-
Standeisky Éva
A SZABADSÁG MEGTAPASZTALÁSA
ÖTVENHATBAN
AKADÉMIAI DOKTORI ÉRTEKEZÉS BUDAPEST
2010
-
2
TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS 7 EMBEREK ÉS INTÉZMÉNYEK 13 KIINDULÁS
13 Az állampárt és tömegszervezetei 14 Kommunista többpártpótlék: a
Hazafias Népfront 19 A pártállam helyi szervei: a tanácsok 27 TÖMEG
33 Távolabbi és preforradalmi minták 39 Tömegjelenetek a forradalom
első napjaiban 43 A demonstráló tömeg 47 Békés felvonulók és
jelképrombolók 48 Támadó és megtámadott tömeg 56 Rombolók,
lincselők 53 Bámészkodók, kíváncsiak 59 Az agorális tömeg: a
népgyűlés 60 A tömeg és vezetői 63 A tömeg, a tér és az idő 69
CSOPORT 73 A helyi hatalom Pártállami próbálkozások 75
„Önkormányzati hajlam” 86 Forradalomterjesztők 87 A településeken
belüli hatalmi átalakulás és szervezeti hierarchia 95 Káosz,
metamorfózis 107 Rétegképviselet a helyi irányításban 111
A településeken túli forradalmi szervek: járási és a megyei
forradalmi bizottságok 124 Az önállóság előnyei és hátrányai
132
Változatok a vidéki hatalomváltásra 136 Helyi kommunista vezetők
hatalomátalakítási próbálkozásai (Miskolc) 136 Óvatosság és
következetesség (Mátészalkai járás) 140 Káosz és kreativitás egy
megyei forradalmi szerv alakuló ülésén (Zala megye) 143 Minta a
polgári demokratikus átalakulásra (Kiskunhalas) 145
-
3
Elhúzódó hatalomcsere Budapesten 148 A fővárosi kerületek
forradalmasodása 149 Újpest – a gyökeres forradalmi megoldás 153 A
Városháza Munkástanácsa 156 A Fővárosi Nemzeti Bizottság 159
Ideiglenesség 162 A forradalmi demokrácia gyakorlása 164 Az új
helyi vezetés hatalmi funkciói és működési területei 166
Agrárproblémák 175
Felbomló termelőszövetkezetek 183 Vissza az 1945-ös
földreformhoz 187 Földosztás Kocsordon 190 Konfliktushelyzetek 195
Ittasság 196 Önkényeskedés, tettlegesség, garázdaság, lopás 197
Felvásárlás, árdrágítás, elosztási gondok 208 Vallásosság,
hitoktatás 212 A nép, a kormány és a sztrájk 218 A nép mint
legitimációs forrás 218 Eltérő vélemények a Nagy Imre-kormányról és
a miniszterelnökről 221 Kormánypártiak 225 Kormányellenesek 228 A
miniszterelnök megítélése 236 A kormány és a forradalmi hatalmi
szervek kapcsolata 243 A kormány és a pártok 246 Eltérő vélemények
a politikai sztrájkról 249 Sztrájkpártiak 251 Sztrájkellenesek 256
Többes hatalom 261 A központi forradalmi szerv hiányának
következményei 262 A Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány, Dudás
József „intézménye” A Budapesti Nemzeti Bizottság, a Hazafias
Népfront utódszervezete270 Regionalizálódás 275 A Dunántúli Nemzeti
Tanács 277
Az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács 287 Esély a
sokközpontúság felszámolássára 290 Pártok és ellenzőik 293 Pártok a
forradalom alatt 299 Népfrontpártok 301 Sértett pártok 307
Csírapártok 315 A pártok és a forradalmi bizottságok
érdekellentétei 319 Pártpolitikusok a forradalmi bizottságokban 329
A kormány és a regionális szerveződések a pártokról 333
Pártellenesség és érdekvédelem 336 A meghosszabbodott forradalom
346
-
4
A kettős hatalom időszaka 348 Kormányellenesség november 4-e
után 359 Demokráciamegvonási tünetek 362 Visszatanácsosodás 365
Újpest 372 Sarkad 375 Fővárosi Tanács 377 Elhúzódó, békés
forradalom Karcagon 381 A forradalom vége 386 EGYÉN 389
Közszereplők és helyi vezetők 389 A kiválasztódás 394 Erdősmecske
399 A kiválasztottak 403 A helyi vezetők 406 Négy portré 414
A vezér. Munkásértelmiségi politikus 414 A vakmerő. Családi
alkalmazottként dolgozó alsó középosztálybeli Az élelmes. Alsó
középosztálybeli nyugdíjas tanító 428
Az alkalmazkodó. Agrárproletár tanító 436
MINTÁK ÉS VISELKEDÉSMÓDOK 447
A követett és az elvetett múlt 447 Emlékező múltkövetés 449
Múltjelképek (kulturális emlékezet) 451
Funkcionális hagyomány és tapasztalat (kommunikatív emlékezet)
454 Szituációs múltkövetés 462 A múlt szerepe a forradalmi szervek
elnevezésében 468 Múltelutasítás 469 Kinyíló és bezáruló múltkapuk
472 Eszmék, vágyak, illúziók 474 Egységesítő eszmények, nézetek 476
Nemzeti függetlenség, nacionalizmus és diktatúraellenesség 477
Megosztó nézetek 482
Az ideális szocializmushoz kapcsolódó eszmék 485 Nemzeti,
megreformált kommunizmus 487 A harmadik út-elképzelés 491
Az ideális polgári demokráciához kötődő nézetek 494 Szociális
érzékenységgel ötvöződő konzervativizmus 495 Szociáldemokratizmus
498 A többi demokratikus párt elképzelése a demokráciáról 499
Példák a demokrácia szocialista változatának igenlésére 501 Példák
a demokrácia polgári változatának igenlésére 503 Mindszentyzmus 505
Vágyak és illúziók 509 Vegyes összkép 510 Jövőkép az ellenállás
heteiben 513
-
5
Magatartásformák 517 Közerkölcs 519 Közszereplői viselkedésmódok
534 Kommunisták 536 Kommunistaellenesek 543 Hazugságok, álhírek,
rémhírek 548 Félelmek 563 Idegenellenesség 571 Zsidóellenesség 578
A zsidóellenességgel összefonódó antikommunizmus 586 A helyi
forradalmi vezetők reagálása a zsidóellenességre 593 Igazságtétel,
önbíráskodás 598 Kontrollálatlan igazságtétel 601 A forradalmi
szervekhez kötődő igazságtétel 606 Szimbolikus igazságtétel 617
Vizuális és verbális igazságtétel 617 Az igazságtétel mint látvány
és performansz 622 Beszédmód és szóhasználat 636
Megszólításvariációk: elvtársból polgártárs, úr és honfitárs 640
Retrográd nacionalizmus vagy kohézióteremtő nemzettudat. Az
ideológia nyelvi megjelenése 644 A magyar és a nép szó karrierje
644 A nép fogalom metamorfózisai 648 „Mária országa” 659 Forradalmi
retorika írásban és élőszóban: Dudás József és Somogyvári Lajos
Nyelvhasználat és történelmi változás 662 A társadalmi státus
megváltozásának nyelvi jelzése 665 Véletlen rögtönzés vagy tudatos
választás. A forradalmi szervek elnevezése A névváltoztatás
politikai-ideológiai háttere 677 Egyéb névcserék 680 Nyelvi
agresszió 681 Megszemélyesítés 685 Nyelvi humor 687 Példák a
forradalom alatti nyelvhasználatra 693
A helyét kereső miniszterelnök 693 Az egykori nyilas
munkástanácsi vezető 694 A szocializmusból kiábránduló fiatal
értelmiségi 696
ÉRTELMEZÉSEK 699 Szabadság és rend 700 Önigazgató demokrácia 702
Kötődés a múlthoz 708 Mentalitás 713 Polgárháború 718 Forradalom
720 IRODALOM 760
-
6
-
BEVEZETÉS
„Furcsa, hogy az életet jóformán félig hunyt szemmel, süket
füllel és alvó gondolatokkal éljük át. Talán jobb is így. Lehet,
hogy a nagy többség számára az élet csak e tompaságban elfogadható
és elviselhető. De bizonyára alig akad közöttünk, aki sohasem
ismerte a ráébredés percét, mikor egyszerre annyi sokat látunk,
hallunk és értünk – egyszerre minden egy szemvillanás alatt –, hogy
aztán visszasüllyedjünk a kábulatunkba.” (Joseph Conrad: Lord Jim)
„[A forradalom] valamiféle vallási ambíciót visz a politikába,
hiszen bizonyos értelemben a forradalom maga is üdvösségkeresés.
Kizárólagos lehetőséget kínál az egyénnek arra, hogy leküzdje önnön
magánélvezetek felé húzó hajlamát, másrészt az antik citoyen
újrateremtésére is, immár a modern szabadság körülményei között. A
demokratikus politikának pedig a belső feszültségét fejezi ki,
elvégre az ember szabadsága és egyenlősége abszolút ígéretek,
amelyek kielégíthetetlenek, hiszen korlátlan várakozásokat
hordoznak.” (François Furet: Egy illúzió múltja. 59.) „Ez a
törvényen kívüli állapot csak előjátéka valaminek; s nem az oroszok
lesznek főszereplői a drámának, amely készül; a magyar forradalom
érik minden tünet mögött. Ki tudja ezt megakadályozni? Talán éppen
az oroszok, ha akarják… S ez a forradalom, ha mégis bekövetkezik,
örvény lesz.” (Márai Sándor: Napló, 1945. Márai 2006. 9.)
„A kérdés […] így hangzik: hogyan lehet megítélni a
polgárháborús körülmények között elkövetett fegyveres aktusokat,
amikor nincs legitim állam […]; amikor a szuverenitásnak megfelelő
kényszerítő cselekményeket nem az egyenruhás testületek
gyakorolják, hanem a fegyveres ellenállás; amikor a harcoló felek
tetteinek megítélése (polgárháborús kontextusban) nem jogi, hanem
politikai és erkölcsi kérdés?” (Tamás Gáspár Miklós: Lelőtték
Ságvárit, Bravó! Népszabadság, 2006. március 9.)
Az ötvenhatos forradalom az 1989–1990-es rendszerváltás óta is
megosztja a
közvéleményt. Egyértelműen pozitív értékelése napjainkra
megkérdőjeleződött,
devalválódott. „Maga a forradalom mára egyre inkább negatív
jelentésű a
társadalomtudományi közbeszédben. [1956-hoz] jobbára nem
kapcsolódik különösebb
pozitív érzelem a meggyőzni kívánt fiatalabb nemzedékekben. […]
A forradalom szó,
bármire is ragasztják, ma egyre inkább taszít, mint vonz. […] a
néhány nap, ami
sokakban felkeltette a forradalom romantikus érzését, hatalmas
megtorlásba fordult. A
győztes és vesztes forradalmak egy dologban nagyon megegyeznek:
a végük mindig a
-
8
rettenetes megtorlás. Talán ez is oka annak, hogy a forradalmi
megoldások nimbusza
elveszett” – írja Gombár Csaba.1 A hivatalos emlékezet – a
mindenkori hatalom –
lekerekített, egyértelműen pozitív értékelésre vágyik. Ezt
lehetetlenné teszi ötvenhat
napi ideológiai, politikai kisajátítása, ami az árnyalt
értékelésre törekvő tudományos
munkákat nem egyszer a vitázó felek harci eszközévé silányítja.
