PAUL RICOEUR

Mi a szöveg?

Magyarázni és megérteni

Ezt az esszét lényegében a valamely szöveggel szemben elfoglalható két alapvető magatartás vitájá-nak szentelem. E két magatartást Wilhelm Dilthey korában, a múlt század végén a „magyaráz” és„értelmez” szóval összegezték. Dilthey a természettudományoktól átvett és a pozitivista iskolák ál-tal a történettudományokra kiterjesztett érthetőségi modellt nevezte magyarázatnak, az értelmezéstpedig a megértés származtatott formájának tartotta, s abban a szellemtudományok alapvető maga-tartását látta, az egyetlent, amely tiszteletben tarthatja az e tudományok és a természettudományokközti sarkalatos különbséget. Ezúttal e szembenállás sorsát a kortárs iskolák konfliktusainak fényé-ben szándékszom megvizsgálni. A magyarázat fogalma valójában áthelyeződött (déplacée), s márnem a természettudományoktól, hanem tulajdonképpeni nyelvészeti modellektől örököljük. Az ér-telmezés fogalmáról elmondhatjuk, hogy a modern hermeneutikában olyan mélyreható változáso-kon ment keresztül, amelyek eltávolítják a megértés pszichológiai, diltheyi értelemben vett fogal-mától. A kérdésnek ezt az új, talán kevésbé antinomikus, de termékenyebb oldalát szeretném kifejte-ni. Ám mielőtt a magyarázat és értelmezés új fogalmaira térnék, szeretnék elidőzni annál az előzeteskérdésnél, amely valójában további kutatásainkat vezérli. Ez a kérdés a következő: Mi a szöveg?

Nevezzünk szövegnek minden írásban rögzített megnyilatkozást (discours). E meghatározás ér-telmében az írásban való rögzítés alkotja magát a szöveget. De mit rögzít így az írás? Azt mondot-tuk: minden megnyilatkozást (discours). Mondhatjuk-e, hogy a megnyilatkozást (discours) előbb fi-zikailag vagy gondolatilag ki kellett fejezni? Hogy minden írás, legalábbis potenciálisan, előbb be-széd (parole) volt? Röviden: hogyan is állunk szöveg és beszéd (parole) kapcsolatával?

Első megközelítésben legszívesebben azt mondanók, hogy minden írás kapcsolódik valamelyelőzetes beszédhez (parole). Valójában, ha beszéden (parole), Ferdinand de Saussure-rel a nyelvnekvalamely megnyilatkozáseseményben (événement de discours) való megvalósulását értjük, vala-mely egyedi megnyilatkozásnak (discours) egyedi beszélő általi alkotását, akkor minden szövegugyanolyan megvalósulási helyzetben van a nyelvhez viszonyítva, akár a beszéd (parole). Ezenfe-lül, az írás mint intézmény utólagos a beszédhez (parole) viszonyítva, amelynek – úgy tetszik –minden, a szóbeliségben már megjelent kifejeződését hivatott lineáris írásmódban rögzíteni. A fone-tikus írásoknak szentelt szinte kizárólagos figyelem azt látszik megerősíteni, hogy az írás semmitnem ad hozzá a beszéd (parole) jelenségéhez, hacsak nem a rögzítést, amely a beszéd (parole) meg-őrzését lehetővé teszi. S innen származik a meggyőződés, hogy az írás rögzített beszéd (parole), shogy a bevésés (inscription) – legyen az írásmód vagy hangfelvétel – beszédnek (parole) a bevésése(inscription), amely a beszéd (parole) tartamát biztosítja, a metszet (gravure) fennmaradó jellegéneksegítségével.

Nem kérdéses a beszédnek (parole) az íráshoz viszonyított pszichológiai és szociológiai előidejű-sége. Csupán azt kérdezhetjük, hogy az írás késéi megjelenése nem idézett-e elő gyökeres változástéppen megnyilatkozásunk (discours) kijelentéseihez való viszonyunkban. Térjünk vissza meghatá-rozásunkhoz: a szöveg írásban rögzített megnyilatkozás (discours). Amit az írás rögzít, az olyanmegnyilatkozás (discours) tehát, melyet bizonyára kimondhattunk volna, ám pontosan azért írjuk,mert nem mondjuk. Az írásban való rögzítés magának a beszédnek (parole) a helyére kerül, azazarra a helyre, ahol a beszéd (parole) megszülethetett volna. Azt kérdezhetjük tehát, hogy a szövegvalóban szöveg-e abban az esetben, ha nem korlátozódik valamely előzetes beszéd (parole) átírásá-ra, hanem közvetlenül beírja a betűbe azt, amit a megnyilatkozás (discours) mondani akar.

Ami hangsúlyozhatná a közvetlen kapcsolat gondolatát a kijelentés kimondásának akarása és azírás között, az az olvasásnak az íráshoz viszonyított funkciója. Az írás valójában olyan kapcsolat ál-tal szólít fel olvasásra, amely hamarosan lehetővé teszi számunkra, hogy az értelmezés fogalmát be-vezessük. Egyelőre mondjuk azt, hogy az olvasó a beszélgetőtársat (interlocuteur) helyettesíti úgy,

ahogyan szimmetrikus módon az írás helyettesíti a kifejezést (locution) és a beszélőt (locuteur). Va-lójában az ír-olvas kapcsolata nem a beszél-válaszol kapcsolat sajátos esete. Nem beszélgetési kap-csolat, és nem is párbeszéd. Nem elég azt mondanunk, hogy az olvasás a szerzővel folytatott párbe-széd, annak művén keresztül; azt kell mondanunk, hogy az olvasó könyvhöz való viszonya egészenmás természetű. A párbeszéd kérdések és válaszok cseréje. Nincs ilyenfajta cserelehetőség író és ol-vasó között: az író nem válaszol az olvasónak. A könyv inkább két, egymással nem érintkező, nemkommunikáló részre választja az írás és olvasás műveletét. Az olvasó hiányzik az írásból, az író pe-dig hiányzik az olvasásból. A szöveg így olvasó és író kettős elfedését hozza létre; s ekképpen amapárbeszéd helyébe, lép, amely közvetlenül fűzi össze az egyik hangját a másik hallásával.

Annyira nyilvánvaló az olvasás behelyettesítése arra a helyre, ahol párbeszéd nem történik meg,hogy abban az esetben, ha találkozunk egy szerzővel és beszélgetünk vele (például a könyvéről),akkor a fent említett, igen sajátos, a szerzővel művében és művén keresztül való kapcsolatunkatérezzük mélyen feldúltnak. Szoktam néha azt mondani, hogy valamely könyvet olvasni azt jelenti,hogy szerzőjét halottnak, művét pedig posztumusznak tekintjük. A könyvvel való kapcsolatunk va-lójában akkor válik teljessé és némileg érintetlenné, amikor az író halott: az író nem válaszolhat töb-bé, egyedül művének olvasása marad ránk.

Az olvasás és a párbeszéd aktusainak e különbsége megerősíti hipotézisünket, mely szerint azírás a beszédhez (parole) hasonlítható megvalósulás (effectuation), párhuzamos a beszéddel(parole), olyan megvalósulás, amely helyettesíti és valahogyan közrefogja a beszédet (parole). Ezértmondhattuk, hogy ami az írásból keletkezik, az a megnyilatkozásnak (discours) mint mondásnak aszándéka és hogy az írás e szándék közvetlen bevésése (inscription), még akkor is, ha történetileg éslélektanilag az írás a beszéd (parole) jeleinek grafikai átírásával kezdődött. Az írásnak ez a felszaba-dítása, mely az írással helyettesíti a beszédet (parole): a szöveg születésének aktusa.

