regi.tankonyvtar.hu · Web viewBevezetés a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásába. Bevezetés a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásába. Előszó. I. NEMZETKÖZI

Bevezetés a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásába

Bíró, Gáspár

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezetés a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásábaBíró, Gáspár

Publication date 2003-03-31Szerzői jog © 2003-03-31 Gáspár, Bíró

Kivonat

A szerző számba veszi a 20. század kilencvenes éveiben a nemzetközi viszonyokkal foglalkozó szakirodalomban, valamint a különböző nemzetközi fórumokon felmerült legfontosabb kérdéseket.


TartalomElőszó ................................................................................................................................................... 91. I. NEMZETKÖZI JOG, A NEMZETKÖZI POLITIKA ÉS A NEMZETKÖZI VISZONYOK ELMÉLETE – MÓDSZERTANI KÉRDÉSEK ................................................................................... 1

1. 1. Paradigmák a nemzetközi viszonyok tanulmányozásában ................................................. 11.1. AZ EMPIRIKUS MEGKÖZELÍTÉS ........................................................................ 21.2. A JÖVŐBE LÁTÁS ................................................................................................... 41.3. PROGNÓZISOK, RIZIKÓANALÍZIS, A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK TERVEZÉSE .................................................................................................................... 61.4. A LÁTSZAT A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ................................................ 71.5. PARADIGMÁK A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN .......................................... 9

2. 2. Azonosságok és különbségek a diszciplínák között tárgyukat és módszereiket illetően . 122.1. A NEMZETKÖZI JOG ELMÉLETE ...................................................................... 122.2. A NEMZETKÖZI VISZONYOK ELMÉLETEI ..................................................... 132.3. A NEMZETKÖZI POLITIKA ELMÉLETEI .......................................................... 152.4. HASONLÓSÁGOK ................................................................................................ 182.5. KÜLÖNBSÉGEK .................................................................................................... 19

3. 3. A nemzetközi politikai viszonyokat meghatározó szereplők ........................................... 203.1. KIK A MEGHATÁROZÓ SZEREPLŐK? .............................................................. 203.2. A KÁOSZ FOGALMA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ............................. 223.3. AZ ANARCHIA ...................................................................................................... 243.4. AZ ESETLEGESSÉG .............................................................................................. 25

4. 4. Nemzetközi stratégiai kérdések ........................................................................................ 264.1. A STRATÉGIAI ÉS BIZTONSÁGI TANULMÁNYOK HELYE .......................... 264.2. NEMZETKÖZI POLITIKA ÉS STRATÉGIA ........................................................ 274.3. VILÁGSTRATÉGIA VAGY VILÁGSTRATÉGIÁK? ............................................ 284.4. VÉDELMI POLITIKÁK ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA ......................................... 294.5. KORMÁNYKÖZI STRATÉGIAI VISZONYOK ÉS INTÉZMÉNYEK ............... 304.6. A POLEMOLÓGIA ................................................................................................. 32

5. 5. Demokrácia és önrendelkezés .......................................................................................... 335.1. DEMOKRÁCIA ÉS ÖNRENDELKEZÉS A KILENCVENES ÉVEKBEN .......... 335.2. GLOBALIZÁCIÓ ÉS FRAGMENTÁCIÓ ............................................................. 355.3. AZ ÖNRENDELKEZÉSI ELV SZEREPE A NEMZETKÖZI VISZONYOK ALAKULÁSÁBAN ....................................................................................................... 365.4. DEMOKRÁCIA ÉS ÖNRENDELKEZÉS MINT MORÁLIS KÉRDÉSEK .......... 375.5. GLOBÁLIS ETIKA? ............................................................................................... 37

2. II. A „NEMZETKÖZI” FOGALMA NAPJAINKBAN ................................................................ 401. 1. A „nemzeti” és a „nemzetközi” eredeti jelentései ............................................................ 41

1.1. A „NEMZETI” ......................................................................................................... 411.2. A „NEMZETKÖZI” ................................................................................................ 421.3. A NEMZET, AZ ÁLLAM ÉS AZ ÁLLAMKÖZI ................................................... 421.4. A NEMZETÁLLAM ÉS A „NEMZETI ÁLLAM” A NEMZETKÖZI POLITIKÁBAN 1989 ELŐTT ................................................................................................................... 431.5. A NEMZETI ÁLLAM A KILENCVENES ÉVEKBEN ......................................... 45

2. 2. Miért nemzetközi közösség, és nem emberiség vagy egyszerűen: világ? ........................ 462.1. A „VILÁG” .............................................................................................................. 462.2. AZ EMBERISÉG .................................................................................................... 462.3. A NEMZETKÖZI TÁRSADALOM ....................................................................... 472.4. KÖZÖSSÉGEK KÖZÖSSÉGE? ............................................................................. 48



2.5. A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉG .............................................................................. 503. 3. Nemzetközi és nemzetek feletti ........................................................................................ 51

3.1. A NEMZETEK FELETTI FOGALMA ÁLTALÁBAN .......................................... 513.2. A NEMZETEK FELETTI ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEI ................................ 523.3. A NEMZETEK FELETTI SZOCIOLÓGIÁJA ....................................................... 53

4. 4. A nemzetközi napjainkban: az állami szuverenitáson „túli” ............................................ 544.1. A SZUVERENITÁS ................................................................................................ 544.2. AZ AUTONÓMIA FOGALMA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ............... 554.3. AZ ÁLLAMOK EGYMÁSRAUTALTSÁGA A KILENCVENES ÉVEKBEN ..... 554.4. AZ „ÁLLAMKÖZI” BEKEBELEZÉSE A „NEMZETKÖZI” ÁLTAL .................. 564.5. A „NEMZETKÖZI” FOGALMA NAPJAINKBAN ............................................... 57

3. III. A „POLITIKAI” FOGALMA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ................................... 591. 1. A „politikai” négy értelmezése ......................................................................................... 60

1.1. AMIT A POLITIKAI OSZTÁLY TAGJAI TESZNEK ........................................... 611.2. A „BARÁT” MEGSZÓLÍTÁSÁNAK KÉPESSÉGE ÉS AZ „ELLENSÉG” FELISMERÉSE .............................................................................................................. 621.3. A KOLLEKTÍV ÖNAFFIRMÁCIÓ ........................................................................ 631.4. A SZABADSÁG KÖREINEK KITERJESZTÉSÉRŐL FOLYTATOTT VITÁK . . 641.5. A „POLITIKAI” A KILENCVENES ÉVEKBEN ................................................... 64

2. 2. „Erősebb” és „gyengébb” a nemzetközi viszonyokban ................................................... 662.1. A „LEADERSHIP” KÉRDÉSE A KILENCVENES ÉVEKBEN ........................... 662.2. AZ „ERŐSSÉG” KRITÉRIUMAI .......................................................................... 682.3. A BEFOLYÁS ÉS A NEMZETKÖZI NYOMÁSGYAKORLÁS ........................... 692.4. BEFOLYÁSI ÖVEZETEK ...................................................................................... 702.5. AZ ERŐSEBB ÉS A GYENGÉBB HELYZETÉNEK VISZONYLAGOSSÁGA . 71

3. 3. Szövetség és paktum a nemzetközi politikai gyakorlatban .............................................. 723.1. A SZÖVETSÉG ....................................................................................................... 723.2. A PAKTUM ............................................................................................................. 733.3. A SZÖVETSÉGEK ÉS A PAKTUMOK IDEIGLENESSÉGE ............................... 743.4. A KLIENTÚRA ....................................................................................................... 753.5. A FORMÁLIS ÉS A TÉNYLEGES ALÁVETETTSÉG ......................................... 75

4. 4. Van-e legitimitása a nemzetközi „politikai” cselekvésnek? ............................................. 764.1. LEGITIMITÁS AZ ÁLLAMBAN .......................................................................... 764.2. LEGITIMITÁSI ELVEK: A CIVILIZATÓRIKUS MISSZIÓ ................................ 784.3. LEGITIMITÁSI ELVEK: A FÜGGETLENSÉG .................................................... 794.4. LEGITIMITÁSI ELVEK: A BÉKE FENNTARTÁSA ............................................ 794.5. A NEMZETKÖZI POLITIKAI LEGITIMITÁS HORDOZÓJA ............................ 80

4. IV. A „POLITIKAI” PRIMÁTUSÁNAK KÉRDÉSE A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN .... 821. 1. Belpolitika és külpolitika a nemzetállamban ................................................................... 83

1.1. A KLASSZIKUS KÜLPOLITIKA .......................................................................... 831.2. KÜLPOLITIKA ÉS DIPLOMÁCIA ....................................................................... 841.3. KÜLPOLITIKA ÉS NYILVÁNOSSÁG ................................................................. 851.4. NEMZETKÖZI POLITIKA: KÜLPOLITIKÁK ÖSSZEGE? ................................ 851.5. VAN-E AUTONÓM NEMZETKÖZI POLITIKA? ................................................ 87

2. 2. A nemzetközi „elítélés” .................................................................................................... 882.1. A NEMZETKÖZI „ELÍTÉLÉS” FOGALMA ........................................................ 882.2. AZ ELÍTÉLÉS MECHANIZMUSAI ...................................................................... 892.3. AZ ELÍTÉLÉS CSOPORTKÉPZŐ HATÁSA A KILENCVENES ÉVEKBEN ..... 902.4. ELÍTÉLÉS ÉS ELLENSÉGKÉP ............................................................................. 912.5. A PÁRIAÁLLAM ÉS A VADÁLLAM (ROGUE STATE) ..................................... 92

3. 3. Legitim erőszak a nemzetközi viszonyokban ................................................................... 933.1. ERŐSZAK „JÓ” CÉLOKÉRT ................................................................................ 94



3.2. ERŐSZAK „HELYES” CÉLOKÉRT ...................................................................... 943.3. ERŐSZAK MÁSOK MEGMENTÉSÉÉRT ............................................................ 963.4. A BEAVATKOZÁS JOGA ...................................................................................... 963.5. A SZOMÁLIAI NEMZETKÖZI BEAVATKOZÁS ................................................ 97

4. 4. Erőszak „megmentésünk” érdekében ............................................................................... 984.1. AZ ÖNVÉDELEM JOGA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ........................ 984.2. A NUKLEÁRIS ÖNVÉDELEM ÉS AZ ELSŐ CSAPÁS .................................... 1004.3. AZ AGRESSZIÓ MINT ÖNVÉDELEM .............................................................. 1014.4. A TERRORIZMUS A GYENGÉBB FEGYVERE? .............................................. 1024.5. A KULTURÁLIS ÖNVÉDELEM ......................................................................... 103

5. 5. Gazdaság és politika a nemzetközi viszonyokban ......................................................... 1035.1. A POLITIKA PRIMÁTUSA A NEMZETÁLLAMBAN ...................................... 1035.2. AZ INFRASTRUKTÚRA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ...................... 1055.3. SZEGÉNYEK ÉS GAZDAGOK A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ........... 1055.4. A GAZDASÁGI HATALOM A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ................. 1065.5. A POLITIKAI PRIMÁTUSA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ................. 107

5. V. A „POLITIKAI” PRIMÁTUSA: LÉTEZIK POLITIKAI FEJLŐDÉS? ................................. 1101. 1. A konfrontáció leegyszerűsítése a nemzetközi viszonyokban 1945 után ...................... 110

1.1. A VAGY-VAGY LOGIKÁJA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ................. 1101.2. DEMOKRÁCIA ÉS TOTALITARIZMUS A HIDEGHÁBORÚ ALATT ............ 1111.3. VALÓBAN LÉTEZETT A BIPOLÁRIS VILÁG? ............................................... 1131.4. A SZUPERHATALOM FOGALMA ..................................................................... 1141.5. A KIEGYENLÍTÉS LOGIKÁJA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ........... 115

2. 2. A totális konfrontáció ..................................................................................................... 1162.1. NEMZETKÖZI POLITIKA ÉS KONFRONTÁCIÓ ............................................ 1162.2. MINDENKI HARCA MINDENKI ELLEN ......................................................... 1172.3. A HATALMI EGYENSÚLY ................................................................................. 1182.4. A VAGY-VAGY MEGFORDÍTÁSA: IS-IS .......................................................... 1202.5. A CIVILIZÁCIÓ ELPUSZTÍTÁSA ..................................................................... 121

3. 3. A multipoláris világrend ................................................................................................. 1223.1. A MULTIPOLARITÁS FOGALMA .................................................................... 1223.2. A HIERARCHIA (RANGREND) A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN .......... 1233.3. HIERARCHIÁK HIERARCHIÁJA? .................................................................... 1243.4. AZ EGYENLŐSÉG ELVE AZ EURÓPAI NEMZETKÖZI INTÉZMÉNYEKBEN 1263.5. MAASTRICHT TANULSÁGA ............................................................................ 127

4. 4. Demokráciák és világdemokrácia .................................................................................. 1274.1. A SZABAD VILÁG A HIDEGHÁBORÚ KORSZAKÁBAN ÉS AZT KÖVETŐEN 1274.2. A DEMOKRÁCIA MINT UNIVERZÁLIS MODELL? ....................................... 1284.3. A DEMOKRATIKUS TECHNIKÁK A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ..... 1294.4. A HÁBORÚ ÉS A DEMOKRÁCIÁK ................................................................... 1304.5. VILÁGDEMOKRÁCIA EGYENLŐ DEMOKRÁCIÁK ÖSSZESSÉGE? .......... 131

5. 5. A világdemokrácia eszméje ............................................................................................ 1325.1. A VILÁGDEMOKRÁCIA ESZMÉJE MINT A POLITIKAI PRIMÁTUSA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ............................................................................ 1325.2. DEMOKRÁCIA ÉS NÉPSZUVERENITÁS A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN 1345.3. AZ ÖNRENDELKEZÉSI ELV MINT A DEMOKRATIKUS NEMZETKÖZI VISZONYOK ALAPELVE .......................................................................................... 1345.4. A NEMZETÁLLAM VÁLSÁGA? ....................................................................... 1355.5. LÉTEZIK UNIVERZÁLIS POLITIKAI FEJLŐDÉS? ........................................ 135

6. VI. A NEMZETKÖZI POLITIKAI VISZONYOK SZEREPLŐI (I.) ......................................... 1381. 1. Miért „szereplők”, és nem alanyok, tényezők vagy alakítók? ....................................... 139

1.1. GLOBÁLIS KORMÁNYZÁS: KORMÁNYZÓK ÉS KORMÁNYZOTTAK A



NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ............................................................................ 1401.2. GLOBÁLIS KORMÁNYZÁS: DÖNTÉSHOZÓK ÉS VÉGREHAJTÓK A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ............................................................................ 1421.3. PRIVILÉGIUMOK A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ................................ 1431.4. A STÁTUSVÁLTOZÁS RITMUSA A KILENCVENES ÉVEKBEN ................. 1441.5. A NEMZETKÖZI POLITIKAI VISZONYOK SZEREPLŐJÉNEK FOGALMA 145

2. 2. A mennyiségi elem viszonylagossága a nemzetközi viszonyokban a kilencvenes években 1462.1. A TERÜLET .......................................................................................................... 1462.2. A NÉPESSÉGI MUTATÓK .................................................................................. 1472.3. A BELSŐ ERŐFORRÁSOK ................................................................................. 1482.4. A HADITECHNIKA ............................................................................................. 1492.5. A GAZDASÁGI POTENCIÁL ............................................................................. 150

3. 3. Mitől válik számon tartottá egy szereplő? ..................................................................... 1513.1. A SZÁMON TARTOTT SZEREPLŐ FOGALMA ............................................... 1513.2. LÉTEZNEK ELŐZETES KRITÉRIUMOK? ....................................................... 1523.3. VÁRATLAN HELYZETEK .................................................................................. 1543.4. AZ ÖNMEGHATÁROZÁS ÉS A SZÁMONTARTÁS ........................................ 1553.5. AZ EGYETEMESSÉG .......................................................................................... 156

4. 4. Az önmeghatározás funkciói .......................................................................................... 1564.1. A NYILVÁNOSSÁG ............................................................................................. 1564.2. A SZABATOSSÁG ............................................................................................... 1574.3. A POLITIKAI PROGRAM ................................................................................... 1584.4. A TÖMEGBEFOLYÁS ......................................................................................... 1594.5. AZ ISMÉTLÉS KÉRDÉSE ................................................................................... 160

7. VII. A NEMZETKÖZI POLITIKAI VISZONYOK SZEREPLŐI (II.) ...................................... 1621. 1. Formálisan konstituált szereplők ................................................................................... 163

1.1. A NEMZETKÖZI ELISMERÉS ........................................................................... 1631.2. ÁLLAMALAKÍTÁS A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN .............................. 1641.3. AZ ÁLLAMOK ELISMERÉSE A KILENCVENES ÉVEKBEN ........................ 1651.4. A NEM KORMÁNYZATI SZEREPLŐK ELISMERÉSE ................................... 1661.5. AZ INTÉZMÉNYESÜLÉS A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN .................... 168

2. 2. Informális szereplők ....................................................................................................... 1692.1. AZ EGYÉN MINT A NEMZETKÖZI VISZONYOK SZEREPLŐJE ................ 1692.2. CSOPORTOK MINT A NEMZETKÖZI VISZONYOK SZEREPLŐI ................ 1702.3. TISZTÁN POLITIKAI CÉLOKAT KÖVETŐ CSOPORTOK ............................. 1712.4. SAJÁT NORMÁKAT KÖVETŐ CSOPORTOK .................................................. 1722.5. REGISZTRÁLT TAGSÁGGAL RENDELKEZŐ CSOPORTOK ........................ 173

3. 3. Nemzetközi szervezetek ................................................................................................. 1743.1. A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK ELMÉLETE ................................................ 1743.2. A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK TIPOLÓGIÁJA ........................................... 1763.3. A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK HELYE AZ ÁLLAMOK KÖZÖTTI VISZONYOKAT FIGYELEMBE VÉVE .................................................................... 1763.4. A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK HELYE A NEMZETKÖZI POLITIKAI VISZONYOKBAN ...................................................................................................... 1773.5. A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK FEJLŐDÉSE ............................................... 1793.6. NEMZETKÖZI SZERVEZETEK A KILENCVENES ÉVEKBEN ..................... 180

4. 4. Az informális csoportok mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplői és a csoportautonómia kérdései .................................................................................................................................. 181

4.1. A CSOPORTAUTONÓMIA FOGALMA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN 1814.2. AZ ETNIKAI ELVŰ CSOPORTAUTONÓMIA .................................................. 1824.3. SAMUEL P. HUNTINGTON OSZTÁLYOZÁSA ............................................... 1834.4. A CSOPORTAUTONÓMIA A NEMZETKÖZI KÖZJOGBAN ........................... 184



4.5. A CSOPORTAUTONÓMIA A NEMZETKÖZI MAGÁNJOGBAN .................... 1855. 5. A nemzetállam mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplője 1989 után ............... 186

5.1. A NEMZETÁLLAM MINT GEOPOLITIKAI EGYSÉG .................................... 1865.2. NEMZETÁLLAM MINT GAZDASÁGI EGYSÉG ............................................ 1875.3. A NEMZETÁLLAM ÉS A HADSEREG .............................................................. 1885.4. A BUKOTT ÁLLAM JELENSÉGE A KILENCVENES ÉVEKBEN .................. 1895.5. A NEMZETÁLLAMOK SZOLIDARITÁSÁNAK ÁTALAKULÁSA A KILENCVENES ÉVEKBEN ................................................................................................................... 190

8. VIII. A NEMZETKÖZI NORMÁK ............................................................................................ 1921. 1. A nemzetközi normák mint univerzális normák ............................................................ 193

1.1. A NEMZETKÖZI JOG UNIVERZALITÁS IRÁNTI IGÉNYE ÉS KORLÁTAI 1931.2. A KELSENI RENDSZER ..................................................................................... 1951.3. A NEMZETKÖZI JOG NORMÁINAK POLITIKAI DIMENZIÓI ..................... 1961.4. A SZOKÁSJOG A KILENCVENES ÉVEKBEN ................................................. 1971.5. AZ ÍRÁSBELISÉG ELSŐBBSÉGE ..................................................................... 198

2. 2. A nemzetközi norma mint politikai konszenzus tárgya ................................................. 2002.1. A POLITIKAI KONSZENZUS MINT A NORMÁK FORRÁSA? ...................... 2002.2. ÁTHIDALHATÓ-E POLITIKAI ESZKÖZÖKKEL A POLITIKAI KONSZENZUS HIÁNYA? ..................................................................................................................... 2012.3. NEMZETKÖZI JOGI INSTRUMENTUMOK ..................................................... 2032.4. REGIONÁLIS EGYEZMÉNYEK ........................................................................ 2042.5. KÉTOLDALÚ MEGÁLLAPODÁSOK ............................................................... 205

3. 3. A nemzetközi normák mint értékválasztások ................................................................. 2073.1. A JUS COGENS KÉRDÉSE AZ 1993-AS BÉCSI EMBERI JOGI VILÁGKONFERENCIA UTÁN ................................................................................ 2073.2. EGYENLŐSÉG ..................................................................................................... 2093.3. IGAZSÁGOSSÁG ................................................................................................ 2103.4. MÉLTÁNYOSSÁG ............................................................................................... 2113.5. HUMANITÁRIUS JOG ........................................................................................ 212

4. 4. Pacta sunt servanda ........................................................................................................ 2134.1. A NEMZETKÖZI TÁRSADALMI SZERZŐDÉS ............................................... 2134.2. A KIVÉTELES HELYZET A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN ..................... 2154.3. A TELJESÍTHETŐSÉG KÉRDÉSE A KILENCVENES ÉVEKBEN ................. 2174.4. A PACTA SUNT SERVANDA ELVE AZ 1990-ES ÉVEKBEN ........................... 2174.5. AZ ELVEN TÚL? .................................................................................................. 219

5. 5. A nemzetközi szankciók alkalmazása a kilencvenes években ....................................... 2205.1. A HAGYOMÁNYOS NEMZETKÖZI JOGI SZANKCIÓK ............................... 2205.2. AZ ÁLLAM TUDATHASADÁSOS SZEREPE ................................................... 2215.3. A DROIT DE REGARD ........................................................................................ 2235.4. A MONITORING KÉRDÉSE A KILENCVENES ÉVEKBEN ........................... 2235.5. NORMÁK ÉS SZANKCIÓK ÖSSZEMOSÓDÁSA: JOG AZ AGRESSZIÓHOZ? 224

9. Irodalomjegyzék .......................................................................................................................... 226


A táblázatok listája1.1. 1. táblázat A NEMZETKÖZI VISZONYOK HAGYOMÁNYOS ELMÉLETEINEK FŐBB TÉZISEI ............................................................................................................................................................ 161.2. 1.2. táblázat ALTERNATÍV ELMÉLETEK A NEMZETKÖZI VISZONYOKRÓL ................. 191.3. 3. táblázat .................................................................................................................................... 23


ElőszóE kötet azoknak a kérdéseknek az átfogó tárgyalására tesz kísérletet, amelyek a nemzetközi viszonyokról a szakirodalomban, a politikai publicisztikában, a nemzetközi szervezetekben és az egyes államokban a kilencvenes években folyó viták során visszatérően felmerültek. A következőkben idézett szerzők többsége jelenleg arra az álláspontra helyezkedik, hogy a nemzetközi viszonyok egységes elméletét nem lehet megalkotni. A nemzetközi viszonyok különböző elméletei eredetileg angolszász nyelvterületen jelentek meg és váltak akadémiai körökben is elfogadott tudományos diszciplínává. A viták ellenére közös vonásuk megközelítésükben a nagyhatalmi szemléletmód. A kontinentális Európában hosszú ideig nem ismerték el a nemzetközi viszonyok elméletének tudományos létjogosultságát – hacsak nem számítjuk ide az úgynevezett békekutatásokat. A pozitivizmus jegyében a nemzetközi viszonyok történetének, lényegében a diplomáciatörténetnek, valamint a nemzetközi intézmények és szervezetek struktúrájának kutatására helyezték a hangsúlyt. A nagy kivételt Raymond Aron szociológiai és történeti megalapozottságú munkássága jelenti, amely kifejezetten a politikai gyakorlatra összpontosít. A nyolcvanas évek végén jelentkező új iskolák útkeresése, különösen a francia elméleti írók munkássága, számunkra fontos üzenetet hordoz. Szerintük a nemzetközi viszonyok tanulmányozásának olyan olvasatban (grille de lecture) van értelme, amely a nemzetközi viszonyok egyéb vonatkozásaival is számot vet az államközi kapcsolatok logikáján és intézményein, vagyis az erősebbek szempontjain túl, s van mondanivalója a gyengébb számára is.

E tekintetben az egyik legfontosabb, a kötet tagolását is meghatározó gondolat a politikai, a jogi és az erkölcsi szférák egymáshoz mért viszonylagos önállóságának a tétele a nemzetközi viszonyokban, a politikai primátusának az érvényesülésével. Természetesen az még önmagában nem újdonság, hogy az államközi kapcsolatok, hasonlóan az emberi kapcsolatokhoz, az erősebb és a gyengébb viszonyán keresztül is értelmezhetők. Az viszont nézetünk szerint a kilencvenes évek második felében vált érdekessé, hogy a politikai dimenziójában hova vezet, ha a különböző szervezeti vagy geostratégiai hierarchiákban az erősebb, illetve a gyengébb szereplők pozíciói egyre gyorsabb ritmusban változnak. Különösen, ha e változás általános iránya – legalábbis egyelőre – a korábbi erősebbek lecsúszása, pozícióvesztése, amelyet a gyengébbek helyzetének folyamatos és drámai romlása kísér.

Olyan államok, amelyek korábban regionális hatalomnak számítottak, rövid idő alatt politikai, társadalmi és gazdasági válságba jutottak, s nem kevés állam bukott meg. Számos nem állami szereplő viszont, a médiának és az információáramlás növekvő sebességének köszönhetően, egyre fontosabb szerepet játszik nemcsak a helyi vagy regionális viszonyokban, hanem divatos kifejezéssel élve, globálisan is. A kilencvenes években a nemzetközi politika mint néhány, általában öt vagy hat állam ellenőrzése alatt álló színtér, jelentős átalakuláson ment keresztül. Egyre több nem állami szereplő jelent meg a nemzetközi viszonyokban, egyesek igényt tartanak a politikai szereplői státusra, s ezt oly módon teszik, hogy az a kormányok számára komoly kihívást jelent.

A nemzetközi viszonyokon belül e kötetben megkülönböztetjük a politikát a politikaitól. Nem veszítjük szem elől a politikainak azt a sajátosságát, hogy az feltételezi ugyan az erőszakot, de az itt vizsgált területen belül lehetséges legitimációs elvek még csak össze sem hasonlíthatók a kényszerítő eszközök fölötti állami monopólium sajátosságaival. A legitimitás kérdésének tisztázatlansága következtében a politikai primátusának tételezése könnyen válhat az erő apologetikájává. Ezt csak úgy kerülhetjük el, ha a politikai primátusával szembeállítjuk a viszonylagos önállósággal rendelkező jogi és erkölcsi szférát.

Amint e kötetben igyekszünk kimutatni, ez jelenleg nemcsak elméleti feltevés vagy jámbor óhaj. A nemzetközi jog ma már nem elsősorban a háború és a béke joga, ahogyan azt még a 20. század első felében is értelmezték. A második világháború után számos új jogintézmény jött létre, a megvalósításukra szakosított nemzetközi szervezettel együtt. Az erkölcsi szféra befolyása és viszonylagos autonómiája a nemzetközi viszonyokban leglátványosabban az emberi jogok védelmére létrejött nemzetközi szervezeteken keresztül érvényesült. A kilencvenes években számos nemzetközi szervezet és fórum elsődleges tevékenységévé vált az emberi jogok tiszteletben tartásának számonkérése az államokkal szemben. Ez a számonkérés nemcsak a nemzetközi szerződések előírásai alapján történik. Az emberi jogok „egyetemes törvénye” szerződésjogot és szokásjogot éppen úgy magában foglal, mint általános elveket és ajánlásokat. Az erkölcsi szféra ebben a vonatkozásban nemcsak az emberi jogokra korlátozódik, hanem kiterjed mindenre, ami a legáltalánosabb értelemben összefügg az igazságossággal vagy a méltányossággal, s nem utolsósorban az ember mint személy méltóságával. Ez a történelemben előzmények nélküli helyzet.

Az erőnek az a diffúziója, amely a Szovjetunió megszűnésével indult el, az erőszak kérdését ugyanakkor olyan


Előszó

körülmények között veti fel a nemzetközi politikai viszonyokban, amelyek kívül esnek a reguláris hadseregek, s ezáltal a legtöbb állam ellenőrzési lehetőségein. Az utóbbi években aggasztóan megszaporodtak a világbékét közvetlenül nem fenyegető, de a lakosságot, kiváltképpen a gyermekeket és a nőket hihetetlenül kegyetlen bánásmódnak alávető, különböző paramilitáris egységek, magánhadseregek vagy törzsi milíciák által vívott, helyinek vagy alacsony intenzitásúnak nevezett fegyveres konfliktusok. Ugyanakkor a légtér uralására, illetve a föld felületének a légtérből való minél tökéletesebb ellenőrzésére irányuló versenyben a technológiai fejlődés még számos meglepetést tartogat és alapvetően megváltoztathatja a jövőben a háborúk jellegét.

A nemzetközi viszonyoknak a politikai primátusából következő fontos sajátosságát jelenti végül, hogy az e területen létező hierarchiák instabilitása következtében minden politikai megoldás újabb politikai problémákat keletkeztet. Az olvasónak többször is az a benyomása támad majd, hogy bizonyos kérdésekkel mintha korábban már találkozott volna, csak másként. A nemzetközi viszonyokkal foglalkozók a fentiekből kiindulva valójában már majdnem minden elképzelhető kombinációt kidolgoztak azzal kapcsolatban, hogy a helyzet egy adott pillanatban miért olyan amilyen, illetve milyen kilátások lehetségesek. Ha a vélt vagy valódi ellentmondások, amelyek ebben az értelemben e munkát elkerülhetetlenül végigkísérik, a dolgok továbbgondolására ösztönöznek, akkor vállalkozásunk elérte a célját. Tisztában kell lennünk egyben azzal is, hogy a politikai jelenségének tárgyalásához még most sem állnak a rendelkezésünkre megfelelően árnyalt fogalmak. A szövegben ezért talán a megszokottnál gyakrabban jelennek meg zárójelben az angol és a francia szakzsargon alternatív kifejezései, ami azt is illusztrálja, hogy a helyzet máshol sem sokkal jobb.

A könyvben számos idézet szerepel a vonatkozó francia és angol szakirodalomba tartozó legjelentősebb művekből, cikkekből, többnyire a szerző fordításában. A rendelkezésre álló keretek nem tették lehetővé részletesebb szemléltető háttéranyagok (térképek, statisztikák stb.) szerepeltetését. A jobb eligazodást kívánják szolgálni az alfejezeteket záró szerzői összefoglalók, az egyes fejezetek struktúráját térképszerűen leképező ábrák, valamint az egyes alfejezetek közti átjárást biztosító keresztutalások. A kötetet részletes névmutató és bibliográfia egészíti ki.

***

Bár a szöveg első változatának megjelenése óta – amelyre 1998-ban, Budapesten került sor, azonos címmel, a Teleki László Alapítvány gondozásában – a világ nagyot változott, (gondoljunk csak az 1999-es Jugoszláviára mért, 78 napon keresztül tartó NATO-bombázásokra vagy a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásra Amerikában, hogy csak kettőt említsünk a köztudatból a jövőben nem egykönnyen kitörölhető események közül), úgy véljük, mégsem volt szükséges a kötet korábbi struktúrájának megváltoztatása. A jelen második kiadás természetesen számos helyen, a szükséges terjedelemben átdolgozott és aktualizált szövegrészekkel egészült ki. A következő oldalakon azonban alapvetően továbbra is a „hosszú” kilencvenes évek értelmezése található. Egyes megállapítások visszamenőleges érvénnyel is bírnak, ugyanakkor az elmúlt évtizedek fejleményei arra intenek, hogy a ma uralkodó értelmezések is viszonylag gyorsan eszmetörténeti érdekességekké válhatnak. A világ politikailag továbbra is kiszámíthatatlan marad. Megkockáztatjuk: talán ez így helyes.

A szerző


1. fejezet - I. NEMZETKÖZI JOG, A NEMZETKÖZI POLITIKA ÉS A NEMZETKÖZI VISZONYOK ELMÉLETE – MÓDSZERTANI KÉRDÉSEK

1. 1. Paradigmák a nemzetközi viszonyok


I. NEMZETKÖZI JOG, A NEMZETKÖZI POLITIKA ÉS A

NEMZETKÖZI VISZONYOK ELMÉLETE – MÓDSZERTANI

KÉRDÉSEK

tanulmányozásában1.1. AZ EMPIRIKUS MEGKÖZELÍTÉSA világ történései aligha voltak kiszámíthatóbbak az elmúlt évszázadokban, mint napjainkban. Az ember okozta katasztrófák sokkoló hatást váltottak ki a múltban is, s a helyzet e tekintetben a jövőben sem fog változni. Váratlannak az minősült, amiről bekövetkezte előtt nem, vagy csak keveset beszéltek. Ami lehetetlennek tűnt, legfeljebb különcök beszédtémája volt, de amikor megtörtént, súlyos megrázkódtatással járt az emberek nagy tömegei számára. A modern kori, egyre szélesebb körben ható, ember által előidézett katasztrófákat követően, különösen ha azok váratlanul következtek be, mindinkább az a meggyőződés vált uralkodóvá, hogy a dolgok nem mehetnek tovább a megszokott módon, s egyre sürgetőbben merült fel egy új, jobb világrend megteremtésének igénye.

A világ kiszámíthatatlansága nem mond ellent annak a ténynek, hogy az a politikai keret (a demokrácia) bizonyul a leghatékonyabbnak a konfliktusok erőszakmentes megoldására, amely az egyéni és a kollektív szereplők akarati szabadságával s az azzal járó önkénnyel a legmesszebbmenőkig számol. A legitimitási elvek közül a demokratikus legitimáció az, mely a szabályos időközönként megtartott általános, közvetlen, egyenlő és titkos választásokból ered, és mivel kifejezetten az emberek szabad akaratnyilvánításán alapul, a politika strukturális elemévé teszi a bizonytalanságot.

Az az empirikus meglátás, hogy az emberi dolgokban nem a kiszámíthatóság növelése, hanem a kiszámíthatatlanság csökkentése a feladat, csak látszólag paradox jellegű. A nyugati jogi hagyományban például azt látjuk, hogy az eljárási szabályokra épülő jogrend visszaszorítja ugyan az egyéni önkényt (mindenekelőtt az önbíráskodásra való hajlamot), de lényeges kérdésekben továbbra is fennáll a bizonytalanság. Így például számos bűncselekményt nem sikerül felderíteni, s a halálbüntetést ellenzők egyik legfontosabb érve éppen a büntetőeljárások bizonytalansága, a relatíve nagy hibalehetőség. A nemzetközi viszonyokban központi hatalom hiányában a szereplők autonómiája a kiszámíthatóság érvényesülését csak áttételes értelemben teszi lehetővé.

Annak ellenére, hogy 1945 után nemzetközi téren eljárásjogi típusú szabályozások születtek, és a nemzetközi szervezetek keretében komoly erőfeszítések történtek azok érvényesítésére, a terület sajátosságai miatt legfeljebb a kiszámíthatatlanság csökkentésének igényéről beszélhetünk.

Minden korban voltak olyanok, akik felfedezni véltek szabályszerűségeket, törvényszerűségeket egyének és csoportok érintkezésében, illetve az általuk létrehozott intézmények közötti viszonyok kialakulásában, fennállásában és megszűnésében. Ilyen elméletek a nemzetközi viszonyokról is keletkeztek, s többnyire meghatározott aspektusokkal kapcsolatban hasznos következtetések levonásához vezettek, de az egészre, mint olyanra vonatkozóan nem tudtak kielégítő válaszokat megfogalmazni. Minél inkább általánosítunk, annál nehezebb a dokumentálható tényeket, a mozgató energiákat és motivációkat, illetve a mindezekre reflektáló érdekeltek szempontjait magyarázni és összefüggéseiket kimutatni. Amint John Gerard Ruggie – egykori ENSZ-főtitkár, a téma elméleti és gyakorlati szempontból is avatott ismerője – megjegyezte a nemzetközi intézményesülésről szóló esszéit bevezető tanulmányában, a törekvések, a legitimitás és a jogok a „cselekvési indítékok kategóriájába tartoznak, melyek nem azonosak a cselekvések okaival – így például az egyesült Európára való törekvés nem oka az európai integrációnak, hanem indítéka a közvetlen okok kauzális képességének.”1 (Ruggie 1998a, 22.)

A nemzetközi viszonyokra vonatkozó reflexiók általában a jövőre irányulnak, válaszkísérletek a „mi várható?” kérdésére2. Egy elmélet érvényessége többek között azon múlik, hogy mennyire képes magyarázatot adni a nemzetközi viszonyokban végbement változásokra. Feltehető, hogy ha az elmélet kielégítő magyarázattal szolgál az adott időpontig bekövetkezett eseményekre, akkor a jövővel kapcsolatban is megbízható támpontokat nyújt. Ha például az elmélet szerint a nemzetközi viszonyokban a szereplők interakciója nyomán kialakul egy tőlük független struktúra, akkor ez a struktúra befolyással lesz az egyes szereplők cselekedeteire. Az ilyen típusú elméletek nem, vagy csak korlátozottan alkalmazhatók az olyan radikális változásokra, mint amelyek 1989 és 1991 között történtek a világban.

11 A fent hivatkozott kötethez Ruggie 1998-ban írt előszót. Az idézet így a kilencvenes évek végén jellemző nézeteit tükrözi.

22 Lásd még az I. fejezet A jövőbe látás című, illetve Prognózisok, rizikóanalízis a nemzetközi kapcsolatok tervezése című alfejezeteit a 24., illetve a 27. oldalon.




KÉRDÉSEKAz itt empirikusnak nevezett megközelítés szintén a „mi várható?” kérdését tartja a legfontosabbnak. Az „elméleti” modellekkel szemben azt a nézetet képviseljük, hogy akár a nemzetközi vagy globális rend egészét tekintjük, akár az egyes régiókat, ügyköröket vagy meghatározott szereplői kört, a változások nem „derült égből villámcsapás” módjára következnek be. Ez nem jelenti azonban azt, hogy e változások kiszámítása lehetséges egy speciális módszer segítségével – ez ugyanis azt jelentené, hogy meg is tervezhetők.

A nemzetközi viszonyokban az átalakulás, vagy akár az egyes fontos események előjelei jóval bekövetkezésük előtt feltűnnek. A háborúkat előkészületek előzik meg, amelyekről ma már nyilvános forrásokból is tudomást lehet szerezni. Úgyszintén nem előzmény nélküliek a fontos regionális átrendeződések, s a sort lehetne folytatni. A 2001. szeptember 11-ei támadások utáni hónapokban számos olyan információ látott napvilágot, amelyek arra utaltak, hogy már hónapokkal az események előtt elég sokan tudták, valami készül, de politikai döntés hiánya miatt nem került sor semmilyen megelőző akcióra az Egyesült Államok megfelelő szervezetei részéről.3

„Elmélet: hipotézisek változók [variables] és feltételek [conditions] viszonyáról, amelyeket abból a célból állítanak fel, hogy leírjanak, magyarázzanak, vagy megjósoljanak jelenségeket, valamint javaslatokat fogalmazzanak meg arra nézve, hogyan kell pozitív változásokat előidézni adott etikai elvek megvalósítására.”

„Elmélet: következtetések, amelyeket feltevésekből (axiómákból) vonnak le, és/vagy a jelenségek bizonyítékaiból, beleértve a jelenségek jellemzőit, okait és valószínű etikai következményeit.”

(Kegley – Wittkopf 2001, 28; 250.)

Egy változás előreláthatósága egyáltalán nem jelenti azt, hogy meg tudjuk mondani bekövetkezésének pontos időpontját, azt hogy miként történik meg, vagy milyen hatásokat eredményez. Tehát ilyen szempontból a kiszámíthatatlansággal kapcsolatos állítások megállnak.

„Az elmélet nem egyszerűen egy nagyszabású formális modell hipotézisekkel és feltevésekkel; inkább egyszerűsítő eszköz, ami lehetővé teszi annak az eldöntését, hogy mely tények számítanak, s melyek nem.”

(Baylis – Smith 2001, 2.)

Ám akkor mi a jelentősége annak, hogy egy eseményt, egy helyzetet, egy nagyobb szabású változást többnyire előre látunk? Az, hogy megnő a befolyásolás lehetősége. Ha számítunk egy fejleményre, fel tudunk készülni rá, meg tudjuk hozni azokat a döntéseket, amelyek kiküszöbölik a negatív hatásokat, vagy ellenkezőleg, lehetővé teszik előnyök megszerzését. Természetesen ilyen esetben nehéz elválasztani az elemzést, a teoretikus aspektusokat, az értékelést és a politikai cselekvést, de éppen ez az itt bemutatott empirikus megközelítés lényege. A rendszeres megismerés, a tanulmányozás, az értékelő elemzés csakis a gyakorlattal együtt releváns. (Ez az oka annak, hogy e kötetben csak az elkerülhetetlenül szükséges mértékben hivatkozunk a nemzetközi viszonyok 20. századi „kanonizált” elméleteire, amelyek egy külön eszmetörténeti jellegű áttekintés tárgyát képeznék.)

A nemzetközi viszonyokról való gondolkodás a 20. század elején, angolszász területen nyert tudományos létjogosultságot. Az erkölcsi dimenzió a kezdetektől nemcsak hogy jelen volt e gondolkodásban, de sokszor, mint például az első világháborút lezáró békekötéseknél, W. Wilson amerikai elnök által világpolitikai tényezővé is vált. A 20. század végére, egy viszonylag hosszú időszakot követően, a tények számbavételén alapuló hatalmi kalkulációkon túl, ma már nem lehet tanulmányozni a nemzetközi politikai viszonyokat a jogi és az erkölcsi vonatkozások figyelmen kívül hagyásával.

„Az empiristák a tapasztalást tartják a megismerés egyetlen útjának, a gondolkodást beleolvasztják az érzékelésbe és az elképzelésbe. Mivel a tapasztalás mivoltánál fogva lezáratlan, mivel a világ és a megismerés véget nem érő folyamat, nem fogadnak el örök igazságot vagy abszolút értéket.”

(Nyíri é. n. 232.)

Az empirikus megközelítésnek megvan az az előnye, hogy módszertana – ellentétben az absztrakt terminusokban megfogalmazott, illetve az ideológiai elméletekkel – nem szorul különösebb igazolásra. A világ

33 A Time magazin és nyomán a The Daily Telegraph arról számolt be, hogy egy évvel a támadások előtt készen voltak a tervek az al-Kaida szervezet felszámolására és Oszama bin Laden elfogására. Clinton elnök belpolitikai okokból nem hagyta jóvá az akciót. George W. Bush elnök egy hosszadalmas vizsgálat után, egy héttel szeptember 11-e előtt jóváhagyta a terveket, amelyek lényegében azt tartalmazták, amit az Egyesült Államok később az afganisztáni hadjárat során megvalósított (Elliott 2002, 22–35; Rennie 2002).




KÉRDÉSEKkiszámíthatatlanságának tudomásulvétele (a nyugat-európai kulturális rezignáltság ebben fontos szerepet játszott) az empirikus megközelítés létjogosultságát nem érinti, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a múltban nemzetközi téren többször is elvtelen pragmatizmusba torkollott. A nemzetközi jogi, illetve morális elméleteknek és képviselőiknek köszönhetően az empirikus megközelítés képes volt az önkorrekcióra, s ez valószínűleg a jövőben is így lesz.

Az 1990-es éveket jellemző nagy különbség az, hogy sokkal többen és sokkal többet tudtak a világról, mint korábban bármikor. E tudás, mely napról-napra látványosan bővül, nagymértékben közvetlenül és gyorsan elérhető, mind materiális értelemben (az információkhoz való hozzáférés), mind szellemi értelemben (az értelmezést illetően).

Nem lehetünk azonban továbbra sem biztosak abban, hogy valamely jelenségről, helyzetről vagy szereplőről mindent tudunk, hogy nem siklottunk-e át valami lényeges fölött, ami a közeljövőben akár döntő hatással lehet az események alakulására. A kép és a hang sokszor élőben jön egy sor fontos vagy a jövőre nézve fontosnak tekintett eseményről. Annak a kiválasztása, hogy mi kerül a képernyőre a híradások elején, maga is közvetlenül hat a politikai döntéshozatalra, s egyre gyakrabban felborítja a korábban aprólékosan kigondolt politikai menetrendet.

Az információáramlásnak ez a módja és ritmusa a nemzetközi politikai viszonyokban lassan ugyanazt a szerepet tölti be, mint amit az úgynevezett napirend ellenőrzése (control of the agenda) a parlamentáris demokráciák politikai nyilvánosságában. A döntéshozók olyan helyzetbe kerültek, amit a legkevésbé sem kedvelnek: a döntést nem lehet halogatni, nincs mód további egyeztetésre, latolgatásra. Ilyen körülmények között az empirikus megközelítés és a grand theory (Griffiths 1992, 8–14), azaz a nagy összefüggések és törvényszerűségek keresése közötti örök vetélkedésben, a kilencvenes években – úgy tűnik huzamosabb időre – az előbbi került előtérbe (Duroselle 1992, 18).

E fejleménynek számos fontos következménye van. Az egyik az, hogy napjainkban az elemzés hagyományos eszközei összemosódnak a politikai döntéshozói mechanizmusokkal, s ez nemcsak módszertanilag van így, hanem a két folyamat ma már időben és térben is egyre inkább összeér. Mivel az információ nyilvánosságra kerülése és a döntés meghozatala közötti idő többnyire rendkívüli módon lerövidült, rövid távon a döntés ténye gyakran legitimálja a döntést magát. A másik következmény az, hogy a politikai felelősség megoszlik, s ezáltal nemegyszer megfoghatatlanná válik. A döntés alapjául szolgáló, meghatározott szövegkörnyezetben jelentkező információban mintegy kódolva van maga a válasz is. A közönségnek általában az az érzése, hogy megnőtt azon esetek száma, amikor nem a politikusok, hanem a szakértők mondják meg, mit kell tenni.

Az empirikus megközelítésnek a következő módszertani hiányosságait kell itt megemlítenünk:

A) kizárólag a dokumentálható valóságot veszi figyelembe, azaz eleve szelektál, kiemel, fontossági sorrendet állapít meg – de ugyanakkor tudatában van annak, hogy minden fáradozás ellenére megtörténhet, hogy fontos körülmények fölött átsiklik;

B) az ily módon behatárolt tényanyag alapján általánosít, s ebben egyik legfontosabb módszerként a fogalomalkotást alkalmazza – ugyanakkor nélkülözni kénytelen nemcsak egy koherens elméleti keretet, de sokszor minimális konszenzusnak örvendő kategóriákat sem tud felmutatni;

C) vizsgálódásának tárgya nem a világ, mint olyan, hanem az e módszernek megfelelően alkotott, s viszonylag új kategóriák által körülírt fogalmak, mint például „a nemzetközi rendszer” vagy a „nemzetközi viszonyok rendszere”;

D) sűrűn gyakorolja a jövendölést, nemcsak célként, hanem módszerként is, néha saját (tárgyának) igazolására.

E hiányosságokat részben pótolhatja az intuíció.

1.2. A JÖVŐBE LÁTÁSA nemzetközi viszonyokkal foglalkozó tanulmányok lényegüket tekintve – a leíráson túl – egyben a jövőbe látási kísérletek jelenkori, tudományosan és társadalmilag elfogadott formái.

Meglehetősen elterjedt az a 20. században például Hans Morgenthau – az amerikai realista iskola egyik




KÉRDÉSEKlegbefolyásosabb képviselője – által is osztott vélekedés, mely szerint a nemzetközi politika elmélete közvetítő szerepet tölt be a filozófia és a történelem, valamint a politikai gyakorlat között (Griffiths 1992, 45–46). Ennek következtében módszertanát egy sajátos összefonódás jellemzi a logikailag még ellenőrizhető állítások és a különböző politikai filozófiák által közvetített értékek között, mindez rávetítve egy olyan empirikus anyagra, amely a tényeknek és a történéseknek azon részére korlátozódik, amelynek puszta létét egyetlen vitatkozó sem vonja kétségbe.

Ez utóbbi kategóriába tartoznak például az atomfegyverek, de nem a technikai részletek; a háború, de nem a befejezett vagy zajló háborúk politikai, hadászati vagy egyéb összefüggései; a nemzetközi jog, de nem technikai jellegű részletei; vagy a globalizáció néven számon tartott jelenség, de nem annak értelmezései.

A végső pontja minden ebben a műfajban tett gondolati erőfeszítésnek a válasz a „mi várható?” kérdésére (Spanier – Wendzel 1996, 18; Buzan – Segal 1998). Milyen kilátásai vannak a nemzetközi viszonyok szereplőinek, s azon belül is elsősorban az egyes államoknak, azok meghatározott csoportjainak vagy magának az államok közösségének, végső soron az emberiségnek? A jelen folyamatok hova vezetnek, várhatók-e új, ma még beláthatatlan fejlemények? A jövendölés még azokból a munkákból sem hiányzik, amelyek a nemzetközi viszonyok történetével foglalkoznak vagy a legfontosabb módszertani kérdéseket tárgyalják, legfeljebb a szerzők óvatosabban fogalmaznak.4

Általánosan két eljárást különböztethetünk meg.

A) Az egyik a nemzetközi viszonyokban érvényesülni vélt törvényszerűségek leírása, az ezek alapján kibontakozó politikai trendek értelmezése, hipotézisek felállítása, s ezeknek megfelelően a jövő alakulásának latolgatása.5 A francia Marcel Merle – akinek legismertebb műve a nemzetközi viszonyok szociológiájáról szól – például abból kiindulva, hogy a Nyugat univerzalizmusa további területeken fog érvényesülni, úgy azonban, hogy egyre nagyobb ellenállásba ütközik a „területhez való ragaszkodás, a kollektív emlékezet, az erkölcsök, a nyelvek, a helyi hagyományok és a vallások” részéről, nem kevesebb, mint hét forgatókönyvet vázol fel. 6 James N. Rosenau a turbulencia fogalmának meghatározása során megjegyzi: „nyomós okok szólnak amellett, hogy a jövőben a turbulencia erősödésével az erőt feltételező reagálások csökkenni fognak a világpolitikában.” (Rosenau 1990, 12.)

B) A másik eljárás lényege egy időpont megjelölése, mellyel kapcsolatban többnyire biztosnak tekinthető információk vannak birtokunkban (például egy nemzetközi értekezlet, melynek résztvevői köre és napirendje ismert; egy nemzetközi szervezet bővítésének, illetve az erre vonatkozó döntés meghozatalának időpontja; egy infrastrukturális beruházás határideje vagy egy ipari létesítmény szavatossági ideje, egy hadgyakorlat időpontja stb.), majd az eseményhez különböző forgatókönyveket csatolnak a jövőbe látási gyakorlatot végzők, s ezeket összehasonlítják a jelenlegi állapotok alapján várható fejleményekkel. A jövőkép a várható trendek, valamint a különböző területekre vonatkozó és mérhető adatokból, statisztikákból és azok összehasonlításából levont következtetések alapján áll össze. A jövőbeli időpont kijelölése lehet teljesen önkényes is, de ekkor a szerző kénytelen kizárólag a pillanatnyi helyzetből extrapolálni, s így „összekötni” a jelent a jövővel.

„Egy új módszert próbálunk ki a jelen és a jövő összekötésére. A jövőből indulunk ki, és úgy tekintünk vissza a 20. század végére, ahogyan azt ötven, ötszáz vagy ötezer év múlva élő történészek tennék. A jövő perspektívája az időbeli távolságot használja, hogy a jelent lássa, mivel csak a jelen megértése által befolyásolhatjuk a jövőt. Mi a jövő előrelátásának megvalósítható projektjében vagyunk érdekeltek, nem a lehetetlen jóslásban.”

Csak azok, akik nem olvastak jó tudományos-fantasztikus irodalmat vitatnák, hogy a jövőt előre lehet látni. Az előrelátás fogalma nem azt jelenti, hogy a jövőt ugyanúgy meg lehet érteni, mint a jelent vagy a múltat. [...] Peter Schwartz, a business guru, írta a The Art of the Long View 173. oldalán: »Az egyetlen sűrűn ismétlődő mulasztás az előrejelzések történetében a technológiák hatásának súlyos alábecsülése volt.«„

44 René Girault például ezt írja a nemzetközi viszonyok történetét bevezető tanulmányában: „Próbáljuk meg összefoglalni: miután megtalálta és elkülönítette az eseményt, az időben meghatározott és egyedi tényt, a történésznek meg kell haladnia e primitív stádiumot egy magasabb rendű, lényegi szintézisre való törekvéssel, s újra el kell helyeznie az államférfiak döntéseit azon mélyreható folyamatokban, amelyek valódi választási alternatívákként, egy állam külpolitikáját alkotják.” (Renouvin 1994, vol I., XXV. p.)55 Az elkövetkező évszázad „áttekintését” adja e logikának megfelelően Thierry Gaudin (Gaudin 1999).

66 Ezek a következők: a status quo fennállása (legcsekélyebb esély), egy világhatalom létrejötte, a bipoláris konfrontáció világának visszatérte, a tripolaritás kialakulása (észak-amerikai blokk, EU és a délkelet-ázsiai blokk az ASEAN-államok körül), a regionalizmus konszolidálódása, egy valóban hatékony világszervezet létrejötte, és végül – az, amit a szerző a legvalószínűbbnek tekint – a világgazdaság olyan globalizációja, amelyet nem követ a szabadpiac szabályzásának semmilyen intézményes kerete (Merle 1995, 104–109).




KÉRDÉSEK(Buzan – Segal 1998.)

Ez utóbbi eljárást követve vázolt fel egy nagyszabású jövőképet Samuel Huntington a –meglátása szerint – kulturálisan meghatározott nemzetközi politikai viszonyok 21. századi alakulásáról 7 (Huntington 1996, 312). Az észjárás hasonló, de a következtetések eltérőek azok esetében, akik mint például Hamish McRae, a gazdasági viszonyok és a folyamatok elsőbbségének elvét vallják (McRae 1995).

Mindkét eljárás komoly kihívások elé állítja azokat a szerzőket, akik írásaikkal nem törekszenek közvetlen politikai befolyásra, s világnézetüket, preferenciáikat a lehető legkisebb mértékben kívánják a tárgy vizsgálatánál érvényesülni engedni. Meg kell találni a középutat az absztrakciók, elvonatkoztatások, illetve a tények, a folyamatok, az események, a csoportok és az egyes személyek értékelése között. Ez nem könnyű, de nem is lehetetlen művelet. Ahhoz, hogy egy analízis megfeleljen e követelményeknek, a szerzőnek paradigmát kell választania. Mielőtt azonban a paradigmák szűk értelemben vett kérdésének taglalásába fognánk a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában, ki kell térni azokra az önálló tevékenységekre, amelyek a jövő latolgatásával kapcsolatosak (előrejelzések, kockázatelemzések, tárgyalási menetrendek kialakítása stb.), de az ebben az értelemben vett jövőbe látástól különböznek. Kitérőt igényel ugyanakkor a látszat kérdése is a nemzetközi politikai viszonyokban, mint olyan jelenségé, mely a jövőbe látás és a tények puszta megismerésére és feldolgozására irányuló törekvések határán lelhető fel.

1.3. PROGNÓZISOK, RIZIKÓANALÍZIS, A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK TERVEZÉSEAz alábbiakban a jövőbe látás és más politikai, gazdasági vagy egyéb téren bejáratottnak számító előre jelző technikák közötti különbségeket kívánjuk röviden és csak illusztratív céllal vázolni, a nemzetközi viszonyokról szóló eszmefuttatások e vonatkozásainak jobb megértése céljából.

Míg a jövőbe látás többnyire a nemzetközi viszonyok egészére, „a világ helyzetére” vonatkozik, addig aprognosztikamint sajátos műfaj egy adott területen és megszabott időkorlátok között folyamatosan felállított előrejelzések sorozatából áll. A jövőbe látási kísérletek átfogó kép felvázolására törekednek, míg a prognózisok a folyamatok egy-egy szeletére vonatkoznak. A prognózis tárgya mindig egy adott jelenség vagy jelenségcsoport, nem pedig a nemzetközi viszonyok egésze. A prognózis abban is különbözik a jövőbe látástól, hogy korlátozott volta miatt sokkal pontosabb és egyértelműbb. A prognózis alapjául szolgáló adatok köre általában szűkre szabott, de ez önmagában nem zárja ki általános jellegű következtetések levonását. A szakszerűen elkészített prognózis akkor is jelentőséggel bír, ha előrejelzései nem mindenben „jöttek be.” A prognózisokat általában nem kíséri olyan átfogó helyzetelemzés, amely a nemzetközi viszonyokra jellemző reflexiók esetében elengedhetetlen, hiszen ez utóbbi esetben a jövőbe látás művelete így kísérelhető meg, és eredménye csak így értelmezhető. A jövőt feltérképező ez utóbbi műveletekben számos esetben használnak fel részterületeket illetően prognózisokat. Például a közel-keleti fejlemények hosszú távú forgatókönyveinek készítése során egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni az olyan alapvetően technikai jellegű prognózisokat, mint a Nílus természetes vízhozamának alakulása a következő háromnégy évtizedben. A környezetvédelem terén ma már a legtöbb prognózis relevanciával bír a nemzetközi politikai viszonyokban is. (Jó példát jelentenek erre a Worldwatch Institute jelentései, amelyek 1991 óta minden évben a Föld Napja Alapítvány gondozásban magyarul is megjelennek.) A prognózis kategóriájába tartoznak a különböző hatástanulmányok, amelyek közül egyesek a nemzetközi politikai viszonyokban szerepet játszhatnak a vitás kérdések eldöntésénél (például a választott döntőbírósági eljárásokban). A prognózis eredetileg a gazdasági folyamatok egyik vizsgálati technikája, amelyet az üzleti életben használnak.

A The Economist által készített és világszerte nagy tekintélynek örvendő összefoglalók olyan tényezőket is figyelembe vesznek, mint például a politikai erőszak bekövetkeztének valószínűsége vagy a kormányzati stabilitás, az emberi jogok helyzete vagy a bírói függetlenség kérdése. Ezek az elemzések arra vonatkoznak, hogy mi várható egy adott országban, illetve mit kell figyelemmel kísérni az elkövetkező időszakban. A The World in 2002-ban az elemzők ezt írták 2001 őszén Magyarországról: „A 2002-es választás szoros küzdelmet hoz a Fidesz Magyar Polgári Párt és az ellenzéki Magyar Szocialista Párt között. Egyiknek sem lesz meg a többsége. A szélsőjobboldali MIÉP játszhatja el a mérleg nyelve szerepét. A kampány során a nacionalista retorika megnöveli a feszültségeket Romániával és Szlovákiával. Mindkét ország ellenzi a magyar

77 Huntington könyve végén egy lehetséges amerikai–kínai háború forgatókönyvét vázolja fel, 2010-et jelölve meg a konfliktus kirobbanásának éveként.




KÉRDÉSEKstátustörvényt, mely a foglalkoztatásban és a szociális ellátásban preferenciális ellátást biztosít Magyarországon a külföldön élő magyaroknak. Figyelemmel kísérendő: a forint. Az átváltási arány sávjának szélesítése 2001-ben segíteni fogja az infláció elleni harcot, de a felértékelődés veszélyeztetheti az exportot.” (Economist 2002, 82.)

A rizikóanalízis a prognózis egyik legelterjedtebb műfaja, amelyet főleg a külföldi befektetések terén alkalmaznak. A nemzetközi hitelkihelyezés ma már nem képzelhető el olyan háttértanulmányok nélkül, amelyek a hitel kockázati fokát becslik meg. Ez utóbbinak ma már összefüggően kidolgozott módszertana és algoritmusai vannak (Price Waterhouse 1993). A háttértanulmányok többnyire számszerűen kifejezett adatokat tartalmaznak, de nem nélkülözhetik a nehezen vagy egyáltalán nem számszerűsíthető elemeket sem, mint például a megbízhatóság, a személyre szóló referenciák stb. Készülnek általános rizikófaktor-táblázatok is, amelyekben az államokat rangsorolják az egyes tényezők alapján. Külön műfajt alkotnak e körön belül azok az elemzések, amelyek a korrupció mértékét becslik meg a különböző államokban.8

A legtöbb állam tervszerűn működteti és ápolja nemzetközi kapcsolatait. A külföldi államférfiak látogatása, a magas szintű kontaktusok, a nemzetközi szervezetekben való részvétel például mind olyan tevékenységek, amelyek különböző menetrendek, forgatókönyvek, háttérelemzések felállítását igénylik a jövőbeli folyamatokra és eseményekre való tekintettel. Ettől azonban részben különbözik a szereplők nemzetközi kapcsolatainak oly módon történő tervezése, amely már feltételez egy kialakult jövőképet. Különleges esete e téren a tervezésnek az, amikor egy szereplő meghatározott világnézet és értékek alapján is mintegy modellezi külkapcsolatait. Ez a nemzetközi politikai viszonyokban értelemszerűen csak olyan szereplők esetében jöhet szóba, amelyek rendelkeznek valamilyen ideológiai alapon álló politikai programmal, amelynek kidolgozása során igyekeznek figyelembe venni a terület egészének állapotát és jövőbeli fejlődési irányait. A tervezés egy része többnyire a kevés nyilvánosságnak örvendő tevékenységek közé tartozik. A tervezés eredménye azonban, amely általában szlogenszerűen megfogalmazott nyilatkozatokból áll, mindig hozzáférhető a többi szereplő és a nyilvánosság számára is.

Az Egyesült Államok kezdettől fogva a körülményekhez képest viszonylag nagy nyilvánosságot biztosított a külpolitikai tervezésnek (policy planning).9 A volt Szovjetunióról is tudjuk, hogy folytatott ilyen tevékenységet. Kevésbé lehetünk biztosak e tekintetben Oroszország, még kevésbé a többi volt szovjet tagköztársaság esetében. Az Európai Unió (a továbbiakban lásd még EU) immár évek óta próbálkozik egy közös kül- és védelmi politika kialakításával, egyelőre számottevő eredmények nélkül. A kelet- és közép-európai országok integrációs törekvései ebben az értelemben nem számítanak politikai tervezésnek, hiszen a célok megvalósítása legjobb esetben is csak ötven százalékban múlik rajtuk. Ráadásul a megkövetelt teljesítményt is az Európai Unió és a NATO írja elő számukra.

Ezzel szemben egyes markáns külpolitikai programmal rendelkező iszlám államokról, így például Iránról joggal feltételezhető, hogy alapos és hosszú távú politikai tervezést végeznek. Japán különböző adottságokkal, de hasonlóan folytat politikai tervezést, és egyes délkelet-ázsiai államokról is elmondható ugyanez, amelyek expanzív gazdaságpolitikája nehezen képzelhető el a nemzetközi politikára vonatkozó hosszú távú tervek nélkül (Naisbitt 1982, 81–83).

Annak ellenére, hogy a politikai tervezés az előbbiek értelmében általában egy teleológiai jellegű reflexió (világnézet, értékorientált politika vagy misszió) függvénye, a szó legszorosabb értelmében vett empirikus tevékenység. Ezért, bár tervezésnek nevezik, ki van téve mindazoknak a bizonytalanságoknak, amelyek a nemzetközi politikai viszonyokat általában jellemzik. Ez a körülmény akkor válik igazán jelentőssé, amikor egy szereplő meghatározó voltát mérlegeljük, de már itt le kell szögezni, hogy hasonlóan a prognózis és a rizikóanalízis készítéséhez a külkapcsolatok tervezésének tárgya is behatárolt időben és térben, ami azt jelenti, hogy lehetőségei is ennek megfelelően korlátozottak.

1.4. A LÁTSZAT A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN88 A Transparency International – egy a korrupció jelenségét tanulmányozó nemzetközi, nem kormányzati szervezet – minden évben közzéteszi jelentését a korrupció mértékéről a különböző államokban. A dokumentumok megtekinthetők és letölthetők a szervezet honlapjáról (http://www.globalcorruptionreportorg).99 A politikai tervezés történetének egyik látványos mozzanata volt George Kennan Mr. X aláírással megjelent cikke a Foreign Affairs című lap 1947 júliusi számában, amely a Truman-doktrína, a „containment”, azaz a Szovjetunió visszaszorítása vagy feltartóztatása politikájának alapelveit fektette le, meghatározva egyúttal a következő évtizedek nemzetközi politikai viszonyait. Az ún. Policy Planning Staff feladata az amerikai külügyminisztérium keretében a külügyminiszter számára a stratégiai politikai és a gazdasági kormányzati teendők kidolgozása és a javaslatok megfogalmazása. („The Policy Planning Staff is responsible for developing and proposing to the Secretary of State political and economic policies.” U.S. Department of State. Structure and Organization. Bureau of Public Affairs, http://www. state. gov.)




KÉRDÉSEKA látszat a nemzetközi politikai viszonyokban úgy alakul ki, hogy a nyilvánosságot egy adott helyzettel kapcsolatban olyan közmeggyőződés, értékelés vagy közérzület uralja el, mely nem felel meg mindenben a valóságnak.

A látszat többnyire nem önmagától alakul ki, de egy idő után rendszerint független életet kezd élni. A látszatot meg kell különböztetni a közönséges hazudozástól, a tudatos félrevezetéstől és a megtervezett manipuláció eseteitől. Persze ezek mindegyike hozzájárulhat a látszat kialakulásához. A nemzetközi viszonyokban kialakuló látszatokat el kell továbbá határolni az imázsoktól, amelyeket a sajtó, a tudományos műhelyek, vagy a politikai szereplők tudatosan építenek fel (Bíró 2002a).

Az összkép akkor áll össze látszattá, ha a tényekről napvilágot látott információkat és értékelést nem vitatják, nem módosítják, vagy az érintett szereplőknek nem sikerül úgy viszonyulni hozzájuk, hogy az az eredeti tartalmat megváltoztassa. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy minden esetben léteznek olyan körülmények, amelyekről nem tudunk, vagy amelyekről tudunk, de átsiklunk fölöttük, akár azt is mondhatnánk, hogy a világról alkotott képünk egy hatalmas látszat. Ez filozófiailag tartható álláspont lehet, azonban a nemzetközi politikai viszonyokra nem célszerű kiterjeszteni.

A nemzetközi viszonyokban a látszat akkor válik érdekessé, ha olyan folyamatokat indít el, amelyek nélküle nem jönnének létre. A látszat egyes esetekben pozitív politikai szerepet játszik. Így például az USA és Oroszország viszonya nem volt felhőtlen a Szovjetunió felbomlása után, hiszen a békülékeny nyilatkozatok és kezdeményezések ellenére tudjuk, hogy az interkontinentális ballisztikus rakéták célzórendszerei néhány perc alatt újraprogramozhatók voltak az orosz, illetve az amerikai városokra. Számos tényező következtében kialakult azonban az az utóbb tudatosan táplált látszat, amely azt közvetítette, hogy a viszony a két hatalom között normális. Tény, hogy 2002-ben Moszkva és Washington már szoros partneri viszonyban álltak egymással, s ezt a korábban fennállt látszat nyilván nem akadályozta.

A hatalmi egyensúly a látszat egyik legösszetettebb esete a nemzetközi politikában. Egyfelől történelmi előzményei, illetve szerepe a regionális kapcsolatokban politikai és morális igazolását adják. Másfelől azonban a fenntartására irányuló erőfeszítések, melyek általában a fegyverkezés fokozásában öltenek testet, továbbá a kölcsönös gyanakvás és a potenciális rendbontók folyamatos veszélye látszat voltát erősítik. Ezért van az, hogy az egyensúly fenntartásában érdekeltek és az egyensúly megbontására törekvők szerepe felcserélhető, anélkül, hogy magának az elvnek a legitimitása megrendülne.

A pozitív hatású látszatot nevezhetjük funkcionális látszatnak is. A kilencvenes években a funkcionális látszat iskolapéldáját adta az úgynevezett országkép tudatos alakítása és ápolása a kormányok által (Ham 2001). Természetes, hogy minden nép, illetve állam arra törekszik, hogy a külvilág szemében előnyös jellegzetességeik kapjanak nagyobb hangsúlyt.

A kilencvenes években a regionális államközi integrációs folyamatok világszerte felerősödtek. Az államok, mind a kívülálló integrálódni vágyók, mind a már egy adott integrációban részt vevők oly mértékben váltak érdekeltté abban, hogy a nyilvánosság elé lépjenek, amint korábban sohasem. Ez a nyilvánosság a megmérettetés egy újfajta kényszerével járt együtt, az úgynevezett decent international citizen, vagyis a tisztességes nemzetközi szereplői címért való versengéssel. A kialakult országképek szükségszerűen hiányosak, de látszatjellegük ellenére funkcionalitásukat rövid és középtávon senki sem vonja kétségbe. A legkifinomultabb jelzés e tekintetben az EU országkérdőív-programja volt, amely a kormányoknak kiküldött részletes kérdőívekre adott válaszok feldolgozásával kívánt képet alkotni a tagságra aspirálók helyzetéről, valamint valamiféle előzetes kritériumrendszert kidolgozni a csatlakozási tárgyalásokra és a felvételi kérelmek elbírálására.1010

Ezzel szemben a diszfunkcionális látszat jobbik esetben merő önámítás, de többnyire feszültségek, vagy akár konfrontáció (fegyveres erővel való fenyegetőzés) kiváltója is lehet. Egy funkcionális látszat adott körülmények között diszfunkcionálissá válhat több módon is. Például akkor, ha az érintetteknek elvileg nem állna érdekükben további fenntartása, de a látszat már annyira megerősödött a nyilvánosságban, hogy nyílt kétségbevonása olyan bonyodalmakkal járna, amelyeket senki nem vállalna szívesen. A boszniai háborúnak véget vető 1995-ös daytoni megállapodás világszerte optimizmusra adott okot, s az első években úgy tűnt, a helyzet normalizálódik. Ezzel szemben mindenki tisztában volt vele, hogy nemcsak Boszniában, de a volt Jugoszlávia egyik utódállamában sem voltak konszolidáltnak mondható állapotok 2002 nyarán, de a nemzetközi szervezetek és az

1010 Lásd például az Európai Bizottság 2002. évi országjelentését Magyarországról. Megtekinthető a http://www. meh.hu/kum/egyeb/euvelemenyl.htm honlapon.




KÉRDÉSEKérintett nagyhatalmak mindent megtettek azért, hogy az ellenkező látszatot fenntartsák. Ez a magatartás hosszú távon tartós negatív következményekkel fenyeget, aminek szintén tudatában vannak az érdekelt szereplők, ám annak kimondását, hogy a király meztelen, csak néhány független szakértő vállalja (Chandler 1999).

Diszfunckionálissá válik az a látszat is, amely alkalmas egy szereplőt konfliktusba sodorni a győzelem vagy a haszon minden reménye nélkül. Az ilyen látszattal kapcsolatba hozott szereplő politikai bukás esetén még a többi szereplő szolidaritásában sem reménykedhet, függetlenül attól, hogy mi állt a látszat kialakulásának hátterében. A kilencvenes években például Magyarország nagyon nehezen tudott szabadulni attól a látszattól, hogy revansra készül a trianoni rendezéssel kapcsolatban a környező országokban élő magyarság jogvédelmének felvállalása ürügyén.

A látszattal azért szükséges foglalkozni, mert sok esetben politikai tényezőként funkcionál a nemzetközi politikai viszonyokban. Az empirikus megközelítés ennek következtében a látszatokat a tényeknek kijáró súllyal kezeli. A döntéshozó szempontjából a látszattal kapcsolatos kérdés az, hogy milyen esetben igényel egy kialakult látszat további politikai lépéseket, azaz mikor kell egy látszat ellen fellépni és kiiktatására, megszüntetésére vagy megváltoztatására törekedni, mikor kell egy látszatot karbantartani, és végül, mely esetekben kell tartózkodni a politikai cselekvéstől. Azt, hogy mindez hogyan történjék, illetve egyáltalán, milyen módszerrel választható el a látszat a valóságtól, a jelenlegi keretek között nem lehet előre és általános szinten megválaszolni.

1.5. PARADIGMÁK A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA paradigmák helye és szerepe a nemzetközi viszonyok elméleteiben az egyik vitatott, s a szerzők által többnyire megkerült kérdés. Valószínűleg a jövőben sem várható konszenzus e téren.

„Idővel – írja az amerikai Charles W. Kegley és Eugen R. Wittkopf – a paradigma, avagy egy adott tárgyra – mint például a nemzetközi viszonyokra – vonatkozó uralkodó nézet, azért alakul ki, hogy befolyásolja az arra vonatkozó ítéletet: melyek a tárgykör legfontosabb jellemzői, milyen feladványokat kell megoldani és mely kritériumok uralják a társadalomtudósok kutatásait. E paradigmákat, avagy „a tudósok által kidolgozott és tanulmányozott alapvető feltevéseket a világról, néha felülvizsgálják, hogy a világban jelentkező új fejleményeket megmagyarázzák.” (Kegley – Wittkopf 2001, 27. Idézik: Vasquez 1997, 889–912.)

Az, amire a paradigma szó a nemzetközi viszonyok elméleteiben vonatkozik, általában azt jelenti, hogy a dolog magától értődő, azaz olyan, amit itt és most nagy valószínűséggel mindenki azonnal és minden további magyarázat nélkül megért, amit nem kell külön indokolni.1111

Ha például azt állítjuk, hogy minden ember szabadnak születik és egyenlő méltósággal rendelkezik, akkor ennek a mondatnak a közvetlen jelentése a 20. század kilencvenes éveinek végén nagy valószínűséggel még azok számára is nyilvánvaló, akik e jelentés érvényességét s a belőle fakadó következményeket vitatják. Ha az állam szót használjuk, ugyanez a helyzet, annak ellenére, hogy egyébként az állam egységesen elfogadott tudományos, így nemzetközi jogi meghatározása is hiányzik.

Mivel a nemzetközi viszonyok tanulmányozása az a terület, amelyen az alapvető fogalmak általánosan elfogadott definíciója hiánycikk, a fenti értelemben vett paradigmák szerepe felértékelődött az évek folyamán. Ennek ellenére nincs egységesen elfogadott paradigmadefiníció. Meg kell elégednünk tehát azzal, hogy a paradigmák e területen olyan állítások, amelyek közvetlen jelentése tovább nem redukálható annál, mint amit a leírására használt szavak hétköznapi jelentése sugall egy adott történelmi szituációban. A nemzetközi viszonyok elmélete s a kapcsolódó diszciplínák – több vagy kevesebb sikerrel – képesek voltak az elmúlt évtizedekben betölteni a jövő feltérképezésével kapcsolatos funkcióikat, anélkül hogy olyan alapvető fogalmak

1111 Nem lehet nem idézni Thomas S. Kuhn amerikai tudománytörténész művének azon részeit, amelyekben a paradigma fogalmának hasonló jelentése szerepel: „ha a tudós egy paradigmát magától értetődőnek tekinthet, nem kényszerül többé arra, hogy jelentősebb munkáiban megpróbálja alapjaitól újra felépíteni tudományterületét és hogy igyekezzék minden egyes bevezetett fogalom alkalmazását megindokolni. [...] A kutatási eredményeket rendszerint inkább rövid cikkekben közlik, amelyek csak a szakmabeliekhez szólnak, akikről feltételezhető a közös paradigma ismerete, és akik általában e közlemények egyedüli értő olvasóinak bizonyulnak. [...] A paradigmák annak köszönhetik helyzetüket, hogy segítségükkel versenytársaiknál sikeresebben lehet megoldani néhány olyan problémát, amelyet a kérdéses tudományterületen tevékenykedők időszerűnek tartanak.” (Kuhn 1984, 40–41; 45.) Fontos azonban leszögezni, hogy a nemzetközi viszonyokban alkalmazott paradigmák konkrét megfogalmazásaikat is tekintetbe véve nem sokban hasonlítanak a tudományfilozófiai paradigmafogalomra. Huntington például a következő paradigmákat sorolja fel legújabb könyvében: a térkép paradigmája; az egyetlen, harmonikus világ paradigmája 1989 után; a két világ paradigma: mi és ők; a teljes káosz paradigmája; valamint a nemzetállami paradigma (Huntington 1996, 29–35).




KÉRDÉSEKkonszenzusos definíciójának birtokában lettek volna, mint: az állam, a nemzet, a nép, a kisebbség, az emberi jogok, a háború vagy az önrendelkezés.

Ha nem is vagyunk képesek a szabatos meghatározással való értelmezésre, ebből nem következik, hogy a nemzetközi viszonyok paradigmáiról ne tudnánk elmondani egy sor további dolgot. Noha ahány szerző, annyi értelemben használja a paradigma fogalmát, alapvetően két csoportba sorolhatók azok az előfeltevések, amelyek a nemzetközi viszonyok tanulmányozásánál szóba jönnek: az első kategóriába azok az állítások tartoznak, amelyek a nemzetközi viszonyok alakulását valamilyen módon az emberi természettel hozzák kapcsolatba;1212 a másodikba pedig azok, amelyek szerint a nemzetközi viszonyokat objektív törvényszerűségek uralják, s azok a hagyományos determinista felfogásnak megfelelően az emberek akaratától függetlenül alakítják a világ állapotát a megfelelő feltételek fennállása esetén.

Az emberi természetre vonatkozó állításokat képzeljük el egy olyan modell keretében, amely a nemzetközi viszonyokat a – A káosz fogalma a nemzetközi viszonyokban című alfejezetben taglalt – kaotikus rendszerként írja le. Ez egy pulzáló (megnagyobbodó/összezsugorodó) gömbre hasonlít, mely rend és káosz között mozog, anélkül hogy az abszolút rend vagy az abszolút káosz állapotát valaha is elérné. A modell megengedi az ismétlés-ismétlődés jelenségét a lineárissal szemben, amely csupán egyirányú mozgást ismer. A totális káosz a gömb szétrobbanásával, az abszolút rend a kontrakciók megszűnésével lenne egyenlő.

E kontextusban az a megfogalmazás is megállja a helyét az emberi természettel kapcsolatos paradigmák esetében, amely szerint a nemzetközi politikai viszonyok területén lényegében ugyanaz a harc folyik az ösztönök és az ésszerű törekvések között, mint az emberben magában. Ez utóbbi teszi értelmezhetővé azt a megint csak paradigmatikus jellegű feltételezést, hogy e területen többnyire és végső soron a „jó emberek” akarata és céljai érvényesülnek, de az is igaz, hogy ilyen úton lehet a legegyszerűbben és a leghatásosabban bevezetni a nemzetközi politikai viszonyokba a gonosz fogalmát.1313

A determinista nézetek nincsenek ellentmondásban azzal a sokak által vallott meggyőződéssel, hogy a nemzetközi viszonyok színtere alapvetően az anarchia terepe. Sőt, az anarchiát eleve fel kell tételezni ahhoz, hogy a determinista logikát alkalmazni tudjuk, különben az a priori rend hipotézisét kellene felvetni. Tehát az általános anarchia a háttere a törvényszerűségnek, amely rendoázisokat képes létrehozni, stabilizált állapotokat teremteni az összességükben kiszámíthatatlan nemzetközi viszonyok egy adott állásán belül. Az anarchia „folyamában” létrejövő stabilnak mondott állapotok, amelyek térben és időben egyaránt korlátozottak, teszik lehetővé azt, hogy a nemzetközi viszonyokat, mint nyílt és lineáris struktúrájú, meghatározható irányba mozgó politikai erőteret értelmezhessük.

A paradigmák típusainak e pusztán szemléltető célú felvetéséből is kitűnik, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban elvileg végtelen a változók száma. Áttekintésük, és kiváltképpen modellezésük szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a megfigyelőt, ha a nemzetközi viszonyok összessége a tárgy. Tehát az empirikus megközelítésnek megfelelően a változókat is szelektálni kell, s ez a szelekció a paradigmák esetében is fennáll. Ezért mondjuk azt, hogy a vizsgálódó paradigmát választ. Ez a tény adja a nemzetközi viszonyok különböző elméleteinek, mint tudományos gyakorlatoknak az egyik legfontosabb sajátosságát.

A paradigmaválasztás lehetősége nemcsak a rendszeres újragondolást segíti elő. A kilencvenes évek körülményei között a választás lehetőségének a tudatosítása legalább még egy rendkívül fontos, közvetlen gyakorlati következménnyel jár. Elvileg lehetővé teszi a politikai felelősség jogi és morális megalapozását (és számonkérését) a nemzetközi viszonyokban, a moralizálás elkerülésével, de ennek tárgyalása nem feladata e bevezetésnek. A jelen körülmények között nem áll fenn a paradigmák közötti választási lehetőség megkérdőjelezésének a veszélye. Paradigmavitának az olyan hipotetikus helyzetet nevezhetnénk a nemzetközi politikai viszonyokban, amelyben nem a konkrét paradigmák közötti opciók állnak egymással szemben, hanem maga a választás lehetősége válik vita tárgyává.

A nemzetközi viszonyok elméleteiben az úgynevezett realista paradigmák fogalmazódtak meg az évek során a legmarkánsabban. Jack Donelly – aki e műve megjelenésekor a denveri egyetem tanáraként tevékenykedett, és szakterülete az emberi jogok – a realizmusról szóló könyvében hat paradigmát választott ki, amelyek szerinte a

1212 Morgenthaunak az a megállapítása, hogy a politikát, éppen úgy, mint a társadalmat az „emberi természetben gyökerező objektív törvények uralják”, ebben az értelemben nem az emberi természetre vonatkozó paradigma (Morgenthau 1993, 4). Általában nem is így értik (vö. Roche 1994b, 22).1313 A jó emberek létezésének kérdéséről és a gonosz problematikájáról lásd Heller 1994, 14–20. és 206–223., valamint d’Allonnes 1995, 153–167.




KÉRDÉSEKlegjobban jellemzik a nemzetközi viszonyok elméleteinek ezt az irányzatát. Úgy véli: „a paradigmák fogalma különösen alkalmas az egyes gondolkodási hagyományok fejlődésének és átadásának megértésére.” Általában egy hagyományt nem „előfeltevéseinek memorizálása által tanulunk meg – teszi hozzá – hanem a klasszikus modellek tanulmányozásával és alkalmazásával.” (Donelly 2000, 13–26.)

Ennek megfelelően a következő sorrendben foglalja össze a realizmus szerinte reprezentatív paradigmáit1414:

A) A hobbesi paradigmákat az emberi természettel szembeni szkepticizmus jellemzi. Donelly hangsúlyozza, hogy az ember természetes állapota a háború: „az emberi természetben a viszálykodásnak három fő okát találjuk: először a versengést, másodszor a bizalmatlanságot, harmadszor pedig a dicsvágyat. [...] A mindenkinek mindenki ellen folytatott háborújából következik az is, hogy semmi se lehet igazságtalan. [...] Ahol nincs közhatalom, ott nincs törvény, ahol nincs törvény, ott nincs igazságtalanság. [...] A békére ösztönző emberi érzelmek a halálfélelem, a kényelmes élethez szükséges dolgok iránti vágy, valamint az a remény, hogy e dolgokat szorgalommal meg lehet szerezni. Az értelem pedig a béke előnyös alapelveit sugallja, amelyek jóvoltából egyetértésre juthatunk egymással. Ezeket az alapelveket egyébként természeti törvényeknek nevezzük.” (Hobbes 1970,108–110.)

B) A politikai realizmus alapelvei Morgenthau nézetei szerint. Főművében, a Politics Among Nations első fejezetében röviden kifejti azt a hat alaptételt, amelyek szerinte a nemzetközi politikai realizmus alapelveit képezik (Morgenthau 1993, 3–16). Ezek közül a következőket emeljük itt ki: a politikai realizmus meggyőződése, hogy a politikát és a társadalmat általában, olyan objektív törvényszerűségek uralják, amelyek az emberi természetből erednek; a központi kategória a hatalmi terminusokban megfogalmazott érdek; a realizmus azt vallja, hogy az egyetemes erkölcsi elveket nem lehet az államok cselekedeteire alkalmazni; a realizmus visszautasítja egy ország morális elkötelezettségének azonosítását a világegyetemet uraló erkölcsi törvényekkel; a politikai realista a politika autonómiáját tételezi.

C) Kenneth Waltz neorealizmusa. Waltz szerint – akit a neorealizmus iskolateremtőjének tekintenek – a nemzetközi viszonyok az anarchikus politikai struktúrák területe; egy anarchikus közeg minden politikai egységet (államot) arra ösztönöz, hogy önmagával törődjön, mivel senkire e feladat nem hárítható át; a hatalmi egyensúly minden önálló nemzetközi politikai elméletnek központi eleme (Waltz 1979, 88; 107; 117). Egy 1997-es tanulmányában Waltz újból kifejti azt a nézetét, miszerint „az államok szabadon elkövethetnek minden bolondságot [any fool thing] amit akarnak, – azzal – hogy a strukturális nyomásnak megfelelő magatartás jutalomban részesíti őket, míg az annak ellenkező büntetésben.”1515 (Waltz 1997, 913–917. Idézi: Donelly 2000, 19.)

D) A biztonsági dilemma (security dillema). Lényege abban áll, hogy az államok biztonságuk növelése érdekében fegyverkeznek, s ezáltal más államok fenyegetve érzik magukat. Ennek megfelelően kialakul a biztonság–fenyegetettség bűvös köre, amelynek a realizmuson belül nincs ellenszere1616 (Evans – Newnham 1998, 494–495.) Népszerű szemléltetése e szituációnak a foglyok dilemmájának nevezett történet, ami arról szól, hogy ugyanabban az ügyben két, egymástól elválasztott foglyot azzal kecsegtetnek, hogy szabadlábra helyezik közülük azt, aki vall. A két ember szabadon eldöntheti, mi lenne az előnyösebb számára: együttműködni, vagy hallgatni. Mint Donelly megjegyzi, a realizmus a foglyok dilemmája által jól szemlélteti alapállását: a hideg fejjel megfontolt önzést és az amoralitást (realist egoism and amoralism).

E) A méloszi dialógus tanulsága: az erősebbnek jogában áll mindent megtenni. „Hiszen éppoly jól tudjátok, mint mi, hogy emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetében lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte”, mondták az athéniek a magukat a túlerőnek megadni vonakodó mélosziaknak. Majd kifejtették: „Hiszen mi semmi olyasmit nem kívánunk vagy teszünk, ami ellentmondana az emberek istenről való véleményének vagy egymás iránt táplált érzelmeinek. Istenről nagy valószínűséggel, az emberről pedig minden bizonnyal állíthatjuk, hogy a természetükben mindig ott rejlő kényszer alapján, ha megvan rá a hatalmuk, uralkodni akarnak. Ezt a törvényt nem mi találtuk ki, s fennállása óta nem mi alkalmazzuk először, hanem már készen örököltük, s minden időkre érvényes örökségként fogjuk is hátrahagyni.” (Thuküdidész 1999, 399–402.)

1414 Itt csak azokat a téziseket ismertetjük, amelyeket e rész jobb megértéséhez fontosnak tartunk.

1515 Donelly Morgenthau-t a 20. század vezető „biológiai realistájának”, Waltzot meg a vezető „strukturális realistájának” nevezi. Az általunk fentebb alkalmazott fogalmak szerint az előbbi tézisei az emberi természettel kapcsolatosak, míg az utóbbié a determinisztikus paradigmák csoportjába tartoznak.1616 Lásd még a VIII. fejezet Az állam tudathasadásos szerepe című alfejezetet a 357. oldalon.




KÉRDÉSEKF) A politika autonómiája. Machiavelli szintén az emberi természetből kiindulva indokolja meg a politika autonómiáját. „Az emberekről ugyanis általában elmondhatjuk – írta A fejedelem XVII. fejezetében – hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők; a veszélytől visszarettennek, harácsolásra hajlamosak; ha adakozó vagy velük, lábad elé vetik magukat; életüket és vérüket kínálják, amikor nincs rá szükség, mint már fentebb mondottam, de mihelyt szorult helyzetbe kerülsz, fellázadnak ellened.” Következtetése: „Szeretetre méltó legyen a fejedelem, vagy inkább féljenek tőle: mivel az emberek akaratától függ, szeretik-e az uralkodót, viszont a fejedelem akaratától, hogy félnek-e tőle, igazodjék a bölcs uralkodó aszerint, ami tőle függ, s nem aszerint, ami másoktól; tehát mint mondottam, csak arra kell vigyáznia, hogy gyűlöletet ne érezzenek iránta.” (Machiavelli 1987, 91; 94–95.)

A nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában a kilencvenes években az empirikus megközelítés mindenekelőtt a világ kiszámíthatatlanságának tudomásulvételét jelenti. Az empirikus megközelítés megkönnyíti ugyanakkor az olyan sajátos, a nemzetközi viszonyok tanulmányozásában tudományosan és társadalmilag is elfogadott módszerek, valamint eljárások pluralizmusát és békés egymás mellett élését, mint a jövőbe látási kísérletek, az előrejelzések, a kockázatelemzések vagy a politikai tervezés. A látszat elválasztása a tényektől, s egyben a látszat önálló politikai tényezőként való elismerése e területen az empirikus megközelítésnek fontos összetevői. A paradigmák választásának szabadsága e körülmények között a nemzetközi politikai viszonyok empirikus tanulmányozásának elengedhetetlen módszertani előfeltétele.

KULCSFOGALMAK: szelektálás, általánosítás, fogalomalkotás • jövőbe látási kísérletek • policy planning • funkcionális és diszfunkcionális látszat • szabad paradigmaválasztás

2. 2. Azonosságok és különbségek a diszciplínák között tárgyukat és módszereiket illetőenA nemzetközi jog, a nemzetközi politika és a nemzetközi viszonyok olyan elnevezések, amelyek angolszász területen a 20. század elejétől kezdődően a tudományos nómenklatúrában a legátfogóbb diszciplínákat jelölik. Ezen túl a szakosodás rendkívül nagymértékű, de a szűkebb tárgyú kutatások rendszerint e három diszciplína egyikében helyezhetők el. Az egyes elméleteket művelők azt tanítják, hogy diszciplínáik önálló tárggyal és módszerrel rendelkeznek, akkor is, ha ez nem minden esetben és nem minden részletre kiterjedően kifejtett. Jelen gondolatmenet szempontjából az olyan elnevezésű egyetemi tantárgyak, mint a nemzetközi viszonyok intézményei, a nemzetközi viszonyok szociológiája vagy egyszerűen a nemzetközi viszonyok, illetve a nemzetközi politika – általános vonatkozásaikban – besorolhatók e három diszciplína egyikének körébe.

2.1. A NEMZETKÖZI JOG ELMÉLETEAz elmélet nem tekinthet el attól a körülménytől, hogy a modern kori nemzetközi jog Európa nyugati felében alakult ki a 15–16. századdal kezdődően (Legohérel 1996). Eredetileg a hadviselés joga volt, és a háború, illetve a béke kérdéseiben ma sem tud a lényeget illetően többet felmutatni a korabeli természetjogi alapállásnál. A harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai béke, szentesítve az 1555-ös augsburgi béke vallásszabadságra vonatkozó elveit, a modern nyugat-európai nemzetállamok korszakának kezdetét is jelenti (meghatározott államterület és azonos jogi státusú lakosság fölötti egységes szuverén hatalom). A szekularizált szuverenitás-fogalom és az 1945 után egyetemesnek nyilvánított egyenlőségeszme (népek és nemzetek, férfiak és nők egyenjogúsága, a diszkrimináció tilalma) áll a jelenkori nemzetközi jog kulturális semlegességének a hátterében.1717

A második világháború után kialakult nemzetközi jog egyben voluntarista jellegű, mivel a nemzetközi társadalmi szerződés előfeltevésére épül1818. Ez azt jelenti, hogy a szuverén entitásként viselkedő államok szabad akaratukból válnak a nemzetközi jog egyenlő alanyaivá (szuverén egyenlőség elve) a nemzetközi társadalmi szerződés elfogadása által, miután a többi állam, szintén szabad akaratnyilvánítás útján elismerte államiságukat. Az alapelvek az ENSZ 1945-ben elfogadott alapokmányában szerepelnek. Az államként való elismerésnek vannak ugyan minimális kritériumai (a kormány által képviselt politikai egység, terület, lakosság; 1919 s az államok közösségébe való felvétel formailag a nemzetközi szerződés terminusainak megfelelően történik, de

1717 Ez a kulturális semlegesség viszont történetileg és kulturálisan meghatározott, a nyugati hagyomány terméke.

1818 Lásd még a VIII. fejezet A pacta sunt servanda elve a kilencvenes években című alfejezetét a 351. oldalon.

1919 Lásd még a VII. fejezet Formálisan konstituált szereplők című alfejezetét a 267. oldalon.




KÉRDÉSEKpolitikai megfontolásokon alapuló döntés eredménye. Az érintett felvételre vonatkozó akarata szükséges, de önmagában nem elegendő. Az állami akarat érvényesülése a nemzetközi viszonyokban – a voluntarista elméletek szerint – megköveteli azt, hogy az államok a nemzetközi jog szuverén alanyaiként egy sor kérdésben saját véleményüket képviselhessék. A nemzetközi jog értelmezése (az opinio juris), a különböző szerződésekkel szembeni kivételek, s általában az állami kötelezettségek vállalásának feltételei viszonylag tág teret engednek az államoknak akaratuk érvényesítésére. Csak az kötelez, amit vállalok: az államok nómenklatúrájába való felvétel után ez az általános szabály.

A nemzetközi jog emberi jogokra vonatkozó része ugyanakkor az egyénre, illetve az egyén biológiai létének elsőbbségre épül. A kollektív jogok, amennyiben ennek a kategóriának a létjogosultságát elismerik (például a békéhez, a kollektív biztonsághoz vagy a fejlődéshez való jogok esetében), függetlenek minden kulturális vonatkozástól, etnikailag, vallásilag, s minden további, ezekből következő partikularitással (kulturális identitással) szemben semlegesek. Noha a korábban, a paradigmák kapcsán már említett emberi természet a kortárs nemzetközi jog elmélete szerint is örök, oszthatatlan és univerzális – ebben az összefüggésben az egyenlő méltóság elvében nyerve megfogalmazást – az individuális jogok „fejlődtek” az évek folyamán. Az emberi jogok a modern kor hajnalán a klasszikus természetjogi felfogás szerint szabadságjogok voltak, konkrétan az egyénnek az állammal szemben morális alapon tételezett és a gyakorlatban többnyire forradalom útján érvényesített jogai. Az úgynevezett második generációs jogok már inkább a gondviselő állammal szembeni elvárások felsorolását tartalmazták (szociális jogok), míg az egészséges környezethez való jogok immár a valóban univerzálisnak nevezhető óhajokat fogalmazták meg.

A nemzetközi jog elméletének módszere a következtetés, amely két irányba is haladhat (a partikuláristól az univerzálisig és az univerzálistól az egyedi felé), és mindkét iránya érvényes is lehet egyszerre. Ez azért lehetséges, mert az identitás és az egyenlőség kategóriája felcserélhetővé váltak a kulturális semlegesség tételezése által (Papaux – Wyler 1997, 103). Így az egyenlőség az egyenlő identitásból következik (minden ember egyenlő méltósága), s ez éppen azért szükségszerű, mert az emberek között tényleges egyenlőtlenség áll fenn (férfi–nő, erős–gyenge, tehetséges–kevésbé tehetséges stb.). Miután azonban az egyenjogúság formálisan a nemzetközi jog minden alanya között fennáll, a nemzetközi jog elmélete ahhoz, hogy univerzalizálható legyen – elvileg senkit nem kíván kizárni a nemzetközi társadalmi szerződés előnyeinek élvezetéből –, kénytelen minden olyan vonatkozást zárójelbe tenni, amely az egyenlőtlenségekre utal. Mindenekelőtt a politikai kérdéseket. A szuverenitásról a nemzetközi jog elmélete semmi érdemit nem mond, csak annak tényét szögezi le. Ezután nem lehet csodálkozni azon, hogy az elmélet adós marad egy sor olyan alapkategória normatív meghatározásával, mint például az állam, a nemzet, a nép, az emberi jogok stb. Éles választóvonalat húz tehát a Sein, a „van” és a Sollen, a „legyen” között, s az emberi jogok evolutív elméleteinek megfelelően a „legyen” szférájában további különbséget tesz a kötelező és a kívánatos között. Miután e szférában sem a természetjog, sem a morál meghatározó voltát nem ismeri el, a nemzetközi jog elmélete kizárólag az ember biológiai vonatkozásaira tud(na) hivatkozni.

Ebben az összefüggésben részletkérdés az, hogy ki mire használja a nemzetközi jogot? Sem a módszertanon, sem az általános helyzeten nem változtat az, hogy a nagyhatalmak például külpolitikai eszközként, nyomásgyakorlásra, a kisebb országok pedig inkább a nemzetközi szolidaritás erősítésére próbálják alkalmazni a nemzetközi jog előírásait. A lényeg az, hogy az egymástól eltérő célok és törekvések egy időben lehetségesek és formálisan legálisak ugyanazon joganyag keretein belül.

2.2. A NEMZETKÖZI VISZONYOK ELMÉLETEIA nemzetközi viszonyoknak egységes és átfogó elmélete 1945 után sem jött létre (vö. Carr 1981, 3–11 és 207–209). Miután a nemzetközi jog és a nemzetközi politika elméletei kifejezetten eltekintettek a kulturális vonatkozásoktól, elvárható lenne a nemzetközi viszonyok bármely elméletével szemben az állásfoglalás morális kérdésekben. Ha azonban egy ilyen elmélet morális igénnyel lép fel, akkor az vagy kulturálisan meghatározott, s máris a nemzetközi viszonyok egy adott felfogása és nem azok átfogóan érvényes elmélete, vagy kulturálisan semleges, és ekkor csak a formális etika alapállásából indulhat ki (vö. Giesen 1992, 319–325).

A hatvanas–hetvenes évek vitái, amelyek a nemzetközi viszonyok elméletei tárgyának elkülönítéséről és sajátos módszertanáról szóltak, ma már kevésbé jellemzőek. Mindazonáltal nem múltak el nyomtalanul, hiszen az olyan továbbra is napirenden lévő fogalmak tartalma, mint az anarchia vagy a legitim erőszak jelentős mértékben bővült e vitáknak köszönhetően.




KÉRDÉSEKEmlítsünk két kísérletet röviden, amelyek a nemzetközi viszonyok elmélete mint tudományos diszciplína megfigyelési tárgyának és vizsgálati módszerének kijelölésére irányultak. E két vállalkozás, amellett, hogy tudománytörténeti szempontból is meghatározó, jól szemlélteti mindazokat a nehézségeket, amelyek a tudományos precizitásra törekvő megközelítések hívei előtt tornyosulnak. Aron Paix et guerre entre les nations (Aron 1984a) és Waltz Theory of International Relations (Waltz 1975) című műveiről van szó. Waltz e műve a Theory of International Politics (Waltz 1979) „előfutára”, s azért fontos, mert a szerző itt fekteti le az 1979-es klasszikus mű alapjait.

A két szerző közül Waltz volt az, aki az elmélet lehetősége mellett érvelt, míg Aron csak fenntartásokkal fogadta el a nemzetközi viszonyokra, mint autonóm területre vonatkozó koherens és átfogó magyarázatokkal szolgáló teória gondolatát.2020 Aron a nemzetközi viszonyok sajátosságát abban látta, hogy ez az egyetlen olyan létszféra, ahol az erőszak alkalmazása elfogadható, azaz legitim. Természetesen a legitim erőszak letéteményese az állam, hiszen a nemzetközi viszonyokban az államközi (interétatique) rendszeré az elsőbbség. Ezt a véleményét Aron a Paix et guerre...második, 1984-es kiadásának előszavában újra hangsúlyozta. (Aron 1984a, ix p.) „Ha egy szép napon – mint írta a nemzetközi viszonyok elméletének lehetőségeivel foglalkozó 1967-es tanulmányában2121 – előáll az a helyzet, hogy a nemzetközi társadalomban kialakul a legitim (fegyveres) erőszak monopóliuma, akkor nem tehetünk mást, mint hogy leszögezzük: a sajátos vonásokkal rendelkező államközi rendszer megszűnt.” (Aron 1972, 365.)2222 Addig is mindazok a megállapítások, amelyek az államok lehetőségeire, s azon belül is elsősorban a katonai erőre mint a kényszer végső eszközére vonatkoznak, szorosan összefüggnek az egyes állami szereplők adottságaival. Ezért a nemzetközi viszonyok tanulmányozása csak a konkrét helyzeteket figyelembe véve lehetséges, azaz az ilyen vizsgálatok elsősorban szociológiai és történeti jellegűek (Aron 1972, 371). Más szóval, a kényszerről nem beszélhetünk elvont értelemben s ez önmagában véve is elég erős érvnek tűnik az olyan kategóriákkal operáló elméletekkel szemben, mely kategóriáknak nincsenek közvetlen megfelelői a valóságban.

Waltz ellentétes álláspontra helyezkedett. Szerinte szükség van bizonyos mértékű elvonatkoztatásra a közvetlenül megragadható tényektől, ahhoz hogy a nemzetközi viszonyokról, mint a valóság kétségtelenül létező és elkülöníthető szeletéről olyan értelmes állításokat tegyünk, amelyek nem a pillanatnyi érzelmek vagy a hatalmi kalkulációk hatására születnek. A világ összetettsége nem teszi lehetővé mindennek a közvetlen megismerését: ha mindent közvetlenül megismerhetnénk és megérthetnénk (apprehend), semmi szükség nem lenne elméletekre (Waltz 1975, 8). Ebből következően „az elméletek nem a reális világ leírásai; [az elméletek] olyan eszközök, amelyeket [a valóság] egy részének megértésére alkotunk.” (Waltz uo.)

Hogy az elméleteket kezelni tudja, Waltz tételezi a törvény és az elmélet közötti különbséget, amelynek alapján később a nemzetközi politikára vonatkozó teóriáját is kibontja (Waltz 1979, 1–18). Egy törvény a következő kijelentések szekvenciája: ha a (fennáll), akkor abból x valószínűséggel b (következik). Ugyanis a törvény egy ismétlődés leírása. Ez a leírás bármikor ellenőrizhető, úgy is, hogy a jelenség, amelyre vonatkozik megismételhető. Ezzel szemben Waltz szerint az elmélet a törvényt magyarázza, ezért nem lehet a hamis vagy az igaz terminusaiban feltenni (Waltz 1975, 4). Az elméletek a vizsgálat számára nyújtanak támpontokat hipotézisek formájában, egyebek mellett az alapfogalmak meghatározása, valamint a terminusok közötti összefüggések kimutatása révén.

Egy elméletet a következőképpen lehet tesztelni:

1. az elmélet felállítása után 2. hipotéziseket vezetünk le belőle, 3. a hipotéziseket gyakorlati teszteknek vagy megfigyeléseknek vetjük alá, 4. úgy, hogy az elmélet által használt fogalmak definícióit alkalmazzuk, 5. majd felkutatjuk az elméletben nem szereplő zavaró változókat és azokat kiküszöböljük vagy ellenőrzés alatt tartjuk, 6. közben igyekszünk kidolgozni más tesztelési és kérdezési módokat, végül 7. ha egy tesztet az elmélet nem teljesít, meg kell vizsgálni, hogy (a) az elmélet teljesen összeomlott-e, (b) korrekciókat vagy újratételezést igényel, avagy (c) a tárgyát kell inkább közelíteni a magyarázat kitűzött céljaihoz?

Ez a módszer, illetve a fenti premisszák azonban minden társadalomtudományi vizsgálat esetében érvényesek. Mi az a különlegesség, amit e nézőpont a nemzetközi viszonyok esetében nyújt? Azt Waltz is elismeri, hogy csekély a száma azoknak a nemzetközi viszonyokra vonatkozó elméleteknek, amelyekkel kapcsolatban ez a teszt alkalmazható. A legtöbb esetben sem az alapfogalmak meghatározása, sem a terminusok közötti

2020 Aron és Waltz álláspontjának összefoglalóját episztemológiai háttérmagyarázattal ellátva lásd: Roche 1994b, 9–19.

2121 A mű először angolul jelent meg 1967-ben. (Lásd Aron 1967.)

2222 Qu’est-ce qu’ne théorie des relations internationales? (Aron 1972, 357–381.)




KÉRDÉSEKkapcsolatok logikája nem teszi lehetővé a világos és egyértelmű értékelést (Waltz 1975, 12–13). Mi a teendő? A teendő a nemzetközi viszonyoknak a fenti szempontok szerinti koherens elméleti vizsgálata, amely egyszersmind lehetővé teszi a nemzetközi politikai viszonyok elméleti értelmezését.

Waltz a következő állításból indul ki: a nemzetközi viszonyok világa olyan autonóm szféra, amely saját törvényszerűségekkel és elkülönült struktúrával rendelkezik. Az egyes szereplők kénytelenek alkalmazkodni e törvényszerűségekhez, ugyanakkor a struktúra és az egyes aktorok közötti közvetítettségek olyan feltételek között történnek, hogy mind a kölcsönös függőség, mind a cselekvési függetlenség mértéke a legnagyobb változatosságot mutatja. A legkézenfekvőbb bizonyíték e helyzetre az, hogy nemzetközi téren a szereplők akarata és eredeti céljai ritkán esnek egybe az eredményekkel, illetve az adott területen bekövetkező fejleményekkel. Úgyszintén, a valóságban a szereplők között számos különbség tapasztalható a rendelkezésre álló lehetőségeiket illetően. Waltz szerint a források és a potenciál önkényes megoszlása határozza meg a különböző szereplők között a nemzetközi politikai viszonyok autonóm struktúráját, vagy más szóval, az egyenlőtlen megoszlás politikailag következményekkel járó tényező (politically consequential factor). (Waltz 1975, 72.)

Ha ez az egyenlőtlenség megszűnik, akkor a nemzetközi politika struktúrájával kapcsolatos kijelentéseket is újra kell értékelni. Waltz szerint azonban addig is szükséges azoknak a tényezőknek és mechanizmusoknak az újragondolása, amelyek az egyenlőtlen megoszlás ellenére a nemzetközi viszonyokban tapasztalható folyamatosságot fenntartják. Vagyis elsősorban a hatalmi egyensúly elméleteinek az újragondolása szükséges a változó feltételek közepette. Erről szól az 1979-es Themy of International Politics. Erre a következő alfejezetben térünk vissza.

Napjainkban úgy tűnik, egyetértés alakul ki abban a tekintetben, hogy a nemzetközi viszonyok átfogó elméletének megalkotása nem lehetséges, de nem is feltétlenül szükséges. Amit el lehet érni, az a perspektíva nyújtása, a fogódzók megteremtése a különböző helyzetek értelmezéséhez. Míg Aron és Waltz az átfogó, önálló struktúrával rendelkező nemzetközi viszonyok világára kerestek biztos rálátási pontokat, a kilencvenes évek első felének szerzői a nagy egészről többnyire csak a felfordulás (boulversement: Touraine 1995, retournement: Badie – Smouts 1992) vagy a zűrzavar (turmoil: Brzezinski 1993) fogalmaira asszociáltak, avagy csak egy-egy dimenzió, aktuális kérdéskör szemügyre vételére korlátozták érdeklődésüket. A helyzet 1989 utáni megváltozása ugyanakkor jobban ráirányította a figyelmet a korábban is fennálló doktrinális inkonzisztenciákra (Griffiths 1992).

A különbségek a nemzetközi viszonyok klasszikus, angolszász iskolái között egyrészt olyan nehezen követhető fogalmi-árnyalati értelmezések körül alakulnak ki, amelyek inkább elmossák mintsem kidomborítják az eltérő sajátosságokat, másrészt az akadémiai viták inkább a különböző kutatási tervek alátámasztására szolgálnak, mint új hipotézisek felvetésére (Roche 1994b, 17; vö. Szőnyi 1995; Kiss 1995).

2.3. A NEMZETKÖZI POLITIKA ELMÉLETEIA különböző szerzőknél nem találkozunk olyan terminológiai megkülönböztetéssel, mely választóvonalat húzna a nemzetközi viszonyok és a nemzetközi politikai viszonyok területei, illetve ezek elméletei közé. Mint említettük, Waltz öt éven belül két nagyobb lélegzetű, s máig meghatározó hatású munkát is közzétett, az egyiket a nemzetközi viszonyok, a másikat a nemzetközi politika elméletéről, ám a szövegek egyike sem tartalmazza a definíciószerű fogalmi különbséget. Ennek ellenére e helyen célszerű elkülöníteni a két területet fogalmilag, mivel mint a későbbiek folyamán látni fogjuk, a kilencvenes években egy sor olyan folyamat indult el, amely magának a nemzetközi szóval jelzett fogalomnak az értelmezését is megnehezíti. Továbbra is fennáll azonban az idézett szerzőknek a nemzetközi politikai viszonyok relatív autonómiájára vonatkozó tézise, más szavakkal: a politika, azaz az állam primátusa a nemzetközi viszonyokban. Könyvünk egyik alaptétele ezzel szemben a politikai primátusa a nemzetközi viszonyokban,2323 s ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy politika és politikai mint eltérő fogalmak között különbséget teszünk.

A nemzetközi politika elméleteinek realista iskolái – beleértve a Morgenthau nevéhez fűződő realizmust, illetve a Waltz által fémjelzett neorealista iskolát, amelyet a kilencvenes években strukturális realizmusként is számon tartottak – a nemzetközi politikai viszonyok relatív elkülönültségét tételezik, mégpedig úgy, hogy az egyes autonóm szereplők kapcsolatai következtében kialakul egy önálló struktúra, saját törvényszerűségekkel, amely visszahat az egyes aktorok cselekedeteire, behatárolva mozgásterüket (vö. Roche 1994b, 139–142).

2323 Lásd erről bővebben a IV. fejezet A „politikai” primátusa a nemzetközi viszonyokban című alfejezetét a 181. oldalon.




KÉRDÉSEKMorgenthau számára a politika az erő, a hatalom terminusaiban megfogalmazott érdekeket jelenti: „Intellektuálisan – írja a Politics Among Nations első fejezetében –, a politikai realista [the political realist] fenntartja a politika szférájának autonómiáját, ahogyan a közgazdász, a jogász és a moralista fenntartják a magukét. [...] A politikai realista azt kérdezi: Hogyan érinti ez a politika [policy] az ország erejét [power]? (Vagy a szövetségi kormányét, a kongresszusét, a pártjáét, a mezőgazdaságét, esetről-esetre.)” Ugyanez szóról-szóra érvényes a nemzetközi politikára is: „A fő útmutató, mely a politikai realizmust eligazítja a nemzetközi politika térképén, az erő terminusaiban megfogalmazott érdek.”(Morgenthau 1956, 1; 5.)

Ettől a szinte brutális egyszerűséggel kifejezett állásponttól kívánt eltávolodni Waltz, a nemzetközi politika szférájának elegánsabb, de a lényeget tekintve nem sokban különböző meghatározásával. Abból kiindulva, hogy az államok közötti természeti állapot a háború állapota, Waltz az erőszak alkalmazásának módját figyelembe véve különbséget tesz az államon belüli politika és a nemzetközi politika között: a nemzetközi színtér olyan (19. századi értelemben vett) „önsegélyen” (self-help) alapuló anarchikus terep, amelyben az erőszak alkalmazásának sajátos koreográfiája, s ebből következően a színtérnek önálló „struktúrája” van (Waltz 1979, 103–104). Tehát Waltz szerint, Arontól eltérően, nem az erőszak legitimitása vagy önkénye a sajátos elem, hanem annak gyakorlási módja.

Az önsegélyen alapuló nemzetközi politika a szereplők együttműködését kétféleképpen korlátozza: 1. a szereplők az erejük nagy részét önmaguk másoktól való megvédésére fordítják; 2. a legfontosabb magatartásbefolyásoló elem a túléléssel való törődés.

A nemzetközi imperatívus Waltz szerint: önmagaddal törődj, s ez oda vezet, hogy a szereplők igyekeznek ellenőrzésük alá vonni azokat a területeket, amelyeken, főleg gazdasági szempontból, másoktól függenek. Minél nagyobb egy állam kereskedelmének volumene – érvel Waltz a hetvenes évek végén –, annál inkább függ az az állam másoktól. A lényeg az, hogy a nemzetközi viszonyok e strukturális jellemzői oda vezetnek, hogy a biztonsági megfontolások a gazdasági szempontokat alárendelik a politikaiaknak (uo. 106–107). Miután az államok nem hajlandók lemondani szuverenitásukról, a kialakuló rend attól válik struktúrává, hogy egyfelől egyes magatartások jutalommal, míg mások automatikusan büntetéssel járnak, másfelől a szereplők eredeti szándékai és céljai nem mindig egyeznek meg a ténylegesen létrejövő helyzettel. Ahol az erő mondja ki a végső szót, ott az államok közötti háborúk nem az igazságosság trónra helyezésének eszközei, hanem pusztán azt döntik el: ki az erősebb.

Igaz – mondja Waltz –, ha az erősebb joga az irányadó, az igazságosságról szóló véres harcok megspórolhatók (uo. 112). A nemzetközi politikai viszonyokban az erőszak nem az ultima ratio, hanem a legelső és mindenekfölötti szempont: ez viszont oda vezet, hogy a manipulációnak kevesebb tere van, a követelések csillapodnak és a konfliktusok más módszerekkel való rendezése kerül előtérbe.

1.1. táblázat - 1. táblázat A NEMZETKÖZI VISZONYOK HAGYOMÁNYOS ELMÉLETEINEK FŐBB TÉZISEI

TÁRGY REALIZMUS NEOREALIZMUS LIBERALIZMUS NEOLIBERALIZMUS

ALAPEGYSÉGEK Független államok A nemzetközi rendszer struktúrája

Az államokat „transzcendáló” intézmények

Egyének; „átjárt” (penetrated) államok és nem állami szereplők

KÖZPONTI TÉMÁ Háború és biztonság Küzdelem a pozíciókért és a hatalomért az anarchia körülményei között

A béke intézményesítése

Az államok közötti együttműködés elősegítése a globális gazdasági, társadalmi és környezeti kérdésekbe




KÉRDÉSEK

MEGKÖZELÍTÉS Hatalmi egyensúly A terror egyensúlya, katonai készültség és elrettentés

Nemzetközi jog; nemzetközi szervezetek; demokratizálódás

Komplex interdependencia

A GLOBÁLIS VISZONYOKRÓLPesszimistaOptimista/ fejlődés (lehetséges)Az együttműködés elvárása és a globális közösség létrehozása

Pesszimista/stabilitás (elvileg lehetséges az erő maximalizálása által)

Pessszimista Optimista/fejlődés (lehetséges)

Az együttműködés elvárása és a globális közösség létrehozása

A SZEREPLŐK MOTIVÁCIÓIRÓL

Nemzeti érdek; zéró összegű játékok; biztonság; erő

Hatalom, presztízs és előny más államokkal szemben (viszonylagos nyereségek)

Együttműködés; kölcsönös segítségnyújtás; az emberi szükségletek kielégítése

Globális érdekek (abszolút nyereségek); igazságosság; béke és prosperitás; szabadság; moralitás

ALAPFOGALMAK Strukturális anarchia; erő; nemzeti érdek; hatalmi egyensúly; polaritás

Strukturális anarchia; racionális választás; fegyverkezési verseny

Kollektív biztonság; világrend, jog; integráció; nemzetközi szervezet

Transznacionális viszonyok; törvény; szabad piacok; interdependencia; integráció; liberális republikánus kormányzás; emberi jogok; a nemek közötti viszonyok kérdései (gender)

JAVASLATOK Az erő növelése; ellenállás a szuverenitás csorbításának

A nukleáris elrettentés fenntartása; a leszerelés és a szupranacionális szervezetek mellőzése

Intézményes reformok

A rezsimek fejlesztése, a demokrácia és a nemzetközi intézmények előmozdítása a globális problémákra való kollektív válaszokért

Forrás: Kegley – Wittkopf 2001, 46.

A nemzetközi politika tehát egyfelől az erő és a küzdelem színtere, másfelől az anarchikus, horizontális, decentralizált, homogén, irányítást nélkülöző és a kölcsönös alkalmazkodás világa (uo. 113). Az az elmélet, amelyen keresztül e terület történéseit értelmezni lehet, Waltz szerint is a hatalmi egyensúly elmélete.

Amennyiben a hatalmi egyensúlyt elméletként kezeljük, az azt jelenti, hogy: 1. legalább egy elméleti hipotézist2424 kell tartalmaznia, amely nem tényszerű állítás, hanem a szereplők túlélési törekvésének, illetve az e törekvések nyomán kialakuló struktúra szereplőkre való visszahatásának a tételezése; 2. a szereplők cselekedeteinek eredményével foglalkozik, s nem veszi figyelembe az egyes aktorok motivációját, illetve céljait.

Részletkérdések magyarázata a hatalmi egyensúly elméletétől nem várható el és nem kérhető számon (uo. 117–118).

2424 Vö. az I. fejezet A látszat a nemzetközi viszonyokban című alfejezetével. Lásd a 29. oldalon.




KÉRDÉSEKEbben az értelemben a nemzetközi politika elmélete nem tévesztendő össze a külpolitika elméletével. A hatalmi egyensúly, Waltz nézete szerint az államok saját, nem összehangolt lépéseinek az eredményeit értelmezi, s nem az egyes államok érdekeit és céljait magyarázza. Amit magyaráz, az a kényszer, amely az ilyen körülmények között létező és cselekvő államok mindegyikére hatással van, s amelynek eredményeként a hasonló helyzetben (similarly situated) lévő államok magatartása mindig hasonlóságokat mutat (similarity of behavior). (Uo. 122.) A neorealista iskola hívei számára ez az elmélet magyarázta meg a legjobban a hatvanas években kialakult világrend stabilitását.

A nemzetközi politika elméleteinek központi témája a túlélés kérdése egy alapvetően veszélyesnek és bizonytalannak tekintett világban (Griffiths 1992, 140). Paradox módon az egyének életfeltételeik áttekinthetővé tétele, s ezáltal túlélésük biztosítása céljából haladják meg a természeti állapotot az állam létrehozása által, de éppen az államok kialakulása hoz létre egy másik szinten a természeti állapothoz hasonló helyzetet a nemzetközi viszonyokban. Mindkét folyamat természetesen történelmileg lokalizálható, ezért mint alább kifejtjük, a természeti állapot ideáltípusához mért helyzetek között fogalmilag is különbséget kell tenni.

A túlélést fel lehet fogni 1. abszolút kategóriákban, mint a jó és a rossz küzdelmét, vagy mint 2. a létfeltételek relatív javítására irányuló gazdasági növekedést, esetleg mint 3. identitások (nemzetek, kultúrák, civilizációk) egymás ellenében való érvényesülését. Mindhárom felfogás lényegét tekintve politikai természetű, és többek között emberek, illetve erőforrások ellenőrzését feltételezi.

2.4. HASONLÓSÁGOKA legfontosabb közös elem a három diszciplína (a nemzetközi viszonyok, a nemzetközi jog és a nemzetközi politika elméletei) esetében a háború és a béke kérdésének megkerülhetetlensége.

A nemzetközi jog elmélete – saját tárgya és annak történelmi előzményei miatt, módszereinek határain belül – hosszú ideig nem volt képes állást foglalni a háború kérdésében, s a természetjoghoz folyamodott segítségért. A gyakorlatban ez az eljárás azzal a következménnyel járt, hogy elvitatta ugyan a szereplők illetékességét, hogy a saját ügyük (háborújuk) igazságosságát megítéljék, de a hadviseléssel kapcsolatban lehetővé tette konkrét szabályok kidolgozását (humanitárius jog2525).

A nemzetközi politikai viszonyok realista hagyománya kizárja, hogy az igazságosság kérdése értelmesen felvethető legyen. Azok, akik a realizmussal szemben állnak, többnyire szintén a természetjoghoz folyamodnak vagy sajátos morális alapállásból érvelnek (Giesen 1992, 15). A kiút a morálfilozófiákon keresztül tűnt járhatónak a hatvanas-hetvenes években, amint azt Walzer klasszikus, a háborúról szóló műve tanúsítja, amely egyszerre száll vitába mind a realista érvvel, mind az igazságos háború vallási eredetű eszméivel (Walzer 1992).

A nemzetközi jog e kérdésben az államok önvédelmének jogosságával kapcsolatos álláspontját képes volt univerzális terminusokban megfogalmazni a nemzetközi társadalmi szerződés kereteiben. Ez nem változott a kilencvenes években sem.2626 A nemzetközi jog továbbra is elismeri a fegyveres védelem lehetőségét külső agresszió ellen. A szükségállapot szabályozásával pedig korlátozza az állam belső agresszióval szembeni lehetőségeit. A különböző helyzetek megítélését azonban továbbra is politikai szempontok befolyásolják. Amint azt egyes nemzetközi jogászok kifejtik, a nemzetközi viszonyokban továbbra is egyértelműen az államközi rendszer primátusa érvényesül, s bár a nemzetközi jog rendszerint a nemzetközi politika eszköze, néha a politikai játszmák egyik fontos tétje is (Dupuy 1992, 1. és 9–10). Az emberi jogok nemzetközi szabályozása és e szabályok érvényesítésének gyakorlata az elmúlt három évtized folyamán felszínre hozta az összes ellentmondást, amelyet a nemzetközi jog és a nemzetközi politika elméleteiben uralkodó államközpontúság generálni képes.

A nemzetközi viszonyok átfogó elméletének lehetetlensége a 20. század végén újra nyomatékosította azt, hogy a felmerülő problémákra általában és típusonként sem lehet egyetlen univerzális megoldást találni, s ez különösen érvényes a háború és a béke kérdésére. Ennek jeleként, s egyben következményeként is felfogható az a klasszikus módszertani eljárás, amely az itt tárgyalt diszciplínákra jellemző: a fogalmi elkülönítés módszere. Az elkülönítésből levont következtetések, majd a kategóriák összevetése adja ki az adott diszciplína alaphipotéziseit. A hipotézisek időrendi sorrendbe tétele adja ki a diszciplína történetét. Az, hogy e három diszciplína külön-külön is létezhet többé-kevésbé koherens gondolati rendszerként, az annak a tipikusan nyugati

2525 Lásd erről bővebben a VIII. fejezet Humanitárius jog című fejezetét a 342. oldalon.

2626 Lásd erről részletesen a IV. fejezet Erőszak „megmentésünk” érdekében című alfejezetét a 168. oldalon.




KÉRDÉSEKszemléletnek köszönhető, mely a politika, a morál és a jog egymáshoz mért viszonylagos autonómiáját lehetővé teszi.

2.5. KÜLÖNBSÉGEKA különböző iskolák mindhárom diszciplína esetében elkülöníthetők a paradigmák megválasztásának kérdése mentén. Ha a részleteket nézzük, a dolgok már nem ilyen egyszerűek. A nemzetközi politikai viszonyokról szóló elméletekben például nincs helye a nemzetközi jogi aspektusoknak, ezek „zavaró” tényezők, és többnyire fordítva is így van. A nemzetközi jogi traktátusok vagy egyszerűen eltekintenek a politikai vonatkozásoknak a legminimálisabb tárgyalásától is,2727 vagy röviden és kelletlenül, általában a nemzetközi társadalom fogalmának tárgyalásánál utalnak a politikai vonatkozásokra (Dupuy 1992 1; 9–10; Dinh – Daillier – Pellet 1994, 36–38).

Morálfilozófiai értekezések említik egyszerre a túlélés és az emberi jogok tiszteletben tartásának követelményeit (Walzer 1992, 325). Az államközpontú elméletek, mivel eleve szervezetekben gondolkodnak, logikusan vezetnek az egyes szereplők mozgása, cselekedetei következtében kialakuló struktúra gondolatához, legyen az akár a látszat kategóriájával leírható képződmény, mint a hatalmi egyensúly, vagy intézményekben testet öltött rendszer, mint a nemzetközi jog és az annak alapján létrejövő intézmények és szervezetek.

A struktúra viszont mintegy önálló életre kel, s mint Waltz szellemesen írta, uralkodik a szereplők fölött, jutalmazza” a struktúra-konform és „bünteti” a disszidens magatartást. Ám, mint Waltz elméletének példáján láttuk, a strukturáltságot eleve fel kellett tételezni ahhoz, hogy az elmélet működjön – az eredeti neorealista elmélet is azzal indít, hogy elkülöníti a törvény fogalmát, azaz végrehajtja az episztemológiai alapműveletet, az objektív és a szubjektív, a tárgy és a megfigyelő elválasztását. Az anarchikus nemzetközi viszonyok közepette is előbb-utóbb kialakul a rend, s aki ebből levonja a megfelelő következtetéseket egy életképes elmélet segítségével, az boldogul, aki nem, az sodródik. Míg Morgenthau még szükségesnek tartotta az emberi természetre való hivatkozást, a neorealistáknak már nincs szükségük e hipotézisre, mint kiindulópontra.

Azt feltétlenül ki kell emelni, hogy a nemzetközi jog elmélete, s maga a 20. századi nemzetközi jog, a túlélésre koncentráló világ történéseibe egy olyan rendet vitt be, amely a szereplők akaratából keletkezett és általa alakítható. Ilyen értelemben tehát a nemzetközi társadalmi szerződés feltételezése a nemzetközi politika egyes iskolái által leírt anarchiával szemben ellensúlyt képez.2828 E voluntarista alapállásból vissza lehet következtetni akár az emberi természetre vonatkozó paradigmákra, amennyiben az ember eredendő „jósága” megnyilvánulásának tudjuk be a szerződés fikcióját, amely az anarchiával mint a „rossz” birodalmával száll szembe. Sokak szerint azonban, így Waltz elméletében is, az anarchia a szabadság birodalma, tehát se nem rossz, se nem jó – egyszerűen, ha értelmezni tudjuk a világot, megtaláljuk a számításunkat. E különbség a 20. század második felében egyre inkább elmosódott.

A jelenleg érvényes nemzetközi jog az emberi természettel kapcsolatban optimista álláspontra helyezkedik, explicit módon tételezve az egyén szabadságát és veleszületett méltóságát. Az angolszász területen a 20. század második felében jelentkező realista iskolák a hangsúlyt az ember veleszületett hatalomvágyára helyezték, meglehetősen pesszimista álláspontot foglalva el, ami egyáltalán nem alaptalan a két világháború tapasztalatait figyelembe véve, de nem vitatatják a nemzetközi jogi alapállást. A nemzetközi jog eleve önkorlátozást gyakorol tárgyának kijelölésében, és elismeri illetéktelenségét egy sor kérdésben. Így például egyáltalán nem foglalkozik a szuverenitás fogalmi, elméleti kérdéseivel, vagy a legitimitással. Ez utóbbi helyett a legalitás elsőbbségét hirdeti, vagyis a hangsúlyt a formalitások, a jogi eljárás szabályainak megtartására, a tartalmi kérdésekhez képest a külsőségekre helyezi.

1.2. táblázat - 1.2. táblázat ALTERNATÍV ELMÉLETEK A NEMZETKÖZI VISZONYOKRÓL

KONSTRUKTIVIZMUS DEKONSTRUKCIÓ KÁOSZELMÉLET SZOCIÁLIS KONSTRUKTIVIZMUS

A csoportok és egyének Posztmodern elmélet, Matematikai módszerek Az Alexander Wendt által

2727 Ian Brownlie például csak elvétve használja a „politikai” (political) szót nemzetközi jogról írott könyvében (Brownlie 1995).

2828 Vö. a VIII. fejezet A nemzetközi társadalmi szerződés című alfejezetével. Lásd a 345. oldalon.




KÉRDÉSEK

mint szereplők fontosságát emeli ki, továbbá azt, hogy miként építik fel identitásukat, érdekeiket és intézményeiket közösen konstruált jelentéstartalmak alapján. Annak a megértésére törekszik, hogy a fentiek hogyan befolyásolják nemzetközi magatartásukat.

amely szerint a világrendszer komplexitása lehetetlenné teszi a pontos leírást. A tudományos munka célja a szereplők motivációinak megértése szöveges nyilatkozataik dekonstruálása révén.

alkalmazásával kívánja azonosítani azokat az epizódszerűen visszatérő mintákat, amelyek látszólag egymáshoz nem kapcsolódó és gyorsan változó viszonyrendszerek között jönnek létre, a komplex valóság jobb értelmezése céljából.

kidolgozott liberális-realista elmélet, az önérdeket érvényesítő államokat tekinti a világpolitika kulcsszereplőinek. Cselekedeteiteket Wendt szerint nem az anarchia határozza meg, hanem az a mód, ahogyan az államok „megkonstruálják” a világpolitika jelentéstartalmát, majd válaszolnak rá.a

a „Nincs külön »logikája« az anarchiának” – írta Alexander Wendt német származású, jelenleg az USA-ban élő politológus híres 1992-es tanulmányában –, azon kívül a gyakorlaton kívül, mely létrehoz és hivatkozik egy identitás- és érdekstruktúrára egy másikkal szemben; a struktúrának nincs léte vagy kauzális ereje a folyamaton kívül. Az önsegély és az erőpolitika intézmények, nem az anarchia lényegi összetevői. Anarchia az amit az államok létrehoznak.” (Wendt 1992.)

Forrás: Kegley – Wittkopf 2002.

A nemzetközi viszonyoknak nem jött létre egységes elmélete, s a jövőben sem valószínű, hogy e tekintetben mindent átfogó magyarázat születik. Ami megvalósítható, az a grille de lecture, a kérdésfelvetés módszertana, illetve az értelmezés technikáinak a kidolgozása. A paradigmák különbözősége biztosítja, hogy ebben az irányban kiküszöböljük a kizárólagosságot, és egyben talán elkerüljük a teljes lemondás csapdáját is.

KULCSFOGALMAK: voluntarizmus • struktúra, jutalom, büntetés • túlélés, önsegély • a „jó” emberek akarata

3. 3. A nemzetközi politikai viszonyokat meghatározó szereplők3.1. KIK A MEGHATÁROZÓ SZEREPLŐK?A meghatározó szereplők definiálása az egyik olyan kérdés, amelyet ha rosszul közelítenek meg, egyaránt tévútra vezetheti a nemzetközi politikai viszonyokra való módszeres reflektálást és a közvélekedést. Vannak ilyen szereplők? Ha igen, miről ismerhetők fel, hogyan nyilvánulnak meg, ugyanazok-e minden történelmi korszakban, vagy az erőviszonyok alakulásának függvényében változik a kilétük? Van-e kapcsolat a szereplők nyilvános céljai és pozícióik között ebben az összefüggésben?

E kérdéseket nemcsak szakértők vetik fel. A tapasztalat azt mutatja, hogy az embereket kulturális, politikai, etnikai stb. hovatartozástól függetlenül a világ minden részén foglalkoztatja: ki áll vagy kik állnak egy-egy korszakalkotó esemény hátterében, amely országukat vagy szűkebb környezetüket közvetlenül is érinti? A gond ott kezdődik, amikor jelentős számú embert nem elégítenek ki az eseményekre vonatkozó, a politikusok vagy a szaktudósok által nyújtott konvencionális magyarázatok.

A meghatározó szereplők kérdésére adott válaszok egy része a világösszeesküvés-elméletek kereteiben fogalmazódik meg, s jelentős negatív következményeket váltanak ki. „Az összeesküvés-elméletek a reménytelenség érzését keltik” – írta Daniel Pipes a Közel-Keleten divatos összeesküvés-elméletekről szóló könyvében. Majd hozzátette: „minél inkább elfogadják az egyes kormányok ezeket az elméleteket, annál agresszívebbek és halálosabbak cselekedeteik”, s ily módon az összeesküvés-elmélet hozzájárul a konfliktusok kiterjedéséhez. Végül, az ilyen elméletek akadályozzák a modernizációt a térségben. Ha, mint sokan meg vannak győződve róla, „a modernizáció a Nyugat egyik összeesküvése” (a világ többi része ellen), Európa ereje nem a kreativitásból és a kreatív energiák felszabadításából ered, hanem „félrevezetésből és csalásból.” (Pipes, 1998, 29.)

Az előbbivel ellenkező nézet az, amely szerint minden helyzetnek megvannak a maga sajátosságai, megismerhetők a fontosabb körülmények és okok, amelyek azt létrehozzák s a kibontakozását befolyásolják.




KÉRDÉSEK„Nem hiszem – mondja az, aki így gondolkodik –, hogy az empirikusan megismerhető valóság tényei mellé fel kellene venni a »láthatatlan kéz« hipotézisét.”

Hangsúlyozzuk, hogy mindezek a gondolatmenetek, a politikai szférájával függenek össze, s a gyakorlatban rendszerint úgy jelentkeznek, hogy semmilyen paranormális vonatkozást nem vetnek fel. Minden világösszeesküvés-elmélet buktatója – konkrét vonatkozásaitól függetlenül – az, hogy eleve egy titkot feltételez, amelyet nem lehet megismerni. Ha a titokra fény derülne, akkor az elmélet értelmét veszítené. Így az elmélet kénytelen újabb és újabb elemeket felvenni, amelyek viszont továbbra sem derítik fel a titkot magát.

A titkolózásnak a nemzetközi viszonyokban hagyományai vannak. Ez köztudomású, s a nagyobb népszerűségnek örvendő politikai világösszeesküvés-elméletek e tényt kihasználják. A titkos diplomácia, az államtitkok, s az azokat zároló és védő intézmények sokasága, a megtévesztés, a manipuláció, a nyilvánvaló tények cáfolata, nem utolsósorban a diszkréció a nemzetközi kapcsolatokban ma is létező jelenségek. E jelenségek pedig megannyi spekulációra adnak okot, s nemcsak a hírfogyasztók, de a nemzetközi politikai viszonyokkal hivatásszerűen foglalkozók számára is. A jövőbe látásnak pedig szükségszerű velejárója a találgatás.

Az irodalomban hagyományosan bevettnek számítanak a nagyhatalom, a domináns hatalom, a világhatalom, a kisállam (Wight 1978, Kennedy 1987) vagy éppen a középhatalom fogalmai. A különböző jelzők közvetlenül utalnak arra, hogy az adott fogalommal leírt szereplő meghatározó volta milyen körben érvényesül. A második világháború után elterjedt szuperhatalom elnevezés, bár katonai jelentése meglehetősen egyértelmű, azt jelzi, hogy a meghatározó szereplők kérdéskörét illetően a fokozatok még nem merültek ki. A globális hatalom a kilencvenes években vált divatossá (Brzezinski 1993), s meg lehet kockáztatni, hogy a hatalom szóhoz még további, a fizika vagy az asztronómia területéről kölcsönzött jelzők kapcsolhatók.2929

A nemzetközi viszonyokkal foglakozók számára a paradigmaválasztás és a módszertani tisztázás után a következő fontos feladat a meghatározó szereplők definiálása, megfelelő perspektívába állítása. Mindkét paradigmatípus, a „biologista” és a „determinista” is megengedi a meghatározó szereplőre vonatkozó kérdések taglalását, s egyik sem rendelkezik eleve biztosítékkal a kérdés rossz feltevése ellen.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a nemzetközi viszonyokkal kapcsolatban valamilyen szintű érdeklődést mutató szélesebb nyilvánosság számára a meghatározó szereplők kérdése közvetlenül befolyásolja a véleményalkotást. Egyaránt érvényes ez az optimista és a pesszimista vélekedésekre. „Bízunk abban, hogy minden jóra fordul, hiszen a Nyugat, Amerika vagy a szomszéd állam a segítségünkre siet.” Vagy fordítva: „már megint magunkra hagytak bennünket a bajban, mert mindenki önző módon csak a saját érdekeivel törődik.” Úgy tűnik, hogy az ilyen vélekedéseket csekély mértékben befolyásolják a tények, inkább az uralkodó közhelyek, az előítéletek, a személyes jó vagy kellemetlen tapasztalatok alakítják, vagy éppen a személyiségi jegyek, a lelkialkat befolyásolják. Ez az attitűd kisebb mértékben ugyan, de érvényes azok esetében is, akik rendszeresen, hivatásszerűen művelik a nemzetközi viszonyok tanulmányozását. A döntő különbség az utóbbiak és a spontán módon véleményt alkotók között az, hogy a nemzetközi viszonyokat rendszeresen tanulmányozók képesek meggyőzően érvelni álláspontjuk mellett, s nem ritkán képesek el is fogadtatni azt a tudományos közvéleménnyel.

Minden különösebb nehézség nélkül lehet amellett érvelni, és el is lehet fogadtatni, hogy az Amerikai Egyesült Államok meghatározó szerepet játszott a kilencvenes évek nemzetközi viszonyainak alakulásában. A gondok ott kezdődnek, amikor ezt a megállapítást részletezni kell: hogyan, milyen következményekkel tette? Vajon adottság volt-e ez a szerep vagy tudatosan követett cél, s ha igen, ez a cél hogyan állt össze stb.? Könnyen előállhat az a helyzet, amikor egy-egy túlhangsúlyozott részlet a meghatározó szereplő kérdését egy olyan irányba viszi el, amely inkább kedvez a mítoszok születésének, mintsem a nemzetközi viszonyokra érvényes higgadt megállapítások és nézetek kialakításának.

Álláspontunk az, hogy a nemzetközi politikai viszonyokat általában és kizárólagosan meghatározó szereplők nincsenek, mint ahogyan nincsenek olyan szereplők sem a nemzetközi politikai viszonyokban, amelyek korszakokon és kultúrákon átnyúlva, önmagukkal azonosként határoznák meg a dolgok menetét, egy csak általuk ismert és kívánt irányba. Az ezzel ellenkező állítás azt jelentené, hogy el kellene fogadni az abszolút értelemben fennálló meghatározó szereplő fogalmát, melyet azonban sem az intuíció, sem az empirikusan megismerhető

2929 Hubert Vedrine volt francia külügyminiszter egy 2000-ben készült interjúban az Egyesült Államokat „hiperhatalomnak” (hiperpuissance) nevezte.




KÉRDÉSEKtények és információk nem támasztanak alá. Mint azt a hatodik fejezet Az önmeghatározás funkciói című alfejezetében kifejtjük, a nemzetközi politikai viszonyok aktorai számára a szereplői minőség elnyerésének sine qua non feltétele a nyilvánosság elé lépés. A kilencvenes években a nyilvánosság ebben az értelemben a nemzetközi politikai viszonyok igazi lételeme. Az okkult csoport nem szereplője a nemzetközi politikai viszonyoknak. Titkos társaságok, szervezetek léteznek ugyan ma is, és léteztek a történelemben korábban is, de éppen titkosságuk akadályozta, illetve akadályozza meg, hogy a nemzetközi politikai viszonyok szereplőiként tartsák őket számon.3030

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy körülírható területeken, egy adott kontextusban és bizonyos időhatárok között ne lenne kimutatható egyes szereplők meghatározó volta a nemzetközi politikai viszonyok alakulásában. Ám az ilyen helyzeteket dokumentálni, s így értékelni is lehet. Azok a szereplők, amelyek egy adott területen meghatározónak bizonyultak, más területeken, akár ugyanazon időintervallumon belül, esetleg nem tudták érvényesíteni akaratukat. Tehát a nemzetközi politikai viszonyokban a meghatározó szereplői minőség mindig feltételes, ideiglenes és kontextuális.

A meghatározó szereplőt legtöbbször számokban kifejezhető, mérhető, látható katonai erejének, valamint gazdasági potenciáljának alapján jellemzik. Máskor a ténylegesen érvényesülő befolyás az irányadó, ebben az értelemben e minőség mindig utólagosan értékelhető.

„Az összeesküvés-elméletek félelmet fejeznek ki egy nem létező összeesküvéstől. Az összeesküvés cselekvés, míg az összeesküvés-elmélet értelmezés. Az összeesküvés-elméletek kétfélék: kisszerű [petty] és világösszeesküvés-teóriák. [...] A kisszerű összeesküvés-elmélet kortalan, a társadalmi lét legkorábbi szakaszaira is jellemző, és mindenütt előfordul. A világösszeesküvés-elméletnek ezzel szemben van egy külön története Európában, mely az utóbbi kétszázötven évet öleli fel, a felvilágosodás korától kezdődően.”

(Pipes 1997, 22.)

A meghatározó szereplő kérdésének felvetésére adott lehetséges inadekvát válaszoknak köszönhető a világösszeesküvés-történetek és -elméletek gyors elterjedése Kelet-Európában a kilencvenes években. Ez politikai következményekkel is járt, de sok ember egyéni életvitelét is befolyásolta, amint azt „az erősebb igaza” mint „ultima ratio” gátlástalan alkalmazásának esetei jelzik a mindennapokban.3131 Ha az emberek nem értik a politikai cselekvések mozgatórugóit, vagy azt látják, hogy a politikai diskurzus és a valóság között mély szakadék tátong, akkor egyrészt leegyszerűsítő magyarázatokat keresnek és fogadnak el, másrészt maguk is hajlamossá válnak az önkényes cselekedetekre.

Az olyan, a nemzetközi viszonyok tanulmányozásában széles körben elfogadott és használt fogalmak, mint a káosz, az anarchia vagy az esetlegesség legáltalánosabb összefüggéseinek vizsgálata – nézetünk szerint – konkrét esetek (így például összeesküvés-elméletek vagy történetek) tárgyalása nélkül is meggyőzően cáfolhatja a nemzetközi politikai viszonyokat abszolút értelemben meghatározó szereplők létének feltételezését.

3.2. A KÁOSZ FOGALMA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA szónoki fordulatok szintjén a nemzetközi politikai viszonyokban a káosz kategóriájának baljós jelentése van: rendszerint a status quo összeomlásának végkifejletét jelzik vele. A káosz a fenyegető jövő, amelynek borzalma egyszerűen kimondhatatlan. Ezért a káosz ebben az összefüggésben politikai kategória és alkalmas minden fennálló helyzet legitimálására: a káosznál bármi jobb lehet. Lehet a káosz fogalmát átvitt értelemben is használni, illusztratív céllal, amint azt az első fejezet Paradigmák a nemzetközi viszonyokban című alfejezetben tettük a rend és a káosz állapota között ingadozó világ modelljének leírásával, csak akkor illusztratív jellegét külön ki kell hangsúlyozni.

A matematikai káoszelméletekben és az alkalmazott modellezés során e kategóriának eltérő jelentése van. A hatvanas években katasztrófaelméleteknek nevezték azokat a modelleket, amelyek értelmezni próbálták az egyes rendszerek gyors, drámai változásait vagy összeomlásait, egyes paramétereik csekély változása következtében. Az inspirációt az éghajlati változások megfigyelése adta, amelyek szerint globális méretekben jelentéktelennek számító helyi rendellenességek néha egész kontinensekre kihatással vannak. Az (1997-ben a

3030 Olvasmányos áttekintés a titkos társaságokról David V. Barrett műve (Barrett 1997).

3131 Pipes szerint az összeesküvés-elméletek sokszor egyéni életfelfogássá válnak, annyira, hogy még a vallási meggyőződést is háttérbe szorítják (Pipes 1997, 22).




KÉRDÉSEKfigyelem középpontjába kerülő El Niño-jelenség e kategóriába tartozik.) A kilencvenes évek elejére a matematikai modellek egyrészt bonyolultabbá váltak, bár számítógépek segítségével továbbra is áttekinthetők, másrészt a fogalmi készlet gazdagabb és árnyaltabb lett. Az új fogalmak, így a determinisztikus káosz (miszerint a zárt és szigorú ok-okozati viszonyok alapján működő rendszerek is kiszámíthatatlanok lehetnek hosszú távon), a fraktál vagy a bifurkáció valamennyit elvettek a káosz fogalmának eredeti baljós, misztikus aurájából. „A modern káoszfogalom – írta Gottfried Mayer-Kress – azokat az időben és térben szabálytalan és magas komplexitású struktúrákat írja le, amelyek determinisztikus törvényeket és egyenleteket követnek. [...] A káosz fogalma azt a skálát fogja át, amely a teljesen koherens, csekély mértékben előreláthatatlan, erősen behatárolt, kismértékű mozgásoktól a nagymértékben kiszámíthatatlan, térben nem egységes alrendszerek mozgásáig terjed.” (Mayer-Kress 1995.) A következő táblázat szemlélteti a rend, a káosz és a rendszertelenség, a véletlen(ség) (randomness) közötti különbségeket:

1.3. táblázat - 3. táblázat

A RENDSZER REND KÁOSZ VÉLETLEN

Példák az óra, a bolygók felhők, időjárás havazás vagy a TV képernyője

Kiszámíthatóság nagy véges, rövid távú nem, vagy csak egyszerű törvényszerűségek alapján

A kisebb hibák hatása

csekély robbanékony további hibák

Spektrum tiszta tisztától a teljes zavarig további hibák

Terjedelem véges köztes, alacsony végtelen végtelen

Ellenőrzés könnyű bonyolult és csak effektív módon lehetséges

nehézkes, gyenge hatásfokú

Attraktor (a jövőbeli szokatlan, fraktál nincs mértani struktúra, amely felé a rendszer halad)

pont, kör, gyűrű(tórusz)

szokatlan, fraktál nincs

Forrás: Mayer-Kress 1995.

Az elméleti érdeklődés egyre inkább a káosz ellenőrzése, a modellezés pedig a nemzetközi biztonságra való alkalmazás lehetőségei felé fordult. Noha a kutatások még mindig többnyire az alapelvekre koncentrálnak, annyit meg lehet kockáztatni, hogy a kaotikus jelenségek befolyásolása, ellenőrzése nem feltétlenül követeli meg a rendszer egészére gyakorolt hatást egy bizonyos irányú fejlődés érdekében. A szimulációk azt mutatják, hogy a rendszert viszonylag kismértékű, de a megfelelő helyen (ún. rezonanciapontokban) alkalmazott erőkifejtéssel is a megfelelő irányba lehet vezetni (vö. Mayer – Kress 1995). 3232 Természetesen nincs szó arról, hogy matematikai modellezés alapján konkrét politikai stratégiákra lehetne következtetni vagy döntésekre lehetne jutni. Az ilyen gyakorlatoknak az a célja, hogy létrehozzák azt a fogalmi keretet, amelyen keresztül olyan összefüggések is feltárhatóvá és értelmezhetővé válnak, amelyek korábban nem voltak nyilvánvalók. A megfelelő fogalmi készlet birtokában a nemzetközi politikai szereplők hatékonyabban képesek céljaik

3232 A lehetséges alkalmazásokról, illetve a már elért eredményekről lásd még: Campbell – Mayer-Kress 1997, 18–63. (A kötet egy 1991-es konferencia tanulmányait és egy kerekasztalvita szerkesztett szövegét tartalmazza.) Az ENSZ keretében évtizedek óta folytatott modellezési tevékenységekről lásd még Klein – Fu-Chen Lo 1995. (Szintén egy 1991-ben tartott konferencia szövegeit tartalmazó összeállítás.)




KÉRDÉSEKmegfogalmazására, prioritásaik kijelölésére és ezáltal programjuk megvalósítására.

A nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában a káoszelméletekre támaszkodva, eredményeik és fogalmaik felhasználásával a nyolcvanas évek végének egyik kiemelkedő teljesítménye James N. Rosenau két világelmélete az államcentrikus, illetve a többközpontú világok egymásmellettiségéről, továbbá az annak alapján felállított négy forgatókönyv a jövőbeli globális rendről, valamint a nemzetközi folyamatok ciklikusságáról (Rosenau 1990, 12–16; 445–461).

Itt nincs mód ennek az elméletnek a részletes ismertetésére, de érdemes röviden mégis kitérni a szerző által alkalmazott káosz-, illetve turbulencia-fogalomra,mert értelmezései jól szemléltetik mondanivalónkat. Rosenau hipotézise az, hogy a nyolcvanas évek végén a nemzetközi viszonyokban elkezdődött változásokat csak az 1648-as vesztfáliai béke hatásaival lehet összehasonlítani, melynek következtében kialakultak az első nemzetállamok Nyugat-Európában. A nemzetállami modell meghatározta a világfejlődés irányát a következő több, mint háromszáz évben. A jelenlegi fejleményeket a legjobban a káoszelméletekből átvett turbulencia vagy örvénylés (turbulence) fogalma jellemzi. A turbulencia akkor jelentkezik, amikor egy rendszer határait jelentő paraméterek összessége – a világ politikai rendje – nem képesek többé kereteik között tartani a változók mozgását, miközben a struktúrák hullámzásba kezdenek, anomáliák alakulnak ki, új folyamatok indulnak el, az eredmények átmenetinek bizonyulnak és a rendszer egésze hosszabb távon egyensúlytalansági állapotba kerül. Társadalmilag ez technológiai áttörésekben, autoritás-krízisekben, a konszenzus összeomlásában, forradalmakban, generációs konfliktusokban és olyan erők kialakulásában nyilvánul meg, amelyek átrajzolják a társadalmi lét kereteit. Minden megtörténhet, vagy legalábbis úgy tűnik, a társadalmi és politikai követelések intenzívebbé válnak, a feszültségek a tetőfokra hágnak, a viszonyok átalakulnak, a kormányzás megbénul s a jövő homályos (Rosenau 1990, 8). Az elmúlt években minderre volt példa bőven, s – tegyük hozzá – ilyen körülmények között érthető bizonyos mértékig az emberek törekvése a korábbi, vélt bizonyosság vagy valódi biztonságérzés visszaszerzésére, s a legegyszerűbb magyarázatokra való fogékonysága.

Azok a tényezők, amelyek az így jellemzett turbulencia állapotát létrehozták és belátható ideig fenntartják, kizárják azt, hogy egy vagy több szereplő áttekintse és ezáltal ellenőrizze a viszonyok elmozdulását egy kívánt irányba. A nemzetközi politikai viszonyokban releváns tényezők között Rosenau például megkülönböztet úgynevezett endogén erőket vagy forrásokat (például a tömegkommunikációs eszközök fejlődését, a különböző csoportok jelentőségének a növekedését vagy az emberek képzettségének a fejlődését), valamint exogén erőket (mint a népességnövekedést, a természeti erőforrások hozzáférhetőségét és a legszélesebb értelemben vett technikai fejlődést). Nehezen képzelhető el, hogy e tényezők mindegyikét és a közöttük létrejövő bonyolult összefüggéseket egy szereplő képes lenne akár csak nyilvántartani vagy követni, nemhogy ellenőrzése alá vonni.

A kilencvenes évek nemzetközi viszonyaival kapcsolatban ebben az összefüggésben még a következő megállapításokat tehetjük:

– a játék alakulásával változnak a játékszabályok;

– a rendszer ugyan látszólag körkörös mozgást végez, de nem ismétli önmagát;

– nincs minden pontján egyensúlyban, mivel egyidőben „fékezett” és „hajtott”;

– a rendszer „viselkedhet” szabálytalanul, ugyanakkor a szabályosan „viselkedő” rendszerre nem feltétlenül mondható, hogy stabil;

– egy ilyen rendszer egyidejűleg lehet kaotikus (lokálisan) és stabil (általánosan), azaz helyileg kiszámíthatatlan, de globálisan előrelátható általános trendekkel bíró.

3.3. AZ ANARCHIAAz anarchia általában a földrajzilag zárt politikai téren belül érvényesülő központi törvényes hatalom hiányát jelenti. Uralmi viszonyok léteznek, de a különböző, az egymással is vetélkedő csoportokon belüli alá-fölérendeltségek nem állnak össze egyetlen hierarchiává, központi ellenőrzés hiányában a különböző törekvések szabadon kibontakozhatnak.

Elméletileg az anarchiának különböző fokozatai határozhatók meg a természeti állapottól kezdődően a különböző nemzetközi kormányközi szervezetek működésképtelenségéig.




KÉRDÉSEKA nemzetközi anarchia sajátos leírását adta Martin Wight, aki az ötvenes évek elején tartott előadásaiban nem foglalt állást kifejezetten a különböző iskolák vitáiban, de kétségtelenül realista volt. Szerinte „a nemzetközi színteret helyesen írják le tehát mint anarchiát – több hatalom kormányzat nélkül”. A továbbiakban arról ír, hogy a háború alapvető oka nem a történeti rivalizálás, az igazságtalan békerendezések, a nacionalista sérelmek, a fegyverkezési verseny, az imperializmus, a nyomor, a gazdasági küzdelem a piacokért és a nyersanyagokért, nem a kapitalizmus ellentmondásai, nem a fasizmus vagy a kommunizmus agresszivitása. Mindezek persze az egyes háborúk kirobbanásában szerepet játszottak, ám a háború „alapvető oka a nemzetközi kormányzat hiánya; más szóval a szuverén államok anarchiája. [...] Az anarchia az a jellegzetesség, amely a nemzetközi politikát a közönséges politikától megkülönbözteti. [...] A nemzetközi politikában a jogot és az intézményeket a hatalomért való küzdelem uralja és határolja be.” (Wight 1995, 101–102.)

Az ENSZ alapokmánya az államok önvédelmi jogának elismerésével nem változtatott ezen a helyzeten, írta Wight, mivel a kollektív biztonság elvének elfogadásával – mely a hatalmi egyensúlyon alapuló rendszerekre jellemző –, az önvédelemmel az önsegélyező, anarchikus rendszerekben érvényes szabályokat is szentesítette, nem tett mást, mint létrehozta a két logika sajátos egyvelegét3333 (Wight 1995, 218).

3.4. AZ ESETLEGESSÉGAz 1945 és 1989 közötti időszakban a realisták szerint bizonyos mértékű áttekinthetőség jellemezte az alapvetően anarchikus nemzetközi politikát. A két szuperhatalom zéró összegű játékának hipotézise szerint a vetélkedés kimenetele kiszámítható volt, hiszen az egyik fél nyeresége a másik fél veszteségeként volt értelmezhető. Az 1989 utáni változások nem eredményezték az államok rendjének összeomlását: a kilencvenes években is akadtak példák az államok együttműködésére, számos nemzetközi szervezet továbbra is működött, új háborúk törtek ki, stb. A kiszámíthatatlanság növekedett. A porondon maradt szuperhatalom, az Egyesült Államok inkább magányossá vált, mint nyomasztóvá, s a sokak által remélt új világrend keretei egyelőre nem alakultak ki.

A kilencvenes években az állami szereplők részéről elhangzott nyilatkozatokat a legjobban talán az esetlegesség (contingency) jellemzi. Az esetlegesség a nemzetközi politikai viszonyokban ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a szereplők egyszerre több, retorikailag egyformán fontosnak nyilvánított célt vagy prioritást jelölnek meg mint nemzetközi törekvéseik tárgyát. Ezek a célok, „egyenlő rangú prioritások” sokszor egymásnak ellentmondó lépéseket igényelnek.

Természetesen az „egyenlő prioritás” önellentmondás, ezért valójában esetről-esetre dől el, melyik az éppen aktuális cél, illetve a célok közül melyiknek a megvalósítása van napirenden a mindennapi gyakorlatban. Az Egyesült Államok Kína-politikája például a kilencvenes években az együttműködés, a kereskedelem és a diplomáciai kapcsolatok elmélyítése a (engagement), illetve a visszaszorítás (containment) eszméit képviselők vitái közepette alakult. De további példák is említhetők az „egyenlő rangú prioritásokra”, így: Franciaország egyesült Európa víziói és nemzeti szuverenitásának megőrzése; Németország külpolitikájának Európa-politikaként való azonosítása; Magyarország „hármas prioritáson” alapuló külpolitikája; Oroszország ingadozása elődje, a Szovjetunió világhatalmi pozíciójának a visszaszerzése, illetve az eurázsiai regionális hatalmi státus céljai között.

Az államok által a külpolitikában tanúsított esetlegesség rányomta a bélyegét a nemzetközi szervezetek működésére is. Az Európai Unió belső vitái a poszt-maastrichti időszakban bebizonyították, amit korábban is lehetett látni, nevezetesen, hogy nem lehet közös védelmi és külpolitikát folytatni a tagállamok vétójogának fenntartásával. A NATO-tagállamok 1997. februári brüsszeli külügyminiszteri ülésén több olyan cél megfogalmazásában értettek egyet, amelyeket egyszerre kellett záros határidőn belül, 1997 július elejéig teljesíteni. Ezek a következők voltak: a NATO belső reformja; kibővítése új, de az utolsó pillanatig meg nem nevezett közép- és kelet-európai államokkal; politikai charta a bővítést ellenző Oroszországgal a kétoldalú viszonyról; hasonló megegyezés Ukrajnával; végül az új atlanti békepartnerség intézményesítése.

Nincsenek a nemzetközi politikai viszonyokat abszolút értelemben meghatározó szereplők. A meghatározó szereplő fogalmának viszont van értelme, amennyiben azt egy konkrét helyzettel összefüggésben alkalmazzuk. A káosz, az anarchia és az esetlegesség fogalmai, illetve azok a jelenségek, amelyeket leírnak, véleményünk szerint meggyőzően kérdőjelezik meg a nemzetközi politikai viszonyokat abszolút módon meghatározó szereplők létét.

3333 Vö. a IV. fejezet Erőszak „megmentésünk” érdekében című, valamint a VIII. fejezet A nemzetközi szankciók alkalmazása a kilencvenes években című alfejezetekkel. Lásd a 168., illetve a 355. oldalakon.




KÉRDÉSEKKULCSFOGALMAK: láthatatlan kéz • világösszeesküvés-elméletek • káosz és turbulencia • világkormány hiánya • egyenlő rangú külpolitikai prioritások

4. 4. Nemzetközi stratégiai kérdésekA fegyveres erőszakot is feltételező legitim állami erőmonopólium fenntartására irányuló tevékenységek Nyugaton technikailag a politika szférájától jól elkülöníthető együttest képeznek, melynek megvannak a maga belső és nemzetközi jogi keretei, s kialakultak morális megítélésének viszonylag egységes szempontjai is. A nyugati demokráciákban a katonai-stratégiai szféra eszközjellege ugyan biztosít egy szorosan meghatározott operatív-végrehajtói önállóságot, de olyan viszonylagos autonómiát nem, mint amilyennel például a jogi szféra rendelkezett a 20. század kilencvenes éveiben. Ebből számos sajátos, a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában releváns módszertani következmény származik, miután a háború egyáltalán nem tűnt el az emberi világból, viszont a 20. század második felétől kezdve természete jelentős változásokon esett át.

4.1. A STRATÉGIAI ÉS BIZTONSÁGI TANULMÁNYOK HELYE

Forrás: Baylis – Wirtz – Cohen – Gray 2002, 12.

A stratégiai kérdésekre – a háborúra, a fegyveres erőszak alkalmazásának módozataira – a politikai, a jogi és a nemzetközi morál szférájában tevékenykedő minden szereplő reflektál. Annak a megállapításán túl, hogy a háború rossz, a béke meg jó, többnyire egymással ellentétes nézeteket fogalmaznak meg. A következő fejezetekben a megfelelő helyen kitérünk e nézetekre, de éppen a dolog természete miatt szükséges, hogy a stratégiával összefüggő legáltalánosabb kérdéseket a módszertani fejezetbe iktassuk.

