SZOCIÁLPOLITIKA

A szociálpolitika a jó vagy legalábbis egy jobb társadalom természetéről szóló

megállapításokból, eszmékből eredeztethető. A szociálpolitikai gondolkodás elsődleges

kérdései a társadalom működéséből következnek: minek kellene, vagy minek nem kellene

lennie? Középpontjában nem csupán egyes egyének vagy csoportok jóléte áll, hanem

mindenkié.

A szociálpolitikát a társadalompolitikával való viszonylatában úgy jellemeztük, mint

az egyik olyan eszközjellegű politikát, amivel a társadalmi struktúra viszonyai

befolyásolhatók. Milyen értelmet takar a politika a szociálpolitika szóban?

• Egyrészt jelent eszméket, értékeket, hiteket a társadalmak és társadalmi kapcsolatok

helyes rendjéről.

• Másrészt ösztönzi a változásokat a társadalom kívánatostól eltérő szerkezeteiben és

viszonyaiban.

A következőkben a szociálpolitika tudományos igényű meghatározási kísérleteit és fogalmát

tekintjük át.

A szociálpolitika fogalma

A szociálpolitikának számos meghatározási kísérlete ismeretes. Ezek a meghatározási

kísérletek a szociálpolitika egy-egy jellegzetességét emelik ki.

• A leíró, intézményi szempontú megközelítés azokat a szociálpolitikai feladatokat (pl.

idősgondozás, segélyezés, hajléktalan ellátás stb.) veszi számba, amivel a szociális

közigazgatás foglalkozik.

• Van olyan meghatározási kísérlet, amelynek alapját az adja, hogy a szociálpolitika

milyen társadalmi funkciók betöltésére jött lére, és ezek mennyiben járultak hozzá a

társadalom zavartalan működéséhez. (Pl. a szegényházak, dologházak esetében a szegények

ki- és elzárása a társadalomból; vagy a társadalombiztosítás funkciója a baleseti, betegségi

kockázatok kivédésében; vagy a gyári törvények mennyiben gátolták a munkaerő kizsák-

mányolását; stb.)

• Végezetül a nézetek egy harmadik típusa annak alapján határozza meg a

szociálpolitikát, hogy kinek, honnan, mennyi és hogyan jut a szociálpolitikai ellátásokból (pl.

mindenkinek állampolgári jogon vagy csak egyes veszélyeztetett társadalmi csoportoknak,

„jótékony adományként" vagy jogilag meghatározott módon).

Ferge Zsuzsa

http://pogi.blog.fn.hu/index.php?

view=bejegyzes_oldal&bejid=147774&bejcim=Hol_a_magyar_szocialpolitika&todo=/

Mindezek után Ferge Zsuzsa meghatározását elfogadva a szociálpolitikát úgy tekintjük, mint:

1. történelmileg kialakult intézményrendszert,

2. ami kielégít bizonyos, a piaci kapcsolatok révén nem megfelelően kielégíthető

szükségleteket,

3. túlnyomó részt az állami elosztás, újraelosztás eszközeivel, és

4. viszonylag önálló, elkülönült rendszerként, illetve intézményrendszerek együtteseként

működik.

Bővebben kifejtve, a meghatározás egyes elemei a következőket jelentik:

1. A szociálpolitika története során egyre szerteágazóbb intézmények rendszerévé

alakult. Ahogy változott és vált egyre bonyolultabbá a társadalmak struktúrája, úgy változtak

a társadalmi segítés formái, intézményei és váltak egyre szervezettebbé.

2. Általában szükségleteink kielégítésére különböző módok kínálkoznak: vagy

megtermeljük, és/vagy cserébe kapjuk, és/vagy a piacon megvásároljuk. Ez többnyire

magánügy. Vannak azonban a társadalom által fontosnak tartott szükségletek, pl. a legalap-

vetőbb, az élet fenntartásának szükséglete vagy az időskori megélhetés biztosítása. Ezek a

szükségletek, amelyek a közös társadalmi felelősség révén közüggyé válnak. A közüggyé vált

szükségletek kielégítése - a létező társadalmi egyenlőtlenségek miatt - nem bízható pusztán a

piacon való megvásárlásra, de a kölcsönös segítségre és a „saját megtermelésre" sem.