Felvetődik a kérdés, mi történik magával a kijelentettel (énoncé), mikor közvetlenül bevésik(inscire) ahelyett, hogy kiejtenék? Mindig hangsúlyoztuk a legszembetűnőbb tulajdonságot: az írásmegőrzi a megnyilatkozást (discours), és azt hozzáférhető irattárra teszi az egyéni és kollektív emlé-kezet számára. Hozzátehetjük azt is, hogy a szimbólumok lineárissá tétele a nyelv minden folytonosés diszkrét jegyének analitikus és megkülönböztető lefordítását lehetővé teszi, valamint növeli anyelv hatékonyságát. Ez volna minden? Amint láttuk, a fokozott megőrzés és hatékonyság még csaka beszélt nyelvnek grafikai jelekre való átírását jellemzi. A szöveg felszabadítása a szóbeliségtől fel-forgatja a nyelv és a világ viszonyát, akárcsak a nyelv és a vonatkozó különböző alanyiságok, aszerző és az olvasó viszonyát. Ebből a felforgatásból vettünk észre valamit, mikor az olvasást meg-különböztettük a párbeszédtől. Még tovább kellene mennünk, ám ezúttal abból a felfordulásból ki-indulva, amely a nyelv és a világ referenciális viszonyát érinti, mikor a szöveg foglalja el a beszéd(parole) helyét.

Mit is értünk referenciális viszonyon vagy funkción? Ha a megnyilatkozás (discours) alanya va-lamely más beszélőhöz (locuteur) fordulva mond valamit arról, amiről beszél: az megnyilatkozásá-nak (discours) referenciája; a referenciális funkciót – mint tudjuk – az a mondat hordozza, amely azelső és legegyszerűbb beszédegység; az a mondat, amelynek szándékában áll valami igazat vagy va-lóságosat mondani. Legalábbis a megállapító (deklaratív) megnyilatkozásban (discours). A referen-ciális funkció annyira fontos, hogy bizonyos mértékig kiegyenlíti a nyelvnek valamely más tulaj-donságát, azt, amely a jeleket elválasztja a dolgoktól. A referenciális funkción keresztül (GustaveGuillaume szavaival élve „téríti vissza a világnak”) a nyelv azokat a jeleket, melyeket a szimbolikusfunkció létrejöttekor a dolgoktól megvont. Ily módon minden megnyilatkozás (discours) bekapcso-lódik valamelyest a világba. Mert ha nem a világról beszélnénk, vajon miről is beszélnénk?

Ám amikor a szöveg átveszi a beszéd (parole) helyét, valami fontos dolog történik. A beszéd (pa-role) cseréjekor a beszélők jelenlévőek egymás számára, akárcsak a helyzet, a környezet, azaz a be-széd körülményektől függő közege. E körülményektől függő közeghez viszonyítva a megnyilatko-zás (discours) teljes mértékben jelentő (signifiant); a valóságra való utalás végül is arra a valóságrautal, amely megmutatható a beszélők „körül”, mondhatnók, magának a beszédnek instanciája „kö-rül”. A nyelv egyébként nagyon jól felkészült arra, hogy e horgonyzóhelyet (ancrage) biztosítsa: amutató névmások, a hely- és időhatározószók, a személyes névmások, az igeidők, és általában min-

den „mutató” (déictiques) vagy „feltűnő” (ostensifs) jelölő arra szolgál, hogy a beszédet a beszédinstanciáját körülvevő körülményektől függő valóságba horgonyozza. Így az élőbeszédben (parole)annak az ideális jelentése, amit mondanak, visszautal a valóságos referenciára, azaz arra, „amiről”beszélnek. Végső soron e valóságos referencia majdhogynem összekeveredik valamely feltűnő (os-tensive) megjelöléssel, melyben a beszéd (parole) a felmutatás, a láttatás gesztusával egyesül. A je-lentés a referenciába hal, utóbbi pedig a felmutatásba (monstration).

Nem így van ez azonban, amikor a szöveg veszi át a beszéd (parole) helyét. Ekkor a referenciafelmutatás felé irányuló mozgását feltartóztatják, egyidejűleg azzal, hogy a párbeszédet a szövegmegszakítja. Feltartóztatottat mondok, és nem megszüntetettet; ezen a ponton határolódom el attól,amit ezentúl az abszolút szöveg ideológiájának nevezek, mely végső tilalmas hiposztázis által fakadfentebbi jogos megjegyzéseink alapján. Amint látni fogjuk, a szöveg nem referencia nélküli; ponto-san az olvasásnak mint értelmezésnek lesz feladata megvalósítani a referenciát. Legalábbis abban abizonytalanságban, melyben a referencia elhalasztott, a szöveg bizonyos mértékig a „levegőbenvan”, a világon kívül vagy világ nélkül, világtalan. A világhoz való viszony elhomályosításának se-gítségével minden szövegnek szabadságában állkapcsolatba lépnie minden más olyan szöveggel,melyek az élőbeszéd (parole) által felmutatott körülményektől függő valóságot helyettesítik. A szö-vegnek a szöveghez való viszonya hozza létre – annak a világnak az eltörlésében, amelyről beszé-lünk – a szövegekmajdnem-világát vagy az irodalmat.

Ez hát a magát a beszédet érintő átalakulás, abban az esetben, ha a referenciától a felmutatás feléirányuló mozgást tartóztatja fel a szöveg. A szavak ily módon nem állnak többé félre a dolgok útjá-ból, az írott szavak önmagukért válnak szavakká. A körülményektől függő világnak ez az elfedése aszövegek majdnem-világa által oly teljes lehet, mint maga a világ az írás civilizációjában: már nemaz, amit beszélve megmutathatunk, hanem arra az „aurára” szűkül, melyet a műalkotások bontakoz-tatnak ki. Ebben az értelemben beszélünk görög világról vagy bizánci világról. E világot képzelet-belinek mondhatjuk abban az értelemben, hogy az írás teszi jelenlévővé (est présentifié) éppen azona helyen, ahol a világot jelentette be (était présenté) a beszéd (parole). Ez a képzeletbeli azonbanmaga is az irodalom alkotása, egyszerre irodalmi s képzeletbeli.

A szöveg és világa közötti kapcsolatnak a felborulása a kulcsa annak a másik felborulásnak,melyről már szóltunk, s amely a szövegnek a szerző és az olvasó alanyiságával való kapcsolatátérinti. Tudni véljük, hogy „mi” szöveg szerzője, mert fogalmát a beszéd (parole) megnyilatkozójá-ból (locuteur) származtatjuk: a beszéd (parole) alanya az – állítja Benveniste – aki önmagát „én”-ként jelöli meg. Mikor a szöveg elfoglalja a beszéd (parole) helyét, többé már nem beszélhetünk tu-lajdonképpeni értelemben megnyilatkozóról (locuteur), legalábbis nem beszélhetünk annak az azon-nali és közvetlen önmegjelölése értelmében, aki a megnyilatkozás (discours) instanciájában szól. Abeszélő alany saját beszédéhez (parole) való közelségének helyére a szerző és a szöveg bonyolultkapcsolata lép, mely lehetővé teszi azt mondanunk, hogy a szerzőt a szöveg létesíti, s hogy maga aszerző is az írás kijelölte és előírta jelentés terében tartózkodik. A szöveg maga az a hely, ahol aszerző megtörténik.

De történhetik-e benne másként, mint első olvasó? A szerző eltávolodása a saját szövegétől máraz első olvasás jelensége, amely egy csapásra veti fel azoknak a kérdéseknek összességét, melyek-kel szembesíteni fogjuk a magyarázat és értelmezés viszonyait. E viszonyok az olvasás során jön-nek létre.

Magyarázni vagy megérteni?

Ténylegesen az olvasásban látjuk nemsokára szembesülni a kezdetben a magyarázat és értelmezéskettős címe alá helyezett két magatartást. Erre a kettősségre először Diltheynél bukkanunk. Dilthey-nél e megkülönböztetés valójában olyan alternatívát képviselt, melynél az egyik tagnak ki kell zár-nia a másikat: vagy „magyarázunk” természettudós módjára, vagy „értelmezünk” történész módra.Következő fejtegetésünk kiindulási pontját e kizáró alternatíva képezi. Azt szándékszom megmutat-ni, hogy a szöveg fogalma, amint azt tanulmányunk első részében megalapoztuk, megkívánja a ma-

gyarázat és értelmezés fogalmának felújítását, valamint e felújítás segítségével viszonyuknak kevés-bé ellentétes felfogását. Állapítsuk meg nyomban, hogy fejtegetésünket a magyarázat és az értelme-zés közötti határozottan szoros kiegészítésnek és kölcsönösségnek a keresése ösztönzi.

