-Jones azonban már birtokában volt annak a szinte bizonyos tudásnak, hogy a kézirat, amit meg kell vizsgálnia, azon helyszínen lesz, amely Adrián Messenger jog szerinti, állandó lakhelye volt Adrián Messenger halálakor. A lakás címét - ha eddig nem tudta volna, amit természetesen tudott! - könnyen meg­tudhatta bármelyik telefonkönyvből.

Anthony hirtelen elhallgatott. Hátradöntötte székét, fnajd azt mondta: - Püh! - Megtörölte a homlokát, és hirtelen Jocelynra vigyorgott. - Elnézést a tirádáért -mondta. - De biztosíthatom, hogy sokkal gyorsabb voltam, mint Leslie Orcott.

• o • o • o • o •

-O • o • o • .o • o • o • o • o • o • 5 • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

- 0 , igen. Sokkal! - mondta Raoul, és ő is Jocelynra mosolygott.

Ám Jocelyn mintha nem is hallotta volna. Továbbra is Anthonyra nézett, aki most ismét a kéziratot lapozgatta, majd hirtelen így szólt:

- Jocelyn, említette Messenger gépíróját. Mindig ugyanazzal dolgozott?

- Igen - mondta Jocelyn. - Mindig ezzel a gépírónővel dolgozott. Ő gépelte a másik két könyvét is.

- Gondolom - mondta Anthony - , túl nagy dolog lenne azt remélnem, hogy ismeri. Talán tudja a nevét? Vagy hogy hol lakik? Bármit!

Jocelyn meglepő módon nevetni kezdett. - Nehogy azt higgyék, hogy hisztériás rohamom van - mondta. - Mind­járt megértik, ha elmondom. Egy tüneményes kis göm­bölyded öreglány. Úgy ötven körül lehet. A haja olyan kékes-ősz. Rendkívül tiszteletreméltó, és kanárikat tart. Nem tudom a címét - a nevét azonban nem is tudnám elfelejteni! - Ismét nevetni kezdett. - Egyszerűen hihetet­len! Gwendolynne LaDoll! - Sikerült kibetűznie.

Anthony ámulattal nézett rá. - Csodálatos! - mondta. -Ezen szomorú planétán feltehetőleg sehol nem találunk belőle még egye t ! . . . Hol a telefonkönyv?

Meglehet, hogy igaza volt, de az is lehet, hogy nem egészen, mindenesetre Londonban csupán egyetlen La­Doll, Gwendolynne volt. Ezek szerint a Glendon Mansion t izennégyes szám alatt lakott a Fulham Roadon - Anthony pedig álig három perccel azután, hogy először hallotta a nevét, máris telefonon beszélt vele.

Ünnepélyes volt, édeskés és,kissé dagályos udvarias­ságával egészen meggyőző. És ismét a néhai Adrián Messenger végrendeleti végrehajtójaként lépett fel. Vég­telenül sajnálta, hogy Miss LaDollt ily késői órán kel! zavarnia; ez csakis a legkomolyabb és legsürgősebb üggyel, mint ez a mostani, magyarázha tó . . .

Miss LaDoll, aki először ugyan kicsit álmos volt, de mindig meghatóan segítőkész, hamarosan elmerült abba a hamis, bőbeszédűen zavaros magyarázatba, amellyel a telefonáló ecsetelte e rendkívül sürgős helyzet kialakulá­sának körülményeit. Elmerült benne, de azért szívesen és szolgálatkészen válaszolt a kérdésekre, amelyeket feltet­tek neki . . .

Ó, igen, mondta Miss LaDoll, teljes egészében ő gépelte szegény Messenger őrnagy csodálatos könyvét, az Egy őszinte véleményt - már ameddig az e lkészü l t . . . 0 , igen, az utolsó lap, amit gépelt, a százhetvenkilencedik volt. Biztosan. Nagyon jól emlékszik rá, mert remek a számme­móriája . . . Nem, neki nincs másolata róla: Messenger őrnagy mindig csak egyetlen másolatot csináltatott, és ragaszkodott hozzá, hogy az is nálá l e g y e n . . . Igen Messenger őrnagy munkáit mindig Messenger őrnagy lakásán, Messenger őrnagy írógépén írta, amely egy különleges, f inom betűtípusú g é p . . . Igen, természetesen másoknak is dolgozott, de Messenger őrnagy évek óta a legkedvesebb megrendelője v o l t . . .

Ezen a ponton Messenger őrnagy állítólag végrendeleti végrehajtója csöndesen nagy levegőt vett, még szorosab­ban markolta a telefonkagylót, és előhozakodott a legfon­tosabb témával.

- Még egy kérdést engedjen meg, Miss LaDoll -mondta minden eddiginél megfontoltabb és ünnepélye­sebb hangon - , aztán tisztelettel elbúcsúznék, és ha lehet, szeretnék megállapodni önnel egy holnapi találkozóban. Egy találkozóban, amelyért remélem, lesz oly kegyes és engedélyezi nekem, hogy meghá lá l j am. . . Az utolsó kér­désem - amely egyben a legfontosabb is - néhány fényképre, valószínűleg amatőrfelvételek, vonatkozik, amelyekről társaimmal együtt úgy hisszük, hogy Messen­ger őrnagy fel akarta használni új munkájában. Van tudomása ilyen tervezett illusztrációról?

- N o s . . . - A könnyű, határozott hang most mintha

mun 29

L

elbizonytalanodott volna, - Csupán annyit mondhatok, hogy volt ott egy nagy, barna boríték, „Fényképek" felirat­tal, amelyet Messenger őrnagy a kézirat mellé tett. Mindig az első példány dobozában volt. Tudja, a kéziratot dobo­zokban - Clairmont Bond-dobozokban - tartottuk, és Messenger őrnagy ezt a borítékot a felsőbe t e t t e . . . Nem, a fényképeket soha nem láttam. Tudja a boríték le volt ragasztva - nem mintha belenéztem volna, ha n i n c s . . .

Most már tényleg nem volt több kérdés. Miután sikerült megtudnia, hogy a „Fényképek" feliratú boríték még a dobozban volt, amikor Miss LaDoll utoljára a lakásban járt (úgy tűnt, ez csupán néhány nappal Messenger halála előtt volt), Anthony beérte annyival, továbbra is megnyug­tatóan ünnepélyes hangon, hogy megbeszélte Miss La-Doll-lal, délelőtt t izenegykor felkeresi Stukeley Gardens-ben, majd ismételten elnézést kért, hogy ily durván megza­varta álmát és a mihamarabbi viszontlátás reményében elbúcsúzott, majd puhán letette a kagylót.

Tekintetét körülhordozta közönségén - Jocelynon, aki jobbján ült egy székben és Raoulon, aki még mindig a bal oldalán állt. Majd megszólalt: - Gondolom, hallották. A fényképek itt voltak, ebben a dobozban. - Mutatóujjával megkocogtatta. - Most azonban nincsenek. - Egy mély ránc jelent meg a homlokán. - Nem fogják érteni, hogy miről beszélek, és most túl bonyolult lenne elmagyarázni, de kérem, bocsássanak meg, ha néhány átkot szórok egy elragadó, Bixby nevezetű ifjú hölgyre! - Hirtelen öklével ijesztően nagyot csapott az asztalra. - Ha nincs ez a kis dög - m o n d t a - , akkor meglehet, abban az élvezetben lett volna részem tegnap, hogy találkozom Mr. Smith Brown-Jonesszal. Itt, ebben a szobában!

Hirtelen elhallgatott. - Elnézést. Úgy tűnik, a korral kezdek hevesebb vérmérsékletű lenni. - Felemelte eddig elhanyagolt italát, és nagyot húzott belőle.

Sokáig nem szólt senki egy szót sem. Végül Jocelyn törte meg a csöndet.

Anthonyhoz beszélt; még mindig nem nézett Raoulra. Kissé remegő hangon azt mondta: - U g y e . . . ugye ez a maga nemében egyedülálló? Úgy értem, ez a maga visszataszító Senk i j e . . .

- Remélem - mondta Anthony. - Nagyon remélem! Ekkor Raoul szólalt meg: - Azért, mert ez az ember azt

tette itt, amit akart, majd lelépett, még nem jelenti azt, hogy esetleg nem tér vissza. Talán valami más okból, ami később derül ki? - Miközben beszélt, merev arccal, összeszűkült szemmel nézett Anthonyra.

Három nap leforgása alatt immáron másodszor ötlött fel Anthonyban, hogy milyen szerencse, hogy ez az ember nem vele szemben áll. Vállát megvonva válaszolt: -Gondolom, elképzelhető, hogy visszatér. Nem valószínű, de azért még mindig lehetséges.

Raoul most Jocelynhoz fordult. Azt mondta: - Egy dolog azonban biztos: nem szabad itt maradnia.

Ezúttal Jocelyn ránézett. Személytelenül hűvös tekintet­tel. Majd megint azzal a közömbös, váll fölé irányzott mosollyal rámosolygott. Aztán azt mondta: - Hogy Marga­ret Cameron szavaival éljek - nekem mondja! - Anthonyra nézett. - Három percet kérek, és máris elkészültem.

Raoul ismét megszólalt: - M. Gethryn szeretne minél előbb az otthonában lenni ezzel az MS-sel. - Nagyon óvatosan ejtette ki ezt a két betűt. - Hogy áttanulmányoz­hassa. Rendelek egy taxit.

Útban az ajtó felé Jocelyn megállt. Ugyanazzal a mo­sollyal visszafordult, és azt mondta: - 0 , biztos vagyok benne, hogy Anthony hazavisz minket. Útban felém magát is k i rakhat juk. . .

fgy aztán pontosan öt perccel három után Raoult „kirakták" a lakása előtt. Három perccel később Jocelyn a Whistlers Walkon v o l t . . .

Anthony pedig, aki néptelen utcákon száguldott vissza

• g • o • g • g • g •

% o • o • o • o • g • o • g • o • o • o • g . • o • o • o • g • o • g • g • g • o • o • o • o • o • o • o • o • o • g • g • g • g • g • g • g • o • • g • g • g • • o • g • g • g • g • g • • o • o • g • o • o

Knightsbridge-be, öt perccel fél négy után már otthon volt az ágyában. Még mindig fújt a keleti szél, és az ég a

peremén megjelenő néhány felhőtől eltekintve tiszta volt, a fényesen ragyogó csillagok pedig felhőtlen, tiszta \ ^ ígértek erre a napra.

Ám félóra múlva a szél teljesen elült. Beborult az ég alacsonyan szálló, súlyos felhők gomolyogtak, alattuk á folyóról felszálló pára emelkedett és elkeveredett a ter­peszkedő nagyváros füstjével, mígnem a színe sárgásfe­kete lett, és egyre sűrűsödött, sötétedett a nyugodt, hideg levegőben.

így azon a szerdán elmaradt a virradat. Ezen egyszerű mondat a maga árnyalatnyi sci-fijével

fűszerezve az egykoron oly elképzelhetetlen, megfogha­tatlan dolgokkal, mint a marslakók támadása vagy a nap pályájának eltérése, rémisztő hatással van mindenkire -kivéve a londoniakat. Számukra ez egyszerűen csak annyit jelent, hogy sűrű sárgán, megint itt az igazi, hamisí­tatlan londoni köd.

És ez valóban az volt, a hírhedt londoni köd. Ötven-egy¬néhány éve alatt Miss Gwendolynne LaDoll (a barátainak Dojly) a mainál undokabb ködöt még nem is élt át.

Ébresztőóráját a szokásosnál fél órával későbbre állítot­ta, hogy ellensúlyozza megzavart álmát; ám amikor pon­tos, megbízható csörgésére kinyitotta a szemét és sötét­ség vette körül, fülét pedig az a furcsán tompa félcsönd ütötte meg, rögtön tudta, hogy miről van szó. Csak úgy ellenőrzésképpen az ablakhoz poroszkált, és kikukucs­kált. - Ó Istenem! - motyogta az utálat szokásos hangján, de azért titkon izgatott volt, és egy kicsit örült is, hogy minden eltér a megszokottól; és igaz, ami igaz, ezzel sokkal több londoni volt így, mint képzelnénk.

Miss LaDoll, miután a lakásban mindenütt feloltotta a villanyokat, megfürdött és felöltözött, majd ellátta azt a húsz kanárit a kis vendégszobában, amelyet madárházzá alakított át. Reggeli közben meghallgatta a híreket a rádión, amiből megtudta, hogy míg London szokásos közlekedése teljesen megbénult, a földalattivonatok köz­lekednek (bár természetesen nem menetrendszerűen), és azok a csodálatos, csodálatos L. P. T. B. buszok is, amelyeket Miss LaDoll még ma is L. G. O. C.-knek hívott ha nem figyelt oda kellőképpen.

Eltökélte, hogy pontosan megjelenik azon a találkozón, amit szegény Messenger őrnagy végrendeleti végrehajtó­jával beszélt meg. Először is azért, mert kíváncsi volt; másodszor pedig azért, mert a végrehajtó olyan nagyon kedves embernek tűnt. Persze ott volt a pénz is, és akkora ködben való utazás nagy kalandjáról még nem is szóltunk. Ráadásul egy nagyon egyszerű utazásról van szó -gondolta. Nem kell mást tennie, mint hogy eltapogatódz-dzon a következő sarokig, kivárja a megfelelő buszt, végül pedig leszáll Knightsbridge-ben. Pontosan a Stukeley Gardens v é g é n . . .

Az pedig egyenesen szép és dicső dolog lenne I gondolta - , ha a köd ellenére sikerülne pontosan odaérnie. Az órájára pillantott. Kilenc óra húsz volt, ami azt jelenti, hogy egy óra negyven perce van egy olyan útra, ami normális időjárási viszonyok között alig tart tovább negyed­óránál. Magában dudorászva fölvette csinos, szürke kosz­tümjére az új, meleg kabátját, kalapjai közül a legsikkeseb-bet és a legegyszerűbbet választotta, majd elbúcsúzott a kanáriktól - és útnak indult a Glendon Mansionsból.

A Fulham Road, ez a sivár, de általában forgalmas főút ma sárgásfekete sötétség alig látszó folyamának tűnt; egy fojtottan hömpölygő folyam, amelyben egy-egy időnként feltűnő jármű felvillanó fénye úszott tova lassan, tapoga­tódzva.

A köd marta Miss LaDoll torkát, ezért egy pillanatra megállt, hogy sálát a szája elé húzza. Égett a szeme is, de ez ellen nem tudott mit tenni, így bátran újból nekivágott,

I 30 MftgT/Q

erősen meresztette a szemét, hogy lássa maga előtt a járdát, mert még nem folyamodott a fal mellett tapogató-dzás módszeréhez. Végül is - gondolta - csupán néhány száz méternyire van a buszmegálló. El se lehet véteni, hisz ott van a mellett a bombatölcsér mellett, ahol egykoron a Könyvtár állt. Nem tudta - nem tudhatta - , hogy amikor elhagyta a Glendon Mansions kapuját, egy másik gyalo­gos is előlépett az épület sarkának árnyékából és a nyomába eredt.

A férfi megjelenésében nem volt semmi különös, ugyan­olyan volt, mint bárki más a ködben. Középmagas termetű - vagy egy kicsit magasabb, talán alacsonyabb - , kabát-gallérja felhajtva, kalapjának karimája a szemére húzva. Talán az egyetlen dolog, ami megkülönböztette embertár­sainak többségétől, az vastag gumitalpú cipője volt, ami elnyelte lépteinek zaját, és - ha az ember elég közel ment hozzá, hogy lássa az arcát - talán az az aprócska izom, amely jól láthatóan, önkéntelenül rángatódzott jobb szeme sarkában . . .

Miss LaDollhoz hasonlóan Anthony is nyolckor ébredt. És csakúgy, mint Miss LaDoll, ő is hamar rádöbbent, hogy London ismét a sűrű sárgás köd torkába került. Ő azonban Miss LaDoll-lal ellentétben felnyögött, majd a másik olda­lára fordult, és ismét e la lud t . . .

Negyed tízkor kelt fel, majd úgy döntött, hogy ezúttal kihagyja a reggelit, és megkérte White-ot, hozzon neki egy kávét a dolgozószobájába. Megitta a kávéját, tett még néhány hasábot a tűzre, és elszívott néhány cigarettát. Aztán türelmetlenül járkálni kezdett, és azon töprengett, vajon a köd miatt ilyen nyugtalan-e.

Hogy abbahagyja a járkálást, leült az íróasztalához, és ott szembe találta magát a két „Clairmont Bond"-dobozban lévő kézirattal, amelyet Jocelyn engedélyével elhozott Messenger lakásáról. Erről eszébe jutott egy feladata, felvette a telefonkagylót, és a Scotlan Yardot hívta.

Pike-ot nem sikerült elérnie, de beérte Horlickkal is. Röviden elmondta Horlicknak, hogy Smith Brown-Jones nyilvánvalóan járt Adrián Messenger lakásán, majd meg­állapodtak, hogy a Bűnügyi Nyomozó Osztály egy egysé­ge, amilyen korán csak lehet, kiszáll a helyszínre (a kulcsokat Mrs.. Messengertői kell elkérni), és megpróbál­ják megállapítani, vajon a behatoló hagyott-e kilétét ille­tően valami használható nyomot.

- Nyilván nem találnak majd semmit - mondta Anthony fáradtan. - De meg kell próbálnunk. - Aztán még valami eszébe jutott. - Ha már itt tartunk - mondta - , küldjön ki valakit a Retainers Unlimitedhez. Ez a társaság végzi a házimunkát a lakásban. Megint csak nem fognak találni semmit, de ezt is meg kell próbálnunk.

Amikor letette a kagylót, tíz óra volt. Ahogy kinézett az ablakon a piszkosan kavargó, természetellenes sötétség­be, hirtelen felötlött benne, vajon Miss LaDollnak lesz-e bátorsága szembenézni vele, ezért úgy döntött, hogy felhívja és megmondja neki, inkább ő megy el hozzá. Amit meg akar tudni tőle - buzgón reménykedett, hogy emlék­szik arra a hiányzó névre a hamisított 174. oldalról - , túlságosan fontos és nem tűr halasztást. Most azt kívánta, bárcsak mégis megkérdezte volna tőle akkor, amikor a Whig Streetről felhívta.

Emlékezett a számára, és nyomban tárcsázta. Aztán várt, míg a telefon vagy egy tucatszor hiába csöngött ki.

Letette a kagylót. Már nyilván elindult - gondolta. - De hogy mikor ér ide, azt csak a jó Isten t u d j a . . .

Nem tehet mást, vár. De a benne lévő nyugtalanság csak nem szűnt, sőt inkább növekedett. Most már úgy tűnt, hogy ez valamiképp Miss LaDoll-lal kapcsolatos. Megpró­bálta lerázni magáról - arra gondolt, még egyszer átnézi Messenger kéziratát, maga elé húzta az első példányt, és k inyi tot ta. . .

Rémülten meredt valamire, amit korábban nem vett

g • g • o • o • o • o • o • o • o • g • o • g • g •

• o • g • • o • o • • g • o • o • o • o • g • g • o t • g • g • g •

g • g • g • g •

g • g s s • z g • g

z o • g • g t

észre. Olyan valami volt ez, amiért érezte, hogy főbe kéne lőnie magát, hogy korábban nem figyelt fel rá.

Egy aprócska, téglalap alakú folt a címlap bal felső sarkában, amely sötétebb, mint a környező fehérség. Sötétebb és egy kicsit csil log. És egy k ics i t -egészen kicsit - ragad is, ha az ember hozzáér.

Erről a foltról csak úgy ordított eredete, nyilvánvalóan egy kis ragasztós címke volt, amit nem valami erősen ragasztottak fel, aztán később levet ték . . .

Levették, mert rá volt nyomva annak a hivatásos gépíró­nak a neve és a címe, aki a munkát gépelte. Egy címke, amilyen címkéket az ő munkáinak másolatára is ráragaszt hűséges gépírója, Miss Bracknell. Egy címke, amelynek kettős célja van; reklám és egyben tájékoztatja a munka­adót a gépíró címéről és telefonszámáról.

Az a tudás pedig, amit feltehetőleg megőrzött emlékeze­tében Gwendolynne LaDoll (Szakszerű gépelés - Ala­csony áron - Különös tekintettel irodalmi MS gépelésre), nyilván, bár ellentétes előjellel, éppoly fontos Smith Brown-Jonesnak, mint Anthony Gethrynnek . . .

Mindez a pillanat töredék része alatt futott át Anthony agyán, és még egy másodperc sem volt, hogy kinyitotta a kéziratos dobozt, amikor már ismét a Scotland Yardot hívta.

Ezúttal szerencsésebb volt, magát Arnold Pike főfel­ügyelőt sikerült elkapnia. - Pike? - mondta. - Itt Gethryn. Ez sürgős! Gwendolynne LaDoll, Glendon Mansions 14., Fulham Road. Apró, középkorú és ősz hajú. Elképzelhető, hogy már elindult hozzám, de az is lehet, hogy nem. Feltétlenül védelemre van szüksége. Nem tudom, hogy mit tehetnek ebben a ködben, de az Isten szerelmére, lépjen kapcsolatba Kensingtonnal és mondja meg nekik, hogy küldjenek ki egy embert a Glendon Mansionsbe. És még néhányat, akik megpróbálják fölvenni, ha tényleg elindult. Ismétlem, nagyon sürgős!

- Rendben, uram - mondta Pike, és egy kattanással letette a kagy ló t . . .

Úgy ötven perc múlva visszahívta Anthonyt, aki ez alatt az ötven perc alatt háromszor indult el a garázs felé, hogy kocsiba üljön, és végül mindháromszor keményen vissza­fogta magát. Hihetetlen ugyan, de a köd egyre sötétebb, sűrűbb és áthatolhatatlanabb lett, és már az is valószerűt­lennek tűnt, hogy egyáltalán odatalálna a Glendon Man-sionshöz, nemhogy segíteni t u d n a . . .

Amikor a telefon megszólalt, épp az előszobában volt, visszatérőben utolsó kiruccanásáról. Felkapta a kagylót, meghallotta Pike hangját, és az valahogy nem sok jót ígért.

- Ami Miss LaDollt illeti, uram - mondta Pike nagyon lassan - , sajnálattal közölnöm kell, hogy a hölgyet baleset érte. A Fulham Roadpn, csupán ötszáz méternyire a Glendon Mansionstől. Úgy másfél ó r á j a . . .

- Úristen! - mondta Anthony. Majd megkérdezte: - Él még?

- Nem, uram. A halál valószínűleg azonnal beállt. -Pike most még lassabban beszélt. - Ugy tűnik, megcsú­szott a járdaszegélyen és egy busz elé esett. A busz vezetője nem vett észre semmit, csak akkor, amikor az első kerék átment v a l a m i n . . .

- Rendben - mondta Anthony vontatottan. - Ennyi elég.

Aztán még hozzátette: - Erezte már magát valaha gy i l kosnak?. . . Nem valami kellemes érzés, Pike. Egyálta­lán nem ke l l emes . . .

Azzal letette a kagylót.

HETEDIK FEJEZET Később Anthony valahányszor visszatekintett erre az ügyre, mindig úgy tűnt neki, hogy Gwendolynne LaDoll

4 BAftgfft 31

halála, amiért örökké hibáztatta magát, jelentette a fordu­lópontot.

Attól a naptól fogva ugyanis az események ritmusa megváltozott. A lassan múló napok sorozatát, amelyeknek mindegyikén csupán egy-egy morzsányit jutottak előre, felváltotta az egymást zavarosan és szórványosan követő, meddő szünetek és távolról sem meddő események sorozata; egytől egyig olyan eseményekről van szó, ame­lyek (bár a rejtélyesség megfoghatatlan keretébe foglalva) látszólag teljesen elkülönültek egymás tó l . . .

Egészen a legutolsóig, amely váratlanul a hiányzó katalizátornak bizonyult. Később Anthony ezt így fogal­mazta meg: „rejtélyes, szűrt fényt vetített az egész ügyre."

Ez az időszak - két hetet jelentett - egyébként precízen rendszerező emlékezetében mindig egymástól elkülönülő jelenetek sokaságaként bukkan elő; ezen jelenetek egy részének maga is szereplője volt, de jócskán akadt olyan is, amelyekben személy szerint nem vett részt és csak később jutott tudomására, vagy merült fel benne.

Ezt gondolatban mindig csak úgy hívta, hogy az „Akkor­amikor" . . .

Akkor, amikor a Scotland Yardon egy vitatkozással eltöl­tött óra során Egbert Lucas Anthony Ruthven Gethryn szavába vágott:

- Várjunk csak egy percet, Gethryn, kérlek, vegyük a dolgokat szép sorban, úgy, ahogy következnek. Én meg­értem az érzéseidet, de nekünk akkor is mindennel a maga helyén kell fog la lkoznunk. . .

- Ó, hát persze! - Most Anthony volt az, aki közbevá­gott. - Minél véresebb az ügy, annál nagyobb a bürokrá­cia. Csupán arra tettem kísérletet, hogy megtakarítsunk valamennyit abból az értékes alkotóelemből, amit időnek hívnak. Hát nem számíthatok arra biztosan, hogy ti itt megtesztek mindent, amit meg kell tennetek és azokra a dolgokra álltok rá, amiket feltétlenül meg akarok tudni? Mint például a Messenger-lakás vizsgálatának eredmé­nye?

- Semmi, uram — szólalt meg gyorsan Pike, még mielőtt Lucas kinyithatta volna a száját. - Nincs azonosíthatatlan ujjlenyomat. Semmi nyoma illegális beha to lásnak -e lmo­so lyodo t t - csupán az önének. Ami pedig atakarítóvállala-tot illeti, teljesen tiszták.

- Ahogy számítottam - vonta meg vállát Anthony. - De nem, ahogy reméltem. - Felállt. - Nos, akkor én szedem a sátorfámat, és hagylak dolgozni: nyilván számtalan helyen kell még London-szerte felvennetek eső után a köpönye­get.

Lucas felnyögött, és a fejéhez kapott. De Pike ismét megszólalt: - Egy pillanat, uram, van itt még valami. Miss LaDoll-lal kapcso la tban. . .

- Tanúk? - Fordult vissza gyorsan Anthony az ajtóból. Pike a fejét rázta. - Attól tartok, arra semmi esé lyünk . . .

De jött egy jelentés Kensingtonból, hogy még aznap délelőtt, amikor megölték, valaki behatolt a lakásába. Valaki alaposan átkutatta az egész lakást, de nem tudjuk, hogy elvittek-e valamit. Ha egyáltalán elvittek.

Anthony mindezt gyorsan megemésztette. - Nagyon alapos ez a Mr. Smith Brown-Jones! - mondta. - Nem kerüli el a figyelmét semmi, igaz? M tud tuk , hogy Messen­ger kéziratáról nem készült még egy másolat, de S. B.-J.-nek erről meg kellett b i z o n y o s o d n i a . . . .

Akkor, amikor új vendég érkezett a deymingi Gleneyre Arms hotelba és lendületes macskakaparással aláírta a vendégkönyvet: „D. Bronson - Vancouver, B. C."

Miután teljesítette ezen kötelességét, Mr. Bronson le­vette kalapját, amely alól előbukkant-kopasz feje búbja, és elismeréstől ragyogó tekintettel körülnézett a faburkolatú előcsarnokban.

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • ' o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

- Nagyon szép! - mondta Mr. Bronson. - Igazi ré békebeli vi lág!

Mr. Róbert Twombley, aki a szálló fogadósa és béri volt, rámosolygott legújabb vendégére. - Szívből örül" hogy végül mégis megérkezett hozzánk, Mr. Bronson.

- Én is, én is! - mondta Mr. Bronson barátságo derűvel. - Egyébként remélem, nem okoztam túl sok kellemetlenséget azzal, hogy el kellett halasztanom szo­bafoglalásomat. , - Szó sincs róla, uram. - Mr. Twombley a fejét rázta. - | És szerencsére végül mégis sikerült eljutnia hozzánk, így remélem, eltölt nálunk egy kis időt.

- Legalább egy hétig maradok - mondta Mr. Bronson. - j De remélem, még tovább is. - Ismét elismerően hordozta körül tekintetét.

Mr. Twombley pedig ismét rámosolygott, és legalább! olyan elismerően nézett Mr. Bronsonra, mint amilyen elismeréssel adózott Mr. Bronson ennek a környezetnek. - Megkérdezném, uram - mondta Mr. Twombley - , hogy óhajt-e egyenesen a szobájába menni. Vagy esetleg hajlandó volna csatlakozni hozzám egy pohár sherryre?

- Ez a második ajánlat remekül hangzik! - dörgölte össze kezét Mr. Bronson. - A szaván fogom. A legna­gyobb örömmel.

- Remek - mondta Mr. Twombley, és utat mutatvál előrement a hall túloldalán lévő, nyitott ajtó felé.

Az ajtó fölött egy festmény lógott; egy vörös vadászru-1 hába öltözött, feltűnő fiatalember portréja. Mr. Bronson szeme megakadt rajta, és megállt, hogy alaposabban megnézze.

- Ez ki? - kérdezte. - Ki ez a jó kiállású ifjú? - Ez, uram - mondta Mr. Twombley, akit a kérdés

szemmel láthatóan megörvendeztetett - , Gleneyre j e l e i ! legi márkijának fiatalkori por t ré ja . . . Igazán nagyszerű úriember, Mr. Bronson! És csodálatos földesúr! Bárcsak lenne^még egy-két hozzá hasonló.

- Ó, tehát ő lenne Lord Gleneyre? - Mr. Bronsonból csak úgy sugárzott az érdeklődés. - Hallottam már róla. Hajó i tudom, nagyszerű spor tember . . .

Miközben követte Mr. Twombleyt a bárba, Mr, Bronson] levette szemüvegét, és megdörgölte jobb szeme sarkát, ahol egy aprócska izom rángatódzot t . . .

Folytatása következik 32 &mn

PHILIP MacDONALD

ADRIÁN MESSENGER NÉVSORA Somló Ágnes fordítása © 1959 by Ph i l i p M a c D o n a l d

Akkor, am/'/cor Raoul St. Dennis beugrott a Whistler's Walk ötös számú házába.

Csöngetésére Sheila nyitott ajtót, akinek skót vonásairól a házisárkány minden nyomát eltüntette az a széles mosoly, amelyre szája húzódott, midőn megpillantotta, hogy ki a látogató.

Igy szólt: - Jó napot, m ö s z j ő - m i r a Raoul visszamosoly-gott rá, és megemelte a kalapját.

- Önnek szintúgy, mademoiselle. Amint látom, szokás szerint, viruló egészségnek ö r v e n d . . . Mondja, kérem: n em kapott véletlenül hírt Mme. Messengerről? Mikor tér vissza?

- Nem, uram - rázta meg fejét Sheila. - Nincs semmi hír. Amint tudja, szerdán távozott, és igazság szerint azóta nem adott hírt magáról.

, Raoul eltűnődött. - Akkor igazán hálás l e n n é k - m o n d t a végül - ha, amennyiben módjában áll, megmondaná n ekem, hová írhatok levelet neki?

Ugy tűnt ez Sheilának módjában áll. És Sheila meg is í e t te; ily módon Raoul három perc múlva egy kis cédulát tanulmányozva ment el, amelyen szép tisztán, nyomtatott nagybetűkkel ez állt:

• o • o • o • o • o •s • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

„MRS. JOCELYN MESSENGER, A NAGYMÉLTÓSÁGÚ GLENEYRE MÁRKIUR, A TÉRDSZALAGREND LOVAGJA LEVELEIVEL, DEYMING ABBEY, MEDESHIRE."

Akkor, amikor Seymour visszatért Skóciából és egyene­sen Stukeley Gardensbe ment.

Seymour megint csak fáradt volt, és ez látszott is rajta. Semmi sem emlékeztetett rajta arra a Seymourra, aki egykoron az Angyalarcú becenevet viselte. Ami azt illeti, olyan kimerültnek látszott, hogy Anthony egyetlen szavát sem hallgatta meg, amíg nem adtak neki egy hatalmas pohár italt és el nem helyezkedett a dolgozószoba legké­nyelmesebb székében, majd hosszú perceken át hagyta, hogy mindkettőt csöndben élvezhesse.

- Távolról sem tűnik valami jókedvűnek, f iam - szólalt meg végül Anthony. - Mi a baj? Nincs személyleírás a szamaritánusról?

