1

varázsjelek 5

2

3

MargitMargitSandemoSandemo

HOLDBOSZORKÁNY

Tuan Könyvkiadó2009

4

© Margit Sandemo, 2005A sorozat eredeti címe: Trollrunor

A mű eredeti címe: Månehäxan

Varázsjelek 5.Holdboszorkány

ISBN 978-963-88129-8-8Fordította: Csikász-Kollár Zsuzsanna

Borítófestmény: Ian BanksFőszerkesztő: Hidegföldi Gyöngyi Tünde

Szöveggondozás: Kovács NóraMűszaki szerkesztő: Massár Mátyás

Magyar nyelvű kiadás: © Tuan Kiadó, 2008Felelős kiadó:

Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor

Minden jog fenntartva. Utánnyomás, továbbá bármiféleoptikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és

közreadás még részleteiben is csak a kiadó írásosbeleegyezésével lehetséges.

5

Folytatódik a sikersorozat a Jéghegyek népe,a Boszorkánymester és más művek után.

A lelkes és bátor társaság kiköt Tunsbergben, hogy ott találkozzanak megbízható útikalauzukkal, Roberttel, akit a Farkasok Népe küldött a segítsé-gükre. Különösen sok izgalmat tartogat az út to-vábbi része Ylva számára, aki időközben szenve-délyes szerelemre lobban a fi atal és megnyerő mo-dorú útikalauz iránt.

Senki sem sejti a társaságból, hogy a veszélyes Holdboszorkány is velük utazik – új, ördögien ra-vasz megjelenési formájában…

Ravnnak és barátainak sok talányt kell megfejte-niük azért, hogy le tudják győzni a Holdboszor-kányt és a Gonosz Erőt, amely mögötte áll.

A talányok:1. A Holdboszorkány maga. Ki ő és hol van

a rejtekhelye?2. A Farkasok Népe. Miért árulnak el olyan

keveset saját magukról?3. A borostyánfarkas és a csontsíp. Miről

beszélnek a varázsjelek?4. A tündérgyermekek, Lesinka és Vodja.5. A szemek. Az a sok vak szem, amelyek

keresnek valamit. Mit jelentenek?6. Ki vagy mi az a Gonosz Erő?

6

Ravn, Vratiszláv herceg, eredetileg Hródnembeli Vratiszláv Ravn, most 76 éves

Ilona, eredetileg Iliána, a felesége, 69 évesUlv, legidősebb fi uk, Hród uralkodóhercege és fele-

sége, MajolikaLo, a középső fi ú, Farkaslak tulajdonosa az

ÖsterlénenFalk, a legkisebb fi ú, akit a hegy elvarázsolt, jelen-

leg eltűntBjörn, Falk fi aIliána, Björn lánya, most 11 évesYlva, Hök, Örn és Yrsa, Lo gyermekeiAnna-Stina, Lo felesége, Tasszo és Krisztin lányaOlov, Anna-Stina fi véreStenkil, Olov fi aTuve, Ricke és Jeppe unokájaElg és Bianca Marina, Ulv gyermekei

A „másik világ”-ból:A Farkasok Népe, kilenc kopott és bozontos férfi egy

régvolt időbőlTaino (Titok), a kutyájukLesinka, erdei tündér és Vodja, vízimanó, örök gyerekek, a Víziember és a

Tündérkirálynő gyermekeiHoldboszorkány, egy gonosz szellem, aki eszköze

A Gonosz Erő-nek, aki az árnyékban vár

7

A Holdboszorkányt azért nevezték el így, mert az erejét a teliholdtól kapta.

A Keleti-tenger mellett, a herulok első királya, kb. Kr. e. 350-ben kivégeztette Varázslónőjét, így keletkezett a Holdboszorkány. A kivégzést ugyan nagy körültekintéssel folytatták le, de a Holdbo-szorkány lelkét nem tudták elpusztítani. A lélek azóta is bolyong, és egy sötét porfelhőben tartóz-kodik addig, amíg új gazdatestre nem lel. Olyan embereket keres, akik különösen gonosz termé-szetűek, befolyásolhatók és agresszívek. Őket kedveli a legjobban, és ha ilyet talál, beléjük fu-rakodik, és ezáltal a „házigazdáját” még sokkal rosszabbá teszi.

Így folytatja sötét üzelmeit sok száz éven ke-resztül. Áldozatait, akik rendszerint sokak által is-mert, rossz hírű zsarnokok lettek, mindig sebezhe-tetlenné tette. Ezért hosszú ideig tudtak élni a go-noszságukban, mert senki nem ismerte azt a titkot, amivel a Holdboszorkányt el lehetne pusztítani.

Pár száz évvel időszámításunk után egy, a szá-munkra még ismeretlen, hatalmas sötét erő a saját szolgálatába állította a Holdboszorkányt. Ő bol-dog volt új gazdájával, hisz szívesen tett rosszat, és örömmel szolgálta a gonoszt.

Az 1420-as években a Holdboszorkány lelke a velejéig romlott Hródnembeli Bogiszláv herceg-ben lakozott. Amikor meghalt, a Holdboszorkány

8

átköltözött annak hasonlóan gonosz fi ába, a sötét lelkű Odo testébe.

Ekkortájt esett meg, hogy egy maroknyi em-ber – akiknek vezetője Ravn, Odo féltestvére volt – szövetséget kötött a Farkasok Népével. Ők ad-ták át az embereknek azt a titkot, hogy a Hold-boszorkány áldozatai hogyan válhatnak mégis se-bezhetővé: vízbe kell őket meríteni. Azonban azt is megtudták, hogy a Holdboszorkánnyal csak a saját rejtekhelyén lehet elbánni, és ezt meg kelle-ne találniuk. Ezt a helyet az emberek nem ismer-ték, a Holdboszorkány pedig gondosan őrizte azt, mert innen kapta titkos erejét. Magának a létezé-sének az alapja is innen származott.

Az előző könyvről:

Az Ismeretlen Erő, mely a Holdboszorkány mö-gött állt, különösen Ilonát akarja megsemmisí-teni. Ilonát Vodja, a kis kétéltű, a Víziember fi a megkísérelte tündérré változtatni, hogy pótolja testvére, Lesinka hiányát. Vodjának ez majdnem sikerült is, de amikor Ilona legkisebb fi a, Falk megszületett, elvesztette különleges képességeit, amelyeket Falk örökölt meg helyette. Falkot vi-szont a hegy elvarázsolta, és a kopár norvég er-dős területen, a Telemarkban eltűnt. Egyedül egy kisbabát hagyott maga után, akit a középső fi ú, Lo és felesége, Anna-Stina nevelt fel. A fi únak,

9

Björnnek egy lánya született, Iliána, aki látható-lag tetézve örökölte minden felmenője természet-feletti adottságát.

Ravnnak sikerült legyőznie gonosz bátyját, Odót, akit börtönbe vetett Hródban. Miután a Holdbo-szorkány nem hagyhatta el áldozatát, amíg az él, így ő is be lett zárva, aminek nem igazán örült. Ravn legidősebb fi a, Ulv lett az új uralkodó Hródban.

Tasszo, a hű barát kapta a feladatot, hogy ássa el a borostyánfarkast és a csontsípot a varázsje-lekkel.

Mindenki bánatára Lesinka, Vodja és a Farka-sok Népe búcsút vettek, anélkül hogy megmond-ták volna, miért mennek el. Mikorra Ravn megér-tette, hogy búcsújuk a két kultikus tárggyal függ össze, már túl késő volt. Tasszo meghalt, és ma-gával vitte a titkot, hogy hová ásta el a sípot meg a csontfarkast.

1473-ban, mikor a kis Iliána tizenegy éves volt, rájöttek, hogy Tasszo hová is rejthette el a tárgya-kat. Ez a hely csakis Ales Stenar, Észak legna-gyobb hajóemlékénél lehetett, kint a tengerparton, Skane déli partjainál. Ravn és Ilona, Björn, vala-mint Tasszo fi a, Olov és a kis Iliána odautaztak, abban bízva, hogy megtalálják, amit keresnek.

Sejtették, hogy vállalkozásukat siker koronáz-za, mert a köveknél megérezték a hatalmas erőt. A levegő izzott körülöttük, rettegéssel és haraggal

10

volt telítve. Időközben Odo meghalt, és a bosz-szúszomjas Holdboszorkány újra szabaddá vált.A kis csapat a legnagyobb kő alatt talált valamit, és Iliána, aki a rémálmaiban már látta az Ismeret-len Erőt, most itt, a valóságban is találkozott vele.A gonosz most már Iliánát akarja, mint egykor dédanyját, Ilonát, mert ők összeköttetést jelente-nek az emberek és a természeti lények között. Ez a kapocs viszont komoly katasztrófát jelenthet mind a Holdboszorkánynak, mind az Ismeretlen Erőnek.

Hogy miért és hogyan, még nem tudhatjuk.

11

ELSŐ RÉSZ

A mélyből

12

1

1473, Kaseberga, Ales Stenar

Jéghideg szelek áramoltak felfelé a látszólag fene-ketlen mélységből. Sisteregve, cikcakkban száll-tak mindenfelé, miközben nekicsapódtak a mere-dek szikláknak, amelyeket eddig a nehéz ködök ülték meg. A vihar úgy dühöngött, mintha min-den sarokból és úthajlatból ki akarna űzni valamit. Olyan erős széllökések és elemi erő tépázta a tájat, hogy a levegőben felszabaduló energiák majdnem széttörték a fekete köveket, ahogy nekifeszültek.

Ezen a tölcsér formájú részen a nap sohasem sütött, itt örökös éjszaka honolt.

Lassan és hosszasan vonult a vihar előre. Vá-rakozni látszott az utolsó átjárónál, a sötét szaka-dék mellett. A hó is vadul kavargott, a süvítő szél hangja félelmet keltően harsogott, és a fekete éj-szakában elszabadult orkán bárkiről könnyen le-tépte volna a ruhát, ha ilyenkor kimerészkedik.

A vihar egyre csak kavargott, mindent megtépá-zott, de azért lassacskán mégiscsak továbbvonult.

Ezen a szörnyű éjszakán a kutyák kétségbeeset-ten vonyítottak Farkaslakon. Különös csikorgó ne-vetés hallatszott a szélben, amely felkavarta a ta-valyi avart, s őrjöngő, forgó táncot járt a birtokon.

13

Belekapaszkodott a háztetőkbe, mintha harci ked-vét lelné benne. A fák nyöszörögve és recsegve hajladoztak.

Ilyen volt az éjszaka, mielőtt öten kilovagoltak Farkaslakról, céljuk, a tenger felé.

Mi történt valójában?Hirtelen leszállt a sötétség, és így fényes nappal homályba borult minden.

Iliána végképp nem értett semmit, és ideje sem volt gondolkozni. Minden nagyon gyorsan tör-tént, csak apró, rövid villanásokat látott.

A szemeket tisztán látta. A vak szemeket, ame-lyek szorosan köréje gyűltek. Nem fenyegetően, ha-nem inkább védelmezőn vették körül. A fehér sze-mek nem feléje fordultak, hanem arra a félelmes va-lamire néztek, ami a széltépázta mezőn közeledett, ahogy a tengeri homok kavargott a kövek között.

De még ennél többet is látott. Azt a hatalmas fe-kete lovat, amely csontsoványra aszott szörnyeteg-ként, hátracsapott fülekkel, égő szemekkel közele-dett. Gőzölgő orrlyukaival, felhúzott felsőajkávalés kivillanó sötétsárga fogaival iszonytatónak lát-szott. A föld rengett a hatalmas állat patái alatt. Saját lovaik pánikban menekültek előle.

A rettenetes asszony végre teljesen megmutatta az arcát. Már nemcsak oldalról látta, mint eddig, ahogy álmában ránézett azzal a gonosz szemével. Iliána most értette meg, mi a rendkívüli benne.

14

Arcának egyik fele, amelyet már ismert, halottfe-héren világított. De most az arc másik fele is látha-tóvá vált: kékesfeketén szikrázott a félhomályban.A széles, fekete fátyol, amely az arcán kívül mindent eltakart, a ló mellett úszott a levegőben. Egyenesen Iliána felé tartott, határozottan és megállíthatatla-nul, ahogy a szörnyeteg mögül a mezőn átlebegett.

Ráadásul újabb alakzat tűnt fel. Fölöttük szállt sö-téten kavarogva, alaktalanul a Holdboszorkány, pon-tosabban a lelke, hiszen most nem volt hordozója.

Iliánának megszűnt az időérzéke. A ló félel-metes, kimért mozgásának képe elvegyült ben-ne a rémület és a gyász hangtalan kiáltásával… Hosszan elnyújtva, mint ami soha nem akar ab-bamaradni és elhalni, úgy kúszott át a hang a mező felett…

Ravn életében nem rohant még ilyen gyorsan. A fér-fi nem látta, amit Iliána látott, csak a szemeket ésa Holdboszorkány kavargó felhőjét tudta megkülön-böztetni. De a kislány rémült halálsikolyát hallva tudta, hogy nem a szemek ijesztették meg ennyire. Valami másnak is kell ott lennie.

A többiek a kutatás sikerén felbuzdulva győ-zedelmesen kiáltottak fel mögötte, de ezt már szinte nem is érzékelte. Egy árny repült közé és Iliána közé. Feketén izzott, mint egy tüzes nyíl, amely a föld felett repülve végigperzselte a füvet az ősöreg tengerparti kövek között.

15

Iliána ezt nem láthatta, mert az a valami a háta mögül érkezett. Azon lepődött meg, hogy a feke-te ruhás asszony, aki oly sebesen közeledett, és az utolsó lépéseknél már támadt, most hirtelen meg-torpant, mert valamit meglátott mögötte. Iliána ar-cán érezte a rút teremtmény kisugárzását, és meg-dermesztette a szörnyű látvány. A fekete ruhás asszony azonban csalódottan fölkiáltott, egyik ke-zével, amely kékesfeketén szikrázott, Iliána felé kapott. De abban a pillanatban megpördült, s egy szemvillanás alatt ő is és a ló is eltűnt.

Szerencsére Iliánát nem érte el a keze, mert a sze-mek megvédték tőle, de a fátyol egy foszlánya föld-re döntötte, amikor az asszony hirtelen megfordult.

Iliána megértette, hogy védelmezi valami, ami még a szemek erejénél is nagyobb erő. Megmentet-te őt, de látni nem látta. Annyira megrémült a fá-tyol érintésétől, hogy elvesztette az eszméletét. Az utolsó másodpercben csak egy villanásnyit látott egy hatalmas, nyálas szájból, amelyben rettentő fo-gak meredeztek, aztán a világ megszűnt számára.

2

A Holdboszorkány felhője elgörgött, a szemek el-tűntek.

Ravn pont akkor érte el Iliánát, amikor az leha-nyatlott a földre. Ilona és Olov nem voltak messze,

16

Björn is felállt a nagy kő mellől, és futott a töb-biek után, ahogy csak tudott.

De még mindig nem voltak egyedül.Björn talált rá elsőként a tárgyakra, és azonnal

a többiekért kiáltott. Az ájult Iliánán kívül min-denki hallotta. Ekkor Björnt valamiféle ismeret-len erő a földre döntötte, így aztán Olovnak kel-lett előásnia a régen látott két kultikus tárgyat:a farkast, amely borostyánból készült, és az ijesz-tő csontsípot a varázsjelekkel.

Ekkorra már, mintha a fölből keltek volna ki, úgy állt ott a kilenc bozontos Farkasember.

No meg a kutya, Taino.Ő volt az, aki átrepült a mezőn Iliána felé.

A szemek helyet adtak neki, így elérhette és el-riaszthatta azt a szörnyűséges nőt, mielőtt még kárt tehetett volna legveszélyesebb ellenfelében, Iliánában, a kislányban.

A támadó kutya látványa annyira feldühítette és haragossá tette az asszonyt, hogy csalódottsá-gában azonnal elvágtatott szörnylovával együtt.

– Te jó isten, mi volt ez? – lihegte az ötvenes éveiben járó Olov.

Mondhatta, mert nem látott semmit, és nem is tudott azokról az eseményekről, amelyek már ko-rábban megtörténtek.

Ijedten nézte a hatalmas kutyát, amelyet Ilona meghatottan és hálásan simogatott. Björn időköz-ben a lányát vette kezelésbe. Azután Ilona is, mint Ravn, Iliána mellé térdelt.

17

– Úristen! – mondta Björn meghökkenve. – Ezt nézzétek meg! Nézzétek!

Ravn azonnal megértette, mitől lepődött meg Björn annyira. Iliána fején vastag, széles csíkban a haja hófehér lett.

– Láttam a Holdboszorkányt… – motyogta Iliána kábultan.

– De az nem tehette ezt, mert a kislány köze-lében sem volt – szólalt meg újra Björn.

– Nem, nem az volt – felelte Ravn. – A szemek sem tehették, mert azok segítettek neki. Valami más volt itt. Valami, amit mi nem láttunk, csak-is Iliána. Beszélt nekem egy rettenetes nőről, akit rémálmaiban látott az utóbbi időben. És most is azt kiáltotta felém, hogy őt látja.

– Iliána túl sokat lát – mondta Björn. Nem min-dig volt számára könnyű követni a lánya fantáziá-ját, akár kézzelfoghatóak voltak azok, akár nem.

Olov ijedtében ugrott egyet, amikor a mély, idegen hang megszólalt a háta mögött. A nyelv óvendnek tűnt, és az apja, Tasszo beszélt mindig így, de ő már alig értette.

– A kislány szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen könnyen megúszta – hallatszott a re-szelős, mély hang.

Mindnyájan a hang irányába fordultak. – Iliána hathatós segítséget kapott – mondta

Ilona.– Igen, a kutyától, Tainótól. Ők ketten az asz-

szonnyal gyűlölik egymást – folytatta a reszelős

18

hang. – De nektek nagyon köszönjük, hogy meg-kerestétek ezt a két tárgyat.

Ravn is bekapcsolódott a beszélgetésbe.– Már hamarabb is meg akartuk tenni. De ba-

rátunk, Tasszo meghalt, mialatt mi Hródban vol-tunk, így nem tudtuk, hová rejtette a tárgyakat. Így azok bizony itt feküdtek, több mint ötven éven keresztül.

– Tasszo jó ember volt – válaszolta a Farkasok Népének vezetője.

– Igen. Mindennap hiányoljuk – bólintott szo-morúan Ravn. Olov meglepetten bámult a kilenc szakadt emberre, akik itt álltak a szélben, anélkül hogy egy hajszáluk is megmozdult volna.

„Micsoda rettenetes koszfészkek – gondolta. – És a barátaim a legnagyobb tisztelettel bánnak ve-lük. Valószínű, hogy ők a Farkasok Népe, akikről apám sokat beszélt. Talán meg sem lehet érinteni őket. Talán összerogynának. Nem, mert Ilona meg-simogatta a kutyát!”

A kutya szinte emberi aggodalommal hajolt Iliána fölé.

De a kislány végre teljesen magához tért. Hála istennek!

Mindnyájan egyetértettek abban, hogy Iliá ná-nak mihamarabb le kellene pihennie, és a sérülé-seit is meg kell vizsgálni közelebbről. Ravn indít-ványozta, hogy mindannyian, a Farkasok Népét is beleértve, kutyástól, menjenek Jeppe és Ricke családjához, akiket jól ismertek. A régi barátok

19

már nem élnek ugyan, de a gyerekeik továbbra is a tanyán gazdálkodnak. Jóban maradtak velük, s az utódok is tudtak a különös eseményekről, me-lyek ötven éve történtek. Ricke családjával soha nem szakadt meg a kapcsolat.

Mind lóra ültek. Björn a nagyon fáradt és elcsi-gázott Iliánát maga elé ültette a nyeregbe, a kis-lány ott pihent apja mellén, így Olov vezette maga mellett kötőféken Iliána lovát.

A Farkasok Népe ígéretet tett, hogy ők is utá-nuk mennek.

Messziről csak annyi látszott, hogy öt ember és a lovaik elhagyták Ales Stenart, és folytatják útjukat a kora tavaszi zöldellő földeken keresz-tül Hagestad felé.

3

Lovaglás közben Olov újabb javaslattal állt elő: – Talán az lenne a legjobb, ha egyenesen hazavin-nénk. Az anyjához…

– Nem! – felelt neki Björn, hangja elutasítónak tűnt. – Túl hosszú az út hazáig.

Ez csak az egyik ok volt, amiért Björn nem akarta hazavinni a kislányt. A feleségének, Male-nának elég sok gondot okozott a legidősebb lá-nya. Bár nagyon szerette és büszke is volt rá, de

20

az asszonyt zavarta Iliána néma furcsa viselke-dése. Malena gyakorlatias asszony volt, „két láb-bal állt” a skanei földön, ezért sokszor panasz-kodott Björnnek: „Egy ilyen lány, mint Iliána, sosem fog férjhez menni. Mert melyik férj sze-retné, hogy a felesége teljesen átlásson rajta, rá-adásul még a gondolatait is ismerje? Az sem he-lyénvaló, hogy a felesége már akkor megfeleljen a legnehezebb kérdésére, mikor még azokat jó-formán fel sem tette. Kinek kell egy olyan fele-ség, aki szívesebben társalog a madarakkal és az állatokkal, minthogy terítene vagy mosogatna?” „Nem vagyunk egyformák…” – szokta motyog-ni Björn válaszul az ilyen kérdésekre. „Nem, de muszáj neki ennyire másnak lenni?” – fakadt ki végül kétségbeesetten az anya.

Így Malena szívesebben foglalkozott másik két gyermekével, akik nem örökölték Ilona és Falk adottságait. Szinte átadta a férjének, Björnnek az Iliánával való bajlódás terheit. Ezáltal megér-tő barátság szövődött az apa és legidősebb lánya között. Björnnek régi nagy álma volt, hogy leg-alább egyszer az életében még találkozzon az ap-jával, Falkkal. Szerette volna megmutatni neki az unokáit, legjobban a kecses, különleges Iliánát. Ők ketten biztosan jól megértenék egymást, va-lószínűleg az első pillanattól kezdve – gondol-ta sokszor Björn. Ilona és Ravn is különleges, mások számára érthetetlen közösséget alkottak Iliánával. Valójában a dédszülők közelebb álltak

21

a kislányhoz, mint a saját apja. Björn nem min-dig tudta követni gondolataik menetét, és sokszor számára ismeretlen fantáziavilágról beszéltek. De mindezek ellenére Björn végtelenül szerette kis-sé különös családját, és ez a szeretet átsegítette őt minden értetlenségen.

Falk és Björn korai apasága miatt – már ha ne-vezhetjük így az apró félrelépéseket – Iliána időben valahol a két nemzedék között helyezkedett el. Így állt elő az az eset, hogy majdnem egykorúnak szá-mított az apja unokatestvéreivel, Lo gyermekeivel, Hökkel, Örnnel, Ylvával és Yrsával. Néha nehéz is volt kiszámolni, hogy valójában hová is tartozik.

Ez a helyzet volt most is, amikor Jeppe és Ricke régi tanyája felé tartottak. Ott lakott a kis-lány barátja, Tuve, aki unokája volt Rickének, de Iliánával egyidősnek számított. Iliána viszont már dédunokája volt Ricke fi atalkori barátainak, Ilo-nának és Ravnnak. Azért, hogy ne tegyék a dol-got még bonyolultabbá, szinte soha nem beszél-tek korról meg effélékről.

Szerencsére nem sokan voltak odahaza a ta-nyán. Csak a gazda, Jeppesfi a Malte, Ricke és Jeppe legidősebb fi a, valamint az ő legkisebb fi a, Maltesfi a Tuve.

Ők ketten az istállóban ténykedtek, ahol egy tehén éppen ellett, míg a család többi tagja láto-gatóban volt Ricke egyik lányánál.

Vékony fénycsíkot lehetett látni az istálló desz-káinak résein át, ezért oda tartottak. Az istálló

22

belülről magasnak és komornak látszott, mint az istállók általában, de mégis otthonosnak tűnt, is-merős szagokkal, és az állatok melegével. Malte megpaskolta a borjút, amely még bizonytalanul állt remegő lábain.

– Minden jól ment az ellésnél? – kérdezte Ilona.– A borjú jól van – felelte Malte –, de nem tu-

dom, mi lehet a tehénnel, mert nem úgy néz ki, ahogy kellene.

Olov a segítségükre sietett, és odalépett a te-hénhez. Értett hozzá, mert a gazdaságban, ahol felnőtt, elég sok állattal foglalkozott. Szüleinek, Tasszónak és Krisztinnek min dig sok jószága volt az erdészkedés mellett. A sok gyerek miatt húsra, tejre és állatbőrökre volt szükségük. A vizsgálat után Olov is egyetértett Maltéval: – A tehén beteg.

Malte kérdőn nézett Björnre, aki Iliánát tar-totta a karjaiban. – Mi van a gyerekkel? – kér-dezte végül.

Ravn sietett közbeszólni: – Éppen Ales Stenar-nál jártunk, és ott megsérült. Pihenésre van szük-sége, és ti a közelben laktok. Zavarhatunk ben-neteket?

– Természetesen – felelte Malte. – Tuve, menj a vendégekkel, én is jövök azonnal.

– Majd én viszem – ajánlkozott Tuve, és át-vette Iliánát, aki csak bágyadtan mosolygott rá.

Malte és Olov a tehénnel maradtak, a többiek pedig kimentek. A nap elvakította őket az istál-ló homálya után.

23

Tuve tizenhét éves fi ú volt, nagynak és erősnek tűnt, és első látásra nem vonta magára a fi gyelmet. De viszonylag rövid ismeretség után sokan talál-ták különösnek őt. Eltökélte magában, hogy ő pe-dig szamaritánus lesz. Ez sok mindent jelenthetett, de elsősorban katolikus papnak akart kitanulni. De ha azt nem tudná elvégezni, akkor legalább diakó-nus, esetleg szerzetes akart lenni. A család nem tel-jesen értette, de kemény elhatározása mindenkinek tetszett. A fi ú nagyon szeretett segíteni mindenki-nek, és az effajta életmentés kifejezetten boldoggá tette. Ezzel szemben a lelki megváltást nem érté-kelte annyira. Ravn ezt szerette benne a legjobban.

Tuve hirtelen rámeredt Iliánára: – Mi történt a hajaddal? – kérdezte, miközben elfújt egy vékony fehér tincset az arca elől.

– A hajammal? – nézett rá Iliána meglepetten.Több szó nem esett, mert Tuve döbbenten vette

észre, hogy a ház előtti négyszögletes téren egy csoport rongyos ember és egy kócos kutya áll.

A fi ú nagyot nyelt, és azonnal megértette.– Ezek biztosan a Farkasok Népe… – suttogta, hi-szen Ricke nagymama elbeszéléseiből már jól is-merte őket. Néhány lépést tett feléjük, hogy üdvö-zölje a jövevényeket, és közben a bejáratra mutatott hívón. Ez így kissé furcsa mozdulatra sikeredett, mert Iliánát még mindig a karjaiban tartotta. Iliána intett neki, hogy tegye le a földre. Tuve gyengéden talpra állította, Iliána még kissé inogva támaszko-dott a fi ú karjára, de végül meg tudott állni a lábán.

24

Ilona még mindig aggódott a tehénért. – Most nagy szükségünk lenne Vodjára! – sóhajtotta. – Ó, milyen sokszor hiányoltuk őt és az elragadó kicsi húgát! Milyen sokszor lett volna szüksé-günk rájuk!

– Miért nem hívtátok őket? – zendült a Far-kasok Népe vezérének mély hangja. – Próbáljá-tok meg!

Ilona zavartan nézett rá. – Szólítani őket? De hogyan? Nem tudom…

Az öreg a két ujját a szájába dugta, majd füty-tyentett egyet a házfalak között.

– Ezt nevezem! – mondta Tuve elragadtatva.És akkor egyszeriben ott termettek. Lesinka,

akit Ilona bókkal köszöntött, úgyszintén bókolt előtte. Vodja, átölelte az ő szeretett Ilonáját, s ő örömmel szorította magához a vízimanót. A két ki-csi a tőlük megszokott módon „tündériek” voltak, és a viszontlátás öröme után hosszan nézték Ilonát.

Ilona már felelt is a ki nem mondott kérdés-re: – Vodja, egy beteg tehén van az istállóban. Most ellett, és a borjúnak szüksége van az any-jára. Tudsz neki segíteni?

Vodja körülnézett a zárt kertben. Ravn a se-gítségére sietett:

– Az a vékony fa egy bükkfa. Leszedjek pár levelet neked?

Vodja örömteli vigyorral bólintott. Nemsokára kezében volt egy ágacska két félig kibomlott le-véllel, melyet könnyed meghajlással köszönt meg

25

Ravnnak. Iliánához fordult, kis békakezét kinyúj-totta feléje, így kérve, hogy menjen vele. Iliána habozott.

Lesinka ekkor megszólalt vékony csengettyű-hangján. – Vodja tanítani akar – magyarázta a lánynak.

Iliána megfogta Vodja kezét. Furcsa érzés volt, nem volt nyálkás, hanem rendes, száraz, mint akármelyik emberi kéz. Egyszerre érezte kissé puhának és csontosnak. És azok a kicsi, ellapo-sodott ujjhegyek…

Vodja elindult Iliánával, és Tuve kinyitotta ne-kik az istálló ajtaját, mert valamiképpen segíteni akart Iliánának, hogy kimutassa gondoskodó tá-mogatását. Beléptek a homályba.

Malte és Olov kérdőn néztek rájuk. Malte ke-resztet vetett.

– Nincsen semmi baj! – sietett Iliána megnyug-tatni őket. – Hogy mennek a dolgok?

Mind a két férfi aggodalmasan rázta a fejét.A tehén a földön feküdt teljesen ernyedten, mi-közben nagy esdeklő szemekkel nézett rájuk.

– Hol fáj neki? – kérdezte Tuve.– Nem tudjuk – felelte Malte. – Nincs ereje

semmire, teljesen legyengült.A borjú ott topogott körülötte. Addigra már

Olov egy kötőféket vetett rá.A kis vízimanó egy-egy levélkét vett mind-

két kezébe, és ezekkel végigsimított a tehénen. Kis kezeivel alig tudott minden testrészt elérni.

26

Megsimította a tehén fejét is. Rekedtes hangján megszólalt, és határozottan mondta: – Meggyó gyul. Iliána! Most te is azt tedd, amit én tettem!

Vodja megmutatta, hogyan csinálja. A lány-nak pár szót is kellett mondania, és megérinte-ni a tehenet a még kifejletlen levélkékkel. Iliána tette, amit Vodja mondott, idegesen és remegve, de segítőkészen és mosolyogva. Amikor a tehén szemébe nézett, nagy megkönnyebbülést és re-ményt látott benne.

A tehén most óvatosan felemelte fejét és – a jelenlévők segítségével – felállt. Kereste a borját, amelyet Olov odavezetett hozzá.

Malte csak nyelt és nyelt, szóhoz sem jutott. Ez már túl sok volt neki.

– Köszönöm – mondta végül röviden.Azt, hogy ez az eset a mélyen hívő Tuvénak is

sok volt, azt mindenki megértette. A fi ú megkö-szörülte torkát, amely reszelős volt a meghatott-ságtól, és csak annyit kérdezett:

– Beinvitáljuk végre vendégeinket a házba?

4

Mialatt Malte és Tuve lecserélték az istállóban használatos ruháikat, levetették csizmáikat és ke-zet mostak, a többiek leültették Iliánát egy szék-

27

re. Most már egyáltalán nem akart lefeküdni, tel-jesen jól érezte magát, csak egy kicsit fáradt és reszketeg volt.

Malte gyakran fogadott vendégeket, de most megpróbált úgy tenni, mintha mindennapi dolog lenne számára vendégül látni a Farkasok Népét, a tündérgyermekeket, a hatalmas kutyát, Ravn hercegről és a többiekről nem is beszélve. Végül is ő Ricke és Jeppe fi a volt, aki már gyermekko-rában sokat hallott ezekről a misztikus lényekről, sőt egészen kicsiként még találkozott is velük a halászkunyhóban, Sandhammarenen. Igaz, hogy erre már nem nagyon emlékezett.

Azért mégis megfogta a hangulat különleges varázsa, az a kissé viszkető félelemérzés a ge-rincénél, amely nem kimondottan kellemetlen, de nem is mindennapi érzés.

Tuve mindenkit bőségesen kínált étellel és ital-lal, majd elkezdődött a beszélgetés.

Legtöbbet Ravn és az ősz hajú vezető a Farka-sok Népéből beszéltek.

– Sok kérdésünk támadt, mióta nem beszéltünk – mondta Ravn. – Nem is tudom, hol kezdjem.

– Kezdjük talán ezekkel a kultikus tárgyak-kal – határozta meg a Farkasember a beszélge-tés menetét. – Mi áldunk benneteket azért, hogy újra megtaláltátok őket, bár majdnem bajba ke-rültetek, amíg kerestétek.

– Ezen már túl vagyunk – bólintott könnye-dén Ravn.

28

– Csak gondolod… – mormogta az öreg.– Ami fontosabb – folytatta Ravn –, úgy gon-

doljuk, megfejtettük, mit jelentenek a jelek a sípon.A Farkasok Népének tagjai örömmel sóhajtot-

tak fel.– Ez segítségetekre volna, nem? – kérdezte Ravn.– Igen.– Akkor kezdjünk neki most azonnal!A Farkasok Népének vezére felemelte göcsörtös,

vén kezét. – Álljunk meg egy kicsit, mert ez nem ennyire egyszerű. De most, hogy ennyire előreha-ladtatok, segítek megint egy kicsit nektek. A bo-rostyánfarkasnak vissza kell kerülnie oda, arra a helyre, ahol valamikor találtátok. És meg kell fej-tenetek minden jelet a sípon, mielőtt visszatenné-tek az eredeti gazdája sírjába, ahova való.

– Ajjaj! – sóhajtott Ilona. – A mi életünkben ezt már sem én, sem Ravn nem tudjuk elvégezni.

– Ne mondj ilyet! – szólt rá a Farkasok Népé-nek vezére. – De bárhogy is történik, van még va-lami, amit lesz időtök elvégezni.

– Mi az?– Erre később visszatérünk. Egyszerre egy do-

loggal foglalkozzunk.Ilona megfi gyelte, hogy az öregnek a Farkasok

Népéből mennyire kedvére van, hogy újra egy ké-nyelmes székben ül, egy szépen berendezett ott-honban. Egyszer már voltak itt, és Ilona nem fe-lejtette el, milyen nagy szemeket meresztettek ak-kor a kényelmes berendezésre. Mostani örömük

29

sem volt kisebb az akkorinál. Páran közülük szin-te belesüppedtek a puha ülőalkalmatosságokba, és elégedetten mosolyogtak. Taino Ilona lábainál feküdt, és hangosan szuszogott elégedettségében.

Ki és mi volt tulajdonképpen Taino kutya? Mi a Titok, amint azt a neve is mutatta? Mi a története?

Ravn közben az öreg Farkasembert kérdezte: – Semmit sem segít az, hogy megtaláltuk ezeket a dolgokat és kikövetkeztettük, hogy ezeknek el kell távolodniuk egymástól?

– Dehogynem! Sokat segít. Mint mondtam, most sokkal nyíltabban beszélhetünk és segíthe-tünk, mint régebben! Mennyi idő is telt el azóta? Ötven emberi év?

– Valahogy úgy. Köszönjük az akkori segítsé-getek is – felelt Ravn.

Az öreg hirtelen elkomolyodott. – Higgyétek el, rendesen megkavartátok ma-

gatoknak – nézett rájuk.– Hogyhogy? Mit csináltunk rosszul?– Nana, inkább úgy mondhatnám: a Sors, ez

a megfoghatatlan valami kavarta meg az életete-ket. Azon a napon, amikor megtaláltátok ezt a két tárgyat, azon a napon, ott, a Titokzatos Erdőben hozzá is kötődtetek ezekhez.

– Már hamarabb – mondta Ravn. – Már akkor, amikor Bogiszláv herceg elfogta Vodját, és Ilona meg akarta menteni.

– Így igaz. Ez szép elképzelésnek tűnt, és mi hálásak is vagyunk, hogy ti akkor így gondoltátok.

30

Most pedig megpróbálunk benneteket kivezetni a bajból, mert ez így komoly fenyegetést jelent rátok nézve.

Ravn emlékeztette az öreget: – Egyszer már azt mondtad nekünk, hogy a Holdboszorkány ve-szélyes ránk nézve, de a háta mögött álló Gonosz Erő is veszélyes az egész világra.

– Így is van. Hacsak meg nem állítjuk időben. Iliána, te láttad őt Ales Stenarnál, nem?

A kislány zavarba jött, hogy mindenki fi gyel-me rá irányult. – Nem tudom – mondta sajnálkoz-va. – Tudom, hogy valami történt, de nem emlék-szem semmire.

Több csalódott hang is hallatszott egyszerre.– Nem emlékszel?

Ravn szigorúan szólt a lányra. – Iliána! Ez na-gyon fontos! Te vagy az egyetlen, aki valamit is látott. Mi, a többiek nem láttunk semmit. Emlé-kezned kell!

Iliána szomorúan rázta a fejét. – Csak annyira emlékszem, hogy Ravn és Ilona az egyik irányba mentek, apám és Olov pedig a másikba. Csak én maradtam ott, és féltem, mert láttam a Holdbo-szorkányt közeledni a tenger felől, és fi gyelni akar-tam a mozgását. Aztán… aztán… Nem! Nem tud-ná elmondani a Farkasok Népe, hogy mi is történt?

Az öreg nagyot sóhajtott. – Nem, mi már min-dent elmondtunk, amit elmondhattunk. Nem le-het többet tennünk.

– De ti láttátok, nem? – kérdezte a lány.

31

– Dehogynem! Taino mindent látott.Ilona felkelt és megállt a falitükörnél. – Gyere,

nézd meg a hajad, Iliána! – intette magához a lányt. – Semmire sem emlékszel? Nézd, mi történt veled?

Iliána rémülten nézte a tükörben a fehér tin-cset. Elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy majdnem a feje teljes jobb oldalát befedje.

– Nem, de… – hangja megbicsaklott a feltörő sírástól. – Ugye, ez elmúlik?

– Nem hiszem – felelte szárazon az öreg.– De jól áll neked! – biztosította sietve Ilona.– Próbálj meg emlékezni – kérte Björn a kislá-

nyát. Amikor Iliána végül nem felelt, a többiek-hez fordult. – Ki volt, aki engem leütött?

– Te már majdnem megtaláltad a két tárgyat – mondta a Farkasok Népének vezére. – Hogy ki akart ebben megakadályozni, azt nem tudom.

– Talán a Holdboszorkány? – töprengett Ilona.– Talán – felelte Iliána. – De nem volt időm

megfi gyelni, nem vagyok ebben biztos, és nem hiszem, hogy ő volt. Nem lehetett a Gonosz Erő?

– Ő saját maga nem lehetett, de sok segítője van.– Az a Gonosz Erő egy asszony – szögezte le

Iliána. – Lehet, hogy ő az, akiről már álmodtam? Mit gondolsz, Ravn?

– Igen, egészen biztosan ő az – felelte Ravn. – Nekem azt kiáltottad, hogy „Itt van már megint az a szörnyű nő, a valóságban is itt van!” – és utána: „Nem, nem akarom! Én még csak tizen-egy éves vagyok!”

32

Látni lehetett, ahogy Iliána feszülten gondol-kozik. Mindenki csendben ült, nehogy megzavar-ják. Aztán Iliána felemelte a fejét, és merengve nézett körbe, mint aki emlékszik valamire a ha-jával kapcsolatban.

– Iliána – kérte Ravn. – Te meséltél nekem a rém-álmaidról. Arról, hogy annak a nőnek csak a fél ar-cát láttad, mintha nem akarná megmutatni a másik felét. Láttad most őt? Láttad az egész arcát?

Iliána nagyon akart emlékezni. Elmosódott, szörnyű képek villantak fel, majd suhantak el lelki szemei előtt, és merültek el a semmibe is-mét. Valami fekete, ami elsuhant előtte, és az fájt? Valami…

– Ló? – mondta bizonytalanul.A többiek csak fi gyeltek, és a Farkasok Népé-

nek vezérére néztek. Az bólintott.– Mit akart itt egy ló? – tört ki Björn türel-

metlenül.– Csitt… – intette Ravn halkan.A kép teljes szörnyű voltában fölerősödött.

Részletek repkedtek és kerültek a helyükre, mint egy kirakós játékban.

Iliána összegömbölyödött a széken, beburko-lózva abba a takaróba, amit rátettek, hogy ne re-megjen. Az arcán a félelem és az undor látszódott.

– Egy nő volt – mondta, a szavakat nehezen préselte ki magából. Aztán elhallgatott. A kis Lesinka fellibbent hozzá a szék támlájára, és megértő arccal nézte. Ez megnyugtatta Iliánát.

33

– Fiatal? Öreg? – kérdezgette Ravn.– Nem olyan öreg, mint ahogy először gondol-

tam, amikor csak a fekete fátyolban láttam. De nem fi atal. Időtlen. Nem csúnya, inkább félelmetes.

– De a ló… – erősködött Björn. – Egy lovon lovagolt?

– Nem. A ló mellette jött. Szegény ló!– Miért sajnálod a lovat? – kérdezte Ravn.– Olyan sovány volt. Valószínű soha nem ka-

pott eleget enni – mondta Iliána naivul.Ilona együtt érzett a dédunokájával. Ő is sajnált

minden állatot, amit rosszul tartottak. – De a ló nem volt szörnyű, ugye? – Ezt már az

öreg Farkasember kérdezte, nagyon kihívó hang-súllyal. Nem volt szabad többet mondania, de egy kicsit azért mégis segíteni szeretett volna.

Iliána megborzongott. – Dehogynem! Szörnyű volt. Ijesztő, hatalmas.

Ez már újdonság volt a többieknek. Iliána ál-modozva tette hozzá: – De azért valami módon mégis szép volt.

– Mit csinált a ló? – kérdezte tovább Ravn.– Engem kellett volna vinnie – felelte a kis-

lány nagyon csendesen, annyira, hogy alig lehe-tett hallani.

– Iliána, ne fantáziálj, kérlek… – szólt a lányá-nak Björn. Ravn szigorúan nézett Björnre. – A lá-nyod nem fantáziál.

– Nem, csak az igazat mondja – tette hozzá a Farkasember.

34

– És a nő? – kérdezte Olov. – Mondj valamit róla!Iliána már majdnem olyan fehér volt, mint a

hajában az ősz csík. – Nem tudok semmit mon-dani, nézzétek el nekem! Ne faggassatok tovább!

– Sajnos, nem tehetjük – mondta Ravn. – Nem érted, hogy ez hallatlanul fontos? Meg kell tudnunk, ki az ellenségünk! Kit szolgál a Holdboszorkány? Másképp nem tudjuk legyőzni.

A kislány többször is bólintott. A tündér báto-rítóan karolta át.

Ravn tovább folytatta: – Megint megkérdezem. Láttad az egész arcát? Elölről?

– Igen. Én… én rosszul vagyok.– Vegyél mély lélegzetet! Mesélj, akkor köny-

nyebb lesz – biztatta Ilona.Iliána egy utolsó, könyörgő mozdulatot tett,

majd csüggedten mesélni kezdett.– Láttam az arcát. A fél arca szabályosnak lát-

szott. De fehér, mint…Nyelt egyet és folytatta: – A másik oldal…

a másik oldal kékesfekete volt.Hallotta, ahogy Ravn és Björn levegőért kapkod.– A keze is – dadogta Iliána. – Az egyik keze.

Amelyikkel engem akart megragadni. De jött valami, amitől megijedt, most már tudom, hogy Taino volt az, és amikor az asszony hirtelen meg-fordult, a fátyol széle megcsapta a fejemet. Aztán nem tudok semmiről, el kell hinnetek.

Sírni kezdett. Az egész teste rázkódott a feltö-rő fájdalmas zokogástól.

35

– Hiszünk neked – mondta Ravn, és maga és Ilona közé ültette a padra. A padon puha bárány-bőrök voltak. Iliána hívogatóan intett Lesinkának, hogy üljön melléjük. A kis tündérlány szívesen odatelepedett volna közéjük, de a padon már nem fértek el. Mindenki megelégedésére végül Vodja Ilona térdére ült, Lesinka pedig Ravn vállára szállt.

Most már biztonságban érezte magát Iliána, és szemeiről is felszáradt lassan a könny.

– Elnézést – szólalt meg Tuve. – Ti biztosan ér-tettétek, de előttem nem világos, hogy tulajdon-képpen mit is látott Iliána.

– Én sem tudom, mi lehetett – szólt közbe Olov. – Biztosan nagyon kellemetlen volt, de azért nem lehetett olyan veszélyes.

– Akkor most én teszek fel néhány kérdést – mondta a Farkasember. – Akkor biztosan elju-tunk a megfelelő válaszig, mert Iliána magát az Erőt látta.

Mindenki elhallgatott.– Akkor megkérdezem: Hol van a legbiztonsá-

gosabb hely ezen a világon?Senki nem válaszolt. Ha Ravn és Björn tudták

is a választ, nem mondták.De ebben a pillanatban egy nagy erejű és tel-

jesen váratlan szélroham úgy megrázta a házat, hogy minden eresztékében nyögött. A báránybő-rös lócán ülők közelebb bújtak egymáshoz.

– A második kérdésem: Mitől félnek az embe-rek a legjobban ezen a földön?

36

Újra néma csend a házban. Kintről egy még vi-harosabb erejű szélroham rázta a házat.

„Valaki elégedetlen” – gondolta Ilona, és karjait védőn fonta Vodja köré, bár saját maga hamarabb szorult volna védelemre, mint a kicsi vízimanó.

A Farkasember óvatosabban folytatta. – Har-madszorra nem kérdezek, hanem állítok valamit, amin páran közületek már biztosan gondolkodtak. Gondoljátok el, mi van, ha nem valami isten te-remtette az embert, hanem az emberek teremtet-tek maguknak istent? És amikor az emberek már nem hittek bennük, akkor az istenek meghaltak.

