1

Szer kesz tő bi zott ság: Jó kai An na (el nök),Báger Gusz táv, Cson tos Já nos, Hor váth An tal,Ka lász Már ton, Kő Pál, Nemes Attila,Sa la mon Kon rád, Szakály Sán dor, Szentmártoni János, Vasy GézaFő szer kesz tő: Oláh Já nosE-mail: olahjanos@magyarnaplo.huMo bil: (70) 388-7035A szerkesztőség tagjai:Bíró Gergely (olvasószerkesztő, próza)

E-mail: proza@magyarnaplo.huMobil: (70) 388-7031

Cech Vilmosné (gazdasági ügyintéző)Ekler Andrea (Nyitott Műhely)

E-mail: andrea.ekler@gmail.comErős Kinga (Könyvszemle)

E-mail: kritika@magyarnaplo.huMobil: (70) 388-7030

Falusi Márton (Európai Figyelő)E-mail: europeanobserver@magyarnaplo.hu

Filip Tamás (vers)E-mail: filiptamas@magyarnaplo.hu

Molnár Csenge-Hajna (tördelőszerkesztő)E-mail: csengehajna@magyarnaplo.hu

Nagyné Nespor Gabriella(honoráriumok, számlázás)E-mail: nngabriella@magyarnaplo.hu

Réger Ádám (szerkesztő)E-mail: regeradam@magyarnaplo.hu

Rosonczy Ildikó (tanulmány)E-mail: irosonczy@magyarnaplo.hu

Szentmártoni Anikó(szerkesztőségi titkár, terjesztés, előfizetés)E-mail: szentmartonia@magyarnaplo.hu

Zsiga Kristóf(könyvkiadás, szerkesztőségi titkár)E-mail: zsigakristof@magyarnaplo.huMobil: (70) 388-7033

A borító Zách Eszter és Árkossy István munkája

A szer kesz tő ség cí me (Írott Szó Alapítvány)1092 Bp., Ferenc krt. 14.Le ve le zé si cím: 1450 Bu da pest, Pf. 77.Számlázási cím: 1062 Bp., Bajza u. 18.Te le fon/fax: 413-6672; 413-6673Szer kesz tő sé gi mo bil: (70) 388-7034Központi e-mail cím és előfizetés:info@magyarnaplo.huInternet: www.magyarnaplo.hu

Ki ad ja az Írott Szó Ala pít vány (1092 Bp., Fe renc krt.14.) és a Ma gyar Nap ló Ki adó Kft. (1062 Bp., Baj zaut ca 18.). Ter jesz ti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (1097Bp., Táblás u. 32.) Elő fi ze tés ben ter jesz ti a Ma gyarPos ta Zrt. Hír lap Üz let ága (1080 Bp., Or czy tér 1.)Elő fi zet he tő va la men nyi pos tán, kéz be sí tők nél,emailen (hirlap@posta.hu), fa xon (303-3440) egy év re7390 Ft, fél év re 3870 Ft. To váb bi in for má ció: 06-80-444-444 Kül föl di elő fi ze tés: a szer kesz tő ség cí mén. Azelő fi ze té si díj egy év re pos ta költ ség gel együtt 60 USDvagy 50 Euro, mely át utal ha tó a UniCredit Bank Hun -ga ry Zrt. (1065 Bp., Nagy me ző u. 44.) 10918001-00000421-10290001 szá mú szám lá ra, vagy bank csek -ken el küld he tő a szer kesz tő ség cí mé re. Nyom da:Pannónia Print Kft. (1139 Bp., Frangepán u. 16.)

Meg nem ren delt kéz ira tot nem őr zünk meg ésnem kül dünk vis sza. Min den fel bé lyeg zett,válasz bo rí ték kal el lá tott le vél re vá la szo lunk.Mu ta tó pél dány kér he tő a szer kesz tő ség ben.

Címlapon:Horváth (EÖ) Tamás

(Orbán Domonkos felvétele)

magyarnapló

A MagyarÍrószövetséglapjaMegjelenik havontaI S S N 0 8 6 5 2 9 1 0

Az Írószövetség esete a Kánaánnal

és a politika uszályával

A Magyar Írószövetség történetében emlé ke -zetem szerint eddig még nem fordult elő,hogy a nemzeti kormány – végül is mindenszabadon választott kormánynak nemzetinekkellene lennie, tehát az elmúlt húsz év bárme-lyik kormánya – ilyen szinten képviseltettevolna magát a közgyűlésen, mint az legutóbb,2010. november 27-én megtörtént. FelszólaltLezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke;Réthelyi Miklós, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának tárcavezetője;Tarlós István, Budapest főpolgármestere; Csomós Miklós, a kulturálisügyekért felelős főpolgármester helyettes; L. Simon László, az Ország -gyűlés Kulturális és sajtóbizottságának elnöke, aki elnöki megbízatásátmegelőzően hat éven keresztül az Írószövetség titkára volt.

Kétségtelenül óriási fordulat ez, jelzi nemcsak az Írószövetség, de azáltala szimbolizált és képviselt, a nemzeti emlékezet és önismeret irántelkötelezett magyar írótársadalom egészének erkölcsi megbecsülését.

Nehezen érthető a sajtóban tapasztalható fanyalgás, amely más-más elő-jelekkel, de megjelent – ahogy mondani szokás – mindkét oldalon.

„Akkor most beköszönt a Kánaán?” Miért volna ez baj annyi, de annyi ínséges esztendő után? „Az írószövetség a politika uszályába került.” Érdekes, amikor a szövetség ellehetetlenítésére törekvő csoport vezér-

mamelukjai az aktuális miniszterelnöknek a hazugságokat újabb hazugsá-gokkal takargató beszédét stílusbravúrként mentegették, senkinek semjutott eszébe a „mértékadó” sajtóban és médiában ama írócsoport politikaielfogultságát emlegetni. De azt sem értem, miért kellene a magyar írónak,a Magyar Írószövetségnek, de a magyar nemzet bármelyik, az igazság irántelkötelezett tagjának minden politikai irányzattól egyenlő távolságot tarta-nia? A könnyebb érthetőség kedvéért lépjünk vissza, mondjuk százhatvanévet, és tegyük fel a kérdést, az a magyar író talált rá a nemzet érdekétmegjelenítő politikai igazságra, aki Deáktól és Bachtól egyforma távolsá-got tartott?

Miért baj, ha két egyetértő fél: a nemzet egyesítésének, valamint szelle-mi, etnikai és anyagi gyarapodásának szolgálatát vállaló kormány és azugyanezekért a célokért a szó erejével évszázadok óta küzdő magyar írókjelenlegi képviselői, a Magyar Írószövetség tagjai felismerik nézet -azonosságukat, és kölcsönösen kinyilvánítják azt?

Azoknak, akik a kultúratámogatási rendszer átalakítására tett ígéretekmiatt aggódnak, s attól félnek, hogy a jövőben megfordulhat az arány, többállami támogatás jut majd az eddig háttérbe szorított, a nemzeti emlékezetvalós analízisére törekvő alkotók műveinek megjelentetésére és megbe -csülésére, szeretném figyelmükbe ajánlani a Soros György által alapítottOSI – Nyitott Társadalom Alapítvány egymilliárd forintos Szükségalapelnevezésű programját. Ez a program a vele eszmei közösséget felmutatókulturális civilszervezeteknek sokmilliós támogatást juttat évente. Pon to -san az elmúlt nyolc év kedvezményezettjeinek. Olyan kezde mé nye zések -ről, amelyek a kialakult aránytalanságot sikerrel korrigálhatnák, egyelőrenem tudok.

Akkor kiknek a függetlenségéért is aggódjunk?Oláh János

Oláh János: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1

LÁTHATÁR

Kelemen Lajos: Lovas; Kulcs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3A mese határáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4

Bárány László: Derengés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5Szikra János: Kardnyelésem, fakírságom, verseim; Föld alatt barangoló . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9Zalán Tibor: Költészet; Hold és pipacs; Futam; Restaurált Radnóti-töredék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10Borsodi L. László: A költőszerep két változata Baka István költészetében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11Fekete Anna: Ünnepi vers; Január, te szép vagy; Apa, anya minden . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23Beszédes István: Boldog Butélia; Posztumusz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24

Amorf; Halárus tavasz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25Fehér Boldizsár: Kulimunka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26Lázár Balázs: három jegyzet; lélekcúg . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30Komán János: Az enallagé komplex képszerkezete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31Baán Tibor: Képeslapgyűjtő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34Pusztai Zoltán: Fokozatok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35Gömöri György: Az első világháború angol költői . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36Wilfred Owen: A vénember és az ifjú tanmeséje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37Rupert Brooke: A katona . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37Edward Thomas: Nincs választás valami jó és rossz között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37Horváth (EÖ) Tamás: Robespierre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38Gláser Diána: Mocorog a hajnal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54

Nyitott mûhely

Luzsicza István: A csendes őrület polgárjoga – Beszélgetés Horváth (EÖ) Tamással . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55

Könyvszemle

Végh Attila: Szívekkel vésett fa (Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64Zsille Gábor: „Páratlan jelensége a világtörténelemnek” (Kovács István: A barátság anatómiája I–II.) . . . . . . . . . 66

szamárfül

Csontos János: Csillagok, hangsúlyok, perbeszédek (Szakolczay Lajosról, Kő Pálról és Ratkó Józsefről) . . . . . . . . 68

Szerzőink . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70

2

tartalom magyar napló

Kedves Olvasónk!

Kérjük, hogy személyi jövedelemadójának 1%-át az ÍROTT SZÓ ALAPÍTVÁNY javára ajánlja fel!

A kedvezményezett adószáma: 18090264-1-43

Az Írott Szó Alapítvány a nemzeti kultúra megőrzését és megújítását szolgáló irodalmi műhelyeket támogatja. Kiemeltfigyelmet fordít a határon túli folyóiratokra és a Magyar Napló Európai Figyelő című rovatára.

Kérjük, hogy az APEH adóbevallási csomagban található rendelkező nyilatkozat kitöltésével járuljon hozzá azalapítvány munkájához!

A lezárt borítékot a 2010. évről szóló személyi jövedelemadó bevallásával együtt, azzal egy borítékban küldje megaz adóhivatalnak. A borítékban a saját nevét, lakcímét és adóazonosító jelét pontosan tüntesse fel, hogy rendelkezéseteljesíthető legyen.

Köszönjük!

KELEMEN LAJOS

Lovas

3

láthatárjanuár

Előnye mindig új szónak van – az külön-ítélet,

és csak azért sem a vesztés jut eszedbe róla –egy kapu, hol, ha szerte kinézel,

a tér, mint egy rejtélyes tekintet:most közeleg elő talán a kimondhatatlan;

s előny, esély, érv minek közben, ha mindfosztható,

ahogy egy folyton átkelő népköltője mondta: ellovan –

s a szó nyomán megannyi hurkolt vonal, cikornyák,kanyarok idézetül a történetből,a körénk tekeredett bajok köztes résein az örök átkelőhely;

a létek lelke mégis a továbbjutás? –

kapar, mint réten egy makrancos ló; nagy csókaszeme ugyan mi mást üzenne:

kelleti magát, elhiheted, rúgtatna visszahozzánk a menesztett remény;távol kié az otthon? –

ily kérdéses út-hosszra lovast akar.

Kulcs

Ez a távolság nem akkora,ne tudnék átkiáltani, állok itt belül egyedüls meghallja-ebárki: mégis nálam vana tenger kulcsa –pillantgatott rám az Úr, persze mint másra,utóbb minden órán megnézett:„te tényleg a bőröd alattazt a kis gyulladásta világ egészének érzed?” – s mitválaszolhatnék; sikeremaz volna most,ha megnyitnám, ami egy fél életen fönntapadt s valamiért még törmelékként isérdekes lehet;földem, egem, időm: mind rész –és mind az észedzett érveivel szemben elhiteti azért:a tengert akár hunyt szemmel képes vagyok kitapogatni –

A mese határárólFB-nek, egyszeri olvasásra

Leporolt dolgok nagy, töretlen meséje;megint egy különidejű forrásnál hallgatózom,sűrű növényzet borít el, arcom bojkottálva –s csak mint lámpakör

a törvény, mint csóva lobban,sötét nem lesz: ez a titkos hír? s a rövid boldogság?a tündér hajlott, suttogó,elmosódó körvonalakkal, már annyit sem ér,akár az aranygombos kabát? eztánszerelmek dobozkáiban másképp ketyegnek pásztorórák? –nem: puha bölcsőből kél ki a test megint,

és hideg mentőkocsiban végzi;keszeg történet, nincs benned semmi világszaggató;kihallgattalak, most határaidnál a kapukat bezárom;és helyben fog járni, vagy mint gyerek téved el,keresi bennem egymást a rossz, a jó, rengeteg együgyűség, s mire kiderülne: hol a hős és miféle, földet vetnek fölébe, beássák:„nézd, megleszel itt, eltéve, rejtve, akár egy forrás, ó-rajzon virágágy –ennyit szabad még vallanod

magadnak, a semminek:akartál lenni csodák földmívese, nem értették; mintha azt mondtad volna: kívánom, és kigyullad a víz” s nem különös: földi voltannyi ily tiráda –a vége felé persze csak mese.

4

láthatár magyar napló

BÁRÁNY LÁSZLÓ

Derengés

„Nem lehetne vajon dialógust készíteni egy ember és a szelleme között?”

(Széchenyi István: Napló)

A gróf egyedül volt, legbelső szobájában. A döblingielmegyógyintézet hotelszárnyának, a lakosztály népte-len külső helyiségeinek falai még a halkan ejtett szava-kat is szinte visszhangozták:

– Nem gondolja, Brach, hogy legfőbb ideje beszél-nünk vele?

Goergenné, az intézet háziasszonya, a tulajdonosfőorvos felesége nem szólította keresztnevén az öreget,mint a személyzetükhöz tartozókat szokta. Az inas agróf alkalmazottja volt, s most szabódott:

– Csakugyan, megfordult már a fejemben. De hogyőszinte legyek, ezt én inkább kegyedtől várnám.

Az asszony rövid fontolgatás után válaszolta:– Lehetséges éppen, hogy nélkülünk is elszánja

magát egyszer, s végre-végre fogadja a feleségét.Mennyi idő telt is el a forradalom óta? Már csaknem ötév… azóta élnek távol egymástól. Megpróbálhatnék énis közvetíteni közöttük, de akkor a gróf úgy vélhetné,mintha terhemre volna gondját viselni. – Elhallgatott,tűnődött egy kis ideig. Igazában nem a többletmunkamiatti neheztelés látszatát, hanem azt a gyanút akartaelkerülni, mintha kényelmetlenné vált volna neki a máreddig is találgatásokra okot adó összezártság.Tárgyilagos hangon folytatta: – Nem tagadom, gyakranjóval több személyes törődést igényel, mint holmi egy-szerű idegszanatóriumi beteg. Ha ellenben ön beszélnérá, hogy hagyjon fel az elzárkózással, az a grófnő irán-ti figyelmességről tanúskodna. Egy grófnak az inasabizalmi embere…

– Csakhogy az ilyen állásra éppen azzal szolgálunkrá – felelte Brach önérzetesen –, hogy nem bizalmasko-dunk a gazdánkkal.

– Most sem tenné, ne gondolja. Éppen hogy lovagiaslenne. – A férfi bizonytalanságának láttán a doktornéhozzátette még: – Legyen megértéssel egy elhanyagoltasszony iránt. Vagy ha így jobban tetszik: tegye meg azén kedvemért, Jakob.

Az öreg végül beadta derekát. A beszélgetés hangjaibeszűrődhettek a grófhoz, mert váratlanul kijött szobá-jából, s megállt előttük. Az asszony elhallgatott, ésbocsánatkérőn Brach felé mutatott, mintha az iméntvéletlenül a szavába vágott volna. Ő urának kérdő pil-lantására szabadkozni próbált, s bosszúsan intett az

udvarias meghajlással máris távozó asszony után. Nemvolt a szavak embere, nehézkesen kezdte terveznimagában a kényes bevezetőt, amellyel nekirugaszkodikmondandójának. De mert nemegyszer tapasztalta, hogyminél hosszasabb az előkészület, annál körülménye-sebb és félreérthetőbb lesz a közlendője, most úgy gon-dolta: jobb mielőbb túlesni rajta.

– Tisztelettel szeretném megkérdezni a gróf úr őex -cel lenciáját, hogy szabad-e aggódnunk a méltóságosgrófnéért?

– Miért kellene? – Természetesen nem miatta, hanem érte. Milyen ré gen

ideköltözött már Bécsbe, csaknem a szomszédba, s ép -pen úgy nem láthatja férjét, mintha odahaza élne, a cenkikastélyban! Tett talán valaha is olyat, amiért ezt a sorsotérdemli?

– Mit meg nem enged magának, Brach?! – csattantfel Széchenyi. – Természetesen nem adott okot a leg-csekélyebb haragomra sem. Ő valósággal egy földreszállt angyal.

– Efelől senkinek sem lehetnek kételyei. Mégisengedtessék megjegyeznem: elsorvad így egy asszony.

Befejezték a szóváltást. Brach érezte, hogy elment alegvégső határig, Széchenyi pedig némaságával jelezte,hogy efféle illetéktelen beavatkozással többé ne is pró-bálkozzék. Az inas szolgálatkészen várt, míg a gróf visz-szatért szobájába. Oda, ahol a zárt ajtó mögött, az alko-nyi homályban lesett rá az elmúlt évek mindennaposfenyegetése, az önvádakkal gyötrő, álmatlan éjszaka,amelyben gyilkosnak, hazája és nemzete elpusztítójá-nak, Antikrisztusnak látta magát. Az utóbbi időben arémlátomások már nem töltötték ki egészében az éji órá-kat, de a reggelek mégis nagyon lassan jöttek el.

Sokáig olvasott, majd igyekezett elszenderedni, denémi forgolódás után alig egy órára sikerült álombamerülnie, azon túl csak hánykolódott, valós és képzeltvétkeivel küzdött. Feladta az alvás reménytelen kísérle-tét. Elhelyezkedett rendes éji nyughelyén, a gondolkodó-székben, s nézte az ablakon át a szürke eget. – Miértbeszélt Brach többes számban? Kinek a nevében beszélt?– tört rá a kérdés, amelynek először nem is látta átjelentőségét, de érezte, hogy fontos gondolatsort indít el,nem szabadulhat tőle. Önkéntelenül becsukta szemét,ahogy az eszmefuttatáshoz szükséges benső magánytszokta előidézni társaságban is, ha alig számít hallgatójá-nak odaadó figyelmére. Ilyenkor nem tekintett partneré-re, lehunyt szemmel beszélt, elejét vette annak, hogy fél-beszakítsák, s maga is kíváncsian várta, hogy a gondola-tok miként fogalmazzák meg önmagukat. Úgy érezte,hogy agya csupán küzdőpályát kínál megzabolázhatatlanötletek versenyéhez, amelynek kimenetele nem tőle

5

láthatárjanuár

függ. – Ki más nevében szólt volna Brach – villant át azagyán –, mint a doktornééban, aki oly feltűnő sietséggeltávozott! No, igen, cherchez la femme! Keressük azasszonyt, aki a háttérből mozgatja az eseményeket! –idézte fel a közmondásos bölcsességet. – De én vagyok ahibás, hogy ilyen kínos helyzetbe hozok másokat! – Smintha zsilipet húztak volna föl, zúdultak és torlódtak afelismerések, hogy majd utána hullámokban jövő kéte-lyek áradjanak. – Mit képzel ez a két ember a köznapieszével?! Talán azt, hogy olyasmit tudnak mondaninekem, amire magam nem gondoltam soha az elmúlt esz-tendők során, az átvirrasztott éjszakákon? Lehetségesnektartanák, hogy mindeddig egyszer sem láttam Crescenceszemével az ő helyzetét, egy olyan asszonyét, akiről min-denki tudja, hogy tíz hosszú éven át vártam rá epekedőszerelemmel, míg megözvegyült, és oltárhoz vezethet-tem? S ha más nem is, idestova felnőtté lett két fiunk semláttatná velem valós színben az életét? Ha feltennénk,hogy látásom netán elhomályosult az irányában, annakokát csak a féktelen önzésben lehetne keresni? Élvezemtalán az ő sanyargatását? Jobb lenne neki, ha ideláncol-nám magam mellé ehhez a prométheuszi kősziklához,hogy az ő máját is tépdesse a keselyű? Ha mindennapgyötörném megválaszolhatatlan kérdéseimmel? Vagymégiscsak rút önzésből fakadt volna elzárkózásom, scsupán kifogás volt, hogy meg akartam kímélni családo-mat a fenyegető megtorlástól? Tegyük félre azt a kérdést,hogy ha nem vonulok ide az egész világ elől (habár leg-szívesebben önmagam elől bujdostam volna el) mintelmeháborodott önkéntes száműzött, akkor énrám méltánsújtott volna-e az udvar bosszúja, amiért az érlelődőrevolúció feltartóztatásáért tett erőfeszítéseim után végülmégis a forradalom támogatói közé álltam! Azt minden-képpen elmondhatjuk, hogy feleségem és gyermekeinkártatlanul estek volna áldozatul a megtorlásnak.

Ártatlanul… Elodázhatjuk annak a kérdésnek a meg-válaszolását is, hogy ártó szándék vagy nemes törekvésvezetett-e valakit, amikor a reformoknak, a nemzetmegújulásáért és szabadságáért folytatott küzdelemnekaz útjára lépett. De akár vétek, akár érdem volt ama útratérni, lehetséges-e, hogy ebben a tekintetben más meg-ítélés alá essünk mi ketten Crescence-szal? A világ areformok elindítójának tekint engem, pedig ami aHitelben olvasható, azt jórészt megírták már az angolokés Balásházy János is előttem, csak ővele Zemplénmegye határán túl nem sokan törődtek, mert nagy gaz-dászati tudása nem párosult előkelő származással. Azén felelősségem abból fakad, hogy rám, könyveimre ésmás munkáimra odafigyelt a közvélemény. De ha őszin-tén magamba nézek, el kell ismernem, hogy Crescencenélkül sosem lettem volna nemhogy vezére vagy hang-

adója, de még szürke eminenciása, akár közrendű tagjasem a reformmozgalomnak. Amikor harminc évePozsonyban az országgyűlés elé álltam az Akadémiamegalapítására tett felajánlásommal, az a kiállás engemmég inkább meglepett, mint az ámuló, éljenző publiku-mot. Hiszen kész tervem nem is volt rá, csak rögtönöz-tem a javaslatot, s egyéb szándékom alig volt vele, minthogy Crescence szívébe lopjam magam a hon felemelé-sének nemes eszméjével. Ágáltam, mint egy színész,akinek súgják az író tetszetős szavait. Hasonló eszközevoltam Crescence-nak, mint ma itt a jó szándékúGoergennének Brach… Nekem is egy asszony súgott.Nem túlzottan hízelgő e felismerés egy férfiembernek,ráadásul egykori huszártisztnek, még akkor sem, ami-kor a közvélemény hódolata övezi. De ha a nemzetetteljesebb szabadság helyett önkényuralom járma alá jut-tatja – akkor miként tisztázhatná a lelkiismeretét? Azérdemek közösek lehetnek nőmmel, ám a felelősségegyedül engem terhel. Most joggal emészt a szégyenamiatt, hogy könnyelmű nemzetébresztő agitációmnemesebb indítékai nem bensőmből fakadtak, hanemegy eszményi asszonytól, aki az erény útjára csábított!

Nehezen lélegzett. Felállt, az íróasztalhoz ment, vilá-got gyújtott, s egy ívpapírt tett maga elé. Nem tudtamég, mi a célja vele, egyelőre a fióknak szánta, amikikerül tolla alól; az írás korábban mindig megnyugtat-ta zaklatott kedélyét. Nem tért vissza az előzményekre,onnantól kezdte papírra vetni töprengésit, ahol az iméntabbahagyta:

Áltathatnám magam azzal, hogy atyámtól kapottörökségem volt a magyarok jövőjéért való munkálko-dás. Hiszen ő hasonló áldozatokat hozott a NemzetiMúzeum megalapításával. De én, bár buzgó olvasójavoltam közkinccsé tett könyvtárának, nem igazánbecsültem jó apám teljesítményét. Főként azért nem,mert jótékony munkásságát nem jellemezte kitartás,pályáján kiszámíthatatlanul váltakozott a világosítótörekvés és a bigott maradiság, s e példa okkal intett azengem is fenyegető állhatatlanságra. Pedig ha csaktőlem függ, talán még szerénységet is tanúsítok, s bol-dogan rendelem alá mérhetetlen becsvágyamat atyámtekintélyének. Nem egészen véletlenül neveztem akirályt írásaimban gyakran éppen jó atyánknak, amikormég élt bennem a remény, hogy az uralkodó tartjamagát esküjéhez, és hű oltalmazója marad az alkot-mánynak. Makacsul ragaszkodtam az illúzióhoz.

Feltétlenül udvarhű emberek számtalanszor vádoltakfelforgatással. Metternich még arra is figyelmeztetett,hogy szerepem mennyire hálátlan: lentről éppen úgyelutasítanak majd, mint az előkelők társaságában. Nem

6

láthatár magyar napló

számíthattam hát kíméletre a forradalomnak és a sza-badságharcnak sem a diadala, sem a kudarca esetén. Dehogy legfőbb vétkemül azt róják fel a szélsőségeskedők,a köztársaságpártiak, hogy mint aulikus arisztokrata fél-szívvel támogattam csupán a szabadság ügyét, az mellé-fogás. Ha tudnák, mennyivel inkább tartok attól, hogy azellenkezőjében vagyok elmarasztalható! Hogy ugyanisegy végzetes ponton nem volt kellő lélekjelenlétem, nemláttam világosan a várható következményeket, s szoká-somtól eltérően a népszerűbb álláspontra helyezkedtem,kellő körültekintés nélkül. Amikor az első kormányülé-sen szavaznunk kellett róla: eleget teszünk-e a királyigényének, hogy Magyarország vállalja magára azaddig fölhalmozott államadósság egy tetemes, éventetízmillióra rugó hányadát, legelőször én mondtam ki anemet. A mindig higgadt Deák is egyetértett a követeléselutasításával. Énbennem csak a pénzügyi megfontolá-sok munkáltak, a közös fejlesztési források korábbi egy-oldalú, Lajtán túlra fordításának ellensúlyozására gon-doltam, s szabadságunk bármi áron való megváltásánakparancsoló szükségéről megfeledkeztem. A hajdanikatona meg sem szólalt bennem. Pedig tudhattam volnaén is, ahogy Pulszky Ferenc tudta, hogy a szabadságértmeg kell fizetnünk, ha pénzzel nem, hát vérrel.

Amikor így első helyre helyeztem a kincstári szem-pontot, akkor egész filozófiámmal kerültem szembe.Engem gazdaságtani gondolkodóként ismernek a leg-többen, s arra kevésbé figyelnek, hogy nézeteim szerinta gazdálkodás nem öncélú, hanem csupán egyik feltéte-le és eredménye az ember testi-lelki szépítésének. Ezttöbbször is megfogalmaztam írásaimban.

Ha már háborúba bocsátkoztunk, talán jobb lettvolna, ha nem miniszterként, hanem katonaként aján-lom fel szolgálataimat a nemzetnek, hiszen annak idejénhuszárkapitányként megjártam a Napóleon elleni had-járatot. Igaz, már öreg voltam, de kezdetben éppentapasztalt tisztek hiányoztak leginkább a honvédse-regből. A vitézség számtalan megnyilvánulásáról, alegénység áldozatkészségének sok-sok jeléről szólóhírek mellett olyan esetekről is sűrűn kaptunk riasztóértesüléseket, mint például a kassai csatavesztés utánifutásról. Amikor a szétszéledt hadat Szemere Bertalanmint felvidéki kormánybiztos végre összegyűjtötte aTisza túlpartján, akkor a tüzérparancsnok biztonságokáért felgyújtotta maguk mögött a pompás hidatTokajnál, holott a folyót egész hosszában jég borította.Akármelyik közhonvéd vagy parasztlegény, ha megkér-dezik, megmondta volna, hogy mekkora oktalanság ilyettenni. De miért marasztalnánk el egy fiatal csapattisz-tet, amikor a felső hadvezetés sem állt hivatása magas-latán, állandó nézeteltérések, homlokegyenest ellenkező

stratégiai és taktikai elképzelések osztották meg? Nemis csoda: Kossuth szüntelenül belebeszélt a tábornokokdolgába, holott őrajta csupán jelmezként feszült a hon-védatilla, sosem volt katona.

Itt letette a tollat. Tartott tőle, hogy az írás megnyug-tatónak szánt hatása ellenkezőjére fordul, ha a zaklatótémát, egykori ellenfelével való viszályát érinti. Felállt,egyszer-kétszer körüljárta az asztalt, majd a szobákhosszán rótta lépteit. Meglepetten tapasztalta, hogy arégről ismert indulat nem keríti hatalmába olyan erővel,mint egykor. Mintha enyhülten gondolna vetélytársára,aki gyökeresen más eszközökkel törekedett elérni azo-kat a célokat, amelyekért ő maga is munkálkodott. Haaz egyik ember stratégiáját szükségképpen akkoratávolság választja el a másikétól, mint a másikét azegyikétől – ironizált önmagán a nyilvánvaló összefüg-gés korábbi figyelmen kívül hagyásáért –, akkor nemkevésbé lenne logikus egyforma megértéssel, mintegyenlő haraggal fordulnunk egymás iránt. Miértrovom föl valakinek, hogy a maga módján igyekszikcélt érni, ha én ugyancsak a magam módján szeretnék?Igaz, ezt csupán egy visszatekintő remetének könnyűbelátnia; akkoriban nem olyan időket éltünk.

Visszaült az asztalhoz, és folytatta az írást.

Minden politikus azzal az illúzióval cselekszik, hogytudja, mi lesz jó holnapra, vagyis látja a jövőt. De haígy volna is, kérdéses lenne, hogy mi tárult föl előtte? Aközeljövő? A távoli utókor? Ugyanaz a szándék vagytett, amely jó szolgálatot tesz a holnapnak, nem lesz-ekáros holnaputánra? Az embernek a kézzelfoghatóvalóság és a távlatok egyidejű szemléletére való képte-lenségéről milyen bölcsen írt a nagy Berzsenyi!

Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,Messzebb járnak szemeink;Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,S későn hullnak könnyeink.

Én is későn hullatnám a könnyeimet, ha arra a biztoskövetkeztetésre jutnék, hogy az államadósság megosztá-sával elkerülhettük volna a vérontást. Ki tudja, beértevolna-e az udvar ennyivel, vagy egyre újabb, végülmégiscsak teljesíthetetlen követelésekkel állt volna elő?Ez sokkal valószínűbb, ahogy utóbb a trónfosztásra isrákényszerítette az országot, mert lábbal tiporta amaga szentesítette törvényeket. Hiába is mondják, hogya detronizáció teremtett a háború folytatásához kény-szerhelyzetet, ezt nekem is be kell látnom.

7

láthatárjanuár

Melyikünk tekintett távolabbra? Én, aki jövőnket azösszmonarchia keretében láttam biztosnak, vagyKossuth, aki ezt a korlátot is le akarta dönteni?Megengedem, hogy jó lett volna elnyernünk a teljes füg-getlenséget, de hogy lehetséges lett volna, azt kizártnaktartom. Láthattuk már Rákóczi esetében: szavakkal,ígéretekkel segítették Párizsból, de londoni diplomáciaifórumokon már másként formálódtak a döntések. Abirodalmak közötti európai egyensúly megkívánta, hogya magyarok férjenek a bőrükbe. Kossuth megkísérelteazt, ami az adott keretek között az én szememben lehe-tetlennek tűnt fel. Ő a Szent Szövetség fennállásán túlratekintett, s velem ellentétben kedvező körülményeketsem akart volna elfogadni e rendszerben, mert úgylátta, sőt várta, hogy előbb vagy utóbb, de összeomlik,s aki kapaszkodik belé, azt magával fogja rántani. Énúgy reméltem, hogy egyre erősödő gazdaságunkkalAusztria fölé kerekedünk, hamarosan mi leszünk a biro-dalom vezető hatalma, s nem gondoltam rá, hogy egyösszeomláskor csak annál mélyebbre zuhannánk.

Más kérdés, hogy Kossuth a birodalom megroppan-tásával akaratlanul siettette volna a belső földcsuszam-lást is. Ő csak a legvégén ébredt rá arra, amit én sosemveszítettem szem elől, hogy a más ajkú országlakókatkár az anyanyelvünk használatára szorítani, s így lát-szatra magyarosítani, valójában ellenünk ingerelni.A forradalom előtt a tulajdon nyelvükön ők is szívesenvallották magukat hozzánk tartozónak. Ha egyszervalóban recseg-ropog majd a birodalom, akkor nagyára lesz az egyetlen nemzetiség erőltetésének. Amit egy-szer oktrojáltak, azt többé már nem lehet önkéntes ala-pon elvárni.

Lecsavarta a fényt, ismét szünetet tartott az írásban.Sokáig maradt mozdulatlanul a sötétben. Arra gondolt:ha a nemzeteket nem az tartja egyben, amit a termé-szettől kaptak, hanem amit vállalnak, akkor így kell len-nie a polgárok életében is. Amit szabadon választunkmagunknak, még ha kevésbé előnyös is, értékesebb,mint a tálcán kínált kedvezőbb lehetőség. A sorstól kije-lölt pályát befutni, legyen bármilyen fényes is, nemszolgaság-e? A tulajdon ösvényünket kitaposni többbüszkeségre ad okot, még ha kerülők, buktatók tarkítjákis. Talán még egy Széchenyi István is járhatott önmagafeladása nélkül azon az úton, amelyen egy asszonyhatására indult el. Különben is, mit jelent az, hogyönmaga? Van-e ilyen egyáltalán, és érdemes-e ragasz-kodnunk hozzá? Csak jó lehet, szánalmas nem? Mi nemhatározhatjuk meg tulajdon személyünket önmagunk-kal, mint Isten Mózes kérdése nyomán: Vagyok, akivagyok. Mi efféle válaszokat adunk kilétünk tudakolá-

sára: a földesúr, egy földműves vagyok. Másokhozsoroljuk, hogy elhelyezzük magunkat a társadalomban.Amit cselekszem, azt vajon egy férj, egy apa szándé-kolta, esetleg egy hívő katolikus, netán egy felsőházitag – vagy Széchenyi István maga? S vajon melyik ajobbik eset? Ha tulajdonságaim megváltoznak az éveksorán, marad-e bennem bármi is azonosnak? Ha igen,mi lehet ez az állandó? Amit jellemnek szoktak nevez-ni? Vajon minden emberben van ilyen, vagy csak azigazán állhatatosakban? Ki a szilárdabb erkölcsű, akinem igazítja véleményét, viselkedését a pillanat igénye-ihez, vagy aki a változó helyzeteknek megfelelően ala-kítja magatartását? Az ingadozót, ha önös érdekei moz-gatják, elítélem. De a magam vezérelvét politikai sze-replésem kezdetén úgy fogalmaztam meg, hogy a való-ban következetes férfi a királlyal tart, ha neki van igaza,és a néppel, ha annak van igaza. Emellett most is kitart-hatok, sőt ma még inkább, hiszen nincsen királyunk. Kiaz ingadozó? Aki nehezen választ a fejedelem vagy anépe között? Sokkal inkább az, aki az igazság mellettdönt határozatlanul.

Derengett már, amikor ismét a kézirat fölé hajolt.Arra gondolt, hogy még a gyengeelméjű Ferdinándot isképes volt jó atyánknak titulálni, de Ferenc Józsefet, azönkényuralom véreskezű császárát másnak, mint fertel-mes hóhérnak, nem nevezheti. Tömören csak ennyit írt,de e sorok több elégedettséggel töltötték el, mint bár-mely gondolata, amelyet valaha is papírra vetett:

„»Bosszú« a legundokabb emberi bűn, és húszévesbosszúálló fejedelem valóban nem egyéb, mint émely-gést okozó pökedelem, sőt undok iszonyat, kit mindenjobb ember lelkébűl megvet”.

Óriási megkönnyebbüléssel tette félre a tollat.Hatalmas kő gördült le a szívéről. Annyi év után előszörérezte úgy, hogy második élete, amelyet magánybantöltött, nem kiigazította, hanem igazolta az elsőt.Tapasztalatai Crescence hatásától nem befolyásoltan isaz egykori útra vezették. Mégsem volt hát ráutalva azeszményi alak erkölcsi fölényére ahhoz, hogy a hazafiúiküzdelmet válassza, s annyit tegyen a honért, amennyiembertől valaha is tellett. Mára már nem az asszony kétszép szeméért, de tulajdon lelke nyugalmáért letaszítot-ta szívében trónjáról a zsarnokot, a gonosz, öreg lelkűifjú császárt. A diákok lázadó lelkesedését engedte szét-áradni magában: ha már átestünk a forradalmon ésbekövetkezett a megtorlás, akkor miért kellene többéolyan óvatosaknak lennünk?

Sohasem volt ennyire szabad. Nagyon nagy ára volte fölszabadulásnak, amelyet szívesen meg is adott

8

láthatár magyar napló

volna. De tudta jól, hogy megfizetnie érte a vétlenCrescence-nak kellett, aki mit sem nyert a sokévi magá-nyon, míg ő maga az önteltség évtizedei és a szüntelenönostorozás évei után e hajnalon végre megkapta asorstól a vágyott önbecsülés ígéretét. Azt a legfőbb jót,amelynek Crescence magától értődő természetességgelés szerénységgel, már-már alázattal, mint ahogy mosta-ni helyzetét is elfogadta, kezdettől a birtokában volt.

Méltatlanul bántam nőmmel? – támadt a kérdésbenne. – Kétségkívül rettenetesen, akárcsak önmagam-mal, de talán mégsem egészen méltatlanul kettőnkhöz.Mint egy szobrász, megdermesztettem, ám ezzel meg isörökítettem szerelmünket a fénykorában.

Évek óta először tudta elképzelni, hogy többé nemtérnek vissza az álmatlanságot kísérő rémlátomásai.

Összehajtotta a papírost levél formájúra, s utolsótollvonással ráírta megszólításul felesége nevét.

Virradattól türelmetlenül várta az inas jelentkezését.Átadta neki a levelet, azzal az utasítással, hogy gondos-kodjék mihamarabbi kézbesítéséről. Azután meggondol-ta magát, s visszavette a borítékot. Bántó reggeli józan-sággal úgy látta, hogy a tartalma sem nem magánlevél,sem nem írói munka, korai lenne hát bárki elé bocsáta-nia. Ráér akkor, amikorra egyszer majd – talán inkábbutóbb, mint előbb – könyv lesz belőle. Összetépte anyersfogalmazványt kis darabokra, hogy egyelőrenyoma se maradjon, ne kerülhessen avatatlanok, külö-nösen ne a besúgók szemei elé. Eltöprengett, a földetnézte. Végül fölszegte fejét, s azt kérte Brachtól:

– Mondja meg a grófnőnek, hogy várom.

9

láthatárjanuár

SZIKRA JÁNOS

Kardnyelésem, fakírságom, verseim

Nem a párducizomé az érdem,az életteknőctalpakon is önmagához érkezik.

Kínában a perc költői,vízjeleket írtam volt a tumultusban szőrecsettel az aszfaltra,az emlékezet fölszáradó arcvonásait?

Tűrtem,hogy minden vályútól, akoltól, emberszuszogástól,Isten égboltja alól is eltaszítsatok?

Az volt a baj,hogy békében szerettem volna élni még a háborúvalis?

Őrjöngenem, lázítanom,napsugaras szívvel ölnöm kellett volna –s megbékéltem, szarháziak, veletek.

Az én fennkölt kardnyelésem,nyilvánosság előtt elkövetett vetkőzésem,undorító fakírságom,senkinek sem kellő költeményeim!

Föld alatt barangoló

Nem téved el: nem tart sehová.Hozzá indul el tőle minden út.

Egyre vakítóbb fölöttecsillagösvénye, a távlattalanság.

Csonterdőn nem csürhézett senkivel,fajtája címeres élősdije

nem lett belőle: táltos, tintahal,versét nem olvashatta el Hrabal.

Társául három hajszál szegődöttSzentendrén, egy valahai őszön.

Lélegző gránit, várjon vágytalan.Vércsemagasból a sors lecsap.

Verődjön arcába újraoktóberben a vérpötty madárcseresznye,

kússzanak be áprilisban ajtajána föld alatt barangoló árnyak.

Kiteljesedvén le is kell hullani.Önsúlyát meddig tudja még tartani?

ZALÁN TIBOR

Költészet

Reggel vért hánytamMajd kisütöm ebédreHarmadnapja nem

Hold és pipacs

alacsonyan jár a hold pipacsot keres de már nem talál

ágak hajlanak egy éjszakai szívre összevérzik azt

kint tavaszodik orgonák az ablakban eljött az őszöd

Futam

Ha már nem vagy – én sem vagyok több

csak rongybábba bújtatott semmimadárijesztő ki a tengertakarja még egyszer ölelni

Restaurált Radnóti-töredék

… aludj mert este van karjára vesz a sötét magányos szobából nézem, hogyan törik szét

a hold fent az égen csatakos felhők között, szeretlek, messze vagy, hangod is elköltözött,

egy hangsúly rendet tesz bomló bizalmaim közt, ha így szeretsz, mikor mész, akkor is felém jössz…

10

láthatár magyar napló

BORSODI L. LÁSZLÓ

A költőszerep két változata

Baka István költészetében

Papp Ágnes Klára Szépség és harmónia hermeneuti-kája című tanulmányában1 a bakai szerepversek közöttmegkülönböztet: egyszerű formaimitációt,2 saját köl-tött alteregót,3 hagyományos, illetve teremtett, fikcio-nált alakot újrateremtő szerepverset. Dolgozatunkbana Baka-költészetben olvasható két utóbbi típussal fog-lalkozunk: a hagyományos szerepverssel, amelybenegy történelmi korszaknak és a korszak költészeténeka Bakáéval rokon, azaz XX. századi társadalmi-politi-kai kérdések aktualizálódnak olyan beszédmódban,amely a közösségi költőszerep imitációjával szólaltat-ható meg,4 illetve a teremtett alakot újrafikcionáló sze-repvers-változattal, amelyben a megjelenített alak 5 apretextusok által, a bakai „átöltöztetésnek” köszönhe-tően kétszeresen fikcionált, s amely szintén a költő-szerep, tágabban a szerepjátszás mint (vers)létmódlehetőségeit járja végig.

Ebben az olvasási folyamatban annak vagyunktanúi, hogy a szerep nyelvi képződöttségéből adódóana hagyományos (romantikus és/vagy klasszikusmodern értelemben vett) küldetéses, közösségi költő-szerep lehetetlenné válik, ugyanis Baka késő modernpoétikájában a szerepjátszás, a (közösségi) költősze-rep a nyelv uralmának rendelődik alá, nyelvi képződ-mény, amely a (szöveg)hagyományok át- és újraértel-mezéséből, újraértéséből és áthierarchizálásából létre-jövő ironikus beszédmódban válik létezővé, szemé-lyessége nyelvek, intertextuális utalások idegenségé-nek viszonyrendszerében, a nyelv performativitásábanragadható meg.

Az evokáció mint az álarcteremtés

hagyo má nyos költői eljárása

(Vörösmarty-töredékek)

A Papp Ágnes Klára által hagyományosnak tekintettszerepversek között külön csoportot képeznek aVörösmarty-versek, amelyek több kötetben is megje-lentek.6 Ahhoz a verstípushoz tartoznak, amely amagyar líra közösségi kérdéseket megfogalmazó vonu-latát jelenti, tehát olyan költészeteszményt képvisel,amely a közösségi költőszerep létjogosultságát állítja,illetve a szerep lehetőségeit kutatja:7 „A 70-es évekbennem véletlenül fordultam Vörösmarty álarcához, mertúgy éreztem, hogy Vörösmarty költészete (…) az érvé-nyes (…). Tehát az ember választ egy szerepet vagy egyálarcot, amivel azonosulni tud, de úgy, hogy egy közös-séggel együtt azonosul.” 8

A Vörösmarty-töredékek 9 című vers a Döbling címűkötet Prelűd című ciklusában jelent meg. Vörösmarty nevemint szinekdoché már önmagában evokáció: megidézi amagyar reformkort és az 1848–49-es szabadságharc, vala-mint a forradalom bukása utáni időt, illetve megidézi azt aközösségi költőszerepet megszólaltató Vörösmarty-poéti-kát, amelyben a nemzet biztatása, illetve a nemzet sorsáértvaló aggodalom egyaránt megjelenik.

A „töredékek” utótag befejezetlenséget és befejezhe-tetlenséget egyaránt kifejez. Azt sugallja, hogy ami követ-kezik, azt a megfogalmazhatatlan szüli, valami olyan,aminek nyelvi rögzítése teljességében lehetetlen. A nyelvkorlátaira, a nyelv általi kiszolgáltatottságra hívja fel afigyelmet, mintha azt sugallná, hogy a „tükör széttört”,10

és az egész felmutathatóságára nincs lehetőség, a részek,a töredékek viszont (még) olvashatók, amelyekből talánkövetkeztetni lehet az egész (nyelvi) eszményére. A címazt is jelzi, hogy a vers(ek) beszélője – ugyanis háromrészből áll, tehát felveti az önálló versekként való olvas-hatóság gondolatát – különböző megszólalásmódokbanmegnyilvánuló közösségi költő, de a címben tetten érhetőa szereppel való teljes azonosulás hiánya is, hiszen a töre-

11

láthatárjanuár

1 I. m. 78.2 A korai költészet modern műfajait, műfajimitációit tekintjük forma-

imitációknak, például a dalt, a dal és az elégia műfaji kettősségétfelmutató szövegeket (Dal; Erdő, erdő; Tavaszdal stb.), vagy aszakrális bibliai nyelvezetet és műfajokat újraalkotó verseket(Könyörögj érettem; Ima, Zsoltár stb.), illetve más műfaji hagyomá-nyokat át- és újraért(elmez)ő, -író költeményeket.

