o Tulajdonképpen soha nem történt velem olyan jó, mint az, hogy meghalt — interjú a drámaíró és rendező Znajkay Zsófival - 2. oldal

o Spiró-várakozás - 10. oldal o 10 könyv - 12. oldal o Tízkönyv - 13. oldal o Shakespeare is olyan jelenség volt,

mint ma egy jobb HBO sorozat - interjú Makai Péterrel - 16. oldal

o Versek félelemről és fájdalomról - 23. oldal

o A komolyzene nem spenót - a Budapesti Fesztiválzenekar próbájáról jelentjük - 26. oldal

o Cívódó magyar - 28. oldal o Gondolatok, kötetlenül - 28. oldal o Szikrák a szélben V - válogatás

2017 tavaszától - 30. oldal o Társadalmi célú hirdetés - Lakosz -

34. oldal o Impresszum - 36. oldal

Tulajdonképpen soha nem történt velem olyan jó, mint

az, hogy meghalt — interjú a drámaíró és rendező

Znajkay Zsófival

Ez az interjú még a szokottnál is személyesebb. Legyünk rettentően büszke Znajkára (akit annak idején a Lászlóban még Szabó Zsófi néven ismertünk), nemcsak azért, amit elért, hanem azért is, ahogyan elérte. Pár éve írt egy színházi darabot az egyik legszemélyesebb témáról, az anyjával való kapcsolatáról, és most már a második darabjának a bemutatóján dolgozik. Ja, és szinte elfelejtettem, hogy mindkettővel díjat is nyert. Párhuzamosan épp a harmadik darabját írja. Nem volt ellenére, hogy hosszan csevegjünk a Stexben; csak kutyájához, Csutkához ragaszkodott. - Most írod a harmadik darabodat. Miről fog szólni? Mik a csomópontok? És lődd le az összes poént! - Az előző két darabom is nagyon személyes, de eddig ez a legszemélyesebb darabom. - Pasikról szól? - Nem az a második volt. Ez most kimondottan rólam szól. Amikor a bátyám eljött megnézni az Ölébent (Az ölében én, 2017 szeptember, Zsófi első darabja - letölthető a szinhaz.net/dramak oldalról), nagyon tetszett neki, azt mondta, hogy ez tényleg olyan, mint az anyánk, nagyon sikerült őt megragadnom. De nem érzem-e azt, hogy hozzátartozna az igazsághoz, hogy én meg milyen ufó voltam? És azt nem raktam bele. Mondtam, hogy igen, de az nagyon elvitte volna a fókuszt, az egy külön darabnak a témája. Hát ez az a külön darab. Az van benne, amilyen én voltam gyerekkoromban. Épp a hivatalos diagnózis felállításában vagyok. Nagyon erősen sejthetően autisztikus vagyok. Most már szerencsére úgy megküzdök az ezzel kapcsolatos problémákkal, hogy nem is nagyon veszik észre; sőt nem is hiszik el, ha mondom… De mindenesetre ez van velem. És gyerekkoromban még nagyon harcoltam ezekkel a problémákkal, és ez a mű ezekről a problémákról szól majd. És arról, ahogy én megéltem őket. Például nekem volt két képzeletbeli barátom, két űrlény, és azt képzeltem, hogy ők a fejemben egy irányítópultban ülnek és irányítanak engem. Két szálon halad a történet: egyrészt az űrhajóban vagyunk, ahol hardvermeghibásodás történik és a navigációval lesz probléma, és a két űrlény közötti konfliktusról szól, kinek a hibájából volt, meg hogy hogyan kezeljék, mit lehet ezzel kezdeni. És közben ott van a kinti világ, ami végig egy iskola, és a két űrlény ott két tanár. Az egyik az angolos, mert az nagy erősségem volt, annyira, hogy én voltam az iskolaelső… - De miért mondod, hogy volt? - Még mindig az, de most már nem osztályozzák, szóval mindegy. Meg egy gyerekhez képest volt az nagyon lenyűgöző, hogy különböző akcentusokat utánozva, sokszor anyanyelvi beszélőket is átejtve tudtam beszélni. És ehhez képest a matek volt az, ami meg nagyon gáz volt, annyira, hogy azt gondolták, szellemi fogyatékos vagyok, és taníthatatlannak minősítettek. — És aki a két űrlényt játssza, akit úgy hívnak, hogy bal és jobb, az a kinti világban tanár; az angoltanár és a matektanár. A kinti és a benti világ fut ezen a két szálon. Akkumulálódik a probléma, egyre nagyobb a baj bent is, kint is, és ettől a főhős, aki ekkor .

3

tizenkét éves, belemenekül a saját fejébe és összefolyik a külvilág és a belvilág, és kicsit elveszítjük a kapcsolatot a realitással. Eddig eléggé izgalmasan alakul a darab. - Ez tetszik, kicsit olyan, mint A végtelen történet. - Jaj, imádtam A végtelen történetet, amikor gyerek voltam! És a főhős, Barnabás is eléggé szerencsétlen volt... - Te most szerencsétlennek gondolod magad? - Most nem, de gyerekkoromban eléggé szerencsétlen voltam. - A matek miatt? - Nem, amiatt, hogy a szüleim nem szerettek különösebben, meg azért, mert autisztikus voltam és nem tudtam kezelni; meg amiatt, hogy azt gondolták, fogyatékos vagyok. Hogy különösebben nem érdeklődött irántam senki. Nagyon magányos voltam, rosszul mozogtam, rosszul néztem ki, tulajdonképpen nem volt semmi jó.

- Ne is folytasd, mert depressziós leszek... Viszont ez a téma jó átkötés a Tihamérhoz, vagyis az első darabodhoz. Ezek szerint Tihamér ott te vagy? - Tihamér kicsit én, kicsit a bátyám keveréke. És eredetileg Fekete Ádámmal akartam játszatni. Nem tudom, ismered-e, dramaturg srác, de néha játszik is. Vele akartam játszatni, mert mozgássérült és furán beszél, mert CP-s. Az tudod, mi? - Nem. - Celebrális paralízis, amiatt remeg, kicsit kitekeredve néz ki és akadályoztatottan beszél. Azt gondoltam, hogy ami én voltam gyerekkoromban, az általa egyszerűbben leírható, nem is kell írni semmi bonyolultat: látszik rajta, hogy valami nem oké vele. De aztán ő nem vállalta el a szerepet, és végül Jankovics Péter úgy játssza, hogy az egyik kezét végig nem mozgatja, mintha nem tudná, és ezzel van jelezve. De Tihamért eredetileg egy mozgássérültnek szántam. - Azért ez a darab nem éppen egy romantikus lányregény… - Sajnálom. - Nem azért mondom... Még korábban beszélgettünk róla, és akkor azt mondtad, hogy vicces a végkicsengése. - Felszabadító.

4

- Nem értettem egyet veled. Mitől lenne felszabadító? - Mert meghal az anya. Vagyis Tihamér meghozza a döntést, hogy vagy az anya haljon meg, vagyis nőjön föl és éljen, vagy ő haljon meg, és úgy dönt, hogy az anya haljon meg. Álmában dönt úgy, az életben nyilván nem öli meg az anyját, de álmában igen, és érdekes módon ez azt hozza magával, hogy a valóságban is meghal. Szeretünk a családról meg az anyákról úgy beszélni, hogy az egy szent és sérthetetlen dolog. Ez egyrészről hazugság, másrészről nagyon káros is. Úgy értem, hogy sokszor tényleg nem igaz, amit mindig mondanak, hogy anyukád biztos szeret téged, hogy minden anyuka szereti a gyerekét, minden család szép és szent és mittudomén. Ezzel csak azt érik el, hogy ha téged történetesen tényleg nem szeret az anyukád, mert mondjuk gonosz, és a családod is negligál téged és tönkre akar tenni, akkor még te érzed magad emiatt rosszul. És fel se fogod, hogy te nem csináltál semmit rosszul, hanem ők voltak a szemetek. Ami esetemben nagyjából az igazság. No tehát: igazából én az anyukámat nem szerettem, nem volt rá okom, és nagyon megkönnyebbültem, amikor meghalt, és még mindig meg vagyok könnyebbülve. Tulajdonképpen soha nem történt velem olyan jó, mint az, hogy meghalt. És azóta, hogy meghalt, minden jó. Azóta vagyok író, azóta vagyok sikeres, azóta érzem jól magam, azóta nézek ki jól, azóta van magabiztosságom, azóta merek őszintén beszélni. Tulajdonképpen ha szavazhatnék, hogy ez újra megtörténjen-e, újra igennel szavaznék. Az az egyik célja ennek a darabnak, hogy megértesse, hogy az egy hiba, hogy ezeket a dolgokat nem merjük kimondani. Mert az emberek biológiailag, kémiailag nagyon erősen arra vannak programozva, hogy szeressék az anyjukat. Tehát ha te mégsem szereted az anyukádat, akkor azért, mert nem tudod. Akkor elmondható, hogy az az ő hibája, mert benned minden arra irányul, hogy te akarod szeretni őt. Ha nem sikerül, akkor valamit nagyon elrontott. - Az biztos, hogy ha az ember a saját családjáról beszél, akkor abból vagy a szent család lesz, vagy azt kell hogy mondja, mint Douglas Copeland a Minden család pszichopatikus című könyvében, hogy hagyjuk már ezt a fal összetartás-dumát. - Szerintem egyébként nem kell egy anyának tökéletesnek lennie. Egy alapvető jó szándék vagy érdeklődés, mondjuk hogy hogy van a gyereked, és ha rosszul, az baj neked és ha jól, az öröm — ez már kb. elég lenne. De sajnos ezt sem hozta az anyám. - És hogy lett ebből darab? - Meghalt és megírtam. - Volt egy tippem, hogy megírtad... - Jó, de meg kellett várnom, hogy meghaljon. - Most nem lenne rá büszke vagy nem érdekelné? - Nem lenne rá büszke, de nem is érdekelné. Őt tényleg csak ő maga érdekelte. - De téged érdekel, hogy nyertél vele egy díjat? Nem is jelentéktelent… - Igen, nagyon örülök. Sőt, a másikkal is nyertem egy díjat. Minden ott kezdődött, hogy meghalt, én meg összeszedtem valamennyi felszabadultságot és magabiztosságot, hogy merjek írni, hogy meg merjem fogalmazni az érzéseimet. És ezt a világ azonnal maximálisan honorálta. Azonnal. Mindenki azt mondta a darabra, hogy milyen jó. És ez érdekes volt, mert nagyon éles váltás volt ahhoz képest, amiben addig voltam. Addig nem voltam sikeres semmiben. Én voltam a világ legnagyobb lúzere, tényleg. És egyszer csak hirtelen most már úgy gondolnak rám, mint aki valamiben sikeres. És ez nagyon hirtelen történt, nem volt semmi átmenet.

5

- Mint mikor Kertész Imre Nobel-díjat kapott, és addig itthon nagyjából senki sem tudta a nevét. - Igen. Az, hogy az emberek most úgy gondolnak rám, mint egy íróra, azért is hihetetlen, mert addig is írtam, de még a legközelebbi barátaim sem voltak hajlandóak elolvasni. - Gonosz kérdés, de meddig tart ki szerinted ez az inspiráció? - Mindig is szerettem írni, csak nem volt elég bátorságom, hogy saját hangom legyen. Mindig azt éreztem, hogy annak nincs létjogosultsága, mert nekem magamnak nincs létjogosultságom. És mióta anyukám meghalt, van. És most már érzem a saját hangom, és nagyon élvezem. Amióta a saját hangomon írok, azóta ezt leírhatatlanul élvezem. Bár korábban is szerettem írni. Meglepne, ha egyszer már nem szeretném csinálni. - Az is érdekelne, hogyan kerültél a színházzal közelebbi kapcsolatba. - Először recepciós voltam a Bárka Színházban, még 2010-ben. Nagyon jó volt látni egy színház belső működését. Én filmes családban nőttem fel, a film mint történetmesélő médium volt az anyanyelvem, és ahhoz képest a színházban tetszett, hogy mennyivel jelenidejűbb. Az is tetszik, hogy újra és újra megcsináljuk ugyanazt. Én a filmeket is így fogyasztottam, mert a VHS-korszak gyermeke vagyok. Volt 10 kazetta: és akkor ma este melyiket nézzük meg a 10-ből megint? Ezt már rég láttam, mondjuk két hete. Amikor a VHS elmúlt, akkor ez is elmúlt, de bennem így azért megmaradt. Nagy igényem van arra, hogy dolgok újra és újra ugyanúgy legyenek. És a színházban a próbafolyamattal ez már eleve megtörténik, és aztán játsszuk 1-2 évadon keresztül. Ez nagyjából pont az az idő, ami után elvesztem az érdeklődésemet. Nagyon megfelel nekem ez a tempó. És az is tetszik, hogy nincs az a szüttyögés a fényekkel meg beállításokkal, hanem elérjük az egész végére, hogy önjáró legyen. Nincs az, hogy órákig állítgatjuk az eszközöket, hogy aztán felvegyünk 3 másodpercet. A filmes vacakolásokhoz nincs kedvem, de a színházban mindig történik valami, soha nincs unalom. - Azt most már értem, hogy színházi szöveget írsz, de hogyhogy te is rendezed? - Az nem volt egyértelmű, véletlen volt... Úgy volt, hogy én azt akartam, hogy a Végh Zsolt rendezze, és meg is beszéltük vele. Ő rendezte az Úristen@menny.hu -t, a legkisebb film a legnagyobb magyarról-t, és nekem nagyon jó barátom. Azt akartam, hogy ő rendezze ezt meg, de aztán, miután kész lett a szöveg, nekem lettek valahogy ötleteim. Hogy lehetne azt, hogy amikor álmodik, vagy azt, hogy... Időnként felhívogattam ezekkel, hogy ezt majd így csináld esetleg, és mondta, hogy jó, még nem gondolkoztam rajta. És rájöttem, hogy én pörgök azon, hogy kéne megrendezni, és ő meg nem. És aztán megkérdeztem, hogy akkor megrendezzem én? És mondta, hogy persze, és nagyon lelkes lett hirtelen. Mondta, hogy segít, hogy én megrendezzem. És akkor megrendeztem, elég nagy kínszenvedés volt. De végül is pofás lett, főleg egy első rendezéshez képest. - Azért én még nem biztos, hogy értem, hogy egy visszafogott valaki egyszer csak profi színészeket instruál. - Addigra azért már végignéztem jópár próbafolyamatot. Ugye most, tavaly rendeztem ezt, de 2010 óta dolgoztam így vagy úgy színházakban. Én magam korábban nem rendeztem, de tudtam, melyik az a néhány részfeladat, amiről

6

nekem fogalmam sincs, és azokra a feladatokra nagy gonddal olyan embereket kértem föl, akik önállóan is tudnak dolgozni. Ilyen a látványtervezés, a fény, a hangtechnika. Velük így is beszéltem, hogy oké, nem vagyok rendező, ezeket a dolgokat nem tudom, viszont téged ismerlek, látom, hogy dolgozol, és nagyon tetszik az ízlésed, úgyhogy ezt a feladatkört átadom neked. Érdekes módon hálásak voltak, hogy ők kiteljesedhettek a szakmájukban, én pedig arra koncentrálhattam, amit én tudok: hogyan mondja a szöveget, hol van szünet. - Az jutott eszembe, hogy a többszörös álommotívumok jól egymásba csúsznak, és akkor nem nagyon tudni, hogy Tihamér mikor van ébren és mikor álmodik. - Nem tudom, mert nekem még nem mondták a nézők, hogy nem tudják, mikor álmodik... Azt hiszem, tudják. - Én, amikor olvastam, nem mindig tudtam. - Majd nézd meg, lehet hogy nézve könnyebb. És lehet, hogy nem is baj, ha te mást gondolsz róla, mint amit én gondoltam. Én úgy kezeltem az álmot, hogy az is megtörténik. Az ember, amikor felébred, akkor már úgy tekint rá, hogy az csak egy álom volt, de amikor tart, akkor pontosan ugyanúgy tekintesz rá, mint valamire, ami ugyanúgy megtörténik veled, mint ébren. És ezért nagyon egyenrangúvá tettem az álmokat és az ébrenlétet, mert hiszek is benne, hogy ezt mondtad ebben a szituációban. Így éreztél. - Próbáltad már befolyásolni az álmaidat? Velem volt már olyan, hogy azt mondtam magamnak, ezzel a lánnyal akarok álmodni, mondjuk egy virágos réten, és aztán persze nem is vele álmodtam és nem is úgy. Veled volt már ilyen? - Persze. Nagyon sokszor. Egész életemben megszállottan érdekeltek az álmok. Egyszer volt olyan, hogy álmomban rájöttem, hogy álmodom, és akkor azt gondoltam, hogy megpróbálok repülni, és sikerült, fölrepültem. És arra ébredtem, hogy a saját számon kijön az a mondat, hogy "Emese, sikerült!" Mert Vasvári Emese épp ott volt az álmomban. Ő az anyát játssza a darabban. Próbáltam azt is, amit te, szuggerálni magam, de az sohasem sikerült, nem így működik sajnos. - Mesélj most Csutkáról valamit. Ő egy kutya, nagyon aranyos pumi. Itt van velünk és nagyon szeret engem, mert az előbb megsimiztem. - Épp a szomszéd asztaltól próbál kunyerálni, és mivel nem figyelnek rá, apró hangjelzésekkel próbálja felhívni magára a figyelmet. - Miért van neked kutyád? Azt gondolnám, hogy a legutolsó dolog, amire te vágysz, az egy szőrpamacs, aki folyton szeretetet vár tőled. - Ezt már sokan kérdezték tőlem. Azt mondják, ha nem szerettek téged, akkor te se tudsz szeretni másokat. De én egész életemben nagyon intenzíven tudtam szeretni, csak rosszul. Nem az volt a baj, hogy hideg voltam, vagy ilyesmi: nagyon ragaszkodó voltam, csak ijesztően. Görcsös voltam, tapadós, pl. videófelvételeket csináltam egy lánynak, akivel barátkozni akartam. Ötödikben elkértem az osztályfőnöki óra utolsó öt percét, hogy bemutathassam a táncomat az osztálynak. Kellemetlen próbálkozásaim voltak, de nem hideg voltam, csak szerencsétlen. A kutyával pedig lehet szerencsétlennek lenni, neki tényleg csak az kell, hogy szeresd, és az megvan. - Azt látom, hogy szeretve van. - Nagyon. (Csutka felmászik Zsófi ölébe)

7

- Van egy barátom, őt sem igazán szerették a családjában, és azt látom, hogy nagyon szeretne párkapcsolatokat összehozni, csak mindig félreértelmezi a dolgokat, és emiatt sosem jön össze semmi. Te gondoltál már arra, hogy csak azért is megmutatod, hogy lehet máshogy családot alapítani, mint a szüleid? - Sokáig ezt terveztem. De most sokkal erősebben azt hiszem, hogy nekem nem lesz gyerekem. Van egy húgom, aki most öt éves, és nagyon szeretem. Igazából soha életemben nem találkoztam olyan jófej gyerekkel, mint ő. Nagyon okos és helyes, de ha együtt vagyunk és játszunk 2-3 órát, majd elmegy, akkor nekem a nap hátralévő részében pihennem kell. Belegondoltam: mi lenne, ha soha nem menne el? Az borzasztó lenne, pedig ő a kimaxolása a jó babának... - Néha le lehet passzolni nagyszülőknek, barátoknak.

