Mózes és az égő csipkebokor

„Mózes pedig őrzi vala az ő ipának, Jethrónak a Midián papjának juhait és hajtá a juhokat a

pusztán túl és juta az Isten hegyéhez, Hórebhez. És megjelenék néki az Úr angyala tűznek

lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala; de a

csipkebokor meg nem emésztetik vala. S monda Mózes: Oda megyek, hogy lássam e nagy

csudát, miért nem ég el a csipkebokor. És látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt

Isten a csipkebokorból, mondván: Mózes, Mózes. Ez pedig monda: Ímhol vagyok. És monda:

Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld. És

monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak

Istene. Mózes pedig elrejté az ő orczáját, mert fél vala az Istenre tekinteni. Az Úr pedig

monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és

meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is

szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó

és tágas földre, téjjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok,

Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok lakóhelyére. Mivel hát ímé feljutott hozzám az Izráel

fiainak kiáltása és láttam is a nyomorgatást, a melylyel nyomorgatják őket az Égyiptombeliek:

Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait

Égyiptomból. Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz

és kihozzam az Izráel fiait Égyiptomból? És felele: Én veled lészek!” (2Móz 3,1-12)

A mai napon a hívő emberek kiégéséről, annak okairól, tüneteiről és természetesen a

megoldásról lesz szó. Amikor megbeszéltük ezt a témát, úgy láttuk, hogy nagyon időszerű.

Időszerű, mert sok olyan testvér van, aki kiégett. Sőt sokszor magunkon is látjuk ennek a

jeleit. Azért tartom fontosnak, hogy erről szóljunk, mert nemcsak a diagnózist mutatja meg az

Úr, hanem azt is elmondja, hogy ha már beleestünk, hogyan lehet kijutni belőle, meg azt is,

hogyan lehet megelőzni a jövőben, hogy ne essünk bele.

A Bibliában is találkozunk olyan kiégett emberekkel, akik Isten emberei, Isten szentjei voltak.

Az egyik ilyen, Mózes, akiről most olvastunk, és azért vele kezdjük, mert ez az égő

csipkebokor, amiben megjelent neki Isten, éppen a kiégett élet ellenképe. Ez a bokor égett, de

nem égett el. Nem lett hamuvá, mert Isten a bokorban volt.

Kit nevezünk kiégett embernek?

Először azt tisztázzuk, hogy mit értünk azalatt, hogy egy ember kiégett. Nézzük meg előbb

általánosan, aztán a hívőkre vonatkozóan.

A kiégett ember általánosságban

Általánosságban, tehát nemcsak a hívőkre, hanem minden emberre vonatkozóan azt

mondhatjuk, hogy az a kiégett ember, aki kimerültség, csalódottság, kiábrándultság állapotába

kerül, vagy akár depresszióba is süllyed azért, mert az az ügy, amiért óriási áldozatokat

hozott, amiért teljes odaadással élt és dolgozott, nem úgy alakult, ahogy elképzelte, ahogy

remélte, vagy ahogy szerette volna. Az a tapasztalat, hogy ilyen kiégett állapotba csak azok

kerülnek, akik a legjobbat akarják, akik szívvel-lélekkel teszik a dolgukat. Középszerű vagy

közömbös emberek nem fognak kiégni. A világban is sok kiégett ember van.

2

A kiégett hívő ember

A mai napon csak a hívő emberek kiégéséről szeretnék szólni. A kiégett hívő ember olyan, aki

a hívő életet veszi komolyan, és az Úrnak teljes odaadással akar szolgálni. Neki akar élni, de

egy adott pillanatban úgy látja, hogy nincs semmi eredménye. Nem látja az értelmét. Az ereje

végére ér, és kimerülten, csalódottan feladja.

A hívő emberek kiégésének az oka

Már most mondom, de erről még bőségesen lesz szó később, hogy a kiégés oka a hívő

embernél végső soron minden esetben az, hogy a maga erejéből, és nem Krisztusból él. Jó

szándékkal, teljes igyekezettel akarja követni az Urat, de a maga módján. A mi erőnk

akármilyen sok is lenne, előbb-utóbb elfogy. Előbb-utóbb a végére érünk, és akkor ott állunk

elgyötörve, kiábrándulva, csalódottan, keserűen, vagyis kiégve.

Sok kiégett hívő van. Vannak jól induló életek, akik szellemben kezdték - mint ahogy Pál írja

a galatáknak -, de testi módon folytatták. Ennek mindig kiégés a következménye.

Remélhetőleg nem a vége, mert a kiégésből van gyógyulás, megoldás.

Nézzük meg most Mózes életét, annak tanulságait magunkra vonatkozóan.

Hogyan égett ki Mózes?

Mózes tényleg kiégett?

Az első kérdés talán ez: Tényleg kiégett Mózes? Igen. Ez látszik abból az igéből, amit

felolvastunk: „Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az

Izráel fiait Égyiptomból. Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek

a Faraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Égyiptomból?” (10-11. vers). Igazán akkor értjük meg,

hogy Mózes szavai miért tükröznek kiégettséget, ha összevetjük az előző résszel. Ott arról van

szó, hogy Mózes meglátogatta felnőtt korában - a Cselekedetek könyvéből tudjuk, hogy

negyvenévesen -, az ő atyjafiait: „s látá, hogy egy Égyiptombeli férfi üt vala egy héber férfit

az ő atyjafiai közűl. Mikor ide-oda tekinte és látá hogy senki sincs, agyonüté az Égyiptombelit

és elrejté azt a homokba. Másnap is kiméne és ímé két héber férfi veszekedik vala. És monda

annak a ki bűnös vala: Miért vered a te atyádfiát? Az pedig monda: […] Talán engem is meg

akarsz ölni, mint megöléd az égyiptomit? Mózes pedig megfélemlék és monda: Bizony

kitudódott a dolog. A Faraó is meghallá azt a dolgot és Mózest halálra keresteti vala: de elfuta

Mózes a Faraó elől és lakozék Midián földén” (2Móz 2,11-15). Ott volt negyven évig, ezt is a

Cselekedetek könyvéből tudjuk. A negyvenedik év végén történt, amit olvastunk, hogy az Úr

megjelent neki az égő csipkebokorban. Akkor már így látta, és végig így látta magát a

negyven év alatt, hogy ő nem tudja azt megtenni, hogy kihozza Izráel népét. Pedig 40 évvel

korábban még azt gondolta, hogy képes erre, azért ütötte agyon azt az egyiptomit. A szívében

együtt érzett a népével. Nem volt számára közömbös népének a sorsa. A szívén hordozta őket.

Jót akart nekik. Ilyet olvasunk: „azt gondolá, hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő

keze által ád nékik szabadulást; de azok nem értették meg” (ApCsel 7,25). Akkor Mózes

csalódott, és még negyven év múlva is alkalmatlannak tartotta magát erre: „Kicsoda vagyok

én” (11. v.).

Mi vezetett Mózes kiégéséhez?

3

Most elolvasom, ahogy István vértanú elmondja ezt a történetet az Úr Szelleme által: „És

Mózes taníttaték az Égyiptombeliek minden bölcseségére; és hatalmas vala beszédben és

cselekedetben. Mikor pedig negyvenéves kora betölt, eszébe jutott, hogy meglátogassa

atyjafiait, az Izráel fiait. És mikor látta, hogy egyik bántalommal illettetik, megoltalmazá, és

az égyiptomi embert megölvén, bosszút álla azért, a ki bosszúsággal illettetett. És azt gondolá,

hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ád nékik szabadulást; de azok nem

értették meg. Másnap meg olyankor jelent meg köztük, mikor összevesztek, és inté őket

békességre, mondván: Férfiak, testvérek vagytok ti; miért illetitek egymást bosszúsággal? De

az, a ki felebarátját bántalmazta, elutasítá őt magától, mondván: Kicsoda tett téged

fejedelemmé és bíróvá mi rajtunk? Csak nem akarsz engem is megölni, miképen megöléd

tegnap az égyiptomit? E beszédre aztán Mózes elfuta és lőn jövevény a Midián földén, a hol

két fia születék. És negyven esztendő elteltével megjelenék néki a Sínai hegy pusztájában az

Úrnak angyala csipkebokornak tüzes lángjában” (ApCsel 7,22-30).

Azt látjuk ebből, hogy Mózes negyvenéves koráig kitűnő nevelést kapott a fáraó udvarában.

Ekkorra „hatalmas vala beszédben és cselekedetben” (ApCsel 7,22). Alkalmasnak látszott

arra, hogy Isten az ő keze által adjon a népnek szabadulást. (ApCsel 7,25) Csakhogy rá kellett

döbbennie Mózesnek arra, hogy negyven év minden tanulása a fáraó udvarában, Egyiptomnak

minden bölcsessége, saját jóakarata és szívének együttérzése sem volt elég ahhoz, hogy ő

megszabadítsa Izráelt.

Mi volt a megoldás?

A megoldás az volt, amikor Isten küldte. Akkor már nem érezte magát hatalmasnak

„beszédben és cselekedetben”. Nem volt önbizalma, de azért volt alkalmas, mert Isten azt

mondta neki: „Én veled lészek!” (12. vers). Ez pontosan így van minden hívő ember életében.

Akármilyen jól neveltek vagyunk, akármilyen tanultak vagyunk, akármennyi világi

bölcsességünk van, akármennyi lelki erőnk van, akármennyire kiképeztek bennünket bizonyos

dolgokra, egy ideig megy, de elfogy ez az erő, és akkor kiégünk. Csak egy segít, ha az Úr

küld, és az Úr velünk van.

Hogyan éghet ki ma egy hívő ember?

Először példákat hozok, azután a kiégés okairól lesz szó.

Példák

A példák egy részét olvastam,1 másik részét én magam láttam, vagy átéltem.

Lelkészek és gyülekezeti munkások

Egy lelkipásztorról olvastam, aki nagyon lelkesen szolgált a saját gyülekezetében, de egy idő

után otthagyta az egészet csalódottan, és beállt biztosítási ügynöknek. Az okáról azt mondta:

hiába igyekezett, senki nem változott meg a gyülekezetben. A prédikáció alatt a hallgatók

bólogattak, azután odamentek hozzá, kezet ráztak vele, és elmondták, hogy mennyire jó és

áldásos volt az igehirdetése, de észrevette, hogy még haza sem értek, már pletykálkodtak,

egymás ellen acsarkodtak. Egy idő után elege lett a gyülekezet üres, vallásos életéből, abból a

vallásos álarcból, amit mindenki hordott. Saját magát sem tartotta kivételnek ez alól. Kiégett,

és otthagyta az egészet. Beállt biztosítási ügynöknek.

1 Malcolm Smith: Kiégett hívő élet („Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány, Bp. 2000.) 9-12. old.

4

Olvastam egy másik fiatalemberről, aki miután elvégezte a lelkészképzőt, a teológiát, egy kis

csoportnak lett a lelki pásztora. A csoport számban gyorsan növekedett, de egy idő után viták

pattantak ki a testvérek között. A jobbkezének tartott vezető testvér kiszakította a gyülekezet

felét, és eltávozott. Nem volt ereje tovább megbirkózni a terhekkel. Minden lelki tartaléka

kimerült. A maga építette gyülekezetben megutálta azt, hogy mindennapossá vált az egymás

háta mögötti gonosz rágalmazás. Keserűen kifakadt, és azt mondta: egy mulatóban, egy

kocsmában több szeretet van, mint a gyülekezetben. Elege lett belőle. Összecsomagolt,

távozott, és egy élelmiszerbolt vezetője lett.

Egyszerű hívő emberek

Nemcsak lelkészek, gyülekezeti munkások, igehirdetők égnek ki, hanem egyszerű hívő

emberek is. Mégpedig éppen a lelkes, odaadó, példamutató testvérek. Amikor kiégnek,

otthagyják a gyülekezetet valami miatt. Ha mégis ott maradnak a gyülekezetben, akkor vagy

folyton könnyes szemmel panaszkodnak, vagy már nem is panaszkodnak, hanem savanyú,

unott arccal ülnek. Kialszik a szemükből a régi fény. Marad a megszokás, a vallásosság, a

beletörődés.

Valahol több ízben beszélgettem egy idős nőtestvérrel. Több éven keresztül, ahányszor csak

beszélgettünk, mindig sírva mondta ugyanazt: Imre testvér, fiatal lány koromban nagy

reménnyel indultam neki a hívő életnek. Egy hívő fiúval kötöttem házasságot. Minden

szertefoszlott, pedig nagyon igyekeztünk. Különösen a nőtestvér nagyon igyekezett minden

tőle telhetőt megtenni. Nem tudja, mi lehet az oka, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy

szerette volna. Látja a férje gyengeségeit, bukásait, de látja a saját maga nyomorúságát is.

Hiába akarta hűségesen követni az Urat, nem úgy sikerült. Most, az élete legvégén szomorú és

csalódott. Már nem remél semmit. Úgy gondolja, eljárt az idő, de nincs is kiút. Pedig van,

csak a kiégett ember úgy látja, hogy mindennek vége.

Mi a kiégés oka?

Alapvetően az, amit már mondtam is, hogy a hívő életet nem tudjuk megélni a saját erőnkből.

Hiába akarjuk, nem megy. Egyszerűen ehhez kevés az erőnk. Valaki egyszer így fogalmazta

meg: „Még nem fogadtuk el azt a tényt, hogy keresztyén (hívő) életet élni nem nehéz, hanem

teljességgel lehetetlen. Erre egyedül Krisztus képes.”2 Hívő életet csak Jézus Krisztus tud élni,

senki más. Ha nem Krisztusból élünk, előbb vagy utóbb biztos a kudarc. Ez sokféle formában

nyilvánulhat meg, de most csak azt nézzük meg, ahogyan Mózes életében volt. Mi volt nála a

kiégés oka?

Az Úr munkájában nem elég a testi erő és a bölcsesség

Mózesnek sem volt elég az egyiptomi neveltetés, hogy „hatalmas vala beszédben és

cselekedetben”. Hatalmas küldetéstudata volt, hogy „Isten az ő keze által ád [Izráelnek]

szabadulást” (ApCsel 7,25). Akármilyen kiváló is valaki, a természetes adottsága egyszer

kimerül, hamuvá ég. Ez a kiégés.

Az ember nem tudja elviselni, ha nem értik meg

Különösen, ha folyamatosan nem értik meg a jó szándékát, a jó akaratát, a törekvését, az

áldozatkészségét. Nem tudja elviselni az ember, ha az erőfeszítéseit nem értékelik éppen azok,

akikért történik az erőfeszítés. Nehéz, ha visszautasítják. Mózest később sem értették meg,

amikor az Úr elküldte, de mindaddig nem égett ki, amíg az Úrra figyelt és Benne bízott.

2 Bob George: Az igazi keresztyénség – Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük. (Grace Ministries

Alapítvány) 57. old.

5

A természetes emberi adottság nem elég a mindennapi hívő életben sem

Nemcsak ilyen nagy munkára, amire Mózest bízta meg az Úr, hanem a legegyszerűbb hívő

ember mindennapi életére sem elég csupán a magunk ereje. Aki nem az Úrból él naponta,

nem az Úrtól veszi el hívő élete útjához a bölcsességet, az erőt, a kitartást, a türelmet, az

egyszer kiábrándultan abbahagyja az egészet.

Ismertem egy udvarias, mosolygó fiatalembert, aki egy másik debreceni gyülekezetbe járt.

Egyszer találkoztam vele az úton, és nagyon megdöbbentem, amikor azt mondta: „Imre,

elegem van. Nem bírom tovább.” Mit nem bírsz tovább? – kérdeztem. „Azt, hogy a

gyülekezetben állandóan mosolyogni kell, állandóan kedvesnek kell lenni, állandóan

alkalmazkodni ahhoz, amit ott elvárnak tőlem. Ezt nem bírom tovább.” Ekkor ért a saját ereje

végére. Addig bírta a maga erejéből, de aztán kiégett. Ennek a fiatalembernek nagyon

szomorú lett a vége, de erre most nem akarok kitérni. Egyszerű, szürke tag volt abban a

gyülekezetben, mégis összeroppant. Nem lehet sem a gyülekezeti, sem a családi, sem a

mindennapi életben, sem a munkahelyen hívő módon élni a magunk erejéből.

Az ember beleroppan, ha a munkájának hosszú időn át nincs eredménye

Nem csak a gyülekezetben, a családban is igaz ez. Ha a gyerekek makacsak, ellenállnak, ha a

szülőnek a legjobb szándékát is félremagyarázzák, visszautasítják. Ha hiába imádkozik a

szülő a gyerekéért: nincs változás. Ezt természetes erővel, türelemmel nem lehet bírni.

Valaki egyszer elmondta, hogy a gyermekéért már nagyon sokat imádkozott. Éveken

keresztül imádkozott, és nem volt változás, sőt egyre rosszabb lett. A gyermek a

serdülőkorból már felnőtté vált, és akkor sem történt változás. Ez a nőtestvér a végsőkig

elkeseredett, és csaknem megingott még az Úrba vetett hitében is. Úgy látta, hogy minden

erőfeszítése hiábavaló volt, és az ereje végére ért. Kiégett.

Mi a megoldás?

Az égő csipkebokorban látszik a megoldás. Abban a pusztában, ahová Mózes ment, a Sínai-

hegy tövében, szárazság és hőség volt. Ha ott akármilyen bokor lángra kapott, rövid időn

belül hamuvá égett. Miért nem lett hamuvá az a csipkebokor, amit Mózes látott? Azért, mert a

tüzet nem a bokor fája táplálta, hanem az Úr, Aki megjelent benne. Ebből megtanulhatjuk azt,

hogy nem a bokor számít. Bármilyen másik bokor is megfelelt volna, hogy az Úr megjelenjék

benne. Akármelyik bokorban jelent volna meg az Úr, mindegyikből kiáradt volna az a fény,

az a tűz, és egyik sem égett volna el. Ha azonban valamelyik bokor lángra kap, de nem az Úr

jelenléte miatt, akkor hamuvá ég. Ez azt jelenti, hogy mindannyian ilyenek vagyunk. Ha nem

az Úr élete lángol bennünk, akkor hamuvá égünk. Kiégünk. Mindegy, milyen kiválóak

vagyunk. Ha azonban az Úr élete van bennünk, akkor nem fogunk kiégni, bármilyen satnyák

vagyunk is önmagunkban.

Amit meg kell tanulnunk

Ne dicsekedjék Isten előtt senki

„Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket;

és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a

világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a

valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem” (1Kor 1,27-29).

Szégyenüljenek meg a valakik. Ez történt Mózessel is. Valami ilyesmit ábrázol ki ez a

csipkebokor. Mózes kiváló volt, mégis kiégett; ez a satnya csipkebokor pedig nem égett el.

Akkor már Mózes is ilyen satnyának látta magát: „Kicsoda vagyok én” (11. vers). Akkor már

6

nem mondja, hogy „hatalmas beszédben és cselekedetben”, hanem így szólt: „nem vagyok én

ékesenszóló” (2Móz 4,10), nem tudok beszélni, senki vagyok. Így már alkalmassá vált Mózes

a feladatra, mert nem a maga erejére és bölcsességére fog támaszkodni. A senkiket választja

az Úr, hogy megszégyenüljenek a valakik, és megdicsőüljön Isten neve.

Az Úr kegyelme elég

Pál apostol megértette, amit az Úr mondott neki: „Elég néked az én kegyelmem” (2Kor 12,9).

Nem azt mondta, hogy sok, hanem elég. Amennyi kell, pontosan annyi az Ő kegyelme. Ha az

Úrból élünk, akármilyen nehézség elviselésére mindig van annyi kegyelem, amennyi elég. Az

Úr erőforrása, bölcsessége kimeríthetetlen. Akármilyen nagy szükségben elég.

Krisztus bennünk és köztünk van

„Krisztus ti köztetek [bennetek] van, a dicsőségnek ama reménysége” (Kol 1,27). Krisztus

bennünk van, számítsunk rá. Éljünk Belőle. Akármilyen rozogák és gyengék vagyunk, ha

hívő emberek vagyunk, akkor Krisztus bennünk él. Azt akarja megtanítani velünk, hogy

Belőle éljünk, ne a saját erőnkből. Nem könnyű megtanulni, mert minden problémánál az a

természetes reakciónk, hogy mi akarjuk megoldani. Az embernek van is bizonyos testi és lelki

ereje. Van bizonyos rutinja is, különösen, ha már régen hívő. Azt kell megtanulni, hogyan

vegyem el az Úrtól adott helyzetben, hogy az Ő akaratából és az Ő erejével tegyem, amit

teszek.

Mindenre van erőm a Krisztusban

Ha nehéz, ha úgy érezzük, összeroskadunk, mert hiába minden jó szándék, akkor gondoljunk

Krisztusra, Aki olyan bennünk, mint ahogy az Úr megjelent abban a csipkebokorban.

Nyilvánvaló, hogy a pusztában csenevész csipkebokrok nőttek. Amiben az Úr megjelent

ugyanolyan satnya lehetett, mint a többi. Pál tapasztalatból írta: „Mindenre van erőm a

Krisztusban, a ki engem megerősít” (Fil 4,13). Az előző versekben leírja: „mindenekben

ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is” (Fil 4,12), a megaláztatásban is, a meg nem

értésben is, a szenvedésekben is, de „mindenre van erőm a Krisztusban”. Nem önmagában,

hanem „a Krisztusban, a ki engem megerősít.”

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Az említett prédikátorok tapasztalata valóban nagyon csüggesztő. Nagyon csüggesztő, amikor

valaki évtizedekig szolgál egy gyülekezetben, és azt látja, hogy bólogatnak, de vége az

alkalomnak, és pletykálkodnak, egymás ellen acsarkodnak, feszültség van, meg nem értés és

sok minden más. Nagyon csüggesztő. A mi elődeink is beszámoltak ilyenekről.

Egri testvér tapasztalata

Visszaemlékszem arra, hogy Egri testvérrel egyszer beszélgettem, nem egészen az élete

végén, de a vége felé, amikor még aktívan járt az országban, látogatta a gyülekezeteket,

közösségeket. Egyszer azt mondta: Imre, nézd meg, és sorolta: jártam ide, jártam oda, jártam

amoda. Mit értettek meg ezek a testvérek, amikor ezt csinálják, így viselkednek, úgy

viselkednek? Úgy néz ki, semmi eredménye, semmi értelme egész életem szolgálatának.

Konkrét példákat mondott. Nem akarom elsorolni ezeket. Igen, csüggesztő, amit látunk. Ki

tudunk égni, ha nem megyünk oda az Úrhoz, és nemcsak a Bibliából az eszünkkel, hanem a

szívünk mélyén meg nem értjük: „Azért szerelmes atyámfiai […] buzgólkodván

[munkálkodva] az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az

Úrban” (1Kor 15,58). Nem tudjuk, hogyan, de akkor az Úr más látást és erőt ad. Ne

7

csüggedjünk el! Majd az Igét számon kéri azoktól, akik hallották, de megígérte „nem tér

hozzám üresen” (Ézs 55,11). Ha az Ő Igéjét szóljuk, nem tér vissza üresen.

Volt, amikor én is fel akartam adni

Visszaemlékszem arra, hogy én is voltam olyan ponton, egy alkalomra különösen emlékszem,

amikor azt mondtam: feladom az egészet. Nem hirdetem tovább az Igét. Leülök a legutolsó

sorba. A számat ki nem nyitom. Nem beszélek senkivel. Ezt nem lehet bírni. Hogy nem égtem

teljesen ki, annak az volt az oka, hogy imádkoztunk. Többen is imádkoztunk azokban a nehéz

napokban. Egyszer egy éneknek egy mondatát elevenítette meg az Úr. „Tied az ügy, Úr

Krisztusunk…” Az Övé az ügy, nem az enyém. Megérttette velem az Úr, hogy nekem nem

kell arra nézni, hogyan fogadják az Igét, mi lesz, vagy mi nem az eredménye. Nekem az a

dolgom, hogy „Hirdesd az ígét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben” (2Tim 4,2).

Kihozott az Úr ebből a mély csüggedésből, hogy végképp ki ne égjek. „Tied az ügy…” Belőle

élhetek. Ígéretére támaszkodhatom. Nem kell elcsüggednem. Bízhatok Benne.