- Azt nem mondanám, hogy nincs személyleírás. -

tm&t(% 17

Seymour lehangolt volt. - Nem arról van szó. - Elővette jegyzetfüzetét. - Akarja hallani az egész történetet, uram? Az elejétől?

- Hát persze, feltétlenül. - Anthony leült a kandalló melletti ülőkére. - Vágjon bele.

Seymour az ölébe ejtette jegyzetfüzetét, majd mély lélegzetet vett. Aztán azt mondta: - Először Edinburghben próbálkoztam Dalkeith rokonságával. Úgy tűnik azonban, hogy nincsenek rokonai - csupán néhány unokatestvér Ang l i ában . . . így aztán fölmentem a Highlandsbe, Geln Quhilar közelébe. Mint ön is tudja, a tervezettnél néhány nappal tovább maradtam; de kemény dolog volt mindenkit fe lha j tan i . . .

Ismét felvette jegyzetfüzetét. - Mindazonáltal - mondta - , végül sikerült beszélnem kilenc emberrel, akik segítet­tek a vasúti „baleset" utáni mentésben. Közülük csak öten kerültek közvetlen kapcsolatba Szamaritánus Brown-Jonesszal, de mindannyian pontosan emlékeztek rá. A következők voltak: az orvos, a helyi rendőr, a pap, egy hajtó és egy nővér. Mindnyájan úgy gondolják, hogy S. B.-J. a végsőkig elment az önzetlen hősiességben. És mind boldogan adtak személyleírást róla!

Kiürítette poharát, és lapozott egyet jegyzetfüzetében. Majd így folytatta: - Dr. Alistair Bougald, aki százkilencven centi, kékszemű és őszes-szőke, azt mondta, hogy a férfi: az átlagosnál alacsonyabb volt; sötétes haj és erős testal­kat... A rendőr, aki százhetvenöt centi, inkább vasko­sabb, sötét hajú kelta, azt mondta, hogy a férfi egy magas, izmos fickó volt; szőke és kék szemű... A hajtó, aki olyasmi magas, mint én, azt mondta, hogy a férfi körülbelül velem egy magasságú volt, és nem volt rajta semmi különös, amit egy férfi észrevehetne... A nővér, aki egy aprócska teremtés, azt mondta, hogy a férfi egy Herkules volt, és a haja vörös... Abban mind a négyen megegyez­tek, hogy amerikai volt.

Seymour ismét ejhallgatott, ezúttal azonban Anthony közbekérdezett. - És mi van a pappal? - mondta. - Őt miért hagyta ki? Miért tartogatja a tarsolyában?

Seymour így válaszolt: - Azért, mert ő az egyetlen, akitől valamit megtudtam, uram. Nem sokat, de legalább vala­mit. - Most megint lapozott egyet. - A pap azt mondta: „a férfi középmagas volt, talán egy kicsit magasabb. Egyi­künk sem látta tisztán. Ne felejtse el, hogy mindez az éjszaka közepén történt, és csupán az autók fényszórója és az égő roncsok világítottak. Ennek ellenére azt monda­nám, hogy a fickó úgy harmincöt lehetett. Borotvált arcán nem volt semmi különleges. Véleményem szerint azonban nem amerikai volt. Behatóbban foglalkoztam az akcentu­sokkal, így beszédében észrevettem a tipikus kanadai OU-t. Nem tudom, hogy megfigyelte-e már, Mr. Seymour, de a kanadai OU egyedülálló. Míg minden más angol anyanyelvű az OU-t kettőshangzóként ejti, a kanadaiak (kivéve persze, ha valamelyik francia-kanadai területről való) két önálló hangként. Az about szót például úgy ejtik, hogy abo-u t " . . .

Seymour felpillantott, nyilvánvalónak tűnt, hogy már végzett a tanúval. Anthony pedig elgondolkodva így szólt: - Kanadai? Messenger pedig Kaliforniából Kanadába készü l t . . . Nos, az Isten éltesse ezt a papot.

- Hamish MacFarlane tiszteletes úr - mondta Seymour - egy csodálatos idős ember, uram. - Jegyzeteibe pillan­tott. - Mondott még valamit - esetleg érdekes lehe t . . . Azt hiszem sikerült pontosan leírnom szavait. Azt mondta „Az egyetlen furcsaság, amit a férfin észrevettem, Mr. Sey­mour - és ezt a sérültek mentésénél tanúsított, valóban nagy erőfeszítéseit követő idegkimerülésnek tulajdonítot­tam -, az egyetlen furcsaság tehát, amit észrevettem, egy pici arcrángás volt, egy rángatódzó izom a jobb szeme sarkában."

Seymour becsukta jegyzetfüzetét, és visszatette a zse­bébe. - És ez minden, uram - mondta. - Vajmi kevés

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • 0 • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

ahhoz képest, hogy mennyi időt szenteltem rá. - C s ü g g j volt.

Anthony együttérző hallgatással felállt. Fogta Sey kiürült poharát, újból megtöltötte, és visszaadta n Aztán azt mondta: - Hajtsa le, és ne legyen ilyen koi Megint csak azt mondom, hogy Isten éltesse a Mac lane-k lánt . . . Ami az arcrángást illeti, még nem tudo Kanada még nagyon hasznos lehet. - Majd továbbr; elgondolkodva még hozzátette. - Nagyon, nagyon ha n o s . . .

Akkor, amikor Deyming Abbeyben a három ott le Bruttenholm véletlenül pont akkor reggelizett, amií vendégük.

Vidáman pattogott a tűz, és az ólomüveg ablakokon hirtelen besütött a nap a szobába, amely egykoron apát szobája volt.

A három felnőtt az asztal körül már befejezte az étke­zést. Csupán Derek Bruttenholm, Saltmarche viko evett még, megpróbálta kielégíteni egy enyhe lefot kanyaró utáni lábadozástól megnövekedett, a tizei évesekre jel lemző étvágyát, egyébként a betegség kö' keztében egy örömteli hónapot tölthetett el otthon mé karácsonyi szünet előtt. Épp végzett a harmadik sz< narancslekváros pirítóssal és nyúlt a következő miközben rákacsintott az asztal túlsó oldalán ülő barátj, Jocelynra, akit személy szerint a világ azon kevés nőn személyeként tartott számon, akivel érdemes szóba áll

Jocelyn visszakacsintott rá, és ezt még megtetőzte nyájas mosollyal is. Közben futólag arra gondolt, h Derek talán az egyetlen árva, aki iránt soha nem é sajnálatot. Nem ismerte a szüleit, mivel mindketten mt haltak hat hónappal azelőtt, hogy ő férjhez ment Berni Messengerhez. Abban azonban bizonyos volt, hogy ih nagyszülőkkel, mint Rory bácsi és Moldred néni, Glen< következő márkija igazán szerencsés kisfiú.

Felváltva tanulmányozta Rory bácsit és Mildred néni márki jó erőben lévő hatvanasnak tűnt, szinte hihetetli hogy ennél már húsz évvel idősebb, és most épp éli egyik nagy szenvedélyének, a botrányújságírásnak ' dolt, midőn a The Daily Picture-\ olvasta. A márkiné, ez aranyos, aprócska hölgy, aki szépen fésült, csillogó fef hajától apró papucsáig örömmel töltötte volna el boucher vagy egy Fragonard szívét, épp a reggeli post tanulmányozta.

Jocelyn oly nyájasan mosolygott az elmerült párra, mi az előbb a fiúra. Ma egész lényét elöntötte ez a nyájas kedvesség, mivel odafönn, a szobájában nem csupán azi levél volt, amit tegnap kapott Raoultól, hanem már válást levelével is majdnem elkészült. Nagyon nehéz volt megír­ni, ám végül sikerült, és a levél f inoman, csak a sorol között, pontosan tükrözte mostani érzéseit. Nevezetese) azt, hogy úgy viselkedett, mint egy következetlen diáklárf. Amikor jobban belegondolt, rájött, hogy az a S igno r i na i Vinci kezdettől fogva a múlt egy árnya volt csupán, és nef a jelen. És ki ő, Jocelyn Messenger, hogy azt képzelje, eg) férfinak, akibe történetesen beleszeret, annak ipso factö valamiféle szűzies lovagnak kellett lennie, mielőtt őt meg' ismerte!

Ismét elmosolyodott, ezúttal azonban kesernyésen; gán mosolygott. Még csak nem is szerette a lovagokat semmiféle fajtáját. Az árnyak pedig nem zavarták, bármi döbbenetesek is, mindaddig, amíg a múltból léptek elő f nem csináltak belőle is egy újabb árnyat (meglehetős! méreteset) a gyű j teménybe . . .

Hirtelen szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy fel' menjen, összecsomagoljon és nyomban Londonba mefr jen. De tudta, hogy ezt nem teheti: úgy számítanak, hof még legalább egy hétig velük m a r a d : . . .

így - így akkor miért ne kérhetné meg Mildred néni' hogy hívja meg Raoult?

18 BAftfm

Tényleg, miért is ne! Különben is már mind szerették i/olna megismerni Raoult, nem?

Hátradőlt, rágyújtott egy cigarettára, miközben Mildred nénit figyelte, hogy mikor hozhatja szóba a dolgot.

A márkiné épp most bontott ki egy New Yorkból érkezett léajpostalevelet. f g y S Z Q [ t : _ Q Mary írt! - Izgatottan átfutotta a jeve le t . - Úgy tűnik, már sokkal jobban érzi magát... Ó, és azt írja, hogy kapott egy igazán elbűvölő levelet attól a valóban bátor és lovagias franciától! -jocelynra nézett. - Erről jut eszembe, drágám, találkoztál v e l e azóta?

- Igen - mondta Jocelyn. - Igen, találkoztam. - Erezte, n o g y az arca elpirul, de nem tehetett ellene semmit.

- És gondolom még máskor is fogsz? - A márkiné fiatalos szeme csillogó kíváncsisággal nézett rá.

- Igen. Azt hiszem, ennek nagy a valószínűsége. -jocelynnak mostanra sikerült úrrá lennie pirulásán. - Ami azt illeti, Mildred néni, épp meg akartalak kérni, h o g y . . .

- Hah! - szólalt meg váratlanul a márki. - Micsoda véletlen! - Napbarnította, fehér bajszos arca előbukkant a The Daily Picture mögül. - Itt beszélgettek erről a St. Denis-ről - én meg egyenest a képét bámulom! - Kinyúj­totta hosszú karját, és átadta az újságot feleségének. -Jóképű fickó. Azt' a kislány is igen csinos, akivel van!

- Hmmm - Lady Gleneyre Jocelynről a képre nézett; aztán ismét Jocelynra. Szó nélkül továbbadta az újságot.

Jocelyn ránézett a képre, majd elolvasta a képaláírást. „Tréfálkozás a Société de Paris ebédjén - M. Raoul St. Denis és a londoni színházi világ legújabb ünnepeltje, a gyönyörű francia balerina, La N i co l . . . "

Egy újabb árny! Ezúttal azonban nem a múltból, hanem szemmelláthatóan a jelenből.

Jocelyn gondolatban máris ezernyi darabra tépte azt a befejezetlen levelet.

Végül akkor, amikor a Scotland Yardról felhívták a Stuke­ley Gardenst azzal a hírrel, hogy Anton Kouroudjian jachtja kikötött Southamptonban

Nagy eltökéltséggel, bár a dologtól nem sokat várt, Anthony másnap a kora hajnali órákban összeszedte magát, és lehajtott Southamptonba. Viszonylag könnyen sikerült a vad nyomára bukkannia a Hotel Majesticben, és délre már Kouroudjianék lakosztályában volt, ahonnan a páros férfi tagja szerencsére hiányzott, így nyugodtan beszélhetett az egykori Lady Pomfrettel.

Sokkal inkább úgy nézett ki, beszélt és viselkedett, mint akit Pomfretnek hívnak, és nem Kouroudjiannak. Jellegze­tesen ahhoz a már letűnt fajtához tartozott, akiről azt mondták, hogy „Igazi vidéki nemes!", magas volt, kicsat­tanó egészségnek örvendett, és feltűnően jó felépítésű volt. Miután hazatért a tengerről, mézesheteinek tenge¬részöltözetét egy viseltes, ám jól szabott tweedkosztümre cserélte. Gyönyörű bőrével és kissé elálló fogaival a maga módján igazán vonzó volt, és remek hallgatóságnak bizo­nyult, mivel Anthony kissé körmönfont bemutatkozását egyszer sem szakította félbe.

Igy aztán öt perccel tizenkettő után Anthony már túljutott az előkészületeken. Azt mondta: - Valójában arról van szó, hogy Messenger kiadói és végrendeleti végrehajtói -e9yikőjük szerény személyem - mind azon vagyunk, hogy megpróbáljunk elegendő adatot összegyűjteni könyvének befejezéséhez. - Bocsánatkérően az asszonyra mosoly-9ott. - Remélem, érthetően beszélek.

0 , tökéletesen! - Mrs. Kouroudjian maga volt a Segítőkészség. - De őszintén szólva nem nagyon tudom, nogyan segíthetnék. Tudja, Francis nem ismerte valami jól Messenger őrnagyot. Szóval nem volt köztük amolyan s °ha el nem múló barátság, ha érti, hogy mire gondolok. » ~ Igen, azt hiszem, értem - mosolygott Anthony. -Csupán néhány kérdéssel szeretném zavarni. Tudja,

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • 0 • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

nemigen sikerül túlélőket találnunk a háború egy bizonyos szakaszából, amely minket é r d e k e l . . .

Hirtelen elhallgatott, és remekül alakította a férfit, akinek váratlanul eszébe jutott valami. - Eltűnődtem - mondta. -Megpróbált Messenger valaha is kapcsolatba lépni önnel?

- Nem. - Az asszony enyhén meglepődött. - Soha. Egyébként se tudta volna, hogy hol keressen. Tudja, én soha nem találkoztam vele.

- Ó, értem. - Anthony egy pillanatra csüggedtnek mutatkozott. - Akkor azt kérdezném, hogy Messenger vajon érintkezésbe lépett-e magával Sir Francisszel? Ugy értem, a háború után?

Mrs. Kouroudjian elgondolkodott. - Nem hiszem -mondta lassan. - Frank néha emlegette, de abban biztos vagyok, hogy soha nem jöttek össze. Ha így lett volna, akkor arról én is tudnék. Frank mindig, mindent elmondott nekem.

- Ez akkor azt is jelenti, Mrs. Kouroudjian, hogy beszélt önnek háborús élményeiről is? Különös tekintettel Burmá­ra?

Az asszony határozottan bólintott. - Úgy van. Elsősor­ban természetesen Hugó Daitonról meg a Dacoitsról.

- Hát ez nagyon érdekes. - Anthony remekül féken tartotta növekvő izgalmát. - Pontosan ez az a hadművelet, amiről kérdezni szeretném.

- Akkor egy igazi szakértővel áll szemben. - Az asz-szony f inoman elmosolyodott, és Anthony egyre jobban kedvelte. - Szegény Frank! - mondta Mrs. Kouroudjian. -Az első néhány hónapban, miután egészségügyi okokból leszerelték, nem is tudott másról beszé ln i . . . Feltehetőleg azért, mert akkor fogságba es tek . . .

- Fogságba? - Anthony csupa fül volt. - Ezt nem tudtam, hogy Dalton emberei közül bárki is fogságba esett.

E különös eset során immáron másodszor (és ismétel­ten Sara Pomfret-Kouroudjian révén) érezte azt a régi, ismerős bizsergést, ami valami fontos felfedezést sejtet­het. Visszafojtott lélegzettel várt.

És az asszony pont ezt a pillanatot választotta, hogy rádöbbenjen háziasszonyi mivoltának hiányosságaira. így aztán Anthony nem tudta visszairányítani őt a témára, míg nagy sürgés-forgás közepette nem sikerült kerítenie egy kis bort mindkettejüknek.

Ezután Anthony azt mondta: - Arról beszéltünk, hogy Dalton néhány embere fogságba ese t t . . .

- Ó, igen. - Az asszony egy szék karfáján ült, és a poharából kortyolgatott. - Mind a „Fekete bak" hadoszlop­hoz tartozott - ez volt Messenger egysége; a Fekete bak volt a fedőnevük. Tőrbe csalták őket, még mielőtt elérték volna azt a rádióállomást, amit meg akartak semmisíteni. Zömében meghaltak, a többit elfogták. Csupán három­négy napig voltak foglyok; de szegény Frankét ez vala­hogy állandóan foglalkoztatta. Gondolom azért, mert az az átkozott kanadai őrmester olyan csúnyán, Júdás módjára v ise lkedet t . . . - Derűs nyugalommal ismét belekortyolt borába, és nem vette észre, hogy micsoda bombát eresz­tett el.

- Na ez pontosan olyasmi, amire szükségünk van. -Anthony vasakarattal uralkodott magán. - Azt mondta, hogy egy kanadai őrmester? Mit csinált - elárult valami szökési tervet, vagy ilyesmi?

- Hogy találta ki? - Mrs. Kouroudjian ártatlan csodálat­tal nézett rá. - Pontosan ez történt! Csak hogy jobb bánásmódban részesüljön, sunyin elárult valami szökési tervet a japánoknak, amit Frank és Messenger őrnagy dolgoztak ki. Rémes egy alak lehetett! De meglepő mó­don, Frank szerint egyébként pokoli jó katona v o l t . . .

Ismét elhallgatott, és Anthonynak megint keményen kellett tartania magát. - Hadd kérdezzem meg - mondta Anthony rendkívül h i g g a d t a n - nem emlékszik véletlenül a nevére?

Az asszony a fejét rázta. - Rettenetesen sajnálom, de

nem. Igazság szerint még abban sem vagyok biztos, hogy Frank egyáltalán valaha is említette. Mindig úgy beszélt erről az alakról, hogy „az az átkozott kanadai". - Elmoso­lyodott. - Csupán az „átkozott" nem egészen az a szó, amit ő használt, ha érti, hogy mire gondolok.

- Hogyne. - Anthony kötelességtudóan visszamosó ly-gott rá. Aztán, még mielőtt belevághatott volna kérdései újabb sorozatába, beszélgetésüket megszakította a belé­pő, ifjú férj.

Miközben kezet fogtak, Anthonynak halványan eszébe jutott Capulet lánya, hogy mennyire igaza volt a nevekkel kapcsolatban, meg hogy mit takar a név. Ugyanis felesé­géhez hasonlóan, Anton Kouroudjian is sokkaMnkább úgy nézett ki, mint akit Pomfretnek kellene hívni. Ő is, megint csak úgy, mint a felesége, derűs volt, kedves és segítő­kész. Ragaszkodott hozzá, hogy Anthonyvelük ebédeljen, az étkezés befejezése után pedig nyomban eltávozott, magukra hagyta őket, hogy nyugodtan beszélgethesse­nek e lőd jé rő l . . .

Anthony még egy órát töltött ott. Aztán, amikor már épp távozni készült, Sara Kouroudjian bocsánatkérően rámo­solygott.

- Szívesen - válaszolt Anthony köszönetére. - Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam igazán seg í ten i . . .

- Dehogyisnem. - Anthony hangja egészen őszinte volt. - Higgye el, igazán nagyon sokat segített!

NYOLCADIK FEJEZET Lucas Scotland Yard-i szobájában a szokásosnál na­gyobb és fényesebb tűz lobogott. Ez azonban nem jelen­tett semmiféle változást, ugyanis az este kutyahideg volt, a folyó felől havas eső verte sziszegve a fehérre dermedt ablakokat.

Fél hét volt, Lucas kényelmesen ült íróasztala mögött, Pike meg a legkisebb széken, mint aki karót nyelt. Mind­ketten f igyelmesen hallgatták Anthony Gethrynt, aki az utazástól átfagyottan a hátát melengette a kályha mellett, miközben Mrs. Anton Kouroudjiannál tett látogatásának lényegét mesélte.

Amikor elbeszélésében az ebédszünethez ért, elhallga­tott, hogy rágyújtson első cigarettájára. - Az ebéd utáni beszélgetésből - mondta - sok újat nem tudtam meg, legalábbis részleteiben. Egy lényegbevágóan fontos do­log azonban bizonyítást nyert. Az asszony több nevet is felismert Messenger listájáról azzal, hogy Pomfret említet­te. Épp eleget ahhoz, hogy határozottan megerősítse azon hitemet, hogy most már tudom, hol található a dolog magja. Vagy mondhatnám úgy, kiindulópontja.

- Mintha diadalmas felhangokat hallanék, Gethryn -mondta Lucas. - Bocsáss meg egy korosodó közhivatal­noknak, ha kíváncsi, hogy m ié r t . . . Ó, hát értem én,.hogy végre megtaláltad azt a „kapcsolatot", amit kerestél; sőt megerősítve ezzel akanadaidologgal. De még mindig nem értem, miért hiszed azt, hogy ez segít nekünk abban a földhözragadt tevékenységben, hogy elfogjuk a te Smith Brown-Jonesodat . . . Kivéve pe rsze - te t te h o z z á - haván még valami más is a tarsolyodban.

- Van, Lucas. Nem szükségszerűen tények, de határo­zott következtetések. - Ekkor Anthony valamiféle hangot hallott Pike irányából - egy halovány krákogásfélét. - És öntől mit hallunk? - mondta. - Kérdéseket?

- Azon tűnődöm, uram - mondta Pike - , vajon sike­rült-e megtudnia valamit részletesebben erről a kanadai őrmesterről. Például azt, hogy Av volt. Mikor szerelt le? És hol?

- Nem. - Anthony a fejét rázta. - Még a nevét sem tudom. Úgy tűnik, Pomfret csupán azzal a formális katonai zsargonnal utalt rá, nevezetesen: az a párosodás aktusá­nak múlt idejű jelzőjével ellátott kanadai. - Mosolygott, de

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • • o • o • o • g • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

a mosoly már le is hervadt az arcáról. - És amennyire, ex-Lady Pomfret tudja, a hivatalos kiíráson úgy szerep, mint „Eltűnt: feltehetőleg elesett".

- Jól értem, Gethryn? - Lucas hangja döbbent vol Vagy valamit elmulasztottam? Annak alapján, ahogy széltél, határozottan az volt a benyomásom, hogy ej névtelen gyarmatost szemelted ki a darab gonosztev k é n t . . .

- Pontosan: elkerülhetetlenül ő az! - Te meg érthetetlen vagy! - Lucas hangja kezdett

megemelkedni. - Úgy vezetted itt be ezt az egészet, hogy végre jutottál va lam i re . . .

- De azt nem mondtam, hogy mire. - Anthony tökélete, sen nyugodt volt. - Nem is tehettem volna, mert fö süllyedjek el, ha t u d o m . . .

Lucas elengedte a füle mellett ezt a közbeszólást, akkor előállsz itt ezzel a homályos, másodkézből történettel valami ismeretlen kanadairól, aki valami h lyos burmai hadszíntéren elkövetett valami homál árulást. És akkor Istenemre még van képed azt állítani, hogy ő a mi ismeretlen gyilkosunk; aki legjobb tudomásod szerint még csak nem is került haza élve a háborúból! -Lucas, meglepő módon, öklével az asztalra csapott. -Lelkemre mondom, megesküdnék, hogy kezded elveszí­teni tisztánlátásodat!

- Tudod mit, Lucas - Anthonynak a szeme se rebbent - , az a gyanúm, hogy a „felhúzás" tengerentúli technikáját próbálod alkalmazni rajtam, hogy mindent kiszedj belő­lem. Vagy erről van szó, vagy pedig nem annyira az t isztánlátásommal, mint a te észjárásoddal van baj.

Pike kényelmetlenül fészkelődött a székén. Egyszeri nem értette, hogy az ő korában, az ő rangjával miéit nyugtalanítja ennek a kettőnek az állandó, már-már tradi onális civakodása. Szóra nyitotta a száját - aztán mé becsukta, és lenyelte, bármi volt is az, amit mondani aki

Inkább hallgatott; és hallotta, amint Lucas a béketűn bői már-már kikelt ember túlontúl okszerű hangján mondja:

- De hát nem látod, Gethryn, hogy visszájára fon tad a körülmények alapján lehetséges, egyetlen gyilki sági indítékot? Mindnyájunk előtt ismert az a helyzet, h miután kiszabadulnak a hadifogolytáborból és leszen őket, az emberek továbbra is keserű gyűlöletet hordozni magukban fogolytársuk iránt, aki saját érdekei miatt vala milyen módon elárulta őket foglyul ejtőiknek. Ez a gyűl " néha odáig is elmegy, hogy összeesküvést szőnek ári juk meggyilkolására (vagy mondjuk inkább, így, „kivég; sére"). Ez gyakori témája a háború utáni irodalomnak is pedig itt ismerünk legalább két ilyen, a valóságba megtörtént esetet. - Pike-ra nézett, aki komoran bólint - Sajnos - vagy ha úgy tetszik, szerencsére - az össze küvők ügyesebbek voltak nálunk, mint ahogy az általáí lenni szokott az ilyen tö r ténetekben. . . Mindez azon! mellékes arra vonatkozóan, amire szeretnék rámutal Nevezetesen, hogy míg az ilyen kusza helyzetekben szinte közhelyszámba megy, hogy a sértett felek megöl azt, aki ártott nekik, az a feltételezés azonban egyszeri" nevetségesnek tűnik, hogy maga az áruló, saját ny kockáztatva fogja magát és nekilát meggyilkolni azol akiket elárult!

Miután a felkiáltójelet még azzal is megtámogatta, h tenyerével az asztalra csapott, Lucas hátradőlt. M hogy Anthony nem szólt egy szót sem, előrukkolt ut< sorozatával:

- El tudok képzelni persze egy sor olyan körűimé amikor az áruló megpróbál megszabadulni azoktól, akiké] elárult. Például, ha tudomására jut, hogy összeesküvj'"' szőttek meggyilkolására, valószínű, hogy megprób' inkább ő elpusztítani a többit. De akkor nem töltene - ^ töl jhetne! - el kényelmesen öt évet azzal, hogy egyen' teszi el őket láb alól, méghozzá úgy, hogy rendkívül í

20 umxh

1

Hőt és energiát öl bele abba, hogy mindegyik haláleset balesetnek tűnjön. Ezt nem merné! A többiek nem várná­nak i l y e n sokáig; és különben is, valószínűleg már az első jtán nem tudná őket bolonddá tenni. Nagyon is jól tudnák, hoqy ki van az eset mögött, és ezért még gyorsabban próbálnák meg elkapni! - Ismét hátradőlt, és ezúttal már tényleg befejezte. - Ez így nem stimmel, Gethryn - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Ezúttal a feltételezé­seid egyszerűen nem jók.

Anthony eljött a tűztől, odament az íróasztalhoz, és leült a sarkára. Szelíden így szólt: - Most én jövök? Mert ha iqen, akkor először is, öregem, szeretnélek emlékeztetni arra a híres mondásra, miszerint amikor már a lehetetlent is kizártuk, bármi maradjon is, akármilyen hihetetlen, az az igazság... Az alapvető hiba azon önkényes feltételezése­den alapszik, hogy ennek az árulónak elárult társai meg­gyilkolására egyetlen lehetséges indítéka van, méghozzá az, hogy félti az életét és szeretné azt megőrizni.

Lucas arca elkomorult. - Ha nem ez az egyetlen -mondta- akkor légy szíves, nevezz meg még néhányat!

- Azt nem hiszem, hogy tudnék - mondta Anthony. -Úgy értem, hogy csupán egyet tudok. Ezt azonban meg­mondom; merthogy ez a helyes. - Felállt, és elkezdett le s föl járkálni az íróasztal előtt.

- Mindazonáltal - mondta - , először szeretnék erről a kanadairól beszélni és bebizonyítani neked, hogy biztosan életben van és biztosan ő az én Smith Brown-Jonesom. Ez valójában rendkívül egyszerű, de azért jobb, ha elmon­dom. Kiindulópontként a legegyszerűbb, ha Adrián Mes­sengert vesszük és megnézzük, hogy mit csinált. Cseleke­deteinek valószínű indítékaira majd később rátérünk. Azt biztosan tudjuk, hogy Messenger felkereste egy barátját a rendőrségen és megkérte, hogy feltűnés nélkül nyomozza ki annak a tíz embernek a jelenlegi helyzetét; ugyanakkor közli barátjával, hogy valami „nagy dolognak" akadt a nyomára. Azután ő maga is meghal egy „balesetben", amiről tudjuk, hogy előre kitervelt gyilkosság volt; majd fokozatosan rájövünk, hogy a névsorban szereplő tíz ember is ilyen „balesetben" halt meg. Következésképpen, ennek a tizenegy embernek, ipso facto, földrajzi, foglalko-zásbeli és egyéb, tipikus különbözőségük ellenére, vala­miféle kapcsolatban kellett lenniük egymással. Ezt a kapcsolatot nehéz voJt megtalálnunk, de végül sikerült: ezek az emberek együtt szolgáltak egy különleges had­színtér különleges hadműveletének különleges támadó egységében. Továbbá mindannyian hadifogságba estek, és fogságuk rövid időszaka alatt egyik saját emberük elárulta szökési tervüket!

Anthony most elhallgatott, és egyenként szemügyre vette hallgatóságát. - Feltételezhetem - mondta - , hogy mindnyájan egyetértünk abban, hogy a fogolytársak eláru­lása magja lehet egy későbbi gyi lkosságnak?

Válaszul eléggé határozott bólintásokat kapott. -Nagyon jó, akkor - mondta - megállapíthatjuk, hogy az árulással a mag elvettetett; nagy valószínűséggel az egyetlen gyi lkosmag, amely túléli a civil életbe való vissza­térés megrázkódtatását. - Ezúttal csak Lucasra nézett. -A gyilkosmag - mondta újból. - Ott van - e tizenkét ember háború utáni gyilkolásának egyetlen elképzelhető indíté­ka. És a mág fejlődésnek indul, Lucas. Most mindegy, hogy kiben fejlődik, vagy, hogy hova csap, midőn virágba szökken. . . Más szóval, a fogolyárulás szituációja olyany-nyira át van itatva a gyilkosság lehetőségével, hogy az n e m hagyható figyelmen kívül, függetlenül attól; hogy melyik irányba történik meg maga a gyilkosság! Most, amikor elhallgatott, Anthony lehuppant egy az íróasztal melletti székbe. Ismét egyenként szemügyre vette hallga^ tóságát - és meglepődött, mivel Pike volt az, aki elsőként megszólalt.

- Értem, uram - mondta Pike. - Tehát mondhatnánk,

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •. o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • • o • o • o • • o • o • o • o • o • o •

• o •

• o • o • o • o • o

hogy itt van előttünk a rendszer, ám az nem mindig működik úgy, ahogy az ember várná.

- Pontosan, Pike. Pontosan. - Anthony elismerően nézett rá. - És remekül megfogalmazta.

Lucas azonban más eset volt. Fanyar képpel így szólt: -Elnézést, hogy megszakítom a rokonlelkek eme nagy­szerű találkozását, de szeretnék visszatérni a kérdéses témára. És ha lehetséges, akkor ezek nélkül a hiperboli­kus, virágba szökkenő magok nélkül. Ha még emlékszel, Gethryn, akkor épp annál a kérdésnél tartottunk, hogy saját életének féltésén és megőrzésén kívül milyen lehet­séges indíték késztethette még a te Smith Brown-Joneso-dat erre a fortélyosan kiagyalt, ötéves, gyilkos tobzódásra az ellen a t izenegy ember ellen, akiket egykoron elárult?

- Megmondom - jelentette ki Anthony. - De kérlek, tartózkodj a dobálódzástól, amíg be nem fe j ez tem. . . Az indíték majdnem ugyanaz. Majdnem, de nem egészen. Ez is kapcsolatban van a félelemmel és önmaga megőrzésé­vel. De amitől Smith Brown-Jones fél, az nem a halál, és amit meg akar őrizni, az nem a folyamatos levegővétel képessége . . . Akkor, kérdezhetnéd, mit félt, ha nem az életét? Mi az, amit ennyire meg akar ó v n i ? . . . Mielőtt válaszolnék, szeretnék rámutatni két dologra, először is nem olyasmiről van szó, ami a múltban volt, mert az már elmúlt; másodszor pedig nem olyasmiről van szó, ami a jelenben van, mert akkor nem engedhette volna meg magának, hogy ennyi időt szánjon rá. Ergo, olyasvalamiről van szó, ami a jövőre vonatkoz ik . . . Remélem, követnek?