A háború megelőzésének a gondolata a háborúra való körültekintő felkészüléssel már majd két és fél évezreddel ezelőtt a stratégiai tervezés szerves része volt: a tökéletes háború a meg nem vívott háború. Szun-ce (valamikor i. e. az 5–4. században) így fogalmazott: „Ezért száz harcot vívni és százszor győzni nem a legjobb a jók között. Nem is harcolni, mégis alávetni az ellenséges sereget: ez a legjobb a jók között.” (Szun-Ce 1995.)3434

Carl von Clausewitz – porosz tábornok, aki 1818-tól a berlini hadi akadémia igazgatója volt – a háborúról mint a politika eszközéről szólva leszögezte, hogy szükségszerű a katonai szempontok alávetése a politikának. (Az első magyar fordításban ez az axióma így hangzott: „Esztelenség lenne, ha a politikai nézőpont a katonai álláspontnak alárendelné magát, mert hisz a politika szüli a háborút; a politika az értelem, a háború: pusztán csak eszköz és nem megfordítva. Kell tehát, hogy a katonai nézőpont maradjon az alárendelt.” (Clausewitz 1917, 551.) Az, hogy a politikai teljesen megszűnik, ha a háború kitört, fejtegette Clausewitz (előrevetítve a baljós jövőt), csak a végső pusztításig menő háborúkban képzelhető el, amelyeket merő gyűlöletből vívnak. Ugyanis szerinte „a háború nem egyéb, mint a politikai érintkezés folytatása más eszközökkel”.3535

Ennek az alfejezetnek a helyét és a témáját is az a felismerés határozza meg, hogy a politikai primátusának érvényesülnie kell a stratégiai-katonai szféra fölött, de nem olyan értelemben, ahogyan a politikai primátusa a

3434 Egy kritikai kiadásban közölt szövegváltozat szerint ehhez a részhez egy Tang-dinasztia korabeli kommentátor, Li-Csuan hozzáfűzte: „a stratégia által győznek”.3535 Clausewitz e nézetei nem örvendtek túl nagy népszerűségnek a 19–20. század fordulóján. Ezzel kapcsolatban lásd Howard 1989, 30.




KÉRDÉSEKjogi és a morális szférákkal szemben áll fenn. A politikai primátusa a katonai fölött általános, folyamatos, közvetlen, valamint egyes esetekben részletekre is kiterjedő ellenőrzést jelent.

4.2. NEMZETKÖZI POLITIKA ÉS STRATÉGIAA stratégia mint műszó a 16. század végétől váltotta fel a háború művészete kifejezést, de elsődleges jelentése továbbra is a háború megnyerésének a művészete.3636 A 19. századdal kezdődően a fogalom tartalma fokozatosan bővült, s kiterjedt mindazokra a műveletekre, amelyeket a hadvezetésnek el kellett végeznie annak érdekében, hogy egy háború során az adott ország ne kerüljön a vesztes oldalra.

A 20. században a stratégiának általában három szintjét különböztették meg: 1. a totális, vagy nemzeti, vagy integrális stratégiát – az angolszász területen használatos „grand strategy” és „national strategy” fogalmai ebbe a körbe tartoznak; 2. az általános stratégiákat, melyek rendszerint a diplomáciai, katonai, gazdasági stb. téren kidolgozott stratégiákra vonatkoznak, és 3. az operatív stratégiákat, amelyek konkrét háborús célok kijelölését jelentik (vö. Luttwak 1987, 177–189).

Ezeken belül lehet szó a stratégia egyes aspektusairól, így offenzív-defenzív, közvetlen vagy közvetett stratégiákról. Két olyan adottság jellemzi e szférát, amely minden egyedi stratégia esetében jelen van: 1. a stratéga egy végsőkig kiélezett feszültségekkel teli világban mozog, s 2. olyan módszer segítségével kerüli ki a buktatókat, amely alapvetően a konfrontáció modellezésére épül (Mathey 1995, 15; 77).

A stratégia „a katonai eszközök elosztásának és alkalmazásának művészete a politika céljainak megvalósításáért. [...] A magasabb vagy »nagyszabású« stratégia (grand strategy) szerepe egy ország vagy egy ország csoport minden forrásának az összehangolása és összpontosítása a háború politikai céljának elérésére. [...] Míg a stratégia látókörét beszűkíti a háború, a grand strategy a háború utáni időszakra, az elkövetkező békére is tekintettel van.

(Liddel Hart 1991, 321–322.)

Az 1960-as évek végére egyértelművé vált, hogy egy nukleáris fegyverekkel vívott háborúnak nem lehetnek győztesei. Úgy tűnt ekkor, hogy a stratégia műfaja leáldozóban van, de ennek az ellenkezője következett be.3737 A kilencvenes évek első felében újult erővel fellobbant alacsony intenzitású fegyveres konfliktusok, az irreguláris vagy törzsinek is nevezett, többnyire államok és paramilitáris egységek által vívott háborúk – úgy tűnik – újból napirendre tűzték az ötvenes-hatvanas évek elméleteit a gerillaháborúról.3838 Kétségtelen a stratégia átalakult, s minden jel arra utal, hogy a 21. század elején reneszánszát éli.

Lawrence Freedman – a londoni King’s College tanára a hadtudományokban – így foglalta össze következtetéseit a stratégiai tanulmányok jövőjével kapcsolatban: 1. „Egy új realizmus – szemben a múltbéliekkel – nagyobb kitekintést követel meg a napjaink konfliktusainak megértéséhez, de ügyelnünk kell arra, hogy ne tévesszük szem elől a hadseregek hagyományos szerepét. 2. Stratégia mindenütt van, ahol politika van, s noha politikai célokat erőszak nélkül is el lehet érni, sokszor az erő a végső eldöntője a politikai vitáknak. 3. Annak ellenére, hogy léteznek kísérletek a »háború analógiájának« tág értelemben vett alkalmazására (például gazdasági és bűnüldözési téren), a stratégiai tanulmányok tárgya továbbra is a haderő szerepe békeidőben és háborúban.” (Freedman 2002, 340.)

Bár a stratégia szót a legkülönbözőbb területeken használják, a katonai értelemben vett stratégiafogalom az, amely a nemzetközi politikai viszonyokban napjainkban is meghatározó. A politikai primátusának tételét a stratégiai-katonai fölött alapvetően két megfontolás határozza meg.

3636 „De mert a katonai rendszabályok teljesen elfajzottak – írta Machiavelli 1520-ban a korabeli zsoldoshadseregekre utalva – s az antik módozatoktól hatalmas távolságra kerültek, innen erednek azok a rosszhiszemű vélekedések, amelyek meggyűlöltetik a katonáskodást, s miattuk éri mellőztetés azokat, akik gyakorolják. Mindabból azonban, amit láttam és olvastam, úgy ítélem: nem lehetetlen visszavezetni a katonáskodást az antik módozatokhoz, s visszaszerezni számára a hajdani erény valamilyen formáját, s hogy ne fecséreljem el szabad időmet hasznos munkálkodás nélkül, elhatároztam: mindazok kedvéért, akik az antik haditettek kedvelői, megírom a háború művészetéről azt, amit én gondolok róla.” (Machiavelli 2001, 6.) A mű egyébként a milícia típusú sorozott hadsereg melletti lelkes kiálláson kívül a zsoldosokkal szemben, nem sok újdonságot tartalmaz. „Titok, hogy Machiavellinek e munkája miért örvend annak a hírnévnek, amelyet a századok során elért?” – hangzik Martin Van Creveld izraeli hadtörténész sommás kommentárja (Cereveld 2002, 72).3737 Korán nyilvánvalóvá vált, hogy egy atomháborúban a bombák száma nem feltétlenül biztosítja a stratégiai fölényt (vö. Brodie 1946).

3838 Ez utóbbival kapcsolatban lásd Chaliand 1979,19–53.




KÉRDÉSEKElőször is szem előtt kell tartanuk, hogy a múltban – de néhány jelenkori esetben is (például Irakban a kilencvenes években) – a stratégia és a politika azokban az államokban fonódott össze (vagy kerekedett felül a katonai a politikain), amelyekben mindent alárendeltek a következő támadó háborúra való tudatos felkészülésnek. Ezek az államok a nemzetközi politikai viszonyokban kiemelt figyelmet érdemelnek, mivel rendkívüli biztonsági kockázatot jelentenek nemcsak szomszédaik számára, de a technológiai fejlődés következtében regionálisan, sőt globális méretekben is. A politikai primátusa a nemzetközi viszonyok egészére vonatkoztatva ezekben az esetekben jelenik meg a leglátványosabban, mivel a többi szereplő viszonyát az ilyen államokhoz az antagonizmussá merevedett konfrontáció uralja, s folyamatos feszültség és bizalmatlanság jellemzi, (ahogy ezt a következő alfejezetben kifejtjük).

Másodszor, a stratégia és a politikai fogalmainak elkülönítése a nyugati demokráciákban a hadsereg polgári irányítása alapelvének előfeltétele, mely egyben széles politikai konszenzus tárgya és alkotmányos előírás (Joó 2001, 99–111). Hogy ennek a jelentőségét az itt tárgyalt legáltalánosabb vonatkozásokat illetően megértsük, a következő mozzanatokat kell figyelembe vennünk. A hadvezetés, s általában a katonai tervezés olyan műveletek modellezését, kidolgozását és kivitelezését jelenti, amelyek egy szigorú alá-fölérendeltségi viszonyok közepette létező és cselekvő, jól elkülönített szereplői kört céloznak meg. E szereplők magatartása biztosra vehető a megfelelő parancsok kibocsátása után. De nemcsak olyan értelemben vehető biztosra, hogy az alsóbb szinteken helyet foglalók megteszik mindazt, amit megparancsolnak nekik, hanem úgy is, hogy a parancs a kiadása után általában visszavonhatatlan, illetve a nyomában kibontakozott eseményeket rendszerint nem lehet visszafordítani. A kilőtt golyót nem lehet a puskacsőbe visszakényszeríteni.

A politikai szférája ezzel szemben a „lehetséges” területe, ahol a szereplők magatartása alkalmazkodó, s elvileg – de sokszor a gyakorlatban is – van mód a rossz döntések korrigálására. A hadsereg demokratikusan megválasztott polgári személyek általi politikai ellenőrzése a demokráciákban azon a megfontoláson alapult, hogy még a kibontakozóban lévő konfliktus esetében is lehetséges a végső, a háborút elrendelő parancs elhalasztása, s a békés úton történő rendezés. Ezen az elven nem változtatott az atomkorszak sem, amint az is tény, hogy ez az elv nemcsak a nyugati demokráciák keretei között érvényes, hanem minden olyan helyzetben, amelyben nem katona a végső, a háborúra vonatkozó döntés letéteményese. Ugyanakkor látni kell azt, hogy az eljárás csak a háború lehetőségének a minimalizálásában hatékony, de önmagában nem zárja ki teljesen a háborút.

4.3. VILÁGSTRATÉGIA VAGY VILÁGSTRATÉGIÁK?A háború világviszonylatban való megelőzésére vonatkozó egységes stratégia, azaz a világstratégia a kilencvenes években is az óhajok birodalmába tartozó cél maradt. Ennek ellenére, az eszme egyes támogatói rámutatnak olyan elemekre, amelyek – mivel szerintük létezésük kétségbevonhatatlan, számszerűsíthető és mindenki számára evidens – mintegy önmaguktól rendszerbe szerveződve létrehozzák e stratégiát, s ha másként nem megy, rákényszerítik a világra, mint egységes egészre vonatkozó stratégiát.

A kiindulópont az a sokat hangoztatott megállapítás, hogy 1945 után a nemzetközi viszonyokat a stratégia eluralkodása jellemezte a diplomácia fölött. (Ez nem egyenlő a politikai háttérbe szorulásával. 3939 A nukleáris fegyverek valósága a világ végét veszélyes közelségbe hozta. Ennek az érzékelése és a feldolgozása azonban absztrakt módon történt, hiszen a tapasztalatok korlátozottak voltak az atomfegyver alkalmazásával kapcsolatban, s a lehetséges következményeket csak extrapolálni, felbecsülni, egyszóval csak megjósolni lehetett. Tény azonban, hogy a világ mint tér a ballisztikus rakétafegyverek fejlődése következtében úgymond „összehúzódott” (contraction des espaces), s ez új, alapvető geopolitikai és stratégiai következményekkel járt. E következmények egyike annak a „stratégiai rendnek” a kialakulása, amelynek globalitása „automatikusan biztosított”, hiszen vitán felül áll – a világstratégia hívei szerint –, hogy egy olyan egységesülő és interdependens világ, mint a miénk, egyszerűen nem képes elviselni az ellenőrizetlen nukleáris fejlődést (Pac 1997, 3).

E körülmények között egy lehetséges világstratégia a következőképpen vázolható. A kiindulópont egy minimális mértékű stratégiai integráció – a meglévő politikai, nemzetközi jogi és katonai struktúrákra, intézményekre, mechanizmusokra és eszközökre épülve, amely egy második lépcsőben „megteremti” a világméretű stratégiai föderalizmust. Ez utóbbi a nagyhatalmak kiegyensúlyozott viszonyát feltételezi, továbbá a többi szereplő részéről a teljes körű szuverenitásra törekvés feladását egy teljhatalommal rendelkező magasabb szervezet javára. Az elkötelezettség motivációja az ilyen típusú föderalizmus iránt a nukleáris háborútól való félelem.

3939 Lásd erről bővebben a IV. fejezet Belpolitika és külpolitika a nemzetállamban című alfejezetét a 144. oldalon.




KÉRDÉSEKLegfontosabb strukturális ismérve pedig az államok hierarchiába rendeződése, a nukleáris államok vezető szerepének az egyértelmű elismerésével (Pac 1997, 23–24; 32 és 49–50). A stratégiai föderalizmus eleme az, ami miatt e koncepció nem a világállam elméletének új formában való felelevenítése, ám paradigmáját tekintve mindenképpen azon elméletek közé sorolható, amelyek eltekintenek az egyes szereplők önkényétől, s az objektív folyamatok elsődlegességét vallják. Egy szereplő laissez faire politikája e perspektívából a nemzetközi politikai viszonyokban a gyengeség vagy a felelőtlenség jele.

A félelem nélküli világ megteremtése erkölcsileg kétségtelenül indokolt, de túl elvont cél ahhoz, hogy politikailag értelmezni lehessen. A „mindenkit feltartóztatunk, aki a békét veszélyezteti” pozíciója szintén nem valósítható meg a gyakorlatban a jelenlegi viszonyok között.

Bármilyen stratégiát, beleértve a világstratégiát, tehát csak akkor lehet kidolgozni, ha választ adunk arra, hogy mit akarunk? A következő háború kiküszöbölését, megelőzését, vagy megnyerését? A stratégia akkor válik értelmezhetővé, ha van egy világosan kijelölhető, megszemélyesíthető ellenség. Ezzel szemben például a kilencvenes években minden nyugati politikus kínosan ügyelt arra, hogy a globális „ellenséget” egy sereg „veszélyforrásnak” nevezett jelenségben ismerje föl, s lehetőleg ne egy államban, csoportban vagy egyénben. Még a következőkben elemzett, úgynevezett páriaállamok sem minősültek e korszakban világviszonylatban közellenségnek.4040 Az etnikai és vallási konfliktusok azért kerülhettek előtérbe a kilencvenes évek nyilvánosságában, mivel a hidegháború befejezése után a megszemélyesített ellenségképet felmutató konfliktusoknak egyedüli osztályát képezték.

A kilencvenes években nem létezett világstratégia, bármennyire is racionálisak és morálisan alátámaszthatóak a mellette felhozott érvek. Világstratégiák azonban vannak. Vagy az egyes politikai aktorok szerepvállalására vonatkoznak, s így egy ténylegesen létező hegemón státusból fakadnak, vagy egy ilyen státus elérését tűzik ki célul.

Világstratégiáknak nevezhetők például az egyes szereplők vagy a szereplők csoportjai által kialakított stratégiák meghatározott, katonailag is releváns területeken. Ilyenek az olajtermelő országok szervezetének (OPEC) egyeztetései alkalmával elfogadott rövid és középtávú stratégiák a kitermelés és az árak terén, vagy újabban a hosszú távú környezetvédelmi stratégiák.

4.4. VÉDELMI POLITIKÁK ÉS BIZTONSÁGPOLITIKAA stratégia fogalma tehát az elmúlt másfél évszázadban fokozatosan megváltozott. Ma már nemcsak a politikai szereplők, de az üzleti élet, általában a gazdasági szereplők, sőt a sportélet résztvevői esetében is beszélhetünk egy meghatározott cél elérése érdekében, alá-fölérendeltségi viszonyban lévő végrehajtók számára, a vesztes-nyertes koordinátáiban kidolgozott tervekről és azok operatív lebontásáról. A meghatározók azonban továbbra is a fogalom katonai vonatkozásai. Azt is lehet mondani ezzel kapcsolatban, hogy a nem katonai területen kidolgozott és követett, stratégiáknak nevezett tervezési és végrehajtási tevékenységek inspirálója a haditervezés volt. Sőt, a meghatározó transznacionális gazdasági vállalatok szervezési módszerei és a hadsereg struktúrája között számos azonosság mutatható ki.

„A biztonságpolitika az általános politika része. Mint fogalom relatíve új, széles körű elterjedéséről a második világháború után beszélhetünk. A biztonságpolitika azon politikai célok, stratégiák és eszközök összessége, amelyek a háború megakadályozását szolgálják a politikai önmeghatározás képességének fenntartása mellett. Célja az adott közösség békéjének megőrzése, a veszélyek csökkentése, illetve elhárítása, a kihívások kezelhető szintre való mérséklése. A biztonságpolitikában kétirányú célok és elvek ötvöződnek: egyik oldalon a béke megőrzése áll előtérben, másfelől azonban tartalmaznia kell a fenyegetések és veszélyek elleni fellépéshez szükséges feltételek megteremtését. A biztonságpolitikából vezetik le az ország honvédelmi politikáját. A biztonságpolitika a kormányok tevékenységének központi területe.”

(Gazdag 2001, 32–33.)

A nukleáris háború abszolút, visszafordíthatatlan jellege tette szükségessé az egyes államok védelmi politikái és a biztonságpolitika, mint a kollektív biztonság elvének megvalósítása közötti különbségtételt. A védelmi politikák továbbra is az államok háborúra való készültségének fokát, általában a hadsereggel összefüggő tevékenységek összességét jelentették. Ezzel szemben a biztonságpolitika arra irányul, hogy miként tartható fenn az egyensúly,

4040 Lásd erről bővebben a IV. fejezet A nemzetközi elítélés című alfejezetét a 152. oldalon.




KÉRDÉSEKs ezen keresztül a béke az államközi viszonyokban, elsősorban politikai eszközök és minimális kényszer felhasználása révén. Az olyan fogalmak, mint a „nemzetvédelem” vagy a „honvédelem” ilyen körülmények között új jelentést nyertek, és arany középutat képeznek a modern hadviselés egyetemessége, totalitása és a hagyományos értelemben vett fegyveres erő által nyújtott biztonság között (Pac 1997, 35). Feltétlenül szem előtt kell tartani azonban e megállapításnál a nukleáris és a hagyományos védelmi stratégiák közötti különbséget s az ebből eredő gyakorlati következményeket, amelyek 1945 után a biztonságpolitika, mint a nemzetközi politikán belül is viszonylag jól elkülöníthető terület létrejöttéhez vezettek.

A technikai fejlődés az atomfegyverek terén a nukleáris önvédelem elméletében és gyakorlatában egy sor új kihíváshoz és ellentmondáshoz vezetett, amelyek a nukleáris kísérleteket teljes mértékben betiltó 1996-os egyezmény (Comprehensive Test Ban Treaty a továbbiakban lásd még CTBT) aláírása előtt látványosan napvilágra kerültek. A legfontosabb kihívás az öt „elismert” atomhatalom nukleáris önvédelemhez való előjogai és a korábban küszöbállamoknak nevezett, atomfegyver előállítására képesnek tartott államok hasonló, nemzetközileg elismert privilegizált státusra való törekvése között állt elő. Az 1998-as indiai és pakisztáni atomrobbantásokat követő bejelentések az atomfegyver tényleges birtoklására vonatkozóan patthelyzetet idéztek elő. Noha egyes szankciók ideiglenesen életbe léptek e két állam ellen, törvényen kívül helyezésük nem merült fel, miközben az öt legális atomhatalom továbbra sem kívánja megosztani e privilégiumát más államokkal.

A kilencvenes években is legitim a csoportképzés, vagyis az egyes állami szereplők védelmi koalícióra lépése, annak ellenére, hogy új koalíciók létrejötte több állam között nem jellemző erre az időszakra. A kilencvenes években egyetlen meghatározó, szoros intézményes keretben működő, kifejezetten védelmi célokra létrehozott szövetség maradt a porondon, a NATO. A többi, védelmi vonatkozásban is releváns szervezet inkább az úgynevezett normatív tartalmú osztályba sorolható, amelynek lényege, hogy a résztvevők ígéretet tesznek az egymással való folyamatos konzultációra. A kettő között a legfontosabb különbség az, hogy az intézményesült szövetség katonai integrációt, azaz közös parancsnokságot feltételez, míg a másik nem, s elsődlegesen diplomáciai eszközökkel operál. Európa kapcsán a NATO és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (a továbbiakban lásd még EBESZ) közötti különbség hozható fel példaként.

A biztonságpolitikát illetően a hetvenes évekkel kezdődően két aspektus került előtérbe. Az egyik a kollektív biztonság terminusainak újradefiniálása és a megfelelő garanciák kialakítása, a másik a megelőzés politikája. Nukleáris téren a kollektív biztonságpolitika eddig sikeresnek mondható, hiszen nukleáris háború nem tört ki. A megelőzés azonban nem volt elég arra, hogy az atomfegyverek elterjedését megakadályozza. A megelőzés olyan esetekben is csődöt mondott, amelyekben az előre látható fegyveres konfliktusokat azok, akik tehettek volna ellenük, nem akadályozták meg, illetve regionális háborúvá szélesedésüket a konfliktus kirobbanása után nem voltak képesek visszafogni. A volt Jugoszlávia a legismertebb példa, de továbbiakat is lehetne említeni Afrikából és Ázsia területéről. Nincs koherens és általános megelőzési doktrína. Az ENSZ egyetemes békefenntartó szerepe és a szintén nemzetközileg szentesített csoportképzés4141 összeütközésbe kerül, amennyiben az ENSZ Biztonsági Tanácsa (a továbbiakban lásd még BT) állandó tagjai között nem sikerül konszenzust kialakítani.

Végül a fegyverzetellenőrzés (arms control) terén született ugyan egy sor fontos nemzetközi egyezmény, de hatásuk általában nem éri el a különböző dokumentumok céljai által kilátásba helyezett hatékonyságot (lásd Goldblat 1996). Általában egyetértés mutatkozik abban, hogy az ilyen egyezmények politikailag fontosak, még akkor is, ha a gyakorlatban a szuverén államoknak számos eszközük van a kijátszásukra és a felelősség elhárítására. Azonban egy egyezmény életbelépése számos lehetőséget nyit meg politikai eszközök felhasználására, elsősorban a nyomásgyakorlásra az egyezménnyel ellentétesen cselekvőkkel szemben. Az érintettek természetesen tisztában vannak azzal is, hogy a kérdés politikai térre terelésének következtében politikai eszközökkel mindenki élhet, vélt vagy valódi, az egyezménnyel ellentétben álló érdekei érvényesítésére. Egyezmény esetében azonban tény, hogy e politikai eszközök legitimitását van mihez viszonyítani. A normatív szöveg léte ugyanis a közvélekedés szerint mindenképpen jobb, mintha semmilyen szabály nem áll rendelkezésre.4242

4.5. KORMÁNYKÖZI STRATÉGIAI VISZONYOK ÉS INTÉZMÉNYEK

4141 Az ENSZ alapokmányának 52. cikke szerint nem kizárt „olyan regionális megállapodások vagy szervezetek fennállása, amelyek a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának regionális jellegű tevékenységre alkalmas kérdéseivel foglalkoznak, feltéve, hogy az ilyen megállapodások vagy szervezetek, valamint tevékenységük az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel összhangban állnak.”4242 Lásd még ehhez a VIII. fejezet Az írásbeliség elsőbbsége című alfejezetét a 321. oldalon.




KÉRDÉSEKA stratégia legnagyobb termelői és egyben fogyasztói napjainkban továbbra is a nemzetállamok. A legtöbb államnak van katonai értelemben releváns stratégiája, és a nemzetközi viszonyokban az ilyen megfontolásokból létrejött legfontosabb csoportokat is nemzetállamok alkotják. Értelemszerűen nincs olyan nemzetállami katonai stratégia, amely valamilyen formában ne lenne kapcsolatban más államok hasonló stratégiáival. Ha a stratégia alapját alkotó politikai célok összeegyeztethetők, lehetséges a stratégiák összehangolása és a közös cselekvés, esetleg a csoportképzés. Ha nem, a létező, múltból örökölt intézményes keretek is szertefoszlanak.

Szövetséget, de semmilyen – a kilencvenes években divatossá vált szóval élve – stratégiai partnerséget sem lehet létrehozni anélkül, hogy a szereplők céljai politikailag ne illeszkednének bizonyos pontokon, ha nem is minden tekintetben. A kilencvenes évek „Partnerség a békéért” (Partnership for Peace, a továbbiakban lásd még PfP) programja olyan politikai célokat és értékeket sorol fel keretdokumentumában, amelyeket az akkori NATO-tagállamok egyrészt kivétel nélkül magukénak tekintettek, másrészt azt feltételezték, hogy a programhoz csatlakozó államok is magától értetődően osztják azokat. A politikai célok között szerepelt az euro-atlanti (geopolitikailag ide számított Eurázsia egy része is) térség stabilitásának és biztonságának fenntartása együttműködés és közös cselekvés révén. Az aláírókkal szemben elvárt kötelezettségek között a legfontosabbak egyrészt az erő alkalmazásáról vagy az erőszakkal való fenyegetéstől való tartózkodás volt bármely állam területi egysége és politikai függetlensége ellen, másrészt a létező államhatárok tiszteletben tartása és a vitás kérdések párbeszéd útján való rendezése. Az értékek közül az alapvető szabadságjogok és az emberi jogok tiszteletben tartása, valamint az igazságosság és a demokrácia békés eszközökkel való érvényesítése emelkedtek ki.4343

Hasonló elveket tartalmaz az 1995-ben aláírt Európai stabilitási paktum (a továbbiakban lásd még ESP).4444 E dokumentumnak is kulcseleme, hogy az Európai Unióhoz (EU), illetve a NATO-hoz csatlakozni kívánó államokat azzal szankcionálja az aláírt kötelezettségek nem teljesítése esetében, hogy rövid távon megfosztja őket az integráció lehetőségétől. Az utóbbi következmény azonban természetesen egyben a partnerség megszűnését is maga után vonná. Ezért a PfP és az ESP – véleményünk szerint – nem tekinthetők a szorosan vett kormányközi stratégiai viszonyok intézményeinek.

Az a cél és értékazonosság azonban, amelyet Európára az érdekeltek közül egyesek adottnak vettek – lényegében zárójelbe téve a volt Jugoszlávia és a Szovjetunió egyes területein történteket – nyilvánvalóan nem áll fenn világviszonylatban. Ám van valami, ami a második világháború utáni korszakot mégis megkülönbözteti a történelemben: az ENSZ, s azon belül is a BT öt állandó tagjának a pozíciója. A BT – a gyakorlatban az öt állandó tag egyetértése vagy egyet nem értése – dönti el először is azt, hogy az alapokmány 39–40. cikkeinek értelmében mi minősül a „béke bármilyen veszélyeztetésének vagy megszegésének”, illetve „támadó cselekménynek”, azaz agressziónak. Másodszor, hasonló módon születnek meg a döntések azzal kapcsolatban is, hogy mi történjék, ha egyetértés van a béke veszélyeztetésének vagy az agresszió bekövetkeztének ténye kérdésében. A lényeg az, hogy a 42. cikkelynek megfelelően a BT elrendelheti a katonai erő alkalmazását, vagyis dönthet a háború kérdésében. Feltéve természetesen, ha a vétójoggal rendelkező öt állandó tag, azaz az Egyesült Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia, Oroszország konszenzusa létrejön. A kilencvenes években erre többször is volt példa, így a szomáliai, a ruandai és a boszniai beavatkozás, illetve az Irak elleni háború (1991) esetében. Elméletileg ebből az következik, hogy az öt állandó tagot leszámítva, minden állam, sőt, minden olyan szereplő, amely a békét veszélyezteti, stratégiailag kénytelen számolni a BT által ellene elrendelhető szankciókkal, illetve retorziókkal.

Más szóval, az a látszat keletkezik, hogy minden potenciális agresszor, az 1990-es kuvaiti katonai megszállást elrendelő Száddám Husszeinhez hasonlóan, az egész világgal kerül szembe. Ez azonban a gyakorlatban, az említett esetet kivéve, nem így volt. E helyen anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, csak annyit szükséges megjegyezni, hogy a BT-re vonatkozó reform gondolatának felmerülése, mindenekelőtt az állandó és vétójoggal rendelkező tagok számának növelése ügyében, illetve a reform kivitelezésének késlekedése már önmagában is jelzi, hogy a kormányközi stratégiai viszonyok egységes és egyetemes intézményes kerete a kilencvenes években éppannyira megoldatlan, mint a második világháború kitörése előtt volt. Ez a helyzet a nemzetközi politikai viszonyok legtöbb szereplőjét megerősítette abban a meggyőződésben, hogy a pacifizmusnak továbbra sincs esélye.

A stratégiai gondolkodás számára az üzenet egyértelműen az, hogy az egyes szereplők továbbra is leginkább önmagukra számíthatnak. Ennek egyrészt a fegyverkezés tekintetében van hatása, másrészt a létező, stratégiai

4343 Partnership for Peace Framework (PfP) Document (NATO Handbook 1995, 266).

4444 Az ESP-t az EBESZ-tagok állam- és kormányfőinek csúcsértekezletén írták alá Párizsban 1995. március 19–20-án.




KÉRDÉSEKjelentőséggel rendelkező nemzetközi intézményekben felerősítette a kivárásra játszó magatartást, ami néhány alkalommal az illető intézmények, így például az ENSZ esetenkénti megbénulásához vezetett.

A valóság az, hogy a legtöbb szereplő számára még csak nem is áll fenn a lehetősége annak, hogy a három általános politikai célhoz, azaz a „maradjon minden, ahogyan van” konzerváló opciója; az „éljünk jobban” alapvetően merkantilista-hedonista magatartása; illetve a becsvágyó „legyünk többek” törekvéseihez katonai stratégiát is rendeljen a politikai nyomatékosítására.4545 (Mathey 1995, 90–91.) A kilencvenes évek első felében a legtöbb szereplő egyszerűen sodródott az eseményekkel, s még arra sem volt képes, hogy egy vállalható alkalmazkodási stratégiát dolgozzon ki.

A különbségek a korábbi doktrínában elkülönítetten kezelt nemzetközi stabilitási és biztonsági egyezmények között a kilencvenes években nagyrészt értelmezhetetlenné váltak. Jól illusztrálja ezt az állapotot a hágai Nemzetközi Bíróság 1996-os tanácsadó véleménye a nukleáris fegyverek használatával kapcsolatban. A Bíróság nem tudta eldönteni, hogy a nemzetközi jog akkori fejlődési szakaszában és a rendelkezésre álló információk alapján törvényes-e vagy sem a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok használata egy állam által, az önvédelem végső esetében.4646 (Advisory Opinion 1996. no. 23.)

4.6. A POLEMOLÓGIAVégül ejtsünk néhány szót a háború, mint a stratégia alfájának és ómegájának egyik tudományos, illetve civil szemszögből való sajátos megközelítéséről. A polemológia (a háború szociológiája) abból a feltételezésből indul ki, hogy a háborúk kitörésében ugyan szerepe van politikai megfontolásoknak, de azok nem mindig meghatározók. A háború a betegséghez hasonló: adott körülmények megléte esetében kirobban, függetlenül az egyes szereplők akaratától. Ilyen értelemben a háborút a polemológia olyan kollektív pszichózisként kezeli, amely a tünetek időben történő felismerésével megelőzhető. A háborúk időbeli ismétlődésének ritmusát vagy periodicitását a civilizációs közeg és a politikai struktúrák típusai határozzák meg, függetlenül attól, hogy ez a körülmény tudatosul-e az emberekben vagy sem. A háborúnak mint társadalmi jelenségnek tehát saját, objektív, a politikai viszonyok szereplőinek akaratától függetlenül létező törvényszerűségei vannak, amelyek felismerése alkalmas a háborúk megelőzésére és egy funkcionális, hatékony békestratégia kialakítására.

A francia Gaston Bouthoul nevéhez fűződő polemológia a 20. század negyvenes éveivel kezdődően igyekezett tételeit a gyakorlat számára a legszélesebb körben hozzáférhetővé tenni, s számos cselekvési programot is kidolgozott.

A polemológia szociológiai meghatározása szerint a háború szervezett csoportok fegyveres és véres (lette organisé et sanglante) küzdelme. A béke állapotával ellentétben, amikor az emberölésért büntetés jár, a háborúban az emberölés parancsa az irányadó, amelynek kiadását és végrehajtását csak a háborúra jellemző szabályok uralják. E szabályok összessége határozza meg általában a háborús állapotot az államok között (Bouthoul 1970, 35–37). A kutatási eredmények közül kiemelkednek az úgynevezett polemológiai barométerek (barométres polémologiques), amelyek a háborúk előrejelzésére alkalmas tényezőket veszik számba, s ezen keresztül megelőzésüket hivatottak elősegíteni. A polemológia, megalapozójának szándékával ellentétben, végül is nem vált a háború tudományának nemzetközileg is elismert, átfogó keretévé, de ennek ellenére felvet néhány megfontolandó kérdést. (Bouthoul 1953, 1970 és 1976; Bouthoul – Carrére 1976; Hermant – Bigo 1991.)

A polemológia részletes bemutatása és kritikája nélkül is észrevehető, hogy e tudományág felfedezései és eredményei a gyakorlatban nem, vagy csak csekély mértékben érvényesültek. A polemológia ugyanis azon az előfeltételezésen alapul, hogy ha az emberekben tudatosul a háború veszélye, az egyben a veszély elhárítása felé vezető első lépést jelenti. De ki fogja a kibontakozó félben lévő háborút megelőzni? S ez az a kérdés, amely a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozása szempontjából a kilencvenes években is releváns. A polemológia és a háború hasonló elven alapuló tudományos megközelítéseinek az elsődleges címzettjei magától értetődően a politikusok és a stratégák. Itt azonban bezárul a kör, s visszajutunk a háborúra való készülődés, mint a háború megelőzésének legalkalmasabb eszköze kérdéséhez. A polemológia, még ha nem is fogadnánk el a háború objektív törvényszerűségeinek a tételét, vagyis a „determinista” paradigmát 4747, számos figyelemre méltó megállapítást és tételt dolgozott ki az elmúlt évtizedek folyamán. Mint a jövőbe látás sajátos módszertana,

4545 Vö. a VI. fejezet Az önmeghatározás funkciói című alfejezetével. Lásd a 258. oldalon.

4646 Lásd még ehhez a IV. fejezet A nukleáris önvédelem és az első csapás című alfejezetét a 170. oldalon.

4747 Vö. a I. fejezet Paradigmák a nemzetközi viszonyokban című alfejezetével. Lásd a 21. oldalon.




KÉRDÉSEKa nemzetközi politikai viszonyok elméletéhez általában is sok fontos hozzájárulás forrása volt. Kétségtelen, hogy a második világháború után kitört regionális háborúk, vagy akár az olyan fegyveres összecsapások is, amelyek végül nem torkollottak államok közötti háborúba, nagy valószínűséggel megjósolhatók voltak, s sokan meg is jósolták őket. 1997 első felében az újságban olvasható volt például egy, a két Korea között potenciálisan kirobbanó háború részletes forgatókönyve (Henley 1997). Ennek ellenére a legtöbb esetben még csekély erőfeszítés vagy éppen semmi sem történt a helyi háborúk megelőzésére, ott ahol erre lehetőség lett volna.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy az a stratéga, aki a háborút megtervezi, rendelkezik mindazokkal az ismeretekkel is, amelyek az általa megtervezett háború kitörését megakadályozhatják. Továbbá, mint láttuk, a külső megfigyelők rendszerint felismerik a háborús veszélyt, még akkor is, ha azt a közvetlenül érintettek tagadják. Megismerhetők a részletek is, akár a háború kitörésének a valószínű időpontja is megjósolható bizonyos feltételek fennállásának függvényében. S végül, de nem utolsósorban a háború jelenségéről számos olyan általános jellegű ismeret birtokában vagyunk, amelyek bizonyos helyzetekben gyakorlati jelentőséggel bírnak. A kérdés, hogy ki akadályozza meg a háborút, nem válaszolható meg sem a polemológia, sem más, a háborúra vonatkozó leíró jellegű megközelítés keretében, de a stratégia művészetén, vagy ha úgy tetszik, tudományán belül sem. Egyszerűen azért, mert a kérdés általában és elsődlegesen politikai, és a válaszok csak konkrét esetekre vonatkozó, szintén politikai válaszok lehetnek. Kiváltképpen olyan körülmények között, amikor egyszerre kell számolni a nukleáris háború, a hagyományos eszközökkel, államok között vívott háború, illetve a gerilla, a paramilitáris, a primitív eszközökkel vívott bozót- és városi háborúk, valamint a 21. század katonai technológiája alkalmazásának a lehetőségeivel, illetve valóságával.

Nézetünk szerint a politikai primátusának közvetlenül, folyamatosan és egyes esetekben részletekre kiterjedően kell fennállnia a stratégiai-katonai terület fölött, s ez különbözteti meg a jogi és a morális szférával szemben megnyilvánuló elsőbbségtől. Ez utóbbi esetekben a politikai primátusa nem folyamatos és mindenre kiterjedő, de végső soron többnyire a politikai dimenziójában dől el az események menete. Mint általában a nemzetközi viszonyokban, a stratégiaival szemben érvényesülő politikai befolyás itt is folyamatosan további politikai problémákat keletkeztet.

KULCSFOGALMAK: grand strategy • világstratégiák • honvédelem és biztonságpolitika • stratégiai partnerség • stabilitás és biztonság

5. 5. Demokrácia és önrendelkezésAz alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy a demokrácia és önrendelkezés kapcsán illusztráljuk a politikai, a jogi és a morális szférák viszonylagos önállóságát. Kiemeljük a politikai primátusának érvényesülését, valamint az erkölcsi dimenzió különleges szerepét.

5.1. DEMOKRÁCIA ÉS ÖNRENDELKEZÉS A KILENCVENES ÉVEKBENA demokrácia és az önrendelkezés kérdésköre új összefüggésben merült fel a kilencvenes években. Arra a kérdésre, hogy mi a demokrácia, sokféle, egyenként elfogadható s egymással is összeegyeztethető válasz adható. Azzal kapcsolatban, hogy milyen társadalmi-politikai berendezkedés nem minősíthető demokráciának, a kilencvenes évekig szintén volt néhány világos válasz: a különböző totalitarizmusok, diktatúrák s általában az olyan rendszerek, amelyek a szabad, többpártrendszerű választások megtartását nem engedték meg. Uralkodó volt a nézet, hogy ahol az állampolgároknak megvan a lehetőségük a szabályos időközönként megtartott szabad választásokon az őket kormányzók leváltására és a megválasztottak hatalmi pozícióba helyezésére, ott a népnek érvényesül a belső önrendelkezéshez való joga, azaz meghatározhatja politikai státusát és dönthet kulturális és gazdasági fejlődésének módja és irányai felől. Miután szabad választások rendszerint állami keretekben történnek, s egy szuverén állam kormánya a külpolitika alakításának letéteményese is, az önrendelkezés külső attribútuma, a nép politikai függetlensége is elvileg biztosított. A demokráciákban a háború és a béke kérdéséről a nép által szabadon választott vezetők döntenek, a megfelelő eljárások figyelembevételével.

Ezek az összefüggések alapvetően két aspektusban változtak meg. Az első az, hogy a kilencvenes évek elejétől és a szocialista rendszer összeomlása után világszerte a nyugati, polgári demokratikus legitimitásra való hivatkozás vált uralkodóvá a politikai diskurzusban. Ez vezetett oda, hogy sok, nyilvánvalóan nem demokratikus berendezkedésű ország vezetői is demokráciáról kezdtek el beszélni, ha nem is valósítottak meg




KÉRDÉSEKvalódi reformokat. Miután nemzetközileg a demokratikus reformtörekvéseket nemcsak szóban honorálták, hanem többnyire pénzzel is, esetről-esetre dőlt el a demokratikus elkötelezettség elismerése, s miután a Nyugat botrányosan viselkedő kormányokat is hajlandó volt demokratikusként kezelni látszatengedmények alapján, megindult egy sehova sem vezető vita a nyilvánosságban az igazi és a nem igazi, az „eredeti” vagy „átvett”, a „fél-”, a „látszat-”, illetve a „valódi”, az „elkötelezett” demokráciák mibenlétéről. Ennek egyik következményeként például a világszerte tapasztalható hivatalnoki korrupcióra egyes antidemokratikus meggyőződésű egyének – nem kevés sikerrel – mint a demokrácia szerves erkölcstelenségének egyértelmű bizonyítékára kezdtek hivatkozni. Az egyetlen és univerzális demokratikus modell lehetetlensége – mert valóban lehetetlen egyetlen, minden részletre azonos intézményi megoldásokat nyújtó modell bevezetése a világ minden tájékán –, a tapasztalt működési rendellenességek és különböző napi politikai megfontolások sok helyen a politikai liberalizmuson és a vele járó parlamentarizmuson alapuló, nyugat-európai típusú demokrácia megkérdőjelezéséhez vezettek. Ezt a kihívást még lehetett volna kezelni, hiszen az államszocializmus ideológusai is a szocialista demokrácia magasabbrendűségek alapján érveltek évtizedeken keresztül, ennek ellenére a politikai liberalizmus történelmileg túlélte az egypártrendszer ideológiáját és gyakorlatát.

A kilencvenes évek elején azonban, s ez a második aspektus, a Szovjetunió és Jugoszlávia széthullásakor a nyugati demokratikus eszme legitimitásának formális eleme, a fenti értelemben vett belső önrendelkezés került újból összeütközésbe a demokratikus legitimitási elv lényegi összetevőjével, a self-determination „self” részével (Cassese 1995, 141–162). Vagyis, kik is azok, akiket megillet az önmaguk sorsa feletti rendelkezés? 4848

Az egyenletnek az egyik, többnyire etnikai terminusokban megfogalmazott eleme, a „ki dönt a közösségként való fennmaradás életbevágó kérdéseiben” nem volt ismeretlen. A helyzet azonban annyiban új volt, hogy a Nyugatnak mint a demokratikus eszme hiteles képviselőjének a kilencvenes évek elején, egyrészt a dekolonizáció folyamán folytatott gyakorlata, másrészt a szovjetellenes manőverek (itt mindenekelőtt Afganisztán jön szóba) és propaganda évtizedei után nehéz volt azt mondani, hogy az újonnan jelentkező self-eknem illetékesek a háború kérdésében, ha „közösségként való fennmaradásuk” forog kockán.

A 19. századi liberális nemzetállami modell a nyilvánosság és a kommunikáció új körülményei közepette nem volt többé életképes alternatíva, s a nemzetközi viszonyokban amúgy sem játszott önmagában véve különösebb szerepet korábban sem. Az etnikai kérdéseket 1945 után a kilencvenes évekig folyamatosan belügynek tekintették. A jugoszláv konfliktus kezdetén Szlovénia és Horvátország elismerése nemzetközi politikai aktus volt, s a demokrácia és önrendelkezés eszméi csak másodlagos szerepet játszottak. Nehezebb volt a helyzet, ahol a nemzetközi politikai viszonyok, a self-ekterületi vonatkozásai és háborús potenciálja nem voltak kedvezőek, illetve egyértelműek, mint például Boszniában vagy a csecsen háborúk esetében. 1994 után (egy rövid 1991 és 1994 eleje közötti időszakot kivéve) a nemzeti kisebbségi jogok kérdésének ismételt háttérbe szorulása a nemzetközi-kormányközi szervezetekben elsősorban a békebontás veszélyére való hivatkozás eredménye volt, nem utolsósorban a Boszniában történtekre tekintettel. A háborúba torkolló vallási konfliktusok szaporodása a kilencvenes évek első felében, illetve a vallási alapú önrendelkezési törekvések politikai vonatkozásai tovább bonyolították a helyzetet. Elvileg ugyanolyan legitim törekvés a nyugati államok által hagyományosan elismert belső önrendelkezési elv, mint az 1966-os nemzetközi emberi jogi egyezmények (a Polgári és politikai jogokról szóló, illetve a Gazdasági kulturális és szociális jogokról szóló nemzetközi egyezségokmányok) alapján a saját kulturális normáknak megfelelő életvitel, amennyiben azt egy adott közösség minden tagja osztja.

Ám mi történik akkor, ha ez nem vezet ugyan kifejezetten antidemokratikusnak nevezhető társadalmi és politikai berendezkedéshez, de az így létrejövő társadalom, szemben áll a Nyugattal? Milyen álláspontot lehet továbbá kialakítani olyankor, ha egy közösség minden kényszer nélkül úgy él önrendelkezési jogával, hogy eldönti, egy tagjai által elfogadott, de nem demokratikus berendezkedésben kíván élni? Például, lemondhat-e érvényesen egy közösség, egy nép, egy nemzet, egy népcsoport arról a jogáról, hogy szabadon megválassza, illetve lecserélje vezetőit?

Még tovább menvén, lemondhatunk-e a szabadságról a túlélés követelménye nevében? Ha a nemzetközi viszonyokban uralkodó állapotokat vesszük szemügyre, akkor a válasz akár igen is lehet, hiszen a kompromisszum nélküli szabadságtörekvések elvileg – és adott körülmények között gyakorlatilag is – egy csoport teljes pusztulását is maguk után vonhatják egy, a teljes politikai függetlenségért indított háborúban.

Amit itt le szeretnénk szögezni, az az, hogy a demokrácia és az önrendelkezés, amint e példák mutatják,

4848 Az angolok számára a self itt azt az entitást jelenti, amely rendelkezik önmaga fölött – ez a politikai nemzet. Bibó szavaival egy nép akkor válik nemzetté, amikor képes önmaga politikai birtokbavételére. Nem igazán lehet a magyar nyelvben a self jelentéstartalmát egy szóval kifejezni.




KÉRDÉSEKközvetlenül érzékeltetik azon sajátosságok egy részét, amelyek a nemzetközi politikai viszonyokat a kilencvenes években meghatározzák. A demokrácia egyes formái sok évszázaddal ezelőtt ismeretesek voltak Európában, az önrendelkezési elv azonban csak alig kétszáz éve vált a politikai nyilvánosság és gyakorlat részévé, míg az önrendelkezési jogról mint emberi jogról a nemzetközi jogban csak 1966 után beszélhetünk. A demokráciaelméletek egy része az önrendelkezést nem tudja értelmezni demokrácia nélkül, és fordítva (Dahl 1989, 97–105). A nyugati keresztény dogmatikában a személy autonómiája, feltétlensége Szent Ágoston óta ismert és jelenleg is elfogadott elv. A 20. század utolsó évtizedében e hagyományok hatása együttesen jelentkezik egy sajátos helyzetben, amelyet mint kiemeltük, egyszerre határoz meg a legteljesebb nyilvánosság és a legnagyobb mértékű kiszámíthatatlanság. A kérdések nyitottak, a fejlemények különböző irányokat vehetnek, de tény, hogy azt a hagyományt, amely mindezek következtében kialakult, nem lehet meg nem történtté tenni.

5.2. GLOBALIZÁCIÓ ÉS FRAGMENTÁCIÓAz ilyen típusú kérdésekre sok esetben a megközelítés, s egyben a válaszok is a dezintegráció-integráció, illetve a fragmentáció-globalizáció terminusaiban fogalmazódnak meg. Pontosabban a fogalompárok hagyományos értelmében vett dialektikájában, hiszen az ilyen párbaállítások eleve azt sugallják, hogy egy nagyobb dezintegrációs folyamatot szükségszerűen követ egy újabb integráció stb. A nemzetközi politikai elméletekben hasonló logikájú a hatalmi egyensúly elmélete, amely szerint történetileg az anarchia elérhet ugyan egy szélső mértéket, de ezután az aktorok közötti erőviszonyok újra kiegyenlítik egymást és így tovább.

A fragmentációt itt azért kell kiemelni, mert a self szintjén történő aprózódások egyrészt rámutatnak minden közösség történetiségére, átmenetiségére, másrészt az osztódás, az egyre kisebb közösségek, mint politikai egységek létrejötte közvetlenül hatással van a politikai szférájára. Ez a nemzetközi viszonyokban különös jelentőséggel bír. A hatalmi egyensúly különböző elméletei szerint az ideális az, ha a részt vevő meghatározó szereplők száma 3–5 között mozog. A kilencvenes években az etnikai önrendelkezés elleni egyik legnagyobb hatású érv a „mi lesz, ha több száz kisállam jön létre?” kérdése volt. Szónoki volt ez a kérdés, mivel ennek a lehetősége a gyakorlatban a nullával egyenlő. Akik így érveltek, láthatóan nem akarták figyelembe venni, hogy mit is jelent egy államot létrehozni, megszervezni és hatékonyan működtetni. Vagy ha igen, akkor eltekintettek tőle. Megfeledkeztek továbbá arról is, hogy a 20. században az államok nómenklatúrája a dekolonizáció, a nemzetközi politika térképének átrendeződését kísérő programszerű folyamat eredményeként bővült ugrásszerűen. A fő sajátossága ennek a folyamatnak az volt, hogy a szereplők között létrejövő konszenzus eredményeként számos mesterséges állam jött létre, s ezen entitások szervetlen jellege volt az egyik ok, mely a kilencvenes években a bukott állam (failed state) jelenségéhez vezetett.4949 A szervetlenség különben a volt Szovjetunió, Jugoszlávia és más módon, de a volt Csehszlovákia eltűnésében is szerepet játszott.

Amint nem tudjuk azt, hogy milyen lenne az a világ, amelyben több száz kisállam vetélkedne egymással, jelenleg azt sem tudjuk, hogy milyen hatással lesz a globalizáció a politikai fragmentáció folyamatára. A kilencvenes évek közepén még úgy tűnt, a határok nélküli kereskedelem, az új kommunikációs csatornák megnyílása és egyéb, a globalizációval összefüggő tényezők nem hogy csökkentették volna az államokon belüli és az állami fragmentáció ritmusát, hanem éppen ellenkezőleg. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy minden új szereplő igény tart a nemzetközi politikai viszonyok szereplői minőségére is.

A fragmentáció fogalmát sokszor gondolják felcserélhetőnek a dezintegráció fogalmával. A nemzetközi politikai viszonyokban, véleményünk szerint, el kell különíteni a mennyiségi változásokat, például a szereplők számának a megsokszorozódását, a szereplők strukturális átalakulásának kérdésétől. Ha egy adott kormány ellen küzdő felkelők több csoportra szakadnak, de mindegyik csoport folytatja a kormány elleni harcot, ezt jelölhetjük a fragmentáció fogalmával, de ha például az állam esik szét, az már inkább a dezintegráció fogalomkörébe tartozik. Az integráció végső soron az egységet jelenti, amint az eredeti latin integer szó jelentéstartalma (épség, érinthetetlenség, tisztaság) is sugallja. Az ellenkezője mindennek a megszűnését, szétbomlását, s valamilyen más, de kevésbé értékes minőséggé való átalakulását, degradálását jelzi. Így a demokráciák számának szaporodása nem feltétlenül vezet el a világdemokrácia vagy egy demokratikus világrendszer kialakulásához, míg például egy több államban élő etnikai csoport, külön önrendelkezési jogainak gyakorlása elvezethet egy határokon átnyúló nemzeti integrációhoz, amely e csoportokból egy új szereplőt hoz létre, amely különbözik a különálló részektől, de e részek egyszerű közös fellépése esetétől is.

Az önrendelkezés nem vezet feltétlenül integrációhoz, amint nem egyenlő a fragmentációval sem. Nyugat-

4949 Lásd erről bővebben a VII. fejezet A bukott állam jelensége a kilencvenes években című alfejezetét a 307. oldalon.




KÉRDÉSEKEurópában az állami és a nem állami szereplők számára megvannak a demokratikus keretekben való önrendelkezés legszélesebb keretei, de a szorosabb katonai és külpolitikai integráció, a közös identitással rendelkező Európa, mint a nemzetközi viszonyok szereplője egységes, „integrált” minőségének kialakulása még várat magára. Másfelől a demokratikus keretek közötti etnikai kisebbségi autonómiák sem vezetnek el feltétlenül az állam széteséséhez. A tapasztalat azt mutatja, hogy az önrendelkezés által kiváltott folyamatok kevésbé járnak indulatokkal, és még kevésbé vezetnek háborúhoz, ha demokratikus keretek között történnek. Miután az etnikai és a vallási alapon kibontakozó csoportautonómia-törekvések a világ minden tájára – szegény és gazdag, fejlett és elmaradott infrastruktúrájú országokra – egyaránt jellemzőek a történelmi előzmények és a kulturális háttér különbségeire tekintet nélkül, a demokratikus keretek e szerepe szintén a politikai elsőbbségére, meghatározó voltára utal ebben az összefüggésében is.

Az önrendelkezés hatásait a fragmentációra, a globalizációra, az integrációra, illetve a dezintegrációs folyamatokban játszott szerepét akkor tudjuk módszeresen értékelni, ha az eredeti, nyugati értelemben vett demokratikus keretek szűrőjén keresztül vizsgáljuk. Újra leszögezzük, hogy demokratikus viszonyok közepette az önrendelkezési törekvések és az általuk kiváltott folyamatok általában nem annyira konvulzívak, görcsösek, s kisebb valószínűséggel torkollnak erőszakos konfliktusba, mint nem demokratikus keretek közt.

Addig azonban, amíg a vallási és az etnikai önrendelkezés kérdése napirenden van, nem beszélhetünk az emberiség, az emberi faj önrendelkezéséről. Ahhoz a differenciálódáshoz, amelyet korábban a nemzetközi politikával foglalkozók a gazdasági szférában figyeltek meg és – Kenneth Waltz nyomán – politikailag konzekvenciális tényezőnek neveztek, a kilencvenes években hozzáadódnak a vallási és az etnikai, valamint a tág értelemben vett kulturális különbségek. Megfogalmazható mindez akár úgy is, hogy amíg az emberi faj nem lesz abban a helyzetben, hogy mint faj gyakorolja a saját jövője befolyásolásához való jogát, addig a nemzetközi politikai viszonyok szférája, mint autonóm létszféra is fenn fog állni.

5.3. AZ ÖNRENDELKEZÉSI ELV SZEREPE A NEMZETKÖZI VISZONYOK ALAKULÁSÁBANAz önrendelkezés és a demokrácia összefüggései arra is jó példával szolgálnak, hogy milyen szerepet játszanak és miként válnak közvetlen politikai erővé az elvek, a kimondott szavak, végső soron az eredetileg egyes személyek fejében megfogalmazódott gondolatok a nemzetközi politikai viszonyok sajátos körülményei között. 1945 után az önrendelkezési jog egyetemes emberi jogként való elismerése iskolapéldája e jelenségnek. A 18. században Franciaországban vált a politikai közbeszéd témájává az a már korábban is felmerült követelés, hogy a nyugat-európai monarchiák közötti területcserék esetében ki kell kérni a területen élő lakosság véleményét is. A francia forradalmárok számára botrányosnak minősült az európai uralkodók közötti területcserék gyakorlata. A háborút viselő forradalmi Franciaországban ez az elv végül is úgy érvényesült, hogy legitim volt minden olyan területnek a Franciaországhoz való csatolása, amelynek lakosai is ezt kívánták. Francia területek elcsatolásáról ugyanakkor semmilyen alapon sem lehetett szó, ez esetben a represszáliák kilátásba helyezése egyértelmű volt. Terület és önrendelkezés e felfogása jelenleg is az egyik uralkodó nézet a nemzetközi politikai viszonyokban. A 19. század közepén olaszok dolgozták ki a később nemzetiséginek nevezett elvet, vagyis a nemzet mint kulturális és akarati, politikai közösség meghatározott területen belül érvényesülő szabadságjogainak összességét, mindenekelőtt a saját államhoz való jogot.

A politikai retorika szintjén a nemzetiségek jogaként felfogott nemzeti önrendelkezési elv az első világháborút követő európai átrendeződés legitimáló alapjául szolgált ugyan, de egyetemesen ezt egyik nyugat-európai nagyhatalom sem volt hajlandó elismerni, s a Nemzetek Szövetségének alapokmánya sem tesz róla említést. Ezzel szemben az ENSZ 1945-ös alapokmánya első cikkében a népek egyenjogúságát együtt említi az önrendelkezési elvvel mint a békés egymás mellett élés szükséges előfeltételeit. A népek önrendelkezési joga nem utolsósorban a szocialista és a harmadik világ országainak nyomására került napirendre az ENSZ különböző testületeiben az ötvenes évekkel kezdődően. Az 1966-os nemzetközi emberi jogi egyezmények közös első szakasza tételesen is meghatározta azt, amit a korszakban a politikai alkudozások nyomán a nemzetközi politikai viszonyok szereplői a népek önrendelkezési joga alatt értettek. Mindezt úgy, hogy a nép fogalma, vagyis a self értelmezése körül nem jött létre konszenzus.

Amint azt ma már elismerik, az önrendelkezés – a maga közvetlen, bárki által minden különösebb előképzettség nélkül érthető jelentésében – politikailag rendkívüli mozgósító erővel rendelkezik. Egyszerre hat az érzelmekre, az egyén büszkeségére – „természetesen meg tudom ítélni, mi a jó nekem” – és nyit meg szédületes perspektívákat a cselekvés előtt, illetve azok előtt, akik valamilyen okból mindenre elszánták magukat politikai




KÉRDÉSEKcéljaik megvalósításáért. Ezt az erőt lehet elvileg jó célok szolgálatába állítani, amint azt Wilson amerikai elnök is elképzelte 1918-ban, de lehet a rombolás céljaira is használni, amint azt Lenin 5050 kifejezetten meg is fogalmazta: az államtól való elszakadás (akár fegyveres úton végrehajtott) aktusa – mindig és kizárólag a szocialista világforradalom szempontjából megítélt – legitimitásának elismerésével (Cassese 1995, 19–23). Ami megtörtént, nem fordítható vissza és nem tehető meg nem történtté.

Az önrendelkezés tartalma körül egymást kizáró vélemények léteznek, nem ideológia a szó klasszikus értelmében, értelmezése nem kulturálisan meghatározott, még ha Nyugat-Európában artikulálódott is, nem is pártpolitikai értelemben vett program. Képes volt azonban puszta tételezése által messze ható fejleményeket generálni a nemzetközi politikai viszonyokban az elmúlt két évszázadban. S ami a legmeghökkentőbb, az önrendelkezés mint a modern kori demokratikus legimititás elve egyszerre szubsztanciális és formális összetevője, képes a demokráciát hatályon kívül helyezni. De nem úgy, ahogyan a demokrácia eszméje, illetve bármilyen eszme képes önmagát megsemmisíteni, felfalni, ha a végletekig viszik (például totális demokrácia), hanem a legközönségesebb politikai módszerrel, a konszenzusteremtés útján.

5.4. DEMOKRÁCIA ÉS ÖNRENDELKEZÉS MINT MORÁLIS KÉRDÉSEKMinden időben bizonytalan kimenetelű volt absztrakt elveket vagy különbözőképpen megítélt történelmi tényeket közvitára bocsátani, így például az igazságosság kérdését felvetni, s a döntést a közfelkiáltásra bízni. Ami kétségkívül demokratikus, hiszen elvileg és gyakorlatilag mindenkinek beleszólást biztosít, de mivel mindenkinek van valamilyen tapasztalata azzal kapcsolatban, ami (szerinte) igazságtalan, a dolog könnyen az ösztönök által kiváltott indulatok prédájává válhat. Az önrendelkezéssel valami hasonló történt, hiszen nemcsak hogy mindenkinek van valamilyen tapasztalata a személyes szabadságát (valamikor) korlátozó szabályokkal vagy egyénekkel kapcsolatban, de rendszerint, ha a véleményére is kíváncsi valaki, azonnal és minden további megfontolás nélkül illetékesnek mondja magát a kérdés eldöntésében. S végeredményben ezen illetékességnek az elismerése az önrendelkezési elv lényege is.

Demokrácia és önrendelkezés összefüggése a 20. század végén az igazságosság kérdéseként is felvethető: a demokrácia vajon egyben azt is jelenti-e, hogy minden egyénnek és csoportnak kijár az az alapvető jog, hogy azonos legyen önmagával, s ilyenként is éljen? Különösen akkor, ha e lehetőség biztosítása közvetlenül kihat az egyén számára az önmagával azonosként, a csoport számára pedig a közösségként való túlélés esélyére. A 19. századi nemzetállami liberalizmus ezt a jogot kifejezetten csak a nemzetek számára ismerte el, vagyis az államot konstituáló és annak keretében élő állampolgári közösség számára. Ha azonban a felelősség oldaláról nézzük a dolgot, az is elfogadott általában, hogy ha embertársaink önmaguknak ártó módon viselkednek, erkölcsi kötelességünk legalább a figyelmüket felhívni erre. A liberális nemzetállam a politikai lojalitás biztosítása céljából magára vette annak felelősségét, hogy eldöntse, mi a jó a területén élő nemzeti és etnikai kisebbségeknek. A modell általánosan nem bizonyult életképesnek. A nemzetközi politikai viszonyokban nincs olyan instancia, amely az államhoz hasonlóan, legalább az igazságosság körüli viták eldöntésének még oly tökéletlen fórumát is biztosítaná. Ennek ellenére a kilencvenes években a nemzetközi kormányközi szervezetekben eluralkodtak azok a megfogalmazások (mint például: „a nemzeti kisebbségek létének védelme az államok kötelezettsége, identitásuk a kulturális örökség része”), amelyek vagy kifejezetten erkölcsi megfontolások alapján születtek („a kisebbségek asszimilációja rossz”); vagy közel álltak a kulturális relativizmus eszméihez. Mindkét típusú állásponttal szemben komoly ellenállás alakult ki a kilencvenes években, olyannyira, hogy ezen elvek a „legyen” szférájának „kívánatos” szeletén belül maradtak.

5.5. GLOBÁLIS ETIKA?Akik ma a globális etika témájával foglalkoznak, ezt az etikát többnyire olyan elvek és szabályok gyűjteményeként képzelik el, amely a globális irányítás, a global management, vagy markánsabban fogalmazva a global governance vagy polity eszköze.5151

Ezt a gyűjteményt előbb ki kell dolgozni, el kell ismertetni, és csak azután lehet megvalósítani a gyakorlatban. Anélkül, hogy belemennénk az ilyen tárgyú viták és törekvések részleteibe, szögezzük le a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozása szempontjából a következőket: ha létrejönne és működni kezdene egy ilyen

5050 Lenin nézeteit A nemzetek önrendelkezési jogáról című munkájában fejtette ki. (A nemzeti kérdésről 1988, 320–338).

5151 Vö. az V. fejezet A világdemokrácia eszméje című alfejezetével. Lásd a 220. oldalon.




KÉRDÉSEKszabályrendszer, ez valószínűleg arra vezetne, hogy a nemzetközi politikai viszonyok elkülöníthetősége és viszonylag önálló létszféraként fennálló relatív autonómiája csökkenne, majd távlatosan megszűnne. Ugyanígy, a hatályos nemzetközi jog jelentős részben okafogyottá válna.

Arról jelen pillanatban nem érdemes találgatásokba bocsátkozni, hogy milyen testület lenne e szabályok alkalmazásának és értelmezésének a letéteményese, hogy ez kényszer útján is lehetséges volna-e stb. A normaalkalmazás kérdését szükségtelen még felvetni, mivel olyan; az államcentrikus felfogásból közvetlenül eredően nagyon is kézenfekvő válaszokhoz vezetne, amelyek nem biztos, hogy hosszú távon is megállnák a helyüket.

A nemzetközi politikai viszonyok jelen helyzetében, amikor a kiszámíthatatlanság és a nyilvánosság meghatározta állapotok közepette napirenden vannak az olyan fontos kérdések is, mint a demokrácia és az önrendelkezés, amelyek, mint láttuk, kapcsolatban állnak azokkal a jelenségekkel, amelyeket a globális etika is kiindulópontnak tart – azaz a globalizációval és az integrációval – az igazán érdekes kérdés szerintünk az, lehetséges-e egyáltalán konzisztens megközelítés?

Álláspontunk szerint ez az adott feltételek mellett nem lehetséges. A globális szó a lexikonok szerint rendszerint összefoglalót, átfogót, teljest, az egészre, a Földre, a földkerekségre vonatkozót jelent. Ha képszerűen értelmezzük, a szó hallatán először a glóbusz, a szféra, a gömb jut eszünkbe. A szféra a görögök számára a tökéletesség, a teljesség, az önmagának való elégségesség jelképe volt. A térgeometriában a gömb kiemelt tulajdonsága az, hogy a felületén lévő minden egyes pont egyenlő távolságra helyezkedik el a középponttól, a gömb képletes magjától.

Ebben a vonatkozásban a globális etika elvi bázisa csak egy „gömb magjában” lehet elképzelhető ahhoz, hogy saját fogalma szerint mindenki ugyanolyan perspektívában legyen „látható és elérhető.” Esszenciális értelemben nem lehetünk a szférán kívül, aminthogy a Földön „kívül” sem lehetünk, ha földi, emberi ügyekről érintettként szólunk; esetleg a levegőben vagy a világűrben, de ez pusztán helymegjelölés és nem minőség.

A központ, amelyből a gömb sugara is kiindul, nemcsak geometriailag konstans, egyenlő távolságot jelent minden, a gömb felületén található ponttól, hanem szubsztanciális elv is: ahhoz, hogy minden emberre érvényeset tudjunk mondani, meg kell találni azt a közöst mindenkiben, amely a hiteles megközelítési módot lehetővé teszi. Létezik ilyen szubsztanciális elv, s ez az egyenlő méltóság elve: minden emberben, mint személyben kivétel nélkül és oszthatatlanul megvan az az érték, az a méltóság, amely az emberiséget, mint fajt is jellemzi.

A nemzetközi jog nyelvére lefordítva az egyenlő méltóság elve azt jelenti, hogy minden ember szabadnak születik, és minden embert születésénél fogva egyenlő mértékben illetik meg az emberi jogok, elsősorban a gondolati (hitbeli, világnézeti és általában a vélemény szabadsága), a szólás- és a mozgási szabadság.

Láttuk, hogy az önazonosság joga a kilencvenes években a legtágabb értelemben merült fel, immár nemcsak kívánatos elvként, hanem egyes helyzetekben, mint a háború vagy a béke kérdéseként. Az identitás jogát, s általában véve az identitásválasztás szabadságát véleményünk szerint úgy is fel lehet fogni, mint az előbb felsorolt emberi jogok szintézisét a legtágabb értelemben vett választási szabadsággal, beleértve a demokratikus választásokon való részvételt éppen úgy, mint egy adott közösséghez való tartozás választását. Legáltalánosabban: az egyén számára az identitásválasztás szabadsága az önmagával való szubsztanciális azonosságot és annak megélését, illetve a környezetével szembeni másság kinyilvánításának a szabadságát jelenti. Egyenlőség és azonosság között azonban lényegi különbség van: önmagammal azonos vagyok, de nem vagyok egyenlő.5252 A másik emberrel sem vagyok materiális értelemben egyenlő. Egyenlőség csak morális értelemben áll fenn, s ha elismerjük a morál és a jog relatív autonómiáját, akkor bizonyos jogok, lehetőségek tekintetében is így kell tennünk.

A politikai dimenziójában pedig végképp nincs egyenlőség. A globális etika módszertanilag ezt a különbözőséget kell, hogy áthidalja, s ezt csak úgy teheti, ha az azonosság és az egyenlőség elvei között nem tesz különbséget. Az előbbi térgeometriai példával élve, még a gömb középpontja és felszíne közötti távolságot is megszünteti, s beleolvasztja a középpontba a szféra felületét. Ha ezt nem teszi meg, akkor pusztán annak a megállapítására szorítkozhat, hogy a közép és a felület között bizonyos tér, mérhető távolság van (amelyet valamilyen módszerrel átjárhatóvá lehet tenni, de eltüntetni sohasem). Más szóval, az elvek és a valóság között

5252 A klónozással szembeni iszony e kérdés mélylélektani vonatkozásait villantja fel.




KÉRDÉSEKtávolság van, s ez néha áthidalható spontán és átmeneti módon, mint például az önrendelkezés esetében, de ez a híd azonnal a létrejötte után szét is bomlik, s helyreáll a kommunikációs feszültség.

Nézetünk szerint tehát nem lehetséges ember által tételezett globális etika. A gyakorlatban az azonosság azt jelenti, hogy minden egyén személyként, azaz szuverén lényként létezhet, aki nemcsak azt döntheti el, hogy a jót vagy a rosszat választja, de azokat a normákat is megválaszthatja, amelyek szerint élni akar. Ilyen normák sok ember számára vonzók lehetnek vagy olyan adottságként állnak fenn, amelyeken az egyén nem kíván változtatni, sőt alkalmazkodni akar hozzájuk. Ezért létezhetnek közösségek, s ezért értelmes dolog közösségek önazonossági jogáról beszélni.

Valamilyen mértéket azonban fel lehet állítani, amelyen keresztül e formákhoz viszonyulni lehet, s ezt teszi véleményünk szerint az 1945 utáni nemzetközi jog emberi jogokra vonatkozó része. Ami univerzális ebben a jogban, éppen a mérték egyetemessége s nem valamilyen szubsztanciális jellegű univerzális szupernorma – amely az egyes saját, egyéni vagy közösségek által tiszteletben tartott normákat maga alá rendeli vagy hatálytalanítja – amint azt sokan vélik. De ez már átvezet a nemzetközi normák kérdéséhez, amellyel az utolsó, a VIII. fejezet foglalkozik.

Az önrendelkezés az ENSZ 1945-ös alapokmányában olyan alapelvként jelenik meg a szervezet céljairól szóló fejezetben, amely a népek egyenjogúságával együtt hozzájárul a békés egymás mellett éléshez. A népek önrendelkezéshez való jogát, mint alapvető emberi jogot az 1966-os emberi jogi egyezmények tartalmazzák. A kilencvenes években az önrendelkezési elv sokak szerint a jus cogens része, s ha ezt elfogadjuk, az egyben morális tekintélyét is erősíti. Ugyanakkor demokrácia és önrendelkezés politikailag élesen szembeállíthatók egymással, s ez nemcsak morális feszültségek forrása lehet (Walzer 1994, 63–83).

KULCSFOGALMAK: szabadság vagy túlélés • fragmentáció és dezintegráció • területi, önrendelkezési és nemzetiségi elv • csoportidentitás • egyenlő méltóság


2. fejezet - II. A „NEMZETKÖZI” FOGALMA NAPJAINKBAN

A nemzetközi viszonyok elméletei által használt fogalmak eredeti jelentésüket tekintve nem mindig adekvátak a nemzetközi színtér változásaival. Az alapfogalmak a Nyugat-Európában kialakult nemzetállami (nemzetközi) rend kategóriái: maga a nemzetközi mint fogalom eredetileg állam-, illetve kormányközit jelentett. A nem állami szereplők súlyának növekedésével a kilencvenes években új helyzet keletkezett. Ezért régi fogalmak új tartalmakkal gyarapodtak, s nincs hiány korábban nem, vagy csak átvitt értelemben használt szavakban mint terminus technicusokban sem.


II. A „NEMZETKÖZI” FOGALMA NAPJAINKBAN

Fontos tudatosítani, hogy nemcsak úgynevezett elméleti emberek fogalomalkotási kísérleteiről van szó. Az e fejezetben röviden elemzett kategóriák, attól függően hogy ki, mikor, hol és hogyan használja őket, sokszor komoly politikai felhajtóerőt képviselnek. Ez a helyzet a szuverenitás vagy a nemzetközi közösség fogalmával.

1. 1. A „nemzeti” és a „nemzetközi” eredeti jelentései1.1. A „NEMZETI”Az alábbiakban a nemzet politikai fogalmának csak azon jelentéseivel foglalkozunk, amelyek relevánsak a nemzetközi viszonyok tanulmányozása szempontjából. A magyar politikai gondolkodásban a politikai közösség értelmében vett natio fogalma a 13. század vége felé jelent meg, majd Werbőczi Hármaskönyvén keresztül a 19. századig tartalmilag nagyjából azonos jelentésben az uralkodótól különálló társadalomban mint communitasban öltött testet (Schlett 1996, 36–45; lásd még: Eckhart 1941; Szűcs 1984).

A „nemzet” szónak magyar nyelvterületen azonban csak kiegészítő magyarázatokkal ellátva tulajdoníthatók azok a jelentések, amelyekkel például az angolszász politikai irodalomban a nation szó rendelkezik. Az angol nation szó kontextustól függően, de rendszerint minden egyéb magyarázat nélkül jelent: országot (country), államot (state), földet a magyar régió, országrész értelmében (land), politikai egységet, entitást, a magyar politikai „nemzettest(ület)” fogalom értelmében (political entity vagy body politic), politikai közösséget (polity), hatalmi terminusokban kifejezett illetékességet, illetve az annak alapján körülhatárolt földrajzi területet (domain, realm).1

Az Egyesült Államokban a nation alatt a szövetségi kormányzat joghatósága alatt álló nép egészét értik, míg az állam szót (state) az amerikai föderációt alkotó szövetségi államokra vonatkozóan használják. Itt is széles körben használatos a nation az ország (country) szinonimájaként. Amerikában a bírói jogalkotás határozta meg az európai értelemben vett nemzet fogalmát.2

A nemzetközi viszonyokra vonatkozó angolszász irodalomban a kulcsszó az international, s ebben az összefüggésben a nation országot, államot, geopolitikai egységet jelent, de amikor például az államokról mint a nemzetközi viszonyok szereplőiről, illetve a nemzetközi jog alanyairól van szó, akkor a state fogalma élvez elsőbbséget.

A francia irodalomban Aron a nation szót egyértelműen és következetesen az állam szinonimájaként kezelte, de az irodalom egészére az État államfogalom használata a jellemző. A kilencvenes években a nation, főleg a geopolitikával foglalkozó munkákban tágabb jelentést nyert, s a fogalom ebben az összefüggésben egyaránt tartalmazza a politikai (nemzetállam), az etnikai és a kulturális dimenziót. Ez természetesen nem tette egyszerűbbé értelmezését, főként azután nem, hogy az elmúlt években a francia szakirodalomban is felmerült az etnikai csoportok nemzetközi politikai szereplői minőségének kérdése (Badie – Smouts 1992; Dictionnaire 1993, 1085–1092).

Az ENSZ nevében az „egyesült nemzetek” (United Nations, Nations Unies) a tagállamok „egyesülését” jelenti. Az alapokmány 3. és 4. cikkelyének rendelkezései semmi kétséget nem hagynak: „Az Egyesült Nemzetek eredeti tagjai azok az államok [...] az Egyesült Nemzetek tagja lehet minden más békeszerető állam, amely a jelen Alapokmányban foglalt kötelezettségeket vállalja, és a Szervezet megítélése szerint kötelezettségek teljesítésére képes és hajlandó. Az államoknak az Egyesült Nemzetek tagjai közé való felvétele a Biztonsági Tanács ajánlására a közgyűlés határozatával történik.” Annak ellenére tehát, hogy az alapokmány kezdő szavai: „Mi, az Egyesült Nemzetek népei...”, a nemzet fogalmát a nemzetközi dokumentumok jogi értelemben nem használják, jogalanyként a nemzetet nem ismerik el.

Az önrendelkezéshez való jog viszont az 1966-os emberi jogi egyezmények szerint kizárólag népeket (peoples, peuples) illet meg, s a dekolonizáció is természetesen csak a gyarmati sorban lévő országokra és népekre vonatkozott. Ez nincs ellentétben a nemzet fogalmának már említett angol és francia jelentésével, pusztán arra a körülményre hívja fel a figyelmet, hogy a nemzet elsődlegesen politikai kategória volt már a 17. századtól, a

11 A királyi címekről szóló 1953-as törvény értelmében II. Erzsébet hivatalos címe a következő volt: „Elisabeth II by the Grace of God of the United Kingdom of Great Britain and Northern Ireland and of Her other Realms and Territories Quenn, Head of the Commonwealth, Defender of the Faith.” (Wade – Bradley 1990, 231.)22 A Blacks Law Dictionary. 6. kiadása a nation címszó alatt a következőket tartalmazza: „A people, or aggregation of men, existing in the form of an organized jural society, usually inhabiting a distinct portion of the earth, speaking the same language, using the same customs, possesing historic continuity, and distinguished from other like groups by their racial origin and characteristics, and generally, but not necessarily, living under the same govemment and sovereignty.”



nemzetállamok kialakulásával kezdődően, s az maradt a második világháború után is. Nem tévedhetünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy e vonatkozása a továbbiakban sem fog teljesen háttérbe szorulni.

1.2. A „NEMZETKÖZI”A „nemzetközi”, azaz az international szó az irodalomban – mint szakkifejezés – először Jeremy Bentham jogfilozófus 1780-ban megjelent An Introduction to the Principles of Morals and Legislation című munkájában fordul elő, abban a fejezetben, amelyben Bentham különbséget tesz a Municipal Law, a belső jog és az International Law, vagyis az államok közötti jog fogalmát illetően.3 A belső jog ebben az értelemben egy adott államban érvényes jogszabályok összességét jelentette és jelenti jelenleg is, amely az egyének egymáshoz, illetve a kormányzathoz való viszonyát rendezi (Brownlie 1995, 33). A nemzetek mint államok közötti jog fogalma már korábban is felmerült, s a Bentham által használt kategória ebben az értelemben nem tartalmi, hanem formai újítás: az új terminus technicus valóban nemzetközi karriert futott be (Dinh – Daillier – Pellet 1994, 33–34).

A kilencvenes évekig tehát a nemzetközimint fogalom az irodalomban állam-, illetve kormányközit jelentett. Nemzetközi viszonyoknak csak az államok közötti kapcsolatokat tekintette, s azok a jelenségek vagy intézmények, amelyek e kategóriába nem fértek bele, legfeljebb a nemzetek feletti, a transznacionális kategóriába kerültek. A gazdasági kapcsolatok nemzetközi minőségét is leginkább az adta, hogy államok közötti vagy az államok ellenőrzése alatt zajló gazdasági kapcsolatokra vonatkoztak. Európában a 16. századot megelőzően is létezett egy sor olyan intézmény, amelyek a mai fogalmak szerint is nemzetközieknek minősíthetők, amennyiben a nemzetet politikai egységként fogjuk fel. Ilyenek voltak például a hadviselésre vonatkozó szokások, a 15. századdal kezdődően az állandó hadseregek, az állandó követi és konzuli (eredetileg kereskedelmi képviseleti) intézmény, valamint a vámok (Renouvin 1994, I. 247–260).

1.3. A NEMZET, AZ ÁLLAM ÉS AZ ÁLLAMKÖZIMinden politikai közösségként létező nemzetnek vannak belső politikai törekvésektől független és folyamatosan létező, kifelé egységes érdekei is, mint például katonai értelemben vett biztonságának megőrzése, kulturális identitásának fenntartása, s ezáltal belső kohéziójának növelése vagy a „külföldiek” befolyásának korlátozása belső ügyeit illetően. A nemzetállam e megfontolásoknak a letéteményese, egyben megfogalmazója, bírája és végrehajtója.

Az e folyamatokban kialakuló államrezon nem mindig egyezik a nemzetet képező egyének vagy a nemzeten belül politikai alapon létrejövő csoportok, pártok, mozgalmak törekvéseivel, jogaival vagy érdekeivel, de érvényesítése a többi állammal szemben nem is feltételez ilyen érdek-, érték- vagy érzelmi azonosságot. Létezhetnek például egy országban jelentős pacifista csoportok, de az államnak akkor is számolnia kell a háború lehetőségével. Ez a helyzet annak a történelmi folyamatnak az eredménye, amely a 16–17. századi Európában az egyetemes keresztény köztársaság eszméjének hanyatlását követően elvezetett a modern nemzetállamokhoz.

A több oldalról is veszélyeztetett abszolutista Franciaország volt e folyamat katalizátora. Richelieu-ben az a meggyőződés alakult ki, hogy a francia államrezon nem szorítkozhat csupán a királyság túlélésére és függetlenségére az akkori szereplőkkel szemben, hanem Franciaországnak folyamatosan aktív tényezővé kell válnia az európai politika színterén is. Ezzel párhuzamosan folyt a francia nemzet belső kohéziójának megerősítése, amely a francia forradalomban nyerte el azt a végső formáját, amelyet ma francia típusú nemzetállamnak nevezünk: kulturálisan homogén, politikailag egységes, az állam szuverenitása legcsekélyebb megosztási kísérletét is megtorló entitás, amely a nemzetközi politikai viszonyokban nemcsak autonóm szereplőként, hanem számos hierarchia első helyére pályázóként vagy önmagára ilyen pozícióban tekintőként lép fel.

A nemzetinek a kilencvenes években a nemzetközi viszonyokban előtérbe került tartalma a 19. századi függetlenségi mozgalmak hagyományait követte, azaz a meghatározott területen politikai, etnikai és kulturális egységben élő népcsoportok önaffirmációját, belső és külső önrendelkezését, politikai függetlenségét jelentette. Az e csoportok nevében fellépők hagyományosan a közjóra való hivatkozással életbevágó érdeknek tekintették a nemzeti ipar és úthálózat, a nemzeti kultúra, a nemzetvédelem és hasonló, a nemzetivel kapcsolatba hozható területek és funkciók megteremtését és fejlesztését. A közjó adta meg a legitimációt még a nemzeti szabadságért

33 „The word ’international’ – írta Bentham –, it must be acknowledged, is a new one; though, it is hoped, sufficiently analogous and intelligible. It is calculated to express, in a more significant way, the branch of law which goes under the name of law of nations; an appelation so uncharacteristic that, were it not for the force of custom, it would seem rather to refer to internal jurisprudence.” (Idézi Evans – Newnham 1998, 259.)



és függetlenségért folytatott harc esetében is. „Addig nem élhetünk jól, amíg mások döntenek sorsunk felől” – ennek az érvnek jelenleg is különleges politikai vonzereje van.

A „nemzeti” így felfogott eszméje a „nemzetközivel” csak a legritkább esetben van harmóniában. A nemzetközi politikai viszonyokra a diszharmónia, a különbözőségek, az érdekütközések a jellemzők. A közjó csoporton belüli értelmezését, a konszenzus megteremtésének módját többféleképpen is el lehet képzelni, s nemcsak a demokrácia kereteiben. A nemzetállamban a közjó elsőrendű állami ügy, s kifelé, a nemzetközi színtéren mint államrezon, államérdek jelentkezik. A közjó és az államrezon ilyen módon való összekapcsolása teszi legitimmé, sőt szükségszerűvé az állammal szembeni egyéni, állampolgári lojalitást.

A nemzeti érdeknek, a közjónak, a lojalitásnak és az államrezonnak mindig is volt egy olyan közös dimenziója, amely nem volt kifejezhető kizárólag a jogok és kötelezettségek, a jóléti mutatók, a kormányzat demokratizmusa vagy az ellenőrzött terület, illetve a források nagysága által. Ez a dimenzió az emberek azonosulása azzal a politikai közösséggel, amelybe beleszülettek, vagy amelybe – ritkábban – életük egy szakaszában szabad akaratukból integrálódtak. Ez több, mint puszta állampolgári lojalitás, s azzal az érzelmi többlettel rendelkezik, amely az embereket bizonyos körülmények között az önfeláldozásra is ráveszi, ha a hazájuk veszélynek van kitéve. A hazafias érzületek, a patriotizmus a nemzetközi politikai viszonyoknak mindig jelentős tényezői voltak. A nemzetállamok minden korszakban ki voltak téve annak a dilemmának, amely a nemzet kohéziójának megerősítése, a közjó tartalmi meghatározása és az államrezon külső viszonyokban való érvényesítése között fennállt. Az államrezon azt feltételezi, hogy érvényesülése az államközi viszonyokban a nemzet minden egyes tagjának javát szolgálja, tehát közjó, s mint ilyen, csak erősítheti a nemzet kohézióját. Ez ugyan pusztán feltételezés, de kétségtelen, hogy politikai jellegéből eredően az államok cselekedeteik kiszámításánál és a végrehajtásban realitásként kezelik.

Az államrezon, a közjó és a nemzet politikai egysége minden állam számára létfontosságú látszat, amelynek fenntartására, s ha kell, gyakorlati bizonyítására a kormányok készen állnak. Ha a nemzetközi színteret az államok mint politikai egységek közötti interakciók területét fogjuk fel, beszélhetünk nemzetközi politikáról, vagy akár nemzetközi politikai közösségről is, mert ha minden szereplő betartja a látszatot, meghatározott politikai megnyilvánulások nemkívánatossá válnak. Az államoknak például nem áll érdekükben a háborúban az ellenséges állam(ok) teljes elpusztítása vagy az ellenséges államok politikusainak letartóztatása és kivégzése. Ez azonban csak viszonylag rövid történelmi időszakokra volt érvényes (például a 18. században a francia forradalomig), később egyre kevésbé, s a kilencvenes években már kiváltképpen nem.

1.4. A NEMZETÁLLAM ÉS A „NEMZETI ÁLLAM” A NEMZETKÖZI POLITIKÁBAN 1989 ELŐTTA „nemzeti állam” eszméje és valósága az első ilyen önmeghatározás felbukkanása óta egyaránt a nemzetközi politika mélyebb integrációja ellen hatott. Mivel a nemzet ebben az összefüggésben elsődlegesen politikai közösséget jelent, a nemzetállam „nemzeti” államként való önmeghatározása olyan elemeket ad hozzá a nemzetállam struktúrájához és eszméjéhez, amelyek nélkül a közjó, a politikai kohézió, az államrezon egysége, illetve látszata még működhet. Első megközelítésben a „nemzeti” jelző azt jelentette, hogy az adott állam egy bizonyos nemzeté, és nem másé: Franciaország a franciáké. Ha ezt valaki kétségbe vonja, az csak hódító lehet, aki vagy területet akar elvenni az államtól, vagy alávetettségbe akarja taszítani. Miután a francia forradalmi rezsimek kénytelenek voltak fegyveresen védekezni a forradalom leverésére belülről és kívülről törők ellen, a jelszó kézenfekvő volt. Napóleon hadjáratai azonban azzal a tanulsággal is jártak, hogy a hódítás és az alávetettség kétirányú utca lehet, s a hódító helyzete alávetettségbe, területvesztésbe, megalázottságba fordulhat.

A 19. században a „nemzeti” fogalma először is a függetlenségüket fegyveresen kivívó vagy a nagyhatalmi egyezkedések eredményeként létrejövő új államok legitimációs alapja volt, majd később a geopolitikai kiszolgáltatottság érzése, illetve a hódítások vagy katonai megszállások tapasztalatai nyomán egyre fontosabb kohéziós tényezővé vált. A nemzeti gyorsan etnikai és kulturális tartalmat nyert, s a nemzetállamok megfontolásai között a közjó, a politikai kohézió és az államrezon tekintetében az első helyre került. A „nemzetinek” szubsztanciális, tehát etnikai (eredeti), nyelvi, faji és/vagy vallási értelemben felfogott tartalmai nem képezhetik alkuk alapját, mint a státusok, a pozíciók, vagy a privilégiumok. A nemzeti maga a státus, a pozíció, a privilégium. Sokan vallják, hogy minden, ami affirmációjával vagy kontesztációjával függ össze, az politikai, és a kétségek eluralkodása rendszerint a politika mint áttekinthető magatartások és szabályok uralta mező, valamint a politikai közösség revideálásával, fellazulásával, szélsőséges esetben felszámolásával végződik.

Úgy tűnt, hogy 1945 után – az összes ellenkező, de helyinek és átmenetinek tekintett eset ellenére – a fenti



értelemben vett zárt nemzetközi politika mint színtér, látszat és valóságos erőtér egyaránt elég erős volt a „nemzeti” e felfogásának keretek között tartására. A helyzet a kilencvenes évekre megváltozott. Ha a kilencvenes években létező, önmagukat nemzetállamként megfogalmazó államok nómenklatúrájára csak egy pillantást vetünk, rögtön szembetűnik az a rendkívüli változatosság, amely e csoportban uralkodik. A nemzetközi politikai viszonyokban a kilencvenes években ennek ellenére a legfontosabb szereplői kört továbbra is a nemzetállamok alkotják. Ha az egyes államok történetét is számításba vesszük, az eltérések és a csak egyes államokra jellemző sajátosságok köre tovább nő. Azon túl, hogy nemzetállamként azt az entitást fogjuk fel, amelynek keretében egy egységes politikai hatalom érvényesül egy adott földrajzi területen és egy meghatározott személyi, állampolgári körre vonatozóan, túl sokat nem lehet mondani. A nemzetközi jog az ilyen formációkat, amennyiben nemzetközi elismerést is nyernek, egyszerűen államoknak nevezi.

Van-e titka a „hosszú életű” államoknak? Az első nyugat-európai nemzetállamok még mindig léteznek és működnek, míg például a második világháború után függetlenné vált államok aggasztóan nagy számban vannak az elhúzódó válság állapotában. Az imperializmus és annak nyomán a világszerte elterjedt nyugati technológiai civilizáció kétségtelenül az első nemzetállamoknak kedvezett, amelyek egyben jelentős tengerentúli gyarmatokkal rendelkező birodalmak is voltak. Azonban például Spanyolország és Portugália nagyhatalmi státusának megszűnése arra figyelmeztet, hogy a gyarmatok birtoklása önmagában nem elég a privilegizált pozíciók megtartásához. Úgy tűnik, hogy a nemzetközi viszonyokban 1945 és a második hullámban 1989 után bekövetkezett változások ellenére, továbbra is azoknak az államoknak vannak a legjobb esélyeik a bukás elkerülésére, amelyek a kifelé (is) érvényesülő államrezont össze tudták egyeztetni a nemzet eszméjével, továbbá a politikai közösségen belül létező különbözőségekkel és a nemzetközi politikai viszonyokban tapasztalható rendkívül magas fokú differenciáltsággal. „Egy állam létjogosultságát, raison d’êétre-jét – Bertrand Badie és Pierre Birnbaum szerint – végső soron az újításnak az a dinamikája adja, amelyet a saját érdekei diktálnak, mivel a civil társadalmat jellemző túlzott merevség miatt ez a feladat, melynek megoldását megkönnyíti a nyugati kulturális kódra jellemző strukturális különbözőség formulája, egyszerűen rá hárul.” (Badie – Birnbaum 1982, 220.)

A nemzeti állam eszméje a második világháború utáni Európában tehát nem tűnt el, s az előzmények miatt nem is tűnhetett el. Az a megállapítás, amely szerint a 20. század nacionalizmusa nem más, mint a 19. század nacionalizmusa4, nem biztos, hogy minden tekintetben helytálló, de rámutat a kontinuitásnak arra az elemére, amely e kötetben az univerzális politikai fejlődés kérdésének elemzésekor még szóba kerül. Nevezetesen arra, hogy ha egyszer a politikai szférájában egy tett, egy bizonyos megnyilvánulás érvényesült, akkor nem is fog kikerülni onnan, s a kollektív emlékezetből bármikor lehívható, ha egyesek úgy érzik, hogy politikailag a minta megismétlése kifizetődő.

A nemzeti állam eszméje ebben az értelemben nemcsak nagyon jellemző megnyilvánulása a politikainak, hanem egyik leglátványosabb bizonyítéka a politikai primátusa elvének. Ha a nemzetközi politika ideáját úgy fogjuk fel, mint hasonló módon konstituálódott politikai egységek (államok) ugyanazon rezon alapján létrejött viszonylag zárt játékterét, akkor a nemzeti államok megjelenése e térben szükségképpen e szféra széttöredezésének irányába fejti ki hatásait. Mint a demokráciák általában, a nemzetközi politika eme ideáltípusa is igyekszik kiszorítani azokat a politikai megnyilvánulásokat, amelyek nem tehetők alku tárgyává. A szubsztanciális, megváltozhatatlan attribútumokkal felruházott nemzeti eszme, pedig mint rámutattunk, éppen ilyen elem. A második világháború után a nem szovjet érdekszférához tartozó egyes európai államok nemzetállam vagy nemzeti állam önmeghatározásának dilemmáját alkotmányjogilag úgy oldották meg, hogy a nemzeti szuverenitás letéteményeseként a népet jelölték meg, s így azokat a különbözőségeket, amelyekre az előbb idézett szerzők utaltak, nem a politikai szférájában, hanem a jog területén integrálták. 5 Kérdés, hogy ez a

44 Fontos a megállapítást tartalmazó tanulmány megjelenésének az éve: 1948, mivel lényegében hasonló álláspont alapján alakult ki az a közmeggyőződés 1989 után, amely az ún. fridzsider-elmélettel magyarázta a kilencvenes évek közép- és kelet-európai „etnikai mizériáit”: a kommunista diktatúrák telét követő olvadás e társadalmakban az addig fagyasztóban tartott, de éppen ezáltal túlélő nacionalizmusokat újra napvilágra hozta (Kalijavri 1948, 569).55 Az 1947-es olasz alkotmány első cikkének második szakasza szerint: „A szuverenitás a népet illeti, amely azt az alkotmány által meghatározott formákban és keretek között gyakorolja.” Az 1958-as francia alkotmány 3. cikke így fogalmaz: „1. A nemzeti szuverenitás a népet illeti meg, amely azt képviselői révén, valamint népszavazás útján gyakorolja. 2. A nép egy része vagy egyetlen egyén sem sajátíthatja ki magának gyakorlását.” Az 1975-ös görög alkotmány első cikkének rendelkezései szerint: „Görögország kormányformája: parlamentáris köztársaság. A kormányforma alapja a népszuverenitás. Minden hatalom a néptől származik, az a nép és a nemzet érdekében áll fenn és az alkotmányban előírt módon kell gyakorolni.” Az 1978-as spanyol alkotmány első cikkének második bekezdése szerint „a nemzeti szuverenitás letéteményese a spanyol nép, amelytől az államhatalom is származik.” Az 1982-es török alkotmány 6. cikke szerint ezzel szemben „a szuverenitás korlátlanul és fenntartás nélkül a nemzetet illeti meg”, miután a 3. cikk leszögezte, hogy „a török állam területével és nemzetével oszthatatlan egységet alkot. Nyelve a török.” (Nyugat-Európa alkotmányai 1988; és Nyugat-Európa legújabb alkotmányai. 1990.) Egy 1992-ben Párizsban kiadott könyv, az EU-tagállamok alkotmányainak szöveggyűjteménye bevezetőjében megáll a nemzeti sokszínűség (diversité nationales) megállapításánál, illetve a legfontosabb eltérések felsorolásánál, anélkül hogy ennek bármilyen politikai jelentőséget tulajdonítana (Oberdorf 1992, 7–14).



megoldás mennyire tartható fenn összevetve a nemzetközi politikai viszonyok kilencvenes években bekövetkezett változásaival, mindenekelőtt a politikai primátusának affirmációjával és ennek nyomán a szó hagyományos értelmében soha nem létezett nemzetközi politika látszatának végleges szertefoszlásával. Kelet-Európában a nemzeti állam reneszánsza ebben a tekintetben figyelemre méltó fejlemény.

1.5. A NEMZETI ÁLLAM A KILENCVENES ÉVEKBENKelet-Európában 1989 után a nemzeti állam fogalma csak a román alkotmányban jelent meg szó szerint. Az 1991-es román alkotmány első cikke egyértelműen így rendelkezik: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzeti állam.”

A többi alkotmányban vagy csak a preambulumban szerepel a nemzeti kifejezés, vagy közvetett utalások formájában lelhető fel a nép államalkotói szerepére, vagy a nép szuverén akaratára, mint a politikai közösség forrására vonatkozóan.

A bolgár alkotmány bevezetésében (1991) „Bulgária nemzeti és állami egysége” szerepel. Az észt alkotmány (1992) „az észt népnek a nemzeti önmeghatározáshoz való elvitathatatlan jogán alapul.” A horvát alkotmány (1990) a következő szavakkal kezdődik: „A horvát nép ezeréves nemzeti és állami létét a történelmi fejlődés során különböző államformákban újra és újra megerősítette, fenntartotta a horvát nép történelmi jogán alapuló állam eszméjét, amely teljes állami függetlenséggé fejlődött.” Az 1990-ben újra hatályba helyezett 1922-es lett alkotmány második cikke szerint: „A lett állami szuverenitást a lett nép gyakorolja.” Az 1992-es litván alkotmány a következő szavakkal kezdődik: „A litván nemzet, amely sok évszázaddal ezelőtt megalapította a litván államot [...] előmozdítja a nemzeti megegyezést Litvánia földjén”, második cikkében pedig így rendelkezik: „A litván államot a nép alkotja. A szuverenitást a nép gyakorolja.” A legkörülményesebb önmeghatározást az 1992-es szlovák alkotmány választotta, amelynek preambuluma így szól: „Mi, a szlovák nemzet, emlékezve elődeink politikai és kulturális hagyatékára, a nemzeti létért és az önálló államiságért folytatott harcok évszázados tapasztalataira, Cirill és Metód szellemi hagyatékának és a Nagymorva Birodalom történelmi örökségének értelmében, a nemzetek önrendelkezésének természetes jogából kiindulva, a Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok tagjaival közösen, a többi demokratikus állammal való tartós, békés együttműködés érdekében, a demokratikus kormányforma, és a szabad élet garanciáinak érvényesítésére, valamint a szellemi kultúra és a gazdasági prosperitás fejlesztésére törekedve, mi, azaz a Szlovák Köztársaság polgárai, választott képviselőink révén elfogadtuk a következő alkotmányt.” Az 1990-es szlovén alkotmány ezzel szemben így fogalmazza meg a nemzeti állam lényegét: „A szlovén nemzet és a Szlovén Köztársaság lakossága az 1990. december 23-i népszavazáson a Szlovén Köztársaság önállóságáról és függetlenségéről kifejezésre jutatott akaratából kiindulva...”

Az 1992-es jugoszláv alkotmány nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, érthetően, mivel egy föderáció alkotmánya. Az Orosz Föderáció 1993-as alaptörvénye viszont egyenesen úgy fogalmaz kezdő soraiban, hogy: „Mi, az Orosz Föderáció soknemzetiségű népe [...] elfogadjuk az Orosz Föderáció alkotmányát.” (Kelet-Európa új alkotmányai 1997.) Az 1996-os ukrán alkotmányt Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa „az ukrán nép – Ukrajna minden nemzetiségű állampolgára nevében, a nép szuverén akaratát kifejezve” fogadta el. A preambulum egyaránt használja a nép és a nemzet fogalmát, amikor megállapítja, hogy az alaptörvény „az ukrán államépítés sok évszázados tapasztalatára támaszkodva az ukrán nemzet, az egész ukrán nép által érvényesített önrendelkezési jog alapján” áll. Az 1. cikk a nation building klasszikus modelljét ötvözve a kilencvenes évek kisebbségvédelmi nemzetközi jogi dokumentumainak szólamaival, így fogalmaz: „Az állam elősegíti az ukrán nemzet konszolidálódását és fejlődését, történelmi tudatának, hagyományainak és kultúrájának kiteljesedését, valamint Ukrajna minden őslakos népe és nemzeti kisebbsége etnikai, kulturális, nyelvi és vallási sajátosságainak fejlődését.”6

Az egyetlen nem föderatív alkotmány e régióban, amely kimondja, hogy az állam területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek „államalkotó tényezők”, az a Magyar Köztársaság alaptörvénye. Minden más esetben, amikor nem föderációs államszerkezetről van szó, a nép és a nemzet fogalma kifejezetten politikai kategóriaként működik, annak ellenére, hogy az alkotmány szövegében szerepel. Azaz hatalmi kérdés, hogy milyen egyének és/vagy csoportok tagjai a népnek vagy a nemzetnek, s ezáltal részesülnek-e azokban a privilégiumokban, amelyek az államalkotó nép, illetve nemzet tagjai számára a törvény szövegéből következnek. Ha például a leginkább egyértelmű esetet vesszük, Romániát, akkor az alkotmány idézett szakaszából, illetve a 4. és 6. cikk rendelkezéseiből következik az a logikus kérdés, hogy ki számít románnak, s ki az, aki idegennek tekintendő? A 4. cikk ugyanis így rendelkezik: „Az állam alapja a román nép egysége. Románia az összes állampolgárának közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véleménytől,

66 Ukrajna alkotmánya az Ungváron megjelenő Kárpáti Igaz Szó 1996. július 22-ei számában olvasható.



politikai hovatartozástól, vagyontól vagy társadalmi származásától függetlenül.” A 6. cikk viszont kimondja: „Az állam elismeri és biztosítja a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális és vallási identitásuk megtartásához, fejlesztéséhez és kifejezéséhez. A nemzeti kisebbséghez tartozó személyek identitásának megtartását, fejlesztését és kifejezését célzó állami védőintézkedéseknek a többi román állampolgárhoz viszonyítva meg kell felelniük az egyenlőség és a megkülönböztetéstől való mentesség elveinek.” Ezek a rendelkezések minden további nélkül biztosítják a „nemzeti” jelző használatának a szövegkörnyezettől független, kivételezett mivoltát. Minden politikai alku, amely a „nemzeti” tisztázására irányulna, azonnal irreduktibilis kérdéssé válik.

A nemzetközinek eredeti azaz, kormány-, illetve államközi jelentése a nyolcvanas évek végéig változatlanul fennmaradt. A kilencvenes években a nemzet, a nemzetállam és a nemzeti állam fogalmai, különösen a kelet- és a közép-európai fejlemények nyomán, politikai feszültségekkel telítődtek, és meghaladva az elméleti viták kereteit, különböző kormányzati politikákat eredményeztek. Önmagában ez a fejlemény is elegendő lenne a nemzetközi politikai viszonyokban a „nemzetközi” fogalmának újraértékeléséhez.

KULCSFOGALMAK: államközi, kormányközi • államrezon • közjó a állampolgári lojalitás

2. 2. Miért nemzetközi közösség, és nem emberiség vagy egyszerűen: világ?2.1. A „VILÁG”A világ szó a nemzetközi viszonyok tanulmányozásánál – mint az e területre alkalmazott szakkifejezés – viszonylag ritkán fordul elő. Ez érthető, egyrészt mivel etimológiai jelentései annyira általánosak, másrészt mert olyan jelentős mértékben eltérnek, hogy például a világpolitika (world politics) szó – összevetve a politika fogalmának szintén meglehetősen tágan értelmezhető jelentéseivel – pusztán szimbolikus értelemben használható. Ez a különböző szerzőket természetesen nem akadályozza meg abban, hogy éljenek vele, sőt műveiknek ilyen címet adjanak, és különböző kiadványok címében is előfordulnak ezek a szavak. 7 A világpolitika fogalmának szabatos meghatározása azonban továbbra is hiánycikk.

A „világ” szó egyaránt jelentheti: az emberi létet általában és annak jelenkori, pillanatnyi helyzetét, a Föld nevű bolygót és az anyagi világegyetemet, a mindenséget is. Olyan szavakkal összetételben, mint a történelem, a nyelv vagy a háború, ezeknek átfogó jellegét húzza alá. Más összetételekben, mint például másvilág, alvilág stb. vagy misztikus, vagy egészen speciális értelme is lehet. Ha a nemzetközi politikai viszonyok e kötetben vett értelmében vizsgáljuk meg a világ fogalmát, kitűnik, hogy az e területre jellemző jelenségek a világban történnek ugyan („a világ dolgai kiszámíthatatlanok”; „a világ, amelynek történéseiről beszélünk” – mondjuk), de a növekvő számú szereplő között a különbözőségek, a normapluralizmus, a politikai, a jogi és az erkölcsi szféra viszonylagos függetlensége stb. kizárják, hogy a tárgykörben előforduló fogalmak értelmesen használhatók legyenek a világ szóval együtt.

Így jelenleg nincs értelme például világállamról, világhatalomról, világszereplőről, világcélokról, világnormákról beszélni. Az, akinek a céljai a világra, mint olyanra vonatkoznak, nem lehet a nemzetközi politikai viszonyok szereplője. Az ilyen entitásokról a nemzetek fölötti fogalomkörében lehet beszélni, de ott is csak egészen áttételes értelemben. Mindebből következik, hogy az egyes, nem kormányzati szervezetek jelentései, összefoglalásai, állásfoglalásai a „világ állapotáról”, az emberi jogok helyzetéről „a világban” stb. szükségképpen hiányosak, s az érintettek ennek a legtöbb esetben tökéletesen tudatában is vannak. Ha a világ szó ebben az összefüggésben fordul elő, annak az a jelentése, hogy az illető téma átfogó, jelentős, sokakat érintő, sürgős nemzetközi közbelépést és megoldást kívánó. Egy ilyen tartalomból le lehet vezetni politikai összefüggéseket, de ezek már csak a maguk egyediségében értelmezhetők.

2.2. AZ EMBERISÉGA fogalmi meghatározások nehézségei tárgyunk megközelítése szempontjából ismét azt igénylik, hogy elválasszuk a politikai, a jogi és a morál szféráját, mivel e két utóbbiban releváns fogalom az emberiség, míg az

77 Ilyen például az 1947 óta a Princeton Egyetemen megjelenő World Politics című befolyásos szaklap. Látszólag játék a szavakkal, de véleményünk szerint jól jelzi a területen uralkodó fogalmi hajlékonyságot, hogy e lap alcíme: A Quarterly Journal of International Relations. A Kegley – Wittkopf szerzőpáros World Politics című kötetének alcíme: Trend and Transformation, s mindjárt a bevezető sorokban a szerzők leszögezik, hogy munkájuk célja „a nemzetközi viszonyokról való véleményalkotás” elősegítése (Kegley – Wittkopf 1997, xxi. p.).



elsőben nem.

Az emberiség fogalma ugyanis végső soron magát az emberi fajt jelenti, azaz minden emberi lényt. Ilyen szempontból az emberiség olyan kategória, amelynek nem tulajdoníthatunk politikai értelmet anélkül, hogy ne járna a kizárás, egyesek emberi mivoltának a kétségbevonása veszélyével. Még a felvilágosodás korában is különbséget tettek a barbár, a vadember, s általában a civilizáltak és a vadak között (Lévi-Strauss 1987, 19–26). A civilizált nemzetek, népek és a mások közötti megkülönböztetés, mint később visszatérünk rá, egészen a 20. század második feléig politikai megfontolásokból eredt és ilyenekkel járt.8

2.3. A NEMZETKÖZI TÁRSADALOMA hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a détente, az enyhülés kibontakozásával egyetemben egyre határozottabban került újra előtérbe a nemzetközi viszonyokra vonatkozó szakirodalomban a nemzetközi társadalom gondolata. A kiindulópont az a megfigyelés volt, hogy a nemzetközi színtéren az államok nemcsak versengenek, hanem együtt is működnek. A realisták uralkodó meggyőződésével szemben a nemzetközi társadalom eszméjének egyes hívei az anarchia értelmezésében az analógiák keresése során nem a hobbesi értelemben vett állandósult háború állapotát tételezték, hanem Locke elképzelését arról a természeti állapotról, amelyben az emberek az önbíráskodást gyakorolják.

A nemzetközi társadalom eszméjének elterjedésére az egyik legnagyobb hatással Hedley Bull 1977-ben megjelent Azanarchikus társadalom című munkája volt, amely azóta a nemzetközi viszonyok irodalmában klasszikus műnek számít. Bull a brit nemzetközi viszonyok iskolájának kiemelkedő alakja volt, és amint az 1995-ben újra kiadott mű bevezetőjében Stanley Hoffmann – a Harward Egyetem tanára – megjegyezte, Bull modellje ellenpontját képezi az olyan amerikai realisták elképzeléseinek, mint Morgenthau vagy Waltz, akik a hatalmi vetélkedésből, az erő terminusaiban megfogalmazott nemzeti érdekből indultak ki. De nem váltotta ki Bull elképzelése a wilsoni elveket valló idealisták egyetértését sem, miután elfogadta a nemzetállami rendszert, mint a létező világrend alapját. „Bull munkája – írta Hoffmann – túl grotiánus volt a machiavellisták és a hobbesiánusok számára, ugyanakkor meg a kantiánusok és a kozmopoliták túl etatistának találták.” (Bull 1995, VIII. p.)

A „társadalom” eszméje a nemzetközi viszonyokra vonatkoztatottan tehát nem tagadja e viszonyok anarchikus jellegét, ugyanakkor nem vonja kétségbe azt sem, hogy bizonyos körülmények között a háborúval való fenyegetésnek békemegőrző szerepe lehet. Bull gondolkodásának egyik központi kategóriája a rend. A rend valósága a nemzetközi viszonyok történetének szerves része, nemcsak valami, ami egykor létezett vagy a jövőben kívánatos; a modern államok a kezdetektől fogva nemcsak egy államrendszert alkottak, hanem egy rendezett nemzetközi társadalmat is (Bull 1995, 22). Bizonyos értelemben a rend a világpolitikában nemcsak érték, hanem más célok és megfontolások fölött is áll, amiből azonban Bull szerint nem következik, hogy a rend követelménye az egyetlen, amelynek minden esetben prioritása van (Bull 1995, 93). A nemzetközi jog mint rendszer, bizonyos esetekben az anarchikus társadalom körülményei között az önsegély (self-help) lehetőségétől függ, s ez ad magyarázatot arra is, hogy miért van a nemzetközi társadalomban olyan szoros kapcsolat a nemzetközi jog hatékonysága és a hatalmi egyensúly rendszerének valódi működése között: „Ha az erő, illetve az erő használatának az akarata, olyan módon vannak elosztva a nemzetközi társadalomban, hogy az államok – ha legyőzik őket – megtarthatnak legalább egyes jogokat, csakis akkor tartható fönn a nemzetközi jog szabályainak a tisztelete.” (Bull 1995, 126.) Fontos még megjegyezni, hogy az itt vázolt elgondolásban a nemzetközi társadalom eszméje és gyakorlata az államok részéről egy hármas, érdek-, érték- és kulturális közösséget feltételez. Sőt, Bull egyenesen azon a véleményen van, hogy a hetvenes években az államok rendszere – mint a világrend központi eleme – csak akkor marad fenn és lesz életképes, ha a nemzetközi társadalom fennmarad és megerősödik. Mint könyve utószavában kifejti, jelenleg a nemzetközi társadalom leáldozóban van, de nem biztos, hogy ennek megakadályozására a (hetvenes évekre kialakult) létező állami rendszer fenntartásának követelése – a maga szabályaival és intézményeivel együtt – elégséges.

S itt erősíti meg újra azt a következtetést, amelyre fentebb részben már utaltunk, s mely számunkra fontos, nevezetesen azt, hogy a világrend, azaz a rend az emberek világának nagy társulásában (great society of mankind), nemcsak tágabb értelmű, mint a nemzetközi vagy államközi rend, hanem alapvetőbb, elsődlegesebb is, és morálisan magasabb rendű (Bull 1995, 307–308). Ebben az értelemben, amint az a fentiekből is kitűnik, a nemzetközi társadalom csak egyik szférája a nemzetközi viszonyoknak, mégpedig olyan szféra, amelyben egy viszonylag erős kulturális azonosság és értékközösség áll fenn a tagok között, de egyértelműen elkülöníthető az államok közötti viszonyok területétől (inter-state, interétatique).

88 Ezzel szemben az emberiség nemzetközi jogalanyiságát – egyes szakértők mellett – többször felvetette például a különböző nemzetközi szervezetekben, így az ENSZ-ben is a Vatikán képviselője (Jouve 1992, 108–112).



Nem gondolták ezt másként azok a realisták sem, akiknek – mint Aronnak – alkalmuk volt e kategóriára visszatérően reflektálni a második világháborút követően egészen a nyolcvanas évek elejéig terjedő korszak különböző fejleményei alapján. A Paix et guerre entre les nations című műve második kiadásának előszavában, 1984-ben Aron egyértelműen leszögezte: „Nem gondolom, hogy a nemzetközi társadalom, vagy ha úgy tetszik, a világtársadalom [société mondiale] valódi fogalom lenne.” (Aron 1984a, VIII.) Aron már az 1962-es első kiadás szövegében hosszasan fejtegette azokat a fogalmi megkülönböztetéseket, amelyek nézete szerint az államoknak és az államközi rendszernek kiemelt helyet biztosítanak a nemzetközi viszonyokban. Ezt a megkülönböztetést, s annak kiindulópontját, vagyis az államközi elsőbbséget a nemzetek felettivel szemben (ez előbbibe beleértve az államközi intézményeket mint supranationale-t is),újra hangsúlyozta egyik legutolsó szövegében, amely már csak halála után jelent meg (Aron 1994b, 14).

Mint kifejtettük, e kötet céljaira a nemzetközi politikai viszonyokat – mint viszonylag autonóm létszférát – fogalmilag elkülönítjük a nemzetközi jogi viszonyoktól és a morál szférájától, fenntartva a politikai primátusát mind ez utóbbiakkal szemben, mind a gazdaságival és a stratégiai-technikaival szemben. Ezzel – úgy véljük – nem tesszük a kelleténél bonyolultabbá a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozását, annak ellenére, hogy ez a fogalmi megkülönböztetés egy bizonyos absztrakciós szint megtartását követeli az érvelés során. A második világháborútól a nyolcvanas évek végéig például az itt idézett szerzők és olvasóik számára is adottság volt, hogy az államközinek nevezett rendszerben öt vagy legfeljebb hat komolyan veendő ország jött számítása. Ezeket nevezte a szakzsargon „nagy” vagy „fontos szereplőknek” (major players). A többi létező és nemzetközi jogilag elismert állam ebben az időszakban rendelkezett ugyan a szuverén egyenlőség attribútumával, de ez az ENSZ rendszerén kívül nem sokat jelentett. A második világháború előtti nemzetközi viszonyok történetében szintén öt, eseteként hat állam volt a hatalmi egyensúly szereplője. Az e körhöz tartozók kapcsolatai alkották a nemzetközi politika meglehetősen zárt erőterét, de – sajátos módon – ekkor még a politikai tér behatároltsága szempontjából maguk e szereplők sem voltak olyan zárt államok, mint egyes nemzetállamok a második világháború után. 1945 után a helyzet annyiban változott, hogy az ötvenes évekig az amerikai hegemónia érvényesült, majd a hetvenes évek elejéig az amerikai–szovjet viszony alakulása meglehetősen háttérbe szorította a többi három atomhatalmat.9

Amikor tehát a második világháború utáni korszakban vesszük szemügyre a nemzetközi társadalom kategóriáját, s főként annak fogalmi elkülönítését az államok uralta nemzetközi viszonyok szférájától, illetve az államközi szorosabb fogalmától, nem tekinthetünk el a szóba jöhető meghatározó államok csekély számától. Ezért hangsúlyozta Aron az államközi elválasztásának a fontosságát a nemzetek felettitől, s ezért volt jelentősége a nemzetközi társadalom szempontjából Bull számára például egy olyan homogenizáló tényezőnek, mint a nemzetközi „diplomáciai vagy elitkultúra”, vagyis a diplomáciai érintkezés során kialakult szokások, íratlan és írott szabályok, intézmények szerves rendszere (Bull 1995, 304–305).

A kilencvenes évek szerzői a nemzetközi társadalmat úgy fogják fel, mint amely az államok közösségében a második világháború után bekövetkezett fejlemények nyomán jött létre, s értelemszerűen tágabb tartalmú és jelentésű, változatosabb és dinamikusabb, mint az, amiből kifejlődött. Az európai eredetű államközi rendszerben a 20. században, s markánsabban a második világháborút követően, egyszerre zajlott le egyrészt az állam intézményének egyetemessé válása a dekolonizáció során, másrészt az ENSZ és más kormányközi szervezetek létrejöttével az intézményesülés felgyorsulása a nemzetközi viszonyokban, végül harmadrészt a nemzetek feletti folyamatok megerősödése. Az uralkodó vélemény jelenleg az, hogy a nemzetközi társadalom továbbra sem fogja az államközit felváltani, legfeljebb a kettő harmóniájáról, egymást kiegészítő voltáról beszélhetünk (Sur 1995, 51–95).

2.4. KÖZÖSSÉGEK KÖZÖSSÉGE?Noha mint látni fogjuk, az egyén bizonyos helyzetekben szereplőjévé válik a nemzetközi politikai viszonyoknak, s ez a tendencia felerősödött a kilencvenes években, ezt a teret továbbra is elsődlegesen a csoportok, a közösségek, a szervezetek – beleértve az államokat – és más kollektív entitások viszonyai töltik ki. E szférában a nemzetközi társadalmi szerződés elképzelhető, de csak egyes elemei hasonlíthatók össze a klasszikus társadalmi szerződés modelljeivel. Így az államok a kilencvenes években sem mondanak le sem elvileg, sem gyakorlatilag az önbíráskodás, vagyis a háborúhoz és a tág értelemben vett represszáliákhoz való jogról, de többnyire mindent megtesznek azért, hogy e jogukkal ne kelljen élni.

Az individualizmusról-kommunitarianizmusról szóló vita a nemzetközi politikai viszonyokra vonatkozóan csak akkor lenne kiterjeszthető, ha a számonkérés fogalmának lenne értelmes jelentése e szférában. A nemzetközi jogban a számonkérésnek vannak intézményes előzményei (a szerződésjogban), csakhogy a kényszer

99 Nagy-Britannia, Franciaország és Kína.



alkalmazása, amely ezen elemekhez rendelt, elsődlegesen politikai megfontolások alapján történik. Morális szempontból a szereplők a kilencvenes években egyre szigorúbb megítélés alá esnek, de ez a tény – amint a nemzetközi jog politikai vonatkozása önmagában is – csak a három szféra egymáshoz mért függetlenségét bizonyítja. Az általunk itt zárt politikai térnek nevezett államban egyetlen főhatalom birtoklásáért folyik a politikai versengés, amely földrajzilag behatárolt területen érvényesül, és alanyai azonos jogi, azaz állampolgársági státussal rendelkező személyek, függetlenül a politikai berendezkedéstől.1010 A kilencvenes években mind a liberális-individuális, mind a különböző nyugati vagy nem nyugati közösségi, kommunitarianista modellekben, az elméletiekben éppen úgy, mint a gyakorlatban működőkben, az alapvető kérdés az egyén felelőssége azelőtt a közösség előtt, amelyhez tartozik. A nyugati gondolkodás szerint a jogi (állampolgári, büntetőjogi stb.) felelősség elkülönül a morális felelősségtől, s személyes felelősségének fennállását maga az egyén soha nem állapíthatja meg, jogilag senki nem lehet a saját ügyének bírája. Egy ezzel a nyugatival markánsan szembenálló szemléletmód1111 számára természetes a kollektív felelősség, s számos esetben nincs éles határvonal a jogi, a morális és egy általánosan társadalminak vagy közösséginek nevezett felelősségre vonás esetei között. Akár úgy is meghatározható a különbség, hogy míg az individualista liberális szemléletmód inkább jog-, addig a közösségi-kommunitariánus értékrend inkább kötelességcentrikus.1212

Mindkét szemléletmód konzervatív azonban olyan szempontból, hogy az államot – mégpedig annak a fenti értelemben meghatározott, zárt politikai tér, azaz politikai közösség (állam = politika) aspektusát – részesítik előnyben.1313 A nemzetközi politikai viszonyokban a kilencvenes években már jelen vannak olyan szereplők, például egyes nemzetközi szervezetek, amelyek ezt az álláspontot egyelőre ugyan nem kívánják megkérdőjelezni, de a jövőben komoly változások elindítói lehetnek. Ebbe az irányba hatnak például az állandó nemzetközi büntetőbíróság felállítására tett javaslatok, vagy a ruandai népirtással összefüggő bűncselekményeket, illetve a volt Jugoszlávia területén elkövetett emberiség elleni bűntetteket tárgyaló nemzetközi bíróságok tapasztalatai és precedensalkotó tevékenysége.

Meglehetősen közömbös viszont már most is számos nem kormányzati szervezet (Non Governmental Organization a továbbiakban lásd még NGO) esetében az, hogy kötődik-e vagy sem egy adott államhoz vagy államcsoporthoz. Ellenben sokszor közösségnek lehet őket tekinteni a szó szociológiai értelmében, hiszen megvan tagjaikban az együvé tartozás akarata, annak megnyilvánulási formái, rítusai; beszélhetünk esetükben csoportszolidaritásról stb. A lényeg azonban nem ez, hanem az a tény, hogy az egyén a maga egyediségében,

1010 Az 1993 és 1997 nyara között Kambodzsában fennállt kettős miniszterelnöki rendszer bukása Hun-Sen második miniszterelnök puccsa következtében ezt erősíti. (Ugyanis ha két főhatalom verseng egy államban a szupremáciáért akkor 1. vagy az állam szűnik meg, vagy 2. az egyik eltűnik. A puccsot tudomásul vették)1111 Közép- és Kelet-Európában például, amelyek e szempontból is köztes területnek számítanak, ez a helyzet. Itt a Cseh- és Szlovák Köztársaságban 1989 után is fennálló kollektív felelősség (bűnösség) elvének mint alkotmányjogi elvnek az érvényesülésére gondolunk, a magyar és a német kisebbséggel kapcsolatban.1212 Egy, az ázsiai kollektivisztikus társadalommodellekre vonatkozó tanulmánygyűjtemény több írása is kitér az individualista és a kommunitarianista szemléletmód különbségeire, különös tekintettel a felelősség és a számonkérés módjainak eltéréseire (Kim 1994). Így például hivatkozott tanulmányában Uichol Kim a konfucianizmussal kapcsolatban a következőket szögezi le: „Kelet-Ázsiában a konfucianizmus vált az uralkodó politikai és morális filozófiájává. A konfucianizmus a kollektív jólétet és harmóniát jelöli meg végső célként. [...] Társadalmi szempontból az egyéneket a számukra előírt szerepek kötik össze. A feladatokat és a kötelezettségeket e szerepek írják elő, s amennyiben az egyének ezeket nem teljesítik az előírásoknak megfelelően, elveszítik az »arcukat«. Az engedmény és a kompromisszum lényeges hozzátartozói a szerepeken és erényen alapuló igazságosság eszméjének. A társadalmi rend akkor marad fenn, ha mindenki teljesíti a kötelességeit és megfelel a szerepének. Az intézményeket a család kiterjesztésének tekintik, s a paternalizmus és a morális törvényesség a legfőbb értékek. A vezetőt olyan apafigurának tekintik, aki paternalista, erkölcsös és biztosítja a jólétet.” Analitikus összehasonlításban a liberalizmus és a konfucianizmus társadalmi szinten a következő eltéréseket mutatja: 1. a liberalizmus a normák és az elvek szintjén az egyenlőséget, a méltányosságot, a be nem avatkozást és az elkülönülést hirdeti, míg a konfucianizmus a szerepek teljesítését, az „arc” megőrzését és a társadalmi kötelezettségeket helyezi előtérbe. 2. A liberalizmus moralitása jogcentrikus, míg a konfucianizmusé erényalapú. 3. A konfliktusmegoldás az első esetben döntőbíráskodás alapján, míg a másodikban kiegyezés, kompromisszumkeresés útján történik. 4. Az igazságosság az első esetben egalitariánus és procedurális, míg a másodikban szerepfüggő és szubsztantív. 5. A liberalizmus szerint a (társadalmi) rendet a törvények és az egyéb szabályozások, a konfucianizmus szerint a szerepek és a kötelezettségek biztosítják. 6. Az intézmények a liberalizmus felfogása és gyakorlata szerint az egyéni jogok biztosítására valók, a konfucianizmusban a családra és a moralitásra épülnek. 7. Az állam a liberalizmus szerint a nép által konstituált állam, racionális elvekre és demokratikus képviseletre épül. A konfucianizmus szerint az állam a népért van, jóléti és paternalisztikus (Kim 1994, 26–27). Egy másik tanulmány, amely a kínai kultúrában vizsgálja a társadalmi szervezetet, valamint az individualista és kollektivista eszméket, abból indul ki, hogy a felelősség az individualizmus szerint etikai és törvényen alapuló jogi felelősség, amely által az egyéni felelősségre vonás is morális vagy jogi alapon történik. Cselekedeteiért csakis az egyén felelős. A biztonság az egyén „erősségéből” következik. A kollektivizmus szerint a felelősség kollektív, esetenként a csoport egésze felelős a hozzá tartozó egyén tetteiért. A biztonságot a csoport szolidaritása és egysége adja. Az elemzés fő következtetése az, hogy a kínai társadalom túlnyomóan kollektivista, de az olyan individualista értékek, mint az egyéni kezdeményezés, elfogadottak. Ugyanakkor a konfliktust és a harmóniát illetően, az utóbbin van a hangsúly, míg az előbbi erős elutasításra talál (Yau-Fai Ho – Chi-Yue Chiu 1994, 140–141; 147; 154).1313 A libertárius Critical Review liberalizmus-kommunitarianizmus számának összefoglaló tanulmányában a lap szerkesztője, Jdfrey Friedman rámutat arra, hogy az olyan nyugati kommunitarianista gondolkodók, mint Charles Taylor, Michael Sandel, Michael Walzer vagy Alasdair MacIntyre politikai gondolkodásának központjában a nemzetállam áll: „Általánosan szólva, azok a közösségek, amelyekkel a kommunitarianisták foglalkoznak, nem a családok, a lakóközösségek vagy az emberi társulások hasonló szoros egységei, hanem a nemzetállamok.” (Friedmann 1994, 298.) A libertarianizmus politikai filozófiája is elfogadja az államot, de azt a lehető legnagyobb mértékben vissza kívánja szorítani az egyéni jogok minél szélesebb körű érvényesülése céljából.



azaz saját magát legitimitási alapként megjelölve, egyelőre a legritkább esetekben jelenik meg a nemzetközi politikai viszonyok szereplőjeként. Mindig valakik nevében beszél, de politikailag értelemszerűen nem nyilvánulhat meg minden ember nevében. Ha ezt tenné, nem lenne a nemzetközi politikai viszonyok szereplőjének tekinthető. Ezért megállapíthatjuk, hogy a nemzetközi politikai viszonyoknak az emberiség nem szereplője, nem tárgya, és nem alanya. Az alábbiakban röviden elemzett nemzetközi közösség fogalma sem jelenthet homogén közösséget, legfeljebb olyan „közösségek közösségét”, amely nem egyenlő az emberiséggel politikai szempontból, s ez az ami számos morális dilemma hátterében áll, például az emberiség elleni bűntettek, s általában a nemzetközi büntetőjog esetében. A fogalmi inkonzisztencia már az ENSZ alapokmányának legelső soraiban fennáll: „Mi, az Egyesült Nemzetek népei...” abban az értelemben, ahogyan azt fentebb jellemeztük.

2.5. A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉGA nemzetközi közösség (international community, communauté internationale) fogalmát a nemzetközi viszonyokat tárgyaló irodalom többnyire utópisztikusnak, az óhajok birodalmába tartozó szép metaforának tartja (Senarclens 1992, 106). Egy közösség léte feltételez bizonyos mértékű szellemi azonosulást, valamint egy határozott akarati elemet, vagyis a közösség akarását a szóba jövő tagok részéről – szól a legfontosabb ellenérv. A nemzetközi viszonyokban ez az akarati elem nem létezik. Az egyes etnikai csoportok, a kultúrák, a különböző politikai szereplők törekvései olyan mértékű változatosságot mutatnak, amely önmagában ha nem is lehetetlenné, de megnyilvánulási formáiban nehezen megragadhatóvá teszi a nemzetközi közösség e szellemi-akarati elemét.

Ezzel szemben a nemzetközi közösség fogalmának védelmezői, vagyis akik véleménye szerint e fogalomnak van reális tartalma, azzal érvelnek, hogy a változatosság ellenére létezik néhány olyan vonatkozás, amely igenis közös a különböző etnikai és kulturális eltérésektől függetlenül. Ezek közé tartozik az, hogy minden kultúra esetében adott az erkölcs fogalma, a jó és a rossz megkülönböztetése, hasonlóan az igazságossághoz fűződő képzetekhez fennállanak a társadalmi békére és a nyomor felszámolására irányuló törekvések. Hangsúlyozni kell, hogy ezeknek az elemeknek a jelenléte a fentiek értelmében elsősorban kultúrák, etnikai csoportok, népek, nemzetek, valamint ez utóbbiak politikai törekvéseivel kapcsolatban feltételezettek, de ez természetesen nem zárja ki, hogy az egyénekre is vonatkozzanak.

„A szerződés semmis, ha megkötésének időpontjában az általános nemzetközi jog valamely feltétlen alkalmazását igénylőszabályába ütközik. Ezen egyezmény alkalmazási körében az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabálya olyan normát jelent, amelyet az államok nemzetközi közössége, mint egész, olyanként fogadott el és ismert el, mint amelytől nem lehet eltérni, és amelyet csak a nemzetközi jognak az ugyanilyen jellegű későbbi szabályával lehet megváltoztatni.”

(Kiem. – B. G.)

(Bécsi egyezmény a szerződések jogáról. 1969. 53. cikk: az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályaiba ütköző szerződésekről) (jus cogens).

A nemzetközi közösség fogalma azonban nem egyénekből álló közösséget jelent, hanem a népek, a nemzetek és az általuk létrehozott államok közösségét öleli fel, azaz egy közösségekből álló közösség tételezése. S ennek megvan a maga oka. A nemzetközi közösség fogalmát a kilencvenes években főleg nemzetközi jogászok, illetve a különböző nemzetközi fórumok keretében tevékenykedők használták. A nemzetközi közösség fogalma feltételezi egy közös jogi struktúra vagyis egy jogrend létét, s ennek a feltételezésnek a második világháború utáni nemzetközi jog fejlődése ad konkrét alapot (Dinh –Daillier – Pellet 1994, 37–38). Noha a kilencvenes években ünnepélyes alkalmakkor a politikusok is hivatkoznak a nemzetközi közösségre – vagy aláhúzandó a korábbi időszakra jellemző megosztottság megszűnését, vagy elitélően említve bizonyos jelenségeket, eseményeket vagy szereplőket – a fogalomnak egyelőre csak a jogalanyiság szempontjából van jelentősége.1414

A kilencvenes években az olyan fogalmak, mint például a nemzetközi társadalom vagy a nemzetközi politika csak meghatározott szövegkörnyezetben használhatók. A nemzetközi politikai viszonyok jelenlegi helyzetében, amikor az állami szereplők mellett e viszonyok számon tartott szereplőiként megjelentek a nem állami szereplők is: az informális csoportok, a nem kormányzati szervezetek és mások, 1515 célszerűbb a nemzetközi közösségről, mint

1414 Amennyiben imázsként elemezzük a nemzetközi társadalom és a nemzetközi közösség fogalmait, nem szükséges elkülönítésük. Az ebben az alfejezeteben való külön tárgyalásukat értelmük megkérdőjelezése tette szükségessé a szakirodalom egy részében. (Lásd Bíró 2002 a.)1515 Lásd még ehhez a VII. fejezet Informális szereplők című, továbbá A csoportautonómia a nemzetközi közjogban című alfejezeteit a 277., illetve a 300. oldalakon.



közösségek közösségéről beszélni.

KULCSFOGALMAK: a világ helyzete • emberiség, ember • felelősség • nemzetközi szolidaritás • közös akarat

3. 3. Nemzetközi és nemzetek feletti3.1. A NEMZETEK FELETTI FOGALMA ÁLTALÁBANA nemzetközi fogalmának sajátos „dinamizmusa” van a nemzetek felettivel szemben. A nemzetközi magában hordozza a folyamatos változást: az államközi viszonyokban állandóan történik valami, ami újabb politikai problémákat szül, míg a nemzetek feletti éppen az e változásoktól való elhatárolódást, vagy éppen az ezekkel szembeni védekezést jelenti. Nemzetek feletti például a tudomány. A tudományt ki lehet sajátítani, akár nemzeti, akár nemzetközi célokra, de ettől még alapvetően nemzetek „feletti” marad, (ami néha különböző tiltakozó akciókban fejeződik ki az autonómiáját sértő állami kísérletek ellen). Ugyanígy a modern művészet. A tőzsde – valamint sajátosságainál fogva, a kereskedelem, önmaga szabályai és törvényszerűségei keretében értelmezve – szintén nemzetek feletti. A birodalom bizonyos értelemben ugyancsak nemzetek feletti, a birodalmak azonban egyszersmind a nemzetközi politika szereplői is voltak, s ez utóbbi minőség nemzetek feletti jellegüket háttérbe szorítja. Azokban az esetekben, amelyekben mind a nemzet feletti, mind a nemzetközi minősítés fennáll, általában az utóbbi a releváns. A nagy vallások (vagy világvallások) szintén nemzetek felettiek, az e vallások nevében fellépők azonban lehetnek a nemzetközi politikai viszonyok szereplői is, ám ekkor a többi szereplő szempontjából ez utóbbi minőségük lesz meghatározó.

Jól illusztrálja a különbséget a nemzetközi és a nemzetek feletti között, hogy a nemzetközi szereplőnek minden esetben számolnia kell a világ adott helyzetével, az erőviszonyokkal, a különböző szereplők céljaival, törekvéseivel, míg a nemzetek feletti dimenziójában megnyilvánulók ezektől egyszerűen eltekinthetnek. Más szóval, megtehetik, hogy nem veszik figyelembe „e realitásokat”, s tehetik ezt azért, mert közvetlenül nincsenek semmilyen elvárásaik „e realitásokkal”, vagy azok jelentős részével szemben.

Ugyanakkor éppen a nemzetek feletti szférában helyet foglalóknak van legjobb esélyük arra, hogy nemzetközi politikai szereplői minőséget nyerjenek. Az utca azonban nem kétirányú: aki belépett a nemzetközi szférájába, azaz tudatosan szerepet vállalt a nyílt politikai tér feltételei között, az soha többet nem tarthat igényt a „politikai romlatlanságot” jelentő nemzetekfelettiségre.

A belépés a nemzetközi politikai térbe messzemenő következményekkel jár:

A) A nyílt politikai térben való autonóm szerepvállalásért, s egyben az autonóm nemzetközi szereplői minőség kivívásáért morálisan meg kell fizetni az árat. Ez az erkölcsi ár abban áll, hogy az emberek, még a politikailag legtájékozatlanabbak is, kérdéseket fognak feltenni, s az első kérdés az lesz, hogy: valóban azonosság áll-e fenn a cél és a szereplő akarata között? A nemzetek feletti szférában a „realitásoktól való elvonatkoztatás” ezt a kérdést irrelevánssá teszi. Ez a morális kényszer, amely ilyen feltételek között minden szereplőre egyaránt vonatkozik, ugyanakkor jótékonyan hathat a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek magatartására.

B) A „politikai romlatlanságát” elvesztő és a nemzetközi politikai viszonyokba belépő szereplő által ezt követően minden politikai eszköz bevethető. A nemzetekfelettiség, amennyire idealisztikusan hat a nemzetközivel összehasonlítva, a „romlatlanság” vélelme alatt nem elhanyagolható morális védelmet élvez. A védett szféra elhagyásának a legtöbbször az az oka, hogy a morális tőke, mely e területen összegyűlik, bármikor materializálható, politikailag mozgósítható, s a csábításoknak csak egészen kivételesen tudnak ellenállni a különböző szereplők.

C) A nemzetek felettit viszonylag könnyű „lerántani” a nemzetközi szintjére, vagyis olyan szintre, ahol már a nyílt politikai tér szabályai érvényesülnek. Ebből következik, hogy minden, a nemzetek feletti szférában helyet foglaló szereplő ki van téve annak a veszélynek, hogy a nemzetközi politikai szereplők közül egyesek igyekeznek magukhoz „kötni” őket. A mai helyzetben egy ilyen veszély ellen rendkívül nehéz védekezni, hiszen az ellenállás nemcsak kivételes erkölcsi tartást követel, de a nyilvánosság körülményei között egy sor olyan képességet is, amelyek a korábbi korszakokra nem voltak jellemzők. A polgárháború sújtotta vagy a polgárháború lezárását követő időszakban az adott országokban kibontakozott humanitárius tevékenységek a legkiszolgáltatottabbak ebből a szempontból. Nagyon nehéz elhárítani például azt a vádat, hogy egy-egy humanitárius szervezet nem elfogult valamelyik fél javára, főleg akkor, ha a segélyek elosztását a kialkudott játékszabályoknak megfelelően nem az illető szervezet ellenőrzi. Mivel egyre inkább elmosódnak a határok a humanitárius segítség és a humanitárius intervenció között, sokan – nem utolsósorban az erre vonatkozó



politikai propagandának köszönhetően – a humanitáriusra úgy tekintenek, mint egy állam belügyeibe való elleplezett illetéktelen beavatkozásra.

A szakirodalom – főként a francia – különbséget tesz a nemzetek feletti és a szupranacionális (transnational és supranational) között. A szupranacionális a nemzetközi keretébe tartozik, s mint a következőkben, egy más kontextusban kitérünk rá, olyan államközi intézmények jellegére vonatkozik, amelyek az államok szabad akaratából közös célok és törekvések megvalósítására jöttek létre, s amelyekben az érintett kormányok delegáltjai – az őket delegálók által meghatározott körülmények között – autonóm módon hoznak döntéseket.

3.2. A NEMZETEK FELETTI ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEIAz Egyesült Államokban a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kibontakozott funkcionalista és interdependencia-elméletek, egyebek mellett az amerikai külpolitika, a morgenthau-i értelemben vett Realpolitik – vagyis a hatalmi terminusokban felfogott, nemzeti érdeket előtérbe helyező megközelítés és gyakorlat – ellentételezéseként jöttek létre. Meg kell jegyezni, hogy noha a transnational jelzővel illetik ezt az áramlatot, lényegét illetően a fentebb említett értelemben vett szupranacionális kategória alkalmasabb a leírására, miután az áramlaton belül megkülönböztetett mind a négy fő iskola a nemzetközi együttműködés különböző formáira helyezte a hangsúlyt.

A teoretikus előzmények a negyvenes évek elejére vezethetők vissza, amikor a második világháború után létrehozandó nemzetközi intézmények, mindenekelőtt az ENSZ előmunkálatai elkezdődtek. A funkcionalistának nevezett irányzat – első ízben nem marxista megközelítésben – próbált a hagyományos nemzetállami kereteken túlmutató megoldásokat kidolgozni a nemzetközi együttműködésre, okulva a Nemzetek Szövetségének tapasztalataiból is. Funkcionalizmusnak azért nevezik ezt az iskolát, mert nem az erő elosztására koncentrált az államközi viszonyokban, hanem a felmerülő problémák felismerésére és az ezekből adódó feladatok megoldására.1616 A nemzeti érdek és a biztonság kizárólagos szempontjait kiegészítendő a funkcionalizmus a hangsúlyt egyenlő arányban helyezte az előbbiekre, valamint a béke, a jólét megteremtése és a nemzetközi életben való minél szélesebb részvétel követelményeire.

Az interdependencia-elmélet a funkcionalizmus értelmezésének bizonyos mértékű kiszélesítését is célozta, mikor mind az államok egymásrautaltságából kiinduló, mind az egyéb nemzetközi viszonyokat a maguk egyre gyorsuló dinamikájában kívánja megragadni. Az egymásrautaltsággal foglalkozunk még az utolsó alfejezetben, itt csak az interdependenciaelmélet megközelítésének jelentőségét szeretnénk hangsúlyozni, amely abban áll, hogy már a hetvenes évek elején érzékelte az államközi politikai viszonyok és a szupranacionális szféra fokozatos, de egyre markánsabb elkülönülését.1717 Azt észlelte tehát, hogy az államok közötti politikai viszonyokban továbbra is fennáll az erő közvetlen alkalmazásának a lehetősége, míg a szupranacionális szférában más természetű befolyásolási lehetőségek és módszerek jönnek létre (Roche 1994b, 67–71).

Szintén a realizmus erőpolitikájára való reakcióként jelentek meg már a hatvanas években azok az elméletek, amelyek közvetlen kihívást intéztek az államköziként felfogott nemzetközi politika primátusa ellen a kilencvenes évek globalista elméleteinek előfutáraiként. Így jelentős hatást fejtettek ki a gazdasági viszonyok elsőbbségét hirdető imperializmuselméletek, köztük Immanuel Wallerstein gazdaságtörténész munkái a világgazdasági rendszerről. A nemzetek felettinek ezek a megközelítései a nemzetközi viszonyoknak egytől-egyik kimondottan és nyíltan ideologikus megközelítései voltak, abban az értelemben, hogy az uralkodó realista áramlat ellen fellépve alternatív megoldásokat próbáltak elméletileg formalizálni és igazolni. E törekvéseknek egyfelől a nemzetközi szervezetekben kibontakozó gyakorlat, a növekvő számú, meghatározott területre összpontosító nemzetközi jogi szabályozás (a rezsimek) adtak alapot, másfelől az államközi gazdasági viszonyok gyors fejlődése, a szakosodás, az együttműködés és a világkereskedelem bővülése.

Miután ezek a folyamatok a kilencvenes években azelőtt nem látott mértékben gyorsultak fel, a transznacionális elméletek számos eleme napjainkra beépült a nemzetközi viszonyokról szóló közgondolkodásba és a nemzetközi gyakorlatba, az elméletet pedig ma már a realizmussal egyenragúnak elismert vonulatként tartják számon.

A megközelítésbeli különbségek azonban továbbra is fennállnak, s ezeket Roche segítségével így foglalhatjuk össze:

1616 A funcionalizmus első jelentős műve David Mitrany 1943-ban megjelent A Working Peace System című munkája, melyben a szerző a brit Foreign Office magas rangú tisztviselőjeként szerzett tapasztalatait hasznosítva fejti ki álláspontját (Mitrany 1943). A nemzetközi szervezetek elmélete szempontjából lásd még Marie-Claude Smouts elemzését (Smouts 1987, 152–154.)1717 Az interdependencia-elméletek „zászlóshajója” a hetvenes évektől az International Organization című szaklap volt.



– a realizmus a politika primátusát vallja az államközi és az egyre inkább diverzifikálódó transznacionális jelenségek közötti konfrontációban;

– a realizmus a nemzetközi viszonyok eredeti anarchiáját enyhíthetőnek tartja, míg a transznacionális elméletek a globalizáció helyi szinten megnyilvánuló hatásaira helyezik a hangsúlyt;

– a realizmus szerint a nemzetközi viszonyokban létezik egy olyan struktúra, amely a rendszer szereplőinek szabadságára hatással van, ezzel szemben a transznacionális áramlat a területen kívüli, egyes tevékenységek köré szerveződő hálózatok megjelenésére helyezi a hangsúlyt; és végül

– a realizmus legtöbb képviselője szerint lehetséges a nemzetközi viszonyokra vonatkozóan egy egységes elmélet kidolgozása, míg a transznacionális megközelítés hívei szerint csak a nemzetközi viszonyok szociológiájáról lehet szó, a fogalom klasszikus, leíró értelmében (Roche 1994b, 145).

3.3. A NEMZETEK FELETTI SZOCIOLÓGIÁJAEgy ilyen leíró jellegű kísérletre vállalkoztak Badie és Smouts az 1992-ben megjelent Le retournement du monde című munkájukban. A nemzetek feletti viszonyokat a következőképpen határozták meg: „Mindazok a viszonyok, amelyek tudatosan vagy csak fejleményeiket tekintve egy olyan világtérben jönnek létre, amely túl van a nemzetállamok keretén, s melyek úgy valósulnak meg, hogy legalább részben kiszabadulnak az államok ellenőrzése vagy közvetítő szerepe alól.” (Badie – Smouts 1992, 70.)

A nemzetek feletti jelenségek tipológiája meglehetősen rugalmas. Meg lehet különböztetni: 1. az állami ellenőrzésen kívül kerülő, nem kormányzati szervezetek által kifejtett hatásokat és 2. azokat a jelenségeket, amelyek több hasonló egyéni cselekedet eredményeiként jönnek létre.

A szerzők az első kategóriába sorolják például a vallásokat és kísérőjelenségeiket, függetlenül attól, hogy meghatározott egyházak, kulturális csoportosulások, szekták vagy egyszerűen a vallásukat együtt gyakorló csoportok állnak a hátterükben.

Vannak olyan nemzetek feletti szereplők, amelyek közvetlen hatást fejtenek ki az egyes államokra vagy tevékenységükkel gyakorlatilag állami funkciók gyakorlását vállalják magukra. A szerzők – egyebek mellett – a Szabad Európa Rádió 1989 előtti működését hozzák fel példaként, illetve a korábban már említett humanitárius szervezeteket, amelyek naponta szembenéznek azzal a dilemmával, hogy cselekedeteik mennyiben csorbítják az adott állam szuverenitását, azáltal hogy átveszik a normális körülmények között állami kötelezettségeknek számító tevékenységek ellenőrzését (menekültekről való gondoskodás, orvosi alapszolgáltatások stb.).

Vannak olyan jelenségek, mint a divat, a különböző étkezési szokások és szabályok vagy a zene, amelyek önmagukban nem bírnak semmilyen politikai jelentőséggel, de amennyiben bekerülnek a nemzetek feletti szférába – azaz terjedni kezdenek azokon az államokon kívül, ahonnan erednek –, akár politikai következményekkel is járhatnak.1818

Nézetünk szerint az ilyen esetekben egy meghatározott szereplő vagy szereplői kör létrejötte és fellépése szükséges ahhoz, hogy ezek a hatások bekövetkezzenek, ám ekkor már nem a divat, a szokás vagy a zene politikai hatásairól beszélünk, hanem az adott szereplők cselekedeteiről. Az említettekhez hasonló helyzeteket a szerzők úgy magyarázzák, hogy az a szereplő, amely egy nemzetek feletti jelenség vagy törekvés forrása, különböző stratégiákkal rendelkezhet, s közülük egyesek kifejtenek politikai hatásokat, míg mások nem. Példaként a keresztény egyházak afrikai tevékenységére utalnak, amely például az olyan államokban, mint Benin, a Közép-afrikai Köztársaság, Zimbabwe vagy Zaire kimutatható hatással járt az illető társadalmakra. Hozzáteszik azonban, hogy túlzás lenne az egyházak által kidolgozott és életbe léptetett nemzetközi politikai programokról beszélni.

A nyugati állammodell exportálása a harmadik világba viszont – a szerzők szerint – az egyik legfontosabb tényező azok közül, amelyek a nemzetközi viszonyok struktúráját meghatározták 1945 után is. A másik ehhez mérhető fontosságú összetevője az alapvetően szintén nyugati eredetű nemzetek feletti folyamatoknak – ugyancsak a kilencvenes évekre jellemzően – a civil társadalom és az állam egyre markánsabb szétválása világszerte. Ennek eredményeként az egyén egyre inkább kiszabadul az állam ellenőrzése alól: az új, többközpontú világ egyben az autonómia elvének a győzelmét is jelenti (Badie – Smouts 1992, 71–74 és 76). A kérdés pusztán az, hogy ez az autonómia milyen formában nyilvánul meg, s kik lesznek a hordozói a jövőben?

1818 Lásd még erről a VII. fejezet Saját normákat követő csoportok című alfejezetét a 282. oldalon.



A nemzetek feletti fogalma politikai indulatokat kelt, amennyiben olyan tevékenységeket jelölnek vele, amelyek hagyományosan az államok hatáskörébe tartoznak. A fentiekben igyekeztünk meghúzni azt a határvonalat, amely a nemzetek feletti szférájában történő jelenségeket s azok hordozóit: a csoportokat, szervezeteket vagy akár az egyéneket elválasztja a nemzetközi politikai viszonyok szereplőitől.

KULCSFOGALMAK: „politikai romlatlanság” • transznacionális, szupranacionális • nemzetközi funkcionális együttműködés • „minden mindennel összefügg” elméletek • a „világ elnyugatosodása”: civil társadalom vs. állam

4. 4. A nemzetközi napjainkban: az állami szuverenitáson „túli”4.1. A SZUVERENITÁSA nemzetközi politikai viszonyokban a szuverenitás, a modern kor egyik legvitatottabb politikai kategóriája, amely a kilencvenes években sem került le a napirendről, mint ahogyan az államok belső életében is változatlanul elsőrendű szerepet játszik.

A nemzetállamok Európájában a szuverenitás – ebben az összefüggésben felségjog – forrásaként és egyben hordozójaként, letéteményeseiként – korszakonként változóan – az uralkodó, az állam, a nép és a nemzet jelentek meg, úgy, hogy időnként e kategóriák felcserélhetők, behelyettesíthetők voltak egymással, s ez a helyzet nem változott a kilencvenes években sem.

A szuverén szó általánosan mindenhatót, korlátlant, függetlent, önállót is jelent. A hatalommal összefüggésben a szuverenitás a mindenekfölött álló, mindenütt jelenlévő, felülbírálhatatlan, cselekvőképes és a gyakorlatban aktív, folyamatos, egységes és oszthatatlan erő fikcióját, képzetét és valóságát jelentette.

A szuverenitás ilyen felfogása esetén politikainak minősül a szuverén hatalommal szembeni fellépés az alárendeltek vagy külső szereplők részéről. E perspektívából e fogalmak redundanciája nyilvánvaló, hiszen a legitim szuverén azt teszi, amit tennie kell (Jouvenel 1977, 58), s a legitim hatalommal szemben az embereknek elvileg nincs okuk fellépni.

A kilencvenes években a szuverenitással kapcsolatban általánosan három, egymással szemben álló megközelítés létezett, de mindegyiknek csak az állammal összefüggésben van értelme:

A) A szuverenitás mint az állam és/vagy a nemzet/nép szuverenitása egységes, azaz oszthatatlan, folyamatos és felülbírálhatatlan. Mint a nemzeti államról szóló részben láttuk, a nép és a nemzet szuverenitása között alkotmányjogilag általában nem tesznek különbséget az európai írott alkotmányok, s az állam szuverenitása a legtöbb esetben megegyezik a népszuverenitásként felfogott nemzeti szuverenitással. Ebből messzemenő következmények származnak, például a kisebbségi csoportjogok és a helyi autonómia elutasítása, s általában, a hagyományos francia, jakobinus nemzetállami modell nyomán minden olyan intézmény létjogosultságának és törvényességének a kétségbevonása, amely a nemzet, a nép, az állampolgárok közössége és az általuk konstituált állam közé helyezkedik, s azzal a veszéllyel jár, hogy megbontja a szuverenitást.

Ez a Jean Bodinre visszavezethető szuverenitás öt jeggyel rendelkezik: 1. törvényhozó hatalom, 2. háború indításának joga, 3. hivatalnokok kinevezése, 4. bírói hatalom, és 5. a megkegyelmezés joga (Bodin 1993, 160–178).

Ezek az attribútumok Európában az elmúlt évszázadokban az eredeti letéteményesről, vagyis az uralkodóról az államra, s később azon belül a különböző hatalmi ágakra szálltak. A különböző átruházási és gyakorlási technikák államról-államra változnak. Ami szempontunkból fontos, az a háború és a béke ügyeiben való szuverén döntés joga, amely a nemzetközi politikai viszonyokban kizárólag az államokat illeti, függetlenül attól, hogy az államon belül mely hatalmi ág vagy ágak hozzák meg a konkrét döntést. Jean Bodin megfogalmazása e tekintetben minden változtatás nélkül aktuális a kilencvenes években is: „A főhatalom egyik legfontosabb ismertetőjegye a háború indításának és a békekötésnek a joga, annál is inkább, mivel ez igen gyakran egy állam pusztulását vagy megszilárdulását vonja maga után.” (Bodin 1987, 119.)

Az ENSZ alapokmánya a szuverenitás fogalmát nem ismeri, s mint a továbbiakban még szó lesz róla, csak a tagállamok szuverén egyenlőségének elvét tartalmazza. Ennek ellenére a szuverenitás bodini értelmezése a kilencvenes években is élő valóság, s noha az irodalomban ez a felfogás visszaszorulóban van, a gyakorlatban



számos állam hivatkozik rá, s ezzel sok területen hatékonyan ássa alá a nemzetközi jog alkalmazását.1919

B) Egy másik, árnyaltabb felfogás, amely a kilencvenes évek irodalmában nyert teret, a szuverenitás dualista természetét helyezi előtérbe. Történeti példák alapján, Marcel David – francia jogtörténész – például meggyőzően mutat rá, hogy a szuverenitás a római idők óta máig terjedően alapvetően két összetevőbál áll: az imperium summum-ból vagy plenitudo potestatis-ból, azaz a főhatalomból és a potestas regali-ból, vagyis a közhatalomból. Ezt a megkülönböztetést a modern korban – Rousseau nyomán – a nép és az állam szuverenitása közötti különbségként fogják fel (David 1996, 9–12; 321–323). A szerző szerint ennek a megkülönböztetésnek napjainkban is lehet gyakorlati jelentősége, így például az egységesülő Európában a népek főhatalmának alárendelt állami közhatalom csökkentheti az etatista törekvések, a képviseleti demokrácia és a technokrácia közötti feszültségeket (David 1996, 333–334). Ez azonban éppen az oszthatatlan, egynemű szuverenitásfogalomról – nem utolsósorban a francia felfogás nyomán kialakult dogmájáról – való lemondást tenné szükségessé.

C) Egy harmadik, egyre szélesebb körben terjedő vélemény szerint a szuverenitás olyan anakronisztikus fogalom, amely megérett a félretételre és a feledésre. A szuverenitás „káprázata” (Gombár – Hankiss – Lengyel – Várnai 1996), a nemzetállami szuverenitásra való hivatkozás egyre inkább akadálya a nemzetközi jog érvényesülésének, s azon belül is az emberi jogoknak, „rettenetes nemzeti mitológiákat tápláló rossz szó, amely szerencsétlen félreértésben gyökerezik.” (Henkin 1995, 8.)

A szuverenitás kategóriája a kilencvenes évek elejére nézetünk szerint is több okból problematikussá vált. Morálisan tarthatatlan például a szuverenitás egyik korroláriumaként felfogott belügyekbe való be nem avatkozás elve, amennyiben például az emberi jogok durva és sorozatos megsértésével szembeni kritikával kapcsolatban hozzák fel védekezésként. A más államok területére is kiterjedő környezetszennyezés is ebbe a kategóriába tartozik. Ennek ellenére fontos tudatosítani és újra leszögezni, hogy az abszolút értelemben vett nemzeti szuverenitás eszméjére való hivatkozás, s az ennek megfelelően kialakított állami magatartás a kilencvenes évek nemzetközi politikai viszonyaiban is élő valóság, amely ha kell, meggyőző eszközökkel támasztható alá a legitim erőszak monopóliumának birtokában lévő állam részéről.

4.2. AZ AUTONÓMIA FOGALMA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANAz autonómia nemzetközi vonatkozásaival inkább az amerikai irodalomban találkozhatunk. Így a Black’s Law Dictionary szerint az autonómia elsősorban egy ország politikai függetlenségét jelenti, az önkormányzat jogát, azaz a külső befolyással való szembenállást. E kötetben később az autonómia fogalmát nemcsak az államokkal kapcsolatban használjuk, hanem a nemzetközi viszonyok minden önállóan megnyilvánuló szereplőjére vonatkozóan.

Egyes szerzők, mint az idézett Louis Henkin is az autonómiát, az idézett felfogás alapján, a nemzetközi jog szempontjából az államiság lényegi minőségének tekintik, továbbá azon képességnek, amely az államok számára lehetővé teszi, hogy a nemzetközi színtéren szabad akaratuk alapján megjelenjenek. Ily módon az államok a nemzetközi társadalmi szerződés (international „social contract”) részesévé válnak (Henkin 1995, 11).

A nemzetközi fogalmának tisztázásánál azért is tűnik célszerűbbnek az autonómia eszmeköréből való kiindulás, mivel az nem feltételez főhatalmat, mindenhatóságot és hasonló, korlátlanságot sugalló képzeteket. Ezzel szemben jogi értelemben feltételezi a „személyiséget”, vagyis jogok és kötelezettségek meglétét és vállalását, a tulajdonjogot, a szerződési képességet, valamint a perképességet, vagyis olyan aspektusokat, amelyek a kompromisszumra, az önkorlátozásra s annak is polgári jogi értelmezésére utalnak (Henkin 1995, 11). Van olyan vélemény is, amely a szuverenitás doktrínáját tekinti a nemzetközi viszonyokban az állami autonómia jogi alapjának, s ugyanakkor felhívja a figyelmet az autonómia „eróziójának” jelenségére, amely fokozottan nyilvánult meg a kilencvenes években (Holsti 1995, 96–97).

4.3. AZ ÁLLAMOK EGYMÁSRAUTALTSÁGA A KILENCVENES ÉVEKBENA nemzetközi viszonyok tanulmányozásában az egymásrautaltságot (interdependence) többnyire a gazdasági kapcsolatokra és a szolgáltatásokra értik. Értelemszerűen az olyan tevékenységek, mint a szállítások, a különböző kommunikációs csatornák működtetése, a környezeti katasztrófák megelőzése (vagy bekövetkezésük

1919 Vö. a VII. fejezet A nemzetállam mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplője 1989 után. Lásd a 303. oldalon.



esetén, hatásaik csökkentése) megkövetelik az államok együttműködését, s ezáltal növelik egymásrautaltságukat.

A realista iskola egyes képviselői úgy vélik az egymásrautaltság mértéke arányosan erősíti az államok egymástól való függését, sőt kiszolgáltatottságát is. Különbséget kell azonban tenni az egyes területek között. A részvétel a nemzetközi munkamegosztásban a szakosodás eredményeként valóban járhat a függőség növekedésével, például nyersanyagfüggőség formájában. Vannak azonban olyan területek, mint amilyen a környezetvédelem, ahol a függőség és a kölcsönös kiszolgáltatottság éppen az egyes államok tudatos lépései következtében, együttműködésük hatására csökkenthető. Itt az egymásrautaltság a jellemző.

Vannak azonban az egymásrautaltságnak olyan aspektusai is, amelyek más módon is relevánsak a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában. Témánk szempontjából különbséget kell tenni az egymásrautaltság ténye, valamint az egymásrautaltság helyzetére való reflektálásból levont következtetések között.

Ami a politikai következtetéseket illeti, azt a véleményt emelnénk ki, amely szerint az egymásrautaltságból kellő feltételek mellett az egyes szereplők politikai tőkét kovácsolhatnak. Joseph Nye Jr. például több írásában is kifejti, hogy az interdependencia alkalmas a „puha” hatalomgyakorlásra (soft power), ellentétben a hagyományos, „kemény” erő, esetleg fegyveres erőszak alkalmazásával (hard power). Egy állam – írja Nye egy 1990-ben közölt tanulmányában – olyan helyzetek vagy fejlemények létrehozásával is elérheti a céljait a nemzetközi politikában, amelyek más államokat meggyőznek arról, hogy ha ugyanúgy járnak el, ők is hasonló eredményeket érhetnek el.2020 (Nye Jr. 1990, 157–171.)

A szerző ezt a metódust, vagyis mások meggyőzését arról, hogy ugyanazt akarják, mint a „mintaadó”, bevonásnak nevezi (co-option). A módszer leginkább a kultúra, az ideológia és az intézmények területén alkalmazható, illetve ott jellemző. Amerikai szerzőről lévén szó, nem hat a meglepetés erejével az a megállapítása, mely különben tényszerűen igaz, hogy a kilencvenes években a legnagyobb forrásokkal és befolyásolási erővel e téren az Egyesült Államok rendelkezett. Hozzáteszi azonban, s ez szintén megfelel a valóságnak, hogy a módszert nem Amerikában találták ki, hiszen például 1945 után a Szovjetunió is élt az ideológiai vonzás eszközével, az ebből fakadó „megkerülhetetlenség mítoszával”, egy időben az egyes nemzetközi és nemzetek feletti szervezetekben érvényesülő befolyásával.