A kiégést nem lehet egyszer és mindenkorra elintézni

Nem úgy van, hogy egyszer eljutottam odáig, hogy majdnem vagy egészen kiégtem, de

azután megtaláltam a kiutat, és soha többet az életemben elő nem jön. Újból visszajöhet a

csüggedés, és megint ott lesz a kiégés veszélye. Mózes életében is visszajött a kiégés egy

későbbi időpontban. Ez a kiégés akkor jött elő, amikor már hosszú ideje a pusztában

bolyongtak, körbe-körbejártak. Nagyon tanulságos ez a számunkra.

A pusztai gyülekezet és Mózes ismételt kiégése

A negyvenéves pusztai vándorlás nagyon tanulságos sok tekintetben, de most csak a kiégés

szempontjából nézzük meg. Sokkal hamarabb bemehettek volna az ígéret földjére. Nem

kellett volna negyven évig a pusztában maradniuk. Azért maradtak ott, mert néhány kivétellel

az egész nép megkeseredett és kiégett. Még Mózes is.

Mi volt a kiégés oka a pusztában?

Nem hitték el, hogy Isten képes őket bevinni az ígéret földjére. Az erősített városokat, az

óriásokat nézték, nem Istent. Nem hitték, hogy Isten, Aki hatalmasan kihozta őket

Egyiptomból, ugyanolyan hatalmasan be is tudja vinni őket Kánaánba. Azt gondolták, hogy a

kijövetel az Úr erején múlott, de a bemenetel az ő erejükön múlik, pedig ez nem így volt.

Az ígéret földje ebben a vonatkozásban azt ábrázolja ki, amikor a hívő ember Krisztusból él.

Bemegy a szombatnapi nyugodalomba. Az Ige beszél így a Kánaánról: „még ez ideig nem

mentetek be a nyugodalmas helyre, és az örökségbe a melyet az Úr, a te Istened ád néked”

(5Móz 12,9). Ez a nyugodalom azt jelenti, hogy „a ki bement az ő nyugodalmába, az maga is

megnyugodott [megszűnt a saját] cselekedeteitől, a miképen Isten is a magáétól” (Zsid 4,10).

Isten a hetedik napon megpihent. Vagyis a Kánaánba bemenetel azt jelenti, hogy már nem a

magunk erejére, cselekedetére számítunk, hanem az Úrra.

A kijövetel Egyiptomból másként megfogalmazva azt jelenti: megértették azt, amit mi már

így mondunk: Krisztus meghalt értünk, hogy „kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz

világból” (Gal 1,4). Meghalt azért, hogy eltörölje a bűneinket, megbékítsen bennünket az

Atyával. Meghalt azért, hogy az ember „el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

Bemenetel a Kánaánba azt jelenti a mi nyelvünkre fordítva, hogy Krisztus nemcsak meghalt,

hanem fel is támadt. Azért támadt fel többek között, ami most a földi életünkre vonatkozik,

8

hogy bennünk éljen, és megtartson minket ebben a gonosz világban. Még testileg benne

vagyunk e világban. Így olvassuk: „Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel

az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk

vele” (Róm 5,10).

Jézus Krisztus halálára szükségünk van. E nélkül nem lenne örök életünk. E nélkül elvesztünk

volna a bűneinkben a világgal együtt. Azonban nemcsak a halálára van szükségünk, hanem az

Ő életére is szükségünk van, a feltámadt életére, mert csak így tudunk az Ő tetszésére élni

ebben a világban. A magunk erejéből nem, csak az Ő feltámadt élete erejéből. „Eltemettettünk

azért ő vele együtt a keresztség [bemerítés] által a halálba…” (Róm 6,4). Ez nem a vízbe,

hanem Jézus Krisztusba való bemerítést jelenti: „Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban”

(1Kor 1,30). A Római levélből a megkezdett ige így folytatódik: „hogy miképen

feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben

járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára

feltámadásáé szerint is azok leszünk” (Róm 6,4-5). Igen, ezt jelenti a bemenetel a Kánaán

földjére.

A hívő emberek kiégésének oka ma

Elhittük, hogy a bűneinkért Jézus Krisztus eleget tett, váltsághalálával megszerezte az

üdvösségünket. „Elvégeztetett!” (Jn 19,30). Azonban abba a tévedésbe esünk, én is abban

voltam sokáig, hogy nekünk magunknak kell megvalósítani a szent életben való járást:

„egymást szeressétek” (Jn 13,34), „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön” (Mt 6,19),

legyetek türelmesek, stb. Mintha ezeket már nekünk kellene megvalósítani, és minden

nehézséggel egyedül kellene megküzdeni. Van nekünk is részünk ebben, de csak annyi, hogy

elvegyük Krisztus feltámadt erejét. Belőle éljünk. Krisztus „bölcseségül lőn nékünk Istentől,

és igazságul, szentségül és váltságul” (1Kor 1,30).

Igen, az a hívők kiégésének oka, hogy megállunk annál a ténynél, hogy Krisztus meghalt

értünk. Nem valósul meg a mindennapi életünkben, hogy Ő nemcsak meghalt, hanem

feltámadt és él. Nemcsak fenn a mennyben, az Atya dicsőségében „üle a Felségnek jobbjára”

(Zsid 1,3), hanem bennünk is él, és mi Belőle élhetünk.

Valamikor A békesség fejedelmének útján című füzet egyikében le volt írva egy párbeszéd egy

kisgyermekkel. Megkérdezték tőle, hogy őt is Isten teremtette-e? Igen, de csak ilyen kicsinek,

a többit már én nőttem hozzá - felelte. Így vagyunk mi is. Igen, Isten Krisztust küldte, hogy

megszülessünk, újonnan szülessünk - ilyen kicsikének, a többi már az én dolgom. Nem, nem

az én dolgom! Mindent magára vállalt Krisztus. A mi erőnk és bölcsességünk kevés, hogy

tovább nőjünk.

Jézus Krisztusra sokan tekintenek úgy, hogy megmentett a kárhozattól, hogy a mennybe

jussunk. Azután elmondta nekünk, hogyan kell élnünk ezen a földön, és felment a mennybe.

Szent életet élni már a mi dolgunk. Legfeljebb kérhetjük a segítségét, hogy támogasson

bennünket abban, amit tenni akarunk. Ez azonban nem így van. Ő azt akarja, hogy „ne

dicsekedjék ő előtte egy test sem” (1Kor 1,29). Ő akarja élni a hívő életet bennünk.

Milyen volt Izráel népe a pusztában?

Volt egy rövid örömteli időszak, amikor átjöttek a Vörös-tengeren. Azután jöttek a

nehézségek. Isten adott nekik vizet, kenyeret, mannát minden nap. A saru nem szakadt le a

lábukról. A lábuk nem dagadt be. A ruha nem kopott le róluk. Az Úr velük járt, védte őket,

mégis elégedetlenkedtek.

Elégedetlenkedtek, zúgolódtak

9

„És zúgolódék Izráel fiainak egész gyülekezete ” (2Móz 16,2). Visszavágytak Egyiptomba:

„Bár megholtunk volna […] Égyiptom földén, a mikor a húsos fazék mellett ülünk vala”

(2Móz 16,3), ráuntak a mannára egy idő után.

Ma is a kiégett hívő életnek az egyik jele, hogy unalmassá, egyhangúvá válik az egész élete.

Kötelességből olvassa a Bibliát. Nem találja benne Krisztust, vagyis unalmas lesz a manna.

Mindenki azt tette, amit jónak látott

Jellemző volt a kiégett népre a pusztában, hogy mindenki azt tette, amit jónak látott. A bírák

idejében is ez volt a jellemző, amikor nem volt király, és „mindenki azt cselekedte, a mi jónak

látszott az ő szemei előtt” (Bír 21,25).

„Ne cselekedjetek ott [amikor bementek a földre] mind a szerint, a mint mi cselekszünk itt

most, mindenik azt, a mi jónak látszik néki. Mert még ez ideig nem mentetek be a

nyugodalmas helyre, és az örökségbe, a melyet az Úr, a te Istened ád néked” (5Móz 12,8-9).

Még nem mentek be, és a pusztában mindenki azt tette, amit jónak látott. Nem direkt akartak

ők rosszat. Rossz volt, amit tettek, de a szemeikben jónak látszott.

Ez jellemző ma is a kiégett hívő életre. Teszi, ahogy jónak látja. A maga feje szerint, a maga

felfogása szerint. Szemben azzal, ahogy az Úr Jézus cselekedett, és cselekedni akar bennünk

is. Ő nem azt tette soha, amit jónak látott, hanem ami az Atya akarata volt: „legyen meg a te

akaratod” (Mt 26,42). Ha az Atya akarata nehéz volt a testének vagy a lelkének, akkor is azt,

mondta: Igen, Atyám, „ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lk 22,42).

Micsoda zűrzavar van egy családban vagy egy munkahelyen, ha ott mindenki azt tesz, amit

akar, amit jónak lát. Egy helyi gyülekezetben is legtöbbször emiatt vannak zűrzavarok. Jót

akar mindenki, mert hívő emberek. Hívő ember nem akar gonoszt tenni, csak azt, amit ő jónak

lát. A másik meg mást lát jónak. A harmadik a harmadikat látja jónak. Ebből aztán nagy

zűrzavar lesz. Ha megszűnünk a magunk cselekedeteitől, és azt kérdezzük: „Uram, mit

akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6), akkor lépünk rá arra az útra, ami kivezet a

zűrzavarból és a kiégésből.

Szembeszálltak Mózessel és Áronnal, mert ők a maguk szemében szentek voltak

Jellemző volt még a pusztában az is erre a kiégett népre, hogy nem voltak megelégedve

Mózessel. „És támadának Mózes ellen, és velök Izráel fiai közül kétszáz és ötven ember, a kik

a gyülekezetnek fejedelmei valának, tanácsbeli híres neves emberek. És gyülekezének Mózes

ellen és Áron ellen, és mondának nékik: Sokat tulajdonítotok magatoknak, holott az egész

gyülekezet, ezek mindnyájan szentek, és közöttök van az Úr: miért emelitek azért fel

magatokat az Úr gyülekezete fölé?” (4Móz 16,2-3). Igazat mondtak abból a szempontból,

hogy tényleg szentek voltak, hiszen az Úr külön választotta a népek közül az egész Izráelt.

Ezek a léviták még külön is szentek voltak, mert külön választotta a szolgálatra is őket Isten,

csak nem arra, amire Áront, és nem arra, amire Mózest. Ők ugyanazt akarták csinálni, amit a

papok. Meg is tették, de nemhogy kiégtek, hiszen már kiégettek voltak, hanem elégtek: „És

tűz jöve ki az Úrtól, és megemészté ama kétszáz és ötven férfiút, a kik füstölő szerekkel

áldoznak vala” (4Móz 16,35). A kiégett, a pusztában bolyongó és az ígéret földjére, a

nyugalomba be nem ment hívő ember olykor nagyon szent a maga szemei előtt. Azonban

milyen szent az eljárásában az, aki elöljárója ellen, végeredményben pedig az Úr ellen támad?

Végül Mózes is kiégett

A sok kiégett ember között egyszer Mózes is kiégett. Végzetesen kiégett. Röviden elmondom.

A nép húst kért, és „monda Mózes az Úrnak […] Hol vegyek én húst, hogy adjam azt mind ez

egész népnek? […] Nem viselhetem én magam mind ez egész népet; mert erőm felett van. Ha

így cselekszel velem, kérlek, ölj meg engemet, ölj meg, ha kedves vagyok előtted, hogy ne

10

lássam az én nyomorúságomat” (4Móz 11,11.13-15). Ez bizony kiégés. Élni se volt kedve

tovább. Ez azonban még nem volt végzetes. Az Úr azt mondta neki, hogyha nem bírja

egyedül hordozni, megosztja a terhet. „Gyűjts egybe nékem hetven férfiút Izráel vénei közül

[…] elszakasztok abból a lélekből [szellemből], a mely te benned van, és teszem ő beléjök”

(4Móz 11,16-17). Abból a szellemből vett el Isten, ami Mózesben volt. „Nem viselhetem én

magam mind ez egész népet” – mondta Mózes. De hát Mózes hordozta a népet egyedül? Nem

ő hordta, az Úr hordozta ezt a népet! Meg is mondta: „hordoztalak titeket sas szárnyakon”

(2Móz 19,4), de Mózes úgy látta, hogy ő hordozza, és már tovább nem bírja. A szíve

megterhelődött, megkeseredett.

Mózes gondatlanul szólt

„Megharagíták a Meribáh vizeinél is, és baja támadt Mózesnek miattok, Mert megkeseríték az

ő szívét, és gondatlanul szólt ajkaival” (Zsolt 106,32-33). Mi volt ez? A nép megint lázongott,

víz kellett nekik. Mózes és Áron az Úr elé ment, és azt mondta az Úr: „szóljatok ím e

kősziklának az ő szemeik előtt, hogy adjon vizet” (4Móz 20,8). Tudjuk, hogy: „ittak a lelki

[szellemi] kősziklából, a mely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt” (1Kor 10,4).

Menj oda, szólj ennek a kősziklának. Korábban olvassuk, hogy azt mondta Isten ugyanilyen

esetben, amikor vizet kértek: „Ímé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sujts a

sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép” (2Móz 17,6). Mit jelent ez a kép?

Mózes nem vihette be a népet az ígéret földjére, mert csak a megfeszített Krisztust hirdette

A kősziklának a megsújtása, megütése Krisztus halálát jelenti. Az Ő vére tette lehetővé a

kijövetelt Egyiptomból. Később a kőszikla, aki velük járt a feltámadott Krisztust ábrázolja ki,

akinek szólni kellett volna, de Mózes megütötte. Ez azt jelenti, hogy Mózes megint csak a

megfeszített Krisztust hirdette, nem a feltámadt Krisztust. Ezzel az üzenettel félmunkát

végzett. Kivezette a népet Egyiptomból, de nem vihette be a Kánaánba, mert oda csak a

feltámadt Krisztussal lehet bejutni, saját erőnk és igyekezetünk ehhez kevés. Pedig Mózes

kiváló ember volt: „igen szelíd vala minden embernél inkább, a kik e föld színén vannak

[…] És nem támadott többé Izráelben olyan próféta, mint Mózes, a kit ismert volna az Úr

színről-színre” (4Móz 12,3; 5Móz 34,10). Ez a kiváló ember nem tudta bevinni a népet

Egyiptomba, mert csak a megfeszített Krisztust értette és hirdette, a feltámadtat nem.

Az igehirdetők nagy felelőssége

Micsoda felelőssége van az igehirdetőknek! Nehogy fél üzenetet adjunk át a gyülekezetnek!

Nehogy mindig csak a bűnbocsánatot, az üdvösséget, a megfeszített Krisztust prédikáljuk!

Szólnunk kell arról is, hogy Krisztus feltámadt. A szívünkben akar lakozni. Ő akarja

megcselekedni Isten akaratát. Ő akar hívő életet élni bennünk. Aki ezt hittel magáévá teszi, az

nem ég ki. Az nem fogja csalódottan feladni a hívő életet. Az nem fog pusztai, lázadó,

versengő hívő életet élni.

Befejezem

A hívő élet nem megjavított élet, hanem kicserélt élet. A mi életünk kicserélve Krisztus

életére, mert lehetetlen hívő életet élni a magunk erejével és bölcsességével. Ezért mondja

Pál: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20). Ha ez így van,

olyanok leszünk, mint az égő csipkebokor. Nem égünk ki, de világítunk és meleget árasztunk.

Szentség árad körülöttünk, mint Isten mondta: „oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a

melyen állasz, szent föld” (5. v.). Erre mások is felfigyelnek, mint Mózes is felfigyelt az égő

11

bokorra. Talán közelebb jönnek az ilyen hívő emberhez, akiben Krisztus élete látszik, mint

ahogy Mózes is közelebb ment az égő csipkebokorhoz, hogy megtudják, mi a boldog,

kiegyensúlyozott hívő életnek a titka. Megtudják, hogy ez titok: „a Krisztus ti köztetek

[bennünk] van, a dicsőségnek ama reménysége” (Kol 1,27).

Ámen.

Budapest, 2009. november 21.

Illés is kiégett

„És Akháb elbeszélé Jézabelnek mindazokat, a melyeket Illés cselekedett és a többek között,

hogy hogyan ölte meg mind a prófétákat fegyverrel. És követet külde Jézabel Illéshez,

mondván: Ezt cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor úgy nem

cselekszem a te életeddel, mint a hogy te cselekedtél azoknak életekkel mind egyig. A mit

mikor megértett, felkelvén elméne, vigyázván az ő életére. És méne Beersebába, a mely

Júdában volt; és ott hagyá az ő szolgáját. Ő pedig elméne a pusztába egynapi járó földre, és

elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most

óh Uram, vedd el az én lelkemet; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál!” (1Kir 19,1-4)

Amikor idáig jutott Illés, hogy „hadd haljon meg” (4. v.), ez a kiégésnek biztos jele volt.

Izrael népe és Mózes is meg akart halni a pusztában. Ugyanide jutott Illés is. Az ő kiégésében

az a különös, hogy a Kármel-hegyi nagy győzelem után akart meghalni, szemben Mózessel,

aki a kudarcok, terhek súlya alatt jutott ide. Különbség még az is, hogy Mózes első kiégett

állapota 40 évig tartott, és aztán a pusztában megismétlődött, és ezért nem mehetett be az

ígéret földjére. Illésnél ez a kiégés csaknem 40 nap alatt lerendeződött, és többé nem tért

vissza. Az Úr elragadta a mennybe.

Nézzük meg, hogy mit tanulhatunk Illés esetéből!

Történelmi háttér

Milyen volt Izrael állapota Illés idejében?

Illés idejében az ország már kétfelé szakadt. Északon a tíz törzs istentelen királya Akháb volt,

aki Jézabelt, Szidon pogány királyának a lányát vette feleségül. Jézabel behozta Izraelbe a

Baál és az Asera bálványok imádását. (1Kir 16,30-33) Ezzel nem elégedett meg, hanem

megölette az Úr prófétáit (1Kir 18,4), és helyettük Baál 450 és Asera 400 prófétáját

támogatta. (1Kir 18,19) Ilyen körülmények között bízta meg Isten Illést egy nagyon nehéz

küldetéssel. Nagy bátorság kellett hozzá.

Illés küldetése

12

A királyhoz kellett mennie, és bejelenteni, hogy bűneik és bálványimádásaik miatt évekig

nem lesz eső, de még harmat sem. (1Kir 17,1) Ez igen nagy csapás volt nemcsak a népre,

hanem szellemileg Baálra, a bálvány istenre is, akit az élet és a termékenység istenének

tartottak, mert nem volt termő idő azalatt a három és fél év alatt. Nagy csapás volt Aserára is,

akit Baál feleségének tartottak, és őt is a termékenység és az élet istennőjeként tiszteltek.

Három és fél év után Isten esőt adott, de előtte elküldte Illést, hogy találkozzon Akhábbal, és

mondja meg neki, hogy gyűjtse hozzá a Kármelre Izrael népét és a bálványok prófétáit is.

Isten ott a Kármelen megmutatta az egész népnek, hogy Baál nem isten. Az ő oltárára nem

szállt tűz alá, hiába kiáltoztak és vagdalták magukat a Baál papok, de Izrael Istene Illés

imájára meggyújtotta a Neki készült oltáron az áldozatot, bár még vízzel is leöntötték. (1Kir

18,38) Amikor a nép meggyőződött erről, és belátta, hogy az Úr az Isten, megfogták Baál

prófétáit, mind a négyszázötvenet, és Illés megölte őket. (1Kir 18,40) Illés kiégése közvetlen

ezek után történt, ezt olvastuk el az alapigében.

Illés kiégésének jelei, okai és tanulságai

A kiégés jelei

Ilyen jelekről olvastunk: menekült, egyedül akart maradni, keserűség töltötte el, a halálát

kívánta, s még testileg is halálosan kimerült. Nézzük meg sorban ezeket, röviden.

Menekülés

Korábban Illés nem félt, és nem menekült el Jézabel elől. Korábban egymaga szembeszállt

Jézabellel, Akhábbal és a bálványpapokkal, de amikor kiégett, félt és menekült. Ma is jelei

ezek a kiégettségnek: bizonyos félelem és menekülés az elől, ami addig nem volt probléma.

Egyedüllét

Azt olvastuk a 3. vers végén, hogy amikor Beersebába ért, „ott hagyá az ő szolgáját”, és a

pusztának teljesen egyedül vágott neki. Még a szolgáját sem tűrte maga mellett. Pedig ebben a

nagy pusztaságban ember nem volt, csak kígyók és skorpiók. „Aki vezérlett téged a tüzes

kígyóknak, skorpióknak, és szomjúságnak nagy és rettenetes pusztáján” (5Móz 8,15). A

Hórebhez sokára érkezett meg, „negyven nap és negyven éjjel” (1Kir 19,8) ment. Úgy látszik,

nem oda igyekezett céltudatosan, hanem mindegy volt neki, hogy hová megy, csak egyedül

legyen. Végül aztán elérkezett „az Isten hegyéig, Hórebig. És beméne ott egy barlangba”

(1Kir 19,8-9).

Ez most is így van. A kiégett ember életének ebben a szakaszában kerül mindenkit, elege van

mindenkiből. A hívő embernek ilyenkor főleg a többi hívőből van elege.

Keserűség és csalódás

Illés szívének a keserűségét ismerjük, mert kiöntötte az Úr előtt a Hóreben: „És ő felele: Nagy

búsulásom van az Úrért, a Seregeknek Istenéért, mert az Izráel fiai elhagyták a te

szövetségedet, lerontották a te oltáraidat, és a te prófétáidat megölték fegyverrel, és én

egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek” (1Kir 19,10). Vagyis azt mondotta

tulajdonképpen, hogy mindennek vége, egyedül maradt, mindenkiben csalódott.

Végeredményben még az Úrban is csalódott.

A kiégett hívő ember is ilyen. Csalódott az emberekben, a családjában, a többi hívőben,

végeredményben Istenben is.

Kívánta a halálát

13

„Elég! Most óh Uram, vedd el az én lelkemet […] leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy

hadd haljon meg” (4. v.). Ma is így gondolkozik minden kiégett hívő ember. Nincs értelme a

munkámnak, hiábavaló minden jó szándékom, törekvésem, és ez már hosszú idő óta így

megy, nincs értelme élnem. Isten másképpen gondolkozott, nem engedte meghalni Illést, sőt

Énókh után ő volt a második ember, akit egyáltalán nem engedett meghalni, hanem a

mennybe ragadta.

Halálos kimerültség

Így olvastuk: „És lefeküvék és elaluvék a fenyőfa alatt. És ímé angyal illeté őt, és monda

néki: Kelj fel, egyél. És mikor körülnézett, ímé fejénél vala egy szén között sült pogácsa és

egy pohár víz. És evék és ivék, és ismét lefeküvék. És az Úr angyala eljött másodszor is és

megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való utad van” (1Kir 19,5-7). Lefeküdt

és elaludt. Fizikailag, testileg is elfáradt. Amikor az angyal felköltötte, hogy egyék és igyék,

azután megint lefeküdt, és megint elaludt. Tehát nemcsak a lelki és szellemi erejének, hanem

a fizikai erejének is végére ért.

Ez tulajdonképpen így van ma is. Ha egy hívő ember szellemileg kiég, a lelke is igen

megrendül, és a testében is nagyon kifárad. A kimerültség jelei világosan felismerhetők.

Ezek voltak a kiégés jelei, és most nézzük meg az okait.

Illés kiégésének az okai

Ezek nála nehezen felismerhetők, nem úgy, mint Mózesnél. Nehezen felismerhető, hogy miért

éppen a nagy győzelem után történt, miért éppen akkor ijedt meg Jézabeltől, holott előtte

egyáltalán nem félt tőle. Vegyük hát sorba az okokat.

Illés hozzánk hasonló ember volt

Először is világosan kell látnunk, hogy Illés ugyanolyan ember volt, mint mi. „Illés ember

volt, hozzánk hasonló természetű” (Jak 5,17). Igaz, nagyon bátor volt, lánglelkű próféta volt;

de ember volt. Az emberről pedig van megírva: „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak,

megtántorodnak a legkülönbek is” (Ézs 40,30). Illés a legkülönbek közé tartozott, Mózes is,

és mégis kiégtek. Mert a legkülönbek ereje sem elég végigjárni azt az utat, ami erőnk felett

való. A hívő életút erőnk felett való. „Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne

essék” (1Kor 10,12). Illés állt, erősen állt, és hirtelen összeomlott, elesett, kiégett. Mik voltak

a közvetlen okai ennek?