- Ez az, hogy a néha az nem mindig... Lehet, hogy jobbat tennék a gyerekkel is meg magammal is, ha ezt én nem forszíroznám. Már csak azért sem, mert, mint mondtam, autisztikus vagyok, és nagyon nagy igényem van az egyedüllétre. Tudok kommunikálni, sőt társasági kapcsolatokban lenni, de csak annak az árán, hogy utána legalább kétszer annyi időt egyedül lehetek. És ez egy gyereknek nem biztos, hogy optimális. - Ez jogos. Juza Katával beszélgettünk arról, hogy ezek a traumák több generáción átívelnek. - Abszolút. És az anyámmal az ő anyja ugyanolyan rohadék volt. És az anyám mondta nekem, hogy ha ő olyan lesz, mint az anyja, akkor lőjük le. És olyan lett. De addigra már nem lehetett mondani neki, mert már nem volt humora. Már olyan volt. Nekem is nagyon nagy félelmem volt emiatt, hogy olyan leszek, mint az anyám, hiszen ő sem akart olyan lenni, mint az anyja, aztán olyan lett. És én sem akarok olyan lenni…

8

A történet eleje már stimmel, tehát biztos, hogy én is olyan leszek… Ez volt sokáig életem legnagyobb félelme. Amikor Végh Zsolttal, akiről már meséltem, barátok lettünk, huszonhét éves voltam. Mondtam neki, hogy most már elfogadtam, hogy ez így lesz, hogy ez megváltoztathatatlan. Én olyan leszek, mint az anyám, mert hiába nem akarta, belőle is az lett, ami. És bennem is él egy szörnyeteg. És előbb-utóbb meg fogok őrülni és olyan lesz, mint egy részegség, az őrületem elharapózik, de én majd önreflektív leszek és megpróbálok úgy viselkedni, mintha nem lennék őrült, és olyan leszek, mint egy ketrec, aki hordoz magában egy szörnyeteget. Zsolt azt mondta, és ez a beszélgetés volt a fordulópont, hogy jó, de tegyem fel magamnak a kérdést, hogy az anyám és előtte az ő anyja vajon önreflektívek voltak-e, egy társaságban úgy tekintettek-e magukra, hogy kívülről figyelték magukat és viselkedtek, vagy belülről jövően csak átadták magukat az érzéseiknek. Azt válaszoltam, hogy valószínűleg önreflektívek voltak. Erre azt mondta, hogy akkor lehet, hogy nem az van, hogy az őrület majd elharapódzik rajtam, mint egy részegség, és majd viselkedni kell. Lehet, hogy az anyám és az ő anyja nem adták át magukat eléggé a részegségnek, és csak azért lettek ilyenek.

- Vagy csak belecsúsztak az elvárásokba. - Mindenesetre ez rám jó hatással volt, mert pont azt, hogy addig megpróbáltam valahogy viselkedni, azt engedtem el. És elkezdtem úgy viselkedni, ahogy jön. És azóta egyáltalán nem hasonlítok anyámra, pedig előtte hasonlítottam. Volt egy csomó modorosság, amit meghallottam a saját beszédemben, meg egy csomó olyan viselkedésformám volt, mint neki, és abban a pillanatban, ahogy elengedtem, hogy valahogy viselkedjek, már nem emlékeztetek rá senkit. - Ez tetszik. Mesélj akkor a harmadik darabodról. - Még csak most írom.

9

- Ilyenkor nem kell már elkezdeni gondolkodni a megvalósításon? - Nem. - És melyik színházban szeretnéd? - Még nem tudom. Az van, hogy azért sem szeretek bevonni az írásba senkit, mert nagyon fontos nekem a korlátlan szabadság, amikor írok. Ezért kétféle módon tudok dolgozni, mert dolgozom megrendelésre is. - Akkor rendelhetek tőled egy vígjátékot? - Persze. Nagyon drága vagyok... Hoztam egy szabályt, hogy megrendelésre hogyan tudok dolgozni. Ilyenkor úgy tekintek magamra, mint egy fogalmazni is tudó gépírónőre. Ők mondják és én megcsinálom. Semmi hiúságom nem kötődhet a munkához, nem lehetek rá büszke se. Ha azt mondják, hogy a kedvenc részemet húzzam ki, akkor egy szó nélkül kihúzom; vagy ha azt mondják, hogy írjam át sokkal rosszabbra, akkor átírom. Csak megcsinálom, átveszem a pénzt és nincs vita, és én vagyok a legszürkébb kishivatalnok. Amikor viszont a saját darabomat írom, akkor senki sem szólhat bele és csak a saját elveimet követem. Ez nagyon fontos volt, mert amikor elkezdtem írni, akkor még nem volt meg ez a szeparáció, és szörnyű volt, hogy valaki rendelt tőlem valamit, és úgy éreztem, ez az én gyerekem, és most le akarják vágni a karját. Fájt és hisztis voltam. - Igen, az nehéz, amikor kitalálsz egy szófordulatot, és a francba, elviszik tőlem... - De már úgy kell nekiülni megírni, hogy ez nem az enyém, ez az övék. - Akkor viszont nem tudnék tőled rendelni, mert én csak olyat rendelnék, ami belőled jön. - Azt meg nem kell megrendelni, azok jönnek. - A második darabod előadása pontosan mikor is lesz? - Most lesz, mert most nyertem rá támogatást a Staféta Pályázat révén, a Szkénében fogjuk bemutatni; remélem, még ebben az évadban. Ez egy romantikus szürrealista komédia, az a címe, hogy Rendezői változat. Három szereplős: Hajduk Karesz lesz az Ede, Laboda Kornél lesz az Emil, és van a Kurta Niké, aki három női szerepben lesz látható. A darab az Ede nevű rendezőről szól, aki kitalálja, hogy ő megrendezi a saját gyerekkorát és a saját anyját, és elkezd castingolni rá színésznőt. Elmegy egy Ida nevű színésznő erre a castingra, akinek nem sikerül, és elmegy egy Ilka nevű, aki viszont megkapja a szerepet, és ugyanaz a színésznő játssza mindkét szerepet, és a harmadik az anya, aki az Ilka által létrejön. És mivel az egész szürreál, belecsúszunk abba, hogy egy ideig az egész csak egy darab, de aztán az Edének lesz egy anyaigénye, egymásba szeretnek, de közben eljátszatja vele az anyját, és közben járnak, és az egész úgy van. - Látom, az anyakérdést nem engedted el. - Itt az anya már csak egy színfolt. A harmadik darabban meg már csak emlék, nem jelenik meg, már csak beszélnek róla. Vicces, ahogy az anya vonódik ki a darabjaimból, úgy látszik, ez egy feldolgozási folyamat. - Kit kérdezzek legközelebb? - Végh Zsolt rendezőt. Ő a legérdekesebb. Nagyon érdekes csávó és eredeti gondolkozó. Szerintem kultfilm volt az úristen@menny.hu, aztán azt a vonalat abbahagyta, de most megint készül egy új filmje.

Kuli

10

Spiró-várakozás

Azt olvastam, pár napon belül új Spiró-regény jelenik majd meg, Kőbéka címmel. Alig várom. Addig is ideiktatom egy

másfél évvel korábbi írásomat, ami az akkor-legfrissebb Spiró-kötetről szólt. Íme:

Spiró legújabb kötete: Esszék, 1979-2016

Ebben a kötetben semmilyen korábban még meg nem jelent írása nincs. Sőt még 2016-os sincs. Mindössze néhány esszéjéhez hozzáírt még a végén, persze ezt a tényt szigorúan megjelölte. Ennyi, ez egy válogatás. Számomra tehát tökéletesen fölösleges kötet, mindent ismerek korábbról, a nagy többség meg is van nekem. Mégis megvettem. Ez a szerző 70. születésnapján történt, a PIM-ben, ahol ott voltam természetesen. A legkedvesebb írómról van szó.

A kötettel a Magvető hízelgett kicsit a szerzőnek: talán úgy érzik, van még mit törleszteniük. Az elmúlt tíz-tizenkét évet leszámítva Spiró nem volt épp a kedvenc szerzőjük. Igazából a Fogsággal lett ő igazán magvetős, az a siker 2005-ben a kiadó sikere is volt, és nyilván forintban is mérhető volt számukra. Morcsányi akkor úgy dönthetett, mostantól akkor tolják majd Spirót, és nagy írót csinálnak belőle. Ami nem volt nehéz dolog: nagy író volt eleve. Most már Nyáry a főnök a Magvetőnél, de az eljárás ugyanaz.

Spiró 70, ez azért nehezen hihető. Még most is minden évben összerak egy könyvet. Az idei még várat magára, gondolom, karácsonyra meglesz. Mi lesz az? Még soha nem tudtam kitalálni, még a műfajt se. A témát meg végképp nem. Miről mi jut eszébe? Csak annyit lehet tudni, hogy nagyon szabálytalan lesz a végeredmény. Meg hogy rendkívül sok munka lesz belerakva.

Semmi mást, de ezt szeretném egyszer utánacsinálni.

A Fogsághoz tizenkét évig gyűjtötte az anyagot, persze nyilván nem folyamatosan: sok nyelvet mozgósított ehhez,

hiába, nyelvzseni. A Gorkij-regényhez (Diavolina) is sokat kutatott, mondta: de ahhoz nem kellett annyi nyelv. Ezt a dolgot nem tudnám utánozni, egyetlen nyelvembe vagyok belezárva. De valami magyar témát én is megcsinálhatnék. Valamit, amihez nem is értek, csak kitanulhatnám. Az az igazság, hogy azt hiszem, a hősöm is megvan hozzá. (Nem magamra gondolok kivételesen.)

11

Mindez mellékvágány volt, bár annyit mutat, hogy Spiró engem erősen inspirál. Abban, hogy dolgozni kell. A szóban forgó esszékötet minden írásában rengeteg munka van. Ez látszik. Témában is rendkívül sokfélék. Az

elején főleg irodalmi témájúak, méghozzá kelet-európaiak. Ezeket írta a legkorábban. Amikor még elsősorban Kelet-Európa-szakértő volt. Aztán jönnek a magyarok, végül meg inkább az általánosak. A legkiemelkedőbb írás talán az, ami eredetileg előadás volt a Mindentudás Egyetemén, és a Fogság világáról szól. Pontosabban arról, hogyan foglalják el a provinciák a centrumokat.

Az írás már a korábbi esszékötetben, a Magtárban is benne volt. Ez nagyon aktuális lett az elmúlt évben hirtelen. De már akkor is az volt, amikor elhangzott, csak nem tudtuk. Én

mondjuk kapisgáltam. Az előadásban egyértelműen benne van egy felismerés. Nézzük csak a zárlatot: „Egy történész nem mondhatná, amit egy író talán megengedhet magának. Az a véleményem, hogy a római

birodalom története paradigmatikus, alakulása későbbi birodalmak alakulására is jellemző. A Szovjetunió széthullását sem csak a fegyverkezési verseny okozta, hanem az is, hogy a perifériáról a centrumba kerültek a teljesen sohasem pacifikált kaukázusi népek jól működő érdekképviseleti szervei, a maffiák. Európa mai problémáiról is lehet ezen a nyelven beszélni: a perifériáról a centrumba áramlottak más vallású, eltérő mentalitású tömegek, Európában nem sikerült integrálni őket, létszámuk nő, és Európa nem tudja, mihez kezdjen velük, immár saját állampolgáraival.

Talán világos, hogy ma zsidónak a harmadik világot illető értelemben nem a megmaradt zsidókat, hanem a muzulmánokat tekintem. Hasonló a helyzetük az ókori zsidókéhoz: vallásilag töredezettek a kezdet óta (síiták és szunniták), egymással vetélkedő, a világpolitikában ellentétes álláspontot elfoglaló országokra és rétegekre oszlanak, az európai centrumokba már benyomultak. Megvan náluk mind az elvakult fundamentalizmus, mind a felvilágosult, technokrata, szekuláris állam. Az iszlám elágazása a 19. század óta terjedő, perzsa eredetű, eleven istennel rendelkező elit bahaizmus ugyanúgy, mint a nemzeti jellegű, népszerű katonai szervezetek szűkös ideológiája. Az iszlámban sem számít az etnikum, miként a zsidóknál sem számított, az 1,3 milliárd muzulmán jelentős része nem arab. A muzulmánoknak sincs egyházuk, a rabbinikus diaszpóra-zsidóság előnyökkel is rendelkező kényszermegoldását örökölték. A világi és a vallási funkciók elválasztására sok muzulmán országban ugyanúgy nem került sor, mint a zsidó vallásban. A terrorista mozgalmak oktatással, egészségügyi és szociális gondoskodással is foglalkoznak nagy hatékonysággal, ahol pedig végbement a szekularizáció, könnyen visszafordítható.

Az Egyesült Államok, az átmenetileg egyetlen szuperhatalom a muzulmán demográfiai problémát egyelőre szeptember 11. ellenére megúszta, a centrumba Dél-Amerika árad be feltartóztathatatlanul, és valamennyire Kína, amely a második világ pozíciójára esélyes.

Minden hasonlat sántít, azt azonban lehet látni, hogy Senecának igaza van: akit meghódítasz ma, az fog téged leigázni holnap. E leigázás mikéntje és mentális jellege megjósolhatatlan. Ha kétezer éve a vérengzések nyomán, de még inkább a békés rettegés, a tanácstalanság, a közösség elviselhetetlen hiánya miatt egy senki által sem várt, gyökeresen új, az egyik legérdektelenebb provincián megszületett vallás hajtotta uralma alá a történelem eddigi leginkább felvilágosult, legésszerűbben igazgatott szuperhatalmát, feltehetőleg mi is, utódaink is fogunk még álmélkodni.”

Nagyon kíváncsi lennék ezért, mit gondol most valójában Spiró a migránsokról és a migránsozásról. Szóval az egész ügyről. Erről a kérdésről az elmúlt egy évben, vagyis a válság kitörése óta feltűnően hallgat. Ha igaza van abban, amit elmondott az előadása végén (és történetfilozófiailag, én is rég tudom, feltétlenül igaza van), akkor alapvetően egyet kell hogy értsen a magyar kormány érvelésével. Nem itt és most, hiszen a humbug jól láthatóan humbug, de alapvetően és hosszú távon. Nem csodálom, hogy halogatja az állásfoglalást: kétszer őt már legyilkolták, kiátkozták. Egy harmadik igazán nem hiányozhat neki. Ráadásul ezúttal a baloldali közösségből tagadnák ki, ahova pedig minden fenntartása ellenére alapvetően tartozik. (Szellemi, és nem pártszinten természetesen.) De nem fogja megúszni, beszélnie kell, és véleményét végül vállalni is fogja. Persze kicsit másképp fog a dolog történni, mint ahogy azt gondolom, hiszen vele mindig ez a helyzet: ebből indultam ki is.