Az érvek higgadt
ütköztetése helyett az indulatos interpretációk csatája
megnehezíti ötvenhat
(át)értékelését. Van, aki az ötvenhatot tudományos tárgyként
vizsgáló politikatörténeti
kutatásokkal és politikaelméleti koncepciókkal szemben csak a
művészi esszé-
gondolkodástól remél „pezsdítő szellemi és politikai
hatást”.2
Ötvenhat olyan, mint a kaleidoszkóp. A sok-sok forradalomdarabka
minden mozdulattal
– megközelítéssel – más-más alakzatba rendezhető. Minden
világosság felé fordított
képelem – helyi történés, emberi sors – sajátos, egyedi, még ha
közülük nem egy
hasonlónak is tűnik. A könyvben számtalan apró történésből,
jelenségből bontakozik ki
a sokszínű, pluralitásában egységet képező forradalom, s áll
össze – reményeim szerint
– az akkori emberek szabadságtapasztalatain alapuló
ötvenhatábrázolássá.
Hogyan hatottak az emberekre az 1956. október 23-án kezdődő
események, helyzetek?
Meg tudtak-e birkózni a változásokat átélők a káosszal? Képesek
voltak-e megszervezni
önmagukat? Mi indította őket a cselekvésre? A közelebbi vagy a
távolabbi múlt
emlékképei, beidegződései éledtek-e fel bennük? Változott-e
viselkedésmódjuk,
gesztus- és nyelvhasználatuk?
A nagyhatalmi vonatkozásokról, az országos és a helyi
történésekről, a megtorlásokról
irat- és képkiadványok, krónikák és feldolgozások százai-ezrei
állnak már az egyre
csökkenő számú érdeklődök rendelkezésére. Arról azonban még
viszonylag kevés
tudható, hogy maguk a résztvevők és az átélők hogyan élték meg a
rájuk szakadt
szabadságot.
A tapasztalattörténeti szempontú vizsgálódás forrásai sokrétűek,
szerteágazók. A
legismertebbek az eddig elsődlegesen figyelembe vett hivatalos
iratok: a párt- és állami
vezetők és testületeik hazai és nemzetközi dokumentumai, a
megtorlásokkal kapcsolatos
terjengős és sokszor manipulált tengernyi szöveg, valamint a
visszaemlékezők
korinterpretációi. Ezek azonban elégtelenek az ötvenhatos
szabadságtapasztalat
bemutatásához. Ehhez a legtöbb információ a korabeli elsődleges
forrásokból nyerhető:
a többnyire a magángyűjteményekben és a periratok bizonyítási
mellékleteként
1 Gombár 2007. 4. 2 Szilágyi 2007. 62.
-
9
fennmaradó eredeti jegyzőkönyvekből, vázlatokból, röpiratokból,
naplókból, levelekből,
vizuális és hangzó dokumentumokból, valamint a történések idején
keletkezett párt- és
állami jelentésekből, beszámolókból, újságokból és egyéb
nyomtatott kiadványokból.
Az ösztönösen élni, túlélni igyekvő ember védekező emlékezete
kiveti magából a
szégyenletesnek gondolt, a saját erkölcsi normáiba ütköző
mozzanatokat. A memoárok
mégis megkerülhetetlen források. Különösen azok a
visszaemlékezések segítettek sokat
a múlt megértésében, amelyekben a témámmal kapcsolatos
problémákra magam
kérdeztem rá. A megkérdezettek általában segítőkészek voltak, s
nem ritkán elfojtásaik
is felszínre kerültek. Sok hasznosíthatót találtam azokban
írásokban, amelyekben
egyetemi hallgatóim számolnak be nagyszüleik, rokonaik
ötvenhatos emlékeiről: a
hozzátartozóknak másként nyílnak meg az emlékezők, mint egy
idegennek.
Az értelmező felelőssége nagy: többértelmű, többféleképpen
felhasználható források,
nem egyszer bizonytalan tartalmú, torzítást valószínűsítő
forrásfoszlányok alapján
alakítja ki a múltról saját verzióját: senki más nem írná meg
úgy ötvenhat
„tapasztalattörténetét”, mint ahogy ebben a munkámban én
teszem.
A forradalomból csak arra emlékszem – nyolc éves voltam
1956-ban, egy állami
gazdasági tanyán éltünk, közel a jugoszláv határhoz –, hogy
recseg-sistereg az
állandóan bekapcsolt rádió, szüleim izgatottan vitatkoznak:
nekivágjanak-e három
kisgyerekkel a jeges határnak? Anyám ellenzi, apám szorgalmazza.
Emlékszem még a
korai besötétedésekkor titokzatosan megjelenő és eltűnő
idegenekre, akik ruhát és más
ingóságokat hagytak hátra a szomszédnál, akiről később tudtam
meg, hogy
embercsempész volt. Felrémlik még az iskolába vezető országúton
posztoló, cukorkát
osztogató, furcsa nyelven megszólaló katona. Szinte látom a szép
matrózruhát: anyám
mondta később, hogy bolgár segélycsomagban kaptuk.
1956 után, az elhallgatás évtizedeiben az „ellenforradalomról”
tanulni kellett a
középiskolában, az egyetemen: nem ragadt meg bennem jóformán
semmi.
Történészként a kerülni igyekeztem ezt az időszakot, amit a
demokratikus érában, az
1956-os Intézetbe kerülve már nem tehettem meg. A forradalom
kutatása az
ezredfordulón vált igazi szenvedélyemmé, látszólag
indokolatlanul: ekkor már mással is
foglalkozhattam volna. Magán ötvenhatképem véletlenszerű
töredékessége is növelhette
érdeklődésem a forradalom iránt.
Az immár széles körűen hozzáférhető helytörténeti források
változatossága,
sokszínűsége, ellentmondásossága, a belőlük kirajzolódó
történések, jelenségek
látszólagos struktúranélkülisége egyre jobban megfogott. A
kilátástalannak,
-
10
megoldhatatlan tűnő feladat – alakot adni ennek a zavaros
összevisszaságnak – nem
szegte kedvem. Azok a vélemények pedig, amelyek szerint az
ötvenhatról már minden
tudható, ami elmondásra érdemes, meggyőztek arról, hogy igenis
szükséges írásba
foglalni mindazt, amit én tudtam meg a forradalomról. Leírni
azt, ahogy én látom
ötvenhatot. A lezárhatatlan múlt értelmezésébe bekapcsolódni
megtisztelő feladat.
„Történelmet írni annyi, mint átírni” – írja a
tapasztalatváltozás és a módszerváltás
összefüggését vizsgáló Reinhart Koselleck, aki a nyelvi
sokértelműség mellett az új
kérdésfeltevésekhez vezető új dokumentumok felbukkanását, a
régiek újraolvasását és
újraértelmezését a megismerés időben zajló kumulatív
haladásaként értékeli.3 „A
történész terhe az – írja Hayden White –, hogy a történelmi
kutatások méltóságát olyan
alapon állítsa helyre, amely összhangba hozza azokat a tágabb
értelmiségi közösség
céljaival és szándékaival, azaz oly módon alakítsa át a
történelmi kutatásokat, hogy
általuk a történész pozitív módon vegyen részt a jelennek a
történelem terhe alól történő
felszabadításában.”4 Szergej Lihacsovra hivatkozva írja Jurij
Lotman: a kortárs
kulturális tudat időérzéke lineáris: „ami elmúlt, az már meg is
szűnt létezni. Kizárólag a
jelen időnek van realitása. A múlt csak úgy létezik, mint ok és
emlékezet, a jelen mint
realitás, a jövő pedig mint következmény.”5 „[A] történelmi
valóság nyilvánvalóan
deformálódott alakban kerül a kutató kezébe. S ehhez még hozzá
kell számítanunk a
narratív szövegformálás legmagasabb szintjét alkotó ideológiai
kódoltságot is, amely
különböző műfaji, eszmei-politikai, szociális, vallási,
filozófiai és más kódokat
tartalmaz” – írja ugyanő.6
Ennek a monográfiának a szétosztódott hatalom a tárgya, a
forradalomcsinálók a hősei.
Alulról felfelé haladva írok történelmet.7 Ötvenhatban hiányzott
a működőképes, hatni
tudó központi hatalom, illetve a központi politikai-ideológiai
intenció zavaros és
ellentmondásos volt. A szokványos hatalmi piramis mintegy
megfordult: a korábban
alullévő sokak vették át a széteső hatalmi szervekben korábban
tevékenykedő kevesek
helyett – olykor velük – településük és szűkebb térségük
irányítását, ahol addig alig volt
lényegi beleszólásuk saját közügyeik intézésébe.
1956-ban Magyarországon volt földrengés és árvíz, a forradalom
ezt teljesítette ki
tragikus triásszá. A baljós előjeleknek nyilván semmi közük az
október 23-án
3 Koselleck 2006, 44. Lásd érvelését: 41–47. 4 White 1997, 49.
Kiemelés az eredetiben. 5 Lotman 2002, 142. 6 Lotman 2002, 125. 7
„Miután a történelem egy jelentős részét felülről lefelé haladva
írták, ideje már a mérleg egyensúlyát egy kicsit visszabillenteni.”
Macfarlane 1993, 283.
-
11
történtekhez, a rendkívüli hármas azonban nyomott hagyott a
népemlékezetben. Az
ókori egyiptomiak elképzelése szerint „a társadalmi rend zavarai
kozmikus zavarokkal
járnak együtt. Ha a konnektív igazságosság nem működik többé,
vagyis ha a rossz
büntetlen marad, a jót tenni pedig nem éri meg, akkor a világ,
Hamlettel szólva,
»kizökken«”.8
Ötvenhat a szinte parttalan szabadság rövid ideig tartó állapota
miatt rendkívüli. A
november 4-i bukás mintegy mozgásállapotban fagyasztotta be a
megelőző két hét
történéseit, közösségi, csoportos és egyéni
viselkedésformáit.
A forradalom jelenségeit, történéseit a szabadsághoz
összefüggésében vizsgálom. A
szabadságvágy ösztönző hatása közismert, jelentőségének
taglalása a filozófusok egyik
állandó témája.9 A társadalom egészére kiterjedő szabadságot a
Magyarországon
élőknek nemigen volt módjuk a megtapasztalni. A közösségi
cselekvésformák
kialakulását, a szabad mivoltból eredő jogok és kötelességek
gyakorlását, az
igazságosság és a szolidaritás érvényesülését vagy a megélhetési
kényszer, vagy/és az
idegen elnyomás akadályozta. Pedig megtapasztalt szabadság –
nemzeti függetlenség és
a szabadságjogok érvényesíthetősége – szükséges ahhoz, hogy a
társadalom
megteremtse azokat a többség által elfogadott uralmi formákat,
amelyek növelik egy
ország (nép, állam) tartós fennmaradásának esélyét. Az
ötvenhatos forradalomban –
eltérően tizennyolctól és negyvenöttől – nem vesztett háború
után nyílott mód a
szabadság megtapasztalására.