Hirtelen nem az Úrra, hanem a körülményekre nézett

Úgy látszik, hogy eljött az életében egy időpont, amikor - nem úgy, mint korábban - elkezdett

a körülményekre nézni, és nem az Úrra. Addig éveken keresztül a legnagyobb szükség és

veszély esetén mindig az Úrra nézett: Ezt mondta az Úr, tehát megyek és teszem. Míg az Úrra

nézett, addig bátor, rendíthetetlen volt, és most egyszer csak valami miatt a körülményekre

tekintett; arra, mit üzent Jézabel, és elkezdett süllyedni, mint Péter, amikor a hullámokra

nézett, „látva a nagy szelet, megrémüle” (Mt 14,30).

Mit látott Illés?

Azt, hogy nem úgy folytatódnak a dolgok a Kármel-hegyi győzelem után, ahogy talán ő

gondolta. Most olyanokat sorolok el, amelyek nincsenek szó szerint leírva az Igében. Mivel

azonban Illés hozzánk hasonló ember volt, feltehető, hogy ezek megfordultak benne, mert

hasonló helyzetben mi így gondolkozunk. Ilyen helyzetben én legalábbis így gondolkoztam

volna.

14

Azt várta talán, hogy Jézabel is belátja: a bálványai csődöt mondtak. A történtek után ez

elvárható volt. Talán Illést megdöbbentette, hogy Jézabel ezt nem látta be, sőt támadott,

fenyegetődzött, meg akarta öletni.

Talán azt is várta, hogy Akháb majd szembeszáll a feleségével, hiszen Akháb ott volt a

Kármelen, és láthatta, hogy Baál és Asera nem isten. Látta, hogy mi történt, látta, hogy milyen

hatalmas az Úr. De Akháb nem szállt szembe a feleségével, Jézabel továbbra is azt tette, amit

akart.

Talán azt várta, hogy az egész nép fellázad Jézabel ellen, mint idegen ellen. Nem is lett volna

szabad Izraelben egy idegennek Izrael királyával vagy akár egyszerű izraelitával sem

házasságot kötni. Jézabel pogány volt. Talán várta Illés, hogy a népnek kinyílik a szeme, és

fellázadnak ellene: elkergetik vagy megölik, hiszen a törvény szerint a bálványimádásért halál

járt. De nem ez történt. Illés talán csalódott Jézabelben, csalódott Akhábban, és csalódott

Izrael népében is.

Talán még azt is várhatta, hogy az a száz próféta nyíltan és bátran mellé áll. Az a száz próféta,

akikről Abdiás gondoskodott ötvenenként elrejtve egy-egy barlangba, és ott táplálta őket

kenyérrel és vízzel. Addig félhettek, de a nagy győzelem után ők is ellenállhattak volna

Jézabelnek. A próféták azonban nem jöttek elő a barlangokból.

Úgy látta, hogy egyedül maradt, senki nem hű az Úrhoz, csak ő. Mindenki cserbenhagyta,

nemcsak őt, hanem az Urat is. Őt magát pedig halálra keresik. (1Kir 19,10) Úgy gondolta, ha

őt megölik, már nem lesz senki hűséges Izraelben az Úrhoz. Minek akkor élni?

Az Úrnak áldozott életű hívő embereknek a kísértései is ugyanezek

Most is megtörténik, hogy éppen egy-egy kemény harc és nagy győzelem után szoktunk

kimerülni és kiégni. Én magamon is észrevettem ezt egy-egy jó konferencia után, vagy egy

olyan igehirdetésem után, amikor magam is megtapasztaltam, hogy az Úr különösen szólt,

kijelentést adott. Nem tudom megmagyarázni miért, de utána gyakran levertség, csüggedés

szokott erőt venni rajtam, néha napokig. Ez így van, ez történt Illéssel is.

Amikor másoktól is elvárjuk, hogy ugyanazt tegyék, amit mi, ugyanúgy álljanak helyt, mint

ahogy mi helytálltunk, és nem az történik, amit vártunk, az csüggesztő. Amikor

szolgatársaink, igehirdető testvéreink, a gyülekezet vezetői, elöljárók vagy akár egyszerű hívő

emberek nem azt teszik, ami elvárható lenne, akkor csalódunk, hogy nem értették meg az Úr

üzenetét. Marad minden a régiben? Mindent elfelejtettek? Mintha nem szólt volna semmit az

Úr? Hát akkor tényleg nincs semmi értelme a fáradozásunknak?

Lehet bennünk bizonyos „lenézés” a kevésbé hűségesek iránt. Lehetséges, hogy Illés

kiégésében az is közrejátszott, ami olykor egy kicsit benne van a bátor, az Úrhoz hűséges

emberekben: azok bizonyos fokú lenézése, akik nem annyira odaszántak, nem annyira buzgók

az Úr ügyéért, mint ők. Nem értékeljük azokat, akik nem állnak ki olyan bátran, hűségesen,

lobogó lélekkel, mint ahogy Illés kiállt, vagy ahogy mi magunkról gondoljuk, hogy kiálltunk.

Talán gondolhatta, hogy az a száz próféta, miért bújik el a barlangokban. Micsoda dolog ez?

Nem lehetne elvárni azoktól a prófétáktól, hogy ugyanúgy, mint ő bátran kiálljanak? Azonban

látszik, hogy Isten a barlangokban elbújt prófétákat is értékelte, és az Illéseket meg éppen a

kiégésükkel vezeti rá arra, hogy fel ne fuvalkodjanak: „Lobogtál, de nézd meg mivé lettél? A

másik nem lobogott annyira, de még most is hű.”

Ez a kiégés, amin Illés átment, fenyegeti Istennek mai hűséges, lángoló szolgáit is

Lobog, lobog, aztán egyszer csak ellobban, mert az ereje végére ért. Biztosan többen ismerik

Bob George Az igazi keresztyénség című könyvét3. Saját magáról is ír ebben a könyvben. Ő

3 Bob George Az igazi keresztyénség – Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük. 17-19. old. (Grace Ministries

Alapítvány)

15

világi ember volt, sikeres vállalkozása volt, milliomos akart lenni, hollywoodi hírességekkel

járt szórakozni, mindene megvolt, de nem volt boldog. Egyszer csak megutálta ezt az egész

életet. Az Úrhoz jött, megtért, új élete lett, hátat fordított a réginek. Úgy tett, ahogy az Igében

olvassuk: amiképpen odaszánta magát régen a bűnnek meg az igazságtalanságnak,

ugyanolyan lelkesedéssel és örömmel szánta oda magát az Úrnak. Nyolc évvel a megtérése

után kiégett. Egy hétfő reggel, amikor az irodája felé hajtott, nem tudta a könnyeit

visszatartani, mert igen nyomorultnak érezte magát. Nem értette, hogy miért, hiszen teljes

idejével az Úrnak szolgált. Mindent megtett, ami egy jó keresztyéntől elvárható.

Mélyrehatóan tanulmányozta a Bibliát, mindenkinek bizonyságot tett, akivel csak találkozott,

szüntelenül imádkozott, rendszeresen ott volt gyülekezetének minden alkalmán. Ott volt a

vezetőségi megbeszéléseken, részt vett különböző bizottságok munkájában, rendszeresen

látogatta a betegeket, a testvéreket, a nyomorultakat. Tanított egy bibliaiskolában,

bibliamagyarázó könyveket írt, minden nap keresztyén rádióadást vezetett, szemináriumokat

tartott, és még mindent fel sem soroltam, amit tett. Nagyon elfoglalt volt. Azonban ez alatt a

nyolc év alatt ebben a sok munkában egyszer csak eltűnt a boldogsága, semmivé lett a hívő

életének elején átélt öröme, és nem értette, hogy mi történt vele. Miért lett minden olyan

szürke, mint az őszi, ködös reggel? Állandóan rohant az Úr munkájában, mégsem jutott előre,

és azt kérdezte, hogy hol rontotta el. Miért égett ki? Hol a hiba? Mit tett rosszul? Ő is ilyen

égő szívű volt az Úrért, és nyolc év alatt az erejének a végére ért. Eddig tartott a saját ereje.

Elég sokáig, de egyszer mégis véget ért.

Igen testvérek, tudom, hogy nagyon sok drága, hívő testvér kérdése ugyanez. Annyit

fáradoznak az Úrért, de ez nem hozza el számukra a megelégedést, az örömet, hanem inkább

könnyeket és kiábrándultságot, mert nem úgy lesz, ahogyan elképzelték. Az ő kérdésük is

ugyanez: mit tettem rosszul, miért történt így, ahogyan történt.

Olvastam misszionáriusokról,4 akik otthagyták a hazájukat, Amerikát, Angliát, a jólétet,

elmentek fekete Afrikába az Igét hirdetni, és ott, igehirdetés közben, mikor tényleg az

életüket, a családjukat, a gyermekeik ügyét, mindent feltettek az Úr oltárára, a munkára,

egyszer csak kiégtek. Ennek az volt a jele, hogy egy kis telepen, ahol néhány

misszionáriuscsalád együtt lakott a dzsungel közepén, eljutottak odáig, hogy nem tudtak

egymáshoz egy jó szót sem szólni. Mindnyájan angolul beszéltek, mindnyájan hívők voltak,

mindnyájan misszionáriusok, mindnyájan az Úrért tették, amit tettek, teljesen idegen

környezetben, és nem tudtak egymással még beszélni sem, annyira haragudtak egymásra és

annyira megutálták egymást. A feleségeik veszekedtek, irigykedtek egymásra. Kiégtek, pedig

jót akartak.

Feltehetjük a kérdést: Nem így van-e ez ma is némely gyülekezetben? Annyi drága testvér jut

el nagy igyekezetében, jóindulatában, az Úrnak való szolgálatában addig, hogy szinte látni

sem akarja a másik testvért. Miért? Van-e kiút, van-e megoldás, és ha igen, akkor mi a

megoldás?

Egy háziasszony is ugyanúgy kiéghet, nem csak a misszionáriusok, igehirdetők és vezető

testvérek. Van, aki hittel sok gyermeket vállal, Isten áldásaként fogadja, de lehet, hogy egy

kicsit kezdi lenézni és kishitűnek tartani azokat, akiknek kevés gyermekük van. Egyszer aztán

ő is az ereje végére ér. Ha tudná, hogy nem az ő ereje az, amivel ilyen nagy családot gondozni

tud, hanem ez az Úrnak az ereje, akkor nem nézné le a másikat. Mikor az ereje végére jut,

halálosan kifárad, megesik, hogy másokat hibáztat: Miért nem segítenek? Van, amikor a

gyülekezetet hibáztatja: Miért nem törődnek velük? Nem látják, hogy milyen nehéz

helyzetben vannak? Valahogy úgy, ahogy Illés hibáztathatta a szíve mélyén azt a száz

prófétát: ti csak elbújtok gyáván, nemhogy segítenétek nekem. Mások hibáztatása a kiégés

biztos jele.

4 Malcolm Smith: Kiégett hívő élet („Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány, Bp. 2000.) 65-66. old.

16

Akkor is ki lehet égni, ha az ember nem lesz gőgös, kritikus, nem hibáztat mást, egyszerűen

csak annyi dolga, annyi feladata van, hogy az meghaladja az erejét. Ebbe aztán belefárad,

belekeseredik, nem bírja tovább, és kiég.

Mi a megoldás a kiégésre?

Az, amit Illés tett, illetve amit Isten tett Illéssel. Illés végül is annyit tett, hogy a panaszát

elmondta az Úrnak. Pedig először menekült, de az Úr rátalált, és megszólította: Mit csinálsz

itt, Illés? Mit csinálsz itt? Miért jöttél ide? Mi van veled, Illés?

Isten nem dorgálta meg Illést

Nem sújtott rá a törvény erejével, pedig a Hóreben voltak. A Hóreb, az a Sínai-hegy, ahol a

törvényt adta az Úr Mózes által. Akkor ez a hegy tűzben égett, füstölgött, rengett; villámlás,

mennydörgés, szélvész és erős kürtzengés hangzott. Az egész nép megrémült. Oly rettenetes

volt a látvány, hogy Mózes is megijedt és remegett. (2Móz 19,16-18; Zsid 12,18-21) Az Úr

megmutatta az erejét ezen a hegyen Illésnek is.

Szélvihar, földindulás, tűz

Jött először „nagy erős szél, a mely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a

kősziklákat…” (1Kir 19,11). Talán kődarabok röpködtek a levegőben.

Egy jó hónappal ezelőtt Debrecenben is volt egy nagy vihar. A lakásunkkal szemben lévő

utcában óriási nagy japán akácfák vannak. Valami miatt a vihar idején ott jártam, azon az

úton. Félelmetes volt. Szemerkélt az eső, zúgott a szél, és hatalmas ágakat tört le, olyan vastag

ágakat, akár a combom. Ezek zuhantak rá egy-egy ház tetejére nagy recsegéssel, és bezúzták a

tetőt. Aztán a másik oldalon szakadt le egy ág, az meg ráesett egy kocsi tetejére. Aztán egy

másik ág letépte a villany- és telefonvezetékeket. Igen igyekeztem hazafelé, lapultam a fal

mellé, de azt nem lehet elmondani, hogy mit él át az ember, amikor a feje felett hatalmas

szélvihar szaggatja a fákat. Milyen lehetett a Hóreben, ahol meg a kősziklákat hasogatta?

Isten ereje mutatkozik meg, és nincs ellene hatalom.

Azt olvassuk tovább, hogy mikor elmúlt ez a szél, akkor „földindulás lett” (1Kir 19,11).

Amikor a talpunk alatt megmozdul a föld, nincs egy biztos pont. Hallottuk, és képeken láttuk,

milyen iszonyatos pusztítást végez egy-egy földrengés.

„A földindulás után tűz jöve” (1Kir 19,12). Nem tudjuk pontosan, talán a hatalmas viharban

és a földindulásban a villámok felgyújtották a fákat, vagy máshonnan jött a tűz, Istennek

számtalan módja van rá, de jött a tűz, az égető, perzselő tűz. Isten ereje mutatkozott meg

ebben is: hatalma, ítélete; de mindez nem változtatta meg Illést.

Halk és szelíd hang

Hanem akkor „egy halk és szelíd hang” (1Kir 19,12) megszólította. Halk, szelíd hang, mint

fuvallat, mert az Úr Szelleme volt benne, az Úr volt benne. Az már megérintette Illés szivét.

Ezeket azért mondtam el, mert talán mi is azt várjuk, amikor kiégünk és csalódunk valakiben,

csalódunk a testvérekben, a gyülekezetben, a családtagjainkban vagy másokban, akik a mi

megítélésünk szerint gyávák, és nem állják meg a helyüket úgy, ahogy kellene; azt várjuk,

hogy Isten mutassa meg nekik hatalmát és erejét. Vagy a világi embereknél, akik nagy

gazemberségeket csinálnak, azt várjuk, hogy sújtson már rájuk az Úr, és mutassa meg Isten,

hogy Ő az Úr a világ felett, és nem ezek a gonosz emberek. Az Úr pedig nem sújt le. Sem a

világi emberekre, sem a hívő emberekre, hanem halkan és szelíden szól: „Nem erővel, sem

17

hatalommal, hanem az én lelkemmel! [szellememmel], azt mondja a Seregeknek Ura” (Zak

4,6).

Isten szólt Illéshez és új látást adott neki

Így olvassuk: „De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, mely meg nem hajolt

a Baálnak, és minden ajkat, mely meg nem csókolta azt” (1Kir 19,18). Azt mondta Isten

Illésnek: Nézd, Illés! Nem igaz, hogy egyedül maradtál, még hétezer ember van Izraelben,

akikről te nem tudsz, de én ismerem őket. Ez a hétezer nem olyan, mint te, de én elismerem

őket, hogy nem hajtottak térdet a Baálnak, nem csókolták meg a bálványokat. Nem olyan

lánglelkűek, mint te, de nem is égtek ki, mint ahogy te kiégtél. Illés, te ne búsulj énértem és az

én ügyemért. Az ügyemet én jó végre viszem, akaratom és tervem megvalósul, sőt még téged

is felhasznállak, nem doblak félre ezek után sem. „És monda az Úr néki: Menj el, térj vissza a

te utadon a pusztán át Damaskusba, és mikor oda jutándasz, kenjed királylyá Hazáelt

Siriában; És Jéhut, a Nimsi fiát kenjed királylyá Izráelben, és Elizeust, az Abelméholabeli

Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe. És lészen, hogy a ki megmenekedik Hazáel

fegyverétől, azt Jéhu öli meg, és a ki megmenekedik a Jéhu fegyverétől, azt Elizeus öli meg”

(1Kir 19,15-17). Látod, Illés, a bűn nem fog büntetlen maradni, mert Istenből nem lehet gúnyt

űzni. „Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, azt aratándja is” (Gal 6,7). Lesz

próféta a helyedbe: Elizeus.

Érdekes, hogy nem is Illés, hanem Elizeus végezte el a többit: ő kenette fel Jéhut (2Kir 9,1-3),

és ő találkozott Damaszkuszban Hazáellel. Amikor meglátta, „sírni kezdett […] és monda

Hazáel: Miért sír az én Uram? És felele: Mert tudom a veszedelmet, a melyet Izráel fiaira

hozol; az ő erős városait megégeted, az ő ifjait fegyverrel levágatod, és kis gyermekeit a

földhöz vered, terhes asszonyait ketté vágod” (2Kir 8,12). Illés talán azt szerette volna, hogy

ha a nép nem áll ki az Úr mellett, akkor Isten rögtön csapja őket agyon. Az Úr azonban úgy

látta, hogy majd eljön az ideje ennek is, és azt Szíria királyára bízza. Talán azt szerette volna

Illés, hogy Akhábot, Jézabelt, a háza népét akkor rögtön törölje el az Úr a föld színéről. Isten

azonban ezt is későbbre halasztotta, és Jéhura bízta. „Mikor Jéhu Jezréelbe ment és Jézabel

meghallotta, arczát megékesíté kenettel, felékesítette fejét, és kitámaszkodott az ablakon”

(2Kir 9,30). Jéhu meglátta, hogy vannak ott főemberek, és megkérdezte: „Ki van ott velem?

[…] Vessétek alá őt” (2Kir 9,32). Kidobták az ablakból, és eltaposták. Mire Jéhu érte küldött,

„semmit sem találtak belőle, csak a koponyáját, a lábait és a keze fejeit” (2Kir 9,35). Istenből

nem lehet gúnyt űzni, de nem a mienk a bosszúállás, az Úr pedig nem akkor és nem úgy áll

bosszút, ahogy mi gondoljuk.

Mi tehát a megoldás, ha kiégtünk?

Az a megoldás, hogy Isten megszólítson, nyissa meg a szemünket, és lássuk meg Őt, Akit

addig nem láttunk, mert másra néztünk. Az a megoldás, ha „nem a láthatókra nézünk, hanem

a láthatatlanokra” (2Kor 4,18), és úgy látjuk a dolgokat, ahogyan Ő. Ha Istennel helyreáll a

kapcsolatunk, akkor minden megoldódik. A kapcsolatot Isten segített helyreállítani. Ő vezette

Illést a Hórebre, Ő szólította meg: „Mit csinálsz itt, Illés?” (1Kir 19,9). A legfontosabb pedig

az, hogy az Úr önmagát adja nekünk, hogy Belőle éljünk, ne a magunk erejéből.

Van egy régi ének (Hallelujah 383), ami elmondja, mi is hát a megoldás:

Porból kiáltok! A magasban

Halld meg kérésemet!

Oh szállj le hozzám, hogy magamban

Megérezhesselek!

18

Oh, nem futó árnyad kívánom,

Nem tűnő képedet!

Kegyelmed lényegét sóvárgom!

Szentlelked! Tégedet!

Ah! Ez elég! Reménynek, vágynak

Elég tartalmat ád!

Beszélni Véled, hallni vágylak!

Illetni! Nézni Rád!

Legyek, ki ég: de Tőled lángol!

Fényt szór, de lényedet!

Ki lelkesül: de Lelked által!

S szerelmeddel szeret!

Oh, ez minden vágyam, reményem!

Királyom! Add meg! Add!

Ne éljek én, csak élted éljem!

S csak Érted s Általad!

Ez az ének szépen kifejezi, amit Isten akar az életünkben. Ha ez megvalósul, akkor olyanok

leszünk, mint a Mózes égő csipkebokra: égünk, de nem égünk ki.

Befejezem

Illés esetében ugyanaz a tanulság, mint Mózesnél. Az ember a maga erejéből nem képes

végigjárni a hívő élet útját, az Úr útját. Nem vagyunk erre képesek. Az Úr követésének az útja

mindig erőnk feletti, és ez így van jól, hogy ne dicsekedjék Őelőtte egy test sem. „És az Úr

angyala eljött másodszor is és megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való

utad van” (1Kir 19,7). Igen, a hívő ember útja erőnk felett való, akármilyen erősek vagyunk,

akármilyen kiválóak vagyunk, akármilyen lánglelkűek vagyunk, akármilyen jó emberi

természetünk van, akármilyen képzettek vagyunk, ez az út erőnk feletti. Az Úr azt cselekszi

most is, amit Illéssel tett: Egyél! És a kenyér, amit ad, Jézus Krisztus, „amaz élő kenyér, a

mely a mennyből szállott alá” (Jn 6,51). Az erőnk felett való utat csak ezzel a kenyérrel,

Krisztussal, és az Ő erejével lehet végigjárni.

Ismétlem: A magunk erejéből hívő életet élni nem nehéz, hanem lehetetlen. Erre egyedül

Krisztus képes. A hívő élet nem megjavított, hanem kicserélt élet. Ahogy Pál apostol mondja:

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”

(Gal 2,20).

Ámen.

Budapest, 2009. november 21.

19

Aszáf és a kiégés különböző okai

„Bizony jó Izráelhez az Isten, azokhoz, a kik tiszta szívűek. De én?! Már-már meghanyatlottak

lábaim; és kis híjja, hogy lépteim el nem iszamodtak. Mert irígykedtem a kevélyekre, látván a

gonoszok jó szerencséjét. […] Bizony hiába tartottam én tisztán szívemet, és mostam

ártatlanságban kezeimet; Mert nyomorgattatom minden napon, és ostoroztatom minden

reggel! Ha azt mondom: Ilyen módon szólok: Ímé, a te fiaid nemzedékét árulom el.

Gondolkodom, hogy ezt megérthessem; de nehéz dolog ez szemeimben.” (Zsolt 73,1-3; 13-16)

Aszáf szavait olvastuk el az Igéből. Azt mondja saját magáról: „Már-már meghanyatlottak a

lábaim; és kis híjja, hogy lépteim el nem iszamodtak” (2. v.). Az eliszamodott ember az, aki a

csúszós úton elesik. „Már-már meghanyatlottak lábaim” - a meghanyatlott ember nem tud

továbbmenni. Aszáf tehát azt mondja magáról, hogy alig tudott továbbmenni, mert majdnem

elcsúszott, csaknem elesett. Ezek a kiégés előjelei. Mi volt az oka Aszáf életében, hogy

csaknem kiégett, vagy talán ki is égett? Ennek kapcsán még más okokról is szeretnék szólni,

ami a mai ember kiégését idézheti elő.

Szeretném megjegyezni, hogy a kiégés nem azonos az elégéssel

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket

élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket” (Róm 12,1). Mit jelent

élő áldozatul odaszánni magunkat az Úrnak? Az Ószövetségben voltak égő áldozatok, amikor

az áldozati állatot levágták, és az oltáron az elégették. Amikor a hívő ember odaszánja magát

az Úrnak élő áldozatul, akkor nem kíméli magát, nem kedvez sem testének, sem lelkének az

Úrért, vagyis az élete mintegy „elég az Úr oltárán”. Nem kiég, hanem elég az Úrért. A kiégett,

csalódott ember talán egy ideig égett az Úr oltárán, de egyszer csak valami közbejött, mint

Mózesnél, Illésnél vagy Aszáfnál, amikor úgy tűnt előtte, hogy ez hiábavaló; nincs értelme

odaszánni az életét, feláldozni az idejét, erejét, mindenét az Úrnak. Csalódik, és feladja az

egészet.