- Hát persze - mondta Lucas élesen. - Bár igazán leköteleznél, ha azt is közölnéd, hogy hová.

- Az eljövendő ködfátyolán túlra - mondta Anthony. -Ez nyilvánvaló. A kérdés azonban továbbra is az; mit kell Smith Brown-Jonesnak ennyire óvnia? Ha nagyon szelle­mes akarnék lenni - amitől az Isten mentsen! - , akkor azt mondhatnám, hogy a választ a három B rejti; Becsület, Beismerés és Büntetés. Hogy S. B.-J. megőrizhesse jövőbeli becsületét, el kell kerülnie, hogy a jövőben felis­merjék és így kénytelen legyen beismerni hajdani árulását és elkerülhesse annak következményeként a jövőbeli büntetést is. Nem szükségszerűen halállal, vagy más megtorlással járó büntetésről van szó, hanem olyan bünte­tésről, amely tönkreteheti a becsü le té t . . .

Ismét Pike volt az, aki megszólalt. - Elnézést, uram, de szeretnék megbizonyosodni arról, hogy jól értettem-e. Én úgy látom, hogy valamiféle a jövőben betöltendő pozícióról van szó, ami ezt az embert annyira izgatja.

Anthony rávigyorgott. - Megkockáztatva néhány to­vábbi, szarkasztikus megjegyzést, Pike, engedje meg, hogy gratuláljak önnek! A pozíció sokkal jobb szó.

Lucas hirtelen megszólalt. - A csodába! - aztán nevetni kezdett. - Jól van, Gethryn - mondta. - Jól van! Már megint nyertél!

- Ez azt jelenti, hogy meggyőztelek? Drága barátom, ennek igazán örülök.

Lucas ismét nevetni kezdett. - Meggyőztél, de csak egy lehetőségről - mondta. - Hagyjuk is most ezt ennyiben, inkább arról kérdeznélek, tettél-e lépéseket ennek a te névtelen kanadaidnak a felkutatására? Vagy jobb szeret­néd, hogy továbbra is Smith Brown-Jonesnak hívjam?

- Igazán hízelgő lenne rám n é z v e . . . Este, mielőtt idejöttem, még sikerült elérnem Guy Dennisont a Hadügy­ben. Minden lehetséges információt összeszed nekünk, amilyen gyorsan csak lehet.

- Akkor ezt „függőnek" tekinthetjük - mondta Lucas. -Figyelmünket pedig fordítsuk másfelé. De merre?

Pike magához tért álldörgölő mélázásából. - Nekem úgy tűnik, uram - mondta - , hogy még nem értünk Mr. Gethryn érvsorozatának, ha nevezhetjük így, a végére. -Anthonyra nézett. - Például nem tudjuk, hogy miféle pozícióra pályázik Smith Brown-Jones.

j mum 21

- Ennél közelebb nem is lehetne az igazsághoz, Pike. -Anthony rámosolygott öreg barátjára. - Vagyis?

- Vagyis egy dolog máris világos. - Pike lassan beszélt, alaposan megválogatta szavait. - Nyilvánvalóan biztosra veszi, hogy ezt a pozíciót megkapja.

- Pontosan - mondta Anthony el ismerően. - Ha nem lenne egészen bizonyos benne, akkor nem áldozott volna rá ötévnyi leleményt, és nem vállalt volna ennyi veszélyt.

- Ennek megfelelően - mondta Pike - , ez nem lehet egy olyan pozíció, amiért meg kell dolgoznia. Vagy bármi­féle anyagi kockázatot vá l la ln ia . . .

- Áll j! - vágott közbe Lucas. - Ha ezt itt az én kedve­mért csinálják, akkor kár erőlködniük. Én is tanultam valamikor logikát. Úgyhogy ugorjunk. Tehát az egyetlen lehetséges következtetés, hogy Mr. Smith Brown-Jones ezt a jövőbeli pozíciót valamiféle öröklés révén éri el. Vágy egy vagyont, vagy valamiféle rangot örököl. Röviden milliókat, vagy egy hercegséget.

- Vagy mindkettőt, Lucas - mondta Anthony. - Vagy mindkettőt.

- Akkor nem tehetünk mást - mondta Lucas, mint hogy egy helyben toporgunk, amíg Dennison nem talál valamit? - Kijelentése kérdőjeles volt.

Pike rábólintott. - Sajnos attól tartok, uram. Ezután csönd következett, melyben a tűzrostélyra hulló

széndarab koppanása természetel lenesen hangosnak tűnt. Végül Anthony ezt mondta: - Igen. Azt hiszem, igazad v a n . . .

Hirtelen fáradtnak érezte magát. Nagyon fáradtnak. A diadal mámora teljesen elhalványult. Persze még sok mindent tudott volna mondani; megmutatni nekik az elke­rülhetetlen konklúziókat. De ennek pillanatnyilag mi ér­telme lenne? Akkor sem tudnak mit tenni; meg aztán azt az egyetlen dolgot, amit tehetnének, ő sokkal jobban megcsi­nálja, mint ők. Mellesleg még az is lehet, hogy szükségte­len, sőt nemkívánatosnak tartják. Meglehet, hogy vitába szállnának vele, talán nem is ok nélkül, és ő most képtelen lenne egy vitára.

Megint csak azt mondta: - Igen. Azt hiszem, igazad van - azzal felállt, megkereste a kabátját meg a kalapját, és fölvette. - Ha Dennison talált valamit - mondta - , azonnal tudatom - és már elindult az ajtó felé, amikor Lucas -hirtelen, és erre még nem volt példa - fölpattant, előjött íróasztala mögül, és megrázta a kezét.

- Csodás munka volt, Gethryn! - mondta. - Önmaga­dat is felülmúltad!

Anthony döbbenten nézett rá - majd hirtelen elvigyoro­dott. - Kösz - mondta. - Azt hiszem, ezt már az ügy kezdetén is említettem „Egy dicséret Sir Egberttől, az már valami!" - Kinyitotta az ajtót, és elindult; majd megtorpant, és visszanézett.

- Remélem, a végén is ezt fogom mondani - azzal távozott.

Mosolygott, amikor kilépett Lucas szobájából; a mosoly azonban nem tartott soká. Még le sem ért a lépcsőn, már rég eltűnt arcáról. Aztán mire az utcára ért és a kocsijához ment, komor, mély ráncok barázdálták.

Miközben az erős havas eső miatt a szokásosnál jóval lassabban kihajtott a Whitehallra majd át a Parliament Square-en a St. James parkba, azon töprengett, vajon helyesen tette-e, hogy akkor hagyta abba a tárgyalást, amikor abbahagy ta . . . Biztosan gyorsan belátták volna -ha azóta még nem jöttek rá! - , hogy az okfejtés következő lépése szerint, Smith Brown-Jones, miután már megsza­badult minden tanútól, nagyvalószínűséggel tervezi, hogy eltegye láb alól azt a valakit, aki magának az örökségnek az útjában áll. Valakit vagy mindenk i t ! . . .

* Igen, hát persze hogy belátnák. És a dolgok pillanatnyi állása mellett az sem lenne érdekes, ha n e m . . .

Erről ennyit. Elűzte a gondolatot fáradt agyából, és mire

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • • o • • o • o • o • o • • o • o • • o • o • o

a Hyde Park Corner erős forgalmán próbált átvergőc már az előtte álló feladatra összpontosított. Arra a felad ra, amelynek szükségességét, még mindig úgy véli Lucas és Pike kétségbe v o n n á k . . .

Neki azonban meg kell tennie. Végül is Gleneyre leggazdagabb főrend az Egyesült Királyságban; és Adri Messenger közeli kapcsolatban állt a csa láddal . , persze nem logikai következtetés. De megvan a lehetős, ge, amelyet még a Messenger-Bruttenholm rokonság hangsú lyoz . . .

Már elhagyta a Knightsbridge földalatti-állomást szépen becsúszott egy busz és egy teherautó közé, ma befordult a Stukeley Gardensbe . . .

Miután leparkolt a ház előtt és a bejárati ajtóhoz men arra gondolt, milyen szerencse, hogy Jocelyn Messeng nemcsak bizalmas kapcsolatban áll Gleneyre-ékkel, v

pillanatnyilag még ott is tartózkodik. Az a feladat, hc sikerüljön figyelmeztetnie egy valószínűleg önfejű és i den bizonnyal kétkedő, idős úriembert egy olyan vészé re, ami meglehet, csak a képzelet szüleménye, szir lehetetlennek tűnt az ő segítsége nélkül. De még így! biztos, hogy sikerül meggyőzn iük . . .

Elővette kulcsait, kinyitotta az ajtót, és hirtelen mec. tudatára ébredtannak, milyen nagyon fáradt. Minthaeza egész ügy megkeseredett volna a szájában. Érezte, pán valami csoda folytán juthat ahhoz az írhoz, megszünteti ezt az ízt. Ez a gyógyír a bizonyosság. Hc megbizonyodhasson róla, Smith Brown-Jones célja vak ban a Gleneyre márkiság. Bár általában hitt abban a chestertoni diktumban, miszerint a csodákban az a jó, hogy néha megtörténnek, ezúttal azonban még csak reménykedni sem mert b e n n e . . .

Alig lépett be az ajtón, White máris ott termett, és lesegítette a kabátját. Vágyakozva gondolt egy italra és egy jó, forró fürdőre, mielőtt felhívná Deyming Abbeyt. De valami - hogy mi, arra sohasem jött rá, arra késztette, hogy megváltoztassa a sorrendet. Ázt mondta White-nak: -Telefonálnom kell. Keresse meg a házban a létező leg­nagyobb poharat, és azt hozza be a dolgozószobámba tele jó sok whiskyvel és kevés szódával. Meg jeget; de ne túl sokat.

Átment az előszobán, elhaladt az ebédlő és a bár mellett, majd kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, felkattin­totta a villanyt, és elismerően vette tudomásul a szoba melegét és a kandallóban pislákoló kék, vörös és arany fényeket. Az íróasztalhoz ment, és épp le akart ülni, hogy elővegye a noteszét, amikor tekintete megakadt valamin a fal melletti széken, az íróasztal mellett, a falitábla sarka a la t t . . .

Helyesebben valamiken. Akárki is takarított itt, nyilván­valóan tartózkodott az olyan modern dolgoktól, mint a porszívó, ráadásul ezt a szobát hagyhatta utoljára. És itt felejtett néhány takarítóeszközt. Egy szemétlapátot és egy kefét; meg egy hosszú nyelű par tv is t . . .

Meredten nézte őket - aztán a tudata mélyén valami magától megmozdult. Olyan volt, mint valami figyelmez­tető jelzés, egy kissé homályos, de tagadhatatlan.

Amikor White egy perc múlva bejött, Anthony mozdulat! lanul meredt egy hosszú, keskeny papírcetlire a táblán; egy cetlire, amely szinte pontosan a fölött a szék fölött volt, amelyen a széthagyott takar í tóeszközök. . .

White is észrevette őket, amint letette a tálcát, rajta a f óriás méretű itallal. Alig leplezve egy kissé elítélő hang­nemű katonai szitkot, mormogott valamit, ami nem sok jót jelentett annak, aki ilyen feledékeny volt, és lehajolt, hogy összeszedje, ami a széken maradt.

Ebben a pillanatban azonban kenyéradó gazdájának hangja,állította meg. Élesen rászólt, hogy: - Hagyja csak o t t . . . És egy kitüntetés annak, aki itt hagyta!

- Uram? - mondta White. Majd látván, hogy gazdája felemelte a telefonkagylót és tárcsáz, gyorsan távozott.

22 mm

cok-sok nehéz év után már megszokta, hogy itt megma-nvarázhatatlan dolgok idővel értelmet nye rnek . . . ^ Anthony a vonal túlsó végén egy mély hangot hallott,

m e l y azt mondta: - Allo, allo! - és megkönnyebbülten felsóhajtott. VégüMs nemigen hitte, hogy Raoul St. Denis-t most otthon találja. Kimerültsége teljesen megszűnt, és furcsamód felszabadultnak érezte magát. Azzal így szólt: , polidor kettő hívja A jaxo t . . . - még jobban felvidult, amikor Raoul szavait egy kis kuncogás előzte meg: - Le cochon estmort...

_ Á bas le cochon! - mondta Anthony, majd megint kuncogást hallott, aztán azt, hogy: - Igazán örülök, hogy hallom a hangját, Lecoq. Már épp azon töprengtem, hogy talán ez a maga Jean Blanc-Dubois-ja magát is eltette láb alól. • •

- Még nem - mondta Anthony. - De egyre közelebb kerülök hozzá. - Döbbenten vette észre, hogy már egyál­talán nem fáradt. Aztán azt mondta: - Megint segíthetne nekem. Ha m e g t e n n é . . .

Csak félóra telt el, és Raoul már meg is érkezett, miután úgy döntött, szívesebben keresi fel ő Anthonyt, mint fordítva. Hogy szavait idézzük, azért, mert: - Ez az appertement - ez a lakás, amelyben szállásom van, tulajdonképp akkora, mint egy hálózsák, úgyhogy mindig örömömre szolgál, ha innen kiszabadulhatok.

Hellyel és itallal kínálták, majd gratuláltak neki abból az alkalomból, hogy szemmel láthatóan már nincsenek fáj­dalmai. Raoul vállat vont, majd azt mondta: - A csontok már rendbe jöttek - azzal kíváncsian Anthonyra nézett. -Mikor fogja megmondani, hogy miként segíthetek?

- Nyomban. - Anthony az íróasztal melletti székhez ment, megfogta a partvist, visszajött Raoulhoz, és felmu­tatta. - Ezt hogy hívják?

- Un balai. - Raoul, bár meglepődött, kapásból vála­szolt.

- Nem, nem. Nem franciául gondoltam. Mi ez angolul? - Egy kefe - mondta Raoul sokkal lassabban. - Egy

kefe a padlóhoz. - Áh! - Anthony a kandallópárkánynak támasztotta, és

a falitáblához ment, majd letépte azt a cetlit, amit akkor tanulmányozott, amikor White belépett. Aztán ismét ven­dégéhez fordult.

Azt mondta: - Még egyszer vissza kell térnie abba a szörnyű tengerbe, copain! - Mire a francia szó nélkül ellazított, hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a s z e m é t . . .

- Most már rendben - mondta egy pillanat múlva. Mint korábban, Anthony most is a kandalló melletti

ülőkére telepedett le. A kezében lévő cetlit tanulmányoz­va, lassú, monoton hangon beszélni kezdett:

- Már hosszú ideje a tengerben v a n . . . Messenger szinte már mindent e lmondot t . . . De aztán még mond valamit. . . í g y . . .

Mély lélegzetet vett, és újból felélesztette Messenger hangjának másodkézből kapott utánzatát.

Ezen a hangon a következőket mondta: - Csak egy partvis... Csak egy partvis...

De nyomban elhallgattatta Raoul fojtott kiáltása. Anél­kül, hogy kinyitotta volna a szemét, azt mondta: - Nem, nem! Ez így nem pontos.-De most már em lékszem! . . . Azt mondta: Minden partvist... teljesen... lesöpört... csak egy partvis maradt...

Ezúttal őt szakították félbe. Anthony ugyanis hirtelen, saját hangján azt mondta: - Ez minden. És gratulálok! Fogadja szívből jövő köszönetemet! , Raoul felült, kinyitotta a szemét, és megkérdezte. - Ez '9y jó, hein? Ez a partvis, vagy broom többet jelent, mint a másik, a kefe, a brush?

- I g e n - m o n d t a Anthony. - Sokkal többet. Ami azt illeti, barátom, ebben az ügyben mindent jelent. Gondoljon rá nagy kezdőbetűvel, és akkor egy név. Nemcsak hogy

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

George,vezetékneve, hanem ez Smith Brown-Jones igazi neve. És így hívják azt a családot is, amelyet Smith Brown-Jones el akar tüntetni. Merthogy az a célja, hogy Gleneyre márkija legyen!

Hagyta, hogy szavai leülepedjenek. Majd így folytatta: — Később majd elmondom a rész leteket . . . De higgyen nekem, St. Denis, ez az ember minden gyilkosságát ezen egyetlen végcél érdekében követte el. , - Gleneyre márkija? - Raoul a homlokát ráncolta. -

Úgy hívják, hogy B r o o m ? . . . Mintha valahol a család nevét valahogy másként láttam volna, nem úgy, hogy Broom. Egy sokkal hosszabb név v o l t . . .

Ánthony elindult az íróasztal felé, de most megállt. - Ne nyugtalankodjék - mondta. - Ez csak egy angolszász hóbort. Úgy írják, hogy Brutten-holm. De úgy ejtik, hogy Broom.

Most már odament az íróasztalához, és kinyitotta a noteszét. - Bocsásson meg - mondta. - De ez most nagyon fontos, meg fogja érteni, ha meghallja, miről beszé lek . . .

Kikereste a Deyming Abbey számát (Greyne 4234), és meglepően gyorsan sikerült felhívnia. Azt mondta: - Be­szélhetnék, kérem, Mrs. Jocelyn Messengerrel? Gethryn tábornok. - Előfordultak olyan esetek, és ez most ilyen volt, amikor hasznos volt a rang.

Jocelynnal azonban nem beszélt. Nem tudott, mert nem volt ott. Sikerült megtudnia, hogy néhány napra ellátoga­tott Mrs. Arnold Messengerhez Marston Manorba; Lady Gleneyre és Lord Saltmarche is vele tartottak.

- Hümm - mondta Anthony. - É r t e m . . . - Gyorsan átgondolta a dolgot. - Beszélhetnék esetleg Lord Gle-neyre-rel?

De a márkival se beszélt. Nem tudott, mert őlordsága, mint megtudta, még mindig ágyhoz kötött, abból a súlyos megfázásból kifolyólag, amely megakadályozta őt abban, hogy elkísérje a csa ládo t . . .

- Ó - mondta. - Ó, é r t e m . . . - és feltett még néhány tapintatos kérdést, mire azt a választ kapta, hogy Lord Gleneyre várhatóan két-három nap múlva felkelhet.

Letette a kagylót, majd Raoulra nézett. - Azt mondta: -Nos a lord pillanatnyilag biztonságban van - majd ismét felvette a kagylót, a tudakozót tárcsázta, és megkapta a Marston Manor s z á m á t . . .

Néhány perc múlva már Jocelynnal beszélt. - Tud beszélni? - kérdezte. - Egyedül van?

- Igen. - A lágy, mély hangban kíváncsiság bujkált. -Miről van szó?

- Van egy kis gond - mondta Anthony. - Bár ez előrehaladást is j e len t . . . Mr. Smith Brown-Jones és célja kezd élesedni. Készüljön fel egy megrázkódtatásra, mi­előtt megmondom, hogy mi ez a c é l . . .

- Rendben - hangzott a telefonból. - Folytassa! - A cél - mondta Anthony - nem kevesebb, mint maga

a Gleneyre márk i ság . . . - Mi! - hallatszott a telefonból. - E z t . . . ezt nem

é r t e m ! . . . Ez lehetetlen - Derek az egyetlen örökös! - Úgy tűnik, mégsem. Merthogy Smith Brown-Jones

feltétlenül rokoni alapon várományos. A dolog valamiképp Kanadával függ össze. Eszébe jut erről valami?

- Kanadával?... Nem, s e m m i . . . 0 , várjon csak, mintha egyszer hallottam volna valamit Rory bácsi öccsé­ről, aki emig rá l t? . . . - Jocelyn hangja elhalt.

- Valamiféle fekete bárány, vagy ilyesmi? - kérdezte Anthony.

- I g e n . . . igen, azt h i s z e m . . . Elég rég volt, amikor említették. Egyszer Bemard mondott va lam i t . . . és Rory bácsi e lhal lgat tat ta. . . De azt hiszem, ki tudom deríteni. Mildred nénitől meg tudha tom. . .

- Jobb, ha most pillanatnyilag ezzel nem foglalkozunk. Túl sok egyéb tennivalója l e s z . . .

- Úgymint?

j B j j g r ö 23

- Először is válaszoljon nekem néhány kérdésre. Egy, mikor mennek vissza Deymingbe?

- Holnapután - pénteken. - Anélkül, hogy gyanút keltene, el tudná intézni, hogy

önnel együtt, nyugodtan beszélhessek Lady Gleneyre-rel, valamikor a holnapi nap folyamán? Talán a késő délutáni órákban, miután már jártam Deyming Abbeyben és be­széltem magával Gleneyre-rel?

- Hát persze. Semmi akadálya. - A következő: megint csak anélkül, hogy bármi is

kiszivárogna, tudná biztosítani, hogy a holnapi nap folya­mán valaki mindig legyen a fiatal Saltmarche mellett és hogy ne hagyja el a házat?

- l-lgen. Igen, menni fog. - Jocelyn hangja most már lassabb volt. - D e . . . d e . . .

- Még egy pillanat - mondta gyorsan Anthony. -Nehogy nagyon megijedjen. Csak próbálok óvatos lenni. A fiú és a nagyapja mindaddig tökéletes biztonságban vannak, amíg nem mozdulnak ki. Tudja, Smith Brown-J a m e s . . .

- Pszt! - a hang hirtelen sürgető suttogásra váltott. -Valaki jön I - A háttérből léptek zaja és beszélgetés moraja hallatszott.

- Nos, igazán nagyon örülök, hogy felhívott - Jocelyn most hangos és nyájas társalgásba csapott át. - Ha megtudna még valamit Isabelről, megtenné, hogy holnap délelőtt ismét felhív?

- Hát persze - mondta Anthony. - És ne nyugtalankod­j é k . . .

Letette a kagylót, és megfordult székében, hogy Raoul-hoz beszé l jen . . .

És egy kicsit furcsa döbbenettel vette észre, hogy a férfi alig harminccentinyire áll tőle. Egy hatalmas nagy ember; aki fenyegetően magaslik fölé. A kabátja nyitva volt, a keze csípőn. Arca kifejezéstelen, de az egykor oly barátságos tekintettel valami történt.

Nem szólt egy szót sem, mire Anthony azt mondta: -Nos, akkor így a fiúról is gondoskodtunk. - Megdöbben­tette saját hangjának puhatolódzása. ^

Megszólalt Raoul: - Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy mindent jól értek-e, - A hangja éppoly fagyos volt, mint a tekintete. - Most az van, hogy a maga Smith Brown-Jonesa Milord Gleneyre-t és az ő ifjú héritier-ét fenyegeti? Igen?

- Igen. De nem közvetlenül most. - Anthony felállt; majd, miután a francia még mindig nem mozdult, az íróasztalnak dőlt. - Amíg otthon maradnak - mondta - , addig tökéletes biztonságban vannak. Smith Brown-Jones annál sokkal ravaszabb, sokkal, de sokkal, óvatosabb, hogy gyilkosként látogasson el hozzájuk. És különben sem fogja megváltoztatni jól bevált módszerét; azt a módszert, hogy útközben éri halálos baleset áldozatát.

Raoult ez nem győzte meg. - Ám ez egy rendkívül intelligens ember. Ö pontosan tudja, hogy ez a módszer idővel leleplezheti. így azt hiszem, hogy eme megfontolás alapján változtatni fog.

- Még nem., - Anthony a fejét rázta. - Ebben a két esetben nem. És biztosan nem azon a helyszínen, ahová oly veszélyes belépnie.

A francia elgondolkodott. - Nekem ez nem tűn i k . . . - Mi több - vágott a szavába Anthony, - egyáltalán nem

tartom valószínűnek, hogy ezen a módszeren bármit is változtatna. Először is azért, mert sejtelme sem lehet arról, hogy a nyomában vagyunk, így semmi értelme megváltoz­tatnia valamit, ami eddig olyan remekül bevált. Másodszor, és ez még fontosabb, e két halálesetet úgy kell megtervez­nie, hogy még kétségbevonhatatlanabbul balesetnek tűn­jenek. Merthogy, akár ha suttogva is, de felmerülne a gyilkosság lehetősége, s a váratlanul felbukkanó örökös nyomban az első számú gyanúsított lenne!

- Maga rendkívül agyafúrt. - Raoul hangjában volt

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

valami él. - De talán a kelleténél több felelősséget vál magára. . - Sajnálom, hogy ez a véleménye. - Anthony ére;. hogy gyülemlik benne a méreg,,és igyekezett elfojtani Kíváncsi lennék, maga szerint mit kelléne tennem. Tali ma éjszakától erős rendőri őrizetet rendeljek mindkét h köré? - Hangját akaratlanul is megemelte.

- Pontosan erre gondoltam. - Raoul hangja is mu emelkedettedé bujkált benne még valami; valami, ami mi előre jelezte azt, amit mondani fog. - Mert ha ez az, ai tenni szándékozik, akkor bocsánatot kell kérnem.

- Nem keíl - mondta Anthony. - Mert semmi ilye nem áll szándékomban. Határozottan .idegenkedem al ha tud követni, hogy Mr. Smith Brown-Jones megtudja! báPki úgy vélné, indokolt a jelenlegi Gleneyre márkinal ' örökösének védelme.

Raoul rámeredt, majd összeráncolta homlokát végre megmozdult, sarkon fordult, és lassan a kertre m ablakhoz ment, majd üres tekintettel bámult ki a sötéts be.

Anthony is megmozdult. Visszament a kandallóhoz, a párkányán' lévő dobozból kivett egy cigarettát és rágyúj­tott. Raoul hátát nézte, majd azt mondta:

- Mindketten, az öregember és a fiú is huszonnégy órán át tökéletes biztonságban vannak mindaddig, amíg ott maradnak, -ahol vannak. Ezt pedig megszerveztük, amint hallotta: Gleneyre a meghűlése miatt ágyban fek­szik, a fiút pedig nem engedik ki. Én pedig huszonnégy órán belül el fogom mondani Gleneyre-éknek az egész történetet, és megteszem a szükséges intézkedéseket a megfelelő védelemre. Olyan védelem lesz. ami nem látha­tó; olyan védelem, ami nem figyelmezteti Smith Brown-Jonest arra, hogy a nyomában vagyunk . . . - Elhallgatott, hogy Raoul is elmondhassa a véleményét.

Raoul azonban hallgatott, meg se mozdult. Anthony nem volt biztos benne vajon van-e értelme erőfeszítései­nek, vagy sem, de azért folytatta.

- Ez itt a bökkenő - mondta. - Eljutottunk arra a pontra, hogy pontosan megtudjuk ki\s ez a Smith Brown-Jones, és ha ezt tudjuk, akkor a nyomára bukkanhatunk annak is, hogy hol van. De ha valami figyelmezteti arra, hogy üldözőbe vettük, akkor nagy valószínűséggel soha nem tudunk meg semmit! Csupán annyit kell tennie, hogy leáll. Mert a létező legnagyobb akaraterővel és a legmegfeszí-tettebb munkával is kétlem, hogy az előző halálesetek közül akár egyet is a nyakába varrhatnánk. így szabadon eltűnhet, és a z t á n . . .

Raoul most felé fordult és a szavába vágott. - Rendben - rendben! - Ismét a régi volt, a régi, megszokott mosoly-lyal. - A Maítre-nek megint igaza van! - Odament Anthony-hoz a kandalló mellé. - Persze már bizonyára kikövetkez­tette, hogy egy fikarcnyit se izgatom magam Milord Glen­eyre vagy az ifjú örökös miatt?

- Nos, valóban felmerült bennem, hogy esetleg valaki más miatt izgatja magát - mosolygott Anthony. - Valaki miatt, aki történetesen ez idő szerint az ifjú Saltmarche közelében tartózkodik.

- Valóbán így van. - Raoul ismét összeráncolta homlcj kát; a gondok ráncai jelentek meg rajta. - Ki ismerné nálam jobban annak a veszélyét, ha az ember közel van Jean Blanc-Dubois bármely cible-\éhez; céltáblájához! - A tűzbe meredt, miközben ujjaival a kandallópárkányon dobolt; majd egy pillanat múlva hirtelen azt mondta: - Ez a hely, ahol most "tartózkodik a fiú meg a hölgyek? Ismeri talán?

- Marston Manort? Tudom, hogy hol van; bent azonbaJ sohasem voltam.

- Egyedül áll? A vidék kellős közepén? - Nemigen. A főkapu a falu utcájának a végéről nyílitf

Pont szemben a vendégfogadóval. Miért? - Anthonyban felébredt a kíváncsiság.

24 BAftgm E

_ Az ok nyomban előtűnik. De először egy kérdést: i ean Blanc-Dubois - Smith Brown-Jones, - ő egy magá­nyos farkas, hein?... Alors - nem ártana-e terveinek, ha ma este egy francia vendég érkezne ebbe a faluba? Egy párizsi újságíró, aki a lapjának ír beszámolót az angol vidéki életről? Egy újságíró, aki feltűnés nélkül kideríthet­né, vajon nem érkezett-e a helyszínre egy másik magá­nyos vendég is?

- Ez cseppet sem ártana. Sőt, épp ellenkezőleg -mosolygott Anthony. - Menjen csak. Akarja, hogy kinéz­zek egy vonatot?

- Azt hiszem inkább vezetek. A barátomnak, akinek a lakásában lakom, itt van az autója. Jó kocsi; majdnem akkora, mint a lakás, és ezerszerte kényelmesebb. így már csak egy kérdés marad, az ú t vona l . . .

- És ez könnyen megoldható - mondta Anthony. Elő­vett egy térképet, és épp végzett az útvonal kijelölésével, amikor támadt egy ötlete. Azt mondta:

- Tudja mit, St. Denis, ez nagyon hasznos lehet. Ha péntekig elkószálgatna ott a faluban, akkor meg tudnánk szervezni, hogy maga vigye vissza mindhármójukat Dey-mingbe. Ez megóvna minket attól, hogy túl nagy közfeltű­nést okozzunk a Gleneyre-kocsival. Amelyet, ismervén S. B.-J. módszereit, alaposan át kéne vizsgálnunk, mielőtt bárki elindulna vele.

- Ez egy A-egyes gondolat! - Raoul egészen felvidult. - Nemcsak a maga terveinek tesz jót, de nekem is személy szerint. Tudja, az utóbbi időben egy bizonyos hölgy erősen megorrolt rám. Volt egyszer egy szerencsétlen recontrea Hotel Alsace-ben; aztán egy kép, ami megjelent a maguk sajtójában és ezt ő is bizonnyal látta. És ezen téves bizonyítékok miatt most biztosan azt gondolja rólam, hogy Raoul St. Denis egész élete abból áll, hogy zizi pom-pom-ot csináljon minden fiatal nővel, akinek a mellbősége meghaladja az egy métert! - Szomorúan ingatta a fejét. -Kényes helyzet. Különösen azért, mert még magam nem nyi latkoztam... - Habozott. - Tudja, én egy elveszett ember vagyok. Ezen szándékom még engem is m e g l e p . . .

Ismét elhallgatott, ezúttal maga elé meredt, és motyo­gott magában valamit; valami olyasmit, amiből csupán három szó volt érhető, bourgeois - és bien sérieux. Majd felnézett, és elnevette magát. Aztán azt mondta: - De hát önnek sokkal komolyabb dolgokat kell kiderítenie, mint az én érzelmeim. Kérem, bocsásson meg.

Ezután elutasította a következő felajánlott italt, és el­ment. Anthony becsukta utána az ajtót, majd visszament a dolgozószobájába.

Nehézkesen leült az íróasztal mellé. Utálkozva a tele­fonra nézett, felsóhajtott, kinyúlt utána, és tárcsázni kezdte Lucas otthoni számát.

És máris beszélhetett vele. Lucas hallgatta, felnyögött, majd végül azt mondta: - Úgy érted, hogy egy gyűlést akarsz még ma este!

- Sajnálom - mondta Anthony. - De ez most rendkívül fontos. . .

Valamikor a kora hajnali órákban az időjárás produkálta azon hirtelen változások egyikét, amely úgy tűnik Angliá­ban sokkal gyakoribb, mint bárhol másutt. így másnap, azaz csütörtökön, napfényes kék égre virradtak, a levegő kristálytiszta volt, ködnek semmi nyoma. Ez a változás tükröződött Roderick Simon Fortescue Bruttenholm, Gle­neyre tizennyolcadik márkijának személyében is; nem csupán tüdejében és légúti járataiban, hanem hangulatá­ban is. Olyannyira,-hogy amikor komornyikja fél tízkor belépett a szobájába a beteg-reggelivel, szörnyülködve 'átta, hogy őlordsága nemcsak hogy felkelt, de már telje­sen fel is öltözött. Felöltözött, mi több, csizmába, lovagló­nadrágba és egy ősrégi, tweed lovaglókabátba, ami talán 'egkedvesebb viselete volt.