3 Sztyepan Pehotnij tekinthető alteregónak, akinek a neve Baka Istvánnevének orosz fordítása (Sztyepan Pehotnij testamentuma–ciklus éskötet).

4 A hagyományos szerepvers típusába sorolhatók például a Temesvár.Dózsa tábora, a Változatok egy kurucdalra I–II., a Petőfi, aVörösmarty. 1850 I–II., a Vázlat A vén cigányhoz, a Vörösmarty-töredékek, a Liszt Ferenc-ciklus versei stb.

5 Shakespeare és Kormos István Yorickjáról, Bellmann Fredmanjárólvagy Garay János Háry Jánosáról van szó.

6 A Vörösmarty-versek nem képeznek önálló ciklust, hanem például aMagdolna-zápor című kötetben megjelent első Vörösmarty-vers(Vörösmarty. 1850.) más, a közösségi költőszerepet megszólaltató, anemzet, a közösség sorsáért aggódó versekkel alkot ciklust (Temesvár.Dózsa tábora; Temesvár után. Az erdőn; 1514), és egy másikVörösmarty-verssel, a Vázlat A vén cigányhoz cíművel. A Tűzbe vetettevangéliumban jelent meg a Vörösmarty I. és a Vörösmarty II. Utóbbikésőbb Fegyverletétel címen látott napvilágot.

7 Vö. Kerék Imre: Kétely és hit között, 31.8 Baka István: „Fehér és barna szárnyak”. Beszélgetőtárs: Szepesi

Attila, 271.9 Baka István művei. Versek, 151–153.10 Uő: A tükör széttört. In: Baka István művei. Versek, 116–117.

dékeket valaki idézi. Az idéző – aki többes szám harma-dik személyben rámutat a szövegekre – hagyja megszó-lalni a Vörösmarty-töredékeket, tehát hallgat, ugyanakkorVörösmarty poétikájának hangja az övé (is), maga is (aközösségi költő hangjának értelmében) Vörösmartykéntszólal meg, amennyiben szövegbelisége, nyelv-léte a hall-gatás törlődésében és a számozás (1, 2, 3), az idézés gesz-tusában, valamint a citátumok egymás mellé olvasásánakmikéntjében jelölődik ki. Egyszerre azonosulás és eltávo-lítottság ez a vers-, a szöveghelyzet megteremtésében, ésamennyiben a textusok idézettségében ragadható meg azidéző, úgy maga is nyelvi képződmény (ami késő modernvonás a versben).

Az evokáció eljárása nemcsak a címben, hanem a versegészében megfigyelhető, amely a szöveg(ek) létmódjátjelenti, és az interpretáció irányát is meghatározza.

Az 1. rész első szakasza a Szózat11 tizenkettedik sza-kaszának temetésképét („S a sírt, hol nemzet sűlyed el”)idézi meg áttételesen:

„A koporsóra föld zuhogA földre októberi zápor”

A különbség abban van, hogy itt nincs közösség,amely gyászolna. A „zuhog” igei metafora történést ki -fe jező ige, amely lefelé irányuló mozgást, elértéktele-nedést, megállíthatatlan folyamatot és tehetetlenségetérzékeltet. Összekapcsolja a földet és a vizet – mind-kettő a halál kifejezője, nem életet adó őselemek.Az indítás tragikuma a végzet, a kilátástalanság szóla-mait erősíti fel. A szakasz így folytatódik:

„Kocsmájából kitántorogaz Úr a részeges sírásó”

Az Úr képe profanizálódik a sírásóval való azonosítás-ban: a sírásó antropomorfizálhatná az Urat, de ez az Úr ahalál előjelét hozza, a halál léteseményét jelenti a sírásóvalvaló metaforizációban. Az antropomorfizációs mozzanatígy lesz egyidőben dezantropomorf vonás is. A képet a „sírá-só” jelzőjével, a „részeges”-sel deszakralizálja, blaszfémi-kusan láttatja az Urat, aki nem részeg, hanem „részeges”,tehát rendszeresen iszik, ez az alapállapota. Jelenléte félel-met keltő; ha ő a lét, a történelem ura, akkor intézkedéseikiszámíthatatlanok, félelmetesek mind az egyén, mind anemzet számára. A 2. rész második szakaszában ő az „ÉgiVak”. A „kocsma” értelmezhető a világ metaforájaként,

amelyet elhagy az Úr. A „zuhog” igéhez hasonló tehetetlen,irányíthatatlan mozgást fejez ki a rá rímelő „kitántorog” igeis, mint ahogy a „zápor” és a „könny” képét asszociáló„sírásó” is motivikus egységet alkot. Így válnak a szakaszképei a halálközelség megjelenítőivé, megidézve Az embe -rek12 című Vörösmarty-vers nyitó szakaszának képét:

„Hallgassatok, ne szóljon a dal,Most a világ beszél,S megfagynak forró szárnyaikkalA zápor és a szél,Könnyzápor, melyet bánat hajt,Szél, melyet emberszív sóhajt.Hiába minden: szellem, bűn, erény;Nincsen remény!”

A Vörösmarty-poétika többes szám első személyűközösségi költő beszélője szólal meg (amely itt álarc) amásodik szakaszban:

„Vak gödrünk mint pezsgőskehelyMár megtelt habzó szennyes árral”

A többes szám első személyű birtokos személyjellelellátott „gödrünk” visszakapcsolható „A koporsóra földzuhog”, valamint a „sírásó” képéhez, és ez a szcenika jelzi,hogy itt egy közösség, egy nemzet sorsáról, a mi sorsunk-ról, sírunkról van szó, tehát a nemzet halálának a metafo-rája. A kép egy zavarbaejtő hasonlatnak a viszonyítottja,amely az ünnep képzetét előhívó „pezsgőskehely”-lyelalkot egységet. A pozitív jelentéstartalmat megszünteti amegszemélyesítő „Vak” szó, amely a közösség kilátástalanhelyzetére utalhat: nem látja jelenét és jövőjét sem. A gö -dör és a gömbölyű pezsgőskehely között alaki hasonlóságfedezhető fel: a félbe vágott földgömb alakjára emlékezteta pohár, amelynek ünnep jellegét az apokaliptikus látomástidéző következő képsor is megszünteti: „Már megtelthabzó szennyes árral”. Az ár összekapcsolható az elsőstrófa zápor és a Biblia vízözön képével. Megidézi a kép aSzürkület13 című Baka-vers első szakaszát is:

„A menny kilép medréből, szennyes árjánfelhők – felpuffadt angyaltetemek – sodródnak és keringenek,a süllyedő nap örvényébe bukva.”

A szennyet, motivikusan a poklot idéző metaforák anemzet pusztulásának víziójává tágulnak:

„S a sírt hol nemzet süllyed elKöszönti Isten a világra”

12

láthatár magyar napló

11 Vörösmarty Mihály: Szózat. In: Uő: Költői művei, I. 313–315. 12 Vörösmarty Mihály: Az emberek. In: Uő: Költői művei, I. 470–472.,

itt: 470.13 Baka István: Szürkület. In: Baka István művei. Versek, 126.

Az első szakaszbeli temetés képe itt szó szerinti idé-zetben jelenik meg a Szózatból, amelyben a nemzetapokalipszise artikulálódik. Ha „Köszönti (…) a világ-ra”, és ha az „Isten” szó az első szakaszbeli „részegessírásó” Úr szinonímája (ezt támasztja alá az ivás –részegség fogalomkörébe tartozó „Kocsmából kitántor-gó” – „részeges” – „pezsgőskehely” – „Köszönti” motí-vumsor), akkor a „pezsgőskehely” a föld (a „gödrünk”),tehát metonimikusan a föld lakói, azaz a nemzet. Ezzelösszefüggésben beszélhetünk a nemzet haláláról, amelyIsten groteszk mulatásának részeként és a nemzet pusz-tulását a részvéttelen világnak való felmutatásában kellelgondolnunk. A kehely árja ugyancsak utalhat a nem-zet pusztulására.

A 2. részben változik a beszédhelyzet. Az 1. rész sze-mélytelen leírása és csupán egy közösségi „mi”-t tartal-mazó személyessége-személytelensége után ebben arészben a lírai én egyes szám első személyben beszél:

„Beh mélyre süllyedtem beh mélyreSár mindenem minden tagomOh Isten megtalálsz-e végreE szortyogó vak csillagon”

A beszédmód a népköltészet, illetve Petőfi helyzet-dalainak beszélőjét idézi meg, tehát ez is az álarcosbál,a szerepjáték része, hiszen a beszélő nem alanyi módonszólal meg: az idézett Vörösmarty-töredék beszélőjénekhangja ez. Az egyes szám első személy tehát nem jelenta szó hagyományos értelmében vett alanyiságot.

Az én részvétet keltő kesergése fejeződik ki a „behmélyre” ismétlésében. A „mélyre süllyedtem”, a „Sárminden tagom” metaforákból (utóbbi VörösmartyAz emberek című versének minősítéseit – „Ez őrült sár,ez istenarcu lény!” – a beszélőre szabja, individualizál-ja) mintha a megtébolyult én hangját hallanánk át aVörösmarty-versből. A múlt idejű „mélyre süllyedtem”az 1. rész „zuhog” igei metaforával, a „sár” metafora a„Vak gödrünk”-kel hozható játékba. A 2. rész lírai beszé-lőjének egyénítetten, egyes szám első személyben „idé-zett” sorsában mintha az 1. rész nemzetsorsa ismétlőd-ne meg. A jelen – múlt különbsége az időbeli előrehala-dást, a nemzeti, a közösségi lét tragikusabbá válásátmondja el, amely az én, a közösségi költő(szerep) alak-zatába sűrítve még erőteljesebb dráma.

Ennek a drámának az érzelmi töltetét növeli a „min-denem minden” halmozás és a „mindenem” szó meta-

forikus viszonyba állítása („Sár mindenem”), illetve a„minden tagom” sár metaforikus-metonimikus képe,amely Az élő szobor14 című Vörösmarty-költeménybeszélőjének kínjait is megidézi:

„Szobor vagyok, de fáj minden tagom;Eremben a vér forró kínja dúl;”

(1.szakasz)

„Nem szólhatok, nyögésem néma jaj;Szó és fohász kihalnak ajkimon.”

(10. szakasz)

„»Ember, világ, természet, nemzetek!Ha van jog földön, égben irgalom,Reám és kínaimra nézzetek!«”

(14. szakasz)

A beszélő ebben a kétségbeesett helyzetben megszó-lítja Istent. A nemzethez ugyanis nem szólhat úgy, aho-gyan azt Az élő szobor beszélője teszi, hiszen elpusztult,pusztulóban van, tehát a közösségi költőszerep érvény-telenné válik:

„Oh Isten megtalálsz-e végreE szortyogó vak csillagon”

Nem az én keresi (az énbe sűrített „mi”) Istent,hanem fordítva: azt várja, hogy ő keresse meg, ésváltsa meg. Az én van szorult helyzetben, mégis – te -he tetlenségénél, bűnös helyzeténél fogva? – ő várja,hogy Isten keresse. Kérdés: van-e értelme ennek afohásznak, ha Isten „részeges sírásó”? Vagy ez isAz emberek című vers őrült emberének eszelős kéré-seként értelmezhető?

A helymegjelölés bakásan vörösmartys: a „szortyo-gó” melléknévi igenév emberi hangját köti A véncigányból15 ismert, a bolygót metaforizáló „vak csillag”képéhez. A beszélő helyzete kétségbeejtő: míg A véncigányban úgy jelenik meg a „vak csillag”, mint azönmaga vigasztalására, az önszórakoztató alkotásra és avilág dolgaival való nem törődésre való felszólítás része– tehát mintegy kívülről mutat rá a beszélő („A vak csil-lag, ez a nyomoru föld / Hadd forogjon keserű levé-ben”) –, addig itt a közelre mutató névmás kifejezi,hogy a beszélő a nyomorúságban közelről érintett.

A szakaszon belül a mélység és a magasság, akicsinység és a nagyság rendelődnek egymáshoz(„mély” – „csillag”, „sár” – „csillag”). Ez a táj ugyan-olyan végzetes, mint Baka más verstájai (Szürkület,November, Körvadászat, stb.).

13

láthatárjanuár

14 Vörösmarty Mihály: Az élő szobor. In: Uő: Költői művei, I.364–366.

15 Uő: A vén cigány. In: Uő: Költői művei, I. 499–502.

„A hüllőbőrű rétekenA dülledt hüllőszem tavakMerednek rám oh IstenemVakíts meg engem Égi Vak”

A 2. rész második strófája szintén az Istenhez valófohászkodás részeként konstruálódik meg. A képek a„vak csillag” világának részei: a táj részleteit („rétek”,„tavak”) az állatiasodást kifejező azonosítók („hüllőbő-rű”, „hüllőszem”) metaforizálják. A hüllő a nedvesség,a síkos tapintás érzetét kelti, és kapcsolható egyrészt atavak–víz–szem–könny–halál motívumköréhez (1.rész), illetve előreutal a 2. rész harmadik szakaszának„sárkányfogvetemény”-ére.

Az énre meredő világ, a metaforikus „hüllőszem”-ekaz énnel kerülhetnek kapcsolatba. Sokkal nagyobb esé-lye van ennek, minthogy az én kapcsolatba kerüljönazzal, akihez fohászkodik, aki a nemzeti, egyéni sorsirracionális intézője, akit „Égi Vak”-nak nevez. A leg-többet kér metaforájától („Istenem”): mentse meg,vakítsa meg, hogy ne lássa a világot, mert akkor leg-alább számára megszűnik létezni. A vakság mindenha-tó urát ironizálva magasztalja. Ez az „Égi Vak” cselek-vő lénynek gondolható, ugyanakkor köthető a „szem”-hez. Az „Égi Vak”-ra rímelő „tavak” az Isten szemei: anap tükröződik a „hüllőszem tavak”-on, azaz nem lát-ható tisztán, nincs igazi fény, hiányzik az élet, az érte-lem fénye ebből a világból, amelyet az én nem akartöbbé látni. A természetben megmutatkozó Isten, illetveIsten-hiány Baka más versében is fellelhető:

„E földön Isten mellkasánleomló sodronying a zápor”

(Tavaszdal – 1. szakasz, részlet)

„A szél Isten szakálla, leng”(Sátán és Isten foglya – 3. szakasz, részlet)

A Vörösmarty-töredékek így folytatódik:

„Nincsen remény nincsen reményAz emberfaj tudom tudomTudom sárkányfogveteményE hüllőbőrű csillagon”

A 2. rész harmadik szakasza Az emberek című költe-mény utolsó két sorát megfordítva idézi,16 és megtold-ja egy közbevetéssel („tudom tudom / Tudom”), amely

soráthajlás is. A „tudom” háromszori megismétlésévela beszélőnek a szavai önnön idézettségükben vissza-utalnak saját pretextusukra. A módosítás mintegy kie-meli a lírai én tudatosságát, belenyugvását, rezignáltkeserűségét, és a világban benne levőként támasztja alásaját pretextusának – általánosító – igazságát. Szövegmutat rá a szövegre, mondván: semmi nincs szövegenkívül. A strófa utolsó sorának metaforája („E hüllőbő-rű csillagon”) azt fejezi ki, hogy a földről van szó, tehátalátámasztja az „Égi Vak” rekvizitumainak elviselhe-tetlen voltát, amelyről az előző szakaszban olvashat-tunk. Azért pedig, hogy ilyen a föld, a démonizálódottember a hibás.

„Minden napom sár mindenemOh sárga hüllőszem tavakMeglelsz-e engem IstenemFehér bot fénnyel Égi Vak”

A 2. rész utolsó strófája önevokáció. A részen belülaz első szakaszban olvashatjuk: „Sár mindenem mindentagom”. A sor két szószerkezetét a negyedik szakaszelső sorában felcseréli: a „tagom” helyett „napom”olvasható, a második rész pedig változatlan marad.A „napom” metonímia, amely az én sárkányfog-, állatilétét időben ragadja meg, azt érzékelteti, hogy a beszé-lő életéről van szó tér és idő viszonylatában. A másodiksortól a második szakasz metaforájának variánsát olvas-hatjuk: a „dülledt” jelzőt a „sárga” váltja fel, amely aszakasz „Nap” képének értelmezését támasztja alá,illetve azt kifejezi, hogy ez a léthelyzet állandósul azidőben – nincs kiút, változás. Ez természetesen a meg-szólított, az „Istenem” énre irányuló keresésének esé-lyeit is valószínűsíti. A „Meglelsz-e engem Istenem” alírai én lemondó kérdése, valójában belső monológ,hiszen az „Égi Vak”-hoz egyszerre társul a fehér botáltal a vakság és a vakító fény jelentés. A „Fehér botfénnyel” az énhez is tartozhat. Eszerint ő az, akit fehérbottal kellene megtalálnia Istennek. Ez azt is jelenti,hogy a beszélő kérése meghallgatásra talált, és hasonultUrához („mindenem” – „Istenem” egymásra rímelnek),de így, a vakság állapotában mindketten meg is szűnnekegymás számára. Törlődik tehát a versből mind az én,mind az Isten.

Következik a 3. rész első szakasza, amely tulajdon-képpen négy sor kipontozott rész:

„. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .”

14

láthatár magyar napló

16 Vörösmartynál ezt olvassuk: „Az ember sárkányfog-vetemény: /Nincsen remény! nincsen remény!”

Ez a „szakasz” grafikusan is megmutatja a töredék-jelleget. A szakasznak a szerkezetben betöltött jelentő-ségén túl17 a kipontozott résznek a hallgatás artikulálá-sában van szerepe. Értelmezhető úgy, mint a léte leg-mélyére jutott lírai beszélő elcsuklásának momentuma,akinek érzelmi állapota folytán meg kell állnia, mertnem tudja a sírás miatt továbbmondani a szöveget.Ebben az interpretációban a szerepjáték része az elcsuk-lás is. Értelmezhető az Isten versből való törlődésénekés az Istenhez hasonult én törlődésének grafikus meta-forájaként (a pontsorok mint metaforák). A csend, ahiány a törlődött énre és Istenre mutat vissza. Úgy isinterpretálható ez a szakasz (és most már idézőjel nél-kül), mint a cím kapcsán értelmezett Vörösmarty-töre-dékeket egymás mellé állító, idéző én felejtésének alenyomata, vagy mint a „töredékek” értelmezése kap-csán felvetett nyelvbeli rögzíthetőségnek és/vagy sze-repteremtésnek a kudarca. Ebből a csendből szólal mega vers utolsó szakasza:

„És bár szemében gyászkönny ülA nagyvilág megkönnyebbülS a sírt hol nemzet süllyed elKörültáncolja ünnepel”

Végkövetkeztetésként olvasható a szakasz, amely alétező huszonnégy és a kipontozott négy sornak egya-ránt a folytatása. A szakasz első sora az „annak ellené-re” jelentésű „bár” szóval módosítja a pretextust, a szö-veghagyomány másfajta olvasatát hozva létre. A Szózat -ban vannak biztos fogódzók, van szilárd értékrend,hiszen a beszélő számíthat a nemzet apokaliptikus jövő-képének felvillantása után arra, hogy a közösség identi-tástudata megszilárdul. A romantikus vers közösségiköltőszerepben megszólaló énje ezért érvel. A negatívjövőkép az érvelés része, egy lehetőség felvillantása,amely azt juttatja kifejezésre, hogy ha el is kell pusz-tulnia a magyarságnak, az a magyarság hősi múltjafolytán a világ részvétteljes jelenlétében történik. Bakaversében a „bár” szócska a tragikus nemzethalál-víziótgroteszkbe fordítja át, amelyben a „gyászkönny” meg-jelenése csak a látszat, a megjátszottság (lásd: szerep-játék) része, a „nagyvilág” (mint az emberiség metafo-rája) részvéttelen, közömbös. A „megkönnyebbül”blasz fémikussá teszi a befejezést, hiszen egyszerre je -lent a szó hányást, vizelést vagy szellentést. A fenséges

és az alantas egyszerre van jelen a versben a nemzethezkapcsoltan. A nemzet halála örömünnep a világ számá-ra. A Szózat szavainak átkódolása más összefüggésbenláttatja a nemzetet: halála azért örömünnep, mert őmaga a hibás, hogy nem fogadta meg a Szózat beszélő-jének tanácsát, és ezért lehet a róla szóló versbeszéd isszarkasztikus. Az utolsó szakasz a Szózattal összeol-vasva nem annyira jóslatként, mint inkább történőfolyamatként olvasható.

Miután törlődött a vers textusából Isten, akihez az énfolyamodott, és aki ezáltal maga is törlődött (tehátlehet, hibásnak minősíthető, hogy a versbeszéd révénfelszámolta(tta) önmagát), a menekülés következmé-nyeként lehetetlenné válik az egyes szám első személyűversbeszéd, így a Te megszólítása is, tehát lehetetlennéválik a közösség és a közösségi költőszerep nyelvbeli-sége. Ezért lehet csak töredékekben beszélni róla, vagymég úgy sem. Ezzel magyarázható a záró szakasz sze-mélytelensége, amely az első, pontokból álló szakaszcsendjét és az 1. rész személytelenül megjelenített apo-kalipszisét írja tovább, és zárja le. Önmaga szerepte-remtő gesztusa fölött is ítéletet mond a szöveg, illetvebejelenti a közösségi költőszerep konstruálhatóságánakkudarcát. A groteszk vízió így a nyelv apokalipszise-ként is olvasható, amely utolsó mozzanat a vers teljescsendbe zuhanása előtt.

Tudjuk azonban, hogy a töredékesség, a hiány, acsend képződése a textusok által kijelölt szövegtérben,a nyelvi univerzumban lehetséges, tehát nyelvi termé-szetű, az idézéstechnika, az evokációs eljárások, ateremtődő szerepjáték eredménye. A vers ugyan ahiányról beszél, diszharmóniával szembesíti a befoga-dót, de a mű megalkotottságánál fogva harmonikus,szerkesztett egész, amely arra hívja fel a figyelmünket,hogy értelmezésünkkel a hiányt szüntessük meg.

Baka hagyományos, evokációs eljárásokat mozgó-sító szerepversében – a különböző Vörösmarty-,Baka- és más idézeteket átírva, átemelve, motivikusutalásrendszert teremtve – „egyszerre hoz létre valamisosem voltat, és ismétli meg erősen módosítva az egy-szer már valamiképpen voltat.” E kettő között mozdulel az alkotás hapax legomenonként és újra elbeszélés-ként feltárulkozva.18 Az olvasás tétje pedig az, hogy –jelen esetben a Vörösmarty-töredékeket – miként leheta hagyomány át- és újraértelmezésének, a hagyományés újítás játékának nyomvonalait követni, miként tudaz olvasó a (magyar) kultúra, szöveghagyomány töre-dékeiből szőtt bonyolult hálóban eligazodni, választadni a vers kérdéseire, és miként tudja a harmóniakéntlétrehozott hiány feszültségét az interpretációvalkatarzissá változtatni.

15

láthatárjanuár

17 Lásd bővebben: Árpás Károly: Baka István: Vörösmarty-töredé-kek. In: Árpás Károly–Varga Magdolna: Kettős tükörben,15–32., itt: 27.

18 Fried István: Egy és megkettőzöttség, 191.

A teremtett alak fikcionáltsága – a maszk kép ző dés

(Yorick monológjai 19 – Yorick monológja Hamletkoponyája fölött)

Yorick arcai

Fried István írja, hogy „Baka István számára a »szerep-vers«, az »idegen« jelmezbe bújás” nem énrejtő álca,hanem azonosulási gesztus: „az irodalom, a költészet, aművelődés által feltárt, ismertté tett világokra reagál oly-képpen, hogy a megszólalás különféle lehetőségeiben amaga helyzetét és tapasztalatát, világérzékelését és világ-tudását mutatja föl.”20 A szerző noha Háry Jánosra, egykésőbbi szerepre vonatkoztatva írt a bakai szerepjáték ter-mészetéről, úgy gondoljuk, megállapítása érvényes BakaIstván más szerepjátékosára, így Yorickra is, aki a versek(monológok) beszélőjeként, mint az irodalomból megal-kotott maszk, véleményt mond a mindenkori világról.Közvetlenül szólal meg (egyes szám első személyben),mégis közvetettségében ragadható meg, mert álca, akiegyszerre hordozza magában az eltávolítás, a távolságtar-tás és a világgal való azonosulás, a világ (lét)eseményeiretörténő reagálás gesztusát.

Yorick azok közé a figurák közé tartozik (Háry János,Fredman, Aeneas, Dido), akiknek álarc jellege, közvetett-ségben való leírhatósága nemcsak azért minősíthető maszk -nak, mert a versek beszélőjeként szólalnak meg (tehát abakai névadás gesztusával teremtett alakok), hanem azért,mert nevüket olyan pretextus(ok) jelöli(k) ki, amely(ek)benszintén nyelvi képződmények, teremtett fi gu rák. Ezt a fikci-onált alakot egyrészt William Shakes peare: Hamlet, dánkirályfi,21 illetve Kormos István: Sze gény Yorick címűverse alapján alkotja meg/át/újra Baka. A fiktív alak fikci-onálásának aktusán megy keresztül a bakai Yorick, tehátkétszeresen fikcionált, s ha ehhez még hozzávesszük, hogyKormos versében alterego, hasonmás,22 amely nek lététszintén pretextusok jelölik ki, akkor Yorick alakja bonyo-lult fikcionálódási összefüggésekben ragadható meg.23

A főszövegnek tekintett Shakespeare-műben Yoricktesttelen, nem él. Az V. felvonás 1. színében a temető-ben bolyongó Hamletet elfogja az emberi dolgok hiába-valóságának érzése, s miközben az Első sírásóvalbeszélget, egy koponyára találnak, amely Yorické:

„Első sírásó: Nyavalya essék a gaz bolondjába!Egyszer egész palack rajnait a nyakam közé öntött. Ez atulajdon koponya, uram, ez a tulajdon koponya Yorickkoponyája volt, a király udvari bolondjáé.

Hamlet: Ez? (Elveszi a koponyát)Első sírásó: Éppen ez.Hamlet: Hadd lám. Haj, szegény Yorick! Ismertem,

Horatio; végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt:engem a hátán hurcolt ezerszer: és most hogy irtózik tőlea képzeletem! A gyomrom is émelyedik rá. Itt függött azajk, melyet én összecsókoltam, azt se tudom, hányszor.Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid? Villámló élce-id, melyek az egész asztalt hahotára fakaszták? Egysincs már belőlük, hogy kimajmolnád saját torzképedet?Bezzeg most esett le az állad! No, eredj őasszonyságaöltözőjébe, s mondjad neki: fesse bár magát ujjnyi vas-tagon, erre jut az arca; eredj, kacagtasd meg vele.”24

Yorick figurája tehát egy kitalált szereplő (Hamlet)beszédében képződik meg, akiről megtudjuk, hogyHamlet gyermekkorának meghatározó alakja és udvaribolond volt, tehát élcelődő, tréfás, hangulatos, gúnyoló-dó, másokat felvidámító ember. Yorick énjének megra-gadás a problematikus, hiszen a Shakespeare-szöveg-ben is szerepjátékos (volt), mindig megjátszotta magát.Koponyájához szólva Hamlet felidézi a múltat, amelyszembesíti a jelennel, az élet mulandóságát hasonlítjaössze a halál borzalmával.

Baka a költői képzelet játékával „feltámasztja” Yorikot,és szerepcserét hajt végre, azaz Hamlet hal meg koráb-ban Yoricknál: mintegy ki-/visszá jára fordítja a shakes-peare-i (alap)helyzetet, amely a Yorick monológja

16

láthatár magyar napló

19 A Yorick monológjai a Farkasok órája (1992) című kötetben jelent megelőször. A Yorick visszatér című ciklus a November angyalához (1995)című kötetben látott napvilágot (három vers). Utóbbiakkal részletesenitt nem foglalkozunk. A Yorick monológjai (Baka István művei. Versek,187–205.) című ciklus poétikai értékét és az életműben elfoglalt helyétalapvető tanulmányokban jelölték ki: Árpás Károly: A lírai szerepjátéklehetőségei Baka István Yorick monológjai című versciklusában. In:Árpás Károly–Varga Magdolna: Kettős tükörben, 90–100.; SzőkeKatalin: Yorick pokla. In: Tiszatáj, 1998/7.; Nagy Gábor: „Hamletkoponyáját a tenyeremen tartva”. Szerepversek: a drámai monológtól avilágteremtésig. In: Uő: „… legyek versedben asszonánc”, 147–195.A felsorolt tanulmányokat hivatkozási alapnak tekintjük.

20 Fried István: Baka István hetvenkedő katonája. A tragikus HáryJános, 75.

21 Shakespeare, William: Hamlet, dán királyfi. Ford.: Arany János. In:Uő: Öt dráma, 195–325.

22 Kormos István: Szegény Yorick. In: Kormos István–Baka Istvánversei, 39–40. Íme a vers első és utolsó szakasza: „Halálon túl kicsit/ mondjuk ötszázöt évvel / senki nem tudja rólam / hogy én valékYorick / koponyám partra vetve / fűrésszel elfelezve / egy jó öregsírásó / pohárnak kinevez / széléről kortyint fecske // (…) Kormoscsaládnevem / anyámtól örököltem / keresztelésben Istvánt / mintama vértanú / sok néven szólitottak / Pistika Piska Pista / utóbbifőleg lónév / volt amig lovak voltak / Cicelle Cormieux / végül csakYorick voltam / azaz szegény Yorick”.

23 Baka a „lírai hős alkotottságának hangsúlyozásával a szerzői éntőlelválasztott maszk beszédét avatta költészetének lényegévé.” In:Gintli Tibor–Schein Gábor: Az 1970 utáni évtizedek. A magyar iro-dalom. A költészet formái, 693.

24 Shakespeare, William: Hamlet, dán királyfi, 307–308.25 Baka István művei. Versek, 190–192.

Hamlet koponyája fölött 25 című költemény vershelyzeteis: Yorick tartja kezében Hamlet koponyáját. A ciklus-cím egyébként a teljes versfüzér beszélőjének kijelölé-sében szerepet játszik (Yorick monológjai). Ezzel akifordítással tulajdonképpen ironikussá és groteszkkéteszi a versek értékszerkezetét.

Hogyan beszél Yorick? Mi mondható el eredetéről,„természetéről”? Szőke Katalin ezt így fogalmazza meg:„A shakespeare-i, kormosi indíttatású Yorick-ciklus énjeaz »anti-világot«, az önmagából kifordult, »fejetetejéreállított világot« ostorozza, szavait nem válogatja meg,gondolatait jóformán alig artikulálja, s miközben közön-sége előtt »levetkezik«, kifecsegve legszégyellnivalóbbkínjait is, játszva az ostobát, kimeríti az »anti-viselkedés«szinte összes kritériumát. Voltaképpen az orosz »jurogyi-vij«-re, a »szent eszelősre« emlékeztet, akit éppen kere-setlen őszintesége állít szembe a bohóccal és a színésszel,akik ravaszkodnak, alakoskodnak, színlelnek. A jurogyi-vij ezt nem szavaival, hanem elsősorban gesztusaival ériel, hiszen általában nem tud összefüggően beszélni,»kinyilatkoztatásai« zavarosak, gyakran nevetségesek.”26

Egy másik helyen ugyancsak Szőke Katalin így ír:„A szent eszelősre jellemző a vallási előírásokat semmi-be vevő szabad viselkedés, valamint a szegénység ésnincstelenség, mind testi, mind lelki értelemben. (…)Az a hivatása, hogy szidja a világot, szemrehányássalillesse azt. (…) A szent eszelős nevetés-kultúrájában vol-taképpen a rút emelkedik a pozitív esztétikai minőségrangjára a korai keresztény eszmény szellemében, melyszerint a testi szépség amúgy is az ördögtől való.”27

Ez az eszelősség, megszállottság a ciklus monológ-jainak beszédmódjában érhető tetten, mint ahogy az is,hogy a nyílt őszinteség a lekicsinylés, a lefokozás gesz-tusaival jár együtt.28

A továbbiakban ezt a lefokozó gesztust, a nyílt őszin-teség és megjátszottság (vagy az őszinteség mint szerep-játék, költőszerep) kérdését, Yorick monologikus beszé-dének ironizáló-blaszfémikus sajátosságait követjüknyomon értelmezésünkben. Azért tartjuk fontosnak en -nek a kérdéskörnek a tisztázását, mert ezek azok a poé-tikai sajátosságok, amelyek meghatározzák a yorick-iszerepjátszás mikéntjét, tágabban a bakai költészet lét-módját, amely a Yorick-szereppel új hanghoz jut, és aköltői beszéd jelentéslehetőségei megsokszorozódnak.29

Yorick monológja Hamlet koponyája fölött

Ha a Shakespeare-szöveget tekintjük főszövegnek, a cik-lus- és verscím is meghökkentő, hiszen ez azt jelenti, hogyYorick feltámadt, Hamlet pedig meghalt, de nem úgy, minta drámában, hanem – a drámai cselekményen belül –hamarább, tehát nem lehet tudni a vers felől, hogy hős mód-jára-e. Ezt a kételyt látszik alátámasztani az a tény is, hogyHamlet koponyája egy udvari bolond játékszere. A király-fihoz kapcsolható fenségest már a cím alantasba fordítja át,így teremtve groteszkké a nyitányt. A vers alaphelyzete aciklus több darabjának is vershelyzete, amelyben Yorick –mint feltámadt – a halál felől beszél, nyit perspektívát azéletre, amely Hamlet számára már nem élet, s mint kiderül,Yorick számára is egyre kevésbé. (A Yorick alkonyábanolvashatjuk: „ez nem a te világod már Yorick”.)

A Yorick neve által megidéződő többlettudás azt isartikulálja, hogy mindaz, amit mond, lehet, hogy csak abolondozás, a szerepjáték része, tehát megkérdőjelezhe-tő, nem muszáj komolyan venni. Yorick beszéde nyelvijátékként is olvasható, mint a nyelv performativitásá-nak, tehát szerepjátékának tematizálása.

„Jó gazda Fortinbras király zárás után kimehetek a temetőbe

és ilyenkor rejtekhelyéről előkotrom Hamlet koponyájáta tenyeremen tartva nézegetem és beszélek hozzá”

A nyitány a már tárgyalt shakespeare-i kifordításonés a vershelyzet megteremtésén túl kifejezi, hogyYorick létmódja az udvarhoz tartozás, hogy nem tudmeglenni az udvar nélkül.30 Mindegy neki, hogyClaudius vagy éppen Fortinbras, a norvég (itt: svéd!)király-e az úr. A dicséret, hogy „Jó gazda”, Yorick udva-ri bolond mivoltánál fogva iróniaként is értelmezhető.Borzongató a kijelentés, groteszknek minősül, hogy aza „szórakozása”, hogy a temetőben „elbeszélgethet”Hamlet koponyájával. Ez még inkább alátámasztja aFortinbrasról mondottak létjogosultságát.

A „rejtekhelyéről előkotrom Hamlet koponyáját” sortravesztív jellegű:31 nemtörődömségre, hányavetiségre,végső soron nyílt gúnyra vall. A „szegény Hamlet” kur-zívval szedett rész is ezt támasztja alá. Úgy bánikHamlet koponyájával, mint egy játékszerrel.

17

láthatárjanuár

26 Szőke Katalin: A költő és a műfordító szerepcseréje. Baka Istvánköltészetének orosz kulturális kódja. In: Füzi László (szerk.): Búcsúbarátaimtól. Baka István emlékezete, 121. Továbbá: Forrás,1996/5., 65–73.

27 Uő: Yorick pokla, 68. Továbbá: Nagy Gábor: „… legyek versedbenasszonánc”, 160.

28 Nagy Gábor, i. m. 160–161.29 A ciklus egészének összefüggő értelmezését nem tekintjük felada-

tunknak, hiszen amint utaltunk rá–lásd a 19. lábjegyzetet –, alaposmunkákban értelmezték. Csak olyan összefüggésekben utalunk aciklus más költeményeire vagy más ciklusbeli szövegekre, ahol aza yorick-i szerepjáték alakulása és megértése szempontjából elen-gedhetetlenül fontos.

30 Nagy Gábor, i. m. 161.31 Vö. Árpás Károly: A lírai szerepjáték lehetőségei Baka István

Yorick monológjai című versciklusában, 97.

Hamlet koponyájához beszélve íródik tovább a vers, kép-ződik meg a szerepjáték. Megidézi a múltat, a Hamlettel töl-tött időt – amely a pretextus felől olvasva fehér foltkéntértelmezhető, olyan időként, amely csak Yorick képzeleté-ben teremtődik meg, tehát a szerepjáték része –, a hamletivilág iránti elköteleződését, az udvari jólétet, a politikainyugalmat és a jelenlegi politikától való idegenségét.

„szegény Hamlet amikor még a te bolondod voltamsenki se kapott kardjához ha dánul mondtam vicceket”

Hirtelen fordulattal a következő sorban már az új rend-szert, kultúrát, a svédséget magasztalja fel a dán rovására:

„persze a svéd is szép sőt igazi kultúrnyelv nem úgy mint a dán

s az urak a hasukat fogva röhögnek mucsai kiejtésemen”

Érdekes, Baka Yorick monológjai című ciklusában asvédek, nem a norvégok foglalták el Dániát.32 Fontos meg-jegyezni, hogy ez Yorick beszédében képződik. Mintha aztérzékeltetné, hogy az ő maszkbeli személyes (személyte-len) történelmében ezek a nemzetnevek felcserélhetők,ilyen alapon lehetne más is (magyar, román vagy máskelet-európai), mert ő mindegyiktől idegen: nemzet(iség)-és nyelvidegen. Itt, ebben a monológban magyarul szólalmeg Yorick, de valójában érzékelteti a szöveg, hogy a tex-tustól is idegen, csak nem tud megszabadulni a nyelv ural-mától, nyelv által létezik. Ezért nem veszi komolyan aztsem, hogy „mucsai ” kiejtésén nevetnek.

Miután megteremtődik ez a nyelvbeli (nyelvekhez,politikai rendszerekhez való viszonyban tapasztalható)kettősség, billegés, Yorick szószátyár módjára össze-vissza hadar, mindent kibeszél, dicsekszik:

„rengeteg aranyat kapok már vettem egy kis kertes házat

Helsingőrtől nem messze kecském van és gazda-asszonyom

az enyémnél is csángóbb tájszólással ha kimegyek mindig

friss tejet fej gyümölcsöt hoz s vacsora után lefekszik velem”

A fortinbrasi udvar előnyeit élvező Yorick szólal meg,mint aki meg akarja mutatni Hamletnek (itt Hamletmetonímia), hogy vitte valamire. Szót ejt nemzetiségérőlis: „az enyémnél is csángóbb tájszólással”. A csángó szóalapjelentése („elcsángál”, „elvándorol”, „a többséginemzettől leválik”) Yorickra vonatkoztatva metaforizáló-dik: a nyelvvesztés, a nem egyetlen nyelvhez tartozás, azegyetlen nyelvhez sem tartozás, az udvari bolond köztes(nyelvi) identitásának válik a kifejezőjévé. Így lesz abakai Yorick egyszerre dán és svéd, magyar, csángómagyar, északi és keleti, azaz az európai sors szimbólu-ma. Beszédében megjelenik a „hétköznapi, civil durva-ság, közönségesség hangja” is:33 „lefekszik velem”. Ez afajta nyílt szókimondás csak jelzi a további monológokdurva, tiszteletlen, blaszfémikus szófordulatait.34

Miután kifejezi, hogy a svédek teremtette jólét elle-nére hiányzik a királyfi – amiből arra lehet következtet-ni, hogy mégsem érzi jól magát a világban –, a követ-kező sortól ismét változik a beszédhelyzet: Hamlet„utóéletét”, azaz a halála utáni emlékét, a köztudatbantovább élő Hamlet-képet körvonalazza:

„de te mégis hiányzol néha Hamlet jó uram utcákatneveznek el rólad de azt hogy utca svédül írjákez vicces is és szomorú is de meg lehet szoknia hivatalos krónikákban sovány búskomor és

filosvéd vagy”

Yorick élcelődik: pontosítja a köztudatban élőHamlet-kép általa torznak minősített változatát, demivel Yorick szerepjátékos – úgy is, mint költői maszk,úgy is, mint műbeli „jurvigyij” típusú őszinte kibeszé-lő, akinek éppen az őszinteségében állhat alakoskodása– nem lehet pontosan tudni, nem ő torzítja-e a Hamlet-képet. Mivel az ő monológjában képződik meg az egyikés a másik Hamlet is, ezért – a versbeszéd viszonyla-gosságából adódóan – inkább a két kép torzsága egy-máshoz való viszonyának leírhatóságáról beszélhetünk,mint a pontos Hamlet-kép kikövetkeztethetőségéről.

Yorick nyelvbeli, identitásbeli meghatározhatatlansá-gával függ össze a svédül kiírt utcanevek története,amely (a Shakespeare-féle hamleti világ felől anakroniz-musként) jellegzetes kelet-európai mozzanat. Yorickérzékeny a nyelvi kérdésekre, s ez a kijelentés nem mondellent annak, hogy nyelvidegen, hogy meghatározhatat-lan. Ez az érzékenység inkább identitásbeli, nyelvi sok-féleségére utal, a már említett európaiságára. A „vicces isés szomorú is” állapot éppen ezt az egyszerre benne- éskívülállást jelzi. Az utcanév-változtatás hatalmi gyakor-latára való utalás (a dánt svédre cserélték vagy svédrefordították), valamint a kijelentés, hogy „benned a svéd

18

láthatár magyar napló

32 Árpás a Shakespeare-szövegtől való eltéréseket alaposan számbaveszi a ciklus egészében. I. m. 91–94.

33 Ágoston Zoltán: „Be gyalázatos-édes a lét!” Baka István költésze-téről, 84.

34 Példák: „mindenki észrevette tán csak Hamlet nem ki fatökű volt /vagy a fatökűséget is tettette” (Ophelia. Yorick második monológ-ja); „Hamlet még a farkát / is előkelőbben fogta a piszoárban”(Fortinbras. Yorick harmadik monológja); „nem tagadom meg égilényegem / s nem keverem össze szarral a vért.” (Yorick arsch poe-ticája). In: Baka István művei. Versek, 192., 195., 199.

imperializmus / szálláscsinálóját látták”, Árpás Károlymegfigyelését támasztják alá, amely a mi olvasatunkat islegitimálja: „egybemosódik a versben Svéd-Dánia aSzovjet unióhoz kapcsolt Magyarországgal (…), a romá-niai (és a másutt élő) magyar kisebbség sorsa a létrejöttnorvég-dán perszonálunió történelmével (…).”35

Yorick monológja Hamlet múltbeli tetteinek a felidé-zése, tulajdonságainak a leírása és egyben a Hamlet-képyorick-i szcenírozása, amely tele van gúnyos megjegy-zésekkel. Yorick az élő ember felsőbbrendűnek láttatottpozíciójából nézi, oktatja ki a halott szellemét:

„holott én emlékszem kövér voltál harsány és kivörösödött

arcodról vívás közben csorgott a verejtékvárt is a mérgezett kendő anyád kezében de te

elhárítottad s tovább-küzdöttél mint bocsáss meg a hasonlatért a hízott

patkányha sarokba szorítják más ivott a mérgezett kupábólmás halt meg a mérgezett hegyű tőrtől téged

voltaképpena guta ütött meg öt perccel Fortinbras jövetele előttmeg azt hiszem az undor és a kétségbeesés hogyEZEK EZEKKEL EZEKTŐL ÉS RÁADÁSUL

DÁNOK”

A részlet jól és pontosan láttatja, hogy Yorick szerepetjátszik. Szerepjátszása nyelvi természetű, a mondottságáltal valósul meg, hiszen amit elmond a megszólítottnak– akit Yorick megszólalása, kommunikációjának élőbe-szédszerűsége alapján élőnek kell gondolnunk –, az az őváltozata, ferdítése, fikciója Hamlet haláláról. A ferdítés,a torzítás ténye azonban csak akkor minősül annak, ha aShakespeare-szöveg felől olvassuk, mint ahogy a drámaszövegével való összehasonlításban értelmezhetjük úgy arészletet, mint amiben Yorick hősteleníti Hamletet,deszakralizálja, amikor halálát hétköznapi halálnak(gutaütés) mondja. Felfogásunkban azonban helye vanegy olyan elgondolásnak is, amely a Shakespeare-szö-vegnek csak időbeli elsőbbségét hangsúlyozza, pretextusvolta tehát nem működik abszolút tekintélyként, nem főváltozat, amelyet torzít a Baka-szöveg, hanem egyik akét, három stb. Yorick- és Hamlet-változatok közül.Ebben az interpretációban pedig úgy olvasható Yorickpontosítása, mint egyik érvényes változat, amely lerántjaa leplet a shakespeare-i dráma hazugságáról, heroizálógesztusáról a Szőke Katalin-i értelemben vett „szent

eszelős” őszinteségének köszönhetően.36 Ez az olvasatsem rögzítheti azonban a bakai Yorick-monológot fő vál-tozatként, hiszen a shakespeare-i szöveg oda-vissza ala-pon elbizonytalanítja ennek is a stabilitását, ráadásulYorick státusát, létét is megkérdőjelezi.

Itt tulajdonképpen a szerepjátéknak az olvasásban,az értelmezésben játszott destabilizációs szerepérőlbeszélhetünk, valamint a hagyomány, az irodalom értel-mezhetőségének lezárhatatlanságáról. Az már a befoga-dó döntése, hogy honnan értelmezi ezt a hagyományt,miként viszonyul hozzá.