Ki volt Aszáf?

Mielőtt megvizsgálnánk, hogy mi vezetett Aszáfnál a kiégéshez, azt kellene megnéznünk,

hogy ki volt Aszáf, mert így értjük meg az Ige nekünk szóló üzenetét.

Aszáf lévita, zsoltáríró és próféta volt

Aszáf Dávid és Salamon király idejében élt, és tizenkét zsoltárt írt. A 73. zsoltártól, amit most

olvastunk, a 83. zsoltárig és még az 50. zsoltárt is Aszáf írta. Nemcsak zsoltáríró volt, hanem

próféta is. Így olvassuk: „És megparancsolá Ezékiás király és a fejedelmek a Lévitáknak,

hogy az Urat dícsérjék a Dávid és az Asáf próféta dicséreteivel” (2Krón 29,30). Dávid sem

csak zsoltáríró volt, hanem próféta is, és vele egy sorban említi az Írás Ezékiás király idejéből,

hogy Aszáf is próféta volt. „Dávid és Asáf próféta dicséreteivel” dicsérték az Urat.

Aszáf Dávid idejében fiatalember lehetett

Ez abból látszik, hogy még Salamon idejében is szolgált az Úrnak: „az énekes Léviták mind, a

mennyien valának, Asáf…” (2Krón 5,12). Itt az egész 5. részben és a következőben a

20

templomszentelésről van szó. Salamon idejében már elkészült a templom, és Aszáf még akkor

is azok között volt, akik az Urat dicsérték, sőt vezette ezt a dicséretet. Tehát Dávid idejében

még fiatalember lehetett.

Először akkor tűnik fel Aszáf, amikor az Úr ládáját Jeruzsálembe vitette Dávid. A lévitákat

kérte meg, hogy amíg viszik a ládát, dicsérjék az Urat. A léviták három énekest választottak:

„Éneklők: Hémán, Asáf és Etán…” (1Krón 15,19), és ők énekkel és zenével dicsérték az Urat.

Ezután, amikor a ládát elhelyezték Jeruzsálemben, nemsokára Dávid Aszáfot bízta meg azzal,

hogy a szövetség ládája előtt az ő vezetésével állandóan dicsérjék az Urat. „És rendele az Úr

ládája elé a Léviták közül szolgákat, a kik hirdessék, tiszteljék és dícsérjék az Urat, Izráel

Istenét. Asáf vala a fő…” (1Krón 16,4-5), utána sorolja, hogy kik voltak még. Csak

megjegyzem, hogy amikor a ládát vitték, ott volt Hémán is, meg Etán is. Aztán még valaki:

Jedutun. Hémánt és Jedutunt viszont Gibeonban hagyatta Dávid, mert a szent sátor még ott

maradt, csak a ládát vitették Jeruzsálembe, ők meg ott a szent sátornál dicsérték az Urat.

Aszáf fiatalon igen nagy kitüntetésben részesült, hogy a szövetség ládája előtt vezethette az

Úr dicséretét.

Aztán ugyanitt olvassuk: „Azon a napon adott Dávid először éneket az Úrnak dícséretére

Asáfnak és az ő atyjafiainak kezébe” (1Krón 16,7). Azokból a zsoltárokból, amit Dávid írt,

adott Aszáfnak, és azoknak, akik Aszáf vezetése alatt dicsérték az Urat, hogy azokkal a

zsoltárokkal is dicsérjék az Izraelnek Istenét. Itt úgy olvassuk, hogy „először”. Ez azt jelenti,

hogy Aszáf később is kapott zsoltárt Dávidtól. (Nagyon sok zsoltár kezdődik így: az

éneklőmesternek, Dávid zsoltára. Bővebben ennek nem néztem utána, de valószínűnek

tartom, hogy Dávid ezeket adta oda Aszáfnak, esetleg még más éneklőmesternek, hogy

ezekkel dicsérjék az Urat.)

Aszáf tehetséges volt

Mivel Dávid adott neki zsoltárt, neve egybeforrt a Dávidéval, mint ahogy olvastuk, hogy még

a későbbi időben is Dáviddal együtt emlegették mint zsoltárírót és prófétát. Azonban látnunk

kell, hogy Aszáf fiatalemberként hirtelen és kevés tapasztalattal jutott ilyen magasra. Nem

ment át nagy próbákon, nem ment át összetöretéseken, mint Dávid. Ez a helyzet éppen ezért

veszélyes volt a számára, és ez volt a fő oka, hogy egyszer csaknem meghanyatlott,

elcsúszott. Ugyanis az óriási ének- és zenekar, amit vezetett, Isten felé emelte a lelkét. (Nem a

szellemét, a lelkét.) Bár a zsoltárokban szellemi dolgok vannak, de az ének és a zene

különösen alkalmas arra, hogy általa a lelkünk, az érzelmeink emelkedjenek. Ilyenkor

gyakran úgy érezheti magát az ember, hogy szinte a mennyben van, de ez csak érzés. Amikor

a karizmatikus gyülekezetekben dicsérettel vezetik be az összejövetelt, akkor az ember lelkét

emelik fel. Ez az érzés azonban soha nem pótolja senkinél, Aszáfnál sem azt, amikor az Urat

az Igén keresztül, és a próbák között ismerhetjük meg.

Ez a nagyszerű ember, Aszáf ott az Úr ládája előtt, mindennap az Urat dicsérve, szépen

fokozatosan meghanyatlott, megcsúszott, végül elesett és kiégett.

Aszáf kiégésének közvetlen oka és gyógyulása

Nézzük meg, hogy mi volt a közvetlen oka Aszáf kiégésének, és hogyan gyógyult meg. A

közvetlen okot ő maga írja le: „Mert irígykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó

szerencséjét” (3. v.).

Aszáfot a törvény szellemében nevelték

21

A törvény azt mondja, hogy annak, aki nem marad meg mindabban, amit Isten mondott, aki a

törvényt áthágja, annak rosszul megy a dolga. Ezzel szemben azt látta, hogy az

istenteleneknek „halálukig nincsenek kínjaik, és az ő erejök állandó. A halandók

nyomorúságában nincs részök, és az emberekkel nem ostoroztatnak. Ezért nyakuknak

ékessége kevélység, ruha gyanánt erőszak borítja őket. A kövérség miatt kinn ülnek az ő

szemeik, elméjök gondolatjai csaponganak. Gúnyolódnak és gonoszságot szólnak;

elnyomásról beszélnek fennhéjázással. Az égre tátogatják szájokat, és nyelvök eljárja a földet.

Azért fordul az ő népe ide, hogy tele pohár vizet szürcsölnek; [Az új fordítás azt mondja,

hogy a szavaikat, mint a vizet isszák. Vagyis bizonyos tekintélyre tesznek szert, figyelnek

rájuk] És mondják: Mint tudhatná ezt az Isten, s van-é a Magasságosban értelem? Ímé, ezek

gonoszok, és örök biztonságban vagyont gyűjtenek!” (Zsolt 73,4-12). Nem tudta, hogyan

lehetséges ez: istentelenek, gúnyolódók, és mégis jól megy a soruk.

Ugyanakkor a törvény szerint Isten megjutalmazza azokat, akik megcselekszik a törvényt,

akik abban megmaradnak, azoknak jó lesz a dolga. Ezzel szemben azt látta: „Bizony hiába

tartottam én tisztán szívemet […] nyomorgattatom minden napon, és ostoroztatom minden

reggel!” (13-14. v.). Nyilván gondolkozott ezen, ahogy a 16. versben mondja is, és ez nehéz

dolog volt a szemei előtt. Nem tudta megérteni, hogyan lehet ez, hiába gondolkozott rajta.

Hasonló dolog történt Jóbbal is. „Mi az oka, hogy a gonoszok élnek, vénséget érnek, sőt még

meg is gyarapodnak? Az ő magvok előttök nő fel ő velök, és az ő sarjadékuk szemeik előtt.

Házok békességes a félelemtől, és az Isten vesszeje nincsen ő rajtok. Bikája folyat és nem

terméketlen, tehene megellik, és el nem vetél. [Tehát gazdagodnak] Kieresztik, mint nyájat,

kisdedeiket, és ugrándoznak az ő magzataik. Dobot és hárfát ragadnak, és örvendeznek a síp

zengésének. Jóllétben töltik el napjaikat, és egy pillanat alatt szállnak alá a sírba; Noha azt

mondják Istennek: Távozzál el tőlünk, mert a te utaidnak tudásában nem gyönyörködünk!

Micsoda a Mindenható, hogy tiszteljük őt, és mit nyerünk vele, ha esedezünk előtte?” (Jób

21,7-15). Jób rögtön ezután hozzáteszi, amit Aszáf a 73. zsoltárban még nem tudott azonnal

elmondani, csak miután bement az Úr szent helyébe. Jób azt mondja: „Mindazáltal az ő javok

nincsen hatalmukban, azért a gonoszok tanácsa távol legyen tőlem! Hányszor aluszik el a

gonoszok szövétneke, és jő rájok az ő veszedelmök! Hányszor osztogatja részöket haragjában.

Olyanok lesznek, mint a pozdorja a szél előtt, és mint a polyva, a melyet forgószél ragad el”

(Jób 21,16-18). Vagyis Jób megértette, hogy átmenetileg jól mehet az istentelenek dolga, de

egyszer csak, mint a polyvát elragadja őket a forgószél, és végük lesz.

Aszáf kesergett és háborgott

Gondolkozott, hogy miért van jó dolguk az istentelenek, és miért nehéz őneki. Nem gondolt

arra például, hogy Dávid, aki szintén istenfélő volt, milyen sok szenvedésen ment keresztül.

Dávid élete nehéz, küzdelmes volt, sokat szenvedett Saultól. És íme, egyszer eljött az ideje,

amikor Isten felemelte őt. Csak egy átmeneti idő volt, amíg rosszul ment a dolga. Ez a sok

nehézség elkészítette arra, hogy igazi, Isten szíve szerint való király lehessen.

Ekkor Aszáf nem az Úrra nézett, hanem megnézte, mi van a világban: az istenteleneknél csak

a külső jót látta, magánál meg a nehézségeket. Addig volt ez így, mígnem egyszer bement az

Isten szent helyébe. (Zsolt 73,17) A napokban beszélgettem a feleségemmel arról, hogy sok

baj van a világban, az országban, nem is érdemes rádiót hallgatni, mert „ha ezt hallgatom,

akkor a gondolataim ezzel kezdenek el foglalkozni, és akkor az emberben mindig feltámad a

saját igazságérzete, és ilyen gondolatok, hogy miért engedi ezt Isten. Miért megy ilyen jól az

istenteleneknek, meddig tűri el ezt még az Úr?” Igen, amivel foglalkozunk, amire nézünk, ami

betölt bennünket, az befolyásolja, hogy hogyan gondolkozunk. „Akik ő reá néznek, azok

felvidulnak, és arcuk meg nem pirul” (Zsolt 34,6).

22

Aszáf bement Isten szent helyébe

Mit jelent ez? Aszáf minden nap oda járt, minden nap az Isten szent helyébe ment be, minden

nap az Úr ládája előtt dicsérte az Urat. Mit jelent hát akkor ez: „Mígnem bemenék az Isten

szent helyébe”? Úgy gondolom, ez azt jelenti, hogy egy napon másképpen ment Isten elé,

mint korábban. Ezen a napon, amikor másképpen ment be, nem a zene kötötte le, nem a

kötelessége, hanem az Úr, Akiért szólt a zene, Akiért volt az egész templom és a szövetség

ládája, Akiért fennállottak az ének- és a zenekarok. Tehát Istenért ment be, mégpedig úgy,

hogy a külső dicséret helyett a szívének az igazi tartalmát öntötte ki őszintén, képmutatás

nélkül.

Aszáf ugyanis egy idő után eljutott odáig, hogy a dicsérete már nem volt igazi. Csak a

szájából jött, megszokásból, rutinból, kötelességből, jó zenei tehetségéből, de már nem a

szívéből. Eközben nem az Úrra nézett, hanem a látható világ dolgaira, és a szíve

megterhelődött. Egyszer azonban azért ment az Úr elé, hogy szíve egész keserűségét, bánatát

kiöntse Neki. Őszintén, képmutatás nélkül feltette a kérdéseit, és egész lázadását kitárta az Úr

előtt: Uram, nem értem, miért! Mi az oka annak, hogy a gonoszok élnek? Mi az oka, hogy az

ártatlanokat nyomorgatják? Miért van ez így?

Nem régen, egy beszélgetős gyülekezeti alkalmon az egyik nőtestvér azt kérdezte: „Istennek

elmondhatom még a lázadozásomat is? Isten elleni lázadozásomat is? Félek még magam előtt

is bevallani, hogy sokszor van bennem lázadás, pontosan ilyen dolgok miatt, amit látok,

milyen jól megy másnál, és az istenfélőknél meg mennyi nehézség van.” Akkor azt feleltem:

Ki más elé tudnánk vinni a lázadozásunkat? Ha azonban őszinte szívvel feltárjuk: Uram,

lázadás van bennem, magam sem értek vele egyet, de ez van bennem, könyörülj rajtam!-

akkor mindent megold az Úr. Azt kérdi erre ez a testvérnő: Nem képtelenség ez? Istenhez

jönni segítségért, Tőle kérni a választ, amikor éppen Ellene lázadok? Nem képtelenség! Ilyen

a mi Urunk, ilyen kegyelmes! „Uram, kihez mehetnénk?” (Jn 6,68) – mondjuk Péterrel

együtt: Ki máshoz mehetnénk? Így volt Aszáf is. Senki más nem érthette meg őt, és nem

magyarázhatta meg neki, egyedül csak Isten. Isten kegyelmesen felelt is neki, és

meggyógyította őt.

Aszáfban tehát egy olyan hívőnek a képét látjuk, aki nem tesz nagy bűnöket, rossz dolgokat.

Nincs is nagyon megterhelve, mint ahogy Mózes volt. Ott van az Úr előtt, ott van az

alkalmakon, meg otthon a csendességében is dicséri az Urat. Nincs kitéve olyan nagy

harcnak, mint amilyennek Illés ki volt téve. Ő csendben ott él az Úr ládája előtt, de valahogy

az idők folyamán ez kezd csupán szokássá válni, „természetessé”, vagyis „vallásossá” válni.

Valahogy Istenről másra tevődik át a hangsúly, és amikor már nem Isten, nem Jézus Krisztus

van a középpontban, hanem bármi más, akármilyen szép és szent dolgok, mint az Isten

dicsérete is, vagy a bibliaolvasás, a testvéri közösség, a szolgálat vagy bármi más; az biztosan

a kiégéshez fog vezetni. Mert így vagyunk teremtve, hogy senki más nem elégít meg, és senki

más nem tart meg bennünket, egyedül csak az Úr. Nagy szükségünk van Rá, igazán csak Rá

van szükségünk. Aszáfnak éppen az Úrral való közössége kezdett ellaposodni, majd

megszűnt, és átadta a helyét a vallásos külsőségnek.

A gyógyulás

Azt olvastuk: „De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet” (Zsolt 73,23).

Amikor bement az Úr szent helyébe, akkor Aszáf az Úrral akart lenni. „De én mindenkor

veled vagyok” - ezt Aszáf mondja az Úrnak, nem Isten mondja neki. Persze Az Úr is velünk

van: „én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). Itt azonban Aszáf

mondja: Uram, én mindenkor veled vagyok, most Hozzád jöttem, most őszintén jöttem

Hozzád. Ezek után megtapasztalta: „te fogod az én a jobb kezemet”. Az Úr megfogta a jobb

23

kezét, és tanácsával igazgatta (Zsolt 73,24). Igazgatta az életét, a gondolatait, és elvezette

odáig, hogy láthatta: „azután dicsőségbe fogadsz be engem. Kicsodám van az egekben?

Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön!” (Zsolt 73,24-25).

Kiégett állapotban egészen másképpen látjuk, hogy milyen az istentelenek sorsa. Legtöbbször

csak a jó szerencséjüket pillantjuk meg. Mikor azonban az Úr nyitja fel a szemünket, akkor

meglátjuk, hogy nem is olyan jó az istentelenek sorsa, mint amilyeneknek gondoltuk. Így volt

Aszáf is: „Mígnem bemenék az Isten szent helyébe: megértém azoknak sorsát. Bizony síkos

földön helyezted el őket; pusztaságokra vetetted ki őket. Mind elpusztulnak egy

szempillantásban! Elvesznek, elenyésznek a rettegéstől. Mint álmot, ha felserkenünk: te

Uram, ha felserkensz, úgy veted meg képöket. Hogyha keseregne szívem, és háborognának

veséim: Akkor balgatag és tudatlan volnék én, oktalan állat volnék te irántad” (Zsolt 73,17-

22).

Azt is megértette, hogy neki sem olyan rossz, mint ahogy kiégett szíve állapotában gondolta:

„Kicsodám van az egekben? […] Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája

és az én örökségem te vagy, oh, Isten, mindörökké! Mert ímé, a kik eltávoznak tőled,

elvesznek; mind kiirtod azokat, a kik elhajolnak tőled. De én? Isten közelsége oly igen jó

nékem. Az Úr Istenben vetem reménységemet, hogy hirdessem minden te cselekedetedet”

(Zsolt 73,25-28). Igen, Isten közelsége nagyon jó. Itt most igazgat bennünket, aztán majd

dicsőségébe fogad be.

„Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön!” Nos, ez a

titka annak, amiről eddig is szó volt, hogy ne égjen ki a hívő ember: Belőle élünk, és Benne

gyönyörködünk. Az Úr az egekben van, de a szívünkben is él. Az egekben vár: „Kicsodám

van az egekben? […] dicsőségbe fogadsz be engem”, de itt van velünk a földön is, fogja a

kezünket, Benne gyönyörködhetünk, nem hagy el, Belőle élhetünk; Őreá nézzünk!

Miért várnánk mi anyagi áldásokat?

Aszáf várhatta, mert az ószövetségi istenfélő embereknek az Úr megígérte, hogy megáldja

őket földiekben, anyagiakban. Nekünk azonban azt mondja az Ige: „E világon nyomorúságtok

lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot” (Jn 16,33). Miért várnánk földi, anyagi

áldásokat az Úrtól? Sőt, tudnunk kell azt, hogy éppen a nehézségekben, a nehéz, fájdalmas

dolgokban rejti el az Úr az igazi áldásokat, ahogyan énekeljük is: „Az Úr csodásan működik,

de útja rejtve van […] Ne félj tehát kicsiny csapat, ha rád felleg borul. Kegyelmet rejt, s

belőle majd áldás esője hull. Bízzál az Úrban, rólad Ő meg nem feledkezik. Sorsod sötétlő

árnya közt szent arca rejtezik.” Viharfelhőket hozhat, de ebből áldás esője fakad, mint ahogy

Dávid életében is így volt.

Itt, most ennek kapcsán, egy nagyon fontos kérdést kell, hogy megbeszéljünk. Mi a földi

életünk célja? Mi, hívő emberek miért vagyunk itt e világban?

Mi a célja a földi életünknek?

Ha ezt nem látjuk világosan, akkor könnyen beleesünk abba, amibe Aszáf. Ránézünk a világi

emberek szerencséjére, aztán a hívők nyomorúságára, és akkor meghanyatlunk. Ez a kérdés

nemcsak azért fontos, hogy ki ne égjünk, hanem az egész életünknek a helyes irányba való

állása és Isten szerinti tartalmas élése miatt is.

Mi a célja az életünknek? Gondolkoztunk-e ezen? Miért vagyunk itt a földön? Miért van az,

hogy amikor hívővé lettünk, és örök életünk lett, nem visz el rögtön az Úr bennünket? Nem

halunk meg azonnal, vagy nem ragad el az Úr azonnal. Mi örömmel mennénk a mennybe,

hiszen amikor elfogadtuk az Úr Jézust, már örök életünk van. Miért hagyott itt mégis

bennünket az Úr? Miért vagyunk ezen a földön?

24

Az lenne az egyetlen cél, hogy örök életünk legyen?

Lehet, hogy sokan úgy gondolják, talán mindannyian gondolkoztunk egy bizonyos ideig úgy,

hogy a földi életünknek az egyetlen célja az, hogy fogadjuk el az Úr Jézus kegyelmét, legyünk

hívők, vagyis legyen örök életünk. Nagyon kedves igénk a hitéletünk elején: „Mert úgy

szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem

örök élete legyen” (Jn 3,16. új ford.). Különösen kedves nekünk úgy értelmezni ezt az igét,

ami igaz is, hogy Isten szeret bennünket. Nagyon szeret bennünket, nagyon drága árat fizetett

értünk. Nem akarja, hogy elvesszünk, Jézus Krisztus is ezért jött erre a földre.

Egyszóval: úgy gondolkozunk, mintha mi lennénk a világmindenség középpontjában. Mintha

minden mi körülöttünk forogna. Isten is azért van, hogy szeressen bennünket. Krisztus is azért

van, hogy haljon meg értünk. Ebben kétség nélkül van igazság. Szeret és meghalt értünk.

Beszél olyanról is az Ige, hogy „minden ti érettetek van” (2Kor 4,15). Sok mindent

összemunkál értünk az Úr, megtett mindent értünk, de azért a világmindenség középpontja

nem mi vagyunk. Nem mi értünk van minden. A középpont más. A középpont Jézus Krisztus.

A földi életünkkel Istennek van célja

Azt olvassuk a Római levélben: „ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek” (Róm

11,36), vagyis az Úr Jézus Krisztusért van minden. Mi is Érte vagyunk. Amiért szeretett és

szeret bennünket, amiért meghalt értünk az Úr és megszabadított, ennek csak az egyik célja,

vagy mintegy az igazi cél feltételének a biztosítása az, hogy az ember „el ne vesszen, hanem

örök élete legyen” (Jn 3,16). Az igazi feladatunk, vagy Isten céljának az igazi megvalósítása

csak azután következik, miután már hívőkké lettünk. Van, aki azt az igét, hogy „Elérvén

hitetek czélját, a lélek idvességét” (1Pét 1,9) úgy érti, hogy ez az egész hívő életünknek a

célja az, hogy üdvözüljön a lelkünk. Ez azonban a tulajdonképpeni kiindulópont. A hitnek, az

üdvözítő hitnek valóban az a célja, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Isten

nagy tervének azonban ez csak a kiindulópontja, amit azokkal tud végrehajtani, akiknek már

örök életük van Krisztusban.

Nem cél, hogy Isten megóvjon minden nehézségtől

Ha úgy gondolkozunk, hogy csupán annyi az életünk célja, hogy üdvözüljünk, akkor ebből

különböző ferde gondolatok származnak, mint amiről Aszáf is gondolkozott. Ha Isten így

szeret, akkor meg kell, hogy óvjon bennünket mindenféle nehézségtől, jól kellene, hogy

menjen a dolgunk ezen a földön. Ha csak valóban annyi Istennek a célja, hogy üdvözüljünk,

és az Ő gyermekei legyünk, akkor úgy gondolkozunk, ahogy szokás tanítani karizmatikus

körökben, hogy királyi gyermekek vagyunk, semmi baj nem érhet bennünket, gazdagoknak és

sikereseknek kell lennünk. Ez azonban helytelen gondolkozás.

Nem csak annyi a cél, hogy másoknak bizonyságot tegyünk

Természetesen ez is feladatunk. Ha azonban úgy gondolkozunk, hogy elértem a célt azáltal,

hogy üdvösségem van, akkor ebből az is következik, hogy a földi életemnek még csak egy

célja lehet: tegyek meg mindent azért, hogy mások is üdvözüljenek. Tehát tegyek

bizonyságot, hirdessem az evangéliumot másoknak is, hogy értük is meghalt az Úr. Persze,

ezt is meg kell tennünk, és ez Isten bennünk lévő szeretetéből önként fakad, de az Úrnak nem

ez a fő célja velünk e földön.

Ha ebbe vetjük bele magunkat, úgy járunk, mint Bob George, akiről szó volt. Ki fogunk égni.

Szomorúan látjuk, hogy sokan nem fogadják el az evangéliumot. Túlhajszolhatjuk magunkat a

szolgálatban, mégis terméketlenek maradunk. Azt kell meglátnunk, hogy a földi életünkkel,

25

miután hívőkké lettünk, Istennek van célja. Nem nekünk kell célt kitűzni, Neki van velünk

célja.