A hallgatóság, különösen a mélyen vallásos Tuve nagyon elgondolkodott ezen. A szél úgy fütyült és zörgött a kéményben, mintha ott akart volna valaki bejönni.

Az öreg kísértet újra felszólította a hallgató-it: – Gondolkoztatok azon, hogy ha valakik el-kezdenének újra hinni ezekben az istenekben, mi történne akkor?

Björn nem tudott tovább csendben maradni.– Vagy ha soha nem hagyták volna el ezt a hitet? Ha átmentették volna évszázadokon keresztül?

A Farkasember elismerően nézett rá, és bólo-gatott. Björn már régen gyanította az igazságot. – Ugyanaz az eredmény – mondta az öreg. – Gon-dolkozzatok ezen, mialatt pihentek! Aztán majd megbeszéljük.

A házigazda, Malte felállt. – Talán Ilona és Tuve segítenének nekem valami ételt feltálalni,

37

meg egy kis bort is hozni a kamrából. Szerintem itt mindenki éhes és szomjas. Nem?

Ezt senki nem tagadta. Az előző beszélgetés úgyis megfeküdte mindenki gyomrát.

5

Mialatt körülülték a nagy ebédlőasztalt, megpró-bálták elfelejteni a kintről hallatszó, ijesztő szél-lökéseket.

– A Holdboszorkány perlekedik – magyaráz-ta a Farkasember. – Nem sikerült a terve azoknál a furcsa köveknél, és most mérgében ilyesmivel hízeleg úrnőjének.

– És ha bejön? – kérdezte Tuve, aki látható-an félt ettől.

– Csak ijesztget bennünket – nyugtatta az öreg. – Csak addig voltatok veszélyben, amíg meg nem találtátok a borostyánfarkast és a csontsípot. Vi-szont Tainónak sikerült véget vetnie az Iliána elle-ni támadásnak. Most már nem tud ártani nektek.

– Miért nem? – kérdezte Ravn.– Mert a védelmünk alatt álltok.– Igen. És kik vagytok ti? – kérdezte Tuve.– Nyugalom! Csak nevezz bennünket a Farka-

sok Népének. Ez elég.

38

Az étkezés után mindannyian átmentek a nagy-szobába, hogy nyugodtan megbeszéljék a történ-teket. Malte, Tuve és Ilona gyorsan leszedték az asztalt, és rendet raktak a konyhában.

Amikor már mindenki leült, az öreg Farkasem-ber szólalt meg elsőnek:

– Köszönjük a kitűnő ételt és a fi nom bort.Társai egyetértően bólogattak. Ilona még min-

dig nem volt benne biztos, hogy ettek és ittak-e egyáltalán. Az étkezés után alaposan megnézte a konyha kövét az asztal alatt, de ott nem volt több morzsa, mint amennyi ilyenkor szokásos.

Amit viszont észrevett, hogy a Farkasember ki-csit élénkebbnek tűnt, mint korábban. Talán még kedvesebb is lett.

– Nagy öröm volt számunkra látni, hogy a há-rom család még most is, ennyi idő múltával is összetart, és ápolják a barátságot. Ravn és Ilona jó barátaink most is, azok voltak ötven évvel ez-előtt is. Tasszóra és Krisztinre szeretettel emlé-kezünk, a szívünkben mindig van számukra hely. Most itt van velünk a fi uk, Olov. Jeppe és Ricke otthonában ülünk, együtt a fi ukkal meg az uno-kájukkal, Tuvéval. Sosem felejtjük el Jeppét és Rickét, vendégszeretetüket és bátorságukat, ami olyan sokat jelentett nekünk. Ma viszont meg-ismertünk egy nagyon különleges gyermeket, Ravn és Ilona utódját, Iliánát. Iliána, ígérem, na-gyon fogunk vigyázni rád. Szükséged lehet a gondoskodásunkra.

39

Az utolsó mondatok eléggé ijesztően hangzot-tak, de senki sem kételkedett igazságukban.

– Sokat gondolkoztunk a szavaidon és a rejté-lyeiden, Farkasember – mondta Olov, Tasszo fi a. – A gondolat, hogy egy régi isten vagy istennőtámadt fel a feledésből, elég idegen számunkra, és nem nagyon tudunk azonosulni vele. De ha így lenne a helyzet, melyik istenről vagy istennőről beszélünk? A világban megszámlálhatatlan isten létezett eddig.

– Mi itt élünk, északon – emlékeztette az öreg.Ilona magyarázólag hozzátette: – Igen, így van.

De ez a hit megvan az orosz nagyhercegségben, Novgorodban is, ahogy a pátriárka említette ne-künk annak idején.

– Ez bizony meglehet – mondta Ravn. – A nagy-fe jedelem, Rurik és a vikingjei elvitték az észa-ki hitregét az általuk alapított Novgorodba, amit Holm gardnak neveztek el. Náluk élő maradt ez a hit. Rejtve ugyan, de megmaradt.

Björn bólogatott. – Mint ahogy Izlandon is. Nor-vég papok mentek oda, és minden régi kultikus tár-gyat bedobtak egy nagy zuhatagba. De a völgyek-ben továbbra is megmaradtak azok a varázslók, akik a mai napig az ősi rítus szerint vajákolnak.

– Igen, emlékszem, mert hogy is volt ez? – kérdezte Ilona férjét. – Nem Falk mondta Sigis-mundnak, hogy látott ilyen pogány istenimádatot egy norvég völgyben? Emberek festett arccal, és titkok, hallgatás…

40

Ilona hirtelen elnémult. Még mindig nagyon nehéz volt Falkról, a legkisebb fi áról beszélnie.

Ravn együttérzőn megszorította Ilona kezét, majd folytatta: – Ebben egyetértünk. Az ászok, az északi istenek tisztelete még most is előfor-dul, mint például Hródban. Az istenek ugyanazok maradtak. Odin neve Wotan. De mi most nem Odinról beszélünk, ugye?

– Nem, mi arról beszélünk, aki túlélhette az ő Utolsó Ítéletüket. Rájöttetek, hogy mi az egye-düli biztos ebben a világban, és mitől fél az em-ber a legjobban?

– Igen – mondta Tuve. – Ez az Isten.– Nem gondolnám… – felelte a Farkasember,

miközben barátságosan nézett a fi úra – Ez nem érvényes minden emberre.

– Én tudom, mi az – szólalt meg Björn.– Én is tudom… – tette hozzá halkan Ravn,

miközben tekintete egy pillanatra a semmibe me-redt, majd körbetekintett, és határozott hangon folytatta. – De mi nagyon szeretnénk hallani a többiek gondolatát.

Ilona még mindig szomorúan ült közöttük, te-kintetét a fájó emlékek sötétítették, amikor el-mondta a saját gondolatait: – Ez az isten, ponto-sabban istennő a mélyből jött elő, igaz? A pokolból.

Tuve azonnal ellenkezett. – Nem, ez nem lehet. A pokol csak a keresz-

tény vallásban van.– Eredetileg nem – szólt közbe az öreg. – A szó

41

maga a halál és a büntetés szavakból tevődött ösz-sze. Ónorvég eredetű.

– Halál… – mondta Olov elgondolkozva. – Nem ezt a fogalmat keressük?

– De igen – felelt a Farkasember. – A halált. Az egyetlen biztosat az életben. Az ember legna-gyobb félelmét.

– Ó, jaj… – mormogta Iliána, miközben a ke-zét végighúzta fehér haján. – És milyen közel van!

A Farkasember folytatta: – Az álombeli asz-szony arcának egyik oldala szabályos volt, míg a másik a halál színét mutatta.

– De miért imádják őt? – ezt már Malte kérdezte.– Mert túlélte az Utolsó Ítéletet – válaszolt az

öreg. – És az embereknek mindig is volt egy bi-zarr vonzódásuk a halálhoz. Számukra egy félel-metes varázslatnak tűnik. Sok gonoszság van a vi-lágban, ezt tudjuk mindannyian. Sokak számára nehéz a szelíd Jézushoz való imádkozás, inkább valami harciasabbat szeretnének. A halál hívása, amely a Satanizmus alapja, így előtérbe került. Ezenkívül, a Halál ráunt, hogy egyedül üljön a föld alatt, ahova senki nem jön jószántából. Ezért a Halál is elkezdett feljárni, amit nem tett régeb-ben. Éppen ekkor a Holdboszorkány lelke, amely csak úgy vándorolt minden cél nélkül, jó eszközzé vált a számára. A Halál úgy döntött, hogy az egész világon akar uralkodni, nem csak a föld alattin. Most, hogy már minden istentársa meghalt, meg is tudná tenni, ha szolgálója, a Holdboszorkány

42

találna egy olyan gonosz lelket, aki uralmában tartaná a világ felső részét. De a Holdboszor-kány állandóan rosszul választja meg az áldo-zatát. Mint például ahogy Bogiszláv herceget és Odót nézte ki magának. Jelentéktelen, helybé-li zsarnokocskák, anélkül hogy esélyük lenne a világuralomra.

– Tehát az Utolsó Ítélet már megvolt? – kérdez-te Tuve kissé epésen.

– Csak a régi északi hitrege szerint – nézett rá az öreg komolyan, majd folytatta. – Ez akkor történt, amikor az ember elhagyta a hitet. Akkor minden isten meghalt, a Halált kivéve.

– Igen, a Halált kivéve – bólintott Ravn.– A Halál megmaradt, hogy tudja fogadni a ha-

lott isteneket. Akarata ellenére a tűz is maradt, de ez most nem fontos számunkra.

Tuve csak a fejét csóválta ilyen istentelensé-gek hallatán.

– De hogy tudunk harcba szállni a Halállal? – kérdezte Ilona. – Ez a hit elterjedt mindenfelé, és nem tudunk mindenkit megkeresni és áttéríteni.

– Erre még csak ne is gondoljatok – intette őket a Farkasember. – A ti feladatotok a Holdboszor-kány megsemmisítése.

– Meg kell találni azt a helyet, ahol az áldo-zatát sebezhetetlenné teszi. Ez nem kis feladat… – sóhajtotta Ravn, majd az öreghez intézte kér-dését: – De miért félnek ennyire a borostyánfar-kastól és a csontsíptól?

43

A Farkasember ránézett okos, szomorú sze-meivel.

– Mert ennek a két dolognak egészen más a célja, mint amit gondoltatok.

– Szóval az elválasztás gondolata nem teljesen helytálló? – kérdezett vissza Ravn.

– De igen. Csakhogy még sokkal többet is je-lent. De már így is túl sokat mondtam – nézett körbe a szobában lévőkön a Farkasember, majd ünnepélyesebb hangon folytatta. – Eskünk köt – és valóban szigorú esküről beszélek –, hogy megőrizzük a titkot addig, amíg valaki halan-dó magától rá nem jön, és meg nem érti. Azt hiszem, már így is átléptem a határt. És ez so-kakra veszélyes lehet.

– Nem faggatunk tovább – ígérte Ravn –, pe-dig nagy kedvem lenne hozzá. Szóval a két tárgy-nak más rendeltetése van… – fejezte be a mon-dandóját elgondolkozva.

– Igen, így van! Csak gondolkozz tovább! – biztatta az öreg. – Ez minden, amit tanácsolhatok.

– Meg is teszem. De most már tudjuk, hogy a Halál van mindennek hátterében. Beszélhetsz még egy keveset róla? – kérte Ravn.

– Csak annyit mondhatok, amennyit már el-mondtam – nézett rá sokatmondón a Farkasember.

A tetőn félelmetes hangokkal dübörgött át a szél. Valaki nagyon nem szerette ezt a témát.

– Hallgass el, boszorkány… – mormogta föl-felé sandítva a Farkasember. – Ne hagyjátok

44

megfélemlíteni magatokat, de azért senki se men-jen egyedül ki!

Ehhez nem is volt kedve senkinek. Mindenki úgy gondolta, hogy most a Holdboszorkány sincs játékos kedvében.

– Lehet, hogy hamarosan talál magának egy másik lelket? – kérdezte Ilona. – Mert bizony megint szüksége van egyre.

– Igen, de most nagyobb gonddal kell eljár-nia – helyeselt az öreg. – Nem bújhat bele az első kisstílű bűnözőbe!

– Az első gonosz, kisstílű bűnözőbe… – ja-vította ki Iliána egy mosollyal, és ettől a feszült hangulat kissé feloldódott.

A Farkasember azért tovább mesélt. – A Halálnyugalomban volt az utolsó években, mert a Hold-boszorkány bezárta magát Odo testébe, aki Hródban raboskodott. Ezenkívül nem is volt mitől félnie, mert a kultikus tárgyakat elástátok, ezáltal mi sem tudtunk szabadon közlekedni a két világ között. De most, hogy a Holdboszorkány szabad lett, a két tárgy pedig előkerült, felgyorsultak az események a Halál számára is. Nem történhet meg ismét, hogy ők ketten egyszerre lépjenek fel ellenünk.

– Miért nem? – kérdezte Malte.– Mint mondottam, ezt nem árulhatom el. De

a Halál félelmének volt egy másik oka is – vála-szolt a Farkasember.

– Mondj el nekünk mindent, vagy csak annyit, amennyit lehet – kérlelte Ravn.

45

Az öreg ránézett, a csend pattanásig feszült, mire elhangzott a válasz: – Csak egy szó, Taino.

A név elhangzott, és megint csend ülte meg a szobát. Csak a kinti szélroham hangjait lehe-tett hallani.

Ilona újabb kérdéssel próbálkozott. – Ha találga-tunk, és eltaláljuk, amit kell, akkor felelhetsz, nem?

– De igen.– Akkor mesélj Taino titkáról. Azt tudjuk,

hogy Taino azt jelenti oroszul, hogy titok. Foga-dok, hogy ő is a régi északi hitregékből való. Ab-ból, ami az ászok tiszteletéről szól.

– Többé-kevésbé igen – jött a kurta felelet.– Fenrir a farkas? – kérdezett rá Ilona.– Nem, nem. Fenrir Hel bátyja volt. És ő el-

pusztult a Ragnarök alatt, az Utolsó Ítéletben.– Akkor talán Garm? – próbálkozott Ilona újra.– Most már kapiskálod – nézett rá biztatóan a

Farkasember.– De őt is megölték – vetette közbe Björn, aki

a legtöbbet olvasott közöttük.– Igen, de Taino Garm leszármazottja – bó-

lintott elégedetten az öreg. – Ez az ő titka, hogy gyűlöli a Halált.

– Ezt meg lehet érteni – mondta Björn.– Így van. Meg akarja bosszulni az ősapját,

akinek kikötve kell állni a Gnípahala mellett, egé-szen az idők végezetéig.

– Gnípahala? – kérdezte Tuve. – Mi az?A Farkasember most nem felelt. Így Björn

46

mondta el a választ: – Az a Halál birodalmának kapuja.

Így már a Farkasember is beleszólhatott.– Igen, a Halál birodalma ott kezdődik. Az egy

félelmetes hely, fekete, éles sziklák között. Ál-landóan esik a hó, fagyos, metsző hideg szél ke-ring, ott járja véget nem érő táncát. Azok a harco-sok, akik harcban estek el, a Valhallába jutottak.A többiek mind a Halálé lettek, és útjukon el kel-lett menniük Garm mellett, a Gnípahalán át, mi-előtt belezuhantak volna a mélybe. Sokan annyi-ra féltek ettől, hogy megpróbáltak visszafordul-ni, de azokat Garm széjjeltépte. Ezért a mellka-sán a szőr örökké véres volt.

– Már észrevettem – mondta Ilona, és megsi-mogatta a lábainál heverő kutya fejét.

– Igen, de a Halál sem tudott kijönni Garm mellett, mert az nagyon mérges volt rá, és da-rabokra szaggatta volna. Nagyon sok időbe telt, amíg a Halál felfedezte, hogy Garm elszökött, és így neki is szabad lett az útja felfelé.

– Akkor a titok meg van fejtve – mondta Ravn. – Kérdezhetek…? – Ahogy a Farkasemberre pil-lantott, rögtön észbekapott. – Ja, igen, nekem kell állítanom valamit…

– Valahogy úgy – bólintott az öreg. – De csak azért, hogy felelni tudjak.

– Akkor azt mondom, hogy a Holdboszorkány…Nem jutott tovább, mert a szóban forgó hölgy

odakinn olyan dühös lett, hogy egy utolsó hatal-

47

mas erőfeszítéssel támadásba lendült. Az abla-kon át látták hatalmas, alaktalan tömegét elhalad-ni, annyira kiteljesedett, hogy elhomályosította a nappali fényt. Végül összeszedte magát, kisebb-re zsugorodott, úgyhogy a bentiek ki tudtak ven-ni belőle egy emberi alakot.

És abban a pillanatban megláttak még az arcát is.Mindannyian visszahőköltek a megdöbbenéstől.Aztán minden egy fékevesztett sötét kavargás-

nak indult, és a Holdboszorkány eltűnt, mint egy bizarr, zavaros fénycsóva.

A támadás nem sikerült. Az ablakot nem si-került áttörnie.

6

– Talán jobb lenne, ha valami másról beszélget-nénk – mondta Iliána fáradtan.

Ilona eltöprengett, majd a többiekhez fordult: – Láttátok az arcát?

Ravn és Iliána helyeseltek, a többiek csak egy meghatározatlan villanásra emlékeztek az abla-kon túli homályból.

Ilona azonban elismerte: – A gonoszsága elle-nére… feltűnően szép arca van.

– Igen, ez igaz – erősítette meg a Farkasem-ber. – Helyesebben mondva egykor nagyon szép

48

volt. A sötét hajával és a kreol bőrével megbolon-dított minden férfi t, aki csak ránézett.

– De láttátok a szemét is? – fi rtatta tovább Ilona.– Igen – felelte Iliána, akit azért megrázott a

látvány. – A szemei aranysárgák voltak.– Világító sárgák – javította ki Ravn. – Az ár-

nyalata pedig kicsit sötétebb volt, mint az aranyé.„Mint az ördög szeme” – gondolta Tuve ijedten.– Ne beszéljünk többet róla – kérte Olov. – In-

kább rólatok hallanék, a Farkasemberekről.Az ősz hajú vezér hajlandónak bizonyult meg-

változtatni a beszélgetés témáját. Felemelte és na-gyot kortyolt az előtte álló borospohárból, és va-lóban ivott (!), majd belekezdett a meséjébe.

– Mi különben, mint ahogy azt ti is látjátok, csak töredéke vagyunk egy régi népnek, mely el-tűnt Vineták idejében…

„Az 1100-as években lehetett – gondolta Ravn –, úgy háromszáz évvel ezelőtt.”

Az öreg folytatta: – Én voltam a törzsfőnök…– Ezt mindig is így gondoltam… – suttogta Ilona.Az öregember elmosolyodott: – Köszönöm,

szép hölgy, aki olyan lassan öregszel és olyan mél-tósággal! A Titokzatos Erdőben éltünk, és asszo-nyaink, gyerekeink is voltak. De a bajok jöttek egymás után. Harcoltunk a lakóhelyért, harcol-tunk az élelemért, harcoltunk a többi törzzsel, ott voltunk a nagy harcban Vinetánál és Jomsborgnál. Éhínség és betegség ritkította sorainkat, végül már csak kilencen maradtunk.

49

Kissé elhallgatott, elmerengett a régi szép idő-kön, mielőtt folytatta volna.

– Egy napon magányos kutyakölyköt találtunk. Ki volt éhezve, rühesnek is tűnt, de látszott rajta, hogy jó csontozatú, erős kutya válhat belőle. Még nekünk sem volt elég az eledel, de etettük, ápol-tuk. Közöttünk nőtt fel, és igazából a barátunk lett. Hamar megértettük, hogy ez nem akármi-lyen kutya. Természetesen ő volt Taino. De nem akarok sokat mesélni róla, mert akkor megint ti-los területre tévedek – fejezte be az öreg.

– Megértettük azt, hogy akkoriban valami tör-tént veletek – mondta Ravn –, és ezért nem is aka-runk tovább kérdezősködni.

– Köszönöm, hogy ennyire tapintatosak vagy-tok velünk! – bólintott a Farkasember.

Björn krákogott, és szólásra jelentkezett. – Elné-zést, de nekem azért volna még egy kérdésem…, illetve… némi állításom.

– Tessék! – intett az öreg.– Ti ugye az 1100-as évekből vagytok. Az észa-

ki hitrege az ászokkal, Hellel és Garmmal vala-hol az 1000-es évekből való. Kicsit szédülök, ha belegondolok az időpontokba. Azt, hogy mikor és hogyan keletkezett az északi hit, azt már sen-ki nem tudja. A tündér, Lesinka szerint Krisz-tus előtt háromszázötven évvel érkezett a Titok-zatos Erdőbe, nagyjából akkor, amikor azt a bizo-nyos, „nemondjukkianevét” személyt kivégezték. A herulok pont akkor telepedtek le a Keleti-tenger

50

partján, a mostani Pomeránban. Azt gondolom, hogy az az asszony idősebb lehetett ennél.

– Pontosan! Akiről mi beszélünk, ősöreg. Idő-sebb, mint Hel. Sokkal, sokkal idősebb – helye-selt a Farkasember.

– Szeretném állítani, hogy abból az időből való, amikor az emberek még sok istenben hittek.Minden törzsnek megvolt a maga istene – a ter-mészetben. Külön istene volt a napnak, a hold-nak, a fáknak, a termékenységnek, a köveknek, a tengernek és így tovább. Most a gótokról vagy a keltákról beszélünk?

– Na, ez a hosszú, kérdés volt? – kérdezett visz-sza az öreg.

– Bocsánat! Újrafogalmazom. Azt gondolom, hogy egy ember, azokkal a külső jegyekkel, ame-lyekről beszéltél, nem lehetett német, hanem ke-letebbről jött. Sokkal hamarabb, mint a sveák, a rugierek és a gótok, valamint vendek. Mindenki-nél előbb jöttek.

– Hogy te miket tudsz! – mondta Ilona, akinek kedvére való volt Björn alapos tudása. – Hol ta-nultad mindezt?

Björn megvonta a vállát. – Van egy jó barátom Simrishamnban. Kutató. – Az emberek szokásait kutatja? – kérdezte Ilona.– Mindent, amit lehet. Azt állítja, hogy minden

területen otthonosan mozog – válaszolt Björn.– Nem rossz… De milyen népek élhettek itt

olyan régen? – tűnődött Ilona.

51

Most már csak Björn és nagyanyja, Ilona beszél-gettek. A Farkasember érdeklődéssel hallgatta őket.

– Szlávok és szkíták – válaszolt a fi a.– Szkítáknak mondják, nem szittyáknak? – né-

zett rá csodálkozva az anyja.– Nem. De százával vannak népek és néptö-

redékek, északra is és délre is. Hogy keletről ne is beszéljünk! Nem tudjuk, hogy az a bizonyos személy, akiről szó van, honnan jött – magya-rázta Björn.

– Azok a sárga szemek… – mondta lassan Iliána.

A Farkasok Népe azonnal feléje fordult, és eb-ből a többiek megértették, hogy a szem színe is jelenthet valamit.

De nem jutottak tovább.– Hát akkor… Mit tegyünk most? Mi legyen

az első lépés? – kérdezte Ravn. Ezt a kérdést nyu-godtan feltehette.

A Farkasember fi gyelmesen nézte őket. Némi töprengés után megjegyezte: – Azt hiszem, leg-először valami mással kellene kezdenünk. A Ha-lált most ugyan elijesztettük egy időre, mert amíg Taino velünk van, nem mer semmit sem tenni el-lenünk. Ami a másikat illeti, segíthetünk neki ta-lálni egy megfelelően gonosz lelket, jó messzire magunktól. De van valami más, amiről tudom, hogy nagyon a szíveteken fekszik, és amiről azt gondolom, hogy tennetek kell az érdekében. Ne felejtsétek el, én megpróbálok segíteni nektek!

52

– És mi lenne az? – kérdezte Ravn.A Farkasember összehúzta a szemét. – Te és

Ilona… Ki tartotok még öt évig?– Mire gondolsz? – kérdezte Ilona bizonytalanul.– Pontosan arra, amiről beszélek. Fogtok-e még

addig élni? – nézett rájuk komolyan az öreg.Ravn szárazon felnevetett. – Valószínűnek tar-

tom. Egészségesek vagyunk mind a ketten, így hát miért ne élnénk? Lássuk csak…, öt év múlva én nyolcvanegy éves leszek, Ilona pedig hét év-vel fi atalabb. Ez magas kornak számít, de még-sem az a különlegesen magas kor az embereknél. Miért kérdezed?

– Azért, mert kivételes lehetőséget kaphattok az élettől, hogy megkeressétek legfi atalabb fi ato-kat, az elveszett Falkot.

– Ó, mi már annyit kerestük… – panaszkodott Ilona. – Fogalmunk sincs, merre találhatjuk, ha még egyáltalán él. Milyen lehetőségről beszélsz?

– Iliánáról. Ha valaki megtalálhatja Falkot, a nagyapját, hát az csak ő lehet, akinek olyan jó rá-látása van a másik világra – válaszolt komolyan a Farkasok Népének vezére.

– De Iliána még csak gyerek! – vetette elle-ne Ravn.

– Pontosan ezért kell még legalább öt évet vár-nunk, előbb elküldeni őt felelőtlenség volna.

– Én elkísérem – jelentette ki Ravn.– Nem, nem kíséred el, mert már nem vagy

annyira fi atal. Ez egy veszélyes küldetés, és mi-

53

ért lennél a terhére a nyűgjeiddel? De öt év múl-va Iliána elmehet, és nem is lesz egyedül az úton. Vodja és Lesinka vele mennek…

– Igen! – kiáltott fel Iliána lelkesen. – Nem me-hetünk hamarabb?

– Nem, azt nem tanácsolom. De ha befejezhetem,amit elkezdtem, akkor elmondom, hogy mi is el-kísérünk az utadon.

Iliána megelégedett azzal, hogy csak egy apró ujjongó hangot hallatott örömében.

– Azonkívül ajánlatos volna, ha néhányan azért még vele mennének, mondjuk olyanok is, akiket is-mer. Javaslom, hogy a három baráti család mind-egyikének egy-egy tagja vele menjen. Ravn, Tasszo és Ricke családjaiból – mondta a Farkasember.

– Én szívesen megyek – ajánlkozott Björn. – Falk az én apám.

A Farkasember méregette a férfi t. – Sajnos – mondta aztán –, ez nem jó ötlet.

Neked feleséged és gyermekeid vannak, azokról kell gondoskodnod. Inkább egyedülálló útitársak-ra gondoltam.

– Mehetnék én? – kérdezte Tuve. – Ricke csa-ládjából származom.

– Egy hívő? Hát miért is ne? Ha van egy keresz-ted, amit magaddal viszel, az csak előny. Az em-ber soha nem tudhatja, mivel találkozik az úton.

Furcsán hangzott, hogy ezt a Farkasember mondta. Aki kísértet és pogány is egyben.

– Lonak vannak fi ai? – kérdezte az öreg.

54

– Hök és Örn – felelte Ilona. – De Örn most fülig szerelmes, és házasodni akar.

– Rendben van. Ugyan nem tudjuk, mi lesz vele öt év múlva, de inkább maradunk Höknél. És akkor itt vannak még Tasszo leszármazottai. Kit javasoltok?

– Erre nincs szükség, mert Lo Tasszo lányát vette el, így Hök mindkét család leszármazottja.

– Nahát, ez kitűnő! És akkor még valakit ja-vaslok a népes családokból, aki jó támasz lehet az úton, mert tulajdonképpen ti csak egy csoport tizenéves lesztek.

Kíváncsiak voltak, de a Farkasember mással volt elfoglalva. Ravnnal beszélgettek a hajóútról, ami majd Norvégiába vezet.

Iliána boldogan mosolygott Lesinkára. – Csak te meg én leszünk egyedül lányok az út alatt. Úgy örülök, hogy te is jössz!

– Én is örülök – mosolygott vissza Lesinka, és még hozzátette csengettyűhangján: – Majd mi ketten összetartunk.

– Nagyon jó lesz – nevetett Iliána.A Farkasembernek akadt még mondanivalója.– De a várakozási idő alatt nem lustálkodha-

tunk, hanem megpróbáljuk megtudni, hogy hol van a Holdbo… akarom mondani, a „tudjátok kinek” a rejtekhelye. Ekkor borzongás futott át a fi atalokon. Iliána, Tuve és Björn – hiszen ő még csak huszon-kilenc éves volt, ezt gyakran elfelejtették – amikor meghallották, milyen nehézségek állnak még előt-

55

tük. De ez az izgalom és várakozás borzongása is volt. Micsoda kalandok várnak rájuk!

Ravn józanabbul és mérsékeltebben örült. Egyet-értően bólintott a Farkasember szavaira.

– Ahol sebezhetetlenné teszi az áldozatait, ott lehet elfogni és megsemmisíteni. Björn! Gondo-lod, hogy a barátod, az a kutató is segítene? – kér-dezte a fi át.

– Biztos vagyok benne, hogy tetszene neki a feladat – felelte Björn némi várakozás után.

– Nem szeretném olyasmibe belerángatni, ami árthat neki, nem bocsátanám meg magamnak.

– Természetesen mi sem akarjuk, hogy bántó-dása essék. Csak a tanácsaira és néha felvilágo-sításra lesz szükségünk.

– Remek – foglalta össze a Farkasember. – Tehát valahol a periférián találunk egy megfe-lelően gonosz kis zsarnokot, akire felhívhatjuk a „tudjátokki” fi gyelmét. Ja, és van egy másik, kellemes dolog, amit majdnem elfelejtettem el-mondani. Miután megtaláltátok mind a két kul-tikus tárgyat és az egyik Ravnnál, a másik pe-dig Ilonánál van, nekünk is támadt egy kis re-ménysugarunk. Az én nyolc néma társam visz-szanyerte a beszélőképességét. A hangjuk ugyan még egy kissé rozsdás, azért nem is beszélnek egyelőre, mert előbb gyakorolni akarnak – hal-lótávolságon kívül.

Ennek mindenki nagyon örült, még a komor Farkasember is elmosolyodott.

56

A nappali fényt megint beárnyékolta egy sötét árnyék, amely ott lebegett a ház felett.

– Már megint itt van ez a boszorkányhuzat – mondta a Farkasember. – Túl sokat beszéltünk róla.

– De mit csinálhat itt? – kérdezte Ilona nyug-talanul. – Közülünk senki nem elég rossz a szá-mára, hogy innen válassza a következő áldozatát!

– Nem, arról szó sincs! Csak szimatol. Tud-ni akarja, mit csinálunk. Taino! Menj, és zavard el! – Utasította az öreg a kutyát.

Azzal kinyitotta az ajtót, a kutya pedig kirohant.Mérges kutyaugatás hallatszott, majd egyre

gyengülő sikítás is, amely elhalt a távolban.Tainón látszott a büszkeség, amikor újra be-

jött a házba.

57

MÁSODIK RÉSZ

Fénysugár a ködben

58

7

A három család ezek után megtervezte az utat, és havonta rendszeresen találkoztak. Mindenki tet-te a maga dolgát, úgy, ahogy eddig is. Ezeken a találkozókon néha a Farkasok Népe is részt vett. Ebből is tudták, hogy jó úton járnak, és talán va-laki előbbre is jutott az előkészületekben.

Például amikor Björn azt a javaslatot tette, hogy a két kultikus tárgyat válasszák szét, és vi-gyék távolabb egymástól. A következő találkozón megjelenő Farkasok Népe minden tagjának, az egyébként tompa, fénytelen szemében újra csil-logás ragyogott.

– De most nem titkosítjuk a helyeket – fi gyel-meztette Ravn a többieket. – Nem kell még egy-szer ugyanaz a felhajtás.

A Farkasok Népe már nem mondhatott el sem-mit, csak akkor szólhattak, ha megfelelő javasla-tot tett valamelyik résztvevő.

És a helyes javaslat is megszületett, több mint fél évvel azután, hogy először összegyűltek.

– A csontsípot meg akarom tartani, mert nem nyugszom, amíg meg nem fejtem a rajta lévő jeleket

59

– mondta Ravn. – De szerintem a borostyánfar-kast vissza kellene vinni a lelőhelyére, a Kele-ti-tenger másik partjára.

Az öreg Farkasember mintha akart volna valamit mondani erre, de még várt. A többiek arca viszont várakozón felderült, mint akik jó hírt hallanak.

Ravn oldalra pillantva érzékelte a változást, így hát tovább folytatta gondolatmenetét: – Valaki kö-zülünk elutazik Hródba, és megkéri Ulvot, hogy kis ideig tartsa magánál a tárgyat a várban. Addig óvatosan megpróbáljuk kideríteni, hogy egészen pontosan hová kell helyeznünk. Rendben van így? – kérdezte az öreget.

– Rendben – bólintott elégedetten az öreg.– Tehát jó úton járunk? – nézett rá Ravn kérdőn.– Igen, de még az elején vagytok – felelte az

öreg.Ilona igazán el szeretett volna utazni, mert már

látni akarta a legidősebb fi át és annak családját. Amikor előadta tervét, ellenállásba ütközött. A töb-biek azzal indokolták döntésüket, hogy egykor a két tárgy ellenségesen viselkedett vele szemben. Régen mindig arra vigyáztak, hogy ne kerüljön a közelé-be, de igazából féltették Ilonát az úttól.

A Farkasember, hallva a vitát, közbeszólt: – Nemlesz semmilyen gond velük, a régi dolgok nem is-métlődnek meg.

– Miért nem? – kérdezte kíváncsian Börn.Az öreg nem felelt erre a kérdésre, mindössze

csak annyit mondott: – A jelek Ravnnál maradnak.

60

Ravn, mint mindig, most is megpróbálta kita-lálni, hol kezdődik a beszélgetésben a tilos téma. Úgy gondolkodott, hogy majd a kényes részek fe-lől fogja megközelíteni az igazságot, de így is na-gyon lassan haladt.

Ilonának viszont még egy alapos oka volt, ami-ért utazni akart. A varázsjelek és a hozzá tarto-zó titkok ugyan eléggé érdekelték, de ő más mi-att aggodalmaskodott.

Ilona mindig is jó anya volt, a három fi ával na-gyon sokat törődött. Ulv, a legidősebb, nagyon messzire került tőlük. Falk, a legfi atalabb fi ú saj-nos régen eltűnt már, és meglehet, hogy örök-re. Lo, a középső gyermeke, ő volt az egyedüli, aki a közelében maradt, és vele nem is volt sem-mi gondja. Viszont Ilonának nemrég a tudomá-sára jutott, hogy Ulv házasságával bajok vannak.

Hát voltak is bajok rendesen.Ulv akkoriban feleségül vett egy Itáliából szár-mazó, rettenthetetlen és erős akaratú lányt, Ma-jolikát. Nagyon rendes asszony vált a lányból, mindössze egyetlen hibája akadt. Borzasztóan féltékeny volt a férjére.

A házasságuk kezdetén ez nem okozott gon-dot, hiszen fi atalok és fülig szerelmesek vol-tak egymásba. Ulvnak még hízelgett is, hogy a felesége annyira a magáénak akarja. De Ulv uralkodó is volt, nemcsak férj, ezért keményen

61

dolgozott, hogy városát és népét újra talpra állít-sa, és jólétbe vezesse a gonosz rokonok uralkodá-sa után. Majolika nem kísérhette el mindenhová az urát, és nemsokára szóvá tette, hogy Ulv sokat van tőle távol. A helyzet egyre rosszabb lett, mert férjének minden percét ellenőrizni akarta, és eb-ből bizony sokszor vita kerekedett. Ekkorra már Majolika gyanakodni kezdett. Mivel Ulv jó kiállá-sú férfi nak számított, így az igazságos uralkodót a népe minden tekintetben szerette. A nők is. Majo-lika elképzelte a férjét minden lehető és lehetetlen helyzetben, amikor is megcsalja őt. Szegény Ulv, mire hazament, már vége-hossza nem volt az alap-talan rágalmaknak. Ulv nem is beszélhetett sem-milyen nőnemű emberrel, legyen az leány vagy öregasszony, mert ha Majolika megtudta, órákig tartó vallatásban volt része. A várban minden cse-lédet és szolgálóleányt lecseréltek öregasszonyok-ra. Majolika rögvest szövetkezett a legcsúnyábbal, és arra kérte, hogy az is kémkedjen a férje után.A női „szimat” ugyan nem tudott semmi elma-rasztalót mondani Ulvra, de ettől még nem lett béke és nyugalom a várban. Majolika fantáziája bizony élénk volt, és mindig talált megjegyzésre vagy veszekedésre alkalmas témát. Majolika még azért is megharagudott, hogy a kéme nem talált semmi kivetnivalót férje viselkedésében. A félté-keny emberek gyakran viselkednek így, mintha valamivel igazolniuk kellene a gyanújukat, hogy ezzel is okuk legyen az elkeseredésre.

62

Ilona magával akarta vinni Lot is. Ilona szeret-te volna, ha Lo találkozik a testvérével, mert so-hasem jár el otthonról. Lo viszont magával szeret-te volna vinni a két gyermekét, akikkel most neki akadt gondja. Az egyik gyermeke, Örn, szerinte még túl fi atal ahhoz, hogy megnősüljön. Éppen elég volt eddig a családban a túl fi atalon kötött házasság, a túl korai apaság is elég bonyodalmat okozott. Másik gyermeke, Yrsa lánya is megnehe-zítette az életüket. Yrsa ugyan idősebb volt, mint Örn, de ugyanúgy fülig szerelmes, mint a bátyja. A gondot ebben az esetben az okozta, hogy akár már holnap férjhez akart menni választottjához, akit viszont a család nem kedvelt. Az apa, Lo és Ilona, a nagymama a férjjelöltet nem tartotta al-kalmasnak az Yrsával való házasságra. A férfi jó családból származott ugyan, de szemtelen, válo-gatós és kritikus volt mindenkivel szemben. Ál-landóan az előkelő származását emlegette, és ké-nyeskedve húzta az orrát Anna-Stina egészséges házi kosztja láttán. Megpróbálta Yrsát is a maga kedvére átformálni, már ami az öltözködését és a viselkedését illeti. Yrsa mindig is élénk termé-szetű, őszinte lánynak számított, de sajnos min-dig nagyon befolyásolható volt. Az udvarlója ha-tására egyre visszahúzódóbb, bizonytalanabb lett, de arról szilárdan meg volt győződve, hogy a fi -únak mindenben igaza van. Yrsa szerelmes volt, és ez alaposan elvakította őt, és megakadályozta abban, hogy tisztán lásson az érzelmeit illetően.

63

Lo, látva a sok nehézséget gyerekeivel kapcso-latban, úgy gondolta, hogy mindenkinek jót ten-ne egy kis utazás, ami által megismerhetnek más kultúrákat, szokásokat, és ahol sok új emberrel találkozhatnak majd.

Valójában soha nem jelent nagy szórakozást egy szerelmes embert az akarata ellenére utaz-tatni, de kettő már egyenesen istencsapásnak szá-mít. A gyerekek közül egyikük sem akart men-ni, vadul ellenálltak apjuk akaratának. Minden-féle kifogással éltek: nem hagyhatták itt szerel-müket, vagy ami még rosszabb, lehet hogy mire visszatérnek, az már másba szeretett bele! stb…

A szép Österlén sem érdekelte őket, amin ke-resztül fognak majd vágni, hogy a hajóhoz érjenek, és a tenger meg egyenesen utálatosnak tűnt a sze-mükben. Gondolják meg a szülők, mi lesz, ha soha-sem tudnak visszatérni ide, és soha többé nem lát-ják a szeretett személyt, akit most el kell hagyniuk?

Örn és Yrsa ellenálltak, szenvedtek, maguk-ban elátkozták eddig szeretett szüleiket, és min-denkit a családból, aki csak az utazás mellett fog-lalt állást.

Nem lehetett őket meggyőzni az utazás elő-nyeiről. Számukra a nap fénye a tengerhulláma-in nem volt szép, és nem, a hajó ringása a szelíd hullámokon az sem lehet andalító! Nem és nem, ők csak otthon akartak lenni!

Ilona és Lo ugyanúgy szenvedtek a gyere-kektől, mint ők a szerelmeseik elszakításától, de

64

nem veszekedtek velük. Hagyták, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, és abban reménykedtek, hogy jobb belátásra térnek majd mind a ketten.

Az úton viszont kellemes meglepetés érte őket. Nem voltak teljesen egyedül! Este, amikor már a fedélzet elcsendesedett, Ilona észrevette, hogy a Farkasok Népének két tagja is velük utazik. Ép-pen Lo állt a kormánynál, hogy a személyzet is pihenhessen. Egy idősebb férfi és egy fi atalabb fi ú volt. Akadozó, kissé még érthetetlen beszédük-kel elmagyarázták, hogy a vezetőjük és a többiek nem jöhettek el, mert a csontsípot őrzik a jelek-kel. Ők viszont a borostyánfarkasra vigyáznak.

Ilona nagyon megörült, hogy végre beszélhe-tett velük. Az is feltűnt neki, hogy a kísértetek kissé megváltoztak. Tömegük szilárdabbnak tűnt, nyers vadságuk megszelídült, és úgy általában, mintha emberibbek lettek volna.

A fi atal fi ú nevetve fejtette meg a talányt: – Ez bizony azért van, mert a borostyánfarkas egyre messzebb kerül a csontsíptól.

Ilona örömében összecsapta a kezét, majd így kiáltott fel: – Ha ez így folytatódik, én meg új ru-hákat varratok nektek, ha hazaérünk! Akarjátok?

– Azt hiszem, ez mindnyájunknak nagy örö-mére lenne – válaszolta az idősebbik nyugodtan.

– Hát akkor így is lesz! – határozta el Ilona.Az unokáival azért nehezebben boldogult.

Örn és Yrsa durcásan és kissé tengeribetegen szállt partra a kikötőben. Bár mindenki a szép és

65

nyugodt tengeri útról beszélt, ők csak továbbra is elkeseredettek és dacosak maradtak.

Ilona lelke mégsem lett könnyebb, amikor vég-re megérkeztek Hródba. Első ránézésre minden nagyon szépnek és gondozottnak látszott a vár-ban, de Ulv és Majolika nem tették boldog ural-kodó pár benyomását.

Ulv büszkén mutatta meg vendégeinek a biro-dalmát, ahol bőségesen megmutatkoztak a jólét jegyei. Viszont az uralkodó magánemberként fá-radt és elcsigázott embernek látszott.

Ilona anyai szeme azonnal felmérte a baj nagy-ságát, és nem lett boldogabb attól, amit ezután ta-pasztalt.

Meghallotta azt, ami ugyan nem volt mások fülé-nek szánva, de a sziszegő suttogás mindent elárult:

– Már megint a csípőjét bámulod! – hallatszott Majolika fojtott hangja.

Ulv ugyanolyan halkan próbált visszasúgni:– Meg vagy bolondulva? Ez az öcsém lánya!– Úgy látszik, ez neked nem akadály! – felelte

dühösen Majolika.– Te beteg vagy! – mormogta Ulv döbbenten.A látogatás egyébként jól sikerült. Ulvnak is

két gyermeke született, egy lány, Bianca Marina, aki a nevét itáliai hagyományok szerint kapta.A fi út Elgnek hívták, ami szarvast jelent dán-nor-vég írás szerint. Ulv gyerekei egyidősek voltak Lo két gyerekével. Így a négy egykorú unokatestvér pompás társaságnak bizonyult egymás számára.

66

Legelőször Örn hangulata engedett fel. Yrsa vi-szont hű akart maradni otthon hagyott szerelmé-hez, és megpróbálta magát olyan rosszul érezni, ahogy csak bírta.

Az unokatestvérek ellátogattak a faluba, és megismerkedtek az ottani fi atalokkal. Örn végül belátta, hogy a világ még tele van szép lányok-kal, és Yrsa is kezdte magát szabadabbnak érez-ni, hogy nem volt ott szerelme, aki minduntalan kioktatta és kritizálta.

Most már nem is akartak annyira hazasietni…

Ulv szívesen teljesítet,te a családok kérését, hogy a borostyánfarkasnak a várban legyen a helye. Gondosan elzárta, hátha megint szükség lesz rá. Azt is elhatározta időközben, hogy kissé körbe-járja a borostyánfarkas körüli mendemondákat, hátha meg lehet tudni, kié volt egykoron.

Ilona és Lo ezt az ötletet kitűnőnek találta. Azt, hogy az öreg Farkasember is megelégedett ez-zel, azt a hazatérésük után nemsokára megtudták.

Ilona és Lo közös terve sikerrel járt. Viszont kevesebb eredménnyel kecsegtetett az, hogy Ulv házasságát Ilona megmentse.

„Egyáltalán meg lehet-e menteni – töprengett Ilona. – Megéri-e megkísérelni?”

Ilona úgy érezte magát, mint egy betolakodó, kellemetlen anyós. De ennek most így kell lennie.

A fi a kedvéért.

67

8

Eltelt egy hosszú hét, és Ilona úgy érezte, hogy kényszerítenie kell magát, hogy menyét, Majoli-kát magánbeszélgetésre hívja. Valahol azért még-is szívesen tette, mert már nem állhatta, ami a fi a és a menye között zajlott nap mint nap.

Az egyik kisebb szobában ültek le, amelyet Ulv rendeztetett be a második emeleten, hogy la-kályosabbá tegye azt a kőkolosszust, ami a várat jelentette. Majolika hímzéssel foglalkozott. Eb-ből a szempontból jóravaló feleségnek számított, aki mindig dolgozott valamin. Rangját nagyon komolyan vette, és jó példával akart elöl járni a birodalma minden asszonya számára. De miután nagyon hirtelen természettel áldotta meg a sors, azonnali cselekvésvágya majdnem mindig rossz helyen tört ki.

Ilona a kezeit térdén nyugtatta. Ebben a kö-zegben haszontalannak és kissé zavartnak érez-te magát.

Először a gyerekekről beszéltek, ekkor még a társalgás könnyed és barátságos volt.

– Nagyon rendes gyerekek – helyeselt Ilona. – Tudom, hogy mind a kettő szeretne Norvégiába

68

menni, hogy megkeressék a nagybátyjukat, Falkot, de nem tudom…

Majolika szeme erre már megtelt anyai aggo-dalommal. Ilona megnyugtatta, hogy nem sokan utaznak, és elegen lesznek, akik majd vigyáznak rájuk, így Majolika megnyugodott.