Magyarországon a 20. századi gyakori politikai változások
megnehezítették, hogy a
közéleti tapasztalatok rögzülhessenek. Mindenekelőtt a két
világháború és
következményeik zilálták szét a társadalmat. Léteztek
ugyanakkor
továbbhagyományozódó életviteli, gondolkodásmódbeli
tapasztalatok, amelyek
oldhatták a cikcakkos változások okozta bizonytalanságérzésből
eredő feszültségeket.
Ötvenhatban voltak tapasztalatstabilizáló hagyományok, s
létezett nemzedéki
folytonosság. Felidéződtek azok az emlékképek, amelyek
rendszerváltó időkhöz
kötődtek. Az önigazgató szervek élére általában olyan idősebb
emberek kerültek,
akiknek már volt rendszerváltó időkhöz kötődő közéleti múltjuk:
részt vettek a második
világháború utáni átalakításban, s nem egy közülük 1918–1919-es
polgári demokratikus
forradalomban is szerepet vállalt.
8 Assmann é. n. 246. 9 A politika és a szabadság közötti
összefüggésre lásd Arendt, 1995, 151–180.; Vajda 2004, 384–398.
Vajda Mihály Hannah Arendt és Carl Schmitt szabadságfelfogása
között von ötvenhat értelmezéséhez inspiráló párhuzamot.
-
12
Megnehezíti ötvenhat értelmezését a jellegükben eltérő korabeli
reformtapasztalatok,
illetve forradalomtapasztalatok egymásmellettisége, majd
hangsúlyeltolódása. Az 1956.
október 23-a utáni napokban az 1953–1954-es, valamint az 1956
tavaszi, nyári, kora
őszi reformelképzelések újraéledése, továbbvitele tűnt
megvalósíthatónak, a forradalom
kiteljesedése azonban egyre inkább gyökeres átalakulást
valószínűsített. A kommunista
reformerek presztízse napról napra csökkent, a demokrácia
megvalósításának
lehetőségére ráérzők tábora pedig október 30-ától látványosan
növekedett. E kétirányú
folyamat kibontása ötvenhat értelmezésében megkerülhetetlen.
*
„Az értelem vegykonyhájában soha nem képződött a Történelemnél
veszélyesebb
vegyület. Jellemzői ismertek. Álmodozásra késztet, megszédíti a
népeket, és békeidőben
sem hagyja nyugton őket, meghamisítja emlékeiket, veszedelmesen
érzékennyé tesz,
beforratlanul tartja a régi sebeket, nagyzási és üldözési
mániához vezet, a nemzeteket
pedig keserűvé, hiúvá, elviselhetetlenné és felfuvalkodottá
teszi” – írja Paul Valery.10
Ötvenhat is ilyen veszélyes vegyület. Aki foglalkozik vele, nem
csak a múltra figyel,
hiszen korának hatása alól nem vonhatja ki magát. A kortársi
igény megjelenése egy
történeti munkában szükségszerű és kívánatos: általa fordulhat a
figyelem a múltnak a
jelenben továbbélő problémái felé.
10 Valéry 2004, 23.
-
EMBEREK ÉS INTÉZMÉNYEK
KIINDULÁS
„A rossz, amelyet türelmesen elviseltek, mint elkerülhetetlent,
nyomban elviselhetetlenné válik, mihelyst felmerül a tőle való
szabadulás lehetősége. Egy rossz kormányzat számára az a
legveszélyesebb pillanat, amidőn reformokra szánja el magát.”
(Tocqueville: A régi rend és a forradalom) „Ki-ki érzi a
zsibbadást, de okait nem látja. Nyugtalanság lepi a kedélyeket meg,
s vágy, melynek még sem alakja, sem célja. Ekkor előáll néhány
merész izgató, s rámutat a bilincsekre, mik sorvasztanak, rá a
söppedékekre, melyek süllyedéssel fenyegetnek; önerőre és
önsegítésre emlékeztet és – kitűzi a továbbhaladás zászlóját.”
(Kemény Zsigmond: Forradalom után, 1982. [1850] 46.) „A magyar nép
ma még a változó kommunista taktika, a gyakori súlypontáthelyezések
tehetetlen áldozata. A vasfüggöny elzárja a szabad világtól, és nem
tud kielégítően tájékozódni, a kommunista terror meg lehetetlenné
teszi a belső dolgok zavartalan megbeszélését, a megfigyelések
rendszerezését és politikai kiértékelését. Atomizáltságában még
csak nem is tömeg, amely a jelenlétével, alaktalan nyomásával
hathatna.” (Kovács Imre, 1956, 11.) „A bor havában mustja forr
kevélyen / És biztatón egy erjedő világnak / S a régi csőszök
kárvallottan állnak.” (Juhász Gyula: Forradalmi naptár)
Módosult-e a pártállami struktúra 1956 nyarán és őszén?
Mennyiben segítette elő a
Nagy Imre nélküli, részlegesen felújított „új szakasz”
politikája a közvélemény
fokozatos felszabadulását a pártállami diktatúra nyomása
alól?
A hatalmi intézmények 1956. október 23-a előtti állapotának
ismerte nélkül maga
ötvenhat sem érthető igazán.
A kommunista diktatúra szovjetunióbeli válságát, amely Sztálin
1953 tavaszán
bekövetkező halálával vált nyilvánvalóvá, utódjai a terror
lazításával kezelni tudták. A
gyeplő lazulását a csatlósállamokban, így Magyarországon is
érezni lehetett, ami a
-
14
hatalmi intézményi keretek módosulásával is járt. Nagy Imre
miniszterelnök 1955
tavaszi eltávolítása után egy évvel újabb hatalomstabilizáló
próbálkozásokra került sor a
Szovjetunióban, amelynek Magyarországon is lettek
következményei.
Az állampárt és tömegszervezetei
1956-ban Magyarországon a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX.
kongresszusa után
a hatalom szempontjából veszélyesen fellazult a társadalom. A
kommunisták
engedményekkel próbálták megőrizni hatalmunkat, ami ideig-óráig
sikerült is.
Szabadon engedték a diktatúra kiépülése után börtönbe zárt
korábbi koalíciós
partnereiket, s puhatolózni kezdtek, hogy a szociáldemokrata és
kisgazda politikusok
közül kiket állíthatnának újra maguk mellé. A folyamatot
gyorsította Rákosi Mátyás
bukása 1956 nyarán. Utódja, Gerő Ernő a „tiszta lap”-politika
meghirdetésével próbálta
feledtetni az általa is alakított múltat. Gerő élre emelése
rossz döntésnek bizonyult. Nem
csupán azért, mert a diktatúra legsötétebb éveiben is tagja volt
a szűkebb
pártvezetésnek, hanem azért is, mert nem tudott, nem akart
nemzeti politikát csinálni,
bár tapasztalt politikusként tisztában volt a nemzeti sérelmek,
közülük is a legnagyobb,
a trianoni trauma jelentőségével.1 1956 novemberében vetette
papírra: „A »Nem, nem,
soha!« jelszó 1918-ból való, mélyen beívódott a széles
tömegekbe, különösen az
értelmiségi, kispolgári rétegekbe, de részben a munkásokba is.
[…] A második
világháborúban Hitler révén újból Nagy-Magyarország lett a
trianoni Kis-
Magyarországból (9 millió lakos helyett 15 millió). A szovjet
hadsereg úgy szabadította
fel Magyarországot, hogy Nagy-Magyarország ismét visszaalakult
trianoni
Magyarországgá. A burzsoázia és a nagytőkések ezt természetesen
nem érezték
felszabadulásnak. De nem tekintette annak az értelmiség, a
kispolgárság, a tisztviselők
zöme sem, sőt a munkásság egy része sem. Mindez széles mértékben
erősítette a
nacionalizmust, a sovinizmust, az irredenta hangulatot, és
táplálta a szovjetellenességet
is.”2 A bolsevizmust a zsidóuralommal azonosító antiszemiták
eleve ellenszenvet
éreztek iránta zsidó származása és szovjet kötődései miatt. Bár
ő is Moszkvából tért
haza, mint Nagy Imre, s mindkettőjük vezetői posztja a
szovjetektől függött, a nem
zsidó eredetű Nagy Imre esetében ezeket a negatívumokat
ellensúlyozta a politikájának
hitelt adó nemzeti retorikája, megnyerő egyénisége. (Nagy Imre
1953 nyarán
1 Baráth 2001, Bencsik 2008, 2009. 2 Gerő 1999, 145.
-
15
miniszterelnökként ráérzett a nemzeti problematika fontosságára:
népszerűségét is
leginkább ennek köszönhette. „A honszeretet történelemformáló
erejét érezzük itt e
teremben, kilenc és fél millió magyar szívének
együttlelkesedését, kilenc és fél millió
magyar acélos karjának együttfeszülését népünk boldogságáért és
szabad életéért,
hazánk felvirágzásáért és függetlenségéért, országunk békéjéért.
S ha valaki
megkérdezi, mi is hát a Hazafias Népfront, íme a válaszunk: ez a
Hazafias Népfront!”3)
Gerő nem értett a tömegek nyelvén: mogorva, beteges, rideg
embernek tűnt. (Nagy Imre
és Gerő 1953 végén és 1954 elején jó munkakapcsolatban voltak:
együtt próbálták
megvalósítani az „új szakasz” politikáját az azt gátolni akaró
Rákosival szemben.4) Az
óvatos visszatérés az 1953. júniusi úthoz még Rákosi
eltávolítása előtt megkezdődött. A
Politikai Bizottság 1956 májusában a népfrontmozgalom
megerősítéséről határozott,
amelyet a Hazafias Népfront június 16-i tanácskozása tett
nyilvánossá. Az értelmiség
kibékítését is már júniusban tervbe vették: ebből lett a
Központi Vezetőség
augusztusban nyilvánosságra hozott értelmiségi határozata. Ebben
a párt a szellem
embereinek – íróknak, pedagógusoknak, közművelődési
szakembereknek – a korábbinál
nagyobb mozgásteret ígért.5 (A Népszava zenekritikusát, a hat
éve perifériára szorított
Jemnitz Sándor zeneszerzőt augusztus közepén invitálták, legyen
újra a lap munkatársa:
„jöjjek vissza; hív a párt, hív személyesen Gerő!” – olvasható
az augusztus 15-ei
naplóbejegyzésben.6)
Gerő a Rákosit eltávolító 1956. július 18–21-i központi
vezetőségi ülésen a lakosság
széles köreit érintő, közérzetjavító ígéreteket tett:
megszüntetik a kötelező
államkölcsönjegyzést, csökkentik az egyéni parasztgazdaságok
terheit, ügyelnek a
minőségre és a gazdaságosságra. Az ülésen felszólaló 24 központi
vezetőségi tag között
még a merevebbek közé tartozók is önkritikus hangot ütöttek meg:
„az ellenséggel egy
zsákba gyömöszöljük azokat is, akik részben a mi hibánk
következtében bizonytalanná
váltak, tévedtek vagy tévednek” – mondta például Friss István.7
„Ki kell alakítani azt a
gyakorlatot – határozták el a Magyar Dolgozók Pártja
központjában –, hogy az országos
és a helyi politikai, gazdasági és kulturális tervek,
intézkedések, utasítások
kidolgozásakor hallgassák meg a kommunista és párton kívüli
kiváló szakemberek
3 Nagy Imre beszéde a Hazafias Népfront 1954. október 23-ai I.
kongresszusán. Idézi Rainer 1999, 94. 4 Lásd erről részletesebben
Rainer 1999, 40–46. 5 Társadalmi Szemle, 1956. augusztus. Lásd még
Bencsik 2008, 2009. 6 Jemnitz 2009. 679. 7 Idézi Szabó B. 1986,
319.
