Robin Hobb - Latnok Ciklus 3 a Nep Orgyilkosa

5/17/2018 Robin Hobb - Latnok Ciklus 3 a Nep Orgyilkosa - slidepdf.com

http://slidepdf.com/reader/full/robin-hobb-latnok-ciklus-3-a-nep-orgyilkosa 1/162

A Látnok Ciklus - 3.ROBIN HOBB

A nép orgyilkosa(Tartalom) (Térkép)

Ryannek

Előzmények

AZ ORGYILKOS TANÍTVÁNYAA Hat Hercegség örökösödési rendje akkor tört meg, mikor Lovag trónörökös hercegHoldszem városában aláírta a békét a Hegyvidéki királysággal. Ekkor derült ki, hogyegy helybéli asszonytól hat esztendővel korábban fiúgyermeke fogant, s a gyermeket aszégyenben maradt leány apja a királyi családra bízta. Lovag herceg azonnal lemondotta trónról, s így öccse, Igazság herceg lépett elő trónörökössé. A fattyút Lovag hercegelső emberére, Kosvár istállómesterére, Burrickra bízták, s úgy tűnt, megfeledkeztek r ó l a .A gyermek egy ideig egyszerű életet élt, az istállómester is keveset törődött vele,

utcagyerekekkel járta a várost. Az istállómester ekkor fedezte föl, hogy a gyermek különleges képességgel bír, a népi hagyomány által Ösztönnek nevezett, s a népi babonaság által megvetett tulajdonsággal tudati kapcsolatba képes kerülni egy általakiválasztott állattal. A magának való Burrick azonban ismerte az Ösztön hírnevét, éserőszakkal szakította el a gyermeket fél-állati sorából, s attól fogva nagyobb figyelmetszenteltek neki.A Hat Hercegség uralkodója, Elmés király bölcsen belátta, hogy a gyermek pusztalétezése nemkívánatos bonyodalmakat okozhat az amúgy is felbolydult örökösödésirendben, ezért úgy döntött, hasznos eszközt formál a fiúból az uralkodóház számára.A gyermek, akit néhányan „Fiú”-ként, legtöbben „Fattyú”-ként emlegettek, végül a„FitzLovag” nevet kapta és jó taníttatásban részesült. Megtanult írni-olvasni, fegyvert

forgatni, s Elmés király parancsára az orgyilkosság titkos mesterségébe is beavatástnyert. Utóbbit Árny Hullócsillag, Elmés király féltestvére és orgyilkosa végezte, akinek puszta létéről akkoriban csak a király és középső fia, Igazság herceg tudott.Mikor a szükség úgy hozta, Elmés úgy döntött, a fiút a királyi család különös mentálisképességére, a Mesterségre is taníttatja. Egy tucat másik fiatallal együtt Galenus, aMesterség oktatója vonakodva bár, de tanítani kezdte a Mesterséget diákjai számára,azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy olthatatlan ellenszenvvel viseltet a fattyú iránt,ezért a Mesterség segítségével megpróbálta elpusztítani. Bár a kísérlete nem sikerült,Fitz mégsem nyert teljes beavatást a Mesterség tanaiba – képessége ezen a térenmegbízhatatlanná vált, s így nem lett hasznos tagja a Galenus felügyelete alattkialakuló Mesterségbeli kotériának.

Ezzel egy időben új fenyegetés jelent meg a Hat Hercegség partvidékén, a későbbVörös Martalócokként hírhedtté vált fosztogató hajósnép képében. A fagyosKülső-szigetek lakói, akik nevüket a vörösre festett hajótörzsről és különöskegyetlenségükről kapták, csak a pusztítás kedvéért pusztítottak, a falvak népeit pedigelrabolták, de nem váltságdíjat követeltek értük, hanem valamilyen titokzatos módonkiirtották belőlük a lelket, és szabadon engedték őket. A „szipolyozás” néven ismerttévált jelenség hatására az áldozatból egy gondolatoktól, ösztönöktől és minden emberiérzelemtől mentes, mohó és kegyetlen ember válik, aki tovább pusztít, miután a



Martalócok már távoztak, s a hozzátartozóknak két választásuk maradt: vagy örökreelzárják szerettüket, hogy az ne okozzon kárt másnak és magának, ne hozzaszégyenbe őket, vagy könyörületből véget vetnek szánalmas létezésének.Az új fenyegetés megjelenése arra ösztönözte Elmés királyt, hogy új szövetségestkeressen a Hat Hercegség számára, s meg is találta Kettricken hercegnő képében, aki

a Hat Hercegséggel szomszédos Hegyvidéki királyság uralkodójának leánya volt. Elméskirály terve az volt, hogy Igazság herceg házassággal kösse szorosabbra a szövetségeta két nép között, és ezzel együtt hajóépítéshez szükséges fát és támogatást nyerjen a b i r o d a l o m t ó l .A frigy megszervezését és előkészítését Elmés legkisebb fiára, Pompa hercegre bízta – Igazság túlságosan elfoglalt volt a partvidéket feldúló Martalócok elleni védekezéssel.Pompa, Elmés király második házasságából származó egyetlen gyermekeelkényeztetett, hiú és nagyravágyó ember volt, aki, akárcsak anyja, szívesen hódolt bódító füstök és az ital szenvedélyének, s olthatatlan ellenszenvvel viseltetett Fitz iránt,akiben fenyegetést látott hatalmi tervei elérésében. Mikor eljött az idő, hogy Igazságherceg esküt fogadjon a Hegyvidéki királyság népe előtt Kettricken hercegnőnek, nem

tudott személyesen elutazni, nem merte magára hagyni a partvidéket, ezért magahelyett Galenus kotériájának egyik tagját küldte, akinek elméjén keresztül, a Mesterségsegítségével kívánt ott lenni a fontos eseményen. Galenus és Pompa számára ezkiváló alkalomnak mutatkozott, hogy egy csapással megszabaduljanak a fattyútól ésIgazság hercegtől, s így szabaddá tegyék az utat Pompa számára a királyi trónhoz.Pompa úgy intézte, hogy a király Fitzet is a Hegyvidéki királyságba küldje azzal a céllal,hogy a fattyú ölje meg Rurisk herceget, a Hegyvidéki királyság trónörökösét, Kettrickenhercegnő bátyját. Pompa egyúttal le is kívánta leplezni a fiút, hogy mások végezzenek vele, Igazság herceget pedig Galenus tervezte elpusztítani, mikor Igazság a Mesterségerejével az esküt fogadja – a Mesterség segítségével Galenus az életerejét akartak i s z í v n i .

A terv kudarcot vallott, mikor Fitz túlélte az ellene forralt árulást, és időben értesítetteIgazság herceget, aki az utolsó pillanatban Galenus ellen fordult, és megölte őt. Fitzazonban kis híján belehalt az árulás leleplezésébe, kétszer is megkísérelték megmérgezni, aztán vízbe fojtani, s csak Burrick és Fitz első kutyája segítségével,akivel az Ösztön segítségével egykor összekapcsolódott, sikerült megmenekülnie.A csaknem tragikus incidenst végül a politika és a nép érdekét szem előtt tartvaelhallgatták, Pompa herceget ugyan szűkebb pórázra fogták, de tervét nem leplezték lea Hat Hercegség előtt, Igazság és Kettricken. végül Kosvárban egybekelnek, csak FitzLovag marad a Hegyvidéki királyságban mérgektől meggyötört szervezettel,utazásra képtelenül.A KIRÁLY ORGYILKOSAMikor Fitz összeszedte lelki erejét, és testben is képes lett az utazásra, Burrick kíséretében, megtörten bár, de visszaindult Kosvárba. A királyi várban azonbanmegdöbbentő dolgok fogadták: Elmés király egyre gyengül, már csak árnyékaönmagának, szervezete és ereje fokozatosan elsorvad. Pompa herceg szintezavartalanul éli tovább az életét, Fitz pedig összefut elveszettnek hitt gyermekkori barátjával és szerelmével Mollyval a szatócsleánnyal, aki szolgálólányként dolgozik ak a s t é l y b a n .A tél során a királyságnak a szipolyozottakkal, a nyáron még több Martalóccal kellettszembenéznie, immár hegyvidéki fából ácsolt hajókon, Igazság herceg irányítása alatt,



aki a kotéria segítségével figyelte a partvidéket. A kotéria azonban nem Igazsághoz,hanem Pompához volt hűséges, mindent megtettek, hogy Igazság herceg hadierőfeszítéseit hátráltassák. Fitznek a tél során a szipolyozottak elpusztítása volt afeladata – mérgezett ételt szórt maga mögé az útra, amit a szipolyozottak mohón befaltak. Ekkor találkozott Fitz Éjszemmel, egy kölyökfarkassal Kosvár városában, akit

egy orvvadász ketrecéből vásárolt meg. Hamarosan az Ösztön segítségével barátságalakult ki közöttük, és elkerülhetetlenül összeforrt a tudatuk. Ebből a külvilág semmitsem érzékelt, Fitz pedig bölcsen titkolta mindenki elől a farkas létezését. Nyáron, megelégelvén az orgyilkosságot, arra kérte Igazság herceget, hogy másfeladattal lássa el, a trónörökös pedig, aki együtt érzett a fiúval, az egyik hajóra küldte,hogy szeme és füle legyen a nyár során.A tél beálltával azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Igazság terve (részben ahamis kotéria ügyködése miatt) nem működik, s Igazság herceg végül úgy döntött, útrakel a Hegyvidéken túlra, hogy meglelje a legendás és még titokzatosabb Elődöket, ezta misztikus népet, akik egykor a Látnok család távoli múltjában egyszer már segítettek a Hat Hercegség népének.

1 .Üzenetek IGAZSÁG TRÓNÖRÖKÖS HERCEG a Martalóc-háború harmadik évének telén hagytael Kosvárat kis létszámú válogatott kísérete élén. Személyi testőrsége is vele tartott,akik a Hegyvidéki Királyságig voltak hivatottak kísérni őt. Azzal érvelt hogy egy kisebbcsapatnak kevesebb poggyászra volt szüksége, ami megkönnyíti a haladást a hegyek közt és nem akart katonai menetnek tűnni az Elődök szemében. Valódi céljait csak kevesek ismerték, hivatalosan Eyod királyhoz utazott látogatóba, hogy tárgyaljon veleegy esetleges katonai támogatásról a Martalócok ellen.Akiket felkért, hogy csatlakozzanak hozzá, szinte mind figyelemre méltó személyek voltak. Hod, Kosvár fegyvermestere az elsők között volt, akit kiválasztott. Kharim,

Igazság inasa oly régóta szolgált Igazság mellett, hogy szinte elképzelhetetlen volt,hogy hátrahagyja. Gesztenye, nevéhez hűen barna és cserzett bőrű, több mint tízesztendeje volt tagja Igazság testőrségének, hiányzott a fél szeme és az egyik füle, dekétszer olyan ébernek tűnt, mint bárki más a testőrségből. Keef és Kef, az ikerpár ugyanolyan régi tagjai voltak Igazság testőrségének, mint Gesztenye. Burrick szabadakaratából csatlakozott a menethez, bár többen tiltakoztak az ellen, hogy elhagyjaKosvárat. Ám Burrick azt mondta, alkalmas embert hagy hátra az istállók élén ésamúgy is szükségük lenne egy olyan lovászra, aki ért annyira az állatokhoz, hogykeresztül tudja vinni őket a Hegyvidéken. Gyógyítói képességei és Lovag herceg elsőembereként eltöltött évei szintúgy mellette szóltak. Bár azt csak nagyon kevesen tudták,mit is jelentett ez utóbbi valójában.*Az indulása előtti utolsó éjszakán Igazság a dolgozószobájába hivatott. – Nem helyesled, amit tenni készülök, igaz? Azt gondolod, hogy ostobaság – üdvözölt.Mosolyognom kellett. Akaratlanul is pontosan azt mondta ki, amit gondoltam. – Attól tartok, komoly kétségeim vannak felőle – helyeseltem óvatosan. – Akárcsak nekem. De hát mi más maradt a számomra? Ez legalább esély, hogytegyek is valamit azon kívül, hogy abban az átkozott toronyban ücsörgök és halálrasorvasztom magam.Az elmúlt napok során gondosan lemásolta Kettricken térképét, amit óvatosan



összetekert és egy tekercstartóba csúsztatott. Az elmúlt hét változásai ámulattaltöltöttek el. Még mindig ősz volt a haja, még mindig sovány és megviselt volt a hosszúhónapok tétlenségétől, de mozdulatai erőt sugároztak, és Kettrickennel együtt mindeneste jelenlétükkel ékesítették a nagytermet. Öröm volt nézni, ahogy megújult étvággyalfalatozik az asztalnál, és elmereng egy pohár bor fölött, miközben Kedély, vagy egy

másik dalnok szórakoztatta a társaságot. A közte és Kettricken között megújultkapcsolat szintén üdítő változás volt a korábbiakhoz képest. Tekintetét ritkán emelte leuráról, figyelme sosem fordult másfelé, s míg a dalnokok énekeltek, keze mindigIgazság karján nyugodott. Úgy ragyogott ura jelenlétében mint egy fényes gyertya.Bármennyire is védtem a gondolataimat, túlzottan is tisztában voltam azzal, hogymennyire élvezték az éjszakáikat. Azzal igyekeztem elrejtőzni szenvedélyük hevétől,hogy belefeledkeztem Molly társaságába. Végül aztán bűntudatom támadt, amiért Mollyolyan boldog volt megélénkült kapcsolatunk láttán. Mit is gondolna, ha megtudná, hogyérzelmeim nem teljesen a sajátjaim voltak?A Mesterség. Figyelmeztettek már az előnyeire és a hátrányaira, arra, hogyan képeskiszívni minden erőt és energiát egy emberből, kivéve azt az éhséget, ami egyre csak

hajtotta használóját. Erre az egy csapdára senki sem figyelmeztetett. Bizonyosszempontból már vártam, hogy Igazság elinduljon, és végre ismét csak az enyémlegyen a lelkem. – Amit a toronyban teszel, nem kisebb feladat. Ha az emberek megértenék hogyanégeted el önmagad azért, hogy segíts rajtuk... – Te túlságosan is tisztában vagy vele. Közel kerültünk egymáshoz ezen a nyáron, fiú,közelebb, mintsem képzeltem volna. Apád halála óta nem akadt senki, akivel ennyitmegosztottam volna.Többet, mintsem gondolnád, hercegem, mondtam magamban, de nem ezt feleltem. – Így igaz, hercegem. – Egy szívességet kérek tőled. Kettőt, éppenséggel.

– Tudod, hogy nem utasítom vissza. – Ne vágd rá olyan hirtelen, fiú. Az első, hogy tartsd rajta a szemed az úrnőmön.Bölcsebb lett, mióta Kosvárba került, de még mindig túlságosan megbízik egyesekben.Vigyázz rá, amíg visszatérek. – Ezt kérés nélkül is teljesítem, hercegem. – És a másik – sóhajtott. – Itt is akarok maradni, az elmédben, ameddig csak lehet. – Hercegem – mondtam bizonytalanul. Igaza volt, ez nem olyan dolog volt, amitszívesen adtam meg neki, de már megígértem. Tudtam, hogy a királyság érdekébenmeg kell tennünk, de az én érdekemben... Lassan már kezdtem érezni, ahogy énemhatárai elkopnak Igazság erejétől. Hetekről, sőt hónapokról volt szó. Eltűnődtem, vajonilyen érzés lehet-e egy kotériába tartozni valakikkel. – Mi a helyzet a kotériákkal? – kérdeztem halkan. – Mi lenne? – horkant föl. – A helyükön hagyom őket, az őrtornyokban és a hajókon.Bármi üzenni valójuk van, továbbítják Szerénének, ha pedig nagyon fontos dologrólvolna szó, Szeréné továbbítja nekem. Addig is Elméssel tartja a kapcsolatot – szünetettartott. – Más dolgokról is szeretnék értesülni rajtad keresztül. Olyasmikről, amit jobbtitokban tartani.Kettricken dolgai, gondoltam magamban. Hogyan igyekszik majd Pompa felhasználni atávollétét. Pletykák és intrikák. Apróságok ugyan, de Igazság helyzetét erősítették.Sokadszorra kívántam már, hogy bárcsak megbízhatóan tudnám használni a



Mesterséget és akkor Igazságnak nem kellene ilyesmit kérnie, hanem bármikor eltudnám érni, ha szükségem van rá. Ám a helyzet az volt, hogy egész nyáron át szükségvolt rá, hogy érintéssel újítsuk meg a kapcsolatunkat, amelyen keresztül észrevétlenülfigyelemmel tudta kísérni mi folyik Kosvárott. Tétováztam, de már tudtam, hogy megfogom tenni, amire kér, a Hat Hercegség érdekében, nem a Mesterség iránti éhség

miatt. Fölnéztem rá. – Megteszem. – Igyekszem észrevétlen maradni – ígérte. Elé léptem, ő pedig egyik kezét a vállamrahelyezte. Újból velem volt, akárcsak azelőtt, hogy a dolgozószobájában figyelmeztetett,hogy védjem a gondolataimat.Az indulás napja tiszta és fagyos volt, az ég makulátlanul kéken ragyogott. Igazságígéretéhez hűen kis létszámú csapattal indult útnak. A tanácskozást követő naponlovas futárokat küldtek előre, hogy előkészítsék az utánpótlást, miáltal gyorsan éskönnyen utazhatott keresztül a Hat Hercegség legnagyobb részén.A búcsúztató tömegből, akik az indulást lesték, én voltam az egyetlen, aki nem búcsúzott el Igazságtól. Elmémben kuporgott halkan, mint egy mag, ami a tavasz

eljövetelét várja, és majdnem olyan észrevétlen volt, mint Éjszem. Kettricken a KirálynéKertjéből szemlélte a készülődést. Már korábban elbúcsúzkodott, és azért választotta aKirályné Kertjét, hogy ha elsírná magát, ne láthassa senki más. Mellette álltam és mégmindig éreztem a kettejük közti vibrálást. Boldog voltam, ugyanakkor szomorú, amiértoly gyorsan elragadták tőle, amit csak nemrégiben talált meg. A lovasok és a lobogók végül eltűntek a távoli dombok mögött. Aztán olyasmit éreztem, amitől hideg borzongásfutott végig a hátamon. Kettricken kinyúlt feléjük az Ösztön segítségével. Halványan bár, de éppen elég erősen ahhoz, hogy valahol a távolban Éjszem fölkapja a fejét. Mivolt ez?Semmi. Semmi, amihez közünk lenne. Hamarosan együtt vadászunk majd, ahogyanmár régóta nem tettük.

A menet távozása után néhány nappal majdnem visszakaptam az életemet. Féltem,amiért Burrick is Igazsággal tartott. Értettem miért döntött így, de kényelmetlenülvédtelennek éreztem magam, hogy mindketten távol voltak. Ez fölfedett néhány dolgotmagamról, amire jobb szerettem volna nem gondolni, másrészt viszont Burrick távollétében szabadon használhattam az Ösztönt amikor csak akartam. Majdnemminden hajnalon Éjszemmel vadásztam távol Kosvártól. Amikor szipolyozottak miattmentem, Kormos is velem volt, de a ló nem érezte biztonságban magát egy farkasközelében. Egy idő múlva sokkal kevesebb szipolyozott akadt az utamba és egyre többidő jutott rá, hogy a saját kedvünkre vadásszunk. Olyankor gyalogosan mentem, mertúgy sokkal közvetlenebb élmény volt a vadászat. Éjszem helyeselte erőbeligyarapodásomat, amire a nyáron tettem szert. Először éreztem újból, hogy teljesen uravagyok a testemnek, mióta Pompa megmérgezett. A reggeli vadászatok és az éjszakaMollyval töltött órák minden férfi számára kellemes életet jelentettek volna. Volt valamikielégítő az efféle egyszerű életmódban.Úgy hiszem, azt akartam, hogy egész hátralévő életem ilyen egyszerűségben teljen el,ezért igyekeztem nem törődni a veszélyes dolgokkal. Folytatódott a kellemes idő, ami jókezdetet jelentett Igazság küldetésének, megpróbáltam nem aggódni egy lehetségesfosztogatás felől, amit a jó időjárás a tenger felől hozhatott volna ránk. Pompa hercegetés a hirtelen támadt társasági összejöveteleket is elkerültem, amelyek felvirágoztak Kosvárban. Legtöbbje Pompa híveiből állt és ez hosszan tartó lakomákat, még nagyobb



nyüzsgést eredményezett. Szeréné és Justin is gyakrabban tűntek föl, s bár igyekeztemelkerülni, hogy egy szobában tartózkodjam velük, néha megéreztem komor jelenlétük nyomát amerre jártam a kastélyban. Gondosan elkerültem a népesebb ésforgalmasabb termeket, ahol velük, vagy Pompa vendégeivel találkozhattam volna.Alig pár nappal Igazság távozása után már elhallottam néhány pletykát arról, hogy

Igazság valódi célja az Elődök megkeresése volt. Ezeket nem vethettem Pompaszemére. Azok, akiket Igazság személyesen válogatott be a csapatába, mind tudtak azutazás valódi céljáról, Burrick pedig egyenesen magától jött rá, és jelentkezett nála. Haő kitalálta, más is megtehette. De amikor már gúnyos éllel és cinikus megjegyzésekkeladták tovább a pletykákat, gyanítottam, hogy Pompa áll a megcsúfolás mögött. Igazságtoronyban töltött nyarai túl sok találgatásra adtak okot. Persze, mindenki tudta, hogy aMesterség segítségével figyeli a partvidéket, de ez még kevés indok lett volna a pletykálkodásra. Fátyolos tekintete, szokatlan és rendszertelen étkezései, alkalmikísérteties megjelenései a kastély folyosóin már különösebbek voltak. Talán elvesztetteaz eszét? A találgatások csak folytatódtak, Pompa pedig termékeny táptalajt hagyottnekik. Minden alkalmat és kifogást megragadott, hogy lakomát rendezzen, és

vendégsereget hívjon a kastélyba. Elmés király ritkán érezte jól magát ahhoz, hogyelőmerészkedjék a szobájából, Kettricken pedig szintúgy nem tűrte az újdonsülttársaságot, amit Pompa gyűjtött maga köré. Csak magamnak és Árnynak panaszkodhattam a vendégseregről, és arról, hogy korábban milyen hevesenhangoztatta Pompa, hogy alig van pénz Igazság útjának fedezésére. Árny csak a fejétr á z t a .Az öreg mestergyilkos egyre szótlanabb lett, és az a kényelmetlen érzésem támadt,hogy titkol valamit előlem. Az Árnyat körüllengő titkok nem jelentettek újdonságot aszámomra, mindig is tele volt velük, de valahogy nem tudtam elűzni a gyanút, hogyezek egy részéhez nekem is közöm lenne. Nem mertem nyíltan rákérdezni, deszemmel tartottam. A kőasztal gyakori használat jeleit mutatta, de még különösebb volt,

hogy mire magához hivatott, a munka nyomait gondosan eltakarította. Ez furcsa volt.Évekig takarítottam Árny és a „főzőcskézései” után, de most, hogy rendet hagyott magaután nem volt erre szükség, és én értetlenül álltam a dolog előtt. Vajon felém irányulószemrehányás volt, vagy előlem akarta titkolni, hogy mit kevergetett legutóbb?Semmit nem tudtam meg a titkáról, de észrevettem más dolgokat, amiket korábbannem láttam meg. Árny öregedett. A tagjaiba kúszó hideget már nem enyhítette fölannyira a kandalló tüze, egyre távolabb tartotta a szemétől a tekercseket, és ügyelt rá,hogy ne kelljen fejmagasságnál följebb nyúlnia. Elmés idősebb féltestvére volt, bár mégmindig ő látszott fiatalabbnak. A változások apró jelei ugyanolyan fájdalmasak voltak,mint az a tudat, hogy valamit rejteget előlem.Huszonhárom nappal Igazság távozása után felbolydult várnép látványa fogadotthajnali vadászatomról visszatérve. Egyenesen Sárához, a szakácshoz mentem, hogymegtudjam mi történt. Az őrszoba után a konyha volt minden kastély híreinek központja. Kosvárban a konyhai pletyka általában pontosabb volt. – Egy lovas érkezett nemrégiben, félholt lován. Azt mondja, a Martalócok Révnéllecsaptak. Az egész város leégett, hetven embert szipolyoztak, ki tudja hányan haltak meg. Még többen is lesznek a fedél nélkül maradtak közül. Három hajónyi Martalóc,állította a fiú. Egyenesen Pompa herceghez sietett és jelentett. Pompa ideküldte, hogyegyen; az őrszobában van, alszik éppen – lehalkította a hangját. – A fiú egyedül tettemeg az egész utat. Minden városban lovat váltott, de nem hagyta, hogy más hozza



meg a hírt. Elmondta nekem, hogy egész úton abban reménykedett, hogyszembetalálkozik a segítségükre siető csapatokkal, de senki sem hallott még a Révbent ö r t é n t e k r ő l . – Rév? Akkor már legalább öt napja történt. Miért nem jeleztek az őrtornyok? – követeltem. – Miért nem érkeztek postagalambok? Igazság herceg járőrhajót hagyott a

környéken, annak látnia kellett volna a jelzőtüzeket. És ott van Will, a kotéria egyik tagjaa Vörös toronyban. Látnia kellett volna a fényeket és üzennie kellett volna Szerénének.Hogy lehet, hogy nem hallottunk róla? Miért nem tudtunk semmit?Sára még jobban lehalkította a hangját, és még határozottabban csapkodta adeszkákhoz a fánknak való tésztákat. – A fiú azt mondta, meggyújtották a tüzeket és madarakat is kiküldtek. A hajó mégsem j ö t t . – Akkor mi miért nem tudtunk róla? – mély lélegzetet vettem és elfojtottam csalódottdühömet. Éreztem Igazság halovány aggodalmát, de túl távoli, túl gyenge volt. Akötelék erőtlen volt, éppen akkor, amikor szükségem lett volna rá. – Hát, azt hiszem,már túl késő siránkozni miatta. Pompa herceg mit tett? Kiküldte a Ruriskot? Bárcsak ott

lettem volna, hogy velük tartsak.Sára horkantott egyet, aztán egy pillanatig eljátszadozott egy újabb adag tésztával. – Hát akkor menj csak, nem maradtál le semmiről. Semmi sem történt, ahogy hallottam.Senkit sem küldtek ki, és senkit sem fognak küldeni... Tudod, hogy nem szoktam adni a pletykákra, Fitz, de azt hallottam, hogy Pompa herceg tudott róla. Amikor a fiúmegérkezett, ó, a herceg nagyon kedves volt, telve együttérzéssel, amitől olvadoztak ahölgyek. Ételt adatott neki, egy új kabátot és egy erszény aranyat a fáradozásaiért, deazt mondta a fiúnak, hogy már túl késő volt, a Martalócoknak nyoma sem lenne, mireodaküldene bárkit is. Nincs értelme hajót küldetni oda. – Túl késő, hogy Martalócokkal harcoljanak, az igaz, de mi a helyzet a leégettházakkal? Egy csapat ács és munkás, pár szekérnyi élelem...

– Azt mondja, nincsen rá pénz – Sára gondosan megformálva ejtette ki a szavakat. – Azt mondja, a kincstár kiürült a hajóépítések és a legénységük miatt. Azt mondta,Igazság magával vitte, ami maradt, hogy megtalálja az Elődöket – az utolsó szót némimegvetéssel ejtette ki. Abbahagyta a fánkok dagasztását, amíg megtörölte a kezét. – Aztán azt mondta, nagyon sajnálja. Igazán nagyon sajnálja.Harag lobbant föl bennem, kimérten fölálltam, megveregettem Sára vállát, aztán kisséimbolyogva elhagytam a konyhát, és Igazság dolgozószobája felé indultam. Az ajtó előttmegálltam egy kis időre. Egy pillanatra tisztán láttam Igazság szándékát. Egy fiók hátuljában találni fogok egy régi smaragd nyakláncot arany foglalatokkal. Anyainagyanyjáé volt, elegendő arra, hogy az árából embereket és gabonátvásárolhassanak. Kinyitottam az ajtót és megtorpantam.Igazság rendetlen ember volt és sietve csomagolt, Kharim is vele tartott, senki semrakott rendet utánuk. De amit láttam, nem az ő művük volt. Más szemében talán nem istűnt volna föl, de én Igazság szemével is láttam a szobát. Valaki járt a szobában éskeresett valamit. Bárki tette is, vagy nem érdekelte, ha fölfedezik, vagy nem ismerteeléggé Igazságot. Minden fiók gondosan betolva, minden szekrény ajtaja zárva, még aszék is a helyén, az asztal alatt. Túl rendes volt. Halványuló reménnyel nyitottam ki afiókot, teljesen kihúztam és benéztem a legtávolabbi sarokba. Talán Igazság sajátrendetlensége mentette meg; én biztos nem kutattam volna smaragd nyaklánc után pár rongy és kiszáradt lúdtoll között. Több apró ékszert is magamhoz vettem Igazság



sugallatára. Amikor befejeztem, bizonytalanul körülnéztem. Ha ezeket nem vitték el, milehetett a keresés célja? Ha nem az ékszerek érdekelték, akkor micsoda?Módszeresen átfésültem több tucat tekercset, aztán összegyűjtöttem párat a falon lógó polcokról. Amint éppen óvatosan összetekertem az egyiket, Kettricken lépett halkan aszobába. Az Ösztön segítségével már azelőtt értesültem róla, hogy kinyitotta volna az

ajtót, így meglepetés nélkül tudtam fölnézni rá, amikor belépett. Megvetettem a lábamIgazság rám törő érzelmeinek hatására. Úgy tűnt, Kettricken puszta látványamegerősítette a kapcsolatunkat. Gyönyörű volt, sápadt és karcsú, lágy, kék színűgyapjúköntösében. Zavartan félrenéztem ő pedig kíváncsian nézett rám. – Igazság azt akarta, hogy tegyem ezeket biztonságos helyre – magyaráztam,miközben befejeztem a térkép összetekerését. – A nyirkosság árthat nekik, ezt a szobát pedig ritkán fűtik a távollétében.Kettricken bólintott. – Olyan üresnek és ridegnek tűnik nélküle. Nem érzem a jelenlétét, nincs nyoma azü g y k ö d é s e i n e k . . . – Akkor te takaríttattál ki? – kérdeztem óvatosan.

– Nem! – nevetett. – Az csak megbontaná azt a kevés rendet, amit tartani szokott. Nem, így hagyom, amíg visszatér. Azt akarom, hogy úgy találja a szobáját, ahogyemlékezett rá – elkomorult az arca. – Egy apródot szalajtottam érted ma reggel, de nemvoltál a kastélyban. Hallottad a híreket Révről? – Csak a pletykákat – feleltem. – Akkor ugyanannyit hallottál, mint én. Nem küldettek értem – mondta komoran. Amikor felém fordult, fájdalom ült a szemeiben. – Mértéklet úrnőtől hallottam a részleteket, akiPompa inasától hallotta, amint éppen a cselédjével beszélgetett. Az őrök Pompátértesítették a futár érkezéséről. Pedig értem kellett volna küldetniük. Hát egyáltalánnem tartanak királynénak? – Fenség – emlékeztettem udvariasan –, mindenképpen Elmés királyhoz kellett volna

vinniük a hírt. Feltételezem, hogy így is volt és Pompa emberei, akik a király ajtajátőrzik, érte küldettek helyetted.Kettricken fölszegte a fejét. – Akkor helyre kell tenni ezt a hibát. – Azon tűnődöm, vajon más üzenetek nem jártak-e hasonlóképpen – gondolkoztamh a n g o s a n . – Mire célzol? – kérdezte megvillanó tekintettel. – A madarakra, a jelzőtüzekre és Will üzenetére a kotéria vezetőjének, Szerénének.Legalább egyiknek meg kellett volna előznie a futárt. Egy talán elkeveredik, de három?Elsápadt, ahogy meglódultak a gondolatai. – Medwen Herceg azt hiszi majd, hogy figyelmen kívül hagytuk az üzenetét – egyik kezével eltakarta a száját, azon keresztül suttogta. – Ez ármány, hogy aláássák Igazság tekintélyét! – elkerekedtek a szemei. – Ez tűrhetetlen!Sarkon perdült és elindult kifelé, alig tudtam elé ugrani és megvetni a hátamat az ajtón. – Fenség, úrnő, kérem! Várj még egy kicsit. Gondold végig! – Mit gondoljak végig? Mi a legjobb mód, hogy felfedjük az álnokságát? – Nem vagyunk éppen a legjobb helyzetben. Kérlek várj és gondoljuk végig együtt. Aztgondolod, akárcsak én, hogy Pompa valahonnan már korábban értesült a dolgokról éselhallgatta. De nincs bizonyítékunk és talán tévedünk. Apránként kell végigkövetnünk agondolatot, különben viszályt szítunk ott, ahol a legkevésbé sem akarjuk. Legelőször Elmés királlyal kell beszélni, hogy megtudjuk, hallott-e már róla korábban is, hátha ő



tiltotta meg Pompának, hogy beszéljen róla. – Elmés nem tenne ilyet! – jelentette ki Kettricken dühösen. – Már csak árnyéka önmagának – emlékeztettem. – De neki kell nyilvánosan megfedniPompát, ha úgy ítéli. Ha ellene szólsz, a király pedig később neki ad igazat, akkor anemesek úgy gondolhatják, hogy a Látnok házban viszályok dúlnak. Már így is sok

kétség merült föl, nem hiányzik, hogy szembefordítsuk a partmenti Hercegségeket a belvidéki Hercegségekkel éppen akkor, amikor Igazság nincs itt.Kettricken eltűnődött. Láttam, hogy még mindig reszket a dühtől, de legalábbmeghallgatott. Nagy levegőt vett, hogy lehiggadjon. – Ezért hagyott itt téged, Fitz. Hogy lásd ezeket a dolgokat helyette. – Micsodát? – rajtam volt a megdöbbenés sora. – Azt hittem tudtad. Biztosan csodálkoztál rajta, miért nem vitt magával. Azért, mertmegkérdeztem tőle, hogy kiben bízhatok, ő pedig azt mondta, hogy benned.Igazság elfelejtette volna Árny létezését? Eltűnődtem, aztán rájöttem, hogy Kettrickennem is tudhatott Árnyról. Igazság tudhatta, hogy én vagyok a közvetítő. Magambanéreztem Igazság helyeslését. Árny. Az árnyékok közt, mint mindig.

– Gondolkozzunk együtt – mondta. – Mi történik ezután?Igaza volt, ez nem egy kis elszigetelt probléma volt. – Látogatókra számíthatunk. Medwen Hercegére és néhány nemesére. Testens Hercegnem követeket küld ilyen komoly eset után. Személyesen jön majd, és válaszokat akar kapni. Az összes partmenti Hercegség tudni fogja, hogy milyen választ kap. Az ő partvidéke a legkiterjedtebb, Kos Hercegséget kivéve. – Akkor méltó választ kell adnunk – jelentette ki Kettricken. Lehunyta a szemét, és egy pillanatra a homlokára tette a kezét. Rájöttem, milyen önuralomra volt szüksége.Méltóság, mondta magának, higgadtság és józanság. Mélyet lélegzett és rám nézett. – Elmés királyhoz kell mennem – mondta. – Ki kell faggatnom mindenről, és meg kelltudnom, mik a szándékai. Ő a király, biztosítani kell a pozíciójáról.

– Azt hiszem, bölcs döntés – mondtam. – Egyedül kell mennem. Ha velem tartanál, még gyöngének tűnnék és újabb pletykák kapnának szárnyra. Megérted, ugye? – Igen – feleltem, bár nagyon szívesen ott lettem volna, hogy halljam, mit mond Elmés.Kettricken az összegyűjtött térképek felé intett. – Biztonságba tudod helyezni őket?Árny szobája. – Igen. – Helyes – intett, és végre rájöttem, hogy még mindig elállom az útját. Elléptem előle,és ahogy elhaladt mellettem, megcsapott a parfümjének az illata. Megroggyantak atérdeim, és átkoztam a sorsot, amiért smaragdból kell újjáépíteni egy falut ahelyett,hogy az ő kecses nyakát díszítené. De tudtam, hogy ha a kezébe adnám, azonnal Révmegsegítésére fordítaná. A zsebembe csúsztattam a nyakláncot. Talán Kettrickenelegendő lesz hozzá, hogy föllobbantsa Elmés haragját, és kirázza Pompa zsebéből aszükséges pénzt. Talán ha visszatérek, még mindig ékítheti gyönyörű bőrét.Ha Kettricken visszanézett volna, láthatta volna, amint elpirulok férje gondolataitól.Az istállókhoz mentem. Mindig nyugtatólag hatottak rám a jószágállások, a lovak, ésmivel Burrick nem volt Kosvárban, kötelességemnek éreztem néha körülnézni.Fürgének persze nem volt szüksége rá, de ezúttal hangos szóváltásra lettem figyelmes.Egy rémültnek látszó lovászfiú kapaszkodott egy megtermett csődör kantárjába, egyidősebb fiú pedig megpróbálta kirántani a kezéből a gyeplőt, amíg egy Szántásból való



férfi nézte őket. Az általában nyugodt jószág egyre türelmetlenebb lett, hamarosanvalakinek baja fog esni.Határozottan a dulakodás közepébe léptem, kirántottam a gyeplőt a lovászok kezéből,és igyekeztem megnyugtatni a ló gondolatait. – Mi folyik itt? – kérdeztem a lovászfiút. – Idejöttek és kivezették Szirtet a helyéről minden kérdezősködés nélkül. Nekem kell

gondoskodnom róla minden nap, de még annyit sem mondtak, miért akarják elvinni. – Utasításom van... – kezdte a férfi, aki csak nézte a civakodást. – Máshoz beszélek – tájékoztattam, aztán visszafordultam a fiú felé. – Adott valamilyenutasítást Fürge erre a lóra vonatkozóan? – Csak a szokásosat – a lovászfiú a sírás határán állt, amíg közbe nem léptem. Most,hogy szövetségesre talált, megemberelte magát. Kiegyenesedett, és a szememben é z e t t . – Akkor egyszerű a dolog. Visszavisszük a helyére, amíg Fürge másként nemrendelkezik. Egyetlen lovat sem lehet elvinni Kosvár istállójából az istállómester engedélye nélkül – a fiú kezébe nyomtam a gyeplőt. – Én is erre gondoltam, uram – felelte a fiú és sarkon fordult. – Gyere, Szirt.

– Utasításom van rá, hogy elvigyem azt a lovat. Bak nagyúr, Szántás hercege úgyóhajtja, hogy azonnal hajózzuk föl a folyón – a Szántásból való férfi az orrán keresztülszedte a levegőt. – Valóban? És megbeszélte vajon ezt az istállómesterünkkel? – biztos voltam benne,hogy nem. – Mi folyik itt? – érkezett Fürge futva, fülig elvörösödve. Más esetleg mulatságosnak hatott volna, de tudtam, hogy Fürge dühös.A férfi kihúzta magát. – Ez az ember és az egyik lovász közbeavatkozott, amikor elakartuk vinni a lovunkat az istállóból! – jelentette ki dölyfösen. – Szirt nem Szántásból való. Itt Kosvárban jött a világra hat évvel ezelőtt. Jómagam is jelen voltam – jegyeztem meg.

A férfi lenéző pillantást vetett rám. – Nem hozzád beszéltem, hanem hozzá – intettFürge felé. – Van nevem, uram – mondta Fürge fagyosan. – Fürge. Én vagyok a felelősistállómester, amíg Burrick távol van Igazság herceggel. Neki is van neve. FitzLovag.Időnként segíteni szokott nekem. Ide tartozik, akárcsak a lovászom és a lovam. Ami pedig magát illeti, ha van neve egyáltalán, nem tudom mi keresnivalója van azi s t á l l ó m b a n .Burrick jól kitanította Fürgét. Egymásra pillantottunk, és egyszerre fordítottunk hátatneki és elindultunk az istálló belseje felé. – Az én nevem Lane, Bak Herceg lovásza vagyok. Azt a lovat eladták a hercegemnek,akárcsak két almásderes kancát és egy csikót. Itt vannak a papírok.Amíg lassan visszafordultunk, a férfi fölmutatott egy tekercset. Megugrott a szívem avörös viasz és a kosfejes pecsét láttán. Valódinak tűnt. Fürge lassan elvette és aszeme sarkából rám pillantott. Ismerte a betűket, de még hadilábon állt az olvasással, bár Burrick tanítgatta. A válla fölött átfutottam a tekercset. – Egyértelmű – jelentette ki a férfi és a tekercsért nyúlt. – Fölolvassam? – Szükségtelen – feleltem, amíg Fürge összetekerte a papírt. – Ami benne foglaltatik,olyan nyilvánvaló, mint ami nincsen benne. Pompa herceg írta alá. Szirt pedig nem az őlova. A csődör és a többi ló is Kosvár tulajdona. Csak a király adhatja el. – Igazság herceg, a trónörökös távol van, Pompa herceg intézkedik helyette.



Fürge vállára tettem a kezem és visszafogtam. – Úgy látszik nem értette amit mondtam. Igazság herceg távol van ugyan, de Elméskirály még itt van. Ez elég nyilvánvaló. Vagy neki, vagy a trónörökös feleségének,Kettricken hercegnének az aláírása szükséges hozzá, hogy bárki eladjon egy kosváril o v a t .

A Szántásból való férfi visszamarta a tekercset és megnézte az aláírást. – Pedig Pompa herceg aláírása is megfelelhetne, most hogy Igazság távol van. Végülis mindenki tudja, hogy az öreg király elméje gyakran ködös, Kettricken pedig... nem acsaládból való. Tényleg. Szóval, mivel Igazság távol van, Pompa... – Herceg – recsegtem. – Kevesebbnek nevezni felségárulás volna, akárcsak tudatlanszavainak mindegyike. Mint ahogy az is árulásnak minősülne, ha királynak neveztetnék.Vagy királynénak, amikor nem ő az.Hagytam, hogy a burkolt fenyegetést megeméssze. Nem vádoltam meg nyíltan,nyilvánvalóan csak urának szavait szajkózta meggondolatlanul. Lestem, ahogyelkerekednek a szemei. – Nem állt szándékomban...

– Megbocsátok – vágtam közbe. – Amíg az eszébe vési, hogy nem vehet lovat olyanembertől, aki nem birtokolja. Ezek a lovak a király tulajdonát képezik, nem pedig Pompah e r c e g é t . – Természetesen – dadogta Lane. – Talán rossz papírt kaptunk. Biztos vagyok benne,hogy tévedés történt. Visszatérek a gazdámhoz. – Bölcs döntés – felelte Fürge, és ezzel visszavette a parancsnokságot.Lane lódított egyet a lovászfiún, aki vele volt és elindultak a kastély felé. A fiú lapos pillantást küldött felénk. Nem hibáztattam. Lane az a fajta ember volt, aki máson tölti kia haragját, ez esetben rajta. – Gondolod, hogy visszajönnek? – kérdezte Fürge halkan. – Vagy visszajönnek, vagy Pompa visszafizeti a pénzt Bak Hercegnek.

Némán eltöprengtünk ennek a valószínűségén. – Akkor mit tegyek, ha visszajönnek? – Ha csak Pompa kézjegyével, akkor semmit. Ha a király, vagy a királyné aláírásával,akkor oda kell adnod nekik. – Az egyik kanca vemhes! – tiltakozott Fürge. – Burricknak tervei voltak a csikóval. Mitmondjak majd neki, ha visszajön és nem találja itt őket? – Mindig emlékeznünk kell rá, hogy ezek a király lovai. Nem hibáztat majd azért, mertvégrehajtottál egy parancsot. – Nem tetszik ez nekem – nézett a szemembe. – Nem hiszem, hogy mindezmegtörténne, ha Burrick itt lenne. – Azt hiszem, megtörténne, Fürge. Ne hibáztasd magad. Kétlem, hogy ez alegrosszabb, ami történt velünk ezen a télen. De üzenj nekem, ha mégis visszajönnek.Komoran bólintott, én pedig távoztam, kikapcsolódásnak szánt látogatásom keserűvéget ért. Nem akartam úgy végigsétálni a sorok közt, hogy azon tűnődjek, vajon hánylovat visznek még el, mielőtt a tél véget ér.Lassan keresztülsétáltam az udvaron és elindultam a szobám felé. Az egyik lépcsőfordulóban megálltam. Igazság? Semmi. Éreztem a jelenlétét, át tudta adni agondolatait, de mégis, amikor megpróbáltam elérni, semmi felelet nem érkezett.Csalódott voltam. Ha megbízhatóan tudtam volna használni a Mesterséget, ez mindnem történne meg. Megálltam, hogy gondosan elátkozzam Galenust, amiért eltorzította



az adottságaimat. Megvolt bennem is a Mesterség, de megpróbálta kiégetni belőlem.De mi a helyzet Szerénével és a kotéria többi tagjával? Miért nem használja őketIgazság, hogy értesüljön az eseményekről és utasítsa őket?Félelem kerített a hatalmába. A postagalambok Medwenből. A jelzőtüzek és a kotéria.Miért mond csődöt minden lehetséges közlési módszer hirtelen? Az egyetlen kapocs,

ami ilyen időkben összetarthatja a hercegségeket. Most lenne a legnagyobb szükségrájuk. Miért mondanak csődöt?Meg kell kérdeznem Árnytól. Reméltem, hogy hamarosan magához hívat, ami ritkábbantörtént meg, mint régebben, én pedig egyre inkább úgy éreztem, nem vagyok annyira a bizalmasa, mint egykoron. Végül is, én is kizártam a magánéletemből. Talán csak aztköszönt vissza rám, amit én rejtegettem előle? Talán csak az a természetestávolságtartás következett be, ami az orgyilkosok közt előfordulhat?Éppen akkor értem az ajtóm elé, amikor a kis Rozmaring föladta a kopogtatást. – Szükség van rám? – kérdeztem.Sietve pukedlizett. – Kettricken úrnő arra kéri, hogy amint alkalma nyílik rá,mihamarább keresse föl.

– Vagyis most, ugye? – igyekeztem mosolyt csalni az arcára. – Nem! – tiltakozott. – Azt mondtam „amint alkalma nyílik rá, mihamarább”! Ez így nemh e l y e s ? – De, teljesen. Ki tanított az illemre ilyen módszeresen? – Fedren – sóhajtott keservesen. – Máris visszatért az utazásaiból? – Már két hete, uram! – Látod milyen keveset tudok? Nem felejtem el megemlíteni neki, hogy milyen jólmegtanultad a leckéket. – Köszönöm, uram – válaszolta és feledve gondos méltóságát, mire a lépcsőhöz ért,már szökdécselt. Kedves gyermek. Fedren biztos nagy gonddal tanítgatja. Csak egy

váltás ingért tértem meg a szobámba, aztán lesiettem Kettricken szobájába. Rozmaringnyitott ajtót. – Most van a mihamarább – mondtam, és ezúttal megjutalmazott egy félénk mosollyal. – Lépjen be, uram. Megmondom az úrnőnek, hogy megjött – tájékoztatott, és egyszékre intett, majd elviharzott a belső szoba felé, ahonnan halk társalgás hangjaiszűrődtek ki. A nyitott ajtón belesve megpillantottam az udvarhölgyeket, amint ahímzésük '66ölött csevegtek. Kettricken Rozmaring felé fordult, aztán elnézést kért azasszonyoktól, és kisietett.Egy pillanattal később előttem állt, én pedig csak bámultam őt egy darabig. A kék köntöse kiemelte csillogó kék szemeit, a késő őszi napsütés pedig megcsillantaranyszín haján. Mikor észrevettem magam, lesütöttem a szemem. Fölálltam ésmeghajoltam. Nem várta meg, amíg fölegyenesedek. – Jártál már a királynál mostanság? – kérdezte egyenesen. – Az elmúlt pár napban nem, fenség. – Akkor azt javaslom, hogy látogasd meg ma este. Aggódom miatta. – Ahogy kívánod, fenség – vártam. Biztosan nem csak ezért hivatott.F e l s ó h a j t o t t . – Fitz. Magányosabb vagyok, mint valaha. Csak egy rövid ideig nem neveznélKettrickennek és nem bánnál úgy velem, mint egy emberrel?Hangjának hirtelen változása felkészületlenül ért. – De igen – feleltem, de a hangom



hivatalos maradt.Veszélyes! figyelmeztetett Éjszem óvatosan.Veszélyes? Miért?Ez nem a te nőstényed! Ez a vezér szukája!Mintha a fájó fogamra tapintottam volna rá a nyelvemmel. A felismerés hirtelen belém

villant. Veszélyes helyzet volt, amivel óvatosan kellett bánni. A királyném volt, de énnem voltam Igazság és ő nem a szerelmem volt annak ellenére, hogy hevesebben verta szívem a közelében.De a barátom volt, ahogy azt bebizonyította a Hegyvidéki Királyságban. Tartoztam nekiannyival, hogy néha barátként kezeljem. – Meglátogattam a királyt – mondta. Intett, hogy üljek le, és ő is húzott magának egyszéket. Rozmaring kis sámlijára telepedett Kettricken lábainál. Bár egyedül voltunk aszobában, Kettricken lehalkította a hangját és közelebb hajolt. – Határozottanmegkérdeztem, miért nem hívattak, amikor a futár megérkezett. Mintha megzavartavolna a kérdésem, de mielőtt válaszolni tudott volna, befutott Pompa. Mondhatom,sietve érkezett, mintha valaki értesítette volna, hogy ott voltam és félbe kellett hagynia

v a l a m i t .Komoran biccentettem. – Lehetetlenné tette, hogy négyszemközt beszéljek a királlyal. Ehelyett ragaszkodotthozzá, hogy mindent elmagyarázzon. Azt állította, hogy a futárt egyenesen a királyszobájához vezették, ő pedig útközben találkozott vele. Elküldte pihenni, amíg ő beszéltaz apjával és együtt úgy döntöttek, hogy nincs mit tenni, aztán Elmés kiküldte, hogy jelentse be a többi nemesnek és a fiúnak a döntést és azt, hogy milyen rosszul áll akincstár. Pompa szerint a tönk szélén állunk, és minden fillért gondosan be kellosztanunk. Medwennek magának kell gondoskodnia a sajátjairól. Mikor pedigmegkérdeztem, hogy talán Medwen népe nem a Hat Hercegség népe-e, azt válaszolta,hogy Medwen mindig is elég önálló volt. Nem várható el, mondta, hogy Kos megvédjen

egy olyan hosszú partszakaszt, olyan sokáig. Fitz, tudtad, hogy a Közel-szigetek szinteteljesen a Martalócok kezére jutottak?Talpra szökkentem. – Tudom, hogy ez nem igaz! – fakadtam ki. – Pedig Pompa szerint így van – folytatta Kettricken könyörtelenül. – Azt állítja, hogyIgazság még azelőtt úgy döntött, hogy nincs remény megvédeni azt a vidéket, mielőttelutazott volna. Ezért hívta vissza a Konstanciát. Azt állítja, hogy Igazság üzentCarrodnak, hogy visszarendelje a hajót javítási munkálatokra. – A Konstanciát aratás előtt töltötték föl új készletekkel, és hibátlan volt, frisslegénységgel és a Fóka-öböl és a Sirály-fok közt kellett járőröznie. A kapitány is eztkérte, hogy többet gyakorolhasson a legénységével téli vizeken. Igazság nem hagynáőrizetlenül azt a partszakaszt. Ha a Martalócok ellenőrzésük alá vonják aKözel-szigeteket, akkor senki sem állíthatja meg őket. Télen-nyáron folyamatosantudnának támadni minket. – Pompa szerint már megtörtént. Azt mondja, az egyetlen reményünk, ha alkut kötünk velük – kék szemei az arcomat fürkészték.Lassan, szinte bénán ültem le újból. Mindez igaz volna? Miért nem tudtam róla? Elmémegyik hátsó zugában Igazság tükrözte értetlenségemet. Ő sem tudott ilyesmiről. – Nem hiszem, hogy Igazság herceg valaha is alkuba bocsátkozna a Martalócokkal.Kizártnak tartom. – Ezek szerint nem egy olyan titok, amit Igazság azért nem mondott el nekem, hogy ne



keserítsen el? Pompa szerint Igazság nem mondana el olyasmit, ami meghaladja afelfogásomat – reszketett a hangja. El sem tudott volna fájdalmasabb dolgot képzelnimint azt, hogy a férje nem találta méltónak a bizalmára. Annyira vágytam rá, hogy akarjaimba zárjam és megnyugtassam, hogy szinte fájt. – Fenség – mondtam rekedten. – Amit most mondok, úgy veheti, mintha Igazság

herceg mondaná. Mindez olyannyira hazugság, amennyire valós fenséged. Megtalálomennek a hazugságokból szőtt hálónak a mélyét, és szélesre tárom majd. Meglátjuk milyen hal bukik ki belőle. – Bízhatom benned, hogy csöndesen intézed el ezt az ügyet, Fitz? – Fenség, azon kevesek közé tartozol, akik tisztában vannak milyen képzést kaptam.Komoran bólintott. – A király nem tagadta mindezt, de mintha nem is követte volna,amit Pompa mondott. Olyan volt, mint... egy gyermek, aki hallgatja a felnőttek társalgását és csak bólogat... – lepillantott Rozmaringra. – Elmegyek a királyhoz is. Ígérem, hamarosan válaszokkal szolgálhatok. – Mielőtt Medwen Herceg megérkezik – figyelmeztetett. – Addigra tudnom kell. Ennyiveltartozom neki.

– Több is lesz a tarsolyunkban mint az igazság, fenség – ígértem neki. A smaragdok még a zsebemben pihentek. Tudtam, hogy Kettricken tétovázás nélkül megválik tőlük.2 .Balsorsok A VÖRÖS MARTALÓCOK fosztogatásai alatt a Hat Hercegség sokat szenvedett és ezidő alatt az emberekben minden korábbinál nagyobb gyűlölet támadt akülszigetekiekkel szemben.Atyáink és nagyatyáink idejében a külszigeteki népek egyszerre voltak kereskedők éskalózok. Akkoriban magányos hajók fosztogattak a partvidéken, és Bölcsesség királyóta nem álltunk „háborúban” tengeri hatalommal. Bár a kalózok gyakran megjelentek,több külszigeteki hajó érkezett kereskedni, mint amennyi fosztogatni. A nemesi

családok külszigeteki szálai elfogadottak voltak, és a köznép között is többenmondhattak magukénak egy-egy külszigeteki kuzint.A Pörölyt megelőző támadások és a városka ellen elkövetett szörnyű tett azonbanvéget vetett a barátságnak a Hat Hercegség népei és a külszigetiek között. Az ő hajóik gyakoribb látványt jelentettek a partjaink mentén, mint a mi hajóink a külszigetekiek jeges kikötőiben. Amikor a Martalócok módszeres támadásokat intéztek a Hercegségek partvidéke ellen, minden kereskedelmi kapcsolat megszűnt, így az emberek nem tudtak semmit arról, mi minden történt a Külső-szigeteken ezalatt. A „külszigeteki” szinte rokonértelművé vált a „Martalócokkal”, és a Hat Hercegség népeinek szemében mindenkülszigeteki hajónak vörös volt a törzse.Egyvalaki azonban, bizonyos Árny Hullócsillag, Elmés király személyes tanácsadójamagára vállalta, hogy elutazik a Külső-szigetekre. A naplójából a következőket tudjuk:Rőt Kebal nevét még csak nem is hallották a Hat Hercegség területén, és a Külsőszigeteken is csak alig suttogták. A fagyos szigetvilág elszórt falvai soha nem ismertek el semmilyen királyt, mint ahogy Rőt Kebalra sem királyként gondoltak. Azon kevesek,akik nem féltek beszélni Kebalról elmondták, úgy jutott hatalomra, hogy uralma aláhajtotta az önálló és független kalózokat. Ezekkel aztán nekiállt „összetoborozni” alegkiválóbb kormányosokat, a legjobb harcosokat és a legügyesebb hajóskapitányokat.Akik ellent mertek mondani, azoknak a családját szipolyozásnak vetették alá, ahogy minevezzük a jelenséget. Legtöbben kénytelenek voltak saját kezükkel végezniük



szipolyozott rokonaikkal; a külszigeteki szokások meglehetősen szigorúan ítélkeztek acsaládon belüli rend fenntartásáról. Ahogy az ilyen eseteknek híre ment, egyrekevesebben mertek ellentmondani Kebalnak. Néhányan elmenekültek, de távolabbirokonaik még így is megfizettek miattuk. Mások az öngyilkosságot választották, ámezek családjait sem kímélték. Ezek a példák keveseket bátorítottak rá, hogy

szembeszálljanak Rőt Keballal és növekvő hadávalMég a Kebal elleni felszólalások is szipolyozást vontak maguk után. Ezt a kevésismeretet is csak nagy nehézségek árán sikerült megszereznem. A szóbeszéd semsokat segített. Hallani egy „fehér hajóról”, ami elszakítja a lelket a testtől; nem azért,hogy elragadja, vagy elpusztítsa, hanem azért, hogy elválassza. Suttognak egy sápadtasszonyról is, akitől még maga Kebal is fél és akit mélyen tisztel. Sokan a jégbálnák,más néven a gleccserek előrenyomulásának tulajdonítják szigeteik lassú elfagyását,amíg sokkal gyorsabban terjedtek mostanság, mint emberemlékezet óta bármikor azelőtt. Ezek a jégfolyók egyre gyorsabban nyelték el azt a kevéske termőföldet, amit akülszigetekiek magukénak mondhattak, valamint „megváltoztatták a vizet”, bár senkisem tudta, vagy akarta elmagyarázni, hogy ez pontosan mit is jelent.

*Aznap este látogatást tettem a királynál. Nem minden izgalom nélkül tettem meg, bizonyosan ugyanannyira megjegyezte Szeretet kapcsán támadt vitánkat, ahogy én.Emlékeztettem magam, hogy nem személyes ügyben, hanem Kettricken és Igazságérdekében jártam. Kopogtattam, Wallace vonakodva engedett be. A király a kandallómellett üldögélt, a Bolond pedig a lábánál, és eltűnődve bámulta a tüzet. Elmésfölnézett, amikor beléptem. Köszöntöttem, ő pedig melegen üdvözölt, és intett, hogyüljek le és meséljem el, hogyan telt a napom. Ettől zavart pillantást vetettem aBolondra, aki keserű mosollyal válaszolt. A Bolonddal szemben ültem le és vártam,amíg Elmés király nyájasan rám mosolygott. – Nos, fiú? Kellemesen telt a napod? Mesélj róla.

– Nagyon... aggasztó napom volt, felség. – Valóban? Hát, igyál egy kis teát. Csodát tesz a zaklatott idegekkel. Bolond, tölts afiúnak egy csészével. – Szívesen, felség, szívesebben teszem meg parancsodra, mintha magadnak kérnéd. – meglepő élénkséggel pattant talpra. A kandalló mellett agyagkancsóban melegedett atea, a Bolond ebből töltött nekem, és a csészét a kezembe nyomta. – Hajtsd fölmihamarább, és osztozol majd a király derűjében. A számhoz emeltem a csészét és beleszagoltam. Megízleltem egy kicsit, aztán úgy döntöttem, nem iszom meg, ésleengedtem a poharamat. – Kellemes fűszerrel van ízesítve, felség, de nem okoz függőséget véletlenül? – kérdeztem nyíltan.Elmés ismét elmosolyodott. – Ilyen kis mennyiségben nem, Wallace szerint jót tesz azidegeimnek és az étvágyamnak. – Valóban jót tesz az étvágynak – szajkózta a Bolond. – Minél többet kér belőle, annáltöbbet akar majd. Idd meg gyorsan, Fitz, mert hamarosan társaságot kapsz. Minéltöbbet iszol, annál kevésbé fog aggasztani.Olyan kézmozdulattal, mintha egy virág szirmai bomlottak volna szét az ajtó felémutatott, ahol abban a pillanatban lépett be Pompa herceg. – Ah, újabb látogatók – kuncogott a király. – Kellemes este ígérkezik. Ülj le, fiam, üljcsak le. Fitz éppen azt mesélte, milyen kellemetlen napja volt, így megkínáltam egy kis



teával, hogy megnyugodjék. – Biztosan jót tesz majd neki – helyeselt Pompa. Rám mosolygott. – Kellemetlen nap,F i t z ? – Aggasztó. Először is volt egy kis gond az istállókban. Bak Herceg egyik embere jártott és azt állította, hogy a Herceg megvásárolt négy lovat. Biztosítottam róla, hogy csak

tévedésről lehet szó, mert a papírokat nem a király írta alá. – Ah, azok a papírok! – kuncogott ismét a király. – Pompának vissza kellett hozniahozzám, elfelejtettem aláírni, de már elintéződött. Bízom benne, hogy a lovak már holnap útban lesznek Szántás felé. Jófajta lovak, Bak Hercegnek tetszeni fognak. Jóvásárt csinált velük. – Nem hittem volna, hogy valaha is el kell adnunk a legjobb lovainkat – mondtamhalkan Pompára nézve. – Én sem. De a kincstár annyira kimerült, hogy szigorúbb lépéseket kellett tennünk – egy pillanatig hűvösen méregetett. – Juhokat és teheneket is el kell adnunk. Amúgysincs elég szénánk, hogy átteleltessük őket. Jobb most eladni őket, mint lesni, ahogyéhen vesznek.

Haragra gyúltam. – Korábban miért nem hallottunk ilyesmiről? Nem hallottam róla, hogyrossz lett volna az aratás. Nehéz időket élünk, de... – Nem hallottál róluk, mert nem figyeltél. Amíg te és a bátyám a háború dicsőségeivelvoltatok elfoglalva, nekem kellett ügyelnem a kiadásokra. Holnap meg kell mondanomaz embereknek, hogy vagy tovább dolgoznak lelkesedésből, vagy jobb ha abbahagyják,mert nincsen pénz rá, hogy fizessük őket, sem arra, hogy újabb fákat vásároljunk ahajók befejezésére – befejezte a szónoklatát, hátradőlt, és engem méregetett.A tudatomban Igazság háborgott. Elmésre néztem. – Igaz ez, felség?Elmés fölriadt. Rám nézett aztán pislogott párszor. – Aláírtam azokat a papírokat, vagy nem? – zavartnak tűnt, úgy láttam, mintha egy

korábbi társalgást folytatna éppen. Egyáltalán nem követte a beszélgetést. A lábainál aBolond szokatlanul csöndes volt. – Azt hittem aláírtam azokat a papírokat. Na mindegy,hozd ide, és aláírom. Legyünk túl rajta, és töltsük kellemesen az estét. – És mi lesz a Medwenben történtekkel? Igaz, hogy a Martalócok elfoglalták aKözel-szigetek egy részét? – A Medwenben történtek... – dünnyögte. Belekortyolt a teájába. – Semmit nem tehetünk – mondta Pompa szomorúan. – Itt az ideje, hogy Medwengondoskodjék saját magáról. Nem koldulhatjuk körbe a Hat Hercegséget, hogymegvédjünk egy sivár partvidéket. Ha a Martalócok szereztek maguknak egy halomfagyott sziklát, hát legyen. Sok szerencsét hozzá. A saját embereinkről kellgondoskodnunk, saját falvainkat kell újjáépítenünk.Vártam, hátha Elmés fölélénkül Pompa vérlázító szavai hallatán, de nem szólt semmit. – Rév városa aligha egy halom szikla – mondtam halkan. – Legalábbis nem volt az,amíg a Martalócok le nem csaptak. És Medwen mióta nem tagja a Hat Hercegségnek? – Elmésre néztem, igyekeztem elérni, hogy a szemembe nézzen. – Felség, könyörgömhívassa Szerénét és tanácskozzon Igazság herceggel az ügyről.Pompa hirtelen megunta a macska-egér játékot. – Mióta érdeklődik ennyire egy lovászfiú a politika iránt? – kérdezte gonoszul. – Miértnem érted meg, hogy a király a trónörökös nélkül is képes döntést hozni? Talánmegkérdőjelezed a királyod döntését, Fitz? Ilyen hamar elfelejtetted volna hol a helyed?



Tudom, hogy Igazság csicskása lettél, és talán a fejszével való hadonászástólgondolataid támadtak. Igazság herceg azonban úgy vélte, hogy jó ötlet ábrándokatkergetni, így rám hárul a feladat, hogy kézben tartsam a Hat Hercegség ügyeit. – Én is jelen voltam, amikor hevesen támogattad Igazság herceg ötletét, hogy azElődök keresésére induljon – mutattam rá. Elmés mintha nyitott szemmel bóbiskolt

volna, a kandallóba bámult. – Fogalmam sincs, mi üthetett belém – felelte Pompa nyájasan. – És ha jól vettemészre, nagyra tartod magad. Az előkelők asztalánál étkezel, és a király ruháztat, te pedig ettől úgy vélted, hogy kiváltságaid vannak, és nincsenek kötelességeid. Haddmondjam el neked, Fitz, ki is vagy valójában – Pompa elhallgatott. Úgy tűnt, minthaElmésre pillantott volna, hogy mennyire biztonságos folytatnia.Lehalkította a hangját – Te csak egy olyan herceg hitvány fattya vagy, akinek még bátorsága sem volt hozzá, hogy megmaradjon trónörökösnek. Egy olyan halott királynéunokája vagy, akinek köznépi származása megmutatkozott abban, ahogy az idősebbfia is egy pórral hált együtt. Te, aki FitzLovag Látnoknak nevezteti magát, nem vagytöbb, mint Névtelen, a lovászfiú. Adj hálát, hogy nem küldelek vissza az istállóba,

hanem engedem, hogy a kastélyban lézengj. Nem tudom mit éreztem. Éjszem veszettül vicsorgott Pompa maró szavai hallatán,Igazság pedig testvérgyilkosságra is képes lett volna. Elmés királyra sandítottam, de őcsak ült, kezében teáscsészéjével, és bámulta a tüzet. Szemem sarkábólmegpillantottam a Bolondot, akinek a tekintetében olyan rémület ült, amilyennel mégnem találkoztam. De nem Pompára, hanem rám nézett.Hirtelen ráébredtem, hogy állok és Pompa fölé tornyosulok. Nézett föl rám és várt. Egyszemernyi félelem csillant a szemében, de győzelem is egyúttal. Csak meg kellett volnaütnöm, és már hívja is az őröket. Felségárulás volna, fölköttetne érte. Éreztem, ahogyaz ing megfeszül a vállamon, és ökölbe szorul a kezem a haragtól. Mindenakaraterőmre szükségem volt, hogy ellazítsam a kezemet és megőrizzem a

n y u g a l m a m a t . – Sok minden tisztázódott számomra ma este – mondtam halkan, miutánvisszanyertem a hangomat. Elmés király felé fordultam. – Felség, jó éjszakát kívánok,és engedelmével távoznék. – He? Szóval... érdekes napod volt, fiú? – Igen, felség – mondtam halkan. Sötét szemeivel az enyémbe nézett amíg vártam,hogy elbocsátson. Én is a mélyen a szemébe néztem, de nem találtam ott, nem úgy,ahogy egykoron. Zavarodottan nézett rám, pislogott párat. – Nos, talán legjobb lenne, ha pihennél. Akárcsak én. Bolond? Bolond, megágyaztak már? Melegítsd fel néhány téglával. Az utóbbi napokban hidegek az éjszakák. Ha! Napokban az éjszakák! Íme egy neked való falat, Bolond. Hogy mondanád másként,h e ?A Bolond talpra szökkent és mélyen meghajolt a király előtt. – Azt mondanám, a halálhidegétől fagyosak az éjszakák a napokban, felség. Csontig hatoló hideg, ami ölniképes. Jobban fölmelegítene árnyban megbújni, mint dideregni a nap tüzében.Elmés kuncogott. – Egy szavadat sem értem, Bolond. Persze, ritkán beszélszérthetően. Jó éjt mindkettőtöknek, most aztán irány az ágy! Jó éjt, jó éjt.Kisurrantam, amíg Pompa formálisabban elbúcsúzkodott. Minden önuralmamraszükségem volt, hogy ne töröljem le öklömmel a vigyort Wallace ábrázatáról. Sietvemegtértem a szobámba. Úgy döntöttem, megfogadom a Bolond tanácsát és Árnynál



keresek menedéket.Az est hátralévő részét a szobámban töltöttem. Tudtam, hogy Molly csodálkozni fog,amiért nem surrantam át hozzá, de nem volt erőm és hangulatom hozzá, hogy nagyonóvatosan átsurranjak a cselédszárnyba. Régebben Molly kedvességéhez és melegéhezmenekültem volna békességért, de többé már nem így volt. Tartottam a találkáinktól,

attól a visszafogottságtól, ami még akkor sem ért véget, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó. Igazság mindig velem volt, ezért ügyelnem kellett, hogy Mollyval kapcsolatosgondolataim és érzéseim ne szivárogjanak át Igazsághoz.Felhagytam a tekercs olvasásával, amit az idő múlatására vettem magamhoz. Mihaszna még többet megtudni az Elődökről most, hogy Igazság már elindult?Hátradőltem az ágyamban, és a mennyezetet bámultam. Még mozdulatlanul és némánsem sikerült megtalálnom a nyugalmat. Igazsággal való gondolati kapcsolatom olyanvolt, mintha horog akadt volna a húsomba. Éjszemhez mélyebb kötelék fűzött, de ő isegyfolytában velem volt az elmém egyik sötét zugában. Ezek a részeim soha nem pihentek, nem aludtak, és nem voltak teljesen némák sem. Az állandó féken tartás pedig kezdett kiütközni rajtam.

Órákkal később a gyertyák már csak pislákoltak, és a kandallóban is szinte kialudt atűz. A szobám levegőjében beállt változás tudatta velem, hogy Árny kinyitotta ahangtalan rejtekajtót. Fölkeltem, és elindultam fölfelé a lépcsőkön. Minden egyeslépéssel nőtt a haragom. Nem az a fajta harag volt, ami két ember között verekedéshezvezetett volna, hanem megviseltségből fakadt és tehetetlenségből, ami a sértettek sajátja volt. Az a fajta harag volt, amitől az ember hirtelen megtorpan és azt mondja: – Nem bírom tovább. – Micsodát? – kérdezte Árny. Fölnézett a kőasztaltól, amin éppen kevert valamit.Aggodalom volt a hangjában, amitől megálltam a lépcső tetején, és ránéztem. Magas,csontos öreg orgyilkost láttam, ismerős szürke köntösben, himlőhelyszerű hegekkel azarcán és a kezén. Eltűnődtem, vajon hány embert ölt meg a királyért, annak egyetlen

szavára vagy biccentésére. Kérdezősködés nélkül, esküjéhez hűen. Ennek ellenérekedves ember volt. Hirtelen új kérdés merült föl bennem, amit azonnal föl kellettt e n n e m . – Árny – kezdtem –, öltél már a saját érdekedben? – A saját érdekemben? – kérdezte meglepetten. – Igen. – Hogy megvédjem magam? – Igen. Nem arra gondolok, amikor a király dolgait intézted. Úgy értem öltél-e már,hogy... egyszerűbbé tedd az életed?Felhorkant. – Természetesen nem – furcsálkodva méregetett. – Miért nem? – követeltem.Hitetlenkedve nézett rám. – Az ember nem ölhet csak a saját kedvére. Azt gyilkosságnak hívják, fiú. – Hacsak nem a királyért teszed. – Hacsak nem a királyért teszed – ismerte be egyszerűen. – Árny. Mi a különbség, ha magadnak, vagy a királynak teszed?Sóhajtott, aztán abbahagyta a kotyvasztást, és megkerülve a kőasztalt egy másik székre ült le. – Emlékszem, amikor én tettem föl ezeket a kérdéseket. Magamnak, mert a mesteremakkor már nem volt velem, mikor annyi idős voltam, mint te – határozottan a szemembe



nézett. – A hitvallással függ össze. Hiszel a királyodban? A királyodnak pedig többetkell jelentenie, mint a féltestvéred, vagy a nagyapád. Ő több, mint a jó öreg Elmés, vagya nyílt és becsületes Igazság. Ő a Király. A birodalom szíve, a kerék közepe. Márpedigha ő az, és hiszed, hogy a Hat Hercegség méltó rá, hogy megőriztessék, akkor a nép jóléte a király igazságának és törvényeinek megtartásától függ. Akkor pedig, nos...

– Akkor ölhetsz érte. – Pontosan. – Öltél már az elveid ellenére? – Sok kérdésed van ma éjszaka – figyelmeztetett halkan. – Talán túl sokáig hagytál egyedül, és volt időm gondolkozni.Amikor majdnem napjában találkoztunk, sok dolgom volt, sokat beszélgettünk éskevesebbet gondolkoztam. De ez megváltozott.Lassan bólintott. – A gondolkodás nem mindig... kényelmes. Mindig hasznos, de nemmindig megnyugtató. Igen, öltem az elveim ellenére. Ismét csak a hitvallással voltkapcsolatban. Hinnem kellett, hogy azok, akik a parancsot adták, jobban értették ahelyzetet, mint én, és bölcsebbek voltak a világ dolgait illetően.

Hosszú ideig hallgattam. Árny kezdett megnyugodni. – Gyere beljebb, ne állj ott a huzatban. Igyunk egy pohár bort, aztán beszélnem kellv e l e d . . . – Öltél már valaha pusztán a saját ítéleted alapján? A királyság érdekében?Árny egy darabig aggódva nézett rám, de én nem néztem félre. Végül ő nézett le akezeire és dörzsölte össze őket. – Én nem hozok ilyen ítéleteket – hirtelen fölnézett rám. – Soha nem vállaltam ezt aterhet, nem is akartam. Nem a mi dolgunk, fiú. A király hozza a döntéseket. – Nem vagyok „fiú” – emlékeztettem, magam is meglepődve. – FitzLovag vagyok. – Törvénytelen gyermek – mutatott rá Árny nyersen. – A trónörökös házasságon kívüligyermeke, aki ezért visszalépett a trónról. Amivel eldobta magától az ítélkezés

feladatát. Nem király vagy, Fitz, még csak nem is egy igazi király fia. Orgyilkosok v a g y u n k . – Akkor miért állunk tétlenül, amíg az igazi királyt megmérgezik? – kérdeztem hátnyíltan. – Én is látom, te is látod. Rávették, hogy olyan füveket és gyógyírokatfogyasszon, amik elveszik az eszét, és amíg nem képes tisztán gondolkodni, ráveszik még több fogyasztására, amitől még bolondabb lesz. Tudjuk a közvetlen forrását, ésgyanítom a valódi eredetüket. És mégis csak nézzük, ahogy elsorvad és elgyengül.Miért? Hol van ebben a hit? – Nem tudom, hogy hol a tiéd – mondta, és szavai késekként hatoltak belém –, de azthittem, hogy talán bennem megbízol, hogy én többet tudok, mint te, és hűséges vagyok a királyomhoz.Ezúttal én sütöttem le a szemem. Nemsokára átvágtam a szobám a kis szekrényhez,amiben Árny a borokat tartotta. Kivettem egy tálcát, töltöttem két pohár bort, és akandalló melletti kis asztalhoz vittem az üveggel együtt. Hamarosan mesterem is fölkelt,és elfoglalta megszokott helyét jól kipárnázott székében. Fölemelte a poharát és b e l e k o r t y o l t . – Ez az év egyikünk számára sem volt könnyű. – Olyan ritkán hívtál, amikor pedig hívsz, mindig tele vagy titkokkal – igyekeztemelnyomni a vádaskodást a hangomból, de nem sikerült teljesen.Árny horkanva fölnevetett. – Mintha te olyan nyílt és egyenes fiú lennél, hogy ez bánt



téged – ismét fölnevetett, nem törődve sértődött tekintetemmel. Mikor abbahagyta,megnedvesítette ajkát a borból, és még mindig érdeklődő tekintettel nézett rám. – Ne rám haragudj, fiú – mondta. – Semmit sem követeltem meg tőled, amit te ne vártálvolna el tőlem kétszeresen. És még többet is. Mert én mindig észben tartom, hogy amesternek is van joga hűséget várni a tanítványától.

– Igazad van – mondtam kis idő múlva. – Nekem is megvannak a magam titkai ésszámítottam rá, hogy tiszteletben tartod őket. De az én titkaim nincsenek befolyássalrád. Minden alkalommal, amikor látogatást teszek a királynál, látom, ahogy Wallacekotyvalékai tönkreteszik őt. Meg akarom ölni Wallace-t és helyrehozni, amit a királlyaltett. Azután pedig be akarom... végezni, amit elkezdtem. El akarom pusztítani a mérgek f o r r á s á t . – Akkor meg akarsz ölni engem is?Mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Biztos voltam benne, hogy félreértett. – Tőled származnak a mérgek, amikkel Wallace eteti a királyt?Lassan bólintott. – Némelyik. Valószínűleg azok, amelyek ellen a legjobban tiltakoznál.

– De miért, Árny?Összeszorított ajkakkal nézett rám. Nemsokára halkan megszólalt. – A király titkai csak a királyra tartoznak. Nem az én dolgom megosztani mással, mégakkor sem, ha tudnám, hogy biztonságban vannak. De ha használnád egy kicsit afejedet, talán magadtól is rájönnél, mert nem rejtegetem előled. Az én titkomból pedigsok mindenre rájöhetnél magadtól is.Megfordultam és felpiszkáltam a tüzet. – Árny. Kimerült vagyok. Túl fáradt ahhoz, hogy játszadozzam. Nem tudnád egyszerűene l m o n d a n i ? – Dehogynem. Csakhogy akkor megszegném a királynak tett ígéretemet. Amit teszek,már önmagában is elég rossz dolog.

– Árny, ez csak szőrszálhasogatás! – fakadtam ki. – Talán, de az én dolgom – vágott vissza.Higgadtsága csak tovább bosszantott. Hevesen megráztam a fejem és egy időrefélretettem a rejtélyt. – Miért hívattál ma este? – kérdeztem kurtán.Egy árnyalatnyi sértődöttség bujkált a hangjában, amikor megszólalt. – Talán csak azért, hogy lássalak. Talán azért, hogy megakadályozzam, hogy valamiostobaságot tégy. Tudom, hogy ami körülöttünk zajlik, aggaszt téged. Biztosíthatlak,osztozom a félelmeidben, de most a megtervezett utunkat kell követnünk, és hinnünk benne. Gondolom hiszel benne, hogy Igazság még tavasz előtt visszatér, éshelyrehozza a dolgokat. – Nem tudom – vallottam be. – Kicsit meglepett, hogy vállalta azt az ostoba küldetést.Itt kellett volna maradnia, és folytatnia az eredeti tervét. Mire visszatér, Pompa a felekirályságát elkótyavetyéli, ahogy pillanatnyilag látom.Árny lapos pillantást küldött felém. – Az ő királysága még Elmés királysága. Emlékszel?Talán bízik annyira az apjában, hogy megőrzi neki. – Nem hiszem, hogy akár magára is tudna vigyázni, Árny. Láttad mostanság.Árny összeszorította a száját. – Igen. Akkor szoktam látni, amikor senki más. Én mondom neked, nem az a féleszű bolond, akinek hiszed.



Lassan megráztam a fejem. – Ha láttad volna ma este, osztoznál az aggodalmamban. – Miből gondolod, hogy nem láttam? – Árny már fészkelődött. Nem akartamfelbosszantani, de úgy tűnt, rossz útra terelődik a beszélgetés, bármibe kezdek is bele.Inkább hallgattam, és aprókat kortyoltam a boromból.