Ahogy halad előre a versbeszéd, Yorick egyre tiszte-letlenebbül beszél, úgy gondolja, egyre több részletpontosításra szorul, egyre több vonatkozásban Hamletfejére kell olvasnia. A „küzdöttél mint (…) a hízott pat-kány”, „a guta ütött meg” típusú, túl sok fecsegést érzé-keltető szókép, illetve lefokozó megállapítások növelika beszédhelyzet groteszk jellegét: egyre fölényesebbnekmutatja az alantas Yorickot, egyre megalázottabbnakláttatja a meghalt Hamletet, múltját.

A „mindegy én szerettelek” színpadias gesztusa lát-szólag éppen Yorickot tünteti fel nevetséges helyzetben.Egyrészt ez azt sugallja, hogy nem föltétlenül kell komo-lyan vennünk, hogy a beosztott, az udvaronc megbocsáturának, főként, ha a folytatás hangvételére, a beszéd-módra vetünk egy pillantást, amelynek „bár” ellentétesértelmű kötőszava felfüggeszti a feltétel nélküli odaadást,másrészt viszont az is kiderül, hogy nem feltétlenül indo-kolatlan ez a fölényeskedés, a fricskák sora:

„bár oly rosszul epigonizáltála tőlem hallott vicceket sütötted el a tőlem látottgrimaszokat utánoztad de milyen ügyetlenül ésmilyen erőltetetten és érezhetően viszolyogvaa felvett szereptől ahogy egy profi sohasemmert tiszteli a mesterséget mint én a királykodásthabár a lelkem legmélyén kiröhögöm de kár mostmég ebbe is belemenni”

Yorick Hamletet önmaga képmásának, rosszul sikerültalteregójának mondja, epigonnak, aki az eredetiségrevaló törekvés vagy annak szándéka nélkül utánozta mes-terségét, a bohóckodást, a szerepjátszást. Ócsárolja ezért:„de milyen ügyetlenül és / milyen erőltetetten és érezhe-tően viszolyogva / a felvett szereptől”. Hamletet – Yorickszavai alapján, amelyeket egyszerre lehet komolyan venniés az udvari (szó)mutatványos szószátyárkodásának –szintén maszknak, szerepjátékosnak kell elgondolnunk,aki a yorick-i (komolyan vehető) retorikában azértmarad(t) alul Yorickkal szemben, mert valami olyat akarttenni, amihez nem értett. Nem tudta beteljesíteni a gada-

19

láthatárjanuár

35 Árpás Károly, i. m. 95.36 Szőke Katalin, i. m. 68.

meri „minden játék játszottság” elvét, énje nem tudottazonossá válni a szereppel, nem tudott feloldódni, nemtudta felölteni Yorickot mint maszkot, nem tudott szere-pet játszani, mint Yorick. (Ilyen szempontból Hamlet aszerző Baka István ellenpontja.) Innen a feszengés, innenaz amatőrködés: úgy viszolygott, „ahogy egy profi soha-sem”. Szerep-létének megszűnése ezért is szükségszerű.Hamlet Yoricknál korábbi halála a rossz szerepjátszáskudarcának metaforájaként is olvasható, és ebben ametaforikus olvasatban lehet létjogosultsága annak a fel-vetésnek, hogy a szerepjátszó Yorick beszédében a szere-péből kiesett Hamlet csak halottként mondható el.

Yorick saját erkölcsi nagyságáról beszél a hamletimagatartással szemben: egyetlen fogódzó, a hite a mes-tersége. Hisz abban, hogy jó szerepjátékos, udvaronc,aki a különböző nyelvekben, kultúrákban tett kalando-zásai, a szövegbeli hatalmi rendszerekhez való viszo-nya (azaz kívülállása) alapján a költői mesterség ésmagatartás, illetve a költészetbe vetett hit metaforájá-nak tekinthető. A költőség, a költészet mint létmód(mint szerepjátszás, maszkképzés) pedig nem tűr megsemmiféle kötöttséget („a lelkem legmélyén kiröhö-göm”), és felveti a dilemmát, hogy: honnan profi aprofi, meddig ember az ember.37 Ez a monológ minthaénjének hamleti, elveszített részéhez szólna.

A vers következő sorában ismét változik a beszéd-helyzet, újra rögzíti a vershelyzetet:

„elég hogy ate koponyád van a kezemben s nem az enyém a tiédben”

Ez a gúnyos, frivol megállapítás (továbbra is) ol -vasható úgy, mint aki magányában, a svédségtől valótávolsága és azonosulási vágya, a dánsághoz fűződőszintén ambivalens viszonya és csángósága következté-ben dühös, és azért ironizál. Ez kiszolgáltatottságát,kényszerhelyzetét jelenti. Ezzel összefüggésben szerep-és maszk-léte az egyedüli esély a megmaradásra. A meta-forát értelmezve: a költő-lét a rendszereken való felül-emelkedés, az autentikus lét egyetlen esélye. A költészetszerepjátszás: az én eltávolítottságában és azonosulásivágyának kettősségében valósulhat meg. Yorick alkot:

„elképzelem milyen nagyképű bölcsességeket szavalnála helyemben amíg én bocsásd meg ezt az álszerénységet

csak nézek üres szemgödreidbe számlálom csorba fogaid

tapintom orrcsonkodat és a sárga vázrapróbálom visszarakni képzeletbena húst a bőrt haj- és szőrszálakat s amavizenyősszürke alkoholtól párásés mégis értelemtől csillogó szemeket amelyekbe

néztem egykorigen akkor is amikor tudtam már fényüket kioltjákhamarosan s kialszik vélük Dániafénye örökre bár még az se biztos.”

A halandóság tudatában, a groteszk képsorral meta-forizált halállal szemközt és múltbeli emlékei, tapaszta-latai alapján újraalkotja Hamletet, akinek halála a jólétmegszűnését, a köztes létezés kiúttalanságát jelentette.

Yorick mint Baka által teremtett figura – aki analizál ésironizál a ciklus egészében is38 – maga is teremt: Hamlet ésDánia a bakai-yorick-i költőszerep, a hajdan volt teljességversben való meg- és újraalkothatóságának a metaforái.

A vers (és a ciklus) értelmezésének lezárhatatlanságafelé mutat viszont az a visszatérő értelmezői tapasztalat,hogy mivel a yorick-i szerepjátszásban egyetlen kijelen-tésnek sincs kitüntetett pozíciója, nincsen egyetlen biztosfogódzó, ahonnan minősíthetők lennének a versbeszédnyelveseményei (hiszen minden az ő beszédében kép -ződik), a befejezés a költészetbe vetett hitről mon dot -tak de konstrukciójaként, a költőszerep ironizálásaként,tehát ér vénytelenségének artikulálódásaként is olvasható.Ezt tá masztja alá Yorick udvari bolond volta, a versszövegközpontozásának hiánya, amely relativizálja a versbeszé-det. Az irónia feloldhatatlansága mellett szólnak az enjam-bement-ok, az élőbeszédszerű fordulatok („persze a svédis szép sőt igazi kultúrnyelv”; „az enyémnél is csángóbbtájszólással”; „bocsáss meg a hasonlatért” stb.), a váratlanbeszédhelyzet-váltások („Jó gazda Fortinbras”; „szegényHamlet”; „de te mégis hiányzol néha”; „elég hogy a”) és aYorick visszatér című ciklus költeményei is.39

A szerepjáték iróniája a Yorick monológjaiban

A Yorick monológja Hamlet koponyája fölött című költe-mény tágabb kontextusa, a ciklus többi verse40 is a világ-teremtés mítoszának illúziójáról ad hírt: „a nyelv(ek) káo-szában, az idegenségben, otthontalanságban a létezésnek

20

láthatár magyar napló

37 Árpás Károly, i. m. 95.38 I. m. 100.39 Ágoston Zoltán a Yorick-versek kapcsán a bakai versbeszéd módo-

sulásáról beszél. Példaként említi a tiszta rímek iróniaképző szere-pét, az alliterációk játékos halmozását, a kiszámíthatatlan enjambe-ment-ok alkalmazását, a szótagszám miatti sorvégi törést. In: Uő:„Be gyalázatos-édes a lét!”, 85

40 A Yorick monológjai című ciklus darabjai: Helsingőr, Ophelia(Yorick második monológja), Fortinbras (Yorick harmadik mono-lógja), Tíz év múlva (Yorick negyedik monológja), Yorick arsch poe-ticája, Yorick alkonya. A Yorick visszatér című ciklus versei: Yorickvisszatér, Yorick panaszdala, Búcsú barátaimtól.

csak paradox, mintha-formája vált lehetségessé.”41 Yorickhelyzete ugyanis bizonytalan ebben a világban: „jőRosenstern és Guildencrantz a két hű / svéd udvaronc SLETILTANAK EGY HÉTRE.” A kisszerű, elvtelen kör-nyezettel szemben Yorick dühe, önérzete megnő, és nemtud azonosulni a fortinbrasi világgal: „Hamlet más volt /mint ezek a svéd bugrisok” (Fortinbras. Yorick harmadikmonológja). Ebben a nyelvben, ebben a kultúrában is ide-gen Yorick – a költészet léte is kérdésessé válik számára:

„a költészet is amely a felszabadítókdicséretét zengi egyre több új fordulattal hogy lassan

már nem istudom KINEK AZ ANYANYELVÉN”(Tíz év múlva. Yorick negyedik monológja)

Ezért értelmezhető a Yorick arsch poeticája a végsőkétségbeesés szólamaként, amelynek „vulváris” képisé-ge Yorick udvaronc-létének, szerepjátékának utolsómegnyilvánulása:

„Anus-arcú időkben írom éns eresztem szélnek arsch poeticámatHamlet halott a Múzsa rusnya vénszipa s reám fenekedik a bánat”

(1. szakasz)

„aszongyák rólam vulváris vagyokYorick komám a te pennád a péniszde ha muszáj akárha kondomotaz öncenzúrát húzom rája én is”

(3. szakasz)

„s bár nem Damoklész kardja leng fejemfölött csak rozsdás svéd halef azértnem tagadom meg égi lényegems nem keverem össze szarral a vért.”

(7. szakasz)

A perverzitás démona beszél a képekből, Yorick deka-dens korának hangja a vers.42 Az utolsó szakasz egybenaz örök ellenzékiség és kívülállás ars(ch) poétikája is.

A Yorick monológjai című ciklus utolsó szövege, a Yo -rick alkonya már a Yorick-szerep kiüresedéséről ad hírt:

„ez nem a te világod már Yorick mondom magambankiballagok a tengerpartra letelepszem a fövényenés Hamlet bon mot-it mormolgatom amíg leszáll az éjs az ég falához mint spion füle félhold tapad fehéren.”(11. szakasz)

Yorick otthontalansága véglegessé válik, mint ahogya küldetéses szerep iróniája is visszavonhatatlan. SzőkeKatalin írja: „A ciklus utolsó két darabja (…) sajátosösszegezés, számvetés, melyek egyúttal megvalósítjákaz »ars poetica« és »exegi monumentum« típusú versektravesztiáját. Ily módon válik teljessé a küldetéses költőhagyományos figurájának elidegenítése”.43

A Yorick visszatér 44 című ciklus versei is arról tanús-kodnak, hogy a szerep újra feltámasztása kudarcra ítélt:az én „magára találása nem valósulhatott meg a Yorick-maszkban”,45 amely – tennénk hozzá – a szerep nyelviképződöttségének, a nyelv uralhatatlanságának, tehátegyszersmind a nyelvi-költői performativitásnak akövetkezménye. Tudjuk ugyanis, hogy beszélő ésbeszéde, én és beszéde nem esik egybe, tehát „az iden-titásképzés nem kiküszöböli, hanem feltételezi az ide-genséget”.46 Ez a Yorick-versek kapcsán azért jelenti aköltőszerep kudarcát, mert éppen a különböző nyelvekidegenségében mint lehetséges identitásképző közeg-ben nem talált otthonra. Ezért zárul így Yorick líraimaszkabálja:

„Yorick zsebében hat csupán a krajcárS hétbe kerül a sült de tán jutott Is volna néki ha HoratiusnálLe nem ragad s ismerné Móriczot

Jó volt-e élni mondd Yorick s Sztyepan teVagy legalábbis elviselhetőVigasztaljon ha nem fogad be Panthe-On titeket befogadott a Nő

Búcsúzom tőletek barátaim tiKik elfecsegve minden titkomatCsak egyet egyet nem mondhattatok kiA legnagyobbat a Titoktalant.”

(Búcsú barátaimtól – 5–7. szakasz)

21

láthatárjanuár

41 Nagy Gábor, i.m 169.42 Füzi László feltételezése szerint a Baka István megidézte figurák

profanizálódásához hozzájárulhatott a magasztos jelenségeknek amindennapi életből való eltűnése, az, hogy „az irodalom általkiküzdött és megfogalmazott értékek a társadalom számára (…)közömbösek maradnak.” In: Uő: Szerepversek–sorsversek, 1123.Yorick harsány-blaszfémikus hangja eszerint az értékvesztés elle-

ni tiltakozás, a Nagy László-i „káromkodásból katedrálist” költőihangja.

43 Nagy Gábor idézi Szőke Katalint. In: Uő: i. m. 164.44 Baka István művei. Versek, 343–353.45 Nagy Gábor, i. m. 169.46 Eisemann György: Elsajátított idegenség és elidegenített azonosság.

A modern lírai alany önértelmezésének történetiségéhez, 57.

Irodalom

22

láthatár magyar napló

Ágoston Zoltán: „Be gyalázatos-édes a lét!” BakaIstván költészetéről, Nappali ház, 1996/4., 81–87.

Árpás Károly–Varga Magdolna: Kettős tükörben.Cikkek, tanulmányok, verselemzések Baka Istvánéletművéről. Illyés Gyula Megyei Könyvtár, Szek -szárd, 1998

Árpás Károly: Baka István: Vörösmarty-töredékek. In:Árpás Károly–Varga Magdolna: Kettős tükörben.Cikkek, tanulmányok, verselemzések Baka Istvánéletművéről. Illyés Gyula Megyei Könyvtár, Szek -szárd, 1998, 15–32.

Árpás Károly: A lírai szerepjáték lehetőségei BakaIstván Yorick monológjai című versciklusában. In:Árpás Károly–Varga Magdolna: Kettős tükörben.Cikkek, tanulmányok, verselemzések Baka Istvánéletművéről. Illyés Gyula Megyei Könyvtár, Szek -szárd, 1998, 90–100.

Baka István: Magdolna-zápor. Magvető Kiadó,Budapest, 1975

Baka István: Tűzbe vetett evangélium. SzépirodalmiKönyv kiadó, Budapest, 1981

Baka István: Farkasok órája. Tolna Megyei Könyv -tár–Szekszárd Város Önkormányzata, Szekszárd, 1992

Baka István művei. Versek. Tiszatáj Könyvek, Szeged,2003. A szöveget gondozta és az utószót írta:Bombitz Attila

Baka István: „Fehér és barna szárnyak”. Be szél ge tő -társ: Gacsályi József. In: Baka István művei.Publicisztikák, beszélgetések. A szöveget gondoztaés az utószót írta: Bombitz Attila. Tiszatáj Könyvek,Szeged, 2006, 266–280.

Eisemann György: Elsajátított idegenség és elidegení-tett azonosság. A modern lírai alany önértelmezésé-nek történetiségéhez. In: Bednanics Gábor–KékesiZoltán–Kulcsár Szabó Ernő (szerk.): Identitás éskulturális idegenség. Osiris Kiadó, Budapest, 2003,56–66.

Fried István: Árnyak közt mulandó árny. TanulmányokBaka István lírájáról. Tiszatáj Könyvek, Szeged,1999

Fried István: Baka István hetvenkedő katonája. A tragi-kus Háry János. In: Uő: Árnyak közt mulandó árny.Tanulmányok Baka István lírájáról. Tiszatáj Köny -vek, Szeged, 1999, 62–81.

Fried István: Egy és megkettőzöttség. In: Uő: Árnyakközt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájá-ról. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 1999, 186–205.

Füzi László: Szerepversek–sorsversek. Baka István:November angyalához. In: Jelenkor, 1995/12.,1120–1125.

Garay János: Az obsitos. In: mek.oszk.huGintli Tibor–Schein Gábor: Az 1970 utáni évtizedek. A

magyar irodalom. A költészet formái. In: Uő: Az iro-dalom rövid története. II. A realizmustól máig.Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007, 684–713.

Kerék Imre: Kétely és hit között. Baka István: Tűzbevetett evangélium. In: Napjaink, 1982/1., 31.

Kormos István: Szegény Yorick. In: Kormos István–Baka István versei. Unikornis Kiadó, Budapest,é. n. 39–40.

Nagy Gábor: „… legyek versedben asszonánc”. BakaIstván költészete. Kossuth Egyetemi Kiadó, Deb -recen, 2001

Nagy Gábor: „Hamlet koponyáját a tenyeremen tart-va”. Szerepversek: a drámai monológtól a világte-remtésig. In: Uő: „… legyek versedben asszonánc”.Baka István költészete. Kossuth Egyetemi Kiadó,Debrecen, 2001, 147–195.

Papp Ágnes Klára: Szépség és harmónia hermeneutiká-ja. Baka István: Tájkép fohásszal című kötetéről. In:Nappali ház, 1996/4., 75–79.

Shakespeare, William: Hamlet, dán királyfi. Fordította:Arany János. In: Uő: Öt dráma. Európa Könyvkiadó,Budapest, 195–325.

Szőke Katalin: Yorick pokla. In: Tiszatáj, 1998/7.,63–70.

Szőke Katalin: A költő és a műfordító szerepcseréje.Baka István költészetének orosz kulturális kódja. In:Füzi László (szerk.): Búcsú barátaimtól. Baka Istvánemlékezete. Nap Kiadó, 2000, 110–121. Még in:Forrás, 1996/5., 65–73.

Vörösmarty Mihály: Szózat. In: Uő: Költői művei I–II.Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981, I.313–315.

Vörösmarty Mihály: Az élő szobor. In: Uő: Költőiművei I–II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest,1981, I. 364–366.

Vörösmarty Mihály: Az emberek. In: Uő: Költői műveiI–II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981, I.470–472.

Vörösmarty Mihály: A vén cigány. In: Uő: Költői műveiI–II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981, I.499–502.

FEKETE ANNA

23

láthatárjanuár

Ünnepi vers

A tél bezárja a napokat.Nem marad más belőlünk, csak egy előkanyargófüstcsík egy cigarettából. Kékesen lebeg,aztán eloszlik. Pedig van itt dió, alma.Forralt bort kérnél, vagy teát mégis? Lásd,ebben a házban éltek a dédszüleim, míg éltek,kiszáradt alma-múmiákból főztek kompótokat.Hát ők szolgálnak itt ki, ők raknak itt rendet,és fura válaszokat küldözgetnek a telefonomról(dédanyám imádott mindenkinek boldog névnapotkívánni). Esténként megmosdatnak, Annuskának hívnak,etetnek, itatnak, a hátam mögé gyűrik a díszpárnáikat.Lebegek köztük lustán, jóllakottan, aztán kékesen szétfoszlok, mint a füst dédanyám régi cigarettáiból.

Január, te szép vagy

Nézd, a fagy prédának hagyta itt.

Mint a feldúlt ágy, olyan most a dédmama kertje. Hósipka alatt tántorgó bokrok, vadul vonagló színek, fehér hepehupák és végül az égdiadalmas, könnytelen kékje.Egy kuka csáléra fagyott mosolya. És mintha a hóvérezne: a díszbokrok bogyóinak sejtelmes pirosa.

Csúszkálgatok egy kicsit az ösvényen. Aztán beköszönök a dédmamának: jó reggelt.

Apa, anya, minden

Feketébb már nem is lehetneez a kis tó. Megbújik a hegyekben,földmélyi patakok és a gonoszokálmai táplálják. Megette a köd az utat – sehol semmi biztatás. De ezen az apa-nélküli tájon is milyen jó látni sötét ragyogását!

-------

A hegy szemgödrébe apró fészket váj a szél. Itt nevelgetifiókáit, az útra lecsapó, bátor szeleket. Harapnak, térülnek-fordulnak, gyorsan megfutamodnak,viharköpenyes anyjuk otthonbecézgeti őket. A növendék körmök hamar kicsorbulnak.Anya! Anya! Milyen kemény,milyen szigorú a te szereteted!

BESZÉDES ISTVÁN

Boldog Butélia

24

láthatár magyar napló

Ha a képzelet tárgyátbevitted a kovácsműhelykoromfekete falai közé, finomkis üvegcse alakját ölti magáraa kékes idomvasak, rozsdavérrel festett üllők, fogók, zsíros fújtatók,kormos pörölyök, kalapácsok között.

Felkapod akkor, s átfutsz veleaz üvegfúvóüzembe, de mire odaérsz,ütésre váró, izzó vasdarabmég minden lehet belőle, de itt,a kvarchomokos huták közöttkis üvegcse, csípőben bő demizson,boldog butélia már sose lesz.

PosztumuszEllenére van a pasztörizálás

Az ébredés elköveti azt a hibát,hogy bejár éjjelente a fényes kenyérgyárba,ahol éhes pékek gyúrják, hengerítik a holnap zsömléit, a fogyó hold sugarát– mindenik szája bevarrva: most az üzem főnöke a varga.

Az ébredés gyakran a nyomdába is betér,mikor az álmatlanság már a holnapi napilap levonata felett virraszt, újság akkor már verset nem hoz, s az olvasztóból az eldobott sorok gőze felszáll – soröntő sziszeg, éget a betű, mettőr tapogat, akár a vakond, szemhéját lefogja cérna.

A versnek immár nem hisz a foltszabó,az ártatlanság nem hisz a hírnek, az ártatlanság nevelőapja a varga,az ártatlanság szeméremajkai bevarrva.

Nem olyan messze a tejüzem. Az ébredésnek ellenére a pasztörizálás. Évek óta keveset alszik, a feje fáj, hiábahogy a természetgyógyásszá lett patkolókovácsnitteli e fényes koponyát, melyen a sebeket szemérmes szegecselt cinklemez takarja.

Amilyen ez a háború – gondolja, – soha nem jut el a harcig, s hiába várni azt is, hogy a tej fehér zászlaja megalszik.

Amorf

Gyakran tűnik úgy,többéves arccal van dolgom,egy boldog arccal, amelyetbogarak zabálnak.

Ellentmond mindenmértani szabálynak,és mégis ő maga a mértan,és sosem firtatja, hogy mért van, hogy miért alaktalan,s maga a dagály,agyag, amit a víz neve teremtett,jócselekedet, amit senki soha nem tett,s elmondhatni, mikor senkije nincs itt:amorf omnia vincit.

Halárus tavasz

A halál birtokában volt a kiadó,én meg, mert szerző voltam akkor,nem értettem, kéziratot mért nem kértőlem, attól féltem, ha ő nem,más népirtás, mi szembejön,más megrendelés az összegyűjtött versre nem lesz.

A tulajdonos, ha időnként rákérdezett,pengetem, pengetema lantot, válaszoltam, pergeted te majd a hantot,gondolta, de szépen mosolygotthozzá, mint egy kínai halárus tavasszal, csakhogy tovább.

Csak így tovább! – mondta.

Végül rá kellett jönnöm, máig lebilincsel,miért a halál könyvespolcán az a sok posztumusz címszó, pókhálósreprint… a régiek közül egy sincs,aki honorért kilincsel.

25

láthatárjanuár

FEHÉR BOLDIZSÁR

Kulimunka

Nekem aztán elhihetik: bármilyen kis ügy nagy jelentő-séggel bírhat, főleg egy olyan kisvárosi ügyvéd számára,mint amilyen én is vagyok. Három hónapja már, hogyelvégeztem egy jogi gyorstalpalót, és irodát nyitottam aFót külvárosában épült Briggs & Stratton Hanglemezgyáralagsorában. Három hónapja gubbasztottam odalenn, ésez idő alatt éppen csak annyi megbízást kaptam, hogyfejemet a víz fölött tudtam tartani. Ha egy forinttal iskevesebbet keresek, elmerülök, akár a súlyzó.

Annyira zöldfülű voltam, hogy nem igazán számít-hattam valódi megbízásokra, ezért aztán elvállaltammindenféle kulimunkát, ami éppen akadt. Legutóbbpéldául késve érkezett bírósági felszólítások rendezését,holmi tilosban parkolás miatt!

Ezt a megbízást furcsamód nem is az irodámban kap-tam, hanem egy barátom születésnapi koktélpartija utána Flamingó Étteremben. A partit a Fővárosi KözpontiBuszraktár szervezte a saját alkalmazottai számára, aszületésnap csak utána csapódott hozzá. Az alkalomrasötétkék szaténöltönyt és keményített gallérú flanelin-get húztam. Még csokornyakkendőt is kötöttem.Vasárnap este volt, máskor otthon maradtam volna asiralmasan kevés munkám fölött meditálni. Örültem,hogy végre kimozdulhatok.

Ahogy számítani lehetett rá, a megjelentek zömébenbuszsofőrök, szerelők, jegyellenőrök és sápatag könyvelőkvoltak, akik persze a családjukkal együtt jöttek. Én aligismertem valakit, ráadásul a partira is egyedül érkeztem.Magányos bölény voltam. Még odafelé kitaláltam hát egybugyuta játékot, csupán a magam szórakoztatására: elhatá-roztam, hogy megpróbálok az este folyamán valamennyivendéggel szóba elegyedni, nem számít, ismerem-e vagysem. Hamar kiderült azonban, hogy a tervem tökéletesképtelenség, ugyanis a tömeg ellepte a táncparkettet, a své-dasztalt, meg a bárt, és az egész emeleti galériát.

Az öltöny és a csokornyakkendő is túlzásnak bizo-nyult, mert egyre-másra felszolgálónak néztek. Jónéhány felvett rendelés és még több feszélyezett beszél-getés után kezdtem végleg feladni a reményt. Beülteminni egyet a bárba. A bárt egyébként úgy építették, hogyhajókabinra hasonlítson, a mixer pedig kalózkapitány-nak öltözött. Mivel a fél szeme le volt takarva, időnkénta földre ejtette a poharakat.

– Üdv a fedélzeten! – mondta.A székem mellett mindkét oldalon egy-egy evező-

nyél meredt ki a pultból, azokra támaszkodtam.

Miközben magamban iszogattam és a tömeget figyel-tem, észrevettem egy házaspárt, akik ugyanolyan fél-szeg tanácstalansággal bolyongtak körbe, mint koráb-ban én. Feltűnt az is, hogy a nő annyira szorosan köve-ti mindenhová a férjét, hogy lépni is alig marad helye.Úgy tűnt, mintha valamilyen sötét varázslat tartanáfogva, azért nem tágíthatna a nyomából.

Milyen közel jártam az igazsághoz! Mekkora bakotlőttem!

Aztán épp mellém ültek le a bárban.– Üdv a fedélzeten! – mondtam nekik, miközben a

mixer a poharam mellé dobott néhány jégkockát.A férfit Szender Dávidnak hívták, a feleségét pedig

Glóriának. Dávid mogorva és tagbaszakadt ember volt,fekete borostával. Bárhová ment, egy lakkozott, feketetáskát szorongatott a kezében. És Glória? Végzetesengyönyörű volt. Abban a pillanatban beleszerettem, ahogymegláttam. Szőke volt, isteni kék szemmel, és olyanhibátlan alakkal, ami bármelyik férfit azonnal kerge bir-kává változtatta volna. Férje egymás után itta a koktélo-kat, Glória pedig végig józan és mosolygós maradt.

Mikor leültek mellém a bárba, kiderült, miért mentekvégig olyan szorosan összebújva. Dávid táskáját fogtákközre, nehogy véletlenül elkeveredjen. Kiderült az is,hogy szaxofon van benne.

– Ma érkeztünk a városba – mondta Glória. – Ittlépünk fel holnap, hát megnéztük magunknak a helyet.

– Nem számítottunk fogadásra.– De ha már így alakult… olyan ritkán van alkal-

munk, hogy kikapcsolódjunk egy kicsit.Dávid, aki már jó sok pezsgőt megivott, egyszer csak

oldalba bökött, és ezt kérdezte:– Hát, maga meg mi a csudának öltözött pincérnek?Nemsokára Glória észrevette néhány régi osztálytár-

sát, és jó időre eltűnt előlünk a tömegben. Kettesbenmaradtam a férjével. Kértünk valamit a bárból, aztánkimentünk az étterem kertjébe, és leültünk a befagyotthalastó partján, kettőnk között a nagy fekete tokkal.

– Miért nem hagyta egyszerűen a hotelszobában? –kérdeztem, mikor már elég régóta ültünk szótlanul.

– Glória meg én örökké úton vagyunk – mondtaDávid. – Tudja, városról városra, egyik hotelből amásikba. – A részegekre jellemző közvetlenséggel lej-jebb vette a hangját, és közelebb hajolt hozzám. –Kíváncsi rá, hányszor rabolták ki eddig a szobánkat?

– Háromszor? – találgattam.– Hétszer – mondta Dávid.Elmagyarázta, hogy a sok utazás miatt Glória nem

dolgozhat, és ha ellopják a szaxofonját, a megélheté-sükkel együtt nekik is befellegzett.

– Valami kis szarjankó eladja az ócskásnak.

26

láthatár magyar napló

– Érthető – feleltem.Megpróbáltam szóval tartani, azt remélve, hogy

Glória előbb-utóbb felbukkan, de Dáviddal beszélgetninem volt egyszerű feladat. Talán az ital tette, talán vala-mi más, de bármi volt a téma, a végén mindig nála és azenéjénél lyukadtunk ki. Behunyta a szemét, és monoto-non mesélni kezdett számomra elérhetetlen zenészekrőlés tanítványokról, koncertszervezőkről, makacs étteremtulajdonosokról, és tizenkettő egy tucat zenészfeleség-ről, akik még a menedzsereknél is jobban szívják azember vérét. Képtelenség volt másra terelni a szót, vagyegyáltalán követni, amit mond. Elsütöttem egy viccet,hátha sikerül témát váltanom, de mintha meg se hallottavolna. Aztán rájöttem, hogy valóban nem hallotta meg.Hanyatt fekve a székén elnyomta az álom.

Fogtam a poharam, és elkezdtem körbe járni az étte-remben, hátha megpillantom valahol Glóriát. Egy asz-taltársaság sűrűjében akadtam rá. Intettem neki, ésmikor ketten voltunk, elmondtam, hogy Dávid egykempingszéken alszik, kint a befagyott halastó partján.

– Ha gondolja, segítek hazavinni – ajánlkoztam. – Ó, köszönöm, de nem szükséges – mondta Glória.

– Ezer és egyszer mostam már föl a padlóról.– Csakugyan?– El se hinné! – nevetett.Kettesben álltunk a falnál, én meg azon kaptam

magam, hogy különféle mondvacsinált okokat fabriká-lok, miért is volna jobb, ha velük mennék a hotelig.Például felvetettem, hogy nem a legjobb ötlet ilyenkésőn egyedül járni a városban, mire Glória szelídellenállása hamar szertefoszlott.

Kimentünk Dávidért a kertbe: még mindig ugyanúgyfeküdt, ahogy otthagytam, egyik kezével a szaxofonfekete tokján. Glória seperc alatt összecsomagolta őt, ésegyütt befektettük a kocsi hátsó ülésére. Meglepett,milyen szakszerűen és gyakorlatiasan kezeli a helyze-tet. Pontosan úgy, mint aki ezer és egyszer csinálta már.Az arca nem árult el többet az érzelmeiről egy görög-dinnyénél. Arra gyanakodtam, hogy talán ápolónői vég-zettsége van. Glória tisztában volt a döbbenetes szépsé-gével, és azzal is, hogy a külsejéből miféle következte-téseket vonnak le egyből a férfiak.

– Úgyse hiszi el, mi vagyok – mondta.Hát, egyetemet végzett matematika tanár volt!Nem volt forgalom, könnyedén haladtunk előre az

utcai lámpák halványsárga fényében. A kocsi ablaktör-lője úgy járt, mint a metronóm mutatója, ugyanis sűrűneleredt a hó.

– Érthető, miért lehetetlen munkát kapnia, miközbenennyit utaznak – mondtam.

– Valamit valamiért – felelte.

– Gondolom, jó sok helyen megfordultak már.– Alig egy hónapja jöttünk vissza Párizsból. Előtte

Prágában voltunk, azelőtt meg Göteborgban,Svédországban, azelőtt meg… – Glória az ajkába hara-pott, és finoman megrázta a fejét –, nem is tudom már,hol voltunk azelőtt. A hétvégén Veveybe utazunk,Svájcba – Glória sugárzó optimizmusa váratlanul oda-lett, és idegesen dobolni kezdett a kormányon.Megpróbálta másra terelni a szót. – Hát, nem gyönyörűez a hóesés? – kérdezte.

– Mint a mesében – feleltem.– Bármilyen messze utazzék az ember, vannak dol-

gok, amik nem változnak! – Biztos voltam benne, hogytöbbre gondol a hóesésnél, de nem mertem rákérdezni.

– Őszintén irigylem azokat, akik megengedhetikmaguknak ezt a sok utazást – mondtam ehelyett. –Jóformán nem is látok mást az irodám falain kívül.

– De hát még nem is mondta, mivel foglalkozik!Elárultam, hogy nemrég nyitottam ügyvédi irodát a

városban. Azt már nem említettem, hogy az egész vállal-kozás úgy vonszolja magát, mint egy hasba lőtt oroszlán.

– Nehogy azt gondolja ám, hogy mi nem tiszteljük atörvényt! – kezdte hirtelen Glória, mintha valamilyenfőbenjáró bűnt készülne bevallani. – Csak, tudja, renge-teget utazunk, és nem győzik utánunk küldeni a sok leve-let, számlát meg miegyebet! – Szégyenlősen bevallotta,hogy most kaptak kézhez vagy egy tucatnyi bírósági fel-szólítást, holmi be nem fizetett tilosban parkolás miatt.

– Befizettük volna már az elején, ha megkapjuk –mondta –, csak hát azóta már tízszer annyit kéne! Nagykérés lenne, ha…

– Ugyan! – mondtam. – Ez a munkám. Holnap azelső dolgom lesz megnézni azokat a papírokat!

– Ó, borzasztó hálásak lennénk.– Semmi az egész.– Persze nem kérjük ám ingyen!– Ugyan, ugyan – mondtam. – Semmi az egész.Közben megérkeztünk, és eltámogattuk Dávidot a

lépcsőig. Elbúcsúztam tőlük. Nem laktam messze ahoteltől, így gyalogszerrel indultam haza. Azt se tudom,melyik úton mentem – fülig szerelmes voltam Glóriába.

Másnap reggel hideg és szürke volt az ég, és vigasz-talanul hullott az ólmos eső. Az előző esti koktélpartitólfáradt voltam és rosszkedvű. Akár otthon is maradhat-tam volna, senki se tette volna szóvá, ha netán nemmegyek el dolgozni – ugyanis a magam főnöke voltam.De hát annyira kellett a pénz!

Taxit fogtam, és ahogy ígértem Glóriának, úton ahanglemezgyár felé felmentem hozzájuk a hotelbe.Megkértem a taxist, hogy várjon, aztán kiderítettem arecepciónál, melyik szobában laknak. Egy perc múlva

27

láthatárjanuár

már az ajtajuk előtt álltam. De mikor kopogni szerettemvolna, megállt az öklöm a levegőben. Ugyanis hallot-tam, hogy veszekednek odabenn.

– Kihajítom az ablakon a nyamvadt szaxofont! – kia-bálta Glória.

– Rajta, csak hajítsd ki rajta az egész nyamvadt éle -tünket! – üvöltött vissza Dávid.

– Ez csak a te nyamvadt életed! Én meg tudok állnia saját lábamon is!

– Hát akkor miért nem hajítasz ki rögtön engem is azablakon? Mindent, amivel nem vagy maradéktalanulelégedett! Ne feledkezz meg a függönyökről, meg aportás nyakkendőjéről sem!

– Legalább ezen az átkozott helyen maradjunk egynappal tovább! – szirénázta Glória. – Bejárjuk a fél vilá-got, és nem látunk belőle többet nyomorult hotelszobákfalainál!

– Mert nem útifilmet forgatunk, és nem is vagyunkistenverte turisták! Hanem istenverte zenészek vagyunk!

– Legalább lesz majd mit mesélni a gyerekeinknek!Milyen volt Párizs, anya? Hát, úgyse hiszitek, de voltegy nagy kávéfolt a padlószőnyegen, aztán meg, kép-zeljétek, elromlott a redőny!

– Olyan nincs, hogy egy nő elégedett legyen – mond-ta Dávid.

– Hát még hogy valaki egy rakás ócskavasba legyenszerelmes! – Puffanást hallottam, Glória nyilván a föld-re ejtette Dávid szaxofonját. Én még mindig tanácstala-nul álltam az ajtó előtt, észrevettem, hogy az öklömkopogásra készen a levegőben felejtettem. Leg szíve -sebben berontottam volna, hogy Glória védelmére kel-jek – nem számított, igaza van-e vagy sem. Arra gon-doltam, igazi romantikus hős válhatna belőlem, amilyencsak színházakban vagy a filmeken van:

(Amikor a függöny fölmegy, kisvárosi, elegáns hotel-szobát látunk, benne civakodó házaspárral. A nevükDÁVID és GLÓRIA. Mindketten hálóköntöst viselnek,GLÓRIA néhány hajcsavarót is. DÁVID újságot szorongata hóna alatt, közben olyan őrülten gesztikulál, minthaegy szimfonikus zenekart irányítana. Mikor a vita a leg-hevesebben zajlik, a nélkülözött és reménytelenül szerel-mes ÜGYVÉD ront a színre. Táskájából pisztolyt ránt elő.)

ÜGYVÉD Megállni!(DÁVID mozdulatlanná dermed, GLÓRIA felsikolt.)DÁVID Szent Ég! Ez nem az a pincér, akit tegnap este

láttunk? Hova lett a nyakkendője?ÜGYVÉD Vége a dalnak, zenészkém!GLÓRIA (az ÜGYVÉD karjaiba rohan) Tudtam, hogy

valaki egyszer kiszabadít ebből a börtönből.DÁVID Megemlíteném, hogy ez a börtön harmincezer

forintomba kerül éjszakánként!

GLÓRIA (a sírástól el-el csuklik a hangja) Rosszulvagyok a függönyök színétől. Ráadásul a redőny iselromlott!

ÜGYVÉD (a kibiztosított pisztolyt DÁVIDra szegezi)Valóságos kékszakállú herceg!

(DÁVID a szaxofonját védekezően maga elé tartja.)ÜGYVÉD Tízig számolok, hogy elhordd magad!DÁVID Kékszakállú micsoda?GLÓRIA (csúfondáros jókedvvel) Tíz!DÁVID Ne lőjön! (térdre esik) Belátom, hogy szívte-

len és ostoba vagyok! Sőt, egy jó tulajdonságom sincs!(Az ÜGYVÉD szánakozva leereszti a pisztolyt.)DÁVID Legjobb, ha elutazom, és porszívóügynök

leszek!GLÓRIA Már régen sejtettem! (szerelmesen az

ÜGYVÉDhez bújik) Mutasd meg nekem a várost!ÜGYVÉD Ahány várost csak felsorolsz, én mindet

megmutatom!DÁVID (összepakolja a holmiját, és mielőtt elhagyja

a színpadot, üdvözlésre emelt kézzel visszafordul) Úgylátom, rám itt már semmi szükség! Minden jót, Glória!

Ajtócsapódást hallottam, aztán csönd lett. Halkanbekopogtam. Pár perc múlva Glória nyitott ajtót. Térdigérő, könnyű selyemköntöst viselt, a haját hátrafogta.A szeme vörös volt a sírástól, de még így is földöntúlianszépnek láttam. Halkan és alig érthetően beszélt. A kony-hába vezetett, ahol az asztalon már vártak a bíróságipapírok. Valóban nem akadt velük sok munka, könnyűrutinnak számított. Glória mindemellett nagyon hálásvolt. Mivel leszögeztem, hogy nem fogadok el tőle pénzt,cserébe meghívott az esti koncertjükre a Flamingó Étte-rembe.

– Ígérje meg, hogy eljön – mondta Glória.Megígértem.A sors úgy akarta, hogy az aznap esti koncert előtt

még egyszer találkozzam vele. Az irodámban ücsörög-tem a nem létező ügyfeleimre várva – azaz magazino-kat lapozgattam, és annyi kávét megittam, amennyi egyküklopsznak is bőségesen elegendő lett volna –, mikorGlória belépett az ajtómon. Ugyanolyan szétszórt éskisírt szemű volt, mint reggel. A ruhái szedett-vedettösszevisszaságban lógtak, még az egyik cipőfűzője iskioldódott. A kezében lakkozott fekete táskát tartottbenne Dávid szaxofonjával.

Csöndben eljött az asztalomig, és leült velem szem-ben. Olyan halkan beszélt, hogy fülelnem kellett,nehogy elmulasszak valamit.

– Dávid elment – bökte ki végre, miközben a szaxo-font az asztalomra tette. – Mikor hazaértem, ez ott volta szobában – mondta. – Dávid meg sehol.

– Ó – feleltem.

28

láthatár magyar napló

– Elment – visszhangozta Glória, aztán rám emelteindigókék szemét. – Tudom, hogy csak tegnap találkoz-tunk…

– Mit számít az.– Olyan kedves volt hozzánk, és nem ismerek senkit

a városban, aki segíthetne.– Én segítek – mondtam.Glória fölemelte és megrázta a szaxofont, közben meg

potyogtak a könnyei. – Otthagyta a szobában, és még csakaz ajtót sem zárta be! – úgy mondta, mintha Dávid a léte-ző legszörnyűbb bűnt követte volna el. – De van mégvalami más is! – Hengeres, zöld plasztikdobozt húzott előa zsebéből, kitette azt is az asztalra. Egy üres konyakos-üveg mellett találta a földön, mondta. A plasztikdobozcímkéjén lévő feliratot némán betűztem: CIPRO.

Elállt a szám. A CIPRO ugyanis egy gyomirtó tab-letta neve volt. Ha Dávid azt mind megette, Isten amegmondhatója, mi történt vele. Szívem szerint aztjavasoltam volna Glóriának, hogy hagyja a pokolbaDávidot, és jöjjön el velem vacsorázni, de inkább kör-bejártam az asztalt, és vigasztalóan átöleltem őt.

– Semmi baj – súgtam neki. – Megkeressük!Dávid autója a hotelnél maradt, ezért biztosra vettük,

hogy gyalogosan indult útnak. Azt javasoltam, kezdjünkel autóval cirkálni a környéken, hátha megpillantjuk vala-hol. Mivel, gondoltam, kevesen leszünk hozzá ketten,telefonáltam Munk Samunak, a hanglemezgyár barátsá-gos, kövér portásának, nem segítene-e nekünk a keresés-ben. Megsúgtam neki, hogy alkalmasint lessen be azárkokba meg a bokrok alá, miközben Dávid után kutat.

Úgy történt tehát, hogy én mentem Glóriával az öregFordjukon, Samu pedig a furgonjával az ellenkező irány-ba indult, Dávid fényképét a műszerfalára tűzve. Glóriaannyira el volt csigázva, hogy én vezettem helyette.

– Van valami sejtése, miért ment el? – kérdeztem mára kocsiban.

– Ó – mondta Glória. – Azt hiszem, pontosan tudom,miért. Nem akarta, hogy én menjek el.

Ezt meg kellett magyaráznia.– Reggel veszekedtünk – mondta. – Igazság szerint

már hét éve, mióta házasok vagyunk, ugyanazt a vitátfolytatjuk hétről hétre, valahányszor új helyre utazunk.Dávidot nem érdekli semmi a zenéjén kívül. A pokolbais elmenne egy fellépésért. – Glória méla egykedvűség-gel bámult ki az ablakon. – Néha az az érzésem, hogylegszívesebben engem is belegyömöszölne a tokjába,hogy csak vakon kísérjem bárhová.

– Ó – mondtam. Más nemigen jutott eszembe.– Lassan már bejártuk a fél világot, és nem láttunk

belőle többet a hotelszobák falainál! Ez persze őt egyál-talán nem zavarja. Most azon vesztünk össze, hogy azt

mondtam, szeretnék pár nappal tovább itt maradni.Megnézni a várost, pihenni. Már így is túl sok minden-ről lemaradtunk.

Egészen eddig abban a tudatban voltam, hogy Dávidbizonyára nagyon különleges ember lehet, ha Glória fele-ségül ment hozzá, mikor alighanem bármelyik férfitmegkaphatta volna az egész nagyvilágon. De abból, amita kocsiban hallottam, egyre inkább kitűnt, hogy Dávidnem rejt magában több izgalmat még egy domborzati tér-képnél sem. Megtudtam például, hogy lemondott egytalálkozót a dalai lámával, csakhogy skálázhasson.

Miután Glória befejezte, nem beszéltünk sokat, csakfigyeltünk, és mindig szóltam neki, ha elmentünk egy-egy múzeum, szobor, vagy park mellett. Azon voltam,hogy minél többet megmutassak neki a városból. Azódon közkönyvtárat, templomokat, házakat. Az ólmosesőnek híre-hamva sem volt. Megint csak hullott a hó.

Dávidot ugyan nem találtuk meg, de úgy egy órakeresgélés után megtalálta Munk Samu, a hanglemez-gyár barátságos, kövér reggeli portása. Telefonon hívottminket, miközben épp egy régi szélmalmot mutattamGlóriának. A vonatállomáson akadt rá Dávidra.

– Nincs semmi baja? – kérdeztem.– Nagy baj ám az agybaj! – harsogta Samu.– Tessék?– Úgyse hinnék el nekem – mondta Samu. – Legjobb

lesz, ha idejönnek, és megnézik maguk.Nem jártunk messze, tíz perc múlva már az állomá-

son voltunk. A látvány elképesztő volt: Dávid a földönfeküdt, párhuzamosan a sínekkel. Középső ujját a zakó-jába akasztotta, nadrág nem volt rajta. Nyakalta awhiskyt, és közben üvöltve egy gyerekdalt énekelt.