Lesz hát mire figyelni. A Spiró-menet még nem ért véget. (Ezt az írást a szerkesztők kifelejtették a 6. számból. Azóta a Spiró-mű már rég megjelent, szatíra ez is, mint már

több műve a szerzőnek az utóbbi évtizedekben. Méghozzá utazós világszatíra, pont mint a Candide, megdöbbentően ostoba főhőssel — egyszóval Spiró mindent elkövetett, hogy már a kulcsszereplő is taszítsa az olvasót. De ő annyira mégsem tud kiborítani, mint a közeg, amiben mozogni kényszerül. Bejárja a világot, semmit nem tanul, mert képtelen rá. (Vagy önvédelemből?) Így tehát az olvasó kényszerül helyette okulni. De lehet, hogy mi sem sokkal vagyunk agyasabbak Kálmánkánál. Van aztán a műben egy idő-merülés is, az szerintem nem kellett volna. Szóval ezt most annyira nem szeretem. Várom megint a következőt.)

borbanszületett

12

10 könyv* Amikor kedvenc könyvekre terelődik a szó, az mindig olyan, mint egy vallomás. - Hát persze - kiáltunk föl -, ott van az

1984, az Iliász, a Pál utcai fiúk, vájtfülűeknek a Virágot Algernonnak. Hát nem, ez a lista most más lesz. Hiába szeretem,

nem jelölöm Dosztojevszkijt, úgyis minden hasonló listában szerepel. Bulgakov, Tolsztoj, Csehov? Szekrénybe velük.

Zola, Victor Hugo, Baudelaire? Lejárt lemez. Az én listám legyen friss. Csak olyan jöjjön, aki nekem, az én életemről

tud beszélni, akinek a szerelmes nő nem omlik bele karjaiba; aki tudja, milyen szívás most élni, amikor a fiúkat a

számítógépes játékok, a lányokat meg a megfelelési kényszer löki bele az elidegenedésbe. Mielőtt tehát Karinthyval,

Rejtővel és Örkénnyel példálóznék, jöjjön

1. Douglas Copeland: X generáció. Ő érti az alaphelyzetet. Mcmeló, amiben nem jutsz előre, felszíines kapcsolatok,

unalom. Mit lehet tenni? Ő azt mondja: üljetek össze páran, és meséljetek egymásnak történeteket. Ennyit tehetsz.

2. Bret Easton Ellis: Holdpark. Itt nincs kecmec. Tele van a regény gazdag, unatkozó, barát nélküli, de amúgy tehetséges

emberrel, és mégis: a családok csak azért nem hullanak szét, mert a megszokás összetartja őket. Az irónia átcsúszik

cinizmusba. És mégis, amikor az életunt emberek megmozdulnak, az őrületes minden értelemben. Hiába 400 oldal:

minden szónak súlya van.

3. Hobo: Csavargók tízparancsolata. Hobo úgy kerül ide, hogy annyira hiteles, hogy neki azt is elhinném, ha mosóport

árulna. Ilyen szerencsére nem történhet meg, tőle azt lehet megtanulni, hogyan lehet hitelesnek maradni akkor is, ha

nehéz. Ez pedig nem kevés.

4. Kurt Vonnegut: Hókuszpókusz. Korunk megtanított arra, hogyan érezzük magunkat semminek, porszemnek, hiszen

semmire sincs igazán hatásunk: mindegy hogy kapálózunk. De annyi örömünk maradt, hogy tőle megtanultuk, hogyan

tudunk nevetni a jelentéktelenségen.

5. Tót Endre: Örülök, ha egyik mondatot a másik után írhatom. Kihaénnem ember egy olyan korban, amikor nem lehetett

volna. Nagy tréfamester, csínyjein röhögünk, kitartásán már inkább elkerekedik a szemem. De mindenekelőtt: nem veszi

magát túl komolyan. És tudja, hogyan kell csajozni.

6. Silvia Avallone: Acél. A helyszín Sorrento, iparváros

Nápolytól nem messze, hangulatában mondjuk Dunaújváros.

Az isten, ha volt, elfordult, mikor odapottyantotta a szürke

paneleket. De mégis, ez a nő mindent tud a kapcsolatokról. A

történetének unalomba kéne fulladnia, ehelyett letehetetlen.

Semmi tabu, semmi ókori Róma.

7. Patti Smith: Kölykök. Nagy történet az övé. Egy vidéki

senkiből híres énekesnő és Mapplethorne nője – és ami

fontosabb, barátja lesz. Egy pillanatig sem ájul el önnön

nagyszerűségétől, sem Warholétól, de másokétól sem. Amit

barátokkal át lehet élni, ő átélte.

8. Réz Pál: Bokáig pezsgőben. Szellemes, életvidám fickó,

aki mellesleg szinte mindenkit ismer az irodalomban. Nem

csoda tehát, hogy ha ő elkezd mesélni, azt szívesen hallgatom.

Valahogy minden történetből jól jön ki.

9. Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó. Szeretem a

kortárs francia irodalmat, mert átlagemberekről úgy tud

mesélni, hogy érezzük a mindennapokat, de a pezsgést is. Egy

nem szokványos szerelmi történet egy fickóról, aki minden

reggel a metrón szövegeket olvas fel, és a története úgy

szerethető, hogy közben szó sincs hősökről.

10. Déry Tibor: Ítélet nincs. Csak 10 könyv, sokminden

kimaradt. De Déry-t berakom még, mert egy olyan ember

életét meséli el, aki régen én is szerettem volna lenni. Óriási

nevetések és mély pillanatok egyaránt akadnak a könyvben,

amely végig csontig hatolóan őszinte, akár lányokról, akár

karrierről van szó. Miután elolvastam, egészen máshogy kezdtem gondolkodni. Tényleg, hol is van a könyvespolcomon?

Leopold

* a listám ebben a pillanatban 41 tételes, de hát nem lehet mindenről írni. Eredetileg 100 könyv lett volna, örüljetek, hogy csak 10

lett.

13

Tízkönyv Nekem ezek olyan szövegek, amelyek hosszú ideje velem vannak. Azt hiszem, lehet mondani, hogy én ezekkel a

szövegekkel valamilyen módon élek. Számomra ez tíz alap. Nekem a szerzők már a könyv, a címeket csak azért írtam,

hogy valamennyire konkretizáljam a választást. Nem hiszem, hogy bármiféle meglepetés van ebben a listában, akár

gimnáziumi kötelező olvasmány-lista is lehetne. De hát ez kit érdekel. A kapcsolat alapján válogattam.

görög mítoszok (homéroszi himnuszok): A görög mítoszokban én leginkább az isteneket szeretem. Mindig is szerettem volna halhatatlan lenni, és

halhatatlanságomban olyan dolgokat csinálni, mint ők, vagyis ugyanazt, amit az emberek, csak épp magasan az emberi

világ fölött, megmártózva néha a bajban, néha kicsit kínlódni, néha harcolni, de mégis büntetlenül és gondtalanul

úszkálva, miközben a legnagyobbak is lejáratják magukat, nevetséges módon összevissza cselekszenek,

szerelmeskednek, veszekednek és verik át egymást, vezetői, gondnoki, mérnöki és pedagógiai feladataik közepette.

Szeretem, hogy minden egyes isten annyira más természet és más temperamentum, mással bosszantható és mással

csábítható el, hogy mindnek saját színe, karaktere van, mindenféle fura attribútumokkal. Az Akhilleuszról és az emberi

életről szóló magyarázatokat meghallgattam és megtanultam, de igazából - ISTENIGAZÁBÓL - sose értettem őket. Az

egyszeri és megismételhetetlen élet villám-nagyszerűsége? A hírnév? Hát ezt nekem ugyan mondhatják. Silány

önvigasz, önmeggyőzés, hogy ha már egyszer nyomorultul el kell pusztulnunk, legalább magunknak mondjuk, hogy az

életnek micsoda ragyogó értelme van, és hogy épp ez. A ragyogás: az az Olümposz, a színes, örök, ide-oda keverő

istenek kalandjai!

Rilke: Szonettek Orfeuszhoz Nem tudom, hogy hogy tud valaki ennyire hallani, mint Rilke. Gondolom, a hallás előtt van a meghallgatás és azelőtt

még a hallgatás. A hallgatni tudás. Nem beszéli tele a világot önmagával, csak azért, mert szája van és beszélni tud - és

épp: mert nem akárhogy tud beszélni! Ebből az adottságból és tudásból ő visszafele megy: önmagát úgy háttérbe húzza,

hogy belőle csak a figyelem marad. Azt gondolom, neki sikerült letenni az erőszakot, amit a megfigyelés jelent. Hirtelen

nem jut eszembe más, akinek ez így sikerült volna. Letenni ideológiát, terveket, szándékokat. A lírikusok sokszor

nyomulnak, leöntenek mindent a maguk lelkével és abban fürdőznek meg tapicskolnak, a dolgok meg köszönjék meg,

hogy le lettek öntve. Szerintem ez iszonyatos nárcizmus, butaság vagy félelem. Rilke nem tolakszik, hanem visszavonul

- és mégis, illetve perszehogy, és ezért: személyes. De milyen személyesség ez: elképesztő finomságú érzékszervei

személyessége, a másiknak, a dolgoknak a megzavarása nélkül, egy szinte észrevehetetlen ottlét, velük-lét, hihetetlen

áteresztőképesség, olyan, mint egy médiumé. Nem ő beszél a fáról, hanem a fa szól, akkor is, ha egyes szám harmadik

személyben van a vers. A nyelvtani személy semminek nem mond ellent. Nem ő beszél, hanem a fa. Nem ő beszél,

hanem a narancs, a gyökér, a szél, a tánc, a halottak. Az orfeuszi képességű költő hallja őket. Csak a szó az övé, a forma,

amibe beleengedi a dolgot - de az az övé. A szerény és visszahúzódó, páratlan szenzibilitású költői én maximálisan

tudatában van hangjai kivételességének.

Beckett: Dante, homár Beckett a perem, ahonnan már lehullik minden. Ez egy korai novellája, amiben még nem morzsolódik föl és válik

azonosíthatatlanná az én és a te, még nem csúszik szét az idő és az okság, még nem kezdi meg körkörös, spirális és

egyéb útjait a nyelv. Ez egy klasszikusnak mondható, zseniális szöveg. Belacqua, Belacqua! Belacqua olaszul tanul és

délután tanárnőjével Dantét fogják tovább olvasni, a fejezetet a Hold foltjairól. Ez már eleve várakozással tölti el. Aztán

el kell vinnie egy homárt a nénikéjének. De az első, per pillanat, a legelső, az az ebéd, aminek zavartalanul és teljes

nyugalomban kell megtörténnie, különben Belacqua frusztrált és agresszív lesz. A nap fénypontja. Az ebéd! Belacqua

pirítóst fog enni. De nem akárhogy. Belacqua nem szereti a pirítóst akárhogy. Egy bizonyos módon szereti a pirítóst.

Nagy gonddal készül elő. Ez a jelenet, Belacqua kenyérpirítása, és további napjának leírása, szerintem a világ egyik

legfantasztikusabban megírt szövege.

Kerouac: Úton Hajtás, meghajtás, hajtóerő! A vezetés és az írás egymással versenyző sebessége! Az ember szinte nincs sehol. Nincs

idő maradni, a dolgokba igazán belemenni, a helyeket vagy bárkit is megismerni, már épp megtanulnék egy nevet, mire

az illető már nincs sehol, épp kezdtem volna átlátni a kusza kapcsolatokat, megtanulni, hogy ki-ki, mire az egész már

semmi szerepet nem játszik. Ki, hogy és miért: már rég múlt idő. Zabálni kilométereket, élményeket, egymáshoz,

másokhoz menni, pénzt kérni menni, szállásért menni, látogatóba menni, menni menni menni, mindenhol van valaki,

akit meg lehet látogatni, ha nem, hát majd megismerünk útközben olyanokat, akiket majd meg lehet. Ami számomra

lenyűgöző, az egyrészt ez a sebesség, másrészt, hogy ebben a sodrásban, ebben az őrületes tempóban mégse veszik el a

világ. Nem csúszik el egy szélvédő felületén. Nem: épphogy minden intenzívvé válik. Persze ehhez kell egy olyanfajta

14

világra való - számomra teljesen imponáló - beállítódás, mint Deané. A "szedjük tele a szemünket" a legszebb nyíltan

propagált szabad rablás. Nem foszt ki senkit, nem gyűjt és nem fukar, és a voyeurizmus teljesen idegen tőle.

Csodálatosak a koncertes részek. Azt hiszem, Kerouac az egyik legjobb író, aki eleven zenét és zenélést, hangszeres

játékot valaha is leírt. Bizonyára azért, mert annyira élvezte.

Hölderlin: Hyperion Ez egy olyan könyv, amiben nincs egyetlen lágy hang se, és ami az első betűtől az utolsóig kizárólag a tetőponton van.

Nincsenek színek. Minden fehér. Állandó magasfeszültség, a szereplők nem is tudnak normálisan beszélni, folyton csak

kiáltanak, kiáltozva beszélgetnek, már ha azt beszélgetésnek lehet nevezni egyáltalán, mert hát nyilván monológ,

többszörösen is: a szereplőké is, Hyperioné is, Hölderliné is. Kizárólag örök dolgokról beszél itt mindenki: Szellemről,

Lélekről, Természetről, Istenekről, az Emberről, egzaltáltan, himnikus magasságokban, minden mondat végén

felkiáltójel. Ezt a pátoszmennyiséget már nem is lehet elviselni, annyira tömény, ahhoz kell egy olyan nyelv. Ez a nyelv.

Ez a mesterkélt, állandóan sokat mondani akaró, teletömött, szándéktól agyonfűtött, érzelemtől dobogó és tartalomtól

roskadozó cikornyás nyelv. Ha van időszerűtlen, és korából - de minden korból - kiszakadt, elszakadt könyv, akkor ez

az. Lehetetlen. Nevetséges. Abszurd. Milyen is lenne egy mű, amely az Abszolút iránti szerelemről szól, s amely a

Tökéletest és a Teljest minden pillanatban számonkéri az életen? Engesztelhetetlen radikalizmus, öl, gyilkossá,

öngyilkossá vagy terroristává tesz. De nélküle nem lehet élni. Alap. Ez a fehér.

Kafka: Hazatérés Borzasztóan személyes szöveg. A vigasztalan udvar a vigasztalanul szerte heverő szerszámokkal, a leskelődő macska,

a csak a tárgyakon és a helyen keresztül felsejlő apa, a szinte tapintható elhagyatottság, hiába jön a kéményből a füst...

pedig az otthont jelent, nem? meleget, ugye? vacsorát? valakiket, embereket a házban? De az udvarban kemények a

körvonalak, a dolgoknak semmi közük nincs egymáshoz se. Ott van az a kendő, ami valaha egy játék közben a botra

tekeredett - és erre még emlékezni lehet! "Egy játék közben": mikor volt az a játék! De az hagyján: az a kendő azóta is

ugyanúgy, ugyanott van! Ez a lerakódott, feltorlódott, és mégsem, soha tovább nem menő, egy darabban létező idő, és

a hozzá való teljes csatlakozni-képtelenség, a bizonytalanság, hogy akarok-e csatlakozni egyáltalán, de ha nem, akkor

meg mit keresek itt, minek állok, mire várok, minek egyedül az udvarban, ahová hazajöttem, és ahol tovább, beljebb

menni mégsem tudok, inkább elképzelem, hogy valaki hirtelen ajtót nyit, hogy ne nekem kelljen, akkor megoldódna

legalább ez az itt-állás, ez az idő, amiben nincs otthon, csak távolság, és pont azért, mert benne mindent ismerek - ez -

Dombóvár.

15

Ez az érzés, amit Kafka olyan végtelen pontossággal közvetít, saját élmény. Nem is tudtam most sem máshogy írni róla,

mint egyes szám első személyben.

D.H.Lawrence: Nap Ez egy novella. Írhattam volna a sokkal ismertebb regényeit vagy a kevésbé ismert esszéit is. Vagy más novellákat. De

a Nap az egyik kedvencem. Tulajdonképpen a nudizmus propagandája is lehetne. Talán az is. Gyönyörű propaganda.

Egy párról szól, akiknek van egy gyerekük, kicsi, tán olyan négy éves. A férfi dolgozik, üzlet, iroda, város, jómódban

élnek. A nő valahogy nincs jól, valami baja van, testi vagy lelki... A férje is látja rajta. Megbeszélik, és aztán elmegy a

gyerekkel, tán orvosi javaslatra is, más éghajlatra. Egy görög faluba megy. Egy ottani asszonynál lakik, egy egyszerű

házban, és a gyerekkel minden nap lemegy a tengerhez, egy kis öbölbe. Egy idő után elkezdi levenni a ruháit, ha a víznél

vannak. A gyerek játszik, ő napozik, mindig egyedül. És aztán ott történik valami. Valami változni kezd. A nőnek lesz

egy különös kapcsolata a nappal. És amikor pár hónap után a férje meglátogatja őket, és jól szabott szürke öltönyében

megjelenik a rekkenő fényben, családját meglepve az öbölben, meztelenségükben a nő és a gyerek már más lények.