A „puha” befolyásolás mindenképpen olcsóbb és kevésbé kockázatos, mint az egymásrautaltság tényének durva manipulációja, szögezi le Nye, de – tegyük hozzá – azért ez is az egymásrautaltságra épülő eljárás. Kétségtelen azonban, hogy van különbség az ilyen típusú „mintaadás”, és az erre épülő politikai befolyásolás, valamint a későbbiekben elemezendő úgynevezett „helyes célok” kitűzése között. A szovjet minta abban is különbözik az amerikaitól, hogy inkább az ideológiailag meghatározott „helyes célok” kitűzését és számonkérését részesítette előnyben, a meggyőzéssel szemben.

Az államok egymásrautaltsága talán jogi szempontból mutatkozik meg a legegyértelműbben, hiszen a nemzetközi jogot az államok alkotják. Minden államnak érdeke, hogy e jog fennálljon és általában érvényesüljön, hiszen – mint korábban Bull alapján rámutattunk –, minden állam kerülhet olyan helyzetbe, amelyben jogai elismerésén múlik a bukás elkerülése. E területen, mint később kitérünk rá, az egymásrautaltságnak egy magasabb szintje érvényesül, a kölcsönösség.

Az egymásrautaltság tényére reflektálók már korábban is hangsúlyozták a népek közötti szolidaritás morális követelményét. Robert Schuman – az egységes Európa víziójának egyik legnevesebb hirdetője és politikai képviselője – már az ötvenes években rámutatott arra, hogy az európai közösség megteremtéséhez meg kell haladni a hegemóniára vonatkozó igényeket, a felsőbbségtudat mindenféle megnyilvánulását, a politikai nacionalizmust, az autarchia eszméjéből táplálkozó protekcionizmust és a kulturális izolacionizmust. Ezeket a szolidaritás eszméjével és az egymásrautaltság tényéből következő gyakorlattal kell helyettesíteni, hirdette Schuman, amely a nemzetek között a vétójogot kizáró és az egyenlőségre alapuló demokratikus viszonyokat teremt, illetve igazi szupranacionális struktúrákat eredményez. Ez azt jelenti, hogy a létrejövő európai integrációs döntéshozó intézményekben olyan mechanizmusoknak kell működniük, amelyek ellentétesek a gazdaságilag erősebbek egyeduralmával. Szerinte ez volna a lényege az európai szupranacionális struktúráknak, amely ezeket megkülönböztetné mind a nemzetek feletti, transznacionális, mind pedig a hagyományos államközi, interetatikus struktúráktól.

4.4. AZ „ÁLLAMKÖZI” BEKEBELEZÉSE A „NEMZETKÖZI” ÁLTAL

2020 Vö. a IV. fejezet Erőszak „helyes” célokért című alfejezetével. Lásd a 162. oldalon.



Az egymásrautaltság, illetve az államok belső és külső legitimitásának csökkenése (Durand – Lévy – Retaillé 1993, 79–95) vagy – más megközelítésben – a nemzetállamok kilencvenes évekbeli válsága között szoros kapcsolat áll fenn. Ha az „államközi” hagyományos értelemben az államok szuverén egyenlőségét is jelenti – azaz egy kettős természetű, politikai és jogi fogalomról van szó –, akkor a kilencvenes években a nemzetközinek mint fogalomnak meghatározója a növekvő egymásrautaltság körülményei között megnyilvánuló autonómia.

Az autonómia nemcsak az államokra vonatkozik, hanem az új feltételek között a nemzetközi politikai viszonyok minden szereplőjére. A szuverenitás fogalma alkalmatlan egy sor nem állami szereplő leírására. Az, hogy a szuverenitás monolitikus jellege ma már egyre inkább vita, illetve változatos és erősödő gyakorlati kihívások tárgya, az egyik legfontosabb oka a nemzetközi viszonyokban a politikai, a jogi és a morális szférák elkülönülésének és egymáshoz mért viszonylagos önállóságának. Ez a különbözőség és önállóság – a kommunikáció és a nyilvánosság jelenlegi körülményei közepette sokak számára naponta meg is jelenik, s így egyre több konkrét tapasztalat gyűlik össze, amelyek e képzetet megerősítik.

Egyre többen ébrednek rá például, hogy az államokon a nemzetközi színtéren számon kérhető egy sor olyan cselekedet, amely korábban a belügyek kizárólagosnak és sérthetetlennek tekintett körébe tartozott. Ha az államközi reserved domain-je,vagyis a nemzetközi politika „lefoglalt terület” jellege – párhuzamosan az állami szuverenitások monolitjain keletkező repedésekkel – meg is szűnik, ez nem jelenti egyben azt is, hogy az államközi, mint olyan, tartalmilag teljesen kiürülne. Amíg államok léteznek, természetesen lesznek államközi viszonyok is, és amíg az államok tehetik, nem fogják kiengedni a kezükből az egyik legfontosabb privilégiumukat, azaz a nemzetközi jog kodifikációjának az előjogát. S e privilégium megtartása a jelenlegi körülmények között nemcsak hogy érthető, de kívánatos is. Egyelőre ugyanis csak az államok rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyeken keresztül, többé vagy kevésbé, de a nemzetközi jog egy sor előírásának érvényt lehet szerezni.

A legtöbb állam esetében ugyanakkor érvényesül egyfajta belső demokratikus ellenőrzés, amelynek természete eltér a nemzetközi nyilvánosság általi kontrolltól, s így ez a kettő szerencsésen kiegészítheti egymást. Ahogyan a nemzetállamokban is fokozatosan különültek el a hatalmi ágak, s a demokratikus technikák is csak lépésről-lépésre jöttek létre, illetve érvényesültek, a nemzetközi viszonyokban sem lenne kívánatos az államközi teljes mértékű bekebelezése a nemzetközi által.

Egy lassúbb, de szervesebb integráció az államközi fenntartásával kívánatosabb, mint a fennálló viszonyok radikális megváltoztatása. Ezt természetesen lehet jámbor óhajnak tekinteni, de tény, hogy a szuverenitásra való hivatkozás „reneszánsza” a kilencvenes években azt a törekvést jelzi, hogy az államok, bár tudatában vannak kompetenciáik beszűkülésének, előjogaikról – s itt nemcsak a nemzetközi téren birtokolt privilégiumokról van szó – nem hajlandók egykönnyen lemondani.

4.5. A „NEMZETKÖZI” FOGALMA NAPJAINKBANMit jelent a kilencvenes években a nemzetközi fogalma, ha a jelenlegi helyzet – az e fejezetben elemzett fogalmi kavalkád, illetve az a tény, hogy e kategóriák meghatározása képtelenség a hagyományos, tudományos módszerekkel – ezt a kérdést még egyáltalán relevánssá teszi? Láttuk, hogy az alapfogalmakat illetően még ugyanabban a kultúrkörben sem lehet általános konszenzusnak örvendő értelmezésre jutni. A nemzet, a nemzetállam, a nemzeti állam, a szuverenitás, az autonómia – megannyi vitatott, politikai feszültséget okozó kategória. Ha ezeket nem tudjuk meghatározni, hogyan tudnánk definíciókat felállítani az államközi, a nemzetek feletti, a szupranacionális, a nemzetközi közösség vagy a nemzetközi társadalom esetében?

Mindezek ellenére e fogalmak élnek, a szakirodalom használja őket, a nemzetközi szervezetekben és a nyilvánosságban naponta elhangzanak, s szövegkörnyezetük, amelyben szerepelnek, általában a tartalmukat is megvilágítja. Egyszóval, a megfigyelő számára e szavak értelme a legtöbbször nem kétséges.

A túl nagy tévedés veszélye nélkül állítható, hogy a kilencvenes években a nemzetközi fogalma többet jelent, mint eredeti jelentése, az állam- vagy a kormányközi. De mennyivel többet, és mi ez a többlet? Szintén a fogalom előfordulásának különböző kontextusai alapján mondható, hogy nemzetközinek az esetek túlnyomó többségében az minősül, ami a jelenleg érvényes nemzetközi jog kategóriáin keresztül értelmezhető. Nemzetek feletti: a tudomány, a vallások, bizonyos kulturális tevékenységek, s ezek kétségtelenül nincsenek tekintettel az államhatárokra, s a létező nemzetközi közjog kategóriái és intézményei számára közömbös a legtöbb életmegnyilvánulás, amely kapcsolatba hozható e jelenségekkel. A második világháború utáni nemzetközi jog kulturálisan határozottan semleges beállítottságú. Mindezt figyelembe véve állíthatjuk, hogy nemzetközi mindaz, ami „túl” van az állami szuverenitáson. Azért kell a szuverenitást továbbra is viszonyítási alapként kezelni,



mert bármilyen állapotban is van a szuverenitás eszméje napjainkban, tény, hogy a „politikainak”még mindig a legkoncentráltabb attribútuma a nemzetközi viszonyokban. A nemzetközi jog pedig továbbra is alapelvként ismeri el az államok szuverén egyenlőségének az elvét.

Az így felfogott „nemzetközi” területébe általánosan beletartoznak: 1. az államközi viszonyok, továbbá 2. azok a viszonyok és jelenségek, amelyek a nem állami entitások által a nemzetközi politikai szereplői minőség vállalásából következnek: (a) a nemzetközi jog, (b) az e viszonyokra reagáló közvélemény, valamint (c) az a közösség, nevezzék azt nemzetközi közösségnek vagy társadalomnak, amelyet egyes esetekben a nemzetközi jog alanyként határoz meg.

Szűk értelemben és politikailag az (állami szuverenitáson) „túl van” alapvetően három dolgot jelenthet: 1. Ha valamely szereplő vagy több szereplő (államok is) egy vagy több állam szuverenitása ellenében határozza meg önmagát, illetve ezek ellen lép fel. Ha az akció „belülről” irányul a szuverenitás ellen, csak akkor releváns a nemzetközi politikai viszonyok szempontjából, ha (a) ezáltal legalább két nemzetközi politikai szereplő viszonyában tudatosan változást akar elérni, amelyek közül egyik lehet a „gazdaállam”: a szecesszionista önrendelkezési törekvések ide tartoznak, ha egy másik államhoz való csatlakozást céloznak meg, illetve (b) ha egy harmadik szereplője a nemzetközi politikai viszonyoknak támogatja a szuverenitás elleni fellépést. 2. Ami „kiszabadult” az állami ellenőrzés alól és politikai célokat követ, például az egyes „hálózatként” működő nemzetközi politikai szereplők, és 3. amit a nemzetközi jog „kivont” az állami szuverenitás hatásköréből (például az emberi jogok).

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a nemzetközi így körvonalazott fogalma távolról sem „globális” fogalom, hiszen az államok még sok mindent tartanak saját hatáskörön belül, például az állami szuverenitás érvényesítésének továbbra is leghatékonyabb eszközét, az állampolgárság intézményét. Az 1997 novemberében az Európa Tanács (a továbbiakban lásd még ET) által az állampolgárságról elfogadott nemzetközi egyezmény alapvetően nem változtat ezen a helyzeten.2121

A „nemzetközi” fogalma nem a legadekvátabb a jelenlegi helyzet leírására, de még mindig elég szuggesztív erővel rendelkezik a nemzetközi viszonyok jelenkori állapotát illetően. Behelyettesítése más, kevésbé bejáratott fogalommal, mint például a globálissal, csak növelné az értelmezési bonyodalmakat. A nemzetközi a kezdetektől viszonyfogalom volt, eltérően a globálistól, amely egynemű kategória.

Anélkül, hogy a nemzetközi fogalmának átfogó meghatározását megkíséreltük volna, megpróbáltuk a megkülönböztetés módszerével a fogalom jelentését körülírni a kilencvenes évek körülményei között. Eredetileg a nemzetközi államközit, illetve kormányközit jelentett, de e tartalom idővel kiegészült a nemzetközi joggal, mint autonóm területtel, a nem állami szereplőkkel, a nemzetközi társadalommal vagy közösséggel, amennyiben ezeket a nemzetközi jog jogalanyként határozta meg, valamint a nemzetközi közvéleménnyel. A nemzetközi végső politikai mércéje továbbra is az állami szuverenitáshoz való viszony: az e szférába tartozó jelenségek mind túl vannak a szuverenitáson.

KULCSFOGALMAK: felségjog, mindenhatóság • egymásrautaltság, kölcsönösség • állami reserved domain • a nemzetközi jog kodifikációjának állami privilégiuma • az állami szuverenitáson „túli” jelenségek

2121European Convention on Nationality – Convention européenne sur la nationalité. Angol nyelvű szövege: http//:www.coe.frieng/legaltxt/166e.htm; francia nyelvű szövege: Uo. coe.fr/fr/txtjur/ 166fr.htm.


3. fejezet - III. A „POLITIKAI” FOGALMA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN

A nemzetközi viszonyokban a politikai fogalma azokat a jelenségeket fedi, amelyek az állam mint nemzetközi aktor változó helyével és szerepével, valamint az államok közötti viszonyok átalakulásával függenek össze az 1945 utáni korszakban, s különösen az 1990-es években. A nemzetközi politikai szféra viszonylagos autonómiáját és primátusát más szférákkal szemben két mozzanat adja: 1. e területre a szereplők saját akaratukból lépnek be, azaz nemzetközi politikai szereplővé kívánnak válni, és 2. tudatában vannak, hogy kapcsolataik alakításában minden eszközt felhasználhatnak, beleértve akár a fegyveres erőszakot, de velük szemben is minden eszköz felhasználható.

A modern nemzetközi rendszer a nyugat-európai nemzetállamok rendjéből fejlődött ki. Az államközi kapcsolatok történetileg kialakult formái; magatartásmintái és az ezekkel kapcsolatos szubjektív reprezentációk máig meghatározzák a nemzetközi politikai szférát. A politikai fogalmának alább tárgyalt tartalmai ezért vagy az állammal, vagy az államok közötti viszonyok egyes mozzanataival kapcsolatban relevánsak. Más szóval, a nem állami szereplők tevékenységének középpontjában – kimondva vagy kimondatlanul – egy vagy több állam (esetenként az államok közössége), illetve a köztük létrejött viszonyok állnak.

A politikai jelenségét létrehozó és folyamatosan replikáló alapvető aszimmetria a nemzetközi viszonyokban a hatalmi terminusokban felfogott erősebb-gyengébb viszony. Nemzetközi téren tehát politikai mindaz is, ami e viszonyból következik, illetve formalizálásával, azaz az önkény csökkentésével kapcsolatos. A szereplők magatartásának kritériuma a bukás.


III. A „POLITIKAI” FOGALMA A NEMZETKÖZI

VISZONYOKBANEltérően az állami keretektől, amelyekben egy időben csak egy legitimáló elv érvényesülhet (ha két vagy több elv vetélkedik, az rendszerint az állam szétzilálásához vezet), a nemzetközi viszonyokban több politikai legitimáló elv is létezhet folyamatosan és párhuzamosan. A szereplők maguk gondoskodnak arról, hogy a nemzetközi normák alapján tetteiket elfogadtassák, s így önmaguk válnak a legitimitás hordozójává.

1. 1. A „politikai” négy értelmezéseHeller Ágnes egy, a kilencvenes évek elején írt, és a politikai fogalmával foglalkozó tanulmányában leszögezi, hogy ez a kategória „a szabadság univerzális értékének a meghatározása a nyilvánosság területén. A fogalom meghatározza a »politikai« birodalmát. Ami belép erre a területre, politikaivá válik, ami kilép innen, többé nem politikai.” (Heller 1993, 200.) Mielőtt eljut ide, kifejti, hogy a politikai fogalma különböző korokban és megközelítésekben lényegében a következőket jelentette: 1. politikai az, amit a politikai osztály tagjai tesznek, beleértve az általuk létrehozott intézményeket; 2. politikainak minősülnek a barát-ellenség antagonizmus mentén létrejövő magatartásminták és 3. a politikai körébe tartozik a kollektív egzisztenciális választás. Ide sorolhatók még 4. a szabadság körinek kiterjesztéséről szóló viták. Az alábbiakban röviden kitérünk mindezek tartalmára, majd megpróbálunk olyan értelmezési támpontokat találni, amelyek a politikai fogalmát a kilencvenes évek nemzetközi viszonyai között magyarázzák.

Hol a határ a politikai fogalmának vizsgálatában? A hagyomány szerint Szókratész úgy tartotta, hogy ha „az egész egymástól lényegesen elütő részekből áll, akkor a politikai dolgok (vagy az emberi dolgok) lényegesen különbözhetnek a nem politikai dolgoktól – a politikai dolgok önálló osztályt alkotnak és külön tanulmányozhatók.” (Strauss – Cropsey 1994, I. 18.) Nem mondana ellent a tapasztalatnak, ha ennek alapján azt állítanánk, hogy politikai minden olyan megnyilvánulás, amely által valaki mást vagy másokat nemcsak befolyásolni és ellenőrizni akar, hanem akaratának bármilyen eszközzel kész érvényt szerezni. Mindezt egy olyan hierarchikus viszony keretében, amelyben a fölérendelt igényét akaratának átvitelére az alárendelt(ek) el kellhogy fogadják. Aki különvéleményt jelent be, az a politikai igény megalapozásától függően kisebbség, ellenzék, disszidens vagy elpusztítandó ellenség lesz. „Nem Isten, vagy nem csak Isten mondja meg mától kezdve, hogy mi legyen, hanem én (is), mert elhivatott vagyok, s ezt nektek el kell fogadnotok” – valahogy így hangozhatott az első politikai megnyilvánulás.1 Egy ilyen értelmezés azonban a politikai fogalmát parttalanná teszi.

A modern korban a politikai annyira összeforrott az állam fogalmával, hogy szinte közhelynek számít még napjainkban is, hogy minden ami állami az politikai is egyben. Ezzel szemben Carl Schmitt – német államtudós és alkotmányjogász – A politikai fogalma című tanulmányának első mondatában ezt írja: „Az állam előfeltételezi a politikai fogalmát.” Majd később hozzáteszi: „Általában a »politikait« valamilyen módon azonosítják az »államival« vagy legalábbis az államra vonatkoztatják. Az állam ekkor mint valami politikai, a politikai viszont mint valami állami jelenik meg – ez nyilvánvalóan nem kielégítő körbenforgás.” (Schmitt 2002, 15.) Ez kétségtelenül igaz állítás, amennyiben elfogadjuk a tételt, miszerint: „A politikai ellentét a legintenzívebb és legvégsőbb ellentét, és minden konkrét ellentétesség annál inkább politikaivá válik, minél inkább közeledik a legvégső ponthoz, a barát-ellenség csoportosításhoz.” (Uo. 21.)

A politika = állam hosszú időn keresztül azt a behatárolt, zárt hatalmi erőteret jelentette, amelyben egyetlen főhatalom érvényesült meghatározott terület és jogi státussal rendelkező lakosság fölött. Ha azonban nemcsak az államot, mint olyat vizsgáljuk, hanem valóságos államokat hasonlítunk össze az előbbi kritériumok alapján (behatárolt erőtér, főhatalom, terület, lakosság), kiderül, hogy egyrészt jelentős különbségek vannak közöttük, másrészt olyan viszonyokban vannak egymással külön-külön és általánosan, amelyek többnyire alá-fölérendeltségi, hierarchikus viszonyok. A háborút az államok közötti kapcsolatokból nem sikerült kiiktatni, de az elmúlt kétszázötven évben kialakultak azok a diplomáciai és nemzetközi jogi formák, amelyek e viszonyokat áttekinthetővé és néha békés eszközökkel kezelhetővé tették. Csakhogy ez utóbbi formák a fent említett előfeltétellel jöttek létre és állnak fönn a mai napig, vagyis azzal, hogy politikai minden, ami állami.

Az 1990-es években az államok közötti kapcsolatokba nemcsak beleszólást követeltek a nem állami entitások, hanem a nyilvánosság és a kommunikáció új formáinak köszönhetően egyre nagyobb befolyást is gyakoroltak,

11 Grotius írja A háború és béke jogáról című művében: „a természetjog az ész parancsa, amely megmutatja, hogy valamely cselekvésben – az ésszerű természettel való összhangja vagy az összhang hiánya folytán – erkölcsi helytelenség vagy erkölcsi szükségesség rejlik, és ennek következtében Isten, a természet teremtője, az ilyen cselekvést tiltja vagy előírja.” Néhány sorral később viszont kijelenti: „A természetjog olyannyira változatlan, hogy még Isten sem változtathatja meg. [...] Mint ahogyan tehát Isten sem teheti meg, hogy kétszer kettő ne legyen négy, éppen úgy azt sem teheti, hogy az, ami belső lényegénél fogva rossz, ne legyen az.” (Grotius 1999, I. 34–35.) S nem ez utóbbi az egyetlen különös megállapítása Grotiusnak e tekintetben, de az ilyen okoskodás teszi végső soron lehetővé a természetjog létezésének „kimondását”, egy másik, a Machiavelli által vázolttól eltérő utat nyitva ezzel a politikai autonómiája felé. (Vö. Strauss – Cropsey 1994. I. 532; és Strauss 1953 – a természetjog eredetéről szóló fejezettel.)



VISZONYOKBANami számos állam befolyásának arányos csökkenésével járt, és még egy fontos következménnyel: azok a nem állami entitások, szereplők, amelyek az államok közötti kapcsolatokra érdemlegesen hatni akartak, kénytelenek voltak politikai szereplőkké válni maguk is. Attól a pillanattól kezdve, hogy bejelentették szándékaikat, s beléptek az államok közötti politikai erőtérbe, amit mondtak vagy tettek az politikaivá vált. S mivel eszközeik, módszereik, világnézetük és értelmezésük, céljaik eltértek az államiaktól, kialakultak a politikai új megnyilvánulási formái, amelyek első látásra szintén parttalannak tűnnek, amint azt a globalizáció fogalma körüli végtelen értelmezési viták jól illusztrálják. A nemzetközi viszonyokban azonban az 1990-es években a „politikai” távolról sem volt parttalan, annak ellenére, hogy a politikai dimenzióban továbbra is minden eszköz megengedett – azzal, hogy e tekintetben a kölcsönösség szabálya érvényesül. A politikai ebben az összefüggésben magában foglalja a barát-ellenség ellentétet, de további jelentésekkel és tartalmakkal is rendelkezik.

Térjünk vissza egy pillanatra a fent leírt szituációkhoz: a fölérendelt helyzetben lévő befolyásolásra és ellenőrzésre vonatkozó igényének találkoznia kell az alárendeltek elismerésével. A „csukd be az ablakot” s a hasonló, a deontikus logika által az imperatívus fogalmával jelölt parancsok nem tartoznak a politikai körébe. A befolyásolásban tettenérhető a maradandóság mozzanata, míg az imperatívusban az utasítás mintegy „felszippantja” magát az imperatívast – „visszahozatala” újbóli kimondását, megismétlését követeli. Ha az előbbi parancs végrehajtása után a „csukd be az ajtót” és további hasonló, rövid és végrehajtható utasításokat adunk ki, amelyeket ugyanaz a személy végre is hajt, a történtek puszta leírásából még nem következtethetünk a két személy, a parancsot kiadó és a végrehajtó közötti viszonyra. Ha azonban azt mondjuk, még mielőtt kiadnánk a konkrét utasítást, hogy mi vagyunk a legalkalmasabbak az ilyen parancsok kiadására, s ezt megindokoljuk vagy nem, mindenképpen kijelölünk magunk számára egy meghatározott helyet a másikkal-másokkal való viszonyunkban, s számíthatunk arra, hogy a többiek részéről valamilyen reakció következik állításunkra.

Az ilyen ügyeken töprengve a görögök észrevették, hogy lényegi különbség van egyrészt a parancsoló „természetadta” helyzetéből kiadott utasításai (s ebből következő igénye parancsai követésére), másrészt a magyarázat között, amelyet egy parancsot kiadó más esetekben kénytelen hozzáfűzni a parancshoz. Így az apai hatalom nem minősült politikai hatalomnak, ezért a háztartás, a birtok vezetése, igazgatása sem minősült számukra „politikai dolognak”. A városállam ügye, a polisz (a görögök szemében az emberi együttélés legtökéletesebb kerete) jóléte stb., azaz a közügyek már annál inkább.

1.1. AMIT A POLITIKAI OSZTÁLY TAGJAI TESZNEKA görög városállamokban a politikai osztály, vagyis az állam ügyeit közvetlenül intézők köre korszakonként behatárolt volt. Róma fénykorában a politikai tevékenységek központját a szenátus jelentette, s Guglielmo Ferrero – olasz történész – hipotézise szerint a birodalom hanyatlásának fő oka a szenátus szerepének aláásásában keresendő, azaz a hanyatlás oka elsődlegesen politikai volt (Ferrero 1993, 27–31). A monarchiákban általában az udvar a politikai terepe, ott viszont, ahol mint Magyarországon, a királyság újra meg újra szembenézett a renitens bárókkal, időszakonként változó mértékben a nemesi nemzet volt a politikai letéteményese. A tömegdemokráciák megjelenéséig a politikai osztály markánsan különült el a lakosságtól, a tömegdemokráciákban pedig a meglehetősen képlékeny pártok mellett az állami (vagy a pártállami) bürokrácia képviselte és biztosította a politikai folyamatosságát. A zsarnokot is rendszerint a politikai osztály termelte ki, és miután az nagyon a fejére nőtt, ha tudta, megbuktatta.

A politikai osztály nemcsak az állam, a birodalom, a városállam stb. belső ügyeiben volt illetékes, hanem a külvilággal kapcsolatos kérdésekben is, mindenekelőtt a háború indításának eldöntésében. E rövid áttekintésből is látható, hogy ebből a perspektívából a politikai mindennapi értelemben a vezetést, a folyó ügyek eldöntését jelenti. A politikai osztály tagjait rendszerint nem fenyegeti közvetlenül és állandó jelleggel státusuk elvesztése, ezért energiájuk nagy részét a közösség életbevágónak tekintett ügyeinek az intézése köti le. Az állami bürokrácia tagjait még kevésbé fenyegeti olyan közvetlen mértékben a bukás lehetősége, mint akár a választott, akár az önerőből hatalomra került politikai vezérekét. A mindenkori hatalomgyakorlóknak azonban szükségük van a legitimitásra, hogy ne nézzenek folyamatosan szembe a hatalombitorlás vádjával, s a különböző politikai rendszerek jól elkülöníthetők a legitimitáselvek alapján is.

A kérdés az, hogy a politikai osztály tagjainak manőverezési tere, szólás- és cselekvési szabadsága általában a közösség külkapcsolatainak alakításában, s különösen a háború és béke ügyében, milyen mértékben vonhatja maga után bukásukat. Ha eltekintünk a mindennapi politikai élet nyomorúságaitól (demagógia, korrupció, rágalmazás, szószegés stb., amelyek már az ókori görögöknél is sűrűn előforduló jelenségek voltak), akár azt is mondhatjuk, hogy e szempontból a görög városállamok némelyikében, különösen az athéni demokrácia



VISZONYOKBANbizonyos korszakaiban állt fenn a legteljesebb egyéni politikai szabadság a bukás legnagyobb kockázatával együtt: ha a politikus hibát követett el, azért akár az életével is fizethetett, s ami talán még rosszabb volt, nyilvánosan megszégyenítették. A tapasztalat azt mutatja, hogy általában véve a megszégyenítés kilátásba helyezése a politikai életben annál hatékonyabb, visszatartóbb szankció, minél nagyobb az érintett elkötelezettsége az ügy iránt és minél nagyobb személyes cselekvési autonómiája.

Arisztotelész a Politika című művének egy híres részletében azt írja, hogy a „városállam szabad emberek egyesülése”, s „amennyiben az alkotmány ugyanazt jelenti, mint a kormányzás, ez pedig a városállamban a legfőbb hatalom, akkor a hatalom szükség szerint lehet egy ember, néhány vagy sok személy; ha az az egyetlen ember, azok a néhányan vagy sokan a közérdek szerint uralkodnak, keletkeznek szükségképpen a helyes alkotmányok; azok meg, melyek amaz egyetlen ember, ama néhány vagy sokak érdekéhez igazodnak, a korcs formák.” Ilyen korcs formák Arisztotelész szerint: a királyságé a türannisz (zsarnokság), az arisztokráciáé az oligarchia és a politeiáé a demokrácia. „A türannisz olyan monarchia, amely csak az egyeduralkodó érdekében van, míg az oligarchia a vagyonosok, a demokrácia pedig a vagyontalanok érdekéért: a közösség érdekéhez egyik sem igazodik.” (Arisztotelész 1984, 145–148; [1279a és 1279b]).

A görög városállamok politikai osztálya, a szabad emberek, rendszerint néhány száz, esetleg néhány ezer emberből, férfiakból állt. Ezek az emberek kizárólagos urai voltak birtokaiknak, családjuknak és a tulajdonukat képező rabszolgáknak. Egymás között azonban egyenlőnek tekintették egymást. A politikai területén mutatkozó ezen egyenlőségnek azonban, mint a filozófus Hannah Arendt megjegyezte: „nincs sok köze a mi egyenlőségfogalmunkhoz: azt jelentette, hogy az ember egyenrangú társak között élt és velük érintkezett, ugyanakkor feltételezte a »nem egyenlők« létét, akik viszont mindig a városállamok lakosságának többségét alkották. Az egyenlőség tehát messze nem az igazságossággal volt kapcsolatban, mint a modern időkben, a szabadság lényegében mentességet jelentett a nem egyenlők uralkodása alól, vagyis belépést egy olyan szférába, amelyben nem létezett uralkodó és alárendelt.” (Arendt 1989, 32–33.)

A nemzetközi politikai viszonyokban az 1990-es években kialakult helyzet nagy vonalaiban hasonló a fentiekhez. E szférában ugyan az egyenlőségnek nincs értelme, a „nemzetközi politikai osztály szereplői” vagy az erősebb vagy a gyengébb pozíciójában vannak, de cselekvési szabadságuk elvileg korlátlan, abban az értelemben, hogy minden eszközt felhasználhatnak céljaik elérésére. Ez a szabadság azonban nagymértékben illúzió, mert a gyakorlatban számos korlátozó körülménnyel kell számolni, elsősorban azzal, hogy a felhasznált eszköz meghatározza a választ a többi szereplő részéről. Ha a zárt erőtérben a politikai által generált hierarchiák konszolidálása az egyik legfontosabb törekvése az ott jelen lévő szereplőknek (egyéneknek és szervezeteknek egyaránt), a nemzetközi politikai viszonyokban kialakuló hierarchiák meghatározó tulajdonsága az instabilitás. A 20. század folyamán az 1948–1973 közötti időszakban, tehát a hidegháború tetőzése idején csökkent számottevően a nemzetközi hierarchiák instabilitása. A kilencvenes években, a Szovjetunió megszűnésével a megmaradtak drámai módon váltak újra képlékennyé.

Az emberiség politikatörténete úgy is felfogható, mint az instabil politikai hierarchiák áttekinthetővé tételére irányuló törekvések sorozata, az elérhető pozíciók elosztása elfogadottságának növelésével, s az önkény visszaszorítása által. Az archaikus társadalmakban, amelyekben a politikai jelensége ismeretlen, a rangok és státusok szilárd hierarchiában léteztek. A mítoszok szerint e társadalmakban a hierarchia megváltozhatatlan volt, s a világmindenség rendjét tükrözte. A Platón javasolta Állam a kialakult politikai közösség körülményei között nem volt több mint óhaj, mely a letűnt aranykor iránti nosztalgiából fakadt.

1.2. A „BARÁT” MEGSZÓLÍTÁSÁNAK KÉPESSÉGE ÉS AZ „ELLENSÉG” FELISMERÉSEA barát-ellenség antagonizmust ugyan Schmitt helyezte először a politikai gondolkodás homlokterébe, de a gyakorlatban az e terminusokban való gondolkodás legalábbis egyidősnek tekinthető az első politikai közösségekkel (vö. Pethő 1993, 159). Az 1990-es években az irodalomban a politikai fogalmának újbóli napirendre tűzése nem utolsósorban azért történt, mert Schmitt vitája a liberalizmussal új perspektívában jelentkezett. „Az én célom – jegyezte meg Chantal Mouffe francia filozófus a politikai „visszatéréséről” írt tanulmánygyűjteménye előszavában – Schmitt-tel együtt gondolkodni Schmitt ellen, s felhasználni az ő meglátásait a liberális demokrácia megerősítésére [ez utóbbi] bírálóival szemben. Azzal, hogy felhívja figyelmünket a barát-ellenség viszony központi helyére a politikában, Schmitt tudatosítja bennünk a politikai azon dimenzióját, amely az emberi lények között létező viszályelemmel [hostility] van kapcsolatban.” Ennek következtében „a politikait [the political] nem lehet egy bizonyos intézménytípusra korlátozni, vagy úgy elképzelni, mint a társadalom sajátos szféráját vagy szintjét.” (Mouffe 1993, 2–3.) A szerző felfogásában a politikai újraértékelése nem vezet feltétlenül a racionalitás, az individualitás vagy az univerzalitás



VISZONYOKBANfelszámolásához, de annak a tudomásulvételéhez igen, hogy a társadalmi viszonyokban fel kell ismerni az „alávetettség formáinak a sokféleségét” (the multiplicity of forms of subordination), amelyet azonban meg kell különböztetni a „társadalmi fragmentációjáról vallott posztmodern felfogástól, mely megtagad a részektől mindenféle relacionális identitást” (relational identity). (Uo. 7.)

Fentebb idézett tanulmányában Heller leszögezi, hogy „a radikális politikai filozófia tipikus problémája, hogy kizárólag a politikaival foglalkozik, és figyelmen kívül hagyja a »profán hétköznapi gyakorlatot«.” (Heller 1993, 194.) Radikálisnak nevezhető ebben az összefüggésben minden olyan megközelítés, amely instrumentalizálja tárgyát, ebben az esetben a politikait. Amint Pethő aláhúzza, a barát és az ellenség közötti különbségtétel egyrészt a politikai (Pethő megfogalmazásában: politikum) konstitutív eleme, másrészt együtt értelmezendő az állam politikai egységének tételével (Pethő 1993, 159). Ha a kettőt egymás feltételének tekintjük, akkor a következmény valóban kizárólagosság, egyének és csoportok tényleges kizárása a politikából. Ahogyan Pethő összefoglalja: „A politikum »primátusát« a társadalmi élet más ellentéteivel szemben tehát az alapozza meg, hogy az alapjául szolgáló ellentét minden más elképzelhető ellentétnél erősebb, így mindegyik ellentét annál inkább politikaivá válik, minél jobban megközelíti a barát-ellenség megkülönböztetés fokát.” (Uo. 160.)

A nemzetközi viszonyokban a politikai sajátossága azzal a megállapítással is összefoglalható, miszerint itt minden másnál nyilvánvalóbban érvényesül az a szabály, hogy a kérdések politikai úton való eldöntése újabb politikai problémákat eredményez (vö. Minogue 1995, 62). A legtöbb ügyet e területen a szereplők politikai eszközökkel és hatalmi terminusokban – azaz hol érvelve, hol fenyegetőzve, egymást pellengérre állítva stb. vagy végső soron erőszakhoz nyúlva – sajátos céljaiknak megfelelően rendezik, ennek ellenére a „lezárt ügyek” ritkák.

A nemzetközi politikai viszonyokban az államok a háborús időszakokat leszámítva nem egy statikus, még kevésbé végérvényes barát-ellenség megkülönböztetést alkalmaznak egymással szemben. (Más a helyzet egyes alacsony intenzitású fegyveres konfliktusok esetében, amelyekben államok mellett nem állami szereplők is részt vesznek.) A háborúkat béke követi, s ha nem is a szeretet fogalomkörén belül, de a volt ellenségek általában, hosszabb vagy rövidebb időre, ha nem is kifejezetten barátként, de komolyabb konfliktusok nélkül is képesek egymás mellett élni.

Az államrezon azt diktálja, hogy az államok ne ellenségeket keressenek vagy nevezzenek meg, hanem azt derítsék fel kik a barátok, vagy kik jöhetnek szóba szövetségesekként. Ezért beszélünk a nemzetközi politikai viszonyok tekintetében elsősorban a barátok megszólításának a képességéről, s csak azután az ellenség „felismeréséről”, ami többnyire az „ellenség” saját nyilatkozata alapján, illetve azt követően, mintsem spekulatív szempontok mérlegelése alapján történik.

1.3. A KOLLEKTÍV ÖNAFFIRMÁCIÓIgaza van Hellernek, hogy illúzió a politikait „a közösség lényegének és létezésének azonosságaként” felfogni, s a politikai cselekvés végrehajtását úgy meghatározni, hogy általa a „közösségi entitás önmagát, s egyszersmind önnön sorsát választja.” (Heller 1993, 192.) Még a képviseleti demokráciák esetében is ritkán esik meg, hogy a legfelsőbb választott testület egyhangú határozatot hoz. Az pedig egyszerűen fizikailag lehetetlen, hogy tíz-, százmilliós vagy milliárdos tömegek, mint állampolgári közösségek egyformán gondolkodjanak és cselekedjenek egy meghatározott politikai cél érdekében.

A kollektív önaffirmáció fikcióját a nemzetközi jog a népek önrendelkezési joga által támasztotta alá, s ennek egyik fontos következménye lett a nemzetközi politikai viszonyokban az, hogy az összes, állami és nem állami nemzetközi politikai szereplő monolit entitásként jelenik meg s ilyenként tekint egymásra.2 Ez főként azért van így, mert a legtöbb szereplő nevében beszélők az általuk képviselt közösségtől származó megbízásra, felhatalmazásra hivatkoznak, de legalábbis fennáll egy ilyen mandátumnak a vélelme.

A kilencvenes években egyre nehezebben lehetett elvitatni egy csoportnak azt a jogát, hogy azt állítsa, kollektív identitással rendelkezik, és hogy ezt az identitást kollektív szereplőként nyilvánítsa ki, képviselje, s a belőle következő saját normák szerint éljen. Két esetben válik politikaivá egy ilyen nyilatkozat, illetve a belőle következő gyakorlat: egyrészt, ha a csoport identitását, s ezáltal akaratát ki akarja terjeszteni azokra is, akik abból nem kívánnak részesülni; másrészt ha a csoportot mások akadályozzák kollektív identitása kinyilvánításában, és ebből következően a saját normák szerinti életvitelben (anyanyelv használatának

22 Lásd erről bővebben az I. fejezet Demokrácia és önrendelkezés című, valamint a VII. fejezet Az informális csoportok mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplői és a csoport autonómia kérdései című alfejezeteket a 66. és a 295. oldalakon.



VISZONYOKBANkorlátozása stb.). Az etnopolitikai konfliktusokról van szó. Ha tehát csoportokat akarnak rávenni a beszélők által „helyesnek” tekintett életvitelre, vagy akár megpróbálják őket rávezetni a „helyes” élet eszméjére, akkor abból nagy valószínűséggel politikai konfliktusok keletkeznek. Ez az általánosan jellemző, s a regisztrált kivételek az általános tendenciát erősítik. A szabad akaratból történő valódi asszimiláció mindig egyéni alapon történik, s önmagában nem bír politikai jelentőséggel.

1.4. A SZABADSÁG KÖREINEK KITERJESZTÉSÉRŐL FOLYTATOTT VITÁK„A racionalitás, az egyenlőség, a béke és más értékek – írja Heller Ágnes tanulmányában – akkor és csak akkor tartoznak a politikailag aktív értékek közé, ha meghatározásuk közvetlenül vagy közvetve a szabadság ügyéhez kapcsolódik.” (Heller 1993, 200.) A nemzetközi politikai viszonyokban viszont a szereplők elvileg maximális szabadsággal rendelkeznek, hiszen nincs magasabb instancia, világkormány vagy világállam, mely eleve meghatározná ki mit tehet, és mit nem.

A gyakorlatban azonban – ha egy szereplő konkrét céljait vesszük szemügyre – kiderül, hogy a különböző célok viszonylatában a manőverezési tér nagysága váltakozó, s néha az elviselhetetlenségig szűkülhet. A tapasztalat azt mutatja, hogy az „elviselhetetlenség” mindig értelmezés kérdése, a legtöbb politikai vita, összeütközés stb. e körül valóban a szabadságról szól. A klasszikus példa a nemzeti felszabadítási küzdelem, a szabadságharc. Sokszor előfordult, hogy egy nép egyes képviselői úgy vélték, az elnyomás elviselhetetlen, s szabadságharcot hirdettek. Ettől még a „nép” körében más vélemények is lehettek, s a mozgósítás nem is minden esetben járt eredménnyel.

A nemzetközi politikai viszonyokban a szereplők tevékenységének mércéje nem a cselekvési szabadság, hanem a bukás. Egy szabadságharc kimenetele rendszerint csak kismértékben a szabadságvágy erejének a függvénye. Számos, az illető nép hatókörén kívül eső politikai és nem politikai feltételnek kell fennállni ahhoz, hogy az ügyet siker koronázza. A bukás azonban általában a népet sújtja. S ez rendszerint azért van így, mert hiányoznak azok a viszonyítási pontok, amelyek a zárt politikai térre jellemzőek: a hatalom megszerzése és megtartása, a kormányzás ténye stb. A nemzetközi politikai viszonyokban a szabadság elvileg minden szereplő számára adott. Lehet rosszul gazdálkodni vagy visszaélni vele, elveszíteni lényeges összetevőit – ez az ami látható és a gyakorlatban értelmezhető.

A nemzetközi viszonyokban a szereplők eredeti szándékai nem mindig állnak összhangban az eredményekkel. A nemzetközi szankciók is politikai jellegűek, miután alkalmazásuk mindig a politikai erőviszonyok, egyeztetések, latolgatások függvénye. Nem lehet a nemzetközi politikai viszonyok egyetlen szereplőjét sem – például a büntetőeljárásban alkalmazott módon – szabadságától megfosztani.

Az alapvető politikai konfliktus e területen azonban a szabadság eszméjének és lehetőségének a kétségbevonása, illetve ebből következően a létező szabadságok megsemmisítése. Visszatérően voltak – s előre láthatóan lesznek a jövőben is – kísérletek a politikai, és vele együtt a politika kiiktatására az emberi világból. Ezek a törekvések, Arendt komor megfogalmazásában nem mások, mint a szabadság elleni merényletek, melyek végső célja a szabadság teljes eltörlése. „Az atombomba feltalálása óta – írta az ötvenes években – az a teljesen jogos félelem áll mögötte, hogy az emberiség a politika és az annak rendelkezésére álló hatalmi eszközök révén kiirthatja saját magát. Ebből a félelemből táplálkozik a remény, hogy az emberiség kellő belátással bír, és saját maga helyett a politikát tünteti el. S e remény nem kevésbé létjogosult, mint ama bizonyos félelem. Hiszen az elképzelés, hogy politika mindig és mindenütt van, ahol emberek élnek, maga is előítélet, s az emberiség államtalan – Marxnál politika nélküli – végső állapotáról alkotott szocialista eszmény korántsem utópikus, csak éppen szörnyű.” (Arendt 2002, 100.)

1.5. A „POLITIKAI” A KILENCVENES ÉVEKBENKülönbséget kell tenni a „politikai” szó hétköznapi használata és az előbbiekben vázolt tartalmai között. A kilencvenes években a szabad nyilvánosság elvileg mindenki számára hozzáférhetővé tette a „politikai beszédet”, vagyis a különböző helyzeteknek, folyamatoknak, intézményeknek, nyilatkozatoknak, szavaknak, személyeknek az összekapcsolását a „politikai” fogalmával. Az emberek hajlamosak rávágni egymástól merőben különböző dolgokra, hogy „ez politikai kérdés”; ennek vagy annak a dolognak „politikai vonatkozásai” vannak, de legalábbis „politikai vonatkozások állnak a háttérben”; „erről nem tudok nyilatkozni, ez nem tartozik ide, mert politikai kérdés”, és folytatni lehetne a példákat. A „politikai” szónak – különösen a 20. században – volt egy fenyegető hangsúlya is, sőt egyes korszakokban a „politikai” minősítés kifejezetten veszélyes volt, amennyiben „nem állami” emberekre vonatkoztatták. A politikai bűncselekmény kategóriája nyomasztó



VISZONYOKBANemlékeket ébreszt, s nemcsak Kelet-Európában.

Az emberek azonban nem szoktak ilyen kérdéseken hosszasan és módszeresen töprengeni, de mivel gyakran kerülnek akaratukon kívül kiszolgáltatott helyzetbe, vagy válnak konkrét személyekkel közvetlenül nem kapcsolatba hozható folyamatok vagy jelenségek áldozataivá, hajlamosak azokat a „politikai dolgok” kategóriájába utalni. Ilyen értelemben a politikai valóban parttalan kifejezéssé válik. Látni kell azonban azt is, hogy ha az előbbiekben leírt mind a négy értelmezésnek (lásd a 107. oldalon) az összetevői egyszerre vannak jelen, és ráadásul egy olyan közvetlenül megnyilvánuló, de az átlagemberek számára többnyire csak virtuális valóságként létező szférában, olyan sebességgel és kombinációkban váltakozva, mint a kilencvenes évek nemzetközi viszonyaiban, akkor valóban az előbb idézett politikai beszédmódok jelentik a legkézenfekvőbb viszonyulási lehetőségeket számukra.

A „politikai” fogalma egy következő értelmezési szinten az emberek, a területek és az erőforrások fölötti ellenőrzésre irányuló törekvésekkel van kapcsolatban. De a „politikai” nem meríti ki az uralom fogalomkörét. A nemzetközi viszonyokban politikainak számítanak azok a törekvések, illetve konkrét cselekmények is, amelyek az elérhető privilégiumok megszerzésével és megtartásával, valamint jelentősebb átalakulásokat követően a privilégiumok-újraelosztásában való részvétellel kapcsolatosak. Mindez csak részben értelmezhető a barát-ellenség ellentéten keresztül, mivel a privilégiumokkal kapcsolatban fontos szerepe van a szereplők együttműködésének, a szövetségeknek, illetve az erősebbek által kezdeményezett egyéb közös fellépésnek.

„Politikai együttműködés” nem lehetséges a szereplők sajátos érdekeinek kölcsönös elismerése, valamint minimális bizalom megelőlegezése nélkül. Nem konfrontatív, azaz fegyveres erőszakkal nem fenyegető „politikai versengés” sem lehetséges úgy, hogy a szereplők ne értenének egyet néhány alapvető szabályban, amelyek a verseny kimenetelét is értelmezhetővé teszik.

Politikai jellegűek, mint láttuk, az egyéni és csoportos szabadságtörekvések, beleértve a szabadságról szóló vitákat is. A „politikai” reflexeket, indulatokat, ösztönöket, végső soron a szabadság iránti vágyat még az a legzsarnokibb rendszer sem volt képes elfojtani, amely a barát-ellenség ellentét lényegét a belső ellenség kijelölésében látta.

Egy ismét más értelmezési szinten, a nemzetközi viszonyokban a politikai látszólag az abszolút szabadság világa, de azoknak akik így fogják fel, rövidesen tapasztalniuk kell azokat a korlátokat, amelyeket önkényükkel szemben a többi szereplő állít.

Az állam igyekezett valamilyen mértékben áttekinthetővé tenni a politikai szféráját, rendszerint úgy, hogy egyenlőségjelet tett saját maga és a politika – nem a politikai! – között. Az alaptechnika a társadalom hatalmi integrálása volt, s századunkban ennek mértéktelen kiterjesztését – nem utolsósorban a szómágia szolgálatába állított információs technológiák segítségével – a totális állam eszméje és gyakorlata fémjelezte (Cassirer 1946, 282–296). A társadalom hatalmi integrálását a 20. századi totális államok valósították meg a legnagyobb mértékben. A totális államban – írta Schmitt – „minden, legalábbis lehetőség szerint, politikai és az államra való hivatkozás már nem képes arra, hogy a »politikai« specifikus megkülönböztető ismertető jegyeit megindokolja.” (Schmitt 2002, 16.)

A nemzetállam válsága a 1990-es évek nemzetközi politikai viszonyainak kontextusában, a kilencvenes években bekövetkező státusváltozások, a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek megsokszorozódása, elkerülhetetlenül napirendre tűzték a „politikai” összes előbb leírt jelentését az egyéni és a kollektív szereplők tekintetében. Így a nemzetközi viszonyokban a politikai az anarchia és a „mindent lehet” területe, de az előbb-utóbb valóságosan is megmutatkozó kemény korlátok világa is. Mindent lehet, de a bukás súlyos következményekkel járhat azokra nézve is, akik a politikai szférában közvetlenül nem vesznek részt.

E szférában továbbra is az önsegély az alapszabály, de a szereplők céljaikat nem érhetik el bizonyos fokú együttműködés nélkül. Azt mondhatjuk tehát, hogy a nemzetközi politikai viszonyok az a létszféra, amelyben az egyének és a kollektív szereplők önmeghatározásuk alapján és autonóm módon tételezett céljaik érdekében számon tartják egymást, versengenek, konfrontálódnak, nemritkán fegyveres erőszakot alkalmaznak egymás ellen, illetve adott helyzetben együttműködnek konkrét célok érdekében. Manőverezési terüket alapvetően a különböző instabil hierarchiákban elfoglalt helyük határozza meg, s cselekedeteiket nagymértékben motiválják az e pozícióból elérhető privilégiumok. (Az instabil hierarchiákat az anarchia lokális, regionális és globális szinten is lehetővé teszi. A jelenlegi nemzetközi anarchiát egyetlen globális politikai hierarchia – világállam vagy világbirodalom – szüntetné meg, de még ekkor is fönnmaradnának „anarchia-szigetek”.)

A „politikai” egyben a szereplőknek az a képessége, amelynek köszönhetően kikerülik a folyamatosan fenyegető



VISZONYOKBANbukást a fennálló alá-fölérendeltségi viszonyok korlátai és az abszolút szabadság illúziója, a felvillanó lehetőségek között.

A szereplők saját akaratukból lépnek be e szférába. Eredetileg a nemzetállamok szabták meg a játéktér határait.3

Miután a kilencvenes évekre a nemzetállamok a szárazföldi terület nagy részére kinyilvánították és egymással szemben elismerték szuverenitásukat (a kimaradt részek, a tengerek és az atmoszféra státusát pedig államközi egyezmények szabályozzák), már nemcsak képletesen beszélhetünk szféráról: a nemzetközi politikai viszonyok a valóságban is behálózzák a bolygót. A nyilvánosság és a kommunikáció, valamint a helyváltoztatás, a közlekedés új technikái és eszközei létrehoztak egy sor olyan privilégiumot, amelyek élvezete és használata nem kötődik meghatározott terület ellenőrzéséhez.4 Ezért tehát a hagyományos értelemben vett uralom nem meríti ki többé a politikai vonatkozásokat. A megfelelő időben, módon, helyen és a megfelelő ember által kimondott szó hatása, meggyőző vagy éppen kényszerítő ereje soha nem látott módon erősödött fel.

„Egy politikai tényállás belátása nem jelent mást, mint megszerezni és megtartani a lehető legnagyobb áttekintést mindazon lehetséges álláspontok és szempontok fölött, amelyekből az adott tényállás szemlélhető és megítélhető. [...] A polisz értelmében politikus ember a maga sajátos kitüntetettségében a legszabadabb is volt, mert belátása, az összes álláspont figyelembe vételének képessége, a legnagyobb mozgásszabadságot biztosította számára.” (Arendt 2002, 119.)

A kilencvenes években a nemzetközi politikai szereplők, az államok és a többi kollektív szereplő, az egyének, a gyengébbek és az erősebbek egyaránt hozzáférhetnek a szavak általi „politikaihoz”.

A „politikai” fogalma a nemzetközi politikai viszonyokban egyrészt magában foglalja a politikainak azon értelmezéseit, amelyek a 20. század végéig a különböző politikai filozófiákban születtek, másrészt több azoknál. A nemzetközi politikai viszonyokban is léteznek azok a hierarchiák, amelyek minden politikai közösségben kialakulnak. A különbség az, hogy a nemzetközi viszonyokban létező hierarchiákban az egyéni és a kollektív szereplők kénytelenek folyamatosan számot vetni a bukás lehetőségével. A privilégiumokban való részesülés, illetve az újraelosztásukra való törekvés az alapvető politikai magatartásminta a nemzetközi politikai viszonyokban. A nemzetközi jog és a morál nyújt bizonyos támpontokat, de a versengés kimenetelét a szereplők helyzetfelmérése, cselekvési gyorsasága, a képesség, hogy szövetségesekre tegyenek szert, előrelátásuk és hasonló, nem mérhető tényezők, illetve adottságok határozzák meg. Az „erősebb” és a „gyengébb” létező pozíciók a nemzetközi politikai viszonyokban, de mint a következőkben látni fogjuk, viszonylagosak és a kilencvenes években egyre cseppfolyósabbak. A mennyiségi elemek, úgymint a szereplők rendelkezésére álló emberi és más erőforrások, szintén viszonylagosak e területen.

KULCSFOGALMAK: állam, politika, állami, politikai • instabil hierarchiák • politikai szabadság, politikai önrendelkezés • politikai képesség • politikai együttműködés • privilégiumok • a barát megszólítása • az ellenség felismerése

2. 2. „Erősebb” és „gyengébb” a nemzetközi viszonyokban2.1. A „LEADERSHIP” KÉRDÉSE A KILENCVENES ÉVEKBEN

33 Nem túlzás talán azt állítani, hogy a politikai túlélésnek a 17. században, a nemzetállamok létrejöttének korában kialakult, az udvarok fülledt levegőjében kifejlesztett kifinomult technikái napjainkig terjedően rányomták a bélyegüket az államok magatartására a nemzetközi viszonyokban. Íme néhány ezek közül a Mazarin bíborosnak tulajdonított politikai axiómagyűjtemény szerint: „1. Úgy bánj a barátaiddal, mintha egy napon az ellenségeiddé válnának. 2. Egy érdekközösségben mindig fennáll a veszély, hogy az egyik résztvevő túl erőssé válik. 3. Ha szíveden viseled valaminek a megszerzését, vigyázz, senki ne tudja meg, mielőtt valóban a tied lenne. 4. Meg kell ismerni a rosszat, hogy küzdeni tudj ellene. 5. Ne próbáld háborúval vagy perrel elérni azt, amit békésen is rendezhetsz. 6. Inkább vállalj egy kisebb kárt, de ne mozdítsd elő másnak az ügyét, csak azért, mert nagy nyereséget remélsz. 7. Ha túl keménynek mutatkozol az ügyeidben, nagy veszélyeknek teszed ki magad. 8. Középen mindig jobb lenni, mint a széleken. 9. Mindent tudnod kell, anélkül, hogy bármit mondanál; viselkedj mindenkivel gyengéden, de senkit ne ajándékozz meg a bizalmaddal. 10. A boldog ember az, aki minden féllel szemben egyenlő távolságra van. 11. Mindenkivel szemben őrizz meg némi bizalmatlanságot, s légy meggyőződve, hogy az emberek nincsenek jobb véleménnyel rólad, mint másokról. 12. Ha egy fél erős és népes (tábora van), még ha te nem is vagy az, soha ne mondj rosszat róla. 13. Semmiben se bízzál, ami felé az érzelmeid vezetnek. 14. Ha ajándékot adsz vagy ünnepséget rendezel, a stratégiádat úgy dolgozd ki, mintha háborúba mennél. 15. Ne hagyd, hogy egy titok jobban megközelítsen egy szökött fegyencnél, aki megesküdött, hogy nyakadat metszi.” (Mazarin 1996, 121–122.)44 Az Egyesült Államok Kongresszusa által az olyan harmadik államokkal szemben elrendelt gazdasági szankciók, amelyeknek területén bejegyzett cégek például Kubával, Iránnal és Líbiával (s általában az USA által rogue state-ként, „vadállamként” nyilvántartott államokkal) kereskedtek, egyre erőteljesebben vetették fel az ún. területen kívüliség (extraterritoriality) elvének kérdését a „globalizálódó” nemzetközi viszonyokban. (Lásd erről a IV. fejezet A páriaállam és a vadállam [rogue state] című alfejezetét a 158. oldalon.)



VISZONYOKBANA kilencvenes évek nemzetközi politikai viszonyainak tanulmányozásakor különbséget kell tenni hegemónia, azaz egyeduralom és vezetés, leadership között, annak ellenére, hogy egyes vélemények szerint a tényleges leadership azonos a hegemóniával.

„Leadership: a leadership kapcsán megfogalmazott nézetek a nemzetközi viszonyokban két kontextusban jelentkeznek. Makropolitikai szinten úgy tűnik, bizonyos szereplők de facto leadership-pozíciókkalrendelkeznek. Ebben az értelemben a leadership és a hegemónia azonos értelműek. A másik összefüggésben, a külpolitikai elemzésekben a leadership fogalma ráirányítja a figyelmet a különböző szervezetekben vezető szerepet játszó személyiségekre.”

(Evans – Newnham 1998, 299.)

Különbséget kell továbbá tenni a leadership globális és stratégiai kérdésekre, illetve helyi vagy speciális ügykörökre való vonatkoztatásában. Így az Egyesült Államok vezető szerepet játszik például a világkereskedelem szabályozására irányuló törekvésekben vagy a nemzetközi terrorizmus elleni harcban, de nem kíván közvetlenül szerepet vállalni az afrikai kontinens konfliktusainak rendezésében. Oroszország igyekszik fenntartani szuperhatalmi státusának látszatát az atomfegyverek területén, és szeretné visszaszerezni vezető szerepét a volt szovjet köztársaságok között, de ez utóbbit a hegemónia formájában képzeli el. A hegemónia és a leadership a politikai legközvetlenebb megnyilvánulásai közé tartoznak a nemzetközi politikai viszonyokban. Az erősebb és a gyengébb pozícióit elsősorban e fogalmakon keresztül lehet megragadni.

A nemzetközi politika realista iskolájának egyes képviselői szerint – a történelem ciklikus felfogásának megfelelően – a nemzetközi viszonyokban egy vagy több hatalom visszatérően hegemóniára, világuralomra tör. A ciklusok a következő szekvenciákban követik egymást: 1. háború; 2. a háborúban nyertes hegemón hatalommá válik; 3. hegemón pozíciójának megtartása olyan mértékű ráfordítást igényel, hogy szükségképpen megjelennek a riválisok, akik a hegemón meggyengítésén dolgoznak; 4. a hegemón pozícióját közvetlen kihívások érik; 5. a kihívások megsokszorozódása új háborúhoz vezet.

A hegemóniáért vívott háborúk elsődleges eszközei voltak „a nemzetközi rendszer struktúrája és a hatalom megoszlása között kialakult egyensúlyi zavarok megoldásának,” s a ténylegesen érvényesülő törekvések alapján elmondható, hogy azok egyszerre voltak „politikai, gazdasági és ideológiai küzdelmek.” (Gilpin 1995, 197; 238.)

Nem tudunk megnyugtató választ adni a kérdésre: vannak-e olyan tényezők, amelyek a nagyhatalmak kialakulását és bukását minden esetben ugyanúgy befolyásolják? Paul Kennedy – amerikai történész – nyomán azt mondhatjuk, hogy nem lehet olyan modellt szerkeszteni, amely a nagyhatalmi felemelkedés és bukás okait valamilyen áttekinthető rendszerbe foglalja. „Még az sem biztos – írja Kennedy – hogy »felemelkedő« és »bukásban« lévő hatalmak létének egy anarchikus világrendben mindig háborúhoz kell vezetnie.” (Kennedy 1987, 537.)

A hegemónia lehengerlő fegyveres erővel tartható fenn. Az 1945 utáni években az Egyesült Államok hegemóniája érvényesült, de amikor a hatvanas évek végére egyértelművé vált, hogy egy nukleáris háborúnak csak vesztesei lehetnek, az új amerikai külpolitikai orientáció homlokterébe a linkage (a különböző érdekek összekapcsolása) került a szovjetekkel való egyezkedések során. A linkage nem a hegemónia, hanem a hatalmi egyensúly jegyében állt. Ezzel szemben a Szovjetunió világméretűnek álmodott ideológiai céljai, politikai rendszerének, befolyásának kiterjesztése a nyolcvanas évek második feléig folyt. A kilencvenes évek végére a fegyveres erő tekintetében az Egyesült Államok hegemóniája újra vitán felül állt.

A hegemón törekvéseket nem lehet egyetlen tényezőre vagy okra visszavezetni. A nemzetállamok korszakának hegemonisztikus ténykedéseit egyebek mellett a gyarapodás, az új piacok felkutatása és az új erőforrások fölötti ellenőrzés, egyszóval a gazdasági terjeszkedés motiválták. Jelen voltak azonban e korszakban is a nem (vagy nem tisztán) gazdasági megfontolásból eredő hegemonisztikus célok: az új világrend eszméje már a francia forradalom alatt megfogalmazódott, majd a Szovjetunió létrejöttével egy új világ megteremtése formálisan is az állam legitimitásának egyik alapelve lett. Az Egyesült Államok 20. századi külpolitikájában pedig mindig jelentős helyet foglaltak el az erkölcsi eszmék és megfontolások.

„Nemzetközi rezsim: a kölcsönösségre alapozott, kormányzati és nem kormányzati szereplők előtt nyitva álló keret, mely szabályokat, előírásokat és elvárásokat tartalmaz; pontosan meghatározott területet foglal magában a nemzetközi viszonyokon belül; célja az integráció elmélyítése e területen.”

Az amerikai hegemónia gyengülésével a hetvenes években előtérbe került az a leadership-elképzelés, amely



VISZONYOKBANfeltételezi ugyan a világ dolgaiba való beleszólást, de nem elsősorban az erőre támaszkodva. A második világháborút követően az Egyesült Államok létrehozott és szorosan ellenőrzése alatt tartott egy pénzügyi mechanizmusokon nyugvó, gazdasági érdekeket érvényesítő nemzetközi szervezet- és intézményhálózatot. Ezt a korszakot nevezik az irodalomban a „hegemonic leadership” korának. Az e hálózat keretében létrejött szabályozások és rezsimek elősegítették az együttműködést a szövetséges államokkal, ugyanakkor hatékonyan érvényesítették az amerikai gazdasági érdekeket. Az amerikai hegemónia utáni korszakban is fennmaradtak a rezsimek, sőt szerepük megnövekedett (Keohane 1984, 136–137; 243–259). A NATO-ban az amerikai vezető szerep máig megkérdőjelezhetetlen.

A kilencvenes évek azonnali megoldást sürgető kríziseinek – a természeti vagy ember okozta katasztrófák – megoldásában, hatásaik lokalizálásában és megszüntetésében a dolog természeténél fogva rendszerint egyetlen szereplőnek kell vállalni a vezető szerepet. A katasztrófák megelőzése, de különösen hatásaik és következményeik elhárítása nem teszi lehetővé a túl bonyolult és hosszadalmas egyeztetést, ami jellemző a hagyományos, nemzetközi szervezetek keretében zajló krízismenedzselésre. A NATO-t leszámítva nem volt a kilencvenes évek első felében olyan nemzetközi szervezet, amely fegyveres konfliktusok esetében képes lett volna hatékony cselekvésre.

Az új körülmények nemcsak lehetővé, de szükségessé is teszik a leadership létezését világméretekben és az egyes hierarchiákon belül is. Az Egyesült Államok, okulva korábbi tapasztalataiból, fenntartotta ugyan magának továbbra is a „főnökök főnöke” („Boss of all the Bosses”) szerepét (Kurth 1996), ám emellett igyekezett meggyőzni nemcsak szövetségeseit, de más, baráti államokat is, hogy bizonyos területeken vállaljanak vezető szerepet, egyelőre nem sok sikerrel5. A szereplők maximalizálni igyekeznek érdekeiket, de a bukás lehetőségét is folyamatosan számításba veszik, márpedig a leadership vállalása nem túl vonzó olyan ügyekben, amelyek az adott szereplő érdekeivel nincsenek közvetlen kapcsolatban.

2.2. AZ „ERŐSSÉG” KRITÉRIUMAIA 20. század technológiai vívmányainak következtében megerősödött az a nézet, mely szerint a materiális értelemben vett „erő” hagyományos fogalmát ki kell egészíteni számszerűen nem feltétlenül kifejezhető aspektusokkal.6 Amint a hatalom fogalma, amellyel sokszor azonos értelemben használják, az erő sem határozható meg egy külön, csak rá jellemző sajátosság alapján. Az erő – írja Jean-Babtiste Duroselle francia történész – „létezik, de nem látszik; csak a hatásait érezzük.” (Duroselle 1992, 123.) Gazdasági vagy katonai erőről is csak akkor van értelme beszélni, ha mindig hozzátesszük, mihez képest mondjuk azt, hogy egy ország katonai ereje jelentős, vagy gazdasági ereje kiapadóban van (Senarclens 1992, 23–29). Az „erőpolitika” fogalma szintén tartalom nélküli, hacsak nem kötjük össze egyéb minősítésekkel. Az erősebb és a gyengébb viszonyfogalmai és a pozíciók, amelyeket kifejeznek, adekvátabbak az egyes helyzetek leírására és megítélésére. Ha az erősebb kiléte egy adott szereplői körben azonosítható, az meghatározza a gyengébbet vagy a gyengébb pozíciójában lévőket.

Ezért „erősségi” kritériumokról beszélhetünk általában, anélkül azonban, hogy egy vagy több ilyen kritérium fennállása egy szereplőt minden további nélkül erősebbként kvalifikálna. A gyakorlatban az erősség meghatározó jellemzőiről, beleértve az erő kiszámítását, mindig előzetes információk alapján beszélünk, vagyis van egy eleve adott képünk az erősebb vagy egyes erősebb szereplők kilétéről. A NATO-ba felveendő új tagok 1997-es nyilvánosságra hozatalakor tudtuk, hogy a szervezetben a többi tagállamhoz viszonyítva az Egyesült Államok van az erősebb helyzetében. Tudtuk, hogy ugyanebben az időpontban például Észak-Afrikában Egyiptom volt az erősebb pozíciójában a többi régióbeli államhoz viszonyítva, a kontinens déli részén pedig a Dél-Afrikai Köztársaság stb.

A legtöbb szerző a külpolitikai magatartást meghatározó nemzetközi, illetve nemzeti, belső erőtényezőkről beszél – ez utóbbiakról az államok vonatkozásában.

Az első kategóriába tartoznak: a nemzetközi jog uralkodó értelmezése, a katonai szövetségek, a környezet globális károsodása vagy a világkereskedelemben bekövetkező minőségi és mennyiségi változások. A belső

55 Az Egyesült Államok Külügyminisztériumának 1994-es Strategic Management Initiative (SMI) dokumentumában az intézmény alapvető céljai (core mission) a következőképpen szerepelnek: – „Ensure national security by building and maintaining alliances and defusing and preventing crises; – Advance the economic interests of the American people by promoting free trade and assisting American business; – Promote democratic values and respect for human rights; and – Provide protection and services to Americans abroad and control access to the United States. [...] SMI aims to achieve the goals of NPR and enhance the Department’s ability to promote America’s interest and maintain America’s leadership in the world.” (Kiem. B. G. ) US Department of State. Structure and Organization. Bureau of Public Affairs. Http://www. state.gov/66 Vö. az I. fejezet Nemzetközi stratégiai kérdések című alfejezetével. Lásd az 55. oldalon.



VISZONYOKBANtényezők között említik a rendelkezésre álló hadipotenciált, a gazdasági fejlettség szintjét vagy a kormányformát (Kegley – Wittkopf 1997, 40–41).

John Spanier és Robert Wendzel – a nemzetközi politika tudományának két amerikai képviselője – a hangsúlyt az erő kiszámítására vagy felmérésére (calculation of power) teszik. Szerintük a nemzetközi szereplők egyik legfontosabb feladata az erősebbek erejének reális felmérése.

Az erő önmagában is, de különösen az erő megoszlása a szereplők között dinamikus jelenség, s ezért felmérése folyamatos feladat a tevékenységük hatékonyságát maximalizáló szereplők számára. Ennek következtében különbség van valódi és potenciális erő között. Jó példa erre általában a nemzetgazdaság teljesítményének különbsége a hadigazdálkodás és a békeidő körülményei között.

Egyetlen tényező, akár a mérhető kategóriába tartozik, akár nem, egyes esetekben meghatározó fontosságú lehet, míg más esetekben kevésbé: az erő mindig viszonyítás kérdése. Egy sor olyan összetevőt is figyelembe kell venni az egyes szereplők potenciáljának minősítésekor, amelyek nem mérhetők, statisztikai eszközökkel nem fejezhetők ki. Így például azt a körülményt, hogy az erősebbnek eleve változatos eszközök állnak a rendelkezésére: válogathat a jutalmazás, az ígéret, a szankciók széles köre vagy akár háború indítása között. Figyelembe kell venni továbbá az egyes szereplők sajátos „sebezhetőségét”, meggyőzhetőségét, eltökéltségét (ez utóbbi kettőt különösen a gyengébbek esetében), s nem utolsósorban az erősebb készségét arra, hogy egyáltalán éljen a rendelkezésére álló eszközökkel (Spanier – Wendzel 1996, 127–149).

Ugyanakkor az erő csekély vagy semmilyen szerepet nem játszik egy sor egyéb helyzetben, például amikor a gyengébbek egymás méltóságának tiszteletben tartására szólítják fel az erősebbeket. A nemzetközi humanitárius segélyezés fogalomköre és gyakorlata kétségtelenül számos politikai kérdést felvet, de rendszerint nem az erő birtoklásának vagy hiányának függvényeként merül fel.

2.3. A BEFOLYÁS ÉS A NEMZETKÖZI NYOMÁSGYAKORLÁSA befolyás a szakirodalom nagy része szerint azt jelenti, hogy a nemzetközi viszonyokban egy szereplő erő felhasználása nélkül éri el, hogy más vagy mások azt cselekedjék, amit egyébként szabad akaratukból nem tennének. Befolyást rendszerint egyazon szövetségi vagy koalíciós körön belül lehet gyakorolni.

Az erősebb, noha széles eszköztárral rendelkezik befolyásának érvényesítésére, sokszor akkor is eléri céljainak egy részét, ha egyáltalán nem tesz semmit, pusztán azáltal, hogy a többi érintett szereplő tudja, hogy ő az, aki. Megtörténhet azonban, hogy az erősebb még a legkeményebb fellépés árán sem képes keresztülvinni az akaratát. Számtalan példa van erre, a vietnámi háborútól kezdve a közel-keleti béketeremtési kísérletekig, hogy az adott kontextusban megint csak az e helyzetekben egyértelműen erősebb, az Egyesült Államok tapasztalataiból vegyünk példákat.

A kilencvenes években a legtöbb szereplőben tudatosult, hogy egyre gyakrabban kell számolni meglehetősen kiszámíthatatlan módon előálló helyzetekkel. A mindenkori erősebbek számára az már korábban világos volt, hogy befolyásuk fenntartására olyan struktúrák létrehozása és működtetése célszerű, amelyek által a céljaik elérésére fordított energia mintegy megtöbbszöröződik anélkül, hogy forrásaikat a megfelelő arányban használnák fel.

Az erősebb helyzetének elemzésekor hajlamosak vagyunk két szereplő viszonyából kiindulni, holott a kilencvenes években az erősebbnek folyamatosan növekvő számú gyengébb szereplővel kellett számolnia. Ezek közül egyeseknek csekély a lehetőségük a gyengébb helyzetének meghaladására, míg mások kifejezetten kihívóan lépnek fel az erősebbel szemben, pozíciójára és privilégiumaira pályázva, vagy éppen közömbösek az adott pillanatban, de fontossá válhatnak a feltételek megváltozása esetében. Az erősebb érdeke, hogy e pozíciója minél szélesebb körben elismertté váljon.

A politikai befolyásolás „amplifikációjának”, felerősítésének jelensége nem új a nemzetközi viszonyokban. (Képszerűen ez a víztükrön terjedő hullámokhoz hasonlítható: a hullámzás fenntartására elég néha vízbe dobni egy-egy követ.)

A nemzetközi politikai viszonyokban a jelenség két vonatkozását kell itt megemlíteni:

A) az erősebb befolyásának fenntartása, illetve felerősítése céljából a legváltozatosabb közvetítő eszközökben válogathat, de minden ilyen eszköznek valamilyen mértékben köze kell, hogy legyen – a kilencvenes években különösen – a nyilvánossághoz; ilyen közvetítő eszközök például a szövetségi rendszerek, nemzetközi



VISZONYOKBANszervezetek, vagy a konkrét ügyek megoldására létrejött, ad hoc koalíciók;

B) egy előre meg nem határozható ponton túl, e közvetítők közül némelyik „önálló életre kelhet”, s ez sokszor nemkívánatos hatással lehet magára az erősebbre is. Ilyen helyzet csak akkor alakulhat ki, ha nemzetközileg fennáll a politikai és a jogi, illetve a morális szférák viszonylagos autonómiája.

A befolyást növelő közvetítő eszközöknek ez a relatív autonómiája jelenti a különbséget, amely a politikai befolyásolást a nemzetközi nyomásgyakorlástól elhatárolja. A nyomásgyakorlásához elvileg nem szükségesek közvetítők, az rendszerint közvetlenül történik. Míg barátok vagy szövetségesek között a befolyás normális jelenség, nyomást e körön belül csak a legritkább esetben gyakorolnak. Amikor szövetségesek között kerül sor nyomásgyakorlásra, annak a szövetség látja kárát.

A kilencvenes években a nemzetközi nyomásgyakorlás – a kétoldalú kapcsolatokban és multilaterális keretek között egyaránt – továbbra is a gyakran használt politikai eszközök közé tartozott. A multilaterális nyomásra példa a Franciaország 1995-ös mururoa-i atomkísérletei elleni nemzetközi fellépés, amelynek során kormányok, kormányközi szervezetek (például az Európai Unió Parlamenti Közgyűlése) és nem kormányzati szervezetek is szerepet vállaltak, továbbá számos országban spontán tömegtiltakozások is voltak.

2.4. BEFOLYÁSI ÖVEZETEKNem könnyen megválaszolható kérdés, hogy melyek a döntő, illetve a járulékos tényezők egy-egy befolyási övezet létrejöttében. Európában 1945 után a befolyási övezetek nagymértékben a második világháború kimenetelének, s azon belül a vesztesek fegyverletételének pillanatában fennálló katonai helyzet következményei voltak. Politikai, kulturális és ideológiai szempontok éppen úgy számításba jöttek, mint gazdasági, s nem kevés esetben pillanatnyi, taktikai megfontolások. Ez utóbbiak érvényesültek bizonyos mértékben például az egyes államok semlegességének elfogadásában a nagyhatalmak részéről. A befolyási övezetek fenntartása, illetve kiterjesztése az erősebbek által olyan mértékben követ expanzív célokat, mint védelmi megfontolásokat.

A befolyási övezetek nemcsak geopolitikai terminusokban írhatók le, bár az övezet szónak ebben az esetben a földrajzi vonatkozása az elsődleges. Egy szereplő befolyási köréhez tartozhatnak nemzetközi szervezetek, informális csoportok, mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplői, különböző intézmények és egyes személyek is, akik adott helyzetben autonóm szereplőként is felléphetnek a nemzetközi viszonyokban.

„Legutóbb a világ számos országában a népre akarata ellenére totalitárius rendszereket kényszerítettek. Az Egyesült Államok kormánya gyakran tiltakozott a kényszer és a megfélemlítés alkalmazása ellen, Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában, amelyek megsértik a jaltai egyezményt. Meg kell állapítanom, hogy több más országban is hasonló fejleményekre került sor. [...] A világtörténelem jelenlegi pillanatában csaknem minden nemzetnek választani kell a két út között. A választás leginkább nem szabad. Az egyik út a többség akaratán alapul, ismertetői a szabad intézmények, a képviseleti kormányzat, a szabad választás, a személyes szabadság garanciái, a szólás- és vallásszabadság, és a mentesség minden politikai elnyomástól. A másik út a többségre erőszakkal rákényszerített kisebbség akaratán alapul. Terrorra és elnyomásra épül, ellenőrzött rádióra és sajtóra, irányított választásokra és a személyes szabadság elnyomására. [...] Úgy hiszem, az Egyesült Államok külpolitikájának támogatnia kell a szabad népeket, azokat, akik ellenállnak a fegyveres kisebbségek vagy a külső nyomás leigázási kísérleteinek. [...] Meggyőződésem, hogy támogatnunk kell a szabad népeket abban, hogy saját módjukon alakítsák ki saját sorsukat.”(A Truman-doktrína, 1947. Szöveggyűjtemény 2001, 412.)

A fogalom angol eredetije, a spheres of influence, vagyis szó szerinti fordításban (a nemritkán magyar nyelvterületen is használt) „befolyási szférák” kifejezés jobban érzékelteti a fogalom gazdagságát. A befolyási szféra a teljességre való törekvést fejezi ki, közös értékek alapján. Az erősebb a befolyási övezetébe számító szereplőktől nemcsak a leadership tudomásulvételét, hanem az együttműködést is elvárja.

Ahhoz, hogy egy befolyási övezetben közös értékekről beszélhessünk, az érintetteknek kölcsönösen el kell ismerniük egy bizonyos fokú választási autonómiát, amely ebben az esetben nem azonos a nemzetközi politikai szereplők e minőségükből fakadó szabadságával. A választási szabadság viszont magában foglalja a disszidencia lehetőségét, vagyis a befolyási övezetekben az egyneműség lehetősége még elméletileg sem állhat fenn. Végül le kell szögezni, hogy az erősebb befolyási övezete nem lehet a világ, mint olyan, még akkor sem, ha egy történelmi pillanatban éppen nincs komoly kihívó.



VISZONYOKBAN

2.5. AZ ERŐSEBB ÉS A GYENGÉBB HELYZETÉNEK VISZONYLAGOSSÁGAAz erősebb és a gyengébb pozíciói a nemzetközi politikai viszonyokban a kemény tények közé tartoznak, de tágabb történeti perspektívában szemlélve e pozíciók nem véglegesek, még kevésbé eleve elrendeltek, s mindig az adott helyzetben releváns paraméterek függvényében értelmezendők. Az, hogy e kategóriákon keresztül minden szereplő minden szereplővel összemérhető, nem jelenti azt, hogy ne lennének egyértelmű helyzetek, amikor az erősebb és a gyengébb nem téveszthetők össze (Spanier – Wendzel 1996, 127). Egy néhány négyzetkilométernyi miniállam semmilyen tekintetben nem vethető össze például egy olyan állammal, mint Kína. Egy kis államnak viszont lehet erős szövetségese, s ezáltal jobb lehet a pozíciója bizonyos összefüggésekben, mint a mennyiségileg kifejezhető paramétereket tekintve őt leköröző államé. Izrael és szomszédainak helyzete jól rávilágít az „erősebb” és a „gyengébb” pozícióinak viszonylagosságára.

Az 1990-es években létező nemzetközi hierarchiák többségében az Amerikai Egyesült Államokkal szemben az összes többi, az adott hierarchiában szóba jövő szereplő – egyenként, de sokszor csoportként is – a gyengébb pozíciójában volt. Ebben az időszakban az USA gazdasági és techonológiai potenciáljának, valamint katonai erejének növekedése mellett a nemzetközi politikai viszonyokban a gyengébbek számarányának drámai emelkedése következett be, miközben körükben az erő diffúziója szintén korábban nem tapasztalt méreteket öltött.

A gyengeségről: „Egy másik tipikus helyzet, amely az imperialista politikának kedvez, a gyenge államok és a politikailag üres [empty] területek léte, amelyek vonzók és elérhetők az erős állam számára. Ebből a helyzetből nőtt ki az imperialista gyarmatosítás. Ugyanez tette lehetővé az eredetileg tizenhárom amerikai szövetséges állam kontinentálishatalommá válását. Napóleon és Hitler imperializmusának is részben ez volt a jellemzője, az utóbbit tekintve, különösen az 1940-es »Blitzkrieg« esetében. A második világháború befejező szakaszában és a következő évtizedben, az erős és a gyenge országok kapcsolataiból kinövő imperializmusra példa az Szovjetunió és a kelet-európai államok helyzete. A hatalmi vákuumok vonzása mint az imperializmus előmozdítója potenciális veszélyt jelent több afrikai és ázsiai új állam túlélésére, amelyek az erő legfontosabb elemeit nélkülözik.”

(Morgenthau 1993, 67.)

Ez a folyamat a kilencvenes évek végére egyebek mellett oda vezetett, hogy felértékelődtek az erősség szubjektív aspektusai. Mint láttuk, alapvetően két kategóriáról lehet szó az osztályozásnál: a mérhető, számszerűen kifejezhető különbségekről, valamint olyan, szubjektív jellemzőkről, mint a meggyőzhetőség, a sebezhetőség vagy a motiváció.

Több példa áll rendelkezésre a kilencvenes évekből, amelyek azt mutatják, hogy egy szereplő eltökéltsége – ami tipikusan nem mérhető kategória – képes alapvető változásokat hozni a nemzetközi politikai viszonyokban úgy, hogy az adott helyzetben az erősebb pozícióját jelentős mértékben ronthatja, de ennek ellenére nem kerül ki a gyengébb helyzetéből. A kilencvenes évek két csecsen háborúja, vagy az al-Kaida szervezet története és akciói ezt a tényt jól illusztrálják. Ugyanakkor más esetekben az erősebb határozatlansága, döntésképtelensége, különösen egy fegyveres konfliktussal fenyegető helyzetben, rendkívül negatív következményekkel járhat. Ez utóbbira a kilencvenes évek balkáni háborúinak nemzetközi kontextusa hozható fel példaként.

Az erősebb és a gyengébb pozíciói tehát nem véglegesek, nem az örökkévalóságnak szólnak. Lehet az erő örökkévalóságába vetett hittel tervezni, mint a Szovjetunió vezetői tették, de ez végül a valóságtól való elrugaszkodáshoz vezet. Általában háborúk után történt meg, hogy a háborút kirobbantó erősebb vesztesnek látványosan és kegyetlen következményekkel járó módon kellett megválnia korábbi pozícióitól, de azt sem feltétlenül vették át egy az egyben a korábbi gyengék, vagy legalább is egyesek közülük, hacsak a területi változásokat nem tekintjük egy ilyen helycsere részének. Mivel a területvesztés bizonyult a vesztesek számára a legerősebb revansmotivációnak, 1945 után a szereplők igyekeztek a határok és az államok területi integritása elveinek abszolutizálásával a hasonló helyzeteket kiiktatni.7

Ugyanakkor a hidegháború nagy vesztesét illetően a Nyugat mindent megtett, amit – főként a szimbolikus gesztusok terén – tehetett, hogy a kialakult helyzetben az Orosz Föderáció számára az erősebb pozícióját legalább regionális méretekben elismerje, s táplálja a nagyhatalmi státus illúzióját. De amint ez utóbbi példa is mutatja, az erősebb pozíciója, ha egyszer megrendült, jelentős hatásokkal járó eróziós folyamatokat indít el. A

77 Lásd erről a VIII. fejezet Pacta sunt servanda című alfejezetét a 345. oldalon.



VISZONYOKBANkilencvenes években a háború nem bizonyult, s remélhetőleg a jövőben sem bizonyul az egyetlen járható útnak a viszonyok világméretű rendezésére egy-egy erősebb szereplő békeidőben bekövetkezett bukása után, így ez a krízismenedzselésre való felkészülést a nemzetközi politikai viszonyok önálló tevékenységévé fejlesztheti.

A zárt politikai térként értelmezett államban minden politikai kritériuma a főhatalomban való részvétel módja. A nemzetközi politikai viszonyokban ezzel a kritériummal még spekulatív módon sem élhetünk, mivel nem látható be, melyek lennének egy feltételezett világhatalom szuverenitásának jellemzői. A zárt politikai térben a szuverenitás összes attribútuma érvényesül. A törvényhozói, a végrehajtói, a bírói jogkörök realitását az adja, hogy az állam valóban élet és halál ura, beleértve a háború indításának jogát is más államok ellen. A szuverén világhatalom jogköreit nem nehéz elképzelni – ugyanazok, mint az állam esetébent. De ki vagy mi ellen tételeződne e szuverén hatalom, amely az emberiség hatalma lenne? Korábban tárgyaltuk a nemzetközi közösség fogalmával összefüggő kérdéseket. Ebben az alfejezetben egyebek mellett érveket próbáltunk felhozni arra vonatkozóan, hogy a politikainak eddig kialakult értelmezései, és mindaz, ami ezekből következően az erősebb fogalmát definiálhatóvá teszi a nemzetközi politikai viszonyokban, eleve kizárja az erősebb szuverénként való értelmezését.

KULCSFOGALMAK: leadership és hegemónia • mérhető és nem mérhető erősségi kritériumok • a politikai befolyás felerősítése • befolyás baráti körben, nyomásgyakorlás azon kívül • geopolitikai befolyási övezetek • értékközösséget feltételező befolyási szférák • az erősebb és gyengébb helyzetének viszonylagossága

3. 3. Szövetség és paktum a nemzetközi politikai gyakorlatban3.1. A SZÖVETSÉGA szövetség és a paktum a nemzetközi politikai viszonyokban egyaránt egyes szereplők tartós, nyilvános és meghatározott területeken létrejövő összefogását, közös cselekvését jelenti. A szövetséget és a paktumot ugyanakkor azért szükséges külön elemezni, mert eltérő mértékben formalizálják a szereplők kapcsolatait, s megszüntetésük is eltérő módon történhet. A szövetségek és a paktumok különböző módon ugyan, de rendszerint markáns reagálásra késztetik a többi, nem közvetlenül érintett szereplőit is. Nem utolsósorban meg kell jegyezni, hogy a „célterületeket” leszámítva, a szövetségben részt vevő szereplők autonómiája elvileg nem csorbul, míg a paktumokkal kapcsolatban eltérő tapasztalatok vannak.

A nemzetközi politikai elméletek főként a védelmi-katonai szövetségekkel foglalkoznak. A nemzetközi viszonyokban azonban ismeretesek más típusú szövetségek is, amelyek – egyebek mellett – nemzetközi jogi kritériumok alapján is megkülönböztethetők mint magasan formalizált entitások, anélkül hogy nemzetközi jogalanyiságuk egyértelmű lenne (Colliard 1990, 421–641). Sajátos képződmény még e kritériumok szerint is a (volt Brit) Nemzetközösség, a Commonwelth8 (Brownlie 1995, 77). Ugyanakkor az ASEAN (Association of South–East Asian Nations) egyes délkelet-ázsiai országok szövetsége (az association, a szövetség puha, egyesület jellegére utal) olyan laza csoportosulás, amely elsősorban politikai fórumként működik, s különösen tartózkodik mindentől, ami tagjainak belügyeibe való beavatkozásként lenne minősíthető. Ez azonban nem akadályozta meg a szervezetet abban, hogy szerepet vállaljon például az 1993-as, ENSZ által felügyelt kambodzsai választások során.9

A következőkben a szövetség és a paktum közötti különbséget a két fogalom római jog általi értelmezésének figyelembevételével illusztráljuk, azért mert az évszázadok óta létező magánjogi technikák alkalmazása lehetővé teszi a szerződő felek viszonyának értékelését kívülállók részéről is.1010

88 A Nemzetközösség tagállamainak népessége 1997-ben 1,6 milliárd fő volt. Ehhez járulnak még a társult nemzetek tagjainak (önkormányzattal rendelkező államok vagy a tagállamoktól függő, társult országok) lakosai, kb. 6 millió ember. A tagok egy része, így például Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és egyes, karib-tengeri, illetve csendes-óceáni szigetországok elismerik a királynőt államfőként, míg más tagok, Pakisztán, India, Nigéria, Mozambik, Kenya, Dél-Afrika, Namíbia – hogy csak néhányat említsünk – nem. Az 1997 októberében Edinburgh-ben tartott csúcstalálkozón kereskedelmi és befektetési ügyek, valamint a demokrácia, az emberi jogok és a szegénység kerültek szóba.99 2002 júliusában tagjai: Brunei, Fülöp-szigetek, Indonézia, Kambodzsa, Laosz, Malajzia, Mianmar, Szingapúr, Thaiföld és Vietnam létrehoztak egy biztonságpolitikai együttműködési keretet is.1010 „Tehát egy kötelmei eredményező contractus létrejöttéhez megkívánták ugyan a felek megállapodását, ez azonban nem volt elegendő: ez még csak pactum. Ehhez kellett még valami más is, ami az ilyen puszta pactumot szerződés, contractus rangjára emeli, ami a megállapodást kikényszeríthetővé, perelhetővé teszi.” Még Justinianus sem „jut el odáig, hogy a végső lépést megtegye, s a puszta pactumokat contractusoknak ismerje el.” (Brósz – Pólay, 1974, 1135; 1144 bek. ; a római külkapcsolatokról lásd még: Zlinszky 1994.)



VISZONYOKBANA nemzetközi politikai viszonyokban az erősebbek-gyengébbek aránya egyértelműen az utóbbiak számbeli fölényét mutatja. Mivel a dolog természeténél fogva az erősebbek között sem lehet egyenlőségjelet tenni, ez azt jelenti, hogy e területen az egyenlők társulása fogalmilag kizárt. Az, hogy létező szövetségek a magánjogból vett mintára szerződésnek, vagy egyéb hasonló (a contractus szélesebb értelemben vett elemeit felmutatva) elnevezéssel illetik magukat, csak annyit jelent, hogy e konstrukciók egy jogi fikcióra épülnek (vö. Bíró 1997a, 3–33). A továbbiakban az ilyen aktust nevezzük szövetségnek (alliance).

A szövetség alapjául szolgáló jogi fikció a magánjogban ismert, bevált és régtől fogva használatos forma, amelynek az a lényege, hogy a felek helyzetét, kölcsönös ígéreteit a jogok és a kötelezettségek fogalomkörében határozza meg. Noha e fikció használatának számos oka lehet, legfontosabb következménye az, hogy különlegesen magas stabilitást biztosít a résztvevők közötti viszonyoknak meghatározott tárgykörben – addig, amíg a szövetséget kiváltó okok fennállnak. A nemzetközi jog ez utóbbi körülményt a rebus sic stantibus klauzulával írja körül.

A „jogok és kötelezettségek” szavak mögött kölcsönös politikai ígéretek húzódnak meg. A legfontosabb ígéret, amely minden, a nemzetközi politikai viszonyokban létrejövő szövetség „archetípusa” az erősebb elkötelezése a gyengébb megvédésére a bukástól, konkrét és részletesen megjelölt feltételek mellett. A felek ugyanakkor megegyeznek, hogy egyéni érdekeiket a közös cél függvényében érvényesítik. Miután minden szereplő, beleértve az erősebbet is folyamatosan érdekelt a bukás elkerülésében, az ilyen ígéret mögött az van, hogy a gyengébb bukásához nem fűződik érdeke az erősebbnek, sőt, a gyengébb(ek) bukása adott esetben közvetve a saját bukásához vezethet.

A szövetségek létrehozatalát meghatározza, hogy a szövetségesi viszony egyoldalú megszüntetése bármelyik fél részéről rendkívül kockázatos lépés, leszámítva azt, ha a létrejöttét kiváltó okok teljesen megszűnnek. Ez az oka annak, hogy 1945 után viszonylag kevés szövetség született a nemzetközi politikai viszonyokban, a kilencvenes években pedig egy sem. A paktum felrúgása – ezzel összevetve – rendszerint kisebb kockázattal jár.

3.2. A PAKTUMA paktum fogalma alatt ebben az összefüggésben az ideiglenes (ad hoc) vagy imperfekt szövetségeket értjük, amelyeket az erősebb saját védelmi szükségleteire való tekintettel hoz létre. Ezek általában az erősebb diktálta és a gyengébb(ek) által – más megoldás nem lévén – elfogadott társulások. A paktumokat egyebek mellett megkülönbözteti egymástól az erősebb által a paktum fenntartására fordított erőfeszítés mennyisége és minősége, de ebben az összefüggésben sem lehet általánosan érvényes osztályozást felállítani. Lehet paktumnak nevezni azokat az alkalmi társulásokat, amelyekbe ugyan a felek tudatosan mennek bele a bukás elkerülése végett, de amennyiben az amúgy nem túlságosan fenyegető tényezők eltűnnek, hallgatólagos egyezség áll fenn a paktum csendes kimúlására (ha pedig a kockázat nő, akkor meg a felek szövetségre léphetnek).1111

Az első világháborút megelőző időszakban Anglia folytatott olyan politikát, amely következetesen kerülte a szorosabb szövetségi köteléket (Palmerston szállóigévé vált mondását e helyzethez igazítva: az államoknak nincsenek örök ellenségei és barátai, csak érdekei). Paktum könnyebben létrejöhet két vagy (elméletileg) több befolyási övezethez tartozó erősebb között, példa erre a hetvenes évek amerikai Kína-politikája. Ez utóbbiak azonban inkább a virtuális társulások körébe tartoznak, hiszen a megegyezésnek a legtöbb eleme informális, de van legalább egy olyan elem, amely konkrét módon megragadható, s emiatt az ilyen társas viszony nem merő kombináció vagy hipotézis. A kilencvenes évek divatos fogalma a partnerség, s újabban, ha érint katonai ügyeket, ha nem, hozzáteszik a stratégiai szót.

A paktumok változatosságát, illetve köztük és a szövetségek közötti különbségeket a legjobban talán az 1949-es – a NATO-t létrehozó – Washingtoni Szerződés, a NATO 1994-es Partnerség a békéért konstrukciója, illetve az 1997-es NATO-orosz alapító okmány és a szintén 1997-ben aláírt a NATO-ukrán megkülönböztetett partnerséget létrehozó dokumentum eltérő státusai illusztrálják a legjobban. A NATO politikai és katonai szervezet, és az alapító okmánya egy nemzetközi szerződés, amelynek keretében az amerikai vezetői pozíció, a leadership megkérdőjelezhetetlen, de az együttműködés módozatait illetően a feleknek széles körű autonómiájuk van. „A NATO csak úgy képes szuverén nemzetek nemzetközi szervezeteként működni, ha politikai központja kialakítja a vita, az eszmecsere és az egyeztetés mechanizmusait, amelyek révén a tagok

1111 Az ANZUS-paktum (Australia–New Zeland–United States Security Treaty) például 1951. szeptember 1-jén jött létre az Egyesült Államok, Ausztrália és Új-Zéland között. Az USA 1986. augusztus 11-én felfüggesztette az Új-Zélandnak nyújtott biztonsági garanciákat, de ennek ellenére az egyezmény, mint olyan, érvényben van. A Délkelet-Ázsiai Szerződés Szervezete (SEATO) alapokmányát 1954. szeptember 8-án írta alá az USA, Ausztrália, Franciaország, Új-Zéland, Pakisztán, a Fülöp-szigetek, Thaiföld és Nagy-Britannia Dél-Vietnamnak és a térség többi államának megvédésére Kína esetleges agresszív lépéseivel szemben. Pakisztán 1975-ben kilépett a szervezetből. 1975-ben a résztvevők úgy döntöttek, nem működtetik tovább a szervezetet.



VISZONYOKBANösszecsiszolhatják a nézeteiket. A NATO-hoz hasonló szövetségek ebben is különböznek az olyan koalícióktól, amelyeket háborúk megvívására szoktak létrehozni. [...] A NATO politikai központjának lényegbevágó jellegzetessége, amiben egyébként osztozik a katonai központtal, a nemzeti arányok kiegyensúlyozottsága.” (A NATO. Történet... 1999, 58.)

A PfP egyértelműen az erősebb által létrehozott paktum, mivel az egyezmény sorsa a NATO céljaitól és akaratától függ, s a gyengébbek számára van egy kemény szankció: a NATO-tagság elmaradása az egyezményben vállalt egyoldalú kötelezettségek megsértése esetében. A másik két speciális dokumentum a paktumok klasszikus eseteit képviseli, amennyiben világos volt már aláírásuk pillanatában is, hogy a feltételek megváltozása esetében az érintett felek azonnal semmisnek tekintik ígéreteiket. Ugyanakkor a bukás kockázata minden esetben az összes fél által szem előtt tartott, meghatározó szempont volt.

A paktumok különböznek a szövetségektől abban is, hogy nemcsak eltemetni könnyebb őket, de egyes elemeiket egyszerűbben hozzá lehet igazítani a megváltozott feltételekhez, amennyiben a paktumot kiváltó okok mégsem szűntek volna meg teljesen.

3.3. A SZÖVETSÉGEK ÉS A PAKTUMOK IDEIGLENESSÉGEA nemzetközi viszonyokban a hagyományos liberális szemlélet a szövetségeket elutasító álláspontra helyezkedett. Wilson elnök például 1917 januárjában a szenátushoz intézett üzenetében egyebek mellett leszögezte: „egyetlen nemzet se törekedjék kiterjeszteni politikai befolyását egy másik nép vagy nemzet fölé, [és] ezentúl minden nemzetnek el kell kerülnie azokat a szövetségeket, amelyek bevonnák őket a hatalomért való küzdelembe.” (Idézi Kissinger 1996, 219.) Híres 14 pontot tartalmazó beszédében az elnök a világbéke megteremtése legelső feltételeként a „nyílt és nyilvánosan megkötött békeszerződéseket” említi, amelyeket követően „nem jöhet létre semmilyen titkos nemzetközi megállapodás”, s a diplomáciát a nyilvánosság előtt kell folytatni.”1212

A realisták sem tekintenek egyértelmű lelkesedéssel a szövetségekre, miután álláspontjuk szerint a szövetségek, nevezzék őket bárminek is, végső soron katonailag relevánsak, s a szereplők szövetségesi viszonyaik kialakításánál elsősorban a háború lehetőségével számolnak. A kilencvenes években a regionális, lokalizálható háborúk korában ez továbbra is érvényes, azzal a kiegészítéssel, hogy az új körülmények között nyíltan vállalt politikai szövetségek és paktumok egyre több esetben jöhetnek létre állami és nem állami szereplők között, míg korábban az államok többnyire a háttérben tartották az ilyen kapcsolataikat. A nem állami szereplők részvétele különböző paktumokban a jövőben akár teljesen a háttérbe szoríthatja a hagyományos szövetségi formát a paktum típusú társulások javára.

A realizmus egyik alaptétele szerint az államok folyamatosan törekednek védelmi képességeik növelésére. Alapvetően két eszközük van erre: a fegyverkezés s általában a katonai potenciál fejlesztése, illetve a szövetségi politika.

Ezeken túl három felfogás vitatkozik egymással. Azzal a meggyőződéssel, hogy 1. a szövetségek alapvetően előnyösek, szemben áll az a nézet, 2. hogy a szövetségi viszonyból származó hátrányok nagyobbak, mint az adott esetben elérhető előnyök, ezért ha nem abszolút szükséges, jobb nem kezdeményezni semmilyen szövetséget. Végül 3. a szövetség gondolatának merev elutasítását hirdetik egyes realisták is, mert a tapasztalatok szerint végső soron minden ilyen kezdeményezés veszedelmesnek bizonyult a részvevőkre nézve.

A vitát bizonyosan nem lehet elméleti alapon eldönteni. Ha összevetjük az előnyöket és a hátrányokat, illetve a szövetség által adott biztonságot az általa generált indulatokkal, csak azt tudjuk mondani, hogy minden egyes szövetséget a saját történelmi kontextusában lehet csak értékelni, és mindig csak utólag (Kegley – Wittkopf 1997, 444–447). Abban azonban minden bizonnyal igazuk van a háborúk történetével foglalkozóknak, hogy a szövetségek léte – mint ahogy a fegyverkezési verseny, a birodalom és még egy sor egyéb tényező sem – önmagában még soha nem robbantott ki háborút (Kagan 1995, 6.; Keegan 1993, 79).

Egyes szerzők a szövetségek kérdését a kollektív biztonság kérdéskörében taglalják, olyan megközelítésben, amely szerint a 19. századra jellemző államszövetségeket fokozatosan kiszorította a történelemben először a 20. században kialakított kollektív biztonság eszméje, amelynek térnyerése globális méretekben 1945 után az ENSZ rendszerén keresztül következett be (Sur 1995, 464–465). Tény azonban, hogy az ENSZ alapokmánya „nem zárja ki olyan regionális megállapodások vagy szervezetek fennállását, amelyek a nemzetközi béke és biztonság

1212The Fourteen Points Speech. Address delivered at a joint session of the two Houses of Congress, January 8, 1918. (In Wilson 1927, Vol. I. 159.)



VISZONYOKBANfenntartásának regionális jellegű tevékenységre alkalmas kérdéseivel foglalkoznak, feltéve, hogy az ilyen megállapodások vagy szervezetek, valamint tevékenységük az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel összhangban állnak.” (52. cikk) A kollektív biztonság eszméjének általános elismerése és a szövetségi vagy paktumpolitika egyidejű gyakorlatának összeegyeztetése azonban mindig problematikus.

3.4. A KLIENTÚRAA klientúra általában akkor alakul ki, ha olyan ok nem áll fenn, amely az erősebb számára indokolttá tenné szövetség életre hívását, de egy paktum lehetőségei sem kizártak, (amelyek viszont elvezethetnek egy szövetséghez), ugyanakkor a gyengébb keresi törekvéseihez az erősebb hallgatólagos jóváhagyását, jóindulatát és bizonyos esetekben támogató magatartását. A hangsúly itt is a felek bizonyos mértékű, de soha nem egyenlő értékűnek tekintett kölcsönösségén van a teljesítményt illetően.

Az 1989 előtt szovjet befolyási övezetbe tartozó Magyarország például (1994, azaz még a PfP létrejötte előtt) a NATO-nak lehetővé tette – minden „kemény” viszontszolgáltatás kikötése nélkül – a volt jugoszláv köztársaságok légterét figyelő AWACS-gépek állomásoztatását és légterének használatát. A taszári amerikai bázis létesítése ennek természetes következménye volt, mint ahogyan valószínűleg nem csekély mértékben volt ennek köszönhető, hogy 1997 nyarán felkerültünk az első körbe felveendők listájára, majd 1999-ben be is kerültünk a NATO-ba.

A klientúra önmagában morálisan nem kifogásolható státus, főleg akkor nem, ha a gyengébb sebezhetősége fokozott mértékű, s egy befolyási övezethez tartozás óhajának kinyilvánításán túl nem állnak fenn sem a paktum, sem a szövetség feltételei. Ugyanakkor a gyengébb több szereplővel szemben is kliensi viszonyban állhat, mivel e viszonyban minden fél részéről az érdekek érvényesítése és minimális tehertétellel járó politikai követelmények teljesítése a mérvadó, csekély bizalmi tőke fennállása mellett. Hátránya, hogy mindig a gyengébb teljesít először, és semmilyen jogi alapja nincs az erősebbtől megelőlegezett teljesítmény elvárására, még kevésbé e teljesítmény mértékének kikötésére. Sok szereplő presztízsokokból nem hajlandó elismerni kliensi státusát, vagy ha következményeit mégis kénytelen néha nyilvánosan vállalni, döntését igyekszik a közönség előtt, mint az egyetlen racionális alternatívát feltüntetni.

3.5. A FORMÁLIS ÉS A TÉNYLEGES ALÁVETETTSÉGA kilencvenes években a formális, vagyis nemzetközi jogilag szentesített alávetettség morális megítélése a nemzetközi politikai viszonyokban egyre problematikusabbá vált, miután a közvéleményben is erősödni látszik a meggyőződés az önrendelkezési jog jus cogens, azaz általánosan kötelező normajellegét illetően.1313 Mindez annak ellenére van így, hogy a szereplők s a közönség nagy része is tudatában van annak, hogy a nemzetközi politikai viszonyokat a legkevésbé az egyenlőség jellemzi.

Nemzetközi jogilag és a történeti precedenseket is figyelembe véve egy állam alávetett vagy függőségi státusa többféleképpen jöhet létre. Így például forrása lehet valamely állam alávetettségének egy védőhatalmi szerződés; a nemzetközi viszonyokban való képviseleti vagy eljárási mandátum; továbbá egy kollektív önvédelemből folytatott és megnyert háború után a győztesek megszállása az agresszió forrásának megszüntetése céljából. Az államok esetében különbséget kell tenni alávetettség, illetve függőség és a függetlenség különböző intenzitású megnyilvánulásai, illetve fokozatai között.

Az angolszász irodalomban a függőség (dependency) kategóriája általában a következőket jelenti: 1. az állami lét hiányát: egy entitás olyan mértékben alávetett egy államnak, hogy az teljes körű ellenőrzést gyakorol felette, s az alávetettségből nem következik képviselet vagy eljárás; 2. egy állam olyan koncessziókat adott egy másik államnak, amelynek következtében bizonyos vonatkozásokban megszűnt a szuverenitása; 3. a külkapcsolatokra vonatkozó széles képviseleti és eljárási jogok átadását egy másik állam részére. (Liechtenstein és Svájc kapcsolatában ennek következtében viszont nem jött létre alávetettség, s itt a kivétel a szabályt erősíti, miszerint az alávetettség politikai és nem szükségszerű állapot, még az erőviszonyok, a földrajzi és az államokat jellemző egyéb, mennyiségi tényezők drámai különbözősége esetében sem.) 4. alávetettnek tekinthető továbbá az az állam, amely politikailag lehet ugyan kliensi viszonyban egy másikkal, de „mennyiségileg” (quantitatively) nincs ez utóbbi teljes és állandó ellenőrzése alatt, ám ténylegesen beavatkozást szenved el a patrónus részéről; 5. a különleges nemzetközi jogalanyok, amelyek nemzetközi téren csak meghatározott célokból jelennek meg, mint a bizományi és mandátum alatt lévő területek (mandated and trust territories), valamint egyes protekturátusok; és végül 6. alávetettnek tekinthető egy olyan állam, amely egy bizonyos nemzetközi

1313 Lásd még ehhez az I. fejezet Demokrácia és önrendelkezés című, valamint a VIII. fejezet A jus cogens kérdése az 1993-as bécsi emberi jogi világkonferencia után című alfejezeteit a 66. illetve a 335. oldalakon.



VISZONYOKBANinstrumentum értelmében nem minősíthető „függetlennek”. (Brownlie 1995, 75.)

A formális alávetettség negatív erkölcsi konnotációja elsősorban onnan ered, hogy a nemzetközi jog és az uralkodó közvélemény az egyének között semmilyen alávetettséget nem ismer el egyenlő emberi méltóságukat és jogaikat illetően. Ha az emberek tudomásul veszik is a politikai által létrehozott hierarchiákat, ezt azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy erkölcsi szempontból visszautasítják az ember embernek való alávetettsége gondolatát. A rabszolgaság, a rabszolgasághoz hasonló intézmények és gyakorlatok a 20. század végén emberiség elleni bűntettnek minősülnek. Elviselhetetlen lenne a tudat, hogy a politikai egyenlőtlenséget az emberek között megerősítené a nemzetközi politikai szereplők alávetésének jogi legitimálása. E szereplők végső soron ember által emberi célokra létrehozott, fenntartott és működtetett entitások.

Ebben az alfejezetben felhívtuk a figyelmet az olyan formális elemeket is tartalmazó viszonyokra, amelyek erősebbek és gyengébbek között jönnek létre, de nemzetközi jogilag nem mindig relevánsak. Ez utóbbi kategóriába tartoznak például a paktumok vagy a patrónuskliens viszonyok. A résztvevők a létrehozott konstrukciót vagy a létrejött viszonyt elvileg időben korlátlannak is tekinthetik, vagy ellenkezőleg – s ez a kivétel – előre kijelölik a működés végső határidejét, avagy a megegyezésben egy konkrét feltétel teljesülésétől teszik függővé. Míg a szereplők formális alávetettsége a kilencvenes években is folyamatosan növekvő, erkölcsileg motivált ellenállást vont maga után, a szövetség, a paktum és a klientúra továbbra is létező gyakorlatok a nemzetközi politikai viszonyokban. Mint megállapítottuk, e formák általános osztályozása nehézkes, ugyanakkor lehetséges néhány közös elem, illetve az eltérések megjelölése. A nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozása szempontjából az e területen fennálló változatosság egyrészt aláhúzza a szereplők viszonylag széles körű manőverezési lehetőségeit, másrészt rámutat azok politikai korlátaira.

KULCSFOGALMAK: politikai és katonai szövetségek • paktumpolitika • stratégiai partnerség • a katonai szövetségek kihívása • alávetettség, függőség, függetlenség

4. 4. Van-e legitimitása a nemzetközi „politikai” cselekvésnek?Mint A „politikai” négy értelmezése című alfejezetben kifejtettük, a „politikai” manifesztációi instabil és folyamatosan újratermelődő hierarchiákat hoznak létre. A kilencvenes években a nemzetközi viszonyokban a politikai dimenziónak a hagyományosan államinak tekintett és akként lefoglalt területek (reserved domain) határain túlra való kiterjedése a korábbinál nagyobb számban hozott létre instabil, sokszor egymást is metsző hierarchiákat a különböző kategóriákba tartozó szereplők között. Ennek megfelelően a szereplők státusa előre nem kiszámítható módon változott. Új szereplők léptek be folyamatosan a politikai szférájába, míg mások átalakultak vagy megbuktak, s ezzel kikerültek onnan. Felmerül a kérdés, hogy ilyen körülmények között van-e még értelme a hagyományos értelemben vett politikai legitimitás fogalmának? Az minden esetre valószínűsíthető az elmúlt néhány év tapasztalatai alapján, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban is érvényes Guglielmo Ferrero meglátása, miszerint aki hatalmát pusztán a félelemre építi, az legitimitáshiányban szenved, s maga is előbb vagy utóbb félni kezd (Ferrero 1988, 310).

4.1. LEGITIMITÁS AZ ÁLLAMBANHa a nemzetközi politikai viszonyok területét nyílt erőtérként fogjuk fel (szemben az államok zárt terével, a politikával), akkor azt látjuk, hogy a különböző hierarchiák csúcsain elhelyezkedő szereplők pozícióik folyamatosságának biztosítása céljából kénytelenek legalább bizonyos helyzetekben úgy viselkedni, hogy az az alsóbb szinteken elhelyezkedők számára ne váljék elviselhetetlenné, hanem ellenkezőleg, a körülményekhez képest elfogadható legyen.

Az állam intézményének egyik újítása az volt, hogy a hatalmat gyakorlók politikai legitimitását bizonyos mértékben elválasztotta a közhatalmi szervek, illetve az állam, mint olyan, legitimitásától. (Végső soron ezért lehet a kormányokat leváltani időközi szabad választásokon, anélkül hogy az állam működésében minden ilyen eseményt követően súlyos zavarok állnának be.) Ha ezt összehasonlítjuk a kilencvenes években a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek önmaguk elfogadtatására tett erőfeszítéseivel, azt látjuk, hogy ez utóbbi esetekben a legitimitás egyrészt mindig a szereplő személye és konkrét tetteinek összefüggésében merül fel, másrészt nem áll fenn az a folyamatosság, mint az állam esetében. (Kormányközi nemzetközi szervezetek, mint például az ENSZ rendelkeznek ilyen értelemben vett legitimitással, de azt a tagállamoktól „kölcsönzik”. Ez azonban nem akadálya annak, hogy konkrét esetékben egyes szereplők – általuk teljes mértékben megalapozottnak vélt – ellenállást tanúsítsanak az illető szervezet égisze alatt tervezett, érdekeiket érintő



VISZONYOKBANakciókkal szemben.)

A kommunikáció közvetlensége, az eseménnyel kapcsolatos információ, az élő közvetítés hozzáférhetősége egyre több esetben tette látványosan a nemzetközi legitimitást vita tárgyává a kilencvenes években. Az egyes államok legitimitásában és az állam egyetemességének meggyőződésébe vetett hit kialakulásában fontos szerepe volt a hagyománynak. Az állam a nyugat-európai történelmi fejlődés eredménye, vagy a kilencvenes években indulatokat gerjesztő szóhasználat szerint, a nyugati civilizáció terméke. Az állam egyetemes eszmei és politikai keretként való felfogásának megerősödéséhez 1945 után hozzájárult a nemzetállami modell világméretű elterjedése is, amely egyes nézetek szerint nem volt több, mint az állam intézményének exportálása Európán kívülre.

A politikai rendszerek eme „nyugatosodása” (l’occidentalisation de l’ordre politique – Badie 1992), amint azt a kilencvenes évek fejleményei mutatják, a harmadik világban többnyire valóban nem volt szerves folyamat. Az állam intézményének, racionalitásának, illetve politikai legitimitásának kétségbevonása, vagy más politikai kerettel való helyettesítése ugyan napirenden volt a kilencvenes években, de egyelőre nem érte el azt a kritikus mértéket, amelyet követően a nemzetközi viszonyokban az államok rendjének felbomlásáról lehetne beszélni.1414

Az, hogy egy adott állam belső legitimitása mennyire szilárd, s ez milyen mértékben jelenik meg az intézmények szintjén, a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozása szempontjából többnyire járulékos elem volt. Az államok még a kilencvenes években is visszavezethetik egyes akcióik legitimitását a nemzetközi politikai viszonyokban arra, hogy a nemzetállami modell univerzálisan elterjedt és a nemzetközi jog nem képzelhető el nélküle. Ez a helyzet azonban változóban van.

A nemzetközi politikában az első nemzetállamok elsősorban mint megingathatatlan legitimitással rendelkező, a nemzeti érdekeket érvényesítő politikai szereplők léptek fel, eltekintve attól, hogy e legitimitás demokratikus alapon állt, vagy az uralkodó személyében összpontosult.1515 A továbbiakban az államok belépése a nemzetközi színtérre és alkalmasint nemzetközi elismerése e legitimitás feltételezésével történt, azaz az új államok esetében nem merült fel, hogy a „nemzeti érdeket” képviselik-e vagy sem.

A kilencvenes években azonban, mint később látni fogjuk, egyre fontosabbá válik a szereplők önmeghatározása, s ez a körülmény a nem állami szereplők számának növekedésével a hagyományos állami legitimitási elvek kiemelt helyzete ellen hat. Az értékek, a szimbólumok, a szellemi közösség egyre inkább előtérbe kerülnek mint a szereplők legitimációs elveinek hivatkozási alapjai.

Nyugaton az állam még mindig a történelem egyik legfontosabb vívmányának számít. Közmeggyőződés tárgyává vált az a nézet, hogy az állam mint közösségi keret a legalkalmasabb a természeti állapot meghaladására: az emberek személyes biztonságát az állam szavatolja a legnagyobb mértékben. Az állami lét keretei között az élet és a halál kérdése kikerül az egyéni döntés szférájából: az állam létrejötte után senki sem lehet önmaga bírája, ugyanakkor az egyén a társadalmi szerződés értelmében bizonyos jogokkal rendelkezik az állammal szemben. A jogok és a kötelezettségek rendszere a politikai dimenzió eredeti instabilitásával és az ott megnyilvánuló önkénnyel szemben kialakít egy áttekinthető, kiszámítható keretet az egyéni képességek kiélésére, illetve egyes törekvéseknek korlátokat szab. Megvalósíthatóvá válik a politikai egyenlőség – elsősorban a választás és a választhatóság joga által – s az emberi jogok nemcsak morális vonatkozásban vethetők fel.

A 20. században így az államra többnyire mint a társadalmi haladás legfontosabb eszközére tekintenek. Nem lenne azonban teljes az állam univerzalitásáról felvázolt kép, ha figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy bár az államot sűrűn használták fel gonosz célokra, ezek a kísérletek rendre megbuktak, s a kilencvenes évekig minden ilyen esetben egy másik állam vagy államok voltak képesek arra, hogy e célokkal szemben fellépjenek, s a mögöttük állókat visszaszorítsák.

1414 A Reuters 1997. október 26-ai, Iszlámabadból keltezett jelentése szerint az Afganisztán területének háromnegyedét, benne a fővárost, Kabult ellenőrző és a kormányzati hatalmat gyakorló tálibok hivatalosan is bejelentették, hogy Afganisztán a jövőben emirátus lesz. A legfőbb hatalmat a tálib mozgalom vezetője, Mohammed Omar mullah mint emír gyakorolja. Az utóbbi években az ország harmadszor változtatott nevet. A szovjet bábrezsim idején Afganisztán köztársaság volt, majd a rendszer bukása után iszlám államként határozták meg az országot a hatalmat gyakorló csoportok. Az emirátus kikiáltását követő hetekben még nem volt bizonyos, hogy az aktus az állam intézményének az elvetését is jelenti-e, miután az új hivatalos elnevezés: Afganisztáni Iszlám Emirátus lett. Tény, hogy az ENSZ-ben 1997 novemberében még a korábbi kormány képviselői voltak jelen, s az új rendszert diplomáciailag addig csak Pakisztán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek (EUA) ismerték el. (Afganisztán további sorsáról lásd az összefoglaló táblázatot a 254. oldalon.)1515 Többnyire ez utóbbi érvényesült. Lásd még ehhez a II. fejezet A „nemzeti” és a „nemzetközi” eredeti jelentései című alfejezetét a 77. oldalon.



VISZONYOKBAN

4.2. LEGITIMITÁSI ELVEK: A CIVILIZATÓRIKUS MISSZIÓAz állam univerzális jellege, illetve az e kérdéshez való viszonyulás határozza meg továbbra is elsősorban a nemzetközi politikai cselekvések legitimitálásának megítélését. A tisztán önsegélyen alapuló nemzetközi rendszerekben – így a 19. század folyamán – az önvédelem ténye, az állam biztonsága és gyarapodása az európai nemzetállamok számára biztos legitimációs alapokat nyújtottak a nemzetközi fellépéshez. Az államiság eszméje és a terjeszkedés nem kerültek ellentétbe.

A 20. század elejéig, vagyis addig, amíg az európaiak imperializmusa elsősorban terjeszkedést, s a metropoliszok területét nem érintő vetélkedést jelentett a megszerzett területek újraelosztásáért, beleértve a gyarmatokkal nem rendelkező új hatalmak igényeit, bevett legitimációs elv volt a nemzetközi politikában a civilizatórikus misszió. Ez a kezdetektől magában foglalta a vallási térítést, majd később az ipari forradalom kibontakozásával az európai technológiai civilizáció terjesztését is. A 20. század második felében a nyugati értékek meggyőzés útján való terjesztése lett a nemzetközi politikai cselekvés egyik alapvető legitimitási elve. Ez azonban természetesen csak a felszínre terjedhetett ki, hiszen ahhoz, hogy világméretekben a nyugati civilizáció a részletekig menően életformává váljon, nem volt elég idő, nem is említve az egyéb, mélyebben ható gátló okokat. A civilizáció azonban, úgy ahogyan azt az európaiak felfogták és alkalmazták, a missziós tevékenységek kedvezményezettei számára, többnyire külsőség maradt: idegenek beszéde idegen törekvések megvalósítására. Hogy ez mennyire így volt, azt jól jelzi a kilencvenes években megsokszorozódott erővel kibontakozó etnikai, vallási és kulturális reneszánsz.

A civilizatórikus misszió utolsó szakasza az, amely a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában érdeklődésre tart számot, mert ez lényegében az állam univerzalitásának kiteljesedésével, az állam intézményének világviszonylatban való elterjesztésével azonos. A 19. században még magabiztosan vallották, hogy „állam nélkül nem létezhet kultúra.” (Lexis 1983, 232.) Mindezt annak ellenére, hogy már e korszakban is voltak olyan nézetek, hogy „Az államnélküliség és a történelemnélküliség, lényegüket tekintve csengenek össze, minthogy a történelmi emlékek hátrahagyásának késztetése szorosan összefügg a politikai társadalom létrejöttével. [...] Hiszen az állam nem egyszerre keletkezik. [...] Nincs olyan civilizált nép, amelyik ne őrizne természeti jelleget és ösztönöket, és nincs természeti nép, amely ne tette volna meg az első lépéseket a civilizációhoz vezető úton. [...] A primitív kultúrák már nem ellentétes fogalmat jelölnek a civilizálttal szemben, hanem annak egy alacsonyabb fokát.” Wilhelm Wundt, akitől a „Völkerpsychologie”, a néplélektan kategóriája származik, a fentiekből a következőket vonta le: „Inkább csak arról beszélhetünk, hogy megpróbáljuk meghatározni a civilizáltság alsó fokát, (»kultúrminimumot« tehát) amennyire ezt megfigyeléseink lehetővé teszik. A dolgok természetében rejlően azonban nem beszélünk pozitív vagy negatív jegyekről, mert a kultúrminimumnak épp az a sajátossága, hogy a civilizálódásnak köszönhető néhány jelenség hiányzik vagy alacsony fejlődési szinten áll.” (Wundt 1917, 279–281.)

Ezek – a mai szemmel – némi baljós felhanggal rendelkező nézetek és megfogalmazások a korszakban elfogadottak voltak. A Nemzetek Szövetségének 1919-es egyezségokmánya preambulumában az szerepel a szervezet alapításának céljáról, hogy az, többek között biztosítsa „a szervezett népeknek egymás közti érintkezésében az igazság uralmát és mindennemű szerződéses kötelezettségének lelkiismeretes tiszteletben tartását”. A 22. cikkben az olyan népekre vonatkozóan, amelyek „a mai világ különösen nehéz viszonyai között még nem tudják önmagukat kormányozni, alapelvül mondatik ki, hogy ezeknek a népeknek a jóléte és fejlődése a civilizáció szent hivatása, amelynek a biztosítékait fel kell venni a jelen Egyezségokmányba.” Ezen alapelv gyakorlati megvalósításának „legalkalmasabb módja – e cikk második bekezdése szerint – az, hogy az e népek felett való gyámságra megbízást azok a fejlettebb nemzetek nyernek, amelyek segédeszközeiknél, tapasztalataiknál vagy földrajzi helyzetüknél fogva leginkább képesek és hajlandók ennek a felelősségnek a vállalására; ezek a nemzetek a gyámságot, mint a Szövetség megbízottai, ennek nevében gyakorolják. A megbízás jellegét az illető nép fejlődési foka, a terület földrajzi fekvése, gazdasági viszonyai és egyéb körülményei szerint kell meghatározni.” (Gerő é. n. 167–171.)

Ilyen népekként említi például az egyezségokmány a közép-afrikai népeket, akik „olyan fejlődési fokon állanak, hogy a megbízott hatalmat kell felelőssé tenni a területnek olyan közigazgatásáért, amely a lelkiismereti és vallásszabadságot, a közrend és a jó erkölcs követelte korlátozásokkal biztosítja, továbbá biztosítja bizonyos visszaéléseknek, mint a rabszolga-, fegyver- és szeszkereskedelemnek a megtiltását, valamint erődök, hadi- vagy tengerészeti támaszpontok létesítésének és a bennszülöttek katonai kiképzésének megakadályozását, kivéve ha ez a kiképzés rendőri és területvédelmi célokat szolgál.” Az egyes, Délnyugat-Afrikában vagy a Csendes-óceán déli részén található, a „civilizáció központjaitól” távol eső területeket a megbízott hatalom saját törvényei szerint és saját területe részeként igazgathatta, a fenti biztosítékok betartásával.



VISZONYOKBANA 20. század ötvenes éveitől kezdve a dekolonizáció mögött is meghúzódott az a meggyőződés, hogy a felszabaduló gyarmatok számára és a volt gyarmatosítók érdekei szempontjából is egyaránt az állami lét a legmegfelelőbb közösségi forma, ráadásul nem akármilyen állam, hanem a nyugat-európai nemzetállami modell. A 19. század második felében, illetve az első világháború után Európában létrejött új államok esetében a nemzetállam célszerűségének megkérdőjelezése fel sem merült. A nemzetépítés (nation building) ötvenes-hatvanas évekbeli ideológiája és gyakorlata, vagyis a meglévő állami keretekhez európai értelemben vett nemzet – akár kényszer útján is – megteremtésének tragikus eredményei Afrikában, de másutt is láthatók.1616

Minden jel arra utal – a kilencvenes években történteket figyelembe véve –, hogy a civilizatórikus misszió mint legitimációs elv már akkor sem érvényesülne a jövőben, ha a bukott államok száma növekedne.1717

4.3. LEGITIMITÁSI ELVEK: A FÜGGETLENSÉGNem csekély mértékben a civilizatórikus misszió nem kívánt mellékhatásai következtében erősödött meg és érvényesült a nemzetközi politikai viszonyokban a politikai függetlenség eszméje, mint az egyes szereplők cselekedeteinek legitimitási alapja.

Szuverenitás és politikai függetlenség között különbség van: a nemzetközi politikai viszonyokban az államok szuverén entitásként, szereplőként vannak jelen, ám e minőségüknek a nemzetközi jog csak a formai egyenlőségét ismeri el – azt viszont abszolút értelemben (szuverén egyenlőség, ENSZ-alapokmány 2. cikk, első bekezdés), míg a politikai függetlenség vagy a szereplők autonómiájának a megítélése, mint utaltunk rá, mindig az adott helyzettől függ.1818

A gyakorlatban az egyetlen egyértelműnek tűnő helyzet a politikai függetlenség hiánya. Az ENSZ közgyűlése 1960-ban nyilatkozatot fogadott el a gyarmati sorban élő országoknak és népeknek biztosítandó függetlenségről. A dokumentum egyebek mellett abból indul ki, hogy „a népek szabadságának megtagadása vagy az annak útjába állított akadályok növekvő számú összeütközéshez vezetnek, melyek súlyosan veszélyeztetik a világbékét, [...] s abban a meggyőződésben, hogy a gyarmati rendszer további fennmaradása akadályozza a nemzetközi gazdasági együttműködés fejlődését, nehezíti a függőségben élő népek társadalmi, kulturális és gazdasági fejlődését és szemben áll az Egyesült Nemzetek egyetemes békeeszményével”. A dokumentum az első cikkben kijelenti, hogy „népeknek idegen elnyomás, uralom és kizsákmányolás alá vetése az alapvető emberi jogok tagadását jelenti, ez ellentétben áll az Egyesült Nemzetek Alapokmányával és a világbéke, valamint a nemzetközi együttműködés előmozdításának egyik akadálya.”1919

Ezzel a határozattal tehát – a gyarmati sorban lévő szereplők viszonylatában – nemzetközi jogilag egyetemesen elismert cél és érték lett a függetlenség. Miután a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek esetleges világmegváltó céljai nem értelmezhetők, mert ezek kívül helyezik őket a politikai szféráján, a függetlenség egyes nézetek szerint már a nyilatkozat elfogadása idején sem lehetett a világra, mint egészre vonatkozó törekvések, így például a forradalmi háború legitimációs elve.2020 Ha ezt összevetjük a dekolonizációs folyamat ellentmondásaival, még egyértelműbbé válik a függetlenségi elv, mint legitimációs bázis viszonylagossága a nemzetközi politikai viszonyokban.

4.4. LEGITIMITÁSI ELVEK: A BÉKE FENNTARTÁSAA béke fenntartása mint legitimációs elv nem azonosítható az emberek békeszeretetének szervezett kifejezésére való törekvéssel vagy a politikai pacifizmussal. Az emberek túlnyomó többsége nem kívánja a háborút, fél tőle és egyetért azzal, hogy mindent meg kell tenni elkerülése érdekében. Jelentős számban vannak azonban azok e kategórián belül, akik ha környezetüket közvetlenül fenyegeti háború, készek fegyvert fogni vagy más módon cselekedni az agresszor visszaverésére. Az emberölést különben morálisan elítélő állampolgár ebben az esetben legitimnek tartja azok elpusztítását, akik a háborút kirobbantották. A védelmi katonai szövetségek legitimnek

1616 A témának hatalmas és egységes szempontrendszer szerint gyakorlatilag áttekinthetetlen irodalma van. Kifejezetten a politikai rendszerek nyugatosításáról a nemzetállami modell importja szempontjából Bertrand Badie fentebb már idézett munkája Európában az egyik alapműnek számít (Badie 1992).1717 Lásd, erről még a VII. fejezet A bukott állam jelensége a kilencvenes években című alfejezetét a 307. oldalon.

1818 Lásd még erről a II. fejezet A nemzetközi napjainkban: az állami szuverenitáson „túli” című alfejezetét a 97. oldalon.

1919 Az ismertetett szövegrész az ENSZ közgyűlésének 1514 (XV.) számú, 1960. december 14-i határozatából való.

2020 Claude Delmas – a Francia Védelmi Minisztérium egykori munkatársa – 1965-ben megjelent tanulmányában a forradalmi háborúról, helyesen mutat rá annak univerzális, világmegváltó céljaira, amennyiben a kommunista ideológia kereteiben fogalmazzák meg azokat (Delmas 1965, 10). A leninizmus értelmében, ha egy államban létrejött a szocialista rendszer, akkor az megállíthatatlanul terjed tovább, míg az egész világot behálózza.



VISZONYOKBANminősülnek, noha az „ágyú vagy kenyér” dilemmájának eldöntése az emberek többségének nem okoz gondot.

A nemzetállamok Európájában jelent meg a tudatos törekvés a nemzetközi viszonyokban a béke megteremtésére és fenntartására,2121 de a béke megőrzése mint nemzetközi politikai legitimitási elv csak 1945 után, az ENSZ létrejöttét követően került be a köztudatba.

A viták korábban inkább a háború legitimitásáról folytak, s csak a második világháború pusztításait, illetve az atomfegyverek megjelenését követően merült fel nemzetközi téren a béke „fenntartásának” a kérdése, mint politikailag összehangolt, folyamatosan napirenden lévő, legitim tevékenységek rendszere. A kilencvenes években történtek kísérletek arra, hogy a békefenntartásból kiindulva egy új nemzetközi rend kereteit vázolják fel (Boutros-Ghali 1995).

A nyolcvanas évek második felétől kezdődően az ENSZ kénytelen volt felvállalni az úgynevezett multifunkcionális békefenntartás feladatkörét, amely többek között a következőkkel járt: fegyverszünetek ellenőrzése; közreműködés a fegyveres erők átcsoportosításában, leszerelésében, fegyverzetük megsemmisítésében és tagjaiknak a civil életbe való reintegrálásában; aknátlanítási programok tervezése és végrehajtása; a menekültek repatriálása; humanitárius segélynyújtás; a létező közigazgatási struktúrák felügyelete; új rendfenntartó erők létrehozásában való részvétel; az emberi jogok tiszteletben tartásának felügyelete; alkotmányos, igazságszolgáltatási, illetve választójogi reformok tervezése és kivitelezésének elősegítése; a választások lebonyolításában való aktív részvétel és felügyelet; gazdasági rehabilitáció és újjáépítés.

Vagyis szorosan vett kormányzati feladatok ellátásáról is szó van, azaz közvetlen beavatkozásról az államok belügyeibe. 1989 előtt Namíbiában, Angolában, El Salvadorban, Kambodzsában és Mozambikban került sor ilyen akciókra. 1992 januárja után például tizenegy megkezdett műveletből kilenc belső fegyveres konfliktus eredményeként jött létre. Felmerült egy, a Biztonsági Tanácsnak alárendelt gyors reagálású erő (rapid reaction force) létrehozásának javaslata (Boutros-Ghali 1995, 18), de ebből végül nem lett semmi. Ott, ahol az ENSZ égisze alatt fegyveres beavatkozásra került sor, a katonai egységeket és az infrastruktúrát adó államok nem voltak hajlandók kizárólag a főtitkár parancsnoksága alá rendelni azokat.

Az állami feladatok felvállalása, a kormányzati adminisztratív teendők folyamatos ellátása azonban messzire vezethet. Egy politikailag érzékeny kérdés, amely például a volt Jugoszlávia utódállamaiban végzett békefenntartás során többször felmerült: mennyiben foglalja magában, s mennyiben legitimálja a békefenntartás a háborús bűnösök letartóztatását, illetve az erre irányuló kísérleteket a NATO-csapatok részéről? Az ilyen és hasonló dilemmákra egyelőre nem születtek egyértelmű válaszok.

4.5. A NEMZETKÖZI POLITIKAI LEGITIMITÁS HORDOZÓJAAz államban egyszerre két legitimitási elv nem működhet. Az állami főhatalom egy legitimitási elven alapul, s ha vetélkedő legitimitások (vallási vs. világi például) állnak fenn, annak súlyos politikai konfliktus az eredménye, mely akár az állam létét is veszélybe sodorhatja.

A nemzetközi politikai viszonyok területén a helyzet ebben a tekintetben lényegesen más. A civilizatórikus legitimitási elv addig volt érvényes, amíg a szereplők jelentős körének konszenzusa állt mögötte. A függetlenség legitimációjával kapcsolatban csak annyit mondhatunk, hogy a szereplők egyes esetekben elismerték, más esetekben nem, de még az elvi elismerés sem jelentett feltétlenül politikai egyetértést az egyes konkrét helyzetek megítélésében és kezelésében. A békefenntartást elvileg mindenki elfogadja, de az azzal járó műveletek kivitelezése annál inkább vita tárgya, olyannyira, hogy magának az elvnek a legitimációs ereje kérdőjeleződik meg.

A kilencvenes években a nemzetközi politikai viszonyokban a legitimitásra való törekvésekben ezzel szemben egyaránt találunk „mitikus elemeket, ideológiai archetípusokat, részlegesen vagy teljesen megjelenített erkölcsi és szellemi koncepciókat, rítusokat és szimbólumokat, amelyekre a politikai hatalom birtokosai hivatkoznak, hogy a nemzetközi rendre vonatkozó elképzeléseiknek autoritást biztosítsanak.” (Senarclens 1992, 112.)

2121 „A középkori rend, ahogyan Európában a nyolcadik és a tizennyolcadik századok között kifejlődött, írta Michael Howard, általában egy sikeres szimbiózis volt a rendet biztosító uralkodó harcosok osztálya és a klérus között, mely azt legitimizálta. Később e klérus soraiból léptek elő a kritikusok, akik az uralkodók legitimitását azon az alapon vonták kétségbe, hogy a háború nem szükségszerű része a természeti vagy isteni rendnek, hanem attól való eltérés. Ekkor a békét, mint az olyan társadalmi rend jelképét, melyből kiiktatták a háborút, úgymond felfedezték.” (Howard 2001, 6.)



VISZONYOKBANEnnek ellenére a nemzetközi politikai viszonyokban nem lehet legitimációs válságról beszélni, annál inkább az egyes cselekedetek legitimitásának kétségességéről. Abban az esetben beszélhetnénk teljes legitimitásról, ha az adott helyzetben, összhangban a nemzetközi joggal és morálisan elfogadható módon – kialakulna az összes érintett konszenzusa.

Ezért célszerű csupán a szereplők legitimitásra vonatkozó törekvéseiről szólni. A különböző hierarchiák csúcsán helyet foglaló, a vezetői szerepet vállaló, a befolyásra törekvő, szövetségeket kötő, paktumokat létrehozó, klienseket maguk köré gyűjtő, általában a status quo fenntartásán túlmenően is kezdeményezést vállaló szereplők – erősebbek és gyengébbek egyaránt – törekednek valamilyen legitimitás biztosítására önmaguk számára. Végső soron elmondható, hogy minden szereplő figyelmet fordít arra, hogy személye és cselekedetei legitimnek minősüljenek mindazon nemzetközi politikai szereplők részéről, akiket fontosként tart számon.

A nemzetközi politikai viszonyokban tehát a nemzetközi legitimitás hordozói a szereplők maguk. A bukáshoz hasonlóan, a legitimitás hiánya egyszerűbben és közvetlenebbül megítélhető, mint az, hogy valamely cselekedet mennyiben legitim.

Mivel a nemzetközi politikai viszonyokban minden szereplő érdekelt egy bizonyos mértékű legitimitás megteremtésében a maga számára, a különböző legitimitási elvek folyamatosan kiegyenlítő és egymáshoz közelítő tendencia szerint viszonyulnak egymáshoz. A vallási legitimitás hatványozott erővel való jelentkezése a nemzetközi viszonyokban a kilencvenes években (Chemillier – Geudreau 1995, 54–55) – egy alapvetően világi nemzetközi jog hátterében – egyelőre az állam, pontosabban az állam intézményének legitimitásában talál közös nevezőre, gondoljunk csak az iszlám államok létrejöttére és működésére. Hogy ebből létrejön-e egy új legitimitási elv vagy ezek hierarchiába állnak, azt nem lehet még megítélni. Nézetünk szerint a nemzetközi politikai viszonyokban jelenleg a legitimitás kérdése nem vethető úgy fel, hogy paradigmavitába torkolljon, mint ahogy erre az első fejezetben már rámutattunk, s ez az említett kiegyenlítő tendenciát akkor is fenntartja, ha például az állam intézményének legitimitása elveszíti jelenlegi erejét.

KULCSFOGALMAK: a politikai rendszerek „nyugatosodása” • nemzetépítés (nation-building) • szuverenitás és politikai függetlenség • multifunkcionális békefenntartás • vetélkedő legitimitási elvek


4. fejezet - IV. A „POLITIKAI” PRIMÁTUSÁNAK KÉRDÉSE A NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN

A nemzetközi viszonyokban a politikai beszéd alapvetően a fenyegetőzés, az ígérettétel és a félrevezetés, illetve ezek kombinációi köré szerveződik. A moralizálás mint a politikai diskurzus önálló formája, az 1990-es években került előtérbe, a nemzetközi elítélés gyorsan terjedő gyakorlata által. Az elítélés sokszor képmutatásnak és pótcselekvésnek tűnik, és többnyire az is, különösen ha népirtásra, tömegmészárlásokra, rabszolgaságra meg hasonló súlyosságú esetekre vonatkozik. Mivel a kilencvenes években ritkán követte cselekvés az elítélést, a közvélemény joggal gyanakodott arra, hogy az elítélést kezdeményezők csupán a legolcsóbb cselekvési formát választották, ami ráadásul nem kötelez semmire.

Az elítélésnek, s a velejáró moralizálásnak van azonban két hosszú távú politikai következménye: 1. az elítélők belemanőverezik magukat egy olyan pozícióba (moral high ground), amiből csak súlyos presztízsveszteség által lehet visszavonulni, ha a szavakat nem követik tettek; 2. a megismételt elítélés, különösen ha különböző kultúrkörhöz tartozók ítélik el egymást, az hosszú távon nehezen feloldható ellenségkép kialakulásához vezethet. Morális elvekben a kompromisszum szintén súlyos presztízs- és hitelvesztéssel jár.

Mindezzel azért kell foglakozni részletesen, mert egyre erősebb azoknak a hangja, akik a hagyományos politikai eszközöket szeretnék kiszorítani a nemzetközi viszonyokból, a megértést, a toleranciát, a folyamatos párbeszédet, valamint a normatív tartalmú, moralizáló célzatú beszédet meghonosítva helyettük.

Ami a fegyveres erő alkalmazását illeti, az 1990-es években árnyalni kellett azt a hagyományos nézetet, miszerint a nemzetközi viszonyok az egyetlen létszféra, amelyben az emberek az erőszakot legitimnek fogadják el


IV. A „POLITIKAI” PRIMÁTUSÁNAK KÉRDÉSE A

NEMZETKÖZI VISZONYOKBAN

(Aron). Az államok közötti szervezett fegyveres konfliktusokat – a hagyományos értelemben vett háborúkat, s különösen a nagyhatalmak közötti háborúkat – felváltották az úgynevezett alacsony intenzitású konfliktusok: a forradalmi háborúk, polgárháborúk, gerillaháborúk, (beleértve a városi gerillát), s végül a szent háborúként is felfogott nemzetközi terrorizmus.

Két egymással össze nem egyeztethető álláspont áll szemben. Egyfelől, politikai és jogi szempontból az államok önvédelemből bármilyen eszközt felhasználhatnak, beleértve a tömegpusztító fegyvereket. Másfelől, ott vannak az úgynevezett „helyes”, azaz semmilyen kompromisszumot meg nem engedő célokért fegyveres erőszakhoz folyamodó nem állami szereplők. Ezek némelyikének minden írott és íratlan politikai, jogi és erkölcsi normát felrúgó magatartása hasonló válaszlépéseket vált ki a megtámadott államok részéről. A 2000. szeptember 11-ét követő események, elsősorban az afganisztáni háború ezt a tételt illusztrálják.

Ebből a perspektívából a politikai primátusa a gazdasági szférával szemben a maga teljességében mutatkozik meg.

1. 1. Belpolitika és külpolitika a nemzetállamban1.1. A KLASSZIKUS KÜLPOLITIKAKülpolitikáról a szó hagyományos értelmében a nemzetállamok kialakulásával kezdődően beszélhetünk. Azelőtt a birodalmak, s az ezeken belül vagy kívül létező kisebb politikai egységek: a királyságok, a fejedelemségek, a városállamok stb. közötti kapcsolatokat a pillanatnyi szükségletek alakították. Az ügyeket rendszerint személyes találkozókon vagy levelezés által, illetve eseti megbízottakon keresztül intézték. Régóta ismert és használatos módszer volt ezenkívül például az önkéntes túszok cseréje az ígéretek betartásának garantálására. Európában már a középkorban elterjedt az egyes udvarokban állandó jelleggel ott tartózkodó külföldi megbízottak kiküldésének gyakorlata, mint a nagyköveti intézmény előzménye. A kereskedelmi képviseletek, s az azokból kifejlődött konzuli intézmény szintén ezekhez az előzményekhez tartozik.

A számos átfedés ellenére, a külpolitika a kilencvenes években nem egyenlő egy állam nemzetközi kapcsolatainak összességével (Hamilton – Langhorne 1995, 231–245), kövesebb annál. A külpolitika ugyanakkor viszonylag autonóm terület, amennyiben a kormánypolitika része, de ez az önállóság az állam mint nemzetközi politikai szereplő önmeghatározásának érvényesítése és politikai programjának végrehajtása céljából áll fenn1. A külpolitikát ugyanakkor nem lehet élesen elválasztani a belpolitikától. A külpolitikai tevékenység fő kritériuma az alkalmazkodás módozatainak kidolgozása az új helyzetekhez a nemzetközi politikai viszonyok folyamatosan változó színterén és a reagálás azokra az állam nevében. Mindazokat a tevékenységeket is magában foglalja továbbá, amelyek a tág értelemben vett nemzetközi kapcsolatok ápolásához szükségesek, beleértve a protokollt, a szimbolikus gesztusokat, s nem utolsósorban a tájékoztatást.

Mivel a külpolitika egyrészt kevesebb az állami szereplő nemzetközi kapcsolatainak összességénél, másrészt a gyors reagálóképesség fenntartása céljából önálló politikai döntési köre van bizonyos területeken és halasztást nem tűrő ügyekben, a kormánypolitikán belül kiemelkedik dinamizmusával, amelyet az a közeg határoz meg, amelyben feladatait teljesíti. A külpolitikát szakosított testületek valósítják meg, amelyek lehetővé teszik a politikai felelősség megállapítását, s adott esetben akár a felelősség átvállalását nemzetközi téren a szereplő bukással fenyegető manővereiért, ezzel ideiglenesen elhárítva a komolyabb következményeket. A tevékenység e jellegzetességei miatt a felfokozott, vagy ellenkezőleg, a csekély mértékű külpolitikai aktivitásból nem következtethetünk egyértelműen egy-egy szereplő pozíciójára sem a nemzetközi politikai viszonyok egésze tekintetében, sem egy részterületet illetően. Egy kliensállam például kiterjedt külpolitikai tevékenységet folytathat, amelyben keveredhetnek az önkéntes alávetettség elemei a független megnyilvánulásokkal anélkül, hogy az állam nemzetközi pozíciójában évtizedeken keresztül jelentős változás állna be. A külpolitikai célokat másfelől meg lehet fogalmazni, illetve újra lehet fogalmazni olyan technikai célokként is, amelyek közvetlenül nem mondanak semmit az adott állam mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplője önmeghatározásáról és politikai programjáról. Ez az állami szereplőknek jelentős manőverezési teret biztosít.

A nemzetközi szervezetek is fenntartanak külkapcsolatokat, abban az értelemben, hogy az állami és nem állami politikai szereplőkkel rendszeresen érintkeznek, de helyzetükből adódóan nem folytatnak a fenti értelemben vett külpolitikai tevékenységet. Az informális szereplők2 szintén nem tartoznak a szó klasszikus értelmében a

11 Vö. a VI. fejezet Az önmeghatározás funkciói című alfejezetével. Lásd a 258. oldalon.

22 Lásd bővebben a VII. fejezet Informális szereplők című alfejezetét a 277. oldalon.




külpolitikát folytatók közé, nem is beszélve az egyénekről mint nemzetközi politikai viszonyok szereplőiről.

A kilencvenes években tehát a külpolitika kevesebb, mint az adott szereplő nemzetközi kapcsolatainak összessége, de ez a helyzet nem mindig állt így. Amíg a nemzetállamok voltak a kizárólagos szereplői az önsegélyen alapuló nemzetközi rendszernek, a külpolitika nagyjából lefedte az államok külkapcsolatait, ráadásul a külpolitika monopóliumát néhány kiváltságos csoport tartotta kézben. A második világháborút követően, de különösen a kilencvenes években – a nyilvánosság szélesedésével és a kommunikáció gyorsulásával – e monopólium csökkent, s az államok külkapcsolatainak alakítására egyre többször gyakoroltak befolyást olyan személyek, akik kívül esnek a közvetlen politikai felelősséget viselők körén. Ezt azért fontos itt kiemelni, mert e körülmények – ahogyan látni fogjuk annak vizsgálatánál, hogy van-e autonóm nemzetközi politika – közvetlen hatással voltak a behatárolt nemzetközi politika helyzetének megváltozására. A nemzetközi kapcsolatok, a nemzetközi politikai viszonyok és a politikai relatív autonómiája, illetve primátusa a nemzetközi viszonyokban a kilencvenes években különböző dolgokat jelentenek.

1.2. KÜLPOLITIKA ÉS DIPLOMÁCIAKülpolitika és diplomácia gyakran szinonim fogalmakként merülnek fel, noha az államok esetében a külpolitika meghatározása, elveinek kidolgozása a kormányok hatáskörébe tartozik, s annak csak kivitelezői a diplomáciai testületek. Politikai rendszertől függetlenül minden állam létrehozott és jelenleg is működtet egy állandó testületet, amely a külkapcsolatokra vonatkozóan politikai felhatalmazással bír, s ez döntő mozzanat a diplomáciai tevékenység esetében.

A katonával együtt a diplomata jelenleg is – Aron sokak által elfogadott meghatározása szerint – a nemzetközi viszonyok egyik fő aktora, hiszen a külkapcsolatokban nemcsak képviseli országát, hanem személyében valósággal „összeolvad” vele mint politikai egységgel. A diplomácia hatékony működése kulcsfontosságú, hiszen mint Morgenthau meggyőzően kifejtette, a diplomácia közvetlen szerepet játszik a potenciális konfliktusok elkerülésében, illetve a létezők csillapításában, kezelésében, s egy ország háborúba keveredése egyben diplomáciája csődjét, bukását is jelenti, s ez a bukás „veszélyeztetheti a világ békéjét is”, nemcsak egy adott állam külpolitikájának a sikerét3. (Morgenthau 1956, 506.)

Egy állam diplomáciájának az ilyen helyzetek elkerüléséhez – Morgenthau szerint – egyidejűleg kell a következő négy követelményt szem előtt tartania:

A) A diplomácia dolga annak felmérése, hogy mennyiben valósíthatók meg egy állam céljai a rendelkezésére álló forrásokkal, Morgenthau megfogalmazásában „a valódi és a potenciális erővel.” Ha ezt a műveletet a diplomácia nem hajtja végre a megfelelő módon, s a lehetőségeket meghaladó célokat tűz ki, az állam nagy valószínűséggel a háború veszélyével kényszerül szembenézni.

B) A diplomácia akkor is végzeteset cselekedhet, ha nem méri fel reálisan más szereplők, államok lehetőségeit, „erejét”. Az alábecsülés és a túlbecsülés egyaránt veszélyesek.

C) Az intelligens külpolitika folyamatosan összehasonlítja a saját céljait a többi ország céljaival, hogy megállapíthassa közöttük az összeférhetőséget vagy az összeférhetetlenséget, és hogy ebből a megfelelő politikai következtetéseket levonja.

D) A diplomáciának meg kell találnia az egyensúlyt a rendelkezésére álló eszközök, nevezetesen a meggyőzés, a kompromisszumkötés képessége és az erővel való fenyegetés között. „A diplomácia művészete – írja Morgenthau – a megfelelő pillanatban a helyes hangsúlyok elhelyezésében áll.”

A következőkben röviden idézzük azt a kilenc szabályt, amelyek elvi jelentőségükön túl azért is fontosak, mert az ötvenes évektől kezdődően az amerikai külpolitikában mindig voltak és jelenleg is vannak olyan személyiségek, akik e szabályokat figyelembe vették, és a gyakorlatban több-kevesebb következetességgel alkalmazták is. Morgenthau e tanácsokként is felfogható szabályai a béke megőrzésére irányuló diplomácia előfeltételei is egyben, s nézetünk szerint máig érvényesnek tekinthetők.

Az első négy, alapvető szabály a következő: 1. A diplomáciának őrizkednie kell a doktrínerségtől, vagy ahogyan a szerző nevezi, a „keresztes hadjárat szellemétől.” 2. A külpolitikát a nemzeti érdek (államérdek) terminusaiban kell megfogalmazni, s megfelelő erő felmutatása által nyomatékosítani. 3. A diplomáciának más országok

33 A bukásról, mint a nemzetközi szereplők teljesítményének kritériumáról lásd a VI. fejezet Miért „szereplők”, és nem alanyok, tényezők vagy alakítók? című alfejezetét a 232. oldalon.




szemszögéből (is) értékelni kell a nemzetközi politikai színteret, azaz tudnia kell más fejével gondolkodni. Ez a szabály a nemzetközi politikai viszonyok minden szereplőjének a figyelmébe ajánlható. 4. Az olyan kérdésekben, amelyek nem életbevágóak, kompromisszumra kell törekedni.

A következő öt szabály a kompromisszumkötés művészetének képezi alapjait: 5. Ha valaki kompromisszumot kíván kötni, fel kell adnia a „mindenáron jogokat” értelmetlen törekvését (Morgenthau kemény megfogalmazása szerint a „jogok” kísértetének kergetését), s cserébe reális előnyökre kell törekednie; A dilemma nem a jogosultság és a jogtalanság között van, teszi hozzá a század nagy hatású realistája, hanem a „politikai bölcsesség” és az ostobaság (political wisdom and political stupidity) között feszül. 6. Aki kompromisszumra törekszik soha ne hozza magát olyan helyzetbe, amelyből nem tud presztízsveszteség nélkül visszahúzódni (az eredetiben arcvesztés – loosing face), vagy amelyből nem tud komolyabb kockázat vállalása nélkül kimozdulni és előrehaladni; és 7. soha ne engedje a gyengébbet dönteni maga helyett.” 8. A fegyveres erők a külpolitika eszközei, s nem a meghatározói. A külpolitika konkrét céljai mindig viszonylagosak és feltételesek: nem a másik fél akaratának a megtörése a legfontosabb cél, hanem a megváltozatása, s a létfontosságú érdekek követése oly módon, hogy lehetőleg mások érdekei se sérüljenek. 9. A kormányzat a közvélemény vezetője és befolyásolója, nem pedig a kiszolgálója (Morgenthau 1956, 508–515).

A diplomácia kulcskategóriája ennek megfelelően az alkalmazkodás (accomodation).

1.3. KÜLPOLITIKA ÉS NYILVÁNOSSÁGHa Morgenthau tanácsainak nem mindegyike nyerte is el a közönség tetszését – főleg nem a jogokról szólók, amelyek e kategóriát meglehetősen lekicsinylik – abban egyet lehet érteni vele, hogy a diplomáciának az elmúlt ötven évben (többek között) egy szinte lehetetlen feladatot kellett megvalósítania, amely a kilencvenes évektől kezdve élesebben merül fel, mint valaha.

A nyilvánosság és a diszkréció közötti érzékeny egyensúlyról van szó, amely nemcsak a diplomáciai rutinfeladatok által megkövetelt titkosság szabályainak be nem tartása miatt borulhat fel, tönkretéve évek aprólékos munkáját. Minden nemkívánatos kiszivárogtatás vagy mások által felröppentett hír komoly károkat okozhat, ugyanakkor a kiszivárogtatás a hatékony és gyakran használt diplomáciai eszközök egyike. A diplomaták csendben és diszkréten szeretik végezni a dolgukat, ugyanakkor napjainkban nem képzelhető el hatékony diplomácia a nyilvánosság nélkül, mint ahogy egyetlen szereplő sem tehet le arról a törekvéséről, hogy a lehető legnagyobb nyilvánosságot biztosítsa a maga számára. (Az más kérdés, hogy az 1945 előtti titkos diplomácia, amelyre jellemző volt, hogy elfüggönyözött szobákban döntöttek népek és területek sorsáról, nem elsősorban a diszkréció következtében vált erkölcsileg tarthatatlanná, hanem egyrészt az alkuk tárgya, másrészt a rendszerint csak utólag nyilvánosságra került elvtelen kompromisszumok következtében.) Ezzel szemben tény, hogy konkrét külpolitikai lépések csak ritkán tehetők nyilvános viták és demokratikus döntések tárgyává.

A diplomáciai tevékenység nyilvános részét illetően ezért kivételes jelentősége van minden kimondott vagy leírt szónak. Ha a politikai esetében lényeges az, hogy ki, mikor, hogyan és mit mond, a diplomáciai gyakorlatban – az események sodrásában – az is lényeges lehet, hogy pillanatnyilag mi nem hangzik el. A diplomácia egyben a kódolt beszéd terepe is, s mindannak, ami elhangzik, a legfontosabb célja a politikai manőverezési tér megőrzése, és ha lehet, bővítése. Ha a diplomácia elsősorban a szereplő „szája”, nem csekély jelentőségű az általa betöltött „szem-” és „fülszerep” sem. A szereplők számontartása, s ezen belül rejtett céljaik, motivációik, törekvéseik és leplezett lépéseik diplomáciai eszközökkel történő megfejtése az idők során elfogadottá vált, s nem tekintik ellenséges cselekedetnek a nemzetközi politikai viszonyokban. Miután minden szereplő él vele, mindenkinek érdeke, hogy a diplomaták számára tágabb mozgástér álljon rendelkezésre, mint az átlagos külföldi állampolgároknak. Ez nem azt jelenti, hogy a diplomaták sokkal többet megtehetnek, mint a közönséges útlevéllel utazók. Vannak azonban dolgok, amelyek csak diplomaták számára elérhetők, így a például a rendszeres érintkezés a fogadó ország vezető politikai köreivel. A személyes érintkezést manapság sem, pótolhatják az elektronikus telekommunikációs eszközök.

A diplomácia bonyolult és kifinomult szabályainak szándékos megsértése többnyire ellenséges cselekedetnek számít a nemzetközi politikai viszonyokban. A diplomaták például mindenütt használhatnak külön titkos csatornákat a kormányaikkal való érintkezésben és különböző immunitásokkal rendelkeznek, de például sok államban még mindig nem nézik jó szemmel a belső, törvényen kívül helyezett pártokhoz vagy politikai csoportokhoz tartozó személyek és a külföldi diplomaták közötti kapcsolatokat.

1.4. NEMZETKÖZI POLITIKA: KÜLPOLITIKÁK ÖSSZEGE?




A külpolitika tehát elsősorban az állami szereplőkkel kapcsolatban használt fogalom. A többi kollektív szereplő esetében külkapcsolatokról, nemzetközi kapcsolatokról beszélhetünk. Részben ennek a fogalmi hajlékonyságnak tulajdoníthatóan a legtöbb szerző nemzetközi politika alatt az államok közötti kapcsolatokat és azok artikulált rendszerét érti. E felfogásnak megfelelően, az államoknak a nem állami szereplőkkel fenntartott intézményes, folyamatos vagy csak esetleges kapcsolatai nem minősülnek sem a külpolitika, sem a nemzetközi politika részének. Felmerül a kérdés, van-e még egyáltalán gyakorlati jelentősége e két fogalom megkülönböztetésének? A válasz igen, a következők miatt.

A kilencvenes évektől az államok többnyire nem engedhetik meg maguknak azt, ami korábban a főszabály volt, hogy az összes többi állam kormányával bensőséges diplomáciai kapcsolatokat tartsanak fenn. A kilencvenes évek egyik fő jellegzetessége volt – mint korábban kifejtettük – az államközi „bekebelezése” a nemzetközi által. Az államok nagy száma4 csak néhány gazdagabb részére teszi anyagilag lehetővé jelentősebb számú, saját szempontjából különböző okok miatt „fontos” állammal a diplomáciai kapcsolatok fenntartását. Ennek következtében az államok kapcsolatrendszerében kialakul egy fontossági sorrend, továbbá nem ritka, hogy egyes államok hosszú éveken vagy évtizedeken keresztül nem kerülnek kétoldalú kapcsolatba, vagy éppen hosszabb ideje fennálló diplomáciai kapcsolatok szűnnek meg olyan prózai okokból, mint a takarékossági szempontok.

Az államok nagy többsége viszont tagja különböző nemzetközi szervezeteknek, mindenekelőtt az ENSZ-nek, ami lehetővé teszi számukra a tájékozódást és az állásfoglalást olyan ügyekben is, amelyek egyébként nem tartoznak közvetlen érdeklődési körükbe. A nemzetközi szervezetekben részt vevő képviselőik által az államok kormányaik külpolitikai irányultságától viszonylag függetlenül ápolhatják nemzetközi kapcsolataikat, ugyanakkor kísérleti terepnek is használhatják a különböző szervezetek biztosította fórumokat egyes új ötletek vagy kezdeményezések kipróbálására. S végül, de nem utolsósorban a legtöbb állam diplomáciája, mint az a nemzetközi viszonyok szereplőivel kapcsolatban általánosan is érvényes, nincs folyamatosan készültségi (stand by) állapotban, s jobbára rutinfeladatokat végez.

A nagyhatalmakat nem számítva, az államok ritkán kerültek olyan helyzetbe, amelyben hosszabb időn keresztül folyamatosan biztonsági jellegű kihívásokkal kellett szembesülniük. Ritka az olyan kormány is, amely rövid időn belül egymástól radikálisan eltérő külpolitikai célokat fogalmaz meg. Az államokat általában a környezetük kényszeríti a kezdeményezésre, s az erőviszonyok nagy átrendeződése többnyire háborúk után következik be. Mint említettük, átlagos helyzetben az alkalmazkodás az alapmagatartás. Morgenthau idézett tanácsai ezzel szemben olyan államoknak szólnak – mindenekelőtt az Egyesült Államok kormányzatának –, amelyek sajátos érdekeikből kifolyólag rá vannak kényszerítve az állandó odafigyelésre. Az ilyen államok kormányzatának a reagálási képességét az információs csatornák folyamatos működtetésével maximális szinten kell tartani. Egy kormány nem engedheti meg magának továbbá azt sem, hogy külkapcsolatait csak a többi kormánnyal való viszonyok szintjén ápolja. Ha például egy államban a kormány ellen szerveződött fegyveres lázadó csoportok küzdenek, az erősebb, akinek stratégiai érdekei is vannak a régióban, természetesen törekedni fog arra, hogy minden a konfliktusban részt vevő féllel felvegye a kapcsolatot. Hogy ennek milyen formái és csatornái jönnek létre, az már elsődlegesen politikai kérdés és nem diplomáciai, de a fenti fogalmi megkülönböztetések (nemzetközi kapcsolatok, diplomácia, nemzetközi politikai viszonyok stb.) ilyen esetekben rendkívül hasznosnak bizonyulhatnak.

Ha tehát a 21. század elején nemzetközi politikáról beszélünk, nehéz azt úgy elkülöníteni, hogy csak az államok külkapcsolatait foglalja magában. Inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy e kapcsolatokban első helyen a más államokkal való diplomáciai kapcsolatok állnak, s azon belül is kiemelkedő helye van a végrehajtó hatalomhoz fűződőeknek. Mint utaltunk rá, ez a kritérium az erősebbek esetében alkalmazható, de ott sem kizárólagosan. A külpolitika azonban – nemcsak az erősebbek esetében – foglalhat magában olyan területeket is, amelyek nem helyezhetők el a kormányokkal való kapcsolatok körében. Sőt, megtörténhet, hogy ezek a külpolitikai területek nem, vagy nehezen összeegyeztethetők a kormányokkal való kapcsolatokkal. Magyarország kapcsolatai a szomszédos országokban élő magyarok politikai és kulturális szervezeteivel formálisan is külpolitikájának részét képezték 1990 után, s ez többnyire nemtetszést váltott ki az érintett államok kormányaiból. Nem mondhatjuk, hogy ezek a viszonyok a hagyományos értelemben vett külpolitika részét képezik, bár a mindenkori magyar kormány hangsúlyozta, hogy e lépések nem az illető kormányok ellen irányulnak, sőt törekedett azok formális bevonására is (kétoldalú szerződések alapján felállított vegyesbizottságok létrehozatala által stb.). A nemzetközi politikai viszonyok területén az ilyen kapcsolatok normálisnak számítanak.