A társadalmi működés zavarainak kijavítására a szociálpolitika akkor lép be, amikor a

szükségletek kielégítése egyéni szinten nem megfelelő, és szükségszerűvé válik a (társadalmi,

állami, kormányzati) beavatkozás.

3. Ez a pont egyrészt azt jelenti, hogy a közüggyé vált szükségletek biztosítását

legfőképpen az állam garantálja. Az utóbbi években Magyarországon is tanúi lehettünk

annak, hogy az állam mellett megjelentek olyan társadalmi szervezetek (alapítványok,

egyesületek, közhasznú társaságok, önkéntes egészség és nyugdíjpénztárak stb.), amelyek

szintén részt vesznek a szükségletek kielégítésében.

Másrészt azt jelenti, hogy pl. az állampolgárok által befizetett adókat, járulékokat az állam

összegyűjti, és újra elosztja az általa fontosnak ítélt területekre, pl. utat, lakást épít,

kórházakat működtet, szociális támogatásokat nyújt, nyugdíjat fizet és emel. Ugyanez történik

a jótékony szervezeteknek nyújtott adományokkal is. A szervezetek az összegyűjtött

adományokat újra elosztják azok között, akiknek a támogatását felvállalták. A két újraelosztás

között az a különbség, hogy míg az állami elosztás meghatározott, törvényekben lefektetett

módszerekkel és feltételekkel történhet, addig a jótékony szervezetek maguk döntik el, hogy

kit, hogyan és mi módon támogatnak.

4. Mint láttuk, a szociálpolitika a társadalompolitika része. Önállósága társadalmi

beágyazottságában rejlik, de határai és „milyensége" nagyban függ a gazdaságtól és az

uralkodó társadalompolitikai elképzelésektől. Mindezek a gyakorlatban a szociálpolitika saját

intézményrendszerén keresztül jutnak érvényre.

Biztonság és megelőzés - a szociálpolitika alapvető céljai

A szociálpolitika alapvető céljai azt mutatják meg, hogy a társadalomnak milyen céljai

vannak a segítéssel. Itt is el kell mondanunk azt, hogy a célok meghatározása mindig függ az

adott kortól, társadalmi értékektől és erőviszonyoktól, a gazdasági-politikai berendezkedéstől

és a közüggyé tett szükségletek körétől.

A szociálpolitika elsődleges célja az abszolút biztonság megteremtése, azaz

valamilyen, a közösség által minimálisnak ítélt szociális biztonság megteremtése. A

minimálisnak ítélt szociális biztonságot azonban nem csak a jövedelmi viszonyokra kell

érteni, hanem a társadalmi helyzetet meghatározó valamennyi területre, pl.: lakás, munka,

iskolai végzettség, kultúra stb., vagyis a mindennapi lét biztonságára és kiszámíthatóságára.

Minden esetben, amikor valamilyen kérdésről abszolút értelemben beszéltünk, felbukkant a

másik, a relatív oldal. A biztonság esetében is beszélhetünk relatív biztonságról, ami azt az

igényt fejezi ki, hogy pl. munkaképesség elvesztésekor, özvegység esetén, krónikus betegség

kialakulásakor, stb. az egyén vagy a család életszínvonala ne süllyedjen túl nagyot, ne kelljen

minden addigit feladni. Ilyen fokú biztonságot azonban a társadalom nem tud és nem is akar

tagjai számára garantálni, ezt az egyéni felelősség kérdésébe utalja. Ez azonban nem jelenti

azt, hogy nincs társadalmi válasz a kérdésre. A válasz a (kötelező és az önkéntes)

társadalombiztosításban rejlik. A társadalmi felelősségvállalás oly módon jelentkezik, hogy a

társadalom kötelezi az egyént, hogy készüljön fel az ilyenfajta kockázatok megelőzésére, pl. a

társadalombiztosítási járulék fizetésével.