Minden konfliktus nélkül nyilvánvaló: a férfival már nincs semmi közük egymáshoz.

Azt gondolom, Lawrence iszonyatosan jól ismeri a nőket. És általában a kapcsolatokat. És a vágy százezerféle

természetét. Szerintem csomó olyasmit tud, el sem tudom képzelni, hogy és honnan, amit sok nő sem tud önmagáról.

És ha Hölderlin egy tulipánt nem tudna megkülönböztetni egy rózsától, miközben ódát zeng a Természethez, akkor itt

van valaki, aki minden kis ernyős virágnak, minden útszéli gaznak tudja a nevét, és úgy ír róluk, hogy érzi őket.

Büchner: Woyzeck Egy másik perem és egy másik hullás. Talán ugyanaz? Talán minden perem ugyanaz. Minden nyomorult melósért és

proliért, minden kiszolgáltatottért, minden önmagáért beszélni nem tudóért, akiken hatalom és tudomány és léhűtészet

művészet vérig élősködik és akiket a legszeretettebb elárul. "Ha felmegyünk a mennyországba, ott is nekünk kell majd

mennydörögni." A darabból most egyetlen részt emelnék ki: a nagymama antimeséjét a gyerekről, aki egészen egyedül

van az egész világon, és elmegy a Naphoz, a Holdhoz meg a Csillagokhoz, ám a helyükön nem talál, csak elhervadt

napraforgót meg korhadt fát és felszúrt bogarakat. Ha az egész Woyzeckből csak ez a mese lenne, az is zseniális lenne.

Annyira fáj ez a szöveg, kibírhatatlan. És mikor visszafordul a Földre, és látja, hogy az sincs már ott, az sincs már, csak

egy felborult fazék, akkor jön az, hogy " akkor leült és sírni kezdett"... - de, amit én sose értettem: hova ül le? Hova?

Hát nincs semmi! Hol van az a hely, ahová ez a gyerek még le tud ülni? Hol van az, ahol ő "még most is sír"? Ha nincs

világ?

Hamvas: Karnevál Nem lehet abbahagyni a röhögést. Ezt a rengeteg hülyét! Egyik hülyébb, mint a másik. Tengernyi hülye ember. És

semmiből se tanulnak, reménytelen. Ha tanulnak, átesnek a ló túloldalára. Vagy fehér helyett feketét hordanak. Ilyesmi.

És mindeközben: tanulni akarnak! És közben barátkoznak, sőt, szerelmesek is lesznek egymásba! Felfoghatatlan.

Házasodnak és "különb féle jerekekkel kísérleteznek"! Nahát ez akár a görög mitológia is lehetne. Mindenkinek megvan

a maga kis szakterülete, specialitása, amiben jó otthonosan berendezkedik, sőt, attribútumai, sőt, szentélye, és saját

dolgai fontosságáról imponálóan meg van győződve. Spiró a háborús részt mondja a legjobbnak. A Barna... Barna te

melyiket? Nekem a kedvencem az első két rész. A sok hülye. A hülyék tárháza. Ahol még úgy tűnik, senki se pusztul

bele a hülyeségbe, kivéve, amikor Améline vonatot siklat ki. Mert persze a Lala-féle háztartáson is lehet röhögni, meg

ifjabb Herstal Raimundén is, de azért az mégis eléggé fogcsikorgós, ott inkább a bicska nyílik ki az ember (én) zsebében.

A másik nagy kedvenceim a játékosok, a három nagy állat, Josiah Pen és Van Hoop és Bormester, amikor mindenkit

átrázva játszani kezdenek a hülyék szabályai szerinti, nyugat-kelet terepasztalon. A nagyságrend! A játék

nagyságrendje! Nincs piti kis csalás: akkor már foglaljunk el egy egész államot! Ah, és az az élvezet, az a könnyedség!

Hogy állják meg ezek könnyes röhögés nélkül, mikor Mandarru politikusaival értekeznek?

És a harmadik kedvenc dolgom a könyvből: a maszk. Borzasztóan érdekel a mai napig. Őrületesen érdekes volt

maszkokat keresni a figurákhoz a két évvel ezelőtti, néhai MÜSZI-beli Karnevál-projekthez. Hihetetlenül élveztem.

Parti Nagy: Nyelvhús, Balatonszelvény Lenyűgöz az utánzóképessége, a füle, ahogy kimegy magából és aztán vissza, és a mindenféle nyelveket és

beszédmódokat beépíti a saját szövegeibe. Legfőképpen a dilettáns verselődések újraélését szeretem, ahogy ráépít a

totális amatőrizmusra, a bénaságra, amivel az ember valami jó nagyot és magvasat akar mondani, és aminek aztán

teljesen alatta marad, totálisan leég és becsődöl. Hiába bukkannak fel a legváratlanabb helyeken a roncsolt, de annál

nagyobb hőfokú magyar klasszikusok. Na, de most nem is erről akarok írni, mert ez ugyan igaz, de nem pont a fenti

novellára.

Imádom, ahogy Parti Nagy játszik, hogy a játék soha nem szimpla hangzatos szójáték, hanem mindig van benne hús,

valóság, és hogy a nyelv neki nem is közeg, hanem anyag, de eleven anyag, aminek menetei, rostjai, gyűrődése, hője,

saját fizikai törvényei vannak, színe, sűrűsége, kristályosodása, olvadás-, forrás- és fagyáspontja van,

16

szobahőmérsékleten lehet például szilárd halmazállapotú, de lágy és gyúrható, formázható, mint a tészta vagy a sár,

amivel gyerekek és az Isten gyurkásznak, és én szinte érzem a kézmeleget a szavakon. A nyelvhez való ilyen mértékű

érzéki hozzáállás nekem borzasztóan tetszik. Ki lehet próbálni: ha az ember Parti Nagy-verset mond vagy -szöveget

olvas fel, olyan érzése lesz, hogy hirtelen tele lett a szája, mindenféle öblös és tüszős és rihere magánhangzók és gördülő,

porcogó, zsizsegő, szemcsés és pattogatott mássalhangzók tömegét morzsolja, rágja, böffenti, mammogja és köpködi,

és ezt mind azért, mert ezt a sokféle ízt és sokféle alapnyagot valaki nagyon nagymester módon beletette. "Mert azért a

teremtés óvodáskorban sem csicsó, vagy vilonya."

Wilhelmina

Shakespeare is olyan jelenség volt, mint ma egy jobb HBO-sorozat - Interjú Makai Péterrel

Mi értelme a Phd-végzettségnek, ha nem lehet vele tanítani? Hogyan lehet egyszerűen angolt tanulni? Mi az

a mikrotranzakció? Mikor épül már meg az első videójáték-múzeum? Miért nem jó orosz sci-fiket olvasni

magyarul? Mit lehet tudni a médiumok közötti kommunikáció mediális sajátosságairól? – Csak néhány téma

azok közül, amikről Pepével trécseltem.

- Olvastad Asimovtól az Alapítványt?

- Hú, ez erős kezdés. Igen, most nemrégiben olvastam újra, mert robotokkal foglalkozom több publikációmban

is, Amerikába is írtam egy, a robotokat és az autizmust összekötő tanulmányt. Utána meg Szegeden jártam

novemberben, ahol Asimov robottörténetei, az Acélbarlangok detektívregényes, kognitív irodalmi

megközelítéssel foglalkozó vizsgálatáról adtam elő. Egyébként jó volt visszamenni Szegedre, és egy kicsit az

Akadémiai Bizottság székházában randalírozni… Nagy nosztalgiával gondolok vissza Szegedre, emiatt is.

- Én amikor először olvastam az Alapítványt, akkor odavoltam érte, viszont később a 25. folytatásnál már

kicsit lejjebb ment a lelkesedésem.

- Egyrészt ez a hosszúsága is belejátszik, másrészt viszont nem mindet Asimov írta, vannak nem kanonizált

történetek, amiket mindenféle "gyüttment" író írt…

17

- Ha egy üzlet beindul... Van most kedvenc sci-fi könyved?

- Amit most nagyon szeretek sci-fiben, az a China Miéville nevű író, akinek nagyon sok jó könyve van.

Mondjuk épp nem regényét olvasom, hanem történelmi jellegű könyvét. Ez pedig az October, ami az 1917-es

Nagy Októberi Szocialista Forradalom történetét dolgozza fel. Akit még nagyon megszerettem, az Emily St.

John Mandel és az ő Tizenegyes állomás című könyve.

- Az Éjszakai őrség-sorozatot olvastad?

- Sajnos oroszokat keveset olvasok. Pelevin megvolt egy időben, A rettenet sisakját nagyon szerettem, de az

az igazság, hogy oroszokat elsősorban azért nem, mert őket nem tudom eredetiben olvasni. Magyarul viszont

a Metropolis Média (=a “megújult” Galaktika) adja ki, ők pedig a sci-fi körökben manapság messze földön

híresek arról, hogy nem nagyon gondozzák a szövegeiket. Kapitális baklövéseket hagynak benne a nyomdába

kerülő szövegben, nagyon slendrián munkát végeznek, és ezért én inkább nem támogatom őket. Csak túl sok

nagy szerzőjük van, úgyhogy mindig meg fognak tudni élni azokból a szerencsétlenekből, akik nem tudják,

hogyan néz ki a jó könyv. Kis kitekintésként mondom, hogy pl. a Gabo kiadó könyvei marha jók, az Agave,

a Fumax is általában jó minőségű szöveget ad ki a kezéből. És képzeld, még az Édesvíz Kiadó is elkezdett

sci-fivel foglalkozni. Ugyan ezoterikus vonalon indultak, de most gründoltak egy fiókkiadót vagy imprintet,

amivel csak sci-fi könyveket akarnak kiadni. Az első nagy dobásuk a Charlie Jane Andersnek a Minden madár

az égenje, amiből recenziós példányt kértem, mert különleges műnek ígérkezik.

- A kiadók irányváltásai hogyan függnek össze a saját fordításaiddal?

- Én még a Lászlóban ismerkedtem meg a Galamb Zolival, aki az OKTV-re is felkészített. Ő mondta, hogy

fordít, de őneki sem jut mindenre ideje, így ő kötött be Németh Vladimirékhez a Fumaxnál. Az első

találkozásnál ők mondták, hogy itt van ez a fantasy-könyvsorozat, ennek az első kötetéről lenne szó, nyilván

kezdő fordítói fizetéssel. Megcsináltam becsülettel, de már akkor is volt az, hogy a Zoli az Agavénak is

dolgozott, oda is beajánlott, és ők jobb feltételeket ajánlottak, szóval átnyergeltem. De aztán rájöttem, hogy

az sem olyan nagy pénz a szakmában, úgyhogy tovább tapogatóztam. Az Agavéban az jó és rossz is volt, hogy

mindig jött a következő könyv. Mert ugye nekem szakdolgozatot meg disszertációt kellett írni közben, és egy

idő után azt éreztem, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Viszont idáig mindig “felfelé buktam.”

Ha új helyre mentem, mindig egy kicsit jobb feltételekkel indulhattam neki a munkának.

Fordítottam rendes sci-fit is, a John Scalzi-féle Vének háborúja-trilógiának a harmadik kötetét. Ez azért

is jött jól, mert a Mensában (Mensa HungarIQa), ahol tag vagyok, több fordító is tagtársam, és egy páran

regisztrálták azt, hogy ezt én csináltam. Az Agavénál meg, amíg jó szerkesztőm volt, addig jól tudtam haladni

a szöveggel, amikor meg új, kicsit kötekedőbb, beleavatkozós szerkesztőt kaptam, akkor sokkal több időm

elment hülye vitákra. Ezen felül egy olyan időszakában talált meg a következő trilógia (Blake Crouch:

Wayward Pines), amikor megérintett egy haláleset, és az erőszakos jelenetekre nagyon nem voltam vevő, és

az pont egy akciódúsabb, CIA-ügynökös Twin Peaks-utánérzet volt, és az nagyon nem akadt be nekem.

Utána én kézzel-lábbal a kiutat kerestem, úgyhogy fordítottam az Ad Astrának, mielőtt kiherélték

volna a kiadót, és egy belső harc keretében elfoglalta volna egy másik érdekcsoport. Egy héttel azelőtt, hogy

leadtam volna az anyagot, mondták, hogy köszönik szépen, nem fogják kiadni. De vonakodtak kifizetni, hátha

meg lehet úszni, úgyhogy többször kellett a nyakukra járni, mire végül kvittek lettünk.

Én nagyon szeretem a sci-fit, de nagyon kicsi a piac, másrészt nagyon konzervatívak a magyar olvasók.

Az újdonságokra, ami nem az asimovi, heinleini vagy űroperás hagyomány, nem fogékonyak. Nagyon nehéz

megnyerni őket, úgy hogy 1-2000 példány el is tudjon belőlük kelni, pláne még egy 4-5 ezres is, az már

elképzelhetetlenül sok.

- Jó, de azért ott van a Galaktika...

- Csak a Galaktikának nagyon rossz híre van. Ők nem fizettek jogdíjat az eredeti szerzőnek, ha lefordítják a

szövegeiket. Magyar szerzőktől meg többnyire azokat szuszakolták be, akik egyébként is a baráti társaságuk

volt, úgyhogy én leginkább sóval hinteném be a Galaktika helyét, mert egy nagyon gusztustalan üzletpolitikát

folytattak.

- Szomorú. Volt már olyan, hogy te jelentkeztél, hogy ezt vagy azt le szeretnéd fordítani?

- Ilyen nincs, erre tudtommal nincs lehetősége még a legnagyobb fordítóknak sem. Ez egy nagyon komoly

üzleti kérdés, hogy mi az, amit egyáltalán megjelentethetnek a kiadók. Nyilván, ami díjat kap, azt automatice

18

meg lehet jelentetni, mert odarakják a borítóra, és mehet a siker útján. Ami meg nem díjas, ott az a kérdés,

hogy mi az, amire a piac fogékony. Nagyon komoly matekolás, hogy kitől mit lehet eladni, mik a trendek...

- De akkor ez egy sznob dolog, nem? Mert ha én kapok egy Nebula-díjat, akkor kiadnak, egyébként meg nem?

- Magyarországon ez így működik, mert biztosra kell menniük. Vissza kell jönnie annak a pénznek, amit a

nyomdába, fordítóba áldoztak, amit a korrektornak, a szerkesztőnek, tördelőnek, grafikai designernek meg a

terjesztőnek lecsengetnek. Ki kell számolni, mi térül meg. Tegyük hozzá, hogy webshopban alig vesznek az

emberek, e-könyvet szintén, és most már Alexandra nincsen. De ne aggódj, a Libri és a Lira is leveszi a maga

sápját. Ezekkel számolni kell, tehát csak olyan jöhet, ami bombabiztos. Nem lehet kísérletezni.

- Miért pont angolból fordítasz, miért nem észtből vagy lengyelből?

- Azért, mert kicsi gyerekkorom óta számítógépes játékokkal játszom. Szöveges kalandjátékokkal játszottam

sokat, ahol viszont csak úgy lehetett előrejutni, ha értetted, mit akart az adott szereplő. A nyelvi humort nagyon

sokáig nem értettem, és amikor már volt internet, hatodikos-hetedikes koromban, akkor letöltöttem mindenféle

végigjátszásokat.

- Volt a CoV magazin...

- Igen, a Commodore Világ, de az a ti generációtoké volt. Nekünk meg a PC Guru, az 576 Kbyte, meg a PC-

X, meg a PC-ZED. A családi ismerőseink közül volt olyan ember, aki nyomdában dolgozott, és ő azért tudott

hazahozni példányokat a magyar újságokból. Ja és a PeCsába jártunk ki újságot meg másolt CD-ket venni...

- Eleinte még másolt kazettákat...

- Igen, csak a kazettákat nem nagyon lehetett lejátszani. Nekem 286-os volt az első számítógépem, amire már

kislemezek voltak, 3,5-es flopik. Úgyhogy azokat másolgatták először, aztán meg a CD-ket, amikor már volt

CD-meghajtó Magyarországon. Én ebben a játékos kultúrában benne voltam, illetve nagyon jó tanáraim voltak

már az általános iskolában is angolból. Én édesapám unszolására kb. másodikos koromig zongorázni tanultam,

de akkor annyira megutáltam, hogy eldöntöttem, én soha, senki kedvéért nem fogok megtanulni. Na, akkor

átmentem angol tagozatra, és ott sokkal jobban éreztem magam és jobban is haladtam.

- Ez így persze logikus.

19

- A Harry Potter 3. vagy 4. részét már angolul olvastam, mert az angoltanárom hetedikben a kezembe nyomta.