Élt egy apó odafenn a fán,A szakállát túrta, mást mit se bánt,De a madarak az égen,Megkopasztották szépen,Hogy fészket rakjanak maguknak a fán.

Glória ugyanazzal a hideg szakszerűséggel hoztarendbe Dávidot, amivel a buszraktáros koktélparti utánis. Az arca most sem árulta el, hogy mulatságosnakvagy éppenséggel kétségbeejtőnek találja-e a helyzetet.Visszaérve a hotelbe, kávét főzött, és ágyba dugta a fér-jét. A szaxofont tokostul jó mélyen elzárta az egyikszekrénybe. Azon se csodálkoztam volna, ha a kulcsát akanálisba ejti.

Megittuk a kávét, és elmentem.– Kész csoda, ha ezek után eljön a koncertre – mond-

ta Glória.– Kész csoda, ha lesz ezek után koncert – mondtam én.

29

láthatárjanuár

Az irodámban még megvártam, hogy leteljen a mun-kaidőm, aztán hazamentem átöltözni. Hagytam a pokol-ba a szaténöltönyt meg a csokornyakkendőt, helyetteszmokingot és vastag öltönykabátot vettem. Odakinnvadul szakadt a hó. Úgy mentem a taxival, hogy útbaessen a hotel, de nem láttam előtte Dávid és Glória öregFordját. Vagy a fellépésre mentek, vagy el innét, minélmesszebbre.

A Flamingó Étterem teljesen átalakult a koktélpartióta. A bejáratát kötélkordonnal vették körül, és vörösszőnyeget borítottak az ajtaja elé. Cilinderes inas nyi-totta-zárta az ajtaját. Odabenn a svédasztal meg a galé-ria helyére asztalok kerültek, a táncparkett mögötti térrepedig hatalmas, fekete versenyzongora. Mikor Dávid ésGlória a színpadra léptek, a nézőtér derengő félhomály-ba zuhant.

Hátul ültem, meghúzva magam egy sötét zugban, deazért így is jól láttam mindent. Glória piros estélyi ruhátviselt, Dávid közönséges szmokingot. Dávid még megis borotválkozott, csupán egy vékony bajuszt hagyottmeg a szakállából.

Glória a zongora mögé ült, a férje nyakában ottlógott a szaxofon.

És akkor Glória lesújtott a billentyűkre. Varázslatvolt. Epifánia. Mikor a szaxofon mélyen, rekedten ésőrjítően bömbölni kezdett, megszűnt minden. Az evő-eszközök csörömpölése, a beszéd. Már csak az éjfeke-te, andalító jazz létezett.

Dávid boszorkányos ügyességgel játszott, Glória bár-hová követte őt a zongorán. Három teljes órán át játszot-tak, a vendégek közben cserélődtek, de én ott maradtamvégig a sarokban, letaglózva, egyik italt rendeltem amásik után. Amit átéltem, az valódi megvilágosodás volt.A sötét varázs, ami Glóriát is fogva tartotta, viaszbábuvádermesztett. Érthetővé vált, miért Dávid kellett neki, bár-mely másik férfi helyett a Földön. Glória valójában azenébe volt szerelmes. Ha az ember egyszer meghallottaazt a szaxofont, nem szabadulhatott tőle. Lehetett bármi-lyen unalmas vagy ostoba alak is Dávid, ha játszani kez-dett, félkézzel elbánt mindenkivel. És még élvezte is.

Korábban úgy terveztem, hogy a műsor végén oda-megyek hozzájuk elköszönni. De nem mentem. Csakbénán ültem, és arra gondoltam, milyen jó volna velüktartani. Bárhová. Mikor végeztek, Glória lezárta a zon-gora fedelét, és meghajoltak.

Elszórt taps szólt az asztalok felől.

30

láthatár magyar napló

LÁZÁR BALÁZS

három jegyzet

nagy szürke hal volt a reggels ahogy nesztelen siklott ela mélyvíz-félhomálybancsönd végtelen csönd támadtmajd súlyával a lomha víztömeg szétroppantottaa mozdíthatatlan időt

*leválik lassan lélekről a testmint maghéjról a puha gyümölcshúss míg elbomlik aztán az édes anyaga kemény csont tovább őrzi a titkotmelyből egyszer (talán) még új élet fakad

*fényben csorgó nyári délelőttmelyet hirtelen összetöra déli harangszó jégverése

lélekcúg

gondolataim röppályájáteltéríti bizonyos belső huzatlélekcúg a változtathatatlan s a jelenlét nyitott ablaka közöttaz indulás csak körbenjárása megérkezés csak illúzióhiába űzöd folyvást magadnem lehetsz több saját hiányodnála múltat nem lehet kiszellőztetniideje hát becsukni magadbana virtuális nyílászárókatnehogy véletlen téged iskirepítsen egy fölös mozdulat

KOMÁN JÁNOS

Az enallagé komplex

képszerkezete

Enallagé görögül, immutáció latinul, fölcserélésmagyarul. A szakirodalom a jelzőeltolás fogalmat ishasználja. A stilisztika gondolatalakzatként tartja szá-mon. Gondolatalakzat vagy még ennél is több?Elsősorban erre a kérdésre szeretnék válaszolni.Szűkebb értelemben a birtokszóhoz tartozó jelzőt egymásik mondatrésszel társítjuk, legtöbbször főnévvel,ezért a jelző eltolódik a logikailag hagyományosantársított jelzett szótól. Ugyanakkor esszém megírásátaz is ösztönözte, hogy egy-két szakmai figyelmetlen-ségre is fölhívjam az érdeklődők figyelmét. Azt is sej-tetni szeretném: az enallagé meggyőz arról, hogy azirodalmunkban uralkodó referenciális közlés helyettaz emotív, művészi közlés teszi értékesebbé, maradan-dóbbá az igazi műalkotást.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy KocsányPiroska öt dolgozata1 kivételével, melyek alaposabbanfoglalkoznak az enallagéval, a magyar nyelvű szakiro-dalom legtekintélyesebb képviselői megelégszenekegy-két mondatnyi értelmezéssel.

Az alábbiakban, a stilisztika szaktekintélyeinekismert fogalomhatározásait figyelembe véve, a beveze-tőben föltett kérdésre szemléltető példák bizonyító ere-jével igyekszem válaszolni.

Kovács Endre kevésbé pontos, kevésbé világos értel-mezése szerint a klasszikus retorika egyik gondolat-alakzata: „a jelző váratlan, a szokásostól eltérő elhelye-zése a mondatban”.2 Szathmári István érthetőbben hatá-rozta meg az enallagét: „jelzőeltolás, az impresszionis-ta stílusban gyakori alakzat: a jelző nem amellett a szómellett áll, amelyre logikailag vonatkozik, hanem egymásik szó elé kerül”.3 Szabó Zoltán értelmezése szerintaz enallagé „az összképzet logikailag hibás szintézise”.4

Kocsány Piroska, aki mindeddig a legalaposabban ésa leggazdagabban szemléltetve írt értekezéseket azenallagéról és a hipallagéról – német és magyar nyel-ven –, az enallagét a következőképpen magyarázza: „azadott jelzett szóhoz illesztett olyan jelző, amely nemhozzá, hanem egy ugyanabban a szintagmában szereplőmásik szóhoz tartozik logikailag”.5

Szörényi László és Szabó G. Zoltán értelmezésealapján az enallagé „a jelzők szintaktikai átrendezésénalapul. Ez esetben a jelző nem az előtt a névszó előtt áll,amelyhez a köznapi értelemben kapcsolnánk, hanem aszó-, illetve mondatszerkezet egy másik döntő fontos-ságú szavához – általában főnévhez – kapcsolódik,amelyhez logikai szempontból nem tartozhatik”.6

Kemény Gábor viszont kijelenti, hogy „a jelzők hely-cseréjén alapuló képfajtának megtartottam a hagyomá-nyos hypallagé” (tehát nem az enallagé nevet), melyet ametafora alfajának tekint. A továbbiakban megállapítja,hogy „csak azok a szerkezetek minősíthetők hypallagé-nak, melyeknek közvetlen közelében ott van a főnév is,amelyre a szándékosan eltolt jelző valójában vonatko-zik”.7 Megjegyzem, hogy Kemény Gábor szemléltetőpéldáit a szakirodalom szakértői közül többen is azenallagék közé sorolnák.

Hasonlóan zavarkeltő a Világirodalmi lexikon hipallagécímszavánál olvasható meghatározás, amely – KeményGábor meghatározásától eltérően – először a hipallagé„ellenkező szerkesztésére” figyelmeztet, majd az enallagé-ra jellemző meghatározást közli, ami ugyancsak megza-varja a tájékozatlan érdeklődőt. „Szűkebb értelemben ahipallagé a jelzőnek az eredeti, logikai kapcsolatból valókiszakítását és más szóhoz rendelését jelenti”.8 Tehát ez amegállapítás az enallagé meghatározása. Következés kép -pen az enallagét a hipallagé alfajához sorolja. Megjegy -zem, hogy az enallagé címszónál a következő állítástolvashatjuk: „A hipallagé egyik típusa is enallagénaktekinthető”. Szemetszúró (és vitatható) ellentmondások.Vitatható, és vitatják ezt a feltevést, amely az enallagét ahipallagé alfajának tekinti. Az idézett hipallagék: fejébenyomta kalapját; visszaadták az életnek, melyek logikailag

31

láthatárjanuár

1 Kocsány Piroska: Az enallagé kettős természete. In: SzathmáriIstván (szerk.): A retorikai-stilisztikai alakzatok világa. TintaKiadó, Bp., 2003. 113–118. Kocsány Piroska: A hypallagé és azenallagé: szintaktikai vagy szemantikai alakzat?, In: Magyar nyelv -járások XXXVII. 1999. 299–304. Kocsány Piroska: Jelentésátvitela metonímia és a metafora között. In: M. Nyj.XXX. 2000.263–270. Kocsány Piroska: Enallagé. In: Alakzatlexikon. TintaKönyvkiadó, Bp., 2008. 177–181. Egy német nyelvű dolgozatotMolnár Annával együtt közöltek 2001-ben a frankfurti Metalin -guistica című szakfolyóiratban.

2 Kovács Endre: Enallagé. In: Világirodalmi lexikon, 2. AkadémiaiKiadó, Bp., 1993. 1097.

3 Szathmári István: Enallagé. In: Stilisztikai lexikon. TintaKönyvkiadó, Bp., 2004. 35.

4 Szabó Zoltán: Kis magyar stílustörténet. Kriterion Könyvkiadó,Bukarest, 1970. 260.

5 Kocsány Piroska: Az enallagé kettős természete. In: Retorikai-sti-lisztikai alakzatok világa. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2003. 113.

6 Szörényi László – Szabó G. Zoltán: Kis magyar retorika. HelikonKiadó, Bp., 1997. 125.

7 Kemény Gábor: Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába. TintaKönyvkiadó, Bp., 2002. 131.

8 Kiss Sándor: Hipallagé. In: Világirodalmi lexikon. 4. AkadémiaiKiadó, Bp., 1998. 477.

„kalapjába nyomta a fejét”, „visszaadták neki az életet”változatban lennének helyesek. Ezek a példák azt igazol-ják, hogy a hipallagé az ellenkező szerkesztésén, az ok-okozat fölcserélésén alapszik (pl. „köszönt a kilincs kézfo-gása”). Szemléltető példaként említhetjük meg JózsefAttila gyakran idézett Nyár című versének sorait, melyben(hipallagé és enallagé is található) a nyír rázza a szellőt(„ezüst derűvel ráz a nyír egy szellőcskét”), és nem a szellőa nyírfát (hipallagé). Az ilyen a hipallagék élesen elkülö-níthetők az olyan enallagéktól, mint a „magas Róma falai”(Vergilius) vagy az „istenek alvilági ereje” (Vergilius),melyek csakis így lehetnek logikailag helyesek: Rómamagas falai; alvilági istenek ereje.9 Vagyis az ok-okozativiszony megfordításával, fölcserélésével jön létre a hipal-lage, tehát nem téveszthető össze az enallagéval. Meg kellemlítenem ezt a pontosítást, mert Szathmári István enalla-géként értékeli a hipallagét,10 tévesen kiszakítva, kiemelvea „ráz a nyír egy szellőcskét” verssort.

A fölsorolt meghatározások – a Kemény Gáborékivételével, amely azt sugallja – helyesen –, hogy azenallagét is a szóképek közé soroljam, amint Keményteszi ezt a hipallagéval – csak gondolatalakzatnak tekin-tik az enallagét és a hipallagét. Legújabban KocsányPiroska figyelt föl az enallagé szókép-tartalmára is.11

Azt, hogy gondolatalakzatokról beszélünk az enallagéés a hipallagé vizsgálatakor, nem kérdőjelezhetjük meg,hiszen mindkét gondolatalakzat a hangok, szavak, mon-datok hagyományostól eltérő művészi elrendezése, atartalom művészi előadása érdekében történő szokatlan,de logikailag érthető világos átrendezése. Eddig a meg-határozás mindkét gondolatalakzatra, komplex képreérvényes. Kemény Gábor eltérő, igazolható meglátásasugalmazta azt, hogy ne csak a hipallagét, hanem azenallagét is szóképként könyveljem el, és ne csak szó-képként, hanem komplex képként is értelmezzem.Ezt az állítást személtető példák elemzésével fogomigazolni, magyarázni, miszerint az enallagé, hasonló-képpen a hipallagéhoz, nemcsak gondolatalakzat,hanem az egyik legértékesebb komplex képünk.

Mivel irodalmunk nem bővelkedik példákkal – és azutóbbi években ismét megkedveltük ezeket a komplexképeket, gondolatalakzatokat – igyekeztem olyan szem-léltető sorokat idézni, amelyek még nem kerültek aszakirodalom figyelmébe.

Arany János Toldi című elbeszélő költeményénekmásodik énekében olvasható: „Ütni készül ökle csontos

buzogánya.” Világos, könnyen érthető szemléltetőpélda. Nem a buzogány csontos, hanem Miklós ökle.A jelzőeltolásnak köszönhetően a csontos minőségijelző értéke súlyosabbá válik: metaforát alkot a csontosbuzogány jelzős szószerkezet, ugyanakkor eltávolítja,feszültséggel tölti meg az ökle buzogánya metaforát.Tehát a jelzőeltolással egy értékesebb szókép – komp-lex kép – keletkezett, mintha ezt írta volna a költő:„csontos ökle buzogánya”. A jelzőeltolással fölújította,értékesebbé tette a képet, ami abban a korszakban költőinyelvújítás volt, hiszen – jelenlegi ismereteink szerint –ritkán fordulnak elő enallagés komplex képek a XIX.századi költészetben.

Az egyik – több szakíró által is idézett – példa SzabóLőrinc Hajnali himnusz című költeményében olvasha-tó: „…és harmatos örömtől borzong a fenyves zöldélete…” A megszokott logikai sorrend szerint „a zöldfenyves élete” színtelen, esztétikailag elavult kép. Ajelzőeltolással a „zöld élete” metaforával gazdagodott aszegényes kép. A hagyományos szószerkezet fölbontá-sa miatt logikailag hibásnak tekinthető szószerkezethelyett egy új, érthető, logikus szókapcsolat keletkezett,amelyet úgy kell elfogadnunk, mint egy hibátlan – mertérthető – új logikai gondolkodásra épülő komplex kép-szerkezetet. Megjegyzem, hogy a szavak logikai sor-rendjének ilyenszerű elhelyezése gazdagabbá, szebbéteszi a nyelvet, ha világos, érthető az új társítás.Szerintem ezt a megállapítást Szabó Zoltán meghatáro-zásához, aki „logikailag hibás szintézisről beszél”,12

sürgősen hozzá kell fűznünk. A fenti példával jól szemléltethető – érzékeltethető és

értelmezhető, hogy a jelzőeltolással szerkesztett enalla-gék, mint komplex képek, eltérő értékűek. Az alábbi idé-zetben található jelzőeltolások is ezt bizonyítják.

„…szégyenkezem e lomha sártóls hírektől mocskos alkonyon.”

(Radnóti Miklós: Hispánia, Hispánia)

A „lomha sár” hiányos enallagé harmadik eleme egyszemélyes névmás vagy főnév lehet, egy lomhán járóember. Ugyanakkor melléknévi metaforaként is értékel-hetjük. A hírek mocskos jelzője (mocskos hírek alko-nya) fölértékelődik az alkonnyal társítva, hiszen azalkony mocska (egy nap alatt összegyűlt mocsok) mársok mindent juttat eszünkbe, tartalmasabbá vált a szó-párosítás. Az alkonynak híre van és mocska, vagyis kétmetafora alkotja a komplex képet. Ezek szerint márismegerősíthetjük azt a megállapítást, hogy az enallagékértékének súlya képenként (gondolatalakzatonként),mondatbeli szerepükként változhat. Az enallagék

32

láthatár magyar napló

9 Kovács Endre, i. m. 1097. 10 Szathmári István, i. m. 36. 11 Kocsány Piroska: Enallagé. i. m. 177–181. 12 Szabó Zoltán i. m., 260.

művészi értékének megállapításakor – mostani ismere-teim szerint – azt is figyelembe kell vennünk, hogy azeltolt jelző milyen távolságra került az eredeti helyétől,és azt is, hogy csak kétszavas, metaforikus költői esz-közként jelentkezik, és azt is, amikor mind a háromösszetevő rész egymás melletti használatához ragasz-kodnak a szerzők. Remélem, hogy a szemléltető példákelemzésével sikerült bebizonyítanom: az enallagé nem-csak gondolatalakzat, hanem egy igen értékes, költőinyelvújításnak tekinthető komplex kép is.

Adalékként megjegyzem, hogy az enallagék elég rit-kán fordulnak elő a magyar költői nyelvben. JózsefAttila verseiből mindössze az említett enallagét éshipallagét tartalmazó verssorokat idézi a szakirodalom.Igaz, egyes szerzők figyelmesebb fölfedezőknek bizo-nyultak. Nem véletlen, hogy a szakma nagyjai saját föl-fedezésüknek tekintik, és szinte szerzői joggal akarjákvédeni a talált komplex képeket, gondolatalakzatokat.

Kocsány Piroska fölhívja a figyelmünket arra, hogyléteznek olyan metaforák, amelyek enallagéképpen visel-kednek. Pl.: füllentő beszéd, szemhunyó lemondás, sebe-sült hang. Megállapítható, hogy a fölsorolt példák köny-nyen érthetőek, mert a hiányzó személyes névmásra vagya hiányzó főnévre utalnak, tehát a szükséges harmadikelemet is fölfedezhetjük. Így az alábbi idézetben is.

„A lejtőn túl: ködös rét,bokros homályban fénytelen patak.”

A verscím is segít az enallagé megfejtésében, vagyisa bokros erdő homályáról beszél a költő. Ugyancsakebben az Áprily-költeményben egy kiemelkedő esztéti-kai értékű enallagé olvasható, melyben mind a háromösszetevő elem megtalálható.

„Ahogy haladnak csillagos mohában,nagy odvas szemmel bámulnak a fák.”

A fa odvas jelzője a szemmel társítva metaforát alkot,amelyet egy újabb metafora kísér: a fáknak szemük van.A bámuló fák megszemélyesítést akár igei metaforánakis tekinthetjük. A kép komplexitása vitathatatlan.

Radnóti Miklós Február című versikéje ugyancsak azenallagé gondolatalakzat képi komplexitását bizonyítja.

„Megvillan a nap, hunyorint.S íme fehér hangjánrábéget a nyáj odakint.”

A nyáj fehér jelzőjét a hanggal társítja. A jelzőeltoláseredménye szinesztézia (fehér hang).

Nem fejezhetem be ezt a dolgozatot anélkül, hogy nehívnám föl a figyelmet némely szerzők figyelmetlensé-gére, amikor az enallagéról és a hipallagéról írnak.

A Világirodalmi lexikon enallagé címszó írója 13 egyVergilius- idézettel (ibant obscuri sola sub nocte = söté-ten mentek a magányos éjszakában) szemlélteti az enal-lagét. A hipallagé címszavának írója ugyanezzel azAeneis-sorral szemlélteti a hipallagét,14 anélkül, hogy azegyik vagy a másik szakíró is (Kovács Endre, KissSándor) fölhívná a figyelmünket arra, hogy ebben averssorban két gondolatalakzat található. Amikor afönti verssorból a sötéten mentek az éjszakában résztemeljük ki, vagyis a járókelő személyekre, nem azéjszakára vonatkozik a sötét jelző határozós alakja,akkor enallagéról, amikor pedig ők „mentek a magá-nyos éjszakában”, vagyis a magányos személy helyettaz éjszakára vonatkoztatjuk a magányosságot, fölcse-réljük az okot az okozattal, hipallagéról beszélünk.Hasonló példával vezetik félre a szakírók a tájékozatlanérdeklődőt, amikor csak enallagét vagy hipallagétfedeznek föl József Attila idézett költeményében. És ezta figyelmetlenséget föl is fedezhetjük Szathmári IstvánStilisztikai lexikonjában15 és Szörényi–Szabó Kismagyar retorikájában,16 amikor az előző a hipallagétenallagénak, az utóbbi pedig – helyesen – hipallagénaknevezi, anélkül, hogy az egyik és a másik is figyelmez-tetne arra, hogy mind a két gondolatalakzat megtalálha-tó az alábbi verssorokban, melyeket, nyomatékosításvégett, ismét idéznem kell.

„Ezüst derűvel ráz a nyír (nem a derű, hanem a nyírtörzse ezüstös – enallagé)

egy szellőcskét és leng az ég” (a nyír rázza a szellőt– hipallagé)

(József Attila: Nyár)

Kocsány Piroska, az idézett szerzőkkel ellentétben,fölismerte „az enallagé kettős természetét”, azt, hogy azenallagé elemeiben metaforát is tartalmazhat. De tartal-mazhat szinesztéziát, oximoront, metonímiát és meg-személyesítést is. „Egy sor enallagé metaforikusan isértelmezhető” – írja említett tanulmányában, de – atöbbi szakíróhoz hasonlóan – csak gondolatalakzatkéntkönyvelte el az enallagét. Később, a Szathmári Istvánáltal szerkesztett, 2008-ban megjelent Alakzatlekxikon

33

láthatárjanuár

13 Kovács Endre, i. m. 1097. 14 Kiss Sándo, i. m. 477. 15 Szathmári István, i. m. 36. 16 Szörényi László–Szabó G. Zoltán: i. m. 125.

már idézett oldalain beszél az enallagé szóképi jelle-géről, de az enallagé komplex képszerkezetének említé-se nélkül.

Az enallagé és a hipallagé komplex képszerkezetétbizonyító, szemléltető példák és magyarázatuk a beve-zetőben föltett kérdésre adott választ próbálják igazolni,mely szerint mindkét gondolatalakzat a leghatásosabbesztétikai értékű komplex képszerkezetünk közé sorol-ható. Meg kell jegyeznem, hogy – ismereteim szerint –az enallagé komplex képe gazdagabb: emotívabbá,művészibbé teszi a költői, írói alkotást, a hipallagé

komplex képe pedig inkább érzelmi töltetével jeleske-dik, de szegényebb képi komplexitása.

Az enallagé tanulmányozása még mindig sok kutató-munkát kér. Alkalmazása a költői nyelv fölfrissítésének,művésziesebbé, érzékletesebbé tételének egyik lehetősé-ge. Ha igaz az, hogy az érzések éltetik a költeményt,akkor előnyben kell részesítenünk, mert érzelmi hatásavitathatatlan. Jelenlegi ismereteink szerint a magyar köl-tészetben alig található a jelentős költőknél egy-két enal-lagé és hipallagé. Nem véletlen, hogy a szakirodalomszinte ugyanazokkal a példákkal szemléltet.

34

láthatár magyar napló

BAÁN TIBOR

Képeslapgyűjtő

Papírba préselt pihegések…Még hallani…Jöttek s szárnyuk hímporándőzsölt a délután.Ragyogott, mint okulárés messzelátó üvegénÓbuda és Velenceandalító kelepce…Üdvözlet Ilonának,a szőke délibábnak.„Teszem majd tiszteletem.Kézcsókom a családnak.”

Érkeztek a reggeli mellé,a baljós újság melléodakozmált épületek,ezeréves szirtfalak,fenyők és vitorlások,szanatóriumi hírek,születésnapok s a szerelemgalambjai szegények…Jöttek a színes hírek,mint egy tündér álmai –legyezők villanásai.Fodrok, keringők, gondolák, tavasz, nyár… hó,szilveszteri kacskaringó.

Boldog új évet!pukkadó pezsgősüvegek;„életvonala hosszú,hát nem kell búslakodni!”Folyik a pezsgő,eláznak a képek,uszonyt növesztenektegnapi remények.Holnap, hej holnap címzettek, feladóke színtérről lelépnek:

kihullnak korunkból,mint a repülősó,szakállas Doberdo…Elügetnek a nagyapák,s a fényben ázó kalapok,a szépséges menyasszonyok…Eltűnik minden kacsintvaaz enyészetbe hullva.Eltűnünk szépen, csúnyán,mint múzeumi kaftán.Kifakulnak a színek. Csorbulnak oszlopok, ívek. Ködgomolyag úszika talajszint felett.

PUSZTAI ZOLTÁN

Fokozatok

1. forogni olyan körökben nem. vissza a csigaházba, amíg a szemcsillámporos csecsebecséktől káprázik, amíg a díszletmögötti tartomány falán az óra trójai faló gyomrából lopakodó koravén ködevőknek kakukkol, amíg az ostoreszeveszett, bomlott elméjű kalandorokparancsszavára csattan, és halszálkás feszületen pihentetiéjsötét tekintetét, Jupiter fényétől fényévnyire terítve hedonista, győzelmi torokhoz álmában asztalta felfuvalkodott, pókhasú uralkodó, s a lángvörös iniciálészerinti jövendölést, képírást valóra váltva,Marsról masírozó hadoszlopot kísérszélcsendben bűn és a szégyen kövén az édenfelperzselt mezejét gyalázva fennhangon lépten-nyomon,a romlás virágait magasztaló, skorpiót kezesbárányként imádó szó.

2. nyivánvaló: olvadó jégcsapon, hópelyheken, marakodni mit ér.alámerülve füstszürke félhomályba, mint tengerfenékre gyöngyérta búvár, inkább a holdvilágárokcsillagösvénye, sárguló avar takartacsöndje, mintsem a mihaszna önimádatnárcisztikus strófáit zengni a húsosfazékkígyót és békát forrázó levének gőzétől mámorosan,vagy rilkei magaslatokban lebegve körmölni légből kapott,kilúgozott mondatot folt hátán folt felhőpárnára, pecsétes lapra,s az éjszaka leple alatt, a maradék magvakat szórva a szikes talajra,azt hinni: mindig is így volt és ígykígyózhat örökkön-örökké története,s hogy rögtönzött örömzene, amit a széléletfa leveleit pörgetve a sokadik vízözön előtt a porban,egérfogak morzsolta aranydióról, ezüstös angyalhajról zenél.

3. nélkülözhető némely dolog. boldoggá boldogtalant,midőn is alantas szándékot követő megkövezés avat,és fésületlen szitokszavak haragos kórusára csattan a keresztúton Káin és Ábel kénye és kedve szerint megint a korbács: lemondani könnyű alantas felszínről, másról,ragacsos vattacukorról, álságos mázról, esthajnalcsillag ígérte mennytükörképét álmodva barlangrajzokkal kifestett boltívre, falakra benn, távol a mától, várva a Szent Korona országának újbóli jövetelét; szisszenni vélt és valós sérelmekhez,sebekhez: miért, ha túl már a felhabzó, tarajos hullámok takartaidőn, közel az öröklét vizét kínáló kerthez, parányinak tűnikaz égszínkék égitesten menetelő hitehagyotthelytartók, vazallusok hergelte siserehad maroknyi serege,hadoszlopa, s ha karnyújtásnyira ragyog, mint égkő a foglalatban, fénye a kimondhatatlan, igékben, szavakban is: az Örökkévalónak már.

35

láthatárjanuár

GÖMÖRI GYÖRGY

Az első világháború

angol költői

Az első világháborút nemcsak óriási vérveszteségükteszi emlékezetessé az angolok számára, hanem az is,hány fiatal író és költő esett el a franciaországi és másharctereken. Szerb Antal szerint „szimbolikus jelentő-ségű, hogy angol volt a világháborús élmény legna-gyobb költője… Wilfred Owen”. Bár a német, orosz,vagy az osztrák–magyar elesettek száma felülmúltaBrit Birodalom háborús halottainak számát (az „csak”egymillió volt!), azt kell mondanunk, az EgyesültKirályságot, azon belül is Angliát ért, a legnagyobbminőségi csapás. Míg az első világháborúban csak kétigazán számon tartható magyar költő (Békássy Ferenc,Gyóni Géza) vesztette életét, Tim Cross nagy nemzet-közi versantológiájának (The Lost Voices of World WarI, London, 1988) tartalomjegyzéke nem kevesebb,mint tizenhárom olyan ismertebb angol költő nevétsorolja fel H. H. Monrótól Wilfrid Owenig, akik áldo-zatul estek a négy éven át tomboló esztelen vérontás-nak.

Magyarországon egyedül Ady Endre ellenezte aháborút kezdettől fogva (Emlékezés egy nyár-éjszaká-ra) – Angliában a fiatal költők többsége inkább germa-nofil vagy kozmopolita volt, mint sovén érzelmű, nemlátta értelmét a rokonnemzetek közötti fegyveres konf-liktusnak. Érdekes a háborút kizárólag „önvédelmi”,nem birodalmi szempontból elfogadó Edward Thomas(1878–1917), akinek versét alább közöljük. Itt már acím önmagában sokatmondó: Nincs választás valami jóés rossz között. Ezt Thomas a világháború kitörésekorírta, de csak később, halála után adták közre. Thomas,aki különben Petersfield mellett lakott, Rupert Brookeés Békássy Ferenc barátja volt, korábban inkábbkönyvkritikákat és esszéket írt – belőle, mondhatni aháború csinált elismert, jónevű költőt. De a háború ele-jén mégis a már 1915 tavaszán (vérmérgezésben, nem acsatatéren) elhunyt Rupert Brooke volt az, aki meghatá-rozta az angol közvélemény érzelmi hozzáállását azeseményekhez.

Brooke verse, A katona idealizálja a távoli Angliát,pontosabban emlékei Angliáját. „A szív, melyben márnincs harag vagyis gyűlölet (all evil shed away)”, uta-lásként értelmezhető nemcsak Brooke személyes ellen-szenveire, de az Anglia hadbalépését megelőző német-ellenes felháborodásra, majd annak lecsillapodására is.Ez a rövid, kissé melankolikus vers azáltal vált emble-matikussá, hogy Brooke-ot halála után nemcsak barát-jai magasztalták írásban, de Winston Churchill a TheTimes-ban közölt méltatásában külön felhívta a hősihalottnak tekintett Brooke-ra az angol olvasóközönségfigyelmét. Történt ez 1915 áprilisában, amikor isChurchill úgy vélte, Brooke „minden volt, amit Anglialegnemesebb fiainak kívánunk, hogy legyen”.1 Addigramár a korábbi elkötelezettség, amellyel az EgyesültKirályság belépett az első világháborúba, meglehetősencsökkent – 1914 végén a brit expedíciós hadseregYpresnél roppant veszteségeket szenvedett, elvesztveemberállományának nyolcvan százalékát!2 Egy másik,Oxford helyett a frontra került költő, Charles HamiltonSorley, aki ugyancsak 1915-ben halt meg, egy levelé-ben ekkor már ezt írta: „Anglia – rosszul vagyok ettől aszótól”, és Brooke versét túl szentimentálisnak és ön -sajnálattal átitatottnak találta. Mindez nem befolyásoltaa Brooke-legenda virágzását és elterebélyesedését, amitcsak napjainkban sikerült egy-egy kritikusabb életrajz-nak lebontania és szétrombolnia.3

De azok, akiket a mai angol irodalomtörténészek„háborús költők” (war poets) néven tartanak nyilván,Wilfred Owen vagy Isaac Rosenberg (illetve a háborúttúlélő Sigfried Sassoon) már nem az első benyomások-ra vagy élményekre reagáltak, hanem arra a négy évigtartó mérhetetlen szenvedésre, amit a lövészárkok sará-ba-mocskába ragadt, gáztámadásoknak és ellenségeságyútűznek kitett katonáknak nap mint nap el kellettviselniük. Owen is, Rosenberg is 1918-ban halt meg –Owen már jóval korábban tudta, hogy egy gáztámadásáldozatai a „dulce et decorum est – pro Patria mori” jel-szavát csak mint Roppant Hazugságot tudják értelmez-ni. Hogy ennek a szörnyű és alapjában értelmetlenháborúnak (amit igazából a fegyvergyárosok profitéh-sége sem magyaráz!) sem a hazafisághoz, sem a sza-badsághoz nincs igazán köze. Egyik legmegrázóbbverse azonban egy ótestamentumi jelenetet ír újra –ebben Ábrahám nem hallgat az angyalra, aki kecskeba-kot ajánl áldozatul Izsák helyett. Nem, a vénember(szimbolikusan az apák és nagyapák nemzedéke) felál-dozza Izsákot, illetve „Európa összes magzatánakfelét”. Legjobb tudomásunk szerint itt közöljük előszörnyomtatásban Wilfred Owen A vénember és az ifjú tan-meséje című versét.

36

láthatár magyar napló

1 Idézi Jon Stallworthy Tim Cross antológiájában: The Lost Voices ofWorld War I, Bloomsbury. London, 1988, 54.

2 Jeremy Paxman: The English. A Portrait of a People, PenguinBooks, 1999, 147.

3 Ilyen volt Nigel Jones: Rupert Brooke. Life, Death and Myth címűműve, Richard Cohen, London, 1999.

WILFRED OWEN

A vénember és az ifjú tanmeséje

Ábrahám fölkelt, fát hasogatott és útnak indult,Tüzet vitt magával, meg egy kést,És ahogy együtt voltak, Izsák,Elsőszülöttje szólt, kérdezve: Ó Atyám,Látom a készülődést, a tüzet s a vasat,De hol a bárány az égő-áldozatra?Akkor apja szíjakkal és egy övvel megkötözteÉs mellvéddel árkokat épített legottMajd fölemelte a kést, hogy fiát megölje.Amikor, lám! Egy Angyal szólította mennyből,Mondván, Ne emeld kezed a fiúra,Ne bántsd őt semmi módon, hiszen a te fiad.És ím! szarvával a bozótba akadvaOtt egy bak. Gőgöd bakját áldozzad helyette.

De a vénember mást tett: megölte gyermekét,És sorban Európa összes magzatának felét.

RUPERT BROOKE

A katona

Ha meghalok, így gondoljatok reám:Van valahol sarka egy messzi földnek,Ami örökre Anglia. Lesz talánE dús talajnál dúsabb része a rögnek,Porom, mit Anglia szült, formált, nevelt,Melyet virágoztatott, mely útjait taposta,Hazai test, amely angol levegőt vett,Amelyet honi nap sütött, és angol folyók mostak.

S gondold meg, ez a szív, melyben már nincs harag,Az örök elmében lüktet és visszaad

Valamit abból, ami neki Angliából maradt;Tájakat, hangokat és boldog álmokat;

Barátok nevetését, gyengéd szavakat,Békés szivekben élnek, az angol ég alatt.

37

láthatárjanuár

EDWARD THOMAS

Nincs választás valami jó és rossz közöttNincs választás valami jó és rossz közöttAmiről politikusok és filozófusokÍtélkezhetnek. Nem gyűlölöm a németet és nemLelkesedem az angolokért, az újságok örömére.Egy dagadt hazafi utálatához képestGyűlöletem a Kaiser iránt már-már igaz szeretet –Egyfajta isten ő, aki csak veri a gongot.De nem kell választanom kettejük között,Vagy igazság és gazság közt. Háborútól ésÉrvektől süketen többet nem olvasok,Mint viharban, mely széllel füstülögAz erdőn át. Két boszorkány-üst dörög.Egyiktől tiszta és kellemes idő lesz,A másiktól egy szépséges Anglia,Amely akár egy tegnap elhunyt anya.Nem tudom, s nem is érdekel, ha együgyűnElnézek valamit, amit a történészek hadaKikotor a hamuból, amikor hogy, hogy nemFenséges főnix lebeg fészkünk fölött.De a legjobb s legaljabb angolok közöttKiáltom én is, Isten, óvd meg Angliát, nehogy magátVeszítsük el, a szabadok s nyájak ez áldott birtokát.Őt is századok formálták, mint minket is, a földből:Ismerjük, vele élünk és hisszük is, örökkönJó ország, s mert szeretjük, és kívánjuk, hogy éljen,Az önszeretet száll harcba a gyűlölt ellenséggel.

Gömöri György fordításai

HORVÁTH (EÖ) TAMÁS

RobespierreDráma három felvonásban

Szereplők:MAXIMILIEN ROBESPIERRE

ELEONORE DUPLAY

LOUIS DAVID

GEORGES-JAQUES DANTON

LOUIS-ANTOINE SAINT-JUST

AUGUSTIN ROBESPIERRE

TRICOTEUSE

PAUL

JULES

I. Felvonás

Előjáték

(Két lakájforma, Paul és Jules szalad a leeresztett füg-göny elé. Egyforma az öltözékük, és egyformára vannakmaszkírozva. Paul kezében egy gyertyatartó és egylevél. Jules üldözi.)

JULES: Add vissza! Semmi közöd hozzá.PAUL: Úgy beszéltük meg, hogy közösen döntünk min-

den ügyben. Nemdebár?JULES: Közösen… Ez nálad azt jelenti, hogy addig ter-

rorizálsz, míg el nem fogadom az álláspontodat.Vagy átversz egyszerűen.

PAUL: Érdekérvényesítés. Így hívják.JULES: Miféle érdek? Itt igazságról kell, hogy szó

legyen.PAUL: Az enyémről? A tiédről? Az övéről? A soka -

ságéról?JULES: Ne játssz velem. Tárgyilagosnak kellene len-

nünk. Vagy legalább tisztességesnek.PAUL: Sokan mondanak ilyesféléket. De tedd csak a szí-

vedre a kezedet: képes vagy a tökéletes elfogulatlan-ságra? Én sem. Kezembe akad egy levél. Egy aporos, elfeledett akták közül. Olvasom, és kell, hogyvalamelyik oldalra álljak. Talán másképp vagy vele?

JULES: Azt kérded: estem-e kísértésbe? Hát igen.Előfordult már, hogy nem bírtam ellenállni. A sza-bály attól még szabály. „Csak a valóság, megtisztítvaaz összes személyes elfogultságtól!”

PAUL: Annál inkább tájékozódnom kellene ezen iro-mány tartalmáról. A két előítélet így kioltja vagy tet-szés szerint gyengíti egymást, s a végén beáll egyviszonylag semleges állapot.

JULES: És ez a hovatovább semleges állapot rendre a teakaratodat tükrözi.

PAUL: (Jules fülébe súgja) Nem tőlem hallottad: ilyen,hogy független vélemény, nem létezik. A pártatlan-ság mítoszát a mindenkori nyertesek gyártják, hogybefogják vele a vesztesek pofáját. Amit mi tehetünk,annyi csak, hogy egymás rendelkezésére bocsátjukdokumentumainkat, hogy aztán tárgyszerű vitábandöntsük el, melyik szempont érvényesüljön.

JULES: Nekem mégis az az érzésem, hogy nem teríted kia lapjaidat. Vannak dolgok, amiket egyedül teismersz. Ez nem korrekt.

PAUL: És ezt a levelet itt (meglobogtatja) ki próbáltaelrejteni előlem? Ennyit a tisztességről.

JULES: Mindössze szerettem volna alaposabban áttanul-mányozni, mielőtt érdemi vitára kerül sor.

PAUL: Hogyne. De előbb én is beletekintenék. (Gyer -tyával belevilágít.) Nocsak!… Hát ilyet!… A fenegondolta…

JULES: Ugye, mondtam!PAUL: (Olvasás közben) Elképesztő!… Ez az alak sokkal

veszedelmesebb, mint elsőre hittem. El kell ismer-nem, igazad volt, Jules. El kell égetni az irományt.

JULES: Hogyan? Ez a bizonyíték! Nyilvánosságra kellhozni. Vagy legalább biztonságba helyezni.

PAUL: Megsemmisíteni. Azonnal. Derékba törheti apályafutását. Éppen most, mikor a csúcsra érne.

JULES: Ez az! Szenvedést, rettegést és hamisítást zúdíta-na a világra!

PAUL: Ha egyszer a nép ezt kívánja!JULES: Nem kívánhatja!PAUL: Miért ne kívánhatná? Nem hivatkozhatunk foly-

ton az ésszerűségre. A zsigerek legalább ugyanilyenfontosak.

JULES: És a nép nélkülözni kíván? Rettegni? Add visszarögtön a levelet!

PAUL: Honnét tudhatjuk? Történelmi szükségszerűség.JULES: Történelmi… Mi a fene? Nincs is ilyen.PAUL: Mindenre nem lehet rálátásod. Most az a lényeg,

hogy ő álljon az események élére.JULES: Pont ő, aki tizenhat évesen…PAUL: Régen volt. Ne feledd: ő Jean-Jacques leghűsé-

gesebb követője, munkatársa. Mondhatni: ő aTanítvány.

JULES: Egyáltalán: belenyúlhatunk-e a történések rendjébe? PAUL: Sőt: egyes-egyedül kettőnkön múlik. Minden

levél, személyes feljegyzés, hivatalos végzés keresz-tül kell, hogy menjen a kezünkön. Ki emelkedjék fel,s ki hulljon alá, egyenes következménye annak,melyik iratot tüntetjük el örökre, vagy tárjuk a nyil-vánosság elé.

38

láthatár magyar napló

JULES: Ezt a túlvilágított lakájt meg kell állítani! Egyet -len gondolata sem eredeti. Zseniá lisan akaszkodik rámások félmondataira – ez minden.

PAUL: És ez a minden. Elkapni a tömeg hangulatát, sod-ródni vele, mintha ő maga irányítaná ezt az alaktalanhömpölygést.

JULES: Bukjon!PAUL: Na jó. Látom, nem vagy meggyőzhető. Hasz -

náljuk a régi, jól bevált módszert.JULES: Nem teheted. Ha legalább a kártya… vagy a

kocka…PAUL: Nem jó. Ezerszer elmondtam már: ötvenkét lap.

Meg a kombinációk, a különleges figurák. Kockából islegalább kettőt veszünk.

JULES: Akár a valóságban. Ott sem fekete vagy fehér.Az árnyalatok.

PAUL: Amelyek szép lassan jelentőségüket vesztik. Jóvagy rossz? Velem vagy ellenem? Fej vagy írás?

JULES: Nekem hiába magyarázod. Valami akkor semigazolható.

PAUL: Sajnálom. Ennél pontosabb eljárást még nem dol-goztak ki, mióta világ a világ. (Zsebébe nyúl) Tessék,itt egy kétsou-s.

JULES: Nálad mindig van? Na, dobjad!PAUL: (Feldobja, elkapja) A szokásos? Én a fej?JULES: Ha nincs jobb. Lássuk!PAUL: (Felemeli a kezét) Bocs! Nem piszkáltam bele.

Igazán.JULES: Ez akkor sem becsületes. Hogyhogy mindig te,

és én sohasem? PAUL: Ne keseredj el. A történelem, hidd el, vakvélet-

lenek sorozata. Ez a forradalom is ilyen: hazárd éserőszakos. Itt a vége, fuss el véle. (Meggyújtja alevelet.)

JULES: Nem teheted! Terrort és hazugságot szabadítasza világra.

PAUL: Ami idővel hősi múlttá szelídül. Ne gyerekes-kedj. Annyi mindent kibír az emlékezet. (Elfújja agyertyát. El.)

JULES: Gazember vagy, tudd meg! Lelkiis meret len gaz-ember! (Utána szalad. Függöny fel.)

(1793. július 1. Robespierre albérlete. Puritán berende-zés. Eleonore Duplay szalad be maga után vonszolvaRobespierre-t.)

ELEONORE: Gyere, itt nem találnak ránk. Magunkra zár-juk az ajtót, és csendben leszünk.

ROBESPIERRE: Értse meg, kedves Eleonore, az én hely-zetemben ez megengedhetetlen. Egyket tőre híremenne. Egymást érik a képtelennél képtelenebb vá -

dak… Tökéletesen mindegy, hogy van-e alapjuk.A tömeg botrányra éhes, és én rosszul állok.

ELEONORE: Dantonnak szabad? És a többi kurafinak?Neked csak én vagyok. Senki nem szólhat meg ezért.

ROBESPIERRE: Danton disznó. Úgyis ez lesz a veszte.Más felől nem szeretném, ha a kedves atyjaura rajta-kapna minket. Élvezem a bizalmát.

ELEONORE: Apám? Majd’ meghal a nagy tisztelettől,mikor rólad beszél. Azt hiszed, merne lépni ellened?Vagy ha igen, hát nyissz, és röpül a kobakja.

ROBESPIERRE: Komolyan gondolja, hogy képes volnékilyenre?

ELEONORE: Miért ne? Bárkire bármit rá lehet sütnimanapság. Elég három szó: „a nép ellensége”. Hamegfelelő helyen, megfelelő időben hangzik el,máris egy fejjel kurtább a boldogtalan.

ROBESPIERRE: Nem vagyok mészáros. A forradalmi ter-rornak is vannak szabályai. Érzékeltetni kell a nép-pel, hogy érte s nem ellene zakatol a nyaktiló.Becsülöm kegyedet, Eleo nore, de a mostani idők leg-kevésbé alkalmasak bármiféle románcra. Az én feje-met is jó néhányan látnák inkább a fűrészporoskosárban.

ELEONORE: De te odaállsz a Konvent elé, kinyitod a szá-dat, és innét kezdve ők töprenghetnek rajta, vajonelég szilárdan rögzíti-e nyakuk a kupájukat.