-
16
véleményét és javaslatait.”8 Rehabilitálták a népi kollégiumi
mozgalmat, s utasításba
adták, hogy a kommunisták a népfrontmozgalomba vonják be „a volt
koalíciós pártok
demokratikus vezetőit, neves közéleti személyeket”.9
Veszélyes hatalmi taktika volt ez: az engedékenység csökkentette
ugyan a kommunista
párttal szembeni ellenérzéseket, ugyanakkor ráébresztette az
embereket arra, hogy a
keretek tovább tágíthatók, és sokan szinte észrevétlenül
csúsztak át a rendszerbírálatból
a rendszerellenességbe.
Az 1956. nyári, őszi pártállami engedmények a korábban
megbántott, háttérbe szorított,
ugyanakkor lojalitásra kész, a rendszer javíthatóságában
reménykedő, közszereplésre
vágyó értelmiségek ezreit érintették, mindenekelőtt azokat – az
elsorvasztott koalíciós
pártok „baloldali” politikusait, számos pedagógust, egyházi
személyt, köztisztviselőt, az
útitárs tudósokat és írókat, művészeket – akik az 1947–1949
közötti kommunista
hatalomátvétel idején a kommunista párt szövetségeseinek,
támogatóinak számítottak, s
akiket a diktatúra tombolása idején háttérbe szorítottak.
A hatalmon lévők azonban nem tudtak túllépni a saját árnyékukon:
úgy akartak a
változást, hogy a régi is megmaradjon. Amikor egységről, „tiszta
lapról” beszéltek,
valójában tehetetlenségüket tárták ország-világ elé. „Ma már nem
a régi, már eldöntött
viták folytatása vagy felújítása a párt és a nép érdeke, hanem
az egységes cselekvés a
párt politikájának megvalósulása érdekében” – mondta például a
PB-be júliusban
bekerült Kádár János az augusztus 12-i salgótarjáni
nagygyűlésen.10
A „pártegységgel a szocialista demokráciáért” jelszó
ellentmondásossága a kortársnak is
feltűnt: „A Szabad Nép napok óta »szocialista demokráciát« ír
kommunizmus helyett.
Még egy kis lökés, és »szociáldemokrácia« lesz belőle. De ez a
fonák dialektika a párt
minden hitelképességét aláásta, hiszen a következő pillanatban
már megint
homlokegyenest ellenkező irányt proklamálhat időszerűnek” –
olvasható egy 1950 és
1956 között mellőzött szociáldemokrata 1956. augusztus 5-ei
naplóbejegyzésében.11
A tétova hatalmi magatartás merészebb gondolkodásra és a
korábbiaknál szabadabb
véleménynyilvánításra bátorította a rendszerrel elégedetleneket.
Az életkoruk és
tömegességük miatt legmozgékonyabb társadalmi csoport, az
egyetemi diákság 1956
őszén az oktatási év megkezdésekor használta ki a felsőbb
intézkedésekben biztosított, a
korábbinál nagyobb szellemi mozgásteret.
8 MOL 276. f. 60. cs. 649. ő. e. 9 MOL 276. f. 53. cs. 299. ő.
e. 10 Idézi Szabó B. 1986, 325. 11 Jemnitz 2009. 677.
-
17
A párt középvezetői is egyre bátrabban fogalmaztak meg kritikai
véleményt – bár
többnyire akkor, amikor maguk között voltak. A párton belüli
reformhajlandóság talán
általánosabb, erősebb volt, mint eddig feltételezni lehetett. A
maradinak számító
Angyalföldön is akadtak a kerületi pártvezetők között olyanok,
akik felvetették, hogy az
egyetemi felvételiknél származásuk miatt ne utasítsák el a
kitűnően érettségizetteket,
szakmai kérdésekben ne pártfunkcionáriusok, hanem hozzáértők
döntsenek, állítsák
vissza az utazási kedvezményeket, tegyék lehetővé a külföldi
utazásokat. A
beszámolóban egyenesen ez olvasható: „Tudomásul kell venni, hogy
az értelmiségnek
igényei vannak, ezek kielégítése pedig pénzbe kerül.”
Követelték, hogy töröljék el azt a
nyilvántartást, amelyben fel van tüntetve, hogy ki volt korábban
szociáldemokrata, csak
a vezetőkről állítsanak ki káderlapot (a magánéletre, az eszmei,
politikai nézetekre is
kiterjedő ellenőrzést), „tegyék félre a lélektelen
bürokratizmust”. (A vezetés felemásan
reagált: el is fogadta, vissza is utasította a felvetéseket:
„kispolgári felhígulástól”, s
ugyanakkor reménykedett az engedmények hatalommegtartó
hatásában.)12
Igen aprólékos elemzéssel lehetne csak kimutatni, hogy a
rendszerjavító szándék hol
billent át rendszerellenes kritikába: az eredmény sokszor magát
a bírálót is meglepte. A
Petőfi Kör nyári és őszi ülésein elhangzottak egy része –
például Déry Tibor
felszólalása a júniusi sajtóvitán – ugyanúgy ide sorolható, mint
a diákautonómiára
vonatkozó követeléseket politikai kívánalmakkal ötvöző őszi
diákgyűlések zöme. A
rebellitás szelleme, amelyet 1955-ben Rákosiéknak még sikerült
visszaszorítaniuk a
palackba, 1956 második felében újra kiszabadult, s immár nem
csupán a fővárost
kerítette hatalmába, hanem az egész országot.
A tömegesség másik színterén, a nagyobb gyárakban, üzemekben is
mozgolódtak az
emberek. A szociáldemokrata szakszervezeti hagyományokat
módszeresen
megsemmisítő kommunisták nemigen tudtak mit kezdeni a
munkásdemokrácia váratlan
megnyilvánulásaival. A normarendezéseket bíráló, a rossz anyagi
és szociális
körülményeken változtatni szándékozó munkásköveteléseket a
pártfunkcionáriusok
egyrészt a korábbi vezetés hibáival, másrészt az „ellenség
áskálódásával” magyarázták,
s némi büszkeséggel gondoltak arra, hogy Magyarországon nem volt
sem Berlin (1953.
június 17.), se Poznan (1956. június). A nyílt lázadásnál talán
még veszélyesebb belső
erózióra azonban nem figyeltek eléggé. A sokat tapasztalt Gerő
rosszat sejtett. Október
eleji moszkvai megbeszélésein sürgette, hogy Hruscsov minél
előbb látogasson el
12 Az MDP Budapest XIII. kerületi bizottsága 1956. szeptember
27-i ülésének jkv. BFL XXXV. 108. a. 43. ő. e.
-
18
Magyarországra, de ő november végi időpontot javasolt:
túlságosan lefoglalták a
Lengyelországban történtek.13 Az írók 1955 novemberi, akkor
megtorolt memorandum-
akciójának14 – feltehetően nem tudatosan követett – példájára
1956 őszén a diósgyőri
gyárban fiatal munkások állítottak össze a rendszert számos
vonatkozásban bíráló
követeléseket, amelyeket azonban a birodalomban és
Magyarországon bekövetkezett
változások miatt már nem lehetett az egy évvel korábbi
módszerekkel visszautasítani. A
„szocialista demokrácia” e megnyilvánulására engedékenyen
reagáló borsodi
pártvezetés mintegy akarata ellenére csúszott bele a
rendszerellenességbe, amit az is
mutat, hogy Földvári Rudolf, a megye első embere a helyi lázadó
írók támadójából lett
szövetségesükké. A fordulat nem egyéni döntése volt: tanácsot
kért a pártközponttól,
ahol megegyezésre bíztatták.15
A „régi”, a korábbi években elriasztott és megsértett értelmiség
felé tett gesztusok a
szigorú keretek lazulásához vezettek, s hasonló
következményekkel jártak azok az
engedmények is, amelyeket a kommunista párt a fiatalok és a
gyárakban és a téeszekben
dolgozók felé tett.
A diktatúra fellazulását jelzik, hogy a félhivatalos-félspontán
diákszervezetek,
értelmiségi körök,16 vitaklubok, valamint a diákparlamentek és
munkásbizottságok17
alakultak, amelyek egy-egy társadalmi réteg sajátos problémáit,
kívánságait
kanalizálták, javaslatokat vetettek fel a megoldásuk módjára is,
legtöbbször a párt vagy
szatellit szervezete, a Hazafias Népfront kezdeményezésére. A
Petőfi Kör az állampárt
ifjúsági szervezetéhez, a DISZ-hez kapcsolódva vált értelmiségi
vitafórummá, s az őszi
egyetemi mozgolódások is a pártállami ifjúsági szervezet keretén
belül folytak. A DISZ
központjában hagyták jóvá az egyetemi ifjúsági szervezet
újjáalakítását. A
kényszerűségből vagy taktikából felülről engedélyezett ifjúsági
rétegszervezet, a
felsőoktatásban tanulókat tömöríteni szándékozó MEFESZ
szervezése alkalmat adott a
feszült közhangulat verbalizálására, s amint már hasonló
helyzetekben lenni szokott, a
hatalom képtelen volt kezelni azokat a megnyilvánulásokat,
amelyek immár stabilitását,
sőt létét fenyegették: a gyeplő kicsúszott az irányítók kezéből.
Október közepén már
13 Szereda–Sztikalin (szerk.) 1993, 88. 14 Standeisky 1997. 15
Fazekas Cs., 2000; Molnár A., 1992; Szakolczai 2003. 16 Pest
megyében például háromról tudunk, közülük kettőt neveznek meg a
megyei forradalmi események feltárói: a váci Madách Kört és a
ceglédi Kossuth Klubot. Böőr–Takács 2006, 262. 17 A legismertebb a
diósgyőri pártkezdeményezés. Szegeden a munkások között érzékelhető
feszültség megfigyelésére az MDP városi bizottsága utasította a
gyárak vezetőit, hogy fokozottabban figyeljenek a helyi hangulatra.
Három munkás már október 23-án megkísérelte ledönteni a
Sztálin-szobrot. Farkas 2003. 204–205.
-
19
nagyon szűk mezsgye választotta el a rendezett, felülről
támogatott diákmozgalmat – a
DISZ kongresszus előkészületeként a MEFESZ megújulását – az
ellenőrizhetetlen
tömegmegmozdulástól. Október 23-a után a DISZ „elolvadt”: még
reformálarcban sem
vonzott senkit.