Istennek célja van velünk

Azért adott üdvösséget, örök életet, azért mosott meg minket a bűneinktől, azért tett a

gyermekeivé, azért tart itt a földön, és nem vitt még el bennünket a mennybe, mert van valami

célja velünk itt a földön. Ha ezt a célt megértjük, akkor helyére kerül minden. Ha ebben benne

maradunk, nem fogunk kiégni, és akkor tényleg hasznos lesz az életünk. Akkor nem éltünk

hiába. Akkor úgy lesz, ahogy az Úr Jézus földi élete vége felé elmondta: „elvégeztem a

munkát, a mit reám bíztál, hogy végezzem azt” (Jn 17,4). Elvégezte, amiért eljött erre a

világra. A legutolsó szava a kereszten ez volt: „Elvégeztetett!” (Jn 19,30).

Mi Istennek a célja az életünkkel?

Azért vagyunk még itt, hogy az Úr Jézus Krisztus éljen bennünk, és testünket, lelkünket,

szellemünket használja arra, amire Ő akarja. Ő akar valamit velünk, nem nekünk kell valamit

akarni, és kérni hozzá az Ő segítségét. Úgy gondolkozzunk, ahogy Ő, amikor ezen a földön

járt, hozzánk hasonló testben, neki nem volt külön célja, hanem Isten akaratát tette: „testet

alkottál nékem […] Ímé itt vagyok […] hogy cselekedjem, óh Isten a te akaratodat” (Zsid

10,5.7). Az a mi életünknek is a célja, hogy cselekedjük Urunk akaratát. Tegyen velünk azt,

amit akar: „legyen meg a te akaratod” (Mt 26,42). Minden akaratát elfogadjuk: „Igen, Atyám”

(Mt 11,26).

Mostanában hallgattam Ungár testvér néhány szolgálatát 1969-ből. Ő is arról beszél ezekben,

hogy a hívő életünk titka szívből kimondani: legyen meg a Te akaratod! Igen, Atyám! Vagyis

elfogadunk minden nehézséget az Ő kezéből, s azt keressük, hogy mi az Ő akarata. Ha ezt

keressük, mindig számíthatunk az Ő bennünk lévő életére, erejére, bölcsességére, szentségére,

jóságára, hűségére. Ahogy meg van írva: „Krisztus […] bölcseségül lőn nékünk Istentől, és

igazságul, szentségül és váltságul” (1Kor 1,30). Ha valami Isten akarata, akkor azt nem

nekünk kell véghezvinni, nem olyan, mint a törvény parancsa, mert akkor Isten akaratát

képtelenek lennénk megcselekedni, de Jézus Krisztus bennünk képes erre, Ő megteszi.

„Napjait meghosszabbítja” (Ézs 53,10). Most Krisztusnak mi vagyunk a „teste”, hívő

emberek, és ugyanazért vagyunk itt, amiért Ő 2000 évvel ezelőtt testben eljött a földre: „testet

alkottál nékem […] hogy cselekedjem, óh Isten a te akaratodat” (Zsid 10,5.7). Ha mi az Ő

akaratát tesszük, számolhatunk azzal, hogy Ő majd használja a kezünket, a lábunkat, a

fejünket, az eszünket, de Ő adja hozzá az erőt, a bölcsességet is. Az én dolgom csak az

odaszánás: „szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti

okos tiszteleteteket” (Róm 12,1).

Miért vannak a rendkívüli nehézségek?

Talán ezt mi sem értjük olykor, mint ahogyan Aszáf sem azonnal értette meg, hogy miért

„ostoroztatom minden reggel […] nyomorgattatom minden napon” (14. v.). Ha rendkívüli

nehézségek jönnek, akkor ezek rendkívüli alkalmak arra, hogy az Úr Jézus Krisztus

megmutathassa feltámadt életének rendkívüli erejét és nagyságát. Ő meg akarja ezt mutatni. Ő

nem arra kíváncsi, meg az emberek sem, hogy mi mutassunk valami rendkívülit magunkból.

Kiégünk, ha ezt tesszük. Ő akarja megmutatni, hogy lássuk az Ő nagyságát, hatalmát,

szeretetét, bölcsességét, és ezt lássa a világ meg az angyalok is. Ha van egy rendkívüli nehéz

helyzet, amiből nincs kiút, lássák meg, hogy milyen bölcsen és csodálatosan oldja meg azt az

Úr. Azt olvassuk, hogy: „megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és

hatalmasságokkal az egyház [gyülekezet] által az Istennek sokféle bölcsesége” (Ef 3,10). Ezt

akarja az Úr, ezért ad rendkívüli nehézségeket, és ezért nem kell félnünk ezektől. Ezek a

26

nehézségek nem nekünk szólnak. Nem nekünk, nem nekem szóló kihívás, hogy „mutasd meg,

hogy ki a legény a gáton!” Ez Krisztusnak szól. Ő mutassa meg, hogy kicsoda: milyen

szerető, bölcs és hatalmas.

Szőlőtő és a szőlővesszők

Csak akkor megyünk át ezeken a nehézségeken győztesen, ha Belőle élünk úgy, mint ahogy a

szőlővessző él a szőlőtőből. A szőlővessző nem kapkod, a szőlővessző nem izgul, nem lót-fut,

de nem is ég ki, amíg a szőlőtőn marad. Szép csendesen csak ott marad, szívja a nedvet, és

gyümölcsöt terem.

Ezek a nehézségek, amik jönnek, pontosan arra szolgálnak, mint amikor egy szőlővessző

gyümölcsöt terem: dicsőíteni az Atyát. Ezek a gyümölcstermésnek és az Atya dicsőítésének a

rendkívüli lehetőségei. Nem várja el tőlünk Isten, hogy valami nagy vagy rendkívüli dolgot

tegyünk, csak a csendes gyümölcstermést. Ezek a gyümölcsök: „szeretet, öröm, békesség,

béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség” (Gal 5,22). Tudunk-e

szeretetlen környezetben szeretni? Tudunk-e békétlen környezetben Benne békességet találni,

békességben maradni? Ebben a világban, ebben a „fogyasztói társadalomban” - amikor

minden azt harsogja: „vegyél, és még többet fogyassz, ez is kell, meg az is kell neked” -,

tudunk-e mértékletesek maradni? Hűnek maradni, mert Ő hű.

Néhány más ok, ami kiégéshez szokott vezetni

Eddig már a kiégés jó néhány okát láttuk. Most még hármat említek meg.

Vallásosság

Ez nagyon kapcsolódik Aszáf esetéhez. A vallásosság az, amikor az ember minden áron

eleget szeretne tenni Istennek, mert azt gondolja, hogy az Úr a saját teljesítményünkért fogad

el bennünket, ezért vagyunk kedvesek Ő előtte. Az ebbéli igyekezetünkben mi magunk is

állítunk fel magunknak vallásos szabályokat, például: hogyan és mikor kell Bibliát olvasni,

mennyit kell imádkozni, énekelni, gyülekezetbe járni; hogyan kell az Úrnak és másoknak

szolgálni. Ezek lassan szertartásokká válnak, amiben már nem az Úr személye lesz a lényeg,

hanem hogy én megtartsam azt, amit úgy gondolok, hogy egy hívő embernek meg kell

tartania. Úgy járunk, mint Aszáf: lassan kiégünk az Úr ládája előtt.

A vallásosság teherré válik

Teher lesz a gyülekezetbe járni, ha ott nem találkozunk az Úrral, csak olyan emberekkel, akik

vagy unalmasak, vagy bosszantóak. Teher lesz imádkozni, ha nem az Úrnak öntjük ki a

szívünket, hanem azért imádkozunk, hogy hallják az emberek. Teher lesz énekelni, ha nem az

Úrnak zengedezünk a szívünkben, hanem azért, mert a többiek is énekelnek. Teher lesz

bármilyen szolgálat, ha kötelességből tesszük, és nem ezzel a szívvel: „Uram, itt vagyok,

cselekedj velem, amint Neked jónak tetszik. Szeretlek Téged, mert Te is szeretsz engem.” A

sok teher a végén kimerít, belefáradunk és kiégünk. Nos, ez a baj.

Ha olyat várunk el Istentől, amit Ő nem ígért meg

Itt térnék vissza Aszáfhoz. Nála érthető volt az elvárás, hogy Isten áldja meg a földiekben, de

a mi esetünkben ez már nem érthető. Mi nem várhatjuk el, hogy Isten minden bajt és

nehézséget hárítson el, hiszen megmondta, hogy „sok háborúságon által kell nékünk az Isten

27

országába bemennünk” (ApCsel 14,22). „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én

meggyőztem a világot” (Jn 16,33).

Olvastam egy hívő házaspárról, ahol az asszony rákos beteg lett.5 A férje kérte a gyülekezetet

és az ismerős testvéreket, hogy imádkozzanak az asszony gyógyulásáért. A felesége néhány

hét múlva meghalt. A temetésen, a felesége koporsója mellett a férj teljes komolysággal

kijelentette, hogy ő ölte meg a feleségét, mert hogyha több hite lett volna, meggyógyult volna.

Akkor rámutatott a gyászolókra, és azt mondta: Ha nektek, akik itt álltok, több hitetek lett

volna, a feleségem ma is élne. Azt gondolta, hogyha igazi hittel imádkoztak volna, nem halt

volna meg a felesége. A temetés után a férj kiábrándultan és megkeseredve otthagyta a

gyülekezetet.

Ígért nekünk valaha Isten olyat, hogy ha betegek leszünk és imádkozunk, akkor biztos, hogy

meggyógyulunk? Ilyet az Úr nekünk most nem ígért.

Manapság sokan úgy gondolják, hogy erre a világra a közeljövőben még nagy ébredés, nagy

megújulás következik. Sokan meg fognak térni. Ígért az Úr ilyet a mostani végidőkre? Nem,

de az ellenkezőjét igen. Megmondta: „az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől”. Nem

megújulás, ébredés, nagy megtérések lesznek, hanem „némelyek elszakadnak a hittől, hitető

lelkekre [szellemekre] és gonosz lelkek [szellemek] tanításaira figyelmezvén” (1Tim 4,1).

Nos, ha valaki beleveti magát a missziós munkába, mondjuk, mint Bob George, és nincs

eredménye, akkor Istent okoljuk? Nagy kegyelem, ha meg tudunk maradni az Úr vezetése

alatt ebben a zűrös, szellemileg sötét világban.

Ha valaki azt gondolja, hogyha hinnénk, akkor nagy ébredés lenne, meggyógyulnának a

betegek, akkor téved. Az ilyen hit körmönfont, emberi hit. Nem Istenbe vetett hit, hanem a

magunk hitébe vetett hit. Azért, mert a hitünkben bízunk, nem az Úrban. Márpedig nekünk

Istenben kell hinnünk, mert csak az valósul meg, amit Ő ígért. Az igazi hit mindig arra

támaszkodik, amit az Úr ígért. Az ember ezzel a saját maga hitébe vetett hittel megpróbálja

Istent rákényszeríteni valamire, például arra, hogy gyógyítsa meg a feleségét, legyen ébredés.

Istent azonban semmire nem tudjuk rákényszeríteni, hanem magunkat kellene Rá bízni, s ha

ezt nem tesszük, akkor előbb-utóbb kiábrándulunk, kiégünk, megkeseredünk.

Kísértések

Amin Aszáf átment, az kísértés volt. Szétnézett, és látta, hogy milyen a gonoszok útja, és az a

kísértés támadt a szívében, hogy nem jól van valami. A kísértésekről Jakab levelében azt

olvassuk, hogy a magunk kívánságából fakad: „mindenki kísértetik, a mikor vonja és édesgeti

a tulajdon kívánsága” (Jak 1,14). A bűnös természetünk megmaradt. Bár hívőkké lettünk, de

ebben a testben vagyunk. Ennek a régi, bűnös testnek megvannak a maga kívánságai, és

ezekből fakadnak a kísértések. A kísértéssel kapcsolatban kétféle nehézség szokott felmerülni.

Azt gondoljuk, hogy már maga a kísértés is bűn

Ez az egyik probléma, ami miatt a testvérek elszomorodhatnak és kiéghetnek. Azt gondoljuk,

hogy ha már X éve hívő vagyok, nem lehetnének bennem ilyen gonosz kívánságok.

Testvérek, vegyük tudomásul, ha száz éve hívők vagyunk is, a testünk nem változik. „Ha azt

mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg…” (1Jn 1,8). Jönnek a

kívánságok, különböző életkorban, különböző élethelyzetekben más és más, de jön a

kívánság, a kísértés. Ez még maga nem bűn. Ugye ismerős az a mondás, hogy nem

akadályozhatjuk meg, hogy a madár átröpüljön a fejünk felett, csak ne rakjon ott fészket? Ezt

már megakadályozhatjuk. Az Ige is azt mondja: „a kívánság [kísértés] megfoganván bűnt

5 Malcolm Smith Kiégett hívő élet („Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány, Bp. 2000.) 16. old.

28

szül” (Jak 1,15). Ha foglalkozunk vele, ha dédelgetjük, ha terveket szövünk, hogyan lehetne

megvalósítani, akkor egyszer csak megfogan, és megszületik a bűn.

A test ellen a Szellem harcol

A másik probléma az, hogy magunk harcolunk a kísértések vagy a kísértésbeli bűnök ellen,

hogy el ne kövessük azt a bűnt. Pedig az Ige kijelenti: „a test a lélek [Szellem] ellen törekedik,

a lélek [Szellem] pedig a test ellen” (Gal 5,17) Ezt a harcot az Úr magára vállalta. Csak

beleesünk egy másik kísértésbe, abba a nyomorúságba, hogy elkezdünk mi magunk harcolni

ellene. Biztos, hogy nem győzünk, mert nekünk erre nincs erőnk, hanem a sok harcban

kimerülünk, és elbukunk. Ha ez sokáig tart, akkor kiégünk. A hívő ember elsősorban nem a

kísértésnek mond nemet, hanem Krisztusnak mond igent. Ez ugyanazt jelenti, amit az előbb

mondtam, hogy nem nekünk kell harcolni, hanem az Úr, a Szent Szellem harcol. Neki kell

átengednünk a „terepet”.

Olvastam egy fiatalemberről, aki súlyos kábítószerfüggő volt mielőtt megismerte az Urat.6

Megtérése csodálatos volt, és utána újra együtt élt feleségével, aki szintén megtért. A felesége

egy hajnalban kétségbeesetten hívta fel az írót, hogy a férje, H. az előző nap nagyon

felháborodott valamin, elment és nem tért haza. Felesége szerint ismét kábítószer-

kereskedőhöz ment. (Ha valaki egyszer az életében kábítószerfüggővé válik, amikor nehéz

helyzetbe kerül, ismét vágyakozik utána, hogy a kábítószerrel feledtesse a problémáját.)

A reggeli szürkületben az író a városnak abba a részébe ment, ahol H. kábítószeres

korszakában a napjait töltötte, és meg is találta egy koszos játékteremben. Amikor az írót (aki

egyébként lelkész volt) meglátta, nagyon megijedt, szégyenkezett, és azt mondta: „Tiszteletes

úr, kérem, hagyjon békét. Cserbenhagytam Istent, önt is becsaptam, és csalódást okoztam

minden testvéremnek a gyülekezetben. Kár a fáradságért, nem éri meg, hogy ennyit törődjön

velem.” A lelkész nem hallgatott rá, hanem elvitte reggelizni, de H. állandóan azt hajtogatta,

hogy Isten végzett vele, hisz újra kábítószerhez folyamodott.

A lelkész azt mondta neki: „Isten téged akkor is szeretett, amikor a csatornában éltél, és onnan

kimentett. Azt hiszed, hogy most, amikor a gyermeke vagy, nem szeret ugyanúgy? Még most

is szeret, bár ezzel ártottál magadnak és családodnak is. Ugyanúgy szeret, mint amikor

boldogan énekeltél. Isten szeretete nem attól függ, hogy mit teszel, vagy mit nem teszel.” Erre

H. szemmel láthatóan felderült, majd az író (lelkész) azt kérdezte tőle, hogy mit tett, amikor

jött a kísértés, hogy ismét kábítószerhez nyúljon. H. ijedten nézett rá, és azt bizonygatta, hogy

ő állandóan nemet mondott a kísértésnek, de egyúttal bűntudata is volt miatta, hogy ő ilyen

gyenge, hogy még mindig ilyen kísértései vannak. Maga előtt látta a többi hívőt, akiknek

nincsenek ilyen kísértései, és azt mondogatta: Nem szabad megtennem… Akaratát

megfeszítve végsőkig ellenállt, mégis elbukott.

A lelkész elmondta neki, hogy az ember ilyen: Ahol a törvény uralkodik, ott az ember

megszállottan retteg attól a bűntől, amit a törvény tilt, de ugyanakkor mégis irtózatos vágyat

érez arra, hogy elkövesse. A hívőben Krisztus él, és a kísértésnek való ellenállás az Ő ügye.

Isten gyermekének Krisztus az ereje, még akkor is, ha nem úgy érzi. Ezután H. megnyugodott

és visszatért a családjához és a gyülekezetbe is.

Néhány hónap múlva megint nehézségei adódtak, és ismét az járt a fejében, hogy kábítószert

fogyasszon. Újra és újra nemet mondott, de az ellenállása napról napra gyengült, míg végül

azon a helyen állt, ahol a drogot beszerezhette magának. Ott felsírt: „Istenem, kérlek, segíts

nekem!” Akkor a szíve mélyén eszébe jutott a pár hónappal korábbi beszélgetésük:

„Meghaltam Krisztussal, most az Úr az én életem. Már megint úgy akarom megoldani a

problémámat, mintha nem is Ő élne bennem. Úr Jézus, gyenge vagyok, nem tudok ellenállni.

Kérlek, vedd át az irányítást, és éld bennem a Te győzelmes életedet!” Vagyis megértette,

6 Malcolm Smith Kiégett hívő élet („Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány, Bp. 2000.) 100-103. old.

29

hogy ő egy szőlővessző, és rendelkezésére áll a szőlőtőkének, Krisztusnak az élete. Ezért

sikerült legyőzni a kísértést.

Ez néhány évvel ezelőtt történt, és azóta soha nem tért vissza a kábítószerekhez.

Nálunk az ital tart rabságban sok embert. A mi gyülekezeteinkben nem tudok

kábítószerfüggőkről, viszont tudok olyanokról, akiket az ital kötözött meg. Ha valaki egyszer

az ital rabja volt, amikor nehéz helyzetbe kerül, ismét vágyakozik utána, hogy az itallal

feledtesse a problémáját hasonlóan a kábítószerfüggőkhöz. Úgy gondolja, ha iszik, akkor

elmúlik minden búja és bánata. Tudok testvérekről, akik harcolnak ez ellen a kísértés ellen,

mégis elbuknak. Ugyanaz az alaphelyzet, mint a kábítószerfüggő H. esetében. Ha a kísértés és

a bűn ellen harcolunk, tulajdonképpen a törvény alá helyezzük magunkat. Azt mondjuk, hogy

nem szabad megtennünk; hajtogatjuk magunkban, hogy nem, nem, egyszer mégis elbukunk.

Az Ige megmondja miért. Azért, mert a bűn ereje éppen a törvény. Minél jobban hajtogatjuk,

és mondjuk, hogy nem, nem szabad, annál kívánatosabbá válik előttünk.

Nem vagyunk a törvény alatt

Ennek az igazságnak a megvilágítására egy jó illusztrációt olvastam.7 Ha elmegyünk egy

deszkakerítés mellett, fel sem tűnik, hogy itt-ott lyukak vannak rajta. A deszkákon ez

megszokott látvány, és senkinek nem jut az eszébe, hogy benézzen a lyukakon, mi van a

kerítés mögött. De ha valaki egy feltűnő táblát tenne egy lyuk fölé: „Ezen a lyukon benézni

szigorúan tilos!” felirattal, akkor biztos, hogy majdnem minden arra járó ember megállna,

körülnézne, hogyan tudna úgy bekukucskálni, hogy észre ne vegyék. Ilyen a törvény. „De a

bűn alkalmat vévén, a parancsolat által nemzett bennem minden kívánságot; mert a törvény

nélkül holt a bűn” (Róm 7,8). Nem kell, hogy a törvény alá helyezzük magunkat, ott a

kegyelem. Mondhatjuk: Uram, nem bírom, de Te meg tudsz szabadítani, Te meg tudsz

menteni, Neked hatalmad van rá.

Vannak más kísértések: anyagiasság, testiesség, engesztelhetetlenség, hajthatatlanság, harag,

sok minden. Mindenfajta bűnre és kísértésre érvényes: ha azt hajtogatjuk, hogy nem szabad

elkövetnünk, akkor előbb-utóbb elbukunk. De ha azt mondjuk: Uram, eleve kudarcra vagyok

ítélve, de Te megcselekedheted, hogy ne bukjak el, akkor nem fogunk beleesni a bűnbe.

Egy régi ének írója is megtapasztalta ezt. (Dicséretek. Magyarországi Metodista Egyház,

Budapest, 1971):

Légy szerelmes hű Uradnak,

Megváltódnak foglya ma!

Bűnbilincsen örök rabnak

Új reményt ad Golgota.

Téged is megment Urad,

Bűn s halálnak át nem ad,

Higgy csak! Elvégezte már,

S rád csupán a hála vár!

Bűntől félig szabadultan:

Ez szívednek nem elég.

Teljes váltság van az Úrban:

Állja Ő ígéretét.

Téged is…

7 Bob George Az igazi keresztyénség – Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük. 153. old. (Grace Ministries

Alapítvány)

30

Ne azt kérdezd: sikerül-e

Bűnt legyőzni szüntelen!

Csak ne te vívj véle küzdve!

Jézus küzd győzelmesen.

Téged is…

Sokan feladták már a bűn elleni harcot, mert halálosan belefáradtak. Sokan kiégtek,

elszomorodva félreálltak, mert látták, hogy mi lett a bűneik következménye. Például egy

italos hívő ember családja tönkremegy, kiábrándulnak a gyerekek, és eltávolodnak az Úrtól.

Tönkremegy a gyülekezet, nincs tovább bizonyság a környezetében, különösen, ha ez egy kis

faluban történik, mert erről tudomást szerez az egész falu. Amikor erre rádöbben az a testvér,

akkor nagyon belekeseredhet.

Van kiút

Nincs olyan mélység, amiből az Úr ki nem tud szabadítani. Az Ige azt mondja: „Krisztus ti

köztetek [bennetek] van, a dicsőségnek ama reménysége” (Kol 1,27). Ha Belőle élünk, nem

égünk ki. Olyanok leszünk, mint az égő csipkebokor, amit Mózes látott. Ha meghanyatlanánk

és elterülnénk, akkor is fel lehet állni, mint Mózes, Illés és Aszáf: „ha hétszer elesik is az igaz,

ugyan felkél azért” (Péld 24,16). Szeretném biztatni azokat, akik elbuktak és kiégtek, hogy ne

azon sopánkodjanak, hogyan volt, miért égtek ki, hogyan estek el. Fel lehet kelni. „De én az

Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj, én

ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én

világosságom!” (Mik 7,7-8).

Összefoglalás és befejezés

A probléma mindig ugyanaz, akárhány formában és akárkinél jelentkezik – Mózesnél,

Illésnél, Aszáfnál vagy nálunk –, hogy a saját erőnkkel lehetetlen hívő életet élni. Egy darabig

erőlködünk, aztán kiégünk, meghanyatlunk, elcsúszunk, elterülünk, ahogy Aszáf írja. Ez még

a templomban (gyülekezetben) is lehetséges, miközben a szánkkal dicsérjük az Urat. A

megoldás is mindig ugyanaz: Krisztus bennünk a dicsőség reménysége. Hívő életet csak Ő

tud élni bennünk, de Ő tud, és Belőle élhetünk. Azt mondja az Ige: „Maga pedig a

békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől, egész valótok, szellemetek, lelketek és

testetek, feddhetetlenül őriztessék Urunknak, a Felkent Jézusnak megérkezésére” (1Thessz

5,23. Csia). És akkor a következő versben csodálatos ígéretet kapunk: „Hű az, a ki elhivott

titeket, és ő meg is cselekszi azt” (1Thessz 5,24).