Az eredeti szembenállás Diltheynél nem egészen a magyaráz és értelmez, hanem a magyaráz ésmegért között feszül, miután az értelmezés a megértés sajátos tartományát alkotja. A magyaráz ésmegért ellentétéből kell kiindulnunk. Mármost az ellentét azért kizáró, mert Dilthey esetében a kétfogalom a valóságnak – melyet megosztani hivatottak – két különböző szféráját jelöli. Egyik a ter-mészettudományok, másik a szellemtudományok szférája. A természet területe a tudományos meg-figyelés számára felajánlott és Galilei óta a matematikai magyarázatnak, John Stuart Mill óta az in-duktív logika kánonjainak alárendelt dolgok területe. A szellemé a pszichikai egyéniségek területe,melyben minden pszichizmus képes elhagyni helyét. A megértés átvitel (transfert) valamely idegenpszichizmusba. Azt kérdezni tehát, hogy lehetségesek-e szellemtudományok, azt a kérdést jelenti,hogy lehetséges-e az individuumoknak tudományos megismerése, lehet-e a szingulárisnak a megér-tése a maga módján objektív, képes-e az ilyen megértés egyetemes érvényességre szert tenni. Mind-ez igenis lehetséges, válaszolja Dilthey, mivel a belső olyan külső jelekben történik, amelyek felfog-hatóak és érthetőek mint valamely idegen pszichizmus jelei: „Megértésnek nevezzük – írja Dilthey1900-ból való, »a hermeneutika eredetéről« szóló híres cikkében – azt a folyamatot, amelyen ke-resztül valami pszichikait ismerünk meg azoknak az érzékeny jeleknek a segítségével, amelyek epszichikainak a megnyilvánulásai”. Ennek a megértésnek sajátos tartománya az értelmezés. Az is-meretlen pszichizmus jelei közt találjuk a „tartósan rögzített megnyilvánulásokat”, az „írás általmegőrzött emberi tanúságokat”, valamint az „írott műemlékeket”. Az értelmezés tehát az olyanmegnyilvánulásokra, tanúságokra, illetve műemlékekre alkalmazott megértés, amelyeknek megkü-lönböztető jegye az írás.

A megért-értelmez kettősében a megértés szolgáltatja az alapot, az ismeretlen pszichizmus jele-ken keresztül való megismerését; s az értelmezés hordozza a tárgyiasítás fokát, annak a rögzítésnekés megőrzésnek segítségével, melyet a jeleknek az írás kölcsönöz.

A magyarázat és értelmezés közötti különbség eleinte világosnak látszik, s mégis homályossá vá-lik, mihelyt az értelmezés tudományosságának feltételeire kérdezünk. A természettudományok terü-letére korlátoztuk a magyarázatot, ám az ellentét az értelmezés fogalmának kellős közepén újjászü-letik (márpedig ennek rendeljük alá az értelmezést); egyfelől a megértés pszichologizáló fogalmá-nak ellenőrizhetetlen, intuitív jellege, másfelől a szellemtudomány fogalmához kapcsolt objektivitásigénye között. A hermeneutika e belső kettéosztottsága a pszichologizáló hajlam és az értelmezéslogikájának keresése között végső soron fölveti a megértés és értelmezés viszonyát. Az értelmezésnem olyan fajtája-e a megértésnek, amely szétveti a nem (genre) egységét? Vajon a jellegzetes kü-lönbség, azaz az írás általi rögzítés, nem fontosabb-e ez esetben, mint minden jel közös tulajdonsá-ga, az tudniillik, hogy valamely külső formában jelentessen meg valamely belső életet? Mi a legfon-tosabb a hermeneutikában, a megértés szférájában való benn- foglaltsága-e (inclusion) vagy a meg-értéstől való eltérése? Dilthey előtt Schleiermacher az, aki a hermeneutikai szándékbelső ellentmon-dásáról tanúskodik, s aki azt úgy haladja meg szerencsésen, hogy összeházasítja a romantikus zseni-alitást a filológiai virtuozitással. Dilthey fellépésével szorongatóbbá válnak az episztemológiai igé-nyek. Őt ugyanis több – az episztemológiai gondolkodáson edzett – nemzedék választja el a roman-tikus tudóstól, s így számára az ellentmondás teljes fényében tárul föl. Lássuk, hogyan magyarázzaDilthey Schleiermachert: „A hermeneutikai eljárás végső célja, hogy jobban megértsük a szerzőt,mint ahogy ő magát megértette”. Ez a tétel a megértés lélektanára vonatkozik. A következő pedig azértelmezés logikájára: „a hermeneutikának elméletileg meg kell alapoznia az értelmezés azon általá-nos érvényűségét a romantikus önkénynek és a szkeptikus szubjektivitásnak a történelem területérevaló állandó betörésével szemben, melyen a történelem minden bizonyossága nyugszik”. A herme-neutika tehát csak a másik megértésének közvetlenségétől – mondhatnánk: a párbeszéd értékeitől –elszakadva teljesítheti a megértés kívánalmait. A megértés a szerző bensőjével kíván egybeesniegyenlővé válni vele (sich gleichsetzen, s’égaler), újraalkotni (nachbilden, reproduire) a műalkotástlétrehozó alkotó folyamatot. Ám e szándéknak, s alkotásnak a jeleit nem kereshetjük sehol másutt,csakis abban, amit Schleiermacher a mű „külső” és „belső formájának”, valamint „összefüggésnek”

(connexion), „kapcsolatnak” (enchainement, Zusammenhang) nevezett, s ami a művet szervezettegésszé teszi. Dilthey utolsó írásai (A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban) még in-kább súlyosbították a feszültséget. Egyfelől, Husserl Logikai vizsgálódások című művének hatásárahangsúlyozódik a mű objektív oldala. (Mint tudjuk, Husserl számára a kijelentés „jelentése” olyan„idealitást” képvisel, mely sem az evilági valóságban, sem a pszichikai valóságban nem létezik: va-lóságos helyhez kötés nélküli, tiszta jelentésegység.) Előbbivel analóg módra, a hermeneutika azélet teremtő energiáinak művekben – közénk s a szerző közé ékelődő művekben – való objektiváci-ójából ered. Maga a pszichizmus, annak teremtő dinamizmusa hív föl e „jelentéseken”, „értékeken”,„célokon” keresztül való közvetítésre. A tudományosság tehát az értelmezésnek, sőt a megértésnekis igénye, s talán még az önvizsgálatnak (introspection) is egyre haladóbb depszichologizálását sür-geti, ha igaz az, hogy az emlék a jelentések sorát követi, amelyek nem pszichikai jelenségek. Az életexteriorizálása feltételezi (implique) az én és a másik értelmezésének egyre közvetettebb és függőbbjellegét. Ám mégis – lélektani fogalmakkal élve – az ént (soi) és a másikat (autrui) szeretné kísérniaz értelmezés; mindig a megélt tapasztalatok újraalkotását (reproduction), Nachbildungját célozzameg.

Ez az elviselhetetlen feszültség, melynek tanúja Dilthey, két kérdésre sarkall bennünket, melyeka továbbiakban fejtegetésünket irányítják: Nem kell-e egyszerűen lemondanunk az értelmezés meg-értésre való vonatkozásáról? Nem kell-e felhagynunk azzal, hogy az írott műemlékek (monumentsécrits) értelmezését valamely belső lelki élet külső jeleinek megértéseként, pontosabban annak sajá-tos eseteként fogjuk fel? Ám ha az értelmezés nem keresi többé érthetőségének mértékét (normed’intelligibilité) a másik megértésében, akkor vajon nem kell-e újra kérdésessé tenni – a játszmánkívülre helyezett – kapcsolatát a magyarázattal?