– Ó, istenem, hogy irigylem a fi atalos kinézeted – ismerte be Majolika. – Mindjárt hetven éves leszel, és mégis úgy nézel ki, mint egy negyven éves hölgy.

Ekkor Ilona megosztotta abbéli aggodalmát a menyével, hogy attól félt legjobban, hogy túl-éli Ravnt, és túl hosszú öregkora lesz. Viszont a Farkasember megnyugtatta, hogy ő azért halan-dó maradt, de a félelme nem oszlott el teljesen.

Ezt Majolika is megértette, majd hozzátette: – Én igazából nagyon örülök annak, hogy két gyerme-kem nem örökölt semmit ebből az átokból.

– Átokból? – kérdezte Ilona kissé meglepet-ten. – Én gyakran a legnagyobb áldásnak érzem azt, hogy együttműködhetek a természet gyer-mekeivel, és azokkal a rendkívül hasznos, segí-tőkész kísértetekkel!

Majolika a hallottak után gyorsan keresztet ve-tett, de azért halványan anyósára mosolygott. Ez a történet igazán izgalmas volt a számára, bár na-gyon istentelennek tartotta.

„És aki ellen harcoltak… Nem, ezt a nevet ki sem szabad mondani – emlékeztette magát Majo-lika –, egy görgő, homályos felhő, egy boszorkány. Ráadásul még a vak szemek is. Egy pogány isten!”

69

Ilona lassan a beszélgetést arra terelte, hogy milyen gondban van amiatt, hogy Majolika és Ulv között nincs minden rendben.

Majolika sietett megnyugtatni anyósát, hogy köztük minden a legnagyobb rendben van.

Ilona azonban nem hagyta magát erről meg-győzni, bár rendkívül kínosnak tartotta a be-szédtémát. Végül mégiscsak sikerült nyitottabb társalgást elérni, és végül Majolika kifakadt. El-panaszolta, hogy mennyire szenved Ulv egész-ségtelen érdeklődése miatt, amit más nők iránt tanúsít.

– De ez nem így van – biztosította róla Ilona. – Tudom, hogy Ulv rendkívül büszke a családjá-ra, és csak nektek él…

Ez talán nem volt szó szerint igaz, mert Ulv a kicsi birodalmát ugyanúgy szerette, de most nagy szavakat kellett használnia, hogy megnyugtassa ezt a temperamentumos itáliai nőt.

– Ulv mondta nekem, hogy kétségbe van esve, hogy te nem hiszed el a szavát.

– Beszéltél vele rólam? – kérdezte éles han-gon Majolika.

„Ajjaj! Ez nehéz lesz!” – gondolta Ilona, majd hangosan folytatta:

– Nem. Csak annyit mondtam erre, hogy cso-dállak, amiért mindenben olyan ügyes vagy, és teljesen megértem, hogy annyira szeret. Akkor azt mondta: „Nekem nincs senkim a világon, csak Majolika, de ezt meg ő nem akarja elhinni.”

70

Majolika arca enyhe bíborszínben pompázott a pirulástól és a meghatottságtól. Lehajtotta a fe-jét, mintha megadta volna magát.

Ilona érezte, hogy most kell megragadnia a pil-lanatot, amely talán soha nem tér vissza.

– Majolika, hallottam szóbeszédet a cérnákról, amelyek ki vannak feszítve ajtótok előtt, hogy Ulv ne mehessen ki a szobájából észrevétlenül. A nők nem mernek ránézni, mert félnek tőled. A férfi ak pedig gyanúsítgatják a feleségeiket, hogy házas-ságot törtek Ulvval, mégpedig egyedül a te állí-tásaid alapján. Házasságok mennek így tönkre…

Majolika hirtelen felugrott, hogy kiszaladjon a szobából, de Ilona szelíd erőszakkal visszatartot-ta, és kényszerítette, hogy újra leüljön.

– Erről pedig beszélnünk kell! – keményítet-te meg a hangját Ilona. – Tudnod kell, hogy én nagyon szeretlek, és éppen ezért akarok segíte-ni neked, Majolika! A sok féltékenykedő nő és férfi között a legtöbben bizonytalanok saját ma-gukat és értéküket illetően. De te nem vagy bi-zonytalan. Te erős vagy, és pontosan ismered a saját értékeidet.

A fi atalabb nő keményen összezárta ajkait. Lát-szott rajta, hogy mélyen sértették Ilona szavai.

Ilona most már szelídebben mondta a kemény szavakat.

– Nálad inkább az ellenőrzés, az uralomvágy és a kisajátítás az, ami elsődleges szerepet játszik. Ez bizony déli vonás. A férjek becsülete forog

71

kockán, ha feleségük más férfi ra néz, ezért az asz-szonyok az otthon falai közé vannak zárva. A má-sik oldalról: a nők, ha megcsalva érzik magukat, ölni is képesek. Egyrészt szerelemből, másrészt pedig a büszkeségükben vannak megalázva. Ma-jolika, ne legyél ilyen, és én nem hiszem, hogy te valójában ilyen vagy!

– Nem, én valóban nem vagyok ilyen! – törtek fel hirtelen a menyéből a szavak.

– Nem, mert saját magad is beláttad, hogy hova vezet az ilyen viselkedés. Megöli a másik irántad érzett szerelmét. Ezt aztán végképp nem akarhatod.

Majolika erősen megrázta a fejét.– Belülről is megértheted, hogy mi történik

ilyenkor. Sok férfi azt gondolja, akik egész idő alatt hűek voltak, mégis állandóan gyanúsították őket, hogy akkor már egyre megy, ha hűtlenked-nek, úgysem hisz nekik senki.

Ezekre a szavakra Majolika sírni kezdett. – Igazad van, de mit tegyek? Csak a legrosszabbat

tudom elképzelni. Ulv olyan sokat van kinn az em-berek között, és nekem annyira hiányzik! Minden nélküle töltött órával rosszabbul és rosszabbul ér-zem magam, ez az érzés belülről emészt, és amikor hazajön végre, akkor meg elkezdem a vallatást…

– És ezzel fogod őt elveszíteni… – nézett rá szo-morúan Ilona.

Majolika egyre csak zokogott.– Ulv már nem sokáig bírja – folytatta tovább

Ilona. – Ezt nem mondta ugyan, de én vagyok az

72

anyja, látom rajta. Próbáld meg megmenteni a há-zasságodat, Majolika, amíg teheted. Nincs már túl sok időd, nemsokára véget ér!

– Nem, azt nem bírnám ki! – kiáltott fel zo-kogva Majolika.

Ilona megkönnyebbülten sóhajtott fel, érezte, jó irányba tereli menye eltévedt életszemléletét.– Egy kis féltés az még helyénvaló, ezt minden ember érzi, aki szeret valakit. De ha ekkora mé-reteket ölt, az már veszélyes.

Majolika újra megkérdezte anyósát, immár jám-bor asszonyként: – De mit tegyek?

– Erre nincs igazán jó válasz, de megpróbá-lok tanácsot adni. Gondold azt, hogy egy kis ördög ott ül a hálószobádban az ágyad szélén, és megpróbálja elrontani a ti jó házasságoto-kat. Állandóan suttog a füledbe, képeket muto-gat, főleg amikor Ulv távol van. Gondold azt, hogy ez a kis ördög ott repked a nehéz tölgyfa ajtód előtt. Ekkor vágj hozzá valamit. Ha lehet, ne olyat, ami eltörik, és ne olyat, ami nyomot hagyhat az ajtón. Amikor ezek a buta, lehetet-len gondolataid támadnak, dobd felé ezt a dol-got, és mond hangosan, nagyon mérgesen, pél-dául ezt: „Menj a fenébe, te pokolfajzat!”, vagy esetleg: „Minden szentek nevére parancsolom, hogy tűnj el vagy halj meg!” Szóval valahogy így, ilyesmiket mondj.

Majolika humorérzéke felülkerekedett. Először vigyorogni kezdett, majd nevetésben tört ki:

73

– Állhatok az ajtó előtt, és üthetem az öklöm-mel? – kérdezte nevetve.

– Ez azzal a veszéllyel jár, hogy az egész ud-var odasereglik, de persze megteheted. Csak ve-zesd le valahogy a csúf fantáziádat, hogy mire Ulv hazaér, szelíd és jókedvű legyél.

– Így lesz… – mondta Majolika elégedetten. Ha ki szabad törnie, az csak jót tesz neki. És így semmiben és senkiben nem tesz kárt.

– De még ott van az a gondod, hogy Ulvnak nem szabad szóba állnia senki nőszeméllyel, még rájuk sem szabad néznie. Mit tegyünk ez ügyben? – nézett kérdőn a menyére Ilona. – Nem tudnád csak egyszerűen felemelni az orrocskádat, meg-fogni a karját és…

Itt Majolika félbeszakította anyósát. – Tudom már, azt kell mondanom: „Ő az

enyém!”– Nem jó! – szólt rá Ilona élesen. – Már megint

itt van a tulajdonosi érzésed! Gondold inkább azt: „Engem szeret, nyugodtan beszélgessen veled, te buta tyúk, mert velem alszik, én vagyok a gyer-mekei anyja, és ő igazán szereti a családját!” Nem jobb ez így?

– Elegáns! Csak annyit még, hogy magamban kicsit káromkodhassak rájuk. Nem nagyon csú-nyán, csak kicsit. Ezt meg tudom tenni! És… Ilo-na, remélem, nem gondolod, hogy azért ragasz-kodom Ulvhoz, mert ő uralkodó, és csak a rang-ját szeretem?

74

– Ezt egy percig sem gondoltam – mondta Ilona az igazságnak megfelelően. – Ez nem a te stílusod.

Ezután nagy öleléssekkel búcsúztak egymás-tól, és bizony mindketten szipogtak kissé a meg-hatottságtól. Majolika jól tudta, hogy sokat kell harcolnia a kisördöggel, és ezt Ilona érezte. Tud-ta, hogy mindent megtett azért, hogy megmentse fi a házasságát, most már csakis Majolikán múlik.

Munkája eredményét azért még látta, mielőtt ha-zautaztak volna. Az egyik napon egy teljesen megújult Ulvot látott, amint csillogó szemmel fel-nevetett, és titokban megölelte a feleségét.

A nehéz tölgyfa ajtó valószínűleg már meg-kapta a magáét, de ezt csak esetleg a szobalány tudhatta, aki az ajtó másik oldalán tartózkodott.Ő pedig nem volt pletykás nő.

A gyerekek is megérezték a kellemes hangu-lati változást, és jobban érezték magukat otthon a várban. Mindennek ellenére arra kérték nagy-anyjukat és nagybátyjukat, hogy hadd mehesse-nek ők is velük, ha itt lesz az ideje.

– Ha Iliána, aki a legfi atalabb, utazhat, miért ne mehetnénk mi is? – faggatták őket naphosszat.

– Iliána? – felelt Ilona elmélázva. – Iliána leg-alább ezer éves…

75

Búcsúzáskor viszont mindannyian megígérték, hogy egyszer elmennek Farkaslakra látogatóba, olyan hamar, ahogy csak lehet.

Ilona elégedetten fordult a fi ához, Lohoz, ami-kor a hajójuk kifutott a kikötőből:

– Azt hiszem, hasznos volt az utunk, fi am!– Én is azt hiszem, és köszönöm, anyám! És

köszönöm azt is, hogy veled jöhettem. Mindig is tudtam, hogy veled a világ igazán izgalmas…

Ezen mindketten jót nevettek.

Ilona a visszaúton újra meglátta azt a két embert a korlátnál. A két alakot, akiket csak ő látott. Elé-gedetten bólintottak egymás felé. Ilona emléke-zett ígéretére, hogy ellátja rendes ruhával a Far-kasok Népét, amikor hazaérnek.

Amit sem Lo, sem Ilona nem tudtak, az az volt, hogy a négy unokatestvér, Örn, Elg, Yrsa és Bianca Marina szoros szövetséget kötöttek egymással. El-határozták, hogy együtt fognak utazni Norvégiá-ba, így szólt a megállapodás. Már most izgatottan várták az utat. Micsoda kirándulás lesz!

Te jó isten!

76

9

A Holdboszorkány nem volt éppen jókedvében.Semmit nem tudott tenni, mert mindenütt akadá-lyok tornyosultak elé.

Nem volt még alkalma kiválasztani azt a lelket, akit elfoglalhatott volna, pedig az idő nagyon sür-gette. Nem merte felkeresni rejtekhelyét a nyugal-mas kék sziklák között, nehogy odavezesse az el-lenségeit. Nagyon vágyott már oda. Vágyott arra, hogy a holdfény körbenyaldossa a testét, és erőt meríthessen belőle. Beleburkolózhasson végtelen fényébe, és végre ellenállhatatlan kielégülést kap-jon a hold simogató közelségétől.

De semmit sem tehetett. Egy hatalmas kutya vigyázta minden mozdulatát. Ha megtalálni vél-te következő áldozatát, akinek úrnője a kékesfe-kete félarcával is örülne, a rettenetes bestia már-is ott volt, és szörnyű fogait fi gyelmeztetőleg vi-csorította rá. Azt, hogy a kutya szét tudná tép-ni, még így, testetlen mivoltában is, azt már egy-szer megtapasztalta, amikor megpróbált ellenkez-ni vele. Tainónak hívták a kutyát, és összekötte-tésben volt azzal a gyűlöletes társasággal, akik az

77

új ellenség, a kislány körül csoportosultak, aki-nek olyan hatalmas ereje van. A Halál ráparan-csolt a Holdboszorkányra, hogy a lehető leggyor-sabban pusztítsa el a lánygyereket, de ez nem volt könnyű dolog. Annyira őrizték, hogy a közelébe sem tudott jutni.

Még sosem történt meg, hogy a Holdboszorkány ne merte volna felkeresni kedvenc búvóhelyét.Senki sem ismerte ezt a helyet, de az életét meg-keserítő kutyabestiával a sarkában mégsem mert odamenni.

A fene essen belé!A Halál ráadásul csalódott benne, és elégedet-

len volt vele. Ő is inkább saját maga tenne vala-mit, majd megtudná akkor, milyen nehéz néha előrejutni!

Pedig ő mindent megpróbált. Ott is, a furcsa kö-veknél. A kutya ott is jelen volt. Ajjaj, hogy rohant akkor az úrnője! A nagy lova, amellyel a meghol-takat szállítja, vele volt, és már a győzelem édes ízét érezhette, amikor megzavarták. Akkor me-nekülnie kellett! Látta ugyan, hogy a gyenge em-berekkel elbírna, de nagyon erős segítőik voltak.

Nagyon jó érzés volt kiszabadulni Odo testé-ből, abból az átkozott börtönből. Mennyi elpazarolt idő! Most jobbat fog választani! Egy erősebb meg-átalkodott lelket állít majd a gonosz szolgálatába.

De már sürget az idő! Nem lehet túl sokáig új hordozó nélkül. A Halál megparancsolta, hogy segítsen neki a furcsa, hajót formázó köveknél,

78

így nem volt ideje felkeresni rejtekhelyét, de nem maradt ideje új áldozatot keresni sem. Az Úrnő nem veszi hasznát egy ködben topogó, alaktalan, láthatatlan senkinek!

Végre jelet kapott! De nem neki és nem is a Ha-lálnak érkezett a jel. A kutyát szólították el. Va-lami történhetett, hogy a Farkasember hazahív-ta a kutyáját.

Végre szabad lett! Most aztán sietni kellett, mert nem tudhatta, meddig tart ez a felügyelet nélküli szabadság. Nincs idő a rejtekhelyre men-ni, egy lélek kell, akit azonnal elfoglalhat.

A Holdboszorkány nem szeretett messze menni a rejtekétől, általában a közelében próbált meg al-kalmasan rossz embert találni, aki megfelelt hor-dozónak. De jószerivel azt sem tudta, hol van.A kutya annyira megzavarta, hogy erre nem is fi -gyelt. Menjen talán messzebbre? Talán menjen át a Keleti-tenger másik partjára? Közelebb az ellen-séghez? Sok problémája volt, amit meg kellett ol-dani. És hamar!

Hosszas, cél nélküli szédelgés után végre meg-találta a megoldást.

Tudta már, ki lesz az új áldozat!Ez nagy meglepetés lesz minden ellenségének!

79

10

Björn és barátja, a kutató saját területükön dol-goztak. A kutató, Jorma, aki fi nnországi svédnek számított, fi atal korában valamikor itt rekedt az Österlénen, és miután tetszett neki a helyi élet, idetelepedett.

Idővel felépített magának egy kisebb labora-tóriumot, mellé jó kis könyvtárat hozott létre. Ezekről ugyan keveset beszélt, mert a tudomá-nyos munkákat nem szívelték a templom emberei.

Ezért hamar megkaphatta volna az „eretnek” jelzőt, akit az istenfélő emberek csak leköpnek, és fekete mágia űzésével is vádolhatták volna, mert annak művelése ellenkezik a templom törvényei-vel. Az Úr teremtését senki nem vitathatta.

Björn Jorma bizalmas embereihez tartozott. Igazából kevés embert engedett magához közel kerülni.

– Nagyapa – szólt az egyik napon Björn Ravn-nak. – Kölcsönadnád nekem a csontsípot?

Ravn kutatva nézett rá. – Hát… nem is tudom, merjem-e odaadni. Minek kell?

– A barátom, Jorma szeretné megnézni a jele-ket – válaszolt Björn.

80

– Nincs sok néznivaló rajtuk. Az egyik olda-lát már megfejtettük. A másik oldalon pedig csak egy négyzet és egy spirál van.

– Tudom. De Jorma szeretné megnézni. Érdek-lődik az ilyen dolgok iránt, és meglehetősen sokat tud róluk – próbálta meggyőzni Björn a nagyapját.

– Igen, emlékszem rá, hogy tudós ember. Rend-ben van, de legyetek nagyon óvatosak! Ez nem játékszer!

– Megértettem – bólintott komolyan Björn.Jorma elmélyültem forgatta a kezében a csont-

darabot.– Nem sokat tudok kezdeni vele – állapította

meg. – Nem ismerem ezeket a szimbólumokat. Azt tudom, hogy ez a fordított spirál a gonosz jele. Az ősi időkben a boszorkányok használták, hogy ezzel irányítsák a férfi ak gerjedelmét. Ad-dig bámultatták meredten a spirált, amíg a nézők mindenféle lehető és lehetetlen dolgot kezdtek lát-ni. De nézzük csak…

Jorma meggyújtott minden gyertyát a dolgozó-asztalán, és azok melegítették Björn arcát, ahogy ő is a síp fölé hajolt. Bár nappal volt, az asztal az ablak előtt állt – a tenger felé néző oldalon fog-lalt helyet, hogy a bámészkodók ne fi gyelhessék Jorma munkáját –, a gyertyák fénye így még job-ban megvilágította a csontsípot.

Jorma, aki a negyvenes éveiben járt, fején bo-zontos, korán megőszült hajjal, elővett egy ron-gyot, és valamilyen alkoholos folyadékba mártotta.

81

Björn nem tudta, mi az, de az orra eligazítot-ta. Jorma óvatosan elkezdte dörzsölni a ronggyal a csontsíp oldalát, ahol a spirál helyezkedett el a négyzettel.

– Ó, mi már megtisztítottuk! – mosolygott rá Björn. – Igazán tiszta.

– Látom. De az évszázadok mégis hagytak nyo-mot rajta, amelyekhez erősebb tisztítószer kell.

A négyzetre összpontosítva megszólalt: – A vá-laszt a másik jelben találjuk meg! – mondta saját-ságosan dallamos tájszólásában. Amikor a fi nn ki-ejtés és a svéd szavak összekeverednek, az ered-mény éneklő dialektus lesz, amely úgy hangzik, mint a zene. – Ez a jel érthetetlen.

– Mi úgy gondoljuk, hogy a négyzet a Hold-boszorkány titkos rejtekhelyét jelenti, az ottho-nát – magyarázta Björn.

– Az meglehet. De azt hiszem… – Jorma itt megállt a beszédben, némán forgatta a sípot a ke-zében, majd újra megszólalt:

– Azt hiszem, hogy itt van még valami.Björn izgatottan előrehajolt. Majdnem lepör-

költe haját az egyik gyertya lángja.– Vigyázz magadra, te – intette a kutató. – Ide

nézz!A gyertya fényében egy kis árnyék látszódott

a csonton.– Homályosan látszik valami a négyzetben –

mondta Björn meglepődve. – Érdesnek tűnik. Csak nem marták szét a csontot?

82

– Remélem, nem történt ilyesmi. De valóban érdesnek néz ki. Várjunk csak!

Jorma keresni kezdett a polcain, ahol mindenfé-le különös dolgokat tartott. A por csak úgy szállt, ahogy rakosgatta a tárgyakat. Végül egy kerek üveglapocskával jött vissza a dolgozóasztalhoz. A kicsi tárgy úgy nézett ki, mint egy üveglemez, amelyhez nyelet erősítettek.

– Ez egy nagyító – magyarázta. – Már a régi ró-maiak is ismerték. Néró csiszolt smaragdot hasz-nált, hogy megerősítse látását. Ez nagyon drága do-log, szégyentelenül sokat fi zettem érte – sóhajtotta.

Megpróbálták beállítani, hogy a legjobb szög-ben lássanak, és majdhogynem versenyeztek, hogy melyikőjük lát meg valamit előbb.

Aztán Jorma győzedelmesen felkiáltott: – Va-rázsjelekről beszéltél, és csak az egyszerű vonalakat értetted alatta. Nézd, ezek itt az igazi varázsjelek!

– Szentséges Szűzanyám… – suttogta Björn izgalmában. – De mit jelentenek?

– Fogalmam sincs róla. Ősrégiek. De hadd raj-zoljam le őket, és majd megpróbálom megfejteni.

– Persze – helyeselt Björn, miközben az apró jeleket nézegette, amelyek már igen jól látszot-tak a nagyítón át.

– Nézd csak meg fi gyelmesen – kérte Jorma. – Nézd, itt egy szalagszerűen kanyarodó írás van a csont pereménél. Majdnem körbe ér.

– Jelírás? De nem olyanok, mint a mi jelírá-sunk – vetette ellene Björn.

83

– Nem, ezek varázsjelek, valószínűleg démo-tikus írás. Hogy még nehezebb legyen elolvasni őket. De megteszek minden tőlem telhetőt – ígérteJorma.

– Nagyon jó. Köszönöm a segítségedet – há-lálkodott Björn.

– Ó, semmiség. Egyébként mi újság nálatok? – érdeklődött Jorma.

– Köszönöm, mindenki jól van. Nagyanyám egész télen ruhákat varratott a vadembereknek, tudod, kiknek. Kilencen vannak, ennyi ember-nek bizony nagyon sok anyag kell a ruhájukhoz.

– Igen, hallottam róluk. Meg kell mondanom, bizarr barátaitok vannak! De a kutyának nem kel-lett ruha, remélem?

– Nem, de a kutya nincs is itt. A többiek azt mondják, hogy őrzi a Holdboszorkányt, a mi kis „barátnőnket”.

– Ajjaj! Még mindig üldöz benneteket? Te, azt hiszem, valamit kezdek megérteni. Az egyforma jelek itt és ott könnyebbé teszik a megértést. Ezek ugyanazt a szót jelentik. De melyiket? Ez a kér-dés. Hogyan fogom megérteni? – töprengett han-gosan Jorma.

Ebben a pillanatban az asztal megrázkódott. Pár gyertya felborult, és gyorsan utánakaptak, ne-hogy felgyulladjon valami.

– Mi volt ez? – kérdezte Jorma, és csodálkozó, nagy szemekkel nézett Björnre.

– Csak nem földrengés? Á, itt Skanéban nem

84

ismernek ilyet. Tudod mit…? Ez nem jó jel! – ér-tett egyet Björn.

– Nem bizony – helyeselt Jorma. Megfordult, és hirtelen felkiáltott.

– És ez mi?– Mi? – kérdezett vissza Björn.– Ott, a sarokban. A legsötétebb sarokban… –

mutatott arra riadtan Jorma.– Ott én is láttam valamit, de csak úgy a sze-

mem sarkából. Talán egy egér, ezek mindenütt ott vannak – próbálta nyugtatni Björn.

– Ez nem egér volt – állította Jorma felindul-tan. – Az ördögbe is, ez nem egér volt. Csak azt ne kérdezd, hogy akkor mi!

– De most már nincs ott – állapította meg Björn, hogy végleg megnyugtassa Jormát.

– Ide a söprűt! Majd adok én annak az egérnek, hogy az én szekrényem alá akar bújni!

Jó sok időt eltöltöttek azzal, hogy ki-ki a saját söprűnyelével hadonászva keresték az egeret. De természetesen nem találtak semmit. Jorma csak ragaszkodott hozzá, hogy valamit látott. – De mégis volt itt valami! Valami homályos és boly-hos. Alaktalan és…

– Tudom. De most abszolút semmi sincs itt. Valami módon kijutott. Az is lehet, hogy csak egy árny volt. Valami árnyjáték…

– Ez nem volt árnyjáték! Björn, nem merek itt maradni egyedül az éjszaka. Itt maradsz velem? Van egy rozoga lócám…

85

– Persze hogy itt maradok – nyugtatta újból Björn. – De emlékezz, kimentél, közben kinyitot-tad az ajtót, hogy hozzál egy másik seprűt nekem.

– Igen – felelte Jorma megkönnyebbülve. – Így tettem. Az a valami akkor szökhetett ki.

– De a biztonság kedvéért maradok.– Ezer köszönet érte – jött a hálás válasz.Végül a csontsípot elzárták egy szekrénybe –

úgy, hogy ne lehessen könnyen hozzáférni.

11

Hosszú ideig ült fekete otthonában a Gnípahala mel-lett. Várt valami jó hírre a „rabszolganőjétől”, ahogy a Holdboszorkányt magában nevezte. No ezt, ha ő meghallotta volna, nem állta volna meg szó nélkül!

De nem jött semmiféle hír. Helyette egy üze-nethozó látogatta meg. Egy olyan alak, akit sen-ki nem érintett volna meg jószántából, még csak nem is közeledett volna hozzá.

A Halál a Holtak Birodalmában lakott, a síro-kon túl. Itt élt ősidők óta, Nifl heim kilenc pokoli bugyránál. Otthonát magas fal vette körül, erős kapuval védte a bejáratot. A háza körül minden a halál jegyeit hordozta, még a nevében is. A kü-szöbön a Türelem nevű kutya őrizte a Pusztulást.A nagyterem neve Jégviharok Csarnoka, az asztalt

86

Éhségnek hívták, a kést pedig Nélkülözésnek.A rabszolgáját Alvajárónak nevezték, az ágyát Szemétkupacnak, az ágy feletti baldachin neve Csillogó Romlás volt.

Ő maga is dögnek számított hullaszínével. De erősebb volt mindenkinél, senki nem lehetett ná-lánál hatalmasabb. Rossz volt és gonosz, mert ő a Legyőzhetetlen, a Halál.

Majdnem. Vagy talán valóban lehetetlenség lenne fölébe kerekedni? Ki tudja egyáltalán le-győzni a Halált?

– Na! Mi hozott ide? – kérdezte a visszataszí-tó alakot.

A Halálnak sok üzenethordozója akadt. Em-beri szemmel nehezen lehetett őket meglátni, és ügyesen intézték el, hogy nemkívánatos gondo-latokat ültessenek el az ellenfélben. Minden élő ellenfélnek számított!

Pondrók – így nevezte az élő embereket.Ezt az alakot Kudarcnak hívták. Hamar el-

mondta, hogy mi jutott a tudomására.A Halál utálatos melegséget érzett, s egy forró

villanás cikázott át a jéghideg testben. A csont-síp ismét előkerült a rejtekéről!

A félelmetes hír az eddigi tespedtsége után mozgásba lendítette. „Még szerencse – gondol-ta –, hogy a csont tudatlan kezekbe került, és így nem annyira veszélyes!”

– Kudarc, vidd magaddal Csalódást! – utasította hű szolgáit. – Találjátok meg a Holdboszorkányt!

87

Mondjátok meg neki, hogy hozza el nekem azt a nyomorult csontsípot! Takarodjatok!

Kudarc pördült egyet, és úgy festett, mint egy megtépett porgalacsin, csak valamivel szilárdabb volt a közepe. Egy szempillantás alatt eltűnt.

A Halál elégedetten hátradőlt koponyákkal dí-szített trónszékében. Az istenek világában rég csendessé vált minden. Már csak őt imádták, és ezért létezett még mindig.

Egyedül ült a házában. Mi maradt meg, amin uralkodhatott? A többiek már nem léteztek, ezért nem volt izgalmas itt ülni – már nem voltak isteni vagy félisteni halottak, akiket fogadhatott volna.

Nem jöttek többé sorban a Slid folyóhoz, ahol éles kések, kardok és tőrök csapkodtak a hullá-mok között. Senki nem látogatott a rettenetes északi terembe, ahol a falakat összefont kígyó-bőrök díszítették, és ahol kígyóméreg csöpögött a bűnösökre, akiket ott kínoztak. Ez a félelmetes terem a Nastrandnál volt, ahol a naek, a halandók topogtak, mielőtt lezuhantak volna a pokol kilenc bugyrai közül valamelyikbe.

A Halál kiegyenesedett ültében, arca még ke-serűbb lett, mint máskor. Nemsokára leigázza az egész világot, és uralkodni fog minden és minden-ki felett. A Felső Világon! Sötétségbe fogja borí-tani. A gyönyörű éjszaka sosem ér majd véget.

Most már közel volt céljához. Pont ebben az évszázadban, amikor az istenek végleg eltűnőben voltak, az emberek egyre jobban hittek a „Krisztusi

88

győzelemben”. A Halál megborzongott a kelle-metlen gondolatra, arca gúnyos grimaszba húzó-dott. De az Ő kultusza feltámadóban van. A sö-tét gonoszság újjáéledt, és elterjedőben van, akár a pestis.

Így jó! Gonoszság minden emberben van, még a templomiakban is. A papok a jóságról prédikál-nak. Jóság? Micsoda ostoba szó! Krisztusi győ-zelem? A Halál kiköpött.

Nagy bosszúságot okozott neki, hogy az átko-zott Farkasok Népét visszahívták az élők világá-ba. Még rosszabb volt, hogy mindez a csontsíp és a borostyánfarkas előkerülése miatt történhetett. És az a két kis gyűlöletes tündérgyerek! Azokat egyszerre kellene elfogni…

De a Farkasok Népe vigyáz rájuk. És az a ret-tenetes kutya!

Minden! Minden balul ütött ki ott a tengerpar-ton, a furcsa köveknél. Azok okozták a bajt, ebben biztos volt. Úgy vannak elhelyezve, hogy hajót formázzanak, talán valami mágikus szertartás ré-szeként. Veszélyes, veszélyes! Valami ősi szertar-tás szerint, amit még ő sem ismer, mert még akkor nem hittek benne, és nem értették meg nagysá-gát. Csak később tűnhetett fel teljes pompájában.

Hol van már az a híres pompa? De ő visszatér! Most jött el az ő ideje. Az élők csak tántorogni fognak az ő gyönyörű éjszakájában a földön, míg az ő hajója, a Nagelfar el nem viszi őket, csakúgy, mint a Ragnarök alatt elpusztult isteneket annak

89

idején. Az egész világ, a Felső is és az Alsó is az övé lesz. Minden!

Arckifejezése elkomorult. Maradt azért még pár akadály!

Apróságok, csak apróságok! Majd nagyobb ha-dat küld ki szolgáiból, szennyes, gonosz hadse-regéből.

12

– Teljesen megbolondultál? – kérdezte Ravn az unokájától, Björntől. – Az igazán dicséretes, hogy megtaláltátok azokat az icipici jeleket a sípon, de hogy tudtál kitenni egy ártatlan embert ekkora veszélynek?

– Semmi baj, nagyapa! A csontsíp itt van ná-lam… – nyugtatta Björn a nagyapját, miközben ha-nyagul elővette nadrágzsebéből a tárgyat. – Jorma csak lerajzolta a jeleket egy papírra, amit gondosan elzárva tart, amikor nem tanulmányozza.

Ravn erre csak mormogott. Az új fejlemények-kel nem volt megelégedve, de határtalanul kíván-csivá tették az előbukkant jelek. Neki nem volt nagyítója, de az ujjával érzékelte az érdességet a négyzeten belül. Viszont a síp szélén körbefutó je-lekkel telerótt szalagot nem látta, és nem is érezte.

Björn megmagyarázta: – A szalag jelei csak

90

akkor tűnnek elő, hogyha a felületet átdörzsöljük egy faszén darabbal. Akkor a jelek jól látszanak.

– Most ne csinálj semmi ilyesmit – mondta gyorsan Ravn, majd hangosan gondolkodott to-vább: – Talán nem kellett volna elküldeni a boros-tyánfarkast. Lehet, hogy azon is voltak még jelek.

– Nem hiszem, mert a borostyán csiszoltnak látszott, és majdnem teljesen átlátszó volt. Azon nem lehetett semmilyen jel. Ez teljesen lehetet-len! – felelte Björn.

– Hát ha azt mondod, biztos így van! – hagy-ta rá Ravn.

Björn azért továbbra is aggodalmas képet vá-gott. – Nagyapa… Iliána azt állítja, hogy újra lát-ta a szemeket.

– A vak szemeket? Ó, de régen láttam őket! – ki-áltott fel Ravn. – Mit jelenthetnek, te mit gondolsz?

– Nem tudom. Attól félek, hogy talán valami-re fi gyelmeztetnek – töprengett Björn.

– Beszélnem kell Iliánával – jelentette ki Ravn – Hol van?

– Amikor utoljára láttam, kinn voltak Anna-Stinával, és vadmálnát szedtek.

– Gyere, menjünk ki hozzájuk. És légy szíves, tedd el azt a sípot biztos helyre!

Visszaadta a hányatott sorsú tárgyat Björnnek, majd mind a ketten kimentek a kertbe.

Szép őszi nap volt tiszta kék éggel, úgy tűnt, mintha a málnabokor akarná így, hogy min-den ragyogjon, amikor büszkén, gyümölcsöktől

91

súlyosan pompázik. Ravn és Björn éppen a kerten mentek keresztül, amikor váratlanul találkoztak a Farkasok Népének öreg vezetőjével. Az majd-nem felismerhetetlenné vált szép új ruhájában. Ilona ruhaanyagot tervezett és szövetett, amely így méltó lett egy törzsfőnökhöz. Sötétkék bár-sonyköpeny, nadrág és tűzvörös kabátka alkotta az öltözékét. Elegánsan festett tetőtől talpig, illet-ve az új, fi nom bőrcsizmáig.

Amikor viszont közelebb jött, szinte azonnal észre lehetett venni rajta, hogy nem tartozik az élők közé. A szemei elárulták.

– Légy üdvözölve, barátom – mondta Ravn. – Felindultnak látszol.

– Igen, az vagyok, illetve vagyunk. Minden-ki izgatott, mert az igazi varázsjelek előkerültek.

– Tudom, halottam róluk. Azok a kicsi jelek a négyzetben – magyarázta Ravn.

A Farkasember helyeslően bólintott. – Az a vén banya a föld alatt, mindent megtesz, hogy ne le-gyenek megfejtve. Vigyázzatok mindenre, bármit tesztek! Nekünk vissza kellett hívni Tainót, aki a Holdboszorkányt őrizte. Az a tény is nyugtala-nító, hogy őrizni kell. Lehet, hogy ő is fog majd kellemetlenségeket okozni.

– Miért hívtátok vissza a kutyát? – érdeklő-dött Ravn.

– Mert ő az egyetlen – idáig –, aki meg tud-ja állítani a Halál istennőjét, ha újra fel akar jön-ni a felszínre.

92

Iliána csendben csatlakozott hozzájuk. Björn kissé ostobának érezte magát. A családban ő is azokhoz tartozott, akik nem látták és hallották a Farkasok Népét, de mivel nagyapja beszédét hal-lotta, így a többit ki tudta következtetni.

Nagyapja, illetve rajta keresztül Björn is meghall-gatták az öreg intelmeit, és rájöttek, hogy Jormát bizony komoly veszélynek tették ki. Nem segített rajtuk az sem, hogy papírra átrajzolt jelekről van csak szó az eredeti csontsíp helyett. Björn végül megértette, hogy az öreg főnök már kiküldött pár őrzőt Jorma házához.

De a leckéztetésnek hamar vége lett.– Van pár dolog, amit tisztáznunk kell – mond-

ta Ravn határozottan az öregnek. – Mi azt hittük, hogy a szemek gonoszak. De most úgy néz ki, hogy a mi oldalunkon állnak. Így van?

A Farkasember hangja kissé elbizonytalanodott.– Inkább azt mondhatnánk, hogy a szemek

sem szeretik a mi ellenségeinket.– Hmm… Ezt már ismerem. Az ellenségem

ellensége a barátom, mert közös az ellenségünk. Semmi több – összegezte Ravn.

– Így van – helyeselt az öreg.– Akkor viszont nagyon melléfogtunk néhány

dolognál. A két kultikus tárgyat, de különösen a csontsípot a jelekkel úgy kezeltük, mint kivéte-lesen veszélyeseket. Leginkább Ilona félt tőlük,

93

de talán ez ebben a formában nem is igaz. Talán nem veszélyesek ránk nézve… – töprengett to-vább hangosan Ravn.

– Nem bizony, és ez így van jól. Most, hogy sa-ját magadtól megfelelően következtettél, megint elmondhatok valamit. A két tárgy rátok nem ve-szélyes. Az, hogy a csontsíp zörgött és zümmö-gött Ilona társaságában, csak azért volt, mert magára akarta vonni a fi gyelmet. Miután Ilona annyira hasonlóvá vált egy tündérhez, ő lett az egyetlen, akitől a tárgyak segítséget és megér-tést remélhettek.

– Na végre! Megint egy új fénysugár a köd-ben! Jó érzés, amikor a dolgok kezdenek meg-világosodni.

Ekkor Anna-Stina Björn után kiáltott, mert a lányoknak egy létrára lett szükségük. Ezért Ravn elkérte tőle a csontsípot, hogy be tudja zárni egy biztos helyre, oda, ahová éppen tartott. Björn készségesen átadta a sípot, és őszintén örült an-nak, hogy végre kikerült a kezéből.

Ebben a pillanatban a Farkasember nagyot kiál-tott. Ugyanabban a pillanatban Iliána is meglátta.

Az a valami, ami leginkább egy rosszul felcsa-vart pamutgombolyaghoz hasonlított, sebesen kö-zeledett a földön Ravn felé.

– Gyorsan! – kiáltotta Iliána a dédnagyapjá-nak. – Dobd ide a sípot!

Ravn már érezte, hogy az utálatos bestia felfe-lé kúszik a lábán, úgy, mintha egy pók mászott

94

volna rajta. De ez nem pók volt. Ösztönösen el-dobta a csontot Iliána felé, aki fürgén elkapta, még a levegőben.

Amilyen gyorsan jött s mászott fel rá, olyan gyorsan le is gördült az a valami Ravnról, és csak egy erős szúrás nyomát érezte a lábszárán. Ravn felkiáltott fájdalmában. A kis görgeteg továbbha-ladt a talajon, és eltűnt a ház sarkánál.

– Szép dobás volt – mondta a Farkasember el-ismerően. – De hogy van a lábad, Ravn?

Ravn fájdalmas fi ntort vágott, és közben a lá-bát tapogatta. – Azt hiszem, megkérem Vodját, hogy nézze meg.

– Az lesz a legjobb – felelte az öreg. – Ez egy nagyon durva és szándékos támadás volt.

Az öreg kis időre elhallgatott, majd újból meg-szólalt:

– Van valami, aminek viszont örülhetünk – mondta lágyabban. – Iliána érinthetetlen a szá-mukra. A fenevad nem meri megtámadni.

– Ó, ezt én már rég tudom – mosolygott rá Iliána.

13

Vodja mindent megtett, amit a tudománya meg-engedett a kis levélkéivel, de aggodalmasan csó-válta csúnya kis fejecskéjét. Ilona és Ravn nagy

95

hálószobájában álltak éppen, a vízimanó abban a hatalmas teremben nagyon kicsinek és kétségbe-esettnek tűnt.

– Ez a szúrás a Halál Birodalmából jött – szó-lalt meg rekedt hangján. Annyira felindult volt az események miatt, hogy az amúgy néma lény be-szélni kezdett.

– Erősnek kell lenned, drága herceg! – sóhaj-tott Vodja.

Herceg? Ravn már majdnem el is felejtette ezt a rangbéli megszólítást. Vodja zöld szemeiben a herceg könnyeket látott.

„Ez a legrosszabb – gondolta Ravn –, hogy a kis békafi ú feladta. De a bükklevelei legalább le-lohasztották a daganatot!”

A fájdalom enyhült, Ravn hálásan megköszön-te. De Vodját nehéz volt megvigasztalni. A kicsi-két mindenki szerette, bár tudták, hogy félelmetes ellenséggé tud válni, ha megharagítják.

Akadt még más gond is! A kutatónak, Jormá-nak oda kellett költöznie Farkaslakára. Nehezen tudták volna megvédeni a városban, ahol bárki feltűnés nélkül elvegyülhet a nyüzsgő tömegben. Ezért Farkaslakán, a kertben felállítottak neki egy pavilont, abban rendezte be a laboratóriumát.A kedvenc könyveit is elhozta, amelyek között azért akadt olyan is, amelyet több éve már nem olvasott. Minden szabad percében szorgalmasan tanulmányozta azt a papírlapot, amelyen a felna-gyított varázsjelek voltak. Az utóbbi időben sok

96

papírra volt szüksége a kutatáshoz. Piszkozatok, újabb próbálkozások, és a felhasznált papírlapok kötege egyre csak növekedett. Senki nem merte ezeket még érinteni sem, mert mindenki szemé-ben fontos, jelentőségteljes dolgoknak számítot-tak, még akkor is, ha időközben Jorma kidobás-ra ítélte őket.

Ravn állapota semmit sem javult. Sőt, az idő előrehaladtával inkább romlott. Az első időkben még egy bot segítségével járkálni tudott, de ké-sőbb már jobban szeretett üldögélni, és a tél vé-gére már ágyban fekvő beteg lett. Ekkorra már nagy fájdalmai voltak.

Vodja, Lesinka és Iliána mindent megtettek, hogy megszüntessék a mérgezést, amely a testét marta, de legfeljebb csak a fájdalmát tudták eny-híteni, másra nem voltak képesek.

Ilona nagyon aggódott, végül összehívta a csa-ládtagokat.

– Ez így nem mehet tovább… – fakadt ki el-keseredetten. – Ravn egyfolytában csak egyva-lakiről hajlandó beszélni, ez pedig Falk. Nagyon szeretné még egyszer látni a legkisebb fi át, mie-lőtt… mielőtt meghal.

Az utolsó szavakat olyan halkan mondta, hogy mindenki megértette, milyen nehéz lehet számá-ra erről beszélni.

Az ő erős Ravnja, életének egyetlen társa. Éle-tében másodszor volt ilyen súlyos mérgezése, és most úgy tűnik, ezúttal nem lehet megmenteni.

97

Ilona megrendülten folytatta: – Azt javaslom, hogy most utazzatok el Norvégiába!

– De Iliána még csak tizenöt éves – vetette el-lene Björn és a felesége. Malena nagyon felin-dultnak látszott a hallottak és a javaslat miatt is.

– Iliána tavaszi gyerek, akkor született – felel-te Ilona, miközben a tervét próbálta elfogadható-vá tenni. – Az utazás alatt éppen betölti a tizen-hatot! – „Pontosan úgy, mint én egykor”, gondol-ta, majd hangosan folytatta: – Ez akkor történt, amikor Ravn és én megszöktünk Hródból, hogy megmentsük Vodját. A tengeri utazás alatt, a ha-jón töltöttem be a tizenhatot, és még csak meg sem ünnepeltük. De Ravn ott volt velem, és ak-kor az mindennél többet jelentett!

– Sajátságos egybeesés – folytatta Ilona –, hogy Iliána és az én életem ennyire hasonlóan alakul. De Iliána sokkal jobban hasonlít egy tündérre, mint én.

Ilona elnézte kedvenc dédunokáját. Annyira éteri jelenségnek, olyan ragyogóan szépnek és törékenynek látszott. „Hogy lesz képes megten-ni ezt az erőpróbáló utat? – gondolta szomorúan. – De meg kell tennie Ravn kedvéért…”

Ilona nagyot sóhajtott, tekintetét végighordoz-ta az egybegyűlteken, majd határozott hangon ki-jelentette:

– Nem várhatunk tovább! – mondta röviden.A többiek mind egyetértettek vele.

98

Sietős, de gondos munkába fogtak, hogy előké-szítsék az utazást. Az őszi napéjegyenlőség nap-ján fognak elindulni, ami pár hét múlva lesz. Ha-jóval fognak utazni, sajnos korábban nem indult erre alkalmas hajó.

Az utasok névsora is elkészült. Iliánán kívül velük utazott Tuve és Hök, egypáran a Farkasok Népéből, és természetesen Vodja és Lesinka.A Farkasok Népének akadt egy olyan ismerőse, akit erősnek és megbízhatónak tartottak, és így felfogadták az útra kísérőnek. Majd Tunsbergnél, Norvégiában fog csatlakozni a társasághoz.

De – hogy Iliána ne legyen az egyedüli lány az úton – Ylva is velük tartott.

Örn, ahogy megtudta, hogy nem utazhat, nyo-mós érvekkel hozakodott elő:

– De hiszen tudjátok! – kiáltott fel, és a hang-ján hallatszott, hogy a sírás fojtogatja. – Tudjátok, hogy én és Yrsa, valamint Elg és Bianca is meg-tettünk minden előkészületet, hogy elmehessünk. Hónapokon keresztül készültünk rá, hogy Norvé-giába utazzunk.

Ilona hangja szigorú maradt: – Nem veszteget-hetjük az időt azzal, hogy először Hródból elhoz-zuk az unokatestvéreiteket. Azonkívül mind a né-gyen túl fi atalok vagytok még ehhez.