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • • o • o • o. • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

- Á, Pidgeon - mondta a márki. - Gyönyörű reggel, ugye?

Pidgeon letette a tálcáját, és belekezdett szemrehányó intelmeibe. Már az is épp elég baj, hogy őlordsága felkelt: de arra még csak gondolni sem szabad, hogy őlordsága kimenjen!

- Nem, ebből elég, Pidgeon! - mondta a márki. - Ebből elég! - szokása volt, hogy amikor Deymingben tartózko­dott, minden csütörtökön egyedül kilovagolt és sorra látogatta bérlőit. Ezt a szokást már közel hatvan éve tartotta, és nagyon kedves volt szívének. Olyannyira kedves, hogy ezt még a vadászat se zavarhatta meg.

Pidgeon vitézül még egyszer megpróbálkozott, midőn lenyűgöző szóképekkel írta le a márkiné haragját, amikor tudomást szerez a csavargásról.

De ezúttal sem hagyták, hogy befejezze. - Amit egy feleség nem tud - mondta a márki - , azért nem fáj a feje. Most pedig figyelj ide, f iam: már telefonáltam az istállóba. Starker felnyergeli az öreg Padburyt, és kilopja. Én magam is ki lopódzom - a keleti szárny hátsó lépcsőjén. - Kun­cogni kezdett. - Ugyanígy jövök majd vissza, így senki se fog rájönni.

Előfordult, és ez most is így történt, hogy megjelent valami szikra a márki szemében, ami azt jelentette, most nem tűr ellentmondást. Pidgeon fölé tornyosult, és az aggodalmaskodó kis emberre vetette ezt a szikrázó tekin­tetet. m

- És most - mondta a márki - elérkeztünk, Pidgeon, a hadművelet rád eső részéhez. Te itt maradsz. Es amíg vissza nem jövök, eltérítesz minden látogatót, és vissza­tartasz minden telefonhívást. Azt mondod nekik, rossz éjszakám volt, és most alszom, mint a tej. És parancsot adtam neked, hogy ne ébresszenek fel. - Lemosolygott Pidgeonra, de a szikra még nem tűnt el. - Világos, f iam?

Pidgeon felsóhajtott, és megadta magát. - Igenis m'lord - mondta, majd sikerült egy aprócska győzelmet aratnia azzal, hogy kitartott egy, a lovaglókabát alá húzandó, vastagabb pulóver mellett.

Épp kikukucskált a folyosóra, és jelentette, hogy tiszta a levegő, amikor sürgetően megszólalt a ház i te le fon. . .

Felvette a kagylót, és meghallotta barátja, a főkomor­nyik öblös hangját. Aki egy londoni telefonhívást jelentett; egy bizonyos Gethryn tábornok kíván beszélni őlordságá-val ; Gethryn tábornok, aki közeli barátja Mrs. Jocelyn' Messengernek . . .

Fél szemmel gazdáját figyelve, Pidgeon nagyon hihe­tően hazudott., Ólordságának nyugtalan éjszakája volt é s most alszik. Őlordsága meghagyta, semmiképp se éb­resszék f e l . . .

És miközben Pidgeon hallotta, hogy Gethryn tábornok ezt természetesen megérti és hogy délután személyesen tenné tiszteletét az Abbeyben, Roderick Simon Fortescue Bruttenholm, Gleneyre tizennyolcadik márkija, lábujjhe­gyen, akár egy iskolás fiú, kiosont a szobából, majd végig a fo lyosón.

Néhány perccel déli egy'után a szél teljesen megfordult, visszatért kiindulási pontjához, és az égen fekete fellegek gyülekeztek.

Mire Anthonynak, az eredetileg tervezetthez képest, egy órával később sikerült elindulnia Londonból hatvan-mérföldés útjára Deyrhingbe, addigra eleredt az eső. Miután a síkos úton sikerült kiverekednie magát a város­ból, megszabadulva a nagy forgalomtól, gyors, de egyen­letes tempóval haladt célja felé.

Egy ideig gondolatban azt próbálgatta, hogyan fogja tálalni az ügyet Gleneyre-nek, és eltöprengett, hogy az öregember vajon hogy fogadja majd azt a kellemetlen és szükséges kötöttséget, hogy őrizni fogják. Miután eldön­tötte, hogy milyen módszert fog alkalmazni, gondolatban végigfutott a nap addigi eseményé in . . .

BAKgTA 25

Először Guy Dennison hívta a Hadügyből, meglepően korán, és a beszélgetés meglepően eredményes volt. Dennison kitett magáért, prezentálta a kanadai őrmester nevét, ami nem lehet más, mint Smith Brown-Jones valódi neve! Maga a név legvérmesebb reményeit is túlszár­nyalva igazolta feltevését.

Először is: a keresztnév George. Másodszor: a vezeték­név Brougham.

Bruttenholmbó\ a Broomon át Brougham! Ez pontosan az a fajta névváltoztatás, amilyet egy kivándorló fekete bárány választ. Természetesen egy olyan fekete bárány, amilyen Gleneyre öccse volt, akiről Jocelyn beszélt; George apja, vagy feltehetőleg nagyap ja . . .

Már ez is jó hír volt: Dennisonnak azonban még több volt a tarsolyában. George Brougham őrmester eredeti, kana­dai hadseregbeli* egysége, a Duke of Athlone könnyű gyalogság volt, amelynek ottawai parancsnoksága nyilván helyettesíteni tudja a Dalton szerencsétlen Dacoitjával kapcsolatos igen vázlatos feljegyzések hiányosságait és tévedése i t . . . Tévedéseit? Nos, egy tévedés biztos. Mivel Dennison szerint Brougham őrmesterről az utolsó bejegy­zés az, hogy „Eltűnt - Feltehetőleg elesett". Ez pedig nem lehet - nem létezik! - , hogy i g a z . . .

A nap során a második esemény az volt, hogy felhívta Deyming Abbeyt. Ez a telefonhívás azzal a szívmelengető hírrel szolgált, hogy Gleneyre biztonságban van az ágyá­ban és a l s z i k . . . "

Harmadszor - és ez meglepetés volt - Jocelyn hívta Marstonból. Nem bírta kivárni, hogy ő hívja, mert izgatott volt, nemcsak azért, hogy biztosítsa őt arról, Derek nem hagyja el a házat, hanem azért is, hogy megossza vele annak a beszélgetésnek az eredményét, amit „Mildred nénivel" folytatott. Jocelyn biztosította róla, hogy ez a beszélgetés semmiféle gyanút nem ébresztett az idős hölgyben; ebból a beszélgetésből megtudta azt a tényt, hogy a kanadai fekete bárány Arthur Bruttenholm volt, aki több mint ötven éve, szégyenletes módon vágta el magát a családtól és akiről azóta semmit sem hallottak. Semmit, kivéve azt a pletykát, hogy nevét vagy Brahamre vagy Broughamxe vá l toztat ta ! . . .

Ezután a jutalomhír után (amely feltevésének már har­madik igazolása volt) jött a legnehezebb feladat: meg kellett győznie nemcsak Lucast, de magát a rendőrfőnököt is arról, hogy az a legjobb, legbiztosabb és leggyorsabb módja annak, hogy megtudják az igazságot George Broughamról, ha felszerelik Seymourt a szükséges hivata­los papírokkal és felteszik a következő, Kanadába induló g é p r e . . .

Visszaemlékezésének ezen a pontján Anthony észre­vette, hogy már körülbelül félúton van Deyming felé. Még mindig azon mosolygott, hogy Lucas milyen fájdalmas képpel fogadta el az elkerülhetetlent, amikor a szemerkélő eső hirtelen elkezdett szakadni. Ablaktörlőjét gyorsabb fokozatra kapcsolta; aztán, hogy elnyomja valahogy az idegesítő kattogást, bekapcsolta a rádiót, és meghallgatta a h í reket . . .

Úgy tűnik van gond Franc iaországban. . . Gond van a megszállt Ber l inben . . . Gond van - és meglehetősen sok - Irakban, Egyiptomban és Ind iában . . . A küszöbön álló általános sztrájkkal van gond itthon i s . . .

Ettől a sok gondtól teljesen kimerült, ezért épp a keresőgomb felé nyúlt, amikor az a csengő, túlontúl kulturált hang valami olyasmit mondott, ami úgy érte, mintha a hasi idegközpontjába ököllel vágtak volna bele.

- Anglia-szerte - mondta a hang - szomorúan fogadják majd azt a hírt, amelyet pillanatokkal ezelőtt kaptunk, hogy lovaglás közben halálos kimenetelű baleset érte Gleneyre márk i já t . . . * Azoknak, akiket érdekel : Brougham véletlenül került Indiába, egy megtorpedózott szállítóhajó, egy egyiptomi kórház és zavaros parancsok sorozatának révén.

• O • o • g • o • o • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0

• 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0

A szakadó eső ellenére, amely szinte mártropikus méretei ket öltött, Anthony útjának második szakaszát sokk gyorsabban tette meg, mint az elsőt. Nem csupán elkerülhetetlen bűntudat hajtotta; most már nem kelf óvatoskodnia, hogy nehogy észrevegyék, amikor berr az Abbeybe. Eddig ugyanis fennállt a lehetősége anr hogy George Brougham-Smith-Brown-Jones Deymj: közelében lehet; meg aztán véletlenül előfordulhat, h látásból ismeri Anthony Ruthven Gethrynt és tisztában 1 azzal, hogy Anthony Rutven Gethryn esetenként a S~ land Yardot képv ise l i . . .

De most, hogy Gleneyre halott - Anthony a fo csikorgatta - , ezer az egyhez, hogy azt az embert százm földes körzeten belül se találnák Deyming közelében.

Fél ötkor, az eső, a viharfelhők és a szürkület miatt egészen sötét volt, amikor a Voisin végigbőgött a parko felhajtóig, majd megállt az Abbey hatalmas bejárata e l '

Közvetlenül előtte egy hosszú, alacsony, valószínűi kontinensről származó limuzin parkolt. Miközben kiszáll Voisinból és az eső miatt, nyakát behúzva felszaladt lépcsőn, Anthony azon töprengett, vajon nem ezzel kocsival jött-e Raoul St. Denis.

Gondolata nyomban igazolást is nyert. Merthogy, ar elérte az utolsó lépcsőfokot, az ajtó kinyílt előtte, és i egy szolga nyitotta ki, hanem Jocelyn Messenger.

Az arca sápadt volt, szeme és szája körül a fáradtság a túlfeszített idegállapot ráncai. Nyomban megszólal ' Láttam az ablakból. Épp most telefonáltak a Scotl Yardról. Sir Egbert Lucas. Tartja a vona la t . . .

Anthony letépte magáról a kabátot, és követte Joceí a nagy előcsarnokból egy apró, irodaszerű szobába.' Jocelyn azt mondta neki: - Kint megvárom - azzal m a g !

hagyta a telefonnal. - Itt Lucas - mondta a hang a telefonban. - Biztqf

tudsz már Gleneyre- rő l . . . - Csupán a tényt. Semmi részletet. - Néhány perccel azután kaptuk a hírt, hogy elmen*

Nem valami sok, de hallgasd meg, mit tudnak: a lova al összezúzva találták egy már használaton kívüli kavics' nya alján. Ma délután, két óra harminckor. Az állat elpusztult. Eltörött a gerince. A halál időpontja körülb"' t izenegy és egy közöttre tehető. Miután nem tudják amit mi, a helyiek arra a következtetésre jutottak, hogy megijedt valamitől, megbokrosodott vagy megcsúsz Nincs olyan tanú, aki látta. A kavicsbánya elhagya helyen van egy bükkös mögött. Lehet, hogy még most ! találták volna meg, ha Gleneyre komornyikja nem kez~ idegeskedni. Úgy tűnik, Gleneyre orvosának utasítá, f igyelmen kívül hagyva ma délelőtt k i lovagol t . . .

- Honnan tudod mindezt? - Amint meghallottam a hírt, felhívtam Spicert. Ő

medeshire-i rendőrfőnök. - Beavattad? - Nagyjából. Azzal a szigorú figyelmeztetéssel, h

ne szellőztessék, hogy esetleg felmerülhet a gyilkoss leghalványabb gyanúja is.

- Remek! Miért mondtad azt az előbb, hogy r „olyan tanú, aki /árra"? Hallott valaki valamit?

- Valószínűleg. Vezet ott egy út a bánya és a bükké mellett. Régi szolgalmi út. Nemigen használják már, c pán néhány kiránduló meg turista; főként ünnepnapö" meg hétvégeken. Ma délelőtt azonban volt ott egy ko körülbelül ugyanabban az időben. Az egyik kanyarnál, i félmérföldnyire két földműves dolgozott, és láttak ott húsz perccel t izenegy után elhajtani egy Astall-Mosty Brooklands sportkocsi. Egy férfi vezette; utasa nem v Valami motorhibája lehetett, állandóan visszagyújt Nyilván megállhatott valahol az erdő mellett, mert eze fickók hallották az állandó motorbőgést meg a puffaná" kat. Azt mondták, olyan volt, mintha a férfi babrálga

26 ümm

volna. Úgy tűnik, ez a zaj eltartott vagy tíz percig; aztán mintha a kocsi továbbhajtott volna

Lucas most először hallgatott el egy pillanatra; aztán lassan azt mondta: - Fél tizenkettő, úgy tűnik, Gleneyre gllenőrző körútjai során mindig ekkor haladt át ezen az úton. Mindig ugyanazon az útvonalon járt, és a környéken a z a tréfa járja, hogy csütörtökönként hozzá lehet igazítani a z órát. Akár hiszed, akár nem, csütörtökön még hajtóva-dászat sem lehete t t . . .

_ Visszagyűjtés? - mondta Anthony. - Igen. De ha arra gondolsz, hogy ez jól leplezi egy

puska vagy egy vadászfegyver hangját, akkor rossz he­lyen kereskedsz. Megkérdeztem. Nincs sérülés sem a lovon, sem az emberen. Úgy értem, nincs rajtuk más kéztől származó sérülés. Mindkét testen vannak sebek, zúzódások, ahogy legurultak a bánya o l da lán . . .

- Hol van most Gleneyre holtteste? - Greyne-be vitték. A törvényszéki boncolás miatt. A

lovat még nem vitték el: emelő kell h o z z á . . . - Azt mondtad, fél tizenkettő kö rü l ? . . . És az öregem­

bert több mint három óra múltán találták meg. Ez túl sok, Lucas. Túl sok.

- Hogy a kocsi nyomára bukkanjanak? Igen, sajnos az. De azért megpróbá l ják . . .

- És nem jutnak majd semmire - mondta Anthony vad dühvel. - Csak néhány óra előny ennek a rohadéknak, akárha éveket nyert volna!

- Tudom, hogy mit érzel. De én elindítottam őket egy másik vonalon is, ami eredményes lehet. Átfésülik a környéket, hogy megtudják járt-e arrafelé mostanában idegen. Magányos idegen. Férfi. A tengerentúli származás lehetőségének hangsúlyozásával.

- Hümm - ez jó ö t le t ! . . . Bár sajnos, azt hiszem, ennek sem lesz túl sok e redménye . . . Hová telefonálhatok, ha valami jelentésre vagy segítségre van szükségem?

- Greyne 7431 . Kérd Glidden nyomozófelügyelőt. Le­het, hogy Deymingben van, de továbbítanak minden hívást.

- Rendben. - Anthony feljegyezte a nevet és a telefon­számot. - És nagyon köszönöm, Lucas. Csodás munkát végeztél. . . Ami sokkalta több, mint amit én mondhatok el magamról - tette még hozzá keserűen.

Azzal letette a kagylót, felállt, és ahogy kilépett a szobából, ott találta Jocelynt, aki nyugtalanul járkált. Anthonynak egy zavaró gondolat ütött szöget a fejébe, és azt mondta: - Újságírók! Úgy tűnik még nem rohanták meg önöket; de hamarosan megteszik! Mindenen átgá­zoló hordákban!

- Nem hiszem - rázta meg Jocelyn szőke fejét. - Amint megtudtuk a hírt, felhívtam Lord Ottenbourne-t. Találkoz­tam vele néhányszor, és akár hiszi, akár nem, régi barátja Mildred néninek. Megkérdeztem tőle, mit tegyek, hogy legalább mára megmeneküljünk. Rendkívül kedves volt. Azt mondta, hogy mindent elintéz. Nemcsak a saját lapjainál, de a többinél is. Számomra ez lehetetlennek tűnt; de úgy látszik, mégis sikerült neki.

- Még a Fleet Streeten is - mondta Anthony - abba­hagyják néha a kutyák a marakodást. És helyette egymás hátát vakargatják.

- Nem beszéltem meg senkivel. Egyszerűen csak tele­fonáltam. - A hangja nyugtalan volt. - Jól tettem? , - Hát persze, sőt - mondta Anthony. - Kitüntetést érdemelne. - Körülpillantott a hatalmas, visszhangos előcsarnokon. - Nem beszélhetnénk valahol máshol?

- Dehogynem - mondta Jocelyn, majd habozva hozzá­tette. - Nem baj, ha M. St. Denis is ott van?

Anthony megrázta a fejét, miközben halványan felfigyelt a [ ra a hivatalos hangnemre, amellyel Raoulra utalt, aztán követte Jocelynt az előcsarnokon át egy kellemes szobá­ba, amely kiválóan egyesítette magában a fegyver- és a ° lgozószoba funkcióit.

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • •o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

o

Raoul a lobogó kandallótűz előtt állt, és tweedöltönyé-ben még hatalmasabbnak tűnt, mint máskor. így szólt Anthonyhoz: - Remélem, helyesen tettem, amit tettem. Amikor meghallottam a szomorú halálesetet, nem vártam a telefonjára, hanem nyomban tudattam jelenlétemet Mrs. Messengerrel. És megegyeztünk, hogy én hozzam vissza a családot az a u t ó m m a l . . .

Jocelyn közbevágott. Anthonynak azt mondta: - Meg­győztem Mildred nénit arról, hogy ez csak azért van, mert így gyorsabban hazaérünk. - Egy kicsit habozott. - De, tudja, ő nagyon éles eszű. Azt hiszem, kezdi gyanítani.

- Valamikor úgyis meg kell tudnia szegénynek. - An­thony hangja komor volt. - Ha ön lesz az, aki megmondja neki, kérem, ne is kísérelje meg leplezni azt a tényt, hogy ezért közvetlenül felelős vagyok. - Raoulra nézett. -Jobban oda kellett volna f igyelnem magára, St. Denis.

Jocelyn gyorsan közbevágott. - De nem hibáztathatja magát, Anthony. Ezt nem szabad! Azután semmi esetre sem, hogy reggel idetelefonált, és azt mondták magának, hogy Rory bácsi biztonságban van az ágyában!

Anthony futólag, de cseppet sem boldogan rámosoly­gott. - Igazán nagyon kedves, de azt hiszem, hogy ez nem ilyen egyszerű. - A fejét ingatta. - Mindazonál ta l . . . Mondjon meg nekem valamit; Gleneyre nyíltan távozott ma délelőtt?

- Nem - mondta Jocelyn határozottan. - Ez is egyike volt iskolás csínyeinek, szegénykém! Csak a komornyikja tudott róla, és Starker az istállóban. Azok a szegény emberek most borzalmasan érzik magukat - pedig nem tehetnek róla. Ha Rory bácsira rájött ez a hangulat, akkor senki sem tudta visszatartani.

Miközben beszélt, Anthony arcát figyelte; most odalé­pett hozzá, kezét a karjára tette, és lenyomta egy székbe. Majd azt mondta: - Üljön csak le, amíg hozok egy italt -aztán a szoba túlsó felén lévő asztalhoz ment.

A kandalló mellől Raoul hirtelen megszólalt: - Elnézést, hogy beleavatkozom. Van azonban itt egy dolog, ami engem zavar. Ez a - a ház körüli entourage. - Jocelynra nézett, amint az odavitte Anthonynak a poharat. - Itt túl nagy a személyzet; a házon belül és kívül is. Van köztük olyan, aki új?

- Nincs. Mindnyájan már hosszú évek óta itt vannak. -Jocelyn Anthonyra nézett, miközben válaszolt. - Kivéve Starkert, aki csak néhány hete dolgozik itt. De ő is helybéli, mindent tudunk róla.

- Ezzel kár is foglalkoznia, St. Denis. - Anthony nagyot kortyintott italából. - Csak képzelje magát az emberünk helyébe, és máris megérti. Gyilkosságok sorozatán át tör ennek a családnak az élére; így most ez az egyetlen háztartás a vi lágon, amelytől távol /ce//tartania magát. Még Hollywood legjobb álszakállával sem merészkedne be!

Raoul rámeredt; majd elmosolyodott. - Igen - mondta. -Igen, egészen biztosan igaza van. Úgy tűnik, a fejem teljesen el van csavarodva. - Jocelynra pillantott. - Talán túl sok probléma van b e n n e . . .

Valahogy úgy tűnt, hogy Jocelyn nem vette észre ezt a pillantást. Az órájára nézett, és megrémült. - Föl kell mennem Mildred nénihez - mondta Anthonynak. - Nem maradok sokáig. Ha valamire szüksége van, kérem, csön­gessen. Vagy ott a házitelefon az előcsarnokban. - Azzal gyorsan az ajtóhoz ment, és eltűnt.

Mindkét férfi utánanézett; majd Raoul bánatosan azt mondta: - Látja? Még mindig orrolnak rám.

Anthony kihörpintette italát. - Tudja mit, szívesen cse­rélnék magával - mondta, majd a tűzbe meredt.

Raoul együttérzően nézett rá. - Ha még mindig azt hiszi, hogy felelős milord Gleneyre miatt, akkor kezd elmenni az esze! Nemcsak azért, mert hazudtak magának ma reggel a telefonban, hanem még egy dolog lehetséges. Az, hogy ezúttal talán tényleg balesetről van szól. Nagyon nagy

mM\% 27

szerencséjére egy nagyon gonosz embernek. Ez a - a coincidence par excellence!

- Összekapcsolva két jó barát szólását - mondta Anthony - , merde du taureau, barátom! - Felállt! -Gyilkosság ez is, mint a többi. - Letette üres poharát. - Bár a többivel ellentétben, esetleg még jó időben vagyunk ahhoz, hogy be is bizonyítsam.

Elindult az ajtó f e l é . . .

Saltmarche tizenötödik vikomtja teljes sebességgel fordult be a ház sarkánál, majd bevetette magát a felhajtó melletti rododendronbokrok közé, és rezzenéstelen tekintettel f i­gyelte a bejárati ajtót. Csak úgy szakadt rá és a körülötte lévő világra az eső, és ahogy ott guggolt, jeges víz csurgott be sapkája és gallérja közt a nyakába.

Kinyílt az ajtó, és kilépett rajta egy férfi, akit a hátulról jövő fény egy pillanatra megvilágított. A férfi becsukta az ajtót, leszaladt a lépcsőn, majd nyakát az eső miatt behúzva, felöltője zsebébe mélyesztett kézzel átment a csikorgó, kavicsos úton, és elindult az istállók felé.

Saltmarche vikomtja összeszedte a bátorságát, kilépett a bokrok közül, és majdnem összeütközött a férfival.

- Elnézést, uram - mondta. - Nem ön Anthony Gethryn - a nagy Anthony Gethryn?

Anthony lenézett az apró, csöpögő alakra. - A név stimmel - mondta. - A jelzőben azonban nem vagyok biztos. - Kinyújtotta a kezét. - Nyilván Saltmarche-hoz van szerencsém - mondta. Rendkívüli kíváncsiság ébredt benne.

Ujjait egy apró, nedves kéz szorította meg keményen. Aztán a fiú azt mondta: - R e m é l e m . . . remélem, hogy nem tart nagyon szemtelennek, uram - de véletlenül nem az istállók felé tart?

- De i g e n - m o n d t a Anthony, és várt. - Starkerrel akar beszélni, uram? - kérdezte a fiú. -

P a d . . . Padburyről? - Padburyről? - Anthony teljesen tanácstalan volt. - A lóról, amin a nagyapám lovagolt, am iko r . . . ami­

kor . . . - A gyermeki hang gyanakvón elbizonytalanodott. - Hát persze - vágta rá gyorsan Anthony. - Úgy van.

Miért érdekli? - Mert Starker - mondta a fiú - még nincs túl régen itt.

Még nem ismeri elég jól Padburyt. Úgy nem, ahogy az öreg Hawkins ismerte; de még úgy se, ahogy én. - Tétovázott, majd nyelt egy nagyot. - Nem tudom - nem tudom, mennyire ismeri a lovakat, uram - de Padbury még soha nem lépett félre. Az nála egyszerűen lehetetlen volt, hogy megijedjen, megbokrosodjon vagy akár csak megcsúsz-szon! A . . . a nagyapám mindig azt mondogatta, hogy ha a kormányban mindenkinek csak félannyi esze volna, mint Padburynek, akkor Anglia talán még mindig a legnagyobb hatalom! És azt is sokszor mondta, ha ledobnának mö­götte egy hidrogénbombát, akkor Padbury mindössze annyit tenne, hogy becsukja a szemét, hogy ne lássa a villanást, majd elszökkenne a legközelebbi fedezékhez, hogy kikerüljön - mármint a nagyapám - a veszé lybő l . . .

Ekkor úgy tűnt, mintha Lord Saltmarche rádöbbent volna, hogy túl sokat beszél és túlontúl gyorsan. Mély lélegzetet vett, keményen összeszedte magát, és újból megpróbálta. Azt mondta:

- Nem hiszem, hogy Padbury bármit is tett volna. Szerintem valami, v a g y . . . vagy valaki előidézte ezt az esés t ! . . . Azt hiszem, nem magyarázok valami értelme­sen . . .

- Ó, dehogyisnem - mondta Anthony. - Tehát Padbury egy olyan ló volt, amire az ember azt mondja, hogy egy „életbiztosítással is felér"; amolyan százszázalékig meg­bízható l ó . . .

Saltmarche vikomtja megkönnyebbülten felsóhajtott,

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o. • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

hogy egy igazi lovassal áll szemben. - Igen! így vari Pontosan így!

- Ezek szerint - mondta Anthony óvatosan megváló-gatva szavait - , ön úgy érzi, hogy nagyatyja halála nem véletlen, szándékosan okozták?

Lord Saltmarche ismét mély lélegzetet vett; ezzel gyorsan elnyomta hangjának remegését. - így van, uram - mondta Lord Saltmarche. - Pontosan így!

- És említette ezt már másnak is? - Nem, u r a m . . . Úgy gondoltam, nem lett volna taná­

csos. Különösen azután nem, hogy véletlenül hallottam amint Jocelyn - úgy értem, Mrs. Messenger - , szóvaj véletlenül hallottam, amint telefonon beszélt valakivelg Scotland Yardról. Kétszer vagy háromszor is mondta az ön nevét; és aztán ön megjelent itt, miközben még beszólta t e le fonon . . . - Ekkor Lord Saltmarche kellemes arcát a bűntudat pírja öntötte el. - A z t á n . . . aztán - szóval, uram, úgy gondoltam, jobb ha beszélek önnel, mielőtt felkeresi S tarker t . . .

- És ezt nagyon helyesen tette - mondta Anthony. -Nagyon is. - Lemosolygott a rá felnéző arcra. - És arra kérem, hogy továbbra se mondjon senkinek semmit. -Mélyen a fiú szemébe nézett. - Addig, amíg nem tudunk biztosat. Addig, amíg én nem mondom azt, hogy lehet.-Elhallgatott, hogy szavai megfoganjanak. - Érti?

- Értettem, uram! - Jól van! - mondta Anthony. - Most pedig lenne még

egy dolog, amiben segíthetne, ha elmondaná nekem, hogy jutok el ahhoz a kőfe j tőhöz. . .

- Nem kőfejtő az, uram. Csak egy régi kavicsbánya, nem használja már s e n k i . . .

- Akkor ahhoz a kavicsbányához. Hogy jutok oda kocsival?

- Könnyen, uram. - A fiú vi lágosan és szabatosan útbaigazította.

- Köszönöm - mondta Anthony. - Minden világos. A ház felé fordult. - Menjünk vissza, jó?

Lord Saltmarche bátran mellé szegődött, majd így szólt: - D e . . . de előbb nem Starkerhez akart menni, uram? I

- Már nem szükséges. - Anthony a fejét rázta. -Megspórolta nekem ezt az u ta t . . .

Visszaértek a házhoz, felszaladtak a lépcsőn, és e pillanat múlva már csöpögve bent is voltak az ajtó mögc Lord Saltmarche levette sapkáját és kabátját, Anthony azonban nem tette. Helyette lenézett a fiúra, és azt mondta neki: - Megtenne még néhány dolgot nekem?

- Ha tudom, uram. - A tágra nyílt, nyugodt szempár ismét felnézett rá.

- Az első könnyű - mondta Anthony. - Ássa elő nekem Raoul St. Denis-t a fegyverszobából, és mondja meg, hog) beszélni szeretnék vele. - Kis szünetet tartott. - A másod! önnel kapcsolatos, barátom. Nem szeretném, ha most bármit is kérdezne; de adja szavát, hogy ma este töbl nem megy ki a házból.

- Rendben, uram. - A fiú, aki még mindig felnézett rá, rendkívüli módon emlékeztette Anthonyt a saját fiára

Fél hét volt, amikor Glidden nyomozó felügyelő, a mec_ shire-i rendőrségtől, megállt a deymingi rendőrállom! lépcsőjén és nekikészült, hogy átrohanjon az út túlolds ra, a Vörös Oroszlánba egy gyors vacsorára. Utálkoz nézett a fekete úton pattogó esőre, majd a szemébe lu kalapját, és épp börberikabátjának gallérját gombol! amikor egy hatalmas, alacsony fekvésű Voisin állt fröcskölve az állomás előtt.

Két ázott és sáros férfi mászott ki belőle, és áttocsoc a járdán. Az első, aki magas volt és szikár, így szólt hoz - Ha jól sejtem, ön Glidden felügyelő. A nevem Gethr Majd óriás társa felé intett. - A barátom, M. St. Denis.

Glidden hátravitte őket egy kis irodába; Anthony thryn itt minden kétséget kizáróan azonosította magát,

28 umn r

a hatalmas francia a pislákoló tűz mellé állt, és csöndesen aőzölgött.

Anthony azt mondta: - Epp most jövünk abból a kavics­bányából. Megnéztük Lord Gleneyre lovának tetemét.

_ Igen, uram? - Glidden hangja f inoman kérdő volt. - Egyenesen idejöttem, hogy megnyugtassam önt, fel-

üqyelő. - Anthony letelepedett a csupasz íróasztal sarká­ra. - Volt egy olyan érzésem, hogy maguk esetleg azt hiszik, hogy a gyilkosság ötlete csupán Sir Egbert Lucas valamiféle mákonyos álomképe. Ezért hoztam önnek néhány nagyon is valószínű bizonyítékot.

- Bizonyítékot, uram? - Az egykedvű bugris arckifeje­zés mögött, amelyet évek hosszú során át tökéletesített, Glidden éberen figyelt.

Anthony szétnyitotta átázott, sárfoltos kabátját. Végigta­pogatta a zsebeit, majd elővett egy apró, fehér borítékot, és azt mondta: - Itt van, ebben - és elhallgatott. - Mielőtt azonban megmutatnám önnek, felügyelő úr, áruljon el nekem valamit: eddig a pillanatig személy szerint azt hitte-e, vagy sem, hogy a zuhanást az okozta, hogy a ló megrémült a sportkocsi puffogásától?

Glidden megengedett magának egy mosolyt. Majd óva­tosan azt mondta: - Nos uram, el kell ismernie, hogy ez valószínűnek tűnik.