A szociálpolitika másik fő célja, a megelőzés - prevenció -, a probléma tényleges

kialakulásának megakadályozása. A valódi preventív eszközök inkább társadalompolitikai

jellegűek (a megelőzés legjobb módszere, ha nincs analfabétizmus, munkanélküliség,

hajléktalanság stb.). Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a szociálpolitikának ne lenne

egyik legfontosabb célja a megelőzés. Preventív szociálpolitikai célnak tekintünk minden

olyan eszközt, ami képessé teszi az embereket saját sorsuk alakítására: az „önsegítés

segítésére", vagy ahogy a régi kínai mondás tartja „ne halat adj, hanem tanítsd meg halászni".

Halmozottan fogyatékos gyermek

http://ataszjelenti.blog.hu/2012/09/15/_az_allam_csak_akkor_segit_ha_mar_a_padlon_vagy

Ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy a szociálpolitikának legtöbbször a már kialakult

helyzettel kell szembenéznie. Mi lehet ilyenkor a legfőbb cél? Nem más, mint az utólagos

helyreállítás - a korrekció -, a már meglévő nehézségek, problémák „kezelése". A korrekció

védelmezés, „életben tartás", és éppen ezért a korrektív célok - a preventív célok mellett -

nélkülözhetetlenek. Nagyon fontos alaptétel, hogy ennek a két elvnek együtt, egymást

kiegészítve kell járnia. Ez annyit jelent, hogy korrigálni kell a már kialakult bajt, de meg kell

előzni további más hátrányok, problémák kialakulását.

A szociálpolitika alapelvei

A szociálpolitika alapelvei a „hogyan, milyen formában?" kérdésekre adott válaszokat

mutatják meg.

A „hogyan?" kérdésére adott válaszok a szociálpolitika talán legtöbbet vitatott

alapelvei közé tartoznak. A javak elosztása két alapelv mentén történhet: univerzalitás és

szelekció alapján.

• Az univerzalitásnak kétféle jelentéstartalma is van. Egyrészt egyetemességet jelent:

azaz jogosultságot mindenki számára, feltétel nélkül. Másrészt az egységesség alapján azonos

mennyiségű, minőségű támogatást minden jogosult számára. Az univerzális megoldások

alkalmazása mögött általában a technikai egyszerűség, a prevencióra és a társadalmi

integrációra törekvés húzódik meg. Az univerzális ellátás általában az állam által finan-

szírozott, főként pénzbeli ellátási formákra jellemző.

• A szelekció (kiválasztás) alapelvei - különösen szűkös erőforrások esetén -

érvényesülnek. Ekkor az a cél, hogy a társadalom leginkább rászorult, leginkább hátrányos

helyzetben lévő tagjaihoz jusson el hatékonyan a szociális támogatás.

A szelekció ugyancsak kettős jelentést hordoz. Jelentheti egyrészt a jogosultak szelektálást

(pl. a jövedelemhatár figyelembevétele a támogatás elbírálásánál), másrészt a juttatások

választhatóságának, mennyiségének és minőségének szelektálását (pl. csak természetbeni,

vagy pénzbeli, vagy vegyes támogatás).

A szelekció egy tipikus esete a pozitív diszkrimináció: valamilyen előny nyújtása, illetve

hátrány kezelése. Ez azt jelent, hogy a rászorultak közül is a leginkább rászorult egyének

vagy családok számára jár a (jobb és a több) szociális juttatás. A szelektív ellátás a települési

önkormányzatok által pénzben vagy természetben nyújtott ellátási formákra jellemző.

Tágabban társadalompolitikai célok, szűkebben szociálpolitikai alapelvek - az univerzalizmus

és a szelekció elveinek - érvényesülését mutathatjuk ki, ha pl. áttekintjük a családi pótlékra

való jogosultság változásait. A családi pótlék a gyermek eltartására adott fix összegű ellátás.

1990-ig csak azok voltak jogosultak a családi pótlékra, akik alkalmazásban álltak. A

családi pótlék tehát szelektív ellátási forma volt, a jogosultság elbírálásánál úgynevezett

munkatesztet (van munkája vagy nincs) alkalmaztak. 1990-1996 között minden, 0-18 éves

gyermeket nevelő magyar állampolgárnak járt a családi pótlék. Ekkor a családi pótlék

univerzális ellátás volt, mivel alanyi jogon járt. 1996-1999 között családi pótlékot az egy-,

illetve kétgyermekes családok csak abban az esetben kaphattak, ha az előző évben a család

egy főre jutó jövedelme nem haladta meg a jogszabályban rögzített mértéket. A három- és

többgyermekes, illetve tartósan beteg gyermeket nevelő családok jövedelemtől függetlenül

kaphatták az ellátást. A családi pótlék ez idő alatt tehát ismét szelektív ellátási formává vált.