44 2002 októberében az ENSZ-nek 191 állam volt a tagja. Legutóbb Svájc lépett be 2002. szeptember 10-én. Az ENSZ-tagállamok listáját lásd a: http:/www.un.org/overview/unmember.htmc című honlapon.




A nemzetközi politikai viszonyok nem állami szereplői a kilencvenes évek óta akkor is kiválóan megvannak és cselekszenek, ha nem tekintik őket az ilyen, korlátozott értelemben vett nemzetközi politika részének. Az egymással közvetlen diplomáciai kapcsolatban nem lévő államok között is létrejöhetnek olyan politikai viszonyok, amelyek más szereplők cselekedeteire, például szövetségre lépésére vezethetők vissza. Ha tehát elfogadjuk, hogy a külpolitika, azaz az államok hagyományos diplomáciai kapcsolatainak összessége csak egy részét képezi a nemzetközi politikai viszonyok szereplői által létesített kapcsolatoknak, ebből az következik, hogy a nemzetközi politika nem az államok külpolitikáinak összege. A következő kérdés az, hogy beszélhetünk-e még egyáltalán nemzetközi politikáról?

1.5. VAN-E AUTONÓM NEMZETKÖZI POLITIKA?Az egyik legfontosabb ok, amely miatt a „nemzetközi politikai viszonyok” kifejezést részesítjük előnyben szemben a „nemzetközi politika” kifejezéssel, az az informális csoportok és az egyén nemzetközi szerepének a növekedése a kilencvenes években.5 Autonóm nemzetközi politikáról azért nem beszélhetünk, mert egy ilyen, a közügyekre, a közjóra s hasonlókra vonatkozó „politika” pusztán fogalmilag is egy olyan integrált szellemi és akarati közösséget feltételez, amely a nemzetközi viszonyok jelenlegi állapotában nem létezik.6

Jelen körülmények között tehát célszerűbb nemzetközi politikai szféráról beszélni mint ami a jogi és a morális szférákhoz képest viszonylagos önállóssággal bír. A politikai primátusát a fentiek összefüggésében nemcsak sajátos adottságai (minden eszköz felhasználható stb.) biztosítják, hanem azok tudomásul vétele „hordozói”, az autonóm módon létező és működő szereplők által.

A klasszikus értelemben vett diplomácia a szó legszorosabb értelmében vett politikai tevékenység, de a diplomata meghatározott célok érdekében tevékenykedik, amelyeket nem ő jelöl ki. A nem állami szereplők számának növekedése, nagyobb mobilitásuk az államokkal szemben, a nyilvánosság hatása a hagyományos állami külpolitikai tevékenységre, az információs csatornák korábban elképzelhetetlen méretű megnyílása: az egyik részét képezik azon okoknak, amelyek a nemzetközi politika – tehát a fontos állami szereplők külpolitikai tevékenysége nyomán kialakult, behatárolt terület – a reserved domain kereteit fellazították.

Az okok másik része az állami és a nem állami szereplők közötti, külsőségeit illetően diplomáciai jellegű kapcsolatok létrejöttében és alakulásában keresendő, valamint a számontartás árnyalt módozatainak alkalmazásában áll, mely visszahat a szereplők magatartására és nemkülönben a diplomáciában az évszázadok során kialakult íratlan szabályokra. A diszkréciót egyre inkább háttérbe szorítja e téren is a minél szélesebb nyilvánosság keresése, mely jelenleg elsősorban a nem állami szereplők érdeke. Nem is beszélve az úgynevezett CNN-diplomáciáról, melynek látványos eredményei közé tartoznak a CNN hírtelevíziónak az 1996-os amerikai–iraki krízisben játszott szerepe, s hasonló, majdhogynem közvetítői szerepkör betöltése az 1997 végi ENSZ–amerikai–iraki vitában a fegyverzetellenőrökről, nem is beszélve az 1988 januárjában sugárzott interjút az iráni elnökkel.

De hangsúlyozzuk újra: mindezek a fejlemények nem teszik szükségtelenné a hagyományos külpolitikai, s azon belül is a diplomáciai tevékenységet, s annak egyetlen jelképét, rekvizitumát és előjogát sem. A politikai primátusa a nemzetközi viszonyokban nem azért áll elő, mert valaki azt így akarja, vagy mert magasabb szempontok így diktálják. A folyamatos egyensúlytalanság állapotában lévő politikai viszonyokból alakulnak ki a hierarchiák, gyakran a szereplők szándékaival szögesen ellentétes módon. Mint ahogyan a „politikai” négy értelmezésének taglalásánál rámutattunk), e hierarchiák annyiban instabilak, hogy mind a konzerválásukra, mind a megváltoztatásukra irányuló törekvések a kilencvenes években mindenekelőtt attól váltak politikaivá, hogy egyre több volt az olyan helyzet, amelyben a bukás elkerülésére tett erőfeszítések minden, a többi szereplő befolyásolásán kívüli szempontot maguk mögé utasítottak. A diplomácia – mint a hagyományos külpolitika eszköze – e tevékenységet az elmúlt évszázadok során a legmagasabb formalizáltsági fokra fejlesztette, s ezért elvei, automatizmusai, különleges stílusa és beszédmódja a jövőben is a politikai egyik legkoncentráltabb kifejeződései maradnak.

Ebben az alfejezetben a politikai primátusának érvényesülését kívántuk érzékeltetni a hagyományos (államok közötti) külpolitika eszközének, a diplomáciának (a diplomácia sajátosságainak, szabályainak) bemutatásával. Ha az államok külpolitikája viszonylag jól behatárolható tevékenységekből áll, akkor sem határozható meg az összes állam külpolitikája mint nemzetközi politika. Az egyik ok, amire utaltunk, hogy nem minden állam áll egymással diplomáciai viszonyban, de két vagy több állam külpolitikai terveit adott esetben harmadik államok,

55 Lásd erről a VII. fejezet Informális szereplők című alfejezetét a 277. oldalon.

66 Vö. a II. fejezet Miért nemzetközi közösség, s nem emberiség vagy egyszerűen világ? című alfejezetével a 85. oldalon.




vagy nem állami szereplők lépései is képesek az előbbiek által nem kívánt irányba elvinni. Ugyanakkor a legtöbb állam fenntart valamilyen szintű kapcsolatot a nemzetközi politikai viszonyok egyes nem állami szereplőivel, s e kapcsolatok alakulása a kilencvenes években kihatott e szereplők magatartására az itt elemzett területeken.

KULCSFOGALMAK: külpolitika és diplomácia mint autonóm területek • hatalmi terminusokban megfogalmazott nemzeti érdek • diszkréció, kiszivárogtatás, nyilvánosság • külpolitika, az államok és a nem állami szereplők külkapcsolatai • az állami reserved domain

2. 2. A nemzetközi „elítélés”2.1. A NEMZETKÖZI „ELÍTÉLÉS” FOGALMAA nemzetközi politikai viszonyokban az úgynevezett „elítélés” (condemnation) az a nyilatkozat, amely által egy szereplő egy másik szereplő vagy egy szereplői kör nyilatkozataival és/vagy cselekedeteivel kapcsolatban az egyet nem értését, nemtetszését vagy egyenesen a rosszallását fejezi ki. Az elítélést kezdeményező(k) célja a nyilvánosság elé tárni azokat a viszonyokat, amelyek az elítélés tárgyát képezik. Az elítélés nem kifejezetten a diplomácia klasszikus szabályainak megfelelő eljárás, s a legtöbb esetben azt jelzi, hogy a diszkrét diplomácia az adott ügyben nem elegendő az elítélést kezdeményezők által nemkívánatosnak tekintett folyamatok befolyásolására. A kilencvenes években az elítélés az egyik leggyakrabban használt eszközzé vált a nemzetközi politikai viszonyokban, s az erősebbek és a gyengébbek egyaránt éltek vele.

Az elítélés az egyik legjobb példa a politikai beszéd általi megnyilvánulására. Azt is mondhatnánk, hogy az elítélés a „nemzetközi politikai beszéd” egyik legkarakterisztikusabb módja. Mint a politikai beszéd kapcsán általában, itt is legalább olyan fontos az, ami elhangzik, mint az, hogy ki, mikor és hogyan mondja. Az, hogy miért, általában magából az elítélés tartalmából, illetve szövegkörnyezetéből kitűnik.

Foglalkozni azért érdemes e jelenséggel, mert sokan, főleg liberálisok és idealisták, nem kormányzati emberi jogi és humanitárius szervezetek képviselői egyaránt meggyőződéssel vallják, hogy egy „új, jobb” világban a „politikai” beszéd formájában való megnyilvánulásának van egyedül létjogosultsága, az összes többi módszert és eszközt pedig lassan ki kell szorítani a nemzetközi viszonyokból. E nézetek szerint az egyetlen legitim mód az ügyek intézésére és a felmerülő konfliktusok rendezésére a türelmes odafigyelés, az empátia, a párbeszéd, a meggyőzés és az önkorlátozás.

A nemzetközi elítélés motivációiban és hatásaiban hasonlít a pellengérre állításhoz. Megbélyegző hatása azonban nem végleges, s ez politikai jellegének tulajdonítható. Ezért morálisan csak ritkán van tartós következménye. Az elítélés a pellengérre állításhoz, s általában a kisebb közösségekben előforduló erkölcsi rosszallás kifejezéséhez hasonlóan, a szégyenre apellál, de nem a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek szégyenérzetére, hanem az őket képviselőkére, illetve a támogatókéra. A nemzetközi elítélés, amennyiben a következő részben tárgyalt szervezett keretekben történik, mindig feltételez egy ideális (de jelenleg nem létező) nemzetközi közösséget, amely például a görög városállamok politikai közösségéhez hasonlóan azt az autoritást képezi, amelynek a nevében az elítélt a jogi és a morális normák megsértése miatt elmarasztalható (Heller 1996, 21). Ezért lehet ezt az eszközt egyetemesnek tekinteni. Az elítélés tartalmát azonban, s főleg indokolását a legtöbb esetben nehéz úgy megfogalmazni, hogy az a részleteket illetően ne képezze vita tárgyát. Az elítélő nyilatkozatot megfogalmazó(k) személye már önmagában problematikus lehet. Milyen alapon szólnak bele éppen önök az ügyeinkbe – az ilyen reagálás az államok részéről nem ritka a nemzetközi szervezetekben az irányukba kifejezett rosszallásra való reakcióként. Ezt a reakciót aztán a megbélyegzett részéről rendszerint követi az elítélés mögötti, tisztán politikai megfontolásokra való utalás, a kezdeményezés jogi és morális megalapozatlanságának hangsúlyozásával.

A szövetségesek, vagy az azonos befolyási övezethez tartozó szereplők a nemzetközi fórumokon rendszerint tartózkodnak egymás cselekedeteinek nyílt és közvetlen elítélésétől. Az ENSZ-ben 1989 után megszaporodtak az elítélések mint a legváltozatosabb politikai megnyilvánulásokkal szembeni tiltakozás és rosszallás kinyilvánítási formái. Vita tárgyát képezheti, hogy ez a jelenség ebben az időszakban a szervezet tehetetlenségének a jele, vagy ellenkezőleg, elkötelezettségének bizonyítéka, mivel egyes esetekben felmutathatók bizonyos eredmények, de a szavakat többnyire nem követték tettek. Az 1989 előtti időszakot illetően az irodalomban iskolapéldaként szokták felhozni az eredményeket hozó elítélésre a dél-afrikai és a rhodesiai fajüldöző rendszerek elleni kollektív nemzetközi fellépést, mely évtizedekbe telt ugyan, de mégis elvezetett e rendszerek bukásához.




Az elmúlt évtizedekben az ENSZ keretében alkalmazott módszerek értelmében a következő követelmények fogalmazhatók meg: 1. az elítélés hihető és megbízható forrásokból (reliable sources) származó információkon és tényeken alapuljon; 2. a korábban vállalt kötelezettségek vagy tett ígéretek elítélés általi számonkérésének az alapját rendszerint egy egyetemes jellegű nemzetközi jogi instrumentum, 7 vagy az ENSZ egyik testületének a határozatai képezzék; 3. a kezdeményezők igyekezzenek annak a testületnek a többségét maguk mellé állítani, amelyben az elítélő nyilatkozat születik, s amelynek nevében azt kiadják; 4. az elítélés térjen ki a morális vonatkozásokra.

A politikai motiváció, az univerzális normák és a jogi eljáráshoz hasonló módszerek sajátos keveredése az elítélő nyilatkozatokban jól illusztrálja a nemzetközi politikai viszonyok viszonylagos önállóságát és primátusát a morális és a jogi szférákhoz képest. Az elítélés politikai kezdeményezésre történik, viszont ha az eljárás elindult, nem lehet eltekinteni a morális, valamint a nemzetközi jogi összefüggésektől.

Minden elítélési kezdeményezés esetében – a politikai primátusának tulajdoníthatóan – fennáll az úgynevezett kettős mércék lehetősége. Miért csak x ország vagy y szereplő elítélését kezdeményezik a, b és c államok, mikor z állam legalább olyan súlyosan megsértette a nemzetközi normákat? A válasz általában a következő: azért mert z kliense a,b, és c-nek, vagy közülük egyiknek, s azoknak politikai okokból nem áll érdekükben z pellengérre állítása. Az ENSZ keretében a kilencvenes években az Egyesült Államok és szövetségesei több iszlám állam ellen kezdeményeztek és vittek keresztül elítélő határozatokat az iszlám jog, a (sari’a) alkalmazásának emberi jogi következményei miatt. Szaúd-Arábia ellen még csak fel sem merült az emberi jogok számonkérésének a gondolata, noha mindenki tisztában van vele, hogy az országban uralkodó állapotok a nyugati értékek szempontjából egyáltalán nem kielégítőek. De mivel Rijád az USA egyik legfontosabb stratégiai partnere a Közel-Kelet térségében, Washington gondoskodott a kritikával szembeni védelméről.

Az elítélés politikai jellegének megvannak a hátrányai és az előnyei egyaránt. Fő hátránya az, hogy a bírósági ítéletekkel ellentétben, amelyek elvileg lezárnak egy vitás ügyet, itt mindig van helye oltólagos felszólalásnak, tiltakozásnak, kétségbevonásnak, cáfolatnak vagy akár visszavonásnak, egyszóval politikai manőverezési lehetőségnek. Mindez nem mindig jár kedvező hatással az egyes szereplők szavahihetőségére (credibility), különösen nem az elítélést kezdeményezőkére. Előnye viszont, hogy nem feltételez olyan bonyolult és hosszadalmas procedúrát, mint egy bírósági eljárás.

Ha azonban az elítélés olyan megbélyegzést is tartalmaz, amelynek kifejezett politikai célja például az elítélt(ek) nemzetközi elszigetelése, akkor már az elítélés kérdésének felvetése is tartós feszültséget hozhat létre a különböző ellenérdekelt felek viszonyában, amit sokszor komoly nehézségek árán lehet csak kezelni. A következőkben ilyen esetekről lesz szó.

2.2. AZ ELÍTÉLÉS MECHANIZMUSAIKülönbséget kell tenni a kétoldalú viszonyokban a rosszallás kifejezése és a kollektív elítélés intézményesült formái között. A kétoldalú viszonyokban az egyes szereplők – általánosan az erősebbek – elítélő nyilatkozatai diszkrét figyelmeztetések, emlékeztetők formájában, de akár kevésbé burkolt módon is, többnyire retorziókat helyeznek kilátásba, amennyiben a másik fél nem változtat az álláspontján. Ha ez nem következik be, jön a nyílt fenyegetés, illetve a különböző szintű represszáliák alkalmazása. (Emlékeztetünk rá, hogy szövetségesek vagy azonos értékeket valló szereplők körében az ilyen esetek viszonylag ritkák.8) A lehetőségek annyira széles körűek, hogy bármilyen osztályozási kísérlet szükségképpen hiányos. Ezzel szemben a kilencvenes években a különböző nemzetközi szervezetekben bizonyos elemeiben állandósult gyakorlat alakult ki a nemzetközi elítélések koreográfiáját illetően.

Az ENSZ rendszerében, vagyis a különböző testületek, így a Biztonsági Tanács, a közgyűlés, az Emberi Jogok Bizottsága és az ezek alá rendelt egyéb szervek elítélési gyakorlatában a leggyakrabban idézett jogalap az, hogy egy tagállam kormánya, annak alkalmazottai, vagy egy tagállam területén kibontakozott fegyveres konfliktusban részt vevő felek megsértik a humanitárius jogot, ami rendszerint együtt jár az emberi jogok súlyos

77 Lásd erről bővebben a VIII. fejezet Nemzetközi jogi instrumentumok című alfejezetét a 328. oldalon.

88 Ezért is keltett nagy figyelmet világszerte az EU-tagállamok elítélő álláspontja az 1999-es ausztriai választások eredményeit illetően. A 2000 szeptemberében kezdődött palesztin intifada során elkövetett atrocitásokért az Egyesült Államok gyakran illette bírálattal, illetve ítélte el mindkét felet, a különböző palesztin szervezeteket és Izraelt. Ha fenn kívánta tartani közvetítői hitelét az arab világ szemében, Washington kénytelen volt időről-időre egyik legközelebbi barátjának és szövetségesének cselekedeteit is elítélni. (Lásd még a III. fejezet A befolyás és a nemzetközi nyomásgyakorlás című, illetve A befolyási övezetek című alfejezeteit a 121. és a 122. oldalon.)




megsértésével is9 (Chazournes 1993, 247–260). Az elítélés által a nemzetközi közösség mindenekelőtt aggodalmának (concern) kíván hangot adni az adott helyzettel kapcsolatban.1010

Az elítélő határozatok megfogalmazására nincs egységes formula, de általában az ilyen dokumentumok egy bevezető, preambuláris és egy úgynevezett operatív részből állnak. Az első, bevezető rész felsorolja a határozat alapjául szolgáló dokumentumokat és elveket, kiemelt helyen szögezi le minden esetben a tagállamok kötelezettségét az emberi jogok, illetve szabadságok védelmére és érvényesítésére, valamint tartalmazza a konkrét helyzet általános jellemzőit. Az operatív rész többnyire az érdekelt felek részére megfogalmazott felhívásokat foglalja magában, vagyis azt, hogy mit vár el a nemzetközi közösség nevében nyilatkozó testület a konkrét helyzetben, illetve milyen tennivalókat szab meg az ügyben az illetékes nemzetközi szervezetek számára, amelyek a joghatósága alá esnek. Az operatív részben használt szavak adják meg az elítélés súlyát: a „döbbenet” (dismay) vagy a „megbotránkozás” (outrage) például kivételesen súlyos helyzetre utalnak. Miután minden ilyen határozatot szavazással fogadnak el, s tartalmuk politikai alkuk tárgya, a különböző szavak használatának utólag jelentősége lehet az egyes államok és szereplők politikai magatartásának kialakításában az illető helyzettel vagy az érintett szereplőkkel kapcsolatban.

Egyes esetekben az elítélésnek van konkrét eredménye, más esetekben az eredmény csak hosszabb idő után jelentkezik, megint más esetekben semmilyen kézzelfogható hatás nem következik be. A lényeg az, hogy az egyes szereplőket a kilencvenes években, a nemzetközi politikai viszonyokban az ENSZ különböző testületei részéről érő sorozatos elítélő nyilatkozatok hatásukat a jövőre nézve fogják majd igazán kifejteni, akár mint a nemzetközi szokásjog forrásai, akár mint viszonyítási alapok.

Az ENSZ-en kívül más nemzetközi szervezetek, így a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (a továbbiakban lásd még ILO), s nem utolsósorban a regionális szervezetek is gyakran élnek az elítélés eszközével. Minél integráltabb egy nemzetközi szervezet, annál hatékonyabban tudja az elítélés eszközét alkalmazni az egyes szereplőkkel fennálló viszonyaiban, beleértve a saját tagjait is. Az ILO a példa ez utóbbira, az ellenpélda pedig az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, csekély integráltsági foka és a döntéshozatalt rendszerint blokkoló konszenzus-elv miatt. Az olyan szervezetek mint, az Európai Unió más szereplőkkel való kapcsolataikban képesek konkrét szankciók alkalmazásával az elítélő nyilatkozatok hatékonyabbá tételére, amely szakciók a segélyek visszatartásától a kereskedelmi kapcsolatok megszigorításán keresztül a politikai kapcsolatok megszakításáig terjedhetnek.

2.3. AZ ELÍTÉLÉS CSOPORTKÉPZŐ HATÁSA A KILENCVENES ÉVEKBENMinden támogatott elítélés eleve két csoportra osztja a nemzetközi politikai viszonyok szereplőit: az úgynevezett törvénytisztelőkre (decent international citizens) és a normaszegőkre. Ez nagymértékben mesterséges megkülönböztetés, mert a törvényszegés objektív megítélésére külső kritériumok csak részben állnak rendelkezésre. Törvényszegésnek minősül a nemzetközi jog egyes imperatív normáinak be nem tartása (violation or breach of international law), de az általános elvektől eltérő, vagy azokat látványosan semmibe vevő magatartás is (non-compliance with, or against international law).

A kilencvenes években – mint említettük – a különböző nemzetközi testületek, elsősorban az ENSZ, fokozottan éltek a nemzetközi elítélés eszközével. Egyrészt mert a Biztonsági Tanácson kívül a többi testületben nem létezik vétójog, másrészt a bekövetkező, ember okozta humanitárius katasztrófák mértéke és hatásai legalább e szinten megkövetelték a politikai reagálást. Miután e szervezetek rendszeresen visszatértek a szóban forgó helyzetek értékelésére, a nyilvánosság számára is jól elkülöníthetővé vált egy szereplői kör, melynek az összetétele egy idő után stabilizálódott. Általában azok az államok tartoznak ide, amelyeket gyakran minősítenek az emberi jogokat súlyosan és rendszeresen megsértőknek (gross violators of human rights) vagy a következőkben külön tárgyalt „pária” és az angolból nehezen lefordítható „rogue”-nak mondott államok. (A következőkben jobb híján a „vadállam” kifejezést fogjuk használni, mivel a „lator” vagy „gonosztevő” furcsán hangzik ha egy államra vonatkozik.)1111

99 Vö. a VIII. fejezet Humanitárius jog című alfejezetével. Lásd a 342. oldalon.

1010 A helyzet súlyosságának érzékeltetésére kialakult a nemzetközi szervezetekben egy szóhasználat, amelyben a concern a „legenyhébb” kifejezés, ezt követi a great concern, a deep concern stb. El lehet azon gondolkodni, hogy milyen hatékonyságúak ezek a szövegek, amikor például Kofi Annan ENSZ-főtitkár a Sierra Leone-i tömegmészárlásokkal kapcsolatban egy ízben „aggodalmát” fejezte ki egy elítélő nyilatkozatban.1111Rogue a szótár szerint a következőket jelenti: gazember, gazfickó, lator, csirkefogó, szélhámos, csaló, zsivány, svindler, csavargó.




Miután tehát egy ilyen csoport a nyilvánosságban visszatérően elítélő célzatú nyilatkozatok vagy utalások tárgya lesz, politikai kérdéssé válik 1. a csoportot alkotókhoz való viszonyulás a „törvénytisztelők” részéről, 2. a csoportból való kikerülés és a megbélyegzés megszüntetése, illetve 3. a csoportba való bekerülés veszélye mások számára.

A csoportban lévők között viszont kialakulhat egy olyan közmegegyezés, amelyet semmi más nem indokol, csak az ellenállás, amennyiben az érintettek a megbélyegzést megalapozatlannak tartják (és rendszerint annak tartják). Megfigyelhető például ENSZ-ben, hogy azok az államok, amelyek különleges vizsgálati eljárás alatt állnak az emberi jogok megsértéséről szóló jelentések miatt, az elítélő határozatok elfogadásánál rendszeresen együtt ellenük szavaznak, noha politikailag nem szövetségesek, sőt sokszor más ügyekben súlyos ellentétek vannak köztük.

Az ilyen csoportok kialakulását nem kell végzetszerűnek tartani, sem felelőssé tenni őket, mint akik örökös előidézői a megosztásnak bizonyos szempontból, de jelentőségüket sem szabad alábecsülni. A jelenség a kilencvenes években a politikai, a jogi és a morális szférák differenciálódásának, valamint egymáshoz mért viszonylagos önállóságuk kialakulásának egyik következménye. A szereplők a nemzetközi normák értelmezésének egységesítésére törekednek azokon a területeken, amelyeken a nemzetközi jogi szankciók nagy része alkalmazhatatlan, s az elítélés csak politikai és erkölcsi szempontok alapján lehetséges. 1212 Eljárásuk azonban nem lehet teljesen önkényes, hiszen az érintetteknek is megvan a lehetőségük, hogy egyrészt megtegyék saját (jog)értelmezési észrevételeiket, erkölcsileg és politikailag kifogásolják magát az eljárást, másrészt megpróbáljanak támogatókat keresni, hogy érveiknek nagyobb súlyt adjanak. A nyilvánosság jelenlegi feltételei mellett a gyengébb tehát nincs teljesen kiszolgáltatva az egyoldalú és kifejezetten politikai indítékú nyomásnak, amint azt sokan képzelik. Ily módon, amennyire a csoportképzés negatív előjelű ezen az alapon a nemzetközi politikai viszonyokban, annyira ösztönözheti is a szereplőket olyan magatartásra, amely által elkerülhetik a törvényszegők csoportjába való kerülést. Tény, hogy a kilencvenes években a szereplők érzékenysége jelentősen megnőtt e tekintetben.

2.4. ELÍTÉLÉS ÉS ELLENSÉGKÉPA nemzetközi elítélés hozzájárulhat ellenségkép kialakításához, s ez egy további ok arra, hogy a nemzetközi viszonyokban minden egyes esetben körültekintően meg kell fontolni a használatát.

Sokan meg voltak győződve róla az 1990-es években, hogy mivel a Szovjetunió eltűnésével a Nyugat ellenség nélkül maradt, az új helyzetben az iszlám világ lesz az új ellenség. (A 2001. szeptember 11-ei támadásokat követően ezek a nézetek felerősödtek.) A kilencvenes években, a nemzetközi viszonyokban a „hivatalos ellenségkép” szerepét gyakran az etnikai nacionalizmus, a vallási fundamentalizmus, illetve a mindkettővel kapcsolatba hozott nemzetközi terrorizmus töltötte be. Egy „izmus” azonban, ha nem köthető pontosan azonosítható nemzetközi politikai szereplőkhöz, tartósan nem képes ellenségképként funkcionálni. Kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e ellenségképre a nemzetközi politikai viszonyokban? Láttuk, hogy a realizmus szerint az (egyes) államok erőmaximalizálási törekvései szakadatlanul folynak, s ez önmagában is indokolja a barát-ellenség megkülönböztetést, olyan értelemben, hogy az előrelátó szereplő időben felismeri a potenciális fenyegetések forrásait, s megteszi a lépéseket – egyebek mellett – az önvédelem biztosítására és a lehetséges szövetségesek mozgósítására.

Az idealista, liberális felfogás szerint a nemzetközi jog megsértését nem lehet szó nélkül hagyni. Viszont szóvátétele – szól az ellenérv – az elítélés, feszültségeket okozhat. Mindkét álláspontnak megvannak a maga politikailag és morálisan elfogadható érvei, amelyek azonban nem feltétlenül zárják ki egymást. Ahhoz, hogy a kérdés módszeres megközelítése lehetővé váljék, meg kell különböztetni az egymást nyilvánosan ellenségnek tekintő és az ennek megfelelő magatartást tanúsító szereplők esetét attól, amikor egyes szereplőkkel kapcsolatban megvannak a feltételei az ellenséges viszony kialakulásának, de az érintettek tartózkodnak a nyilvános állásfoglalástól. Ez utóbbiakat nevezzük virtuális ellenségeknek, s gyakran fordul elő, hogy a háttérben folynak is olyan akciók, amelyek kimerítik az ellenséges viszony fogalomkörét. A lényeg azonban ilyenkor a felek nyilvánosan hangoztatott álláspontja: nem tekintjük egymást ellenségeknek vagy ellenfeleknek. Jó példa erre az 1997 májusában aláírt alapító okmány a NATO és az Orosz Föderáció között, amelynek preambulumában a felek kijelentik, hogy nem ellenfelei (adversaries) egymásnak.1313 Ez azonban nem

1212 Vö. a VIII. fejezet Nemzetközi jogi instrumentumok című alfejezetével. Lásd a 328. oldalon.

1313Founding Act on Mutual Relations, Cooperation and Security between NATO and the Russian Federation. (Alapító okmány a NATO és az Orosz Federáció között a kölcsönös kapcsolatokról, az együttműködésről és a biztonságról. Párizs, 1997. május 27.) „A NATO és Oroszország nem tekintik egymást ellenfeleknek. Osztoznak a korábbi konfrontáció és versengés maradványainak leküzdésében, valamint a




akadályozta meg az oroszokat abban, hogy következetesen hibás lépésnek nevezzék a NATO keleti irányú kiterjesztését, s minden alkalommal elítéljék a volt szovjet tagköztársaságok lehetséges NATO-tagságának emlegetését amerikai részről.

Kérdés ezután, hogy létezik-e valamilyen kritérium annak megítélésére, hogy mikor érnek ahhoz a kritikus ponthoz a szereplők a nemzetközi politikai viszonyokban, amely után az elítélést már az ellenséges viszony nyilvános bejelentése követi? A tapasztalatok alapján a „rogue state” (vadállam) megbélyegzés minden további magyarázat nélkül ellenséges viszonyt jelez, de ez nem kritérium, hanem ténykérdés. Pusztán annyit lehet megállapítani, hogy az elítélés a nemzetközi politikai viszonyokban rövid távon nem az enyhülés irányába hat, sem a két-, sem a többoldalú viszonyokban, s egymás gyakori elítélése jó táptalaja lehet az ellenséges viszony kialakulásának, illetve megszilárdulásának.

2.5. A PÁRIAÁLLAM ÉS A VADÁLLAM (ROGUE STATE)A kilencvenes években e két fogalom használata a rosszallás és a megbélyegzés legnagyobb intenzitású megnyilvánulásaiként fordult elő. Kétségtelen, hogy céljuk az ily módon elítéltek törvényen (de nem a nemzetközi politikai szférán) kívül helyezésének kimondása, s ennek következtében nemzetközi elszigetelésük. Ez a magatartás azonban csak akkor lehetséges, ha bizonyos kérdésekben (például a jogértelmezést illetően) egységes az álláspont, de legalábbis a szereplők többségének véleménye megegyezik. Ilyen például a nemzetközi terrorizmus kérdése, amelyet illetően a szereplők túlnyomó többségének a véleménye a kilencvenes évek óta azonos, elítélő.

Az ilyen típusú elszigetelési törekvések az Egyesült Államok nemzetközi viszonyokban elfoglalt egyedülálló helyzetére vezethetők vissza az 1990-es években. Amerika egyre több jelét vélte felismerni az úgynevezett állami vagy egyes államok által támogatott nemzetközi terrorizmusnak, amelyet saját nemzeti érdekeire nézve fokozattan és közvetlenül veszélyesnek értékelt.1414 E folyamatok hívták életre az úgynevezett vadállam, illetve a páriaállam fogalmak alkalmazását.

A „vadállam” kifejezést, amelyet a rogue state fordítására ajánlottunk, az Egyesült Államokban használatos, s elsősorban azokat az államokat írják le vele, amelyeket Washington hivatalosan felvett a terrorizmust támogató államok általa összeállított listájára.1515 Ez azt jelenti, hogy a hatalmon lévő kormányok nemcsak nyíltan Amerika-ellenes politikát folytatnak, de kezdeményezik, segítik, politikailag, anyagilag és morálisan támogatásban részesítik az amerikai célpontok elleni erőszakos cselekményeket, legyenek azok amerikai állampolgárok, intézmények, létesítmények, érdekeltségek, az amerikai állam tulajdonában vagy amerikai állampolgárok magántulajdonában lévő javak, akár amerikai, akár idegen területen. Mindezek célja az amerikai politikai befolyás gyengítése világszerte. Ennek megfelelően az amerikai kormány legitimnek tekint minden eszközt a védelemre, de hangsúlyozza, bármikor kész tárgyalásokba bocsátkozni, amennyiben az illető államok komoly lépéseket tesznek Amerika-ellenes és Nyugat-ellenes politikájuk felülvizsgálatára. Mivel ez utóbbi a gyakorlatban hivatalban lévő, s általában nem demokratikus választások útján hatalomra került kormányok távozásával lenne egyenlő, a vadállam státusa – amerikai szempontból – elvileg beláthatatlan időre fennmaradhat. A felek ennek értelmében számítják ki lépéseiket. Az eredmény egy új típusú hidegháborús állapot fennállása Amerika és az általa megbélyegzett államok között.

A páriaállam (pariah-state) kategóriája inkább a politikai publicisztikában fordul elő, s azt a helyzetet jelöli, amelyben a megfigyelő szerint egy állam saját magatartása miatt teljesen elszigetelődik a nemzetközi politikai viszonyokban, ráadásul – a dolgok pillanatnyi állása szerint – senki nem érdekelt a feltétlenül szükségeseken túl a vele való kapcsolatok elmélyítésében, ha léteznek egyáltalán ilyenek, például diplomáciai képviselet. (Nem ritkán a rogue kategóriába tartozókat is páriáknak nevezik.) Észak-Korea ilyen értelemben a kilencvenes évek tipikus páriaállama, amely hosszú évtizedeken keresztül önmagát tudatosan szigetelte el, olyannyira, hogy az 1996-ban kitört éhínség következtében külföldi segélyeket is csak rendkívüli, és csak az általa szabott feltételek között engedett be az országba. Noha publicisztikai fordulat a páriaállam kifejezés, az amit takar, ebben az esetben reálisan létező helyzet. A publicisztikában használják még szintén az olyan állam esetében, amellyel a nyílt kontaktus a többi szereplő szemében kompromittáló, de valamilyen kapcsolatfelvételre különböző okokból szükség van, mivel kimerültek az előbbiekben tárgyalt összes elítélési eszközök, s a kiváltó helyzet továbbra sem változott, de például humanitárius katasztrófa fenyeget.

kölcsönös bizalom és együttműködés megerősítésében.”1414 Vö. a VI. fejezet Erőszak „megmentésünk” érdekében című alfejezetével a 168. oldalon.

1515 A listán 2002-ben továbbra is Kuba, Irak, Irán, Líbia, Észak-Korea, Szudán és Szíria szerepelnek.




A „rogue state”, vadállamként vagy páriaállamként való megbélyegzésnek nincs értelme akkor, amikor nagyhatalmi vetélkedés folyik minden egyes szereplő szövetségbe vagy paktumba, kliensi státusba vagy legalább saját befolyási övezetbe való bevonásáért. Az Amerikai Egyesült Államok mint egyedüli szuperhatalom, nem alaptalanul tartott attól, hogy céltáblájává válik a világ számos részén tevékenykedő, és egyre modernebb fegyverek, köztük tömegpusztító eszközök birtokába jutó Amerika-ellenes csoportoknak. Egyértelműen meg kellett tehát jelölni a veszélyforrásokat, ahhoz, hogy elszigetelésük, illetve felszámolásuk lehetővé váljon.

Fennáll azonban a lehetőség, hogy az így megbélyegzett államok, illetve szereplők helyzete mintegy „bebetonozódik”, vagy a megbélyegzés olyan politikai következményekkel jár, amelyeket eredetileg az elítélést kezdeményező nem is akart elérni. Hogy csak egyet említsünk, a vadállamként megbélyegzettek minden állampolgárát, több nyugati államban – tekintet nélkül arra, hogy állami emberek, a belső ellenzékhez tartoznak vagy egyszerű állampolgárok, akik például gyógykezelésre vagy rokonlátogatásra utaznak külföldre – egyaránt sújtják rendkívüli rendészeti (vízum, munkavállalási stb.) korlátozások. Nem is beszélve az illető államban élő népről előbb-utóbb kialakuló negatív klisékről.

A politikai primátusának tárgyalásához ez az alfejezet azzal kívánt hozzájárulni, hogy szemügyre vette azokat az eseteket, amelyekben a politikai elsősorban beszéd által nyilvánul meg a nemzetközi viszonyokban. A szavak súlyát itt az adja, hogy egyszerre fejezik ki az erkölcsi felháborodást egyes szereplők cselekedetei vagy éppen passzivitása miatt, s jelölik ki azokat a politikai kereteket, amelyeken belül az elítélés elhangzása után egyes szereplők az elitélés tárgyát képezővel szemben fel fognak lépni, hasonló magatartást várva el a többi, az ügyben közvetlenül nem érintett szereplőtől is. Az elítélésnek fontos elemei a kilencvenes években a formális jogalap, amelyet általában a mindenkire kötelezőnek tekintett (erga omnes) elvek megsértése képez, a megsértés tényének dokumentálása és a többnyire szervezeti keretek között történő, de nem bírói eljárás lefolytatása. A politikai szavakban való megnyilvánulásának legsúlyosabb esetei azok, amelyekben egy adott szereplő teljes elszigetelése a cél a nemzetközi viszonyokban. Az ilyenkor használt minősítések már utat nyitnak a nyomatékosabb eszközök használatához, beleértve az erőszakot is.

KULCSFOGALMAK: rosszallás, pellengérre állítás • kollektív, szervezeti formában történő elítélés • nemzetközi törvénytisztelők/törvényszegők • ellenség/ellenségkép • terrorizmus/vadállamok • nemzetközi elszigetelés/önelszigetelődés

3. 3. Legitim erőszak a nemzetközi viszonyokbanMindenekelőtt: miért erőszak és nem kényszer? Az államról – Max Weber nyomán – mint a legitim kényszer letéteményeséről beszélünk. Az államnak egy sor olyan jogi eszköz áll rendelkezésére céljainak megvalósítására, amely nem feltételez fizikai kényszert, erőszakot. A nemzetközi jog elmélete a kényszer és az erő(szak) között úgy tesz különbséget, hogy kényszernek tekint „minden olyan nyomásgyakorlási formát, amely nem minősül az erő alkalmazásának, s elég súlyos ahhoz, hogy annak a természetes személynek (egy állam képviselője) vagy morális személynek (az állam maga), akire irányul, a döntését egy bizonyos irányba elmozdítsa (infléchir).”(Dinh – Daillier – Pellet 1994, 871.) Ebből az értelmezésből kiindulva az erő alkalmazása (recours à la forte) minden katonai jellegű lépésre vonatkozik, vagyis a fegyveres erő igénybevételét jelenti.

A nemzetközi politikai viszonyokban a szereplők befolyása az „állami szuverenitáson túli”1616 viszonyok alakulására néha közvetlen és nyílt kényszerítés formájában is jelentkezik, de az ilyen esetek inkább a kivételt képezik. Előfordulhat ugyanis, hogy a kényszerítés során kilátásba helyezett fenyegetést be kell váltani, s ez a szereplőket rendszerint megfontoltságra inti. Az egyes szereplők néha azt állítják, hogy kényszer alatt cselekedtek, mert nem volt más alternatíva. Ez nem mindig megalapozott érv. Mindig van alternatíva, sőt, több választási lehetőség is van, mert ha nem lenne, nemzetközi politikai viszonyokról sem beszélhetnénk. Nincsenek viszont e területen az állami jog működésére jellemző szankciók.1717

„Kényszer, kényszerítés (coercion): a kényszer a hatalmi viszony egyik formája. Mint minden ilyen viszony, elsősorban azon múlik, hogy rendelkezésre áll-e olyan potenciál, amelyet politikailag fenyegetésre lehet felhasználni. A kényszerítő magatartás esetében az emberek többsége először a katonai képességekre, valamint a büntető jellegű fenyegetésekre gondol. A kényszerítés tehát az elrettentéssel van összefüggésben. Ugyanakkor a

1616 Lásd a II. fejezet A nemzetközi napjainkban: az állami szuverenitáson „túli” című alfejezetét a 97. oldalon.

1717 Lásd a VIII. fejezet A nemzetközi szankciók alkalmazása a kilencvenes években című alfejezetét a 355. oldalon.




politika gazdasági eszközeinek is jelentős kényszerítő erejük lehet.”

(Evans-Newnham 1998, 70.)

Az erőszak lehetősége azonban folyamatosan jelen van a nemzetközi politikai viszonyokban – alig van a világnak olyan sarka, amelyet ne ellenőriznének állami, reguláris hadseregek, paramilitáris erők, vagy más, pusztításra kiképzett, szervezett fegyveres csoportok.

Aron abban vélte felfedezni e terület sajátosságát, hogy ez az egyetlen olyan létszféra, amelyben az erőszak (violence) társadalmilag elfogadott: „A magasabb civilizációkban, az összes társadalmi viszony közül ezek tűnnek számomra az egyedülieknek [a nemzetközi viszonyok – BG], amelyekben elfogadott az erőszak normális jellege.”1818 (Aron 1972, 363.) Az erőszakkal szemben jogos erőszakkal fellépni, ezt már a rómaiak is így látták. Ha a helyzet így áll, amit tehetünk az az, hogy megpróbálunk elképzelni egy skálát, amely a nemzetközi viszonyokban a kényszer és az erőszak különböző formáit az elfogadott–megengedett–lehetséges terminusaiban rendszerezi.

3.1. ERŐSZAK „JÓ” CÉLOKÉRTErkölcsileg jó célokat minden nehézség nélkül meg lehet jelölni a nemzetközi politikai viszonyokban, anélkül hogy az embereket különösen győzködni kellene afelől hogy az így szóba kerülő dolgok erkölcsileg valóban jó ügyet képviselnek. Kissé tautologikus megfogalmazásban, sokan minden további érv nélkül indokoltnak találhatják akár erőszak alkalmazását is erkölcsileg jó cél megvalósítása érdekében, pusztán azért, mert belátásuk szerint az erkölcsileg jó. Egy civileket terrorizáló, gyermekeket fegyveres harcra kényszerítő, több ország területén garázdálkodó fegyveres bandával szemben fegyverrel fellépni jó célnak minősülhet, függetlenül a konfliktus politikai vagy nemzetközi jogi vonatkozásaitól.1919 A gyermekekkel való törődés, a gyermekek megvédésének elsőbbsége az emberi tevékenység eredményeként vagy a természeti katasztrófák következményeként létrejött szélsőséges állapotok közt, kultúrától és történelmi hagyományoktól függetlenül mindenütt erkölcsileg elfogadott dolognak számít.

Ennek ellenére a nemzetközi politikai viszonyokban jó célok önmagukban nem léteznek. Az a tény, hogy több jó célt is meg lehet jelölni egyszerre, anélkül hogy ezek feloldhatatlan ellentmondásban lennének egymással (ellentétben a helyes célokkal, mint majd a következőkben kitérünk rá) ezt támasztja alá. A jó célok egyidejűleg lehetnek politikai célok is, továbbá rendszerint összhangban állnak a nemzetközi joggal. Az Egyesült Államok vezető politikusai sokszor nyilatkozzák, hogy Amerika legfőbb célja a gonosz elleni küzdelem, de ezt mások is mondják, például a Washington által rogue state-kéntszámon tartott Irán, amely viszont a gonoszt Amerikával azonosítja.

Annak ellenére, hogy a jó célok érdekében alkalmazott fegyveres erőszak egy elképzelt legitimitási skálán valószínűleg széles körben elfogadott lenne, a nemzetközi politikai viszonyokban ritkán esik meg, hogy az egy adott cél elérésére indított, az erőszak alkalmazását is számításba vevő akciókat csakis a cél erkölcsileg magasztos volta befolyásolná. A kilencvenes években is azt láttuk, hogy szükséghelyzetekben, amikor ártatlanok szenvedésének megakadályozására a beavatkozást ráadásul a körülmények is lehetővé tették volna, a még viszonylag csekély kockázatok ellenére sem éltek az erőszak eszközével azok, akik azt megtehették volna.

3.2. ERŐSZAK „HELYES” CÉLOKÉRTA helyesnek nyilvánított célok megvalósítására kilátásba helyezett vagy felhasznált erőszak sokkal ellentmondásosabb helyzeteket eredményez, mint az úgynevezett jó célok esetében. Beszélhetünk általában úgynevezett „helyes” célokról, de ha konkrét helyzeteket veszünk, kiderül, hogy egyszerre csak egyetlen helyes cél lehetséges. Ha a terminusok nem változnak, az egyenletnek csak egy helyes megoldása van. Ebből adódik a helyes cél kizárólagossága, míg „jó” célt többet is megjelölhetünk anélkül, hogy azok ellentmondásban

1818 „J’ai choisi, on le sait, dans Paix et guerre… l’autre terme de l’altemative. J’ai cherché ce qui constituait la spécificité des relations internationales ou inter-étatiques et j’ai cru trouver ce trait spécifique dans la légitimité et la légalité du recours à la force armée de la part des acteurs. Dans les civilisations supérieures, ces relations me paraissent les seules, parmi toutes les relations sociales, qui admettent le caractére normal de la violence.” – Az idézet a Qu’est-ce qu’une théorie des relations internationales? című tanulmányból való, amely az 1972-ben megjelent kötetben szerepel a második kiadásban.1919 A Human Rights Watch/Africa nemzetközi nem kormányzati emberi jogi szervezet az Észak-Ugandából a Lord Resistance Army (LRA) nevű fegyveres csoport által elhurcolt gyermekek helyzetével foglalkozó jelentésében például felszólítja az ugandai kormányt, hogy „tegyen meg minden lehetséges lépést a gyermekek megvédésére”, ugyanakkor „az LRA elleni harcok során tegyen meg mindent a gyermekek megóvására.” (Human Rights Watch/Africa 1997, 6.)




lennének.

Ez a kizárólagosság azzal jár, hogy a helyes cél megjelölése, függetlenül tartalmától, a világot egyetlen értékhierarchia alá rendeli. Ezáltal a helyes cél mobilizáló ereje megsokszorozódik. A helyes cél végső soron a „helyes életre” vonatkozik. Mivel az emberek túlnyomó többsége nem elméleti spekulációkkal tölti az életét, a helyes élet mint cél általában együtt jelentkezik megszabott rítusokkal, életmegnyilvánulásokkal, amelyek legitimitását külön megerősíti, ha azok egy kulturális hagyomány alapján már eleve „bejáratottak”, megszokottak. A nemzetközi politikai viszonyokban a helyes cél akkor válik relevánssá, amikor egyes szereplők másokra is ki szeretnék terjeszteni azt, ami számukra ilyen szempontból irányadó. Ha a szereplő kitart elképzelése mellett, de az általa hirdetett célokat különböző okok miatt a „megcélzott” szereplők nem méltányolják vagy éppenséggel visszautasítják, akkor előbb-utóbb a meghirdető pozíciója válik a játék tétjévé: szavahihetősége, legitimitása támogatói előtt, egyszóval a dolog presztízskérdéssé válik, de nem akármilyenné. A presztízs napirendre kerülése közvetlenül érinti a szereplő önmeghatározását és politikai programját, s ebben az összefüggésben a bukás lehetőségét is felveti. Minél szorultabb a helyzet, annál inkább hajlamos a szereplő erőszakhoz nyúlni.

Ebben az esetben az erőszak alkalmazása sajátos módon történik. A helyes cél erőszakos megvalósítására irányuló törekvés alkalmas a politikai és az értékhierarchia egybeolvasztására. Ez a korábban instabil, megváltoztatható, akár alku tárgyává is tehető politikai rangrend megmerevedésével jár, s az érintettekben képes az örökkévalóság, a megváltoztathatatlanság érzését kelteni. Akik a status quo ante nevében lépnek fel, azok minden eszközt legitimnek találnak a helyzet megváltoztatására, míg a helyes célt tételezők ugyanezt teszik a kialakult helyzet fenntartására. A második esetben viszont a helyes cél, s a meggyőződés az annak megfelelő helyes élet eszméjében, eleve felment minden korábban érvényes erkölcsi kötelezettség alól. Így a gyilkolás és a rombolás nem az erőszak alkalmazásának elkerülhetetlen, de sajnálatos velejárói, amelyekért a részvevőknek valamilyen módon majd bűnhődniük kell, ha másként nem, hát együtt kell élniük tetteik emlékeivel. A kivitelezők általában maguk is a halál kultuszában élnek, kívánják a halált, mely a megváltást hozza meg számukra.

A helyesként tételezett cél csak akkor szűnik meg, ha a részvevők számára a politikai és az erkölcsi szétválasztásának megint lesz értelme. S ez a helyzet általában be is következik. Az isteneknek nincs szükségük az emberek fegyveres asszisztenciájára, a nemzeti szubsztanciát – ha van ilyen – nem fegyverek hozzák létre, s nem fegyver által vész el, ahogyan egy absztrakciót sem tud az ember kézzel megfogni, megszagolni, megenni stb. Az életmóddal azonban más a helyzet, s az életmód előírásának privilégiuma rendszerint egyben a politikai egyik megnyilvánulása is. Ebben az esetben a helyes cél attól válik ilyenné, mert jelentős számú vagy befolyású szereplő annak tekinti.

Az emberek általában nemcsak belső meggyőződésből állítják maguk elé az általuk kizárólagosan helyesnek elismert célt és törekednek mások általi elfogadtatására, megvalósítására. Az utánzás, a példakép legalább ilyen fontos szerepet játszik. A személyes kapcsolatokban, a magánéletben ha valakinek adok egy olyan jó tanácsot, amely esetleg az élete menetére jó hatással volt, vagy ha bizonyos vonatkozásokban valaki példát vesz rólam, hasonlóan jár el és sikerélménye lesz, akkor nagy a valószínűsége, hogy az illető a továbbiakban egyéb ügyekben is hallgat rám. Tekintéllyé válok, s ez önmagában kellemes érzés. Ha több ember számára töltök be ilyen szerepet, azt lehet mondani, befolyásom van rájuk. Innen már akarat kérdése, hogy az életmódommal, személyes példámmal szerzett befolyásomat politikai befolyássá változtassam, s arra törekedjek, hogy ezentúl szélesebb körben és folyamatosan valósítsam meg azt, amit korábban csak véletlenszerűen és csak a magánéletben, a személyes kapcsolatokban sikerült. Ebben az esetben alapvetően két módon járhatok el: vagy magamat (a saját tetteimet, életemet stb.) állítom célként, vagy általános normatív igénnyel fogalmazok meg különböző állításokat. Ha ez bekövetkezik, a helyzet bonyolultabbá válik, mert különböző alternatívák állnak elő. Amit biztosan lehet tudni, az az, hogy nem mindenki válik a követőmmé (de még a követőim sem mindenáron), s ebben a legváltozatosabb okok játszanak közre a kulturális különbségektől a személyes ambíciókig.

Tehát amikor azt mérlegeljük, hogy miként viszonyuljunk a helyesnek vélt céljai megvalósítása érdekében erőszakot alkalmazni kész vagy ténylegesen alkalmazó szereplőhöz, több körülményt is figyelembe kell venni. Elsősorban az előzményeket, majd azt, ami valóban történik, s végül, hogy ezek alapján mi várható. Tehát máris a par excellence politikai terepén vagyunk, s a nemzetközi politikai viszonyokban ilyen esetben mindig a konkrét ügyben érdekelt szereplők magatartása az irányadó. Általánosan érvényes előzetes válasz itt sem lehetséges, viszont mint e gondolatmenet kezdetén megjegyeztük, az leszögezhető, hogy a helyes célok érdekében alkalmazott korlátozástól mentes erőszak esetében a viszonterőszak alkalmazása valószínűbb, mint más esetekben. Tény, hogy a „helyes” cél érdekében felhasznált erőszak természete és a felhasználás módja az




erőszaknak ezt a típusát a kilencvenes évek nemzetközi politikai viszonyaiban egy elképzelt legitimitási skálán nagyon alacsonyra helyezi.

3.3. ERŐSZAK MÁSOK MEGMENTÉSÉÉRTA szereplők a nemzetközi viszonyokban rendszerint saját helyzetükből kiindulva mérlegelik az erőszak mások általi alkalmazásának elfogadhatóságát. (A nemzetközi politikai viszonyok egyik örökös kérdése, hogy egy szereplő valóban eltökélt-e az általa birtokolt eszközök – s itt nyilván a tömegpusztító fegyverek jönnek számításba elsősorban – bevetésére, vagy az utolsó pillanatban mégis képes lesz meggondolni magát.)

Vannak olyan helyzetek, amikor egyes szereplők előre ígéretet tesznek egymásnak, hogy ha az egyiket közülük támadás éri, a többiek a segítségére sietnek. Miben áll ilyen helyzetben az erőszak alkalmazásának a legitimitása? A konkrét ígéretben, vagy abban az erkölcsileg igazolható kötelezettségben, hogy hacsak nem jár saját biztos pusztulásommal, a veszélyben lévők segítségére kell sietnem?

Úgy tűnik, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban egyik igazolás sem áll meg. Egyrészt vannak rá példák, hogy a szövetségi viszonyban álló felek közül egyesek nem tartották be ígéreteiket, vagy képtelenek voltak arra annak ellenére, hogy a szövetség aktusa magában foglalta a kölcsönös katonai segítségnyújtás kötelezettségét is. Másrészt a történeti előzmények és a kilencvenes évek tapasztalatai alapján úgy látszik, hogy a mások érdekében alkalmazott erőszakot rendszerint a fegyveres segélyt nyújtók önérdeke is motiválta. Az Öbölháború vagy az 1997-ben Albániában kialakult helyzet jól rávilágít e körülményre. Albánia esetében az olaszok akik végül a korlátozott célú fegyveres erő bevetésének műveletét vezették, elsősorban attól tartottak, hogy a káosz kiterjedése Olaszország biztonságára is veszélyt hozhat.

A kilencvenes években azonban előfordultak olyan esetek is, amikor a fegyveres erőszak alkalmazása egyes államok által más államok területén, azok előzetes beleegyezése nélkül, úgynevezett humanitárius okokból történt, és csak nagyon átvitt értelemben volt összefüggésbe hozható a szereplők érdekeivel.

3.4. A BEAVATKOZÁS JOGAA beavatkozáshoz való jog a legtöbb állam és egyes nem állami szereplők számára egyelőre elfogadhatatlan. Ha azonban a kérdés politikai oldalát félretesszük, azt látjuk, hogy további számos és egyelőre tisztázatlan gyakorlati, jogi és morális aspektus is felmerült az eddigi, humanitárius okokból történt beavatkozások során. Ez utóbbiak tárgyalása általában konkrét esetek kapcsán folyik, az analógiás módszer minden hiányosságával együtt. A kérdés általános áttekintését tartalmazó szakirodalom meglehetősen vegyes, ezért az alábbiakban csak röviden összefoglaljuk azt, ami a különböző vitákban felmerült.

Mario Bettati szerint a beavatkozás körüli viták a kilencvenes években alapvetően két pont körül koncentrálódtak: az egyik a média, vagyis a nyilvánosság szerepe, a másik a politikai dimenzió kérdése. Az áttekinthetőség kedvéért a szerző a beavatkozás fogalmának négy értelmezését különíti el. 1. Az immateriális beavatkozás (ingérance immatérielle) az emberi jogok területén 1948 és 1968 között, ami egyszerűen az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi dokumentumok elfogadását jelentette. Az emberi jogok e „nemzetköziesítése” az ENSZ keretében merő szimbolikus aktus volt ebben az időszakban, míg Európában a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság létrehozása már konkrét előrelépésnek számított – a korábban az államok fenntartott területére (reserved domain), vagyis – a belügyekbe való beavatkozás nemzetközi jogi szentesítése felé. 2. A karitatív beavatkozás időszaka, 1968 és 1988 között, amelyben a humanitárius szervezetek tevékenysége bizonyos esetekben „összeért” egyes államok diplomáciai tevékenységével. A kilencvenes években ezekhez hozzáadódik 3. az erő alkalmazásával járó beavatkozás (ingérence forcée) és 4. a megelőző jellegű beavatkozás (ingérence dissuasive) (Bettati 1996, 9–10).2020

Itt most csak a harmadik kategóriába tartozó helyzetekkel foglalkozunk. Az erőt, beleértve a fegyveres erőszakot feltételező beavatkozás vizsgálatánál további három szituációt lehet elkülöníteni.

A. Az első az, amikor egy állam ellen nemzetközi szankciókat rendelnek el, beleértve a fegyverembargót és a

2020 Elég sok zavart okoz a beavatkozásról szóló vitákban az, hogy az angol nyelv ugyanazt a terminus technicust használja a segélynyújtás és az áldozatok védelmét szolgáló beavatkozás esetében: humanitarian intervention. A francia nyelv az előbbire az intervention d’humanité fogalmát, míg a másodikra az intervention humanitaire-thasználja (Bettati 1996, 204). A saját tapasztalataink alapján állíthatjuk, hogy a terminológiai különbség nemcsak elméletileg releváns. Fontos gyakorlati következményekkel jár ugyanis, ha a francia álláspontnak megfelelő megkülönböztetéshez rendelünk jogi következményeket, vagy a humanitárius beavatkozást egységes tevékenységnek tekintjük, s ennek megfelelően kívánunk összefüggő nemzetközi jogi szabályozást alkotni e területen.




gazdasági szankciókat. Egyes esetekben e szankciók érintik a humanitárius segélyek folyósítását is. (Ezt elsősorban az ENSZ Biztonsági Tanácsa teszi, de elképzelhető az egyes államok által alkalmazott egyoldalú szankciók nyomán kialakult helyzet is.) A humanitárius segélyeknél rendszerint fennáll az eltérítés veszélye, s ezért gondolkodni kell arról, akár a fegyveres fellépés kilátásba helyezésével, hogy a szállítmányok ne kerüljenek olyanok kezébe, akiket nem illetnek. (Ez volt a szomáliai beavatkozás formális indoka.) A szankció hatással van nemcsak a segélyek címzettjeire, hanem a segélyt folyósító államokra is, mert leszűkíti szállításaikat a létfontosságú cikkekre. Fegyver, üzemanyag és egyéb létfontosságúnak nem minősülő cikkek bevitelének megakadályozása így a fegyveres erő alkalmazásának lehetőségével jár együtt. A volt Jugoszlávia területére vonatkozóan életbe léptetett ENSZ-szankcióknak volt ilyen vonatkozásuk.

B. A második esetben a fegyveres erő bevetésére helyi kormányzati szervezetek, a konfliktusban részt vevő nem kormányzati fegyveres csoportok, gerillák, felkelők, valamint egyéb fegyveres csoportok tagjai ellen kerül sor, az általuk a humanitárius akció elé gördített akadályok elhárítására.

C. A harmadik eset az áldozatok védelmében alkalmazott fegyveres erő, harmadik felek részéről egy szuverén ország területén (Bettati 1996, 143–239). Ez utóbbi variáció vezet a leghevesebb vitákhoz. Az ENSZ BT által Irak ellen 1991-ben elrendelt szankciók, közöttük az iraki légierő gépeire vonatkozó repülési tilalom, egyedülállónak bizonyultak 1995 őszéig, a NATO boszniai beavatkozásáig. Felmerült a kérdés, hogy ha ezekben az esetekben el lehetett rendelni szankciókat az emberi jogok súlyos és folyamatos megsértése által bekövetkezett humanitárius katasztrófa megállítására, miért nem lehetett más, hasonló súlyosságú esetekben ugyanezt megtenni a világ más részein?

A következőkben csak a szomáliai beavatkozás legfőbb tanulságaira térünk ki, mivel ez számított a kilencvenes évek közepén „lezárt” ügynek, legalábbis ami a beavatkozást magát illeti. Az UNOSOM II, a szomáliai területen állomásozó ENSZ-mandátummal rendelkező rendfenntartók 1995. március 5-én fejezték be kivonulásukat az országból és március 31-én a mandátumuk formálisan is megszűnt.

3.5. A SZOMÁLIAI NEMZETKÖZI BEAVATKOZÁSA szomáliai beavatkozás története röviden a következő. Az országban az erőszak 1990 végére hatalmasodott el. Az ENSZ helyi képviselete 1991 január végére bezárta az irodáit Mogadishuban. Az ország északi részében azonban folytatódott az ENSZ gyermek- és menekültügyi szerveinek (UNICEF és UNHCR), valamint néhány nemzetközi segélyszervezetnek a tevékenysége. A huszonegy éve hatalmon lévő diktátor, Siad Barré január 26-án menekült el a fővárosból, amelyet ezután az egymással szemben álló klánok fegyveres csoportjai felosztottak egymás közt, kemény harcokat követően.

1992 júliusában az éhínség olyan méreteket öltött, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendkívüli segélyakciót rendelt el légihíd felállításával és a segélyakciókban résztvevőket védő fegyveres alakulatok Szomáliába telepítésével. Augusztusban a BT jóváhagyta egy háromezer-ötszáz fős katonai alakulat kiküldését, arra az esetre, ha létrejön a megállapodás a klánok vezetőivel. Szeptember 14-én érkezett Mogadishuba az első, ötszáz főből álló pakisztáni egység. Novemberben az Egyesült Államok felajánlotta, hogy elvállalja a segélyszállítmányokat felügyelő és az elosztásukat biztosító katonai alakulatok megszervezését és vezetését, ha a BT felhatalmazza a tagállamokat egy ilyen akció végrehajtására.

Ekkor állt elő a humanitárius okból történő fegyveres beavatkozás szükségességének klasszikus esete: 1. a krízis nyilvánvaló, a világ televíziós állomásai folyamatosan megdöbbentő képsorokat közvetítettek a helyszínről; 2. az ENSZ hagyományos közvetítési kísérletei csődöt mondtak, és a szervezet sem volt képes humanitárius tevékenységét saját erőből folytatni az adott körülmények között; 3. az ország különböző részeit egymással szemben álló fegyveres csoportok tartották ellenőrzésük alatt, az állam összeomlott; 4. egyes államok, elsősorban humanitárius céllal, és csak másodsorban politikai megfontolásból, a közvetlen fegyveres beavatkozás mellett döntöttek; 5. e csoportnak volt elfogadott, s a megfelelő erőforrásokkal is rendelkező vezetője – az Egyesült Államok ebben az esetben –, amely a felelősséget is vállalt nemzetközi téren az akcióért, és végül 6. az ENSZ legitimálta a beavatkozást, beleértve a fegyveres erő alkalmazását.

1993 májusában a külföldi katonák létszáma elérte a huszonnyolcezer főt Szomáliában. Júniusban egy pakisztáni egységet, amely fegyvereket keresett, tűz alá vett az egyik klánhoz tartozó fegyveres csoport, aminek következtében huszonnégy békefenntartó vesztette életét. A BT másnap felhatalmazta az UNOSOM II-t minden szükséges eszköz felhasználására az incidensért felelősök ellen, beleértve letartóztatásukat és fogva tartásukat. A fegyveres összecsapások megszaporodtak. Október 3-án a közvetlen amerikai parancsnokság alá tartozó Rangers egységek tűzpárbajba keveredtek Mogadishu déli részén: az eredmény tizennyolc amerikai katona és




egy malajziai békefenntartó halála. Clinton elnök október 7-én bejelentette, hogy 1994 márciusáig az amerikai csapatok kivonulnak Szomáliából. Röviddel ezután több kormány szintén bejelentette saját csapatainak visszavonására vonatkozó döntését.

Az ENSZ BT elnöke egy 1995. április 6-án közétett nyilatkozatában levonta a tanulságokat a történtekből. Miután leszögezte, hogy az UNOSOM II békefenntartói „sikeresen befejezték visszavonulásukat” (succesful conclusion of the withdrawal), megemlékezett azokról, akik szolgálat közben életüket vesztették Szomáliában. Az akció mérlegének pozitív oldalához tartozott szerinte, hogy a humanitárius beavatkozás „sok élet és számos vagyontárgy megmentésében” segített, csökkentette a szenvedést és hozzájárult a béke megteremtésére tett kísérletekhez. Annak ellenére, hogy jelentős erőfeszítések történtek a béke és a stabilitás helyreállítására, valamint a civil társadalom újraélesztésére, „a béke és a nemzeti kiegyezés folyamatában továbbra is fennálló hiányosságok, különösen a (szemben álló) szomáliai felek kellő együttműködésének hiánya, aláásta az ENSZ törekvéseit Szomáliában és lehetetlenné tette az UNOSOM II mandátumának folytatását 1995. március 31-e után.”

A BT elnöke úgy vélte, hogy a Szomália-művelet fontos tanulságokkal járt a béketeremtés és a békefenntartás elmélete és gyakorlata számára. Ebben az értelemben kifejtette: 1. A BT meg van győződve arról, hogy csak „a kiegyezésnek egy valóban reprezentatív és széles alapokon nyugvó megközelítése hozza meg a tartós politikai rendezést és járul hozzá a civil társadalom újjászületéséhez Szomáliában.” 2. A BT újra leszögezi, hogy „Szomália népe viseli a végső felelősséget” a nemzeti kiegyezés létrejöttében és a béke megteremtésében. 3. A „nemzetközi közösség csak megkönnyítheti, bátoríthatja és elősegítheti ezt a folyamatot, de nem próbálhatja meg semmilyen egyedi megoldás keresztülvitelét.” Végül a határozat egyebek mellett emlékeztette a tagállamokat arra, hogy kötelességük a BT 1992-ben elrendelt és minden fegyver és katonai felszerelés szállítására vonatkozó szomáliai embargójának a teljes mértékben történő végrehajtása, továbbá amennyiben a szomáliai felek kívánják, a határozat lehetővé teszi egy kis létszámú politikai ENSZ-misszió állomásoztatását az országban.2121

Szomáliában 2002 nyarán továbbra sincs központi kormány.

Az erőszak legitimitásáról a nemzetközi politikai viszonyokban az elfogadott–megengedett–lehetséges terminusaiban beszélhetünk. Az erőszak ugyanis folyamatosan és mindenütt jelen van e területen, s egyelőre az óhajok birodalmába tartozik végleges kiiktatása. Noha az egyes esetekben az alkalmazott erőszak „jó” célja tűnik olyan kritériumnak, amely az elfogadhatóság szempontjából értelmezhető, a gyakorlatban még a humanitárius okokból történt beavatkozás is rendkívül ellentmondásos helyzeteket teremt.

KULCSFOGALMAK: kényszer, kényszerítés, erővel való fenyegetés • korlátlan erőszak „helyes” célokért • fegyveres segélynyújtás • humanitárius fegyveres beavatkozás

4. 4. Erőszak „megmentésünk” érdekében4.1. AZ ÖNVÉDELEM JOGA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA nemzetközi politikai viszonyokban a szereplők megítélésének legfontosabb kritériuma – nézetünk szerint – a bukás.2222 A nemzetközi politikai viszonyokban a szereplők cselekedeteinek eredménye ritkán van összhangban eredeti szándékaikkal, s egyebek mellett ezért sem lehet a siker objektív mércéit felállítani. A siker a szereplő saját értelmezése, s a tapasztalatok szerint többnyire merő propaganda, s egyáltalán nem befolyásol másokat saját értelmezésükben és stratégiájuk kialakításában. A bukás azonban egyértelműen megállapítható: 1. a szereplő nyilvánosan lemond bizonyos, e minőségével szervesen összefüggő céljairól, 2. a lemondást konkrét tettek is követik, 3. megkérdőjeleződik nemzetközi politikai szereplői minősége, vagy 4. ténylegesen eltűnik a nemzetközi politika színteréről.

Egy szereplő bukása mindig hatással van más szereplőkre is, a kérdés csak az okozott változások mértéke. A sikerpropagandát korábban nem látott mértekben űző Szovjetunió bukása ebben az összefüggésben releváns példa.

2121Statement by the President of the Security Council calling on the Somali parties to pursue national reconciliation. In S/PRST/1995/15. 6 April 1995. (The UN in Somalia 1996, 486.)2222 Lásd erről a VI. fejezet A nemzetközi politikai viszonyok szereplőjének fogalma című alfejezetét a 240. oldalon.




A bukás hatásai, illetve az a tény, hogy a bukás a legváratlanabb módon és külső okokból bármikor bekövetkezhet, áll többek között annak a felfogásnak a hátterében, amely szerint az egyéni vagy kollektív önvédelem joga „természetes jog.” Még napjainkban is a fegyveres agresszió szerepel a legfontosabb okok között, de az 1990-es években egy sor olyan eset is történt, amikor a bukást, beleértve államok összeomlását, nem külső támadás okozta, hanem egyéb, belpolitikai, illetve gazdasági-pénzügyi okok.

Az önvédelemhez való jog a szokásjog részeként is explicit módon elismerést nyert (Dinh – Daillier – Pellet 1994, 882). Az ENSZ alapokmányának rendszerében kizárólag az agresszió igazolhatja az erő használatát önvédelmi célból. Az ENSZ egy 1974-es közgyűlési határozata szerint az agresszió „fegyveres erő alkalmazása valamely állam részéről egy másik állam szuverenitása, területi épsége vagy politikai függetlensége ellen, vagy az ENSZ Alapokmányával össze nem férő bármely más módon, amint ezt ez a meghatározás kifejti.” 2323 Ez a határozat, mint általában a közgyűlés határozatai, nem kötelezőek a Biztonsági Tanácsra mint a nemzetközi béke és a biztonság legfőbb őrére nézve. Sőt, ebben az esetben a BT mérlegelési szabadságára a határozatban közvetlen utalás található. A 2. cikk értelmében – amely ilyen szempontból jelentősebb, mint maga az agresszió definíciója – „fegyveres erő elsőként való alkalmazása valamely állam részéről az Alapokmány megsértésével, első megítélésre, az agresszió bizonyítékának tekintendő, habár a Biztonsági Tanács az Alapokmánnyal összhangban arra a következtetésre juthat, hogy más lényeges körülmények fényében, beleértve azt a tényt, hogy a szóban forgó cselekmények vagy következményeik nem elég súlyosak, nem indokolt olyan döntés, hogy agressziós cselekményeket követtek el.”

Az önvédelemre csak addig lehet hivatkozni, amíg a konkrét esetben a BT meg nem hozza a békét és a biztonságot szavatoló, illetve helyreállító intézkedéseit.

A nemzetközi jogban tehát az önvédelem joga: ideiglenes, ellenőrzött, s így a Biztonsági Tanács intézkedéseihez képest másodlagos, „szubszidiáris” jellege van. Gyakorlása csak olyan keretek között fogadható el, amelyek arányosak az agresszióval és nem haladják meg annak visszaverését.2424

Az ENSZ alapokmányának 51. cikke szerint: „A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem érinti az Egyesült Nemzetek valamelyik tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetén az egyéni vagy a kollektív önvédelem természetes jogát mindaddig, amíg a Biztonsági Tanács a nemzetközi béke és biztonság fenntartására szükséges rendszabályokat meg nem tette. A tagok az önvédelem e jogának gyakorlása során foganatosított rendszabályaikat azonnal a Biztonsági Tanács tudomására tartoznak hozni, és ezek a rendszabályok semmiképpen sem érintik a Biztonsági Tanácsnak a jelen Alapokmány értelmében fennálló hatáskörét és kötelességét abban a tekintetben, hogy a nemzetközi béke és biztonság fenntartása vagy helyreállítása végett az általa szükségesnek tartott intézkedéseket bármikor megtegye.”

A NATO-t létrehozó 1949-es Washingtoni Szerződés 5. cikke értelmében egy tagállam ellen irányuló fegyveres támadást a szövetségesek ellenük irányuló támadásként fognak fel. A válaszlépések viszont a felek megegyezésétől függnek.2525 A rendszer jogtechnikailag tehát azonos a katonai szövetségekben részt vevő és az agressziót elszenvedő, de semmilyen szövetségi rendszerben részt nem vevő államok segélykérési joga

2323 Az agresszió meghatározása. Az ENSZ közgyűlésének 3314 (XXIX) számú, 1974. december 14-ei határozata (1. cikk).

2424 A határozat 3. cikke tételesen is felsorol néhány, az agressziót kimerítő cselekményt: „A következő cselekmények bármelyike – tekintet nélkül arra, hogy történt-e hadüzenet – agressziónak minősül a cikk rendelkezéseivel összhangban és azoktól függően: (a) ha egy állam fegyveres erői inváziót vagy támadást hajtanak végre egy másik állam területe ellen, vagy mindenfajta katonai megszállás, bármilyen ideiglenes is, amely ilyen invázió vagy támadás következménye, vagy egy másik állam területének vagy területrészének erő alkalmazásával történő annektálása; (b) ha egy állam fegyveres erői bombázzák egy másik állam területét, vagy ha egy állam bármiféle fegyvert használ egy másik állam területe ellen; (c) ha egy állam kikötőit vagy partvidékét egy másik állam fegyveres erői blokád alá veszik; (d) ha egy állam fegyveres erői megtámadják egy másik állam szárazföldi, tengeri vagy légi erőit, tengeri és légi flottáját; (e) ha egy állam a fegyveres erőit, melyek egy másik állam területén tartózkodnak a fogadó állammal történt megegyezés alapján, az egyezményben foglalt feltételek megszegésével használja fel, avagy ha azok az egyezmény lejárta után tovább tartózkodnak az illető területén; (f) ha egy állam megengedi, hogy területét, melyet egy másik állam rendelkezésére bocsátott, a másik állam agressziós cselekmény elkövetésére használja fel egy harmadik állam ellen; (g) ha egy állam fegyveres bandákat, csoportokat, önkénteseket vagy zsoldosokat küld – vagy a nevében ilyeneket küldenek – egy másik állam ellen fegyveres cselekmények végrehajtására, melyek oly súlyosak, hogy kimerítik a fent felsorolt cselekményeket, illetve ha egy államnak része van ebben.” A 4. cikk ehhez hozzáteszi, hogy „a cselekmények fenti felsorolása nem kimerítő, és a Biztonsági Tanács úgy határozhat, hogy más cselekmények is agressziót képeznek az Alapokmány rendelkezései szerint.”2525 „A felek megegyeznek abban, hogy akár az egyikük, akár többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek; és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert jogos egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott felet vagy feleket azzal, hogy egyénileg és a többi féllel egyetértésben, azonnal megteszi azokat az intézkedéseket – ideértve a fegyveres erő alkalmazását is –, amelyeket a békének és a biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart. Minden ilyen fegyveres támadást és az ennek következtében foganatosított minden intézkedést azonnal a Biztonsági Tanács tudomására kell hozni. Ezek az intézkedések véget érnek, ha a Biztonsági Tanács meghozta a nemzetközi béke és biztonság helyreállítására és fenntartására szükséges rendszabályokat.” (NATO Kézikönyv 1995).




esetében. A kollektív biztonság a kilencvenes években is ugyanilyen feltételek között működött. Erre példaként Kuvait Irak általi 1990-es katonai megszállását és az ezt követő 1991-es Öböl-háborút hozzák fel leggyakrabban (Dinh – Daillier – Pellet 1994. 886). Más szóval, a kollektív és az egyéni önvédelmi jog természete továbbra is kettős: „természetes” jog és a nemzetközi szokások által elismert jog. Ebből számos gyakorlati következmény származik, de az alábbiakban csak e jog nem állami szereplőkre való kiterjesztésének kérdésével foglalkozunk.

A kérdés tehát az, hogy az önrendelkezéshez való jog, amely egyszersmind az állami szereplők privilégiuma a többi szereplővel szemben, fenntartható-e ilyen formában, illetve egyáltalán lehetséges-e fokozatos kiterjesztése más szereplőkre is? A felvetés látszólag spekulatív, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy azok a nem állami szereplők, illetve azok az államok, amelyek nem (voltak korábban) tagjai az ENSZ-nek, ha képesek rá, a legkülönbözőbb módon kifejezésre juttathatják azt a nézetüket, hogy magukra is érvényesnek tekintik az önvédelem „természetes jogát.”

Ugyanakkor, amint a kilencvenes évek fejleményei, kiváltképpen a nemzetállamok válságtünetei bizonyítják, az önvédelemnek csak egyik vetülete a fegyveres erő alkalmazása. A szereplőket, beleértve az államokat, nemcsak a háború fenyegeti megszűnéssel. A szereplők ellenőrzésén kívül álló nemzetközi pénzügyi tranzakciók, az eladósodás, a szervezett bűnözés megannyi olyan tényező, amelyek komoly kihívásokat intéznek, és nem csak a gyengébbekkel szemben. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) által 1990. november 21-én elfogadott Párizsi Charta „Biztonság” című fejezetében ott találjuk például a „társadalmi stabilitást fenyegető veszélyek” között a terrorizmust és az illegális kábítószer-kereskedelmet. A kilencvenes években divatossá vált „biztonság politikai kockázati tényezők” kifejezés alatt pedig hosszú felsorolásokat lehet tanulmányozni a társadalmi lét szinte minden megnyilvánulását érintő és az arra mindenütt leselkedő veszélyforrásokról. Ezzel szemben a kilencvenes években is a nukleáris fegyverek birtoklása képezte az államok számára az önvédelem legerősebb garanciáját (Larkin 1996).

4.2. A NUKLEÁRIS ÖNVÉDELEM ÉS AZ ELSŐ CSAPÁSA hágai Nemzetközi Bíróság 1996. július 8-án kelt tanácsadó véleményében nem tudta eldönteni, hogy a nemzetközi joggal, annak „jelenlegi helyzetére és a rendelkezésre álló tényekre való tekintettel”, összeegyeztethető-e vagy sem, ha egy állam puszta létének védelmében atomfegyvert vet be, vagy azzal fenyeget.

A Nemzetközi Bíróság a „jogos vagy jogtalan”, illetve „az önvédelem rendkívüli körülménye” kifejezéseket használja, miután leszögezte, hogy sem a nemzetközi szokásjogban, sem a nemzetközi szerződésjogban nem szerepel semmilyen különleges felhatalmazás vagy átfogó és egyetemes tiltás a nukleáris fegyverek használatával vagy az azzal való fenyegetéssel kapcsolatban. Az atomfegyver használata vagy az azzal való fenyegetés jogtalannak minősül, ha ellentétben van a fegyveres konfliktusokra vonatkozó nemzetközi joggal, különösen a humanitárius joggal és az ENSZ alapokmányának 2. cikke 4. bekezdésével, illetve ha nem tesz eleget az 51. cikk előírásainak. Általában véve azonban a nukleáris fegyverek használata vagy az azzal való fenyegetés a Nemzetközi Bíróság szerint ellentétes a nemzetközi joggal.2626

Ebben a tanácsadó véleményben is láthatjuk azt az egy időben fennálló különbséget és kölcsönösséget, amely a nemzetközi politikai viszonyok, a nemzetközi jog és a morál szférái között fennáll. Ha a politikai szférájára szűkítjük le az értékelést, az atomfegyver használata jogos, mert a túlélést szolgálhatja; ha jogilag mérlegeljük, csak bizonyos körülmények között lehet jogosnak nevezni, de általában nem; ha morális megítélés tárgyává tesszük, egyértelműen elvetendő. Mivel azonban az atomfegyverek léte ténykérdés, minden ezekkel kapcsolatos lényeges döntés végső soron politikai döntéssé válik.

2626 „A) There is in neither customary nor conventional international law any specific authorization of the threat or use of nuclear weapons; B) There is in neither customary nor conventional intemational law any comprehensive and universal prohibition of the threat or use of nuclear weapons as such; C) A threat or use of force by means of nuclear weapons that is contrary to Article 2, paragraph 4, of the United Nations Charter and that fails to meet all the requirements of Article 51, is unlawful; D) A threat or use of nuclear weapons should also be compatible with the requirements of the international law applicable in armed conflict, particularly those of the principles and rules of international humanitarian law, as well as with specific obligations under treaties and other undertakings which expressly deal with nuclear weapons; E) It follows from the above-mentioned requirements that the threat or use of nuclear weapons would generally be contrary to the rules of international law applicable in armed conflict, and in particular the principles and rules of humanitarian law. However, in view of the current state of international law, and the elements of fact at its disposal, the Court cannot conclude definitively whether the threat or use of nuclear weapons would be lawful or unlawful in an extreme circumstance of self defence, in which the very survival of a State would be at stake; F) There exists an obligation to pursue in good faith and bring to a conclusion negotiations leading to nuclear disarmament in all its aspects under strict and effective international control.” (Advisory Opinion 1996. no. 23.) Vö. az I. fejezet Kormányközi stratégiai viszonyok és intézmények című alfejezetével. Lásd a 62. oldalon.




Az Orosz Föderáció Nemzetbiztonsági Tanácsának (NT) titkára 1997 februárjában azt nyilatkozta, hogy Moszkva nem zárhatja ki az első atomcsapás lehetőségét egy hagyományos fegyverekkel támadó agresszor ellen. Ezt akkor a Kreml nem vállalta fel, de a következő hónapok fejleményei azt mutatták, hogy az ilyen körülmények közötti első csapás doktrínája az orosz nemzetvédelmi gondolkodás szerves részévé vált az év folyamán, különösebb hivatalos kihirdetés nélkül is (Reuters World Report 1997; The Washington Post 1997/a). Április 29-én az NT titkára cikket közölt a Nyezaviszimaja Gazeta című lapban, amelyben közvetlenül ugyan nem mondta ki, de éreztette, hogy Oroszország nem zárja ki a nukleáris fegyver elsőként való bevetését az őt ért agresszió visszaverésére. A szerző a nemzetbiztonság kategóriáját tág értelemben határozta meg, s alatta nemcsak az állam szuverenitását és területi egységének megőrzését értette, hanem mindazoknak a feltételeknek a biztosítását is, amelyek lehetővé teszik az állampolgárok számára a méltó létfeltételeket, nemzeti kultúrájuk, szellemi értékeik és polgári jogaik megőrzését (RFE/RL Newsline 1997/a). Május 9-én az NT titkárának helyettese azt nyilatkozta egy moszkvai rádiónak, hogy az éppen elfogadott nemzetbiztonsági koncepciónak megfelelően Oroszország élhet az első csapás jogával, „ha sarokba szorítják, és nincs más lehetősége.” (RFE/RL Newsline 1997/b.) Hogy a dolog felől semmi kétség se maradjon, Primakov külügyminiszter a NATO és az Orosz Föderáció közötti alapokmány párizsi aláírása előtt röviddel, 1997. május 24-én azt nyilatkozta egy TV-interjúban, hogy Oroszország biztonságpolitikai doktrínája ugyan nem teszi lehetővé a hetvenes évek értelmében vett megelőző atomcsapást, de fenntartja azt a jogot, hogy bevesse a nukleáris fegyvert, ha megtámadják. Miután Oroszország csökkenti hagyományos erőit – jelentette ki Primakov – képtelen egy hagyományos fegyverekkel indított támadást hasonló eszközökkel visszaverni. Oroszország kategorikusan ellenzi a volt szovjet köztársaságok felvételét a NATO-ba, mert attól tart, hogy a területükön lévő katonai infrastruktúrát adott esetben felhasználnák ellene, tette hozzá az orosz külügyminiszter (RFE/RL Newsline 1997/c).

Vlagyimir Putyin orosz elnök 2000. április 22-én aláírta azt a rendeletet, amelynek értelmében Oroszország fenntartja magának a nukleáris első csapás jogát. A Kreml sajtóközleményében az állt, hogy „az Orosz Föderáció kilátásba helyezi minden rendelkezésére álló erő és eszköz használatának lehetőségét, beleértve a nukleáris fegyvereket, ha egy krízis rendezésére minden más eszközt kimerített vagy azok hatástalannak bizonyultak.”2727 Pakisztán szintén fenntartja magának az első csapás jogát, míg India ambivalens e tekintetben (The Times 2001). Mindkettő 1998-tól illegális nukleáris hatalom. A NATO soha nem mondott le az első csapás jogáról,2828 míg Kína egyszerűen nincs abban a helyzetben a haditechnikát illetően, hogy ezt a kérdést felvesse.

4.3. AZ AGRESSZIÓ MINT ÖNVÉDELEMNem egyértelmű tehát nemzetközi jogilag, hogy az agresszió megelőzése céljából végrehajtott agresszió – a nukleáris első csapás ennek tipikus esete – önvédelemnek minősül-e. De az atomfegyverek használatát leszámítva, az ENSZ alapokmányának rendszerében sem tisztázott megnyugtatóan a kérdés. Mint láttuk, a Biztonsági Tanácsnak szuverén joga, hogy valamely cselekedetet agressziónak minősít-e avagy egyáltalán nem is veszi napirendre a panaszt tevő indítványát, hogy az ellene irányuló fegyveres akciót a nemzetközi békét és biztonságot veszélyeztetőnek nyilvánítsa. A nemzetközi viszonyok második világháború utáni története számos ilyen esetet tart nyilván. Az önvédelem megítélése kétségtelenül csak jogi kategóriák által lehetséges, sőt, az önvédelem elismerése és szabályozása minden jognak nevezett normarendszer szerves, lényegbevágó része.

Nézetünk szerint, ha agresszióhoz való jogról egyelőre2929 nem is beszélhetünk a nemzetközi politikai viszonyokban,3030 az önvédelmi cselekedeteket (beleérve a fegyveres erő alkalmazását) meg lehet és meg is kell különböztetni az agressziótól.

Ez lényegében az egyik olyan megkülönböztetés3131 amely a politikai viszonylagos autonómiáját fogalmilag megalapozza, mert összemérhetővé teszi az emberek cselekedeteit jogi és morális szempontból, s nemcsak az erőkülönbség tekintetében. A „meg kell különböztetni” követelménye ebben az esetben közvetlenül ered a politikai primátusából. Az ökölvívásban például nincs lehetőség az ütésváltások mérlegelésére, vannak viszont

2727 Az orosz hadsereg vezérkari főnöke azt nyilatkozta április 25-én, hogy „Oroszország elleni agresszió esetén, ha az állam léte vagy nem léte a tét, jogunkban áll teljes katonai potenciálunkat felhasználni, beleértve a nukleáris fegyvereket.” Itar-Tasz, Moszkva, 2000. április 25.)2828 1976. december 10-én az Észak-atlanti Tanács visszautasította a Varsói Szerződés (VSZ) javaslatát az első csapás jogáról való kölcsönös lemondásra.2929 A 2002 szeptemberében nyilvánosságra hozott amerikai nemzetbiztonsági doktrína végrehajtása hosszú távon e nézetet megváltoztathatja. (Lásd 27w National Security Strategy of the United States of America. http://www.whitehouse.gov/nsc/nssall.html)3030 Lásd erről még a VIII. fejezet Normák és szankciók összemosódása: jog az agresszióhoz című alfejezetét a 361. oldalon.

3131 Lásd ezzel kapcsolatban az I. fejezet Különbségek című alfejezetét a 44. oldalon.




tilalmak, amelyek megszegése a vétkes versenyző automatikus kiállítását vonják maguk után, s ezzel vége a mérkőzésnek is. A nemzetközi politikai viszonyokban is „ki lehet ütni” egy szereplőt, de ez a jelenlegi körülmények között olyan hatásokkal járhatna, amelyek tartósan érvényesülnének a jövőben is, függetlenül az erősebb akaratától. A dolgok erkölcsi megítélését, s az abból fakadó egyéni és csoportos motivációkat nem lehet politikailag ellenőrizni, mert ezek a motivációk bármikor artikulálódhatnak, s ezáltal politikaivá válnak.

Ha a játék célja nem egymás visszavonhatatlan elpusztítása, helye lesz az alkunak, kialakulhatnak új önmeghatározások és programok, ezeket le lehet fordítani normatív tartalmú mondatokra, amelyek már a jogi gondolkodás sémái által értékelhetők és így tovább. Korábban sok minden történt, amiről az emberek többsége nem értesült. Ma ez a helyzet megváltozott. Mindennek nyoma van, minden visszakereshető, s nem utolsósorban ennek hatására egyre nehezebb az agressziót önvédelemként beállítani.

4.4. A TERRORIZMUS A GYENGÉBB FEGYVERE?A kilencvenes évekre publicisztikai közhellyé vált, hogy a terrorizmus a gyengébb fegyvere. 3232 Ez a megközelítés nézetünk szerint nem igazolható. A terrorizmus lényegében az önmagáért való erőszakot jelenti, függetlenül az azt igazoló politikai céloktól vagy követelésektől. A terroristának mindegy, hogy pusztán ráijeszt valakire vagy egy egész várost töröl el a föld színéről. Számára, ahogyan az erőszaknak nincsenek fokozatai, úgy a célpontok és az áldozatok kiléte is közömbös. A terrorista akció, a lesből való támadás, az álarc mögé rejtőzködő szándék nem értékelhető politikailag. (Ez nem zárja ki természetesen a konkrét terrorista cselekedetek bűncselekménnyé nyilvánítását a belső és a nemzetközi jogban.) Rövidre zárja a játékot, mert csak az erőszakkal való visszavágást vagy a bosszút teszi lehetővé. A modern időkben az erőszak eszközéhez rendszerint a zsarnokság ellen küzdők folyamodtak, de azt rendszerint nyíltan vállalva tették, vagyis alávetették magukat a várható represszáliákon túl a még oly igazságtalan törvényeknek, s ami fontosabb, vállalták a morális megmérettetést. A titokban készülődő terroristának nincs arca s nincs önmeghatározása sem, nem lehet szereplője a nemzetközi politikai viszonyoknak. Mint láttuk, a kilencvenes években a gyengébbeknek is egész sor eszköz állt a rendelkezésükre a nemzetközi politikai viszonyokban való részvételhez, pozícióik javításához, még privilégiumokhoz is juthattak. Ha egyszer ezt belátjuk, azt is ki kell mondani, hogy nincsenek eleve reménytelen helyzetek, annak ellenére, hogy a bukás esélye és a viszonyok kiszámíthatatlansága néha elviselhetetlennek tűnik. Ha egy szereplő a terrorizmus eszközéhez nyúl, ezzel önmagát helyezi a játékszabályokon kívül. Ha egy állam vezetése dönt úgy, hogy szponzorálja a terroristákat, még akkor is ha titokban teszi, a legkevesebb amivel szembenézhet, a vadállamként való megbélyegzés, az elszigetelés. Ezzel szemben, ha szabályos háborút indít, akkor – a jelenlegi viszonyok közepette – a normalitás keretein belül cselekszik.

Minden terrorista csoportnak előbb vagy utóbb akadt – hacsak nem volt eleve – egy külső, többnyire állami támogatója. Ez ritkán történt nyíltan, általában a jól őrzött titkok közé számított, és annak számít ma is. Ez utóbbit a nyilvánosság kilencvenes évekbeli körülményeit figyelembe véve, úgy kell érteni, hogy az érintettek általában letagadják a kapcsolatot, s megtesznek mindent, hogy nyilvános, bírói eljárásnak számító eszközökkel ne lehessen rájuk bizonyítani a terroristákkal való közösséget. Az egy vagy több állam által támogatott terrorista csoport e körülmények következtében hihetetlenül veszélyessé vált. A nyilvánosság előtt viszont tetteik néhány elszánt ember összefogásának eredményként jelentek meg. Ilyen alapon persze hogy a csoport a gyengébb pozíciójában levőnek tűnt a kihívott állammal vagy államokkal szemben, rövid távon akár a közvélemény egy részének szimpátiáját is felkelthette.

A nemzetközi politikai viszonyokban lehetséges nem konvencionális, de hallgatólagosan megtűrt eszközök használata: kémkedés, félrevezetés, leplezés, provokáció, titokká nyilvánítás (zárolás). A terrorizmus támogatása esetében azonban a titkolózás célja végső soron az érintett állam elhatárolódási kísérlete a terroristáktól, mert még a legelvetemültebb zsarnok is tisztában van a terrorizmus jellegzetességeivel és hatásaival. A nyilvános azonosulás a bukás olyan kockázatát vonja maga után, amelyet vállalni ezen a szinten nem lehet. Az öngyilkos terrorista meghal, de az őt felkészítő és kiküldő földalatti csoport többi tagja gondosan ügyel arra, hogy csoportként fennmaradjon, még akkor is, ha utólag vállalja a merényletet. Egy állam nem teheti ezt meg, mert az

3232 Íme néhány idézet a megjelent írásokból: „A terrorizmus, vagyis az a módszer, amellyel a gyenge megfélemlíti és megbünteti az erősebbet, az életünk részévé vált. [...] A terrorizmus eltörli a nemzetközi viszonyokban oly lényeges különbséget az állam és az egyén között. Az államok kihívják egymást vagy éppen háborúznak. A háborúk borzalmasak lehetnek. De legnagyobbrészt bizonyos szabályok alapján vívják őket. Az államok ritkán próbálják egymás vezetőit meggyilkolni. [...] A terroristák célja a hatalom semlegesítése leggyengébb pontja, a közbizalom megtámadása által.” Mindez azzal a meggyőződéssel, hogy az amerikaiak mint a „globalizáció apostolai, a hagyomány és a hierarchia ellenségei” végzetszerűen és tartósan maguk ellen fordították „a hit és az erkölcsi bizonyosság védelmezőit.” (Steel 1996, 8.) – Ezt a megközelítést el kell különíteni azoktól a publicisztikai fordulatoktól, amelyek például a vegyi és a bakteriológiai fegyvereket a „szegény ember nukleáris fegyverének” nevezik. (Lásd ehhez a VI. fejezet A haditechnika című alfejezetét a 247. oldalon.)




informális csoporttól eltérően nem vonulhat illegalitásba. Az olyan ritka esetek, amikor egy informális csoport egyszerre vállalja fel a nemzetközi politikai szereplői minőséget és a terrorizmust, rendszerint egyik vagy másik minőség szükségszerű megszűnésével végződik.

Álláspontunk szerint a kilencvenes években a politikai fogalma kizárja a terrorizmust. Ez nem azt jelenti, hogy a jelenséggel nem kell szembenézni, de azt igen, hogy a hatékony szembenézés céljából tisztában kell lennünk a jelenség természetével. A terrorizmus nem fegyver, s így a gyengébbnek sem fegyvere.

4.5. A KULTURÁLIS ÖNVÉDELEMA 19. század, nem is beszélve a korábbi korszakokról, még hidegvérrel vette tudomásul (rendszerint kis) népek és népcsoportok, nyelvek, kultúrák eltűnését, még akkor is, ha ez tömegmészárlások, kiéheztetés, áttelepítés vagy egyéb erőszakos eszközökkel történt. A második világháború szörnyűségei rádöbbentették az emberek egy részét arra, hogy milyen messzire vezethet ez a közöny. Az 1948-ban elfogadott népirtásról szóló nemzetközi egyezmény, noha a kilencvenes évekig inkább elméleti jelentőséget tulajdonítottak neki, ennek a ráébredésnek az egyik jele volt. Sajnos 1948 után is történtek tömegmészárlások és népirtással felérő cselekedetek, de az egyezmény értelmezésével kapcsolatos viták lehetetlenné tették alkalmazását (Staub 1989; Ternon 1995, 39–57). A kilencvenes években a helyzet ebben a tekintetben is változást hozott. Először álltak fel Nürnberg és Tokió után az első nemzetközi törvényszékek, a volt Jugoszlávia és Ruanda területén történt tömegmészárlásoknak és egyéb emberiség elleni bűncselekményeknek a kivizsgálására, valamint a felelősök bírói eljárás útján való elítélésére, s lépések történtek egy állandó nemzetközi törvényszék létrehozására.3333

A kilencvenes évekre először a kisebbségekkel (beleértve a bennszülött népeket) összefüggésben, majd rövidesen a globalizáció kapcsán általánosan is egyre erőteljesebben napirendre került a kulturális identitás kérdése, mindenekelőtt nemzeti, etnikai, nyelvi és vallási vonatkozásban. A nemzetállam létjogosultságának egyik központi eleme az, hogy kötelessége védeni a nemzeti kultúrát, s ezáltal is biztosítani a homogén entitásként felfogott állampolgári közösség egységét. A kilencvenes évek irodalmában az úgynevezett identitáspolitika (identity politics) újra vezető téma lett, s nem csak a hagyományos nacionalizmus-etnocentrizmus eszmerendszerében (Hobsbawn 1992; Badie 1993; Eriksen 1993; Minc 1993). A kulturális identitás védelmének kezelése a nemzetközi viszonyokban a kisebbségi csoportok viszonylatában; a „gyámszemlélet” (guardianship) érvényesülése Európában a létrejött regionális nemzetközi instrumentumokban (Bíró 1997b); illetve az állammal rendelkező nemzetek esetében az ellenállás meghirdetése a külső kulturális befolyás ellen, jól rávilágít az erősebb és a gyengébb viszonyának új minőségére. Míg korábban az asszimiláció, vagyis az etnikai, a vallási és a nyelvi csoportok fokozatos eltüntetése beolvasztás útján általánosan elfogadott gyakorlat volt, a kilencvenes évek körülményei között a nyilvánosság előtt már nem illett erről beszélni. A kilencvenes évek jelszavai e tekintetben az integráció és a multikulturalizmus. Ha a kulturális önvédelem joga, mint olyan, nem is került közvetlenül szóba a nemzetközi szervezetekben, a különböző nyilatkozatok szövegkörnyezete utal arra, hogy az emberek egy részében tudatosult ennek az ügynek a fontossága. Más kérdés, hogy egy ilyen jog normatív terminusokban való, azaz pozitív jogi definiálása, az általános önvédelmi joghoz hasonlóan, a nemzetközi politikai viszonyok adott körülményei között lehetetlen vállalkozás.

Az önvédelem joga a nemzetközi politikai viszonyokban a kilencvenes években továbbra is kettős jellegű: természetes jog és a nemzetközi szokások által elismert jogosítvány, cselekvési lehetőség. Noha létezik a nemzetközi szokásjogban az agressziónak egy részletes, de nem kimerítő meghatározása – ez utóbbi egyelőre minden bizonnyal nem lehetséges – az egyes cselekmények agressziónak való minősítése hivatalosan továbbra is az ENSZ Biztonsági Tanácsának monopóliuma. Az önvédelem kettős jellege és az agresszió megítélése körüli bizonytalanság napirendre tűzte a kilencvenes években egyrészt az önvédelmi jog kiterjesztésének kérdését a nem állami szereplőkre, másrészt azokat a határeseteket, amelyekkel kapcsolatban vagy csak politikai, vagy csak morális mérlegelésnek van helye.

KULCSFOGALMAK: önvédelem, mint természetes jog és mint a nemzetközi szokásjog része • nukleáris első csapáshoz való jog • nukleáris első csapás mint agresszió és önvédelem • államok által támogatott terrorizmus, nemzetközi terrorizmus • identitáspolitikák

5. 5. Gazdaság és politika a nemzetközi viszonyokban5.1. A POLITIKA PRIMÁTUSA A NEMZETÁLLAMBAN3333 Lásd erről az V. fejezet Demokráciák és világdemokrácia című alfejezetét a 213. oldalon.




Nézzünk néhány evidenciát politika és gazdaság összefüggéseiről a nemzetállam körülményei között. A nemzetállam sajátossága, hogy a közösséget hierarchiába szervező politikai dimenziót zárt térbe helyezi, a politika erőterébe. A hierarchia ezáltal mintegy „bekeríti” a közösség tagjait, stabilizálja magát a közösség összetételét és kifelé politikai egységként jeleníti meg. Ez részben természeti, részben emberek által gyakorolt kényszer, illetve belátás alapján történik. Az első európai nemzetállamok kiterjedt természetes határokkal rendelkeztek, s politikai közösségek már azelőtt léteztek területükön, hogy államiságuk létrejött volna – a feladvány e közösségek egységes hierarchiába szervezése és körülírása, azaz megkülönböztetése, minősítése volt. A népesség folyamatosan nőtt, ugyanakkor az eredeti terület nem, sőt az ipari forradalom következtében mind abszolút, mind pedig relatív értelemben csökkent. A különböző kényszerek és a belátás aránya határozza meg a nemzetállam esetében a létrejött alakulat, a politikai egység koherenciáját. A nemzetközi viszonyokban ez a folyamat eddig nem zajlott le, s mint többször visszatérünk rá, ezért beszélünk következetesen nemzetközi politikai viszonyokról, a politikai autonómiájáról és elsőbbségéről, s nem önálló nemzetközi politikáról. Egyes elméletek – így a marxizmus szerint is – a természeti kényszereket, a szükségszerűséget uralni próbáló technika, s az általa lehetővé tett tevékenységek, így az anyagi javak termelése és elosztása képezik a meghatározó elemet, nem pedig a politikai dimenzió öntörvényű és környezetét nem csak anyagi értelemben lényegesen megváltoztatni képes jelenléte. A technika azonban önmagában nem hoz létre tömegesen rossz közérzetet, veszélyérzetet, indulatokat, mint ahogyan jólétet sem. Az, ami mindezeket a 20. században kitermelte, a technika felhasználási módja volt, ami viszont nem a technikai racionalitás alapján történt.

Szempontunkból itt most csak annak a tisztázása a fontos, hogy az így felfogott technika milyen keretekben határozza meg a nemzetállam mint politikai egység tevékenységét a nemzetközi politikai viszonyokban? A 17. századot követően a nagybani árutermelés és a megtermelt áru piacra szállítása rákényszerítette az európai ember életvitelére azt a ritmikusságot, amelyet korábban nem tapasztalt, s mely a végesség érzését vitte be szinte minden életmegnyilvánulásába. A technológiailag egyre bonyolultabbá váló ipar az élet ritmusát folyamatosan növelte, s előtérbe helyezte azt a végrehajtói (határidős) tevékenységet, amely korábban csak a hadseregekre volt jellemző. Ez nyilván a politikára is rányomta a bélyegét.

A végesség két módon jelenik itt meg. Az egyiket a politikai egységként felfogott állam földrajzilag meghatározott területe, az állampolgárok véges (megszámolható) köre, valamint az állami autoritást gyakorló testületek szintén véges, áttekinthető, összefüggő és szorosan szabályozott hálója alkotta. A másik aspektus, amely a végesség megnyilvánulása volt, ez utóbbiból következik, s a lehetséges politikai magatartásformák korlátozását jelentette. A politikai küzdelemben alulmaradt fél kisebbségbe került, de nem vesztette el a becsületét, az arcát, s egyre kevésbé fenyegette élete elvesztésének veszélye. Azok a nem kevés esetek, amelyek az európai nemzetállamok történetében a politikai okokból történt gyilkosságokra, kivégzésekre, perekre utalnak, minden esetben kimutathatóan azzal a hatással jártak, hogy a közönség egyre inkább elítélte ezeket a módszereket mint a politikai megnyilvánulásait.

Ha azonban valaki elhagyta a nemzetállam földrajzi, illetve politikai és jogi értelemben vett területét (the realm), azt tapasztalta, hogy a dolgok cseppfolyóssá váltak, s a korábbi támpontok és biztosítékok megszűntek. Az árutermelés kiszélesítése emiatt azonban nem maradt abba, mint ahogyan nem szűnt meg a belül megtermelt áruk szállítása sem a nemzetállamon kívüli területekre. A kereskedelemnek a nemzetállam sohasem próbálta útját állni, sőt támogatta azt, mert egyik legkomolyabb bevételi forrása származott a különböző adókból, vámokból és illetékekből. A protekcionizmusnak már politikai okai vannak, s mint a kilencvenes években is látható, a protekcionista gyakorlat mindig korlátolt marad és végül az ellenkező trend, a szabad kereskedelemre való törekvés kerekedik felül.

A kereskedelem alapvetően közvetlen aktusok sorozata: az árut oda kell adni a vevőnek ahhoz, hogy pénzt lehessen keresni vele. Azt azonban, hogy az áru eljusson a vevőhöz, a vevő kifizesse az árat, s végül mindenki jól járjon, a kereskedelmi tevékenység önmagában nem tudja biztosítani. Ha a kereskedő maga kívánja megteremteni a biztonságot személye és tevékenysége számára, üzletileg nem jár jól. A kereskedelem terebélyesedése többek összefogása által ki tudná ugyan termelni a biztonság árát is, de miután Európában a kereskedők számára korábban, a nemzetállam megjelenése előtt is rendelkezésére állt az uralkodók, a városállamok stb. által nyújtott kedvezmények, garanciák és előjogok rendszere, logikus volt ez utóbbi gyakorlat átvétele az állam részéről. Minden érdekelt fél jól járt, de nem mindenki, mert a lakosságnak mindig is csak egy kis része élt meg kereskedelemből. Ugyanakkor a politikai közösségnek – a nemzetállami séma értelmében – a mindennapokban a nemzet volt a megjelenítője, amely azonban csak fokozatosan terjedt ki a népre, azaz a tényleges és potenciális fogyasztók teljes körére. Azzal, hogy a nemzet(állam) végül magába olvasztotta a népet, végső soron nem történt más, mint hogy a technika működésében valamilyen módon érdekeltek beleszólási lehetőséget kaptak: egyesek a hatékonyság növelésébe, mások a megtermelt javak igazságosabb elosztásába, megint mások e tevékenységek közhasznúvá tételébe. Az e téren fellépő csoportok




sohasem voltak egyenlőek (és nem is lesznek) sem számarányukban, sem céljaikban, de mozgósítható erőforrásaikban sem. A nemzeti ipar első helyen járult hozzá a nemzeti hadsereg fejlesztéséhez, de a sereg emberanyagát elsősorban nem az iparosok és a kereskedők kicsiny csoportja adta. Az új területek meghódítására és megvédésére egyedül a hadseregek voltak képesek, de azokat mások telepítették be és megint mások igazgatták. Az így differenciálódott tevékenységek sohasem voltak csak az ésszerűség (hatékonyság) által meghatározott munkamegosztások, már pusztán azért sem, mert az egyes területeken magának a hatékonyságnak a fogalmát illetően is megoszlanak a vélemények, nem is beszélve a hatékonyság elérését biztosító módszerekről stb. A vezetés, vagyis a végrehajtói tevékenység egyben természetesen politikai cselekedet is. Különösen így van ez a „közjavak” terén, amelyek a gazdasági életben kulcsfontosságú szerepet játszanak, de nem tehetők például kereskedelem tárgyává, vagy politikai megfontolásokból különleges státusuk van. A tágan vett infrastruktúra ilyen javakból áll.

5.2. AZ INFRASTRUKTÚRA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANAz infrastruktúra általában azokat a technikai eszközöket jelenti, amelyek segítségével a legtágabb értelemben vett társadalmi érintkezés, a kommunikáció megvalósul: szállítóeszközök, beleértve az útvonalakat és az információ, valamint az energia továbbítására szolgáló eszközöket. Ezek egy része a világgazdaságban is szerepet játszik, a legtöbb e kategóriába tartozó eszköz, létesítmény, szellemi vagyon azonban vagy politikai megfontolásokból van kirekesztve e viszonyok, főként a világkereskedelem köréből, vagy egyelőre egyáltalán nem alkalmas arra, hogy ilyen viszonyok tárgyává váljon.

Ez utóbbi kategóriába tartoznak például a víztartalékok. Egyes régiókban, így például Észak-kelet-Afrikában (a Nílus völgyében) vagy a Közel-Keleten (a Tigris és az Eufrátesz mentén) a víz elosztása, a folyók felső szakasza mentén fekvő államok lehetőségei a vízmennyiség ellenőrzésére, egyszóval a víz már a kilencvenes évek előtt is elsősorban politikai és stratégiai kérdés volt. Vannak államok, amelyek ha komolyan veszélyeztetve éreznék vízellátásukat, szinte biztosra vehetően háborút indítanának a szomszédaik ellen, amennyiben azokról feltételeznék, hogy képesek lennének vízhiányt előidézni, illetve ilyesmit fontolgatnak. A világ többi részén, így Európában és Ázsiában nem is annyira a földrajzi adottságokból eredően, hanem vagy a mértéktelen környezetszennyezés eredményeként, vagy az ivóvíz továbbítására szolgáló infrastruktúra összeomlása miatt csökkenhetnek a víztartalékok.3434 Meg lehet kockáztatni, hogy a következő években a víztartalékok ellenőrzésének kérdése hasonló politikai energiákat fog felszabadítani, mint a nemzetállamok korának területellenőrzési törekvései, miközben a vízre vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás egyelőre meglehetősen hiányos. Ez utóbbit illetően vannak olyan javaslatok, hogy például az ivóvízelosztó, s általában a vízzel és a vízelosztással kapcsolatos infrastrukturális létesítményekben dolgozók kerüljenek ugyanabba a státusba, amely a humanitárius jog értelmében jelenleg az orvosokat és a mentő személyzetet illeti meg (Sironneau 1996, 98). A vízelosztásban lehetséges piaci megoldásokat egyelőre csak egyes országokban próbálták ki (Egyesült Államok, Chile), s csak ott működnek, ahol a víz relatív értékét mérni lehet, vagyis ahol egyrészt az állam nem tart fenn monopóliumot a vízre, másrészt a lehetséges alkut nem teszik eleve lehetetlenné megoldatlan politikai kérdések (World Economic and Social Survey 1996, 273–276).

5.3. SZEGÉNYEK ÉS GAZDAGOK A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANMár az is vita tárgyát képezheti, hogy milyen kritériumok alapján minősíthetők az egyes szereplők szegénynek vagy gazdagnak nemzetközi viszonylatban. Az államok esetében állnak rendelkezésre olyan mutatók, amelyek alapján egyeseket gazdagnak, másokat szegénynek lehet minősíteni, noha ez a szóhasználat inkább a publicisztikában fordul elő. Az ENSZ hivatalos dokumentumaiban többnyire kerülik e kifejezéseket.

Egy 1996-os gazdasági elemzés például a következő „analitikai célú” osztályozást használja a tagállamokra vonatkozóan:

– fejlett gazdaságok (amely kategóriát az elemzés készítői egyenlőnek tekintenek a fejlett piacgazdaságokkal); a legjelentősebb fejlett gazdaságok – a G-7 csoport tagjai;

– átmeneti stádiumban lévő gazdaságok (a tervgazdaságtól a piacgazdaság felé); idetartoznak a fejlődő

3434 Az ENSZ adatai szerint 1994-ben egy milliárd ember nem jutott egészséges ivóvízhez, s közel 3 milliárdra volt tehető azoknak a száma (a Föld akkori lakosságnak durván fele), akik nem higiénikus körülmények között fogyasztották a vizet. Ennek következtében 1994-ben 23 milliárd ember szenvedett olyan betegségekben, amelyek a vízhiány vagy a szennyezett víz eredményeként léptek fel. Ezen túl, a fejlődő országokban ugyanazon okok miatt évente 4 millió gyermek hal meg.




országok, Dél- és Kelet-Ázsia, Kína kivételével; a mediterrán térség és Nyugat-Ázsia.

További kategóriák:

– tőke- vagy energiatöbblettel rendelkező országok (Brunei, Irán, Irak, Kuvait, Líbia, Quatar, Szaud-Arábia, Egyesült Arab Emirátusok);

– tőkedeficites (vagy tőkét importáló) államok, amelyek köre két alcsoportot tartalmaz: nettó energiaexportőröket (vagy deficites energiaexportőröket) és nettó energia importőröket.

A nettó energiaexportőrök csoportjának összetétele nyilvánvalóvá teszi a szegények-gazdagok megkülönböztetés metaforikus jellegét és a gazdasági szempontok korlátozott alkalmazhatóságát a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában. Az ENSZ szakértői szerint ez a csoport a következőkből állt 1995-ben (a zárójelekben saját megjegyzéseim találhatók – B. G.): Algéria (nyersanyagokban rendkívül gazdag, a belső erőszak elterjedése miatt politikailag instabil, de regionális szereplőként jelentős állam); Angola; Bahrein; Bolívia; Kamerun; Kolumbia; Kongó (Brazzaville); Equador; Egyiptom (Észak-Afrika katonailag legerősebb állama, stratégiai fontossága kiemelkedő, az Egyesült Államok külföldi segélylistáján vezető helyen szerepel); Gabon; Indonézia (a legnagyobb népességű muzulmán lakosságú állam, 2002 végére közel áll a bukott állam státusához; Malajzia (az iszlám világ egyik vezető állama); Mexikó; Nigéria (Afrika legnépesebb állama, regionális katonai hatalom, sokak potenciális támogatásával az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyik állandó helyének lehetséges várományosa, amennyiben a BT reformja elkezdődik); Omán; Pápua Új-Guinea; Peru; Szíria (regionális katonai hatalom, a Közel-Kelet megkerülhetetlen politikai szereplője); Tobago és Trinidad; Tunézia; Venezuela; Vietnám (a régió egyik kulcsfontosságú katonai hatalma, a világ egyik legjelentősebb hadseregével, kommunista állam); Yemen. (World Economic and Social Survey 1996.)

Ha a nemzeti összterméket (GDP) vesszük alapul, akkor földrajzi elhelyezkedésüket illetően a gazdagnak minősülő országok többnyire az északi féltekén, míg a szegények többnyire délen terülnek el. Itt is vannak azonban kivételek, például Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika. Ugyanakkor a lakosság aránya Észak és Dél között 20 százalék a 80 százalékhoz, Dél javára. A Világbank jelentéseinek adatai arra utalnak, hogy 1994 és 1995 között a különbség nemcsak tovább nőtt a gazdag és a szegény államok között, de a leggazdagabbak még gazdagabbak, a legszegényebbek még szegényebbé váltak. Arra vonatkozóan, hogy ez a folyamat hova vezet, senkinek nincs kialakult véleménye, még kevésbé elmélete. „Semmi sem biztos – írta Paul Kennedy – azon kívül, hogy számtalan bizonytalansággal nézünk szembe”, miközben „úgy tűnik, egész közösségek, sőt, országok egyre kevésbé képesek ellenőrzést gyakorolni sorsuk fölött.” (Kennedy 1993, 333 és 348.)

Tény, hogy a „globális Dél” csoportjába tartozó népek és országok számos olyan közös tapasztalattal rendelkeznek, amelyeket Észak népei már többnyire maguk mögött hagytak, (például az ember eszközzé alacsonyítása vagy a hiábavalóság érzése). A nyomor, az éhezés és a teljes kiszolgáltatottság sok helyen van jelen a kilencvenes években is (Kegley – Wittkopf 1997, 142).

5.4. A GAZDASÁGI HATALOM A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA gazdasági hatalom fogalma a nemzetközi viszonyokban csak átvitt értelemben használható, mert ebben a kontextusban a „hatalom” nem a politikai alá-fölérendeltséget fejezi ki, hanem a rendelkezésre álló anyagi és pénzeszközök aránytalanságát. A nemzetközi politikai viszonyok szereplői esetében a mennyiségi elemek vagy a mennyiségekben is kifejezhető jellemzők azonban csak nagy óvatossággal értelmezhetők. Ha viszont egy gazdasági szereplő a politikai hierarchiákban elérhető privilégiumok újraelosztásában részt kíván venni, attól kezdve politikai szereplőként tartják számon a nemzetközi viszonyokban. Az ilyen lépéstől azonban a nemzetközi gazdasági szereplők rendszerint tartózkodnak, hiszen ez a nemzetközi politikai viszonyokban érvényesülő szabályok elfogadását jelentené, amelyek sokszor nehezen egyeztethetők össze a gazdasági racionalitással.3535 Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a világgazdaság szereplőinek semmilyen kapcsolatuk nincs a politikai dimenzióval.

A leglátványosabb e kapcsolatok közül a korrupció, az állami hivatalnokok megvesztegetése. A korrupciós magatartás a legtöbb esetben nem politikai privilégiumok szerzésére irányul, hanem a különböző állami adminisztratív-bürokratikus szabályok hajlékony alkalmazását vagy egyszerűen az alkalmazását igyekszik

3535 Sokszor egy ilyen lépés hiányában is kiteszik magukat a gazdasági szereplők a politikai kiszámíthatatlanságának. így 1996 után a kartúmi kormány ellen küzdő, egyesült fegyveres ellenzék képviseői következetesen azt nyilatkozták, hogy minden Szudánban befektető külföldi céget legitim katonai célpontnak tekintenek, beleértve szudáni területen lévő létesítményeiket és az ott dolgozó összes alkalmazottat. E fenyegetésüket folyamatosan be is tartották.




sürgetni. A kilencvenes években a korrupció jelensége minden további nélkül illusztrálja a politikai elsőbbségét a gazdaságival szemben: a politikai szereplő a megvesztegetett, mert ő van olyan helyzetben, hogy a gazdasági tevékenység elé akadályokat gördítsen, vagy fordítva, lehetővé tegye annak zökkenőmentes működését. Nem véletlen, hogy 1989 után a kelet-európai volt szocialista államokban létrejött politikai rendszerekkel szemben a Nyugat elvárta a piacgazdaság és a jogállam követelményeinek együttes érvényesülését, noha a kettő fogalmilag és gyakorlatilag nem feltétlenül jár együtt. Az viszont ma már közmeggyőződés tárgya, hogy a klientúrára épülő, s azt elfedni kívánó bürokratizált államigazgatási viszonyok, különösen a műveletek gyorsaságán alapuló gazdasági tevékenységeknek súlyos akadályai. S az sem véletlen, hogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetben (a továbbiakban lásd még OECD)3636 komolyan 1997 nyarán merült fel – több éven keresztül gyakorolt amerikai politikai nyomás eredményeként – egy, a megvesztegetés elleni nemzetközi egyezmény kidolgozásának a terve.3737 Egy másik látványos érintkezési pont, amit sehol sem sikerült igazán kiküszöbölni, legfeljebb bizonyos keretek között tartani, az a belpolitika szereplőinek, elsősorban a pártoknak a szponzorálása nemzetközi gazdasági szereplők révén. Ezek más, kevésbé látványos jelenségekkel együtt (belpolitikailag jelentős szereplők gazdasági érdekeltségei stb.), amelyek általában a joghézag szürke zónájában helyezkednek el, azt a látszatot keltik, hogy valóban érvényesül egy autonóm gazdasági hatalom (tőkés társaságok világuralma stb.) a nemzetközi viszonyokban (lásd például Korten 1995, 145–225). Ez azonban csak látszat.

A gazdasági hatalom mint publicisztikailag elterjedt fogalom, mennyiségi vonatkozásban többféleképpen fogható fel: tőkeerő, hitelképesség, technológiai kapacitás, erőforrások feletti kizárólagos rendelkezés, ezek kombinációi vagy akár e tulajdonságok összessége. Nyilván minél több elem van jelen a nemzetközi gazdasági szereplő esetében, annál nagyobb gazdasági potenciálról beszélhetünk. S a lényeg: ugyanúgy, mint a legitimitás esetében, itt is csak bizonyos keretek között eshet szó kisebb vagy nagyobb „hatalomról.” A kilencvenes évek technológiai fejlődésének köszönhető rendkívül gyors pénzügyi tranzakciók s a virtuális pénz mennyiségének korlátlan növekedése azonban ezt a hatalmat illuzórikussá teszik. A tőzsde mindig jó mutatója volt e jelenségnek, s a kilencvenes években sincs ez másképpen. Jellemző, hogy a részvények árfolyama általában politikai mozgások nyomán módosul, és nem fordítva. A gazdasági szereplőknek alapvetően két módszer áll rendelkezésükre a piac önkényével szemben: az állami garanciák elnyerése vagy a cégek egyesülése. Ez utóbbi, főként az úgynevezett megacégek létrejötte esetében szintén a gazdasági hatalom látszatát keltik. Véleményünk szerint a bizalom kérdésének felmerülése a kilencvenes években is annak köszönhető, hogy a gazdasági hatalom illuzórikus volta egyre nyilvánvalóbbá vált. Azon dél- és kelet-ázsiai gazdasági szereplők – kiváltképpen az úgynevezett tengerentúli kínaiak – sikerei, amelyek kapcsolatai és működése nem formális intézmények adta külső biztosítékokon (szerződésjog, kereskedelmi bíróságok stb.) alapulnak, hanem a személyes kapcsolatokon és az ígéretbe vetett abszolút bizalmon, éppenséggel nem a kapitalizmus és a liberális demokrácia egymásrautaltságát látszanak megerősíteni, ellentétben például Francis Fukuyama fejtegetéseivel a bizalom és a társadalmi tőke szerepéről.3838

5.5. A POLITIKAI PRIMÁTUSA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANÖsszegezve az e fejezetben kifejtetteket, elmondható, hogy a politikai primátusa a nemzetközi viszonyokban alapvetően két dolgot jelent: egyrészt az államok kivételezett helyzetét, és másrészt ebből következően azt, hogy elsősorban az államokat (is) érintő fontos ügyekben a döntések mindenekelőtt a létező, vagy a jövőben kívánatosnak tekintett erőviszonyok figyelembevételével történnek, s nem gazdasági, jogi, morális vagy kulturális megfontolások alapján3939. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden nemzetközi téren született

3636 OECD – Organisation for European Economic Cooperation.

3737 Az Egyesült Államokban 1977-ben fogadtak el egy igen szigorú (1988-bari módosított) törvényt az amerikai cégek külföldi államok hivatalnokainak esetleges megvesztegetési kísérletei ellen. Ennek következtében az amerikai cégek – egyes források szerint – dollármilliárdokat veszítenek, mert hasonló jogszabályok máshol nincsenek, sőt egy sor országban a csúszópénzek nyíltan leírhatók az adóból üzleti költségként.3838 „Ha tehát megértjük – írja Fukuyama –, hogy a gazdasági élet szereplőinek nemcsak az a céljuk, hogy minél többet halmozzanak fel az anyagi javakból, hanem az is, hogy elismerésben részesüljenek, akkor világosabban látjuk, mennyire egymásra van utalva a kapitalizmus és a liberális demokrácia.” (Fukuyama 1997, 500.)3939 Az Exxon Mobil – Indonézia Aceh nevű tartományában lévő gázmezője körüli politikai és jogi problémák az egyik legjellemzőbb példáját nyújtják, az ebben, és az ezt megelőző alfejezetben leírtak illusztrálására. Az Exxon termelte ki 2000-ben a világon a legtöbb olajat és földgázt. Aceh-ben évek óta fegyveres felkelés zajlik a tartomány függetlenségéért, amelyet az indonéz hadsereg a legbrutálisabb módszerekkel próbál elfojtani, egyelőre kevés sikerrel. Az Exxon gázkitermelésének védelmét szintén a hadsereg biztosítja. A helybéliek szerint a kormányerők ebben az esetben az óriáscég magánhadseregeként szerepelnek. Az egyik, a kitermeléshez közeli település lakosai nemrég pert indítottak, az Egyesült Államokban egy 1789-es törvény alapján (Alien Tort Claims Act), azt állítva, hogy az Exxon vezetői szemet hunynak a cég telephelyét védő katonák emberi jogi jogsértései fölött. A cég ügyvédei szakvéleményt kértek az amerikai külügyminisztériumtól abban a reményben, hogy a Bush-kormányzat stratégiai megfontolások alapján a cég, valamint az indonéz kormány




vagy e területen releváns döntés a politikai primátusának égisze alatt áll (Devin 2002, 7–13).

A politikai primátusa azt sem jelenti, hogy a gazdaság a szocialista tervgazdaságok mintájára közvetlen és állandó politikai irányítás alatt működik. Arról van inkább szó, hogyha a gazdasági folyamatok meghaladnak egy bizonyos mértéket, amely nem feltétlenül fejezhető ki csak mennyiségileg, akkor a nemzetközi politikai viszonyok egyes szereplői képesek e folyamatok súlyos megzavarására vagy akár elfojtására is, hogy befolyásukat megőrizzék. Tipikusan akkor áll elő ez a helyzet, ha a nemzetközi politikai viszonyok egy szereplője úgy érzi, politikai okokból ezt állítja, hogy bizonyos gazdasági folyamatok, pénzügyi tranzakciók vagy tényezők bukásának lehetőségét veszélyesen közel hozzák. Ilyenkor a politikai szereplő hajlik – és többnyire képes is – a szélsőséges, erőszakos és minden gazdasági racionalitással ellentétes reagálásra.

Az orosz alumíniumiparban 1996-tal kezdődően a külföldi tőke adminisztratív, büntetőjogi eszközöket is felhasználó visszaszorítása ezt jól példázza. Ukrajna parlamentje a kilencvenes évek közepén, kiváltképpen 1996 után olyan határozatokat és törvényeket hozott, amelyek az ország gazdasági érdekeivel ellentétesek voltak. Előbb lezajlott a csecsen háború, majd az 1996-os augusztusi békekötést követően egy évvel később, 1997 júliusában írták alá az első orosz-azeri-csecsen egyezményt a legfontosabb kőolajvezeték üzembe helyezéséről, amely Bakut köti össze az orosz fekete-tengeri terminállal.

„Szeptember 11-én senki nem várt el Bill Gates vagy Michael Eisner, vagy akár Kenneth Lay vagy Martha Stewart részéről nemzeti vezető szerepet. Azon a napon az amerikaiaknak eszükbe jutott az olyan szavak igazi értelme, mint állampolgár és köztisztviselő, s akikre hagyatkoztak, azok a tűzoltók, a polgármesterek, a kongresszus és az elnök voltak. Miért várjuk el napjainkban hogy a vállalati vezetők vagy a »piaci profik« csillapítsák az anarchikus piaci kapitalizmus rendellenességeit – amelyek, amint azt Theodore Roosevelt megértette, csak demokratikus felülvizsgálatra reagálnak?”

(Barber 2002.)

Az, hogy mindig vannak, akik egy háborúból hasznot húznak, nem ad elégséges alapot a háborúk okainak kizárólag gazdasági érdekekre való visszavezetésére.

A kilencvenes években a nemzetközi viszonyokban hosszú távú gazdasági következményekkel járó döntések a politikai szférában születtek meg: az EU közös pénzre vonatkozó döntései, az Unió 1997 decemberében bejelentett kiterjesztésének a módja és menetrendje, beleértve az első körben tárgyalóasztalhoz hívott országok listáját, a Világkereskedelmi Szervezet (a továbbiakban lásd még WTO) létrehozása 1995-ben, egytől egyig politikai döntések eredményei voltak. A NATO-bővítés 1997 júliusi bejelentése, noha kétségtelen gazdasági vonatkozásokkal, szintén politikai döntés volt.

A kilencvenes években továbbá az is nyilvánvalóvá vált, hogy a külkereskedelmi tevékenységet illetően még a legnagyobb cégek is rászorulnak az államok támogatására. Minél szabadabb a világkereskedelem, annál inkább. Az 1997–1998-as pénzügyi krízis menedzselését Dél- és Kelet-Ázsiában mindenki a kormányok részéről várta el, amelyek viszont jelentős mértékben a nemzetközi kormányközi szervezetekre vannak utalva. Igaz, hogy a Kína számára nyújtott amerikai legnagyobb kedvezmény esetében a leghangosabb kínai lobbisták a nagy amerikai cégek, de ha az Egyesült Államoknak globálisan felfogott nemzeti érdekei alapján nem lenne fontos a kínai kapcsolat, valószínűleg a kereskedelmi lobbik hatása sem érvényesülne a tapasztalt módon. S itt nem is tértünk ki az egyik legnagyobb üzletágra, a fegyverkereskedelemre, amelynek politikai vonatkozásai általában felülkerekednek a gazdasági racionalitáson.4040

A fentiekben amellett igyekeztünk érveket felhozni, hogy a nemzetközi viszonyokban a politikai és a gazdasági között az előbbi primátusa érvényesül. A kilencvenes évek fejleményei közül e tekintetben – illusztratív céllal – a

érdekeit előbbre helyezve, az Exxon számára pozitív véleményt ad. (Az indonéz kormány adók formájában évi egymilliárd dollárt szed be a cégtől. Washington számára Indonézia, a világ legnépesebb iszlám állama, stratégiai fontosságú partner a 2001 szeptembere után indított terrorizmus elleni háborúban.) A The New York Times cikke szerint (amelynek alapján ezt az esetet ismertetjük), „a per, illetve az Exxon indonéziai megpróbáltatásai dióhéjban tartalmazzák mindazokat a problémákat, amelyekkel a nagy amerikai cégek szembe találják magukat, ha olyan helyeken kezdenek üzletbe gyengén kiképzett idegen hadseregek védelme alatt, ahol egyben az Egyesült Államoknak stratégiai érdekei vannak.” A perrel kapcsolatos kérdésekre a cég jogászai megtagadták a választ, jegyezte meg a cikk írója (Perlez 2002a). 2002. augusztus 8-án a The New York Times arról adott hírt, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma szakvéleményében az Exxon elleni kereset elutasítását javasolta a bíróságnak. Az indokolás figyelemreméltó, s kétséget sem hagy a politikai szempontok primátusa felől: 1. Indonézia, mint a legnépesebb muzulmán állam az USA terrorizmus elleni harcában fontos szövetséges. Az indonéz kormány a belügyekbe való beavatkozásként értékelne minden olyan lépést az Egyesült Államok részéről, melynek következtében elesne az Exxon által befizetett adóktól. 2. Az Exxon kiélezett gazdasági versenyben áll a térségben Kínával, s már pusztán ezért sem lehet pozícióit gyengíteni.(Perlez 200b).4040 Vö. a VII. fejezet A nemzetállam mint gazdasági egység című alfejezetével. Lásd a 305. oldalon.




világméretűvé vált korrupciót, valamint a vízkészletek helyzetének politikai dimenzióit vizsgáltuk. Nézetünk szerint a szegény és a gazdag országok közötti különbségek hosszú távú politikai következményei elsősorban nem a gazdasági mutatók alakulásától függnek, hanem attól, amit sokan úgy fogalmaznak meg, hogy a szegény Délhez való tartozás „tudatállapot”. Noha nem kívánjuk lebecsülni a gazdasági potenciál jelentőségét, de a nemzetközi politikai viszonyok szempontjából a gazdasági szereplők „hatalma” illuzórikus.

KULCSFOGALMAK: politika és kereskedelem a nemzetállamban • a vízkészletek hozzáférhetősége és a jövő háborúi (Water Wars) • korrupció és szponzorálás • erőpolitika és gazdasági hatalom


5. fejezet - V. A „POLITIKAI” PRIMÁTUSA: LÉTEZIK POLITIKAI FEJLŐDÉS?

A világdemokrácia eszméje – mint az egyik alternatíva az anarchia megszüntetésére a nemzetközi viszonyokban – összeegyeztethető az egyetlen globális hierarchia gondolatával és annak ellentétével, a sokközpontú világ modelljével is. A valóságban az utóbbiak közül egyik sem létezhet tiszta formában, az intuíció viszont azt sugallja, hogy egyik sem stabilabb konstrukció a másiknál. Függetlenül megvalósulási esélyeitől, a világdemokrácia ebben az összefüggésben a politikai primátusának legjobban artikulált kifejeződése volt a kilencvenes években.

1. 1. A konfrontáció leegyszerűsítése a nemzetközi viszonyokban 1945 után1.1. A VAGY-VAGY LOGIKÁJA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANKonfrontáció: háborús fenyegetéssel nyomatékosított éles szembenállás két vagy több állam között; 2001 decemberében Pakisztán és India között alakult ki rendkívül veszélyes konfrontáció, melynek során elhangzottak célzások nukleáris fegyverek bevetésére.

A második világháború utáni korszak értékelésének egyik sajátossága a vagy-vagy logikáján alapuló szemlélet. A hagyományos decizionizmusnak megfelelően e szemlélet a szereplőket egy olyan folyamatos játék


V. A „POLITIKAI” PRIMÁTUSA: LÉTEZIK POLITIKAI FEJLŐDÉS?

részvevőiként kezeli, amelyben a döntések egy logikailag követhető és értelmezhető szekvenciában következnek. Minden szereplő lépése ezáltal olyan döntés is, amely egyben egy másik szereplő korábbi lépésére adott válasz, ami szintén egy döntés eredménye stb. A valóságban azonban a dolgok nem így működnek. A tapasztalat szerint gyakran megtörténik, hogy a szereplők vagy egyáltalán nem döntenek, vagy hosszú ideig halogatják a döntést, még akkor is, ha az ügy létfontosságú. A szereplők az esetek többségében döntéseik előtt széles körben konzultációkat folytatnak, előzetes döntéseket hoznak, amelyek nem a lényeget érintik, s később változtatnak rajtuk, tanácsot kérnek, közben mindenféle pótcselekvésbe menekülnek, néha blöffölnek vagy nem arra reagálnak, amire kihívják őket stb. A döntés kikerülésének technikáiról történelmet lehetne írni. A szereplők általában azért halogatnak, mert nem merik vállalni a felelősséget. Kiváltképpen áll ez azokra a szereplőkre, amelyek esetében testületek hozzák a döntéseket. A nemzetközi viszonyok sokkal kevésbé lennének kiszámíthatatlanok, ha tudnánk, hogy a kihívásokra a szereplők rendszeresen válaszolnak is.

A döntést azért sem lehet a nemzetközi politikai viszonyok alapképletének tekinteni, mert a politikai cselekedetek e területen többnyire a beszéd, a diskurzus szintjén maradnak. A szereplők, mint a megelőző fejezetben láttuk, előszeretettel politizálnak a szavak, a retorika szintjén. Egy szereplő viszont csak becslésekbe bocsátkozhat, hogy szavai hatással jártak-e vagy sem. Rendszerint utólag derül ki, hogy a hatások milyen területen és miként érvényesültek. Közben elég sok idő eltelhet, s az eredeti feltételek is változhatnak.

Az viszont tény, hogy egyes szereplők, különösen az erősebbek, nemritkán olyan politikai manővereket hajtanak végre, amelyekkel meghatározott szereplőt vagy szereplői kört valamilyen döntésre kényszerítenek. Ekkor a szereplő indokoltan veszi számításba a lehetőségeket a vagy-vagy logika alapján. Az atomcsapással való fenyegetés, még ha nem is explicit módon történik, tipikusan ilyen helyzetet állít elő. Ezért nem csoda, hogy a vagy-vagy logika előtérbe került. De még egyszer aláhúzzuk: nem azért, mert a szereplőkben tudatosul, hogy úgymond minden pillanatban egzisztenciális döntés előtt állnak. Ha viszont egy szereplő arra törekszik, hogy mások lehetőségeit az általa meghatározott alternatívákon belül tartsa, akkor valóban kénytelen saját elképzeléseit modellek felállításával tesztelni.

A vagy-vagy logikájú szereplői magatartás és következményeinek elegáns modellje Neumann János játékelmélete, amely három alapfeltétel esetében alkalmazható: 1. két játékost feltételez, 2. a szereplők szempontjából adott pillanatban a lépések és az eredmények véges számúak, és 3. a játék zéró összegű, azaz az egyik fél nyeresége a másik vesztesége. Ezen túl szükséges annak feltételezése, hogy a felek ismerik a játék összes körülményeit, beleértve a játék korábbi elemeit, azok konkrét megnyilvánulási módját és egyetértenek a nyereségveszteség megállapításának kritériumait illetően (Mérő 1996, 119).

A kibontakozó logikai sor és az alternatívák felállításának viszonylagos egyszerűsége a zéró összegű játék (zero sum game) fogalmát a nemzetközi politikai viszonyokban általánosan alkalmazottá tette.1 A modell azonban azt feltételezi, hogy a részvevők racionális módon járnak el, tudatában vannak egymás lehetőségeinek, s ennek megfelelően vesznek részt a játékban. Ilyen szereplők azonban a nemzetközi politikai viszonyokban a valóságban nem léteznek, még akkor sem, ha az atomfegyver bevetését például végső soron az amerikai elnök dönti el, illetve a szovjetek esetében az „atomtáska” a korábbi főtitkároknál volt, 1991 után pedig az Orosz Föderáció elnökének kezében van. Mindkét esetben olyan mechanizmusok állnak fenn, amelyeket eleve arra hoztak létre, hogy a végső döntés meghozatalát, az atomcsapás elrendelését megelőzze egy hagyományos parancsnoki lánc az önkényes döntések vagy a balestek kiküszöbölése érdekében. Ebben az esetben azonban a játékelmélet nem azért volt átütő erejű, mert absztrakciós foka közelíthető volt a szereplők reális törekvéseihez – ha lehet, ne vessük be a nukleáris fegyvert –, hanem azért, mert beszámíthatóvá tette a blöfföt. „Sok jel mutat arra – írja Mérő László –, hogy ez az absztrakt modell is annyira sikeres, hogy segítségével nagyszerűen leírhatók, elemezhetők és megoldhatók egyéni és társadalmi konfliktusok, döntési helyzetek. Így derült ki az is, hogy kiváló pókerjátékosok fura, irracionálisnak látszó stratégiái, másod- és harmadlagos szándékú akciói, blöffjei nemcsak a tapasztalat szerint eredményesek, hanem teljességgel racionálisak is.” (Mérő 1996, 128.)

1.2. DEMOKRÁCIA ÉS TOTALITARIZMUS A HIDEGHÁBORÚ ALATTA második világháborút követően a nemzetközi politikában a vagy-vagy logika – egyebek mellett mint a demokrácia vagy totalitarizmus alternatívája fogalmazódott meg. A demokrácia ebben az összefüggésben alapvetően passzív politikai képlet, konzerváló és kiegyenlítő tendenciákkal, amelyek olyan értékekre

11 Más a helyzet a zárt politikai térben, amikor a zéró összegű játékok valóságos bekövetkezte a felek kompromisszumképtelenségének a jele, vagyis contractus-deficitjüket jelzi. (Bíró 1997a).



vezethetők vissza, mint a jó élet, az igazságosság és a biztonság.2 A demokrácia, ha viszonylagos jóléttel párosul, a politikai közösségben lappangó agresszív indulatokat képes tartósan semlegesíteni. Ezzel szemben minden totalitarizmus természeténél fogva agresszív és expanzív. A totális államok mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplői kihívóan és támadóan viselkednek, mert az államrezon a folyamatos háborús készültség. Ha ezekkel a tendenciákkal szemben a többi szereplő nem lép fel időben, nő a háború valószínűsége. Ez volt a harmincas évek tapasztalata, s a második világháborút követően ez a tapasztalat a Nyugat nemzetközi politikai cselekvéseinek egyik legfontosabb motivációja lett. A sztálini Szovjetunióról 1947–1948-ra kiderült, hogy hosszú távú expanzív céljai nemcsak Közép-Európára vonatkoznak. Szövetségesből újra ellenség lett, mégpedig olyan totális államként lett ellenség, amelynek ideológiája eszméinek globális megvalósítását helyezte kilátásba.

A liberális demokráciák nehezen szánják el magukat a háborúra, s ez nem meglepő, mert saját értékeikből és tapasztalataikból, elsősorban a jog uralmába és az annak nyomán létrejövő biztonságba vetett hitből indulnak ki. A második világháború után az Amerikai Egyesült Államok a világ legerősebb államává vált, amelynek politikai érdekei a szó szoros értelmében Vancouvertől Vlagyivosztokig terjedtek. A német kapituláció és Japán fegyverletétele közötti három hónap világossá tette, hogy az amerikaiak számára ezek a politikai érdekek egyben létérdekek is. A kihívó pedig nem vesztegette az idejét. Az atomfegyver birtoklása az amerikaiaknak megadta azt a lehetőséget, hogy a szovjet kihívásra a containment, a feltartóztatás3 doktrínájával válaszoljanak, ami az eredeti szövegkörnyezetben rövid távon nem jelentett többet, mint a háború elnapolását. Amint George Kennan híres 1946-os, hosszú táviratában összefoglalta: a nyugati világ szabad intézményeivel szembeni szovjet nyomást csakis egy ellentétes erő okos és éber alkalmazásával lehet feltartóztatni, amelyet állandóan változó földrajzi és politikai környezetben kell felhasználni, a szovjet politika változásainak és manővereinek függvényében. A szovjet fenyegetés léte „nem tagadható és csak szavakkal nem szüntethető meg.” (Kennan 1947.)4

A hidegháború kifejezés ebben a tekintetben telitalálat. Egyértelmű volt, hogy a lerombolt Európa nem lenne képes még egy háborút megvívni a Vörös Hadsereg eltávolítására a megszállt országokból. „A feltartóztatás politikájának premisszáit figyelembe véve – írta Kissinger a kilencvenes években – az erőpozíciókat még ki kellett építeni, a hidegháborús időszakot a fegyverkezés, valamint a Nyugat viszonylagos gyengeségéről kialakult pontatlan benyomás jellemezte.” (Kissinger 1996, 441.) Zsdanov – Sztálin ideológusa és kultúrpolitikusa – 1947-ben Lengyelországban a Kominform alakuló értekezletén helyesen mérte fel a helyzetet, amikor kifejtette, hogy az amerikai politika három irányban fog kibontakozni: katonai-stratégiai téren, a gazdasági terjeszkedés által és az ideológiai harcban. Az ideológiai platform – fejtette ki a szovjet álláspontot – „a burzsoá pszeudodemokráciát védi és a kommunizmusnak totalitárius fenyegetést tulajdonít, továbbá kivétel nélkül egyesíti a munkásosztály összes ellenségét, a kapitalista mágnásoktól a jobboldali szocialista vezetőkig.”5

Úgy is értelmezhetjük ezt a helyzetet, hogy a totalitarizmus, a világ mint olyan radikális megváltoztatásának céljával szemben, az amerikaiak a demokráciát mint pluralizmust állították. Azzal, hogy az atomfegyverrel a Szovjetunió létfontosságú létesítményeit gyakorlatilag hosszú éveken keresztül képesek lettek volna elpusztítani, de nem tették, a kihívót bizonyos értelemben kívül is helyezték a politikai szféráján. A hidegháború első szakaszában az ENSZ-en kívül nem volt érintkezés a legfelsőbb szinteken az amerikaiak és a szovjetek között.6 A politikai lényegében nem akkor nyerte vissza primátusát a szovjet–amerikai viszonyban, amikor kiderült, hogy a Szovjetunió is atomfegyver birtokába jutott, hanem abban a pillanatban, amikor az amerikaiakban tudatosult, hogy a nukleáris fegyver fejlesztése eljutott abba a szakaszba, hogy bevetése nem csak az ellenfél, de nagy valószínűséggel az elsőnek felhasználó pusztulását is maga után vonja az ellencsapás következtében. Már az ötvenes években nyilvánvaló volt, Aron megfogalmazása szerint, hogy: „a technika nem ellenőrzi a technikát; egyedül az ember tudja termelő vagy pusztító gépeit ellenőrizni.” (Aron 1957, 341.) Az 1956-os magyar forradalom leverésével szembeni amerikai magatartás és a szintén 1956-ban kibontakozott

22 Az Egyesült Államok alkotmányának preambuluma így szól: „We the people of the United States, in Order to form a more perfect Union, establish Justice, insure domestic Tranquillity, provide for the common defence, promote the gencral Welfare, and secure the Blessings of Liberty to ourselves and out Posterity, do ordain end establish this Constitution for the United States of America.” „Mi, az Egyesült Államok népe, attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítjuk az igazságosságot, biztosítjuk a belső nyugalmat, gondoskodunk a közös védelemről, előmozdítjuk a közjót, biztosítjuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghagyjuk és bevezetjük az Amerikai Egydült Államok jelen Alkotmányát.” (Szöveggyűjtemény 2001, 479.)33 Véleményünk szerint akár a visszaszorítás, akár az elszigetelés vagy a fékentartás jobban visszaadná a containment kifejezés eredeti jelentéstartalmát, de mivel magyar nyelvterületen a feltartóztatás terjedt el, a továbbiakban ez utóbbit használjuk.44 George Kennan – amerikai diplomata, később történészként is híressé vált – Mr. „X” néven publikálta írásait.

55 Az alakuló értekezlet 1947. szeptember 22-én a lengyelországi Szklarszka Poreban volt. Az idézet Zsdanov jelentéséből való.

66 Az első amerikai–szovjet csúcs 1959 szeptemberében volt Washingtonban. Hruscsov és Eisenhower találkozóját csak 1961-ben követte újabb csúcs, amikor is Bécsben találkozott Hruscsov és Kennedy. Majd hosszú szünet után 1972-ben jött létre Moszkvában a Brezsnyev–Nixon csúcs, amelyet hasonlók követtek 1973-ban Washingtonban és 1974-ben újra Moszkvában. Ford Brezsnyevvel 1974 novemberében találkozott Vlagyivosztokban. 1985 után, a Gorbacsov-érában váltak sűrűbbé a legfelsőbb szinten tartott amerikai–szovjet csúcsok.



közel-keleti válság Aron számára azzal a következtetéssel járt, hogy „az amerikai–orosz háborúellenes szövetség erősebbnek bizonyult, mint az amerikai–európai szövetség a szovjet blokk ellen.” Nem kétséges senki számára – folytatja –, hogy nemcsak az Egyesült Államoknak, de az emberiségnek is érdeke, hogy a Szovjetunió szétessen és az elnyomott népek felszabaduljanak, de a harmadik világháború ne törjön ki. „Azonban – fűzte hozzá – nem lehet nem megütközni azon az ellentmondáson, amely az amerikai atomfölény idején felmutatott szovjet magatartás és a termonukleáris potenciálok viszonylagos kiegyenlítődése után bekövetkezett amerikai hozzáállás között áll fenn. Az elmúlt tíz év alatt a Kreml urai soha nem mutatták ki félelmüket, amelyet az amerikai fegyverzet minden bizonnyal kiváltott bennük; a washingtoni vezetők ezzel szemben az elmúlt két évben folyamatosan nyilvánossá teszik rettegésüket. A termonukleáris korszak diplomáciája tartalmaz egy adag blöfföt, mivel a két nagy olyan fegyverekkel fenyegeti egymást, amelyeket egyikük sem akar felhasználni. A moszkvai játékosok – úgy tűnik – jobban »állják a sarat«, mint a washingtoniak.” (Aron 1957, 352–353.)

A 19. századi, vagy az azokban gyökerező 20. századi ideológiák – amelyek bizonyos értelemben maguk is zéró összegű játékoknak tekinthetők, hiszen követőik elvárták, hogy az eszme közvetlenül tetté váljon – az ötvenes évek végére elveszítették lendületüket. Nyugaton, s a harmadik világban jelentkező fejlődéselméletek (amelyek többsége a Szovjetuniót vagy kisebb mértékben Kínát tekintette modellnek) a társadalmi hatékonyság kérdését helyezték előtérbe, s ezzel összefüggésben a politikai elit helyére és szerepére koncentráltak. Innen már nem sok hiányzott, hogy a katonai patthelyzet és az ideológiai impassz által meghatározott keretek között a demokrácia kérdésköre fontos helyet kapjon a nemzetközi politikai viszonyokban, majd az emberi jogok amerikai politikájával a hetvenes évek végétől létrehozza a megfelelő feltételeket a politikai, a jogi és a morális szférák viszonylagos önállósága számára, amely már a kilencvenes évek története.

1.3. VALÓBAN LÉTEZETT A BIPOLÁRIS VILÁG?A bipoláris világ, azaz a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti, mindent másodrangúvá minősítő világméretű vetélkedés egyesek szerint csak a nyolcvanas évek végén, a berlini fal lebontásával szűnt meg. Mások szerint a hidegháború csak 1997 májusával kezdődően tekinthető végérvényesen befejezettnek, a NATO és Oroszország közötti egyezmény aláírását követően. Tény, hogy a Szovjetunió csak 1991 decemberében szűnt meg formálisan, s jogutódja a nemzetközi viszonyokban az Orosz Föderáció lett.

„Ha jobban megértettük volna, hogy a hatalomnak többféle dimenziója lehet; ha elfogadtuk volna, hogy egyes hatalomformák bipolaritása mellett a többi sokkal megosztottabban is létezhet; ha átláttuk volna, hogy a hatalomformák akár egy államon belül, akár a nemzetközi rendszerben, a sokféleség és az egyformaság irányába is elmozdulhatnak; ha észrevettük volna ezeket a részleteket, korábban felismerhettük volna, hogy a bipolaritás a második világháború befejeződésének módja miatt jött létre, és abból a valószerűtlen eseménysorozatból nőtt ki, amely a második világháborúhoz vezetett. És felfedeztük volna azt is, hogy a nemzetközi rendszert alapvetően nem változtatta meg. Ez a rendszer végig multidimenzionális maradt a hidegháború idején, és összeomlását a Szovjetunió teljes monodimenzióba hanyatlása okozta végül. Lehet, hogy a multidimenzionalitás nem más, mint a multipolaritás pontosabban fogalmazva.”

(Gaddis 2001, 531.)

Vajon van-e valamilyen mélyebb oka annak, hogy a szokásos klisékben való gondolkodáson és beszédmódon túl, a bipolaritás fogalma és az általa fémjelzett világkép olyan nehezen tűnik el a nyilvánosságból? Kétségtelen, hogy az amerikaiak Kína felé való nyitása, azaz a hetvenes évek elejétől kezdve, kétpólusú világrendről csak áttételes értelemben lehet beszélni, s biztos-e, hogy leszámítva az 1945 és 1949 közötti éveket, azaz a NATO megalakítása előtti időszakot, ez a bipolaritás tény legesen fennállt? Tény viszont, hogy eltérő okokból, de mind az amerikaiak, mind a szovjetek végig úgy tekintettek önmagukra, mint a világot átfogó politikai hierarchia csúcsának természetes elfoglalóira, s a másikat bitorlónak tartották.

Nézetünk az, hogy a bipolaritás fogalomköre annak a lélektani adottságnak, sőt szükségletnek a kivetülése, amelynek következtében az emberek a világot hajlamosak a jó és a gonosz, a fény és a sötétség küzdelmeként felfogni. „A hidegháborút sokan a jó és a gonosz küzdelmének tekintették akkoriban, még ha a történészek manapság ritkán gondolkodnak is ilyen kategóriákban.” (Gaddis 2001, 534.) Ez első pillantásra rendezett világképet teremt, megmagyaráz egy sereg érthetetlennek tűnő dolgot, és útmutatással is szolgál a különböző élethelyzetekben. Hogy mennyi volt a két ország vezetőiben a tudatosság e pszichológiai elem felhasználásában, azt valószínűleg sohasem lehet kideríteni. Az tény azonban, hogy a napi politikában éppen úgy, mint a hosszabb távú tervekben, s nem utolsósorban az önmeghatározás terén a kettősség rendkívül hasznos szerepet játszott. Csak a kilencvenes években jöttek rá az emberek, hogy e háttér hiányában mennyire nehéz nemcsak a világot, s benne a nemzetközi politikai viszonyokat értelmezni, de viselkedni, szereplőként létezni is bonyolultabb, és ami



ennél is fontosabb: veszélyesebb. A kétpólusú világ, s az abban érvényesülő vagy-vagy, igen-nem logika egy hosszú kulturális fejlődés eredménye volt Nyugaton is, s végső soron az itt sajátos formában elterjedt dualista világnézeteknek tulajdonítható. A nyugat-európai ideológiai gyökerű szovjet bolsevizmus dialektikus módszertana tökéletesen e sémára hangolt volt. Csakhogy az igen-nem, az objektum-szubjektum kettősségéből és különvalóságából táplálkozó életszemléletnek megvan az a kellemetlen mellékhatása, hogy a valóság és az eszme, a „van” és a „legyen” egy idő után nagyon eltávolodnak egymástól, mint a következőkben a kiegyenlítés vizsgálatánál látni fogjuk.7 A lényeg az, hogy nézetünk szerint a korábbi időszakban sem az egyenlőséget sugalló bipolaritás érvényesült a nemzetközi politikai viszonyokban (lásd még SUR 1995, 288), hanem a hierarchia, s e helyen ezt azért fontos újra leszögezni, mert ha bizonyos mértékek figyelembevételével fel is vethető az univerzális politikai fejlődés gondolata, csak ebből a premisszából kiindulva lehetséges a gondolatot úgy végigvinni, hogy az ne a hagyományos „egyrészt-másrészt” következtetésekhez vezessen.

1.4. A SZUPERHATALOM FOGALMAA szuperhatalom, mint olyan, „nagy hatalom plusz a hatalom nagy mobilitása” – a fogalom megalkotójának szellemes megfogalmazásában (Fox 1944, 21), szorosan kapcsolódik az előbbi gondolatmenethez. E terminus technicus a második világháborút követő korszakban jelent meg, a nagyhatalom kategóriájának fokozásaként. A nagyhatalom fogalmát ritkán használják egyes számban, s tartalmilag is csak akkor van értelme, ha más, hasonló entitásokkal, rendszerint államokkal összefüggésben merül fel.8 Ezzel szemben a szuperhatalom inkább egyes számban tűnik tartalmas kategóriának. Annak van értelme, ha nagy és nagyobb vagy nagyok között különbséget teszünk, de a „szuper” már olyan jelző, amelyet akkor használunk, ha mint a csillagászatban, közvetlen tapasztalás útján fel nem fogható mennyiségekről beszélünk.

Katonailag a szuperhatalom egy államnak azt a képességét jelenti, hogy mindenütt, ahol szükséges, képes záros határidőn belül lehengerlő erő bevetésére. Ez a definíció is csak áttételes és elméleti azonban, ha a hagyományos háborús technikákat vesszük figyelembe. Az Egyesült Államokban a kilencvenes években is felizzott néha a vita, hány hagyományos eszközzel vívott háborút képes Amerika egyszerre viselni? A kilencvenes évek második felében még a stratégák sem tudták egyértelműen megmondani, hogy kettőnél többet megengedhet-e magának vagy sem. Az Orosz Föderáció esetében a csecsen háborúk után e kérdést fel sem volt érdemes tenni.

Más a helyzet azonban, ha a nukleáris fegyverzetet számításba véve vetjük fel a szuperhatalom fogalmát. Egymás elpusztítására a második világháború után hosszú ideig valóban csak a Szovjetunió és Amerika voltak képesek, később azonban jelentős csapásmérő erőt fejlesztett ki Franciaország, Kína és Nagy-Britannia is. A kilencvenes években a földi indítású ballisztikus interkontinentális rakéták (ICBM) szerepe gyakorlatilag nem csökkent, még ha a retorika szintjén háttérbe is szorult ez a kérdés, nem is beszélve az öt elismert atomhatalom által a tengeralattjárókra helyezett rakéták kifejlesztéséről és hadrendbe állításáról (Larkin 1996).

A szuperhatalom fogalma – noha a kilencvenes évek második felében, főleg a politikai publicisztikában, még használatban van (Amerika mint „magányos” szuperhatalom stb.) – tartalmilag még annyira sem konzisztens, mint korábban, amikor két szuperhatalomról beszéltek. Vannak akik, mint például Zbiginiew Brzezinski, inkább a globális hatalom kifejezést részesítették előnyben, amikor az Egyesült Államok helyét próbálták meghatározni a kilencvenes évek nemzetközi viszonyaiban. Ez ebben az összefüggésben a következőket jelenti: 1. globális katonai hatókör (global reach); 2. globális gazdasági hatás; 3. globális kulturális-ideológiai vonzás (appeal), valamint ezek összesített eredménye, azaz a 4. globális politikai befolyás (Brzezinski 1993, 87). Az Egyesült Államok katonai értelemben vett szuperhatalmi minőségét senki nem vonta kétségbe a kilencvenes években, ám a dolgok ott kezdenek bonyolódni, amikor a gazdasági potenciál megbecsülése kerül szóba a szuperhatalom fogalmának meghatározásánál, nem is beszélve a kulturális vonzáskörről. Az olyan fogalmak megjelenése, mint például az „unipolicentrizmus”, jól jelzik a tanácstalanságot. „Mivel a nemzetközi rendszerben nincs több nagyjából egyenlő erejű szereplő, nem lehet [a rendszert)]multipolárisként jellemezni; talán pontosabb volna a policentrikus mint leíró fogalom, vagy az Egyesült Államok státusát figyelembe véve a rendszerben, az unipolicentrikus fogalma. Semmi kétség, a jelenlegi rendszer a multipolaritás felé halad, már csak azért is, mert az államok mindig félnek egyetlen állam dominanciájától, még akkor is, ha az az Egyesült Államok. Az amerikaiaknak úgy tűnhet, hogy [országuk] jóindulatú hatalom, de másokat nyugtalanít az USA hatalomgyakorlása, amikor az a gyengébbekkel való konfliktust vonja maga után.” (Spanier – Wendzel 1996, 169; 171–172.)

77 Lásd erről az V. fejezet A kiegyenlítés logikája a nemzetközi viszonyokban című alfejezetét a 193. oldalon.

88 Vö. Az I. fejezet Kik a meghatározó szereplők? című alfejezetével. Lásd a 47. oldalon.



Nem lenne egyszerűbb azt mondani, hogy a katonai hierarchiában, továbbá egy sor egyéb kritériumot alapul vevő, de korlátozott számú hierarchiában az Egyesült Államoké az első hely? Számos politikai szituációban az Egyesült Államok befolyása érvényesül, de nem minden esetben és még kevésbé a világ egészében.

1.5. A KIEGYENLÍTÉS LOGIKÁJA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANAz államok szuverén egyenlőségének elve a nemzetközi jogrend egyik pillére maradt napjainkig. A valóságban azonban az államok közötti kapcsolatok viszonylagos stabilitása, belső normatív konzisztenciája a viszonyok 1989-es átrendeződését követően egyre kevésbé igényel egy, az egyetemességre és az egyenlőségre egyaránt visszavezethető legitimációt. A politikai szétfeszítette a politika kereteit. Az egyenlőség elve formálisan továbbra is érvényben van; úgy tűnik azonban, a megváltozott körülmények között semmi nem áll útjában annak, hogy az egyetemesség a következőkben a hierarchia által is megnyilvánuljon. Ennek első lépése az egyetemesség-egyenlőség hierarchiájának kialakulása.

A kétpólusú világrend ideáltípusa a vetélkedést minden területen kötelezővé tette. A valóságban az USA és a Szovjetunió világstratégiai játékaiban mindkét fél részéről végig tapasztalható volt az igény a kiegyenlítésre, többnyire anélkül, hogy pontos adatok álltak volna a felek rendelkezésére arról, hogy mit mivel is kellene, vagy lenne célszerű kiegyenlíteni. Az egyenlőségnek a nemzetközi viszonyokban ebben az időszakban nem volt jelentése a kiegyenlítés nélkül, s ez a logika nemcsak stratégiai területen érvényesült.9

Az egyenlőséget e körülmények között többnyire egalitarizmusként értelmezték. A kor nemzetközi dokumentumaiban a „mindenki”, „mindenkinek”, „minden népnek” s az ezekhez hasonló megfogalmazások adták meg az alaphangot, anélkül hogy egyetértés jött volna létre azoknak a mondatoknak az alanyait illetően, amelyekben e szavak szerepeltek.1010 A nemzetközi politikában ezzel szemben léteztek kedvezményezettek, akik egyenlőbbek voltak másoknál, mindenekelőtt az atomhatalmak. De más kedvezményezettek is voltak, például az állammal rendelkező népek és a nemzetek, s ez nem képezhette vita tárgyát, hiszen az államok szuverén egyenlősége volt az alapállás egy behatárolt nemzetközi politika erőterében. Az egyenlőségre való törekvés a követelmények szintjén így jobb híján elvileg minden életmegnyilvánulásra vonatkozott, de távolról sem valósult meg a gyakorlatban, a nemzetközi dokumentumok ráolvasásszerűen ismételt szófordulatának megfelelően: a dolgokat „a lehetőségek szerint” (where appropriate) kell alakítani. Az egyenlőségre való törekvés ilyen körülmények között biztos konfliktusgeneráló tényező, s a kiegyenlítés logikája, akár legitim volt nemzetközileg, akár nem, egy univerzális dimenzióba helyezve rendkívüli politikai mozgósító erőt képviselt. Ez volt az egyik ok a már érintetteken túl, ami végül szétfeszítette a nemzetközi politika behatárolt területét.1111

Visszatérve a szuperhatalmak viszonyához, e logika uralkodott és érvényesült például a befolyási övezetek kialakítására való törekvésekben, a propagandában, s nem utolsósorban saját társadalmaikkal szemben. A Szovjetunió megszűnése új helyzetet teremtett, Amerika azonban nem kívánt élni a de facto szuperhatalmi helyzetéből fakadó lehetőségekkel, mert úgy vélte, ezért cserébe a világ állapotáért való felelősséget is vállalnia kell.1212 Ebben a helyzetben újra felmerül a nemzetközi politikai viszonyokban az úgynevezett kettős mércék

99 „Itt jönnek be a képbe a nukleáris fegyverek, ezek elősegítették ugyanis az erőösszemérés egydimenzióssá válását. McNamara 1962-ben azt hangoztatta, hogy az Egyesült Államok 17:1 arányú fölényét is fel lehet fogni működőképes atomparitásként, mivel Washington számára épp elég elrettentő az is, ha csak néhány nukleáris robbanás történik amerikai földön, így semmi olyat nem fog tenni, amivel kiprovokálná ezt. A szovjet vezetők, nem lévén meggyőződve erről, azzal töltötték a következő éveket, hogy megpróbálták létrehozni a valódi paritást az Egyesült Államokkal, és az 1970-es évekre ez nagyjából sikerült is nekik. [...] De nézzük meg közelebbről, mi is történt itt: mindkét fél hallgatólagosan elfogadta, hogy abban az arénában – pontosabban, abban az egyetlen arénában, mivel a „harmadik világ” nem nyújtott elég lehetőséget erre – folytassák az erőösszemérést, ahol a Szovjetunió még lépést tud tartani az Egyesült Államokkal.” (Gaddis 2001, 544.)1010 Ha a társadalmi szerződést nem fikcióként, hanem valóságként kezdjük, azaz gyakorlatilag is megvalósíthatónak tekintjük a „mindenki lemond mindenki javára” a természeti állapotban meglévő jogairól, akkor szükségképpen ilyen eredményre jutunk. (Lásd még a VIII. fejezet A nemzetközi jog univerzalitás iránti igénye és korlátai című, valamint Egyenlőség című alfejezeteit a 314. és a 338. oldalakon.)1111 Vö. a IV. fejezet Van-e autonóm nemzetközi politika? című alfejezetével. Lásd a 149. oldalon.