Hálás is vagyok neki, a mai napig tartom vele a kapcsolatot. Én világéletemben híresen jól jöttem ki az

angoltanáraimmal. Szivacsként szívtam magamba az angol szavakat és nem nagyon tartottam szótárfüzetet,

így meg persze könnyű. Adottság, motiváció, minden benne van. No meg menekültem abból a világból, ami

az általános iskolát adta nekem, mert barátaim nem nagyon voltak. Igazából sohasem találtam meg velük a

közös hangot.

- Tesóm is ilyen. Amint hazaért, elkezdett játszani egy játékkal... A Monkey Islanddel...

- Abból írtam a szakdolgozatomat.

- Akkor közös nevezőn vagyunk. Mindig nyaggattam, hogy engedjen engem is oda, de sosem engedett.

- A Monkey Islandben az a jó, hogy végigjátszod, és akkor vége van.

- De mindig van egy másik hasonló... Tartottál is mostanában egy előadást arról, hogy milyen avatárok vannak

a számítógépes játékokban.

- Mégpedig a Pesti Bölcsész Akadémián. Már kétszer voltam ott, egyszer tavaly márciusban meg most

novemberben is volt egy előadásom. Alapvetően az érdekel, hogy a játékok terei hogyan módosítják a

játékélményt. Az, hogy miként lehet térben elmesélni egy történetet. Egy videojáték nem úgy működik, mint

egy regény, hogy feketén-fehéren le van írva, hogy itt a főhős ezt látja, ott meg azt. Hanem ahogy végigmész

egy téren, neked kell mindenre odafigyelned a sok részletből, és ahogy mozogsz, az önmagában felfejt egy

történetet. Mondjuk egy romos városban mész és egy befúródott bombát látsz valahol, máshol meg azt látod,

hogy egy csillogó-villogó kerületben semmilyen támadás nem érte az ott élő embereket, ebből te akaratlanul

is összeraksz egy történetet. Egy kicsit olyanok vagyunk egy játék világában, mint az urban explorerek, akik

elhagyott gyárépületekbe mennek, és utána összerakják, hogy mi volt ott.

- Ez érdekes, de mit lehet erről mondani? Persze, van egy tér, ahol játszódik a játék, de ha mondjuk nem

lövöldözős játék, ahol a terep befolyásolja a küzdelmet, akkor tényleg alapvetően megváltoztatja a

játékmenetet?

- Igen, a játékmenetet abban befolyásolja egy tér, hogy milyen világot épít a tervező ezekre. Ez történetmesélő

építészet. Ez az építészetnek egy olyan kreatív formája, amiben úgy tudsz megjeleníteni egy életérzést, és azt

továbbítani, hogy be kell járatnod a játékossal az egész teret. És ez sokkal kevésbé köti meg az ember kezét,

mintha egy Pompidou-központba vagy egy Disneylandbe látogatunk el. Mondjuk a Disneyland határterület,

és szintén nagy kattanásom, de ha mondjuk egy Iparművészeti Múzeumba bemész, az nem az építészete révén

fog egy történetet elmesélni.

- Akkor ezek szerint a játékmenet során el kell érni, hogy az egyik térből átmenjek a másikba?

- Igen, a játéktér felfedezése, bejárása az egy tipikus cél, de nem az egyetlen. Viszont jólesik, hogy a kijáratot

megtalálod. Bizonyos szempontból a játékterek nagyon ügyesen megcsinált labirintusok.

- Mit szólsz ahhoz a tendenciához, hogy van egy játék, amit megveszel jó drágán, és aztán, ha a játék során te

jobb minőségű pajzsot vagy fegyvert szeretnél, akkor azért fizetned kell, noha már megvetted a játékot?

- Ezt mikrotranzakcióknak hívják a játékiparban. És nincs mit szépíteni rajta, ez egy milliárd dolláros iparág.

Azt gondolom, hogy ez egy olyan üzleti modell, ami sajnos egyre inkább el fog harapózni, hacsak államilag

nem kezdik el szabályozni. Ez a mobilos játékoknak volt az áldásos hatása. Az a baj, hogy minél többet tudnak

a játékosbázisról az online adatokból, annál jobban be tudják lőni, hogy melyek azok a játékosok, akikről

nagyon sok pénzt le lehet gombolni. Őket hívják bálnáknak, azért, mert nagyon sok pénzük van. Nekik

egyáltalán nem fáj, hogy sok pénzt beletolnak egy játékba, és ha megunják, akkor kidobják az egészet

mindenestől. Úgyhogy ezt egy nagyon veszélyes trendnek tartom. Szerintem a játék akkor jó, amikor olyan

játékélményt nyújt, hogy te a saját törekvéseid révén, önálló erőfeszítéseiddel viszed előre a játékodat. Itt

pedig tulajdonképp azért fizetsz pénzt, hogy kevesebbet kelljen játszani vele. Ez egy nagyon perverz dolog.

- Ez gonosz kérdés, de te mondjuk fizetnél azért, hogy egy játékban beszerezz egy olyan baltát, ami helyetted

felvágja a fát?

- Nézd, én alapvetően egy meritokratikus szemléletű ember vagyok. Hiszek abban, hogy a világnak azt kéne

csak jutalmaznia, ami a te saját teljesítményed, csakhogy tudom, hogy a valóság sem így működik. Mert

ugyanaz az ember, aki dolgozik, és utána tud csak leülni a géphez 1-2 órára, annak nem lesz annyi szabadideje,

mint nekem, aki egy léhűtő értelmiségi életet folytatok, és akár napi 3-4 órát is bele tudnék nyomni egy

számítógépes játékba, ha nagyon akarnék. Az persze birizgálja a csőrömet, hogy nekem sosem lesz 400 millió

aranypénzem arra, hogy megvegyem azt a nyavalyás kardot, amivel tényleg le tudom csapni a legnagyobb

sárkányt a játékban. Egyszer-kétszer komolyan megfordult a fejemben, hogy fizetek, de aztán rájöttem, hogy

20

annyi erővel én már tudok venni egy könyvet is. Vagy el tudok menni és be tudok ülni a haverokkal valahova.

Vagy valami. Annyira mégsem fontos, hogy én le tudjam verni a legnagyobb sárkányt.

Viszont gondolj bele, ha én, teszem azt, kiadok egy könyvet Magyarországon, akkor az eljut mondjuk

1000 emberhez. De ha egy online örökranglistán fent tudok lenni az ezredik helyen egy olyan játékban, ahol

400 000-en vannak, akkor mind a 400 000 ugyanúgy értékeli azt, hogy én ezredik helyen vagyok egy

ranglistán, tehát a teljesítményem sokkal több embert ér el. Ha egy egyetemi oktató élete során, mondjuk

huszonpáréves korától el tud kezdeni tanítani, és 70 éves koráig tanít, és van átlag 50 hallgatója egy félévnyi

szemináriumon (15/szemináriummal számolva), meg előadásokon még egy 200-300, akkor mondjuk egész

életében nagyságrendileg 50 000 embert ér el.

- Az nem kevés.

- Na jó, de egy utolsó nímand egy hülye YouTube-videóval simán 25 0000 nézést generál. És nem csak a cuki

macskás videók, meg a mémek tudnak hódítani, hanem egy TED-előadás, amikor egy okos ember előad

valamit 15-20 percben, ami nagyjából egy konferenciabeszélgetésnek megfelelő információt ad. És ez eljut

félmillió emberhez, ami egy nagyságrenddel nagyobb! Ezek után azt gondolom, hogy a magyar oktatási

rendszer nem segít abban, hogy az emberek a technikát arra tudják használni, amire a legfontosabb lenne. Sőt,

a tudásnak sokszor gátját veti az, ahogyan mi oktatunk.

- Igen, ez egy axióma. Visszautalva az előzőre, annak mi a tétje, hogyha az ezredik vagy a négyszázezres

listán? Annak van valami üzenete?

- Hogyne. Egyrészt (kicsit cinikusan) az, hogy rengeteg időd van. Egyébként az szokott lenni az oltás

videójátékos körökben, hogy azok, akik iszonyatosan sok órát beletesznek egy játékba, azok “szűzek,” mert

nincs offline életük és barátnőjük, akit dughatnának. Van egy oda-vissza csapkodás azok között, akiknek

nagyon sok idejük van játszani, meg akiknek nagyon kevés. Abban a játékban, amit én játszom, a RuneScape

nevű online szerepjátékban, abban az északi népek a nagyon jók, mert nekik sosincs igazán nyár, egész este

tudják nyomni, és amikor télen meg egyáltalán nincs napsütés, ők egy eldugott falucskában 8-10 órákban

ülhetnek a gép előtt, és vágják a fát meg csapdossák le a sárkányokat. Volt egy srác, Suomi névvel, aki nem

tudott fizikailag több tapasztalati pontot gyűjteni, mert a játékot nem arra tervezték, hogy kimaxolja. Ő meg

egy szűk évtized alatt kiakasztotta a tapasztalatipont-számlálót.

21

- És miután leéled az életedet a játékban, nehéz visszatérni.

- Szerintem nincs “itt” meg “ott”. A játékok világa a valóságunk szerves része. Konszenzusos hallucináció.

Nyilván nem fogok megijedni a játékbeli sárkánytól, de itt kb. vége is. Egy nagyobb virtuális világnak

nagyobb a GDP-je, mint egy közepes fejlődő országnak. Ezt közgazdászok kiszámolták. Innentől meg nem

lehet erre azt mondani, hogy ez nem valóság, amikor többhavi fizetések cserélnek gazdát egy-egy virtuális

tárgyért.

- Oké, de ez tényleg érték?

- Nagyon komoly értéknek tartom. A tárgyakat is, de még inkább a világokat, amiket teremtettek a dizájnerek.

Azt gondolom, hogy ezek a játékok sokkal közelebb vannak a Gesamkunstwerkekhez, mint mondjuk egy

opera. Egy marslakó vagy egy Wagner (ami, lássuk be, majdnem ugyanaz) lepetézett volna, ha látja, hogy van

itt egy médium, ami attól lesz jó, hogy az emberek cselekszenek bele. Ha megnézed a 20. századi színházi

elméletalkotók jelentős részét, mind arról papolt, hogy a színházba be kell vonni az embert. Hogy ne legyen

nézőközönség, hanem legyen egy spect/actor, aki színész is és néző is, és ezt gyakorlatilag a kommerciális

videójáték megvalósította. Az, hogy a jelentős részében kigyúrt amerikai tengerészgyalogosokkal lövünk

halálra iraki terroristákat, az egy nagyon sajátos és egészségtelen vonulata a dolognak, de azt gondolom,

kulturálisan mindig letükrözzük azt, ami foglalkoztatja az embereket.

– Akkor tekintsük a játékokat műalkotásoknak?

– Lassan el kellene kezdeni virtuális múzeumokat csinálni, olyan játékoknak is megmenteni az adatait, amiket

már nem játszanak. Meg kellene őrizni olyan játékállapotokat, amik már nem kifizetődőek gazdaságilag, mert

azoknak is kultúrtörténeti jelentőségük van. Gondolj bele, a 70-es, 80-as évek videójátékainak nagy része már

nem tud működni, mert nincsenek olyan gépek, amin elfutnának. Emulálni kell őket, lebutított gépeken

futtatni. Ezek ugyanolyan kulturális értékek, mint a barlangrajzok Lascaux-ban vagy Altamirában.

- És azért van pl. a SimCity, ahol fel kell építeni egy várost.

- Igen, és ez nagyon fontos. A SimCity egy városépítő játék, ahol polgármesterként - sokáig Demszky-

szimulátorként futott a magyar játéksajtóban - várost kell építeni. Ez a fajta játék nem is olyan, mint egy

hagyományos nyersz-veszítesz játék, hanem sokkal inkább úgy működik, mint egy LEGO-szett. Leraksz egy

rendőrőrsöt, kialakítasz egy ipari zónát, kereskedelmi zónát, vagy kertvárost, és akkor bizonyos elvek szerint

le fogja szimulálni a gép, hogy hogyan működne a városod, amit megálmodtál. És szerintem iszonyúan fontos,

hogy a számítógépek demonstrálni tudják, hogy különféle folyamatokban a kisebb elemek hogyan hatnak

egymásra. Ezt soha korábban semmilyen más médium nem tudta véghezvinni.

- Meg ha nem raksz utat két elem közé...

- Akkor nem fognak tudni a polgárok elmenni dolgozni. Vagy ha nagyon közel rakod az ipari negyedet a

kertvárosi negyedhez, akkor senki nem akar odaköltözni, mert nagy lesz a környezetszennyezés. Ezek olyan

dolgokra mutatnak rá, amiket igazából iskoláknak kellene tanítaniuk.

- Lehet, hogy be kéne vonni a tanításba a SimCityt meg a Civilizationt?

- Nagyon fontosnak tartanám. A Civilization egyébként egy olyan startégiai játék, ahol egy halhatatlan

uralkodó vagy, mondjuk Gilgames, Gandhi, Lincoln, Churchill vagy Napóleon, és egy többezer éven át

fennmaradó birodalmat kell igazgatnod. Gyakorlatilag a vadászó-gyűjtögető életmódtól az űrsiklóig mindent

ki kell fejlesztened, más civilizációkkal kell háborúznod, és különféle nyersanyagokat kell gyűjtögetned és

terjeszkedned kell a Föld bolygón. Többféleképpen lehet megnyerni a játékot, ami önmagában is nagyon

fontos mérföldkő a játékok történetében. Lehet kultúrával nyerni azáltal, hogy az egész bolygón elterjeszted

a kultúrádat, egy tudományos győzelmet azzal, hogy mindent kifejlesztesz, és elrepülsz az Alfa Centaurira,

hadigyőzelmet azzal, hogy mindenkit leigázol, stb. Diplomáciai győzelmet is lehet aratni, ha megépíted az

ENSZ-t, és mindenkit ráveszel, hogy rád szavazzanak. Ez nagyon jól megmutatja, hogy működik a világ egy

bizonyos szegmense. És ezt korábban a táblás játékok sem tudták, a Rizikó pl. sokkal kevesebbet mutatott

meg ebből a folyamatból.

- Szóval iskolákban kéne tanítani ezeket. Nem rossz.

- Igen mert attól még, hogy megtanulod, hogy Ajkán meg Várpalotán meg Tokodon van lignitbánya, az nem

ugyanaz, mint egy játékban. Ha egy stratégiai játékban leteszed a lelőhelyre a bányát, akkor tudsz termelni,

hogy majd elégessed az erőműben, mert akkor tudok a gyáraknak energiát szolgáltatni, és akkor bevezetem a

villanyt, és majd több adót fognak fizetni a lakosok, és akkor tudok építeni parkokat, stb. A játék szabályaiban

benne van egyfajta világlátás is. Sőt, még ennél is tovább kellene menni, és azt kéne megtanítani, hogy azok

szerint a szabályok szerint, amik szerint élünk, milyen típusú társadalmakat hozhatunk létre. Csak hát az iskola

22

végképp nem a status quo fölborogatásáról szól. De ezek a játékok segítenek abban, hogy egyre inkább tudjunk

ezekről beszélni.

- És mit gondolsz arról az elméletről, hogy mi is egy ilyen szimulációban vagyunk?

- Szerintem bullshit. Ez egy klasszikus filozófiai gondolatkísérlet, minthogy ezt nem lehet semmilyen

formában igazolni vagy megcáfolni. De akkor meglenne az a kérdés is, mint ahogy minden vallás esetében

meg is van, hogy oké, de akkor mi hozta létre a szimulációt? Felesleges ezen aggódni.

- Na, most írtál egy jó hosszú PhD-disszertációt az autizmus irodalmi ábrázolásainak témakörében (Bridging

the empathy gap: representing neurological difference in contemporary autism novels - 2015 Szeged). Nem

tudom, mennyire akarjunk belemenni…

- 300 oldalt írtam róla. De kár volt nekikezdened, mert elég sűrű, még az opponensek is megszenvedtek vele.

Nagyon sok szakmai kérdést is pedzegetek benne, viszont az is igaz, hogy van benne sok, emberileg könnyen

érthető és húsbavágó dolog.

- Nem értem, akkor most van ilyen műfaj, hogy “kortárs autista irodalom”?

- Ez egy kicsit olyan, hogy amit mondok, az van. Ha van egy csomó regény, ami hasonló jegyeket mutat és

hasonlóképpen dolgozik kulturálisan, akkor elkezdhetem mondani, hogy van egy ilyen fajta regény. Amióta

sokkal többet látunk az agy működéséből, mert van MRI-nk, fMRI-nk, MEG-ünk és PET-ünk, szóval bele

tudunk látni nagyon sok képalkotó berendezéssel az agyba, egyre több információnk van, hogy mi történik ott

akkor, amikor jól működik, bár ez a ritkább. Meg látjuk azt is, mi történik akkor, amikor az emberek fejében

valami nem működik jól.

- Vagy épp túl sok számítógépes játékot játszik...