Anthony kinyitotta a borítékot, és az íróasztal fölött kirázott belőle két kemény, kristályos szemcsét a fakó mappára. Majd azt mondta:

- Ezekhez mit szól? - Aztán várt. Glidden ránézett, majd óvatosan megérintette az ujjá­

val. Úgy nézett ki, mintha eredetileg gyöngyfehér lett volna a színe, de azóta elkoszolódott, nemcsak szennyeződés­től, hanem valami rózsaszínes anyagtól is. Minden eddigi­nél óvatosabban azt mondta: - Valamiféle kristály?

- Igen. - Anthony visszasöpörte őket a borítékba, amit aztán leragasztott. - Az bizony! - Elvett egy ceruzát az íróasztalról, és ráírt valamit a borítékra. Majd azt mondta: -Kősókristályok, felügyelő úr. Egy szép, öreg, már kiszol­gált vadászló felhámjából emeltem ki, amely ló a Padbury névre hallgatott és tulajdonosának, Lord Gleneyre-nek a kedvenc hátasa volt. - Áttolta a borítékot az asztalon. - A felhámból vettem ki, felügyelő úr, közvetlenül a farok fölötti részről. Többet is találtam, de azok a szemcsék már szinte teljesen feloldódtak. Ahol mélyebbre fúródtak, ott a test melegétől elolvadtak, még mielőtt a vér kihűlt. Annak tanúja, hogy ezt a kettőt hol találtam, M. St. Denis. - A borítékra mutatott. - Mivel ez egy medeshire-i ügy, jó lenne, ha ezt iktatná. De megkérném, ha tud követni, hogy szép csöndesen, minden felhajtás nélkül.

Glidden elgondolkodva ráncolta a homlokát. - Kősó? -Teljesen tanácstalan volt, és ez látszott is rajta. Bár most a vidéki rendőri erők fénylő csillaga, származását tekintve azonban tősgyökeres londoni volt.

- Ez egy régi farmerfogás, Glidden - mondta Anthony. - Arra szolgált, hogy elvegyék a kölykök kedvét a gyü­mölcslopástól. Lövedék helyett kősót lőnek ki a puskából. Ez viszonylag ártalmatlan, de rendkívül fájdalmas.

- Akkor mégis az a sportkocsi volt! - Glidden arcán a döbbenet redőit most másfajta redők váltották fel.

- Igen. A kocsi puffogása leplezte a lövést. - Anthony csatlakozott Raoulhoz, hogy megmelegedjék a nyomorú­ságos kis kandalló mellett. - Egy lövés - tette még hozzá lelkesen - , amely egy olyan embertől származik, aki fáradságot nem ismerve, méghozzá mostanában, alapo­san kiderített mindent Gleneyre szokásairól.

Glidden öklével a tenyerébe csapott. - Bronson! -mondta. - D. Bronson Vancouverből. - Sokkal izgatot-tabbnak látszott, mint amennyit önkontrollja máskor meg­engedett. - Tudja, uram, a Yardról azt kérték tőlünk, hogy nézzünk utána minden idegennek, aki mostanság a kör­nyéken tartózkodott. Nos, csak egyet találtunk, aki egy héttel ezelőtt ment el. De összeszedtem róla mindent.

• o • o • o • o. • o • o • o • o • o • o • 5 • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • • o

Félórája beszéltem a Yarddal, és az időpontokkal együtt mindezt továbbítottam Pike főfelügyelőnek. Úgyhogy most gyorsan összefoglalom önnek is. Ez az ember a Gleneyre Armsban szállt meg, két hete, szerdán este érkezett, és múlt hétfőn távozott. Eredetileg az azt megelőző vasár­napra foglalt magának szobát telefonon, a birminghami Gainsborough Hotelből. De aztán ismét telefonált London­ból, hogy üzleti ügyei miatt meg kellett változtatnia a programját és csak szerdán érkezik.

Ezen a ponton Glidden felügyelő hirtelen elhallgatott, mert megdöbbentette az a váratlan és meglehetősen durva káromkodás, amely kiváló vendégének, Gethryn tábornoknak a szájából hangzott el. Bizonytalan hangon megkérdezte: - Elnézést, uram, nem értettem egészen pontosan.

- Ne is törődjön vele - mondta Anthony. - Bocsánat. -A káromkodás néhány válogatott átok volt, amely Miss Madeleine Bixby, az Updyke és Wallace Sajtófigyelő Szolgálat munkatársának fejére szállt. Merthogy most már pontosan látta maga előtt az egészet, akár egy ütemtervet. Birminghamben Mr. George-Brougham-Smith-Brown-Jones megalkotta magának a vancouveri D. Bronson alakját, majd elindult Deymingbe, hogy kitervelje a Gleney­re elleni merényletét. Útközben azonban, valamiféle bal­szerencse folytán, nyilván meglátta azt a cikket A könyvek világában Adrián Messenger befejezetlen munkájáról: egy előre nem látott veszély, amit el kell rendezn ie . . . És ha Madeleine Bixby azon a vasárnap délelőttön alapos mun­kát végzett volna, akkor Mr. Smith Brown-Jones szemtől szembe került volna. A. R. Gethrynnel Messenger laká­sán . . . És akkor most Miss Gwendolynne LaDoll és Roderick Simon Fortescue Bruttenholm, Gleneyre márkija még mindketten é lnének . . .

Glidden megint beszélt, és Anthony visszakényszerí-tette gondolatait a jelenbe. - . . . elég jó személyleírásunk van. - Glidden belenézett jegyzetfüzetébe. - Ellenőriztem a birminghami szállodában is. Bronson olyan negyvenes. Középmagas és közepes testalkatú. Nyugodt, inkább egy helyben ülő típus; csoszogva jár. Kopasz; a feje búbján nincs haj. Arcán nincs semmiféle jellegzetes megkülön­böztető jegy: szabályos arcvonások. A szeme színét illetően van egy kis el lentmondás; a világostól a sötétbar­náig. Visszahúzódó típus; kellemes modor. „Gyárosnak" adta ki magát. Sötét, konzervatív öltözék. Hobbija a fényképezés . . .

Még nem fejezte be, de Anthony leállította. - E l nézés t -mondta. - De ha azt hiszi, hogy a Bűnügyi Nyomozó Osztály meg fogja találni Mr. D. Bronsont, akkor ki kell ábrándí tanom. . .

- Miért ne találnák meg, uram? - kérdezte Glidden. -Még a londoni címét is meghagyta, hogy a postáját utánaküldjék. Az is biztos, hogy egy Londonba tartó vonatra szállt fel, amikor elment. Itt vagy egy tucat ember tudja azonosítani. Köztük a lelkész is, aki elég jó barát­ságba keveredett v e l e . . .

- Várjon - mondta Anthony. - Ez nem egy hétköznapi­mezei, amolyan tizenkettő egy tucat gyilkos, felügyelő. Itt a létező legritkább esettel állunk szemben; a tökéletesen lelkiismeretlen, rendkívül leleményes és ragyogóan intelli­gens gyilkossal. Fogadhat velem ötszáz az egyhez és megnyerem, hogy Mr. D. Bronson megszűnt létezni abban a pil lanatban, amint a londoni vonat kihúzott a deymingi állomásról. Talán a kalapját kicserélte, de az a férfi, aki kiszállt a Waterloon, valószínűleg Mr. Bronson ruháját viselte, egyébként egészen másképp nézett ki. Öt évvel fiatalabb a testtartása, a járása, a viselkedése és az arckifejezése is; talán még egy kis vendéghajjal elfedte azt a kopasz fejtetőt i s . . .

Anthony hirtelen elhallgatott. - Az a kopasz fejtető -

mán 29

mondta - , csak most jutott eszembe, lehet, hogy nemso­kára már természetesen is kinő.

- Rendkívül eszes, m i ? - G l i d d e n az á l l á tdö rgö l te . -És gondolom, valami forgalmas hotelben fog megszállni, ahol eddig még sohasem j á r t . . .

- Pontosan. És egy olyan figurát fog kialakítani, amilyet eddig még sohasem használt. Egy figurát, amely először azzal a kényes üggyel foglalkozik, hogy vesz kéz alatt egy nyilvántartásba nem vett puskát; aztán a kellő időben bérel egy kétüléses Astal-Mostynt. - Anthony az órájára nézett. - Amely, valószínűleg már néhány órával azelőtt, hogy Gleneyre-t megtalálták, Londonban volt, a saját garázsá­ban. i Raoul most szóialt meg először. - És most a barátunk

természetesen egy egészen más Blanc-Dubois egy egé­szén más h e l y e n . . .

- Nyilvánvaló - mondta Anthony, aztán ismét Glid-denre nézett. - Nos, felügyelő úr, mi akkor szednénk is a sátorfánkat. Most már tudja, hogy ez nem véletlen halál­eset, nem baleset volt; és átadtam önnek a potenciális bizonyítékot, hogy iktassa. - Ellépett a kandallótól. -Bizonyítékot - mondta - , amit nem szabad - ismétlem, nem szabad - szellőztetni. Semmilyen körülmények kö­zött, felügyelő!

Glidden bólintott. - Tudom, uram. - Előjött íróasztala mögül. - Sir Egbert Lucas ezt nyomatékosan a rendőrfő­nöktudomására hozta. Nagyon nyomatékosan.

- Jó. - Anthony hosszasan a nyomozóra nézett, és elégedett volt azzal, amit látott. - Meglehet, hogy szeretné tudni az o k á t - m o n d t a - , ezért elmagyarázom. Legalábbis egy bizonyos pontig. Hacsak és amíg nem kapunk, Glid­den, pontos információt Kanadából, addig az egyetlen esélyünk - ismétlem, az egyetlen - , hogy elkapjuk ezt az embert, azon a tényen alapszik, hogy sejtelme sincs arról, hogy a nyomában vagyunk...

Fél tizenegy volt, amikor Saltmarche vikomtja egy pléddel létakarva, észrevétlenül feküdt a nagy, francia kocsi hátsó ülésén, miközben az kihajtott a parkból. Mellette a földön, kissé ámulva, de rendkívül jó magaviselettel feküdt staf-ford terrierje, Firbank.

Lord Saltmarche-ot egymásnak ellentmondó érzések kerítették hatalmukba: egy tompa fájdalom a gyomrában, amit azóta érzett, amióta először rádöbbent, hogy többé nem látja viszont a nagyapját és egy bizsergető, mindenét elöntő izgalom. Őt most itt kicsempészik - és lecsempé­szik!- Londonba, az éjszaka kellős közepén! Egy klassz, kontinentális autóban, amit az ő klassz, szenzációs, új barátja, Raoul St. Denis vezet! Raoul St. Denis, az atlanti-óceáni repülőszerencsétlenség hőse! Raoul St. Denis, aki valami félelmetesen nagy fej volt a francia ellenállásban! Raoul St. Denis, aki sokkal nagyobb és aokkal erősebb, mint a tornatanár az iskolában!

Sőt, mi több - gondolta Lord Saltmarche - , most olyan embereknél fog lakni (Cameron a nevük), akiket még soha életében nem látott. Ez pedig nagyon érdekes lesz, mivel biztosan nagyon jó fejek, hiszen Jocelyn azt mondta. -Meg aztán különben is Jocelyn is ott lesz vele, így aztán minden még jobb l esz ! . . .

Mindent összevetve, megállapíthatjuk, hogy ez az élve­zetes izgalom, ami úrrá lett Lord Saltmarche-on, átmeneti­leg elnyomta a fájdalmat. Ami azt illeti, csupán két szép­séghibája volt ennek az izgalmas kalandnak. Az egyik az a fura mód, ahogy régi barátja, Jocelyn viselkedik új barátjá­val, Raoullal; egyszerre amolyan barátságos is meg nem is; meg aztán túl sokat mosolyog, ami nem tűnik igazi mosolynak. A másik pedig az a mese, amit beadtak neki, hogy miért kell őt így kicsempészni. Állítólag az újságírók miatt, de egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ez igaz és nemcsak bolondítják v e l e . . .

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • 0 • o • o •

• o • o • o • o • 0 • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • 0 • 0 • 0 • o • 0 • 0 • 0

Egyszer csak egy kéz emelte le arcáról a plédet, Jocelynt látta, amint az első ülésről hátrahajolva lenéz rá

- Most már minden rendben, cimbora - mondta celyn. - Felülhetsz.

Á fiú rávigyorgott, és lecsúsztatta lábát a földre, Firbe pedig felugrott mellé az ü lés re . . .

Tizenegykor Anthony még mindig Deyming Abbeybef volt. Ahogy néhány nap múlva írta feleségének egy leve ben, szerelmes lett. „És nem valamiféle egyszerű polgá ba" - írta. „Közlöm veled, egy márkinébe!"

A márkiné küldetett érte másfél órával azután, hog Raoullal visszatértek Gliddentől; ekkorra már megfürdöl evett és meglehetős kényelembe helyezte magát kölcsöj kapott ruháiban. Magára hagyta Raoult és Dereket, hc egy biliárdparti mellett tovább mélyítsék barátságuk majd felvezették egy csinos társalgóba, ahol Jocely bemutatta egy hatalmas fotelben ülő, szürke ruhás, hófe­hér hajú, minden tekintetben kifogástalan, aprócska hölgy, nek, aki olyan őszinte, nyílt melegséggel üdvözölte, hogy Anthony szíve belesajdult.

így szólt hozzá: - Jocelyn figyelmeztetett, hogy ne szólítsam „tábornoknak", Mr. Gethryn. Ezért nem is fogom. Már csak azért sem, mert épp egy szívességet szeretnék kérni ö n t ő l . . .

Azzal rámosolygott. Ez a mosoly aztán teljessé tette Anthony meghódítását.

- Azt akarom, hogy mindent elmondjon nekem 4 mondta a márkiné. - Jocelyn azt mondja, hogy ő képtelen vállalni ezt a felelősséget; remélem, ön meg tesz i . . .

Ezután egy pillanatra elfordította a fejét, és a tűzbe nézett, miközben a fény lágyan csillogott fehér haján és varázsosan szikrázott egy tökéletes kis ékszer tökéletes kis fülében.

- Elég régóta élek már - mondta. - Ám eddig még soha, senki nem hitte rólam azt, hogy bolond vagyok. Sok jelből - Jocelyn viselkedéséből, M. St. Denis jelenlétéből és az ön megérkezéséből - , úgy értem, tudom, hogy Rory halála nem véletlen baleset volt. - Fejét visszafordítva ismét Anthonyra nézett. A szeme ragyogott, talán részben a visszafojtott könnyektől, de bizonyosan attól az eleven, furcsamód fiatalos élettől is, ami tekintetében megbújt.

- Semmi szükség rá, hogy megpróbálja enyhíteni af csapást - mondta. - Nem vagyok én már egy ötvenéves gyerek. Tudom, hogy hamarosan ismét vele leszek. M Megint elmosolyodott. - Tehát kérem, mondja meg nekem - i g a z a m van?

Anthony nagy levegőt vett. - Igen - mondta. - Szándékosan megölték? Meggyilkolták? - Igen - mondta újból Anthony. így kezdődött - és az elkövetkezendő óra igen zsúfolt

volt. Először Anthony vázolta neki az egész történetet; nyíltan felvetették és megbeszélték Derek fenyegetettsé­gének kérdését; Jocelynnak jutott eszébe és nyomban meg is valósította azt az említésre méltó ötletet, hogy Cameronéktól kérjenek segítséget.

És most, midőn a fiú és kísérője már félúton voltak London és Cameronék hampsteadi háza felé, Anthony és vendéglátó háziasszonya még mindig beszé lget tek . . .

- . . . hát akkor - mondta Lady Gleneyre szigorúan J többé nem akarom hallani ezt a badarságot, hogy ön a felelős. Ebből elég volt! Honnan tudhatta volna, hogy az ó korában az én Rorymra, Isten nyugosztalja, még mindig gyakorta rátört a serdülőkori, erőszakos önfejűsködés! Ön megtett mindent, amit tudott és meg kellett tennie.

Anthony a fotel mellett állt, és az asszony feléje nyújtotta egyik kezét. Anthony megfogta és szó nélkül a szájához emelte, mire egy mosoly volt a jutalma.

Majd a mosoly elhalványult, és Lady Gleneyre váratla­nul azt mondta: - Mennyit tud a Bruttenholmokról?

- Sajnos nem eleget - mondta Anthony. - Egy általá-

30 UAMcVs

nos benyomás a család kiemelkedő történetéről; meg az a deduktív tudás, miszerint Derek halála esetén az ön sógorának, Arthur Bruttenholmnak egyenes ági férfi le¬s Zármazott jára szállna a márkiság. Ez nyilván így van? -Óvatosan kérdéssé alakította az állítást.

_ Hát persze hogy így! - Az élénk, ragyogó szempár döbbenten mered rá. - Rory volt a legidősebb a négy fivér közül. Arthur volt a legfiatalabb. Valami szörnyű bajba heveredett, valamikor a kilencvenes években, és szeren­cséjére még sikerült idejében kijutnia Angliából, hogy elkerülje a börtönt. A család úgy tudja, hogy Kanadába ment; ám ettől eltekintve - kivéve néhány suttogó szóbe­szédet, amit meg se akartak hallani - , azóta semmit sem tudunk róla. A másik két fiú - Maurice és Evelyn - elestek az első háborúban, mindketten 1916-ban haltak meg. És egyiknek sem volt fia.

Töprengve elhallgatott, Anthony pedig csöndben ma­radt, és leült vele szemben egy székre. Lady Gleneyre így folytatta:

- Ha igaza van, hogy ez a rettenetes ember Arthur fia vagy unokája, akkor ez nyilván abból a furcsa jel lemhibá­ból ered, amely mindig jelen volt a Bruttenholm-vérben. Manapság gondolom úgy mondanák, hogy ez a hormo­noknak, a géneknek, vagy valami ehhez hasonló, újonnan kiötlött dolognak köszönhető; de én csak azt mondom, hogy a vérükben volt, végső soron a többi is mind ezt jelenti. Ha végignézi a család történetét, akkor azt látja, hogy a Bruttenholmok mindig nagyon szaporák voltak, különösen sok fiú született; és azt is látni fogja, hogy minden generációban jó néhány kedves, boldog és sze­rető átlagember született, és csupán egyetlen kiemelkedő, ragyogó e l m e . . . A baj csak az, hogy ezek a ragyogó kivételek ugyanakkor mind aljasak és elvetemültek voltak. Mind, kivétel nélkül! És nekem úgy tűnik, hogy ez a . . . ez a tendencia, azt hiszem, manapság így mond ják -va lahogy elért most valamiféle tetőpontra; valamiféle szörnyeteget produkált. . .

Felsóhajtott, és hallgatásba mélyedt. Anthony pedig felállt, és így szólt: - Azt hiszem, hogy elfáradt már, és ez az én hibám. Talán le kellene feküdnie.

Az idős hölgy rendkívül egyenes háttal ült, és felnézett Anthonyra. Olyan aprócska volt abban a hatalmas fotel­ben. - Ha fáradt vagyok, akkor az csakis az én dolgom. -Kinyúlt, és a mellette lévő asztalról felemelte üres poharát. - Azt hiszem, most nagyon rossz leszek, és iszom még egy konyakot.

Nem lehetett ellenállni neki. Anthony elvette a poharat, megtöltötte, és visszaadta neki.

- Köszönöm - mondta és belekortyintott. Aztán azt mondta: - Csak azt nem értem, hogyan tudta ez az ember egymaga véghezvinni ezeket a szörnyűségeket. Megle­het, hogy egy kis buta vénasszony vagyok, de egyfolytá­ban ezen töp rengek . . .

Anthony rámosolygott. - Nem ön az egyetlen - mondta. - Nem kisebb személyt, mint Sir Egbert Lucast is ugyanez a kérdés nyugtalanította. - Felállt, és miközben folytatta, járkálni kezdett a kandalló előtt. - Tudja, van három fontos tényező, amely nemcsak lehetővé tette, de viszonylag egyszerűvé is, hogy véghezvigye azt, amit véghezvitt; és mindezt egymaga. Az első a jel leme. Tudja, megvan benne szinte minden értékes erény: bátorság és türelem, önbizalom és kitartás és még sok minden. Van azonban egy borzasztó nagy hibája - teljes egészében hiányzik belőle a mások iránti együttérzés - és ebből következik az a_megalomániás ragaszkodása ahhoz, hogy Önmaga a célok c é l j a . . . Más körülmények között tetteit talán még csodálatra méltónak is tartanánk. Például háborús idők­ben valószínűleg kitüntetnék érte!

Hirtelen elhallgatott. - Bocsánat - mondta. - Azt hiszem ez most nem alkalmas idő a fi lozofálgatásokra. Térjünk tehát vissza a tényekhez. A többi tényező, ami a kezére

• o • o • o • o • o • 0 • o • 0 • o • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 • 0 •

játszott, az a két, együtt járó örök igazság, az Idő és a Pénz. Miután már öt évet szánt arra, hogy végrehajtsa döbbenetes tervét, így az elsővel nyilvánvalóan rendelke­zik. Ami azt jelenti, ipso facto, hogy van neki elegendő a másodikból is. Na már most, az Idő és a Pénz lehetővé teszi számára, hogy fordított sorrendben dolgozzék és eltávolítsa a jövő veszélyforrásait még azelőtt, hogy azok bármit is veszélyeztethetnének. Ez a módszer pedig hozzásegítette egy igazi, pszichopata gyilkos minden előnyéhez a hátrányok nélkül. Merthogy negyvennyolc órával ezelőttig az indítékáról mit sem tud tunk . . .

- Ez a helyzet azonban most a visszájára fordult, igaz? - Hallgatójának hófehér feje egy kissé félrebillent, amint felnézett rá. - Úgy értem, most ön jutott előnyhöz. Ön ismeri az indítékát és a személyét; ő azonban nem tudja, hogy ön ezt ismeri! _ Anthony tisztelettel nézett rá. - Pontosan - mondta. -Örülök, hogy ilyen gyorsan rájött. - Különben ez az egész kalandos ügy Derekkel nyugtalaníthatná.

- Nem hiszem - nézett komoly tekintettel Anthonyra. -Addig nem, amíg a dolgokat ön irányítja.

- Ez volt - mondta Anthony egy pillanatnyi hallgatás után - életem legkedvesebb és talán legkevésbé kiérde­melt bókja. - Elhallgatott. - Nem is tudom, hogy mit mondjak; ezért inkább nem mondok semmit. Inkább visz-szatérek eredeti kérdésének lényegére: Fizikailag hogy volt képes George-Brougham-Smith-Brown-Jones vég­hezvinni ezeket a „balesetnek" tűnő gy i lkosságokat . . . Először is kezdjük azzal, hogy félretesszük azokat a „baleseteket", ahol valamiféle jármű, teherautó, gépkocsi, motorbicikli vagy egy kerékpár mechanikai meghibáso­dása vagy zavara okozta a halált. Vegyük egyszerűen adottnak, hogy emberünk, miután rendelkezett Idővel, Pénzzel plusz nyilvánvalóan jó érzéke van a gépekhez, így nyugodtan elrendezhette mindazt, ami történt. Egyetért ezzel?

- Hát persze. Különösen azért, mert volt Ideje és Pénze, így bármikor újra próbálkozhatott, ha valami nem sikerült.

- Pontosan! - Anthony percről percre egyre jobban el volt bűvölve. - Akkor vegyük az ezektől eltérő gyilkosságo­kat. Itt van például Francis Pomfret, aki vízbe fúlt, amikor vitorlását, amelyen állítólag egyedül volt, felborította egy heves széllökés: mondanom se kell, hogy Smith Brown-Jonesnak itt százféle lehetősége volt. Csupán egyetlen lehetőséget körvonalaznék: ő maga valamiféle kisebb hajóval van (valószínűleg egy motorcsónakkal) és a meg­felelő pillanatban úgy tesz, mintha bajban lenne. Mire a gyanútlan Pomfret a segítségére siet, felveszi a fedélzeté­re, és az életével f i ze t . . .

Anthony ismét azon kapta magát, hogy járkál, megállt, és visszament a kandallóhoz. - Aztán itt van az állatorvos, Róbert Moreton - mondta. - Moreton „leesett" egy kis vasúti állomás sínéi felett a gyaloghídról. Hajnali három­kor. Itt egyszerű lesben állásról van szó: vár, leüti és lelöki. Ugyanez várt egy kiakadt liftajtóval dr. Devittre. Vártak rá, leütötték, lelökték, és a szerencsétlen máris ott volt az akna mélyén.

Felötlött benne, hogy esetleg túl gyorsan halad, ezért szünetet tartott. Miközben rágyújtott egy cigarettára, fi­gyelte hallgatóját, és azt látta, hogy az idős hölgy szeme éppúgy ragyog, mint eddig, és nyilvánvalóan mindent, tökéletesen megértett. Ezután Anthony azt mondta: - Azt hiszem, jobb, ha most már rátérünk arra a két, tömeges gyilkossággal járó szörnyűségre; a highlandi vasúti sze­rencsétlenségre meg a repülőre az óceán fö lö t t . . . Ami a skót vonatot illeti, úgy értesültem, hogy ahhoz egyórányi csákányozás az utolsó hegyoldali kanyar egyik talpfája alatt bőven elég.volt. Egyórányi munka, amire persze soha nem lehet rájönni, mert amikor a vonat kisiklott, a pályatest egy egész darabja kiszakadt.

mmh 31

Látta, hogy a szürke ruhás váll megremeg, és gyorsan továbbment, mert attól félt, hátha megkérdezi, hogyan lehetett a gyilkos olyan biztos az áldozatában. Azt mondta:

- így .most eljutottunk a repülőhöz. Ez sem jelentett nagy problémát a mi ragyogó megalomániásunknak. Mindössze annyit kellett tennie, hogy valahogy bejuttatott egy időzített bombát a poggyásztérbe. Hogy hogyan, arra, higgye el, én is tudok vagy tízféle módot. Például úgy egy héttel korábban kivesz egy szobát valamelyik hotelben -mondjuk az Alsace-ben - , amely zömében jövő-menő amerikaiakat lát el. Könnyedén megtudja, hogy ki utazik majd ugyanazon a gépen, amelyen Adrián Messenger, és megismerkedik ezzel a személlyel vagy személyekkel; olyan viszonyba kerül vele, hogy szobájukban keresik fel egymást; aztán a megfelelő időben a) kicseréli a bőröndjét egy időközben beszerzett másolattal; vagy b) sikerül neki annyi ideig magára maradnia az ismerős bőröndjével, ami alatt elhelyezheti gyilkos csomag já t . . .

Megint észrevette, hogy az idős hölgy megborzongott. Cigarettáját a tűzbe hajította, és még egyszer leült. - És ez minden - mondta. - Azt hiszem, egyetért velem, hogy ennyi elég.

- Ami a múltat illeti, több is, mint elég - mondta Lady Gleneyre. - De még mindig itt van nekünk a jövő. Ami Derekre vonatkozik, igaz?

Anthony most először látott félelmet a tekintetében. Azon kapta magát, hogy felállt és lenéz rá, valahogy szeretné megvigasztalni. Lady Gleneyre a kezét nyújtotta felé, és ő két kezébe fogta. Majd rámosolygott.

- Én tudok egy ennél sokkal derűsebb vonatkozást is -mondta Anthony. - Úgy hívják, hogy Seymour . . .

Beszélt neki Seymourról; elmondta, hogy kicsoda, mi­csoda és hogy hol van. Majd azt mondta:

- Tehát gondoljon Seymourra. Összpontosítson rá; és imádkozzon, hogy azzal térjen meg Kanadából, amire szükségünk van. Nevezetesen elegendő információval ahhoz, hogy megszőjük hálónkat; egy hálót Mr. George-Brougham-Smith-Brown-Jones s z á m á r a . . .

Ám amikor Seymour hat nappal később megérkezett, Anthonynak egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy lássa, nem segített se az összpontosítás, se az ima.

A megbeszélés a Scotland Yardon volt; Lucas szobájá­ban, ahol jelen volt még Lucas és George Firth is. Seymour fáradt volt, és levert. Ám képzéséhez híven, most is világosan és tömören jelentett.

Járt Ottawában, ahol a Duke of Athlone könnyűgyalog­ság parancsnoksága v a n . . . Járt Reginában, ahol George Brougham, közvetlenül azután, hogy leszerelt a katona­ságtól, eladta azt a hatalmas mezőgazdasági birtokot, amit a háború alatt elhunyt édesapja, Will iam Brougham után ö rökö l t . . . aztán járt Montrealban is, ahol George Brougham (nyilvánvalóan francia kanadai édesanyjának kívánságára) tanu l t . . . És végül elment Winnipegbe is, ahol bizonyítékot talált arra, hogy George Brougham valóban Arthur Brougham, született Bruttenholm unoká­j a . . .

De mindezek ellenére, amit eredményként felmutatha­tott, az csupán a következő volt:

1. Egy, akit-illet nyilatkozat a Duke os Athlone könnyű gyalogság adjutánsától, amelyben az áll, hogy George Brougham őrmester a brit haderőnél szolgált Indiában; Burmában Dalton tábornok különleges alakulatában telje­sített szolgálatot. Eredetileg eltűntnek nyilvánították azzal, hogy „Eltűnt - feltehetőleg elesett". Brougham őrmester azonban csupán súlyosan megsebesült és barátságos burmaiak ápolták; az ellenségeskedések megszűnte után sikerül eljutnia Rangoonba. A konzuli szolgálaton keresz­tül visszajutott Kanadába, ahol jelentkezett ezredénél és végül jelen nyilatkozat keltét hat évvel megelőzően lesze­relt.

• o • • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • 5 • o • o • o • o

2. Brougham őrmester leszerelési papírjainak másolat 3. George Brougham születési bizonyítványának más

lata. 4. George Brougham tulajdonára vonatkozó adásv'

szerződések fotókópiái. 5. Egy affidavit és az adóigazolások másolatai a regi.

banktól, amelyen keresztül George Brougham elad" ügyleteit intézte. Az affidavit tanúsága szerint az ad kifizetése után George Brougham a fennmaradó 970 dollár nettó egyenleget készpénzre és bemutatóra sz' kötvényre váltotta.

6. Három megsárgult és alig kivehető fénykép Geor Broughamról, körülbelül 5, 7 és 12 éves korából.

Anthony, együttérzően nézett Thomas Gainsford Se mourra. - És ezenkívül semmi más? - kérdezte.

- A világon semmi, uram - mondta Seymour. - Hacs~ nem számítjuk ide azt a még hasznavehetetlenebb inf-mációt, ami megerősíti azt, amit már amúgy is tudun Reginában hallottam egy lánytól, aki ismerte Broughanri* t izenéves korában. Azt mondta, hogy ha bármiért fé.liJ

gatta magát, akkor a jobb szeme mellett mindig rángat dzott egy izom.

- Hümm - mondta Anthony. - Akárcsak a mi névtele highlandi szamaritánusunknak. - A fejét ingatta. -igaza van, nem sokra megyünk vele. Aligha vonultathatja itt fel az Egyesült Királyság huszonegy-néhány mii* férfilakóját, hogy felizgassuk és megnézzük, kinek v* közülük arcrángása.

Lucas Seymourra nézett. - Mi van az útlevéllel? - Az égvilágon semmi, uram. George Brougham név

sohasem állítottak ki útlevelet. Most Firthön volt a sor. - Személyleírás? - kérdezte.

Nyilván összeszedett néhányat. Mit lehet leszűrni belőlük? - Egy hasznavehetetlen átlagot, uram - vont váll

fáradtan Seymour. - Annyira különböztek egymást ' hogy ami leszűrhető belőle, az használhatatlan.

Anthony arcán gyászos mosoly jelent meg. - Gondoló a megszólalásig hű képe ez bármelyik Smith Brow J

Jonesnak. Ezután mindnyájan hallgattak, a csendet végül

Egbert Lucas törte meg. Felsóhajtott és azt mondta: Akkor most hol állunk? Megmondaná nekem valaki? Vag ez túl nagy kérés?

Firth a mennyezetet nézte; Seymour a szőnyege* Anthony pedig megszólalt: - Nekem nem. Ahogy mana^ ság Amerikában mondanák, „a béka feneke alatt". Angol san-kátyúban. Avagy a fiatalság számára egyszerűbben ott, ahol elkezdtük, Lucas; itt állunk és azon töprengünk hogy melyik eső után és melyik köpönyeget vegyük fe l . . 1

- Az Isten szerelmére! - kiáltott fel Lucas fanyar ábrá| zattal. - Csak a rendőrség funkciója előadást ne. Könyör­göm!