A szöveg és a strukturális magyarázat

Induljunk ki szövegelemzésünkből, valamint abból az öntörvényű státusból, melyet a szöveg jel-lemzőjeként ismertünk el a beszédhez (parole) és a szavak (paroles) cseréjéhez képest. Az, amit akörnyező világ szövegek látszatvilága általi elfedésének neveztünk, két lehetőséget teremt a szá-munkra. Maradhatunk – mint olvasók – a szöveg bizonytalanságában (suspens), kezelhetjük úgy aszöveget, mint világ és szerző nélkülit, s ha ezt tesszük, akkor a szöveget belső viszonyai, azazstruktúrája szerint magyarázzuk. Avagy megszüntethetjük a szöveg bizonytalanságát, befejezhetjük,teljessé tehetjük szavakkal (paroles), visszaszolgáltatva ezáltal a szöveget az élő kommunikációnak– ekkor pedig értelmezzük. Mindkét lehetőség az olvasáshoz tartozik, az olvasás pedig e két maga-tartás dialektikája.

Vizsgáljuk meg e magatartásokat újra külön-külön, mielőtt taglalásukba kezdenénk. Először vál-lalkozzunk olyan olvasásra, amely tudomásul veszi – mondhatnánk –, hogy a szöveg minden kap-csolatot elhárít azzal a világgal, melyet megmutathatunk, és azokkal az alanyiságokkal, akik párbe-szédet folytathatnak. Ez az átvitel (transfert) a „helybe” – mely tulajdonképpen nem hely – sajátosszándékot képvisel a szöveg tekintetében: meghosszabbítja a világ és a beszélő alany referenciájá-nak felfüggesztését. E sajátos szándék által az olvasó elhatározza, hogy a „szöveg helyén” s e hely„berekesztésében” „cloture” tartózkodik. Ennek a választásnak az alapján a szövegnek nincs kintje,csak bentje van; nincs transzcendentális célja, ahogyan volna a valakinek valami kapcsán címzettbeszédnek (parole).

E szándék nem csupán lehetséges, hanem jogos is: valójában a szövegnek szövegként, valamint aszövegek hálózatának irodalomként való megtestesülése jogossá teszi a beszéd eme kettős transz-cendenciájának feltartóztatását a világ és a másik felé. Lehetséges az ilyen kiindulópontú magyará-zó magatartás a szöveggel szemben.

A magyarázó magatartást, eltérően Dilthey elgondolásától, nem más megismerési területről snem is más ismeretelméleti modelltől vesszük át, hanem magától a nyelvitől. E modell nem utóla-gosan a szellemtudományokra kiterjesztett természettudományi modell. A természet – szellemszembenállása nem is játszik benne semmilyen szerepet. Ha beszélhetünk kölcsönzésről, akkor azugyanazon a területen, a jelekén belül történik. Lehetséges valójában a szövegeket azon magyarázó

elvek szerint vizsgálni, melyeket a nyelvészet sikerrel alkalmaz a jelek egyszerű rendszereire, mintamilyen például a nyelv (langue) a beszéddel (parole) szemben. Mint tudjuk, a nyelv – beszéd(langue – parole) olyan alapvető megkülönböztetés, mely a nyelvészetnek egyöntetű tárgyat szol-gáltat. S míg a beszéd (parole) a fiziológiához, a lélektanhoz, a szociológiához, addig a nyelv csak anyelvészethez tartozik, mint olyan játék, amelynek szabályait a beszédben (parole) hajtják végre.Amint ugyancsak tudjuk, a nyelvészet csak olyan tiszta jelentésektől megfosztott egységek rendsze-rét ismeri, melyek mindegyike csak az összes többitől való eltérése által határozható meg. Az egysé-gek – legyenek bár tisztán megkülönböztetőek (distinctive), mint a fonológiai tagolás egységei vagyjelentéshordozók (significative), mint a lexikális egységek – szemben álló egységek. A diszkrét egy-ségek állományán belüli ellentétek és az ellentétek kombinációinak játéka határozza meg a struktúrafogalmát a nyelvészetben.

Ez a fenti modell nyújtja a magyarázó magatartás típusát, azt, amelyet alább a szövegre alkalma-zunk.

Ellenérvül talán azt hozhatnók fel – mielőtt még az alkalmazásba bocsátkoznánk –, hogy nem le-het olyan törvényeket alkalmazni a szövegre, melyek a beszéd (parole) megkülönböztető jegyeikéntcsak a nyelvre érvényesek. A szöveg, anélkül hogy beszéd (parole) volna, vajon nem ugyanazon azoldalon áll-e, mint a beszéd (parole) a nyelvhez képest? Vajon nem egészében kell-e a nyelvvelszembeállítani a megnyilatkozást (discours) mint kijelentések, azaz végül is mondatok sorát? Anyelvi- megnyilatkozás (discours) megkülönböztetéshez viszonyítva a beszéd (parole) – írás megkülön-böztetés nem másodlagos-e, minthogy beszéd és írás ugyanazon az oldalon, a megnyilatkozás (dis-cours) oldalán helyezkednek el? E megjegyzések teljes mértékben jogosak, és felhatalmaznak ben-nünket arra, hogy azt gondoljuk: a strukturálisnak nevezett magyarázó modell nem meríti ki a szö-veggel szemben lehetséges magatartások területét. Ám mielőtt kijelölnők a magyarázó magatartáshatárait, meg kell ragadnunk e magatartás termékenységét. Minden szöveg strukturális magyaráza-tának munkahipotézise a következő: annak ellenére, hogy az írás ugyanazon az oldalon helyezkedikel, mint a beszéd (parole) a nyelvhez viszonyítva, a megnyilatkozás (discours) oldalán, az írás sajá-tossága – a tényleges beszédhez (parole) képest – a nyelv megnyilatkozásbeli (discours) analogonja-ként felfogható strukturális tulajdonságokon alapul. E munkahipotézis teljesen jogos; annak megál-lapításában áll, hogy bizonyos feltételek mellett a nyelvezet (langage) nagy egységei, azaz a mondatfeletti egységek a nyelv kis, azaz a mondatnál kisebb – a nyelvészet hatásköréhez tartozó – egysége-ihez hasonlítható szerveződésűek.

Lévi-Strauss Antropologíe structurale (Strukturális antropológia) című művében a fenti munka-hipotézist a következőképpen fogalmazza meg a szöveg egy kategóriájának, a mítosznak kapcsán:„Mint minden nyelvi létezőt, a mítoszt is konstitutív egységek alkotják. E konstitutív egységek fel-tételezik (impliquent) azoknak az egységeknek a jelenlétét, amelyek szabályszerűen előfordulnak anyelv struktúrájában, azaz a fonémákét, a morfémákét, valamint a szemantémákét. A mítosz konsti-tutív egységei úgy viszonyulnak a szemantémákhoz, mint emezek a morfémákhoz, s mint a morfé-mák a fonémákhoz. Mindegyik forma az őt megelőző formától bonyolultsága magasabb fokánakkövetkeztében tér el. Ennélfogva nevezzük a tulajdonképpen a mítoszhoz tartozó (s az összes közüla legbonyolultabb) elemeket konstitutív nagy egységeknek". E munkahipotézis értelmében a leg-alább mondat méretű nagy egységek, melyek egymás mellé helyezve a mítoszra jellemző elbeszé-lést (récit) alkotják, ugyanazon szabályok szerint kezelhetőek, akár a nyelvészek jól ismert kisebbegységei. Ezt az analógiát kidomborítandó beszél Lévi-Strauss mitémákról, ahogyan fonémákról,morfémákról, szemantémákról beszélünk. Ám, hogy a mitémák és az alsó szintű nyelvészeti egysé-gek közti analógia keretei közt maradjon, a szöveg elemzésének ugyanúgy el kell vonatkoztatnia,mint a fonológusnak. Utóbbi számára a fonéma nem konkrét, önállóan, hangzó szubsztanciájábanértett hang, hanem a kommutatív módszerrel meghatározott funkció, mely minden másikhoz valóellentétes értékében oldódik fel. Ebben az értelemben, Saussure-rel szólva, nem „szubsztancia”, ha-nem „forma”, azaz viszonyok összjátéka. Hasonlóképpen, a mitéma nem a mítosz egy mondata, ha-nem több sajátos mondathoz kapcsolódó szemben álló érték, mely, Lévi-Strauss szóhasználatávalúgynevezett „viszonycsomagot” („paquet de relations”) alkot: „Csakis hasonló kombinációk formá-

jában tesznek szert jelentő funkcióra a konstitutív egységek”. Amit itt jelentő funkciónak neveznek,egyáltalán nem minden, amit a mítosz jelent, nem a mítosz filozófiai vagy egzisztenciális súlya, ha-nem az elrendezés, a mitémák beosztása, röviden a mítosz struktúrája.