1212 Jellemző e bizonytalanságra Clinton amerikai elnök 1995. november 2-i televíziós beszéde, amelyben az amerikai csapatok Boszniába küldését elrendelő döntését indokolva egyebek mellett ezt mondta: „Ahogyan a hidegháború átengedi a helyet a globális falunak, a mi vezető szerepünk [leadership] szükségesebb, mint azelőtt bármikor, mivel a határainkon túl jelentkező problémák gyorsan belső problémákká válnak. Mindannyian sebezhetők vagyunk az intolerancia és a rombolás, a terrorizmus szervezett erőivel szemben, valamint az etnikai, a vallási és a regionális viszályok, a szervezett bűnözés, a tömegpusztító fegyverek és a kábítószerkereskedelem által. Amint a fasizmus és a kommunizmus, ezek az erők is veszélyeztetik a szabadságot és a demokráciát, a békét és a jólétet. S mindez Amerika vezető szerepét teszi szükségessé. [...] Amerika azonban – folytatta az elnök – nem lehet a világ rendőre, s nem is szabad azzá válnia. Mi nem tudjuk a háborút egyszer s mindenkorra megszüntetni, de véget vethetünk egyes háborúknak. Nem tudunk minden nőt és gyermeket megmenteni. De sokat megmenthetünk közülük. Nem tehetünk meg mindent, de meg kell tennünk mindazt, amire képesek vagyunk. Vannak időszakok és helyek, amikor és ahol a mi vezető szerepünk a béke és a háború közötti különbséget jelenti, s ugyanakkor megvédhetjük népünk alapvető értékeit és legfontosabb stratégiai érdekeit.” (Clinton 1995.)



vagy standardok kérdése.

Ha elfogadjuk e területen a pluralizmus elvét is, azon túl, hogy tudomásul vesszük a ténylegesen érvényesülő sokszínűséget, a több „világ” párhuzamos létét, kénytelenek vagyunk szembenézni e kérdéssel, mint – hangsúlyozzuk – politikai kérdéssel. Robert Cooper, a brit külügyminisztérium politikai tervezési osztályának volt vezetője, majd Tony Blair brit miniszterelnök külpolitikai tanácsadója, így veti fel ezt a Demos kilencedik számában megjelent, nagy visszhangot kiváltó tanulmányában: „A posztmodern államnak számolnia kell egy nehézséggel. Meg kell szoknunk a kettős standardok gondolatát. Magunk között a jog alapján állunk és nyílt biztonsági keretekben működünk együtt. De amikor régimódi államokkal szembesülünk, kénytelenek vagyunk egy korábbi korszak durvább módszereihez folyamodni: erő, megelőző támadás, félrevezetés, és minden egyéb, ami szükséges azokkal szemben, akik még mindig a 19. század »minden állam magának« szabálya szerint élnek. Ez nem könnyű. Mi a felvilágosodás örökségével nőttünk fel. Egyetlen globális rendben akarunk hinni, egyetemes jogokban és törvényekben. Ezek kívánatos célok, de nekünk a világgal úgy kell szembesülnünk, mint amilyen, nem mint amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Ez annak az elismerését követeli, hogy a világ különböző részein különböző szabályok érvényesek: egyes helyeken léteznek jogok, máshol semmi más nem számít, csak az erő. Kihívás annak a lélektani alkalmazkodásnak a fenntartása, amely a különböző helyzetekben a megfelelő reagálást lehetővé teszi számunkra. A kormányok részéről az első lépésnek annak kell lennie, hogy egyenesek legyenek népeikkel szemben; magyarázzák meg a politika komplexitását, s ne támaszkodjanak leegyszerűsítő szlogenekre.”1313

A nemzetközi viszonyokban a második világháború után elterjedt a vagy-vagy, az igen-nem terminusaiban való gondolkodás. A demokrácia és a totalitarizmus alternatívái, a két szuperhatalom uralta bipoláris világrend megannyi séma, amelyben e gondolkodásmód megjelenik. Nézetünk szerint ebben az esetben, alapvetően védekező reflexről van szó az események kiszámíthatatlanságával szemben. A közmeggyőződésből eszmévé, s az eszméből politikai tetté váló reflex a második világháború után a kiegyenlítésre való törekvésben nyilvánult meg.

KULCSFOGALMAK: játékelmélet és nemzetközi viszonyok • pluralitás és egyneműség, demokrácia és totalitarizmus • dualista világkép • szuperhatalom, globális hatalom • kétpólusú világ és vetélkedés

2. 2. A totális konfrontáció2.1. NEMZETKÖZI POLITIKA ÉS KONFRONTÁCIÓHa a nemzetállamok létrejöttétől, azaz a 17. század közepétől a második világháborúig terjedő időszakot vizsgáljuk, a nemzetközi politika úgy is felfogható, mint azoknak az áttekinthető viszonyoknak a rendszere, amelyet egy szűk körű, öt, legfeljebb hat államból álló együttes határozott meg. Ebben az értelemben azok a területek (beleértve a tengereket) és azok a tevékenységi körök, amelyeket az e rendszeren belüli cselekedetek, konfliktusok vagy együttműködés nem érintettek, „kívül estek” a nemzetközi politika szféráján. A 19. század folyamán azonban egyre több ilyen terület és viszony „került be” a nemzetközi politika hatókörébe, s vált ennek megfelelően egyoldalú állami törekvések, konfliktusok vagy együttműködés tárgyává. A háborúk közvetlen okai, megvívásuk módja, kiterjedése is ennek megfelelően változtak, mígnem a 20. században egyes államokban a totális háború eszméje a politika teljes alávetését eredményezte a következő háborúra való felkészülésnek. 1414 A nemzetközi politika kiterjedése gyakran vezetett a szűk szereplői kör különböző területeken fennálló monopóliumainak a felszámolásához. A nemzetközi politika szereplőinek mindegyike (Anglia, Franciaország, Hollandia, Spanyolország, Ausztria, később Oroszország és Poroszország, majd Németország és Japán), kivétel nélkül terjeszkedő politikát folytatott, s ezáltal szükségszerűen szembe találta magát a többiek érdekeivel, szárazföldön és tengeren egyaránt. Ha a korszak európai politikai térképet nézzük, ezeknek az államoknak egy része nemzetállam volt, de ha a világtérképet vesszük elő, azt látjuk, hogy terjeszkedő politikai egységként szinte mindegyik birodalomként is működött, s az e birodalmak ellenőrzése alatt lévő tengeri és szárazföldi felületek és területek nagysága folyamatosan változott. E szereplők modern kori történelmük folyamán rendszerint elérték a nagyhatalmi státus maximumát. Egyesek idővel elveszítették azt, mások viszont a második világháborúig megtartották. A terjeszkedő politika e politikai egységeket szükségszerűen az egymással való folyamatos konfrontáció állapotában tartotta. Szövetségek ugyan alakultak, amelyek közül egyesek viszonylag tartósnak bizonyultak, mások nem, de e szövetségekre is általában a belső rivalizálás volt a jellemző.

1313 A gondolatmenet abból indul ki, hogy a kilencvenes években három világ létezik egymás mellett: a premodern, azaz az államelőtti posztimperiális káosz világa; a modern, a klasszikus nemzetállamoké; illetve a posztmodern, az információs társadalmak világa, mely a szerző szerint Európát, Kanadát és bizonyos mértékig az Egyesült Államokat foglalja magában (Cooper 1997).1414 Vö. az I. fejezet Nemzetközi stratégiai kérdések című alfejezetével. Lásd az 55. oldalon.



„A nagyhatalmak nevükhöz hűen a hatalom – végeredményben a háborúskodás – érdekében létrejött szerveződések voltak. Lehettek más céljaik is – a lakosság jólétének biztosítása, vagy az uralkodó népszerűségének megörökítése –, ám a legfontosabb szempontnak mégis a háborúra való képesség számított. (Egy államot tehát a háborúra való alkalmassága tesz nagyhatalommá.”

(Taylor, 2000 [1954], 15.)

A konfrontáció ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a szereplők olyan vitában álltak egymással, amelyben az érveket katonai erő nyomatékosította, s a vita következő menetei folyamatosan katonai erő felhasználásával, tehát háborúval fenyegettek. Miután a nemzetközi politika néhány szereplő lefoglalt területe volt, amelyre a kormányokon kívül más nem léphetett be, a lehetőségek száma is meglehetősen csekély volt szövetségek kovácsolására. A konfrontáció sem vonta maga után az ellenséges állam vagy államok teljes feldúlását, még kevésbé elpusztítását. A háborúk okai általában egyértelműek, céljaik pedig korlátozottak voltak.

Az imperializmus gazdasági elméletei, a leninizmust is beleértve, elég messzire mentek el a kapitalisták céljainak értelmezésében, de a világ felosztására, valamint újrafelosztására irányuló törekvéseikben egymás elpusztítását nem tételezték fel.1515 A marxizmus-leninizmusnak a nemzetközi tőke szolidaritásáról szóló tétele meg logikailag zárja ki ezt a lehetőséget. A korszak nemzetközi politikájának a szereplői ugyanakkor a gyarmati népekben, népcsoportokban elsősorban a terjeszkedés tárgyát látták, hasonlóan az elhódított területekhez, s úgy fogták fel alávetésüket mint elkerülhetetlen áldozatot a terjeszkedés oltárán.

2.2. MINDENKI HARCA MINDENKI ELLENA klasszikus realizmus a nemzetközi viszonyokat alapvetően természeti állapotként értelmezte, amelyben minden állam folyamatos küzdelmet folytat a puszta létért. Ez Hobbes politikai filozófiai előfeltevésének alkalmazása a nemzetközi viszonyokra (Wight 1995, 90; 136–143). Az államrezon, a gyakori háborúk, a szövetségek törékenysége és más körülmények mind ezt a szemléletet erősítették. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy az átlag európai polgár számára – különösen a 19. században – a természeti állapotnak ez a felfogása elsősorban nem a nemzetállamok közötti háborúkkal állt kapcsolatban, hanem a mindennapi megélhetésért való küzdelemmel, egy olyan közegben, amelyben a szociális segélyezés kategóriája ismeretlen volt, vagy csak az óhajok szintjén létezett. Mivel az emberek többsége élete legnagyobb részét valóban a mindennapi létért folytatott küzdelemben töltötte, a mindenki harca mindenki ellen tartós világképnek bizonyult. Ha az emberekben kialakul az a meggyőződés, hogy minden egyes szereplőt csak a saját létéért való küzdelem szempontjai vezérlik, hajlamosak maguk is ennek megfelelően viselkedni. A meggyőződésből motiváció, a motivációból pedig konkrét politikai cselekvés eredhet. A nemzetközi politikai viszonyok sajátosságai – mindenekelőtt a szereplővé válás előfeltételei, az önmeghatározás és a politikai program, valamint a kölcsönös számontartás (amelyek a nemzetállamok, azaz a nemzetközi politika korára is érvényesek a körülmények megfelelő figyelembevételével) –, azonban e meggyőződést csak áttételesen tették és teszik érvényesíthetővé a gyakorlatban. Ha az emberek nagy többsége meg is van győződve arról, hogy a világ egy harctér, élni még azok sem képesek a teljes készültség állapotában, akik az ilyen eszméket nyíltan képviselik és hirdetik. Ez az államok esetében sem volt másként e korszakban. A tétel kiegészül azzal a záradékkal, hogy a közvetlen környezetemre szintén érvényes az, ami magamra, s ennek következtében nem tekintjük egymást – az erre utaló konkrét nyilatkozatok vagy lépések hiányában – elpusztítandó ellenségnek. Ezt a helyzetet kezdte ki a totális államok fellépése a nemzetközi politikai színtéren, s ezt a záradékot próbálják megszüntetni a kilencvenes évek terrorista csoportjai is.1616

1515 Marx és a marxisták imperializmus-felfogásának kritikáját adja Joseph A. Schumpeter a következők szerint: „A dolgok végtelenül rosszabbá válnak, ha a tényektől és a józan észtől elrugaszkodva a tőkeexport és a gyarmatosítás elméletét a nemzetközi politika alapjául szolgáló magyarázattá fokozzuk [exalt], amely aztán egyrészt a kapitalista monopolista csoportok egymás közötti, másrészt a saját proletariátusukkal való küzdelemben végződik. Az ilyesmi hasznos pártirodalom lehet, de máskülönben csak azt mutatja, hogy a gyermekmesék nemcsak a polgári közgazdaságtan monopóliumát képezik. Ténylegesen a nagyvállalkozás [big business] – vagy a nagytőke [haute financ] a Fuggerektől a Morganokig – csak nagyon csekély befolyást gyakorolt a külpolitikára, s a legtöbb esetben, ha a nagyipar vagy a banki érdekek, mint olyanok, képesek voltak magukat ilyen értelemben tételezni, naiv dilettantizmusuk vereséget eredményezett. A kapitalista csoportok államuk politikájával szembeni magatartása túlnyomóan alkalmazkodó, semmint meghatározó [causative], ma inkább mint bármikor. [A kötet először 1942-ben jelent meg. – B. G.] Továbbá, e csoportokat meglepően nagymértékben vezérlik rövid távú megfontolások, amelyek egyaránt távol állnak mindenféle háttérből irányított mélyen szántó tervektől és bármilyen „objektíve” meghatározott osztályérdekektől. E ponton a marxizmus „a népi babonák szintjére degenerálódik.” (Schumpeter 1997, 55.)1616 Az Egyesült Államok törvényei így határozzák meg a terrorizmust: „A terrorizmus fogalma nem harcban álló célpontok [noncombatant targets – a polgári lakosságon kívül ez vonatkozik a katonákra is, amennyiben fegyvertelenek vagy szolgálaton kívül vannak – B. G.] ellen irányuló, csoportok vagy titkos ügynökök által kitervelt [premeditated] és végrehajtott politikailag motivált erőszakot jelent, mely rendszerint a közvélemény befolyásolására szolgál.” A nemzetközi terrorizmus a terrorizmusnak az az esete, amelyben több mint egy állam területe vagy állampolgárai érintettek (US Code Title 22 Section 2656f(d) 6). Lásd még Erich Ludendorff írását a totális háborúról (Chaliand 1990, 1215–1216).



A politikai fejlődés kérdése felől a dolgot úgy is megközelíthetjük, hogy különbséget kell tenni a mindenki mindenki elleni harcának eszméje és a totális konfrontáció fogalomköre között. Ez utóbbi a világ radikális átalakítását vagy a teljes pusztulást vetíti előre. A 20. században e lehetőség realitásának jelentősége az, hogy rádöbbentette az embereket saját korlátaikra, egyebek mellett arra, hogy huzamosabb ideig nem tudják elviselni a totális konfrontáció eszméje által rájuk kényszerített életmódot. A mindenki harca mindenki ellen többnyire mások harca volt, amely a megfigyelőt vagy a beszélőt nem érintette, vagy az úgy tett, mintha nem érintené. A totális háború mindenki háborúja, senki nem térhet ki előle azzal, hogy „ez nem az én dolgom”.

A kérdés 1945-ben a következőképpen merült fel: hogyan lehet kiküszöbölni azt, hogy a harctérként felfogott világon ne uralkodjon el újra a totális konfrontáció eszméje? Több módszer is létezett, s úgy tűnt, összehangolt alkalmazásuk teszi a leghatékonyabban elháríthatóvá ezt a helyzetet. Szem előtt kell tartani azt, hogy egyetlen, a politikai dimenziójában teret nyert eszme sem fog onnan megjelenése után eltűnni: egyesek mindig próbálkozni fognak a megfelelő körülmények között a különböző „raktáron” lévő ötletek újjáélesztésével. Az emberek ilyen értelemben nem szenvednek emlékezetkiesésben, s a nyilvánosság új körülményei a tájékozódást és a részletek megismerését is minden további nélkül lehetővé teszik.

A rendelkezésre álló módszerek tehát részben a totális konfrontáció kiküszöbölésében korábban már alkalmazott eljárások voltak, mint például a hatalmi egyensúly, részben pedig a hagyományos nemzetközi politika színterének olyan kiterjesztésében álltak, amelyek nem a totalitás jegyében történtek, hanem éppen a sokféleség és a különbözőség alapján vontak be új szereplőket a játékba. Noha a korlátozás törekvése e tekintetben az első pillanattól kezdve fennállt, a kilencvenes évekre kiderült, hogy a mesterséges korlátok – államok el nem ismerése, a belügyek körének tágítása vagy korlátozása stb. – nem tarthatók, mert az események megkerülik őket. A vagy-vagy logikáját közvetlenül 1945 után ki kellett egészíteni az is-is logikájával. A továbbiakban ez utóbbi jelenséget és a hatalmi egyensúly elméletét vesszük röviden szemügyre.

2.3. A HATALMI EGYENSÚLY„Kérdés, hogy vajon a hatalmi egyensúly puszta eszméje is a modern politika hatása alatt alakult ki, vagy csupán a kifejezés ilyen új keletű?” – így kezdődik David Hume rövid eszmefuttatása a hatalmi egyensúlyról, mely a franciák „egyetemes monarchiára” való törekvésének megakadályozását kívánta politikafilozófiailag megalapozni (Hume 1994, 97–105; 360–362). Anglia a saját céljaihoz viszonyítva meglehetős sikerrel folytatta majd három évszázadon keresztül a hatalmi egyensúly politikáját, oly módon, hogy európai ügyekben mindig a gyengébb mellé állt az éppen erősebbel szemben. Beavatkozott egyik vagy másik fél oldalán, de tartós szövetségre senkivel nem volt hajlandó lépni. Ha a hatalmi egyensúly eszméje, amint Hume igyekszik bizonyítani, nem is angol találmány, az azonban tagadhatatlan, hogy Britannia geostratégiai helyzete az erőegyensúly gyakorlati vonatkozásában egyedülálló pozíciót biztosított számára a nemzetközi politikában.

Az első fejezet A látszat a nemzetközi viszonyokban című alfejezetében már megfogalmaztuk azt a nézetünket, hogy a hatalmi egyensúly legjobban a látszat fogalomkörén keresztül ragadható meg a nemzetközi politikai viszonyokban. A hatalmi egyensúly elsősorban katonailag releváns. Ebben az összefüggésben viszont a folyamatok egyenlőtlen dinamikája, és a konfrontáció folyamatosan fennálló lehetősége kerülnek előtérbe. Kissinger a bennfentesek könnyed eleganciájával vázolta a hatalmi egyensúly elméletének történeti vonatkozásait, de közben egymással nem minden esetben összeegyeztethető állításokat fogalmazott meg, amikor így írt a kilencvenes években: „A hatalmi egyensúly elemzése még akkor is meglehetősen nehéz, ha az összetevők viszonylag állandóak. Az erőegyensúly felmérése és a különböző hatalmi erők összehangolása reménytelenül bonyolulttá válik, ha a részt vevő hatalmak ereje változásban van.” (Kissinger 1996, 59.) Ez annál is inkább igaz, mivel az egyenlet tényezői valóban gyorsan változnak, s sokszor áttekinthetetlenek is, mert az államok inkább hajlanak arra, hogy erejüket eltitkolják, mintsem hogy fitogtassák. Ezután azonban Kissinger arra az álláspontra helyezkedik, hogy „természetesen a hatalmi erőegyensúly végül de facto bekövetkezik, ha az államok kölcsönhatásba kerülnek egymással. A kérdés csak az, hogy a nemzetközi rend fenntartása tudatos tervvé tud-e válni, vagy csak egy sor erőpróba után lép életbe.” (Kissinger 1996, 68.) Majd ugyanott, néhány sorral lejjebb kifejti: „A hatalmat nagyon nehéz megkaparintani, túl sokan is pályáznak a megszerzésére, s emiatt megengedhetetlen, hogy a hatalom a nemzetközi rend megbízható vezérelve legyen. Az egyensúly akkor működik a legjobban, ha a közös értékek pillérein áll. A nagyhatalmi erőegyensúly gátat vet a nemzetközi rend megdönthetőségének; a közös értékekben való megegyezés meggátolja a nemzetközi rend megdöntésének szándékát. A törvény nélküli erő erőpróbákra csábít, a hatalom nélküli törvényesség csábítást jelent az üres pózolásra.” Egyenként szemlélve mindegyik állítás tökéletesen megáll, de egymás után olvasva több kérdést is felvetnek. Ez azért van, mert a hatalmi egyensúly nemcsak látszat, de ráadásul mint ilyen is, csak számos előfeltétellel értelmezhető.



A különböző szerzők különböző csoportosításban vázolják e feltételeket, de a lényeget illetően nincsenek különösebb eltérések az egyes megközelítések között. Így Charles W. Jr. Kegley és Eugene R. Wittkopf szerint a következő feltételeknek kell teljesülniük az erőegyensúly fenntartásához:

– Az államoknak pontos információval kell rendelkezniük egymás lehetőségeiről és indokairól, motivációiról és ezekre az információkra ésszerűen kell reagálniuk.

– Elégséges számú (egyesek szerint legalább öt) független állam szükséges a szövetségek létrejöttéhez vagy felbomlásához.

– A rendszer csak behatárolt földrajzi térségben működik.

– Az államok vezetőinek cselekvési szabadsággal kell rendelkezniük.

– A szóban forgó államok lehetőségeinek nagyjából azonosaknak kell lenniük.

– Az érintett államoknak közös politikai kultúrával kell rendelkezniük, amelyben a biztonságra vonatkozó szabályokat elismerik és tiszteletben tartják.

– A rendszerben részt vevő államok és kormányzatuk ideológiája legyen hasonló.

– Az államoknak olyan haditechnológiával kell rendelkezniük, amely képes visszatartani (inhibits) a megelőző (első) csapást (vagyis a gyors háborús készültséget, az olyan megelőző csapásokat, amelyek az ellenfelet még azelőtt legyűrik, mielőtt megszervezhette volna válaszlépéseit) és a megsemmisítésre irányuló háborút.

– Ne legyenek államok fölötti intézmények, amelyek képesek beavatkozni az államok szövetségesi rendszereinek létrejöttébe vagy átalakulásába (Kegley – Wittkopf 1997, 449).

Amint a szerzők is megjegyzik, ez a séma a második világháború előtti nemzetközi politikára volt jellemző. Tény, hogy a hatalmi egyensúly politikájának egyik világháborút sem sikerült megelőznie. Mindkét háború felfogható úgy is, mint „a hatalmi egyensúly rendszerének katasztrofális bukása, teljes összeomlása. [...] Ha meg a hatalmi egyensúly rendszere nem arra irányul, hogy megelőzzön egy világháborút, akkor célkitűzései túl alacsonyak; ha nem nyújt reményt a béke megőrzésére, egy jobb rendszer igénye megalapozott.” (Claude 1989.)

A hatalmi egyensúly rendszerének általános jellemzőit Spanier és Wendzel a következőképpen foglalták össze:

– A rendszert több szuverén és független szereplő alkotja.

– Nincsenek közösen elfogadott politikai intézmények és legitim játékszabályok az értékeknek a szereplőkhöz és cselekedeteikhez való hozzárendeléséhez és a döntések végrehajtásához.

– A kényszer és az erő a végső elosztó mechanizmus, avagy a kormányzat helyettesítője.

– Az erő olyan módon oszlik meg, hogy egyik szereplő sem lehet erősebb, mint az összes többi együttvéve.

– A szereplők folyamatosan törekednek erejük növelésére.

– Minden szereplő gyanakszik a többiekre.

– Az erő egyetlen ellenszere a ellentétes erő.

– A szereplőknek nincsenek hosszú távú kötődéseik vagy szövetségeseik.

A szabályok, amelyeket a szerzők e jellemzők alapján levezetnek, tulajdonképpen a folyamatos szükségállapot jellegzetességei:

– figyeld potenciális ellenségeidet, mérd fel erejüket és zárkózz fel;

– köss szövetséget a gyengébbel, hogy az egyensúlyt helyreállítsd;

– lépj ki az ilyen szövetségekből, ha az egyensúly helyreállt és a közös veszély elmúlt;

– tekintsd nemzetbiztonsági érdekeidet folyamatosnak (azaz folyamatosan veszélyeztetettnek);



– a szövetségesi viszonyoknak az új veszélyek felbukkanásával változniuk kell;

– ne bánj keményen a legyőzött szereplőkkel büntetőszerződések rájuk erőszakolásával, hiszen a mai ellenséged holnap a szövetségesed lehet (Spanier – Wendzel 1996, 112).

A hatalmi egyensúly gondolati rendszere és gyakorlati működése nem feltétlenül igényel nemzetközi jogi kereteket és morális megalapozást, de e körülmény jelentősége eltörpül amellett, hogy a szereplők önmaguk ítélik meg, hogy az egyensúly helyzete beállt vagy éppen felbomlott. Az összes előbb idézett előfeltételt, jellegzetességet és intelmet figyelembe véve nagy valószínűséggel állítható, hogy nem fog kialakulni, vagy ha pillanatnyilag ennek az ellenkezőjére utaló jelek lennének, nem fog tartóssá válni az az állapot, amikor minden szereplő úgy ítéli meg, hogy létrejött az erőegyensúly.

A bírálatokat a rendszerrel kapcsolatban is csak akkor tudjuk helyesen értelmezni, ha a hatalmi egyensúlyt annak tekintjük ami, vagyis látszatnak. Olyan politikai beszéd- és cselekvésmódnak, amely azonban adott szövegkörnyezetben a szereplők önmeghatározásának és politikai programjának szerves része. Kissinger nem elméleti inkonzisztenciáról tesz tanúbizonyságot, amikor egymással ellentétes állításokat fogalmaz meg a rendszerrel kapcsolatban. Az amerikai külpolitika éppen az ő tevékenysége révén alakult a hetvenes évek első felében a hatalmi egyensúly jegyében. A hidegháborús feszültséget csökkentette ugyan ez a politika, s ha a nyitás Kína felé a szovjet–amerikai viszonyra kihatással volt is, az évtized végén jelentkező új kihívásokkal, így az iráni hatalomváltással, az iraki–iráni háborúval vagy az afganisztáni fejleményekkel szemben már kevésbé volt alkalmazható.

Nem megalapozott a hatalmi egyensúly eszméjével szemben az általános béke biztosításának a számonkérése. Főként nem olyan körülmények között, amikor az állami szereplők száma és a közöttük lévő különbségek olyan mértéket értek el, mint a kilencvenes években, s számos nem állami szereplő is megjelent a színtéren. Ennek láttán viszont nem lehet a másik végletbe esni, s a hetvenes évek neorealistáival együtt azt állítani, hogy az úgynevezett bipoláris rendszerben kialakuló hatalmi egyensúly a lehetséges legstabilabb struktúra a nemzetközi politikai viszonyokban (Waltz 1979).

A hatalmi egyensúlyra való hivatkozás mindezek ellenére egyaránt jelen van továbbra is a nemzetközi politikai viszonyok egészére való reflexiókban, s a regionális vagy kétoldalú viszonyok elemzésében. A kiszámíthatatlanság és az egyes szereplők önkényének meghökkentő megnyilvánulásai közepette úgy tűnik, a stabilitásról, az erő ellentételezéséről legalább beszélni kell. A hatalmi egyensúly elmélete olyan semleges nyelvezetet kínál, amely számos helyzetben alkalmazható. A szomszédait terrorizáló erősebb állam ellen az egyenként gyenge, kiszolgáltatott, belső nehézségekkel megterhelt érintettek előbb-utóbb egymásra találnak, s az erőegyensúly politikai retorikája ezt lehetővé teszi még akkor is, ha kulturális és ideológiai különbségek választják el őket. Ugyanez fordítva is igaz lehet, nevezetesen akkor, amikor egy erősebb állam a hatalmi egyensúly felborulásával indokolja egyoldalú, agresszív lépéseit. Morgenthau ennek alapján állítja azt, hogy a hatalmi egyensúly elmélete egyben ideológia is, s e minősége „a hatalmi egyensúly lényegéhez tartozik” Az ideológia ebben az értelemben Morgenthau számára nem más, mint eszköz az államok kezében, hogy „álcázzák, ésszerűsítsék és igazolják magukat.” (Morgenthau 1956, 192–194.) Kétségtelen, hogy a hatalmi egyensúly elmélete rendelkezik azzal az ideológiákra jellemző sajátossággal, hogy egy képzetet valóságnak tekint. Nézetünk szerint nem tekinthető azonban ideológiának egy olyan gondolati konstrukció, amelyet egyenlő mértékben használhat fel minden szereplő egymást egyenként kizáró politikai célok megfogalmazásában, illetve azok indokolására és megvalósítására.

A környezetükben kialakuló túlerő benyomása tehát a szereplőket az ellensúlyok megteremtésére ösztökéli. Ez történetileg – egyebek mellett – regionális hatalmi egyensúlyhoz, katonai szövetségekhez és a szövetségek közötti egyensúly megteremtésére irányuló törekvésekhez, illetve a szuperhatalmak kiegyenlítési játszmáihoz vezetett. A 20. század második felében az erőegyensúlyra való törekvésnek mindhárom formájára van példa. (Az államok fegyverkezése önmagában természetesen nem mindig minősíthető egyensúlypolitikának.) A kilencvenes évek második felében a Szovjetunió és a Varsói Szerződés eltűnését követően és egyes, korábban jelentős katonai potenciállal rendelkező államok válságával párhuzamosan, az e keretekben létrejött erőkoncentrációk sokkal gyorsabb ütemben épültek le, mint ahogyan létrejöttek. A nemzetközi politikai viszonyokban az erőnek az a mértékű diffúziója, amely ez utóbbi időszakra jellemző, a totális konfrontáció veszélyét paradox módon távol tartja, de annál inkább forrása az alacsony intenzitású, de viszonylag gyakori lokális konfliktusoknak. Az idők nem kedveznek a hatalmi egyensúly eszméjének.

2.4. A VAGY-VAGY MEGFORDÍTÁSA: IS-IS



A hatalmi egyensúly értelmezése s a szereplők politikai lépéseinek a kiszámítása vagy értékelése tehát csak több előfeltétel együttes fennállása esetén lehetséges. Az egyik ilyen alapvető feltétel, mint láttuk, a korlátozott számú szereplői kör. Magától értetődik, hogy e szereplők kizárólag államok lehetnek. A második világháború után azonban egyre sürgetőbben merült fel a gyarmati sorban lévő népek politikai függetlenségének a kérdése, s ezzel együtt számos új állam megjelenése a nemzetközi viszonyokban. Ha az új szereplők az államiság alapvető formai feltételeit a megalakulásukkor teljesítették is, szuverenitásuk a legtöbb esetben pusztán azon a jogi fikción alapult, amely az ENSZ tagállamainak szuverén egyenlőségeként ismert. A gyakorlatban az államok között azonban gazdaságilag és katonailag súlyos aránytalanságok álltak fenn. Ez önmagában is politikai jelentőséggel bír a nemzetközi viszonyokban, s egyenesen csábít az erőpolitikára.

Mivel az államok közötti konfrontációt teljesen nem lehetett kiküszöbölni a második világháború után sem, de a totális konfrontáció lehetőségét csökkenteni kellett, a vagy-vagy logika mellé fel kellett venni az is-is szemléletmódját. Ennek megfelelően – az alapítók szándéka szerint – az ENSZ egyetemes szervezetként és a kollektív biztonsági rendszer letéteményeseként minden újonnan megalakuló és az egyes tagok által előzőleg diplomáciailag elismert államot a tagjai sorába fogadott. Ez volt az a keret, amelyben az államok kapcsolatba kerülhettek külön formaságok nélkül, még ha egyébként ellenséges viszonyban is voltak egymással. Mielőtt háborúba keverednek, legalább beszéljenek egymással – ennek a körülménynek a jelentősége nem lebecsülendő. Mindenki felszólalhatott a nemzetközi békét és a biztonságot érintő kérdésekben, s ez fontos, politikai feszültséget csökkentő szelepként működött.

Az ENSZ lehetővé tette a regionális katonai szövetségeket is, amennyiben azok összhangban voltak az alapokmányban leszögezett célokkal és elvekkel. Így jól megfértek a szervezetben a NATO, a Varsói Szerződés és más, időközben létrehozott szövetségek tagjai.

Az is-is logika az 1975-ös helsinki csúcsértekezletet követően vált az ENSZ-en kívül is alkalmazott politikai és diplomáciai eszközzé, s csúcsosodott ki a kilencvenes évek stratégiai partnerségi doktrínáiban. A kollektív biztonsági rendszer ötvözésének ellentmondásai a hatalmi egyensúly logikájával a kilencvenes években mutatkoztak meg teljes mélységükben: a NATO keleti irányú bővítésének vitái legfőképpen erről szóltak. Integrálni kell minél több közép- és kelet-európai államot a nyugati politikai és katonai (euro-atlanti) struktúrákba, mivel ez a biztonsági kockázatok csökkentésének legolcsóbb módja, szólt a döntő érv.

2.5. A CIVILIZÁCIÓ ELPUSZTÍTÁSAFelmerül a kérdés, hogy minek tekintsük ilyen előzmények után a civilizáció elpusztításának továbbra sem lebecsülendő lehetőségét? Kétség nem fér hozzá, hogy az ember rendelkezik mindazokkal a technikai eszközökkel, mindenekelőtt a nukleáris fegyverrel, amelyek lehetővé teszik a civilizáció tudatos elpusztítását.

A civilizáció elpusztításának felvetésénél először azt kell tisztázni, léteznek-e olyan emberek, akik ha a megfelelő eszközök birtokába jutnak, készek olyasmit tenni, amelynek során tudatosan beszámítják ezt az eshetőséget, vagy tettük kifejezetten erre irányul.

Végső soron ez a logika működik erősen korlátozott formában a konfrontációs logikában és a hatalmi egyensúly elméleteiben, s ezek előfeltételében, az államrezon esetében is. Az emberáldozat elfogadható, ha azzal az államot, azaz a mások életének legfőbb biztosítékát mentjük meg. De ezekben az esetekben partikuláris motivációk vannak jelen, s ennek megfelelően a politikai dimenziót mindig meg lehetett különböztetni, még akkor is, ha az a nemzetközi politika formájában jelent meg, s nem állt vele szemben egy viszonylagos önállósággal rendelkező és intézményesült jogi és morális szféra.

A civilizáció elpusztítása, mint a leggonoszabb tett, azonban egy csapásra megszüntetné e distinkciókat. Ha viszont az objektív törvényszerűségek paradigmájából indulunk ki, ezek a kérdések nem relevánsak, mert van lehetőség úgy cselekedni, hogy elkerüljük a pusztulást, de úgy is, hogy az biztosra vehetően bekövetkezzék, ám a cselekedetek ebben az esetben elsősorban nem mint erkölcsi, hanem mint ésszerűségi kérdések merülnek fel.

A civilizáció elpusztítását fel lehet fogni olyan kollektív szankcióként is, amellyel az emberiség önmagát bünteti. A nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek viszont elvileg nem lehet érdeke az önmagáért való pusztítás, még kevésbé a civilizáció elpusztítása. A befolyásnak, a hierarchiának, s egyáltalán a politikainak emberileg akkor van értelme, ha másokkal szemben is érvényesülnek a játékszabályok, s ezek a „mások” elegen vannak és eléggé differenciáltak ahhoz, hogy a befolyásnak tárgya és tétje legyen. A civilizáció elpusztítását csak véletlen, de a felelősség fogalomkörén belül még értelmezhető eseményként tételezhetjük ahhoz, hogy szankcióként fennálljon a nemzetközi politikai viszonyok jelenlegi állapotában is. Ebben az összefüggésben nem kell azonban olyan messzire elmenni, hogy a civilizáció egésze elpusztításának perspektíváját vázoljuk fel.



Elég a masszív pusztítás hipotézisét feltenni: a városok, az országok, a népek, a népcsoportok, a kontinensek vagy egyes régiók megsemmisítése ebbe a fogalmi körbe tartozik. Az ilyen vagy ehhez hasonló mértékű pusztítás szükségképpen visszahat azokra is, akik okozták, mert hatásai csak az emberiség egészéhez viszonyítva mérhetők fel. Az egymás kölcsönös elpusztításától való félelem, a nukleáris MAD (Mutual Assured Destruction) doktrinája bármennyire is visszataszító, de ebben az értelemben működött és működik jelenleg is szankcióként, s ugyanez a feltételezés vonatkozik a tömegpusztító biológiai és vegyi fegyverekre és eszközökre is.

Kézenfekvő a vagy-vagy logikát az is-is logikával helyettesíteni: nemet mondani a konfrontációra, a kizárólagosság uralta versengésre; igent a részvételre, mindenki párbeszédére mindenkivel. A gond az, hogy mindkét logika (konkrétan a hatalmi egyensúly és a kollektív biztonság rendszere is) ugyanannak a gondolati sémának az eredménye, vagyis az egyensúlyra, a szimmetria létrehozására irányuló lelki beállítottságnak. Ha azonban a teljes részvétel nem lehetséges egyszerűen azért, mert akadnak olyanok, akik nem akarnak részt venni, amint az emberek nagy többsége sem hajlik a politikai megnyilvánulásra, akkor előáll a totális konfrontáció réme. A világ széttöredezik, s elpusztul.

KULCSFOGALMAK: konfrontációs politika • a folyamatos készültség állapota • hatalmi egyensúly mint látszat • inkluzív szemlélet a nemzetközi viszonyokban

3. 3. A multipoláris világrend3.1. A MULTIPOLARITÁS FOGALMAA Szovjetunió 1949-ben vált atomhatalommá, s 1953-ban felrobbantotta az első termonukleáris bombát. Ezzel az Egyesült Államok 1945 utáni egyeduralma katonai téren megszűnt. Amerika a második atomhatalom létrejötte előtt mindenkinél erősebb volt. Ez volt az úgynevezett „unipoláris” világ. Az ötvenes évek elején elindult az a polarizációnak nevezett folyamat, amelynek egyik fontos állomása a Varsói Szerződés (a továbbiakban lásd még VSZ) létrehozása volt 1955-ben.1717 Az 1989-es közép- és kelet-európai eseményeket követően egyre többször hangzott el a multipoláris világrend létrehozásának szükségessége. Az oroszok élen jártak a kilencvenes években a multipolaritás eszméjének terjesztésében, s ahogyan a NATO 1997 júliusi „megnevezési csúcsa” közeledett, (ekkor „nevezték” meg a három új tagot: Magyarországot, Csehországot és Lengyelországot, addig találgatások folytak) ezek a törekvések egyre markánsabbá váltak és telítődtek konkrét – elsősorban Amerika-ellenes – politikai tartalommal.

A leglátványosabb megnyilvánulás ebben a tekintetben Csang-cö Min kínai elnök 1997 áprilisi oroszországi látogatása volt. Ez alkalommal az orosz és a kínai államfők aláírtak egy stratégiai partnerségi egyezményt „a multipoláris világról és az új világrend alakulásáról”, amely a felek jövőbeli katonai együttműködésének elveit is részletezte. Nem volt titok, hogy az egyezmény fontos szerepet hivatott betölteni a mindkét fél által egyre nyomasztóbbnak ítélt amerikai fölény ellensúlyozásában a nemzetközi viszonyok minden területén. (Nem lehet itt nem utalni arra, hogy az oroszok multipolaritásra vonatkozó koncepciójának szerves részét képezik a masszív, és a partnereik számára kedvezményes fegyverüzletek az Amerika ellenében számba jöhető lehetséges szövetségesekkel, illetve azokkal, akik mint szövetségesek ugyan nem jöhetnek egyelőre szóba, de mindenképpen az Egyesült Államok ellenlábasainak vagy kifejezetten ellenségeinek számítanak.) A multipolaritás fogalmának használata azért valósághűbb ebben az esetben, mint a hatalmi egyensúly megteremtésére irányuló törekvés meghirdetése, mert nemcsak Amerika katonai erejének ellensúlyozásáról van szó – a technológiai szakadék az USA és a világ többi része között ezt egyelőre nem teszi reálisan megfontolhatóvá –, hanem kulturális, gazdasági és a legszélesebb értelemben vett politikai befolyásának ellensúlyozásáról, s ha lehet, visszaszorításáról, egy fordított containment-ről.

A multipolaritás fogalma a kilencvenes évek körülményei között egyébként azt jelenti, hogy hosszú távon létrejön öt, egyesek szerint hat olyan nagyhatalom, amely gazdaságilag és katonailag nagyjából azonos erejű. E hatalmak egymáshoz való viszonya fogja eldönteni a nemzetközi politikai viszonyok alakulását, a szövetségeket éppen úgy, mint az ellentéteket. A legtöbb szerző az Egyesült Államokat, Kínát, Németországot, Japánt és Oroszországot sorolja fel e tekintetben (Kegley – Wittkopf 1997, 458), de egyesek idetartozónak vélik Indiát is (például Kissinger 1996, 808), nem is beszélve arról, hogy India ezt magától értetődőnek tekinti.

Rendszerelméleti megközelítésben a multipolaritás a nemzetközi rendszerben a növekvő entrópia jeleként is felfogható, azaz energiaveszteségként, ami a politikai viszonyok tekintetében a rend fokozatos összeomlásával s

1717 Vö. az V. fejezet Valóban létezett a bipoláris világ című alfejezetével. Lásd a 191. oldalon.



a biztonsági kockázatok növekedésével jár (Sur 1995, 290). A rendszerszemlélet ugyan veszített befolyásából a nemzetközi viszonyok tanulmányozásában, de ez a megközelítés lehetővé teszi egy olyan modell felállítását, amelyben egyebek mellett különbséget lehet tenni a multipolaritás politikai és jogi vonatkozásai között.

Jogilag a multipolaritás az államok szuverén egyenlőségének az elvét is magában foglalja, azt a lehetőséget, hogy önálló identitással és egyenlő jogképességgel rendelkező entitásokként részt vehetnek a nemzetközi ügyekben. Politikailag ezzel szemben a multipolaritás az ügyek egységes kezelését rendkívül bonyolulttá teszi a nemzetközi színtéren. Pozitív vonatkozása azonban ennek a helyzetnek is van (azon túl, amit korábban kifejtettünk az erő diffúziójával s a totális konfrontáció veszélyének csökkenésével kapcsolatban), éspedig a regionális kérdéseknek a korábbinál markánsabb elválása a nemzetközi politikai viszonyokon belül (Sur 1995, 291). A lényeget illetően, ezen elképzelés szerint éppen ebben különbözne a multipolaritás a nemzetközi politika 18–19. századi értelemben vett világától.

Az eddigiek alapján tehát kijelenthetjük, hogy a multipolaritás nem a hatalmi egyensúly, hanem a rendetlenség (disorder) javára dolgozik, s a kilencvenes évek első felében történtek is ezt a felfogást erősítik meg. Egyes szerzők arra figyelmeztetnek, hogy nem állíthatjuk azt, miszerint az egy-, két-, három- vagy ötpólusú világok közül egyes konstrukciók nagyobb mértékben magukban hordozzák a háború veszélyét, mint mások (Kegley – Wittkopf 1997, 459), s ez akkor is így van, ha a „pólusok” száma öt fölé nő.

Egy olyan környezetben, mint amilyen a kilencvenes években alakult ki a nemzetközi politikai viszonyokban, és amelyet egyebek mellett a szereplők számának drámai emelkedése jellemez, az „erőközpontok” számának változása a szereplők autonómiáját elvileg nem befolyásolja. Egyelőre az a tendencia érvényesül, amely az erő egyre növekvő diffúziója felé mutat.

3.2. A HIERARCHIA (RANGREND) A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA nemzetközi viszonyok tanulmányozásában értelmetlennek tűnik a hierarchia kérdését külön felvetni, miután a politikai, mint kifejtettük, folyamatosan instabil hierarchiákat generál, s ebben a munkában lényegében végig a hierarchia kérdését tárgyaljuk (vö. Spanier – Wendzel 1996, 57). Ha azonban azt kérdezzük, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban a szereplők szempontjából bír-e valamilyen jelentőséggel az, hogy mekkora távolságra van az önmagukról kialakított kép a különböző hierarchiákban ténylegesen elfoglalt helyüktől, a helyzet megváltozik. Közhelyszámba megy ugyanis, hogy ha egy szereplő egy adott kontextusban túl- vagy alulértékeli pozícióját, cselekedetei nagyobb valószínűséggel eredményezhetik bukását, mintha reálisan méri fel az adottságokat. A teljes mértékű bukás talán nem is következne be a téves helyzetmegítélés alapján tételezett célok és végrehajtott cselekedetek következtében, de ha egy szereplőről nyilvánvalóvá válik legalább egyszer, hogy tévedett, fokozott mértékben válik sebezhetővé és kiszolgáltatottá. Amikor tehát hierarchiáról beszélünk, elsősorban nem a különböző rangsorokat, a külső szemlélő által felállított alá- fölérendeltségi viszonyokat kell szem előtt tartanunk, hanem a szereplők politikai önértékelését, amely közvetlen következményekkel járhat pozícióikra.

Egyik alapvető tézisünk, hogy a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek magatartását a bukás, s nem a szereplő „sikerei” alapján ítélhetjük meg. Ha például egy szereplő gyengének tekinti magát katonailag (azaz a bukás lehetőségét illetően jobban kiszolgáltatottnak), ez meghatározza mozgásterét és a többi szereplővel való viszonyát. A realista szerzők általában arra az álláspontra helyezkednek, hogy a gyengeség éppen úgy vonzza az agressziót, mint a gyengeség látszata. A Varsói Szerződés megszűnése után a közép-európai, egykor szovjet befolyási övezetbe tartozó államok hirtelen biztonsági „vákuumra” kezdtek panaszkodni, valamint gyengeségükre és az oroszokkal szembeni kiszolgáltatottságukra célozva (de ezt többnyire nyíltan ki nem mondva), felvételüket kérték a NATO-ba. Szintén a realisták régi megfigyelése, hogy a katonai szövetségek létrejötte, átalakulása, összetétele vagy céljaik megváltozása mindig érdeklődést, s nem ritkán idegességet vált ki azokban a szereplőkben, akik nem tartoznak a szövetséghez. Nos, ebben az esetben a NATO első körébe felveendő országokról szóló döntés nem is volt annyira hallgatólagos politikai döntés, a katonai szempontok szinte teljesen zárójelbe kerültek. A végül megnevezett országok, Csehország, Lengyelország és Magyarország 1997 nyarán kétszeresen is gyengének minősültek politikailag: egyrészt magukat eleve gyengének, megvédendőnek állították be, s ezzel önként vállalták egy politikai és katonai hierarchiában a feltétel nélküli alávetettséget, másrészt mindent megtettek azért, hogy ezt a gyengeséget mások is így fogják fel. Bármit hozzon is a jövő, ez a pozíció tartósnak látszik, holott például Lengyelország európai viszonylatban pusztán az abszolút számokban mérhető mutatók alapján sem minősülne másokkal összehasonlítva „gyenge” államnak. Ha a körülmények úgy hoznák, hogy egyike vagy másika e három államnak ki akarna lépni így meghatározott pozíciójából, vagy változtatni kényszerülne státusán, az minden bizonnyal beláthatatlan politikai



bonyodalmakkal járna. Más ebben az összefüggésben Románia helyzete, mely hosszabb ideje regionális középhatalomnak tekinti magát, s éppen erre az önértékelésre alapozva érvelt a NATO-ba való felvétele mellett. Tény, hogy minden esetben nyilvánosan megtörtént az önértékelés, s ezzel valóságosan ható politikai tényezővé vált.

Annak ellenére hogy az államok szuverén egyenlőségének elvét minden jelentősebb nemzetközi jogi dokumentum rögzíti, a nemzetközi jog az egyik legfontosabb hierarchiaképző és hierarchiastabilizáló tényező a nemzetközi viszonyokban. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában az öt állandó tag (s ha számuk meg is nő, ebben a tekintetben a helyzet nem változik) kivételezett helyzetben van, úgy, hogy az állandó tagok és az összes többi között a szervezeten belül egyértelműen hierarchikus viszony áll fenn. Az öt állandó BT-tag egyben az öt legális atomhatalom is, ami politikailag szintén kivételezett pozíciót biztosít számukra. Az ENSZ mint minden bürokratikus elven alapuló szervezet, szintén szigorú hierarchia szerint jött létre és a szerint működik. A különböző testületek, szervek és szervezetek hierarchiája hatással van a nemzetközi jogi forrásokra és normákra. Mint ahogyan korábban már erre utaltunk, az úgynevezett helyes célok tételezése végső soron a politikai hierarchiáknak egy adott erkölcsi normarendszer általi stabilizálását célozza.1818

3.3. HIERARCHIÁK HIERARCHIÁJA?Minden rangrendnek közös tulajdonsága bizonyos mértékű immaterialitás. A rangokat mindenféle külsőséggel meg lehet jelölni, a tolldísztől a koronáig, de amennyiben a ranghoz nem fűződik az a meggyőződés, hogy az a rang jelent is valamit, és ez a jelentés csakis a hatalom kifejeződése lehet, az egésznek nincs értelme. A színpadon fellépő királynak semmi hatalma nincs, de ettől még tökéletesen keltheti a hatalom illúzióját, ám mindenki tisztában van azzal, hogy ez csak játék. A középkori várak ma már jobbára csak építészeti emlékek. Témánkra vonatkoztatva: minden hierarchia annyit ér, amilyen mértékben és körben érvényesül, azaz a részt vevő szereplők pozícióiknak megfelelően viselkednek. A politikai az elképzelhető összes kombinációban létrehoz hierarchiákat, de ezek instabil hierarchiák, úgy is felfoghatjuk őket, mint minden egyes pillanatban széthulló és ezután azonnal újra összeálló képzeteket. Az összeálló hierarchia néha csak árnyalatnyilag más, mint széthulló elődje, de minden esetben van különbség a kettő között. E különbség mindenekelőtt a szereplők önmagukra való reflexióiban érhető tetten.

A nyolcvanas évekig politikai értelemben – Serge Sur nyomán – lényegében egyetlen hierarchiáról beszéltek a nemzetközi viszonyokban, s ez az államok hierarchiája volt. A szereplők száma azonban megnőtt, s minősége megváltozott. Az államok rendkívüli kihívásokkal voltak kénytelenek szembenézni nem állami politikai szereplők, informális csoportok, nem kormányzati nemzetközi szervezetek és mások részéről. Itt nagyon eltérő minőségekről van szó, amelyeket azonban egy valami összeköt: a felsoroltak közül mindegyik entitás a nemzetközi viszonyok szereplőjének tartja magát, és ennek megfelelően viselkedik.

Az egyetlen önértékelési mód a szereplők részéről, amely ugyanakkor lehetővé teszi más szereplők értékelését is, a hierarchiában való gondolkodás. Ez nem kizárólag és feltétlenül az erősebb-gyengébb relációban valósul meg, noha továbbra is kétségtelenül ez az ellentétpár a politikai viszonyok „kemény” magja. Vannak azonban olyan mozzanatok, amelyek mértéke nagyon nehezen állapítható meg a hagyományos gondolkodás szerint. Ilyen például a szereplő határozatlansága, vagy ellenkezőleg, elkötelezettsége céljai megvalósítása iránt. Vannak továbbá szereplők, akikről elmondható, hogy minden körülmények között megpróbálkoznak céljaik megvalósításával, azaz soha nem fogják feladni kijelölt céljaikat.

Nos, politikailag nagy különbség van az olyan szereplők között, amelyekről köztudott rendíthetetlenségük, és azok között, akik bizonyos körülmények közepette lebeszélhetők, eltéríthetők, egyszóval békés eszközökkel meggyőzhetők, hogy valamit tegyenek vagy ne tegyenek meg. Bizonyos feltételek mellett azokat a szereplőket érdemes nagyobb odafigyeléssel számon tartani, akik rendelkeznek hosszú távú és megvalósítható jövőképpel, mint azokat, amelyek csak korlátozott politikai programmal lépnek fel. Ez már önmagában prioritási listát feltételez. Egyszóval, a szereplők kénytelenek hierarchiában gondolkodni, a dolgokat egymás elé vagy fölé – fejezzük ki akárhogy – rangsorolni. Ha az esetlegesség csapdáit el akarja kerülni, 1919 minden szereplő kénytelen saját céljai között is egy rangsort felállítani, amely (a bukás elkerülésén túl) adott időintervallumra érvényesen megjelöli a legfontosabbakat a politikai programban tartalmazott célok közül. Egy ilyen rangsor már eleve meghatározza a szereplő helyét olyan hierarchiában, amely közül egyesek konszenzus tárgyát képező mértékek szerint állnak fel, míg más hierarchiák a többi szereplő számontartása alapján jönnek létre, már amilyen mértékben és módon ez nyilvánosságra kerül.

1818 Vö: A IV. fejezet Erőszak „helyes” célokért című alfejezetével. Lásd a 162. oldalon.

1919 Lásd ehhez az I. fejezet Kik a meghatározó szereplők? című alfejezetét a 47. oldalon.



Amit biztosan meg tudunk állapítani egy adott pillanatban egy hierarchiáról, az az első helyet elfoglaló szereplő kiléte. Az ezzel járó privilégiumokról nem tudunk az esetek zömében többet mondani, mint azt, hogy fennállnak, de hogy pontosan milyen lehetőségeket nyitnak meg a hierarchia csúcsán lévő szereplő számára, arra vonatkozóan csak becsléssel élhetünk. Megvalósulásuk nagymértékben a szereplő ügyességén, kitartásán, s nem utolsósorban szerencséjén múlik.

A nemzetközi politikai viszonyok szereplői szempontjából a legfontosabb a saját pozíció felmérésén túl az, hogy képesek legyenek különbséget tenni az egyes hierarchiák között, s a saját rangrendjükön belül fennálló viszonyokat a sorrendet meghatározó kritériumból kiindulva értelmezzék. Kockázatos például egy tisztán gazdasági teljesítmény alapján fennálló hierarchiát politikai hierarchiaként felfogni, s nem kevésbé fordítva, azaz egy politikai rangrendet nem politikai szempontok alapján értékelni, s a vele szembeni viszonyt ennek megfelelően alakítani. Az oroszok a kilencvenes években a G-7-re – úgy tűnik – politikai hierarchiaként tekintettek, annak ellenére, hogy az első, 1975-ös rambouillet-i tanácskozás óta a részvevőkre következetesen nem volt jellemző, hogy általános magatartásukat vagy egyes lépéseiket az – egyébként laza napirendű tanácskozásokon – elhangzottak jelentős mértékben befolyásolták volna.2020 A NATO ugyan politikai döntések alapján létrejött szervezet, s a lényegét vagyis a stratégiai aspektusait érintő döntések is politikai döntések, de elsősorban katonai-védelmi szövetség, és nem politikai szervezet2121. Az EBESZ ezzel szemben az, de a döntésekhez szükséges abszolút konszenzuselv, vagyis minden tag igen szavazatának követelménye, rendszeresen megbénítja a működését az igazán fontos kérdések esetében, lefokozva ezzel politikai fontosságát. A NATO politikai szervezetként való felfogása a benne részt vevő szereplők részéről, illetve a riválisok (például az oroszok) törekvése annak olyan irányú befolyásolására, hogy a tagok a katonai összetevőt funkcionálisan csökkentsék a politikai jelleg javára, magának a szövetségnek a létét kérdőjelezi meg, amennyiben meghaladja azt a mértéket, amitől kezdve a katonai operativitást megbénítja a politikai alkudozás.

A kilencvenes években a legtöbb egyértelműen – vagyis az erősebb-gyengébb terminusaiban, illetve abszolút számokban – meghatározható hierarchia első helyén az Egyesült Államok állt. Az Egyesült Államoknak azonban kitapintható törekvése volt szubhierarchiák generálása, amelyek politikailag tőle függtek ugyan, de más szereplők foglalták el az első helyét, mintegy amerikai „hatalomdelegálás” alapján. Közép-Európában ilyen próbálkozás volt előbb a Visegrádi Négyek létrehozása lengyel túlsúllyal, majd a közelebbről meg nem határozott tartalmú és célú Délkelet-európai Gazdasági Kezdeményezés (SECI)2222 potenciális olasz vezetés alatt, vagy a rövid úton kimúlt két terv az egykori szovjet köztársaságok, a balti államok valamilyen biztonsági jellegű szervezetbe integrálásába a NATO-tagság helyett. (Vigaszként a baltiak 1998 januárjában Washingtonban aláírhatták a maguk stratégiai (!) partnerségi dokumentumát.) A legfontosabbnak azonban az az egyelőre kevésbé részletezett szerep tűnik, amelyet sokak szerint az Egyesült Államok Németországnak szánt a kilencvenes évek elején kelet-európai ügyekben.

A politikai fejlődés szempontjából a hagyományos rangrendek széthullása nem járt feltétlenül a reájuk jellemző elvek teljes eltűnésével. Sőt a kilencvenes években a csúcspozíciókra aspiráló politikai vezetőktől egyenesen elvárták, hogy személyükben valósítsák meg azt, ami az archaikus társadalmakban a rangrend különböző lépcsőfokain helyet foglaló vezetők személyében külön fennállt: karizma, bizalmat, de egyben tiszteletet is parancsoló fellépés, különleges szakértelem, a jövőbe látás egy bizonyos foka (amennyiben az előrelátásként felfogott óvatosság ide sorolható), szellemi fölény, jó szónoki képesség stb.

A kilencvenes évektől, melyeket az erő diffúziója jellemez, a létező hierarchiákat áttekinthető állapotba hozó, s ezáltal bizonyos mértékig egységes rendszerbe állító tényező mindenekelőtt az információ tárolása és feldolgozása lehet. Az a szereplő, aki a leggyorsabban jut hozzá az információkhoz, a legrövidebb idő alatt képes azokat áttekinteni és folyamatosan értékelni, az gyakorolhatja a legnagyobb politikai befolyást is, s ezáltal egy immateriális, minden hierarchiát magában foglaló rangrend csúcsára kerül.2323 Ez a helyzet felveti azt a

2020 Az első tanácskozáson, a franciaországi Rambouillet-ben 1975 novemberében Franciaország, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Japán és Olaszország legmagasabb rangú politikai vezetői vettek részt. Kanada 1977-ben csatlakozott, míg az Európai Unió (EU), mint olyan, az 1977- es londoni csúcson volt jelen első ízben, akkor még mint Közös Piac (EEC). A Szovjetunió 1991-ben kezdett közvetlen párbeszédet a G-7-tel, majd az Orosz Föderáció 1994 óta minden csúcs után ún. P-8-as (Politikai-8) tanácskozáson vett részt. Először az 1997-es denveri tanácskozáson volt jelen az Orosz Föderáció – egy gazdasági témájú megbeszélés kivételével – a csúcs összes munkálatain, a G-8 formula alatt.2121 Vö. a III. fejezet a Paktum című alfejezetével. Lásd a 127. oldalon.

2222 SECI – South–East European Economic Cooperation Initiative.

2323 Az információs csúcstechnológiák terén történő fejlesztéssel kapcsolatban két jelentős amerikai kormányzati dokumentumot is idézhetünk a kilencvenes évekből. Az egyik a Strategic Planning Document – National Security című 1994-es keretprogram tudományos és technológiai kérdésekkel foglalkozó része, mely például részletesen kitér a különböző elektronikus szenzorokra, melyek elvileg a világ bármely részéről „az ellenségről majdnem tökéletes, azonnali [real-time] információkat biztosítanak és továbbítanak.” A másik az Egyesített Vezérkari Parancsnokság, a Joint Chiefs of Staff Joint Vision – 2010 című anyaga, mely az információs monopólium fenntartásával



kérdést, melyre e munka keretein belül csak utalni tudunk, hogy vajon milyen kapcsolat áll fenn egyrészt azon hierarchiák – amelyek a nemzetközi viszonyok szereplői mint autonóm és többnyire „megszemélyesíthető” entitások kölcsönös viszonyai, interakciói eredményeként alakulnak ki, és folyamatosan át –, másrészt a túlnyomóan „anyagtalan” és személyekhez nem köthető hálózattípusú rendszerek – mint például az Internet – között. (Ez utóbbiakkal kapcsolatban lásd még Durand – Lévy – Retaillé 1993, 138–143.)

Az informális csoportok közül, amelyek a nemzetközi politikai viszonyok szereplőiként is meghatározzák magukat, hosszú távon valószínűleg azok lesznek eredményesek, amelyek a hierarchiák hierarchiája elve alapján szerveződnek meg. Az úgynevezett tengerentúli kínaiak e tekintetben a 20. század második felében hasonló elv alapján spontán módon építették ki rangrendjeiket, de közben ügyeltek arra, hogy sem azokban a délkelet-ázsiai országokban, amelyekben élnek, sem a nemzetközi politikai viszonyokban politikai szereplőként ne tartsák őket számon (Naisbitt 1996, 17–50).

3.4. AZ EGYENLŐSÉG ELVE AZ EURÓPAI NEMZETKÖZI INTÉZMÉNYEKBENEurópában a hierarchia eszméje történelmi okokból nem örvend népszerűségnek. A modern kori Európa a katolikus egyház képviselte egyetemes hierarchia felbomlásával, az állam és az egyház intézményes szétválasztása eredményeként jött létre. A 17. század közepére kialakult helyzetben a permanens háború természeti állapotába való visszazuhanást, illetve a korábbi állapotok visszaállításának elkerülését két módon lehetett megakadályozni. Az egyik a vesztfáliai béke (1648) után létrejövő nemzetállamok abszolút értelemben vett szuverenitásának kölcsönös elismerése volt, a másik a nemzetközi politikában az államrezon érvényesítése és az ennek révén létrejövő hatalmi politika, amelynek a tapasztalatokból okulva a hatalmi egyensúly különböző technikái szabtak időközönként és ideiglenesen gátat.2424 A második világháború azonban meggyőzte a nyugat-európai politikusok többségét, hogy az újabb háború elkerülésének egyik kevésbé költséges útja egy valamilyen szintű államközi együttműködés, amely mindenképpen meghaladja a korábbi kétoldalú kapcsolatok rutinját és a pőre hatalmi kalkulációkon alapuló, instabil szövetségi hatalmi egyensúly politikáját. 2525 Az Egyesült Államok európai szerepvállalása nélkül egy ilyen típusú államközi együttműködés azonban nem jöhetett volna létre.

Európában a francia forradalom égalité eszméje csak korlátozott mértékben valósult meg az első világháború előtt, s ami megvalósult is, fokozatosan, lépésről-lépésre, forradalmak, tiltakozások, politikai küzdelem eredményeként jött létre. A második világháború után Nyugat-Európában az egyenlőség politikailag mindenekelőtt az általános, egyéni, közvetlen és titkos szavazati jogot jelentette, valamint a politikai életben való egyenlő részvétel lehetőségét. A kialakuló jóléti-gondviselő államok az egyenlőség elvét kiterjesztették egy sor egyéb területre is, például az egyes javakhoz és szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférés formájában, azonban nem különösebben támogatták a független csoportok kezdeményezéseit, még kevésbé az olyan csoportautonómia-törekvéseket, amelyeket egy szubsztanciális, például az etnikai elvre alapoztak. Az állam prioritása a civil társadalommal szemben magától értetődő volt, s az államok féltékenyen őrködtek privilégiumaik fölött.

A gondviselő állam hanyatlásával a kilencvenes években új helyzet állt elő. E helyzet jellemzésére itt csak arra a parttalan vitára utalunk, amely a szubszidiaritás fogalma körül zajlik, s amelynek lényegét egy szerző úgy foglalta össze, hogy: „a politika valami egészen más (toute autre maniére) megközelítési módja, mert arról van szó, hogy a tudományt – [mint] ideológiát vagy technokráciát – egyfajta művészettel helyettesíti.” (Millon – Delsol 1993, 123.) Befelé ez egyebek mellett abban jelentkezett, hogy a legtöbb állam nem volt hajlandó nem állami testületek, még kevésbé laza csoportok részére semmilyen közjogi kompetencia leadásra, kifelé – elismerve ugyan a stabil szövetség politikai szükségszerűségét a nemzetközi viszonyokban – meg fenntartotta a legtágabb értelemben vett jogköröket a maga számára a szövetség tartalmának meghatározásában.

Az Európai Unió elődszervezeteiben rendre megbukott reformtörekvések, amelyek valamilyen módon érintették ezt a jogkört, jól illusztrálják a helyzetet. Általánosan tekintve, 1948 után két csoport állt szemben egymással: az európai egységesülést mint nagyszabású politikai vállalkozást (grand project) felfogók (egyfelől) és a kis lépések politikáját előnyben részesítők csoportja (másfelől). A kényszerű kompromisszumok sajátos megoldásokat eredményeztek az intézmények szintjén. A kívülállók számára nehezen áttekinthető európai

kapcsolatban egyebek mellett megjegyzi, hogy az amerikai hadsereg információs fölényét meg kell őrizni, azaz képesnek kell lenni „azinformáció folyamatos megnevezésére, feldolgozására és megszakítás nélkül, folyamatosan a megfelelő helyre való eljuttatására, kihasználva az ellenség képtelenségét erre, vagy megakadályozva őt ugyanabban.” (A két dokumentum elérhető a http://www.whitehouse.gov és a http://defenselink.mil honlapokon.)2424 Lásd erről az V. fejezet A vagy-vagy megfordítása: is-is című alfejezetét a 202. oldalon.

2525 Vö. Az V. fejezet A hatalmi egyensúly című alfejezetével. Lásd a 199. oldalon.



intézményekben kettős végrehajtó hatalom létezik: a Tanács (állam- és kormányfői, külügyminiszteri vagy szakminiszteri összetételben) és a Bizottság; kettős „törvényhozás”, azaz jogszabályalkotás: a Tanács (és csekély mértékben az Európai Parlament), valamint a Bíróság. (Lásd Navracsics 1998). A közös intézményrendszer szükségszerűen hierarchikus jellegének összeegyeztetése a részt vevő tagállamok szuverén egyenlőségének elvével a legfontosabb döntések meghozatalakor többnyire lehetetlen feladatnak bizonyult.

3.5. MAASTRICHT TANULSÁGAA kiutat sokan az Európai Unió politikai egységgé alakításában látják, ami a nemzetközi politikai viszonyokban azt jelenti, hogy az eddigi, jórészt kényszerűségből vállalt szereplői minőséget felváltja egy markáns önmeghatározás, az európai identitás és az egységes politikai vezetés alatt végrehajtott program. E terv egyik változatának talán a legjelentősebb képviselője, a Bizottság volt elnöke, Jaques Delors, aki például egy 1995 júniusában, Spanyolországban tartott előadásában így fogalmazott: „Úgy vélem, ma az európai kérdés mindenekelőtt politikai kérdés, s a lépcsőzetes haladás [engrenage] módszere jótékony hatásait nem tudja kibontakoztatni csak akkor, ha a problémát politikailag vetjük fel.” Európának „politikai személyiségre” (personnalité politique) van szüksége – tette hozzá Delors –, mert minden gazdasági, pénzügyi minisztériumi és bankvezető közös tapasztalata, hogy a nemzetgazdaságok „multilaterális felügyelete” nem több pusztán akadémiai vitánál. A következtetés egyértelmű: „Európa az egyetlen birtokunkban lévő eszköz a globalizáció kezelésére.” „Repolitizálni Európát”, Delors kifejezése szerint, három dolgot jelent: 1. a közélet nagyobb átláthatóságát, 2. a demokratikus ellenőrzés erősítését, és 3. egy „igazi politikai terv kidolgozását.” (Delors 1996, 15–21.) Kérdés, hogy ez mennyire kivitelezhető az általa ajánlott „nemzetállamok föderációja” formájában, de ez átvezet bennünket következő témánkhoz, a demokrácia kérdéséhez a nemzetközi politikai viszonyokban.

A rendszerszemlélet a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában azzal a haszonnal járt, hogy néha természettudományos kategóriák által jó analógiákat fogalmazott meg. Így a nemzetközi viszonyokban a kilencvenes években az erő diffúziója a politikai dimenziójában kezdődött, ott is folytatódik a belátható időintervallumban. Hogy a politikai milyen formában hozza újra létre az egyes hierarchiákat, az mindenekelőtt a résztvevők lelki beállítódásának a kérdése.

KULCSFOGALMAK: rendetlenség és multipolaritás • instabil hierarchiák • rangrend és immaterialitás • hierarchia és egyenlőség Európában • európa „politikai személyisége”

4. 4. Demokráciák és világdemokrácia4.1. A SZABAD VILÁG A HIDEGHÁBORÚ KORSZAKÁBAN ÉS AZT KÖVETŐENA szabad világ kifejezés 1989 előtt általában minden nem kommunista befolyás alatt álló országra vonatkozott, amelyben a demokrácia formális szabályainak minimuma érvényesült: parlamentarizmus, vallás-, szólás-, gyülekezési és egyesülési szabadság, valamint az emberek, eszmék és áruk szabad mozgása. 1989 után úgy tűnt, csökkenni fog a megkülönböztetés jelentősége, mivel Nyugaton az a meggyőződés alakult ki, hogy a liberális demokrácia, belátható időn belül, megvalósul a világ minden államában. Ez az optimista nézet azonban korainak bizonyult. Egyrészt vannak országok, amelyekben a demokratizálódási folyamat nem kezdődött el a kilencvenes években sem, másrészt kiderült, hogy az általános választások és a többpártrendszer önmagukban nem elegendőek egy nyugati típusú demokratikus rendszer létrejöttéhez, amelyben az emberi jogok maradéktalanul érvényesülnek.

A „szabad világ” térnyerésének vannak negatív kísérőjelenségei is. A volt szocialista államokban például az utazási szabadság állampolgári szabadságjog, mindenki kap útlevelet, ha teljesíti a meglehetősen liberális új törvények előírásait, s mehet ahova akar, feltéve, hogy beutazási vízumot kap. Az utazási korlátozások enyhülésével a migrációs folyamatok aggasztó méreteket kezdtek ölteni, kiváltva a fogadó országokban az idegenellenesség riasztó jelenségeit. A migráció egyirányú – a fejletlenebb régiókból a nyugati világ felé tartó – folyamat, és egyre inkább kicsúszik a hagyományos ellenőrzés alól, az összes ezzel járó egyéb olyan következménnyel együtt, mint például a bűnözés, a járványok és a betegségek terjedési veszélyének növekedése stb. Mindez azonban nem ok a szabad és nem szabad országok közötti különbségek elmosására.

A kilencvenes évek első felében a továbbra is létező zsarnoki rendszereket elsősorban nem azért bélyegezték meg, mert elnyomják a népüket, hanem mert például a nemzetközi terrorizmus támogatásával vagy



tömegpusztító fegyverek felhalmozásával „biztonságpolitikai” veszélyforrást jelentenek. Ez a fejlemény többekben, így például az emberi jogok érvényesüléséért küzdőkben felvetette azt a kérdést, hogy a nyugati demokráciák számára a szabadságnál immár előbbre való-e a biztonság és a jólét?

Nézetünk szerint napjainkban is helye van a megkülönböztetésnek szabad és zsarnoki politikai rendszerek között a nemzetközi politikai viszonyokban. Régi megfigyelés, s a 20. századi totalitarizmusok különösen megerősítették, hogy a zsarnoki és a totalitárius rendszerek hajlamosak az agresszióra, míg azok, amelyekben a szabadságjogok, még ha tökéletlenül is, de érvényesülnek vagy egyáltalán nem agresszívak környezetükkel szemben, vagy képesek a bizonyos társadalmi rétegekhez tartozó egyének vagy csoportok, általában a nagy politikai és gazdasági átalakulások veszteseinek agresszivitását csökkenteni vagy lokalizálni. A kilencvenes évek elején a nemzetközi szervezetekben kialakult egy közhangulat, amely az agresszív beszédmód szalonképtelenné tételére irányult. Egy ország megítélését e tekintetben nagyban befolyásolja a gyűlöletbeszéd (hatespeech) eltűrése, netalán bátorítása az adott kormány részéről. Mindez abból a meggyőződésből fakadóan, hogy nemcsak a tettleges, hanem a szóbeli agresszivitás is kockázati tényező a nemzetközi politikai viszonyokban. Felvethető ezzel szemben, hogy a szólásszabadság tiszteletben tartásába beletartozik-e az agresszív beszéd eltűrése? S itt jön közbe az a tisztán politikai mozzanat, amiről sokan hajlamosak megfeledkezni e kérdés felvetésénél: a szavak politikai jelentőségét nemcsak az adja ami a tartalmuk, hanem az is hogy ki, mikor és hogyan mondja azokat. Ezért szükséges hangsúlyozni – mint később részletesen kitérünk rá – a szereplők számontartási műveletének fontosságát a nemzetközi politikai viszonyokban. Az önmagukat továbbra is egy szabad világhoz tartozónak tekintő szereplők szempontjából tehát van értelme a megkülönböztetésnek a szabadság és a zsarnokság (létező vagy potenciális) világa között.2626

A hierarchiák fogalomkörében kifejezve a szabad világ erkölcsileg önmagát természetesen magasabb rendűnek tekinti, s ez azokra a szereplőkre, amelyeket nyilvánosan is a másik oldalhoz sorolnak, politikai hatással van.

4.2. A DEMOKRÁCIA MINT UNIVERZÁLIS MODELL?A morális felsőbbrendűségi érzés az egyik jelentős forrása azoknak a törekvéseknek, amelyek a demokráciát mint univerzálisan érvényes modellt mutatják fel. Nyugaton erősen tartja magát a nézet, hogy az emberek között, bárhol a világon csak nagyon kevesen vannak azok, akik komolyan megkérdőjeleznék a 21. század küszöbén azt az állítást, hogy a demokrácia a legjobb módja egy ország működtetésének (The Economist 1995b, 18).

De melyik demokrácia? Itt nincs mód a demokrácia különböző formáinak az értékelésére, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a változások gyorsasága és a demokratikus kormányok reagálási sebessége között a kilencvenes években komoly eltolódások mutatkoztak. Van, aki egyszerűen azt ajánlja a választóknak, barátkozzanak meg azzal a gondolattal, hogy a kormányok nem képesek minden problémát megoldani, mert hatókörük csökkenőben van a nemzetközi viszonyokban jelentkező nem kormányzati szereplőkkel összehasonlítva (McRae 1995, 205). Az ügyek egy széles körével kapcsolatban tényleg nem látszik más megoldás, mint tudomásul venni a kormányok egyre korlátozottabb lehetőségeit, de a háború és a béke kérdéseiben egy kormány, amelyik komolyan veszi magát, nem jelentheti be illetéktelenségét. Arra vannak bejáratott megoldások, hogy szükséghelyzetben mi a teendő, de a kilencvenes évek nemzetközi politikai viszonyaiban a dolgok általában sokkal kevésbé egyértelműen jelentkeztek, mint egy hagyományos hadüzenet által kiváltott döntési helyzetben. A nemzetközi viszonyokban a stratégiai döntések – legalább az előkészítés folyamán – sokszor a nyilvánosság kizárását követelik meg, de vannak esetek, amikor például a szereplők számontartásának részletei sem viselik el a nyilvánosságot. E kérdésekre és a hasonlókra az eddig az államokon belül alkalmazott alkotmányos parlamentáris demokrácia tapasztalatai, nem adnak semmilyen választ.

Nem ezek a problémák befolyásolják azonban annak a kérdésnek az eldöntését, hogy a demokrácia a politikai közösségek megszerveződése szempontjából univerzális modellnek tekinthető-e vagy sem, hanem a politikainak az a semmivel össze nem téveszthető mozzanata, amelyet legitimitásnak neveznek (Vö. Dunn 1995a, 355). A legitimitás a politikai megnyilvánulásai között azok elfogadottsága alapján hajt végre mindenki által felfogható szelekciót. Ha a politikai bizonyos megnyilvánulásait az emberek elfogadják, míg másokat nem, egyértelmű, hogy megértették, miről van szó, s minek milyen hatása van az életükre. A demokrácia eszmekörén belül alakulnak ki azok a szervezeti keretek, amelyek a politikai legitimitását a legnagyobb mértékben megítélhetővé teszik. Ebből a szempontból a formai elemek ugyan nem elhanyagolhatók, de mindenképpen másodlagos jelentőségűek. A legitim hatalomnak az emberek természetesen jobban fognak engedelmeskedni – legalábbis az

2626 Hogy miért stratégiai érdeke a Nyugatnak az emberi jogok felkarolása a hidegháborút követő időszakban is, azt egy, az 1948-ban elfogadott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata ötvenedik évfordulójára Párizsban rendezett ünnepi konferencián fejtettem ki bővebben (Bíró 1999, 117–123). (A magyar fordítás megjelent a Liget 1998/12. számában.)



elején, amikor például a legitimitás közvetlenül visszavezethető még a demokratikus választásokra –, mint az illegitim, vagy csökkent legitimitású hatalomnak.

A legitim hatalom békeidőben jobban koncentrálhat az állampolgárokat érintő folyó ügyek intézésére, mint hatalmának fenntartására. A legitim hatalom kevésbé hajlamos az agresszív megnyilvánulásokra mind szóban, mind cselekvéseiben, mint az illegitim vagy a csökkent legitimitású kormányzat. A kilencvenes években külön kérdésként merült fel a különböző demokratikus országok – s ez főleg közép- és kelet-európai viszonylatban volt fontos – kormányainak legitimitáskeresése. Európának ebben a felében a nacionalizmus a leggyakrabban a kormányzat által hivatkozott legitimitásalap, többnyire azért, mert gazdasági és általában társadalmi téren az egyébként a választások adta demokratikus legitimitással rendelkező kormányok nem sokat tudtak felmutatni. A kérdés ez utóbbi vonatkozás miatt általánosan is fontos, mert elképzelhető olyan szituáció, hogy a konszolidáltabb demokratikus kormányok is az indulatkeltés eszközéhez nyúlnak, amennyiben sarokba szorulnak és a következő választáson is győzni kívánnak, kiváltképpen, ha ez a közhangulattal, például a bevándorlók elleni növekvő érzelmekkel is találkozik.2727

Legalitás és legitimitás feszültsége politikailag újra előtérbe került a kilencvenes években. „Még napjainkban sem teljesen világos – írja John Dunn – vajon a képviseleti demokrácia miért ért el oly szembetűnő sikereket ennek kapcsán [azaz a magántulajdon megvédésében – B. G.]. Annyi azonban bizonyos, hogy a válasz a vonzerő és az életképesség egyedülálló kombinációjában keresendő. Aligha ugyanaz adta életképességét [vagyis, hogy képes volt a piacgazdaság hatékony védelmére], mint ami bámulatos vonzerejét okozta [vagyis, hogy az állam legitim hatalma a polgárok rendszeres és szabad választásán alapszik], 1989 után azonban világossá vált, hogy a vonzerő és az életképesség szorosabb kapcsolatban állnak, mint gondolnánk. [...] Ennek oka végül is ama politikai tételnek a többé-kevésbé általános elismertsége volt, hogy egy piacgazdaság valóban kollektív dolog, szemben bármelyik létező konkurensével.” (Dunn 1995a, 374.)

Arra a három nagy kérdésre, amelyet e tanulmányában a demokrácia jövőjével kapcsolatban felvet, Dunn is csak a következők szerint tudott válaszolni: „Mi [a görögöknél – B. G.] sokkal homályosabban és kevésbé elevenen észleljük annak a szükségét, hogy meg kellene újítanunk világunk politikai és társadalmi működését”, vagy másutt, a feminizmussal kapcsolatban: „nem tudhatjuk pontosan, milyen is lenne ez a [férfi és nő közötti] viszony, ha az alávetésnek minden nyomát valamiképp ki lehetne irtani belőle.” A demokráciát, szögezi le végül, sokan „két nagy formáló erő valamelyikének tekintik: vagy tárgyilagosan ideológiának vagy utópiának. Mi azonban tekintsük e kettő szüntelen és féktelen találkozásának. Utunk talán nem a végtelenbe tart, ám a végállomás bizonyosan ismeretlen.” (Dunn 1995a, 393–394.)

A három említett kérdés különben a következőkre vonatkozott: 1. a gazdasági okszerűség kérdése; 2. pontosan milyen viszonyban is áll egymással a tudomány, a valódi tudás és különféle embereknek az az állítása, hogy felkészültek a kormányzásra, vagy akárcsak képesek megítélni a különféle lehetséges vezetők érdemeit; és 3. hogyan járulhat hozzá a továbbiakban a demokrácia mint eszme és államforma ahhoz, hogy békében élhessünk együtt?

Azt látjuk tehát, hogy a demokratikus legitimitás a legfontosabb ugyan a hatalom elfogadottságát befolyásoló elvek közül, de önmagában nem elégséges egy demokratikus rendszer nagyobb konvulzióktól mentes működtetéséhez. A nemzetközi politikai viszonyokban – a dolgok jelenlegi állása szerint – a demokratikus legitimitásra elsősorban mint a kiszámíthatatlanságot csökkentő tényezőre tekintenek. Ahol demokratikusan választott kormány van hatalmon, ott meg lehet követelni például a hadsereg polgári ellenőrzését, létre lehet hozni olyan konzultatív testületeket, amelyekben az ellenzék is hallathatja a hangját a háború és béke kérdéseiben, s mindenekelőtt el lehet várni a kormányzattól, hogy erre vonatkozó elveit hozza nyilvánosságra és ha kell, bocsássa vitára. A külvilág számára a szereplő számontartása lényegesen könnyebbé válik.

4.3. A DEMOKRATIKUS TECHNIKÁK A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA nemzetközi politikai viszonyokban a második világháború után egyre szélesebb körben érvényesültek a demokratikus társadalmakra jellemző írott és íratlan magatartási szabályok és technikák. Ilyen például a politikai párbeszéd intézménye: ha nincs rá esély, hogy egy konfliktus azonnali megoldást nyerjen, a felek inkább folytassanak párbeszédet a nyilvánosság bizonyos mértékű bevonásával. Ez egyrészt nyílt szakítás a korábbi titkos, kabinetdiplomáciával, másrészt az a tapasztalat állt mögötte, miszerint a politikai riválisok amíg

2727 A kilencvenes évek elejére tetőzött „harmadik demokratizálódási hullám” visszahúzódásának okait rendszeresen vizsgálja Samuel P. Huntington (Huntington 1991, 290–316).



beszélnek egymással, addig nem kapnak hajba, s a konfliktus nem durvul el.

A kilencvenes években ez a módszer egyetemesen elterjedt, olyannyira, hogy olyan esetekben is „csak” párbeszéd folyt, amikor régen közbe kellett volna lépni, mert időközben a konfliktus erőszakba torkollott. A nemzetközi viszonyokra különösen érvényes az, hogy a politikai megoldások újabb politikai problémákat vetnek fel. Ezért a párbeszéd, amennyiben nem mértékkel és nem a megfelelő módon és időben élnek vele, nem vezet eredményre, tehát nem mindenre alkalmas csodaeszköz. Számos nemzetközi dokumentumot lehet idézni kezdve az ENSZ alapokmányával egészen a NATO 1994-es Partnerség a békéért dokumentumáig, amelyek a feleknek a viták békés, párbeszéd útján való megoldását s az erő alkalmazásától vagy a fenyegetéstől való tartózkodást írják elő, ennek ellenére 2002-ben Európában továbbra is több veszélyes tűzfészek létezik.

Egy másik, a demokráciákra is jellemző szabály – amely sokszor a párbeszéd kiindulópontjául is szolgál – a „hallgattassék meg a másik fél is” követelménye. A második világháború után a különböző nemzetközi ügyekben gyakorlattá vált a széles körű konzultáció, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az egyes szereplők lépéseire a konzultáció minden esetben hatással lett volna. A méltányosság azonban megkövetelte, és ma is megköveteli, hogy az adott ügyben érintettek kifejthessék a véleményüket, annál is inkább, mert a nemzetközi politikai viszonyokban az ügyek befolyásolására egyes szereplők számára gyakran ez az egyetlen lehetőség. Látványos lépés volt ebből a szempontból a volt Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ – 1994 után Szervezet, EBESZ) részéről a nemzeti kisebbségek főbiztosi intézményének a létrehozása 1992-ben, amely 1945 után először adta meg nemzetközi szereplőként a felszólalási lehetőséget a kelet- és közép-európai nemzeti kisebbségek képviselői számára.

Az egyes kormányközi nemzetközi szervezetekben érvényesülő szavazati eljárások között viszont meglehetős eltérések mutatkoznak. Az ENSZ-ben például a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának vétójoga van, s ez különleges státust biztosít számukra. Ugyanakkor a többi, konzultatív jellegű testületben, a közgyűlést is beleértve, a közönséges gyakorlat az egyszerű többségi szavazás. Vannak nemzetközi szervezetek, amelyekben az egyes tagoknak pozícióiktól, hozzájárulásuktól függően, illetve azzal arányosan több szavazatuk van. Más szervezetekben, mint például az EBESZ-ben, továbbra is az abszolút konszenzus a szabály, s a döntésekhez minden tag igen szavazata szükséges.

Mindezek a technikák és szabályok csak akkor működnek, ha az érdekelt felek úgy ítélik meg, hogy közöttük nincsenek pillanatnyilag áthidalhatatlan ellentétek. Ezért a hatékonyság az adott helyzettől, a szervezettől és az ügyben érintett szereplőktől függ: a napirend kialakításakor a felek gondoskodnak arról, hogy a kellemetlen hatásokat felmérjék és kiszűrjék. Abból tehát, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban egy sor demokratikus technika és szabály érvényesül, nem vonható le az a következtetés, hogy e viszonyok ettől automatikusan demokratikussá válnának. Sem a szabályok elterjedtsége, sem minőségük, sem a technikák kifinomultsága nem befolyásolja a nemzetközi politikai viszonyok alapvető jellegzetességeit, a kiszámíthatatlanságot, a szereplők autonómiáját, a bukás folyamatosan fennálló lehetőségét vagy a hierarchiákat.

A legfontosabb különbség abban a tekintetben, hogy miként érvényesülnek a demokratikus szabályok egy államban, illetve a nemzetközi viszonyokban az, hogy amíg a demokratikus állam az önbíráskodást megakadályozza, illetve szükségtelenné teszi, addig a nemzetközi viszonyokban a háború lehetőségét különböző szabályokkal lehet ugyan csökkenteni, de kiiktatni nem. Ez azonban nem azért van így, amint erre sokszor hivatkoznak napjainkban is, mert a nemzetközi viszonyokban nincs olyan központi autoritás, amely a legitim erőszak letéteményese lenne.2828

Nézetünk szerint, a kilencvenes évek tapasztalatait is figyelembe véve, amikor egyes szereplők háborúba kezdenek – s itt főleg államokról van szó – akkor a kialakult helyzetben egyszerűen úgy ítélik meg, hogy megéri háborút indítani, még akkor is, ha rövid távon ez maga után vonja a BT szankcióit s egyéb hátrányokat. Egy ilyen kalkulációban soha nem a nemzetközi szankciók alkalmazásának lehetősége játssza a fő szerepet, hanem a helyzet (beleértve a nemzetközi politikai viszonyok összességének állását az adott pillanatban) megítélése a szereplő részéről. Ez a döntés egy összetett politikai mérlegelés és cselekvéssorozat eredménye, mert háborút hirtelen felindulásból nem szokás indítani. Mindez átvezet bennünket a demokráciák és a háború kérdéséhez.

4.4. A HÁBORÚ ÉS A DEMOKRÁCIÁKMint többször utaltunk rá, a demokráciák a tapasztalatok szerint nehezebben szánják el magukat a háborúra, mint a nem demokratikus rendszerek. Nem mintha a demokráciák nem viselnének háborút. Tény azonban, hogy

2828 Vö. a IV. fejezet A legitim erőszak a nemzetközi viszonyokban című és az Erőszak „megmentésünk” érdekében című alfejezetivel. Lásd a 160. és a 168. oldalakon.



amint Huntington és mások is aláhúzzák, a 19. század elejétől a 20. század utolsó évtizedéig terjedő korszakra nem a demokráciák közötti háború a jellemző (Huntington 1991, 29). A kilencvenes évek elején meglehetősen elterjedt az a Kantra visszavezethető nézet, amelyet főleg amerikai politikusok – beleértve George Bush és Clinton volt elnököket is – osztanak, hogy a demokratizálódási folyamat elősegítése világszerte nemcsak hogy elsőrendű amerikai nemzeti érdek, de a legjobb eszköz a nemzetközi béke és biztonság megőrzésére. Ez alapvetően helyes megközelítés, de minthogy a háborúról van szó, nem szabad szem elől téveszteni a lehetséges kivételeket.

A The Economist például 1995 áprilisában nagy cikkben fejtette ki, hogy miért tekinti veszélyesnek a jövőre nézve azt „a nyugati politikában közhellyé” vált meggyőződést, amely szerint demokráciák nem háborúznak egymással. Ez a közhely akkor válik „veszélyessé”, ha az érdekeltek abba a hitbe ringatják magukat, hogy a demokrácia és a háború egymást kizáró fogalmak, mert a többség elvileg és általában ellenzi a háborút. Ez ténybelileg igaz, csak – az idézett cikk szerint – lehetségesek ettől eltérő megfontolások, illetve vannak példák az ellenkezőjére is. Érdemes röviden feleleveníteni a legfontosabb szempontokat. Először is vannak olyan esetek, amikor a háború megnöveli a kormány népszerűségét; a háború kérdésében is létrejöhet nemzeti egység. Ez olyan politikai megfontolás, amelytől nem lehet eltekinteni, s amely a béke támogatóit kisebbségbe szoríthatja, tehát a háború indítása összhangban lehet a többség demokratikusan kifejezett jóváhagyásával. Más szóval, a háború és a demokratikus legitimitás nem feltétlenül egymást kizáró fogalmak. Másodszor, a demokrácia nem oldja meg önműködően azokat a múltból örökölt problémákat, amelyek az államok között hagyományosan háborúhoz vezettek: a területi vitákra, a befolyási övezetek körüli nézeteltérésekre, a másik területén elszakadási célokat követő rokon kisebbségek támogatásának kérdésére stb. gondolunk. (Ne feledjük továbbá, ha egy állam demokráciaként határozza meg önmagát, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy mások is ennek megfelelően tekintenek rá.) (The Economist 1995a, 19–20.)

4.5. VILÁGDEMOKRÁCIA EGYENLŐ DEMOKRÁCIÁK ÖSSZESSÉGE?Schumpeter klasszikus művét követően a kilencvenes évek kezdetéig a demokrácia procedurális felfogása – a megfelelő korrekciókkal együtt – meggyőző módon emelte ki a szabad és méltányos verseny szerepét a politikai hatalomért folytatott küzdelemben (Schumpeter 1987, 269–283; Dahl 1989, 83–131; Huntington 1991, 5–13).

A két feltétel, a szabad és a méltányos eleve összeegyeztethetetlennek nyilvánít a demokráciával számos, de kétségkívül a politikai körébe tartozó megnyilvánulást. A kilencvenes években egyelőre az a helyzet, hogy világviszonylatban a különböző hierarchiákban az erősebb kategóriájába tartozó szereplők – s ez csak államokról mondható el természetesen – többnyire demokráciák. Tegyük fel, hogy eljön a pillanat, amikor minden állam teljesíti a demokrácia minimális feltételeit. Változtat-e ez az erősebb-gyengébb viszonyon? Annyiban nem, hogy erősebb és gyengébb államok továbbra is lesznek, de a tapasztalatok alapján előrelátható, hogy viszonyaik kevésbé lesznek a puszta erőkülönbségből adódó feszültségektől terhesek.

Továbbra sem jön létre azonban a politikai közösségek átjárhatósága, hacsak nem a nemzetállamok felszámolása a kifejezett cél. A választott politikai posztokért továbbra is a területi egység lesz a választási rendszer alapvető kritériuma, amelyet kiegészíthetnek – de csak kiegészíthetnek – korporatív elemek. A maastrichti elvek alapján a nem állampolgárok (de a jövőben európai állampolgároknak tekintett egyének) az Unió országaiban csak a helyhatóságok, illetve az Európai Parlament megválasztásában vehetnek részt, de nincs szavazati joguk a nemzeti parlament választásakor. Ez utóbbi az elképzelések szerint egyelőre csak hazájukban lehetséges.

De mivel világunk egyre inkább az interdependencia és a kölcsönösség világa is, semmi nem akadályozza meg a demokratikus kormányokat, hogy a más országokban folyó demokratikus választásokkal kapcsolatban preferenciáikat kifejezzék. Ez a sokszor komoly feszültségeket okozó gyakorlat egyre nyíltabban fordult elő a kilencvenes években, hogy csak az orosz választásokkal kapcsolatos, és a legkevésbé sem burkolt nyugati állásfoglalásokra utaljunk. A legenyhébb érv az ilyen megnyilvánulásokkal kapcsolatban az, hogy a kívülálló már csak azért sem illetékes beleszólni egy demokratikus állam választásába, mert életvitelszerűen nem él ott, egyrészt úgymond „nem érzi át a kérdések súlyát”, másrészt, s ez inkább hatásos érv, nincs elég információja arról, amiről a vita és a megmérettetés szól. Egy föderációban vagy konföderációban a közös célok még áthidalhatják az ilyen helyzeteket, vagyis az egyes képviselők tájékozatlanságát a saját választókerületüktől távol lévő helyeket illetően. A korporatív elemek megoldást jelenthetnek, ha előnytelenségeiket megfelelő fékekkel sikerül ellensúlyozni, ami meglehetősen költségessé és bonyolulttá teszi a folyamatot. A lényeg az, hogy a fentiek értelmében akár a földrajzilag egymással határos demokratikus államok együttese sem ad ki egy politikai egységet, amint a nemzetállam sem területi és/vagy szervezeti egységek képviseleteinek egyszerű összege.



A következő alfejezetben a kilencvenes években megfogalmazott világdemokrácia-eszmék által felvetett azon kérdésekre térünk ki, amelyek a politikai primátusát vetik fel a nemzetközi viszonyokban, és kapcsolatban vannak az egyetemes politikai fejlődés eszméjével.

A politikai szabadságnak az eddig ismertek közül legnagyobb teret és áttekinthetőséget biztosító kerete a demokrácia. Univerzális modellként nem azért mutatható fel, mert keretei között lehetővé válik – az elegáns és nagyvonalú eljárások és szabályok betartásával – a legkifinomultabb nyilvános beszédmód, amire csak képes az ember politikailag. Hanem azért, mert amint John Dunn érzékletesen megfogalmazta idézett tanulmányában, a demokrácia „olyan bűvésztrükk, amelynek működésében faute de mieux minden józanul és tisztességesen gondolkodó ember csak reménykedhet.” (Dunn 1995a, 369.) Szabályok összegzéséből azonban önmagában nem jön, nem jöhet létre a politikának az eddigieknél magasabb rendű kerete.

KULCSFOGALMAK: a szabad világ eszméje • párbeszéd nemzetközi szintéren • demokratikus legitimitás és háború • demokrácia, erősebb és gyengébb • demokrácia és hierarchia

5. 5. A világdemokrácia eszméje5.1. A VILÁGDEMOKRÁCIA ESZMÉJE MINT A POLITIKAI PRIMÁTUSA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA kilencvenes években napvilágot látott globális integrációs tervek (a továbbiakban világdemokrácia-elméletek, illetve eszmék) a jövőt kivétel nélkül egy demokratikus elveken alapuló világrend létrejöttében képzelik el. E világdemokrácia-elméletek képviselői szembesülnek ugyan a ténnyel, hogy a nemzetközi politikai viszonyok struktúrája hierarchikus, de azzal kevésbé foglalkoznak, hogy ennek tulajdoníthatóan az általuk kilátásba helyezett új, demokratikus világrend is – legalábbis a belátható időn belüli – csak hierarchikus szerkezetű lehet. A világállam, illetve világkormány gondolatát ennek megfelelően vagy megkerülik, vagy egyenesen nemkívánatosnak nyilvánítják.

Nézetünk szerint a jelenlegi helyzetben a központi hatalom kérdését nem lehet ellensúlyozni a globális etikára való utalással, függetlenül attól, hogy mit tartunk egy ilyen etika lehetőségéről. 2929 A demokrácia lehetővé teszi a politikai hatalom legitimitását, s egyes politikai megnyilvánulásokat korlátoz, míg másokat előnyben részesít, egyebek mellett úgy, hogy a hatalom túlzott koncentrációja elé különböző korlátokat állít. A mai világban azonban pillanatnyilag nem a hatalom koncentrációja a fő probléma, hanem éppen ellenkezőleg, az erő diffúziója, a dezintegráció, a „rendetlenség” elviselhetetlensége.

A demokrácia minden más ismert politikai berendezkedésnél jobban számításba veszi a személy autonómiáját, vagyis adottnak tekinti azt, hogy a felnőtt, s képességeik teljességének birtokában lévő emberek meg tudják különböztetni a jót a rossztól, valamint azt, hogy mi áll érdekükben, és mi nem. Minden demokrácia fenntartja azonban magának azt a jogot, hogy meghatározza az olyan fogalmak tartalmát – akár jogilag is – mint a közjó, a közerkölcsök, a közrend és a közbiztonság. A nemzetközi jog is elismeri az államok e privilégiumát, s ezzel egyben saját egyetemességi törekvései elé is korlátokat állít.3030 A nemkívánatos politikai megnyilvánulásokat is beleértve, az állam – s a demokratikus államok sem kivételek ez alól – a kényszert kilátásba helyezve szabályozza a joghatósága alá tartozó viszonyokat. A „modern részvételi demokrácia” ugyanakkor széles körben számít a jó emberekre, sőt elvárja különböző helyzetekben aktív megnyilvánulásukat. A jó ember azonban nem mindig jelent politikailag is aktív embert, ahogyan a politikai, illetve a politikai primátusa sem azt jelenti, hogy az embereknek nincs más életcéljuk, mint hogy folyamatosan politikai befolyást gyakoroljanak egymásra.

A világdemokrácia-elméletek ezzel szemben azzal a hallgatólagos feltétellel állítják fel tételeiket és teszik meg javaslataikat, hogy azokat többnyire derék, önzetlen, a jó iránt elkötelezett emberek fogják a gyakorlatba ültetni. Ezekből az elméletekből viszont hiányzik az az elem, amely a modern kor demokratikus eszméinek koherenciát és tartást ad. A társadalmi szerződés különböző elméletei nemcsak ezt az eszmei erőt tartalmazzák, de az állam gondolata és intézménye által olyan politikai technikákat is lehetővé tesznek, amelyek bizonyos feltételek mellett (minimális jólét, illetve a társadalmi méltányosság) tartósan lehetővé teszik a hatalom gyakorlását jelentősebb erőszak alkalmazása nélkül.

A world polity, a world order, a global governance, a global leadership egytől-egyig mind politikai fogalmak, s

2929 Lásd az I. fejezet Globális etika című alfejezetét a 72. oldalon.

3030 Lásd a VIII. fejezet A nemzetközi jog univerzalitás iránti igénye és korlátai című alfejezetét a 314. oldalon.



többnyire a konfliktus központi helyét emelik ki a politika szférájában.3131 Íme, egy példa: „A világpolitika [mint world polity] azoknak a struktúráknak és folyamatoknak a globális szövedéke [pattern], amelyek a konfliktusok lebonyolítására és megoldására, valamint a szabályok létrehozására és érvényesítésére vonatkoznak. [...] A world polity struktúrája és normái a világrendszert és annak különböző alrendszereit alkotó államok és más szereplők által választott (kormányzati és más) politikák [policies] eredményei.” (Brown 1996, 5 és 165.)

Ebben a felfogásban a világpolitika a világtársadalom egyik alrendszereként a kormányzást megvalósító tevékenységek „globális konfigurációja” – tehát nem világállam vagy világkormány –, s emiatt egyelőre csak mint normatív tervezet képzelhető el, melynek célja a politikai legitimitás megalapozása. Reménykedhetünk abban, hogy a végrehajtás a várakozásoknak megfelelően történik majd, hiszen a szerző felszólítja az olvasókat, hogy különböző minőségükben, mint „szavazók, nem kormányzati szervezetekben szerepet vállalók, tudósok vagy egyszerűen mint magánemberek” vállaljanak részt a projektum megvitatásában, amely az első lépés a megvalósítás felé (Brown 1996, 169).

Vannak javaslatok, amelyek részletekbe is belemennek, s mivel nem tisztáznak alapvető kérdéseket, egy sor egymásnak nyilvánvalóan ellentmondó állítást fogalmaznak meg. Ilyen például egy neves személyiségek által fémjelzett javaslatgyűjtemény a globális kormányzásról, amely a Globális szomszédságunk címet viseli.3232 A jelentés formájában nyilvánosságra került összeállítás mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy a „globális kormányzás nem jelent világkormányt vagy világföderációt.” (Our Global Neighborhood 1995, XVI 336.) Ezzel a szerzők kiiktatták a két legkézenfekvőbb politikai keretet, aminek minden bizonnyal egyszerűen az a legfőbb oka, hogy a Bizottság munkájában erősen éreztette hatását az egyes, szuverenitásukra féltékenyen vigyázó kormányok hivatalnokainak a véleménye. Később a demokrácia, a szuverenitás és a népek önrendelkezésének elvei – ez utóbbi „inkább a globális szomszédság kontextusában értelmezve, mint a külön államokból álló hagyományos világ körülményei között” – az új világkormányzás alapértékeiként szerepelnek (Our Global Neighborhood 1995, 337). Ennek a kormányzásnak négy területen kell érvényesülnie: 1. a biztonság, beleértve a katonai ügyeket, 2. a gazdasági interdependencia, 3. az ENSZ, és 4. a jog uralma.

A javaslat szerint a tevékenység központja a megreformált ENSZ. A legmarkánsabb javaslatok a joguralom biztosítása terén találhatók, míg például katonai téren a forgalomban lévő közhelyek ismétlődnek. Például az, hogy „a katonai erő nem tekinthető legitim politikai eszköznek, leszámítva az önvédelmet vagy az ENSZ égisze alatti bevetését.” A nemzetközi jog és a hágai Nemzetközi Bíróság megerősítésére tett javaslatok a teljes jogegyenlőség eszméjéből indulnak ki, amely a legerősebbet és a leggyengébbet (the strongest and the weakest) egyformán kezeli e tekintetben. Minden államnak, mely ezt eddig nem tette volna meg, nyilatkoznia kell, hogy aláveti magát a Nemzetközi Bíróság ítéleteinek. Haladéktalanul fel kell állítani egy állandó jellegű Nemzetközi Büntetőbíróságot, független, a legnagyobb tekintélyű és tapasztalatú (highest calibre and experience) ügyészekkel.

A jelentés végül azt a következtetést vonja le, hogy: „Egy, az elsőbbségért való végső küzdelemben – amelyben mindenki a nemzeti önérdek érvényesítésében látja az erényt a szemben álló népekkel és államokkal – nem lehetségesek győztesek. Mindenki vesztes lesz; az önzés eszközével az emberiség önmagát teszti tönkre. A

3131 Az angol nyelv különbséget tesz politics, polity, policy, government és governance között. A politics a politikát jelenti általában, azaz abban az értelemben, amelyben például Gombár Csaba a fogalmat meghatározta: „A politika tehát a társadalom életének az a része, szférája, szintje, alrendszere, különös erőterű mezője, színpada (a megfelelő fogalom kiválasztása a politikát értelmező elmélet igényétől függ), ahol a különböző eredetű konfliktusok így vagy úgy alakulnak, megoldódnak. Megoldódnak, mégpedig nem önmaguktól, hanem a hatalmi viszonyoknak megfelelően. A politika helyileg, országosan és nemzetközileg a hatalom tengelyén forog. A hatalom pedig harc a döntések tényleges birtoklásáért. A megoldásért kiáltó kérdések társadalmi érvényűen mindig a hatalmi viszonyok alapján dőlnek el, mert a konfliktushelyzeteket érdekek alakítják és tartják fönn, mert a társadalmi ellentmondásokból fakadó kérdések eldöntésekor egyesek előnyre tesznek szert, mások pedig pórul járnak.” (Gombár 1994, 15.) Más kézikönyvek egyszerűen úgy fogalmaznak, hogy: „A politika ott jelenik meg, ahol az emberek nem értenek egyet a célok [reasons] megoszlásával, de vannak valamilyen eljárásaik a viták megoldására.” (McLean 1996 389.) Ha mindezt egy meghatározott (de nem feltétlenül csak nemzetállami) közösségi keretek között értelmezzük, az adja ki a polity fogalmának (politikai közösség, politikai társadalom, polgári rend) tartalmát. Az általunk e kötetben használt „politika” fogalma ez utóbbihoz van közelebb, leszámítva tehát azt, hogy nézetünk szerint a nemzetközi viszonyokkal kapcsolatban nem beszélhetünk a „politika” átfogó jelenlétéről, például „nemzetközi politikáról.” A policy ezzel szemben a kormányzati tevékenység meghatározott irányát vagy területeit jelöli, például családpolitikát, környezeti politikát, de összefoglalóan is vonatkozhat a kormányzati politikára, mint a public policies. Ebben az értelemben minden politika végső soron kormányzati tevékenység is, ezért a world policy már valamilyen központosított vezetést feltételez, elmozdulást a világállam fogalma felé. A government az államok kormányait jelenti, de jelenthet önkormányzatot, önálló – az előbbinek általában alárendelt – jogszabályalkotó és végrehajtói tevékenységet is helyi szinten vagy meghatározott ügyek körében, mint a local-government vagy a self government, a self governing territories stb. A nemzetközi viszonyokban sokszor a politikai egységként fellépő államokat is a government szóval jelölik. A governance kormányzási tevékenységet jelent, vagyis szabályok alkotását, döntéseket vitás ügyekben, eljárások működtetését, ellenőrzést stb.3232 A Globális Kormányzás Bizottságát (Commission on Global Governance) Willy Brandt német politikus kezdeményezte 1989-ben. Az Ingvar Carlsson (volt svéd miniszterelnök) és a guyanai Shridath Rampal által elnökölt Bizottságban olyan személyiségek vettek részt, mint Oscar Arias (Costa Rica), Kurt Biedenkopf (Németország), Jaques Delors (Franciaország), Jiri Dienstbier (Cseh Köztársaság), Sadako Ogata (Japán), Jan Pronk (Hollandia) vagy Brian Urquhart (Egyesült Királyság). A jelentés 1995-ben jelent meg.



remény az emberekben van – az emberek akik felvilágosultságot várnak el vezetőiktől, akik elutasítják az önmagával háborúban álló emberiség alternatíváját. S ezt a reményt a jövő generációkat vezetők felelősségének [promise of the leadership] eljövetele támasztja alá.” (Our Global Neighborhood 1995, 356.) Vagyis absztrakt szereplők általános önkorlátozása, ráadásul egy szó sem esik az önkorlátozás jutalmáról. A másik alternatíva az apokalipszis. Ne feledjük azonban, hogy a kilencvenes évek eseményei azt is bizonyítják, hogy a legtöbb ember számára a közelgő katasztrófa még nem a katasztrófa maga. Ebben az összefüggésben a létező világdemokrácia-eszmék a politikai dimenzióján kívül képzelik el érvényesülésüket, miközben kifejezetten politikai mintákat követnek.3333

5.2. DEMOKRÁCIA ÉS NÉPSZUVERENITÁS A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA népszuverenitás a demokratikus államok alapelve, ugyanakkor jogilag az egyik legproblematikusabb fogalom.3434 Politikailag a nép mint aktor csak a legritkább kegyelmi pillanatokban nyilvánul meg, de ennek elvi lehetősége kétségtelenül fennáll egy demokráciában.

Felmerül a kérdés, milyen alapon lehet megkívánni a 21. század elején egy politikai közösségi jellegét minden kétségen kívül affirmálni képes, saját konszolidált állammal rendelkező néptől, hogy lemondjon az akármennyire is szimbolikus, de létező (s elismert) szuverenitásáról? Az Egyesült Államok szenátusa például minden olyan kormányzati törekvés felülbírálására fenntartja a jogát, amely a leghalványabb veszélyét is felidézi az amerikai nép szuverenitása sérelmének.

Ha azonban a kilencvenes években a nemzetközi politikai viszonyok állapotát vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy a szereplők abszolút értelemben vett szuverenitása nem áll fenn, legfeljebb kisebb vagy nagyobb mértékű autonómiáról beszélhetünk. Az ok, amely miatt a világdemokrácia-elméletek nem tudnak eltekinteni a népszuverenitás elvétől, morálisan és az érvényben lévő nemzetközi jog szempontjából is érthető és indokolt. Látni kell azonban, hogy e feltétel fenntartása politikailag éppen a nem erőszakos úton létrehozható magasabb integrációk egyik legnagyobb dilemmáját jelenti. (Példa erre az Európai Unió és előzményeinek a története.)

5.3. AZ ÖNRENDELKEZÉSI ELV MINT A DEMOKRATIKUS NEMZETKÖZI VISZONYOK ALAPELVEE tekintetben fordított a helyzet az önrendelkezési elvvel. Mivel korábban már részletesen foglalkoztunk demokrácia és önrendelkezés összefüggéseivel, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a szuverenitással szemben az önrendelkezésnek van relevanciája a nemzetközi politikai viszonyokban, hiszen még abban az esetben is, amikor egy szereplő a bukás elkerülésén dolgozik, önrendelkezési jogai csorbítatlanok, beleértve egy adott cél feladása lehetőségének felvetését is, ami jelentős manőverezési teret nyithat meg. Gondoljunk csak arra, hogy egy háborút viselő állam, ha vesztésre áll, még mindig elkerülheti a legrosszabbat, ha leteszi a fegyvert és igyekszik tisztességes békefeltételeket elérni. Ez összefér az önrendelkezési jog gyakorlásával. Minden nép fenntartja magának az önrendelkezés jogát, amikor belép a nemzetközi politikai viszonyok szférájába (államot alakít), s ezt a többi szereplő tudomásul veszi, hiszen a dolog kölcsönös. Míg a szuverenitás (főhatalom) egynemű és elvben irreduktibilis, az önrendelkezést az minősíti, ahogyan élnek vele. Ezért tehető különbség az önrendelkezéshez való jog mint emberi (egyéni és csoport) jog, és az önrendelkezés különböző formái között. Nem véletlen, hogy a nemzetközi jogban a szuverenitás fogalma csak az államok szuverén egyenlősége összefüggésében fordul elő, míg a népek önrendelkezése viszonylag részletes szabályozás, illetve nemzetközi szokásjog tárgyát képezi (azon túl, hogy általánosan imperatív normának is tekintik.3535

Végső soron a képviseleti demokrácia modern rendszere a nép (mint az állampolgárok közössége, a nép különböző csoportjainak (helyi közösségek, községek, kisebbségi csoportok) és az egyén önrendelkezési jogainak összehangolt megnyilvánulásaként is felfogható, míg a szuverenitásnak ebben az összefüggésben csak az állammal kapcsolatban van értelme.

3333 Az Our Global Neighborhood kritikai elemzését a nemzetközi legitimitás kérdésére koncentrálva lásd: Barnett 1997, 526–551., mely kitér a kilencvenes években született hasonló három dokumentumra is. (Az egyik ezek közül a már idézett, az ENSZ Biztonsági Tanácsa számára készített Boutros Boutros-Ghali volt főtitkár által jegyzett Agenda for Peace. A másik két dokumentum: Gareth Evans: Cooperating for Peace (1993.) és a Ford-alapítvány égisze alatt készült The United Nations in its Second Half Century (1995).3434 Vö. a II. fejezet A „nemzetközi” napjainkban: az állami szuverenitáson „túli” című alfejezettel. Lásd a 97. oldalon.

3535 Vö. az I. fejezet Demokrácia és önrendelkezés mint morális kérdések című, valamint a VIII. fejezet A jus cogens kérdése az 1993-as bécsi emberi jogi világkonferencia után című alfejezetével. Lásd a 71. és a 335. oldalakon.



5.4. A NEMZETÁLLAM VÁLSÁGA?A kilencvenes években úgy tűnik, hogy a nemzetállam válságának nevezett tünetegyüttes (Bíró 1997c, 101–109) további érvekkel szolgál a világdemokrácia-elméletek számára. A liberális demokrácia kialakulása egyebek mellett nemzetállami kereteket feltételez. Az egyelőre megválaszolatlan kérdés, hogy miként lehet globális méretekben működésbe hozni azokat a politikai technikákat és intézményeket, amelyek helyi szinten, az állami keretek szétzilálásával megszűnnek, vagy például mélyülő politikai, társadalmi és gazdasági válságok esetében merő formáságokká válnak? Az a meggyőződés, hogy a világdemokrácia az egyetlen helyes út a jövőre nézve, elfogadható ugyan, de nem tűnik elégséges érvnek. Azok a tünetek azonban, amelyek a nemzetállam válságára utalnak a kilencvenes években, nem feltétlenül jelentik a demokrácia eszméjének a válságát is. Ennek jeleként fogható fel talán az, hogy még a nyilvánvalóan csődben lévő államokban is a „több demokráciát!” a legnépszerűbb politikai jelszó.

5.5. LÉTEZIK UNIVERZÁLIS POLITIKAI FEJLŐDÉS?Úgy véljük, egyet lehet érteni Blandine Kriegel – francia filozófussal – abban, hogy „az univerzális politikai fejlődés nem létezik, de különben megáll az az állítás [jugement d’anticipation], hogy egy univerzális politika eszméje irányíthatja a nemzetek fejlődését.” A politika univerzális, mert minden emberre érvényes – állították a 16. és a 17. században a filozófusok. E politikának a lényegi elemei a szerződésen alapuló legitim hatalom és az ember elidegeníthetetlen jogai. Az egyetemes jelleg azonban nem feltétlenül a fejlődés attribútuma. Minden új generációnak megvan a maga saját történelme, amely különbözik minden más generáció és korszak történelmétől. Az egyetemesség ebben az értelmezésben azt a politikát jellemzi tehát, amelynek abszolút szabályai mindenütt érvényesek (Kriegel 1994, 77–78.)

Mindenütt? És e szabályok az emberi természet mely aspektusainak felelnek meg? Azt csak feltételezhetjük, illetve nem alaptalanul reménykedhetünk benne, hogy a világban végső soron a jó emberek akarata érvényesül, még akkor is, ha egy-egy adott helyzetben minden ennek az ellenkezőjére utal. Ha azokra a politikai megnyilvánulásokra gondolunk (Kriegel az idézett esszében nem tesz fogalmilag különbséget politika és politikai között), amelyek a jó emberektől vagy az emberi természetnek a „jót tartalmazó” régióiból erednek, akkor elképzelhető egy összefüggő szabályrendszer, amely egy közösséget integrál (a kettő együtt egyenlő a politikával), s amely, ha érvényesül, tértől és időtől függetlenül képes a jó emberek akaratának, az ő politikai megnyilvánulásaiknak érvényt szerezni, és befolyásukat biztosítani. De senki sem él örökké, a szabályok önmagukban nem létezhetnek, s ha a jó emberek kisebbségbe szorulnak, vagy más okból elvesztik a befolyásukat, a közösség széthullhat, a jogot nem tartják be stb. Eluralkodik a gonosz, s szenvedés és pusztulás következik. Ha az adott közösség nem tűnik el, mint számos történelmi példa bizonyítja, a dolgok rendszerint helyrejönnek, a vészkorszakok – legalábbis itt Európában – elmúltak. E példák éltetik az emberekben a legsötétebb időkben is a reményt, hogy a dolgok jobbra fordulnak egyszer, ha nem is az ő, de legalább a gyermekeik életében.

„A dolgoknak a rendbejövetele” felfogható az egyetemesség mozzanataként, de a társadalmi szerződés eszméjének és gyakorlatának nem kell, feltétlenül a modern jogállam ideáltípusának formáját követnie. (Azaz például, ha nem szerepel kikötésként az a locke-i tétel, amelynek értelmében az emberek a társadalmi szerződésben nem természetes jogaikról és szabadságaikról mondtak le, hanem azok közül csak egyesekről, mint például az önbíráskodás azonnali és közvetlen gyakorlásáról.) Az Ószövetségben, amelyre számos modern politikai gondolkodó hivatkozott, a szövetség fogalmának már olyan gazdag tartalma volt, hogy pusztán címszavakban való felsorolása is meghaladná e fejezet kereteit.3636 Ha viszont egy nép vagy egy állam politikai történetét tanulmányozzuk, szintén azt tapasztaljuk, hogy sokszor ugyanazok a szereplők, ugyanabban a rövid korszakban a legellentétesebb dolgokat cselekedték.

Annak, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban az uralkodó szemlélet szerint a demokrácia a kilencvenes években a kívánatos, a „jó” politikai közösségi formák közé tartozott, megvoltak tehát a morális indítékai. De annak, hogy a demokratikus szabályok egy sor országban érvényesültek ebben az időszakban, többnyire pragmatikus okai voltak. Ezek között fő helyen szerepelt a demokratikus legitimitási elv stabilizáló hatása, a kiszámíthatatlanság csökkentésének törekvése és az agresszív tendenciák visszafogása. Mint Ferrero észrevette, s nyomában Bibó István is kifejtette, a demokráciában csökken az emberek félelme a hatalomtól, s aki nem fél, kevésbé követ el váratlan vagy agresszív cselekedetet. E fejleményre mondhatjuk, hogy fejlődés, abban az értelemben, hogy általában a jó érvényesülésének tágabb tere nyílik a demokratikus játékszabályok uralta terepen és légkörben, mint azok hiányában. Azonban azt szintén látjuk, hogy az erőszak a kilencvenes években

3636 A szövetség fogalmának jelentéseiről e tekintetben lásd a „szövetség” címszót a Bibliai lexikonban (Haag 1989).



is jelen van, zsarnokok továbbra is hatalmon vannak, sőt a kilencvenes években olyanok is újra hatalomba kerültek, akik korábban nem demokratikus elkötelezettségükről voltak híresek, s a nemzetközi fellépés velük szemben, illetve elfogadottságuk mértéke változó volt.

A politikai fejlődés eszméje tehát problematikus, s a legnagyobb gondot az a kérdés okozza, hogy miért beszélnek az emberek mégis fejlődésről e tekintetben? Mert beszélnek, ez nyilvánvaló, sőt ami a legitimitást illeti, voltak korszakok, amelyekben minden politikai megnyilvánulás, amely egy általában absztrakt módon felfogott fejlődés szolgálatába állítható volt, egyben legitimnek minősült, függetlenül attól, hogy az emberek többsége valóban elfogadta-e vagy sem. A fejlődéselméletekre alapozó ideológiák többnyire így érvényesültek, s rövid távon, különösen válsághelyzetekben, általában vonzó ez a gondolatmenet.

Vannak azonban más megközelítési módok is. Claude Lévi-Strauss például egy híres tanulmányában az emberiség biológiai és kulturális túlélését a folyamatos egyensúlytalanság állapotával hozta kapcsolatba. „Igazából lehet, hogy egy harmadik megoldásnak kell felfognunk a világban megjelenő antagonista politikai és társadalmi rendszereket – írta 1952-ben. – Elképzelhető, hogy egy minden alkalommal más szinten megújuló diverzifikáció engedi meg annak az egyensúlytalansági állapotnak a váltakozó és az embereket folyamatosan meglepő formákon keresztül való fennállását, amelytől az emberiség biológiai és kulturális túlélése függ.” A gondolatmenet abból indul ki ugyanis, hogy minden kulturális fejlődés az emberek együttműködését feltételezi, s egyfajta kulturális koalíció, vállalkozás jön létre a különböző csoportok között, amelynek azonban egy idő múlva elkerülhetetlenül homogenizáló hatásai lesznek a partnerekre. Ennek elkerülésére alapvetően két megoldás mutatkozott a történelem folyamán. Az egyik megoldás, hogy a játékosok saját területükön folyamatosan differenciált leosztásokat hoznak létre (például e tekintetben idetartoznak a társadalmi egyenlőtlenségek, az eltérő társadalmi státusok). A másik megoldás, hogy a játékba erővel bevonnak külső szereplőket (erre példa Lévi-Strauss szerint a gyarmatosítás). (Lévi-Strauss 1987, 79–85.) Ezt összhangba lehet hozni a politikaival azon az absztrakt feltevésen keresztül, hogy a lét értelme az egyedülállóság folyamatos létrehozása. A politikai által egy közösségben létrehozott (instabil) hierarchia felfogható egyensúlytalanságnak is, vagy másként fogalmazva, minden egyensúlyi állapot látszólagos.

A kilencvenes években az egyetemes politikai fejlődés kérdését azonban megvizsgálhatjuk egy más szemszögből is, nevezetesen úgy mint reagálás lehetőségét a politikai eddig ismertté vált formáinak összességére.3737 Helyezkedhetünk-e a nemzetközi politikai viszonyokkal szemben egy olyan álláspontra, amelynek segítségével e viszonyok egészét egységes keretben mérhetjük fel? Jelenleg kétségtelenül előzmények nélküli helyzetben vagyunk, mivel nemcsak több információval rendelkezünk a politikai megnyilvánulásairól, mint korábban bármikor, de ez az információmennyiség panorámaszerűen „látható” is, azokkal a konkrét cselekedetekkel együtt, amelyek konkrét személyekhez kötődnek. Sokszor egyenes közvetítésben a televíziók képernyőjén valóban látható, ami történik. Ha megfelelő technikai berendezésünk van, élő közvetítésben nézhetünk diplomáciai gyakorlatot és rendőri brutalitást, politikai tüntetést valahol Nyugat-Európában és nyilvános kivégzéseket Kínában vagy a Közel-Keleten, háborút Afrikában, jótékonysági rock-koncertet, választásokat és még sok mindent, ami politikailag releváns lehet, vagy nem.

A kérdés az, hogy minden lehetséges politikai megnyilvánulás megtörtént-e már eddig a pillanatig, amikor e sorokat olvassuk, vagy lehetségesek olyan továbbiak, amelyeket még csak nem is sejtünk, elképzelni sem tudunk? Érdekes módon, mind a lineáris, mind az egyensúlytalanságot feltevő fejlődéselméletek igenlő választ adnak erre a kérdésre. Azok, akik például a demokráciát a politikai fejlődés legmagasabb rendű formájának tartják, maguk is elismerik, hogy van még tennivaló, lehet a modellt fejleszteni. A másik elméletben pedig eleve benne van a megismételhetetlenség, vagyis a végtelenségig kombinált új helyzetekkel való szembenézés lehetősége. Más szavakkal, ha elfogadjuk a nemzetközi politikai viszonyokban a politikai, a jogi és a morális szféra egymáshoz mért autonómiáját, el kell fogadnunk a lehetséges cselekedetek végtelen számú, de még egymással kompatibilis létrejöttét is. A szerepek és a szereplők is folyamatosan változnak.

De van-e közelebbi jelentősége a nemzetközi viszonyok tanulmányozása szempontjából az egyetemes politikai fejlődésre vonatkozó kérdés felvetésének napjainkban? A politikai alapvetően egyéni aktus. (A nemzetközi politikai szereplők is „egyének”, egységes entitások, „egyek”, e tekintetben.) A politika fogalma azonban többek együttműködését feltételezi, de olyan értelemben, hogy a politikai affirmációinak az összefogására irányul, még akkor is, ha ennek módszere a vita, a versengés vagy a nyílt (rendszerint nem erőszakos) konfliktus. A politikai cselekedetek egy jelentős csoportjának éppen az a célja, hogy minél több embert mozgósítson, bevonjon a politika körébe, de nem feltétlenül vár el tőlük politikainak minősíthető viszontmagatartást. Egy demokratikus államban a politika legnagyobb eseménye az általános választás, s a minél nagyobb részvétel biztosítása. A

3737 A nemzetközi viszonyok egységes elméletének lehetőségeiről lásd az I. fejezet „A nemzetközi viszonyok elméletei című alfejezetét a 38. oldalon.



nemzetközi viszonyokban rendszerint nincs szükség az ilyen típusú mozgósításra. A szövetségek rendszerint nem nagy, közös ügyek menedzselésére jönnek létre, hanem a résztvevők érdekeinek érvényesítésére vagy az őket közvetlenül fenyegető veszélyek elhárítására. Az ENSZ mint egyetemes célokra létrehozott szervezet sem töltötte be a hozzá fűzött reményeket a világ közvéleménye és a tagállamok mozgósítását illetően. Valószínűleg a fentiekben ismertetett global governance, s általában a világdemokrácia-tervezetek sem fognak sikerrel járni e tekintetben.

A kérdés tehát a nemzetközi viszonyok szempontjából az, hogy létrejöhet-e egy olyan helyzet, amikor a nemzetközi politikai viszonyok szereplői nemcsak a politikai dimenziójában lesznek értékelhetők, hanem a politika szférájában is? Ha visszautalunk a fentiekben már érintett, az Európai Unió politikai egységgé kovácsolására vonatkozó tervekre, a fejlődés kérdése konkrétabb módon is felvethető. Figyelembe véve az előzményeket, a szereplők kilétét és a nemzetközi politikai szereplői minőségükből eredő önmeghatározását, valamint a jelenlegi intézményi keret kétértelműségekkel terhelt nemzetközi státusát (nem határozta meg magát mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplője, de úgy tesz, mintha az lenne) lehetséges-e egyrészt az EU-ból egységes politikai egységet faragni a demokratikus külsőségek fenntartásával; másrészt, ha nem lehetséges, ami nagy valószínűséggel az EU felszámolásához vezetne a jövőben, létrejöhet-e egy politikailag integrált egység Európában, amely nem birodalom lesz? Anélkül hogy erre megpróbálnánk itt választ adni, csak arra utalunk, hogy jelen esetben az EU bukása nem biztos, hogy a korábbi európai szövetségek megszűnésének mintáját követné, a gazdasági integráció összeomlása a feleknek vagy közülük egyeseknek a bukását is maga után vonhatná.

A politikait illetően tehát két értelemben beszélhetünk ma fejlődésről: 1. a politikai primátusa a nemzetközi viszonyokban e dimenzió minden eddigi megnyilvánulási formái által és markánsabban jelentkezett, mint valaha, és 2. ez annak tulajdonítható, hogy e formák egyszerre, közvetlenül és kiszámíthatatlanságuk legmegrázóbb mozzanataiban vannak jelen mindannyiunk életében. A politika mint a politikai rendezett és áttekinthető kerete nem szolgál tovább biztos támpontokkal, s a még működő politikai egységek, például a nemzetállamok is egyre nagyobb kihívásokkal néznek szembe. Politikai lehetséges politika nélkül, de politika politikai nélkül nincs: ez a meghatározó aszimmetria. Ezzel szemben egyelőre két megközelítés van a politika restaurálására: a kisközösségi, amely igyekszik kiküszöbölni – amennyire lehetséges – a politikait, s a globális, mely hasonló tendenciát mutat. Mindkettő a politikai primátusának a kétségbevonásán, illetve a radikálisan depolitizált élet ideálján alapul.

KULCSFOGALMAK: globális integráció • a jó emberek akarata • aszimmetria, egyensúlytalanság


6. fejezet - VI. A NEMZETKÖZI POLITIKAI VISZONYOK SZEREPLŐI (I.)

A nemzetközi viszonyokban megszerezhető privilégiumok többsége a területi államhoz kötődik. Az államok területi egységének és integritásának az elve, valamint a határok sérthetetlenségének az elve a nemzetközi társadalmi szerződés alapjai, az 1945 utáni nemzetközi rend „íratlan alkotmányos elvei.”


VI. A NEMZETKÖZI POLITIKAI VISZONYOK

SZEREPLŐI (I.)Az utóbbi évtizedekben a technológiai fejlődés, mindenekelőtt a haditechnológiák és a kommunikációs forradalom a területi elvet, s vele együtt az abszolút értelemben vett állami szuverenitás jelentőségét csökkentették.

Az 1990-es években két olyan folyamat bontakozott ki korábban soha nem tapasztalt intenzitással, amelyek a nemzetközi politikai viszonyokban fordulatot hoztak. A nemzetállamok befolyása csökkent, míg ugrásszerűen megnőtt a nem állami szereplők száma és befolyása. A nemzetállam azonban továbbra is a nemzetközi viszonyok legfontosabb szereplője (ami nem azt jelenti, hogy minden állam az.) Az állítás két értelemben érvényes. Egyrészt a legtöbb hierarchiát uraló Egyesült Államok a nemzetközi viszonyokban hagyományos nemzetállamként lép fel, s ezzel a többi erősebb szereplőt is ilyen magatartásra kényszeríti. (Az Európai Unió integrációjának elmélyítésére irányuló törekvések úgy is felfoghatók, mint e kihívásra adott válasz) Másrészt a nemzetközi politikai kapcsolatok továbbra is az államközi kapcsolatokban kialakult sémák szerint alakulnak.

Nyilvánvaló azonban, hogy az emberiség előtt álló kihívásokra (a leszereléstől a környezetvédelmen keresztül a demográfiai problémákig) a hagyományos nemzetközi keretek nem kínálnak hatékony megoldásokat. A globális kormányzás eszmekörében javasolt – egyébként eléggé változatos, sokszor egymásnak ellentmondó modellek – egy aspektusban megegyeznek: az ügyek intézésébe célszerű bevonni a nem állami szereplők minél tágabb körét, mégpedig egyes hagyományos demokratikus technikák alkalmazásával. E törekvések a továbbra is fennálló nemzetközi anarchia körülményei közepette számos olyan dilemmát és konfliktust hoztak felszínre, amelyek a megelőző időszakban ismeretlenek voltak.

E fejezet a nemzetközi szereplők kérdését mindezek figyelembevételével tárgyalja.

1. 1. Miért „szereplők”, és nem alanyok, tényezők vagy alakítók?Globális ügyek globális megközelítést igényelnek: ezzel a nem túl nagy horderejű megállapítással szinte mindenki egyetért, aki a nemzetközi viszonyok iránt érdeklődik. Azzal viszont már kevésbé, hogy mi értendő „megközelítésen”. Kik, hogyan, kinek a nevében, milyen célok érdekében, milyen áron, mit közelítenek meg, és egyáltalán, melyek azok a „globális ügyek”?

A „globális kormányzás”1 fogalma az egyik divatos kategória, melynek segítségével az irodalom egy része megpróbál válaszokat találni az előbbi kérdésekre.

Az elmúlt néhány évben uralkodóvá vált nézetek szerint a globális kormányzás nemzetközi szervezetek keretében, és/vagy laza hálózatok (networks) által valósítható meg, s e hálózatokban nemcsak államok vennének részt, hanem növekvő befolyással a különböző nem állami szereplők is.

Ezek szerint a globális hálózatok hárompólusúak: az egyiket az államok, a másikat a multinacionális vállalatok, a harmadik pólust pedig a nemzetközi nem kormányzati szervezetek, állampolgári kezdeményezések és mozgalmak, a nemzetközi média és a tőkepiacok képezik.

„Globális kormányzás: Az az eszme és cél, amellyel a hidegháborút követő időszak nemzetközi viszonyainak igazgatását [management] illetik. A Willy Brandt nevéhez fűződő fogalom arra a szükségletre utal, melynek következtében elő kell segíteni a multilaterális szabályozó rendszerek és igazgatási módszerek fejlődését, a globális interdependencia és a fenntartható fejlődés támogatására. Három fő vonatkozása van: az Észak–Dél kérdéskör, a biztonság és az emberi jogok.”

(Evans – Newnham 1998, 199.)

A nem kormányzati szervezetek közül itt azok jönnek elsősorban számításba, amelyek részben szolgáltatásokat nyújtanak, befolyásos kormányoknál lobbiznak különböző ügyekben, vagy egyszerűen mobilizáló funkciókat látnak el, azaz igyekeznek minél több embert mozgósítani bizonyos célok érdekében. Alapvetően értékeket és elveket képviselnek, de nincs demokratikus – választások által szentesített – legitimitásuk.

A hálózatok egyik legfontosabb tevékenysége olyan normák kibocsátásban merül ki, amelyek nem azt írják elő, mit kell tenni, hanem azt, hogy mit nem lehet semmilyen körülmények között cselekedni. Ezt két ismert amerikai szerző a „hálózati minimalizmus” (networked minimalism) fogalmával írta le (Keohane – Nye Jr. 2000,

11 Lásd még az V. fejezet A világdemokrácia eszméje, mint a politikai primátusa a nemzetközi viszonyokban című alfejezetét a 220. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)37).

1.1. GLOBÁLIS KORMÁNYZÁS: KORMÁNYZÓK ÉS KORMÁNYZOTTAK A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANNem mindenki lelkesedik a globális kormányzás eszméjéért. A kritikusok közül a legtöbben arra mutatnak rá, hogy az eddigi tapasztalatok szerint bármilyen formában is valósuljon meg a szupranacionális ügyintézés – nevezzék azt kormányzásnak vagy valami másnak –, súlyos demokratikus deficittel, vagy egyenesen antidemokratikus következményekkel jár.

Amint az egyik kritikus, Jan Aart Scholte – a Warwicki Egyetem tanára – rámutatott, az államok részvételét illetően a globális ügyek intézésében, még a konszolidált demokráciákban sem elterjedt szokás a lakosság véleményének kikérése nemzetközi kérdésekben. Nem is beszélve a fejlődő vagy kevésbé fejlett országokról, amelyekben a lakosságot soha nem kérdezik meg az olyan, az állampolgárokat közelről érintő ügyekben, mint például a Nemzetközi Valutalap (a továbbiakban lásd még IMF) által előírt programok bevezetése.

Posztszuverén kormányzási szintek (Scholte nyomán):

Szubállami globális kormányzás – közvetlen, határokon átnyúló kapcsolatok régiók, helyi önkormányzatok stb. között

Szupraállami kormányzás – államközi regionális szervezetek; világszervezetek; makrogazdasági politikákkal foglalkozó szervezetek (például OECD); konfliktusmenedzselés; emberi jogok

Piacosított globális kormányzás – Világgazdasági Fórum (WEF), WTO

Globális civil társadalom – nemzetközi nem kormányzati szervezetek (INGO)

(Scholte 2001, 24–27.)

A nemzetközi kormányközi szervezetekkel sem állnak másképpen a dolgok, mivel – amellett, hogy e szervezetek senkinek nem tartoznak formálisan és nyilvánosan felelősséggel –, technopolitikainak nevezett döntéseik semmilyen demokratikus vitának vagy ellenőrzésnek nem képezik a tárgyát.

Még lehangolóbb a helyzet Scholte szerint az úgynevezett demokratikus globális piac eszméjével kapcsolatban. „Ez a nézet – írja a szerző – azt feltételezi, hogy a pénz és az anyagi jólét minden politika kezdetét és végét jelentik. Az emberi méltósággal és egyenlő esélyekkel kapcsolatos hagyományos demokratikus témákat alárendeli az igazgatási hatékonyságnak és a termékminőségnek. Piacgazdaságban a felelősség az igazgató tanács felelősségét jelenti a részvényesekkel, illetve a cég felelősségét a fogyasztóval szemben. A gyakorlatban azonban a részvényeseknek ritkán van befolyásuk elvi kérdésekben a cég politikájára, s a fogyasztók sokszor az oligopólium [oligopoly] foglyai. A legzavaróbb természetesen az, hogy a bejutás és a részvétel a piac alapú kormányzási mechanizmusokba(n) elsősorban a vagyontól és a keresettől függ. A részvényessé váláshoz tőke kell. Csak nagyon kevesen kapnak meghívót az olyan testületekbe, mint a Világgazdasági Fórum, ahol majdnem az összes résztvevő egy szűk és magasan privilegizált kör tagja.” (Scholte 2001, 28–30.)

Scholte nincs túl jó véleménnyel az úgynevezett globális civil társadalomról sem, s megismétli azt az érvet, miszerint e szervezetek – amellett, hogy 85 százalékban a gazdag ipari demokráciákból származnak és ott működnek – demokratikus legitimitással nem rendelkeznek. Belső ügyvitelükbe nem lehet betekinteni, és azok akiknek a képviseletét az általuk előtérbe helyezett értékek és elvek alapján felvállalják, nem, vagy csak csekély mértékben tudnak beleszólni saját képviseletük mikéntjébe.2

A nemzetközi politikai viszonyokban tehát nem beszélhetünk olyan értelemben kormányzókról és kormányzottakról, mint a nemzetállam esetén. Nem létezik olyan elkülönült vezető csoport, melynek tagjai a nemzetközi politikai viszonyokban hasonló szerepet töltenének be, mint a nemzetállamban a kormány. Világállam vagy olyan szervezet sincs, amely létfontosságú ügyekben, beleértve a nemzetközi béke és biztonság kérdését is, egyértelmű döntéshozói jogkörrel rendelkezne. Az ENSZ, s azon belül a Biztonsági Tanács rendszere sem hasonlítható egy állami kormányzat működéséhez, még az öt állandó BT-tag privilegizált helyzete ismeretében sem. Ez utóbbi ugyanis távolról sem jelenti azt, hogy az öt állandó tag kormányozza a világot. Az „ötök” e minőségükben senkinek nem felelősek politikailag, sem csoportként, sem egyenként,

22 Részletesen leírja és rendkívül kemény kritikával illeti e jelenségeket (Bob 2002.) (www.foreignpolicy.com).



SZEREPLŐI (I.)ugyanakkor mindkét módon hatékonyan meggátolhatják a döntéshozatalt.

Az alapokmány 24. cikkének első bekezdése nem értelmezhető politikai felelősségnek a szó elszámoltatás vagy felelősségre vonás (accountability) értelmében: „A Szervezet gyors és hathatós cselekvésének érdekében a tagok a nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért a fő felelősséget a Biztonsági Tanácsra ruházzák, és elismerik, hogy a BT e felelősségből folyó kötelezettségeinek teljesítésekor az ő nevükben jár el.” Ez inkább az eleve alávetés szándékának a kinyilatkoztatása, miután a BT határozatai elvileg kötelezik a tagállamok mindegyikét, de a közgyűlés határozatai nem kötelezik a BT-t: „A szervezet tagjai megegyeznek abban, hogy a Biztonsági Tanács határozatait a jelen Alapokmánynak megfelelően elfogadják és végrehajtják.” (25. cikk) A közgyűlés csak ajánlásokat fogalmazhat meg a BT számára, felhívhatja a figyelmét olyan körülményekre, amelyek a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetéséhez vezethetnek, illetve megvitathatja a kialakult helyzetet.

Hasonló körülményeknek tulajdoníthatóan a nemzetközi politikai viszonyokban a regionális szervezetek operatív testületei sem tekinthetők „kormányzóknak” a „kormány” hagyományos értelmében. 3 Még az Európai Unió viszonylag tág hatáskörrel, operatív döntési szabadsággal és adminisztratív függetlenséggel rendelkező Bizottsága vagy a NATO parancsnoksága sem „kormányzat” ilyen tekintetben, hiszen a legfontosabb döntések végső soron a tagállamok kormányainak szintjén, illetve azok vezetőinek csúcstalálkozóin dőlnek el.

Ennek ellenére érdemes a nemzetközi politikai viszonyokban a kormányzók (rulers, gouvernants) és a kormányzottak (ruled, gouvernés) kérdésével, beleértve a szerepeik összemosódásáról szóló nézeteket is (Charpentier 1993, 3.), részletesebben foglalkozni. Egyre többször merül fel ugyanis az a vád – elsősorban a nemzetközi kormányközi szervezetekben helyet foglaló kormányképviselőkkel szemben, hogy nem azoknak az érdekeit helyezik előtérbe, akiket képviselnek. A Világkereskedelmi Szervezetet (WTO) például rendszeresen azzal vádolják, hogy a valóságban a multinacionális cégek és vállalatok érdekeiben hozza döntéseit a tagállamok lakosságának sérelmére. A WTO ellen legtöbbször elhangzó érvek szerint: a szervezet egyezményeinek a végrehajtása, nemkülönben a vitás kérdések megoldására létrehozott döntőbírói mechanizmusok alapvetően a fejlett országok érdekeit szolgálják; ennek következtében a kevésbé fejlettek marginalizálódása nem csökkent 1996 óta; és a minden tagra egyenlő kötelezettségeket rovó szabályok a gyakorlatban egyenlőtlenségekhez vezettek a nagyban eltérő belső gazdasági feltételek következtében.4

Az államok kormányai annak a hallgatólagos konszenzusnak az alapján vesznek részt a nemzetközi kapcsolatokban, mely szerint a kormányzók többnyire – belpolitikai értelemben vett – kormányzottaik érdekében cselekszenek. Továbbá vannak közös érdekek, függetlenül a politikai kontextustól, így például a béke megőrzése mindenkinek érdeke, kormányzottaknak és kormányzóknak egyaránt.

A rendelkezésre álló dokumentumok és a tapasztalatok alapján azonban ez csak a legelvontabb elvi kérdéseket illetően igaz.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy a kormányok minden államban választóik többségének akaratát képviselik. A béke nemcsak a többség, hanem elvileg mindenki, így a politikai kisebbség érdekében is áll, tehát kormányzók és kormányzottak érdekei és céljai e tekintetben egybeesnek, és az érdekközösségen túl az erre vonatkozó célok morálisan is igazolhatók mind a belső politikai életben, mind a nemzetközi politikai viszonyokban. Az utóbbi területen uralkodó kiszámíthatatlanság, s mindenekelőtt a háború lehetőségének folyamatos fennállása következtében viszont a kormányoknak felhatalmazásuk van arra, hogy a váratlan helyzetekben azonnal reagáljanak, választóikkal vagy a politikai kisebbséggel való egyeztetés nélkül. Továbbá a különböző szövetségekben, nemzetközi szervezetekben vagy akciókban való részvétel a kormányok számára sajátos szabályoknak való önkéntes alávetést jelent, s ezzel kapcsolatban a választókat a legritkább esetekben kérdezik meg, sőt, a részvétel sokszor olyan kényszerpályákat jelent, amelyekről nem biztos, hogy célszerű a közönség

33 Ezért aztán azok a világdemokrácia-elméletek, amelyek a világállam vagy a világkormány eszméjét nem fogalmazzák meg explicit módon, szintén a governance fogalmát használják. Vö. az V. fejezet A világdemokrácia eszméje című alfejezetével. Lásd a 220. oldalon.44 „A WTO nem világkormány, nem globális rendőr, s nem vállalati érdekeket képviselő ügynök. Nincs autoritása előírni az egyes országoknak, hogy milyen kereskedelmi politikát folytassanak. Nem bírálja fölül a nemzeti törvényeket. Nem kényszerít senkit, hogy kiirtsák a teknősbékákat, alacsonyabb béreket fizessenek vagy gyermekeket alkalmazzanak gyáraikban. Egyszerűen szólva, a WTO nem egy nemzetek feletti kormány – s senkinek nincs szándékában azzá tenni. [...] Döntéseinket a tagállamoknak kell meghozni, az egyezményeinket a parlamenteknek ratifikálni kell, s minden két évben a miniszterek összeülnek ellenőrizni a munkánkat. Van abban egy kis ellentmondás, amikor az emberek kint azt mondják, hogy nem vagyunk demokratikusak, miközben bent 120 miniszter, akiket vagy a nép választott, vagy választott elnökök neveztek ki, döntik el azt, amit tenni fogunk. [...] Miért küzdünk Seattle-ben? Egy multilaterális kereskedelmi rendszerért küzdünk, mely a nemzetközi együttműködés lényegi tartozéka – egy biztos támasz egy bizonytalan világban. A világ nem lenne biztonságosabb az ENSZ, az IMF, a Világbank (WB) vagy a WTO nélkül, minden tökéletlenségükkel együtt. A GATT/WTO rendszer a nemzetközi békéért és rendért való erő. A rendetlenség elleni erősség. Ez elég ok annak a helyességére, amit teszünk.” Részlet Mike Moore-nak, a WTO igazgatójának „A WTO nem egy világkormány és senkinek nincs szándékában azzá tenni” című sajtónyilatkozatából, amelyet a Seattle-ben tüntető nem kormányzati szervezetek részére adott 1999. november 29-én.



SZEREPLŐI (I.)előtt nyilvános vitát kezdeményezni.

Ráadásul nem minden állam demokratikus, s az a feltételezés sem állja ki a gyakorlat próbáját, miszerint minden kormány minden esetben a többség érdekeit képviseli. Ez önmagában mégsem elégséges érv annak a megállapítására, hogy néhány elvi kérdésen túl a nemzetközi politikai viszonyokban kormányzók és kormányzottak érdekei elválnak egymástól, s néha ellentétbe is kerülnek, azaz az államrezon nem áll mindig harmonikus viszonyban a demokratikus eszmével. A nemzetközi normákról szóló fejezetben a fegyverzetkorlátozás és az emberi jogok témakörében kitérünk az államok tudathasadásos szerepére, amikor is az ilyen érdekellentétek látványosan jelentkeznek. Ahhoz azonban, hogy az államok autonóm szereplői minősége érvényesüljön a nemzetközi viszonyokban, elvileg meg kell engedni kormányaik számára, hogy bizonyos helyzetekben önállóan döntsenek, vagyis tudomásul kell venni azt, hogy lépéseik nem mindenben fognak feltétlenül megegyezni „megbízóik” akaratával. Az állam szintjén a politikában és bizonyos mértékig a jogban sem beszélhetnénk a képviselet intézményéről, ha a megbízott nem rendelkezne bizonyos mértékű döntési szabadsággal. Ez a képviselet intézményével szükségképpen együtt jár. A potenciális konfliktusok kezelésére azonban a zárt politikai térben kialakultak a megfelelő mechanizmusok, míg a nemzetközi politikai viszonyok nyílt színterén nem. A nemzetközi politikai viszonyok történetében számos példa van arra, hogy a kormányzók és kormányzottak közötti érdekkülönbségek hatást gyakoroltak e viszonyok alakulására. Ez is hozzájárult a nemzetközi politikai viszonyok relatív autonómiájának kialakulásához.

Az előbbiekből következik, hogy a nemzetközi viszonyok területén megnyilvánulók vonatkozásában célszerűbb egységesen a nemzetközi politikai viszonyok szereplője fogalom használata, az alanyok, tényezők vagy alakítók helyett, mivel így fejezhető ki leginkább a szereplőket jellemző cselekvési autonómia, és így értelmezhetők azok az esetek, amikor a „kormányzottak” nemzetközi politikai szereplőkként lépnek fel kormányzóikkal szemben.

1.2. GLOBÁLIS KORMÁNYZÁS: DÖNTÉSHOZÓK ÉS VÉGREHAJTÓK A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA nemzetközi jog relatív önállósága – egyebek mellett – a döntéshozók és a végrehajtók közötti elkülönültségre vezethető vissza.

A nemzetközi politikai viszonyokban a szereplők közös döntései együttműködésük eredményeként jönnek létre. A legtöbb esetben a döntéshozók kiléte ismert, ám a végrehajtókat illetően ez nincs mindig így. Sőt, gyakran nincs is különbség döntéshozók és végrehajtók között: vagy azért, mert – mint például a nemzetközi szerződések esetében – a szerződők egyben a szerződés végrehajtói is, vagy azért, mert – s ez az esetek nagy többsége – olyan aktusokról van szó, amelyeket általában nem követ végrehajtás. Idetartoznak az államok területi integritásával és a határaik sérthetetlenségével kapcsolatos kötelezettségvállalások, amelyek többnyire passzív magatartást írnak elő az érintettek számára. A kétoldalú kapcsolatokban a megkülönböztetés nem releváns, miután a bilaterális nemzetközi szerződések a szerződések általános sémáját követik. A klientúra és az alávetettség eseteit illetően a döntéshozó és a végrehajtó fogalmai, e viszonyok természeténél fogva, jogilag nem értelmezhetők.

„Döntéshozók: akik a nemzetközi szereplők részéről döntéseket hoznak. A definíció körkörössége ellenére az egyes esetekben rendkívül nehéz feltárni, hogy kik is hozzák a döntéseket. Az olyan határesetekben, amikor egy egyén a szereplő, mint például az ENSZ főtitkára – a különbség eltűnik. A sokkal gyakoribb esetekben, amikor a szereplő egy kollektivitás, jó kiindulópontot képez az a dokumentum, amelyben szereplő eredeti céljai és funkciói vannak lefektetve, mint például egy állam alkotmánya. Ebben az esetben a hivatalos tisztséget viselők a döntéshozók. [...] Végső soron a válasz a kérdésre: »Kik is a döntéshozók?”«, váltakozó a konkrét politikák kotextusának és tartalmának függvényében.” (Evans – Newnham 1998, 114.)

Különbséget kell azonban tenni az erősebb és a gyengébb által hozott döntések között, különösen akkor, ha a gyengébb döntése az erősebb hatásának az eredménye. Ezt a különbséget célszerű a nemzetközi politikai viszonyok meghatározó szereplőinek tanulmányozásakor is szem előtt tartani. Naponta megtörténik, hogy kormányok, de más szereplők is, olyan döntéseket hoznak, amelyek közvetve vagy közvetlenül az erősebb akaratára vezethetők vissza. Így az a látszat keletkezhet, hogy a nemzetközi politikai viszonyok folyamatos diktátumok eredményeként alakulnak, s a gyengébbek az örökös végrehajtó szerepére kényszerülnek. A tapasztalat azonban ezt nem igazolja, s a tétel elméletileg sem áll. Az „erősebb” és a „gyengébb” – mint láttuk – viszonyfogalmak, azaz mindig csak egy adott kontextusban értelmezhetőek.5 Ezért beszélünk erősebbekről és gyengébbekről, s nem erősekről és gyengékről. A szerepek még ugyanazon aktor esetében is felcserélődhetnek,

55 Vö. a III. fejezet „Erősebb” és „gyengébb” a nemzetközi viszonyokban című alfejezetével. Lásd a 118. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)attól függően, hogy milyen összefüggésben vizsgáljuk pozícióját. Nem képzelhető el az, hogy egy szereplő minden helyzetben az erősebb pozíciójában van. A mindenkori katonailag „legerősebb” szereplő például az összes többivel szemben nem lehet az erősebb pozíciójában, s ez az eset is csak kontextuálisan értelmezhető. Ebben az értelemben tehát szintén nem beszélhetünk a nemzetközi politikai viszonyokat általában meghatározó szereplőkről.6

Másrészről a nemzetközi jog viszonylagos autonómiája annak a következménye, hogy bizonyos helyzetekben a döntéshozók és végrehajtók eleve elkülönült helyzetben vannak. Ha

az állami szereplők körét vesszük szemügyre, az előbbiekből következik, hogy bármelyik állam szembeállítva az összes többivel, csakis a gyengébb szerepében lehet. Ha az államok egy csoportja (kivételes esetben az államok közössége), kinyilvánít vagy megerősít egy nemzetközi normát, s azt a megfelelő formalitások betartásával írásba is foglalják, akkor a csoport a döntéshozó, az államok pedig hajtani egyenként a végrehajtó szerepében lesznek. Az adott esetben az erősebb-gyengébb viszony akkor releváns, ha a jogszerűtlen magatartást tanúsítót a többiek rákényszerítik, hogy a normát a gyakorlatban végrehajtsa. (Sajátos, a realizmus által képviselt önsegély elvével szigorúan kompatibilis álláspontot foglal el ebben a kérdésben Morgenthau, lásd a keretben.)

Ami egy szigorúan körülírt kivétel a belső jogban, az a nemzetközi jog végrehajtásának elve. Ennek az elvnek megfelelően, a jogsértés áldozatának, és senki másnak, csak az áldozatnak van meg a joga a törvényt végrehajtani a jogsértővel szemben. Senki másnak nincs kötelessége azt végrehajtani (Morgenthau 1993, 266).

Minden mélyebb nemzetközi integrációra jellemző a döntéshozók és a végrehajtók elkülönülése – a döntések végrehajtására előírt eszközök magát az integrációt is minősítik –, de a megkülönböztetés nem jellemző a nemzetközi politikai viszonyok egészére. Minél szélesebb egy nemzetközi integráció, annál inkább összemosódnak a szerepek, de ebben az esetben sem tűnnek el véglegesen, ez utóbbi ugyanis magának az integrációnak a végét jelentené. Végül, ebből a szempontból is célszerűnek tűnik a szereplő kifejezés használata, hiszen még a kényszer, sőt a fegyveres erőszak alkalmazása sem mindig számolja fel, esetleg csak ideiglenesen korlátozza az azt elszenvedő autonómiáját.

Az a viszony, amelyben a szereplők mint döntéshozók és végrehajtók szerepelnek, eleve magában foglalja a szankciók és végső esetben a katonai erő alkalmazásának lehetőségét. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1999. június 10-ei, 1244. számú határozata a koszovói helyzet rendezéséről az egyik legjellemzőbb nemzetközi dokumentum a kilencvenes évekből, mely a fentieket illusztrálja. E határozathoz csatolták a G-8 külügyminisztereinek 1999. május 6-ai petersbergi nyilatkozatát, mely az ENSZ-határozat politikai alapját képezte.

1.3. PRIVILÉGIUMOK A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA nemzetközi jog egyik alapelve az államok szuverén egyenlősége. A nemzetközi politikai viszonyok szempontjából ez a tétel merő fikció, de az 1945 utáni nemzetközi jog relatív autonómiájának megalapozásához mégis szükséges. De még e területen is nehéz az elvet a maga elvont tételezésén túl kifejteni, nem is beszélve gyakorlati érvényesítéséről. Ugyanakkor a nemzetközi politikai viszonyokban uralkodó kiszámíthatatlanság miatt szükség volt olyan formálisan is rögzített elvekre (így például az államok szuverén egyenlőségének elvére), amelyek az erősebb és a gyengébb folyamatosan változó, átalakuló kapcsolatában viszonyítási pontokat képeznek. Ezek az elvek egyben kijelölték a nemzetközi politikai viszonyokban a privilégiumok rendszerének határait is, vagyis azokat a kivételezett státusokat, amelyek által az erősebbek e minőségüket formálisan is kinyilvánítják, illetve meghatározott eljárási szabályokon keresztül az autonóm politikai entitások alkotta térben annak érvényt szereznek.

Általánosan három típusba sorolható privilégiumokat különböztethetünk meg:

1. az államok privilégiumait; 2. az államok közötti rendszerben kialakult privilégiumokat, amelyek az államok közötti politikai hierarchiákat is részben leírják, és 3. a nemzetközi politikai szereplői minőségből fakadó privilégiumokat.

Az első két kategóriába tartozó előjogokat általában a nemzetközi jog is elismeri. Az államok egyik legfőbb privilégiuma továbbra is a legitim erőszak monopóliuma, noha a kilencvenes években a magánhadseregek, a különböző paramilitáris egységek és más fegyveres csoportok a modern korban páratlan kihívást intéztek ellene.

66 Lásd még az I. fejezet A nemzetközi politikai viszonyokat meghatározó szereplők című alfejezetét a 47. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)Az államközi rendszerben a privilégiumok általában különböző államcsoportok, szövetségek vagy kormányközi nemzetközi szervezetek között oszlanak meg, s a csatlakozás célja lényegében az ott érvényesülő privilégiumokból való részesülés. (Például NATO- vagy EU-tagságra való törekvés egyes európai államok részéről a kilencvenes években.)

Az utóbbi években növekvő tendencia, hogy a nemzetközi politikai viszonyok nem állami szereplői igyekeznek kiharcolt, de facto privilégiumaikat az első két kategóriához hasonlóan formalizálni, és egyben nemzetközi jogilag elismertetni. Ez rendszerint a kialakult szokások írásbeli rögzítésének formájában történik, de általában a szimbolikus gesztusoktól (tisztelet, méltányos kezelés stb.) a formális jogi garanciákig terjedhet (politikai függetlenségért küzdő csoportok nemzetközi elismerésre való törekvése).

A legmagasabb rangú privilégium a nukleáris fegyverek nemzetközileg elfogadott birtoklása, azaz a legális atomhatalmi státus. Ennek a privilégiumnak csak az ENSZ BT öt állandó tagja részese (Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország, Oroszország és Kína). India és Pakisztán nem rendelkezik ezzel az előjoggal, noha 1998 óta mindkét állam nyilvánosan hadrendbe állított nukleáris fegyvereket. Amennyiben az Egyesült Államok megvalósítja a rakétavédelmi „pajzsot”, illetve fegyvereket telepít az űrbe, akkor a legális atomhatalmi státus visszaesik a rangsorban a második, illetve harmadik helyre.

Egyes nemzetközi szervezetekben, így például a Világbankban, a tagok különböző szavazati arányokkal rendelkeznek (vagyis nem az egy állam egy szavazat elve érvényesül), aláhúzva különleges pozícióikat és lehetővé téve érdekeik ennek megfelelő, privilegizált érvényesítését.7 Ami a rezsimeket illeti, az öt – egymást kizárólag ilyen minőségben elismerő – atomnagyhatalom szintén privilegizált helyzetben van a katonai célokra is felhasználható nukleáris kutatással és fejlesztéssel kapcsolatos ügyekben. (Az 1996-os nemzetközi egyezmény a nukleáris kísérletek teljes betiltásáról kifejezetten az ő érdeküket szolgálja, illetve privilégiumaikat tartósítja.) A Világkereskedelmi Szervezet tagjai privilegizált helyzetben vannak a nem tagokhoz viszonyítva, és lehetne folytatni a sort.

A privilégiumok forrása lehet nemzetközi jogi dokumentum, így többoldalú nemzetközi szerződés (elsősorban az ENSZ alapokmánya). Kétoldalú szerződésekben egyes államok privilégiumokat határozhatnak meg egymás számára vagy harmadik állam számára (vám-, vízum- és adómentességek stb.). Az államközi kapcsolatokban, illetve általában a nemzetközi politikai szereplőknél a privilégiumok forrása lehet egy állam egyoldalú akaratnyilvánítása is. Az Egyesült Államok Kongresszusa meghatározott szempontok alapján hagyja jóvá az USA kétoldalú kereskedelemi kapcsolataiban a legnagyobb kedvezmény elvét egyes államok számára. A politikai függetlenségért (rendszerint államok ellen) küzdő fegyveres csoportok elismerése harmadik államok vagy nemzetközi szervezetek által fontos privilégiumokhoz való hozzáférést biztosíthat e csoportok számára, az elismerés előtti helyzethez képest. Mivel ma már nemcsak az államok rendelkeznek politikai privilégiumokkal, ez még egy újabb ok arra, hogy ebben az összefüggésben is a szereplő kifejezést használjuk a nemzetközi politikai viszonyokban részt vevőkkel kapcsolatban.