Firth kényelmetlenül fészkelődött székén. - Tudo mennyire fontos, hogy ne verjük nagydobra - mondta. De gondolják, hogy elég ember v igyáz arra a hampstea házra?

Vége következik 32 m&rh

PHILIP MacDONALD

ADRIÁN M E S S E N G E R NÉVSORA Somló Ágnes fordítása © 1959 by Ph i l ip M a c D o n a l d

$>K*<>*<>*<><k>*o*o*<><k>«k>*<^

Lucas válaszolt: - Pillanatnyilag igen. Inkább csak jelképesen vannak ott. Hogy elismerjük Gethryn teljesít­ményét, az a mód, ahogy a fiút ide juttatta, szinte lehetet­lenné teszi Brougham számára, hogy megtudja, hol van . . . És a fiúval amúgy sem fog most próbálkozni. Túl közel van a nagyapa halála.

Anthony felállt. - Ez mind nagyon szép - mondta Lucasnak. - De azért jobb, ha a fejedben vastagon aláhúzod azt, hogy pillanatnyilag. - Ahhoz a székhez ment, ahol kalapját és kabátját hagyta, felvette, és elindult az ajtó felé.

A küszöbről még visszafordult. - Amit nem szabad elfelejtenünk - mondta - , az az, hogy a barátunk, Smith Brown-Jones éppoly szabadon van, mint eddig. Ami más szóval azt jelenti, szabad, mint a madár!

Kinyitotta az ajtót. - És ez nem valami megnyugtató -Mondta, azzal elment.

KILENCEDIK FEJEZET Hampstead Heath leginkább vidékies részén, a Well ington Lane egy szilfák árnyékolta út, amely egy tölgyesbe

• o • o • ö • o • o • o •

• •

• o • o • o • o • o • o • o

torkollik, és mindkét oldalán kellemes házak állnak a maguk úgy negyedhektáros te rü le te in . . .

A Well ington Lane hét Cameronék ideiglenes otthona, és este tizenegykor, a ház öt hálószobájának egyikében, Christopher Derek Bruttenholm, Gleneyre tizenkilencedik márkija aludta egy olyan kellemesen fáradt ifjú ember mély álmát, aki egy kellemesen fárasztó napot töltött el kelle­mes, új barátainak körében. Az ágy mellett, a földön öreg barátja, Firbank, aki szintén aludt, most nyugtalanul meg­mozdult.

A szomszédos szobában Jocelyn Messenger készült lefeküdni. Nagyon fáradt volt, de tudta, hogy még sokáig elkerüli az álom. így hát ott ült hálóingben, és a hamvadó tüzet nézte. A fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok, miközben egyik íztelen cigarettát szívta a másik után és hallgatta a régimódi, gőzfűtéses radiátor kattogását, amelynek életre keltéséhez Cameronék (hál' Istennek!) ragaszkodtak. . .

A kandallópárkányon egy óra ketyegett hangosan, és ez a ketyegés mintha percről percre még jobban összeka­varta volna gondolata i t . . . Természetesen tudta, hogy miért van így összekavarodva. Nem azért, mert olyan sok vad és félelmetes dologról kell gondolkodnia; nem azért,

mm 171

mert úgy tűnt, mintha egy eltúlzott melodráma kellős közepén élne; még csak azért sem, mert egy tizenkét éves fiú, akit úgy szeret, mintha az öccse lenne, veszélyben v a n . . .

Nem ezek az ésszerű és valós érvek adtak rá okot; csupán az, hogy egy férfi elment. Mi több, egy olyan férfi, akiről magában többször is elismételte, hogy többé nem akar vele semmibe se bonyo lódn i . . .

A kandalló melletti kosárban már csak egyetlen hasáb volt. A tűzre tette, rágyújtott egy újabb cigarettára, és azon kapta magát, hogy céltalanul járkál, miközben arra a beszél­getésre gondol, amit Margarettel folytatott, két nappal azután, hogy Derekkel egy hete idejöttek. Ez azon a napon volt, amikor megtudta, hogy Raoul Párizsba megy, mert szerkesztője valami megbeszélésre visszahívta. Addig va­lahogy kimondatlanul azt hitte, hogy Raoul vagy a házban marad, vagy a közelben; hogy mindig kéznél lesz. Nemcsak azért, mert nála jobban senki sem vigyázhatna Derekre, hanem esetleg - csak esetleg - azért is, hogy valamikor megpróbálja meggyőzni őt arról, hogy nemcsak egy újabb skalpként akarja hozzácsapni a gyűjteményéhez.

Ezt mondta Margaretnek, ezt a szót használta, hogy „skalp". Az egész beszélgetésre tisztán emlékezett, itt nem volt semmi kavarodás. Közvetlenül azután történt, hogy Cameronék visszajöttek arról a megbeszélésről, amit ő szervezett meg nekik Anthony Gethrynnel, és a maguk egészen eltérő módján mindketten tele voltak érdeklődéssel és izgalommal. Ám egy kicsit később, amikor John magukra hagyta őket, Margaret hirtelen megkérdezte: - Hol van Beaucaire?

így aztán el kellett mondania, hogy Raoul felhívta azzal, hogy Párizsba megy, mire Margaret azt mondta: - Nem csodálom! - és ezzel kezdődött az egész.

Öt percen belül Margaret kiszedte belőle az egész történetet; azt a történetet, amit azzal fejezett be, hogy nem akar egy újabb skalp lenni.

- Ha arra a felfújt szicíliai szirénre gondolsz, akkor megőrültél! - Margaret gúnyos megvetéssel nézett rá. -Inkább egy tojás, ami nincs megsózva, mint egy férfi, akinek nincs múltja!

- Honnan tudjam, hogy az a nő a múlt? - Nem tudta eldönteni, hogy nevessen, vagy dühöngjön. - Aztán ott van az a ba le r ina . . .

- Egy sajtófotó! - Margaret még gúnyosabb lett. -Lehet, hogy addig még az életben nem találkoztak, és többé nem is fognak. Szerinted mit kéne egy férfinek tennie, amikor nincs veled? Mohamedán fátyollal a képén, kezében egy lepráscsengővel járkáljon?

Jocelyn most felnevetett, ahogy felidézte magában a szavakat, és amilyen hangon azt Margaret mondta. Akkor nem nevetett - de most igen, bár egy kicsit szomorúan.

Hirtelen abbahagyta a nevetést, mert Derek szobájának ajtaja mögül kaparászást és fojtott szűkölést hallott. Oda­ment az ajtóhoz, kinyitotta, és kijött Firbank, a farkát csóválta és bocsánatkérően, de félreérthetetlenül, oldalra billentett fejjel felnézett rá.

Jocelyn felsóhajtott. Benézett a másik szobába, látta, hogy Derek mélyen alszik, és halkan becsukta az ajtót. Firbankre nézett, ismét felsóhajtott, felvette az ágy végéről a köntösét, majd egy pillanat múlva már kinn volt a szobából, és a lépcső felé tartott. Ahogy elhaladt a dolgozószoba előtt, hallotta, hogy John és Margaret be­szélgetnek, és arra gondolt, hogy egy pillanatra bekuk­kant. De Firbank újból felnyüszített, így letett róla, és gyorsan levitte a nappaliba. Kinyitotta a franciaablakot, és a kutya mint a villám kirohant mellette kedvenc bokra felé.

Behúzta az ablakot, és amíg ácsorgott és várakozott, kinézett. Metsző északkeleti szél szaggatta fel a felhőket, és hideg holdfény árasztotta el a kertet, amelyet a hajla­dozó fák és cserjék állandóan változó, koromfekete árny­csíkjai kereszteztek.

• o • o • o •

• o •

• o • o • A • o • o • o •

• o • o • o •

• o •

• • o • o • o • o • •

• o • o • o • o •

• o • o • o • • • A • o • o • A • • o • • • A

• A • o • o • A • • o • o

Dolga végeztével Firbank visszafordult, és nyugodtan kocogott felé, amikor egy hatalmas, hosszú szőrű macska bukkant elő az egyik árnyfoltból; egy macska, mely egyet, len dermesztő pillanat alatt látott és megláttatott, majd a következőben szürke vil lámként száguldott a legközelebbi fal felé. Nyomában Firbank, aki vészjósló némasággal vette ü ldözőbe . . .

- Jaj, ne!- Jocelyn felrántotta az ablakot, és kirohanta gyepre; ahol is a szél úgy hasított belé, mint a borotva, és elsodorta eszeveszett „Firbank - Firbank!' kiáltásait, mi­közben a macska feliszkolt, majd átugrott a jó méteres falon, azzal eltűnt, Firbank pedig esetlenül, de elszántan mászott u t á n a . . .

Már maga is félúton volt a falhoz, amikor rádöbbent az üldözés hiábavalóságára, és megtorpant. Majd azt mond­ta: - A f-fenébe! - és ráeszmélt, hogy vacog a foga, annyira fázik. Nem izgatta magát túlzottan Firbank eltűné­sén - a hét folyamán kétszer is elkódorgott. és mindkét esetben a lehető leggyorsabban és jó állapotban előkerült - , megfordult, és elindult vissza a ház és a meleg fe lé . . .

Alig tett három lépést, amikor szeme sarkából mozgásra lett f igyelmes a ház túlsó sarkánál lévő, hatalmas szilfa alatt. Ismét megtorpant, most a rémülettől, amely szinte megbénította. Csalhatatlan érzékkel, amelyet oly gyakran szül a félelem, tudta, hogy az a mozgás, amit látott, nem egy sodródó ág vagy egy mozduló árnyék volt. Egy férfi mozdulatát látta, amint az a holdfényből belép a fát körülvevő sö té tségbe . . .

Szíve a torkában dobogott, és alig kapott levegőt. Rémülten azon töprengett, vajon hogy sikerűit bejutnia a Scotland Yard embereinek orra előtt, akik mindkét oldalról figyelik a házat; kettő a Marlborough roadi üres garázsból, kettő pedig magán a Wellington Lane-en, éjjeliőrként, egy az utcán lévő álföldmunka mellett. Azon töprengett, vajon meghallanák-e, ha sikítana; és nyomban rájött, hogy ebben a süvöltő szélben, még ha minden erejét beleadná, a kiáltás akkor is e l veszne . . .

Lopva a szilfa felé pillantott, és megpróbálta felmérni a távo lságot . . .

A szilfa és a nappali ablaka között, meg attól a helytől, ahol állt, a nappali ab laká ig . . .

Bárcsak sötét lenne!-gondolta. És akkor sötét lett, amint a nehéz felhők egy foszlánya

eltakarta a holdat. Azon kapta magát, hogy szalad - aztán miközben egyik papucsa elrepült, ő meg botladozni kez­dett és majdnem elesett, új erővel hasított belé a rémület, mert rájött, hogy elkésett. A sötét alak most fenyegetően tornyosult közte és a nappali közö t t . . .

A felhőfoszlány elszáguldott a hold elől, és Jocelyn ismét lá to t t . . .

Mint korábban, azon az estén ott Adrián lakásán, most is a megkönnyebbülés hulláma keveredett benne más érzel­mekkel, melynek eredményeként rettentő düh öntötte e\M

- Maga! - mondta. - Tudhattam volna! Most már sportot űz abból, hogy halálra rémítsen!

Raoul egy nagy lépéssel közelebb ment Jocelynhoz. Aztán azt mondta: - Igazán nagyon sajnálom. Nem állt szándékomban, hogy ilyen eszeveszettül megrémisz-s z e m . . .

- Ettől függetlenül nagyon jól sikerült. - Bár Jocelyn már nem gondolt a hideggel, mégis összehúzta magán a köntösét. - Javasolhatnám talán, hogy a délelőtti órák megfelelőbbek a látogatásra? És ha lehet, a bejáraton át? - A választ meg se várva, elindult befelé.

Raoul azonban az útját állta. Most még nagyobbnak tűnt, mint máskor. így szólt: - Ismétlem, nagyon sajnálom. I A javaslata azonban számomra nem megfelelő.

Jocelyn épp mondani akart valamit; hogy mit, azt már sosem fogja tudni. Raoul még közelebb lépett - és Jocelyn, legnagyobb döbbenetére, már csak azt érezte,.

I 18 BAftgm

a y felemelik a földről, akár egy gyereket. Egy kar fonódott a válla köré, és egy másik a térde alá, mintha a Slva n e m l e n n e t o b b e 9 y z s á k t o l , n á l -

pihegve mondta: - Tegyen le! Raoul a franciaablak felé fordult, és a lábával belökte. -

Myomban, csak egy aprócska pillanat - mondta. - És majd údy ahogy én akarom - és ott, ahol én a k a r o m . . .

Bevitte a szobába, és lábával visszanyomta az ablakot. Az acélos karoknak ez a súly még mindig meg se kottyant...

Emlékezete szerint Jocelyn életeben először erezte magát kicsinek!

Rendkívüli érzés - édes, lehetetlen, szörnyű és múlha­tatlanul i zga tó . . .

Hetvenkét órával később és százhúsz mérföldnyire tör­tént, hogy egy duluthi i l letőségű, John Ducross néven bejelentkezett, amerikai vendég belépett a manchesteri Royal Crest Hotel bárjába.

Mr. Ducross jó kiállású, sportos testalkatú, harmincas férfi volt. Öltözéke is diszkréten sportos, karján egy könnyű felöltő volt, szürke kasanadrágot, fekete sportinget és kockás tweedzakót viselt. A bár nem volt tele, és Mr. Ducross elindult szokásos sarka felé, miközben vidáman odaintett Jocknak, a csaposnak, aki azzal a különleges mosollyal üdvözölte, amit csak kedvenc vendégeinek tartogatott; ezt a besorolást Mr. Ducross meglehetősen rövid idő alatt érte el, hiszen mindössze tíz napja lakott a szállóban.

Mr. Ducross letette felöltőjét az egyik székre, majd levette kalapját, és így láthatóvá vált szabályos formájú feje és rövidre nyírt, meghatározhatatlan, barnás színű, igazi kefefrizurája.

Miután rendelt két nagy whiskyt („a hölgy egy perc múlva itt lesz"), Mr. Ducross letelepedett az egyik bárszékre, és közölte Jockkal, hogy épp most jön a középsúlyú-bajnok­ságról („a legjobb öt menet, amit itt láttam"), majd a másik széken lévő újság után nyúlt, amit nyilván egy korábbi vendég ottfelejtett.

A középső lapnál, a sporthíreknél volt nyitva, és Mr. Ducross szórakozottan átfutotta, mígnem figyelmét felkel­tette egy bekezdés az „Egyenest a lovaktól" című rovat­ban; ez a rovat, úgy tűnik, olyan valaki tollából származott, aki a játékos Archie Stop-watch álnév mögé re j tőzöt t . . .

A GLENEYRE VERSENYISTÁLLÓ: Lord Gleneyre tragi­kus halála óta mindenféle hírek keringenek csodálatos istállója, mind versenylovai, mind vadászlovai jövőjét ille­tően ... Olyat is hallottam, hogy esetleg eladják, de őszin­tén szólva, ennek a pletykának én nem adok hitelt... Ezt a helyzetet csak az tisztázhatja, ha maga Lady Gleneyre nyilatkozik, mivel még „Bobby" Rattingan őrnagy, a ver­senyistálló jól ismert trénere sem rendelkezik információ­val ez ügyben. Mindazonáltal ígéretet tett nekem arra, hogy közli velem a márkiné döntését, amint az özvegy és az ifjú márki karácsony után visszatérnek skóciai, családi birtokukról...

Mr. Ducross másodszor is elolvasta ezt a bekezdést. Aztán, lelkesedését leplezve, félretette az újságot. Fogta a poharát, és egy hajtásra kiitta, miközben csöndes pohár­köszöntőt mondott Mr. Stop-watchnak, aki most egy csa­pásra megmentette őt attól az unalmas feladattól, hogy naponta átbogarássza az összes beszerezhető sajtóter­méket. Elkapta Jock pillantását, és jelzett neki, hogy kér még egy italt, majd annak is a felénél tartott, amikor Partnere végre csatlakozott hozzá.

Mivel a hölgy nem játszik nagyobb szerepet ezen elbeszélésben (hacsak nem egészségügyi szempontból), mint amennyit Mr. Ducross életében, ezért legyen elég annyi, hogy egy csinos, jó alakú barna volt, aki két napja

• o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • • • o • o • o • •

• • V

• •

• • o • o • o • o • •

• • • • • o •

• o • o • o • • • • • • o • •

találkozott vele és adta be a derekát Mr. Ducrossnak, miközben naivul legalábbis több hónapos kapcsolatra számított. Odalépett Mr. Ducross mellé, egy gyors csókot lehelt a fülére, és becsusszant a férfi melletti székre. Aztán, még mielőtt belekóstolt volna italába, nyomban csacsogni kezdett hétvégi terveiről.

- Elnézést, kicsim - Mr. Ducross a maga fesztelen módján elhallgattatta. - De nekem ez már nem megy. -Magyarázatként azt hazudta, hogy délután kapott egy sürgönyt Minnesotából, amelynek következtében lehetet­lenné vált, hogy kellemes manchesteri tartózkodását hu­szonnégy óránál tovább nyújtsa.

- Jaj, Jackie!- A hölgy valóban közel állt hozzá, hogy elsírja magát. - Hová mégy? - Eszébe jutott valami, a férfiba csimpaszkodott. - Nem mehetnék veled?

Mr. Ducross szomorúan ingatta rövidre nyírt fejét. - Ne haragudj, csibém - mondta. - Nem sok hasznát venném egy hölgynek egy ilyen úton. Ez, tudod, amolyan terep­szemle lesz. Vagy beüt, vagy nem. - Majd még hozzátette, hogy leplezze az előző mondat tagadhatatlan igazságát: -Csak egy kis csellengés a déli megyékben.

Aztán azt mondta: - Szóval ma éjjel mindent beleadunk, jó? - Egyik kezét a nő kemény combjára tette, és megütö­gette. Aztán otthagyta a kezét, majd egy pillanat múlva felemelte, és megdörgölt egy kis rángatódzó izmot a jobb szeme mel le t t . . .

Viharfelhők gyülekeztek a Scotland Yard felett. Méghozzá nem kisebb helyen, mint magának a rendőrfőnöknek hatalmas, sokablakos szobájában; és mindez azon a délelőttön, amelyen a duluthi Mr. Ducross elhagyta Man­chestert és menet közben Mr. Martin Crawforddá változott, aki Calgaryból, Albertéból érkezett.

A rendőrfőnök szobájában tárgyalás folyt. Az ilyet az amerikaiak (de mostanság már az angolok is) magas­szintű tárgyalásnak neveznék. Rendkívül magas szintű­nek. Oly magas szintű volt, hogy később Anthony így fogalmazott: - A lovagság színe-virága jelen volt, de az ember egész idő alatt nem talált hallótávolságon belül egyetlen igazi rendőrt sem.

Négyen voltak. Maga a rendőrfőnök, Sir Duncan Outram altábornagy, a St. Michael és St. George Rend lovagja; a bűnügyek kivizsgálásáért felelős helyettes rendőrfőnök, Sir Egbert Lucas, a Brit Birodalom lovagja; egy tekintélyes személyiség a belügyminisztériumból, Sir Ronald Aston-Phipps, a Victoria Rend lovagja; és Anthony Ruthven Gethryn, aki Anthony Ruthven Gethryn volt.

Anthony már többször is találkozott a rendőrfőnökkel, és határozottan kedvelte. Aston-Phippsszel csak egyszer találkozott, és egy cseppet sem kedvelte; úgy gondolta, hogy ez az érzés tökéletesen megegyezik azzal, amit Aston-Phipps érez iránta. így aztán üdvözlésképpen rávi-gyorgott Lucasra, kezet fogott a rendőrfőnökkel, és Aston-Phipps fagyos bólintását egy még fagyosabbal viszonoz­ta. Hellyel kínálták, ezért leült és várt.

Nem kellett sokáig várnia. Meglehet, hogy voltak hibái a rendőrfőnöknek, de azt nem lehet ráfogni, hogy sokáig kerülgetné a forró kását. - Ez a döbbenetes Gleneyre-ügy - mondta. - Lucas meg én megbeszéltük az egészet a belügyminisztériummal. Először magával a belügyminisz­terrel; aztán az itt jelen lévő Sir Rónáiddal, akit ez ügyben megbízottjaként jelölt ki. Mindketten elolvasták azt a rész­letes jelentést, amit Lucasnak adott. Mellesleg a belügymi­niszter megkért, hogy továbbítsam személyes elismerését ezért a remek munkáért.

- Igazán kedves tőle. - Anthony Aston-Phippsre né­zett. - Lehet, hogy ön ezzel nem ért egyet?

Sir Ronald Aston-Phipps orra olyan volt, mintha egyene­sen arra teremtetett volna, hogy fennhordja és mindenki mást lekicsinyeljen; most is épp ezt tette. - Nagyon ügyes - mondta. - Igazán ügyes. Azért persze felmerül még

min 19

néhány kérdés. Főként az az anomália, hogy ha ez az ember, ez a George Brougham, valóban olyan mestere annak, amit ön úgy nevez, hogy „természetes álca", akkor miért veszi magának a fáradságot, hogy megöljön tizen­egy embert, akiket hosszú évek óta még csak nem is látott, nehogy felismerjék őt magát, vagy a fényképét, midőn a főrendek prominens alakjává válik?

- Ez nyilvánvaló, nem? - húzta fel Anthony a szemöl­dökét. - Azzal a t izenegy emberrel, akiket megölt, együtt harcolt, aztán elárulta őket. Ezek az emberek nem felejtik el őt egyhamar. Ezek az emberek önmagaként ismerték, és nem olyan időszakból, amikor szerepet játszott. Hogy valamiképp élni tudjon, miután elérte a márkiságot, önma­gánakkell lennie. Ergo fennállt annak a veszélye, hogy a tizenegy közül bármelyik, vagy mind felismeri. Ergo meg kell szabadulnia tőlük. Ez az, amit be kell bizonyítani. -Tekintetét Aston-Phippre szegezte. - Gondolom, azt is meg akarja kérdezni, hogy egyszerűen miért nem számí­tunk arra, hogy Brougham most egy újabb irtóhadjáratba kezd, melyben „balesetek" sorozatával megszabadul azoktól az emberektől, akikkel az elmúlt öt év során itt megismerkedet t . . . Ha valóban így van, akkor máris vála­szolok, hogy azért, amiért az előbb, csak most fordított a helyzet. Mivel ezen időszak alatt sohasem volt önmaga, ezért nem nagyon érdekli, hogy később esetleg felismerik. A legtöbb, hogy valaki felfedez némi, véletlen hasonlósá­got.

- Igaz, el fogadom. - Aston-Phipps most kissé lejjebb eresztette az orrát, hogy gyűlölettől fagyos tekintetét Anthonyra vesse. - Az embernek ezzel kapcsolatban már nem lehet több kérdése.

Lucas fészkelődni kezdett székén. - Akkor talán -mondta - rátérhetnénk megbeszélésünk valódi céljára?

- Igen, igen - bólintott rá egyetértése jeléül a rendőrfő­nök. - Gethryn, mi most valójában azért jöttünk itt össze, hogy megbeszéljük az ifjú Gleneyre állandó védelmének sürgető kérdését. Természetesen csupán addig, amig nem sikerül elkapnunk a gyilkost.

Anthony nekigyürkőzött a válasznak. - Nekem ehhez semmi közöm - mondta. - A döntés a családé; a munka pedig tisztán rendőrségi ügy.

Lucas és a rendőrfőnök összenéztek. Aztán a rendőrfő­nök azt mondta: - írt nekem Lady Gleneyre, Gethryn. -íróasztalának fiókjából elővett egy lapot. - Azt írja: „Ked­ves Sir Duncan Outram. Köszönöm levelét. A Derekkel kapcsolatos intézkedések ügyében, kérem, konzultáljon Gethryn tábornokkal. Biztosra veszem, beleegyezik, hogy engem képviseljen, önt pedig megkérem, bármit mondjon is a tábornok, azt vegye úgy, mintha az én kívánságomat hallaná. Kérem, bocsássa meg késedelmes válaszo­mat . . ."Aláírás és ez m inden . -E l rak ta a levelet, és megint Anthonyra nézett.

Lucas tekintete is Anthonyra szegeződött. Majd így szólt: - Pillanatnyilag tegyük félre azt a kérdést, vajon tudtál-e vagy sem Lady Gleneyre ezen határozatáró l . . .

- Jó, tegyük. - Anthony arca teljesen kifejezéstelen volt.

- És tegyük fel - folytatta Lucas - , hogy te most megadsz nekünk minden tőled telhető segí tséget . . .

- Nem. - Anthony hangja határozott volt. - Azt már nem. Ugyanis véleményem szerint a fiúnak egyáltalán nem kellene hivatalos védelem. Még annyi sem, mint ez a te jelképes négyesed Hampsteadben. - Döbbent tekinte­tek meredtek rá, de nem törődött velük. - Még akkor sem, ha a legjobb, legpuhább léptű és legkevésbé zsarunak tűnő zsaruidat állítod rá erre a munkára. Ahhoz, hogy valóban legyen értelme, elsősorban sok ember kell; má­sodszor pedig állandóan a fiú mellett kellene lenniük. Ha pedig elég sokan vannak és elég közel a fiúhoz, akkor mindenképpen nyilvánvalóvá válnak. Ha pedig nyilvánva­lóak, akkor nyilvánvalóan tönkreteszik egyetlen létező

• o • o • o • o • o • A

• • • • o • • • • A

• • • • o • • • • • • o • • • A • o • • o • o • •

• o •

• o • o • o • • o • ö • • • • o • A

• • • • A

• A

• o • • • ö •

előnyünket azzal az emberrel szemben, akit el akarunk kapni. Ugyanis puszta jelenlétük figyelmezteti őt arra hogy a nyomában vagyunk és sejtjük tervét.

E kijelentés további döbbent tekinteteket és még rné-lyebb ráncokat varázsolt a másik három arcára. Majrj I Lucas lassan azt mondta: - De hát mi a másik alternatíva? Lady Gleneyre tartsa rejtve a fiút, amíg mi minden erőnkkei keressük Broughamot? Ez minden, amit tehetünk?

Anthony végigmérte: - Te mondtad. Ekkor megszólalt Aston-Phipps: - De ez akár hónapod

is eltarthat. Aztán meglehet, hogy nem is vezetne en ményre. - Halszemét Lucasról a rendőrfőnökre fordítottj - Az embernek ez valahogy nem tetszik. Egyáltalán nei tetszik. Nekem úgy tűnik, hogy megfeledkezünk a legfi tosabb dologról. Nevezetesen arról, hogy egy ifjú angol,; birodalom egyik főnemesének életét gyilkosság fenyeg ' Ennélfogva a mi feladatunk világos. Nekünk kötelessl günk mindenáron megakadályozni ezt a gyi lkossá Mindenáron.

Anthony rágyújtott egy cigarettára. - Ha csak ennv akar - mondta - , akkor ez roppant egyszerű.

Mindhárman ismét rámeredtek, majd Aston-Phipps mondta: - Valóban? Megtudhatnánk esetleg pontosabb is, hogy miiyen módszerrel tartja ezt lehetségesnek vi hezvinni?

- Természetesen. - Anthony nem kapkodta el a v laszt. - Nyilvánosságra kell hozni a sajtóban mindent, ai tudunk. Brougham felkutatásához még a lakosságtól segítséget kérünk. - Ismét szünetet tartott. - Miut tervéről az egész világ tudni fog, fel kell hagynia ve Hosszú évekre, vagy talán örökre elvetheti.

- No-ss - szólalt meg Aston-Phipps, de beléfojtotta szót a rendőrfőnök heves közbevágása.

- A pokolba is, Gethryn, erre az a fickó csak m' jobban elrejtőzne. Nekünk meg az kell, hogy előcsaló* suk! Erre mondjon valami használhatót.

- Semmi akadálya. - Anthony megtévesztőén nyáj volt. - Ehhez mit szólnának? Az ifjú Gleneyre-t valóban} elrejtjük - aztán nyilvánosságra hozzuk azt az aggas; hírt, hogy tüdőgyulladása van. Hivatalos közleményei adunk ki - majd megtetőzzük egy gyászjelentéssel. E követően, szigorúan családi körben, rendezünk egy ál l metést, majd várunk néhány he te t . . . ha ezt az egészet j j megrendezzük, akkor garantálom, hogy George Bro gham-Bruttenholm teljes életnagyságban megjelenik. Be­kopog az ajtón, kalapja egyik kezében, a másikban pedii a születési bizonyítványa.

Hátradőlt, és nyugodtan szemlélte hallgatósága újai arckifejezését; Lucas aggodalmas volt, Aston-Phipps még inkább hasonlított most egy arisztokratikus halhoz, mivel tátva maradt a szája, a rendőrfőnök arcára pedig izgatott várakozás ült ki.

Aston-Phipps tért először magához. - Ügyes - mormog­ta. - Meglehet, hogy van benne némi körmönfont ravasz­kodás, de határozottan ügyes.

- Ez nagyszerű! - csapott öklével az asztalra a rendé i főnök. - Nagyszerűi Nem látom okát, hogy miért n& sikerülne. - Boldogan nézett Anthonyra. - Mi a fenéért nem bökte már ezt ki hamarabb? - A kezét dörgölgetteJi Nyomban megcsináljuk, és már a kezünkben is van!

- Hát persze - mondta Anthony. - A k e z ü n k b e n . ! Mindazonáltal marad még itt egy kérdés. Nem is kicsi. Mihez kezdenek vele aztán?

- Ezzel meg most mi a fenét akar mondani? - Nyomá l alatt Duncan Outram egyre inkább közelített az öreg katonához és egyre kevésbé emlékeztetett a rendőrre. -Letartóztatjuk. Aztán bíróság elé állítjuk. Majd felakasztjuk!

- Addig, hogy letartóztatjuk, azt hiszem, rendben van Anthony vállat von. - De attól tartok, ennél tovább nej juthat. - Lucasra mutatott. - Nézzen csak a helyettesén Sir Duncan. Ő tudja, hogy miről beszélek.

20 m&n

Lucas komoran rábólintott, ám Aston-Phipps így szólt: -Nevezetesen?

- Hogy nincs ellene vád. - Anthony szavanként tagolta mondandóját. - Mert nincs bizonyítékunk. Ha a főügyész beleegyezik a vádemelésbe, akkor megeszem a felesé­gem összes kalapját. Tudjuk, hogy mi t tett Brougham, és hogy m ' é r t tette, ^ e tudásunk csupán a valószínűségen alapszik. Egyetlenegy igazi bizonyítékunk sincs ellene. Végső soron még azt sem tudjuk bizonyítani, hogy ezek a balesetek" nem balesetek vo l t ak . . .

" - Várjunk csak egy pillanatot! - Duncan Outram ismét az asztalára csapott, miközben még fehér szemöldöke is felborzolódott. - Lehet, hogy igaza van az összes többi esetben, de mi van Gleneyre-rel? És azzal a kősóval? Mi? Azzal mi van, uram? Ha ez nem bizonyítja a gyilkossági szándékot, akkor semmi! És ha a maga tervével sikerül előcsalogatnunk ezt a fickót, akkor nemcsak ezt hozhatjuk fel ellene, hanem szembesíthetjük Deymingben azokkal, akikkei Bronsonként megismerkedett! Fogadok, hogy va­laki fel fogja ismerni, bárhogy maszkírozza is el magát. Biztosan fe l ismer ik . . . b i z tosan . . .

Kifogyott a szuszból, és ahogy levegőt akart venni, köhögni kezdett. Anthony pedig ezt kihasználta, és szép simán közbeszólt. - Természetesen találtam kősót a ló farában - mondta. - És ezt nyilvánvalóan egy puskából lőtték ki. De tudjuk-e bizonyítani, hogy ki sütötte el azt a puskát? Vagy akár csak azt, hogy ezt a lövést kifejezetten ezen ló hátsó felébe szánták? - A fejét rázta. - Nem tudjuk. Tehát ha valóban sikerül elkapnunk Broughamot és talá­lunk valakit, aki Bronsonként azonosítani tudja, akkor neki csak annyit kell tennie, hogy ezt elismeri, szinte h a l l o m . . . „Igen, deymingi tartózkodásom alatt a Bronson nevet használtam. De hát az ember olyan nevet használ, amilyet akar, mindaddig, amíg a név leple alatt nem szegi meg a törvényt... Hogy miért használtam más nevet? Mert szerettem volna nyugodtan körülnézni az ősi birtokon, anélkül hogy bárkit is zavartam volna, és a Brougham nagyon is hasonlít a Bruttenholmra... Igen, leborotváltam a fejem. Ezt nem tiltja a törvény, vagy igen? Különöskép­pen akkor, ha az embernek volt egy bőrfertőzése... Hogy miért volt olyan más a járásom és a beszédem? Miért tűntem idősebbnek? Nem vettem észre; biztosan azért lehetett, mert megfájdult a hasam a medeshire-i víztől..."