- Túl sokat lehet, de eleget sosem… Ettől függetlenül tény, hogy egyre jobban érdeklődünk az emberi agy

iránt. A kétezres éveket Amerikában az “agy évtizedé”-nek nevezték, mert iszonyú sok pénzt öltek

agykutatásba. Ez bazi nehéz munka, de az biztos, hogy sokkal több film is készült mostanában, ami mindenféle

neurológiai rendellenességgel foglalkozik, és sokkal több ismertterjesztő könyv íródik. Gondolj csak pl. a

most díjat nyert Testről és lélekről c. filmre, amiben a minőségellenőr autista. Oliver Sacks is tipikusan ilyen,

A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét írója, meg a Temple Grendlin, aki több könyvben is vallott az

autizmusáról. Tőle a Képekben gondolkodom-ot ajánlom. És szerintem nagyon hatott Enyedi Ildikóra, aki a

film forgatókönyvét is írta, mert a Temple Grandin egy állattudós, aki a vágóhidak megreformálásából írta a

PhD-ját, és a mai napig sikeres állatmérnök, ha mondhatom így.

- Azt különben el tudnád mondani két mondatban, hogy mit akartál mondani az írásoddal?

- Ezzel a 300 oldallal az irodalom egyik kényes kérdésére akartam válaszolni. Arra, hogy hogyan lehet úgy

kognitív irodalomtudományt csinálni, hogy az autizmust nem egy anomáliaként a szőnyeg alá söpörjük,

hanem észrevesszük, hogy azért lett kognitív irodalomtudomány és kritika, mert az autizmus reflektorfénybe

került. Mi, amikor egy könyvet olvasunk, akkor egy szereplő életébe bújunk bele. Mindig valakinek a

szemszögén keresztül nézzük meg, hogyan nézne ki a világ, ha a mindenapokból kizökkentenének egy picit.

Ez egyébként az empátiát eléggé segíti. Egyre többen foglalkoztak azzal a megismeréstudományban és

pszichológiában, hogy mi van a másik ember fejében, és ez egy kicsit átcsordult az irodalomtudományba is.

- Ezt úgy képzeljem el, mint a női irodalmat, amivel sokáig nem foglalkoztak, csak volt, de mostanában mintha

több figyelem kerülne oda?

- Igen. Az autizmus is trendi lett. Ma már TV-sorozatokat írnak autista főszereplőkre. Gondolj csak a magyarul

Agymenők néven futó The Big Bang Theoryra. Szerintem Shakespeare is olyan volt, mint ma egy jobb HBO-

sorozat. Ugyanolyan kulturális értékeket képvisel. Egyszerűen annak idején ez a stratfordi fickó is közönség-

és kasszasikeret írt. Ezért maradhatott fent. Mert olyan valamit talált meg, ami miatt egy Jóbarátok jó tud

lenni, egy Sopranos (Maffiózók) jó tud lenni, egy Lost – Eltűntek jó tud lenni. Egy Trónok harca — ha

belegondolsz — egy hosszú királydráma, sokkal inkább, mint A gyűrűk ura, ég és föld a kettő. A gyűrűk urából

nem lehetne jó színdarabot írni, a Trónok harcából nagyon is. Egy Titus Andronicusban több belezés meg

lefejezés van, mint egy átlagos Trónok harca-részben.

- Márciusban mész Svédországba Mesélj erről!

- Így van, két évre. Miután megcsináltam a disszertációt, légüres térbe kerültem. Általában úgy szokott lenni,

hogy miután az embert felveszik egyetemre, és elvégzi, utána jön a PhD. És a PhD után elvileg úgy lenne,

hogy az embert felveszik tanítani egyetemre (sőt a régi rendszerben még sima diplomával is felvettek

embereket tanítani). Csakhogy létszámstopot hirdettek 2011 óta, tehát a hiányzó tanárok helyett sem mindig

vesznek már fel embereket, és egyfolytában építik le a keretszámokat, tehát már nem indíthatnak annyi

23

államilag támogatott hallgatót, mint régebben. Ezért aztán én mindenhol kapaszkodtam és próbáltam tanítani

Magyarországon, most pl. a Pázmányon tanítok fordítástudományt és fordítási gyakorlatot, de óraadásból én

nem fogok tudni soha megélni itthon. 2013-ban voltam Kolozsvárott, ahol volt egy nagy konferencia, és

nemzetközileg is jól csengő nevű médiakutatók is felbukkantak. Én ott feliratkoztam egy hírlevélre, amin

közzétesznek konferenciafelhívásokat, és időnként hirdetnek álláshelyeket is. Az egyikre jelentkeztem, és

olyan jól sikerült az első kör, hogy behívtak második fordulóra. Nekem már ez is csoda volt. Volt egy Skype-

interjú, és a végén kiderült, hogy én vagyok az, akire ők kezdettől fogva gondoltak.

– És mire számítasz ott?

– Ez a kutatócsoport, ahova megyek, a különböző médiumok közötti kommunikáció mediális sajátosságait

kutatja. Ez úgy megy, hogy megnézik, egyes médiumok mit tudnak jól megmutatni, melyikkel milyen típusú

dolgokat lehet elmondani. Azt fogják vizsgálni, hogy tényállításokat és elbeszéléseket mennyire lehet átadni

a különféle médiumokban. Több részterületet vizsgálnak, ezek egyike a természettudományok

kommunikációja. Én az evolúcióval akarok foglalkozni ebben a keretrendszerben, mert már korábban is

foglalkoztam ezzel. Bár tudományos publikációm még nincs a témában, de mindig is érdekelt, sokat olvastam

róla önszorgalomból. Jobban értek hozzá, mint a legtöbb bölcsésztudós, és azt gondoltam, jó lenne megnézni,

hogy az irodalomban, számítógépes játékokban hogyan működik az evolúció ábrázolása. Mit lehet elmondani

egy tudományos publikációban, egy ismeretterjesztő könyvben vagy egy szörnyfilmben erről.

- Akkor ezt most te két éven keresztül kutatni fogod?

- Igen. Alapvetően az evolúcióra koncentrálok, de odakint már működnek más részterületek kutatócsoportjai

is, amiknek a munkájába be akarok kapcsolódni. Mindenki hoz majd elméleti szövegeket, azokat meg fogjuk

vitatni, és az alapján majd mindenki ötletelget, hogy az ő saját munkájába hogyan fogja tudni beilleszteni.

- Ez jól hangzik. Tanítani nem fogsz?

- Nem kötelező, de nagyon szeretnék, már csak azért is, hogy úgy tudjak visszajönni, hogy papíron meglegyen

két év kutatási és tanítási gyakorlatom. De az az igazság, nem tudom, nem fognak-e a két év végén nekem

felajánlani valamit, vagy ezzel a két évvel nem lehet-e valami jobb helyre pályázni. Én szeretnék legalább egy

órát, egy szemináriumot tartani, mert annak itthon általában nagyobb az elismertsége, csakhogy ez feltételezi,

hogy én Magyarországra visszajövök. Ez pedig erősen kérdéses. Tulajdonképpen örülök is, hogy most így a

választások előtt lett szerződésem, mert nem akarok várni, amíg lezárják előttünk is a határokat. És azért

optimista vagyok. Hiszem, hogy nem az a sorsa Magyarországnak, hogy örökké a diktatúra-lét pengeélén

táncoljunk. De a fiatal felnőttek már csak ilyenek, mindig van egy kis naiv, jól felfogott önérdekből származó

optimizmusunk. Kuli

Versek félelemről és fájdalomról Ház ( X-1 ?) Félelem az otthontól, a bezárt négyzetméterek alkotta borzongató hatástól. Kemény falak, meleg vizet és deres szeszt határolnak. Nedves kis köveken játszik a dermedtség. Benn valaki, valahol, valamin lépdel. Burkolatról kúszik, pereg lefelé a csönd.

Félelem a helytől, ami vár. Terme kong és befog, nyom, feszít, némít. Félelem a le-, de jobban a felépüléstől. Korán betoppanó sötéttől... * Leveszi kabátját – hűvös már kinn – és lelkemre festi árnyékát a télnek.

24

* Félelem ettől, ami jelen van És jelen kell lennie. Egy állat vonyít, mellettem hangja. Bennem és körülöttem. Kusza növények pattintják le magukról a tehetetlenséget. Látszik, ahogy testük remegni készül. Piciny szőrszálakon fut, rohan a hideg. Mint erdőn átvágó menekülő, kerülgeti mikroelemeiket a szél. * Félelem ez a vágy hiányától, hogy remegek, de nem remegtünk még.

8 Tudom, ki vagy és nem ismerlek. Arcod arcomé és kereslek a folytonosság felszínén. Mélyebbre akarok látni, hátha elfeküdtél síkján a végtelennek. Az neked való és talán nekem. Talán nekem és csak neked. Kívül kereslek, mert bentről ki nem törhet ismert hangja az egésznek. Az egész... Darabja a résznek. Sok rész, két része egy körnek. Jobbról és balról ívelt fél. Kopottasan örök, középen félbecsavart alak. Két szirom közös ponttal. A teljes alakzatunk. Földre dőlt egész. * - - - - - - - - - - - - (elveszett rész)

Egy sokféle társaság napjaiból: X: A földön egy nénike feküdt. Fények játszadoztak alakjával, fejénél langyos tócsa hűlt. Vöröses lenyomat, lábnyom nem kente szét. Finoman alvadhatott a főút előtt... * Ez segítséget kért, az nevetett és továbbment. Tág száját őrzi most is percük. Fejeiket, ahogy egymástól messze térnek. Mi kell nekünk, ha ez jó az énnek? Ez itt a ti, az meg a te. Nem, nem! Nincsen ti és nincsen te. Ja, csak ő van. Kár... Pedig igazán lehetne mi is. Azt ritkán próbáljuk, hátha ér valamit. * Sokáig vár. Lendül, himbálózik, kószál az egyén. Körben üresség, pusztult tájat néz és remél. Nincs itt senki sem? Annyiból csak egy az emberek-hegyén? * Tik-tak, tik-tak, kemény öntudat. Emberek közt ember túlsoká kutat. Z-1: A lépcsőnél megcsap a hő, melegen simít a fő, házba hőt árasztó vas. Óvatosan melegszik a lakás. Lassan, ahogy torkon bor csorog. Vöröses poharán csillan az este. Éles színei fakulva néznek vissza rám. A dohányfüst megrepedt.

25

Testén valóság fénylik fel. Pedig maró, kesernyés csókban vegyülhetne el. Y: Hol a tömeg? Hol van? Hol a sok? Annyian... Keringve a vég körül, ha rátalál örül, saját magára... Nem lesz tömeg; itt nem. Emberek? Nemhogy sok, egy sem. * Eső, csöpögj! Arcát frissítsd, adj több könnyet, hogy sírni merjen! Van miért... * Ha ő elveszhet, akkor mi is. A mi el sem kezdhet apróbb darabokra esni. Én voltam egyedül, aki elveszett.

X: Szívdobogás. Erős görcs, jobb kézzel szorítva a mellet. Milyen kár, ez a kis pont a világba nem kellett és maradni sem fog tovább. Dobog felettünk az ég,

kárhoztatva ránk pazarolt esőjét. Kéket ásít és elnéz. Félelmet olt belénk közönye. Tunya kis polgárok lépegetnek. Az utcalámpa nyögi fényét, küzd, hogy teret nyerjen. A polgárka pedig nézi a tévét, behúzza függönyét a megdobbanó eső elől. Pedig a lámpa világít. Y-1: A végtelen csöndből feleszmél és sima, egyszerű, semmilyen útra visz az én. Eszméletében a te, ő és mi halvány irányból dereng. Alig hallja, de viszonyítja egymáshoz kiindulási pontjait. Mert nem érti magát, nem látja a nagy táblán helyét. Elszakítva következő sorától az életnek mozgolódik, fickándozik. Nézőpontra bontja, hogy ki is ő. És nem tudja. Nem tudja, a nyelvet tanuló hogyan utalna rá. Hisz az én felhasznál. Ösztönösen mormol valamit, míg amaz átgondolva szólít. Lehet, csak rábökne, fejet biccentve eloldalogna az ő. Az én biceg, útra kel és néz. Figyelni nem tud, csak érzi, a szálak hogyan szaladnak felette: nagy csomóikkal, varratlan végeikkel játszik az élet. Végtelen útra tért az én...

26

Z-1: Nem engedjük, hogy fájjon. Pedig fáj, rettentően fáj. Minden egyes percben, minden nevetésben, minden mosolyban, minden ölelésben. A téli tájon megcsillanó kedves tükröződésben. Hamvas napfényben, amit természet hív elő. Meg-megrezzenő fiatal levélben, ami sejteti súlyát egy fészekre lelt madárnak. Vékony hangon csipogó fiókákban, örülve pirosságnak, bogyós gyümölcskéknek. Fáj ébredő virágban, harmatával az égnek. Mindben ott a fájdalom egy része. Ha világunkat egységekre bontva, és, mint váracskát gyerek, fel úgy építjük újra: minden szeglet, minden téglája, minden eleme zsong kissé majd a fájdalomtól.

Minden, mindenhol. Hiába hazudunk. Z: Erősítve az arányokon, fájjon neked jobban! Több egységnyi gyötrelmet, ami saját perceidben megtalál. A szomorúság se vegye át helyét… Csak azt érezd, hogy fáj – tudod, a hamvas napsugár –, és fájjon igazán a teljesség hiánya… Y: Fájjon neki, fájjon! Szemet szemért… Visszafejlődik úgyis a világ. Hol a magaslat? A mi jó lenne, de az én is felesleges…. X: Várjunk még…

Маргарита

A komolyzene nem spenót - a Budapesti Fesztiválzenekar próbájáról jelentjük

A komolyzenével való kapcsolatom egy időben a spenótéra hajazott: tudom én, hogy az a legegészségesebb, csak nem ment le a torkomon. Pedig próbálkoztak… Mint minden értelmiségi családban, apám nálam is egy Mozart-lemez felhelyezésével kezdte, akkor még a lemezjátszóra, és sikerrel is járt, a Kis éji zene és a Török induló nagyon is tetszett. Csak aztán jött Brahms, Prokofjev, Schubert, a sötét oldalról viszont a Paul Gilbert, Rhapsody, Guns n Roses támadott, és persze nyert is. Maradjunk annyiban, lassú folyamat volt, mire a barátnőmmel úgy ültem be egy Bartók-zongoraversenyre, hogy én tényleg ezt szeretném meghallgatni. Sokat segített a gitártanulás: aki Tárrega vagy Albeniz műveit hallgatva nem akar ilyen zenét játszani, az menthetetlen.

Egy kicsit most ugrok az időben. Ma már ritkán hallgatok Gunst, viszont minden nap kétszer 20 percet autózom – csendben. Igazán nagyra értékelem a kikapcsoló gombot. Ha nagy ritkán mégis zavarna a csönd, főleg jazz mászik bele a fülembe, de észrevettem, hogy megkívánom újabban azt a Toyohiko Satoh-lemezt (ő egy híres lantos), amit azért kaptam tőle, mert segítettem neki, amikor Pesten járt. Bach-zene van rajta.

Innen már egyenesen rákanyarodhatok arra, hogy is kerültem a Müpa művészbejárójába. Azok az olvasók, akik régről ismernek, azt várják, hogy most az következik, hogy eldicsekszem azzal, hogy mennyi mindenkit ismerek, de a helyzet az, hogy egyrészt ebből kinőttem, másrészt Fischer Iván zenekara nagyon sokat tesz azért, hogy bárki számára elérhetővé tegye a zenei élményt. Ők voltak azok, akik a Hősök terén, a Szépművészeti lépcsőjén zenéltek,

27

kakaókoncerteket adnak a gyerekeknek, és minden megmozdulásukon látszik, hogy szeretnék átadni a komolyzene szeretetét. Ez viszont sosem jópofáskodást jelent, hanem a zenélés örömének átadását. A próbán, amire bejutottam, először Brahms III. F-dúr szimfónia, op 90 csendül fel. A zenészek, ha nem is farmerben, de tarka ruhákban, egy idősebb hegedűs van csak, aki mára is öltönyt húzott. Az egyik lányon nagyon érdekes tarka szoknya van. A nézőtér üres, akárhova ülhetek. Először, mint egy amatőr, az első sor közepére megyek, hogy minél közelebb legyek a zenéhez, később felvilágosítanak, hogy hátrébb jobban szól. Fischer Iván közvetlen, de határozott. Az első néhány taktus után megállítja a zenét, szerintem csak azért, hogy érezze, hogy megteheti. De amiket mond, azok egyszerű dolgok és még én is értem őket. Majd újra elindul a zene, és azon kapom magam, hogy egyszerűen csak élvezem.