Ekkor a társadalom- és a szociálpolitikai cél csak az alacsony jövedelmű gyermekes családok

támogatása volt. A többgyermekes családok esetében a pozitív diszkrimináció elvét

alkalmazták.

1999-től újra alanyi jogon jár a családi pótlék a 0-6 éves korú és a tartósan beteg vagy

súlyosan fogyatékos gyermek után. A tanköteles 6-16 éves. illetve már nem tanköteles, de

közoktatási intézményben tanuló 20 év alatti eltartottak után iskoláztatási támogatás járt. Az

első esetben a családi pótlék univerzális jellegű, míg a második esetben - iskolateszt

alkalmazása folytán - a szociálpolitikai cél az, hogy a hátrányos helyzetű, főleg cigány

családokban eléljék a gyerekek iskoláztatását. Az iskoláztatási támogatás egy szelektív

ellátási forma volt, mivel nem állampolgári jogon járt, hanem bizonyos feltételek teljesülése

esetén.

A „milyen formában?" kérdésére elvi szinten két fajta megoldás kínálkozhat. Egyrészt egy

úgynevezett integráló (beillesztő), másrészt egy szegregáló (elkülönítő) megoldás.

Önmagában sem az egyik, sem a másik nem nevezhető jónak vagy rossznak. Ennek

megítélését leginkább az adott helyzet - amikor számba veszünk minden lehetséges megoldást

- határozza meg. Vagyis, hogy melyik alapelv szerint cselekszünk, és döntésünknek melyek

az előnyei és a hátrányai. (Gyakorlati szinten a „milyen formában?" kérdés megválaszolása a

pénzbeli, természetbeni és a személyes gondoskodást nyújtó ellátásokban nyilvánul meg.)

• Az érthetőség kedvéért vegyünk először egyszerűbb példát az integrációra: az enyhe

fokban sérült, fogyatékos - mozgássérült, nagyothalló - gyerekek együtt (integrált)

iskoláztatása az egészséges gyermekekkel. Tágabb értelemben az integráció alapelvét

szolgálja a szegény, deprivált családok rendszeres támogatása, hogy megakadályozzák

kirekesztettségüket a társadalomból.

Fogyatékkal élők megkülönböztető jelzése

http://www.168ora.hu/itthon/tarsadalmi-vita-a-fogyatekkal-elok-lakhatasarol-67392.html

• A szegregáció szélsőséges eseteiben a cél valamilyen zavaró jelenség láthatatlanná

tétele, eltüntetése. Ezt nevezzük a szegregáció tudatos fajtájának. Pl. a dologházak és a

szegényházak egyik szerepe a múlt században az volt, hogy eltüntessék a szegényeket,

betegeket, fogyatékosokat a társadalom szeme elől. Hasonló történt a '80-as években

Magyarországon a munkanélküliekkel és a hajléktalanokkal: őket a letartóztatás után pl.

Baracskára javító- átnevelő táborba vitték. A szegregációnak vannak kevésbé szélsőséges, sőt

a hátrányos helyzetű ember érdekeit szolgáló formái is, pl. a fogyatékosok speciális iskolái

vagy az úgynevezett védett közösségek.

A szociálpolitika céljainak és alapelveinek tárgyalásakor azokat az eszközöket mutattuk be,

amelyeket leginkább mérlegelni kell egy-egy szociálpolitikai beavatkozás esetén.

Kitől kinek? - a szociálpolitika szereplői és alanyai

Mindezidáig körbejártuk a szociálpolitika fogalmát, céljait és alapelveit, de egy nagyon

fontos dologról még nem esett szó: kik a szociálpolitika szereplői és alanyai.