Fölidézem most röviden a fenti módszer szerinti elemzést, melyet Lévi-Strauss az Oidipusz mí-toszára javasol. A mítosz mondatait négy oszlopra osztja föl. Az elsőbe helyezi mindazokat, ame-lyek a túlértékelt rokonsági viszonyról szólnak (például Oidipusz feleségül veszi anyját, Iokasztét;Antigoné eltemeti fivérét, Polüneikészt, a tilalom ellenére). A második oszlopban ugyanazt a vi-szonyt találjuk, ám fordított előjellel ellátva: az alábecsült vagy leértékelt rokonsági viszonyt (Oidi-pusz megöli apját, Laioszt, Eteoklész pedig fivérét, Polüneikészt). A harmadik oszlop a szörnyete-gekre és azok elpusztítására vonatkozik, a negyedik pedig minden olyan tulajdonnevet újracsoporto-sít, melyeknek jelentése a járás nehézségét idézi (sánta, félszeg, dagadt a lába). A négy oszlopot ösz-szehasonlítva föltűnik az összefüggés. Az első és a második közt rendre túl- vagy alábecsült rokoniviszony szerepel; a harmadikban, illetve negyedikben az ember autochtóniájának igenlését, majd ta-gadását találjuk. „Ebből az következnék, hogy a negyedik oszlop ugyanúgy viszonyul a harmadik-hoz, mint az első a másodikhoz…; a vérrokonság túlértékelése úgy aránylik annak alábecsüléséhez,mint az autochtóniától való menekülés erőfeszítése, illetve előbbi sikerének lehetetlensége.” A mí-tosz tehát logikai eszközként jelenik meg, mely az ellentmondásokat közelebb hozza egymáshoz,hogy meghaladhassa azokat: „annak lehetetlenségét, hogy viszonyok csoportjait hozzuk összefüg-gésbe, az a kijelentés haladja meg, mely szerint két ellentétes viszony azonosságot árul el, amennyi-ben mindegyik önmagában ellentmondásos”. Nemsokára visszatérünk erre a Lévi-Strauss-féle ered-ményre, egyelőre korlátozódjunk puszta kijelentésére.

Elmondhatjuk, hogy magyaráztuk a mítoszt, de azt nem, hogy értelmeztük volna. A strukturáliselemzés segítségével kiugrattuk azoknak a műveleteknek logikáját, melyek egyes „viszonycsoma-gokat” összekapcsolnak másokkal. E logika alkotja a „tárgyalt mítosz strukturális törvényét”. Nemmulasztjuk el megjegyezni, hogy ez a törvény par excellence az olvasás és nem a beszéd (parole)tárgya, annak az előadásnak az értelmében, melyben a mítosz hatalma sajátos helyzetben újra mű-ködésbe lépne. Itt a szöveg csak szöveg, és az olvasás csak mint szöveget lakja, számunkra való je-lentésének bizonytalanságában, bármely tényleges beszédben (parole) való meg- valósulásánakfüggvényeként.

Imént példámat a mítosz területéről vettem. Vehettem volna szomszédos területről, a népi elbe-szélésekéről (récit), melyekkel Propp iskolájának orosz formalistái és az elbeszélések (récit) struk-turális elemzésének francia szakemberei, Barthes és Greimas foglalkoztak. Ugyanazon alapfeltéte-lek találhatók e szerzőknél, mint Lévi-Straussnál: a mondat fölötti egységeknek ugyanaz a szerkeze-tük, mint a mondat alattiaknak; az elbeszélés (récit) jelentése az elemek elrendezésében magábanvan; a jelentés a minden alárendelt egység összevonásának, egységesítésének hatalmában áll, és for-dítva: valamely elem jelentése az elemnek azt a képességét jelenti, mely által más elemekkel és amű egészével kapcsolatba lép. Ezen alapfeltételek együttesen az elbeszélés berekesztését (cloture durécit) határozzák meg. A strukturális elemzés feladata tehát az, hogy elindítsa a szegmentációt (hori-zontális aspektus), majd, hogy megállapítása a részek egészben való egységének különböző szintjeit(hierarchikus aspektus). Így hát, amikor az elemző elkülöníti a cselekvés egységeit, azok nem lesz-nek számára megélhető lélektani egységek vagy a viselkedésnek a behaviourizmus alkalmazásátvonzó egységei; e szekvenciák, az egymásra következő részek szélsőségei csupán az elbeszélés (ré-cit) olyan váltóőrhelyei, hogy, ha egy elemet megváltoztatunk, az egész folytatás más lesz. Ebben amódszerben a kommutatív módszer áttételét ismerhetjük föl a fonológia síkjáról az elbeszélés (récit)egységeinek síkjára. A cselekvés logikája tehát a cselekvés csomópontjainak láncolatából áll, amelycsomópontok együttesen alkotják az elbeszélés (récit) strukturális folytonosságát. E technika alkal-mazása az elbeszélés (récit) „kronológiától való megfosztásához” („déchronologiser”) vezet, úgy,hogy feltünteti az elbeszélt (narratif) idő mögött meghúzódó elbeszélő (narratif) logikát. Végső so-ron az elbeszélés (récit) néhány drámai egység kombinatorikájára volna visszavezethető (ígér, el-árul, megakadályoz, segít stb.), amely egységek egyúttal a cselekvés paradigmái volnának. A szek-vencia tehát a cselekvés csomópontjainak láncolata, a csomópontok mindegyike pedig az előzőmegnyitotta alternatívát zárja le. Összeláncolódásukkal egyidejűleg az elemi egységek terjedelme-

sebb egységekbe illeszkednek. Például a találkozás olyan elemibb cselekvéseket takar, mint a köze-lít, megszólít, köszön stb. Valamely elbeszélést (récit) magyarázni azt jelenti, hogy megragadjuk eztaz összefonódást, az egymásba illeszkedett cselekvések folyamatának illékony szerkezetét.

A fenti láncolatnak és a cselekvések egymásba illeszkedésének az elbeszélés (récit) „cselekvői-nek” („actants”) hasonló természetű kapcsolatai felelnek meg. Ezen egyáltalán nem a szereplőketmint lélektani, saját létezéssel felruházott alanyokat értjük, hanem az önmagukban is formalizáltcselekvéseknek megfelelő szerepeket. A cselekvőket egyedül a cselekvés állít- mányai, a mondat ésaz elbeszélés (récit) szemantikai tengelyei határozzák meg: a cselekvő az, aki…, akinek…, akit…,akivel… stb. a cselekvés történik: az, aki ígér, aki elfogadja az ígéretet, az adó, a vevő stb. A struk-turális elemzés így a cselekvők (actants) és cselekvések (actions) egymástól függő hierarchiáját tün-teti fel.