Gerő Ernő a fegyelmezetlen, „liberális” zsidó kommunisták –
Révai kegyenceinek –
rovására írta a társadalom veszélyes fellazulását, akik közé
mindenekelőtt az 1954-ben
Nagy Imre mellé állt újságírókat, írókat sorolta. Úgy vélte,
hogy a Szabad Nép
gyűjtőhelye „a főként zsidó kispolgári és nagyburzsoá
elemeknek”: „liberalizmus kapott
lábra (sajtó, rádió, Petőfi kör, nagygyűlések, kisgyűlések,
országgyűlés –
interpellációkkal, miniszteri sajtókonferenciák, képviselői és
tanácstagi beszámolók
rendszeresítése, a Hazafias Népfront munkájának megélénkítése,
tanácsok hatáskörének
növelése, munkájuk aktiválása stb.)” – írta 1956
novemberében.18
A pártvezetés országos és helyi szinteken egyaránt egyre inkább
ellentmondásos,
döntésképtelen helyzetbe lavírozta önmagát. A
reformhajlandóságúak a demokratikus
közéleti formák felé tett engedményekkel próbálták megőrizni a
kommunista irányítású
diktatúrát, míg elvtársaik – a legkisebb lazításban hatalmuk
gyengülését látó ortodoxok
– ezt életveszélyesnek ítélték, s a saját szempontjukból ezt nem
is látták rosszul, csak
éppen a veszély felismerésén kívül ekkor még nem nagyon voltak
képesek mást tenni,
legfeljebb figyelmeztethették a birodalom központjának helyi
képviselőjét, ahogy
Kovács István is tette 1956. október 20-án a szovjet
nagykövetnek írt beszámolójában:
„a pártvezetés meglehetősen erős nyomást tapasztalva az
értelmiség egy része felől,
csak egyre törekedett: elkerülni vele az újabb konfliktust. […]
minél több engedményt
tesznek nekik, annál pimaszabb és agresszívebb lesz a
fellépésük.”19
Az irányítókon belüli hatalmi harc demoralizálta az apparátust.
A hatalomra távlatilag
mindenekelőtt a közigazgatási és az erőszakszervek morális
szétzilálódása jelenthetett
veszélyt.
Kommunista többpártpótlék: a Hazafias Népfront
A Hazafias Népfront előtörténete és névelődei a kommunista
politika és ideológia
módosulásait jelzik: Márciusi Front (1937), Magyar Nemzeti
Függetlenségi Front
(1944–1949), Magyar Függetlenségi Népfront (1949–1954), Hazafias
Népfront (1954–
18 Gerő 1999, 151. 19 Baráth (szerk.) 2002 354–355.
-
20
1990). A „nép” szó csak a kommunista diktatúra teljes kiépülése
után került be a
szókapcsolatba, s ott is maradt a századvégi
rendszerváltásig.
A Népfront 1954-es újjászervezése része volt a magyarországi
diktatúra
megreformálásának, amelyre Sztálin halála után került sor. E
liberálisnak tűnő, az
engedékenység látszatát keltő hatalomgyakorlási módhoz mindig
akkor nyúlt a szovjet,
s nyomában a magyar pártvezetés, amikor rájött arra, hogy
túlfeszítette a húrt: ha nem
mérsékli a központosítást és a terrort, összeomolhat a rendszer.
A népfrontgondolat
mindig akkor lett a kommunisták körében újra népszerű, amikor a
hatalmon lévők
mérsékelt reformokra szánták el magukat. E reformokkal
meghosszabbították ugyan
uralmukat, de aláásták annak alapját: fórumot biztosítottak a
pártonkívülieknek, akiknek
legtöbbje diktatúraellenes volt. A Népfrontot létrehozói
szigorúan ellenőrzött
demokráciapótléknak szánták, a benne szerepet vállalók egy része
azonban úgy tett,
mintha a Népfront valóban a demokratikus politizálás színtere
lenne.
Nagy Imre többek között azért lett „jobboldali elhajló”
kinevezői és sztálinista
munkatársai szemében, mert ráérzett arra, hogy a belső hatalmi
harcban segítheti őt a
nép sértett nemzeti érzésére gyógyírt adó Népfront, a benne
szerepet vállalók pedig
megérezték, hogy visszavehetnek valamit az 1947 és 1949 között
megnyirbált „népi
demokráciából”.
A Népfront 1954 újjáalakításával a párt újra beemelte a „népet”
a közpolitikába – a
retorika szintjén legalábbis. „Erős népi államot akarunk, amely
összeforrt a néppel és
belőle meríti erejét. [...] Olyan közéletet akarunk, amelyben a
nép iránti hűség, a
képesség és tisztesség dönti el kinek-kinek a helyét,
megbecsülését. Olyan
demokratikus közszellemet akarunk, amelyben milliók
tevékenysége, javaslata, bírálata
bontakozhat ki még az eddiginél is gazdagabban, s melyben
milliók ellenőrzése, gondja
és lelkes munkája segíti mindazt, ami a nép érdekében való! Azt
akarjuk, hogy
tanácsaink váljanak a néphatalom szilárd alapjává, népünk
bölcsességének és államépítő
tehetségének gazdag forrásává. A tanácsokba azok kerüljenek be,
akikben a nép a
legjobban megbízik, akiket becsül és szeret” – olvasható a
kongresszusi felhívásban.20
A népfrontos politika szirénhangja nyilván sokakat elbűvölt,
ugyanakkor az a nem
párttag, aki a közért tenni akart valamit, a túlszabályozott
társadalomban nemigen talált
más fórumot a cselekvésre, mint a Népfrontot. Nagy Imre 1954-es
elképzelése szerint
népfrontszervezeteknek életet kellett volna lehelniük az
elbürokratizálódott pártállami
20 Szabad Nép, 1954. október 26. Szabó I. (szerk.) 1977.
199.
-
21
helyi „önkormányzatokba”, a tanácsokba. A tanácsok tervezett
funkciója némileg
emlékeztetett az 1945 utáni nemzeti bizottságokéhoz: politikai
tanácsadó testületként
segítsék a helyi közigazgatási szerveket. Eltérően azoktól,
tagságuk nem a kormányon
lévő pártok képviselőiből állt, csupán laza mozgalom volt. Más
pártállami
képződményekhez (szakszervezetek, DISZ, Írószövetség stb.)
hasonlóan a Népfront
„lefedte”, ellenőrizhetővé tette volna a társadalom egy
szeletét, s ugyanakkor –
alkalomadtán és létrehozói szándékai ellenére – reformfórummá is
válhatott. Az 1954.
szeptember 5-i KV-határozat szerint: „A népfront nem lehet a
tanácsokkal párhuzamos
vagy azokkal ellentétes szervezet, hanem olyan tömegmozgalom,
amely erősíti a
tanácsok kapcsolatát a lakossággal, segíti a tanácsokat az
előttük álló feladatok
megvalósításában. Ilyen értelemben az új népfront a tanácsoknak,
mint a dolgozók
tömegszervezeteinek is mozgalmi alátámasztása, az a kapocs,
amely összeköti a
tanácsokat a többi tömegszervezettel, népi bizottsággal,
társadalmi, kulturális és egyéb
szervekkel.”21 A Nagy Imre-vonal nem kommunista hívei közül
sokan a kommunista
irányítású népfrontmozgalomban harmadik utas vágyképeik
megvalósulásának
lehetőségét látták.
A Hazafias Népfront Nagy Imre első miniszterelnökségének
hanyatló periódusában
alakult, amikor a kommunista reformerek az állampárti keretek
lazítását, az elvesztett
bizalom visszaszerzését kísérelték meg a Népfront keretein belül
szervezett
programokkal, a lakosság önképzését és szórakozását segítő
egyesületek, klubok,
vitakörök létrehozásával. Ezt a folyamatot szakította meg a
rákosista visszarendeződés.
Az Szovjetunió Kommunista Pártjának történelmi jelentőségű XX.
kongresszusa után a
Népfront is igyekezett megújulni. A forradalmat megelőző
hónapokban mintegy
újraéledt az első kommunista reformperiódus, a Nagy Imre-féle
„új szakasz”, immár
Nagy Imre politikusi jelenléte nélkül, de az ő politikájára
emlékezve, sőt, nem egy
vonatkozásban rajta túllépve, őt meghaladva, természetesen a
hivatalos pártvezetés
ellenében, pontosabban tűrésárnyékában. Maga Rákosi tette meg
1956 júniusában a
kezdeményező lépést, bár csupán szervezeti átrendezésre – a
különféle kényszerszülte
csoportosulásokat (békemozgalom, nőmozgalom, Béketanács, MSZT,
MNDSZ)
alárendelte a Népfrontnak – gondolt. Jurij Andropov, a
Szovjetunió magyarországi
nagykövete 1956. június 18-án jelentette Moszkvába: „Mint Rákosi
elvtárs közölte, a
Politikai Bizottság komoly intézkedéseket dolgozott ki a
Hazafias Népfront
21 Uo. 184.
-
22
aktivizálására és megerősítésére. A Politikai Bizottság […]
kötelezte a pártszerveket,
hogy aktívan vegyenek részt a HNF bizottságainak
tevékenységében, biztosítsák a
munka megfelelő irányítását a Magyarországon folyó szocialista
építés érdekében.”22
Gerőék a Népfront megújítását úgy képzelték el, hogy a többi
kommunista irányítás
alatt álló és alig működő tömegszervezetet beolvasztják a
Népfrontba. Pártutasításra a
megyei népfrontvezetőknek javítaniuk kellett a nők arányán a
népfronttitkárok között,
és ügyelniük kellett arra, hogy a Népfront apparátusában
dolgozók legalább egyharmada
pártonkívüli legyen. Az egykori koalíciós pártok továbbra sem
működhettek. A
szervezeti átalakítás nem növelte a Hazafias Népfront
önállóságát, vérig sértette viszont
azokat a kommunista funkcionáriusokat, akiket megfosztottak
íróasztaluktól.23 1956
őszén annyiban tágult a szűk mozgástér, hogy az óvatos
reformokra nyitottabb helyi
kommunista vezetők egyre több egykori koalíciós szövetségest és
félreállított
értelmiségit próbáltak egyénileg bevonni a Népfrontba, amelynek
irányítását továbbra is
maguknak tartották fenn.
A Hazafias Népfront valamiféle többpártpótlék volt, közvetítő a
párt- és állami
irányítás, valamint a tömegek, a nép között. A Népfrontot
alapvetően az erőszakosan
felszámolt civil társadalom központilag ellenőrzött
helyettesítője kívánt lenni.
Mesterséges képződmény volt tehát, amely azonban, más lehetőség
híján, kerete lehetett
a kommunista és a kommunistabarát – közéjük sorolhatók
mindenekelőtt a kommunista
párttal kiegyező volt koalíciós párti politikusok –
reformpróbálkozásoknak.
A nemzeti kommunizmus ábrándja az antifasiszta
népfrontpolitikához kapcsolódik.
Akik hittek benne, nem ismerték fel, vagy nem akarták
felismerni, hogy kiszolgálták
magukat a szovjet hatalmi céloknak.
Egy korabeli naplóbejegyzésben már a Népfront átalakításának
következményéről
olvashatunk: „1956. szeptember 6. csütörtök […] 11–12-ig Ortutay
Gyula volt nálam
[Oltványi Imrénél, mindketten a kisgazdapárt kommunistabarát
szárnyához tartoztak].