Ámen.

Budapest, 2009. november 21.

31

Márta és az asszonyok kiégése

„Lőn pedig, mikor az úton menének, hogy ő beméne egy faluba; egy Mártha nevű asszony

pedig befogadá őt házába. És ennek vala egy Mária nevezetű testvére, ki is Jézus lábainál

leülvén, hallgatja vala az ő beszédét. Mártha pedig foglalatos volt a szüntelen való

szolgálatban; előállván azért, monda: Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem

magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem.

Felelvén pedig, monda néki Jézus: Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: De

egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle.” (Lk

10,38-42)

Szükségesnek láttam, hogy külön csak a nőtestvérek nehézségeivel és kiégési lehetőségeikkel

foglalkozzunk. Azért gondoltam, hogy külön is nézzük meg az Ige útmutatását velük

kapcsolatban, mert az ő kiégésük főleg a családnak nagy veszteség, persze veszteség a

gyülekezetnek is. Néhány példán keresztül az Igéből is megvizsgáljuk ezt a kérdést, de

szeretnék majd a mindennapi életből is példákat hozni. Ebből mi férfiak is tanulhatnak, mint

ahogy az asszonyok is tanulhatnak abból, amit a férfiak jól vagy rosszul tettek: Mózes, Illés,

Aszáf vagy bárki más.

Márta

Márta fogadta be a házába az Urat, gondolom a tanítványaival együtt, akik Vele jártak. Ő

tartotta kötelességének, hogy a vendégeit ellássa, szolgáljon nekik. Márta nagyon tevékeny

asszonynak tűnik. A háztartásban ő lehetett a „kapitány”. Megjegyezem, hogy a háztartás

tipikusan az asszonyok feladata. A vendégszeretet gyakorlása az Úr előtt kedves cselekedet.

Ennek a legnagyobb része is a nőtestvérekre hárul. (Tudom, hogy a mostani világi felfogás

szerint nincs tipikusan női és férfi munka. Sőt egyesek már teljesen el akarják tüntetni, le

akarják tagadni a férfi és nő közti különbséget. Mindent összemosnak. Elvesztették a

józanságukat. Beteljesedett az ige: „Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek” (Róm

1,22). Majd később rátérek arra, hogy az Ige szerint mi az asszonyok, és mi a férfiak feladata.)

Márta azt tette, amit egy asszonynak tenni kell: háztartást vezetett, vendéget fogadott. Mégis

valami baj volt Mártával: „kiborult” a vendéglátásban. A „kiborulás” kiégéshez szokott

vezetni, és ez bizony előfordul a nőtestvéreknél.

Miből látszik Márta kiégése?

Miből látszik ma, amikor egy-egy nőtestvér kiég? Mártánál abból látszott, hogy az Úr Jézus

volt a vendége, az Ő csodálatos lénye, tanítása betöltötte a Rá figyelő emberek szívét, lelkét,

és eközben Márta mégis örömtelen, elégedetlen volt. Zúgolódott, panaszkodott a túlterheltség

miatt. Szembe került a testvérével, Máriával. Szerinte Mária igazságtalanul járt el. Önző volt.

Lelkiismeretlen. Talán még lustának is tartotta. Nem segített, ott ült, és beszélgetett. Azt

szokták mondani ilyenkor az asszonyok: kezem-lábam majd elhányom, a nyelvem lóg, és nem

segítetek. Nekem kell mindent csinálnom.

Úgy látszik ebből az igéből, hogy Márta szerint még az Úr Jézus sem járt el helyesen. Márta

nagyon fonákul viselkedett: vendégül látta az Úr Jézust, majd szembe került Vele. Amikor

odament Hozzá, Márta azt mondta: „Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem

magamra hagyott” (40. vers). Ennek az értelme végeredményben ez: „Nem látod, hogy

32

mennyit dolgozom Érted? Teérted teszem, még sincs gondod rám? Nemhogy küldenéd

Máriát, hogy segítsen, még a beszédeddel le is kötöd! Mintegy bátorítod a magatartásoddal a

semmittevésben, ahelyett hogy küldenéd, segítsen nekem.”

Emberileg Mártának igaza volt. Mindenkinek igaza van a maga szempontjából. Isten

szempontjából azonban Mártának egyáltalán nem volt igaza. „Mária a jobb részt választotta”

(42. vers).

Kedves asszony testvérek! Tudom, sokan vannak ma is ugyanebben. Túlterheltek a sok

munkában. Az összeomlás szélén állnak, vagy már ki is égtek. A háztartásnak, a

gyermeknevelésnek, a családnak a feladata jóval meghaladja az erejüket.

Márta az Úrnak szolgált

Így olvastuk: „foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban” (40. vers). Ő nem másoknak,

magának az Úrnak akart a tetszésére tenni. A viselkedését meg tudta volna magyarázni, ha

megkérdezte volna tőle valaki. Az asszonyok ma is meg tudják magyarázni, azt mondják: az

igazi szeretet tettekben nyilvánul meg. Nem abban, hogy leülök és beszélgetek. Márta azt

gondolhatta: „Érted dolgozom, Uram. A tetteimet nézd meg, mennyit teszek Érted!” Azt is

mondhatta volna: „Én is szívesen leülnék, és hallgatnálak Téged, Uram, de akkor ki fogja

ellátni a vendégeket.” Ezek mind valós dolgok. Megfordulnak az emberi szívekben.

Feltehetnénk a kérdést: talán az Úr Jézus Krisztus lebecsülte, alábecsülte Mártának a

szolgálatkészségét, azt a szolgálatát, amit érte tett? Nem becsülte le, hiszen azt olvassuk

például, hogy maga az Úr mondja: „Boldog az a szolga, a kit az ő ura, mikor haza jő, ilyen

munkában talál!” (Lk 12,43). Azt olvassuk: „Az igyekezetben ne legyetek restek; lélekben

[szellemben] buzgók legyetek; az Úrnak szolgáljatok” (Róm 12,11). Nem ezt tette-e Márta?

Mi volt a baj Mártával?

Mi a baj sokszor a nőtestvéreinkkel, amikor túlhajszoltak, kiborulnak, kiégnek? Azt

gondoljuk meg, hogy amikor ez az esemény történt az Úr Jézus Krisztus úton volt. „Lőn

pedig, mikor az idő elközelgete, hogy ő [az Úr Jézus] felvitessék, eltökélte magát, hogy

Jeruzsálembe megy. És követeket külde az ő orczája előtt; és azok elmenvén, bemenének egy

samaritánus faluba, hogy néki szállást készítsenek. De nem fogadák be őt, mivelhogy ő

Jeruzsálembe megy vala. Mikor pedig ezt látták az ő tanítványai, Jakab és János, mondának:

Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és emészsze meg ezeket, mint

Illyés is cselekedett? De Jézus megfordulván, megdorgálá őket, mondván: Nem tudjátok

minémű lélek (szellem) van ti bennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse

az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa. Elmenének azért más faluba” (Lk 9,51-56).

Aztán eljutottak abba a faluba, ahol Márta volt. Márta befogadta őket. Befogadta az Urat,

holott mások, a samaritánusok nem fogadták be. Úton volt az Úr Jézus. Jeruzsálembe ment,

ott meghalt, és utána felvitetett. Tudniuk kellett, hogy mi következik, mert az Úr megmondta:

„felmegyünk Jeruzsálembe, és az embernek Fia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, és

halálra kárhoztatják őt” (Mk 10,33), megölik, megcsúfolják. Ha ezt tudták, akkor a

minimálisra, a feltétlenül szükségesre kellett volna csökkenteni a vendéglátásra fordított időt,

energiát, és maximálisra a Vele való közösség idejét. Mária ezt tette. Leült, hogy hallgassa az

Urat. Márta kitett magáért. Nem azt szoktuk-e mi is mondani, amikor vendéget látunk, hogy

az Urat vendégeljük meg? Az Úrnak a legjobbat kell, hogy adjuk. Így gondolta Márta is,

mégsem az volt a jó.

Gondoljuk meg, hogy mi is úton vagyunk!

33

A földi életünk rövid. Nincs időnk és nincs erőnk mindent megtenni, amire szükség lenne a

családban, a gyülekezetben, a környezetünkben, a világban. Nem tudjuk megoldani a

társadalom problémáit. Hiába szeretnénk, nem tudjuk megszüntetni a földön a nagy

igazságtalanságokat. Olyan sok szegény, olyan sok éhező van. Azt nem mondom, hogy ne

csináljunk semmit, mert ha a környezetünkben látjuk, hogy valaki éhezik, a hívő embernek is

megindul a szíve. Az Úr is késztet rá, hogy cselekedjünk, de nem tudunk mindent megoldani.

Minden éhezőnek nem tudunk kenyeret adni. Minden ruhátlant nem tudunk felruházni. Nem

támogathatjuk az összes szegényt. Képtelenek vagyunk mindent maximálisan megtenni, amire

szükség van a családban, a munkahelyen, a gyülekezetben. Megpróbálhatjuk, de akkor

összeomlunk. Ki fogunk égni. Úton vagyunk, nem tudunk mindent megtenni.

Ki mondja meg nekünk, mit tegyünk?

Ezt egyedül az Úr tudja megmondani. Ezért fontos megkérdezni: Uram, mi a Te akaratod?

Fontos, hogy Ő mondja meg, mit csináljunk. Az Ő kezébe fut össze minden szál. Ha Ő

megmondja, mit tegyünk, akkor ad erőt és bölcsességet is hozzá. Azonban ezt nem értjük meg

másképpen, csak az Ő lábainál. Azért kell leülni, mint ahogy Mária is leült az Úr Jézus

lábához. (39. v.) Isten nekünk Krisztust adta, és Vele együtt mindent. (Róm 8,32) Ha a

szolgálatunk innen indul ki, Krisztustól, az Ő lábaitól, akkor nem leszünk túlterheltek, mégis

gyümölcstelenek, akkor nem égünk ki. Kell, hogy legyen szünet. Kell, hogy legyen

csendesség „a szüntelen való szolgálatban” (40. vers).

Gondoljuk meg, hogy az Úr Jézus nem volt túlhajszolt

Nem volt lusta sem, sokat munkálkodott, de nem volt túlhajszolt. Azt tette, amit az Atya

bízott rá. Sok minden mást lehetett volna tennie. A szükség nagyon nagy volt akkor is. Bele

vethette volna magát a szolgálatok rengetegébe. Ő azonban mindig azt kérdezte: Atyám, mit

akarsz, hogy cselekedjem?

Egyszer Egri testvérrel elmentünk egy katolikus paphoz, akit még abból az időből ismertem,

amikor az ötvenes években feloszlatták azt a rendet is, amiben ő volt. Engem tanított általános

iskolás koromban. Akkor nem is tudtam, hogy ő katolikus pap. Később derült ki. Nagyon jó

kapcsolat alakult ki köztünk. Tartottuk a kapcsolatot később is. Írásaiból, gondolataiból sok

mindent elküldött nekem, és láttam, hogy jó. Benne volt egy bizonyos keretben, de a kereten

belül az Urat kereste. Elmentünk hozzá Egri testvérrel, és ő nehéz kérdéseket tett fel ennek a

papnak. Pl., mi a véleménye a purgatóriumról? Ezekre nem akarok most kitérni, csak arra,

hogy amíg ott voltunk, többen keresték. Egyszer csak azt mondta: látjátok, sokszor

elgondolkodtam azon, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus 33 évig élt. 33 év után elmondta:

„Elvégeztetett!” (Jn 19,30), és „elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem

azt” (Jn 17,4). Soha nem láttuk Nála azt a kimerültséget, amiben mi benne vagyunk. Ekkor

felém fordult: Imre, már te is túl vagy a 33. éven, én meg már a kétszer 33. éven is. Mi lótunk-

futunk. Egyik gyűlésről, megbeszélésről a másikra, egyik miséről a másikra, egyik feladatról

a másikra. Azt sem tudjuk már, hogy hol tartunk, és mégsem végeztük el a munkánkat.

Nagyon megjegyeztem, amit mondott: Valami nem jól van. Itt valami nem jól van. Ez

valahogy nem a krisztusi út.

Ez van az asszonytestvéreknél is. Ugyanez. Egy családban, egy háztartásban annyi munka

van, hogy annak soha sincs vége. Bele lehet roppanni, de éppen ez a kérdés: „Uram, mit

akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6). Mi az, amit meg kell tennem? Mi az, amit nem kell

megtennem, hiába van elvárás? Figyeljük meg az Úr Jézust! Nem gyógyított meg minden

beteget. Akit hozzá vittek, azt meggyógyította, de nem ment sorban Izrael minden falujában

és városában, hogy ahol csak betegek vannak, meggyógyuljanak. Nem mondta: Gyerünk,

tanítványok, gyerünk, mert minden beteget meg kell gyógyítani, nem lehet senki beteg. Nem

34

űzött ki minden ördögöt. Nem csendesített le minden vihart. Nem támasztott fel minden

halottat. Figyelt. Amit az Atya elébe hozott, azt megtette. Amit nem, azt nem tette meg. „Nem

küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz” (Mt 15,24). Nem gondolkozott úgy,

hogy Ő megy el a pogányok közé, nem Pál apostol. Amit az Atya bízott Rá, azt tette.

Kedves testvérek! Ezt kell nekünk is, férfi- és nőtestvéreknek egyaránt megtanulni: Mit bízott

ránk az Úr? Minden problémát nem tudunk megoldani. Sőt semmit sem tudunk megoldani,

nemhogy mindent. Minden nem is a mi dolgunk. A kérdés ez: Mit bízott ránk az Úr? Bár az

Úr nem gyógyított meg minden beteget, nem támasztott fel minden halottat, mégis elmondta

élete végén: „elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt” (Jn 17,4). A

kereszten elhangzott: „Elvégeztetett!” (Jn 19,30). Az Úr előtti csendességben el kell kérni

Istentől: Uram, a szükség nagy, az elvárás nagy; de mit bíztál rám?

Néhány terület, ami a nőtestvérek feladata

Olyan területek, feladatok ezek, amit Isten bíz rájuk, de akkor is kiégnek benne, ha nem az Ő

akarata szerint végzik.

Vendéglátás

Erről van szó ebben az igében; vendégül látták az Urat. Márta és Mária történetében ezen a

területen tanulhatunk a legtöbbet. „A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által

némelyek, tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13,2). Némelyek nem is

tudták, hogy angyalokat vendégeltek meg. Az angyalok Isten követei, akik az Ő üzenetét

hordozzák. Arra kérem a nőtestvéreket, hogy a vendégeikre, különösen, ha azok hívők, így

tekintsenek: Isten angyalai, akiket valamiért, valamilyen üzenettel hozzájuk küldte az Úr.

Nem a szépen terített asztal a fontos. Nem a sokfogásos, finom étel a lényeg egy

vendéglátásnál. Nem is az, hogy mielőtt a vendég jön az utolsó porszemet is kiüldözzük a

lakásból. Nem az, hogy a szőnyeg rojtjai is ki legyenek fésülve, és szigorúan párhuzamosan

álljanak. A lényeg a közösség: a kötetlen, nem feszélyezett, őszinte beszélgetés. Ha úgy

várom a vendéget, hogy mire megérkezik, a sok takarításban, mosásban, sütésben, főzésben és

bevásárlásban már kimerültem, és ebben a feszült állapotban a férjemmel is összevesztem, a

gyerekeket is „leteremtettem”, akkor már nem tudok leülni és őszintén beszélgetni a

vendéggel. Elsikkad a lényeg. Akkor a sok munkában túlterhelten, panaszkodva, belefáradva

kiégés lesz a vendégfogadás vége, nem pedig áldásul lesz számunkra a vendég.

Ez a kérdés tehát: Uram, mit tegyek? Mennyit takarítsak? Milyen ebédet főzzek? Az Urat kell

megkérdezni. Ő biztos megmondja, hogy nem a szakácstudományodat kell fitogtatni.

Megmutatja, hogy mit főzzünk.

A háztartás vezetése

A mindennapi háztartásról van szó, amikor nincs vendég. Most megemlítek olyan igéket,

amiből kitűnik, hogy igenis vannak női feladatok az Úr szemében. Nem jelenti azt, hogy a

férfiak ne segítsenek, ha feleségük beteg, vagy tényleg nem bírja, túlterhelt; de ezek az

asszonyok feladatai. Az idősebb asszonyok „megokosítsák az ifjú asszonyokat, hogy férjöket

és magzataikat szeressék, Legyenek mértékletesek, tiszták, háziasak, jók, férjöknek

engedelmesek, hogy az Isten beszéde ne káromoltassék” (Tit 2,4-5). Az özvegyasszonyok

közül „a fiatalabbak férjhez menjenek, gyermekeket szűljenek, háztartást vigyenek, és

semminemű alkalmat se adjanak az ellenségnek a szidalmazásra” (1Tim 5,14). A

gyülekezetben „Özvegyasszonyul hatvan éven alul levő meg ne választassék; egy férj felesége

35

lett légyen, […] ha vendéglátó volt, ha a szentek lábait mosta, ha a nyomorultakon segített, ha

minden jó cselekedetben foglalatos vala” (1Tim 5,9-10). Ebből egyet se a férfiaknak mond,

hanem a nőtestvéreknek. Nekik nem kell a gyülekezetben igével szolgálniuk, nem kell

tanítaniuk. Nem szabad uralkodniuk, vezetniük, hanem ez a dolguk. Ha ezt teszik a

nőtestvérek, a helyükön vannak, biztos nem fognak kiégni. Sokszor a kiégésnek az is az oka,

hogy magunkra veszik a nőtestvérek a gyülekezetnek a gondjait is, meg sok minden más

gondot. Természetes, hogy nem bírják.

A derék asszony

A Példabeszédekben szó van a derék asszonyról. Elolvasok egy kis részt belőle, mit mond az

Ige, milyen is a derék asszony. Tudom, azt kérdezik erre a nőtestvérek, ki tudja ezt megtenni a

mai időkben. „Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az

igazgyöngyöket. Bízik ahhoz az ő férjének lelke, és annak marhája el nem fogy. Jóval illeti őt

és nem gonosszal, az ő életének minden napjaiban. Keres gyapjat vagy lent, és megkészíti

azokat kezeivel kedvvel [jó kedvvel]. Hasonló a kereskedő hajókhoz, nagy messziről behozza

az ő eledelét. Felkel még éjjel, eledelt ád az ő házának, és rendel ételt az ő szolgálóleányinak”

(Péld 31,10-16). Azt mondta nekem egyszer egy nőtestvér: ha szolgálóleányaim lennének,

akkor én is képes lennék a háztartást így vezetni. Mondtam neki, hogy míg dolgoztam, hosszú

ideig voltam főnök. Egyszer, mikor egy másik munkahelyre kerültem, volt egy kikötésem:

főnök nem leszek, mert a legnehezebb emberekkel bánni. Nézzük meg, itt sem azt emeli ki az

ige, hogy jó neki, hogy annyi szolgálóleánya van, mert helyette megcsinálják a munkát,

hanem velük is dolga van: rendel eledelt a szolgálóleányainak. Ez gonddal jár, nem olyan

egyszerű. „Gondolkodik mező felől […] Kezeit veti a fonókerékre, és kezeivel fogja az orsót.

Markát megnyitja a szegénynek, és kezeit nyújtja a szűkölködőnek. Nem félti az ő házanépét

a hótól; mert egész házanépe karmazsinba öltözött […] Gyolcsot sző […] Erő és ékesség az ő

ruhája; és nevet a következő napnak” (Péld 31,16.19 -21.24-25).

Testvérek egyet szeretnék ebből kiemelni. Rengeteg dolga van az asszonynak, még éjjel sem

alszik. Amit csinál, azt kedvvel teszi, és a következő naptól sem retteg, hanem vidáman néz

elé. Nem azért, mert annyira erős és kiváló. Más a titka. Csak azt teszi, ami rá van bízva. Ezt

magunknak így fogalmazhatnánk meg: nem nyom agyon a háztartás sok feladata és terhe,

mert félem az Urat. Krisztusból élek, az Ő tetszését keresem. Csak azt teszem, amit Ő akar,

amit Ő bíz rám. Akkor nem leszek túlterhelt. Nem azt jelenti, hogy nagyon könnyű lesz, nem

lesznek nehéz napok, nehéz percek, nem kell sokszor megfeszíteni magunkat, de ha jó

kedvvel tesszük, nem égünk ki.

Emberi elvárások

Mindenki kiég, aki:

- nem az Úr elvárása szerint teszi az otthoni munkát, hanem emberi elvárások, mások elvárása

szerint, ha sokra igyekszik: „Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekezel” (42. vers).

Ha nem tudjuk, hogy mennyi az elég, azaz „sokra igyekszünk”, akkor biztos kimerülünk.

Mások elvárásait teljesíteni idegesítő és kimerítő.

- kötelességből, nem pedig az Úr iránti szeretetből, az Úr által rá bízott feladatot végezve

takarít, mos, főz, vasal, stb.

- nemcsak azt teszi, amit az Úr kíván, hanem beleveti magát a munkába, mint Márta, és

önmagának állít fel magas mércét.

- családja vagy a férje rabszolgájának tekinti magát, és arra néz, hogy a munkájának semmi

látszatja és eredménye nincs. Lesz látszatja, ha nem csinálja.

- a körülményeire néz, és belekeseredik abba, hogy nincs segítsége, és úgy érzi, hogy nem

becsülik sem őt, sem a munkáját.

36

Kétségtelen, hogy a házi munka olyan, mint a taposómalom. Meghaladja az ember erejét,

kimerítő, de lehet Krisztusból élni a háztartás területén is. Lehet az Ő bölcsességével

megítélni, hogy mi az, amit tennem kell, és mi az, ami nincs rám bízva, ezért nem kell

tennem. Lehet, szabad, sőt kell bizonyos dolgokra nemet mondani, mert nem Isten bízta ránk.

Amit Ő bíz ránk, arra az Ő erejét igénybe vehetjük. Az Ő erejével végezve, nem omlunk

össze.

A gyermeknevelés

Ez az apáknak is feladatuk, de mégis az anya van otthon, különösen, amíg a gyermek kicsi.

Nagy rész hárul rá a gyermeknevelésből. Igen nehéz terület ez. Látom a szülőket, különösen

az anyukákat, akik munkával agyon vannak terhelve, és emellett ott van a sok „rossz

gyermek”. A gyermekekkel igen nehéz bánni. Különösen, ha már serdülnek. Makacsok,

ellenállóak, a szülőnek a legjobb szándékát visszautasítják, félremagyarázzák, kiforgatják.

Ahogy már délelőtt is szóltam róla, nagyon fáj a szülőnek, amikor próbál szívére beszélni,

meg imádkozik érte, és hiábavalónak látszik a nevelés.

Egyszer egy nőtestvér mondta el, akinek több gyermeke volt, de egyikkel igen sok probléma

adódott, hogy nagyon sokat imádkozott a gyermekéért. Nem úgy alakult, ahogy ő elképzelte.

Nem mondom, hogy rosszul alakult, csak nem úgy, ahogy ő elképzelte. Azt mondta: majdnem

megrendültem még az Úrba vetett hitemben is.

Hogyan lehetséges, hogy a gyermeknevelésben ki ne égjenek a nőtestvérek?

Vigyázni kell arra, hogy nehogy a maguk vágyait akarják a gyermekeikben kiélni,

kiteljesíteni. Például, hogy a gyermek kitűnő tanuló legyen. Van, aki ezt a terhet is felveszi a

sok más munka mellett. Kitűnő legyen akkor is, ha csak közepes képességű. Úgy gondolja,

hogy szükséges, hogy a gyermek nagyon művelt legyen. Járatos legyen a kultúra minden

területén: zenében, képzőművészetben, irodalomban, sportban, stb. Ezért töri magát, de nem

biztos, hogy ez kell annak a gyermeknek, csak a szülő szeretné. Talán a gyermekkorában ő ezt

szeretette volna, de neki nem adatott meg, akkor most a gyermekének mindent megad. Azt

mondja az Ige a gyermekekről: „neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint” (Ef 6,4).