Ily módon hátravan még, hogy egészként rakjuk össze az elbeszélést (récit), és újra elhelyezzükaz elbeszélő (narrative) kommunikációban. Így az elbeszélő (narrateur) által a címzetthez intézettmegnyilatkozást (discours) jelenti. Ám a strukturális elemzésnek nem másutt, mint a szövegben kellkeresnie a beszélgetőtársakat (interlocuteurs); az elbeszélőt (narrateur) csak az elbeszélhetőségnek(narrativité) az elbeszélés (récit) felépítéséhez tartozó jelei teszik felismerhetővé. A három szintentúl (a cselekvések, a cselekvő alanyok [agent], illetve az elbeszélés [narration] szintjén túl) nincssemmi más, ami a szemiológia tudományához tartoznék, csak az elbeszélés (récit) használóinak vi-lága van, mely történetesen tartozhat más szemiológiai diszciplínákhoz (társadalmi, gazdasági,ideológiai rendszerekhez), azonban utóbbiak nem nyelvészeti jellegűek. Valamely nyelvészeti mo-dellnek az elbeszélés (récit) elméletére való áttétele pontosan kezdeti megjegyzésünket igazolja: mamár a magyarázat nem a természettudománytól átvett és idegen területre, az írott emlékek területéreáttett fogalom; a nyelv ugyanazon szférájából származik, a nyelv kisebb egységeinek (fonémák, le-xémák) analógiás áttételéből a mondat fölötti nagy egységekre, mint az elbeszélés (récit), folklór,mítosz. Ennélfogva az értelmezést, ha még értelemmel láthatjuk el, nem állítjuk szembe a szellem-tudományokon kívüli modellel. Olyan érthetőségi (intelligibilité) modellel lesz vitában, mely,mondhatnánk születésétől a szellemtudományokhoz, valamint e tudományok egyik csúcsához, anyelvészethez tartozik.

Ennélfogva ugyanazon területen, magán a nyelv szféráján belül vitázik magyarázat és értelme-zés.

Új értelmezésfogalom felé

Vizsgáljuk meg most a szöveggel szemben elfoglalható másik magatartást, melyet értelmezésnekneveztünk. Először a fentivel szembeállítva, még Diltheyéhoz hasonló módon vezethetjük be azt.Ám, amint azt a következőkben látni fogjuk, fokozatonként magyarázat és értelmezés egymást szo-rosabban kiegészítő és kölcsönös viszonyáig jutunk.

Induljunk ki még egyszer az olvasásból. Két olvasási mód kínálkozik számunkra, mondottuk. Azolvasás által meg- hosszabbíthatjuk és növelhetjük azt a bizonytalanságot, mely a szövegnek a kör-nyező világra való referenciáját érinti, valamint a beszélő alanyok (olvasó)közönségére való refe-renciáját. Ez a magyarázó magatartás. Ám fel is függeszthetjük e bizonytalanságot, s a szövegettényleges beszédben (parole) teljesíthetjük ki. E második magatartás az olvasás igazi rendeltetése.Ez mutatja meg ugyanis a bizonytalanság igazi természetét, amely szöveg mozgását a jelentés feléhajlítja. Még lehetséges sem volna az olvasás másik módja, ha először nem mutatkoznék meg, hogya szöveg mint írás: olvasásra vár és olvasást hív. Hogy lehetséges olvasás, az azért van, mert a szö-veg nem zárul önmagára, hanem más dologra nyit. Olvasni mindenképpen új megnyilatkozás (dis-cours) hozzákapcsolását jelenti a szöveg megnyilatkozásához (discours). Valamely megnyilatkozás-nak (discours) egy másikhoz való hozzákapcsolása a szöveg konstitúciójában arról az eredendő új-rakezdő képességről árulkodik, amely a szöveg nyitott volta. Az értelmezés ennek az összekapcso-lásnak és újrakezdésnek a konkrét eredménye.

Eleinte az a gondolatunk támad, hogy az alkalmazás fogalmát a magyarázatéval ellentétben al-kossuk meg. Ez az eljárás nem távolít el bennünket Diltheytől jelentékenyen, annak a körülmény-

nek a kivételével, hogy a magyarázat szemben álló fogalma már erősbödött, minthogy a nyelvészet-ből és szemiológiából származik, ahelyett hogy a természettudományoktól vettük volna át.

Ebben az elsődleges értelemben az értelmezés megőrzi az elsajátításnak (appropriation) azt a jel-legét, melyet Schleiermacher, Dilthey és Bultmann ismert föl. Tulajdonképpen nem mondunk le er-ről az értelemről, csupán közvetetté tesszük a magyarázat által, ahelyett hogy közvetlenül, azaz naivmódra szembeállítanánk vele. Elsajátításon (appropriation) azt értem, hogy a szöveg értelmezésevalamely alany önértelmezésében ér véget, tetőzik be, aki ezentúl jobban, másként érti meg, vagyéppen elkezdi megérteni önmagát. A szöveg megértésének önmegértésben való betetéződése jellem-zi azt a fajta reflexív filozófiát, melyet különböző esetekben konkrét gondolkodásnak neveztem.Hermeneutika és reflexív filozófia ily módon kölcsönösen kiegészíti egymást. Egyfelől az önmegér-tés az ént tájékoztató és alakító kultúra jelei megértésének a kerülőjével történik, másfelől, a szövegmegértése nem önmagának (a szövegnek) a vége, hanem annak az alanynak az énhez (á soi) valóviszonyát közvetíti, aki a spontán gondolkodás rövidzárlatában nem találja élete értelmét. Tehát,egyenlő feltételek mellett azt kell mondanunk, hogy a reflexió jelek és művek közvetítése nélkülsemmi, és hogy a magyarázat is semmi, ha nem ágyazódik átmenetként az önmegértés folyamatába.Röviden, a hermeneutika reflexióban – vagy a reflexív hermeneutikában az én és az értelem felépí-tése egysíkúak.

Kiemelnek még két jellemzőt az elsajátítás (appropriation) fogalmáról szólva. Minden hermene-utika végső céljainak egyike a kulturális távolság ellenében folytatott küzdelem. E küzdelem felfog-ható kizárólag időbeli fogalmakban, mint valamely százados eltávolodás elleni harc, vagy hermene-utikaibb módon, mint az értelemnek, azaz annak az értékrendnek az eltávolodás ellen folytatott har-ca, melyen a szöveg alapszik. Ebben az értelemben a szöveg „közelebb visz”, „egyenlővé tesz”,„kortárssá és hasonlóvá tesz”, ami azt jelenti, hogy tulajdonná, sajáttá (propre) változtatja azt, amielőször idegen volt.

Az értelmezést elsajátításként jellemezve főként az értelmezés „időszerű” jellegét szeretnőkhangsúlyozni: az olvasás olyan, mint a zenei partitúra előadása: a szöveg szemantikai lehetőségei-nek megvalósítását, eljöttét (venue á l’acte) jelöli. Utóbbi a legfontosabb jellemző, mivel két másikjellemzőnek a feltétele: a kulturális távolság fölötti győzelemnek, valamint a szöveg és az önmaga(soi-méme) értelmezése eggyé válásának. Valójában az értelmezésre jellemző megvalósítási jellegaz olvasás meghatározó aspektusát mutatja meg, azt tudniillik, hogy a szöveg megnyilatkozását(discours) az olvasás a beszédéhez (parole) hasonló dimenzióban teszi teljessé. Amit itt a beszéd(parole) fogalmából megtartunk, nem az, hogy a beszéd (parole) kiejtett, kimondott (proférée), ha-nem, hogy esemény, a megnyilatkozás (discours) eseménye, „instanciája”, amint azt Benveniste ál-lítja. A szöveg mondatai hic et nunc jelentenek. Tehát az „időszerűvé tett” („actualisé”) szöveg kör-nyezetre és hallgatóságra lel; visszaszerzi feltartott és felfüggesztett re referenciális mozgását a vi-lág és az alanyok felé. E világ, az olvasó világa, az alany pedig maga az olvasó. Az értelmezésbenaz olvasás olyanná válik, mint a beszéd (parole). Nem azt mondom, hogy beszéddé (parole) válik,mert az olvasás soha nem ér föl a szavak cseréjével (échange des paroles), a párbeszéddel, de az ol-vasás ténylegesen olyan aktusban tetőződik be, amely úgy aránylik a szöveghez, mint a beszéd (pa-role) a nyelvhez; eseménye és „instanciája” a megnyilatkozásnak (discours). A szövegnek csak ér-telme (sens) volt, azaz belső viszonyai, struktúrája; most jelentése (signification) van, azaz megva-lósulása az olvasó alany saját beszédében. Értelme révén a szövegnek csak szemiológiai dimenziójavolt, s most jelentése révén szemantikai kiterjedéssel rendelkezik.