A gondolataim

mindenfelé vannak, csak a teremben nem, ezért igencsak meglepődöm, amikor a darab elhangzása után a nézőtérről szólít valakit a karmester. Mint kiderül, egy ifjú karmester-tehetség az, aki a nézőtéren ülve végig azt figyelte, hogy rendben van-e a hangzás, és jegyzetelt. Ő is egészen konkrét dolgokat mond, nem bírál, és az is tetszik, ahogy szinte külön nyelven beszél – verze előtt kettővel, amikor a főtéma bejön –, és a karmester lapozni kezd, bejelenti a zenekarnak, hogy a 223. sortól kérem újra, 3, 4, és senki sem lapoz, nem kezdenek sugdolózni, hanem onnan kezdik, méghozzá úgy, hogy a karmestertől érkező megjegyzést is beépítik. Bár sejtettem, hogy Fischer Iván kívülről ismeri a darabot, de mégis lenyűzöz, hogy mennyire benne él. Rövid magyarázatot fűz egy sorhoz, ha kell; pedig nem rövid darabról van szó.

Abszolút nem érzem a szigorúságot a Bartók-darabnál sem (Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, Sz. 106 BB114), pedig itt már nyoma sincs annak a harmóniának, amit az előbb úgy élveztem. Többször megállunk, mert az instrumentumok hangossága eléggé különböző, és ez nem tetszik a karmesternek. Úgy látom, a társulat most talán jobban koncentrál, de talán csak én látom így. Én biztos, hogy koncentrálok, mert nem könnyű zene ez már. Szünet. Vicces látni, hogy az előbb még műgonddal húzott vonó bekerül a tokjába, és előkerül a mobil. Habár mit gondoltam? Zene alatt nincs telefonálás, nem olyan ez, mint nálam, aki akármikor beszélhet. Hátramegyek, elég szűk a hely ennyi embernek, próbálok beleolvadni a környezetbe. Egy hegedűs nagy lendülettel elhúz mellettem, de vannak olyanok is, akik kint maradnak a szinpadon. Fischer Iván sem megy el, jó kedéllyel trécsel az első hegedűssel. Néhány kisebb csoport is kialakul, én is beszélgetek a hangszertokok mellett. Azt mondják, nincsenek már meg nem értett zsenik, vagy ha igen, nem ebben a zenekarban. És bennfentes poénokat nyomnak nekem, mivel úgysem értem őket (emlékszel, az op. 47-nél hogy ráhúztad a fiszt? Hangos kacaj). A színpadon közben hatan összeálltak, és most örömzenélnek. A karmester is beszáll. Ez aztán az improvizáció! Mindenki szólózhat, egymás után. A többiek adják alá az alapot, de még milyen alapot! Ha nem lett volna, hmm, kissé illetlen, biztos beállok tapsolni, így is alig tudom megállni. Megkérdezem, hogy egy fárasztó nap után mi szokott lenni a levezetés. Hátha valaki kertészkedik. Hát Bachot játszom – válaszolja magától értetődően a zenész, és ekkor szerencsére bemondják, hogy vége a szünetnek, én pedig elköszönök. Hátul már bezárták az ajtókat, nincs jobb ötletem, a színpadról leugrom az első sorba. – Csak nehogy tapsoljak – mondom magamnak, amikor mellém ül a tarka szoknyás hegedűs lány. Ő ebben a részben nem játszik. Gratulálok neki, de csendre int, a zenekar pedig rázendít.

G dúr maj7

28

Cívódó magyar

Ez lenne az egyik megoldás. Ami ebben a versben vágyként megfogalmazódik. Kiszállni, végleg. Ebből az egész közéleti megszállottságból. De a vers írójának (Ady) sem tudott megoldás lenni. Ő is bennemaradt, mint Ács Mari.

Az ő esetében azonban legalább volt valami értelme, eredménye a közélettel való foglalkozásnak. Az a kurvasok jó vers meg cikk. De én, én mit tépem magam. Közben elmegy az élet. Nézni kéne inkább a nők izgató szemébe…

Szóval: „Halj meg már bennem, te civódó magyar, Békétlen Koppány, hunn ördögök fia: Komédia minden, komédia, Nézzek immár nagyobbakra is. Mi régen erdő, az ma már Budapest S mi egykor bánat, az ma komédia S a lázadót ma már nem védi a Táltos-düh és a magyar muszáj. Hadd ne bánjam már, mit csinál a magyar, Legyek két ország: Élet s Halál fia: Komédia minden, komédia, Nézzek immár nagyobbakra is.” Nagyon nagy vers szerintem (A Minden-titkok verseiből való). Régóta tudom kívülről. Nem mintha nehéz lenne

megtanulni. Könnyen megy ez mélyre egy magamfajta mérgezett egérnél. Mert hát tudom, hogy jogos. Tényleg annyi mindent lehetne még csinálni az állandó őrjöngés helyett.

De hát ez van. Ez vagyok. Ez is maradok. Zakkant világmegváltó egy szemétdombon. Tényleg röhej. És ráadásul még a kuruckodás külsőségeit is lenyúlták előlem a rút varangy másikok. Én már csak gyűlölködő,

nemzetrontó ballib féreg lehetek. Ez most a szereposztás ebben a nagy-nagy nemzeti szappanoperában.

százhuszonnégyes

Gondolatok, kötetlenül

*

Star Wars rajongóként szeretnék lelkendezni Az utolsó jedik kapcsán, de nehezemre esik. Talán, ha majd másodjára is megnézem, akkor írok róla bővebben. Most csak annyit, hogy ami nekem elsőre nagyon feltűnt, az a csatajelenetek sorjázása: egyikből zuhanunk a másikba, miközben kevés időt és teret szentelnek a valódi drámaiságnak, a jellemábrázolásnak. Ez utóbbi egyébként bántóan hiányzik belőle: míg a „klasszikus” trilógiában (IV., V., VI. rész) fantasztikus szereplőket ismerünk meg, és az „előzmény” trilógiában is sok érdekes figura bukkan fel, a VII. ésVIII. részben a négy főhős – illetve, inkább csak főszereplő jellemének ábrázolása nem kap túl nagy hangsúlyt, annál inkább a látvány és a meglepő fordulatok. A csillogó felszín sekélyes belsőt takar. Erről eszembe jut... *

29

Egyszer egy üzembe tettem látogatást, ahol pozdorja lapokra készítettek különböző, 40-50 féle fa mintázatú műanyag borítást. Megdöbbentett az az erőfeszítés, amit azért tesznek, hogy az egyébként silány minőségű faanyagot vonzó külsővel, csillogó látszattal ruházzák fel – vagyis hogy hazudjanak. Tessék alaposan megnézni a bútorboltok kínálatát! A forgalmazott termékek jelentős része pozdorja és csak a borításban tér el, akár tölgy, dió, cseresznye, bükk vagy éppen borovi fenyő legyen, de persze lehet mahagóni, éger vagy bármi más is. Az IKEÁ-ban számos olyan lakberendezési tárgyat (mert bútornak nem nevezném) árulnak, amik műanyag borítása alatt kartonpapír rejtőzik. Vajon hogy hat az ember lelkére, ha ennyi látszattal és hamissággal veszi körbe magát?

* Valamelyik dél-amerikai indián törzsről maradt fent a történet, hogy a dzsungelben egy fehér emberek vezette csoportot kísértek, vagyis alamizsnáért cipelték azok holmiját. Még messze volt a napnyugta, amikor az indiánok egyszer csak megálltak és nem voltak hajlandók továbbmenni. A csoport vezetőjének kérdésére elmondták, hogy túl gyorsan haladnak, ezért le kell ülniük és megvárniuk a lelküket, hogy az utolérje őket. Mosolyoghatnánk persze az indiánok hitvilágán, hogy a lelkük le van maradva és meg kell várni – nyilván ők sose futnak a busz után, mert mi van, ha mégis elérik, de a lelkük lemarad, és akkor le kell szállni a következő megállóban és bevárni, hogy megérkezzen a következő busszal. Ha viszont félretesszük az élcelődést, eszünkbe juthat Popper Péter gondolatmenete a felgyorsult világról. Az ismert író-pszichológus azt mesélte, hogy ha ő lenne a Sátán, és legfőbb törekvése a világ elpusztítása lenne, pontosan azt tenné, ami most is zajlik: egyre csak gyorsítana rajta. Közhelyként emlegetjük, hogy világunk felgyorsult; azt azonban még sopánkodva sem tesszük hozzá, hogy nem szánunk elég időt arra, hogy lelkileg feldolgozzuk mindazt, amit naponta átélünk. Nincs idő megemészteni a velünk történt eseményeket és nincs ideje leülepedni az élményeknek, máris rohanunk tovább. Visszautalhatnék az utolsó jedikre: hiába ez volt az eddigi leghosszabb, két és fél órás film, mintha nem jutott volna elég idő arra, hogy a drámai jeleneteket kidolgozzák. Tessék megnézni egy Hitchcock filmet, mekkora feszültséget képes kelteni azzal, hogy nem siet el semmit.

rózsapeti

30

Szikrák a szélben 5. - válogatás. (2017 tavaszától mostanáig. Ez

tehát az utolsó részlet. Végre!) M. nagyon jó tanár. Bár újabban sokat

panaszkodik. Nincsenek már jó diákjai. Pontosítsunk: elfogyóban vannak. Az ELTÉn!

Nagy baj. Jó diák nélkül nincs jó tanár. Nem lehetséges. Ez energetikai törvény. Régóta ismeri minden pályán levő.

* Morzsolt majorannát kellett vennem a boltban, és

én morzsolt majorannát vettem. Emlékeztem rá, pedig nem most kaptam a feladatot.

Vannak ilyen meglepő rövidzárlataim. Amikor még hetek múlva is emlékezni tudok dolgokra.

* Törökök. Szűken, de megszavaztak most

maguknak egy diktátort. Lám, milyen zseniális lehetőségek rejlenek egy

demokráciában! Pedig mennyit szidjuk! * „Szabad diktátorválasztást!”, írta egy

egysorosában Fodor Ákos. Van már egy évtizede is. Jó szimata volt.

Isten malmai lassan őrölnek, de végül az őrleményre nem lehet panaszunk.

* Egy közéleti potentátból lett magyar író

(Kerékgyártó István) mondta, hogy a mai magyar közéletet a három P vezérli. Pénz, politikai hatalom, pina. Dini azt mondta erre, hogy van ott egy negyedik is: a paranoia. No de akkor egy ötödik is, a perverzitás, válaszoltam erre. Itt megálltunk egyelőre.

* Meddig tart egy iskola memóriája? 4-5 évig, a

diákok cserélődésének megfelelően. (A sematizált és intézményesített dolgoké persze tovább.)

No de a tanároké? Hát ott se jobb a helyzet. Miért is lenne? Ki voltál, miket műveltél? 7-8 év alatt a nyoma is elmosódik. Kivéve, ha valami nagyon erős stigma kötődik a nevedhez. Szabó Gábor bármikor lehetsz.

* 1945. A film. Utána beszélgettünk. Az egyik

szereplőről, aki felköti magát, azt találtam mondani, hogy az egy jó ember tulajdonképpen. És a jó emberek

általában gyengék. Mindenki nagyon bólogatott, alighanem magába-nézés zajlott akkor a társaságban.

* Király István rettenetes sértődöttsége. Süt a

naplójából. Lehet, hogy csak az élet által sértett, magukat leértékeltnek érző emberek írnak naplót? Ilyenfajtát biztosan. Minden példa ezt támasztja alá. Füst Milán, Balázs Béla, Csáth, Kafka, Márai.

Más rettenetesen sértettek viszont a világért nem írnának naplót, nehogy a sok frusztráltságuk bármikor is kiderüljön. Babits.

Mintha nem derülne ki már életükben a műveikből.

(No jó, de hát a szégyellnivaló részletek! Hogy nem merte megdugni Csinszkát! Meg a többi ilyen…)

Ezért kell csak becsülni igazán Kafkát, mert ő mindent beleírt. Igaz, ő meg sose hitte, hogy neki bármi nyoma is maradhat.

* Egy nő a villamoson. Háttal ült nekem.

Időközönként rettenetesen durva és trágár, fülsértő rikácsolásban tört ki. Aztán csend. Aztán megint. Hogy így, csak lopjatok, mi meg tovább szopunk, meg hasonlók.

Azt hittem, telefonál. De végül rájöttem. Fideszes, jobbikos óriásplakátok mellett haladtunk el ilyenkor.

És ezek neki szignálként funkcionáltak. Azokra reagált.

„A metró, a metró, a metró…” — legújabb felvonás.

* József és testvérei-tapasztalat. Csak a kínlódó ember igazi, lényeges

tapasztalatokhoz csak ő juthat. Kár, hogy a túlnyomó többség előbb-utóbb tönkremegy bele, és onnantól megint nem érdekes a dolog: azokból az emberekből lehet igazán tanulni, akik maguk is tanultak a tapasztalataikból, és nem mentek tönkre tőle.

(Jaj, ez most nagyon túlformált szöveg lett, nagyon nem illik a többi közé. (Sebaj.))

* Álltam a sorban a péknél, elgondolkodva, és

amikor sorra kerültem, majdnem kértem egy doboz piros szimfóniát.

Ez azért elég mély kútból jöhetett fel. * A gonoszról negyven éve a legelemibb kép Darth

Vader. Az elgonoszulás pedig annyiból áll, hogy valaki

31

egyszer csak átáll a sötét oldalra. Ez egy nagyon primitív, manicheus mitológia, persze modernista átszabásban: és már minden gondolatunkban ott van. Ezért nem ellentmondás például a fideszeseknek a korábbi Simicska-kötődésük: hiszen nem ők változtak, hanem Simicska. Az ő lelkében történt valami. Amikor még velük volt, a jó oldalon állt — de egyszer csak átállt a sötét oldalra. Hogy mi oka volt erre, nem is kutatandó: van az úgy, hogy valaki átáll. Nyilván az érdekek. Pénz, hatalom. Csábulás. Na, onnantól ő a gonosz. Ennél gyermetegebb már nem is lehetne egy „elmélet” — és legalább egymillió ember simán beveszi. A világon meg többmilliárd, persze mindenki a sajátját. A mítosz őslogikája dolgozik ilyenkor a „kicsiny és megkímélt” agyakban (Parti Nagy). Épp ezért nincs is mit csinálni vele.

* Két millió fideszes. De inkább több. Nem fogynak

el, legfeljebb cserélődnek. Köztük egymillió talpas van: ezek mind

ingyenbarmok. Orbánnak az a fontos egyedül, hogy ők kitartsanak. A csókosok ugyanis nyilvánvalóan ki fognak.

Ez magyarázza az egyre korlátoltabb, ostobább propagandát. A hülyékre van szabva. Ostoba, tehát nyerő.

Lenin hasznos idiótáknak nevezné ezt a célközönséget. Először kinyalná a seggüket. Aztán, helyzetbe kerülve, lemészárolná őket.

Jelen esetben is ez lesz ám a forgatókönyv. * Korunk jellemzése elég egyszerű. Mámoros a

kopasz pinától, vakon bízik az internetben, és nagyon kevésre becsüli az igazi szellemi teljesítményt. Az első buta divat, a második óvatlanság, a harmadik kifejezett öngyilkosság. Mindnek vége lesz, de nem lesz tőle jobb.

* Fel-alá járkáltam a tanáriban, és észre se vettem.

H. megkérdezte: nyugtalan vagy? Akkor végignéztem magamon.

Nem, mondtam, alighanem az igazságnak megfelelően. Csak nincs semmi értelmes tennivalóm.

Tíz éve tart ez, tettem még hozzá. Nézett rám, és mint aki felismer valamit, hirtelen

felnevetett. * A csirihau, Hamvas esszéjének központi „hőse”

dögletes, undorító véglény: ő az agresszív állat, aki csak pusztítani tud, meg (már csak prevencióból is) támadni, és egyik sem hisz el a többinek egyetlen szót sem. Mindig plasztikusnak és pontosnak tartottam ezt a

kicsit azért túlírt szöveget, és remek jövővíziónak. (Na és persze láttam is csirihaukat már, szép számmal.)

Tegnap mentem az utcán, gondolkodtam valamin, emberek forogtak a fejemben és rájöttem, hogy egyiküknek se hiszek. És megértettem, hogy nagyjából így vagyok mindenkivel már. Nem hiszek nekik. Egyetlen szót sem.

Bassza meg, tökéletes csirihau vagyok. * Kocsmai párbeszéd Zircen. „Ha hazamegyek, otthon leszek. Elhiszed?” Máriával odavoltunk a gyönyörűségtől. * Dalunk mostantól újra: Fűszálszobám. (Ez egy

nagyon régi Cseh Tamás-dal.) Hiszen, mint X. megállapította: az egy hangyáról szól. És mi hangyák lettünk újra, bujkálunk a fűszálak között, reménykedve, hogy nem taposnak majd agyon a nagyok, puszta kedvtelésből.

* Arany-kiállítás. „Nagy” szlogen a falon: „Én nem

mertem élni, mert élni akartam”. Hányan remélik, hogy velük nem így lesz. Hogy ők

majd átvágják a gordiuszi csomót valahogy. Én is ebben bíztam. Vagánykodtam is.