Nemigen tanít az Úr minket arra, hogy úgy neveljük a gyermeket, hogy kiválóak, nagy

műveltségűek legyenek a világ dolgaiban. Olyan területen is járatosak legyenek, ami könnyen

bűnre csábíthatja őket. Számoljunk azzal, hogy nekünk csak azt mondja az Úr, hogy neveljük

a gyermeket. Sokszor nem is sikerül jól nevelni. Azt írja az Ige, hogy atyáink „tetszésök

szerint [neveltek] fenyítettek” (Zsid 12,10). Mi szülők sok hibát el tudunk követni, de vessük

az Úrra a terhünket. Vessük rá, és nyugodjunk meg Őbenne. A mi dolgunk a nevelés, az

eredményt meg Istenre kell bízni. Akkor is rá bízhatjuk, ha sokszor eltévesztjük a dolgot.

Tudja az Úr, hogy hibákat követünk el, és „megemlékezik róla, hogy por vagyunk” (Zsolt

103,14). Istenre kell bízni, mert vannak olyan gyermekek, akiknek meg kell járni a tékozló fiú

útját, mielőtt értékelik az atya szeretetét. Nem megy másként. Nem tudjuk hívővé tenni a

gyermekeinket. Egyet higgyenek el az anyukák, hogy van, aki jobban szereti még tőlük is a

gyermeküket. Isten jobban szereti, mint ők. Ő többet megtesz a gyermekért, mint az anyuka.

Neki minden lehetősége megvan, ezért rábízhatja nyugodtan. A mi feladatunk csak ennyi:

„neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint” (Ef 6,4). Ha felvesszük annak a terhét is,

hogy hamar hívőnek kell lennie, ilyennek-olyannak kell lennie, akkor ki fogunk égni.

Házasság és a férj

37

Még egy terület, ami az asszonyok kiégéséhez vezethet. Itt szó lesz a lányokról is, nemcsak az

asszonyokról. Ez a házasság és a férj, a férjhezmenetel kérdése.

Házasság előtt

A házasság előtt a nőknek a szívébe bele van plántálva a családi élet és a gyermekek utáni

vágy. Nagyon ritka az olyan lány, akinek ez ne lenne benne a szívében. Ezt Isten bölcsen így

gondolta, és ez a jó. De nem minden lány mehet férjhez. Egy lány akkor mehet férjhez, ha

megkérik. Ha elmúlik az idő, és nem lesz kérő, nem lesz férj, bizony bele tudnak keseredni a

lányok. A hívő lányok is. Jön a kísértés, hogy segítsen magán. Forgolódjon olyan körökben,

ahol vannak fiúk, különösen, ha tetszik neki valaki. Van, akit annyira leköt a férjhezmenés

utáni vágy, hogy nem látja meg a neki készített utat, az egyéb lehetőségeket, amit az Úr

rábízott. Aki ezt nem látja meg, annak keserűségben telnek el a napjai. Irigykedik azokra,

akiknek van vőlegényük vagy férjük, sőt vádaskodik, mert ilyen is van.

Eszembe jut egy aranyos hívő lány. Míg el nem érte a harminc éves kort váltig bizonygatta, ő

letette az Úr kezébe a férjhez menést. Ha ad az Úr ad, ha nem ad, nem ad. Neki nem ez a

fontos. Nagyon derekasan harcolta ezt a harcot. Amikor azonban elmúlt harminc éves,

egyszer csak azt mondta: a testvérek az okai, hogy nem mentem férjhez. A testvérek így

tanítottak, meg úgy tanítottak. Meg a szüleim az oka, meg a fiúk. Olyan „maflák” a hívő fiúk.

Mindenkit vádolt, és keserűen otthagyta a gyülekezetet. Férjhez ment egy vallásos férfihez.

Nem tudom, hogy most milyen az élete. Fennáll az a veszély a lányoknál, hogy a harcot egy

bizonyos ponton túl nem bírják, és kiégnek, ha nem fogadják el szívből azt, hogy nekik más

utat szánt az Úr. Van, akinek így, van, akinek úgy adja az Úr, de ahhoz ad erőt, amilyen utat

Ő választ nekünk. Azt válasszuk mi is!

Voltak olyanok is, akik ebben a harcban nemcsak a gyülekezetnek, hanem Istennek is hátat

fordítottak. Az Ige utasításaival ellentétesen, tudatosan hitetlenhez mentek férjhez. Ez azután

végképp súlyossá tette az életüket. Rengeteg bajt vettek a nyakukba.

Kedves lánytestvérek, ezen a területen az Úrban meg lehet és meg kell nyugodni. Figyelni az

Úrra, mert ha nem, akkor ki fogtok égni. Haszontalan, boldogtalan lesz az életetek. Aki

elfogadja az Úr kezéből, annak boldog lesz az élete, és főleg hasznos lesz az Úr kezében, mert

nem a mi boldogságunk a legfontosabb, ez csak melléktermék. Azon az úton járjunk, amit

Isten készített nekünk. Az Ő akarata legyen meg az életünkben.

Ismerek olyan idős lánytestvéreket is, akik meglátták mit bízott rájuk az Úr lányként, és azt

örömmel végezték. Az életük hasznos lett az Úr és a környezetük számára is. Olyan, amiről az

Ige ír: „Még a vén korban is gyümölcsöznek” (Zsolt 92,15). Nincs családja, gyermeke, mégis

gyümölcsözik, mert azt teszi, amit az Úr bízott rá.

Házasságban

Mikor valaki azután férjhez megy, előbb-utóbb rá kell döbbennie minden fiatalasszonynak,

hogy a legkiválóbb, a leghívőbb, a legnagyszerűbb férj se helyettesíti az Urat. Az Urat senki

nem képes helyettesíteni.

A férj nem képes az Úr helyét betölteni a feleség szívében

Ismerek egy házaspárt. A feleség fiatalasszony korában azt mondta mindenkinek, többször

bizonyságot tett, hogy még elképzelni se tudott volna jobb férjet, mint amilyet kapott.

Túlhaladta az álmait. A férje szereti, szolgálja az Urat. Szereti őt is, kiváló jellemű ember,

szorgalmas, tapintatos. Szóval minden jó megvan benne, amit csak képzelt, vagy el sem tudott

képzelni. Mégis az idők folyamán rá kellett jönnie ennek a kedves fiatalasszonynak, hogy

38

vannak a szívében olyan mély kérdések, és vannak olyan dolgok, amit csak az Úr tud

megoldani. A férje hiába igyekezik, nem tudja, mert csak ember.

Ismerek egy idős hívő házaspárt. A nőtestvér egyszer elmondta nekem, hogy egész életén

keresztül nem tudott a férje örömet szerezni neki. Miért? Hívő férje volt, de nem úgy csinálta,

ahogy ő elképzelte. Anna módjára sokszor sírta el a bánatát Istennek. Igazából nem tudott a

férje az ő kérdéseire válaszolni, nem tudta betölteni azt az űrt, ami a szívében volt. Ha ez a

testvérnő nem az Úrnak sírta volna el a bánatát, akkor már régen összeomlott és kiégett volna,

de jó, hogy tudta kihez kell mennie.

A gyermek sem töltheti be az Úr helyét az anya szívében

Itt van például Anna, Sámuel prófétának az anyja. Ismerjük a történetét. Kiváló férje volt.

Szerette őt. Nem volt gyermeke. Látszólag ez volt a probléma, de igazából nem ez, csak ez

hozta ki, hogy mi van benne. Azt mondta neki a férje: „Anna, miért sírsz, és miért nem eszel?

Mi felett bánkódol szívedben? Avagy nem többet érek-é én néked tíz fiúnál?” (1Sám 1,8). Az

Úrtól biztos nem ért többet. Tulajdonképpen Annának ez volt a baja. Onnan lehet tudni, hogy

elment az Úrhoz, az Úr templomába, és ott azt mondta: „bánatos lelkű asszony vagyok én […]

csak szívemet öntöttem ki az Úr előtt […] bánatomnak és szomorúságomnak teljességéből

szólottam eddig. És felele Éli [a főpap], és monda: Eredj el békességgel, és Izráelnek Istene

adja meg a te kérésedet, a melyet kértél tőle. Ő pedig monda: Legyen kedves előtted a te

szolgáló leányod! És elméne az asszony az ő útjára és evék, és arcza nem vala többé

szomorú” (1Sám 1,15-18). Pedig még nem született meg a gyermek, de az Úr előtt

megoldódott a problémája. Kiöntötte a szívét, ahogy Aszáf is tette. A férje Elkána nem tudta

megvigasztalni, de az Úr igen. Nem a gyermekre volt neki elsősorban szüksége. Látszik ez

abból is, hogy mikor a gyermek megszületett szoptatta, felnevelte, de még kicsi korában

odaadta az Úrnak. Azután az Úr adott helyette, de se a gyermek, se a férj nem tudja azt a

helyet betölteni, ami az Úrnak a helye a szívünkben. Ha a férjünktől vagy a gyermekeinktől

várunk valami olyasmit, amit igazán csak az Úr tud betölteni, akkor azt hiába várjuk.

Elvárásunkban lehet, hogy keserűen nézünk a férjünkre, hogy nem tudja megadni azt, ami

hiányzik. Csalódunk a gyermekünkben is, és kiégünk, de ha az Úrhoz megyünk, akkor

megvigasztal, és betölti minden szükségünket.

Kedves nőtestvérek!

Látjuk, házasság előtt is férj nélkül, meg házasságban is férjjel és gyermekkel együtt

mindenhogy az Úrra van szükségünk, hogy Belőle éljünk. Nem tudja senki helyettesíteni Őt.

Befejezem

Úgy olvastuk az Igében: „Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: De egy a

szükséges dolog: és Mária a jobb [jó] részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle” (42. vers).

Nem arra buzdít bennünket az Úr, hogy ne legyünk szorgalmasak. Legyünk szorgalmasak,

csak mindig a jobb [a jó] részből induljunk ki, az Úr előtti elcsendesedésből, hogy megtudjuk:

Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? (ApCsel 9,6).

Ámen.

Budapest, 2009. november 21.

39

Bővölködő élet

„… én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek.” (Jn 10,10)

Mielőtt kimondottan a bővölködő életről szólnék, szeretnék a tegnapi alkalomra visszatérni.

Három olyan területre, amiről nem volt szó, ami elsősorban nem is a hívő ember kiégését

okozza, de megszegényíti, és nem lesz bővölködő az élete. Az Úr Jézus először is azért jött,

hogy életünk legyen, másodszor azért, hogy bővölködjünk.

„A kié a Fiú, azé az élet” (1Jn 5,12). Normális esetben a hívő emberben a krisztusi élet, a

belső ember növekedik, és bővölködő lesz. Vannak azonban „nem normális” esetek, mikor

zavar van, amikor közbejön valami, és a hívő élet szegényes marad.

A szegényes hívő élet okai

Nézzük meg azt a három területet, ami oka lehet a szegényes hívő életnek.

Szűnni nem akaró bűntudat

Amikor még nem voltam hívő, nagyon nehezen tudtam elfogadni, hogy Isten még nekem is

megbocsát. Elhittem, hogy a latornak és minden bűnösnek megbocsátott, de hogy még nekem

is megbocsát, ezt valahogy nagyon nehezen tudtam elfogadni. Azt mondja Dávid: „Boldog

ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít” (Zsolt 32,2). Olyan nehezen jutottam el erre a

boldogságra. Tudom, hogy vannak olyan esetek, amikor valaki elfogadja Jézus Krisztusban

Isten felkínált kegyelmét, a bűnbocsánatot, hívővé lesz, és utána elkövet valami bűnt, amiről

azt gondolja, és a kísértő is azt erősíti benne, hogy azt már nem bocsátja meg Isten: „Hitetlen

korodban elkövetett bűneidet az Úr mind megbocsátotta, de hívő létedre elkövetett bűneidet

már nem bocsátja meg.” Ez persze nem így van, de sokáig megkeserítheti az életét annak, aki

helyt ad neki.

Olvastam, hogy egyszer egy igehirdető Istennek a bűnbocsátó kegyelméről szolgált, és utána

odament hozzá egy ember, akiről nehezen tudta volna meghatározni, hogy milyen idős. El

volt gyötörve az arca, s azt mondta az igehirdetőnek: „Jó lenne elhinni mindazt, amit mondott,

de én, miután fiatal koromban hívő lettem, olyan nagy bűnt követtem el, hogy nem tudom

elhinni, hogy még nekem is megbocsát az Úr.” Ez a bűn már ötven évvel azelőtt esett meg, és

ez az ember azóta többször is kérte: „Uram, bocsásd meg a bűneimet, bocsásd meg ezt a nagy

bűnömet!”, de nem jutott el odáig, hogy el is fogadja, el is higgye Isten bocsánatát.

Gyötrődött, szinte az egész hívő életét végig gyötrődte. Megkérdezte tőle az igehirdető, hogy

hány éves, és van-e gyermeke? Mondja, hogy 62 éves, és három gyermeke van.

- Annak idején szoktak-e rosszak lenni a gyermekeid?

- Persze, melyik gyerek nem rossz!

- Amikor egy gyerek rosszat tett, de megbánta, és bocsánatot kért, megbocsátottál-e neki?

- Persze, hogy megbocsátottam!

- No, és mi lett volna akkor, ha a gyerek mindennap jött volna, hogy apu, bocsáss meg! Apu,

bocsáss meg! Ez így ment volna éveken keresztül. Mit csináltál volna akkor?

- A szívem szakadt volna meg!

40

- Akkor te miért szaggatod Isten szívét, amikor Ő kész megbocsátani?8

Azt mondja az Ige, hogy az ószövetségi áldozatok, a bűnre emlékeztettek, mert naponta újból

és újból vinni kellett. Jézus Krisztus azonban „egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké

tette a megszentelteket […] Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint a kiknek

szívök tiszta a gonosz lelkiismerettől” (Zsid 10,14.22). Az Ő áldozata örökre megelégítette

Istent, eltörölte a bűneinket. Ha valaki nem ad hitelt Isten szavának, nem tudja hittel elfogadni

azt, leélheti – akár hívő emberként is – szellemi és lelki szegénységben az életét, ebben a

körforgásban: Óh, Uram, bocsáss meg! Óh, Uram, bocsáss meg!

Engesztelhetetlenség

Ez egy másik terület, ami szegényessé tesz, és nem lesz olyan bővölködő az életünk, amilyen

lehetne az Úr Jézus Krisztusban. Aki nem képes a másik embernek megbocsátani, az a hívő

ember nagy nyomorúságban, szegénységben tölti el az életét, egészen addig, amíg meg nem

tud bocsátani. A hívő emberekre jellemző, hogy ha hitetlenek vétkeznek ellenük, sokkal

könnyebben megbocsátanak, mintha hívő emberek teszik velük ugyanazt. Ezt mindenki

tudhatja, aki egy kicsit is nyitott szemmel jár. A hívőktől nem úgy vesszük a bántást, mint a

hitetlenektől. Azt gondoljuk, hogy nekik már nem lenne szabad, nem kellene ezt tenniük, és

ha mégis megtörténik, nagyon nehezen viseljük el.

Ismerjük az Úr Jézusnak a példázatát a Máté evangéliuma 18. részben, amikor a

megbocsátásról van szó. Ez a példázat egy királyról szól, akinek egyik szolgája tízezer

talentummal volt adós. Mivel a szolga nem tudta kifizetni, a király elengedte neki ezt a

mérhetetlen nagy adósságot. Mikor azonban ez a szolga találkozott egy szolgatársával, aki

neki száz dénárral volt adós, fojtogatta, hogy fizesse meg! Mi lett a következménye, amikor

meghallotta a király? Azt mondta, hogy átadja a hóhérok kezébe, és ki nem jön onnan, míg

meg nem fizeti minden adósságát. (Mt 18,23-34)

A megbocsátásnak a hiánya másoknak is árt, de annak árt a legtöbbet, aki engesztelhetetlen,

aki nem tud megbocsátani. Ott fortyog belülről a méreg, és olyan az élete, olyanná lesz,

mintha hóhérok kínoznák. Szemem előtt játszódott le egy testvérnek ilyen irányú

nyomorúsága, amikor fiatal korában valami történt a feleségével, és ő nem tudott neki szívből

megbocsátani. Tényleg, mintha hóhérok kezébe került volna, úgy kínlódott, olyan

nyomorúságossá vált az élete. Abba is hagyta az úrvacsorát, nem kellett neki szólni, ő magától

tudta, hogy méltatlan rá. Egyre nyomorúságosabbá lett, egyre mélyebbre süllyedt. Csak egyet

említek: sokszor öngyilkos akart lenni. Akárhányszor beszélgetésre került a sor, mindig ott

kötött ki, hogy neki igaza van, és amit a felesége elkövetett ellene, azt nem lehet

megbocsátani. A maga szemszögéből igaza volt.

Biztosan sokan emlékeznek arra az esetre, amit Pócsy Guszti bácsi mondott el, amikor neki is

„igaza volt”, és nem akarta elengedni a másiknak a tartozását. Ő is fortyogott belül, és azt

mondta, úgy érezte, mintha azt kérdezte volna tőle az Úr:

- Igazad van, Guszti?

- Igazam, persze. Uram, igazam van, egyezik az Igével, amit én képviselek.

- Na és boldog vagy, Guszti?

- Nem, Uram, nem vagyok boldog; nyomorult, békétlen, szerencsétlen vagyok!

- Nos, Guszti, engedd el akkor inkább az igazságodat, és békülj meg!

Testvérek, ilyen az, amikor nem tudunk szívből megbocsátani. Az előbb említett testvér

életében 25 vagy 30 év telt el, míg végül maga az Úr vette ki a hóhérok kezéből, s felkínálta

neki még egyszer a kegyelmét: Nos, én megbocsátottam neked, megbocsátasz a feleségednek?

8 Bob George Az igazi keresztyénség – Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük. (Grace Ministries

Alapítvány) 61-67. old.

41

Megbocsátasz mindenkinek? Talán már meg tudott bocsátani, de az a 25-30 év már elveszett,

tönkrement. Már nem hozható vissza, de mégis Istené a dicsőség, hogy még adott időt,

lehetőséget kijönni a mélységből, a tömlöcből. Nagy az Úr kegyelme!

Az engesztelhetetlen embernél az a baj, hogy tulajdonképpen a saját bűneinek a bocsánatát

sem veszi komolyan, mert akinek tízezer talentumot elengedtek, ha ezt igazán, szív szerint

megértette volna, akkor azt mondta volna, hogy milyen nagy kegyelemben részesültem,

mérhetetlen nagy adósságom volt, és most semmi adósságom nincs. Örömömben én is jót

teszek: azt a száz dénárt elengedem, az már semmi az én adósságomhoz képest!

„Mert a kiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bűneiből való

megtisztulásáról” (2Pt 1,9). Mik ezek, amik nincsenek meg? Csak a legutolsót olvasom: „A

kegyesség mellé pedig [ragasszatok, mutassatok] atyafiakhoz való hajlandóságot, [vagyis a

testvéri szeretetet] az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet” (2Pt 1,7). A

testvéri szeretet mellé minden ember iránt való szeretetet kell tennünk. A szeretethez

hozzátartozik a megbocsátás is. Akiben ez nincs meg, az vak és rövidlátó, elfelejtkezik a régi

bűneiből való megtisztulásról. Mennyi gyötrelmet szerzünk magunknak!

Az úrvacsora alkalmával most is, és minden alkalommal, az Úr Jézus nagy kegyelmére,

bocsánatára emlékezünk, és ezért különösen a szívünkre helyezi az Úr: „a ki méltatlanul eszik

és iszik, ítéletet eszik és iszik magának” (1Kor 11,29). Tízezer talentumot engedett el nekünk

az Úr, ha nem tudjuk elengedni másiknak a 100 dénárt, nem becsüljük az Úrnak a kegyelmét,

oda kerülünk a hóhér kezébe. „Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan”

(1Kor 11,30). De mihelyt készek vagyunk megbocsátani, az Úr felemel, és a szegényes élet

után bővölködő életünk lehet.

Laodíceai állapot

Amikor tegnap a kiégett hívő életekről szóltunk, akkor láttuk, hogy akik komolyan veszik az

Úr követését, akik teljes odaadással akarnak szolgálni az Úrnak, azokat szokta leginkább

veszélyeztetni a kiégés. A kiégésnek az oka végső soron az, hogy a magunk erejéből akarunk

megfelelni az Úrnak, de a mi erőnk elfogy, annak vége lesz, és akkor kiégünk. A laodíceai

állapot ennek éppen az ellenkezője: „sem hideg nem vagy, sem hév” (Jel 3,15). Nem lobog

bennük az Úr iránti odaadás és szeretet tüze, mint ahogy például Illésben. Ők közömbösek,

langyosak, langymelegek voltak.

Ugyanakkor azt gondolják, hogy gazdagok: „Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és

semmire sincs szükségem” (Jel 3,17). Az eszünkkel sok mindent megértünk, hogy

Krisztusban milyen gazdagságot kaptunk, de attól, hogy ezt az Igéből megértettük az

eszünkkel, és elfogadtuk, mint tényt, attól még nem a mienk. Ha nem járja át a szívünket, ha

nem forrósítja át a bensőnket, akkor ennek nem lesz olyan következménye, hogy Uram, itt az

egész életem, fogadd el, nem akarok magamnak élni! Az emmausi tanítványok szívét

átforrósította, amikor beszélt nekik az Úr. (Lk 24,32) Ha az Ő szava nem éri el a szívünket,

akkor langymelegek maradunk, ez szegényes laodíceai állapot. Azt mondja nekik az Úr: „és

nem tudod, hogy te vagy a nyomorúlt és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen” (Jel

3,17). Azonban nem kell ilyennek maradnunk.

„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót,

bemegyek ahhoz…” (Jel 3,20). Ebből is ugyanaz a kiút, mint a kiégett állapotból, vagy az

engesztelhetetlenségből. Maga az Úr: Itt vagyok az ajtó előtt, ha beengedsz, hajlandó vagyok

leülni veled: „… vele vacsorálok, és ő én velem” (Jel 3,20). Ebből az Úrral való közösségből

fakad aztán a gazdag és a győzelmes élet. Így mondja tovább a laodíceai gyülekezetnek az Úr:

„A ki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, a mint én is győztem

és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében. A kinek van füle, hallja, hogy mit mond a

Lélek [Szellem] a gyülekezeteknek” (Jel 3,21-22).

42

A szegényes hívő élet másokra gyakorolt rossz hatása

Ennek a szegényes életnek másokra nagyon rossz hatása van. Környezetünkre, családunkra,

gyülekezetünkre, testvérekre, a munkatársakra, a szomszédainkra is. Nem akarok most ezzel

az összes rossz hatással foglalkozni, csupán egyetlen egyre szeretnék kitérni. Arra, hogy

milyen hatással van a fiataljainkra, a gyermekekre, akár a családban, akár a gyülekezetben

növő gyermekekre vagy fiatalokra.

Mit tapasztalnak a fiatalok, ha nem bővölködő a hívő életünk?

Milyen hatással van rájuk, ha az életünk nyomorult, gyáva, vak, szegény, mezítelen,

feszültséggel, engesztelhetetlenséggel, nyavalygással van tele?

Beszélgetés serdülőkkel Amerikában

Egy igehirdető Amerikában9 olyan serdülőkkel, fiatalokkal beszélgetett, akiknek a szülei

hívők, evangéliumi gyülekezetekhez tartoztak, és ezek a fiatalok is rendszeresen részt vettek

gyülekezeti és ifjúsági alkalmakon.

Megkérdezte tőlük:

- Kit nevezünk hívőnek? - Azt felelték, hogy aki befogadta az Úr Jézust.

- Hogyan fogadjuk be a Megváltót?

- Egy összejövetelen feltesszük a kezünket, előre megyünk, és imádkozunk.

- Ezt miért tesszük? Mit imádkozunk, amikor előre megyünk?

- Hát, megígérjük Istennek, hogy jobbak leszünk, felhagyunk a bűnnel, és az Úr segítségét

kérjük, hogy jók lehessünk.

- Mi történik, ha valaki megtér?

- A lányoknak rosszabb! - válaszolta egy kislány kuncogó hangon.

- Miért rosszabb a lányoknak?

- Mert a hívő lányok nem viselhetnek miniszoknyát, nem festhetik magukat, nem

dauerolhatják a hajukat, nem viselhetnek fülbevalót.