– Iliána még fi atalabb! – vágott vissza Yrsa, és nagyon csalódott volt amiatt, hogy Elggel és Biancával nem utazhatnak együtt.

– Iliánának muszáj utazni, és ez nagy különbség!

99

Hök, Tuve és Ylva mind idősebbek húsz évesnél. Hosszú az út előttetek, még sokszor utazhattok együtt az életben – magyarázta Ilona.

– Ez igazságtalanság! – bőgte el magát Örn, és a testvérek kézen fogva, elkeseredetten, dacosan kirohantak a házból.

Nemsokára Ilona törte meg a beállott csendet.– Sajnálom, Lo és Anna-Stina, hogy kemény-

nek kellett lennem a gyermekeitekkel szemben, de ez az út nem ígérkezik egyszerű kirándulásnak.

– Köszönjük, hogy nem engedted őket elutaz-ni – válaszolt Anna-Stina csendesen. – Elég ag-godalmunk lesz így is Hök és Ylva miatt.

– Én azt gondolom, hogy így is minden utazó túl fi atal ehhez – szólt Björn.

– Ez egy nagyon megerőltető út lesz – bólin-tott Ilona –, és ezt jól tudjuk Ravnnal együtt, mert mi már megtettük párszor, mert kerestük Falkot!

– Mi, idősebbek már nem bírjuk erővel – foly-tatta Lo –, és akkor a kutatóutat meg kell szakí-tani. Hiába, fi atalnak kell lenni ahhoz, hogy bír-juk a többnapos gyaloglást a végtelen vadonban. Ott, ahol elfogyhat az élelem, sokszor esik az eső meg fúj a szél, és néha még havazik is. De a va-donban még a vadállatok is rád támadhatnak. De velük megy az az erős és jó ember is, akit a Far-kasok Népe kért meg erre az útra. És a fi aink is tudnak azért egyet s mást, hiszen felkészültek.

– És Tuvénél még a Biblia is ott lesz… – mond-ta Björn keserűen.

100

Malena csak csendben ült és sírdogált. Igaz, hogy legidősebb lányával nem volt annyira ben-sőséges a viszonya, mint a többi gyermekével, de Iliána mégiscsak az ő lánya volt. A tündérkislá-nya. Iliána, a tündér.

Malena egy kissé mindig tartott Iliánától. Hon-nan jött valójában, miért ilyen? Örökség – mond-ták rá ebben a furcsa családban. Örökség a nagy-apja, Falk után, aki pedig anyjától, Ilonától örö-költe ezeket a furcsa tulajdonságokat. Ilonát pe-dig egy kis vízimanó változtatta meg.

De még egy nagy kérdést nem válaszolt meg senki sem: Ki volt Björn anyja?

A sejtéseikről csak nagyon halkan mertek be-szélni a családban.

14

Pár nappal a napéjegyenlőség előtt az izgatott Jorma száguldott be Ravn hálószobájának ajtaján. Kezében egy papírlapot lobogtatott, miközben más számára érthetetlen szavakat motyogott. A szobá-ban Ilona, Lo és Björn ültek néma csendben, és szomorúan virrasztottak Ravn ágya mellett.

Ravn még ébren volt ugyan, de az állapota si-ralmas volt.

Jorma alig kapott levegőt az izgalomtól.

101

– Kitaláltam arról a két szóról, hogy mit jelen-tenek! – kiáltotta boldogan.

– Valóban? – nézett rá Björn kérdőn.– Igen. Mert ez a két szó többször is előfordul,

ráadásul más különböző szavakkal együtt is. Rá-jöttem, hogy a jelek nem betűket, hanem szavakat jelentenek. És ezek a szavak…, szóval egy helyen össze vannak kapcsolva egymással, és akkor rá-jöttem… – kiáltotta újra.

A többiek türelmesen, várakozva nézték őt. Már hozzászoktak, hogy Jorma lelkesedésében zagy-vaságokat és homályos magyarázatokat kántál.

– Nézzétek ezt a jelet! – bökött rá a papírlap-ra izgatottan. – Mint négy vessző, körülbelül úgy néz ki. Itt is meg itt is. Itt pedig együtt van ezzel a másik jellel, amit még nem értek, hogy mit je-lent – torpant meg egy pillanatra a lelkesedése, majd újból felvidult.

Jorma hadonászott, izgatottan mutogatott.– A négy vonásnál tartottunk… – emlékeztet-

te Björn nyugodt hangon.– Igen, ja persze! – nézett rá döbbenten Jorma,

mint aki életében először látja Björnt. – Ezek azok, amelyek négyszögben állnak. Ugye, hogy hasonlít egy ragadozó pofájához? – mutatott rá büszkén az ábrára.

A hallgatóság nem nagyon értett vele egyet. Jorma nem adta fel, újra próbálkozott:

– Elölről nézve lehet négy metszőfog is – for-gatta a papírt elmerengve.

102

– Hadd lássam! – intette magához Lo. – Igen, így, ahogy mutatod… Csak az a baj, hogy a te fantáziádat kell használni hozzá.

– Ugye! – nézett rá csillogó szemmel Jorma. – Ragadozót mutat, talán farkast, nem? És ez a lehetetlen jel. Ez nem jelenthet mást, mint azt, hogy RAV!!!

Ekkorra már szinte eszét vette az izgalom, sza-vai különös hangsúllyal csengtek.

– Rav? – kérdezett vissza Lo. – Borostyán?– Pontosan! Borostyánfarkas! – kiáltotta bol-

dogan Jorma a megfejtést.Ilonának tetszett a heves magyarázat. – Ez már nagy előrehaladás, Jorma! Most már

csak a többit kell megfejteni – biztatta a kutatót.Björn eddigi izgatottsága múlóban volt, mert

nem sokra jutottak: – Hát igen… de hogy állsz a szalagon lévő szöveggel?

– Sehogy, mert az teljesen másmilyen. Azt majd ezután oldom meg. Ez könnyebbnek tűnt.

– Én nem is használnám a „könnyebb” szót – mondta Lo, kissé elmosolyodva. Ezt Jorma el-ismerésnek vette, és joggal. Izgatottan folytat-ta: – Ezt a szót, melyet én rav-nak, borostyánnak gondolok, megtaláltam több helyen is, más jelek-kel együtt ábrázolva. Így ha megfelelően kombi-nálok, talán többet is megfejthetek…

Jorma megint belefeledkezett a gondolataiba, szinte már magában motyogott.

– Mondd csak… – szólalt meg ekkor váratlanul

103

egy rekedt hang a betegágy felől. Ravn érdeklő-dött: – Hány jel fért el azon a kis helyen?

– Meglepően sok. A jelek nagyon picik, és mi-után ezek szavak, nem betűk, jutott hely hosszabb gondolatoknak is – válaszolt buzgón Jorma.

– De nehezebb is megérteni… – summázta Ravn. – Te, Jorma, ez a magas jel itt többször is előfordul. Meg tudtad már fejteni?

– Érdekes, hogy ti is észrevettétek ezt a jelet, mert nekem is feltűnt. Nagyobb, mint a többi jel, így hát én úgy gondolom, hogy valamely isten neve kell legyen!

– Logikusan hangzik – bólintott egyetértőleg Ilona.

– De melyiké lehet? – mormolta Lo. – Remélem, nem neki, a föld alatt lakónak, tudjátok! Nem me-rem kimondani a nevét, mert akkor megint jön valamelyik szolgája, csoszogva vagy mászva, esetleg gurulva, vagy ahogy éppen mozognak.

A szobára hirtelen fojtogató csend telepedett. Mindenkinek a legutóbbi eset jutott az eszébe. Ravn megnyerő, életerős arca úgy lesoványodott azóta, hogy sírhatnékja támadt mindenkinek, aki csak ránézett. A fájdalom is belevéste a kedves arcba a nyomait.

Ilona aggodalmasan nézett Jormára. – Agyon-dolgozod magad, barátom. Tulajdonképpen mi-kor alszol?

104

– Ó, ez nem fontos, időnként csak hátradőlök, és alszom keveset a munkám közben – mondta a kutató könnyedén. – De már nincs sok időm eze-ket megfejteni, viszont az biztos, hogy nagyon izgalmas!

– Találtál több szót is? – kérdezte reményked-ve Lo.

– Hmm… – mondta Jorma habozva. – A több-ségében nem vagyok egészen biztos. Lehet, hogy rosszul értelmezem, de mintha nem lennének kö-zöttük igék! – jelentette ki magabiztosan Jorma.

– Nincs ige? – tört fel Ilonából a meglepett kiál-tás, mert ő bizony nem erre az okfejtésre számított.

– Sem ige és semmi segédige… ez feltűnő! – bólogatott buzgón a kutató.

– Aha! – élénkült meg Ravn.– Mit aha? – nézett rá kérdőn Ilona.– Az orosz nyelvben nincs kifejezés a van és a

vannak fogalomra. Például az, hogy „nagyon bol-dog vagyok”, úgy hangzik, hogy: „jag ocsiny rat”, amit mi úgy mondanánk, hogy „én nagyon boldog”.

– Tehát azt gondolod, hogy a szöveg orosz – kérdezte Björn.

– Nem kell, hogy az legyen – suttogta Ravn. – Sok hasonló szláv nyelv van, amelyeket nem is-merünk.

Már lehetett hallani, hogy Ravn nagyon kime-rült, így abbahagyták a beszélgetést.

105

15

Akárhogy is gondolkodott rajta, nem tetszett Olovnak, Tasszo és Krisztin legidősebb fi ának, hogy az ő családjukból senki nem vesz részt a kutatásban. Az igaz, hogy nővérének a fi a, Hök Tasszo unokája, és ő képviseli majd mind a két csa-ládot, de ez mégis kissé kevésnek bizonyult. Így Olov megkérte a többieket, hogy a második fi át, Stenkilt is vigyék magukkal Norvégiába. A legidő-sebb fi ú szabadparasztként nem tudta otthagyni az erdőkerülői házat, mely idővel szép nagy és pom-pás házzá vált. De Stenkil most huszonhét éves volt, nőtlen, és már nem szeretett annyira a szü-lői házban élni, azaz többé-kevésbé az apja cse-lédje lenni.

Olov kérésének mindenki megörült. A fi ata-loknak szükségük volt egy idősebb személy-re is, mert az utazás alatt csak magukra szá-míthattak, azonkívül sok pénzt is akartak vin-ni magukkal, nem árt, ha elővigyázatosak. Igaz, hogy Tunsbergnél csatlakozik hozzájuk a Farka-sok Népe által kiválasztott kísérőjük, de Stenkil részvételével mégiscsak lesz velük egy komo-lyabb férfi is. Így mindenki számára megnyug-tatóbb lesz az odáig vezető út.

106

Az utazás napja gyorsan közeledett. Farkaslakán már mindenki ideges volt, és az utazás lázában tevékenykedett.

Ravn hálószobájában néma csend honolt. Ilo-na néha besurrant hozzá, hogy megnézze, nincs-e valamire szüksége, de nem akarta zavarni ő sem.

Az utazás előtti utolsó napon Vodja bement Ravn szobájába. Egy nagy zsákot cipelt, amely nagyobb volt, mint ő maga, de egyben nagyon könnyűnek is tűnt.

– Vodja, mindig öröm látni téged… – suttogta Ravn. – A segítséged nélkül már nem élnék. Kö-szönöm, drága barátom!

A kis vízimanó szomorúan fogott bele a mon-dandójába: – Nem tudok itt maradni veled, hogy ápoljalak, kedves herceg! – mondta szinte sírva. – De mielőtt elmennék, még egyszer megpróbálok segíteni rajtad. Mindent megteszek, amire csak képes vagyok!

Ravn nagy meglepetésére Vodja a zsákból min-denféle növényeket, ágakat, gallyakat szedett elő, és telerakta vele az ágyat. Némelyik ágon félig ki-nyílt levelek és virágok voltak. Rakosgatás köz-ben megnyugtatónak ható, de érthetetlen szava-kat mormolt rekedtes, vékony hangján. Végül el-készült a nagy mű. Ravn nem gátolta meg Vodját, se egy szóval, de még egy elnéző mosollyal sem akasztotta meg barátja tevékenységét. Az egész művelet tele volt együttérzéssel, szeretettel, így nyilvánult meg az ember és a természeti lény

107

összhangja. Ezt a törékeny kapcsolatot ilyenkor semmivel sem szabad megzavarni.

– Ezeket ne mozdítsd el holnapig – kérte Vodja. Ravn köszönőleg megszorította a kis békake-

zeket, és hálásan biccentett barátja felé.Estefelé Iliána is bejött, hogy elbúcsúzzon

Ravntól. Ilonától már hallott az ágacskákról, és óvatosan ült le, nehogy elmozdítsa őket. Az ágy-hoz húzta a székét, hogy minél közelebb legyen.

– Nem kell, hogy beszélj Ravn! – intette le gyengéden a dédapját, aki szólni akart. – Csak a közeledben szeretnék maradni egy kis ideig. Bú-csúzni jöttem. De visszajövök! – tette hozzá gyor-san –, és akkor velem lesz végre a nagyapám, Falk is. Kérlek, várj meg minket…

Ravn keserűen elmosolyodott. – Ez talán túl nagy ígéret. De azt megköszö-

nöm, hogy megpróbálod. Te vagy az egyedüli, akinek sikerülhet.

Iliána elgondolkozva felelt: – Azért itt két dologról beszélhetünk. Ha az

egyik oldalról nézzük, akkor az ember mindig fél az ismeretlentől. De másfelől könnyebben vállal-kozunk rá, hiszen nem vagyunk tisztában azzal, mennyire veszélyes, amibe belefogunk.

– Ugye, jól ismered az előzményeket? – kér-dezte Ravn.

– Igen. Falk valamilyen különleges lények-kel találkozott, akik nem voltak jó szándékúak. Beszélt „valakik”-ről, akik üldözték… És ahogy

108

megértettem, a nagyanyám valahogy a tündé-rekhez tartozott. De ő meg akarta ölni apámat, Björnt, mert embergyereknek született, ahelyett hogy tündérgyerek lett volna. Azt hiszem, ez minden, amit tudok – nézett komolyan Ravnra.

– Így van. Ebben igaza volt a nagyanyádnak. Az apádban nem volt semmilyen „tündéri” vo-nás. Viszont annál több van tebenned. És ponto-san ezért vagyunk kénytelenek téged küldeni a nagyapád keresésére. Talán megérzed, hogy hol, merre lehet. Ha még egyáltalán életben van… – fejezte be Ravn fájdalmas sóhajjal.

– Ne mondj ilyet! – telt meg könnyel Iliána szeme.

– Iliána, én félek… Félek elküldeni benneteket, fi atalokat olyan messzire. Igaz, hogy ez leginkább a ti tervetek volt, nem az enyém, de félek, hogy csak még nagyobb bajt zúdítunk a nyakunkba. Fé-lek, hogy nem jöttök vissza, és nagyon félek attól is, hogy soha többé nem látom legkisebb fi amat, Falkot. És ha meg is találjátok, nem biztos, hogy addig hazaértek, míg… Vagy ha nem akar vele-tek hazajönni, akkor mondd meg neki, hogy én…

Ravn hangja elcsuklott, nem bírta tovább mon-dani, ez már túl sok volt.

– Tudom… – mondta Iliána csendesen. – Hidd el, tudom, Ravn. Ígérem, hogy mindent elmondok neki, amit te most nem bírtál kimondani! – még hozzátette suttogva: – Ígérem, hogy megtalálom Falkot. És visszahozom. Időben. Te csak tarts ki!

109

Ravn egy aprócska mosolyt préselt ki magából. – Tudod… Az a kis vízimanó, aki most volt

itt… Úgy vélem, az ő kis levélkéi tartanak élet-ben. Nem érzem túl erősen, de az egész testem-ben meleg árad szét, és jobban érzem magam.

– Ez jó jel! – mondta Iliána, azzal gyengéden megsimogatta dédapja haját, miközben megpró-bálta elrejteni az aggodalmát, hogy sohasem fog-ja már újra látni, majd kiosont a szobából.

16

Elindultak hát.Iliána, Hök és Ylva, Tuve és Stenkil. Egyiküknek sem volt semmilyen tapasztalata eddig az utazás-ban. És most benne voltak egy látszólag kétes ki-menetelű, esztelen vállalkozásban.

Ahogy azt a Farkasember is elmondta: min-denkinek egyedülállónak kellett lennie. Se fele-ség, se gyerek ne sírjon utánuk.

És mi van a szülőkkel és a testvérekkel? Az ő gyászuk semmit sem jelent? Ilona nagyon szomo-rú lett ezekben az időkben. Aggodalma megosz-lott a fi atalok utazása és Ravn egyre romló álla-pota között.

Nagyon szeretett volna a gyerekekkel menni, hiszen Falk, akinek a keresésére indultak a leg-

110

kisebb fi a volt. De Ravnnak is szüksége van rá. Nagyon nagy szüksége. Mert ha mindenki eltű-nik a környezetéből, akkor honnan merítsen erőt az élni akaráshoz?

Ilonán kívül mások is szomorúak lettek, ahogy a fi atalok útnak indultak. Lo és Anna-Stina. Björn és Malena, Yrsa és Örn. Malte Hagestadban, Olov az erdészházban. És még mások is.

A fi atalok hosszú ideig lesznek távol. Norvé-gia hozzájuk képest a világ végén fekvő ország.

Az indulás estéjén a Farkasember Ilonával be-szélgetett. Ott álltak a lépcsősor tetején, és az utat nézték, ameddig csak elláttak.

– Hárman mennek velük közülünk – mond-ta az ősz hajú férfi . – A fi atal fi ú és még két idő-sebb ember.

Ilona szembefordult vele, és belenézett azokba a feneketlen mélységű szemekbe.

– És te magad, veled mi lesz?– Én itt maradok – mondta az öreg.Ilona jobban érezte volna magát, ha az öreg is

a fi atalokkal megy.– És Taino? Ő most hol van? – érdeklődött

tovább.– Taino elvesztette a kapcsolatát a Holdboszor-

kánnyal, amikor hazahívtuk. Most itt marad ve-lünk ő is.

– Ez szükséges? – nézett az öregre kérdőn.– Ó, igen! Tudod, hogy a varázsjelek itt van-

nak. A jelek titka lassan feltárul, mert a barátotok,

111

Jorma igazán ügyesnek bizonyult. Taino és még két másik emberem felel a biztonságotokért! – nyugtatta meg az öreg vezér Ilonát.

– És a három másik, velük mi van? – számolt utána Ilona a Farkasok Népének.

– Ők készenlétben várnak – felelt a vezér.Ilona furcsának találta.– Nemsokára telihold lesz… – szólt az öreg

némi aggodalommal a hangjában. – Minden ér-zékszervünkkel fi gyelnünk kell.

Ilona felnézett az égre, tekintete a hold tányér-jára szegeződött. Már csak kevés hiányzott a szé-léből. Gyorsan telik a hold, nagyon gyorsan.

– Azonnal meg kell néznem Ravnt! – kiáltott fel hirtelen.

– Bizony! Siess, mert most te jelentesz neki mindent! – vágta rá gyorsan, némiképp kérke-dőn az öreg.

Ilona mire megfordult, hogy valami csípőset odamondjon neki, addigra az öreg már eltűnt.

A Holdboszorkány nemhiába várt.Megtalálta új áldozatát.

Még két éjszakának kell eltelnie, és akkor jön a vámtisztviselő.

Akkor majd elviszi áldozatát a titkos helyre. Szeretkezni fog vele – az nagyon élvezetes lesz –,aztán belecsempészik mindent az áldozata gon-dolataiba, amit csak Úrnője megparancsolt neki.

112

A vámtisztviselő lesz majd az, aki minden hatal-mat átvesz a világban. Egy rövid időre.

Aztán megjelenik az Úrnő, és ő lesz Mindenek Ura. És ő, a Holdboszorkány meg fogja kapni a jutalmát, érdemei méltó elismerését. Minden el-képzelhető módon! Az a rettenetes kutya végre eltűnt. Most már szabad, végre szabad!

Még két éjszaka… Kéjesen saját magát kezd-te el simogatni a gondolatra. A férfi t hamarosan magában fogja érezni. Fontos, hogy jól el legyen látva ezen a téren, gondosan ügyelt rá, hogy olyat válasszon. Az az állítás, hogy aki nagy termetű, annak minden testrésze nagy, nem igaz. Más jele-ket is fi gyelembe kell venni! Például a domboro-dást a nadrágon. Bár mostanság a csalás is divat-ba jött e téren. Kipárnázott dombocskákat varrat-tak a nadrág belsejébe, hogy ezzel is jobban tet-szelegjenek. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb férfi csak egy kis zsugorodott vesszőcskével bír, amely nem is ad semmilyen eksztázist.

De akit most kinézett magának, annál rendben voltak ezek a dolgok. Az egyik éjszaka úgy dön-tött, közelebbről is megvizsgálja, hogy jól válasz-tott-e. Amíg a férfi aludt, odaosont, és alaktalan testével forgolódott körülötte, majd megérintette úgy – szigorúan a sötétben, nehogy elijessze –,hogy a hímtagja megnőtt, megkeményedett és li-hegni kezdett. Felébredvén kétségbeesve nézett

113

körül, de nem látta, hogy nő lenne a közelében. Így amikor a Holdboszorkány megint játszadoz-ni kezdett vele, kioldotta ruházatát, és saját kezű-leg elégítette ki magát.

A Holdboszorkány a nagy erejű kitörés útjá-ba állt, és felfogta a férfi magját alaktalan ölével. Ő is lihegett a kéjtől, hajszálon múlt, hogy össze nem omlott, így is majdnem elárulta magát izgal-mában. Játékában túl messzire ment, ezért gyor-san el kellett tűnnie.

De ez a férfi jó lesz. Pompás férfi példány, és pontosan olyan hataloméhes, ahogy azt az Úrnő elvárja. És az a kis pásztoróra… hmmm! Ez csak egy kis ízelítő volt, mielőtt valóban hatalma alá vonná a szerencsétlent.

Buja gondolatai az érzékeit újra felkorbácsol-ták, és kéjesen simogatni kezdte magát. Az ered-mény majdnem ugyanúgy kielégítette, mint az, amire már oly régóta várt. Úgy gondolta, hogy a világ legfi nomabb érzéséhez jut majd nemsokára.

Még két holdfényes éjszaka…

A Holdboszorkányt magához rendelte az Úrnő.Ez igazán megijesztette, mert rendkívül ritkán fordult elő, hogy hívatta. Csak olyankor történt ez meg, amikor a Halál istennője nagyon dühös volt. Egyébként csak üzeneteket szokott kapni, de sokszor még annyit sem. Elvégre a Holdboszor-kány maga is egy hatalmasság volt!

114

Rendkívül utálta azt az utat, amelyen végig kellett mennie. Azért a „menni” szó talán nem egészen helyénvaló ebben a helyzetben. A Hold-boszorkány a mostani formájában csak végig-hömpölygött az örök köd birodalmában.

Útja során látta a magas hegyek elrongyolt csú-csait, amelyek feketén meredtek a semmibe, és el-lenséges hangulatot árasztottak. Meg kellett acé-loznia akaratát, hogy végig tudjon haladni az úton.

Meredek sziklák vették körül, amikor végre a céljához ért. A hóvihar veszett kutya módjára szag-gatta, korbácsolta, tépte azt a felhőt, amely őt ma-gát jelentette, s nehézséget okozott, hogy egyben tartsa. Ha a Holdboszorkánynak lett volna humor-érzéke, akkor mulathatott volna ezen a nevetséges helyzeten, de még a „humor” szót sem ismerte.

Nagyon dühös volt. Mit képzel az Úrnő, hogy neki meg kellett érnie ezt a megaláztatást, hogy ilyen tortúrán kelljen keresztülmennie!

Gnípahala üres volt. A régi láncból, amellyel an-nak idején Garm kutyát tartották kikötve, látszott itt-ott egy-egy darab, amiből következtetni lehe-tett, hogy milyen hatalmas lehetett az állat.

De Garm idegesítő és tolakodó leszármazottja végre elvesztette a nyomát, így szabad volt. Úgy kellett a büdös kutyájának!

Ó, ez a szédítő, ijesztő mélység, ahová le kell szállnia! A lezuhantak sikolyának visszhangja még mindig hallatszott, és rémületet ültetett a bű-nösök lelkébe. És a Pokol üres még, de hamarosan

115

meg fog telni! Amikor a Halál átveszi a világha-talmat. Ez tulajdonképpen jó, de mégis…

A Holdboszorkány magában morfondírozott a ta-lálkozó előtt.

Végre leért a Halál birodalmának nagy trón-termébe. Visszataszító látvány fogadta. A Halál-nak az az arca fordult felé, amely már az enyé-szeté volt. Ahogy előkúszott a félhomályból, a rohadás nyomai már mindenütt látszottak rajta. Beleborzongott a látványba, mint mindig, ami-kor csak látta. Ilyen fogadtatás után felkészült a legrosszabbra.

De a Holdboszorkányra igen kellemes meg-lepetés várt.

A Halál elégedetten, de leereszkedően beszélt hozzá:

– Ez alkalommal megfelelő élőlényt választot-tál. Ez az ember sokat segíthet nekünk, és messze vihet minket, talán egészen a célig, a világuralo-mig. Foglald el a lelkét! De most nehéz idők jön-nek, ezért fi gyelmesen hallgasd meg a szavaimat…

A Halál birodalmának Úrnője elmesélte, ho-gyan küldte útjára két segítőjét és még két méreg-keverőjét, apró leírhatatlan gombolyagokat, ame-lyeket szürke anyagból készített. Azt a parancsot kapták, hogy hozzák el neki a csontsípot a jelek-kel, és a borostyánfarkast.

– Bármi áron! – kiáltottam utánuk. – Egy

116

emberélet semmiség, csak hozzátok ide azt, amit kértem, hogy elpusztíthassam őket! Vigyétek ma-gatokkal a Hullavivőt, és a másik hármat is!

A Halál odafordult a Holdboszorkányhoz: – És most, kedves barátom és szolgálóm, most csak nézz, fi gyelj és hallgass engem!

A férfi nak nagyon különös álma volt.Nem tudott kiszakadni belőle, bármennyire is akarta volna, nem tudott felébredni…

Tengereken át és szárazföldek felett repült, na-gyon, nagyon messzire. Végre véget ért az uta-zás, és ekkor egy hideg, nyálkás, kékes színű bar-langban találta magát, de azt nem tudta, hogy hol van. A barlangot az erős holdfény még kékebbé és visszataszítóbbá tette.

HATALOM. A hatalom szó nem ment ki a fe-jéből. Fürödhetne a hatalomban, ha…

Ekkor valami körbefonta, és az a valami sutto-gott a fülébe. Szabályos eligazítást kapott arról, hogyan szerezhetné meg a világhatalmat!

Mindig is szeretett volna hatalmas lenni, vi-lágéletében hatalmi tisztség után sóvárgott, és mindig ezért dolgozott. Már megérdemelne egy ilyen beosztást. Minden megvolt benne, ami ah-hoz kell, hogy falvakat, városokat, sőt országokat uraljon… Naggyá akart válni! Nagyon naggyá!

Hogy odáig eljusson, csak pár apró dolog volt, amit még meg kellene tennie.

117

Az első feladat mindjárt kellemesnek ígérke-zett. Most éppen egy érzéki álomba kergette. Mi történt valójában?

Mert szinte minden ugyanúgy történik, mint ahogy valamelyik éjszakán. Csak sokkal jobban érzi a testével. Most van mellette egy nő, akit ölelhet. Nem látta ugyan, és a kezével sem érezte mindig, de mégis ott volt. Testével a nő körbefon-ta egy olyan orgiaszerű szédületben, amiben csak egy pár sárga szem világított felé. A vágya felkor-bácsolódott, úgy érezte magát, mint az üzekedő szarvasbikák tavasszal. Szédítő magasságokba re-pítette az a kibírhatatlan önkívület, amelybe a nő sodorta. Nem bánta, mert ugyan fájdalmas, ámde őrjítően nagyszerű érzés kerítette hatalmába.

Igen! Akarta ezt a hatalmat, és mindenre ké-pes, csak megkapja!

De a kielégülés pillanatában úgy érezte, hogy valami befurakodik a mellébe, a fejébe és a torká-ba. Fuldoklott, és rögtön eszébe jutott, ahogy az apja gutaütést kapott. Megijedt, hogy talán vele is megtörténik. Ezt nagyon nem szerette volna. Lihegve kapkodott levegő után – és hirtelen vége lett a kellemetlen érzésnek. Végignézett magán, és meglepve tapasztalta, hogy egész teste nedves, mintha valami csúszós anyaggal tetőtől talpig be-kenték volna. Kielégült, de valahogy elmaradt a kielégülés gyönyörű, beteljesülő megnyugvása.

Igazán kár!De most a hatalomról van szó!

118

119

HARMADIK RÉSZ

Norvégia rejtett völgyein

120

17

A skanei partoknál, még a városi kikötőben érte őket az első csapás. Ez a veszteség keményen súj-tott le rájuk!

A Halál fenyegetése érezhetően megnőtt, ezért a Farkasok Népének három tagját vissza kellett hívni. Az Úrnő valószínűleg megijedt attól a tény-től, hogy a varázsjeleket rövidesen megfejtik. Pár alattvalóját mozgósítva támadásba lendült. Négy szolgáját küldte ki: a Lomhaságot, a Kényelmet-lenséget, az Iszonyatot és a Förtelmet.

A fi atalok szinte azonnal megértették, hogy mit jelent a Förtelem és a Kényelmetlenség jelenléte, de azt már nem tudták, mit jelent a Lomhaság.

– Az talán a legrosszabb – mondta az egyik ve-lük utazó Farkasember.

Az új, varratott ruhákban indultak útnak, iga-zán pompásan néztek ki. A Farkaslakról való el-utazásuk után mindenhol úgy viselkedtek, mint-ha élő emberek lennének.

– A Lomhaság bizony nagyon veszélyes lusta-ság. Nagyon veszélyes fajta. Már a kisugárzása is sok ember halálát okozta eddig.

121

– Hogy néz ki? – kérdezte érdeklődve Ylva.– Nincsen állandó, megnevezhető alakja. Le-

het akkora, mint egy ember, de akár keresztülfér a legkisebb kulcslyukon is.

– Nahát! – a fi atalok igencsak elámultak a hal-lottakon.

– Hát igen, sajnos, mi ezeket már jól ismer-jük. Viszont a Halál most annyi gonosz alattva-lóját küldte szét, hogy már alig tudjuk megvé-deni Farkaslakot, ezért vissza kell térnünk oda – mondta kissé szomorúan a Farkasember.

– De akkor mi lesz velünk? – aggódott Hök.– Ezek a lények rátok nézve nem veszélyesek

– nyugtatta őket a Farkasember. – A ti utazásotok Norvégiába nem hozható összefüggésbe a varázs-jelekkel, ezért nem fognak bántani titeket. Azt tudjuk a Holdboszorkányról, hogy nem kóborol szabadon. Valószínűleg talált magának megfelelő-en hataloméhes halandót valahol délebbre, a me-legebb országokban, ahova Taino kergette. Minél messzebb jár tőlünk, annál jobb.

– De nekünk hiányozni fogtok! – sóhajtott szo-morúan Iliána. – És mi lesz Lesinkával és Vodjával?

– Természetesen ők veletek tartanak. Csakis akkor lesznek biztonságban, ha ők is elutaznak. Most, hogy a Halál ennyire támadó kedvében van, nem tanácsos a szolgái közelében maradniuk.

– Rendben, majd mi vigyázunk rájuk. És ti is vigyázzatok magatokra! – tolmácsolta Iliána mindegyikük óhaját.

122

A Farkasok Népe még nem találkozott effé-le gondoskodással. Ez nagyon meghatotta őket. Annyira, hogy azt is elfelejtették, hogy tudnak beszélni. Csak némán, integetve álltak, majd las-san eltűntek a szemük elől.

Ezután hosszan, szomorúan sóhajtva néztek egymásra az utazók.

– Hát… – törte meg végül Tuve a csendet –, ez van, ehhez kell tartanunk magunkat!

Ez az esemény bizony lyukat ütött várakozá-suk rózsaszín gömbjén, és ezen a lyukon beszö-kött az aggodalom. A hallottak alapján nyugtala-nul gondoltak az otthon maradottakra. Ha eddig netán titokban magukért aggódtak, ezután már a rokonaikért is gyötörte őket ez a kellemetlen ér-zés. Így már nem ígérkezett annyira kellemes-nek az utazás.

Iliána elgondolkodva nézte útitársait, mialatt azok összeszedték a holmijukat, és a hajó felé indultak.

Ylva, aki most töltötte be a huszonharmadik életévét, végtelenül hasonlított az anyjára, Anna-Stinára. A lány külsőre nem volt vékonynak mondható, inkább erős csontozattal áldotta meg a természet. Nagydarab testéhez vidám kedély pá-rosult. Annyira hasonlított az anyjára, hogy még az első metszőfogaik közötti rés is ugyanolyan volt. Iliána mindig is szerette Ylva biztonságot sugárzó személyét. A lány nevének jelentése elle-nére, ami lágyat jelent, unokatestvére ugyanolyan

123

vakmerő volt, mint egy fi ú. De abban már senki sem kételkedett, hogy Ylva lány. A nagy test el-lenére szép, arányos idomokkal rendelkezett, így formás mellei kellőképpen kiemelték női mivol-tát, ugyanúgy, mint anyjának.

Hök huszonegy éves fi ú volt, kefeszerű sötét hajjal, melyet direkt nyíratott rövidre, mert kü-lönben nem bírt volna vele. Iliána szerint így sem történt pozitív változás a kinézetében, mert Hök ezzel a frizurával leginkább egy hatalmas sün-disznóra emlékeztette. Hök nem számított zseni-nek, de különösen buta sem volt, valójában csak hosszabb ideig tartott neki megérteni a dolgokat. Iliána néha titokban jól mulatott, ahogy Hök azon igyekezett, hogy a nevéhez idomuljon. Fura fej-tartással körbetekintett, mintha éles karvalyszem-mel pásztázná a környéket. Ez a látvány, bizony nem nagyon vágott össze trombitaorrával.

Tuve volt a legintelligensebb a fi úk között.A sürgőssé vált utazás miatt megszakította teoló-giai tanulmányait. A fi ú már a huszonötödik élet-évét taposta, magas termetével és megnyerő arcá-val méltóságot sugárzott. Az inge alatt egy szé-pen megmunkált keresztet viselt.

Stenkilt még nem nagyon ismerte Iliána.A fi ú eléggé komoly, amolyan magának való fi gu-ra volt, de azért néha egy-egy tréfát szelíd mosoly-lyal fogadott. Csak annyit tudott még róla, hogy ügyes kezű, gyakorlatias ember, aki megbirkózik a hétköznapi problémákkal. Ehhez a kalandosnak

124

ígérkező utazáshoz Stenkil nagyon is hasznos tu-lajdonságokkal rendelkezett. Iliána különleges bi-zalmat érzett irányában, amelynek oka még az is lehetett, hogy Stenkil a maga huszonnyolc évével a legidősebb volt közöttük.

Iliána óvatosan maga elé suttogott, nehogy meghallj valaki:

– Lesinka, itt vagy?Mintha apró szárnyacskák suhogását hallaná,

úgy surrogott a füle mellett valami.– Köszönöm… – mondta Iliána. – És te, Vodja?Egyszerre apró csípést érzett a lábában, amely

olyan váratlan volt, hogy majdnem felkiáltott meglepetésében.

– Rendben, Vodja! – nevette el magát Iliána csendesen.

A hajó kapitánya már jól ismerte a társaságot, és szívélyesen üdvözölte őket. A lányok rendel-kezésére egy kabint biztosított, ahová – Iliána legnagyobb örömére – Lesinka is velük tartott.A fi úknak csak egy sarok jutott a fedélzeten. Ez a hajótípus, amely zömében nagy vízkiszorítá-sú, háromárbocos teherhajókból állt, norvég ten-geren volt használatos, és erőteljesen hasonlított egy svéd koggra. Nagy rakománytérrel rendel-kezett, de az utasokat nem nagyon kényeztették el szálláshelyekkel. Ha az idő rosszra fordul, hi-deg lesz, esetleg zuhogni kezd az eső, a fi úknak meg kell majd húzniuk magukat a fedélzet alat-ti raktárban.

125

De a fi úk nagyon örültek annak, hogy a sza-bad levegőn maradhatnak, és nem a zárt kabin-ban kell szoronganiuk. Az csak maradjon a ké-nyeskedő lányoknak.

Végre kifutott a hajó a kikötőből. Mivel még nem számítottak igazán tapasztalt tengeri utazók-nak, hiszen mindannyiuknak, ez volt az első tenge-ri útjuk, a gyomruk már idegesen meg-megrándult.

Lehet-e még valami annál izgalmasabb, mint egy utazás?

Lehet.

18

Tunsberg, Norvégia, 1478.

A tengeri utazás alatt nem történt olyan esemény, ami különleges vagy említésre méltó lett volna.

Habár egyszer rájuk tört egy nagy erejű vihar Skagerraknál, mégpedig oly erővel, hogy majd-nem elsodorta őket Skócia felé. Akkor minden-ki riadtan és összegörnyedve ült a lányok kabin-jában. Ylva először Tuve karjaiban keresett biz-tonságot, de ez nem fért össze egy leendő pap vi-selkedési normáival, így unokatestvére, Stenkil adott neki menedéket. Tuve szinte azonnal belát-ta, hogy nem is volt olyan rossz választás.

126

– Majdnem mindannyian unokatestvérek és test-vérek vagyunk – panaszkodott a helyzetre Ylva.

– Bizony! Iliána apja, Björn is az unokatestvé-rünk, így Iliána majdnem olyan, mintha a kistest-vérünk lenne – helyeselt Hök.

– Ellenkezőleg! – feleselt Iliána nevetve –, én épp egy generációval vagyok utánatok, mármint időben. Ti vagytok lemaradva, nem én!

– Na megállj, te csitri! – rázta Hök viccesen az öklét Iliána felé, majd Tuve felé fordult. – Csak Tuve az egyedüli, aki kívül áll a rokonságon, de azért velünk tarthat. Megengedem…

– Köszönöm szépen – biccentett a fejével il-lendően Tuve. – Most már kissé fárasztó lenne hazaúszni.

Így ugratták egymást tréfásan. Alapjában véve kellemes tengeri utazás volt. Legalább közel ke-rültek egymáshoz, jobban megismerték egymás szokásait és hibáit. Ennek a fényében a további kaland kellemesnek ígérkezett.

A hajó kikötött Tunsbergben.Iliána ott állt a hajó korlátjánál, és a kikötőt néz-te. Sok ember gyűlt össze, hogy lássák a messzi-ről érkező hajót.

– Itt kell lennie egy embernek, akit a Farkasok Népe választott ki a számunkra – töprengett félig hangosan Iliána, miközben körbetekintett –, azt mondták, hogy csatlakozni fog hozzánk.

127

A férfi t nem volt könnyű feladat megtalálni eb-ben a tömegben. A kikötő korlátjánál három fi a-tal lány állt, kissé lejjebb nők tülekedtek hatalmas köténnyel a derekukon, abból különféle ételeket árusítva. Egy helyütt asszonyok csoportja várako-zott néma csendben. Ők a legénység tagjait vár-ták, hiszen a norvég hajó hazatért. Távolabb öreg tengeri medvék ültek a halashordókon, és min-dentudón nézték a befutó hajót. Összességében igen sok ember tartózkodott a száraz földön. Egy díszes hintó is várakozott a rakparton, eléje ide-gesen topogó lovak voltak befogva. Iliána jól tud-ta, hogy kikre vár. A fedélzeten egy másik társa-ság is jelen volt. A hajón utazó úr még csak nem is köszönt a fi ataloknak, annyira felsőbbrendű-nek tartotta magát. Amikor a felesége tengeribe-teg lett, Iliána jó szívvel felkínálta a magával ho-zott gyömbéreket, hogy az asszony gyógyulását elősegítse. Ezt a fortélyt még a dédanyjától, Ilo-nától tanulta. Válaszképpen csak egy bágyadt kö-szönömöt kapott a fi nom úri hölgytől.

A kikötőben, kissé visszahúzódva a tömeg-től, a háttérben állt egy csinos férfi is. Látszott rajta, hogy valakire vár. A férfi fi atalnak tűnt. Iliánának, aki a tizenhat évével már kezdte más-ként látni a fi úkat, és nem csak úgy tekintett rá-juk, mint a legjobb játékok elrontóira, bizony megakadt a szeme ezen a sudár férfi n.

Látott még egy embert, akinek sunyi pofáját nem tudta fi gyelmen kívül hagyni, és aki eléggé

128

gyanúsan viselkedett. A férfi félig lehunyt szeme alól fi gyelte az úri népek útját a hintó felé.

„Vigyázzatok – gondolta Iliána rémülten –, ez lopni akar tőletek!”

Ebben a pillanatban az úrnő megfordult, és szembetalálta magát azzal az emberrel, aki utá-nuk osont. Éles hangon rászólt, miközben egy inas elkergette a sunyi kinézetűt a közelből.

„Mi történhetett? Honnan tudta az a nő, hogy valaki van a háta mögött?” – kérdezte magában Iliána. De már másik három emberre lett fi gyel-mes, akik a közelben beszélgettek. Az egyikük nagydarab és durva vonású alak, barna kabátot és kalapot viselt, a két másik láthatólag csodálat-tal tekintett rá.

Kicsit távolabb néhány kíváncsi suhanc állt egy számszeríjas alak körül, akiről lerítt, hogy nem-igen mosta ki a ruháját az utolsó tíz évben. Mel-lettük ült egy bértollnok, aki némi pénzért levelet írt az arra rászorulóknak. Volt ott még egy egy-házi személy, egy pap is. Végül egy katona zárta a sort, aki lándzsát tartott a kezében.

Meg kell hagyni, nagyon vegyes társaság volt!És ekkor végre Iliána megpillantott egy em-

bert, akiről feltételezni lehetett, hogy ő lesz a ve-zetőjük. Egy negyven év körüli férfi állt ott, és kutatón nézett mindenkire, aki lejött a hajóról. Kezében vándorbotot tartott, a hátán batyut ci-pelt, és látszott rajta, hogy hozzászokott a vad vidéki élethez.

129

Iliána szerint nagyon is ráillett az a kép, amit a Farkasok Népe elbeszélése alapján az őket kí-sérő emberről alkotott.

– Ott van! – kiáltotta örömmel a többieknek, és futni kezdett az ember felé.

De mégsem! A férfi tekintete rátapadt egy idő-sebb nőre, miközben boldogan integetett neki, és az idősebb nő visszaintegetett. Valószínűleg anya és fi a találkozott.

Lehetett újból kezdeni a találgatást! Most már, hogy lent voltak a kikötőben, nem látták úgy át a terepet.

De Stenkil és Tuve már beszélgettek valaki-vel, és izgatottan integettek a többieknek. Azzal a csinos férfi val beszéltek, akit Iliána már koráb-ban észrevett. De Iliána túl elegánsnak nézte egy ilyen utazáshoz, és túl fi nomnak ahhoz, hogy is-merje a Farkasok Népét.

Iliána magát korholta, hogy milyen korlátoltan gondolkodott az imént. Ők maguk is vajon hogy festenek? Nem a barátaik-e nekik is a Farkasok Népe, és a családja is nem nevezhető-e szintén túl fi nomnak egy ilyenfajta ismeretséghez? Pe-dig milyen közeli és meghitt viszonyban vannak ők maguk a Farkasok Népével.

Sokkal nyugodtabb hangulatban üdvözölte a férfi t, akinek csillogó barna szeme nagyon meg-nyugtatónak hatott. A férfi erős, határozott fogás-sal szorította meg Iliána kezét. A lányban rögtön bizalmat keltett a jelenléte.

130

– Hallottam, hogy lovakat szeretnétek. Ott vár-nak az istállóban – szólt tárgyilagosan.

Robert Flemmingsborg néven mutatkozott be. Megtudták, hogy második fi a egy nagy erdőtu-lajdonosnak, és igazán otthon érzi magát a ren-getegben, így biztonságban tudhatják magukat mellette.

Megkapták lovaikat, és hamarosan készen áll-tak, hogy ellovagoljanak a forgalmas kikötőből.

– Honnan ismered a Farkasok Népét? – tuda-kolta Iliána.

A férfi feléje fordult, a tekintete nyíltságot tük-rözött.

– Ez nem olyan dolog, amiről az embernek nem szabadna beszélnie?

– De igen… – pirult el Iliána a válasz halla-tán. Nagyon könnyen elvörösödött, világos bő-rén azonnal meglátszott, és bizony ez elég ide-gesítő volt a számára. Ilona megnyugtatta, hogy ez majd enyhülni fog az évek múlásával. Biztat-ta, hogy pár év múlva jobb lesz.

Iliána igazán reménykedett ebben. Nem sze-rette, hogy olyan arca van, amely azonnal elárul-ja érzelmeinek hullámzását.

– Akkor induljunk – mondta Robert, és a lovak patái hangosan kopogtak a kikötő kövein.

Iliána észrevette, hogy Ylva tudatosan irányí-totta lovát a Roberté mellé, arra számított, hogy majd tudnak beszélgetni útközben. Ylva nevetése különösen vidáman és dallamosan csengett, amikor

131

a fi úkkal beszélgetett. A hajóúton kisajátította ma-gának Stenkilt, nem kifejezetten fl örtölt vele, ha-nem inkább a világ kérdéseiről tárgyalt anélkül, hogy valaki is fi gyelt volna rá. Stenkil hallgatag férfi nak számított, és ráadásul Ylva unokatestvére is volt. Nem sokra ment vele. Most Hök is felbuk-kant Robert másik oldalán, és ezzel Ylva számára elrontott mindent.

Iliána kissé mulatva az előtte kibontakozó ko-médián, megkönnyebbülten sóhajtott, hogy elte-relődött róla a férfi fi gyelme. Viszont érdeklődve nézte Ylva erőfeszítését.

Így nem is vették észre, hogy amikor ellova-goltak a kikötőből, ravasz szemek fi gyelték őket.