Ortutay tegnap délután felkereste Tildyt [az egykori
kisgazdapárti miniszterelnököt,
majd köztársasági elnököt, aki 1948 és 1956 között házi
őrizetben volt]. Tildy autót
kapott, októberben beválasztják a Hazafias Népfront elnökségébe,
majd később
Szakasits Árpáddal együtt [vezető szociáldemokrata politikus,
Tildy után köztársasági
22 Szereda–Sztikalin (szerk.) 1993, 31. 23 Például az MNDSZ, az
MSZT vezetőit.
-
23
elnök, 1950 és 1956 között börtönben volt] alelnök lesz. Tildy
tele van fiatalos
becsvággyal, mindenképpen részt akar venni a politikai
életben.”24
Apró Antal, a Hazafias Népfront kommunista – PB-tag – elnöke
1956. szeptemberi
sajtófogadáson már nyíltan bírálta az 1955 tavaszát követő
visszarendeződést: a
pártvezetést hibáztatta, amelynek ő is tagja volt. A vidéki
irányítás új – az 1947–1949
közötti időkre emlékeztető – struktúráját rajzolta fel: a
tanácsok a jövőben kötelesek
kikérni gazdasági, szociálpolitikai és kulturális kérdésekben a
helyi népfrontbizottságok
véleményét (a politikai kérdések megmaradtak párthatáskörben!),
amelyekbe az egykori
koalíciós pártok vezetőit és tagjait is be kell vonni. Álszent
módon helytelenítette, hogy
a népfrontszervezetekben a kommunista párttagok vannak
többségben (a Népfront teljes
egészében az MDP-től fügött!), és a megkínzott, megbántott módos
parasztság
megnyerésére is kísérletet tett: „A kulákok is az ország teljes
jogú állampolgárai, semmi
akadálya, hogy a kulákok is részt vegyenek a Népfront
rendezvényein, vitáin”, vagyis a
vezetésében nem.25 Szeptemberben minisztertanácsi felszólításra
a tanácsok kötelesek
voltak meghívni üléseikre a helyi Népfront elnökét, s előzőleg
pedig kikérni
véleményüket gazdasági, szociálpolitikai és kulturális
ügyekben.26 A népi írók is
érzékelték a hatalmát engedményekkel megőrizni kívánó kommunista
párt növekvő
érdeklődését irántuk. Féja Gézát „1956-ban tavasztól októberig
szinte ostromolta a pesti
sajtó, elsősorban a Művelt Nép, hogy bírálja az elmúlt korszak
kultúrpolitikáját.” Féja,
hasonlóan többi írótársához óvatos volt, s inkább kívülről
figyelte az MDP
erőfeszítéseit. Nem állt kötélnek: „ízléstelennek tartotta az
irodalomba bírálóként való
visszatérését” – rekonstruálja 1958. szeptember 5-i
beszélgetésüket „Juhász” ügynök
Gál Ferenc tartó tisztnek.27
A Politikai Bizottság nagyobb önállóságot engedett az általa
létrehozott és minden
tekintetben neki alárendelt mozgalomnak: a „nemzeti összefogás”,
„a nemzeti egység”
szervezetévé szerette volna tenni a Népfrontot, ami a helyzetből
adódóan fából
vaskarika volt. Végső soron a Népfront ugyanúgy a kommunista
taktika része maradt,
mint korábban, csupán a látszat lett más. Még a bűnbakkeresés
mechanizmusa sem
változott: a pártvezetés funkcionáriusait, az egyszerű
párttagokat tette felelőssé a
népfrontmozgalom elsatnyulásáért, ahelyett, hogy magában kereste
volna a hibát.28
24 Sümegi (szerk.) 2006, 25. 25 Apró Antal: Induljon nyilvános
vita a népfront-politika kérdéseiről. Szabad Nép, 1956. szeptember
30. 26 Uo. 27 ÁBTL 3.1.2. M-18821/2, 360. „Juhász” Kristó Nagy
Istvánt fedi. 28 MOL 276. f. 55. cs. 300. ő. e.
-
24
Az antisztálinista reformtörekvések két ága – a népies és az
urbánus – 1954-hez
hasonlóan – 1956-ban összebogozódott, ahelyett, hogy egymást
erősítve összesimult
volna. Az új törekvéseknek 1956-ban – pártjóváhagyással persze –
az egyetlen ifjúsági
tömegszervezet (a Dolgozó Ifjúság Szövetsége) és a Hazafias
Népfront adott keretet: a
fővárosban és a nagyvárosokban inkább az előbbi, vidéken, kisebb
településeken inkább
az utóbbi.
Az ortodox pártvezetők féltek is a felülről jövő fellazítástól.
Számukra a Népfront
jelzője továbbra is a „függetlenségi” maradt, mint 1949 és 1954
között, s az akkori idők
szellemének megfelelően a legkisebb önállóságot sem
engedélyezték volna a
Népfrontban tevékenykedőknek. Az MDP Budapest XIII. kerületi
pártbizottságán,
amelynek élén 1956 nyarán Biszku Béla állt, különösen aggódtak.
1956. augusztus 15-i
jelentésükben olvasható: „Tisztázni kell a Függetlenségi
Népfront kerületi szerepét és
célkitűzéseit, valamint szervezeti formáit, mert a jelenlegi
körülmények között félő,
hogy a meglévő erők szétszélednek (MNDSZ, békebizottságok).
Célszerű lenne a
Népfrontot az Agit. Prop. Osztály hatáskörébe utalni.” 29
Már a preforradalmi időszakban is voltak jelei a
többpártrendszer visszatértének: ezek a
Hazafias Népfronton belüli kezdeményezések azonban csak az
1947-es koalíció
visszaállítását célozták, ami azt jelentette, hogy a kommunisták
vezető szerepe továbbra
is megkérdőjelezhetetlen maradt. Az MDP Titkársága 1956.
augusztus 13-án foglalta
határozatba, hogy volt kisgazdapártiakat, szociáldemokratákat és
parasztpártiakat kell
bevonni a Hazafias Népfront munkájába.30 A rákövetkező hónapban
megkezdődött a
„feladat lebontása”.
Szolnok megyében 1956 szeptemberében a helyi újság olvasói a
Hazafias Népfront
országos titkárával készített interjúból szerezhettek tudomást
arról: kívánatos, hogy a
korábbi években kiszorított koalíciós párti politikusok
visszatérjenek a közéletbe.31 Az
országos szerv titkára néhány hónappal korábban még az MDP
megyei első embere
volt. Azok közé a befolyásos nemzeti érzelmű kommunisták közé
tartozott (tagja volt a
Központi Vezetőségnek), akik 1956 őszén az 1954 végén
megszakított Nagy Imre-i
vonalat vitték tovább.32
Miskolcon MDP-tag egyetmisták vetették fel 1956 szeptemberének
végén: „a volt
pártok vezetőinek találkozója nem előkészítése-e a
többpártrendszerre való
29 BFL XXXV. 108. a. 43. ő. e. 30 MOL 278. f. 54. cs. 406. ő. e.
31 Cseh 2000, 4. 32 Standeisky Éva OHA-interjúja Dávid
Ferenccel.
-
25
visszatérésnek?” A pártcsoportbizalmi jelentéséből nem derül ki
egyértelműen: örültek-
e a hallgatók a változásnak – a kommunista reformelképzelések
felvetődésének –, vagy
éppen fordítva – aggódtak amiatt, hogy csökken a kommunista párt
hatalma. A bizalmi
így magyarázta meg, hogy mit jelent a visszatérés az 1954-es
Nagy Imre-féle
politikához Nagy Imre nélkül: „a találkozót a Népfront hívta
össze, hogy a
szimpatizánsok rétegét is bevonja munkánkba. Elmondtam
véleményem a
többpártrendszer létjogosulatlanságáról, és hogy az ahhoz való
visszatérés milyen
hibákhoz vezetne.”33 A városban október 14-én a Hazafias
Népfront szervezésében és
Földvári Rudolfnak, a MDP megyei első titkárának jóváhagyásával
gyűltek össze a volt
koalíció pártjainak kommunistabarát képviselői, amiről a helyi
lap A nép-nemzeti
összefogásban erő rejlik címmel számolt be.34
A Hazafias Népfront reformokra hajló kommunistái már 1956 nyarán
szerették volna
reaktivizálni Nyíregyházán a kisgazdapárt egykori megyei
elnökét, Lupkovics
Györgyöt, aki a teljes kommunista hatalomátvétel előtt – 1948
elején – állt félre. (Az
1891-ben született, jogi végzettségű, 1944-ig főtisztviselőként
dolgozó Lupkovics, aki
felesége 100 hold körüli birtokán gazdálkodott, 1945
augusztusában lépett be a
kisgazdapártba; az 1947-es választásokon lett országgyűlési
képviselő: 1948
februárjában lemondott parlamenti mandátumáról. 1949–1950-ben a
debreceni egyetem
jogi karán volt magántanár, majd könyvelőként dolgozott.)
Tapogatóztak egykori
politikustársuknál: hajlandó-e együttműködni velük az SZKP XX.