– Igaz a szóbeszéd a Közel-szigetekről? – kérdeztem végül.Árny fölsóhajtott és megdörzsölte a szemét. – Mint minden szóbeszédben, ebben isvan némi igazság. Talán igaz, és a Martalócok valóban létrehoztak egy előretolt állást. Nem tudjuk. De nem adtuk át nekik a szigeteket. Te is tudod, hogy ha befészkelik odamagukat, télen is folytathatják a támadásaikat. – Pompa herceg azt hiszi, hogy meg lehet egyezni velük. Talán a Közel-szigetek ésMedwen partszakaszának egy része kell nekik – nehezemre esett, de igyekeztemszenvtelenül beszélni Pompáról. – Sokan azt hiszik, hogy ha kimondanak ilyesmit, akkor megtörténik – mondta Árny. – Még akkor is, ha jobban tudják. – Mit gondolsz, mit akarnak a Martalócok?

– Hát ez egy érdekes kérdés – mondta a tűzbe bámulva. – Mit is akarhatnak? A miagyunk így működik. Azt hisszük, hogy azért támadnak minket, mert akarnak valamit.De ha akartak volna valamit, már közölték volna. Tudják, milyen károkat okoztak már nekünk, tudniuk kell, hogy legalábbis megfontolnánk a követeléseiket. De nem kérnek semmit, csak folytatják a fosztogatást. – Semmi értelme annak, amit csinálnak – fejeztem be a gondolatmenetét. – A mi szemszögünkből – helyesbített. – De mi van, ha már az alapvető feltételezésünk h i b á s ?R á m e r e d t e m . – Mi van, ha nem akarnak semmit, csak azt, amijük már van? Áldozatokat. Kifoszthatóvárosokat, felgyújtható raktárakat és áldozatokat, akiket kínozhatnak? Mi van, ha ez az

egyetlen céljuk? – Ez őrültség – mondtam lassan. – Talán. De mi történik, ha igaz? – Akkor semmi sem állíthatja meg őket, csak az, ha teljesen elpusztítjuk őket.Lassan bólintott. – Fejezd be a gondolatot. – Még ahhoz sincs elég hajónk, hogy lelassítsuk őket – eltöprengtem egy darabig. – Csak abban reménykedhetünk, hogy szorult némi igazság az Elődökről szólólegendákba, mert úgy tűnik, hogy ők, vagy valami hozzájuk hasonló dolog az egyetlenr e m é n y ü n k .Árny hümmögött. – Pontosan. Érted már, hogy miért helyeslem Igazság döntését? – Mert ez az egyetlen reményünk a túlélésre.Sokáig ültünk még némán egymás mellett. Mikor végre visszabújtam az ágyamba,rémálmok gyötörtek arról, hogy Igazságot mindenféle veszély fenyegeti, az életéértküzd, amíg én csak állok, és bámulok. Nem tudtam megölni egyik támadóját sem, merta király nem mondta, hogy megtehetem.*Tizenkét nappal később Testens Herceg megérkezett Medwenből. A partmenti útonérkezett, éppen annyi ember élén, ami még nem volt fenyegető. Csak annyira voltdíszes a menet, amennyire a Hercegségből futotta. A lányai mellette lovagoltak, kivévea legidősebbet, aki otthon maradt, hogy segítsen Réven, amennyire csak lehetett. A



délután legnagyobb részét az istállókban töltöttem, aztán az őrök szobájában,hallgatván Testens kíséretének beszélgetését. Fürge talpraesetten ügyelt rá, hogyminden állatról gondoskodjanak, a konyha és az őrszoba pedig mindig otthonos helyvolt ilyenkor. Mégis, rengeteg kemény szó elhangzott a medweniek szájából, nyersenés durván ecsetelték, hogy mit láttak Révben és mit nem. A kosvári katonák

szégyellték, hogy nem tudják megvédeni a királyt, márpedig ha egy katona nem védhetimeg a vezérét, vagy egyet kell értenie a vádakkal, vagy más téren kell vitába szállnia.Többször is kitört verekedés, legtöbbször csak pár ember között, nyilvánvalókülönbözőségek miatt. Ám ilyenek azelőtt szinte soha nem történtek Kosvárban, amitőlmég nyugtalanítóbbak voltak. Csak megerősítette az elképzeléseimet a katonáink között uralkodó zavartságról.Gondosan öltözködtem a vacsorához aznap este, nem tudván, hogy kivel akadok össze, és mit várnak el tőlem. Kétszer is láttam Szeretetet a nap folyamán, de mindigsikerült időben elsurrannom, mielőtt észrevehetett volna. Attól tartottam, hogy ő lesz azasztalszomszédom a vacsoránál. Rossz alkalom lett volna még jobban megsérteni bárkit is Medwenből, de nem akartam Szeretetet sem bátorítani. Nem kellett volna

aggodalmaskodnom. Az asztal távolabbik végébe ültettek, a kisebb nemesség és afiatalabbak közé, ahol némiképp újdonságnak számítottam. Kényelmetlen estéttöltöttem közöttük, néhány lány igyekezett legyeskedni, aminek egyáltalán nem örültem.Rá kellett jönnöm, mennyi új arc érkezett Kosvárba azon a télen. Legtöbbjük a két belsőHercegségből jött, mindannyian Pompa elhullajtott morzsái után igyekeztek kapkodni, bár néhányan látszólag nem vetették meg a politikai befolyás megszerzésének lehetőségét sem. Az erőfeszítés, hogy megfelelően talpraesett válaszokat osztogassak,és a maguk szintjén igyekezzek udvarias is maradni, minden figyelmemet lekötötte, ígynem tudtam követni a királyi asztalnál zajló eseményeket. Elmés király ült az asztalfőn,Kettricken és Pompa között. Testens Herceg és leányai ültek mellettük, a többi széketPompa talpnyalói foglalták el. Csak Bak Herceg és úrnője Szántásból valamint, két fiuk

volt említésre méltó közülük. Pompa kuzinja, Fészek Hercegének fiatal örököse,Fényes is ott volt.Ahol én ültem, onnan keveset láttam, és még kevesebbet hallottam. Éreztemmagamban Igazság csalódottságát a helyzet láttán, de nem tehettem ellene semmit. Akirály inkább megviseltnek és fáradtnak tűnt, mint habókosnak, amit jó jelként kellettértékelnem. Kettricken majdnem színtelennek látszott két apró rózsaszín folttóleltekintve az orcáin. Keveset evett és komorabb, hallgatagabb volt, mint máskor.Pompa ellenben társalkodott, és vidámnak tűnt Bak Herceg és úrnője társaságában. Nem hagyta teljesen figyelmen kívül Testenst és lányait, de jókedve láthatóan rosszhatással volt rájuk.Testens nagydarab ember volt, korához képest meglehetősen izmos. Lófarokba fogottfekete hajában ősz tincsek utaltak régi sebhelyekre, egyik kezéről egy ujj is hiányzott.Lányai mellette ültek, indigókék szemeik és kiugró arccsontjuk utalt anyjuk Közel-szigeteki származására. Északi viselet szerint rövidre vágva hordták a hajukat,fejük gyors mozgása, ahogy asztaltársaik felé fordultak, ha szóba elegyedtek velük,vadászsólymokra emlékeztetett. Láthatóan nem a belvidéki Hercegségek elpuhultnyápic nemességéhez hasonlítottak, a Hat Hercegség népei közül ők voltak aleginkább harcosnak valók.Pompa a botrány szélén táncolt azzal, hogy vidámsággal akarta elűzni borújukat.Tudtam, hogy Testens nem várja el, hogy az asztalnál beszélgessenek a Martalócokról,



de a kellemeskedés szöges ellentétben állt jövetelük céljával. Eltöprengtem rajta, hogyvajon tudja-e, mennyire megsérti őket ezzel. Kettricken tudta, nem egyszer láttam,ahogy összeszorítja az állkapcsát, vagy lesüti a szemét Pompa szellemeskedéseihallatán. Többet is ivott a kelleténél, széles mozdulatokkal gesztikulált és hangosabbankacagott. Nagyon kíváncsi voltam, hogy min nevethetett olyan jóízűen.

A vacsora végtelennek tűnt. Szeretet hamar észrevett, mikor először összenéztünk,udvariasan biccentettem felé, láthatólag nem értette, miért ültettek olyan távolra akirálytól és a vendégektől. Onnantól kezdve nem hagyhattam figyelmen kívül, Pompamár amúgy is elég sértően viselkedett a vendégekkel szemben. Kényes helyzet volt,míg végül Elmés király fölállt, Kettricken pedig fölajánlotta, hogy a szobájába kíséri.Pompa részegen felmordult, amiért a mulatság olyan hamar elkezdett szétszóródni, denem próbálta az asztal mellett tartani Testenst és a lányait, amikor ők is fölkeltek. Nemsokkal Elmés távozása után álltak föl az asztaltól. Hamarosan én is fejfájásra panaszkodva távoztam a szobám magányába. Amikor beléptem a szobámsötétségébe, úgy éreztem én vagyok a legtehetetlenebb ember Kosvár falai közt. – Látom a vacsora téged is elszórakoztatott – jegyezte meg a Bolond. Felsóhajtottam.

Nem kérdeztem meg hogyan jutott be, úgysem válaszolt volna rá. A kandalló mellettücsörgött a frissen megrakott aprócska tűz előtt. Furcsa mozdulatlanság lengte körül,nem szóltak a csengettyűi, nem csengett gúny a hangjában. – Elviselhetetlen volt – feleltem. Nem gyújtottam gyertyát, a fejfájásom nem volt teljesenhazugság. Leültem, aztán sóhajtva végigdőltem az ágyamon. – Nem tudom mivé leszKosvár, és azt sem, mit tehetnék még. – Talán már így is eleget tettél? – találgatott a Bolond. – Semmi jelentőset nem tettem mostanság – tájékoztattam. – Hacsak nem számoljuk,hogy még időben befogtam a számat Pompa előtt. – Ah, ezt mindketten megtanultuk ezek szerint – helyeselt morózusan. Fölhúzta a térdétés keresztbefonta rajtuk a kezét. – Nincs újságod tehát, amit megoszthatsz egy

Bolonddal? Egy nagyon diszkrét Bolonddal? – Nincs olyan hírem, amit megoszthatnék veled, és még nem tudnál róla énelőttem – aszoba sötétsége megnyugtató volt, a fejfájásom is lassan enyhült. – Ó – kényes szünetet tartott. – Akkor talán kérdezhetek valamit? Nem muszájválaszolnod rá. – Ne is fáradj. Tudod, hogy megkérdezed, akár engedem, akár nem. – Valóban, igazad van. Nos. A kérdés. Ah, még magam is meglepem magamat,elpirultam. FitzLovag, vajon lesz saját kis fitzed?Lassan fölültem és ránéztem. Meg sem rezdült. – Mit kérdeztél? – követeltem halkan.Óvatosan, csaknem bocsánatkérően szólalt meg. – Tudnom kell. Molly nem vár gyereket tőled?Az ágyról ugrottam rá, megragadtam a torkát és talpra rántottam. Hátrahúztam azöklömet, aztán megtorpantam, amikor megpillantottam az arcát. – Üss csak – mondta halkan. Az új foltok nem nagyon látszanak majd a régiek fölött.Elleszek még pár napig feltűnés nélkül.Eleresztettem. Furcsa, ahogy oly szörnyűnek tűnt hirtelen, amit tenni készültem, látván,hogy valaki már megtette. Amint elengedtem elfordult tőlem, mintha szégyellte volna azarcát. Talán színtelen bőre és törékeny alkata miatt tűnt még rémisztőbbnek. Minthavalaki egy gyermeket vert volna meg. A kandalló mellé térdeltem és megraktam a tüzet.



– Nem láttad még elég jól? – kérdezte a Bolond. – Figyelmeztetlek, a tűz fényétől nemlesz szebb. – Ülj a ládámra és vedd le az inged – mondtam. Nem mozdult. Nem törődtem vele. Voltegy kannányi teának való vizem, amit a tűz mellé tettem melegedni. Meggyújtottam pár gyertyát, és az asztalra tettem őket, aztán elővettem szerény gyógyfűkészletemet. Nem

tartottam túl sokat a szobámban, de hirtelen azt kívántam, bárcsak Burrick készletévelrendelkeznék. Tudtam, hogy ha elmennék érte, a Bolond eltűnne, mire visszaérnék.Amit a szobámban tartottam, szerencsére horzsolásokra, zúzódásokra voltak jók,amiket feladataim során én is gyakran beszereztem.Mikor a víz megmelegedett, beleöntöttem a mosdóvizembe, és beleszórtam egy adagszárított füvet. Találtam egy kinőtt inget a ládámban, amit csíkokra szabdaltam. – Gyere a fényre – kértem. Egy pillanatnyi tétovázás után engedelmeskedett,szégyenlősen lépett előre. Végigmértem, aztán leültettem a ládámra. – Mi történtveled? – kérdeztem döbbenten a sérülések láttán. Az ajka fölszakadt és megdagadt,akárcsak egyik szeme, alig tudta nyitva tartani. – Föl-le járkáltam Kosvárban, és mindenféle sértődős egyénektől kérdezősködtem,

hogy nem nemzettek-e fattyút véletlen – egészséges szemével határozottan rámnézett. Nem tudtam haragudni rá, de nevetni sem voltam képes. – Tudsz eleget a gyógyfüvekről, jobban is elláthattad volna magad – a beáztatott ruháthatározottan az arcához nyomtam. Rövidesen elernyedt. Letisztítottam egy kevésalvadt vért, látszólag kimosta a sebeit, de néhányból még mindig szivárgott a vér.Óvatosan végigfuttattam a kezem az állkapcsa és a szemei mentén. Nem törött csontja. – Ki tette ezt veled? – kérdeztem. – Nekimentem néhány ajtónak. Vagy csak egynek. Attól függ, melyik ajtót kérded. – Komolyan kérdeztem – mondtam. – Akárcsak én.Rámeredtem, amíg lesütötte a szemét. Egy darabig egyikünk sem szólt, én pedig

előástam egy kenőcsöt, amit Burrick adott horzsolásokra. – Igazán tudni szeretném a választ – figyelmeztettem, ahogy levettem a tégely tetejét.Az ismerős csípős illat megcsapta az orromat, és hirtelen nagyon hiányoltam Burrickot. – Akárcsak én – megrándult az érintésemtől, ahogy bekentem az arcát. Tudtam, hogycsíp, de azt is tudtam, hogy használ. – Miért kérdezel ilyesmit tőlem? – kérdeztem végül.Eltöprengett egy pillanatig. – Mert egyszerűbb tőled megkérdeznem, mint Kettrickentől,hogy nem várandós-e Igazság gyermekével. Amennyire én látom, Pompa csak magátszórakoztatta az utóbbi időben, így csak Igazság, vagy te lehetsz apa.Ostobán néztem rá. Szomorúan megrázta a fejét. – Hát nem érzed? – kérdezett majdnem suttogva. A távolba révedt. – Erők mozgolódnak. Megremegnek az árnyékok. Hirtelen fodrozódás támad a lehetőségek közt. Újrarendeződnek a jövők, és megszaporodnak a végzetek. Minden út kettéválik,és megint kettéválik – rám nézett, én pedig mosolyogtam, de a szája komoly maradt. Nem tréfált. – Örökös fogant a Látnok vérvonalban. Biztos vagyok benne.Mintha elvétettem volna a lépést a sötétben. Hirtelen meginogtam egy láthatatlan peremen, bizonytalanul, hogy mekkorát zuhanhatok. Túl határozottan feleltem. – Nemfogant gyermekem.A Bolond kétkedve nézett rám. – Ó – mondta hamis boldogsággal a hangjában. – Hát persze. Akkor Kettricken hordoz



gyermeket a szíve alatt. – Biztosan – egyeztem bele, de összeszorult a szívem. Ha Kettricken terhes lett volna,nem lenne oka rá, hogy rejtegesse. Mollynak viszont van rá oka. Én pedig már nemláttam őt egy pár napja. Talán mondandója van a számomra. Hirtelen megszédültem,de mély levegőt vettem, és lehiggadtam.

– Vedd le az inged – mondtam végül. – Lássuk a mellkasod. – Én már láttam, köszönöm és biztosíthatlak, hogy jól van. Amikor zsákot húztak afejemre, feltételezem azért tették, hogy elkerítsék a célpontot. Gondosan nem céloztak m á s h o v a .A tett erőszakossága elnémított. – Ki? – kérdeztem végül. – Egy zsákkal a fejemen? Ugyan már. Te talán átlátsz egy zsákon? – Nem. De te biztosan gyanakszol valakire.Hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Ha nem tudod mik a gyanúim, akkor te tartod zsákban a fejedet. Hadd vágjak egy kislyukat rajta. „Tudjuk, hogy hűtlen vagy a királyhoz, és a hamislelkű Igazságnak kémkedsz. Ne küldj neki több üzenetet, mert ha megteszed, tudni fogunk róla.” –

elfordította a fejét és lógázni kezdte a lábát, finoman dobolva a láda oldalán. – A hamislelkű Igazság? – kérdeztem magamból kikelve. – Nem az én szavaim, az övék – figyelmeztetett a Bolond.Legyűrtem a haragomat, és igyekeztem gondolkozni. – Miért hiszik azt, hogy Igazságnak kémkedsz? Küldtél volna üzenetet neki? – Nekem van királyom – mondta lágyan. – Bár néha nem emlékszik rá. Neked a tekirályodra kell vigyáznod. Biztos vagyok benne, hogy megteszed. – Mit fogsz tenni? – Amit mindig. Mi mást? Nem hagyhatom abba, amire kértek, hiszen el sem kezdtem.Borzongató bizonyosságom támadt. – És ha újból cselekszenek?Szenvtelenül fölkacagott.

– Nincs értelme aggódnom miatta, mert nem tudom megakadályozni. Persze nemvárok rá. Ez – intett az arcára –, ez elmúlik. Amit a szobámmal tettek, az nem. Hetekigtakaríthatok ezután.A szavak megértették velem. Szörnyű üresség árasztott el. Egyszer jártam a Bolondszobájában. Hosszú lépcsőmászás volt egy alig használt toronyban, amiben hosszúévek eltakarítatlan pora és hulladéka halmozódott föl. A szoba ellenben olyan volt,mintha a csodák kertjébe léptem volna. Emlékszem az élénk színű halakra, amohakertekre és a finom kis bölcsőben fekvő apró kerámiababára, amire oly gondosanvigyázott. Lehunytam a szemem, amikor megszólalt. – Igencsak módszeresek voltak.Én bolond. Még azt hittem, létezik biztonságos hely a világon. Nem tudtam a szemébe nézni. A szavait kivéve védtelen volt, és csak az hajtotta, hogyszolgálja a királyát. És megmentse a világot. Mégis, valaki elpusztította a világát, és amimég rosszabb, azt hiszem olyasmiért kapott bosszúból verést, amit én tettem. – Segíthetek helyrehozni a dolgokat – ajánlottam föl.Sietve megrázta a fejét. – Inkább ne – mondta, aztán komolyabban hozzátette –, nem megbántásból mondtam. – Értem.Az ingem maradékaiba csomagoltam a kenőcsöstégelyt és a gyógyfüvek maradványait.A Bolond leugrott a ládámról. Amikor átnyújtottam a csomagot komor ábrázattal átvette,és merev léptekkel az ajtóhoz sétált, mintha nem csak a feje fájt volna. Visszafordult az



a j t ó b ó l . – Ha biztosan tudod már, elmondod nekem? – jelentőségteljes szünetet tartott.Lehalkította a hangját. – Végül is, ha ezt művelték a király bolondjával, mit mernek megtenni egy asszonnyal, aki a trónörökös gyermekével terhes? – Nem mernék megtenni – mondtam harciasan.

A Bolond megvetően felhorkantott. – Valóban? Én már nem is tudom, mit mernek ésmit nem. És te sem, FitzLovag. A helyedben biztosabb módszert keresnék, hogy bezárjam az ajtómat, hacsak nem akarod te is egy zsákban találni a fejedet – elmosolyodott, ami még az árnyéka sem volt a szokásos gúnyolódó mosolyának. Azajtómhoz léptem miután elment és a helyére toltam a reteszt. Nekitámasztottam ahátamat és felsóhajtottam. – Nekik mindegy, Igazság – mondtam hangosan a néma szobának. – De szerintem ittaz ideje, hogy visszafordulj és haza gyere. Többről van itt szó, mint a VörösMartalócokról, és kétlem, hogy az Elődök segíthetnek a többi veszéllyel szemben.Vártam, remélve, hogy érzek felőle valamit, beleegyezést vagy megértést, de nemtörtént semmi. Háborgott a lelkem. Ritkán voltam biztos benne, hogy Igazság mikor

figyelt az én szemeimmel és soha nem voltam biztos benne, hogy megkaptagondolatbéli üzeneteimet. Megint eltűnődtem, hogy miért nem utasítja Szerénét, hogyintézkedjék az ő parancsai alapján. Egész nyáron kapcsolatban volt vele a Mesterségsegítségével, most miért volt néma? Vagy talán már üzent neki, csak Szerénéeltitkolta? Vagy talán csak Pompának mondta el? Eltöprengtem. Talán a Bolond arcánesett foltok Pompa csalódottságát tükrözték, amiért Igazság tisztában volt azzal, hogymi folyik a kastélyban. Miért a Bolondot választotta bűnbaknak? Talán csak ki akartatölteni valakin a bosszúját. A Bolond minden alkalmat megragadott, hogy sértegessePompát, de mindenki mással is így volt.Még aznap éjszaka egy kicsit később Molly szobájába mentem. Veszélyes időpont volt,mert a kastélyban még mindig zajlott az élet, különösen az új vendégek miatt, de

aggályaim nem tudtak a szobámban tartani. Amikor kopogtattam az ajtaján, a zárt ajtónkeresztül szólt ki. – Ki az? – Én vagyok – feleltem hitetlenkedve. Még soha azelőtt nem kérdezte meg. – Ó – jött a válasz. Kinyitotta az ajtót én pedig besurrantam, és betoltam a reteszt, amígő a kandallóhoz lépett. Letérdelt és rám se nézve fát rakott a tűzre. Kék cselédruhájátviselte, és még nem fésülte ki a haját lefekvéshez. Testének minden porcikájafigyelmeztetett. Ismét bajban voltam. – Sajnálom, hogy mostanság ritkán jövök. – Én is – felelte Molly kurtán. Nem hagyott sok lehetőséget a magyarázkodáshoz. – Sok minden történt ami miatt igencsak elfoglalt voltam. – Például?Felsóhajtottam. Már előre tudtam hova fogunk kilyukadni. – Olyan dolgok, amikről nem b e s z é l h e t e k . – Hát persze – nyugodt, hűvös magatartása ellenére tudtam, hogy alig tudjavisszafojtani haragját. A legkisebb rossz szó vagy mozdulat és kitör. Akárcsak akkor, hasemmit sem teszek. A kérdés, amit föl akartam tenni akár meg is teszi. – Molly azért jöttem ma este... – Ó, tudtam, hogy kell lennie valamilyen indoknak, hogy végre megjelentél. Csak



magamon csodálkozom. Miért vagyok itt? Miért jövök minden nap egyenesen aszobámba munka után, és várok rád, amikor annyi szórakozási lehetőség van.Dalnokok és bábosok, Pompa hercegnek hála mindig akad elég. Vagy más dolgot isvégezhetnék. Sára engedi, hogy használjam a konyhát, ha nem nagy a forgalom,gyertyákat önthetnék, vagy gyógyfüveket főzhetnék ki magamnak. De nem, itt várok a

szobámban, hátha valamikor eszedbe jutok, és úgy döntesz, eltöltesz velem pár percet.Úgy álltam szavainak áradatában mint egy szikla. Nem tehettem mást, minden, amitmondott igaz volt. A lábfejemet bámultam, amíg levegőt vett. Amikor újból megszólalt,elszállt belőle, a harag és valami sokkal rosszabb váltotta föl. Elkeseredettség ésk i m e r ü l t s é g . – Fitz, olyan nehéz. Minden egyes alkalommal, amikor már azt hittem, hogyelfogadtam, történik valami és újból elkezdek remélni. De soha nem lesz köztünk semmi, igaz? Soha nem jön el az az idő, ami csak a miénk lesz, és soha nem lesz helya számunkra – megállt, lesütötte a szemét és összeszorította az ajkát. Mikor megszólalt, remegett a hangja. – Láttam Szeretetet. Szép leány. Még kifogást istaláltam rá, hogy beszéljek vele... Megkérdeztem, hogy szüksége van-e még gyertyákra

a szobájába... Félénken, de udvariasan válaszolt. Még meg is köszönte, hogyérdeklődtem. Kevesen köszönik meg egy cselédnek... Igazán szép... egy hölgy. Ó,soha nem engedik meg, hogy feleségül végy. Miért akarnál egy szolgálót nőül venni? – Nekem te nem cseléd vagy – mondtam halkan. – Soha nem így gondoltam rád. – Akkor mi vagyok én? Nem vagyok feleség – mutatott rá. – A szívemben az vagy – mondtam nyomorúságosan. Szánalmas bizonygatás volt,szégyelltem magam, hogy elfogadta és a vállamra hajtotta a fejét. Egy ideig magamhozöleltem, aztán még szorosabban magamhoz voltam. Amikor elhelyezkedett a karjaimközt, halkan a hajába suttogtam. – Kérdeznem kell tőled valamit. – Mit?

– Állapotos vagy? – Tessék? – elhúzódott tőlem, hogy az arcomba nézhessen. – Állapotos vagy? – ismételtem meg. – Én... nem, nem vagyok az – szünet. – Hogyan jutott eszedbe hirtelen, hogy ilyesmitk é r d e z z ? – Csak eszembe jutott és eltöprengtem rajta. Ez minden. Úgy értem... – Tudom, hogy érted. Ha házasok volnánk, és még nem lennék állapotos, aszomszédok már csóválnák a fejüket. – Valóban? – kérdeztem. Még sohasem fordult meg ilyesmi a fejemben. Tudtam, hogynéhányan azt latolgatták, hogy vajon Kettricken meddő-e, mivel egy évnyi házasságután sem esett még teherbe. Az ő állapota azonban „nyilvános” téma volt. Eszembesem jutott, hogy mások a frissen házasodott szomszédaikat lesnék ilyen szemmel. – Hát persze. Mostanra valaki már javasolt volna egy teareceptet, amit az édesanyjátólhallott. Vagy tanácsolták volna, hogy szórjak porított vadkanagyarat a seredbe. – Igazán? – vontam közelebb magamhoz ostobán vigyorogva. – Ühüm – nézett föl rám mosolyogva. – Azért megvannak a magam füvei, amikethasználok – mondta komorabban –, hogy biztosan ne essek teherbe.Csaknem elfelejtettem Türelem rosszalló megjegyzését. – Azt hallottam, hogy egyesfüvektől lebetegedhet az asszony, ha túl sokáig használja őket. – Tudom mit csinálok – mondta kurtán. – Mellesleg, mi a másik lehetőség? – tette



hozzá keserűen. – Katasztrófa – fejeztem be a gondolatot.Molly bólintott. – Fitz. Ha igent mondtam volna ma este. Ha állapotos volnék... mit tettélv o l n a ? – Nem tudom. Nem gondolkoztam róla.

– Gondolkozz róla most – kérte. – Azt hiszem – kezdtem lassan –, keresnék egy helyet neked valahol – (Árnyhozmennék, vagy Burrickhoz, és segítségért könyörögnék. Gondolatban elsápadtam alehetőségre.) – Egy biztonságos helyet. Távol Kosvártól, talán följebb a folyón.Meglátogatnálak, amikor csak tudnálak. Valahogy gondoskodnék rólad. – Félreállítanál. Engem és a gyermekemet. – Nem! Biztonságba helyeznélek egy olyan helyen, ahol senki sem mutogatna rád,vagy hozna szégyenbe, amiért egyedül vállalsz egy gyermeket. Amikor csak tudnék,meglátogatnálak téged és a gyermekünket. – Gondoltál már rá, hogy velünk jöhetnél? Hogy elhagyhatnánk Kosvárat együtt, és már most kereshetnénk magunknak egy helyet?

– Nem hagyhatom el Kosvárat. Már minden lehetséges módon megpróbáltamelmagyarázni neked. – Tudom. Igyekeztem megérteni. De még mindig nem értem miért. – Amit a királynak teszek, olyan... – Hagyd abba. Hadd tegye valaki más. Menjünk el együtt, és éljük a saját életünket. – Nem tehetem. Nem ilyen egyszerű. Nem hagynák, hogy csak úgy elmenjek – valahogy kibontakoztunk egymás öleléséből. Molly összefont karokkal állt előttem. – Igazság elment. Szinte senki sem hiszi, hogy visszatér. Elmés király napról napragyöngébb, Pompa pedig fölkészül az örökségre. Ha csak a fele is igaz annak, amitPompáról mondtál magaddal kapcsolatban, miért maradnál itt az ő királysága alatt?Miért akarna itt tartani? Fitz, hát nem látod, hogy minden széthullik? A Közel-szigetek

és Rév csak a kezdet. A Martalócok nem fognak ott megállni. – Annál több indok, hogy itt maradjak. Hogy dolgozzam és ha szükséges, harcoljak aze m b e r e k é r t . – Egy ember nem tudja megállítani őket – mutatott rá Molly. – Még egy olyan makacsember sem, mint te. Miért nem értünk harcolsz ilyen makacsul? Miért nem menekülünk el együtt, fel a folyó mentén, el a Martalócoktól, hogy saját életünket éljük? Miértadnánk föl mindent egy reménytelen célért? Nem akartam hinni a fülemnek. Ha én mondtam volna ilyesmit, az árulás lett volna. Ámő úgy mondta, mintha ez lett volna a legjózanabb észjárás. Mintha ő és egy még nemlétező gyermek fontosabb lett volna, mint a király és a Hat Hercegség népei együttvéve.Ezt meg is mondtam neki. – Hát – mondta dacosan –, pedig így van. Ha a férjem lennél, és gyermeket várnék,ilyen fontos lennél nekem. Fontosabb, mint az egész világ.Mit is mondhattam volna erre? Kerestem az érveket, tudván, hogy nem fogja elfogadniőket. – Te is ilyen fontos lennél nekem. Ilyen fontos vagy. Ezért kell maradnom, mert havan valami fontos az életemben, azzal nem menekülök el, hanem kiállok mellette, ésm e g v é d e m . – Megvéded? – vékonyodott el a hangja. – Mikor érted meg végre, hogy nem vagyunk elég erősek, hogy megvédjük magunkat? Én tudom. Én álltam már Martalócok és avéremből való gyermekek közt és alig éltem túl. Ha már tettél ilyet, akkor beszélj nekem



a védelemről.Elhallgattam. Nem csak azért, mert a szavai késként vágtak belém, hanem azért, mertfölidézték bennem az emléket, ahogy egy gyermeket tartok a kezemben, és bámulom avércsíkot, ami lecsorog kihűlt karján. Nem is mertem arra gondolni, hogy még egyszer ilyen helyzetbe kerüljek. De el sem menekülhettem előle.

– Nincs menekvés, Molly. Vagy megvetjük a lábunkat, és itt harcolunk velük, vagylemészárolnak minket, amikor elér hozzánk a harc. – Igazán? – kérdezte hűvösen. – Nem csak a király iránti hűséget állítod kettőnk elé? – nem tudtam a szemébe nézni. '46elhorkant. – Pont olyan vagy, mint Burrick. Még csak sejtelmed sincs mennyire hasonlítasz rá. – Mint Burrick? – kérdeztem összezavarodottan. Meglepődtem, hogy egyáltalán hozzáhasonlít, és emellett úgy teszi, mintha hibáztatna miatta. – Igen – felelte határozottan. – Mert hű vagyok a királyomhoz? – még mindig kapaszkodtam a szalmaszálakba. – Nem! Azért mert előbbre való a királyod, mint az asszonyod... vagy a szerelmed, vagyaz egész életed.

– Nem tudom miről beszélsz! – Tessék! Látod? Tényleg nem tudod. És úgy jársz-kelsz, mintha ismernél minden nagydolgot és titkot és fontos dolgot, ami valaha is történt. Hát akkor válaszolj erre: miértgyűlöli Türelem Burrickot?Teljesen összezavarodtam. Fogalmam sem volt, mi köze van ennek kettőnkhöz, detudtam, hogy Molly számára van kapcsolat. Óvatosan próbálkoztam. – Őt hibáztatja miattam. Azt hiszi, Burrick vette rá Lovagot olyan dolgokra, amik... odavezettek, hogy megszülettem. – Látod. Ennyire ostoba vagy. Egyáltalán nem ezért. Füze elmondta egyik este. Egykicsit több bort ivott a kelleténél, én rólad beszéltem, ő pedig Türelemről és Burrickról.Türelem először Burrickot szerette, te ostoba. De Burrick nem akarta őt. Azt mondta,

hogy szereti, de nem veheti el feleségül, még ha az apja bele is egyezne egy rangonaluli házasságba. Mert már fölesküdött életével és vérével az urára. Úgy gondolta, hogynem tudná megtartani az ígéretét mindkettőjüknek. Persze, azt mondta, hogy haszabadon nősülhetne megtenné, de már korábban esküt tett a gazdájának. Valamiostobaságot mondott Türelemnek, valami olyasmit, hogy bármennyire is szeretne, egyló csak egy nyerget viselhet. Ezért Türelem azt mondta, hogy akkor csak tessék,menjen és kövesse a gazdáját, aki fontosabb nála. Ő pedig azt tette. Akárcsak te, haazt mondanám neked, hogy választanod kell – arca kipirult, aztán hátat fordított nekem.Ez volt tehát a kapcsolat az én „hibámmal”. Én azonban inkább végreösszerakosgattam az apró darabkákat a fejemben. Burrick története arról, hogyantalálkozott először Türelemmel. Egy almafán ült és azt követelte, hogy vegyen ki egyszálkát a lábából. Aligha olyasmi, amit egy asszony a férjének az emberétől kérne. Deolyasvalami, amit egy határozott fiatal leány kérne egy fiatalembertől, akin megakadt aszeme. Egy másik eset, amikor Burrick olyan furcsán reagált rá, amikor beszéltem nekiMollyról és Türelemről és elismételtem neki Türelem szavait a lovakról és a nyergekről. – Lovag vajon tudott erről? – kérdeztem.Molly visszafordult felém és végigmért. Nem erre a kérdésre számított, de nem tudottellenállni, hogy befejezze a történetet. – Nem, először nem. Amikor Türelem először megismerte, nem tudta, hogy ő Burrick gazdája. Burrick pedig nem mondta el, kinek esküdött föl. Türelem először hallani sem



akart Lovagról, tudod, még mindig Burrickot szerette. De Lovag makacs volt. Füzeszerint az őrületig szerette. Végül elnyerte a szívét. Csak azután, hogy Türelem igentmondott Lovagnak, csak azután jött rá, hogy ő Burrick ura. Akkor, amikor LovagBurrickot küldte, hogy ajándékozzon neki egy különleges lovat.Hirtelen eszembe jutott Burrick az istállóban, ahogy Türelem lovát nézi, és azt mondja –

Ezt a lovat én tanítottam. – Eltűnődtem, vajon ugyanúgy tanította volna Selymest, hatudja, hogy annak az asszonynak szánják, akit szeretett, de az urához megy feleségül.Azt hiszem igen. Mindig azt hittem, hogy Türelem azért gyűlöli Burrickot, mert féltékenyvolt, amiért Lovag annyit foglalkozott vele. Ám a háromszög ezáltal még különösebbévált. És végtelenül fájdalmasabbá. Lehunytam a szemem, és megráztam a fejem avilág igazságtalanságai fölött. – Semmi sem egyszerű és jó – mondtam magamnak. – Mindig van egy keserű máz,egy savanyú folt mindenütt. – Igen – Molly haragja mintha elszállt volna. Leült az ágyára és amikor mellé ültem,nem tolt el magától. Megfogtam a kezét. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben.Mennyire gyűlölte Türelem Burrick ivászatait. Hogy emlékezett Burrick Türelem ölebére

és arra, ahogy a kosarában hordozta. Milyen gondosan ügyelt mindig a megjelenéséreés a viselkedésére. – Azért, mert te nem látod a nőt, az nem jelenti azt, hogy ő nem láttéged. – Jaj, Burrick. Mindig külön időt szánt rá, hogy lecsutakolja Türelem lovát, holottalig-alig lovagolt ki rajta. Türelem legalább olyasvalakihez ment hozzá, akit szeretett és jutott neki néhány boldog esztendő az udvari intrikák ellenére is. Mollynak és nekemvajon mi jutna? Csak annyi, ami Burricknak jutott?Hozzám simult és sokáig tartottam. Ez volt minden, és ahogy aznap éjszaka mélabúsanmagamhoz öleltem, úgy éreztem, már régóta nem voltunk olyan közel egymáshoz.3 .Baljós idők EYOD KIRÁLY ÜLT A HEGYVIDÉKI királyság trónján a Vörös Martalócokkal vívott

háború során. Idősebbik fia, Rurisk halála után leányára, Kettrickenre szállt atrónörökösi tisztség. A hegyvidéki szokások értelmében apja halála után reá száll majd(a helybéli nyelven) az Áldozat tisztsége. Ezért Igazsággal kötött házassága nem csak szövetségest jelentett azokban az években, hanem idővel egy újabb, „hetedik hercegséget” is előrevetített. Mivel a Hegyvidéki királyságot csak a két belvidékiHercegség, Szántás és Fészek határolta, bármiféle eltávolodás a Hat Hercegség népeiközött, komoly aggályokkal bírt Kettricken számára, akit hazájában „Áldozatnak”neveltek. Népének jóléte mindennél előbbre való volt az életében. Amikor hozzámentIgazság herceghez, a Hat Hercegség népe is a sajátja lett és nagyon jól tudta, hogyapja halálával a Hegyvidéki királyság népéről is gondoskodnia kell majd. Hogyan istarthatná meg ezt a tisztséget, ha Fészek és Szántás közte és népe között ellenségestartományként húzódna?*Másnap erős vihar köszöntött Kosvárra, ami áldás és átok is volt egyben. Senkinek sem kellett Martalócoktól tartania, de egy fedél alatt tartotta a nyugtalan és elkeseredettkatonák csoportjait is. A kastélyban Medwen annyira érezhető jelenlétet képviselt,amennyire Pompának nyoma sem volt. Amikor csak a nagyterem felé jártam, TestensHerceg mindig ott volt, lányaitól kísérve, akik úgy követték türelmetlen apjukat, mint kétvigyázó nagymacska. Szeretet és Hit még fiatalok voltak, éppen ezért haragjuk még jobban kiült az arcukra. Testens hivatalos megbeszélést kért a királytól. Minél tovább



váratják, annál nagyobb sértésnek tekinti majd, mintha nem lenne olyan fontos az ügy,melyben Kosvárba érkezett. A Herceg folyamatos jelenléte a nagyterembenugyanakkor jelzés is volt kísérete felé, hogy a király még mindig nem fogadta.Figyeltem, ahogy gyűlt a harag és a feszültség a nagyteremben, és kíváncsi voltam, kiégeti meg majd magát a hevétől.

Már a negyedik óvatos körömet róttam a nagyterem körül, amikor megjelent Kettricken.Egyszerű, egyenes szabású, bíbor színű köntöst viselt, melynek ujjait hatalmasszőrmegallérok díszítették, és elrejtették a kezeit. Hosszú haját kibontva viselte,szokásos, ceremóniamentes léptekkel érkezett, Mértéklet és Remény úrnőtársaságában, nyomában csak Rozmaringgal. Még azután sem felejtette el, hogy kik voltak a leghűségesebbek hozzá, hogy a népszerűsége megnőtt a kastély hölgyeikörében. Nem hiszem, hogy Testens fölismerte volna a hercegnét.Mosolygott és megfogta Testens kezét üdvözlésképp. Egyszerű csudra szokás volt, denem hiszem, hogy felmérte volna, mekkora megtiszteltetés volt ez Testens számára.Csak én láttam a kimerültséget az arcán, az újdonsült karikákat a szeme alatt.Szeretetet és Hitet azonnal elbűvölte ez a gesztus. Kettricken tiszta hangja mindenütt

hallatszott a nagyteremben, így bárki hallhatta, aki akarta; éppen, ahogy Kettrickens z á n t a . – Kétszer is fölkerestem a királyt ma reggel. Sajnálom, hogy... beteg volt, mindkétalkalommal. Remélem nem találta bosszantónak a várakozást. Tudom, hogyszemélyesen a királlyal óhajt beszélni a tragédiáról és arról, mi mindent kellene tenni azemberekért. Ám amíg lábadozik, arra gondoltam, talán volna kedve csatlakozni hozzámegy kis frissítőre. – Nagyon szívesen, fenség – felelte Testens óvatosan. Már eddig is sokat tett avárakozás enyhítéséért, de nem lehetett könnyen lenyűgözni. – Örülök – mondta Kettricken. Megfordult és Rozmaringhoz hajolt, suttogott valamit afülébe. A kislány sietve bólintott és elillant, mint egy kismadár. Mindenki megjegyezte a

távozását. Pillanatokkal később visszatért egy szolgálóhad élén, akik megterítettek egyasztalt, és Kettricken egyik virágokkal teli kőkelyhét helyezték a közepére díszítésként.A konyháról tálakat és boroskelyheket hoztak, gyümölcsöket és édességeket tálcákon.Olyan csodálatosan megszervezte, hogy szinte varázslatnak tűnt. Nemsokára befejezték az asztal megterítését, mindenki helyet foglalt, és megjelent Kedély, adalnok, már érkeztében énekelve. Kettricken intett a hölgyeinek, hogy csatlakozzanak,majd miután engem is észrevett, egy biccentéssel magához hívott. Másokat iskiválasztott a többi kandalló mellől, nem rangjuk szerint, hanem találomra, köztük olyanokat, akiket érdekes embernek tartott. Kettricken Testens jobbján foglalt helyet,ami igen nagy megtiszteltetés volt a Herceg számára. Kétlem, hogy Kettricken tisztábanlett volna vele.Mikor elfogyasztottak egy kevés ételt, és kortyolgattak már a borból, Kettricken intettKedélynek, aki lehalkította énekét. A hercegné Testenshez fordult. – Hallottunk már híreket a történtekről. Megosztaná velünk, mi történt Rév városával?Testens rövid ideig tétovázott. A királynak akarta előadni a panaszait, de hogyan isutasíthatná vissza a leendő királynét, amikor az oly kedvesen bánt vele? Lesütötte aszemét, aztán belekezdett, hangjában elfojtott érzelmekkel. – Fenség, súlyos tragédia ért minket – kezdte. Mindenki elhallgatott az asztal körül,minden szem felé fordult. Feltételeztem, hogy Kettricken választottjai jó hallgatóság isvoltak. Attól kezdve, hogy a Herceg belekezdett elbeszélésébe, egészen addig, míg



befejezte, senki sem szólt egy szót se, csak elvétve hallatszottak részvétnyilvánítások,vagy megjegyzések a Martalócok kegyetlenségeit illetően. Egy ponton megállt azelbeszélésben, tétovázott egy keveset, aztán folytatta és megosztotta velük azt is,hogyan üzentek segítségért és vártak hiába a válaszra. Kettricken végighallgatta,egyetlen közbeszólás vagy tiltakozás nélkül. Mikor befejezte, mintha megkönnyebbült

volna, hogy elmondhatta valakinek. Egy hosszú pillanatig teljes volt a csend. – A legtöbb, amit elmondott, újdonság a számomra – mondta végül Kettricken halkan. – Ám egyikük sem kellemes. Nem tudhatom, mit mond minderre a király, de részemrőlannyit mondhatok, hogy szívem telve van gyásszal a népem iránt, és haraggal. Ígérem,hogy részemről nem hagyom annyiban a dolgot. Senki sem maradhat fedél nélkül a télh i d e g é b e n .Testens lenézett a tányérjára, és eljátszadozott egy falattal. Fölnézett, szeme izzott, deszánalom is ült bennük. Mikor megszólalt, szavai szilárdan csengtek. – Szavak. Ezek csak szavak, fenség. Rév népe nem lakik jól velük, és nem is melegítiő k e t .Kettricken állta a tekintetét. Valami megfeszült benne.

– Tisztában vagyok azzal, amit elmondott, de nekem csak a szavak jutnak. Ha a király jobban érzi magát, és fogadja, meglátjuk, hogy mit tehetünk Révért.Testens előrébb hajolt. – Akad néhány kérdésem, fenség. Majdnem oly nagyszükségem van válaszokra, mint megoldásra Rév ügyét illetően. Miért nem feleltek azüzeneteinkre? Miért fordult hazafelé a hajó, amelyre szükség lett volna Révnél?Kettricken hangja finoman megremegett. – Ezekre a kérdésekre én nem tudok megfelelni, Hercegem. Szégyen, hogy ilyesmitkell mondanom. Semmit sem hallottam Révről, amíg ifjú futárod meg nem érkezett.Komoly ellenvetéseim lettek volna a nyíltságát illetően. Vajon szabad-e elismernieilyesmit a királynénak? Talán politikai okok miatt nem, de ismertem Kettrickent eléggéahhoz, hogy tudjam, neki az igazság a politika előtt való dolog. Testens hosszasan

tanulmányozta az arcát, aztán bátran, de lágyan megkérdezte. – Hát nem fenséged az eljövendő királyné?Kettricken szemei elszürkültek, és megkeményítette a tekintetét. – De igen. Azt akarjakérdezni, hogy hazudok-e egy Hercegnek?Testensen volt a félrenézés sora. – Nem, fenség, soha nem is gondoltam ilyesmire.Hosszúra nyúlt a csend az asztalnál. Talán Kettricken intett finoman, talán Kedélyösztönei súgták, de újabb dalba kezdett, egy téli énekbe, ami hangosan és kellemesenszólt a kandalló mellett.Több, mint három napnak kellett eltelnie, mire a király fogadta Testens Herceget. Addigis Kettricken igyekezett szórakoztatni a vendégeket, de nehéz lefoglalni egy olyanember gondolatait, akinek csak birodalma sebezhetősége jár a fejében. Udvarias volt,de máshol jártak a gondolatai. Hit, Medwen Hercegének középső lánya hamar találtmagának barátot a fiatalabb kisasszonyok közt, Szeretet azonban el nem mozdult volnaapja oldaláról, és amikor rám vetette sötétkék szemeit, mintha sebhelyek lettek volna.Furcsa érzelmek áramlottak felém abból a szempárból. Örültem, hogy nem kereste atársaságomat, ugyanakkor tudtam, hogy hűvössége apja érzelmeinek kivetülése voltegész Kosvár felé. Örültem, hogy eltávolodott tőlem, viszont nem éreztem úgy, hogyrászolgáltam volna. Mikor végre Elmés király magához hívatta Testenst, reméltem,hogy véget ér ez a kényelmetlen helyzet. Nem én voltam az egyetlen, aki megjegyezte magának, hogy Kettrickent nem hívták



meg a megbeszélésre. Én sem voltam jelen, lévén, hogy nem hívtak, de ritkán fordulelő, hogy az eljövendő királynét egy kalap alá veszik egy fattyú hercegfival. Kettrickenlátszólag közömbös maradt a dolog iránt, helyette megmutatta Testens lányainak,hogyan varrnak gyöngyöket a hímzésbe a hegyvidéki népek. Az asztaluk közelébenlézengtem, de sejtettem, hogy nekik sem a kézimunkán jár az eszük.

Nem kellett sokáig várnunk. Kevesebb, mint egy óra múlva, Testens Herceg egy jegestéli vihar haragjával jelent meg újból a nagyteremben. Hitnek azt mondta – Csomagoljössze! – Szeretetnek pedig azt, hogy – Mondd meg a katonáinknak, hogy egy órán belül indulunk! – Kettricken felé csak egy kurta biccentést küldött. – Fenség, engedelmével távoznánk. Mivel a Látnok ház nem nyújt segítséget,Medwennek magáról kell gondoskodnia. – Bizonyosan. Értem a sietségének az okát – felelte Kettricken komoran. – Ámszeretném, ha még csatlakoznának hozzám egy utolsó uzsonnára. Szerencsésebb, hateli gyomorral vágnak neki az útnak. Mondják csak, szeretik a kerteket? – kérdezteegyszerre a Hercegtől és a leányaitól is. Az apjukra néztek. Testens hamarosan kurtán b i c c e n t e t t .

Mindkét leány korábban már félénken elismerte, hogy kedvelik a kerteket, de zavaruk nyilvánvaló volt. Egy kert? Télen, ráadásul egy vihar kellős közepén? Osztoztamértetlenségükben, különösen, hogy Kettricken felém intett. – FitzLovag, kérlek tégy meg nekem valamit. Rozmaring, eridj FitzLovaggal akonyhába. Segíts ételt keríteni, ahogy mondja és hozzátok föl a Királyné Kertjébe. Énodakísérem a vendégeket.Kétségbeesetten meredtem Kettrickenre. Csak oda ne! Már a lépcsőmászás issokaknak kimerítő volt, hát még egy csésze tea elfogyasztása hóviharban. Fogalmamsem volt róla, hogy mit akar elérni vele, de csodálkozó tekintetem láttán rám villantottmosolya ugyanolyan vidám és szeretetteli volt, mint máskor. Belekarolt a Hercegbe éselindult kifelé, nyomában Testens leányaival és udvarhölgyeivel. Rozmaring felé

fordultam és megváltoztattam az utasításokat. – Menj és keríts meleg köpenyeket nekik és siess utánuk. Én majd elintézem aze n n i v a l ó t .A kislány vidáman elszökdécselt, amíg én a konyhába siettem. Elhadartam Sárának,hogy mire lenne szükségem, és nagy vonalakban miért, ő pedig hamarosan egy tálcameleg süteményt és forralt bort kerített. – Vidd föl ezeket, majd küldök egy fiút a többivel – elmosolyodtam magamban, ahogy aKirályné Kertje felé siettem. A királyné FitzLovagnak nevez, és szívességre kér, deSára sosem volt szívbajos, hogy ugráltasson, ha a konyhában akadt dolgom. Kellemesérzés volt.Olyan gyorsan kaptattam föl a lépcsőkön, ahogy csak tudtam, és csak a tetején álltammeg kifújni magam. Felkészültem a fagyos szélre és a csípős hidegre és kinyitottam azajtót. A kertben olyan nyomorúságos idő volt, amilyenre számítottam. Az udvarhölgyek és Testens lányai két fal és egy vászontető takarásában kuporogtak, ami nyáron ahőség elől nyújtott menedéket. Elfogta a szél nagyobb részét, és megvédett az esőtől.Egy kis asztal állt alatta, arra helyeztem a tálcát. Rozmaring gondosan bebugyolálvasunyin elmosolyodott, és elcsente a tálca legszélén álló süteményt. Mértéklet úrnőgondoskodott a tálalásról.Amilyen gyorsan csak tudtam, megragadtam két pohár bort Kettrickennek ésTestensnek, és melléjük léptem azzal az ürüggyel, hogy kiszolgálom őket. A kis kuckó



legszélén álltak és a tengert bámulták. A szél fehér tajtékot csipkézett rá, és ide-odadobálta a halászni próbáló sirályokat. A közelükbe érve láttam, hogy halkan beszélgetnek, de a vihar morajától egy szót sem hallottam. Magamnak persze nemszereztem köpenyt, így mire hozzájuk értem, bőrig áztam, és vacogtam a hidegtől.Igyekeztem mosolyogni, ahogy felszolgáltam a bort.

– Ismeri FitzLovagot? – kérdezte Kettricken, amikor Testens átvette a poharat. – Éppenséggel igen. Volt szerencsém vendégül látni az asztalomnál – felelte a Herceg.Eső csöpögött sűrű szemöldökéről, lófarokba fogott haját csapkodta a szél. – Akkor hát nem bánná, ha megkérném, hogy csatlakozzék hozzánk? – kérdezteKettricken, mintha nem is zavarná az eső.Eltűnődtem, vajon tudja-e, hogy Testens burkolt utasításként fogja föl a kérdést. – Szívesen látom a tanácsát, ha fenséged alkalmasnak tartja rá – felelte Testensó v a t o s a n . – Reméltem, hogy így lesz. FitzLovag. Hozz magadnak egy pohár bort, és csatlakozzh o z z á n k . – Ahogy óhajtja, fenség – feleltem és elsiettem, hogy engedelmeskedjek. Igazsággal

tartott kapcsolatom napról napra gyengült, de abban a pillanatban éreztem, ahogyföllángol benne a kíváncsiság és az érdeklődés. Siettem vissza, ahogy tudtam. – Nem fordíthatjuk vissza, ami történt – mondta éppen Kettricken. – Szomorúsággal töltel, hogy nem tudtuk megvédeni a népünket. Bár nem tudom jóvá tenni, amit aMartalócok tettek a várossal és az emberekkel, de segíthetek nekik fedelet nyújtani avihar elől. Ezért kérem vigye el ezt nekik, a királyné kezéből és szívéből.Időközben megjegyeztem, hogy nem említette Elmés nyilvánvaló visszautasítását.Figyeltem, ahogy könnyedén és céltudatosan mozdul, és felhúzza ruhájának laza ujját. Nem törődött a sápadt karját áztató jeges esővel, és felfedte a karján tekergőző aranyláncot, melynek hálójában itt-ott csiszolt opálkövek csillantak. Láttam már hegyvidékiopált, de ekkorát még soha. Felém nyújtotta a karját, hogy kicsatoljam, és határozott

mozdulattal lefejtette magáról. Másik ruhaujjából bársony erszényt húzott elő, és belecsúsztatta a karkötőt. Meleg mosollyal nyújtotta át Testensnek. – A trónörökös Igazság hercegtől és tőlem – mondta halkan. Csak nehezen sikerültellenállnom Igazság impulzusának, hogy térdre boruljak Kettricken előtt, és kijelentsem,hogy méltatlan vagyok az ő szerelmére. Testens habogva mondott köszönetet érte ésmegesküdött, hogy minden fillért a város felújítására fordítanak, ahol újból elindul majdaz élet, és a királyné áldása fogja melegíteni őket.Hirtelen megértettem miért a kertben kellett megtörténnie mindennek. A királynéajándékát adta át, függetlenül attól, hogy Pompa vagy Elmés mit mondott. Kettrickenválasztotta a helyet és a módot, ahogy átadta Testensnek. Nem mondta neki, hogytartsa titokban, nem volt szükség rá.Eszembe jutottak a smaragdok, amiket a ládám aljában rejtegettem, de Igazsághallgatott. Reméltem, hogy láthatom még, ahogy Igazság ismét Kettricken nyakábaakasztja. Nem akartam előhozakodni vele, főleg nem akartam lealacsonyítaniKettricken gesztusát. Testens felém fordult és végigmért. – Fenség, igencsak nagyra tarthatja ezt a fiatalembert, ha engedi, hogy tanúja legyen a b e s z é l g e t é s ü n k n e k . – Így igaz – felelte Kettricken. – Mindig is megbízhattam benne.Testens bólintott, mintha megerősítene magában valamit. Megeresztett egy félmosolyt. – Legkisebb leányom, Szeretet kissé aggódott, amikor levelet kapott FitzLovag úrtól.



Különösen, hogy nővérei bontották föl neki, és tartalmával sokat ugratták őt. Amikor aggályaival hozzám fordult, azt mondtam neki, hogy ritka az olyan férfi, aki oly őszinténfölfedi azokat a dolgokat, amik esetleg hiányosságnak tűnhetnek mások szemében.Csak egy ostoba szájhős nem félne csatába menni, és nem is bíznék meg olyanemberben, aki harc után nem érzi magát bűnösnek, amiért vért ontott. Ami pedig az

egészségét illeti – határozottan vállon veregetett – az evezők mellett töltött nyár és afejsze sokat javított rajta – éles ragadozómadár-szerű tekintetével végigmért. – Nemváltozott meg a véleményem magáról, FitzLovag. És Szereteté sem. Jó, ha tudja. – Köszönöm, uram – feleltem, amit kellett.A válla fölött Szeretetre nézett, aki minket fürkészett a kis menedék alól. Kurtán biccentett, Szeretet mosolya pedig olyan ragyogó volt, mintha a nap bújt volna elő afelhők mögül. Hit valamit húga fülébe súgott, amitől Szeretet elpirult, és mosolyogvataszított egyet nővérén. Összerándult a gyomrom, amikor Testens felém fordult. – Elbúcsúzhat a lányomtól, ha akar.Kevés dolog akadt, amit ennyire szerettem volna elkerülni, de nem tehettem tönkre,amit Kettricken oly gondosan fölépített. Meghajoltam hát, és rávettem magam, hogy

átvágjak a szélfútta kerten, és megállják Szeretet előtt. Hit és újdonsült barátnéjahátrébb húzódtak, de csak olyan távolságra, hogy elhallhassák, miről beszélünk.Udvariasan és formálisan meghajoltam Szeretet előtt. – Szeretet kisasszony, ismét megköszönöm, hogy eljuttatta nekem azt a tekercset – mondtam esetlenül. A szívem majd kiugrott a helyéről, és biztos voltam benne, hogy azövé is.Elmosolyodott. – Örömmel küldtem el, és még jobban örültem a válaszának. Az apámelmagyarázta nekem, remélem nem bánja, hogy megmutattam neki. Nem értettemmiért akarja lealacsonyítani önmagát, de apám azt mondta, hogy aki magáról büszkélkedik, arról senki más nem mond jót. Azt is mondta, hogy nincs jobb módja,hogy megismerje valaki a tengert, mint evezősként szolgálni egy hajón. Elmondta, hogy

fiatalkorában ő is fejszével harcolt. Megígérte a nővéreimnek és nekem, hogy nyáronkapunk majd egy saját kis ladikot, amivel jobb napokon kifuthatunk a tengerre... – elhallgatott. – Fecsegek össze-vissza, igaz? – Egyáltalán nem, úrnőm – feleltem halkan. Szívesebben vettem, hogy ő beszél, ígynekem annál kevesebbet kellett. – Úrnőm – ismételte meg halkan, és elpirult, mintha megcsókoltam volna.Elnéztem a nővére felé, aki elkerekedett szemekkel bámult ránk, szájai O-t formáztak acsodálkozástól. Elképzelvén, hogy vajon mire gondolhatott, mit mondhattam a húgának,amiért az így elpirult, én is elvörösödtem. Barátnéjával együtt összekuncogtak.Örökkévalóságnak tűnt, mire elhagytuk a kertet. A vendégek a szobáikba siettek, hogyátöltözzenek, és fölkészüljenek az utazásra. Én is hasonlóképp cselekedtem, nehogylemaradjak róla. Épp idejében érkeztem az udvarra, hogy lássam, amint Testens éskatonái nyeregbe ülnek. Kettricken is ott volt, szokásos bíbor és fehér színeiben,körülötte testőrségének néhány tagjával. Testens lova mellett állt, és elbúcsúzott tőle, aHerceg pedig fél térdre ereszkedett, és kezet csókolt neki. Váltottak pár szót, Kettrickenelmosolyodott, aztán a menet nekivágott a viharnak. A Herceg tartásában még ott bujkált a sértődöttség, de búcsúja elárulta, hogy nincs veszve minden.Szeretet és Hit egyaránt hátrafordult felém, ahogy elindultak, Szeretet még intett is búcsúzóul. Viszonoztam a gesztust, aztán néztem ahogy távoznak, és nem csak ahideg borzongatott. Támogattam Igazság és Kettricken szándékait azon a napon, de



vajon mibe került ez nekem? Mit tettem Szeretettel? Talán Mollynak igaza volt?Később aznap este látogatást tettem a királynál. Nem hivatott, és nem is Szeretetrőlakartam beszélni vele. Azon tűnődtem, vajon Igazság akarta-e, vagy sajátlelkiismeretem nem akarta cserbenhagyni őt. Wallace vonakodva beeresztett, azzal akomor figyelmeztetéssel, hogy a király még nincs teljesen jól, ezért nem szabad

k i f á r a s z t a n o m .Elmés a kandalló mellett ücsörgött, a szoba levegője Füst aromájától volt terhes. ABolond, még mindig zöld-lila foltos arccal a király lábánál ült. Szerencséjére az erősebbillatfelhők alatt ült, de nekem nem volt szerencsém, ahogy leültem a Wallace általgondosan kiválasztott támla nélküli székre.Illően köszöntöttem, és vártam, mielőtt leültem volna. – Ah, Fitz – üdvözölt megkésve. – Hogy haladnak a leckéid? Fedren mester elégedettv e l e d ? – Igen – mondtam halkan. – Azt mondja, szép az írásom. – Helyes. Egy biztos kézre bárki büszke lehet. És mi a helyzet az alkunkkal?Megtartottam a szavam?

A régi mondókánk volt. Még egyszer végiggondoltam a feltételeket, amiket ajánlott. Etetés ruház, taníttat és cserébe övé a teljes hűségem. Elmosolyodtam az ismerős szavak hallatán, de elszorult a torkom, látván, hogy elsorvadt azóta, és mibe is kerültek nekemazok a szavak. – Igen, királyom. Megtartottad – feleltem halkan. – Helyes. Akkor ügyelj rá, hogy betartsd te is – nehézkesen előrehajolt a székében. – Úgy lesz, felség – ígértem, a Bolond pedig mélyen a szemembe nézett, amint isméttanúja volt az ígéretnek.Egy darabig mozdulatlan volt a levegő, a tűz pattogását kivéve. Aztán a király fölriadt,mintha szóltak volna hozzá. Zavarodottan nézett körül. – Igazság? Hol van Igazság? – Elment, felség, egy küldetésre. Az Elődöket akarja megtalálni, hogy segítsenek elűzni

a Martalócokat a partjainktól. – Ah, igen. Hát persze. Emlékszem. Csak egy pillanatig, mintha... – hátradőlt as z é k é b e n .A következő pillanatban felborzolódott a szőr a hátamon. Éreztem, ahogy haloványankitapogatózik a Mesterséggel, tudata úgy kotorászott az enyém után, mint fonnyadtkezek egy kapaszkodó után. Azt hittem, hogy többé már nem képes használni aMesterséget, azt hittem néhány évvel ezelőtt kiégett belőle. Igazság egyszer aztmondta, hogy Elmés ritkán használja a Mesterséget, én pedig úgy vettem, mintha csak apja iránti tiszteletből mondta volna. Ám a Mesterség kísérteties ujjai az én gondolataimután tapogatóztak ügyetlenül. Éreztem, ahogy Éjszem fölriad. Hallgass figyelmeztettem.Elakadt a lélegzetem egy hirtelen támadt ötlettől. Talán Igazság sugallta? Félretéveminden óvatosságomat fölidéztem, amit oly régen megígértem a királyomnak. Hűségetmindenben. – Felség? – kértem engedélyt, ahogy közelebb húztam a székemet.Megfogtam a kezét.Mintha zúgó folyóba vetettem volna magam. – Ah, Igazság, fiam, hát itt vagy!Egy pillanatra megláttam, milyennek látja Igazságot. Jókedvű nyolcévesforma fiúnak,aki jólelkű, de nem túl okos, alacsonyabb, mint a bátyja, Lovag. De egészséges és jóravaló, kiváló második fiú, nem túl becsvágyó, nem túl akadékoskodó. Aztán, minthalevetettem volna magam egy szikláról, a Mesterség sötét áramlatába zuhantam.Szédítő volt hirtelen Elmés szemeivel látni. Látómezejének szélei homályosak voltak.



Egy pillanatra látni véltem a hóban evickélő Igazságot. Mi ez? Fitz? aztán elsodródtam,egyenesen Elmés király fájdalmának szívébe. Mélyen legbelül, ahova csak a Mesterségér el, eltorzított az agónia. Lassan növekvő fájdalom volt a gerince és a koponyájamentén, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Két lehetősége volt: hagyni, hogy afájdalom elnyelje, és ne hagyja gondolkozni, vagy elemészteni a testét és a tudatát

gyógyfüvekkel és füstökkel, hogy elrejtőzzön előle. Ködös tudatának legmélyénazonban a király még élt, és tombolt a bezártság miatt. A szellem még létezett, küzdötta testtel, ami egyre kevésbé akart engedelmeskedni és a fájdalommal, amielemésztette hátralévő éveit. Látni véltem fiatalon, talán pár esztendővel lehetettidősebb nálam, a haja ugyanolyan bozontos volt, mint Igazságé, szemei tágak ésélénkek voltak, és valaha csak a mosolygás ráncai ültek ki az arcára. Lélekben mégmindig ilyennek képzelte magát, csapdába esve és elkeseredetten. Megragadott éshevesen azt kérdezte – Van kiút? – éreztem, ahogy elborít.Aztán, mintha két folyó találkozott volna, egy másik erő csapódott nekem ésmegpörgetett. Fiú! Szedd össze magad! Mintha erős kezek ragadtak volna meg ésrántottak volna talpra. Apám, itt vagyok. Szükséged van rám?

Nem. Minden ugyanolyan, mint volt. De Igazság...Igen, itt vagyok.Medwen többé már nem hűséges hozzánk. Testens vörös hajókat fogad védelemértcserébe. Ellenünk fordult. Ha hazatérsz, le kell...A gondolat elkalandozott, erejét vesztette.Apám. Honnan jött a hír? megéreztem Igazság hirtelen támadt elkeseredettségét. Haigaz, amit Elmés mond, Kosvárnak nincs esélye átvészelni a telet.Pompa kémei jelentették. Hozzák a híreket, Pompa pedig megosztja velem. Egydarabig titokban kell maradnia, amíg lesz elég erőnk visszavágni Testensnek, vagyamíg úgy nem döntünk, hogy magára hagyjuk a kalóz barátaival. Igen, ez Pompa terve.Távol tartjuk a Martalócokat Kostól, akkor pedig Testens ellen fordulnak és megtorolják.

Testens hamis segélykérést küldött, abban a reményben, hogy csapdába csalja ah a j ó i n k a t .Lehetséges volna?Pompa minden kéme megerősíti. És attól félek, többé már az idegen feleségedben sem bízhatunk meg. Amíg Testens itt volt, Pompa megjegyezte, milyen kedveskedve bántvele és mindenféle kifogásokat talált, hogy négyszemközt beszéljen vele. Attól fél, hogyaz ellenségeinkkel szövetkezik, hogy megszerezze a trónt.EZ NEM IGAZ! tiltakozásának ereje úgy hatolt át rajtam, mint egy kardpenge. Egy pillanatig ismét fuldokoltam a Mesterség áramlatában, egyedül, elhagyatottan. Igazságmegérezte és ismét talpra rántott. Vigyáznunk kell a fiúval. Nincs elég ereje hozzá,hogy így használjuk. Apám. Kérlek bízz a királynémban, tudom, hogy nem hűtlen. Éslégy óvatos Pompa kémeivel, állíts kémeket a kémekre mielőtt bármelyiknek is hiszel.Beszélj Árnnyal. Ígérd meg nekem. Nem vagyok bolond, Igazság. Tudom, hogyan őrizzem meg a trónt.Helyes. Jól van. Gondoskodj róla, hogy a fiút ellássák. Nincs kiképezve ilyesmire.Valaki visszarántotta a kezemet, mintha tűzbe nyúltam volna. Előregörnyedtem, atérdeim közé szorítottam a fejem, a világ pedig táncot járt körülöttem. Hallottam, ahogyElmés király levegő után kapkod, mintha sokat futott volna. A Bolond egy pohár bortnyomott a kezembe, aztán igyekezett lenyomni pár kortyot a király torkán is. És ezalattvég nélkül Wallace szóáradatát hallottam.



– Mit tettél a királlyal? – Nem látod, mindketten! – a Bolond hangjában félelem bujkált. – Beszélgettek egymással, teljesen nyugodtan, és most tessék! Vidd innét azokat az átkozottfüstölőket. Attól félek, megölted mindkettőjüket! – Hallgass, Bolond! Ne az én módszereimet hibáztasd! – de hallottam a sietséget a

hangjában is, ahogy körbejárt a szobában és minden füstölőt kioltott. Nemsokárakinyitotta az ablakokat és beáramlott az éjszaka fagyos levegője. A hideg levegőmagamhoz térített kissé. Sikerült felülnöm és innom egy kortyot. Végül lassan visszatérta látásom és a hallásom. Még ültem, amikor Pompa robogott be a szobába, követelve,hogy mi történt. Nekem intézte a szavait, mivel a Bolond segített Wallace-nak ágybadugni a királyt.Tompán megráztam a fejem és ismét megszédültem. – Hogy van a király? Magához tér? – kérdezte Wallace-t.Wallace azonnal Pompa mellé sietett. – Úgy tűnik, jobban van, hercegem. Nem tudom mi tört rá. Nem volt nyomadulakodásnak, de olyan fáradt, mintha versenyt futott volna. Az egészsége nem nagyon

bírja az ilyesmit, hercegem.Pompa újból végigmért. – Mit tettél az apámmal? – mordult föl. – Én? Semmit! – ez legalább igaz volt. Akármi történt is, a király és Igazság műve volt. – Halkan beszélgettünk, egyszer csak rám tört valami. Szédültem és elgyengültem.Majdnem elájultam – Wallace-ra néztem. – Talán a füst lehet az oka? – Esetleg – egyezett bele vonakodva. Idegesen méregette Pompa elboruló arcát. – Hát,úgy néz ki, minden nap erősebb adagot kell csinálnom, hogy hasson egyáltalán. Ésmég így is panaszkodik... – Elég! – mordult föl Pompa. Úgy intett felém, mintha szemét lennék. – Vidd ki innét,aztán gyere vissza és törődj a királlyal.Abban a pillanatban Elmés felnyögött álmában, és megint megéreztem a Mesterség

puha érintését. Megborzongtam. – Nem is. Törődj a királlyal, Wallace. Bolond, vidd ki innét a Fattyút. És ügyelj rá, hogya szolgálók ne pletykáljanak erről. Tudni fogom, ha nem engedelmeskedsz. Siess, azapám nincs túl jól.Azt hittem, magamtól is talpra tudok állni, és elmenni, de rájöttem, hogy szükségem vana Bolond segítségére. Amint talpon voltam, bizonytalanul elindultam, mintha lazakötélen táncolnék. – Innentől menni fog – mondtam a Bolondnak, amint kiértünk az ajtón. Megrázta a fejét. – Túl sebezhető vagy, ha magadra maradsz – felelte halkan, aztán belém karolt, észagyvaságokat kezdett beszélni. Látványos bajtársiasságról tett tanúbizonyságot, amígfölsegített a lépcsőn az ajtómig. Várt és fecsegett, amíg kinyitottam, aztán követett as z o b á m b a . – Mondtam, hogy rendben leszek – mondtam türelmetlenül. Le akartam feküdni. – Valóban? És hogy van a királyom? Mit tettél vele? – Semmit! – nyögtem ki, ahogy leültem az ágyamra. A fejem lüktetni kezdett.Tündérháncs. Tündérháncs teára lett volna szükségem. – De igen! Engedélyt kértél valamire, aztán megfogtad a kezét. A következő pillanatban pedig mindketten úgy tátogtatok, mint a partra vetett hal. – Csak egy pillanat? – óráknak tűnt. Azt hittem, eltelt egy fél éjszaka. – Nem több, mint három szívverésnyi idő.



– Au – szorítottam lüktető halántékomra a kezem. Miért kellett Burricknak épp mostelmennie? Neki biztosan van tündérháncs a készletében. A fájdalom cselekvésrekésztetett. – Van tündérháncsod? Teának való? – Nálam? Nincs, de talán kérhetek Füzétől egy keveset. Egy szobányi gyógyfüve van. – Megtennéd?

– Mit tettél a királyommal? – az alku egyértelmű volt.A fejemben egyre nőtt a nyomás és a szemgolyóimnak feszült. – Semmit – tátogtam. – Amit pedig ő tett velem, az rá tartozik. Elmondja, ha úgy akarja.Elég világos?Hallgatás. – Talán. Tényleg ennyire fáj?Lassan végigdőltem az ágyamon. Már ez is fájdalmas volt. – Hamarosan visszajövök – mondta. Hallottam, hogy nyílik és csukódik az ajtóm.Mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdtem. Lassacskán összeállt a kép, hogy mibe ishallgatóztam bele. A fájdalom ellenére igyekeztem szétválogatni az információkat.Pompának kémei vannak. Állítja ő. Testens áruló. Állítja Pompa az állítólagos kémjeisegítségével. Feltételeztem Testens csak annyira volt áruló, mint Kettricken. Ó, a

terjedő méreg. És a fájdalom. Hirtelen eszembe jutott a fájdalom. Hát nem arra tanítottÁrny, hogy figyeljek meg mindent és találjam meg a választ a kérdéseimre? Végig ottvolt az orrom előtt és ha nem sejtek árulót minden bokor mögött, hamarabbészrevehettem volna.Elmés királyt valamiféle betegség támadta meg, és bódító szereket használt a fájdalomellen, hogy megmentse tudatának egy részét, ahol a fájdalom nem tud hatni rá. Havalaki akár csak órákkal korábban elmondta volna, csak kinevettem volna. Ám azágyamon fekve, mozdulatlanul, nehogy újabb fájdalomhullám törjön rám, már megértettem. A fájdalom. Alig pár perce érzem és máris elküldtem a Bolondottündérháncsért. Újabb gondolat férkőzött az agyamba. Arra számítottam, hogymásnapra elmúlik a fájdalom és szabadon mozoghatok ismét. Mi lenne, ha hátralévő

életemben vég nélkül el kellene viselnem? Nem csoda, hogy Elmés bódítókat használ.Hallottam, hogy az ajtóm halkan kinyílik, és bezárul. Amikor nem hallottam, hogy aBolond teát főzne, kinyitottam a szemem. Justin és Szeréné állt a szobámban.Mozdulatlanok voltak, mintha egy vad szörnyeteg barlangjába merészkedtek volna.Mikor finoman megmozdítottam a fejem, hogy jobban lássak, Szeréné éppen vicsorított,mintha morogni készülne. A tudatomban Éjszem visszavicsorgott. Hirtelen felgyorsult aszívverésem. Veszély! Igyekeztem ellazítani az izmaimat, hogy felkészüljek, de afejemet ostromló fájdalom nem engedett mozdulni. – Nem hallottam, hogy kopogtattatok volna – nyögtem ki. Minden szó vörös villanástokozott a koponyámban. – Nem kopogtam – felelte Szeréné nyersen. Tisztán kiejtett szavai olyan fájdalmasak voltak, mintha bottal vertek volna. Reméltem, hogy nincs tisztában vele, milyen előnyöshelyzetben volt. Reméltem, hogy a Bolond hamarosan visszatér. Igyekeztemközömbösnek látszani, mintha csak azért nem kelnék föl az ágyamból, mert nem tartomf o n t o s n a k . – Szükségetek van valamire? – vetettem oda. Valójában minden kiejtett szó túl sokbak e r ü l t . – Szükség? Soha – vicsorgott.Mesterség tapogatózott felém ügyetlenül. Justin kíváncsiskodott. Nem tudtam elrejtenia borzongást. A megcsapolás teljesen sebezhetőnek hagyott. Justin otromba



tapogatása olyan volt, mintha egy macska élezné a körmeit az agyamon.Védekezz! suttogta Igazság. Igyekeztem fölvonni a falaimat, de nem tudtam elég erőtösszeszedni hozzá. Szeréné mosolygott.Justin úgy tolakodott az elmémbe, ahogy más egy tál pudingba nyúlna. Hirtelenmegkavarodtak az érzékeim. Justin bűzlött a fejemben, szörnyű, rothadt zöldessárga

jelenés volt és olyan hangja volt, mint a csontok csikorgásának. Védekezz! kérteIgazság. Elkeseredettnek, gyengének hatott, tudtam, hogy nagyon igyekezett együtttartani tudatom széthulló darabkáit. Puszta ostobasággal fog megölni. Nem is tudja, mitc s i n á l .S e g í t s !Igazság felől semmit sem éreztem. A kapcsolatunk úgy halványodott el, ahogy a szélfúj el egy pókhálót.FALKA VAGYUNK!Justin olyan erősen zuhant neki az ajtónak, hogy koppant a feje. Több volt, mint egytaszítás. Nincs szó arra, amit Éjszem tett Justin elméjén belülről. Keverék mágialehetett, Éjszem az Ösztönt használta egy Mesterség által létesített hídon keresztül.

Saját elméjén belülről támadta meg Justin testét. Justin a torkához kapott, láthatatlanállkapcsok ellen küzdött, mancsok martak, és hagytak vörös foltot a bőrén. Szerénéfelsikoltott, mintha egy kardot döftek volna a koponyába és Justin mellé ugrott, hogysegítsen neki. Ne öld meg! Ne öld meg! NE ÖLD MEG!Éjszem végre meghallott. Eleresztette Justint és félredobta, ahogy egy patkánytszokott. Mintha fölöttem állt volna védelmezőn. Szinte hallottam a lélegzését éséreztem a bundáját. Nem volt erőm megkérdezni, mi történt. Összegömbölyödtem, mintegy kölyök, akit meg kell védeni. Tudtam, hogy senki sem képes áthatolni Éjszemv é d e l m é n . – Mi volt ez? Mi volt ez? – sikoltozott Szeréné hisztérikusan. Az ingénél fogva talpra

rántotta Justint. Élénk nyomok voltak a torkán és a mellkasán, bár gyorsanhalványultak. Hamarosan semmi nyoma sem volt Éjszem támadásának, csak a Justinnadrágján terjedő nedves folt. Szemeit szorosan összezárta, Szeréné úgy rázogatta,mint egy rongybabát. – Justin! Nyisd ki a szemed! Justin! – Mit csinálsz azzal az emberrel? – kérdezte a Bolond színpadias hangján. Mögötteszélesre tárva az ajtóm. Egy cselédlány haladt el éppen, kíváncsian nézelődött befelé,karján egy kosárral. Egy apródleány jött mögötte, ő is megtorpant és benézett. ABolond letette a tálcát a padlóra és beljebb lépett. – Mit jelentsen ez? – Megtámadta Justint! – zokogta Szeréné.Hitetlenség áradt szét a Bolond arcán. – Ő? Úgy néz ki, mint aki egy párnával sem bírna el! Te tépázgattad azt a fiút az előbb.Szeréné elengedte Justin ingét, aki rögvest összecsuklott. A Bolond szánakozva nézettle rá. – Szegény pára! Megpróbálta rád erőltetni magát? – Ne légy nevetséges! – dühöngött Szeréné. – Ő volt az! – mutatott rám.A Bolond töprengve méregetett. – Ez súlyos vád. Válaszolj becsülettel, Fattyú. Tényleg megpróbálta rád erőltetni magátez a nőszemély?