1. A szociálpolitika szereplőinek közös jellemzője, hogy ők alakítják, irányítják, tervezik,

ellenőrzik a megvalósuló szociálpolitikát. Ezek a szereplők pedig a következők:

az állam (a kormányzat), a települési és a funkcionális (pl. a kisebbségi)

önkormányzatok, illetve a társadalombiztosítás intézményei,

a gazdálkodó szervezetek (vállalatok, gyárak),

a jótékony, karitatív szervezetek (alapítványok, egyesületek, egyházak, közhasznú

társaságok stb.), valamint

a háztartások, családok.

2. A szociálpolitika alanyainak azokat az egyéneket, családokat tekintik, akik valamilyen

szempontból hátrányos helyzetben vannak, társadalmi lehetőségektől, javaktól megfosztottak,

valamilyen támogatásuk szükséges. Ezek különösen:

• az inaktívak (akiknek nincsen munkajövedelmük, valamilyen szempontból függelmi

helyzetben vannak másoktól, illetve eltartottak),

• a szegények, depriváltak, többszörösen hátrányos helyzetűek (azok, akik

megfosztottak anyagi-, testi-, lelki-, és szellemi erőforrásoktól, előnyös társadalmi

kapcsolatoktól; szükségleteiket nem tudják a társadalmilag minimálisnak ítélt mértékben

kielégíteni, és nem tudnak saját helyzetükön önerejükből változtatni),

• a deviánsok (a társadalom által normálisnak ítélt magatartástól eltérő életmóddal,

viselkedési normákkal rendelkezők, akik ezen nem tudnak, vagy nem akarnak változtatni, pl.

a drogosok, az öngyilkosok, a bűnözők stb.).

Szegénypolitika

Jól segíteni – de kinek és hogyan?

http://www.facebook.com/ELTEtatk/posts/246910125432312

A szegénypolitika a zavaró, kezelendő jelenségnek az abszolút szegénységet tekinti. E

törekvésből következően a szegénység inkább egyéni problémaként jelenik meg. A

szegénypolitika célja, hogy a létfenntartási küszöb alatt élő egyének, családok helyzetén

javítson. A szegénypolitikát ma már úgy tekintjük, mint a szociálpolitika részét. A szo-

ciálpolitika minden hátrányos helyzetű, elesett társadalmi csoporttal foglalkozik, ezek közül

egy a szegények csoportja. A szegénypolitikának mindaddig jogosultsága van egy

társadalomban, amíg szegények vannak, hiszen a szegénység táptalaja lehet a többszörösen

hátrányos helyzet kialakulásának.

A szegénypolitika hagyományos megoldásai közé az úgynevezett „szegénysegélyezés"

tartozik, míg a szociálpolitika eszközrendszerével sokkal szélesebb területeket ölel fel. A

szegénysegélyezéssel szemben a leggyakoribb ellenérv az, hogy nem jut el minden

rászorulóhoz, továbbá megbélyegző hatása van, és sokszor az ajándékszemlélet tapad hozzá.

Ezért fontos a szociálpolitika más eszközeinek alkalmazása.

A települési önkormányzatok által nyújtott pénzbeli ellátások közül hármat kell kiemelni mint

„szegénysegélyezési" formát. A hagyományos segélyezési formához tartozik a rendszeres

szociális és az átmeneti segély. Ma rendszeres szociális segélyt az az aktív korú személy

kaphat, aki munkaképességét legalább 67%-ban elvesztette, vagy a vakok személyi

járadékéban részesül, vagy nem foglalkoztatott és megélhetése más módon nem biztosított.

Átmeneti segélyt kaphat az, aki a létfenntartást veszélyeztető rendkívüli élethelyzetbe került,

vagy időszakosan, tartósan létfenntartási gondokkal küzd.

Igen nagy a jelentősége annak, hogy egy adott társadalomban csak szegénypolitikáról vagy

szociálpolitikáról is beszélhet. Éppen a következő - a szociálpolitika történetét tárgyaló -

fejezetben követhetjük végig azt a folyamatot, hogyan lett a társadalompolitika egyetlen

eszköze a szegénypolitika, majd hogyan jelenik meg a szociálpolitika - a szegénypolitika

mellett - mint a másfajta hátrányok kezelésére is alkalmas társadalompolitikai eszköz.

Forrás:

BARTAL ANNA MÁRIA: Szociálpolitikáról alapfokon 60-69. oldal

Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet, Budapest, 2003.