Álljunk meg itt. Fejtegetésünk kritikus pontjához értünk, melynél az elsajátításként értett értel-mezés a strukturális elemzés értelmében még a magyarázaton kívül marad. A továbbiakban is úgyállítjuk szembe a magyarázatot és az értelmezést, mint két olyan magatartást, amelyek közül szem-látomást választani kell.

Szerettem volna meghaladni az antinomikus ellentmondást, és feltüntetni azt a tagolódást, mely astrukturális elemzést és a hermeneutikát egymást kiegészítővé teszi.

Ezért fontos megmutatnom, hogyan utal saját jellemzői által kölcsönösen egymásra a két szem-beállított magatartás.

Vegyük újra a mítosz és elbeszélés (récit) elméletéből átvett strukturális elemzés példáit. Arra tö-

rekedtünk, hogy olyan értelemfogalomhoz tartsuk magunkat, mely szigorúan megfelel valamelyszöveget alkotó elemek elrendezésének, annak, ahogyan a cselekvés és a cselekvők (actants) szeg-mensei beilleszkednek a magára zárulónak tekintett elbeszélés (récit) egészébe. Lényegében senkinem áll meg az elbeszélés (récit) vagy mítosz értelmének ennyire formális felfogásánál. Például az,amit Lévi-Strauss mitémának nevez, s ami az ő szemében a mítoszt felépítő egységet jelenti, sajáttulajdon jelentéssel rendelkező mondatban fejeződik ki: Oidipusz megöli apját, Oidipusz feleségülveszi anyját stb. Mondhatjuk-e, hogy a strukturális magyarázat semlegesíti a mondatok tulajdonkép-peni értelmét, hogy csak a mítoszban elfoglalt helyüket őrizze meg? Ám a viszonycsomag, melyreLévi-Strauss a mitémát visszavezeti, még a mondat és a jelentés szintjéhez tartozik, s e nagyon el-vont szinten keletkező szembenállások játéka is még a mondat és a jelentés köréhez tartozik. Ha„túl-” vagy „aláértékelt vérrokonságról”, az ember „őshonosságáról” („autochtonie”) vagy „nem ős-honosságáról” („non-autochtonie”) szólunk, e kapcsolatok még mondat formájában leírhatóak: avérrokonság mindenik fölött van, a vérrokonság alacsonyabban van a társadalmi viszonynál, példá-ul az incesztus tilalmában stb. Végül az az ellentmondás, melyet Lévi-Strauss szerint a mítosz meg-oldani látszott, maga is jelentő viszonyokban fejeződik ki, amint azt szerzőnk akarata ellenére be-vallja, mikor azt írja: „E választások oka akkor tűnik fel, ha elismerjük, hogy a mitikus gondolkodásbizonyos ellentmondások tudomásulvételéből ered és azok arányos feloldására törekszik”. Továbbá:„a mítosz az élet és halál közti közvetítésre hivatott logikai eszköz”. A mítosz hátterében ott a kitün-tetett jelentőségű kérdés, mely az életre és a halálra vonatkozik: „Egytől vagy inkább kettőtől szüle-tünk?” Még az „ugyanaz (méme) ugyanattól (méme) vagy mástól születik-e”? alakjában feltéve isaz eredet feletti szorongás kérdése: honnan jön az ember, a földtől, avagy szüleitől születik-e? Semellentmondás nem lenne, sem annak megoldására irányuló kísérlet, ha nem volnának jelentős kérdé-sek, értelmes mondatok az ember eredetéről és haláláról. Márpedig a mítosznak mint az eredet elbe-szélésének (récit) éppen ezt a funkcióját szerettük volna zárójelbe tenni. E funkciót a strukturáliselemzés nem tudja megkerülni, csupán távolabb tolja. A mítosz nem bármely, hanem határhelyze-tekre, az eredetre és a végre, a halálra, a szenvedésre és a szexualitásra irányuló mondatok közti lo-gikai végrehajtó (opérateur logique). A strukturális elemzés, távol attól, hogy kimerítené e mélyre-ható kérdezést, még mélyrehatóbb szintre helyezi azt vissza. Nem az volna-e hát a strukturális elem-zés szerepe, hogy visszautasítson valamely felszíni szemantikát, az elmesélt mítoszét, hogy feltün-tethessen valamely mély szemantikát, amely, ha szabad ezt mondanom, a mítosz élő szemantikájavolna? Szívesen hinném, hogy ha nem ez volna a strukturális elemzés funkciója, akkor meddő já-tékra, nevetséges kombinatorikára korlátozódnék, és a mítosz megfosztatnék attól a funkciótól, me-lyet Lévi-Strauss maga is elismer, mikor azt nyilvánítja ki, hogy a mitikus gondolkodás bizonyos el-lentmondások tudatosodásából fakad, és azok előrehaladó megoldására törekszik. E tudatosodás alétezés ama aporiáinak tudatosodása, amelyek körül a mitikus gondolkodás forog. Kiküszöbölni ezta jelentős szándékot azt jelentené, hogy a mítosz elméletét az emberiség jelentéktelen megnyilatko-zásainak (discours) nekrológjára korlátozzuk. Ha viszont, ellenkezőleg, a strukturális elemzéstvalamely szakasznak – szükséges szakasznak – tartjuk naiv és kritikai, felszíni és mélységbeni ér-telmezés között, akkor lehetségessé válik a magyarázatnak és értelmezésnek egyetlen hermeneutikaiív alá való visszahelyezése, valamint az, hogy a magyarázat és megértés ellentétes magatartását azolvasásnak mint az értelem visszahódításának átfogó fogalmába integráljuk.

Ha ezen a ponton kezdeti ellentétpárunk második tagja felé fordulunk, úgy egy lépéssel többettehetünk a magyarázat és az értelmezés összebékítésének irányába. Idáig olyan értelmezésfogalom-mal dolgoztunk, mely nagyon szubjektív marad. Értelmezni, mondottuk, a szöveg szándékának hitet nunc elsajátítását (appropriation) jelenti. Ezzel a megjegyzéssel a diltheyi „megértés” övezetébenmaradtunk. Márpedig az, amit imént a szöveg mély szemantikájáról állítottunk, arról a szemantiká-ról, amelyre a strukturális elemzés utal, annak a megértésére hív föl bennünket, hogy a szöveg szán-déka vagy célzata nem elsősorban a szerző feltételezett szándéka, nem az, amit az író megélt vagyamibe áthelyeződhetnénk, hanem az. amit a szöveg akar, amit mondani akar annak, aki az ő paran-csának engedelmeskedik. A szöveg azt akarja, hogy értelmébe (sens) – azaz az értelem (sens) szómásik jelentése szerint – vele azonos irányba (dans la mérne direction) helyezkedjünk. Ha tehát aszándék a szöveg szándéka, és e szándék az az irány (direction), melyet ő nyit meg a gondolkodás

számára, akkor a mély szemantikát alapjában dinamikusan kell értenünk. Azt mondom hát: magya-rázni azt jelenti, hogy felszabadítjuk a struktúrát, azaz azokat a belső függőségi viszonyokat, me-lyek a szöveg statikáját alkotják; értelmezni pedig azt jelenti, hogy a szöveg megnyitotta gondolatiutat választjuk, útra kelünk arra, amerre kelt a szöveg (se mettre en route vers l’orient du texte). Emegjegyzés arra szólít föl bennünket, hogy korrigáljuk eredeti értelmezésfogalmunkat, és hogy azértelmezés szubjektív műveletén mint szövegről való aktuson túl keressünk olyan objektív értelme-zési műveletet, amely a szövegnek aktusa.