– Nem – recsegtem fáradtan és betegen. – Aludtam. Beosontak a szobámba és... – összevontam a szemöldökömet. – Azt hiszem túl sok Füstöt szívtam ma éjjel. – Egyetértek! – kiáltott föl a Bolond megvetéssel. – Ilyen hihetetlen vágyakozássalritkán találkoztam! – hirtelen sarkon perdült és a cselédekre rázta az ujját. – Szégyenthoznak Kosvárra! Saját kotériánk tagjai ilyesmiket művelnek! Figyelmeztetlek

benneteket, hogy ne szóljatok róla senkinek. A végén még szárnyra kap a pletyka – visszafordult Szeréné és Justin felé. Szeréné arca bíborvörös volt, levegőért kapkodottdühében. Justin nehézkesen fölült és bizonytalanul tartotta magát. BelekapaszkodottSzeréné szoknyájába, mintha egy kisgyerek kapaszkodna az anyjába. – Nem kívántam meg ezt az embert! – mondta hűvösen és tisztán. – Nem is támadtamm e g . – Hát, akármit csináltál is, jobban tettétek volna a szobádban – vágott közbe a Bolondhatározottan. Megfordult, fölvette a tálcát és elindult a folyosón. A tündérháncs teatávozta láttán felnyögtem. Szeréné felém pördült és vicsorgott. – A végére járok ennek! – morogta. – De a saját szobádban, kérlek – sikerült az ajtó felé mutatnom. Kiviharzott, nyomában

a botorkáló Justinnal. A cseléd és az apród sietve kitért az útjukból. A szobám ajtajatárva-nyitva állt, hatalmas erőfeszítésembe került, hogy odamenjek és bezárjam. Úgyéreztem, mintha a fejem csak egy golyó lenne, amit a vállamon egyensúlyozok. Amintaz ajtó bezárult, nem is próbáltam meg visszamászni az ágyamig, csak lecsúsztam azajtó tövébe.Testvér? Haldokolsz? Nem. De nagyon fáj.Pihenj. Majd én őrködöm. Nem tudom megmagyarázni, mi történt azután. Eleresztettem valamit, amit egészéletemben markoltam anélkül, hogy tudtam volna róla. Lágy, meleg sötétségbesüllyedtem, egy biztonságos helyre, amíg egy farkas őrködött a szemeimmel.

4 .Burrick TÜRELEM ÚRNŐ, LOVAG TRÓNÖRÖKÖS herceg hitvese belvidéki családbólszármazott. Szülei kisnemesek voltak. Az, hogy leányuk magasabb rangba lépjen a birodalom trónörökös hercegének az oldalán, nagy megrázkódtatás lehetett aszámukra, különösen, hogy olyan hóbortos, különc természet volt. Lovag sokatemlegetett heves vágya, hogy nőül vegye Türelem kisasszonyt végül elsőösszekülönbözését eredményezte apjával, Elmés királlyal. Ezzel a házassággal nemnyert értékes szövetségest, vagy politikai előnyt; csak egy igencsak különc asszonyt,akit még férje iránti szerelme sem gátolt meg abban, hogy nyíltan hangoztassonnépszerűtlen véleményeket, és nem térítette el attól sem, hogy egyszerűcéltudatossággal hajszoljon bármilyen haszontalan szórakozást, ami megragadta afantáziáját. Szülei a vérhasjárvány idején haltak meg, Türelemnek pedig nem voltgyermeke, és feltételezhetően meddő volt, amikor férje, Lovag leesett a lováról ésmeghalt.*Fölébredtem. Vagy inkább magamhoz tértem. Az ágyamban feküdtem, melegségtől,gyengédségtől körülvéve. Nem mozdultam, inkább óvatosan figyeltem a fájdalmakra. Afejem már nem lüktetett, de fáradtnak éreztem magam, és sajgott néhány tagom, afájdalom utáni merevség állapotában. Borzongás futott végig a gerincemen. Molly



meztelenül feküdt mellettem, halkan szuszogott a vállamon. A kandallóban csak pislákolt a tűz. Hallgatóztam. Vagy nagyon késő volt, vagy nagyon korán. A kastélymajdnem teljesen csöndes volt. Nem emlékeztem rá, hogyan kerültem ágyba.Újra megborzongtam. Mellettem Molly mocorogni kezdett. Közelebb húzódott hozzám,

és álmosan elmosolyodott. – Néha olyan furcsa vagy – lehelte. – De szeretlek – megint lehunyta a szemét.É j s z e m !Itt vagyok – mindig ott volt.Hirtelen nem tudtam megkérdezni. Nem akartam tudni. Csak feküdtem mozdulatlan,rosszul éreztem magam, és sajnáltam magamat.Megpróbáltalak fölébreszteni, de még nem voltál készen, hogy visszatérj. Az a Másik k i m e r í t e t t .Az a Másik a királyunk.A te királyod. A farkasoknak nincsenek királyaik.Mi történt... hagytam, hogy elillanjon a gondolat. Köszönöm, hogy vigyáztál rám.

Megérezte a fenntartásaimat. Mit tehettem volna? El kellett volna zavarnom? Szomorúv o l t . Nem tudom. Ne is beszéljünk róla. Molly szomorú volt, ő pedig megvigasztalta? Nem istudom, miért lenne szomorú. A mosolyából ítélve csak szomorú volt. Felsóhajtottam.Jobb mihamarabb túllenni rajta. Mellesleg, vissza kellett küldenem a szobájába. Nemtenne jót neki, ha itt lenne, amikor a kastély ébredezni kezd. – Molly? – mondtam gyengéden.Megmozdult és kinyitotta a szemét. – Fitz – mondta álmosan. – A biztonság kedvéért jobb lenne, ha visszamennél a szobádba. – Tudom. Nem is kellett volna idejönnöm – elhallgatott. – Amiket a múltkor mondtam. N e m . . .

A szájára tettem a kezem. Elmosolyodott. – Ezek az elcsitítások igen... érdekesek újabban – eltolta a kezem, és forrónmegcsókolt, aztán kibújt az ágyból, és fürgén felöltözött. Én kicsit lassabban keltem föl.Rám nézett, tekintetéből szerelem sugárzott. – Egyedül megyek. Biztonságosabb. Nemszabad, hogy együtt lássanak minket. – Egyszer majd... – kezdtem. Ezúttal ő némított el engem. – Erről most ne is beszéljünk. Maradjon ez az éjszaka olyan, amilyen volt. Tökéletes – megint megcsókolt, sietve, aztán kisurrant a szobából, és halkan becsukta maga utánaz ajtót. Tökéletes?Befejeztem az öltözködést, és megraktam a tüzet. Leültem a székembe a kandallómellett, és vártam. Nemhiába, hamarosan megnyílt az Árny birodalmába vezető ajtó.Olyan gyorsan mentem föl a lépcsőn, ahogy csak tudtam. Árny a kandallója mellettü c s ö r g ö t t . – Hallgatnod kell rám – üdvözöltem. Hangerősségem hallatán riadtan fölvonta aszemöldökét. A másik szék felé intett, hogy foglaljak helyet. Szóra nyitottam a számat,de amit Árny akkor tett, attól minden szőrszálam égnek állt. Körülnézett, mintha egynagy tömeg közepén állnánk, aztán ujjával elcsendesítő mozdulatot tett. Közelebbhajolt, amíg majdnem összeért a fejünk. – Halkan, halkan. Ülj le. Mi történt?Leültem a megszokott helyemre a kandalló előtt. A szívem a torkomban dobogott! Árny



szobája volt az egyetlen hely egész Kosvárban, ahol sosem kellett attól tartanom, hogyvalaki meghallhat. – Rendben – fújta ki a levegőt. – Jelents. Nagy levegőt vettem és belevágtam. Nem hagytam ki semmit, felfedve Mesterségbelikapcsolatomat Igazsággal, hogy az egész történetnek értelme legyen. Nem hagytam ki

egyetlen részletet sem: a Bolond megverését, Kettricken ajánlatát Testens Hercegnek és az én királynak tett szolgálatomat aznap este. Nem hagytam ki Szerénét és Justintsem. Amikor megemlítettem Pompa kémeit, lebiggyesztette az ajkát, de nem tűntmeglepettnek. Mikor befejeztem, nyugodtan végigmért. – És milyen következtetéseket vonsz le ebből? – kérdezte halkan. Mintha egy újabbrejtvény lenne, amit leckeként meg kellene oldanom. – Beszélhetek nyíltan a gyanúimról? – kérdeztem halkan.B i c c e n t e t t .Megkönnyebbülten sóhajtottam. Amíg beszéltem arról a képről, ami kialakult bennemaz elmúlt hetek alatt, úgy éreztem, nagy tehertől szabadulok meg. Árny tudni fogja, mitkell tenni, tehát beszéltem, gyorsan, pontosan. Pompa tudta, hogy a király haldoklik.

Wallace volt az eszköze, aki függőségben tartotta a királyt, és elérte, hogy hallgassonPompa suttogásaira. Alá akarja ásni Igazságot, megfosztja Kosvárat mindenvagyonától. Medwent a Martalócoknak akarja dobni, hogy lefoglalja őket, amíg saját becsvágyát igyekszik kielégíteni, Kettrickent pedig rosszindulatú idegen királynénak akarja feltüntetni, aki hűtlen a férjéhez, fondorlatos és meg akarja szerezni a trónt.Ezalatt elég hatalmat gyűjt magának, míg végül a trónt akarja megszerezni. Ezért aléha szórakoztatás, amivel a belvidéki Hercegségek képviselőit mulattatja.Árny vonakodva bólogatott a beszámolóm során. Mikor szünetet tartottam, halkanközbeszólt. – Sok lyuk van még ezen a hálón, amit szerinted Pompa magának sző. – Néhányat be tudok tölteni – suttogtam. – Tegyük fel, hogy a Galenus által létrehozottkotéria Pompához hű? Tegyük fel, hogy minden üzenet először hozzá fut be, és csak

azok jutnak tovább a célzotthoz, amiket jóváhagy?Árny arca elkomorodott. Még elszántabban folytattam. – Tegyük fel, hogy csak annyira késleltetik az üzeneteket, hogy szánalmassá tegyék avédekezési próbálkozásainkat? Lejáratja Igazságot, és aláássa a bizalmát az embereiközt is. – Igazság nem tudja megállapítani ezt?Lassan megráztam a fejem. – Nagyon erős a Mestersége, de nem figyelhet egyszerremindenhová. Képességének ereje abban rejlik, hogy nagyon erősen tudösszpontosítani rá. Hogy a saját kotériája után kémkedjen, föl kellene hagynia a partvidék figyelését. – Igazság... most is követi ezt a társalgást?Szégyenkezve megvontam a vállam. – Nem tudom. Ez a hibáim átka. A vele való kötelékem néha hibás. Néha olyan tisztánérzékelem az elméjét, mintha mellettem állna, és hangosan kimondaná, amit gondol,máskor pedig alig észlelem. Múlt éjjel, amikor rajtam keresztül beszélgettek, mindenszavukat értettem. Most pedig... – magamban keresgéltem, ahogy az ember a tárcájátszokta keresni – semmi mást nem érzek, csak annyit, hogy kapcsolatban állunk – előrehajoltam, és a kezembe támasztottam a homlokomat. Kimerültnek éreztem magam. – Teát? – kérdezte gyengéden. – Legyél szíves. És ha ülhetnék még egy kicsit némán. Nem is tudom, mikor fájt így a



fejem valaha is.Árny a tűzre tette a kannát. Undorodva figyeltem, ahogy összekeverte a füveket. Egykevés tündérháncs, nem annyi, amennyire korábban szükségem lett volna; borsmentaés macskamenta, egy darabka finom gyömbérgyökér. Felismertem, hogy nagyjából ezta főzetet szokta készíteni Igazságnak a Mesterség okozta kimerültség ellen. Aztán

megint leült mellém. – Nem tudom elképzelni. Amit te feltételezel, ahhoz vakon hűségesnek kell lenniük P o m p á h o z . – Lehetséges, ha valaki erős Mesterséghasználó. Az én hibáim annak az eredményei,amit Galenus tett velem. Emlékszel Galenus fanatikus rajongására Lovag iránt? Az például ilyen kialakított hűség volt. Galenus mindannyiukkal megtehette, mielőttmeghalt, akkor, amikor befejezte a tanításukat.Árny lassan megrázta a fejét. – Gondolod, hogy Pompa van olyan ostoba, hogy azthiszi, a Martalócok majd megállnak Medwennél? Előbb-utóbb úgyis megtámadják Kost,aztán Rippont és Shoakst. Akkor mi marad neki? – A belvidéki Hercegségek. Igazán úgy is csak velük törődik, ott hűségesek hozzá. Lesz

egy tágas ütközőterület közte és a Martalócok között. És akárcsak te, talán ő is úgygondolja, hogy nem terület kell nekik, csak falvak és partvidék, amit fosztogathatnak.Végtére is, tengeri népek, nem fognak olyan messzire behatolni csak azért, hogyzaklassák. A partmenti Hercegségek pedig úgyis túl elfoglaltak lesznek ahhoz, hogyellene forduljanak. – Ha a Hat Hercegség elveszíti a partvidékét, akkor elveszíti a kereskedelmét is, ahajózást is. Mennyire lesznek ezzel elégedettek Szántásban és Fészekben?Megvontam a vállam. – Nem tudom az összes választ, de ez az egyetlen elmélet,amibe a legtöbb darabka beleillik.Fölkelt, hogy forró vizet töltsön egy kövér barna csészébe, aztán beleszórta azösszekevert gyógyfüveket. Figyeltem ahogy elkeveri. Egy kert vegyes illatai töltötték be

a szobát. Megjegyeztem magamban a képet, ahogy az öregember fedőt rak a kannára,aztán a tálcára tesz két gőzölgő bögrét és elrendezi. Jól a szívembe zártam a látványt.Az öregség lassan utolérte Árnyat is, olyan bizonyossággal, ahogy Elmést emésztetteel a betegsége. Mozdulatai már nem voltak olyan határozottak, ébersége sem volt arégi. Belesajdult a szívem, ahogy megpillantottam az elkerülhetetlent. Ahogy akezembe nyomta a teát, felmordult arckifejezésem láttán. – Mi a baj? – kérdezte halkan. – Kérsz bele egy kis mézet?Megráztam a fejem, belekortyoltam a teába, és leforráztam a nyelvemet. Kellemesaromák tompították el a tündérháncs ízét. Nemsokára éreztem, hogy kitisztul a fejem,és elillan a fájdalom, amit már alig vettem észre. – Sokkal jobb – sóhajtottam. Árny elégedetten hátradőlt. – Még mindig elég ingatag elmélet – hajolt közelebb nemsokára. Talán egyszerűencsak egy önimádó herceg, aki kiszórakozza magát, amíg a trónörökös távol van. Nemtörődik a partszakasz védelmével, mert rövidlátó, és arra számít, hogy ha a bátyjavisszatér, majd rendet teremt. Rájár a kincstárra, és eladja az állatokat, hogy minélnagyobb vagyont halmozzon föl magának, amíg senki sem figyel rá. – Akkor miért tünteti föl Medwent árulóként, Kettrickent pedig kívülállóként? Miért akarjanevetségessé tenni Igazság küldetését? – Féltékenységből. Mindig is ő volt az elkényeztetett gyermek. Nem hiszem, hogyElmés ellen fordulna – volt valami Árny hangjában, ami arra utalt, hogy szeretett volna



hinni benne. – Tőlem származnak a gyógyfüvek, amikkel Wallace kezeli Elmést. – Nem kétlem, hogy tőled származnak, de azt hiszem, mást is hozzáadnak. – Mi értelme volna? Még ha Elmés meg is hal, még mindig Igazság a trónörökös. – Hacsak meg nem hal útközben – föltartottam a kezem, amikor Árny tiltakozni próbált. – Nem kell megtörténnie. Ha Pompa irányítja a kotériát, bármikor a halálhírét keltheti. Ő

lesz a trónörökös. Aztán... – befejezetlenül hagytam a mondatot.Árny nagyot sóhajtott. – Elég. Már így is elég töprengeni valót adtál. Utánajárok afeltételezéseidnek a magam módszereivel. Addig is, vigyázz magadra. És Kettrickenre,meg a Bolondra. Ha csak egy csepp igazság is van az elméletedben, mindannyianakadályt jelentetek Pompának. – És mi van veled? – kérdeztem halkan. – Mi ez a suttogás? Itt, a szobádban? – Van egy szoba, ami szomszédos az enyémmel. Eddig üresen állt, de most Pompaegyik vendége lakik benne. Szántás Hercegség örököse, Pompa kuzinja. Rossz alvó,már többször is panaszkodott a cselédeknek, hogy patkányokat hall a falak közül. Múltéjszaka Somfordi felborított egy kannát, ami nagyot csörömpölt. Fényes fölébredt rá. Nagyon kíváncsi ember, azóta a cselédeket kérdezgeti, hogy járnak-e szellemek

Kosvár falai közt. Hallottam, ahogy kopogtat a falon. Azt hiszem, gyanítja, hogy létezik ez a szoba. Nem kell, hogy aggasszon minket, biztos vagyok benne, hogy hamarosantávozik, addig azonban óvatosabbnak kell lennünk.Tudtam, hogy többről van szó, de bármit is hagyott ki, tudtam, hogy nem mondaná el,ha rákérdeznék. Mást kérdeztem helyette. – Árny, még mindig meg tudod látogatni naponta a királyt?Lenézett a kezeire, és lassan megrázta a fejét. – Pompa mintha gyanítaná, hogy létezem, ennyit bevallok. Valamit gyanít, ezértvalamelyik embere mindig a király közelében ólálkodik. Megnehezíti a dolgomat. Deelég legyen a gondokból, gondolkozzunk inkább azon, hogy miként fordulhatnának jóraa dolgok.

Ezzel hosszú magyarázatba kezdett az Elődökről azok alapján, amit tudtunk róla.Eljátszadoztunk a gondolattal, hogy mi történne, ha Igazság sikerrel járna, és vajonmilyen formában segítenének az Elődök. Úgy tűnt, Árny nagy reményekkel és őszintén beszél, még lelkesedett is. Igyekeztem osztozni benne, de az én elképzelésem a HatHercegség megmentéséről abban állt, hogy kipusztítanám a sorainkban lappangókígyókat. Nemsokára visszaküldött a szobámba. Ledőltem az ágyra, hogy pihenjek pár percet még napfelkelte előtt, ehelyett mély álomba merültem.Egy időre heves viharok köszöntöttek a partokra, megbecsültük minden napját.Igyekeztem észrevétlen maradni a kastélyban, elkerültem Pompát, még ha ez azt is jelentette, hogy az őrszobában kellett étkeznem, és sietve vágtam át olyan termeken,amelyekben Justin és Szeréné megfordulhatott. Will, a kotéria harmadik tagja isvisszatért Medwenből. Nagy ritkán láttam Szeréné és Justin társaságában, de inkábbmagányosan járt-kelt, félig lehunyt szemeitől örökké álmosnak tűnt. Nem olyan hévvelés erővel gyűlölt, mint a többiek, de azért őt is elkerültem. Azt mondogattammagamnak, hogy okosan cselekszem, de ugyanakkor gyávának tartottam magam.Olyan gyakran látogattam meg a királyt, ahogy csak tudtam, de nem elégszer.Eljött egy reggel, amikor arra riadtam, hogy valaki dörömböl az ajtómon, és a nevemetkiabálja. Kibotorkáltam az ágyból és kinyitottam az ajtót. Egy sápadt lovászfiú állt azajtóban és reszketett. – Fürge arra kér, hogy gyere az istállókba. Most azonnal!



Nem hagyott időt, hogy válaszoljak az üzenetre, úgy elinalt, mintha ördögök kergetnék.Belebújtam előző napi ruháimba, gondoltam rá, hogy megmosakodok, és kifésülöm ahajamat, de ez már félúton jutott csak eszembe. Ahogy keresztülsiettem az udvaron,már messziről veszekedés hangjait hallottam. Tudtam, hogy Fürge nem küldetne értemegy apróság miatt. El sem tudtam képzelni, miért tenne ilyet. Kitártam az istálló ajtaját,

és keresztülfurakodtam az összesereglett lovászok és szolgák hadán, hogy agyülekezet közepéhez érjek.Burrick volt az. Már nem kiabált. Utazástól megviselten és fáradtan csak állt némán.Fürge előtte állt, sápadtan, de határozottan. – Nem volt választásom – mondta éppen halkan. – Neked is ugyanezt kellett volnat e n n e d .Burrick arca gyűröttnek tűnt. A megdöbbenéstől üres tekintettel, hitetlenkedve bámultk ö r b e . – Tudom – mondta. – Tudom – felém fordult. – Fitz. Elvitték a lovaimat – ingadozott. – Nem Fürge hibája – mondtam halkan. – Hol van Igazság herceg?Összeráncolta a szemöldökét és furcsálkodva nézett rám.

– Nem számítottatok rám? – kérdezte, aztán hangosabban folytatta. – Több üzenetet isküldtünk előre. Nem kaptátok meg? – Semmit sem hallottunk. Mi történt? Miért jöttél vissza?Végignézett a körülöttünk ácsorgó lovászokon és állatgondozókon, és egy pillanatraismét a régi Burrick volt. – Ha még nem hallottál róla, akkor nem pletykának való. Egyenesen a királyhoz kellmennem – kihúzta magát, megint végigmérte a bámészkodókat, és régi megszokottéllel a hangjában csattant föl. – Nincs semmi dolgotok? Amint visszatértem akastélyból, ellenőrzöm, hogy hogyan mentek a dolgok a távollétemben.A tömeg szétrebbent, mint egy verébraj, Burrick pedig Fürgéhez fordult. – Gondoskodnál a lovamról? Szegény Rozsdással keveset törődtem az utóbbi időben.

Jól bánj vele, most, hogy végre otthon van.Fürge biccentett. – Természetesen. Küldessek a gyógyítóért? Mire visszatérsz, itt isl e h e t .Burrick megrázta a fejét. – Amit lehetett, megtettem magam. Gyere, Fitz, add a karod.Hitetlenkedve engedelmeskedtem, Burrick pedig erősen rám nehezedett. Akkor pillantottam le először. Amit addig vastag téli öltözéknek véltem a lábán, éppenséggelvastag kötözés volt a rosszabbik lábán. Nem nehezedett rá, inkább a másik lábáthasználta, és rám támaszkodott. Közelről a fájdalom izzadságszagát éreztem megrajta. Ruhái ázottak és szakadozottak voltak, arca és kezei koszosak, maszatosak voltak. Egyáltalán nem az a Burrick volt, akit ismertem. – Kérlek – kezdtem halkan, ahogy elindultunk a kastély felé –, ugye Igazság jól van?Halovány mosolyt villantott rám. – Gondolod, hogy ha a herceg halott lenne, én mégélnék? Sértegetsz. Mellesleg használd a fejedet. Tudnád, ha halott lenne, vagymegsebesült volna – megtorpant és óvatosan méregetett. – Vagy talán tévednék?Értettem, mire célzott. – Elég bizonytalan a kapcsolatunk – ismertem be szégyenkezve. – Néha tiszták adolgok, de gyakrabban nem. Erről semmit sem tudtam. Mi történt?Eltöprengett. – Igazság azt mondta, hogy megpróbál üzenni rajtad keresztül. Ha nemkaptál utasításokat, akkor először a királynak kell tudnia róla.



Nem kérdeztem többet.Már el is felejtettem, hogy milyen régóta nem látta Burrick a királyt. Délelőttönkéntsosem volt elég jól, de amikor megemlítettem neki, azt mondta, inkább rosszidőpontban zavar, mint hogy tovább késleltesse az információkat. Kopogtunk ésmeglepetésemre azonnal bejutottunk. Wallace nem volt sehol, csak a Bolond köszönt

r á m . – Még több Füstért jöttél? – aztán, amikor meglátta Burrickot, lefagyott az arcáról amosoly. A szemembe nézett. – A herceg? – Burricknak jelentenivalója van a királynak. – Megpróbálom fölébreszteni, bár ahogy mostanság állnak a dolgok, akár álmában is beszélhetsz vele. Ugyanannyi figyelmet szentel neki.Bármennyire is hozzászoktam a Bolond gúnyolódásához, mégis szíven ütött aszarkazmus és a beletörődés, ami a hangjából áradt. Burrick aggódva nézett rám. – Mi a baja a királyomnak? – kérdezte suttogva.Megráztam a fejem, aztán intettem, hogy üljön le. – Addig állok a királyom előtt, amíg azt nem mondja, hogy leülhetek – mondta

h a t á r o z o t t a n . – Megsebesültél. Biztosan megérti. – Ő a királyom. Én ezt értem.Föladtam. Jó ideig vártunk, végül a Bolond kilépett a király hálószobájából. – Nincsen túl jól – figyelmeztetett minket. – Időbe került megértenie, ki van itt, de aztmondja, meghallgat a szobájában.Burrick tehát ismét rám nehezedett és beléptünk a Füsttől terhes, félhomályoshálószobába. Láttam, hogy Burrick elfintorodik. A csípős illat belengte a szobát, többfüstölő is égett. A Bolond Elmés mellé lépett és párnákat gyömöszölt a háta mögé,amíg a király ülő helyzetbe került és egy erőtlen intéssel elküldte a Bolondot.Ránéztem a királyra, és eltűnődtem, miért nem vettem észre korábban a betegség

jeleit. Lesoványodása, izzadságának erős illata, a szeme fehérjébe keveredett sárgaárnyalat: ezekre föl kellett volna figyelnem. A Burrick arcára kiült megdöbbenés elárulta,hogy a változás igen jelentős volt, mióta utoljára látta. Ennek ellenére jól álcázta, éskihúzta magát. – Felség, jelenteni jöttem – mondta formálisan.Elmés lassan pislantott. – Jelenteni – mondta halványan. Nehéz volt eldönteni, hogy csak Burrickot ismétli, vagyönálló gondolatként fogalmazódott meg benne. Burrick parancsnak vette. Olyanrészletes és pontos volt, ahogy azt tőlem szokta elvárni. Álltam és támasztottam, amíg beszámolt az útjukról. Nem cifrázta a szavait, egyszerű szavakkal beszélt. Az utazástelve volt nehézségekkel. Az előreküldött futárok ellenére a vendéglátás és asegítségnyújtás sok kívánnivalót hagyott maga után. Azok a nemesek, akiket Igazságútja érintett, azt állították, hogy nem tudtak Igazság érkezéséről, legtöbbször csak cselédek vártak rájuk, a vendéglátás pedig csak olyan volt, mintha egyszerű utazók lettek volna. Az utánpótlások és a váltás lovak nem várták őket a megjelölt helyeken. Alovak többet szenvedtek, mint az emberek, az időjárás pedig könyörtelen volt.Amíg Burrick jelentett, néha éreztem, hogy a kimerültségtől néha megremegett.Olyankor mindig mélyet lélegzett, és összeszedte magát a folytatáshoz.Megremegett a hangja, amikor elbeszélte, hogyan rontottak rájuk Fészek síkságain,még mielőtt a Kék-tóhoz értek volna. Nem vont le következtetéseket, és



feltételezéseket sem közölt, csak megjegyezte, hogy rablókhoz képest elég katonásanharcoltak. Bár nem viselték semelyik nemes színét, útonálló létükre jól el voltak látvaruhákkal és fegyverekkel. Láthatóan Igazság volt a célpontjuk, mert amikor kétmálhásállat elszabadult, és nekiiramodott, egyikük sem indult utánuk. A banditák inkább az élelem és a felszerelés után vetették volna magukat ahelyett, hogy tovább

harcoljanak a katonákkal. Igazság emberei találtak egy helyet, ahol megvethették magukat, és visszaverték a támadókat. A támadók végül föladták, amikor látták, hogyIgazság testőrei inkább meghalnak, minthogy megadják magukat, vagy hagyják, hogygazdájuk meghaljon. Elmenekültek, elhullott társaikat ott hagyták a hóban. – Nem győztek le minket, de sok felszerelésünk odalett, hét embert és kilenc lovatveszítettünk, ketten súlyosan, hárman könnyebben megsebesültünk. Igazság hercegúgy döntött, hogy a sebesülteket visszaküldi Kosvárba. Két ép embert küldött velünk, ő pedig tovább indult testőrségével a Hegyvidéki Királyság felé, ahonnan nélkülük akar továbbutazni. Keefet állította az élünkre és leveleket bízott rá. Nem tudom mi állhatott bennük. Keef és a többiek öt nappal ezelőtt haltak meg. Nem sokkal Kos határa előttlesből rontottak ránk. Íjászok... gyorsan végeztek. Négyen rögtön meghaltak közülünk,

az én lovamat is eltalálták. Fiatal állat még, megriadt és a folyóba zuhantunk. A Kosfolyó ott mély és erős a sodrása, így csak belé tudtam kapaszkodni, amíg lejjebb partotnem fogtunk. Még hallottam, ahogy Keef kiált, hogy vágtassanak, mert valakinek visszakell térnie Kosvárba. Mikor visszaértem, már mind halottak voltak és a levelek iseltűntek.Egész végig egyenesen állt, tiszta hangon jelentett. Nem volt más, mint az út egyszerűszavakkal való leírása, nem említette a gyanúit, következtetéseit és azt sem, mit érzettamiatt, hogy visszaküldték. Gyanítottam, hogy este a sárga földig leissza magát.Eltűnődtem, hogy vajon szüksége lesz-e társaságra. Egyelőre azonban csak állt némánés várta a király kérdéseit. A csönd hosszúra nyúlt. – Felség? – próbálkozott.

Elmés király megmoccant. – Eszembe juttatja a fiatalságomat – mondta rekedten. – Egykoron én is megültem alovat és forgattam a kardot. Ha valaki elveszíti... hát, ha egyszer vége, akkor többetvesztett vele. De a lovad jól van, ugye?Burrick összevonta a szemöldökét. – Megtettem amit tudtam, felség. Hamar felgyógyul. – Nos, legalább emiatt nem kell aggódni. Legalább nem kell aggódni – elhallgatott. Egydarabig hallgattam a lélegzését. Mintha nagy erőfeszítésébe került volna. – Menj és pihenj le – mondta végül. – Szörnyen nézel ki. Talán... – megállt, vett két levegőt –,később hívatni foglak, ha kipihented magad. Biztos vagyok benne, hogy vannak kérdések... – elhalkult a hangja, aztán csak a lélegzése hallatszott. Mélyeket lélegzett,mint egy olyan ember, aki a fájdalmát igyekszik elűzni. Emlékszem rá, hogy mit éreztemaznap éjszaka. Megpróbáltam elképzelni, ahogy Burrick jelentése közben el kellettviselnie a fájdalmat. A Bolond előrehajolt, hogy a király arcába nézzen, aztán lassanmegrázta a fejét. – Gyere – suttogtam Burricknak. – A királyod parancsot adott.Mintha még jobban rám nehezedett volna, ahogy kifelé tartottunk. – Mintha nem is törődött volna vele – mondta halkan és óvatosan, ahogyvégigvonultunk a folyosón. – Dehogynem. Higgy nekem, igenis érdekli – elértünk a lépcsőhöz. Végiggondoltam azutunkat, le a lépcsőn, át a konyhán és az őrszobán, ki az udvarra, aztán az istállóba és



föl Burrick szobájába. Vagy fölfelé két emeletet a szobámba. – Az én szobámba viszlek – mondtam. – Nem. A sajátomba akarok menni – mondta nyűgösen. – Nemsokára. Majd ha pihentél egy keveset – mondtam határozottan. Nem tiltakozott,ahogy elindultunk fölfelé. Nem hiszem, hogy lett volna ereje ellenállni. A falnak dőlt,

amíg kinyitottam az ajtót. Amint kinyílt, betámogattam, és igyekeztem az ágyamba bújtatni, de erősködött, hogy jó lesz neki a szék is a kandalló mellett. Miután leült, behunyta a szemét, és hátradöntötte a fejét. Hirtelen az út minden megpróbáltatásakiült az arcára.Fölemelte a fejét, és úgy nézett körül a szobámban, mintha még nem látta volna. – Fitz? Van valami innivalód?Tudtam, hogy nem teára gondolt. – Pálinka? – Az az olcsó szederpálinka, amit te szoktál inni? Azt inkább nem.Megraktam a tüzet a kandallómban, és sietve átnéztem a gyógyfűkészletemet. Nemvolt sok, a legtöbbet a Bolondnak adtam. – Burrick, elmegyek, hozok ennivalót és egy pár dolgot. Rendben?

Nem válaszolt. Mélyen aludt a székben. Mellé álltam; nem kellett megérintenem hogyérezzem, lázas. Ezúttal vajon mi történhetett a lábával? Új sérülés a régi fölé, amitnapokig nem pihentetett utána. Nem fog egyhamar begyógyulni. Kisiettem as z o b á m b ó l .Sárát pudingkészítés közben zavartam meg, és elmondtam neki, hogy Burrick aszobámban van, fáradt és megsérült. Azt hazudtam, hogy farkaséhes, és megkértem,hogy küldjön föl egy fiút ennivalóval és pár vödör tiszta, forró vízzel. Azonnal átruháztamásra a pudingkészítést, és saját maga kezdte elkészíteni az ételt. Hamarosan egyegész vendégseregre való ennivalóm lesz, gondoltam magamban.Kisiettem az istállóba, és megmondtam Fürgének, hogy Burrick a szobámban van, ésott is marad egy ideig. Aztán fölmentem Burrick szobájába, és arra gondoltam, hogy

összeszedem a szükséges füveket. Benyitottam. A szoba hideg volt és nyirkos egykicsit. Magamban megjegyeztem, hogy föl kell küldenem valakit, hogy gyújtson be,hozzon tűzifát, vizet és gyertyákat. Burrick úgy számolt, hogy egész télen távol lesz,ennek megfelelően teljesen kitakarította a szobáját. Csak kevés füvet találtam, a többitvagy magával vitte, vagy másoknak adta.Álltam a szobája közepén, és eszembe jutott, hogy hónapok óta nem jártam benne.Gyermekkori emlékek rohantak meg; hosszú órákat töltöttem a kandalló előttlószerszámot javítva. Az ágyam a tűz mellett volt. Kotnyeles, az első kutyám, akit aztánBurrick elvett tőlem. Megráztam a fejem, és sietve elhagytam a szobát.Türelem ajtaján kopogtattam. Füze nyitotta ki, és arckifejezésemet látva azonnal aztkérdezte mi a baj. – Burrick visszatért. Fönt van a szobámban, és súlyosan megsebesült. Nem értek igazán a gyógyfüvekhez... – Küldettél már a gyógyítóért?Tétováztam. – Burrick mindig jobb szerette maga intézni az ilyesmit. – Így igaz – mondta Türelem belépve a szobába. – Mit csinált már megint az az őrült?Igazság herceg jól van? – A herceget és az őrségét megtámadták. A herceg nem sérült meg, és folytatja az útjáta hegyek felé. Visszaküldte a sérülteket, de csak Burrick élte túl az utat. – Olyan nehéz volt a visszaút? – kérdezte Türelem. Füze közben föl-alá járt a szobában



és gyógyfüveket, kötözéshez való ruhákat és gyolcsot vett magához. – Hideg volt és alattomos. Kevés segítséget kaptak, de az emberek akkor haltak meg,amikor nem messze Kos határától íjászok támadtak rájuk. Burrick lova belevitte afolyóba és az elsodorta magával. Valószínűleg ez mentette meg. – Milyen komoly a sérülése? – már Türelem is meglódult, és kinyitott egy kis szekrényt,

amiből kenőcsös tégelyeket szedett elő. – A lába. Ugyanaz. Nem tudom biztosan, még nem néztem meg, de nem tud ráállni.Láza is van.Türelem kerített egy kosarat, és elkezdte belerakodni a füveket és tégelyeket. – Hát te meg mit állsz ott? – csattant föl, amíg várakoztam. – Menj vissza a szobádba,és tedd hasznossá magad. Rövidesen mi is ott leszünk. – Nem hiszem, hogy hagyja, hogy segíts neki – mondtam ki nyíltan. – Majd meglátjuk – mondta Türelem nyugodtan. – Most pedig indulj, és gondoskodjróla, hogy legyen meleg víz.A melegvizes vödrök, amiket kértem, már az ajtóm előtt álltak. Mire forrni kezdett a víza kannámban, megnőtt a forgalom a szobámban. Sára kéttálcányi ennivalót küldött,

meleg tejet és forró teát is, azután befutott Türelem is, és elkezdte kirakosgatni agyógyfüveket a ládámra. Elküldte Füzét, hogy kerítsen egy asztalt és két széket, ezalattBurrick mélyen aludt a székemben, és nem riadt föl a jövés-menésre.Türelem meglepő otthonossággal tette Burrick homlokára a kezét, hogy megtudja,mekkora láza van, aztán daganatokat keresett az álla alatt. Előrehajolt, és az arcában é z e t t . – Burrick? – sóhajtotta halkan. Burrick meg se rezzent. Türelem lágyan végigsimított azarcán. – Olyan sovány vagy, olyan megviselt.Benedvesített egy rongyot, és akkora gyengédséggel mosta le az arcát és a kezeit,mintha egy gyermek lett volna, aztán lerántott egy pokrócot az ágyamról, és betakartavele. Észrevette, hogy őt nézem. Rám meredt. – Szükségem van egy tál meleg vízre –

csattant föl. Amíg engedelmeskedtem, leguggolt, és egy ollóval fölvágta a kötést. Nemúgy tűnt, mintha kicserélte volna azóta, hogy a folyóba zuhant. A kötés a térde fölé ért.Amíg Füze fogta a tál meleg vizet, és Türelem mellé térdelt, úrnője szétnyitotta az ázottkötést, mintha egy kagyló héja lett volna.Burrick egy mordulással fölébredt, és kinyitotta a szemét. Egy pillanatig nem tudta holvan, aztán rám nézett és a két nőre, akik a lábánál térdeltek. – Mi az? – nyögte ki. – Szörnyen néz ki – mondta Türelem. Úgy nézett rá, mintha besározta volna a frissenfölmosott padlót. – Legalább tisztán tarthatta volna.Burrick lenézett a lábára. Alvadt vér és folyami iszap száradt össze a megduzzadt sebkörül. Láthatóan hátrahőkölt tőle. Válasza ugyanolyan kemény és határozott volt, mintTürelem szemrehányása. – Amikor Rozsdás beugrott a folyóba, odalett mindenem. Nem volt gyolcsom, sekenőcsöm, még ennivalóm sem. Kimoshattam volna, de nem tudtam volna újra bekötözni. Akkor most fagyott lenne. – Itt van ennivaló – vágtam közbe. Úgy tűnt, egyetlen módja a vitatkozás elkerülésének,ha megakadályozom, hogy beszéljenek egymással. Az asztalt az egyik tálcával a szék mellé toltam, hogy elérhesse. Türelem fölállt, hogy ne legyen útban. Töltöttem egy bögre meleg tejet, és Burricknak adtam. Egy kicsit remegett a keze, ahogy a szájáhozemelte. Nem is hittem, hogy olyan éhes volt.



– Ne nyeld le! – tiltakozott Türelem. Füzével együtt figyelmeztető tekintetet küldtünk Türelem felé. Az ennivaló azonban teljesen lekötötte Burrick figyelmét. Letette a bögrét,és amíg gondosan újratöltöttem, elpusztította a tálca tartalmának jelentős részét.Furcsa volt látni, ahogy reszket annak ellenére, hogy evett. Azon tűnődtem, vajon addighogyan tartotta magát.

– Mi történt a lábaddal? – kérdezte Füze. – Kapaszkodj – mondta aztán, és egy melegnedves ruhát tett a sebre. Burrick elsápadt, és megremegett, de nem szólt egy szótsem, inkább ivott még egy kis tejet. – Egy nyílvessző – mondta végül. – Átkozott balszerencse volt, hogy pont ott talált el,ahol az a vadkan felöklelt annak idején. Igazság szedte ki a nyílhegyet – hirtelenhátradőlt a székben, mintha az emlék fölkavarta volna. – Pontosan a régi seb fölött – mondta halkan. – Minden egyes alkalommal, amikor behajlítottam a térdemet, fölnyílt as e b . – Nem kellett volna mozgatnia a lábát – jegyezte meg Türelem bölcsen. Mindhármanrámeredtünk. – Ó, gondolom nem volt sok választás – mentegetőzött. – Nézzük meg – javasolta, és a nedves ruháért nyúlt.

Burrick félresöpörte a kezét. – Hagyd csak. Majd ellátom magamat evés után. – Evés után pihenni fog – mondta Türelem. – Füze, kérlek lépj arrébb.Meglepetésemre Burrick nem szólt többet, Füze hátrébb lépett, Türelem pedig letérdeltelé. Burrick különös kifejezéssel az arcán figyelte Türelem úrnőt, ahogy levette arongyot. Beáztatta a sarkát, és óvatos, de határozott mozdulatokkal letisztította a sebet.Az alvadt vér jelentős része eltűnt, a seb pedig már korántsem látszott olyanszörnyűnek, mint korábban. Csúnya sérülés volt, többször is fölnyílt és megduzzadt, demindenki föllélegzett, ahogy Türelem kitisztította. A seb nem fertőződött el. Türelemnézte egy darabig. – Mit gondolsz? – kérdezte hangosan, de nem célozta senkinek a kérdést. – Ördöggyökér fölmelegítve és apróra törve? Füze, van a kosárban?

– Egy kevés, úrnőm – felelte Füze, és kotorászni kezdett utána.Burrick felém fordult. – Azok a tégelyek az én szobámból valóak?B i c c e n t e t t e m . – Gondoltam. Hozd ide nekem azt a gömbölyű barnát.Kivette a kezemből és levette a fedelét. – Ilyet vittem magammal is az útra, de elveszetta málhás állatokkal, már az első rajtaütésnél. – Mi az? – kérdezte Türelem kíváncsian. – Tyúkfű és platánlevél. Olajba áztatva és méhviasszal kenőcsnek kikeverve. – Az is megteszi – bólogatott. – Az ördöggyökér után.Fölkészültem a vitára, de újabb meglepetésemre Burrick csak bólintott. Hirtelen nagyonfáradtnak tűnt. Hátradőlt, maga köré fogta a pokrócot, és lehunyta a szemét.Kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam és Kettricken állt az ajtóm előtt, háta mögöttR o z m a r i n g g a l . – Az egyik udvarhölgy azt hallotta, hogy Burrick visszatért – kezdte, aztán benézettmögém a szobába. – Igaz tehát. Megsérült? És mi van az urammal, mi van Igazsággal? – hirtelen jobban elsápadt, mint amennyire lehetségesnek tartottam. – Jól van – biztosítottam. – Fáradjon beljebb – átkoztam magam a figyelmetlenségemmiatt. Azonnal érte kellett volna küldetnem, tudhattam volna, hogy másként nem értesüla dolgokról. Ahogy belépett, Türelem és Füze fölnéztek a dolguk mellől, és rövidköszöntéseket motyogtak.



– Mi történt vele? – követelte Kettricken. Elmondtam neki mindent, amit Burrick jelentettElmésnek, mert úgy gondoltam, mindenről tudnia kell, ami a férjére vonatkozik.Végighallgatta a beszámolómat, csak utána szólalt meg. – Hála az egeknek, hogy közeledik a hegyvidékhez. Ott legalább az emberektől biztonságban lesz – ezzel közelebb húzódott Türelemhez és Füzéhez, akik az

ördöggyökér őrlésével voltak elfoglalva. Gondosan fölgőzölték, aztán kellemes melegmasszává zúzták. Fertőzés és gyulladás ellen kitűnő volt. – A hegyvidéki hamubogyóból kiváló tisztítókenőcsöt lehet készíteni ilyen sérülésekre – javasolta hangosan.Türelem félénken nézett föl rá. – Hallottam már róla. De az ördöggyökér is jót tesz majd a fertőzésnek. Talánmálnalevéllel és szilfahánccsal lehetne még bekenni. – Nincsen málnalevelünk – emlékeztette Füze Türelmet. – A nyirkosság valahogy beette magát és tönkrementek. – Nekem van málnalevelem, ha szükség van rá – mondta Kettricken halkan. – Reggelteának készítettem el magamnak. A nagynéném tanított rá, hogyan kell – lesütötte a

szemét, és furcsán mosolygott. – Ó? – mondta Füze hirtelen támadt érdeklődéssel. – Ó, kedveském – tört ki hirtelen Türelem. Megragadta Kettricken kezét, szemébenfurcsa rokonszenv csillant. – Biztos benne? – Igen. Először azt hittem, hogy... de aztán újabb tüneteket is észrevettem. Néha már atenger illatától is rosszul érzem magam és csak aludni akarok. – Azt is kell tennie – kacagott föl Füze. – Az első pár hónap után elmúlik a rosszullét is.Mozdulatlanul álltam, idegennek, kívülállónak és elfeledettnek éreztem magam. Hirtelenmindhárman fölnevettek. – Nem csoda, hogy hallani akart a herceg felől. Tudta már,mielőtt elindult? – Akkor még én sem gyanítottam. Úgy szeretném elmondani neki.

– Gyermeket vár – jelentettem ki ostobán. Mindhárman felém fordultak, és ismétnevetésben törtek ki. – Még titok – figyelmeztetett Kettricken. – Nem akarom, hogy bármi is kitudódjék,mielőtt a király megtudná. Én akarom elmondani neki. – Természetesen – helyeseltem. Nem mondtam el neki, hogy a Bolond már napok ótasejtette. Igazság gyermeke, gondoltam magamban. Borzongás futott végig rajtam. Azelágazások az úton, amit a Bolond látott, a lehetőségek azonnali megsokszorozódása.Egy tényező emelkedett a többi fölé: Pompa hirtelen kibillent a helyéből, közé és a trónközé egy aprócska élet állt. Milyen keveset is jelent neki. – Természetesen – ismételtem meg. – Az a legjobb, ha titokban marad – mert hakitudódik, Kettricken ugyanolyan veszélybe kerül, mint a férje.5 .Fenyegetések AZON A TÉLEN MEDWEN HERCEGSÉG lassan elemésztődött, ahogy a partmentiszirteket felmorzsolják a tenger hullámai. Egy darabig Testens herceg rendszeresenkapcsolatban állt Kettrickennel. Lovas futárok hordták az üzeneteket, egyenesen aHercegtől, amik először optimisták voltak. Az opálok segítségével Rév újjáépült, az ottlakók nem csak köszönetüket küldték el, hanem egy kis ládácskát is apró gyöngyeikkel,amiket oly sokra becsültek. Furcsa, hogy ami túl értékes volt ahhoz, hogy újjáépítsék belőle a falujukat, önként adták át hálából a királynénak. Kétlem, hogy bárki másnak



annyit jelentettek volna, mint neki. Kettricken hosszasan zokogott a láda fölött.Később komorabb hírek érkeztek. A viharok között a vörös hajók újra és újra lecsaptak.Az egyik hírvivő jelentette, hogy Testens Herceg csodálkozott rajta, hogy a Vöröstoronyba kirendelt Will, a kotéria tagja miért hagyta el a helyét. Amikor Kettrickenmerészen kérdőre vonta Szerénét, ő azt mondta, hogy túl veszélyes volt tovább ott

tartani, mivel Mesterségbeli tudása túl értékes volt, hogy a Martalócok kezére jusson.Minden egyes üzenettel egyre rosszabb hírek érkeztek. A Martalócok megvetették alábukat a Kampó-szigeten és a Besham-szigeten. Testens halászhajókat fegyverezettföl, és katonákat vezérelt rájuk. Bátran kitámadott, de a vörös hajók túl alaposan beásták magukat a szigetekre. A hajók és a katonák elpusztultak, és Testensszomorúan jelentette, hogy nem volt pénze újabb rajtaütés megszervezésére. Ekkor került sor Igazság smaragdjainak a fölhasználására. Kettricken azonnal továbbküldteTestensnek. Ha segítettek is, nem hallottunk róla, még az sem volt biztos, hogyeljutottak hozzá. Az üzenetek egyre akadoztak, és hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogynéhányat már meg sem kaptunk. Teljesen megszűnt a kapcsolat Medwennel. MiutánKettricken két futára sem tért vissza, nem kockáztatott több emberéletet. Addigra a

Martalócok már távolabb merészkedtek, s bár elkerülték Kosvár környékét, északon ésdélen is pimaszul le-lecsaptak. Pompa közömbös maradt a támadások híreire, és csak azt hajtogatta, hogy igyekszik tartalékolni arra az időre, ha Igazság visszatér azElődökkel. Ám Kosvárban egyre csak szaporodtak a lakomák és ünneplések, a belvidéki Hercegeknek és grófoknak pedig egyre több és nagylelkűbb ajándékok indultak útnak.*Délutánra Burrick visszatért a saját szobájába. Szem előtt akartam tartani, delehurrogta az ötletemet. Füze személyesen gondoskodott arról, hogy előkészítsék aszobáját, Burrick pedig még emiatt is zsörtölődött, pedig a komorna csak tüzet rakott,friss vízről gondoskodott, kiszellőztette az ágyneműt, és kitakaríttatott. Molly egyik

gyertyája égett az asztalon, amitől friss fenyőillat áradt szét a szobában. Burrick azonban morgolódott, hogy egyáltalán nem emlékeztetett a régi szobájára. Ágybadugtam, és magára hagytam egy üveg pálinka társaságában.Megértettem miért kapaszkodott az üvegbe. Ahogy keresztülkísértem az istállón egyrecsak üres jószágállások közt haladtunk, nem csak lovak, jófajta kutyák is hiányoztak. Nem volt lelkierőm megnézni a sólyomketreceket, de sejtettem, hogy ott ismegcsappant a létszám. Fürge mellettünk jött, némán és lesújtottan. Erőfeszítéseiláthatóak voltak, az istállók makulátlanok voltak, a megmaradt lovak szinte fényesrecsutakolva, még az üres istállók is kisikálva, lemosva tátongtak. Ám egy üreséléskamra, bármilyen tiszta legyen is, nem boldogít egy éhező embert. Tudtam, hogyBurricknak az istálló volt a kincse és az otthona – hazatérve mindkettőt megtépázvat a l á l t a .Miután otthagytam Burrickot, elsétáltam az aklokhoz és az ólakhoz, ahol a legjobb fajta jószágokat teleltették át. Ugyanolyan üresek voltak, mint az istállók. Értékes bikák éstehenek, gyapjas juhok hiányoztak szép számmal. Sohasem tudtam pontosan, hogymekkora csordák voltak, de túl sok ól állt üresen.A pajtáktól a raktárakhoz mentem. Az egyik előtt búzával teli zsákokat rakodtak egyszekérre, két másik pedig már megrakodva várakozott távolabb. Örömmel fogadták asegítségemet, és közben elbeszélgettünk. Vidáman búcsút intettünk egymásnak miutánvégeztünk, én pedig visszaúton a kastélyba azon tűnődtem, vajon miért küldenek föl



egy teljes raktárnyi búzát a Teknőctóhoz.Elhatároztam, hogy benézek Burrickhoz, mielőtt visszatérek a szobámba. Fölmentem alépcsőkön, de megtorpantam, amikor nyitva találtam az ajtaját. Merénylettől tartva berontottam a szobába, és ráijesztettem Mollyra, aki éppen ennivalót tálalt a Burrick ágya melletti kis asztalra. Ottléte engem is megijesztett, és csak meredtem rá. Mikor

Burrick felé fordultam, láttam, hogy engem fürkész a szemeivel. – Azt hittem egyedül leszel – mondtam bátortalanul.Burrick tágra nyílt szemekkel nézett rám. Már jócskán az üveg fenekére nézett. – Azt hittem, hogy egyedül leszek – mondta végül. Bár igyekezett tartani magát, Mollytnem lehetett becsapni. Keskenyre zárt szájjal tette a dolgát, és nem törődött velem,ehelyett Burrickhoz fordult. – Nem zavarom túl sokáig. Türelem úrnő utasított, hogy gondoskodjak ennivalóról.Amint megterítettem, távozom. – Köszönettel tartozom a segítségért – mondta Burrick. Mollyra nézett, és érezvén afelszültségét bocsánatkérően hozzátette: – Nehéz hazautam volt kisasszony, és asérüléseim is fájdalmasak. Remélem nem bántottam meg.

– Nem tett semmi olyat, amivel meg akart volna bántani, uram – felelte. Végzett aterítéssel. – Van még valami, amiben segíthetek? – kérdezte. Udvariasság csengett ahangjában, semmi több. Egyáltalán nem nézett rám. – Fogadja köszönetemet. Nem csak az ennivalóért, de a gyertyákért is. Ha jól tudomsaját készítésűek.Láttam, hogy megenyhül egy kicsit. – Türelem úrnő kérte, hogy hozzak néhányat. Örömmel tettem. – Értem – felelte. – Akkor adja át köszönetemet az úrnőnek és Füzének is – tettehozzá, bár sokba kerülhetett neki kimondani. – Úgy lesz. Ha nincs más kérése, távoznék, dolgom van a városban. Türelem úrnő kértmeg rá, hogy vásároljak neki. Azt mondta, ha szüksége volna valamire, vásároljak be

önnek is. – Nincs szükségem semmire, de köszönöm szépen. – Nincs mit, uram – és Molly karján a kosárral kilépdelt, mintha ott sem lennék.Burrickkal egymást méregettük. Molly után néztem, aztán igyekeztem kiverni af e j e m b ő l . – Nem csak az istállók – mondtam és röviden beszámoltam arról, amit láttam. – Én is megmondhattam volna – felelte komoran. Ránézett az ételre, amit Molly hozott,aztán húzott egyet a pálinkából. – Útközben már hallottunk egyet, s mást. Néhányanazt mondták, Pompa herceg azért adta el az állatokat, hogy a pénzből fedezze a partszakasz védelmét. Mások szerint Szántás biztonságosabb legelőire terelted őket. Alegjobb lovakat elvitték. Az első pillantásra észrevettem. Tíz év alatt talán újra föl tudnék nevelni egy olyan minőségű állományt, bár kétlem. Az életem munkája eltűnt. A férfiszereti azt hinni, hogy otthagyja valahol a keze nyomát a világban. Azok a lovak, amiketide gyűjtöttem, a legnemesebb vérvonalak – végük, Fitz, szétszóródtak a HatHercegségben. Persze, hasznára válnak az új gazdáiknak, de soha nem látom már meg, mivé fejlődtek volna, ha folytatom a munkámat. Biztos lábú Szántásban fogjafedezni a kancákat, amikor pedig Zsarátnok megellik, akárki segíti is a világra, azt fogjahinni, csak egy újabb csikó. Hat nemzedéken át vártam arra az egy csikóra. Fogják alegkiválóbb hátaslovat, ami kikerült Kosvárból és befogják igáslónak.Semmit sem tudtam válaszolni rá. Attól féltem, mind igaz volt.



– Egyél valamit – javasoltam. – Hogy van a lábad? – Még a helyén. Azt hiszem, hálásnak kellene lennem miatta. Az ördöggyökér lehúzta agyulladást. Bármilyen tyúkeszű is az az asszony, ért a gyógyfüvekhez. Nem kellett rákérdeznem, hogy kire gondol. – Eszel? – kérdeztem feszengve.Letette az üveget, és megragadta a kanalat. Belekóstolt a levesbe.

– Tehát – jegyezte meg két falat közt –, ez a leány volt Molly.B ó l i n t o t t a m . – Egy kicsit hűvösen viselkedett. – Egy kicsit – feleltem szárazon.Burrick elvigyorodott. – Ugyanolyan morc vagy, mint ő volt. Képzelem miket mondhatottneki Türelem rólam. – Nem szereti a részeg embereket – feleltem nyersen. – Az apja iszákos volt, és bele ishalt. De mielőtt bevégezte volna, még megkeserítette pár évre az életét. Fiatalabbkorában verte, szidta és átkozta, amikor már nem tudta verni. – Ó – Burrick óvatosan megtöltötte a poharát. – Sajnálattal hallom. – Ő élt vele.

Lapos pillantást küldött felém. – Nem én tettem, Fitz. Nem is én voltam udvariatlanvele, amikor itt volt. Még részeg sem vagyok. Egyelőre. Tedd félre a rosszallásodat, ésmondd el inkább, mi történt Kosvárban, amíg távol voltam.Álltam, és beszámoltam neki mindenről, mintha joga lett volna hozzá, hogy tudja.Bizonyos mértékig így is volt. Evett, amíg beszéltem, aztán újabb pohár pálinkát töltöttmagának, és hátradőlt a székében. Megforgatta a poharat, nézte, ahogy keveredik a pálinka, aztán fölnézett rám. – Kettricken pedig gyermeket vár, de sem a király, semPompa nem tudja még. – Azt hittem, aludtál. – Aludtam is, félig azt is hittem, hogy álmodtam az egész beszélgetést. Hát – felhajtottaa pálinkát, fölült, és kibújt a pokróc alól. Gondosan behajlította a térdét, amíg a feszülő

hús el nem kezdett szétnyílni. Összerezzentem a látványra, de Burrick csak töprengőarcot vágott. Megint pálinkát töltött és kiitta. – Szóval sínbe kell tennem, ha azt akarom,hogy ne nyíljon szét – fölnézett rám. – Tudod mire van szükségem. Hoználh o z z á v a l ó k a t ? – Azt hiszem, egy pár napig csak pihentetned kellene. Nem kell sínbe tenned, haágyban maradsz.Sötét tekintetet meresztett rám. – Ki őrzi Kettricken ajtaját? – Nem hiszem... Ha jól tudom, néhány hölgy vele szokott aludni a másik szobában. – Tudod jól, hogy megpróbálja megölni, amint megtudja. – Egyelőre még titok. Ha elkezdesz őrködni, mindenki megtudja. – Ha jól számolom, már öten tudjuk. Az már nem titok, Fitz. – Hatan – vallottam be gyászosan. – A Bolond gyanította már napokkal korábban. – Ó! – elégedetten láttam, hogy Burrick is meglepődött. – Hát neki legalább nem fogeljárni a szája. Mégis, nem sokáig lesz titok. Hallgass csak rám, már napnyugta előttszárnyra kap a pletyka. Őrt állok az ajtaja előtt ma éjszaka. – Muszáj? Pihenj csak, majd én... – Egy férfi a kudarcba is belehalhat, Fitz. Tudtad ezt? Egyszer azt mondtam neked,hogy a harcnak nincs vége, amíg meg nem nyered. Ez – mutatott a lábára undorodva –, nem lehet kifogás, hogy föladjam. Elég nagy szégyen, hogy nem tudtam Igazsággaltartani. Itt nem vallhatok kudarcot. Mellesleg – engedett meg egy keserű kacagást –,



amúgy sincs elég dolog Fürgének és nekem az istállókban. Fürge el tudja látni, nekem pedig már nincs kedvem hozzá. Most pedig hoznád végre a sínhez valót?Engedelmeskedtem, segítettem fölkötözni és bekenni a sebet előtte. Felvágta egy réginadrágjának az egyik szárát, hogy föl tudja húzni a sínre aztán lesegítettem alépcsőkön. Korábbi szavai ellenére Rozsdáshoz ment és megnézte, hogy kellően

gondoskodtak-e róla. Magára hagytam, és visszatértem a kastélyba. Beszélni akartamKettrickennel, hogy tudassam vele, hogy Burrick őrt áll az ajtaja előtt.Kopogtattam, és Rozmaring beengedett. A királyné néhány udvarhölgye társaságábanüldögélt a nappali szobában. Legtöbben hímzéssel voltak elfoglalva, Kettricken pedig anyitott ablaknál ült, és a nyugodt tengert nézte. Igazságra emlékeztetett, ahogy atoronyszobájában szokott ülni, amikor a Mesterséggel vörös hajókra les. Követtem atekintetét, s eltűnődtem, vajon hol csapnak le aznap és vajh' mi lehet a helyzetMedwenben. Értelmetlen volt gondolkozni rajta, hivatalosan semmi hír sem voltMedwen felől. A pletykák szerint a partvidék vértől vöröslött. – Rozmaring, szeretnék egy kicsit egyedül maradni a királynéval.Rozmaring komoran bólintott, és Kettrickenhez lépett. A királyné hamarosan fölnézett

aztán egy biccentéssel és egy intéssel magához hivatott. Halkan üdvözöltem, ésmosolyogva intettem a tenger felé, mintha az időjárásról csevegnénk. – Burrick az ajtód előtt akar őrködni – mondtam halkan. – Attól tart, hogy ha mások rájönnek, hogy állapotos vagy, talán veszélybe kerülhet az életed.Más asszony elsápadt, vagy meglepődött volna ilyen szavak hallatán, de Kettrickencsak az oldalán hordott tőrre tette a kezét. – Szinte örülnék egy nyílt támadásnak – morfondírozott. – Azt hiszem, bölcs döntés. Mikárunk származhat belőle, ha tudatjuk velük, hogy gyanakszunk. Nem is, inkább tudjuk.Miért is kellene körmönfontnak lennem? Burrick már megkóstolta a fegyvereiket – keserű szavai és hevessége meglepett. – Elfoglalhatja az őrhelyet, és fogadja aköszönetemet érte. Választhatnék ép embert is a feladatra, de nem bíznék meg annyira

benne, mint Burrickban. A sérülése nem akadályozza? – Nem hiszem, hogy a büszkesége engedné, hogy más őrködjék. – Rendben van hát – elhallgatott. – Odakészíttetek egy széket neki. – Kétlem, hogy használni fogja.Felsóhajtott. – Mindenkinek meghozza az áldozatát a maga módján. A szék ott lesz.Fejet hajtottam, aztán távozhattam. Visszatértem a szobámba, hogy eltakarítsam areggeli sürgés-forgás nyomait, de ahogy a szobám felé tartottam, meglepve láttam,ahogy lassan kinyílik. Egy másik ajtó beugrójába húzódtam. Nemsokára Justin ésSzeréné bukkant föl a szobámból. Eléjük léptem. – Még mindig keresed a helyet a légyottodra? – kérdeztem.Mindketten megtorpantak. Justin hátrébb lépett, majdnem Szeréné mögé. Szerénérámeredt, aztán kihúzta magát. – Nem kell felelnünk neked semmiért. – Még azért sem, hogy a szobámban jártatok? Találtatok valami érdekeset?Justin úgy lihegett, mintha versenyt futott volna. Határozottan a szemébe néztem.Szótlan volt én pedig rámosolyogtam. – Még beszélnünk sem kell veled – jelentette ki Szeréné. – Tudjuk, hogy mi vagy.Gyere, Justin. – Tudjátok, hogy mi vagyok? Érdekes. Nyugodjatok meg, én is tudom, hogy ti mik vagytok és nem én vagyok az egyetlen, aki tisztában van ezzel. – Vadállat! – sziszegte Justin. – Az vagy, egy emberbőrbe bújt vadállat, aki a



legocsmányabb mágiában dagonyázik. Azt hitted, hogy észrevétlen maradhatsz? Nemcsoda, hogy Galenus méltatlannak talált a Mesterségre.A szavai telibe találtak, legrejtettebb félelmeimet pendítették meg. Igyekeztem, hogy nemutassam ki. – Én hűséges vagyok Elmés királyhoz – összeszedtem magam és álltam a tekintetüket.

Nem mondtam többet, de összemértem őket azzal, amiknek lenniük kellett volna, ésúgy találtam, hogy hiányzik belőlük. Apró mocorgásuk, lopva egymásra vetett pillantásaik alapján úgy döntöttem, tudták, hogy árulók. Pompának jelentettek, pedigtudták, hogy a királynak kellene. Nem voltak kétségeik afelől, hogy micsodák,megértették. Talán Galenus hűséget égetett beléjük Pompa iránt. Talán csak nemtudtak ellene fordulni. De egy részük még tudta, hogy Elmés király volt, és hűtlenek voltak hozzá, pedig fölesküdtek rá. Elraktároztam ezt a tudást, később talán még jól j ö h e t .Előre léptem és élvezettel néztem, ahogy Szeréné elhúzódott tőlem, Justin pedig mögé bújik. De nem támadtam. Hátat fordítottam nekik, és kinyitottam az ajtómat. Ahogy beléptem a szobámba, megéreztem egy alattomos Mesterség-kezet, amint az elmém

után tapogatózik. Gondolkodás nélkül hárítottam, ahogy Igazság tanította. – Tartsd meg magadnak a gondolataidat – figyelmeztettem őket és anélkül, hogyvisszanéztem volna, becsuktam az ajtót.Egy darabig csak álltam, és nagy levegőket vettem. Nyugalom, nyugalom. Nemlazítottam az elmém védelmén. Aztán halkan, óvatosan bezártam az ajtómat. Óvatosankörbejártam a szobámat. Árny egyszer azt mondta, hogy egy orgyilkosnak mindigfeltételeznie kell, hogy az ellenfél nagyobb tudással rendelkezik. Ez az egyetlen módjaaz életben maradásnak. Nem nyúltam hozzá semmihez, hátha mérgezett volt.Megálltam a szobám közepén, lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem, hogy pontosan hogyan nézett ki a szobám, amikor elhagytam. Aztán kinyitottam a szememés változások nyomát kerestem.

A gyógyfüves tálca egyenesen állt a ládám tetején. A szélén hagytam, hogy Burrick hozzáférhessen. Tehát átkutatták a ruhásládámat. A Bölcsességet ábrázolófaliszőnyeg, ami hónapokig csálén állt, most egyenes volt. Ennyit láttam csak.Tanácstalan voltam. Fogalmam sem volt, hogy mit kereshettek. Az a tény, hogyátkutatták a ládámat arra utalt, hogy akkora tárgyat, ami elég apró ahhoz, hogy elférjen benne. De miért néztek be a faliszőnyeg alá? Mozdulatlanul álltam és töprengtem. Nemtalálomra keresgéltek, de nem tudtam, mire számítottak, hogy mit találnak. Talán egytitkos átjárót kerestek, ami a szobámból nyílik. Ezek szerint Pompa rájött, hogyDémutka meggyilkolása még nem volt elég. Majdnem hálás voltam érte, hogy sohanem jöttem rá, hogyan működik az ajtó. Jobban bíztam benne, hogy megmaradtitoknak.Minden tárgyat megvizsgáltam, mielőtt hozzáértem volna. Ügyeltem rá, hogy azételmaradék olyan helyre kerüljön, ahol senki sem férhet hozzá. Kiöntöttem a vödrökbőlés a mosdótálamból a vizet. Megvizsgáltam a tűzifámat és a gyertyákat porok utánkutatva, ellenőriztem az ágyamat, és vonakodva megszabadultam az összes füvemtől. Nem vállaltam kockázatot. Valamikor később leültem az ágyamra, fáradtnak ésidegesnek éreztem magam. Éberebbnek kell lennem, vontam le a következtetést.Fölidéztem a Bolond tapasztalatait, és megrágtam őket. Nem akartam, hogy zsák kerüljön a fejemre.A szobám hirtelen csapdának tűnt, ahová minden nap vissza kellett térnem. Kisiettem,



nem törődtem a zárakkal, úgyis hasztalanok voltak, hadd lássák, hogy nincs mitőltartanom, annak ellenére, hogy volt.Odakint enyhe, tiszta délutáni levegő fogadott. A szokatlanul kellemes időnyugtalanított, annak ellenére, hogy örültem a sétának. Elhatároztam, hogy lenézek avárosba, hogy meglátogassam a Rurisk legénységét, és esetleg betérjek egy tavernába

egy korsó sörre. Túl régóta nem jártam a városban, és túl régóta nem hallgattam már avárosiak pletykáit. Megkönnyebbülés elszabadulni Kosvár légkörétől egy időre.Éppen a kapun tartottam kifelé, amikor egy fiatal őr ugrott elém. – Állj! – parancsolta. – Kérem, uram – tette hozzá, miután fölismert. – Igen? – álltam meg engedelmesen.Megköszörülte a torkát, aztán hirtelen a füle tövéig elvörösödött. Nagy levegőt vett,aztán állt némán. – Szükséged van valamire? – kérdeztem. – Kérem várjon egy pillanatig, uram – nyögte ki. Eltűnt az őrház felé, ahonnannemsokára egy idősebb tiszt lépett elő. A nő komoran végigmért, nagy levegőt vett,hogy megkeményítse magát és halkan megszólalt.

– Tilos elhagynia a kastély területét. – Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek.Kihúzta magát. Amikor megszólalt, a hangja határozottabban csengett. – Tiloselhagynia a kastély területét.Elöntött a harag, de uralkodtam magamon. – Kinek a parancsára? – Az utasításaim az őrség parancsnokától érkeztek, uram. Én csak ennyit tudok. – Akkor beszélnék a parancsnokkal – mondtam közömbös hangon. – Nincs az őrszobán, uram. – Értem – bár nem egészen volt így. Sejtettem, hogy szorosabbra fogják a hurkotkörülöttem, de miért pont most? A másik egyértelmű kérdés az volt, miért ne? MivelElmés gyengélkedik, egyetlen védelmezőm, Igazság pedig távol volt. Fordulhatnék

Kettrickenhez, de csak akkor, ha hajlandó volnék arra, hogy nyílt összetűzésbekeverjem Pompával. Ezt pedig nem akartam. Árny, mint mindig, csak a háttérbenmozgolódott. Mindez gyorsan futott át az agyamon, és már éppen fordultam el akaputól, amikor valaki a nevemen szólított. Visszafordultam.Molly volt az, fölfelé tartott a városból. A szoknyája a bokája körül lobogott, ahogyszaladt, bizonytalanul, erőlködve, nem úgy, ahogy szokott. Majdnem teljesen kimerültv o l t . – Fitz! – kiáltott ismét, félelemmel a hangjában.Felé indultam, de az őr hirtelen az utamba lépett. Az ő arcán is félelem ült, deelszántság is. – Nem engedhetem ki a kapun. Utasításaim vannak.Le akartam ütni, de visszafogtam magam. Ha dulakodni kezdenék vele, az nemsegítene Mollyn. – Akkor menjen oda hozzá maga, a pokolba is! Nem látja, hogy bajban van?A szemembe nézett, mozdulatlanul. – Mill! – kiáltott és előbukkant a fiú. – Menj, nézdmeg, mi baja van annak a cselédnek. Gyorsan!A fiú nekiiramodott, én pedig álltam, előttem a mozdulatlan őrrel és tehetetlenül néztema válla fölött, ahogy Mill Molly felé szaladt. Mikor elérte, átvette a kosarát és átkarolta.Molly kimerülten, a sírás határán támolygott be az őr oldalán. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg beért a kapun.



– Fitz, jaj, Fitz – zokogott. – Gyere – mondtam. Elfordultam az őrtől, és elsétáltunk a kaputól. Tudtam, hogy józanul és helyesen cselekedtem, de szégyelltem magam, amiért meg kellettf u t a m o d n o m . – Miért nem jöttél oda hozzám? – szipogta.

– Az őr nem engedett. Parancsuk van, hogy nem hagyhatom el Kosvárat – mondtamhalkan. Elvezettem, befordultunk a raktárépületek közé, el a szájukat tátó őröktől. Akarjaimban tartottam, amíg megnyugodott. – Mi a baj? Mi történt? – igyekeztem megnyugtatni, kisimítottam az arcába lógó tincseit. – A városba mentem. Türelem úrnő elengedett a délutánra, és szükségem volt néhánydologra a gyertyáimhoz – beszéd közben csillapult a reszketése. Fölemeltem az állát,hogy a szemébe nézhessek. – És aztán? – Visszafelé tartottam... A meredek részen, nem messze a házak után, ahol az égerfák n ő n e k . . .Bólintottam. Ismertem a helyet.

– Lovakat hallottam. Vágtattak, ezért letértem az útról, hogy elengedjem őket – megintremegni kezdett. – Mentem tovább, azt hittem, hogy továbbmennek, de hirtelenmögöttem termettek és amikor visszanéztem, láttam, hogy felém tartanak. Futnikezdtem, de csak jöttek... – a hangja egyre inkább elvékonyodott. – Csitt! Várj egy kicsit. Hányan voltak? Ismerted őket?Vadul megrázta a fejét. – Ketten, de nem láttam az arcukat. Futottam, azok pedig olyansisakot viseltek, ami belógott az arcuk elé. Üldöztek. Ott elég meredek a domboldal és bokros. Futottam előlük, de bevágtattak a bokrok közé. Aztán elestem, azok megleugrottak a lovaikról és az egyik leszorított, a másik pedig elvette a kosaramat.Kiszórta, mintha keresett volna valamit, de mindketten csak kacagtak. Azt hittem... – Bántottak? – kérdeztem harciasan.

Megállt, mintha nem tudta volna eldönteni, aztán megrázta a fejét. – Nem úgy, ahogy gondolod. Csak... leszorított és nevetett. A másik pedig azt... aztmondta, hogy elég hülye vagyok, hogy hagyom, hogy egy fattyú kihasználjon. Aztm o n d t á k . . .Elhallgatott. Akármit mondtak is neki, elég durva lehetett ahhoz, hogy ne tudjamegismételni. Mintha kardot mártottak volna belém – úgy bántották, hogy nem merteelmondani nekem sem. – Figyelmeztettek – folytatta végül. – Azt mondták, tartsam magam távol a fattyútól. Nevégezzem el a piszkos munkáját. Azt mondták... olyan dolgokat, amiket nem isértettem, üzenetekről, kémekről és árulásról. Azt mondták, könnyen elintézhetik, hogymindenki megtudja, hogy én vagyok a Fattyú szajhája – igyekezett egyszerűenkimondani a szavakat, de erősebben szakadtak ki belőle. – Aztán azt mondták... hogyfölakasztanak... ha nem hallgatok rájuk. Azt mondták, hogy segíteni egy árulót az olyan,mintha áruló lennék magam is – a hangja furcsán lehiggadt. – Aztán leköptek ésotthagytak. Hallottam, ahogy ellovagoltak, de egy darabig még nem mertem fölkelni.Még soha ennyire nem féltem. Még az apám sem ijesztett rám ennyire.Magamhoz öleltem. – Az én hibám – nem is vettem észre, hogy hangosan kimondtam,amíg el nem húzódott tőlem. – A te hibád? Valami rosszat tettél? – Nem. Nem vagyok áruló, de fattyú vagyok. És hagytam, hogy ez rád is kihasson.



Minden, amire Türelem figyelmeztetett, minden, amit... mások is mondtak, mind valóraválik. Belerángattalak. – Mi történik? – kérdezte halkan, tágra nyílt szemekkel. – Azt mondtad... hogy az őr nem enged ki a kapun. Miért? – Nem tudom pontosan. Sok mindent nem értek, de egyvalamit tudok. Biztonságban

kell tudnom téged. Vagyis távol kell maradnom tőled egy időre. Neked pedig tőlem.M e g é r t e t t e d ?Harag csillant a szemében. – Megértettem, hogy magamra hagysz! – Nem. Nem igaz. El kell hitetnünk velük, hogy megijesztettek és engedelmeskedsznekik. Akkor biztonságban leszel, és nem lesz okuk rád gyanakodniuk. – Valóban megijesztettek, te bolond! – sziszegte. – Egyvalamit tudok. Ha egyszer valakitudja, hogy félsz tőle, akkor soha nem leszel biztonságban tőle. Ha mostengedelmeskedek nekik, akkor gyanakodni fognak rám. Más dolgokat is mondanifognak, hogy megtudják, meddig vagyok hajlandó elmenni.Olyan sebek voltak ezek, amiket még az apja hagyott rajta. Egyfelől erőt, másfelőlgyengeséget jelentettek.

– Nem ez a legmegfelelőbb idő, hogy szembeszálljak velük – suttogtam. A válla fölöttlestem, mikor fordul be egy őr, hogy megtudja, miért tűntünk el. – Gyere – mondtam, ésmég beljebb vezettem az épületek közé. Egy darabig némán hagyta, hogy vezessem,aztán kirántotta a karját a kezemből. – Itt az ideje, hogy szembeszállj velük – jelentette ki. – Különben soha nem teszedmeg. Miért ne lehetne most? – Mert nem akarom, hogy belekeveredj. Nem akarom, hogy bántsanak, és nemakarom, hogy azt mondják rólad, hogy a Fattyú szajhája vagy – alig tudtam kimondani.Molly fölkapta a fejét. – Nem tettem semmi olyasmit, amit szégyellnem kellene – mondta. – És te? – Nem, de...

– „De.” A kedvenc szavad – mondta keserűen és otthagyott. – Molly! – ugrottam utána, és megragadtam a vállát. Megpördült, és megütött. Nem pofont adott, hanem ököllel szájon vágott, amitől meginogtam, és vér ízét éreztem aszámban. Állt és méregetett, szemei szikrákat szórtak. – Nem mondtam, hogy nem szállok szembe velük! Csak azt, hogy nem akarom, hogy belekeveredj. Adj lehetőséget rá, hogy megvívjam a magam módján – mondtam.Tudtam, hogy vér csordul ki a számból. Nem töröltem le. – Bíznod kell bennem, hogyha elég időt adsz, megtalálom őket és megfizetnek. A magam módján kell megtennem.Most pedig meséld el, milyenek voltak. Mit viseltek, hogyan lovagoltak, hogyan néztek ki a lovak. Hogyan beszéltek. Kosvárba valók, vagy másik Hercegségbe. Voltszakálluk? Milyen színű volt a szemük és a hajuk.Láttam, hogy erőlteti az agyát. – Barna – mondta végül. – Barna lovak, fekete sörénnyel és farokkal. Úgy beszéltek,mint bárki más. Az egyiknek sötét szakálla volt, azt hiszem. Nehéz megállapítani, ha aföldre nyomják az arcodat. – Jó, nagyon jó – mondtam, bár semmi hasznosat nem tudtam meg. Lenézett, el avéres arcomtól. – Molly – mondtam halkabban. – Nem foglak... meglátogatni a szobádban. Egy ideig biztosan. Mert... – Félsz.



– Igen! – sziszegtem. – Félek, hogy bántanak téged, félek, hogy megölhetnek, hogyártsanak nekem. Nem sodorlak veszélybe azzal, hogy meglátogatlak a szobádban.Mozdulatlanul állt, keresztbefűzte a karjait, mintha önmagát ölelné. – Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy hagyjam, hogy megtörténjen – még én iserőtlennek találtam a szavaimat.