kongresszusa utáni
enyhültebb politikai légkörben. Lupkovics nem mondott nemet, de
az azonnali
csatlakozás helyett programkidolgozásba kezdett, amelynek
óvatosan A pártonkívüliek
véleménye címet adta. Az október 23-án befejezett írás a békés
és fokozatos átalakítás
tervezete, amely politikai realitásokkal számolva a szocializmus
keretein belül ad
ötleteket a jogállamiság megteremtéséhez. A kommunista
párturalommal nem
foglalkozik, a pártállamot áttételesen, az államhatalmi szervek
hatáskörének
kiterjesztésével demokratizálná. Felveti a törvényhozói, a
végrehajtói és a bírói hatalom
szétválasztását, az országgyűlés törvényhozói, kontrolláló
szerepének érvényesítését,
alkotmánybíróság létrehozásának szükségességét, a képzett és
1948 után félreállított
értelmiségiek bevonását a közéletbe és az irányításba. A
kommunista párt hegemón
szerepét nem kérdőjelezi meg, de más szocialista országra
hivatkozva Magyarországon
is előrelépésnek tartaná több párt működését. Sokszor hivatkozik
a Nagy Imre-
33 Rásó 1998. 23. 34 Horváth 2000, 41.
-
26
kormányra, és a SZKP XX. kongresszusára, amely szerinte
lehetőséget ad az 1953–
1954-es reményteli megújulás folytatására. A régi-új
politizálási mód Lupkovics szerint
nem csupán sokak belső emigrációját szüntetné, meg, hanem a
politikai emigránsok
nagy részét is hazavonzaná.35 A vélemény lényegében nem más,
mint a hatalomnak tett
ésszerű, jószándékú, józan és tisztességes együttműködési
javaslat, aminek feltétele: az
uralmon lévő kommunista párt nyitottabb, befogadóbb politikája,
az 1956 nyarán
elkezdett változtatási folyamat – Rákosi menesztése, az
értelmiségi határozat, a
Hazafias Népfront szerepkörének tágítása – kiterjesztése és
bővítése. Erre volt is az
állampártban némi fogadókészség, ami azonban nélkülözte az
őszinteséget, a valódi
megegyezési szándékot: politikai taktika volt inkább. A vezető
kommunista politikusok
kijelentéseinek őszinteségét eleve megkérdőjelezte, hogy
továbbra sem látták volna
szívesen Nagy Imrét a hatalomban. Pedig Nagy Imre
visszafogadásával látványosan
bizonyíthatták volna változtatási szándékuk komolyságát. Az MDP
hitelét tovább
csorbította, hogy azok hirdettek változást, akik korábban a
hibákat elkövették, és
félreállították azokat, akik 1953-től valóban demokratizálni
akarták a kommunista
diktatúrát. „Mert remélhető-e, hogy azok, akik eddig éveken át a
legsúlyosabb
törvénysértéseket kezdeményezték és követték el, az
elrendelteket pedig minden
erkölcsi gátlás nélkül végrehajtották, a XX. kongresszus után
egy csapásra a szocialista
törvényesség lánglelkű apostolai lesznek? – teszi fel a kérdést
Lupkovics, és a választ is
megadja – Nem, ez nem képzelhető el!”36
Azoknak a „megtisztított” koalíciós pártoknak a vezetői, akik az
1947-es választás után
is a parlamentben maradtak, már 1956 nyarán tapasztalhatták,
hogy a nehézségekkel
birkózó kommunisták számítanak rájuk. Tildy Zoltánt a
békemozgalomba próbálták
bevonni 1956 júliusában, aki nem is zárkózott el a közeledés
elől. Szeptember-
októberben volt párttársával, Dobi Istvánnal járta az országot,
aki a legfőbb
államhatalmi szerv, a bábszerepet játszó Elnöki Tanács élén
állt. A kommunisták által
továbbra is ellenőrzött Hazafias Népfront vezetésébe várták a
börtönből kiengedett
korábbi szövetségeseiket, mindenekelőtt a kisgazda Tildyt és a
szociáldemokrata
Szakasits Árpádot.
A volt szövetségesek közül többen a Nagy Imre-párti ellenzéki
kommunistákkal
rokonszenveztek, de nem akartak szembekerülni az egyre
engedékenyebbnek tűnő
35 Vida 1995. 36 Vida 1995, 387.
-
27
hivatalos vezetéssel sem. El sem tudták képzelni, hogy újra
önállóan szerepet
vállalhatnának.
A pártvezetés a Népfrontban mérte le reformlépései hatását,
rajta keresztül tesztelte
mérsékelt újításait. Ezzel egyúttal elképzelései komolyságáról
is bizonyítványt állított
ki, hiszen egy viszonylag súlytalan, ugyanakkor egy neki
teljesen kiszolgáltatott
szervezetet preferált. A népfrontszervek viszonylagos hatalmi
jelentéktelenségével a
társadalom is tisztában volt. Paradox módon azonban ez a
háttérszervezet éppen
súlytalansága miatt fóruma lehetett azoknak a politika iránt
érdeklődő nem
kommunistáknak, akiknek más lehetőségük nem volt a
közszereplésre.
A pártállam helyi szervei: a tanácsok
A második világháborút közvetlenül követő években a kommunista
párt, s
mindenekelőtt a Rajk László vezette Belügyminisztérium sok
energiát fektetett abba,
hogy „megtisztítsa a reakciósoktól” a települési
önkormányzatokat, vagyis a
kommunista célok követésére kényszerítse őket. 1946-ban a
közigazgatási
alkalmazottak zöme pártonkívüli volt, s utánuk sem a
kommunisták, hanem a
szociáldemokraták és a kisgazdapártiak következtek. A
B-listázások során csaknem
százezer pénzkeresőt, zömükben pártonkívülieket és
kisgazdapártiakat távolíttattak el a
közigazgatásból, s helyüket már 1947-től gyorstalpalókon
kiképzett pártjanicsárok
foglalták el: kommunista párthűségükhöz szakmai gyengeség
társult, s ez a
szerencsétlen párosítás jellemezte az 1950 utáni tanácsrendszer
kinevezett és választott
tisztségviselőinek zömét is.37 Az 1950-ben létrehozott és
1954-ben újraválasztott
tanácsok a hirdetett elvek ellenére képtelenek voltak az
önkormányzatiság és a
szakigazgatás egyesítésére. A centralizált tervgazdálkodás
körülményei között feladatuk
szinte csak a begyűjtési tervek végrehajtására korlátozódott,
„presztízsük rendkívül
alacsony volt. 1954-ben már olyan vélemények is elhangzottak,
hogy a tanácsok
lejáratták magukat.”38 Az ebben az évben hozott második
tanácstörvény – az elsőt 1950-
ben fogadtatta el az MDP az országgyűléssel – némileg
megnyirbálta a járások
hatáskörét a városok javára, a községekben az irányítási mód
lényegében nem változott.
A helyi vezetők többségét a párt állította a települések élére,
s az apparátusbeliek
választása nem mindig bizonyult szerencsésnek: az idegenből
jöttek nem ismerték a
37 Gyarmati 1981, 1992. 38 Pálné Kovács 1999, 114.
-
28
helyi viszonyokat, szakértelmük, műveltségük, emberségük nem
egyszer elégtelen volt.
A bajai járásban 43 községi vezető közül 29-nek nyolc
általánost, vagy annál kevesebb
osztályt végzett.39 Feletteseik gyakran cserélgették őket, ami
csak elmélyítette a bajokat.
Az 1954-es tanácstörvény a szocializmus keretein belüli
decentralizációt és ésszerűsítést
szolgálta, amit akkor még úgy képzeltek el, hogy a Hazafias
Népfront segítségével a
volt koalíciós pártok együttműködni hajlandó tagjait is bevonják
a közügyek intézésébe.
A Magyar Dolgozók Pártja hegemóniája változatlan maradt, bár –
szándékosan –
rejtettebben érvényesült. A tanácsok továbbra is a
pártutasításokat hajtottak végre:
legfőbb feladatuk továbbra is a begyűjtés megszervezése,
valamint a tsz-ek létrehozása
és működtetése volt.
Az 1954 végén tartott tanácsválasztásokon a Hazafias Népfront
jelöltjei között sok
reformer érzelmű ember is bekerült a tanácsokba, akik az 1955-ös
rákosista
visszarendeződés után kedvetlenül és vonakodva alkalmazkodtak az
újkonzervatív
pártvonalhoz, vagy visszahúzódtak. Helyük azonban így is
stabilabb volt, mint
elődjeikéi. Kiskőrösön például 1950 és 1954 között hét
tanácselnök és nyolc
tanácstitkár váltotta egymást, az utánuk jövők viszont a
forradalom után is
funkciójukban maradtak.40
A népfrontszervezetek és a tanácsok szorosan összekapcsolódtak:
az utóbbiak a
pártállam helyi végrehajtó szervei voltak, az előbbiek pedig
belülről – tagjai közül
sokan tanácstagok is voltak –, illetve kívülről – a
népfrontmozgalom révén – támogatták
a helyi államhatalmi szervet, a tanácsot. A népfrontszervezetek,
ugyanúgy, mint a
tanácsok, a helyi hatalom legmeghatározóbb tényezőjétől, a helyi
MDP-szervezettől
függtek. Az MDP helyi apparátusának vezetői, tagjai határozták
meg a Népfront
összetételét, és ők döntötték el, hogy kik kerüljenek be a
Népfront helyi vezetői közé,
milyen legyen a mozgalomszerű szervezetben a párttagok és a
pártonkívüliek aránya.
Programjukba, tevékenységükbe is beleszóltak. A működéshez
szükséges infrastruktúrát
is a kommunista párt biztosította. A tanácsok államigazgatási
jellegüknél fogva
nehezebben változtak, mint a mozgalomjellegű Népfront.
Tevékenységükre és
alkalmazottaik összetételére ez egyaránt vonatkozik. Az MDP élt
a tanácsok és a
népfrontszervezetek nyújtotta eltérő lehetőségekkel.
A szabadság felé nyíló szűk rést, amit az 1954. évi módosított
tanácstörvény ütött a
diktatúra falán (nyilvánossá tették a tanácsüléseket), 1956-ban
maguk a parasztok
39 Tanácsfunkcionáriusok 1958, 184. 40 Tanácsfunkcionáriusok
1958, 74.
-
29
igyekeztek tágítani. Dobozon október 21-én 200-250 főnyi tömeg
jelent meg a
tanácsülésen. A bíráló felszólalásokkal szemben a tanácsi
vezetők tehetetlennek
bizonyultak. A leghatásosabban az a könyvtáros beszélt, aki a
rosszindulatú megyei
rendőrségi jelentés szerint a vezetők, a kormány ellen izgatott,
a nyugati demokráciát
éltette, s a feloszlatandó DISZ új ifjúsági érdekképviseleti
szerv létrehozását követelte.41
Két nappal később Mélykúton csaknem százan jelentek meg a
tanácsházán: nem értettek
egyet a tagosítások módjával, vagyis nem fogadták el a tanács
által felajánlott
csereingatlant: a járási vezetés helyreigazító döntésében
bíztak.42
Hódmezővásárhelyen szintén sokan – 272-ből 144
–visszautasították a felajánlott
csereföldet, Maroslelén a hetivásáron összegyűlt emberek
benyomultak a tanácsházára,
és tagosított földjeik visszaadását követelték.43 Heves megyében
is voltak nyílt
megmozdulások: volt, ahol elzavarták a földnyilvántartókat,
másutt röpcédulán bíztatták
a lakosságot, hogy foglalják vissza tagosított földjüket.44
Hajdúszoboszlón a helyi népfrontvezetők október 18-ára hívtak
össze lakossági gyűlést:
az MNDSZ helyiségébe nem fért be az érdeklődő tömeg, s ezért
átmentek a művelődési
házba. A „népgyűlésen” a felszólalók élesen bírálták a helyi
tanácsot és a
pártszervezetet.45
Hosszúpályiban október 20-án lezajló tanácsülés a forradalom
alatt igen sok falusi
településen lezajló eseménnyel rokonítható: a helyiek a járási
és a megyei tanács néhány
képviselőjének jelenlétében leváltották a tanácselnököt. A
különbség az, hogy október
20-án, vagyis a forradalom előtt maga a hatalom kezdeményezte az
elnök visszahívását,
akinek basáskodó magatartása szemet szúrt a járási állami és
pártvezetőknek. Az MDP-
ben 1956 őszén újrainduló reformfolyamat helyi megnyilvánulási
formájának lehetünk
itt tanúi. A csaknem félszáz tanácstag mellett 180 érdeklődő is
jelen volt az ülésen. Sem
az elnök, sem a település függetlenített párttitkára – nyilván ő
is ludas volt az elkövetett
hibákban, azért maradt távol – nem jött el a tanácskozásra, ami
pártállami viszonyok
között csak úgy lehetséges, hogy a távol maradásra
feletteseiktől engedélyt kaptak: a
járási és a megyei vezetők nem akarták a hatalom lejáratódott
képviselőit kitenni a
nyilvános bírálattal járó megaláztatásnak. Az egyik felszólaló
javasolta, hogy a
település élére a jövőben falubeli kerüljön, egy másik a számos
szabálytalanságot,
41 Kajári (szerk.) 1996, 3. 42 Uo. 1. 43 Farkas 2003. 204. 44
Cseh 2003. 271. 45 Fekete Zsolt levelezős joghallgató helytörténeti
dolgozata, 2006.