19

– Az egyedüli, amit tudunk – mesélte Hök Ro-bert nek az úton –, az az, hogy Falknak el kellett volna lovagolni a paphoz Höyjordba, ahol szál-lást kapott volna. De a pap időközben elköltözött Svarstadba…

Ylva gyorsan közbevágott: – Igen, de útközben betért egy fogadóba

Höyjordban. Ott még emlékeztek is rá, így me-sélte apám és nagyapám, akik már jártak erre is, és keresték. Annyit tudunk, hogy akadt egy

132

útitársa. Gyalog mentek tovább, mert a lovat csak bérelte. Az útitársát Jörgennek hívták. Innen az-tán megszűnt minden nyom.

– Jól van, akkor Höyjordban kezdjük – mond-ta Robert vidáman. – Oda nem nehéz eltalálni, és az út maga is könnyen járható. Kevés lakatlan és vad terület van arrafelé, szinte semmi! Isme-rem, mert ez az én területem, illetve az apámé, ha pontos akarok lenni.

A fi atalok szerették Robert könnyed, kis-sé ironikus stílusát. Kinézetre egyidős lehetett Stenkillel, talán egy kicsit idősebb is. Körülbe-lül harminc évesnek gondolták. Mindenkinek na-gyon tetszett az, hogy nem valami öregembert ad-tak melléjük vezetőnek.

Fiatal kora ellenére mégis biztonságban érez-ték magukat mellette.

Először sík területen haladnak majd keresztül. Felidézték magukban, hogy Falk ugyan egy kis-sé északabbra kötött ki, Borrónál, ezért úgy gon-dolták, hogy Tunsbergből egyenesen Höyjordba lovagolnak. Ez logikusnak tűnt, és így tett volna Ravn és a többiek is.

Robert utánagondolt. – Úgy vélem, az lenne a legjobb, ha megpróbálnánk Falk útját követni, annyira pontosan, amennyire csak lehet. Jó, hogy szóltál, Ylva! Még akkor is ez a helyes, ha időt ve-szítünk azzal, hogy előbb fellovagolunk Borróba.

Tuve helyeslően bólintott. – Talán valami más nyomot is találunk, ha pontosan követjük az útját.

133

– Ez lenne a célunk – mondta Robert.– És ráadásul arra nem jártak a szüleink, ami-

kor keresték Falkot! – tette hozzá Ylva.– Valószínűleg tényleg nem. A legtöbb alka-

lommal Tunsbergben köt ki a hajó.– Akkor itt előnyre tehetünk szert a régi kuta-

tókkal szemben – mondta Hök elégedetten. Ylva elemében volt. Három fi atal férfi , és mind-

egyik megfelelő az életkor tekintetében. A maga módján jól néz ki mind a három. Robert nagyon elegánsan festett a tetszetős vadászkalapjában, amelyet hátul felhajtott, de elöl már napellenző gyanánt a szemébe húzott, és egy hosszú toll a fül felett tette tökéletessé a képet. Stenkil is nagyon szemrevalónak tűnt, bár kissé szófukar volt. És itt volt még Tuve… de ő nem is számít, mert belőle úgyis pap lesz. De azért fess fi ú!

Ylva néha megmérgesedett az öccsére, Hökre. Sokszor tett a beszélgetések alkalmával buta megjegyzéseket. A többiek ugyan vele nevettek, de Ylva szégyenkezett miatta.

Az egyetlen lány köztük a kis Iliána volt. Ylva néha titkokban mint vetélytársát méregette. El-képzelte, hogy Iliána az ő ellenfele…

De nem, ez nem igaz. Iliána rendkívül aranyos és szelíd kislány, és erőteljes kisugárzása ellenére sem volt hatással egyik férfi ra sem.

Legalábbis Ylva így gondolta, de hát ő nem volt férfi . A fi úk hódolattal vegyes tisztelettel ke-zelték a kislányt, és ösztönösen távolságtartóak

134

voltak vele szemben. Iliána annyira más volt, mint a többi lány.

Robert viszont nagyon is érdeklődött iránta, ez azonnal meglátszott a viselkedésén. Nem értette, és ezáltal nem tudta, hogyan bánjon vele.

Ezt nem lehetett szerelemnek nevezni, ez más-fajta érdeklődés volt.

Ylva megkönnyebbülten fellélegzett.Nem úgy, mint Iliána.

Borro után a szárazföld belseje felé tartottak, ahol egyre rosszabb utakra tértek. Az erdőségekben buckás terepen haladtak tovább.

Mialatt a többiek kellemesen beszélgetve lova-goltak, Iliána szótlan és nyugtalan lett.

Valami nem stimmelt. Úgy érezte, valaki vagy valami követi őket, szorosan a nyomukban van, a mély erdőségekben is.

Már a kikötőből kifelé lovagolva megérezte a fürkésző tekintetet, de megfordulni nem mert. Még nem.

Először akkor mert körülnézni, amikor a síksá-gon lovagoltak keresztül. Nehezen igazodott ki a lá-tottak alapján, mert mindig akadt egy szekér vagy egy lovas, esetleg lovascsoport – mind ártatlannak látszó emberek –, akik keresztezték az útjukat.

Amikor újra egy elhagyatott sík vidéken lo-vagoltak keresztül, folytatta a vizsgálódást, mert már egy teremtett lélek sem járt a közelükben.

135

Azért néhány facsoportot, kisebb erdőket lá-tott a látóhatáron.

Iliána már-már megnyugodott, hogy csak be-képzelte magának az egészet, amikor újra meg-érezte. Itt az erdőben már biztosan tudta, hogy fi gyelik őket. És azt is tudta, hogy amikor ez a „biztos érzése” van, az mindig igaznak bizonyul.

– Lesinka… – suttogta –, igazam van, amikor azt hiszem, hogy valaki kísér bennünket?

– Igen! – hallotta füle mellett a jól ismert csen-gő hangocskát. – De ne félj, Vodja is itt van ve-lünk!

Iliána megborzongott. Vodja nagyon szeretet-reméltó és sok mindenben jártas teremtmény volt. De a módszerei néha kissé… keménynek számí-tottak.

Amikor egy tisztáshoz értek, Robert pihenőt és étkezést rendelt el. Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel, mert érzékeny alfelüknek jól esett a pihenés a sok lovaglás után. Ugyan mindenki szokva volt a lovagláshoz, de a többnapos hajó-út ellustította őket.

Ylva Tuve mellé, s a többiektől egy kissé távo-labb került. A sok gyökér és kődarab miatt nem is volt olyan könnyű megfelelő helyet találni a pi-henéshez.

Már majdnem elkészültek az evéssel, amikor Ylva megkérdezte:

136

– Mondd csak, miért akarsz pap lenni?Tuvét meglepte a kérdés. Gondolkozott egy da-

rabig, mielőtt felelt volna.– Nem tudom megmagyarázni… – mondta las-

san. – Úgy éreztem, hogy egész életemben pap akartam lenni.

– A hatalom miatt? – kérdezett vissza Ylva.Tuve meglepődve nézett rá. – Ez furcsa szó eb-

ben az összefüggésben.Ylva mindig is kimondta, amit gondolt, így most

is belevágott a közepébe. – A papok mindig hatalmi helyzetben vannak. Sőt, néha vissza is élnek vele.

Tuve utánagondolt, hogy mit is mondott a sa-ját indoklásának. – Igen, meglehet. De isme-red a négy rendet, amely a társadalmunkat kite-szi. Nemesek, papok, polgárok és parasztok. Ti Farkaslakon a nemesekhez tartoztok. A legfelső osztályhoz. Ráadásként ti hercegek utódai vagy-tok, bár soha nem csináltatok nagy ügyet ebből.

– Nem, remélem, hogy nem! – kiáltott fel meg-lepetten Ylva. – Nálunk sohasem hagyta el szol-gáló önszántából Farkaslakot.

– Nem is, de azért csak szolgálók maradtak – vetette közbe Tuve.

– Nektek is vannak cselédeitek és cselédlá-nyaitok – vágott vissza szelíden Ylva, majd újból megkérdezte: – Nem hagytuk el nagyon azt a té-mát, amit legelőször kérdeztem?

– Talán. De a kérdésed annyira meglepett, hogy ezt először magamban kell megvizsgálnom.

137

A nagyszüleim, Jeppe és Ricke, úristen, mennyire hiányoznak! – sóhajtott a fi ú szomorúan –, szin-tén parasztok voltak, és a szüleim is azok. És a parasztok állnak a társadalom legalján.

– Ez nem igaz! Azért még ott vannak a többi-ek, akikről sohasem esik szó, a tengerészekről, rakodómunkásokról, különböző más munkások-ról és a csőcselékről. Azok vannak legalul! De én különben sem szeretem így felosztani az embere-ket. Én mindenkivel szívesen beszélek, aki csak utamba kerül.

– Ezt csak azért mondod, mert kivételes hely-zetednél fogva nem kerültél kapcsolatba túl sok emberrel – nézett rá komolyan Tuve.

– Most megint eltértünk az eredeti kérdésem-től – emlékeztette Ylva Tuvét. – Na, miért is akarsz pap lenni? Azért, hogy fent állhass a szószékeden, és lenézhesd az embereket? Vagy tanítani akarsz?

– Nem és nem. Elismerem, hogy felzaklattál a kérdéseddel. De a válasz rendkívül könnyű. Azt szeretném, ha beszélhetnék mindenkinek Isten-ről, Jézus Krisztusról és Szűz Máriáról, meg a mennyországról és a pokolról. Nem akarok sen-kit sem arra kényszeríteni, hogy higgyen, és nem akarok senkit sem megbüntetni azért, ha nem tud hinni. Csak el akarom mondani, és ezzel segíte-ni az embereknek.

Ylva erősen nézte. – Imponálsz nekem. Ha ez a célod, azt tisztelni tudom. Nem vagyok hozzá-szokva, hogy papok ilyen alázatosak legyenek.

138

– De te magad nem hiszel? – kérdezte Tuve csendesen.

– Inkább úgy mondanám – szólalt meg Ylva őszintén –, hogy utálok órákig pisilés nélkül ülni egy templomban, minden vasárnap. Egyébként is, sokkal jobban hatnak rám a dolgok, ha egyedül vagyok. Tudod, Tuve, lehet, hogy bolond vagyok, de rájöttem, hogy nagyon szeretek egyedül lenni. Egyedül és csendben.

– Ezzel én is így vagyok – mosolygott a fi ú. Kezét Ylva karjára tette. – A többiek már szede-lőzködnek. Menjünk mi is?

– Természetesen – mondta Ylva és hagyta, hogy Tuve fölsegítse.

– Köszönöm, hogy ilyen jól elbeszélgettünk – mondta komolyan Tuve. – Rövid volt ugyan, de sokat jelentett nekem. Igazán értékelem az őszin-teségedet.

Ezt már Ylva nem tudta méltóságteljesen meg-hallgatni, örömében csak boldogan vigyorgott, ár-tatlanul, mint egy ma született bárány.

Igazán dühítő, hogy Tuve pap lesz, gondolta. Az egyetlen, aki nem rokon. Na és persze Robert. Ylva nézte a csinos útikalauzt, és gondolkozni kezdett. Egy ilyen négyszemközti beszélgetést vele is le kell folytatni, hogy jobban megismerje.

Stenkil is igazán rendes, jóravaló fi ú. Vele az a gond, hogy unokatestvér. Anna-Stina, az anyja és Stenkil apja testvérek.

De sok gondja akad egy magafajta lánynak!

139

Minden kétséget kizáróan Ylva már érett volt a házasságra. A huszonhárom év egy lánynál már soknak számított a férjhezmenetel szempontjából. De a szülei, Lo és Anna-Stina sohasem próbálták meg egyik gyermeküket sem erővel kiházasítani. Ylvának már akadtak kisebb szerelmei, és néha közel járt ahhoz, hogy megállapodjék, de időben megérezte, hogy még nem jött el az igazi, és így visszalépett az elsietett frigy elől.

De már nem akart sokáig várni!

20

A nap jól telt. Korán reggel hagyták el a szálláshe-lyüket, és egyenletesen lovagoltak minden szük-ségtelen megszakítás nélkül. Az időjárással is szerencséjük volt, nem panaszkodhattak. Egyéb-ként egyikük sem akart rosszabb színben feltűn-ni, mint a másik, és nem akadt köztük egyetlen-egy kényeskedő sem.

Legtöbbször a szabadban álltak meg étkezni, mert egy jó nagy elemózsiás zsák is velük volt. De még mielőtt elhagyták volna a lakott terüle-tet, megálltak az egyik fogadónál. Meg akarták tudakolni, hogy járt-e erre Falk.

Elsőként jártak ezen az úton azok közül, akik a fi ú nyomát követték. Falk harmincöt éve járt erre. Nem kívánhatták, hogy bárki is emlékezzék rá.

140

A legrosszabb az volt, hogy a fi atalok közül senki nem ismerhette Falkot, mert már több éve eltűnt, amikor a köztük lévő legidősebb, Stenkil is meg-született. De Ilona nagyon pontosan leírta Ylvának Falk kinézetét: sudár, arányosan magas termet, na-gyon hosszú és sötét haj, szép, majdnem feltűnő-en szép arc. Annyira szép az arca, hogy egy lány-nak is becsületére vált volna. Nagyon hasonlatos Iliánához, mint azt Hök is hozzátette. Iliánához, aki már fehér hajtinccsel rendelkezik.

Az öreg fogadós alaposan megnézte magának Iliánát, és meglepődött a tündérekhez hasonló ki-nézetén, de végül a fejét rázta.

– Nem, egy ilyen ifjúra biztosan emlékeznék – szólt elmerengve, majd magabiztosan folytat-ta. – Nem, majdnem biztosra mondhatom, hogy nem járt erre ilyen fi atalember. De várjanak, meg-kérdezem a feleségemet is!

Az asszony sem emlékezett senkire, aki Iliá-ná ra hasonlított volna.

Így hát, miután alaposan megebédeltek és jól megpakolták az élelmiszeres zsákjukat, tovább folytatták útjukat.

Megbízható útmutatást is kaptak, hogy merre tanácsos menniük Höyjord felé. Ha a farkaslaki fi atalok jól ismerték családjukat, akkor Falk sem választott valamilyen lerövidített és ismeretlen utat. Ő is, mint mindenki a családban, szerette, ha az út jól járható, és többé-kevésbé forgalmas. Így mesélte nekik még az indulás előtt Ilona.

141

– De mindenképpen táborozzatok le még jó-val sötétedés előtt – tanácsolta a fogadós. – Ezek az erdők nem biztonságosak, bármi előkerülhet belőlük, ragadozók, szellemek vagy akár embe-ri vadállatok is.

Megköszönték a jó tanácsokat, és útnak indultak.Megpróbáltak úgy gondolkodni, ahogy sze-

rintük Falk tette. Merre tarthatott, és hová lo-vagolhatott? A fogadósnak valószínűleg igaza van, hiszen jól ismerte a környéket, így hallgat-tak a tanácsára.

A terep egyre nehezebb lett. Egyfolytában emelkedett, de még nem túl meredeken. Így is időbe telt, mire a lovak megtették az utat a nehéz csomagokkal, amelyek minduntalan beleakadtak a fák ágaiba. Ráadásul számos kisebb és nagyobb vízesés keresztezte az útjukat, amelyet meg kel-lett kerülni.

Iliána lába teljesen átázott, amikor egy mé-lyebb vízmosáson keltek át.

– Jók a csizmáid! – mosolygott Robertre Iliána, amikor felkapaszkodtak a következő dombra.

Robert visszamosolygott rá. – Igen, mert telje-sen vízhatlanok – magyarázta.

– Ó! – mondta Iliána meglepetten és egyben csodálattal. – Hol szerezted?

– Kimondottan nekem varrták a legjobb bőr-ből. Ha valaki sokat jár az erdőn, mezőn és a ren-getegben, mint én, annak nagyon is szüksége van ilyen lábbelikre.

142

Iliána sóhajtva nézett le rövid szárú csizmács-kájára, amely mostanra már teljesen átitatódott, s a lába igencsak fázott benne.

– Vedd le és hagyd, hogy megszáradjon! – ta-nácsolta Robert, s a lány azonnal engedelmes-kedett. A levetett csizmákat felakasztotta maga mögé a nyeregre.

Ekkor Ylva elakadt a vízmosásban. Nem tu-dott továbbmenni, mert a lovát megijesztette a víz sebes csobogása, és megtorpant. Tuve ment oda segíteni neki. Elkapta a kantárszárat, meg-nyugtatta a lovat, miközben átvezette őket a túl-partra. Ylva, miközben próbálta a lovat jobb be-látásra bírni, csupa víz lett.

– Meg kell állnunk! – mondta Stenkil határo-zottan. – A nap is lenyugodott már. Remélem, ta-lálunk valami jó táborhelyet ma éjszakára.

– Egy ház tetejét láttam arra, kissé előbbre – mutatott egy irányba Robert. – Ha jól emlékszem, egy kis falunak kell ott lennie. De én magam még soha nem jártam erre.

Iliána kényelmetlenül érezte magát. Valami go-noszságot érzett a közelükben egész úton. Amikor Ylva meg a fi úk a vízben gázoltak, és így védte-lenek is voltak, Iliána megpillantott valamit a há-tuk mögött. A sápadt hold akkor jött fel az égre, a körvonalait még alig lehetett kivenni. Ekkor mintha egy lovas vágtatott volna messze a távolban, miköz-ben hosszú haja csak úgy röpült utána a levegőben. Csak ennyi volt, mert a lovas hirtelen köddé vált.

143

Most először győződött meg róla igazán, hogy valóban kíséri őket valaki.

Nem tetszett neki a falu sem, és az sem, aho-vá tartottak. Ezek a kis házak furcsán, gonoszul kuporogtak a hatalmas, nehéz fák alatt. Valóban itt akarnak éjszakázni?

De egyszerre bizonyosság öntötte el mindnyá-jukat, mert Iliána hirtelen elmosolyodott.

– Falk járt itt! – mondta hangosan.Robert meglepődve nézett rá. – Honnan tudod?A többiek csak csendben mosolyogtak. Ismer-

ték Iliánát, és tudták, hogy igaza van.

21

A telihold mostanra már fényesen világított, de a felhők gyülekezni kezdtek az égen, így csak egy-egy villanásnyit lehetett látni belőle.

Ha nem kezdett volna gyorsan sötétedni, biz-tosan nem állnak meg ezek mellett a nyomorú-ságos kis viskók mellett, itt, az erdő szélén. Már első ránézésre is meglehetősen gyanúsnak tűn-tek. Iliána nem tudta pontosan megmondani, mi okozza benne ezt a kellemetlen érzést, talán az ál-lott szag, amely körbelengte a telepet, vagy az az egyhangú, ritmikus zaj, amely valahonnan hal-latszott. Néha egy-egy szélfuvallatban égett szag

144

is érződött, amely továbbszállt ugyan, de a hamu jellegzetes büdösségét hagyta maga után.

Mindenki bizonytalannak tűnt, amikor leszáll-tak a nyeregből, és tétován egymásra néztek.

– Talán inkább lovagoljunk tovább… – mond-ta Ylva halkan.

– Nem. Előbb meg kell terveznünk, hogy ho-gyan tovább – mondta Robert. – Túl sötét lesz, mire keresztüllovagolunk az erdőn. Bemegyek valamelyik házba, ahol az emberek még fenn van-nak, és szállást kérek. Ez a két legközelebbi ház teljesen sötét.

Amikor eltűnt a házak között, hirtelen úgy érezték, hogy nagyon egyedül maradtak. Az öt útitárs kissé jobban egymáshoz húzódott, miköz-ben a kezeik a lovak zabláját markolta. Még a lo-vak is megérezték a kellemetlen környezetet, mert füleiket idegesen mozgatták.

– Nem éppen kedvemre való hely… – suttog-ta Iliána Lesinkának.

– Nekem sem tetszik… – felelte a tündérlány-ka a nyereg szélén üldögélve. – Menjünk innen!

– Azt hiszem, az lenne a legjobb – bólintott be-legyezően Iliána. – Valami baj van az egész úttal…

Ebben a pillanatban egy jókora asszonyság jött ki a legközelebbi, sötét házból.

– Tűnjetek el innen, semmirekellők – kiáltot-ta. – Takarodjatok!

Stenkil, aki a legidősebb volt köztük, össze-szedte minden bátorságát, és odakiáltott. – Mi

145

becsületes utazók vagyunk, és éjszakai szállást keresünk. Kaphatunk-e nálatok? Vizesek lettünk, fáradtak vagyunk és tudunk fi …

– Nem hallottátok, mit mondtam? – kiáltott újra a termetes nőszemély. – Itt nem maradhattok!

– Talán egy másik háznál kapunk szállást? – kiáltotta közbe Tuve –, én papnövendék vagyok és tanúsíthatom, hogy útitársaim becsületes…

Az asszonyság most már magából kikelve or-dított: – Egy szaros pap, itt? Azt mondtad, hogy pap? Menj a pokolba, te átkozott kiskakas!

Ezzel felkapott egy hosszú nyelű seprűt, és fe-nyegetőn hadonászva feléjük indult.

Szerencsére Robert időben visszajött, és nyug-tatni próbálta a felháborodott asszonyságot. – Meg-értettük, elmegyünk a faluból!

Sebesen felültek lovaikra, és útnak indultak.Az asszonyság még búcsúzóul utánuk kiabált: – Nem, ne azon az úton menjenek! Azt mond-

tam, ne azon az úton!Legokosabbnak vélték, ha szót fogadnak neki,

és megváltoztatták az irányt.– Szóval te sem találtál semmilyen helyet, ahol

megalhatnánk? – érdeklődött Stenkil.– Nem, mert velem is lehetetlenül viselkedtek!

– válaszolta Robert, majd hirtelen intett a kezé-vel. – Állj!

Az erdő eltakarta ugyan őket, de megláttak va-lakit, aki abból az irányból szaladt, amerre nem volt szabad lovagolniuk.

146

– Úristen! – mondta Hök. – Ennek be volt fest-ve az arca!

– Ajjaj! – sóhajtotta Iliána. – Emlékeztek rá, mit mesélt az öreg Sigismund? Még Falk mesél-te neki, hogy látott egy falut feketére mázolt em-berekkel. És az egyik házból ütemes dobszó hal-latszott. Hallgassátok csak!

Ekkor a távolban egy tűzcsóva szállt az ég felé, még látták a fák között, mielőtt eltűnt volna.

– Odalovagoljunk? – kérdezte érdeklődve Hök a többieket, aki mindig kész volt egy kis kalandra.

– Megpróbálhatjuk… – egyezett bele Robert. – De úgy csináljuk, hogy ne találkozzunk senkivel.

Óvatosan haladtak előre az erdőben. Amikor egy bozótosabb rész következett, Robert tanácsol-ta, hogy szálljanak le a lovakról, kössék ki őket, és gyalog lopózzanak tovább.

A dobok zaja egyre hangosabb lett, és a tűz fé-nye is erősebben világított.

Hirtelen egyszerre torpantak meg mindannyian.– Segítség… – motyogta Ylva megrendülten.Ahányan voltak, annyiféleképpen reagáltak a

látottakra. Iliána hallotta, hogy Stenkil elfojt egy sóhajt, és Hök döbbenten nyög egyet. Robert úgy nyitogatta és zárogatta öklét, mintha görcsöt ka-pott volna. Tuve erősen markolta nyakában a ke-resztet, és imákat mormolt.

Az ösvény két oldalán halmokban álltak a ko-ponyák, mintha fi gyelmeztetés lenne a betolako-dók számára. Emberi és állati koponyák vegyesen.

147

Ugyanakkor azt is észrevették, hogy egy kis tisztás terül el az alacsony sziklák között. Köze-pén egy máglya égett, előtte rendkívül nagy, dur-va rönkökből ácsolt építmény állt, melynek fűte-teje lelógott egészen az útra. A rönkök között elég nagy hézagok voltak ahhoz, hogy rajtuk keresztül megláthassák az embereket, akik bent valamiféle egyszerű, ritmikus táncot jártak.

Ártatlan táncnak is tűnhetett volna a fi atalok számára, de nem az volt, hanem egy titokzatos szertartáshoz kapcsolódó táncot láttak.

A holdfény fáradhatatlanul bujkált a felhők kö-zött, hol felvillant, hol elsötétült.

– Az én erdőmben… – nyögte elkeseredetten Robert. Jól látszott, mennyire rosszul érinti a lát-vány, szemei kétségbeesést fejeztek ki, homloka izzadt. – Ilyet nem lehet tenni, ez tilos és utála-tos. Mit fog az apám szólni, ha elmondom neki? Erről tudnom kellett volna, de eddig fogalmam sem volt róla.

– Az ilyet titokban teszik… – vigasztalta Sten-kil. – Ez olyasmi, amiről még suttogva sem be-szélnek. Pogány szertartás.

A dobok peregtek, az emberek énekeltek, illet-ve valakit szólítottak, mint egy varázsszertartáson. Durva, érces hangok biztatták egymást. Főleg női hangokat hallottak; kiabáltak. Az egész egy töké-letes hangzavarnak tűnt, amely megijesztette őket.

Csak egy ember állt a körön kívül, egy férfi , aki a máglyát gondozta, táplálta.

148

– Maradjatok itt! – döntötte el Robert. – Én odamegyek, és megkérdezem, mi a fenét tesznek.

– Ne menj sehova – tört ki hevesen Iliána. Ré-mült volt attól, hogy még mi történhet.

– Ez az én erdőm – ismételte meg Robert fá-radtan és szomorúan. – Nem biztos, hogy én vagy valaki más idejön még egyszer. És ezt meg kell állítani. Ezt nem engedhetem!

– Ne menj, és mindannyian menjünk innen! – kérte kétségbeesve Ylva, de Robert nem hall-gatott rá.

Kicsit hátrébb húzódtak a nyomasztó halmok-tól, mialatt Robertre vártak. Az ének, már ha éneknek lehet nevezni a rekedt kántálást, csak úgy hallatszott: „Hej! Hej!”

Vagy…Vagy „HEL”, a Halál!– Robert gyere vissza… – kezdett volna bele

Ylva, de Stenkil gyorsan, még idejében befogta a száját tenyerével.

– Mind ide akarod hívni őket? – sziszegte Sten-kil a lány fülébe.

Ylva ellenkezése, hogy „de nem hagyhatjuk Robertet a sorsára” mondat, most egy kivehetet-len „Hümmmüüm”-be fulladt.

Látták, ahogy Robert odamegy közéjük, hogy beszéljen az emberekkel. A tűz őre erre gyor-san odaszaladt az ácsolt építményhez, és beki-abált valamit. Bentről félelmetes ordítás hallat-szott, és Robert azonnal megértette, mekkora

149

veszélyben van. Sebesen megfordult, és elkezdett rohanni barátai felé, miközben egy csomó rituá-lisan mázolt ember eredt a nyomában, akik esze-veszetten kergették.

„Túl sokan vannak ahhoz, hogy csak egy falu la-kosai legyenek!” – gondolta Iliána, aki segítségként az ágakba kapaszkodva futott előre. Ha őt kerget-ték volna ezek a népek, akkor bizony nem szaladt volna a barátai felé, nehogy kitegye őket a veszély-nek, de a kritikus helyzetekben nem könnyű okosan gondolkozni, és így mindenki másképp viselkedik.

– Rohanjatok! – kiáltott Robert a fi atalok felé. – Rohanjatok, ha nem akartok bekerülni a kopo-nyagyűjteménybe!

Azok észvesztve rohantak, ahogy csak bírtak. – A lovakhoz… – lihegte Stenkil.„Úristen! Hogy találjuk meg a lovakat – gon-

dolta Iliána. – Olyan messze vannak. És olyan sötét van!”

Az üldöző csoport a hátuk mögött már elérte az erdő szélét.

– A lovak! Hol vannak a lovak? – Ylva pánik-ba esve kiabált.

– Nincs idő rájuk! Rohanj! – felelte Robert, aki mögöttük szaladt.

– Fussatok, ahogy csak tudtok, és rejtőzzetek el! Ha rábukkanunk a lovakra, az jó, de…

Szavai egy fájdalmas sikolyban haltak el. Iliána hátranézett futtában, és csak annyit látott, hogy valaki elesett, és a horda rárohant.

150

Ylva, aki Iliána mögött szaladt, siránkozni kez-dett: – Ó, istenem! Robert! Leütötték. Most mit tegyünk?

Iliána minden porcikája meg akart állni, hogy segítsen, de egy pillantás elég volt hátrafelé, hogy az őrjöngő, kegyetlen tömeget meglássa, akik rá-mutogatva kiabáltak:

– Vesla! Fogjátok el a Veslát!Iliána megpróbált a hallottakon gondolkodni,

de egy gyökérben megakadt a lába, és a földre hasalt. Valahogy sikerült megkapaszkodnia egy másikban, és így talpra tudott állni. Ugyan nem sokat tudott norvégul, valamennyit megértett ab-ból, amit néha Robert mondott, így a vesla szót jól ismerte. Azt jelentette: a kicsi.

Őt akarják tehát!Hallotta, ahogy Hök ordít, és a kiáltását mint-

ha valami elvágta volna. Nem! Nem lehet Hök az! Olyan fi atal és annyira ártatlan még!

Nehéz léptek dobogását hallotta maga mögött, amint a termetes férfi ak lihegve és nyögve a nyo-mában voltak. Őt akarták, és Iliána egyre jobban érezte, hogy nagyon fáradt. Bőrét futás közben összekarmolták a visszacsapódó ágak, és minde-ne nagyon fájt. Ugyanígy futhatott a kis Vodja is valamikor, amikor a herceg a tizenkét gonosz va-dászát ráeresztette. Istenem, mikor lesz már en-nek vége?

Az üldözők közül egy már ott zihált mögötte. – Elkaptam! – ordította diadalittasan, amikor

151

egy éles sikítás és vele együtt tompa puffanás is hallatszott. Majd még egy sikoly és még egy puf-fanás. A nehéz, üldöző léptek elmaradtak. Iliána megfordult és körülnézett.

Az üldöző férfi ak megálltak, és meredten bá-multák azt a kettőt, akik a földön feküdtek. Már halottak voltak.

Egy számszeríj nyila ölte meg őket.

22

Az üldözöttek megálltak egy pillanatra, mert ész-lelték, hogy az üldözők rémült kiáltásokat hallat-nak, majd egyik a másik után fordul meg, és me-nekülni kezd.

„Ellenség!” és „Hozzunk fegyvereket, mert so-kan vannak!” kiáltások hallatszottak felőlük az éjszakában.

A falusiak közül valaki hirtelen, fájdalmasan felkiáltott: – Jaj, jaj! Valaki beleharapott a lábam-ba! Jaj!

Erre már egy másik is felüvöltött: – Engem is megharapott valami, segítség!

– Óh, meghalok… a torkomat kapta… el! – hö-rögte valaki a tömegből.

– Itt kígyók vannak, fussunk! – kiáltották töb-ben is rémülten.

152

A falubeliek egytől egyig a nagy építmény felé rohantak.

– Vodja! Gyere vissza! – kiáltotta fojtott han-gon Iliána.

Végre elcsendesedett körülöttük minden. – Hogy van Hök? – kérdezte Iliána most már

hangosabban, de úgy, hogy még ne hangozzék kiáltásnak.

– Nem tudom… – mondta Ylva. –Valaki fej-be vágta, és…

– Megvagyok… – nyögte Hök, majd sántikál-va előlépett a fák közül. – De a karom lebénult.

– Majd elmúlik, az csak az ütéstől van – nyug-tatta meg Tuve.

– És hol van Robert? – tudakolta Ylva aggodal-masan. – Láttam, hogy mindenki rárohant. Mek-kora ütéseket kapott!

Úgy döntöttek, hogy visszamennek és megke-resik, lesz, ami lesz.

– Siessünk! – ajánlotta Stenkil. – Hallottátok, azt mondták, hogy fegyvereket hoznak!

Ezt bizony futás közben mindenki jól hallot-ta. Valaki mégis megkérdezte közülük: – De va-jon ki segített nekünk?

Iliánának erről egyéni elképzelése volt.– Ezeknek a vadaknak biztosan sok ellensége

lehet a többi faluban – szólt Tuve.– Én meg azt hiszem, hogy az egész erdőség

minden falujából jelen voltak a találkozón – mond-ta Hök a karját dörzsölgetve.

153

– Ez nem valami istálló volt – méltatlankodott Ylva –, ez egy… kultikus hely.

– Valószínűleg igazad van – felelte Tuve, és Ylvának jólestek ezek a szavak.

Végre megtalálták Robertet. Elég csúnyán helybenhagyták, mert az egész testét, ahogy a sötétben ki tudták venni, rúgások nyomai borí-tották. Tuve letérdelt mellé, és a hátára fordítot-ta, majd megvizsgálta.

– Csak halott ne legyen – suttogta Ylva. – Ak-kor mit csinálunk?

– Nem halt meg – szólt Tuve szigorúan. – De ezekkel a sérülésekkel halottnak kéne lennie. Vas-ból lehet a feje, hogy túlélte ezt a támadást.

Robert csukott szemmel, alig hallhatóan nyög-décselt, az arcán látszott, hogy nagyon szenved. Amikor Tuve a vizsgálat közben a feje hátsó ré-széhez ért, hangosan feljajdult, és magzatpózba kuporodott össze.

Aztán lassan kinyitotta a szemét, és akadozva megszólalt. – Jól… vagyok… – nyögte. – Csak kissé szédülök. És… fáj…

– Ne, nehogy elájulj megint! – szólt rá Stenkil szigorúan, de nem azért dörrent rá, mert haragu-dott, hanem a fi gyelmét akarta lekötni Robertnek. – Majd rákötünk a lóra, de most gyalog kell to-vábbmennünk. Azonnal induljunk! Majd mi ket-ten visszük Robertet! – nézett Tuvéra.

– Tényleg, a lovak – szólt Ylva. – Hol vannak? Arról sincs fogalmam, hogy hol vagyunk most!

154

Robert ezt hallván megpróbált talpra állni. De annyira bizonytalanul állt a lábán, hogy támo-gatni kellett. Miután visszanyerte az egyensúlyát Stenkil és Tuve támogatásával, Iliánára nézett és megkérdezte:

– Kinek kiáltottál? Ki az a Vod… vagy valami?– Ó, Vodja? Így hívják a lovamat! – felelte Ili-

ána könnyedén.A többiek kérdőn néztek rá, de nem szóltak egy

szót sem. Amikor mindannyian újra bent jártak az erdőben, Ylva suttogva megkérdezte Iliánát:

– Hallottuk, hogy a tündérgyerekek velünk akartak utazni, de azt hittük, ők is visszamentek a Farkasok Népével.

– Velünk van mind a kettő – mondta Iliána csendesen. – De ezt nem tudja mindenki.

– Nem, biztos, hogy nem tudja – helyeselt Ylva.– Majd később elmondom Robertnek – ígérte

Iliána. – Most egy kissé túl sok minden történt.– Értem. De hogyan fogjuk megtalálni a lo-

vakat? A hold nem világít, csak játszik velünk egész idő alatt – nézett körbe Ylva, majd a férfi -ak után igyekezett.

Iliána kissé lemaradt, majd halkan suttogott maga elé: – Vodja, itt vagy?

– Mindig veled vagyok, drága Iliána – hallat-szott az ismerős rekedt hang a fülénél.

– Köszönöm a segítségedet, barátom. Jobban kell azonban vigyáznod, nehogy észrevegyenek. Féltelek!

155

– Féltesz? – kérdezte Vodja, és a hangjába öröm vegyült.

– Természetesen! Mindannyian szeretünk té-ged és Lesnikát. De te… beleharaptál annak az embernek a torkába? Meg is ölhetted volna! – sut-togta Iliána kissé megrovón.

– Igen, de nem volt rá elég időm – válaszolt szinte unottan Vodja.

– Vodja, Vodja, mit tegyünk veled! – sóhajtot-ta elkeseredetten Iliána. – Tudom, hogy csak jót akarsz nekünk, de életveszélyes vagy! Ezt komo-lyan meg kell veled beszélnem, majd ha lesz rá alkalom!

– Hol vannak a lovak? – kérdezte Iliána hango-san. – Eltévedtünk?

– Sajnos, úgy néz ki, hogy igen – felelte Sten-kil. Ekkor egy hangos füttyszó hallatszott, vala-melyikük megpróbálta a lovakat hívni. Szeren-csére nem jártak messze, mert a lovak hangos nyerítéssel válaszoltak.

– Arra vannak – szólt Tuve, és a hang irányá-ba indultak tovább.

Annyira siettek, amennyire csak tudtak, hiszen Robert miatt nehezen haladtak. Hök és Tuve is lassabban tudott járni. Nem tanácsos a sötétben keresztülrohanni az erdőn, majdnem biztos, hogy valakinek kifi camodik a lába. Velük is ez történt. Iliána igazán kíváncsi lett arra, vajon most hogy

156

néz ki az arca meg a karja. Bőre fájdalmasan visz-ketett, és ajkán a vér ízét érezte.

Amikor a lovakhoz értek, egy alakot láttak az állatok mellett állni. A férfi hátán számszeríj volt, és az arcát sem lehetett jól látni, de Iliána mégis nyugodt hangon szólt hozzá. – Tudtam, hogy te vagy az. Már láttalak a kikötőnél Tunsbergben. Köszönöm, hogy megmentetted az életünket, de miért kísérsz bennünket egész idő alatt?

– Mi? – lepődött meg Hök. – Egész idő alatt kísért bennünket? Miért?

– Mert én egyedül járok – válaszolt a férfi kel-lemes hangján. – Ugyanazon az úton megyek, mint ti, de nem akartam közétek tolakodni. Szük-ségem van arra a biztonságra, amit a közelsége-tek ad.

– Úgy látszik, ez most fordítva működött – je-gyezte meg Stenkil szárazon.

A hold előbukkant egy ezüst szegélyű felhő mö-gül, és megvilágította az előttük álló alakot. Első-ként az aranyszőke, vállig érő hajára vetett fényt, majd kirajzolódott a férfi egész arca is. Meglehető-sen fi atal ember benyomását keltette, aki veleszü-letett méltósággal mozgott a világban, és barátsá-gos mosolya ellenére jól látszott, hogy nem ajánla-tos vele ujjat húzni. Bár az újból beálló sötét miatt nem látta, de Iliána fogadni mert volna, hogy kék szeme van. Ylva a látványra egy halkan feltörő, de annál inkább kéjesen hangzó nyögést fojtott el.

„Ó, nem! – gondolta Iliána. – Még ő is kellene

157

Ylvának? Nem elég neki Stenkil, Robert és Tuve, habár ő igazából elérhetetlen?”

– Gyerünk, induljunk tovább! – szólt az idegen.Hirtelen kavarodás támadt, mert mindenki a

saját lovát kereste, de végül mindenki a nyergé-ben ült, és a titokzatos idegen elvezette őket.

Iliána nem döntötte még el magában, hogy a dolgok ilyetén állása megnyugtató-e a számára, vagy sem.

23

Nem tudtak Höyjordig eljutni ezen az éjszakán, az utat sem látták, mert túl sötét volt.

Ezenkívül Robert is nagyon rosszul érezte ma-gát. A tarkóját úgy ütötte be, hogy teljesen kába lett tőle. A nyeregben ugyan meg tudott ülni, de a biztonság okáért Stenkil állandóan mellette lo-vagolt, hogy támogassa, ha kell.

Robertnek nagy fájdalmai voltak, keservesen és panaszosan nyögött, olyannyira, hogy a töb-biek nagyon féltették az életét. Közel járt ahhoz, hogy a kínok által szenvedve nem tudja, mit tesz, és ledobja magát a nyeregből. Ezért Stenkil átült mögé a lovára, és szorosan tartotta egész úton.

Végül már nem mertek tovább lovagolni. De legalább addigra kiértek az erdő legsűrűbbjéből, és a számszeríjas férfi megállásra intette őket.

158

Úgy döntött, hogy az éjszaka hátralévő részére itt táboroznak le. Már elég messze kerültek a po-gányoktól, így hát meg merték kísérelni.

Megfelelő fekhelyet készítettek Robertnek a nyeregtakarókból, majd az oldalára fektették. Mi-vel lovának rázkódása már nem gyötörte tovább, azonnal el is aludt. Stenkil gyorsan tüzet rakott, így annak a fényénél át tudták magukat vizsgál-ni, ki mennyi sebet és horzsolást szedett össze a menekülés alatt. A hold erre az éjszakára már le-ment, így az égboltról nem sok fény vetült rájuk.

Tuve és a számszeríjas férfi buzgón segítettek a két lánynak, hogy mindenkinek ellássák a sérülé-seit, és a fájó bokákra hideg levelekből borogatást rakjanak. Tuve maga is kifi camította a bokáját.

– Az én nevem Tuve. Téged hogy hívnak? – kérdezte a számszeríjastól.

– Hédinn – felelte a férfi .– Ez egy nagyon régi név – vetette közbe Iliána,

akinek éppen most hozták rendbe az ágak okoz-ta karmolások nyomait az arcán.

– Igen, és nehéz kiejteni a régies módon, úgyhogy nevezzetek Hedinn-nek, e-vel – bólintott a férfi .

– Rendben! A régi időkben volt Skarphédinn, Ulvhédinn – tette hozzá még Iliána. – Jaj!

Az utóbbi zokszó a száját a vértől megtiszto-gató kezeknek szólt.

Hedinn fürkészően nézett a lányra: – Ki vagy te?A kérdés furcsának hangzott. Nem azt kérdez-

te: „Hogy hívnak?”, hanem azt: „Ki vagy?”

159

– Az én nevem Iliána – mondta szelíden.– Mi történt a hajaddal? – faggatta tovább

Hedinn.Ez bizony minden kertelés nélkül feltett kér-

désnek számított. Robert azért ennél tapintato-sabb volt, sohasem kérdezte meg a hajtincs okát.

– Ez egy hosszú história – felelt kitérően Iliána. – Mondjuk úgy, hogy a Halállal való harc nyo-ma. Én pedig bemutatom a többieket. Ő Ylva, az apám unokatestvére.

– Örülök a találkozásnak, Ylva! – mondta He-dinn csengő hangján, kissé norvég tájszólásban, majd előrenyújtotta a kezét üdvözlésre. – Egy da-rabig együtt haladunk az úton.

– Te Höyjordig mégy? – kérdezte Ylva.– Igen.Iliána szinte hallotta Ylva ki nem mondott sza-

vait: „Kár!”De azon már nem lepődött meg, hogy Iliána

maga is így gondolta.

Később erre az éjszakára nem nagyon emlékezett. Annyi maradt meg belőle, hogy mély álomba zu-hant. Derengett neki, hogy háromszor költötték fel, hogy gondosan betakarják. Először Stenkil, aztán Tuve és végül Hedinn igazgatta a félrecsúszotttakarót. Igazán rendes volt tőlük, még akkor is, ha minden alkalommal fel is ébredt a gondoskodásuk-ra. Egyébként a fi úk Ylvára is ügyeltek. Ylva viszont

160

válaszként megölelte Stenkilt és Tuvét. Hedinnt már nem merte ennyire bizalmasan kezelni.

Iliána szokatlanul későn ébredt. Már mindenki talpon volt, még Robert is, aki most sokkal job-ban nézett ki, mint előző nap.

A tábortűz vidáman ropogott, és fi nom étel il-lata lengedezett a levegőben. Iliána azt szerette, ha legelsőnek kel fel, mert nem akarta, hogy bár-ki meglássa, amikor az útjára szalad, hogy rendbe tegye magát aznapra. Most kénytelen volt kóco-san, álmosan és mosdatlanul előmászni a takarók alól, és a többiek szeme láttára mosakodni indulni.

Nem is értette, miért fontos ez annyira, hiszen már több napja együtt van velük. „Micsoda ké-nyeskedő, kisasszonyos viselkedés ez?” – korhol-ta önmagát.

Amikor frissen és tisztán visszajött a patakról, a többiek közé ült, a tűz mellé. Robert egy tálka forró ételt adott a kezébe. Kezeik összeértek egy pillanatra, és Robert mélyen a szemébe nézett.

Iliána azonnal zavarba jött. – Hogy… hogy vagy ma? – kérdezte, bár látta, hogy a férfi nak szinte kutyabaja. Robert megerősítette ezt azzal, hogy gyorsan a lány mellé ült.

– Láttam egy nagyon ritka virágot a domb má-sik oldalán, és úgy gondoltam, hogy megmutatom neked, ha ettünk. Akarod? – kérdezte Iliánától kedvesen.

161

– Persze… – válaszolt Iliána egy kissé vonta-tottan, miközben tekintete Ylvát kereste.

Ylva az oldalán feküdt a fűben úgy, hogy a kö-nyökével megtámasztotta magát. Tudta, hogy tes-tének íve így a legszebb, mert a dereka és a csí-pője egy szelíden hajló dombhoz lett hasonlatos. Selymes haját kacéran megrázva a földig tudta így leengedni.

Ott feküdt királynői pózban, és minden ér-deklődő fi ú jól megnézhette magának. „Miért ült Robert Iliána mellé?” – töprengett magában. Azt észrevette, hogy a férfi tekintete gyorsan végig-siklik rajta a feje tetejétől a lábáig.

Hök éppen a szokásos tréfás történeteit me-sélte, természetesen jól kicifrázva a történeteket. Ylvának mostanra épp elege lett az öccséből.

– Hök, abban te vagy a legügyesebb, hogy ho-gyan lehet egy rövid történetet elnyújtani a vég-telenségig – szakította félbe a fi út, majd hirtelen elmondta a történet poénját. Igencsak megharagu-dott a testvérére, hogy ilyen sokáig magára von-ta a fi gyelmet.

Látta, hogy Hök elkomorul, mire a többiek is abbahagyták a nevetést. Ylva meg egyszerreelszégyellte magát. „Mit is csinálok, hiszen ezek itt a barátaim! Nem akarom elrontani a hangula-tot, még kevésbé viszálykodást szítani közöttük. Elnézést kellene kérnem mindenkitől, de azt nem

162

tudom, hogyan kell. Tudhatnák, hogy én csak kedves akarok lenni!” – tépelődött magában.