Elfordult tőlem. Még mindig magát ölelte, mintha így akarná összetartani magát. Nagyon magányosnak látszott kék szoknyájában, büszke fejét lehajtva. – Pirosszoknyás Molly – suttogtam utána, de többé már nem láttam azt a Mollyt. Csak azt, akivé vált miattam.6 .SzépöbölA HIMLŐS EMBER A HAT HERCEGSÉG meséinek legendás baljóslatú alakja. Havalaki megpillantja, tudja, hogy betegség, vagy fertőzés jár a nyomában. Ha valakiálmodik róla, az azt jelenti, hogy ő, vagy valaki a közelében meg fog halni. Egyestörténetek szerint a büntetést érdemlő emberek előtt jelenik meg, de legtöbbször, főleg bábjátékokban baljós dolgok eljövetelét jelenti. Ha a Himlős Ember bábuja megjelenik

egy darabban, a közönség tudhatja, hogy hamarosan tragédia szemtanúja lesz.*A napok fájdalmas lassúsággal teltek. Minden egyes órájában fölkészültem rá, hogytörténni fog valami. Mindig körülkémleltem, mielőtt beléptem volna egy szobába, nemettem olyan ételt, amit nem láttam, amikor elkészítették, csak azt a vizet ittam, amitmagam húztam a kútból. Rosszul aludtam. Az állandó éberség ezer egy módonkimutatkozott rajtam. Harapós voltam mindenkivel, rosszkedvű, amikor Burrickotlátogattam meg, és hallgatag, amikor a királynénál jártam. Nem mertem Mollyhozmenni, Burricknál is csak rövid ideig tartózkodtam, nehogy rá is bajt hozzak. Nemhagyhattam el nyíltan Kosvárat, hogy Éjszemmel lehessek, és nem mertem a titkosutunkon kimenni, nehogy fölfedezzék. Vártam és figyeltem, de az, hogy semmi más

nem történt, csak kifinomultabb módja volt a kínzásnak. Naponta meglátogattam Elmés királyt, és figyeltem, ahogy a szemem előtt sorvad el,láttam, ahogy a Bolond napról napra morózusabb lesz, humora pedig még csípősebb.Vágytam rá, hogy az időjárás viharosabbra forduljon, hogy tükrözze hangulatomat, deaz ég továbbra is tiszta kék maradt, a szelek pedig nyugodtak. Kosváron belül az esték zajosak és vidámak voltak, maszkabálok, dalnokversenyek érték egymást. A belvidékiHercegek és nemesek jóllaktak Pompa asztalánál, és sokáig iszogattak az éjszakában. – Mint bolhák a haldokló kutyán – mondtam egyszer keserűen Burricknak, amikor kötést cseréltem a lábán. Éppen arról panaszkodott, hogy nem volt nehéz dolga ébrenmaradnia Kettricken ajtaja előtt éjjelente, mivel a zaj odáig is fölhallatszott. – Ki haldoklik? – kérdezte. – Mindannyian. Egyik napról a másikra. Senki sem mondta még neked? De ez gyógyul,meglepően jól ahhoz képest, hogy mi történt vele.Lenézett a lábára és óvatosan próbálgatta mozgatni. – Talán a seb összeforrt, de belül nem érzem gyógyultnak – jegyezte meg. Nem panaszkodott. Kiürítette a poharát, én pedig összehúzott szemmel figyeltem. Rendszer költözött a napjaiba. Amint elhagyta Kettricken ajtaját, a konyhába ment reggelizni,aztán visszatért a szobájába, és elkezdett inni. Utána megjelentem én, és kötéstcseréltem a lábán, ő pedig ivott, amíg el nem aludt. Este pedig fölkelt, éppen volt idejemegvacsorázni, és már ment is Kettricken ajtaja elé. Többé már semmit sem csinált az



istállóban. Átadott mindent Fürgének, aki úgy végezte a dolgát, mintha büntetés lettvolna, amit nem érdemelt meg.Majdnem minden másnap Türelem átküldte Mollyt, hogy takarítsa ki a szobáját.Keveset tudtam ezekről a látogatásokról, attól eltekintve, hogy megtörténtek, és Burrick meglepő módon megtűrte. Vegyes érzelmeim voltak ezzel kapcsolatban. Függetlenül

attól, hogy mennyit ivott, Burrick mindig udvarias volt a nőkkel, mégis a rendszeresenkiürülő pálinkásüvegek egyfolytában az apjára emlékeztették Mollyt. Egyik napelmondtam Burricknak, hogy Mollyt megfenyegették, mert összejátszott velem. – Összejátszott? – kérdezte Burrick. – Néhányan tudják, hogy kedvelem – ismertem be. – Egy férfi nem hozza rá á a saját problémáját arra az asszonyra, akit szeret – mondtak o m o r a n .Erre nem tudtam mit felelni. Ehelyett pár szóban fölvázoltam, ahogy megtámadták, decsak fenyegették. Egy darabig csak bámult a semmibe, aztán fölvette a poharát, éskiürítette. Óvatosan kezdett beszélni. – Elmondom neki, hogy aggódsz miatta. Megmondom neki, hogy ha veszélytől tart

jöjjön ide hozzám. Jobb helyzetben vagyok, mint te – fölnézett, egyenesen aszemembe. – Elmondom neki, hogy bölcsen teszed, hogy távol tartod magad tőle, az őérdekében is – ahogy újabb pohárral töltött magának, halkan hozzátette, mintha azasztalnak beszélne. – Türelemnek igaza volt. Jól tette, hogy hozzám küldte.Elsápadtam, ahogy fölmértem a kijelentés súlyát. Volt annyi eszem, hogy ne mondjak többet. Kiitta a poharát, aztán az üvegre nézett. Lassan áttolta az asztalon, felém. – Tedd vissza a polcra nekem, kérlek.*Az állatok és a téli raktárkészletek tovább apadtak, egy részüket a belvidékiHercegségeknek adták el olcsón, a legjobb hátaslovakat hajón fölszállították a Kosfolyón teknőctó közelébe. Pompa bejelentette, hogy biztonságos távolba akarja

helyezni őket a Martalócoktól. A városban arról dünnyögtek, tájékoztatott Fürge, hogyha a király már a saját kastélyát sem tudja megvédeni, akkor semmi reményünk semmaradt. Amikor egy rakomány értékes régi faliszőnyeget és bútort szállítottak föl afolyón, az a szóbeszéd támadt, hogy a Látnokok teljesen el akarják hagyni Kosvárat,minden harc, ostrom nélkül. Az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy afeltételezésekben volt némi igazság.Mivel be voltam zárva Kosvárba, nehezen érintkeztem a köznéppel. Újabban elnémult a beszélgetés, ha beléptem az őrszobába, megtagadott kijárásom miatt pletykák kaptak szárnyra. A szóbeszéd, ami akkor támadt, amikor nem tudtam megmenteni azt akislányt a szipolyozottaktól, új erőre kapott. Kevesebb őr állt szóba velem, azok is csak az időjárásról és hasonló apróságokról csevegtek. Lassan száműztek a szokásos beszélgetéseikből. Hozzám beszélni balszerencsének számított. Nem akartam mégtöbb embernek a kárára lenni.Az istállókban még mindig szívesen láttak, de igyekeztem nem túl sokat beszélgetni azemberekkel, vagy hosszabb időt eltölteni egyetlen állat közelében. Kevés munka volt alovászoknak, az sem kötötte le őket teljesen, ezért megszaporodtak a viták és aveszekedések. Az istállófiúk voltak a hírek és a pletykák fő forrásai számomra abban azidőben. Egyik hír sem volt túl felvidító. Pontatlan és elferdített hírek jártak medwenivárosok megtámadásáról, pletykák kocsmai verekedésekről és összetűzésekről adokkokban, beszámolók délnek és befelé induló emberekről. Amikor Igazságról esett



szó, gúny és csalódottság keveredett a történetekbe. A remény elveszett. Akárcsak én,Kosvár népe is felkészült arra, hogy bármikor bekövetkezhet a katasztrófa.Egy hónapra viharos időjárás köszöntött be, a megkönnyebbülés és az öröm még pusztítóbb volt, mint a megelőző idők. Egy vízparti taverna lángra kapott egy különösenvad mulatozás után, és a tűz átterjedt, csak a feltámadó szél után kerekedő sűrű eső

fékezte meg, mielőtt elérte volna a raktárakat, ami igen nagy csapás lett volna, mivelPompa kimerítette a kastély készleteit, a városiak nem látták értelmét, hogytakarékoskodjanak. Bár a Martalócok sosem támadták meg Kosvárat, fölkészültem rá,hogy a tél végére porciózni fogják az ételt.Egyik éjszaka teljes mozdulatlanságra ébredtem. A vihar süvöltése és az eső kopogásamegszűnt, a szívem pedig összeszorult. Szörnyű előérzet tört rám, s mikor másnapreggel ragyogó napsütésre és kék égre ébredtem, a félelmeim csak fokozódtak. Anapos idő ellenére a kastélyban nyomasztó hangulat uralkodott. Néhányszor megéreztem a Mesterség finom csiklandozását, amitől szinte megőrültem, mivel nemtudtam megállapítani, hogy vajon Igazság próbál-e szólni hozzám, vagy Szeréné ésJustin próbált leskelődni. Késő délután meglátogattam Elmés királyt, de az öregember

és a Bolond látványa csak tovább szomorított. A király szinte csont és bőr volt, csak üldögélt, és bután mosolygott. Erőtlenül felém tapogatózott a Mesterséggel, ahogy b e l é p t e m . – Ah, Igazság, fiam. Hogy mentek ma a kardvívás leckék? – üdvözölt és a többimondanivalójának is csak ennyi értelme volt. Pompa szinte azonnal megjelent, amintmegérkeztem. Egy egyenes hátú székben ült, karba tett kézzel, és engem nézett. Egyszót sem váltottunk egymással. Nem tudtam eldönteni, hogy a hallgatásom gyávaság,vagy önuralom volt-e. Olyan gyorsan elmenekültem, ahogy csak tudtam, a Bolondszemrehányó tekintete ellenére is.A Bolond alig nézett ki jobban, mint a király. Egy olyan színtelen lényen, amilyen aBolond volt, a szeme alatti sötét karikák úgy tűntek, mintha odafestették volna.

Elnémult, akárcsak a harangocskák a sipkáján. Ha Elmés király meghal, semmi sem állmajd Pompa és a Bolond közt. Eltűnődtem, vajon hogyan segíthetnék neki.Mintha magamon tudnék segíteni, gondoltam keserűen.A szobám magányában aznap este többet ittam a Burrick által úgy megvetettszederpálinkából, mint kellett volna. Tudtam, hogy másnap beteg leszek tőle, de nemérdekelt. Csak feküdtem az ágyamon, hallgattam a nagyteremből felszűrődő ünnepséghangjait. Azt kívántam, bárcsak itt lenne Molly, hogy megszidjon, amiért részeg vagyok.Az ágy túl nagy volt és túl hideg. Lehunytam a szemem, és egy farkas társaságábankerestem menedéket. Mivel tilos volt kimennem Kosvárból, egyre gyakrabbanmenekültem az álmaiba, hogy a szabadság illúzióját keltsem magamnak.Éppen azelőtt riadtam föl, hogy Árny megragadott és megrázott. Szerencsém volt, hogyfölismertem, különben megpróbáltam volna megölni. – Föl! – suttogta rekedten. – Kelj föl, te részeges bolond! Szépöböl ostrom alatt áll. Ötvörös hajó. Nem hagynak belőle semmit, ha nem sietünk. Kelj föl, részeg disznó!Talpra támolyogtam, az ital hatása szűnőben volt szavai súlyától. – Mit tehetünk? – kérdeztem ostobán. – Mondd meg a királynak. Mondd meg Kettrickennek és Pompának. Ezt még ő semhagyhatja figyelmen kívül, ilyen közel Kosvárhoz. Ha a Martalócok beveszik Szépöblöt,csapdában vagyunk. Egyetlen hajó sem tudja majd elhagyni a kikötőt. Ezt még Pompais beláthatja. Most pedig indulj! Menj!



Fölrángattam magamra a ruháimat, mezítláb ugrottam az ajtómhoz, aholm e g t o r p a n t a m . – Honnan tudom én ezt? Honnan jött a figyelmeztetés?Árny türelmetlenül topogott. – Az ördögbe is! Mondj bármit! Mondd Elmésnek, hogy azt álmodtad, hogy a Himlős

Ember jósolta egy tál vízből! Ennyiből meg kell, hogy értse. Mondd, hogy egy Elődhozta a híreket. Mondj bármit, csak indulj már! – Igenis! – végigrobogtam a folyosón, le a lépcsőkön és keresztül a folyosón, amiElmés szobájához vezetett. Dörömböltem az ajtaján. A folyosó másik sarkában Burrick állt a széke mellett, Kettricken ajtaja előtt. Rám nézett, kihúzta a kardját, és védekezőállásba helyezkedett. – Martalócok! – kiáltottam át neki, nem törődve azzal, ki hallja meg. – Öt vörös hajóSzépöbölben! Ébreszd föl a királynét!Burrick kérdezősködés nélkül fordult, hogy kopogtasson Kettricken ajtaján és azonnal beengedték. Nekem nehezebben sikerült, Wallace dünnyögve résnyire ajtót nyitott denem mozdult, amíg nem vetettem oda, hogy értesítse Pompát. Azt hiszem, végül

győzedelmeskedett benne a hiúság, hogy annyi ember előtt ő jelentheti be, hogyrátörtem a királyra.Elmés hálószobájában teljes sötétség uralkodott, és nehéz volt a Füst szagától.Fölragadtam egy gyertyát a nappaliból, meggyújtottam és besiettem. A nagysötétségben majdnem átestem a Bolondon, aki a király ágyának a lábánál kuporodottössze a földön. Fölriadt ő is és nagyokat pislogva állt talpra. – Mi az? Mi történt? – kérdezte. – Martalócok Szépöbölben. Öt hajó. Föl kell ébresztenem a királyt. Miért alszol itt akövön? Félsz visszamenni a saját szobádba?Keserűen fölnevetett. – Inkább félek itthagyni ezt. Legutóbb, amikor Wallace kizárt, egyórányi dörömbölésembe és üvöltözésembe került, mire Elmés végre fölfogta, hogy

hiányzom, és tudni akarta, hogy hol vagyok. Azelőtt a reggelivel surrantam be. Azelőtt... – El akarnak választani a királytól?Biccentett. – Tűzzel vassal. Ma este Pompa arannyal teli erszényt ajánlott, ha lemegyek és szórakoztatom őket. Miután elmentél hosszasan ecsetelte, mennyire hiányzom azudvari életből, és milyen kár, hogy itt vesztegetem el az életemet, bezárva. Mikor aztválaszoltam, hogy jobban élvezem Elmés társaságát, mint még több bolondét, hozzámvágta a teáscsészét. Wallace persze rögtön jajveszékelt, mert éppen akkor készítette elújabb csodateáját, amitől egy egész tehéncsorda napokig kóvályogna.Miközben beszélt, gyertyákat gyújtott, és megrakta a tüzet a kandallóban. – Felség? – fordult aztán az alvó királyhoz, mintha csak egy kisgyerekhez beszélne. – FitzLovag van itt, fontos híreket hozott. Keljen föl, és hallgassa meg.A király nem reagált. – Felség? – szólt a Bolond újból. – Elmés király? – Felség, a népének szüksége van felségedre – buktak ki belőlem a szavak. – Szépöböl ostrom alatt áll. Öthajónyi Martalóc támadja őket. Segítséget kell küldenünk most azonnal, vagy minden elveszett. Ha megvetik ott a lábukat... – Lezárhatják a Kos-öbölt is – pattantak föl a király szemei. Nem mozdult, csak összeszorította a szemét, mintha fájdalommal viaskodna. – Bolond. Egy kis vörösbort, kérlek – mondta, alig hangosabban mint egy sóhaj, de akirályom hangja volt. Megdobbant a szívem, mint egy öreg kutyának, ha hallja



visszatérni a gazdáját. – Mit kell tennünk? – kérdeztem elkeseredetten. – Minden hajót oda parancsolni. Nem csak a hadihajókat, de a halászflottát is. Azéletünkért harcolunk. Hogy merészelnek ilyen közel jönni? Honnan veszik a bátorságot?! Lovasokat kell indítani a szárazföldön át, még ma éjjel. Talán csak

holnaputánra érnek oda, de akkor is induljanak. Keef vezesse őket. – Felség – mondtam zakatoló szívvel. – Keef halott. Útonállók támadtak rájuk, amikor Burrickkal visszafelé tartottak a hegyvidékről.A Bolond rám meredt, én pedig azonnal megbántam, hogy közbeszóltam. A parancsolóél eltűnt Elmés hangjából. – Keef halott? Nagy levegőt vettem. – Igen, felség, de ott van még Rőt, vagy Kerf.A király elvette a borospoharat a Bolond kezéből, belekortyolt és erőt merített belőle. – Kerf. Akkor Kerf vezesse – a határozottság árnyalata visszatért. Befogtam a számat,nem mondtam el, hogy a maradék lovainkat nem érdemes odaküldenünk. Elmése l t ö p r e n g e t t . – Mi hír Délszorosból? Küldtek már harcosokat és hajókat?

– Felség, még semmi hír Délszorosból. – Mi folyik itt? – a kiáltozás már elkezdődött, azelőtt, hogy elérte volna a hálószobát.Pompa volt az, vörösen az italtól és a dühtől. – Wallace! – mutatott vádlóan felém. – Távolítsd el. Segítséggel, ha kell. Nem muszáj gyengéden!Wallace-nak nem kellett messzire mennie. Pompa két testes belvidéki őre követte alakomából. Elemeltek a talajtól. Pompa nagydarab embereket tartott maga körül.Körülnéztem a Bolond után segítségért, de már csak az ágy alá becsusszanó kezétláttam. Nem hibáztattam. Nem tehetett értem semmit. – Apám, megzavarta a pihenésed, valami eszement történettel? Amikor ilyen betegvagy? – együtt érzően hajolt az ágy fölé.Már majdnem az ajtónál jártak, amikor a király megszólalt. Nem volt hangos, de erő volt

b e n n e . – Állj! – parancsolta az őröknek. Pompa felé fordult. – Szépöböl ostrom alatt áll – mondta Elmés határozottan. – Segítséget kell küldenünk.Pompa szomorúan megrázta a fejét. – Csak a Fattyú próbál meg félrevezetni megint, hogy ne tudj pihenni. Nem érkezettsegélykérés, sem üzenet.Az egyik őr igen gyakorlottan markolt meg, a másik viszont úgy tűnt, mindenképpenvállból le akarja tépni a karomat annak ellenére, hogy nem próbáltam kiszabadulni.Gondosan megjegyeztem az arcát. – Ne fáraszd magad, Pompa. Majd én megtudom, ki mond igazat és ki nem – állt megaz ajtóban Kettricken. Indulásra készen, kabátkában, csizmában, oldalára szíjazottkarddal lépett be. Úgy beszélt, mintha egy elkényeztetett gyermekhez szólna. – Menjvissza a vendégeidhez. Majd én ellovagolok Szépöbölbe. – Megtiltom! – kiáltotta éles, sikító hangon Pompa. Hirtelen mindenki mozdulatlannávált a szobában.Kettricken hangosan is rámutatott arra, amit mindenki tudott. – Egy herceg nem tilt meg semmit a királynénak. Ma éjjel indulunk.Pompa még jobban elvörösödött. – Ez csak egy csalás, félrevezetés. A Fattyú csak föl akarja zaklatni Kosvár népét, hogyfélni kezdjenek. Nem érkezett semmiféle hír Szépöbölből!



Hallgass! – dörrent a király. Mindenki megmerevedett. – FitzLovag? Az ördögbe,eresszétek el! FitzLovag, állj elém. Jelents, honnan kaptad a hírt?Kihúztam magam, megigazítottam az ingemet, aztán a királyom elé álltam. Nagylevegőt vettem és belekezdtem. – Felség, álmot láttam. A Himlős ember egy tál vízből jósolt. Megmutatta a Szépöbölnél

álló vörös hajókat.Igyekeztem egyetlen szót sem kihangsúlyozni. Burrick eltátotta a száját, Kettricken csak zavartnak tűnt. Elmés király lehunyta a szemét és kifújta a levegőt. – Részeg – jelentette ki Pompa. – Vigyétek ki – soha nem hallottam még ennyielégedettséget Pompa hangjában. Testőrei gyorsan reagáltak. – Ahogy... – a király újabb mély levegőt vett, láthatóan fájdalommal küszködött. – Ahogy parancsoltam. Indulj! MOST!Kiszabadítottam magam a meglepődött őrök szorításából. – Igen, felség – kezdtem hangosan, hogy mindenki jól hallja. – Tehát a hadihajókat, ésminden elérhető halászhajót azonnal útnak indítani Szépöböl felé és amennyien csak lehet, lóháton induljanak azonnal, Kerf vezetésével.

– Igen – sóhajtotta a király. – Igen, így parancsolom. Indulj. – Bort, felség? – jelent meg a Bolond az ágy túloldalán. Nem csak én riadtam meg. ABolond titokzatos mosolyt vetett rám, aztán a király fölé hajolt, hogy segítsen neki inni.Mélyen meghajoltam a király előtt, aztán elindultam kifelé. – Az őrségemmel tarthatsz, ha akarsz – ajánlotta fel a királyné nekem.Pompa feje bíborvörös volt. – A király nem mondta, hogy menj! – fröcsögte. – De nem is „tiltotta meg” – felelte Kettricken hűvösen. – Fenség! – jelent meg az egyik testőre az ajtóban. – Készen állunk az indulásra – elképedve meredtem rá, de Kettricken csak bólintott. – Jobb lesz, ha sietsz, Fitz. Hacsak nem így akarsz jönni. – A lovam készen áll? – kérdezte Kettricken.

– Fürge megígérte, hogy az ajtó előtt fogja várni, mire leér. – Csak pár pillanatra van szükségem, és készen vagyok – mondta Burrick halkan.Megjegyeztem, hogy nem kérésként hangsúlyozta. – Gyorsan, hát mind a ketten. Gyertek utánunk, amilyen gyorsan csak lehet.Burrick biccentett, követett a szobámba és fölvette az egyik téli ingemet, amígmegmosakodtam és felöltöztem.Amikor lesiettünk a lépcsőkön, mintha nem is sántított volna. Az udvaron már alovászok után kiáltott, hogy nyergeljék föl Kormost és Rozsdást. Egy másikat Kerf utánszalajtott, egy másikat pedig, hogy készítsenek föl minden lovat. Négy embert avárosba küldött, egyet a hajókhoz, a többit pedig a tavernákba, a legénységért.Irigyeltem a magabiztosságát. Észre sem vette, hogy átvette a parancsnokságot,egészen addig, amíg lóra nem ültünk. Hirtelen kényelmetlenül érezte magát. – A tapasztalat többet ér – mondtam mosolyogva.A kapuhoz lovagoltunk. – Még a partmenti út előtt beérhetjük a királynét – mondta Burrick, amikor kilépett elénk egy őr. – Állj! – kiáltotta. A lovak riadtan torpantak meg. – Mi légyen ez? – követelte Burrick. – Ön átmehet, uram – vetette meg a lábát az őr, Burrickhoz intézve a szavait. – Deutasításaim vannak, hogy a Fattyú nem hagyhatja el a kastélyt.



– A Fattyú? – még soha nem hallottam annyi haragot Burrick hangjában. – Van neve.Mondd utánam: FitzLovag, Lovag herceg fia.Az őr elképedve meredt rá. – Gyerünk, mondjad! – dörögte Burrick és kardot rántott. Hirtelen kétszer akkorának l á t s z o t t .

– FitzLovag, Lovag herceg fia – habogta az őr. Nagy levegőt vett és nyelt egyet. – De bárhogy nevezem is, parancsom van, nem mehet ki. – Nincs egy órája sem, hogy a királyné utasított minket, hogy tartsunk vele. Gondolod,hogy a te parancsaid előbbrevalóak, mint az övé?A férfi bizonytalannak látszott. – Egy pillanat, uram – lépett vissza az őrszobába.Burrick felhorkant. – Bárki képezte is ki, szégyellhetné magát. Teljesen megbízik a becsületünkben, hogy nem lovagolunk ki. – Talán csak ismer – vetettem föl.Burrick rám meredt. Egy pillanattal később az őrség kapitánya lépett ki, és ránk v i g y o r g o t t . – Jó utat és sok szerencsét Szépöbölnél.

Burrick egy tisztelgésfélét intett felé, aztán megugrattuk a lovainkat. Hagytam, hogyBurrick diktálja az iramot. Sötét volt, de az út egyenes volt és jó állapotú. Csak akkor lassítottunk, amikor megpillantottuk a királyné testőrségét nem messze magunk előtt.Láttam ahogy hátrafordultak, aztán egyikük integetett felénk. – Egy terhes kancát a vemhesség elején hasznos megjáratni – nézett rám a sötétségenkeresztül. – Nem tudom, mi a helyzet a nőkkel.Rávigyorogtam. – Gondolod, én tudom? – megráztam a fejem. – Nem tudom. Néhányan egyáltalán nem ülnek lóra, ha állapotosak. Azt hiszem, Kettricken nemkockáztatná Igazság gyermekét. Mellesleg, nagyobb biztonságban van velünk, mint akastélyban Pompával.Burrick nem szólt, de éreztem egyetértését.

Végre megint együtt vadászunk!Halkan! figyelmeztettem és Burrickra pillantottam. Igyekeztem „suttogni”. Messziremegyünk. Lépést tudsz tartani a lovakkal?Rövidtávon gyorsabbak, mint én, de semmi sem múlja fölül egy ügető farkask é p e s s é g e i t .Burrick megmerevedett a nyeregben. Tudtam, hogy Éjszem valahol az út mentén osonaz árnyékok közt. Jól éreztem magam a falakon kívül, vele együtt. Jó érzés voltkilovagolni, még ha olyan esemény miatt is, mint Szépöböl ostroma. Burrickra néztem.Düh sugárzott felőle. – Burrick? – próbálkoztam. – Farkas, igaz? – dünnyögte. Egyenesen előre nézett és összeszorította a száját.Tudod, hogy az vagyok – vigyorgás, gúnyos felelet.Burrick megrezzent, mintha megcsípték volna. – Éjszem – ismertem be halkan, emberi szavakba öntve nevének jelentését. Rettegéstöltött el. Burrick megérezte Éjszemet. Tudta. Nem volt értelme tovább tagadni,ugyanakkor apró megkönnyebbülést is éreztem. Elegem volt már a titkokból éshazugságokból, amik átszőtték az életemet. Burrick szótlanul lovagolt, rám se nézett. – Nem akartam, hogy megtörténjen. Csak megtörtént – magyaráztam. Nem bocsánatkérésnek szántam. Nem volt választása – Éjszemet mulattatta Burrick hallgatása.



Kormos nyakára tettem a kezem, nyugalmat merítettem a melegségéből éséleterejéből. Vártam, de Burrick még mindig nem szólt. – Tudom, hogy soha nem fogod elfogadni – mondtam halkan. – De ez nem olyasmi,amit választhatnék. Ez vagyok.Mind ezek vagyunk – mondta Éjszem önelégülten. Jer, Falka Szíve, szólj hozzám. Nem

fogunk jót vadászni együtt?Falka Szíve? csodálkoztam.Tudja, hogy ez a neve. Így hívták mind, azok a kutyák, amik rajongtak érte, és követték,amikor vadásztak. Így versengtek egymás közt. „Falka Szíve, itt, itt, a vad itt van, én pedig megtaláltam neked, neked!” Ezért mind csaholtak neki, és megpróbáltak az elsők lenni. De most mind elment, messzire vitték őket. Nem tetszett nekik. Tudták, hogyhallja őket, még ha nem is válaszolt. Nem hallottad még őket?Azt hiszem, igyekeztem nem hallani. Nagy kár. Miért akar valaki süket lenni? Vagy néma? – Muszáj ezt az én jelenlétemben csinálnotok? – csattant föl Burrick. – Elnézést – mondtam, ráébredve, hogy igazán megsértődött. Éjszem megint

vigyorgott. Nem törődtem vele. Burrick nem nézett rám, egy kis idő múlva előrelovagolt,hogy csatlakozzék Kettricken csapatához. Rövid tétovázás után én is követtem.Hivatalosan jelentett Kettrickennek mindarról, amit Kosvárban intézett, Kettricken pedigkomoran bólintott, mint aki hozzászokott az ilyen jelentésekhez. Egy intésére az amegtiszteltetés ért bennünket, hogy mögé kerülhettünk, és a balján lovagolhattunk, mígőrségének kapitánya, egy Gyűszű nevű asszony a jobbján haladt. Hajnal előtt a többifegyveres lovas is beért minket. Amikor csatlakoztak, Gyűszű lassított a meneten, hogyaz újonnan érkezett lovak kifújhassák magukat, de miután elértünk egy patakhoz, ésmegitattuk az állatokat, határozottabban nekiindultunk. Burrick nem szólt hozzám.Évekkel korábban jártam már Szépöbölben. Igazság kíséretének tagjaként. Akkor ötnapunkba került az utazás, de akkor kocsikkal és lovas hintókkal utaztunk,

zsonglőrökkel, zenészekkel és inasokkal. Ezúttal lóháton, gyakorlott harcosokkal, ésnem kellett a széles partmenti úton haladnunk. Csak az időjárás nem kedvezett nekünk.Az első nap reggelén vihar támadt. Nehezen és kényelmetlenül haladtunk, nem csak azidőjárás okozta kényelmetlenségek miatt, hanem azért is, mert tudtuk, hogy a szél ahajókat is lelassítja. Amikor az út a part mentén vezetett, vitorlák után kémleltem atengert, de egyszer sem pillantottam meg hajót.A Gyűszű által diktált tempó erőltetett menet volt, de kímélte a lovast és lovát egyaránt.Ritkán álltunk meg, Gyűszű váltogatta az iramot, és ügyelt rá, hogy mindig tudjanak innia lovak. Ilyen megállók alkalmával zabbal etettük meg a lovakat, mi pedig szárazkenyeret és szárított halat kaptunk. Ha bárki is észrevette, hogy egy farkas követminket, nem tette szóvá. Két teljes nappal később, amikor ránk köszöntött a hajnal,megpillanthattuk alattunk a széles folyóvölgyet, melynek mélyén Szépöböl pihent.Szépöböl kastélya Öbölvár volt, Kelvar Herceg és Grácia úrnő otthona, RipponHercegség szíve. Az őrtorony egy homokos szirten állt a város fölött. A kastélynagyjából lapos területre épült, de több sor fallal és árokkal volt megerősítve. Egyszer valaki azt mondta, hogy még egyetlen ellenséges erő sem jutott túl a második falon.Többé már nem volt igaz. Megálltunk, és néztük a pusztítás nyomait.Az öt vörös hajó még mindig a partra húzva pihent, a helybéliek hajói, többnyirehalászhajók kiégett roncsokként hevertek szerteszét a part mentén, azóta a hullámok dobálták ami megmaradt belőlük. Megfeketedett épületek és füstölgő romok jelezték a



partraszállástól a városba vezető útjukat. Gyűszű fölállt a nyeregben, és kimutatottSzépöböl felé, összegezve a látottakat a következtetéseivel és azzal, amit a városrólt u d o t t . – Az egész öböl sekély és homokos, tehát ha az apály tetőzik, jó sokáig sekély a víz.Túl magasra húzták ki a hajóikat. Ha visszavonulásra tudjuk kényszeríteni őket, azt

apálykor kell tennünk, amikor a hajóik teljesen megfeneklettek. Úgy hatoltak keresztül avároson, mint kés a vajon. Kétlem, hogy túlzottan védekeztek volna, nem igazánvédhető. Valószínűleg mindenki a kastélyba tartott a hajók láttán. Úgy tűnik, aMartalócok túljutottak a harmadik falon, de Kelvar most már nagyon sokáig ki tudtartani. A negyedik fal masszív kövekből épült, tíz évbe került megépíteni. Öbölvárnak jó kútja is van, a raktárak pedig még dugig lehetnek az aratás készleteivel. Nem eshetel, hacsak árulás nem történik – Gyűszű abbahagyta a mutogatást és a magyarázatot,visszazökkent a nyeregbe. Halkabban folytatta. – Semmi értelme nincsen atámadásnak. Miből gondolják, hogy fönt tudnak tartani egy ilyen hosszú ostromot?Különösen, ha még mi is megtámadjuk őket? – Talán azért, mert nem számítottak segítségre – mondta Kettricken tömören. – Az

egész város az övék, ha fosztogatni akarnának, és talán még több hajóra isszámítanak. – Kerf felé fordult, intett, hogy kerüljön Gyűszű mellé. – Nekem nincs harci tapasztalatom – mondta egyszerűen. – Nektek kellmegterveznetek. Úgy figyelek rátok, mint egy katonára. Mit kell tennünk?Láttam, ahogy Burrick összerezzen. Ilyesfajta nyíltság becsületre méltó, de nem mindig jó vezéri tulajdonság. Láttam, ahogy Gyűszű és Kerf egymásra pillantanak. – Fenség, Kerfnek nagyobb harci tapasztalata van, mint nekem. Én elfogadnám az ő parancsait – ajánlotta Gyűszű halkan.Kerf lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát. – Burrick Lovag embere volt, sokkal több csatát látott már, mint én – mondta lovanyakába. Hirtelen fölnézett. – Én őt ajánlom, fenség.

Burrick magában viaskodott. Egy pillanatra fölcsillantak a szemei, aztán láttam, hogytétovázni kezd.Falka Szíve, jól fognak vadászni neked – nógatta Éjszem. – Burrick, vedd át a parancsnokságot. Teljes szívvel fognak harcolni melletted.Libabőrös lettem, ahogy meghallottam, amint a királyné szinte visszhangozta Éjszemgondolatait. Ahol én ültem, láttam, amint Burrick is megborzong. Kihúzta magát an y e r e g b e n . – Nincs reményünk meglepni őket ilyen sík vidéken. Az a három gyűrű, amin áthatoltak,őket is védi. Nem vagyunk számbeli fölényben, csak időnk van. Megszoríthatjuk őket. Nincs friss vízforrásuk Ha Öbölvár kitart, mi pedig a harmadik falhoz tudjuk szorítaniőket, csak meg kell várnunk a hajóinkat. Akkor eldönthetjük, hogy együtt ellenük rontunk, vagy kiéheztetjük őket. – Bölcs gondolatnak tűnik – helyeselt a királyné. – Ostobák, ha nem hagytak őrséget a hajóik mellett. Velük kell azonnal leszámolnunk,aztán saját őröket állítani a hajókhoz, azzal az utasítással, hogy égessék föl őket, ha aMartalócok áttörnének hozzájuk. Ha nem, hát újabb hajókkal bővült Igazság hercegf l o t t á j a . – Ez is meggyőzőnek hangzik – Kettricken láthatóan elégedettnek tűnt. – Csinos terv, ha gyorsan cselekszünk. Hamarosan észrevesznek minket, hacsak már észre nem vettek. Ugyanolyan tisztán látják majd a dolgokat, mint mi. Le kell jutnunk



oda, feltartani az ostromlókat, és leverni azokat, akik a hajókat őrzik.Kerf és Gyűszű mindketten bólogattak. Burrick rájuk nézett. – Az íjászaitokra szükség lesz a falaknál. Nem akarunk közelharcba kerülni, csak odaszögezni őket. Ott próbálnak majd kibújni, ahol betörtek. Ott legyetek résen, defigyeljétek a külső falat is. Egyelőre ne is menjetek a külső falon belülre, hadd

rohangáljanak össze vissza, mint a rákok az apályban.Kurta biccentések mindkét kapitánytól. Burrick folytatta. – A hajókhoz kardforgatásra lesz szükség, heves küzdelemre kell számítani. Azegyetlen menekülési útvonalukat védelmezni fogják. Ott is szükség lesz néhány íjászra.Készítsenek néhány tüzes nyílvesszőt. Ha minden más kudarcot vall, föl kell égetni ahajóikat, amíg még a parton vannak. – A Rurisk! – kiáltott valaki hátulról. Mindenki a víz felé fordult, és ott volt a hajó, éppenaz öböl északi csücskét kerülte meg. Mögötte hamarosan fölbukkant még egy fehér vitorla. Mögöttünk a harcosok üdvrivalgásban törtek ki. De túl a hajóinkon, fehéren, mintegy többnapos vízihulla, ernyedt vitorlákkal ott imbolygott a fehér hajó. Abban a pillanatban, hogy megláttam, jeges félelem markolt belém.

– A fehér hajó! – hörögtem. – Micsoda? – kérdezte Burrick ijedten. Ez volt az első szó, amit hozzám intézett. – A fehér hajó! – ismételtem meg és rámutattam. – Mi? Hol? Az? Az csak egy ködgomoly. Ott jönnek a mi hajóink.Odanéztem. Igaza volt. Csak egy ködgomoly, ami már oszladozott a reggelinapsütésben. Ám az idő hűvösebbnek tűnt azután, és komor hangulat nehezedett anapomra, mintha rossz szag lett volna. – Osszátok meg a csapatot, és induljatok el most – mondta Burrick halkan. – Nemakarjuk, hogy a hajóink ellenállással találkozzanak, mikor partot érnek. Gyorsan. Fitz, tea hajók elleni csapattal tartasz. Légy ott, mire a Rurisk megérkezik és tudasd alegénységgel, hogy mit döntöttünk. Amint megkaparintottuk a vörös hajókat, minden

harcosunkra szükség lesz az ostromlók ellen. Bárcsak lenne mód, hogy értesítsük Kelvart a terveinkről. Azt hiszem, úgy is megtudja hamarosan. Gyerünk, induljunk.Kerf és Gyűszű tanácskozott egy keveset, de meglepő gyorsasággal kettéoszlott acsapat és hamarosan Gyűszű mögött találtam magam. A kardom nálam volt, dehiányzott a fejsze, amit olyan hatékonyan forgattam a nyáron.Semmi sem ment úgy, ahogy elterveztük. Már jóval a part előtt, a város romjai közttalálkoztunk Martalócokkal. A hajóik felé tartottak egy csoport fogollyal. Megtámadtuk őket, néhányan fölvették a harcot, a többiek pedig eleresztették a foglyaikat ésmegfutamodtak. A katonák hamarosan szétszóródtak az épületek közt, néhányan pedigmaradtak, hogy elvágják a foglyok kötelékeit. Gyűszű szitkozódott a késlekedés miatt,mert néhány külszigeteki már elindult, hogy figyelmeztesse a hajókat. Gyorsanmegosztottuk a csoportot, és hátrahagytunk egy maréknyi embert, hogy segítsenek afoglyokon. A halottak bűze és az esőáztatta égett gerendák illata olyan élénkséggelidézte vissza a Pöröllyel kapcsolatos emlékeimet, hogy megborzongtam. Jóval többholttest hevert szerteszét, mint amennyire számítottunk. Valahol a romok köztmegéreztem a farkast lopakodni, és nyugalmat merítettem belőle.Gyűszű meglepő gyakorlattal szidott minket, aztán ékbe rendezte azokat, akik veletartottak a hajók ellen. Éppen akkor értünk le a partra, amikor az egyik hajót vízre bocsátotta a legénysége. Keveset tehettünk ellene, de időben érkeztünk ahhoz, hogymegakadályozzuk, hogy egy másik is megszökjék. Meglepően gyorsan végeztünk



velük. Nem voltak sokan, éppen csak annyian, amennyien elboldogultak volna ahajóval. Még azt is sikerült megakadályoznunk, hogy az összes foglyukat megöljék,akik a hajó fenekében hevertek megkötözve. Gyanítottuk, hogy a megszökött hajó ishasonlóan megrakodva tartott kifelé az öbölből, és nem tervezte, hogy harcba kell b o c s á t k o z n i a .

De a vörös hajó kifelé tartott a túszokkal, a nyílt tengerre. Hová? Egy kísértethajóhoz,amit csak én pillantottam meg? Még a gondolattól is megborzongtam és a fejem is belesajdult. Talán vízbe akarták fojtani a foglyaikat, vagy szipolyozni akarták őket. Nemvoltam olyan helyzetben, hogy végiggondoljam, de megjegyeztem, mint hasznosapróság Árny számára. A három parton rekedt hajón harcosok is akadtak, és olyanelszántan harcoltak, ahogy Burrick megjósolta. Az egyik hajót egy túlbuzgó íjászfölgyújtotta, de a többit épségben elfoglaltuk.Mire a Rurisk kikötött, minden hajó a miénk volt. Végre jutott időm kinézni az öbölre. Afehér hajónak nyoma sem volt, talán tényleg ködfelhő volt. A Rurisk mögött aKonstancia érkezett, mögötte pedig halászbárkák tucatjai, és néhány kereskedőhajó.Legtöbbjüknek távolabb kellett lehorgonyozni, de csónakokkal gyorsan partra

szállították az embereket. A hadihajók legénysége megvárta, míg a kapitányuk tájékozódik a történtekről és meghallgatja a beszámolót, de a halászhajókról éskereskedőhajókról egyenesen a kastély felé özönlöttek az emberek.A hadihajók gyakorlott legénysége hamar beérte és elhagyta őket, s mire elértük a vár külső falait, létrejött egyfajta együttműködés. A kiszabadított foglyok gyengék voltak aszomjúságtól és az éhségtől, de hamar összeszedték magukat, és felbecsülhetetlensegítséget nyújtottak a vár földépítményeivel kapcsolatban. Délutánra az ostromgyűrű bezárult. Nagy nehézségek árán Burricknak sikerült meggyőzni a katonákat, hogylegalább egy teljes legénységnek kint kell járőröznie a vízen. Előérzete csakhamar beigazolódott, másnap ugyanis két újabb vörös hajó tűnt föl az északi fok felől. A Rurisk elkergette őket, de túl könnyen elmenekültek ahhoz, hogy igazi elégedettséget

érezzenek az emberek. Mindenki tudta, hogy egyszerűen újabb falu után néznek a partmentén. Néhány halászhajó megkésve utánuk eredt, bár kevés esély volt rá, hogyutolérjék a külszigeteki evezősöket.A várakozás második napjára unatkozni kezdtünk, az időjárás pedig újból rosszabbrafordult. A száraz kenyér penészízű lett, a szárított hal sem volt már annyira száraz.Hogy földerítsen minket, Kelvar Herceg Kos zászlaját is kitűzette a várfokra, deakárcsak mi, ő is várakozásra rendezkedett be. A Martalócok beszorultak, de nem próbáltak sem kitörni, sem pedig közelebb kerülni a várhoz. Minden mozdulatlan volt ésv á r a k o z o t t . – Nem hallgatsz a figyelmeztetésekre. Sosem hallgattál – mondta Burrick halkan.Leszállt az éjszaka. Ez volt az első alkalom, hogy akadt pár percünk egymásra. Egyfarönkön ült, sérült lábát kinyújtotta maga elé. Én a tűz mellett görnyedtem, és akezeimet melengettem. Egy ideiglenes fedezék mellett ücsörögtünk, nem messze akirályné sátrától, és egy sok füstöt eregető tüzet piszkálgattunk. Burrick egysértetlenebb házban akarta elhelyezni Kettrickent, de a királyné visszautasította,erősködött, hogy a katonák között akar maradni. Az őr szabadon járt-kelt a tűz és asátra között. Burrick morgott a közvetlenség miatt, de hűségét is elismerte. – Az apád is ilyen volt – jegyezte meg hirtelen, amikor Kettricken két testőre előlépett as á t r á b ó l . – Nem hallgatott a figyelmeztetésekre? – kérdeztem meglepetten.



Burrick megrázta a fejét. – Nem. A katonák mindig jöttek-mentek körülötte. Mindig azoncsodálkoztam, hogy mikor volt ideje téged fogantatni.Megdöbbentnek tűnhettem, mert Burrick is elvörösödött. – Sajnálom. Fáradt vagyok, és a lábamnak is... kényelmetlen. Nem gondoltam végig,amit mondtam.

Váratlanul sikerült elmosolyodnom. – Semmi baj – mondtam és így is volt. Mikor megtudta, hogy Éjszem létezik, attól féltem, hogy megint száműz a világából. Egy kisugratás, még ha durva is volt, jól esett. – A figyelmeztetéseknél tartottál – mondtam.Felsóhajtott. – Te magad mondtad. Azok vagyunk, akik vagyunk. Ő is ezt mondta. Néhanem hagynak választást, csak hozzád kötődnek.Valahol a sötétben egy kutya vonyított. Nem igazi kutya volt. Burrick rám nézett. – Egyáltalán nem tudom féken tartani – vallottam be.És én sem téged. Miért kellene egymást irányítanunk? – És a személyes beszélgetésektől sem tartja távol magát – jegyeztem meg. – Sem a személyes dolgoktól – tette hozzá Burrick. Úgy beszélt, mint aki tudta. – Azt hittem, soha nem... használtad – még kettőnk közt sem mertem kimondani.

– Nem is. Semmi jó nem származik belőle. Csak azt tudom mondani, amit már elmondtam egyszer. Megváltoztat... ha hagyod magad. Ha beleéled magad. Ha nemtudod kizárni, legalább ne keresd. Ne legyél... – Burrick?Mindketten összerezzentünk. Gyűszű jött elő hirtelen a sötétből, és megállt a tűz másik oldalán. Mennyit hallhatott? – Igen? Van valami probléma?Lekuporodott a tűz mellé, és kitartotta maga elé a kezét. Felsóhajtott. – Nem is tudom. Hogyan kérdezzem meg? Tudtok róla, hogy állapotos?Összenéztünk Burrickkal. – Kicsoda? – kérdezte lapos pillantással.

– Két gyerekem is van, tudod jól. Az őrség legnagyobb része nő. Minden reggel hány,és málnalevél teán él. Rá sem tud nézni a sózott halra anélkül, hogy rosszul lenne. Nem szabad itt lennie, így laknia – biccentett a sátor felé.Ó. A Nőstényróka.E l h a l l g a s s . – Nem kérte a tanácsunkat – mondta Burrick óvatosan. – Urai vagyunk a helyzetnek. Akár vissza is mehetne Kosvárba – mondta Gyűszű. – Nem hiszem, hogy visszaküldhetnénk akárhová is – állapította meg Burrick. – Azthiszem, magától kell elhatározásra jutnia. – Te talán javasolhatnád – vetette föl Gyűszű. – Akárcsak te – vágott vissza Burrick. – Te vagy az őrségének a kapitánya. Valójában ate dolgod lenne. – Nem én őrködtem az ajtaja előtt minden éjjel – tiltakozott Gyűszű. – Talán kellene – mondta Burrick kicsit hevesebben. – Most, hogy már tudod. – Talán – nézett a tűzbe Gyűszű. – A kérdés az, hogy ki kíséri vissza Kosvárba. – A teljes testőrsége, természetesen. Egy királyné nem utazhat kevesebbel.Valahonnan a sötétségből kiáltás hallatszott. Talpra szökkentem. – Várj! – csattant föl Burrick. – Várj, míg hír nem érkezik. Ne siess el, amíg nem tudod,mi történik! Nemsokára Füttyös jelent meg a tűznél. Gyűszűnek jelentett.



– Két helyen támadnak. A meggyengült falnál a déli torony alatt, és néhányan átjutottak a . . .Egy nyílvessző örökre elakasztotta a szavát. A martalócok rajtunk voltak, többen, mintamennyit képes voltam felfogni és mind a királyné sátra felé tartottak. – A királynéhoz! – kiáltottam és örömmel hallottam, hogy a kiáltásom eljutott a távolabb

lévőkhöz is. Három őr ugrott elő a sátorból, és védekező állást vettek föl körülötte, mígBurrick és én a bejárat előtt vetettük meg a lábunkat. Nemsokára Kettricken ismegjelent a sátor bejáratában. – Ne engem védjetek! – korholt. – Oda menjetek, ahol folyik a harc. – A harc itt van, úrnőm – dünnyögte Burrick, és előrelépett, hogy levágja a karját egytámadónak, aki túl közel merészkedett.Tisztán emlékszem azokra a szavakra és arra, ahogy Burrick előrelépett. Ez volt azutolsó összefüggő emlékem arról az éjszakáról. Azután minden csak kiáltozás és vér volt, fém és tűz. Érzelmek hulláma ostromolt, ahogy körülöttem Martalócok és katonák csaptak össze. Korábban valaki fölgyújtotta a sátrat, lobogása bevilágította a környéket.Emlékszem, hogy láttam Kettrickent harcolni, fölcsomózott köpenyben, mezítelen lábbal

a fagyott földön. Egy nevetségesen hosszú hegyvidéki kardot tartott két kézzel. Kecseshaláltáncot járt a csata közepén, ami más körülmények közt elvonta volna af i g y e l m e m e t .A Martalócok a semmiből tűntek elő, egyszer majdnem biztos voltam benne, hogyIgazságot hallottam parancsokat kiáltani, de nem tudtam kivenni az értelmüket. Éjszemidőről időre megjelent, mindig a sötétség szélén lecsapva, csak megvillanó bundáját ésagyarait vettem észre, ahogy nekirontott valakinek. Burrick és Gyűszű egyszer egymásnak vetett háttal harcolt, amikor rosszul álltak a dolgok. Kört alkottunk a királynékörül, legalábbis azt hittem, amíg észre nem vettem, hogy mellettem harcol.Valamikor ledobtam a kardomat és fölragadtam egy fejszét. Másnap visszaszereztemIgazság ajándékát, de akkor még csak meg sem fordult a fejemben. Amíg harcoltunk,

csak a most számított. Mikor végre megfordult a küzdelem, a házak között vadásztam amenekülőkre, nem törődve a tett megfontoltságával.Az éjszaka sötétjében, a füstölgő házak közt Éjszemmel nagyon jól vadásztunk együtt.Szemtől szembe álltam az utolsó áldozatommal, fejsze a fejsze ellen, amíg Éjszemvicsorgott, és átlendült egy kardot markoló kéz fölött. Csak pár pillanattal korábbanvégzett, mint én.Az utolsó csapás kegyetlen élvezetet okozott. Nem tudom, hol hagyta abba Éjszem, éshol kezdtem el én, csak azt, hogy győztünk és még mindketten éltünk. Együtt mentünk vizet keresni. Nagyokat kortyoltunk a kút vizéből, és lemostam a vért a kezemről és azarcomról. Aztán leültünk a kút tövébe, és néztük, ahogy a talaj közelében gomolygóködön keresztül fölkel a nap. Éjszem nekem támaszkodva pihent, még csak nem isg o n d o l k o z t u n k .Azt hiszem, elaludtam egy kicsit, mert akkor riadtam föl, amikor sietve elillant.Fölnéztem és megláttam, ami megriasztotta. Egy igen rémült kislány állt, és meredtrám. A reggeli napfény megcsillant vörös haján, egy vödör volt a kezében. Fölálltam éselvigyorodtam, üdvözlésre emeltem a fejszémet, de rémülten elszaladt tőlem. Nyújtózkodtam, aztán visszaindultam a gomolygó ködön át oda, ahol a királyné sátraállt. Ahogy sétáltam, eszembe jutottak az éjszakai vadászat emlékei. Túl élesek, túlvörösek és feketék voltak, én pedig félresöpörtem őket. Vajon ezt értette Burrick afigyelmeztetés alatt?



Még napfénynél is nehéz volt megérteni, mi történt. A föld a sátor maradványai körülteljesen le volt taposva, itt volt a leghevesebb a küzdelem. Itt esett el a legtöbbellenség. Néhány testet már halomba hordtak, mások még ott hevertek, aholmeghaltak. Igyekeztem nem nézni rájuk. Más dolog félelemből és haragból ölni, és másdolog megbámulni a munka gyümölcsét a következő reggelen.

Érthető volt, hogy a Martalócok megpróbáltak áttörni a gyűrűn, talán azt remélték,visszaszerezhetnek néhány hajót. Az azonban, hogy a királyné sátrát próbálták megtámadni, már nehezebben volt érthető. Amint túljutottak a falakon, azonnal ahajójuk felé kellett volna indulniuk. – Talán – jegyezte meg Burrick összeszorított fogakkal, amikor kötést cseréltem alábán –, egyáltalán nem akartak elmenekülni. Talán ez a külszigeteki módszer. Úgydöntöttek, hogy meghalnak, de előtte még annyi kárt okoznak, amennyit csak lehet.Ezért támadtak ránk, abban a reményben, hogy megölik a királynénkat.A harcmezőn futottam össze Burrickkal. Nem mondta, hogy a holttestemet kereste, demegkönnyebbülése, amikor megpillantott, elég bizonyíték volt rá. – Honnan tudták, hogy a királyné a sátorban volt? – töprengtem. – Nem volt se lobogó,

sem hadüzenet, semmi, ami arra utalt volna, hogy ő alszik benne. Tessék. Most jobb? – igazítottam meg a kötését. – Száraz és tiszta, a kötés pedig segíti elnyomni a fájdalmat. Gyanítom, hogy hamegerőltetem a lábam, mindig be fog gyulladni – olyan szenvtelenül beszélt, minthacsak egy kanca lesántulásáról lett volna szó. – Legalább nem nyílt föl újra. Úgy tűnik,egyenesen a királyné sátra felé tartottak, nem? – Mint méhek a mézre – jegyeztem meg fáradtan. – A királyné Öbölvárban van? – Persze. Mindenki ott van. Hallanod kellett volna az üdvrivalgást amikor kinyitották nekünk a kapuikat. Kettricken királyné úgy sétált be, ahogy volt, a szoknyája egyoldalon összefogva, kezében a kardjával, amiről még csöpögött a vér. Kelvar Hercegtérdre rogyott előtte, és megcsókolta a kezét. Grácia úrnő csak annyit mondott, „Jaj,

kedvesem, azonnal meleg fürdőt készíttetek!” – Így születnek a legendák – mondtam, és nevettünk. – De nincs mindenki fönt avárban. Az előbb láttam egy kislányt, vízért ment a kútra. – Hát, fönt a várban nagy az ünnepség. Vannak, akik kevésbé örülnek majd. Gyűszűtévedett, Szépöböl népe nem adta könnyen az életét. Sokan meghaltak, mielőttvisszavonultak volna a kastélyba. – Nem találsz semmi furcsát ezzel kapcsolatban? – Hogy az emberek megvédik magukat? Nem. Ez csak... – Nem furcsa, hogy túl sok külszigeteki volt itt? Több, mint öt hajóra való?Burrick megtorpant. Visszanézett az elszórt testekre. – Talán az a másik két hajó hagyta itt őket, aztán járőrözni ment... – Nem ez a módszerük. Én egy nagyobb hajóra gyanakszom, ami több embert képes befogadni, mint a vörös hajók. – Hol lehet? – Már eltűnt. Azt hiszem, megpillantottam, amikor eltűnt a ködben.Elnémultunk. Burrick elvezetett oda, ahol Rozsdást és Kormost hagyta, és együttlovagoltunk föl Öbölvárba. A vár kapui tárva álltak, kosvári és öbölvári katonák keveredtek előtte. Harsány kiáltásokkal üdvözöltek, és forró pohár italt nyomtak akezünkbe, még mielőtt leszálltunk volna a nyeregből. Kölykök könyörögtek, hogyelvezethessék a lovainkat, és meglepetésemre Burrick hagyta. A termekben olyan



ünnepség zajlott, amit még Pompa is megirigyelt volna. Illatosított vízzel teli mosdótálak álltak mindenütt, az asztalok pedig roskadásig voltak rakva friss ennivalóval.Három napig maradtunk Szépöbölben. Ezalatt az idő alatt eltemettük a halottakat, akülszigetekiek testét pedig elégettük. A kosvári katonák és a királyné testőrségevállvetve dolgozott a helybéliek mellett, hogy eltakarítsák a romokat és nekilássanak az

újjáépítéshez. Halkan körbekíváncsiskodtam és megtudtam, hogy az őrtoronybanazonnal meggyújtották a jelzőtüzeket, amint megpillantották a hajókat, de a Martalócok első dolga az volt, hogy eloltsák. Amikor megkérdeztem, hogy a kotéria kirendelt tagjamit cselekedett, Kelvar csodálkozva meredt rám. Burl hetekkel korábban távozott,halaszthatatlan ügyben. Valószínűleg a belvidéki Vásárhely városába hívták.A csata utáni napon erősítés érkezett Délszorosból. Nem látták a jelzőtüzeket, de alovas futárok még idejében útnak tudtak indulni. Jelen voltam, amikor Kettrickenmegjegyezte Kelvar Hercegnek, hogy milyen jó ötlet volt kiépíteni e futárláncolatot a kétváros közt és köszönetét küldte Shemshy Hercegnek a gyors válaszért. Azt javasolta,hogy osztozzanak meg az elfogott hajókon, így nem kell várni az érkezésükre, hanemközösen egymás védelmére fordíthatják őket. Hatalmas ajándék volt ez, néma

csöndben fogadták a bejelentést. Mikor Kelvar Herceg végre magához tért, fölállt ésköszöntőt mondott a királynénak és a születendő örökösnek. Ilyen gyorsan terjedt a hír.Kettricken csinosan elpirult, de sikerült köszönetet mondania.A győzelem rövid napjai gyógyírként hatottak ránk. Harcoltunk, méghozzá jól, Szépöböl pedig újjáépülhet, a Martalócok pedig kudarcot vallottak. Egy rövid ideig úgy tűnt,lehetséges végleg megszabadulni tőlük.Mielőtt elhagytuk Szépöböl városát, már új dalok szóltak, egy királynéról, aki fölkötöttszoknyában, mezténláb állt ki bátran a Martalócokkal szemben, és még meg semszületett gyermekéről, akiből már a méhében harcos lett. Az, hogy a királyné nem csak önmagát, hanem gyermekét is kockáztatta Rippon Hercegség érdekében, nem maradtelfeledetlenül. Először Testens Herceg Medwenből, most pedig Kelvar, Rippon

Hercege, jegyeztem meg magamnak. Kettricken jól haladt a Hercegek hűségének elnyerése felé. Nekem is adódtak aprócska pillanataim Szépöbölben, mert Grácia úrnő egyszer megpillantott az ebédlőben, és miután fölismert, hozzám lépett. – Úgy – mondta, miután halkan üdvözölt. – A konyhai kutyásfiúnak királyi vér folyik azereiben. Nem csoda, hogy olyan jó tanácsot adtál annyi évvel ezelőtt – belenőttHercegnéi szerepkörébe és kiválóan csinálta. Ölebe még mindig vele volt, de már alába körül szaladgált, és ez ugyanúgy örömmel töltött el, mint az a könnyedség, ahogya Hercegné szerepébe beleszokott. – Mindketten sokat változtunk, Grácia úrnő – feleltem, ő pedig elfogadta a bókot, amitneki szántam. Utoljára akkor láttam, amikor Igazság kíséretében jártam Szépöbölben.Akkor még nem esett neki olyan könnyen az új rang. A konyhában találkoztam vele,amikor a kutyájának a torkán akadt egy csont. Akkor meggyőztem, hogy a Herceg pénzét jobb a tornyokba fektetni, mint ékszerekbe. Akkoriban nagyon új volt neki azegész, de úgy tűnt, mintha mindig is Hercegné lett volna. – Nem vagy többé kutyásfiú? – kérdezte mosolyogva. – Kutyásfiú? Emberfarkas! – jegyezte meg valaki a tömegből, de mire odakaptam afejem, bárki volt is az, beleolvadt a körülöttünk hömpölygő tömegbe. Megvontam avállam, mintha nem lett volna jelentősége a megjegyzésnek, Grácia úrnő pedig úgytűnt, nem is hallotta meg. Mielőtt elmentünk, még megajándékozott egy aprósággal.



Még mindig elmosolyodom, ha eszembe jut: egy apró jelvény, halszálkát formázó. – Én készíttettem, hogy emlékeztessen... szeretném, ha a tiéd lenne – ő maga ritkánviselt ékszert, '6Dondta. Egy erkélyen adta át a jelvényt, egy sötét éjszakán, amikor Kelvar Herceg tornyai gyémántokként ragyogtak a fekete ég előtt.7 .

Kosvár VÁSÁRHELY KASTÉLYA A SZŐL folyó mentén Fészek uralkodó családjának ősirezidenciája volt. Itt nevelkedett Vágy királyné, és itt töltötte el a nyarakat az ifjú Pompaherceg. Vásárhely városa élénk hely, kereskedelmi központ a gyümölcsligeteiről ésgabonájáról híres Hercegségben. A Szől lusta és könnyen hajózható folyó, amikönnyűvé és kellemessé teszi az utazást. Vágy királyné mindig azt állította, hogyminden tekintetben előkelőbb még Kosvárnál is, és sokkal jobb székhely a királyicsaládnak.*A visszaút többnyire eseménytelen volt, néhány apróságtól eltekintve. Kettrickenmegviselt volt és fáradt, mire eljött a visszaindulás ideje. Bár igyekezett nem mutatni, a

szeme alatti karikákból és összeszorított ajkaiból mindenki láthatta. Kelvar Hercegellátta egy lovas hintóval, de rövid idő múlva kiderült, hogy az imbolygástól csak mégrosszabbul érzi magát. Végül visszaküldte a hintót, és lóháton tért haza.A hazafelé vezető út második napján Gyűszű a tüzünkhöz jött, és azt mondtaBurricknak, hogy úgy érzi, mintha egy farkas követne minket. Burrick közömbösen vállatvont, és azt mondta, hogy talán csak kíváncsi, de nem jelent veszélyt. Miután elment,Burrick felém fordult és azt mondta. – Egyszer még bajod lehet belőle. – Mi? – Egy farkas a közeledben. Fitz, gondolkodj csak. Már akkor is akadt néhány pletyka,amikor megölted azokat a szipolyozottakat. Mindenütt nyomok voltak, és azokat asebeket nem fegyver okozta. Valaki azt mondta, hogy látott egy farkast Szépöböl

közelében kóborolni az ütközet előtti éjszaka. Még olyan történetet is hallottam, hogyegy farkas emberré változott nem sokkal a csata után. Nyomok voltak a sárban akirályné sátra körül is. Szerencséd, hogy mindenki túl fáradt volt, és túlságosan issietett, és nem nézték meg a halottakat. Akadt néhány, aki nem ember kezétől haltm e g . Néhány? Piha!Burrick arca eltorzult a haragtól. – Ezt hagyd abba. Most.Erős vagy, Falka Szíve, de...A gondolat megtört és hirtelen meglepett vakkantást hallottam a bokrok felől. Néhány lómegriadt és abba az irányba nézett. Én Burrickot bámultam. Eltaszította Éjszemet,hevesen, ráadásul messziről.Szerencséd, hogy messziről történt. Ha közelebb... kezdtem figyelmeztetni Éjszemet.Burrick tekintete rám rebbent. – Azt mondtam, ennek vége! Most! – undorodva nézett félre. – Jobb szeretném, ha azén jelenlétemben nem tennél ilyet. Megsértesz. Nem tudtam, mit mondjak. Az együtt töltött hosszú évek során megtanultam, hogy nevitatkozzak vele az Ösztönről. Tudta, hogy hozzákötődtem Éjszemhez. Hogy eltűrtmaga mellet, már amúgy is engedmény volt a részéről. Nem volt szüksége rá, hogyállandóan emlékeztessem rá. Fejet hajtottam előtte. Azon az éjszakán, hosszú idő ótaelőször, az álmom újra a sajátom volt.



Mollyról álmodtam. Megint piros szoknyát viselt, a parton guggolt, és kagylót gyűjtött asziklákról a késével, és nyersen megette. Fölnézett rám, és mosolygott. Közelebbléptem, ő pedig fölpattant, és mezítláb szaladni kezdett a parton. Utána eredtem, deugyanolyan gyors volt, mint mindig. A haja lobogott, és csak kacagott, amikor utánakiáltottam, hogy várjon meg. Furcsamód vidám voltam, mikor fölébredtem, még mindig

éreztem a levendula illatát álmomból.Arra számítottunk, hogy harsányan üdvözölni fognak Kosvárban, ha visszatérünk. Ahajóknak már jóval korábban be kellett volna futniuk, hogy hírt hozzanak a sikereinkről. Nem lepődtünk meg hát, amikor megláttuk Pompa őrségének egyik kis csapatát, amintfelénk tart, hogy üdvözöljön. Furcsának tűnt, hogy amikor észrevettek minket, ugyanúgyhaladtak tovább, egyetlen kéz sem lendült üdvözlésre. Ehelyett halkan közeledtek felénk, komoran, mint a szellemek. Azt hiszem, Burrickkal egyszerre láttuk meg az előlhaladó kezében a pálcát, ami komoly hírek jelzése volt.Felém fordult, ahogy figyeltük közeledni őket. Félelem ült ki az arcára. – Elmés király meghalt? – kérdezte halkan. Nem lepődtem meg, csak tátongó ürességet éreztem magamban. Bensőmben egy

rémült fiú fölmérte, hogy immár semmi sem állt köztem és Pompa között. Egy másik részem azon tűnődött, vajon milyen lett volna nagyapának szólítani felség helyett. Ámazok az önző részeim csak apróságok voltak ahhoz, képest, hogy mit jelentett ez akirály embere számára. Elmés formált meg engem, és tett azzá, ami voltam, függetlenülannak hasznától, vagy kárától. Egyik nap fölkarolta az életemet, egy kisfiúét, aki azasztal alatt játszott, és megbélyegezett. Az ő döntése volt, hogy megtanulhatok írni ésolvasni, fegyvert forgatni és mérget keverni. Úgy tűnt, mindez távolodik. Mostantól atetteimért nekem kell vállalnom a felelősséget. Furcsamód rémisztő gondolat volt.Mindenki jól látta az elől lovaglót terhelő súlyt. Megálltunk az úton, Kettricken őrségeszétvált és utat engedett a királynénak. Szörnyű csönd támadt, amikor átvette a pálcát,aztán az apró tekercset. A vörös viaszpecsét szanaszét röpült, figyeltem, ahogy a porba

hullik. Valami elszállt Kettrickenből, ahogy végigolvasta a tekercset. Leeresztette akezét, a tekercs a viasz után hullott. Nem zokogott föl, nem ájult el, csak üres tekintettela távolba révedt, és gyengéden a hasára tette a kezét. Azzal a mozdulattalmegértettem, hogy nem Elmés halt meg, hanem Igazság.Felé nyúltam. Valahol mélyen talán akadt egy szál, ami hozzá vezetett... semmi. Aztsem tudtam, mikor tűnhetett el. Emlékeztem rá hogy amikor harcolnom kellett,általában megszakadt a kapcsolat. Fölrémlett, ami csata közben nem tűnt föl. Azthittem, hallottam Igazság hangját, kiáltozott, értelmetlen dolgokat. Nem emlékeztem azegyes szavakra, de úgy tűnt, hogy harci utasítások voltak, szétszóródni, fedezéketkeresni talán... de nem tudtam semmi bizonyosat visszaidézni. Burrickra néztem,megláttam a kérdést a szemében. – Nem tudom – mondtam halkan. Összeráncolta a homlokát.Kettricken mozdulatlanul ült a lován. Senki sem mozdult, senki sem szólalt meg.Burrickra néztem, összetalálkozott a tekintetünk. Végzetes belenyugvást pillantottammeg benne. Ez volt a második alkalom, hogy átélhette, amint a trónörökös hercegelbukik, mielőtt a trónra léphetne. Hosszú szünet után Kettricken megfordult anyeregben. Végigmérte a katonákat. – Pompa herceg híreket kapott róla, hogy a trónörökös Igazság herceg meghalt – nememelte föl a hangját, de tisztán ejtett szavait mindenki hallotta. Elkomorultak az arcok,sokak szemében kialudt a diadal fénye. Nemsokára visszafordult a nyeregben, aztán



továbbindultuk Kosvár felé.Áthaladtunk a kapun, az őrök figyeltek minket, csak egyikük dobott tisztelgésfélétKettricken felé. Burrick felmordult, de nem szólt semmit.A kastély udvarán mindennapi dolgukat tették az emberek. A helyzet természetességemegrázott. Igazság halott volt. Nem tűnt igazságosnak, hogy az élet ugyanúgy

folytatódjék tovább, mint azelőtt.Burrick segített Kettrickennek leszállni a lováról, ahol körülfogták udvarhölgyei, és panaszos megjegyzések, együttérzés és aggodalmas szavak közepette beterelték akastélyba. Figyeltem, ahogy Gyűszű tekintetével kíséri Kettrickent, ahogy az hölgyeigyűrűjében bevonul a várba. Féltékenység csillant a szemében. Egyszerű katona voltcsupán, nem mehetett utána a kastélyba, bármennyire is szeretett volna. Tudtam, hogyaznap éjszaka Burrick nem egyedül fog őrködni.A szóáradat elegendő volt számomra, hogy tudjam, állapotosságának híre már elterjedtaz udvarban is. Eltűnődtem, vajon Pompa tudja-e már. Voltak bizonyos hírek a vár falain belül, amik először kizárólag az asszonyok között terjedtek el, mielőtt teljesnyilvánosságra kerültek volna. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem rá, hogy vajon Pompa

tudja-e, hogy Kettricken Igazság örökösét hordja a szíve alatt. Kormost Fürgére bíztam,megköszöntem neki, és megígértem, hogy később mindenről beszámolok. Ahogy akastély felé indultam, Burrick keze nehezedett a vállamra. – Egy szóra. Most. Néha majdnem úgy kezelt, akár egy herceget, máskor pedig kevesebb voltam, mint egyistállófiú. Nem kérte, kijelentette. Fürge erőltetett mosollyal visszaadta Kormost, éseltűnt, hogy gondoskodjék a többi állatról is. Követtem Burrickot, ahogy bevezetteRozsdást az istállóba. Könnyen talált üres jószágállást Kormos mellett. Mindkettenelkezdtük leszerszámozni, és ellátni a lovainkat. A gyakorlott mozdulatok és Burrick látványa, ahogy hasonlóképpen cselekszik, megnyugtatóan hatott. Az istállónak az avége viszonylag csöndes volt, de gondosan várt, amíg mindenki kellően eltávolodott.

– Igaz? – Nem tudom pontosan. A kapcsolatunk megszakadt. Már azelőtt is gyenge volt, hogyelindultunk Szépöbölbe, és mindig nehézséget okozott fenntartani a kapcsolatot vele,ha harcba keveredtem. Azt mondja, túl erősen védekezek a többiek érzelmeivelszemben, és ezzel kizárom őt is. – Semmit sem értek abból, amit mondasz, de ismerem a problémát. Biztos vagy benne,hogy akkor veszítetted el?Elmondtam hát ködös érzéseimet Igazságról, ahogy parancsokat osztogatott az ütközetközben, és azt, hogy lehetséges, hogy őt is éppen megtámadták ez idő alatt. Burrick türelmetlenül bólintott. – Nem tudsz üzenni neki a Mesterséggel, most, hogy minden nyugodt? Nem tudodfelújítani a kapcsolatot? – Nem, nem tudok. Nem tudom így használni a Mesterséget.Burrick felmordult. – Nézd. Tudjuk, hogy újabban sok üzenet eltévedt. Honnan tudhatjuk, hogy ezt nemk i t a l á l t á k ? – Azt hiszem, sehonnan. Bár nehéz elhinni, hogy Pompa lenne olyan bátor, hogy azthíresztelje, hogy Igazság halott, ha nem lenne az. – Én mindenre képesnek tartom – dünnyögte Burrick.Kiegyenesedtem a patkótisztításból, Burrick pedig Rozsdás jószágállásának ajtaján



könyökölt, és a semmibe bámult. A fején csillogó ősz tincs élénk emlékeztető volt rá,hogy milyen kegyetlen tud lenni Pompa. Olyan közönyösen adott parancsot Burrick meggyilkolására, ahogy más egy legyet csap le. Soha egy pillanatig nem aggasztottaPompát, hogy nem halt meg. Sem félelmet, sem megbánást nem tanúsított egyistállómester és egy fattyú iránt.

– Tehát mit fog majd mondani, ha Igazság visszatér? – kérdeztem halkan. – Amint király lesz, ügyelhet rá, hogy Igazság soha ne térjen vissza. Aki a HatHercegség trónján ül, az könnyen elbánhat a zavaró tényezőkkel – Burrick nem nézettrám amikor ezt mondta, én pedig igyekeztem nem magamra venni a célzást. Igaza volt.Ha Pompa ül a trónon, orgyilkosok leshetik a parancsát. Talán már voltak is ilyenek. Agondolattól megborzongtam. – Ha biztosak akarunk lenni benne, hogy Igazság él, az egyetlen esélyünk, hautánaküldünk valakit, aki híreket hoz felőle – töprengtem hangosan. – Feltéve, hogy a hírvivő épségben visszatér, addigra már késő lesz. Amint Pompahatalomra kerül, egy. hírvivő szava nem fog jelenteni neki semmit. A hírvivő pedig nemmerne hangosan ellene vallani. Bizonyítékra van szükségünk, olyanra, ami meggyőzi

Elmést és még azelőtt szükség van rá, hogy Pompa hatalomra kerül. – Elmés király és Kettricken gyermeke még mindig közte és a trón közt állnak – t i l t a k o z t a m . – Ez a poszt felnőtt férfiaknak is egészségtelennek bizonyult. Mit gondolsz, mennyiesélye van egy gyengélkedő öregembernek és egy magzatnak? – rázta meg a fejétBurrick. – Tehát te nem tudsz Üzenni Igazságnak. Ki tud? – A kotériából bárki.Bah. Egyikükben sem bízom. – Elmés király talán képes lenne rá – javasoltam tétován. – Ha erőt merítene belőlem. – Még akkor is, ha megszakadt a kapcsolatod Igazsággal? – kérdezte Burrick.Megvontam a vállam és megráztam a fejem. – Nem tudom. Azért mondtam, hogy talán.

– Meg kell próbálnunk – döntötte el. – Mégpedig minél hamarabb. Nem szabad, hogyKettricken fölöslegesen gyászoljon. Akár a gyermeke is rámehet – felsóhajtott és rámnézett. – Menj és pihenj le. Estére készülj föl, hogy meglátogatjuk Elmést.Gondoskodom róla, hogy megfelelő tanúk legyenek ott, bármi történjék is. – Burrick – tiltakoztam –, túl sok a bizonytalanság. Még azt sem tudom, hogy ébrenlesz-e a király ma este, sem azt, hogy képes-e használni a Mesterséget. Hamegtesszük, mindenki, Pompát is beleértve megtudja, hogy vannak ilyen képességeim.A k k o r . . . – Sajnálom, fiú – vágott közbe Burrick. – Több forog itt kockán, mint a te épséged. Nemmintha nem törődnék veled, de azt hiszem, nagyobb biztonságban leszel, ha Pompamegtudja, hogy képes vagy használni a Mesterséget, és mindenki tudja, hogy Igazságél, mint akkor, ha mindenki halottnak hiszi őt, és Pompa úgy látja, elérkezett az idő,hogy végezzen veled. Ma este meg kell próbálnunk. Talán nem fog sikerülni, de megkell próbálnunk. – Remélem tudsz keríteni tündérháncsot – dünnyögtem neki. – Kezdesz rászokni? Vigyázz vele – de aztán elvigyorodott. – Biztosan tudok szerezni.Viszonoztam a vigyort, aztán magam is meglepődtem. Nem hittem, hogy Igazságmeghalt, ezt ismertem be a vigyorral. Nem hittem el, hogy a trónörökös herceg halott,és készen álltam arra, hogy ezt be is bizonyítsam Pompa hercegnek. Csak egykielégítőbb módszert ismertem: ha fejszével a kezemben bizonyíthatnám be neki.



– Tegyél meg nekem egy szívességet – kértem Burrickot. – Micsodát? – kérdezte óvatosan. – Legyél nagyon, nagyon óvatos. – Mint mindig. Ügyelj rá, hogy te is ezt tedd.Biccentettem, aztán álltam némán és zavartan. Burrick felsóhajtott.

– Ki vele. Ha összefutnék Mollyval, mit mondjak neki?Megráztam a fejemet a saját viselkedésemtől. – Csak annyit, hogy szeretem. Mi mást mondhatnék neki? Semmi mást nem tudok fölajánlani neki.Rám meredt, a tekintete furcsa volt. Együttérzés. – Megmondom neki – ígérte.Úgy hagytam ott az istállót, hogy úgy éreztem, felnőttem. Eltűnődtem rajta, vajon mikor fejezem be Burrick mércéjével mérni magam.Egyenesen a konyhába mentem, hogy egyek valamit, aztán lepihenjek, ahogy Burrick javasolta. Az őrszoba tömve volt a visszatért katonákkal, akik az itthon maradtaknak meséltek Szépöbölről. Számítottam a nyüzsgésre, ezért úgy terveztem, fölviszem a

szobámba az ennivalót. A konyhában azonban mindenütt lábosok álltak a tűzhelyen,kukták darabolták a hozzávalókat, szakácsok keverték az üstöket, és siettek föl-alá. – Lakoma lesz ma este? – kérdeztem ostobán.Sára, a szakács felém fordult. – Ó, Fitz, hát élve visszatértél, és a változatosság kedvéért egészben – rám mosolygott,mintha megdicsért volna. – Hát persze, hogy lakoma lesz, megünnepeljük a szépöbölig y ő z e l m e t . – Annak ellenére, hogy Igazság halott?Sára rosszallóan nézett rám. – Ha Igazság herceg itt lenne, mit akarna?Felsóhajtottam. – Valószínűleg azt, hogy ünnepeljük meg a győzelmet. Az embereknek

nagyobb szükségük van a reményre, mint a gyászra. – Pompa herceg is pontosan ezt mondta, amikor lejött ma reggel – felelte Sáraelégedetten. Visszatért a munkájához. – Persze, gyászolni fogjuk, de meg kell értened,Fitz. Itthagyott minket, Pompa pedig itt maradt, hogy vigyázzon a királyra, és ügyeljen a partra, amennyire csak tud. Igazság elment, de Pompa még mindig itt van velünk.Szépöböl pedig nem került a Martalócok kezére.Elharaptam a nyelvemet, és megvártam, amíg elmúlik a dührohamom. – Szépöböl nem került idegen kézre, mert Pompa itt maradt Kosvárban – biztosakartam lenni abban, hogy Sára ezt a két eseményt köti össze, nem csak véletlenülemlíti együtt őket.Biccentett, miközben fűszert dörzsölt egy húsdarabba. – Mindig erre lett volna szükség.Katonákat küldeni azonnal. A Mesterség is jó, de mi abban a jó, ha valaki tudja, mitörténik mégsem tesz semmit? – Igazság mindig kiküldte a hajóit. – És mindig későn érkeztek meg – fordult felém, és a kötényébe törölte a kezét. – Ó,tudom, hogy rajongtál érte, fiú. Igazság herceg jószívű ember volt, aki a halálbahajszolta magát azért, hogy megmentsen minket. Nem mondok rosszat róla, csak aztmondom, hogy a Mesterség és az Elődök hajszolása nem jó módszer a vörös hajók ellen. Amit Pompa herceg tett, hogy kiküldte a katonákat és a hajókat abban a pillanatban, amint megtudta, hát erre van szükség. Talán ha Pompa herceg irányítja a



dolgokat, akkor túléljük. – És mi a helyzet Elmés királlyal? – kérdeztem lágyan.Félreértette a kérdésemet és ezzel elárulta mit gondolt róla valójában. – Ó, hát ő jól van, amennyire ez csak elvárható tőle. Talán le is jön az esti lakomára,legalább egy darabig. Szegény ember. Olyan sokat szenved. Szegény, szegény ember.

Halott ember. Csaknem kimondta. Már nem király, csak egy szegény, szegény ember.Pompa szinte győzött is. – Gondolod, hogy a királyné is ott lesz? – kérdeztem. – Végül is éppen most hallotta aférje halálhírét. – Ó, azt hiszem ott lesz – biccentett Sára. – Úgy hallottam, azt mondja, gyermeket vár – közömbösnek tűnt. – Ma este akarja bejelenteni. – Csak nem kételkedsz benne, hogy állapotos? – kérdeztem nyíltan, de Sára nemsértődött meg. – Ó, nem kétlem én, hogy állapotos, ha azt mondja. Csak furcsa, hogy azután jelenti be, hogy megtudta, hogy a férje halott, és nem előtte, ennyi az egész. – Miért?

– Hát, csak furcsálljuk. – Furcsálltok, mit? – kérdeztem hűvösen.Sára szigorú tekintetet vetett rám, én pedig átkoztam a türelmetlenségemet. Nemakartam belefojtani a szót. Minden pletykát hallanom kellett. – Hát... – tétovázott, de nem tudott ellenállni kíváncsi füleimnek. – Amit mindig isfurcsállnak, ha egy asszony nem esik teherbe, aztán ha az ura elment, hirtelen bejelenti, hogy állapotos – körülnézett, hogy lássa, ki hallhatja még a beszélgetést. Úgytűnt, mindenkit lefoglalt a munka, de biztos voltam benne, hogy néhány fül felénk fordult. – Miért most, ilyen hirtelen? Ha már korábban tudta, hogy képzelte, hogy azéjszaka közepén kilovagol kalózokkal harcolni? Furcsa viselkedés egy királynétól, aki atrónörökös utódját várja.