-
30
visszaélést elkövető járási adóügyi felügyelő kitiltását kérte a
községből. Mások a
szocializmus magyar útja mellett érveltek – „Ne menjünk mi egy
nép után sem: sem
Kelet, sem Nyugat után, maradjunk mi csak magyarok!” –, és
bírálták a
pártfunkcionáriusokat (az MDP tagok egyik része a pártért, másik
pedig a pártból él).
Sokan sérelmeiket sorolták, amelyeket a helyi állami- és
párthivatalnokoktól szenvedtek
el. Követelték a begyűjtés eltörlését, szidták Rákosit. „Legyen
már egyszer vége a
hazudozásoknak!” – tört ki egyikük. Többen az erőszakos
téeszbekényszerítést
kifogásolták: „ha valaki nem tud fizetni, azt felelik, hogy
menjen be a téeszbe, ott
könnyebb lesz”; „helytelen, hogy téesszel fenyegetik az
embereket, ami miatt sokan
büntető lágernek tekintik a téeszt”.46 A tanácsülés éjjel fél
egyig tartott.
A derecskei járási tanács jószándékú kommunistái nem sejthették
előre, hogy
reformlépésükkel saját hatalmukat ásták alá: szabad
véleménymondásra, demokratikus
öntevékenységre bátorították a falusiakat. Feltehetően meg
voltak győződve arról, hogy
a többség számára vonzó szocializmust erősítik, amikor a durva
hibákat kijavítják.
Megkockáztatható a feltételezés: ha az ország számos településén
a hatalom birtokosai
hasonló módon jártak volna el, nem robbant volna ki a
forradalom. A tények mást
sugallnak: október végén a kommunisták már mindenképpen elkéstek
a reformokkal: a
felgyülemlett feszültséget egy-két szelep kinyitásával ekkor már
nem lehetett levezetni.
A kezdeményezésnek a kormánytól kellett volna kiindulnia: az
állampárt következetes
és hónapokig tartó reformszellemű megújulásának magával kellett
volna ragadnia a
funkcionáriusok ezreit ahhoz, hogy a lakosság a rend
felborulásakor hallgasson rájuk.
Ennél is lényegesebb: nem csupán a vezetőknek és a
középirányítóknak, hanem a
lakosság többségének is hinnie kellett volna a
szocializmusban.
Ugyanakkor nem szabad lekicsinyelni a hosszúpályi tanácsülés
feszültségoldó hatását:
az október 20-i hatalmi reparációs aktusnak is szerepe lehetett
abban, hogy a községben
a forradalom idején békésen zajlott a hatalomváltás.
A bomlásjelek ellenére a hatalmi keretek lényegében
változatlanok maradtak, a
válságtünetek kezeléséről azonban egyre inkább megoszlott a
hatalmi szervekben
tevékenykedők véleménye. Az állampárton belüli nézetkülönbségek
nem voltak
látványosak, annál szembetűnőbbekké váltak a nyilvános
pártnapokon és a párton
kívüliek számára is engedélyezett rendezvényeken. A reformokat
támogató
kisebbségnek sikerült kihasználni a nyilvánosságot. A
népfront-összejövetelek, az
46 Bödi 1998, 228–229.
-
31
értelmiségi vitafórumok lettek a változást akarók sokszínű
táborának fő
megnyilvánulási formái.
Október 23-án az egyik dél-dunántúli faluban megnyerő külsejű nő
járt házról-házra: „a
rendszer, a kommunisták, a Gerő-uralom, [...] az oroszok ellen
lázított.”47 Budapesten
nagy események vannak készülőben, mondta. Az emberek
hitetlenkedve hallgatták.
Valaki feljelentette a pártbizottságon és a rendőrségen. Az
asszonyt kihallgatták.
Kiderült, hogy a jól informált hírhozó fényképész-ügynök,
hajdani politikai internált,
még korábban nagykereskedő-feleség. Nem tartóztatták le:
bolondnak nyilvánították,
hogy ne kelljen vele foglalkozniuk. Lehet, hogy másképp történt.
A szokatlan jelenség,
a csinos vándorfotós felbolygatta a falu népét. A megnyerő
modor, a jó beszédkészség,
az empátia munkájához tartozott: a megrendelések számát növelte
azzal, ha ráérzett a
helybéliek rendszerellenes gondolataira. Utalásait nem lehetett
kriminalizálni, s a
rendőröknek is tetszhetett, amit mondott, s ahogyan
kinézett...
A változtatnivalókat az értelmiségiek gondolják ki és foglalják
szavakba, a forradalmat
spontán és szervezetlenül a tömeg csinálja. A reformelképzelések
és a forradalom
valósága között óriási az eltérés. Ugyanakkor a szellem emberei:
a tudósok, írók,
művészek azok, akik képesek megjeleníteni a társadalmi
feszültségeket.
„A város lefojtott hangulatát nehéz elviselni. Alig érthető meg,
hogy mi történik az
emberekkel – jegyezte fel naplójába Kassák Lajos – Legtöbbjüket
valami
megmagyarázhatatlan izgalom gyötri. Nem igaz, hogy az emberek
rongyosak, az sem
igaz, hogy éhesek, mindenkinek megvan a legszükségesebb rongya,
napi betevő falatja,
s mégis kedvetlenek, reménytelenek. A legfelsőbb vezetők, ha
ismernék a valóságos
helyzetet, bizonyára kinyitnának valahol valamiféle biztonsági
szelepeket. Nagy az
elzárt gőzök feszítő ereje (nem fog megtörténni, de mégis
tartani lehet a robbanástól).”48
Megtörtént. De mik voltak azok az „elzárt gőzök”? Miben értett
egyet a kuláknak
nyilvánított birtokos paraszt és a volt uradalmi cseléd vagy a
napszámos; az elbocsátott
„horthysta” köztisztviselő és a Rákosi-rezsimet kiszolgáló
„tanácsi dolgozó”? A
hódítónak szóló szovjetellenességben és a magánszférát is
kisajátító sztálinizmus
gyűlöletében. Ahogyan a kortárs írta később: „Emberi lényemben
akartak
megváltoztatni, hús-vér magyar proletárkölyökből pravoszláv
tébolydából kikerült
félhülyét akartak csinálni.”49
47 A kommunista jelentésíró szerint a „zsidók” ellen is! PIL
867. f. L-182. ő. e. 48 Kassák 1988, 362. 49 Péterfi 1992, 565.
-
32
*
A diktatúra enyhítése az SZKP XX. kongresszusa után a csőd
felemás beismerése volt.
A forradalom idején tovább pattogzott a vakolat a
racionalizálódó diktatúra furcsa
építményéről. Árnyékában kezdtek kirajzolódni az 1945–1946-ban
csak az alapozásig
eljutott demokrácia-struktúra körvonalai is.
-
TÖMEG
„Jaj a sok nép zúgásának, akik úgy zúgnak, mint a tenger zúgása,
és a népek háborgásának, akik háborognak, mint erős vizek! A
népségek, mint sok vizek háborgása.” (Ézsaiás 17. 12–13.)
„Mindenki tömeg: te, én, mi valamennyien. Minden ember, ha
összejön, tömeggé válik, ez alól nincs kivétel.” (Moscovici, 1985.
75.)
„A tömeg állat, nem ember.” (Oszip István felszólalása az MKP KV
1946. augusztus 2-i ülésén.)
„Csőcselék? Nem, hanem öntudatos magyar nép.” (1956 októbere
Szabolcs-Szatmár megyében, 97.)
Kikből állt a tömeg ötvenhatban? Hogyan különíthetők el a
különféle
tömegmegnyilvánulási formák? Milyen következményei lettek a
tömegmegmozdulásoknak? Hogyan és kik hasznosították az október
23-a és 26-a
közötti napok tanulságait? Milyen szerepet játszott a
demokratikus iskolázottság hiánya
a tömeg megmozdulásaiban?
A tömeg a 20. században főszereplő lett. Az új tájékozódási
pontokat keresők politikai
megmozdulásai megsokasodtak. A politikában helyet kérő tömegek
követeléseiket
felvonulásokkal, tüntetésekkel is nyomatékosították. A
piacgazdaság ciklikus krízisei
mindenekelőtt a bérből és fizetésből élőket vitték az
utcára.
Gustave Le Bon, Gabriel Tarde, Sigmund Freud és mások már a 19.
század végén, a 20.
század elején felfigyeltek ezekre az új jelenségekre, a húszas,
harmincas években a
tömegekkel foglalkozók száma tovább gyarapodott – Jose Ortega y
Gasset volt a
leghatásosabb –, majd a második világháború után a tömeg
filozófiai, szociológiai,
lélektani műhelyek kutatási témája lett.1 Az 1945 utáni nyugati
tömegjelenségeknek
könyvtárnyi irodalma van. Ugyanez nem mondható el a Szovjetunió
és a befolyási
övezetébe tartozó országok tömegmozgalmairól.2
1 E kutatásokat összefoglalta Alice Freifeld, aki az 1848-as
magyarországi forradalom tömegjelenségeiről írt monográfiát.
Freifeld 2000. 2 Pataki Ferenc A tömegek évszázada című
összefoglalója ez utóbbiak közül csak a magyarországiakat tekinti
át, ugyanakkor részletesen kitér a tömeglélektan születésére,
meghatározó személyiségeire. Lásd még Vlagyimir Kozlov művét a
szovjetunióbeli tömegmegmozdulásokról. Kozlov 1999.
-
34
Hogyan definiálható a tömeg? „Érzelmeiben és cselekvéseiben egy
ideig egységet
tanúsító embercsoport, amelyben az egyes egyének teljes
figyelmüket ugyanannak a
tárgynak vagy eszménynek szentelik.”3 A tömeg nem a sok egyéni
akarat összesítője. S
az sem áll, hogy a sok ember együtt alacsonyabb szellemi
színvonalú, mint a tömegben
lévő egyén.4 A tömeg egyszerűen más minőség: az együttlétben
egyenrangúként,
névtelenként megjelenő individuumok átmeneti közössége. A közös
cselekvés
uniformizálja, utánzásra készteti tagjait, felmenti az egyént az
önvizsgálat kényszere
alól. Névtelenséget, közös felelősséget ígér, ami sokakra
felszabadítóan hat, egyeseket
már-már mámoros érzéssel tölt el. A lélektan ezt a jelenséget
egyéniségvesztésnek
nevezi. A tömegben az eszmék és érzelmek spontán jutnak
kifejezésre. A tömeg
kötöttségektől megszabaduló társadalmi lény (animal), állandó
mozgásban,
forrongásban van.5 Benne a brutalitás és az önkívületi állapot
együtt járhat az
önfeláldozással és a hősiességgel. Az individuumok együtteséből
közösségi egyén lesz.6
A szociálpszichológus Serge Moscovici szerint a történelmet a
gazdaság alakulása és az
emberek közö