ROBESPIERRE: A nép hazament. Éppen akkor, mikorkiderült világos világra, kik azok, akik nyilvánosankufárkodnak szabadsággal, egyenlőséggel, testvéri-séggel.

ELEONORE: Én itt állok melletted. Én is a nép vagyok.ROBESPIERRE: Szerfölött jólesik, kedves Eleonore, hogy

ennyire rokonszenvez velem, de most Franciaország atét. A tömegnek szét kellett volna vernie a Konventet.Ehelyett valami jelentéktelen részletkérdésről szavaz-tunk, aztán mindenki elvonult, mintha bármi is a hely-ére került volna. Az éhezőknek és elnyomottaknakmagukhoz kellett volna ragadniuk a hatalmat. Jogukvan hozzá.

ELEONORE: Semmi sincs veszve még. Valakinek kezde-ményeznie kell. Tudom, hogy képes vagy rá. És aztis, hogy ezt te is tudod magadról.

ROBESPIERRE: Éppen ezért alaposan fel kell készülnöm aholnapra. Végiggondolni az eshetőségeket, megírni abeszédemet. Ehhez nyugalomra lesz szükségem.

ELEONORE: Hát nem azt mondod, ami éppen akkoreszedbe jut? Előre bemagoljátok a szónoklataitokat,akár a ripacsok?

ROBESPIERRE: Voltaképpen csak egy vázlat. A haza és aforradalom a tét, mint említettem. Nem rögtönözhe-tünk összevissza.

39

láthatárjanuár

ELEONORE: Értem… értem… itt sem vagyok már. Az táncsak ügyesen azt a holnapi… forradalmat. (Kifelémenet beleütközik Dantonba.)

DANTON: De sietős, babám! Később is ráérsz ledönteni alábamról. (Átfogja Eleonore derekát.)

ELEONORE: Az úr nyilván szeretne elnézést kérni, éslevenni rólam az otromba mancsát. Kalaposlányokategy sarokkal arrébb talál. (Lefejti magáról Dantont.El.)

DANTON: (Robespierre-hez) Micsoda kis macska! Nemértem, miért rejtegeted.

ROBESPIERRE: Duplay kisasszony nem az ágyasom. Énitt csak albérlő vagyok.

DANTON: Attól még gerincre vághatnád. Persze, ne kedelveid vannak. (Hirtelen) Robes pierre, húzz ki minketa kulimászból! Megdög lött a forradalom.

ROBESPIERRE: Márminthogy ismét csináljak magambólhülyét a Konventben? És akkor történik valami?Beszélj te. Te képes vagy megbolondítani a tömeget.Neked talán hajlandóak ott maradni, és végre elza-varni a girondiakat.

DANTON: Nem, Robespierre, lejárt a tüzes szónoklatokés lelkesedések ideje. Igen, tudok rögtönözni, demost hajszálpontos tervezésre van szükség. Hányember menjen, hová, mit mondjanak, mit tegyenek. Anép alaktalan massza. Néha elragadják indulatai,néha meg leül teljesen megmagyarázhatatlan módon.Te végiggondolod a mondandódat. Nem azért kívá-nunk megszabadulni a brissotistáktól, mert mérsékel-tek, hanem mert félő, hogy elkezdenek a nemzet hátamögött és feje felett politizálni.

ROBESPIERRE: Tehát hatalomátvételt. És a nép akarja-e?DANTON: A sans-culotte-ok akarják. A nép kiválasz-

tottjai.ROBESPIERRE: Rájuk ne hivatkozz! A többség elégedett.

Nyugalmat, biztonságot óhajt, akár olyan áron is,hogy egy rakás korrupt gazember ül a nyakán.

DANTON: Ne játssz! Délelőtt még másképp beszéltél.Mondd meg, mit szeretnél, és mi megtesszük.

ROBESPIERRE: Csak amit a nemzet.DANTON: A nemzet tanácstalan. Összevissza kapkod, min-

dig oda, ahonnét a tetszetősebb ígéretek jönnek. Vezetnikell, olykor pillanatnyi hangulata ellenében is.

ROBESPIERRE: Mit akarsz tőlem? Miért tőlem akarod? Teéppolyan alkalmas vagy erre, mint én. Miért próbá-lod rám lőcsölni ezt a terhet?

DANTON: Mert az alkalmasság nem minden. Én nemtudok vigyázni sem a szavaimra, sem a mozdulata-imra. Számolni kell, és rendezni a sorokat.

(David, Saint-Just, Augustin Robespierre bejönnek.)

AUGUSTIN: Söpörd ki őket, Maximilien, különbenegyenként vadásznak le minket! Marat-t is alig bír-tuk kiszedni a karmaik közül. Ma még felmentették.De bármikor kitalálhatnak valamit, amivel vérpadraküldhetik. Aztán téged, mindenkit!

ROBESPIERRE: Tehát ismét emelkedjek szólásra, s bökjekrá ujjammal egyikre vagy másikra: áruló! Hajrá! Kiképes többet nyaktiló alá küldeni? Ez most a forra-dalom?

SAINT-JUST: Gironde-nak buknia kell. Eladta a forradal-mat. Egyezkedett, hezitált, s végül a haza legjobbjaiellen fordult. Amíg ott ülnek a Konventben, fennáll aveszélye, hogy meglékelik az alulról, a néptől jövőkezdeményezéseket.

ROBESPIERRE: Nem tiporhatom páros lábbal a törvényt.Nem leszek diktátor.

SAINT-JUST: A törvény most csak egy szó. Hogy mi avalódi tartalma, azt csak az erőseknek van jogukkinyilvánítani. Akik elég merészek semmibe vennimindent, ami az életet kiszámíthatóvá, kellemesséteszi.

DAVID: (Félrevonja Augustin-t) Azonnal lemégy az utcá-ra, és felhozod az első tahó, rongyos ágrólszakadtat.Nem tudom, a bátyád valóban képtelen elszánni ma -gát, vagy egyszerűen csak komédiázik velünk. Amiitt, köztünk van, az kevés. Kell valami, valaki, hogyelmozdítsa. Játsszunk mi is, ha ő is játszik.

AUGUSTIN: És miért Maximilien? Miért nem Danton?Vagy Marat?

DAVID: Vagy miért nem te? Tud valamit a bátyád, amitegyikünk se: elhitetni a tömeggel, hogy érti, amitnem ért. Hogy elhiggye magáról az együgyű csator -nalakó: gondolkodik és alkot. Danton ezért nem jó.Kiszámíthatatlan. Rögtönöz. Nem politikus. Ha bo -zás nélkül kimondja, ami a bögyében van. Marat egykorcs féreg. Most még odavan érte a nép, de a feké-lyeire már nem vevő.

AUGUSTIN: Ez őrület!DAVID: Akárcsak maga a forradalom. De nekünk nem is

dolgunk, hogy konszolidáljuk Franciaországot,hanem hogy győzzünk. Azt hiszed talán, képesekleszünk enni adni a népnek? Vagy elcsitítani akáoszt, ami odakint tombol? De a látvány, ahogylezuhan a guillotine kése, ahogy sápadt-véresen alá-gördülnek a fejek, az még sokáig eltereli a figyelmeta gyomrok korgásáról. Ezt kell igazolnia annak, akitfelcipelsz majd az utcáról. Annak az üstfoltozónakvagy latrinapucolónak.

AUGUSTIN: És ha nem igazolja? Ha semmi egyébre nemvágynak az üstfoltozók és latrinapucolók, csak béké-re és jólétre? Akárkitől is jöjjön, akár a királytól?

40

láthatár magyar napló

DAVID: Egyvalaki válaszolhatja csakmeg: a bá tyád. Nefeledd, ő Jean-Jacques tanítványa. Nekünk is lehetneksejtéseink, ábrándjaink, de ő beavatott. Igazából nem isaz a fontos, hogy ő szembesüljön a néppel, hanemhogy a nép szembesüljön ővele. Menj!

AUGUSTIN: Félek. Ti most valami rosszízű, gyanúsjátszmát folytattok Maximiliennel. Akár nyer, akárveszít, egy a vége: a vérpad.

DAVID: És nem éri meg? Egy évre, egy napra vagy csakegy órára a nemzet, a nagy nemzet élére állni!Megragadni az idők kerekét, s kedvünk szerint pör-getni. Avagy te talán tudod, hol húzódik a határ tör-ténelem s kutyakomédia között? Indulj már!

AUGUSTIN: Olyan jó lenne hinni, hogy igaz, amit csiná-lunk! Vagy legalább a nép! De semmit sem látok.Semmit, csak a nagy, süket kavargást. És ebbe akavargásba rántom bele a bátyámat. (El.)

SAINT-JUST: Odaküldeni Hanriot-t mind a nyolcvan ezergránátossal. A népet meg, a derék párizsi népet szépsimán kihagyni az egészből.

ROBESPIERRE: Ez államcsíny – ha úgy vesszük.DANTON: Odaküldeni – ha épp józan.ROBESPIERRE: Nem adom hozzá a nevemet. Terror van.

Nyolcvanezer nemzetőr a Konvent körül azt jelenti,hogy a kérdések végére továbbra is a nemzeti borot-va – a nyaktiló – tesz pontot.

SAINT-JUST: Ne komédiázzunk, könyörgöm! Nincs na -gyobb gyönyörűség, mint a népet nyúzni. Nem vélet-lenül vagyunk itt. Nem akartuk kivárni a sorunkat,beérni a morzsácskákkal, koncocskákkal, amik a nagyasztalról hullottak. És az odalentieknek oly mindegy, kiszívja a vérüket: mi vagy egy kitudjahányadik Lajos.

DANTON: Nem ismerlek. Ha erőszakkal vesszük is át ahatalmat, legalább utólag szolgáljuk meg a nép bizal-mát! Meg kellene fogadnunk, hogy a terror, amitelkövetünk, átmeneti lesz csak, s a kívántnál semmi-képp sem nagyobb mértékű.

SAINT-JUST: Komám, képmutató vagy. Szeretsz jókatzabálni, ez az igazság. S a kövér, fűszeres falatokatjóféle anjoui-val eregetni le a torkodon. A nőcskék-ről, akiken végignyargaltál, ne is beszéljünk.

ROBESPIERRE: Nem, és nem! Egy lépést sem, ami erköl-csileg nem igazolható. Csak amit az erény és a józanész szentesít.

DAVID: De Franciaország nem ezt óhajtja. Fran -ciaország téged óhajt, Robespierre.

ROBESPIERRE: El innen, ne kísérts! Olyasmibe vinnélbele, mi által csak lealacsonyítani lehet a nemzetet.Én felemelni kívánom.

SAINT-JUST: Az ördögbe is! Mi a fenének tépjük a szán -kat? Holnap odarendeled Hanriot-t a Kon vent elé a

maga nyolcvanezer gárdistájával, és amíg el nem ítél-jük a girondistákat, mindenkire lövetünk, aki ki merlépni.

ROBESPIERRE: Énrám elsőnek, mert ez nem az én forra-dalmam.

SAINT-JUST: Nincs forradalom. Már régen. Ha mostmeg állnak a dolgok, mi vesztesekké leszünk könyör-telenül. A vén, parókás, tehetségtelen trotlik nemkaphatnak még egy esélyt.

ELEONORE: (Boroskancsóval és poharakkal jön. Le tesziaz asztalra.) A polgártársak felüdíthetnék egy kissémagukat. Étlen-szomjan még a szent ügyet sem bizo-nyos diadalra vihetni. (Kifelé indul.)

DANTON: (Elkapja) Csak egy szóra, galambom! Kijevagy neki, ha nem a babája? Hogy nem a szolgálója,arra a nyakamat teszem.

ELEONORE: Nem hiszem, hogy értené a polgártárs ezt.Maximilien az albérlőnk. Ha ennyi elég.

DANTON: Danton a nevem. De neked, angyalom,Georges-Jacques, ha úgy tetszik.

ELEONORE: Nekem úgy tetszik, hogy a polgártárs össze-téveszt azokkal a fehérszemélyekkel, akiket mindengond nélkül maga alá gyűrhet.

DANTON: Csak nem képzeli, Duplay kisasszony, hogybelepusztulnék, ha nem lenne a szeretőm?

ELEONORE: (Könnyedén) Szégyellje magát!ROBESPIERRE: Megkérném, Eleonore, ne hozzon több

bort. A polgártársak, megeshet, még elveszítenékjózan ítélőképességüket a helyzet mibenlétét illetőleg.

DANTON: (Robespierre-hez) Tele a gatyád, pajtás, hogyle találom csapni a kezedről a kis házicicádat?

ELEONORE: Danton polgártárs! Türtőztesse magát!ROBESPIERRE: Eleonore, kérem, távozzék. A jelenléte,

könnyen lehet, nincs jó hatással a társaságra.ELEONORE: Maximilien!ROBESPIERRE: Távozzék!ELEONORE: Hülye! (Kirohan, becsapja maga után az

ajtót. Csönd.)DAVID: Attól, hogy nem a szeretőd, még…ROBESPIERRE: Hányszor mondjam, hogy nem az? Sem -

mi sincs köztünk, értitek? Semmi!DANTON: Akkor ne szórakozz vele. Mondd meg neki,

különben belepusztul. Így tiszta, nem?ROBESPIERRE: Ez az én magánügyem, érted? Nem pofá-

zol bele!AUGUSTIN: (Beront, Davidhoz siet.) Sikerült. Habár…DAVID: Mi a baj?AUGUSTIN: Meglátod. Én mondtam, hogy ez őrültség.DAVID: Hasson rá, az a lényeg. Nehéz volt rá venned?AUGUSTIN: Fenét. Mikor közöltem vele, ki vagyok,

követelte, hogy vezessem Maximilien elé.

41

láthatárjanuár

DAVID: Akkor hol itt a hiba?TRICOTEUSE: (Beront, részeg. Augustin-höz) Nekem azt

ígérted, beszélhetek Robespierre-rel. Vi gyél hozzá!AUGUSTIN: (Davidhoz) Nem lehetett észrevenni elsőre,

milyen állapotban van. Utána meg képtelenség voltlerázni. Mondhattam akármit, csak jött utánam.

DAVID: Balfácán! Hogyan fogjuk ezt most elsimítani? DANTON: (Feltalálja magát, odalép Tricoteuse-höz)

Tessék, jóasszony, itt van harminc sou. Menj, ésigyál egyet az egészségünkre.

TRICOTEUSE: Te engemet nem fogsz átverni! Azt hi szed,berúgtam, mi? Azt hiszed, surmó csatornatöltelék,itatjuk még egy kicsit, aztán csak összeesik valami-kor? Nekem a vezér kell!

DANTON: Semmi gond, derék asszonyság. Gyere holnapa Konvent elé, és megláthatod.

TRICOTEUSE: Velem ne szórakozz, kisapám! Itt van aszobában, és beszélni fogok vele. Sze mé lyesen.

DANTON: (Ki akarja vezetni) De előbb hazamegyünk, éskialusszuk magunkat.

TRICOTEUSE: Vedd le rólam a retkes mancsodat, testrici! Azt hiszed, magamtól nem mertem volnaidejönni? Tiszta véletlen, hogy belém botlott ez aszerencsétlen.

SAINT-JUST: Mit tátjátok a szátokat? Hajítsátok ki ezt anémbert!

ROBESPIERRE: Mi az ördög folyik itt, és honnét került ideez az alak?

DAVID: Valami félreértés történt. Beszabadult ide ez anőszemély, tökrészeg, és összevissza locsog minden-féle hülyeséget.

TRICOTEUSE: Ne hallgass ezekre a barmokra, Robes -pierre. Mindegyik csak a saját pecsenyéjét sütögetné.Te vagy az egyetlen tiszta ember.

DAVID: (Súgva Robespierre-nek) Ne hallgass rá. Azalkohol beszél belőle.

TRICOTEUSE: Részeg? Én? Bármikor asztal alá iszom ezta mocskos bagázst.

ROBESPIERRE: Megállj! Honnét gondolod, hogy én va -gyok itt az első?

TRICOTEUSE: Onnét, hogy neked súgnak. Súgni csak afőszereplőnek szokás, tudod? A többi rögtönözzön,ha belesül a szerepébe!

DANTON: Dobd ki, Robespierre! Ez nem a nép, csakannak egy korcs mutációja. Bárkiért, de ezért itt nemvagyok hajlandó a fejemet a kés alá dugni.

TRICOTEUSE: Kuss, kisfiam! Nem szólsz bele a nagyokdolgaiba. Ha eléggé rámenős és eléggé aljas lettélvolna, most te oszthatnád a lapokat. Hiába jó a szö-veged, érzik rajtad, hogy nem a külvárosban születtél.

ROBESPIERRE: Mit kívánsz tőlem?

TRICOTEUSE: Csapj szét közöttük! Nyírd ki őket! Hír -mon dó se maradjon belőlük.

ROBESPIERRE: A többiek is ezt mondják. Csakhogy őketvelem ellentétben nem kötik a szabályok.

TRICOTEUSE: És ki nem tesz rá? A szabály mi vagyunk.A nép. A külváros. És mi azt akarjuk, hogy potyogja-nak a girondi fejek.

ROBESPIERRE: Rendben, játsszunk el a gondolattal, hogyfelrúgható a törvény. Megteszem a kedvetekért, mertéheztek, és tanulatlanok vagytok. De mi lesz, haelfogynak a papok és az arisz tokraták, és mégsemszűnik a nyomor? Előbb-utóbb rátok, csatornatölte-lékekre kerül a sor, mert sokkal több időbe kerülmegszüntetni a nélkülözést és az igazságtalanságot,mint újabb és újabb ellenséget gyár tani.

TRICOTEUSE: Értelek. Azt szeretnéd, ha felhatalmazástadnánk neked a saját fajtánk pusztítására. Megkapod.Azt sem kell elmagyaráznod, hogyan kerül ki közü-lünk oly sok hazaáruló. Mi van, ha már terror sincs?Amíg izgalmas az előadás, melletted állunk.

ROBESPIERRE: És ha beleuntok? Ha mást játszom, mintamit vártok tőlem?

TRICOTEUSE: Akkor véged. Röpül a fejed, mint a többié.Áll az alku?

ROBESPIERRE: Miért is ne? Én megrendezem nektek alátványosságot a Gréve téren, ti pedig a forradalomistenévé emeltek. Voltaképpen jutányos ajánlat.

TRICOTEUSE: Nem akarunk felemelkedni, Robespierre.Ezt meg kell értened. A dolgok süllyedjenek hozzánk.Nekünk nincs türelmünk nemesebbekké lennünk.A sikátor törvényét akarjuk. Egyenlőséget. A csap -szék és a halpiac egyenlőségét.

ROBESPIERRE: Meglesz. Holnap délelőttre már a Hegy -párt az úr a Konventben.

TRICOTEUSE: (Kifelé indul) Vigyázz, Robespierre, be -vasaljuk rajtad!

ROBESPIERRE: Nem félek tőletek. Ha velem végeztek, aforradalom is pusztul. Utánam már senki sincs.

TRICOTEUSE: Azért csak ügyelj rá, mit mondasz és mitteszel. Ki tudja, eljöhet még a nap, mikor már nem iskell a forradalom. (El)

SAINT-JUST: Ennek hajlandó vagy? Nekünk nem?ROBESPIERRE: Mert mi nem vagyunk a nép. Hivatkozunk

rája, eszméket gyártunk a nevében. Ha szerencsénkvan, vállára vesz minket, ha nincs, szükségben s fél-reismerve patkolunk el.

DANTON: Akkor sincs jogunk kiszolgáltatni a nemzetakaratát a pillanat kénye-kedvének. Éppen azért, mertnem alulról jöttünk, miénk a felelősség, hogy a felszínmögé lássunk. Messzire és magasra vezetni a népet –így fogadtuk. Ez együtt jár azzal, hogy olykor szembe

42

láthatár magyar napló

kell fordulnunk a sokaság hangulatával, lemonda-nunk a népszerűségről, és ha úgy kívánja a helyzet,erőszakhoz folyamodnunk a jó ügy érdekében.Robespierre, te nem ezen az úton jársz.

ROBESPIERRE: Én felismertem, s megragadtam a kínál-kozó alkalmat, te nem. Ennyi köztünk a különbség. Atöbbi csak ideológia.

DANTON: Jegyezd meg: mi nem halhatunk meg egy-szerre. (El)

SAINT-JUST: Mostantól nincs béke. Mostantól vagy mi,vagy ők. Aki nagyobb hullahegyet rak, az a győztes.

ROBESPIERRE: És akkor mi van?SAINT-JUST: Diktatúra. A mi diktatúránk. Akármibe is

kerül, nem lövetheted Hanriot-tal a Konventet.Játszma, amit játszunk, mocskos és hazárd, de hacsalunk is, legalább gavallér módjára!

ROBESPIERRE: Döntsd el végre, melyik oldalra állsz.Jegyezd meg, most már nélkületek, sőt, ellenetekbenis kész vagyok végigvinni a forradalmat. Holnapelsöpröm a girondiakat, és rajtatok áll, hogy nyaktilóalá kerültök vagy a hatalom csúcsára.

AUGUSTIN: Maximilien! Mondd, hogy ez nem te vagy!Csak egy múló rosszullét, átmeneti elmezavar!

ROBESPIERRE: Ez rád is áll, Augustin. Holnapig még le -hetsz a testvérem, utána már csak a nép barátja vagya nép ellensége. Ha jót akartok magatoknak, márisindultok Hanriot-hoz. Ő nem fog habozni.

SAINT-JUST: Úgy legyen. Nem azért, mintha félteném anyomorult kis életemet, hanem mert tetszik ez azűr zavar. Tetszik, ahogyan szilánkokra törnek arégi, jól bevált eszmék és élethelyzetek. Az, hogynincsenek többé szabályok. Aljasok és közönsége-sek lehetünk. Mert ez is művészet valahol. A vér ésszenny művészete. És ha bukunk, ezt fogom majdszámon kérni rajtad. (Saint-Just, Augustin el. KözbenEleonore bejön.)

ROBESPIERRE: (Davidhoz) Mondd, Louis, mi lesz enneka vége? Ad nekünk felmentést az utókor mind arra agazságra, amit el fogunk követni?

DAVID: Csak bátran, bátran, Robespierre! A történelem-könyveket mindig a győztesek írják. A vesztesneklegfeljebb a poézis marad. Évszázadok telnek el, ésnem lesz, aki kibogozná rejtjeleiket. A totális hata-lom pedig utóbb magát a költészetet is átírhatja. (El)

ROBESPIERRE: (Észreveszi Eleonore-t, rátámad.) Mitakart tőled az a kurvapecér?

ELEONORE: Igazából semmit. Csak azt, amit mindenolyan férfi, akinek nincs igazi párja. Szentül meg vangyőződve a maga ellenállhatatlanságáról.

ROBESPIERRE: És ez valamiért tégedet is izgat. Oly bájo-san agresszív. A nagydarab népvezér, aki úgy tehet

ajánlatot bárkinek, hogy az még megsértődni semsértődhet rajta. Briganti!

ELEONORE: Fel kellett volna pofoznom, erre gondolsz?Vagy kétségbeesetten segítségért kiabálnom:„Maximilien, hívd ki már párbajra!” Kihívnád?

ROBESPIERRE: Szándékosan kiforgatod a szavaimat.Pontosan tudod, Danton mekkora csirkefogó. Mégcsak meg sem kísérelted, hogy ellenállj neki.

ELEONORE: Talán, mert szükség sincs rá. Talán mertnem is az egészen, aminek látszik. Vala mikor túlkevés jutott neki az életből, és most habzsolná, bármaga sem képes már eldönteni, az éhségtől vagy agyomorrontástól szenved-e jobban.

ROBESPIERRE: És ettől a féktelen természete? Azt mon-dod?

ELEONORE: Nem biztos. Inkább csak sejtem. ROBESPIERRE: A többiek? Marat? David, Saint-Just?ELEONORE: Komolyan szeretnéd? Akkor is, ha nem túl

hízelgő? ROBESPIERRE: Akkor is. Együtt fogok kormányozni velük,

és Cordelier-klub ide vagy oda, bizonyos tulajdonsá-gaik rejtve maradtak előttem.

ELEONORE: Hát jó, te kívántad. Daviddal vigyázz.Mondhatni, túlságosan is jó a szimata a divatváltozásaira. Megeshet, mindannyió tokat túlél majd.

ROBESPIERRE: Furcsa. Őt tartom mind közül a leghűsé-gesebbnek. Ha bajban vagyok, mindig számíthatok ajó tanácsára. Saint-Just?

ELEONORE: Közveszélyes őrült. Nem azért gyilkol,hogy bárkit is büntessen. Számára a véreng zés: poé-zis. Torz, feje tetejére állított költészet.

ROBESPIERRE: Nocsak! Tovább! Marat.ELEONORE: Nyomorult, undorító féreg. Mindenkit da -

róc ban járatna. Azt igyekszik elhitetni, hogy a népországában a visszataszítók előjogokat élveznek azegészségesekkel szemben.

ROBESPIERRE: És én? Rólam mit tartasz? ELEONORE: Több szeretetre volna szükséged. Nem a

másokéra. A magadéra. ROBESPIERRE: Úgy érted, jobban szerethetném a hazá-

mat? Vagy… tégedet?ELEONORE: Nem, Robespierre, saját magadat. Sem a

tested, sem a lelked ellen ne tégy erőszakot. Csak arosszat hizlalod ezáltal, ami egyébként is tanyát vertbenned.

ROBESPIERRE: Rossz vagyok. Erre akartál kilyukadni,ugye?

ELEONORE: Miért játszod a süketet? Szeretet híján azerkölcs és a józan ész nem való egyébre, mint ember-társaink megnyomorítására. Nem tisztaság lesz bennedígy, hanem egyfajta furcsa gőg. Féltelek, Robespierre!

43

láthatárjanuár

ROBESPIERRE: Bezzeg Danton! Ő aztán nem veti meg azélet örömeit. Mi több: két pofára habzsolja. Ha nekedez tetszik…

ELEONORE: Képtelenség veled bármit is tisztességesenmegbeszélni. Csak a rögeszméid! Fafejű! (Kirohan,bevágja az ajtót.)

ROBESPIERRE: (Előre jön, megáll középen.) Kinyírlak,Danton!

(Függöny)

II. Felvonás

Előjáték

(Paul és Jules a leeresztett függöny előtt ülnek. Lábukatlelógatják a színpadról.)

JULES: Mondd, ő most voltaképpen kit szeret, ha önma-gával sincs békében?

PAUL: Az embert. Magát az emberiséget. Azt hi szem,ilyenkor ez így szokott lenni.

JULES: Ahhoz képest nagyon is hullanak a fejek. Mitgondolsz, a miénk meddig maradhat? Sokat fecse-günk.

PAUL: Nem értem, mitől olyan hihetetlen ez. Sok min-dent tudunk, és ezért nem mernek hoz zánk nyúlni.Sem eddig, sem most, és ez után sem. És amit még-sem tudnánk, azzal is sakkban tarthatjuk őket.Történelem felettiekké lettünk.

JULES És a szeretettel mi lesz? Ha nekünk szentelte azéletét, miért zakatol a nyaktiló?

PAUL: Éppen ezért. Gyomlál. Az emberiség tökéletlen.Nemcsak a haza ellenségei, papok, nemesek, de akülvárosok népe is tisztogatásra szorul. Bár szenny-ben és lelki nyomorban él, vágyai ugyanúgy a ragyo-gás és édesség felé taszítják.

JULES: De ez a fajta szeretet nem esik jól nekem.Rendben, tökéletlen vagyok. Akkor se guillotine-nalneveljenek, ha gondolok egyet, és ki akarok szállniebből a mocskos hercehurcából.

PAUL: Szó sincs nevelésről. A férgesétől meg kell sza-badulni. Az éretleneknek semmi keresnivalójuk az újvilágban.

JULES: De hát az emberiség! Mint olyan!PAUL: A jobbik rész. Így értendő. A többi véglény.

Méltatlanok az ember nevezetre.JULES: Ő is így gondolta ezt? Mármint Jean-Jacques.PAUL: Éppen így. Akárhonnét idézhetek tőle. Igazolva

lesznek a tételek.

JULES: Nem nagyon hiszek az idézetekben. Akármirecitálhatók, tudod. A nyomor és a rettegés semmifélepasszussal nem szüntethető meg. Kiszállnék ebből afals játszmából.

PAUL: Nem ajánlom. Abban a pillanatban véged. Össze-tartozunk valamilyen módon. Össze tartozunk ésösszetartunk. Aki belül van, a legmagasabb fokúvédelem illeti. Aki vi szont hátba támad minket, vagykilóg a sorból, az ne számítson semmiféle könyörületre.

JULES: Hisz ketten vagyunk csak!PAUL: Ki tudhatja? Megeshet, valóban ketten va gyunk

csupán, megeshet, többen. De ez nem jogosít fel arra,hogy szembefordulj a Szervezettel.

JULES: Miféle Szervezettel, könyörgöm! Te és én.Tesszük a dolgunkat, hol jól, hol rosszul. Általábannehezen jövünk ki egymással. De rajtunk kívül mégki a bánat?

PAUL: Csak nem képzeled, hogy mindent az orrodrakötnek? Vagy az enyémre? Akár dolgozunk valaki-nek, akár a saját szakállunkra, tilos rögtönözni. Éskellemetlen kérdéseket feltenni. A dolgok úgy van-nak jól, ahogy vannak. És aki ebbe bele akar nyúlni,annak saját kezűleg vágom át a torkát, ha kell.

JULES: Az enyémet is ezek szerint.PAUL: A tiédet is, ha úgy hozza a történelmi szükségsze-

rűség. Esendő vagy, mint általában az ember. Ezönmagában nem volna baj, ha felismernéd és elfo-gadnád a neked kijelölt helyet. De ostobaságokatbeszélsz, és ostobaságokra készülsz. Kockázatitényező. Amíg a Szervezet részének tudhatlak,megvédhetlek, de ha magadra csapod az ajtót, ítéletalá esel. Az vár rád, mint az üstfoltozókra és latrina -pucolókra.

JULES: Nem érdekelsz. Ember szeretnék lenni. Szomorúdolog, ha ezért az életemmel kell fizetnem, hozzá-számolva azt az esetet, hogy te leszel a hóhérom, demég így is jobb, mint huszadik senkiként fityegnitovább.

PAUL: Nézz csak magadra! A ruhád. Az arcfestéked.Próbáld csak levetni, ledörgölni magadról.

JULES: (Kétségbeesetten próbálkozik, de nem sikerülneki.)

PAUL: Látod! Egyik sem a sajátod, de megszabadulni sembírsz tőlük. Nem tőlem kaptad, mert az én külsőm isugyanilyen. Nincs választásod: fogadd el a világotolyannak, amilyen. Egy napon talán kerülhet abba ahelyzetbe valamelyikünk, hogy ő írhatja a forgató-könyvet. S akkor talán bosszút lehet állni mindazokon,akik ránk kényszerítették ezt az iszonyatos külsőt.

JULES: És mondd, mit szólna mindehhez Jean-Jacques?Ne mondd, hogy éppen így képzelte el.

44

láthatár magyar napló

PAUL: Nem. Nem így. Változtak a körülmények, és azEszme csiszolásra, cizellálásra szorul. A saroktételekma is megállnák helyüket, de azzal senki sem szá-molhatott, hogy épp az üstfoltozók és latrinapucolókbuktatnák meg a forradalmat.

JULES: És ezért, ezért kell elveszítenünk az arcunkat?PAUL: Nem elveszítenünk, csak módosítanunk. Ideig -

lenesen. Béke lesz. Lecsillapodnak a kedélyek, min-denki visszatér a maga helyére, és akkor meg való -sulhat, amiről a Mes ter álmodott. A bizalom mostmindennél fontosabb. Benne és legkiválóbb tanítvá-nyában.

JULES: Tudom, hogy tisztátalan ügyet szolgálok. Mamég rossz beidegződések kötik a nyelvemet és azujjaimat. Ne reménykedj. Egyre közelebb a pillanat,mikor magától foszlik le rólam a festék és a csipke-fodor. (Kirohan, faképnél hagyja Pault.)

PAUL: Hová rohansz? Még nem fejeződött be a képzé-sed! (Utána rohan.)

(Függöny fel)

(Robespierre albérlete 1794. július elején. Robespierreés Eleonore)

ELEONORE: Költözz el! Minél hamarabb, annál jobb.ROBESPIERRE: Megmondanád, hová? Egy vasam sincs.

Másokkal ellentétben én nem híztam meg a nép lel-kesedésén.

ELEONORE: Ne játssz! A Tuilleriákba, a Városházára.Akárhová. Senki sem várja tőled, hogy nyomorogj.Elfogadtak annak, aki vagy. A Megveszte gethe -tetlennek. Ha holnaptól Versailles lenne a tanyád,akkor sem gondolnánk rólad, hogy eladtad magadat.

ROBESPIERRE: A népnek elege van az enyveskezű,álszent vezetőkből. Lehetnek akármilyen zseniálisszónokok, szervezők, ha a nemzet vérével-verejtéké-vel gyarapítják hájrétegeiket. A tisztaság és egysze-rűség szabálya mostantól a Konvent tagjaira is érvé-nyes.

ELEONORE: Ne próbálj mellébeszélni! MaximilienRobes pierre-t nem az teszi, hogy a Louvre-ban lakikvagy Duplay asztalos otthonában, hanem az, hogyengedi-e látni magát.

ROBESPIERRE: Egyre kevésbé érthetni téged. Csak nemazt várod tőlem, hogy tobzódjak én is az élvezetek-ben? Nyíltan, gátlástalanul, akár egy Capet? Vagytitokban, képmutatóan, mint a girondisták?

ELEONORE: Nagyon is érted, mi a bajom veled. Semmikára nem lesz abból az egyszerű embereknek, haRobespierre térdnadrágot ölt. Ha nemesemberként

viselkedik, mi vel hogy annak született. De itt, Duplayaszta los re zidenciáján maga az eleven vádirat. A pu ri -tán, az igénytelen Robes pierre! Egyál talán nem érzé-keled, hogy ez ugyanolyan gőg, mint sévres-i porce-lánból zabálni az éhezők orra előtt. Neked nem az ahivatásod, hogy éhezzél, hanem hogy szüntesd meg azéhezést. És állítsd meg a terrort.

ROBESPIERRE: Nem lehet. Maga a nép akarja. A Grévetéren nyer elégtételt az arcul köpött igazság. Ez egyaktus, ha úgy tetszik. A szabadság és egyenlőségaktusa. A sokaság érzékeny az efféle teatralitásra.Retteg, és mégis kívánja a véres látványosságot.

ELEONORE: Egyre kevésbé látom benned az embert.Maximilien Robespierre inkább egy torz bábuhozhasonlít, akit fantomok és démonok rángatnak dróton.

ROBESPIERRE: Most még homályos a jövő. Még valóbansok az ellentmondás. Vannak, és mindig is lesznekolyanok, akik soha nem állnak az én oldalamra.Ezeknek semmi keresnivalójuk a hatalom közelében,vagy legalábbis örökre kisebbségben kell maradniuk.Nem én, a történelem ilyen embertelen. Aki nem öltimagára a józan ész vértezetét, a kerék alá kerül.

ELEONORE: Zavaros. Egyre zavarosabb. Mintha nem isemberekről beszélnél, csupán pluszokról és mínu-szokról egy hatalmas számlakönyvben. Sans-culotte-logika a sans-culotte-ok szenvedélye nélkül. Hová sik-kasztottátok el a forradalmat, Robespierre?

ROBESPIERRE: Nem maradt választásunk. Meg kellettkomolyodnunk. Jó volt játszani, hogy tisztákvagyunk, legalábbis tisztábbak. Ma gam is hittembenne: át bírunk lépni egy életidegen, túlfinomultrendszer árnyékán. Mentesülhetünk a hatalom gyakor-lásának csapdáitól. És némelyek úgy maradtak.

ELEONORE: Ezért kellett hát pusztulnia Dantonnak.Ember volt – erényekkel és gyengeségekkel. Ésmivel sem egyiket, sem a másikat nem tudta elrejte-ni a világ elől, egyenes lett az útja a vérpadra. Ti lát-tátok, hogy milyen, és megbüntettétek érte, mertképtelen volt eljátszani a fennkölt és puritán néptri-bunt. Megtoroltátok, hogy szerette az ételt, az italt ésa nőket, és hogy olyan magától értetődően szabadszájú volt.

ROBESPIERRE: Megtetszett neked azon az estén. Az erő-szakossága. Lerohant, és elveszítetted a józan esze-det. Te sem vagy különb, mint a többi esendő kiskalaposlány.

ELEONORE: Hiába próbálod kijátszani a lelkiismerete-det. Rideg és arctalan erkölcs a tiétek. Senkivel semvagytok képesek együtt érezni, még önmagatokkalsem, ezért minden gaztettetekre a józan észt húzzá-tok takarónak.

45

láthatárjanuár

DAVID: (Belép) Maximilien, a Mars-mezei szertartás!ROBESPIERRE: Világosan megmondtam, hogy nem.

Magam semmiképpen. DAVID: Hanem kicsoda? Mutass rá arra a személyre,

aki rajtad kívül alkalmas az Ész diadalának megün-neplésére.

ELEONORE: Diadalmas Ész? Miféle újabb agyrém?ROBESPIERRE: Ezt ön még nem értheti, Eleonore. Az egész

voltaképpen csak ötlet egyelőre. Kifor rat lan. Legjobblenne, ha ezt négyszemközt beszélhetném meg Davidpolgártárssal.

ELEONORE: Tehát tűnjek el. Ne zavarjam az Értelem baj-nokait fennkölt fantazmagóriáikban.

DAVID: Elege van a népnek a papok szemforgató baboná-iból. Fel kell nyitnunk az egyszerű emberek szemét.Semmi egyébre nem alkalmas a vallásnak nevezettkutyakomédia, mint hogy rettegésben és tudatlanság-ban tartsa az alacsony sorban élőket. Duplay kisasz-szony felvilágosult leány! Megérthetné törekvéseinket.

ELEONORE: Maszlag! Úgy csináltok, mint a leskelődő,éretlen sihederek. Nem láttok igazán a függönymögé, mert vaksik is vagytok ráadásul, s ezért kikia-báljátok ország-világnak: nincs ott semmi!

ROBESPIERRE: Eleonore, türtőztesse magát!ELEONORE: Én türtőztessem? Én akarok Istent játszani?

Új vallást összekotyvasztani? Hit nélküli vallást? Jólfigyeljetek, ti híres, tabudöntögető férfiak! Mindenszívnek van egy kis szeglete, amely tud jóról ésrosszról. És ezt még senkinek sem sikerült irtaniamagából.

ROBESPIERRE: (Ordít) Takarodj!ELEONORE: (Elé lép. Halkan) Te sem menekülhetsz,

Robespierre. Mindenért, amit mondtál, tettél, vala-mikor, valamiképp meg kell fizetned. (El)

DAVID: Te ezt engeded?ROBESPIERRE: (Még mindig ordít) Nem a szeretőm!

Hagyj békén vele!DAVID: Most mi a baj? Nyaktiló alá is küldheted, ha

nagyon nem bír magával. Neked erről nem szükségeselszámolnod.

ROBESPIERRE: Nem ez a gond. Hanem az, hogy igazatbeszél. Van Isten.

DAVID: Az egészséged rendben? Hogyan számoljunk lea régi, rossz előítéletekkel, ha a természetfölötti,mint olyan itt marad a köztudatban? Ha az egykorielnyomók hivatkozhatnak valamire. Valakire. És milesz a Mars-mezővel?

ROBESPIERRE: Semmi, Louis. Nem lesz ünnepély. Nemmindenható az Értelem. Lélek híján kiszámíthatatlanszörnyeteg. Ugyanolyan előítélet, mint az együgyűnép babonái. Csak rombolni képes.

DAVID: Jean-Jacques, a mestered így tanította ezt? Vagyfeltámadt benned a régi, a buz gó katolikus Robes -pierre, aki köszöntő szónoklattal hajbókolt egykor akirálynak? Az eminens Robespierre?

ROBESPIERRE: Fogd be a szád! Semmit sem tudsz. Nemilyen forradalmat akartam. Semmin sem sikerült úrrálennünk. Sem a nélkülözést, sem a terrort, sem a hará-csolást nem tudtuk megfékezni. Mert urai semvagyunk semminek. És most álljak ki a Mars-mezőre,és legyek a Semmi főpapja. Mutassak be áldozatot aKülsőnek. A Látszatnak.

DAVID: Most melyikünk a Tanítvány? Vele éltél, sétál-tál, étkeztél. Vagy úgy gondolod, új utakat kellenetörnöd? Odaállni a nép elé, és bejelenteni: tévedésvolt. A szabadság, az egyenlőség és a testvériség.Nem végezhetünk félmunkát. A régi világgal együtta vallásnak is ki kell múlnia.

ROBESPIERRE: Voltaire-rel kevered. Ő óhajtotta: „elta-posni a gyalázatost”. Aztán papot hívatott haláloságyához. Jean-Jacques hitt.

DAVID: Ne bolondozz! Miben? Szenthárom ság ban?Szeplőtlen Fogantatásban? Nevetséges!

ROBESPIERRE: Vigyázz a nyelvedre, Louis! Mindnyá junk -ban, benned is ott motoszkál a félelem, hogy egyszer,valamiképp – ki tudja – számot kell adnunk cseleke-deteinkről, mondatainkról.

DAVID: (Robespierre-nek, súgva) Maximilien! Baj van.ROBESPIERRE: Tudom. Azért vagyunk, hogy szembe-

menjünk vele.DAVID: Ne hősködj! Annál sokkal nagyobb. Az utca

népe rájött valamire.ROBESPIERRE: Hiszen jól állunk! Leszámoltunk a külső

és a belső ellenséggel. Hébert, Desmoulin, Dantonnincs többé. Pichegru talajba döngölte a koburgi her-ceget Fleurus-nél.

DAVID: Szállj le, kérlek, a földre! Az odalentiek mind-erre nem igazán kíváncsiak. Inkább a pacal árára.Meg arra, hogy mikor szedik már szét a nyaktilót.A népbiztosok gőgje és kapzsisága ezerszeresenfelülmúlja a nemesekét. Csakhogy míg az utóbbiakegyfajta eleganciával folytatták üzelmeiket, a mieinktetejében még faragatlanok is.

ROBESPIERRE: De mi nem ígérgettünk összevissza!A tiszta, erényes köztársaságot tűztük ki célul, és eztmaradéktalanul teljesítettük (hirtelen elhallgat)…Louis, a Mars-mező afféle össznépi látványosság,ami elterelné a figyelmet a kudarcokról, ugye?

DAVID: Ilyen élesen azért nem fogalmazunk. Vala milyenszinten mindnyájan érintve va gyunk a külső ragyogásiránti vágy által. Színház. Ez a szó nem feltétlenül ká -romlás. Drámát kíván a nép. Akármilyet. Szentet, pro-

46

láthatár magyar napló

fánt, mindegy. Az eszmék, legyenek bármely nemesek,önmagukban nem sokat jelentenek számára. Látvány,zene, illat és tánc. Azt hiszed, a papok mást tesznek?

ROBESPIERRE: Én hiszek Istenben, Louis. Nem vagyokhajlandó vezetni ilyen gyalázatos spektákulumot.Nem egyéb ez a szentmise ocsmány paródiájánál.

DAVID: A misét eluralta a főpapi fennhéjázás és a pompa.Ez valami más. Az aktus lényege: ki fejezni a nép és atermészet egységét a Mindenható Egység jegyében.Szükséges egy személy, aki levezetné ezt az ünne-pélyt. A sokaság csak egyvalakit hajlandó elfogadni.

ROBESPIERRE: Az Isten nélküli vallás főpapjául.DAVID: Várj! Kössünk egyezséget. Voltaképpen én sem

hiszem, hogy a hús, az anyag minden. Valójában csak apapok szélhámosságaiból lett elegem. De hogy nelegyen semmi, sen ki odaát! Azon túl. Hiszen így semerény nek, sem szabadságnak nem lenne jelentése.Mikor Értelemről beszélünk, feltételezünk Valakit,Valakit, aki egy is a Természettel, meg felette is áll.Megal kotott, belénk plántálta önnön lényegét, és sor-sunkra hagyott minket. A Legfelsőbb Lény.

ROBESPIERRE: Isten.DAVID: Lehetne. De tudod, van, akinek görcsbe rándul a

gyomra e szó hallatán, s nekünk senkit sem szabad kire-kesztenünk. Sem a mozlimokat, sem Jehova, sem Ozi -risz imádóit. Nevek csak, mik egy magasabb Akaratrautalnak. Jean-Jacques éppen így tanította.

ROBESPIERRE: És én, mint eme Legfelsőbb Lény püspö-ke. Az egész valahol rendkívül ízléstelen. Egy kö -zön séges ügyvéd, amint áldozatot mutat be annak,akit igazán még nevén sem képes szólítani.

DAVID: Valójában mindannyian papok vagyunk. A Ter -mészet és az Egyetemes Értelem papjai. S hogy kiszemeltetik ki a szertartás vezetésére, mostantól nema vagyon és az erőszak, hanem az ész és az erkölcsirátermettség fogják kijelölni.

ROBESPIERRE: De hát miféle szertartás? Kiagyalunk egysem keresztény, sem pogány új hitet, beavatás,hagyomány, papság és rituálé nélkül. Elképesztőenkomolytalan.

DAVID: Már megterveztem. Látvány, zene, mozgás,illat, mint mondottam. A köznép ennyit képes csakfelfogni. És mi tökéletes, hibátlan élményt nyújtunkneki. Égszínkék frakkot viselsz majd.

ROBESPIERRE: Na ne! Pojácát akarsz csinálni belőlem?DAVID: A legkevésbé. Csak próbáld felfogni, hogy a

külvárosok népe másra harap. Ami számunkra ízlés-ficamnak tetszik, számukra a legújabb divat. Égszín-kéket. Erről majd a tisztaság és a tavasz jut minden-kinek az eszébe. Gossec és Méhul megkomponáltákmár az indulókat.