– Hát – igyekeztem kedvesen beszélni –, azt hiszem, ha megszületik, akkor kiderül,hogy mikor fogant. Azok, akik a holdakat akarják számolgatni, megtehetik. Mellesleg – hajoltam közelebb titokzatosan –, azt hallottam, hogy néhányan az udvar hölgyei közülmár korábban értesültek róla. Türelem úrnő, például és a komornája, Füze – meg kellgyőződnöm róla, hogy Türelem elújságolja észrevételeit, és Füze is beszél ac s e l é d n é p n e k . – Ja, hát ő – Sára legyintése minden reményemet eloszlatta. – Hát, nem akarlak megbántani, Fitz, de ő időnként hangyás tud lenni. Füze, ellenben, hát ő megbízható.De nem beszél sokat, és nem akar hallgatózni, ha másoknak van mondanivalójuk. – Hát – mosolyodtam el és rákacsintottam –, pedig én onnan hallottam. Méghozzá mégazelőtt, hogy elindultunk volna Szépöböl felé – közelebb hajoltam. – Kérdezd csak meg.Fogadok, hogy megtudod, hogy Kettricken málnateát iszik a reggeli rosszullétek ellen. Nézz csak utána és meglátod, hogy igazam van. Egy ezüstben fogadnék, biz' ám. – Egy ezüstbe? Hóha, bárcsak lenne annyi fölösleges pénzem. De megkérdem, Fitz,meg ám. És szégyelld magad, amiért nem osztasz meg velem egy ilyen vaskos pletykát. Pedig én mi mindent elmondok. – Hát, van itt valami a számodra. Nem Kettricken az egyetlen, aki gyermeket vár! – Neem? Ki még?E l m o s o l y o d t a m . – Most még nem mondhatom meg, de az elsők közt leszel, aki megtudja, ahogy



hallottam – fogalmam sem volt, hogy ki eshet még teherbe, de biztonságos voltkijelenteni, hogy volt még ilyen a kastélyban, vagy lesz, még időben, hogy beigazolódjon a pletykálásom. Szükségem volt rá, hogy Sára elégedett legyen velem,ha friss hírekhez akarok jutni. Bölcsen bólintott és rám kacsintott.Sára befejezte a hús fűszerezését és azonnal utasításokat kezdett osztogatni.

Fölragadtam egy cipót és néhány almát, mielőtt elsurrantam a szobámba. Egyszerűétkek, de éhes voltam és jóllakhattam velük. Megmosakodtam, ettem és ledőltemaludni. Talán lesz egy kis esélyem a királynál ma este, de éberen akartam figyelnimindent a lakoma alatt. Arra gondoltam, fölkeresem Kettrickent, és megmondom neki,hogy ne gyászolja még Igazságot, de tudtam, hogy nem tudnék egy szót sem váltaninégyszemközt a hölgyek miatt. És mi van, ha tévedek? Ha lesz már bizonyítékom,akkor elég lesz megmondani neki.Kopogásra ébredtem. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdtem, bizonytalanul, hogyhallottam-e valamit, aztán fölkeltem, és résnyire nyitottam az ajtómat. A Bolond álltodakint. Nem tudom, mi lepett meg jobban; az; hogy kopogott, ahelyett, hogy megjelentvolna a szobámban, vagy az, ahogy fölöltözött. Csak álltam és bámultam. Udvariasan

meghajolt, utat tört magának a szobámba, aztán becsukta maga mögött az ajtót, ésráfordította az összes zárat. Megállt a szoba közepén, széttárta a karjait, és lassank ö r b e f o r d u l t . – Nos? – Nem úgy nézel ki, ahogy szoktál – böktem ki. – Nem is akarok – kihúzta a zekéjét, és megigazította a ruha ujjait, hogy jobbanlátszódjék a gazdag díszítés a végén. A legmélyebb kéktől a legsárgább azúrigváltakoztak a színárnyalatok, fehér arca pedig úgy tetőzte be, mintha egy hámozottkemény tojás lett volna. – A Bolondok kimentek a divatból.Lassan leültem az ágyra. – Pompa öltöztetett így föl? – Aligha. Ő adta a ruházatot persze, de magam öltöztem. Ha a Bolondok kimentek a

divatból, képzelheted milyen divatjamúlt lehet egy inas a Bolondnak. – És mi a helyzet Elmés királlyal? Ő sincs divatban többet? – kérdeztem keserűen. – Kiment a divatból komolyan aggódni az egészsége miatt – felelte. Szökdécselt egykeveset, aztán abbahagyta, és kihúzta magát, új ruhájához méltó büszkeséggel. – Aherceg asztalánál kell ülnöm ma este és szórakoztatnom a társaságot. Gondolod, hogy jól fogom csinálni? – Jobban, mint én – mondtam keserűen. – Hát nem is érdekel, hogy Igazság meghalt? – Hát nem is érdekel, hogy virágzanak a rétek a nyári napsütés alatt? – Bolond, odakint tél van. – Látod, az egyik olyan igaz, mint a másik. Hidd el – hirtelen megtorpant. – Azért jöttem, hogy szívességet kérjek tőled, ha el tudod hinni. – Az utóbbit olyan könnyen, mint az előzőt. Mi az? – Ne öld meg a királyomat a becsvágyaddal a saját érdekeidért.Rémülten néztem rá. – Soha nem ölném meg a királyomat! Hogy merészelsz ilyesmitm o n d a n i ? – Ó, mostanság sokat merek – föl-alá járkált a szobámban. Elegáns ruháiban,szokatlan tartásával megrémisztett. Mintha egy másik lény szállta volna meg a testét,akit egyáltalán '6Eem ismertem. – Még akkor sem, ha a király megölte az anyádat?Rosszullét fogott el. – Mit akarsz ezzel mondani? – suttogtam.



A Bolond megpördült, meghallván a hangomban csengő fájdalmat. – Nem. Nem! Teljesen félreértesz! – őszinteség csendült a szavaiban, és egy pillanatramegint a régi barátot láttam. – De – folytatta lágy, ravasz hangon –, ha azt hinnéd, hogya király megölte az anyádat, a te imádott, szeretett, gondoskodó és elnéző anyádat,megölte, és örökre elragadta tőled. Gondolod, hogy akkor megölnéd?

Túl sokáig voltam vak, beletelt egy időbe, mire megértettem. Tudtam, hogy Pompa azthitte, az anyját megmérgezték. Tudtam, hogy ezért gyűlölt engem és „Démutka úrnőt”.Azt hitte, mi hajtottuk végre a gyilkosságot a király kérésére. Tudtam, hogy mindez nemigaz. Vágy királyné saját magát mérgezte meg. Pompa anyja túlzottan is kedvelte azitalokat és azokat a gyógyfüveket, amelyek eloszlatják az ember aggodalmait. Mikor nem sikerült elérnie azt a hatalmat, amiről azt hitte, megilleti, az ilyen élvezetekbenkeresett menedéket. Elmés többször megpróbálta leszoktatni, még Árnyhoz is fordult,hogy olyan füveket kérjen, amik megszabadíthatják káros szenvedélyeitől. Semmi semhasznált. Vágy királynét megmérgezték, ez igaz, de saját kezével idézte elő. Én mindigtudtam ezt. Ezért nem törődtem a haraggal, ami az elkényeztetett fiú szívébennövekedett anyja elvesztése miatt.

Pompa vajon ölne ilyesmiért? Hát persze. Hajlandó lenne rá, hogy az egész HatHercegséget porig rombolja bosszújában? Miért is ne? Soha nem törődött a partmentiHercegségekkel. A belvidéki Hercegségek mindig lojálisak voltak belvidéki anyjához,Pompa szíve is ott dobogott hát. Ha Vágy királyné nem megy férjhez Elmés királyhoz, őlett volna Fészek Hercegnéje. Néha, amikor az üveg fenekére nézett, és könnyűfejűvolt a gyógyfüvektől, gonoszul azt sugallta, hogy Fészek hercegnéjeként több hatalmalett volna, elég ahhoz, hogy meggyőzze Fészek és Szántás Hercegséget, hogyegyesüljenek alatta, mint királyné alatt, és rázzák le a partmenti Hercegségek koloncát.Galenus, az Oktató, Vágy királyné saját fattyú gyermeke Pompával együtt táplálta agyűlöletet. Vajon elég gyűlölet volt benne ahhoz, hogy a kotériát Pompa bosszújának rendelje alá? Nekem a legnagyobb felségárulásnak tűnt, de úgy éreztem, elfogadom. Ő

is elfogadná. Emberek százait ölték meg, rengeteget kiszipolyoztak, egész falvakat pusztítottak el egy hercegfi képzelt sérelme fölötti bosszúja miatt. Meginogtam tőle, de beleillett. Beleillett az elképzelésembe. – Azt hiszem, talán Fészek Hercegének ügyelnie kellene az egészségére – tűnődtem. – Osztozik nővére bor és gyógyfüvek iránti szeretetében. Ha jól ellátta magát, és olyangondosan használja őket, mint a nővére, akkor hosszú élete lesz. – Talán Elmés király is sokáig fog élni? – próbálkoztam óvatosan.A Bolond arca megrándult. – Kétlem, hogy hosszú élete lesz – mondta halkan. – Deami még maradt, lehet könnyű is, inkább, mint vérontás és erőszak. – Gondolod, hogy arra kerül a sor? – Ki tudja, mi merül fel egy megkavart üst mélyéről? – hirtelen az ajtóm mellett termett,és a kilincsre tette a kezét. – Ezt kérem tőled – mondta halkan –, hogy hagyj föl akavarással Lord Kanál, és hagyd lenyugodni a dolgokat. – Nem tehetem.Homlokát az ajtónak támasztotta, ami nem vallott a Bolondra. – Akkor királyok halálát okozod – mondta gyászos hangon. – Tudod... mi vagyok én.Elmondtam neked. Elmondtam, miért vagyok itt. Ebben az egy dologban biztos vagyok.A Látnok vérvonal kihalása a fordulópont. Kettricken gyermeket vár. A család nem halki. Erre volt szükség. Nem halhatna meg hát egy öregember békességben? – Pompa nem hagyja, hogy az a gyerek megszülessék – mondtam egyszerűen. Még a



Bolond szeme is elkerekedett ennek hallatán. – A gyermek nem jut hatalomra, ha nincskirály, aki védelmezze. Elmés, vagy Igazság. Nem hiszed, hogy Igazság meghalt.Ennyit te is elismertél. Hagynád, hogy Kettricken szenvedjen attól, hogy azt hiszi,halott? Hagynád, hogy a Hat hercegség összeomoljon, és vérbe fúljon? Mire jó egyLátnok örökös, ha trón gyanánt csak egy összedőlt széket kap egy kiégett házban?

A Bolond válla megroggyant. – Ezernyi keresztút van – mondta halkan. – Néhány tiszta és merész, mások árnyékok az árnyékokban. Néhány már majdnem bizonyos, hatalmas dolgoknak kell történniük ahhoz, hogy megváltozzanak. Másokat köd borít, én pedig nem tudom, melyik út vezetki belőlük és hová. Elködösíted, fattyú. Ezerszeresen megsokszorozod a jövőket a puszta létezéseddel. Gyorsító. Néhány ködből a legsötétebb, legborzasztóbbszörnyűségek sejlenek elő, másokból ragyogó aranykor. A mélységtől a magasságig,úgy tűnik, a te útjaid. Egy középútra vágyom. Egyszerű halált szeretnék egy öreggazdának, aki mindig jó volt az ő torz, komolytalan szolgájához.Több szemrehányást nem tett. Halkan távozott, gazdag ruházatától és gondos járásátólmintha valóban torz lett volna. Gyengéden becsuktam mögötte az ajtót, aztán csak

álltam nekitámaszkodva, mintha kint rekeszthetném a jövőket.Gondosan készültem az estélyre. Mikor végre elkészültem, Hirtelen asszonyságlegújabb, finom ruháiban majdnem úgy néztem ki, mint a Bolond. Úgy döntöttem,egyelőre nem gyászolom Igazságot, még csak a látszatát sem keltem. Ahogy lefelétartottam a lépcsőn, úgy láttam, az egész kastély a lakomára készül.Egy asztalhoz ültettek Burrickkal és Fürgével, valamint a többi istállófiúval, lovásszal ésszolgálóval. Szerény hely volt a nagyterem asztalánál, soha ilyen alacsony rangúhelyen nem ültem, mióta a király fölkarolt. Mégis, kedvemre valóbb volt a társaság, mintazok, akik az úri asztaloknál ültek. Legtöbbjük ismeretlen arc volt, Szántás és Fészek Hercegségek kis- és nagynemesei leginkább. Néhol persze akadtak ismerős arcok.Türelem például, aki majdnem rangjának megfelelő helyet kapott, Füze pedig

éppenséggel nálam előkelőbb helyen ült. Mollynak nyomát sem láttam. A király aBolondra támaszkodva érkezett meg, a nyomában Kettrickennel.A királyné megjelenése megdöbbentett. Egyszerű köntöst viselt, a gyász jeléül pedigrövidre vágta a haját. Kevesebb, mint egy tenyérnyi hosszúságot hagyott meg, amiaddigi sűrű hajkoronájának súlya nélkül úgy állt a feje körül, mint a gyermekláncfűvirágzáskor. A rövidüléssel együtt mintha ki is fakult volna, és úgy tűnt, mintha a feje iskisebb lett volna, ahogy széles vállain ült. Haloványabb hajával vörösre sírt szemével bizarr volt, egy újabb bolond az udvarban. Semmit sem láttam a királynémból, nyomasem volt a kertekben szorgoskodó Kettrickennek, a kardpengével táncoló amazonnak;csak egy idegen asszony egyedül az udvarban – ez volt ő. Pompa ellenben olyanélénken öltözködött, mintha leánykérésre készülne.Az aznap este látottak olyan ügyesen elrendezett dolgok és események voltak, mintegy jól megrendezett bábjáték. Ott volt az öreg király, reszketeg és vékony,el-elbóbiskolt a vacsorája fölött, vagy üres társalgást folytatott, általában a levegővel.Ott volt a trónörökös királyné, aki gyászolt, mosolytalanul, alig kóstolgatva az ételt. Azegész fölött Pompa helyezkedett el, a kötelességtudó fiú, aki hanyatló apja mellettüldögél, mellette pedig a Bolond, új ruhájában, néha közbevágva Pompa beszélgetéseibe, és vicceket sütögetve, amitől sziporkázóbbnak tetszett a herceg, mintamilyen valójában volt. A legfőbb asztalnál Fészek és Szántás Hercege és Hercegnéjeés aktuális kedveltjeik saját udvarukból. A partmenti Hercegségeket egyáltalán nem



képviselte senki.A hús után két pohárköszöntő szólt Pompának, az első Fészek Hercegétől. A birodalommegvédőjeként üdvözölte, dicsérve gyors döntését Szépöböl megmentése érdekében,és dicsérte bátorságát, amiért meg merte tenni a Hat Hercegség megmentéseérdekében a szükséges lépéseket. Erre már fölkaptam a fejem, de az egész olyan

homályos és bizonytalan volt, semmitmondó áradozásokkal, hogy soha nem derült ki,miket is tett pontosan a hercegfi. Ha hosszabban tartott volna, dicshimnuszszámbamehetett volna.Kettricken már a beszéd elején kihúzta magát, és hitetlenkedve meredt Pompára,láthatóan képtelenül arra, hogy elhiggye, amint Pompa némán bólogat a nem őtmegillető dicséretekre. Ha valaki más észrevette rajtam kívül a királyné reakcióját, senkisem jegyezte meg. A második pohárköszöntő várhatóan Szántás Hercegétől érkezett,aki Igazság emlékének ajánlotta köszöntőjét. Igazi dicshimnusz volt, bár kissé lekezelő,Igazság próbálkozásairól, szándékairól és álmairól. Eredményeit már Pompa érdemeiközé sorolták, így kevés mondanivaló maradt. Kettricken, ha lehetséges, mégsápadtabb lett, száját még szorosabban szorította össze.

Azt hiszem, amikor Bak herceg befejezte, már azon volt, hogy maga is szólásraemelkedik, de Pompa állt föl, majdnem sietve, föltartván frissen megtöltött poharát.Mindenkit csöndre intett, aztán a királyné felé intett a poharával. – Túl sok szó esett már rólam ma este, és túl kevés a mi királynénkról, Kettrickenről.Hazatértekor meglehetősen gyászos hírek fogadták. Mégsem hiszem, hogy elhunyt bátyám azt kívánná, hogy keseregjünk, különösen úrnője tetteinek fényében. Állapotaellenére – és sokatmondó mosolyt küldött felé, ami már majdnem vicsorszámba ment –, úgy vélte, fogadott királysága érdekében saját magának kell szembeszállnia a VörösMartalócokkal. Kétségtelen, hogy sok Martalóc esett el dicső kardjától, s kétségtelen,hogy katonáinkat csak lelkesítette királynéjuk látványa, aki eltökélten csatába mentannak ellenére, hogy tudta mit kockáztat.

Két vörös folt jelent meg Kettricken arcán. Pompa folytatta, bókokkal ésleereszkedéssel halványítva el Kettricken érdemeit. Udvariaskodó frázisainak őszintétlensége inkább lealacsonyította tettét, mintha csak a felhajtás kedvéért csináltavolna.Hiába kerestem valakit, aki ki mert volna állni a királyné mellett a királyi asztalnál. Ha énálltam volna föl alacsonyrangú helyemről az asztalnál, csak még nevetségesebbétettem volna Kettrickent, aki sosem volt biztos a helyét illetően, és férje tartása nélkülmintha összement volna. Pompa elbeszélése a történtekről megkérdőjelezhetővé ésvakmerővé torzították a tetteit, nem pedig bátorrá és határozottá. Láttam, ahogymagába roskadt, és tudtam, hogy nem fog felszólalni csak azért, hogy megvédjemagát. A lakoma folytatódott, a királyné leverten segédkezett Elmés királynak, komoranés némán, miközben Elmés hiábavaló társalgásokat igyekezett kezdeményezni.A legrosszabb azonban még hátra volt. A vacsora végén Pompa még egyszer szólásraemelkedett. Megígérte az egybegyűlteknek, hogy dalnokok és bábjátékosok következnek a lakoma után, de megértésüket kérte, amíg fontos bejelentést tesz.Miután gondosan megfontolta és hosszasan megtárgyalta az eseményeket, némivonakodással arra a következtetésre jutott, hogy Kosvár már nem volt olyan biztonságos hely, mint egykoron, különösen nem egy gyengélkedő számára. Ezért arraa döntésre jutottak, hogy Elmés királyt (A király pedig fölemelte a fejét, és nagyokat pislogott a neve hallatára) elszállítják a belvidékre, Vásárhely kastélyába a Szől folyó



mentén, amíg az állapota megjavul. Itt megállt, hogy hálásan köszönetet mondjonFészek hercegének a nagylelkű vendéglátásért, amiért elérhetővé tette kastélyát akirályi család számára. Hozzátette, hogy külön elégedett volt azzal, hogy mind Fészek és Szántás központjai könnyen elérhetőek voltak, ugyanis szeretne jó kapcsolatbanmaradni ezekkel a nagyon hűséges Hercegekkel, akik újabban oly sokat voltak

kénytelenek utazgatni, hogy segítsék ezekben a nehéz, nehéz időkben. Pompa hercegörömét fejezte ki, hogy elviheti a királyi udvar életét azokhoz, akiknek addig oly sokatkellett utazniuk, hogy élvezhessék. Itt ismét megállt, hogy fogadja a Hercegek köszöneteit, akik további támogatásukról biztosították.Meghívta, nem megkérte, könyörgött a királynénak, hogy csatlakozzék Elmés királyhozVásárhely kastélyában. Ott nagyobb biztonságban lesz, és kényelmesebbnek találjamajd, mivel Vásárhelyet otthonnak, és nem erődítménynek építették. Biztosanmegnyugtatna mindenkit, ha biztonságban tudhatnák az örököst és az anyját, távol aveszélyes parttól, jó kezekben. Megígérte, hogy egy vidám udvari légkört teremt megVásárhely kastélyában. A legtöbb díszítés és érték is odakerül Kosvárból, mondta,ahová a király ment, hogy még nyugodtabban pihenhessen. Pompa végig mosolygott,

miközben szenilis idiótának titulálta az apját, Kettrickent pedig tenyészállatnak. Megmert állni, hogy hallja, amint beletörődik a sorsába. – Nem tehetem – mondta Kettricken méltóságteljesen. – Férjem Igazság hercegKosvárban vett búcsút tőlem, de előtte rám bízta a gondozását. Itt kell maradnom. Ittfog megszületni a gyermekem is.Pompa elfordította a fejét, látszólag azért, hogy elrejtsen egy mosolyt a királyné elől,valójában azért, hogy közönsége felé villantsa meg. – Kosvárat jól védjük majd, fenséges királyném. Saját kuzinom, Fényes, Fészek Hercegség örököse kifejezte szándékát, hogy átvehesse, és elláthassa Kosvár védelmét. A teljes őrsége is a helyén marad, mivel nincs rájuk szükségünk Vásárhelyben. Kétlem, hogy szükségük van még egy asszony segítségére, akit csak

akadályoz a szoknyája és kikerekedő hasa.A kacagás, ami kitört a teremben, megdöbbentett. Gonosz megjegyzés volt, inkábbtavernákba való nyelvelés, mint egy királyi herceghez méltó megjegyzés. Engem Vágykirálynéra emlékeztetett, amikor legrosszabb formájában volt, több ital és gyógyfű után,mint amennyi elég a jó hangulatához. Mégis, az egész királyi asztaltársaság nevetett,és többen csatlakoztak hozzájuk a kisebb asztaloknál is. Pompa bájai és szórakoztatóitehetsége jó szolgálatot tettek. Mindegy mekkora sértést tálalt, talpnyalói csak ülnek, és jót nevetnek, miközben elfogadják a bort és az ételt, amit az asztalukra terítettek.Kettricken nem tudott megszólalni. Éppenséggel fölkelt, hogy elhagyja az asztalt, deElmés kinyújtotta egyik reszkető kezét. – Kérlek, kedvesem – mondta, rekedt hangja túl messzire hallatszott. – Ne hagyj itt.Szeretném, ha mellettem maradnál. – Látod, ez a királyod kívánsága – figyelmeztette Pompa sietve, és kétlem, hogyfölmérte volna óriási szerencséjét, amiért a király éppen ilyenkor szólalt meg. Kettrickenvonakodva ült vissza a székébe, alsó ajka reszketett, arca vörös volt. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy elsírja magát, ami meghozta volna a végső győzelmet Pompaszámára. Ehelyett nagy levegőt vett, és a király felé fordult. – Te vagy a királyom, akinek fölesküdtem – mondta Elmésnek. – Felség, úgy lesz,ahogy óhajtja. Nem hagyom el az oldalát.Fejet hajtott, Pompa pedig nyájasan bólintott, és az újra meginduló általános zsivaj



üdvözölte Kettricken döntését. Pompa még elfecsegett egy darabig, de már elérte acélját. Leginkább döntésének bölcsességéről és helyességéről beszélt, és arról, miértlesz képes jobban megvédeni magát Kosvár, ha a király és a trónörökös királyné nemlesz a kastélyban. Mindez már üres locsogás volt, a műsor lecsengése. Nem sokkalkésőbb a királyt fölvitték a szobájába, miután betöltötte kirakatszerepét. Kettricken is

fölállt az asztaltól és csatlakozott Elméshez. A lakoma hamarosan szórakoztatóelőadások hangzavarába csapott. Söröshordókat gurítottak be, és vertek csapra,miközben különféle válogatott belvidéki dalnokok énekeltek szerte a teremben. Eltoltama tányéromat, és Burrickra néztem. Találkozott a tekintetünk, és egyszerre keltünk fölaz asztaltól.8 .ÜzenetA SZIPOLYOZOTTAK LÁTSZÓLAG képtelennek bizonyultak mindenféle érzelemkimutatására. Nem voltak gonoszak, nem leltek élvezetet bűntetteikben. Mikor elvesztették a képességet, hogy bármit is érezzenek embertársaik iránt, elvesztették azta képességüket is, hogy tagjai legyenek bármilyen társadalomnak. Egy antipatikus

ember, egy durva alak, egy érzéketlen férfi még mindig rendelkezik elég érzékkel, hogytudja, nem fejezheti ki mindig, hogy nem érdeklik a többiek, és mégis, egyes falvak vagy csoportosulások hajlandóak befogadni őket. A szipolyozottak elvesztették azt aképességüket is, hogy színleljék, hogy valaha éreztek valamit mások iránt. Az érzelmeik nem egyszerűen megszűntek, elfelejtették őket olyannyira, hogy föl sem tudták mérni,más emberek érzelmeken alapuló viselkedését.Egy Mesterséggel rendelkező ember talán ennek a spektrumnak a másik vége. Egyilyen ember ki tudja terjeszteni az elméjét, és megmondja, hogy más mire gondol és mitérez. Ha elég erős hozzá, rá tudja képezni másvalakire a gondolatait és érzéseit.Ebben a felfokozott érzelmi és gondolati érzékenységben megpillanthatja, hogy mi az,ami a szipolyozottakból teljesen hiányzik.

A trónörökös Igazság herceg bizalmasan közölte, hogy a szipolyozottak látszólagimmúnisak voltak a Mesterségre, vagyis nem érezte mit éreznek, sem a gondolataikatnem tudta kiolvasni. Talán Igazság Mesterségbeli ereje vonzhatta Kosvárhoz őket?Vajon Igazság ereje fölébresztette bennük az éhséget valami iránt, ami emlékeztetteőket arra, amit elveszítettek? Amilyen megállíthatatlanul törtek előre Kosvár felé,feltételezhető, hogy a motivációjuk igen erős volt. Mikor Igazság elhagyta Kosvárat, aszipolyozottak száma jelentősen lecsökkent Kosvár környékén. – Árny Hullócsillag*Elmés király ajtaja elé érve kopogtattunk. A Bolond nyitott ajtót. Megjegyeztem, hogyWallace is az ünnepi asztalnál ült és ott is maradt, amikor a király távozott. – Engedj be – mondtam halkan. – Nem – mondta kurtán, és megpróbálta becsukni az ajtót.Burrickkal együtt nekifeszültünk. Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy erőszakotalkalmaztam a Bolondon. Nem élveztem, hogy bizonyíthattam, én '76agyok az erősebb.Tekintetében olyasmit láttam, amit barátéban még soha.A király a kandallója előtt ült, és magában motyogott. Kettricken elrévedt tekintettel ültmellette, a kis Rozmaring pedig a lábánál aludt. Meglepődve nézett ránk, miközbenf ö l á l l t . – FitzLovag? – kérdezte halkan.



Sietve mellé léptem. – Sok a mondanivalóm, és kevés az idő. Amit meg kell tennem,csak most tudom megtenni – elhallgattam azon töprengve, hogyan magyarázhatnám elneki. – Emlékszel rá, amikor megesküdtél Igazsággal? – Természetesen! – úgy nézett rám, mintha őrült lennék. – Augustust használta, a kotéria egyik tagját, hogy az elmédbe férkőzzön, és kitárja

neked a szívét. Emlékszel rá?Elpirult. – Emlékszem rá, de nem tudtam, hogy más is tudta, mi történik akkor. – Néhányan tudták – körbenéztem, Burrick és a Bolond tágra nyílt szemmel hallgatták. – Igazság Augustuson keresztül a Mesterséggel szólt hozzád. Nagyon erős benne aMesterség. Ezt te is tudod, akárcsak azt, hogy a partvidéket is ezzel védi meg. Ez egyősi mágia, a Látnok vérvonal öröksége. Igazság az apjától örökölte, akárcsak én is. – Miért mondod el mindezt? – Mert nem hiszem, hogy Igazság halott. Elmés király is erős volt a Mesterségben. A betegsége azonban ezt is elsorvasztotta, de ha meggyőzzük, hogy próbálja meg, akkor föl tudom kínálni neki az erőmet, hogy fönntartsa, talán el tudja érni Igazságot. – Bele fog halni – jelentette ki a Bolond hűvösen. – Hallottam, hogy mire képes a

Mesterség egy emberrel. A királyomnak nincs hozzá ereje. – Nem hiszem, hogy belehalna. Igazság meg tudja szüntetni, mielőtt ártana az apjának. Nem egyszer megtette velem is, mielőtt komolyabb bajom lett volna belőle. – Még egy Bolond is látja a hibákat a logikádban – igazította meg az új ingét a Bolond. – Ha eléred Igazságot, honnan tudjuk, hogy nem félrevezetés az egész?Tiltakozásra nyitottam a számat, de a Bolond figyelmeztetően föltartotta a kezét. – Persze, kedves Fitz, hinnünk kell neked, hiszem a barátunk vagy, aki a miérdekeinket is szem előtt tartja. Ám akadnak, akik kétkedéssel hallgatnák a szavaid,vagy megkérdőjeleznék önzetlenségedet – maró gúnya sértett, de nem szóltamsemmit. – Ha nem éritek el Igazságot, mi lesz akkor? Egy kimerült és kifacsart király,akit még jobban lehet gúnyolni tehetetlensége miatt. Egy gyászoló királyné, akinek többi

fájdalma mellett amiatt kell aggódnia, hogy vajon életben van-e a férje. Ez alegrosszabb, ami mardoshat egy embert. Nem. Nem nyerünk semmit, még akkor sem,ha sikerül, mert a beléd vetett hitünk nem lenne elég, hogy megállítsa azokat akerekeket, amik már amúgy is mozgásba lendültek. Ha viszont nem jársz sikerrel, akkor sok vesztenivalónk van. Túl sok.Minden tekintet rám szegeződött. Még Burrick szemeiben is kétséget véltem fölfedezni, pedig ő javasolta az egészet. Kettricken mozdulatlanul állt, mint aki nem akar bizonytalanságban élni férje sorsát illetően. Azt kívántam, bárcsak vártam volna, amíg beszélek Árnnyal. Gyanítottam, hogy nem adódik még egy ilyen lehetőség. Wallacenem volt a szobában, Pompa a vendégekkel volt elfoglalva, és ezek az emberek együttvoltak a királlyal. Most, vagy soha.Elmés királyra néztem, aki üres tekintettel bámulta lángok táncát a kandallóban. – Még ő a király – mondtam halkan. – Kérdezzük meg, és döntse el ő. – Nem tisztességes! Nem is önmaga! – ugrott közénk a Bolond. Igyekezett aszemembe nézni. – Attól a sok gyógyfűtől olyan befolyásolható, mint egy igásló. Kérdmeg, hogy vágja el a torkát, és várni fogja, hogy a kezébe add a kést. – Nem – szólalt meg rekedten, erőtlenül a király. – Nem, bolondom, még nem tartok ott.Lélegzetvisszafojtva vártunk, de Elmés nem szólt többet. Végül lassan átszeltem aszobát és leguggoltam mellé, a tekintetét keresve. – Felség?



Rám nézett, aztán elkapta a tekintetét, és vonakodva emelte rám újból. – Hallotta, amit mondtunk? Felség, tényleg azt hiszi, hogy Igazság halott?Szóra nyitotta a száját. A nyelve szürkés volt, nagy levegőt vett. – Pompa azt mondta, meghalt. Hírt kapott... – Honnan? – kérdeztem gyengéden.

Lassan megrázta a fejét. – Egy futár... talán.A többiekhez fordultam. – Futárral kellett érkeznie, a Hegyvidéki királyságból, mert Igazság már ott járhatott.Már majdnem a hegyek közt jártak, amikor Burrickot visszaküldte. Nem hiszem, hogyegy hírvivő ennyit utazott volna anélkül, hogy megvárja Kettrickent is a hírrel. – Váltásokkal is érkezhetett – vetette föl Burrick. – Egyetlen embernek és lónak túlkimerítő utazás. Ha tovább adja az üzenetet, és mindig másik futárra bízza, akkor e l ő f o r d u l h a t . – Talán. De milyen sokáig tart ideérni a Hegyvidékről? Tudom, hogy Igazság életbenvolt, amikor Testens Herceg távozott. Akkor használt rá Elmés, hogy beszéljen vele.Akkor történt, hogy majdnem elájultam itt, a kandalló előtt. Ez történt, Bolond –

elhallgattam egy pillanatra. – Azt hiszem, még velem volt, amikor megütköztünk aMartalócokkal Szépöbölben.Láttam, ahogy Burrick fejben kiszámolja a napokat. Vonakodva vállat vont. – Még mindig lehetséges. Ha Igazság aznap halt meg, és azonnal elküldték azüzenetet, és a lovasok és a lovak is jók voltak... lehetséges. Éppen csak. – Nem hiszem el – fordultam feléjük. – Nem hiszem, hogy Igazság halott – visszafordultam Elmés felé. – Felség? El tudja képzelni, hogy a fia meghalt és nemérzett semmit? – Lovag... úgy ment el. Mint egy halkuló suttogás. „Apám” mondta, talán. Apám.Csend telepedett a szobára. Vártam a királyom döntésére. Lassan fölemelkedett akeze, mintha önálló életet élt volna és ránehezedett a vállamra. Egy darabig csak

pihent rajta. Elmés király megmoccant a székében, és nagyot sóhajtott.Lehunytam a szemem, és ismét belezuhantunk a fekete folyóba. Újból megéreztem akétségbeesett fiatal férfit, aki Elmés király haldokló teste mélyén kuporgott. Együtt bukdácsoltunk a világ sodrásában. – Senki sincs itt többé, csak mi – Elmésmagányosnak hangzott. Nem találtam magamat. Nem volt hangom, se testem. Maga alá szorított, ahogysodródtunk. Alig tudtam gondolkozni, nem emlékeztem a Galenustól tanult leckékresem. Mintha egy beszédet kellett volna fejből elmondanom, miközben eltapostak.Föladtam, mindent föladtam. Aztán valahonnan távolról, mintha egy tollpihe lebegettvolna a szellőben, meghallottam Igazság hangját. – Nyitottnak lenni egyszerűen olyan,mint nem bezártnak lenni.Az egész világ végtelen térré vált, minden önmagában volt. Nem mondtam ki a nevét,csak fölidéztem az arcát. Igazság ott volt, mindig ott volt, és semmibe sem kerültcsatlakozni hozzá. Hát élsz!Hát persze, hogy élek. De te nem fogsz, ha így kicsordulsz mindenfelé. Irányítsd azerődet. Légy precíz.Megigazított, újból magamba formázott, aztán elakadt a lélegzete a felismeréstől.A p á m !Igazság durván megtaszított. Vissza! Ereszd el, nincs ereje ehhez! Megcsapolod, te bolond! Ereszd el!



Mintha megtaszított volna, csak durvábban. Mikor megint magamra találtam, éskinyitottam a szemem, az oldalamon feküdtem a kandalló mellett. Az arcom túl közelvolt a tűzhöz. A másik oldalamra fordultam és megláttam a királyt. Az ajkaifelduzzadtak, bőre lilás árnyalatot öltött. A Bolond, Kettricken és Burrick tehetetlenülálltak fölötte.

– Csináljatok... valamit – nyögtem. – Mit? – kérdezte a Bolond, mintha tudtam volna.Megerőltettem az agyamat, aztán előálltam az egyetlen általam ismert gyógymóddal. – Tündérháncs! – recsegtem. A szoba szélei elfeketedtek. Lehunytam a szemem, éshallgattam, ahogy kétségbeesetten topogtak. Lassan megértettem, hogy mit tettem.Üzentem a Mesterséggel.És a királyom erejét csapoltam meg hozzá. – Királyok végzete leszel – mondta a Bolond korábban. Jóslat, vagy elmés talány. EgyElmés talány. Könnyek szöktek a szemembe.Megéreztem a tündérháncs illatát a teában. Egyszerű, erős tündérháncs, sem gyömbér,sem menta nem rejtette el az illatot. Résnyire nyitottam a szemem.

– Túl forró! – sziszegte a Bolond. – Kanálban gyorsan lehűl – erősködött Burrick, és beletolta a király szájába a kanalat.Burricknak kellett rávennie, hogy lenyelje. Mintha egy kutya torkán erőltetett volna leféregtelenítőt. Nem történt változás.Kettricken guggolt mellém. Az ölébe emelte a fejemet és a számhoz nyomott egycsészét. Belekortyoltam, nem törődtem vele, hogy túl forró volt, csak lenyeltem, aztánfelköhögtem a keserű íztől. A sötétség visszavonult. Még egyet kortyoltam. Olyan erősvolt, hogy elzsibbadt a nyelvem tőle. Fölnéztem Kettrickenre, és összetalálkozott atekintetünk. Sikerült biccentenem egy kicsit. – Él? – kérdezte óvatosan. – Igen – nyögtem ki.

– Életben van! – kiáltotta hangosan a többieknek örömteli hangon. – Apám! – kiáltotta Pompa. Az ajtóban állt bizonytalan lábakon, dühtől vöröslő arccal.Mögötte megpillantottam az őrséget, és a kis Rozmaringot, amint a sarok mögülkukucskált be elkerekedett szemekkel. Sikerült átcsúsznia az őrök lába közt, ésKettrickenhez szaladt, hogy megmarkolja a szoknyája szélét.Aztán Pompa beviharzott, őrjöngve, követelőzve, kérdezősködve, de nem hagyott időt aválaszra. Kettricken védelmezően görnyedt fölém, ha nem tette volna, valószínűleg azőrök ragadnak meg. A királynak egy kis szín költözött az arcába. Burrick újabb kanálteát erőltetett le a torkán. Örömmel láttam, hogy magától nyeli le.Pompa nem örült. – Mit adsz neki? Hagyd abba! Nem hagyom, hogy egy lovász mérgezze meg aza p á m a t ! – A királynak újabb rohama volt, hercegem – mondta hirtelen a Bolond. Hangja úgyhasított keresztül a zűrzavaron, hogy nyomában csönd támadt. – A tündérháncsgyakori erősítőszer. Biztos vagyok benne, hogy ezt még Wallace is ismeri.A herceg részeg volt. Nem tudta biztosan, hogy a Bolond gúnyolódik-e vele. Rámeredta Bolondra, aki visszamosolygott. – Ó – mondta higgadtabban. Nem akarta kinevettetni magát. – És vele mi van? – intettrám haragosan. – Részeg – állt föl Kettricken. A fejem nagyot koppant a padlón. Csillagokat láttam.



Kettricken undorodva szólalt meg. – Istállómester. Vidd ki innét. Nem lett volna szabadhagynod, hogy eljusson idáig Legközelebb legalább te használd a józanítélőképességedet, ha ő már elvesztette. – Az istállómesterünk is híres arról, hogy gyakran néz a pohár fenekére. Gyanítom,hogy együtt mulattak – vicsorgott Pompa.

– Igazság herceg halálhíre megviselte kissé – mondta Burrick egyszerűen; mint mindig,akkor is csak magyarázattal szolgált, nem kifogással. Megragadott az ingemnél fogvaés talpra rántott. Nem is kellett színészkednem, hogy imbolyogjak, amíg megtartott.Láttam, ahogy a Bolond sietve még egy kanál teát itat meg a királlyal. Reméltem, hogysenki sem szakítja félbe. Amíg Burrick keresztül vonszolt a szobán, hallottam, ahogyKettricken megdorgálja Pompát, amiért az nem maradt lent a vendégekkel. Azt ismondta, hogy a Bolonddal ágyba dugják a királyt. Amikor fölfelé tartottunk a lépcsőn,hallottam, ahogy Pompa és az őrök lefelé tartanak a nagyterembe. Még mindigdünnyögött, hogy nem volt ostoba, fölismeri a titkolózást, ha meglátja. Aggasztott, deszinte biztos voltam benne, hogy nem volt igazi fogalma róla, hogy mi történt as z o b á b a n .

Az ajtót már magamtól nyitottam ki. Burrick követett a szobámba. – Ha egy kutyám lenne ilyen gyakran beteg, már rég agyoncsaptam volna – jegyeztemeg kedvesen. – Kell még tündérháncs? – Nem árthat, de kisebb adagban, ha kérhetném.Leültem a székembe, amíg fölpiszkálta az alig pislákoló tüzet a kandallómban. Vizettöltött egy kannába, és fölrakta melegedni. Talált egy csészét, leporolta, és belerakta aszárított tündérháncsot. Előkészítette a dolgokat, megtörölte a kezét, aztán undorodvak ö r ü l n é z e t t . – Hogy tudsz így élni? – kérdezte végül. – Miért? – A szobád sivár és elhanyagolt. Láttam már otthonosabb katonai sátrat is. Mintha soha

nem tervezted volna, hogy pár éjszakánál többet töltesz benne.Megvontam a vállam. – Még nem gondolkoztam rajta. – Pedig kellene – mondta rövid hallgatás után. – És arra is jobban kellene figyelned,hogy milyen gyakran sérülsz meg, vagy betegedsz le. – Ami ma este történt, azon nem tudok segíteni. – Tudtad, hogy mivel jár, mégis megtetted – mutatott rá. – Meg kellett tennem.Figyeltem, ahogy kiönti a forró vizet a csészébe. – Valóban? Nekem úgy tűnt, a Bolond érvei elég meggyőzőek voltak ellene. Mégismegtetted. Te is és Elmés király is. – És? – Tudok egy keveset a Mesterségről – mondta Burrick halkabban. – Lovag emberevoltam. Én is átmentem ilyesmin, de nem gyakran és soha nem voltam ilyen rosszulutána. Talán csak egyszer-kétszer. Éreztem az izgalmát, a... – kereste a szavakat,aztán felsóhajtott. – A teljességét. Az eggyé válást a világgal. Lovag egyszer beszéltróla. Az ember függővé tud válni. Addig keresi a kifogást, hogy használhassa, mígvégül fölemészti. Sokban hasonlít a csata forgatagához. Az idő értelmét veszti, ésvalami hatalmasabb erő részévé válsz. – Mivel én nem tudok egyedül bánni a Mesterséggel, merem állítani, hogy rám nemv e s z é l y e s .



– Túl gyakran ajánlod föl másoknak – mondta őszintén. – Olyan gyakran, amilyengyakran fejest ugrassz a veszélyes helyzetekbe. Csatában elkap a harci düh. Ilyenérzés, ha használod a Mesterséget.Még soha nem hasonlítottam össze a kettőt. – Az a kötelességem, hogy a királyembere legyek. Mellesleg, ez az este a te ötleted volt, nem?

– Valóban. De hagytam volna, hogy a Bolond szavai meggyőzzenek. Te elhatároztadmagad, hogy megteszed. Nem is foglalkoztál vele, hogy mit tehet veled. Talánmagaddal is kellene törődnöd. – Tudom, mit csinálok – mondtam, élesebben, mint szántam. Burrick nem felelt, csak egy „megmondtam” pillantást vetett rám. Kitöltötte a teámat, ő pedig leült ar u h á s l á d á m r a . – Igazság él – mondtam halkan. – Hallottam, ahogy a királyné mondta. Soha nem hittem, hogy meghalt – higgadtanfogadta a hírt. Ugyanolyan higgadtan tette hozzá – Csak bizonyítékunk nincsen. – Bizonyíték? Beszéltem vele. A király is beszélt vele. Ez nem elég? – Nekem igen, de másoknak, hát...

– Ha a király jobban lesz, ő is el tudja mondani. Igazság él. – Kétlem, hogy elég lesz hozzá, hogy Pompa ne kiáltassa ki magát trónörökösnek. Aceremóniát a jövő héten tartják. Talán már ma is megülte volna, ha nem lenne szükségaz összes Herceg jelenlétére.A tündérháncs és a kimerültség, vagy az események könyörtelen áradata megszédített,mintha az egész szoba imbolygott volna. Mintha önnön testemmel próbáltam volnamegállítani egy száguldó szekeret, ami keresztülgázolt rajtam. A Bolondnak igaza volt.Amit aznap este csináltam, keveset számított, kivéve, hogy megnyugtatta Kettrickent.Elkeseredés tört rám. Letettem a poharam. A Hat Hercegség királysága szétesőbenvolt. Ha Igazság visszatér, csak a paródiáját találja majd meg annak a birodalomnak,amit maga mögött hagyott. Talán ha hittem volna az Elődökben, találhattam volna rá

módot, hogy higgyek a dolgok jobbra fordulásában. De csak a kudarcaimat láttam.Burrick furcsán méregetett. – Bújj ágyba – javasolta. – A tündérháncs túladagolását néha lehangoltság követi.Legalábbis így hallottam.Biccentettem, miközben magamban azt fontolgattam, vajon ez magyarázhatta-eIgazság rosszkedveit. – Pihenj egy jót. Holnap majd szebbnek látod a dolgokat – elnevette magát és gonoszulmosolygott. – Vagy talán nem. De a pihenés legalább fölkészít rá – megállt és komolyábrázatot öltött. – Molly bejött a szobámba korábban. – Jól van? – tudakoltam. – Gyertyákat hozott, pedig tudta, hogy nincs szükségem rájuk – folytatta Burrick, minthanem is szólaltam volna meg. – Mintha csak kifogást szeretett volna találni, hogy beszéljen velem... – Mit mondott? – Nem sokat. Mindig udvarias, én pedig mindig határozott vagyok. Megmondtam neki,hogy hiányzik neked. – És mit mondott? – Semmit – vigyorodott el. – De csinos, amikor elpirul – felsóhajtott és hirtelenelkomolyodott. – Én pedig egyenesen megkérdeztem tőle, hogy történt-e valami, amifélelemre adott neki okot. Kihúzta magát, és föltartotta a fejét, mintha akarata ellenére



megpróbálnék lenyomni egy falat húst a torkán. Azt mondta, hogy köszöni a törődést,de képes vigyázni magára – lehalkította a hangját. – Kérne segítséget, ha szükségevolna rá? – Nem tudom – vallottam be. – Megvan a magához való bátorsága. Szembeszáll agondokkal. Én csak somfordálok előlük és csak akkor csapok le rájuk, ha háttal állnak.

Néha gyávának tartom magam.Burrick fölállt és kinyújtózkodott. – Nem vagy gyáva, Fitz. Talán csak jobban látod a helyzetet, mint ő. Örülnék, hamegnyugodnál vele kapcsolatban. Én majd figyelek rá, amennyire csak tudok.Amennyire engedi... Fürge megkérdezte a minap, hogy ki az a csinos cselédlány, akiolyan gyakran meglátogat. – Mit mondtál neki? – Semmit. Csak ránéztem.Ismertem azt a nézést. Ha jól sejtettem, Fürge már meg is bánta, hogy fölvetettee g y á l t a l á n .Burrick távozott, én pedig végigfeküdtem az ágyamon, és igyekeztem pihenni. Nem

tudtam. A testem mozdulatlan volt, de az agyam zakatolt. Más embernek talán akirályán járt volna az esze, de nekem csak Mollyn járt az eszem. Mikor már nem bírtamtovább, kikeltem az ágyból, és kiosontam a folyosóra.A csituló mulatozás hangjai fölszűrődtek a nagyteremből, de a folyosó kihalt volt.Halkan indultam meg a lépcsők felé, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy nagyonóvatos leszek, és csak kopogni fogok az ajtaján, talán bemegyek pár percre, csak hogylássam, jól van. Csak egy rövid látogatás...Követnek – Éjszem Burricktól való óvatosságában csak halkan suttogott az agyamban. Nem álltam meg, azzal csak elárultam volna magam. Ehelyett megvakartam a vállamat,és ennek kapcsán magam mögé pillantottam. Senki.S z i m a t o l j .

Úgy tettem, csak egy rövid szippantással. Enyhe illat a levegőben. Izzadság ésfokhagyma. Finoman kitapogatóztam, és megfagyott az ereimben a vér. A folyosótávolabbik végében egy beugró rejtekében állt valaki. Will. A sötét hajú, karcsú Will, akiolyan álmos pillantásokkal járt-kelt, hogy az ember azt hihette volna, hogy minden pillanatban elnyomhatja az álom. A kotéria tagja, akit Medwenből hívtak vissza.Megérintettem a Mesterség pajzsát, ami elrejtette előlem. Finom javaslat volt, hogy nevegyem észre, csöndes sugallat, ami önbizalmat adott, hogy vigyem véghez, ami miattelindultam. Nagyon alattomos. Nagyon művészi, sokkal finomabb érintés, mint amilyetSzeréné, vagy Justin valaha is felém küldött. Nagyon veszélyes ember.A lépcsőfordulóhoz mentem magamhoz vettem néhány gyertyát a tárolóból, ésvisszamentem a szobámba, mintha csakis ezért mozdultam volna ki.Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, kiszáradt szájjal támaszkodtam neki.Igyekeztem számba venni a védőfalaimat. Nem kutakodott az elmémben, ennyittudtam. Csak a saját gondolatait próbálta rám erőltetni, hogy biztonságosan tudjonkövetni. Ha Éjszem nem lett volna, egyenesen Mollyhoz vezettem volna.Visszafeküdtem az ágyamba, és megpróbáltam számba venni a velem történteket,mióta Will visszatért Kosvárba. Pusztán azért nem tartottam ellenségnek, mert nemsugárzott olyan gyűlöletet, mint Szeréné és Justin. Mindig halk, magának való fiú volt, jelentéktelen emberré cseperedett föl. Látszólag.



Ostoba voltam. Nem hiszem, hogy korábban követett volna, de nem is lehetek biztos benne.Éjszem testvér. Hogyan köszönjem meg?Maradj életben... És hozz gyömbérsüteményt.Megkapod ígértem meg.

A tűz már csak pislákolt, én pedig még mindig nem aludtam, amikor megéreztem arejtett ajtóból áradó huzatot. Szinte megkönnyebbülés volt hozzá menni. Türelmetlenülvárt, föl-alá járt a szobájában. Amint fölértem, nekem támadt. – Az orgyilkos eszköz – sziszegte. – Ezt mintha soha nem jegyezted volna meg.Szerszámok vagyunk, nem teszünk semmit saját elképzeléseink alapján.Megtorpantam, meglepetten a haragjától. – Nem öltem meg senkit! – tiltakoztam. – Csitt! Halkan beszélj. A helyedben én nem lennék olyan biztos benne – vágott vissza. – Számtalanszor végeztem már úgy el a feladatom, hogy nem én mártottam belevalakibe a kést, hanem mást győztem meg róla, hogy tegye meg. Nem szóltam semmit. Rám nézett és felsóhajtott. Haragja elszállt, ahogy folytatta.

– Néha a legjobb, amit tehetsz, hogy csak kotorászol. Néha ennyivel is meg kellelégednünk. Nem nekünk kell mozgásba hoznunk a kerekeket, Fitz. Amit ma este tettél,az meggondolatlanság volt. – A Bolond és Burrick is ezt mondták. Nem hiszem, hogy Kettricken egyetértene veled. – Kettricken és a gyermeke el tudja viselni a gyászt. Akárcsak Elmés. Gondold végigmik voltak ők. Egy idegen asszony, egy halott trónörökös asszonya, aki gyermeket horda szíve alatt, aki még majd' húsz évig nem bírt, hatalommal. Elmés királyt pedig Pompanem tartotta többre, mint egy reszkető, tehetetlen öregembert, aki talán csak bábunak volt jó. Pompának nem volt közvetlen indoka, hogy félreállítsa őket. Most már mindketten közvetlen akadályt jelentenek Pompának. – Kettricken nem mondta el, amit megtudtunk – mondtam vonakodva.

– Nem kellett neki. Megmutatkozik majd a viselkedésében, abban, ahogy ellenáll majd.Özveggyé alacsonyította, te pedig újból királynét csináltál belőle. Én azonban Elmésmiatt aggódom. Ő az, aki a kezében tartja a megoldást. Ha csak föláll és azt suttogja,Igazság él, Pompának nem lesz joga a trónörökösi rangra. Pompa tőle jobban fél. – Láttam Elmést, Árny. Igazán láttam, belülről. Nem fogja elárulni, amit tud. Legbelülmég mindig erős, megingathatatlan ember. – Talán, de túl mélyen van. Bódító szerek, még több fájdalom ostoba dolgokraragadtathatja az embert. Egy halálos sebet kapott ember talán fölpattan a lovára éskétségbeesett, végső rohamot indít. A fájdalomtól kockáztatásra is vetemedhet.Amit mondott, túlságosan sok értelemmel bírt. – Nem tanácsolhatod neki, hogy elmondja Pompának, hogy Igazság él? – Talán megpróbálhatnám, ha az az átkozott Wallace nem lenne folyton az utamban.Először nem volt rossz, manipulálható és formázható volt távolról is. Soha nem tudta,hogy én állok a gyógyfüvek mögött, nem is gyanította, hogy létezem. De most úgytapad a királyra, mint egy tengeri csiga, és még a Bolond sem tudja túl sokáigelkergetni. Ritkán adódik pár percnél több időm, hogy beszéljek vele. Szerencsém van,ha az öcsém olyankor egyáltalán észnél van.Volt valami a hangjában, amitől lehajtottam a fejemet. – Sajnálom. Néha elfelejtem,hogy többet jelent a számodra, mint a királyt. – Hát, soha nem voltunk olyan közel '65gymáshoz. Két öreg ember vagyunk, akik együtt



öregedtek meg. Néha ez sokat jelenthet. Tudunk beszélgetni egymással, halkan, ésolyan emlékeken osztozni, amiket csak mi ismerhetünk már. Olyan volt, mintha kétidegen egy másik országban rekedtek volna, és nem tudnak visszatérni a sajátjukba, éscsak egymás segítségével tudják föleleveníteni, hogyan is éltek korábban.Arra gondoltam, ahogy két gyermek szaladgált a fövenyen, kagylókat szedtek, és

nyersen megették. Molly és én. Lehetséges volt honvágyat érezni egy kor iránt, ésmagányosnak lenni, mert csak egyvalaki emlékszik rá. Bólintottam. – Ah, mindegy. Ma este megtervezzük a megmentést. Most pedig nagyon figyelj. Ígérdmeg, hogy nem teszel semmi fontosat anélkül, hogy megbeszélted volna velem. Add aszavad. Rendben? – Szeretnék igent mondani – sóhajtottam. – De úgy tűnik, mostanság a legapróbbdolog is lavinát indíthat el. Az események pedig úgy összetorlódhatnak, hogy hirtelenkell döntenem. Nem ígérhetem meg. de megígérhetem, hogy megpróbálom. Ez elég? – Azt hiszem. Gyorsító – dünnyögte. – A Bolond is így hív – panaszkodtam. – Valóban? – torpant meg Árny félúton a kandalló felé.

– Ezzel ostoroz minden egyes alkalommal, amikor összefutunk – leültem akandallópárkányra. Jól esett a meleg. – Burrick azt mondja, hogy túl sok tündérháncslehangolttá teheti az embert. – Te is így találod? – Igen, de lehetnek a körülmények is. Igazság is mindig levertnek tűnt, és ő is gyakranhasználta. De lehet, hogy csak a körülmények tették. – Talán soha nem tudjuk meg. – Nagyon nyíltan beszélsz ma este. Megnevezel embereket, fölfedsz szándékokat. – A nagyteremben zajlik a mulatozás. Pompa biztos volt benne, hogy megnyerte a játékot. Lankadt a figyelme és minden kéme élvezheti a pihenést – savanyúan nézettrám. – Biztos vagyok benne, hogy sokáig nem adódik még egy ilyen alkalom.

– Úgy gondolod, hogy ami itt elhangzik, azt meghallhatják? – Én bárhol tudok hallgatózni és leskelődni, ezért lehetséges, hogy engem islehallgatnak, és kémkednek utánam. Csak egy lehetőség, de nem bízom a véletlenre ad o l g o k a t .Egy régi emlék villant belém. – Egyszer azt mondtad, hogy a Királyné Kertjében vak v a g y . – Pontosan. – Tehát nem tudtad... – Nem tudtam, hogy Galenus min hajszolt keresztül akkor, amikor csinálta. Hallottam a pletykákat, amik megbízhatatlanok voltak, és sokkal később terjedtek el. De aznapeste, amikor megvert, és otthagyott meghalni... Nem – furcsán nézett rám. – Azt hitted,hogy tudok róla, és nem teszek semmit ellene? – Megígérted, hogy nem avatkozol közbe – mondtam morcosan.Árny leült a székébe és hátradőlt. – Nem hiszem, hogy valaha is teljesen meg fogsz bízni bárkiben is. Vagy el fogod hinni, hogy valaki törődik veled.Elhallgattam. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Először Burrick, aztán Árny is arrakényszerített, hogy kényelmetlen szemszögekből vizsgálgassam magamat. – Ah, mindegy – törődött bele Árny a hallgatásomba. – Ahogy már korábbanemlítettem, a mentés. – Mit akarsz, mit tegyek?



– Semmit. – De... – Abszolút semmit. Emlékezz rá, Igazság herceg halott. Éld bele magad. Hidd azt, hogyPompának joga van elfoglalni a helyét, ne tégy olyasmit, amitől félnie kellene. Azt kellhinnie, hogy győzött.

Eltöprengtem egy pillanatig, aztán előhúztam a késemet. – Mit akarsz tenni? – kérdezte Árny. – Amit Pompa elvárna tőlem – hátranyúltam ahol egy szalag összefogta a hajamat. – Van ollóm – mondta ingerülten és előkerítette. – Mennyit?Eltöprengtem. – Amennyit csak lehet, majdnem annyit, mintha koronázott király lettv o l n a . – Biztos vagy benne? – Pompa ezt várja tőlem. – Azt hiszem, ez igaz – egy nyisszantással Árny levágta a hajamat a szalagnál.Szokatlan érzés volt, ahogy kicsúszott a szalagból és előre omlott. Mintha apród lettemvolna. – És te mit fogsz tenni?

– Igyekszem egy biztonságos helyet találni Kettrickennek és a királynak, és mindent előkell készítenem a menekülésükhöz. Ha mennek, észrevétlenül és gyorsan kellm e n n i ü k . – Biztos vagy benne, hogy szükség van erre? – Mi más maradt? Most már csak túszok, hatalom nélkül. A belvidéki Hercegségek Pompa mellé álltak, a partvidékiek elvesztették a bizalmukat Elmésben. Kettrickenviszont szövetségesekre talált bennük. Megpróbálom meghúzogatni azokat a szálakat,amiket ő szőtt. Legalább olyan helyre helyezzük biztonságba őket, ahol nem lehetIgazság ellen fölhasználni őket amikor visszatér. – Ha visszatér – mondtam borúsan. – Amikor. Az Elődök pedig vele jönnek – nézett rám Árny savanyú arccal. – Próbálj meg

hinni valamiben, fiú. Az én kedvemért.Kétségtelen, hogy a Galenusszal töltött idő volt életem legrosszabb időszakaKosvárban. Ám az a hét, amit ezután Árnnyal átéltünk, szoros második volt. Akár egyszétrúgott hangyavár, bárhová mentem is a kastélyban, szüntelen emlékeztetőkbe botlottam arról, hogy az addigi életem összeomlott. Semmi sem lesz olyan, mint azelőttv o l t .A belvidéki Hercegségekből egyre többen érkeztek a trónörökössé avatásra. Ha nemlettek volna annyira üresek az istállók, Burricknak és Fürgének rengeteg tennivalójaakadt volna. Úgy tűnt, mindenfelé belvidékiek vannak, magas, szögletes fejű férfiak Fészekből és testes, Szántásba való földművesek és gazdák. Éles ellentétben voltak akomor kos vári katonákkal, akik a gyász jeléül rövidre vágták a hajukat. Nem egyösszetűzés is akadt. A kosvári emberek morgolódása tréfálkozásba csapott át, ahogyösszehasonlították a belvidékiek invázióját a Martalócokéval.Az emberek érkezésével még több áru távozott Kosvárból. A szobákat szégyentelenülkirámolták, faliszőnyegek és csergék, bútorok és szerszámok, mindenféle tartalékok vándoroltak ki a kastélyból, és hajóra rakták őket, hogy fölvigyék a folyón. AVásárhelyre induló szállítmányok kapcsán Pompa csatlósai mindig azt hajtogatták,hogy „a biztonság kedvéért” és „a király kényelme érdekében”. Hirtelen asszonyságnak minden sütnivalójára szüksége volt, hogy elhelyezze a vendégeket a kiürülő szobákba. Néha úgy tűnt, Pompa azon fáradozik, hogy amit nem tud elvitetni, azt mind



f ö l e m é s z t e s s e .Ugyanakkor költséget nem kímélve igyekezett minél pompázatosabb és csillogóbbfölavatást szervezni. Igazán nem értettem, miért fáradozik vele. Nekem legalábbisnyilvánvalónak tűnt, hogy magára akarja hagyni a négy partmenti Hercegséget. Ahogya Bolond egyszer figyelmeztetett, haszontalan volt az én mércémmel mérni Pompa

gabonáját. Nem volt közös értékrendünk. Talán az, hogy Medwen, Rippon és ShoaksHercegei tanúi lehetnek, amint magának hirdeti ki Igazság koronáját, valami olyankifinomult bosszú része volt, amit én nem érthettem meg. Keveset törődött vele, milyennehézséget jelentett nekik, hogy ilyen vészterhes időkben elutazzanak Kosvárba. Nemlepődtem meg, hogy lassan érkeztek meg, amikor pedig megjöttek, megdöbbentek aváltozásokon. Pompa terve, hogy Vásárhelyre költözteti a királyt és Kettrickent, csak szóbeszéd útján jutott el hozzájuk.Már jóval azelőtt, hogy a partmenti Hercegek megérkeztek volna, amíg még aszabadjára engedett káoszt szenvedtem, életem maradéka lassan darabokra hullott.Szeréné és Justin elkezdett kísérteni. Tudtam róluk, amint gyakran követtek, néha pedig a Mesterséggel tapogatóztak a tudatom után. Mint a varjak, kósza gondolataim

után kapkodtak, ami kellemetlen érzés volt. Csak apró kellemetlenségnek, elterelőhadmozdulatnak tartottam őket, amivel Will kifinomultabb módszereiről akarták elterelnia figyelmemet. Erősebbre vontam hát a védőfalaimat, tudván, hogy valószínűlegIgazságot is kirekesztem ezáltal. Attól tartottam, ez volt az egyik szándékuk, de nemmertem senkinek sem kimutatni ezt. Folytonosan figyeltem a hátamat, kihasználvaminden érzéket, amit Éjszemmel birtokoltunk. Igyekeztem még óvatosabb lenni, ésfölderíteni, mit művel a kotéria másik két tagja. Burl Vásárhelyen volt, látszólag azért,hogy gondoskodjék Elmés király kényelméről, mire odaér. Fogalmam sem volt, Carrodhol lehetett és senkit sem tudtam diszkréten megkérdezni róla. Azt tudtam biztosan,hogy nem volt a Konstancia fedélzetén. Aggódtam hát, és majdnem megőrültem amiatt,hogy többé nem vettem észre, hogy Will követne. Tudta, hogy észrevettem? Vagy

olyan jó volt, hogy nem vettem észre? Úgy éltem az életem, mintha minden lépésemetf i g y e l n é k . Nem csak az állatok és a tárgyak vándoroltak el Kosvárból. Burrick egyik reggel azzalköszöntött, hogy Fürgét is elvitték. Nem volt ideje elbúcsúzkodni senkitől. – Tegnap fogták a ló állomány maradékát, és elvitték. A legjobbakat már régebben, deezek is jó lovak voltak, amiket szárazföldön vittek Vásárhelyre. Fürgével egyszer csak közölték, hogy neki is mennie kell. Hozzám jött és tiltakozott, de azt mondtam neki,hogy menjen. Legalább a lovak jó kezekbe kerülnek. Mellesleg, itt nem maradt semmi. Nincs istálló, amit igazgatni kéne. Némán követtem, ahogy végigmentünk az útvonalon, ami a szokásos '72eggeli körút voltegykoron. A madárketrecekben csak az öreg és a sérült állatok voltak, a kutyákból csak egy szuka és pár csaholó kölyök maradt. Az itthagyott lovak a majdnem ígéretesek, atúl öregek és a sérültek voltak. Mikor Kormos üres istállója elé értem, összeszorult aszívem. Nem tudtam megszólalni, csak a kezembe temettem az arcomat. Burrick avállamra tette a kezét. – Tegnap jöttek érte és Rozsdásért. Azt mondtam, hogy ostobák, mert már rég elvitték őket. Tényleg ostobák voltak; mert elhitték. A nyergedet viszont elvitték. – Hová? – nyögtem ki. – Jobb, ha nem tudod – mondta Burrick komoran. – Elég, ha egyikünkből lesz lótolvaj.Többet nem is mondott.



Késő délutáni látogatásom Türelemnél és Füzénél nem az a megnyugtató pihenő volt,amire számítottam. Kopogtattam, de sokáig kellett várnom, mire Füze kinyitotta. Anappali szobában újabb kupacok álltak, sokkal több, mint amennyi szokott, Füze pedigsavanyú ábrázattal igyekezett rendet teremteni köztük. – Újabb hóbort? – próbálkoztam némi könnyedséggel.

Füze lehangoltan nézett rám. – Ma reggel jöttek és elvitték az úrnőm asztalát és az énágyamat. Azt mondták, szükség van rá a vendégeknek. Nem is csodálnám, annyi bútortfölhajóztak már Vásárhelyre. Kétlem, hogy valaha is viszontlátjuk az asztalt meg azá g y a t . – Hát, talán várni fognak rátok, mire Vásárhelyre értek – javasoltam bárgyún.Füze nagyon hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Akkor sokáig kell várniuk, FitzLovag. Nem tartozunk azok közé, akiket Vásárhelyrev i s z n e k . – Nem bizony – jelent meg hirtelen Türelem a hálószoba felől. – Azok közé a furcsanépek közé tartozunk, akiket itt hagynak.A szemei vörösek voltak, az arca sápadt, és akkor jöttem rá, hogy azért volt a hosszú

szünet, mert elbújt előlem, hogy ne lássam sírni. – Akkor bizonyosan visszatérsz Fűzfaligetbe – vetettem föl. Járt az agyam. Eddigfeltételeztem, hogy Pompa az egész udvartartást Vásárhelyre költözteti, de most azonkezdtem el tűnődni, kit hagy még itt. Magamat a lista elejére raktam. HozzátettemBurrickot és Árnyat. A Bolond? Talán ezért viselkedett úgy, mintha Pompa játékszerelett volna. Talán így követheti a királyt Vásárhelyre.Furcsa, hogy végig sem gondoltam, hogy Elmés és Kettricken nem csak Árny kezeiközül csúsznának ki, de az enyémből is. Pompa megerősítette a parancsait, hogy benntartsanak a váron belül. Nem akartam Kettrickent zaklatni, hogy oldja föl őket.Végül is megígértem Árnynak, hogy nem csapok újabb hullámokat. – Nem térhetek vissza Fűzfaligetbe. Augustus lakik ott, a király unokaöccse. Nem

kedvel, nekem pedig nincs többé jogom, hogy követelhessem, hogy ott lakhassak. Nem, mi itt maradunk, és minden tőlünk telhetőt megteszünk. – Nekem még van ágyam – ajánlottam föl. – Lehozhatom Füzének. Burrick biztoss e g í t e n e .Füze megrázta a fejét. – Már van ágyam. Csináltam magamnak fekvőhelyet, azon elleszek. Maradjon csak ott a tied. Tőled talán nem merik elvinni. Ha idehoznád, holnap biztos elvinnék. – Elmés király nem szól semmit? – kérdezte Türelem szomorúan. – Nem tudom. Mindenkit elzavarnak az ajtajától. Pompa azt mondja, hogy túl beteghozzá, hogy bárkit is fogadjon. – Azt hittem, talán csak engem nem fogad. No, mindegy. Szegény ember. Elveszítettekét fiát is, a birodalma pedig ide jutott Mondd csak, hogy van a királyné? Nem volt időmm e g l á t o g a t n i . – Hát jól volt, mikor utoljára találkoztam vele. Megviselte a férje halála, de... – Akkor nem sérült meg, amikor elesett? Attól tartottam, esetleg elvetélt – fordult elTürelem, hogy egy faliszőnyeg helyét bámulja a falon. – Túl gyáva voltam, hogy magamlátogassam meg. Túl jól ismerem az érzést, milyen elveszíteni egy gyermeket anélkül,hogy a kezébe foghatná. – Elesett? – kérdeztem ostobán. – Nem hallottad? Azokon a szörnyű lépcsőkön, amikor lefelé tartott a Királyné Kertjéből.



Azt beszélték, hogy egy szobrot levittek onnan, ezért fölment ellenőrizni. Mikor lefelé jött, a hátára esett azokon a kemény lépcsőkön.Attól kezdve nem tudtam Türelem szavaira figyelni. Leginkább arról beszélt, hogykiürítették a könyvtárakat is, ami amúgy sem érdekelt abban az időben. Amilyengyorsan és amilyen udvariasan csak lehetett, távoztam, azzal az ígérettel, hogy

hamarosan hírt hozok Kettricken állapotáról.Kettricken ajtajától eltanácsoltak, de néhány udvarhölgye elmondta, hogy jól van, de pihennie kell, de szörnyű volt... Csak addig tűrtem, amíg meggyőződtem '72óla, hogy nemvetélt el, aztán elmenekültem. Nem mentem vissza Türelemhez, még nem. Ehelyett lassan megmásztam a KirálynéKertjébe vezető lépcsőket. A kertben beigazolódtak a félelmeim. A kisebb ésértékesebb szobrokat elvitték, a nagyobbakat csak a puszta súlyuk mentette meg.Távoztomban óvatosan becsuktam az ajtót, és lefelé indultam a lépcsőkön. Lassan.Óvatosan. A kilencedik lépcsőn megtaláltam. Majdnem ugyanúgy jártam, mintKettricken, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, aztán leguggoltam, hogymegvizsgáljam. Lámpaolaj és zsír keveréke volt, amitől nem csillogott, és beleolvadt a

lépcső színébe. Ott volt, ahová a láb általában érkezni szokott, és eléggé a lépcsőtetején ahhoz, hogy rá lehessen fogni a beszivárgott hóra és esővízre, ami a cipőretapadhatott. Megdörzsöltem és megszagoltam, ami az ujjamra ragadt. – Csinos kis disznózsír – jegyezte meg a Bolond. Ijedtemben talpra ugrottam, ésmajdnem leestem a lépcsőkön. Vadul kapálóztam a kezemmel, de sikerült talponm a r a d n o m . – Érdekes mutatvány. Megtanítod nekem? – Nem vicces. Mostanság követnek, és kissé idegesít – lenéztem a lépcsőkön. Ha aBolond meg tudott lepni, akkor Will is megteheti. – Hogy van a király? – tudakoltamhalkan. Ha Kettricken ellen ilyesmit követtek el, Elmés sem volt biztonságban. – Mondd meg te – lépett elő az árnyékból a Bolond. A finom ruháit újból vörös és kék

öltözékére cserélte. Illett az új zúzódásaihoz. A jobb arcát valami megvágta, egyik kezétmajdnem teljesen a testéhez szorította. Valószínűleg kirándult a válla. – Már megint? – nyögtem elkeseredetten. – Én is pontosan ezt mondtam. Nem nagyon érdekelte őket. Egyeseknek egyáltalánnincs érzékük a társalgáshoz. – Mi történt? Azt hittem, te és Pompa... – Hát, igen, még egy Bolond sem lehet elég bolond, hogy szórakoztassa Pompát. Nemakartam otthagyni a királyt ma reggel. Rendületlenül kérdezgették arról, mi történt azünnepség alatt. Talán egy kicsikét túl szellemes voltam, amikor fölsoroltam, hogyhogyan másként szórakoztathatnák magukat. Kidobtak.Összeszorult a szívem. Pontosan tudtam, melyik őr segíthette ki az ajtón.Bekövetkezett, amire Burrick mindig is figyelmeztetett. Senki sem tudhatja, Pompameddig megy el, – Mit mondott nekik a király? – Ah! Nem „jól van a király?” és nem „javult-e az állapota?” Nem. Csak „mit mondottnekik?” Félsz, hogy veszélyben a drága bőröd? – Nem! – nem sértődtem meg a kérdésén, bárhogy hangsúlyozta is. Megérdemeltem. Nem nagyon ügyeltem mostanság a baráti kapcsolatunkra, annak ellenére sem, hogyamikor bajban volt, hozzám fordult segítségért. – Nem. De amíg a király nem mondsemmit Igazságról, addig Pompának nincs oka...



– A király nagyon... szűkszavú volt. Kellemes társalgásnak indult apa és fia közt.Pompa azt mondta neki, hogy elégedett lehet, hogy végre trónörökös lesz. Elmés királykissé bizonytalan volt, mint általában mostanság. Volt benne valami, ami bosszantottaPompát, ezért elkezdett vádaskodni, amiért nem elégedett, és nem tiltakozik ellene.Végül bizonygatni kezdte, hogy cselszövés történt, egy összeesküvés, hogy soha ne

kerülhessen a trónra. Senki sem veszélyesebb egy olyan embernél, aki nem tudja, kitőlés mitől fél. Még Wallace is megrettent egy kicsit. Pedig csak a király szokásosnyugtató főzetét hozta, amit Pompa kivert a kezéből, aztán megvádolta, hogy ő is tagjaa cselszövésnek. Azt mondta, hogy Wallace el akarta kábítani a királyt, hogy az ne beszélhessen. Kizavarta a szobából, aztán engem is kivitetett.Rettegés kúszott föl a gerincem mentén. Emlékeztem arra a pillanatra, amikor megéreztem a király fájdalmát. Pompa könyörtelenül megvárja, amíg a fájdalom áttör agyógyfőzetek hatásán, és eluralja az apját. El sem tudtam képzelni, hogy valaki képeslenne ilyesmire. De tudtam, hogy Pompa megteszi. – Ez mikor történt? – Alig egy órája. Nehéz téged megtalálni.

Közelebbről szemügyre vettem az arcát. – Menj le az istállóba Burrickhoz, ő majd ellátja a sérüléseid – tudtam, hogy a gyógyítónem vizsgálná meg. Sokakkal együtt ő is azok közé tartozott, akik féltek a Bolondtól. – Mit fogsz csinálni? – kérdezte a Bolond. – Nem tudom – feleltem őszintén. Ez pontosan egy olyan helyzet volt, amiről Árnnyal beszéltünk. Tudtam, hogy akár teszek valamit, akár nem, a következmények tragikusak lehetnek. El kellett vonnom Pompa figyelmét. Biztos voltam benne, hogy Árny tud azeseményekről. Ha Pompát el lehetne csalni egy időre... csak egyetlen dolog jutotteszembe, ami fölkeltené az érdeklődését. – Rendben leszel?A Bolond letelepedett a lépcsőkre, és a fejét a falnak támasztotta. – Azt hiszem. Menj

c s a k .Elindultam lefelé. – Várj!M e g á l l t a m . – Ha elviszitek a királyomat, vele akarok menni.Csak bámulni tudtam. – Komolyan mondom. Csak azért hordtam Pompa pórázát, mert megígérte, hogy úgylesz. Most már semmit sem jelent a számára. – Nem ígérhetek semmit – mondtam halkan. – Hát én igen. Megígérem, hogy ha a királyomat elviszitek, és én nem megyek vele,akkor elárulom az összes titkotokat. Az összeset – A Bolond hangja reszketett, fejétismét visszatámasztotta a falhoz.Sietve elfordultam. Az arcán végiggördülő könnyek rózsaszínűek voltak a sebébőlszivárgó vértől. Nem tudtam ránézni és leszaladtam a lépcsőkön.9 .ÖsszeesküvésA Himlős Ember szobádban ha áll,Tudhatod, hogy közelg a halál,Mert a Himlős Ember a ragály hordozója,Ő a sötétség, a lélek megrontója.



Betegség jön és balsors, végzet,Amikor a gyertya kék szikrát vet,Kígyó bújik a kandallódba,Fájdalom kúszik minden csontba.Intő jel, ha avas a vaj,

Intő jel, ha nem kél kenyér,Intő jel, ha savas a tej,Intő jel, ha forog a kés.Baj jele, ha a tűz nem ég,Átkok átka, ha mindez él.* – Valahonnan szükségünk lesz vérre – mondta Kettricken, miután meghallgatott. Olyanhiggadtan jelentette ki, mintha egy pohár bort kért volna. Türelemről Füzére nézett. – Kerítek egy csirkét – mondta végül Füze vonakodva. – Kell egy zsák, hogye l h a l l g a t t a s s a m . . . – Akkor indulj – mondta neki Türelem. – Siess és vidd a szobámba. Ott majd

megcsináljuk, és csak egy pohárkányi vért hozunk át. Minél kevesebbet kell ittügyködnünk, annál jobb.Először Türelemhez mentem, tudván, hogy sosem jutok túl Kettricken udvarhölgyein.Amíg visszatértem a szobámba, Türelem és Füze meglátogatták Kettrickent azzal akifogással, hogy egy különleges gyógyteát vigyenek a királynénak, miközben titokbanarra kérték, hogy fogadjon engem. Elküldte minden udvarhölgyét, aztán értem küldetteRozmaringot. A kislány most a kandalló mellett ücsörgött, és egy baba felöltöztetésévelf o g l a l a t o s k o d o t t . .Miután Türelem és Füze elmentek, Kettricken szigorú tekintettel nézett rám. – Leöntöm a vérrel az ágyamat és a ruhámat, és Wallace-ért küldetek. Azt fogommondani, hogy attól félek, elvetéltem. De nem többet. Nem hagyom, hogy akár egy ujjal

is hozzám érjen az az ember, és nem iszom meg semmit, amit ő készít el nekem. Aztsem fogom mondani, hogy elveszítettem a gyermeket, csak annyit, hogy félek, hogyelveszíthetem – mondta harciasan. Megborzongatott, hogy ilyen higgadtan fogadta a beszámolómat Pompa tettéről és szándékairól. Csak azt reméltem, rászolgáltam a bizalmára. Nem beszélt árulásról, sem gonosz szándékról; úgy tárgyaltuk meg adolgokat, mintha hadmozdulatokat terveznénk. – Elég lesz – ígértem. – Ismerem Pompát. Wallace hozzá fog szaladni a hírrel, mindegymennyire alkalmatlan. Nem tud majd ellenállni neki, kíváncsi lesz, hogyan sikerült at e r v e . – Már így is unalmas hallgatni az udvarhölgyek együttérzését Igazság halála miatt. Aligleszek képes elviselni, hogy hallgassam az aggódásukat a gyermekem miatt. Mi lesz,ha őrt hagynak a király mellett? – Amint elindulnak, hogy meglátogassanak, kopogtatni fogok a király ajtaján, éselterelem a figyelmet. Majd gondoskodom az őrről, ha lesz. – Ha elvonod az őr figyelmét, hogyan tudsz valamit is elérni? – Van egy... másik valaki, aki segít nekem – mondtam, magamban pedig reméltem.Ismét bosszankodtam rajta, hogy Árny soha nem engedte, hogy kitaláljunk valamit,ahogy kapcsolatba léphetnénk. – Bízz bennem – szokta mondani. – Figyelek, hallgatok,ott, ahol kell. Hívlak, ha biztonságos. A titok csak addig titok, amíg csak egy ember tudja.



Nem vallottam volna be senkinek, hogy már mindent bevallottam a kandallómnak,remélve, hogy Árny hallja. Reméltem, hogy az a rövid idő, amit biztosítani tudok Árnynak, elég lesz, hogy eljusson a királyhoz, és tegyen valamit. – Amit Pompa tesz, már kínzásnak számít – mondta Kettricken, mintha olvasott volna agondolataimban. – Hagyja, hogy szegény öregember szenvedjen saját betegségének

fájdalmától – egyenesen a szemembe nézett. – Nem bízol eléggé a királynédban, hogymegmondd, ki lesz segítségedre? – Nem az én titkom, hogy megoszthatnám, hanem a királyé – mondtam finoman. – Úgyhiszem, hamarosan amúgy is föl kell fedni előtted. Addig is... – Menj – bocsátott el. – Amilyen nyomorultul érzem magam, nem nagyon kellszínlelnem. Csak azt kell eltűrnöm, hogy férjem öccse elégedetten mosolyog agyermekem esetleges elvesztése fölött, miközben az apját kínozza. – Indulok – mondtam sietve. Éreztem a haragját, és nem akartam táplálni. Nagyonmeggyőzőnek kell hatnunk. Kimentem, elhaladtam Türelem és Füze mellett, aki egytálcán teáscsészét hozott. Ahogy elhaladtam a királyné udvarhölgyei mellett,igyekeztem aggódó képet vágni. Reméltem, hogy a királyné kérése, hogy látni szeretné

a király gyógyítóját, elég lesz hozzá, hogy kicsalogassa Pompát az odújából.Besurrantam Türelem szobájába, és résnyire nyitva hagytam az ajtaját. Várakoztam, ésközben egy öreg emberre gondoltam, akinél a gyógyfüvek tompító hatása lassanelmúlott, a fájdalmai pedig ismét felerősödtek. Láttam azt a fájdalmat. Ha egy ember fáradhatatlanul faggatna közben, én vajon mit tennék? Milyen sokáig tudnék szótlanmaradni? Mintha napok teltek volna el. Végül szoknyasurrogás hallatszott, majd sietősléptek és türelmetlen kopogtatás Elmés ajtaján. Nem kellett hallanom, hogy miről vanszó, a hanghordozásból tudtam, az asszonyok riadt könyörgése, aztán Pompa dühöskérdései, ami hirtelen tettetett aggodalomba csaptak át. Hallottam, hogy Wallace-értkiált, bármelyik sarokba száműzte is, és hallottam az izgatottságot a hangjában, ahogyutasította, hogy azonnal álljon a királyné rendelkezésére.