Anthony visszafogta magát. - Folytathatnám - mondta -, ad libitum et nauseam. De ettől megkímélem önöket. Miután emlékezetükbe idéztem, hogy Mr. D. Bronson egy teljes héttel Gleneyre halála előtt hagyta el Deyminget, azt hiszem, épp eleget mondtam. - Felállt, az íróasztalhoz ment, és cigarettáját elnyomta a hamutartóban.

- Ezzel szembe kell néznünk - mondta. - Amíg nem sikerül szerencsével vagy józan ítélettel valami konkrét bizonyítékot összegyűjtenünk, addig Brougham ellen nem tudunk vádat emelni. A dolgok mostani állása mellett, nincs olyan bíró, aki ne úgy foglalná össze az ügyet, hogy felmentését kérjék, vagy olyan bíróság, amely bűnössége mellett merne d ö n t e n i . . . Számunkra ez most elég nagy baj; egyébként, azt hiszem, jó dolog. Egész felfogásunk az igazságszolgáltatásról pokollá válna, ha most elkezde­nénk felakasztgatni embereket pusztán a valószínűség alapján, matematikailag bármily erős is legyen ez a való­színűség.

Elhallgatott, és bocsánatkérően a többiekre vigyorgott. - Már csak az orgonaszó hiányzott - mondta, majd visszament székéhez, és várt, hogy valaki megszólal jon.

De senki nem szólt egy szót sem. Mind rá vártak, így kénytelen volt folytatni.

Azt mondta: - Tisztában vannak vele, hogy mi a mi igazi gondunk, igaz? Valami egészen új dologgal állunk szem­ben. Egy olyan emberrel, akiről nem hittem volna, hogy a szenzációhajhász regények világán kívül is létezik, a 'angész, akit ezekben a könyvekben általában Dr. X.-nek

• o • o • o • o • • • o • o • o • o • o • o • 0 • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

vagy a Professzornak hívnak. - Körülhordozta tekintetét hallgatóságán. - Most azonban itt van velünk, teljes életnagyságban - mondta lassan. - Egy tömeggyilkos, aki sohasem hibázik!

Arca egészen elkomorult. - Egy férfi - tette még hozzá - , kinek árnyéka egyre nagyobb és egyre rémisz tőbb . . .

Vállat vont. - A mesének vége - mondta. - Valakinek van valami ötlete?

Sir Duncan Outram és Sir Egbert Lucas csöndben összenéztek. Sir Ronald Aston-Phipps azonban megkö­szörülte a torkát.

- Igen - mondta; azzal átvette a s z ó t . . .

És ő vitte a szót egy egészen más színhelyen is, két órával később, midőn a vége felé közeledett az ebédnek, amit magával a belügyminiszterrel és a külügyminisztérium egy meglehetősen fontos személyiségével költött el.

Aston-Phipps a délelőtti, Scotland Yardon lezajlott meg­beszélésről szóló beszámolójának a közepén járt. - Es ezen a ponton - mondta épp - az ember úgy érzi, szükséges kijelentenie, hogy 'minden kétséget kizáróan Gethryn elemzése tökéletesen helytálló. Bármennyire is kedvezőtlen véleménnyel van róla az ember, mert didakti­kus, türelmetlen és sértő a modora, kénytelen elismerni, hogy nagyszerűen oldja meg az ilyen típusú problémákat. Egyszóval, következtetéseit nem lehet f igyelmen kívül hagyni.

A belügyminiszter elgondolkodva húzkodta bozontos bajszát. - Ha jól értem - mondta - , akkor ezen következte­tések megakadályoznak minket abban, hogy rendőri vé­delmet biztosítsunk az ifjú márkinakl-Még akkor is, ha úgy tűnik a - hmm-hüm - a gyilkosság közvetlen veszélye fenyegeti?

- így van - mondta Aston-Phipps. - De vannak más tényezők is, melyeket épp vázolni akartam. Olyan ténye­zők, amelyek mérsékelik a helyzet veszélyességét. Té­nyezők, melyeket az ember kénytelen elfogadni, miután megismerte őket; egy javasolt eljárás formájában. - Ujjait ívben összefogva figyelte hallgatóságát. - Egy eljárás, mellyel egyetértett a rendőrség, a maga szempontjából és Gethryn is, képviselvén Lady Gleneyre szempontjait.

Hatásos szünetet tartott. - Tudják - mondta - , az embernek, személy szerint nekem, az a meggyőződésem, hogy a George Brougham elleni, szükséges bizonyítékok összegyűjtése csupán idő kérdése. Az ember úgy érzi, hogy rendőrségünk, a maga fáradságot nem ismerő kitar­tásával, bizonyosan felszínre hozza azt, ami szükségelte­tik; feltéve, hogy elegendő idő áll rendelkezésükre, midőn az ifjú Gleneyre-t fenyegető veszély nyomása alól felsza­badulva, korlátlan nyugalommal dolgozhatnak. És úgy tűnik, ez az idő biztosítható, midőn megtudtuk Gethryntől, hogy Lady Gleneyre-nek, közvetlenül karácsony után, szándékában áll unokájával együtt egy időre elhagyni Angliát. Hozzátenném, hogy néhány hónapos látogatásról van szó.

- Erről az „egyhangúlag elfogadott eljárásról", amiről beszélt - mondta a férfi, aki a külügyminisztériumot képviselte. - Hallhatnánk erről bővebben? És arról is, hol van itt szerepe a külügynek?

- Épp erre akartam rátérni. - Aston-Phipps fagyos tekintettel nézett a kérdezőre. - Az eljárás, amiben próba­képpen megegyeztünk, az az, hogy Gleneyre-ék elutazá­sát követően, és attól fogva különleges lépések megtétele válik szükségessé, melynek során alapos vizsgálatnak kell alávetni minden amerikai és kanadai származású férfi útlevelét és vízumát, akik ez időpont után megpróbálják elhagyni az országot. Függetlenül attól, hogy hová men­nek és miért.

- Á, igen - mondta a külügyminisztériumi ember. -Most már értem, hogy mit akarnak. És természetesen

i &mm 21

szükségük lesz a segítségünkre. - Eltöprengett. - Néhány apróbb fenntartással, azt hiszem, ezt megígérhetem.

- Kérem, egy pillanat. - A belügyminiszter ismét a bajuszát húzkodta. - Attól tartok, ez nekem így egy kicsit gyors. - Aston-Phippsre nézett. - Nem tudná ezt egy kicsit részletesebben kifejteni?

- Kész örömmel - mondta Aston-Phipps savanyúan. -A javasolt eljárás két tényen alapszik. Először azon, hogy George Brougham névén sohasem állítottak ki útlevelet. Másodszor pedig azon, hogy háború utáni, igen szigorú utazási előírásaink lehetetlenné teszik, hogy bárki el­hagyja Angliát anélkül, hogy felmutatná érvényes vízum­mal ellátott útlevelét. - Ujjait ismét ívben összefogta. -Namármost, ezen tényeket észben tartva, az ember szá­mára nyilvánvalóvá válik, hogy ha alaposan megvizsgáljuk az amerikai és kanadai származású férfiak útlevelét, akik Gleneyre-ék távozása után óhajtják elhagyni Angliát, ak­kor az minden bizonnyal bámulatos eredményeket produ­kálhat.

- Valóban? És miért? - A bozontos bajusz húzkodása tovább folytatódott.

Aston-Phipps elnyomott egy sóhajt. - Megpróbálom érthetőbben elmagyarázni. Ha George Brougham, Gle-neyre-éket követve nem próbálja meg elhagyni Angliát, akkor fennmarad a nyugodt status quo, miközben az ifjú márki nincs veszélyben, a rendőrség pedig folytatja mun­káját. Ha pedig George Brougham megpróbálja elhagyni Angliát, akkor az útlevélvizsgálatnál elkerülhetetlenül leál­lítják. Ezzel nemcsak lelepleződik előttünk, mint George Brougham, hanem lehetőséget ad rá, hogy megfigyeljük minden mozdulatát, anélkül, hogy neki tudomása lenne arról, hogy mi ismerjük gyilkos tevékenységét.

A nyomaték kedvéért rövid szünetet tartott. Majd azt mondta: - Hogy ezt jobban megvilágítsam, rá kell mutatni, hogy Brougham Angliába történtő belépésének eredetileg csupán három módja lehetett. Az első (a): utazása előtt törvényesen megváltoztatta családnevét, ily módon le­gális útlevele volt az új néven; (b): lopott és megmásított útlevele volt; vagy (c): egy soha ki nem adott, hamis út leve le . . . Namármost ezen lehetőségek valószínűségét számba véve: a (c) és (b) esetben az eljárás az, hogy Broughamot letartóztatják, a megfelelő „illegális határátlé­pés" vádjával bíróság elé állítják, és legalább egy év börtönbüntetésre ítélik. Az (a) esetben, ami nagyon való­szerűtlennek tűnik, nem lehet a törvény megsértésével vádolni; mindazonáltal nem ütközik túl nagy nehézségbe, hogy Angliában tartsuk. Egyszerűen elnyújtjuk a hivatalos eljárást, és megtetőzzük egy a névváltoztatás ürügyén mesterségesen kialakított huzavonáva l . . .

Épp folytatni akarta, de nem kellett. A belügyminiszter már mosolygott, és bajusza érintetlenül meredezett. -Igen! Hát persze! - mondta a belügyminiszter. - Most már mindent értek. Okos. Nagyon okos! - Most másik vendé­gére nézett, hogy megerősítést nyerjen.

- Igen - mondta a külügyminisztériumi ember. - Én is azt h i s z e m . . . csakhogy marad még egy kibúvó. Meglehe­tősen veszélyes; a Gleneyre-ék elutazásáig terjedő idő­szak. - Aston-Phippsre nézett. - Azt mondta, ugye, hogy „közvetlenül karácsony után", és addig még egy hét van.

Aston-Phipps bólintott. - Ezt magam is felhoztam -mondta. - De bizonyosnak tűnik, hogy nem áll fenn igazi veszély. Először is, szinte lehetetlen, hogy Broughamnak tudomása legyen a fiú jelenlegi tartózkodási helyéről. Másodszor pedig úgy tűnik, a rendőrséget tökéletesen kielégítette az, hogy Gethryn biztosította az ezen idő­szakra terjedő, megfelelő személyi védelmet.

- Hümm - töprengett a belügyminiszter. Ez az ön számára is kielégítőnek tűnik? - kérdezte. - Ön is ennyire megbízik Gethrynben?

Aston-Phipps megint csak bólintott. Ez a bólintás azon­ban egyszerre volt kelletlen, de ugyanakkor határozott is.

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o •

o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

- Igen - mondta végül, és ennyiben hagyta. , - Remek! - A belügyminiszter mosolya visszatért.. Úgy tűnik, mindent elrendeztünk. - Hálás jóindulat* nézett Aston-Phippsre. - És gratulálok önnek ehhez" remek munkához!

- Ó, hát s e m m i s é g - m o n d t a As ton-Ph ipps . -Az emb ugye megtesz minden tőle te lhe tő t . . .

A belügyminiszter ebédje fél háromkor ért véget. Ugyan, ekkor a Whitehall másik oldalán lévő szobájában, Sjr

Egbert Lucas is lassanként épp végzett a délelőtti megbe¬szélésről egyszemélyes hallgatóságának tartott beszárrn lójával. Ez az egyszemélyes hallgatóság történetesen az első hivatásos rendőr volt, aki minderről tudomást szerzett.

- Kibírhatatlan egy alak ez az Aston-Phipps - mondta Lucas. - De el kell ismerni, hogy a fejét nemcsak dísznél hordja a nyakán. - Pike-ra nézett, és f igyelmesen tanul nyozta annak arckifejezését. - Mi baj van, ember? Ez kivihető terv és ezt maga is tudja!

Pike tovább dörgölte hosszú, csontos állát. Semmivel sem tűnt elégedettebbnek. - Hát az odáig rendben, hogy kivihető- mondta. - Ameddig megy.

- Ami azt jelenti, hogy nem megy soká? Szem szerint meglehetősen átfogónak tartottam.

- Nem, uram - rázta meg fejét szomorúan Pike. - Teli van lyukakkal, mint egy svájci sajt. Honnan tudjuk, hogy a férfi, vagy az útlevele amerikainak vagy kanadaim látszik? Honnan tudjuk, hogy éppenséggel nem oly német lesz, mint maga Hitler? - Felállt, és járkálni kezdett a szobában. - Ha már itt tartunk, honnan tudjuk, hoi egyáltalán férfinak látszik-e!

- Ugyan már, Pike! - Lucason a bosszúság jelei tűntek fel. - Nagyon rossz passzban kell lennie, ha ezen a ponton kezd nekem itt egy beteges nőimitátorról beszélni! Aston-Phippsnek legalább volt egy mindnyájunkénál jobb ötlete. Még Gethrynnek sem akadt jobb. Gethryn egyébként egész délelőtt mást sem csinált, mint hogy remek tervek­kel hozakodott elő, aztán mind, egytől egyig megcáfolta.

Pike már épp mondani akart valamit, de aztán meggo dolta magát. Folytatta elkeseredett járkálását.

Lucas azt mondta neki: - Nézze az egészet m szemszögből: meglehet, hogy az ötlet nem mentes résektől, de azért elég nagy területet befog. így hát enni megfelelően kell cselekednünk. És ha elég keményen folytatjuk a kutatást, akkor előbb-utóbb, tán hamarabb is, mint gondolná, találunk valamit. Különösen, ha figyelműi ket arra a sportkocsira összpontosítjuk. Csak egy ki szerencsére van szükségünk, és Isten a tudója, nagy ránk fér már.

Pike abbahagyta a járkálást. Áthajolt az íróasztalon Lucasra nézett. Majd így szólt: - Valamit nem mondott még el nekem, uram. Mit szólt ehhez a tervhez Mr. Gethryn? Hogy reagált rá?

Lucas elgondolkodott. - Körülbelül úgy, ahogy én mondta. - Ugy tűnt, mintha jó ötletnek tartaná. Mindéi esetre ellenvetése nem volt.

- Ezt én egyszerűen nem értem, uram. - Pike a feji ingatta. - Úgy érti, hogy egyszerűen elfogadta? Semi ellenérve? Még csak egy megjegyzést sem tett?

- Ellenérve biztosan nem volt. Igazándiból megjegy; zést sem tett - csupán annyit mondott, hogy józan tervro ' tűnik, és így sikerül időhöz jutnunk. - Lucasnak hirtelen eszébe ötlött valami. - Á, mondott még mást is - de enn nincs igazán jelentősége. Egy megjegyzés volt, ai Outramnak tett. Valami olyasmi, hogy ez egy rendkívi bűnöző, és nekünk nincs rendkívüli ha ta lmunk . . .

- Á! - tért magához Pike. - Vissza tudna emlékezni pontosan a szavaira, uram?

- Hogy tudnék? Csak egy mellékes megjegyzés volt. • • - Hirtelen a megértés fénye villant Lucas tekintetében.

22 SAftj-m

pike-ra meredt, és azt mondta: - Tökéletesen igaza van, kezdek vakulni! Azt mondta, hogy a rendőrségnek nincs rendkívüli hatalma!

pike elmosolyodott. - Ez már sokkal inkább jel lemző Mr. Gethrynre, uram. - A mosoly eltűnt az arcáról, és ismét az állát dörgölte.

_ Mit nem adnék - mondta - , ha tudnám, hogy mit r e j teget a ta rso lyában. . .

TIZEDIK FEJEZET Hat nappal azután, hogy elhagyta Manchestert, a calgaryi Mr. Martin Crawford visszatért Skóciából, és Londonba ment.

Mivel december huszonkettedikén érkezett meg, a vá­ros csordultig tele volt, és szerencsésnek mondhatta ma­gát, hogy mégis sikerült szobához jutnia egy kis szállóban a Marylebone Roadon túl. Ahol is egy újabb névváltozáson ment keresztül, és a vendégkönyvben Leslie Schoonma-ker néven jelent meg, aki Niagara Fallsból, New York államból érkezett.

Magányos vacsorája mellett Mr. Schoonmaker eltöp­rengett he lyze tén . . .

Ezek szerint az a fickó, aki „Archie Stop-watch" néven írt, tévedett, és se az öregasszony, se a fiú nem járt Skóciában. Na és? Nem számít. Igazság szerint talán jobb is így. Mert, hacsak valami különleges lehetőség fel nem bukkan, az idő még túl korai ahhoz, hogy bármit is csináljon... Amikor jobban belegondolt, csodálkozott is magán, hogy egyáltalán fontolóra vette. Öt év után, most igazán nem szabad elkezdeni türelmetlenkedni. És külön­ben is még rengeteg pénze maradt...

Még aznap este ellenőrizte a pénzt. A hotelszobában, lehúzott redőnyök és zárt ajtó mellett. Levetkőzött, majd nyúlánk, férfias derekáról lecsatolta a vízhatlan övet, és tartalmát k i ve t te . . .

Az eredmény az volt, amire számított, a mérleg tökélete­sen megegyezett azzal, amit a fejében tá ro l t . . .

Mivel Mr. Schoonmaker mindig meglehetősen könnyen alkalmazkodott a körülményekhez, sikerült elég kelleme­sen eltöltenie a karácsonyt, és az élet komolyabb dolgai­nak tett egyetlen engedménye az volt, hogy naponta felkeresett egy könyvtárat (nap mint nap másikat), ahol is figyelmesen átböngészte az összes újság társasági rova­tát.

Odaadó munkájának gyümölcsét december huszon­nyolcadikán lelte meg a London Posfban, és e felfedezé­sét egy különös, véletlen közjáték kísérte.

Ugyanis a Post címoldalán, midőn épp lapozni akart, hogy megkeresse a társasági híreket, egy néven akadt meg a szeme. Ez a név a Messenger név volt, és a lap alján egy rövid hírben szerepelt. A következő főcím alatt: „REPÜLŐSZERENCSÉTLENSÉGBŐL SZERELEM", és beszámolt M. Raoul St. Denis és Mrs. Jocelyn Messenger, az elhunyt Adrián Messenger özvegy sógornőjének külön engedéllyel, karácsony estéjén kötött, ez idáig nyilvános­ságra nem hozott házasságáró l . . .

Mr. Schoonmaker nem fárasztotta magát azzal, hogy yégigolvassa. Halványan elmosolyodott, mivel eszébe jutott, hogy ez a francia majdnem tönkretette egyik legne­hezebb munkáját, majd továbblapozott a középső oldal­ra . . .

És ott volt, szinte kibökte a szemét:

...A főrendi özvegy, Gleneyre márkiné,r az ifjú márki kíséretében tegnap elutazott az Egyesült Államokba. Mi­után rövid rokonlátogatást tesznek New Yorkban, tovább­utaznak Kaliforniába, ahol hat hónapot, vagy még annál is

• o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

hosszabb időt szándékoznak eltölteni a Messenger-tó mellett, azon a mesés, hegyvidéki birtokon, amit a multi­milliomos, Hirem Messenger hagyott örökül a márkiné­ra...

Ezúttal úgy tűnt, a hír minden kétséget kizáróan hiteles. De hogy még biztosabb legyen a dolgában, Mr. Schoonmaker ellenőrizte a többi újságban is.

És mindegyikben ugyanezt az információt ta lá l ta . . .

Huszonnégy óra múlva a Niagara Falls-i, New York állambeli Mr. Leslie Schoonmaker megszűnt létezni; ám egy bizonyos Mr. Don McTaggart, New Brunsuvickból, Nova Scotiából, úton volt Comwal l f e l é . . .

Január ötödikén este egy névtelen, láthatatlan utas indult el Franciaország felé a Trewythyn Belle halászhajó fedélzetén. Az Angliából való jogtalan távozás eme többé-kevésbé egyszerű (ám szerfölött drága) módja kétségtele­nül elborzasztotta volna Sir Ronald Aston-Phippset és a hozzá hasonlókat. Cornwall azonban mindig Cornwall marad, és a comwall iak között mindig akadnak olyan hajóskapitányok, akik részt vesznek a legszabadabb sza­badkereskedelem rendszerében.

A Trewythyn Belle látszólag szokásos dolgára, halászni indult, ám ezen az estén valójában a bretagne-i partok felé tartott, ahol legénysége bizonyos éjszakai (és adómentes) tevékenységet folytatott; ez alkalommal egy egyszerű csereüzletről volt szó, whiskyt vittek konyakér t . . .

Ily módon, hajnali háromkor az utas már a Morlaix közelében vezető úton kutyagolt. Ezúttal, ha véletlenül valaki megkérdezné tőle, egy bizonyos Gaspard Lecroix volt, francia-kanadai tengerész, aki St. Brieuc-i barátainál járt látogatóban és most Cherbourg felé tart. Gaspard Lecroix tetőtől talpig, imbolygó járásától zengő, érces montreali franciaságáig pontosan úgy nézett ki, beszélt és viselkedett, ahogy az egy ilyen nevű, foglalkozású és nemzetiségű emberhez i l l i k . . .

Autóbusszal, vonattal és barátságos teherautó-sofőrök segítségével könnyedén és minden kérdezősködés nélkül eljutott Cherbourgba.

És ott a szerencse rámosolygott. Két-három hetes várakozásra számított, ehelyett azonban három napon belül sikerült megtalálnia pontosan azt az átkelési módot, ahogy Amerikába el akart jutni. Ez egy hajópincéri állás volt egy skandináv utasszállítón, és épp oly módon sikerült megszereznie, ahogy az ötéves tapasztalata súgta neki; bőkezű költekezés bizonyos kikötői bisztrókban; kiválasz­tani a megfelelő embert, akit érdemes megkörnyékezni; végül bemutatkozni egy nyíltan megvásárolható és nem túl sokat kérdezősködő élelmezési t i sz tnek . . .

A szerencse továbbra sem hagyta cserben. A Brünn-hilde gőzös tiszta volt, jól felszerelt és - legalábbis, ami a pincérek munkáját illeti - a legénység létszáma bősége­sen elegendő volt.

A hajó január tizenkettedikén futott k i . . .

Los Angeles kikötőjébe február huszonharmadikán futott be, és mint az ilyen hajók mind, ez is San Pedróban dokkolt.

Február huszonnegyedikén délután Gaspard Lecroix néhány matróztársával együtt készen állt, hogy partra szálljon. Megfürdött, két rend ruhájából a tisztábbikat öltötte magára, az út során megnőtt szakállát szépen megfésülte, és csodálatosan uralkodott idegein, miközben a csoporttal elhagyta a hajót.

De azért ideges volt. Olyan ideges, hogy miután betért az első wilmingtoni bárba, csupán a második ital után tudta elhinni, hogy ebbe a biztonsági gyűrűvel ellátott Egyesült Ál lamokba ilyen könnyedén, ennyire egyszerűen beléphe­tett. A vámos felületes vizsgálatán túl, senki még csak

W&XA 23

rájuk sem nézett, sem rá, sem társaira. Sőt mi több -mosolygott magában - , bár a kikötő elhagyásához nem kellett engedély, ő rendkívül körültekintően kapott egyet, amit fel kell mutatni, hogy visszamehessen!

Fizetett még egy kört, majd szedte a sátorfáját, nyilván­valóan Long Beach felé tartott, ahhoz a képzeletbeli nőhöz, akinek elképzelhetetlen bájairól áradozott mindvé­gig az utazás utolsó tíz napján.

Fogott egy taxit, és Long Beachbe hajtatott. Az elöljáróság ülésterme előtt megállíttatta a taxit, majd

buszra szállt Los Angeles felé, és egy óra múlva már ott is volt a Main Street cifra, lehangoló névtelenségében.

Gaspard Lecroix ekkor már a múlté volt. Az elkövetke­zendő órák vásárlásának pedig az volt a célja, hogy megszülessen egy bizonyos Benjámin J. Knight, aki chica­gói i l letékességű, szabad foglalkozású természetfotós és szülőföldjének flóráját és faunáját f ényképez i . . .

Ez a tél is szokatlan volt, mint a kaliforniai telek általá­ban. A november, a december és január eleje hideg volt, és csapadékos; most azonban, február vége felé közeled­ve, a szokásos és szeszélyes hőhullám, amely hat héttel ezelőtt érte el az állam déli részét, még mindig tartotta magát.

fgy aztán egy napsütéses, huszonnégy fokos délutánon történt, hogy Benjámin J. Knight úgy ötmérföldnyire keletre San Bernardinótól letért a 30-as útról és elindult a hegyek felé, egy kis település, Tomahawk irányába.

Tomahawk ezerötszáz méteres magasságban, a Mount Lobo déli oldalán, egy erdős fennsíkon fekszik, körülbelül háromszáz méterrel a Messenger-tó alatt. A Yucaipa völgyből Tomahawkba vezető út meredek, elég keskeny, és (azoknak, akik először hajtanak erre) úgy tűnik, mintha egy soha véget nem érő hajtűkanyar lenne. Ám a kéz alatt vásárolt terepjáró, amit a chicagói Benjámin J. Knight az előző este vett Los Angelesben, könnyűvé varázsolta a nehéz mérföldeket. A terepjáró drága volt, de tulajdonosa nem bánta meg, hogy kifizette az árát; a gumik jók voltak, a motorja még jobb, és most, hogy tele volt egy kóborló, bohém természetfotós holmijával, rendkívül meggyőző háttérként szolgált Benjámin J. Knight számára.

Benjámin J. Knight kockás inget viselt, gyűrött vászon­nadrágot és olyan nyersbőr cipőt, amit mostanság vadász­bakancsnak hívnak. Szakállas, kopasz alakja, nyílt visel­kedése az ország más részein feltűnő lett volna, de Kaliforniának ezen a tájékán beleolvadt a tájba, akár egy tigris a dzsunge lbe . . .

Fél négy körül érte el a fennsíkot, és a magasba nyúló fenyők között megérkezett magába Tomahawkba. Még ebben a magasságban is kellemes melegen sütött a legnyugvó nap a szinte indigókék égről, a levegő meg tiszta volt és éles, akár a ropogósra keményített vászon.

A falu szélén leállította a dzsipet, és a fák közt elsétált egy meredek sziklaperemhez. Lenézett a barnásszürke hegyoldalon a zöldellő völgybe, ahol az ezernyolcszáz méteres mélységben lévő város olyan volt, mint egy hangyaboly. Hátat fordított a meredek hegyoldalnak, és felnézett a barnászölden emelkedő, hófödte csúcsra, amely ezerkétszáz méterrel volt magasabban.

Mélyen belélegezte a fenyőillatú levegőt, majd vissza­ment a dzsiphez, és lassan behajtott Tomahawkba; elha­ladt a kis templom, a postahivatallal egybekötött vegyes­kereskedés, a kereskedelmi kirendeltség terme, az „étke­ző" és egy sor meredek tetős kis ház mellett, míg végre megérkezett a Wolf 's Head motelhez.

Mivel ebben az évben nem volt hó, így nem voltak síelők, ami azt jelentette, hogy minden nehézség nélkül, határo­zatlan időre kibérelhetett egy kétszobás házikót, és még ennél is könnyebben sikerült elérnie, hogy engedélyezzék a másik háló sötétkamraként való használatát.

Fél ötre már el is helyezkedett a házban, majd a nap további részét azzal töltötte, hogy megismertette Toma-

• o .• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

hawkot Benjámin („hívjon csak Bennek") J . Knighttal, világutazó fotóssal, aki remek cimbora.

Másnap korán reggel, meggyőző mennyiségű felszerelés sel indult el első felderítő útjára. Előző este a helyiektő szerzett információk alapján nekivágott a kanyargós hegy útnak, és néhány mérföld után bal oldalon egy újabb fáva borított fennsíkhoz ért, majd megtalálta azt az útjelzőt is amire számított. Két irányba mutatott, az egyik út egyéne sen előre „LOVAGLÓÚT ÉS SÍLIFT - 3 KM": a másik eq keskeny földutat jelzett az erdőn át, „MESSENGER-TÓ _ 1,5 KM".

Nem hajtott rá a földútra, hanem tovább ment felfe még néhány mérföldet, mígnem úgy százötven métern magasabbra ért. Leállította a terepjárót, a mellette lév ülésről elővette új látcsövét, a szeméhez tette, és lássa végigpásztázta a fölötte lévő.hegyoldalt.

Ellenőrizte az előző este szerzett információkat. Gonc san ellenőrizte. Nem látott semmi olyat, ami ne egyeze volna azzal, amit mondtak neki, hiszen az erdőhatár fölötí nyoma sem volt embernek vagy emberi munkának, cs pán a sílift elhagyatott váza meredezett és alján a bezárt, üres kunyhó gubbasztott magányosan.

Megfordult, az ülésre térdelt, és most még lassabba pásztázta végig azt, ami alatta volt, különös tekintetteN Messenger-tó fennsíkjára, amit alaposan végignézett. Itt| fák még sűrűbben és zöldebben magasodtak az ég felé, < embernek vagy emberi munkának még kevesebb j é látta. Csupán egy vékonyka füstcsík látszott, akár felkiáltójel az ég kékjén. Egy füstcsík, amely mindé bizonnyal egy kéményből száll fel.

Aztán, hogy összeálljon annak a térképnek minder részlete, amit a fejében készített, csillogást vett észre a fá" között; ez minden kétséget kizáróan a nap fényéne csil logása a vízen.

Ismét a kormánykerék mögé csúszott, és eltette látcsövet. Beindította a motort, megfordult a terepjáróval, és visszahajtott a jelzőtábláig, majd rátért a földútra, elindult a fák között.

Úgy félmérföldnyire az út hirtelen lejteni kezdett, először pillantotta meg a tavat. Az alakja olyan volt, mir egy nagy L betű, amelynek hosszabbik szára átlósa keresztezte útját, a rövidebb pedig szinte egyenese előtte volt. A tó partját, ameddig csak szeme ellátott, durva kőfal szegélyezte, ez jelezte a birtok határát.

Ami igazán meglepte, az a tó mérete volt. Anna ellenére, amit mondtak neki, egyszerűen nem képzelte hogy ez ekkora. Az L hosszabbik szára - gondolta - biztos hogy közel két kilométer hosszú és legalább 700-80C méter széles.

Leállította a terepjárót, és most percekig csak un megpróbálta magába szívni a tájat. A víz mélykéker ragyogott, és felszíne szikrázott a napfényben, a néma csendet pedig csak a motor berregése és egy-egy, időr ként felrikoltó szajkó zavarta meg.

A vékony, fekete füstcsíktól eltekintve lakóhelynek mé< mindig nyomát se látta. Onnan, ahol ült, a túlpart fáva borított hegyoldala eltakarta előle a házat. Ám ahogy gyorsan végigszaladt a fejében készült térképen, rájör' hogy az L rövidebb szárától nyilván látni fogja. Továbbhaj­tott, az út jobbra tartott a fal mentén, és a fenyves árnyékából egy nyfrfaerdő csupasz csipkéje alá ért.

A nyírest egy cédrusliget követte, melynek árnyékában észrevétlen leparkolhatott. Magához vette a látcsövet, és gyalog ment tovább. Majd néhány perc múlva kiderült hogy nem tévedett.

Pontosan szemközt, a víz túloldalán ott volt a csónakház és a viharvert, régi rönkökből épült stég. Fölötte széper gondozott teraszok, mint valami hatalmas lépcsősor ve zettek magához a házhoz, egy zegzugos, hatalmas épü­lethez, amely ötven éve nyilván szemet bántó volt, de

I 24 BAftgml

, t : z e dek során valahogy sikerült annyira hozzáidomulnia környezetéhez, hogy most már jórészt a tájhoz tartozott. A !i9 et rejtekében maradt, leült egy sziklára, és a

i'tcsövet ismét a szeméhez emelte. Az egész hegyoldal hirtelen háromdimenziós életre kelt,

. mozgást vett észre az egyik magasabban fekvő te-aszon. Egy teniszpálya volt ott, és rajta rendkívül gyors Lavéni játék folyt. A szemben álló felek egy magas, platinaszőke nő és egy hatalmas férfi, aki méretei ellenére olyan g y o r s v 0 ' t * akár egy macska. A játékot nyugágyból Lyelte egy apró, ápolt, fehér hajú asszony és egy sötét ha|ú, tizenöt év körüli f iú, aki az idős hölgy mellett állt.