ROBESPIERRE: Nem lehetne inkább Haydn?DAVID: Egy osztrák? Különben is csak átutazóban járt

erre. Talán meg sem bírtuk volna fizetni. Szóval, mél-tóságteljesen, de ne túl kényelmesen. Érezze rajtad anép az erőt. Túlságosan le se lassulj. Az inkább hatá-rozatlanságot sejtet. Ha gondolod, elpróbálhatjuk.

ROBESPIERRE: Muszáj?DAVID: Ajánlanám. Ilyenkor nem létezik rögtönzés. Ami

kívülről komédiának látszik, súlyos, izzasztó gyakor-lás végterméke. Jobb ezen neked is átesned. A szertar-tás, mint olyan, valahol színészi teljesítmény is egy-ben. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Itt ez a takaró.(Hirtelen mozdulattal Robespierre vállára teríti.) Ésmost kérlek, menj el az ajtóig, majd vissza. Képzeld,hogy ez itt rajtad az égszínkék frakk.

ROBESPIERRE: Agyrém! Még hogy én? Ebben az idétlenklepetusban? Hagyjuk az egész Mars-mezei ünnep-séget, pokolba a Legfőbb Lénnyel!

DAVID: Ilyet nem mondhatsz. A nép vár tőled valamit.Próbáld csak meg! Indulj! (Robes pierre az ajtóigmegy, visszajön.) Ajjaj! Így akarsz te az EgyetemesÉrtelem elé járulni? Tartás és kellem! Na, még egy-szer. Érezd az ütemet!

ROBESPIERRE: Mi a fenét? DAVID: Az ütemet. Az nagyon segít. Szinte magától len-

dül a lábad. Gyürkőzz csak vele. Én majd dúdolom adallamot. (Robespierre megindul. Először esetlenül,majd egyre határozottabban, ruganyosabban masí-rozik fel-alá a szobában.) Alakul. Alakul. Ha lehet,még kicsit feljebb a fejet! Ez az! Lesz ebből valami.Csak abba ne hagyd. Fo lyamatosan. Tamm-tamm-ta-tamm. Érezd, hogy te vagy egyedül, aki beletekinthetEmber és Természet titkaiba.

ROBESPIERRE: (Folyamatosan és ütemesen menetel.)DAVID: Így érkezik majd a menet az ünnepségek szín-

helyére, a Tuilleriákba. Egyenfrakkot kap majd aKonvent, és azon belül is valami megkülönböztetőjelet visel a Hegy párt. A lényeg, hogy kidomborod-jék az egésznek a vallási-politikai jellege. Érzékel-nie kell a köznépnek, hogy e kettő mostantól össze-tartozik. Három szobrot állítunk fel. Fából, termé-szetesen, meg papírmaséból, mert az könnyen ég.Az Önzést, a Viszályt és az Ateizmust lesznek hivat-va jelképezni. Az ő hamvaikból emelkedik ki aGyőzedelmes Értelem.

ROBESPIERRE: Hogy micsoda?DAVID: Egy színésznő alakítja majd. Már tudja a szere-

pét. Együtt vonultok át a Mars-mezőre, ahol elvégzi-tek a szokásos rítusokat.

ELEONORE: (Tálcával, kancsóval, poharakkal belép aszobába. Megmerevedik.)

47

láthatárjanuár

ROBESPIERRE: (Nem veszi észre masírozás közben)Miféle rítusokra gondolsz?

DAVID: Tudod. Évek óta így van. Szabadságfát ültettek,meg minden egyéb. Utána népünnepély.

ROBESPIERRE: (Észreveszi Eleonore-t) Tégedet meg kiengedett be? Megmondtam elég világosan, hogy olyandolgokról tanácskozunk, amikhez semmi közöd!

ELEONORE: (Alig bírja visszatartani a nevetést) Éncsak… én csak… hoztam egy kis frissítőt. Igazánnem akartam zavarni.

ROBESPIERRE: Azonnal leteszi a tálcát, és eltűnik innen!Mit képzel!

ELEONORE: Jó, jó. A nyavalya gondolta, hogy nálatok ígynéz ki egy tanácskozás. (Elneveti magát, kirohan.)

DAVID: Szívedre ne vedd! Mit tudhat egy ilyen kis libaaz emberiség legfőbb ügyéről? Nem is kell róla tud-nia. Elég, ha megadja a megfelelő tiszteletet azok-nak, akik az ügyért fáradnak.

ROBESPIERRE: Louis, ez nem megy. Fals és nevetséges,amit művelünk. Mintha ez a bolhacirkusz a lényegevolna a forradalomnak.

DAVID: Ennyire nem lehetsz kishitű. Persze, hogy kidol-gozatlan még az egész. Gyakorolni kell. Gyakorolni,amíg minden mozdulat, minden hangsúly ösztönössénem válik. Az alantiak nem bírnak mit kezdeni a dol-gok lényegével. Csak a formájával. Amíg megvan amosoly és a gördülékenység, úgy hiszik, őket semérheti baj.

ROBESPIERRE: Hát nem érted, te gazember, hogy félek?Ez a Legfőbb Szörnyeteg mégsem azonos Istennel.Rendeletbe adtuk, és sejtem, nagyon homályosan,hogy még sincs. Minél harsányabban kiabálunk,annál komolytalanabb ez a mi forradalmunk. David,te miért nem hiszel?

DAVID: Nem jó, ha ennyire elhagyod magadat. Ottleszünk körülötted. Segítünk neked, csak kérem,könyörgöm, több meggyőződéssel! A jövő áll vagybukik ezen. Fran cia ország jövője. Mit számít, hogyIsten nek vagy Legfőbb Lénynek nevezem! Csak le gyencsillag, amit bámulhatnak a poéták hajnalig. Mind -nyájan hiszünk valamiben, de hogy miben igazából,annak oly nehéz nevet adni. A kételkedés, ami bennemvan, úgy lehet, a hit része. Valamiféle hit feletti hit.

ROBESPIERRE: Igazán? DAVID: Ha mondom. Valahogy úgy vagyunk ezzel mind-

nyájan, hogy amint ráleltünk valami bizonyosságra,máris igyekszünk szabadulni tőle. Nem érdemes bele-pusztulnunk a kérdésbe: Istennek hívják-e vagyLegfelsőbb Lénynek. E kettő – meggyőződésem sze-rint – egy és ugyanaz. Ezért mondom: gyakorolni,gyakorolni, gyakorolni, és minden a helyére kerül.

ROBESPIERRE: Nem győztél meg teljesen. DAVID: Csökönyös szamár! Hányszor ismételjem: a

nép, a haladás törvénye. Ne emészd magadat, pihen-jél. Holnap megint jövök, és mindent kidolgozunkrészletesen.

ROBESPIERRE: Louis, te valamit elhallgatsz előlem. A leg -fontosabb kérdések elől mintha mindig kitérnél.

DAVID: Kérlek, ne gyötrődj. Pihenj. Most megyek, de hol-nap újból itt leszek.

ROBESPIERRE: Maradj, és válaszolj!DAVID: Nyugodj meg, kérlek. Aludd ki magadat. Mennem

kell. És ne feledd: gyakorolni, gyakorolni! (El)ROBESPIERRE: Miért mész el, te rohadék? Tisztában

vagy vele, hogy egy szavadat sem hiszem. Nemhiszem, de cselekszem, mert félek. Nem tőled,hanem Valakitől, aki úgy nincs, hogy mégiscsak van.Akinek soha nem mertem megkeresni az igazi nevét.Ezt is tudtad, te utolsó szélhámos, mégis belelöktélebbe a csalárd és ostoba játszmába. Legalább ordíta-ni lett volna erőm! Hogy nem akarom, nem hiszem,hogy hamis! De nem bírtam, most sem bírok, mertfolyton piszkál valamiféle iszonyatos vágy. És ez azundok kívánság azt súgja: jogom van rá. Jogom vanalantasnak lenni, a népet gyötörni, barátaimat, azigaz ügy bajnokait eltenni láb alól, álszenteskedni.Jean-Jacques! Én jó fiú akartam lenni! Átültetni agyakorlatba a tanításodat. Semmit sem hozzátenni,semmit elvenni belőle. Ha nem ez, akkor mi a hűség?Miért az iskolakerülők, a korhelyek, a nőfalók hibáz-nak rá folyton a helyes szavakra? Miért nem én?Jean-Jacques! Erről miért nem okítottál ki annak ide-jén? Hogy a jófiúk mennyire nevetségesek a folyto-nos alkalmazkodási kényszerükkel? Én is csavarog-tam volna boldogan, mint szegény Danton. Ezért kel-lett megrövidülnie egy fejjel. És ezért lett belőlem anemzet majma. (Ledobja magáról a takarót) Elég!Elég! Elég! Odaállok, megmondom nekik: rossz atörvény, amit hoztam. Nincs Legfőbb Lény. Gyű -löletet szült a bizalmatlanságunk. Er kölcs nek, népiránti elkötelezettségnek neveztük el ezt a görcsöt.Holott tudatában voltunk: sokkal kényelmesebb min-denkié lennünk, mint Egyvalakié. Szeretetlenségbefulladt a tisztaságunk. Jean-Jacques! Nem lehet igaz,hogy te ezt hirdetted! Mégiscsak Danton nyert.Danton, a féktelen, a szemérmetlen! Miért nem hiszekIstenben, ha tudom, hogy létezik? Erre válaszolj,Jean-Jacques!

ELEONORE: (Belép) Véget kell vetnünk ennek a szennyesjátszmának, Robespierre. Legyél ga lád. Vagy legyélnagyszerű. Csak valaki legyél. Ne a körülmények ésaz elvárások marionettfigurája.

48

láthatár magyar napló

ROBESPIERRE: Nem megy, Eleonore, már nem megy.Egy évvel ezelőtt talán képes lettem volna azt mon-dani: ne tovább! De belekóstoltam a vérbe. Ocsmányaz íze, de mindennél hamarabb el lehet tőle bódulni.Ezt a mámort kívánom.

ELEONORE: Szerencsétlen, szerencsétlen Robespierre!Undorítóbb ez, mint az ital vagy az ágyék rabsága.A lélek nélküli erény csapdájába estél.

ROBESPIERRE: És a Történelem ribanca lettem. Gyűlö -löm a népet, gyűlölöm a forradalmat, a hazámat.Hányinger fog el a sans-culotte-októl. Ahogy vé gig -trappolnak sáros bakan csaikkal Versailles tükör -folyosóin. Bagó bűzt lehelnek, és pofátlanul odaszel-lentenek az orrom alá. Ez a nemzet nem az én nem-zetem. Ermenonville-ből egészen másképp látszottaka dolgok. A vér csak addig tiszta folyadék, amígdalokat költünk róla. De ami a vesztőhelyen ömlikki, az ragad. Lemosható, de az utána való sóvárgásnem csillapítható. Létezik egy pillanat – úgy két-három perccel azelőtt, hogy a kés lezuhanna – mikora halálraítélt már átlép az életből a nemlétbe. Leg -többje szinte önként hajtja fejét a kosár fölé. Iszonyúés titokzatos pillanat. Irtó zom tőle, és emészt a vágy,hogy szem léljem minden nap.

ELEONORE: Beteg vagy. A népboldogító ragály esettbeléd.

ROBESPIERRE: Ne tréfálj.ELEONORE: Komolyan beszélek. Ez valóban egy kórság.

Dögvész. Mind, akibe befészkeli magát, azt képzeli,egymaga megszabadíthatja a világot a nélkülözéstőlés a tudatlanságtól. Pedig ilyen nem létezik. Emberés ember közötti különbözőséget megszüntetni sohanem lehet, legfeljebb elviselhetőbbé tenni.

ROBESPIERRE: Eddig úgy hittem, te is a forradalom olda-lán állsz.

ELEONORE: Igen. Most is vallom, romlott volt, amiakkor volt. Sárba s ganéba henteregtek, hím a hím-mel, nőstény a nősténnyel párosodott, gyönyörüketnem bírván fokozni. S a király, a boldogtalan ahe-lyett, hogy nyaka közé csördített volna elszabadultcsókosainak, kakukkos órákat fabrikált. S aztán jöt-tünk tűzzel és vérrel, és szabad lett az is, ki semmi-képp nem óhajtotta ezt. Az én forradalmam a szívforradalma. A szív szabadsága, a szív egyenlősége, aszív testvérisége. Miért nem így? Miért a rideg észterrorját? Robespierre, te vagy ezért a felelős.

ROBESPIERRE: Érts meg, könyörgöm! Tizenhat eszten-dős voltam, buzgó katolikus. Ott álltam a reimsi szé-kesegyház szentélyében, szemben a királlyal. Akkoregészen mást éreztem. Álló éjszaka a köszöntőbeszédet gyakoroltam. Külön-külön minden szót,

hangsúlyt, gesztust. Az járt a fejemben: ha sikert ara-tok, fényes pálya nyílik előttem. Négy vagy öt esz-tendő, és az én lakhelyem is Versailles lesz. Birtokbaveszem Párizs gyönyörűségeit. Aztán senki semhívott, elfeledkeztek rólam, és én ellenkező iránybafordultam. Új mesterem azt tanította, hogy akiknek asorsát megirigyeltem, mind csaló, harácsoló, szemét-re való. Az emberiség söpredéke. Miközben ő magais rajtuk élősködött. A frissen szerzett tudás büszke-séggel töltött el. Bosszút állni rajtuk az emberi nemirányába gyakorolt jótétemény.

ELEONORE: Isten irgalma, szeretete, bölcsessége egy pil-lanatra sem érintett meg?

ROBESPIERRE: Te még itt tartasz? Sohasem gondoltamvolna rólad!

ELEONORE: Igen, hiszek Benne. Nem a papokban. Nemis az általad kiagyalt torz utánzatban, a LegfelsőbbLényben. Hiszek abban, Aki lelket adott nekünk.Lelket, hogy Hozzá hasonlóan mi is alázatosak éskönyörületesek legyünk. Legyen erőnk beismerni:önmagunktól nemcsak az emberiség, de saját sor-sunkat sem vagyunk képesek előmozdítani. Vala -hányszor így szólunk: szörnyű állapotból szabadí-tottuk meg az emberiséget, még nagyobb nyomorú-ságba taszítjuk valójában. Legfőbb Lény! Már a szómaga is, amivel megnevezitek, mily önelégült, milyerőszakos! Megértő Istent, megértő forradalmatvárt a nép. Egy ideig, bizonnyal, telinek érzi majd abendőjét a Tuilleriák-béli szaturnáliával, de a hígünnep hamar ürül, akár a zabkása. Mit adsz aztán anépnek?

ROBESPIERRE: Tudod-e, hogy ezekért a szavakért akár aNépjóléti Bizottság elé is idézhetnélek?

ELEONORE: Csak bátran! Ott sem szólhatnék másképp.De mielőtt csigolyámra zuhanna a guillotine bárdja,elmondanám mindenkinek, hogy valaha rajongtamérted. Okosnak és igazságosnak láttalak, s ha tudottvolna rezdülni a szíved, talán nem így alakulnak adolgok. De épp ez a szemernyi gyöngeségre való haj-lam hiányzott belőled, és így lettél a tisztaság jég-szobra. Többé nem akarok szerelmes lenni beléd.Lehetne benned annyi könyörület, hogy elköltözöl.Hacsak nem óhajtasz szántszándékkal gyötörni, minta népet. (El.)

ROBESPIERRE: (Suttog) Danton! Danton! Danton! Mitkeresel itt, ha egyszer már elintéztelek. Veszítettél, ésa Semmiben a helyed. Ahogy utoljára mondtad.Mégis, hogy lehet, hogyan, hogy neked, az istenta-gadónak jutott a jobbik rész? Az igazság. Ez nem ér!

(Függöny)

49

láthatárjanuár

III. Felvonás

Előjáték

(Paul és Jules rohannak be a színre. Jules kezében egyhatalmas koffer. Menet közben kinyílik, iratok, levelekborulnak ki belőle. Kapkodva szedegetik össze, és pró-bálják visszagyömöszölni a kofferbe.)

PAUL: Agyalágyult barom! Bármelyik pillanatbanelkaphatnak minket.

JULES: Te mondtad, hogy érinthetetlenek va gyunk.Akkor most hogyan is van ez?

PAUL: Nem mindegy? Nyakig estünk a kulimászba, éste filozofálni akarsz?

JULES: Megbocsáss, én bíztam benned. Na jó, voltaknézeteltérések, de viták nélkül – te is tudod – nemhiteles. Egy percig sem állítom, hogy könnyű szívvelfogadtam el az érvelésedet, de a fegyelmet és a loja-litást mindig is fontosnak tartottam. Rossz komédiátjátszottál velem.

PAUL: Kuss, te féleszű! Pakolj, és tűnjünk el! Ha csakegy is illetéktelen kezekbe jut ezekből a fecnikből,végünk. A Testületnek is!

JULES: Teszek a Testületre! Kik vagytok, mik vagytoknekem? Belerángattatok egy rosszízű históriába. AHistóriába. És most azt kívánjátok, tartsam a hátamata disznóságaitokért.

PAUL: Na, idefigyelj, nagyokos! Mit gondolsz, létezik-eakármi, amit rád ne bírnánk bizonyítani? Mindentfeljegyeztünk ezekre a kis cédulákra. Miért pont temaradtál volna ki?

JULES: Most nagyon megijedtem! Összeomlik a rend-szer, és ti ezekkel a szerencsétlen kis papírfecnikkelkomolytalankodtok. Tudod mit? Fogd és vidd, haneked ennyire fontosak.

PAUL: Fogjam? Vigyem? Csak a rendszer változik. ATestület marad. Fogalmad sincs, hány rezsimet szol-gáltunk ki. És hány rezsim szolgált ki minket!

JULES: De ennek most vége.PAUL: Képzeled csak, fiacskám. A felgyülemlett gőzt

olykor ki kell ereszteni. Hadd higgye a csőcselék,elkergeti a zsarnokot. Biztosíthatlak: soraik köztvagy éppen az élén már ott masírozik a következőnépnyúzó. Éppen ezért fogd be szépen a pofádat, éspakolj, amilyen sebesen csak bírsz, különben utolér-nek, és akkor tényleg vége mindennek.

JULES: Tehát nem vagyunk sérthetetlenek. Aján lanékvalamit: fej vagy írás?

PAUL: Éppen most? Éppen itt? Mondd, tökéletesen el -hagytad a józan eszedet?

JULES: Mindig is így döntöttünk, nemdebár? PAUL: Általában így. De nem válságidőszakban. Rakodj

már, te nyáladzó idióta!JULES: Ezek szerint megbuktunk. A Mindenható és

Örökkévaló Szervezet. A Testület. És én ennek csics-kázzam?

PAUL: Felületesen látod a helyzetet. Valóban adó dottegy-két apróbb működési zavar. De ezek a szisztémaegészét nem érintik. Átcsoportosítjuk az erőinket,ennyi történik mindössze. Néhány hét bizonytalan-ság, és ismét kezünkben tartjuk a szálakat.

JULES: Ismerős szöveg. Nyilatkozunk így, nyilatko-zunk amúgy. A lényeg ugyanaz: teljes csőd. Fejvagy írás?

PAUL: Még mit nem! Nem bízunk a vakszerencsére egyilyen súlyos történelmi fordulatot.

JULES: Hát persze. Ha hatalomra kell segíteni, rábízzuk,ha le kellene taszítani, nem bízzuk. Na, kapd csak előazt a kétsous-t!

PAUL: Ezt te még nem értheted. Majd egyszer. Később.JULES: Elég a mellébeszélésből! Hoci azt a pénzt!PAUL: Ha tudnád, mit szabadítasz el! Nem megyek bele

egy ilyen gyanús, hazárd játszmába.JULES: Tudod mit? Én most szépen kiborítom ezt a kof-

fert. Aztán itthagylak faképnél a drágalátos cetlijeid-del. Fej vagy írás?

PAUL: Nem teheted. Úgyis elkapnak.JULES: Kit érdekel? Addig van még egy kis idő. A törté-

nelem épp az orrunk előtt fordul meg.PAUL: Mocskos gazember! Tessék, itt egy ötsou-s. Jó

lesz?JULES: Nem lesz jó. Kétsou-val szoktunk játszani.PAUL: Aprópénz. Tökmindegy. JULES: Nem mindegy. Akárhányszor dönteni kellett,

min dig volt nálad egy kétsou-s. Kizárt, hogy elhají-tottad volna.

PAUL: Ez valami rögeszme. Beteg vagy, Jules.JULES: És ha beteg? Akkor is lejátsszuk. Dobd csak fel!PAUL: Rossz vége lesz ennek. De ha ennyire ragasz-

kodsz hozzá. A szokásos? Én a fej?JULES: Fordítva. Én a fej.PAUL: Hiszen mindig így játszottuk!JULES: Egészen idáig. Én a fej. PAUL: Légy már következetes. Ha eddig tartottuk a szo-

kásokat…JULES: Mostantól nem mindenben tartjuk. Dobd!PAUL: Nem dobom. Nem tisztességes. JULES: Miért ne lenne? Fele-fele esély. Lássuk!PAUL: Tudod… véletlenül olyan pénzdarab keveredett

hozzám, amelyiknek mind a két oldala fej.JULES: Hát persze…

50

láthatár magyar napló

PAUL: Becsületszavamra. Ma reggel vettem észre. Va -laki tévedésből vagy puszta rosszindulatból egy ilyentorz érmét adott vissza. Úgyhogy ez az egész pénz-feldobás értelmetlen.

JULES: Ha te mondod…PAUL: Csak nem azt gondolod, hogy átejtelek? Be tu -

dom bizonyítani…JULES: Azt gondolom, hogy mindig is átejtettél. Nincs

Testület. Nincs személytől független történelmi kény-szer. A történelem az emberi jellembe van írva. Nemvagyunk érinthetetlenek. Sem eddig, sem ezután. Amitteszünk – pénzfeldobással, anélkül – teljesen felesleges.Az ember egyetlen földi hatalomtól sem várhatja, hogyboldoggá tegye. Elég neki, ha tisztességgel bánik vele.

PAUL: Figyelj! Nem vagy te olyan tehetségtelen.Szólhatok néhány szót az érdekedben odafönt. Demost csipkedjük magunkat, mert mindjárt itt lesznek.(Kintről lárma) Ezek nem kérdeznek, csak ütnek.Nem lesz időd elmagyarázni nekik.

JULES: Hogy nem tartozunk egymáshoz?PAUL: Bizony. Nem várom tőled, hogy azonosulj velem, a

céljaimmal, de feltételezem, szeretnél életben ma radni.JULES: Te szemét! (Teljes sebességgel csomagolni

kezd.) Egyszer úgyis átvágom a torkodat!PAUL: De ahhoz a holnapi napot meg kell érned leg-

alább. (A lárma erősödik.) Na, futás! (Mindkettenkirohannak.)

JULES: (Visszalép egy pillanatra.) Ezért még megfizet,kerül, amibe kerül. (Zaj egészen közelről. Jules el.Függöny fel.)

(A párizsi Városháza 1794. július 28. Robespierre,Saint-Just, David, Augustin)

ROBESPIERRE: Hanriot! Valaki azonnal kerítse előHanriot-t. Szedje össze a Nemzetőrséget, és vonuljona Konvent ellen!

AUGUSTIN: Mint a régi szép időkben? Mint tavaly prai-rialkor?

ROBESPIERRE: Te mondod ezt, éppen te? Talán azthiszed, nem merlek a Forradalmi Törvényszék eléállítani? Ma nincsenek anyák, apák, testvérek, sze-relmesek, csak szövetségesek és ellenségek.

SAINT-JUST: Ha megússzuk ezt a napot. De nem ússzukmeg. A forradalom elbukott. Hanriot feltehetőlegismét csontrészeg.

ROBESPIERRE: Na és? Lehet, hogy ez a mi szerencsénk.Lőjön csak mindenkire, aki mozog. Ne mérlegeljen.

SAINT-JUST: Hagyjuk ezt! Holnap ilyenkor már nemleszünk. Kísérleteztünk Franciaországgal, és valamittúladagoltunk.

ROBESPIERRE: Elég a defetizmusból! Tégedet is nyakti-ló alá küldelek, Saint-Just. Halált érdemel, aki azilyen pillanatokban nem fog össze.

DAVID: Én maradok, Robespierre. Veled együtt vonuloka vérpadra, ha kell.

ROBESPIERRE: Hagyjátok már azt a rohadt guillotine-t.Velünk a nép. A külváros. A sans-culotte-ok.

SAINT-JUST: Valamikor, régen. Amikor még azt hitték,megtisztítja őket az a rengeteg vér. Mikor még követ-hető volt jószerivel, mi a rossz, és mi az erény. Mikutyultuk össze az egészet. Mi magunk.

ROBESPIERRE: Az erkölccsel? Ezt kívánod belemagya-rázni, ugye? Vedd tudomásul, a mocsok mindenüttmo csok. A palotában és a putriban egyaránt. Amíg elnem takarítjuk, a nép ügye állandó veszélynek vankitéve. A régi világ szennye, a pompa és a gálánsjátékok iránti sóvárgás tetten érhető a legutolsó csap-székben is. Ki vele!

AUGUSTIN: És én felnéztem rád. A bátyám, aki meg-menti Franciaországot. Mást nem is voltam képeslátni. A terror kényszerű és csak átmeneti megoldás.A nép majd megérti utólag, és megbocsát.

ROBESPIERRE: Tessék! Nyitva az ajtó. Próbálj csakegyez kedni a Konventtel. A hűségesek maradnak.

DAVID: Ne most, könyörgöm, ne most! Kicsivel többtürelmet egymás iránt ezekben a nehéz pillanatok-ban!

SAINT-JUST: Ne cifrázzuk: itt a vége. A Népgyűlés kihát-rált mögülünk. S ami még kellemetlenebb: az utca is.A sans-culotte-ok, karba tett kézzel, röhögve bámul-ják, ahogy lecsapják majd a fejünket.

ROBESPIERRE: A Városháza a mi oldalunkon áll. Más -különben rég a Conciergerie-ben rohadnánk. Va -lamint a Nemzetőrség. Percek kérdése, és lőni kez-denek. Hanriot.

SAINT-JUST: Én nem bíznék abban a szeszkazánban.A mai nap a legalkalmasabb, hogy valami világra-szóló baklövést kövessen el.

DAVID: Egység! Ez most kérem a legfontosabb. Eléglegyen ezekből a bomlasztó, demoralizáló szövegek-ből! Győzni fogunk. Vagy együtt pusztulunk.

TRICOTEUSE: (Beront, nekiesik Robespierre-nek.)Végre megvagy, te mocskos gazember! Meg fizetszmindenért!

ROBESPIERRE: (Menekül előle) Mi közöm hozzád?Egyáltalán, ismerlek tégedet?

TRICOTEUSE: (Kést vesz elő) Már hogyne ismernél, kis -apám! Ígértél fűt, fát, vadvirágot, el is fe lej tettedazon nyomban, most meg lelépnél, itthagynál minketnyakig a kulimászban.

51

láthatárjanuár

(David, Augustin, Saint-Just együttes erővel próbáljáklefogni Tricoteuse-t)

DAVID: Okosabb lenne, ha lehiggadnál kissé, jóasszony.Ebben a teremben mindenki a nép oldalán áll, azaz ate oldaladon. De most többet használna a forradalomügyének, ha hazamennél, és türelmesen megvárnád,amíg lebírjuk a belső ellenséget. Tessék, tíz sou.

TRICOTEUSE: Neked nem jóasszony, te strici! Átvertetekminket. Te, meg a drágalátos cimboráid. Min de nek -előtt te, Robespierre! (Ha do nászik a késsel.) Véged!De nem csak úgy, egyszerűen, hanem előtte kimet-szem még a férfiasságodat! (Megindul Robespierrefelé, Augustin, Saint-Just lefogják.)

ROBESPIERRE: Nem az én bűnöm, hogy még mindigéhezel és fázol, hanem az arisztokratáké és a speku-lánsoké. Ha nem állna az utamba az az átkozottKonvent, leszámoltam volna rég a haza mindenellenségével.

TRICOTEUSE: Csak a szád jár. Ha valóban az volnál, aki-nek hirdeted magadat, ezeket intézted volna el, itt,magad körül. A nagydarab kurafit meg életben hagy-tad volna.

ROBESPIERRE: (Félre) Danton, Danton, dögölj meg márvégre! (Tricoteuse-höz) Előadást kívántatok tőlem,és én határidőre szállítottam. Mi lehet még a bajo-tok?

TRICOTEUSE: Az, hogy gyenge volt. Mi, odalent, tisztá-ban vagyunk vele, hogy jöjjön akárki, a jólét és aszabadság csak szöveg. A komédia: egyedül az szá-mít. Te sem vagy különb a többinél, Robespierre.

ROBESPIERRE: Sok-sok vért akartatok. Bűnösét, ártatla-nét, mindegy. Csak legyen a kirakatban, hogy él,mert büntet a forradalom. És aki büntethet, azé azerkölcsi hatalom.

TRICOTEUSE: Úgy van, kisapám. Most én vagyok a nép,és ha kinyírlak, akkor a miénk az igazság. Elegünklett az égszínkék hacukádból. Azt fejeztetsz le, akitjólesik, ha kültelekieket, a te dolgod. De te megját-szottad magadat, és erre nincs bocsánat.

ROBESPIERRE: És akkor kinek a nevét tűzitek a zászlóra,nyomorvitézek? A holt Dantonét? Vagy ezét avéresszájúét? (Saint-Just-re mutat) Esetleg újra akirály? „Bezzeg a Bour bonok idején!” Nem ismerős?Tessék, döfjél le, ha mersz!

TRICOTEUSE: Afelől ne is legyenek kétségeid. Majd csaktalálunk valakit, aki újabb és izgalmasabb látványos-ságokat agyal ki nekünk. Enni egy sem fog adni, azttudom.

ROBESPIERRE: Nyertél, mocskos némber. Azt sajnálomcsak, hogy nem láthatom az undok pofádat, mikor

Hanrioték ideérnek, hogy kiszabadítsanak minket.Mostanra épp oda kellett érniük a Konventbe.Néhány perc, és hallod a lövéseket.

TRICOTEUSE: Azt mondod? ROBESPIERRE: Ne hidd el! Tavaly is így vettük magunk-

hoz a hatalmat. Akkor huszonhét fejet követeltünk.Most egy sem maradhat.

TRICOTEUSE: Nincs nagy kedvem bevenni az ócskadumádat. Kapsz három percet. Ha nem lőtök, nekedannyi. (Kitépi magát, Robes pierre ágyékának szege-zi a kést.)

ROBESPIERRE: (Összehúzódik)… Három perc. Meg -egyez tünk.

TRICOTEUSE: (Hátrafordul Saint-Just és David felé.) Nehiggyétek, hogy meg bírtok állítani.

AUGUSTIN: (Robespierre elé ugrik.) Ahhoz előbb velemkell elbánnod. Nem könnyítem meg a dolgodat.

TRICOTEUSE: Állítsd le magadat, kis balek! Egész éle -tedet a bátyád árnyékában töltötted. Végre ember islehetnél.

AUGUSTIN: Ne reménykedj. Pillanatok kérdése, és szól-nak az ágyúk. Te is a helyedre kerülsz majd. Előszörjó mélyre. Aztán jó magasra.

TRICOTEUSE: Szegény hülye! Bevetted a mesét Hanriot-val meg a Nemzetőrséggel? Senki sem fog mozdul-ni. Mindent elviseltünk volna, éhezést, háborús vere-séget, csak azt nem, hogy közben még erényesek islegyünk. Potyogjanak a fejek rakásra, mit bánjuk!Csak hadd vétkezzünk! Csak hadd botoljunk! Csakhadd legyünk hús-vér emberek!

SAINT-JUST: (Halkan) Robespierre, ez jogos!ROBESPIERRE: Egy frászt jogos! (Felegyenesedik, előre-

megy a színpad közepére.) Mert én vagyok a Ta nít -vány. Halljátok? Jean-Jacques tanítványa. Az utolsó.

TRICOTEUSE: Ki a bánat az a Jean-Jacques? DAVID: (Súgja) Rousseau. Jean-Jacques Rousseau.

A Filozófus.TRICOTEUSE: És most nyaljam fel előtte a padlót? Írni-

olvasni sem tudunk jószerivel odahaza, a kültelken.Ki üt nagyobbat? És ki marad állva? Csak ez számít.

ROBESPIERRE: Mulatságos vagy, tisztátalan nőszemély.Mutass csak egyet is magatok közül, aki idáig jutottvolna. Szép história lett volna, ha gyermeketek lettemvolna, ugye? Hát felejtsd el, koszos asszonyállat!Rühellek titeket. A hibás, bárdolatlan beszédeteket, atestetek kipárolgásait, az állatokéhoz hasonló gerje-delmeteket egymás iránt. Nem szeretem a népet,undorodom tőle. És mégsem zavarhattok el a fenébe,mert még egyszer mondom, én vagyok a Tanítvány.És nem azt súgta a fülembe ott, utoljára, amit oly gyak -ran hangoztattok: szabadság, egyen lőség, testvériség!

52

láthatár magyar napló

Tár sadalmi szerződés? Nem! Csalódott sággal és un -dorral volt tele. Csalódott sággal és undorral az életédességei iránt. Hogy sohasem volt eléggé vakmerőazokat megragadni és magához venni. És hogy nekelljen bevallania, mily irgalmatlanul erős benne asóvárgás, kiötlötte tehát a holt és rideg erényt.

AUGUSTIN: Nem beszélhetsz így, hallod! Ez káromlás!A forradalom és a nemzet gyalázása!

ROBESPIERRE: Aki hatalommal bírni, vezetni óhajt, neszeresse a népet. Senkit, önmagát se. Ez a titok. Anép hálátlan. Bendőjével s ágyékával törődik csupán.Azt, ki jobbítani kívánja, hamar eltaszítja. A sarlatá-noknak és hamis prófétáknak rögvest és szívesenfelül. Kapja csak, amit megérdemel. Korbácsot ésnyaktilót. Az ember nem változott, és nem is fogsoha. Görcsösen, makacsul ragaszkodik a szennyhez,a pocsolyához. Akár a disznó. Képtelenség nevelni.Vezérnek lenni nem egyéb, mint folyvást kényszeralatt tartani a tanulatlan és eredendően tisztátalansokaságot. A gyomor éppencsak ne legyen üres, és apuskatustól, akasztástól éppen csak megmenekedje-nek. Azon túl bármit. Igen, tisztában vagyok vele,hogy odakint kong a tér. Többé nem sorakoznak felmögém a sans-culotte-ok. Nekem elég, ha megszólal-nak az ágyúk. Ha rommá löveti Hanriot a Konventet.

ELEONORE: (Belép) Hagyd, Robespierre. Nem lövi szét,nem szabadít meg benneteket. Nincs tovább. Végetért a forradalomnak titulált kutyakomédia.

ROBESPIERRE: Mit keresel itt? És hogy beszélhetsz így?Éppen te?

ELEONORE: Éppen én. Szeretném, ha itt, most, utoljáraképes lennél belátni, micsoda szenvedést, rettegést ésistenkáromlást zúdítottál a világra.

ROBESPIERRE: És te most éppen kinek az oldalán állsz?Duplay asztalos lánya már nem akar feljárni senki-nek a szobájába?

ELEONORE: Az régen volt, Robespierre. Az egy rajongókisleány volt, aki nem tudta megkülönböztetni a cso-dálatot a szerelemtől. Oldalak már jó ideje nem érde-kelnek.

ROBESPIERRE: Jól van, tagadj meg. Bár valamikor, nemis olyan régen úgy gondoltam: lehetnél a társam is.Most olybá tetszik, nem különbözöl a többitől. Te iscsak a káprázat után szaladsz… Miért nem lőnekmár? Hanriot! Hanriot!

ELEONORE: Mert nem akarnak. Hanriot-t elfogták, és aNemzetőrség letette a fegyvert. A Vá rosháza talánmég tartható egy darabig. Elvesztél, Robespierre.

DAVID: Ez esetben együtt lépünk a vérpadra. Közösenértük meg a diadalt, illik, hogy a vereségen is osz-tozzunk.

ELEONORE: Ne hősködj, Louis David, nem vagy teAndré Chénier. Eljön majd a pillanat, mikor azeszedre hallgatsz inkább, és szép csendben kilépsz aforradalomból. Őszintén szólva, nem igazán nekedvaló.

ROBESPIERRE: Eleonore! Eleonore! Olyan jólesne, hamegértenél!

ELEONORE: Eddig is ezt próbáltam. Az én hibám, hogykiöltél magadból minden szeretetet?

ROBESPIERRE: Eleonore, az én életembe csak egyetlennői lény fér bele. Úgy gondoltam, megvárom, mígrendeződik a helyzet, kiforrja magát az új rend. Desajnos beragadtunk a történelem szorításába. Idő -zavarba kerültünk. Eleonore, kérem, képes lenne-emegosztani velem az életét, hozzám jönne-e felesé-gül? Megeshet, már csak napokat, órákat jelent ez.

ELEONORE: Azt mondtam, Maximilien, hogy rajongtamérted. Egykor. Láttam, éreztem, hogy valami nincsrendben veled. Remény ked tem, elmúlik rólad azátok. Mi több, magamat képzeltem szabadítódnak.Duplay asztalos egyszerű leánykája, aki megváltjaFranciaországot a jakobinus őrülettől. Mert csupán atehetséget voltam hajlandó észrevenni benned, és atorz, sötét erőkre, amelyek birtokba vették a lelkedet,majdhogynem szántszándékkal nem figyeltem oda.Nagyszerű férfit akartam látni, és megfeledkeztem aSátánról, aki a hátad mögött lapult, s a füledbesúgott. Ha páromul fo gad nálak, veled együtt aGonoszt is be ereszteném magamhoz.

ROBESPIERRE: Ne lökj el magadtól, könyörgöm! Te vagyaz egyetlen, aki ki tudsz rángatni ebből az irtózatosingoványból. Ermenonville-ben még minden érintet-len volt. Ember és Természet egyaránt. Úgy tetszett:eligazodhatni a világ dolgain. Lesajnálhattuk, kikö-zösíthettük. A Mester, Jean-Jacques jelenléte pajzs-ként magasodott fölénk. Akik vele laktunk azokbanaz utolsó években, úgy jártunk-keltünk később, mintafféle félistenek. Az utálat jogát nyertük el ott,Ermenonville-ben. Az utálatét minden iránt, amicivilizált, ami társadalom. Ami szennyezett. Igen,Eleonore, nálad tisztábbat nem találtam a földön.És nekem ez az érintetlenség kell, enélkül nem bíroksem élni, sem halni.

ELEONORE: Látod, megint mennyi zavaros dolgot hor-dasz összevissza. Mintha ez a te nagy makulátlansá-god jobbá tett volna bárkit is! A szomorú igazságazonban az, hogy az emberek félnek a puri fi ká -toroktól. Jó sze rivel maguk sem hiszik, hogy az ártat-lanság milyen egyszerű és kellemes dolog. Ezzeléltél vissza, Robespierre. A bűnöst kívántad eltipor-ni, s nem a bűnt. Így lettél a Sötétség prófétája a Fény

53

láthatárjanuár

és az Egye temes Ész zászlaja alatt. (David lassan,észrevétlenül távozik a színről.) Nem, Robespierre,sohasem leszek a tiéd. Egy napra, egy órára sem.Nem az én felelősségem, hatalmam sincs rá, hogyellenálljak a benned elszabadult Rossznak. Azt sze-retném, ha megbánnál mindent. Ha máskor nem, leg-alább a guillotine árnyékában.

ROBESPIERRE: Megtiltom, hogy így beszélj! Szentügyért, a nép ügyéért harcoltunk. Valóban megeshet,hogy a félrevezetett, vaksi tömeg most cserbenhagyminket. De a testi megsemmisülésünkön túl igenis,ott az Eszme. A szabadság, az egyenlőség és testvé-riség eszméje, amely mint búvópatak, mint parázs azüszök alatt…

SAINT-JUST: Maximilien, kérlek, ne komédiázz. Tény legvége. Hazardíroztunk, és nem jött be a lap. Ne félj, csakegy pillanat az egész, talán nem is fáj. (Kintről zaj)

ROBESPIERRE: Mindenki áruló! Franciaországban nemmaradt egyetlen hűséges ember sem. Beleértve ben-neteket is itt, körülöttem. És aki nem döfött méghátba, az is kapható bármire. Kivételt csak a nyálad-zó idióták jelentenek.

AUGUSTIN: Maximilien! David eltűnt. Itt hagyott min-ket, kereket oldott. (Zaj erősödik) Éreztem, hogynincs minden rendben vele.

ROBESPIERRE: Franciaországnak vége. Ez ellenforrada-lom!

TRICOTEUSE: Kisasszony! Kinyírhatom végre ezt a sen-kiházit? Egy percig se sajnálja, ez sem több, mint

bármelyik a fajtájából. Fel emel kedik, és lehanyatlika csillaga. Csak a mellékutcák és sikátorok népéneknem jut elég a reményből. Nem a szegénység és azelnyomottság. Hanem hogy akármint is alakuljanaka dolgok, mi, odalentiek folyton-folyvást rossz lórateszünk. El kergetjük zsarnokainkat, hogy valakisokkal hitványabbat ültessünk a helyére.

ELEONORE: Hagyd békén! Nem látod, hogy régótahalott már? Azt mesélik, mikor Dantont a vesztő-helyre vitték, feléje fordult, és azt mondta: „háromhónap múlva kövess ez úton!” Én is csak úgy hal-lottam. Akkorra már teljesen elpusztult belülről.A lelke. Nem szeretheti a népet, aki Istennel ésönmagával ellenkezésben van. Önmagunkat szeret-ni annyi, mint derűs szívvel és türelemmel fogadnisaját esendőségünket, és bízni mindhalálig, hogybocsánatot nyerünk botlásainkra. Nem a történelemgonosz, mert akkor az ember is mindenestül olyanlenne. Pedig csak védtelen. Különös módon éppenönmagával szemben. A gyűlölet forrása a félelem,és a félelemé a hazugság. Királyok, ügyeletes nép-boldogítók nem állhatnak ellen. Csak a szív.Egyedül a szív.

(Függöny. A zaj egészen erős.)

(Jules kiszalad a függöny elé. Nincs rajta smink.Határozott mozdulattal leveti és eldobja a parókáját,nyakfodrait, kabátját.)

54

láthatár magyar napló

GLÁSER DIÁNA

Mocorog a hajnal

Elefántokkal ébredő félhomály,Költözik a fényKis szobám ablakán át, lassú léptekkelVándorol,Apró réseken.

Mocorog a hajnalPrizmát morzsol aSzemeim közé.

Ébredni kéne már.

– Az író–zenetanár nem hangsze-rei között, nem könyvespolca és nemis a háttérben halkan zúgó szöveg-szerkesztő előtt fogadja a kérdezőt,hanem abroszos asztalnál, boros-kancsó mellett. Egyfajta ellazulásez, vagy van esetleg üzenete is ekörítésnek?

– Az este kötetlensége is oka, hogyitt és így ülünk, de igen, beszélhe-tünk üzenetről is. A bor filozófiájaismert, remek értekezése HamvasBélának, aki nemcsak elméletbenismerte a bort: szerette is a jó boro-kat. Én is szeretem. Hamvastóltanultam az aranykor-idillt. A tudata-lattinkban ott van az aranykor, ahováaz ember szeretne visszatalálni.

– Saját esetedben milyen aranykor-ról beszélhetünk? Privát, „horváth -eötamási” aranykorra gondolsz,vagy nagyobb, társadalmi léptékűre?

– Minden emberben ott van avágy az idillre. Személyes idillrőlbeszélünk, ami mindig közösségi él -mény. Az idill nem lehet sem individu-ális, sem társadalmi, én ilyet megélnicsak kis közösségben, családdal, bará-tokkal, olyan emberekkel tudok, akik-kel napi kapcsolatban állok. Az idill -nek számomra a jó bor is a szervesrésze. Van szőlőm is, szeretem, ha vanmindig jó saját borom, negyven-ötven liternyi szokott is lenni mind afehérből, mind a vörösből, de az idei

nyár rettenetes időjárása most meg-fosztott ettől. Készítek egyébkéntmeggybort is, jövőre ribisz kebort isfogok, s ezek nagyon-nagyon mérték-kel és megfontoltan, de ki tudjákegyensúlyozni az ember életét. A bormellett pedig ott a kert és a lugas, amimég természet, de már civilizáció – ezaz az idill, amiről beszélek.

– Ez alkotó nyugalmat nyújt, vagyvalamiféle zaklatottság szükségesszámodra az íráshoz?

– A nyugodt háttér mellé gyakranszükséges a lelki zaklatottság, bárez nem általános állapot, és nem isáltalánosnak mondható válasz.Most fejezek be egy színdarabot, ottaz első felvonásnál, amikor iszonyútempót diktáltam, akkor éreztemrettentően zaklatottnak magam.Mert nem tudok kívül helyezkedni.Nem vagyok öreg, bölcs megmon-dó ember, a hőseimmel élek.

– Ötvenegy éves vagy, két könyv állmögötted, egy novelláskötet és egyregény, a szakma, ha jól számolom,mintegy egy évtizede tart számon…

– Miért, számon tart?– Nem tart számon? – Nem tudom. Lehet, neveltetés

kérdése, de bennem régóta megvanez a görcs. Mert nem az a fontos,mekkora befolyást szerzek vagymennyit keresek vele, bár nyilvánerről is szó van, de tévút, ha az fog-

lalkoztat elsőrendűen, hogy számontartanak-e. Sokáig az volt az alapál-lásom, talán még most is az, hogymindez másodlagos dolog.

– Akkor maradjunk annál az ér -telmezésnél, hogy jelen vagy.