A hölgyek megint elsiettek az ajtó előtt, én pedig álltam, mozdulatlan,lélegzetvisszafojtva. Ez a csörtetés és dünnyögés Wallace lesz, kezébengyógyfüvekkel. Vártam, igyekeztem türelmes lenni, egészen addig, míg azt hittem, atervem kudarcot vallott. Aztán hallottam Pompa kimértebb lépteit és egy másik ember lábdobogását, amint sietve utoléri. – Az jófajta bor, te idióta! Nehogy kiöntsd – szitkozódott Pompa, aztán elhaltak a zajok. Tovább vártam, egészen addig, míg biztosvoltam benne, hogy beengedték. Vártam még száz szívdobbanásnyi ideig, mielőttelőbújtam, és a király ajtajához mentem.Halkan kopogtattam, de folyamatosan, amíg végre valaki megszólalt odabentről éstudni akarta, hogy ki az. – FitzLovag – mondtam határozottan. – Látni akarom a királyt.Csönd. Aztán – Senki sem léphet be. – Kinek a parancsára? – Pompa hercegére. – Nálam van egy jelvény, amit a király adott nekem egyszer azzal az ígérettel, hogy hafölmutatom, bármikor meglátogathatom. – Pompa herceg határozottan megparancsolta, hogy ne engedjelek be. – De ez az előtt volt, hogy... – és halkan eldünnyögtem a mondat második felét. – Mit mondtál?Ismét csak motyogtam.



– Hangosabban. – Nem lehet, nem akarom kikürtölni az egész kastélynak! – csattantam föl. – Nemakarok pánikot kelteni!Ez megtette a hatását. Az ajtó résnyire nyílt. – Mi az? – sziszegte az őr.

Közelebb léptem, jobbra-balra végignéztem a folyosón, aztán igyekeztem benéznimögötte. – Egyedül vagy? – kérdeztem titkolózva. – Igen! – mondta az őr türelmetlenül. – Bökd ki! Ajánlom, hogy fontos legyen!A számhoz emeltem a kezem, mintha súgni akarnék valamit, az őr pedig közelebbhajolt. Gyorsan kifújtam a levegőt, és az arcát fehér por lepte be. Hátratántorodott, azarcát markolászta, és fuldoklott. Pillanatok alatt elterült. A méreg gyors volt és hatásos,gyakran halált is okozhatott. Nem tudtam aggódni miatta, ő volt a vállcsavargatós barátom. Különben sem hiszem, hogy őrt állt a szobában és nem tudta, mi folyik o d a b e n n .Benyúltam a résen, és igyekeztem kiakasztani a láncot, amikor ismerős hang szisszentf e l .

– Tűnj el innét. Hagyd az ajtót, csak tűnj el! Ne nyisd ki, te bolond! – egy pillanatrahimlőhelyes ábrázatot pillantottam meg, aztán az ajtó határozottan becsapódott.Árnynak igaza volt. Az volt a legjobb, ha Pompának zárt ajtókkal kell megküzdenie, mirevisszatér. Minden egyes pillanat, amit az ajtókkal bíbelődtek, Árny malmára hajtotta av i z e t .Az utána következő idő volt a legnehezebb. Lementem a konyhába, elbeszélgettem aszakáccsal, aztán megkérdeztem, mi volt az a nagy sürgés-forgás odafönn. Talán akirályné elvetélt? Gyorsan kizavart a konyhából, hogy keressek olyanokat, akik többettudnak. Az őrszobába mentem, hogy igyak egy kis sert, és egyek valamit. Senki semszólt hozzám, de a jelenlétem érezhető volt. A királyné eséséről szóló pletyka már körbejárta a kastélyt. Szántásba és Fészekbe való katonák is akadtak szép számmal,

nagydarab, lassú mozgású férfiak, akik uraikat kísérték el az avatásra. Keserűséggeltöltött '65l, hogy hallottam, amint azt fejtegették, hogy milyenek lennének Pompa esélyei,ha a királyné elvetélt volna. Mintha egy lóversenyre fogadtak volna.Csak egyetlen olyan pletyka akadt, ami ennél is érdekesebb volt. Egy fiú állítólag látnivélte a Himlős Embert a kastély udvarán a kútnál. Majdnem éjfélre járt már az idő,amikor feltűnt, de senki sem csodálkozott el azon, hogy a fiú mit keresett akkor odakint,vagy azt, hogy milyen fénynél látta pontosan a himlőket a bőrén. Ehelyett mindenkimegfogadta, hogy távol tartja magát a kúttól, mert ez bizonyosan annak a jele volt,hogy a víz megromlott. A sörivászat mértékéből ítélve kevés félnivalójuk akadt. Addigmaradtam, amíg hír nem érkezett, hogy Pompa három markos emberért szalajtott ésfejszékért, hogy azonnal menjenek a király ajtajához. Ez újabb találgatásokra adottokot, én pedig halkan elhagytam a szobát, és az istállókba mentem.Burrickot akartam meglátogatni, hogy megtudjam, járt-e már nála a Bolond. EhelyettMollyval találkoztam, aki éppen akkor indult lefelé a lépcsőkön, amikor én odaértem.Lenézett megdöbbent ábrázatomra, és nevetett, de csak rövid ideig, a szeme pedigvégig komor maradt. – Miért jártál Burricknál? – kérdeztem, de rögtön meg is bántam, hogy durva voltam.Attól féltem, hogy segítségre volt szüksége. – A barátom – mondta tömören. El akart menni mellettem, de én megvetettem a lábam. – Eressz át! – sziszegte.



Ehelyett átkaroltam. – Molly, Molly, kérlek – mondtam rekedten, amikor lelketlenülmegtaszított. – Találjunk egy helyet, ahol beszélhetünk, ha csak egy pillanatra is. Nem bírom elviselni, hogy így nézel rám, amikor esküszöm, hogy semmi rosszat nem tettemneked. Úgy viselkedsz, mintha eldobtalak volna, de ez nem igaz. Ha nem lehetek veled,az nem azért van, mert nem akarok.

Hirtelen abbahagyta a küszködést. – Kérlek – könyörögtem.Körülnézett a félhomályos istállóban. – Itt megállunk és beszélünk. Röviden. – Miért haragszol rám?Majdnem válaszolt. Láttam, hogy lenyeli a szavakat, aztán hirtelen hűvössé vált. – Miért hiszed, hogy amit irántad érzek, az az életem középpontja? – kérdezett vissza. – Miből gondold, hogy rajtad kívül nincs más, amivel törődnöm kellene?Rámeredtem. – Talán azért, mert én így érzek irántad – mondtam komoran. – Pedig nem – javított ki. – De igen – erősködtem. Igyekeztem magamhoz vonni, de nem hagyta. – Igazság herceg fontosabb volt, Elmés király pedig még fontosabb. Kettricken királyné

is fontosabb – az ujjain számolta, mintha a hibáimat sorolná föl. – Tudom a kötelességemet – mondtam halkan. – Én pedig tudom, hogy hova húz a szíved – felelte kurtán. – Nem hozzám. – Igazság nincs... többé itt, hogy megvédje úrnőjét és az örökösét, vagy az apját – érveltem józanul. – Ezért most előbbrevalóak a saját életemnél is. Mindennél, amidrága nekem. Nem azért, mert jobban szeretem őket nálad, hanem... – szavakatkerestem. – Én a király embere vagyok – nyögtem ki végül. – Én pedig a saját emberem vagyok – mondta Molly, mintha ő lenne a legmagányosabbteremtmény a világon. – Tudok vigyázni magamra. – De nem örökre – tiltakoztam. – Egyszer majd szabadok leszünk.Összeházasodhatunk, azt tehetjük...

– Amit a királyod megenged – fejezte be helyettem. – Nem, Fitz – véglegesség csendülta hangjában és fájdalom. Eltolt magától és elindult lefelé a lépcsőn. Mikor két lépéssellejjebb járt, megállt. – El kell mondanom valamit – mondta, majdnem gyengéden. – Van másvalaki azéletemben. Valaki, aki olyan, mint neked a királyod. Az én életemnél előbbre való,mindenkinél fontosabb. Nem hibáztathatsz miatta – csak ekkor fordult vissza felém. Nem tudom, hogyan nézhettem ki, csak azt láttam, hogy félrenéz, mintha nem tudnáe l v i s e l n i . – Az ő érdekében el kell mennem – mondta. – Egy ennél biztonságosabb helyre. – Molly, kérlek, nem szerethet úgy, ahogyan én – könyörögtem. Nem nézett rám. – A királyod sem szerethet úgy téged, ahogy én... szerettelek. De nem számít. Az alényeg, hogy én mit érzek iránta. Ő a legfontosabb az életemben. Meg kell értened. Nem azt jelenti, hogy nem törődöm veled, csak szüksége van erre tőlem. Ég veled,Újfiú – alig suttogta az utolsó szavait.Álltam a lépcsőn, és néztem, ahogy távolodik. Hirtelen túl ismerős, túlságosanfájdalmas lett a látvány. Utánavetettem magam, megragadtam a karját és berántottama lépcső alá. – Molly – mondtam. – Meg kell hallgatnod. Nem szólt semmit, még csak ellen sem állt.



– Mit adhatok neked, mit mondhatnék, ami megértetné veled, mit jelentesz aszámomra? Nem engedhetlek el így! – De nem is tudsz marasztalni – mutatott rá. Éreztem, hogy valami elszállt belőle. Egykevés harag, lélek és akaraterő. Nem ismertem rá szót. – Kérlek – mondta, és a szó bántott, mert könyörgött. – Eressz el. Ne tedd még

nehezebbé. Nem akarok sírni.Eleresztettem, de nem mozdult. – Egyszer azt mondtam neked, hogy olyan vagy, mint Burrick.Bólintottam a sötétben, bár nem láthatta. – Vannak dolgaid, amiben hasonlítasz rá. Másokban viszont nem. Én döntöttemkettőnk helyett, ahogy egykor Burrick tette. Nincs jövő kettőnk számára. A szíved már másé. A kettőnk közötti rangbeli különbséget pedig nem hidalja át a szerelmünk.Tudom, hogy szeretsz, de a te szerelmed... más, mint az enyém. Én azt akartam, hogymegosszuk az életünket egymással. Te pedig egy dobozban akarsz tartani, elzárva azéletedtől. Nem lehetek olyasvalaki, akit akkor látogatsz meg, ha nincs fontosabbdolgod. Nem is tudom, mit csinálsz, ha nem vagy velem. Soha nem osztottad meg

velem. – Nem szeretnéd – mondtam. – Nem hiszem, hogy tudni akarod. – Ne mondj ilyet – suttogta haragosan. – Hát nem látod? Ezzel nem tudok együtt élni,hogy még azt sem hagyod, hogy én döntsem el? Te nem döntheted el. Nincs jogodhozzá! Ha még ezt sem mondod el nekem, hogyan is hihetném el, hogy szeretsz? – Embereket ölök – mondtam egyszerűen. Mintha nem is én lettem volna. – Akirályomért. Orgyilkos vagyok, Molly. – Nem hiszek neked – suttogta. Túl hirtelen szólalt meg. A hangjában harag ésmegvetés csendült. Valahol tudta, hogy az igazat mondom. Végre. Szörnyű csöndtelepedett közénk, rövid de fagyos, amíg várta, hogy beismerjem a hazugságot. Egyolyan hazugságot, amiről tudta, hogy igaz. Végül megtagadta.

– Gyilkos vagy? Még az őrön sem jutottál keresztül aznap, amikor megtámadtak. Mégmiattam sem tudtál szembeszállni velük. De azt akarod, hogy elhiggyem, a királyértölsz... Miért most mondasz ilyen dolgokat? Miért éppen most? Hogy lenyűgözz? – Ha azt hittem volna, hogy lenyűgöz, már korábban mondtam volna – vallottam be.Igazat mondtam. Csupán arra alapoztam a titoktartásomat, hogy féltem, elveszíthetemőt. Igazam volt. – Hazugságok – mondta, inkább magának, mint nekem. – Hazugságok, mindig csak hazugságok. Kezdettől fogva. Olyan ostoba voltam. Ha egy férfi egyszer megüt, megütmáskor is. Ez a hazugságra is igaz. De maradtam és hallgattam, elhittem neked. Milyenostoba voltam! – olyan könyörtelenül mondta az utolsó szavakat, hogy hátrahőköltemtőle. – Köszönöm, FitzLovag. Megkönnyítetted a dolgomat – elfordult tőlem. – Molly – könyörögtem. A karja után nyúltam, de megpördült, és ütésre emelte a kezét. – Ne nyúlj hozzám! – figyelmeztetett hűvösen. – Soha többé ne merj megérinteni!E l m e n t .Egy idő múlva eszembe jutott, hogy Burrick lépcsője alatt álltam a sötétben.Reszkettem a hidegtől és még valamitől. Mindig attól féltem, hogy az igazsággalelveszíthetem Mollyt. Az igazság abban a pillanatban elszakított minden szálat, ami egyévig összetartotta a hazugságokat. Mit kell ebből tanulnom? Töprengtem. Nagyonlassan megmásztam a lépcsőket. Kopogtattam az ajtón. – Ki az? – hallatszott Burrick.



– Én – kinyitotta az ajtót, én pedig beléptem. – Mit keresett itt Molly? – kérdeztem, nemtörődve a hangsúllyal és azzal, hogy a Bolond Burrick asztalánál üldögélt. – Segítségrevolt szüksége? – Gyógyfüvekért jött – köszörülte meg a torkát Burrick. – Nem tudtam segíteni neki,nem volt olyan fű, amit keresett. Aztán megjött a Bolond és segített ellátni.

– Türelemnek is vannak gyógyfüvei. Rengeteg – mutattam rá. – Én is ezt mondtam – elfordult és elkezdte eltakarítani az asztalról azokat a dolgokat,amikkel a Bolondot kezelte. – Nem akart hozzájuk menni – volt valami a hangjában,mintha témát akart volna váltani. – Elmegy – mondtam halkan. – Elmegy – leültem a székbe a kandalló mellé, és atérdeim közé szorítottam a kezeimet. Észrevettem, hogy előre-hátra hintázom.Megpróbáltam abbahagyni. – Sikerrel jártál? – kérdezte a Bolond.Abbahagytam a hintázást. Egy pillanatig fogalmam sem volt, hogy miről beszél. – Igen – sóhajtottam. – Azt hiszem, igen.Sikerült elveszítenem Mollyt, sikerült elveszítenem a hűségét és a szerelmét, amit olyan

könnyen nekem adott. Sikerült olyan logikusnak, gyakorlatiasnak és hűségesnek lennem a királyhoz, hogy elvesztettem minden esélyt rá, hogy normális életet éljek.Burrickra néztem. – Szeretted Türelmet? – kérdeztem hirtelen. – Szeretted, amikor úgy döntöttél,e l h a g y o d ?A Bolond láthatóan meglepődött, és kidülledtek a szemei. Tehát voltak olyan titkok,amiket még ő sem tudott. Burrick arca jobban elkomorult, mint addig valaha is. Karbafonta a kezét, mintha megpróbálná visszatartani magát. Talán meg fog ölni, gondoltam.Vagy csak magában akarta tartani a fájdalmát. – Kérlek – mondtam. – Tudnom kell.Rám nézett, aztán óvatosan megszólalt.

– Nem olyan ember vagyok, aki megváltozik – mondta. – Ha szerettem, most iss z e r e t e m .Tehát sosincs vége. – De mégis, úgy döntöttél... – Valakinek döntenie kellett. Türelem nem értette, miért ne lehetett volna. Valakinek véget kellett vetnie a szenvedéseinknek.Ahogy Molly is eldöntötte kettőnkért. Megpróbáltam végiggondolni, mit kell tennem.Semmi sem jutott eszembe. A Bolondhoz fordultam. – Jól vagy? – Jobban, mint te – felelte őszintén. – A válladra gondoltam. Azt hittem... – Zúzódás, de nem tört el. Jobb állapotban van, mint a szíved.Újabb elmés szójáték. Nem tudtam, hogy képes ilyen együttérzéssel tréfálkozni.Kedvessége az összetörtség szélére sodort. – Nem tudom, mit tegyek – mondtam rekedten. – Hogyan élhetek ezután?A pálinkásüveg halkan koppant, ahogy Burrick az asztal közepére tette. Három poharattett köré. – Iszunk – mondta. – Mollyra, hogy találja meg a boldogságát, bárhol is legyen az.Tiszta szívből kívánjuk.Ittunk egy kört, azután Burrick újratöltötte őket.A Bolond kevergette a pohárban a pálinkát. – Bölcs dolog ez most? – próbálkozott.



– Éppenséggel elegem volt a bölcsességből egy időre – dünnyögtem. – Inkább lennék b o l o n d . – Nem tudod, mit beszélsz – mondta. Ennek ellenére ő is köszöntésre emelte a poharát. Az összes bolondra. Fenékig. Harmadszorra pedig a királyra.Őszinte erőfeszítést tettünk, de a sors nem hagyott elég időt rá. Határozott kopogás

hallatszott az ajtó felől, amiről kiderült, hogy Füze az. Sietve belépett, kosárral akezében, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. – Tüntessétek ezt el nekem – mondta és kidobta elénk az asztalra a szerencsétlenül járt csirkét. – Vacsora! – kiáltotta a Bolond gyermeki lelkesedéssel.Füzének beletelt egy kis időbe, mire rájött, milyen állapotban vagyunk. – Amíg mi az életünket és a hírnevünket kockáztatjuk, ti leisszátok magatokat! – Burrick elé penderült. – Húsz év alatt sem tanultad meg, hogy nem old meg semmit?Burrick meg sem rezdült. – Vannak dolgok, amiket nem lehet megoldani – jelentette ki filozofikusan. – Az italozáscsak elviselhetővé teszi őket.

Könnyedén talpra állt, és meg sem ingott. A sok ivászat megtanította, hogyan bánjonvele. – Mire van szükséged?Füze összeszorította a száját. Végül úgy döntött, követi a társalgás menetét. – Azt kell eltüntetni. És kenőcsre lenne szükségem horzsolásokra. – Errefelé senki sem használja a gyógyítót? – kérdezte a Bolond csak úgy, senkitől.Füze nem törődött vele. – Ezzel az indokkal jöttem, így ezzel is kell visszatérnem. Az igazi célom az volt, hogymegtaláljam Fitzet és megkérdezzem, hogy tud-e róla, hogy fejszékkel törik be a királya j t a j á t .Fáradtan bólintottam. Nem akartam Burrick büszke kiállásával próbálkozni. Ehelyett aBolond ugrott talpra,

– Micsoda? – kiáltotta. – Azt hittem, azt mondtad, sikerült! Miféle siker ez? – Amilyet rövid időn belül el tudtam érni – vágtam vissza. – Vagy beválik, vagy nem.Egyelőre mindent megtettünk. Mellesleg, gondolkozz csak. Az egy jófajta tölgyfa ajtó.Beletelik nekik egy időbe, mire átvágják magukat rajta. Ha pedig sikerül, feltételezem,hogy a hálószoba ajtaját is zárva találják majd. – Hogyan csináltad? – kérdezte Burrick halkan. – Sehogy – feleltem kurtán. A Bolondra néztem. – Eleget beszéltem egyelőre. Ideje,hogy bízzatok bennem egy kicsit – Füze felé fordultam. – Hogy van a királyné ésTürelem? Hogyan sikerült a cselünk? – Elég jól. A királyné megütötte magát az eséstől, és felhorzsolta a bőrét, de amiengem illet, nem vagyok egészen biztos benne, hogy nem vetélt el valóban. Egy ilyenvetélés nem azonnal történik. De ne fessük az ördögöt a falra. Wallace törődött vele, denem rázta meg a hír. Ahhoz képest, hogy gyógyítónak vallja magát, szánalmasankeveset tud a gyógyfüvekről. Ami pedig a herceget illeti... – csak legyintett. – Van valaki rajtam kívül, aki nem tartja jó ötletnek, hogy azt terjesszük, elvetélt akirályné? – kérdezte könnyeden a Bolond. – Nem volt időm mást kitalálni – vágtam vissza. – Egy pár napon belül bejelenti, hogyúgy tűnik, minden rendben van a gyermekével. – Tehát pillanatnyilag biztonságban vagyunk – jegyezte meg Burrick. – De mi leszezután? Lessük, ahogy a királyt és Kettrickent elviszik Vásárhelyre?



– Bizalom – sóhajtottam. – Csak egy napig bízzatok meg bennem.Reméltem, hogy ez elég lesz. – Most pedig el kell válnunk, és folytatnunk kell azéletünket, olyan normálisan, amennyire csak lehet. – Egy istállómester lovak nélkül és egy Bolond király nélkül – jegyezte meg a Bolond. – Burrick és én eliszogathatunk, azt hiszem, az normális élet ilyen körülmények között.

De ami téged illett, Fitz, fogalmam sincs mit csinálsz manapság, nem is beszélve arról,mihez kezdhetsz. Mégis... – Senki sem fog ücsörögni és pálinkát inni – szólt közbe Füze határozottan. – Félre azüveggel, és legyetek észnél. Fitznek igaza van, szét kell válnunk. Ami itt elhangzott, azmindannyiunkat kötélre juttathat. Kivéve téged, FitzLovag. Neked a méreg jut, mertkirályi sarjat nem köthetnek föl. – Köszönöm szépen.Szavai mindenkit kijózanítottak. Burrick visszatette a dugót az üvegbe. Füze távozottelőször a kenőccsel, aztán a Bolond nem sokkal később. Mikor én távoztam, Burrick már megkopasztotta a csirkét. Semmit sem hagyott veszendőbe menni.Egy darabig csak kóvályogtam, és figyeltem, hogy követnek-e Kettricken valószínűleg

pihent, Türelemhez pedig nem akartam fölmenni. Ha a Bolond a szobájában volt, akkor nem akart társaságot. Ha valahol másutt, akkor nehéz megtalálni. Az egész váratelözönlötték a belvidékiek, ahogy egy beteg kutyát a bolhák. Besétáltam a konyhába,és elcsentem pár gyömbéres süteményt, aztán céltalanul járkáltam és igyekeztem nemgondolkozni. Addig bolyongtam, míg látszólag céltalanul a régi ólhoz és házikóhoztévedtem, ahol annak idején elrejtettem Éjszemet. A házikó üres volt és hideg, Éjszemmár régóta a Kosvár mögötti erdőket választotta otthonául. Nem kellett sokáig várnom,amíg megjelent a küszöbön.Talán az a legkényelmesebb az Ösztönben, hogy nem kell magyarázkodni. Nem kellettelmesélnem az elmúlt napok eseményeit, nem kellett szavakat keresgélnem, hogyleírjam, hogyan hagyott el Molly. Az emberi viselkedés amúgy is kevés értelemmel bírt

a számára. Nem az érdekelte miért, hanem az, hogy mit érzek. Egyszerűen csak megjött, és leült mellém a koszos padlóra. Átkaroltam, és a bundájának támasztottamaz államat.Micsoda falka ez az embereké – jegyezte meg egy idő múlva. Hogyan tudtok együttvadászni, ha mindenki másfelé szalad? Nem feleltem. Nem tudtam a választ, de nem is fogadta volna el.Előrehajolt, hogy megrágcsálja a mellső lábát ott, ahol viszketett neki. Aztán fölült,megrázta magát és megkérdezte. Mi lesz most a nőstényeddel? Nem minden farkas választ nőstényt.De a vezér mindig. Különben hogyan szaporodna a falka?Az én vezéremnek van nősténye, aki vemhes. Talán a farkasoknak van igazuk, és azembereknek kellene odafigyelniük. Talán csak a vezérnek kellene párzania. FalkaSzíve ezt a döntést hozta meg. Nem lehetett egyszerre párja és vezére, akiket teljesszívvel tudott volna követni.Falka Szíve jobban farkas, mint bevallaná – szünetet tartott. Gyömbéres süti?Odaadtam neki. Falánkul nekiesett, én pedig figyeltem.Hiányoznak az álmaid éjszakánként.Azok nem az álmaim, az az életem. Szívesen látlak benne, amíg Falka Szíve nemharagszik meg ránk. A megosztott élet könnyebb... De te inkább a nőstény életébeno s z t o z n á l .



Túl sokat akarok. Nagyot pislogott. Túl sokakat szeretsz. Az én életem egyszerűbb.Csak engem szeretett.Igaz. Az egyetlen nehézség, hogy néha nem tudom, hogy ezt te is elhiszed-e. Nagyot sóhajtottam. Éjszem tüsszögött, aztán megrázta magát.

Nem szeretem ezt az egérszagú port. De mielőtt elmegyek, azokkal az ügyes kezeiddelvakard meg jól a fülem tövét. Nekem nehéz elérnem anélkül, hogy megkarmolnám.Megvakartam hát a fülét, aztán a torka alatt, a nyaka tövénél, míg végül úgy dőltoldalra, mint egy kölyökkutya. – Kutya – mondtam kedveskedve.Ezért meglakolsz! – ugrott talpra, erősen megharapott az ingemen keresztül, aztán már el is tűnt. Fölhúztam az ingujjam és megbámultam a karomat, ahogy megharapott.Fehér foltok maradtak a helyén, éppen csak nem véreztek.F a r k a s h u m o r .A rövid téli nap véget ért, így visszatértem a kastélyba, és rávettem magam, hogy betérjek a konyhába a legújabb pletykákért. Sára teletömött szilvatortával, miközben

elmesélte, hogyan járt a királyné, aztán azt is, hogyan törték be fejszékkel a királyajtaját az őrök, miután a bent lévő gutaütést kapott. – A második ajtó is ugyanúgyzárva, Pompa herceg pedig végig aggódott, és sürgette őket, mert attól tartott, történtvalami a királlyal. Ám amikor átjutottak, a fejszecsapkodás ellenére Elmés király úgyaludt, mint egy csecsemő. Olyan mélyen, hogy nem tudták fölébreszteni se, hogyelmondják, miért törtek rá. – Hihetetlen – csodálkoztam. Sára áttért a többi pletykára. Rá kellett jönnöm, hogy alegtöbb akörül forgott, hogy kit visznek Vásárhelyre és ki marad. Sára például mennifog, de nem tudta, ki veszi majd át a szerepét. Talán az őrségből valaki. Pompa aztmondta, magával viheti azokat az edényeket, amikre szüksége volt, amiért hálás volt ahercegnek, csak azt sajnálta, hogy a nyugati tűzhelyet itt kellett hagynia. Pedig nagyon

jól szelelt, a húskampók pedig épp a megfelelő magasságban voltak, és még soha nemfőzött olyan jó tűzhelyen. Hallgattam, ahogy a számára fontos dolgokról beszél, amik körül az ő világa forgott. A királyné őrsége marad, akárcsak a király testőrei. Mivelszáműzték őket a király mellől, lehangolt népség lettek, de Pompa szerint szükség voltrá, hogy itt maradjanak, hogy fenntartsák az uralkodói jelenlétet Kosvárban. Rozmaringis ment, akárcsak az anyja, ami nem volt meglepő, tekintettel, hogy Kettrickenheztartozott. Fedren és Kedély marad. Sára azt mondta, hiányolni fogja a hangját, de talánhozzászokik majd a belvidéki danolászáshoz.Egy percig sem fordult meg a fejében, hogy megkérdezze, én vajon megyek-e.A szobámba tartva megpróbáltam elképzelni, milyen lesz Kosvár. Az asztalok majdnemüresek lesznek, az étel egyszerű katonai ízlés szerint lesz elkészítve, mivel a maradék szakácsok csak ilyesmikhez értettek. Ameddig a készletek kitartanak; gyanítottam,hogy még a tavasz beállta előtt vadhús és hínárleves lesz terítéken. Türelem és Füzesora jobban aggasztott. Nem voltak tábori élethez szokva, de legalább Kedély itt marad,hacsak melankóliája nem lesz úrrá rajta. Fedren is marad, s mivel kevés gyermekkelkell majd foglalkoznia, talán jut idejük Türelemmel papírokon kísérletezni. Igyekeztemkellemesebben gondolni a jövőre. – Hol jártál, Fattyú?Szeréné volt az, hirtelen lépett ki az egyik beugróból. Azt várta, hogy megijedek, de azÖsztön előre jelezte, hogy valaki volt ott. Meg sem rezzentem.



– Odakint – feleltem. – Kutyaszagod van. – Nagy szó, lévén, hogy alig maradt már kutya az istállóban. Nekem legalább van ráo k o m .Beletelt egy pillanatba, mire fölfogta a gúnyt a szavaimban.

– Azért van ilyen szagod, mert magad is félig kutya vagy. Bestiabűbájos!Majdnem visszavágtam egy anyjára célzott megjegyzéssel, ehelyett tényleg fölidéztemaz anyját. – Amikor először tanultunk írni, emlékszel rá, az anyád mindig fekete mackóruhát adottrád, mert mindig elmaszatoltad a tintát?Dacosan nézett rám, valamiféle rejtett sértést keresvén a szavaimban. – Mi van vele? – kérdezte végül, kíváncsiságtól hajtva. – Semmi. Egyszerűen csak eszembe jutott. Volt idő, amikor segítettem nekedösszekötni a betűket. – Ennek semmi köze ehhez! – jelentette ki mérgesen. – Nem, tényleg nincs. Ez az én ajtóm. Be akartál jönni velem?

Kiköpött, nem rám, de a lábam előtt csattant a padlón. Arra a következtetésre jutottam,hogy azért tette, mert elhagyja Kosvárat. Többé már nem tekintette otthonának, és úgyérezte, szabadon bemocskolhatja. Ennyit jelentett. Nem számított rá, hogy valaha isv i s s z a t é r .A szobámban minden reteszt és zárat gondosan ráfordítottam, aztán megnéztem azablakomat, amin még mindig erősen zárva voltak a spaletták. Benéztem az ágyam alá,végül leültem a székembe a kandalló mellé, hogy ott várjam meg, míg Árny magáhozh í v a t .Kopogtatásra riadtam föl bóbiskolásomból. – Ki az? – kérdeztem. – Rozmaring. A királyné látni óhajtja.

Mire kinyitottam az ajtómat, a kislány elment. Csak egy gyerek volt, mégis zavart kissé,hogy egy ilyen üzenetet csak úgy, az ajtón keresztül továbbít. Sietve megfésülködtem,aztán lesiettem a királyné szobájába. Elhaladtomban megfigyeltem Elmés királyajtajának roncsait. Az ajtóban egy testes őr állt, egy ismeretlen belvidéki katona.Kettricken egy díványon hevert lehunyt szemekkel. Néhány udvarhölgye halkandiskurált a szoba egyik végében, ám a királyné egyedül volt. Egy pillanatig azt hittem,hogy Rozmaring üzenete tévedés volt, de Remény űrnő a királyné mellé vezetett, éskerített egy alacsony sámlit, amire leülhettem. Megkérdezte, kérek-e teát, én pedigmegköszöntem. Amint Remény elment, hogy elkészítse, Kettricken kinyitotta a szemét. – Mi lesz eztán? – kérdezte olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolnom.A szemem sarkából néztem rá. – Elmés most alszik. Nem tarthat örökké. Akármit kapott is, elmúlik a hatásaelőbb-utóbb, akkor pedig kezdhetjük elölről. – Közeledik a trónörökössé avatási ceremónia. Talán Pompa elfoglalja magát vele.Ruhákat próbálgat és hasonlók. Talán nem lesz ideje rá. – És azután?Remény visszatért a teával. Köszönetet dünnyögve átvettem. Ahogy közelebb húzottegy széket, hogy leüljön mellénk, Kettricken haloványan elmosolyodott, ésmegkérdezte, hogy kaphatna-e ő is. Majdnem elszégyelltem magam, hogy Reményúrnő milyen gyorsan fölpattant, hogy engedelmeskedjék.



– Nem tudom – feleltem. – Én igen. A király biztonságban lenne a Hegyvidéki királyságban. Vendégül látnánk,megvédelmeznénk, és Jonqui talán tudna... ó, köszönöm, Remény – vette át a teájátKettricken és belekortyolt, amíg az úrnő helyet foglalt.Rámosolyogtam, és gondosan megválogattam a szavaimat, remélve, hogy megérti az

u t a l á s o k a t . – De a hegyvidék oly távol van, fenség, az időjárás pedig igen cudar. Mire egy futár átjutna, hogy elhozza édesanyja gyógyfőzetét, már benne járnánk a tavaszban. Talánmásutt is orvosolhatják a problémáit. Medwen, vagy Rippon például. A derék Hercegek nem tagadnak meg semmit fenségedtől. – Tudom – mosolygott fáradtan Kettricken. – De annyi problémájuk van, nem akarok még többet kérni tőlük. Mellesleg a hosszúélet nevű fűféle csak a hegyek közt nő. Egyeltökélt futár talán eljuthatna oda – megint kortyolt a teájából. – De kit küldene ilyen feladatra? Ah, az az igazi nehézség – mutattam rá. Reméltem,hogy megérti, milyen nehéz egy beteges öregembert ilyen nehéz útra vinni. – Aki eljutoda, az aztán férfi a talpán, és igen megbízható kell legyen.

– Ez inkább hangzik asszonynak nekem – kacsintott rám, Remény pedig fölnevetett,látván, hogy úrnőjének visszatérőben volt a humora. – Talán saját magamnak kellenemennem, hogy biztos legyek felőle – tette hozzá és elmosolyodott, amikor megpillantotta elkerekedett tekintetemet. Az övé azonban komoly maradt.Beszélgettünk még egy keveset, leginkább képzeletbeli gyógynövényekről ésreceptekről, én pedig megígértem hogy igyekszem beszerezni őket. Reméltem, hogyértette a célzást. Miután elbúcsúztam, visszatértem a szobámba, azon tűnődve, vajonhogyan akadályozhatnám meg, hogy a saját feje után menjen, még mielőttmegbeszéltem volna Árnnyal.Alig zártam be az összes reteszt az ajtómon, már meg is éreztem a lépcsősor felőlérkező huzatot. Fáradtan másztam meg a lépcsőt. Aludni akartam, de tudtam, hogy

nem jönne álom a szememre.Az ételek illata fölélénkített kissé, én pedig hirtelen rádöbbentem, hogy éhes vagyok.Árny már megterített. – Ülj le és egyél – mondta. – Együtt kell terveznünk.Alig két falatot ettem a húsból, amikor halkan megkérdezte. – Mit gondolsz, meddiglehetne észrevétlen ebben a szobában rejtegetni Elmést?Lenyeltem, ami a számban volt. – Még soha nem találtam ide vezető utakat – jegyeztem meg. – Ó, pedig léteznek. És mivel élelemnek és egyéb dolgoknak ki-be kell áramolniuk,vannak, akik tudatában vannak, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy pontosanmit is tudnak. Több szobával is kapcsolatban áll, ahová rendszeresen érkezik azutánpótlás a számomra. De az életem sokkal egyszerűbb volt, amíg Démutkánkeresztül tudtam intézni. – Hogy boldogulsz majd, ha Pompa elhagyja Kosvárat? – kérdeztem. – Valószínűleg nem olyan jól, mint azelőtt. Néhány tennivalót szokásból végeznek acselédek, ha azok megmaradnak, nem nagy a gond. De ahogy az élelem egyre ritkábblesz, néhányan csodálkozni fognak, miért tárolnak egyes dolgokat a kastély egyik használaton kívüli részében. De Elmésről beszéltünk, nem rólam. – Attól függ, hogyan tűnik el a király. Ha Pompa azt hiszi majd, hogy közönségesutakon hagyta el a várat, akkor talán itt tarthatod egy darabig. De ha Pompa tudja, hogy



Kosváron belül maradt, akkor szétszedeti az egész kastélyt. Valószínűleg kalapáccsalvereti szét a király hálószobájának a falait. – Határozott, de hatékony – egyezett bele Árny. – Találtál neki biztonságos helyet Medwenben, vagy Ripponban? – Ilyen gyorsan? Nem. Itt kell rejtegetnünk napokig, esetleg hetekig, amíg biztos helyet

találunk. Aztán ki kell csempészni a várból. Megvesztegethető embereket kell találnunk rá. Sajnos, aki megvesztegethető, azt később is meg lehet vesztegetni, hogy tálaljon ki.Hacsak nem történik velük baleset – rám nézett. – Emiatt ne aggódj. Van más út kifelé – mondtam, fölidézve Éjszem útvonalát. – Vanegy másik problémánk is. Kettricken. A saját feje után fog menni, ha nem tudja meghamarosan, hogy van egy tervünk. Magától is hasonló következtetésekre jutott, mint te.Ma este fölvetette, hogy elviszi Elmést a Hegyvidéki Királyságba. – Egy állapotos asszony és egy beteg öregember egyedül és télen? Nevetséges – Árnyelhallgatott. – Bár, senki sem számítana rá. Soha nem keresnék őket azon az úton. Aza rengeteg ember és áru pedig, ami mind Vásárhelyre tart Pompának hála, még el isfedné a nyomokat.

– Még mindig nevetséges – tiltakoztam. Nem tetszett a szemében gyúlt láng. – Kimenne velük? – Burrick. Legalább nem inná halálra magát unalmában, és törődne a lovakkal is. Ésminden mással, amire szükségük lehet. Vajon elmenne velük? – Tudod, hogy igen – vallottam be vonakodva. – De Elmés nem élné túl az utat. – Nagyobbak az esélyei, mint Pompával. Ami rágja belülről, elemészti, bárhol legyen is.De hogy miért emészti ilyen gyorsan az utóbbi időben, fogalmam sincsen. – A hideg, a magány. Nem javít a dolgon. – Vannak fogadók az út mentén. Találnék pénzt is hozzá. Elmés alig hasonlít önmagáramostanság, nem kell attól tartanunk, hogy felismerik. Kettricken már nagyobb gond.Kevés szőke és magas asszonyt ismerek. Talán ha vastagon öltözködik, csuklyás

kabátot hordana... – Nem gondolod komolyan. – Holnap este – mondta. – Holnap estig kell cselekednünk, mert addigra múlik el azaltató hatása, amit Elmésnek beadtam. Kettrickennel nem fognak próbálkozni még egydarabig, de ha egyszer Pompa hatalmába kerül... bizony sok baleset történhet az úton.Belecsúszhat a hideg folyóba, megriad a lova, vagy romlott húst eszik. Ha az őorgyilkosa feleannyira jó, mint mi, akkor sikerülni fog. – Pompa orgyilkosa?Árny szánakozó pillantást vetett rám. – Csak nem hiszed, hogy a hercegünk nekiálllámpaolajat és zsírt kenni a lépcsőkre? Mit gondolsz, ki lehet az? – Szeréné – vágtam rá. – Akkor nyilvánvalóan nem ő az. Nem, valószínűleg egy szürke kis ember, kellemesmodorral, hétköznapi élettel. Ha megtaláljuk egyáltalán. Ah, mindegy, tegyük félreegyelőre. Bár semmi sem olyan nagy kihívás, mint megtalálni egy orgyilkost. – Will – mondtam halkan. – Kicsoda?Meséltem neki Willről, gyorsan és röviden. Miközben hallgatta, elkerekedtek a szemei. – Briliáns volna – mondta elismerően. – Egy orgyilkos, aki bánni tud a Mesterséggel.Csoda, hogy senkinek sem jutott még eszébe. – Talán Elmésnek igen – mondtam halkan. – De talán az az orgyilkos megbukott a



v i z s g á n . . .Árny hátradőlt a székében. – Vajon – mondta mérlegelve a dolgokat –, Elmésnek talánlehetett ilyen ötlete. Még előlem is eltitkolhatta. De én magam kétlem, hogy Will többlenne, mint egy kém, legalábbis most. Figyelemreméltó, mindenesetre. Neked is észnélkell lenned. De nem hiszem, hogy orgyilkosként kellene tartanunk tőle – megköszörülte

a torkát. – No mindegy. Nincs sok időnk. A király szobájából kell indulnunk. Találnodkell rá módot, hogy elvond az őrök figyelmét. – A trónörökössé avatás alatt... – Nem. Nem várhatunk odáig. Holnap este az utolsó időpont. Nem kell sokáiglefoglalnod őket. Csak pár percre van szükségem. – Várnunk kell! Másként az egész terv lehetetlen. Azt akarod, hogy holnap éjszakára beszéljek meg mindent Kettrickennel és Burrickkal, ami azt jelenti, hogy el kellmondanom nekik, hogy létezel. Burricknak pedig lovakat és felszerelést kell szereznie... – Vén gebék is megteszik. A jobb lovakat hamar észrevennék, ha hiányoznak. – Rengeteg vén gebénk van, mert csak az maradt az istállóban. De Burrickot mardosnifogja a szégyen, hogy ilyen jószágokon kell szállítania a királynét.

– Egy öszvér jó lesz neki. Egyszerű népeknek kell látszódniuk.Felhorkantam a gondolatra, hogy Burrick megül egy öszvért. – Nem lehet megcsinálni.Túl kevés az idő. A ceremónia éjjelén kell megtennünk, mialatt a lakoma zajlik.Mindenki ott lesz. – Bármit meg lehet tenni, ha nagy szükség van rá – tiltakozott Árny, aztán hátradőlt aszékében, és eltűnődött. – Talán igazad van. A ceremónia idejére Pompa nem tehetsemmit az apjával. Ha nincs ott, a partmenti Hercegek nem fogják elfogadni. Pompakénytelen '66ájdalomcsillapítókat adni neki, hogy figyelni tudjon legalább. Nos, legyen hát.Holnapután éjszaka. És ha feltétlenül szükséges, hogy beszélj velem, dobj egy kisakácháncsot a kandalló tüzébe. Ne sokat, nem akarom, hogy kifüstölj, de egy maréknyitl e h e t .

– A Bolond is a királlyal akar menni – emlékeztettem magamat is lassan. – Nem lehet – mondta Árny eltökélten. – Nem tudjuk álcázni. Csak növelné afelfedezés esélyét. Mellesleg maradnia kell. Szükségünk van a segítségére aze l ő k é s z í t é s h e z . – Nem hiszem, hogy megváltoztatja a véleményét. – A Bolondot hagyd rám. Megértethetem vele, hogy a király élete függ attól, hogy segítnekünk. Olyan légkört kell teremtenünk, ahol a király és a királyné eltűnése nem tűnik...ah, mindegy. Ezt hagyd rám. Eltántorítom őket attól, hogy falakat tördeljenek. A királynészerepe egyszerű. Csak annyit kell tennie, hogy korán visszavonul és kijelenti, hogysokáig akar aludni. Elküld mindenkit, és utasításba adja, hogy ne zavarják, majd őküldet értük. Ha minden jól megy, sikerül néhány óra előnyt szereznünk nekik – kedvesen rám mosolygott. – Hát, azt hiszem, ez minden, amit tervezni tudunk. Tudom,semmi sincs eldöntve még, de így jó. Legalább rugalmasak vagyunk. Most pedig menjés aludj, amíg tudsz. Holnap sok dolgod lesz, nekem pedig most van sok dolgom.Elegendő orvosságot kell kevernem, hogy ellássam Elmést, amíg a Hegyvidékikirályságba ér. Csomagolnom is kell. Burrick tud olvasni, ugye? – Nagyon is jól – biztosítottam. Elhallgattam egy pillanatra. – Jártál a kastély kútjánálmúlt éjjel, úgy éjfél körül? Valaki látni vélte a Himlős Embert. Vannak, akik azt mondják,megromlik a kút vize. Mások rossz előjelnek tartják Pompa ceremóniájához. – Ó? Valóban? Talán így is van – kuncogott magában Árny. – Előjeleket és intéseket



kaphatnak bőven, egészen addig, míg a király és a királyné eltűnése föl sem tűnik majd – kisfiúsan vigyorgott, mintha megfiatalodott volna hirtelen. A régi bajkeverő csillogásvisszatérni látszott a tekintetébe. – Menj és pihenj le. Tudasd Burrickot és Kettrickent atervünkről. Én beszélek Elméssel és a Bolonddal. Senki más nem tudhat meg egyhangot sem. Egy részét a szerencsére kell bíznunk, fiú, de a maradékot bízd csak rám!

Kacagása nem volt megnyugtató, miközben lefelé botorkáltam a lépcsőkön.1 0 .Árulók és árulások POMPA HERCEG ELMÉS KIRÁLY ÉS Vágy királyné egyetlen élve született gyermekevolt. Néhányan azt mondják, a bábák soha nem törődtek eléggé a királynéval, és nemtettek meg mindent a csecsemőkért. Mások szerint a bábák túl sok fájdalomcsillapítófüvet adtak a királynénak a vajúdások alatt, de mivel csak két halva született gyermekethordott hét hónapnál tovább a méhében, a bábák azt állították, a királyné túlzott bódítószer élvezete volt a hibás. Akárcsak az, mondják, hogy övében hordott késének pengéje mindig a hasa felé mutatott, ami, mint azt mindenki tudja, rossz ómen volt egytermékeny asszonynál.

* Nem tudtam aludni. Ha félretoltam a királlyal kapcsolatos gondolataimat, Mollyt láttammagam előtt, másvalaki oldalán. A gondolataim ide-oda csapongtak, aggódással ésszenvedéssel árasztva el az elmémet. Ígéretet tettem magamnak, hogy amint Elmés ésKettricken biztonságba kerülnek, fölkutatom Mollyt, és visszaszerzem, bárki hódította isel. Ezt elhatározván a másik oldalamra fordultam, és tovább bámultam a sötétséget.Még mindig az éjszaka uralta a vidéket, amikor kikászálódtam az ágyamból.Kísértetként lopakodtam keresztül a kastélyon és az üres istállón, Burrick szobájáig.Meghallgatott, aztán finoman megkérdezte. – Biztos, hogy nem rosszat álmodtál? – Ha igen, egész életemen át tartott – feleltem halkan.

– Jómagam is hasonlóképp kezdem érezni magam – egyezett bele. A sötétben beszélgettünk, Burrick még mindig az ágyában feküdt, én pedig előtte ültem a padlón. Nem akartam, hogy fölkeljen, és tüzet rakjon, vagy gyertyát gyújtson, nehogy valakigyanakodni kezdjen. – Ahhoz, hogy véghezvigyük, amit akar, mindennek elsőre sikerülnie kell. Először hozzád jöttem. Meg tudod tenni?Hallgatott, a sötétségben pedig nem láthattam az arcát. – Három hátasló, egy öszvér,egy utazófülke és felszerelés az útra. Anélkül, hogy bárkinek is föltűnne – elhallgatott. – Mégsem szállhatnak be az udvaron. – Emlékszel arra az égerfa csalitosra, ahol annak a nagy rókának az ürege volt? Ottvárakozz a lovakkal... A farkas elvezeti őket oda – tettem hozzá vonakodva. – Muszáj nekik is megtudniuk? – kérdezte. A gondolat elképesztette. – Olyan eszközöket használok, amik a rendelkezésemre állnak. Én nem úgy látomőket, ahogy te. – Meddig tudod úgy megosztanod vele az elmédet, hogy ne valld magadénak agondolatait? Vakargatja és nyalogatja magát, lázba jön, ha tüzel egy nőstény, nemgondolkozik tovább, mint a következő étkezés... Mi lesz belőled akkor? – Talán kapuőr? – próbálkoztam. Nézetei ellenére Burrick felnevetett – Komolyan beszélek – mondta végül. – Én is. Össze kell dugnunk a fejünket, ha azt akarjuk, hogy sikerüljön. Többé már nem



érdekel mit áldozok föl érte.Egy ideig hallgatott. – Tehát valahogy ki kell juttatnom négy lovat, és egy utazófülkét avárból, anélkül, hogy bárkinek feltűnne?Bólintottam a sötétben. – Meg lehet tenni? – Van egy pár lovászfiú, akiben megbízom. Nem olyan szívesség, amit bárkitől

kérhetnék. De azt hiszem, tehetünk úgy, mintha egy újabb nemes lenne, aki fölfelé tarta folyón. De az embereim nem ostobák, olyat nem tűrnék meg az istállóban. Amintértesülnek róla, hogy eltűnt a király, hamar rájönnek az igazságra. – Válassz olyat, aki szereti a királyt.Burrick felsóhajtott. – Élelem. Nem lesz valami választékos. Útravaló leginkább. Téliruhát is szereznem kell? – Nem. Csak magadnak. Kettricken magával tudja hozni, amire szüksége van. Árny pedig gondoskodhat a király dolgairól. – Árny. A név csaknem ismerős, mintha hallottam volna sok évvel ezelőtt. – Már régóta halottnak hiszi, aki tudott egyáltalán róla. Azelőtt a kastélyban élt. – És azóta árnyékként éli az életét – csodálkozott.

– És továbbra is szeretne úgy élni. – Nem kell félned, hogy elárulom – sértődött meg Burrick. – Tudom, csak olyan... – Értem. Menjél hát. Eleget tudok ahhoz, hogy elvégezzem a rám eső részt. Ott leszek a lovakkal és a többivel. Mikor? – Valamikor éjszaka, amikor a lakoma még mindig javában tart. Nem tudom. Valahogymajd értesítelek.Megvonta a vállát. – Amint besötétedik, odamegyek és várok. – Köszönöm, Burrick. – A királyom és a királyném. Nincs szükség köszönetre azért, mert a kötelességemett e s z e m .

Visszalopakodtam az éjszakába, és a legsötétebb árnyékok közt elosontam araktárakig, egészen a régi kunyhóig. Minden érzékemre szükségem volt, nehogy valakiéppen kémkedjen utánam. Éjszem lihegve érkezett.Mi az? Miért hívtál vissza a vadászatomról?Holnap este, sötétedés után szükségem lehet rád. Itt maradnál a kastély közelében,hogy gyorsan ideérj, ha szükségem van rád?Hát persze. De ezért nem kellett volna idehívnod, egy ilyen egyszerű szívesség miatt.Leguggoltam a hóba, ő pedig odajött hozzám, és a vállamra támasztotta a fejét.M e g ö l e l t e m .Bolondság – dünnyögte. Most menj, itt leszek, ha szükséged lesz rám.K ö s z ö n ö m .T e s t v é r .Visszaosontam a szobámba, és visszafeküdtem az ágyba. Izgatott voltam és tudtam,hogy nem lesz addig nyugtom, míg túl nem leszünk rajta.Reggel meglátogattam a királynét. Egy maréknyi, gyógyfőzetekkel foglalkozó tekercsetvittem magammal. Kettricken egy díványon pihent a kandalló mellett, megjátszva agyászoló feleséget, és a várandós anyát. Láttam, hogy megviselte a dolog, jobban fájtneki az esés, mint beismerte volna. Alig nézett ki jobban, mint előző este, de melegenüdvözöltem, és nekiálltam taglalni a tekercsek tartalmát, szépen, egyesével. Sikerültaddig untatnom a hölgyeit, amíg azok arrébb vonultak, a maradék hármat pedig teáért



és párnáért küldte el. A kis Rozmaring már elbóbiskolt a kandalló mellett. Aminthallótávon kívülre értek a hölgyek, sietősen beszélni kezdtem. – Holnap este, a ceremónia után indultok útnak – mondtam, és folytattam, amint láttam,hogy szóra nyitja a száját. – Öltözködj melegen, hozz magaddal téli dolgokat. Ne sokat.Menj a szobádba, egyedül, amilyen hamar csak el tudsz szabadulni. Küldj el mindenkit

a szobádból, és mondd azt, hogy pihenni akarsz, majd értük küldetsz, ha szükség vanrájuk. Zárkózz be. Nem is, csak hallgass. Kevés az idő. Készülj föl az indulásra, ésmaradj a szobádban. Valaki majd érted jön. Bízz a Himlős Emberben. A király is veledtart. Bízz bennem – mondtam kétségbeesetten, és már hallottam is a visszafelé tartólépteket. – Minden mást elrendezünk. Bízz bennem.Bizalom. Alig tudtam bízni benne, hogy sikerrel fogunk járni. Hamarosan megérkezett atea is, mi pedig csevegtünk tovább semmitmondóan. Kettricken megkért, hogy hagyjamnála a tekercseket, mert este korán vissza akar vonulni, és legalább lesz idejeolvasgatni őket. Udvariasan elbúcsúztam és elsiettem.Árny azt mondta, hogy beszél a Bolonddal. Szánalmas próbálkozásokat tettem aszökés megszervezésére. Már csak annyit kellett elérnem, hogy a király egyedül

maradjon a szobájában, miután visszavonult. Árny csak pár percet kért. A két betörtajtó előny, de hátrány is lehet. Nem tudtam, melyik lesz. Végiggondoltam az összesegyszerűbb cselt. Részegnek tettethetem magam, és kicsalogathatom az őröket egy kisverekedésre. Hacsak nem viszek magammal fejszét, nem tartok ki sokáig ellenük.Ökölharcban nem voltam jó. Egy tucat másik lehetőséget is elvetettem. Túl sok múlottolyan dolgokon, amik fölött nem volt uralmam. Hány őr lesz ott, lesz-e köztük ismerős,Wallace ott lesz-e, beugrik-e Pompa cseverészni?Korábban, amikor Kettricken szobájába tartottam észrevettem, hogy a király ajtajai elé bársonyfüggönyöket aggattak, az ajtók romjait nagyjából eltakarították. Senkit semhívtak, hogy javítsa meg az ajtókat – újabb jele, hogy Pompa nem akar visszatérniK o s v á r b a .

A kastély forgalmasabb volt, mint valaha, ugyanis aznapra várták a partmentiHercegeket, akik szintén a ceremóniára érkeztek. Az alacsonyabb rangú vendégek számára fenntartott szobákat készítették elő nekik. Eltűnődtem, vajon hogyan fognak reagálni a király és a királyné hirtelen eltűnésére. Vajon árulásnak tartják majd, vagyPompa ebből is kimagyarázza magát? Elhessegettem a gondolatot, a király ügyébenmég mindig nem jutottam előbbre. Nem maradtam a szobámban, járkálni kezdtem a kastélyban, remélve, hogyvalahonnan ötletet meríthetek. Ehelyett csak összevisszaságot találtam. Mindenfélenemesek érkeztek Pompa ceremóniájára, és a megnövekedett forgalom mindenfelékavargott a házban, miközben újabb dolgok és emberek indultak útnak Vásárhely felé.A lábaim Igazság dolgozószobája felé vittek. Az ajtó nyitva állt, odabenn hideg, por ésegerek halványan érezhető szaga. Reméltem, hogy az itt maradt tekercsek nem voltak pótolhatatlanok. Biztos voltam benne, hogy az értékesebbeket magammal vittem Árnyszobájába. Körbesétáltam a szobában, és megérintettem a dolgait. Hirtelen nagyonhiányozni kezdett. Hiányzott a határozottsága, nyugalma és ereje; soha nem hagytavolna, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Leültem az asztalához, amelyen a térképeitszokta rajzolni. Tollak és tinták hevertek rajta rendetlenül, néhány vízfestékes tégelyteljesen beszáradt már, és megtöredezett. Az illatáról Igazság jutott eszembe, ahogy afrissen beolajozott bőr lószerszámokról Burrick. Előrehajoltam az asztalra, és akezembe temettem az arcomat. – Igazság, szükségünk van rád.



Nem jöhetek.Talpra ugrottam, de megbotlottam a szék lábában, és elvágódtam. Sietvefölkászálódtam, és kétségbeesetten kaptam a kapcsolat felé. Igazság!Hallak. Mi az, fiú? szünet. Sikerült egyedül elérned engem, igaz? Gratulálok!Szükségünk van rád itthon!

M i é r t ?A gondolatok sokkal gyorsabbak a szavaknál és sokkalta részletesebbek nála.Éreztem, hogy elszomorodik és fáradtabb lesz. Gyere haza. Ha itthon lennél, Pompanem lehetne trónörökössé és nem foszthatná így ki Kosvárat. Nem mehetek. Nyugodj meg. Gondold végig. Nem érnék vissza időben, hogymegakadályozzam. Nagyon bánt a dolog. De már túl közel vagyok, hogyvisszaforduljak. És ha apa leszek, még fontosabb, hogy sikerrel járjak. Meg kell őriznema Hat Hercegséget, és föl kell szabadítanom a partvidéket, hogy a gyermekemö r ö k ö l h e s s e .Mit tegyek?Amit terveztetek. Az apám, a feleségem és a gyermekem, nehéz terhet róttam rád –

hirtelen bizonytalannak tűnt.Megteszem, amit tudok – mondtam, de nem mertem többet ígérni.Bízom benned – elhallgatott. Érezted?M i c s o d á t ?Valaki más is van itt, aki be akar törni, és belehallgatni a beszélgetésünkbe. Galenusegyik kémkedő aljas kígyója. Nem hittem, hogy ilyesmi lehetséges!Galenus megtalálta a módját, és megtanította rá fertőzött talpnyalóit. Többet ne Üzenjn e k e m .Ugyanazt éreztem, mint legutóbb, amikor megszakadt a kapcsolatunk, csak akkor erősen taszított el, hogy ne merítsem ki Elmés királyt. A Mesterséggel valaki felé

taszított. Éreztem, hogy ez megviseli. Megszakadt a kapcsolat.Amit a hallgatózásról mondott, megrázott. Diadalt és félelmet éreztem. Sikerült segítségnélkül Üzennem. Valaki kémkedett utánunk. Vajon mennyit hallott? Eltoltam a széket azasztaltól, egy darabig hagytam, hogy kavarogjanak a gondolataim. A Mesterséghasználata könnyen jött, még mindig nem tudtam pontosan, hogyan kezdeményeztem,de sikerült, és könnyű volt. Úgy éreztem magam, mint egy gyermek, aki kirakta a képet,de nem emlékezett a mozdulatokra. A tudat, hogy képes voltam rá arra bátorított, hogy próbáljam meg újra. Határozottan félresöpörtem a kísértést. Más feladataim voltak,sokkal komolyabbak.Fölpattantam a székből, és kiszaladtam, majdnem elbotlottam Justinban. A fal tövébenült, kinyújtott lábakkal, és részegnek tűnt. Félig megbénította Igazság taszítása.Megtorpantam és lenéztem rá. Tudtam, hogy meg kellene ölnöm. A méreg, amit olyrégen Wallace-nak készítettem, még mindig az ingem ujjába varrva pihent.Lenyomhatnám a torkán, bár nem gyorsan ható méreg volt. Mintha olvasott volna agondolataimban, elhúzódott tőlem, a fal mentén botorkálva.Egy darabig csak néztem rá, igyekeztem higgadtan gondolkozni. Megígértem Árnynak,hogy nem cselekszem anélkül, hogy beszélnék vele. Igazság pedig nem utasított, hogyöljem meg a kémet. Pedig szemvillanásnyi idő alatt megtehette volna. Ez a döntés nemrám tartozott. Nagyon nehezemre esett elsétálni Justintól. Alig indultam meg alépcsőkön, amikor kifakadt.



– Tudom, hogy mit csináltál!Megfordultam, hogy szembenézzek vele. – Miről beszélsz? – kérdeztem mély hangon. Nagyot dobbant a szívem. Reméltem,hogy ad rá okot, hogy megöljem. Ijesztő volt érezni, hogy mennyire meg akartam tenni.Elsápadt, de nem hátrált meg. Egy nagyszájú gyerekre emlékeztetett.

– Úgy járkálsz, mintha te lennél a király, gúnyolódsz rajtam a hátam mögött, és lenézel! Ne hidd, hogy nem tudom – nehézkesen talpra küzdötte magát. – De nem vagy olyannagyszerű! Egyszer Üzensz, és azt hiszed, te vagy a mester, de a Mesterséged akutyabűbájadtól bűzlik! Ne hidd, hogy mindig ilyen büszkén járkálhatsz! Véged lesz,méghozzá hamarosan.A farkas bosszúért kiáltott bennem. Fékeztem magam. – Kémkedni mersz utánam, amikor Igazsággal beszélek? Nem hittem, hogy van hozzá bátorságod, Justin. – Tudod, hogy van, Fattyú. Nem félek tőled, és nem kell bujkálnom előled. Sokatmerek, Fattyú! Sokkal többet, mint hiszed – szónoklata fölbátorította. – Nem, ha cselszövést és felségárulást gyanítok. Hát nem nyilvánították halottnak

Igazság trónörökös herceget, ó, hűséges tagja a kotériának? Mégis, kémkedsz utánam,amikor vele tárgyalok, és még csak meg sem lepődsz?Egy pillanatig Justin mozdulatlanul állt, aztán összeszedte magát. – Mondj amit akarsz, Fattyú, senki sem hisz majd neked, ha mi letagadjuk. – Akkor legyen annyi eszed, hogy hallgatsz – förmedt rá Szeréné. Úgy viharzott felénk,mint egy hajó, dagadozó vitorlákkal. Nem léptem félre, neki kellett kitérnie előlem.Megragadta Justint, mintha egy ottfelejtett kosár lett volna. – A hallgatás csak a hazugság egyik formája, Szeréné – mondtam, de nem fordulthátra. – Mindketten tudjátok, hogy Igazság él! – kiáltottam utánuk. – Azt hiszitek, sohanem tér vissza? Azt hiszitek, nem kell felelnetek majd a hazugságért, amiben éltek?Befordultak a sarkon, és eltűntek, én pedig csillapítgattam magamat, és átkozódtam,

amiért hangosan kikürtöltem, ami titoknak számított. Az incidenstől azonban agresszívlettem. Tovább jártam a kastélyt, végül a konyhába mentem. Nagy volt a sürgölődés,Sárának kevés ideje volt rám, de azt azért megkérdezte, hogy hallottam-e, egy kígyóttaláltak a nagyterem legnagyobb kandallója előtt. Közömbösen azt mondtam, hogytalán a tűzifa között akart megbújni a hideg elől a szerencsétlen, és a melegtőlmagához tért. Sára csak megrázta a fejét és elmagyarázta, hogy ez rossz ómen.Megint elmondta, hogy egyik éjszaka látták a Himlős Embert a kútnál, de szerinte már ivott a vízből, és amikor letette a vödröt, a száján már vér csorgott le. Azóta amosóudvar kútjából hozatja a vizet a főzéshez, nem akarta, hogy bárki holtan forduljonle a székéről a vacsora alatt.Ezzel a vidám gondolattal hagytam el a konyhát, de előtte még lenyúltam pár süteményt az egyik tálcáról. Nem jutottam messzire, amikor egy apród szólított meg. – FitzLovag, Lovag herceg fia? – kérdezte óvatosan.Széles arccsontja medweni származásra utalt, és amikor jobban megnéztem,észrevettem a Hercegség címerét, egy sárga virágot a zekéjébe hímezve. Ahhozképest, milyen magas volt, rettentően sovány volt. Komoran bólintottam. – Gazdám, Testens Herceg látni kívánja, amikor az önnek megfelel – mondta óvatosszavakkal. Nem lehetett régóta apród. – Ezek szerint most. – Elkísérjem hozzá?



– Megtalálom. Tessék, nem viszem föl ezeket a süteményeket – nyomtam a kezébes z e r z e m é n y e i m e t . – Őrizzem meg önnek, uram? – kérdezte komolyan. Bántott, hogy ilyen sokra kelltartania az ételt. – Talán meg is ehetnéd nekem, aztán beugorhatnál a konyhába, hogy elmondd a

szakácsnak, mennyire ízlett a munkája.A nagy sürgölődés ellenére tudtam, hogy egy csontos gyermek dicsérete legalább egytál levest érdemel ki a számára Sárától. – Igen, uram! – mondta lelkesen, és elsietett, az egyik süteményt már a szájába ist ö m t e .A kisebb vendégszobák a nagyterem másik oldaláról nyíltak, a király szobájávalellentétes oldalon. Azt hiszem, azért tartották őket kisebb rangúnak, mert nem atengerre, hanem a szárazföld felé néztek, és hűvösebbek is voltak. De a szobák nemvoltak kisebbek, sem pedig kevésbé berendezettek.Kivéve, hogy amikor utoljára ilyen szobában jártam, rendesen voltak bútorozva. Egymedweni őr eresztett be egy nappaliba, amelyben csak három szék, és egy viseletes

asztal díszelgett. Hit kisasszony üdvözölt, aztán ment, hogy bejelentsen Testensnek. Afaliszőnyegek és csergeszőnyegek, amik korábban melegséget és színt kölcsönöztek aszobának eltűntek, és csak annyira volt vidám, mint a tömlöcök, kivéve, hogy kellemestűz égett a kandallóban. Állva maradtam a szoba közepén, amíg Testens Hercegelőbukkant a hálószobából, és köszöntött. Intett, hogy üljek le, és ügyetlenül közelebbhúztunk két széket a tűzhöz, hogy letelepedhessünk. Az asztalon kenyérnek éssüteményeknek kellett volna állniuk, kannáknak és teafüveknek meg bornak egy kisszekrényen, a vendégek tiszteletére. Fájt, hogy mindez hiányzott. Hit a közelbenmaradt, mint egy vadászó sólyom. Akaratlanul is eltűnődtem, vajon Szeretet hol lehet.Rövid udvariaskodások után Testens rögtön a tárgyra tért. – Megtudtam, hogy Elmés király beteg, túl beteg ahhoz, hogy fogadja a Hercegeit.

Pompa természetesen el van foglalva a holnapi este megszervezésével – tette hozzámaró gúnnyal. – Ezért Kettricken királynét látogattam meg, mint azt tudja, nagyonkedves volt hozzám az utóbbi időben. De az ajtajánál a hölgyek azt mondták, hogy nemérzi jól magát, és nem fogad látogatókat. Azt hallottam, hogy állapotos és gyászában,valamint ostobaságában, hogy személyesen lovagolt Rippon megsegítésére, elvetélt.Igaz ez? Nagy levegőt vettem, és megfelelő szavak után kutattam. – A király, mint említette nagyon beteg. Nem hiszem, hogy a ceremónia kivételével látnifogja. A királyné hasonlóképpen megviselt, de biztos vagyok benne, hogy ha tudja,hogy személyesen áll az ajtaja előtt, beeresztették volna. Nem vesztette el agyermekét. Azért sietett Szépöböl védelmére, amiért önt is megajándékozta azopálokkal; attól félt, hogy ha ő nem teszi meg, más sem siet oda. Nem is aSzépöbölben történtek miatt került veszélybe a gyermeke, hanem azért, mert itt akastélyban elesett egy torony lépcsőjén. De nem vetélt el, csak megütötte magát. – Értem – hátradőlt a székében, és eltöprengett egy darabig. A csönd hosszúra nyúlt,én pedig engedelmesen várakoztam. Végül előredőlt, és intett, hogy hajoljak közelebb.Mikor már majdnem összeért a fejünk, megszólalt. – FitzLovag. Vannak ambíciói?Eljött a pillanat. Elmés hosszú évekkel korábban megjósolta, Árny pedig nem sokkalezelőtt. Látván, hogy nem felelek azonnal, Testens folytatta. Mintha minden egyes szó



egy újabb megformált kő volna, amit nehezen ad át. – A trón örököse egy magzat. Amint Pompa trónörökösnek kiáltatja ki magát, gondolja,hogy sokáig fog várni a trónra? Szerintünk nem. Bár én beszélek, Rippon és ShoaksHercegségek nevében is szólok. Elmés öreg és gyenge lett, már csak nevében király.Belekóstoltunk már abba, hogy Pompa milyen király lenne. Mit kell elviselnünk, amíg

Igazság gyermeke felnőtté válik? Nem mintha számítanék rá, hogy a gyermek megszületik, nem is beszélve arról, hogy megéri a trónra kerülést – elhallgatott,megköszörülte a torkát, és egyenes tekintettel nézett rám. Hit az ajtónál állt, minthaőrködne fölöttünk. Hallgattam. – Ön olyan ember, akit ismerünk, egy olyan ember fia, akit ismertünk. Hasonlít rákinézetében és a nevében is. Ugyanannyi joga van királyi származéknak nevezniemagát, mint sokaknak, akik koronát viseltek – megint megállt és várakozott.Továbbra is hallgattam. Nem megkísértés volt, mondtam magamnak. Egyszerűen csak meghallgatom. Ez minden. Még semmit sem mondott, csak sugalmazott, hogy eláruloma királyomat.Szavakat keresgélt, aztán ismét a szemembe nézett.

– Nehéz időket élünk. – Úgy bizony – egyeztem bele halkan.Lenézett a kezeire. Megviselt kezek voltak, olyan kezek, amelyek dolgoztak aHercegségért. Az inge frissen vasalt volt, de nem új ruha, amit külön ez alkalomrakészíttetett. Nehéz idők járhattak Kosvárra, de Medwenben még nehezebbek jártak. – Ha úgy találja, hogy szembe helyezkedik Pompa herceggel, és saját magát nevezi kitrónörökösnek, Medwen, Rippon és Shoaks támogatni fogja. Úgy hiszem, hogyKettricken királyné is hasonlóképp tenne, Kos pedig követné – ismét rám nézett. – Sokat beszéltünk erről. Úgy hisszük, Igazság gyermekének nagyobb esélyei vannak, haön az uralkodó és nem Pompa.Tehát Elmésről már lemondtak.

– Miért ne követhetnék Kettrickent? – kérdeztem óvatosan. Testens a tűzbe bámult. – Nehéz dolog ilyesmit mondani, különösen, hogy mi mindent tett értünk. De őhegyvidéki, és bizonyos szempontból edzetlen. Nem mintha kétkednénk benne, nem. Nem is állítanánk félre. Királyné, és az is marad, a gyermeke pedig trónra fog ülni. Deezekben a nehéz időkben trónörökösre is szükségünk van.Fölmerült bennem egy kérdés, és nem tudtam megállni. – És ha, amikor a gyermek felnő, nem akarom átadni a hatalmat, akkor mi lesz? – megkellett, hogy kérdezzék maguktól, és föl kellet készülniük a válasszal. Egy darabig méghallgattam, szinte éreztem a valószínűségek örvénylését körülöttem, vajon erről beszélta Bolond is? Ez egyike volt a ködös keresztutaknak, ahol mindig én álltam a közepén? – Gyorsító – gúnyoltam magamat halkan. – Mit mondott? – hajolt közelebb Testens. – Lovag – mondtam. – Ahogy említette, az ő nevét viselem. Majdnem. Testens Herceg. Nehéz időket él át. Tudom, mit kockáztatott azzal, hogy beszélt velem, ezért én isőszinte és egyenes leszek. Vannak ambícióim, de nem vágyom a királyom koronájára – nagy levegőt vettem, és a tűzbe meredtem. Először fontoltam meg, mit jelentene a partmenti Hercegségeknek, ha a király és Kettricken eltűnik. Tépett vitorlájú bárkák lesznek a viharos tengeren. Testens kimondta, hogy nem követné Pompát. Mégsemajánlhattam föl nekik semmit. Megsúgni nekik, hogy Igazság él, arra késztetné őket,hogy már másnap föllázadjanak Pompa ellen, és megtagadnák őt. Figyelmeztetni őket,



hogy Elmés és Kettricken el fog tűnni, nem nyugtatná meg őket, csak kevesebbenlepődnének meg, ha megtörténik. Amint biztonságban vannak a HegyvidékiKirályságban, akkor talán beavathatjuk őket. Ám ez még hetek kérdése volt.Igyekeztem kitalálni valamit, amit fölajánlhatnék neki. – Ha számít valamit, férfiként maga mellett állok – mondtam óvatosan, az árulás

határán imbolyogva. – Fölesküdtem Elmés királyra, Kettricken királynéra és aszületendő örökösre. Sötét időket látok eljönni, a partmenti Hercegségeknek össze kellfogniuk a Martalócok ellen. Nincs időnk azon töprengeni, mit tesz majd Pompa, haVásárhelyre vonul. Hadd menjen, a mi életünk itt folyik tovább, és harcolnunk kell érte.Saját szavaim hallatán változást éreztem magamban. Mint a gubóból kibújó rovar,éreztem, hogy kiemelkedek. Pompa itt hagy Kosvárban, azt hiszi, hogy egyedül leszek,nehézségek és veszély közepette azokkal, akik számítanak nekem. Hadd higgye. Ha akirály és a királyné épségben eljut a hegyvidékre, többé nem kell félnem Pompától.Molly is elment, elvesztettem őt. Hogy is mondta Burrick annak idején? Lehet, hogy énnem láthatom, de ő lát engem. Hadd lássa, hogy tudok tenni valamit, hogy változtatnitudok a dolgokon. Türelem és Füze is nagyobb biztonságban van az én felügyeletem

alatt, mint Vásárhelyen, Pompa fogságában. Zakatolt az agyam. Elvehetem-e Kosvárat,hogy megtartsam, amíg Igazság visszatér? Ki követne? Burrick nem lesz itt. Nemszámíthatnék a befolyására. Csak a Kosvári harcosok maradnak, rájuk hárul a feladat,hogy megvédjenek egy csupasz sziklát várral a tetején. Voltak köztük, akik láttak fölnőni, voltak, akikkel együtt harcoltam. Kettricken testőrségét ismertem, és azok azöreg katonák, akik még mindig Elmés király színeit viselték, ők is ismertek. Már azelőtthozzájuk tartoztam, hogy Elmés a tulajdonába vett. Emlékeznének rá?Hideg borzongás futott végig rajtam. – Nem vagyok király. Nem vagyok herceg sem, csak egy fattyú, aki szereti Kosvárat ésa Hercegséget. Nem akarok vérontást Pompával, sem összeütközést. Nincsvesztegetni való időnk, és nem akarok olyan embereket ölni, akik nem Martalócok.