A látcső mögött összehúzta a szemöldökét. Az idős hölgy nyilván maga a márkiné; a játékosok meg nagy valószínűséggel a francia St. Denis és újdonsült hitvese. !Ám agyában nem volt hely sehol egy sötét hajú tizenöt .évesnek.

Még mindig összehúzott szemöldökkel figyelt, am iko ra iférfi egy magas lecsapásával véget ért a játék - és jugyanakkor egy ötödik alak lépett ki a házból, majd lefutott a lépcsőn a pályához.

Egy másik f iú; alacsonyabb, zömökebb és vagy két-há­rom évvel fiatalabb. Egy fiú, akinek rövidre nyírt haja aranyként ragyogott a napfényben. Egy fiú, akit négy hónappal ezelőtt és vagy hétezer mérföldnyire innen már látott egy takaros kis szürke póni hátán. Egy fiú, aki akkor azt mondta neki: - Az én nevem Bruttenholm - Derek Bruttenholm.

Egy fiú, aki most Gleneyre tizenkilencedik márk i j a . . .

A teniszezést délben hagyták abba egy párossal, amely­ben Derek Bruttenholm a hatalmas francia oldalán játszott a platinaszőke és az ismeretlen, sötét hajú fiú ellen. Negyed egyre már mind a négy játékos és a márkiné is felmentek a lépcsőn, majd eltűntek a házban. Azóta pedig, bár már fél három volt, a figyelő szempár nyomukat sem látta. Sőt, valójában az életnek sem volt semmi jele, csupán egy kertész szöszmötölgetett.

Háromkor a megfigyelő nyújtózkodott egyet, letette a átcsövet, és engedélyezett magának egy cigarettát. Egy (icsit nehezen sikerült rágyújtania, mivel a néhány órája ieltámadt szél megerősödött.

Negyed négykor, midőn még a kertész is eltűnt a áthatárról, úgy határozott, hogy aznapra leteszi a lantot. Elmerevült tagokkal felállt, és a cédrusok közt visszament a terepjáróhoz. Beült, elővette a magával hozott szendvi­cseket, és éhesen befalta mindet, majd néhány kortyot Vott rá egy nagy kulacsból, amivel leöblítette.

Evés közben az agya dolgozni kezdett. Már felkutatta a zsákmány lelőhelyét, és mostanra csupán két probléma maradt. Csak kettő abból a sok százból, ami öt évvel ezelőtt tornyosult fölé! Természetesen egyik sem volt egyszerű, de nem voltak leküzdhetetlenek. Hogyan lehet az említett zsákmányt előcsalogatni és sebezhetővé tenni; ^ajd, amikor ez megtörtént, milyen módszerrel lehet "égleg megszabadulni tőle? „Sokáig üldögélt ott, miközben a szél fütyült és recsegtek

körülötte a fák ágai. Addig ült, míg gondolataiból fel nem Tjasztotta egy, valahol mögötte, recsegve-ropogva lezuha­nó, elkorhadt faág és egy szarkacsalád felháborodott n kácsolása.

Ugy döntött, ideje elindulni. Attól, hogy itt ücsörög, még % i k problémát sem tudja megoldani. Még sok munka vár a. Még több felderítés, hogy több anyaghoz jusson. Meg P tudnia, hogyan élnek a házbán; hogyan, mikor és miért 'agyja el közülük bárki is a házat és a ház környékét . . .

Beindította a kocsit, és visszazötykölődött a földútra. ji'erte az emelkedő tetejét, azt a pontot, ahonnan először • w meg a tavat, amikor valamilyen oknál fogva megállí-°tta a dzsipet, és visszafordult, hogy még egy utolsó

antást vessen a t e rep re . . .

• o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o

o • o • o •

o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

Egy utolsó pillantást, amelytől a lélegzete is elállt. Egy utolsó pillantás, amely már az első pillanatban lehetséges megoldást kínált mindkét problémára!

A tavon egy vitorlás volt. Remek kis hajó, jócskán megdőlt, amint kifordult az L rövidebb szárából és szá­guldva haladt a szél előtt egyszemélyes legénysége gyakorlott kezű kormányzása a la t t . . .

Megragadta a látcsövet, bár még mielőtt a szeméhez tette volna, már tudta. De meg kellett bizonyosodnia arról, hogy nincs senki más a fedélzeten.

Nem volt. Csupán Gleneyre tizenkilencedik márk i j a . . . Letette a látcsövet, és döbbenten vette észre, hogy

remeg a keze. Ugyanaz a furcsa, múlhatatlan érzés kerítette hatalmába, ami az öt év során már kétszer is megesett, hogy valamiféle isteni gondviselés áll mellette. Bár tudta, hogy ez nevetséges, mégis azon kapta magát, hogy az azonnali cselekvést fontolgatja. Lelki szemei előtt megjelent az egész. Egy vakmerő idegen, aki egy úszás erejéig dacol a februári vizekkel. Láthatóan görcsöt kap. A fiú a szélben egészen közel hozza a fuldokló férfihoz a ha jó t . . .

Látta az egészet, miközben tudta, hogy most nem szabad megtennie. Még nem!

Ismét felvette a látcsövet, és csupán a másodperc egy töredékével azelőtt emelte szeméhez, hogy füle meghal­lotta a szélben egy kis motor pöfögését. Es már látta is, amint kijön a csónakházból egy kis segédmotorral felsze­relt dingi, a kormánynál a sötét hajú fiúval.

A látcsövet az ülésre dobta, és a keze még mindig remegett. Kényszerítette magát, hogy hátat fordítson a tónak, a dzsipet sebességbe tette, és elhajtott. Szédült, a fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok, és az az izom, a jobb szeme mellett vadul lüktetett. Öt év óta először engedte meg magának, hogy megfeledkezzék pillanatnyi szerepéről, agya tele volt a vitorlásban és a tóban rejlő lehetőségekkel. Lehetőségekkel, amelyek csak úgy kínál­ták magukat, hogy felhasználják, ténnyé változtassák őket. Lehetőségek, amelyekről minél többet gondolkodott, annál inkább bizonyítékát látta bennük annak a vezérlő, útját egyengető gondv ise lésnek. . .

Anélkül, hogy igazából észrevette volna, az útjelzőhöz érkezett, és automatikusan jobbra fordult a főútra, majd továbbhajtott lefelé, Tomahawk felé, miközben agyában felrémlett egy nyugtalanító emlék, egy ellenvetés.

Pomfret! Pomfret is egy vitorlásbaleset következtében halt meg, és egy újabb vitorlásbalesettel megszegné azt az egyetlen, megszeghetetlen szabályt, amit még a kezdet kezdetén kötött ki magának - Soha ne ismételj!. :.

De ez nem lenne igazán ismétlés, mert nem tűnne fel. Nem tűnhetne. A világ szemében ugyanis nincs látható összefüggés Francis Pomfret és Derek Bruttenholm kö­zött. És különben is Pomfret évekkel ezelőtt halt meg, több ezer mérföldnyire innen

Ez meg itt - egy ajándék. így kell megcsinálnia. így is fogja megcsinálni. Olyan egyszerű. Olyan könnyű. Nem is kell mást tennie, mint hogy vár. Gyakran eljár a tóhoz, és vár. Addig vár, amíg a másik fiú nem lesz ott. Vagy ha másképp nem megy, akkor valahogy elintézi, hogy a másik fiú valahol másutt legyen. A tó hosszabbik szárának a túlsó vége a megfelelő hely. Ott senki sem látja. Senkinek még csak sejtelme sem lehet róla. Akár Pomfret-nél. Semmi más, csak a felborult hajó. Csak a...

Egy váratlan, kellemetlen rázkódással visszazökkent a jövő terveiből a veszedelmes és azonnali jelen tényeibe.

Túl gyorsan hajtott. Épp egy S jelzésű tábla mellett hajtott el, ami azt jelentette, hogy veszélyes kanyar követ­kezik. Épp az S-kanyar első fordulójához ért, jobbján fehér védőkorlát körvonalazta egy félelmetes szakadék szélét. Egy pillanatra felvillant előtte, hogy odafelé elhaladt mel­lette, biztonságban, a másik oldalon; még az is eszébe jutott, amit előző este hallott. A Jackman-omlás és a

j mMm 25~|

kétszáz méter mély szakadék, a sziklával teli Jackman-szurdok,

A kormányba kapaszkodott, és olyan erősen fékezett, ahogy csak mert, így sikerült valahogy átjutnia az első kanyaron - és akkor szembe találta magát a katasztrófá­val Egy álló gépkocsi félig elzárta a keskeny utat; hegynek föl, hátsó fele kilógott az útra, fel volt már emelve, és két férfi hajolt fölé, a bal hátsó keréken do lgoz tak . . .

Most már teljes súlyával a fékre nehezedett. A kormányt egy autóversenyző gyors mozdulataival t eke r te . . .

Es valahogy sikerült neki - por, csikorgó gumik, üvöltő hangok és felbődülő pördülések káosza közepette végül a dzsip néhány centinyire a másik autó felemelt farától megá l l t . . .

Es valahogy, rendkívüli erőfeszítések árán, sikerült visszakényszerítenie magát Benjámin J. Knight bőrébe; egy oiyan bőrbe, amit nem lett volna szabad elhagynia.

Igy tehát Ben Knight volt az, aki elsimította a problémát és lecsillapította a dzsiphez fenyegetően közeledő két férfit, akiket oly könnyedén megölhetett volna. Szemmel láthatóan mexikóiak voltak, mindkettőn meghatározhatat­lan színű overall és fejükön hatalmas, poros-fekete somb-rero, A nagydarab, tagbaszakadt fickó némán, fenyege­tően nézett, a kisebbik, töpörödött alakból pedig csak úgy áradt a dühödt, gyorsan pergő, az angol és a spanyol valami különös keverékéből álló átkozódások sorozata.

Sokat elárul Mr. Knight, a jópofa cimbora személyiségé­ről az, hogy a hangulat perceken belül teljesen megválto­zott. Olyannyira megváltozott, hogy most már új barátai­val, az új barátok régi kocsija mellett állva, kézről kézre adták Mr. Knight hatalmas kulacsát.

Mielőtt a kulacs kiürült volna, az új barátok nemcsak hogy megtudtak mindent Mr. Knightról és a foglalkozásá-ról^de ők is elárulták Mr. Knightnak, hogy miért vannak a Mount Lobón. Miután Mr. Knight észrevett egy bőrtokot kocsijuk ülésén, megeresztett egy fotósokra vonatkozó, szívélyes tréfát - a kis mexikói pedig, aki minél többször járt körbe a kulacs, annál bőbeszédűbb lett, rákacsintott Mr. Knightra, felmutatott a Mount Lobo tetejére, és kinyi­totta a tokot, hogy megmutassa a benne lévő Geiger-számlá ló t . . .

Miután a kulacs kiürült és elbúcsúztak egymástól, Mr. Knight lassan elindult Tomahawk felé. Időnként felemelte a kezét, hogy könnyedén megdörgöljön egy bizonyos pontot a jobb szeme mel le t t . . .

Várnia kellett. Három napot. Ez tűnt élete leghosszabb három napjának.

Az első nap egyáltalán nem támadt fel a szél, így, ezúttal a fenyves mélyéről, a távolabbi részéről hiába figyelte a tavat. Sehol egy hajó; egyáltalán, embernek semmi nyo­ma.

A második nap délelőttjén szeszélyes szellő borzolta a tavat, és a fiú ismét kivitorlázott. Megint csak egyedül volt a hajón, de most is a pöfögő dingi kísérte, és ezúttal nemcsak a sötét hajú fiú volt rajta, de egy sötét hajú, csinos nő is, valószínűleg az anyja.

A harmadik nap szélcsend volt. Teljes szélcsend, és minden eddiginél melegebb. Olyan meleg volt, hogy sok­kal inkább írhattak volna augusztus elsejét, mint március első nap já t . . .

De a negyedik nap - a negyedik nap, az más volt. Már akkor érezte, amikor reggel hétkor felébredt. Fél kilenckor, amikor reggelizni ment, már tudta, mert látta, hogy a fenyők csúcsa puhán megmozdul, és érezte az erősödő sze le t . . .

Kilencre már a tónál volt, új őrhelyén, a fenyőfák között. A dzsipet orral az út felé állította le, kivette a látcsövet a tokból, hátát egy fenyőtörzsnek támasztotta, és onnan figyelte a tó túlpartját, ahol az L rövidebbik karja az innen nem látható csónakház felé fordul.

[ 26_ . M(m>y\ — — — —

• o • o • o • • o • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o •

Megint csak várt, miközben a forró nap átszüremlett hatalmas fák sűrűjén és megerősödött a szél. Ez a s? most más volt, a háta mögül, a völgy felől fújt; f 0 r r

sivatagi szél volt, és nem a havas csúcsok hideg szele ' Nem bánta, hogy várnia kell. Mert tudta. Mert p erC r,

percre növekedett benne a bizonyosság, hogy ez l e s z J nap. Az idő. És a h e l y . . .

Aztán végre meglátta a vitorlát, amint a remek kis hajó látóterébe ért és szélirányba lavírozva lassanként csapás váltott, majd elindult felé.

A fa törzse mögé csúszott, és a látcsővel a szeme elér végigfésülte a vitorlást, először a bal csapást, majd ajot oldalt, és ezt addig ismételgette, míg a hajó egész köz? nem é r t . . .

Nem volt semmi kétség. Csupán a fiú van a fedélzeter Egyedül Derek Bruttemholm. Gleneyre tizenkilenced! márkija, teljesen egyedül.

A hajó ügyesen, csattogó vitorlával elfordult és etindu lefelé a tó felé, hátszéllel hasította a kék vizet. És mé mindig nyomát se látta, nem is hallotta a dingit.

Fölállt, és visszament a dzsiphez. Szép komótosa' levette pólóját, nadrágját és a cipőjét, majd a látcsöve együtt mindet a hátsó ülésre dobta.

Egy szál úszónadrágban elindult a tópart felé. Látta amint a fiú a tó túlsó felén ismét visszafordítja a hajót.

A dingi még mindig nem volt sehol, és tudta, hogy mi nem is fog jönni. Olyan biztosan tudta, amilyen biztos vo ébredése óta abban, hogy ez lesz az a nap.

A vitorla vakítóan fehér volt a napfényben, és a ha ismét csapást váltva egyenesen felé közeledett. A fi árnyékában maradt, onnan figyelt és úgy mozdult, hog közel legyen a vitorláshoz, amikor az megteszi az utols fordulatot.

Elérkezett az idő, kilépett a fák közül, lement a partra.é tudta, hogy a fiú meglátta. Térdig begázolt a vízbe, egy kezét felemelte, és odakiáltott: - Nem baj, ha megmárt zom?

Immáron utolsó bal oldali csapásán a fiú váí felemelte a kezét, és könnyed, fiatal hangja tisztán szőtt a vízen át. - Csak t e s s é k . . .

A víz hideg volt. Azért nem annyira hideg, mint hitte. Al úszott gyorsúszásban úgy ötvenméternyit, máris puszta egy másik elemnek érezte. Egy másik elemnek, amelybí tökéletesen otthon van.

Miközben a duzzadó vitorla felé nézett, lustán úszt befelé, és úgy százötven méternyire lehetett a parttt amikor a vizet taposva látta, hogy a vitorlás ismét irán váltott és ezúttal nincs olyan közel a túlparthoz, mint anní előtte.

Annál jobb - gondolta. Annál hamarabb megv akadt a lélegzete, és érezte, hogy erősen lüktet a halántéka. Gyorsan összeszedte magát, és elki különböző karcsapásokkal körbe úszkálni, időnként merült, és úgy általában élvezte a vizet.

A dülöngélő vitorla egyre közeledett. Elérkezett a nat.

Éles, kétségbeesett kiáltást hallatott, majd mintb csöt kapott volna, kapálódzni kezdett a vízen, hagyta, hogy lesüllyedjen, miközben vadul hadoní kezét a felszínen h a g y t a . . .

Aztán ismét a felszínre bukott - kiáltott - , és látta,' a hajó immáron röviden kreutzolva igyekszik felé

Hagyta, hogy ismét elsüllyedjen - majd csapj megint a felszínre bukott - , és a hajó már ott \i közvetlenül mellette, szépen szélnek vitorlázva került, a fiú pedig kinyújtott karral hajolt át a vi peremén.

Mesterien játszotta a kétségbeesettet, midőn bel* paszkodott a kinyújtott kézbe és a hajó peremébe; ff hagyta, hogy a fiú erejét megfeszítve segítsen neki; vég

1

fedélzetre bukott, és rendkívül meggyőzően lihegve elterült.

Egyik kezével a vitorlát es a kormanyrudat kezelve a fiu fölé hajolt, és mondott valamit, amit meg se kísérelt meghallani.

A fiú nyaka csak néhány centire volt tőle, es egyetlen hirtelen ugrással feltérdelt, majd mindkét kezével utána­nyúlt . • •

Ám a mozdulat kellős közepén megtorpant, amint a hajó orrában a fedélzeti nyílás ajtaja hirtelen kicsapódott, és eqy férfit látott ott benn feküdni, fejét és vállát az ajtók foglalták keretbe. Egy sovány arcú, őszülő halántékú férfit, akinek furcsán élénkzöld és hideg volt a tekintete. Egy férfit, akinek jobb tenyerében egy pisztoly lapult. Egy férfit, aki szándékolt és jeges nyugalommal azt mondta:

_ Mr. George Brougham, ha nem tévedek? Valami - minden - szétpattant f e j é b e n . . . Teljes súlyá­

val a fiú lábára vetette magát, és a fedélzeti nyíláshoz hajította. Abban a pillanatban fel is pattant, a vízbe vetette magát, és teljes erejével úszni kezdett a part f e l é . . .

Es úgy úszott, mintha a pokol minden ördöge a nyomá­ban lett volna. Úszott, csak úszott, miközben egyre jobban félt a golyóktól, amelyek a feje körül fognak elsüvíteni.

De nem jött egyetlen golyó sem. A víz alatt pedig lába már a parti fövenyt érezte, felállt, majd a combig érő vízben tocsogva nekiiramodott a szárazföldnek, és rohant a fák, a dzsip felé, miközben futólag visszapillantott, és látta, hogy a vakító vitorla száguldva távolodik tőle, a tó hosszának felét már megtette visszafelé.

Akkor ez nyilván azt jelenti, hogy valakit utánaküldenek. De még van esélye. Ő közelebb van a dzsiphez, mint azok a csónakházhoz.

Elfúló lélegzettel, miközben szíve a fülében lüktetett, a fák felé iramodott - és akkor előlépett onnan egy férfi, és az útját állta.

Hatalmas ember volt; egy óriás. Nyilván a francia, aki nem más, mint St. Denis.

Lehajtotta a fejét, bal vállát leeresztette, és nekiron­tott...

De mire az ütés odaért, a francia már nem volt ott. Csupán egy láb, ami sípcsonton találta és elbuktatta úgy, hogy arccal a puha földre esett.

Es nyomban egy vaskemény térd fúródott a hátába. Vasmarkok ragadták meg csuklóját, sértő könnyedséggel húzták felfelé egészen a lapockájáig, és így teljesen tehetetlen volt.

Egy mély hang szólt hozzá: - Alors, copain! - azzal felrántották, vál lába égető fájdalom hasított, és már csak azt látta, hogy előrehajtják a part mentén, egyre távolabb a dzsiptől, a biztonság minden reményétől.

Csöndesen ment néhány lépést, kétrét görnyedt, és többet bukdácsolt, mint kellett volna, miközben agya lázas dühvel dolgozott. Nem sokkal előttük meglátott egy nagy sziklát, és már tudta, hogy mivel fog próbálkozni.

Felnyögött. - Jaj, a karom - lihegte. A karom! - és térde megroggyant - aztán teljes erejével fogva tartója térdének ugrott.

Sikerült. A francia fejjel előre átesett a sziklán, és elengedte a csuklóját, miközben fájdalmasan felüvöltött; zavaros átkozódásokat hallatott, melyből a jambe és a ftrnpu szavakat lehetett csak tisztán k i venn i . . . . Szabad volt. Megpördült, és visszarohant a fák közé, Jobbra fordult, hogy elérje a dzsipet, miközben vetett egy Pillantást hátra és látta, hogy a francia még mindig lent van a f óldön. Fel sem merült benne, hogy a francia túl könnyen esett el; hogy a vasmarkok szorításából túl egyszerűen s z abadu l t . . .

A remény életet öntött belé, átvágta magát a fák között, e s ,meglátta a dzs ipe t . . .

Am akkor megtorpant. A dzsip mellett egy férfi állt. Egy apró ember, meghatá-

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

o

rozhatatlan színű overallban, fején hatalmas, poros-fekete sombreróval. A kis töpörödött mexikói, a Jackman-omlás-tól.

Nem volt idő töprengésre; nem volt idő kérdésekre; nem volt vesztegetni való ideje. Támadásba lendült - vállával gyomorszájon kapta a kis embert, és az ütésben benne volt teljes hetvenhat kilójának súlya meg a sebességből adódó lendület ereje.

A kis ember hátratántorodott, majd sebesen csúszva hatalmas reccsenéssel a fenyőtű szőnyegre zuhant. Fel­nyögött - és mozdulatlanul, kitekeredve a földön ma­radt . . .

A dzsip motorja felbődült, egyesben csikorogva elindult, miközben kerekei alól föld és fenyőtobozok repültek a levegőbe, és elszáguldott a kőfalon lévő kapu és a mögötte l iúzódó tóparti út f e l é . . .

George Brougham e l tűn t -anny i ra hatalmába kerítette a menekülés láza, hogy még a gyanúja sem merült fel benne annak, hogy esetleg f igye l ik . . .

A kis ember fürgén felpattant. Sombrerója a földön hevert, és anélkül cseppet sem tűnt mexikóinak. Sérülés­nek nyoma sem volt rajta, csak állt ott, ahol volt, és miközben bal ingujjának mandzsettáját visszahúzta, sze­mével mereven figyelt.

Egy másik férfi - nagydarab, sombrerós társa - lépett ki egy hatalmas, úgy ötméternyire lévő fenyőtörzs mögül. Ugyanakkor, a fák között Raoul St. Denis jött futva a part felőle, és sérülésnek rajta sem látszott több nyoma, mint a kis emberen.

A kis ember mindkettőjüket hallotta, de nem mozdult, figyelt, fejét egy kicsit megbillentve hallgatta a távolodó dzsip hangját. Most már,az úton volt, és teljes sebességgel száguldott a tó túlsó vége és a kanyar felé, ahol ráfordulhat az országútra.

- Un minute - mondta a kis ember, és amikor a másik kettő mellé lépve kérdések özönét zúdította rá franciául, egyszerűen elhallgattatta őket.

- C'a va!- mondta, majd kezével csendre intette őket. - Écoutez!- mondta nekik, majd maga is tovább hallga­tódzott, és szemével mereven figyelt.

A dzsip hangját már csak halványan lehetett hallani: elérte a kanyart, és már kapaszkodott fölfelé az országút­ra.

- Deux minutes!- mondta a kis e m b e r . . . Majd hatvan, végtelennek tűnő másodperc múlva, mi­

dőn a motor zaja már teljesen elült: - Trois minutes! Tovább hallgatództak, hegyezték fülüket. - Quatre min... - mondta a kis ember, majd elhallga­

tott. Nem kellett tovább fü le ln iük . . .

TIZEN EG YEDIK FEJEZET Március tizedike volt, és halovány napfény ragyogott London felett, bearanyozta a Westminstert és a Temze szélfodrozta vizét; csillogott az Új Scotland Yard folyó felé néző ablakain.

Köztük Sir Egbert Lucas ablakain is, melyek mögött ott volt maga Lucas, aki épp a vége felé közeledett egy megbeszélésnek Pike-kal és George Firthszel.

Már az utolsó napirendi ponthoz érkeztek, amely egy­szerűen ennyi volt: „Gleneyre", amikor szinte sorsszerű időzítéssel a titkár két látogatót jelentett: - Mr. Gethryn, uram, és egy bará t ja . . .

Lucasnak elkerekedett a szeme. Majd elkomorodott. Azt mondta: - Vezesse be őket - és ők be is jöttek; elöl Anthony, mögötte pedig Raoul tornyosult.

Ezután rövid üdvözlések - Raoul számára bemutatko­zások - és széktologatás következett.

< timw 27

Ezt követően kellemetlen csend állt be, miközben Lucas fagyos volt, Firth semmitmondóan diplomatikus, és csu­pán Pike arcán jelent meg valami mosolyhoz hasonló.

Anthony f igyelmesen nézte őket. - Mi ez az északi-sarki légkör, uraim? - kérdezte barátságosan. - Mi ez a kurta­furcsa bánásmód?

Rákacsintott Pike-ra, majd tekintetét Lucasról Firthre fordította. - Mindkettőjükön igazán meg vagyok lepve -mondta. - Miért ez a fagyos fogadtatás? Ha nem tudtak megtalálni, annak csak az az oka, hogy külföldön voltam.

- Tudom - mondta Lucas. - Egyébként milyen volt Svájc?

- Remek - mondta Anthony rendkívül nyájasan. -Nagyon svájci. Persze csak néhány órát töltöttem ott, azt is hónapokkal ezelőtt.

- Hogy? - Lucas megpróbálta elnyomni döbbenetét. -De hát én azt h i t t e m . . .

- Tudom, hogy azt hitted - mondta Anthony. - Ez egy olyan szokás, drága barátom, amit le kellene küzdened -különösen a te pozíciódban. Valójában Alannel csak egy éjszakára szakítottuk meg utunkat Montreux-ben, hogy felvegyük az édesanyját. Már szilveszter előtt mindnyájan Kaliforniában voltunk. - Raoulra pillantott. - St. Denis és a felesége néhány nap múlva csatlakoztak hozzánk - mond­ta. - Magával hozta néhány barátját is.

- Kaliforniában!-mondta Lucas, miközben Firth előre­hajolt székében, és Pike-nak nagy nehézségek árán sikerült elfojtania egy kuncogást.

- Igen - mondta Anthony minden eddiginél nyájasab­ban. - Lady Gleneyre vendégei voltunk.

Hirtelen felállt. - E l n é z é s t - m o n d t a . - T u d o m , hogy nem kellene most tréfálkoznom. De először is az ilyen légkör mindig rossz hatással van rám; másodszor, nagyon bán­tott, hogy képesek voltak feltételezni rólam, cserbenhagy­tam magukat. - Rájuk nézett. - Hát senki nem vette észre, hogy engem hat lóval sem lehetett volna elvonszolni a Gleneyre-ügyről?

Lucas halványan elmosolyodott. - El kell ismernem, hogy Pike ezt állította - mondta. - Én viszont azt, hogy legalábbis érintkezésbe léphettél volna velünk.

- És akkor rögtön egy falkányi Aston-Phipps csaholt volna a sa rkamban ! -An thony a fejét r á z t a . - N e m , Lucas! Amikor azt mondtam Qutramnek, hogy George Brougham egy rendkívüli bűnöző és hogy a rendőrségnek nincs meg a hozzá szükséges rendkívüli hatalma, akkor arra utaltam, hogy olyan valakinek vagy valakiknek kell foglalkozni vele, akiknek a kezét nem köti meg semmiféle szabályzat.

Az íróasztal sarkán ülve elhallgatott. Aztán így folytatta: - Olyan emberekre gondoltam, mint például jómagam és St. Denis. Olyanokra, akik szabadon felállíthatnak egy csapdát, amibe emberünk flagrante delicto esik bele. -Szünetet tartott. - Mi fel is állítottuk, benne az egyetlen, ellenállhatatlan csalival. A fiúval. A fiúval, akinek halálával lett volna igazán értelme Mr. Brougham számára annak a másik, hatvanhét gy i lkosságnak. . . Ne nézz ilyen rémül­ten, Lucas. Derek egy pillanatra sem volt igazán veszély­ben. Volt egy kicsi, de elit testőralakulatunk. Jómagam, St. Denis és azon barátai, akiket azt hiszem, már említettem. - Raoulra pillantott.

Aki azt mondta: - Igen. Néhány régi ismerősöm még az ellenállásból. - Megvonta a vállát. - Meglehet, hogy szánalmas alakok, de nagyon hatékonyak.

Metsző pillantással Lucas épp szóra nyitotta a száját, de Anthony gyorsan megelőzte.

- Nem tartott soká, és Brougham megérkezett - mond­ta. - Útlevéllel vagy anélkül, február végén egyszer csak megjelent a mi hegytetőnkön. Egy-két napig meg-megcsi l-logtattuk előtte a csalit; aztán egy héttel ezelőtt ráharapott.

- Úgy érted, hogy ténylegesen megkísérelte az ifjú Gleneyre megöJését? - Lucas maga volt a kételkedés. -Tanúk előtt?

• o • o • • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o •

• o • o • o • o • o • o • o • o • • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o • o

- Úgy ám - bólintott Anthony. - Én voltam az egyjH Denis a m á s i k . . .

- De most hol van? Mit csináltatok vele? - Lucas nj 0

már talpra ugrott, olimposzi nyugalmáról teljesen megl edkezett. - Kihívtátok a rendőrséget? Letartóztatták?,' förfénfvele?

Most Raoulon volt a sor, hogy közbevágjon. Azt mocfl - Itt szólnom kell egy szót. Ez az ember a kezemben de valahogy sikerült meglógnia. - A hangja bocsánat volt. - És a barátaimtól is. - Szomorúan ingatta a feje Ezt hívják fürge kuncsaftnak. Nagyon fürge!

Lucas döbbenten, elkerekült szemmel túrt bele a l j ba. - Azt akarják mondani, hogy megszökött!

- Nyugi - mondta Anthony. - Őrizd meg nyugalmi - Zsebéből már elővett egy levéltárcát, és most a tárcé előhúzott egy újságkivágást.

- Olvasd el ezt - mondta, és letette Lucas elé pontosan a mappa közepére.

Pike és Firth egy emberként felállt, az íróasztal möc lépett, és egyikük Lucas egyik oldalára, a másik a rnaf oldalára állt.

Vele együtt olvasták el a kivágott újságcikket, kaliforniai lapban, a San Bernardino Herald Chronick jelent meg. Március harmadikai dátumozású volt, és hangzott:

KÜLÖNÖS HALÁLESET A MOUNT LOBÓN A Jackman-szurdok új áldozatot követelt

Tegnap egy chicagói illetékességű, Benjámin J. Knk ként azonosított férfi dzsipjével áttörte a Mount Loi Jackman-omlásnál a védőkorlátot, és lezuhanva élei vesztette a Jackman-szurdokban.

A természetfotós Knight a tomahawk! Wolf's Ht motelben lakott, és a helybéliek kedvelték.

A férfi összezúzott teste, amelyen csupán egy úszói rág és egy pénztartó öv volt, 3000 dollárral, kire^ kocsiból, a roncs pedig kigyulladt.

A férfi hiányos öltözékének rejtélyét csak erősíti tomahawk! fiú vallomása, aki a rendőrségnek elmont hogy egy robbanást hallott, mielőtt a kocsi lezuhant v< a sziklás szakadékba.

Hagmeyer hadnagy vezetése alatt folyik az ügy kí gálása. Pillanatnyilag azonban nem adnak túl sok hitt fiú állításának, mivel úgy vélik, a balesetet valószínűit gyorshajtás okozta, amihez esetleg még egy defekt í hozzájárult...

Lucas végzett a cikkel. Felnézett, és Anthonyra meredti G o n d o l o m . . . - mondta.

- Igen - bólintott Anthony. - Benjámin J. Knight het George Brougham olvasandó.

Az ezt követő csendet Raoul törte meg. Azt mondta: j módon halálát lelte egy robbanékony balesetben Rendkívül filozofikus hangulatban volt. - Azt hiszem, # nevezik költői igazságszolgálgatásnak. . .

Vége 28 mm