– Jó, tegyük félre a szemforga-tást: igen, jelen vagyok. Nagyonörültem, hogy sikerült olyat leten-nem az asztalra, ami megüt egymércét, hogy könyveimet kiadják,hogy ott vagyok rangos folyóiratok-nál, szerkesztőségekben, s rajtukkeresztül az irodalomban. Ezt nemtagadom el magamtól.

– A felvezetéssel arra próbáltamkilyukadni, hogy te mióta tartodmagad nyilván és számon, sajátmegítélésed szerint mióta vagy író?

– Harminchat éves voltam, ami-kor nagyon jó visszajelzést kaptam:egy Fejér megyei lap irodalmi pályá-zatán az Ami a képeslapokról lema-radt című novellámmal elnyertem azelső díjat. Akkor hittem el ma gam -ról, hogy tudok írni. Biz tattak, hogyvigyem az írásaimat ide meg oda, demégsem történt évekig semmi. Lustais voltam, alapvetően most is azvagyok, főleg azonban azért nem,mert gátlás volt bennem, hogy egy-szer ugyan bejöhetett, de mi van, hamáshol mások majd lehúznak, mintelőtte is néhányszor, és olykor nemis igazságosan.

55

nyitott mûhelyjanuár

A csendes őrület polgárjogaBeszélgetés Horváth (EÖ) Tamással

Publikációi alkalmával rövid életrajzában pedagógusi, énektanári hiva-tása és az iskolájában – a budapesti Szinyei Merse Pál Gimná ziumban –végzett önképzőköri, diáklap-szerkesztői munkája domborodik ki.Mintegy mellékesen említtetik meg róla, hogy író is, pedig két napvilágotlátott kötet – a 2005-ben kiadott Vizek fészke novelláinak és a 2009-benmegjelent regény, az Ahol a part szakad – gazdája, amelyek mellett több,már megírt műve várja a sorsát, miközben készülnek az újabbak is.

Horváth (EÖ) Tamás lakóhelyén, Fóton az egyik elegáns étteremben„gondolt halálra, borra, nőre” – Ady nyomán is némileg –, s beszélt zeneiés irodalmi pályájáról, a be nem illeszkedésről és az abnormálisságról,a hamisításról és a hitelességről, s a folyton előbukkanó történelemről.

Tizennyolc évesen kerültem felBudapestre, a Zeneakadémiára, sakkor kezdtem el írással próbálkoz-ni, Brády Zoltán, a Kapu mai fő -szerkesztője körének, műhelyénektagja lettem. Voltak ott nagyontehetséges és figyelemreméltó em -berek, akik később mégsem futottákbe azt az irodalmi pályát, amitbefuthattak volna, pedig többen isnagyon jókat írtak. Felolvastuk írá-sainkat egymásnak, és nagyonkíméletlenül kritizáltuk egymást.S engem ezek a kritikák nemnagyon serkentettek, sőt, nagyonnem. Ezért lett ilyen hosszadalmasés döcögős a pályakezdetem.

– Érettségi után, tehát tizennyolcévesen kerültél a fővárosba. Tegyükis helyére a kronológiát, ahogy aztegy életút összefoglalásához illik:honnan indultál, hová kerültél,milyen hatások alakítottak, mi tettíróvá, mi indított erre a pályára?

– Most ebben a pillanatban aztmondanám: a rémálmok indítottakel. Szentgotthárdon éltünk, egy für-dőszoba és saját vécé nélküli bérla-kásban, anyai részről osztályidege-nek is voltunk, nagyapám, SturmLajos a háború előtt a szentgotthár-di téglagyár igazgatója volt, osztrákszármazású nemes, kiváló szakem-ber. Ez az élet számomra a valóságés a látomások sajátos, furcsa keve-réke volt. De a tények mögül vala-hogyan mindig kibújt az idill. Nagyhidegek vol tak, de fantasztikus ha -

vazások. Ötéves korom-ban egy nagy hóesésután azonnal elolvadt ahó, én pedig elkezdtememiatt bőgni. Édes -anyám ta nult zenét, shogy meg vigasztaljon,elzon go rázta SchubertKatona indulóját, amien gem, mint kicsi gye-reket csodaként ért.Mondta, hogy ezt amúgyvonószenekar játssza.

Jó, mondtam, akkor én hegedűsleszek. Utána egyik karácsonyrafából készült játékhegedűt kaptam.Talán ez is hozzájárult a zenei pályaválasztásához. De a szüleim is erre-

felé egyengettek, legalább azért,mert az általános műveltség részé-nek tekintették a zenei képzést.

– Mivel foglalkoztak a szüleid?– Édesanyám maszek volt, kis-

iparos, pulóvereket kötött, édes-apám pedig már diplomás ember,kertészmérnökként Szombathelyendolgozott, az Állami Biztosítónálvolt kárszakértő. Paraszti szárma-zásával, paraszti makacsságávalnem adott fel soha semmit; egyidőben méhészkedett is, a méhká-rokhoz senki mást nem lehetettkiküldeni, aki belenyúlt volna a

kaptárba. Neki a természethez kap-csolódó életmód volt az, amitművelnie kellett, s amit bizonyosrészében én is továbbviszek.Apámnak a föld, a kert, az erdeigombászás, és persze a szőlő, a bornélkül is üres lett volna az élet,nem lett volna értelme, ha nemmehetett volna ki metszeni, perme-tezni, bajlódni. Ma is odalenn, eb -ben a közegben élnek, hetvenhét éshetvennyolc éves nyugdíjasként.

– Jól érezhetően büszke vagy vasiszármazásodra. Van, amit írásmű-vészetedben felhasználsz belőle,ami Vasba vezet vissza?

– A regös mítoszokat magambanhordozom, s ez kifejezetten nyugat-dunántúli jelenség. Nagyapám mégjárt regölni, édesapám betlehemez-ni, ápoltak minden vasi és mondhat-ni, vidéki magyarországi szokást.Édesanyám és édesapám is énekeltnekem. Apámtól dalokat, népdalo-kat tanultam, amikor a KertészetiEgye temre járt, énekelt is a kórus-ban, s ami megmaradt az emlékeze-tében, azt elénekelte nekem. A zeneihivatástudat kialakulását mindket-tejüktől származtatom.

– Miközben a mikrokörnyezet ésa helyi adottságok formáltak, akádári Magyarországot éltétek,aminek a nyugati határ közelségekülönös nyomatékot adhatott.

– Adott is. A szentgotthárdi te -mető szinte a határon van. Amikor ki -mentünk nagyapám sírjához, a határ -őrök mindig ott voltak, lecsaptak azemberre, faggatóztak. Az 1980-asévekben egyszer már visszafelé, avo naton kapott el a határőr, hogyhová, miért mentem, hol voltam,miért nem álltam meg, amikor fel-szólítottak. De nem tudtak mit csi-nálni velem, nem követtem el határ-sértést, tényleg nagyapám sírjánálvoltam.

– Szentgotthárdról aztán Szom -bathelyre kerültél. Térjünk is rá aziskoláidra.

56

nyitott mûhely magyar napló

„Édesapámmal”

„Édesanyám karjában”

– Már az általános iskola elsőosztálya után otthagytuk Szent -gotthárdot. A közösségbe kerülésnekem szintén rémálom volt. Ez máraz óvodával kezdődött. Amikor be -léptem oda, kiderült, hogy egysze-rűen nem passzolok a képbe, én semtudtam, miért. Bam bavoltam, feledékeny, afelszerelésemre, ruháza-tomra, magaviseletemrenem tudtam vigyázni.Nem voltam agresszív,de koszosan, rongyosankerültem haza minden-nap. Eközben viszontnégy-ötévesen már meg-tanultam olvasni, mertvalószínűleg izgatott adolog, hát elmagyaráz-ták a betűket, én megelkezdtem olvasni. Ígyaz iskolában, amíg a többiek szóta-goltak, minden másra figyeltemhelyette, mert ezen már túl voltam.Egyszer ilyenkor felszólítottak, énmeg azt se tudtam, hol vagyok.Kaptam a kapát abban a pil la -natban. Gye rekként annyit érzékel-tem ebből az egészből, hogy vala-miért alkalmatlan vagyok valamire,nem vagyok jó fiú. 4,4-es átlaggaljöttem ki elsőből, de változó maga-tartással és változó szorgalommal.

Az iskola Szombathelyen márjobban ment, de az alkalmatlansá-gom ugyanúgy visszaköszönt. A ze -neiskolával viszont valami megvál-tozott. Pedig eleinte az se ment, ahegedűtartásom, a vonóhúzásomegyszerűen pocsék volt, ám a szol-fézsnál kiderült, hogy van érzékema zenéhez. S végül tizenkét-tizenhá-rom éves koromra, amikor elkezd-tünk klasszikus zenével foglalkoz-ni, valami elszabadult bennem.Vonószenekarban is játszottam,elkezdtem magamnak rögtönözni,zenét szerezni. Már a Zeneaka -démián dédelgettem is magambanegy ideig, hogy karvezetés szakról

átmegyek zeneszerzés szakra, csakehhez jól kellett volna zongoráz-nom, azt pedig nem tudok.

– Gyermekkorban és fiatalon meg-határozóak az olvasmányélmények,főleg annál, aki korán megtanulolvasni. Mikkel találkoztál ekkoriban,

volt-e olyan jelentős könyvélményed,ami villámcsapásszerűen ért?

– Azt tudom, hogy tizenöt-tizen-hat éves koromban, szombathelyigimnazistaként előre megfontoltszándékkal kezdtem el szépirodal-mat olvasni, az olvasmányélmé-nyek a zenei képzésem mellé társul-tak, nem is tudok külön-külön visz-szaemlékezni rájuk, zene és iroda-lom egybefolyik az emlékeimben,mint ahogy ma is az életemben.Ekkoriban már novellistaként ispróbálkoztam, egy-két évre rá márott találtam magam a sárvári diákí-rók-diákköltők között. Klassziku -sok voltak rám nagy és fontoshatással, ha a költőket nézzük, ak -kor Ady mindenképpen, leginkábbaz istenes versei. Ekkoriban olvas-tam az Iliászt és az Odüsszeiát, nemis tudom, talán a mitológia vonzott.Az Odüsszeiából ekkor készültgörög film, és mindez rettentőmódon hatott rám.

– Csak remélni tudom, hogy Ho -mérosz jelen van még ma is az okta-tásban, de saját példám alapjánmégis azt mondom: az antik iroda-

lom felé fordulni kamaszfejjel egy jótanár, vagy jó mester nélkül nehe-zen elképzelhető.

– Nem irodalomtanár, és nem is aszombathelyi időszak jut mosteszembe, hanem a kiváló szolfézs-zeneelmélet tanárom, Deáky István,

aki abban az időben nagylázadó volt. Pécs ről ér -kezett a Zeneaka dé miára,kon zer vatív pol gári csa -lád ból szár ma zott, a kul -túra, a szel lem elköte -lezettje volt. Annyiramélyen és szuggesz -tíven tudta tanítani, Mo -zart Requiem jét vagyBach János passióját,hogy megtanultam alatin mi seszöveget, ho -lott akkor még nem vol-tam hívő. Ilyen közve-

tett hatásokra tudok visszaemlékez-ni, még ha nem is a kamaszkorból.A János passió döntő élmény voltaz életemben.

– Zeneileg, vagy a hitre nézve is?– Nem kaptam vallásos ne ve lést.

A János passió és Deáky Istvánadta az első lökést, s főleg maga aZeneakadémia, mint közeg, ami – scsak utólag állt össze a kép – nagyellenálló tűzfészek volt. Rektoraimind hívő emberek voltak, de méginkább a zene, annak lelkiségetolta Isten és a hit, a vallás felé azembert. A tanárok és tanítványaikis túl nyomórészt hí vők voltak.A Ze neakadémia a kor leföldeltviszonyai között is a szellemi nyi -tottságot képviselte. A ze ne tudó -sok, zeneszerzők között nem lehe -tett nem tájékozódni, el várt dologvolt tisztában lenni a valósággal, sközben Pilinszkyt, Weörest, Dosz -tojevszkijt olvastunk. Nem lehetettkitérni a lényeg elől, a szemünketki kellett nyitni. Ez pedig elveze-tett a hithez.

Eleve Pestnek, a Zeneakadé -miának és Brády Zoltán körének

57

nyitott mûhelyjanuár

„Első zenei próbálkozások Szentgotthárdon”

nagyon nagy hatása volt. Itt ésekkor jött a nagy rádöbbenés.Addig, fiatalon baloldali voltam,elkötelezetten, lelkesen, de amiketott hallottam, az hirtelen nagyotütött rajtam.

– Összehasonlításialap nélkül, abban arendszerben felnőve,mást meg nem élve-tapasztalva, s gondo-lom, dolgaink irántérdeklődve, de befolyá-solva is, nehezen lehet-tél más, mint baloldali.

– Ezzel nem men te -ném magam. Nagy vá -rosban nőttem fel, hal-lottam ezt-azt, már azosztálytársaim kö zött isvoltak, akik a rend szertkritizálták. Buda pestenviszont egy szer csak otttaláltam magam egy csapat értelmesember között, akik azt mondták:kisöreg, az nem úgy van, azt felejtsdel. S akkor az ember rákényszerültaz utánanézésre, utánajárásra, arra,hogy elgondolkozzon, és nyilvánnem azonnal, de rövid idő múlvabelássa, hogy gyerekek, ez ténylegnem úgy van.

Kicsit mégis visszatérnék mégSzombathelyre, gimnazista olvas-mányaimra. Ekkor találkoztam aTragédiával is; abból is készültakkoriban egy tévéjáték, ami nyo-masztott is, meg is döbbentett, asötét tónusú képek nem mentek ki afejemből, s emiatt el kellett olvas-nom. De ekkor még nem nyert másértelmet, csak később, Pilinszkykommentárjait olvasva tudtam ahelyére rakni. Vörösmarty életművé-vel, nagyságával is ekkoriban ismer-kedtem meg, de vele se tudtam meg-birkózni, ez is csak felnőttként tuda-tosult bennem. Ami olvasmánytviszont meg kell még említenem for-dulópontként, az Thomas Manntól aTonio Kröger. Ez volt a felismerés.

– A sorból kilógó csodabogármagára ismer, meglátja, hogy nincsegyedül problémáival…

– Így van, de szerencsére már asárváriak között is természetes volt,hogy úgymond nem vagyunk nor-

málisak. Ekkor jött a nagy felfede-zés: na és akkor mi van, ha nemvagyok normális? Addig ez nyo-masztott, súlya volt. De abban a pil-lanatban, amikor körülvesz húszmásik őrült, egy kész zárt osztály, sjut melléjük egy vagy két ápoló,akkor felmerül, hogy elnézést, hátmelyikünk érzi magát rosszabbul?Biztos, hogy bennünk van a hiba?

– Ebből az őrületből érkezett azelhívás, s jött a zenei tanulmányokés hivatás mellé egy írói pálya is.A hivatás, elhivatottság kérdésétnagyon sokszor boncolgatod, anovellásköteted körülbelül fele errőlszól, a regös-sámántörténetekben isa kiválasztottságot járod körbe.

– A regösség, mint kiválasztott-ság-élmény már felnőttként ért. Óri-ási szerencsém volt, hogy miutánlediplomáztam, volt egy sikertelenfelvételim zenetudományra, amirőlma már tudom, hogy ha sikerültvolna, akkor teljesen félrecsúszom,mert nem lett volna nekem való.Friss diplomás énektanárként egyév parkoló pályával kezdtem

Budaörsön, egy lakótelepi általánosiskolában, ahol gyakorlatilag fe -gyelmezni sem tudtam. 1983 őszénazonban mai munkahelyemre, aSzinyei Merse Pál Gimnáziumbakerültem.

– Félbeszakítanálakegy könnyedebb kitérőkedvéért, mert ha jóltudom, az iskolánakköszönhető beceneved,a ma már művésznév-ként is használt EÖ.

– A legelterjedtebbverzió, amiről én tu -dok, az, hogy a szinye-is diákok éppen a szar-vasbőgésről tanultak, smindenkinek a barco-gás hangjával köszön-tek. Csak egy tanárakadt, aki EÖ-zve kö -szönt vissza… Már

akkor sem voltam normális. De az,hogy a tanulók között megmaradtez a név, mondhatni, becézés, vala-hol megtiszteltetés, és talán azt ismutatja, hogy nincs igazam, olyannagyon mégsem lógok ki a képből.Az EÖ félhivatalos felvétele egyéb-ként azért is kellett, mert a HorváthTamás név már foglalt volt az iroda-lomban, nekem kellett újonnan jött-ként kitérnem, még ha később aztánidősebb pályatársam se saját nevén,hanem Benedikty Tamásként foly-tatta a publikálást.

– A hivatásnál akasztottalakmeg, vagyis „névadásodon” kívülnyilván más meghatározó élmény isért a Szinyeiben.

– Egy fantasztikus tanárnő,Bellosevichné Dr. Csorba-SimonMária, az ország egyik legjobb, hanem a legjobb irodalomtanára dol-gozott itt. Nála élmény volt az iro-dalomóra, úgy tanított, hogy mesé-ket íratott a diákjaival, mondván:tessék szabadon engedni a fantáziá-dat, írd le, ami benned van, írd kimagadból, gondolkodj, vélekedj!

58

nyitott mûhely magyar napló

„Öcsémmel, húgommal és unokahúgommal”

Olvasmá nyaidról mondd el, amitgondolsz, ne azt mondd vissza, amitinnen-honnan hallasz, amit monda-nak róla, beszélj róla, ha nem megy,írd le, és találj ki történeteket! Mintidősebb kolléga és barát nekem issokat segített ezekkel a módszerek-kel, ő kellett hozzá, hogy idáig eljus-sak. Ő küldött folyóiratokhoz, nekivoltak ismeretségei, biztatott és fel-keltette az ambícióimat. Ami egyéb-ként is megvolt bennem: igenis sze-rettem volna valaki lenni magamáltal, szerettem volna bebizonyítani,hogy ennek a nem látványos, demégis jól kivehető, csendes őrüle-temnek van polgárjoga. S ha vissza-olvassuk az alapzseniket, nagyon jóráébredni, hogy még csak véletlenülse voltak normálisak, legalábbkilencvenöt százalékuknak As per -ger-szindrómájuk volt, ami az autiz-mus egyik enyhébb válfaja. Az ilyenképtelen a kö zösségbe, tár sa da -lomba beil lesz kedni,nem tudja el fo gadni aj á t é k s z a b á l y o k a t .Ezáltal vi szont ké pesfel is merni, hogy ezek -ben a közös meg -állapodású jel rend sze -rekben mennyi a termé -sze tes, és mennyi a ha -mi sítás. S most szin teaz összes társadalmi be -rendezkedésről be szél -hetünk: mindegyikbenvan több-kevesebb ha -misítás. Kell lennie,mert az átlag nem fogés nem is tud ennek ahamisításnak utánajár-ni, de nem is kell, mertnem az a dolga, hogy a játékszabá-lyokat tisztázza, hanem hogy ke -nyeret süssön, rózsát neveljen, ha -lottakat sirasson. Erre kellenek azilyen agyamentek, akik felteszik akérdést: rendben vannak-e a játék-szabályok, hitelesek-e, vagy újrakell gombolni a kabátot?

– Az őrült és zseni közötti inga-dozás mintegy esszenciája lett iro-dalmi pályádnak, elhívásodnak is.

– A regösöknél vagyunk megint.Mert a regös a hagyományok sze-rint nem normális állapotban él, ővagy magától az énektől van transz-ban, vagy mással is él, bár ezzelmár a profán sámánokra célozga-tok, gondoljunk Adyra, hogy csakegyetlen nagy példát emeljek ki.

– A regös elhívása nálad a végső,nagy kérdések között merül fel, mintélet, halál, Isten okának, céljának,értelmének, létének keresése. Ami -vel közelebb kerülsz valamiféle kinem mondható, egyértelműen megnem nevezhető, de ettől még létezőigazsághoz.

– De végső válasz nem létezik,mert nincs végleg megválaszolt kér-dés, és utánam is lesznek ugyanilyenőrültek. S ennek így is kell lennie,mert ha egy végső kérdést végleg

megválaszolhatnánk, akkor utána márcsak a világvége jöhetne. Az emberúgy van megalkotva, hogy kérdéseketkell feltennie. Bizonyos kérdésekértel kell égetni embereket. GiordanoBrunóval, az ő kétségeive, vallásoslétemre, mélyen rokonszenvezem.A kétkedés a hit legfőbb bizonyítéka.

Kérdezünk, válaszokat keresünk, amaterializmus végső bizonyítékaitkutatjuk, s végül eljutunk Istenhez.Az egzakt természettudományok semérnek el a materializmus végső lánc-szeméig, s ha állítanak is ilyet,magával az élettel akkor sem tudnakmit kezdeni. A fontos dolgokat pedigminden homályos, bizonytalan éssejtelmes mivolta ellenére a művé-szet mondja ki. A zene ezek között ismérföldkő. De elfogadom, a tudósokdolga az, hogy a végső válaszokatakarják erőnek erejével megtalálni.Még akkor is, ha azok nem léteznek.Még a társadalommérnököktől iselfogadom e törekvésüket, pedigesetükben mindig bebizonyosodik,hogy kész válaszaikkal végképptévúton járnak.

– A történelemnek is jósolták mára végét. Ezt éppen azért említem,mert nálad is tetten érhetőek a tör-téneti parabolák. Mit gondolsz,

körbeforog a história,vagy csak hasonlósá-gok és párhuzamokvannak?

– Spirálisan, duplaspirálban forog a törté-nelem. Úgy tér vissza,hogy mindig más arc-ban és új megfogalma-zásban, de ugyanazt atyúk vagy tojás kérdésttárja elénk. Egyfelől,hogy az egyén vagy aközösség a meghatá ro -zó, másfelől pedig sa -ját hitelességének kér-dését. De a történelemnem hiteles, folytonhamisítanak, mert ha -

misítani kell, hogy az emberiségfennmaradjon. Ugyanakkor mindigfelbukkan valaki, mint Jézus Krisz -tus, de nemcsak ő, legyen az SzentFerenc, Szent István, III. Béla, ZrínyiMiklós, Rákóczi Ferenc, BatthyányLajos és jó barátja, Károlyi István,vagy Teleki Pál, akik mindig meg-

59

nyitott mûhelyjanuár

„Első osztályosként: az álló sor jobb szélén”

próbálják a maguk tragikus mód-ján visszaállítani a hitelességet.Batthyány, azzal, ahogy végigélte aszabadságot és ahogy mártírhalálthalt, a hitelesség iskolapéldája.

– A történelem jelen van a regé-nyedben is, bár az Ahol a part sza-kad már a mába nyúlik, közelmúl-tunk történetében járunk-kelünk.Központi kérdésként vonul végigbenne a történelmen vehető reváns.Ki vehet kin revánsot: maga azemberiség önnön sorsán, vagy csakegyik része a másik részén, leszűkít-ve, egyik egyén a másikon?

– Az emberiség egyik fele nemvehet revánsot a másikon. A hitelesember nem bűntelen, nem azt jelenti,hogy ne lenne esendő, ne lenne men-tes a hiányosságoktól, egyszerűencsak ember, aki mindezekkel együttmegpróbál ember maradni. A tör -ténelmen pedig nem revánsot kellvenni, a hozzáállásunkról, vi szo -nyulásunkról, attitűdünkről van szó.Onnantól, hogy szembetalálkozunka hitelességgel, nincs mese: vagy eztkövetem, vagy leírtam magamat,nulla vagyok. Vannak olyanok, akikfelfogják ezt csak széttárják a kezü-ket, hogy bocsánat, ezek a lehetősé-gek, nem lehet mit tenni.

– Kádárnak tulajdonítják: „Ahogylehet, elvtársak”…

– Pedig lehet! Voltak itt önégetőemberek, volt Latinovits Zoltánunkis. Csak amikor az ember százhúsz-szal, frontálisan belerohan a való-ságba, akkor két lehetősége van:vagy meghal, vagy azt mondja, avalóságnak volt igaza. Lehet továbbélve zizegni a légyfogón, ahogyPilinszky mondja, de élet az?

– Bele kell halni a valóságba ahitelességért?

– Nem feltétlenül, de akkor neszázhússzal ütközzünk. Itt van megintHamvas Béla példája. Ki tudja, hánykeleti és nyugati, élő és antik nyelvenbeszélt, de a háború után elbocsátot-ták az egyetemi könyvtár éléről, és el -

he lyezték Tiszapal ko nyára segédmun-kásnak, aztán raktárosnak. Annyi bólmég szerencséje is volt, hogy nemRecskre vagy a Hor to bágyra vitték.Olcsón megúszta, mondhatni. S nemnyafogott. Pon tosan tudta, hogy ez avilág ilyen, el kell szenvedni. Perszeez alkat kérdése, lám, Latinovits márnem tudta így viselni.

– Melyik alkat Horváth (EÖ)Tamásé?

– Horváth (EÖ) alkata az Hor -váth (EÖ) Tamásé. Itt ül és borozikveled szemben, mindjárt az elsőkétdecis kiskancsó végére ér, aztánrendel még egyet, és reméli, hogy kiis tudja fizetni.

– Akkor azért csak el tudod visel-ni a valóságot.

– Tartozom ennyi felelősséggel.Ebben nyilván benne van, hogy vanegy családom, szeretnek engem,bíznak bennem. Én nem élhetemmások sorsát, szegény Huszárikét,Haj nóczyét, akik beleitták magukata semmibe. Nagyon hasonló sorsokvoltak ezek. A történetben az a cso-dálatos és egyben félelmetes, hogymost, amikor történt valami – mertazt azért jelentsük ki, hogy április-ban igenis történt valami –, attól azalapképlet azért még nem változott.A hitelesség, az egyértelműségelvárása megmaradt. S hogy gyó-gyítsunk is. Mert az sem állapot,hogy kimondok valamit, amibemások aztán belebetegszenek ésbelehalnak. Hány megalkuvást,hány árulást végigéltem és végig-néztem olyan emberektől, akikettartottam valamire. S aztán mégisazt mondtam: ezeket az embereketfel kell oldozni. A tömeget szintén.Annak ellenére, hogy ugyanezeketa bűnöket még százszor és százszorel fogják követni. Mert amikorsokan vannak együtt, akkor a tudatiszint, a látásszint szörnyen lezuhan.Számomra döbbenetes történés,sokszor hivatkozom rá: 1957. májuselseje. Azok az emberek, akik fél

éve még Sztálin szobrát döntöget-ték, egyszer csak visszakacsintottakKádár Jánosra.

– Mennyiben állítható ez párhu-zamba napjainkkal?

– Annyiban, hogy nem változ-tunk. Az ember ember maradt.

– Akkor ugyanott vagyunk, hogynincs a történelemnek vége.

– Persze, hogy nincs. Fukuya má -ra Huntington felelt. A kultúrák, acivilizációk harcolnak egymással.S ez nehéz ügy, ha az iszlám fana -tizmusra gondolok. Mert megen-gedhetetlenek az eszközeik, mertolyan nincs, hogy felhőkarcolókbanhamvasztok el ezreket magammalegyütt. De a saját azonosság védel-mét nem tudom nem tisztelni. Ahogyazt mondják: én moszlim vagyok, ésezt a mocskot, amit rám akartokkényszeríteni, nem fogadom el. Iga -za van, mert ő nem ebbe született,neki teljesen mások a hagyományai.

– Európa és meghatározó értel-misége pedig eközben lelkesen ün -nepli saját önfeladását. Legaláb bisünnepelte mostanáig.

– A fehér ember mindig tudottnagy öngólokat lőni. Annak ellené-re, hogy a világ civilizációja máig afehér ember civilizációja. Nézzükmeg, Kínában, Oroszországban ottvannak a kínai írásjelek és a cirillbetűk mellett a latin betűs feliratokis. A zenei nyelv, a hangi közlés ismind európai. De a fehér emberelképesztő dolgokat követett el,amíg világhatalmát kiépítette. Töb -bek között saját maga ellen is. Csakkésőn ismerte ezt fel. AngelaMerkel végre kimondta, de mostan-ra én már csak megmosolyogtam.

– Valószínűleg nem most jött rá anémet kancellárasszony sem, csakeddig nem volt illő kimondani.

– Pedig Európa problémája márhárom évtizede érlelődik. De azzalillik tisztában lenni, hogy a nagypofont a fehér embernek 1945 adta.Az atombomba. Már bocsánat, de

60

nyitott mûhely magyar napló

Japán kultúra. Több évezredes civili-záció. Ez nyilván politika, megmu-tatni, hogy nekünk, amerikaiaknakvan ilyenünk, nektek, oroszoknak,szovjeteknek meg nincs. Ennél to -vább nem mentek, de ebbe is belekellett halnia töb százezer japánnak,a több ezer éves tradíció hordozói-nak. Az atombomba ugyanolyanbűn, genocídium, mint a holokausztvagy a kommunizmus. Mindhárom -nak ugyanolyan súlya van, és mind-három a totális berendezkedésekbűne. A holokauszt a nemzetiszocia-lizmusé, a Gulág a kommunizmusé,az atombomba pedig már a globaliz-musé. Az ázsiai ember pedig a fehérember ellen fordítva saját eszközeit,keményen átvette a hatalmat. Tessék,a világ első számú nagyhatalmajelenleg Kína, mint valamikor.

– Ha totális rendszerről beszé-lünk, akkor tömeggyilkos, elnyomóberendezkedésnek elég rafinált ez,amit ma élünk. Mert direktbennagyon nem annak látszik.

– Pedig éppen azért az. Így épültki. Ennek része a másik nagy törés,1968–69, Párizs és Woodstock is.Amikor a fehér ember bebizonyítot-ta, hogy rendesen még csak lázadnisem tud. Én az 1968-as párizsi diák-lázadástól jegyzem a posztmodernt,amikor kiderült, hogy nincs tarta-lom, nincs, amit el akar mondani,viszont nagyon jól el lehet szórakoz-ni. Nemhogy nem épít, de még csaknem is rombol. Elvicceli, elkomoly-talankodja az egészet, pedig közbenbaj van. Bolsevikot játszik, és nemvesz tudomást a gulagokról.

– A képesség hiánya az önma-gunkkal és a valósággal való szem-benézésre.

– Pontosan. És az európai emberebben a pillanatban felszámoltamagát. S megjósolni is lehetetlen,hogy ebből így mi lesz.

– Mit tehet az egyén, mit tehet azíró? Novelláid nagy részénél ésvégeredményben a regényedben is

központi kérdés az identitás meg -határozása, önmagunk keresése.A világjelenségek ellen mennyiretehet, ha legalább az íróemberszembenéz önmagával?

– Ismét csak Hamvasra hivatko-zom, aki azt mondja, tele vagyunkdémonokkal, babonákkal. Odáig ellehet jutni, hogy babonáink vannak,de odáig, hogy ezeket felszámol-juk, már nem. Hiedelmeinket bekell ismernünk, de nem szabad túl-ságosan komolyan venni. Be kellvallanunk, mit tettünk, mit mulasz-tottunk el, de mea culpázásról,önostorozásról szó sem lehet.Normális emberi hangon én is csakazt tudom mondani mindenkinek:annak ellenére, hogy hülyének lát-szom ugyan, én is ugyanolyanemberből vagyok, mint bárki más.Tele vagyok furcsa képekkel, mon-dásokkal, ötletekkel, de tessékengem ezzel együtt szeretni, mertén is így szeretlek benneteket, ahülyeségeitekkel együtt.

– Össze is kapcsoltad ezzel azegyént és a történelmet. Egyébkéntis vannak történeti hivatkozásaid,analógiáid szép számmal. Te kutat-tál e példák után, vagy téged talál-tak meg?

– Húszéves koromban a baráta-im, a társaságom tagjai bölcsészekvoltak, magyar–történelem szako -sok. Komo lyan vették, ami itt törté-nik. Nem kollaboráltak. Tőlük ta -nultam meg, hogy Görgey nem voltáruló. Azért persze utána is kellettjárnom hol ennek, hol annak, devolt több jó történelem szakos kol-légám, akik segítségével előítélettőlmentesen tudtam utánakeresni, sközben megtanultam, hogy nincsszükségszerűség a történelemben,csak emberek vannak, s az emberilétezésnek törvényei. De azért sze-retünk elmenni a falig, vagy leg-alább kitapogatni, meddig van a fal.Én is ilyen vagyok, és ezzel szerin-tem nincs is probléma. Hát így talál-tam a történelemre, de nyilván az ismegtalált engem. 1989, akármilyenhamisított és felemás is volt a rend-szerváltás, nekem hatalmas élményvolt. Addig úgy voltunk, hogy tud-tuk a hatalom képviselőiről, hogymilyenek, de mi meg teszünk rájuk.S akkor jött egy pillanat, amely aztbizonyította, hogy nem így kellviszonyulni, odamehetünk hozzájukés az orruk alá dörgölhetjük: ezekvagytok, ezt csináltátok. Perszeutóbb kiderült, hiába mondjuknekik, hogy ezek vagytok ti – meg-vonják a vállukat: na és?! S aztánjobban belegondolva, a jelenségekmögé nézve kiderül, hogy tízezerév óta ez a „na és?!” megy, de itt afelelősség, hogy ennek dacára,min den póztól és bohóckodástólmentesen, akkor is kimondjuk: ezvan és ez volt. Tessék tudomásulvenni. S ha én tudok róla, akkormindenki tudhat róla, és akkor le -galább addig el kell jutnunk, hogyfel ismerjük: van nak választási le -he tő ségeink, nincs szük ség sze rű -ség. S hogy el mondjuk má soknak:te is választhatsz. Ez már nempolitika, hanem ember ség vagy su -mák ság kérdése.

– Hitelességé és hamisításé.

61

nyitott mûhelyjanuár

„Csapatkirándulás (Csikóváralja, 1981)”

– Igen. Ha hajnalban kimész fátvágni az erdőbe és tudod, meddigmehetsz el, vagy halottakat mos-datsz, vécét pucolsz, koldulsz:lehetsz hiteles. De ha egyetementanítasz és zseniális esszéket írsz,attól még lehetsz gagyi.S máris napjainknál va -gyunk, a balliberális értel-miségnél, mindegy is,hogy konkrétan kinél,úgyis sejti mindenki szóvalez az értelmiségi bátor éshiteles jelenségként írja le2006 őszén az őszödibeszédet, aztán 2009 tava -szán történelmi szükség -szerűségként értelmezi Gyur -csány bukását. Az ilyengyorsan törje össze a tük-röt, mert rossz lesz nekibelenézni.

– A hitelesség és a történelmiválasztások lehetőségének megha-tározó motívumaival visszakanya-rodnék a regényedre. Hősöd, ÁgJános visszatér oda, ahonnan elűz-ték, ahonnan elmenekült. Emlékétmegpróbálták a távollétében kitö-rölni, még az érettségi tablóról iseltűnt. A szürreális megoldásoktóleltekintve a helyzet akár valószerű-nek is tekinthető. Mennyiben való-sak a figurák, alakjaid megfeleltet-hetőek-e élő személyeknek?

– Ha akarom, igen, ha nem aka-rom, nem. Legvégső szándékomszerint nem. Az a fajta magatartás,amit Gaál, a volt KISZ-titkár képvi-sel, nem jellegzetesen kommunistamagatartás, hanem hamisító attitűd.Hamisítók a kommunisták előtt isvoltak, utánuk is lesznek. Párt -állástól, világnézettől függetlenül.Mindenhol, ahol konjunktúra van.Sajnos, ez tapasztalat. Írhatok énmég regényt vagy novellát jobbol-dali hamisítóról is, mert van rá eset,miért is ne lenne. De természetesenvolt személyes élményem, Gaálmodellje akár nevesíthető is lehet-

ne, gimnáziumi KISZ-titkár voltSzom bathelyen, és be is futotta amaga pártkarrierjét, de hagyjukmeg az inkognitóját, nagyon rosszulesne beletörölnöm a csizmámat,mert szívességet tennék ezzel neki.

Hagyom inkább élve zümmögni alégyfogón. Ő is, mint generációnk-ban mindenki, aki álmok helyettpozíciókat kergetett, eltanulta azt atechnikát, ami a hatalom megszer-zésére, megtartására és továbbörö-kítésére alkalmas, de bármifélealapelv megvallása nélkül. Ebbőlmás nem születhetett, csak az, amima van. Ha az állandó törvényeketnem tartjuk mélységesen tisztelet-ben, csak ilyen sikeredhet. Vigyáznikell ezzel a szemlélettel és hatalom-technikával, mert pártállástól, világ-nézettől független. Ág Jánost ezzelszemben az motiválja, hogy bármi-kor felszállhasson a vonatra, elme-hessen, bármelyik peronon leszáll-hasson, s ha akar, ugyanígy vissza istérhessen. Hogy alapítson. Hogy aztközvetítse, amit felülről kap, mégha őrültnek is látszik miatta.

– Ág János idealista, Gaál pediganyagelvű, aki Ágot le akarja húznia maga közegébe. Mi mozgatja avolt KISZ-titkárt, mondhatnám, avolt KISZ-titkárokat?

– Az, hogy Ág igazolja őt. Hogyaz Ág Jánosok igazolják őket, rend-

szerüket, minden ténykedésüket,hamisításukat. Mondok erre is egypéldát: Kodály Zoltán. Nagyon kel-lett Rákosinak is, Kádárnak is.Mégsem igazolta a rendszert. Fűalatt próbált felépíteni egy hiteles

Ma gyarországot, úgy,hogy közben kiépítettebefolyását, mégsem kolla-borált. Pedig a hatalomépp az ilyen emberekegyüttműködését igényel-né. Nézzünk vissza az1960-as, 1970-es évekre:Aczél hány nagyszerűembert – alkotókat, művé-szeket – próbált becser-készni saját maguk igazo-lására? S hányan mentektönkre abban, vagy haltakis bele abba, hogy nemroppant meg, hogy nem

bírt megroppanni a gerincük? S per-sze nagyjából azt is tudjuk, hányanmentek tönkre attól, hányan haltakbele, hogy megroppant a gerincük.

– Azt mondod, aki akkor szembe-nézett önmagával, az így vagy úgy,de belehalt. Könnyebbik útként nyil-ván csak a szembenézésig nem jutómegalkuvás maradt. Ha elnyomás-ként értelmezzük korunkat, akkorebbe ma is bele kell halnunk, vagymeg kell alkudni?

– Belehalni? Nem tudom. Ütkö-zési pontok azonban továbbra isvannak. Megalkuvások is. De erremegint azt mondom: az ember akételyeinél, kérdéseinél kezdődik,ott, hogy ezeket nem tudja vissza-gyömöszölni magába. Minél többabszolút kijelentést, kinyilatkozta-tást hall, annál inkább. De nemlehet folyton csak kérdezni, kérdez-ni. Aki kérdez, az elkezd választ iskeresni. Talán talál is ideiglenesen.Aztán újabb kérdésekbe botlik, sbelátja: ezen és ezen a pontontévedtem, amit helyre kell raknom.S akkor az újabb kérdésekre kezdikeresni a válaszokat. Így megyünk

62

nyitott mûhely magyar napló

„Feleségem, Vilma és másfél éves Márton fiam (1989. április 25.)”

előre. De hogy ez mit jelent, ponto-san honnan hová, már ne tőlem kér-dezd. Valahonnan valahová.

– Mi várható még Horváth (EÖ)Tamástól? Miket írsz, mire készülsz,mikor jön ki a következő könyv, miaz, amit előzetesen is meg tudsz osz-tani az olvasókkal?

– Azt még nem mondhatom,hogy bármelyik könyv is kiadáselőtt állna, de már megszületett, levan írva a Babilon polgárai, azAtlantisz, édes hazánk és azAkárcsak a történelem című regé-nyem, az első kettő és az Ahol apart szakad trilógiát fog alkotni.Nagyrészt készen van egy színdara-bom is, dolgozom még egy regé-nyen is, de erről babonából nemmondok többet. És születnek novel-lák is, azokból is kitelik lassan egyújabb kötetre való. Talán csakannyit mondanék ezekről, amitáltalánosságban a ma gam alkotó-munkájáról: hogy valamilyen szin-ten vallomások, mivel alapvetőenmindig vallok, mindig vallomásbankell lenni. Mert a nyelvarra való – le gyen azzenei, képi vagy fogal-mi nyelv –, hogy akkoris elmondjunk velevalamit, ha szél há mos -kodunk is ve le, mert aztszabad, csűrni-csavarniis lehet rajta, de akkoris a közlés az elsődlegesfunkciója. A poszt -modern elmosott min -den határt, egyik esz -köze a vendégszöveg,saját szö vege, tartalma,mondanivalója nincs is.Ez nem állapot. A vágybennünk van, hogy vala-mit mondjanak nekünk.Ha az irodalom nemmond, majd mond más. Tessék, ezértintegettek vissza 1957 májusábanKádárnak. Mondott valamit nekikarról, hogy mi van, mi volt, mi lesz.

Mert ezt várták. Még akkor is, haátverés volt. Ha az irodalom nemközöl, mert fél, lusta, érdektelenvagy kollaboráns, akkor ez történik.

– Végezetül térjünk vissza beszél-getésünk helyszínére, lakhelyedre,Fótra. Itt élsz családod tagjaival,akiket eddig csak egy futó félmon-datban említettünk meg, s itt vanközegnek az egyszerre reformkoritradíciójú, de jellegzetesen maiagglomerációs település.

– 1985 óta lakunk itt, feleségem-mel az esküvőnk után egy évvelköltöztünk ide. Vilma a Fóti Öku-menikus Általános Iskola magyar–orosz szakos tanára, de ma már csakmagyart tanít. Gyermekeink ideszülettek, közülük ketten már fel-nőttek, de egyetemistaként még ott-hon laknak. Márton fiam jogottanul, Dorottya lányom viszont aZeneakadémiára jár és ír is, úgytűnik, benne folytatódnak az apaihagyományok. A legkisebb, Bálintmég általános iskolás, tizenhároméves lesz, most lépett be a kamasz-

korba, annak minden átkával ésáldásával együtt.

Fót, a város pedig ma már egyér-telműen ihletforrás. Van egy olyan

kényszerképzetem, hogy alapítomFótot. Hogy létrehozok valamiolyat, ami meghatározó, ami meg-változtatja, újraértelmezi. Hogydolgunk van egymással. De lehet,hogy ez tévképzet. Fontos azonban,hogy Fót város legyen a maga való-ságában is. Mert hat éve jogilag máraz, de eddig még nem tudott városi-as lenni. Majdnem húszezren élünkitt, a falusias kereteket meg kellhaladni. Nekem most Fóttal kellvalamit kezdenem. Szombathelyre,a szüleimhez ritkán jutok haza, demár olyankor sem lelem azt avárost, amelyből eljöttem – rá semismerek szinte: már nem vagyokotthon. Fóton éppen negyedszázadaigyekszem otthon lenni, ezért írok,ezért próbálkozom szőlővel, borral.Ennek itt meg is van a hagyománya.De tudom közben: esélyem sincs,hogy Fót befogadjon, mint ahogynem tudtam másutt sem befogadtat-ni magam. Most már úgy érzem, ígyvan ez rendjén, együtt tudok élniezzel. Mindig úton va gyok, ki tudja,

honnan hová, s attólmég, hogy itt élek, salighanem az öregfalu-si vagy a kisalagi teme-tőben fog állni a fej-fám, meghalni szerin-tem úgy fogok, mint acsavargók, valahol azútszélen. Most itt va -gyok éppen csa vargó,ránézésre egé szen jól -szituált csa vargó. Sze -ret nék otthon lenni,mindig is szerettemvolna, mindig éppenott, ahol voltam, desosem jött össze. Haeddig ez nem sikerültitt Fóton, akkor való-színűleg már ezután

sem fog, de azért próbálkozom szün-telenül. Nekem így kerek a történet.

Luzsicza István

63

nyitott mûhelyjanuár

„Mártonnal, Dorottyával és Bálinttal szőlőt darálunk (2000. augusztus 23.)”

Havazás Amiens-ben, mondja Győrffy Ákos negyedikverseskötetének címe. A védőborítón egy régi franciakalendárium festménye: havas falusi táj. A hó itt már nemhull. A képen az eredményt látjuk, azt, aminek a kötetelébe megy. Győrffyt nem az érdekli, ami van, hanem az,hogy ami van, annak mi a talaja, az eredete. Érzékenységemetafizikus. Amikor a könyvet kézbe vesszük, még nemtudjuk, hogy az a havazás, amiről itt szó van, ráadásulnem is a hó dolga. A kötet címadó versében a végtelenhavazás maga az evilág. Ezen a kavargó, mindentbeborító fehérségen kell átkelni az élet mélyebb színeiért.

Előrebocsátott, szerkezeten kívüli verssel indul akönyv: Védőbeszéd a címe. Mint ilyen, ez jelöli ki azt aszemléleti horizontot, amelyen a kötetegész megjelenik.Ez a védőbeszéd egy olyan ember logosza (megma -gyarázom: logosz mondást, beszélyt, de értelmet, tör -vényt, létszabályt is jelent), aki már látja, hogy merrekell élni, de még nem arra él.

„Van még két vagy három életem ezenkívül, amiből most beszélek ki. A kétvagy három másik életem helyszíneiés viszonyai sokkal egyszerűbbek ésletisztultabbak, mint ezé a – jobb híjánnevezzük így – saját életemé. (…)

Hogy ezt az életemet kénytelen vagyokvalóságnak tekinteni, míg azokat fantáziáknak,csak a saját gyengeségem jele.”

A lét láthatatlan bírája előtt a vádlott úgy védekezik,ahogy tud: látja ő, hogy mi a helyzet, de hát az embernem kap ambróziát a McDonald’s-ban.