1.4. A STÁTUSVÁLTOZÁS RITMUSA A KILENCVENES ÉVEKBENAz államközi rendszerben bekövetkezett státusváltozások 1989 után amellett, hogy látványos megnyilvánulásai a nemzetközi politikai viszonyokban uralkodó kiszámíthatatlanságnak, egyben szintén indokai a szereplő mint fogalom használatnak. Státusváltozások azonban nemcsak államok esetében történtek, hanem általában a nemzetközi szereplők, elsősorban a nemzetközi szervezetek és az etnikai csoportok körében. E változások mindenekelőtt az erősebb-gyengébb viszonyát érintették, mégpedig úgy, hogy az alaptrend (az erő diffúziója) világszerte az erősebbek pozícióinak a megrendülése volt. Ez a regionális és a kétoldalú viszonyokban, valamint a különböző nemzetközi szervezetekben egyaránt megmutatkozott.

A folyamatoknak ez a jellegzetessége, vagyis az erősebbek pozícióvesztése, fontos tanulságokkal szolgál a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek tanulmányozásánál, mert előtérbe helyezi a bukás kategóriáját.

Ritkán lehet megjósolni, hogy egy állam vagy egy államszövetség meddig életképes, illetve mikor és hogyan fog összeomlani, de az könnyen átlátható, amikor az egymástól lényegüket tekintve távol állónak tűnő politikai folyamatok eredményeként az erősebb szereplő folyamatosan és egyre kiterjedtebb területeken kerül a gyengébb pozíciójába.

77 A Világbankban 1997. június 30-án a felsorolás „első részébe” tartozók a szavazatok 61,62 százalékával rendelkeztek, ezen belül az Egyesült Államok 15,29 Japán pedig 10,69 százalékkal. A „második” csoportba tartozók egyéni szavazatai 0,01 és 3,49 százalék között mozogtak. A szavazatok a hozzájárulások arányában oszlanak meg (Annual Report 1997, 227–230).



SZEREPLŐI (I.)A „gyengeségnek” egy szereplő minden tevékenységére, majd státusának egészére való kiterjedése azonban rendszerint vagy a szereplő strukturális átalakulásához, vagy – végső soron – eltűnéséhez vezet. Ezért a bukás kategóriája nem feltétlenül jelenti a szereplő megszűnését, vagy a legrosszabb esetben a fizikai értelemben vett megsemmisülését és teljes eltűnését a nemzetközi politikai viszonyokból – noha ez utóbbi sem zárható ki. A bukás általában nem egyszerre következik be. Súlyos politikai hibák sorozatos elkövetése sem feltétlenül vezet a szereplői minőség megszűnéséhez, de e hibák azért egyenként akár bukásnak is tekinthetők. A kilencvenes évek második felében a nyilvánosság és a kommunikáció terén bekövetkező változások, az információcsere felgyorsulása, a nemzetközi politikai viszonyokban a szereplők státusváltozásának további felgyorsulásához vezettek.

1.5. A NEMZETKÖZI POLITIKAI VISZONYOK SZEREPLŐJÉNEK FOGALMAA második világháborút követően a nyolcvanas évekig a nemzetközi viszonyok elsődleges szereplőinek az államokat tekintették. Noha már korábban többen felismerték, hogy a nemzetközi viszonyok nem azonosak az államközi viszonyokkal, Aron hatvanas évekbeli meghatározását a nemzetközi viszonyok fogalmáról sokan osztották, és nemcsak francia nyelvterületen: „A politika átfogó tudományának vagy filozófiájának a nemzetközi viszonyok bizonyosan egyik fejezetét képeznék, ám e fejezet megőrizné eredetiségét, mivel olyan politikai egységek közötti viszonyokat tanulmányozna, amelyek mindegyike fenntartja az önbíráskodás jogát, valamint azt, hogy maga döntse el, háborúba bocsátkozik-e vagy sem.” (Aron 1984a, 20.) Ezek a politikai egységek az akkori, realisták uralta szemlélet szerint kizárólag az államok voltak. A francia nyelvű irodalom, főként történészek és szociológusok hatására, ezzel szemben már a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején tágabban húzta meg a szereplői kört (Korany 1987; Duroselle 1992) sőt, egyes szerzők eljutottak oda, hogy a szereplők számát gyakorlatilag meghatározhatatlannak tartják (Badie – Smouts 1992). Az angolszász irodalom a kilencvenes években az államok primátusát hangsúlyozva, elismerte más, nem állami szereplők létét és létjogosultságát is a nemzetközi viszonyokban (Spanier – Wendzel 1996, 43; Kegley – Wittkopf 1997, 39).

A hivatkozott mű az 1997-es hatodik kiadásában a terrorista csoportra példaként az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) szerepelt, de ekkor még az ún. nagypénteki egyezmények előtt voltunk. A fentebb említett amerikai szerzőpárosnál bonyolultabb képletet állít fel Jean-Baptiste Duroselle idézett munkájában, mely a nemzetközi rendszert úgy határozza meg, mint a „Belső és az idegen, vagyis a hierarchia és a véletlenszerű együttélését [coexistence de l’intérieur et de l’étranger, c’est-á-dire du hiérarchique et de l’aléatoire]. Ez [a rendszer] olyan szintekből [superposition] áll, melyek az egyéntől a nagy együttesekig terjednek, a legfontosabb – a legnagyobb – az állam, és amely a kisebb [természetes, jogi, akarati vagy reális] csoportokon keresztül, a legnagyobb közösségekig ível. Felülről egészen le, a skála alapjáig, a reális csoport különleges szerepet játszik, mivel bármelyik állampolgár, a hivatalnok és a vezető is lényegében a reális csoportokon keresztül cselekszik, amelyeket létrehoz, vagy amelyekhez csatlakozik.” (Duroselle 1992, 72.) Reális csoportoknak (groupes réels) tartja a szerző azokat, amelyek „tagjaik választása és preferenciái nyomán jönnek létre.” Ilyenek lehetnek szerinte például a bridzs-társaságok, de az egyes pártokban létrejövő irányzatok vagy frakciók is (Duroselle 1992, 64).

Mindent összevetve, alighanem annak a szerzőnek van igaza, aki szerint: „minden nemzetközi rendszer meghatározza saját feltételeit a szereplői minőség elnyerésére.”8 (Roche 1994a, 13.)

Az itt javasolt meghatározás kifejezetten szemléltető jellegű, s a nemzetközi viszonyok tanulmányozásába való bevezetés céljaira fogalmazzuk meg. Az előbbiek során alkalmazott fogalmak mindegyike – kormányzók, kormányzottak, döntéshozók, végrehajtók, privilégiumok, nemzetközi státus – a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában csak az állam kategóriájával és az állam nemzetközi politikai primátusával kapcsolatba hozva értelmezhető és tölthető meg tartalommal. A politikai primátusa a nemzetközi viszonyokban a nyolcvanas évekig – mint láttuk – a nemzetközi politika államok által behatárolt terének az elsőbbségét jelentette. A nem állami szereplők befolyásának növekedése és az 1989 utáni átrendeződés következtében, a transznacionális elméletek hívei a kizárólagosan államiként értelmezett politikai elsőbbségét megkérdőjelezték (Roche 1994b, 47–51). Meggyőződésünk szerint azonban a politikai akkor sem veszíti el az elsőbbségét, ha a nemzetállamok szerepe és helye különbözik az 1989 előtti időszaktól. Sőt, ahogyan kifejtettük az előbbiek során, a politikainak egy új korszaka kezdődött a kilencvenes évekkel. Szem előtt tartva a „nemzetközi” (az állami szuverenitáson túli) korábban vázolt tartalmát, a nemzetközi politikai viszonyok szereplője fogalmát az alábbi értelemben használjuk e bevezetés során:

88 Ilyen értelemben nemzetközi rendszernek vagy rendnek minősül például a vesztfáliai béke nyomán létrejött nemzetállami rendszer, az 1815-ös bécsi kongresszus által létrehozott rendszer vagy a második világháború után kialakult világrend.



SZEREPLŐI (I.)A nemzetközi politikai viszonyok szereplője minden olyan állam, valamint nem állami entitás, azaz szervezet, csoport vagy egyén, amely akaratát képes nyilvánosan megfogalmazni s az államközi viszonyokban változást keresztülvinni úgy, hogy a saját maga által, valamint a mások által felállított mércék együttes alkalmazása révén e törekvéseivel kapcsolatban később képes olyan meggyőzően érvelni, hogy azok nem nyilváníthatók bukásnak.

„A világpolitika tanulmányozása során a szereplő [actor] szót rendszerint akkor használjuk, amikor a Föld [globe] elsődleges játékosairól [primary performers] beszélünk. E transznacionális játékosok [transnational players] közé tartoznak országok (mint például az Egyesült Államok vagy Japán), nemzetközi szervezetek (az ENSZ, vagy az Északi Tanács), multinacionális vállalatok (General Motors vagy Sony), éppen úgy mint nemzetközi nem kormányzati szereplők (Természetvédelmi Világszövetség, WWF), állammal nem rendelkező nemzetiségek mint például a kurdok Iránban, Irakban és Törökországban [indigenous nonstate nationalities] és terrorista csoportok (Abu Nidal Szervezet vagy ANO). A hagyományos imázs egy színpadé, amelyen a szereplők eljátsszák a rájuk osztott szerepeket a globális drámában. A főszereplők uralják a színpad központi részét, a mellékszereplők a perifériája mentén mozognak. [...] Az a mód, ahogyan az államok külpolitikai döntéseket hoznak, rávilágít azokra a tényezőkre, amelyek befolyásolják azt, ahogyan más transznacionális szereplők választanak a külpolitikai alternatívák között.”

(Kegley — Wittkopf 2001, 54.)

A szereplői minőség megszűnése a legsúlyosabb esete a bukásnak, de ez ténykérdés, és nem értelmezés tárgya. Az „erősebb” szereplők listájának elején továbbra is a nemzetállamok állnak, s a nemzetközi politikai viszonyok szereplői általában az állami szuverenitáshoz mérik törekvéseiket.

A kilencvenes években a régi és az új szereplőket is nagymértékben a meglévő privilégiumaik megtartására, az egyéb, 1989 után a nemzetközi téren „gazdátlanná” váló privilégiumok újraelosztására, illetve új privilegizált pozíciók megszerzésére való törekvés jellemzi. Ebbe egyaránt beleértendők a mennyiségileg és az eszmeileg meghatározott javakhoz fűződő előjogok, célok és pozíciók. Az etnikai autonómiamozgalmak politikailag világszerte ebből a perspektívából is értelmezhetők, noha nem pusztán erről szólnak. Az, hogy e törekvések jogosak vagy méltányosak, ebben az összefüggésben teljes mértékben közömbös, de mivel együtt járnak az államok helyzetének, szuverenitásának alapvető változásaival, továbbra is politikai törekvések maradnak.

A fentiekben a nemzetközi politikai szereplő fogalmát a bukás viszonylatában határoztuk meg. Véleményünk szerint az hogy mi minősül e területen a kilencvenes évek óta sikernek, nézőpont kérdése. A bukás a délibábos vagy elérhetetlen célok kitűzésétől, s az annak alapján való cselekvés összes következményeinek elszenvedésétől a szereplő eltűnéséig terjedhet. A továbbiakban e szempontot figyelembe véve folytatjuk a szereplők kérdésének tárgyalását.

KULCSFOGALMAK: globális kormányzás és hálózatok • posztszuverén kormányzás • kormányzók vs. kormányzottak érdekei • döntéshozók vs. végrehajtók jogai • privilégiumok (előjogok)

2. 2. A mennyiségi elem viszonylagossága a nemzetközi viszonyokban a kilencvenes években2.1. A TERÜLETA második világháború után az államok területi integritása és határaik sérthetetlenségének elve úgy vált a nemzetközi politika központi kérdésévé, hogy szinte minden más szempont érvényesítését kiszorította, a kétoldalú és a regionális kapcsolatokban különösen. Az államok háborúkat korábban is leggyakrabban területek birtoklásáért indítottak. A második világháború után azonban – elsősorban amerikai hatásra9 – olyan előzmények nélküli közmeggyőződés alakult ki, ami szerint a területi vitáknál aligha van a nemzetközi békét és biztonságot közvetlenebbül és súlyosabban fenyegető veszély. Szinte minden jelentős nemzetközi dokumentumban szerepel az államok területi integritásának elve, általában az államok politikai függetlenségének tiszteletben tartásával együtt. A történelmi okok nyilvánvalóak: a gyarmati korszak tapasztalatai, a második világháború, az irredenta és a szecessziós mozgalmak következményei stb.

99 Mint a későbbiekben még visszatérünk rá, az 1941 augusztusában Roosevelt elnök és Churchill miniszterelnök által aláírt Atlanti Charta legelső pontja kimondta, hogy országaikat sem területileg, sem más módon nem kívánják gyarapítani, s ezt követően leszögezte, hogy nem kívánnak olyan területi változásokat, amelyek nincsenek összhangban az érintett népek szabadon kinyilvánított óhajával. Ezek az elvek akkor már évtizedek óta az amerikai külpolitikai gondolkodás és a mindenkori adminisztrációk doktrínájának szerves részét alkották. Lásd még a VIII. fejezet Pacta sunt servanda című alfejezetét a 345. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)Ezt az elvet végül 1945 után a kormányoknak az a kivétel nélkül osztott meggyőződése tette megkérdőjelezhetetlenné, hogy hatalmuknak, legitimitásuknak és az azzal szorosan összefüggő állami szuverenitásnak lényegi összetevője az állam területi egységének és határainak nemzetközi elismerése.1010

Az 1989 utáni fejlemények azonban csak részben igazolták ezt a feltevést. A jugoszláviai események is csak azt bizonyították, hogy a területi status quohoz való merev ragaszkodás – az azt korábban igazoló és fenntartó politikai erőviszonyok alapvető megváltozása esetén – katasztrofális hatásokkal járhat. Ezzel azonban az államközi viszonyokban senki sem mert szembenézni – még Afrikában sem –, ahol a volt gyarmatosítók által meghúzott határok ésszerűtlenségét és többnyire szimbolikus voltát kevesen vitatják. A nemzetközi közvéleményben élénken élt továbbra is az a meggyőződés, hogy a területi status quo bármilyen értelemben vett napirendre tűzése a világrendet alapjaiban rendítheti meg, és ellenőrizhetetlen folyamatokat indíthat el. 1989 után viszont folyamatosan növekedett azoknak a nemzetközi szereplőknek a befolyása, akik vagy semmilyen módon nem kötődnek egy állam területéhez, vagy önmeghatározásukban és tevékenységükben a területiség elhanyagolható elem. Ezzel együtt a szó legszorosabb értelmében vett „földhözragadtság” a kilencvenes években is a nemzetközi viszonyok egyik meghatározó jellemzője maradt.

Az államterület paraméterei a kilencvenes években már nem sokat árulnak el a szereplőkről és törekvéseikről. Ha az állam területének földrajzi elhelyezkedése, az ásványi kincsek, a víztartalékok nagysága, a talaj mezőgazdasági hasznosíthatósága önmagukban véve perdöntő tényezők lennének a nemzetközi politikai viszonyokban, akkor például az Orosz Föderáció a kilencvenes évek első felétől nemcsak rövid távú politikai szempontok alapján vehetett volna részt a világ leggazdagabb országainak éves találkozóin. (1998, de különösen Vlagyimir Putyin elnökségével kezdődően Oroszország helyzete felértékelődött a G-8-ban, melynek többi tagja immár mint állandó és természetes partnerre tekint Oroszországra.)

Ugyanakkor ennek a fordítottja is igaz lehet. Ha például az olajtartalékok másként oszlanának meg a világban, mint ahogy az ma ismeretes, úgy a Közel-Kelet egyes országainak politikai jelentősége is más lenne.

Az államok közötti vitás kérdéseket számba véve azonban azt látjuk, hogy viszonylag sok területi vita áll fenn továbbra is, ez azonban nem jelenti azt, hogy e viták feltétlenül háborúba sodorják az érdekelt feleket. Ilyen szempontból jellemző néhány skandináv államnak a helyzete, amelyek főleg a tengeri felségterülettel kapcsolatban állnak vitában egymással. Azt viszont senki sem gondolja komolyan, hogy bármelyik érintett északi állam a háború eszközéhez nyúlna e kérdések rendezése céljából. Más esetben, amikor meglévő és nem lezárt területi vitában már megszólaltak a fegyverek, az arra leginkább illetékes ENSZ BT nem sokat tett a rendezés érdekében. Szudán a kilencvenes években többször megpróbálta az úgynevezett El Haleib-háromszög miatt Egyiptommal fennálló vitáját a BT elé vinni, sikertelenül. Más esetben egyes államok által korábban katonailag megszállt szomszédos területek státusának rendezése, noha a helyzet nemzetközi jogilag egyértelmű, mint például Nyugat-Szahara, vagy Tibet esetében, továbbra is várat magára. A nemzetközi jog elítéli a megszállást, és elismeri az ilyen területeken élő népek önrendelkezéshez való jogát. Ennek ellenére közismert és a nagyhatalmak által tudomásul vett politikai okokból semmi sem történik a nemzetközi elvek és normák megsértésének megszüntetésére.

Összefoglalva: míg az uralkodó politikai megközelítés az államok körében a területi elemet még mindig kulcsfontosságúnak és a felmerülő vitás esetekben elsődlegesnek minősíti, addig a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozása során a területi elem csak egy a politikailag számba vehető tényezők között. Mind abszolutizálása, mind elhanyagolása negatív hatásokkal jár.1111

2.2. A NÉPESSÉGI MUTATÓKA területi elemhez hasonlóan, az államok népességi mutatói sem árulnak el önmagukban túl sokat nemzetközi politikai szereplői minőségükről és pozícióikról. A népességi vagy demográfiai mutatók alatt itt elsősorban a lakosság lélekszámát, a születési, illetve az elhalálozási rátákat, a népsűrűséget és a korosztályok arányát értjük. A modern kori Európában a 18–19. századi forradalmi, majd a 20. század totális háborúiban (beleértve az

1010 Ezzel szemben ott áll a határok – különösen a jelenlegi államhatároké – politikai jellegének tézise, amelyet például a kérdés egyik kiváló szakértője, Michel Foucher a régi igazságnak megfelelően így fogalmazott meg a Fronts et frontières című művének már 1988-as kiadásában: „A valóságban nincs abszolút értelemben vett jó határ; még kevésbé ideális határ, csak reális, a valóságban létező határok vannak, amelyeket vagy szimmetrikusan legitimnek ismernek el, vagy egy adott történelmi pillanatban egyesek számára több politikai, stratégiai és gazdasági előnyt jelentenek, mint másoknak." Szintén ő állapítja meg, hogy a történelemben a nagy „határmeghúzók” (les grands traceurs) a kínai, az oszmán, a brit, a francia, a portugál, a spanyol, a német és az orosz birodalmak voltak, valamint a pápák és a nemzetközi konferenciák. A harmadik világ jelenlegi határait például 21,5 százalékban a britek, 17,2 százalékban a franciák határozták meg (Foucher 1988, 22–26).1111 Lásd még a VII. fejezet A nemzetállam mint geopolitikai egység című alfejezetét a 303 oldalon.



SZEREPLŐI (I.)általános sorkötelezettséget, valamint a végső győzelemig folytatott harc eszméjét és gyakorlatát), amikor nemzetek harcoltak nemzetek ellen, egy ország lakosságának lélekszáma elsőrendű stratégiai tényező volt. Ez a kilencvenes években, a fegyverzetek terén bekövetkezett technológiai változásoknak tulajdoníthatóan, már nem feltétlenül érvényes.

Egyes régiók és államok szempontjából továbbra is politikai jelentősége lehet a lakosság lélekszámának, ha például a demokráciák esetében a politikai rendszer minőségét és működését elemezzük. Jellemző például, hogy a volt európai szocialista országokat plusz Oroszországot számítva, a külföldi befektetések aránya a kilencvenes évek elején egyoldalúan Magyarország javára dőlt el: 1996-ig a befektetéseknek több mint 40 százaléka e tízmilliós országba irányult, noha a lakosság arányszáma kisebb 10 százaléknál az érintett régiót tekintve, ellenben a politikai és gazdasági reformok a kilencvenes években itt teremtették meg a legoptimálisabb piaci feltételeket. Kétségtelen, még akkor is ha eltekintünk a történeti és kulturális háttértől, hogy egy tízmilliós országban a demokratizálás más módok zajlik, mint egy száz milliót meghaladó állam esetében. De ebből is csak azt az általános következtetést vonhatjuk le, hogy önmagában véve a lakosság száma nem befolyásolja a nemzetközi szereplői minőséget.

Hosszú távon politikai jelentősége lehet továbbá a korosztályok arányának egy ország lakosságán belül. Például a kilencvenes évek közepén Nigériában, Afrika legnépesebb államában a lakosság több, mint 50 százaléka, tehát több, mint 50 millió olyan ember volt, aki nem töltötte be a 15 életévét. Hasonló arányszámok figyelhetők meg más harmadik világbeli országokban is. Nyugat-Európában, s néhány közép-európai országban éppen ellenkezőleg, a lakosság elöregedése és fogyása, a születések számának csökkenése tapasztalható. Ezekben az államokban a nyugdíjak és egyéb juttatások teszik ki az elosztás legnagyobb részét. Az abortusz kérdése s a körülötte zajló nemzetközi vita a női önrendelkezésről, illetve a nők jogairól a kilencvenes években kétszer is fenyegetett azzal, hogy békeidőben megszakad a párbeszéd a nemzetközi szervezetekben egyes, a kérdést illetően befolyásosnak tekintett szereplők között. A korábban meghatározónak tartott vallási, kulturális és ideológiai törésvonalak nem számítottak többé ezekben az ügyekben. A kairói demográfiai (1994) és a pekingi, a nők szerepéről és jogairól (1995) az ENSZ égisze alatt tartott világkonferenciákon a Vatikán és néhány dél-amerikai katolikus állam az Iszlám Konferencia Szervezetének (OIC) tagjaival, valamint több amerikai keresztény nem kormányzati szervezettel e két kérdésben azonos, vagy nagyon közeli platformra került. A „nyugati” csoporton belül sem volt teljes az egyetértés.

A népsűrűség egy további tényező, amely szerepet játszhat a nemzetközi politikai viszonyok alakulásában. A metropoliszok száma és lakossága visszafordíthatatlanul növekszik. Vannak példák arra, hogy egyes nagyvárosok egyre inkább kikerülnek a központi kormányok ellenőrzése alól, s önálló politikai, sőt nemzetközi politikai szerepet töltenek be. Ilyen például Moszkva és Szentpétervár, de hasonló folyamatok előjelei más kontinenseken is mutatkoznak.

Az államokon kívül más nemzetközi szereplők esetében is szerepet játszhat a velük politikai, etnikai, vallási vagy kulturális kapcsolatban álló csoportok lélekszáma és összetétele. Nézzük a legszélsőségesebb esetet: a különböző országokban a központi kormány ellen fegyveres harcot folytató csoportok számára létfontosságú, hogy a lakosság egy részének a támogatását élvezzék. A kilencvenes években dúló polgárháborúkban mindegyik fél stratégiai fegyverként tekintett a menekültek és a lakhelyükről elűzöttek tömegeinek az ellenőrzésére, valamint eszközökben nem válogatva próbálta a civil lakosság minél nagyobb részének a lojalitását biztosítani. Ebben az etnikai, a nyelvi, a vallási rokonság (kinship) és kapcsolatok kulcsfontosságúnak bizonyultak. Ez annál is egyszerűbb volt, mert egyes államok egyre kevésbé képesek a lakosságot az állampolgári kötelék keretében integrálni. Olyan helyzetekben, mint a polgárháború, e viszonynak az államok által is kulcsfontosságúnak tekintett eleme, a lojalitás, újra közvetlenül „mi–ők” kérdéssé válik. Az állampolgári jogviszony, ami még számos kortárs zsarnoki rezsim körülményei között is érvényesült és bizonyos teljesítmények fejében az ezekkel járó előnyöket elvileg mindenki számára elérhetővé tette, a világ számos államában a kilencvenes években egyre nagyobb mértékben vált jelentéktelenné. A nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozása szempontjából talán az az egyik legfontosabb hatása e jelenségnek, hogy bizonyos régiókban egyre nagyobb tömegek válnak szervezetlen populációvá.

2.3. A BELSŐ ERŐFORRÁSOKBelső erőforrásokon olyan adottságokat értünk, amelyek a szereplők által ellenőrzött területeken rendelkezésre állnak, de hasznosításuk nem igényel különösebb technológiai hátteret. Kétféle erőforrást különböztetünk meg: az emberi és a természeti erőforrásokat. Az első kategóriába tartoznak: az emberek képzettsége és munkakultúrája, illetve az, hogy mennyire képesek önellátásra az alapvető létfeltételeket illetően. Itt is a viszonylagosság és a paradoxonok területén vagyunk. Egy az infrastruktúrát, illetve a technológiai hátteret



SZEREPLŐI (I.)súlyosan megrongáló természeti vagy ember által okozott katasztrófát elvileg könnyebben túlélhetnek a hagyományosan önellátásra berendezkedett és csekély komfortfokozatú életkörülményekhez szokott csoportok, mint a fejlett technikai szintet feltételező alapszolgáltatásoktól függő nagyvárosi lakosság.

A természeti erőforrások listavezetői továbbra is a gáz és a kőolaj. A kilencvenes években egyre inkább előtérbe kerül a víz, illetve a vízkészletek hozzáférhetősége és azok minősége. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy megállapítsuk, a 21. század egyik elsőrangú nemzetközi politikai kérdése a vízkészletek fölötti ellenőrzés lesz. Már ma is számos térségben az, különösen Afrikában, Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten.

Egy másik fontos tényező a termőföld mennyisége és minősége mint természeti erőforrás. 1212 A már említett mozzanat a döntő itt is: az erőforrás hasznosításához ne legyen szükség bonyolult és technikailag magasan képzett munkaerőt igénylő berendezésekre, illetve technológiai háttérre. S ez politikai szempontból is jelentős hatásokkal jár, amennyiben bizonyos körülmények között egyes szereplők kiszolgáltatottságának növekedéséhez vezethet, például tartós éghajlati változások bekövetkezése esetén. Ha a haladás, s azon belül a technológiai fejlődés, „a természet feletti uralom” eszméjén keresztül nézzük a dolgot, ez a szempont kétségtelenül más, mint a nemzetközi viszonyokban a hatvanas-hetvenes években uralkodó törekvés, amely a különböző országok gazdasági jóléti kiegyenlítését helyezte előtérbe a sokoldalú együttműködésen keresztül. Ahogyan azonban már korábban a realisták felhívták rá a figyelmet, a gazdasági együttműködés fokozása, s annak következtében a kereskedelem volumenének növekedése az államok egymástól való függőségét eredményezi és mélyíti. Ennek kétségtelenül vannak politikai előnyei egyes szereplők számára. De olyan helyzetben, amikor egyre több nem állami szereplő jelenik meg a nemzetközi politikai viszonyokban, amely helyzet inkább a verseny kiterjedése felé mutat a kommunikáció felgyorsulása közepette, akkor a hozzáférhetőség a létfontosságú erőforrásokhoz, a primer, valamint a mindennapi létszükségleteket közvetlenül kielégítő forrásokhoz, illetve azok ellenőrzésének politikai jelentősége különösen megnő.

2.4. A HADITECHNIKAA haditechnikával kapcsolatban is ugyanaz a viszonylagosság tapasztalható továbbra is, mint az előbb vizsgált tényezők esetében. A második világháború után a legfontosabb politikai szereplők a nagy hadseregekkel és a technikailag csúcsminőségű fegyverzettel rendelkező államok voltak. Noha az ütőképes hadsereg és a haditechnika szerepét továbbra sem szabad lebecsülni, látni kell, hogy a politikailag kiszámíthatatlan, nyílt nemzetközi térben egy sor olyan jelenség létezik, amelyet klasszikus katonai eszközökkel nem lehet kezelni.

E kategóriába sorolhatók a terrorizmus, a városi gerilla-, illetve az államterületen belül működő egyéb paramilitáris csoportok. A kilencvenes évek legvéresebb polgárháborúit viszonylag primitív fegyverekkel vívták. Az Egyesült Államok hivatalos katonapolitikája a kilencvenes évek első felében az volt, hogy az amerikai hadsereget olyan készültségi szinten kell tartani, amely egyszerre két különböző régióban kirobbanó konfliktusban való részvételt tesz lehetővé, amennyiben az amerikai érdekek védelme ezt kívánja. Sokak számára azonban nem volt teljesen világos, milyen típusú konfliktusokról is van szó: kizárólag államok közötti hagyományos háborúról, amelyben az agresszor kiléte egyértelmű, vagy ennél többről. A washingtoni adminisztráció a kilencvenes években visszatérően biztonságpolitikai kérdésnek minősítette nemcsak a terrorizmust, de a kábítószer-kereskedelmet, a hasadóanyagok csempészését és más, hagyományosan a bűnüldözés hatáskörébe tartozó ügyet. Ha az Öbölháború viszonylag egyszerű képlet volt is, a NATO boszniai, IFOR-, illetve SFOR-keretekben végzett békefenntartása, s azon belül is a háborús bűnösökkel szembeni magatartás már kevésbé az. A rendészeti és a katonai feladatok egyre inkább összemosódnak.

Az elmúlt évtizedekben megerősödött az a nézet, hogy a nemzetközi terrorista hálózatok egyre inkább a nemzetközi békét és a biztonságot fenyegető tényezővé válnak. Ugyanakkor az a vélekedés is megfogalmazódott, hogy a terrorizmus a gyengébb fegyvere.1313 Mindkét megközelítés kifejezetten politikai, s annak a korábban is nyilvánvaló, de háttérbe szorított vélekedésnek a kifejezése, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban a szereplők a szó szoros értelmében minden eszközt felhasználhatnak céljaik elérésére. 1989 előtt ez a vélekedés az államközi kapcsolatokban érvényesülő retorikában nem kapott különös hangsúlyt, aminek okai a legitim erőszak monopóliumának fenntartásában keresendők. Az államok által felhasznált és erkölcsileg aggályos vagy éppen visszataszító eszközöket hallgatólagos konszenzust élvező homály övezte. Ennek azonban vége szakadt, amikor nem állami szereplők is rendszeresen alkalmazni kezdtek ilyen eszközöket, valamint csúcstechnológiát s a nemzetközi színtéren a célpontok maguk az államok lettek. Fennáll a veszélye annak, hogy a terrorizmusnak a „gyengébb fegyvereként” való elismerése közvetetten legitimálja azokat, akik ezzel az

1212 Az utóbbival kapcsolatban lásd Gardner 1997, 47–66.

1313 Lásd a IV. fejezet A terrorizmus a gyengébb fegyvere? című alfejezetet a 173. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)eszközzel élnek. Vannak azonban további nyitott kérdések, amelyek a haditechnika viszonylagosságát látványossá teszik. Ilyen az úgynevezett információs hadviselés (information warfare), amely elvileg minden szereplő számára hozzáférhető és elektronikus úton teszi tönkre az ellenfél haditechnikájának különböző komponenseit vagy létfontosságú infrastrukturális létesítményeit, így próbálja gyengébb helyzetét csekély ráfordítással kiegyenlíteni.1414

A viszonylagosság kialakulásához hozzájárult az egyszerű és olcsó infrastruktúrával előállítható és kezelhető, tömegpusztító biológiai és vegyi fegyvereknek az elterjedése is. Nem véletlenül nevezték el ezeket a rudimentáris (kezdetlegesnek tekinthető), de széleskörűen hozzáférhető anyagokat és hordozóikat a szegény ember atomfegyverének.1515

2.5. A GAZDASÁGI POTENCIÁLA nemzetközi politikai viszonyok szereplői esetében szóba jöhető mennyiségi vonatkozások közül a gazdasági potenciált ebben az alfejezetben két szempontból vesszük röviden szemügyre. Az egyik, hogy milyen hatása van egy állam gazdasági potenciáljának a nemzetközi pénzügyi műveletekre. A tapasztalatok szerint a kilencvenes évektől a pénzügyi tranzakciók egyre inkább kicsúsznak a nemzetállamok ellenőrzése alól. A kormányok a kezdetekben első reakcióként politikai eszközökkel állították vissza a pénzügyek feletti monopóliumot, amennyiben gazdasági jellegű intézkedéseik nem vezettek eredményre. Az intuíció azt sugallja, hogy amennyiben minden állam egyforma szabályok szerint játszana – például a Világkereskedelmi Szervezet előírásainak megfelelően –, akkor e törekvések kudarcra lennének ítélve.

Mit tehetnek az államok? A regionális pénzügyi integráció, megfelelő körülmények és feltételek fennállása esetén, olyan nemzetközileg legitim politikai eszköz lehet, amelynek révén az állami ellenőrzés valamilyen mértékben, s legalább közvetett módon visszaállítható. Ilyen volt például a közös pénz megteremtésére irányuló törekvés az Európai Unióban. Az Európai Monetáris Unió (lásd még a továbbiakban EMU), amely a német állásponttól eltérő francia értelmezésben mindenekelőtt politikai kérdésnek számított és számít az euró bevezetése után is, éppen úgy, mint az uniós integráció elmélyítése általában. 1616 A másik eszköz az érvényben lévő szabályok – így például a WTO alapokmányának – felülvizsgálata. Ez is politikailag elfogadható lépés lenne, mivel e játékszabályok eredetileg politikai alkuk és döntések eredményeként jöttek létre, tehát elvileg semmi akadálya, hogy újból politikai alku tárgyává tegyék őket. Mindkét törekvés azonban – még egyszer aláhúzzuk – csakis politikai úton valósítható meg, a gazdasági racionalitásra vagy egyéb nem politikai természetű érvekre való hivatkozás nagy valószínűséggel kevésnek bizonyulna.

A folyamat maga is (a nemzetközi pénzügyi tranzakciók előtti nemzetállami akadályok lebontása) eredetileg politikai indítékok alapján indult be a kilencvenes évek elején. Ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, az egyes szereplők magatartásának kialakításában a gazdasági potenciáljuk csak másodsorban jön tekintetbe, egy olyan helyzetben, amikor a világ tőzsdéin naponta forgó pénz nagyságrendekkel több, mint például egyes jelentős gazdasági potenciállal rendelkező országok nemzeti összterméke. Talán ezt is szem előtt tartva írta 1997 nyarán Helmuth Schmidt volt német kancellár, hogy „az Európai Unió még nagyon fiatal és törékeny. A nemzeti önzés éppen úgy tönkreteheti, mint a nemzetközi téren beálló zavarok. A közös pénz megteremtése irányába tett lépések azért olyan fontosak, mert az Uniót ezekkel szemben teszik ellenállóvá.” (Schmidt 1997.)

A szemügyre vett másik szempont a gazdasági potenciál és a nemzetközi politikai szereplői minőség összefüggése. A Délkelet-Ázsiában élő kb. ötvenmillió tengerentúli kínai1717 képezi azt az „új gazdasági nagyhatalmat”, amelynek különböző vállalkozásai akár egyes ipari államokkal is képesek felvenni a versenyt. A tengerentúli kínaiak, mint korábban utaltunk rá, nem kívánnak azonban – legalábbis egyelőre – politikai szereplővé válni. Sem azokban az országokban, amelyekben élnek, sem a nemzetközi színtéren. Ők hierarchikus alapon működő hálózatok integrációjaként léteznek, amely a családokra, a klánokra és legátfogóbb szinten az etnikumra magára épül1818 (Naisbitt 1996, 17–50). Ez a példa felhívja a figyelmet arra, hogy a gazdasági potenciál és a nemzetközi politikai szereplői minőség között nem feltétlenül áll fenn az az okozati kapcsolat, amely az európai szemléletet az utóbbi százötven évben meghatározta. Ugyanakkor a kilencvenes évek

1414 Lásd például erre vonatkozóan az USA Nemzetvédelmi Minisztériuma számára egy a kilencvenes évek közepén készített tanulmányt: Molander – Riddle – Wilson 1996.1515 „The poor man’s nuke.” – lásd The Economist 1997, 85–86.

1616 Lásd ezzel kapcsolatban Jaques Delors álláspontjának rövid ismertetését az V. fejezet Maastricht tanulsága című alfejezetében a 212. oldalt.1717Overseas Chinese – közép-európai fogalmak szerint „határon túli kínaiak.”

1818 Vö. az V. fejezet Hierarchiák hierarchiája című alfejezetével, lásd a 208. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)tapasztalatai azt is mutatják, hogy e potenciál, sokszor még egyéb, a nyilvánosságot meghatározó tényezővel együtt sem képes jelentős embercsoportok mentalitását, így kulturális önazonosságát alapvetően befolyásolni, még kevésbé megváltoztatni azt, egy általuk nem kívánt irányban. Nem lehet tehát egyértelműen azt állítani, hogy egy integrált csoport, egy multinacionális vállalat vagy egy állam gazdasági potenciáljának növekedése minden körülmények között maga után vonja a nemzetközi politikai szereplői minőséget, illetve a szereplők esetében politikai pozícióik változását. Végül, de nem utolsósorban meg kell itt jegyezni, hogy háborúzó felek kibékítése – kifejezetten a gazdasági racionalitásra való hivatkozással – a legtöbb esetben nem vezetett eredményre.

A fentiekben – az egyes szereplők esetében számba vehető mennyiségi elemek viszonylagossága kapcsán – további érveket igyekeztünk felhozni a politikai primátusa, a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek autonómiája és az erősebb-gyengébb viszony képlékenysége mellett. Az államterület, a népességi mutatók, a belső erőforrások, a haditechnika vagy a gazdasági potenciál viszonylagosságáról elsősorban a nemzetállamok esetében lehet szó, két értelemben. Először a különböző államok összehasonlításának eredményeként, másodszor pedig a nem állami szereplők kihívása következtében.

KULCSFOGALMAK: területi viták és status quo •demográfiai folyamatok Északon és Délen • vízkészletek • „a szegény ember atombombája” • pénzügyi integráció

3. 3. Mitől válik számon tartottá egy szereplő?3.1. A SZÁMON TARTOTT SZEREPLŐ FOGALMAA nemzetközi politikai viszonyok szereplői egymást tartják számon, s ez központi autoritás hiányában nem is lehet másként. A számontartás módja lehet formális és informális.

A szereplők kölcsönös számontartásának különböző motivációi közül kiemelkedik: 1. a lehetséges szövetségesek és barátok azonosítása, valamint a meglévő szövetségesekkel való viszonyok ápolása; 2. a potenciális ellenérdekeltségek felismerése; valamint 3. a privilégiumok hierarchiájának áttekintése, naprakészen tartása és folyamatos értékelése.

Ha az első motiváció vagy ok kézenfekvő, a másodikhoz magyarázatot kell fűzni. Az államként való elismerés a nemzetközi politikai viszonyokban kétségtelenül olyan privilégiumokkal jár, amelyekre 1945 után számos szereplő törekedett (gyakran hiábavalóan). Az államként való elismerés vízválasztó a privilégiumok rendszerében, ám e vízválasztó mindkét oldalán további, „kívánatos” és „még kívánatosabb” privilégiumok találhatók. Az államok esetében, amint már említettük, a különböző nemzetközi szervezetekbe, szövetségekbe vagy informális csoportosulásokba való felvétel további privilégiumokkal jár. A nem állami szereplőknél a nagyobb kommunikációs képesség, a nyilvánossághoz való rendszeres hozzáférés biztosítása tartozik például kétségtelenül ide. A privilégiumok megadásának feltételei, a hozzáférés csatornái azonban nem mindig, vagy nem teljesen ismertek. A rendszerhez való hozzáférésnek, a tájékozódásnak egyik legitim és viszonylag hatékony módszere a számontartás. Ugyanakkor a privilégiumok rendszerének a számontartása bonyolultabb kérdéseket vet fel, mint a szereplőké – elég itt a nemzetközi jog biztosította lehetőségek áttekintésének és gyakorlati érvényesítésének szakmai és diplomáciai kérdéseire utalni.

A nemzetközi politikai viszonyokban minden szereplőt számon tartanak valahol, de ez nem jelenti azt, hogy minden szereplő kivétel nélkül számon tartja az összes többit. Ez az egyik alapvető aszimmetria ebben a vonatkozásában, melynek fontos politikai következményei vannak. Minél szélesebb körben kíván egy szereplő befolyást gyakorolni, annál inkább érdeke, hogy nyilvántartása a lehető legteljesebb és a leginkább naprakész legyen. A lista soha nem lesz teljes, mivel bármikor megjelenhet egy új szereplő, mások viszont eltűnhetnek vagy átalakulhatnak. Ezt ellensúlyozza az a tény, hogy a szereplőknek, kiváltképpen az új szereplőknek, létérdeke a minél szélesebb körű nyilvánosság biztosítása maguk és céljaik számára. Tehát a számontartásnak semmilyen okkult vonzata nincs, egyszerűen célszerűségi szempontok szólnak mellette. Nélküle politikai tevékenység nem lehetséges, hiánya esetében pedig e tevékenység hatékonysága csökken kimutathatóan, s ennek megfelelően megnő a bukás veszélye. Egy új szereplő számára a nemzetközi nyilvánosság elvileg színre lépésének pillanatától biztosítja, hogy attól kezdve valahol valakik számon tartják.

Noha minden új szereplő számára kétségtelenül fontos lenne, hogy ismerje mások általi számontartásának összes körülményét, a gyakorlatban ez többnyire lehetetlen. Ez a második aszimmetria, melynek politikai következményeivel kénytelen minden szereplő szembesülni. Visszajelzés csak bizonyos területeken várható el, amennyiben az illető érdekelt szereplő az ott érvényes szabályoknak megfelelően határozza meg magát és jelenti



SZEREPLŐI (I.)be működésének céljait. Így például új államoknak a nemzetközi nómenklatúrába való felvétele egy sor formális következménnyel jár. A hozzáférés a különböző előjogokhoz – ebben az esetben például a nemzetközi jog alapján – a formális számontartás eredménye. Ebből azonban még nem következik az, hogy egy szereplő politikai súlyát a nemzetközi viszonyokban automatikusan meghatározná a számontartás formális feltételeinek megléte, vagy egyszerűen az, hogy a szereplők közül sokan tartják számon. Az hogy egy állam vagy egyes államok államként tartanak számon egy szereplőt, az még nem jelenti az államok nómenklatúrájába való automatikus bekerülést. Ma is vannak olyan szereplők, amelyek államként határozzák meg önmagukat (selfproclaimed states), s rendelkeznek is az államiság bizonyos jegyeivel, de a nemzetközi elismerést nem nyerik el.1919 Ebben az esetben egyértelmű, hogy miért teszünk különbséget a számontartás és az elismerés között.

A számontartás módjai közül a formális számontartásnak nagyobb jelentősége van. A nemzetközi szereplők formális számontartásának eszközei közül a kilencvenes években is az államok nómenklatúrája, vagyis az a lista volt a legfontosabb, amely a nemzetközileg elismert államokat tartalmazza. A „lista” itt szó szerint értendő: az államok nómenklatúráját az ENSZ vezeti. Az alapokmány szerint, mint láttuk, végső, azaz formális nemzetközi legitimációt akkor nyer el egy előzőleg más államok által már államként elismert entitás, ha felveszik az ENSZ tagjainak sorába. Ez utóbbiak felsorolása képezi az államok nómenklatúráját, ami nem utolsósorban azt jelenti, hogy az országoknak hivatalos elnevezése lesz, amely alatt a többi szereplő kénytelen ilyenként számon tartani őket.2020 További eszközök között említhetők a különböző nemzetközi szervezetek tagsági listái, az e szervezetek mellett akkreditált nem kormányzati szervezetek listája, az egyes nemzetközi szervezetek vagy kormányok protokoll-listái, a különböző szereplők formális nyilatkozatai stb. Az új szereplők helyét a nemzetközi privilégiumok rendszerében, mint utaltunk rá, a formális számontartás körülményei közvetlenül biztosítják, végső soron erre valók. Jó példája ennek a kilencvenes években a Laurent Kabila által vezetett fegyveres felkelők nemzetközi pozíciójának változása. Kabilával szemben a számontartás összes módozatát alkalmazta a többi érdekelt szereplő 1996 közepétől kezdődően, amikor az első hírekben feltűnt a neve mint Mobutu zairei diktátor potenciálisan veszélyes ellenfele, egészen 1997 júniusi államelnöki önkinevezéséig, amelyen már számos afrikai államfő vett részt Kinshasában.

Az informális számontartás olyan esetekre vonatkozik, amelyek kívül esnek a fent említetteken. Az államok általában nem ismerik el hivatalosan a más államok területén, a hivatalban lévő kormány vagy a harmadik állam ellen onnan fegyveres tevékenységet folytató csoportokat. A legtöbb állam azonban nyilvánvalóan számon tartja ezeket. Különösen áll ez a következőkben érintett, úgynevezett tisztán politikai célokat követő csoportokra. 2121 A számontartás ténye egyaránt megállapítható hivatalos nyilatkozatokból vagy nem hivatalos megnyilvánulásokból, s a különböző formaságoknak, illetve hangsúlyoknak minden esetben megvan a maguk jelentősége. Ugyanaz a helyzet az egyes kormányok által támogatott, más államokban a törvényesség keretein belül működő nem kormányzati szervezetek és szereplők számontartásával, amelyek önmagukban is a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek számítanak. Különleges eset ebben a vonatkozásban az európai nemzeti kisebbségek legitim képviselőinek helyzete. Az EBEÉ 1992-es, a nemzeti kisebbségek főbiztosának mandátumáról szóló határozata e csoportok nemzetközi politikai alanyiságát de facto elismerte. Ezután az úgynevezett anyaországok kormányainak viszonya a más államokban törvényesen működő és céljaik elérésére erőszakot nem alkalmazó nemzeti kisebbségi szervezetekkel formálisan is bekerült a nemzetközi politikai viszonyok körébe.

3.2. LÉTEZNEK ELŐZETES KRITÉRIUMOK?Az előbbiekből kitűnik, hogy minél magasabb szinten formalizált a szereplők egymás általi számontartása, s ebből következően az egymás számára elismert és biztosított privilegizált helyzet, annál több előzetes kritériumnak kell megfelelnie a pályázónak ahhoz, hogy az előjogokkal rendelkezők közé felvegyék.

Egy sor kritériumot – mint később az államalakításnál látni fogjuk – a nemzetközi szokásjog tartalmaz. Van viszont két olyan általánosan érvényes kritérium, amely előfeltétele annak, hogy egy entitást nemzetközi politikai szereplőnek ismerjenek el a többiek. Ezek: az önmeghatározás és az egyetemesség.

A nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek számontartása nem tükörképe önmeghatározásuknak. Ez jelentős következményekkel jár a nemzetközi politikai viszonyok mint autonóm létszféra egészére, beleértve a szereplők

1919 A Moldova Köztársaság Dnyeszteren túli területein, Tiraszpol székhellyel kikiáltott alakulat vagy Csecsenföld tartoznak például ebbe a kategóriába.2020 Lásd a http://www.un.org/overview/unmember.html honlapon a tagállamok napra készen tartott listáját.

2121 Lásd még a VII. fejezet Tisztán politikai célokat követő csoportok című alfejezetét a 281. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)viszonylag tág manőverezési lehetőségeit. Az önmeghatározásban mutatnak rá a szereplők indítékaikra, céljaik legitimitására, a történeti előzményekre stb. Minél inkább megegyezik ez az önmeghatározás a formális, azaz a nemzetközi jog által előírt kritériumokkal, a szereplő annál nagyobb eséllyel indul a játékban.

Az egyetemesség legalább három aspektusának vagy mozzanatának kell tükröződnie egy-egy szereplő önmeghatározásában 1. a politikai aspektus azt jelenti, hogy explicit módon lépjen fel mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplője („akarjon azzá válni”), és viselkedjen úgy mint a többi politikai szereplő; 2. a jogi aspektus azt, hogy első látásra feleljen meg a nemzetközi jog alapelveinek. 3.Az erkölcsi aspektus pedig azt kívánja meg, hogy az önmeghatározás legyen összhangban a többi szereplő által osztott morális elvek és elvárások minimumával.

Ez utóbbi feltétel teljesítése egyszerűen képmutatásnak tűnhet, miután a nemzetközi politikai szférában a „minden eszköz megengedett” maximája érvényesül (azzal a megszorítással, hogy a kihívásra előbb-utóbb hasonló eszközökkel válaszolnak). A szereplők többsége által erkölcsileg elfogadhatatlan önmeghatározás azonban a bukás lehetőségét drámai módon megnöveli. Egyetemesek ezek az aspektusok, mert minden szereplővel szemben fennállnak, legyen szó akár állami, nem állami, vagy informális szereplőkről minden partikuláris vagy lokális összefüggéstől függetlenül.

Az egyetemesség ebben az esetben azt is jelenti, hogy az előzetes kritériumok konkrét tartalmi vonatkozásai nem értéksemlegesek, hanem kulturálisan a Nyugat, s azon belül is az angolszász világnézet és világérzés befolyása alatt állnak. Ebben a tekintetben az állam univerzalitása az irányadó elv – az államokkal szemben merültek fel történetileg először a fenti kritériumok –, meghatározva a nem állami szereplőkkel szembeni attitűdöt is.

Ha e kritériumok közül valamelyikkel kapcsolatban a többi szereplő részéről fenntartások jelentkeznek, akkor ezt már a számontartás szintjén igyekeznek érvényre juttatni, az érintett szereplő által megcélzott privilégiumokhoz való hozzáférés megakadályozásának első, politikailag releváns körén belül.

Vannak azonban olyan helyzetek is, amelyekkel kapcsolatban a nemzetközi szokásjog nem tartalmaz semmit, sőt az államok kifejezetten meggátolták, hogy bármilyen szokásnak minősülő gyakorlat alakuljon ki. Az ilyen helyzetek a nemzetközi politikai viszonyok erkölcsileg kevésbé vállalható, ám mindennapi valóságához tartoznak. A formális számontartás erőszak útján történő kikényszerítéséről van szó. Nemcsak terrorista csoportok éltek a múltban ezzel az eszközzel, hanem informális csoportok is, de az egyértelműbb esetek az előbbiekkel kapcsolatban történtek.

A többség által elszigetelt, de kétségtelenül nemzetközi politikai szereplőként viselkedő csoportokról, valamint a velük való kényszerűen létesített kapcsolatról van szó. Így a kormányok általában visszautasítják a terrorista szervezetekkel, s esetenként, de nem mindig az őket támogató államokkal való tárgyalásnak még a gondolatát is, de szükséghelyzetben – túszszedéskor, repülőgép eltérítésekor, s általában a közbiztonságot súlyosan veszélyeztető esetekben stb. – többnyire kénytelenek ezt közvetítők útján megtenni.

Az említett esetekben az érintett kormányok olyan szempontokra is hivatkoznak, mint az emberiesség vagy az igazságszolgáltatás elveinek, illetve szabályainak érvényesítése, ám többnyire politikai megfontolások alapján teszik amit tesznek, hiszen a konkrét esetben az ellenük irányuló kihívás is politikai természetű. Tudják ezt azok is, akik ilyen módon kívánják pozícióikat megerősíteni, nemzetközi politikai szereplői minőségüket kifejezni, s az ellenük többnyire egy időben felhozott egyetemes érvényűnek tekintett politikai, jogi és morális érvek közötti – a konkrét esetben kimutatható – összeférhetetlenségre alapozva bíznak tetteik eredményességében. Például abban, hogy bizonyos támogatói körben elfogadott és morálisan is legitimnek tekintett politikai céljaikat a kihívott kormány vagy kormányok még csak megfontolás tárgyává sem hajlandók tenni. Ehelyett például igyekeznek a kérdést rendőri ügyként kezelni. Általában ezt a taktikát követték egyes politikai célokat hirdető és idővel elismert nemzetközi szereplővé váló szervezetek az elmúlt évtizedek során, amelyek korábban a terrorizmus eszközéhez nyúltak.

Itt a formális számontartás kikényszerítésével állunk szemben, amennyiben az előzetes kritériumoknak az érintett nyilvánvalóan nem tesz eleget (vagy nem is kíván eleget tenni). A közvetítők működése, s egyáltalán az, hogy különböző ad hoc jellegű humanitárius missziók próbálják az érintettek közötti távolságot áthidalni, számos olyan precedenst teremtett, amelyek szokásnak nem, de mintának (pattern) már tekinthetők. Ebben az összefüggésben a zsarolás hatékonysága, s ezáltal a számontartás kikényszerítése egyenes arányban áll az alkalmazott erőszak brutalitásával, az áldozatok kiszolgáltatottságával, s a kiváltott sokkoló hatással, amely viszont az eredeti politikai célt háttérbe szorítja.



SZEREPLŐI (I.)Mindezek következtében az a látszat alakult ki az elmúlt évtizedek során, hogy amennyiben minden más módszer eredménytelennek bizonyult, az erőszak döntő szerepet játszhat a számontartás és az elismerés rövid és gyors úton történő biztosításában. Tény, hogy ha a számontartás rövid úton ki is kényszeríthető, a jövőbeli szereplői pályafutás során a bukás kockázata is ezzel arányosan nőni fog. A nemzetközi politikai viszonyokban ez általában visszatartó hatással jár.

3.3. VÁRATLAN HELYZETEKAz itt tárgyaltak tekintetében a váratlan helyzetek két dolgot jelentenek: egy új szereplő minden előjelzés nélkül lép be a nemzetközi színtérre, illetve egy létező szereplő, többnyire egy állam, radikálisan megváltoztatja önmeghatározását.

Az egyes helyzetek változatossága miatt nem lehet modelleket felállítani a váratlan helyzetek kezelésére, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne néhány általánosan érvényes összefüggést megfogalmazni.

Bármennyire sokkoló módon történjék is egy új szereplő belépése a nemzetközi porondra, a váratlan helyzet első körben a számontartás eszközével, azaz diplomáciailag, illetve a gesztusok és szimbólumok körében közelíthető. Ez nem zárja ki más eszközök párhuzamos alkalmazását.

A számontartás kritériumainak nyilvános latolgatása, az önmeghatározás tartalmi elemeinek számonkérése, illetve szintén nyilvános értékelése a hagyományos technikák közé tartoznak. A váratlan helyzet kezelésének további módja a formális számontartás halasztása, ami természetesen nem zárja ki az informális eszközök és számontartási módok alkalmazását.

AZ AFGÁN ÁLLAM ÖNMEGHATÁROZÁSÁNAK ÁLLOMÁSAI:

1919. augusztus 19. – a függetlenség elnyerése.

1919–1973 között – Afganisztán királyság.

1973. július 17. – katonai puccs dönti meg a királyságot, kikiáltják a köztársaságot.

1978. április 27–28. – véres puccs után megalakul a Forradalmi Tanács, mely kikiáltja az Afgán (Szocialista) Demokratikus Köztársaságot;

1979. december 24. – a Vörös Hadsereg megkezdi az ország megszállását.

1992. március – a szovjetbarát rendszer bukása.

1992. április – megalakul az átmeneti Iszlám Dzsihád Tanácsa, az országot iszlám állammá nyilvánítják.

1996. szeptember 27. – a tálibok megdöntik a kabuli kormányt; a tálib rezsimet csupán Pakisztán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek ismerik el; az ENSZ-ben a megdöntött Rabbani-kormány emberei képviselik Afganisztánt; a tálibok irodát nyitnak New Yorkban, s 2001-ig sikertelenül lobbiznak a nemzetközi elismerésért;

1997. augusztus 21-én a kabuli amerikai követség beszünteti működését.

1998 novembere – a tálibok kikiáltják az emirátust, s az ország nevét Afganisztáni Iszlám Emirátusra változtatják.

2001 novembere – a tálib kormány tagjai elmenekülnek Kabulból és beszüntetik az USA által vezetett nemzetközi haderővel szemben a szervezett ellenállást Észak-Afganisztánban; a tálib rendszer összeomlik.

2002. június 13. – a Loya Jirga, az Afgán Nagytanács Hamid Kharzait választja államelnöknek; átmeneti kormány alakul.

Az Egyesült Államok a számontartás differenciált módszereivel élve például (a szerinte) a terrorizmust támogató államokat külön tartja számon formálisan, s ez a művelet a gazdasági és diplomáciai szankciók szempontjából fontos. Az amerikai külügyminisztérium számon tarja a terrorista csoportokat2222 is, ami lehetővé teszi számára, hogy a váratlan helyzetekkel differenciált módon nézzen szembe.

2222 A 2002. júliusában érvényes lista a megfelelő magyarázatokkal és fogalmi meghatározásokkal megtekinthető: http://www.state.gov/g/inl/rls/fs/index.cfm.



SZEREPLŐI (I.)1994–1995-ben a tálibok mozgalmának felbukkanása Afganisztánban váratlanul érte a nemzetközi közösséget (The Economist 1996, 19–22). Az Egyesült Államok az elismerést ugyan megtagadta az új rendszertől, de a formális számontartás lehetővé tette a nyilvános kapcsolatokat a Clinton-adminisztráció és a tálibok képviselői között. Figyelemre méltóan széles volt továbbá a többi szereplő által alkalmazott számontartási eszközök skálája. 1997 elején, az új kabuli tálib kormány hivatalba lépését követően, a meglehetősen gyér támogató nyilatkozatoktól a szunnita és a siita iszlám vallási vezetőinek nyilvános és egyértelműen elhatárolódó nyilatkozatain keresztül, a diplomáciai elismerés késleltetéséig számos változat előfordult.

A váratlan helyzetek azonban többnyire nem új szereplők megjelenésével kapcsolatban állnak elő, hanem akkor, ha létező szereplők, elsősorban államok, radikálisan megváltoztatják önmeghatározásukat. Ha például egy államban a kormányt megdöntő csoport újraértékeli az ország külpolitikai prioritásait és szövetségi rendszerét, ezzel – főleg ha a változás nagyon rövid időn belül vagy meglepetésszerűen történik – kétségtelenül váratlan helyzetet hoz létre. Ez történt a kilencvenes évek elején a Szovjetunió szétesése után létrejött független köztársaságok esetében. A formális és az informális számontartás közötti különbségek az ilyen esetekben lényegében elhanyagolhatók, s megnő a számontartás szimbolikus összetevőinek szerepe: a minősítés, a barátságos vagy elítélő jellegű gesztusok megtétele, az egyetemes normákra való hivatkozás stb.

3.4. AZ ÖNMEGHATÁROZÁS ÉS A SZÁMONTARTÁSAmit egy szereplő állít magáról és ahogyan a többi szereplő számon tartja, aközött többnyire eltérés tapasztalható. A különböző szereplők egymáshoz való viszonyában e tény azonban jelentős manőverezési teret biztosít anélkül, hogy az érintettek közvetlen kapcsolatba lépnének egymással.

Az önmeghatározás és a számontartás fogalmi megkülönböztetését nemcsak ez a körülmény teszi szükségessé. Dacára annak, hogy a szereplők általában mást gondolnak egymásról, mint amit saját magukról állítanak, változatlanul igaz az, hogy a kiszámíthatatlanul változó nemzetközi politikai viszonyokban a szereplők önmeghatározása – lényegi elemeiben és az esetek többségében – megfelel a valóságnak.

Ez a felismerés egyfelől megóv attól, hogy arra a lemondó álláspontra helyezkedjünk, miszerint a nemzetközi politikai viszonyokban semmi sem az, aminek látszik. Másfelől arra inti a szereplőket is, hogy járjanak el fegyelmezetten, és a blöff módszerével mérsékelten éljenek az önmeghatározás kinyilvánításakor. Mindez azt a tanulságot is hordozza, hogy a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek és magatartásának megítélésénél ne veszítsük szem elől a szereplő aktuális önmeghatározását, mely sokszor önmagában megadja a magyarázatot arra, hogy mit miért tesz vagy nem tesz. Ennek ellenére a tudatos félreértés, sőt, a rágalmazás, a befeketítés a nemzetközi politikai viszonyokban továbbra is az elterjedt módszerek közé tartozik. Már csak ezért is fontos a szereplőkben az ismétlés jelentőségének tudatosítása.2323 Az önmeghatározás már tartalmazza azokat az elemeket, amelyek meghatározhatják a mozgásteret, s azon belül a lehetséges szövetségesek körét. Az államok esetében rendszerint az alkotmány tartalmazza az önmeghatározás legfontosabb elemeit, a nemzetközi szervezeteknél alapító okmányuk, míg az informális szereplők esetében az őket képviselő személyek vagy testületek nyilatkozatai, dokumentumai.

A szereplők természetesen élhetnek önmaguk újrameghatározásának eszközével. Felmerül a kérdés, hogy amennyiben az önmeghatározás minden más politikai cselekedet hiányában képes átrajzolni a nemzetközi politikai viszonyokat, mi értelme van a számontartás és az ahhoz kötődő bonyolult aktusok és rítusok szövevényének?

Mint megjegyeztük, az önmeghatározással való indokolatlan kísérletezés kockázata visszatartó, fegyelmező hatással jár. E hatás önmagában nem minősíthető rossznak vagy jónak, jogszerűnek vagy jogellenesnek. Amint az önmeghatározás sem minősíthető önmagában, egyéb szempontok mérlegelése nélkül. Tény viszont, hogy a kilencvenes években az önmeghatározás szabadsága s ezzel a próbálkozás szintjén maradó vagy átgondolatlan önmeghatározások kísértése megnőtt. Ez például a korábbi évtizedek szovjet „szövetségi” gyakorlatát figyelembe véve pusztán azt jelentette, hogy néhány szereplő esetében eltűnt az azonnali represszáliáktól való félelem az önmeghatározás nyilvános megváltoztatása miatt. Még a kilencvenes évek közepén is előfordult, hogy a volt szocialista „tábor” egyes tagjai, különösen egykori szovjet tagköztársaságok, kétértelmű magatartást tanúsítottak e tekintetében. Vagy nem akartak, vagy nem tudtak a nemzetközi politikai viszonyokban egyértelműen értelmezhető önmeghatározást elfogadni és nyilvánosságra hozni. A helyzet – igaz más okok miatt – nem volt sokkal jobb Nyugat-Európában sem, s itt a hosszas és rendre megfeneklő európai identitásról folytatott vitákra utalunk.

2323 Lásd még a VI. fejezet Az ismétlés kérdése című alfejezetét a 263. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)

3.5. AZ EGYETEMESSÉGA kilencvenes évek nemzetközi politikai viszonyaiban az egyetemesség egyik megnyilvánulása, hogy a szereplők számon tartják egymást, elvárják egymástól a nyilvános önmeghatározást, és ezáltal kölcsönösen elismerik a fennálló értelmezési és cselekvési szabadságot. Ha lenne világkormány, vagy létrejönne a világállam, e szabadság komolyan sérülne. Már az ENSZ keretében is jelentősek a különbségek a Biztonsági Tanács öt tagjának státusa és a többi tagállam helyzete között, amely különbségek egyébként az 1945-ben fennálló politikai helyzetből következnek, s nem a szereplők szabad akaratából.

Az egyetemesség ebben az összefüggésben azt is jelenti, hogy a szereplők számontartásának érdemi szempontjai a nemzetközi normákra jellemző egyetemességre épülnek.2424 A nem állami szereplők státusának változása a kilencvenes években odavezetett, hogy a 21. század elején nem lehet egyetlen szereplőt sem eleve kizárni a nemzetközi politikai szférából. Megtagadni, vagy késleltetni az elismerést, megkísérelni az elszigetelését egy-egy szereplőnek a gyakorlatban természetesen lehetséges. Nem volt azonban általános érvénnyel kijelenthető a kilencvenes években például az, hogy az informális szereplőknek eleve nincs helyük a nemzetközi politikai viszonyokban. Ez a helyzet változhat a jövőben, de csak a nemzetközi viszonyok egészét érintő változások kísérőjelenségeként.

Az elszigetelés vagy az elismerés megtagadása ebben az értelemben nem jelent kirekesztést, és politikai technikaként önmagában nemzetközi jogilag vagy morálisan nem értékelhető.

Egyetemesség és kirekesztés fogalmilag tehát nem zárják ki egymást. Ha azonban az egyetemességet inkluzív értelemben tekintjük – márpedig a nemzetközi normák 1945 után így, és csakis így értelmezhetők –, akkor ebből az következik, hogy mindenkinek helye van a nemzetközi politikai színtéren, aki oda be kíván lépni.

A kirekesztés lehetetlensége tehát azt jelenti, hogy a kilencvenes években egyetlen szereplő fellépését sem lehetett megakadályozni előzőleg felállított kritériumok alapján. Lehetett törekedni egyes szereplők elítélésére, visszaszorítására vagy akár az eredeti értelemben vett feltartóztatására (containment), elszigetelésére (isolation). Lehetett háborút indítani ellene, de nem lehetett felfüggeszteni vagy meg nem történtté tenni politikai szereplői minőségét, amíg szereplőként viselkedett.

Ez a helyzet nem mindig állt fenn a történelem folyamán, s a jelenlegi állapot a nyilvánosság új formái kialakulásának és a kommunikáció felgyorsulásának köszönhető.

Miután definiáltuk a nemzetközi politikai viszonyok szereplőit és vázoltuk az általuk nemzetközi jogilag is értelmezhető státusokat, illetve bemutattuk a szereplők mennyiségileg is kifejezhető jellemzőinek viszonylagosságát, ez az alfejezet azokat a módszereket vette szemügyre, amelyek segítségével a szereplők számon tartják egymást és egyben politikailag is minősítik önmagukat, illetve a környezetet. Az, hogy napjainkban a számontartás és az önmeghatározás műveleteinek és technikáinak megnőtt a jelentősége, a kommunikáció felgyorsulásának és a nyilvánosság szerkezeti átalakulásának tulajdonítható. A számontartás leírt módozatai közvetlenül hozzájárulnak egyrészt a nemzetközi politikai viszonyok viszonylagos önállóságához és primátusához, másrészt általuk a „politikai” hozzáférhetővé válik minden szereplő számára. A létrejött struktúra lehetetlenné teszi a különböző entitások nemzetközi politikai szereplői minőségének kétségbevonását, előzetes kritériumok alapján való kiiktatásukat. Cserében tág manőverezési lehetőséget nyit meg a nemzetközi politikai szereplők számára, mielőtt egymással szemben „keményebb” eszközöket, végső esetben erőszakot alkalmaznának. Az erőszak alkalmazását így időben sokáig el lehetett húzni a nemzetközi ügyek rendezésében.

KULCSFOGALMAK: a számontartás motivációi • a számontartás aszimmetriái • önmeghatározás és autonómia • az államok önmeghatározásának változásai • inkluzív szemléletmód és nemzetközi politikai szereplői minőség

4. 4. Az önmeghatározás funkciói4.1. A NYILVÁNOSSÁGAz 1990-es években a nemzetközi viszonyok egészét meghatározó nyilvánosság többek között hozzájárult a szuverenitás abszolút terminusokban való felfogásának megingásához. Tovább csökkent a különbség az államok belügyei és külügyei között, ugyanakkor megnőtt az egyes nem állami szereplők autonómiája és ezzel együtt az önálló nemzetközi politikai szereplői minőséggel járó kockázat. Az előző alfejezetben érintett inkluzív szemlélet

2424 Lásd még a VIII. fejezet A nemzetközi jog univerzalitás iránti igénye és korlátai című alfejezetet a 314. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)érvényesítése a nyugati befolyás következtében demokratikus mintára történt: vagyis mindenkinek joga van részt venni az ügyek intézésében, aki ebbéli szándékát érvényesíteni kívánja. (Elképzelhető az inkluzív szemléletnek ellentétes értelmezése is: mindenkinek kötelessége részt venni az ügyek intézésében, szankciók terhe mellett.) A nemzetközi politikai viszonyokban ezt a szándékot a szereplői igény bejelentése, valamint az ezzel párhuzamos önmeghatározás fémjelezték. Amíg a világpolitika azt jelentette, hogy egy zártkörű, öt vagy hat nagyhatalomból álló klub keretében dőltek el a dolgok, az államok kénytelenek voltak kölcsönösen elismerni egymás abszolút értelemben vett szuverenitását. A nem állami szereplők önálló szereplői létének az elismerése egy ilyen kölcsönösséget nem tesz szükségessé. Mint láttuk, az önmeghatározás és a számontartás megfelelően alkalmazott technikáival egymással közvetlen kontaktusban nem álló szereplők között is létrejöhetnek politikai kapcsolatok. Ehhez elég az új nyilvánosság.

1989 előtt az önmeghatározást el lehetett intézni néhány ideológiai jelzővel – fejlődő, forradalmi, szocialista, el nem kötelezett és hasonlók –, amelyek egyben kijelölték a szereplő helyét a nemzetközi politikai viszonyok fennálló szövetségi rendszereiben.

A kilencvenes években azonban a szereplők nagy többsége, s nemcsak az államok, egyre fontosabbnak tartotta, hogy önmeghatározásában legyen valamilyen utalás a demokrácia eszméjére, illetve intézményeire. A nyugati felfogás szerint azonban az olyan univerzális érvényű kategóriák, mint amilyen a demokrácia, a jogállam, vagy az emberi jogok, nem tették könnyebbé a szereplők helyzetét az önmeghatározás tekintetében. Noha a legtöbb állam köztársaságként határozza meg magát, a valóságban a legnagyobb változatosság az intézményi struktúra, a hatalom megosztásának mértéke, illetve a politikai részvétel tekintetében tapasztalható. Ezért a különböző fogalmak jelzőként való használata nem elég, a szereplők meg is akarnak győződni arról, hogy valóban azzal állnak szemben, amit mondanak nekik.

A kilencvenes években gyakran hangzott el az az ellenvetés, hogy ilyen alapon újra meg újra meg lehet kérdőjelezni az egyes szereplők önmagukról és céljaikról tett nyilatkozatait. S éppen ez volt az, ami történt: a szereplők minduntalan biztosították egymást arról, amiről korábban nyilatkoztak, amit nemzetközi jogi szerződésekben kötelezettségként vállaltak, amit ünnepélyesen már kinyilvánítottak. De mintha mindez hiába volna, egyre gyakrabban el kell ismételni legalább azokat az elemeket, amelyek az önmeghatározás lényegéhez tartoznak.

A mindenre kiterjedő nyilvánosság azt eredményezte, hogy a megkerülésével lehetetlen nemzetközi politikai szereplőként érvényesülni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden politikai tevékenység a nyilvánosság előtt zajlik: erre fizikailag sem lenne mód, de igény sincs rá. Titkos megállapodások továbbra is születnek, zárt ajtók mögötti tárgyalások továbbra is folynak. A szereplők azonban tudatában vannak annak, hogy a nyilvánosság eszközeivel, különösen ha valamelyik érintett, de nem részt vevő szereplőnek is érdekében áll, kevés fáradsággal nemcsak a döntésre vagy a megegyezésre lehet fényt deríteni, de ami annál fontosabb, a kivitelezés előirányzott módozatait is teljes mértékben fel lehet tárni. Röviden: előbb vagy utóbb úgyis minden kiderül. A diplomáciai tevékenység korábbi alapelvei, a kellemes diszkréció, a titkosság többé már nem, vagy nem úgy érvényesek, mint korábban. A nemzetközi politikai viszonyok szereplői mindezt felismerték és eleve a nyilvánosság előtt folytatnak mindent, amit technikailag le lehet így bonyolítani. Egy bonyolult kérdéskört szabályozó nemzetközi egyezmény előkészítése nem a televízió kamerái előtt történik ugyan, de akit érdekel, az ma már többnyire hozzáférhet akár a legapróbb részletekhez is.

A kilencvenes évek óta tehát a nyilvánosság a nemzetközi politikai viszonyok minden szereplője számára alapvető lételemmé vált. Ezért a nemzetközi politikai viszonyok fogalmi körén belül nem lehet háttérbe húzódó szereplőkről, összeesküvésekről, okkult csoportokról beszélni. Aki nem vállalja a nyilvánosságot, aki nem határozta meg önmagát egyértelműen a nyilvánosság előtt, az ha bent volt, egyszerűen kisodródik a nemzetközi politikai viszonyok területéről, vagy egyáltalán be sem kerül oda.2525

4.2. A SZABATOSSÁGA szabatosság ebben az összefüggésben azt a kérdést veti fel, hogy lehetséges-e egyensúlyt teremteni az önmeghatározásban a mozgósító jelzők és a meggyőző, nehezen félreérthető leírás között?

A kilencvenes években az erőteljes hangsúllyal jelentkező kulturális különbözőségek politikai vonatkozásait tekintve, az a látszat keletkezett, hogy a rövid, egy-két szóból álló szólamok átütőbb erejűek, mint a részletes nyilatkozatok. Szintén a kilencvenes évek tapasztalata, hogy a politikailag mozgósító retorika hatékonyabb és

2525 Vö. az I. fejezet Kik a meghatározó szereplők? című alfejezetével. Lásd a 47. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)tartósabb eredményeket hoz, ha a demokrácia eszmekörén belül fogalmazódik meg. 2626 Ez utóbbi azonban amennyire felerősíti a szólam erejét rövid távon az elismerést illetően, annyira fékezőnek bizonyul a nemzetközi viszonyokban a konkrét cselekvés esetében. A két elem, azaz a mozgósító szólamok és a demokrácia eszméjének összeházasítása a szabatosság rovására is történhet. A dilemma abból ered, hogy a nemzetközi szereplők többsége a tömegbefolyást jelenleg is a tömegdemokrácia elveinek érvényesítéseként értelmezi. A nemzetközi politikai viszonyokban azonban a tömegbefolyás nem úgy valósul meg, és nem úgy hat, mint a zárt politikai térben.

A nemzetközi politikai viszonyokban a nyilvánosság új körülményei közepette egyebek mellett az azonnaliság, az élő közvetítés és a képek pergése a jellemző. Ennek következtében a szereplőkhöz való viszonyulás a közvélemény pillanatnyi rokonszenv-ellenszenv, a jó vagy a rossz benyomás s a hasonló, bármikor könnyen az ellentétükbe forduló szubjektív, hangulati elemek mentén történik. Ha tehát a szabatosan megfogalmazott önmeghatározás bizonyos körön belül a szereplő számára a rokonszenvet biztosítja, az már kielégítő eredmény. Igaz, ebben az esetben ezt a rokonszenvet nem lehet szavazatokra váltani, illetve egyéneket vagy csoportokat a rokonszenvre alapozva konkrét magatartásra felszólítani, még a nyíltan szimpatizálókat sem. A rokonszenv-ellenszenv aránya, illetve a többi hasonló tényező azonban olyan szimbolikus tőkét képez a szereplők részére, amelynek politikai jelentőségét aligha lehet eltúlozni. Kiváltképpen a konkrét ügyekben létrejövő, bevallottan rövid életű együttműködés eseteiben, amelyek a kilencvenes évek politikai viszonyait jellemezték. Olyan helyzet azonban ritkán adódik, amikor egy nemzetközi politikai szereplő rokonszenvindexe megközelíti a száz százalékot. Ezért a „mit mond?” mellett legalább olyan fontos a „hogyan mondja?” aspektusa is.

A szabatosság és a közérthetőség a sikeres, szilárd és meggyőző önmeghatározás feltétele. A kilencvenes évek állami szereplőinek önmeghatározási kísérleteiben egyaránt megtaláljuk az 1945 és 1989 közötti kliséket és a régi korokban használatos megkülönböztetéseket. Világszerte reneszánszát éli például a másik fél gonoszként (evil) való megbélyegzése. Láttuk, hogy az 1945 utáni ideológiai jellegű önmeghatározások veszítettek súlyukból. Az, hogy Kína, Kuba vagy Vietnam még mindig kommunista államnak minősíti magát, a nemzetközi politikai viszonyokban nem sok következménnyel jár. Az önmagukat iszlám államként meghatározó országok, úgy tűnik, hosszú távon éppen a politikai primátusa következtében kénytelenek más elemeket is felvenni az iszlám állam meghatározásának kiegészítéseként. A demokratikus jelző már annyira elterjedt, hogy könnyebb felsorolni azokat, akik nem törődnek azzal, hogy a „demokratikus” valamilyen formában önmeghatározásuk részét képezze, mint az ellenkezőjét. A kilencvenes években a nemzeti jelző világszerte olyan indulatokat keltett, hogy sok szereplő számára célszerűbbnek tűnik, ha nem hangoztatja túlzottan a nemzetközi politikai viszonyokban. Nem is beszélve más jelzőkről, amelyek valamilyen fokú alávetettségre utalnak a szereplők között (kliens-patrónus, védőhatalom stb.). A nemzetközi politikai viszonyok szereplői közül mindez csak az államokra vonatkozik.

A nem állami szereplők helyzete még kényesebb, mivel önmeghatározásukat szinte azonnal vita tárgyává lehet tenni a legszélesebb nyilvánosság előtt, s egy ilyen nyilvános vita önmagában elég súlyos politikai következményekkel járhat az érintett számára. A demokráciával kapcsolatba hozható jelzőkről – úgy tűnik – az állami szereplők nem fognak belátható időn belül lemondani. A kialakult nemzetközi közbeszéd, az ismétlés jelensége és annak bejáratott technikái miatt az e körbe tartozó fogalmak könnyebben értelmezhetőek a szereplők széles köre számára. Nem utolsósorban azért, mert a 20. század második feléből erről áll rendelkezésre jól dokumentált és viszonylag széles körben elterjedt ismeretanyag mint pozitív hivatkozási alap.

Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy mind az állami, mind a nem állami szereplők esetében a jövőben is az önmeghatározás nélkülözhetetlen elemeit képezik további egyetemes eszmék. Így mindenekelőtt azoknak az erkölcsi kategóriáknak a közvetlen jelentései és értelmezései, amelyek a jog fogalmával is kapcsolatba hozhatók. Például azok a kijelentések, amelyek a szereplő elkötelezettségét hangsúlyozzák az egyenlőség, az igazságosság vagy a méltányosság iránt.

4.3. A POLITIKAI PROGRAMKülönbséget kell tennünk az önmeghatározás és a szereplők politikai programjai között. Az önmeghatározás a nemzetközi politikai viszonyokban általában csak komoly kockázatok vállalásával változtatható meg, míg a nemzetközi napirendhez nagy vonalakban illeszthető politikai programoknak a változásokhoz való igazítása vagy feladása elvileg könnyebben kivitelezhető. A politikai program a nemzetközi politikai szereplők céljait konkrét lépésekre lebontva tartalmazza.

2626 Vö. az I. fejezet Demokrácia és önrendelkezés mint morális kérdések című alfejezetével. Lásd a 71. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)A kizárólag erőszak útján megvalósítható cél nem politikai jellegű. Emiatt az ilyen célt megfogalmazó szereplő a politikai szférájában létező fékeket kiiktatja, és ezáltal kihívja maga ellen a minden korlátozás alól feloldott fegyveres erőszakot.

A nemzetközi politikai viszonyokban az alábbi célok lehetségesek, melyeket az egyes szereplők többnyire egymást feltételező és összefüggő módon nyilvánítanak ki: 1. a túlélés (beleértve az önfenntartást és az adott státus konzerválását); 2. a magasabb státusra való törekvés (beleértve a megbecsülés, a tisztességes nemzetközi szereplői elismerés (decent international citizen) kivívását, a magasabb rendű privilégiumokban való részesülést, de a dominanciára való törekvést is meghatározott területeken); végül 3. a gyarapodás (beleértve a nemcsak anyagi értelemben vett jobb életviszonyokra való törekvést).

A szereplők teljesítményét, mint láttuk, elsősorban az minősíti, mennyire képesek a bukást elkerülni, illetve milyen meggyőzően tudják cáfolni az esetleges bukásukkal kapcsolatosan terjedő híreket.

Az itt felsorolt célok ezért csak a konkrét körülmények ismeretében értékelhetők. A túlélés önmagában véve nem siker. A magasabb státusra való törekvés fogalmilag a politikaihoz tartozik hozzá, tehát az nem lehet önmagában érdem, ha a szereplő azt teszi, amit a többiek is tesznek. A gyarapodás pedig a mennyiségi vonatkozások miatt szintén megítélés kérdése. A bukás ezzel szemben egyértelmű. Legdrasztikusabb formája a szereplő eltűnése, de a bukás veszélye rendkívül megnőhet a szereplő státusának előnytelen változása vagy a különböző szükségletek kielégítésének képtelensége folytán.

A „célpluralizmus” azt a törekvést fejezte ki, hogy a fenti három kategóriába sorolható összes cél egy időben érvényesüljön. Egyebek mellett a szereplők manőverezési terének növekedése, a nyilvánosság és a kommunikáció kiterjedése sorolható az okok közé, de nem utolsósorban sokaknak az a meggyőződése, hogy a nemzetközi viszonyokban amit kimondanak, az félig már megvalósultnak is tekinthető. Ez a nemzetközi politikai szférának abból a sajátosságából fakad, hogy a szereplők között politikai következményekkel járó interakció lehetséges közvetlen kontaktus nélkül is. De amikor egyértelművé válik, hogy a „van”, a „legyen” és a „kívánatos” között áthidalhatatlanná vált a szakadék, nos, akkor eljön a számvetés ideje. A szavak, a törekvések és a tettek közötti különbséget a tapasztalatok szerint úgy lehet kezelni (vagyis a törekvés eredményének nem bukásként való értelmezése mellett meggyőzően érvelni), hogy a szereplők politikai programjukban minél kevesebb és mérsékeltebb célt fogalmaznak meg, amelyek komolyabb energiaráfordítás és kockázat nélkül módosíthatók, illetve visszavonhatók. Ez nem zárja ki, hogy az ilyen célok kitűzése, teljes vagy részleges megvalósítása, illetve elvetése és más célok kitűzése viszonylag gyors ütemben történjék. Az elvtelen pragmatizmust a szereplők úgy tudják elkerülni, ha tisztában vannak céljaik jellegével, és helyesen mérik fel a különbséget politikai és diplomáciai-technikai céljaik között.

4.4. A TÖMEGBEFOLYÁSA kilencvenes évek történéseit elemezve nem állíthatjuk, hogy az államok számára a nemzetközi politikai viszonyokban a tömegbefolyás kérdése közömbös lenne, de azt sem, hogy elsődleges jelentőséggel bír akár politikai, akár jogi vagy erkölcsi értelemben. Az államok esetében a tömegbefolyás és a tömegtámogatás többnyire eltérő jelenségekre vonatkozik. Egy államnak adott esetben rendkívül megnőhet a befolyása más államok lakosságának tömegeire anélkül, hogy erre kifejezetten törekedne. Így Pakisztán presztízse az iszlám világban rendkívül megnőtt, miután sikeresen végrehajtotta 1998-ban azokat a kísérleteket, amelyek eredményeként megszületett az „iszlám atombomba.” India, a nagy rivális e téren, viszont magabiztosan utasította vissza a nyugati nyomást 1996-ban, amikor nem volt hajlandó aláírni az atomteszteket teljes körűen betiltó nemzetközi egyezményt (CTBT), mivel a lakosság több mint 90 százaléka kifejezetten elvárta a kormánytól, hogy ne csatlakozzon a szerződéshez.

Az önmeghatározás a legtöbb esetben nemcsak akarat kérdése, hanem egy sor geopolitikai, gazdasági és más adottság függvénye is. Befolyással bírnak rá továbbá olyan szubjektív elemek, mint például a kollektív emlékezettel való összeegyeztethetősége, amelyek a tömegtámogatásra és a tömegbefolyásra is hatással lehetnek.

A szereplők nemzetközi politikai programjuk részleteit, annak végrehajtási módozatait azonban nem szokták demokratikus vitára bocsátani, hiszen ez jelentősen leszűkítené manőverezési lehetőségeiket és alkalmazkodási képességüket. Ugyanakkor – pusztán a nyilvánosság struktúrájából fakadóan is – a szereplők komoly energiákat áldoznak nemcsak önmaguk propagálására, de azoknak a technikáknak a kialakítására is, amelyeken keresztül önmaguk és a többi szereplő számára is hihetően bizonyítják, hogy önmeghatározásukat jelentős számú ember fogadja el, s céljaikat is sokan támogatják.



SZEREPLŐI (I.)Egy állam politikájának nemzetközi hatékonysága és tömegbefolyása között nem mutatható ki ok-okozati viszony, főleg ha azt a szereplő egyes lépéseire lebontva vizsgáljuk. A mindenkori amerikai kormányzat jelentős tömegbefolyással bír, de ez nem jelenti azt, hogy ne követne el hibákat a nemzetközi politikai színtéren, aminthogy azt sem, hogy minden lépését tömeges jóváhagyás vagy azonosulás övezi. Utóbbira szemléletes példa a NATO bővítésének ügye. Politikailag és morálisan indokolható lépés volt, ami a nemzetközi joggal összhangban állt, de azt túlzás lenne állítani, hogy az ötletnek tömeges támogatottsága lett volna akár az USA-ban, akár Nyugat-Európában.

Az államok tehát e téren egyértelműen előnyben vannak, de a nyilvánosság és a kommunikáció új csatornáinak köszönhetően a nem állami szereplők esélyei is megnőttek a kilencvenes években és azt követően, a komolyabb tömegbefolyás kialakítására. A nem állami politikai szereplők önmeghatározásukhoz általában nem igényelnek, és csak ritkán kapnak, tömeges támogatást. Vannak kivételek, mint például az al-Kaida csoport, mely a 2001. szeptember 11-ei támadásokat követően, korábban rá nem jellemző módon és mértekben kezdett propagandakampányba a világ muzulmánjainak meggyőzéséért.

Néha egyes ügyek váratlanul hatalmas hullámokat vernek a nemzetközi színtéren nem állami szereplők fellépése eredményeként, s tömegek mozdulnak meg a látványos eszközökkel, de viszonylag kis anyagi ráfordításokkal megszervezett mobilizációt követően. A kilencvenes években a környezettel kapcsolatos, politikai felhanggal is rendelkező megmozdulások említhetők. Ezek közül is kiemelkednek az 1995–1996-ban a Mururoa korallszigeten előkészített, és részben végre is hajtott, francia atomkísérletek elleni, világszerte jelentős tömegeket megmozgató tiltakozások. Máskor az intenzíven és hosszú ideig folytatott tömegbefolyásolási műveletek sem hozzák meg a várt eredményt. Az államok a tömegdemokráciával kapcsolatos önmeghatározási elemek alkalmazásával biztosítják a tömegbefolyás vélelmét.

4.5. AZ ISMÉTLÉS KÉRDÉSEAz ismétlés az 1990-es évek nemzetközi viszonyaiban továbbra is az egyik legfontosabb eljárás volt a kiszámíthatatlanság csökkentésére. Hátterében azt a nyugati jogi hagyományt találjuk, amely szerint a jogi normák általánosak és nem személyre szabottak, valamint hogy a megfelelő tényállás esetében automatikusan alkalmazandók. Demokráciákban a legfontosabb ismétlődő politikai aktus az általános, titkos és közvetlen választás.

„A gép már a harmincéves háború idején a stabilitásra törekvés metaforájává vált. Mindez a természetben észlelt rend figyelembevételéből adódott. A természet és a gép ebben a szemléletben nem állt ellentétben egymással. Mindössze annyi volt köztük a különbség, hogy a természet maga volt az eleve kész rend, míg a gép rendjét – a természetben megfigyelt rendet utánozva – az ember hozta létre. A rendet, amelynek révén a személyek és a dolgok egyensúlyban maradhattak, a geometria es a szimmetria képviselték. Az egyensúly már nem egyszerűen csak súly és ellensúly kiegyenlítettségéből adódott, mint a mérleg modelljében, hanem az objektumok térbeli elrendeződése és a szereplők rendezett időbeli cselekvése által is.”

(Kleinschmidt 2001, 61–62.)

A modern kori Európában a nemzetközi viszonyok értelmezésében elterjedt a gép metaforája, mint a stabilitás, az állandóság iránti igény kifejeződése, amely kulcsot adott a stabilitás természetének megértéséhez is. A gép metaforáját már a 18–19. században más szóképek váltották fel, de az ismétlés-ismétlődés, amely az eredeti mechanisztikus séma kulcseleme volt, fennmaradt. Így például a jelenkori nemzetközi jog egy gyakorlatot akkor ismer el szokásként ha az állandóság, ténylegesen és változások nélkül megvalósul egy adott időintervallumon belul.2727

Az önmeghatározást és a politikai programot nem elég egyszer nyilvánosságra hozni, időről-időre meg kell ismételni. Ennek gyakorlati okai vannak. A szereplők nagy száma, a változások gyorsasága, a hírek rendkívül gyors elavulása mind olyan körülmények, amelyek arra szorítják a szereplőket, hogy valahányszor alkalmuk adódik, hogy nagyobb nyilvánosság elé kerüljenek, ismeteljék meg önmeghatározásukat és fontosabb politikai céljaikat.

Az államok többnyire az – általuk kijelölt – ünnepélyes alkalmakat használják fel önmeghatározásuk és politikájuk főbb pontjainak felidézésére. De ezt teszik rendszerint a nagy nyilvánosság előtt zajló két- vagy többoldalú tanácskozásokon és a felszólalások alkalmával a nemzetközi szervezetekben stb. A nem állami szereplőknek is jó alkalmat adnak erre a nemzetközi rendezvények, konferenciák, a nemzetközi szervezetek

2727 Lásd még a VIII. fejezet A szokásjog a kilencvenes években című alfejezet a 319. oldalon.



SZEREPLŐI (I.)keretében vagy azokon kívül. Ez utóbbi szereplői körnek, különösen az informális csoportok képviselőinek – ha a megszólalás egybeesik a nemzetközi politikai szereplői szándék bejelentésével – elsősorban a média biztosítja a szélesebb nyilvánosságot.

Az ismétlés révén a szereplők fontos politikai előnyöket szerezhetnek, illetve egyoldalúan hasznos politikai manővereket hajthatnak végre. Az egyik előny az, hogy az önmeghatározás változtatások nélküli megismétlése felhívja a figyelmet a szereplő megbízhatóságára, ami különösen a szövetségi, illetve a potenciális szövetségesi viszonyok és kapcsolatok szempontjából fontos. Amennyiben a politikai programon hosszabb időn keresztül nem szükséges változtatni, hasonló eredményeket lehet elérni.

Ha vagy az önmeghatározás, vagy a politikai program finomítása, kisebb módosítása valamilyen okból szükségessé válik, az ismétlés jó eszköz ezek keresztülvitelére.

Vannak olyan nemzetközi kötelezettségek, amelyek rendszeres megerősítése, akár a betartásukra való elkötelezettség formális megismétlése útján, nemzetközi elvárás. Így például egyes nemzetközi egyezmények kodifikációja során az államok rendszerint megerősítik elkötelezettségüket korábban elfogadott dokumentumokkal kapcsolatban. A kilencvenes években ez az eljárás gyakorlatilag az összes, a nem szerződés jellegű nemzetközi dokumentumra, a nemzetközi szervezetek által elfogadott határozatokra, valamint a regionális és kétoldalú egyezményekre kiterjedt. Az 1995-ben megszületett Európai stabilitási paktum keretében aláírt kétoldalú egyezmények megerősítették a felek elkötelezettségét az államok területi épségének és a határok sérthetetlenségének tiszteletben tartására, valamint az erő, vagy az azzal való fenyegetésről való egyoldalú lemondásra.

A szereplők tehát sokszor kerülnek olyan szituációba, amikor egy konkrét kérdésben elfoglalt álláspontjukat célszerű rendszeresen megismételni. Létrejöhetnek ugyanakkor olyan helyzetek is, amelyekben nem egyszerűen célszerűségi okból kell így eljárniuk, de nem is elég egy követelést általában – egy másik szereplővel, egy nemzetközi szervezettel, vagy általában a nemzetközi közösséggel szemben – egyszer megfogalmazni, hanem szükséges azt rendszeresen megismételni. A példákat lehetne sorolni, de a lényeg az, hogy az ismétlés az az eszköz, amelyen keresztül a szereplők egyoldalúan képesek autonómiájukat kifejezni és gyakran érvényre is juttatni a nemzetközi viszonyokban.

Nem lehet nemzetközi politikai tevékenységet folytatni a nyilvánosság megkerülésével vagy mellőzésével. A szereplők szabatos, közérthető önmeghatározása a kilencvenes években a számontartás szempontjából nagyobb súllyal esik latba, mint politikai programnyilatkozataik. Míg a politikai program – mindenki által elfogadott ideiglenességének tulajdoníthatóan – könnyen változtatható a körülményeknek megfelelően, addig az önmeghatározás az egyes szereplők számára a folyamatosságot biztosítja a nemzetközi politikai viszonyokban. A kilencvenes években a szereplők jobban törekedtek a tömegbefolyásra, mint korábban, de ez nem jelenti azt, hogy tömegbefolyásuk és tevékenységük hatékonysága között minden esetben közvetlen kapcsolatot lehetne kimutatni. Az ismétlés révén a szereplőknek – egyebek mellett – módjuk nyílik autonómiájuk kifejezésére és megfelelő körülmények között érvényre juttatására.

KULCSFOGALMAK: önmeghatározás és nyilvánosság • utalások a demokráciára az önmeghatározásban • politikai program – célpluralizmus • rokonszenv – ellenszenv • automatizmus, ismétlés-ismétlődés


7. fejezet - VII. A NEMZETKÖZI POLITIKAI VISZONYOK SZEREPLŐI (II.)

A nemzetközi viszonyokban elérhető privilégiumok hierarchiájában az önálló állami lét választóvonalat képez. Elnyerése lehetőséget nyit az új államot birtokló nemzet vagy nép számára újabb, magasabb rendű privilégiumok elnyerésére, míg a nem állami politikai szereplők önmeghatározása és politikai programjai egy vagy több állammal vannak kapcsolatban.

Alapvető fontosságú ebben az összefüggésben a nemzetközi elismerés, s azon belül az új államok elismerésének kérdése. A nemzetállamok létrejötte óta fennáll az államok monopóliuma az új államok létrejöttének ellenőrzése,


VII. A NEMZETKÖZI POLITIKAI VISZONYOK

SZEREPLŐI (II.)a nemzetközi jog kodifikációja, s általában minden nemzetközi intézményesülési folyamat fölött. Az, hogy mely államok képesek a gyakorlatban is megvalósítani mindezt, hierarchiaképző tényező a nemzetközi politikai viszonyokban.

Az államok többsége idegenkedik a nyugati eredetű globális kormányzás eszméjétől, melynek tartalma történetileg a világkormány létrehozásának javaslatától a laza keretekben megvalósuló és szakosodott normaalkotáson át a közös ügyintézésig terjedhet, államok, multinacionális cégek és vállalatok, valamint az úgynevezett nemzetközi civil társadalmat képviselő nem állami szereplők részvételével. Míg tehát sok állam részéről ellenérzések tapasztalhatók, a nem állami szereplők annál többet várnak a globális kormányzásban való részvételtől, illetve a részvétel elmélyítésének perspektíváitól.

E tekintetben sajátos ellentmondás tapasztalható. A modern nemzetközi viszonyok történetében folyamatosan kimutatható a szereplők törekvése autonómiájuk erősítésére. Nem jelentenek kivételt ez alól a nem kormányzati szereplők sem. A globális kormányzásban való részvétel viszont önkorlátozást kíván, akármilyen formában is valósuljon meg.

Ennek az ellentmondásnak a diszfunkcionális hatásait erősítették fel a kilencvenes években a nemzetállam válságának korábban csekély jelentőségűnek tartott kísérőjelenségei, illetve az összes szereplővel szemben kihívást jelentő informális szereplők fellépése.

1. 1. Formálisan konstituált szereplők1.1. A NEMZETKÖZI ELISMERÉSA nemzetközi politikai viszonyok szereplői számára az elismerés – az önmeghatározással és a politikai program kinyilvánításával együtt – egymással fennálló kapcsolataikban a legfontosabb eszközök közé tartozik a bizonytalanság csökkentésére. Az elismerés általában egy jogilag releváns helyzetre vonatkozik; vagyis egy olyan állapotra (illetve annak tudomásulvételére az elismerő nyilatkozatot tevő részéről), amelyben a szereplők viszonya a „jogok” és a „kötelezettségek” kategóriáin keresztül (is) értelmezhető. „Az elismerés olyan ténybeli helyzetek elfogadása, amelyeknek jogi jelentőséget tulajdonítanak.” (Shaw 2001, 140.) Mivel a nemzetközi jogban nem létezik általános elismerési kötelezettség, az elismerés tekintetében az egyes szereplők szabadsága elvileg korlátlan. Elvileg, mert mint látni fogjuk, a kilencvenes évek itt is változást hoztak. E diszkrecionális jelleg közvetlenül rávilágít az elismerés aktusának alapvetően és eredendően politikai természetére.

A nemzetközi viszonyok kiszámíthatatlan és folyamatosan változó területén eredetileg az elismerés aktusa jelölt ki olyan konvencionális viszonyítási pontokat, amelyekhez képest a későbbi (egyre növekvő számú) szereplők magatartását megítélték, s ezáltal megnyílt az út a modern nemzetközi jog kialakulása felé. Az elismerés az az aktus, amely a nemzetközi társadalmi szerződést „beviszi” a politikai viszonyok mindennapi valóságába és alkalmazhatóvá teszi. Fontos hangsúlyozni, hogy a szerződésre vonatkozó elismerések esetleges visszavonása egyes államok részéről nem érintené a nemzetközi társadalmi szerződés érvényességét. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy miután a jelenleg érvényes nemzetközi társadalmi szerződés a második világháború idején egyszer létrejött, az elismerések rendszere által érvényesült, elvileg „örökkévalóvá” vált. Akárhogyan alakuljon a jövőben a helyzet, a nemzetközi társadalmi szerződésre, akár morális értelemben, akár mint szokásjogi precedensre hivatkozni lehet.1

A nemzetközi politikai viszonyokban az elismerés jelentősége elsődlegesen az egyes szereplők jogalanyiságát meghatározó következményekben áll. Ezt fejezi ki az a meghatározás, miszerint az elismerés olyan eljárás, amelyen keresztül a nemzetközi jog egyik alanya, különösen egy állam, amely nem vett részt egy adott helyzet létrehozásában vagy dokumentum kibocsátásában, elfogadja azt, hogy azok érvényesíthetők vele szemben, azaz elismeri a belőlük fakadó jogkövetkezmények fennállását magával szemben (Dinh – Daillier – Pellet 1999, 551). Az elismerés nem vonatkozhat olyan tényekre vagy helyzetekre, amelyek az általános kötelező normákkal (jus cogens) ellentétesek.

A nemzetközi viszonyokban a kilencvenes években is elsősorban a nemzetközi szervezetek keretében állnak rendelkezésre intézményesített biztosítékok a jogalanyisággal kapcsolatos elismerések érvényesítésére. Nem ilyen egyértelmű a helyzet azonban akkor, ha az elismerésnek olyan céljai és következményei vannak, amelyek nem helyezhetők el a jogalanyiságra vonatkozó, 1945 után kialakult nemzetközi normák vagy intézmények rendszerében. Ilyen eset volt a kilencvenes években a nemzeti kisebbségek államok általi elismerése Európában.

11 Lásd még a VIII. fejezet Az elven túl? című alfejezetét a 353. oldalon.



SZEREPLŐI (II.)Egyes esetekben ugyanis, azok az államok, amelyek ilyen kisebbségekkel rendelkeznek, nem ismerik el őket a társadalmi többségtől különálló jegyekkel rendelkező entitásként, s megtagadják a nemzeti, az etnikai vagy a nyelvi kisebbségi státus megadását. Ez Európában 1994-ig nemzetközi jogi szempontból nem volt kifogásolható eljárás, mert a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya (1966-ban fogadták el, a továbbiakban lásd még PPJNE) ide vonatkozó 27. cikke csak olyan kisebbségek esetében érvényes, amelyek létét azok az államok, amelyekben élnek, hivatalosan elismerik (Thornberry 1991, 154). Az Európa Tanács (ET) 1994-es keretegyezménye a nemzeti kisebbségek védelméről elvileg lehetővé teszi a kérdés nemzetközi kezelését, a nemzetközi jog azonban általában továbbra sem ismeri el e kisebbségek jogalanyiságát. A harmadik állam általi külső elismerés – amely önmagában szintén nem sérti a nemzetközi jogot – kifejezetten politikai jellegű és politikai következményekkel jár. Ha folytatódik az a tendencia, amely a 20. században vált uralkodóvá, s amelynek következtében az elismerés módozatainak és tárgyainak minél szélesebb körét igyekeztek bevonni a nemzetközi jog keretébe, úgy az a kisebbségek kérdésében is hozhat új fejleményeket.

A nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozása szempontjából nincs különösebb jelentősége a de facto és a de jure elismerés megkülönböztetésének, s a jogi irodalom is felhívja a figyelmet arra, hogy a különbség nem lényegi, hanem fokozati (Dinh – Daillier – Pellet 1999, 559). Az elismerés külső megítélése, aminek az angolszász doktrínák nagy figyelmet szentelnek, nem történhet tisztán jogi alapon: mindig az érintett szereplők, mindenekelőtt az államok akarata az irányadó, amely az adott jogi kontextus és tényállás kereteiben értelmezendő (Brownlie 1995, 93; 72; 91). Hasonló okok miatt nem alkalmazható az a korábban is jórészt mesterséges megkülönböztetés, amely szembeállította az államok deklaratív és a konstitutív elismerését: mivel nincs általános elismerési kötelezettség, nem lehet az új állam jogalanyiságát függővé tenni a többi állam elismerésétől (amint azt konstitutív vagy attributív elmélet teszi). A szerzők többsége a kilencvenes években nem fogadja el érvényesként a megkülönböztetést (Dupuy 1992, 67–68; Brownlie 1995, 88–91; Dinh – Daillier – Pellet 1999, 551–552; Shaw 2001, 140).

Az elismerés hiánya tehát az új államot nem fosztja meg a jogképességtől. A nemzetközi jog általános szabályai, például a terület és a határok tiszteletben tartása, érvényesek az új állam és az államok közössége között. Ebből az következik, hogy az elismerést megtagadó államok kötelesek tartózkodni az új állam politikai függetlenségének bármilyen formában való megsértésétől, a megszállástól vagy a kívülről irányított politikai fellazító műveletektől (Cassese 2001, 51).

1.2. ÁLLAMALAKÍTÁS A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA nemzetközi politikai viszonyokban fogalmilag különbséget kell tennünk: 1. a nemzetközi viszonyokban bekövetkezett változások okán létrejött államok (például az első világháborút követő európai területi átrendeződések, a második világháború utáni dekolonizáció); 2. az önerőből történő államalakítás, és 3. az államok elismerése között. Politikai következményeit tekintve kiemelkedő jelentőségű ma is ha egy szereplő államalakítási törekvését bejelenti és azt következetesen képviseli.

Az államalakítás az első nemzetállamok létrejöttével a 17. század második felétől a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveiig a nemzetközi politikai viszonyok meghatározó jelensége. A 19. században az európai nagyhatalmak egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy ellenőrzésük alatt tartsák az új államok létrejöttét, s ez a tendencia napjainkban is létezik. Tehát az előzmények tekintetében a saját erőből való államalakítás megkülönböztethető és megkülönböztetendő egy állam létrejöttének egyéb eseteitől. E különbségtétel azért releváns, mert új államok alakítására irányuló törekvések napjainkban is vannak, miközben már régen az a helyzet, hogy a különböző államok szuverenitása alatt lévő területek fizikailag is összeérnek egymással vagy nemzetközi státusú területekkel (tengerek, légtér, Antarktisz) határosak. A nemzetközi jog azonban továbbra sem ismeri el a saját államhoz való jogot mint az önrendelkezés egyetlen formáját. Az ENSZ egy, a kilencvenes években keveset idézett 1970-es közgyűlési nyilatkozata is csak annyit szögezett le, hogy „szuverén és független állam létrehozása, független államhoz való csatlakozás, azzal való egyesülés vagy bármilyen más, a nép által szabadon meghatározott politikai státus létesítése e nép önrendelkezési joga megvalósításának formái.”2 A dekolonizáció a gyarmati országok és területek létező határain belül folyt. Az e folyamatnak elvi keretet biztosító 1960-as közgyűlési nyilatkozat semmit sem tartalmaz az államalakítással vagy az államok létrehozásával kapcsolatban, s következetesen a „nemzeti terület” fogalmát használja. A nemzetközi jog mindenekelőtt a létező államokkal foglalkozik, s ahol az in statu nascendi, a születőben lévő államok kérdése felvetődik, általában a jogfolytonosság részleteiről van szó, és az önrendelkezés idézett összefüggéseit a doktrína politikai adottságnak tekinti (Brownlie 1995, 79–80).

22Nyilatkozat az államoknak az Egyesült Nemzetek alapokmányával összhangban levő baráti kapcsolatait és együttműködését szabályozó nemzetközi jogi elvekről. Az ENSZ közgyűlésének 2625 (XXV) számú, 1970. október 24-i határozata.



SZEREPLŐI (II.)A lényeg az, hogy az 1990-es években azok, akik új állam megalakítását tűzték ki célul, illetve ez irányú korábbi törekvéseiket folytatták: 1. szükségszerűen váltak a nemzetközi politikai viszonyok szereplőivé; mivel 2. törekvéseiket csak egy adott állam nemzetközi (elsősorban területi) státusának megváltoztatása által érvényesíthetik; és így 3. a választott módszertől függetlenül érintik mind az államok, mind a nemzetközi politikai viszonyok legfontosabb szereplőinek előjogait. Ez áll valamennyi, a jövőben bejelentendő államalakítási törekvésre is.

Szükséges tehát a fogalmi megkülönböztetés az államalakítás és az állam elismerése között is. A múltban sem fordult elő, s a jövőben sem várható, hogy egy új szereplő, aki államalakítási törekvésekkel lép fel, eleve államként határozza meg önmagát. Az államalakítás tehát csak a politikai program szintjén fogalmazódhat meg, s ez, a számontartás műveletén keresztül a többi szereplő számára jelentős manőverezési teret biztosít. Az államok a nemzetközi politikai szereplők körében a privilégiumok szempontjából még mindig a legjobb helyeket foglalják el. Belátható, hogy az államalakítás bejelentése a többi szereplő részéről a legnagyobb érdeklődésre tart számot. Egy önmagában sikeresen megvalósított államalakítás azonban nem biztos, hogy maga után vonja a nemzetközi államközösség többségének elismerését. Ilyen esetben több szempont is ütközik: 1. a hatékonyság (effectiveness) hagyományos elve (vagyis az a követelmény, hogy az új entitás valóban államként viselkedjen); 2. a nemzetközi közösség aktuális értékeinek való megfelelés igénye, illetve 3. a pillanatnyi hatalmi viszonyok. Taivant szokták említeni aktuális esetként, amikor egy minden kétséget kizáróan hatékonyan működő állam összes jegyeit felmutató entitás Kína álláspontja miatt nem képes normális nemzetközi kapcsolatokat fenntartani, s a széles körű nemzetközi elismerést a maga számára elnyerni (Cassese 2001, 51).

A 20. század nyolcvanas éveinek végéig létrejött államok többsége esetében a kezdeményezők államalakítási törekvései eleve találkoztak egyes államok vagy államcsoportok érdekeivel, s nemzetközi téren ezek többnyire az új állam protektorainak számítottak. Az új államoknak megvolt a kijelölt helyük a létező hierarchiákban, s ennek a helyzetnek a radikális változása ritkán következett be békeidőben. Ez az alapképlet nem sokat változott a kilencvenes években sem, s erre a legjobb példa Közép-Európa új államainak elismerése.

Külön értékelendő az államok által létrehozandó új állam vagy államok megalakításának a bejelentése, ha a társuló egységek lemondanak szuverenitásukról az új formáció javára, vagyis összeolvadnak. Az elnevezés itt másodlagos: föderáció, konföderáció vagy unió, a lényeg a résztvevőket korábban államként minősítő attribútumok vagy azok nagy részének a megszűnése. Míg a nem állami szereplők államalakítási bejelentése általában ellenséges magatartással találkozik a nemzetközi politikai viszonyokban, a kilencvenes évek közepéig a fúzióra tett kísérletek többnyire megfeneklettek, még akkor is, ha nem ütköztek nemzetközi ellenállásba. A horvát-bosnyák föderációval kapcsolatos remények szertefoszlani látszanak3, az orosz–belorusz unió egyelőre nem minősíthető egyértelműen fúziónak, s a jordán–palesztin államszövetség is csak a hipotézisek szintjén merül fel. Ha azonban a nemzetközi politikai viszonyokban a létező hierarchiák szorosabbá válnak, vagyis ha az erősebbek pozícióikat markánsabban fogják érvényesíteni politikai eszközökkel, akkor minden esélye megvan annak, hogy a jövőben az új államok alakításának alapképlete a fúzió lesz.

1.3. AZ ÁLLAMOK ELISMERÉSE A KILENCVENES ÉVEKBENAz új államok elismerése, amennyiben az a nemzetközi nómenklatúrába való bekerüléssel járt, a kilencvenes években is a korábban alkalmazott sémákat követte. Az ENSZ közgyűlése ugyanazon a procedúrán keresztül vette fel az új államokat tagjai közé, mint 1989 előtt. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet keretében működő Jugoszlávia Döntőbizottság 1991 novemberében, az első rendezési tervek születésének idején, az államot továbbra is olyan kollektivitásként határozta meg, amely egy adott területen élő, szervezett politikai hatalomnak engedelmeskedő lakosságból áll, s amely szuverén módon nyilvánul meg (idézi: Dinh – Daillier – Pellet 1994, 399). Ez a definíció szinte szóról-szóra megegyezik az 1933-ban aláírt montevideói egyezmény első szakaszával, amely először kísérelte meg az állam nemzetközi meghatározását. A szakirodalomban és a nemzetközi gyakorlatban ezeket az elemeket az elismerés szempontjából továbbra is a szükséges minimumnak tekintik, de az elmúlt évtizedek során több kiegészítő javaslat is felmerült. Így a lakosság, a meghatározott terület, a kormányzat és a függetlenség mellett szóba jöhet még a folyamatosság, a nemzetközi jog betartásának kinyilvánított szándéka, a civilizációs szint, 4 a szuverenitás (a szuverenitásról való lemondás mértéke tekintetében), valamint az államként való fellépés és viselkedés (Brownlie 1995, 72–79). A

33 „Boszniában a kívülről bevezetett és irányított demokratizálódási folyamat amely abból a feltevésből indult ki, hogy külső segítséggel hatékonyabban biztosítható a szegmentált politikai egységek összekapcsolása [a föderáció] aláaknázta az autonómia és az önkormányzás érvényesülését” – írta David Chandler. „Ahelyett – tette hozzá –, hogy az új állam központi intézményeit erősítette volna, s megkönnyítette volna a kompromisszumkeresést és a tárgyalásokat a [kívülről irányított] demokratizálási folyamat az államtól is, meg az azt alkotó entitásoktól is elvonta a politikacsinálási lehetőségeket.” (Chandler 1999, 194–195.)44 Lásd még a III. fejezet Legitimitási elvek: a civilizatórikus misszió című alfejezetét a 134. oldalon.



SZEREPLŐI (II.)kilencvenes években létrejött államok esetében általában nem történt változás a korábbi nemzetközi határok tekintetében, mert a szigetországokat kivéve általában a belső, föderációs határok váltak nemzetközi határokká, vagy tűntek el, mint Németország esetében. A lényeg az, hogy a világ 1989 előtti politikai térképe a második világháborút követően, illetve a dekolonizációs folyamat során kijelölt határokat tekintve, alapvetően nem változott a kilencvenes években megjelent új államok elismerésével.

A különbség a kilencvenes években az, hogy a dekolonizációs folyamatoktól eltérően, az új államok elismerését és a különböző privilégiumokban való részesülésüket, például az egyes szövetségi rendszerekhez való „közelség” mértékét vagy a nemzetközi szervezetekbe való felvételt, az aspiránsok belső, rendszerint politikai rendszereik természetéhez és minőségéhez rendelt feltételekhez kötötték. Olyan feltételekhez, amelyek nem voltak minden előzmény nélkül – jó részük szerepelt a helsinki záróokmányban, így például az emberi jogok tiszteletben tartása –, de azelőtt nem merültek fel ilyen formában számonkérés tárgyaként az államközi viszonyokban. Olyan feltételek előírásáról volt szó, mint: a parlamentáris demokrácia és a politikai pluralizmus, a piacgazdaság, a kisebbségek védelme, a határok tiszteletben tartása, a szabad sajtó, vagy a menekültek befogadásának kötelezettsége. E kritériumok érvényesítése azonban csak azokban az esetekben volt meggyőző, amelyekben az államközi viszonyoknak eleve volt egy minimális közös nevezője, s a számonkérők a nyugati kultúrkörhöz tartozó államok voltak. Az aspiránsok motivációi között a különböző segély- és együttműködési programokban való részvétel, illetve ez utóbbi körhöz tartozó szövetségekbe tagként való bejutás kilátásai szerepeltek. Ugyanakkor azokkal az államokkal szemben, amelyekben a kilencvenes években összeomlott a központi kormányzat,5 a politikai és a jogi eszközök általi számonkérés – kultúrkörre való tekintet nélkül – nem működött, és előállt a kivételes helyzet.6

Az Európai Közösség tagállamainak külügyminiszterei 1991. december 16-án (néhány nappal a Szovjetunió megszűnését követően) elfogadtak egy nyilatkozatot a Kelet-Európában és a Szovjetunióban létrejövő új államok elismerésének „irányelveiről”. E dokumentumban leszögezték, hogy az új államok formális elismeréséhez, egyebek mellett a következő előfeltételek szükségesek: az ENSZ alapokmánya, az EBEÉ, az 1975-ös helsinki záróokmány, valamint az 1990-es Párizsi Charta tiszteletben tartása, különös tekintettel a jogállamiságra, a demokráciára és az emberi jogokra; biztosítékok a nemzeti és etnikai csoportok, valamint kisebbségek jogait illetően; az államhatárok sérthetetlenségének tiszteletben tartása; minden olyan kötelezettségvállalás elfogadása, mely a leszerelésre, a nukleáris fegyverkezés korlátozására, a biztonságra, valamint a regionális stabilitásra vonatkozik; a regionális, valamint az államutódlásból fakadó viták megegyezés útján való rendezése, beleértve a nemzetközi döntőbíráskodás lehetőségét. Aznap a miniszterek elfogadtak egy Jugoszláviára vonatkozó nyilatkozatot is, mely a területén létrejövő utódállamok elismerésével kapcsolatban egy döntőbizottságot (az úgynevezett Badinter-bizottság) bízott meg a szakértői véleményezéssel (lásd Valki 2001, 14–17).

1.4. A NEM KORMÁNYZATI SZEREPLŐK ELISMERÉSEA nem kormányzati (vagy nem állami) szereplők politikai szereplőkként való számontartása az államok részéről nem minden esetben jár jogalanyiságuk elismerésével. Ugyanígy a nem kormányzati szereplő jogalanyisága sem feltétlenül vonja maga után politikai szereplői minőségét. A röviden Vöröskereszt (ICRC) 7 néven közismert, Svájcban bejegyzett és kizárólag svájci állampolgárok által képviselt köztestület, például a nemzetközi szervezeteknek azon kategóriájába tartozik, amelyeknek nemzetközi jogi státusához lényegileg tartozik hozzá a pártatlanság. A Vöröskereszt tevékenységét a katasztrófa sújtotta övezetekben csak az érintett államok, s az adott helyzetben a területet ellenőrzésük alatt tartó nem állami politikai szereplők belegyezésével folytathatják, s ez a jóváhagyás a nemzetközi politikai szereplők számára egy sor jogi kötelezettség vállalásával jár. E kötelezettségek önként vállaltak, s addig állnak fenn, amíg a szervezet a szereplő jóváhagyásával tevékenykedik. Ez azonban semmilyen értelemben nem vonja maga után a Vöröskereszt nemzetközi politikai szereplői minőségét. Hasonló a helyzet más nemzetközi humanitárius szervezetek esetében is.

„Nem kormányzati (nem állami) szereplők azok a szervezetek:

– amelyek nagymértékben vagy teljesen függetlenek az állami ellenőrzéstől és finanszírozástól, a civil társadalomból vagy a piacgazdaságból származnak, vagy az állami ellenőrzésen és irányításon kívül álló politikai behatásoknak tulajdonítható létrejöttük;

55 Lásd még a VII. fejezet A bukott állam jelensége a kilencvenes években című alfejezetét a 307. oldalon.

66 Lásd még a VIII. fejezet A kivételes helyzet a nemzetközi viszonyokban című alfejezetét a 347. oldalon.

77International Commission of the Red Cross and Red Crescent – A Vöröskereszt és a Vörös Félhold Nemzetközi Bizottsága.



SZEREPLŐI (II.)– olyan hálózatokként működnek vagy olyan hálózatokban vesznek részt; amelyek túlterjednek két vagy több állam határain, vagyis „transznacionális” kapcsolatokban vesznek részt, összekötve politikai rendszereket, gazdaságokat, társadalmakat;

– olyan módon tevékenykednek, mely érinti a politikai folyamatokat és hatásaikat egy vagy két államban, vagy a nemzetközi intézményekben, céltudatosan vagy csak részben céltudatosan, tevékenységük fő tárgyaként vagy annak csak egyes aspektusaként.”

(Josselin – Wallace 2001, 3–4).

Az irodalom egy része nem tekinti nemzetközi politikai szereplőknek a multinacionális vállatokat, s általában a gazdasági szereplőket, az egyházakat, valamint a transznacionális pártokat (amelyek több országban is rendelkeznek szervezetekkel, például a nagy pártszövetségek) – véleményünk szerint megalapozottan. A mellékelt keretben olvasható a nem kormányzati (nem állami) nemzetközi szereplők legtágabb meghatározása. Amint a szerzők maguk felhívják a figyelmet, e definíció „tudatosan tágabb, mint a nem kormányzati szervezetek általában elfogadott meghatározása, mely definíció nem tartalmazza a gazdasági szereplőket, az egyházakat vagy a transznacionális pártokat. Tudatában vagyunk egy ilyen széles körű definíció veszélyeinek, amely együvé sorolja az instrumentálisan, különösen a gazdaságilag motivált szereplőket (vállalatok, maffiák), az eszméket felvállalókkal (egyházak, nem gazdasági természetű ügyeket képviselő csoportok – advocacy groups), a szakmai értékeket valló és racionális elemzés iránt elkötelezett szakértőkkel (think-tank-ek, tudományos közösségek), valamint közös etnikai eredet alapján álló szereplőkkel (diaszpórák). E széleskörű merítést abban a reményben vállaltuk fel, hogy az olvasó figyelmét ilyen módon hívjuk fel a nem állami szereplők határokon átnyúló tevékenységének diverzitására és komplexitására, mely napjainkban kiterjedt nemzetközi – sőt, részleges globális társadalmat képez, az államok közösségének keretein belül.” (Josselin – Wallace: 2001, 4.)

Számos esetben figyelhető meg az a törekvés a nem kormányzati szereplők részéről, hogy nemzetközi jogi státusuk formális elismertetése céljából a leghatározottabban elhatárolják magukat a politikai szereplői minőségtől, annak ellenére, hogy mások ilyenként tartják számon őket. Ezek az egymást keresztező törekvések tipikusak a kilencvenes évek nemzetközi politikai viszonyaiban, s további példái a politikai, a jogi és a morális szférák elkülönülésének és viszonylagos önállóságának.

Az irodalom még mindig viszonylag kevéssé foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, leszámítva a nem kormányzati szervezetek viszonyát (helyét, szerepét) a kormányközi nemzetközi szervezetekhez.8 Az ENSZ rendszerében, valamint egyes regionális nemzetközi szervezetekben az emberi jogi, a humanitárius, a környezetvédelmi, s általában az emberbaráti célból alakult, nonprofit szervezeteket különböző jogosítványokat biztosító konzultatív státusok illetik meg. E státusok a nem kormányzati szereplők számára jelentős és közvetlen befolyást tesznek lehetővé a nemzetközi politikai viszonyok alakítására, anélkül, hogy megnyilvánulásaik őket politikailag elköteleznék. Ez számos esetben konfliktusokhoz vezet az államok és a nem kormányzati szereplők között, különösen az emberi jogok védelmének ügyében. E konfliktusok többnyire kormányközi nemzetközi szervezetekben zajló vitákban nyilvánulnak meg, s nem ritka, hogy nem kormányzati szervezetek olyan nemzetközi szervezetekkel, mint az ENSZ, vagy azok egyes képviselőivel szemben is rendkívül élesen megfogalmazott kritikus álláspontot képviselnek (Gaer 1996, 51–66).9

Mint láttuk, a politikai szereplőként való számontartás nem elég e minőséghez, ahhoz az önmeghatározás és a politikai program is hozzátartozik. A nemzetközi szervezetek általi elismerés és az ezt követően megnyíló lehetőségek alkalmassá teszik a nem kormányzati szereplőket egy sor olyan feladat ellátására, amelyeket az államok különböző okokból nem vállalnak fel. Az emberi jogok megvalósulásának figyelemmel kísérése, a humanitárius jellegű tevékenységek nagy része, vagy egyes érzékeny környezetvédelmi ügyek, főleg, ha azok a hadiiparral is kapcsolatban vannak, ebbe a kategóriába tartoznak. Tény, hogy sok esetben különböző államok politikailag és anyagilag támogatják a nem kormányzati szereplőket. Az Amnesty International, a Human Rights Watch vagy a Greenpeace a kivételek közé tartoznak e szempontból, mivel főként magánadományokból tartják fenn magukat. Ez természetesen nem akadályoz meg egyes államokat abban, hogy e szereplőket politikai számontartási műveleteik során előkelő helyen szerepeltessék.

88 A nem kormányzati szereplők helyzetéről a globális kormányzás perspektívájából, lásd még: Gordenker – Weiss 1996a, 17–47; valamint vö. az V. fejezet A világdemokrácia eszméje mint a politikai primátusa a nemzetközi viszonyokban című alfejezetével. Lásd a 220. oldalon.99 Lásd még: A Human Rights Watch World Report évente kiadott egyre terjedelmesebb köteteit, illetve a fenti megjegyzéseket illusztráló anyagait a www.hrw.org/ honlapon.



SZEREPLŐI (II.)Jellemző volt az 1990-es évek nemzetközi politikai viszonyaira, hogy az államok többsége annak ellenére, hogy egy sor politikai kifogása volt a nem kormányzati szereplőkkel szemben, nem kívánt lépéseket tenni a nemzetközi szervezetekben e szereplők nemzetközi elismerésének visszavonására. Ebből is, de elsősorban a nem kormányzati szereplőknek a politikai, a jogi és a morál szféráinak metszéspontjain való elhelyezkedéséből úgy tűnik, hogy e szereplők befolyása a jövőben nőni fog. A nem kormányzati szereplők nemzetközi elismerése ugyanis lényegében azoknak az elveknek az elismerése, amelyek nevében e szereplők fellépnek. Mivel nem kívánnak a nemzetközi színtéren hagyományosan elérhető privilégiumokban részesülni, a nem kormányzati szereplők egyebek mellett hozzájárulhatnak a nemzetközi viszonyokban a nemzetállamok uralta időszakban kialakult elszemélytelenedés megállításához, és a jövőben talán e folyamat visszafordításához. Látványos példája ennek a jogsértések, illetve a különböző visszaélések dokumentálása céljából az úgynevezett „egyéni történetek” nyilvánosságra hozatala, amelyek a figyelem felkeltésének egyik hatékony módszereként tulajdonképpen a személyt, a méltóságában megsértett egyént helyezik a középpontba.

1.5. AZ INTÉZMÉNYESÜLÉS A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA fentiekben már érintettük a jogalanyiság kérdését mint az elismerés egyik legfontosabb vetületét, legtöbbször mint magát a tárgyát. A különböző nem állami nemzetközi politikai szereplők jogalanyiságra való törekvése is fémjelzi a nemzetközi viszonyok kiszámíthatatlanságának csökkentésére tett jelenkori erőfeszítéseket. E törekvések is arra intenek, hogy a nemzetközi politikai viszonyok szféráját nem szemlélhetjük kizárólag mint az önkény terepét. Az intézményesülés a jogalanyiság, a szervezeti keretek és a célok integrálását jelenti. Az intézmények állapota, minősége, működése, elfogadottsága mindenkor érzékeny jelzője a nemzetközi politikai viszonyokban a politikai, a jogi és a morális szférák egymáshoz való viszonyának. Európában 1989 után rövid időre az a látszat keletkezett, hogy a három dimenzió egyensúlyba került, ami számos pozitív hatással járt, így például az emberi jogok érvényesülésénél vagy a közép- és kelet-európai kormányközi kapcsolatok retorikájának visszafogásánál. Ugyanakkor például 1994 után a NATO-bővítés körüli viták alakulása meglehetősen nyersen mutatott rá e látszat látszatvoltára, s ez sokakat csalódással töltött el (Zelikow 1997, 77–89; Brown 1997, 121–139). A Jugoszlávia elleni NATO-bombázások, illetve az azok nyomán kialakult helyzet a Balkánon, e látszatot lerombolták.

A nemzetközi intézmény kategóriája magában foglalja a nemzetközi (kormányközi) szervezetet, de heterogén struktúrája folytán elkülönítendő tőle. Heterogenitását az azt működtető szereplők, motivációk és célok sajátos természete adja.

A jogi szemléletet előtérbe helyező nemzetközi irodalom felfogása szerint az intézmény általában azt a területet fedi le, amelyen az államok érdekei, a nemzetközi szervezetek, nem kormányzati szereplők céljai és a nemzetközi normák előírásai találkoznak. A nemzetközi konferencia olyan intézmény például, amely jól szemlélteti e meghatározást. A konferenciáknak számos típusa létezik, az állam- és kormányfők csúcstalálkozóitól a tudományos véleménycserékig nemzetközi kérdésekről; intézménnyé válásuk egyebek mellett azt jelenti, hogy a konferenciák témaválasztása mindig az aktuális nemzetközi kérdésekhez és vitákhoz alkalmazkodik; a résztvevők körének meghatározása közös mintákat követ, így például a „politikai kiegyensúlyozottságot” az állami emberek és a saját minőségben részt vevők arányát, stb.; a zárónyilatkozat elfogadását, mely ma már minden jelentősebb konferencia egyik legfőbb aktusa, kemény alkuk és egyeztetések előzik meg, és még sorolni lehetne a jellemzőket.

Az intézményesülés felé haladnak az antiglobalista mozgalmak, miközben tiltakozásaik egyik legfőbb célpontja, a vezető demokráciák élén állók laza csúcstalálkozókként induló G-7-fóruma (napjainkban Oroszország részvételével G-8).

A nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozása szempontjából az intézményesülés kapcsán azonban figyelmeztetni kell az előbb említett stabilitás látszatjellegére. Látszatról beszélünk ebben az esetben is, mert a nemzetközi politikai viszonyok sajátosságai miatt a stabilitás, az állandóság, a kiszámíthatóság fogalmait e területen nem lehet összehasonlítani az államok által nyújtott, jogbiztonsággal. A kormányközi nemzetközi szervezetek sem tekinthetők „stabilizáltnak”, hiszen testületeik személyi összetételükben – többnyire politikai megfontolásoknak tulajdoníthatóan – folyamatosan változnak, a tagok közötti erőviszonyok is folyamatos átalakulásban vannak, s a szervezet szorosan vett normatív tevékenysége – ha van ilyen – sokszor drámai változások közepette alakul. Önmagában egy intézmény formális struktúrája sem garantálja a stabilitást és a hatékonyságot, de egy eredendően hibás vagy hiányosságoktól szenvedő struktúra visszahatással van a szervezet tevékenységére. Továbbá, ha például egy nemzetközi szervezet konzekvens módon nyilvánul meg, stabilitásának látszata növekszik. Ha viszont egymásnak ellentmondó lépéseket tesz, az ezek által generált instabilitás közvetlenül kihat a nemzetközi politikai viszonyok állapotára.



SZEREPLŐI (II.)A nemzetközi politikai viszonyok formálisan konstituált szereplői számára az elismerés – az önmeghatározást és a politikai célok kinyilvánítását követően – a legfontosabb eszköz kapcsolataik alakítására. A kilencvenes években az államok elismerésének hagyományos technikái és intézményei mellett a nem kormányzati szereplők elismerése egyre fontosabbá válik.

KULCSFOGALMAK: nemzetközi elismerés • államalakítás • az új államok elismerése • nem kormányzati szereplők • a nemzetközi konferenciák mint intézmények

2. 2. Informális szereplőkA formális szereplők kategóriájába soroltuk az államokat és azokat a nem kormányzati szervezeteket amelyek meghatározott célokra és eljárások útján jönnek létre azért, hogy az államokra és az államok közötti viszonyokra hatást gyakoroljanak. A nem kormányzati szervezeteknek hivatalos elismerésben kell részesülniük a nemzetközi szervezetek részéről, sőt bizonyos esetekben külön akkreditációra is szükségük van, ha részt kívánnak venni azok munkájában. A nemzetközi politikai viszonyok informális szereplőinek köre szélesebb és sokszínűbb, mint a formális szereplőké. Az egyén különleges helyet foglal el e körben, egyrészt mint a nemzetközi politikai viszonyok közvetlen szereplője, másrészt mint az informális csoportok képviselője.

Az informális csoportok közül kiemelkednek a „tisztán” politikai célokat követők, azaz egy adott államot, illetve annak kormányát kihívó csoportok és szervezeteik. A saját normák követése az informális szereplők esetében a kilencvenes években került előtérbe a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában. Az alábbiakban csak annak a kifejtésére szorítkozunk, hogy bizonyos esetekben egyes informális, azaz nem integrált kollektív entitások, amelyek lehetnek vallási, etnikai, nyelvi vagy kulturális csoportok, egyszóval saját normákat követő csoportok, egyszerűen belekényszerültek a nemzetközi politikai aktor szerepkörébe, mivel értékrendjüket, s ezáltal túlélésüket veszélyeztetve érezték. Benjamin R. Barber már az 1990-es évek közepén felvetette, hogy az, amiből végül dzsihád, azaz szent háború lesz, a kezdetekben esetleg egyszerűen helyi identitási kérdésként merült fel, mint önvédelem az iparosítás és „a McWorld gyarmatosító kultúrájának kábító, kiüresítő” hatása ellen (Barber 1996, 9).

A jelenleg zajló folyamatok elemzése alapján nem lehet messzemenő következtetéseket levonni arról, hogy a nemzetközi politikai viszonyok informális szereplőinek helyzete a jövőben hogyan alakul. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy e területen is be fog következni egy intézményesülési folyamat. Ennek első lépése a csoportbéli tagság politikailag releváns nyilvánossá tétele, illetve nyilvános vállalása lehet.

2.1. AZ EGYÉN MINT A NEMZETKÖZI VISZONYOK SZEREPLŐJEA nemzetközi viszonyok irodalmában az egyén szerepéről a nemzetközi viszonyokban egymásnak ellentmondó nézetek uralkodnak. Egyes szerzők az egyént vagy nem tekintik a nemzetközi viszonyok szereplőjének (Spanier – Wendzel 1996), vagy pusztán az egyének által betöltött státusokról, pozíciókról, állásokról, vagyis a nemzetközi tisztségviselőkről emlékeznek meg (Boniface 1995, 18), illetve csak annyiban foglalkoznak vele, amennyiben a nemzetközi jog elismeri az egyén jogalanyiságát. Ez utóbbi kategóriába tartozik a nemzetközi jogi irodalom egésze, illetve azok a munkák, amelyek egy speciális területre összpontosítanak, például a nemzetközi szervezetekre (Smouts 1995, 98). Mindkét esetben elmondható, hogy az egyén valamely formális státusának elismeréséből nem feltétlenül következik nemzetközi politikai szereplői minősége, illetve e minőségből, ha mégis fennáll, pusztán a forma alapján nem sok következtetés vonható le. Aron a katona és a diplomata szerepét szimbolikus értelemben tárgyalta: az egyén egy politikai egységet képvisel mindkét státusban. Sőt, szerinte a diplomáciai tárgyalásokon, illetve a háborúban a diplomata és a katona személye mintegy összeolvad a politikai egységgel, azaz azzal az állammal, amelyhez tartozik, és amelynek nevében fellép (Aron 1984a, 17–18). Ezzel szemben számos szerző, amikor a nemzetközi viszonyok szociológiájának tágabb perspektívájából tekinti át az egyén szerepét, azon a véleményen van, hogy a kilencvenes években az egyén szerepe nemcsak egyszerűen felértékelődött, hanem egyik meghatározó tényezőjévé vált a nemzetközi viszonyoknak (Badie – Smouts 1992, 239–242; Badie 1995, 240–252).

Az egyén minden kétségen kívül eleget tesz azoknak a kritériumoknak, amelyeket a nemzetközi politikai szereplők meghatározásakor figyelembe vettünk.1010 Nemcsak hogy képes autonóm politikai szereplőként viselkedni, hanem a legtöbb olyan esetben, amikor a kialakult helyzet egyszemélyes döntést kíván, így is viselkedik. Azokban az esetekben, amikor az egyén egy bizonyos szervezeti státus birtokosaként, de attól nem teljesen függetlenül válik autonóm szereplővé, az önmeghatározás és a politikai célok jelentőségre tesznek szert

1010 Lásd erről a VI. fejezet A nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek fogalma című alfejezetét a 240. oldalon.



SZEREPLŐI (II.)a szereplő értékelésénél. Az érintett kinevezésekor a delegálók mindig abban a helyzetben vannak, hogy megismerhetik a jelölt értékpreferenciáit. Ennek alapján következtethetnek arra, hogyan befolyásolják a nyilvánosságra hozott önmeghatározás és a politikai célok egy adott helyzetben nemzetközi politikai szereplői tevékenységét. Ez mindig is így volt. Különösen az államok első számú politikai vezetői esetében, akiknél mindig is számba jöttek egyrészt a személyiségi jegyek, másrészt azok a politikai értékek, amelyek mellett az illető személy korábban kiállt. A nemzetközi viszonyok történetével foglalkozó szerzők ezeknek az elemeknek mindig különös jelentőséget tulajdonítottak (Renouvin – Duroselle 1991, 284–445).

Az 1990-es évek két összefüggésben is változást hoztak az 1945 utáni korszakhoz képest. Egyrészt a nemzetközi politikai viszonyoknak egyik központi témájává vált az a kérdés, hogy ki tekinthető egy adott állam első emberének? Demokráciák esetében, ha nem is általánosan elfogadottá, de gyakorlattá vált az erősebbek azon törekvése, hogy befolyásolják annak a megválasztását, akit az első ember pozíciójában látni szeretnének azon országokban, amelyekben fontos, főleg gazdasági érdekeltségeik vannak. Ezek – a többnyire sikeres – befolyásolási kísérletek a választási kampányok alkalmával elhangzott közvetett tartalmú üzenetek, de nemritkán az egyik vagy a másik jelöltet nyíltan támogató vagy ellenző állásfoglalások formájában, esetleg a választási költségeikhez való anyagi hozzájárulások által történtek. Ilyen módon megnőtt annak a lehetősége, hogy egyes állami emberek nemcsak egyedi, döntéskényszer által jellemzett helyzetekben, hanem folyamatosan is nemzetközi politikai szereplőkként viselkedjenek. Az egyéni politikai szereplők személyiségi jegyei, sőt egészségi állapotuk, sokkal leplezetlenebbül merültek fel politikai kérdésként a nemzetközi viszonyokban, mint a korábbi időszakokban.

A másik fontos fejlemény, amely az egyének nemzetközi politikai szereplői minőségét az új körülmények között előtérbe helyezte, a Badie által a „háború részleges egyéni újrakisajátításának” 1111 nevezett jelenség volt. A nemzetállam hagyományos lojalitási formuláinak és számonkérési mechanizmusainak a fellazulása, valamint a csoportidentitások politikai jelentőségének növekedése a polgárháborút új kontextusba helyezik. Nem egyszerűen a katonák és a civilek közötti különbségek elmosódásáról van szó, hanem arról, hogy a tiszteletben tartás) (respect) kategóriáját a nemzetközi politikai viszonyokra is kiterjesztik (vö. Badie 1995, 249 és 258). A háború fölötti diszpozíció „egyéni visszavétele” tetten érhető ebben az összefüggésben nemcsak az etnikai, a vallási vagy a kulturális identitások affirmációjából eredő konfliktusokban – különösen az azokat övező retorikában – de a kilencvenes években a paramilitáris egységek által vívott helyi háborúkban, vagy akár a nemzetközi terrorizmus esetében is. Nem jelentéktelen mozzanat, hogy a tisztelet követelésének akár konfliktusokkal járó kinyilvánítása többnyire az olyan gyengébb szereplőkre jellemző, akiknek a nyilvános beszéden kívül semmilyen eszköz nem áll rendelkezésükre törekvéseik megvalósítására. A „tartsátok tiszteletben jogainkat” követelése a lehetséges nemzetközi jogvédő magatartások skáláján ez utóbbinak a tipikus megnyilvánulása. E követelések, azaz a „tartsatok tiszteletben bennünket”, „tekintsetek egyenlő partnernek”, „fogadjatok el olyannak, amilyenek vagyunk” és a hasonlók azonban nagyon egyszerű módon megjeleníthetők politikai törekvésekként is. A finom átmenet a jog semleges nyelvén megfogalmazott normatív tartalmú mondatoktól, a normáktól, a fenti imperativusokon át, a nyílt politikai követelésekig csak egy olyan tagolt közegben lehetséges, amelyben a politikai, a jogi és a morál szférái elkülönülnek.

2.2. CSOPORTOK MINT A NEMZETKÖZI VISZONYOK SZEREPLŐIA nemzetközi politikai viszonyokban a nem formálisan konstituált szereplők körének tekintélyes hányadát a kilencvenes években a nemzetközileg el nem ismert csoportok,1212 s azon belül is elsősorban az etnikai csoportok alkotják. Az identitás kategóriájának a nemzetközi színtéren akkor van értelme, ha egy csoport politikai közösségként egy kollektív identitás alapján határozza meg magát. Ez a rendszerint etnikai (azaz a közös leszármazással valamilyen kapcsolatban lévő), vallási és nyelvi összetevőkből álló identitás adja meg azt az egyedi és mással össze nem téveszthető arcélt, mely a csoportot a nemzetközi viszonyokban megkülönbözteti. A népek, a nemzetek, a bennszülött népek, a népcsoportok (Volksgruppen), s a kilencvenes évek Európájában egyes nemzeti kisebbségek is a nemzetközi viszonyoknak számon tartott, de e minőségükben nem mindig elismert szereplői. A nemzetközi jogban e csoportok egyikének státusa sem tisztázott egyértelműen, de politikai szempontból az e státusokat tartalmazó hierarchia csúcsán a nemzetek foglalnak helyet. Amint az előbbiekben utaltunk rá, a nemzetközi szerződésjog viszont a népeket tekinti az önrendelkezési jog alanyának, ám a nép normatív definíciójával a doktrína és az írott jog egyaránt adós. A népként való nemzetközi elismerésre, más szóval a nép státusára való törekvés ezért számos etnikai csoport esetében elsőrendű politikai törekvés. (Ebből a szempontból a nép és a nemzet kategóriáinak gyakori összemosása a közbeszédben nem számít. (A nemzet és a

1111Réappropriation partielle de la guerre par l’individu (Badie 1995, 243.)

1212 Lásd ehhez a VII. fejezet A nemzetközi elismerés című alfejezetét a 267. oldalon.



SZEREPLŐI (II.)nemzeti megkülönböztetése az állam jellegének meghatározásánál játszik elsőrendű politikai szerepet.) 1313 A nyolcvanas évekkel kezdődően például az ENSZ keretében a korábban bennszülött törzsek és lakosságok elnevezés alatt számon tartott és elismert etnikai csoportokat bennszülött népekként kezdték el emlegetni, nemcsak méltóságuk fokozott mértékű tiszteletben tartása miatt, hanem a későbbiekben a számukra nemzetközileg elismert önrendelkezési jog kodifikációjának megkönnyítése céljából. A felsorolt státusokból fakadó privilégiumok rendszere a legfontosabb motiváló erő az informális csoportok számára a politikai szereplőként való fellépéshez.

A nemzeti, illetve az etnikai, a vallási és a nyelvi identitás olyan fontos kohéziós tényezők, amelyek az ilyen csoportokat hagyományosan az autonómia magasabb fokozatainak elérésére ösztönzik. Az informális csoportokról szóló fejezetben majd látni fogjuk, hogy az erre irányuló cselekvések a politikai autonómia követelésében, illetve megvalósításában csúcsosodnak ki, amelyet rendszerint az önálló állam létrehozására való törekvésként értelmez a nemzetközi politikai viszonyok többi szereplője. A kérdés az, találunk-e az identitáson kívül további olyan kritériumokat, amelyek a különböző csoportokat minősítik, és egyben a nemzetközi politikai viszonyokban való részvételük tanulmányozása szempontjából is relevánsak.

A csoportautonómia különböző fokozataihoz való hozzáállás ilyen tényező lehet. Így a következőkben megkülönböztetjük a tisztán politikai célokat követő szereplőket és a saját normákat követő csoportokat, akik különböző kényszerek hatására váltak a kilencvenes évekre a nemzetközi politikai viszonyok szereplőivé. A különböző csoportok nagysága, lélekszáma és földrajzi elhelyezkedése fontos jellemzők ugyan, de mint a többi „objektív” tényező, csak viszonylagos jelentőséggel bírnak. Egy kis lélekszámú, de magas kohéziós fokkal rendelkező csoport sokszor hatékonyabb és nagyobb figyelemmel számon tartott szereplője lehet a nemzetközi politikai viszonyoknak, mint egy többmilliós lakossággal rendelkező állam. A különböző csoportok kohéziójának vizsgálatára szintén nehéz mutatókat meghatározni. Magának a csoportnak a megnevezése sem egyértelmű a legtöbb esetben. Egyes csoportokra etnikai hovatartozásuk alapján hivatkoznak (például kurdok, tamilok), más esetben a földrajzi elem kerül előtérbe (Tibet, Kelet-Timor), vagy egy meghatározó jellemzőjük (bennszülött népek), nem is beszélve azokról az esetekről, amikor egymástól teljesen eltérő jellegű csoportokat illetnek a diaszpóra gyűjtőfogalmával. Ha az egyes helyzeteket vesszük szemügyre, nem nehéz a különböző elnevezések kialakulása mögött a besorolás, illetve az önbesorolás szándékát felfedezni, az informális de természetesen politikailag meghatározott hierarchiákba.

A csoportok informális szereplői minőségét, s ezáltal különleges helyét az a tény határozza meg, hogy számontartásuk nem a nemzetközi elismerés technikáin keresztül történik, mivel az itt tárgyalt kollektív szereplőkre nem mindig jellemző az a megalakulási folyamat, amely például a nemzetközi nem kormányzati szervezetek esetében fontos. Egyes csoportok természetesen létrehozhatnak bizonyos szervezeti kereteket, de ez a csoport belügye, s ebben a tekintetben mint politikai szereplők különböznek mind a klasszikus, mind a nem kormányzati nemzetközi szervezetektől. De éppen ez az a sajátosság, amely a nemzetközi politikai viszonyok informális kollektív szereplőit a számontartás szemszögéből mindjárt a következő fontossági pozícióba helyezi a formálisan konstituált szereplők után. Az informális csoportokat rendszerint meghatározott személyek jelenítik meg a nemzetközi politikai viszonyokban, még akkor is, ha a csoport rendelkezik széles körben ismert szervezeti keretekkel. A vezető egyéniségek pozíciója és a csoport politikai szereplői minősége ebben az összefüggésben nehezebben választhatók el, mint a formálisan konstituált szereplők esetében. Utóbbiak körében az elismert intézmények léte biztosítja a folyamatosságot a szereplő számára a vezetők személyének változása esetében is. A regisztrált tagsággal nem rendelkező csoportoknál ez még inkább így van. Ebben az esetben közvetlen kapcsolat áll fenn a csoport, az egyén és a nemzetközi politikai szereplői minőség között.

2.3. TISZTÁN POLITIKAI CÉLOKAT KÖVETŐ CSOPORTOKA „tisztán” politikai célok ebben az esetben az állam intézményes rendjével, sőt gyakran egy adott állam létével közvetlenül összefüggő célokat jelentenek. Mint többször kifejtettük, a nemzetközi politikai viszonyokban az 1990-es években továbbra is az államok voltak a legfontosabb szereplők, mivel ők rendelkeznek a legtöbb privilégiummal, nem utolsósorban a legitim erőszak monopóliumával. Ha egy csoport egy állammal szemben határozza meg önmagát, és úgy tételezi politikai céljait, hogy azok az állam szerkezetének és nemzetközi pozícióinak (alkotmányos rendje, szövetségi viszonyai stb.) megváltozását eredményezhetik; vagy az államot veszélybe sodorják (területi egységét, belső szuverenitását, alapvető intézményeinek megsemmisítését célozzák, vagy a vezetők személyét veszélyeztetik); ugyanakkor a többi állammal, illetve nemzetközi szereplővel való általános viszonyaira is kihatással vannak; ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy az illető csoport tisztán politikai célokat követ. E célok a gyakorlatban az állami privilégiumok megszerzésére irányuló törekvését

1313 Lásd a II. fejezet A „nemzeti” és a „nemzetközi” eredeti jelentései című alfejezetét a 77. oldalon.



SZEREPLŐI (II.)jelentik az adott csoport – mint saját identitással és nagy kohéziós erővel rendelkező entitás – számára. A leggyakoribb az önálló állam megalakítását célzó törekvés (ez utóbbi ma már csak szecesszió, az államtól való elszakadás révén lehetséges). Előfordulhat azonban egy állami struktúrán belül, az államival egyenrangú privilégiumok megszerzése különböző csoportok által, az eredeti keret megszűnte nélkül. (Ez a gyakorlatban egy egységes állam föderációvá – vagy egy föderáció konföderációvá – alakulását jelenti. Belgium mindkét esetben felhozható példaként.)

A tisztán politikai célokat követő csoportok megkülönböztetése azért is fontos, mert az ilyen nemzetközi politikai szereplők minden lépésüket e céloknak rendelik alá. Sőt, a tapasztalat azt mutatja, hogy kénytelenek is ezt tenni. Az egy állammal szemben intézett kihívást, a nemzetállamok szolidaritása következtében,1414 az államok közösségével szemben megfogalmazott kihívásnak tekintik. A kilencvenes években egyetlen kormány sem vállalta nyilvánosan szecessziós törekvések, sőt, többnyire még mérsékelt etnikai autonómiatörekvések támogatását sem. Amelyik kormány ezt tette, nemzetközi téren az elszigetelődés veszélyével nézett szembe. A tisztán politikai célok követése az adott csoport minden erőforrásának a mozgósítását igényli. Lemondani az ilyen célokról, főleg miután a csoport tagjainak többsége körében támogatást nyertek, nagyon nehéz. Egyrészt, mert a csoport belső hatalmi viszonyrendszere, a különböző irányzatok és személyiségek közötti versengés a tisztán politikai célt sajátos dinamikájából eredően napirenden tartja. Másrészt a környezet részéről megnyilvánuló nyomás a csoportot abba a látszathelyzetbe sodorja, hogy a célról való lemondás nagyobb áldozatokkal járna, mint fenntartása.

A tisztán politikai célok rendszerint a függetlenség, a gazdasági vagy a kulturális elnyomás alóli emancipálódás, vagyis általánosan a politikai szabadság ügyével kapcsolódnak össze. Az ebből eredő morális kényszer szintén nem lebecsülendő tényező. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a csoportok, amelyek bizonyíthatóan képesek a politikai autonómia magasabb fokainak az elérésére, óvatosak a tisztán politikai célok tételezését illetően. Egy másik körülmény, mely hosszú távon szintén a tisztán politikai célok tételezésére, s mindenekelőtt az államalakításra gyakorolhat korlátozó hatást, az a következő: a kilencvenes években létrejött és a nemzetközi elismerést elnyerő államok, szinte kivétel nélkül, egy sor korábban nem tapasztalt nehézséggel néznek szembe, amelyek a politikai és a gazdasági problémáktól a létező nemzetközi szövetségi rendszerekbe való betagozódás előtt álló akadályokig terjednek, s instabilitással, illetve a célt eredetileg felvállalók számára csekély haszonnal, frusztrációkkal járnak.

2.4. SAJÁT NORMÁKAT KÖVETŐ CSOPORTOKÁltalánosan tekintve, minden jelentős belső kohézióval rendelkező csoport saját normákat követ. A nem jogi értelemben vett normateremtő képesség egy csoport összetartó erejének, közösségi jellegének a legegyértelműbb mutatója. Az ilyen csoportok rendszerint képesek egyes normák formalizálására is, szankciók előírására és azoknak az eljárásoknak a megteremtésére, amelyeken keresztül e normák érvényesülnek, egyszóval szokásból joggá válnak.

Politikai kérdéssé akkor válik egy csoport normateremtő képessége, illetve létező normarendszere, ha 1. a csoporton belül szakadás keletkezik e normák eredetével vagy értelmezésével kapcsolatban; 2. a csoport megpróbálja másokra ráerőltetni a normáit; vagy 3. ha kívülről éri olyan kényszer, amely egyértelműen normáinak feladására vagy radikális módosítására irányul.

Itt most csak azzal foglalkozunk, hogy az informális csoportok, amennyiben rákényszerülnek a nemzetközi politikai szereplői magatartás felvállalására (ami nem jelenti azt, hogy minden ilyen csoport nemzetközi aktorrá is kívánna válni), mennyire képesek e szerepkör gyakorlása közben továbbra is fenntartani és érvényesíteni saját normáikat. Másként megfogalmazva, az előző alfejezet értelmében nem tisztán politikai célokat tételező szereplők mennyire képesek önálló politikai szereplőkként viselkedni, ugyanakkor fenntartani eredeti értékrendjüket és normáikat, amelyek veszélyeztetése vitte rá őket a nemzetközi politikai viszonyokban való szerepvállalásra. Mint láttuk a „helyes” célok és az erőszak összefüggéseinek elemzésénél, egy szigorú, zárt normarendszer a politikai alkunak még a gondolatát is kizárja a saját tartalmát vagy legitimitását illető kérdésekben. Ez olyan sajátosság, amely a nemzetközi politikai viszonyok jelenlegi állapotában a bukás lehetőségét elviselhetetlenül megnöveli. Az, hogy e két minőség – a nemzetközi politikai szereplői, illetve a saját normák szerinti élet – elvileg nem összeegyeztethetetlen, arra önmagában bizonyíték a nemzetközi jog léte. A különböző kollektív szereplők belső viszonyaikat szabadon alakíthatják, amíg a nemzetközi jog előírásaival nem kerülnek összeütközésbe. Ez az átlagos, a normális. A nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában ez a helyzet nem tart számot érdeklődésre. A frontális és a felvállalt ütközésről a következő alfejezetben lesz szó.

1414 Lásd még a VII. fejezet A nemzetállamok szolidaritásának átalakulása a kilencvenes években című alfejezetét a 308. oldalon.



SZEREPLŐI (II.)A kilencvenes években a demokrácia és a piacgazdaság egyre nagyobb körben való érvényesülésével a kompetitív szemlélet radikális hatással járt a kulturális értékekre is: a Jihad vs. Mc World reális ellentétet fejez ki, s a politikai porondra kényszerített olyan szereplőket, amelyeknek eredetileg nem voltak politikai ambícióik. Jellemző, hogy a hagyományos európai ideológiák az ilyen helyzetekben csekély szerepet játszanak, ha egyáltalán játszanak. Annál inkább a vallási vagy etnikai fundamentalizmus. A politikai gyakran a maga legelrettentőbb formáiban nyilvánul meg, mert hiányoznak, vagy csak nagyon lassan jönnek létre azok a közvetítők, amelyek Európában az évszázadok során kialakultak.

Csekély az esélye annak, hogy azok a csoportok, amelyeket a körülmények ily módon a nemzetközi politikai aktor szerepkörébe kényszerítettek, a belátható jövőben artikulált politikai programokkal álljanak elő, s markáns önmeghatározásuk mellett ne csak a túlélést tekintsék egyetlen célnak egy alapvetően ellenségesnek felfogott világban.

Az úgynevezett fogyasztói társadalom normái, így például a bizonyos mértékű komfortot biztosító, fegyelmezett és feszes életvitel, a különböző kényszerek, amelyeket ez az életvitel az egyénekre gyakorol, sokak számára elviselhetetlen, de komolyabb politikai konfliktusokat rendszerint nem okoz. Politikai konfliktushoz vezethet viszont ha ezt az életmódot alacsony elfogadottsága mellett kívülről kísérlik meg bevezetni olyan közösségekben, amelyek semmilyen előzetes ismeretekkel vagy tapasztalattal nem rendelkeznek e tekintetben.1515 A politikai e kötetben kifejtett primátusából következik, hogy a politikai szféra normateremtő potenciálja elhanyagolhatóan csekély. Ellenkezőleg, a politikai által létrehozott instabil hierarchiák egy már eleve kulturális konfliktusokkal terhelt helyzetben a kisközösségek szintjéig ható erodáló hatásokat képesek gerjeszteni. A kilencvenes években a változások gyorsasága e romboló hatást még jobban felerősítette, illetve még látványosabbá tette. Ezért rendkívül fontos fejlemény a jogi és a morális szféra autonómiájának a növekedése, de ez önmagában a saját normát követő és nemzetközi politikai szereplőkként is fellépő csoportoknak nem válik hasznára, amíg saját közösségeiken belül nem oldják meg – mintegy mikrotársadalmi szinten – e létszférák elkülönítését. Máskülönben politikai vállalkozásaik a nemzetközi színtéren előbb vagy utóbb negatív módon fognak visszahatni hagyományos normáikra, életmódjukra, s talán közösségként való puszta létükre is. Ennek az ördögi körnek tragikus példáját adja a szudáni polgárháború immár négy és fél évtizede. E belső háborúnak az első szakasza 1955 és 1972 között zajlott le, a második 1983-ban kezdődött, s ma is tart, több mint 1,3 millió halottat, 4–4,5 millió lakhelyét kényszerből elhagyót és számos kisközösség, törzsek, vallási csoportok eltűnését, a rabszolgaság újjáéledését, gazdasági és társadalmi káoszt eredményezve. Az alapvetően identitás-konfliktusként kezdődő, majd polgárháborúba fajuló vita a muzulmán és arab Észak, illetve a keresztény és animista, törzsi vallású fekete afrikaiak által lakott Dél különböző csoportjai között a kilencvenes évekre az országot a hobbesi természeti állapotba taszította vissza. A szudáni helyzet egyébként a fenti megállapítások mindegyikéhez példákkal szolgál, de sajnos Afrikában Szudán nem áll egyedül e tekintetben (lásd Deng 1995, 21–23; 484–498).

2.5. REGISZTRÁLT TAGSÁGGAL RENDELKEZŐ CSOPORTOKAz irodalom általában hajlamos a politikai szereplőként megnyilvánuló csoportok tagsági regisztrációjának kérdését technikai részletként kezelni. Így például az állampolgárság intézményét alkotmányjogi és politikai kérdésnek tekintik, de a nemzeti keretekbe be nem illeszthető lojalitás által felvetett kérdésekre a válaszok még ma is váratnak magukra. Arra sem születtek különösebb elméletek, hogy mit tehetnek és mit nem az egyes országok állampolgárai külföldön, beleértve az úgynevezett anyaországban átmenetileg tartózkodó „állampolgársággal nem rendelkező”, de az ottani nemzeti többséggel azonos nemzetiségű egyéneket. Ez utóbbi kérdéseket a technikai, a konzuli, a nemzetközi magánjogi stb. feladatok kérdések körébe szokás utalni, éppúgy, ahogyan az útlevelek és a vízumok kibocsátását vagy érvényességét is.1616

Miután azonban a nemzetközi viszonyokban az állami szereplők mellett az informális csoportok is egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert, a csoportbéli tagság kérdése egyre inkább politikai kérdéssé válik. Az államok ugyanakkor az utóbbi időben jelentős erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy például a kettős állampolgárság, illetve a hontalanság eseteit szorosabb szabályozás tárgyává tegyék, vagy kiküszöböljék. Az etnikai csoportok esetében a jogi szabályozásban nemzetközi szinten csak a kilencvenes évek első felében volt

1515 Az egyik legtöbbször emlegetett példa Reza Pahlavi iráni sah modernizálási reformkísérlete a hetvenes években, mely kiváltotta az 1979-es forradalmat. „A sah hatalmát – írja Paul Johnson – nem azért döntötték meg, mert a sah nyugatbarát, kapitalista, korrupt és kegyetlen volt – a legtöbb közép-keleti uralkodó kegyetlen volt, s hozzájuk képest a sah még liberálisnak számított –, s a legkevésbé sem azért, mert király volt. Az igazság az, hogy ő maga tette tönkre magát azzal, hogy engedett a modern idők végzetes kísérletének: a társadalomalakítás csábításának. Azért bukott meg, mert megpróbált perzsa Sztálinná válni.” (Johnson 2000, 810.)1616 Az Országgyűlés által 2001 júniusában elfogadott, a határon túli magyaroknak nyújtandó kedvezményekről szóló törvény által gerjesztett nemzetközi viták jól szemléltetik a kérdés aktualitását.



SZEREPLŐI (II.)számottevő fejlődés az univerzális emberi jogok égisze alatt. Máig nem egyértelmű azonban, hogy mely etnikai csoportok jogosultak állami elismerésre, amint az sem, hogy az egyének mely kritériumok alapján tekinthetők e csoportok tagjainak. Vannak további köztes helyzetek, amelyek politikailag is relevánsak, mint például a menekültek (refugees) vagy a lakhelyüket kényszerből elhagyók (internally displaced persons) helyzete, akik a saját országuk területén keresnek menedéket természeti vagy ember okozta katasztrófák elől. Ezeket az embereket számos nemzetközi politikai szereplő csoportként tartja nyilván és tagjaikat regisztrálja ami jobbik esetben emberbaráti célból történik, ám ekkor sem mindig azzal a szándékkal, hogy a csoport kohéziós erejét fenntartsák. E csoportok nyilván nem tartoznak a nemzetközi politikai viszonyok szereplői közé, de mint korábban érintettük, egyes szereplők számon tartják őket saját politikai céljaiknak megfelelően.

Előfordulhat azonban az is, hogy a nemzetközi politikai viszonyok egyes szereplői nem rendelkeznek a fentiekben említett identitások egyikével sem. Nem, vagy csak lazán integráltak mint csoportok, ám politikai szereplői minőségük kétségtelen, s szorosan összefügg tagjaik objektív, tehát regisztráción alapuló nyilvántartásával. Egy néhány tucatnyi tagból álló zsoldos csoport kohézióját teljes mértékben biztosítja tevékenységének a természete és a törvényen kívüliség tudata. Adott esetekben ismeretesek a területen működő zsoldosok konkrét céljai, valamint tevékenységük szűkebb politikai kontextusa is. Mindezek elégségesek a nemzetközi politikai viszonyok szereplői minőségéhez, illetve a többi szereplő részéről az ilyenként való számontartáshoz. Az ENSZ BT 1967 óta folyamatosan foglalkozik ezzel a kérdéssel, sőt az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága 1987-ben kinevezett egy különleges megbízottat, aki jelentéseket készít a bizottság és a közgyűlés számára a zsoldosok szerepéről a népek önrendelkezési jogának és más emberi jogok érvényesítésének megakadályozásában (United Nations Action 1994, 264–265). Hasonló a helyzet a világszerte szaporodó számú és létszámú magánhadseregekkel és a különböző célok érdekében létrehozott paramilitáris csoportokkal.