„Na, azt már nem…! Most Robert megfogja Iliána kezét, és elindulnak valahová! Iliána? Hi-szen ő csak egy kis taknyos hozzám képest! Na, most megint utálatos vagyok!”

Azzal Ylva felült csábító testhelyzetéből, és felhúzott térdekkel visszaült a többiek közé. Na-gyon szégyellte magát!

De most meg hozzá nem szólt senki, így lement a patakhoz, és egy görbe nyírfához támaszkod-va gondolkozott.

Elkedvetlenedett. Bután viselkedett Robert előtt, akit pedig kinézett magának. (Bár Stenkilt azért meg-tartotta mint tartalékot.) Az új zsákmány, Hedinn, pedig mennyire férfi as, de ugyanolyan elérhetetlen-nek tűnik a számára, mint Tuve. Ezek ketten még csak rá sem néznek. Persze ránéztek, de nem ÚGY!

Ylva haragudott magára, hogy ezt az érdekes uta-zást és a most kialakuló jó barátságot elrontja min-denféle szerelmi ostobasággal. De még csak szere-lemnek sem lehet nevezni ezt a játékos mesterke-dést, amivel magára akarja vonni a fi úk fi gyelmét.

Hirtelen megugrott, mert egy kéz nehezedett a vállára.– Látom, szomorú vagy, Ylva – szólt hozzá Tuve barátságosan. – Igazad van abban, hogy Hök a leg-rosszabb adomázó, akit csak ismerek. Viszont so-kan tudnak rövid csattanós történetből hosszú, unal-mas históriát keríteni. Ezeken még Hök is túltesz.

163

– De megbántottam – mondta Ylva röviden, tű-nődve nézve a patak túlsó partját. – Mi állandó-an ugratjuk egymást, ahogyan a testvérek szok-ták, de most igazán undok voltam, és ezt nem akartam.

– Ó, már biztosan el is felejtette. Most oltják el a tábortüzet, ott viccelődik Stenkillel.

– Remélem, rendesen megcsinálják – mondta.– Rendesen. Stenkil is és Hök is nagyon lelki-

ismeretes – nyugtatta meg Tuve Ylvát.Ylva szerette Tuve hangját hallani. Olyan puha,

mégis férfi as és egyben gondoskodó. Tuvét nem-csak hallgatni volt jó, hanem a látványa is bizton-ságot sugárzott. Megnyugodott tőle a lelke. Elsőre nem tűnt szép fi atalembernek. De milyen és hogy néz ki egy tökéletes arc? Tökéletesnek az mond-ható, akinek a társaságában jól érezzük magun-kat, és megnyugszunk a közelségétől.

Tuve nem beszélt állandóan Istenről vagy Szűz Máriáról, ahogy néhány pap teszi, azért, hogy be-folyásolják a hallgatóikat. Tuve senkire sem akart hatni, bár jól tudta, hogy a csoportban még po-gány is van. Talán nem is szó szerinti pogány, in-kább kevésbé hívő, ha szabad így nevezni.

Robert és Iliána még mindig nem tértek visz-sza a domb túloldaláról.

Tuve halkan kérdezte a lányt:– Mi bánt, Ylva? A válasz most csak nagy sóhajként szakadt ki

belőle, de azért szavakba is öntötte:

164

– Á… annyira unalmas és semmitmondó az egész.

– Feladatom az, hogy gondozzam a lelkeket. Meghallgatom őket, és megpróbálom megérteni.

– Nagyon kedves vagy – biccentett a lány há-lásan Tuve felé. – Hát ha nagyon tudni akarod, én nemsokára huszonnégy éves leszek. Minden ko-rombeli lány, akit csak ismerek, már férjhez ment és gyermekeik vannak. Mi a hibám, Tuve? Miért nem akar engem senki?

Tuve kissé eltöprengett a hallottakon. – Nincs abban semmi hiba, hogy vársz még

a házassággal, amíg biztos nem vagy benne. Én azt hiszem, nagyon sok fi atal férfi nagyon is sze-retne téged párjául. Csak te nem adtál lehetősé-get egyiknek sem.

„Á… fogalmad sincs róla! – gondolta Ylva el-kedvetlenedve, de csak ezt sziszegte oda Tuvénak:

– De Tuve, én gyakran nagyon utálatos vagyok! Miért? Ráadásul kedvetlen és gonosz, de annyi-ra, hogy még magamat sem szeretem ilyenkor!

Tuve elmosolyodott: – Olyan, amilyen ma vagy, olyannak már láttalak korábban is. Amikorelindultunk. Talán nem nekem kellene ilyesmiről beszélnem veled, de sok nővel megesik az ilyes-mi, hogy idegesek lesznek, jó párszor évente. Az-tán gyorsan elmúlik. Hihetsz nekem, mert sok lánytestvérem van, köztük idősebb is, fi atalabb is.

Ylva lehajtotta a fejét, és úgy tűnt az emlé-keiben kutat.

165

– Értem, mire célzol, bár nagyon tapintatos maradtál. Azt hiszem, igazad van. Csak ezen még így nem gondolkodtam eddig. De rendben van, most már aranyos leszek! – nézett jókedvű-en Tuve szemébe.

– Mindig aranyos vagy egyébként – szólt sze-líden Tuve.

– Jó, jó, ne is beszéljünk róla! Köszönöm ezt a tanulságos beszélgetést.

– Részemről az öröm! – hajolt meg kissé mó-rikálva magát Tuve, mire mind a ketten elnevet-ték magukat.

Visszamentek a többiekhez, miközben Ylva té-pelődött magában.

„Mi a csudáért leszel te pap!” – gondolta Ylva felzaklatva.

A domb túloldalán igazán ritka virágok nyíltak, és Iliána még életében nem látott ilyet.

A virágok szálanként nőttek ki a földből, de nem túl magasra, és szirmaik vöröseslilák voltak.

– Na, hát nem gyönyörű? – kérdezte Robert.– De, nagyon szépek! És milyen nagyok – ha-

jolt az egyik fölé Iliána, hogy beszívja az édes il-latot. Már nyúlt érte, hogy leszakítsa.

– Ne! Ne szakítsd ki a természetes környezeté-ből – szólt rá Robert, majd kedveskedve folytatta. – Idenézz! Pár bogyó is van rajta, de hogy ez mos-tani termés-e, vagy még itt maradt a tavalyiból,

166

azt nem tudom. Kóstold meg őket, mert nagyon fi nomak.

Robert kezében egy maroknyi piros bigyót kí-nált Iliánának.

– Mik ezek? – kérdezte a lány.– A lingonnak, annak a különleges áfonyának

valamelyik rokona lehet. Tessék!Iliána felkacagott, majd a szájához kapott:– Jaj! – mondta aztán. – El is felejtettem a fel-

sebzett számat. Nem tudok nevetni!Robert a másik kezével végigsimított Iliána ar-

cán. – Te nagyon különleges lány vagy, Iliána! – mondta bársonyos hangon. – Gondolod, hogy nagyon öreg vagyok hozzád?

A kérdés megzavarta Iliánát. – Öreg? Ja, hát… én ezen még nem gondolkoztam.

Robert arca erre a feleletre kissé elfelhősödött. Hát nem erre a válaszra várt.

– Nem, nem vagy nagyon öreg – próbálta jó-vátenni Iliána az előbbi válaszát.

Ekkor vették észre, hogy nem messze tőlük egy lovas fi gyeli őket. Hedinn tekintete nagyon szi-gorúnak látszott.

– Továbblovagolunk! – adta ki az utasítást.– Igen, megyünk – mondta Iliána. – Láttál már

ilyen virágot ezelőtt? Menj arrébb, Robert, hogy Hedinn is lássa! – intett a férfi felé.

A számszeríjas leugrott a lováról, majd hozzá-juk lépett. Szó nélkül kivette a bogyókat Iliána kezéből, és messzire ledobta őket.

167

– Az ember soha ne egyen olyan bogyókat, amelyeket nem ismer – mondta röviden, azzal visszament a lovához.

– De Robert azt mondta… – próbálkozott Ili-ána menteni a helyzetet, de Hedinn közbevágott.

– Biztos nincs semmi bajuk azoknak a bogyók-nak, és Robert is csak jót akart. De ez fontos sza-bály, Iliána, hogy amikor a természetben jársz, nagyon vigyázz arra, mit eszel meg, mert nincs mindig kéznél segítség.

– Erre emlékezni fogok – mondta Iliána enge-delmesen. Robert furcsán grimaszolt egyetértése jeléül Hedinn háta mögött. Megpróbálta kimutat-ni a lelkiismeret-furdalását.

Iliánának nem volt kedve nevetni. Nem is tudott volna, hisz a szájsebe megint

felszakadt.

24

Österlén

Ez alatt az idő alatt a Farkaslakon maradtak felvet-ték a harcot a bonyolult varázsjelekkel, és azokkal a kisebb kellemetlenségekkel, amiket a Halál küldött ellenük. Nem sokat segített, hogy az ajtókat beszö-gezték, ott, ahol lehetett, mert Lomha és pár segí-tője így is beszivárgott mindenüvé. Ezek amolyan

168

„szolgafélék”, a Halál szolgái, kisebb rangú démo-nok, amelyek megjelenésükben inkább fonalgom-bolyaghoz hasonló halmaznak látszanak. Például van olyan is köztük, aki kiszívja a tejet a tehénből az istállóban, majd annak a boszorkánynak a házá-ban köpi ki, ahonnan küldték. De Jorma makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket az általa szeren-csétlennek tartott lényeket következetesen csak se-gítőknek nevezze. Nyakasan magyarázta minden-kinek, hogy ezek valójában a Halál küldöttei, és őt segítik gonosz munkájában. A nép között még a boszorkánynyúl kifejezés is közszájon forgott, bár semmi közük nem volt az ártatlan nyulakhoz.

Ezeket a nagy rémületkeltőket a Farkasok Népé nek tagjai még időben ártalmatlanná tették a kertben. Lomha és társai ugyan megpróbálkoz-tak az ősz hajú vezetőjükkel is, de csak gúnyos kacagást kaptak válaszul az ijesztgetésre: – Hogy rémülhet valaki halálra, aki már nem él? Egyálta-lán, hogy lehet megijeszteni egy kísértetet?

Taino éberen őrködött a házban. Nagy kedvvel és állandóan zargatta Lomhát, aki mindenüvé be tudott férkőzni, a legkisebb kulcslyuk vagy falre-pedés is elég volt neki. De ezek az apró démonok olyan zajos csaholásban részesültek, hogy majd-nem szétszakadtak tőle.

A személyzet szigorú utasítást kapott arra néz-ve, hogy bent maradjanak a házban, és ne nézze-nek ki az ablakokon, mert a Halál szolgálói lan-kadatlan lesnek minden élő emberre. Ha észre-

169

veszik őket, olyan ijesztő arcokat, dolgokat mu-tathatnak nekik, amelyek halálra rémíthetik őket. Éppen azért, hogy ne kelljen sokat szaladgálni a ház és az istálló között, az egyik szolga és a fejő-lány az istálló feletti padlásra költözött, így köny-nyen elláthatták az állatokat.

Mindenki számára idegtépő napok voltak ezek.Taino éppen egy kisebb repedés előtt állt, mert

úgy észlelte, hogy Lomha ott akar bejutni a ház-ba, amikor Jorma kiszaladt a dolgozószobájából.

– Megfejtettem! Megfejtettem a jelek egyik fontos részletét! – lihegte boldogan.

– Na végre! – sóhajtott fel Ilona, és felállt szé-kéből Ravn ágya mellől. – Talán most megszűnik ez az áldatlan állapot.

A hírre mindenki Ravn szobájába gyűlt, hogy hallhassa. Időközben Vodja ágacskái hatékonyan segítettek. Ilona párat azért vízbe rakott a bizton-ság kedvéért, így azok most is üdén zöldelltek. Ravnnak újból jó étvágya lett, elfogadta az ételt, óvatosan ugyan, de már a fejét is fel tudta emel-ni. Az erejéből néha még arra is futotta, hogy fel tudott ülni egy kis időre.

– Na, Jorma? – kérdezte Ravn érdeklődve. – Mire jutottál?

Nem vették észre, hogy eközben a démon-szolgák közül az egyik a sarokban bújt meg ösz-szegömbölyödve. Valószínű, hogy akkor tudottbejutni, amikor az erős tavaszi szél megrázta az ablaktáblát, és egy kis rés támadt. A nyílást

170

ugyan azonnal betömték, de a démonszolga már odabenn volt a szobában.

Így a gonosz erők hallhatták Jorma boldog és kissé hangos nevetését, amint felfedezte a je-lek értelmét. Az ajtóhoz vetették magukat, de az egyik Farkasember már ott termett. A démonszol-ga, a Kellemetlenség, aki azért jött, hogy az em-berek sehol se érezzék jól magukat, és minden-ünnen elvágyjanak, olyan közel jött, hogy gonosz gondolatai áthatoltak az ajtón. Az a két szolgáló-lány, akik bent dolgoztak, annyira elszontyolod-tak, hogy sírni kezdtek. A Farkasok Népéből kettőazonnal ott termett, és olyan lendülettel ütötték meg a betolakodót, hogy az az istálló mögötti trágya-dombig repült. A két szolgálólány azonnal elmond-hatatlan megkönnyebbülést és felfrissülést érzett.

Másik két gonosz démonszolga a hálószoba és a dolgozószoba ablakánál próbálkozott. Őket is két Farkasember zavarta el. Az ajtó hasadékánál Taino csaholt veszettül, és majdnem leszedte a fejét Lomhának, aki addigra valahogy átpréselte magát a hasadékon. Lomha sietve visszavonult, és megigazította láthatatlan, de ferdére nyomorí-tott nyakán a fejét.

De egy démonszolga valahogy azért benn tu-dott maradni.

A legsötétebb sarokban csendben kuporgott, mint egy takarításkor otthagyott porcsomó.

171

Jorma, a kutató, akit az inkvizítorok biztosan elfogtak volna, ha tudnak a szentségtelen tevé-kenységéről, kiteregette a papírjait az ágy mel-letti asztalon.

– Azt hiszem, megtaláltam a kulcsot a szalag értelmezéséhez – mondta lázasan. – De még nem dolgoztam ki teljesen az egészet. Találtam pár szót, ami kétszer is előfordul a négyzetben. Nem tudom még, miért állnak ott, de fontosnak néznek ki.

– Na, térj már a lényegre – sürgette Lo türel-metlenül.

– Jól van! Szóval itt az áll szerintem, hogy „a kék föld”! – nézett körbe diadalittasan.

A szobában néma csend honolt.– „A kék föld”? – motyogta maga elé Ravn alig

hallhatóan, és erősen gondolkodva, majd hango-san felkiáltott:

– „A kék…” De hiszen én jártam ott!Erre a sarokban várakozó kis porcsomó villám-

sebesen kigördült a hálószobából.

25

Valahol

A Holdboszorkány a lelkét újra bezárta kiválasz-tott hordozójába. Érzékelte, mint egy ziháló léleg-zetet, hogy a Halál többször is hívta, kereste őt.

172

„Mit csinálsz, te lusta rabszolga? Még mindig nem tudtál rendesen elhelyezkedni? Hozd moz-gásba a tervünket, mert ezek az emberdisznók már kezdenek közel jutni ahhoz a helyhez, ahol nincs semmi keresnivalójuk.”

Így veszekedett a lélekkel, ami még megmaradt a Holdboszorkányból. Csak nem a rejtekhelyéről beszél? Arról az isteni pompájú palotáról, ahol minden annyira titokkal teli, ahol a Halál egész birodalma összeomolhat, ha az illetéktelenek fel-fedezik. A szent pihenőhely talán veszélyben van?

A Titok!Mindkettőjüké.Ez nem történhet meg!„Már dolgozok vele! – felelte a Holdboszorkány,

de legjobban csak dühösen vicsorogni szeretett vol-na Úrnőjére, majd folytatta: – Hatalomra született, de nemsokára átvesz egy nagyobb birodalmat.”

„Persze, persze! – hagyta rá a Halál. – De ho-gyan viselkedik most?”

„Kitűnően! Mindenben engedelmeskedik ne-kem!” – válaszolt a Holdboszorkány elégedetten.

„Remélem is. Ha sikeresen elvégzed a külde-tésed, visszaadom a tested, és egy öröklétig tar-tó, tiszteletre méltó életet kapsz érte cserébe a föl-dön. Nem kell többé körbe-körbeszédelegned az égen, mint egy megkergült fekete felhő, hanem a régi, vonzó tested adom vissza!” – mondta a Ha-lál, majd felkacagott azon, amit az előbb mondott. Jól tudta, hol bánthatja meg szolgáját.

173

Ez volt a Holdboszorkány álma.„Emlékezz, a lelked csak az én kegyelmemből

él! De ha megint elszúrod…!”A Halálnak nem kellett többet mondania.

A Hold boszorkány ismerte a büntetést. A Halál birodalma tele volt furfangosan kieszelt ször-nyű büntetésekkel.

„Hajszolni fogom, ameddig bírja! – ígérte hamar. – Az én kívánságaim szerint tesz most is mindent.”

Az igazság az, hogy a Holdboszorkány lusta, pipogya alaknak tartotta új hordozógazdáját, aki nemigen jut majd előbbre. De ezt nem merte el-mondani a Halálnak.

Mind a két ősöreg banya nagy bajban volt. Egyikük sem tudta eltéríteni vagy megsemmi-síteni azt a kis csoportot, akik ellen küzdenek, sőt… Közel voltak ahhoz, hogy ők legyenek a vesztesek ebben a harcban.

„Halál a Farkasok Népére!” – gondolta bőszen mind a kettő. Kissé elkésett és ésszerűtlen gon-dolat volt, amit kívántak. A Farkasok Népe már nem élt. De hát az élők…

„És nehogy úgy járj, mint legutóbb! – sziszeg-te kimérten a Halál. – Ne hagyd magad bezáratni egy várbörtönbe, úgy, hogy ne légy szabad, csak ha a hordozód meghal!”

„Ezt a hibát nem követem el még egyszer!” – mormogta a Holdboszorkány, és iszonyatosan gyűlölte, hogy rendre lett utasítva.

„Nem vagyok elégedett az eddigi munkáddal!

174

– folytatta a Halál istennője. – Eredményeket aka-rok látni, és minél hamarabb! Most hívtam visz-sza három szörnyemet! Azok is alkalmatlanok!”

„Az én hordozóm bármikor eredményes lehet! – ígérte buzgón a Holdboszorkány. – Elfoglalja az egész világot, hatalmas és szentséges úrnőm!”

„Már szeretném látni…” – felelte a Halál rövi-den, és végre elhallgatott kellemetlen hangja. Sze-rette, ha az alattvalói szentnek nevezik. Már kós-tolgatta a diadal ízét.

„A fene egye meg a mocskos némbert! – gon-dolta dühösen a Holdboszorkány. – Majd meglá-tod! Nemsokára te fogsz csúszni előttem a por-ban, mert az én cselszövésem legyőzhetetlen!”

26

Österlén

Jorma, Ravn, Ilona és Björn egy hét alatt megfej-tették a varázsjelek nagy részét. A körbefutó sza-lagon lévő szöveg is kezdett összeállni. Miután a szalag betűkből és nem szavakból állt, gyorsabban ment, amikor megtalálták a kulcsot a titkos íráshoz.

De maga a nyelv is nagy gondot okozott. Any-nyira réginek számított, hogy Jormának fel kel-lett keresni egy tudóst Thumatorpban, hogy se-gítséget kérjen tőle.

175

Ravn annyira érdeklődött, hogy a kíváncsisá-ga új életerővel töltötte el. Végre felkelt a beteg-ágyból, és Ilona segítségével járkálni kezdett. Az első napok szédelgése után visszanyerte egyen-súlyát, és most lelkesen sétált az egész házban, majdnem reggeltől estig. Már veszekedni kellett vele, hogy pihenjen is valamennyit. Állapota cso-dálatosan javult.

Egy másik esemény is örvendezésre adott okot. A gonosz erők mintha elhagyták volna Farkas-lakot. Egyedül csak a Lomhaság és másodrangú segítője maradt itt, de őket Taino és a Farkasok Népe nem vesztette szem elől egy percre sem.

Az egyik nap Ravn összehívta a családját és a barátaikat, hogy a nagyszalonban megbeszél-jék a továbbiakat.

Mindenki eljött, csak Björn legkisebb gyerme-ke hiányzott, de a tapasztalat azt mutatta, hogy nem kell a gyermekek fejébe felesleges gondola-tokat ültetni.

Lo és Björn felesége, Anna-Stina és Malena egymás mellett ültek. Sosem tudták igazán, mi is történik ebben a családban, most is aggódtak gyermekeikért.

És volt is rá okuk.– Gyerekek! – szólt komoly hangon Ravn Örn-

höz és Yrsához. – Pár hónappal idősebbek lettetek, amióta nem találkoztunk. Hallgassátok szavaim! Tudom, hogy hol van a kék föld. Oda kell men-nünk! Hogy oda tudjunk jutni, előbb segítséget

176

kell kérnünk a fi amtól, Ulvtól, aki, mint tudjátok, Hródban él. Itt az ideje, hogy ő is bekapcsolód-jék a családi vállalkozásba. Ezért ti ketten, Örn és Yrsa, azonnal Hródba utaztok. Ahogy odaértek, Ulv és fi a, Elg, valamint a lánya, Bianca Marina csatlakoznak hozzátok, és elmentek a kék földre.

A fi ataloknak tetszett ez az új helyzet meg ahogy Ravn alakította a dolgokat. De Anna-Stina mindennek kinézett, csak boldognak nem. Most már mind a négy gyereke távol lesz tőle, felnőt-teket próbáló, veszélyes küldetéssel. Malena el-nyomott egy megkönnyebbült sóhajt. Az ő gyere-kei továbbra is otthon maradhattak Iliána kivéte-lével, még akkor is, ha a biztonságos családi tűz-hely sem volt valami túl jó.

A testvérek kezdeti jókedve hamar lelohadt.– De hogy találunk oda? – kérdezte Örn csüg-

gedten, mert rájött, hogy nem ismerik az utat.– Egyszerűen! – felelte Ravn. – Elkísérlek ben-

neteket!Erre a bejelentésre elszabadultak az indulatok.

Ilonát nagyon feldúlták a hallottak. – Te már ezt nem bírod, Ravn! Nyolcvanegy

éves vagy, és alig gyógyultál meg súlyos betegsé-gedből, amitől igencsak hosszú ideig szenvedtél.

– De nem látjátok, hogy egészséges vagyok? – tiltakozott Ravn.

– Nem… – jött a halk felelet mindenfelől.– Jó, most még gyenge vagyok, mert túl hosz-

szú ideig feküdtem az ágyban. De adjatok még egy

177

hetet, és meglátjátok, hogy milyen jól leszek! Az út a kék földre nagyon nehéz. Csak nem gondoljá-tok, hogy elengedem az unokáimat megfelelő vé-delem nélkül? – Ravn érvei komolyan hangzottak.

– Akkor én is megyek! – mondta elszántan Lo.– És én is! – tette hozzá gyorsan Ilona.– Természetesen nekem is ott helyem! – vág-

ta rá Björn.– Aha, és ki fogja igazgatni a birtokot? Anna-Sti-

na és Malena? Ki fogadja a többi gyereket, ha ha-zajönnek? – kérdezett vissza Ravn, de azért jólesett neki, hogy a családjából mindenki vele akar tartani.

„Ha visszajönnek… – gondolta szomorúan Anna-Stina. – Már nagyon rég elmentek!”

– Na, jól van, akkor én itthon maradok – mond-ta Lo.

Ravn kérdőn nézett Ilonára és Björnre.– Majd meglátjuk – mondta Björn, és Ilona rá-

bólintott.– Jól van. Mit szóltok ehhez a tervhez? – kér-

dezte Ravn büszkén és boldogan, majd folytatta. – Most már olyan dolgok részesei lettünk, amiről hallgatnunk kell – szólt a családfő. – Nem tudhat-juk még, hogy jó nyomon járunk-e vagy sem. De azt tudnotok kell, hogy sikerült elzavarni a beto-lakodókat innen, és mi elindulunk, bármit is kell az úton átélnünk. A család becsülete így kívánja!

Mindenki szeme ragyogott ebben az ünnepé-lyes pillanatban, és még az egyébként oly józanul, két lábbal a földön járó Malena is így szólt:

178

– De mi lesz, ha a gonoszok visszajönnek, mi-alatt ti odalesztek?

– Elvisszük magunkkal a veszélyes csontsípot. Akkor már nem lesz okuk ide visszajönni. Azon-kívül lesz megfelelő védelmetek is. Csak ne hagy-játok magatokat ijesztgetni.

– Kik lesznek a védelmezőink? – kérdezte Anna-Stina, aki bátrabb volt.

– A vak szemek. Azok erősebb védelmet ad-nak, mint azt el tudjátok képzelni.

– No, akkor minden rendben van, mi itt helyt-állunk, és ti is vigyázzatok magatokra – mondta Anna-Stina, és ezzel a többiek is egyetértettek.

Összeszedték Jorma jegyzeteit, mert még volt mit megfejteni. Jorma is velük fog tartani az úton, ezt senki sem vitatta. Természetes, hogy együtt utaznak, hiszen akármikor előkerülhet még több varázsjel, amit meg kell fejteni.

27

Vestfold, Norvégia

Végre elérték Höyjordot! Már az éjszaka közelebb jutottak hozzá, mint gondolták.

Borrótól nincs annyira messze Höyjord, ám ezt az utat lehetetlenül hosszú ideig tartott megtenni.

De így van ez, amikor valaki le akarja rövidí-

179

teni az utat az erdős hegységben, gyakran rosz-szabbul jár.

A csoport most egy jobban jártható útra érke-zett. Robert folyamatosan Ylva mellett lovagolt, ami nem volt a lány ellenére.

Robert hangja aggodalmasan csengett, és meg-lehetősen óvatosan válogatta meg a szavait. – Fél-tem Iliánát! Ki az, akivel beszélni látszik néha, bár nincs mellette senki? Rögtön láttam, hogy furcsa lány, de már felmerült bennem az is, hogy bolond? Látomásai vannak vagy mi?

– Nem, Iliána nem bolond – nevetett Ylva, és remélte, hogy elég könnyednek látszik.

– Én tudom, kivel beszél, de nem mondhatom meg. Még neked sem, bár az útikalauzunk vagy!

Robert keserűen mosolygott: – Néha azt hi-szem, hogy már más vezet minket.

– Hedinn? Ő nem jön tovább, elhagy bennün-ket Höyjordnál – felelte Ylva, és meglepve ta-pasztalta, hogy szomorú lett erre a gondolatra.

Robert tovább érdeklődött: – Én azt nem kérdez-tem, hogy mit beszél Iliána, csak azt, hogy kivel!

Ylva közel járt ahhoz, hogy elárulja az igaz-ságot, mert megbízott Robertben. De még idő-ben emlékeztette magát, hogy megállapodtak Ili-á nával, hogy senkinek nem szól sem Lesin káról, sem Vodjáról.

– Így igaz – mondta enyelegve, és Robert felé dőlt a nyeregben. – És nagyon szeretnéd tudni?

– Igen, nagyon.

180

– Az az igazság, hogy egy színdarabot próbáltunk még otthon. Iliána a főszereplő, így hát időnkéntgyakorolja a szerepét. Ezért nem kap soha választ. De te ne tudjál róla, mert akkor azt mondja, hogy pletykáltam – súgta Ylva gyorsan. – Iliána nagyon érzékeny teremtés, és ebben a korban mindent ti-toknak tart, ami neki a legkisebb mértékben is kel-lemetlen. Hát hallgass arról, hogy tudod!

– Nem szólok semmit, ígérem! – mosolygott Robert.

„Igazán felelőtlen Iliána, sokkal óvatosabbnak kellene lennie!” – gondolta Ylva.

Azonnal a fogadóba siettek, de a fogadós csak nagyot sóhajtott, amikor meghallotta Falk nevét.

– Már páran jártak itt a családjából, több alka-lommal is, és ők is a nyomát keresték.

– Tudjuk – felelte Tuve, aki mindnyájuk nevé-ben beszélt. – Azt is tudjuk, hogy már hosszú idő telt el, amióta Falk itt volt.

– Igen. Akkor az apám beszélt vele, mert én még csak kicsi fi ú voltam. Az apám már nem él, de emlékszem, hogy sok mesét mondott el neki Telemarkról, és mivel ott játszottam, hall-gatóztam. Falknak nagyon tetszettek ezek a me-sék. Látni lehetett rajta, hogy nagy kedvet érez Telemark felé venni az irányt, és megtapasztal-ni, hogy mi az igazság a történetekben.

Tuve elmosolyodott. – Ezt mi is így gondoljuk,

181

de úgy tudjuk, hogy innen Svarstadba ment, hogy megkeresse a papot, aki odaköltözött.

– Igen, így volt. Egy férfi is ült a mesehallga-tók között, és az felajánlotta Falknak, hogy elkí-séri egy darabon a patak mentén. Azóta nem hal-lottunk semmit sem Falkról, sem erről a férfi ről, akinek Jörgen volt a neve.

Tuve bólogatott. Ő is pontosan idáig ismerte a históriát. És azt is jól tudta, hogy Falk sohasem érkezett meg a svarstadi paplakba.

Tudták, hogy az erdőben errefelé sok a vadál-lat, és beleborzongtak abba a gondolatba, hogy minél beljebb haladnak, annál több lesz.

De az mégis új hír volt a számukra, hogy Falkot annyira érdekelte a Telemark. Semmi más újdon-ságot nem hallottak. A fogadós készségesen meg-mutatta, melyik irányba indult el Falk és a Jörgen nevű idegen. Gyalog mentek, mert azon az úton nem lehetett lóval közlekedni. Ha azt választották volna, akkor körbe kellett kerülni, és arra több-szörösen hosszabb a távolság.

Megengedtek maguknak egy kiadós étkezést, és azonnal folytatni akarták az utat. Még korán volt ahhoz, hogy ott maradjanak éjszakára.

Nem szívesen hagyták lovaikat ugyanabban az istállóban, ahol Falk is hagyta a sajátját an-nak idején. Mivel Falk útját akarták követni egé-szen a legapróbb részletekig, muszáj volt megten-niük. A holmikat is át kellett csomagolni, és csak a legszükségesebbeket vihették tovább magukkal.

182

Elrendezték, hogy visszaútban majd ugyanezeket a lovakat kapják meg.

Még lehangoltabbak lettek, amikor Hedinntől kellett elbúcsúzniuk. De a férfi komoly meglepe-tést szerzett nekik:

– Átgondoltam a dolgot – mondta határozottan, és a nap felé hunyorgott világosszürke szemével. Nem is acélkékkel, mint ahogy azt Iliána először gondolta. – Veletek megyek Svarstadig – jelen-tette ki Hedinn.

Ennek a hírnek mindenki örült, különösen a két lány. Hök megkérdezte, miért határozott így, de neki csak annyit felelt: – Magánügy!

Ylva, az ő romantikus látásmódjával remélte, hogy miatta döntött így Hedinn, de azért volt any-nyi esze, hogy nem kérdezett rá nyíltan.

Hedinn leginkább Iliánának segített a csoma-golásnál. Iliána olyan kicsinek és törékenynek tet-szett, hogy senki sem tudta elképzelni, hogyan lesz majd képes teherrel a vállán megtenni azt a hosszú, valószínűleg igen nehéz utat.

Ylvának Tuve segített. Ez nagyon kedves volt tőle, és Ylva hálás is volt érte. Sajnos, Tuvéval kapcsolatban nem lehettek messzemenő tervei, ezt Ylva is nagyon jól tudta.

Ezzel szemben Robert…Robert legtöbbször Ylva mellett lovagolt. Igaz,

hogy Robert állandóan kérdezősködött, és legtöbb-ször Iliánáról meg a többiekről is a csoportból, de mégiscsak tőle kérdezett. Ezt Ylva jó jelnek vélte.

183

Ylva is segített Tuvénak, és köszönetképp egy könnyed legyintést kapott a fenekére a mosolygó fi útól. Ezt talán mégsem kellett volna, Ylva min-denesetre villámló szemekkel nézett vissza rá, és összeszorította a száját nemtetszése jeléül.

Hamar megértették, hogy miért nem tudták volna használni a lovakat. A csapáson, melyen Falk és Jörgen elindult, egymást érték a meredek szakaszok, az apró vízesések és a bozótos részek. Könnyebb volt két lábon előrejutni.

Egyébként az út könnyű volt Svarstadig. Csak apró nehézségek adódtak, mint például az a sok patak, amelyből végül csak egy volt majdnem át-kelhetetlen. Robert felfelé haladt a vízfolyás mel-lett, hogy könnyebb átjárót találjon. A többiek vi-szont csak nekimentek a pataknak, és mint egy láncot alkotva átjutottak, bár hamar csuromvize-sek lettek. Irigyelték is Robertet az eszéért, aki egy idő múlva elő is került, és csak a csizmaszá-ráig lett nedves.

– Legközelebb a vezetőnk után megyünk – ne-vetett Hök, és megborzolta a haját, hogy könnyeb-ben száradjon.

A másik érdekes eset még útközben történt. Még mindig elég magasan jártak a völgyek felett, amikor Iliána lelassított, majd tétovázva megállt.

A többiek is megálltak. – Mi történt? – kér-dezte Ylva.

Iliána megrázkódott. – Nem tudom. Rossz ér-zésem van. Csak menjünk tovább.

184

De Robert megfogta Iliána karját. – Mi volt az? Mit éreztél? – kérdezte barátságosan.

Iliána nem felelt. Úgy látszott, mintha hallgat-na valamit.

Tuve csendesen kérdezte: – Járt itt Falk?– Ó, igen! – felelte Iliána gyorsan. – Az ő út-

ját járjuk.– Honnan tudod? – kíváncsiskodott Robert ismét.– Ők tudják – felelt Iliána szórakozottan.– Akkor nem kérdezősködünk tovább – hatá-

rozta el Stenkil. – Folytassuk!– Nem, várjunk csak – erősködött Robert. – Én

vagyok a vezetőtök, és én nem értek semmit, ami Iliána körül zajlik, illetve amit ő gondol. Egész idő alatt, amióta gyalog jövünk, Hedinn gyanak-vóan tartózkodik mellette, és Iliána beszél vala-kihez, akit mi nem látunk. Ne is próbáljatok meg-győzni másról. Mindent tudni akarok!

Iliána sóhajtott. – Jól van, és jogod is van meg-tudni. De nem előbb, mint ahogy leértünk Svar-stadba, vagy valahová, emberek közé. Nem ma-radok itt!

– Miért?– Majd ezt is elmondom időben. De nem most!

– jelentette ki Iliána.Iliána azzal elindult, de olyan határozottan,

hogy a többiek szó nélkül követték.Nemsokára leértek a Mélyvölgybe.És ott drámai események történtek.

185

28

A tavasz elejénél jártak, és látták, hogy a hó- és jégolvadás még nem zajlott le teljesen. A föld tel-jesen felázott, és az olvadt hólé gyors iramban zú-dult le a völgyekbe.

A legrosszabb az volt, hogy a híd nagyon meg-rongálódott. Ezen kellett átmenniük a túlsó partra.

Arra nem gondoltak, hogy valami újat fog-nak hallani Svarstadban. Ravn és a többiek, Lo és Björn már alaposan kikérdeztek mindenkit, és mindent megtudtak, amit csak lehetett. Senki nem emlékezett, hogy látott valakit, aki Falkhoz hasonlított volna.

– Mit gondolsz, Iliána? – kérdezte Stenkil. – Járt erre?

Iliána várt. Saját megérzéseire várt, és arra, mit mond Lesinka a kérdésre.

– Igen – mondta aztán határozottan. – Falk járt erre, mégpedig a folyó innenső oldalán. De ha-mar tovább is ment, anélkül, hogy valaki is lát-ta volna. Átment a folyón, és nyugat felé tartott.

– Honnan a csudából veszed ezeket? – csattant fel értetlenül Robert.

– Ne kérdezd! – szólt közbe a fi atal Hök. – Iliána tudja, és kész!

Látták, hogy Iliánát zavarja valami.

186

– Mi az? – kérdezte Hedinn, aki már kezdte jobban kiismerni a lány rezdüléseit.

Iliána tétován a szavakat kereste: –Falkkal tör-tént valami, amikor itt éjszakázott. Talán ha to-vább mennénk…

– Persze, menj csak tovább – biztatta Robert.Iliána kissé előrement. A többiek követték.– Bokrok és indák nőttek itt azóta – mondta

Iliána mintegy mentegetőzve. – És még egy ma-gas fa is. De itt feküdt!

Vártak, amíg Iliána szétnézett. Nem a terepet kutatta, hanem Falk nyomát kereste a helyen. Kis-sé gyámoltalanul nézett ki a csalitosban, amely olyan sűrű volt, hogy alig lehetett megmozdulni benne. Az égbolt időközben befelhősödött, és már későre járt. Megláttak egy házat, távolabb, a pa-tak partján, a másik oldalon. Egy elhagyatott fa-templom tornyát is látták. Svarstad fatemplomá-ét. A patak mellett nem láttak senkit.

Robert aggodalmasan nézte a vizet. Hogy jut-nak itt át?

Iliána végre megszólalt. Szemei csukva voltak. Ez akár mesterkélten színpadiasnak is tűnhetett vol-na, de nyugodtnak és természetesnek hatott a lány.

– Falk látta őket. Én is láttam őket. Nincs ben-nük semmi rossz, de Falk megijedt. Természete-sen, hiszen egyedül volt – szólt Iliána.

– Miről beszélsz? – kérdezte Robert.– A szemekről. „Vak szemekkel kerestek.”

Naná, hogy ijesztő volt! – mondta Iliána.

187

– Igen, azok! A Farkasemberek beszéltek er-ről. Erről nem szólhattam – mondta egy jelentő-ségteljes pillantást vetve Hedinnre.

Iliána ismét kinyitotta a szemét. – Figyelmeztet-ték. „Tasszo”, mondták. Tasszo volt, aki elrejtette…

– Tudjuk – szakította gyorsan félbe Tuve. – Igen, tehát innen jött a fi gyelmeztetés, amit Sigis-mund otthon elmondott.

Hedinn kezét Iliána vállára tette, és kérte, hogy induljanak. Tovább kellett menniük.

Ylva vágyakozva sóhajtott. „De Robert az enyém! – gondolta vigasztalólag. – A legtöbbet velem beszélget. Segít a meredek utakon fel és le, már ha nem Tuve áll már ott, természetesen. Ked-ves Tuve! Semmit sem ért!”

Belefeledkezett az emlékeibe, főleg abba, ami-kor Robert egyszer leemelte a szikláról, és ő pil-lanatokig a karjában feküdt. Akkor Robert mé-lyen a szemébe nézett. Igen, Robert határozot-tan érdeklődött utána, és neki is tetszett Robert.

Hök és Stenkil előrementek, hogy megnézzék az átkelés lehetőségét. A híd…?

Nem úgy nézett ki, mint amire rá lehet lépni. Így tudomásul vették, hogy a híd járhatatlan lett.

A fi úk azért felfedeztek valamit. A híd alatt egy kötél volt kifeszítve parttól partig, és szeren-cséjükre, az ő oldalukon egy kisebb csónak pi-hent a parton.

188

– Ez egy dupla vontatókötél – mondta Stenkil. – Át lehet húzni vele a csónakot egyik partról a másikra.

– Tehát ha mi húzzuk a kötelet… – mondta Hök lelkesen.

– Akkor át tudunk jutni! – fejezte be Hedinn. – Próbáljuk meg!

– Csak egy gondunk van még – szólt Robert elgondolkozva. – Elbír a csónak mindnyájunkat?

– Ezt rögtön megmondhatom: nem! – állapítot-ta meg Hedinn. – Azt hiszem, én vagyok a legnehe-zebb, így én adom a legjobb ballasztot, így majd én visszafordulok, és két csoportban átérünk. A lányok és egy nehezebb személy jöjjön először…

– Én – mondta Tuve.– Nem, én Stenkilt javaslom. Robert, Tuve és

Hök itt várjanak. Jó lesz így, fi úk?Tuve és Hök egyetértett, de Robert akadékos-

kodott. Elszántan méregette a hidat.– A csónak nagyon rozzantnak látszik, és te-

lemehet vízzel. Nem lenne biztonságosabb a híd felől? Egy pár szálfát kellene csak végigfektetni a híd törésénél…

– Ezt még magyarázni sem akarom – mondta Hedinn. – Hosszú ideig tart megfelelő szálfákat találni és megjavítani a hidat.

Kétségek között bár, de Robert megadta magát. „A két férfi elszántan harcol egymással a veze-

tői jogokért” – gondolta Ylva. Hedinn elég nyíltan átvette a vezetői szerepet. Ylva nagyon bizony-

189

talan érzéseket táplált ez iránt az ónorvég nevű Hedinn iránt. Ki ez tulajdonképpen? Nagyon fér-fi as és tetszetős a kinézete szőke hajával és fekete szempilláival, világosszürke szemével, amelyek-ben az íriszt egy sötétebb gyűrű keretezte.

Szépen formált száj, amely magára vonja a fi -gyelmet, de mégis volt benne valami nyugtalaní-tó. Titokzatos. Talán egy rablólovag? Kissé ma-gabiztosan csatlakozott hozzájuk, és állandóan Iliána közelségét keresi. Mintha tudna a két kis tündérgyermek jelenlétéről. Nem, Ylva nem bízott Hedinnben. Robert sem, mint elmondta Yl vának, de Iliána semmi jelét nem mutatta a gyanakvásnak.

Itt résen kell lenni!A férfi ak besegítették a lányokat. Stenkil elhe-

lyezkedett a csónak egyik végében, Hedinn a má-sikban. Utánanéztek annak, hogy a lányok ren-desen tudjanak kapaszkodni, egyik kézzel a kö-télbe, másikkal a csónak peremébe – és a csó-nak elindult.

Segítség! A csónak úgy hánykódott ide-oda, mint tökhéj a vízen! Minél beljebb jutottak a zúduló víz közepébe, annál rosszabb lett. A kötél rázkódott, Ylva arca elfehéredett a félelemtől. A legrosszabb az volt, hogy a csónakot annyira elragadták a hul-lámok, hogy nehezen tudtak megkapaszkodni a kö-télben. Az éles, hideg szélben alig kaptak levegőt.

Azután hamarosan minden jobbra fordult, nyu-godtabb vízre értek, és minden baj nélkül száll-tak partra a másik oldalon.

190

– Höknek még nem is volt ideje megszáradni az előző elázás után – nyögte Stenkil a földön el-terülve. – Most megint teljesen vizes lesz. Ez bi-zony hideg és nedves utazásnak ígérkezik. Örülök, hogy anyám, Anna-Stina nem lát most bennünket.

– Majd este megszárítjuk magunkat és a ruhá-inkat – mondta Hedinn. – Most megint vissza kell mennem. Ránézett Iliánára. – Na, te már megint a saját világodba merültél. Mi van most?

Iliána, anélkül hogy kizökkent volna gondola-taiból, megszólalt:

– Nem hiszem, hogy elvétettem a napokat? Nem olyan nap lesz holnap? Egy ünnep?

– Most nem értelek – nézett rá Hedinn.Iliána összerezzent. – Tudod, a két kis…Iliána szavait Ylva hisztérikus kiáltása nyomta el:– Odanézzetek! Ez nem normális! Megpróbál

átjönni a hídon!Robert volt az, aki talált egy nagyobb fahu-

sángot, és most négykézlábra ereszkedve mászott az örvénylő víz felett. A kellemetlen kérdés úgy hangzott volna, ha felteszik, hogy meddig fog tar-tani a félig beroskadt híd?

– Micsoda eszement alak! – mondta Stenkil. – Nem tudott várni?

Ylva suttogott Iliánának: – Vigyázz, amikor a kicsikékről beszélsz! Nem tudjuk, ki hallgatja!

– Bocsánat, nem gondolkoztam…– Nem, azt tudom! Te ritkán gondolsz a követ-

kezményekre. De a kérdésedre felelve: igen, hol-

191

nap egy különleges nap lesz. És ez aggodalom-ra ad okot.

Mindenki megijedt, amikor a fahusáng megcsú-szott, és Robert inogni kezdett. Ekkor látszott csak, hogy mennyire fél. De előrevetette magát, és még időben el tudta kapni a híd maradványait. A husáng megperdült, és eltűnt a megáradt patakban.

De Robert szilárdan kapaszkodott. Stenkil ro-hant oda a híd lábához, és sikerült lesegíteni a re-megő útikalauzt.

Hedinn a többieket hozta, azok szerencsésen, de teljesen átázva meg is érkeztek. Ylva örömében meg akarta ölelni Robertet, de a lány át volt ázva, Robert pedig száraz maradt, így elhúzódott az ölelés elől.

Hedinn megharagudott Robert felelőtlen visel-kedéséért. De mégis Stenkil szidta le Robertet:

– Mit gondolsz, mi lett volna, ha beesel a víz-be? Míg azzal próbálkozunk, hogy megmentsünk, nagy veszélybe kerülünk miattad, ráadásul renge-teg időt is veszítünk csak azért, mert te fegyelme-zetlen vagy! Nincs benned semmi felelősségérzet?

Robert lehangoltnak tűnt. Nem szerette, ha megleckéztetik, és hamar hátat fordított nekik.

– Csak be akartam bizonyítani, hogy a hídon is át lehet kelni! – szólt oda élesen. – Nem me-gyünk tovább?

– Melegre van szükségünk – mondta Hedinn. – Olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet.

– Látjátok! – mondta Robert győzedelmesen. – Okosabb voltam nálatok.

192

Miután a hajót a másik oldalon találták, a dup-la kötelekkel visszahúzták oda. Üresen táncolt a hullámok felett, de végül csak a helyére került. Annyira áthúzták, amennyire csak tudták.

A pár házból álló kis faluban akartak éjszakáz-ni. Minél hamarabb tető alá akartak kerülni, ne-hogy valamelyikük megbetegedjen.

Az első, sötét ház lepusztultnak és lakatlannak látszott. Bezörgettek, de senki nem nyitott ajtót. Robert bekukucskált az ablakon.