Hadd meneküljön el Pompa. Ha ő és a kutyái elmentek, maguké vagyok, és Kosból isazok, akiket magam mögé állíthatok.Kimondtam, az egyezség megköttetett. Áruló, árulás, motyogott belül egy hang. De aszívemben tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Árny talán nem ért egyet velem, deúgy éreztem, abban a pillanatban az volt az egyetlen mód, hogy Elmés, Igazság ésKettricken gyermeke mellett kiálljak. Biztos akartam lenni benne, hogy tisztában voltak a hűségemmel. Mélyen Testens fáradt szemébe néztem. – Ez az én célom, Testens,Medwen Hercege. Nyíltan beszélek, és nem támogatok senki mást. Azt akarom, hogyegységes Hat Hercegség maradjon, a Martalócok fenyegetése nélkül, és koronakerülhessen Kettricken és Igazság gyermekének a fejére. Hallanom kell, hogy egyetérta célokkal. – Esküszöm, hogy így van, FitzLovag – legnagyobb elképedésemre az öreg, megviseltember megfogta mindkét kezem, és a homlokához emelte a vazallusok ősi rítusaszerint. Hűnek lenni Igazsághoz, mondtam magamnak. Így kezdtem el, így is kellf o l y t a t n o m . – Beszélek a többiekkel – folytatta Testens halkan. – Elmondom nekik, hogyan kívánja.Valójában mi sem akarunk vérontást. Hadd fusson behúzott farokkal a hamis herceg. Afarkasoknak itt kell megvetni a lábukat.Minden hajszálam az égnek állt a szavaitól. – Részt veszünk a ceremónián. Meg is állunk előtte, és még egyszer megesküszünk,



hogy hűségesek leszünk a Látnok királyhoz. De nem ő lesz az a király. Ha jól tudom,már másnap elhagyja a kastélyt. Engedjük, hadd menjen, bár a hagyományok szerintegy új trónörökösnek meg kell hallgatnia a Hercegek tanácsát. Talán pár napig még ittmaradunk a kastélyban, miután Pompa elindult. Legalább Kosvár az ön kezén lesz,mikor mi elmegyünk. Sok megbeszélnivalónk lesz. A hajók elhelyezése. Vannak más

hajók is, félig készen, igaz?Biccentésemre Testens elégedetten elvigyorodott. – Teszünk róla, hogy vízrekerüljenek. Pompa kimentette Kosvár készleteit; ezt mindenki tudja. Gondoskodnunk kell róla, hogy újból megteljen. Az emberekkel meg kell értetni, hogy még többet kelltalálniuk, amit adhatnak, ha biztonságban akarjuk tudni a partvidéket. Nehéz telünk leszmindannyiunknak, de úgy tartják, a sovány farkasok harcolnak a leghevesebben.És mi karcsúnk vagyunk, testvér. Ó, igen. Karcsúak vagyunk.Szörnyű balsejtelmem támadt. Elgondolkoztam rajta, mit tettem. Időt kell szakítanom rá,hogy beszéljek erről Kettrickennek. és el kell érnem Igazságot is, amint lehet. Vajonmegértené? Meg kell értenie. Mindig képes volt a szívem mélyére látni. Látnia kell aztis, mik a szándékaim. És Elmés király? Egyszer, nagyon régen, amikor először

vásárolta meg a hűségemet, azt mondta – Ha bárki ellenem akar fordítani, és többetajánl, mint én, akkor jöjj hozzám, és én tartom az ajánlatát. Nekem adnád Kosvárat, öreg király?Észrevettem, hogy Testens elhallgatott. – Ne féljen, FitzLovag – mondta halkan. – Ne legyenek kétségei a döntése felől. Hanem fogadta volna el Kosvárat, más megtette volna. Kos nem maradhat vezér nélkül.Örüljön, hogy nem más áll majd az élén, ahogy mi is örülünk. Pompát nem követhetjük,anyja ágya mögé akar rejtőzni. Magunkra maradunk, és meg kell vetnünk a lábunkat. A jelek is erre mutatnak. Azt beszélik, látták, amint a Himlős Ember vért ivott egy Kosvárikútból, egy kígyó tekergett a kandalló előtt, és meg akart marni egy gyermeket. Énmagam idefelé tartva egy fiatal sast láttam, amelyre varjak csaptak le. Ám amint arra

gondoltam, hogy a sasnak a tengerbe kellene buknia, hogy elkerülje őket, megfordult,és a levegőben elkapott egy varjat, és véresen dobta bele a vízbe, a többi varjú pedigkárogva menekült előle. Ezek jelek, FitzLovag. Ostobaság lenne figyelmen kívül hagyniő k e t .Annak ellenére, hogy nem hittem a jelekben, megborzongtam. Testens az ajtóra nézett.Követtem a pillantását, és Szeretetet láttam meg az ajtóban. Rövid fekete haja keretbefoglalta büszke arcát, és harciasan csillogó kék szemeit. – Leányom, jól választottál – mondta az öregember. – Régebben eltűnődtem, hogy mitláthattál meg egy írnokban, de most már én is látni vélem.Szeretet megállt az apja mellett és merészen nézett rám. Először pillantottam meg avasakaratot, aki a félénk gyermekben bújt meg. Idegesítő volt. – Kértem, hogy várj és így tettél – mondta Testens nekem. – Betartottad a szavad. Amai napon neked adtam a hűségemet. Elfogadod-e leányom esküjét, hogy asszonyodl e s z ?Micsoda mélység fölött imbolyogtam. Szeretet szemébe néztem. Nem voltak kétségei.Ha nem ismertem volna Mollyt, gyönyörűnek találtam volna, de amikor ránéztem, csak azt láttam, hogy mi nincsen meg benne. Nem volt szívem, hogy odaadjam bárkinek is,különösen ilyen időkben. Az apjára néztem, és határozottan megszólaltam. – Több tisztességet ad nekem, Hercegem, mint amennyit megérdemlek. De úgy van,ahogy mondta. Szörnyű és bizonytalan időket élünk. A lánya ön mellett van



biztonságban. Az én oldalamon csak még nagyobb bizonytalanság juthat neki. Amiről itt beszélgettünk, azt mások felségárulásnak neveznék. Nem hagyom, hogy bárki aztmondja, tisztátalan próbálkozásba rángattam bele a lányát, sem pedig azt, hogyfölkínálta nekem az ügy érdekében – rábírtam magam, hogy visszanézzek Szeretetre,és álljam a tekintetét. – Testens lánya nagyobb biztonságban van, mint FitzLovag

asszonya. Amíg biztosabb nem lesz a helyzetem, senkit sem kötök magamhoz,semmilyen módon. Mélységesen tisztelem önt, Szeretet úrnő. Nem vagyok herceg,még csak nemes sem. Egy herceg törvénytelen fia vagyok, s amíg többet nemmondhatok el magamról, nem keresek magamnak asszonyt, és nem is udvarolok senkinek sem.Szeretet láthatóan elégedetlen volt, de az apja lassan bólintott a szavaimra. – Látom a szavaiban a bölcsességet. Leányom, attól tartok csak a késlekedést látja.Egyszer majd megérti, hogy aki védelmezni akarja, az törődik vele – végigmért, ahogyegy lovat szokás. – Úgy hiszem, Kos állni fog. Igazság gyermeke pedig örökölni fogja at r ó n t .Utolsó szavai még visszhangoztak a fejemben, amikor távoztam. Újra és újra azt

mondtam magamnak, hogy nem tettem semmi rosszat. Ha nem fogadom el Kosvárat,másvalaki megtette volna.* – Kicsoda? – követelte Árny dühösen, pár órával később.Ültem és a lábaimat néztem. – Nem tudom. De biztos találtak volna valakit. Az pedig valószínűbb, hogy vérontástokozott volna. Cselekedne az avatás alatt, és tönkretenné a tervünket. – Ha a partmenti Hercegségek ilyen közel járnak a lázadáshoz, mint elmondtad, talánát kellene gondolnunk a tervet.Tüsszentettem. A szobának még mindig akácháncs illata volt, túl sokat használtam. – Testens nem lázadásról beszélt, hanem hűségről az igazi és törvényes királyhoz. Én

hasonló szellemben válaszoltam. Nem akarom megdönteni a trónt, Árny, csak biztosítani akarom a törvényes örökösnek. – Tudom – mondta. – Másként egyenesen Elméshez mennék ezzel az... őrültséggel. Nem tudom, minek nevezzem. Nem teljesen árulás, mégis... – Nem árultam el a királyomat – tiltakoztam. – Nem? Akkor hadd kérdezzek valamit. Ha annak ellenére, vagy ne adja az ég azerőfeszítéseink miatt Elmés és Kettricken elpusztul és velük a gyermek, Igazság pedignem tér vissza? Akkor mi lesz? Még mindig olyan elszántan át akarnád adni a trónt a jogos királynak? – Pompának? – Az örökösödés alapján? Igen. – Árny, ő nem király. Csak egy megszállott hercegfi, és mindig az is marad. Nekem isLátnok vér folyik az ereimben. – Ezt mondhatnád Kettricken gyermekére is, ha eljön az ideje. Látod már, milyenveszélyes utat jelöltünk ki magunknak, amikor a rangunk fölé emelkedtünk, és önállóandöntöttünk? Mindketten fölesküdtünk a Látnokokra, mi csak véletlen balesetek voltunk. Nem egy bölcs királyra, nem csak Elmés királyra, de a Látnok család törvényeskirályára. Még ha Pompa is az. – Te szolgálnád Pompát? – Láttam már bolondabb herceget is, aki bölcsebb lett, ahogy öregedett. Amit te



tervezel, az polgárháborúhoz vezethet. Szántás és Fészek... – Nem érdekli őket a háború. Azt fogják mondani, hogy nem kár értük, hadd pusztuljanak a partmenti Hercegségek. Pompa mindig ezt vallotta. – És valószínűleg el is hiszi. De majd ha észreveszi, hogy nem tud finom selymetvásárolni, és a bingtoni és még távolabbi borok nem jutnak föl a Kos folyón, észreveszi

majd. Szüksége lesz a kikötővárosokra, és visszajön értük. – Tehát mit kell tennünk? Mit kellett volna tennem?Árny leült velem szembe és összefonta a kezeit. – Nem tudom. Testens igencsak elszánt. Ha könnyedén visszautasítod, ésmegdorgálod árulás miatt, hát... nem mondhatom, hogy beérte volna. De emlékezz,hogy keveset tétovázott, amikor el kellett tenni Virágot az útból, mert veszélyt jelentettrá. Túl sok ez egy öreg orgyilkosnak. Királyra van szükségünk. – Igen. – Tudnál Üzenni Igazságnak? – Félek megpróbálni. Nem tudom, hogyan védekezzem Szeréné és Justin ellen, vagyWill ellen – sóhajtottam. – Mégis megpróbálom majd. Igazság biztosan észreveszi, ha

valaki kémkedik... Árny, holnap, ha elkíséred Kettrickent, el kell mondanod neki, mitörtént és biztosítanod kell őt a hűségemről. – Ó, megnyugtató gondolatok lesznek menekülés közben. Nem, nem holnap este.Gondoskodom róla, hogy megtudja, ha biztonságban van. Neked pedig el kell érnedIgazságot, de óvakodj a kémkedésektől. Biztos vagy benne, hogy nem tudnak at e r v e i n k r ő l ?Meg kellett ráznom a fejemet. – De azt hiszem, biztonságban vannak. Mindentelmondtam Igazságnak, csak a vége felé mondta azt, hogy valaki próbálkozott. – Valószínűleg meg kellet volna ölnöd Justint – dünnyögte magának, aztán fölnevetettdühödt tekintetem láttán. – Nem, nem, nyugodj meg. Nem szidlak meg, amiért nemtetted meg. Ugyanilyen megfontoltnak kellett volna lenned Testensszel is. Egy szó is

elég lenne Pompának ahhoz, hogy föllógasson. És ha könyörtelen, és ostoba lenne,föllógatná a Hercegeit is. Nem, még csak ne is gondoljunk rá! Ha el tudtad volna terelnia beszélgetést, mielőtt oda jutottatok volna. Kivéve, hogy, mint mondtad, talán találtak volna mást. Ah, mindegy. Nem tehetünk idős fejeket fiatal testekre. Sajnos, Pompaleszedheti a te fiatal fejedet a helyéről – letérdelt, és újabb farönköt vetett a tűzre. – Atöbbit elintézted? – váltott témát. – Amennyire csak tudtam. Burrick a helyén lesz, és várni fog, az égerfa csalitnál. Aholaz a nagy róka lakott. – És hogyan találom meg? Megkérdezek egy arra járó rókát? – forgatta a szemeit Árny. – Majdnem – mosolyodtam el erőtlenül. – Hol fogtok kibukkanni a kastélyból?Makacsul hallgatott egy darabig. Még mindig nem akarta fölfedni a titkait. Végül annyitmondott – A gabonaraktáraknál, az istállótól a harmadik ajtónál.Lassan bólintottam. – Egy farkas, fog várni rátok. Kövessétek halkan, ő majd mutat egyrést a falakon, ahol kibújhattok.Egy hosszú pillanatig Árny csak nézett. Vártam. Megvetésre, undorra, kíváncsiságra.Ám az öreg mestergyilkos jól megtanulta leplezni az érzelmeit. Végül megszólalt. – Bolondok lennénk, ha nem használnánk ki minden fegyvert. Nem veszélyes ránk? – Csak mutassátok meg magatokat neki, és elvezet titeket, egészen a csalitosig. – Hosszú séta?A királyra gondolt. – Nem túl hosszú, de a hó mély, és járatlan. Nem könnyű átbújni a



résen sem, de nem probléma. Megkérhetném Burrickot, hogy ott találkozzon veletek,de nem akarom, hogy valaki észrevegye.. Talán a Bolond segíthetne. – Ahogy hallom, szükség lehet rá. Nem akarok mást is bevonni a tervbe. Egyreelviselhetetlenebbé válik a helyzetünk.Fejet hajtottam az igazsága előtt. – És te? – próbálkoztam.

– Én megvagyok, amennyire ez lehetséges ilyen korán. A Bolond segített, elcsent némi pénzt és ruhát az útra. Elmés vonakodva beleegyezett, tudja, hogy helyes, de bosszantja a dolog. Végül is, Fitz, Pompa a fia, a kedvence. Annak ellenére, hogymegtapasztalta a kegyetlenségét, nehéz kimondania, hogy az életére tör. Ha elismeri,hogy Pompa ellene fordul, elismeri, hogy tévedett a fiával kapcsolatban. Elmenekülniemég rosszabb, Pompa nem hagyott neki más választást. A király soha nem volt gyáva.Rosszul esik olyan elől menekülnie, akinek hűségesnek kellett volna lennie hozzá.Beismerem, leginkább azzal sikerült meggyőznöm, hogy az ő elismerése nélkülKettricken gyermekének kevés esélye van a trónra – felsóhajtott. – Elkészítettem agyógyszereket, és minden jól el van csomagolva. – A Bolond megérti, hogy nem tarthat a királlyal?

Árny megdörzsölte a homlokát. – Pár nap múlva követni akarja. Azt sikerült elérnem,hogy külön utazzon. – Akkor már csak azon múlik a dolog, hogy sikerül-e kiürítenem a király szobáját, hogye l v i h e s d . – Ó, igen – jegyezte meg Árny. – Minden kitervelve, és készen áll, kivéve alegfontosabb dolgot.Együtt meredtünk a tűzbe.1 1 .Szökés és fogságAZ ELMÉS KIRÁLY URALKODÁSÁNAK vége felé kialakult partmenti-belvidékiHercegségek között kitört viszályt nem új érdekek, hanem a régi különbözőségek

felújulása váltotta ki. A négy partmenti Hercegség, Kos, Medwen, Rippon és Shoaksmár a Hat Hercegség megalakulása előtt királyság volt. Mikor a Kalced államok egyesült harci mozdulatai meggyőzték Bánó királyt, hogy ne próbálkozzék ameghódításukkal, a belső vidékek felé fordította a figyelmét. Fészek területén akkoribannomád törzsek éltek, akik könnyedén áldozatául estek a szervezett seregeknek.Szántás népesebb és letelepedettebb vidéke vonakodva megadta magát, amikor sereggel zárták körbe, és minden kereskedelmi útját elvágták.Mind Szántás királysága és a majdan Fészekként ismert terület több, mint egynemzedéken át leigázott területként volt ismert. A szántóföldek és a gyümölcsösök termését, csordáikat nagyvonalúan szállították a partmenti vidékekre. Adakozó királyné,Bánó unokája bölcsen meglátta, hogy ez elégedetlenségeket szít a belső vidékeken.Bölcs előrelátással nemessé avatta a Fészekbeli törzsek öregjeit és Szántás egykoriuralkodó családját. Házasságokkal és adományokkal teremtett szorosabb köteléket a partmenti és a belvidéki tartományok között. Ő használta először a Hat Hercegségmegnevezést. Ám még az ő politikai manőverei sem változtathatták meg a földrajzi ésgazdasági különbségeket. Az éghajlat, az emberek, az életmód jelentősen eltérőmaradt a kibővült birodalmon belül.Elmés uralkodása alatt a két vidék közti ellentéteket a király második feleségétőlszületett gyermeke élesztette föl. Idősebb fiai, Lovag és Igazság Konstancia királynétólszülettek, aki egy Shoaks-béli nemesi család leánya volt, akit rokoni szálak fűztek



Medwen nemeseihez is. Erős kötődés fűzte tehát a partvidéki népekhez. Második felesége, Vágy királyné az egykor volt szántási királyi családig vezette vissza acsaládját, és távoli Látnok származásra is hivatkozott. Innen származott gyakranemlegeti vesszőparipája, miszerint fia, Pompa előkelőbb származású volt, mintféltestvérei, így több joga volt a trónra.

Igazság trónörökös herceg eltűntével a partmenti Hercegeknek úgy tűnt, hogy a rang ésa hatalom a belföldi származású Pompa herceg kezébe vándorol. Ezért inkább hajlottak rá, hogy Igazság születendő gyermekének fogadjanak hűséget, és kiszámíthatóanmindent megtettek, hogy a partmenti vérvonal kezében tartsák a koronát. Lévén, hogya szipolyozások és a Martalócok közvetlenül az ő Hercegségeiket fenyegették azegyetlen józan döntés volt, amire juthattak.*A ceremónia túl hosszú volt. Az emberek már idejekorán összegyűltek, hogy Pompatömött sorok közt ereszkedhessen le, és foglalhassa el új helyét a bóbiskolni látszóElmés király mellett. Kettricken halottsápadtan állt Elmés balján. A király díszesköntösében, a Látnokok hagyományos ékszereiben díszelgett, de Kettricken nem

engedett Pompa javaslatának, hogy ő is ékszereket viseljen. Kimagaslott az emberek közül, egyszerű bíbor köntöst viselt, és egyszerű arany pánt díszítette rövidre nyírthaját. Az egyetlen dísz kivételével úgy nézett ki, mint egy egyszerű cseléd, aki a király parancsait lesi. Tudtam, hogy még mindig Áldozatként viselkedik, nem láthatta, hogyezáltal is mennyire idegennek mutatkozik az udvar színe előtt.A Bolond is ott volt, viseletes fekete-fehér öltözetében, Sajtfejjel a kezében. Arcát isfekete-fehérre festette, de nem tudtam eldönteni, hogy sebeinek álcázására, vagyruhájának kiemelésére szánta-e. Nem sokkal Pompa előtt érkezett, és láthatóan élvezteaz általa keltett látványosságot, amint végigvonult a tömeg előtt, kegyesen integetve patkányfejes jogarával, aztán az emelvényre érve pukedlizett, és lehuppant a királylábához. Az őrök már indultak is, hogy elkapják, de a mosolygó, jókedvű tömeg elállta

az útjukat. Megvető és vidám megjegyzések szálltak a Bolond felé, attól függően, hogyki mennyire kötelezte el magát Pompa mellett. Én attól tartottam, ez volt a Bolondutolsó tréfája.A kastélyban egész nap egy forrásban lévő edényre emlékeztetett a hangulat.Tévedtem, amikor azt hittem, hogy Testens tartja a száját. Amerre jártam, ha partvidékinemesbe ütköztem, némelyikük alig látható, titokzatos és együttérző biccentést küldöttfelém. Attól féltem, hogy Pompa csatlósai észreveszik ezeket, így inkább a szobámbanmaradtam, vagy a kora délután java részében Igazság toronyszobájában, aholhiábavalóan próbáltam elérni őt. Felkészültem rá, hogy a kotéria valamelyik tagjakémkedni próbál utánam.Miután föladtam a próbálkozásokat, azon gondolkoztam, hogyan tudnám eltávolítani azőröket Elmés király szobájából. Odakint vihar tombolt, amit egyesek jó jelnek tartottak,mert távol tartotta a Martalócokat. Ilyen időben nehéz dolga lesz Kettrickenéknek.A nagy horderejű eseményeket ígérő előjelzések ugyancsak megtették a hatásukat. AHimlős Emberről szóló mendemondák után a konyhának is kijutott az ómenekből. Akenyér nem kelt meg az éjszaka, a tej megsavanyodott a kannákban. Szegény Sárátteljesen megrázták az események. A kondások még a disznaiknak sem merték odaadnia megsavanyodott tejet, a kenyérélesztést pedig kezdhették újra, amikor amúgy isannyi vendég volt a kastélyban. Tudtam, hogy a konyhában uralkodó hangulatmennyire kihathat az egész kastélyra.



Az őröknek csak kis porciók jutottak, a leves túl sós lett, míg a sör nem akart habzani.Szántás Hercege arra panaszkodott, hogy bor helyett ecetet kapott, míg Medwenmegragadta az alkalmat, hogy megjegyezze, Shoaks és Rippon követeinek még egy kisecet is vendégszerető gesztus lett volna. A hír valahogy eljutott Hirtelenasszonysághoz, aki azonnal leszidta a személyzetet. Valaki állítólag utasításba adta,

hogy a minimumra kell szorítani a költségeket a vendégeket illetően, de senki semtudta, honnan jött az utasítás. Így telt el az egész nap, én pedig örültem, hogy Igazságszobájában meghúzhattam magam. Nem akartam azonban elszalasztani a ceremóniát, így kényelmetlenül ácsorogtam avendégsereg közepén, arra gondolva, hogy Burrick esetleg már kint várakozhat afagyos hidegben. Megadta annak a kovácsnak a nevét, akinél elrejtette Kormost ésRozsdást és javasolta, hogy hetente juttassak el hozzá kellő mennyiségű pénzt ah a l l g a t á s á é r t .Tűnődésemből kezdődő moraj riasztott föl, így én is az emelvény felé néztem, ahovámindenki meredt. Halk pattanás keretében az egyik fehér viaszgyertya kék fénnyelvillant föl. Egy másik gyertya is kék lángot vetett egy pillanatig, ami újabb halk morajt

szült. Kettricken és Elmés nem is vették észre a jelenséget.Végre valahára megjelent Pompa, vörös bársonyba és fehér selyembe öltözve. Egy kiscselédlány haladt előtte, szantálfa füstölőt lengetve. Pompa rámosolygott a tömegre,ahogy könnyedén a trón felé lépdelt, és üdvözlő biccentéseket küldött egyes nemesek felé. Biztos voltam benne, hogy nem ment olyan simán, ahogy Pompa tervezte. Elmésmegingott egy pillanatra, aztán csodálkozva nézett a tekercsre, amit föl kellett volnaolvasnia. Hosszas várakozás után Kettricken kivette reszkető kezeiből, hogy fölolvassa.Elmés csak mosolygott rá, míg a királyné fölolvasta azokat a szavakat, amelyek,mindennél jobban fájhattak neki. Elmés gyermekeit sorolta föl, születési, majdhalálozási sorrendben, beleértve egy leányát, aki még csecsemőkorában meghalt. Alista Pompához lyukadt ki, mint a királyi család egyetlen törvényes örököse. Igazság

gyermekéről egy szó sem esett.Kettricken magához vette Igazság ládájából a trónörökös koronáját jelképező ezüstkört, kék gyémánttal a közepén, valamint az ezüst és smaragd jelvényt, ami ugró kostformázott. Először Elmésnek adta át az ékszereket, aki döbbenten meredt rájuk, ahogya kezében tartotta. Nem mozdult, hogy Pompára ruházza át, de nem is tiltakozott, mikor Pompa hosszas várakozás után maga nyúlt értük. Pompa tehát saját kezével koronáztamagát a Hat Hercegség új trónörökösévé.Árny időzítése csak kicsit csúszott el. A gyertyák csak akkor kezdtek tömegével kék lángokat szórni, amikor a Hercegek eskütétele zajlott. Pompa igyekezett elsiklani a jelenség fölött, amíg a riadt moraj majdnem beléfojtotta a szót Szántás Hercegébe.Pompa könnyedén eloltotta a makacs gyertyát. Becsülnöm kellett a hidegvérét, amikor egy másik gyertya is hasonlóképp megvillant és azt is eloltotta. Én magam kissé túlzottrossz ómennek találtam, amikor az egyik fáklya kapott kék lángra és szikrázott föl,mielőtt kialudt volna. Minden tekintet arra fordult. Pompa kivárt, de láttam, ahogydühösen összeszorítja a száját. Nem tudom, mit tervezett a ceremónia végére, de ezután nagyon kurtára fogta. Intéséredalnokok léptek elő, míg egy biccentésére kinyíltak az ajtók, és betolták az ételeket, azinasok pedig sietve megterítettek. Legalább ezen nem takarékoskodott mások rovásáraés ha feltűnt is valakinek, hogy kevés volt a kenyér, nem tette szóvá az ízletes falatok láttán. A kisebb rangú vendégek számára egy másik teremben terítettek meg, én is



köztük foglaltam helyet. Jól láttam, amikor Kettricken lassan fölállt, hogy a szobájábakísérje Elmést, a Bolond és Rozmaring pedig követte őket. Nyugodtan és bőségesenakartam vacsorázni az asztalnál, de újra és újra megzavartak, ahogy egyesek határozottan a vállamra csaptak elhaladtukban, vagy jelentőségteljes pillantást vetettek rám. A partmenti Hercegek mind a királyi asztal körül ültek, látszólag megenyhülve

Pompa felé. Tudtam, hogy a többi partvidéki Herceg is tudni fog az egyezségről, de aztnem is sejtettem, hogy a kisebb nemesek is értesülni fognak róla. Szeretet nemakaszkodott rám, de túlságosan is éreztette a jelenlétét. Láttam rajta, hogy beszélniakart velem, szinte mindenhová követett tíz lépés távolságról, de én nem találtam erőtmagamban, hogy beszéljek vele. Majdnem sírva fakadtam, amikor egy kisebbShoaksba való nemes közömbösen megkérdezte, hogy vajon gondoltam-e rá, hogyegyetlen hadihajót is állomásoztassak Hamis-öbölben.Összeszoruló szívvel döbbentem rá a tévedésemre. A nemesek közül senki sem féltPompától, senki sem ismerte, mire képes. Nem tartották veszélyesebbnek egyelkényeztetett cicomás ficsúrnál. Azt hitték, hogy elmegy és ezzel vége lesz.De én tudtam, mire képes Pompa, ha hatalomra vágyik, vagy pusztán azért, mert azt

hiszi, hogy megúszhatja. Elhagyja Kosvárat, mert nem kell neki. De ha azt hiszi, hogynekem kell, mindent megtesz, hogy ne kerüljön a kezembe. Az ő elképzelése szerintengem a sorsomra hagy itt, hátha éhen halok, vagy a Martalócok áldozatául esem. Nem azért, hogy fölülkerekedjek a helyzeten és megkaparintsam magamnak.Ha nem leszek nagyon óvatos, a halálomat okozzák, vagy Pompa kitalál valamit, amimég rosszabb.Kétszer próbáltam elsurranni, de mindkétszer valaki az utamba állt, hogy pár halk szótválthasson velem. Végül fejfájásra panaszkodva hangosan bejelentettem, hogyvisszavonulok. Fásultan vettem tudomásul több tucatnyi jókívánságot, mielőttkijuthattam volna. Amikor már azt hittem, szabad az út, Szeretet finoman megérintette akaromat, és suttogva jó éjt kívánt olyan hangon, amiből kiderült, megsértettem az

érzéseit. Azt hiszem, ez rázott meg leginkább a vacsora alatt. Megköszöntem, ésleggyávább alakításomként kezet csókoltam neki. A szemében gyúló fénytőlelszégyelltem magam. Szinte szaladtam a lépcsőkön. Ahogy fölfelé tartottam,eltűnődtem, vajon Igazság hogy szenvedte ezt a diplomáciát, vagy akár az apám is. Havalaha is álmodtam róla, hogy fattyú helyett igazi herceg leszek, aznap éjjel végleglemondtam róla. Túl nyilvános foglalkozás volt. Elkomorultam, amikor rájöttem, hogyIgazság visszatéréséig így kell lennie.Először a szobámba mentem, és átöltöztem a kényelmetlen ünnepi ruhákból agyakorlatiasabb öltözetembe. Ahogy megigazgattam az ingemet, éreztem az ingujjbavarrt, Wallace-nak szánt mérget. Talán, gondoltam keserűen, szerencsét hoz.Elhagytam a szobám és elkövettem a legnagyobb ostobaságot, amit csak tehettem.Molly szobájához mentem, és kopogtattam az ajtaján. Nem volt válasz, az ajtó pedignem volt bezárva.Sötétség és üresség fogadott, amikor beléptem. Gyertyát gyújtottam és körülnéztem, aszoba közepén állva. Vége. Véglegesen és visszavonhatatlanul elment. Minden ráemlékeztetett, de az apróságokból tudtam, hogy kitakarította a szobát az utánaérkezőnek, és semmi nyomot nem hagyott maga után. Sem egy szalag, sem egygyertya. A mosdótál fejjel lefelé állt a komódon, hogy ne porosodjék be, a sötétentátongó kandalló mellett egy rakás fa várt a következő lakóra.Molly elment.



Nem jön vissza.Összeszedtem magam, és nem akartam többet rá gondolni azon az estén. A szobaüressége felnyitotta a szemeimet. Magamba néztem és megvetettem, amit láttam.Vissza akartam vonni a csókot, amit Szeretet kezére leheltem. Balzsam egy leánysebzett büszkeségére, vagy a csábítás, hogy magamhoz kössem őt és az apját? Már

nem tudtam, melyik volt. Mindkettő rossz indok volt, ha hittem egyáltalán abban aszerelemben, amit Mollynak ígértem. Az az egyetlen tett bizonyíték volt rá, hogy aLátnokok mindig előbbre valóak az életemben, mint ő. Csalétekként lógattam Molly orraelé az esküvőt, aztán elhagytam, büszkeség és bizalom nélkül. Megbántott azzal, hogyelment, de magával vitte, amit én tettem a magába vetett hitével.Vajon az elkeseredettség lehet-e a bátorság egyik forrása? Vagy csupán vakmerőség,és önpusztítás utáni vágyat ébresztettek? Bátran visszaindultam, és egyenesen a királyszobájához mentem. A fali gyertyatartók akkor kezdtek kék lángokat köpködni. Egykicsit túlzás, Árny. Eltűnődtem, vajon az összes fellelhető gyertyát kezelésbe vette?Félrehúztam a függönyt és beléptem. Senki sem volt ott. Sem a nappaliban, sem ahálószobában. A bútorok egy részét már elszállították, a szobák úgy festettek, mintha

egy közepes fogadóban lettek volna. Semmi sem maradt itt, amit megérte volna ellopni,különben Pompa őriztette volna az ajtót. Eszembe jutottak azok az évek, amikor gyermekként álltam előtte, és beszámoltam a napjaimról. Azokat az emlékeket bűzölgőfüstölők, gyógyfüvek bódító illata és nyúlós füst váltotta föl. Elmés király réges-régenelhagyta ezt a szobát.Lépéseket hallottam, átkoztam magam az ügyetlenségem miatt. Besurrantam az egyik függöny mögé. Dünnyögő hangokat hallottam a nappaliból. Wallace. A gúnyos riposzt aBolondé. A hálószoba ajtaját helyettesítő függönyhöz surrantam és kikémleltem.Kettricken a lócán ült a király mellett, és halkan beszélt hozzá. Fáradtnak tűnt, derámosolygott a királyra. Elégedetten hallottam, hogy valamiféle választ is dünnyög.Wallace a kandalló előtt görnyedezett, és igyekezett meggyújtani. Rozmaring, a

kandalló túloldalán egy székbe roskadt és álmosan ásított egyet, aztán felsóhajtott éskihúzta magát. Sajnáltam őt, a ceremóniától én is ugyanúgy éreztem magam. A Bolonda király széke mögött állt, aztán hirtelen megperdült, és egyenesen rám nézett, minthaa függöny ott sem lett volna. Senki mást nem láttam a szobában.Hirtelen visszafordult Wallace felé. – Fújja csak, Wallace úr, fújja csak, míg forró nem lesz. Talán tűzre sem leszszükségünk, hisz lehelete melege kiűzi a hideget a szobából.Wallace nem mozdult a kandalló mellől, csak ránézett a Bolondra a válla fölött. – Keríts inkább fát. Egy darab sem gyullad meg ebből. Lángra kap, de mégsem ég.Forró vízre van szükségem a király altató teájához. – Hozzak fát? Vagy meleg vizet. Forró fára fened a fogad? Én nem vagyok fa! Nem iségek a kedvedért, ne is lehelj felém. Őrök! Hé, őrök! Hozzatok fát, ízibe! – a Bolondtalpra ugrott, a bejárathoz szaladt, és látványosan megpróbálta úgy kezelni, mintha ajtólenne. Kidugta a fejét és őrökért kiáltott. – Nincs őr, sem fa, szegény Wallace. Talán hate lennél lábastul-fejestül fából, bizton égnél vidáman.Az egyik gyertya, hirtelen szikrát vetett, még a Bolond is összerezzent, míg Wallacetalpra állt. Nem hittem volna, hogy babonás fickó, de félelem csillant a szemében. – A tűz nem akar meggyulladni – mondta ki végül, aztán rádöbbent, mit is mondott, ésmit jelentett. – Átok ül rajtunk – suttogta a Bolond aggodalmaskodva. Erre még a kis Rozmaring is



összekuporodott a székében, és kiröppent az álom a szeméből. – Hol vannak az őrök? – kérdezte Wallace dühösen. A bejárathoz ment és kipillantott. – A fáklyák kéken égnek! Mindegyik! – nyögte. Visszabújt, és vadul körülnézett. – Rozmaring. Menj, hozd ide az őröket. Azt mondták, hamarosan utánunk jönnek.Rozmaring megrázta a fejét, és nem mozdult, csak még szorosabban átölelte a térdét.

– Az őrök utánunk? Utánunk az őrök? Hoznak fát? Vajon jól égnek? – tűnődött aB o l o n d . – Hagyd abba! – csattant föl Wallace. – Menj, hozd ide az őröket. – Hozd ide? Először azt hiszi, fából vagyok, aztán azt, hogy kutya lettem. Ah! Hozd idea fát, jó kutyus! – és csaholva elkezdett körbejárni, mintha egy eldobott botot keresne. – Hozd ide az őröket! – dörögte Wallace, majdnem ordítva. – Bolond. Wallace. Elég legyen – szólalt meg a királyné határozottan. – Fáraszt minketez a civódás, és Rozmaringot is megijesztitek. Keresd meg magad az őröket, haannyira akarod. Én egy kis nyugalomra vágyom. Fáradt vagyok, hamarosanv i s s z a v o n u l o k . – Fenség, valami szörnyűség készül – erősködött Wallace. – Nem vagyok olyan ember,

akit megijesztenek az ómenek, de mostanság túl sok minden történik. Elmegyek azőrökért, ha a Bolondnak nincs mersze hozzá... – Itt sír és zokog az őrökért, hogy hozzanak fát, ami nem ég, de én, én vagyok a gyáva! – Bolond, nyugalom, kérlek – sóhajtott a királyné. – Wallace, ne őröket hozz, inkábbrendes tűzifát. A királynak nincs szüksége a felhajtásra, csak pihennie kell. Menj és fáth o z z á l .Wallace topogott egy keveset az ajtóban, mint aki nem akar kimenni a kék fáklyák k ö z é . – Veled tartsak? Fogjam a kezed, hős Wallace? – kérdezte a Bolond.Ez végre elég volt hozzá, hogy elinduljon. Ahogy elhaltak a léptei, a Bolond ismét arejtekhelyem felé nézett, mint aki beinvitál.

– Fenség – mondtam halkan, ahogy előléptem. Kettricken alig riadt meg, csak egy pillanatra akadt el a lélegzete. – Ha vissza akarsz vonulni, a Bolond és én ágybasegítjük a királyt. Tudom, hogy fáradt és pihenni akar ma éjszaka – Rozmaringelkerekedett szemekkel meredt rám. – Igen, így van – mondta Kettricken és meglepően élénken pattant föl. – Gyere,Rozmaring. Jó éjt királyom.Kisuhant a szobából, Rozmaring alig tudott lépést '74artani vele. A kislány jó néhányfurcsa pillantást vetett ránk kifelé menet. Amint a függöny a helyére hullott, a királymellé léptem. – Felség, eljött az idő – mondtam lágyan. – Itt őrködöm, amíg távozik. Van valamikülönleges, amit magával akar vinni?Elmés nyelt egyet, aztán rám nézett. – Nem, nincs itt semmim. Semmit nem hagyok magam mögött, nincs miért maradnom – lehunyta a szemét. – Meggondoltam magam, Fitz. Azt hiszem, itt maradok és a sajátágyamban halok meg.A Bolonddal együtt megdöbbentünk egy pillanatra. – Ah, nem! – kiáltott föl a Bolond. – Királyom, csak fáradt vagy. – És egyre csak fáradok – szemében furcsa csillogás támadt. A fiatal király, akit rövididőre megérintettem a fájdalomtól emésztődő testben, ez a fiú nézett rám azokból aszemekből. – Cserbenhagy a testem. A fiam kígyóvá lett. Pompa tudja, hogy a testvére



él. Tudja, hogy a korona, amit visel, nem az övé. Nem hiszem, hogy meg fog... Azthittem, hogy végül jobb belátásra tér... – könnyek gyűltek a szemébe. Azt hittem,megmenthetem a királyomat a hűtlen Pompától. Tudhattam volna, hogy nemmenthetek meg egy apát, akit a fia elárult. Felém nyúlt, csontos, elsárgult kezével. – Elbúcsúzom Igazságtól. Tudatom vele, hogy én nem támogattam ezt a dolgot.

Legalább ennyi bizalmat adjak meg a fiamnak, aki hitt bennem – a lába elé mutatott. – Jer, Fitz, vigyél el hozzá. Nem tudtam visszautasítani a parancsot. Nem tétováztam, letérdeltem elé. A Bolondmögé állt, könnyei szürke csíkokat hagytak feketére festett arcán. – Nem – suttogta. – Felség, keljen föl, meneküljünk. Akkor talán végiggondolhatja. Nemkell most eldöntenie.Elmés nem figyelt rá. Éreztem, ahogy a keze ránehezedik a vállamra. Megnyitottamneki az erőmet, szomorúan tapasztalva, hogy legalább ezt megtanultam. Együtt buktunk alá a Mesterség fekete folyójába. Meglovagoltuk az áramlatot, vártam, hogymegadja az irányt. Ehelyett hirtelen átölelt.Fiamnak fia, véremnek vére. A magam módján szerettelek.

F e l s é g .Ifjú orgyilkosom, mivé tettelek? Hogyan torzítottam el a saját húsomat? Nem is tudod,milyen fiatal vagy még. Lovag fia, még nem késő kiegyenesedni. Emeld föl a fejed,nézz távolabb.Egész életemet azzal töltöttem, hogy azzá váljak, amivé ő akart tenni. Szavai zavarralés kérdésekkel töltöttek meg, amikre nem volt idő felelni. Éreztem, ahogy elhagyja aze r e j e .Igazság suttogtam neki, hogy emlékeztessem.Éreztem, ahogy kinyúl, és megtámasztottam a mozdulatát. Éreztem Igazság jelenlétének érintését aztán hirtelen megingást a király felől. Utána kaptam, ahogy egyfuldokló után kapnék a mélyvízben. Megragadtam a tudatát, magamhoz szorítottam, de

mintha árnyékot markolásztam volna. Egy fiú feküdt a karjaimban, félt és küzdött valamiellen, amiről nem tudta, mi az.Aztán elment.Ahogy egy szappanbuborék pattan el.Azt hittem, megtapasztaltam az élet törékenységét, amikor a halott gyermeket tartottama karjaimban. Most már tudtam. Itt volt, aztán nem volt itt. Még egy elfújt gyertya isfüstcsíkot hagy maga után. A királyom egyszerűen meghalt.De nem voltam egyedül.Azt hiszem, minden gyermek átfordította a fűben fekvő halott madarat, és elszörnyedtaz alatta nyüzsgő férgek láttán. Bolha is több van egy haldokló kutyán. Justin ésSzeréné, mint két pióca, megpróbáltak megragadni. Itt, megnövekedett erejük forrásánál, a király lassú hanyatlásánál. Itt, ahol az elméjét burkoló köd fáradságotcsempészett a napjaiba. Galenus, a mesterük Igazságot célozta meg, de elhibázta és belehalt. Vajon mióta tapadtak már a királyra és szívták el a Mesterséget belőle, sohanem tudhatom meg. Hallottak volna mindent, amit Igazságnak üzent volna. Sok mindenkitisztult előttem, de már késő volt. Rám ragadtak, én pedig nem tudtam, hogyankerüljem el őket. Éreztem, ahogy megpróbálják elszívni az erőmet, és mivel nem voltfélnivalójuk, pillanatok alatt megölnének.Igazság! kiáltottam, de már túlságosan legyengültem. Soha nem érném el.Eresszétek, dögevők! ismerős morgás, aztán Éjszem taszított egyet rajtam keresztül.



Mint korábban, ezúttal is az Ösztönt adta bele a Mesterség nyitotta csatornába. AzÖsztön és a Mesterség két külön dolog volt, olyan különböző, mint az olvasás és azéneklés, vagy az úszás és a lovaglás. Mégis, sebezhetőek voltak. Éreztem, hogyeltaszítódnak tőlem, de ketten voltak Éjszem támadása ellen. Nem győzheti le őket.Pattanj föl és fuss! Nem harcolhatsz ellenük!

Bölcs javaslat volt, a félelem visszaterelt a testembe, és körülzártam magam afalaimmal. Nagy nehezen kinyitottam a szememet. A padlón feküdtem és lihegtem,mellettem a Bolond a király testére vetette magát, és hangosan zokogott. Éreztem aMesterség csápjait tapogatózni körülöttem. Mélyen visszahúzódtam önmagamba,ahogy Igazság tanított rá. Mégis éreztem a jelenlétüket, mintha szellemujjak kapaszkodnának a ruhámba. – Megölted, megölted őt! Megölted a királyomat, te rohadt áruló! – kiáltotta a Bolondf e l é m . – Nem! Nem én voltam! – alig tudtam kiejteni a szavakat.Legnagyobb rémületemre Wallace állt az ajtóban, tágra nyílt szemekkel. Aztánfölemelte a tekintetét, és rémülten felsikoltott. Elejtette a tűzifát, amit magával hozott. A

Bolond is és én is arra fordítottuk a fejünket, amerre nézett.A király hálószobájának ajtajában a Himlős Ember állt. Bár tudtam, hogy Árny az, mégisegy pillanatra dermesztő rémületet éreztem. Rongyos ruhákba öltözött, és sárralmaszatolta be azokat, hosszú szürke haja csatakokban lógott és hamuval kente be a bőrét, hogy a sebhelyek még. jobban kivillanjanak. Lassan fölemelte az egyik kezét, éscsontos ujjával Wallace-ra mutatott. Az inas felsikoltott, aztán üvöltve végigszaladt afolyosókon őrök után kiáltva. – Mi folyik itt? – követelte Árny, amint Wallace elmenekült. Egyetlen lépéssel átszelte aszobát, és letérdelt a testvére mellé. Tudtam, hogy mit fog tapasztalni. – Meghalt. NEM ÉN ÖLTEM MEG! – kiáltottam, beléfojtva a Bolondba a szót. AMesterség csápjai a tudatom körül örvénylettek. – Megyek, és megölöm azokat, akik

ezt tették. Vidd biztonságba a Bolondot. Jártál már a királynénál?Árny szemei elkerekedtek, mintha még sosem látott volna. Hirtelen az összes gyertyakék szikrákat vetett a szobában. Illett az alkalomhoz. – Vidd biztonságos helyreKettrickent és vidd a Bolondot is. Ha itt marad, halott. Pompa nem hagyja, hogy bárki iséletben maradjon, aki ebben a szobában volt. – Nem! Nem hagyom itt! – a Bolond szemei kitágultak és üresek voltak, akár egyő r ü l t n e k . – Vidd ahogy tudod, Árny! Az élete múlik rajta! – megragadtam a Bolondot és vadulmegráztam. A feje előre hátra himbálózott. – Menj Árnnyal és hallgass. Hallgass, ha aztakarod, hogy megbosszuljam a királyod halálát – hirtelen remegés futott végig rajtam,és a világ megingott körülöttem. – Tündérháncs! – nyögtem. – Tündérháncsra vanszükségem, aztán menekülj! – löktem Árny karjai közé a Bolondot. Mintha a halálkarmaiba taszítottam volna. Árny maga elé penderítette, és eltűntek a hálószobában.Egy pillanatig kő csikordult kövön. Tudtam, hogy elmentek.Térdre rogytam, aztán elterültem. Elmés élettelen teste csak ült a székben, keze afejemre hullott. – Nincs idő könnyekre – mondtam hangosan az üres szobának, de ez nem állította megőket. Látómezőm pereme elsötétült, a Mesterség matató ujjai tovább ostromolták védőbástyáimat. Eltaszítottam őket, de hamar visszatértek. Ahogy Árny rám nézett, biztos voltam benne, hogy nem jön vissza. Mégis, nagy levegőt vettem.



Éjszem. Vezesd el őket a rókaodúig – megmutattam neki, hogy hol fognak fölbukkanniés hova kell eljutniuk. Ennyi sikerült elérnem.T e s t v é r ?Vezesd el őket, igyekezz! – erőtlenül eltaszítottam magamtól és éreztem, hogyengedelmeskedik. A könnyeim még mindig patakzottak. Igyekeztem összeszedni

magam, kinyitottam a szemem, hogy tisztuljon a látásom. Észrevettem az Elmés övénlógó tőrt. Nem holmi díszes tőr, hanem az egyszerű penge, amit minden férfi magánálhord a mindennapi dolgokhoz. Nagy levegőt vettem és kihúztam. Viseletes penge volt,faragott agancsnyéllel, ami szintén kikopott á használattól. Hod jelét vettem észre rajta.Fölrémlett egy emlék. – Szerszámok vagyunk – mondta Árny. Én voltam az aszerszám, amit a királynak készített, ahogy Hod ezt a kést. A király pedig lenézett rámés azt kérdezte, mivé tett engem. Nem kellett töprengenem. A király orgyilkosa voltam,többféleképpen is. Gondoskodom róla, hogy még egyszer utoljára méltón szolgáljam.Valaki leguggolt mellém. Árny. Lassan felé fordultam. – Keriszmag – mondta. – Nincs időm tündérháncsot kifőzni. Gyere, hadd vigyelek eltéged is.

– Nem – elvettem a keriszmagos süteményt, és bekaptam. – Menj – mondtam, miutánlenyeltem. – Van még egy feladatom, akárcsak neked. Burrick vár, hamarosan riadótvernek. Menekítsd el a királynét, amíg lehet. Én lefoglalom őket.Árny eleresztett. – Ég veled, fiú – mondta halkan, és lehajolt, hogy homlokon csókoljon. Búcsúzott, nemhitte, hogy élve viszontlát. Nem volt egyedül vele.Otthagyott, és még mielőtt hallottam volna a helyére csúszni a rejtekajtót, megéreztema keriszmag hatását. Tudtam, milyen hatással van az emberre, tavaszünnepkor én iskipróbáltam már, mint mindenki más. Burrick figyelmeztetett, hogy ha elmúlik a hatása,veszélyes lehet. Árny is használta már. Lehet, hogy Burricknak volt igaza. Nem

érdekelt, mit művel, a Mesterség delejezése, a vadászat izgalma keveredett bennem. Akeriszmag magával ragadott. Megsokszorozódott erővel pattantam föl, az ajtó feléindultam, de aztán visszafordultam.Letérdeltem halott királyom elé, fölemeltem a kését a homlokom elé és esküt tettem. – Ez a penge legyen bosszúd eszköze – megcsókoltam a kezét, és otthagytam.A fáklyák kékes fénye még idegesítőbb volt, mint a gyertyák pattogása volt. A folyosótúlvilági fényben úszott, mintha mozdulatlan vízben láttam volna a világot.Végigszaladtam a folyosón, magamnak kuncogva. Lent hallottam a zsivajt és Wallacehangját, amint kék lángokról és a Himlős Emberről beszél. Kevesebb idő telt el, mintgondoltam. Könnyedén, akár a szél, végigsuhantam a folyosón, találtam egy nyitottajtót, amin besurranhattam. Vártam. Egy örökkévalóságig tartott, míg fölértek alépcsőn, még tovább, míg elhaladtak az ajtóm mellett. Hagytam, hogy elérjék a királyszobáját, aztán amikor meghallottam a kiáltásokat kiugrottam a rejtekhelyemről, ésleszaladtam a lépcsőn.Valaki utánam kiáltott, de senki sem eredt a nyomomba. Már a lépcső alján jártam, mirevalaki kiadta a parancsot, hogy fogjanak el. Hangosan fölkacagtam. Nem volt esélyük.A kastélyt keresztülszövő cselédutakat gyermekkorom óta ismertem. Tudtam, hovatartok, de nem egyenesen oda tartottam. Szaladtam, akár egy róka, egy pillanatraföltűntem a nagyteremben, bevágódtam a mosóudvar felé, halálra rémítettem Sárát,ahogy keresztülszáguldottam a konyhán és közben végig, végig sápadt



Mesterség-csápok tapogattak, és nem tudták, hogy jövök, jövök kedveseim, jövök ésmegtalállak benneteket.Galenus, mivel Fészekben nevelkedett, talán félt a tengertől, mindenesetre gyűlölte,ezért az ő szobája a szárazföld felé nézett. Miután meghalt, egyfajta szentély lett akotéria számára, Szeréné beköltözött a hálószobába, de a nappali megmaradt

gyülekezőhelynek. Soha nem jártam a szobájában, de tudtam, merre van. Hármasávalvettem a lépcsőfokokat, és csak a vasalt ajtó előtt torpantam meg. Pillanatok alatt b e t a s z í t o t t a m .Egy magas asztal körül székek álltak félkörben, vastag gyertya égett a közepén. Akoncentráció kedvéért, gondoltam. Csak Justin és Szeréné ültek egymás mellett,összefont kezekkel, lehunyt szemmel, belemerülve a Mesterség használatába. Willtsehol sem láttam. Pedig reméltem, hogy ő is itt lesz.Egy pillanatig az arcukat néztem. Izzadság gyöngyözött rajtuk, büszkeség töltött el egy pillanatra, hogy ekkora erőfeszítésre volt szükségük a védelmem ellen. Szájuk aprómosolyba rándult, igyekeztek ellenállni a Mesterség csábításának, a célpontra és nema vadászat élvezetére összpontosítottak. Nem tétováztam.

– Meglepetés! – mondtam lágyan.Belemarkoltam Szeréné hajába és hátrarántottam a fejét, egyetlen mozdulattalmetszettem el a torkát; rengeteg vére volt.Justin talpra ugrott, nagyot sikoltott, én pedig fölkészültem, hogy nekem ront. Sikerültmegtréfálnia. Visítva menekülni kezdett, végig a folyosón, én pedig követtem, késsel akezemben. Úgy visított, akár egy malac, és meglepően gyors volt. Nem cselezgetett,egyenesen a nagyterem felé tartott, végig sikoltozva. Én nevettem futás közben. Mégmost is hihetetlen visszaemlékezni rá, de nem tagadhatom. Azt hitte, hogy Pompakardot ránt a védelmében? Azt hitte, hogy ha megölte királyomat bármi is közénk á l l h a t ?A nagyteremben zajlott a mulatság, de Justin belépője tönkretette. Csökkent a távolság

kettőnk között, alig húsz lépés választott el tőle, amikor belefutott az egyik felszolgálóasztalba. Az emberek még mindig döbbenten álltak, amikor ráugrottam ésletepertem. Féltucatszor belemártottam a kést, mielőtt bárkinek is megfordult a fejében,hogy közbeavatkozzék. Ahogy Pompa Fészekben tenyésztett vadbarmai felém indultak,közéjük dobtam Justin rángatózó testét és fölpattantam egy asztalra. Föltartottam vértőlcsöpögő pengémet. – A király kése! – kiáltottam és körbemutattam. – Vérbosszút vesz a haláláért! – Megőrült! – kiáltotta valaki. – Igazság halála megőrjítette! – Elmés! – kiáltottam dühösen. – Elmés király árulás áldozata lett!Pompa őrei egyszerre rontottak az asztalomnak. Nem hittem, volna, hogy ennyienvoltak. Gyümölcs és süteményfelhő keretében dőltünk el ahányan voltunk. Az emberek sikoltoztak, teret engedtek nekünk. Hod büszke lett volna rám. A király késével háromrövidkardos embert tartottam föl. Táncoltam, ugráltam, pörögtem. Túl gyors voltamnekik, az apró vágások, amik mégis betaláltak, nem fájtak. Két jó találatot bevittemkettőjüknek egyszerűen azért, mert nem hitték, hogy olyan közel merészkedemh o z z á j u k .Valahol a tömegben valaki fölkiáltott. – Őrség! A Fattyúhoz! Meg akarják ölni FitzLovagot! – dulakodás kezdődött, de nemláttam, ki vett részt benne, és nem is figyeltem rá. Kézen szúrtam az egyik katonát, akielejtette a kardját.



– Elmés! – kiáltotta valaki. – Elmés királyt megölték! – a másik küzdelem zajai alapjánegyre többen lettek. Nem néztem oda, csak hallottam, ahogy egy másik asztal is feldől.Aztán Kosvár őrei rontottak be, és meghallottam Kerf hangját. – Válasszátok szét őket! Senki se ontson vért a király csarnokában! – láttam, ahogytámadóimat körbeveszik, láttam Penge megdöbbenését, amikor meglátott és fölkiáltott.

– Ez FitzLovag! Meg akarják ölni FitzLovagot! – Válasszátok szét őket! Fegyverezzétek le mindet! – fejelte le Kerf Pompa egyik őrét.Láttam, ahogy mögötte Kosvár és Pompa őrei összecsapnak és a kosváriak követelik,hogy Pompa őrei rakják le a fegyvert. Volt időm fölnézni és láttam, hogy a vendégek közt is kitört néhány ökölharc. Úgy tűnt, tömeges verekedés, és lázadás is leszegyszerre, amikor hirtelen megjelent előttem Penge, az egyik kosvári őr, amint kéttámadómat a földre dönti. Elém ugrott. – Penge! – üdvözöltem vidáman, szövetségest sejtve. Aztán, ahogy észrevettemvédekező tartását, hozzátettem – Tudod, hogy nem emelnék fegyvert rád! – Tudom jól, kölyök – mondta szomorúan, és rám vetette magát, hogy átszorítson. Nemtudom, ki ütött le és mivel.

1 2 .TömlöcbenHA EGY KUTYAGONDOZÓ gyanítja, hogy egy segédje az Ösztönt használja, hogysaját céljaira idomítsa a kutyákat, nagyon óvatosnak kell lenni. Különféle jelek utalhatnak arra, hogy egy fiú az ösztönt használja. Ha alig beszélget a társaival,veszélyes lehet. Ha a kutyák fölkapják a fejüket, mielőtt meglátnák a fiút, vagymegeresztenek egy halk nyüszítést, miután elment, figyelni kell. Ha egy kutya nemszimatol a tüzelő szuka után, vagy elejti a friss vadnyomot a fiú szavára, bizonyosságotkaptunk. Akasztassék föl a fiú, lehetőleg víz fölé, jó távol az ólaktól, és a testét el kellégetni. Minden általa nevelt kutyát vízbe kell fojtani, akárcsak azokat a kölyköket,amelyeket ezek a kutyák nemzettek. A kutya, amely megismerte az Ösztönt, se nem

félni nem fog a gazdájától, se nem tisztelni azt, hanem bizonyosan vaddá és veszettéfog válni, ha elszakítják az Ösztön használójától. Egy ilyen fiú nem fogja megverni azengedetlen, állatot és nem hagyja, hogy a kutyáját eladják, vagy medvecsaléteknek használják, bármilyen öreg is az állat. Egy ilyen fiú a saját céljaira fogja használnigazdája ebeit, és sohasem lesz igazán hűséges az urához, csak a kutyájához, akihezaz Ösztönnel hozzákötődött.*Fölébredtem. Az utóbbi idők eseményei közül a felébredés volt a legkegyetlenebb.Mozdulatlanul feküdtem, és sorra vettem a kényelmetlenségeimet. A keriszmag okoztaőrület utáni kimerültség jól elegyedett a Justinnal és Szerénével vívott Mesterség-párbajkimerültségével. Beszereztem néhány csúnya kardvágást a jobb alkaromra, és egyet a bal combomra, amire egyáltalán nem emlékeztem. Egyiket sem kötözték be, azingujjam és a nadrágom hozzátapadt a bőrömhöz a megalvadt vérrel. Akárki ütött is le,többször is megismételte, hogy biztosra menjen. Egyébként jól voltam, mondtammagamnak többször is, reszkető tagjaim ellenére.A cellám kicsi volt, egyik sarkában egy agyaglábassal. Mikor végre meg mertemmozdulni, elfordítottam a fejem, és megpillantottam az ajtót, apró rácsos ablakkal. Azvolt az egyetlen fényforrás, amit egy fáklya szolgáltatott, vélhetőleg egy folyosóról. Ó,igen. A tömlöcök. Kíváncsiságomat kielégítvén ismét elaludtam. Orrhegytől farokvégig biztonságban aludtam egy odú mélyén, amelynek bejáratát behavazta a vihar. A



biztonság illúziója volt az egyetlen, amivel Éjszem vigasztalni tudott. Olyan gyengevoltam, hogy még a gondolatait is homályosan éreztem.Fölébredtem. Abból tudtam megállapítani, mennyi idő telt el, hogy sokkal szomjasabbvoltam, mint legutóbb. Azon kívül minden ugyanolyan volt. Ezúttal rájöttem, hogy nemcsak a falak, de a priccs is kőből volt. Semmi más nem volt alattam, csak a ruháim

védtek a kövek hidegétől. Az őrökért kiáltottam, de nem érkezett válasz. Minden bizonytalannak tűnt, egy idő múlva már nem emlékeztem rá, hogy kiáltottam volna.Elaludtam, mert nem jutott semmi más az eszembe.Fölébredtem. Türelem vitatkozó hangjai jutottak el a fülemig. Bárkivel vitatkozott is, aznem felelt sokat és nem is engedett. – Ez nevetséges! Mitől fél, mit fogok tenni? – csönd. – Ismerem gyermekkora óta – újabb csönd. – Megsebesült. Mit árthat, ha csak megnézem a sérüléseit? Ugyanúgy föltudjátok akasztani, nem igaz?Egy idő múlva úgy döntöttem, képes vagyok mozogni. Sok zúzódásom és horzsolásomvolt, amikre nem emlékeztem, hogyan szereztem őket. Valószínűleg a tömlöcbe vezetőúton. A mozgásban az volt a legnehezebb, hogy a hozzászáradt alvadt vértől

fájdalmasan feszült rajtam a ruha. Úgy éreztem, föl tudok állni. Kis szoba létére hosszúvolt az út az ajtóig. Éppen csak átláttam az ablakon a folyosó túloldalára. Ép balkezemmel megragadtam a rácsot. – Türelem? – károgtam. – Fitz? Jaj, Fitz, jól vagy?Micsoda kérdés. Nevetni kezdtem, aztán felköhögtem, míg végül vér ízét éreztem aszámban. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem éreztem jól magam, de nem tett jót neki,hogy kérdezősködik felőlem. – Jól vagyok – nyögtem végül. – Jaj, Fitz, a király halott! – hadarta a folyosó végéről. – Kettricken királyné pedig eltűnt,és Pompa herceg azt mondja, ennek mind te vagy az oka. Azt mondják...

– Türelem úrnő, el kell mennie, most azonnal – próbálkozott az őr. – ...beleőrültél Igazság utáni gyászodba, és megölted a királyt, Szerénét és Justint, ésnem tudják, mit tettél a királynéval és senki sem... – Nem beszélhet a fogollyal, asszonyom! – szólt közbe ismét az őr. – ...találja a Bolondot. Wallace azt mondja, látott, amint a Bolonddal vitatkoztatok akirály teste fölött, aztán látta a Himlős Embert, aki elvitte a lelkét. Az az ember őrült!Pompa pedig azzal is vádol, hogy azzal az alantas mágiával bírsz, hogy egy bestia lelkelakozik benned! Azt mondta, így ölted meg a királyt. És... – Asszonyom, távoznia kell, vagy elvitetem. – Akkor tegye azt – vágott vissza Türelem. – Csak próbálja meg. Füze, ez az úr zaklatengem. Ah! Hozzám mer érni? Hozzám, aki a trónörökös Lovag herceg feleségevoltam? No, Füze, ne bántsd, végül is csak egy fiú. Udvariatlan, de mégis csak egy fiú. – Türelem úrnő, könyörgöm... – változott meg az őr hangsúlya. – Nem cipelhet el innen anélkül, hogy elhagyná az őrhelyét. Gondolja, hogy olyan bolond vagyok, hogy nem látom? Mit fog tenni? Megtámad két asszonyt a kardjával? – Chester! Chester, hol vagy? – kiáltotta a szolgálatban lévő őr. – A fenébe, Chester! – hallottam a hangjában a csalódottságot, ahogy pihenőn lévő társát szólongatta.Valószínűleg fönt volt az őrszobán, a konyha mellett, és hideg sört ivott. Meleg ételtevett. Megszédültem a gondolatra. – Chester? – az őr hangja elhalkult. Éppenséggel elég ostoba volt hozzá, hogy egyedül



hagyja Türelem úrnőt és megkeresse a társát. Már hallottam is Türelem közelgőtopogását, és megéreztem ujjainak érintését a rácsot markoló kezemen. Nem volt elégmagas hozzá, hogy belásson, de érintése fölért a napsugárral. – Figyelj, Füze, míg vissza nem jönnek... Hogy vagy igazából? – kérdezte végül tőlem. – Szomjas vagyok és éhes, fázom, és fáj mindenem – nem láttam értelmét, hogy

hazudjak. – Mi történik a kastélyban? – Teljes a káosz. A kosvári őrök teremtettek rendet a nagyteremben, de odakintösszeverekedtek azokkal a belvidéki katonákkal, akiket Pompa hozatott. Kettricken őreiválasztották szét őket. Az egész nagyon feszült. Nem minden verekedő volt katona. Jónéhány vendégnek van monoklija, vagy fájlalja a lábát. Szerencsére senki sem sérültmeg komolyan. Penge járt a legrosszabbul. Ő tartotta vissza a Fészek-béli katonákatattól, hogy agyonverjenek. Eltört néhány bordája, tele van zúzódásokkal, de Burrick szerint rendben lesz. Most mindenki igyekszik a saját térfelén mozogni, de a Hercegek úgy vicsorognak egymásra, mint a harci kutyák. – Burrick? – kérdeztem rekedten. – Egyáltalán nem keveredett bele – nyugtatott meg. – Jól van, már ha a mogorvaság és

a durvaság nála jót jelent. Ami azt hiszem, nála normális.Megdobbant a szívem. Miért nem ment el Burrick? Nem mertem többet kérdezősködnie f e l ő l . – És Pompa? – kérdeztem. Türelem felhorkantott. – Az embernek olyan érzése támad, hogy az bosszantja leginkább, hogy nincs többindoka elhagyni Kosvárat. Korábban Elmésre és Kettrickenre hivatkozott, hogy biztonságba helyezi őket, és azért fosztja ki a kastélyt, hogy ismerős dolgok vegyék körül őket. Most már nincs elég indoka, a partmenti Hercegek pedig követelik, hogymaradjon itt, és védje meg Kosvárat, vagy olyan embert helyezzen az élére, akit ők választanak. Pompa a kuzinját, Fényest javasolta, de a partmenti Hercegeknek nemtetszett. Most, hogy Pompa hirtelen király lett, nem hiszem, hogy annyira élvezné, mint

g o n d o l t a . – Ezek szerint már megkoronáztatta magát? – Túl elfoglaltak voltunk a király eltemetésével és Kettricken keresésével. Mikor holtantalálták a királyt, érte küldtek, de az ajtaja zárva volt, és senki sem válaszolt akopogtatásra. Végül Pompa ismét a fejszéseket hívta. A belső ajtó is zárva volt, de akirálynő sehol sem volt. Nagyon titokzatos. – Pompa mit mond erről? – a fejem egyre jobban sajgott. – Keveset, csak annyit, hogy valószínűleg már halott, és ehhez is neked van közöd.Bestiabűbájjal vádol és azt állítja, az Ösztönnel ölted meg a királyt. Mindenki azt akarja,hogy bizonyítsa be, ő pedig csak azt hajtogatja, hogy hamarosan. Nem említette, hogy az utakon keresnék Kettrickent. Talán nem hallgatták ki mindenszavunkat a kis kémjei. De, figyelmeztettem magam, ha kiküldött embereket, hogyfigyeljék az utakat, kétlem, hogy az lenne a parancsuk, hogy élve hozzák vissza. – Will mit csinál? – kérdeztem. – Will? – A kotéria egyik tagja. – Ah, ő. Nem láttam mostanság, amennyire emlékszem.Újabb szédülési hullám kerülgetett. A logika hirtelen elhagyott. Tudtam, hogy még többkérdést kellene föltennem, de nem tudtam, mik azok. Burrick még mindig itt volt,Kettricken és a Bolond pedig eltűnt. Mi történhetett? Nem tudtam egyenesen



megkérdezni Türelemtől. – Tudja más is, hogy itt vagy? – nyögtem ki végül. Ha Burrick tudta volna, hogy idejön, biztos küld üzenetet. – Természetesen nem! Nem volt könnyű kitervelni ezt, Fitz. Füzének hashajtót kellettcsempésznie az egyik őr ételébe, hogy csak egyvalaki maradjon itt... Igen, és Füze ezt

küldi. Bölcs gondolat – eltűnt a keze, aztán két almát préselt keresztül a rácsokon.Leestek, mielőtt elkaphattam volna őket. Sikerült visszatartanom magamat attól, hogyrögtön befaljam őket. – Mint mondanak rólam? – kérdeztem halkan.Egy darabig hallgatott. – Leginkább azt, hogy megőrültél. Néhányan azt, hogyelvarázsolt a Himlős Ember, hogy halált ossz azon az éjszakán. Vannak, akik azt pletykálták, hogy lázadást akartál tervezni, és azért ölted meg Szerénét és Justint, mertrájöttek. Mások pedig, bár kevesen vannak, egyetértenek Pompával, hogy bestiabűbájjal rendelkezel. Leginkább Wallace mond ilyesmit, és azt állítja, hogy addignem kezdtek kék lánggal égni a gyertyák, amíg te odaértél. Azt is állítja, hogy a Bolondazt kiabálta, hogy te ölted meg a királyt. De a Bolond is eltűnt. Túl sok baljós előjel volt,

és túl sokan félnek... – elakadt a szava. – Nem én öltem meg a királyt – mondtam halkan. – Justin és Szeréné tették. Ezértöltem meg őket a király késével. – Jönnek az őrök! – sziszegte Füze. Türelem nem figyelt rá. – De Justin és Szeréné ott sem... – Nincs idő megmagyarázni. A Mesterséggel tették. Ők voltak, Türelem, esküszöm – elgondol-koztam. – Mit akarnak csinálni velem? – Még nem döntötték el igazán... – Nincs idő udvarias hazudozásra.Hallottam, ahogy nyel egyet. – Pompa föl akar köttetni. Ott helyben megöletett volna, ha Penge vissza nem tartotta

volna az őreit, amíg a verekedés elcsitult. Aztán a partmenti Hercegségek kiálltak azérdekedben. Grácia úrnő emlékeztette Pompát, hogy Látnok vérből valót nem lehetkard, vagy kötél általi halálra ítélni. Nem akarta elismerni, hogy királyi vér vagy, de túlsokan tiltakoztak hangosan, amikor tagadni próbálta. Most pedig esküszik rá, hogy bizonyítani tudja, hogy rendelkezel az Ösztönnel, arra pedig csak az akasztás ah a l á l n e m . – Türelem úrnő! El kell mennie, most azonnal, különben engem akasztanak föl! – az őr visszatért, és a léptekből ítélve már a társával együtt. Sietve tartottak a mi irányunkba.Türelem elengedte a kezem. – Megteszem, amit csak tudok – suttogta. Annyira igyekezett, hogy ne vegyüljönfélelem a hangjába, akkor mégis kitört belőle.Aztán elment, végig pörlekedve az őrrel, aki elkísérte. Amint elment, lehajoltam a kétalmáért, és megettem őket. Nem voltak túl nagyok, és fonnyadtak is voltak a télitárolástól, de azért ízlettek. Egy darabig csak ültem a priccsen, a kezeimbe támasztva afejem, és megpróbáltam éber maradni. Tudtam, hogy gondolkoznom kell, de szörnyennehéz volt. Nem tudtam összpontosítani. Minden erőmet összeszedvevisszabotorkáltam az ajtóhoz. – Őrség! – recsegtem. Nem válaszoltak. – Vizet akarok és ennivalót!Hol vagy? válaszolt másvalaki a kérésemre.



Túl a hatáskörödön, barátom. Te hogy vagy?Jól, de hiányoztál. Olyan mélyen aludtál, azt hittem halott vagy.Én is majdnem azt hittem. Aznap éjszaka. Elkísérted őket a lovakhoz?Igen és elmentek. Falka Szíve azt mondta nekik, hogy egy keverék vagyok, akitm e g s z e l í d í t e t t é l .

Engem akart megvédeni, nem téged megsérteni. Falka Szíve miért nem ment velük? Nem tudom. Mit teszünk most?V á r u n k . – Őrség! – kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak bírtam. – Menj hátrébb az ajtótól – mondta egy hang közvetlenül az ajtó túloldaláról. Nem isvettem észre, hogy mikor lépett oda. Az ajtó alján kinyílt egy rész, egy tál vizet és egyfél kenyeret toltak be rajta. – Köszönöm. Nem érkezett felelet. Fölvettem őket, gondosan megvizsgáltam. Megszagoltam a vizetés belekortyoltam egy aprót, de nem éreztem méregnek nyomát. A cipót is apródarabokra tépkedtem és minden falatot alaposan megnéztem, mielőtt lenyeltem volna.

Hamar befaltam, aztán végigfeküdtem a kőpriccsen, és megpróbáltam megtalálni alegkevésbé kényelmetlen helyzetet.A cella száraz volt és hideg. Pontosan tudtam, hol vagyok, nem messze a borospincéktől. Tudtam, hogy bármennyire ordítok is, az őrök nem hallanak meg.Kisfiúként jártam már erre, és alig találkoztam olyan esettel, hogy bárki is lakta volna acellákat. A törvénykezés gyorsasága miatt ritkán volt szükség, hogy pár óránál tovább atömlöcökben tartsák a foglyokat. Vagy az életével fizetett valaki a bűneiért, vagymunkával. Gyanítottam, hogy Pompa uralkodása alatt ezek a cellák sűrűn lakottak l e s z n e k .Megpróbáltam aludni, de az érzéketlenség többé nem óvott meg. Ehelyettkényelmetlenül fészkelődtem, és gondolkoztam. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy

ha a királyné elszökött, akkor győztem. Végül is a győzelem azt jelenti, hogymegkapom, amit akartam, nem igaz? Ehelyett azon kezdtem el töprengeni, hogy Elméskirály milyen gyorsan halt meg. Mint egy szappanbuborék, amikor elpukkan. Vajon hafölakasztanak, én is ilyen gyorsan halok meg? Vagy fuldoklom, és kapálózom még egydarabig? Elhessegettem a gondolatot, és azon kezdtem tűnődni, hogy milyen hosszú polgárháborút kell majd vívnia Igazságnak Pompával, hogy újból Hat Hercegségkéntszerepeljen a vidék a térképeken. Feltéve, hogy épségben visszatér, és elűzi aMartalócokat. Biztos voltam benne, hogy Pompa elhagyja Kosvárat, amint teheti. Vajonkire hagyja a kastélyt? A partmenti Hercegek nem kértek a kuzinjából, de egyiküknek sem volt meg az ereje hozzá, hogy esetleg saját maga ragadja meg a lehetőséget.Hacsak Pompa nem marad Kosvárban. Végül is most már ő a törvényes király.Amennyiben valaki nem tudja, hogy Igazság él. Vajon elfogadnák Pompát királynak?Vajon elfogadnák Igazságot, ha visszatér? Vagy megvetnék azt az embert, aki bolondságok miatt elhagyta a birodalmát?Az idő lassan telik ha nem történik semmi. Nem kaptam enni, csak ha kértem, néhamég akkor sem, így ezzel sem tudtam mérni a napokat. Éberen a gondolataim ésaggodalmaim tartottak fogva. Egyszer még Igazságnak is megpróbáltam üzenni, decsak elhomályosodott a látásom, és hasogató fejfájásom támadt. Nem maradt erőmegy második próbálkozásra. Az éhség ugyanolyan része lett fogságomnak, mint ahideg. Türelem úrnőt kétszer is visszafordították a tömlöctől, ahogy hallottam; csak



Éjszem vadászatai nyújtottak vigaszt álmomban. Nem tudom mennyi idő telhetett így el,míg egyszer Éjszem érzékei segítségével tiszta téli napra virradtunk. Martalócoknak való idő volt. A partmenti Hercegek már nem várnak tovább, gondoltam.Mintha csak szavaimat igazolná, lépteket halottam és Pompa hangját. Dühös volt. Zár fordult, és kinyílt az ajtó. Lassan fölültem. Három Herceg és egy áruló hercegfi nézett

be rám. Sikerült talpra állnom. Az urak mögött egy sor pikás őr állt, mintha egy veszettvadállat megfékezésére készülnének. Az ajtó mellett egy őr állt kivont karddal, Pompaelőtt. Nem becsülték alá a gyűlöletemet. – Láthatják – dünnyögte Pompa. – Él és jól van. Nem tettem el láb alól. De tudniuk kell,hogy megvan hozzá a jogom. Megölt egy embert, egy szolgálómat a nagyteremajtajában. És egy nőt a saját szobájában. Jogom van az életéhez ezek miatt a bűnök m i a t t . – Pompa herceg. Azzal vádolja FitzLovagot, hogy megölte Elmés királyt az ösztönnel – jelentette ki határozottan Testens. – Soha nem hallottam, hogy ilyesmi lehetségeslenne. Ám ha így igaz, akkor a tanácsnak előjoga van, hogy döntsön az életéről, mertelőször a királyt ölte meg. Össze kell hívni a tanácsot, hogy eldöntsük bűnös-e, vagy

ártatlan, és kimondjuk az ítéletet.Pompa csalódottan sóhajtott. – Akkor összehívom a tanácsot. Tegyük meg, és legyünk már túl rajta. Nevetséges,hogy egy gyilkos elítélése miatt késsen a megkoronázásom. – Uram, egy király halála sohasem nevetséges – legyezte meg halkan Shemshy. – Mi pedig előbb lezárjuk az előző király ügyét, mielőtt újat választunk. – Az apám halott, és eltemettük. Hogy lehet már ennél lezártabb az ügy? – Pompakezdett meggondolatlanná válni. Sem gyász, sem tisztelet nem csendült af e l h á b o r o d á s á b a n . – Tudnunk kell hogyan halt meg, és kinek a keze által – mondta lassan Testens. – Amaga embere, az a Wallace azt állítja, FitzLovag ölte meg a királyt. Ön, trónörökös

Pompa herceg, egyetértett, azt mondván, hogy az Ösztönt használta. Sokan úgy véljük,hogy FitzLovag túlságosan elkötelezett volt a király mellett, hogy megölje. FitzLovag pedig azt állítja, hogy a kotéria tagjai tették – Testens először nézett rám. A szemébenéztem, és úgy szólaltam meg, mintha csak ketten lennénk. – Justin és Szeréné tette – mondtam halkan. – Árulással és csalárdsággal megölték ak i r á l y o m a t . – Elhallgass! – kiáltott föl Pompa, és ütésre emelte a kezét. Meg sem rezdültem. – Ezért én megöltem őket – folytattam Testens felé nézve. – A király késével. Mi másértválasztottam volna ilyen fegyvert? – Az őrültek furcsa dolgokat képesek művelni – hallatszott Kelvar felől, miközbenPompa fuldoklott a méregtől. Határozottan Kelvar szemébe néztem. – Nem vagyok őrült – jelentettem ki halkan. – Nem voltam őrültebb, mint azon azéjszakán, amikor fegyvert ragadtam Öbölvár védelmében. – Lehetséges – egyezett bele Kelvar. – Többen beszélik, hogy harcban elkapja a harcid ü h .Pompa szemei fölcsillantak. – Azt is többen beszélik, hogy harc után véres szájjallátták. Hogy olyan állattá válik amik közt felnőtt. Rendelkezik az Ösztönnel.Hallgatás fogadta a megjegyzést. A Hercegek egymásra néztek, aztán Shemshyvisszanézett rám, szemében hűvösség ült. Végül Testens szólalt meg. – Ezek súlyos vádak, Pompa herceg. Vannak tanúi?



– Hogy vér volt a száján? Több is.Testens megrázta a fejét. – Bárki kikerülhet a csatából vérrel az arcán. A fejsze nemtiszta fegyver, ezt tanúsíthatom. Nem, ennél többre van szükség. – Akkor hívjuk össze a tanácsot – ismételte meg Pompa türelmesen. – Halljuk, hogyWallace-nak mi mondanivalója van arról, hogy hogyan halt meg az apám, és kinek a

kezei által.A három Herceg ismét összenézett, aztán szemeik ismét rám szegeződtek. TestensHerceg vezette most őket. – Trónörökös Pompa herceg. Beszéljünk nyíltan. Megvádolta FitzLovagot, Lovagherceg fiát, hogy az Ösztönt használta, hogy megölje Elmés királyt. Ez súlyos vád.Hogy meggyőzzön minket róla, nem csak arra van szükség, hogy bebizonyítsa, valóbanrendelkezik az Ösztönnel, hanem arra is, hogy ezzel sérüléseket tud okozni másnak.Mindannyian láthattuk a király holttestét. Dulakodásnak nyoma sem volt. Ha nemkiáltott volna az egekig árulás miatt, mindannyian elfogadtuk volna, hogy az öregségevégzett vele. Néhányan még azt is suttogják, hogy csak kifogást keres, hogymegszabaduljon FitzLovagtól. Tudom, hogy hallotta ezeket a pletykákat; én most

hangosan kimondom, hogy megcáfoltassék – Testens szünetet tartott, mintha magávalvitatkozna. Még egyszer a többiekre nézett. Amikor sem Kelvar, sem Shemshy nemreagált, megköszörülte a torkát és folytatta. – Van egy ajánlatunk, Pompa herceg. Bizonyítsa be, hogy FitzLovag bűnös és azÖsztönnel végzett a királlyal, mi pedig hagyjuk, hogy úgy végezzen vele, ahogy kedvetartja. Tanúi leszünk amint a Hat Hercegség királyának koronázza meg magát. Továbbáelfogadjuk kuzinját, Fényest, mint a király képviseletét itt, Kosvárban, és megengedjük,hogy visszavonuljon Vásárhely-béli udvarába.Győzelem villant Pompa szemeiben, aztán gyanakvás kélt rajta. – És, Testens Herceg, mi történik, ha ezt nem bizonyítom kellőképpen? – Akkor FitzLovag életben marad – jelentette ki Testens higgadtan. – Ön pedig rábízza

Kosvár kormányzását és Kos seregeit az ön távollétében – mindhárom HercegPompára emelte a tekintetét. – Ez árulás! Felségárulás! – sziszegte Pompa.Shemshy keze majdnem kardjának markolatára csúszott. Kelvar elvörösödött, de nemmondott semmit. Csak Testens maradt higgadt és mozdulatlan. – Trónörökös herceg,újabb vádaskodás? Mi pedig követeljük, hogy bizonyítsa őket. Tovább késleltetheti am e g k o r o n á z á s á t .Egy pillanatnyi szemmeresztgetés és hallgatás után Pompa szólalt meg halkan. – Elhamarkodottan szóltam, Hercegeim. Megviseltek az események. Oly hirtelen hagyottitt atyám és a bátyám, a királyné a gyermekével pedig eltűnt... Beláthatják, hogy ezek elhamarkodott szavakra ragadtathatnak. Én... nos legyen. Belemegyek ebbe az...alkuba, amit ajánlottak. Bebizonyítom, hogy FitzLovag rendelkezik az Ösztönnel, vagyszabadon engedem. Megfelel? – Nem, hercegem – felelte Testens halkan. – Nem ezek a feltételek. Ha ártatlan,FitzLovagra bízza Kosvárat. Ha bűnös és az Ösztönnel megölte Elmés királyt,megkoronázzuk, és elfogadjuk Fényest. Ezek voltak a feltételeink. – És Justin meg Szeréné halála. Két pótolhatatlan szolgáló és a kotéria tagjai? Azokatlegalább be is ismerte – Pompa tekintete ölni tudott volna. Mennyire megbánhatta,hogy megvádolt Elmés meggyilkolásával. Ám ha nem lett volna Wallace vadvádaskodása és Pompa helyeslése, Justin haláláért megölethetett volna. Az volt, amit



mindenki látott. Ironikus, hogy az tart vissza a kivégzésemtől, amivel vádolhatna. – Minden esélye meglesz, hogy bizonyítsa, rendelkezik az Ösztönnel és megölte azapját. Csak ezekért hagyjuk, hogy fölakasztassa. Ami pedig a többieket illeti...FitzLovag azt állítja, ők a király gyilkosai. Ha nem ő a bűnös, elfogadjuk, hogy akiketmegölt; jogosan haltak meg.

– Ez tűrhetetlen! – fakadt ki Pompa. – Hercegem, ezek a feltételeink – felelte Testens higgadtan. – És ha visszautasítom őket? – vetette oda hevesen.Testens megvonta a vállát. – Az ég tiszta és felhőtlen, hercegem. A Martalócok ideje,nekünk pedig vissza kell térnünk a kastélyainkba, hogy védjük a partvidékünket, ahogycsak tudjuk. A teljes tanács nélkül pedig nem koronáztathatja magát törvényes királlyá,és nem nevezhet ki embert Kos élére. Itt kell telelnie Kosvárban, és megütköznie akalózokkal akárcsak nekünk. – Hagyományokkal és nevetséges törvényekkel vesznek körül, hogy az akaratukat rámkényszerítsék. A királyuk vagyok, vagy nem? – követelte Pompa nyersen. – Nem a királyunk – mutatott rá Testens határozottan. – Csak a trón várományosa. És

várakozhat is rá, amíg meg nem oldódik ez a probléma.Pompa elsötétülő pillantásából látszott, mennyire nem ínyére való volt ez a dolog. – Nos jó – vágta rá túl gyorsan. – Azt hiszem, alá kell vetnem magam ennek az...alkunak. Emlékezzenek rá, hogy maguk akarták így, nem én – rám nézett. Tudtam,hogy nem tartja be a szavát, tudtam, hogy itt fogok meghalni a tömlöcben. – Akkor megegyeztünk – mondta Testens. Felém fordult, és felmordult. Valamikiütközhetett az arcomra a gondolataimból, mert sietve megkérdezte – FitzLovag? Jól bánnak magával? Etetik? – ahogy ezt kérdezte, lecsatolta a köpönyegét. Viseletesdarab volt, de gyapjúból készült, és amikor nekem dobta, a súlyától hátratántorodtam af a l i g .Magamhoz szorítottam a köpenyt, ami még tartotta Testens testmelegét. – Víz és

kenyér – mondtam kurtán. – Köszönöm – tettem hozzá a köpenyre nézve. – Jobb sors, mint sokaknak jut – horkant föl Pompa. – Nehéz időket élünk – tette hozzá jámborabbul. Mintha a Hercegek nem tudták volna jobban.Testens végigmért, de én nem szóltam többet. Végül hűvös tekintetet meresztettP o m p á r a . – Túl nehéz ahhoz, hogy szalmán aludjék hideg kő helyett?Pompa viszonozta a tekintetét. Testens állta. – A bűnösségét kell bizonyítania, herceguram, mielőtt végrehajtanánk az ítéletet. Addig is elvárjuk, hogy életben tartsa. – Legalább katonakosztot kapjon – javasolta Kelvar. – Senki sem gondolja majd, hogyelkényeztette, de életben marad, hogy fölakaszthassa, vagy azért, hogy Kosváratv e z e t h e s s e .Pompa karba fonta a kezét, és nem felelt. Tudtam, hogy továbbra is csak vizet éskenyeret kapok majd, talán még a köpenyt is elvette volna, de sejtette, hogy küzdenék érte. Egy kurta biccentéssel jelzett az őrnek, hogy bezárhatja az ajtót. Amint bezárult,odaléptem és a rácsba kapaszkodva néztem utánuk. Nem szólhattam utánuk, hogytudom, Pompa nem fog életben tartani. De nem tettem. A Hercegek még mindig nemféltek tőle; nem tudhatták, hogy Pompa nem fogja állni az alkut, hanem inkább megöl.Túlzottan is kiszolgáltatott voltam hozzá, hogy kihagyja az alkalmat.Eleresztettem a rácsokat, és leültem a priccsre. Beburkolóztam Testens köpönyegébe,mégis megborzongtam. Pompa mindenképpen meg fog ölni, de előtte megpróbál



vallomást kicsikarni belőlem. Gyanítottam, hogy idővel sikerrel is járhat. A gondolattólrosszul lettem. Fájdalmas halálom lesz.Megpróbálhattam volna kijátszani. Az ingujjamban még mindig ott lapult a Wallace-nak szánt méreg, de azt nem gyors és fájdalommentes halálra készítettem. Későbbeszembe jutott, hogy talán jobb, mint amit Pompa kínálhat, de ez nem nyugtatott meg.