Azok az informális csoportok, amelyeknek az összetétele bizonytalan, véletlenszerűen változó (például az asszimiláció elfogadottsága vagy a születésszabályozás hiánya következtében), általában az azonosulás személyes, szubjektív elemeire helyezik a hangsúlyt, azaz az identitás szabadságára. Ez, a tapasztalatok szerint jobban erősíti a belső kohéziót, mint bármilyen formális regisztráció. Ha olyan egyéb, itt részletesen nem tárgyalt feltételek is fennállnak, mint a meghatározott előnyök vagy a privilégiumok biztosítása a tagságot vállalók számára, gondoskodás a csoport tagjainak védeleméről, akkor hosszú távon stabil együttélési keretek jöhetnek létre. A nyugat-európai nemzetállamok azért voltak képesek ilyen hosszú ideig létezni a társadalmi békét garantáló intézményként és a nemzetközi politikai viszonyok szereplőjeként, mert nem csekély feszültségek és kilengések árán ugyan, de alapvetően fenn tudták tartani az optimális arányt a formális, jog által szankcionált (állampolgársági) tagsági viszony és az önkéntességen alapuló politikai lojalitás között.

Ez utóbbi két alfejezet közül az első az állam mint a nemzetközi politikai viszonyok formális szereplőjének vizsgálatával kezdődött, a második pedig az informális szereplők nem kimerítő, csak néhány jellegzetességükre kitérő elemzését az állammal összehasonlítva végezte el. Meg nem válaszolható kérdés ma még, hogy a jövőben létrejöhetnek-e olyan nem állami szereplők, amelyek az államhoz hasonlóan biztosítják az együttélés áttekinthető kereteit, ugyanakkor a nemzetközi politikai viszonyokban autonóm aktorként viselkednek. Az azonban valószínűsíthető, hogy a nemzetközi politikai viszonyok formális szereplői, mindenekelőtt az államok, és az informális szereplők kapcsolata a kilencvenes évek körülményei között minden érdekelt félre olyan hatást gyakorolt, amely hosszú távon lényeges változásokhoz vezet e szereplők természetét illetően.

A nemzetközi politikai viszonyok informális szereplői az egyének és a csoportok. A csoportok esetében a kilencvenes években a csoportautonómia az a kritérium, amelynek alapján az elkülönülés létrejön és a politikai szereplői minőség kialakul. A tömegdemokrácia eszméjének és gyakorlatának terjedése minden egyes embert a nemzetközi politikai viszonyok potenciális szereplőjévé tesz, azonban viszonylag csekély azon személyeknek a száma, akik meg is nyilvánulnak e minőségben. Ez szükségszerűen vezet el a világelit, a World Leaders gondolatköréhez. Egyelőre az államok léte az, ami egyszerre szab gátat egy kiválasztottak által vezetett emberiség, illetve egy az informális (a regisztrált tagsággal rendelkező és a bizonytalan összetételű) csoportok között önkényesen felosztott világ kialakulásának.

KULCSFOGALMAK: a háború privatizálása • etnikai elvű csoportautonómia • szecesszió • zárt kulturális normarendszerek • állampolgárság és transznacionális lojalitás

3. 3. Nemzetközi szervezetek3.1. A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK ELMÉLETE



SZEREPLŐI (II.)Az alábbiakban az államok által létrehozott nemzetközi szervezetekről lesz szó. A hetvenes-nyolcvanas években a nemzetközi viszonyok neofunkcionalista és interdepencia-iskolái a neorealizmus hatására megpróbáltak a nemzetközi rezsim kategóriája segítségével valamilyen rendet teremteni a már akkor is jelentős számú nemzetközi szervezet áttekintésében. A legtöbb definíció lényegében nem mondott többet annál, hogy az egyik rezsimet az különbözteti meg a másiktól, hogy a résztvevők akarata – elsősorban célszerűségi szempontok alapján – különbséget tesz közöttük. A hierarchiákhoz hasonlóan – amelyek azonban nem mindig a szereplők akaratának megfelelően jönnek létre – a különböző rezsimeken belül is az erősebb törekvései érvényesültek.1717 A kilencvenes évekre azonban a nemzetközi szervezeteknek olyan szerteágazó rendszere jött létre, hogy a szakírók is csak több kritérium mentén tudnak tipológiákat felállítani, amint azt a következő alfejezetben látni fogjuk.

A nemzetközi szervezetek sajátosságai jórészt megegyeznek a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek általános jellemzőivel: önmeghatározás, saját program kialakítására, s ezáltal nagyobb autonómiára való törekvés. A nemzetközi szervezetek száma 1945 után folyamatosan nőtt, s az egyes szervezetek funkciói, céljai is egyre bővültek. Egyesek hatékonyan működnek és képesek arra, hogy eredményeket mutassanak fel ott, ahol az államok nem kívánnak közvetlenül megjelenni, céljaikat feladták vagy egyértelműen csődöt mondtak. Ugyanakkor néha tanúi vagyunk nagy hagyományokkal rendelkező nemzetközi szervezetek működési zavarainak. Senki nem vállalkozik azonban e jelenségek egységes fogalmi keretben való értelmezésére, miközben a jelek arra utalnak, hogy a jövőben újabb nemzetközi szervezetek jönnek létre. Az nem vita tárgya, hogy a közös érdekek tekintetében minden szervezet hozzájárul tagjai akaratának hatékonyabb érvényesítéséhez. A nemzetközi viszonyokban azonban a különböző szervezetek között gyakran átfedések, párhuzamosságok figyelhetők meg egyes célok tekintetében.

Az 1990-es években és az azt követő időszakban a nemzetközi szervezetekkel kapcsolatban felvetett elméleti kérdések közül a következők emelkednek ki: mi a nemzetközi szervezetek alapvető funkciója? Megállapítható-e nemzetközi politikai szereplői minőségük, pusztán abból kiindulva, hogy államok által létrehozott kollektív szereplői e területnek? S ez utóbbiból következően: el lehet-e választani – s ha igen, hogyan, funkciójuk és kollektív szereplői minőségük alapján – azokat a nemzetközi szervezeteket, amelyek a nemzetközi politikai viszonyok szereplői, azoktól, amelyek létrehozásakor a kezdeményezők vagy az alapítók kifejezetten leszögezték, hogy nem politikai célt követnek, de további működésük ezt nem tette egyértelművé?

Amint a liberális demokráciákban részben a parlamentek és a politikai pártok, részben a választási kampányok, akként a nemzetközi szervezetek is hasonló funkciót töltenek be, vagyis a politikai élet szereplőiként rendezett, szabályozott viszonyok közepette tűzik napirendre azokat a kérdéseket, amelyekről úgy vélik, hogy fontosak a társadalom számára és politikai döntést igényelnek.

A legtöbb nemzetközi szervezet a mai napig is elsősorban fórumként szerepel, súlyát a részt vevők személye és a felvetett kérdések természete határozza meg. Mivel a legtöbb esetben nem jön létre nemzetközi jogi érvényű döntés a felvetett kérdésekben, a fórum politikai minősítését elsősorban e kérdések természete dönti el. Általában a nemzetközi szervezetek, s különösen azok, amelyek fórumként is működnek, fontos szerepet játszanak a nemzetközi nyilvánosság elé kerülő kérdések meghatározásában. Így bizonyos mértékig ellenőrzik is a napirendet, ami már önmagában politikai jelentőséggel bír. A napirend meghatározásában azonban a nemzetközi szervezetek funkciói nem merülnek ki, főleg azoké nem, amelyek körülhatárolt célból jöttek létre, ilyenek például a katonai szervezetek. A nemzetközi politikai napirend ellenőrzésének lehetősége azonban minden nemzetközi szervezet esetében fennáll, még ha egyeseknek közülük nem is ez volt az eredeti céljuk. A lényeg az, hogy bármilyen nemzetközi szervezet betölthet ilyen szerepet, még akkor is, ha eredetileg nem készült rá. Ebből nyilvánvaló, hogy a nemzetközi szervezetek politikai szereplővé való minősítéséhez – korábbi meghatározásunk értelmében – fel kell venni más elemeket is.1818

Ilyen elem a szereplő autonómiájának a mértéke, amely természetesen felveti az önmeghatározás és a program kérdését. Ha a napirend kialakítása és ellenőrzése mellé felvesszük a nemzetközi politikai szereplőként való önmeghatározást és a politikai program kritériumait, akkor a nemzetközi szervezeteknek mint politikai

1717 A neorealisták nem lelkesedtek a nemzetközi szervezetek mint önálló politikai szereplők elismeréséért. Az interdependencia-elméletek viszont abból indultak ki, hogy az amerikai hegemónia hatvanas évekkel kezdődő hanyatlásával nagyobb szükség lesz az Egyesült Államok által korábban kezdeményezett rezsimekre, melyek szerepe nőni fog a nemzetközi viszonyokban. „Amennyire az amerikai gazdasági túlsúly az ötvenes és hetvenes évek között csökkent, annyira nőtt a nyomás nemzetközi gazdasági rezsimekre. [...] A változás e rezsimeken belül azonban nem Mindig követte a hatalmi helyzet alakulását, s az amerikai hegemónia hanyatlása nem eredményezte a rezsimek azonos mértékű összeomlását. Az együttműködés fennmaradt, sőt, egyes kérdésekben növekedett.” Amerika-centrikus gazdasági rezsimek a következő ügykörökben jöttek létre 1945 után: a nemzetközi monetáris rendszer, a szabad piacok és a szabad árucsere, valamint az olajárak stabilizálásának a terén (Keohane 1984, 14–15 és 139).1818 Lásd még a VI. fejezet Globális kormányzás: kormányzók és kormányzottak a nemzetközi viszonyokban című alfejezetét a 233. oldalon.



SZEREPLŐI (II.)szereplőknek a köre tovább szűkíthető. Ebben a viszonylatban kétségtelenül az ENSZ vezeti a listát, de elképzelhető, hogy a 2002-ben az Oroszországgal de facto kibővült NATO átveszi a vezető helyet a nem is olyan távoli jövőben. A nemzetközi szervezetek elkülönítésére további kritériumokat is fel lehet állítani. Tény viszont, hogy a irodalom többnyire megmarad az általánosságok szintjén, s inkább a politikai publicisztikára hagyja a kritikai megközelítést. A nemzetközi szervezetekre vonatkozóan valószínűleg továbbra sem jön létre önálló elmélet belátható időn belül.

Azt, hogy miért nem jött – és valószínűleg miért nem jöhet létre – ilyen elmélet a jövőben sem, Clive Archer nyomán a következő okokkal lehet magyarázni. A nemzetközi szervezetekkel kapcsolatos elméleti reflexiók általában konkrét problémákkal kapcsolatban fogalmazódtak meg, mint például a 19. századi kommunikációs változások, az első világháború, a nukleáris fegyverek elterjedése, az európai integráció, stb. A különböző szerzők és elméleteik sokszor radikálisan ellentmondó ideológiai háttérrel rendelkeztek. Mindezeken túl, az egyes nemzetközi szervezetekre vonatkozó elméleti megállapítások nem függetleníthetők a nemzetközi viszonyokról való átfogóbb nézetektől, olyan kérdésekkel kapcsolatban mint például a világstratégiai egyensúly, az Egyesült Államok és más országok relatív ereje, a világpiacok helyzete (Archer 2001, 172–173).

3.2. A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK TIPOLÓGIÁJAÁltalánosan elfogadottnak tekinthető az az álláspont, miszerint egyetlen kritérium alapján nem lehetséges a nemzetközi szervezetek osztályozása. Az átfedések és a párhuzamosságok miatt nem lehetséges olyan szigorú felosztás sem, amely politikai szereplőkre, illetve az e minőségben meg nem nyilvánulókra választaná szét a nemzetközi szervezetek népes és sokszínű világát.

Illusztratív célból elfogadható viszont az az álláspont, amely az egységes tipológia lehetetlenségét megállapítva, több konkrét kritériumot javasol a nemzetközi szervezetek osztályozására. A Marie-Claude Smouts – francia politológus – által vázlatosnak, kialakulóban lévőnek (rudimentaires) nevezett alábbi osztályozási szempontok szerint a következő típusú szervezetek különíthetők el: 1. a résztvevők természete alapján beszélhetünk kormányközi és nem kormányzati (non-governmental – NGO)szervezetekről; 2. az összetétel alapján: univerzális (ENSZ), regionális és korlátozott összetételű (OECD) szervezetekről; 3. a tevékenység kiterjedtsége szerint: általános és szektoriális (szakosodott), illetve ennek alapján „inkább átpolitizált” (ENSZ) és „ kevésbé átpolitizált” (FAO, WHO) szervezetekről, és végül 4. a tevékenységek természete alapján normatív vagy operacionális, illetve integratív és az együttműködés elősegítése céljából létrehozott szervezetekről (Smouts 1995, 13).

Amint a szerző is felhívja rá a figyelmet, ez az osztályozás jórészt „mesterségesen választja el a politikait és a technikait, a magán- és a közszférát, a normatívot és az operacionálist” (az ügyintézést), de arra mindenképpen jó, hogy az e területen létező cseppfolyósságot és átmenetiséget markánsabban tudatosítsa a megfigyelőben (uo.).

Archer három kritérium alapján osztályozza a nemzetközi szervezeteket, a tagság, a célok és a struktúra alapján. Ennek megfelelően, a következő definíciót állítja fel: a nemzetközi szervezet az a formális és folyamatos struktúra, amely az államok vagy (két vagy több szuverén államban működő) nem állami szereplő közötti egyezség alapján jön létre, a tagok közös érdekei érvényesítésének elősegítésére (Archer 2001, 31).

A mellékelt ábra a nemzetközi szervezetek nem kimerítő áttekintését adja.

3.3. A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK HELYE AZ ÁLLAMOK KÖZÖTTI VISZONYOKAT FIGYELEMBE VÉVE1919

1919 Az angol mozaikszavak jelentése a következő: IGO – kormányközi szervezet (intergovernmental organisation); TGO – kormányzati szervek között létrehozott szervezet (transgovernmental organisation); INGO – nemzetközi nem kormányzati vagy nem állami szervezet (international non-governmental organisation); BINGO – nemzetközi üzleti nem kormányzati szervezet (business international non-governmental organisation). Ez utóbbi, multinacionális cégeknek vagy vállalatoknak is nevezett szervezetek nagy többsége kifejezetten ügyel arra, hogy még a látszatát is elkerülje a nemzetközi politikai szereplőként való megjelenésnek. Az összes többi szervezetet illetően csak esetről-esetre lehet eldönteni, hogy politikai magatartásról van szó, vagy sem az adott kontextusban.



SZEREPLŐI (II.)

Forrás: Archer 2001, 39. alapján

Nézetünk szerint2020 nem minden nemzetközi szervezet szereplője a nemzetközi politikai viszonyoknak, s a legtöbb nemzetközi szervezet nem is kíván azzá válni.

Két olyan kritériumot is említhetünk, amelyek alapján a nemzetközi szervezetek között elkülöníthetők a nemzetközi politikai szereplők:

Az egyik ilyen, hogy kormányközi szervezeteken belül a rangsort a különböző privilégiumok odaítélésében vagy elosztásában való részvétel, illetve e privilégiumok természete befolyásolja leginkább. Az ENSZ továbbra is az egyik legfontosabb helyet foglalja el (s ha az államok nómenklatúrájába való felvételt vesszük alapul, akkor a legfontosabb hely az övé), de a legtöbb regionális kormányközi szervezet, így például az Európai Unió vagy a NATO is kiemelkedő fontosságú e tekintetben.

A másik kritérium a politikai napirend meghatározása. Egyes nemzetközi szervezetek önmeghatározásuk – alapító dokumentumuk, belső szabályzataik vagy egyszerűen a kijelölt kérdések természete miatt – ugyan nem vesznek részt a privilégiumok elosztásában, de nyíltan törekednek a nemzetközi politikai napirend befolyásolására. A résztvevők kiléte, de nem kevésbé a hírekben elfoglalt helyük alapján viszonylag stabil rangsor állítható fel annak alapján, hogy ténylegesen meghatározzák-e a nemzetközi napirendet. A G-8, de különösen elődje, a G-7 például feltétlenül abba a csoportba sorolandó, amelynek van befolyása a nemzetközi napirend alakulására,2121 de regionális szinten ide számítható az Európa Tanács is.

3.4. A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK HELYE A NEMZETKÖZI POLITIKAI VISZONYOKBANA kilencvenes évek információs forradalmának perspektívájából nem érdektelen emlékezetbe idézni, hogy az egyik első nemzetközi szervezet, a Nemzetközi Távíró Egyesület 1865-ben jött létre, és az információtovábbítás akkori eszközeit volt hivatott egy központosított nemzetközi keretbe foglalni, illetve az igényeknek megfelelően

2020 Lásd még a VI. fejezet A nemzetközi politikai viszonyok szereplőjének fogalma című alfejezetét a 240. oldalon.

2121 Lásd még ehhez az V. fejezet Hierarchiák hierarchiája című alfejezetében az ezzel kapcsolatos jegyzetet. A G-7-határozatokra nem volt jellemző a tagok általi „végrehajtás” (modest compliance). Vannak azonban olyan területek, mint például a nemzetközi kereskedelmet vagy az energiaipart érintő megállapodások, amelyeken Nagy-Britannia, Kanada vagy Németország kifejezetten a G-7 körében létrejött egyezségekhez tartja magát. A denveri csúcson a globális biztonságot fenyegető jelenségek és tényezők kiküszöbölése volt az egyik központi kérdés, különös tekintettel a nemzetközi terrorizmusra.



SZEREPLŐI (II.)szabályozni. A ma is működő jogutód, a Nemzetközi Távközlési Unió (ITU) 1947-ben lett az ENSZ szakosított szervezete, s egyebek mellett a frekvenciák elosztásában működik közre, vagyis a nyilvánosság infrastruktúrájának egyik kulcsfontosságú területén tevékenykedik.2222

A nemzetközi szervezetek létrehozását eredetileg a meghatározott területeken jelentkező sürgető és általános ésszerűsítési, azaz a folyamatos hivatali jellegű ügykezelési igény tette szükségessé. Azokról a területekről van szó, amelyek elvileg közvetlenül nem érintettek politikai érdekeket, de amelyeken a hagyományos diplomáciai tevékenység nem bizonyult elégségesnek.

A nemzetközi szervezetek helyének tárgyalásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a szervezeteket, amelyeknek céljai között megtalálható, vagy kifejezetten céljuk az egyes államok politikai újjászervezésében való részvétel (tanácsadás, választások szervezésében és felügyeletében való közreműködés stb.), a háború vagy polgárháború utáni békefenntartás, és a nemzetgazdaság rekonstrukciója, beleértve a hitelezést is. Noha ilyen esetekben a pártatlanság a részt vevő szervezet részéről elvárt feltétel, a politikai vonatkozások természetesen nem zárhatók ki, főleg nem, ha az illető szervezet a nemzetközi politikai viszonyoknak is elismert és mindenki által számon tartott szereplője, mint az ENSZ vagy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet. Az ilyen esetekben pusztán azt lehet megismételni, amit a nemzetközi politikai viszonyok szereplőivel kapcsolatban általánosan is el lehet mondani, tudniillik, hogy egy entitás, amely számon tartott szereplője a nemzetközi politikai viszonyoknak, nem nyilvánul meg szükségszerűen és minden helyzetben ebben a minőségében. Sőt, a nemzetközi politikai szereplők e minőségüket egyes esetekben egyoldalúan és ideiglenesen fel is függeszthetik, ami különösen a nemzetközi szervezetek esetében jellemző. Például az EBESZ demokratikus választásokat előkészítő, szervező és ellenőrző tevékenysége esetében a pártatlanság kerül előtérbe, s a politikai jelleg elvileg meghatározott időtartamra felfüggesztődik. A nemzetközi szervezet pozíciójának és tevékenységének megítélése ezért az ilyen esetekben csak az adott körülmények ismeretében lehetséges.

A nemzetközi szervezetek a nemzetközi politikai viszonyok szereplőiként másodlagos vagy derivált szereplők, olyan értelemben, hogy már létező szereplők akaratának megfelelően jönnek létre vagy szűnnek meg. Létrehozásukban ugyanis államok, más nemzetközi szervezetek vagy nemzetközileg ismert, politikai befolyással rendelkező személyek működnek közre, akik közül egyesek már azt megelőzően a nemzetközi politikai viszonyok szereplőiként voltak számon tartva. A derivált szereplői minőség befolyást gyakorol a nemzetközi szervezetek helyére és működésére a nemzetközi politikai viszonyokban, de pusztán az a tény, hogy az alapítók érdekeltek a szervezet hatékony működésében, nem biztosíték a bukás ellen.

Ebben az összefüggésben merül fel az államok által létrehozott, úgynevezett kormányközi szervezetek politikai autonómiájának kérdése. A viszonylagos szervezeti autonómiát Smouts elsősorban a saját napirend meghatározásának szabadságában látja: a szervezet folyamatosan működő ügyintéző szerve (titkárság, iroda stb.), mely az ülésrend értelmében vett napirendet véglegesíti, s ezáltal a szervezet nevében jár el, s nem a résztvevők megbízottjaként (Smouts 1995, 53–54).

Nézetünk szerint különbséget kell tenni a napirend bürokratikus értelemben vett kidolgozása (az ülések tematikája, az agenda) –amely a szervezeti rutin része – és a nemzetközi politikai napirend meghatározására irányuló törekvések között. Az előbbit illetően, ahogyan Smouts is megjegyzi, semmi sem akadályozza meg a résztvevőket vagy a tagokat, hogy a szervezet bürokráciája által javasolt napirendet elvessék, módosításokat hajtsanak végre rajta, vagy teljesen új ötletekkel helyettesítsék az eredeti elgondolást. Azt, hogy milyen természetű kérdések kerülnek egyáltalán a napirendre, azt a legritkább esetben dönti el a szervezet bürokráciája. Ha viszont egy szervezet egyszer már felvett egy kérdést a napirendjére, akkor az az adott területen befolyással lehet a szervezeten kívüli viszonyokra is, míg az ülésrend értelmében vett napirend nem.

A szervezeti autonómia körébe sorolhatók továbbá az olyan tényezők, mint a szervezet legitimitásának pótlólagos forrásai, azaz a működése során kialakított kapcsolatrendszere, véleményformáló „holdudvara” vagy a körülötte tevékenykedő lobbik hálózata (Smouts uo.). Minél nagyobb a szervezet befolyása ebben az értelemben, annál szélesebb a manőverezési tere. Smouts a szervezeti autonómiával hozza kapcsolatba a szervezet túlélési és adaptációs képességeit is (uo. 55–56.), ami bizonyos mértékben igazolható. Szerintünk azonban e körülmények inkább a bürokrácia hatékonyságának a jellemzésére alkalmasak, mint általában a nemzetközi szervezetek politikai megítélésére. Számunkra, amint többször utaltunk rá, a túlélésre való törekvést magában foglaló, de annál tágabb értelmezési teret biztosító bukás fogalma alkalmasabbnak tűnik a nemzetközi politikai szereplők tevékenységének megítélésére, s ezen belül a nemzetközi szervezetek autonómiájának felbecsülésére. A Nemzetek Szövetségét számos szempont alapján lehet minősíteni, de végül mégis bukásának a

2222 1932-ben Madridban alakult meg, a Nemzetközi Távíró Egyesület és a Berlinben 1906-ban létrehozott Nemzetközi Szikratávíró Egyesült fúziója révén. (http://www.info.itu.ch/)



SZEREPLŐI (II.)ténye számít, s az jelöli ki a történelemben a helyét.

3.5. A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK FEJLŐDÉSEA második világháború előtti időszakban a nemzetközi szervezetek fokozatos, de folyamatos fejlődésen mentek keresztül. A napóleoni háborúkat követő évtizedekben Európára az államszövetségek és a konferenciarendszer voltak a jellemzőek; azt megelőzően a mai értelemben vett nemzetközi szervezetekről nem beszélhettünk. A második világháború után a nemzetközi szervezetek létrejötte és működése az őket létrehozó államok politikai ellenőrzése alatt állt, majd a nyolcvanas évekkel kezdődően váltak e területen is egyre befolyásosabbá a nemzetközi nem kormányzati szervezetek. Ebben a korszakban a szervezetek számát és működési területét illetően soha nem tapasztalt fejlődésről, megsokszorozódásról beszélhetünk.

A fejlődés szempontjából az ENSZ létrejötte fontos választóvonal. Nemzetközi téren a kiszámíthatatlanság nem csökkent az ENSZ, valamint az égisze alatt létrejött regionális politikai szervezetek tevékenysége által. Ám az a tény, hogy az általános kiszámíthatatlansággal való szembenézés terhének egy része áthárult e szervezetekre, egyfajta villámhárító-effektussal járt. Így például a nemzetközi béke megőrzésére való törekvést retorikai szinten soha nem kérdőjelezte meg egyetlen tagállam sem, még akkor sem, amikor egyébként a „valódi világban” cselekedetei bizonyíthatóan veszélyeztették a békét. E szervezetekre mint végső instanciákra lehetett hivatkozni, ha a szereplők már minden érvből kifogytak. Bármilyen elkeserítő volt is a helyzet, a szervezet szimbolikus jelentőségét a látszat fenntartásával mindenki igyekezett megőrizni. A bonyolult bürokratikus rendszer ugyanakkor a politikai felelősség (át)hárításának nemzetközileg elfogadott területévé vált: szállóigévé lett az a mondás, hogy a szervezet (az ENSZ, az EBESZ stb.) nem képes többre, mint amit a tagjai akarnak. A hidegháborús időszak politikai huzavonái azonban az 1980-as évekre alaposan megtépázták egyes nemzetközi szervezetek hírnevét. Nem véletlen, hogy a kilencvenes években szinte kivétel nélkül minden nemzetközi kormányzati szervezet reformokat hirdetett, miközben egyes, korábban befolyásosnak tartott vagy valóban annak bizonyult nemzetközi szervezet megszűnt, átalakulóban vagy kimúló félben van. 2323 A bukott állam jelenségéhez hasonlóan a nemzetközi szervezetek esetében is kiderült, hogy nem feltétlenül szólnak az örökkévalóságnak, s adott körülmények esetén igenis megszűnhetnek.

A fejlődés értékelésénél azt a prózai szempontot is figyelembe kell venni, hogy minden nemzetközi szervezet fenntartása komoly pénzügyi ráfordítást igényel. Pénzkérdés továbbá a létező szervezetek tevékenységi körének a bővítése, illetve az új kihívásoknak megfelelő szinten tartása. A kilencvenes években az ENSZ pénzügyi krízise erre a korábban meglehetősen elhanyagolt szempontra ráirányította a figyelmet. Ugyanakkor e szervezetek többségének tevékenysége csekély kézzelfogható haszonnal jár, illetve jótékony hatásuk csak áttételesen mutatható ki. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) a csekély számú kivétel egyike, de éppen az ilyen esetek helyezik erős ellenfénybe a többi, úgynevezett tipikusan költségvetési, tagsági befizetésekből élő, s a hatékonyság szempontjából az elszámoltatás lehetőségét eleve kizáró tevékenységet folytató szervezetet.

A fejlődés egy további mozzanata a nemzetközi szervezetek – különösen a politikai szereplői minőségben is megnyilvánulók – egyetemességre, illetve ezen keresztül a globális kormányzásban való részvételre irányuló törekvése. Ezt úgy kell érteni, hogy e szervezetek léte, céljaik s tevékenységük egésze egyetemes célok és normák megfogalmazása és végrehajtása köré szerveződött. A legjobb példa itt is az ENSZ. Az egyetemességre való törekvés korlátai azonban megmutatkoztak a kilencvenes években. Egyre gyakrabban következett be az az állapot, amelyben egy adott szervezet univerzalitás-elvei politikailag elviselhetetlenné váltak egyes tagok vagy általában a nemzetközi politikai szereplők egy meghatározott köre számára, mert az cselekvési autonómiájuk oly mértékű korlátozásával járt, hogy eljelentéktelenedésükkel, s hosszú távon eltűnésükkel fenyegetett. Az ennek következtében kibontakozó ellenállás egyes kormányközi nemzetközi szervezetek részleges bénultságát okozta anélkül, hogy közben az „ellenállók” különösebb politikai kockázatokat vállaltak volna.

Az még egyetlen nemzetközi szervezetnek sem sikerült eddig, hogy kiszabaduljon az alapítók vagy a tagok ellenőrzése alól és független aktorrá váljon. A kilencvenes évek második felében sincsenek arra utaló jelek, hogy a kormányok által létrehozott nemzetközi szervezetek elérjék a cselekvési autonómiának azt a szintjét, amely az államokra, a nemzetközi nem kormányzati szervezetekre, az egyénre, illetve az informális csoportokra jellemző.

2323 Az utóbbira példaként a kilencvenes évek második felében az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciáját (UNCTAD) emlegették a leggyakrabban, de úgy tűnik, komoly gondok vannak például egy másik ENSZ-szervezettel, az Egészségügyi Világszervezettel is (WHO). A Nyugat-európai Unió (WEU) 2000. novemberében szűnt meg a legteljesebb közöny mellett. Az Afrikai Egységszervezet (OAU) megszűnését a durbani csúcstalálkozón jelentették be 2002. július 8-án, azzal, hogy másnap megalakul helyébe az Afrikai Unió (AU), melynek a tervek szerint például joga lesz beavatkozni a tagállamokban háborús bűnök elkövetése esetén. (Reuters, Durban, 2002. július 8.) Ez utóbbi hír sem keltett különösebb érdeklődést.



SZEREPLŐI (II.)

3.6. NEMZETKÖZI SZERVEZETEK A KILENCVENES ÉVEKBENA nemzetközi politikai viszonyok szereplőiként működő nemzetközi szervezetek a kilencvenes években rengeteg energiát fordítottak a közvélemény meggyőzésére tevékenységük nélkülözhetetlenségét illetően. Az ENSZ szomáliai, ruandai vagy boszniai szereplésének megítélése körüli viták viszont nagyrészt a bukásról szóltak. De azokban az esetekben is, amikor az adott szituáció csak a megfelelő történeti távlatból minősíthető, az érintett nemzetközi szervezetek képviselői (együtt a többi érdekelt szereplővel) igyekeztek mindent megtenni azért, hogy cselekedeteik bukásként való értelmezésének még a lehetőségét is elkerüljék. Az Orosz Föderáció és a NATO között 1997 májusában, Párizsban aláírt, s nem mindenki által dicsért alapokmánnyal kapcsolatos minden hivatalos nyilatkozat például visszatérően hangsúlyozta, hogy a dokumentum „győzelem Oroszország, a NATO és az egész világ számára.”

Ha a nemzetközi szervezetek tevékenységi kritériumának a bukást tekintjük, akkor könnyen kiderülhet (akár visszamenőleg is), hogy egyes, politikai szereplőként is megnyilvánuló szervezetek léte és működése fölösleges, s kifejezetten diszfunkcionális hatásokat vált ki a nemzetközi politikai viszonyokban. Kevesen vannak azonban azok, főleg a nemzetközi politikai szereplők körében, akik ezt kimondva a megfelelő lépések megtételére is készek lennének. Az érvelés általában úgy szól, hogy nem lehet belátni, milyen precedens értéke lenne a jövőben annak, ha régi, bár kétségtelenül diszfunkciókkal működő szervezetek felszámolását politikai döntéssel kezdeményeznék. Kérdés azonban, mi a károsabb hosszabb távon: felszámolni egy derivált szereplőt vagy megvárni, amíg egyértelműen megbukott, s utána romeltakarításba kezdeni? Mindez újra a politikai primátusára irányítja rá a figyelmet, hiszen például a Varsói Szerződés és a KGST konszenzusos megszüntetése is olyan politikai döntés eredménye volt, mely a nemzetközi politikai viszonyokban beállt változásokon alapult, míg az ENSZ reformja nem haladt előre – szintén politikai okokból. A nem kormányzati szervezetek esetében a dolog egyszerűbb, mert itt a források kiapadása rendszerint a szereplő megszűnéséhez vezet.

A tehetetlenségi erő, amely különböző mértékben, de minden kormányközi nemzetközi szervezetre jellemző, egyre jobban éreztette hatásait a kilencvenes években.

A másodlagos jelleg egyfelől, és a minél szélesebb politikai autonómiára való törekvés, valamint a beleszólási igény a globális ügyek intézésébe másfelől, feszültséget eredményez, amely már korábban is egyes szervezetek részleges bénultságával járt. A kilencvenes évek annyiban hoztak változást, hogy a nyilvánosság új körülményei között e tény a közönségben is jobban tudatosult, ami komolyan kikezdte a legtöbb nemzetközi szervezet presztízsét. A Boszniában emberi pajzsként a potenciális katonai célpontok kerítéséhez bilincselt ENSZ-kéksisakosok látványát nehéz elfelejteni. Mindezek ellenére sem lehet azt állítani, hogy a világ meglenne nemzetközi politikai szereplői minőséggel is rendelkező szervezetek nélkül. A szereplők közötti dialógusnak bizonyos esetekben nélkülözhetetlen színterei. Nehéz elképzelni például a nemzetközi jog kodifikációját és az egyes normák alkalmazását intézményesült, szervezeti keretek nélkül. Azok a megfontolások, amelyek eredetileg fennálltak a nemzetközi szervezetek létrehozásánál, ma is érvényesek.

A kilencvenes évek fejleményei hosszú távon talán hozzájárulnak az időközben túlbonyolított keretek letisztulásához, a szelekcióhoz és nem utolsósorban a résztvevők politikai felelősségének növekedéséhez. Apolitikai szereplőkként is fellépő nemzetközi szervezetek elvileg legalább annyira hozzájárulhatnak a politikai felelősségvállalás és a felelősségre vonás intézményes kereteinek kialakulásához, mint amennyire ma a felelősség áthárításának kereteiként működnek.

Az államok által létrehozott nemzetközi szervezetek többsége a kilencvenes években nemcsak villámhárítóként, hanem egyfajta mágnesként is működött az állami és a nem állami szereplők számára. Továbbra is tartotta magát az a nézet – hogy főleg a gyengébbek számára – a tagsági viszony a nemzetközi politikai szervezetekben bizonyos mértékű védelmet nyújt mind az erősebbel, mind általában a nemzetközi politikai viszonyok kiszámíthatatlanságával szemben. Annak ellenére, hogy mindkét eset többnyire a látszat fogalomkörén belül jelentkezik – és itt utalunk az első fejezetben a jövőbe látással kapcsolatban kifejtettekre – e meggyőződésnek a lélektani és a politikai jelentősége nem lebecsülendő. Ha ez fennmarad, s nagy valószínűséggel így lesz hosszú távon, a politikai felelősség intézményesülése szempontjából főként a regionális nemzetközi politikai szervezetek játszhatnak szerepet.

KULCSFOGALMAK: nemzetközi szervezetek autonómiája • nemzetközi szervezetek mint politikai szereplők • részvétel a privilégiumok elosztásában • a nemzetközi napirend meghatározása • a derivált vagy másodlagos szereplő fogalma • egyetemességre való törekvés • globális kormányzásban való részvétel



SZEREPLŐI (II.)

4. 4. Az informális csoportok mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplői és a csoportautonómia kérdései4.1. A CSOPORTAUTONÓMIA FOGALMA A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANLáttuk, hogy a nagy összetartó erővel rendelkező csoportok képesek a nemzetközi viszonyok területén az önszerveződésre és az autonóm politikai szereplőként való hatékony megnyilvánulásra.

Az autonómia az önmeghatározást illetően egyelőre csak az informális csoportok (és alkalmasint az egyének) esetében teljes. Az összes többi szereplőnek, elsősorban az államoknak és a kormányközi nemzetközi szervezeteknek, de a nem kormányzatiaknak is számolniuk kell, a helyzetükből következő korlátokkal. Államok esetében például a történeti háttér, a szövetségi kapcsolatok, kormányközi szervezeteknél a derivált jelleg kényszeríti a szereplőket önmeghatározásuk kinyilvánításakor külső szempontok figyelembevételére.

Nincs előre kialakított és kötelező séma a nemzetközi politikai szereplők létrejöttének módozatait illetően. Ezért az olyan kevés precedenssel rendelkező esetekben, mint például a békefenntartással megbízott, „harmadlagos” nemzetközi szereplők létrehívása – az önmeghatározást, amelyet fő vonalaiban mandátumuk tartalmaz – kiegészítik azok a saját értelmezések, amelyek a mandátum kiterjesztésére vonatkoznak előre nem látott helyzetekben.

Az ilyen esetekben a csoportautonómia gyakorlatilag intézményes, szervezeti autonómiát, meghatározott feltételek közötti cselekvési függetlenséget jelent. A csoportautonómia fogalma a nemzetközi politikai viszonyokban akkor válik érzékeny kérdéssé, amikor informális szereplőkkel hozzák kapcsolatba, mindenekelőtt azért, mert mint említettük, e szereplők szabadsága e téren elvileg korlátlan.

A nemzetközi politikai viszonyokban minden csoportot mint szereplőt megjelenítenek valakik. Vagy úgy, hogy megbízás alapján képviselik a csoportot, vagy egyszerűen fellépnek, beszélnek az érdekükben vagy a nevükben. Az, hogy a csoportokról mint szereplőkről beszélünk, annak az általánosan érvényesülő megközelítésnek köszönhető, amely szerint a nemzetközi politikai szereplők egységek, homogén entitások.

Az önmeghatározás és a politikai program korábban kiemelt fontossága is ezt a sémát követi.

Ennek több oka van. Az államok olyan entitásokként jelentek meg a nemzetközi politika porondján, amelyek cselekedetei egyetlen akarat megnyilvánulásai voltak. Ez nem is lehetett másként, miután az állami rend a szuverenitás eszméjére épül: az állam jelensége fogalmilag zárja ki ugyanazon politikai egységen belül két versengő főhatalom létét. Az államok ezen magatartási modellje arra készteti a többi szereplőt is, hogy e mintának megfelelően viselkedjen. A gyakorlatban továbbá nem lehetséges, de elvileg is nehezen képzelhető el az, hogy egy-egy szereplő cselekedeteit mindig visszavezessük a csoporton belüli erőviszonyokra, kívánságokra, lélektani kényszerekre stb. Az, aki a csoport nevében beszél sincs mindig abban a helyzetben, hogy megtegye ezt, s a többi szereplő részéről általában nem is mutatkozik igény a magyarázatokra. A környezet szempontjából az a fontos, amit egy adott szereplő mond vagy tesz egy adott pillanatban, s az csak másod- vagy többedrangú jelentőséggel bír, hogy miért mondja vagy teszi. Ez a legjobban nemzetközi fórumokon figyelhető meg, amikor egyszerűen nincs lehetőség arra, hogy a különböző szereplők hosszas magyarázkodásokba bocsátkozzanak álláspontjukat vagy egyes lépéseiket illetően.

A homogén entitásként való számontartás a nemzetközi politikai viszonyokban az informális csoportokra is vonatkozik. Más szóval, amennyiben egy csoport képviselői olyan bejelentést tesznek vagy úgy cselekszenek még mielőtt nyilatkoznának, hogy az a nemzetközi politikai viszonyokban szereplőként való részvételi törekvésre utal, vagy kimondottan azt célozza (s ez utóbbi az alapeset), a többi szereplő a csoport egészét autonóm entitásként kezeli. A szakirodalom nagy része sem kivétel ez alól, amikor például az „etnonacionális csoportokról” (ethnonational groups) vagy a vallási mozgalmakról (religious movements) beszél (lásd például Kegley – Wittkopf 1997, 173–202). Az, hogy e csoportokon belül esetleg véleménykülönbségek, törésvonalak, disszidens frakciók vagy aktív politikai kisebbségek vannak, a nemzetközi politikai viszonyok szempontjából többnyire közömbös. A legtöbb szereplő a számontartás folyamán nyilván kitér az ilyen részletekre, s magatartását bizonyos esetekben az ismeretük által lehetővé tett árnyaltabb megközelítés alapján alakítja, de tény, hogy nem ez az uralkodó vonás a kilencvenes évek nemzetközi politikai viszonyaiban. Más kérdés, hogy a



SZEREPLŐI (II.)hatékonyságot maximalizálni igyekvő szereplők részéről ez utóbbi lenne a célszerű hozzáállás. Ennek ellenére mégis a fenti szabály érvényesül, vagyis a homogén entitásként való számontartás. A valóság persze az, hogy csak elvétve fordul elő olyan eset, amikor egy csoport valóban „egy emberként”, de legalábbis tagjai túlnyomó többségének akarata szerint egy és ugyanazon célt vall, és annak nevében tesz is meg mindent – akár áldozathozatal árán – a megvalósításért.

Ez a homogenizáló tendencia – ha politikailag részben indokolt is – morálisan a legtöbb esetben nem fogadható el. Egy autonóm nemzetközi politikai szereplőként fellépő csoport (kiváltképpen ha tisztán politikai célokat követ) bukás esetén hogyan ítélhető meg, ha tegyük fel, törekvései háborút provokáltak, s ha a csoport nem minden tagjáról bizonyítható, hogy erőszakot hirdetett vagy erőszakhoz folyamodott, ám a csoport mint egész minősül, vesztesnek? Elfogadható a kollektív bűnösség elve, ha kiderül, hogy a csoporton belül komoly disszidencia volt a meghirdetett és a végül bukáshoz vezető célokkal szemben? S ha disszidencia nem volt kimutatható, mivel azok, akik nem értettek egyet e törekvésekkel maguk is szenvedő alanyaivá váltak a fejleményeknek vagy egyszerűen továbbálltak, akkor mi történik? Elvethető-e a kollektív bűnösség elve, de ugyanakkor fenntartható-e a kollektív, s a csoport egészére hatással lévő nemzetközi szankció, ha azokat is sújtja, akik semmilyen formában nem vettek részt, mert nem vehettek részt a nemzetközi politikai szereplőként való önmeghatározásban és a politikai program kidolgozásában? A kilencvenes években számos olyan esetet tartunk számon, amikor e kérdések élesen merültek fel a nemzetközi politikai viszonyokban, és a reájuk adott válaszok számos egyén életére, s egész közösségek jövőbeli lehetőségeire is döntő hatással voltak, illetve lehetnek a jövőben.

A csoportautonómia fogalma a nemzetközi politikai viszonyokban az egyik olyan kérdés, amelyik egyáltalán nincs végiggondolva. Az a légkör, ami a nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségi autonómiatörekvések körül létrejött az elmúlt évtizedekben, nem alkalmas a tényszerű, s nemcsak szakmai berkekben folyó vitákra, a körültekintő, higgadt megközelítésre. A fogalom maga sem kapott egyelőre létjogosultságot, s a kérdést a legtöbb szerző továbbra is kizárólag az etnonacionalizmus fogalomkörén keresztül közelíti meg, miközben a nyilvánosság naponta értesül azokról a véres eseményekről, amelyeket szélsőséges csoportok követnek el az etnicitás nevében.

4.2. AZ ETNIKAI ELVŰ CSOPORTAUTONÓMIAAz etnikai elvű csoportautonómia nem új keletű jelenség. A nemzetállamok esetében a 19. században terjedt el az a vélekedés, hogy állam és politika egy és ugyanaz. Egyik következménye e nézetnek az volt, hogy aki az állami kereteket megkerülve – vagy azokat semmibe véve – kívánt befolyást gyakorolni embertársaira, és e célból kész volt kényszerítő eszközökkel is élni, a legenyhébb megítélés szerint is deviánsnak minősült. A kényszer egyedüli letéteményese az állam volt, s azt a jog által megszabott kereteken belül gyakorolta. Az állam biztonságot ígért, és koronként különböző mértékben és módon meg is adta azt, de cserébe lojalitást várt el polgáraitól, egészen az önfeláldozásig, ha az állam és ezáltal a „haza” léte veszélyben forgott. Amíg volt hova menni, azaz amíg Európán kívül voltak „üres” területek, azok, akik valamilyen oknál fogva szembekerültek a központi hatalommal, egyszerűen elmentek, vagy rosszabb esetben deportálták őket a tengereken túlra. Ha feltételezzük, hogy az első nyugat-európai nemzetállamokat a szó eredeti értelmében vett nemzetek hozták létre, azaz saját kultúrával, nyelvvel, hagyománnyal és artikulált, közös leszármazási mítosszal, illetve akarattal rendelkező politikai közösségek, az események a 19. század második felével kezdődően egyértelműen más irányt vettek. Amennyiben az etnikai elvű csoportautonómia állt volna az államok létrejöttének hátterében, a világ politikai térképe egészen másképpen nézne ki. A nemzetiségi elv többnyire csak diszkrimináció árán és mesterségesen létrehozott területi képződmények alapján működött. A 20. században a népességmozgás, az iparosodás és egy sereg egyéb tényező miatt a tiszta etnikai elv az államalakításnál mint kizárólagos tényező nem érvényesülhetett. Ott, ahol megpróbálkoztak vele, rendszerint súlyos szenvedést okozó háborúk robbantak ki. Ez a tapasztalat nem volt elég ahhoz, hogy a kilencvenes években egyesek újra meg ne próbálkozzanak etnikailag és nyelvileg homogén államok létrehozásával Európában és más régiókban is. Nem lehetséges etnikailag tiszta államok létrehozatala, és tény, hogy a legtöbb állam nyelvileg, vallásilag és kulturálisan számos eltérő csoportot tart nyilván állampolgárai között.

Etnicitás alatt rendszerint a közös eredetet vagy a közös eredet mítoszát értik, amely egy csoportot közösséggé formál, s amelynek külső jelei a nyelv, a kultúra a legtágabb értelemben, valamint a hagyomány, beleértve a közösen megélt és az emlékezet útján tovább adott élményeket. A közösség identitása, önreflexiója rendszerint akkor válik politikai tényezővé ha azokat az életmegnyilvánulásokat, amelyeken keresztül a közösség tagjai hovatartozásukat megélik, különböző kihívások érik. Nem lehet előzetes kritériumokat felállítani arra vonatkozóan, hogy melyik az a kritikus pont, ahol ezek a kihívások a „politikai” szférájában megjelennek, vagyis a mi-ők, a szabadság-kényszer, a barát-ellenség terminusaiban merülnek fel és képesek mobilizálni a



SZEREPLŐI (II.)közösség egészét vagy tagjainak túlnyomó többségét. Ezért tévedés azt állítani, hogy minden olyan megnyilvánulás végzetes konfliktusforrás, amely az etnikai csoportautonómiával összefüggésben van, netalán annak egy bizonyos fokú megvalósítására irányul. Amint az sem áll feltétlenül, hogy az ilyen autonómiatörekvések veszélyeztetik az államot. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban az ilyen törekvések eddig több esetben – de nem mindenütt és nem szükségszerűen – erőszakos cselekmények kirobbanásához, netalán háborúhoz vezettek. A legszélsőségesebb esetekben az illető csoportok a fenti értelemben vett tisztán politikai célokat képviseltek: vagyis közvetlenül törtek egy adott állam ellen, s új állam megalakítását tűzték ki célul (Gurr – Harff 1994, 26). Az etnicitás önmagában azonban nem elégséges energiaforrás egy konfliktushelyzet folyamatos fenntartására. Különösen nem a nemzetközi politikai viszonyokban. A közös hovatartozás hatékony kritérium lehet az ellenség megjelölésére, vagyis azoknak az azonosítására, akik e tudatot megkérdőjelezik, el akarják fojtani vagy vissza akarnak élni vele, de hosszú távon kevésbé szilárd alap szövetségek létrehozására vagy azok fenntartására. A következő alfejezetben ezzel az aspektussal részletesebben is foglalkozunk, de azelőtt még e kérdést illetően néhány megállapítást kell tennünk az állam szerepére vonatkozóan.

Az etnicitás mint erős kohéziós tényező alkalmassá tehet egyes csoportokat az autonómia magasabb fokozatainak megvalósítására. Eddig ennek az autonómiának a legmagasabb ismert formája a politikai autonómia, s azon belül is a saját állam megalakítása. Ha azonban az állam működésében rendellenességek állnak be, vagy ha az államot külső veszély fenyegeti, szükség van az állampolgárok aktív és összpontosított együttműködésére az ilyen állapot (nem véletlenül nevezi ezt számos, így a magyar nyelv is „szükségállapotnak”) meghaladására. A polgárok pedig vagy rendelkeznek elégséges motivációval, hogy az állam működésében bekövetkezett zavar kiküszöbölésében önként részt vegyenek, vagy sem.2424

Kérdés, hogy egy olyan konstellációban, amelyben a nemzetközi politikai szereplők körében összeomlottak a korábban működő, világméretű, ideológiai alapú patrónus-kliens viszonyok, számíthatnak-e az állam túléléséért küzdők szövetségesekre pusztán a közös etnicitás alapján, vagy sem? A válasz nézetünk szerint: nem. S ez anélkül kikövetkeztethető, hogy az etnicitás partikuláris voltán túl más körülményeket figyelembe vennénk. A kilencvenes években a tapasztalatok azt látszanak igazolni, hogy az az etnikai csoportautonómia-törekvés, amely az illető szereplő önmeghatározása szerint a nemzetközi politikai aktori szerepkörre is igény tart, ugyanakkor legfőbb célját az adott állam etnikai alapon való kisajátításában jelöli meg, a nemzetközi politikai viszonyok mai állása szerint, nagy valószínűséggel kudarcra van ítélve. Minden etnikai csoport más, ezért a nemzetközi színtéren nehéz elképzelni tartós politikai szövetségeket kizárólag az etnicitás alapján.

Ezért nézetünk szerint az etnikai csoportautonómia-törekvések a nemzetközi politikai viszonyokban rendszerint befolyással vannak az egyes szereplők önmeghatározására és politikai programjaira, de amennyiben ezekben kizárólagosan az etnikai elv érvényesül, a szereplő bukásának kockázata nagymértékben megnő. Nem következik viszont ebből a megállapításból, hogy e vonatkozásokat az egyes szereplőknek hanyagolniuk kellene. Az etnikai alapon szerveződő csoportok nemcsak a normateremtés elsődleges forrásaiként jönnek számításba, hanem egyben azon struktúrák megteremtői is, amelyeken keresztül a politikai, a jogi és a morális szféráinak viszonylagos autonómiája megvalósul. Így az ilyen csoportok normái és az általuk létrehozott stabil struktúrák keretében érvényesülő pluralizmus az egyik forrása a nemzetközi viszonyok spontaneitásának.

4.3. SAMUEL P. HUNTINGTON OSZTÁLYOZÁSAHuntingon – amerikai politológus – a civilizációk bekövetkező összeütközéséről szóló könyvében igyekezett kiküszöbölni azt a nehézséget, amellyel mindazon elméletek kénytelenek szembenézni, amelyek az etnicitást, mindenekelőtt mint csoportokat elválasztó és őket egymással szembefordító adottságot tekintik. Huntington nem azt mondja, hogy az etnicitás nem releváns, vagy hogy a jövőben irrelevánssá válik, hanem azt, hogy van egy magasabb integrációs keret, amely a létező választóvonalakat mintegy felszippantja, s ez a civilizáció, „a legszélesebb kulturális entitás.” A civilizációt egyaránt meghatározzák közös „objektív elemek, mint a nyelv, a történelem, a vallás, a szokások, az intézmények”, valamint az „önazonosság” (self-identification), vagyis az emberek azonosulása ezekkel az értékekkel. A civilizációk nem politikai entitások, mert önmagukban „nem tartják fenn a rendet, nem működtetnek igazságszolgáltatást, nem szednek adót, nem viselnek háborúkat, nem kötnek egyezményeket, azaz nem tesznek semmi olyat, amit a kormányok szoktak tenni.” Egy civilizáció ugyanakkor „magában foglalhat egy vagy több politikai egységet.” (Huntington 1996, 43–44.)

Ezzel Hungtington a civilizációk mozgását eleve kényszerpályára helyezi, mert a civilizációs kötés – így felfogva – egyoldalúan hat. A szövetségesi forgatókönyvek száma rendkívül alacsony, mint ahogyan a civilizációk száma is behatárolt: japán, hindu, iszlám, nyugati, latin-amerikai típusú civilizáció.

2424 Ezt a tényt drámai módon hozták felszínre a 2001. szeptember 11-i támadások. (Lásd bővebben: Bíró 2002b.)



SZEREPLŐI (II.)Amint megjegyeztük az előbbi alfejezetben, az etnikai közösségtudat önmagában hosszú távon nem alkalmas szövetségesi viszonyok fenntartására a nemzetközi politikai viszonyokban. Nézetünk szerint hasonló a helyzet a civilizációs kötéssel kapcsolatban is. Az etnicitásnak és a civilizációs hovatartozásnak egyaránt lényegi eleme az egyének és a csoportok identitástudata. A birodalmak története tanúsítja, hogy a hegemonisztikus törekvések a kiszolgáltatott szereplőket kulturális hovatartozástól függetlenül képesek viszonylag stabil szövetségi viszonyba rendezni. Huntington szerint ezzel szemben a jövőben fokozott mértékben áll elő a „bandwagoning” jelensége, ami azt is jelenti, hogy az adott civilizációs körhöz tartozó államok inkább eltűrik a saját kemény magjuk hegemóniáját, mintsem vállalnák az idegen civilizáció barátságát. Elmélete szerint ugyanis minden civilizációnak van egy kemény magja, egy állam – Japán esetében az állam egyenlő a civilizációval – amely a vezető szerepet játssza az illető civilizációs körön belül.

Huntington eszmefuttatása valószínűleg azért okozott akkora felzúdulást világszerte, mert úgy is értelmezhető, hogy olyan a jövőt ír le, amelyben a civilizációk összecsapását jósolja, de valójában a kilencvenes évek valóságát vetíti ki a jövő évszázadra. A kilencvenes években néhányszor valóban előállt az a helyzet, amikor az iszlám szolidaritás erősebbnek bizonyult az Egyesült Államokkal szemben, mint az egyes szereplők politikai céljai és különutas érdekei. Az 1996-ban kezdődő – s a következő években folyamatossá váló – iraki célpontok elleni amerikai rakétatámadások nem kapták meg például azt a politikai támogatást a legfontosabb arab államok részéről, mint az Öböl-háború idején. Politikailag egységes iszlám világ azonban nincs, amint nyugati vagy konfuciánus sincs. Ezért nem biztos, hogy a civilizációs „bandwagoning” a jövőben automatikusan működésbe lép, ha a háború és a béke kérdése merül fel.

Ezt az utóbbi megállapítást támasztják alá a 2001. szeptember 11-i terrortámadás és azt követő események, így az afganisztáni fegyveres akció az al-Kaida szervezet felszámolására és tagjainak elfogására. Pakisztán, az egyetlen iszlám állam, amely nyilvánosan, de nemzetközileg nem legálisan nukleáris fegyverekkel rendelkezik, az Egyesült Államok mellé állt, a területén működő szélsőséges csoportok fenyegetőzése ellenére. S nem Pakisztán volt az egyetlen iszlám állam, mely aktívan részt vett az amerikaiak által létrehozott terrorellenes koalícióban.

Az etnikai mozgósító erőhöz hasonlóan a civilizációs közösségre való hivatkozás is rendelkezhet rövid távon politikai felhajtóerővel, de nézetünk szerint csak rövid távon. Ha a civilizációs hovatartozás lenne az elsődleges, és nem a politikai dimenzió, akkor a NATO-bővítés első köre nemcsak Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot foglalta volna magában. Általános vonatkozásban pedig Afrika az élő és elrettentő példa arra, hogy a politikai legbrutálisabb megnyilvánulásai a nyersanyagforrások feletti ellenőrzés céljából hogyan tesznek zárójelbe etnikai és vallási szempontokat, a különböző érdekelt szereplők civilizációs vagy kulturális hovatartozására való tekintet nélkül.

4.4. A CSOPORTAUTONÓMIA A NEMZETKÖZI KÖZJOGBANA csoportautonómia fogalmát a nemzetközi jog nem ismeri, de tartalmi jegyeit és elemeit egyes nemzetközi dokumentumok magukban foglalják, sőt egyenesen feltételezik. A népek önrendelkezéshez való joga, valamint azok a kollektív jogok, amelyeket ugyan nem e név alatt, de különböző egyezmények és nyilatkozatok tartalmaznak, összefüggésben vannak a csoportautonómia, sőt a szoros értelemben vett etnikai csoportautonómia fogalmával is.2525 Kérdés, hogy szükség van-e a csoportautonómia explicit nemzetközi jogi szabályozására, beleértve az etnikai elven alapuló csoportautonómia intézményeit, vagy sem? Véleményünk az, hogy nincs szükség e tárgykörben különös szabályozásra, ami nem jelenti azt, hogy a létező dokumentumok minden tekintetben kielégítő értelmezési keretet nyújtanának.

Amint azt számos sikertelen próbálkozás bizonyítja, az etnikai csoportok államon belüli státusát nem sikerült nemzetközi jogilag kielégítő módon szabályozni. Ez nem véletlen. Az államok politikai akaratának hiánya csak az egyik része a magyarázatnak. Ahol a szubjektív elemek – a közösségi tudat, az összetartozás kinyilvánításának módjai, egymás felismerésének és megértésének szimbolikus jelei stb. – olyan mértékben vannak jelen, mint általában az etnikai ügyekben, a pozitív jogi, átfogó jellegű szabályozás eleve kudarcra van ítélve.

Véleményünk szerint elég az identitásválasztás és az identitás kinyilvánítása szabadságának a morális elismerése, azaz emberi jogként való tételezése egyének és csoportok számára. Ebben a tekintetben biztosan nem ártana egy külön, univerzális igényű és nem szerződés típusú dokumentum. Látni kell azonban azt is, hogy a rendelkezésre álló instrumentumok értelmezés útján többnyire alkalmazhatók lennének egyes konkrét

2525 Különösen az UNESCO égisze alatt elfogadott, a témakörrel kapcsolatos egyezményekre és nyilatkozatokra gondolunk, vagy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet dokumentumaira a bennszülött népeket megillető bizonyos jogokról.



SZEREPLŐI (II.)esetekben, amennyiben az érdekeltek, mindenekelőtt az erősebb szereplők politikai akarata meglenne eziránt. Amit viszont szabályozni lehet és kell, az azoknak az intézményeknek a státusa, amelyeket az etnikai csoportok az államokon belül létrehozhatnak, s amelyeken keresztül hallathatják hangjukat és részt vehetnek a nemzetközi szervezetek munkájában. Az ENSZ-ben precedensként említhető a bennszülött népek részvétele a különböző szervekben és szakosított szervezetekben, beleértve a jogi helyzetükkel foglalkozó munkacsoport kodifikációs munkálatait. Az etnikai csoportok egyik fő jellemzője a normatív képesség, ezért megfelelő feltételek mellett lehetséges saját intézményes kereteik létrehozásának és működtetésének szabályozása, mind jogállásukat tekintve, mind eljárásjogilag.

A nemzetközi jog a jövőben sem fog kielégítő választ adni e csoportok politikai alanyiságát és autonóm nemzetközi politikai szereplői minőségét felvető kérdésekre. E felismerés elég ahhoz, hogy tartózkodjunk a nagy valószínűséggel diszfunkcionális hatásokkal járó szabályozás csábításától, és e szereplők nemzetközi megítélésében inkább ragaszkodjunk a morális normákhoz. Európában az Európa Tanács és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet keretében a kilencvenes években megfogalmazott nyilatkozatok, illetve jellegükben politikai programként is felfogható nemzetközi dokumentumok a nemzeti kisebbségek jogaival és politikai státusával kapcsolatban, amennyiben az érintettek komolyan veszik, elégséges kiindulási keretet nyújtanak ebből a szempontból a kérdések párbeszéd útján való rendezéséhez.

4.5. A CSOPORTAUTONÓMIA A NEMZETKÖZI MAGÁNJOGBANA nemzetközi magánjog sem foglalkozik a csoportautonómia kérdésével, de bizonyos intézményei – így például a kollíziós normák rendszere – a nemzetközi szintéren relevánsak lehetnek az etnikai csoportok helyzetének, különösen fennálló vitáiknak a kezelésére (vö. Papaux – Wyler 1997, 111–126). A kereskedelmi jog klasszikus kiindulópontja a „kereskedő” fogalmi meghatározását illetően – szintén releváns párhuzamként értelmezhető. Az alapvetően tautologikus definíció szerint kereskedőnek az minősül, aki kereskedelmi tevékenységet folytat, és/vagy felvéteti magát egy kereskedelmi regiszterbe. Nem számít, hogy egyéni vagy kollektív jogalanyról van-e szó, sőt, egyes társaságok esetében még a regisztrált tagság sem követelmény. A kudarc lehetőségét ugyanis az érdekeltek személyükben közvetlenül és tudatosan vállalják akkor, amikor belépnek e tevékenységi körbe. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) égisze alatt létrehozott döntőbírói testület nem helyezte hatályon kívül a választott bíróságok rendszerét, az állami beavatkozás lehetősége eljárásjogi szinten szintén megmaradt, és az egyéni „represszáliák” rendszere is lehetséges bizonyos korlátok között: a szerződés felmondása, az attól való tartózkodás stb. A modell tehát adott, de ez távolról sem jelenti azt, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban a kereskedelmet uraló logika minden további nélkül érvényesíthető, amint azt sem, hogy a kereskedelem globálissá válása, a „kereskedelem határok nélkül” irrelevánssá tenné a politikai dimenzióját a nemzetközi viszonyokban. Az azonban tény, hogy a kilencvenes évek világkereskedelmére jellemző gyorsaság és a tranzakciók volumenének és tartalmának „korlátlansága” máris rányomta bélyegét a politikai dimenzióra. A következmények azonban még inkább előtérbe helyezték a politikai szférájába tartozó jelenségek eredeti kiszámíthatatlanságát és változatosságát.

A kereskedelmi logika és az e téren a regisztrációval kapcsolatban érvényben lévő szokások kihatással lehetnek az informális csoportok intézményesülésére. A regisztráció nemcsak névleges lajstromba vétel által lehetséges. A nemzetközi politikai viszonyokban számos olyan technika ismeretes, amely az egyes szereplők önmeghatározásához lényegileg is hozzátartozik, de fő funkciója a szereplő megkülönböztetése, egyedi voltának hangsúlyozása. Az állami felségjelektől a nemzeti himnuszokig a szimbólumok skálája rendkívül széles, és számos esetben különleges politikai szerepet is betölt. A kereskedelemmel való párhuzamba állítás itt nem azt kívánja sugallni, hogy a különböző szimbólumok területén minden további nélkül érvényesíthető volna a márkanév-védelemhez hasonló technika. Ha azonban belegondolunk, hogy Európában, különösen annak keleti felében a kilencvenes években milyen politikai jelentőséggel bír az egyes etnikai csoportszimbólumok nyilvános használatának a kérdése, akkor nem értelmetlen az analógiák keresése. A rendezetlenséget illusztrálja, hogy Európában nincs kialakult és általánosan elfogadható gyakorlat még a két- vagy többnyelvű feliratok kérdésében sem. A különböző nyelvvédelmi szabályozások vagy az arra tett kísérletek azonban nem pusztán európai sajátosságok.

Ezzel az alfejezettel azt próbáltuk illusztrálni, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban a kilencvenes években is érvényesült az a homogenizáló tendenciájú megközelítés, amely a kollektív szereplőket kompakt egységekként kezeli. Ez onnan ered, hogy a nemzetállamok politikai egységként, azaz az abszolút szuverenitás látszatát keltő egységes akarat megfogalmazására és autonóm cselekvésre képes szereplőként viselkednek. Az uralkodó felfogás eszerint a különböző csoportokat, az etnikai csoportokat és közösségeket is beleértve, homogén és autonóm egységként fogja fel, amennyiben e csoportok mint szereplők jelennek meg a nemzetközi politikai viszonyokban. Nézetünk szerint ez az álláspont politikailag értelmezhető, de morális szempontból aggályos.



SZEREPLŐI (II.)Igyekeztünk azt is kimutatni, hogy önmagában sem az etnikai, sem a civilizációs elv – bár a vélt vagy valódi ellenséggel szembeni politikai mobilizáció céljaira ideiglenesen alkalmas lehet – alapvetően nem elégséges a tartós szövetségi viszonyok megteremtésére a nemzetközi politikai viszonyokban. Végül amellett érveltünk, hogy mivel a csoportautonómia fogalma elsődlegesen politikai kategória, ezért alkalmatlan arra, hogy pozitív jogi szabályozás alapjául szolgáljon.

KULCSFOGALMAK: csoportok mint homogén politikai egységek • kollektív felelősség • politikai autonómia • „bandwagoning” – besorolás, összetartás

5. 5. A nemzetállam mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplője 1989 után5.1. A NEMZETÁLLAM MINT GEOPOLITIKAI EGYSÉGA kilencvenes években egyre több szó esett a nemzetállam válságáról. A legtöbb esetben válság alatt a hagyományos értelemben vett kormányzás hiányosságait vagy diszfunkcióit értették (Dunn 1995). A kormányzás a nemzetközi jog által elismert, meghatározott terület és nyilvántartott, azonos jogi státussal rendelkező egyénekből, állampolgárokból álló lakosság fölött gyakorolt központi hatalmat jelenti. Ha a nemzetállam fogalma körüli konszenzus az irodalomban nem is teljes, az állam esetében – Max Weber nyomán – kultúrkörtől és politikai rendszertől függetlenül elfogadott volt a kilencvenes években is, hogy egyrészt rendelkezik a legitim kényszer monopóliumával a belső viszonyokban, másrészt bizonyos feltételek mellett legitim módon nyúlhat a fegyveres erőszak eszközéhez más államokkal szemben.

Amint a nemzetállam kifejezés sugallja, az állam a nemzettel egységet alkot. Ez többnyire a nemzeti egység kategóriájában fejeződik ki, ami nem feltétlenül zárja ki a politikai pluralizmust, de vannak ezzel ellentétes értelmezések és gyakorlatok is. A nemzetközi politikai viszonyok szempontjából a lényeges mozzanat az egység hangsúlyozása, függetlenül attól, hogy ténylegesen milyen mértékű ez az egység, már ha létezik egyáltalán. A nemzetközi viszonyokban ugyanis az egység folyamatos látszata is elégséges.

„Kihangsúlyozzuk: a geopolitika alapvető értelme a politika. [...] A terminus első jelentése szerint (politikosz: a városból), de lehető legaktuálisabb jelentése szerint is a politika fejtegetést, vitát jelent, a polgárok rivalizációját a város és nemzetük törvényein, ügyein, problémáin. A problémák közül nagy fontosságúak a területre (geo), annak térbeli berendezésére, a városok hálózatára és az útvonalakra vonatkozóak. De bizonyára mindezek közül a legkomolyabb és leglényegesebb – amiről a polgárok évszázadokon át nem vitatkoztak – a nemzet területének határai, mert azok határolják körül kiterjedését, de mindenekelőtt az idegen betöréstől megvédendő államhatárról van szó. Emiatt játszik ilyen jelentős szerepet a nemzetek közötti háború és béke problémája a geopolitikában.”

(Lacoste 1993, 20.)2626

Az államok határai gyakran nemcsak a térképeken jelennek meg, hanem szögesdrót, aknamező és más fizikai formában is nehezen áthatolható választóvonalat képeznek a különböző országok között.

Az állam nemzetközi pozícióit hagyományosan az befolyásolta döntő mértékben, hogy mennyire volt képes megvédeni határait és fenntartani területi épségét. A nemzetállamok történetét a kezdetektől, azaz a 17. század második felétől a területi konfliktusok határozták meg, de az a törekvés, amely a határok nemzetközi garantálását, közönségesen a status quo-ta nemzetközi politikai napirend egyik központi elemévé tette, világméretekben csak a második világháborút követően érvényesült. A második világháború folyamán alakuló nemzetközi társadalmi szerződés értelmében2727 az államok lemondanak a hódítás útján történő területszerzésről, a határok egyoldalú, fegyveres erőszakkal való megváltoztatásáról, illetve az ezzel való fenyegetésről. A status quo 1945 után 1989-ig nagyobb megrázkódtatások nélkül fennmaradt, s ez paradox módon oda vezetett, hogy a nyilvánosságban a területi elem jelentőségének az emlegetése háttérbe szorult (Renouvin – Duroselle 1991, 22–27), ám ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy az állam területvédelmi szerepe elveszítette a jelentőségét. (Az más kérdés, hogy a kilencvenes években aggasztóan nagy számú államról derült ki, hogy képtelen e feladat ellátására, nemcsak a légvédelem terén, hanem még a legkezdetlegesebb eszközökkel támadó agresszorral szemben is.)

2626 Yves Lacoste – a Dictionnaire főszerkesztője – tanulmányából magyar fordításban olvashatók részletek a Geopolitikai szöveggyűjtemény című válogatásban. (Csizmadia – Molnár – Pataki 1999, 499–500).2727 Lásd erről a VIII. fejezet Az elven túl? című alfejezetet a 353. oldalon.



SZEREPLŐI (II.)Az államok tehát a nemzetközi politikai viszonyok szereplőiként – továbbra is elsődlegesen mint geopolitikai egységekre tekintenek önmagukra, azaz önmeghatározásuk szerves részét képezi a területük fölötti kizárólagos uralom, vagy legalább az uralom látszatának fenntartása. Az alkotmányok számos esetben tartalmaznak ilyen, vagy ehhez hasonló megfogalmazást: „az állam, a köztársaság – stb. – területe egységes, oszthatatlan és elidegeníthetetlen.” A határok sérthetetlenségének és az államok területi integritásának elvét az állami szereplők közül senki sem vitatta. A haditechnika fejlődése azonban a kilencvenes évekre világossá tette, hogy a klasszikus értelemben vett területvédelemnek jórészt szimbolikus szerepe és értelme maradt. Ennek ellenére az a tény, hogy egyetlen állam területe sem védett a rakétafegyverekkel szemben, nem volt különösebb hatással a hagyományos geopolitikai szemléletmódra. A valóság és a látszat eltávolodása e területen is megközelítette az elviselhető mértéket.

A kilencvenes években három további tényező határozza meg a viszonyulást a geo stratégiai és geopolitikai szempontokhoz.

Az első: a Föld területének végessége és egysége. Ebből következően számos napirenden lévő ügy, így a leszerelés, a környezetvédelem, a tőkemozgás és mások, nem voltak értelmezhetők többé az egyes államok szuverenitási körén belül.

A második: mivel a földterület fölött az államok megosztoznak a szuverenitás gyakorlásában – s ez lényegében a szárazföldet, a tengerek felszínét és az atmoszférát illetően részletes nemzetközi jogi szabályozás tárgyát képezi – a hódítás jogilag és erkölcsileg egyaránt elfogadhatatlan.

A harmadik: a határok áteresztő-képességének, úgynevezett permeabilitásának a növekedése (Defarges 1994, 36–37). A határok az információk áramlását sem tudják többé megakadályozni, s ez azoknak a frusztrációknak az egyik legfontosabb oka, amelyek a valóság és a látszat kritikus mértéken felüli elválásával függnek össze. Ahogyan a haditechnika, úgy e tényezők sem jártak különösebb hatással a legtöbb kormány hagyományos geopolitikai retorikájára a kilencvenes években.

Az államok többsége – különösen a kilencvenes évek balkáni tapasztalatai után – továbbra sem kérdőjelezi meg a területi egység és a politikai határok sérthetetlenségének nemzetközi jogilag is szentesített alapelveit. Közben folyamatosan jönnek létre a fegyverzetkorlátozás, a környezetvédelem s nem utolsósorban a gazdasági kapcsolatok terén olyan nemzetközi egyezmények, amelyek hosszú távon kifejezetten a nemzetállamok geopolitikai egységként való fennállása ellen hatnak, rövid távon pedig beleszólást biztosítanak különböző nemzetközi szervezeteknek a terület igazgatásával kapcsolatos állami hatáskörökbe.

5.2. NEMZETÁLLAM MINT GAZDASÁGI EGYSÉGA geopolitikai szemléletmódot sajátos módon befolyásolja a hódítással kapcsolatban az elmúlt évtizedek során szerzett azon tapasztalat, amelyet a volt szovjet blokk története és felbomlása nyújtott – többek között – példával szolgálva arra is, hogy politikailag és gazdaságilag sem kifizetődő idegen területek katonai megszállása, illetve e területek fölötti közvetlen, birodalmi típusú uralom gyakorlása. A gyarmati rendszer megszűnésének történései szintén erről szólnak. Még a humanitárius vagy békefenntartó céllal kezdeményezett és átmeneti jellegű, nemzetközileg legitim „megszállás” is olyan problémákat vet fel, amelyek a jövőre nézve az ilyen műveletekkel szembeni óvatosságot és vonakodást erősítik.

Ha a nemzetállamot mint geopolitikai egységet a hódítás kevésbé fenyegeti is, a gazdasági egységként felfogott államnak annál több kihívással kell szembenéznie. Az 1995-ben létrehozott Világkereskedelmi Szervezet, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tagjai államok, ahogyan ügyfeleik is, s e körülmény már önmagában fellazítja az államot mint gazdasági egységet.

A nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozása szempontjából a kérdés ebben az összefüggésben az, hogy milyen mértékben befolyásolja az államok nemzetközi szereplői minőségét gazdasági potenciáljuk? Mennyiben van e potenciálnak meghatározó jelentősége a szereplőként való számontartás során? Az ipari demokráciák esetében kézenfekvőnek tűnik, hogy nemzetállami minőségük, valamint gazdasági egységként valóslétük és fennmaradásuk között szoros összefüggés van.2828 Ez a legegyértelműbben például Japán esetében mutatkozott meg. Ha ehhez hozzávesszük, hogy komoly profit a fegyvergyártásban, valamint a tág értelemben vett haditechnológiák terén és a fegyverkereskedelemben, illetve a telekommunikációs üzletágban érhető el, érthető,

2828 A már idézett Lacoste, az állam és a nemzet viszonyával kapcsolatban ezt írta: „Meg kell érteni, hogy Európában a nemzet eszméje egyáltalán nem meghaladott. De önmagában az a tény hogy a nemzeti piac nagyrészt elveszítette jelentőségét a tőke világpiacával szemben, arra kell ösztönözzön, hogy a nemzet fogalmát valódi geopolitikai összefüggésekben vizsgáljuk, s kevésbé közgazdasági alapon. Nem csak az európai építményről van szó, hanem a kontinens egészének alapvető geopolitikai problémáiról.” (Lacoste 1994, 6.)



SZEREPLŐI (II.)hogy a nemzetállam gazdasági egységként való fennállásához további érdekek fűződnek.

Ebből a szempontból elsőrendű politikai kérdés az, hogy az egyes államok mennyire tartják ellenőrzésük alatt a fegyverkereskedelmet, illetve mennyire képesek a technológiai fejlesztések finanszírozására és a legújabb tudományos vívmányok alkalmazására.2929 Az e téren látszólag hagyományos gazdasági eszközökkel (állami hitelezés vagy hitelgaranciák, szubvenciók, gazdasági racionalizálás stb.) folyó verseny valójában politikai küzdelem.

A világkereskedelem globalizálódásával e tendenciák a fegyverüzlet esetében annál jobban láthatóvá váltak, minél jobban elmélyült egy-egy állam vagy államcsoport gazdasági válsága. Nem véletlen, hogy a számos gazdasági nehézséggel küszködő Oroszország a kilencvenes évek második felében az egyik legnagyobb fegyvergyártóvá és exportőrré nőtte ki magát, különösen a légvédelemben használatos rendkívül drága fegyverrendszerek terén.

Az erősebbeknek sokszor nem áll érdekükben a lehetséges kihívók esetében az úgynevezett mismanagement jelenségének felszámolása, mely így közvetve az érintett szereplők közötti hierarchiát, vagy éppen függőséget konzerválja. Segélyekkel, hitelekkel vagy más gazdasági eszközökkel átmenetileg megóvják ugyan azok nemzetgazdaságát a teljes összeomlástól, de a krízisnek nem vetnek véget. Ez az eljárás hagyományos eszköznek számít a nemzetközi viszonyokban, ám a kilencvenes évek körülményei közepette senki nem állíthatja, hogy egy adott szereplői körben az ilyen helyzeteket bárki huzamosabb ideig az ellenőrzése alatt tudja tartani.

A technológiai szakadék ugyanakkor lassan áthidalhatatlanná válik az Egyesült Államok és az Európai Unió tagjai között a fegyverzetek és a haditechnikai fejlesztések terén, nem utolsósorban azért, mert a nyugat-európai kormányok a kilencvenes években masszív leszerelésbe fogtak. Míg tehát a tömeges fogyasztásra szánt cikkek esetében a klasszikus szabadpiaci mechanizmusok (egyes kivételekkel, például mezőgazdasági termelés) működtethetők is, a fegyverüzlethez nélkülözhetetlen a legitim erőszak monopóliumát birtokló nemzetállam támogató jelenléte. Az űrkutatás továbbra is egy szűk körű klub privilégiuma, amely egyelőre szintén nem képzelhető el hathatós állami szerepvállalás nélkül. Ugyanakkor a nemzetállam mint gazdasági egység a kilencvenes években is megőrzött egyes autarchikus vonásokat, melyek korábban a gazdasági élet ellenőrzésének törekvésére, a nemzetgazdaság fölötti állami gyámkodásra utaltak, mint például Japán esetében.

Az állam monopóliumát a fegyveripar felett, s az ebből származó pozíciókat és privilégiumokat a nemzetközi politikai viszonyokban egyetlen politikai szereplő sem kérdőjelezte meg komolyan ebben az időszakban.

5.3. A NEMZETÁLLAM ÉS A HADSEREGA kilencvenes évek a hadsereg és a nemzetállam viszonyában is minőségi változásokat hoztak. Mint láttuk, a szükségállapot megköveteli az állampolgárok „szükségszerű” összefogását, célirányos együttműködését az eredeti állapot visszaállítására. Nemzetállami keretben az általános hadkötelezettség szervezett és folyamatos előkészületet jelentett a szükségállapot legvégső esetére, a honvédő háborúra. Ez 1945 után is egészen a kilencvenes évek közepéig így volt, annak ellenére, hogy a hidegháború nukleáris elrettentésre alapozott stratégiája következtében – Aron megfogalmazásában – „a béke lehetetlen, a háború valószínűtlen” volt (paix impossible, guerre improbable).

Az államok által fenntartott hadseregek – mint az ellenfél megsemmisítésére szakosodott szervezetek – nem tűntek el a kilencvenes években, de jelentős átalakuláson mentek keresztül. Az egyik legfontosabb fejlemény Európában: az általános hadkötelezettség megszüntetése békeidőben. A kilencvenes években a nyugat-európai államok közül még Franciaország is megszüntette az általános hadkötelezettséget, és megkezdte az áttérést a nemzetvédelmet főfoglalkozásban űző katonákból álló hadsereg megteremtésére.

A kilencvenes évek másik, nem kevésbé jelentős fejleménye az volt, hogy megnőtt a szerepe a különböző magánhadseregeknek és paramilitáris egységeknek. A háború egyéni kisajátításának a jelensége 3030 oda vezetett, hogy felértékelődtek azok az állami, illetve nem állami erőszakszervezetek, amelyek a hagyományos állami hadseregek rutinjával szemben előnyben részesítik a meglepetést, illetve a váratlanra való reagálás képességét.

2929 „A Mars-misszió sikere, mely a nyugati eszmék és kifejezetten az Egyesült Államok sikere is egyben, arról is szól, hol lesz az erő a jövőben. Az egyre növekvő posztindusztriális világban a haladás forrása az újító elme. A rivális hatalmak tudják, hogy hacsak a következő Mars-szonda nem kínai, orosz vagy európai zászlót visel, nem lesznek versenyképesek a tudomány, a technológia és az önbizalom amerikai nyerő kombinációjával szemben.” (Buzan – Segal 1997.)3030 Lásd erről a jelen fejezet Az egyén mint a nemzetközi viszonyok szereplője című alfejezetét a 277. oldalon.



SZEREPLŐI (II.)A kilencvenes években vállalkozásszerűen működő magánhadseregek rendszerint nem várnak el életfogytiglan tartó lojalitást tagjaiktól, s a magánhadseregektől sem követelnek meg az őket foglalkoztató politikai szereplők olyan lojalitást, amelyet például a nemzetállamok várnak el hadköteles állampolgáraiktól. Ugyanakkor a nyugati típusú demokráciákban általánossá vált a hadsereg civil politikusok általi ellenőrzésének követelménye, ami szintén a politikai primátusának erősödését vonta maga után.3131 A hadsereg és a nemzetállam közötti viszony változása természetesen szoros összefüggésben áll az előbbiekben vázolt geopolitikai és gazdasági vonatkozásokkal. A területvédelem szerepének csökkenése, illetve a pénzügyi megfontolások a hadsereg presztízsére és méreteire is közvetlen hatással voltak.

5.4. A BUKOTT ÁLLAM JELENSÉGE A KILENCVENES ÉVEKBENBukott államnak (failed state) az az állam minősül, amelyben belső okok miatt megszűnt a központi kormányzat, de nem szűnt meg nemzetközi jogi elismerése, nem került ki az államok nómenklatúrájából, politikai határai nem változtak, és állampolgárait a többi szereplő továbbra is e minőségükben tartja számon. Afganisztán például bukott államnak volt tekinthető a tálib hatalomátvétel előtt (1995–1996), s a bukott állammá minősítés határán mozgott a kilencvenes években hosszabb-rövidebb ideig például Bosznia, Libéria, Sierra Leone, Tadzsikisztán, Ruanda, Kambodzsa és Albánia.

Különbséget kell tenni a bukott állam és azon államok között, amelyekben folyamatosan létezett központi autoritás, amely azonban nem volt képes vagy nem képes továbbra sem ellenőrizni az államterület egészét. A bukott státus nem feltétlenül jelenti azt, hogy az illető állam nemzetközi politikai szereplői minősége is megszűnt – hiszen fenntartásában más szereplőknek esetleg komoly politikai érdekeik vannak. Így a többi szereplő részéről a – formális elemeket tekintve – az államként való elismerés még hosszú ideig fennmaradhat. Szomália továbbra is szerepel a nemzetközi politikai térképeken, ENSZ-tagsága nem szűnt meg, s noha az állam különböző területeit uraló klánok „országoknak” keresztelték el az általuk ellenőrzött területeket, a térség egészéről és lakosairól továbbra is mint Szomáliáról és szomáliaikról beszélünk. A nemzetközi beavatkozás, amely nem a kormányzat restaurálására irányult, hanem humanitárius célból történt, viszont egyértelműen csődöt mondott.3232 Szomália szomszédai azonban érdekeltek abban, hogy a korábbi közös határok továbbra is fennmaradjanak, s visszaszorítsák a menekülteket, illetve ha a legkülönfélébb okokból fegyveres összetűzésbe keverednek a szomáli klánokkal, a határ viszonyítási alapnak tekinthető az ilyen akciók nemzetközi politikai értékelésénél.

A bukott állam jelensége több szempontból is fontos a kilencvenes évek nemzetközi politikai viszonyainak tanulmányozásában. Először is bebizonyította, hogy a korábbi, egymással vetélkedő két ideológiai rendszer patrónus-kliens érdekviszonyainak fellazulása után, egy összeomlott kormányzatot – főleg, ha a csőd önhibájából történt – senki sem fog újra felépíteni. A korábban bábkormánynak nevezett megoldás, azaz az egyik vagy a másik szuperhatalom által uralomra segített, és ott katonai erővel fenntartott vezetői garnitúrák gyakorlata a kilencvenes években visszaszorult, mivel megszűntek azok a politikai okok, amelyek kiváltották. A kilencvenes években azok a területek és államok, amelyeket egy (korábbi) patrónus nem ellenőriz, nem kerültek (az úgynevezett hatalmi vákuumelmélet egyik lehetséges értelmezéseként) automatikusan egy másik állam katonai ellenőrzése alá.

A bukott államok, illetve azon kormányok számának szaporodása, amelyek nem képesek ellenőrizni az államterületet, a kilencvenes években komolyan megingatta azt a meggyőződést, amely az első világháborút követően szilárdult meg, s amely szerint a létrejött államok elvileg örökké, de legalábbis meghatározatlan ideig megmaradnak. Az állami szuverenitással kapcsolatos, ideológiailag semleges retorika az 1945 után született nemzetközi jogi dokumentumokkal összhangban nemcsak az államok elsőbbségét hirdette, de azt is sugallta, hogy az államok az emberi történelem legértékesebb termékei közé tartoznak, s a közösségi lét kiteljesedését, végső értelmét képviselik.

A kilencvenes évek ezzel szemben újra előtérbe helyezték azokat a korábbi, kevésbé elterjedt nézeteket, amelyet a harmadik fejezetben, A „politikai” négy értelmezése cím alatt tárgyaltunk, s melyek a nemzetközi viszonyokat illetően az állam és a politikai szféra különválasztásáról szóltak. E nézetek aláhúzták azt a visszamenőlegesen is ellenőrizhető tényt, hogy végső soron az államok is csak résztvevői a politikai általános szférájában zajló játékoknak. A bukott állami mivolt a kilencvenes években többnyire3333 a többi szereplőnek a jelenséggel szembeni legteljesebb politikai passzivitásával járt együtt. Ebben az összefüggésben jól látható, ha egy

3131 Lásd még az I. fejezet Nemzetközi politika és stratégia című alfejezetét az 56. oldalon.

3232 Lásd még a IV. fejezet A szomáliai nemzetközi beavatkozás című alfejezetét a 165. oldalon.

3333 Lásd még a VIII. fejezet A kivételes helyzet a nemzetközi viszonyokban című alfejezetét a 347. oldalon.



SZEREPLŐI (II.)nemzetközi politikai szereplő s a hozzá fűződő, illetve e minőségében körülötte kialakult kapcsolatok és érdekeltségek kikerülnek a nemzetközi politikai viszonyok szférájából, más területeken is – például a humanitárius segélyezésben – szinte lehetetlenné válik a viszonyulás hozzá. Így például 1997 nyarán Albániában a kormányzat összeomlását követő nemzetközi intervenciót követően nyugati nyomásra választásokat rendeztek, amelyek lebonyolítását a nemzetközi megfigyelők elfogadhatónak nevezték. Minden érintett számára egyértelmű volt azonban, hogy a létező nemzetközi standardok egyikét sem tartották be, illetve ezek egyike sem volt alkalmazható a választásokat követően a helyzet értékelésére. Azóta az állam központi szervei létrejöttek és működnek ugyan, de a kormányzat képtelen ellátni feladatát, s az ország egyik politikai krízisből a másikba esik, míg a szervezett bűnözés és a korrupció soha nem látott mérteket öltött.

5.5. A NEMZETÁLLAMOK SZOLIDARITÁSÁNAK ÁTALAKULÁSA A KILENCVENES ÉVEKBENMindezek a fejlemények felvetik a kérdést, hogy fennáll-e még a nemzetállamoknak az a szolidaritása, amely oly fontos szerepet játszott a 20. században a modell univerzálissá válásában? Olyan politikai megfontolásokon alapuló szolidaritásról van szó, amely a különböző nemzetközi fórumokon minden törekvést elszigetelt, ha a kormányok képviselői úgy értékelték, hogy a nemzetállami modell legitimitásának a megkérdőjelezését vonja maga után. Az összetartás a kétoldalú, illetve a regionális viszonyokban is megmutatkozott, például a rendészeti szervek vagy a titkosszolgálatok informális együttműködésében, különösen az úgynevezett államellenes bűncselekmények esetében. Ez a szolidaritásfogalom eltér a hagyományos, Grotius nyomán kialakult kategóriától, mely alatt a fegyveres erőszak visszaszorítását értik. Ez utóbbi nem érvényesült és az óhajok szintjén maradt, míg az előbbi különösen a nemzetközi szervezetek gyakorlatában volt tetten érhető a 20. század

folyamán.

„A grotiusi vagy szolidarista doktrína egy rendezettebb világ megvalósítását az egyes államok által politikai célokért folytatott háborúk visszaszorítása vagy betiltása révén képzeli el, cserében azt hirdetve, hogy erőszakot legitim módon csak a nemzetközi közösség céljainak megvalósításáért lehet alkalmazni.”

(Bull 1977, 230).

Az államok többsége a nyolcvanas évekig nem volt hajlandó elismerni az államokon és az államok által létrehozott nemzetközi szervezeteken kívül más szereplőket a nemzetközi politikai viszonyok területén. A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PLO) és az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) megfigyelői státusának elismerése voltak azok a kivételek az ENSZ-ben, amelyek e szabályt erősítették, s egyben a harmadik világ országai szolidaritásának látható eredményei voltak a nemzetközi színtéren. A privilégiumok fölötti féltékeny őrködés éppen annyira meghatározó motivációja volt a nemzetállamok szolidaritásának, mint az egyes államok politikai egységének a mindenáron való megtartása.

E szolidaritás megnyilvánulása volt az a hallgatólagos megegyezés is, amely a hetvenes évek végéig erősen érvényesült, vagyis hogy a kormányok nem firtatták egymás módszereit a hatalomban maradás biztosítására. Így például az ENSZ különböző szervei, szakosított szervezetei és helyi képviseletei számára kifejezetten tilos volt az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata (1948) által tartalmazott emberi jogok megsértésével kapcsolatban beadványokat, jelentéseket vagy panaszokat elfogadni. Ez a helyzet 1967-tel kezdődően változott, de még jó két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az államok ne csak a kétoldalú kapcsolatokban, de az ENSZ szervezeteiben is szóvá tegyék, illetve számon kérjék az egyes kormányokon az emberi jogok tiszteletben tartását (Bíró 1997d, 82–89). Egészen a nyolcvanas évek végéig szintén általánosan elfogadott volt az, hogy állami belügynek számít mindaz, amit a kormány annak minősít. Így például a különböző etnikai, nemzeti, vallási, nyelvi kisebbségekkel kapcsolatos bánásmód – egészen létezésük tagadásáig – ennek a felfogásnak volt az eredménye.

A kilencvenes évek elején – nem utolsósorban az információáramlás felgyorsulása és a nyilvánosság kiterjedése következtében – ez a lényegét tekintve politikai motivációkra épülő összetartás visszaszorult az olyan morális követelményekkel szemben, mint például az egyetemes emberi jogok tiszteletben tartása. Az erkölcsi követelmények előtérbe kerülése, ha nem is alapjaiban tette tönkre, de komoly repedéseket okozott a nemzetállamok összetartásának korábbi monolitikus képződményén. Már nem volt elég – bármilyen módon – kormányra kerülni s huzamosabb ideig hatalomban maradni ahhoz, hogy a diplomáciai kapcsolatok visszaálljanak. Nemzetközi téren mind gyakrabban firtatták a hatalomra kerülés körülményeit, s az új kormányzó garnitúrák legitimitását, demokratikus elkötelezettségét.



SZEREPLŐI (II.)Egy bizonyos mértékű politikai szolidaritás a kilencvenes években is tapasztalható volt az azonos kultúrkörhöz tartozó államok kormányai között, de ez általában konkrét, s jórészt szimbolikus ügyekben jött létre, s átmeneti jellegűnek bizonyult.3434 Az az összetartás, amely a kilencvenes éveket megelőző időszakban volt jellemző, s melynek közös alapja a nemzetállami modell egyetemességébe vetett hit volt, valószínűleg még hosszú ideig nem fog visszaállni.

A fentiekben azokra a változásokra igyekeztünk rámutatni, amelyek a nemzetközi politikai viszonyokban a nemzetállamok helyzetében következtek be a kilencvenes években. Korai lenne azt mondani, hogy a nemzetállamok betöltötték történelmi küldetésüket, s rövidesen eltűnnek a történelem színpadáról. A területével szerves egységben lévő, kulturálisan és politikailag homogén lakosságú nemzetállam és annak etnopolitikai értelmezése, a nemzeti állam 3535 viszont egyre nagyobb kihívásokkal találja magát majd szemben mint eszme és mint gyakorlat is a jövőben. A kilencvenes években bekövetkezett változások a nemzetállamokat mint a nemzetközi politikai viszonyok szereplőit három vonatkozásban is érintették. Geopolitikai státusukban, gazdasági szinten és egyik legfontosabb eszközüket – a hadsereget – illetően. Véleményünk szerint nem az a baj, hogy az 1945 és 1989 közötti nemzetállami szolidaritás építménye megrepedezett, hanem az, ha a jövőben a szereplők nem szentelnek nagyobb figyelmet azoknak a szolidaritási megnyilvánulásoknak, amelyek egyes államcsoportokon belül jöhetnek létre szimbolikus ügyekben.

KULCSFOGALMAK: geopolitika • területvédelem • haditechnológiák • űrkutatás • magánhadsereg • szimbolikus szolidaritás

3434 Vö. a VII. fejezet Samuel P. Huntington osztályozása című alfejezetével a 299. oldalon.

3535 Lásd a II. fejezet A nemzeti állam a kilencvenes években című alfejezetét a 83. oldalon.


8. fejezet - VIII. A NEMZETKÖZI NORMÁK

Feloldhatatlan ellentmondások forrása a nemzetközi viszonyokban a nyugati értelemben vett egyetemesség elvének kettős természete: a politikai (az állam univerzalitása), és az erkölcsi (a normák egyetemessége). Az állam univerzalitása alatt azt értjük, hogy a Nyugat-Európában kialakult nemzetállam a 19. századtól, s különösen 1945 után, világszerte elterjedt mint a politikai közösség leghatékonyabb és legmagasabb rendűnek tekintett kerete.

A nemzetközi társadalmi szerződés fogalmilag államok közötti megállapodás az egymásnak tett ígéretek betartására. Formája a nemzetközi jog, amelynek kodifikációs monopóliumáról az államok – mint kivételesen fontos privilégiumról – nem hajlandók továbbra sem lemondani. A normauniverzalizmus elve viszont a szabályozás kiterjesztését követeli a szorosan vett államközi kapcsolatokon túl, lényegében minden életmegnyivánulásra. E folyamat különösen 1945 után gyorsult fel. Az állam egyetemessége ezzel párhuzamosan egyre inkább politikai unilateralizmusként – az e kötetben használt fogalmak szerint – a politikai primátusaként nyilvánult meg. Míg a normák egyetemességének az elve megmaradt jobbára különböző


VIII. A NEMZETKÖZI NORMÁK

nyilatkozatokban megfogalmazott óhajok szintjén, a gyakorlatban a politikai primátusa érvényesült – ha a helyzet úgy hozta – bármilyen áron.

Ez az állapot vezetett el az olyan megoldásokhoz, mint a szereplők közötti egyet nem értés áthidalása politikai eszközökkel, beleértve az erő alkalmazását is a nemzetközi szankciók nyomatékosítására. Minél szélesebb a szakadék az egyes államok, illetve az államok és a nem állami szereplők között létfontosságú kérdésekben, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy nemcsak a nemzetközi jog megfelelő szabályainak érvényesítésére alkalmaznak a nagyhatalmak erőt, hanem erkölcsi normák, sőt a nyugati civilizáció, mint világcivilizáció nevében is. A 2001. szeptember 11-ét követő események ezt a feltevést támasztják alá.

Ha a Nyugat meg kívánja őrizni vezető szerepét a világban, s egyetlen jel sem mutat az ellenkezőjére, akkor a kihívásokra csak úgy lesz képes válaszolni, ha egy más szinten és retorikával, de visszatér letűntnek hitt politizálási gyakorlatokhoz, például a gazdasági fölény és az erő jutalomként/büntetésként való alkalmazásához. A „jog az agresszióhoz” ennek egy nyers megfogalmazása, de a 2002 nyarán meghirdetett amerikai katonai doktrína, a preempció, a megelőző fegyveres csapás, illetve háború a bizonyíték, hogy komolyan felmerülő alternatíváról van szó. (Ez utóbbiak nem képezik e kötet tárgyát.)

E fejezet néhány olyan ellentmondással foglalkozik, amelyek a politikai és az erkölcsi egyetemesség elveinek dualizmusából következnek. A nemzetközi norma fogalmát, mint annyi minden mást e területen, lehetetlen szabatosan meghatározni. Nemzetközi jogi előírások és szabályok, elvek, programok, erkölcsi normák, ajánlások és még sok minden más tartozik e gyűjtőfogalom körébe.

1. 1. A nemzetközi normák mint univerzális normák1.1. A NEMZETKÖZI JOG UNIVERZALITÁS IRÁNTI IGÉNYE ÉS KORLÁTAIA nemzetközi jog igénye az egyetemességre végső soron az ember mint személy feltétlenségének zsidó-keresztény felfogására épül.1

A hagyományos jogi diskurzus polgári jogi, tágabb történeti kitekintésben pedig római jogi eredetű alapképlete két természetes személy közötti viszony formalizálása: az én-te, enyém-tied megkülönböztetése alapján az én jogaim addig terjednek, amíg a te jogaid nem sérülnek. Majd később: szabadságom addig tart, amíg a másé nem sérül.

Az 1945 után kodifikált nemzetközi jog ezzel szemben a „mindenki”, „minden személynek”, vagy a „senki-senkit” általános megfogalmazásait tartalmazza. Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának (1948.) első cikke így szól: „Minden emberi lény [szabadnak] születik, egyenlő méltósága és joga van.” Ezt megelőzően az ENSZ alapokmánya 1945-ben a preambulumban leszögezte, hogy: „Mi, az Egyesült Nemzetek népei [...] újból hitet teszünk az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és a nők, valamint a nagy és a kis nemzetek egyenjogúsága mellett.”

Norma: mérték, mérce, szabály, szabvány (standard), minta, játékszabály, zsinórmérték, regula, kánon, előírás, szokás, szokvány.

(Bartos 2002 alapján.)

A nemzetközi jogi dokumentumok és a nemzetközi jog elmélete nem térnek ki az ember fogalmára. Normatív definícióra vagy leírásra a jogalkalmazásban és a doktrínában sem történt kísérlet. Azt is lehet mondani ebben az összefüggésben, hogy az első fejezetben említett, a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozása során az emberi természetre vonatkoztatott paradigmák végső soron az ember paradigmái. Számos panasz volt hallható ugyanakkor a 20. század kilencvenes éveiben is a világ különböző részeiről, miszerint meghatározott csoportok tagjai azt állították, „bennünket ők (ez utóbbiak mindig megnevezve) nem vesznek emberszámba.” Fontos kiemelnünk, hogy az ilyen és hasonló tartalmú állításokban nem elszigetelt egyének, hanem meghatározott

11 A ki az ember? kérdésére Gál Ferenc szerint: „a válasz ez: személy, autonómiával rendelkező lény.” Majd így folytatja: „A személy szó minden nyelvben önálló, értelmes lényt jelöl. A görög hüposztatis az önálló létet emeli ki, a latin persona a beszélőt juttatja eszünkbe, a magyar személy pedig az értelmes tekintetet. De a többi jellemző vonást is belegondoljuk: az öntudatot, az én-tudatot, az önrendelkezést, a felelősséget. [...] Az Ószövetségben nem találkozunk a személy szóval, de az emberre mindazt alkalmazza, amit ebbe a szóba belefoglalunk.” (Gál 1990, I. 175–176.)



csoportok tagjai szerepeltek. Az ilyen megnyilvánulások végső soron mindig politikaiak.2 A 20. századi rasszizmus számos példával szolgál e tekintetben. Ha tehát ebben az összefüggésben vizsgáljuk az idézett szövegeket, az általánosító, inkluzív szemlélet és törekvés indokolt.

E megfogalmazások egyrészt azon az előfeltevésen alapulnak, hogy a 20. század második felében az ember szó jelentése mindenki számára nyilvánvaló. Másrészt az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata azáltal, hogy minden emberi lény szabadságát, élethez való jogát és egyenlő méltóságát, vagyis minden egyén személy minőségét, illetve annak tiszteletben tartását jogi kötelezettségek megalapozásaként nyilvánítja ki, a személyek közötti morális kölcsönösséget fogalmazza meg, a történelemben először a nemzetközi jog nyelvén. A kölcsönösség két alapvető mozzanatot foglal magában 1. az „amit magadnak nem szeretnél, azt másokkal se tedd” parancsát (imperativus), s 2. az „amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük” egyetemes erkölcsi törvényét (norma).

Univerzális: egyetemes, egyetemleges, mindenre kiterjedő, világraszóló, világméretű.

(Bartos 2002 alapján)

A személyek közötti kölcsönösség elve tehát lényegében az önkényes cselekedetek korlátait jelenti. A „mindenki” formulával kezdődő normatív tartalmú mondatokban megfogalmazott jogok parttalanná válása az 1948-as nyilatkozat 29. cikkének megfelelően, a közösséggel szembeni felelősség nevében, a következő módokon akadályozható meg:

A) „A személynek kötelességei vannak azon közösséggel szemben, amelynek keretében a személyiség szabad és teljes kifejlődése egyedül lehetséges.” A kötelezettségeket, vagyis a jogilag meghatározott és szankcionált korlátokat az államok belső jogrendje írja elő a következő általános kritériumoknak megfelelően: mások jogainak és szabadságának elismerése és tiszteletben tartása, a demokratikus társadalom erkölcsének, közrendjének, valamint általános jólétének jogos kielégítése. (29. cikk)

B) Mindezek olyan demokratikus kereteket feltételeznek, amelyek biztosítják, hogy a korlátozások kiterjesztése vagy szűkítése előzetesen nyilvános vita tárgyát képezzék. Nem lehet absztrakt módon meghatározott közjó nevében fellépni e jogok gyakorlása ellen; az egyetemes nyilatkozat e tekintetben úgy is értelmezhető, hogy a közjónak (common good) olyan kereteit (outlines) határozza meg a jogi formalizálás segítségével, amelyben az egyéni jólét kiteljesedhet (Finnis 1980, 214). Az olyan fogalmakat, mint a közbiztonság vagy a közegészségügy – azaz annak a biztosítása, hogy a gyengébbek ne legyenek lépten-nyomon kiszolgáltatva az erősebbek önkényének, vagy természeti katasztrófa esetén a megfelelő intézkedések életbe lépjenek – nem lehet meghatározni a klasszikus polgári jogi formalizmus (aés b viszonya) terminusaiban (Finnis 1980, 216–218).

Normatív nemzetközi elmélet: szemben az empirikus, azaz a leíró, magyarázó és előíró elméletekkel, a normatív teóriák a nemzetközi viszonyok erkölcsi vonatkozásaival foglalkoznak, például magatartási szabályokkal, kötelezettségekkel, felelősséggel, az egyének, az államok jogaival és kötelességeivel. Központi témáik közé tartozik a háború és béke etikája, az emberi jogok természete, a beavatkozás és a nemzetközi igazságszolgáltatás kérdései.

C) A kölcsönösség olyan értelemben is fennáll, hogy az 1948-as emberi jogi nyilatkozat igyekszik elejét venni annak, hogy bárki visszaéljen a rendelkezéseivel a benne lefektetett elvekre és meghatározott szabadságokra és jogokra hivatkozva: „A jelen Nyilatkozat egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az valamely állam, valamely csoport vagy valamely egyén részére bármilyen jogot adna arra, hogy az itt kinyilvánított jogok és szabadságok megsemmisítésére irányuló tevékenységet fejtsen ki, vagy ilyen cselekményt elkövessen.” (30. cikk) E korlátozások minden 1948 után keletkezett nemzetközi emberi jogi dokumentumban megtalálhatók, vagy szó szerint, vagy az értelmezés során kötelezően figyelembe veendők, azzal a szintén általános záradékkal, amely az 1948-ban elfogadott Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 29. cikke (2)-ben szerepel: „Ezeket a jogokat és szabadságokat semmi esetre sem lehet az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel ellentétesen gyakorolni.”

A nemzetközi jog univerzalitási igényének tehát megvannak a mértékei és a beépített korlátai, elveinek és előírásainak parttalanná válása vagy önkényes értelmezése ellen. Az egyetemességre való törekvés 1945 után folyamatos volt nemzetközi téren. E törekvés azzal a reménnyel párosult, hogy az idézett cikkekben megfogalmazottak és az egyes államok gyakorlatában érvényesülő politikai megfontolások, valamint erkölcsi normák biztosítják azt, hogy a nemzetközi jog ne válhasson semmilyen abszolutizmus eszközévé. Amint e

22 Lásd erről a III. fejezet A „politikai” négy értelmezése című alfejezetét a 107. oldalon.



szövegek rövid elemzéséből is kitűnik, az explicit egyetemességi igény és a kizárólagosság elé állított jogi természetű korlátok alkotják egyben a kortárs nemzetközi jog egyik legfontosabb strukturális sajátosságát.

Az 1989 előtti időszakban az államok voltak a nemzetközi a jog, és általában a nemzetközi normák egyetemességének letéteményesei, s egyben mindenféle önkényes cselekedet elleni biztosítékai. Ez egy sor ellentmondásos helyzetet eredményezett, amelyek napjainkban is fennállnak.3 Az 1990-es években a nem állami szereplők egyre erőteljesebben követelték az államoktól e szerepkörök megosztását, s nagyobb beleszólási lehetőséget a nemzetközi jog kodifikálásába, alkalmazásába és a jogsértések elbírálásába. A legtöbb állam e követeléseket politikai kihívásként értelmezte.

A hatályos nemzetközi jog nem befejezett, teljes corpus iuris, különösen nem az itt érintett emberi jogokról szóló dokumentumok, amelyek az alkalmazás során rendszerint ellentmondó értelmezések, viták tárgyát képezik. A nemzetközi jog e vonatkozásban is a modernitás, illetve a nyugati jogi hagyomány örököse (Heller 1997, 119–129). A kilencvenes években megújult erővel jelentkező kulturális relativizmus a nemzetközi jog emberi jogokra vonatkozó részét, s annak egyetemességi igényét a Nyugat arroganciájának és kulturális imperializmusának megnyilvánulásaként fogta fel (Steiner – Alston 1996, 192–255). A vita nem zárult le, s az 1993-as bécsi emberi jogi konferencia dokumentumai kompromisszumként értelmezendők e téren.

1.2. A KELSENI RENDSZERA nemzetközi jog normái elvileg az állami jogrend fölött állnak, azaz az államok gyakorlatukban kötelesek betartani a jogként általuk elfogadott szabályokat és normákat.

A 20. század legkoherensebb gondolatmenetét e tekintetben Hans Kelsen osztrák jogtudós dolgozta ki, tudatosan törekedve arra, hogy politikai megfontolásoktól és ideológiai vonzódásoktól mentesen alapozza meg a jog általános elméletét. A jelen kötetben illusztratív, és nem kritikai vagy adaptációs céllal a kelseni Tiszta jogtannak a nemzetközi jog elsőbbségére vonatkozó tételét emeljük ki. „A nemzetközi jog égisze alatt – írta Kelsen 1934-ben – az egyes államok illetékesek maradnak ugyan elvileg bármit szabályozni, ezt az illetékességüket azonban csak annyiban tarthatják meg, amennyiben a nemzetközi jog nem terjeszti ki hatalmát a kérdéses tárgyra, s így azt az egyes állam jogrendjének szabad szabályozása alól ki nem vonja.” (Kelsen 1989, 82.) Nemzetközi jog – és minden olyan jog, amely saját normarendszerrel rendelkező entitások közötti viszonyokra vonatkozik – így, és csakis így lehetséges. Vagy Kelsen fogalmi rendszerének megfelelően: csak így érvényes.

A nemzetközi jog hipotetikus alapnormája az a norma, „amely jogalkotó tényállás gyanánt állítja fel az államok kölcsönös magatartása által konstituált szokást.” (Uo. 72.) Az, hogy időrendben az államok joga, vagyis a belső jog megelőzi a nemzetközi szokásjogot, a nemzetközi szerződésekben lefektetett jogot és a nemzetközi döntőbíróságok gyakorlatában kikristályosodott normákat, ezen nem változtat.

A Tiszta jogtan elmélete keletkezésének idején, a húszas-harmincas években a nemzetközi jog sokak, így Kelsen szemében is igazi „primitív jognak” minősült, mivel szankciói a „represszáliák és a háború voltak”. (Uo. 73.) Az időrend irrelevanciája a jogérvényesség tekintetében – vagyis az a körülmény, hogy az állami jog létrejötte megelőzte (megelőzi) a nemzetközi jogot – viszont olyan kulcsmozzanatot érint, amely magyarázatot ad a nemzetközi jog fejlődésére és jelenlegi helyzetére.4

Kelsen elmélete a nyugati értelemben vett jog relatív autonómiáját is érthetővé és lehetővé teszi, hiszen az a nézet, hogy valamit a, b vagy a, b és ... x a jövőre nézve, viszonyukat illetően, meghatározott feltételek mellett és eszközök alkalmazásának szankciójával kényszerítő erejűnek ismernek el, önmagában se nem morális, se nem politikai jellegű. Egyszerűen arról van szó, hogy az érintettek elkülönítenek egy létszférát, amelynek keretén belül olyan játékszabályokat állítanak fel, amelyek előre ismertek és mindenki számára hozzáférhetők, a résztvevők identitására való tekintet nélkül érvényesnek minősülnek, s meghatározott fokú kiszámíthatóság

33 Lásd a VIII. fejezet A jus cogens kérdése az 1993-as bécsi emberi jogi világkonferencia után című; a Humanitárius jog című; valamint Az állam tudathasadásos szerepe című alfejezeteit a 335., a 342., illetve a 357. oldalon.44 Herbert L. A. Hart – angol jogfilozófus – általános bírálata Kelsen nemzetközi jogra vonatkozó nézeteivel kapcsolatban ebben az összefüggésben, véleményünk szerint, nem meggyőző, még ha azt vesszük is tekintetbe, hogy lényegében a negyvenes-ötvenes évek tapasztalataira épül, amikor még a szerződésjoggal kapcsolatban – amelyet Hart is a nemzetközi jog meghatározó részének tekint – számos nyitott kérdés volt. Hart, Kelsen más bírálóihoz hasonlóan, a nemzetközi jog hipotetikus alapnormáján egy konkrét jogszabályt ért, s ilyen természetesen soha nem volt, nincs és előreláthatólag nem is lesz. De véleményünk szerint az a kérdés sem ad releváns választ a nemzetközi jog viszonylagos autonómiájára, amelynek felvetését Hart a nemzetközi jogra vonatkozóan javasolja, „Mi a valódi természete a szabályoknak, ha az államok közötti viszonyokban működnek?” (What is the actual character of the rules as they function in the relations between states?) Hart válasza: „a szabályok, amelyek ténylegesen érvényesülnek, nem egy szabályrendszert, hanem egy gyűjteményt képeznek, amelyek között vannak a szerződések kötelező erejét előíró szabályok.” (...the rules which are in fact operative constitute not a system but a set of rules, among which are the rules providing for the binding force of the treaties). (Hart 1961, 230–231.)



jellemzi működésüket. Nem teljes, azaz kivételeket semmilyen formában nem megengedő kiszámíthatóságról van szó, s ebben van a lényeg.

A szereplők morális autonómiája nem sérül, és politikai manőverezési terük is fennmarad, ugyanakkor felelősségük megállapítása előre meghatározott eljáráson belül és szabályoknak megfelelően történik. Az ilyen értelemben vett jog, s hangsúlyozni kell, hogy ez a római eredetű nyugati hagyományon nyugvó jogrendet jelenti, újjászületésre képes még akkor is, ha pozitív rendelkezéseit valamely zsarnok formálisan hatályon kívül helyezné.

A nemzetközi jog 1945 utáni fejlődését tekintve, figyelemre méltó a Tiszta jogtannak az a következtetése is, amely szerint: „megmarad az államok jogrendjeinek teljességigénye, amelyet csupán a nemzetközi jog korlátoz; vagyis a nemzetközi jog az egyes állam jogrendjét nem korlátozza eleve bizonyos tárgyakra, olyan módon, mint ahogyan más, közvetlenül a nemzetközi jognak alávetett, nemzetközi szerződés által létesített jogrendeket vagy jogi közösségeket.” (Uo. 83.) A jog, s ezen belül a nemzetközi jog hipotetikus alapnormája garantálja ebben a rendszerben azt, hogy a kialakuló szabályrendszer ne lineáris módon érvényesüljön, a kauzalitás „ha, ... akkor” logikája szerint.

A nemzetközi jog univerzális jellege tehát nem azt jelenti, hogy e jog – noha a jogi formalizmus logikája szerint fölérendelt helyzetben van velük szemben –, uralkodik a nemzeti jogrendek felett, kiiktatja sajátos normáikat, illetve rájuk erőszakol tőlük idegen megoldásokat.

1.3. A NEMZETKÖZI JOG NORMÁINAK POLITIKAI DIMENZIÓIA nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásában különbséget kell tennünk a nemzetközi jog relatív önállósága, szabályainak politikai dimenziói és a politikai primátusának kérdései között. A nemzetközi jog alapnormájaként az a tényállás, amely normatív erőt biztosít az államok egymással szembeni magatartása által létrejött szokásnak, elégséges a nemzetközi jog viszonylagos autonómiája megalapozásához. A nemzetközi jog azonban nem olyan automatizmusokból összeálló képződmény, amely egy számítógép operációs rendszeréhez hasonlóan bekapcsolás után végrehajtja mindazokat a műveleteket, amelyekre beprogramozták, s kilépés után leáll.

A nemzetközi jog normáinak politikai dimenzióját elsősorban az határozza meg, hogy eredendően az államközi kapcsolatokban jöttek létre és ott alakult ki jelenlegi tartalmuk. Ebből következik az, hogy értelmezésük is elsősorban államközi egyeztetések eredménye.

A politikai primátusa a nemzetközi jogi szféra fölött azonban nem csak úgy nyilvánul meg, hogy a nemzetközi jog államközi viszonyok eredményeként jött létre, hanem úgy is, hogy egyes nemzetközi normákat adott esetben figyelmen kívül lehet hagyni politikai megfontolásokból, természetesen politikai következmények terhének vállalása mellett.

A politikai primátusának szélsőséges megnyilvánulása a jogi szféra fölött, ha egy állam az alapnorma létét kérdőjelezi meg. Az ennek megfelelően cselekvő szereplő a norma kiiktatására vonatkozó bejelentés révén – például annak a feltevésével, hogy normának csak azt fogadja el, amit egy kiválasztottakból álló testület (lényeglátás révén, kötelezettségként, vagy akár Isten akarataként) kinyilatkoztat – új játékszabályokat teremt. Ha tehát egy szereplő azt állítja, hogy azért nem tart be egy általa korábban nemzetközi jogilag érvényesnek tekintett egyezményt, mert azt saját normája lehetetlenné teszi számára – nos, ez a meghatározó különbség azokkal a helyzetekkel szemben, amikor a nem teljesítésre konkrét indok, saját jogértelmezés vagy gyakorlati, technikai akadályok mentsége szolgál alapul.5

Az ilyen eljárás paradoxona a jelenlegi körülmények között az, hogy az alapnormát semmibe vevő szereplő bejelentése után kénytelen saját normája érvényesítéséről maga gondoskodni a nemzetközi viszonyokban, kénytelen szövetségesek, támogatók után nézni, azaz a szó szoros értelmében politikai szereplőként viselkedni. Vagyis el kell fogadnia a politikai primátusából eredő összes következményt.

A kilencvenes években még az olyan, nemzetközi kötelezettségeik nagy részét nem teljesítő, s emiatt jelentősen

55 Az Iráni Iszlám Köztársaság, valamint több iszlám állam az ENSZ-ben azt az álláspontot képviseli, hogy azért nem tartja be a nyugati eszméket tükröző (ezt mindig külön hangsúlyozzák) nemzetközi emberi jogi dokumentumokat, mert azok ellentétesek az iszlám vallással általában, és egyes részleteikben a sariával, az iszlám joggal. Ez viszont nem akadályozza meg őket, hogy más területeken az alapnormának megfelelően viselkedjenek a nemzetközi kapcsolatokban. Az időközben megbukott afgán tálib rendszer messze tovább ment az alapnorma megkérdőjelezésében, de csak találgatni lehet, hogyan alakult volna a gyakorlatban egy – nyilván a politikaival (és a jogi, illetve a morális szférákkal) szembeni – a vallás abszolút primátusára alapozott koncepció.



elszigetelődő államok, mint Irak sem engedhették meg maguknak, hogy nyíltan semmibe vegyék a nemzetközi jog fenti értelemben vett alapnormáját. A kilencvenes években a nemzetközi politikai viszonyok nem állami szereplői számának növekedésével, illetve a normapluralizmussal egyre gyakrabban olvadt egybe a nemzetközi normák politikai dimenziója és a politikai primátusának megerősítése e szféra fölött. A nemzetközi jog állami monopóliumának a megkérdőjelezése nem állami szereplők által heves politikai reagálásokat vált ki az államok részéről, amint azt jól példázzák a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) körül zajló viták és egyre terebélyesedő tiltakozó akciók.

Az alapnormát feltételezni, elismerni, tartalmával egyetérteni, önmagában nem feltétlenül minősül politikai aktusnak, még kevésbé a nemzetközi jog egyes szabályainak tiszteletben tartása, hiszen a jog fogalmának lényegi eleme az önkéntes jogkövetés. Az időbeliség e tekintetben általában nem releváns. Az alapnorma érvényességét illetően többnyire nem számít, hogy az új nemzetközi szereplők mikor és hogyan ismerik el. Megáll ugyanakkor az a feltevés, hogy a jogkövető magatartás minden aktusa egyben az alapnorma megerősítése is.

Az alapnormaként funkcionáló normatív erővel felruházott tényállás fogalmilag sem tekinthető olyan univerzális elvnek, amely képes az egyes szereplők akaratát alávetni. Ezért a nemzetközi politikai viszonyokban az ésszerűség és az önérdek alapján a résztvevőknek számot kell vetni azzal is, hogy előállhatnak olyan helyzetek, amelyekben egyes szereplők az így meghatározott alapnormát nem fogadják el.

Ha az alapnormával szemben fennáll ez a lehetőség, akkor potenciálisan minden olyan nemzetközi normát, amely az érvényességét belőle vezeti le, fenyegetheti az érvényesíthetetlenség vagy az irrelevánssá válás. A fenti értelemben meghatározott alapnorma (tényállás, mely normatív erőt biztosít az államok egymással szembeni magatartása által létrejött szokásnak) léte azonban az eddigi tapasztalatok szerint kiküszöböli azt, hogy a nemzetközi jogrend egésze ilyen sorsra jusson.

1.4. A SZOKÁSJOG A KILENCVENES ÉVEKBENAz alapnorma és a nemzetközi szokás (international custom) szoros összefüggésben vannak egymással, mindazonáltal a szokás nem azonos az alapnormával. A Nemzetközi Bíróság Statútuma 38. cikkének második bekezdése a Bíróság elé terjesztett viszályok eldöntésében az alkalmazott jogforrások között felsorolja „a nemzetközi szokást mint a jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyítékát.”(kiem. – B. G.) „E meghatározás azt a széles körben elterjedt nézetet adja vissza – írja Antonio Cassese olasz nemzetközi jogász –, amely szerint a szokás két elemből áll: az általános gyakorlatból, usus vagy diuturnitas, valamint azon meggyőződésből, hogy ez a gyakorlat felér a joggal, tükrözi azt (opinio juris) vagy társadalmi, gazdasági, illetve politikai elvárások követelik meg (opinio necessitatis).” (Cassese 2001, 119.)

A szakirodalom, s azon belül is az angolszász szerzők a nemzetközi szokás bizonyítékai, materiális „hordozói” között tartják számon: a diplomáciai levelezést, a kormányok politikai nyilatkozatait, a sajtónyilatkozatokat, a jogtanácsosok véleményét, a hivatalos jogi kézikönyveket, ezen belül például a hadi jogi tankönyveket, a kormányrendeleteket és gyakorlatot, így a tengerészetre vonatkozó utasításokat, a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezeteivel kapcsolatos kormányálláspontot, az államok törvényeit, a nemzetközi és a belső igazságügyi döntéseket, a nemzetközi szerződésekben szereplő idézeteket és – más nemzetközi dokumentumok részeként – az ugyanazon formában ismétlődő szerződéseket, a nemzetközi szervek gyakorlatát és az ENSZ közgyűlésének jogi kérdésekkel kapcsolatos határozatait (Brownlie 1994, 5).

A szokást tehát a legtöbb szerző véleménye szerint az különbözteti meg az egyszerű ismétlődéstől, hogy a 38 cikknek megfelelően az „jog gyanánt elismert” gyakorlat. Mint láttuk, ezt, a jog gyanánt való elismerést tartja számon a nemzetközi jogi irodalom opinio juris név alatt, és egyelőre csak az államok, illetve az azok kormányai általi elismerést tekinti a nemzetközi szokás forrásának. „Az állami tevékenység jogilag kötelező voltáról alkotott meggyőződés az opinio juris. Némileg másképp fogalmazva az államok azért viselkednek egy meghatározott módon, mert meggyőződésük, hogy ez rájuk nézve kötelező.” (Shaw 2001, 73.) A nemzetközi szokás tehát nem azonos a nemzetközi jog alapnormájával, de mivel az államok magatartása közvetlenül az előbbiekhez igazodik, az alapnorma egyik eleme – vagyis a jogként való elismerés – minden egyes esetben feltételezett. Az időtényező, lényegében az időtartam egy nemzetközi szokás elismerésében rendszerint szerepet játszik, de „nem a legfontosabb összetevője.” (Lásd Shaw 2001, 68–71.)

A doktrína felvetette annak a kérdését, hogy az állami opinio juris, ha egyértelmű akaratnyilvánítás formájában jelentkezik, önmagában elégséges-e ahhoz, hogy megalapozzon egy későbbi gyakorlatot? A szokás fennállására a Nemzetközi Bíróság és egyes választott döntőbíróságok határozatai a célirányos törekvésre (tendence) vonatkozóan az időbeli sorrendet ebben az összefüggésben nem tekintették abszolút feltételnek (Dinh – Daillier



– Pellet 1999, 328). A szubjektív elem, az akaratnyilvánítás mellé általában még a következő – az ismétlés, ismétlődés – fogalomkörébe tartozó elemeket veszik fel a szokás doktrinális meghatározásánál, de nem kizáró jelleggel: a gyakorlat időtartamát, egységességét, konzisztenciáját és általánosságát (Brownlie 1994, 5–7). Az ismétlődés (répétition) fontosságát külön kiemelik a francia szerzők (Dinh – Daillier – Pellet 1999, 321–327).

Emberi jogi kérdések tárgyalásánál, különösen egyedi esetek megítélésénél a nemzetközi szervezetekben a kilencvenes években uralkodóvá vált gyakorlat szerint, nem fogadják el egyes kihallgatási módszerekkel kapcsolatban azt az indokolást, hogy az adott állam nem ratifikálta a kínzást és a kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódok betiltásáról szóló nemzetközi egyezményt. A ratifikáció hiánya nem akadálya az egyezményben foglaltak nemzetközi szokásként való elismerésének, mivel a körülötte kialakuló gyakorlat nemzetközi szinten általános, egységes és összefüggő, valamint hosszabb idő óta folyamatosan ismétlődőnek tekinthető.

A nemzetközi szokás esetében a jogként való elismerés az egyedül alkalmas arra, hogy a nemzetközi jogilag releváns aktusokat megkülönböztesse egyrészt, az udvariasságból vagy a méltányosságként értelmezett korrektségből (fairness), azaz az egyszeri és a jövőre nézve nem kötelező jelleggel, illetve motivációból fakadó gesztusoktól; vagy másrészt, az erkölcsileg megítélhető cselekedetektől (pártatlanság egy nemzetközi kérdés kivizsgálásában, igazmondás, átláthatóság), s ezáltal a nemzetközi jog mint formális rendszer és sajátos létszféra viszonylagos autonómiáját – egyebek mellett – egyaránt megalapozza (Brownlie 1995, 7). Az autonómiát – főleg a formális aspektusok vonatkozásában – fenntartó elem a nemzetközi döntőbíráskodás.

„A szokásjog gyakran kifinomult módon kapcsolódik a nemzetközi jog elveinek progresszív alakítását és meghatározását szolgáló összetett mechanizmusokhoz. Ezen túlmenően a szokásjog a nemzetközi rend decentralizált jellemzőit tükrözi. Demokratikus abban az értelemben, hogy minden állam részt vállalhat az új szabályok kidolgozásában, bár egyes államok egyenlőbbek a többinél. Ha a nemzetközi közösség tetszését egy szabály nem nyeri el, az viszonylag gyorsan megváltoztatható anélkül is, hogy bármilyen világkonferencia összehívására vagy lezárása kerülne sor.” (Shaw 2001, 66.)

A 1990-es években a nyilvánosságban általános gyakorlattá vált a különböző politikai szituációk értékelésekor a „nemzetközi normákra” való hivatkozás. Az eddigiekből kitűnik, hogy a nemzetközi jog normái, beleértve a nemzetközi szokásokat, a nemzetközi norma fogalmát nem merítik ki. Ezért ami a nemzetközi jogilag releváns normákat illeti, a kilencvenes években felerősödött az a követelmény, hogy a lehető legtöbb normát minél egyértelműbben, azaz a jogi értelmezés számára alkalmas módon, írásban fogalmazzanak meg. Az írásbeliséget tekintik sokan azon kritériumnak, amely a nemzetközi jogot s annak normáit megkülönbözteti például a „politikailag korrekt” beszéd informális standardjaitól.

1.5. AZ ÍRÁSBELISÉG ELSŐBBSÉGEAz 1945 utáni nemzetközi jog egyik legfontosabb fejlődési iránya az írásbeliség kiterjesztése lett egyre több, szakmailag szűk értelemben vett területre.6

Az írásbeliség követelményének érvényesítése a következőkre vonatkozik: 1. a nemzetközi jogszokások írásbeli rögzítésére, kodifikációjára, 2. a korábban kibontakozó folyamatokkal kapcsolatos tennivalók és magatartások normatív igényű áttekintésére (például a dekolonizációs folyamatokra vonatkozó nemzetközi dokumentumok egységes értelmezése), valamint 3. az új kérdések és jelenségek szabályozására (például űrjog, bioetika s nem utolsósorban az emberi jogok).

Az írásbeliségnek, azaz a törekvésnek a joganyag írott formában való rögzítésére van egy nemkívánatos hatása, miszerint egyre inkább elmosódik a különbség a nemzetközi (két-, vagy többoldalú) szerződések és az egyéb nemzetközi dokumentumok között.7 Nemzetközi jogászi körökben olyan mértékű a szakosodás, hogy már pusztán ennek következtében is rendkívül megnehezült bármely konszenzus kialakítása az írásbeliség követelményének teljesítésében. Ilyen körülmények között a napi gyakorlatban sokszor nincs más lehetőség, mint végső érvként „a nemzetközi normákra”, az általános elvekre vagy a józan észre hivatkozni. Ez utóbbinak van viszont pozitív hatása is, hiszen egyrészt megerősíti az alapnorma körül kialakult meggyőződést – a nemzetközi politikai viszonyok minden szereplőjétől elvárható, hogy bizonyos, egyébként erkölcsileg nem

66 Az 1969-es bécsi egyezmény nemzetközi szerződésekről szóló meghatározása kifejezetten tartalmazza az írásbeliség követelményét a (2. cikk): „A kifejezések használata. 1. Az egyezmény alkalmazásában: a) a »szerződés« államok között írásban kötött és a nemzetközi jog által szabályozott megállapodást jelent, tekintet nélkül arra, hogy egyetlen, kettő vagy több egymással kapcsolatos okmányba foglalták-e azt, és függetlenül a megállapodás sajátos megnevezésétől.”77 Lásd ehhez a VIII. fejezet Nemzetközi jogi instrumentumok című alfejezetét a 328. oldalon.



kétségbe vonható gyakorlatot vagy elveket jogként ismerjen el –, másrészt megerősítheti a hitet abban az emberi természetre hivatkozó paradigmában, amely szerint a nemzetközi viszonyokban végső soron a jó emberek akarata diadalmaskodik. Lényegében ezt a paradigmát „veszik fel” a globális etikák is, ezért indokolhatók morálisan az idevonatkozó törekvések, annak ellenére, hogy amint azt korábban megpróbáltuk bizonyítani, jelen körülmények között e törekvések nem vezethetnek sikerre.

Az 1990-es években egyes kodifikációs gyakorlatok olyan eredményre vezettek, amelyek jelentősége meghaladja az adott tárgy nemzetközi jogi szabályozásának szorosan vett célját. A leglátványosabb terület e szempontból a kisebbségi jogok kodifikációja. Az ENSZ-ben már a szervezet előkészítési munkálatai során kibontakozott a (régi) vita a nemzeti kisebbségek kollektív jogairól. E jogok nemzetközi jogi elismerése ellen különböző természetű ellenérvek merültek fel ekkor, s a legtovább az tartotta magát, amely szerint nem valósítható meg a kollektív jogok kodifikálása e területen, azaz nemzetközi egyezménybe foglalása, mert nem lehet minden érdekelt fél számára elfogadható, jogilag helytálló és a gyakorlatban alkalmazható definíciót találni a nemzeti, majd a későbbiekben az etnikai, a nyelvi vagy a vallási kisebbség fogalmára. Ha a jogalanyokat nem tudjuk meghatározni, jogokat sem tudunk előírni a részükre, hangzott a következtetés. Az ENSZ különböző testületeiben, az európai regionális szervezetekben évtizedek múlva is folyt ez a vita, s a megfogalmazott normák – különösen a kilencvenes években születettek – úgy jöhettek létre, hogy a kisebbség normatív definícióját az illetékes testületek egyszerűen zárójelbe tették. Azonban máig nem mondta ki tételesen semmilyen nemzetközi fórum, hogy egy normatív tartalmú mondatokban megfogalmazott definíció nem lehetséges.

Az olyan fogalmakat mint az identitás, egy csoport összetartozás-tudata, szolidaritása nem írhatók elő normatív mondatokban semmilyen etnikai csoport, így a nemzet, a nép, a népcsoport, a törzs stb. esetében sem. Annak, hogy ezen utóbbi esetekben nem is volt komolyabb törekvés a normatív definíció kidolgozására, el kellett volna gondolkodtatnia azokat, akik a nemzeti vagy etnikai kisebbség normatív definíciója mellett érveltek. Ha nem lehetséges a nemzet (kétségtelenül Nyugaton kialakult) fogalmának normatív definíciója a nyugati jogi hagyományban, miért lenne lehetséges a nemzet egy töredékének vagy részének a normatív definiálása? De túl a szorosan vett jogi szempontokon, a dolognak van egy tágabb jelentése is.

A nemzetközi jog univerzalitásának korlátait, s egyben viszonylagos autonómiáját bizonyítja az is, hogy egy kulturálisan összetartozó, belső szolidaritással rendelkező politikai közösséget nem, vagy csak súlyos kompromisszumok árán lehet a „jogilag kötelező – jogilag szankcionált” terminusaiban leírni. Ez utóbbi módszer alkalmazása rendszerint kényszerközösséghez vezet, amely tagadja az identitás szabad megválasztásának a lehetőségét és nemzetközi feszültségekhez vezet. Az önazonosság elve csak egy olyan nemzetközi rendben értelmezhető fogalom, amelyben létrejön a politika, a jogi és a morális szférák viszonylagos autonómiája, a politikai primátusával. Ilyen körülmények között viszont nyugodtan lehet az identitáshoz való jogról mint emberi jogról beszélni, az egyéni és a csoportidentitás ápolásáról, fejlesztéséről és átadásáról a leszármazottaknak. A nemzetközi jog alapnormájával összeegyeztethető előfeltétel ebben az esetben úgy hangzana, hogy nemzetközi szokásként fogadunk el minden olyan gyakorlatot, amely a csoportidentitás, s mutatis mutandis az önrendelkezés békés érvényesítésére szolgál.8

Ebben az alfejezetben azt igyekeztünk kiemelni, hogy a nemzetközi jog univerzalitás iránti igénye, „mindenkire” való hatálya létező törekvés ugyan, de csak törekvés. A „mindent és mindenkit” szabályozó nemzetközi jog érvényesülése, mind normatív, mind gyakorlati értelemben lehetetlen a nemzetközi viszonyok jelen állapotában. Sőt, a jogi értelemben vett univerzalitási igény előtt is számos, a nemzetközi dokumentumokba eleve beépített korlát létezik, mint például a személyek kölcsönösségének elve. A kelseni értelemben vett hipotetikus alapnorma, vagyis az a meggyőződés, hogy a szereplők jogként, azaz önmagukra is kötelező erejűnek ismernek el bizonyos szövegeket és gyakorlatokat, a nemzetközi jog lehetővé tételén és viszonylagos autonómiáján túl, az egyetemesség igényét elméletileg is értelmezhetővé teszi. Ezt a nemzetközi szokások példájával igyekeztünk illusztrálni. Az a szándék, mely a nemzetközi politikai viszonyok kiszámíthatatlanságának csökkentésére irányult – egyebek mellett – arra vezetett 1945 után, hogy a lehető legnagyobb mértékben legyen írásba foglalva a nemzetközi jog, illetve a további fejlődés lehetőleg dokumentált formában történjen. Az írásbeliség e követelménye új megvilágításba helyezte a nemzetközi jog korlátait, de viszonylagos autonómiáját is. Ugyanakkor azt a látszatot keltette, hogy a nemzetközi jog, és általában a nemzetközi normák körül, politikai konszenzus uralkodik, s a nemzetközi szerződések mint a nemzetközi jog forrásai csak politikai konszenzus előfeltételével lennének kidolgozhatók.

KULCSFOGALMAK: egyetemességre való törekvés • a személyek közötti kölcsönösség elve • a nemzetközi

88 Erre vonatkozóan Cassese 1995-ben megjelent könyvében részletes javaslatokat közölt az etnikai csoportok és kisebbségek belső önrendelkezési jogának érvényesítéséről (Cassese 1995, 348–365).



jog hipotetikus alapnormája • a nemzetközi kodifikáció állami monopóliuma • a nemzetközi szokás mint jog gyanánt elismert gyakorlat • írásbeliség

2. 2. A nemzetközi norma mint politikai konszenzus tárgya2.1. A POLITIKAI KONSZENZUS MINT A NORMÁK FORRÁSA?Az 1990-es években is meglehetősen elterjedt volt az a nézet, hogy egy államtól csak olyan kötelezettségek tiszteletben tartása várható el, amelyeket szabadon ismert el önmagára érvényesnek. Ez egyaránt vonatkozik e nézet szerint a nemzetközi szokásokra és a szerződésjogra. A nemzetközi jog elmélete azonban többnyire különbséget tesz e voluntarista nézet (mint a szerződéselméletek vagy a contractus-elvnemzetközi színtérre való alkalmazása9 és a nemzetközi jogalkotás gyakorlata között, hangsúlyozva ez utóbbi politikai dimenzióit (Henkin 1995, 26–27 és 40–44). Az alábbiakban a „politikai konszenzus mint a nemzetközi normák forrása” kérdése kapcsán e két aspektust együtt tárgyaljuk a politikai mozzanatok kiemelésével.

Az írásbeliség követelménye, ennek gyakorlatba ültetése, illetve a kivitelezés módszerei 1945 után olyan látszatot hoztak tehát létre, miszerint a nemzetközi normák végső forrása a szereplők politikai konszenzusa. A hetvenes évek második felével kezdődően sokan az úgynevezett EBEÉ- vagy Helsinki-modellre úgy tekintettek, mint ami belátható időn belül egyetemes gyakorlattá válik a nemzetközi viszonyokban. Az 1989 és 1992 közötti időszakban – vagyis a boszniai háború kirobbanásáig – a nemzetközi politikai viszonyok kedvezően alakultak e vonatkozásban, és az ENSZ Biztonsági Tanácsában, valamint az európai regionális nemzetközi politikai szervezetekben is többnyire megvalósult a gyakorlatban a konszenzus a nemzetközi normák kodifikációjának és értelmezésének terén. Ha ez általánossá válna, az azt jelentené, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetben, s elődjében, az EBEÉ-ben a kilencvenes évek második felében is uralkodó eljárási szabály, (amely szerint határozatot csak minden egyes tag beleegyezésével lehet elfogadni), érvénybe lépne minden nemzetközi szervezetben, amelyben normaalkotó tevékenység is folyik. Noha nem tagadható, hogy bizonyos esetekben a politikai konszenzus konkrét ügyek kezelésében perdöntő jelentőségű, azonban a teljes egyetértés, az unanimitás nem léptethető elő általában a nemzetközi normák érvényességi kritériumává.

A konszenzus elve mint nemzetközi normák forrása és elfogadásuk feltétele a kilencvenes években azonban többnyire bénította az EBESZ, illetve az Európa Tanács működését, miután mindkét szervezet felépítése és napi működése a tagállamok legszélesebb (és formálisan is kifejezett) egyetértésére épül. Ahogyan egy ország kormányzása is elképzelhetetlen hosszú távon a minden ügyre kötelezően kiterjedő konszenzus alapján, az általános politikai konszenzus mint előfeltétel a nemzetközi viszonyokban szintén lehetetlenné tenné magát a nemzetközi jogot.

Az ENSZ alapító tagjai között sem volt politikai konszenzus egy sor kérdésben, leszámítva azt, hogy bizonyos célok kitűzését egyaránt szükségesnek tartották a felek. Így például a háború és béke kérdését illetően az ENSZ alapokmánya a Célok fejezet első mondatában így fogalmaz: a szervezet célja, hogy „fenntartsa a nemzetközi békét és biztonságot, és evégből hathatós intézkedéseket tegyen...”, ami azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a szerződő felek lemondtak volna a háború jogáról. (Más kérdés, hogy a Briand–Kellogg-paktum merev kitételeitől és értelmezésétől eltérően a háború mint az állampolitika, vagy korabeli szóhasználattal a nemzeti politika eszközének, illetve az agressziónak a megítélése – ahogyan már korábban kifejtettük, és e fejezetben 1010

még visszatérünk rá –, árnyaltabbá vált 1945 után.)

Az ENSZ-hez később csatlakozó államok pedig olyan helyzetben voltak, hogy csak egyetértésüket fejezhették ki az alapokmány előírásaival, mint ahogyan minden nemzetközi egyezményhez az utólagosan csatlakozók esetében ez így történik. Ha azonban meghatározott ügyekben létre is jön egy egyetemesnek mondható konszenzus – például az ENSZ közgyűlésének szavazás nélkül, közfelkiáltással elfogadott nyilatkozatai esetében –, ez önmagában nem garantálja azt, hogy e dokumentumok alkalmazása (implementation) is ennek megfelelően alakul. Egy nemzetközi norma tiszteletben tartására vállalt kötelezettség egy állam részéről még nem jelenti azt, hogy az alkalmazás a norma megfogalmazóinak akarata szerint fog történni. Amint az az eset sem szokatlan, hogy ha megvan a politikai akarat, a nemzetközi jogi szabályozás hézagai vagy a norma általános megfogalmazása ellenére, alkalmazása kifogástalanul történik. Az államok területi egységének és a határok sérthetetlenségének elveit, illetve azok tiszteletben tartását az állami szereplők túlnyomó többségének

99 Vö. Az I. fejezet A nemzetközi jog elmélete című alfejezetével. Lásd a 36. oldalon.

1010 Lásd a VIII. fejezet Normák és szankciók összemosódása: jog az agresszióhoz? című alfejezetét a 361. oldalon.



konszenzusa biztosítja. Multilaterális nemzetközi egyezmények esetében is általában ez a helyzet, s itt csak a különböző fegyverzetkorlátozási egyezmények státusára utalunk.

Felmerül a kérdés, hogy ilyen körülmények közepette mégis miért törekednek az államok, a kormányközi szervezetek és a nemzetközi politikai viszonyok nem állami szereplői minél szélesebb körű politikai konszenzus elérésére szinte minden napirendre kerülő ügy első megközelítése során, beleértve a normaalkotást is? A magyarázat egyrészt abban áll, hogy a megegyezésre jutók többnyire politikailag szövetségeseknek is számítanak a kérdéses ügyben, s ez egyenként és csoportként is megnöveli befolyásukat a nemzetközi politikai viszonyokban,1111 másrészt, ha például egy állam – de ez érvényes minden nemzetközi szereplőre – nemzetközi szerződésekben vagy akár a szokásjog részeként elismert nemzetközi normákra hivatkozva, azokból levezetve vagy azokkal közvetve megerősítve fejti ki álláspontját egy konkrét ügyben, előnyösebb helyzetbe kerül, mintha nem tudna ilyen normákra hivatkozni. Emlékeztetnénk itt Magyarország tapasztalataira kisebbségvédő törekvéseinek érvényesítésekor 1989 és 1991 között az európai regionális nemzetközi szervezetekben, amikor leszámítva a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 27. szakaszát, majd később egy EBEÉ- konferencián 1990-ben elfogadott nyilatkozatot, más hasonló szintű nemzetközi forrás nem állt rendelkezésre a kisebbségi jogokról.

Elfogadott módszer a nemzetközi politikai viszonyokban, hogy ha egy állam nem tudja közvetlenül érvényesíteni meghatározott területeken az érdekeit, igyekszik a különböző nemzetközi szervezetekben szövetségeseket találni olyan ügyek napirendre tűzéséhez, amelyek nemzetközi normák által való szabályozása – közönségesen „eladása” –, szóban forgó érdekeit közvetve előmozdítja. Az ENSZ rendszerében, különböző határozati javaslataikhoz a kezdeményező tagok igyekeznek minél több támogatót (sponsors) megnyerni az ügy számára. Ez a rutintevékenységekhez tartozik. A potenciális szponzorok kiléte, illetve száma azonban rendszerint eldönti egy-egy határozati javaslat sorsát az informális egyeztetések során, azaz még mielőtt sor kerülne a formális beterjesztésére. A szavazások eredményeit tartalmazó listák a politikai alkufolyamatokkal, illetve erőviszonyokkal kapcsolatban relevánsak.

A politikai konszenzusra való törekvés a normaalkotás, -értelmezés és -alkalmazás terén tehát egy olyan klasszikus diplomáciai játék a nemzetközi politikai viszonyok szereplői között, amely a támogatók megnyerésétől az ellenfelek elszigetelési kísérletéig terjed. Ez néha a nemzetközi normák hatását erősítheti, de általában véve azok státusára és jövőbeli érvényesülésére nincs befolyással. Vannak területek, mint például a fegyverkorlátozási egyezmények betartásának felügyelete, amelyeken belül az egyes szereplők konszenzusa és normakövető magatartása eredményezheti mások, az egyezményből valamilyen okból kimaradók vagy az azt ellenzők politikai elszigetelését. Nem állapítható meg tehát általános érvénnyel, hogy a nemzetközi normák forrása a szereplők politikai egyetértése, de éppen ez a körülmény teszi lehetővé egyebek mellett a jogi szféra viszonylagos autonómiáját a politikaival szemben, valamint azt a normapluralizmust, mely a legközvetlenebbül a nemzetközi és a belső jog normáinak egy időben való érvényességén keresztül nyilvánul meg.

2.2. ÁTHIDALHATÓ-E POLITIKAI ESZKÖZÖKKEL A POLITIKAI KONSZENZUS HIÁNYA?A fenti kérdésre adott válasz, hogy a nemzetközi normák esetében a legtöbb helyzetben igen. A kérdés első látásra talán értelmetlennek tűnik, ha a nemzetközi politikai viszonyokban az erősebb és a gyengébb helyzetét vesszük szemügyre: hiszen az erősebb végső esetben többnyire eléri a gyengébb egyetértését, nyilvános beleegyezését egy norma vagy általában a nemzetközi jog tiszteletben tartására. Ám amint arra többször rámutattunk, a nemzetközi politikai viszonyok kiszámíthatatlansága arra sarkallja a szereplőket, hogy saját érdekeik érvényesítésében próbáljanak meg valamilyen stabilizáló elemet bevinni a többi szereplővel kialakuló viszonyukba. A meggyőzés, a konszenzus kialakítására való törekvés párbeszéd útján, ennek az egyik módja.

Konszenzus: egyetértés, egyöntetű vélemény, egyezség, megegyezés, megállapodás, beleegyezés, jóváhagyás, hozzájárulás.

(Bakos 2001 alapján)

Túl azonban az általános megfontolásokon, a konszenzusra való törekvés a nemzetközi politikai viszonyokban 1945 után lényegében a következő két tényező hatására került előtérbe: egyrészt azon tapasztalat alapján, hogy az erőpolitika és annak egyik korábban használatos eszköze, a diktátum nemhogy nem vezet tartós eredményre, ellenkezőleg, hosszú távon növeli a háború kockázatát; másrészt azon tény ismeretében, hogy az ENSZ

1111 Lásd még a VIII. fejezet Regionális egyezmények című alfejezetét a 331. oldalon.



létrehozásánál annyira nyilvánvaló volt a szövetségesek nyomasztó erőfölénye a többi szereplővel szemben, hogy ezt valamilyen formában ellensúlyozni kellett. Nem lett volna sok értelme létrehozni egy olyan egyetemes célokat megfogalmazó szervezetet, amelyben a résztvevők többségének semmilyen befolyása nincs az ügyek menetére. A Biztonsági Tanács és a közgyűlés szervezeti felépítése és hatáskörei tükrözik az ebből leszűrt következtetéseket.

A konszenzus keresése nemcsak az ENSZ és más nemzetközi szervezetek rendszerén belül jellemző. Azokban az esetekben, amikor a konszenzus lehetetlensége következtében az erősebbek egyoldalúan döntenek el bizonyos ügyeket, a megoldások többnyire áthidaló jellegűek, olyan értelemben, hogy a további konszenzuskeresés számára tudatosan teremtenek lehetőséget. Ez általában abban nyilvánul meg, hogy az egyes nemzetközi egyezményekhez vagy kezdeményezésekhez fennáll nemcsak a csatlakozás, hanem a különböző feltételek (egyoldalú nyilatkozat, fenntartás, értelmezés stb.) melletti csatlakozás lehetősége is. A nemzetközi jog voluntarista felfogásának elvetése nem vezethet az egyes szereplők a priori kizárásához a nemzetközi normák által érintett ügyekből. Franciaország és Törökország például nem írta alá az Európa Tanács keretegyezményét a nemzeti kisebbségek védelméről, ennek ellenére képviselőik aktívan részt vesznek az egyezmény végrehajtásának vitáiban a megfelelő testületekben. A kilencvenes évek fejleményei közül további példaként kiemelhető a NATO békepartnerségi kezdeményezése (PfP) is, illetve a NATO-bővítés folyamán a szervezet nyitottságának a hangsúlyozása azon országok felé, amelyek meggyőzően bizonyítják, hogy az 1949-es Washingtoni Szerződés követelményeinek és a nemzetközi jog abban felsorolt elveinek – mint feltételeknek – a jövőben eleget tesznek.

Egy másik esete a konszenzushiány politikai eszközökkel való áthidalásának az, amikor egy adott, egyetemesnek elismert norma bizonyos vonatkozásaival kapcsolatban az eredeti konszenzus megszűnik, de a norma egyetemes jellegének elismerése továbbra is fontos a szereplők egy része számára. A Nyugat viszonyulása az emberi jogokhoz a legújabb keletű példa, de olyan eseteket is lehet említeni, amikor a harmadik világ számára fontos egyes normák egyetemességének napirenden tartása, így például a fejlődéshez való kollektív jognak a rendszeres időközönkénti nemzetközi nyilatkozatok általi megerősítése.

A kilencvenes években egyre több állam hívta fel a figyelmet arra, hogy az emberi jogok egyetemességének érvényesülése a gyakorlatban problematikus. A kérdés alapvető vonatkozásait illető konszenzus még nem borult fel. Azt egyelőre nem vetette fel egyetlen állam sem, hogy vannak-e egyáltalán emberi jogok –, a helyzet azonban akár ide is fejlődhet.1212 Egyes államok úgy érvelnek, hogy az erre vonatkozó alapdokumentumok – mindenekelőtt az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata (1948) – kidolgozásában többnyire a nyugati kultúrkörhöz tartozó szakértők vettek részt, és elfogadásuk szintén a Nyugat befolyása alatt történt. Ennek eredményeként a kodifikáció során nem vették figyelembe a más kultúrájú országok és népek sajátos értékeit és létfeltételeit, s ez az időközben megváltozott politikai feltételek közepette megnehezíti vagy éppen megakadályozza, hogy e normák elfogadhatók vagy alkalmazhatók legyenek az ilyen kifogással élők esetében. Miért csak most került napirendre, és miért nem merült fel ez az ellenvetés például a dekolonizációs folyamat során, amikor az emberi jogok kétségtelenül nyugati ihletésű eszméjével szemben a kilencvenes években ellenvéleményt bejelentő államok többsége politikailag függetlenné vált?

A legfontosabb oka ennek a nemzetközi politikai helyzet megváltozása, a bipolárisnak nevezett világrend megszűnése. E rendnek volt egy olyan aspektusa, amelyről kevesebb szó esik ebben az összefüggésben. Nevezetesen az, hogy 1989 előtt a Szovjetunió és a többi szocialista állam az emberi jogokról folytatott vitákat képesek voltak jobbára a nekik megfelelő keretek között tartani és megakadályozni minden komolyabb számonkérési kísérletet. Ha a nemzetközi viszonyokban egy eszme pusztán a morál szférájában releváns politikai és jogi következmények nélkül, az ellenállás sem jelentkezik vele szemben markáns módon. A három szféra egymáshoz mért autonómiájának a megerősödése, képviselőinek differenciálódása és intézményesülési folyamatainak felgyorsulása, illetve az új nyilvánosság a politikai erőviszonyok megváltozásával párhuzamosan fejtették ki hatásukat 1989 után ebben az ügyben is. A Szovjetunió 1991-es megszűnésével az emberi jogok érvényesítésének kérdése előtérbe került, s az a korábban jobbára elméleti vita, amely a különböző szocialista tagállamokkal is rendelkező nemzetközi szervezetek archívumai számára hozott létre aktacsomókat, új elemekkel gazdagodott, s a politikai, jogi és morális számonkérésre egyenlő arányban helyezett hangsúly révén közvetlen hatást kezdett kifejteni mind az egyes államok napi politikájában, mind a nemzetközi viszonyokban (Alston 1992, 126–210).

Az emberi jogok érvényesítése által felvetett, és korábban ismeretlen vagy elhanyagolt gyakorlati problémák a kilencvenes évek második felében olyan helyzetet teremtettek, hogy az érdekelteknek a számonkérés teljesebb érvényesítésére vagy ellenkezőleg, megakadályozására politikai eszközökhöz kellene nyúlniuk, vagy

1212 Vö. a VIII. fejezet A jus cogens kérdése az 1993-as bécsi emberi jogi világkonferencia után című alfejezettel. Lásd a 335. oldalon.



visszakozniuk kellene a kérdésben elfoglalt eredeti álláspontjaiktól. Ez utóbbi azonban a Nyugat számára hátrányos politikai hatásokkal járna. A kilencvenes évek második felének fejleményei – a Kínához, illetve az iszlám országokhoz való nyugati viszonyulást illetően – az emberi jogok területén a politikai, konszenzuspótló megoldásokat helyezik előtérbe, amelyek – úgy tűnik – az egyetemesség elve és az egyetemességi törekvések közötti kompromisszum irányába mutatnak. Kiderült ugyanis, hogy egyrészt ez utóbbi államok sikeresen állnak ellen a Nyugat által felállított követelményeknek, másrészt a Nyugat szankciókra alapozott politikájával e tekintetben gazdasági károkat okoz saját magának, illetve e politikája csoportképző tényezőként hat az ellentábor politikailag és kulturálisan heterogén együttesén belül.1313

2.3. NEMZETKÖZI JOGI INSTRUMENTUMOKVajon léteznek-e olyan nemzetközi normák, amelyek a nemzetközi politikai szereplők közvetlen befolyási körén kívül jönnek létre? A válasz, igen.

Az írásbeliség elsőbbsége azzal az eredménnyel is járt, hogy a különböző nemzetközi szervezetekben, illetve a két- vagy többoldalú államközi kapcsolatokban létrejött nemzetközi dokumentumok elnevezése valamilyen formában utalt a dokumentumot megalapozó politikai konszenzus terjedelmére. Ezzel szemben az általános és semleges „nemzetközi instrumentum” (international instrument) kifejezés, amely minden nemzetközi normát tartalmazó dokumentumra kiterjedő az ENSZ-bürokráciában és az irodalom egy részében jótékonyan elfedi az egyes dokumentumok közötti különbségeket a létrejöttüket lehetővé tévő konszenzus tekintetében. Mi több, azt a látszatot kelti, mintha politikai szempontból minden rendben lenne a hatályos nemzetközi joggal.

Tény, hogy a kilencvenes években és azóta is egy sor kérdésben legalább olyan nehéz volt egyetértésre jutni a ratifikációt nem követelő úgynevezett soft law típusú dokumentumok, mint például a nemzetközi szerződések, multilaterális egyezmények esetében, és fordítva, ha egyes szereplők számára valamilyen okból fontossá vált egy általuk korábban nem támogatott nemzetközi instrumentumhoz való csatlakozás vagy egy korábban visszautasított, mások által javasolt egyezmény létrehozása, a politikai szempontok győzedelmeskedtek. Ha fel is rajzolható egy hierarchia a különböző nemzetközi normák között, annak alapján, hogy milyen szervezetben keletkeztek, s azon belül milyen elnevezésű dokumentumban szerepelnek, az ilyen ügyek iránt érdeklődők vagy a szakértők körén túl nincs jelentősége. Egy ilyen hierarchiában elfoglalt hely önmagában nem befolyásolja a norma körüli konszenzus fennállását vagy borulását. A kilencvenes évekre ugyancsak jellemző az olyan elnevezések elszaporodása a politikai elveket és normatív részeket egyaránt tartalmazó nemzetközi dokumentumok címében, mint az alapokmány (például az 1997-ben aláírt, az Orosz Föderáció és a NATO között született dokumentum angol elnevezése: Founding Act), a keretegyezmény (framework convention), a partnerségi egyezmény (partnership-agreement).

Különbséget kell tenni azonban olyan nemzetközi normákat tartalmazó szövegek között, amelyek egy területet átfogó rendszer keretében szabályoznak, (mint amilyenek az emberi jogok nemzetközi dokumentumai, illetve a tengeri vagy az űrjogot szabályozó egyezmények), valamint az olyanok között, amelyek alapján létrejön egy új nemzetközi testület, mely nem rendelkezik saját bürokráciával, tehát nem nemzetközi szervezet, de rendszeresen ülésezik. Ez utóbbiak a szorosan vett nemzetközi instrumentumok.

A kilencvenes években a legjelentősebb fejlemények a különböző nemzetközi normák alkalmazásának felügyeletével megbízott ellenőrző, megfigyelő (monitoring) és/vagy kifejezetten vizsgálati és jelentéstevői – beleértve az értékelő prerogatívákkal megbízott, rapporteur típusú – szervek létrehozásának és működésének terén történtek. Különösen az emberi jogok érvényesítésének vizsgálatával és a fegyverzetellenőrzés, illetve az ENSZ BT által alkalmazott szankciók ellenőrzésével, továbbá betartatásával megbízott testületek, illetve személyek tevékenysége került ebben a nyilvánosság homlokterébe.

Minden új nemzetközi kormányközi szervezet vagy testület felállítása jó alkalom a létrehozásában közreműködő államok számára érdekeik és nemzetközi politikai programjuk érvényesítésére. Ezek az új szervezetek azt a célt is szolgálhatják adott esetben, hogy létrehozóik a nemzetközi viszonyok egy-egy szeletét kijelölve, mintegy lefoglalják azt, monopolizálva az ott folyó tevékenységeket. Az ENSZ alapokmányának kidolgozásánál a szövetségesek érdekei voltak a meghatározók. Legutóbb, 1995-ben a Világkereskedelmi Szervezet létrehozása jelentett kiváló alkalmat azoknak az államoknak, amelyek a „kereskedelem határok nélkül” érvényesítésében különösen érdekeltek, hogy meghatározzák az e téren érvényesülő játékszabályokat.

1313 Egy szokatlan hangvételű interjúban Csang-cö Min kínai elnök a The Washington Post munkatársainak többek között így nyilatkozott 1997-es amerikai látogatása előtt tíz nappal: „Mind a demokrácia, mind az emberi jogok relatív, s nem általános és abszolút fogalmak”. Majd kifejtette, hogy az Egyesült Államoknak el kell viselniük (tolerate) a kínai politikai rendszert, s a két államnak „keresnie kell a különbségek ellenére a közös alapot”, hiszen osztoznak a világ békéje és stabilitása megőrzésének felelősségében. A politikai kompromisszumra vonatkozó ajánlat meglehetősen egyértelmű (The Washington Post 1997b).



Ennek a „szeletelésnek” a kilencvenes években az volt a sajátossága, hogy az instrumentum, illetve az annak alapján felállított testület egy olyan együttest alkotott, amely egyrészt egy bizonyos fokú rendezettséget vitt a nemzetközi politikai viszonyokba azok egy áttekinthető szeletén belül, másrészt pedig átfedést képezett a nemzetközi jog és a nemzetközi politikai viszonyok szférái között, teret nyitva a nem állami szereplők szélesebb körű részvételének. A kilencvenes években az ilyen formációknak azon jegyeik kerültek előtérbe, melyek bizonyos értelemben a nemzetközi rezsimekhez teszik őket hasonlóvá, de egyes összefüggésekben továbbmutatnak azokon. A nem kormányzati szereplők beleszólása a nemzetközi napirend alakításába a kilencvenes években hatékonyabban valósult meg e képződményeken keresztül, mint a kizárólag államok által ellenőrzött nemzetközi szervezetekben.

A politikai és jogi szférákat keresztező, de egyikhez sem kizárólagosan tartozó új testületek azonban a kilencvenes években olyan másodlagos normateremtő tevékenységbe kezdtek, amelyet az államok csekély mértékben képesek ellenőrzésük alatt tartani. A nem hagyományos nemzetközi szervezetként funkcionáló testület létrehozza saját működési szabályait, amelyek részben megkettőzik az alapjául szolgáló eredeti normákat, részben hozzáadnak azokhoz, de mindenképpen autonóm normákként működnek, melyek nemzetközi jellegét pusztán az adja, hogy egy olyan testülettől származnak, amelyben különböző országok által delegált állampolgárok vesznek részt.

Nemzetközi rezsim: a kölcsönösségre alapozott, kormányzati és nem kormányzati szereplők előtt nyitva álló keret, mely szabályokat, előírásokat és elvárásokat tartalmaz; pontosan meghatározott területet foglal magában a nemzetközi viszonyokon belül, és célja e területen az integráció elmélyítése.

E gyakran cselekvési felhatalmazásnak is nevezett (terms of reference) normák forrását a legtágabb értelemben vett nemzetközi instrumentumok képezik, ami azt jelenti, hogy a másodlagos, azaz a testület saját maga számára önállóan létrehozott normák egyszerre támaszkodnak különböző területek szerződés- és szokásjogára, az egyezményekre és a soft law kategóriájába tartozó dokumentumokra. Az ilyen eljárás az írásbeliséggel együtt fontos szerepet játszik az eredeti normák státusának homogenizálásában, ezáltal a nemzetközi jog viszonylagos autonómiájának a megerősítésében, hiszen az alkalmazás és a számonkérés során az eredetileg különböző szervezetek által megfogalmazott normák egyenlő súllyal jönnek számításba, s hézagok esetén egymást kiegészítik.1414

A másodlagos normákat méltán lehet „nemzetek felettinek” nevezni1515 abban az értelemben, hogy megfogalmazóik egyértelműen a „legyen” szférájában gondolkodnak, s hajlamosak eltekinteni a reális politikai folyamatoktól és erőviszonyoktól. Ha a nemzetközi politikai viszonyok szereplőinek száma a magasabb integrációk kialakulása révén jelentősen csökkenne a jövőben, ezeken a köztes területeken helyet foglaló testületek és az általuk létrehozott másodlagos normák, az alapjukul szolgáló, legtágabb értelemben vett nemzetközi instrumentumokkal együtt valószínűleg ezen integrációk kikristályosodási pontjait képeznék.1616

2.4. REGIONÁLIS EGYEZMÉNYEKA tapasztalat azt mutatja, hogy a regionális nemzetközi szervezetekben a tagok között markánsabban jelentkezik a konszenzusra való törekvés mint a globális szervezetekben. A legtöbb regionális szervezetben a résztvevők nem tekintik egymást többnek, mint politikai partnereknek, különösebb integrációs kötelezettségek nélkül. Egyes regionális szervezetek azonban szövetségek is egyben1717, s itt értelemszerűen még erősebb a konszenzus igénye.