– Itt nem lakik már évek óta senki – mondta.Emlékeztek, hogy Norvégiában vadul dúlt a

pestisjárvány úgy száz éve. Teljes faluk néptele-nedtek el annak idején.

Akárhogy is, elment a kedvük, hogy itt ma-radjanak. Pláne, ha valami betegség tette lakat-lanná a házakat.

– Még világos van – mondta Robert. – Ha gyorsan megyünk, melegen tarthatjuk magunkat.

– Igen, de éjfél előtt tábort kell ütnünk – fe-lelte Iliána.

– Miért? – tudakolta Robert.– Mert…Iliána kivárt. Most megint közel volt hozzá,

hogy elárulja a tündérgyermekeket.– Mert különben nagyon sötét lesz – felelt aztán.Hedinn felnézett az égre. – Elég felhős, és

nincs fent a hold, hogy világítson az éjszaka. Iga-zad van, gyorsan kell mennünk.

Hök ideges volt. Határozottan érezte, hogy va-

193

lami történt. Hogy valami történni fog, vagy hogy valami rettenetes fog elszabadulni. Valami még borzasztóbb, mint ez az utálatos átkelés a meg-áradt patakon.

De Hök a családnak ahhoz a részéhez tarto-zott, akiben nem volt semmi természetfeletti ké-pesség, így hát valószínűnek tartotta, hogy téved.

29

– Nem, várjunk csak! – kiáltott Ylva, miután mentek egy ideig. Mindenki megállt. – Hedinn nem Svarstadban akart maradni?

Kérdőn néztek Hedinnre.– Elfelejtkeztem róla – mosolygott a férfi le-

fegyverezve.– Na nem! – mondta Robert metsző élességgel.

– Most milyen okod van, hogy velünk maradj?Hedinn sóhajtott. – Tartsunk egy kis pihenőt.

Üljetek le, és együnk valamit!Ez ellen már senkinek sem volt kifogása. Elég

magasan jártak, de még látták a Mélyvölgyet alat-tuk, és messzebb kivehető volt a megáradt patak is.

Azután Hedinn így folytatta: – Nagyon magá-nyos ember vagyok. Megszerettelek benneteket, ennyi az egész. Nem akarok elválni tőletek, jobban szeretnélek ismerni titeket. A dolgaimat Höyjord-ban és Svarstadban később is el tudom intézni.

194

– Örülünk, hogy velünk maradsz – mondta Tuve, és a legtöbben egyetértettek vele.

Roberten látszott ugyan, hogy a dolgok ilyen változása nincs ínyére, de nem mondott semmit.

Ylva törte meg a kínossá váló csendet. – Most, miután úgyis itt ülünk, meghallgatjuk Iliána el-beszélését?

– Miről? – kérdezte Iliána zavartan.– Arról, hogy mit éreztél a hegyen, mikor nem

akartál ott maradni azon a helyen, amelyet utála-tosnak neveztél, de nem akartál róla beszélni, mi-előtt le nem érünk a völgybe. Már újra fenn va-gyunk a hegyen, de még mindig nem mondtad el.

– Éreztem Falk jelenlétét – jelentette ki Iliána.– Még mindig érzed? – kérdezte Hedinn.– Igen, jó nyomon járunk.Nem mondta el, hogy Lesinka segített neki.– És mi volt olyan különleges ott? – kíváncsis-

kodott Ylva.Iliána kelletlenül kezdett beszélni – A halált

éreztem. Egy halott volt ott a közelünkben. És va-lami módon összefüggésben állt Falkkal.

– Mi? – torpant meg Hök. – Falk meghalt? És csak úgy hagytad, hogy eljöjjünk onnan, anélkül, hogy nekünk elmondtad volna?

Iliána hárítólag rázta a fejét. – Nem, nem Falk volt a halott. De valahogy ő is ott volt.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy Falk… Hogy Falk megölt valakit? – tört ki Stenkil hi-tetlenül.

195

– Nem, ezt… nem tudom. Nem hiszem. Mint-ha…

– Igen? – biztatta Tuve. – Gyerünk, mondd ki!– Olyan volt, mintha egy állat is lett volna ott.

Valami nagy állat. Nem tudom jobban elmondani.Iliána nézte a többieket, szemében szomorúság

volt. – Amikor onnan eljöttünk, Falk egyedül volt. Előtte még ketten voltak. Talán az a Jörgen volt vele, akiről hallottuk, hogy elkísérte egy darabon.

– Szóval azt hiszed, Jörgen a halott – mond-ta Robert.

– Igen, furcsa, de nem érzem őt tovább már. De nem érzek semmi gonoszat vagy rosszat a nagy állattal kapcsolatban. Mégis…

– Mégis az ölte meg Jörgent? – kérdezték Ili-á nát.

– Igen.– Tehát mintha az állat Falkot segítette volna?

– kérdezte Hedinn halkan.– Igen, azt hiszem, így volt.Robert mérgesen fakadt ki: – Hogy a fenébe

tudhatsz ilyeneket? Ki vagy te egyáltalán? Itt ülsz, és csak feltűnősködsz?

Mindenki hevesen tiltakozott, aki csak ismer-te Iliánát.

– Iliána ilyen – mondta Hök. – Higgyél nekem, vele együtt nőttem fel.

Robert hosszan, vizsgálódva nézett Iliánára. Mintha mérges volna rá, amiért elmondta az ér-zéseit és a látomásait.

196

– Igazán nem tehetek róla – mondta Iliána szé-gyenlősen.

Robert kihúzta magát, és nagyot szusszantott.– Tudom, tudom. A Farkascsalád elmondta ne-

kem ezt, csak felzaklatott, amikor magam voltam a tanúja. Elnézést!

– Farkasok Népe – javította ki Hök mormogva.Hedinn felállt. – Itt az ideje folytatni az utat.Iliána megfogta Robert kezét egy pillanatra,

hogy mutassa, nem haragszik. Robert visszamo-solygott azzal a csodálatos mosolyával, amellyel annyira elbűvölte Ylvát is. Iliána is örült, és meg-könnyebbülve fogta meg újra a csomagját.

Elindult Hedinn után a vadonba.

30

Ismét hosszabb utat tettek meg, amikor úgy dön-töttek, hogy megállnak. Akkorra már pár halvány csillag is kigyúlt, és a hegy feketének látszott az éles, sötét türkizkék esti égbolton. Nagyon maga-san jártak, egy hegyi fennsíkon, ahol a fák fer-dén nőttek, és a talaj kesernyés illatot árasztott.

Egy pici hegyi tónál, ahol egy kis patak is foly-dogált, selymes, puha fű nőtt. Ott gyújtottak tá-bortüzet, és szárítgatták ruháikat. Nem voltak át-fagyva, mert sietve mentek fel a sok emelkedőn, de nagyon jó volt tiszta, száraz ruhába öltözni.

197

Mindig nagyon gondosan elkülönítették a száraz és a nedves holmikat. Ez szükséges is volt.

Most minden vizes holmi kiterítve feküdt a tűz körül. A száradó ruhadarabok mint táncoló kí-sértetek libegtek a könnyű esti szélben. Robert is szárította csizmáit, de a víz nem áztatta át a kü-lönleges bőrt, amelyből készült. Egy zsákot hú-zott elő a csomagjából.

– Mit csinálsz azzal a zsákkal? – kérdezte Stenkil.– Fajdot fogok a szürkületben – felelte Robert.

– Ehhez nagyon értek, és az este hallottuk őket dürrögni, nem?

Iliána elkedvetlenedett. – Van elég élelmünk – mondta halkan, de Robert úgy tett, mint aki nem hallotta.

– Ez lesz az én hozzájárulásom az élelmezés-hez – mondta Robert vidáman.

Az este sötétebb lett. Ott feküdtek a tábortűz körül, és halkan beszélgettek.

A két legfi atalabbnak, Höknek és Iliánának nagy erőfeszítésébe került, hogy követni tudják az időseb-bek beszélgetését. Szemhéjuk le-lecsukódott. Hosz-szú volt ez a nap, és egyúttal nagyon fárasztó is.

De Iliána érezte, hogy ébren kell maradnia. Hök is érzett valami ilyesmit, de – mint máremlítettük – Hök nem volt különösebben megáld-va a természetfeletti dolgok megérzésében.

De azért mégiscsak érzett valamit. Tarkóján fel-meredt minden hajszál, és riadtan hallgatózott.

Az estében farkascsorda üvöltése hallatszott.

198

Hedinn visszafogta lélegzetét. – Az éjjel nem oltjuk el a tábortüzet – mondta csak úgy hanya-gul. – És felváltva fogunk őrködni.

Ylva ösztönösen közelebb bújt Tuvéhoz, aki a legközelebb feküdt hozzá. Tuve gyorsan megszo-rította a kezét, mint aki azt mondja: „Itt vagyok.”

Ez megnyugtatta Ylvát. Tuve mindig le tud-ta csillapítani felborzolt idegeit. Robert azonban inkább idegessé tette – egész testében nyugtalan lett, akárhányszor beszélt vele.

– Van elég tűzrevalónk? – kérdezte Stenkil.– Igen, van, már ellenőriztem – felelte Hedinn.

– Iliána, gyere közelebb hozzánk! Így. Jó lesz!Iliána Stenkil és Hedinn közé telepedett. Ott

biztonságban érezte magát. Két megállapodott férfi , régi, pogány nevekkel. Stenkil… Skanei név, mint a Tuve is. A fogadóban egy férfi ösz-szehasonlította Stenkil nevét a norvég Steinkjell-lel. Ugyanaz a név, a skaneit úgy mondták, hogy Stenkill. Mind a norvég, mind a skanei név Kő-halmot, közelebbről áldozati követ jelent.

Iliána már valóban elfáradt. Gondolatai elka-landoztak. Miről is beszéltek?

Hedinn és Robert arról, hogy kik őrködjenek először. Az őrködés rendjét meg kellett szervezni.Már éjfélre járna? Valószínű, hisz az idő gyorsan múlik, ha többen beszélgetnek.

Iliána majdnem hang nélkül suttogott. – Lesin-ka, Vodja. Vigyázzatok! Valami veszélyes van itt, érzem.

199

– Tudjuk – felelte Lesinka.– Hova tudunk rejtőzni? – hallatszott Vodja re-

kedtes suttogása.Iliána óvatosan körbenézett. Nem volt könnyű

valamit is látni a tűzfényen kívül.– A maradék csomagjaink közé – javasolta.A csomagok, amelyeket pillanatnyilag nem hasz-

náltak, egy kupacban feküdtek a földön.– Az jó lesz – mondta Lesinka.Iliána nem tudta, mi okozza ezt a kellemet-

len érzést.A többiek megegyeztek az őrség rendjében.

Tuve jelentkezett is mindjárt az első posztra, és Ylva is sietett kijelenteni, hogy ő még teljesen éb-ren van, és szívesen kezdi a szolgálatot. Robert kérte az utána következőt. Ylva egy kicsit meg-bánta, hogy annyira sietett az előbb, de már túl késő volt meggondolni magát. Látta, hogy Hedinn készenlétbe helyezi számszeríját. Persze, hiszen hallották a farkasokat. Hogy azok közelebb jöt-tek-e vagy sem, nem hallotta a tábortűz ropogásá-tól. Tuvéval kényelembe helyezték magukat. Le-ültek, hátukkal egy nagyobb kőnek, illetve egy farönknek támaszkodva. Csendben beszélgettek, amíg a többiek majdnem azonnal el is aludtak.

A tábortűz szikrái kecsesen szálltak az ég felé.Lo és Anna-Stina nyílt és vidám emberek vol-

tak. Gyerekeiket őszintének és becsületesnek nevelték. Értékelték az egyéni elhatározásokat, de fi gyeltek rá, hogy másoknak ne okozzanak

200

felesleges gondot és problémát. De a szerelem-ről valahogy elfelejtkeztek a nevelésnél, Ylva leg-alábbis nagyon bizonytalan maradt ezen a téren.

Tuve és ő éppen csak érintették ezt a témát. Ylva inkább Tuve elhatározásáról kérdezett, már-mint hogy Tuve szabad akaratából határozta-e el, hogy pap lesz.

Tuve ezt úgy próbálta kivédeni, hogy belekö-tött Ylva szerelemről alkotott véleményébe.

– Drága Ylva, a te jövőd nem függ ettől az uta-zástól. Itt több fi atal emberrel vagy ugyan együtt, de az életedben még sokkal fogsz találkozni!

– Még senkivel nem találkoztam, aki valóban szeretett volna engem – mondta Ylva kicsit dacosan.

– Ezt megértettem. De a te buzgó párkeresésed már-már a kétségbeesettséghez hasonlít. Mintha mindenkiben – persze Hök kivételével – egy le-hetséges férjet látnál.

„Drága Tuve! – gondolta Ylva. – Én már tu-lajdonképpen választottam, illetve a szívem vá-lasztott. Ugye, így mondják? De ha nem kaphat-lak meg téged, akkor Robertet választom. Ez így van jól. De senki nem szeret a második lehető-ség lenni. Hát én is hallgatok, amíg a dolog nem lesz egyértelmű. Robert tulajdonképpen csinos fi ú. És érdeklődik utánam. Sajnos, nem vagyok elkényeztetve ezen a téren. Ez is egy ok, nem?”

– Még sokat kell tanulnod, mielőtt pap leszel? – kérdezte Tuvét, félbeszakítva saját gondolatait, amelyeket nem nagyon szeretett.

201

– Egy évet.Ylva csendesen nyögött.– De miért, Tuve, miért?– Mert szeretem az embereket – mondta Tuve

egyszerűen. – Támaszként akarom kísérni őket a keresztelőtől a sírig. Ott akarok lenni az utol-só órájukban, hogy átsegítsem őket a félelmen…

– Ez nagyon szépen hangzik – mondta Ylva meghatottan és egyenesen. – De mi lesz veled, saját magaddal ezen az úton? Ez azért nagyon… bizarr, még vallási szempontból is.

– Tagadhatatlanul. De tudod, én a nagyszü-leim, Jeppe és Ricke szilárd hitében nőttem fel, hogy minden, amit megéltek, úgy volt igaz, ahogy ők átélték. Így a Farkasok Népe egyáltalán nem ijesztett meg engem. Nagyon is természetesnek tűntek, ahányszor csak láthatóak voltak. Hogy ez hogyan egyeztethető össze a vallásommal, arról meg kell kérdeznem a tanítóimat.

A farkasok megint üvöltöttek. Egy fenyegető kórus hallatszott a sötétség leple alatt. És Ylva és Tuve most mintha még egy medve szuszogását is hallották volna a közelben. Szerencse, hogy a tűz visszariasztotta őket.

Ylva átment a fatörzsétől Tuve kövéhez. Tuve védelmezően rakta kezeit a lány vállára, nem lá-tott benne semmi rosszat.

De Ylvát szíven ütötte ez a mozdulat. Kemé-nyen kellett küzdeni magával, hogy fejét ne hajt-sa Tuve mellére.

202

31

Senki nem tudta, hogy pontosan mikor lett éjfél. Hogy ez éppen az őrváltással esett egy időben, az viszont végzetes lett. Vagy… talán nem is? Lehet, hogy így volt a legjobb, ahogy történt?

Mindenki felébredt, amikor Tuve felrázta Robert etés Stenkilt, hogy vegyék át az őrszolgálatot.

Iliána rémülten látta, hogy Lesinka és Vodja látható alakban vannak, és már késő elbújniuk a csomagok között. A két kicsi szorosan mellet-te állt, mint egyébként – láthatatlan alakban is – szokták tenni.

– Ó! Mit látnak szemeim? – kiáltott fel Tuve, aki még soha nem látta őket. A többiek is megle-pődve nézték a tündérgyermekeket.

– Láttatok már ilyet? – motyogta Robert, és a zsákja után kapott.

– Vodja… – suttogta gyorsan Iliána. – Benne vagy egy próbatételben?

– Naná!– Bocsásd meg, bármit is teszek! Fuss a cso-

magjaink felé! Ott leszek mögötted!A csomagok a tábor szélén feküdtek.Vodja szaladni kezdett rövid, esetlen lábain – és

egyenesen Robert elétartott zsákjába futott bele.

203

– Elkaptam az egyiket! – kiáltotta Robert fel-hevülve az izgalomtól. – Mi ez a csúfság?

Iliána gyors volt, mint egy kis menyét. Ott ter-mett Robert mellett, kikapta a zsákot a kezéből. A kis tó partjára szaladt, és olyan messze hajítot-ta, amennyire erejétől tellett.

Hallotta a többiek megrendült kiáltását. Robert felüvöltött:

– Nem, mit csinálsz? Ez valami különleges lény volt! Egy hegyi varázsló!

– Hát akkor mentsd meg! – vetette oda közöm-bösen Iliána.

Csak Iliána, Ylva és Hök tudta, hogy Vodja egy vízimanó, egy kétéltű. A többiek még soha nem látták. Lesinka nem volt veszélyben, olyan magasra tudott repülni és olyan gyorsan, hogy nem lehetett elérni.

– De a zsák már merül is! – kiáltotta Robert kétségbeesve. – Mentsétek ki!

– Mentsd ki te magad – mondta Hedinn, és az-zal a számszeríját Robertre emelte, aki nem is tö-rődött ezzel a fenyegetéssel.

– Hök! Húzd ki a zsákot, mielőtt még eltűnik a tóban – mondta Hedinn.

A fi ú egyenesen a vízbe rohant, és úszni kez-dett. Ma már harmadszor vett hideg fürdőt.

Robert fellélegzett. – Ó, szerencse! Nem akar-tam látni, ahogy egy élet elveszik, még ha csak egy ilyen kis szerencsétlen életről is van szó, fel-tehetőleg az alvilágból. Majd kezelésbe veszem.

204

De Stenkil azonnal megértette mit akart ez-zel Iliána. A felhalmozott tűzrevalóból kikapott egy vastagabb ágat és Robert térdhajlásába vágott vele, aki ettől elesett. Stenkil ráugrott, és Hedinn is segített neki, hogy Robertet a hátára kénysze-rítsék. Ott feküdt, két karja kifeszítve, Ylva és Iliána leszorították kezeit a földre.

– Egy normális ember sem élte volna túl azt az ütést, amit a pogányoktól kaptál a fejedre – mondta Hedinn. – De te másnap reggel teljesen jól voltál.

– Miről beszélsz? – nézett rájuk kétségbeeset-ten Robert.

– Sebezhetetlen vagy! – mondta Hedinn.– Mi? Én?– Mindig elkerülted a vízzel való érintkezést

– mondta Hök felhevülve.– Ez hazugság!– Nem, nem hazugság. Rettegsz a víztől. Ál-

landóan kikerülöd. Átmásztál a hídon. Hosszú kerülőket teszel…

Tuve csak ámult. Semmit nem értett. Stenkil is csak félig…

– És tegnap, mikor a vad pogányok ellenharcoltunk, nagyon furcsán viselkedtél – folytat-ta Hedinn.

– Így igaz. Nagyon megsebesültem – védeke-zett Robert.

– Ó, nem erről beszélek. Előtte voltál nagyon fur-csa. Izzadtál, remegtél, görcsösen tördelted a kezed. Mint akinek nehéz megtartani az önuralmát.

205

– Micsoda ostobaságokat zagyválsz itt! – kiál-tott megint Robert.

Ylva úgy tett, mint aki nem is hallja Robertet, úgy mondta: – És utána olyan rettenetesen pa-naszkodtál. Majdnem úgy hangzott, mintha üvöl-tenél. A teliholdra!

– Na, most már elég! Én nem vagyok farkasem-ber! – tiltakozott a földön fekve Robert.

– Nem, valóban nem. De valami más, az igen!– Ylvának igaza van – mondta Hedinn. – Meg-

próbáltad megmérgezni Iliánát, aki a legfontosabb a mi csoportunkból. Rá akartad beszélni a vadakat, hogy egyedül őt fogják el, amikor beszéltél velük.

– Én nem mérgeztem meg senkit – ordította Robert, aki kezdte elveszíteni az önuralmát.

– Dehogynem! Megpróbáltad azokkal a piros bogyókkal.

– Azok fi nom erdei gyümölcsök voltak! Csak meg akartam neki mutatni a gyönyörű virágokat.

– Milyen virágok voltak? – kérdezte Tuve.– Mérgezőbeléndek. Robert egy marék bogyó-

val kínálta Iliánát.– Atyaisten! Ezekben halálos méreg van!– A zsákkal a kicsikéket akartad elfogni – mond-

ta Iliána könnyes szemmel. – Fajdok, azt mondtad. És nem akartál beszélni a Farkasok Népéről. Mert nem is ismered őket.

Hök még hozzátette: – Azt mondtad, Farkas-család. És még ők lennének a barátaid? Akik ajánlottak téged?

206

– Hedinn a Farkasok Népének barátja, nem igaz? – kérdezte Tuve. – De te Tunsberg kikötő-jén kívül vártál ránk.

– És előttem jelentkezett – tette hozzá Hedinn. – Mert pár kisfi ú meg akarta nézni a számszeríjamat.

– Igen? – vonaglott Robert a földön. – És miért nem jöttél oda és mutatkoztál be, ahelyett, hogy mögöttünk osonkodtál jó ideig?

– Meg akartam nézni, ki is vagy te valójában – válaszolt nyugodtan Hedinn.

– El kell mondanom, hogy mindnyájatoknak nagyon élénk a fantáziája. Minden szót meg tu-dok cáfolni, ami csak elhangzott itt. Hedinn egy betolakodó. Mit tudtok róla?

Ekkorra a vizes Vodja kimászott a zsákból. Iliána mellé állt, és érdeklődve nézte Robertet, aki vadul rángatta magát, hogy kiszabaduljon.

– Ha mindkettőt egyszerre elfogják… – mor-mogta Robert.

– Hiszel ebben a régi mesében? – kérdezte Ylva.Robert nyugodtabb lett. – Na, rendben van, el-

ismerem. Én becsületes ember vagyok, de hal-lottam erről a két kicsiről, aki szerencsét és gaz-dagságot tud adni annak, aki egyszerre fogja el mind a kettőt. Én vagyok a Farkasok megbízott-ja, de azzal együtt nagyon szerettem volna ezt a két tündérgyermeket, aki veletek utazik. Megér-titek és megbocsátotok?

207

Esdeklőn, és egyben sokatmondóan nézett a töb-biekre Robert.

Hedinn szintén a fi úkat nézte, szemében külö-nös fény csillant: – Na, gyerünk, barátaim! – szólt ünnepélyesen.

Együttesen felemelték Robertet. Amikor az megértette, mit akarnak vele tenni, hangosan üvöl-tött, és megpróbált elszabadulni.

Vodja erre beleharapott a lábszárába. Most Iliána nem akarta megakadályozni a kicsi em-berke haragját a szokásos „de, Vodja, kérlek”-kel.

Teremtőm, hogy ordított Robert!Odavitték a tópartra, és egy hangos „hórukk”-kal

belódították az éjszakában feketén csillogó vízbe.Hatalmas loccsanás hallatszott. Vodja nevetve

csattogtatta éles tűfogait.– Na, ezt elintéztük – mondta Hedinn nyugod-

tan. – Most már nem sebezhetetlen.Hallották, ahogy Robert köhög és gurgulázik

a sötétben.– Nem hangzik valami jól – mondta Tuve el-

gondolkozva. – Azt hiszem, nem tud úszni.– A víziszonya akár még ettől is lehet – álla-

pította meg Stenkil. – Talán igazságtalanok vol-tunk hozzá?

– Nem valószínű – mondta Hedinn szárazon. – De igazatok van, segítenünk kell rajta. Mindent meg kell tennünk, hogy meg ne fulladjon.

– Miért? – kérdezte Stenkil.– Mert akkor, barátaim, ránk szabadul a pokol.

208

Stenkil és Tuve csak egymásra néztek. Sem-mit sem értettek.

De a többiek tudták, mire céloz Hedinn.

32

A víz olyan észvesztően hideg volt, hogy Robert alig tudott mozdulni, minden izma lebénult.

Robert megpróbálta fejét a víz fölött tartani, ugyanakkor az énjének egy másik része el akart süllyedni.

Kétségbeesett segélykiáltása gurgulázásba fulladt.„Azok a szarháziak, ott a parton! Majd meglát-

ják, milyen rettenetes bosszút fogok állni!” – gon-dolta dühösen.

De valamilyen halk hang azt suttogta legbe-lül, hogy ez nem fog menni. Már semmi sem fog menni. Robert elhallgattatta ezt a hangot.

Azt mondják, hogy az ember látja leperegni az egész életét, mielőtt meghal. Ez most nem jött be Robert esetében, de számtalan gondolat és emlék-kép villant át az elméjén, az biztos.

„Mi lehet ez? – gondolta, mialatt kezeivel csapkodott maga körül a vízben. – Hogy kerül-tem ebbe a méltatlan helyzetbe? Én, aki az észa-ki vidékek egyik legnagyobb erdőtulajdonosa és még ráadásul vámtisztviselő is vagyok? Hát, tu-lajdonképpen az idősebb bátyám volt a tulajdo-

209

nos, de ő mára már csak egy emlék, mert a szol-gáim gondjaiba vették az én utasításaimnak meg-felelően. Ezt már elvégeztem.”

Kétségbeesetten ordított és köhögött. – Segít-setek már rajtam, ti bunkók! Féltek a víztől, mi?

Ez a megjegyzés nem volt szerencsétlen, mert mindenki csak nevetett rajta. „Hogy fognak ezek szenvedni! Ki kell kerülnöm a szárazra, mert most a Keresztély király ellen harcolunk, én és az em-bereim, akik az ország élére engem akarnak! Ó, itt talán nincs is feneke a tónak. Elmerülök! Ez csak iszap. Fel kell küzdeni magam a felszínre!”

De egy másik gondolat is motoszkált benne: „Merülj le! Legyen vége, te haszontalan alak! Halj meg!”

Levegőt! Levegőt kell kapnom!Ekkor valaki elkapta a gallérját, és felhúzta.

Robert levegőért kapkodott, és vadul csapkodott maga körül. – Ne mentsetek meg, meg kell hal-nom. Meg kell halnom!

– Na! Térj magadhoz! – szólt szigorúan Hedinn. Robertben veszettül harcolt egymással az élni akarás és a halálvágy. Vadul Hedinn felé ütött, de csak egy hatalmas nyaklevest kapott vá-laszul. Elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért, a tóparton feküdt, csurom-vizes volt és remegett. Mindenki ott állt körülötte. Úgy beszéltek róla, mintha ott sem lenne. Róla,

210

aki az ország vezetője lesz. Aztán Norvégia ki-rálya. Talán Dániáé és Svédországé is! Aztán az egész világé! Erre született, és tudta, hogyan kell előrébb jutni. Csak néhány apróbb feladata volt még hátra. Elfognia a két kis rosszakaratú tündér-gyereket, és meg kell ölnie a veszélyes Iliánát… Miről beszélnek ezek? Hallgatta:

– De mit csináljunk vele? – kérdezte az, akit Ylvának hívnak.

„Tolakodó fajta ez a lány – gondolta Robert –, de én nagyon könnyen megkaphatom, csak le-gyen rá időm.”

– Talán hagyjuk itt a farkasoknak! – mondta az a kiállhatatlan kölyök, Hök. Erre az a szörnyű kis békaféle nagyot nevetett az ötleten.

– Nem, ezt nem tehetjük – szólt Hedinn. Az, aki azt hiszi, hogy ő itt a vezető.

– Nem hagyhatjuk itt – mondta Iliána, akinek nehezen férkőzött a bizalmába, és annyira meg-közelíthetetlen.

– De nem is vihetjük magunkkal – szólt az, aki papnak képzeli magát.

– Nem, ennek nem tehetjük ki magunkat – hal-latszott mindenfelől.

„Gyáva idióták!”– És nem is ölhetjük meg – tették még hozzá.– De, de igen! – hallotta Robert saját magát ki-

abálni. – Öljetek meg gyorsan!– Soha! – felelte az az átkozott Hedinn.Robert érezte, hogy változik át az arca, és egész

211

valóját elöntötte egyfajta gyönyörűséges gonosz-ság, ami még erőt is adott neki. Nem ismert a saját hangjára. Durva lett, rekedtes, és megtelt gyűlö-lettel, majdnem az érthetetlenségig torzult. Tónusa szerint akár női hang is lehetett volna. Tuvén kívül – aki tanult nyelveket – nem is értette meg más.

Ylva elszégyellte magát, amiért Robert korábban annyira elvakította, így hát buzgón segíteni akart.

– Ravn nagyapó jórészt megértené, amit ez a férfi vagy talán nő mond. Te érted, Tuve?

– Csak egy pár szót tudok kihámozni, a szláv nyelvre emlékeztet, és valamennyire a vendre is, amit Ricke nagyanyám is beszélt, bár az is szláv nyelv. Az egyik szó az „öngyilkosság” volt, a má-sik meg a „durák”, ami idiótát jelent. Mint ami-kor valaki nagyon dühös valakire. De ez nagyon régi nyelv! Ősrégi!

– Nem Robert beszélt – mondta Iliána.– Nem bizony – értett vele egyet Stenkil. – Ez a

Holdboszorkány! Már megint rossz lóra tett. Úgy látszik, mindig vesztest választ!

– És most ki szeretne szabadulni – mondta Hök.– De nem tud, csak, ha Robert meghal. Ezért

beszéli rá annyira az öngyilkosságra. Akkor új áldozatot kereshetne.

– De mi ezt tudjuk – mondta Ylva szárazon.És akkor Hedinn megtalálta a jó megoldást. Fel-

mutatott a legnagyobb fára. Mindenki odanézett, de ezalatt Robert hatalmas erőfeszítéssel talpra állt. Egyedül Vodja reagált időben, és erőteljesen

212

beleharapott Robert fenekébe. Éles karmaival meg-kapaszkodott a combjaiban, és úgy lógott rajta. Robert hörögve elszaladt a tóparton. A többiek meg-rettenve kiabáltak Vodja után, hogy hagyja Robertet, de a kis békaember nem engedte el a férfi t.

– A Holdboszorkány az, Vodja! – kiáltotta Sten-kil. – El akar fogni téged. Gyere vissza!

Természetesen mindenki utánuk iramodott, de Robertnek a Holdboszorkány segítségével hatal-mas ereje támadt, és a távolság az üldözött és az üldözők között egyre csak növekedett.

És akkor hirtelen megállt Robert. A többiek is. Vodja eleresztette, és visszaszaladt a barátaihoz.

Robert előtt felfénylettek a sötétben a vak sze-mek. Sok volt belőlük, és igencsak fenyegetően néztek ki. Körbefogták és kényszerítették, hogy visszaforduljon, így az üldözők el tudták fogni. Amikor magához tért a megdöbbenésből, és ki akarta magát szabadítani, már késő volt.

Mindenki tiszteletteljesen megköszönte a sze-mek segítségét.

Azután felkötözték Robertet a fára. Elég ma-gasra, hogy semmilyen vadállat ne férjen hozzá. Utána szorosan megkötözték úgy a kezeit, hogy egyikkel azért hozzá tudjon férni az elemózsiás zsákhoz és a vízhez, amelyet szintén odakötöz-tek, szorosan az orra elé.

– Visszajövünk… – ígérte Iliána a földről.– Ha nem mi, hát csak jár erre valaki! – kiál-

totta Hök vidáman.

213

Aztán összeszedték holmijukat, és eloltották a tábortüzet, majd útnak indultak.

Sokáig hallották maguk mögött a Holdboszor-kány dühös és elkeseredett üvöltését, amely vissz-hangzott a hegyek között.

33

Még mindig holdvilág nélküli sötét éj volt, ami-kor gyorsan, de óvatosan keresztülhaladtak a lá-pokkal és ritkás nyírerdőkkel tarkított tájon. Min-denki kívánságára Hedinn vette át hivatalosan is a vezetést. Megbeszélték, hogy folytatják az utat, addig, amíg csak bírják szusszal. Tudták, hogy a farkasok területe felé mennek, de úgy tűnt, mint-ha azok egyre távolodnának tőlük.

Hedinnhez legközelebb Iliána haladt, mert ő érezte Falk nyomát, és megtudta megmondani, helyes úton járnak-e.

Szóval a Holdboszorkány egészen Tunsbergtől velük jött.

Miért? Mi dolga volt Norvégiában?Semmi. Őket akarta megsemmisíteni. Robert

segítségével kétszer támadt ellenük. Egyszer Iliána ellen, másodszor mindnyájuk ellen, amikor a po-gány falunál rájuk küldte az embereket. És most is, mint mindig, Lesinka és Vodja volt az igazi célpont-ja. A Víziember és a Tündérkirálynő gyermekei.

214

A Tündérkirálynő, aki „ellopta” a Holdboszorkány nagy szerelmét, Visiszláv herceget, úgy ezerhét-száz évvel ezelőtt. A bosszú lassan érik!

Iliána reszketett a feltörekvő rossz érzésétől. Robertre gondolt.

„Mi lesz, ha nem térünk vissza? Mi lesz, ha senki nem megy arra időben? Ha Robert ott ma-rad felkötözve – és meghal? Szegény ember! És szegény mi! A Holdboszorkány kiszabadul!”

A boszorkány megint rosszul választott. Soha nem sikerül neki kiválasztani a valóban hatalom-éhes megszállottat. Minden eddigi áldozata sze-rette volna ugyan a világhatalmat, de nem elég-gé, hogy okosan is cselekedjen érte.

Iliána gondolatait Vodja szakította félbe. Mind-két tündérgyerek látható alakban volt most, csak a sötétség rejtette úgy-ahogy őket.

– Ugye, Iliána, ügyes voltam? – kérdezte büsz-kén Vodja.

– Az voltál. Nagyon is. A te bátorságodon múlt, hogy leleplezhettük Robertet és a víziszonyát.

– És a Holdboszorkányt – helyeselt Vodja.– Igen, de a jövőben ennél óvatosabbnak kell

lenned. Hatalmas vagy a haragodban, tudod. És azt is tudod, hogy milyen könnyen megölhetsz egy embert. Az emberek nagyon törékeny lények.

– De Robert gonosz volt! – próbált ellenkez-ni Vodja.

– Igen. Robert nagyon gonosz volt. De tudod, hogy mi történt volna, ha meghal.

215

– Igen. A Holdboszorkány elszabadul. Minket akar. És téged, drága Iliána – tette hozzá komo-lyan Vodja.

– Igen, bár nem tudom, engem miért akar. Gye-re, Vodja!

Iliána odament Hedinnhez, aki iránt különös, megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett. – Vala-mit érzek itt.

– Igen – felelte Hedinn ugyanolyan nyugodtan, ahogy Iliána beszélt. – De a többiek még nem fe-deztek fel semmit. Megkérdeztem Tuvét.

Iliána kissé csalódottan elhúzta a száját. – En-nek semmi köze Tuve világához. Mit gondolsz, mi lehet? Nem a farkasok, az biztos.

– Nem. Igaz, hogy néha halljuk őket, előttünk járnak, de ez mégsem az. Valami más – helye-selt Hedinn.

– Igen. Kissé ijesztő. Te mit mondasz erre, Vodja? – kérdezte Iliána.

– Nem tudom, Iliána! Fogd meg Hedinn ke-zét, akkor minden biztonságosabbnak tűnik majd.

Iliána elrejtette mosolyát. – Minden rendben lesz! – nyugtatta meg Vodját, és neki is odanyúj-totta a kezét.

Iliána hallgatózott ugyan, de nem sokat hallott. Úgy gondolta, csupán egy rossz érzés lehetett. Ab-ban biztos volt, hogy Falk járt erre. És pont úgy tár-saságot kapott, ahogy ők. Valaki vagy valakik mind-két oldalon, végig az úton kísérik őket. Könnyedséget és nehézséget is érzett egyszerre. Nem értette. Nehéz

216

szellemalakokat vélt felfedezni, majd pihekönnyűe-ket érzékelt. Jártak, másztak, repültek körülöttük…

– Sokan vannak – szólt Hedinn.– Pontosan ezt gondolom én is. De sajnos nem

látom őket tisztán – felelte Iliána.– Én sem, de nagyon különbözőek! – mond-

ta Hedinn.– Vodja, nem kell ennyire erősen szorítani a

karomat – szólt Iliána, majd oldalt nézett a szőke hajú férfi ra. – Hedinn, ki vagy te tulajdonképpen?

Hedinn visszakérdezett: – És ki vagy te, Iliána?Itt megrekedt a beszélgetés, mert tudták, hogy

most ez nem vezetne sehova. Hedinn előrement a csoport elejére. Iliána igazán Hedinn mellett érez-te magát biztonságban. „Biztonság? – gondolta – Van-e jobb érzés?”

Előfordulhat. De most a biztonság jelentett mindent neki. Mert körülötte minden annyira bi-zonytalan és veszélyes volt.

Egy kis idő múlva Hedinn megszólalt. – Talál-tam egy barlangot. Ott elalhatunk, amíg fel nem kel a nap. Odanézz! A hátunk mögött már vilá-gosodik is az ég! Talán vége lesz ennek az éjsza-kának, és vele együüt minden rossznak is, amit csak jelentett.

A barlang nem volt nagyméretű, de keskeny bejáratával, amelyet még el is lehetett torlaszolni egy nagyobb kővel, jó pihenőhelynek bizonyult. Annyira fáradtak voltak, hogy azonnal elaludtak, nyugodtan és mélyen, ahogy a fejük szilárd talajt

217

ért. Nem tartották szükségesnek, hogy őrködje-nek, úgy gondolták, itt biztonságban vannak.

A következő nap egész kellemesen telt. A tün-dérgyerekeket mindenki megszerette. Vidáman játszottak, amikor megálltak útközben pihenni. Amikor az úton mentek, Hedinn vitte Vodját a vállán. Vodja lábai túl rövidek voltak a menete-léshez, szaladnia kellett volna neki, ha lépést akar tartani a többiekkel. Lesinka szerint ez igazságta-lanságnak számított, ezért Stenkil megkönyörült rajta, és a kicsi tündért a vállára ültette. A két ki-csi nevetve integetett egymásnak.

Emberekkel egyáltalán nem találkoztak. Mesz-sze, távolabb láttak néhány nyári lakot, de az év ilyen korai szakaszában még lakatlanok voltak. Nem tértek le a Falk által járt útról.

Néha kis időre megálltak, hogy gyönyörköd-jenek a kilátásban, a messziről kéklő hegyekben.

– Ó, micsoda gyönyörű vidék – sóhajtotta szív-ből Stenkil. Tuve egyetértett vele, és mosolygott.

Az egész társaság hangulata jobb lett, amió-ta Robert nem volt velük. Amikor az alkony rá-juk köszöntött, látták, hogy egy nagyobb völgybe kell leszállniuk. Tovább folytatták az utat, hogy még időben leérjenek. Nem akartak még egyszer a hegygerincen éjszakázni.

Gyorsan haladtak, de mintha nem érnének kö-zelebb a völgyhöz. A tiszta levegőben nem lehetett

218

elég jól érzékelni a távolságot. Minden közelebbi-nek látszott, mint ahogy valójában volt.

Hedinn hirtelen megállt.– A farkascsorda itt van az orrunk előtt – szólt

halkan. – Gyerünk közelebb egymáshoz!Ekkorra már olyan sötét lett, hogy nehéz volt

megkülönböztetni a részleteket.– A farkasok nem veszélyesek – mondta Vodja,

aki a természet gyermeke volt.– Nem veszélyesek – mondta Hedinn határo-

zottan. – De nagyon éhesek.Nem is tudott többet mondani, mert meghallot-

ták a farkasok mancsának súrlódását, és a lihegé-süket. Aztán felbukkantak a dombon, és vártak. Úgy álltak ott, mint valami alvilági fenyegetés.

Hamar észrevették, még bozótok takarásában is, hogy hatalmas farkascsordával van dolguk. Az em-berek mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva álltak.

– Megálltak – mondta Tuve a fogai között.– Iliána, gyere ide mellém – szólt Hedinn

ugyanolyan halkan. – Vodja és Lesinka is. A töb-biek legyenek teljesen mozdulatlanok. A világért se kezdjetek el szaladni!

A farkasok tétovázni látszottak. „Most meghallják, ahogy a szívem dörömböl!”

– gondolta ijedten Hök.Hedinn továbbra is halkan beszélt: – Ylva és

Tuve! Vegyétek elő az elemózsiát. Lassú mozdu-latokkal! Mindent odaadunk nekik.

– De…

219

– Itt van előttünk egy nagy völgy. Itt kell len-niük embereknek. És eleségnek. Vagy halászha-tunk a patakban. A völgyekben mindig akad egy tó vagy egy patak.

Hedinn hangja indulatmentes, ugyanakkor rá-beszélő volt. Tuve és Ylva azonnal hozzáláttak, hogy teljesítsék a kapott parancsot, nagyon óvatos mozdulatokkal matattak a holmik közt.

– Miért nem támadnak? – kérdezte Hök. – Túl sokan vagyunk?

– Legalább ötször annyian vannak, mint mi – felelte Hedinn.

– Nem támadják meg az embereket?– Dehogynem. Már támadniuk kellene.– De valami visszatartja őket – vélte Hök, és a

fogai összekoccantak.– Iliána – mondta Hedinn. – Vedd át az enni-

valót. Oszd el úgy a földön, hogy egy hosszú vo-nalat alkosson!

– Ezt nem tudja megtenni, veszélyes – mond-ták a többiek halkan.

– Vodja és Lesinka vele mennek. Én mögötte-tek állok – adta ki az utasítást Hedinn.

A farkasok abbahagyták a lihegést. A csend-ben hallani lehetett a patak csobogását.

A kenyér és a hús már előkerült. Vodja és Lesinka is megfogtak egy-egy részt az élelem-ből. Ez volt minden élelmük, elégnek kellett vol-na lenni az út végéig. Elég sokat tartalékoltak.

A három élelmiszerosztó gyorsan dolgozott.

220

A farkasok közelebb jöttek. Az egyik beleszu-szogott Iliána fülébe, amikor előrehajolt. Hedinn erősen megmarkolta a tőrét.

Minden élelmet szétterítettek. – Vonuljatok vissza. Lassan és hátrafelé – hal-

lották a fojtott hangú utasítást.Nagyon lassan megindultak vissza.– Most jobbra – utasította őket Hedinn. –Ne

fussatok! Nyugodtan haladjatok, de a szemetek a farkasokon legyen!

Akkor meghallották, hogy a fenevadak ráve-tették magukat az élelemre. Morogtak, csámcsog-tak, de nem túl sokáig. Inkább az evés zaja hal-latszott mindenütt.

– Gondolod, hogy mindegyiknek jutott egy kis darab? – suttogta Iliána Hedinnek.

Hedinn átölelte Iliánát, és lágyan magához szo-rította. – Nagyon jó lány vagy, Iliána – suttogta meghatottan.

Nyugodtan továbbindulhattak, a farkasok már nem foglalkoztak velük. Hamarosan meglátták a völgyet. Még mindig elég messze volt ugyan, ráadá-sul egy lápos részen is át kellett előbb haladniuk.

Ez bizony sok idejükbe fog kerülni, de azért van rá esélyük, hogy leérnek a völgybe, mielőtt az éjszaka beköszönt.

Végre átértek a lápon, és ezzel elhagyták a he-gyek területét.

Ekkor Iliána kétségbeesetten felkiáltott: – Nem érzem Falk nyomát sehol!

221

– Ezen nem lehet segíteni – mondta Hedinn. – Nem szaladgálhatunk fel és alá, hogy újra meg-találjuk a nyomot. Túl sok a láp, a kis tó és a far-kas. Most lemegyünk a völgybe!

Mielőtt újra elindultak volna, Ylva még hoz-zátette: – Köszönjük, Hedinn, hogy megmentet-tél bennünket a farkasoktól.

Hedinn elkomolyodott: – Nem én mentettelek meg benneteket. Iliána, Vodja és Lesinka tette. Hidd el nekem, nélkülük a farkasok gyomrában végeztük volna.

Robert a fán addig kiabált segítségért, míg telje-sen berekedt.

Valami nagy állat szimatolt a fa körül, két láb-ra állt, és megpróbálta elérni, de szerencsére nem sikerült neki. Robert idegesen tekergette megkö-tözött lábát, hogy az állat el ne érje. Végre a med-ve – mert az volt – elment.

Robert gyűlölte a „másik” énjét, amely gyak-ran vezérelte a gondolatait, és már elfoglalta szin-te az egész lelkét. A halálvágy hullámokban tört rá, mintha egy másik akarat irányította volna. „Ne egyél! Halj éhen, hamar!” – ilyen gondolatai voltak.

A Holdboszorkány dühöngött tehetetlenségé-ben. Robert ugyan nem értette a szavait, de ér-telmüket jól felfogta, és érezte azt a gyűlöletet, amely a férfi ból feléje irányult.

„Te átkozott, ostoba idióta! – őrjöngött a Hold-

222

boszorkány. – Azt ígérted, hogy elfoglalod a vilá-got. Na, mi van, te kis görcs? Te egy semmi vagy, egy nulla. Te takonypóc!” – A Holdboszorkány, vesztére, mindig a csinos külsőt tartotta szem előtt, amikor választott. – „Mit gondolsz, mit fog szólni Úrnőm, a Halál? Nekem kell elviselnem a harag-ját, ami a te ostobaságod miatt elfogja. És a Halál nem könnyű Úrnő, azt elmondhatom! Te idióta! Még annyi eszed sincs, hogy legalább elpusztulj?”

34

Mindannyiuk legtitkosabb vágya az volt, hogy végre találjanak egy tanyát, amelyben élő embe-rek laknak. És sikerült! Hosszúkás, éjfekete tó mellett haladtak el éppen, ahol egy patakocska is folydogált a völgyben, ott állt a tanya! Néhány ház, kissé elszórva egymástól, de mégiscsak egy tanya volt! Már nagy szükségük volt erre a meg-nyugtató látványra.

Bekéredzkedtek abba a házba, ami a legköze-lebb volt.