Egy farkas álomvilágába menekültem.Később emberi álomból ébredtem. Álmomban Árny azért dorgált meg, mert nemfigyeltem rá. Összébb húztam magam és megpróbáltam elaludni, de Árny sürgetőhangja nem hagyott nyugodni...Lassan fölültem. A tompa beszéd hanghordozása Árnyra utalt. Nem tudtam kivenni aszavakat, még akkor sem, ha a kőhöz tapasztottam a fülemet. Körbejártam a cellámatés kerestem, hol a legerősebb. Az egyik sarokban már elég erősen hallottam, de nemtudtam kivenni a szavakat. – Nem értelek – mondtam az üres cellának.A hang elhallgatott, aztán kérdő hangsúllyal szólalt meg ismét. – Nem értelek – mondtam tisztábban.

Árny folytatta, izgatottabban, de nem hangosabban. – Nem értelek! – kiáltottam csalódottan. – FitzLovag? – hallatszott a folyosóról.Az őr alacsony volt, nem látott be. – Mi az? – kérdeztem álmosan. – Mit kiabáltál? – Semmit. Rosszat álmodtam.Hallottam, ahogy eltávolodik.Visszaültem a priccsre és lefeküdtem. Árny elhallgatott, én pedig hosszasan tűnődtemrajta, vajon mit mondhatott. Nem hittem, hogy jó híreket közölt volna, rosszakat pedignem akartam hallani. Itt kell meghalnom. Legalább reméltem, hogy Kettrickennek sikerült elmenekülnie. A Bolondra gondoltam, azon töprengve, vajon hogy viseli a téli

utazást. Nem is mertem gondolni rá, hogy Burrick miért nem ment velük. Ehelyett Molly jutott az eszembe.Elbóbiskolhattam, mert megláttam őt. Egy ösvényen haladt vizesvödrökkel a vállán.Fáradtnak, betegnek és megviseltnek látszott. A domb tetején egy romos viskó állt,Molly pedig letette a vödröket az ajtajánál, és megállt, kinézett a tengerre. Nem örült a jó időnek és a könnyű szellőnek, ami a hajával játszadozott. A szeme hirtelenelkerekedett, aztán könnyek homályosították el. – Nem – mondta halkan. – Nemgondolok rád többet. Nem – lehajolt, fölemelte a nehéz vödröket és bement a viskóba.Határozottan becsukta maga mögött az ajtót. A szél fölerősödött, én pedig hagytamsodortatni magamat vele.Bukdácsoltam a széllel, és hagytam, hogy elvigye a fájdalmat. Arra gondoltam, hogymélyebben belevetem magam, ahol teljesen elragadhat és belemártottam a kezemoda, ahol erősebb volt a sodrása. Magához vonzott.A helyedben én nem tenném.Valóban? – hagytam, hogy Igazság megértse a helyzetemet.Talán nem – felelte komorabban. Mintha sóhajtott volna. Sejthettem volna, milyen rossza helyzet. Úgy tűnik, valami nagy fájdalom, betegség, vagy kimerültség kell hozzá, hogyledöntse a falaidat – hosszú szünetet tartott, és mindketten hallgattunk, semmire ésmindenre gondoltunk egyszerre. Tehát apám meghalt. Justin és Szeréné. Sejthettemvolna. A fáradtsága és az erőtlensége; ezek jellemzik a király emberét, ha az erőt merít



belőle. Gyanítom, hogy régóta zajlik ez már, talán már Galenus... halála előtt is. Csak őtalálhatott ki ilyesmit, és neki meg is voltak a forrásai, hogy végrehajtsa. Milyen alantasfelhasználása a Mesterségnek. És kémkedtek is utánunk?Igen. Nem tudom, mennyit tudtak meg, és Willtől is tartanunk kell.Az ördögbe is, Fitz, ostoba voltam. Tudhattuk volna. A hajók olyan jól működtek az

elején, aztán, amint rájöttek, mit akartunk, te meg én, megtalálták a módját, hogymeggátoljanak benne. A kotéria Pompa zsebében volt mióta csak megalakult.Késleltették az üzeneteket, vagy el sem juttatták. A segítség mindig későn ért oda, vagyel sem indult. Annyira tele van gyűlölettel, amennyire egy bolha vérrel. És győzött. Nem teljesen, királyom – visszatartottam Kettrickenre vonatkozó gondolataimat,ehelyett csak megismételtem – Will, Burl és Carrod még mindig itt jár. Óvatosnak kelll e n n ü n k .Azok leszünk. Tudod, milyen hálás vagyok neked. Talán túl nagy árat fizettünk, demegérte. Legalábbis nekem. Nekem is –, éreztem a háláját, de a fáradtságát is. Föladod?Még nem. De az én jövőm sem tűnik ígéretesnek. A többiek mind halottak, vagy

elmenekültek. Én folytatom, de nem tudom, meddig kell még mennem, és mit kelltennem, ha odaérek. Nagyon fáradt vagyok. Olyan könnyű lenne föladni.Igazság könnyen olvasott bennem, de nekem ki kellett nyúlnom hozzá, hogymegtudjam, mit nem mondott el. Éreztem az őt körülvevő hideget és egy sérülést,amitől nehezen lélegzett. Éreztem a magányt és az elvesztettek iránti gyászát. Hod,Kharim, örökre elmentek. Én is gyászoltam. És volt ott valami más is, amit nem tudottmegfogalmazni. Egy kísértés, egyensúlyozás valaminek a peremén. Egyfajta nyomás,tapogatózás, hasonlatos ahhoz, amit Justin és Szeréné felől éreztem. Megpróbáltamrajta keresztül előretapogatózni, hogy közelebbről megvizsgáljam, de visszatartott.Vannak dolgok, amik akkor válnak veszélyesebbé, ha szembe kerülsz velük – figyelmeztetett. Ez egyike azoknak. De biztos vagyok benne, hogy ezt az utat kell

követnem, ha meg akarom találni az Elődöket. – Fogoly!Fölriadtam. Kulcs fordult a zárban, és kinyílt az ajtó. Egy kislány állt az ajtóban, Pompa pedig mellette. Két belvidéki őr fogta közre őket. Egyikük fáklyát dobott a szobába.Hátrahúzódtam az éles fény elől, és csak ültem pislogva. – Ő az? – kérdezte Pompa kedvesen. A kislány riadtan méregetett, akárcsak én őt, ésmegpróbáltam rájönni, hogy honnan ismerős. – Igen, uram, herceg király úrfi. Ő az. Lementem a kúthoz reggel, mert kellett, mert vízkellett, vagy a kisbaba meghal. És csönd is volt, már az egész város kihalt. Lementema kúthoz, úgy lopakodtam a ködben, uram. Aztán ott volt az a farkas, aztán a szélmegmozgatta a ködöt, és a farkas eltűnt, és már ő ült ott. Ő volt az, király herceg uram – nézett rám tágra nyílt szemekkel.Eszembe jutott. A szépöböli csata után Éjszemmel leültünk pihenni a Kút mellé.Emlékeztem rá, hogy Éjszem fölriasztott a kislány láttán, aztán elszaladt. – Bátor kislány vagy – dicsérte meg Pompa, és az őrök felé fordult. – Vigyétek föl akonyhába és kapjon egy jó ebédet és ágyat valahol. Nem, hagyd itt a fáklyát – kihátráltak, és az ajtó újból bezárult. Miután elhaltak a léptek, Pompa újból megszólalt. – Nos, Fattyú, úgy néz ki, vége a játéknak. A harcosaid hamar magadra hagynak majd,ha megértik mi vagy. Vannak persze más tanúk is, akik láttak farkasnyomokat ésharapással megölt holttesteket Szépöbölnél. Van néhány kosvári katona is, akik, ha



megesketik őket, el kell mondaniuk, hogy amikor szipolyozottakkal harcoltál, néhányonagyar és karomnyomokat találtak – elégedetten felsóhajtott. Hallottam, ahogy a helyérerakja a fáklyát, aztán visszatér. Épp elég magas volt hozzá, hogy be tudjon kukucskálni.Fölálltam, egy lépéssel az ajtónál termettem, és lenéztem rá. Hátralépett, én pedigkicsinyes elégtételt éreztem.

Csak fölkorbácsoltam az indulatait. – Olyan rászedhető voltál. Olyan bolond. Hazavánszorogtál a hegyvidékről, behúzottfarokkal és azt hitted, Igazság kegyei majd megvédenek. Ti és a nevetségescselszövéseitek. Mindről tudtam. Mindről, Fattyú. Az összes csevegésedről akirálynéval, a kertbéli megvesztegetéssel, hogy ellenem fordítsátok Testenst. Meg atervei, hogy elhagyja Kosvárat. Vigyél meleg dolgokat, mondtad neki. A király is veledtart – lábujjhegyre állt, hogy jól lássam a mosolyát. – Nem volt meleg dolga, Fattyú.Sem a király, sem a lovak – az utolsó szavakat mintha már hosszú ideje tervezgettevolna. Figyelmesen nézte az arcomat.Hirtelen nagyon-nagyon ostobának éreztem magam. Rozmaring. Édes kicsi, álmoskislány, aki mindig elalszik egy sarokban. Olyan okos, hogy bárki megbízhatja egy

üzenet átadásával. Olyan fiatal, hogy észre sem venni. Mégis, tudhattam volna. Aligvoltam idősebb nála, amikor Árny elkezdett tanítani. Rosszul lettem, és ezmeglátszódhatott az arcomon is. Nem emlékeztem rá, hogy mi mindent mondtam elelőtte. Nem tudhattam, Kettricken milyen titkokat osztott meg a kis göndör feje fölött.Milyen Igazsággal folytatott beszélgetéseket látott, milyen Türelemmel zajlottcsevegéseket? A királyné és a Bolond eltűnt, csak ennyit tudtam biztosan. Vajonkijutottak egyáltalán élve? Pompa csak vigyorgott, elégedett volt magával. A rácsos ajtóvolt az egyetlen dolog, ami visszatartott, hogy megszegjem Elmésnek tett ígéretemet.Elment, és még mindig mosolygott.Pompának megvolt rá a bizonyítéka, hogy használtam az Ösztönt. A kislány csak avégső bizonysága volt. Már csak az maradt hátra, hogy addig kínozzon, amíg bevallom,

hogy én öltem meg Elmést. Rengeteg ideje volt rá. Amennyi időbe kerül neki.Leroskadtam a padlóra. Igazság megmondta – Pompa győzött.1 3 .Kínzások ÁM AZ AKARATOS HERCEGNÉT SEMMI sem örvendeztette meg jobban, mintkilovagolni a Tarkabarka Csődörrel vadászni. Az udvarhölgyei figyelmezték, de őelfordította a fejét, és nem hallgatott reájuk. Udvarának nemes urai is figyelmezték, deő csak legyintett félelmükre. Még az istállómester is tiltakozott, mondván – Hercegném,a csődört tűzzel és vérrel kell elpusztítani, mert őt Agyafúrt nevelte, aki az Ösztönnelmesterkedett, és csak hozzá hű! – Erre pedig megharagudott az Akaratos Hercegné, ésazt mondta – Vajh nem az én istállóm ez? Nem választhatom meg, melyik lóval óhajtok kilovagolni? – Akkor pedig elhallgattak mind, ő pedig megparancsolta, hogy nyergeljék föl néki a Tarkabarka Csődört.Kilovagoltak hát, csaholó ebek garmadájával, a Tarkabarka Csődör pedig jól vágtatott,és messze előrevitte úrnőjét, míg végül senki sem érhette utol. Aztán, amikor azAkaratos Hercegné már messze járt, hegyeken-völgyeken által és sűrű erdőkönkeresztül, a Tarkabarka Csődör erre meg arra vitte, amíg eltévedt, és a kutyák csaholása csak visszhang volt a hegyek közt. Végül megállt egy pataknál, hogy igyon avizéből, s lám, mire visszafordult, eltűnt a Tarkabarka Csődör, és helyette ott álltAgyafúrt, ugyanolyan tarkán, mint a lova. Aztán egybe keltek, ahogy a csődör szokott a



kancájával és egy esztendőn belül kigömbölyödött a hasa. És amikor az asszonyok,akik jelen voltak a szülésnél meglátták a csecsemőt, tarkabarka arcát és vállait,felkiáltottak nagy riadalmukban. Amikor pedig az Akaratos Hercegné meglátta a fiút,felsikoltott, és elhagyta a lélek szégyenében, hogy megszülte Agyafúrt fiát, aki azÖsztönnel bírt. Így született meg a Tarkabarka Herceg, félelemben és szégyenben, és

félelmet és szégyent hozott magával a világra. – „A Tarkabarka Herceg Legendája”*A fáklya, amit Pompa a cellában hagyott, táncoló árnyékokat vetett a falakra. Egy ideigfigyeltem őket, üres fejjel, reménytelenül. A saját eljövendő halálom gondolataeltompított. Lassacskán újra működni kezdett az agyam, de rendszertelenül. Vajon Árnyerre figyelmeztetett? Lovak nélkül; vajon mennyit tudott Pompa a lovakról? Tudta az úticélt? Hogyan kerülte el Burrick a lelepleződést? Elkerülte vajon? Lehet, hogytalálkozom vele a kínzókamrában? Vajon Pompa Türelmet is vádolja? Vajon bosszút állrajta? Ha eljönnek értem, harcolnom kellene? Nem. Büszkén távozom. Nem. Annyi belvidéki korcsot viszek magammal a halálba,

amennyit csak tudok. Nem, néma leszek és várok az alkalomra, hogy megölhessemPompát. Tudtam, hogy ott lesz, hogy lássa a halálomat. Elmésnek tett ígéretem nemkötött többé. Vagy igen? Senki sem menthetne meg. Árny még csak lépni sem fog,Türelem pedig tehetetlen. Miután Pompa kivert belőlem egy beismerést... vajon életbentart, hogy nyilvánosan fölakasztasson? Vajon Türelem látja majd? Reméltem, hogynem, talán Füze távol tartja. Oda az életem, és semmit sem tettem. Justint és Szerénétlegalább megöltem. Megérte? Vajon elmenekült a királyné, vagy még mindig a kastélyfalai közt bujkál? Talán ezt akarta elmondani Árny. A gondolataim ide-oda csapongtak,míg végül sikerült lehiggadnom és kapaszkodót találnom. Éj szem. Éjszem azt mondta,hogy elkísérte őket Burrickhoz.Testvér? – tapogatóztam Éjszem után.

Itt vagyok. Mindig itt vagyok veled.Mesélj arról az éjszakáról.M e l y i k r ő l ?Arról, amikor elkísérted az embereket a kastélyból Falka Szívéhez.Ó – éreztem, hogy erőlködik. A farkasok élete ilyen volt. Egy befejezett dolog az befejezett dolog. Nem tervezett előbbre a következő vadászatnál, és nem emlékezetttöbbre, mint a jó helyekre és az olyan dolgokra, amik a túlélésével álltak kapcsolatban.Emlékezett a ketrecre, de arra nem, hogy hol vadászott négy éjszakával ezelőtt.Emlékezett a nyúlcsapásokra és egy patakra, ami nem fagyott be, de arra, hogy hánynyulat evett meg két nappal korábban, arra már nem.Elvittem őket Falka Szívéhez. Bárcsak itt lennél. Egy sündisznótüske van a számban,és nem tudom kiszedni. Fáj.És hogy került oda? – mosolyognom kellett. Tudta jól, hogy ez fog történni, de nemtudott ellenállni a kísértésnek. Nem mulatságos.Tudom – a sündisznótüske érdes volt, és egyre csak beljebb fúrta magát, miközbenelfertőződött. Meg kellett oldanom a problémáját, mert addig nem képes figyelni rám.Falka Szíve kiveszi neked, ha szépen kéred. Megbízhatsz benne.Eltaszított, amikor beszéltem hozzá, de aztán beszélt velem.V a l ó b a n ?



Lassú gondolat vánszorgott keresztül a fején. Azon az éjszakán. Mikor elvezettem őkethozzá. Azt mondta, „Ide hozd őket, ne a rókás helyre.”Hogy nézett ki az a hely?Ez már nehezére esett. Elképzelte nekem, én pedig az emlékeiben olvasva láttam,ahogy Burrick egy út mellett várakozott a hóviharban, Rozsdással és Kormossal.

Megpillantottam a Nőstényt és a Szagtalant. Árnyra jól emlékezett, leginkább egyvaskos marhacsont miatt, amit távozáskor vetett oda neki.Beszéltek egymással? Nagyon sokat. Otthagytam, hadd csaholjanak egymásnak.Bárhogy is próbálkozott, ez volt a legtöbb, amire tellett neki. Elég volt, hogy tudtam,megváltoztatták a tervet az utolsó pillanatban. Furcsa, hajlandó lettem volna azéletemet adni Kettrickenért, de az utolsó pillanatban nem voltam biztos benne, hogyrábíznám a lovamat. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg soha többé nem ülök lóra, kivéve azt, amelyik az akasztófához visz. De miért csak ez a két ló? Burricknak nem sikerült több lovat szereznie? Ezért nem ment ő is?Fáj a tüske – emlékeztetett Éjszem. Már enni sem tudok tőle.

Bárcsak segíthetnék, de nem tudok. Falka Szívét kell megkérned. Nem tudod te megkérni? Téged nem lök meg.Elmosolyodtam. Egyszer engem is meglökött. Az elég is volt, tanultam belőle. De haodamész, és segítséget kérsz tőle, nem fog meglökni.Te nem tudod megkérni? Nem tudok vele beszélni úgy, ahogy veled, és túl távol van, hogy szóljak neki.Akkor megpróbálom – mondta vonakodva.Hagytam elmenni. Arra gondoltam, hogy megértetem vele a helyzetemet, de végülmeggondoltam magam. Semmit sem tehetne, csak elkeserítené. Éjszem elmondjamajd Burricknak, hogy én küldtem, Burrick pedig tudni fogja, hogy még élek.Lassan telt az idő, amit csak apró jelek alapján mérhettem. A fáklya elaludt, változott az

őrség, valaki vizet és ennivalót hozott, pedig nem kértem. Megint változott az őrség,ezúttal beszédesebbek voltak, egy férfi és egy nő. Halkan beszéltek, nem értettemmiről, néha pedig fölnevettek. Valaki érkezett, amitől abbahagyták.Alázatos hanghordozás, amitől összeszorult a gyomrom. Halkan talpra álltam és azajtóhoz mentem. Úgy jött a folyosón, mint az árnyék, halkan, nem sietősen. Soha nemtapasztalt módon használta a Mesterséget. Éreztem, ahogy föláll a szőr a hátamon,amikor Will megállt az ajtó előtt. Nem szólalt meg, én pedig nem mertem. Ránézni is túlnagy nyitottságot jelentett, de féltem félrenézni is. A Mesterség auraként örvénylettkörülötte. Mélyen magamba zárkóztam, az összes gondolatomat elzártam előle, detudtam, hogy ez is sokat elárul neki. Számára a védekezésem is sokat mondott nekirólam. Mégis, fölmerült bennem a kérdés, hogy hol volt mostanáig. Mi lehetett olyanfontos Pompának, hogy Willt bízta meg vele, ahelyett, hogy a trón megszerzéseérdekében használta volna föl?Fehér hajó.A válasz mélyről érkezett, olyan mély kapcsolaton alapult, amit még én sem értettem,de nem voltak kétségeim. Ránéztem és megpróbáltam összefüggésbe hozni a fehér hajóval. Felmordult. Éreztem, ahogy növekszik közöttünk a feszültség, ahogy aMesterség nekifeszül a falaimnak. Nem kaparászott, ahogy Justin és Szeréné,módszere leginkább arra emlékeztetett, ahogy a kardpengék feszülnek egymásnak, ésaz ellenfél erejét teszik próbára. Nekifeszültem, tudtam, hogy egy pillanatnyi megingás



is végzetes lehet. Elkerekedtek a szemei, és meglepetésemre elbizonytalanodott atekintete egy pillanatra. Ám azután elmosolyodott, elégedetten. – Ah – sóhajtotta. Hátrébb lépett az ajtómtól, nyújtózkodott, akár egy macska. – Alulbecsültek téged. Én nem követem el ezt a hibát. Jól tudom, milyen előnyeszármazik az embernek abból, ha az ellenfele alulbecsüli – aztán elment, nem hirtelen,

nem is lassan, hanem kényelmesen, ahogy a füst illan el. Itt volt, aztán eltűnt.Visszabotorkáltam a priccsemre, alaposan beleburkolóztam Testens köpenyébe, ésminden pillanatban vártam, hogy Will visszatér, és áttöri a falaimat. Hosszú, rettegésselteli időszak volt, sem pihenni, sem aludni nem tudtam, csak félve őriztem a falaimat.Minél jobban igyekeztem megnyugtatni magamat, annál inkább rám tört a pánik. Féltema kínzásoktól, de miután végiggondoltam, mit tehet velem Will, ha átjut a falaimon,kivert a hideg veríték. Ha sikerrel jár, ott állok majd a Hercegek előtt és engedelmesenmindent bevallok, amit Pompa hallani akar. Elárulok mindenkit, még olyanokat is,akiknek semmi közük nem volt a dolgokhoz. Saját magamat kiáltom ki gyávának ésárulónak, és térden állva fogok könyörögni Pompa lábainál, hogy bocsásson meg.Azt hiszem, hogy egy éjszaka volt az, ami így telt el. Szinte semmit sem aludtam, még

Éjszem után sem mertem kinyúlni, nehogy ez okozza a vesztemet. Csak ültem azágyamon, és igyekeztem tartalékolni az erőimet.Kinyílt az ajtó, egy őr fáklyát dobott a cellámba, aztán óvatosan beljebb lépett. Kétmásik őr követte. – Te ott! Talpra! – vakkantotta egyikük, fészeki akcentussal.Fölálltam, hagytam, hogy Testens köpönyege a priccsre hulljék. Kivezettek a cellából,ahol négy másik őr várakozott. Pompa nem kockáztatott. Egyik katonát sem ismertem,mindannyian Pompa színeit viselték.. Végigtereltek egy folyosón egy nagyobb terembe,ami régebben őrszobaként szolgált. Egy kényelmes szék kivételével semmilyen bútor nem volt benne, a falon minden tartóban fáklyák égtek, olyan éles fénnyel, ami bántottaa szememet. Megszokásból, remény nélkül mértem föl a helyzetemet. Tizennégy őr állt

végig a falak mentén. Ez még nekem is túlzásnak tűnt, bár más körülmények közötthízelgőnek tartottam volna. Vártunk.Vártam egy fényesen megvilágított szobában, ácsorogva, ellenséges katonáktólkörülvéve. Igyekeztem szótlanul állni, de hamar kifáradtam. Ijesztő volt, milyen hamar legyengített az éhezés és a tétlenség. Majdnem megkönnyebbülést éreztem, amikor kinyílt az ajtó és belépett Pompa, nyomában Will. Will éppen magyarázott valamit. – ...fölösleges. Egy két napra van szükségem csupán. – Ez jobban kedvemre való – felelte Pompa gúnyosan.Will némán fejet hajtott. Pompa leült, Will mögötte, a balján helyezkedett el. Pompaméregetett egy darabig, aztán hátradőlt a székében. Fölemelte a kezét és rámutatott azegyik őrre. – Balt. Te kezded. Nem akarom, hogy bármije is eltörjön. Ha megszereztük, amitakartunk, azt akarom, hogy ne látszódjék rajta semmi. Megértetted?Balt kurtán bólintott. Amíg nekivetkőzött, eszembe jutott egy régi beszélgetésemÁrnnyal. – Tovább is kitarthatsz a kínzásokkal szemben, ha már előre azongondolkozol, mit fogsz mondani ahelyett, hogy mit nem. Hallottam már olyanemberekről, akik újra és újra ugyanazt hajtogatták, pedig már nem is hallották akérdéseket. Ha arra koncentrálsz, mit fogsz mondani, kevésbé valószínű, hogy olyasmitmondasz el, amit nem akarsz.Ez az elméleti tanács azonban keveset használhat nekem. Pompának nem voltak



k é r d é s e i .Balt magasabb volt nálam és nehezebb is, jól táplált volt, és úgy nyújtóztatta az izmait,mintha a tavaszünnepi birkózóversenyre készülne. Álltam, és néztem, ő a szemembenézett, és felhúzott egy pár ujjatlan kesztyűt. Felkészülten érkezett. Aztán meghajoltPompa felé, Pompa pedig bólintott.

Mi ez?Hallgass! – parancsoltam, de ahogy Balt közelebb lépett, éreztem, ahogy vicsorrahúzódik a szám. Kitértem az első ütése elől, beléptem, bevittem egy ütést, aztánhátraléptem. Az elkeseredettség élénkké tett. Nem készültem rá, hogy lesz esélyemmegvédeni magamat; kínzásra számítottam, nem verésre. Persze, arra rengeteg idővolt még. Ne is gondolj rá! Soha nem voltam jó ökölharcos. Erre se gondolj! Légyóvatos. Balt ütése elsuhant az arcom előtt. Éppen védetlen helyet kerestem, ahol bevihetnék egy újabb ütést, amikor a Mesterség összezárult körülöttem. Hárítottam Willrohamát, de Balt előtt védtelen maradtam. Következő három ütése mind telibe talált.Végtelen és időtlen szakasz következett az életemben. Ahhoz, hogy hatékonyan tudjak védekezni Will ostromai ellen, föl kellett adnom a fizikai védekezésemet. Balt ütései

ellenállás nélkül zuhogtak rám. Úgy okoskodtam, hogy a testem az elájulással tudküzdeni a fájdalommal szemben, ezért magára hagytam, és bezárkóztam az elmémbe. Nem szívesen idézem föl azokat az órákat, a látszólagos gyávaságomon gúnyolódókatonákat, Balt elégedett arckifejezését, megfeszített, fájdalmat kiszűrni igyekvőerőfeszítésemet, miközben Will a tudatom ellen intézett rohamokat. Semmifélestratégiát nem alkalmaztam. Mikor visszaütöttem, vadul és céltalanul tettem, és azonritka alkalmakkor, amikor találtam, erőtlen ütéseket vittem be. El kellett viselnemminden csapást, s miközben Will növelte a nyomást, Balt lazított egy kissé. Kétválasztásom maradt. Vagy a fejemet, vagy a törzsemet tudtam védeni a karjaimmal. Azvolt a legszörnyűbb, hogy éreztem, Balt visszafogja magát, csak fájdalmat, és apróbbsérüléseket akart okozni. Egyszer leengedtem a kezem a fejem elől, hogy álljam Will

tekintetét. Elégedetten láthattam, hogy izzadságcseppek gördülnek végig az arcán.Abban a pillanatban Balt ütése csattant az orromon.Penge egyszer leírta nekem azt a hangot, amit akkor hallott, amikor eltört az orra egyverekedés során. Émelyítő hang, hihetetlen fájdalommal kísérve. Olyan erős volt afájdalom, hogy egy pillanatra minden mást elnyomott. Elájultam. Nem tudom mennyi ideig tarthatott, az eszmélet határán lebegtem egy jó darabig.Valaki a hátamra fordított. – Eltört az orra – jelentette. – Balt, azt mondtam, ne törjön el semmije! – szidta meg Pompa dühösen. – Egészbenkell megmutatnom a Hercegeknek. Hozz egy kis bort – vetette oda valakinek a hátam ö g é . – Nem probléma, Pompa király – jegyezte meg valaki. Fölém hajolt, megragadta azorrnyergemet, és egyenesbe rántotta. Jobban fájt, mint amikor eltört, én pedig ismételájultam. Távoli hangokat hallottam, amint fölöttem társalogtak, mielőtt szavakkáalakultak a fejemben, a szavak pedig értelmet nyertek.Pompa. – De hát mit is kellene tennie? Miért nem csinálta még? – Csak azt tudom, amit Justin és Szeréné mondott el, felség – Will, fáradtan. – Aztállították, hogy kimerült a Mesterség használatától, és Justinnak sikerült bejutnia. AFattyú ekkor... visszavágott, valahogy. Justin azt hitte, egy nagy farkas támadja meg.Szeréné azt állította, látta is a karomnyomokat Justinon, de hamar elhalványultak.Hallottam a fa nyikorgását, ahogy Pompa visszaült a székbe.



– Hát akkor vedd rá, hogy csinálja megint. Én magam is látni szeretném ezt az Ösztönt – szünet. – Vagy nem vagy elég erős hozzá? Talán Justint kellett volna tartalékbanh a g y n o m . – Erősebb vagyok Justinnál, felség – mondta Will nyugodtan. – De Fitz tud a próbálkozásomról. Justin támadására nem számított – jóval halkabban hozzátette. –

Sokkal erősebb, mint azt elhitették velem. – Csináld! – parancsolta undorodva Pompa.Tehát Pompa az Ösztönt akarta látni. Nagy levegőt vettem, igyekeztem összeszedni azerőmet, igyekeztem Pompára koncentrálni és eltaszítani, amilyen erősen csak lehetett.De nem tudtam megtenni, túl nagy fájdalmaim voltak ahhoz, hogy összpontosítsak. Asaját falaim győztek le. Pompa csak megrezzent és felém fordult. – Magához tért – jegyezte meg. – Verde. A tiéd. Próbálj meg ügyelni az orrára. Hagydki az arcát. A maradék is elég.Verde talpra állított, hogy ismét leüthessen. Hamarabb belefáradtam, mint ő. A padlólegalább annyit ártott nekem, mint az öklei. Ismét visszahúzódtam magamba, ésvédtem a gondolataimat. Észrevettem, hogy Pompa élvezi a dolgot, látni akarta, ahogy

küzdök, ahogy megpróbálok visszavágni, de nem sikerül. Az őreit is figyelte, rajtamakarta lemérni őket, hogy melyikük fordítja el a szemét a látványtól. Csak az számított,hogy Will ne hatoljon át a falaimon.Mikor negyedszer tértem magamhoz, a cellámban voltam, a padlón. Egy idő múlvaTestens köpenyéért nyúltam, míg végül sikerült félig magamra rántanom. Feküdtemmozdulatlanul, és megállapítottam, hogy Pompa őrei tartották magukat az utasításhoz.Semmim sem tört el, csak mindenem fájt. A vizestálhoz kúsztam, és nagy fájdalmak árán sikerült innom belőle. A víz erőt adott, de csak még jobban megéreztem afájdalmaimat. Az evés is csak az éhségemet csillapította, amit amúgy is elnyomott af á j d a l o m .Egy idő múlva fölültem, és magam köré gyűjtöttem a köpenyt. Összefoglaltam, amit

tudtam. Pompa addig ütlegeltet, amíg jelét nem adom az Ösztönnek, vagy amíg eléggéelgyengülnek a falaim ahhoz, hogy Will behatoljon, és manipulálja a gondolataimat.Azon tűnődtem, vajon milyen módon akar győzni; nem voltak kétségeim, hogy győznifog. Egyetlen kiutam ebből a cellából az volt, ha meghalok. Lehetőségek. Vagyhagyom, hogy halálra verjenek mielőtt Pompa győz, vagy beveszem a mérget, amitWallace-nak szántam. Belehalnék, ez biztos, legyengült állapotomban gyorsabbanhatna, mint terveztem. Mégis fájdalmas, nyomorultul fájdalmas lenne.Egyik fajta fájdalom olyan, mint a másik. Nehézkesen fölhajtottam véres jobbingujjamat, és megragadtam a kis csomagot. Egy rántásra ki kellett volna csúsznia, deaz alvadt vér odaragasztotta. Gondosan a kezembe vettem. Meg kellett várnom, mígelég vizet hoznak, hogy bevegyem. Amúgy csak öklendeznék tőle. Még mindig akiszabadításával foglalatoskodtam, amikor hangokat hallottam. Nem tartottam igazságosnak, hogy ilyen hamar visszajönnek értem, de nem Pompavolt az. Akárki jött is azonban, csak velem lehetett dolga. Mély hangot hallottam, aztánaz őrök ellenséges válaszait. Újabb hang, érvelő, csitítgató. A dörmögés megintfelerősödött, aztán hirtelen egy kiáltás. – Meg fogsz halni, Fitz! Víz fölé lógatnak és elégetik a tested!Burrick. Harag, fenyegetés és fájdalom. – Vidd ki innét! – egy őr, hangosan. Belvidéki volt, egy nő. – Máris, máris – Penge hangja. – Csak egy kicsit sokat ivott, ennyi az egész. Mindig ez



volt vele a probléma. A fiú pedig évekig volt a segédje az istállóban. Mindenki aztmondja, hogy tudnia kellett volna róla, tudott is róla és nem tett semmit... Talán. – Igen – fakadt ki Burrick. – Most pedig nincs munkám, fattyú! Nincs többé kosos címer.El valagára, már nem is érdekel. Eltűntek a lovaim, a legjobb lovak, amiket valaha isneveltem! Nincs egyetlen átkozott jó lovam sem! – a hangja közelebbről hallatszott.

Őrület csendült benne.Az ajtóhoz botorkáltam, hogy lássak valamit, de csak árnyékokat vettem észre aszemközti falon. – Várjatok. Várjatok, csak egy pillanatot – dünnyögte részegen. – Várjatok. Figyeljetek csak. Csak beszélni akarok vele. Ennyi az egész – a léptek megindultak, de aztánmegtorpantak megint. Az őrök Burrick elé álltak, Penge pedig Burrick karjábakapaszkodott. Nem tudta visszatartani. – Csak hadd kapja meg a magáét tőlem, mielőtt Pompától megkapja. Ez minden – Burrick hangja bizonytalan volt az italtól. – Ugyan már, csak egy pár pillanat. Mit számítaz? Már amúgy is halott – szünet. – Nézzétek. Nem kívánom ingyen. Tessék.Az őrök egymásra néztek.

– Eh, Penge, maradt egy kis pénzed? – kotorászott a zsebeiben Burrick, aztánundorodva kitartotta a kezét. Aprópénzek potyogtak csilingelve a padlóra. – Tessék,tessék – hadonászott a pénzre. – Ühüm, nem gondolja komolyan. Burrick, nem vesztegetheted meg az őröket, téged islecsuknak – Penge sietve lehajolt, hogy összegyűjtse a pénzt. Az őrök is lehajoltak,hogy összeszedjék, Burrick pedig hirtelen föltűnt az ajtóm előtt.Egy darabig néztük egymást. Ingén tépett lyuk tátongott a koscímer helyén, az arcánfájdalom és düh keveredett, lehelete bűzlött az italtól, szemei homályosak voltak, deegy pillanatra kitisztult a tekintete. Búcsúpillantást váltottunk, aztán Burrick hátrábbhúzódott és arcul köpött. – Ez a tied – vicsorogta. – Az életemért, amit elvettél tőlem. Az összes esztendőért,

amit rád áldoztam. Jobban tetted volna, ha egyszerűen lefekszel és meghalsz azállatok közt, mielőtt ide jutottunk volna. Fölakasztanak, fiú. Pompa már építteti a víz föléaz akasztófát. Aztán meg elégetnek. Pompa tán attól fél, hogy a kutyák kiásnak majd,ezért nem hagy nekik semmit. Hogy tetszik, fiú? Eltemetik a csontjaidat, aztán valamikutya majd kiássa. Jobb, ha ott meghalsz, ahol vagy.Homlokát a rácsnak támasztotta, és majdnem eltűnődve folytatta. – Aszondják, jól műveled az Ösztönt, igaz? Miért nem változol patkánnyá, és pucolszel, mi? Jobb, mint lógni. Változz valami állattá, és menekülj behúzott farokkal. Hatudsz... azt hallottam, hogy tudsz... farkassá tudsz változni. Jobban tennéd, különbenlógni fogsz – hirtelen elragadta a düh. – Talán segíthetek! – élénkült föl és elkezdterázni a rácsokat. – Jobb, ha én öllek meg, mintha Pompa teszi meg! – vicsorogta.Az őrök azonnal ráugrottak, és lefogták, Penge pedig mögöttük toporgott. – Hagyd el, Burrick, megmondtad, amit akartál, most már menjünk innét. Ember, gyerem á r ! Nem lerángatták, hanem ő ernyedt el hirtelen. Kezeit teste mellé eresztette, vállaimegroskadtak, mintha minden erő kiszállt volna belőle. – Burrick – nyögtem ki nehezen. – Soha nem akartalak bántani. Sajnálom – nagylevegőt vettem, kerestem a szavakat, hogy véget vethessek a szenvedéseinek. – Senkisem hibáztathat téged. Te mindent megtettél.Burrick azonban csak megrázta a fejét, keserűség és harag ült az arcán.



– Feküdj le, és halj meg, fiú. Csak feküdj le, és halj meg – elfordult és elment, Pengevele hátrált, miközben folyamatosan szabadkozott. Elment, csak Penge maradt mégegy kicsit, hogy kiengesztelje az őröket.Letöröltem a köpetet az arcomról, és lassan visszamentem a priccshez. Sokáig csak üldögéltem, rengeteg időm volt emlékezni. Eszembe jutott Kotnyeles, aztán Satu és

Burrick tekintete, ahogy elfordul tőlem a betegágyán. Mindvégig figyelmeztetett azÖsztön veszélyeire, én pedig mindvégig biztos voltam benne, hogy tudom, mit csinálok.Így is volt.Éjszem – sóhajtottam, nem volt erőm többre.Gyere velem és vadásszunk. Elvihetlek messzire, el attól a helytől. Nemsokára, talán – mondtam, és elhessegettem magamtól. Nem volt többre erőm.Sokáig ücsörögtem. Burrickkal való találkozásom legalább annyira fájt, mint a verések.Igyekeztem olyan emberre gondolni életemben, aki előtt nem vallottam kudarcot. Senkisem jutott az eszembe.Testens köpenyére néztem. Hideg volt, szükségem volt rá, de nem volt erőm lehajolniérte. A köpeny mellett egy kavics hevert. Furcsállottam, mert elég hosszú ideig

bámultam a padlót, de még nem tűnt föl, hogy lett volna kavics a szobámban.A kíváncsiság bosszantóan erős késztetés. Végül lehajoltam és fölvettem a köpenyt, ésa kavicsot. Beletelt egy kis időbe, mire magam köré terítettem a köpenyt, aztánmegvizsgáltam a kavicsot. Nem kavics volt, valamiféle galacsin. Levelekből állóösszetapadt galacsin, ami már akkor megcsípte az arcomat, amikor Burrick leköpött. Ahalovány fényhez tartottam, és észrevettem valami fehéret, ami összetartotta azegészet. Egy tüske volt az, egy sün tüskéje. A levélben egy ragadós barna massza volt,amit óvatosan az orromhoz emeltem, és megszagoltam. Különböző füvek keverékevolt, amelyek közül az egyiket fölismertem. A hegyvidéken termő vígyel fű volt az, erősfájdalomcsillapító, néha kegyes halált hozó méreg. Kettricken maga is alkalmaztarajtam, amikor először a Hegyvidéki Királyságban jártam.

Gyere velem.Most nem.Ez volt Burrick búcsúajándéka? Könyörületes vég? Végiggondoltam, amiket mondott.Jobb egyszerűen meghalni. Egy olyan ember szájából, aki mindig azt mondogatta, hogya harcnak nincs vége, amíg meg nem nyerem? Túl éles volt az ellentét.Falka Szíve azt mondja, hogy velem kellene jönnöd. Most, ma este. Feküdj le, aztmondja. Legyél csont a kutyáknak, hogy kiássanak később – éreztem Éjszemerőfeszítését, ahogy megpróbálta átadni az üzenetet.Hallgattam és gondolkoztam.Kivette a tüskét a számból, testvér. Azt hiszem, bízhatunk benne. Gyere velem, maé j j e l .Töprengtem egy darabig a tenyeremben lévő dolgok fölött. A levél, a tüske, a galacsin.Visszacsomagoltam a levélbe az egészet, és összetűztem a tüskével. Nem értem, mit akar tőlem – panaszkodtam.Feküdj le, és legyél mozdulatlan. Gyere velem, mint én magam – hosszú szünet, ahogyÉjszem erősen gondolkozik valamin. Csak akkor edd meg, amit adott, ha muszáj. Csak akkor, ha magadtól nem tudsz hozzám jönni. Nem tudom, mit tervez, de én is azt hiszem, hogy megbízhatunk benne.Ültem kimerülten a cella félhomályában, és piszkálgattam a varrást az ingujjamon.Mikor végre kilazult, kivettem, és a helyére becsúsztattam a galacsint. Néztem a kis



papírcsomagot a kezemben. Motoszkálni kezdett bennem egy ötlet, de elhessegettem.Megmarkoltam, aztán betakaróztam Testens köpönyegével, és lassan lefeküdtem a priccsre. Tudtam, hogy ébernek kellene lennem, hátha Will visszatér, de túlreményvesztett és túl fáradt voltam. Veled vagyok, Éjszem.Együtt futottunk a fagyott hótakaró fölött egy farkas világában.

1 4 .KivégzésBURRICK, KOSVÁR istállómestere kiváló lovász, kutyaidomító és solymász hírébenállt. Hozzáértése már életében legendává tette.Egyszerű katonaként kezdte a szolgálatát. Azt beszélik, Shoaksból származott acsaládja. Nagyanyja állítólag rabszolgaságból vásárolta ki magát egy bingtonik e r e s k e d ő t ő l .Katonaként a csatákban mutatott harciassága felhívta magára Lovag herceg figyelmét.A szóbeszéd szerint először fegyelmi problémák miatt, egy kocsmai verekedés miattkerült Lovag herceg elé. Egy darabig küzdőpartnerként szolgált Lovag mellett, de Lovagfölfedezte, hogy jól ért az állatokhoz, így megtette őrsége lovainak gondozójává.

Hamarosan már foglalkozott Lovag kutyáival és sólymaival is, míg végül Kosvár egészistállóját felügyelte. Tapasztalt állatorvosi szakértelme kiterjedt a többi jószágra is, éssenki nem múlta felül az állatok megértésében.Egy vadkanvadászat alkalmával súlyosan megsérült, amitől élete végéig bicegnikényszerült. Úgy tűnik, ez megfékezte vad és heves vérmérsékletét, amiről fiatalabbkorában híres volt. Mégis, élete végéig kevés ember mert szembeszállni vele.Gyógyfüvekben való jártassága segített megfékezni a jószágok közt kitört járványtMedwen Hercegségben, egy évvel a vérhasjárvány után. Megmentette a csordákat atovábbi pusztulástól, és megakadályozta, hogy a betegség átterjedjen KosHercegségbe.*

Tiszta, csillagokkal teleszórt éjszaka. Egészséges és ép test, lefelé rohan egy havaslejtőn. Elhaladtunkban levertük a havat a bokrok ágairól. Öltünk, és ettünk. Mindenéhségünket kielégítettük. Az éjszaka friss volt, a fagy csípett. Nem tartott fogvasemmiféle ketrec, senki sem akadt, aki vert volna minket. Együtt éltük meg aszabadság teljességét. Elmentünk oda, ahol a forrás olyan erősen tört föl, hogy mégtélen sem fagyott be, és ittunk a jeges vízből. Éjszem megrázta a testünket, és beleszimatolt a levegőbe.Közeleg a reggel.Tudom. Nem akarok rágondolni – reggel, amikor véget érnek az álmok, és el kell viselnia valóságot.Velem kell jönnöd.Éjszem, már így is veled vagyok. Nem. Egészen velem kell lenned. El kell engedned magad.Legalább huszadszor mondta már el, félreérthetetlen sürgetéssel. Kitartása nyilvánvalóvolt, céltudatossága csodálkozásra késztetett. Nem vallott Éjszemre, hogy ilyenhatározottan ragaszkodjon egy olyan dologhoz, aminek nem volt köze az ételhez. Ezolyasmi lehetett, amit Burrickkal közösen döntöttek el. Vele kellett mennem. Nem tudtam kitalálni, mit akart, mit tegyek.Újra és újra elmagyaráztam neki, hogy fogoly voltam egy földalatti ketrecben. Atudatom egy darabig vele tudott tartani, de én nem. Minden egyes alkalommal azt



felelte, hogy érti, de én nem értem meg őt. Kezdhettük elölről az egészet.Éreztem, hogy nyugalmat erőltet magára.Most kell velem jönnöd. Még mielőtt jönnek, és fölébresztenek. Nem mehetek. A testem be van zárva.Hagyd el! – mondta hevesen. Engedd el!

T e s s é k ?Hagyd ott, engedd el, és gyere velem!Úgy érted meghalni? Egyem meg a mérget?Csak ha muszáj. De most, gyorsan, mielőtt még jobban bánthatnának. Hagyd el, ésgyere velem. Ereszd el. Egyszer már megtetted. Emlékszel?Értelmet találni a szavaiban olyan erőfeszítéssel járt, hogy ráébredtem a kettőnk köztikötelékre. Megtört testem fájdalma kísérteni kezdett. Valahol merev voltam, és fáztam,mindenem sajgott. Elbotorkáltam attól a testtől a farkas erős, ép teste felé.Ez az, Ez az! Engedd el. Most. Ereszd el. Hagyd mögötted.Hirtelen ráébredtem, mit akart tőlem. Nem tudtam pontosan, hogyan kell megtenni, ésnem voltam biztos benne, hogy képes vagyok rá. Igen, egyszer már elengedtem a

testem, és rábíztam. Órákkal később ébredtem föl Molly mellett. Nem tudtam, pontosanhogyan csináltam, és más is volt. Hagytam, hogy a farkas vigyázzon rám, amíg távolvoltam, akárhol volt is az. Ezúttal azt kérte, hogy szabadítsam föl a tudatomat, ésönszántamból szakítsam el a köteléket a testemtől. Még ha tudtam volna hogyan is kell,nem voltam biztos benne, hogy meg akarom tenni.Csak lefeküdni, és meghalni, mondta Burrick.Igen, így van. Halj meg, ha muszáj, de gyere velem.Hirtelen elhatározásra jutottam. Bizalom. Meg kell bíznom Burrickban és a farkasban.Mi vesztenivalóm volt? Nagy levegőt vettem, és összeszedtem magam, mint aki hideg vízbe készül ugrani. Nem, nem! Csak ereszd el magad!

Azt teszem – körülnéztem önmagamban, keresvén azt, ami a testemhez kötött.Lelassítottam a légzésemet, a szívem is lassabban vert. Eltaszítottam a fájdalom, ahideg és a merevség érzetét. Eltávolodtam tőlük, mélyen önmagamba. Nem! Nem! – kiáltott Éjszem elkeseredetten. Hozzám! Gyere hozzám, ereszd el, éshozzám gyere!De léptek zaja hallatszott hirtelen, elfojtott szavak. Félelem borzongatott meg, és még jobban beleburkolóztam Testens köpönyegébe. Résnyire nyitottam az egyik szememet.Ugyanazt a félhomályos cellát és aprócska rácsos ablakot láttam. Jéghideg fájdalomsajgott bennem, valami, ami mardosóbb volt az éhségnél. Nem törték csontomat, devalami megszakadt bennem. Tudtam.Megint a ketrecben vagy! – kiáltotta Éjszem. Hagyd ott! Hagyd ott a tested, és gyerev e l e m !Túl késő – suttogtam. Menekülj, szaladj el. Ne osztozz ebben.Falka vagyunk elkeseredés, oly fellángoló, mint egy farkas elnyújtott vonyítása.Az ajtómnál jártak, szélesre tárták. Félelem markolt belém. Majdnem a számhozemeltem az ingem szegélyét, hogy kirágjam belőle a papírgalacsint. Ehelyettmegmarkoltam, és elhatároztam, hogy nem gondolok rá.Ugyanaz a fáklyás férfi, ugyanaz a két, őr és ugyanaz a parancs. – Te ott. Talpra.Félresöpörtem Testens köpönyegét. Az egyik őr még ember volt annyira, hogy



elsápadjon attól, amit látott. A másik kettő rezzenéstelen volt. Amikor pedig nem tudtamelég gyorsan lépést tartani, egyikük megragadta a karomat, és rántott rajtam egyet.Felkiáltottam a fájdalomtól, nem tudtam megállni. A kiáltástól még jobbanmegrémültem. Ha nem tudtam visszatartani a kiáltást, hogyan tartom majd magamWillel szemben?

Végigvittek a folyosón. Nem a saját lábamon mentem. Az ütlegelésektől felszakadtak akardvágta sebek a karomon és a combomon, és azok fájdalma is újraéledt. A fájdalomlassan olyan lett, mint a levegő; benne mozogtam, be- és kilélegeztem. Az őrszobaközepén az egyik őr meglökött. Az oldalamon feküdtem, nem láttam értelmét, hogymegpróbáljak föltápászkodni, nem maradt büszkeségem. Jobb, ha azt gondolják, hogynem tudok állni. Amíg csak tehetem, mozdulatlan maradok, és erőt gyűjtök. Lassan,módszeresen megtisztítottam a fejem, és fölhúztam mentális védőfalaimat. A fájdalomködén át újra és újra végigtapogattam a Falakat, és megerősítettem őket, bezárkóztammögéjük. Az elmémet, és nem a testemet kellett védenem. Körülöttem a szobábanemberek sorakoztak föl a fal mellett. Halkan beszélgettek egymás közt, és várakoztak.Alig vettem tudomást róluk. A falaim és a fájdalom voltak az én világom.

Ajtónyikorgást hallottam, és enyhe huzat támadt. Pompa lépett be, mögötte pedig Will,hanyagul sugározva ki Mesterségét. Annyira tudatában voltam a jelenlétének, mint mégsenkinek azelőtt. Lehunyt szemmel is éreztem, láttam az alakját, és éreztemMesterségének hevét, ami bensőjében égett. Veszélyes volt. Pompa csak egyeszköznek tartotta. Megengedtem magamnak egy morzsányi elégedettséget, tudván,hogy Pompa nem mérte föl egy ilyen szerszám veszélyeit.Pompa leült. Valaki kis asztalt kerített, hallottam, hogy kinyitnak egy üveget, aztán bor illatát éreztem meg. A fájdalomtól mindent sokkal finomabban érzékeltem. Hallgattam,hogyan iszik. Nem gondoltam rá, mennyire szeretnék én is inni. – Jaj nekem, nézz rá. Gondolod, hogy túl messzire mentünk, Will?Volt valami Pompa hangsúlyában, ami arra utalt, hogy nem csak a bor beszél belőle.

Füst talán? Ilyen korán? A farkas azt mondta, hajnalodik. Pompa soha nem kelt fölhajnalban... valami baj volt az időérzékemmel.Will lassan felém indult, és megállt fölöttem. Nem mozdultam, hogy lássam az arcát.Belekapaszkodtam megmaradt erőmbe. Megpiszkált a lábával, én pedig felnyögtem.Ugyanabban a pillanatban rám zúdította Mesterségének erejét. Ott legalább biztosantartottam magam. Will kurta levegőt vett, és gyorsan kifújta. Visszasétált Pompához. – Felség. Annyit ártott a testének, amennyit csak lehetett, anélkül, hogy nyomamaradjon. De belül még mindig ellenáll. A fájdalom elvonhatja a figyelmét avédekezésről, de nem gyengíti meg a Mesterséget. Nem hiszem, hogy ígym e g t ö r h e t n é . – Nem ezt kérdeztem, Will! – hurrogta le Pompa élesen. Hallgattam, ahogykényelmesebb helyzetet foglal el. – Ah, túl sokáig tart. A hercegeim türelmetlenek lesznek. Ma meg kell törni – majdnem eltűnődve fordult Will felé. – Azt mondtad,amennyit csak lehetett, Will? Mit javasolnál következő lépésként? – Hagyj egyedül vele. Megszerezhetem, amit akar tőle. – Nem – utasította el kurtán. – Tudom, hogy te mit akarsz tőle, Will. Neked olyan, mintegy teli borostömlő, tele Mesterséggel, amit megcsapolhatsz. Nos, talán a végéntalálunk rá módot, hogy megtehesd. De most még nem. Azt akarom, hogy a Hercegek elé álljon és beismerje, hogy áruló. Még inkább, azt szeretném, hogy a trón előttcsússzon a földön, és kegyelemért könyörögjön. Azt akarom, hogy ő maga leplezze le



mindazokat, akik ellenem szegültek. Ő maga fogja megvádolni őket. Senki semvonhatja kétségbe, ha ő mondja ki. Látjuk majd, amint megvádolja Testens lányát,hallja mindenki, ahogy Türelem úrnő, aki oly hangosan kiált igazságért, maga is áruló.Ami pedig őt illeti... az a gyertyaárus lány, az a Molly.A szívem kihagyott egy ütemet.

– Még nem találtam meg, uram – próbálkozott Will. – Hallgass! – dörögte Pompa. Majdnem úgy hangzott, mint Elmés király. – Ne szerezzörömet neki. Nem kell megtalálnunk ahhoz, hogy árulónak bélyegezzük. Később is ráér előkeríteni. Úgy fog meghalni, hogy tudja, a lány is utána megy, és ő árulta el.Megtisztítom Kosvárat azoktól, akik ellenem mertek fordulni! – köszöntésre emelte a poharát, és nagyot ivott belőle.Ahogy beszélt, nagyon hasonlított Vágy királynéra, élete vége felé. Egyrészt nagyszájúhencegő, másrészt rettentően gyáva. Mindenkitől fél, akit nem irányít, a másik nap pedig még jobban fél azoktól, akiket irányít.Pompa hangos csattanással letette a kupáját. Hátradőlt a székében. – Nos, akkor folytassuk! Kelfry, állítsd föl nekünk.

Kelfry alkalmas ember volt a feladatra, de nem élvezte a munkáját. Nem volt gyengéd,de nem volt keményebb sem a kelleténél. Mögém állt, és a felkaromnál fogvamegtartott. Nem Hod taníthatta; tudtam, hogy ha gyorsan hátrarántanám a fejemet,eltörhetném az orrát, és néhány fogát is kiverhetném. Ilyen állapotban azonbanképtelen lettem volna rá, csak tartottam magam és védtem, a gyomromat. Fölemeltema fejem és végigmértem Pompát.Megnyaltam az ajkamat. – Megölted az apádat.Pompa megmerevedett a székében. Kelfry lazított a szorításán. Nekitámaszkodtam. – Szeréné és Justin tette, de a te parancsodra – mondtam halkan. Pompa talpras z ö k k e n t . – De csak azután, hogy Üzentünk Igazságnak – emeltem föl a hangomat. Az

erőfeszítéstől izzadság ült ki a homlokomra. – Igazság él, és tud mindenről – Pompafelém tartott, nyomában Willel. Willre néztem, és igyekeztem megkeményíteni ahangomat. – Rólad is tud, Will. Tud mindent.Az őr megtartott, amíg Pompa visszakézből megütött. A második ütéstől fölreped a bőr az arcomon. Hátrahúzta az öklét egy újabb ütéshez én pedig felkészültem rá,eltaszítottam minden fájdalmamat és felkészültem. – Vigyázzon! – kiáltotta Will és elugrott, hogy félrelökje Pompát.Olyan erősen akartam, hogy sikerüljön, hogy Will a Mesterséggel megérezte, hogy mitakarok. Ahogy Pompa ütött, kirántottam magam a szorításból, kitértem Pompa ütéseelől, aztán előre léptem. Egyik kezemmel megragadtam Pompa tarkóját, hogy a másik kezemhez húzzam, amelyikben a papírba csomagolt port tartottam. Az volt aszándékom, hogy az orrába és a szájába dörzsölöm, és remélem, hogy elég ahhoz,hogy megölje.Will tönkretette az egészet. Elgémberedett ujjaim nem szorultak össze Pompa nyakán,Will pedig ki tudta lökni a szorításomból. Ahogy Will válla a mellkasomnak ütközött, aző arca felé nyúltam, hogy beletöröljem a port. A nagyobb része a levegőbe ment,láttam, ahogy levegő után kapkod a keserű íztől, aztán mindketten a földre kerültünk Pompa őreitől.Az eszméletlenség felé kaptam, de elkerült. Ütöttek, rúgtak, és tapostak, mielőtt Pompavadul felkiáltott.



– Ne öljétek meg! Ne öljétek meg!Éreztem, hogy leszállnak rólam, éreztem, ahogy Will testét kiszabadítják alólam, vér csordogált az arcomba, és összekeveredett a könnyeimmel. Az utolsó esélyem volt éselhibáztam. Még Willt sem sikerült elintéznem. Valószínűleg beteg lesz pár napig, denem fog belehalni. Hallottam, ahogy összesúgtak fölötte.

– Vigyétek egy orvoshoz – hallottam, ahogy Pompa végre kiadta a parancsot. – Tudjátok meg, hogy mi baja. Valaki fejbe rúgta közületek?Azt hittem, hogy rólam beszélt, amíg meghallottam ahogy kiviszik Willt. Tehát vagytöbbet kapott, mint gondoltam, vagy valamelyik őr fejbe rúgta. Talán a hirtelenlélegzetvétel a tüdejébe juttatta a port. Fogalmam sem volt, hogy mit művelhet vele améreg. Éreztem, ahogy Mesterségének ereje lassan elgyengül körülöttem, amitőlhatalmas megkönnyebbülést éreztem. Óvatosan lejjebb engedtem a védőfalaimat,olyan érzés volt, mintha óriási súlyt vettem volna le a vállamról. Egy másik gondolat isátfutott rajtam. Nem tudták, nem látták a papírcsomagot és a port, túl gyorsan történt.Talán nem is gyanakszanak méregre, amíg túl késő nem lesz. – A Fattyú meghalt? – kérdezte dühösen Pompa. – Ha meghalt, esküszöm,

mindannyian lógni fogtok.Valaki sietve lehajolt hozzám, és kitapintotta a pulzusomat. – Él – felelte kurtán,majdnem sértődötten. Egyszer majd Pompa is megtanulja, hogy ne fenyegesse azőreit. Reméltem, hogy egy nyílvessző fogja megtanítani a hátán keresztül.Egy pillanattal később valaki egy vödör vizet zúdított rám. A hirtelenségtől mindenfájdalmam kiújult. Kinyitottam az egyik szemem. Az első, amit megláttam a víz és a vér volt a padlón. Ha az a vér mind az enyém volt, akkor nagy bajban vagyok, gondoltam.Kábán igyekeztem végiggondolni, ki másé lehetett még. Az agyam nem működöttrendesen. Az idő ugrásokban telt, Pompa fölöttem állt dühösen és ziláltan, aztánhirtelen a székében ült. Ki és be, fény és sötétség újra meg újra.Valaki mellém térdelt, biztos kézzel végigtapogatott. Burrick? Nem, az csak egy régi

álom volt. Ennek a férfinak kék szeme volt és orrhangja, ami fészeki származásrav a l l o t t . – Nagyon vérzik, Pompa király, de elállíthatjuk – valaki a homlokomat nyomkodta. Egy pohár vizezett bort tartott fölrepedt ajkaimhoz, és leöntötte a torkomon. Felköhögtem. – Látja, él. Én hagynám mára, felség. Kétlem, hogy válaszolni tudna több kérdésre. Csak elájulna – nyugodt, szakértő vélemény. Akárki volt is az, lefektetett a padlóra és elment.Remegés tört rám. Hamarosan rohamom lesz. Szerencse, hogy Will nem volt ott, nemhiszem, hogy képes lettem volna ellenállni neki egy roham kellős közepén. – Ah, vigyétek – mondta undorodva és csalódottan. – Csak vesztegettem az időmet.Hallottam a szék csikorgását, amikor fölállt, és csizmáinak kopogását, ahogy kiment.Valaki megragadott az ingemnél fogva, és talpra rántott. Már kiáltani sem tudtam. – Ostoba állat – vicsorgott. – Jobban teszed, ha nem halsz meg. Nem tartom a hátamategy olyan féreg halála miatt, amilyen te vagy. – Komoly fenyegetés, Verde – gúnyolta valaki. – Mit fogsz tenni vele, ha meghal? – Fogd be a szád! A te hátadból is ugyanúgy szíjat hasítanak, mint az enyémből.Vigyük ki innét, és takarítsuk ezt föl.*A cella. Üres falak. A padlón hagytak, háttal az ajtónak. Valamiért igazságtalannak éreztem. Nekem kell azon erőlködnöm, hogy megforduljak, és megnézzem, hagytak-evizet nekem.



Nem. Túl sok vesződség.Jössz már?Igazán akarok, Éjszem, de nem tudom, hogyan.Változtató. Változtató! Testvérem! Változtató!Mi az?

Túl sokáig nem feleltél. Velem jössz már? Nem... feleltem?Igen. Azt hittem meghaltál úgy hogy nem jöttél hozzám. Nem tudtalak elérni.Talán rohamom volt. Nem is tudtam róla. De most itt vagyok, Éjszem, éppen itt.Akkor gyere hozzám. Siess, mielőtt meghalnál.Egy pillanat. Meg kell győződnöm róla.Igyekeztem végiggondolni, hogy miért ne tehetném meg. Tudtam, hogy volt pár indok,de egy sem jutott az eszembe. Változtató. A saját farkasom így hívott, ahogy a Bolond,vagy Árny Gyorsítónak. Hát, itt az ideje, hogy megváltoztassuk a dolgokat Pompa körül.Az utolsó dolog, ami felől meg kell bizonyosodnom az, hogy meghalok, mielőtt Pompamegtörhetne. Ha el kell buknom, legalább egyedül tegyem. Az én szavaim nem

piszkítanak be másokat. Reméltem, hogy a Hercegek követelik majd, hogy láthassák ah o l t t e s t e m e t .Hosszú időbe telt, amíg a padlóról a mellkasomig emeltem a karomat. Az ajkaimfelrepedtek és megduzzadtak, a fogaim sajogtak az ínyemben, de a számhoz emeltemaz ingem ujját, és megtaláltam a levélgalacsint a vászonban. Ráharaptam, amilyenerősen csak tudtam, és megszívtam. Egy pillanattal később elöntötte a számat a vígyelfű íze. Nem volt kellemetlen. Csípős volt, s ahogy elnyomta a fájdalmat a számban,még erősebben rághattam az ingujjamat. Bolondság volt, de igyekeztem, hogy a süntüskéje ne szúrja meg a számat. Nagyon fáj, ha megtörténik.Tudom, Éjszem.

Gyere hozzám.Igyekszem. Várj egy kicsit.Hogyan hagyja valaki maga mögött a testét? Igyekeztem nem gondolni rá, csak Éjszemre. Érzékeny orr, az oldalamon fekszem, egy darabka havat szopogatok, ami amancsaim közé került. Hó és a saját mancsom ízét éreztem. Fölnéztem. Közeleg azest. Hamarosan eljön a vadászat ideje. Fölálltam, és megráztam magam.Ez az! – bátorított Éjszem.De még mindig ott volt az a fonál, az az aprócska érzet egy sajgó és merev testről egykőpadlón. Rágondolva még valóságosabb lett. Reszketés futott végig rajta, koccantak afogak, és zörögtek a csontok. Újabb roham. Ezúttal nagyobb.Hirtelen túl könnyűvé vált. Olyan egyszerű választás volt. Elhagyni a testet ezért amásikért. Amúgy sem működött már jól. Egy ketrecben volt. Nincs értelme megtartani. Nincs értelme embernek lenni.Itt vagyok.Tudom. Vadásszunk.És úgy tettünk.1 5 .FarkaséletAZ ÖNMAGUNKAT KÖZÉPPONTBA HELYEZŐ gyakorlat egyszerű. Nem arra kellgondolni, mit akarunk tenni. Nem kell arra gondolni, mit tettünk. Aztán nem kell arra



gondolni, hogy nem gondolunk azokra a dolgokra. Akkor pedig megtaláljuk a Most nevűhelyet, az időt, ami a végtelenségig húzódik, és valóban csak az egyetlen idő. Akkor,azon a helyen végre lesz időd önmagad lenni.*Létezik egyfajta tisztaság abban, ha csak alszol, eszel és vadászol. Végtére is,

mindenkinek csak erre van szüksége. Egyedül futottunk, mi, a Farkas és nem hiányzottsemmi. Nem vágytunk szarvashúsra, ha egy nyúl ugrott elénk, és nem irigyeltük ahollókat, amiért a maradékunkat csipegették. Néha emlékeztünk egy másik időre ésegy másik módra. Amikor eszünkbe jutott, eltűnődtünk, vajon mi lehetett olyan fontos benne. Nem öltük meg, amit nem tudtunk megenni, nem ettük meg, amit nem tudtunk megölni. Alkonyatkor és pirkadatkor volt a legjobb idő a vadászatra, a többi idő pedig azalvásra. Ezen kívül az időnek nem volt jelentősége.A farkasoknak, akárcsak a kutyáknak, az élet rövidebb dolog, mint az embereknek, haa napokat és az évszakokat számlálod. De két év alatt egy farkaskölyök megtesz annyimindent, amennyit egy ember húsz év alatt. Eléri teljes erejét és nagyságát, megtanulmindent, amire szüksége van a vadászathoz, a vezérséghez, vagy ahhoz, hogy jó pár

legyen. Életének lángja rövidebben és fényesebben ég, mint az emberé. Egy évtizedalatt többet tesz meg, mint egy ember ötször, vagy akár hatszor annyi idő alatt. Az időnem fukar ahhoz, aki a mában él.Tudtuk hát, mi a nappal és mi az éjszaka, az éhség és a jóllakás. Kegyetlen öröm ésmeglepetések. Elkapni egy egeret, földobni, és egyetlen falatban lenyelni. Jó érzés.Megriasztani egy nyulat, üldözni, ahogy kitér, és köröz, aztán hirtelen megnyújtjuk azugrásokat, és hópermet kíséretében elkapjuk. A rázás, ami eltöri a nyakát, aztán akönnyed evés, fölnyitni a hasát, és keresztülfurakodni a gőzölgő belső részeken a hátizmos húsáig, a gerincének összeroppantása. Jóllakottság és alvás, aztán ébrenlét ésv a d á s z a t .Rákergetünk egy őzsutát a tó jegére, és kergetjük, tudván, hogy nem tudjuk így

megölni, de élvezzük a vadászatot. Amikor keresztülmegy a jégen, mi pedig körözünk,és körözünk, vég nélkül, amíg patáival kopog a jégen, és végül kibotorkál, túlkimerülten, hogy elkerülje az éles fogakat, amivel elroppantjuk a csontjait. Jóllakásigeszünk, nem egyszer, de kétszer is a tetemből. Vihar jön, jéggel teli, visszaűz minket azodúba. Összegömbölyödve alszunk, amíg odakint tombol a szél, a hó és a fagy.Halovány fényre ébredünk, ami vékony hórétegen süt keresztül. Kiássuk magunkat, beleszimatolunk a tiszta, hideg napba, ami épp véget ér. Még mindig van hús a sután,fagyott vörös és édes, csak ki kell ásni a hó alól. Mi lehet még kielégítőbb, mint tudni,hogy a hús vár rád?G y e r t e k .Megtorpanunk. Nem, a hús vár. Továbbindulunk.Gyertek, most. Gyertek hozzám, hús van nálam.Már van hús. Közelebb.Éjszem. Változtató. A Falka Szíve szólít benneteket.Megállunk ismét és megrázzuk magunkat. Ez nem kényelmes. És micsoda nekünk aFalka Szíve? Nem falka. Tol bennünket. Van hús közelebb. Eldöntöttük. A tó partjáramegyünk. Itt. Itt valahol. Ah, le kell ásni hozzá a hóban. A varjak figyelnek bennünket,várják, hogy befejezzük.Éjszem. Változtató. Gyertek. Gyertek most. Hamarosan túl késő lesz.A hús fagyott, ropogós és vörös. Elfordítjuk a fejünket, hogy leszedjük a csontról. Egy



varjú leszáll, nem messze. Hopp, hopp. Elfordítja a fejét. A játék kedvéért felé kapunk,megint repül. Mind a mienk. Hús nappal, és hús éjjel.Gyertek, kérlek. Gyertek, kérlek. Gyertek hamar, gyertek most. Gyertek vissza hozzánk.Szükség van rátok. Gyertek, gyertek. Nem megy el. Hátrasunyjuk a fülünket, de még mindig halljuk, – gyertek, gyertek,

gyertek. Elveszi az örömünket a nyüszítésével. Elég. Eleget ettünk mostanára.Megyünk, csak hogy megnyugodhasson.Jó, nagyon jó. Gyertek ide, gyertek ide.Megyünk, trappolunk keresztül a szürkületen. Egy nyúl ül fel hirtelen, elinal a havon át.Menjünk? Nem, tele van a hasunk, megyünk tovább. Átmegyünk egy emberi csapáson,egy nyitott helyre, ahonnan látszik az ég.Gyertek ide, gyertek. Éjszem, Változtató, hívlak benneteket. Gyertek hozzám.Az erdő véget ér. Üres domboldal van előttünk, azon túl pedig egy lapos, sivár hely. Túlnyitott. A fagyott hóban nincsenek nyomok, de a domb aljában két ember áll. FalkaSzíve gyorsan és keményen ás. A lehelete füstölög. A másiknál fény van, túl világos,amitől nehéz odanézni. Falka Szíve abbahagyja az ásást. Fölnéz ránk.

Gyere – mondja, gyereBeugrik a gödörbe amit kotort. Fekete a föld, fagyott darabokban áll a fehér havon.Olyan koppanással érkezik meg, mint amikor egy szarvas fatörzset rúg. Leguggol ésrecsegő hang hallatszik. Egy botot tart a kezében, amivel dobog és tép. Leülünk, hogynézzük, a farkunkat a lábunk elé rakjuk, hogy melegedjen. Mi köze ennek hozzánk?Jóllaktunk, mehetnénk aludni. Hirtelen fölnéz ránk, keresztül a sötéten.Várjatok. Nemsokára. Várjatok.Morog valamit a másiknak, az pedig a gödör fölé tartja a fényt. Falka Szívemeggörnyeszti a hátát, a másik pedig segít neki. Kihúznak valamit a gödörből. A bűzétől felborzolódik a bundánk. Megfordulunk, futáshoz készülünk, körözünk, de nemtudunk elmenni. Félelem van, veszély, fájdalom, magány és vég érzése.

Gyertek. Gyertek le ide hozzánk. Szükségünk van rátok. Eljött az idő.Ez nem az idő. Az idő örökkévaló és mindenütt van. Szükségetek van ránk, de talán minem akarjuk, hogy szükségetek legyen ránk. Van hús, meleg hely, ahol aludhatunk ésmég hús máskorra. Teli hassal és egy meleg odúval mi más kellhet? Mégis, közelebbmegyünk. Megszimatoljuk, meglátjuk mi az, ami megrémiszt, mégis hívogat. Hasunk ahavon, lesunyt farokkal lekúszunk a dombról.Falka Szíve a hóban ül és tartja. Int a másiknak, hogy menjen arrébb, az pedighátralép, meg még hátra, és viszi a zavaró fényét. Közelebb. A domb most már mögöttünk van, kopár, és nincs fedezék. Hosszú futás a fák közé fedezékbe, haveszély támad. De nem mozdul semmi. Csak Falka Szíve és az, amit tart. Vérszagavan. Megrázza, mintha egy darab húst, amiről leráz valamit. Aztán megdörzsöli, úgymozgatja a kezeit, ahogy egy szuka nyalja a kölykét. Ismerjük a szagát. Közelebbérünk. Még közelebb. Már csak egy ugrásnyira van.Mit akarsz? – követeljük tőle.Gyere vissza.E l j ö t t ü n k .Gyere vissza ide. Változtató – erősködik. Gyere vissza ehhez – fölemel egy kart.Megmutat egy kezet. Rámutat a fejre, ami lóg a vállak közt. Megfordítja a fejét, hogymegmutassa az arcát. Nem ismerjük.A h h o z ?



Ehhez. Ez a tied, Változtató.Büdös. Romlott hús, nem kérjük. Jobb hús van a tó partján.Gyere ide, gyertek közelebb. Nem jó ötlet. Nem megyünk közelebb. Ránk néz és megragad a szemeivel. Közelebb jön hozzánk, azt pedig húzza magával. Lóg a karjaiban.

Nyugalom, nyugalom. Ez a tiéd, Változtató. Gyere közelebb.Vicsorgunk, de nem néz félre. Lekushadunk, behúzzuk a farkunkat, menni akarunk, deő erős. Megfogja annak a kezét, és a fejünkre teszi. A nyakunk bőrénél fogva tartm i n k e t .Gyere vissza. Vissza kell jönnöd – erősködik.Lekushadunk, megkapaszkodunk a hóban. Megpróbálunk elhúzódni, de még mindigmarkolja a nyakunkat. Erőt gyűjtünk, hogy megpördüljünk és elszaladjunk.Ereszd el, Éjszem. Ő nem a tiéd – fogak élessége érződik a szavaiban, még mindig túlkemény szemekkel néz minket.De a tiéd sem – mondja Éjszem.Kié vagyok tehát?

Egy pillanatnyi ingadozás, egyensúlyozás két világ közt, két valóság, két hús határán.Aztán a farkas megpördül, és elmenekül, behúzott farokkal, át a havon, egyedül, el a túlsok idegenségtől. A hegy tetején megáll, az égnek fordítja az orrát, és vonyít. Vonyít azegész igazságtalansága miatt. Nincsen saját emlékem a fagyott temetőről. Egyfajta álomként emlékszem rá, fáradtvoltam, nagyon fáztam, a pálinka keserű íze égetett, mindenütt. Burrick és Árny nemhagytak egyedül. Nem érdekelte őket mennyire bántanak vele, dörzsölgettek, mindensebem és zúzódásom ellenére. És minden alkalommal, amikor lehunytam a szemem,Burrick megragadott, és megrázott, mint egy rongyot. – Maradj velem, Fitz – mondogatta. – Maradj itt, gyerünk. Gyerünk, fiú! Nem haltál meg,nem vagy halott – aztán hirtelen magához ölelt, szakállas arca nekidörzsölődött az

enyémnek, és forró könnyei az arcomat áztatták. Előre-hátra ringatott a hóban ülve, asírom szélén. – Nem vagy halott, fiam. Nem vagy halott.EpilógusOLYASMI VOLT, amiről Burrick hallott valahol, amit a nagyanyja mesélt el. Történetegy Ösztönnel megáldott leányról, aki el tudta hagyni a testét egy pár napig, aztánvisszatért belé. Burrick elmesélte Árnynak, Árny pedig elkészítette a mérget, ami a halálszélére sodort. Azt mondták, nem haltam meg, csak lelassult a testem és tetszhalálbak e r ü l t e m . Nem hiszek nekik.Így kerültem még egyszer emberi testbe. Bár beletelt pár napba, amíg fölidéztem, hogyember vagyok. Néha még most is kétlem. Nem folytattam az életemet. FitzLovagként romokban hevert, az egész világon csak Burrick és Árny tudta, hogy nem haltam meg. Azok közül, akik ismertek, kevesenemlékeznek rám mosolyogva. Megjelenni előttük még egyszer, megmutatni, hogy élek,csak bizonyítéka lett volna annak a mágiának, ami megfertőzött.A cellámban haltam meg, egy-két nappal az utolsó verések után. A Hercegek haragragerjedtek halálhírem hallatán, de Pompának elég bizonyíték és tanú állt arendelkezésére, hogy szembeszálljon velük. Azt hiszem, az őrei azzal mentették megmagukat az ostorcsapásoktól, hogy tanúsították, az Ösztönnel támadtam meg Willt,azért betegeskedett olyan sokáig. Azt mondták, azért kellett ütniük, hogy megtörjék a



szorításomat Will elméjén. Annyi tanú előtt a Hercegek nem csak magamra hagytak,hanem szemtanúi voltak Pompa megkoronázásának és Fényes nagyúr Kosvár várnagyává való előléptetésének. Türelem könyörgött, hogy ne égessék el a testemet,hanem egészben temessék el. Grácia úrnő is szólt pár szót az érdekemben, férjeelborzadására. Csak ők ketten álltak ki mellettem Pompával és a bizonyítékokkal

szemben. Nem hiszem, hogy a két asszony iránti törődésből adott volna át nekik,hanem azért, mert az idő előtti halálommal tönkretettem az akasztás és égetéslátványosságát. Mivel teljes bosszúja meghiúsult, Pompa egyszerűen elvesztette azérdeklődését. Elhagyta Kosvárat, és a belvidéki Vásárhely városába ment. Türelemvette át a testemet, hogy eltemessenEbbe az életbe térített vissza Burrick, ahol már semmi sem maradt nekem. Semmi,kivéve a királyom. A Hat Hercegség összeomlott, a Martalócok elfoglalták a legjobbkikötőinket, kiűzték vagy kiszipolyozták a népünket, kényükre-kedvükre. Ám ahogy azén hercegem, Igazság tette, én is hátat fordítottam az egésznek, és befelé indultam. Őazért kelt útra, hogy király lehessen, én pedig a királynémat követve a királyomatkerestem. Nehéz idők köszöntöttek be.

Még most is, amikor a fájdalom erősen telepszik rám, és egyetlen gyógyfű sem képesteljesen elűzni, amikor eszembe jut a test, ami fogságban tartja a szellememet,fölidézem a Farkasként töltött napjaimat, mint életem egy korszakát. Kényelem rejlik afölidézésében, és kísértés. Gyere, vadássz velem, suttogja egy hang a fülembe. Hagydmagad mögött a fájdalmat, és legyen ismét a tiéd az életed. Van egy hely, ahol mindenidő csak a most, a választás egyszerű, és mindig a sajátod.A farkasoknak nincs királyuk.(Folytatása következik)

Hat Hercegség térképe:T a r t a l o m :

E l ő z m é n y e k

1 - 34 - 67 - 9

1 0 - 1 21 3 - 1 5

E p i l ó g u sT é r k é p

Documents

Robin Hobb - Latnok Ciklus 3 a Nep Orgyilkosa