A következő példámat nemrégen a teremtés papi elbeszélésének (récit) exegetikájáról (Teremtéskönyve, I-II., 4a) írott tanulmányomból kölcsönzöm: ezen exegetika két elbeszélés (récit) játékáttünteti fel a szövegen belül, egy Tatberichtet, melyben a teremtés cselekvés elbeszéléseként (récitd’action) fejeződik ki: „Isten teremté…”, valamint egy Wortberichtet, azaz szavak elbeszélését (ré-cit de paroles): „Mondá Isten, és lőn.” Azt mondhatjuk, hogy az első elbeszélés (récit) a hagyo-mány, a második pedig az értelmezés szerepét tölti be. Ebben az esetben az az érdekes, hogy az ér-telmezés, mielőtt az exegéta aktusa lett volna, azelőtt a szöveg aktusa volt: hagyomány és értelme-zés viszonya szövegen belüli viszony. Értelmezni az exegéta számára maga a szöveg hordozta értel-mezési viszony által jelzett irányban (sens) való elhelyezkedést jelenti.

Amint láttuk, a fenti objektív és valamiképpen szövegen belüli értelmezésfogalomban nincs sem-mi szokatlan. Sőt, olyan régi, hogy ennélfogva méltó a versengésre az értelmezés szubjektív fogal-mával, amely – mint tudjuk – a másik olyan jeleken keresztül való megértésének a kérdéséhez kap-csolódik, amelyeket a másik saját tudati életéről ad. A magam részérői az értelmezésnek ezt az újfogalmát határozottan Arisztotelész tanulmányának címbeli (Az értelmezésről) fogalmához kapcsol-nám. Arisztotelész hermenetiája – eltérően az orákulumok jósainak és értelmezőinek hermeneutikaitechnikájától, »έρµηνευτική τέχνη« – magának a nyelvnek a dolgokkal végzett tevékenysége. Értel-mezni Arisztotelész számára nem az, amit egy második nyelven az első vonatkozásában teszünk,hanem az, amit már az első nyelv megtesz, míg a dolgokhoz való viszonyunkat jelek által közvetíti.Az értelmezés tehát, Boethius kommentárjának értelmében, magának a vox significativa per se ip-sam aliquid significans, sive complexa, sive incomplexának a műve. Így hát a név az ige, a megnyi-latkozás (discours) az, ami értelmez annyiban, amennyiben jelent.

Igaz, hogy az arisztotelészi értelmezés nem készít elő ugyanazon szöveg több jelentésszintje köz-ti dinamikus kapcsolat megértésére. Valójában a beszéd (parole) és nem a szöveg elméletét előfelté-telezi: „…amik a beszédben (parole) elhangzanak, lelki tartalmak jelei, amiket pedig leírunk, a be-szédben (parole) elhangzottak jelei". Ezért mosódik össze az értelmezés a beszéd (parole) szemanti-kai dimenziójával: az értelmezés maga a megnyilatkozás (discours), teljességgel megnyilatkozás(discours). Mindazonáltal megőrzöm Arisztotelésztől a gondolatot, hogy az értelmezés nyelven valóértelmezés, mielőtt nyelvről való értelmezés volna.

Charles Sanders Peirce-nél keresek ahhoz közelebbi értelmezésfogalmat, melyet az olyan exegé-zis tesz szükségessé, mely az értelmezést a szövegen belül a hagyománnyal hozza összefüggésbe.Peirce szerint a „jelnek” („signe”) a „tárgyhoz” („object”) való viszonya olyan, akár egy másik vi-szony, az „értelmezőnek” („interprétant”) a „jelhez” („signe”) való viszonya, s kapcsolódhat az elő-zőhöz. Számunkra az a fontos, hogy a jel értelmezőhöz való viszonya nyitott, abban az értelemben,hogy mindig van más, az első viszony közvetítésére alkalmas értelmező. Amint G. G. Granger ESz-szé a stílus filozófiájáról (Essai d'une philosophie du style) című művében igen pontosan megálla-pítja: „A jel által lelkünkben felidézett értelmező nem lehetne feltétel nélküli dedukció eredménye,mely kivonna valamit a jelből, melyet az már tartalmazott volna… Az értelmező a jel kommentárja,meg- határozása, glosszája tárgyhoz való viszonyában. Maga is szimbolikus kifejezés. A jel – értel-mező társítást, valósuljon meg bármilyen lélektani folyamaton keresztül, csakis a beszélő (locuteur)és vevő (récepteur) tapasztalatának többé vagy kevésbé tökéletlen közös volta teheti lehetségessé…Mindig tapasztalat az, ami nem korlátozódik teljesen annak a jelnek a gondolatára vagy a tárgyára,melyről azt mondottuk, hogy struktúra. Innen a Peirce-féle „értelmezői sor” meghatározatlan jelle-ge".

Bizonyára igen óvatosan kell alkalmaznunk Peirce értelmező (interprétant) fogalmát szövegekértelmezésére. Peirce értelmezője jeleket értelmez, míg a mi értelmezőnk kijelentéseket. Ám a mi, a

kis egységekről a nagyokra áttett értelmezőhasználatunk sem többé, sem kevésbé nem analógiás,mint a strukturalistáknál az alacsonyabb szintű egységek szerveződési törvényeinek a mondatévalegyenlő vagy annál magasabb rendű egységekre való áttétele. A strukturalizmus esetében a nyelvfonológiai szerkezete szolgál rejtjelezési mintául a felsőbb kifejeződési struktúrák számára. A miesetünkben a lexikai egységek jellemzője tevődik át a kijelentések és szövegek síkjára. Ha tehát tö-kéletesen tudatában vagyunk az áttétel analógiás jellegének, azt mondhatjuk: az értelmezők nyitottsora, mely a jel tárggyal való viszonyán alapul, tárgy – jel – értelmező hármas kapcsolatát juttatjakifejezésre, ez pedig egy másik, a szöveg szintjén felépülő hármasnak szolgálhat mintául: a tárgymaga a szöveg, a jel a strukturális elemzés felszabadította mély szemantika, az értelmezők sora pe-dig az értelmező közösség alkotta és a szöveg dinamikájába – az értelem magára vonatkozó munká-jaként – ágyazott értelmezések sora. E lánc első értelmezői hagyományt teremtenek a későbbiekszámára, amelyek a tulajdonképpeni értelmezést alkotják.

Amint arra bennünket az értelmezés arisztotelészi, valamint főként Peirce-féle fogalma előkészí-tett, képesek vagyunk, hogy értelmezésfogalmunkat mentesítsük a pszichológiától – már amennyirelehetséges –, s hogy ahhoz a munkához kapcsoljuk, mely a szövegben működik. Az értelmezés en-nélfogva az exegéta számára azt jelenti, hogy a szöveg hordozta értelmezési viszony irányába (sens)helyezkedik.

Az értelmezés elsajátításként (appropriation) értett gondolatát mégsem küszöböljük ki, csupán afolyamat fogalmára visszük át. Annak a szélső határán helyezkedik el az értelmezés, amit fentebbhermeneutikai ívnék neveztünk, a híd utolsó pillérét alkotja, a boltívnek a megélt (vécu) talajába va-ló horgonyzását. Ám a hermeneutika egész elmélete az értelmezéselsajátítás (appropriation) közve-títésében áll azoknak az értelmezőknek a során át, amelyek a szövegnek önmagára irányuló munká-jához tartoznak. Az elsajátítás (appropriation) veszít tehát önkényéből, amennyiben ugyanannak azújrakezdése, ami munkában áll, ami munkában van, ami működik, azaz a jelentés vajúdása szöveg-ben. A hermeneutika szava (dire) olyan újramondás (re-dire), mely a szöveg szavát (dire) éleszti új-já.

Vizsgálódásunk végén előtűnik, hogy az olvasás az a tényleges aktus, melyben a szöveg sorsabeteljesedik. Az olvasásnak magában a szívében áll szemben és kerül összhangba a végtelenségigmagyarázat és értelmezés.