Lapozunk. Belépünk Győrffy Ákos valamelyik kép -zelt életébe. Képzeljük azt, hogy a most következő cik-lusok mind ilyen életek. Az első a Távoli arc. Az arc,amire az emberi lét minden szépsége és szenvedéseráraj zolódik, távol, a hegyek mögött, az erdők sűrűjébenlátható. A létezőnek ahhoz, hogy a létig eljusson (eljutnia létig persze lehetetlen, csak a fantázia-életben nyílik rámód), el kell tudnia olvasni, mit írnak a kagylók aziszapba, annak az álombéli lányt kell kikérdeznie, megkell látnia a kőről lefeszített tengericsillag karjainak gör-bületén a kín geometriáját. Életét olyan áttetszővé kellélnie, hogy bele tudjon költözni egy bükkfába, ahogy aTerepismertetés III. című versben megjelenő nő:

„Úgy költözött bele, hogy egyszer nekidőlta törzsének sírva. Nem tudom pontosan,miért sírt, de a sírás erőssége olyan volt,hogy azóta a bükkfában él. (…)

Az egész hegyoldalt letarolták, csak eztaz egy fát hagyták meg az erdészek.Tele van vésve szívekkel.”

Az érzékenység: transzparencia. Aki tényleg költő,az elvékonyítja határait, miközben az egész világhatáraink megkérgesítéséről zengi ódáit, arról, hogybirtokunkként zárjuk magunkra a hazacipelhetőt, éslehetőleg mindenre és mindenkire mint hazacipelhetőregondoljunk. Biztosítsuk azt, ami a miénk, mert másunknincs, és nem is lesz, amíg élünk; lelkünk legyen raktár,pillantásunk vasbeton.

A létezés-nyitottság ezzel szemben abban áll, hogyaz ember úgy tekint a világra, mint André GidePhiloktétésze. A színmű hőse – ahogy Szophoklésztragédiájában is – a hellének csapatával Trójába menetkiköt egy szigeten, hogy áldozzon a helyi szentélybenaz isteneknek. De amikor a szentélybe lép, a szenthelyet őrző kígyó megmarja a lábát. A seb vérzik,undorítóan bűzlik. Philoktétész tíz évig él magányosanLémnosz szigetén. (Akkor a harcolók érte jönnek, mertjóslatot kapnak, hogy a Philoktétész birtokában levő íjnélkül nem győzhetik le a trószokat.) Gide drámájábana szenvedő hős a szigeti magányban megvilágosodik, ésígy szól: „Mióta nem embereknek beszélek, sokkalszebben fejezem ki magam. (…) Többet ismertem megígy az élet titkaiból, mint amennyire mestereim valahais tanítottak. (…) A legvégső áttetszőségig szeretnékeljutni, addig, hogy ha cselekedni látsz, hát te magad isérezd a fényt.” Hát valami ilyesmiről van szó. Hogy miaz emberi, az csak a végső áttetszőségben derül ki,amikor az ember már nem őriz semmit, ami őrzi.

„Megérkezni addig a pontig, ahonnankörbenézve már biztosan látni, hogynincs visszaút.”

Ezt mondja a (nincs) című Ruysbroek-töredék. Ésrögtön utána a (szemmel tart):

„A tópart, egy hatalmas arcváltozásai. Szemből nem látnisoha, a tekintetét egészen soha.Nem engem néz, ami szemmeltart. A szőlőhegyek közt az égárnyékrajzai.”

64

könyvszemle magyar napló

Szívekkel vésett fa Győrffy ÁkosHavazás Amiens-benMagvető, Bp., 2010.

Amikor az ember eljut odáig, hogy elengedi határait,megnyitja magát a határozatlannak, akkor, a létezés ere-dendő, elengedhetetlen bizonytalanságának terébenderül ki, hogy – ahogy Rilke mondja – valaki ezt a hul-lást óvón tartja.

A Szent Márton-apokrif és a többi keresztény allúzióellenére azt mondanám: Győrffy Ákos panteista költő, hael akarnám követni azt a hibát, hogy szellemtörténeti ter-minusok vasszűzébe zárjam mindazt, ami áttetsző akarlenni. (Nem is akar: hiszen ami akar, az tömbösödik.)A természet arca úgy olvad ki a sötétből, hogy aki tehet-séges olvasó, az menten elfelejti az efféle szavakat: pan-teizmus, antropomorfizmus, naturalizmus, vallásosság.

„…Megroppan, amilátható, és önnön sötétségét szitálja mindenirányba.”

Minden, ami létezik, önmaga elől menekül, és azidőn széthasad. De nem mindegy, hogyan hasad szét.Az emberi létezés lehet áttetsző is, zárt is. A különbség:az elmúlás minősége.

„…A szorongás aztán abból táplálkozik, hogy világossá

válik: nem lehet elbújni. Ha nem, akkor viszont mi mástlehetne. Az életemre vonatkozó hazugságokból

kiválogatnia legkevésbé szánalmas hazugságokat, és aztán ezekbenbújni el. Mi elől. Mintha egy mocskos dunyhát húznavégig valaki a csupasz lombkoronákon, hózáporbanindulok tovább.”

A Reggeli gyakorlatok ciklusának darabjai – mond-juk a görög aszkészisz értelmében – olyan rituális gon-dolások (a szó mindkét értelmében), amelyek tudtunkraadják: az átvitel, az átevezés a másik, „az igazibb”Velencébe – napi munka. Az elgondolás ritmusa –ahogy a minden reggeli kerti munkáé, meditációé vagyerdőjárásé – azt üzeni: ez a metruma a szférák zené -jének, a Föld mélyebb életének, a létet kutató létezőkgondolatainak. Az átvitel kijelöli az elképzelendő, az eversekben megsejthető birodalmat. Az irányt, amerreGyőrffy másik életeinek helyszínét keresni kell, ilyensorok jelölik:

„…Egy ilyen óriás levél alá feküdni a patakzúgásban,és a levélerezetbe suttogni. A halványzöld erekbeninduljon el…”„Egy nyárfa gondolatai…”„Egy rigó emlékeiben próbállak megtalálni…”

„...Megfordultam, nem láttam senkit,aki nézhetett volna, leszámítva egy öreg lucfenyőt…”„…a csillagok mozgása irányítaná a

gondolataimat…”„…Mintha egy pók tekintetébe gabalyodtamvolna, aki pontosan ugyanazt teszi, mint én…”„Egy elütött vakond beleiből olvasom ki a

jövőmet…”

Az ember létezésének legmélyét, e létezés fájdalmá-nak túlvilágát Győrffy a természetben, az állatok és nö -vények életébe átlépve éli át. Ez az a transzcendens ter-rénum, ahonnan nem sápadt, teoretikus, megélhetetlenigazságok szivárognak, hanem az ősi, még a legriasztóbbcivilizációs fejlődés embere számára is átélhető létta-pasztalat. Ebben a tájélményben gyökerezik GyőrffyÁkos élénk benyomásokból táplálkozó metafizikája.

No persze arról szó sincs, hogy a nagy büdös meta -fizikát megtalált költő új lakhelyén jól bevackolódna,hogy aztán már soha többé ne történhessen vele semmi.Nem, költőnk e metafizikai életen túli (vagy épp: inneni)életében nem rendezkedik be, nem talál békés, polgáriotthonra. Itt nem a kellemesen megvilágosodott, a transz-cendens fénybe belepocakosodott beavatott beszél:

„…Amikor legközelebb erre jár az üstökös,ami tegnap tűnt el az égbolt nyugati peremén,csak azokat találja itt, akiket már most semkeres senki.”

Az otthontalanságot nem oltják ki, csak elmélyítik,az állóképet bemozdítják ezek a versek. Csak kiküldikaz életet a gondolatlanból, de hogy milyen irányba, azsincs rögzítve.

„Sem fent, sem lent. Az ismert irányokba nem moz-dulhatok.”

Ha ennek a kötetnek konkrét iránya volna, akkorcipelné tovább az immanens élet linearitását, tele-ológiáját. Nem volna kilépés semerre. Hiszen itt épp asemerre felé kell kilépni. A Semmi felé. Ez a költészet.Ami valamerre lép ki, az semmi. A semmi és a Semmiközött az a különbség, hogy előbbi néma, utóbbi hall-gat. Csak arra bízza rá csöndjét, aki odahallgat.

„Elkeríteni egy akkora helyet, mint a testem,és áthelyezni egy olyan világba, amirőlmajd szégyen nélkül lehet hallgatni.”

Végh Attila

65

könyvszemlejanuár

Az irodalomkritikusok szívesen hangoztatják egy-egyköltővel vagy íróval kapcsolatban, hogy „egész életébenugyanazt a verset vagy regényt írja, csak éppen mindigmás szavakkal próbálva kimondani a kimondhatatlant”.Jóérzésű költő vagy író persze soha nem állítana ilysületlenséget egy szerzőtársával kapcsolatban, mert jóltudja, hogy minden vers és regény egy-egy önálló mű,külön keletkezéstörténettel, külön alkotói szenvedéstör-ténettel, külön sorssal – még ha kívülről szemlélve azo-nosnak tűnhet is. Költőként-íróként alapvetően más aművek optikája, mint kívülről, a kritikusok páholyából.

Így hát a költő, prózaíró, műfordító Kovács Istvánéletművére sem ütöm billogként a monotematikus kife-jezést – már csak azért sem, mert olvasói jól tudják,milyen sokszínű az ő munkássága: saját verseinek oly-kor altemplomban virrasztó, máskor a szürkületbenkézmozdulatot rögzítő, szemlélődő világától az 1956-ostémájú budakeszi családtörténeten keresztül egészen akortárs lengyel lírából átültetett darabokig. A történészKovács Istvánnal kapcsolatban is ellenállok a kísértés-nek, bár jóval nehezebben. Hiszen oly látványosankínálkozik a minősítés: mindvégig ugyanazt a történé-szi munkát írja, csak mindig más-más fejezetet, más-más című kötetbe rendezve… Tény, hogy az 1970-esévektől foglalkozik hivatásszerűen a magyar–lengyeltörténelmi kapcsolatok kutatásával, megismertetésével.Történészi bemutatkozását a Bem József tábornoknakszentelt, 1983-ban írt kismonográfia jelentette a rendkí-vül közkedvelt és ma már valószerűtlenül magas pél-dányszámban kiadott Így élt… sorozatban. Majd követ-keztek az egyre újabb és egyre grandiózusabb munkák:Wysocki tábornok emlékiratai (Együtt a szabadságértcímmel a Zrínyi Kiadónál); a lengyelek 1848–1849-esrészvételét feldolgozó tanulmánykötet (Mindvégig vele-tek voltunk, Osiris Kiadó); a szabadságharc ismeretlenlengyel hőseinek méltó emléket állító, tíz élvezetesfejezetből álló esszékötet („Egy a lengyel a magyar-ral”, Magyar Napló Kiadó); és a legnagyobb, szinteemberfeletti vállalkozás: A lengyel légió lexikona,1848–1849 (MTA Történettudományi Intézete), amelytöbb száz órányi levéltári kutatást igényelt, afféle szel-lemi narkotikumként követelve a szüntelen munkát.

Jelen műve, A barátság anatómiája két kötete azezeréves lengyel–magyar kapcsolatrendszer szisztema-tikus áttekintését nyújtja. Nagy részletességgel a XIV.

századig, Anjou Szent Hedvig uralkodásáig nyúl visszaa történelemben – persze az azt megelőző századok,vagyis az Árpád-kor közös szálai sem hiányoznak:Szent Adalbert püspök, Szent Kinga, Boldog Jolán isfel-feltűnnek, de nem címszavakként, hanem utalások-ban, a gazdagon árnyalt összefüggéseknek köszön-hetően. Mindjárt az elején jegyezzük meg, hogy e két-kötetes, hatszázharminc oldalas mű megszületéséhez azelengedhetetlen ösztönzést és bőséges forrásanyagotKovács István a rendszerváltás révén, majd az ezredfor-duló éveiben krakkói magyar főkonzulként meríthette,és jelenlegi munkahelye, az MTA TörténettudományiIntézete is nagyban segíti tevékenységét.

A 2007-ben elkészült első kötetben Balassa (Balassi)Bálinttól egészen a kiegyezés évéig, 1867-ig tekinti át aközös lengyel–magyar múltat. A hangsúly magátólértetődően a szerző fő kutatási területére, a XIX. szá-zadra, vagyis a reformkor és a népek tavasza időszaká-ra esik. Más megfogalmazásban azt is mondhatjuk,hogy olvasói figyelmünket a lengyel állam első, 1773-ban bekövetkezett felosztása utáni évszázadra irányítja.Az első fejezetben (Királyok és felosztások, kitüntetésekés himnuszok) a lengyel állam alapvető adataival ésnemzeti jelképeivel ismertet meg, harminc oldalon,azaz lényegre törően. Az államalapítás jelképes dátu-mától, 966-tól, vagyis a kereszténység felvételénekévétől indulva tömören elénk tárja a Piast-házi, majd aJagelló-házi királyok uralkodását; az ország önállóságá-nak elveszítését, a XIX. század sikertelen nemesi felke-lésekkel terhes hányattatásait; az 1918-ban újjászületőlengyel állam területi vitáit, világháborús szenvedéstör-ténetét, a kommunista évtizedek rémségeit. Betekintéstnyerünk a lengyel himnusz és címer történetébe, a leg-fontosabb kitüntetések és rendjelek osztályozásába, anemzeti ünnepek, zarándok- és emlékhelyek világába.

„Egytestvér a magyar és a lengyel”, hirdeti a másodikfejezet címe, és Kovács István itt máris a lovak közécsap: egyik legkedvesebb témájáról, vagyis BalassaBálintról kezd beszélni. Egyelőre általános érvénnyel szólvitéz költőnk életének lengyel vonatkozásairól – mint tud-juk, Balassa három ízben időzött hosszabban lengyel föl-dön, és harmadik tartózkodásakor, 1590 és 1591 folya-mán Krakkóban lakott, Wesselényi Ferenc bárónak aFőtér (a híres Rynek) sarkán álló palotájában… Egymástkövető, tíz-tizenöt oldalas kisesszéiben Kovács Istvánvégigkalauzol bennünket a történelmi fejezeteken:Bocskai Istvánon, majd az osztrolenkai csatamezőn átrögvest megérkezünk a másik becses főhőshöz, kétségte-len kedvenchez, Bem apóhoz; szabadságharcunk erdélyihadjáratához, az elfeledett hősök névsoraihoz, végül akiegyezés körüli stratégiai elgondolásokhoz.

66

könyvszemle magyar napló

„Páratlan

jelensége a világ-

történelemnek”

Kovács István:A barátság anatómiája I–II.Széphalom Könyvműhely,Bp., 2007, 2009.

Az első kötet záró egységében a költő-történész nyi-latkozik meg: a lengyel romantika párizsi emigrációbakényszerült irodalmi óriásaival ismerkedhetünk meg.Közülük is mindenekelőtt az Adam Mickiewicz –Juliusz Słowacki – Cyprian Kamil Norwid alkotta hár-mashoz, kiegészítve a negyvenhét évesen elhunytZygmunt Krasiński gróffal, klasszikus színművekszerzőjével – azzal a Krasińskival, akinek 1859-benbekövetkezett halálakor többek között Jókai Mór is tol-lat ragadott. A korszakalkotó költők közül is kiemelke-dik a tragikus sorsú Norwid, a párizsi Szent Kázmér-szegényház lakójaként, mélységes nyomorban elhunytgéniusz, aki évek óta megtermékenyítően hat KovácsIstván költészetére.

A 2009-ben napvilágot látott második könyv idősze -rűségét a II. világháború kitörésének hetvenedik évfor-dulója is emelte. Magától értetődő hát, hogy a nyitófejezet az 1939. szeptember elseje után hazánkba befo-gadott lengyel menekülteknek állít emléket, afféle száz-oldalas, önálló „kis könyvként a nagy könyvben”.Részletesen olvashatunk a német–orosz paktum követ-kezményeiről és irodalmi kapcsolódásairól; Katyń bor-zalmáról, a sok ezer lengyel tiszt lemészárlásáról;Auschwitz (Oświęcim) koncentrációs táboráról; egyangliai légi ütközet kiradírozott hőseiről. Az 1956-ospoznani eseményeken át végül megérkezünk a nyolcva-nas évekhez, vagyis a Szolidaritás mozgalom születésé-hez és hőskorához, a Jaruzelski tábornok által beveze-tett hadiállapothoz – megannyi fontos, történelmijelentőségű eseményhez, amelyek valódi menetét akommunista magyar tömegtájékoztatás hosszú évekenkeresztül eltitkolta, meghamisította.

A megrázó huszadik századi áttekintés után vidá-mabb témához érkezünk: Krakkó tündérvárosához. Voltkrakkói magyar főkonzulként Kovács István itt való-sággal lubickol: minden fejezetének hangjából kiérezni,hogy szoros érzelmek fűzik a városhoz, és az ősi len-gyel királyi székhely díszpolgáraként behatóan ismeri aváros múltját-jelenét, diplomáciai berkeit. Termé sze -tesen ismét előkerül Balassa Bálint, méghozzá egyrendhagyó napló lapjain: minden kulisszatitkot megtu-dunk az 1995 januárjában, Kovács István lelkes szer-vezőmunkája révén állított Balassa-emléktábla előké-születeiről és öntéséről. Ám a Krakkó határában, £agi-ewnikiben épült, II. János Pál pápa által 2002-ben fel-szentelt Isteni Irgalmasság-székesegyházba is ellátoga-tunk. Személyes hangvételű beszámolót kapunk az ottkialakított magyar kápolnáról, hivatalos nevén SzentekKözössége-kápolnáról. Egy másik írásnak köszön-hetően ószandec síkján találjuk magunkat, 1999. június16-án, amikor is a lengyel pápa szentté avatta Árpád-

házi Kingát, IV. Béla királyunk lányát, Szent Margit ésBoldog Jolán testvérét.

Ezt követően kulturális utazásokra indulunk szerteLengyelországban és Litvániában: hát persze, hogyfőként Balassa nyomában – de II. Rákóczi Ferenc feje-delmében is, Tarnów belvárosában pedig Bem apóemlékhelyeit járjuk végig. Végezetül még egy hangula-tos fürdővároskába, a Dunajec folyó mellett találhatóSzczawnicába is bekukkantunk. A záró fejezetben pediga tragikus sorsú költő, Edward Stachura, illetve a hazánk-ban is népszerű filmrendező, Krzysztof Kieś low skiműhelyében kutakodhatunk. Kérdés persze, manapságkit izgatnak mindeme tények, titkok, érdekességek?Érdekel-e bennünket a történelem, a közös múlt?Kovács István egyik legfőbb erénye, hogy a tudomá-nyos igénnyel feldolgozott, komoly témákról közért-hetően, egyszerűen és szórakoztatóan szól. Tapasz tala -taink szerint e képesség nem minden tudósnak adatikmeg, azaz nagy kincs.

Végső soron meghatározható-e, elemezhető-e egybarátság? Ki tudná szabatosan megmondani, miért isdobban hevesebben a szívünk, ha valamelyik magyarközúton megpillantunk egy lengyel rendszámú kami-ont? Ha a pesti belváros tülekedésében hirtelen egy len-gyel félmondat üti meg fülünket? Annyi bizonyosan tud-ható, hogy a lengyel–magyar barátság a szó nemes értel-mében vett világszenzáció: két, egymással kilencszázévig határos ország esetében egyedülálló az efféle bará-ti érzület, nem találunk rá több példát a világ térképén…Tényszerűen létezik-e anatómiája egy barátságnak?Az első kötet előszavában Kovács István e szavakkalindokolja a témaválasztást, vagyis élete meghatározószellemi kalandját: „Tömören a magyar–lengyel barát-ság építéséről van szó, amely páratlan jelensége a világ-történelemnek. Megőrzése elsősorban a mi érdekünk:hozzátartozik nemzeti önazonosságunkhoz. Időnkénttalán ezért indul ellene hevesebb vagy leplezettebbtámadás. A háború parlamentjében a nyilas képviselőkszónokoltak ellene – a németek iránti hűség jegyében.A hatvanas és nyolcvanas években a szovjetek iránti loja-litásnak engedve próbálták aláásni különféle eszközökkel– részben 1956 miatt, részben a Szolidaritástól való féle-lemből. Ma mintha a globalizmus volna a rombolás hívó-szava. Ez a két részből álló könyv a barátság történelmibizonyítékain túl arról is meggyőzni igyekszik az olvasót,hogy a lengyelek (…) érdemesek a szeretetünkre.”A végső cél hazafiasan emelkedett, gyönyörűséges: felfe-dezni a nyári turistaként látogatott nagyvárosokon, azakopanei síparadicsomon túli lengyel testvérhazát.

Zsille Gábor

67

könyvszemlejanuár

CSONTOS JÁNOS

Csillagok, hangsúlyok,

perbeszédekSzakolczay Lajosról, Kő Pálról

és Rattkó Józsefről

A XXI. század gyermekeként az ember gyakorta olvasvillódzó képernyőkön – az egyszerűség kedvéért több-nyire azokra is ír. Papírra, ceruzával vagy tollal legfel-jebb csak verset; újabban már azokat is a kisokosmobiltelefonokba. Az olvasás aktusa mégis valahogykonzervatívabb: újságot, újdonságot könnyebb „leszed-ni” a netről, mint például szépirodalmat. A költészet, dea próza is, óhatatlanul emelkedettebb ügy – még az új,virtuális évezredben is maradt némi köze a sarokba szo-rított szakralitáshoz. A szent dolgokhoz pedig mindenvallásban szent könyvek tartoznak – szent honlapokrólmeg portálokról egyelőre nincs tudomásunk.

A könyvolvasás intim tevékenység: mintha egygyóntatófülkében kísérelnénk meg tisztázni a tisztázan-dókat. A könyv egyszerre isteni és emberi természetű.Utóbbi vonása legalább olyan lényeges. A laptopunkonlehetőségünk nyílik elektronikus lábjegyzeteket tenni, avilághálón meg hiperhivatkozásokat eszközölni; decsak a nyomtatott oldalakat van mód „barbár módon”aláhuzigálni, széljegyzetelni.

Csak az ember olvas, és csak a könyvnek van sza-márfüle.

*Most, hogy beléptünk az új évezred második évtizedé-be, utolsó illúzióink is kezdenek szertefoszlani, hogy ami korunk – pusztán az önkényes számmisztika okán –különb volna, mint bármelyik előző. Ugyanazokat aköröket rójuk; technikailag és kényelmi szempontbóltalán magasabb emeleten – bár még ez sem biztos.A „haladás” legalább annyi új fejfájást okoz az ember-nek, mint ahány gondot nagy nehezen, úgy-ahogy meg-old. Ingatag érákban pedig egyébként is felértékelődikmindaz, ami az állandóság, a kontinuitás felé mutat.

Szakolczay Lajos munkássága ilyesféle kapaszkodó;s egyben bizonyság, hogy más-más évszázadok, sőt rezsi-mek között is létezik zökkenőmentes átmenet. Perszekevesen rühellték nála jobban a létező kommunizmust(ez a finom utálkozás átüt ifjúkori műveinek szinte mindenmondatán), mégis úgy gondolhatta: az érték nem igazántehet saját társadalmi-politikai kontextusáról; magyarán aművész nem válogathatja meg, mibe születik. Jellemző

módon ez a kritikusi, irodalomtörténészi életmű – egy1984-es tanulmánykötettől eltekintve – a rendszerválto-zással kap valódi lendületet. Jómagam a néhai KolozsváriPapp László, a literátor publicistazseni jóvoltából kezdtemel szisztematikusan Szakolczayt olvasni (ő emelte könyv-címbe, és kettejükkel mi mindannyian ott voltunk a korintellektuális forrongásának jellegzetes színterén, az alul-járóban); de hamar felfigyeltem arra, hogy SzakolczayLajos, az írott, színi és képzőművészetek értő interpretáto-ra nem fér meg a tárgyilagos, távolságtartó ítész bőrében:résztvevő szeretne lenni. A médiakor adekvát „részvételi”műfaja pedig az interjú: itt a kérdező egyszerre lehet elföl-delt leleteket előásó régész, hivatásos ellenkező, barátiprovokátor és titkos kanonizáló. Az interjúkészítéshez lát-szólag mindenki születésénél fogva ért, mint a focihoz;pedig a legnehezebb műformák egyike. Egyrészt a legb-ravúrosabb interjúvoló is felsül, ha érdektelen vagy unal-mas az interjúalany. Másrészt pedig nem egyszerű megta-lálni azt az arányt, ahol a kérdező még szolgálja, de nemkiszolgálja a kérdezettet. Úgy kell felkészültnek és szelle-mesnek mutatkoznia, hogy intellektuálisan egy pillanatigsem kerekedhet az interjúalany fölé, hiszen az kettősleléptetéssel jár. Szakolczay rendelkezik ezzel a ritkaarányérzékkel, ezért beszélgetései nemcsak forrásér-tékűek, hanem élvezetesek is. Márpedig ez a mostani inter-júdömpingben ritka adomány.

Válogatott interjúkötete (Párbeszédek és perbeszé-dek, Magyar Napló Kiadó, 2010) valóságos kultúrtörté-neti kincsesbánya. Szövegeiben természetes, csevegőegységbe fonódik a történet és az epizód, a korrajz és azadoma, a lényeges és a lényegtelen. Szakolczay újabb,jobbára e századi interjúi – Petrás Máriával, FaragóLaurával, Sulyok Gabriellával, Szabó Sándorral, SzüleTamással, Rost Andreával, Lászlóffy Aladárral, KalászMártonnal, L. Simon Lászlóval, Buda Ferenccel, ÁghIstvánnal, Nagy Gáspárral és Csoóri Sándorral – többekközött a Magyar Napló hasábjairól ismerősek. (Utóbbikét korszakos költővel készült interjút külön kötetbenjelentek meg.) A legrégebbi, hetvenes és nyolcvanasévekből való, rövidebb dialógusokat – KornissDezsővel, Csorba Győzővel, Duba Gyulával – ravaszdimódon szétszórta a könyvön belül, ami avatatlan szem-nek föl sem tűnik. A legizgalmasabb azonban az 1990körüli néhány év, amikor olyan, kordokumentum értékűpárbeszédek születtek, amelyekben húsz év után is ottvan a magyarországi (és erdélyi) rendszerváltó hevületvibráló levegője. (Még akkor is, ha egyes dialógusokpontos megértése mára már lábjegyzetet igényel.)Az interjúmester alapdolgokat tisztázott például a hamareltávozott (ügynök)zseniről, Szilágyi Domokos ról amáig társtalan életmű alapos ismerőivel, Cs. Gyí mesi

68

szamárfül magyar napló

Évával és Nagy Máriával. De megvilágosító erejűek azOrbán Ottóval, Határ Győzővel, Gálfalvi Györggyel,Sánta Ferenccel és Cseres Tiborral folytatott tartalmascsevegések is – ezek nélkül aligha lehet komolyanmonográfiát, irodalomtörténetet írni.

Ködöböcz Gábor kötetzáró Szakolczay-interjújábanakasztják a hóhért, ám a hóhér azzal tér ki a szakmai para-doxon elől, hogy ő csak egy öreg gavallér és üstfoldozó:nincsen kiszidolozott feje, mint egy tudósembernek.Megjósolta például, hogy Kossuth-díjjal rehabilitáljákmajd Fekete Gyulát; de nem jött be neki. Ő beszélgetnitud, nem jövendölni. Dialógusai közt külön említést érde-mel a Faludy Györggyel közönség előtt, a Petőfi IrodalmiMúzeumban lezajlott 1992-es beszélgetése. Miközbenremekül szórakoztam és nagyokat bosszankodtam, ez aszellemidézés egyúttal eszembe juttatta, hogy a rendszer-váltó értelmiség többek között a szükséges össznemzetikanonizálást is elmulasztotta, eltérítette vagy elszabotálta.Faludy például azóta sem került a helyére. A XX. századegyik legbátrabb és leglinkebb magyar poétája, akibenegy bőrben fért meg a simlis és a hérosz; költőnek kis-mester, de senki rajta kívül nem írt ennyi antológiadara-bot; emlékírónak isteni, de történelmi forrásértéke meg-kérdőjelezhető; emigráns magyarnak Márai mellett amaradandó példakép, de hazatérve hagyta a születésnap-jait ünnepeltetni a szalonliberálisokkal; Recsk összetartókovásza és ugyanakkor bérszobordöntő; kanyargós útja amagyar villoniádáktól az érthetetlenül vakmerő Kádár-versen és a bűnrossz Orbán-versen keresztül a bulvárla-pokig és a Playboy címlapjáig vezetett – nos, ha lenne rámég mód, ideje volna egy újabb Szakolczay-féle faggató-zásnak. De ha ebben a felek objektív okokból akadályoz-tatva is vannak, akkor is el kellene helyezni a magyar kul-túrtörténetben ezt a szörnyű tehetséget, ezt a szeretnivalószörnyet. Rajta, hölgyek és urak: tessék csak, tessék…

*Kő Pálnak még a neve is művészi alkotás. Mennyiveljobban illik ez egy vérbeli szobrászművészhez, mintmondjuk Pataki Lajos vagy Maczky Levente! Egyháromdimenziós mester legyen célratörő: aki ennélrövidebb organikus magyar névvel áll elő, annak nagyszeretettel gratulálok. Kő Pál ráadásul azzal együtt(vagy annak ellenére) közvetlen és bűbájos ember, hogyegyébként elismert, komoly díjakkal elhalmozott alko-tó. Közvetlenségét olykor meg is szenvedi – példáulamikor ugrató kedvű barátait kell kérve kérlelnie:„Legalább a Képzőművészeti Egyetemen fogjátok visz-sza kicsit magatokat, ugyanis itt én vagyok a rektor…”

Mesterekről, pályatársakról, tanítványokról szólógyűjteményes könyvében (Csillagbojtár, Magyar Napló

Kiadó, 2010) a képzőművészettől idegen, de mégsemismeretlen területre téved: ír. Mégpedig úgy, ahogyszobrászkodik: hevülő lélekkel, de gazdaságosan. OláhJános az előszóban ezt az udvarias rövidséget beavatott-ságnak mondja; én inkább egy szabad ember kötelezett-ségvállalásainak nevezném. Ha már méltatni vagy elsi-ratni kell valakit, netán a kiállítását megnyitni,tűnődjünk el dolgon és személyen, de fogalmazzunkaforisztikusan; ne beszéljünk mellé. Ez a beavatottság-érzet is ebből fakad: egy ember, aki hozzáértő, de nemködösít: sallangmentesen kimondja, amit gondol; aztánkoccinthatunk is. Mivel már jóval hosszabb ideje mesterés nem tanítvány, s bizonyítania sem különösebben kell;szabad ember módjára megteheti, hogy megválogassa abarátait. Meg a szavait is. Mestereinek hódol, pályatár-sait méltányolja, tanítványait biztatja. Én meg időnkéntarra a szenzációs kisplasztikájára gondolok, amit BánFerenc építész úr világhíres tokaji „krumpliházában” lát-tam a konyhapulton – tudom, a tárgyak nem boldogíta-nak, de egy ilyesfajta szobor birtoklása mégiscsak köze-lebb visz ama elérhetetlen boldogsághoz.

Kő Pál igen mélyről jött és igen magasra jutott.A tanyasi gyerek, a perespusztai „csillagbojtár” azaranykezének köszönhetően vitte sokra – és még írni istud: van, akinek Isten számolatlanul szórja a tehetséget.És él, mint Marci Hevesen. Szó szerint: Maczky nagy-apja százéves hevesi házában.

*Vannak véletlen egybeesések, amikor a homlokunkonérezni Isten ujját. Nemrégiben Nyíregyházán JánosiZoltán esszéíró, irodalomtörténész, kritikus, az ottanifőiskola rektora kapta meg a Ratkó József-díjat. Ez a díjpedig Kő Pál plakettjével jár együtt: rektor alkotta rek-tornak. Jánosinak szívügye a Ratkó-kultusz, elvégre anyíregyházi rádióstúdióban készültek a Hangsúly címűlegendás műsorok Ratkó szerkesztésében, Antall Istvánbábáskodásával. A rektor úr kínos irodalomtörténet-írásitartozást rótt le a Ratkó József életművéhez készült olva-sókönyv (Leszek haláltól ronthatatlan, Magyar NaplóKiadó – Írott Szó Alapítvány, 2010) szerkesztésével.

Ratkó költészete, drámaírói kvalitása az idő múlásá-val egyre fényesebb. E sorok írója pedig nem is tudja,honnan vette a bátorságot, amikor negyedszázaddalezelőtt Debrecenben negyedmagával beállított aRatkó-lakásra antológiavéleményezés céljából. A mes-ter ítélete karakán volt: a Négynegyed négyszerzőjéből kettő lesz irodalmár. Kisded falkánknaknem tetszett az ítélet: némiképp sértetten továbbálltunk– de végül is így lett. Van, amikor nem lehet vitatkozniazon, hová kerül a hangsúly.

69

szamárfüljanuár

70

magyar naplószerzõink

Baán Tibor (1946, Rá -kosliget) tanár, költő, kri -tikus. Legutóbbi kötetei:Sze rep vá laszok (tanulmá-nyok, Év könyve-díj, 2004);Fények a labirintusban(tanulmányok, 2006), Után(versek, 2009), Konstelláció

(Kollázsok és haikuk, 2009), Nagylátószög(Művek, utak, irányok, 2010).

Bárány László (1948,Budapest) főiskolai okta-tóként és kiadói szerkesz-tőként dolgozott. Publikáltkritikákat, filozófiai, lélek-tani és irodalmi tanul-mányt, esszét, valamintkönyvdrámát és elbeszé-

lést. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Korképés transzcendencia. Kosztolányi és Camusmono-dialógusa (tanulmány, 1997).

Beszédes István (1961,Zenta) költő, szerkesztő. 1989–1991 között az Új Sympo sionszerkesztője, 1988-tól az Üze-net szerkesztője, 1999-től azEtna alapító szerkesztője.Leg utóbbi kötete: Napkitörés(kisprózák, 2008).

Borsodi L. László (1976,Csíkszereda) költő, a ko -lozsvári Babeş-Bolyai Tu -do mány egyetem magyar–angol szakán végzett2000-ben. Szü lőváro sá -ban, egy kori is ko lá jábanmagyar nyelv és irodalom

tanár. Verseket, ta nulmányokat, recenziókatpublikál. Legutóbbi kötetei: Félemelet (ver-sek, 2007), Hagyományos és modern művé-szetek otthona. A Hargita Megyei MűvészetiNépiskola 30 éve (1977–2007) (szerk., 2007).

Csontos János (1962,Ózd) költő, író. Sokáig aMagyar Nemzet publicis -tájaként dolgozott, utóbb aNagyítás főszer kesz tő je -ként. Buda pes ten él. Leg -utóbbi kötetei: Para. Hó -dolat a magyar költészet-

nek (versek, 2007), Száz év magány. Kie gé -szítések József Attilához (2008).

Fehér Boldizsár (1992,Budapest) Fóton él. ADózsa György Gim ná -zium és TáncművészetiSzakközépiskola végzősdiákja. Ez az első alkalom,hogy írása nyomtatásbanmegjelenik.

Fekete Anna (1989,Komárom) költő, nyolc -éves korától ír verseket.Jelenleg a Bécsi OrvosiEgyetemen tanul.

Gláser Diána (1987, Bu -dapest) költő, az Apor Vil -mos Katolikus Főis kolánvégzett 2009-ben. Jelen -leg a Pázmány Péter Kato -likus Egyetem ma gyarsza kán tanul.

Gömöri György (1934,Budapest) irodalomtörté-nész, költő, műfordító. 1956óta él Angliában. 1969 és2001 között Cam bridge-bentanított lengyel és magyar iro-dalmat. Quasimodo- és AdaNegri-díjas, a Magyar Köz -

társaság Középkeresztjének kitüntetettje. 2008-bana krakkói lengyel Tudo má nyos és Művé szeti Aka -dé mia tagjává válasz tották. Leg utóbbi kötete:A száműzetés kertje (Kolozsvár, 2009).

Horváth (EÖ) Tamás(1959, Szentgotthárd) író,pedagógus. Éneket tanít abudapesti Szinyei MersePál Gimnáziumban, ahol aNémeth László Önképző-kör munkáját is segíti.Tanítványaival közösen

adja ki a Vita című folyóiratot. Fóton él.Kötetei: Vizek fészke (novellák, 2005), Ahol apart szakad (kiadónk 2007-es regénypályáza-tának különdíjas műve, 2010).

Kelemen Lajos (1954,Büssü) író, Kaposváron él,Radnóti-díjas. Legutóbbikötetei: Olvasó (esszék,2008), Föltett igaz (válo-gatott versek, 2010).

Komán János (1944,Marosugra) a Marosvásár -helyi Pedagó giai Főiskolamagyar–történelem, majda kolozsvári Babeş-BolyaiTudományegyetem törté-nelem szakán végzett.Maroshévízen él, az 1990-

ben ott létesített magyar tannyelvű KeményJános Általános Iskola első igazgatója, majd aKemény János Elméleti Líceum tanára volt.Költészetesztétikai esszéit többek között aHelikon és az Irodalmi Jelen közölte.Legutóbbi verseskötete: Mindig is lesz egyújabb világ (2009).

Lázár Balázs (1975,Szolnok) költő, színmű-vész. 1997-ben végzett aSzínház- és Film mű vé szetiEgyetemen. 2000-ben je -lent meg első versesköteteSzárny angyal nélkül cím -mel. Móricz Zsigmond

ösztöndíjas (2007). Leg utóbbi kötete: emlékres-taurátor (2009).

Luzsicza István (1975,Budapest) költő. A Fótcaféújság szerkesz tője, bírósá-gi tisztviselő. Első kötete:Az artista estére hazamegy(versek, 2006).

Oláh János (1942, Nagy -berki) költő, író. A Kilen -cek alkotócsoport tagja kéntin dult az Elérhetetlen földantoló giával. 1994-től aMagyar Napló folyóirat fő -szerkesztője. Greve- (1992),József Attila- (1994) és

Bethlen Gábor-díjas (2009). Fontosabb kötetei:Visszatérés (regény, 1979), Az Örvényes part-ján (novellafüzér, 1988), Kenyérpusztítók(hang- és színjátékok, 1993), Vérszerződés(novellák, 2001), Por és hamu (versek, 2002).

Pusztai Zoltán (1955,Mosonmagyaróvár) költő,resturátor, dalszövegíró,a Győri Műhely kulturálisfolyóirat szerkesztője, agyőri Xántus János Mú -zeum munkatársa. A 2.Kaposvári Bien nálén Do -

rottya-díjban részesült. Radnóti-díjas (1986).Legutóbbi kötete: Önarckép varjúval (1990).

Szikra János (1954,Bácsalmás) költő. Verset,kisprózát és szociográfiátír. A Fejér megyei Pátkánél. IRAT-nívódíjas (1990).

Végh Attila (1962, Bu -dapest) költő, esszéíró.A Gödöllői Agrár tu do má -nyi Egye temen (1989),majd a Debreceni Egye temfilozófia szakán (2004)végzett. Nagy maroson él,a Magyar Hírlap munkatár-

sa. Legutóbbi kötetei: Hamuszáj (versek, 2008),Közelítések (fotók, esszék, 2009), A torzó tekin-tete (tanulmányok, 2010), Parmenidész-töre-dékek (fordítás, tanulmány, 2010.)

71

január szerzõink

Zalán Tibor (1954, Szol -nok) költő, író. Volt a Kor -társ versrovatvezetője, aSzivárvány budapesti társ -szerkesztője, 1996-tól aKolibri Színház dramaturg-ja, 1997-től a Kortárs KiadóÚj Látószög sorozatának

líraszerkesztője, 2003–2005 között a DunaTelevízió Gong című kulturális hetilapjánakműsorvezetője. József Attila-díjas (1987).2005-ben a Magyar Köztársasági ÉrdemrendLovagkeresztjével tüntették ki. Legutóbbi köte-te: Elfogult írások (esszék, 2007).

Zsille Gábor (1972,Budapest) költő, műfordí-tó, szerkesztő. 2004-igKrakkóban, jelenleg Bu -dapesten él. A MagyarPEN Club volt titkára, aMagyar Írószö vetség Mű -for dítói Szak osz tályának

elnöke, az Új Ember katolikus hetilap munka-társa. Bella István-díjas (2008). Leg utóbbikötetei: Bohdan Zadura: Éles határok (fordí-tások Kovács Istvánnal, 2005), Krakkói jegy-zetek (2007). Amit kerestünk (versek, 2009),Evelyn Waugh: Heléna (fordítás, 2010).

A hónap verse

A honlapunkon zajlóversszavazás decemberigyőztese Gláser DiánaMocorog a hajnal című

verse, amely lapszámunkbanolvasható.

Gratulálunk a Szerzőnek!

A Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma 2010. november 14-én az URÁNIA NemzetiFilmszínház Dísztermében Bethlen Gábor születésének 430. s az Alapítvány létrehozásánakharmincadik évfordulóját ünnepelve az alábbi díjakat adta át:

BETHLEN GÁBOR-díjat kaptak(az érmet Péterfy László szobrászművész készítette)

BOHUMIL DOLEžAL, politológus, közíró (Prága), (köszöntötte Kiss Gy. Csaba),KÁNYÁDI SÁNDOR költő (Galambfalva, Székelyföld), (köszöntötte Bíró Zoltán),

FÜR LAJOS történész, ALAPÍTÓ KURÁTOR, (köszöntötte Hende Csaba),KIRÁLY TIBOR jogtudós, ALAPÍTÓ KURÁTOR, (köszöntötte Bakos István).

A MÁRTON ÁRON-emlékérem kitüntetettjei:(az érem Szervátiusz Tibor alkotása)

PUSKÁS LÁSZLÓ görög katolikus pap (Kárpátalja), (köszöntötte Lezsák Sándor), MAGYAR KATOLIKUS RÁDIÓ (méltatta Bábel Balázs érsek, metropolita).

TAMÁSI ÁRON-díjat kapott(az érmet Tőrös Gábor készítette)

JÁRFÁS ÁGNES, műfordító (Párizs), (köszöntötte A. Szabó Magda, a Duna TV ügyvezetőalelnöke).

TELEKI PÁL-érdemérem kitüntetést kaptak(az érem Rieger Tibor alkotása)

POGÁNY ERZSÉBET alapító-igazgató, Felvidék Ma (Somorja, Felvidék),HORNYIK MIKLÓS közíró, (Délvidék),

EÖTVÖS JÓZSEF COLLEGIUM.

***A KAIROSZ Könyvkiadó Magyar Örökség-díja

1996-ban az elsők között vehette át könyvkiadó, Püski Sándor és felesége a Magyar Örökség díjat.Tizennégy évnek kellett eltelnie, hogy ismét kiadó vehesse át ezt a megtisztelő díjat. A kurátorok válasz-tása idén Bedő Györgyre, a KAIROSZ kiadó igazgatójára esett. Bedő György a saját kiadóját éppen a Püski kiadó díjazásának évében, 1996-ban alapította 66 éves nyug-díjasként az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál szerzett gazdag könyves tapasztalattal felvértezve.Ma pedig túl a nyolcvanon a kiadott könyvek címlistája ezer körül jár. Ahogyan Bakos István méltatá-sában írja róla: „Nyugdíjasként megalkotta élete főművét, a keresztény magyar világ tudatosabb létét,szellemi honvédelmét segítő Kairosz Könyvkiadót.”

72

hirdetés magyar napló

Megrendelem a Magyar Napló havi folyóiratot

• 1/4 évre 2010 Ft helyett 1930 Ft-ért . . . .pld.-ban

• 1/2 évre 4020 Ft helyett 3870 Ft-ért . . . .pld.-ban

• 1 évre 8040 Ft helyett 7390 Ft-ért . . . .pld.-ban

Név: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Kézbesítési cím: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Telefonszám: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

E-mail cím: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Megrendelés kezdete: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Aláírás: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Előfizethet:

– telefonon: 06-1/413-6672 • 06-70/388-7034– e-mailben: adminisztracio@magyarnaplo.hu– interneten: www.magyarnaplo.hu– levélben: Magyar Napló Kiadó Kft.

1450 Bp., Pf. 77.

***Kérjük, hívja fel erre a lehetőségre irodalomked-velő ismerősei figyelmét is, továbbítsa számukrafelhívásunkat!

ELŐFIZETÉSI AKCIÓ A MAGYAR NAPLÓ FOLYÓIRATRA!

Szeretne kedvezményesen könyvet vásárolni?Fizessen elő folyóiratunkra, a Magyar Írószövetség lapjára!

Éves előfizetőink 2500 Ft, féléves előfizetőink 1000 Ft értékű Magyar Napló Vásárlói Kártyát kapnak ajándékba!

Csatlakozzon elektronikus hírlevelünk népes olvasótáborához, és a jövőben rendszeres, közvetlen tájékoztatást kap rendezvényeinkről és új kiadványainkról.

Küldje el nevét és e-mail címét az info@magyarnaplo.hu e-mail címre,

vagy iratkozzon fel honlapunk Hírlevél rovatában: http://www.magyarnaplo.hu/hirlevel.php

Kérjük, ajánlja a Magyar Napló hírlevelét barátainak, ismerőseinek is!

A Magyar Napló világhálós változatánakingyenes rovatai:

• Irodalmi hírek• Könyváruház• A Hónap verse költői vetélkedő• Fényképes beszámolók• Határon túli szerkesztőségek adatai• Irodalmi kvízjáték

Előfizetőink részére elérhető rovatok:• a legfrissebb Magyar Napló lapszámok• a teljes archívum 2000-től• szerzői lexikon fényképekkel, folya matosan

frissített adatokkal

A Magyar Napló előfizetői ingyenesen re -gisztrálhatnak az világhálós változatra is!

Csak internetes előfizetőink részére az előfizetésidíj 1 évre

• belföldre 3000 forint• külföldre 12 euró

Az előfizetéssel kapcsolatban kérjen bővebbtájékoztatást, valamint befizetési csekketaz elofizetes@magyarnaplo.hu e-mail címen!

www.magyarnaplo.hu

IR AT K O Z Z O N F E L A MA G YA R NA P L Ó L E V E L E Z Ő L I S T Á J Á R A!

A Magyar Napló a vi lághálón!