1414 Az ENSZ által 1994-ben kiadott emberi jogi normagyűjtemény a Compilation of International Instruments címet viseli, s a szerkesztők az anyagot két nagy csoportba osztották: egyetemes (universal instruments) és regionális instrumentumokra (regional instruments). Az egyetemes instrumentumok címszó alatt egyaránt megtalálhatók nemzetközi egyezmények (covenants, conventions), az ENSZ közgyűlésének nyilatkozatai (declarations), határozatai (resolutions), úgynevezett minimum standardszabályok (minimum standard rules), magatartási kódexek (code of conduct), elvgyűjtemények (body of principles), alapelvek (basic principles) irányelvek (guidelines), modellszerződések (model treaties), ajánlások (recommendations), statútumok (statutes), kiegészítő jegyzőkönyvek (protocols) (United Nations Centre for Human Rights. Vol. I First and Second Part. 1994; Volume II, 1997).1515 Lásd még ehhez a II. fejezet A nemzetek feletti fogalma általában című alfejezetét a 92. oldalon.

1616 Az Európa Tanács (ET) keretegyezménye a nemzeti kisebbségek védelméről (hatályba lépés: 1998) előírja egy Tanácsadó Bizottság (Advisory Committee) létrehozását, mely az ET Miniszterek Bizottságának az egyezményt „monitorizáló”, azaz végrehajtását figyelemmel kísérő tevékenységét segíti elő. Az egyezményben részes államok által javasolt független szakértőkből álló Bizottság – melyben e kötet szerzője hat évre szóló mandátummal vesz részt 1998 és 2004 között –, működésének első évétől a fent leírt másodlagos normateremtésbe kezdett. Egyrészt 1998. október 29-én elfogadta saját működési szabályzatát (rules of procedure), másrészt a keretegyezmény által vagy csak nagy általánosságban, vagy egyáltalán nem szabályozott kérdések egy részében sikerült a Miniszterek Bizottságával elfogadtatni saját értelmezését olyan jelentőségű kérdésekben, mint például a ratifikáló államok által a keretegyezményhez fűzött fenntartások kezelése, a nem kormányzati szervezetekkel való kapcsolattartás, az in situ tényfeltáró vizsgálatok a tagállamokban stb. (Lásd Hofman 2002, 237–269.)1717 Vö. a III. fejezet A szövetség című alfejezetével, lásd a 126. oldalon.



A politikai partnerség, az integráció és a konszenzus viszonya sajátosan alakul az olyan regionális szervezetekben, amelyek normatív tevékenysége, hasonlóan az államigazgatási jogszabályalkotáshoz végrehajtást, folyamatosságot, közvetlen felelősséget és operatív elemeket is tartalmaz. Az Európai Unió ebben a tekintetben atipikus képződmény, amennyiben szoros gazdasági integráció laza politikai keretben. A kilencvenes években Közép- és Kelet-Európában létrejött szervezeti keretek gazdasági területen (CEFTA1818), vagy a bűnözés visszaszorítására létrehozott regionális együttműködésben a partnerséget helyezték előtérbe, integrációs kötelezettségek vállalása nélkül, ugyanakkor igyekeztek a folyamatban lévő ügyekben konszenzus alapján határozni.

A regionális szervezetek létrehozásában, mint nevük is sugallja, geopolitikai szempontok is érvényesülnek. Az 1949 és 1989 közötti időszakban a regionális szervezetek létrejötte ideológiai és geopolitikai választóvonalak mentén történt, de politikai megfontolásokból e szervezetek mindegyike ügyelt arra, hogy céljai formálisan egyezzenek meg az ENSZ alapokmányában foglalt elvekkel és célokkal. Ezeket az elveket és célokat az alapokmány 52. cikke első bekezdéseinek rendelkezései a következők szerint tartalmazza: „A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem zárja ki olyan regionális megállapodások vagy szervezetek fennállását, amelyek a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának regionális jellegű tevékenységére alkalmas kérdéseivel foglalkoznak, feltéve, hogy az ilyen megállapodások vagy szervezetek, valamint tevékenységük az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel összhangban állnak.” Ha kulturális rokonság is fennállt a résztvevők között, az a szervezet integráltsági fokát és hatékonyságát növelte, a politikai partnerséget magától értetődővé tette, s megkönnyítette a konszenzust.

Minden regionális szervezetben felmerül az integráció mélyítésének az igénye.

Az 1949 utáni nemzetközi politikai viszonyokban a regionális szervezetekben született normák és jogszabályok sajátos helyet foglalnak el a nemzetközi kapcsolatokban, hiszen egyrészt a létrehozásuknál együttműködő államok gondoskodtak az érvényesülésüket biztosító és csak általuk ellenőrzött eszközökről; másrészt a részes államok a nemzetközi viszonyok szereplőiként nemcsak saját magukra voltak utalva, de a nemzetközi színtéren közös normáik védelmében csoportként, integrált politikai egységként is felléphettek.

A regionális egyezmények elkülönítik a résztvevőket a nemzetközi politikai viszonyokban, lehetővé téve csoportként való fellépésüket. A nagyobb konszenzus követelménye következtében ugyanakkor az ilyen normák fokozott alávetési fegyelmet követelnek a részt vevő államoktól, s ez azzal jár, hogy minél szorosabb a norma és az integrációt létrehozó okok közötti kapcsolat, annál nagyobb nemcsak a politikai konszenzus, de az egységes alávetés kényszere is. Ez az összefüggés egyik oka annak, hogy az Európai Unió alkotmányának kidolgozásáról csak beszéltek a kilencvenes években. Nem meglepő az sem, hogy az EU közös kül- és védelmi politikájának kidolgozása szintén nem sokat haladt előre ebben az időszakban.

2.5. KÉTOLDALÚ MEGÁLLAPODÁSOK1818 Közép-Európai Szabadkereskedelmi Megállapodás – Central European Free Trade Agreement.



A nemzetközi normák történetileg első forrásai közé tartoznak a kétoldalú megállapodások. A két szereplő között létrejövő megállapodás a nemzetközi politikai viszonyokban a par excellence konszenzus tárgya, hiszen fogalmilag is két, szabad akarat találkozását jelenti.

Az ismétlés-ismétlődés a nemzetközi viszonyokban bizonyos feltételek mellett önmagában is normatív erővel bír. (Sőt, premodern korokban az ismétlés volt az érintkezés egyik legfontosabb aspektusa a „hatalmasságok” közötti viszonyokban.) A kilencvenes évekre a kétoldalú megállapodások egyik fontos sajátosságává az a korábban is létező törekvés vált, mely formai és tartalmi vonatkozásaikban igyekszik egyaránt összhangba hozni az egyezményt a jogként elismert nemzetközi gyakorlattal, akár úgy is, hogy a megállapodásban a felek egyszerűen megismétlik a releváns nemzetközi dokumentumok szövegét.

A kétoldalú megállapodás lényege, hogy azt a felek kötelező erejűnek tekintik egymásra nézve, még akkor is, ha a neve nem államközi szerződés, különben nincs értelme. Kiemelkednek az ilyen megállapodások közül az „önműködő” vagy az „önmegvalósító” megállapodások, amelyek tárgya a felek tartózkodása valamilyen cselekedettől – a legkézenfekvőbb példa az államhatárok sérthetetlenségének és az államok területi integritásának tiszteletben tartása –, továbbá tartózkodás az erő alkalmazásától vagy az erő alkalmazásával való fenyegetéstől. Az ilyen típusú normák a legközvetlenebb bizonyítékai a nemzetközi jog viszonylagos autonómiájának és a politikai primátusának.

A szereplők, ha úgy vállalnak kötelezettségeket, hogy a másik fél azok számonkérését, illetve végrehajtását nem teljesítés esetében egyoldalúan és önerőből is tudja biztosítani és (szállításokra vonatkozó egyezmények, energiaforrások közös kitermelése, a határfolyókról kötött megállapodások stb.), akkor igyekeznek a vállalások szintjét a lehető legalacsonyabban meghatározni. Az összemérhető teljesítmények esetében, azaz, ha mennyiségileg meghatározható tárgyról van szó, ez az eljárás legitim és működőképes. Amennyiben az adott területen nincs nemzetközileg elfogadott szabályozás, a konszenzus tárgyát a kötelezettségvállalások mértéke képezi.

Mi történik azonban olyan esetekben, ha a teljesítés tárgya nem mennyiségileg kifejezhető dolog, de létezik vonatkozó nemzetközi szabályozás? Ha az államok – s ezzel kapcsolatban meglehetősen sok példa áll rendelkezésre a kilencvenes évekből – például az emberi jogok, s ennek keretében a kisebbségi jogok érvényesítésével kapcsolatban vállalnak kötelezettségeket, milyen mérce alkalmazható a teljesítmény megítélésekor? Néhány esetben a felek közvetlen utalást tettek a szerződésben a tárgykörre vonatkozó nemzetközi normákat tartalmazó instrumentumokra. Ez kétféleképpen történt: a releváns norma szövegét idézés nélkül beépítették a szerződés megfelelő előírásaiba, vagy kijelentették, hogy a kérdéssel foglalkozó nemzetközi dokumentumok közül egyeseket jogként ismernek el. (Vannak esetek, melyekben mindkét eljárással találkozunk.) Ez utóbbi megoldás megfelel a Nemzetközi Bíróság statútuma 38. cikke előírásainak, de újat azokhoz képest nem hoz.

Lényegében ugyanez a helyzet az egyszerű ismétléssel is. Az ilyen normák akkor is a nemzetközi szokásjog részei, ha e körülményt a két szerződő állam a köztük létrejövő megállapodásban nem emeli ki. A dolognak akkor lenne jelentősége, ha az államok jogalkalmazásában e normák közvetlen módon, belső jogszabályként érvényesülnének, csakhogy erre a szóban forgó nemzetközi kisebbségi jogi szövegek, általánosságuk vagy kifejezetten deklaratív, programatikus jellegük miatt nem alkalmasak.

Kérdés, hogy az ilyen megállapodások az ismétlés eljárásának következtében rendelkeznek-e jogerővel? Vagy csupán olyan politikai nyilatkozatoknak tekinthetők, amelyeket a felek saját belátásuk szerint tarthatnak be?

Az önmegvalósító és a teljesítményt feltételező nemzetközi normák között az a lényeges különbség, hogy az előbbiek esetében a jogsértés általában nyilvánvaló (tilalom megszegése stb.), míg a teljesítmény tekintetében az értelmezésnek, a megítélésnek tág tere van. Noha egyelőre nincs körvonalazott álláspont a létező nemzetközi dokumentumok kétoldalú egyezményekben való megismétléséről a kisebbségi jogokat illető megállapodások vonatkozásában,1919 a túl nagy tévedés veszélye nélkül állítható, hogy a politikai nyilatkozat esetével állunk szemben. Különösen ha a nem megfelelő teljesítés kritikájának felmerülésekor a felek továbbra is kölcsönösen fenntarthatják a nemzetközi szokásjog elismerésére vonatkozó nyilatkozataikat, de vitathatják teljesítményük konkrét esetekre vonatkozó egymás általi megítélésének megalapozottságát. Sajnos az ilyen helyzetekben sérül az érintett nemzetközi normák, s ezen keresztül a nemzetközi jog presztízse, hiszen a gyakorlatban végre nem hajtható politikai nyilatkozat nemzetközi jogi szentesítéséről van szó. Tipikusan olyan szituáció alakul ki,

1919 Az Európa Tanács Joggal a Demokráciáért nevű szakértői bizottsága (Velencei Bizottság) a Magyar Köztársaság Parlamentje által 2001-ben elfogadott, a határon túli magyaroknak nyújtott kedvezményekről szóló törvénnyel (és más, hasonló európai jogszabályokkal) kapcsolatban elkészített jelentésében többek között leszögezte, hogy az ilyen gyakorlat nem tekinthető szokásjognak, mivel nem telt el elég idő azóta, amióta e jogszabályok hatályban vannak egyes európai államokban (Velencei Bizottság jelentése 2002).



amikor az eredeti szándékok eltérnek az eredménytől, ráadásul az eredmény ellentétes az érintett normák céljaival is. A nemzetközi normák, s benne a nemzetközi jog presztízse ezzel szemben egyebek mellett abban áll, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban az önkény lehetőségét a szereplők legitim érdekei és céljai javára csökkentse, a fenti esetben gyakorlatilag az ellenkezője történik.2020

Ez az alfejezet a nemzetközi viszonyokban létező normapluralizmusra kívánta felhívni a figyelmet. E pluralizmus kialakulásának egyik oka az, hogy a szereplők politikai konszenzusa tartalmi és formai szempontból nem volt, és továbbra sem kizárólagos előfeltétele nemzetközi normák létrejöttének, sőt nemzetközi jogi dokumentumokba való foglalásának sem. Ez a jelenség 1945-ben az ENSZ alapokmányának elfogadásával vált általánossá. Ha a pluralizmus és a politikailag áthidalható konszenzushiány (a politikai áthidalás itt azt jelenti, hogy olyan döntés születik, amely nyitva hagyja a lehetőséget kompromisszumok számára) jelensége nem állna fenn, nem lenne lehetséges viszonylagos autonómiával rendelkező nemzetközi jog. Noha a regionális és a kétoldalú egyezmények kivételes helyet foglalnak el a nemzetközi instrumentumok között, a kilencvenes évek közepéig nem volt jellemző olyan normák tételezése az ilyen egyezményekben, amelyek ellentmondásban lettek volna az ENSZ alapokmányával vagy az ENSZ égisze alatt létrejött „egyetemes” jellegű instrumentumokkal. Ha létrejönnének olyan nyilvánosan is vállalt megállapodások a nemzetközi politikai viszonyok szereplői között, amelyek arra irányulnak, hogy a létező nemzetközi instrumentumokat zárójelbe tegyék, akkor kétségtelenül új helyzet állna elő.

KULCSFOGALMAK: konszenzus • voluntarizmus • normapluralizmus • másodlagos normaalkotás • regionális integráció • összemérhető teljesítmények

3. 3. A nemzetközi normák mint értékválasztások3.1. A JUS COGENS KÉRDÉSE AZ 1993-AS BÉCSI EMBERI JOGI VILÁGKONFERENCIA UTÁNAz államon belül az „erkölcsös politika” fogalma problematikus, de a politika erkölcsi megítélése lehetséges. Sőt, az emberek többnyire így ítélik meg a politika szereplőit, azon túl, hogy demokráciákban mód nyílik számukra a választások alkalmával a kormányzók menesztésére. Egyazon kulturális hagyománnyal rendelkező országok esetében ez a morális megítélés egy viszonylag egységes és koherens értékrend alapján történik.

A nemzetközi viszonyokban ezzel szemben különböző, a nyugati kultúrán belül kialakult „nemzetközi etikai” hagyományokról beszélhetünk. Az emberi jogok 1945 utáni nemzetközi elismerése következtében a morális szféra viszonylagos önállósága a politikai és a jogi szférákkal szemben folyamatosan erősödött, s a kilencvenes évekre érte el azt a szintet, amikor létjogosultságát és autonómiáját nem kérdőjelezték meg többé, annál inkább tágabb kulturális hátterét és összefüggéseit (Forsyth 1992. Nardin 1992, 1–22; 23–41; Lásd még: Beitz 1995; Cho-Yun Hsu 1995; Hoffmann 1995.). A kilencvenes évekig úgy tűnt, hogy a nemzetközi politikai viszonyok alapkérdéseinek erkölcsi megítéléséhez nem szükséges a jó és a rossz fogalmainak szubsztanciális definiálása (Baudrillard 1997, 73–86). Az, hogy a különböző kulturális hagyományokon belül sokszor egymástól radikálisan eltér e fogalmak értelmezése, csak az elmúlt évtizedben járt nemzetközi következményekkel. Az 1993-as bécsi emberi jogi világkonferencia záródokumentumai megpróbálták áthidalni a nyugati egyetemesség elve, illetve a nem nyugati kultúrák és értékek közötti összeférhetetlenségeket, ám egyelőre az e dokumentumok alapján kezdeményezett „párbeszéd a civilizációk között” többnyire a nemzetközi konferenciákon előadott monológokban merült ki.

Az 1945 utáni nemzetközi jog emberi jogokra vonatkozó része a nemzetközi szervezetekben uralkodó felfogás szerint a kilencvenes években is kulturálisan semlegesnek minősült, lévén hogy az egyén biológiai létének elsőbbségére épül. Paradigmája szerint a jó emberek akaratának kell diadalmaskodnia mindazokkal a jelenségekkel szemben, amelyek a rossz fogalmához kapcsolódnak: a gyilkosság, a kínzás, a másik ember eszközként való kezelése, kegyetlen vagy megalázó bánásmódnak való alávetése, haszonszerzés céljából való tudatos félrevezetése. Noha ez a szemlélet kulturálisan semlegesnek tűnik, következetes értelmezése csakis a nyugati, zsidó-keresztény hagyomány alapján lehetséges – nem kell erre jobb bizonyíték mint egyetemes és

2020 Úgy tűnik, hogy erre a sorsra jutott az 1995 márciusában Párizsban aláírt Európai stabilitási egyezmény (ESP) is, mely több tucat, Kelet- és Közép-Európában előzőleg létrejött, kifejezetten az államok területi integritásának és a határok sérthetetlenségének, valamint a nemzeti kisebbségek helyzetének kérdéseit megnyugtatóan rendezni kívánó kétoldalú államközi egyezményhez próbált általános, az EU és az EBESZ által szentesített és garantált keretet nyújtani, francia kezdeményezőinek elképzelései szerint. A jelzett problémák az önmegvalósító és a teljesítményt előíró normák együttes számonkérése kapcsán szinte minden egyes, az ESP-be foglalt egyezmény esetében megtalálhatók.



inkluzív jellege, azaz a minden emberre való érvényessége.2121 A nemzetközi jog a „rossz”-nak minősített jelenségekkel szemben az elutasítástól a szankcionálásig terjedően a morális visszautasítás biztosnak feltételezett alapján áll, abban a meggyőződésben, hogy a legtöbb ember e jelenségeket morálisan elítélendőnek tartja, s ráadásul egyesek közülük a törvényesség keretein belül hajlandók adott esetben aktívan is fellépni ezek ellen. A háború és a béke megítélése ennek megfelelően az, hogy a béke állapota jó, míg a háborúé rossz. A kilencvenes évek végére nyilvánvalóvá vált nemzetközileg is, hogy ez utóbbi sem ilyen egyszerű, miután a NATO Jugoszlávia elleni bombázását 1999-ben a szövetségesek „igazságos és szükséges háborúnak” nevezték, (ahogyan Clinton amerikai elnök is tette a New York Times 1999. május 23-ai számában.)

Leszámítva tehát az emberi jogokat, azt, hogy egy nemzetközi norma jó vagy rossz célok szolgálatába állítható, illetve mindez milyen következményekhez vezet, többnyire nem lehet politikai és jogi szempontok alapján eldönteni. A fegyverzetellenőrzésről szóló nemzetközi egyezmények említhetők itt példaként. Mivel a háborút az emberek általában rossznak tartják, morálisan a fegyvergyártással és -kereskedelemmel szemben is többnyire helytelenítő álláspontra helyezkednek. Megfelelő fegyverek birtokában azonban elejét is lehet venni a háborúnak, szól az ellenérv. Mellesleg konvencionális eszközökkel vívott háborút csak kevés esetben lehetett fegyverkezéssel megelőzni. Bonyolultabb a nukleáris fegyverek elrettentő szerepének a megítélése (Giesen 1992, 193–215). Morális intuíciónk azt sugallja, hogy a nukleáris, vegyi és biológiai tömegpusztító fegyverekkel szemben minden további megfontolás nélkül kategorikusan elutasító álláspontra kell helyezkednünk, annyira nem emberinek tűnik még az elképzelése is milliók tömeges elpusztításának. Ilyen fegyverek azonban nagy számban léteznek továbbra is, s ennek politikai következményeivel a szereplőknek – erkölcsi meggyőződésüktől függetlenül – szembe kell nézniük, egyebek mellett nemzetközi jogi keretek (rezsimek) létrehozása által.

A normapluralizmus, valamint a politikai, a jogi és a morál szféráinak viszonylagos önállósága és a politikai primátusa lehetővé teszi imperativusok és normák nemzetközi jogi megkülönböztetését. A „kell” viszont a szükséges értelmében is univerzalizálható, s logikailag megáll az a maxima, mely szerint minden normát ki lehet fejezni egy általánosan érvényes imperativus által: ha valamit meg kell tenned, tedd is meg! (Hare 1981, 10, 23–24 és 108.) Az imperativus a deontikus logikában a parancs szinonimája: tedd ezt, vagy ne tedd azt! Az ilyen értelemben vett imperativusok azonban korunkban alkalmatlanok társadalomszervezésre (Wright 1971, 151–153). Ne tedd másokkal azt, amit magadnak nem kívánsz – ennek az egyetemes imperativusnak a jelentése az intuíció számára adott, de az, hogy az egyre bonyolultabbá váló élethelyzetekben hogyan kell cselekedni, nem vezethető le egyértelműen minden esetben.

Az imperativusok érvényesítése olyan normák tételezését követeli a modern világban, amelyek minden esetben és mindenkire érvényesnek tekinthetők (peremptory norms). Az irodalom a „legkevésbé vitatott” eseteknek tekinti például az erőszak tilalmát a nemzetközi viszonyokban; a genocídiumot tiltó, illetve büntető normákat; a faji megkülönböztetés tilalmát; az emberiség elleni bűncselekményeket; a rabszolgaságot, a rabszolga-kereskedelmet és a hasonló intézményeket, illetve gyakorlatokat tiltó rendelkezéseket; valamint a kalózkodást tiltó és büntető normákat. Az önrendelkezéshez való jogot egyes szerzők szintén a jus cogens körébe sorolják (Cassese 1995, 133–140).

A nemzetközi jog egyetemesség iránti igényének és viszonylagos autonómiájának megfelelően a jus cogenshez sorolt imperatív normák azonban nem örök és megváltoztathatatlan adottságok, s a jövőben sor kerülhet akár új imperatív normák nemzetközi elismerésére is. Az 1969-es bécsi egyezmény a nemzetközi szerződések jogáról a 64. cikkben leszögezi: „Ha az általános nemzetközi jog új, feltétlen alkalmazást igénylő szabálya (norme impérative) alakul ki, valamennyi, ezzel a szabállyal ellentétben fennálló szerződés semmissé válik és megszűnik.” Ezt megelőzően az 53. cikkben a jus cogens, azaz a feltétlen alkalmazást igénylő, imperatív jellegű szabályaiba ütköző szerződésekkel kapcsolatban az egyezmény így rendelkezik: „A szerződés semmis, ha megkötésének időpontjában az általános nemzetközi jog valamely feltétlen alkalmazást igénylő szabályába ütközik. Ezen egyezmény alkalmazási körében az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabálya olyan normát jelent, amelyet az államok nemzetközi felelőssége, mint egész, olyanként fogadott el és ismert el, mint amelytől nem lehet eltérni, és amelyet csak a nemzetközi jognak az ugyanilyen jellegű későbbi szabályával lehet megváltoztatni.” (Brownlie 1995, 512–515;2222 Combacau – Sur 1995, 158–161; Henkin 1995, 38–39. Dinh – Daillier – Pellet 1999, 200–206.)

Az 1993-ban Bécsben megtartott emberi jogi világkonferencia záródokumentumai, a nyilatkozat és az akcióprogram leszögezik, hogy az emberi jogok és alapvető szabadságok „egyetemes jellege vitán felül áll.”2323

2121 Lásd még a VIII. fejezet A nemzetközi jog univerzalitás iránti igénye és korlátai című alfejezetét a 314. oldalon.

2222 „Nagyobb tekintélye van a jus cogens fogalmának, mint adott esetben a tartalmának.” (Brownlie 1995, 514.)

2323 A dokumentum szövegezésében a 171 ENSZ-tagállam képviselői vettek részt. A dokumentumot konszenzusos alapon fogadták el. A konszenzusra való törekvést politikai előfeltételként, illetve követelményként fogalmazták meg a szövegezéssel foglalkozó munkacsoport



Ugyanabban a bekezdésben az aláírók kijelentik továbbá, hogy „az emberi jogok és alapvető szabadságok minden emberi lény veleszületett jogai; védelmük és érvényesítésük a kormányok első számú kötelezettsége.”

Később azonban, az ötödik bekezdésben a dokumentum így fogalmaz: „Az emberi jogok egyetemesek, oszthatatlanok, kölcsönös összefüggésben és kapcsolatban vannak egymással [interdependent and interrelated]. A nemzetközi közösség az emberi jogokat globálisan, méltányosan és egyenlő módon, ugyanazon az alapon és hangsúllyal kell hogy kezelje. Míg a nemzeti és regionális sajátosságokat és a különböző történeti, kulturális és vallási hátterek [national and regional particularities and various historical, cultural and religious backgrounds] jelentőségét figyelembe kell venni, az államok feladata, politikai, gazdasági és kulturális rendszereiktől függetlenül, hogy védjék és előmozdítsák az emberi jogokat és alapvető szabadságokat.”

Később egy erről szóló alfejezetben részletesebben is kitérünk az államok tudathasadásos szerepére e tekintetben, ezért itt csak a következőket szögezzük le. Az emberi jogok egyetemességének mint a jus cogens területére tartozó normának, valamint a nemzeti, regionális, történeti, kulturális és vallási sajátosságok fontosságának aláhúzása egyrészt, másrészt az államok jogvédő tevékenységének szerepeltetése egyazon politikai dokumentumban, illetve jogforrásban, eltérő értelmezésekre adhat alkalmat. Normák és imperativusok között elkerülhetetlenül feszültség alakul ki minden, a politikai, a jogi és a morális szféráinak viszonylagos önállóságát elismerő világban, mert ugyanarra a cselekedetre rendszerint nem lehet egyszerre érvényes politikai, jogi és morális magyarázatot adni. Max Weber ezt úgy fogalmazta meg, hogy: „A világ egyetlen etikája sem kerülheti meg azt a tényt, hogy számos esetben a »jó« célok eléréséhez morálisan kétes vagy legalábbis veszélyes eszközök alkalmazására van szükség, s a legtöbbször káros mellékkövetkezmények lehetőségét vagy valószínűségét sem szabad figyelmen kívül hagyni. Mármost a világ egyetlen etikája sem tudja megmondani, mikor és milyen mértékben »szentesíti« az etikai jószándék az etikailag veszélyes eszközöket és a mellékkövetkezményeket.” (Weber 1989, 75–76.)

Az imperativusok „monolit” jellege, az értékválasztást lehetővé tevő normák és a normapluralizmus között van átmenet, ha a jog és az erkölcs szférái különválaszthatók, de a folyamat az imperativustól a norma felé halad, s nem fordítva,2424 amíg e szférák egymással szembeni viszonylagos autonómiája fennáll. A különböző kultúrák és civilizációk versengése az értékválasztások terén az imperativusok monopóliumáért folyik, amit alátámaszt az, hogy a kilencvenes években a nemzetközi politikai viszonyokban a korábban nem tapasztalt mértékben került sor különböző helyzetekben imperatív normákra való hivatkozásra. A jövőben véleményünk szerint szembe kell nézni azzal a kérdéssel, hogy a bécsi konferencia záródokumentumaiban felvázolt kompromisszum a nyugati értékrend és a nem nyugati kultúrák között nem teszi-e értelmetlenné a jus cogens, az egyetemesen érvényes imperatív normák fogalmát? Az egyenlőség, az igazságosság és a méltányosság normákként és értékekként való felfogása egyfajta válasz lehetőségét tartalmazza.

3.2. EGYENLŐSÉGA nemzetközi viszonyok etikájára reflektáló irodalom a 20. század nyolcvanas éveinek közepéig lényegében azon feltevésekből indult ki, hogy azok a morális szabályok, amelyek az egyének esetében fennállnak nem, vagy csak korlátozott értelemben alkalmazhatók az államokra, még akkor is ha elfogadjuk azt az álláspontot, hogy az utóbbiak, mint kollektív entitások saját (fiktív vagy hipotetikus) morális személyiséggel rendelkeznek.

A morális és jogi személyekként létező államokból álló nemzetközi közösség hipotézise sem visz közelebb ebben az esetben az egyenlőség fogalmának tartalmához. A két világháború között e nehézségeket mintegy zárójelbe téve az egyenlőséget többnyire azért tekintették morálisan megalapozottnak, mert a nemzetközi viszonyokban nyomatékkal merült fel alkalmazásának az igénye számos állam – főleg kisállamok – részéről. Ennek ellenére tartalmilag a diszkrimináció kiküszöbölésére való törekvésen túl nem sikerült közelebbit mondani, arról, hogy az egyenlőség megvalósítása a nemzetközi viszonyokban milyen további vonatkozásokban lenne kívánatos (Carr 1981, 133–153). A helyzet megváltozott 1945 után.

Tárgyunk szempontjából az egyenlőség elve, mely ebben az értelemben magában foglalja az egyenjogúságot vagy jogegyenlőséget is, de annál tágabb jelentése van, kiemelkedő fontosságú. Az ENSZ alapokmánya a preambulumban így fogalmaz: „Mi, az Egyesült Nemzetek népei [...] újból hitet teszünk az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők, valamint a kis és nagy nemzetek egyenjogúsága mellett [...].”

számára, amely ennek tudatában végezte munkáját. A dokumentumot 1993-ban elfogadta az ENSZ közgyűlése, így az formálisan is a jogforrás rangjára emelkedett (The Vienna Declaration 1993).2424 Egyes szerzők a normahierarchia fogalmát használják az imperatív és a többi norma közötti viszony leírására (Dinh – Daillier – Pellet 1999, 201), de véleményünk szerint az egyirányúság a kilencvenes években jobban írja le a normapluralizmus és a normák korábban tárgyalt homogenizációja kölcsönhatásának következtében előállt helyzetet.



A Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya (1966) az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata (1948) nyomán ezzel a mondattal kezdődik: „Tekintettel arra, hogy az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon.”

Az államokkal kapcsolatban az alapokmány 2. cikke első bekezdésében leszögezi: „A Szervezet valamennyi tag szuverén egyenlőségének elvén alapszik.” E szövegek az egyénekkel kapcsolatban egyértelműen a jogegyenlőségről szólnak, ami azt jelenti, hogy az egyenlőség különböző aspektusai további normák és szabályok tárgyát képezik.2525 Minden nemzetközi emberi jogi dokumentum kitüntető helyen ismeri el a jogegyenlőség elvét, s az emberi jogok gyakorlását is egyenlő módon biztosítja fajra, nemre, bőrszínre, nemzeti vagy társadalmi hovatartozásra, világnézetre vagy vallásra való tekintet nélkül mindenki számára.

Az államok szuverén egyenlőségének elve olyan formai elem, mely annál inkább elvonatkoztatott, minél bonyolultabb az a viszony, amelyben ezen elvet alkalmazni kell. Ha viszont az egyenlőséget egyenlő méltóságként értelmezzük, akkor olyan szubsztanciális tartalmat tulajdonítunk neki, mely elválaszthatatlanul összeforr minden egyes ember individualitásával, személyiségével, s azt az értéket fejezi ki, amely az embert emberré teszi. Ebben az értelemben az egyenlőség, bármilyen mondatszerkezetben fordul elő, egyben imperativusként is megfogalmazható: ismerd el minden ember méltóságát, mert „minden emberi lény szabadnak születik és egyenlő méltósága és joga van.” A kilencvenes években felmerült a respect, a tisztelet kategóriájának kiterjesztése a kollektív szereplőkre, de ez egyelőre csak a nemzetközi politikailag korrekt beszéd szintjén valósult meg (Badie 1995, 253–258).

A belső állami jog számos esetben és területen biztosítja a jogegyenlőséget az egyéni polgári és politikai jogok rendszerében. A nemzetközi jog fejlődése e tekintetben 1945 után gyorsabb volt az egyes államok belső jogánál. Nem utolsósorban e különbség következtében ott ahol az emberek alávetettsége még mindig gyakorlat, és a jogegyenlőség csak egyes státusokon belül érvényes, a kilencvenes években – csekély kivétellel – ez helyzet inkább a letagadott vagy elhallgatott tabuk közé tartozott. A jelenlegi nemzetközi feltételek között elképzelhetetlen a nemzetközi szervezetekben olyan érvelés, amely kétségbe vonná az egyenlőség elvét, akár az államok, akár az egyének viszonylatában.

A gyakorlat ismeretében azonban felmerül a kérdés, nem képmutatás, nem önámítás-e az egyenlőségre való hivatkozás a nemzetközi viszonyokban? Nézetünk szerint az egyenlőség elvének mint a jus cogens részeként értelmezett imperativusnak, erkölcsi követelménynek és jogi fikciónak egyaránt megvan a maga, ez idő szerint semmivel sem helyettesíthető szerepe e területen. Az egyenlőtlenség hirdetése – leszámítva azt, hogy erős közvéleménnyel találná, és ahol mégis felbukkan, találja magát szemben a nemzetközi színtéren – olyan viszonyok megteremtését feltételezi, amelyek a pőre erőszak közvetlen és látható jelenlétét tennék szükségessé minden életmegnyilvánulásban. Gondoljunk bele, hogy a politikai dimenzió az emberi dolgokban a befolyásolás képességének fenntartása céljából együtt jár az erő felmutatásával és az erőszak alkalmazásának lehetőségével, mint végső eszközzel, de amelyik szereplő csak ezekre alapoz, az a bukás kivételesen nagy kockázatát vállalja, mivel biztosra vehetően előbb-utóbb erőszakkal találja szemben magát. Az egyenlőség tagadása, s az alávetettség elve melletti érvelés az azt hirdető számára a nemzetközi politikai viszonyokban gyakorlatilag folyamatos készenléti állapotot hozna létre, s minden más célja megkérdőjelezését vonná maga után, mivel előreláthatóan rendkívül heves ellenreakciót váltana ki a szereplők többségének részéről. Ebből ered az egyenlőség elvének az ereje, mely erkölcsi legitimitásával egyetemben a nemzetközi politikai viszonyokban szintén különleges helyet biztosít számára imperativusként is.

3.3. IGAZSÁGOSSÁGAz igazságossággal kapcsolatban bonyolultabb a helyzet. Az igazságosság például hagyományosan szerves része a jogegyenlőségért küzdők programjának, beleértve az önrendelkezésért és a politikai függetlenségért, a nemzeti szabadságért folytatott fegyveres harcot. De mivel a háború önmagában se nem jó, se nem rossz, mindig a szövegkörnyezettől, a kontextustól, s végső soron a politikai viszonyoktól függ, hogy egy felszabadító harc egyáltalán felszabadítónak minősül-e, s ezáltal igazságosnak vagy sem.2626 Számos olyan hosszú ideje húzódó és

2525 Az Európai Unió Bizottságának 2000-es direktívája az egyenlő bánásmód elvének megvalósításáról az egyének között, tekintet nélkül faji vagy etnikai eredetükre, az egyik olyan jelentős nemzetközi jogi dokumentum, mely tovább bővíti az egyenlőség fogalmát.2626 Az apartheid, a faji szegregáció elleni küzdelmet – anélkül, hogy kifejezetten utalna a háborúra – az 1968-as teheráni emberi jogi konferencián kiadott nyilatkozat legitimnek ismerte el, miután ezt a gyakorlatot emberiség elleni bűntettként ítélte el (condemned as a crime against humanity): „The struggle against apartheid is recognized as legitimate.” (The Proclamation of Teheran. International Conference on Human Rights in Teheran, 13 May 1968.) Az ENSZ közgyűlése 1973-ban formálisan is legitimnek minősítette a gyarmati és rasszista rendszerek ellen az önrendelkezésért folytatott szabadságharcot („legitimate and in full accord with the principles of international law”), s az ilyen körülmények között harcoló felkelőkre kiterjesztette a humanitárius jog szabályait, az 1949-es genfi egyezmények értelmében.



megoldatlan konfliktusra van példa a kilencvenes években is, amelyekkel kapcsolatban ez a kérdés felvethető, anélkül, hogy egyetértés lenne ezen fogalmak és elvek mérceként való alkalmazása körül, amint az fennállt például a volt gyarmati országok és népek esetében a hatvanas-hetvenes években. Az egyenlőség elve Nyugaton vált állam- és társadalomszervező erővé, s csak fokozatosan vált a modern nemzetközi jog részévé. Ezzel szemben a tapasztalatok szerint az igazságosság felfogása és elemi igénye jelen van minden kultúrában, a hivatkozás rá a világ minden táján előfordul.

Az ENSZ alapokmányának preambuluma azokkal a feltételekkel kapcsolatban említi, amelyek mellett „az igazságosság és a nemzetközi szerződésekből, valamint a nemzetközi jog egyéb forrásaiból eredő kötelezettségek iránti tisztelet fenntartható.” Az igazságosság itt tehát értékként és jogforrásként is szerepel. Az alapokmány az első cikkben a nemzetközi viszályok és az olyan helyzetek rendezését, amelyek a béke megbontásához vezetnek, az „igazságosság elveinek” békés eszközökkel és a nemzetközi jog előírásainak megfelelően határozza meg. A második cikk harmadik bekezdésében már kötelezettségként írja elő a tagállamok számára a nemzetközi viszályok békés rendezését olyan módon, hogy „az igazságosság ne kerüljön veszélybe.” Az alapokmány rendszerében az igazságosság tehát külön-külön olyan elv, érték, norma és mérce, amelyekhez viszonyítva, illetve amelyeken keresztül erkölcsileg megítélhetők a politikai és a jogi szféra jelenségei. Ahhoz azonban, hogy ez lehetővé váljon, két politikai és jogi feltételnek kell fennállni: az erőszakmentességnek, és az áttekinthető, jogként elismert normák rendjének.

Az igazságosság elvének fontossága a nemzetközi politikai viszonyokban abban is megragadható, hogy a gyengébb mint végső érvre hivatkozhat rá, az erősebbel szemben. S mivel az igazságosság igazi nemzetek feletti kategória2727 a nyilvánosság jelenlegi feltételei mellett az igazságosságra való hivatkozás minden esetben arra emlékeztetheti a szereplőket, hogy létezhet egy magasabb instancia, amelyhez fellebbezni lehet, még ha ez szimbolikus jelleggel történik is.

3.4. MÉLTÁNYOSSÁGA méltányosság a nemzetközi politikai viszonyokban a szereplők cselekedeteinek egymással szemben kölcsönösen alkalmazott mércéje, s ez a mérce mindenki rendelkezésére áll, mindenki élhet vele, akár gesztusok által is. Ilyen értelemben nem áll fenn olyan módon mint az egyenlőség és az igazságosság, de a konszenzus építésének fontos és gyakran alkalmazott eszköze azon esetekben is, amikor semmilyen norma nem áll rendelkezésre a felek konkrét céljainak vagy magatartásának a megítélésére.

A kilencvenes években minden különös szabály nélkül méltányosnak minősült például az, hogy a nemzetközi szereplőknek joguk van bizonyos mértékű nyilvánossághoz céljaik és elképzelései megismertetésére. A méltányosság nevében meg lehet kérdezni, hogy illik-e bizonyos helyzetekben bizonyos dolgokat megtenni, még akkor is ha erkölcsi vagy jogi kifogások nem merülnek fel? Az ilyen kérdések felvetése sokszor nemzetközi normák megfogalmazását eredményezte.

Méltányosan általában nem kell viselkedni, de ha a szereplők meggyőzés és párbeszéd útján kívánják elérni céljaikat, akkor célszerű így viselkedni. Az ilyen megkülönböztetésekre elméleteket lehet építeni, de a méltányosság és a körülötte kialakult beszédmódok sajátossága éppen az, hogy nem kedveznek a végleges nyilatkozatoknak, s éppen azáltal játszhatnak fontos szerepet a folyamatos változásban lévő nemzetközi politikai viszonyokban. A politikai szférában magától értetődik, hogy a szövetségesek egymással szemben fenntartják a méltányos magatartás vélelmét. De célszerű a háborúban a vesztessel szemben is méltányosnak lenni meghatározott feltételek mellett. A méltányosság gyakorlata a nyugat-európai fejlődésben a lovagkorszakhoz nyúlik vissza, melynek bizonyos elemei megtalálhatók a 18. századi Nyugat-Európában vívott korlátozott háborúk gyakorlatában, majd később a párbaj intézményében és a 20. századi sportversenyek keretében.

A Nemzetközi Bíróság statútuma a 38. cikk második bekezdésében megerősíti a Bíróságnak „azt a jogát, hogy a felek megegyezése esetében, valamely ügyet ex aequo et bono döntsön el.” Egyes nézetek szerint a Bíróság az ex aequo et bono döntési joga olyan békítési és kompromisszumkeresési elemeket feltételez, amelyek az angol jogban az igazságszolgáltatás normális részei. A terminológiai vita a méltányosságként értelmezett fairness és a méltányosság mint általános jogelv között nem eldöntött (Brownlie 1995, 26–27). Cassese szerint ha egy nemzetközi bíróság alkalmazza a méltányosság elvét, jogot alkot a vitában álló feleket illetően (Cassese 2001, 155).

A nemzetközi joggyakorlatban a méltányosság kérdése eddig több, vízmegosztásra vonatkozó ügyben merült

Resolution 3103 (XXVIII) of 12 December 1973. (United Nations Action 1994, 297.)2727 Vö. a II. fejezet A nemzetek feletti fogalma általában című alfejezetével a 92. oldalon



fel, s ha figyelembe vesszük azt, hogy a víz kérdése a következő évtizedekben a világ számos régiójában első számú konfiktusforrássá léphet elő, az elv számos új aspektust hozhat előtérbe az bírói jogalkalmazás folyamatában, s általában a nemzetközi politikai viszonyok területén.

3.5. HUMANITÁRIUS JOGE kötet szempontjából a humanitárius jog legfontosabb jellegzetessége az, hogy háborús helyzetben tesz kísérletet a háborúval, illetve a háborút kísérő negatív jelenségekkel szemben meghatározott értékek védelmére és meghatározott szabályok érvényesítésére. Ahhoz azonban, hogy bármilyen szabályt fel tudjon állítani, alapvető különbséget kell tennie a harcoló felek (persons taking part in hostilities, combatants), azaz a katonák és mások,2828 elsősorban a civilek között. A szabályok a harcoló felek számára írnak elő kötelezettségeket arra vonatkozóan, hogyan viselkedjenek a harcban részt nem vevő polgári lakossággal szemben.

A humanitárius jog, korábbi elnevezése szerint „a hadviselés szabályainak”, betartásához feltételeznünk kell, hogy a hadsereg, s azon belül minden egyes katona fölött politikai ellenőrzés érvényesül, s a szabályok igazi címzettjei a kormányok.2929 Az e szabályozás tárgykörén kívül áll, hogy miért tört ki a háború, ki az agresszor, vagy mit követel a pillanatnyi helyzet a harctéren: csak így lehetséges ugyanis minden harcoló fél számára koherens módon előírásokat megfogalmazni. Tehát a humanitárius jog egyszerre értéksemleges, ha politikai és a nemzetközi jogi oldalról szemléljük, és értékelkötelezett, ha az áldozatok szempontjából nézzük. De ez nem jelenti azt, hogy kilátásba helyezné azok helyzetének politikai megváltoztatását akik áldozatokká váltak, vagy azt bármilyen módon megfontolás tárgyává tenné.

A humanitárius jog szempontjából amíg a katona nem válik harcképtelenné, olyannak minősül, mint aki hallgatólagosan lemondott az élethez való jogáról: parancsra öl, s tudatosan vállalja az azzal járó kockázatot, vagyis azt, hogy őt magát is megölik. Ez az állapot addig áll fenn, amíg meg nem sebesül, fogságba nem esik vagy más módon harcképtelenné nem válik, amint erre a genfi egyezmények előírásai részletesen kitérnek. Az erkölcsi dilemmát nem lehet feloldani. Mivel háborúk a 20. század második felében is folyamatosan dúltak, s a jövőre nézve sincs semmilyen biztosíték, hogy nem fognak újak kitörni, az adott nemzetközi jogi keretek között nem lehet többet tenni az áldozatok szenvedéseinek enyhítésére.

A nemzetközi és a belső fegyveres konfliktusokban a háborús sebesültek, a betegek (szárazföldön és tengeren, beleértve a hajótörötteket) és a hadifoglyok segítésére létrejött legfontosabb szervezetek, a svájci központú Nemzetközi Vöröskereszt, valamint partnere, a Nemzetközi Vörös Félhold kormányoktól és kormányközi szervezetektől függetlenül működő, a nemzetközi jog értelmében pártatlannak minősülő szervezetek. A humanitárius jog értelmében, más pártatlan szervezetekkel együtt felajánlhatják a konfliktusban álló feleknek szolgálataikat. Műveleteikhez ugyan szükség van a terület felett a nemzetközi joggal összhangban szuverenitást gyakorló kormány beleegyezésére (kétoldalú megállapodás, protokoll keretében), de függetlenségükre (s tagjaik immunitásának és semlegességének biztosítására) e szervezetek annyira ügyelnek, hogy kórházaikba kormányalkalmazottak vagy nemzetközi szervezetek képviselői nem nyernek belépést csak a legkivételesebb esetekben, s a kezeltek adataihoz sem férhetnek hozzá kívülállók. Az általuk orvosi ellátásban részesített hadifoglyok fogva tartási helyét sem hozzák nyilvánosságra, ha a fogva tartó nem egyezik bele.

Az érvényben lévő humanitárius jogi instrumentumok (a négy 1949-es genfi egyezmény, valamint a két 1977-es kiegészítő jegyzőkönyv), nem képezik részét az ENSZ rendszerének, noha az ENSZ elismeri és támogatja azokat, és sürgeti ratifikálásukat a még nem részes tagállamok kormányai részéről. Az ENSZ és általában a kormányközi szervezetek, illetve a humanitárius jog fejlődésének elválásában egyebek mellett közrejátszott az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságának (International Law Commission) az az 1949-es határozata, amely nem vette a Bizottság napirendjére a fegyveres konfliktusok szabályainak kérdését. A Bizottság azt hozta fel indoklásként, hogy ha a nemzetközi jognak e területével foglalkozik, azt sokan úgy értékelnék, mint az ENSZ

2828 A San Remó-i Nemzetközi Humanitárius Jogi Intézet (International Institute for Humanitarian Law) egy 1989-es kerekasztalának nyilatkozata a megkülönböztetést fenntartja, sőt nyilatkozatának első helyén említi. (Declaration on the rules of international humanitarian law governing the conduct of hostilities in non-international armed conflict. 1990, 404–408.)A tágykört szabályozó I977-es első jegyzőkönyv meghatározásai irányadók e tekintetben, amelyek például a kémeknek és a zsoldosoknak nem ismerik el a harcoló féli minőségét, és emiatt a hadifogoly státussal járó nemzetközi védelem sem biztosított az e kategóriákba tartozó személyek számára. (Protocol Additional to the Geneva Conventions of 12 August 1949 and relating to the Protection of Victims of International Armed Conflicts [Piotocol I.] Adopted on 8 June 1977 by the Diplomatic Conference on the Reaffirmation and Development of International Humanitarian Law applicable in Armed Conflicts.)2929 A második jegyzőkönyv, mely az 1949-es egyezmények közös harmadik cikkét részletezi a belső fegyveres konfliktusokkal kapcsolatban, változtat ezen a helyzeten, mivel nemcsak kormányok a címzettjei, hanem a kormányok ellen harcoló különböző szervezett fegyveres csoportok is. (Protocol Additional to the Geneva Conventions of 12 August 1949 and relating to the Protection of Victims of Non-International Armed Conflicts [Protocol II].)



képtelenségének elismerését a béke és a biztonság szavatolására.

E körülmények azonban erkölcsileg nem támasztják alá kielégítő módon a fegyverrel harcoló katonák megkülönböztetését az élethez való jogukat illetően. A Nemzetközi Vöröskereszt 1965-ben Bécsben tartott konferenciájának határozatai, fenntartva e különbséget, a morális dilemmát enyhítendő a következőket szögezték le: a harcoló felek azon joga, hogy az ellenfélnek károkat okozzanak nem korlátlan;3030 tilos kifejezetten a polgári lakosság ellen támadásokat intézni, és különbséget kell tenni mindvégig a harcokban részt vevő személyek és a polgári lakosság között. Majd csak 1967-ben, a közel-keleti fejlemények hatására mondta ki – a története folyamán először – az ENSZ Biztonsági Tanácsa, hogy az alapvető és elidegeníthetetlen emberi jogokat a háborúban is tiszteletben kell tartani (United Nations Action 1994, 293). A BT azonban nem morális instancia, s az érv is körkörösnek tűnik, mivel az emberi jogok egyetemes és elidegeníthetetlen jellegéből közvetlenül levezethető, hogy az élethez való jog megilleti a harcban részt vevőket is. A kényszersorozás vagy a gyermekek katonai kiképzése és harcba küldése nemzetközi jogilag és morálisan is elfogadhatatlan, de nem ennyire egyértelmű annak a helyzetnek a megítélése, amikor egy állam politikai vezetői, különösen ha békeidőben teszik, az önfeláldozást első számú politikai és erkölcsi normává avatják, illetve különböző formákban való megtagadását büntetőjogilag szankcionálják.

Az 1968-as teheráni emberi jogi világkonferencián az ENSZ főtitkárát határozatban kérték fel a résztvevők, hogy hívja fel a tagállamok kormányainak a figyelmét a tárgykörben létező nemzetközi joganyagra, s addig, amíg új szabályok nem születnek, szólítsa fel őket, hogy „biztosítsák minden fegyveres konfliktus során a lakosság és a harcoló felek védelmét, a nemzetek törvényének megfelelően, amely a civilizált népek között kialakult szokásokból, az emberiesség törvényéből és a közös lelkiismeret parancsaiból ered.”3131

Mint látjuk, az emberiesség és a lelkiismeret morális imperativusai mellett feltűnik egy olyan hivatkozás a civilizált népekre, amely úgy is értelmezhető, hogy egyes háborúzó felek esetleg kívül helyezhetik magukat a nemzetközi közösségen. A lényeg azonban továbbra is az, hogy a háború kérdésére a jelenleg uralkodó nemzetközi normák kontextusában nem lehet egyszerre politikailag, jogilag és morálisan is elfogadható választ adni, s ez a körülmény megint csak a három szféra relatív autonómiájával függ össze. 3232 A különbséget pedig ember és ember eltérő megítélése között az élethez való jogot illetően úgy tűnik, fenn kell tartani a jövőben is ahhoz, hogy humanitárius tevékenységek egyáltalán lehetségesek legyenek a háborúk sújtotta országokban.

A fentiekben amellett próbáltunk érvelni, hogy a nemzetközi normák azért lehetségesek mint értékválasztások, mert a nemzetközi viszonyokban a normapluralizmus ténylegesen is fennáll. Anélkül, hogy megkíséreltük volna a felsorolt normák és értékek meghatározását, azt próbáltuk szemléltetni, hogyan merül fel az egyenlőség, az igazságosság és a méltányosság kérdése a nemzetközi politikai viszonyokban a kilencvenes években. A humanitárius jog normatív vonatkozásait azért érintettük, mert nézetünk szerint az értékpreferenciák viszonylagossága a nemzetközi politikai viszonyokban e tárgykörben mutatkozik meg a legteljesebben. Amíg a nemzetközi jog, a politikai és a morál szférái között fennáll az az elkülönülés, amely 1945 után alakult ki és a kilencvenes években vált erőteljesebbé, addig a nemzetközi normák mint értékválasztások által létrehozott dilemmákat nem tudjuk elméletileg feloldani.

KULCSFOGALMAK: imperativusok • normahomogenizáció • egyenlőség, egyenjogúság, szuverén egyenlőség • igazságosság mint érték és jogforrás • kell és/vagy célszerű-e méltányosnak lenni? • harcoló felek és civilek a humanitárius jogban

4. 4. Pacta sunt servanda4.1. A NEMZETKÖZI TÁRSADALMI SZERZŐDÉS

3030 Az 1977-es első kiegészítő jegyzőkönyv 35. szakasz 1. bekezdése formálisan is kimondja: „In any armed conflict, the right of the Parties to choose methods or means of warfare is not unlimited.”3131 „It requested the Secretary-General, after consultation with the International Committee of the Red Cross (ICRC), to draw the attention of all States Members of the United Nations system to the existing rules of international law on the subject and to urge them, pending the adoption of new rules, to ensure that in all armed conflicts the inhabitants and belligerents were protected in accordance with the principles of the law of nations derived from the usages established among civilized peoples, from the laws of humanity and from the dictates of the public conscience.” (United Nations Action 1994, 293.)3232 A szakirodalom sem foglal el egyértelmű álláspontot e kérdésben. Még kevésbé azok, akik valamilyen intézményes kapcsolatban állnak a humanitárius joggal. Héctor G. Espiell (tanulmánya írásának időpontjában a Nemzetközi Humanitárius Jogi Intézet alelnöke) például, más szerzőkhöz hasonlóan csak annyit állapít meg, hogy „a nemzetközi humanitárius jog érvényesítése nem zárja ki szükségszerűen a nemzetközi emberi jog általános szabályainak érvényesítését”, s a kettő külön rezsim alá tartozik (Espiell 1992, 20–22).



A nemzetközi politikai viszonyokban formálisan is nemzetközi társadalmi szerződésnek minősíthető az 1945-ben az Egyesült Nemzetek Szervezetét létrehozó szerződés, az alapokmány, amelynek e státusa nem változott a kilencvenes években sem.

Az 1945 utáni nemzetközi jog nagy része az ENSZ keretében kidolgozott joganyagból áll, vagy mint láttuk a humanitárius jog esetében, általa teljes mértékben elismert. A nemzetközi politikai viszonyokban azonban a nemzetközi társadalmi szerződésnek lehetséges egy tágabb értelmezése is, nevezetesen a pacta sunt servanda elve mint a szabad akaratból eredő ígéretek betartásának követelménye.

„A békeszerető nemzeteknek meg kell egyezniük azokban az erőfeszítésekben, amelyeket a szerződések megszegése és az emberi érzelmek megsértése ellen tesznek, amelyek ma a nemzetközi anarchia és instabilitás állapotát megteremtik, s amely elől nem menekülhetnek puszta elszigeteltségbe vagy semlegességbe. [...] Kell, hogy újra higgyünk az adott szóban, és értéke legyen egy aláírt egyezménynek. Fel kell, hogy ismerjük azt a tényt, hogy a nemzeti erkölcs ugyanolyan életbevágó mint a személyi erkölcs. [...] Ezért Amerika népének életbe vágó érdeke és gondja, hogy helyreállítsa a megállapodások szentségét és a nemzetközi erkölcsiséget fenntartsa. [...] A civilizáció érdekében a Béke Hercegének alapelveit kell helyreállítani. A nemzetek között megingott bizalmat újra kell éleszteni. És mindezek közül a legfontosabb, hogy a békeszerető népek béke iránti vágyát úgy kell kifejezni, hogy azok a népek, amelyek talán gondoltak arra, hogy megsértsék a megállapodásokat és mások jogait, elálljanak ezen szándékuktól.”

(Franklin D. Roosevelt: Vesztegzár beszéd az agresszorokról, 1937.)

„A világrend, amire törekszünk, a szabad országok együttműködésén alapszik, amelyek együtt munkálkodnak egy baráti és civilizált társadalomban.”

(Franklin D. Roosevelt: Beszéd a négy szabadságról, 1941.) (Szöveggyűjtemény 2001 348, 352)

A második világháborút lezáró alkuk és az új korszakot bevezető megegyezéseknek a katonai erőn túl az egyetlen biztosítékát az a politikai számítás képezhette, hogy az államoknak egyaránt érdekükben áll azon ígéreteiknek a betartása, amelyeket a körülmények – beleértve céljaik megvalósíthatóságát – gondos mérlegelésével tesznek. Miután a háború és a béke kérdéseire nem születtek egyértelmű válaszok 1945 előtt, és után sem (s a háborút nem sikerült véglegesen és hatékonyan betiltani, illetve új háborúk kirobbanását megakadályozni), a nemzetközi társadalmi szerződés a háborút megnyerő szövetségesek között, csakis egy dolgot célozhatott meg reálisan: a felek vállalják, hogy mindent megtesznek a kollektív biztonság megteremtésére tett ígéreteik betartásáért.

Az ENSZ előkészületei már a háború alatt megkezdődtek, olyan szövetségesek között, amelyek közül az egyiket – a Szovjetuniót – áthidalhatatlan ideológiai szakadék választott el a többiektől, mivel a katonai együttműködés ellenére barátoknak nem minősülhettek.

Az Egyesült Államok elnöke és a brit miniszterelnök által 1941 augusztusában aláírt Atlanti Charta, az ENSZ előzményeként, egy olyan időpontban jött létre, amikor Amerika még nem lépett be a háborúba. A dokumentum szövege főként morális jellegű célokat és elveket fogalmaz meg. Ezt megelőzően az amerikai elnök 1941 januárjában hivatalosan is kihirdette Amerika erkölcsi krédóját, a „négy szabadságot”: a gondolat, a szólás és a vallás szabadságát, valamint az emberek félelem és nyomor fenyegetései alóli felszabadításának tételeit. „Ezek a célok messze túllépték a korábbi európai háborús célkitűzéseket. Még Wilson sem foglalt háborús céljai közé olyan társadalmi kérdést, mint a nélkülözésmentes élet.” (Kissinger 1996, 372.) Soha korábban a Nyugat morális elkötelezettsége ilyen nagyhatalmi politikai konszenzussal nem párosult. Az ENSZ létrehozásának azonnali célja 1945 júniusában a szövetségesek közötti háború kirobbanásának megakadályozása, illetve a kollektív biztonság rendszerének megalapozása volt (Sur 1995, 464–473).

„Mi, az Egyesült Nemzetek népei elhatározván azt, hogy megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre, hogy újból hitet teszünk az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők, valamint a nagy és kis nemzetek egyenjogúsága mellett, hogy megteremtjük azokat a feltételeket, amelyek mellett az igazságosság és a nemzetközi szerződésekből, valamint a nemzetközi jog egyéb forrásaiból eredő kötelezettségek iránti tisztelet fenntartható, hogy előmozdítjuk a szociális haladást és a nagyobb szabadság mellett az életfeltételek javítását.”

(Az ENSZ-alapokmányának első bevezető szakasza – kiem. B.G.)



Erre, amint Churchill később, 1946-os fultoni beszédében utalt is rá, a hatalmi egyensúly korábbi elmélete és gyakorlata nem volt alkalmas. Egy új rendszer kellett, amely az elsöprő katonai és gazdasági fölényben lévő Egyesült Államoknak és szövetségeseinek olyan politikai, nemzetközi jogi és morális biztosítékokat nyújt, amelyek alkalmasak arra, hogy egymás ellen fordulásukat megnehezítsék, s egy harmadik világháború veszélyét legalább elvileg kiküszöböljék.

Amerika jelképesen újra becsületszavát adta, hogy katonai fölényét nem használja területgyarapításra (az Atlanti Chartának ez formálisan is az első vállalása volt), és általában sem folytat agresszív politikát. Az államok területi integritásának, a határok sérthetetlenségének és a status quo erőszakos megváltoztatása elutasításának – eredetileg szintén amerikai3333 – elvei a nemzetközi politikai viszonyok íratlan alkotmányává váltak. Ezeknek az elveknek a megsértése vagy a velük szembeni fellépés az erőpolitika alapján a nagyhatalmak, s idővel az államok közösségének egyhangú elutasításával találkozott. Ez azon kivételes kérdések egyike, amelyben a konszenzus az 1945 utáni amerikai hegemónia korszakában, a hidegháború idején, majd az enyhülés, a détente alatt, s később 1975 után – formálisan és folyamatosan megerősítve – a helsinki folyamatban, valamint 1989-et követően is töretlen volt a nemzetközi politikai viszonyok állami szereplői között.

Az ENSZ keretében létrehozott politikai és nemzetközi jogi eszközök legfontosabbika, a vétójog intézménye a BT-ben azonban effektív módon bénította meg a szervezetet, s az többnyire képtelen volt a regionális és helyi háborúk megakadályozására. Az ENSZ azonban egy sor más területen, mint például a dekolonizáció folyamatában, humanitárius téren vagy az emberi jogok kérdésének napirenden tartásában kétségtelenül mutatott fel eredményeket. A második világháború utáni rendezésben tehát kulcsfontosságúvá vált egy alapvetően világnézeti eredetű, s elsősorban erkölcsileg kötelező ígéret Amerika, a hegemón hatalom részéről, amellyel szemben a többi szereplő is csak azt mondhatta, hogy ígéreteit a maga részéről szintén igyekszik betartani. „Az érv – írja Kissinger –, hogy Amerika elveket védelmez és nem érdekeket, a törvényességet óvja és nem a hatalmat, szinte szent és sérthetetlen érv volt a háborúba lépés megindokolásában a két világháborúban csakúgy, mint 1965-ben, a vietnami háborúra vagy 1991-ben az Öböl-háborúra való mozgósítás idején.” (Kissinger 1996, 464.)

Ezért lehet véleményünk szerint azt mondani, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban a nemzetközi társadalmi szerződés az ígéretek betartására vonatkozó általános és formális kötelezettség önkéntes vállalása. A helyzet ilyen megítélésén nézetünk szerint nem változtat az a tény, hogy minden fontos szereplő egyenként és alapvetően gyanakvó volt az összes többivel szemben, s meg is tett mindent azért, hogy ha már egymagában uralni nem is tudja a színteret, legalább olyan feltételeket teremtsen, hogy a többit a pacta sunt servanda kereteiben tartsa.

Az így értelmezett nemzetközi szerződés alapvetően locke-i ihletésű: nem a természetes jogaimról mondok le, csak az önbíráskodás lehetőségéről, azaz addig, amíg a kialkudott feltételek érvényesnek tekinthetők, nem indítok háborút.

4.2. A KIVÉTELES HELYZET A NEMZETKÖZI VISZONYOKBANA háború nem kivételes helyzet a nemzetközi viszonyokban. Ha csak az 1945 előtti háborúk történetét néznénk és egyben az emberi természettel kapcsolatban az antropológiai pesszimizmus álláspontjára helyezkednénk, inkább a békéről beszélhetnénk mint kivételes helyzetről. A kilencvenes évek nemzetközi politikai viszonyaiban az alábbiakban kivételesnek nevezett helyzetek elszaporodása hosszú távon hatással lehet a pacta sunt servanda elvére, mint jogelvre és mint társadalmi-politikai szerződésre.

Kivételes helyzetről a nemzetközi viszonyokban a kilencvenes évekig alapvetően két esetben lehetett beszélni: 1. amikor a nemzetközi politikai viszonyok egy vagy több állami szereplőjét a teljes összeomlás veszélye fenyegette; 2. azoknak az egyéneknek a helyzetét tekintve, akiket az előbbi állapot közvetlenül érint. A szükségállapot (state of emergency) az emberi jogi vonatkozásokat illetően viszonylag részletesen szabályozott, mind az állami, mind a nemzetközi jogban3434 – noha a létező szabályozás önmagában a kilencvenes évek fejleményei következtében

3333 Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma 1932-ben közzétette az akkor hivatalban lévő miniszterről elnevezett, úgynevezett Stimson-doktrínát, amelynek értelmében Amerika a nemzetközi viszonyokban semmilyen erőszakos úton végrehajtott területi módosítást nem ismer el. Az állásfoglalás kiváltó oka Japán mandzsúriai hódítása volt. „Az Egyesült Államok elítélte Japán akcióját, de nem volt hajlandó ellene a kollektív fellépésre. Japán megfegyelmezésére Amerika különálló szankciót léptetett életbe, amely akkor a kérdés kikerülésének tűnt, de amely – egy évtizeddel később – Roosevelt kezében olyan fegyverré vált, amely a Japánnal való leszámoláshoz vezetett. Ez a szankció annak a politikának az elfogadása volt, amely nem ismert el fegyveres erővel elért területi változásokat.” (Kissinger 1996, 360.)3434 Részlet a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányából: „4. cikk 1. A nemzet létét fenyegető és hivatalosan kihirdetett szükségállapot idején az Egyezségokmányban részes államok az adott helyzet által szigorúan megkövetelt mértékben tehetnek olyan



számos új kérdést vet fel. (Például egy kormány nem ellenőrzi a terület nagy részét, de mégsem vezeti be a szükségállapotot, vagy ha bevezette, nem hivatkozik rá, hanem népfelkelést hirdet a belső ellenséggel szemben.)

A megsemmisülés általában külső agresszió következtében történhet, de ez utóbbival kapcsolatban távolról sincs egyetértés, amint azt a Nemzetközi Bíróságnak az atomfegyverek önvédelmi használatával kapcsolatban kiadott tanácsadói véleménye is bizonyítja.3535

De mi a helyzet akkor, ha az állam megszűnése nem külső agresszió miatt következik be? A bukott állam (failed state) jelensége nézetünk szerint idetartozik (akár polgárháború akár rossz kormányzás, mismanagement következtében), de kiváltó okként szóba jöhetnek ökológiai, vagy járványok okozta katasztrófák is. 3636 Az ENSZ alapokmánya csak a létező és a jövőben létrejövő államokkal és azok kapcsolataival foglalkozik. A szervezetből való felfüggesztés és kizárás szabályai alapján nem lehet analógiákat felállítani a megsemmisülés eseteire, de arra az esetre sem, ha egy tagállam úgy határoz, hogy kilép. Amint az államot korábban „halhatatlannak” vélték, úgy az ENSZ szervezete sincs időhatárokhoz kötve, s az ENSZ szervezett körülmények közötti megszüntetése eddig még leghevesebb bírálói részéről sem került komolyan szóba. A pacta sunt servanda elve ismeretes volt az ENSZ létrehozása előtt is, és működött a római idők óta világszervezet hiányában is. Mai tudásunk szerint az elképzelhető paradigmák egyike mentén sem lehet olyan állapotot elképzelni, amelyben a nemzetközi politikai viszonyokban ez az elv teljes mértékben elhanyagolható lenne.

Par excellence kivételes helyzetnek a nemzetközi politikai viszonyokban jelenleg az a politikai feszültségeket okozó problémakomplexum minősíthető, amelynek még a mérlegelésétől is elzárkóznak az államok, beleértve a nemzetközi fórumokon való felvetést. Általában azzal az indokkal teszik ezt, hogy a pacta sunt servanda elve alapján nem kérhető rajtuk semmi számon, mivel nemhogy formális kötelezettségeket, nem vállaltak, de még ígéretet sem tettek a kérdéssel kapcsolatban. Az önrendelkezési jog mint emberi jog formális kiterjesztése a népeken kívül más etnikai csoportokra, például ebbe a kategóriába tartozik. A különböző bio- és orvosi etikával kapcsolatos ügyekben szintén hasonló tapasztalatok voltak, noha ez utóbbi területen az elmúlt néhány évben történtek változások. Egy ideig a környezetvédelmi kérdések is ebbe a kategóriába tartoztak. És még sorolni lehetne az életünket közvetlenül befolyásoló ügyeket, amelyekkel kapcsolatban a nemzetközi politikai viszonyok állami szereplői nem hajlandók nemzetközi keretekben tenni semmit, és nem lehet semmilyen ígéretet sem számon kérni rajtuk a pacta sunt servanda alapján.

Az így értelmezett kivételes helyzet igazi anomália, amelynek kialakulása önmagában véve is háborúval vagy egyéb katasztrófával fenyegethet, de az államok mégsem cselekednek. Mind a nemzetközi jog alapelvei és az erkölcsi meggyőződés cselekvést, de legalább állásfoglalást követelnek, s ez politikai megfontolásokból nem történik meg. Szomália de facto megszűnt mint állam, s ez kellemetlen egyes szomszédai számára, de a világ úgy tűnik, napirendre tért a dolog fölött, miután az 1992-es beavatkozási kísérlet megbukott. 3737 A nemzetközi humanitárius beavatkozás tapasztalatai, mint utaltunk rá a megelőző fejezetekben, általánosságban véve is vegyesek. Amit itt hangsúlyozni szeretnék, az az, hogy a kivételes helyzetek száma és változatossága a kilencvenes években növekedett, s ez a nemzetközi normákra bomlasztó hatással volt. Ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az aktív szolidaritást előíró norma, a „tedd azt, amit magaddal szemben is kívánatosnak tartasz” érvényét veszítené.

Az államok közömbösségre, fásultságra vagy más okokra visszavezethető passzivitása a kivételes helyzetben a

intézkedéseket, amelyek eltérnek az Egyezségokmányban vállalt kötelezettségeiktől, feltéve, hogy az ilyen intézkedések nem állnak ellentétben egyéb nemzetközi jogi kötelezettségeikkel, és nem jelenthetnek kizárólag faj, szín, nem, nyelv, vallás vagy társadalmi származás alapján történő megkülönböztetéseket. 2. E rendelkezés alapján nem lehet eltérni a 6., 7., 8., (1. és 2. bekezdés), 11., 15., 16. és 18. cikktől. 3. Az Egyezségokmányban részes minden állam, amely él az eltérés jogával, az Egyesült Nemzetek főtitkára útján haladéktalanul tájékoztatni köteles az Egyezségokmányban részes többi államot azokról az intézkedésekről, amelyektől eltért és azokról az okokról, amelyek erre késztették. További tájékoztatást kell adni ugyanezen az úton arról az időpontról, amikor az állam az ilyen eltéréseknek véget vet.” Azok a szakaszok, amelyek rendelkezéseitől nem lehet eltérni a következőkre vonatkoznak: az élethez való jog; a kínzás, a kegyetlen, embertelen, megalázó büntetés vagy bánásmód tilalma; rabszolgaság, szolgaság és rabszolga-kereskedelem tilalma; szerződéses kötelezettség nem teljesítése miatti börtönbüntetés; a bűnösnek nyilvánítás tilalma olyan cselekmény vagy mulasztás miatt, amely az elkövetés idején sem a belső, sem a nemzetközi jog értelmében nem volt bűncselekmény; a jogképesség elismerésének kötelezettsége; a gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadság. Hasonló kivételek találhatók az Emberi jogok amerikai egyezményének (1969.) IV. fejezetében.3535 Lásd erről a IV. fejezet A nukleáris önvédelem és az első csapás című alfejezetét a 170. oldalon.

3636 „A fertőzési ütem, mely az AIDS terjedését gyorsítja Afrikában, annyira komoly, hogy egyes államok a megszűnés (extinction) veszélyével néznek szembe”, írta a The Daily Telegraph 2002. július 8-án. Egy barcelonai konferencián a botswanai egészségügyi miniszter kijelentette, hogy egy nagyszabású külső beavatkozás nélkül országa nem képes megküzdeni a HIV-vírus okozta fertőzésekkel. „Mindannyian élet-halál küzdelmet folytatunk” – tette hozzá. Egy másik botswanai állami tisztviselő kijelentette: „A megszűnéssel nézünk szembe.” A brit lap cikke szerint az ország 1,6 millió lakosa közül a felnőttek 39 százaléka fertőzött. Egy ENSZ-hivatalnok úgy nyilatkozott a BBC-nek, hogy „a világ csak nézte az AIDS terjedését Afrikában. Nem tehetjük ugyanezt most, amikor a fertőzés Kelet-Európában, az Európai Unió küszöbén is terjed.” (The Daily Telegraph 2002.)3737 Lásd erről a IV. fejezet A szomálíai nemzetközi beavatkozás című alfejezetét a 165. oldalon.



kilencvenes évek körülményei között növekvő politikai jelentőséggel bír. Ha nem tesznek érdemleges lépéseket a kivételes helyzeteket illetően, a nem állami politikai szereplők átvehetik, és számos esetben át is veszik a kezdeményezést, s ennek beláthatatlan következményei lehetnek a nemzetközi viszonyokra.

4.3. A TELJESÍTHETŐSÉG KÉRDÉSE A KILENCVENES ÉVEKBENA nemzetközi normák természete, szövegkörnyezetük, ahogyan értelmezik vagy visszautasítják őket, egyszóval egész kontextusuk aktivista magatartást feltételez az államok mint a nemzetközi jog alkotói és legfőbb őrei részéről.

Az aktivizmus ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy nem vagyunk megelégedve az eddig elért eredményekkel az adott területen, tehát további erőfeszítésekre, akciókra, szervezetekre, normákra van szükség, vagy legalábbis a meglévő keretek tökéletesítésére. Az Európai Unió és elődeinek működése létrejöttük óta ezen a logikán alapul, s kilencvenes években azt lehet mondani, hogy az EU a permanens reform állapotában volt. Úgy tűnik, e felfogás más nemzetközi szervezeteket is áthatott az elmúlt években. Ebből elméletileg az következne, hogy a nemzetközi normák finalitása – a nemzetközi politikai viszonyok szereplői cselekedeteinek többé vagy kevésbé spontán módon való összeadódása révén – a jó érvényesülése, de legalábbis a jóra való törekvés intenzívebbé tétele.

Mi a teendő akkor, ha a kitűzött célok, a normákban megfogalmazott követelmények jók ugyan, s ezt nem vonja kétségbe senki, de annyira távol állnak a legtöbb szereplő lehetőségeitől, hogy céltól és akarattól függetlenül a teljesíthetőség kérdése fel sem tételezhető?

Tipikus példa erre a gazdasági, szociális és kulturális jogokra vonatkozó nemzetközi előírások teljesíthetősége. Egyetemes emberi jog például a megfelelő lakáshoz való jog (adequate housing). Ez olyan norma, és számos hasonló példát lehetne mondani, amelyet senki sem vitat a 20. század végén politikailag vagy erkölcsi szempontból. Számos állam tett és tesz nyilvánosan számon kérhető támogató nyilatkozatot ilyen kérdésekben, ugyanakkor tisztában van mindenki azzal, hogy a legtöbb országban a legcsekélyebb esélye sincs az ígéretek megvalósításának.

A nemzetközi normák tárgyalásánál jelen pillanatban az a kérdés merül fel, hogy nem lenne-e célszerűbb az aktivista magatartást visszafogni a nemzetközi viszonyok bizonyos területein, mert azok a törekvések, amelyek ugyan elvileg konszenzusnak örvendenek, de egyértelműen irreálisak, előbb-utóbb diszfunckionális hatásokat fognak kiváltani. S ez a pillanat akkor következik be, amikor az egyes érintettek politikailag képesekké válnak számon kérni az ígéreteket, például tömeges tiltakozásokat, állampolgári engedetlenségi mozgalmakat szervezve stb., amint azt a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) elleni 1998-es seattle-i tüntetéssel kezdetét vevő antiglobalista tömegmozgalom előre vetíti.

A politikai szférában az ilyen értelemben vett aktivizmus tehát problémákat vet fel. A szereplők kénytelenek gyorsan alkalmazkodni, de ezt nem elvont elvek miatt teszik, hanem többnyire a bukás elkerülése érdekében. A politikai, a jogi és a morális szférák viszonylagos önállósága következtében a realitásoktól eltekintő nemzetközi aktivizmusnak csak politikai eszközökkel lehetne korlátokat szabni, erre azonban az állami szereplők általában – kényszerítő körülmények hiányában – nem hajlandók. A politikai passzivitás valamint a jogi és morális aktivizmus együtthatása olyan helyzetet eredményezhet, amelyben még a legjobb szándékkal megalkotott normák teljesíthetősége is megkérdőjeleződhet, s vele együtt a normák és az illető nemzetközi szervezetek hitelessége.

Ha például a migráció kérdéskörét vesszük, azt tapasztaljuk, a kilencvenes években a legtöbb európai állam nem szívesen hozott a migrációt korlátozó intézkedéseket, mert többek között el akarta kerülni a kirekesztés vagy éppen a rasszizmus vádját. A menekültkérdés is a fenti értelemben vett kivételes helyzetként merült fel a második világháborút megelőző években, s az akkor történtek máig ható tapasztalatai és erkölcsi tanulságai eredményezték a jelenleg is hatályban lévő egyetemes érvényű nemzetközi normákat és intézményrendszert a tárgykörben. A kilencvenes években a menekültkérdés újra az egyik legsúlyosabb politikai problémává nőtte ki magát. A paradoxon az e helyzetben, hogy sem a kérdés száműzésére a nemzetközi politikai viszonyokból (a kisebbségi kérdés száműzésének a mintájára 1945 és 1990 között) nem mutatkozik hajlandóság sem arra, hogy a helyzet megváltoztatása érdekében nemzetközi politikai összefogás alakuljon ki.

4.4. A PACTA SUNT SERVANDA ELVE AZ 1990-ES ÉVEKBENAz előbbiekből kitűnik, hogy ez az elv elsősorban a nemzetközi politikai viszonyok állami szereplőivel szemben



tekinthető érvényesnek. A következőkben nem az a kérdés, hogy releváns-e még az elv, illetve hogy a jövőre nézve megtartja-e vagy sem érvényességét. A válasz mindkét vonatkozásban igen. Az utóbbi évtized fő dilemmája nem az ígéretek megtartása a szereplők részéről, hanem az a körülmény, hogy tesznek-e egyáltalán valamilyen ígéretet?

Az elmúlt években az állami szereplők aggasztóan nagy számának, mint a nemzetközi társadalmi szerződés alanyainak az akarata – s hangsúlyozzuk, itt kifejezetten e minőségüket tartjuk szem előtt, mint sajátos célokból és motivációkból, törekvésekből és ideálokból összeálló akarat hordozóit – egyre kevésbé számított. S az ilyen államok száma növekvő tendenciát mutat. A nemzetközi viszonyokban általában állami akaratról csak áttételes értelemben lehetett beszélni, de az egységes akarat vélelme elégséges ahhoz, hogy a szereplőt a nemzetközi társadalmi szerződésként felfogott pacta sunt servanda koordinátáiban értelmezhetővé és adott esetben elszámoltathatóvá tegye.

„Az ígéret csak akkor érvényes, ha az ígéret tárgya az ígérőnek hatalmában van, vagy hatalmában lehet.

Éppen ezért már eleve érvénytelenek a tiltott cselekményekre vonatkozó ígéretek, minthogy ilyenek véghezvitelére senkinek sincs és nem is lehet joga.

Mint már mondottuk, az ígéret kötelező erejét az ígérettevő jogából meríti, s nem terjed azon túl.”

(Hugo Grotius 1999, I. 331.)

Ezzel szemben a nemzetállam kilencvenes évekbeli válsága több régióban azzal járt, hogy brutálisan nyilvánosságra hozta és egymás ellen fordította azokat a csoportérdekeket, amelyek korábban akár folyamatos vetélkedések vagy tettlegességbe nem forduló konfliktusok árán is, de képesek voltak kifelé, a nemzetközi politikai viszonyokban egységes akaratként mutatkozni. Elsősorban azokra a jugoszláv utódállamokra és posztszovjet köztársaságokra gondolunk, amelyek etnikai és vallási konfliktusok miatt váltak bukott állammá. A kilencvenes években egyre csökkent azoknak az államoknak a száma, amelyek azzal dicsekedhetnek, hogy képesek valamiféle „nemzeti” álláspontot hihetően és meggyőzően felmutatni a nemzetközi politikai viszonyokban.

A különböző integrációkba törekvő államok közül például egyesek mindent megígérnek az adott szervezetben való tagság elnyerése reményében, feladják vagy úgy tesznek, mintha feladnák hagyományosan követett politikai céljaikat, anélkül azonban, hogy meg lehetne reálisan ítélni ígéreteik teljesíthetőségét.

Létrejön egy sajátos szerződés előtti állapot, amelyben a pacta sunt servanda elvét az érintettek maguk függesztik fel azzal a feltétellel, hogy ha majd az integrációban az illető szereplő tagsági viszonya megvalósul, akkor az elv újból érvénybe lép. Ez a prekontraktuális állapot, amely korábban rendszerint háborús időkben vagy háború után közvetlenül állt elő, a kilencvenes években békeidőben alakult ki, és lényege, hogy az erősebb kijelöl különböző területeket, amelyeken a gyengébbtől meghatározott teljesítményt vár el, de a gyengébb helyzetének sajátosságát itt nem a teljesíthetőség-teljesítés mértéke vagy módja adja, hanem az ígéret teljesítésének feltételek nélküli vállalása. Ez a nemzetközi normák terén a már érintett soft-law, az általánosságban megfogalmazott nemzetközi nyilatkozatok, keretegyezmények és egyéb ad hoc elnevezéssel illetett dokumentumok elszaporodását hozta.

Különösen Európában a közép- és kelet-európai országok EU- és NATO-integrációs törekvései kapcsán alakult ki egy papírhalmaz, amely több száz két- és többoldalú nemzetközi egyezményből és nyilatkozatból, jegyzőkönyvből és más nemzetközi jogforrásból áll. E dokumentumok többnyire visszatérően ugyanazokat a kérdéseket szabályozzák, ugyanazokat a tényállásokat rögzítik és járják körül, ígértetik meg az érdekelt felekkel az elvárt magatartásmintáknak való megfelelést stb. A határok státusára vonatkozóan 1989 után számos két- és többoldalú egyezmény és politikai nyilatkozat született. Az a látszat keletkezett, mintha az erősebbek minden újabb egyezmény dacára továbbra is bizonytalanok lennének a helyzet megítélésében, aminek következtében kialakul az a gyanú, hogy az újabb dokumentumok az előbbiek megerősítésére szolgálnak, nem pedig arra, hogy a contractus szerepét töltsék be.

Minél inkább húzódik az új integrációs contractus létrejötte, mind az erősek között, mind az erősebbek és a gyengébbek viszonyában, annál inkább szaporodnak a kivételes helyzetek, nagy mértékben teljesíthetetlen normák keletkeznek.

A prekontraktuális állapotnak az erősebbek szempontjából előnye, hogy lehetővé teszi a nemzetközi szankciók skálájának szélesítését, ugyanakkor hátránya, hogy a fegyelmezés hatása a kecsegtető előny távolságával



arányosan csökken. Az Európai stabilitási egyezményt 1993-ban elindító Edouard Balladur francia miniszterelnök – az egyébként róla elnevezett kezdeményezésről – ezt írta egy évvel később a magyar sajtóban is publikált cikkében: „Miért javasoltam, hogy ünnepélyes jellegű stabilitási egyezményt teremtsünk? Mert az én felfogásomban arra a társadalmi szerződésre emlékeztet, amelynek oly nagy szerepe volt a francia politikai filozófia kialakításában. Az új európai társadalomnak olyan szabályait kell megteremteni, amelyek a jószomszédi kapcsolatokra és a bizalomra épülnek. Földrészünknek szüksége van az ilyen szervezőelvre. El kell fogadni a változatosságot, amelyből a gazdagsága fakad. Képzeljük csak el: ha az egyezmény bármelyik aláírója nem tartaná be az általa szabadon meghatározott és elfogadott jószomszédsági kapcsolatokat, ez kívül rekesztené őt az európai társadalmon, ennek minden következményével együtt.” (Balladur 1994, 7).3838

A nemzetközi politikai viszonyokban a kilencvenes években a pacta sunt servanda volt az a jogi és morális elv, amely az egyszerre fragmentálódó és globalizálódó, dezintegrálódó és integrálódó világban képes volt a politikai törekvések számára viszonyítási alapként szolgálni, kultúrkörtől és gazdasági potenciáltól függetlenül. Az elv mindenki számára indokolható minden különösebb partikuláris mozzanat közvetítése nélkül. Az emberi természetnek abból a tartományából kell ugyanis kiindulni, amely az emberek többségét arra ösztönzi, hogy áttekinthető viszonyok között éljen, és utódnevelési kötelezettségeit ilyen körülmények között vállalja. A viszonylag kiszámítható állapotokban érdekelt államok számára 1945 után sohasem volt probléma az elv elfogadása és gyakorlatban való érvényesítése (Dupuy 1992, 202).

4.5. AZ ELVEN TÚL?Ha a nemzetközi politikai viszonyok és a nemzetközi jog egymáshoz mért viszonylagos önállóságából kiindulva vesszük szemügyre a pacta sunt servanda elvét, azt kell mondanunk, hogy pillanatnyilag nincs alternatívája.

Persze elképzelhető olyan világ is, amelyben létrejön egy korlátozott számú imperativusokból álló hierarchia és azon belül a szintek egyneműsége, és a szabad akaratból tett ígéretekre épülő rendszer helyébe kényszerrel nyomatékosított utasítás uralta, merev alá- fölérendeltségi viszonyok lépnek. Ígérni nem kell, a kötelezettségek vállalása feltételezett, érvényesítésük a természetben létező automatizmusok mintájára történik. Azonban ha mégoly korlátozottan is, de még egy ilyen világban is lehet szerepe a szabad akaratból tett ígéretnek – a lojalitás a totalitarizmusban is értelmezhető kategória, és az ígéret, illetve teljesíthetősége még a legszigorúbb hierarchikus körülmények között is elkülöníthető. (Történeti szempontból érdemes megemlíteni, hogy a 19. század második felétől a nemzetközi jog különböző indíttatású doktrinális megközelítései és iskolái, a formalizmus, a voluntarizmus, a pozitivizmus és a természetjogi alapállás egyaránt elismerték a pacta sunt servanda lényeges szerepét és meghatározó helyét a nemzetközi jogban.)

Ha a nemzetközi viszonyokat morális szempontból ítéljük meg, akkor azt látjuk, hogy az elv a nemzetközi jog paradigmájának megfelelően a jóhiszemű emberek törekvéseit legitimálja és segíti elő. A nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969-es bécsi egyezmény a pacta sunt servanda szabályára vonatkozó 26. cikkében így rendelkezik: „Minden hatályos szerződés kötelezi a részes feleket, és a szerződést jóhiszeműen kell végrehajtaniuk.” Egy eleve gonosz célokra létrehozott egyezség megvalósítását nem lehet a jóhiszeműség kategóriáján keresztül értelmezni.

Fennáll-e ez a mérce a nem állami szereplőket illetően? Véleményünk szerint igen. Egy bűnszövetkezet tagjainak a magatartását le lehet írni a hierarchia, az elv- vagy vezérhűség fogalmaival, de sohasem a jóhiszeműséggel: jóhiszeműen nem lehet lopni, még kevésbé más erkölcsileg visszataszító cselekedetet végrehajtani. A hatodik fejezetben vázolt, előzetes kritériumok a szereplők, beleértve a nem állami entitásokat, nemzetközi politikai aktorként való számontartásához szükséges kritériumok mind kapcsolatban állnak a pacta sunt servanda elvével.

Érdemes végül megjegyezni, hogy a nemzetközi politikai viszonyokban azok a bizonyos keretek között elfogadhatónak tartott cselekedetek – amennyiben az önvédelemmel és a túléléssel kapcsolatosak – amelyek a csel, a megtévesztés, az intrika, általában a kémkedés és a mások félrevezetése körül forognak, többnyire a „titkos” minősítés alá tartoznak. Pontosabban kényszerülnek, mert az emberek többsége az ilyen ténykedéseket erkölcsileg elfogadhatatlannak tartja, de elismeri, hogy az adott körülmények között szükség van rájuk. Ezért a nemzetközi viszonyokban az e kategóriába tartozó tevékenységek rendszerint azon a „senki” földjén történnek, az összes ebből fakadó következménnyel azok személyére, akik az ilyen tevékenységet megtervezik és

3838 Az írás mellett, ugyanazon az oldalon közölt szerkesztőségi cikk a következő szavakkal kezdődik: „Az Európának okozott jugoszláv trauma miatt Közép- és Kelet-Európa megkapja azt, amit érdemel: gyámkodást. Bármilyen elegánsak is a Balladur francia miniszterelnök kezdeményezésére megtartott, az Európai Unió által szellemileg szponzorált európai stabilitási konferencia nyitóértekezletének a körülményei, mégsem feledhető a kínos tény: itt, azaz Párizsban és most illemtani szoktatási folyamat kezdődik. S ami még kínosabb: kezdődhetett volna korábban is.”



kivitelezik.

A fentiekben amellett igyekeztünk érveket felhozni, hogy a pacta sunt servanda, amelyet a nemzetközi jog elmélete egyaránt nevez elvnek, normának és szabálynak, az 1945 utáni korszakban a legtágabb értelemben vett nemzetközi társadalmi szerződésként is értelmezhető. Az itt kivételes helyzetnek nevezett állapotok, valamint a normák és teljesíthetőségük közötti szakadék kialakulása és növekedése negatív hatással van ugyan a szerződés meggyőző erejére és presztízsére, de ez mindig külső okoknak, mindenekelőtt a szereplők konkrét magatartásának tulajdonítható. Minden helyzetben ugyanis, amelyben egyének vagy az általuk létrehozott szervezetek jóhiszeműen törekednek erkölcsileg elfogadható célok megvalósítására, a pacta sunt servanda legitim és meggyőző normatív tartalommal bír.

KULCSFOGALMAK: nemzetközi társadalmi szerződés • területi hódításról való egyoldalú lemondás • a kivételes helyzet mint nemzetközi anomália • állami aktivizmus • prekontraktuális állapot

5. 5. A nemzetközi szankciók alkalmazása a kilencvenes években5.1. A HAGYOMÁNYOS NEMZETKÖZI JOGI SZANKCIÓKBibó István a harmincas években a nemzetközi jogi szankciókról írt tanulmányában megjegyezte, hogy a tárgykörre vonatkozó irodalomban „sohasem a szankció meglétéről, mibenlétéről beszélnek, hanem mindig a szankció kérdéséről.” (Bibó 1990, 9.) Ez a kilencvenes években is érvényes. A nemzetközi jogi szankciók egységes rezsiméről ma sem beszélhetünk, sőt mint a prekontraktuális állapottal kapcsolatban megjegyeztük, a kilencvenes években a nemzetközi nyomásgyakorlás lassan szankciópótló magatartásként vált uralkodóvá. A kilencvenes években két nemzetközi dokumentum, az 1994-es Partnerség a békéért (PfP) és az 1995-ös Európai stabilitási paktum (ESP) is utalt szankciókra: az aláíró államnak, amely egyoldalúan vállalt kötelezettségeit nem teljesíti, szembe kell néznie azzal, hogy felvételi esélyei a NATO-ba és az Európai Unióba csökkennek, illetve egy idő után véglegesen semmivé válnak. Ezek egyértelműen politikai szankciók.

Egyes fejlemények, mint a nemzetközi rosszallás és elítélés gyakorlatának kiterjesztése3939 kifejezetten politikai jellegük miatt szintén nem járultak hozzá a nemzetközi jog presztízsének növeléséhez e tekintetben. Egyedül a monitoring intézménye számítható az új fejlemények közé, de mint elemezni fogjuk alább, itt a szankciójelleg közvetett, annak ellenére, hogy azok, akik a monitoringot eltűrni kénytelenek elsősorban mint szankciót értelmezik, és úgy is viszonyulnak hozzá. A nemzetközi monitoring a kilencvenes években kivált emberi jogi kérdésekben többnyire szokásjogi alapon működött.4040 Az ENSZ alapokmányának 41. és 42. cikkében előírt szankciók alkalmazását többnyire hosszadalmas egyeztetések előzik meg, s a szankció elrendelése nem mindig függ az egyéb, politikai vagy gazdasági eszközök alkalmazásától, vagy attól, hogy mindenki meg van győződve egy adott szankció hatástalanságáról. A nyomásgyakorlás rendszerint megelőzi a szankciók foganatosítását, de gyakran együtt alkalmazzák őket. Líbia, Irak, és Szerbia esetei a legjellemzőbbek közé tartoznak. Az Egyesült Államok volt továbbra is az a szereplője a nemzetközi politikai viszonyoknak, amely a kilencvenes években a legnagyobb mértékben élt az egyoldalú szankciók elrendelésének eszközével, kezdve a gazdasági jellegű szankcióktól az olyan kifejezetten politikai jellegűekig, mint a terrorizmust támogató államok listájának az éves összeállítása, amely kétoldalú kapcsolataiban jogalapot és morális legitimációt ad a retorziók vagy egyéb, keményebb eszközök alkalmazására.

1945 után a „legerősebb” nemzetközi szankciók elrendelése kizárólag az ENSZ BT hatáskörébe tartozik. A BT az alapokmány 39. cikke értelmében először „megállapítja a nemzetközi béke bárminő veszélyeztetésének, megszegésének vagy bármely támadó cselekménynek a fennforgását.” Ebből egyértelmű, hogy a szöveg a kollektív biztonság elvének megfelelően az ilyen cselekményeket a nemzetközi közösség egésze ellen irányulónak tekinti, s ennek megfelelően épül ki az idézett cikken alapuló mechanizmus, amely az ellenlépéseket meghatározza és foganatosítja. Az 1945 utáni időszakban az államok tartózkodtak a Briand-Kellog-paktumhoz hasonló konstrukciók létrehozásától, amelyek a háborúról való ünnepélyes lemondás dacára a mégis fegyveres konfliktust kirobbantó fél ellen a büntetőháború merev rendszerét irányozták elő.

Az 1945 utáni évtizedekben az államok a BT-mechanizmustól függetlenül az összes hagyományos nemzetközi szankciót alkalmazták, mivel sok esetben a BT-ben határozat sem született az egyes állandó tagok vétója miatt,

3939 Lásd ehhez a IV. fejezet A nemzetközi „elítélés” című alfejezetét a 152. oldalon.

4040 Vö. a VIII. fejezet Nemzetközi jogi instrumentumok című alfejezetével. Lásd a 328. oldalon.



amikor egyértelműen szankciók elrendelésére lett volna szükség a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetése, illetve a nemzetközi jog súlyos megsértése miatt.

A 20. század második felében minden nemzetközi szankció alkalmazására van példa. A hírekben különös gyakorisággal szerepelt egymás állampolgárainak kiutasítása, beleértve a diplomatákat, vagyontárgyak elkobzása, a diplomáciai viszonyokban beállott rendellenességek a persona non grata nyilvánításnak esetein túl, területmegszállás és demonstratív katonai akciók, blokád és embargó, nem is beszélve a gazdasági büntetőintézkedésekről.

Minden nemzetközi jogi szankcióval kapcsolatban továbbra is érvényesek Bibó idézett tanulmányának következtetései:

A) Az egységes szankciórendszerre való törekvések a nemzetközi jog szuverenitásra épülő rendszerében – és tegyük hozzá, különösképpen a kilencvenes évek nemzetközi politikai viszonyait jellemző körülmények közepette frusztrációkat és zavarokat okoznak.

B) „A szankció minél hatékonyabb, annál kevésbé jogérvényesítés [...], a nemzetközi jog szankciói minél hatékonyabbak, annál inkább merev jogot képviselnek; maximális hatékonyságuk esetén a szankcióháborúban nyer alkalmazást a legszigorúbb, legkevésbé méltányos jog.”

C) „A szankció (amennyiben hatékony is és jogérvényesítés is) minél hatékonyabb, annál inkább egyoldalú és partikuláris jogot képvisel”, s ez különösen áll az első világháborút követő rendezésre. „Épp a hatalmasak önkényének reakciójaként került a jogbiztonság ideálja a nemzetközi jogpolitika célkitűzéseiben a méltányosság ideálja fölé. Éppen ezért a békeszervezés periódusai a méltányosság és igazságosság szempontjainak nem nyújtanak kedvező légkört.”

D) „Bizonyos általánosítással azt mondhatjuk tehát – írta Bibó a harmincas évek elején –, hogy a nemzetközi jogi szankció, ahol hatékony, ott helytelen, ahol helyes ott nem hatékony.” (Bibó 1990, 40–43.)

Ezek a megállapítások általános vonatkozásban érvényesek tehát a kilencvenes évekre is, noha a boszniai rendezés során a nemzetközi közvetítők megpróbálkoztak a politikai, a jogi és a morális szempontok összehangolásával és egyensúlyban tartásával. Mivel azonban e közvetítés legalább formailag pártatlanságot követelt, az agresszor kilétének az egyértelmű tisztázása a rendezés előrehaladtával háttérbe szorult – miközben a terepen folytak a háborús műveletek és az azokat kísérő atrocitások, az igazságosság és méltányosság szempontjai is ennek megfelelően szorultak háttérbe (Wieruszewski 1993, 285–317).4141

Az 1990-es években két olyan terület emelkedik ki fontosságban, amelyen a nemzetközi szankciók különböző egyéb mechanizmusokkal való helyettesítése azelőtt nem tapasztalt mértékben és módon következett be.

Az egyik a fegyverzet ellenőrzés (arms control), amelynek terén korábban sem beszélhettünk a szó szoros értelmében vett közvetlen nemzetközi szankciókról. E területen a különböző politikai és gazdasági nyomásgyakorlás eszközei Európában például az együttműködés irányába mozdultak el, míg Délkelet-Ázsiában az atommentes övezetek létrehozásának és konszolidálásának kérdése került előtérbe. Ugyanakkor a hagyományos fegyverek és haditechnológiák kereskedelme fellendült világszerte.

A másik terület az emberi jogok érvényesítése és védelme, ahol a különböző nyomásgyakorlási módszerek, mint szankciópótlók azelőtt nem tapasztalt gyakori alkalmazása és diverzifikálása következett be a kilencvenes években.

5.2. AZ ÁLLAM TUDATHASADÁSOS SZEREPEAz állam tudathasadásos szerepe a nemzetközi szankciók alkalmazása kérdésében a kilencvenes években elérte a kritikus szintet. A nemzetközi társadalmi szerződés értelmében minden állam köteles tartani magát ahhoz az ígéretéhez, hogy nem cselekszik olyat, ami a nemzetközi békét és biztonságot veszélyezteti.

Láttuk, hogy a „veszélyeztetés” ténye a BT-ben értelmezés kérdése, mely politikai konszenzus tárgyát kell, hogy képezze az öt állandó tag között, bármely lépés elrendelésének megfontolása előtt. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez az egyetértés akkor is nehezen alakul ki, ha vétó nem fenyeget, hiszen egyetlen állam sem vállalja

4141 Roman Wieruszewski – az ENSZ Emberi Jogi Központjának munkatársaként – a volt Jugoszlávia területén az emberi jogok megsértésének dokumentálására 1992-ben kezdeményezett monitoring műveletek nem feltétlenül pozitív tapasztalatairól számol be hivatkozott tanulmányában.



szívesen a kezdeményezést a nemzetközi közösség nevében, mert az fegyveres műveletekhez, harci cselekményekhez vezethet és egyetlen állam sem küldi az állampolgárait olyan helyre szívesen, ahol az életüket kockáztatják. Legkevésbé akkor, ha nemzeti érdekei közvetlenül nem forognak kockán. Ennek következtében is az államok kénytelenek önvédelemre berendezkedni, függetlenül a pillanatnyi politikai viszonyok állásától. A legtöbb állam, még a legszegényebbek is, komoly erőfeszítéseket tesznek hadseregek és különböző egyéb, védelmi célú erőszakszervezetek létrehozására és fenntartására. Ugyanakkor számos nemzetközi norma vonatkozik békeidőben is e szervezetekre és tagjaikra, amelyek közül egyesek a jus cogens kategóriába tartoznak, s itt csak a bizonyos fegyverek tilalmára és az emberi jogok tiszteletben tartására utalunk.

Az államokkal – mint a nemzetközi politikai viszonyok továbbra is elsőrangú szereplőivel – szemben egymást elvileg kizáró követelmények állnak fenn. Kiterjedt erőszakszervezetek és fegyverkészletek léte önmagában is veszélyt jelent a nemzetközi békére, a biztonságra és az emberi jogokra. Az államok egyszerre kénytelenek fegyverkezni, ugyanakkor kötelesek – és a legtöbb állam késztetést is érez erre – tárgyalni azokról a mechanizmusokról, amelyek a fegyverkezést korlátok között tartják, illetve a versenyt megakadályozzák. Az 1962-es kubai rakétakrízist követően a hatvanas-hetvenes évek nemzetközi politikatörténete legfőképpen e témákról szólt (Zorgbibe 1995, 39–50).

Az arms control 1945 és 1989 között politikai és stratégiai kérdésként merült fel, s erkölcsi vonatkozást a nemzetközi viszonyokban hivatalosan Európában nyert az 1990-es Párizsi Chartában. Ebben az egyenlő biztonság egyenrangúként szerepel az együttműködés és a kölcsönös tisztelet elveivel.

A hagyományos fegyverzetkorlátozás a terület sajátosságai miatt (a folyamatosan fennálló gyanú, hogy az ellenfél előbbre tart a fegyverkezés terén, a túlélés szempontjából minden más megfontolást maga mögé utasít) a nemzetközi politikai viszonyok kiszámíthatatlanságát igyekszik minimális jellegű játékszabályokkal ellensúlyozni. Értelme és szerepe az, hogy a stratégiai tervezésbe bizonyos rendszert visz és csökkenti a háború véletlenszerű kitörésének veszélyét. Eredetileg az arms control a fegyverkezési verseny, s azon belül is a nukleáris fegyverek korlátok között tartására irányult, de 1963-al kezdődően4242 bizonyos nukleáris kísérleteket tiltó egyezmények is születtek, s a kilencvenes években már a nyilvánosság és a bizalomerősítő elemek kerültek előtérbe.

Ezzel visszaértünk az államok ellentmondásos és tudathasadásos helyzetéhez, amely feloldhatatlan dilemmát eredményez. Hogyan lehet a gyanakvásra s a jövővel kapcsolatos félelmekre visszavezethető önvédelmi reflexeket, és az ebből fakadó legáltalánosabb értelemben vett fegyverkezési kényszert összeegyeztetni a bizalomerősítéssel?

A Párizsi Chartában e téren újítás azoknak a jogellenes cselekedeteknek a megnevezése, amelyek új típusú veszélyforrásokat jelentenek az európai biztonságra, s amelyek „külső nyomást, kényszert és felforgatást vonnak maguk után.”

Tehát nem ellenséges államok vagy nem kormányzati szereplők, hanem a legáltalánosabb terminusokban leírt „veszélyforrások”: a szervezett bűnözés, a környezet károsítása, s nem utolsósorban a nacionalizmus. Az ilyen veszélyeket a részt vevő államok függetlensége, szuverén egyenlősége és területi épsége ellen irányuló akciók keretében kell értelmezni. Egyes kormányok ezt – a nacionalizmussal párba állítva – a nemzeti kisebbségekre tett utalásként értelmezték, s ez kimutatható hatással járt a kisebbségi jogok biztosítására irányuló törekvésekre Európában. Az 1992-es EBEÉ csúcs Helsinkiben elfogadott záródokumentuma, amely létrehozta a nemzeti kisebbségek főbiztosa intézményét, annak mandátumát úgy határozta meg, hogy fellépése nem terjedhet ki olyan esetekre, amikor erőszak alkalmazására került sor. Ezt úgy kellett érteni az akkori körülmények között, hogy az erőszakos cselekményeket, beleértve a terrorizmust, a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek alkalmazzák a kormányaik ellen. Mi sem bizonyítja jobban az államok (máig tartó hatású) tudathasadását, hogy egyrészt a strukturálisan gyengébb helyzetében lévő nemzeti kisebbségeket, mint olyanokat, sorolták közvetve a veszélyforrások közé, másrészt, meghökkentő módon ilyen előzmények után, a főbiztosi intézmény által – először Európa 1945 utáni történetében – a nagyhatalmak valójában a nemzeti kisebbségek, mint közösségek politikai alanyiságát ismerték el. Ám a gyakorlat azt mutatja, hogy ez az elismerés csak Közép- és Kelet-Európa államaira vonatkozik.

A kilencvenes években széles körben elterjedt az a végső soron megalapozott nézet, hogy az emberi jogok durva és folyamatos megsértése bizonyos államok részéről a nemzetközi biztonságot és békét veszélyeztető tényező. A humanitárius beavatkozás kapcsán felvázoltunk néhány, e tételből eredő következményt a legitim erőszak

4242Treaty banning nuclear weapon tests in the athmosphere, in outer space and under water – Partial Test Ban Treaty, (PTBT) (Goldblat 1996, 40).



kérdésének tárgyalásakor.4343 Az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi dokumentumok – még az egyezmények sem – írnak elő szankciókat, s az 1950-es Európai emberi jogi egyezményt és az 1969-es Emberi jogok amerikai egyezményét kivéve olyan mechanizmusokat sem, amely az egyéneket ért sérelmek esetében jogorvoslati lehetőséget biztosítanának. Az államok folyamatosan azzal érvelnek, hogy a nemzetközi jog különbséget tesz az állam és az egyén nemzetközi státusa között, s ennek a megváltoztatása a nemzetközi jog egészének újragondolását tenné szükségessé.4444 A nemzetközi jogi instrumentumok nagy része bírói eljárás tárgyává nem, vagy csak nagyon nehezen tehető normatív megfogalmazások által tételez „jogokat” (rights not justiciable). Ennek ellenére az államok önmagukkal szemben megfogalmazott elvárása e dokumentumokban foglaltak maradéktalan érvényesítése, ami nemcsak kettős tudat, de kettős beszéd és kettős mércék kialakulásához vezet.

Az emberi jogok nemzetközi érvényesítésében tehát maradnak a jogon kívüli, nemzetközi szankciókat pótló megoldások, s ezek közül a monitoring, a megfigyelés, az érvényesítés ellenőrzése mint – e módszerek támogatói elképzeléseiben – nevelő, sőt fegyelmező szempontokat érvényesítő tevékenységek.

5.3. A DROIT DE REGARDAz 1945 és 1967 közötti időszakban a belügyekbe való be nem avatkozás elve hatékonyan akadályozta meg önmagában is a jogi szankciók intézményesítését a nemzetközi viszonyokban. (A hagyományos nemzetközi jogi szankciókkal fenyegetett államok pedig mindig illegitimnek és törvénytelennek tartották a velük szemben ilyen eszközökkel való fellépést.) Azok akik például az ENSZ-ben különböző kérdéseket vetettek fel az egyes országokban történtekkel kapcsolatban, legfeljebb az odafigyelés jogára, a droit de regard-rahivatkozhattak. Ez a jog azon a meggyőződésen alapult, hogy a nemzetközi közösség (s a nevében felszólaló) bizonyos ügyekben, mint például az emberi jogok kérdése, minden különösebb indok nélkül érdekelt félnek minősül, és konkrét megkeresés nélkül a világszervezet által elismert egyetemes normák által felhatalmazottnak tekintheti magát a napirendre tűzésre. S mivel a felszólalási szabadságot semmilyen nemzetközi szervezetben nem lehetett megkérdőjelezni, számos esetben az odafigyelés jogára hivatkozva érdemi kérdések merültek fel, anélkül azonban, hogy gyakorlati lépések követték volna a szóvátételt.

Az emberi jogok kérdése a hetvenes évek második felétől vált nemzetközi közüggyé, egyrészt a két 1966-os nemzetközi emberi jogi egyezmény 1976-os életbelépése és az 1975-ös helsinki EBEÉ-nyilatkozat emberi jogi vonatkozásai, másrészt a Carter-adminisztráció emberi jogi elkötelezettsége következtében. A droit de regard végső soron azt jelenti, hogy olyan nem materiális jellegű beavatkozás történik egy állam belső ügyeibe, amelyet egy időben indokol az emberi jogok egyetemessége és a veszély, amelyet megsértésük jelent a nemzetközi békére és biztonságra (vö. Bettati 1996, 48). Az a dolog természeténél fogva mindig vita tárgyát fogja képezni, hogy az ilyen esetekben mennyire különíthető el a kifejezetten erkölcsi, emberi jogi vonatkozás a politikaitól, illetve a felszólalás jogát egy állam vagy egy államcsoport mennyire használja a politikai nyomásgyakorlás eszközeként. Ez utóbbi azonban csak akkor lehet hatékony, ha a bírált állam és a felszólalók között nem tátong áthidalhatatlan értelmezési szakadék a tárgykörben, illetve attól függ, hogy milyen egyéb befolyásoló eszközök állnak rendelkezésre.

5.4. A MONITORING KÉRDÉSE A KILENCVENES ÉVEKBENAzok az államok, amelyek kénytelenek voltak elviselni a kilencvenes években az intézményesített nemzetközi megfigyelést, a monitoringot, s a nem ritkán ezzel járó pellengérre állítást, azt a legtöbb esetben szankcióként, megaláztatásként, sőt mint szuverenitásukat korlátozó akciót értelmezték. A monitoring azonban eredetileg nem jogérvényesítő eszközként jelent meg a nemzetközi viszonyokban, s a kilencvenes években sem ilyenként működött.

Eredetileg az e körbe tartozó műveletek célja az emberi jogok meghatározott kategóriái számára az érvényesítést elősegítő feltételek létrehozása és biztosítása volt, mely együtt járt a folyamat ellenőrzésével. A legnagyobb vitákat a polgári és politikai jogok érvényesülése érdekében végzett monitoring váltotta és váltja ki jelenleg is. E jogok eredetileg az egyénnek az állammal szemben tételezett jogaiként fogalmazódtak meg és nyertek létjogosultságot, s ez a körülmény megítélésüket a világ számos államában máig meghatározza. Az európai forradalmak retorikája és emlékei élénken éltek a mindenkori kormányzók emlékezetében, s még demokráciák esetében is előfordult, hogy a polgári és politikai szabadságok kiterjesztésére irányuló tevékenységeket a felforgatás légköre vette körül. A diktatúrák pedig kifejezetten a felforgatásra, a forradalom veszélyére való hivatkozással korlátozzák e jogok többségét.

4343 Lásd ehhez a IV. fejezet A beavatkozás joga című alfejezetét a 164. oldalon.

4444 Vö. a VII. fejezet Az egyén mint a nemzetközi viszonyok szereplője című alfejezetével. Lásd a 277. oldalon.



A nemzeti szuverenitás kizárólagossága, a szocialista államok szívügyének számító belügyekbe való be nem avatkozás elvével együtt, a második világháború után évtizedekig meghatározta az emberi jogokra vonatkozó vitákat a nemzetközi szervezetekben. Az 1966-os emberi jogi egyezmények szövegét e körülmény, egyebek mellett, oly módon befolyásolta, hogy különösen a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányában elismert emberi jogok nem feltétlenül igénylik a nyugati liberális demokráciákra jellemző intézményes kereteket, mindenekelőtt a többpártrendszert. A kilencvenes években ezért az emberi jogok érvényesítésének a számonkérése – a politikai pluralizmus követelésével egyetemben – a Nyugat kulturális hegemóniára való törekvésének bizonyítéka gyanánt szerepelt egyes volt harmadik világbeli országok megítélésben.

Kulturális különbségek azonban a nyugati világban is fennállnak, hogy csak a kisebbségek kulturális jogainak különböző értelmezésére hivatkozzunk Nyugat-Európa EU-tagállamaiban, s ez kihatással van a monitoring kérdésére, az ezáltal közvetlenül érintett államok tiltakozásán és ellenállásán túl is.

Miután a monitoring nem szankció, de szankciót pótló eszközjellege egyre nyilvánvalóbb, az elvi és alkalmazhatósági különbségek mintegy be vannak építve a rendszerbe, s ez a jövőben sem fog változni. Elvileg a kérdés úgy merül fel, hogy ha a nemzetközi normák esetében nem kizáró feltétel a politikai konszenzus megléte a szereplők között, miért kellene azt elvárni e normák érvényesítése esetében? Ez az aspektus a döntő sokak szemében a nemzetközi szankciók politikai jellegének mérlegelésénél.

5.5. NORMÁK ÉS SZANKCIÓK ÖSSZEMOSÓDÁSA: JOG AZ AGRESSZIÓHOZ?Sok ember megingathatatlanul azon a nézeten van, hogy az erőt csakis az erő tarthatja féken, s a fegyveres erőszakkal szemben jogos erőszakot alkalmazni. A nyugati jogi hagyományban kialakultak a megfelelő szabályok erre vonatkozóan.

Eseti megítélés tárgyát képezi azonban a megelőző célból alkalmazott erő. A kollektív biztonság rendszere 1945 után nem zárta ki az egyes államok esetében a biztonsághoz és az önvédelemhez való jogot, sőt, bátorította és a kilencvenes években továbbra is arra ösztönzi az államokat, hogy egyénileg gondoskodjanak biztonságukról. 4545

Ezáltal elvileg nem zárja ki az erőszak megelőző célból történő alkalmazásának lehetőségét. A kivételes helyzetek elszaporodása a kilencvenes években4646 rendkívüli módon leszűkíti a politikai és a morális mérlegelés lehetőségét az erőszak alkalmazásával szemben, különösen, ha állami és nem állami szereplők között folyamatban lévő, nemzetközi politikai következményekkel járó fegyveres konfliktusokról van szó. A jogos önvédelem és az agresszió között ilyen esetekben többnyire nehéz különbséget tenni, főleg ha már ártatlan áldozatok is vannak minden oldalon.

Nem lehet kizárni, hogy az agresszióhoz való jog napirendre kerül újra, mint az állami és nem állami szereplők viszonyában releváns és rendszeres reflexiót igénylő kérdés. Az ENSZ által a kilencvenes években politikai konszenzus eredményeként elrendelt, bizonyított jogsértést megtorló szankciók nem minden esetben hozták az elvárt eredményeket, s a legkevésbé azokat sújtották, akik a jogsértésekért a felelősséget viselik. E körülmények a közvélemény szemében egyre nehezebben teszik megkülönböztethetővé a nemzetközi normák által előírt és a politikai helyzet függvényében alkalmazott szankciókat. Azok pedig, akik a jogsértések áldozatai voltak, egyre inkább hajlamosakká válhatnak arra, hogy fenntartsák maguknak az erőszakkal való visszavágás jogát.

Véleményünk szerint a nemzetközi politikai viszonyok jelenlegi körülményei között nem indokolt az agresszióhoz való jog elismerése. Ennek ellenére néhány tényt szükséges leszögezni, mivel a háború kérdése 1945 után a nemzetközi viszonyokban ebből a perspektívából vizsgálva félreértésekhez vezethet. Azt tudjuk tapasztalatból, hogy hova vezet az agresszió korlátlan dicsőítése, illetve politikai magatartásmintává tétele. De szintén tapasztalati és bármikor ellenőrizhető tény az is, hogy az emberek nagy többsége nem fogékony a kemény beszédre, és a fizikai agressziót is elutasítja mint a különböző társadalmi viták és konfliktusok rendezési módját. Ha ez nem lenne így, az emberiség már régen elpusztította volna önmagát.

Elvileg a nemzetközi anarchia állapota nem zárja ki az agresszió jogként való felfogását. De mit értünk általában az agresszió fogalma alatt? Konrad Lorenz klasszikus meghatározása szerint az agresszió az állatnak és az embernek a saját fajtájára irányuló harcias ösztöne, amely azonban nem jár mindig és feltétlenül pusztító hatásokkal. Értelmetlen lenne ennek ismeretében, különösen a nemzetközi politikai viszonyokban azzal érvelni, hogy az agresszióhoz való jogra, és általában az agresszióra vonatkozó minden beszéd az erőszak dicsőítése felé

4545 Lásd még a IV. fejezet Erőszak „megmentésünk" érdekében című alfejezetét a 168. oldalon.

4646 Lásd még VIII. fejezet A kivételes helyzet a nemzetközi viszonyokban című alfejezetét a 347. oldalon.



tett lépés. Az agresszió mint alapvetően ösztönös jelenség nem fog megszűnni azáltal, hogy tabuvá nyilvánítjuk, megtiltva a róla való beszédet. Az agresszió elítélésének hatásossága is nagymértékben – a politikai beszédhez hasonlóan – a körülményektől függ: ki mondja, mikor, hogyan stb.

Az agresszióhoz való jog elismerése akár azt is jelenthetné, hogy az alapvetően önkényes, ösztönből fakadó megnyilvánulásokat megpróbáljuk áttekinthetővé tenni, valahogyan megszervezni azáltal, hogy egyes formáit elismerjük, más formáit elvetjük. Nem a szubsztanciális definíció kidolgozása lenne ez esetben a cél, hanem azoknak az intézményes kereteknek a felvázolása, amelyek között az egyéni és a közösségi agresszió megnyilvánulásai folyamatosan a jogszerűség határain belül tarthatók. Úgy is lehetne érvelni, hogy azt a mértéket kellene megtalálni, amely által az egyéni és a közösségi agresszív megnyilvánulások nem válnak pusztító erővé.

A nemzetközi viszonyokban bekövetkezett nagy újítás lényege 1945 után éppen az, hogy a jus cogens normái valamilyen kapcsolatban vannak az agresszió jelenségével. (Ez nem véletlen, hiszen az ENSZ alapokmánya az 1. cikk első bekezdésében a nemzetközi béke és biztonság megőrzését nyilvánítja a szervezet legfontosabb céljának.)

Nem indokolt az agresszióhoz való jogról beszélni még abban az összefüggésben sem, amelyben ezt a kérdést a 19. században tárgyalták a politikai irodalom egy részében. A korabeli szerzők abból az esetből indultak ki, amikor egy állammal szomszédos területen olyan viszonyok uralkodnak – összeomlott az állam, az útonállás és a szabad rablás általánossá vált, hódításra készülő zsarnok jutott hatalomra stb. –, amelyek indokolhatják a katonai beavatkozást a terület ellenőrzése céljából (Lásd: Ritchie 1895, 232–236). Az 1945 utáni nukleáris korszakban ez a vita egyebek mellett az úgynevezett első atomcsapás kérdése körül folytatódott. Mint láttuk, 1945 után az ENSZ keretében a háborút mint olyat ugyan nem minősítették nemzetközi bűncselekménnyé, csak a támadó, agresszív háborút. Az agresszió és az agressziós háború meghatározásáról számos részletes nemzetközi dokumentum áll rendelkezésre, amelyek az ENSZ rendszerében értelmezési kérdéssé teszik a kritériumok, és ennek köszönhetően az illető dokumentumok érvényesítését. Ebből következik egy kifejezetten célszerűségi szempont, amely az agresszióhoz való jog napirendre tűzése ellen szól: egy ilyen vita alapjaiban ingatná meg a kialakult szokásjogot, amely számos kibúvó és visszaélés lehetőségét tartalmazza, de legalább ezeknek a története és természete közismert. A történeti előzmények és párhuzamok pedig még mindig bírnak bizonyos súllyal a nyilvánosság előtt folyó politikai vitákban.

Véleményünk szerint az agresszióhoz való jogról szóló elmélkedések helyett a szereplőknek inkább arra kellene törekedni, hogy megakadályozzák a nemzetközi szankciók – főleg az egy állam által egyoldalúan, a saját törvényei alapján elrendelt, nemzetközi hatásokat eredményezőket –, és a releváns normák további összemosódását. A nemzetközi politikai viszonyok jelenlegi tagoltsága, a politikai, a jogi és az erkölcsi viszonylagos önállósága ezt lehetővé teszi. Az agresszióhoz való jog elismerésének az elvetése azzal jár, hogy ebben a tárgykört illető kulcsfontosságú kérdésben meghúzzuk azt a vonalat, amely a jogról való beszéd kiterjesztését megakadályozza minden emberi életmegnyilvánulásra, jogbölcseleti fogalmakkal élve összemossa a „van”-t a „legyen”-nel, a politikait az erkölcsivel. Lehetőséget teremtve ugyanakkor az agresszor és az áldozat közötti különbség eltörlésére, s a felelősség kérdésének relativizálására.

A nemzetközi normák szankcióinak kérdésében a nemzetközi jog 1945 utáni fejlődése sem hozott áttörést. A kilencvenes években ugyan tanúi lehettünk néhány esetnek, amikor az ENSZ alapokmányában meghatározott módon került sor nemzetközi jogi szankciók alkalmazására, de ezek a nemzetközi politikai viszonyokban az adott időpontban létező kontextusnak voltak köszönhetők, s nem a jogfejlődésnek. Az elmúlt évtizedek során kialakultak azonban olyan szankciópótló eszközök és eljárások, amelyek politikai hatásai csak ezután fognak kibontakozni. Az agresszióhoz való jog kérdése ebben az összefüggésben azért vethető egyáltalán fel, mert meglehetősen szilárd közmeggyőződés létezik azzal kapcsolatban, hogy az erőszakot a leghatékonyabban szintén az erőszak vagy az erőszaktól való félelem fékezheti meg. Ennek ellenére az agresszióhoz való jog napirendre tűzését nem tartjuk időszerűnek.

KULCSFOGALMAK: hatékony vs. helyes szankciók • bizalmatlanság • veszélyforrások mint „ellenségkép” • szankciópótlók a nemzetközi viszonyokban • megelőzés


9. fejezet - IrodalomjegyzékAdvisory Opinion 1996. International Court of Justice the Hague: Advisory Opinion. Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons. No. 23. 8 July.

Alston, Philip 1992. The Commision on Human Rights. In uő (ed.): The United Nations and Human Rights. Oxford, Clarendon Press.

Annual Report 1997. The World Bank, Washington D.C.

Archer, Clive 2001. International Organizations. 3rd ed. London and New York, Routledge.

Arendt, Hannah 1989. The Human Condition. Chicago–London, The University of Chicago Press, [1958].

Arendt, Hannah 2002. A sivatag és az oázisok. Budapest, Gond Kiadó–Új Palatinus Könyvesház Kft.

Arisztotelész 1984. Politika. Budapest, Gondolat.

Aron, Raymond 1951. Les guerres en chaîne, Paris, Gallimard.

Aron, Raymond 1957. Espoir et peur du siècle Essais non partisans. Paris, Calmann-Lévy.

Aron, Raymond 1963. Le Grand Débat. Initiation à la stratégie atomique. Paris, Calmann-Lévy.

Aron, Raymond 1965. Démocratie et totalitarisme. Paris, Gallimard.

Aron, Raymond 1967. What is a Theory of International Relations? Journal of International Affairs, XXXI. 2.

Aron, Raymond 1972. Études politiques. Paris, Gallimard.

Aron, Raymond 1984a. Paix et guerre entre les nations. Paris, Calmann-Lévy, [1962].

Aron, Raymond 1984b. Les dernières années du siècle. Paris, Julliard.

Badie, Bertrand 1986. Les deux États. Pouvoir et societé en Occident et en terre d’Islam. Paris, Fayard.

Badie, Bertrand 1992. L’État importé. Essai sur l’occidentalisation de l’ordre politique. Paris, Fayard.

Badie, Bertrand 1993. Culture et politique. 3e éd. Paris, Economica.

Badie, Bertrand 1994. Le développement politique. 5e éd. Paris, Economica.

Badie, Bertrand 1995. La fin des territoires. Essai sur le désordre international et sur l’utilité sociale du respect. Paris, Fayard.

Badie, Bertrand – Birnbaum, Pierre 1982. Sociologie d l’État. Paris, Grasset.

Badie, Bertrand – Smouts, Marie-Claude 1992. Le retournement du monde. Sociologie de la scène internationale. Paris, PFNSP & Dalloz.

Bakos Ferenc 2001. Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Balladur, Edouard 1994. A jószomszédság próbája. Magyar Hírlap, 1994. május 28.

Barber, Benjamin R. 1996. Jihad vs. McWorld. How Globalism and Tribalism are Reshaping the World. New York, Ballantine Books.

Barber, Benjamin R. 2002. A Failure of Democracy, Not Capitalism. The New York Times, 29 July.

Barnett, Michael N. 1997. Bringing in the New World Order. Liberalism. Legitimacy and the United Natioins. World Politics, no. 49. July.


Irodalomjegyzék

Barrett, David 1997. Secret Societies. From the Ancient and Arcane to the Modern and Clandestine. London, Blandford. (Magyarul: Titkos társaságok. Az ősiektől és rejtettektől a modernekig és álcázottakig. Gold Book.)

Bartos Tibor 2002. Magyar Szótár. Egymást magyarázó szavak és fordulatok tára. Budapest, Corvina.

Baudrillard, Jean 1997. A rossz transzparenciája. Budapest, Balassi Kiadó.

Baylis, John – Smith, Steve (eds.) 2001. The Globalization of World Politics. An introduction to international relations. 2nd ed. Oxford, Oxford University Press.

Baylis, John – Wirtz, James – Cohen Eliot – Gray, S. Gray (eds.) 2002. Strategy in the Contemporary World. An Introduction to Strategic Studies. Oxford, Oxford University Press.

Beitz, Charles 1995. Covert Intervention As a Moral Problem. In Rosenthal 1995.

Bettati, Mario 1996. Le droit d’ingérance. Mutation de l’ordre international. Paris, Éd. Odile Jacob.

Bibó István 1990. A szankció kérdése a nemzetközi jogban. In uő: Válogatott tanulmányok 4. köt. – 1935–1979, Budapest, Magvető.

Bíró Gáspár 1997a. Kollektív jogok és contractus. Régió, Budapest, 1997/1. sz.

Bíró Gáspár 1997b. Managing Ethnic Conflict in Central and Eastern Europe – International Factors. Ethnic Studies Report, Centre for Ethnic Studies, January.

Bíró Gáspár 1997c. A nemzetállam válsága. In Glatz Ferenc (szerk.): Globalizáció és nemzeti érdek. Budapest, MTA.

Bíró Gáspár 1997d. Az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának különleges megbízottai. Társadalmi Szemle, 8–9. sz.

Bíró Gáspár 1999. Le „moment” de la Déclaration et la Guerre froide. In La Déclaration universelle des droits de l’homme 1948–98. Paris, La documentation Française.

Bíró Gáspár 2002a. Az imázs szerepe a nemzetközi politikai viszonyokban. Liget, 6. sz.

Bíró Gáspár 2002b. A spontán globalizmus vége. In Szabó Máté (szerk.): Demokrácia és politikatudomány a 21. században, Budapest, Rejtjel.

Biztonságpolitika 2001. Szerk.: Gazdag Ferenc, Budapest, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet.

Bloed, Arie et al. (ed.) 1993. Monitoring Human Rights in Europe. Comparing International Procedures and Mechanisms. Dordrecht, Martinus Nijhoff Publ.

Bob, Clifford 2002. Mechants of Morality. Foreign Policy, April.

Bodin, Jean 1987. Az államról. Budapest, Gondolat.

Bodin, Jean 1993. Les six livres de la République. Paris, Librairie Générale Française.

Boniface, Pascal 1995. Relations internationales. Paris, Dunod.

Boniface, Pascal 1996. La volonté d’impuissance. La fin des ambitions internationales et stratégiques? Paris, Seuil.

Boniface, Pascal 1997. L’année statégique. Paris, IRIS-ARLÉA.

Bouthoul, Gaston 1953. La guerre. Ve éd. Paris, PUF 1973.

Bouthoul, Gaston 1970. Traité de polémologie. Sociologie des guerres. Paris, Payot.

Bouthoul, Gaston 1976. Essais de polémologie. Guerre ou paix? Paris, Denoel/Gonthier.

Bouthoul, Gaston – Carrere René 1976. Le défi de la guerre 1740–1974. Paris, PUF.


Irodalomjegyzék

Boutros Boutros-Ghali 1995. An Agenda for Peace. 2nd ed. New York, United Nations.

Le Bras-Chopard, Armelle 1994. La guerre. Théories et idéologies. Paris, Montchrestien.

Brodie, Bertrand 1946. The Absolute Weapon. Atomic Power and World Order. New York.

Brósz Róbert – Pólay Elemér 1974. Római jog. Budapest.

Brown, Michael E. 1997. The Flawed Logic of NATO Enlargement. In Gordon 1997.

Brown, Seyom 1996. International Relations in a Changing Global System. Toward a Theory of the World Polity. 2nd ed. Boulder-Oxford, Westwiew Press.

Brownlie, Ian 1995. Principles of Public International Law. 4th ed. Oxford, Clarendon Press.

Brzezinski, Zbigniew 1993. Out of Control. Global Turmoil on the Eve of the 21st Century. New York, Simon & Schuster.

Bujdosó Dezső (szerk.) 1983. Forrásmunkák a kultúra elméletéből III/1. Német kultúrelméleti tanulmányok. Budapest, Tankönyvkiadó.

Bull, Hedley 1995. The Anarchical Society. A Study of Order in World Politics. 2nd ed. New York, Columbia University Press, [1977].

Buzan, Barry – Segal, Gerald 1997. Mars Mission Demonstrates Who Has the Power on Earth. International Herald Tribune, 11July.

Buzan, Barry – Segal, Gerald 1998. Anticipating the Future. Twenty Millennia of Human Progress. London, Simon & Schuster.

Buzelay, Alain 1986. Intégration et Désintégration européennes. Paris, Economica.

Campbell, David K. – Mayer-Kress, Gottfried 1997. Chaos and Politics: Applications of nonlinear dynamics to sociopolitical issues. In Grebogi – Yorke 1997.

Carr, Edward Hallet 1981. The Twenty Years’ Crisis 1919–1939. An Introduction to the Study of International Relations. London, Papermac-Macmillan, [1939].

Cassese, Antonio 1995. Self-determination of peoples. A legal reappraisal. Cambridge, Cambridge University Press.

Cassese, Antonio 2001. International Law. Oxford, Oxford University Press.

Cassirer, Ernst 1946. The Myth of the State. New Haven–London, Yale University Press, [1974].

Chaliand, Gérard 1979. Stratégie politique militaire de la querre rèvolutionnaire. In uő. (ed): Stratégies de la guérilla. Anthologie historique de la Longue Marche à nos jours. Paris, Mazarine.

Chaliand, Gérard 1990. Anthologie mondiale de la stratégie. Paris, Robert Laffont.

Chandler, David 1999. Bosnia-Faking Democracy after Dayton. London-Sterling, Pluto Press.

Charpentier, Jean 1993. Institutions internationales. Paris, Dalloz.

Chemillier-Gendreau, Monique 1995. Humanité et souverainités. Essai sur la fonction du droit international. Paris, Éditions La découverte.

Cho-Yuan Hsu 1995. Applying Confucian Ethics to International Relations. In Rosenthal 1995.

Chuzournes, Laurence Bossion de 1993. The Collective Responsibility of States to Ensure Respect for Humanitarian Principles. In Bloed 1993.

Claude, Inis L. Jr. 1989. The Balance of Power Revisited. Review of International Studies, 15 January.


Irodalomjegyzék

Clausewitz, Carl von 1989. On War. (Indexed Edition. Edited and translated by Michael Howard and Peter Paret.) Princeton, Princeton University Press. (Magyarul: A háborúról. 2. kiadás, Budapest, Athenaeum, 1917; Reprint kiadása: Veszprém, Göttinger Kiadó, 1999.)

Claval, Paul 1994. Géopolitique et géostratégie. La pensée politique, l’éspace et le territoire au XX-e siècle. Paris, Nathan.

Clinton, William Jefferson 1995. Clinton’s Words on Mision to Bosnia: „The Right Thing to Do”. The New York Times, 28 November 1995.

Colliard, Claude-Albert 1990. Institutions des relations internationales. Paris, Dalloz.

Combacau, Jean – Sur, Serge 1995. Droit international public. Paris, 2e éd. Montchrestien.

Cooper, Robert 1997. Is There a New World Order? In Mulgan 1997.

Creveld, Martin Van 2002. The Art of War. War and Military Thought. London, Cassel.

Croisat, Maurice 1995. Le fédéralisme dans les démocraties contemporaines. 2e éd. Paris, Montchrestien.

Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt (szerk.) 1999. Geopolitikai szöveggyűjtemény. Budapest, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet.

Dahl, Robert A. 1989. Democracy and its Critics. New Haven–London, Yale University Press.

The Daily Telegraph 2002. Bostwana faces „Aids” extinction. 8 July.

D’Allonnes, Myriam Revault 1995. Ce que l’homme fait à l’homme. Essai sur le mal politique. Paris, Seuil.

David, Marcel 1996. La souveraineté du peuple Paris, PUF.

Declaration on the rules of international humanitarian law governing the conduct of hostilities in noninternational armed conflict. 1990. International Review of the Red Cross, no. 278. September–October.

Defarges, Philippe Moreau 1994. Introduction à la géopolitique. Paris, Seuil.

Delmas, Claude 1965. La Guerre révolutionnaire. Paris, PUF.

Delors, Jaques 1996. Combats pour l’Europe. Paris, Economica.

Deng, Francis M. 1995. War of Visions. Conflict of Identities in the Sudan. Washington D.C., The Brookings Institution.

Devereux, Georges 1985. Ethnopsychanalyse complémentariste. Paris, Flammarion.

Devin, Guillome 2002. Sociologie des relations internationales. Paris, La Découverte.

Dictionnaire 1993. Dictionnaire de géopolitique. Paris, Flammarion.

Dinh, Nguyen Quoc – Daillier, Patrick – Pellet, Alain 1994. Droit international public. 5e éd. Paris, LGDJ.

Dinh, Nguyen Quoc – Daillier, Patrick – Pellet, Alain 1999. Droit international public. 6e éd. Paris, LGDJ.

Donelly, Jack 2000. Realism and International relations. Cambridge, Cambridge University Press.

Dunn, John (ed.) 1995a. Contemporary Crisis of the Nation State? Oxford–Cambridge, Blackwell.

Dunn, John (szerk.) 1995b.: A demokrácia. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Dupuy, Pierre-Marie 1992. Droit international public. Paris, Dalloz.

Durand, Marie Fransoise – Lévy, Jaques – Retaillé, Denis 1993. Le monde espaces et systémes. Paris, Presses de la Fondation Nationale des Sciences Politiques & Dalloz.


Irodalomjegyzék

Duroselle, Jean-Baptiste 1992. Tout empire périra. Théorie des relations internationales. Paris, Armand Colin.

Eckhart Ferenc 1941. A Szent Korona-eszme története. Budapest, MTA.

The Economist 1995a. Democracies and War. The Politics of Peace. 1–7 April.

The Economist 1995b. The International Order. Situation, Mission, Execution. 24 December – 6 January.

The Economist 1996. The Road to Koranistan. 5–11 October.

The Economist 1997. The whore of Babylon and the horseman of plague. 12–18 April.

The Economist 2002. The World in 2002. http://www.theworldin.com.

Elliott, Michael 2002. They had a plan. Time, 12 August.

Eriksen, Thomas Hylland 1993. Ethnicity and Nationalism. Anthropological Perspectives. London–Boulder, Pluto Press.

Espiell, Héctor G. 1992. Human rights and international humanitarian law. Bulletin of Human Rights, Geneva, Centre for Human Rights Unated Nations.

Evans, Graham – Newnham, Jeffrey 1998. Dictionary of international relations. London, Penguin Books.

Ferrero, Guglielmo 1988. Pouvoir. Les génies invisibles de la Cité. Paris.

Ferrero, Guglielmo 1993. Az ókori civilizáció bukása. Budapest, Holnap.

Finnis, John 1980. Natural Law and Natural Rights. Oxford, Clarendon Press.

Fitoussi, Jean-Paul – Rosanvallon Pierre 1996. Le nouvel àge des inégalités. Paris, Seuil.

Forsyth, Murray 1992. The Tradition of International Law. In Nurdin – Mapel 1992.

Foucher, Michel 1988. Fronts et frontières. Un tour du monde géopolitique. Paris, Fayard.

Fox, W.T.R. 1944. The Super Powers: The United States, Britain and Soviet Union – Their Responsibility for the Peace. New York–Harcourt, Brace.

Freedmann, Lawrence 2002. The Future of Strategic Studies. In Baylis–Wirtz–Cohen–Gray 2002.

Friedman, Jeffrey 1994. The Politics of Communitarianism. Critical Review, Vol. 8. Nr. 2.

Fukuyama, Francis 1997. Bizalom. Budapest, Európa.

Gaddis, John Lewis 2001. Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, Európa.

Gaer, Felice D. 1996. Reality Check: Human Rights NGOS Confront Governments at the UN. In Weiss–Gordenker.

Gardner, Gary 1997. A világ szántóföldjeinek megőrzése. In A világ helyzete 2002.

Gaudin, Thierry (ed.) 1999. 2001 – Récit du prochain siécle. Paris, Payot & Rivages.

Gazdag Ferenc 2001. Politikatudomány és biztonságpolitika. In Biztonságpolitika 2001.

Gál Ferenc 1990. Dogmatika. I.köt. Budapest, Apostoli Szentszék Kiadója.

Gerő András (szerk.) é.n. Sorsdöntések. A kiegyezés – 1867. A trianoni béke – 1920. A párizsi béke 1947. Budapest, Göncöl Kiadó.

Giesen, Klaus-Gerd 1992. L’Éthique des relations internationales. Les théories anglo-américaines contemporaines. Bruxelles, Bruylant.


Irodalomjegyzék

Gilpin, Robert 1995. War and Change in World Politics. Cambridge–New York, Cambridge University Press, [1981].

Goldblat, Jozef 1996. Arms Control. A Guide to Negotiations and Agreements. PRIO–Oslo, SAGE Publications–London.

Goldschlager, Seth-Marcuss, Stanley, J. 1997. Let’s Have an Anti-Bribery Convention. That Really Works. International Herald Tribune, 18 July.

Gombár Csaba 1994. Mi a politika? In Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Budapest, Századvég, 1994.

Gombár Csaba – Hankiss Elemér – Lengyel László – Várnai Györgyi (szerk.) 1996. A szuverenitás káprázata. Korridor Kötetek, Budapest.

Gordon, Philip H. (ed.) 1997. NATO’s Transformation. The Changing Shape of the Atlantic Alliance. Lanham–New York–London, Rowman and Littlefield Publ.

Grebogi, Celso – Yorke, James A. (ed.) 1997. The Impact of Chaos on Science and Society. Tokyo–New York–Paris, United Nations University Press.

Greenstein, Fred I. – Polsby Nelson, W. (ed.) 1975. International Politics. Reading, Massachusetts, Addison-Wesley Publ. Comp.

Griffiths, Martin 1992. Realism, Idealism and International Politics. A Reiterpretation. London–New York, Routledge.

Grotius, Hugo 1999. A háború és a béke jogáról. Budapest, Pallas Stúdió–Attraktor Kft.

Gurr, Ted Robert – Harff, Barbara 1994. Ethnic Conflict in World Politics. Boulder, Westview Press.

Haag, Herbert 1989. Bibliai lexikon. Apostoli Szentszék Kiadója.

Halperin, Morton H. et al. 1992. Self-Determination in the New World Order. Washington D.C., Carnegie Endowment for Peace.

Ham, Peter van 2001. The Rise of the Brand State. Foreign Affairs, September/October.

Hamilton, Keith – Langhorne, Richard 1995. The Practice of Diplomacy. Its Evolution, Theory and Administration. London–New York, Routledge.

Hare, R. M. 1981. Moral Thinking. It’s Levels, Method and Point. Oxford, Clarendon Press.

Hart, Herbert L. A. 1961. The Concept of Law. Oxford, Clarendon Press.

Hayek, Friedrich A. 1982. Law, Legislation and Liberty. London–Melbourne–Henley, Routledge and Kegan Paul.

Heller Ágnes 1993. A „politikai” fogalmának újragondolása. In Heller Ágnes-Fehér Ferenc: A modernitás ingája. Budapest, 1993, T-Twins.

Heller Ágnes 1994. Általános etika. Budapest, Cserépfalvi.

Heller Ágnes 1996. A szégyen hatalma. Budapest, Osiris.

Heller Ágnes 1997. Életképes-e a modernitás? Debrecen, Latin Betűk Kiadó.

Henkin, Louis 1995. International Law: Politics and Values. Dordrecht–Boston–London, Martinus Nijhoff Publishers.

Henley, Lonnie 1997. A War Scenario. Korean Cataclysm. The Washington Post, 4 May.

Hermant, Daniel – Bigo, Didier (ed.) 1991. Approches polémologiques. Conflits et violence politique dans le


Irodalomjegyzék

monde au tournant des années quatre-vingt-dix. Paris, Fondation pour les études de défence nationale.

Hobbes, Thomas 1970. Levitan. Budapest, Magyar Helikon.

Hobsbawn, Eric J. 1992. Nations and Nationalism since 1780. Programme, Myth, Reality. 2nd ed. Cambridge–New York, Cambridge University Press.

Hoffmann, Stanley 1995. The Political Ethics of International Relations. In Rosenthal 1995.

Hofmann, Rainer 2002. Protecting the Rights of National Minorities in Europe. First Experiences with the Council of Europe Framework Convention for the Protection of National Minorities. In German Yearbook of International Law. Vol. 44/2001, Berlin, Duncker & Humblot.

Holsti, Kalevi J. 1995. International Politics. A Framework for Analysis. 7th ed. Englewood Cliffs, New Jersey, University of Britísh Columbia.

Howard, Michael 1989. The Influence of Clausewitz. In Clausewitz 1989.

Howard, Michael 2001. The Intervention of Peace. Reflections on War and International Order. London, Profile Books.

Human Rights Watch/Africa 1997. The Scars of Children. Children Abducted by the Lord’s Resistance Army in Uganda. New York.

Hume, David 1994. David Hume összes esszéi. I. köt. Budapest, Atlantisz.

Huntington, Samuel P. 1991. The Third Wave. Democratization in the Late Twentieth Century. Norman and London, University of Oklahoma Press.

Huntington, Samuel P. 1996. The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order. New York, Simon & Schuster.

Johnson, Paul 2000. A modern kor. A 20. század igazi arca. Budapest, XX. Század Intézet.

Joó Rudolf 2001. Civil katonai kapcsolatok. In Biztonságpolitika 2001.

Josselin, Daphné – Wallace, William 2001. Framework. In (ed. uk): Non-state Actors in World Politics. London, 2001, Palgrave.

Jouve, Edmond 1992. Relations internationales. Paris, PUF.

Jouvenel, Bertrand de 1977. Du pouvoir. Paris, Hachette.

Kagan, Donald 1995. On the Origins of War and the Preservation of Peace. New York, Doubleday.

Kalijarvi, Thorsten V. 1948. Nationalism. In Feliks Gross (ed.) European Ideologies. A Survey of 20th Century Political Ideas, New York, Philosophical Library.

Kaplan, Robert D. 1996. The Ends of the Earth. New York, Random House.

Keegan, John 1994. A history of Warfare. London, Pimlico.

Kegley, Charles W. Jr. – Wittkopf, Eugene R. 1997. World Politics. Trend and Transformation. 6th ed. New York, St. Martin’s Press.

Kegley, Charles W. Jr. – Wittkopf, Eugene R. 2001. World Politics. Trend and Transformation. Boston–New York, St. Martin’s.

Kelet-Európa új alkotmányai. Szerk. Tóth László. Szeged, JATE Állam- és Jogtudományi Tanszék.

Kelsen, Hans 1934. Tiszta Jogtan. Budapest, ELTE Bibó István Szakkollégium.

Kennan, George 1947. The Sources of Soviet Conduct. Foreign Affairs, Vol. 25. no. 4. July.


Irodalomjegyzék

Kennedy, Paul 1987. The Rise and Fall of the Great Powers. New York, Random House.

Kennedy, Paul 1993. Preparing for the Twenty-First Century. New York, Random House.

Keohane, Robert O. 1984. After Hegemony. Cooperation and Discord in the World Political Economy. Princeton, Princeton University Press.

Keohane, Robert O. – Nye Jr., Joseph S. 2000. Introduction. In Nye Jr. – Donahue 2000.

Kim, Uichol et al.(eds.) 1994. Individualism and Collectivism. Theory, Method and Applications. Thousand Oaks–London–New Delhi, Sage Publications.

Kiss J. László 1995. A hidegháború vége és a nemzetközi kapcsolatok elmélete. In BIGIS-Nemzetközi tanulmányok, 1.szám. Budapest, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszéke.

Kissinger, Henry 1996. Diplomácia. Budapest, Panem–McGraw-Hill–Grafo.

Klein, R. Lawrence – Fu-Chen Lo (ed.) 1995. Modelling Global Change. Tokyo–New York, United Nations University Press.

Kleinschmidt, Herald 2001. A nemzetközi kapcsolatok története. Budapest, Atheneum.

Korany, Bahgat 1987. Analyse des relations internationales. Approches, concepts et données. Montréal, Centre québécois de relations internationales, Gaetan Morfin.

Korten, David C. 1995. Tőkés társadalmak világuralma. Budapest, Kapu.

Kriegel, Blandine 1994. La politique de la raison. Paris, Payot.

Kuhn, Thomas S. 1984. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat.

Kurth, James 1996. Americas Grand Strategy. A Pattern of History. The National Interest, Nr. 43. Spring.

Kymlicka, Will 1995. Multicultural Citizenship. Oxford, Clarendon Press.

Lacoste, Yves 1993. Dictionnaire de geopolitique. Paris, Flammarion.

Lacoste, Yves 1994. Nation, nations, nationalismes. Hérodote. Revue de géographie et de géopolitique. No 72/73.

Lafay, Gérard 1997. Comprendre la Mondialisation. 2e éd. Paris, Economica.

Larkin, Bruce D. 1996. Nuclear Designs. Great Britain, France and China in the Global Governance of Nuclear Arms. New Brunswick–London, Transaction Publ.

Legohérel, Henri 1996. Histoire du droit international public. Paris, PUF.

Lexis, Wilhelm 1983. A kultúra lényege. In Bujdosó Dezs (szerk.): Forrásmunkák a kultúra elméletéből. I. köt. Német kultúraelméleti tanulmányok. Budapest, Tankönyvkiadó.

Lévi-Strauss, Claude 1987. Race et histoire. Paris, Denoel.

Liddell Hart, Basil Henry 1991. Strategy. 2nd rev. ed. New York–London, Meridian, [1954].

Luttwak, Edward N. 1987. Strategy. The Logic of War and Peace. Cambridge, Massachusetts–London, Harvard University Press.

Machiavelli, Niccolo 1987. A fejedelem. Budapest, Európa.

Machiavelli, Niccolo 2001. A háború művészete. Szeged, Szukits Könnyvkiadó.

Mathey, Jean-Marie 1995. Comprendre la Stratégie. Paris, Economica.


Irodalomjegyzék

Mayer-Kress, Gottfried 1995. Messy Futures and Global Brains. Illionis, Urbana, Center for Complex Systems Research, Beckman Institute and Department of Physics.

Mazarin, Jules 1996. Bréviaire des politiciens. Paris, Arléa.

Mc Lean, Iain (ed.) 1996. The Concise Oxford Dictionary of Politics. Oxford–New York, Oxford University Press.

Mcrae, Hamish 1995. The World in 2020. Power, Culture and Prosperity: A Vision of the Future. London, HarperCollins Publ.

Merle, Marcel 1974. Sociologie des relations internationales. Paris, Dalloz.

Merle, Marcel 1995. Bilan des Relations Internationales Contemporaines. Paris, Economica.

Mérő László 1996. A játékelmélet és a racionalitás pszichológiája. Budapest, Terikum.

Millon-Delsol, Chantal 1993. Le principe de subsidiarité. Paris, PUF.

Minc, Alain 1993. Le nouveau Moyen Áge. Paris, Gallimard

Mitrany, David 1943. A Working Peace System. London, Royal Institute of International Affairs.

Minogue, Kenneth 1995. Politics. A Very Short Introduction. Oxford–New York, Oxford University Press 1995.

Molander, Roger C. – Riddle, Andrew S. – Wilson, Peter A. 1996. Strategic Information Warfare. A New Face of War. Santa Monica, Rand-National Defense Research Institute.

Morgenthau, Hans. J. 1956. Politics among Nations. The Struggle for Power and Peace. New York, Alfred Knopf.

Morgenthau, Hans J. 1993. Politics among Nations. The Struggle for Power and Peace. Brief Edition revised by Kenneth W. Thompson. Boston, McGraw-Hill, [1948].

Mouffe, Chantal 1993. The Return of the Political. London–New York, Verso.

Mulgan, Geoff (ed.) 1997. Life After Politics. New Thinking For The Twenty-First Century. London, Fontana Press.

Naisbitt, John 1982. Megatrends. Ten New Directions Transforming Our Lives. New York, Warner Books.

Naisbitt, John 1996. Megatrends Asia. Eight Asian Megatrends That Are Reshaping Our World. New York, Simon & Schuster.

Nardin, Terry 1992. Ethical Traditions in International Affairs. In Nardin – Mapel 1992.

Nardin, Terry – Mapel, David R. (ed.) 1992. Traditions of International Ethics. Cambridge–New York–Melbourne, Cambridge University Press.

NATO Handbook 1995. Brussels, NATO Office of Information and Press. (Magyarul: NATO Kézikönyv 1995. Budapest, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet.)

A Nato. Történet, szervezet, stratégia, bővítés 1999. Szerk.: Valki László, Budapest, Corvina.

Navracsics Tibor 1998. Európai belpolitika. Az Európai Unió politikatudományi elemzése. Budapest, Korona Kiadó.

A nemzeti kérdésről. A nemzeti kérdés lenini elméletének kialakulása 1896–1914. (Szöveggyűjtemény) 1988. Budapest, Kossuth.

Nye Jr., Joseph S. 1990. „Soft Power”. Foreign Policy, no. 80. Fall.

Nye, Joseph S. – Donahue, John D. (eds.) 2000. Governance in a Globalizing World. In Visions of Governance


Irodalomjegyzék

for the 21st Century-Brookings Institution Press, Cambridge, Massachusetts–Washington D.C.

Nyíri Tamás é.n. A filozófiai gondolkodás fejlődése. 4. kadás. Budapest, Szent István Társulat, [1973].

Nyugat-Európa alkotmányai 1988. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Nyugat-Európa legújabb alkotmányai 1990. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Oberdorf, Henri 1992. Introduction in Les Constitutions de l’Europe des Douze. Paris, La documentation Française.

Ohmae, Kenichi 1995. The End of the Nation State. The Rise of Regional Economies. NeW York, HarperCollins Publ.

Our Global Neighborhood. The Report of the Commission on Global Governance. 1995. Oxford, Oxford University Press.

Pac, Henri 1997. Le système stratégique international. Paris, PUF.

Papaux, Alain – Wyler, Eric 1997. L’étique du droit international. Paris, PUF.

Perlez, Jane 2002a. Indonesia’s Gerilla War Puts Exxon Under Siege. The New York Times, 14 July.

Perlez, Jane 2002b. US Backs Oil Giant on Lawsuit in Indonesia. The New York Times, 8 August.

Pethő Sándor 1993. Norma és kivétel. Carl Schmitt útja a totális állam felé. Budapest, MTA Filozófiai Intézete.

Pipes, Daniel 1997. Conspiracy. How the Paranoid Style Flourishes and where it Comes From. New York–London, The Free Press.

Pipes, Daniel 1998. The Hidden Hand. Middle East Fears of Conspiracy. New York, St. Martin’s Griffin, [1996].

Price Waterhouse 1993. A hitelkockázat kezelése. Budapest, Price Waterhouse/Panem Kft.

Rennie, David 2002. US planned to hit bin Laden ahead of September 11. The Daily Telegraph, 5 August.

Renouvin, Pierre – Duroselle, Jean-Baptiste 1991. Introduction à l’histoire des relations internationales. 4e éd. Paris, Armand Colin.

Renouvin, Pierre 1994. Histoire des relations internationales. Vol. I–III., Paris, Hachette.

Reuters World Report 1997. As Albright visits, Russian PM views rocket centre. Moscow, 21 February.

RFE/RL Newsline 1997a. Radio Free Europe/Radio Liberty Newsline No. 22. Part I. 30 April. (Liz Fuller: Rybkin Calls for New Russian National Security Concept.)

RFL/RL Newsline 1997b. Radio Free Europe/Radio Liberty Newsline No. 28. Part I. 12 May.

RFL/RL Newsline 1997c. Radio Free Europe/Radio Liberty Newsline No. 38. Part I. 26 May.

RFL/RL Newsline 2000. Radio Free Europe/Radio Liberty Newsline No. 81. Part I. 25 April.

Ritchie, David G. 1895. Natural Rights. London–New York, Swan Sonnenschein–MacMillan.

Roche, Jean-Jacques 1994a. Le systè me international contemporain. 2e éd. Paris, Montchrestien.

Roche, Jean-Jacques 1994b. Théories des relations internationales. Paris, Montchrestien.

Rosanvallon, Pierre 1995. La nouvelle question sociale. Repenser l’État-providence. Paris, Seuil.

Rosenau, James N. 1990. Turbulence in World Politics. A Theory of Change and Continuity. Princeton, Princeton University Press.


Irodalomjegyzék

Rosenthal, Joel H. (ed.) 1995. Ethics and International Affairs. Washington D.C., Georgetown University Press.

Ruggie, John Gerald 1998a. What makes the world hang together? Neo-utilitarianism and the social constructivist challange. In Ruggie 1998b

Ruggie, John Gerard 1998b. Constructing the World Polity. Essays on International Institutionalization. London–New York, Routledge.

Russ, Jacqueline 1994. Les théories du pouvoir. Paris, Librairie Générale Francaise.

Schlett István, 1996. A magyar politikai gondolkodás története. I. köt. Budapest, Korona Kiadó.

Schmidt, Helmuth 1997. Don’t Belive What Critics Say about the Euro. Intrenational Herald Tribune, 25 June.

Schmitt, Carl 2002. A politikai fogalma. In Cs. Kiss Lajos (szerk.): Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. (Fordította, az előszót és az utószót írta Cs. Kiss Lajos.) Budapest, 2002, Osiris–Pallas Stúdió–Attraktor.

Scholte, Jan Aart 2001. The globalization of world politics. In Baylis – Smith 2001.

Schumpeter, Joseph A. 1987. Capitalism, Socialism and Democracy. 5th ed. London, Counterpoint.

Senarclens, Pierre de 1992. La politique internationale. Paris, Armand Colin.

Shaw, Malcolm N. 2001. Nemzetközi jog. Budapest, Osiris.

Sironneau, Jacques 1996. L’eau. Nouvel enjeu stratégique mondial. Paris, Economica.

Smouts, Marie-Claude 1987. L’Organisation internationale: nouvel acteur sur la scéne mondiale. In Korany 1987.

Smouts, Marie-Claude 1995. Les organisations internationales. Paris, Armand Colin.

Sowell, Thomas 1994. Race and Culture. A World Wiew. New York, Basic Books.

Spanier, John – Wendzel, Robert L. 1996. Games Nations Play. 9th ed. Washington D.C., CQ Press. (A Division of Congressional Quarterly, Inc.)

Staub, Ervin 1989. The Roots of Evil. The Origins of Genocide and Other Group Violence. Cambridge–New York, Cambridge University Press.

Steel, Ronald 1996. Terrorism is How the Weak Frighten and Punish the Strong. International Herald Tribune, 26 July.

Steiner, Henry J. – Alston, Philip 1996. International Human Rights in Context. Law, Politics, Morals. Oxford, Clarendon Press.

Strauss, Leo 1953. Natural Rights and History. Chicago, The University of Chicago Press.

Strauss, Leo – Cropsey, Joseph 1994. A politikai filozófiák története. I–II. Budapest, Európa.

Sun Tzu (Szun-Ce) 1963. The Art of War. Oxford, Clarendon Press.

Sur, Serge 1995. Relations internationales. Paris, Montchrestien.

Szöveggyűjtemény az Amerikai Egyesült Államok történetéhez 1620–1980. 2001. Szerk.: Bődy Pál és Urbán Aladár, Budapest–Pécs, Dialóg Campus Kiadó.

Szőnyi István 1995. Hidegháború után – elméletek konfrontációja. In BIGIS-Nemzetközi tanulmányok, 1. szám. Budapest, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszéke.

Szun-Ce 1995. A hadviselés törvényei. (Fordította Tőkei Ferenc.) Budapest, Balassi Kiadó.


Irodalomjegyzék

Szűcs Jenő 1984. Nemzet és történelem. 2. kiad. Budapest, Gondolat.

Taylor, A. J. P. 2000. Harc a hatalomért. Európa 1846–1918. Budapest, Scolar Kiadó, [1954].

Temon, Yves 1995. L’État criminel. Les Génocides au XX e siècle. Paris, Seuil.

Thornberry, Patrick 1991. International Law and the Rights of Minorities. Oxford, Clarendon Press.

Thuküdidész 1999. A peloponnészoszi háború. Budapest, Osiris.

The Times 2001. We will win nuclear war, says India. (By Richard Besston–Zahid Hussain.) 31 December.

Touraine, Marisol 1995. Le boulversement du monde. Géopolitique du XXIe siècle. Paris, Seuil.

United Nations Action in the Field of Human Rights. 1994. Geneva, Centre for Human Rights.

United Nations Center for Human Rights. 1994. Vol. I. First and Second Part, New York–Geneva.

United Nations Center for Human Rights.1997. Vol. II. United Nations, New York–Geneva.

United Nations Handbook 1996. Wellington, New Zeeland Ministry of Foreign Affairs and Trade.

The United Nations in Somalia 1996. The United Nations and Somalia 1992–1996. New York, UN DPI.

Valki László 2001. Jugoszlávia felbomlása és az utódállamok elismerése. Kritika, áprilisi szám.

Vasquez, John A. 1997. The Realist Paradigm and Degenerative versus Progressive Research Programs. American Political Science Review, no. 91. December.

Velencei Bizottság jelentése 2002. Report on the Preferential Treatment of National Minorates by their Kin-State. (Adopted by Venice, 19–20 October 2002.)

The Vienna Declaration 1993. World Conference on Human Rights. The Vienna Declaration and Programme of Action. New York, UNDPI, June.

Wade, E.C.S. – Bradley, A. W. 1990. Constitutional and Administrative Law. 10th ed., London–New York, Longman.

Walzer, Michael 1992. Just and Unjust Wars. A Moral Argument with Historical Illustrations. 2nd ed. New York, Basic Books.

Walzer, Michael 1994. Thick and Thin. Moral Argument at Home and Abroad. Notre Dame–London, University of Notre Dame Press.

Waltz, Kenneth N. 1975. Theory of International Relations. In Greenstein–Polsby 1975.

Waltz, Kenneth N. 1979. Theory of International Politics. Reading, Massachusetts, Addison–Wesley Publ.

Waltz, Kenneth N. 1997. Evaluating Theories. American Political Science Review. no. 91. December.

The Washington Post 1997a. Boris Yeltsin’s Nuklear Monologue. 14 May.

The Washington Post 1997b. Chinese Leader Urges U.S. to Seek „Common Ground”. 19 October. A01

Weber, Max 1989. A politika mint hivatás. Medvetánc Füzetek, Budapest.

Weiss, Thomas – Gordenker, Leon 1996a. Pluralizing Global Governance: Analytical Approaches and Dimensions. In Weis – Gordenker 1996b.

Weiss, Thomas G. – Gordenker Leon 1996b. NGO’s, the UN, and Global Governance. Boulder–London, Lynne Rienner Publ.

Wendt, Alexander 1992. Anarchy is what states make of it: The Social Construction of Power Politics. International Organisation, no. 46.


Irodalomjegyzék

Wieruszevszky, Roman 1993. Case Study on the former Yugoslavia: The international mechanism, their efficiency and failures. In Bloed 1993.

Wight, Martin 1995. Power Politics. In Leicester University Press, Royal Institute for International Affairs.

Wilson, Woodrow 1927. War and Peace. Presidental Messages, Addresses and Public Papers (1917–1924). Vol. I. New York–London, Harper Brothers Publ.

World Development Report 1997. The State in a Changing World. Oxford–New York, Oxford University Press for the World Bank.

World Economic and Social Survey 1996. Trends and Policies in the World Economy. New York, United Nations.

Worldwatch Institute 2002. Magyarul: A világ helyzete 2002. Budapest, Föld Napja Alapítvány.

Wright, Georg Henrik von 1971. Explanation and Understanding. Ithaka–New York, Cornell University Press.

Wundt, Wilhelm 1917. Néplélektan. Leipzig.

Yau-Fai Ho, David – Chiu, Chi-Yue 1994. Component Ideas of Individualism, Collectivism and Social Organisation. In Kim 1994.

Zelikov, Philip 1997. The Masque of Institutions. In Gordon 1997.

Zorgbibe, Charles 1995. Histoire des relations internationales. Du schisme Moscou-Pékin à l’aprésguerre froide 1962 à nos jours. Tome IV. Paris, Hachette.


Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web viewBevezetés a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásába. Bevezetés a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásába. Előszó. I. NEMZETKÖZI