Bemenni a házba, ahol meleg van, és ahol barát-ságosan fogadják őket, ezek olyan gondolatok vol-tak, hogy Ylva, aki már nagyon fáradt volt, és lá-bát véresre dörzsölte a lábbelije, már a gondolatra is majdnem elsírta magát. Végül az istállóba let-tek elszállásolva, mert a ház kicsi volt, és nem volt

223

bent szabad ágy. Mindenesetre barátságosan fo-gadták az utazókat. Mindenki kapott egy fatányér-nyi meleg hallevest. Ezt is nagyon megköszönték, és mohón, mennyei élvezettel szürcsölték az ételt.

Tudták ugyan, hogy tévúton járnak, de mégis megkérdezték, hogy ismerik-e Falkot. A háziakegymásra néztek a tűz fényénél, és arra kérték az utazókat, hogy írják le Falk külsejét, hogy né-zett ki.

Miután elmondták Falk külső jellemzőit, a beál-ló csend után a házigazda vontatottan kezdett bele.

– Nagyon régen volt – mondta lassan.Stenkil majdnem felugrott izgalmában: – Hát

láttátok őt?– Nem mi. De kérdezzétek meg az öreg Torjust!

Ő és egy barátja, aki már nem él, találkoztak va-lakivel sok-sok évvel ezelőtt.

Alig győzték kivárni a másnapot. De most, hogy elszállásolták őket az istállóban, és ott egye-dül maradhattak, behívták magukhoz Vodját és Lesinkát, akik a ház mögött várakoztak, nehogy még a végén feltűnést keltsenek. A csoport hozott ennivalót a kicsikéknek is. Evés után Vodja puha, lágy kezei vel gyógyítgatta Ylva feldörzsölt lábát, majd a többieket vette kezelésbe, mert minden-ki fájlalta valamilyét. Egyszer csak eltűnt a két tündérgyerek, ebből tudták, hogy eljött az éjfél. Persze mindenki tovább beszélt a két kisember-hez, hiszen ott voltak továbbra is, csak nem lát-szottak többé.

224

A pihentető alvás után szalmával a hajukbanébredtek, és jó pár bolhacsípést is szereztek, de mégiscsak tető volt a fejük felett. Köszönetkép-pen jól megfi zették a háziak kedvességét, mire a háziak bőkezűen csomagoltak élelmet a továb-bi útra, annál is inkább, mivel az előző este a fi -ataloktól hallhatták – leegyszerűsítve – a farka-sokkal esett kalandjukat. Igazán nagy szükségük volt az útravalóra.

Ezután elindultak Torjus háza felé.Az ágyban fekvő öregember először igencsak

visszahúzódóan viselkedett, nem akart mondani semmit. Nem, itt nem járt senki, és nem is kér-dezett semmit. Ez a tény már azzal kecsegtetett, hogy újabb nyomra leltek. Elvesztették Falk nyo-mát a hegyen, de úgy látszik, itt megint rátaláltak.

– Már mélyen bent járnak a Telemarknak ne-vezett területen – mondta a házigazdájuk –, idá-ig nem jöhetett.

Végül Torjus csak elmesélte a történetet.– Igen, én meg a barátom jó messzire elmen-

tünk a folyóparton, hogy halásszunk. Akkor jött oda egy rendkívül szép, idegen fi atalember, és be-szélgetni kezdtünk. Nincs ebben semmi különös, de mégis furcsa volt. Nagyon is furcsa. Valami földön-túli volt ebben a fi atalemberben. Nagyon hasonlí-tott erre a fi atal lányra – mondta Torjus, és fejével Iliánára mutatott. – De élő ember volt, az bizony nem lehet vitás.

Különös beszédnek tetszett ez.

225

– Az az én nagyapám volt – mondta Iliána. – Megmondta, hogy hívják?

– Igen, de már elfelejtettem. Valami madár neve volt.

– Falk? – kérdezte Hök izgatottan.– Lehet – bólintott az öreg.– Engem Höknek hívnak. Falk az apai nagy-

bátyám.Az öregember tovább mesélt. Először akkor

lettek nyugtalanok, amikor a fi atal férfi elmondta, hogy honnan jött. Egy szép, nagy tanyáról, feljebb a folyó partjáról. Látták is, hogy onnan érkezett.

– De ott fenn nincs semmiféle tanya – mond-ta az öreg, és most már reszketett a hangja meg a szája széle, de még a keze is.

Megpróbáltak többet is megtudni, de az öreg csak annyit mondott még, hogy ők, a két horgász sietve elmentek onnan, és soha többé nem horgásztak ott.

Hedinn nem volt megelégedve. Szeretett volna többet tudni, hogy mi van ott fenn, a patakparton.

Végül az öreg csak annyit motyogott: – Nincs ott semmi. Csak erdő, és… és egy szikla, amely kissé kiáll a hegyből, és úgy néz ki, mintha egy nagy ház lenne. A fi atalember pontosan arra a sziklára mutatott, mint az otthonára.

– Talán zavarodott volt – töprengett Tuve.Az öreg tanácstalanul a vállát vonogatta. – Nem

hiszem. Sok furcsa dolog történt már ott fenn.– Például micsoda? – kérdezték szinte egyszerre.Ez volt a legbiztosabb nyom Falk után, így nem

226

engedhették el. Amikor Torjus nem akart felel-ni, Tuve újból megismételte a kérdést: – Példá-ul micsoda?

– Ó, azok régi babonaságok – legyintett této-ván az öreg.

– Mi szeretnénk hallani, akármilyen butaság-nak is tűnik – nézett rá kedvesen Iliána.

Az öreg erre elfordította a fejét, majd nagy so-kára csak egy szót mormogott félig hangosan.

Tuve előrehajolt. – Most mit mondtál? Haug-tekjen?

Hedinn le tudta fordítani nekik: – Azt jelen-ti, hogy a hegytől elvarázsolt, azaz hegyimanó.

– Köszönjük! – mondta Stenkil. – Akkor jó he-lyen járunk.

227

NEGYEDIK RÉSZ

Titkos világok

228

35

A Keleti-tenger partján,a Német-Római Császárságban

Nagy feltűnést keltett, amikor Ravn, a fi atal Örn, va-lamint Yrsa és Jorma megérkeztek Hródba, a várba.

Ilona sokáig latolgatta, hogy velük menjen-e, vagy maradjon a birtokon, Farkaslakon. Nagyon szeretett volna menni, mert egyrészt a férjének szüksége lett volna ápolóra, másrészt pedig még mindig volt benne valami tündérszerű a kis Vodja mesterkedései miatt. Lehet, hogy ennek a tulaj-donságának hasznát vehetnék az utazáskor.

Végül mégis otthon maradt, mert visszavárta a Norvégiában lévőket. Senki nem tudta, merre jár-nak, és az útjuk sikeréről – vagy sikertelenségé-ről – nem érkezett semmiféle hír. Azt sem tudták, hogy egyáltalán hazatérnek-e valaha is.

A Farkasok Népe Ravnékkal együtt Hródba utazott. Bár most nagyon meggyőzően néztek ki, mégis jobban szerettek láthatatlanok lenni. Így

229

tudtak a leghatásosabban dolgozni, és ebben iga-zat kellett adni mindenkinek. De Taino, a kutya látható volt. Kitűnő őrzőkutyának bizonyult, és a nemkívánatos személyeket nagyon hatásosan tud-ta távol tartani.

Ulv már nem számított rá, hogy idős apját még egyszer az életben látni fogja.

– Hallottam, apám, hogy nagyon beteg voltál – Ulv meghatottan szorongatta Ravn kezét.

– Voltam – nevetett fel Ravn. – Csak voltam! Most pedig új kalandok felé indulunk.

Ezután elhajóztak az Odera folyó torkolatától Königsberg városáig, a Német Rend fővárosáig. Heten utaztak: Ravn és fi a, Ulv, Jorma, a kuta-tó és Lo fi atalabb gyermekei, Örn és Yrsa, va-lamint Ulv szeleburdi gyermekei, Elg és Bianca Marina. A négy fi atal nagyon örült, hogy újra találkoztak, és együtt fedezhetnek fel egy isme-retlen világot.

Königsbergnél szétváltak. A szárazföld belse-je felé akartak utazni, és tudták, hogy nehéz út áll előttük. Hogy mennyire, arról egyelőre fogal-muk sem volt. Megtudták, hogy az egyedüli le-hetőségük a folyókon való közlekedés. Ulv és a fi atalok a kikötőben maradtak, hogy szerezzenek egy megfelelő folyami hajót.

Ravn és Jorma felkeresték a német lovagrend képviselőjét, akik a Hanza-városok szövetségét is képviselték, hogy többet tudjanak meg erről a te-rületről, Königsberg körül.

230

A kis csapat végül is hajóra szállt, hogy foly-tassa útját ebben a vadidegen országban.

A folyami hajó lapos fenekű volt, azért, hogy a sekély vízben is előre tudjon haladni. Nem volt túlzottan kényelmes, de a fi atalok ezt csak még izgalmasabbnak találták. Már régen álmodoztak egy fárasztó, izgalmas életről, hát most itt volt.A hajót két pár evezős hajtotta előre, és egy har-madik férfi kezelte a kormánylapátot. A könnyebb haladáshoz csáklyáik is voltak. Békésen siklottak a Pregolja folyón.

Ravn és Jorma közben elmondták, milyen fel-világosításokat kaptak. Jorma kezdte:

– A kék föld már a kőkorszaktól kezdve is-mert. Itt, Samlandban, ahogy ezt a területet ne-vezik, a leggazdagabb. Ez egy érdekes sáv, mert olyan réteg a régi tengerfenékből, amely körülbe-lül tíz alnarra a föld alatt kezdődik, és maga a ré-teg körülbelül tizenkét alnar mély. Ebben a kék földmasszában rendkívül sok borostyán található.A borostyán, mint tudjátok, megkövesedett gyan-ta, és azt jelenti, hogy több millió évvel ezelőtt itt tűlevelű erdő volt, valószínűleg fenyőerdő. Ugyanilyen erdő terült el valamikor azon a föl-dön, ahol most a Keleti-tenger hullámzik.

Viharok alkalmával a borostyán kikerül a víz alól, és a partokon, mint Dánia vagy Skane is, egészen a Finn-öbölig föllelhető. De ebben a kék masszában nagyon nagy, egy lispundon felüli sú-lyú borostyánok is találhatók (1 lispund = 8 kg).

231

És miután tudjuk, hogy a borostyán könnyű, el tudjuk képzelni, mekkora darabok lehetnek ezek.

– Gondoljátok, hogy a mi borostyánfarkasunk anyaga is innen való? – kérdezte Örn.

A fi ú tizennyolc éves volt, hirtelenszőke hajá-val majdnem úgy nézett ki, mint az anyja, Anna-Stina, de az alkata inkább vékony és arányos, mozgása pedig gyors, mint apjának, Lonak. Le-bilincselő látvány, mint azt a Gylleboda körül élő lányok is igazolhatják.

„Ez furcsa – gondolta Ravn. – A kistermetű férfi aknak soha nem kell azon idegeskedniük, hogy jut-e majd nekik lány, elég, ha van egy kis bájuk és kisugárzásuk!”

Jorma buzgón felelt Örn kérdésére: – Nem le-hetetlen, hogy a mi farkasunk is innen szárma-zik. Sőt, sok minden szól mellette.

– Igen. Vissza kell kerülnie oda, ahonnan szár-mazik – tette hozzá Örn tizenhét éves húga, Yrsa.

Ő még szőkébb volt, mint a testvére. Nagyon jámbornak tűnt, de a látszat csal, mert a fi atalok között talán Yrsa volt a legkalandvágyóbb.

– Lehet, hogy innen van, ez a terület nagyon nagy – mosolygott rá Ravn.

Elhagyták a Pregolja folyót, és egy kisebb mel-lékfolyóba siklottak. A csend rájuk telepedett. Most már Samlandban jártak. A területet elborí-totta az áthatolhatatlan mocsártenger. Utak nem voltak rajta, a táj elvadultnak látszott.

Most Ravnon volt a sor, hogy meséljen, és

232

eközben mindannyian úgy érezték, mintha meg-telnének a titokzatos vidék misztikumával és fé-lelmeivel.

– A kék föld nemcsak Samlandban fordul elő, hanem a szomszédos területeken is, melyeket Nad roviának vagy Natangiának is neveznek. Mi most egy olyan helyre megyünk, ahol nem találtak ugyan borostyánt a földben, de laknak ott vagy éltek ott a múltban olyan harcos pogány törzsek is, amelyek a szomszédos szlávoknak sok gondot okoztak. A területen keresztüljutni szándékozók-nak sem könnyítették meg az átjutást. Itt körben sok ilyen törzs létezett, és ezek bizony nem éltek békében egymással.

Ravn mindezt egy papírról olvasta fel, amit Königsbergben kapott, másképp nem tudott vol-na erről.

– A Német Rend lovagjai alaposan megtisz-togatták a területet, elvették a pogányok földjeit, és majdnem annyira csúnyán viselkedtek, mint a pogányok. De akad egy érintetlen terület, és mi most oda igyekszünk…

– Vannak ott pogányok? – kérdezte kíváncsi-an Bianca Marina.

– Nem tudjuk – jött a felelet.– Kellemes lesz… – mormogta a lány. – Min-

den szentekre, hogy csivitelnek ezek a madarak!A megtépázott fakorona tele volt ugrándozó

madarakkal, amelyek akkora zajt csaptak, hogy kiabálni kellett, másképp nem értették egymást.

233

Bianca Marina kimondott szépségnek számí-tott. Látszott rajta a délszaki vonás, és bőrének, hajának, szemének színei így együtt csodálatos összképet nyújtottak. Egykorú volt Yrsával. Tulaj-donképpen kastélyban lett volna a helye. Ezt több-ször is elmondta Yrsának, valamint azt is, hogy ha tudta volna, hogy ez az út ilyen viszontagságos lesz, akkor inkább otthon marad. De együtt akart lenni a bátyjával és a skanei unokatestvéreivel.

A vízpartok mocsarasnak tűntek, és tele vol-tak lelógó faágakkal, amelyek mögött fekete lyu-kakat lehetett látni a fövényben. A csapat sokat szenvedett a bogárcsípésektől, és gyakran láttak vízben fi cánkoló kígyókat is.

– A hajó lesz az otthonunk – mondta Ulv. – Nem tudunk kimenni a szárazföldre éjszakázni.

Ezt valóban senki nem szerette volna.Azért szebb vidékek is következtek. Mezőket

és megművelt földeket láttak. A leégett házak em-beri élet nyomairól árulkodtak. Valószínű, hogy újabb területeket vontak be művelés alá. Találkoz-tak a folyón egy másik csónakkal is, és az azon utazó családtól érdeklődtek, hogy jó felé halad-nak-e. Igen, jó úton járnak, de mit fognak ott csi-nálni? Hisz arra nincs már semmi, csak kígyók, vadállatok meg hangyabolyok.

Ez nem hangzott különösebben biztatóan, de Ravn szerint ez a helyes út.

– Valahol ezen a vad területen kell lennie egy pogány áldozati helynek, ahol valamikor a villám

234

istenének, Perkunosnak hódoltak. Nem tudom pontosan, hol van ez, de remélem, nem akadunk rá a helyre. Mi egy érintetlen helyet keresünk. Itt mindenütt látjuk a nyomait a borostyán utáni ásásnak, de ott, ahova igyekszünk, nincs ilyen. Pedig ott is kék föld van.

Az első éjjelen mindenki félt. Nem aludtak so-kat, habár állandóan őrségben voltak, felváltva.

– Honnan tudjuk, hogy hova akarunk eljutni? – kérdezte Elg.

A magas, tizenkilenc éves fi ú jócskán örökölte a hródi hercegek jellegzetes arcvonásait. Büszke testtartásával igazán rászolgált a nevére. Elg volt a legintelligensebb a négy unokatestvér között.

– Königsbergben alaposan tájékozódtam – fe-lelte Jorma. – A következő folyónál jobbra kell tartanunk, majd egészen addig eveznünk, míg egy újabb folyó nem keresztezi utunkat. Ott vége az ember által meghódított területnek, onnan már nincs semmi, csak az ismeretlen vadon.

A következő nap hosszú utat tettek meg, és be-kerültek az említett mellékfolyóba, amely annyi-ra keskeny volt, hogy a hajójukat nehéz volt kor-mányozni benne.

Az egyik kisebb, dombos mezőnél partra száll-tak, hogy kinyújtóztassák lábaikat, és ebédszüne-tet tartsanak. Jó régen nem látták nyomát semmi-lyen életnek.

Amikor visszafelé tartottak a partra, Örn ijed-ten kiáltott fel: – Elviszik a hajót!

235

Négy durva, primitív ruhába öltözött alak ép-pen elkötötte a hajójukat a parttól. Azt nem lehe-tett látni, hogy saját hajójuk lett volna.

Taino, a kutya reagált először. Vad ugatással be-lerohant a folyómederbe, felugrott a hajóra, pont a négy idegen férfi közé, és harapta őket, ahol érte. A férfi ak közül kettő úgy megijedt, hogy inkább beugrott a vízbe, de egyikük kést rántott elő.

– Na, ezzel nem sokra mégy – mormogta Ravn kissé cinikusan szűrve a szót fogai között.

Mindenki lefelé szaladt, hogy megvédjék hajó-jukat, de a tolvajok nem akarták egykönnyen el-engedni a frissen szerzett zsákmányt.

Az a kettő, aki a vízbe ugrott, ismét felmászott a hajóra, és Taino után kapott, ő azonban rettentő fogaival már meg is ragadta egyik támadója nya-kát. A hajó lassan eltávolodott a parttól. A Far-kasok Népe elérkezettnek látta az időt, hogy bele avatkozzék az eseményekbe.

A pogányok egy pillanat alatt tizenhat ember-rel és egy megvadult kutyával álltak szemközt. Most már mind a négyen menekülni akartak, de ők is és a hajó is a Farkasok Népe kezébe került.

Elg, aki valamennyire beszélte a nyelvet, Ravn kérésére megszólította őket.

– Nem akarunk semmi rosszat nektek. Odaad-juk azt, amit nélkülözni tudunk. Cserébe felvilá-gosítást kérünk, hogy mi van a folyó vizén túl.

A vadak félelmükben össze-vissza hablatyoltak. Időnként a Farkasok Népe Elg segítségére volt

236

a tolmácsolásban. Ravn és a lányok időközben ki-szedtek némi élelmet és tartalék takarókat a cso-magokból, és a pogányoknak adták. Azok valami köszönetfélét morogtak, aztán eltűntek.

– Na? Mit mondtak? – kérdezte Yrsa.– Hogy az ott rossz terület. Senki nem megy

oda. Életveszélyes, tilalom alatt áll. De megígér-ték, hogy nem zaklatnak többé bennünket.

– Ez kedves tőlük. Nem mondtak többet a te-rületről?

– De igen. Azt, hogy van ott egy hegy meg egy nehezen megközelíthető völgykatlan. És valamit mondtak farkasról vagy farkasokról, de nem ér-tettem rendesen.

Ravn felsóhajtott. – De nekünk mégis oda kell mennünk. Jobban kell vigyáznunk ezután. Több ilyen törzs is élhet a vízpart mellett.

– Köszönöm! Ennyi mára elég volt – mondta Bianca Marina savanyúan.

A megrázkódtatástól kimerülten ültek be ismét a hajóba.

A folyó keskenyebbé vált, és szinte pataknyi-vá zsugorodott. A fák fölé hajoltak, és szinte be-takarták.

Folytatták titkokkal terhes útjukat.– Tulajdonképpen hová megyünk? – suttogta

Bianca Marina.– A Holdboszorkány völgyébe – hallatszott a

Farkasember jellegzetes rekedt hangja.

237

36

Telemark, Norvégia

A Holdboszorkány lelke egy kissé reményvesz-tett volt, amikor a Halál utálatos hangja elérte.

„Nem ismered az érdekeidet, rabszolganő? Nem tudod, hogy azok az elbizakodottak elérték a birodalmad határát?”

„Az lehetetlen! Hisz itt vannak a közelemben!”„Nem azokról beszélek. Ezek csak az egyik

csoport. A másik, a hródi Iliána követői más utat választottak.”

„Iliána? Az az első, aki megszökött Hródból azzal az átkozott Farkasok Népével. Mit csinál-nak, milyen messze jutottak?”

„Túl messze. Velük van az öreg Vratiszláv her-ceg mint a vezetőjük, és az az okos ember, Jorma is kíséri őket. Már jó ideje elhagyták a Pregolja fo-lyót meg a többi kis folyókat, és most a part men-tén úton vannak a »tudod-hová«. A te Valhallád, vagy bárminek is nevezed, veszélyben van!”

A Holdboszorkány – Roberten keresztül – olyan nagyot üvöltött, hogy a madarak rémülten rebbentek szét.

238

„És én itt ülök, fenn egy fán egy szamár lelké-ben, és nem tudok elmozdulni!”

„Magadra vess!” – mondta a Halál hidegen. Ez előtt az alacsonyrangú szolgálója előtt nem akart saját félelméről beszélni.

– Csakis Falk lehetett az, akit a két horgász látott – mondta Hök, amikor kijöttek Torjus házából.

Ebben mind egyetértettek.– De emlékezzetek, ezt harmincöt éve látta! –

fi gyelmeztetett Stenkil. – Már öreg, és inkább ha-lott, mint eleven.

Nem adtak maguknak időt, hogy megvárják a holnapot. Nyomot találtak, és túlságosan türel-metlenek voltak akár egy percet is várni.

De azt nem gondolták, hogy ilyen hosszú az út a szikláig. A gyalogút az elején még könnyűnek tűnt, de minél jobban haladtak felfelé, annál elvi-selhetetlenebbé vált. Benőtte az utat valamilyen növény. Hatalmas kövek és egyre nagyobb kiál-ló gyökerek állták az útjukat. Ylva elbotlott, de Tuve segített neki, aki mindig a közelében volt. Iliána pedig csendben igyekezett Hedinn nyomá-ban haladni.

Jóval később, amikor a nap már forrón tűzött a nyugati égbolton, ott álltak a pataknál, és felnéz-tek egy furcsa sziklára, amely egy házhoz, job-ban mondva egy kastélyhoz hasonlított.

– Nem jó – hallatszott Vodja hangja.

239

– Látsz valami mást is, mint egy nagy sziklát és pár kisebbet körülötte? – kérdezte Tuve, aki most tanulta meg, hogy az Isten kertjében furcsa csúszómászók vannak.

– Szép ház – ismerte el Vodja.– Én is látom – csengett lágyan Lesinka hangja. A nap, amely pár percre elbújt, ismét felbuk-

kant a felhők felett balra. Élesen megvilágította a sziklát, amely most mintha színesen fénylett vol-na, reszketve, mint egy délibáb, és Tuvén kívül mindenki nagyot sóhajtott.

– Egy elmosódott képhez hasonlít – mondta Hök.

– Ez egy nagyon is élesen látszó kert – mond-ta Iliána.

– Igen, a legkisebb részletig hasonlít egy ta-nyához – tette hozzá Hedinn.

– Miért nem látok én semmit? – kérdezte Tuve.– Azért, mert te nem Ilona leszármazottja

vagy – mondta Ylva. – Mi többiek, mind azok vagyunk.

– De Hedinn nem az – mutatott rá Tuve. – És ő is látja.

Mindenki Hedinnre nézett, és a válaszát várta.– Nem – mondta végre Hedinn. – Én nem va-

gyok Ilona utódja. Felmegyünk?Kissé féltek, de követték őt.

240

Iliána cipőjébe kavics ment, és ezért Hedinn is megállt, hogy segítsen a cipő felvételénél. A többi-ek tovább folytatták az utat az emelkedőn, amely-nek végében ott látszott a tanya.

– Ne menjetek feljebb – kiáltott Hedinn.– Ó, ez csak egy szikla – felelte Hök. – Csak

egy villanás volt, ami másnak mutatta.– Menj velük – szólt Iliána Hedinnre. – Én el-

intézem a cipőmet.– Nem, megvárlak.Hedinn befűzte a bakancshoz hasonló cipőt.

Iliána tűnődve nézte a férfi fejét.– Ki vagy te, Hedinn?– Pontosan olyan vagyok, mint te – válaszol-

ta a férfi .– Honnan ismered a Farkasok Népét? – kérde-

zősködött Iliána.– Hosszú történet. Talán olyan hosszú, mint a

tied – válaszolta könnyedén Hedinn.– Megígéred, hogy egyszer elmondod? – né-

zett le rá a lány.Hedinn ránézett és felállt. – Megígérem.– Köszönöm! Ó, a többiek már messzire jár-

nak. Már nem is látszanak.– Igen, mert itt olyan sok fa van, amit kerül-

getni kell. Gyere!Iliána megfogta Hedinn kezét, amely erőt és me-

leget sugárzott. Iliána szívesen fogta ezt a kezet.

241

A csoport másik része gyorsan haladt felfelé. – Hű, de izzadok – mondta Hök.

Ekkor néhány gyerek jött elő az erdő széléből, és összetalálkozott velük. Nagyon jól néztek ki a gyerekek, a három kislány meg egy fi ú. Barátsá-gosnak tűntek, és jól öltözöttnek néztek ki. A vi-dék népviseletét hordták, öveik és csatjaik ezüstből voltak. Szívélyesen köszöntötték a fi atalokat a ta-nyán. A fi ú megfogta Ylva kezét, és elvezette. Ylva tenyere igencsak viszketett, hogy majdnem elne-vette magát, de valahogy megállta, és komoly ma-radt. A kislányok ugyanolyan barátságosan kézen fogták Stenkilt, Tuvét és Hököt. Mind a hármójuk-nak tetszett ez, bár Tuve egy kissé bizonytalan ma-radt. Meg lehet-e fogni egy idegen kislány kezét?

A társaság kellemes csevegés közben haladt tovább. A skaneieknek ugyanolyan nehéz volt megérteni a telemarki dialektust, mint azoknak a skaneit. Ez bizony sok nevetésre adott okot. Ylva el volt ragadtatva, de időnként hátrapislo-gott, hogy ellenőrizze, hogyan fogadja ezt a ta-lálkozást Tuve. Úgy nézett ki, hogy Tuve magá-ra kényszerített egyfajta templomi komolyságot, de ugyanolyan jól szórakozott, mint a többiek.

A fák közül egy szépen gondozott kertbe ér-keztek, innen több, elszórtan elhelyezkedő házra is rá lehetett látni.

– Hűha! – mondta Tuve megállva. – Ez való-ban egy tanya. És micsoda tanya! Alulról úgy néz ki, mint egy szikla.

242

– Igen, ezt már sokan mondták – felelte az őt kísérő lányka, és olyan ragyogó szemekkel nézett rá, hogy Tuve egészen beleszédült. – Gyertek be! Apám és anyám várnak már!

Az istállók körül több ember is dolgozott. Né-hányan egy szép tehenet tereltek az istálló felé.

Ylva már régóta megfi gyelte és csodálta a svéd és a norvég tanyák közötti óriási különbséget.

Itt, a norvégok között nyoma sem volt annak a zártságnak, ami a svédeknél oly jellemző. Ott a tanyák úgy helyezkednek el, mint négy zárókő a kapu mellett, itt meg jó pár ház – kisebbek és na-gyobbak – elszórva állnak, szabadon a nyitott me-zőkön. Ez a ház pedig előttük kivételes nagyságú volt. Ylva soha nem látott pompásabbat.

A családapa kijött elébük, és szívélyesen kö-szöntötte vendégeit.

Iliána és Hedinn akkor értek a kerthez, amikor a társaságból a legutolsó is bement a házba.

A tanyán senki nem volt már kint, csupán a te-henek és a kecskék jártak szabadon ki-be az is-tállóban.

– Mit gondolsz erről a helyről? – kérdezte Ili-ána. Egész úton látta, milyen nyugtalan Hedinn.

– Ezek csakis tündérek lehetnek – mondta Hedinn. – Falk itt lett elvarázsolva, itt lett belőle hegyimanó. Nem lesz könnyű elhozni innen. Át-ment egy másik világba, egy másik életbe.

243

– Itt nem jó… – suttogta Vodja rekedten.– Na, kis barátom, te szintén a tündérek rokona

vagy – mondta Iliána a láthatatlan kicsinek. – De a tündérek nem a legrosszabbak, ugye? Ezt tud-juk, te is és én is. És Hedinn is.

– Nem, azok nem a legrosszabbak – értett vele egyet Hedinn anélkül, hogy észrevette volna, hogy ezzel elismeri összetartozását a tündérekkel. – De most haza kell vinnünk Falkot idős szüleihez, akik nagyon hiányolják. A kérdés csak az, hogy akarja-e? A hegyimanók érzései kiszámíthatatlanok.

– Nem jó – ismételgette Vodja.– Nem, de miután a barátaink már bementek,

nekünk is követnünk kell őket – mondta Iliána.– Mi nem megyünk be – határozta el Lesinka.Vodja újra megszólalt: – Drága Iliána és erős

Hedinn. Ne menjetek be!– Hidd el – mondta Hedinn –, mi nem enged-

jük, hogy elvarázsoljanak bennünket.„Mi egymást varázsoljuk el” – gondolta Iliána.Az ajtóhoz mentek, kopogtak és beléptek, majd

dermedten megálltak.Barátaik egy hosszú asztalnál ültek. Ragyog-

tak a boldogságtól, de körülöttük…– Ó, istenem… – suttogta Iliána, és mindkét

kezével Hedinn karjába kapaszkodott. – Nem látják… – mondta Hedinn ugyanolyan

felindultan. Aztán kiabálni kezdett:– Ylva, Tuve, Stenkil és Hök! Gyertek, fussa-

tok! Fussatok és gyertek! MOST!

244

Egy pillanatra teljes lett a csend.Azok négyen nem értettek semmit. Itt ültek

együtt ezekkel a csodálatos, kedves, ünneplőbe öltözött gyerekekkel, és a többiek is itt, az ebédlő-ben, mindenki olyan kedves és szolgálatkész. Pont most érdeklődnek Falk után, és a családfő meg egy gyönyörű lány, akit Szilkének hívnak, és szőke haj-fonatai vannak, olyan értetlenül néznek rájuk.

És ebben a pillanatban betoppant Hedinn Iliá-nával, halálra vált arccal, és azt kérik, de nem, in-kább parancsolják, hogy rohanjanak innen. Ylva megpróbált tiltakozni, de Hedinn megfogta a kar-ját, és kilódította. A fi úk értetlenül követték, mia-latt az ebédlőben kiabálás tört ki, zűrzavar, és si-koltozással, pánikkal telt meg a levegő.

– Gyorsan, gyorsan! – kiáltotta Iliána.– De mi van? – kérdezte Hök.Hedinn egy utolsó pillantást vetett a szörnyű

látványra a hegyi szikla barlangjában.– Boszorkányok! – kiáltotta vissza.

37

Két vadász éppen fent járt a hegyen. Hirtelen megállt az egyik.

– Csitt! Hallottad?Hallgatóztak.

245

Messziről bőgést hallottak.– Ez szarvas lesz! Arra! Gyere!

A Halál hangja türelmetlen és indulatosan fojtott volt a méregtől.

– Gyere le abból a megalázó testhelyzetből, Holdboszorkány! Mozdítsd valamerre azt a sze-rencsétlen alakot, akinek a lelkébe bezártad ma-gad! Akikről beszéltem, elérték a kék földet meg a jeleinket, és a borostyánfarkast is magukkal hozták. Igyekezz, mielőtt célhoz érnek!

A Holdboszorkány mérgesen védekezett: – De hát arra kaptam parancsot, hogy megsem-

misítsem Iliánát! Most tulajdonképpen mit akarsz?– Ezekre a kis szarháziakra most nincs időnk.

Most a szent hely van veszélyben, és… igen, a te egész léted, bármilyen rosszul is hangzik.

„És a tied is!” – gondolta a Holdboszorkány, de saját érdekében ezt nem mondta ki hangosan.

Minél közelebb értek a vadászok, annál nyilván-valóbb lett, hogy itt bizony nincs szó semmifé-le szarvasról.

– A fene egye meg! – mondta az egyik. – Ez egy ember. Mit kezdjünk vele?

– Hát, mindenesetre búcsút mondhatunk az ünnepi lakomának, szarvashúsból – mormogta a másik. – De nézzük meg, miért ordít.

246

Meglátták a furcsa helyzetben lévő Robertet.– Ki a fene kötözött fel téged oda?– Ne beszélj! Segíts inkább! – szólt vissza ki-

merülten, de gonoszul Robert.Azok csak bámulták.– Valami gonosztevő vagy, vagy valami ilyesmi?– Ugyan már! Gazdag ember vagyok, akit gaz-

fi ckók és csirkefogók bántalmaztak.A két vadász egymásra nézett. Higgyenek neki?– Adsz nekünk valamit, ha megszabadítunk?

– kérdezték Robertet.– Amit csak kívántok. De gyorsan! Nemsokára

elfogy az erőm, pedig van élelmem és vizem is.– Na ne, elláttak azzal is? – csodálkoztak a va-

dászok.Azzal levágták a fáról. Robert hanyatt zuhant

a földre. Azonnal támadásba lendült.– Nem tudtatok gondosabban leszedni, aljas

csőcselék? – vonta kérdőre a két férfi t.– Micsoda beszéd ez? Mindjárt újra felhúzunk!

– vágott vissza az egyik vadász.– Ne, ne, ne! Nem tudjátok, ki vagyok? Vestfold

és Telemark legnagyobb erdőtulajdonosa.– Mi? Az a vérszívó? Add ide a jutalmunkat

azonnal! – kiáltotta mérgesen a másik vadász.– Jutalom? Nem vagytok méltók egy rothadt

szamócára sem. Nem keveredem ilyen alakokkal! Na, siessetek! Tűnjetek el az erdőmből!

Az utolsó szavak olyan szörnyű hangon hang-zottak, hogy a két vadászban elhűlt a vér. – Hideg

247

vasat neki! – kiáltotta az egyik, és vadászkését Robert nyakába mártotta. Robert azonnal meghalt.

– Micsoda disznó alak! – mondta a másik re-megő hangon. – Ott kellett volna hagyni aszalód-ni a fán. Odanézz! Mi ez?

Mindkettő azt hitte, hogy valamilyen látomá-suk van. Egy fekete koromfelhő gomolygott elő a halott testéből, körben forogva a felhők közé ve-gyült, és elúszott délre.

A vadászok úgy futottak, mintha az életük füg-gött volna tőle.

38

Amikor a boszorkányok rájöttek, hogy leleple-ződtek, hatalmasat visítottak, hogy csak úgy visszhangzott a terem. A házigazda, aki már egy-általán nem volt kedves, így kiáltott a többinek: – Fogjátok el őket! Fogjátok el azt a kettőt, akik legutoljára érkeztek. Ők tündérek!

Végre a négy fi atal felfogta a veszélyt, és futni kezdtek. Megértették a szörnyű valóságot.

A gyönyörűen megterített asztal csak egy hosz-szúkás kőlap volt, a fi nomságok pedig megnevez-hetetlen ocsmányságok, tele nyálkás csúszómászó állattal és rothadt levelekkel. És maguk a boszor-kányok? Pár undorító, csontvázszerű ijesztő alak,

248

hegyes, szürkésfekete arccal. Fekete lepleik vész-jóslóan suhogtak körülöttük. Mozdulataik lassú-nak és suhanónak tűntek, mintha csak repültek volna az egyenetlen padló fölött.

A teremben hirtelen sötétebb lett, és a fi atalok rémülten látták, ahogy a falak elszürkülnek, mint-ha kövek lennének, és ugyanakkor mintha össze is húzódtak volna. A terület láthatóan kisebb lett.

Hedinn szíve hevesen vert. Kivárt az utolsó pil-lanatig, bár maga is zsákmány volt. Látta, hogy Iliána már kinn van a házból, de vele akart len-ni e rémisztő pillanatokban. Meg akarta védeni.

Odakinn világosabb volt, mint ahogy azt gondol-ták, de csak szürkületet láttak. A fák koronája felért egész a magasba, és mindent árnyékba borított.

Hedinn hallotta, amint a hegy bezáródik mö-göttük, de már mind a hatan kint voltak. A bo-szorkányok azonban üldözni kezdték őket.

Ebben a majdnem végzetes percben kétségbe-esetten nézett körül. Hová menjenek? Hol lesz-nek biztonságban?

Mindannyian épségben ott voltak körülötte, amikor átugráltak a „kert” falán.

Iliána felkiáltott: – Lesinka melletted áll, Hedinn! Ő fog vezetni bennünket. Hallgass rá!

Hedinn hallotta, hogy egy gyenge, csengő kis hang szólal meg a füle mellett: – Az erdőbe! Felfelé!

Felfelé? Nem kellene inkább…? De Hedinn en-gedelmeskedett a hangnak.

Amikor elérték az erdő szélét, a boszorkányok

249

beérték őket. Hedinn előrántotta tőrét, de mit se-gít ilyen helyzetben egy tőr?

– Szaladjatok be a fák közé – mondta a többi-eknek. – Majd én…

Lesinka hangja erélyesen csattant: – Nem! Te is fuss az erdőbe! – Hedinn szót fogadott.

Ylva megbotlott egy gyökérben, és elesett. Tuve térdre rogyott mellette, hogy segítsen neki. Elővette ruhájából a keresztet, amelyet mindig magánál hordott, és a felé a boszorkány felé tar-totta, amelyik rájuk akart rontani. A mozdulat megállította az utálatos lényt, félelmes grimasz-szal, nyögve úszott el mellettük.

Tuvénak így elég ideje maradt, hogy felsegítse Ylvát, és nyomban szaladtak a többiek után, akik már eltűntek az erdőben.

A boszorkányok nagyon sokan voltak.Egy csapat, négyen vagy öten Stenkilt üldözték.

Stenkil érezte, hogy a lobogó ruhák suhogó érin-téssel utánanyúlnak, és valami megérinti a vállát, mire Stenkil halálos rémületében felordított.

Ekkor azonban rettenetes hangot hallott. Csi-korgó, fülsértő ordítás szakadt ki a boszorkány-ból, amelyik üldözte. Ugyanez az üvöltés még többször is felhangzott, és mindannyiszor földre rogyott egy-egy boszorkány, miközben a nyaká-ból fekete vért folyt.

– Segítséget kaptak! Segítséget kaptak! – kiál-tottak a boszorkányok rémülten.

„Jézus Mária, ez Vodja!” – gondolta Stenkil.

250

A sötét erdőn át rohantak, elestek, majd felálltak megint. Figyelték, hogy mind együtt vannak-e, lélegzetük süvöltő szélként hatott.

– Ide, befelé! – kiáltotta Lesinka Hedinnek, aki egy percig sem habozott. Látta a mélységet a gyö-kerek között, és sorra bedobálta a többieket is, Iliánát, Hököt, Ylvát, Tuvét és utoljára Stenkilt.

– Itt van Lesinka és Vodja is? – lihegte Iliána.– Itt vagyunk, és csend legyen! – mondta szi-

gorúan Vodja. A gyökerek által alkotott barlang a boszorkányok tanyájától eltérő irányba volt nyitott, így azok nagy sikítozással és kiabálással elrohantak mellette. Ott ültek összekuporodva mind a hatan. „Ezt nem úszhatjuk meg! – gondolták mind a hatan. – Pillanatokon belül fölfedeznek bennünket!”

Tuve egyik kezével görcsösen szorongatta nyaká-ban a keresztet, másik kezét Ylva vállára tette, hogy erőt adjon a lánynak. Tuve féltette Ylvát. Hedinn és Iliána még lélegezni is alig mertek. Hök remegett a félelemtől, Stenkil pedig teljesen megbénult ijed-tében. Nem tudta, mit kellene mondania, lelke két-ségbeesetten háborgott. Több boszorkányt is megöl-tek miatta, és úgy érezte, muszáj valamit mondania.

– Vodja, hallasz engem? – suttogta Stenkil.– Itt vagyok – hallatszott a rekedt suttogás.Stenkil nagyot nyelt. – Köszönöm, Vodja. Kö-

szönöm az életemet.– Szívesen tettem!„Vodja, Vodja, mit tegyünk veled? Nagy szüksé-

günk van rád, és mindannyian nagyon szeretünk!”

251

Megmerevedtek. Most… most fordulnak visz-sza a boszorkányok. „Most megtalálnak bennün-ket!” – gondolták.

Az erdő tele volt velük.A zaj mind közelebbről hallatszott. Most érték

el a boszorkányok a gyökérbarlangot.Mindenki szobormerev lett. Ez a fojtogató és megtévesztő mozdulatlanság

felőrölte az idegeiket.„Felfedeztek! – ez volt Ylva gondolata. – Ó, jó-

ságos Szűzanyám, bepisilek! Nem tudom vissza-tartani!”

Hök érezte, hogy arca egy kétségbeesett grimasz-ba torzul a tehetetlenségtől. Tuve buzgón imádko-zott. Iliána olyan erővel markolta Hedinn karját, hogy az még a félelmet is elfelejtette fájdalmában.

Mintha egy járat nyílott volna a hatalmas gyökér mellett. Egy hangot hallottak, amely nekik suttogott:

– Gyertek…Rögvest követték a hangot. Csak egy árnyat lát-

tak, amely előttük sietett, és egyenesen egy ösz-szefonódó faágakból képződött alagútba tartott..

A nyílás hangtalanul záródott be mögöttük.A boszorkányok fülsiketítően visítoztak a csaló-dottságtól.

– Gyertek… – mondta a hang nyugodtan és halkan.

– Vége az ötödik könyvnek –

252

Margit SandemoAz elfeledett királynő

Sötét középkornak nevezik a Krisztus születése utáni IV–V. századot, s nem vé-letlenül. Megszámlálhatat-lanul sok legendát ismerünk hatalmas, durva férfi akról, a korabeli hősökről és tette-ikről, birodalmaik felemel-kedéséről és bukásáról.Az elfeledett királynő tör-ténete azonban másról is

szól. Egy korról mesél, amelyben a háborúkat még legtöbbször asszonyok szerelméért és kincsekért vív-ták; s észak népei még mindig Odinhoz és Thorhoz imádkoztak, de már hallottak egy új istenről is, aki a szeretetet és a megbocsátást hirdeti...Yrsa királynő, népei számára rövid napsütés e zivata-ros időkben. Ő az, ki boldogságát újra és újra kényte-len feladni övéiért. Történetét a vörös és fekete, a vér és a gyász színe uralja, s élete egészen másképp ala-kult, mint ahogy valaha is képzelte…

Valamikor arra vágytam, hogy szép ésboldog életem legyen, de a párkákmásfajta sorsot szőttek számomra...

- sóhajtott Yrsa királynő.

Margit Sandemo a családfáját egészen az elfeledett ki-rálynőig, az ősanyjáig vezeti vissza. A hiteles történel-mi tényekkel is megerősített legendát úgy meséli el, ahogy a valóságban is megeshetett volna.

Margit Sandemo legújabb műve, keményborítóval,a Tuan gondozásában. [2.890,-]

253

Megalakult a

Margit Sandemo

Rajongók Klubja

Amennyiben:

• Értesítést szeretne a frissenmegjelenő regényekről?

• Hiányos a gyűjteménye, és nehezenvagy már egyáltalán nem kaphatóköteteket keres?

• Bármilyen kérdése van az írónőműveivel kapcsolatosan?

• Kedvezményes áron szeretnérajongó klubtagként egész évbenbeszerezni az előjegyzett sorozatokat?

(A kedvezményekről és más információkról felvilágosítást kap, amennyiben jelentkezika Rajongói Klubba.)

Kérjük, töltse kiés küldje vissza a kiadó címérea következő oldalon találhatóJelentkezési Lapot.

Köszönjük!

254

JELE

NTK

EZÉS

I LA

PA

lulír

ott:

Cím

(vár

os, k

özsé

g, k

erül

et):

Irán

yító

szám

:

(utc

a, té

r):

(em

elet

, ajtó

):

(e-m

ail c

ím):

jele

ntke

zem

a M

argi

t San

dem

o R

ajon

gói K

lubb

a, é

s a m

egad

ott c

ímre

érte

sítés

t kér

ek a

z író

nő m

egje

lenő

műv

ei-

ről,

illet

ve a

műv

eive

l kap

csol

atos

rend

ezvé

nyek

ről,

prog

ram

okró

l.

Az

érte

síté

seke

t a m

egad

ott

pos

tací

mre

vag

y

e

-mai

lcím

re k

érem

.

aláí

rás

A je

lent

kezé

si la

pot a

köv

etke

ző c

ímre

szív

eske

djen

ek fe

ladn

i:A

Kön

yves

bolt

– Tu

an K

iadó

1062

Bud

apes

t, A

ndrá

ssy

út 8

6.E-

mai

lben

is je

lent

kezh

etne

k a

köve

tke-

ző c

ímen

: san

dem

o@ak

onyv

esbo

lt.co

m

255

Margit SandemoVARÁZSJELEK SOROZAT

Hamarosan a boltokban a sorozat 6. kötete:

Boszorkányokfogságában

yokfogságában

Kiadónk boltjában kaphatóak és postai szállítással ismegrendelhetőek a régebbi közkedvelt klasszikus,

a Jéghegyek népe sorozat kötetei is.

Kívánságra bővebb felvilágosítást adunka lenti elérhetőségeken.

Kiadónk könyveit 25% kedvezménnyel megvásárolhatja, vagy akár postai utánvét fi zetésével is megrendelheti:

sandemo@akonyvesbolt.com

A KÖNYVESBOLT1062 BudapestAndrássy út 86.

Telefon: 1/269 2358

256

A Könyvesbolt1062 Budapest, Andrássy út 86.

(a Kodály köröndnél)

Boltunkban kaphatók:

Jéghegyek népe és Varázsjelek sorozatának kötetei.Regények, riportok, novelláskötetek, szórakoztatóirodalom, gyermek- és ifjúsági könyvek, ezoterikus

kiadványok, képes albumok. Tarot kártyák.

Egyedülálló Fantasy és Science-Fiction kínálat.Társasjátékok és kártyajátékok nagy választékban.

Készletünkben nem szereplő könyvekreelőjegyzést felveszünk.

Változatos kedvezmények,a Tuan Kiadó könyveire 25% árengedmény.

Telefon: 1/269-2358www.tuan.hu

Nyitva tartás:

Hétköznap: 10–18h

Szombaton:10–14h