Akkor aztán a fiúk is bekapcsolódtak, és az egyik azt mondta:

- A fiúk meg nem cigarettázhatnak, ha hívők lesznek, nem ihatnak sört és bort, nem

káromkodhatnak, nem hallgathatnak rockzenét, nem olvashatnak bizonyos könyveket és

újságokat.

Ekkor felhívta a figyelmüket, hogy eddig csak azt mondták el, hogy mit nem szabad tenni egy

hívő embernek, most akkor mondják el, hogy mivel tölti el egy hívő az életét. Nagy csend lett,

és aztán valaki felkiáltott: Hát, nem sok mindennel! Mikor ezt válaszolta, nagy nevetés tört ki,

és aztán elmondták, hogy egy hívőnek az egész vasárnapot és a szerda estét kötelező a

gyülekezetben töltenie, kötelező továbbá minden nap egy félórás bibliaolvasás és imádkozás.

Az igazi, átadott életű hívő bizonyságot tesz, traktátusokat osztogat, és hívja az embereket az

összejövetelekre.

- Nos, és mi készteti a hívőt erre? – kérdezte.

- Az, hogy nagyon kell igyekezni, sokat kell imádkozni, újra és újra oda kell szánni az

életünket az Úr Jézusnak, és keresztyén rádióműsorokat kell hallgatni – felelte egy kislány.

- Létezik olyan ember, aki így él?

- Hát a többség mindig visszaesik.

- És ha visszaesik, akkor mit kell tenni?

- Megint előre kell mennünk, újból oda kell szánnunk az életünket, újra meg kell próbálnunk.

9 Malcolm Smith Kiégett hívő élet („Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány, Budapest, 2000) 50-54. old.

43

Akkor az igehirdető várt egy kicsit, és feltette a következő kérdést:

- Mit gondoltok, szerintetek nem a hívő élet a legcsodálatosabb, legnagyszerűbb élet a

világon? Erre kitört a nevetés, és az egyikük felkiáltott:

- Ilyen kérdést még feltenni is őrültség!

- Biztosak vagytok benne, hogy a mennybe fogtok jutni?

- Ha nagyon igyekezünk Istennek tetszeni, akkor talán!

Az író 15 év múlva érdeklődött, hogy mi lett ezekkel a gyerekekkel? Megtudta, hogy csaknem

kivétel nélkül a világ és a bűn útját járták. Hogy miért, arra rávilágít az, amit elmondtak. Ha

ennyit látunk csak a hívő életből, hogy ezt vagy azt ne tedd, ezt és amazt pedig tedd meg, és

mindezt a magunk erejéből, akkor abból csak bukás és csőd következhet.

Beszélgetés egy fiatalemberrel

Most is megremegek, amikor visszagondolok egy fiatalemberrel folytatott beszélgetésemre.

Hívő családban nőtt fel, gyülekezetbe is járt, ahol hallott az Úr Jézusról, de valahogy azt

értette az egészből, amit az előbb felolvastam, hogy nekünk kell igyekeznünk Istennek

tetszeni, mert különben nem jutunk a mennyországba. Ez a fiatalember kapott egy viszonylag

nagy örökséget, és úgy gondolta, hogy Istennek tetsző, ha ezt ő szétosztja a szegények között,

hogy ne maradjon semmije, ne kösse őt semmi anyagi e földhöz. Először nem osztott szét

mindent, egy kis házat vett magának falun, hogy abban húzza meg magát, de úgy is

boldogtalan maradt. Ő maga mondta el, hogy nyomorult, bukdácsoló maradt az élete. Akkor

azt gondolta, hogy talán ennek az az oka, hogy még azt a kis házat megtartotta. Azt is eladta,

azt is szétosztotta, és velem ezek után beszélt.

Azt mondta, hogy Imre bácsi, szegény vagyok, úgy, ahogy az Úr Jézus mondta: „add el

minden vagyonodat, és add a szegényeknek” (Mk 10,21). Egy másik fiatalemberrel együtt

albérletben lakunk, semmim sincs most már. És akkor elkezdett zokogni. Nyomorultabb,

boldogtalanabb vagyok, mint valaha az életben! Mi az oka?

Elmondtam neki, hogy jócselekedeteinkért nem lehet elnyerni sem az örök életet, sem az igazi

boldogságot, ezt ingyen adja az Úr Jézus Krisztus. Ez a baj, hogy ezt még nem fogadtad el!

Keserűen ment el. Aztán hallottam, hogy otthagyott mindent, gyülekezetet, testvéreket.

Megnősült a világból, de az sem hozta el neki a boldogságot és a békességet. Sőt még

nehezebb és békétlenebb lett az élete. Nem tudom, hogy most mi van vele.

Felteszem azonban a kérdést: Miért ennyit értett az egész hívő életből? Nem hibáztatom ezért

az idősebbeket, a hívőket, azt a közösséget, ahová a szülei vitték. Nem hibáztatom a szüleit

sem, mert nem csak rajtuk múlik. De azért feltehetjük a nagy kérdést: mit látnak, mit tanulnak

tőlünk a fiatalok. Látnak boldog hívő életeket? Látnak bővölködő, hívő életet, vagy csak

nyomorúságokat látnak, és azt szűrik le belőle, hogy ezek csak mondják, hogy hívők, meg

boldogok, de valójában ők is nyomorultak! Látom, mi van, és én nem akarok így élni! Ő azt

gondolta, hogy akkor lesz boldog, ha megfogadja azt, amit az Úr Jézus a gazdag ifjúnak

mondott: „add el minden vagyonodat […] jer, kövess engem” (Mk 10,21).

Testvérek, feltehetjük a kérdéseket magunknak az Úr előtt: mennyi a mi részünk abban, ha a

fiatalok elhagyják a gyülekezetet? Az a legfontosabb a számunkra is, hogy milyen ruhába

öltözz, milyen legyen a hajad, és hogy olvasol-e minden nap fél órát a Bibliából? Ez majd a

következménye lesz annak, hogy valaki elfogadta az Urat. Valahogy azt kell meglátni a

fiataloknak, hogy számunkra szabadítás, hogy nem kell miniszoknyában járni, nem is

akarunk. Áldjuk az Urat, hogy megmentett attól, hogy ilyen meg olyan vicclapokat olvassunk,

meg gonosz műsorokat hallgassunk, meg italozzunk. Ez szabadítás! Ha meglátják ezt a

szabad, bővölködő életet, akkor az is hatással lesz rájuk.

Jó példák: akik nem égtek ki, hanem bővölködő életük volt

44

Azt olvastunk az Igében: „én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek” (Jn 10,10).

Tegnap több példát láttunk olyanokról, akik kiégtek: Mózes, Illés, Aszáf. Most két példát

szeretnék hozni az Igéből, akiknek bővölködő életük volt. Persze, nem csak az Igében van jó

példa, van a testvérek között is. Például Ungár Aladár testvérnek is bővölködő volt az élete, és

még mást is tudnék említeni.

Dávid

Amikor Góliát ellen harcolt

Dávid nálánál jóval erősebb, tapasztaltabb és jobban felfegyverzett harcossal állt ki

megmérkőzni, mégsem félt. Boldogan ment, a győzelem biztos tudatában. S mi volt ennek a

titka? Bővölködő élte volt, volt valamije, ami Góliátnak nem. Neki Istene volt. Izrael Istene

nevében megyek! – mondta. Tudta, hogy az ő Istene legyőzhetetlen, s az ő Istenére számíthat,

azért, mert Góliát „gyalázattal illeti az élő Istennek seregét” (1Sám 17,26). Dávidot az Úr

Szelleme vezette, hiszen akkor már felkent király volt, s az Úr Szelleme rajta volt. Számított

az Úrra, és győzött. (1Sám 17,51)

Amikor menekülnie kellett Saul elől

Az üldöztetése évekig tartott, mégsem égett ki. Istenbe vetette a hitét, és Isten kezéből fogadta

el az üldözéseket. Úgy, ahogy az Úr Jézus mondta: „Igen, Atyám […] legyen meg a te

akaratod” (Mt 11,26; 26,42). Amikor alkalma nyílt volna, hogy bosszút álljon Saulon, nem

tette. Megbocsátott újból és újból. Nem állt bosszút, „hagyta az igazságosan ítélőre” (1Pt

2,23). Azt mondta, hogy Saul az Isten felkentje, hogyan emelhetné fel a kezét ellene? (1Sám

24,7) Rábízta Istenre magát és minden ügyét. Bővölködő élete volt.

Volt ugyan olyan eset, amikor már közel került a kiégéshez. Egyszer azt mondta: „egy napon

mégis el kell pusztulnom a Saul keze miatt […] gyorsan elmenekülök a Filiszteusok

tartományába” (1Sám 27,1). De Isten irgalmas volt hozzá akkor is, amikor az embereivel

Siklágban lakott, az ellenség pedig feldúlta, „és felégették azt tűzzel” (1Sám 30,1). Az

emberei, amikor minden odaveszett, fellázadtak, és azon tanakodtak, hogy agyonkövezik,

megölik Dávidot, de azt olvassuk, hogy „megerősíté magát az Úrban, az ő Istenében” (1Sám

30,6). Odament az Úrhoz és megkérdezte: Uram, mit tegyek? Már annyi erejük sem volt,

hogy sírjanak, és az Úr azt mondta: „Üldözzed” (1Sám 30,8). Bár alig volt erejük, elindultak.

A patakon már sokan át sem tudtak kelni, de Dávid mégis ment az embereivel. Isten ereje

segítette át őket az erőtlenségükön. Bizalmát az Úrba vetette, és kapott annyi erőt, amennyi

kellett. Kiszabadították feleségeiket, gyermekeiket, jószágaikat. (1Sám 30,18-19) Nem égett

ki, mert hatalmas és szerető Urában bízott, és Vele számolt akkor is, amikor lehetetlennek tűnt

megtenni, amit az Úr mondott: menni és harcolni, amikor elfogyott minden erejük. Ilyen a

bővölködő élet.

Amikor vétkezett

Egyszer paráznaságba és gyilkosságba esett. Amikor ennek a bűnnek a következményeit le

kellett aratnia, a bővölködő élete abban nyilvánult meg, hogy igent tudott erre is mondani.

Nem perlekedett Istennel, elfogadta Isten kezéből. Elfogadta, hogy menekülnie kell, mert

gyalázta az Úr nevét. Akkor is, amikor választhatott, hogy mi történjen vele, azt mondta:

„Hadd essem inkább az Úr kezébe (mert igen nagy az ő irgalmassága)” (1Krón 21,13).

Mindig az Urat kereste, mindig az Úrba kapaszkodott, és Hozzá ragaszkodott. Megtapasztalta,

hogy Isten olyan, mint egy gazdag, bővizű forrás. Belőle jut minden nyomorultnak, aki Hozzá

jön. Ezért volt bővölködő az élete. Az Úrhoz jött bűnbocsánatért, és Hozzá jött tisztulásért is:

„tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek” (Zsolt 51,9).

45

Szerette az Urat

„Szeretlek Uram, én erősségem!” (Zsolt 18,2). Ezért azt akarta, hogy a szövetség ládája

Jeruzsálembe kerüljön, hogy közel legyen hozzá. (1Krón 15,3) Amikor vitték, örvendezett az

Úr előtt, vágyódott az Úr után. A 63. zsoltárban leírja, hogy amikor „a kiaszott, elepedt

földön” (Zsolt 63,2) volt, akkor is Utána vágyott: „jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz

lelkem, téged sóvárog testem […] Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te

hatalmadat és dicsőségedet” (Zsolt 63,2-3). A 42. zsoltárban Kóráh fiai mondják, de az ő

szívében is ez volt: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem

hozzád, oh Isten!” (Zsolt 42,2).

Dicsérte az Urat zsoltáraival és énekeivel

Bővölködő életének a legszebb zsoltára a 23. zsoltár: „Az Úr az én pásztorom; nem

szűkölködöm” (1. vers). Nem szűkölködött az élete minden nyomorúsága ellenére, elkövetett

bűnei ellenére sem. Aztán sorolja, hogy miben mutatkozik ez meg. „Füves legelőkön nyugtat

engem” (2. vers). Füves legelőkön nyugtat? De hiszen külsőleg egyáltalán nem volt

nyugalmas az élete: barlangokban, elhagyatott helyeken járt, menekült az ellensége, Saul elől.

De ő mégis azt mondja, az Úr „Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget

engem”, mert a szívében minden nyomorúság között érezte, hogy vele van az Úr. „Lelkemet

megvidámítja” (3. vers), nem nyomta le a külső körülmény. „Lelkemet megvidámítja, az

igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának a völgyében járok is,

[sokszor járt ott] nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és a botod, azok

vígasztalnak engem” (3-4. vers). Olyan gazdag volt, hogy azt mondja: „Asztalt terítesz nékem

az én ellenségeim előtt” (5. vers). Azért volt bővölködő, mert gazdag Istene volt, aki asztalt

terített az ellenség előtt. „Elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára

jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom

hosszú ideig” (5-6. vers), vagy örökké. Ilyen egy bővölködő élet!

Isten kedveltje volt

Dávid ember volt, bűnös ember, mint amilyenek mi vagyunk. Vétkezett is, mint ahogy mi is

vétkeztünk. Kísértései voltak, ahogy nekünk is, de volt egy titka: a gazdag, hatalmas és

szerető Istenéhez nagyon ragaszkodott, minden körülmények között, és ezért Isten kedveltje

volt. Így olvassuk: „Találtam szívem szerint való férfiút, Dávidot, a Jesse fiát, ki minden

akaratomat véghezviszi” (ApCsel 13,22). Hogy vitte véghez minden akaratát ez az esendő,

gyenge, bűnös ember? Így vitte véghez, ahogy le van írva: „Mert te vagy az én szövétnekem,

[világosságom] Uram, S az Úr megvilágosítja az én sötétségemet. Mert veled harczi seregen

is átfutok, Az én Istenemmel kőfalon is átugrom” (2Sám 22,29-30). Nem önmagában, hanem

Istennel együtt. A következő zsoltárt nem ő írta, de igaz az ő életére is: „minden forrásaim te

benned vannak” (Zsolt 87,7). Ez a titka a bővölködő életnek, ezért jött az Úr Jézus: „azért

jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek” (Jn 10,10).

Pál apostol

Az ő bővölködő életének is ugyanez volt a titka, mint a Dávidé. Minden forrása az Úrban volt.

Kiapadhatatlan, kimeríthetetlen, felette bővizű forrás az Úr.

Sokat munkálkodott

Tegnap arról volt szó, hogy azokat veszélyezteti leginkább a kiégés, akik szívvel-lélekkel, égő

vággyal az Úr iránt a legtevékenyebbek. Pál apostol sokat munkálkodott, és mégsem égett ki.

„De Isten kegyelme által vagyok, a mi vagyok; és az ő hozzám való kegyelme nem lőn

46

hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan [a többi apostol] de nem én,

hanem az Istennek velem való kegyelme” (1Kor 15,10). A titok ez: nem én, hanem Isten

kegyelme. Ez a kegyelem Krisztusban nyilvánul meg. A kegyelem és az igazság Jézus

Krisztus által lett. (Jn 1,17) Ez a titok: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a

Krisztus” (Galata 2,20). Tehát nem a saját erőmből, hanem Belőle merítek. Mindig ehhez a

forráshoz jövök, akármennyi a dolgom, akármennyit bíz rám az Úr.

Sokat szenvedett

Azon kívül, hogy sokat munkálkodott, sokat is szenvedett. Tegnap láttuk Mózes életében,

hogy amikor a pusztában Izrael fiai állandóan panaszkodtak, sírtak, egyszer csak ő is kiégett.

Pál apostol is sokat szenvedett, és nemcsak a külső körülményekben, hanem a testében is:

„tövis adatott nékem a testembe”. Nem akármilyen tövis, „a Sátán angyala, hogy gyötörjön”

(2Kor 12,7). Isten megengedte, hogy a Sátán angyala gyötörje a testében. Emlékszünk, hogy

mit mondott a Sátán Jóbról az Úrnak? „Bőrt bőrért, de mindent, amije van, odaad az ember az

életéért” (Jób 2,4). Amikor a testünkben fájdalmak vannak, gyötrődünk, és könyörgünk az

Úrnak, hányszor tesszük? Csak háromszor, mint Pál apostol? Elfogadjuk-e, ha Isten nekünk is

azt mondja, amit neki? „Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által

végeztetik el.” Őszintén valljuk-e mi is Pál apostollal együtt: „Nagy örömest dicsekszem azért

az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem” (2Kor 12,9). Mikor

erőtlenek vagyunk, akkor érezzük legjobban, hogy erőre van szükségünk. A másik ember

azonban nem adhat erőt, menjünk az Úrhoz. Ez volt a titka Pál apostol bővölködő életének,

ezért volt ereje elszenvedni mindazt a nyomorúságot, amiben része volt.

Sokat üldözték

Ezenkívül bőven volt része külső üldözésekben is. Leírja a második Korinthusi levélben, hogy

mi mindenen ment keresztül, de nem hátrált meg. Amikor Lisztrában „megkövezék Pált, és

kivonszolák a városból, azt gondolván, hogy meghalt. De mikor körülvették őt a tanítványok,

felkelvén beméne a városba” (ApCsel 14,19-20), és hirdette tovább az evangyéliumot. Azt

olvassuk, hogy „Erősítve a tanítványok lelkét, intvén, hogy maradjanak meg a hitben, és hogy

sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” (ApCsel 14,22). Mi volt a

titka, hogy nem apadt ki, gazdag volt, bővölködő volt az élete? Ő maga írta: „Mindenre van

erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít” (Fil 4,13). Nincs más forrás, csak Krisztus, de Ő

rendelkezésünkre áll. Az Úr Jézus azt mondta: „azért jöttem, hogy életük legyen, és

bővölködjenek” (Jn 10,10). Mindnyájuknak rendelkezésünkre áll az Úr Jézus, kivétel nélkül

mindnyájunknak.

Mennyei látása volt

Sokat foglalkozott a mennyeiekkel, az odafelvalókkal. Azt mondja nekünk is: „Az

odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel” (Kol 3,2). A mennyei látásban eltörpültek a földi

dolgok. Nemcsak a nehézségek törpültek el, hanem a világ csillogása is. Viszont Krisztus

egyre nagyobb lett a szemei előtt, és az egyre nagyobb Krisztusban egyre nagyobb lett a hite,

és egyre jobban meg akarta ismerni Őt. „De a melyek nékem egykor nyereségek valának,

azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én

Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és

szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem, És találtassam Ő benne, mint a kinek nincsen

saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való

igazságom a hit alapján: Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő

szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az ő halálához” (Fil 3,7-10). Ezt a

forrást akarta egyre jobban megismerni. Nem az eszével, nem az írásokból csupán, hanem a

gyakorlatból, a szenvedések között. Őt megismerni, semmi más nem számított: a saját

47

igazsága, a múltja sem. Egy énekíró is így tesz erről bizonyságot: „Ami szép volt, amit

szeretek, […] ami jó volt, tervek, sikerek…” - minden kerüljön a hátam mögé, viszont „a

melyek előttem vannak, nékik dőlvén czélegyenest igyekszem…” (Fil 3,14).

Krisztusban bővölködő élete volt

A bővölködő életre rávilágít az is, amit így írt az emberről: „szűkölködnek az Isten dicsősége

nélkül” (Róm 3,23). Testvérek, ez nagyon fontos ige, rávilágít az Úr gondolkozásmódjára.

Amíg nem látszik rajtunk Isten dicsősége, addig szűkölködünk. Emlékszünk, a zsoltárban mit

ír Dávid? „Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy

gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel

megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél” (Zsolt 8,5-7).

Mikor a Zsidókhoz írt levél idézi ezt az igét, nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztusra

vonatkoztatja. De a 8. zsoltárban meg nyilvánvaló, hogy általában az emberről van szó, hiszen

amikor Isten az embert megteremtette, akkor azt mondta: „Teremtsünk embert a mi képünkre

és hasonlatosságunkra” (1Móz 1,26). Istennek az volt a terve az emberrel, hogy Hozzá

hasonló legyen, Ő pedig dicsőséges! Ez a zsoltár arról tesz bizonyságot, hogy Isten az embert

megkoronázta dicsőséggel és tisztességgel. Amíg ez a dicsőség nincs rajtunk, szűkölködünk,

ha minden egyéb megvan is.

Az Úr Jézus Krisztus nemcsak azért jött, hogy a bűneinket megbocsássa, nemcsak azért jött,

hogy az ember „el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Nemcsak azért jött, hogy

majd a mennybe jussunk. Nemcsak azért jött, hogy valahogy átvezessen bennünket ezen a

földi életen, hanem azért is jött, hogy bővölködő életünk legyen, hogy az Isten dicsősége

korona gyanánt ragyogjon rajtunk. A dicsőség sok mindent magába foglal: gazdagságot,

nagylelkűséget, kegyelmet, jóságot, szentséget, hatalmat, az uralmat is, hiszen így olvastuk:

„mindent lábai alá vetettél” (Zsolt 8,7). Sok mindent magába foglal a dicsőség. Az Úr Jézus

Krisztus azért jött, hogy ezt a dicsőséget azoknak adja, akiknek a szívében Ő él. Mégpedig

nemcsak a szívünkben elrejtve, hogy semmi ne látszódjon Belőle, hanem úgy, hogy

meglátszik rajtunk. Ahogy az Ige mondja: „Gyermekeim! kiket ismét fájdalommal szülök,

míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus” (Gal 4,19). Ebben a kiábrázolódásban látszik rajtunk

az Ő dicsősége is. Azt olvassuk: „miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának

dicsősége által” (Róm 6,4). Ismétlem: az Atya dicsősége által. A feltámadt életben ott van az

Atya dicsősége, és rólunk is azt mondja, hogy Vele együtt támasztott fel.

Jézus Krisztus feltámadt életében járni azt is jelenti, hogy ez a dicsőség kiábrázolódik rajtunk.

Ha mi Vele foglalkozunk, meg a mennyeiekkel, és Rá tekintünk, akkor úgy lesz, mint az Ige

mondja: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon

ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől [Szellemétől]”

(2Kor 3,18). Tegnap is, ma is többször említettük: „Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek

ama reménysége” (Kol 1,27). Csak a dicsőséges Krisztussal együtt lehet bővölködő életünk,

egyébként szűkölködünk. Szűkölködünk Isten dicsősége nélkül. Ha csak annyit tettünk

magunkévá Krisztusból, hogy meghalt a bűneinkért, hogy örök életünk legyen, akkor van

ugyan életünk, de ez még nem bővölködő. Ő azt akarja, hogy bővölködő életünk legyen.

Testvérek, befejezem

Isten jól tudja, kik vagyunk, hogy mi telik ki tőlünk, és Ő tudja, hogy tőlünk csak a kudarc

telik ki, nem is vár mást. A bennünk levő Jézus Krisztustól várható el, hogy igazi, bővölködő

hívő életet éljünk. A mi részünk ebből csak annyi, amit Dávidnál vagy Pál apostolnál láttunk:

Hozzá menni! Tisztában lenni azzal, hogy csak a kudarc telik ki tőlem, de jövök Hozzá!

Éljünk hát Krisztusból! Azért jött, hogy életünk legyen, és bővölködjünk.

48

Mit szólnánk egy olyan emberhez, akinek van egy nagyon jó kocsija, van benne

működőképes, nagyon erős motor, van üzemanyag, és az ember ezt az autót állandóan

tologatná a saját erejéből. Bizonyára azt mondanánk, hogy ez az ember ostoba. Nekünk olyan

Krisztusunk van, aki hatalmas, működőképes, erős, dicsőséges, nem kell hát az életünket a

magunk erejével „tologatni”, éppen csak vánszorogni egyik napról a másikra, bukdácsolni.

Van Krisztusunk, és Ő bennünket a szőlővesszőhöz hasonlít; Ő a szőlőtőke, mi a

szőlővesszők. A szőlővessző természetesen él a szőlőtőkéből, azzal eggyé van forrva teljesen.

A szőlőtőből él a vessző, minden erőlködés nélkül. Ugyanolyan bővölködő egy

szőlővesszőnek is az élete, mint a szőlőtőé. Mindenből részesedik, amije csak van a

szőlőtőnek. Nem lót-fut, nem hangoskodik, hanem csendben, szépen termi a gyümölcsöt Isten

dicsőségére.

Ámen.

Budapest, 2009. november 22.