És most? Merek még élni? Persze, tudom, kínomban azt hazudom, hogy már

nem is akarok. Hogy elég volt. Jó duma. * Bakonybél, indián-kiállítás. Nagyon érdekes. Sok

újdonság. Tipiben is járhattam végre. De hogyhogy én nem csúsztam bele az

indiánjátékba? Bele kellett volna csúsznom, legkésőbb a kilencvenes évektől. És mégse.

Persze, finnyás voltam. De még mi minden játszhatott közre! A félelem az

ügyetlenségtől, ilyenek. És vajon hány százalékot tett ki az a nyíltan meg

sem fogalmazott aggodalom, hogy kiderülhet: gyáva vagyok és szarember?

Mert simán kiderülhetett volna. * Csatát csatára vállaltam, irtózatos időkig mindet

meg is nyertem, de aztán egyszer csak, szinte észrevétlenül, mégis elvesztettem a háborút.

Semmi különös, kivétel nélkül így szokott ez lenni. * P. Z. felidézte, hogy egy ízben magamról

megfeledkezve ordenáré módon káromkodtam a

32

tanári közepén. És hogy megütközését látva csak annyit mondtam: egy magyartanárnak a teljes nyelvi regisztert illik ismernie és használnia.

Miért, talán nem így van? * Mi ez a sorozatmánia mostanában? He tetszik egy

könyv vagy film az embereknek, rögtön ezt kérdezik: mikor jön a következő rész?

Részben, ugye, megszokás. Coppola óta így működik a világ. (Illetve hát Homérosz óta.)

De benne van ez is: ez jó! Kellene rajta gondolkodni. De hogy én gondolkodjak, a befogadó? Frászt! Gondolkodjon rajta inkább a szerző!

* Német választások. Szeptember 24. van, este.

Győzött Merkel, de szerintem most lett vége minden Európa-reménynek. Még nem látszik, de Európa mostantól az Orbánoké. És ha legalább meg lehetne állni Európánál…

Elég sötét lett, pár év alatt. * Megvan a Havibaj negyedik száma. Benne interjú

Szálingerrel, Szaniszló Judittal, Verebics Ágival; hosszú cikk van Erdély Miklósról. A lap csaknem fele magaskultúrával foglalkozik (hol elég magas, hol inkább csak közepes szinten).

Hát nem tudom. Biztos, hogy ennek az általunk írt folyóiratnak mi vagyunk a címzettjei?

* A pszichoanalízis sok mindenre jó lehet, de

kétségbeesés ellen hatástalan. Ezt mondta egykor Popper, magyarázva, hogy

miért nem sikerülhetett semmiképpen J. A. öngyógyítása.

Ha ez így van, akkor nekem sincs olyan sok esélyem. És sokunknak nincs.

* József Attila a kétségbeesés ellen szerintem a

következő dolgokkal próbálkozott (minimum). Kedvességgel (fiatal korában elbűvölő tudott

lenni). Aktivitással (sajnos minden mozgalom gyorsan kiüldözte őt szektásságból). Tisztánlátással („csalás nélkül könnyedén”). Egy idő után ez a tisztánlátás még mélyebbre vitte. Jött a pszichoanalízis: az még mélyebbre. Végül megpróbálkozott még egyszer a szerelemmel, de akkor sajnos már nem volt szerethető.

Mit csinálhatott volna még? Egy egyre kétségbeejtőbb világban?

*

Nincs kedvem ehhez az emberhez (magamhoz), akinek nincs kedve senkihez és semmihez. Az ilyen ember egyszerűen érdektelen. Nem ér semmit.

* Iszik-e még Cserhalmi? kérdezte valaki (T. K.)

aggódva. Ezek szerint csak most értesült, hogy valami baj van vele.

Tudtommal nem, mondtam, már vagy húsz éve. Sőt tudtommal nem is dohányzik.

Csak hát nem az az érdekes, hogy mit nem csinál az ember, hanem hogy mit csinál. Mert csakis abból jöhet ki valami.

* Hallom, Egerben kivezényelték a diákokat a

stadionba, tapsnoknak valami fideszes sportrendezvényhez.

Miért, mi mit csináltunk múlt pénteken, amikor jött a Schmitt? Hát mögött morgás, szemben vigyorgás.

* Szász Endre állítólag azt mondogatta: „tudod,

amikor már nagyon nagy a pofám, elmegyek a Szépművészeti Múzeumba, és egy óra múlva a küszöb alatt mászok ki.”

Pont erre a célra tart a magamfajta irkáló ember néhány írót a könyvespolcon. Hamvast, Nádast, Esterházyt.

* Új elnöke van az MMA-nak, lejárt végre a

szörnyűséges Fekete György mandátuma. Az új ember mindenféle szépet és jót mond: tényleg szimpatikus. Állítja, hogy semmiben sem hazudik, el is hinném. Viszont ezt is mondja: „Az MMA-t 2011-ben avatta köztestületté a magyar országgyűlés. Ahogyan már mondtam, úgy gondolom, ez helyes döntés volt, mert a magyar kultúrának és művészetnek szüksége volt egy köztestületre, és nagy hiányt orvosoltak ezzel. Az MTA-hoz hasonlóan stratégiai partnerként tekint ránk a kormány…”

Ez azért kínos, mert ilyen testület már volt, a Széchenyi Művészeti Akadémia. Nagyon is létezett, és most is létezik, csak éppen félreszorítva. Bár sokkal fajsúlyosabb figurák vannak benne.

Így hát, sajnos, kénytelen vagyok egy szót sem elhinni ennek a békességszerzőnek tűnő, joviális embernek, Vashegyi György karmesternek. A létük továbbra is ugyanúgy hazugságra épül.

* Mi ez a sok-sok 35 sor? (Már 850 körül járok.)

Most már tagadhatatlan: minden téma kapcsán csakis magamról beszélek. Vagy: csak magamon keresztül

33

tudok bármiről is beszélni. Szóval: Montaigne. Én is újra feltaláltam az ősi esszét, és írom tovább vég nélkül.

Ez a kedvezőbb analógia. A kínosabb: Bormester Virgil végtelen Tépelődései. Jajaj! Merthogy az a valószínűbb.

* Tizenöt éve Lengyel azt mondta, Orbán

megbuktatta önmagát, mert a múltat választotta. Ez teljesen jogos gondolatnak tűnt akkor.

Viszont Orbán győzött, noha tényleg a múltat választotta. Vagy éppen azért. Ugyanis képes volt a társadalmat is arra késztetni, hogy ő is a múltat válassza. Most visz mindenkit magával a — hova is? A zsákutcába? De ha Európa is arra megy most már elég következetesen, követve őt; akkor még mindig zsákutca?

„Meggörbedt időben meggörbedt férfi legelső divatfi még lehet…” — szól az ének figyelmeztetőleg. Elég régóta szól.

De kit is figyelmeztet? És meghallja-e a bármikori címzett?

Nem úgy tűnünk. * Sobieski. (Furcsa barátom a múltból.) Azt találta

mondani, hogy ő még csak egy, a valósággal ismerkedő idealista.

Lassan hatvan évesen! * „Olyan legjobbat, amilyen én vagyok, találhattak

volna még vagy húszat”, mondta Cserhalmi, amikor a nemzet színészévé választották.

Így kell beszélni. Illetve: így beszél az igaz ember. * Miért írom a 35 sorokat? Mert kiestem a kreatív szituációkból, és gyakorlás

nélkül a képességeim teljesen leépülnének. Márpedig a nyelvi kreativitás is kreativitás, nem is a legalja.

Meg hát én is írás közben tudom meg mindig, hogy miről mit gondolok.

* Csak a politika mondana itt nagyokat? A Népszava melléklete a Szép szó örökösének

tekinti magát. Hogy milyen alapon? Az ELTE BTK „az ország első kara”. Mármint

minőségben. Biztos?

A Pázmány a valamikori nagyszombati egyetem jogutódjának mondja magát, noha annak folyamatos volt a működése máig, jó ideje éppen ELTE néven.

A pécsi tudományegyetem az ország legrégibb egyetemének tekinti magát, noha az egykori intézmény, ha fel is állt, húsz évig se működhetett.

* Mit csináljunk? A keresztapa arról szól: Michael

Corleone, aki csak rendes ember akart lenni, végül maffiózóként talált magára.

Nem kell messzire nézni, hogy észleljük: nem olyan kivételes történet ez.

* Rózsa Peti (Eszter zseniális analógiája szerint)

mindössze egy faragott hajóorr a Havibaj c. lapon. Tényleg így van. Rá van faragva, hangsúlyos, dekoratív — és nagyjából semmi funkciója.

* Mostanában több helyre elvetődök, több

emberrel találkozok. Ezek zömmel nem fontos események és nem nagy találkozások, kevés lényegi történik. Mégis: aprókat azért löknek rajtam, picit máshova kerülök általuk, más-más dolgokat látok meg a világból, sőt máshova kerülök kicsit a saját életemben is. Az élőhalottságból biztos, hogy valamennyire kilökdösnek. Minden amellett szól tehát, hogy ne hagyjam ezeket abba, sőt keressem. Bármennyire fárasztóak is máskülönben.

* Jött egy ember szembe a járdán, az Árkád előtt,

kezében tábla: „Nem pénzt kérek, szeretetet.” Te szegény, te, gondoltam, hát az még sokkal nehezebb dolog! Utánanéztem, és azt láttam, hogy odament egy kisebb csoporthoz. Ezek szerint az aktív koldulók közé tartozik.

* Felirat egy kocsmai klotyóban (tökéletes lefele-

fokozás): „Kérlek, vizelés után nyomd meg a gombot, hogy ne legyen húgyszag.”

négyhuszonnégyes

34

Társadalmi célú hirdetés

Tararamm-tarará!

Tiszelt nagyérdemű publikum! Kezdődik a nagyérdemű mulatság! Ezennel elindítjuk az első rég várt és hőn

vágyott Nyilvános Kosz Akciót! Vállalkozásunk ünnepélyes megnyitójára minden önként jelentkezőt

szeretettel várunk új belvárosi irodánk mocskossá tételéhez!

Engedje szabadon fantáziáját és élje ki magát! Egy frissen felújított helyiség

várja Önt – és Mocskát!

Ötleteikkel és felajánlásaikkal jelentkezni lehet a Lakáskoszolók Szövetségénél, röviden:

LaKoSZnál.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

LaKoSZ - házhoz megy a kosz!

Kedvező ár, megbízható szaktudás!

Lakása kínzóan tiszta? Vágyik a változatosságra? Egyedül van? Kényszert érez a takarításra, "putzkrank"?

Vágya nem talál kielégülést, mert lakása mindig rendes?

Jólesne néha egy pár használt zokni az előszobában? Mosatlan edények az asztalon? Beáztatott többnapos

babfőzelékes lábos? Nikotintól sárga függöny? Kannában rohadó teafű? Ragadós kilincs? Ragadós szék?

Szolid porréteg a tévén? Bűzlő mosógép? Bogártetemek az ablak sarkában?

Többé nincs lehetetlen! A LaKoSZ házhoz jön!

Munkatársaink alaposan és százszázalékos megbízhatósággal tesznek eleget a legszemélyesebb

kívánságoknak.

A LaKoSZ - minőség!

Egyedi, személyre szabott szolgáltatásainkhoz praktikus kiindulást jelent a LaKoSZ saját fejlesztésű

katalógusa, mely segít Önnek a megfelelő koszfokozat beallításában, kedvet csinál új koszfajták

kipróbálásához, valamint eligazodást nyújt kedvező árainkról.

35

Alapelvünk, hogy a nagy szakértelmet és türelmet követelő finommunka (pókháló-feltétel, vízkövesítés,

rozsdageneráció, fabútor-szuvasítás) nagyobb értéket képvisel, mint az ún. "egyszerű", más néven

"durva" kosz (nyomok a járólapon, sárdarabok a szőnyegen, chipstörmelék, levert vakolat, kiöntött lakk);

valamint, hogy a hosszú idő munkáját imitáló, ún. "történelmi" lakáskoszolás (bútor- és

tapétapenészesítés, ragadás-produkció, gombásítás, algásítás, korhasztás, turbó szobanövény-kiszárítás és -

rohasztás, billentyűzetre ejtett müzli odakövesítése, pormacska-képzés, históriai porréteg-kialakítás, glaciális

előidézése a hűtőszekrényben, rágógumi szétkenése és extra gyors szilárdítása, lefolyók hajjal, szőrrel,

ételmaradékkal történő finomdugítása, szenesítés, dohosítás, rejtett szagforrások elhelyezése,

halmazállapotváltás - pl. könyvek folyékonnyá tétele - , padlószőnyeg-kikoptatás, lyukképzés) szintén

értékesebb beavatkozás, mint a valós időnek megfelelő "szinkron" mocsok előállítása (gáztűzhely

egyszerű leöntése, tej-kifuttatás, ablakokra ujjnyom-felhelyezés, fürdőszobatükör összeköpködése,

ruhahalmok produkálása, közönséges morzsázás). Nagy értéket képviselnek a nehezen eltávolítható,

tartós, valamint TÉRBEN KITERJEDT szennyezések (vörösboros kezelés perzsaszőnyegen,

kávéfőző-robbantás, kigyulladt olajos serpenyő nyoma a konyhafalon), illetve ahol a kosz alapanyaga

drága (pl. vér, lakk vagy olajfesték), valamint olyan beavatkozások, melyek munkatársainkra nézve

veszéllyel járnak (pl. mikrohullámú sütő kiégetése vagy tető kibontása beázásra való igény esetén). A

koszképzés további, igen magas szintjét képviseli maguknak a takarítószereknek a

bemocskolása és használhatatlanná tétele, szaknyelven a meta-kosz (μετακος),

úgymint kefeszőr- és seprű-széthullasztás, rongy-foszlatás, szivacs-zsurmálás, folyékony tisztítószerek

bekövesítése, szappan-zselésítés, mosdókagyló megközelíthetetlenné, kupakok lecsavarhatatlanná és

flakonok ragadóssá tétele. Különleges kategóriát jelent a rovartelepítés (élemiszer- és ruhamolyosítás,

ágynemű elatkásítása, poloskatenyészet, kívánságra bolha- illetve tetűállomány kialakítása), a rágcsáló-,

kétéltű- illetve hüllőhonosítás, valamint az ún. vakondmisszió.

Ne szégyellje mocskos vágyait, jelentkezzen nálunk!

Maximális diszkréció!

Kívánságait online letölthető nyomtatványunkkal, jeligésen juttathatja el hozzánk.

Fizetés a helyszínen.

Ne pazarolja energiáját, idejét, ne próbálkozzon hiába. Ön úgyis túl rendes.

A LaKoSZ megoldja problémáját!

Nincsen többé tisztaszoba!

36

Impresszum

Havibaj. Havonta megjelenő irodalmi, kulturális és közéleti folyóirat. 2017 december

Kiadja a Havibaj Alapítvány

Szerzőink: borbanszületett, G dúr maj7, Kuli, Leopold, Маргарита, négyhuszonnégyes, ob, rózsapeti,

százhuszonnégyes, Wilhelmina

Cimlapfestmény: Kuli

Fotó:, internet (10), Kuli (25, 27), Makai Péter (16, 18, 20), rózsapeti (12, 14, 29), Znajkay Zsófi (3, 7, 8)

Interjúban: Makai Péter, Znajkay Zsófi

Főszerkesztő-helyettes és gépírónő: Kuli

Főszerkesztő-helyettes és orientalista büfésnéni: rózsapeti

Bűnbak és ön-kényes olvasószerkesztő: Oravecz Barna

Helyesírás ellenérzés: Microsoft Word

Terjesztés: pdf formátumban, elektronikus formában. Kérésre nyomtatott változat elérhető.

- Egyébként ez a karácsonyi szám volt.

- Nem nagyon látszik rajta.

- Hozzak angyalkákat?

- Virgács is lesz náluk hogy elfenekeljék a rosszfiúkat vagy csak havibajosak lesznek?

- Majd szólok Trumpnak, esetlen Putyinnak.

- Jó, köszi. A következő szám témája?

- Ez már nem téma. Legyen egy kis előzetes. Kivel várható interjú?

- Écskával, az énekesnő-dívával randevúztam, és képzeld, még egy cd-t is lenyúltam tőle. Ezenkívül

szerzőnkkel, Margaritával találkoztam és jövő héten megyek Ferenc pápához.

- A következő számnak hány olvasója lesz? A szerzőink elégedetlenek az olvasóink számával. Egyébként

múltkor az a grafikon jó ötlet volt, csak írjál bele többet.

- Mondjuk 5 millió elég lesz?

- Kezdetnek...

- Viszont mi van a kocsiddal?

- Képzeld el, működik. Hihetetlen, de működik. Bár a múltkor éppen csak Biatorbágyig jutottam vele, ami

kicsit odébb van Győrtől..

- Toltad Győrig?

- Húzni kellett vissza.

- Tudod örülök a kocsidnak, mert elegendő témát szolgáltat. Amúgy vigyázz a kiállással, épp leesett a hó a

szerkesztőség épülete előtt.

- Majd megyek a hármas metrópótló biciklivel vagy stoppolok.

- Ok. Azért buék!

- Egy tucat Havibajt jövőre!