Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar

Szélsőbaloldali terrorizmus Nyugat-Európában

A Német Szövetségi Köztársaság és a Vörös Hadsereg Frakció

konfliktusának dinamikája

Konzulens:

Dr. Pócza Kálmán

Egyetemi adjunktus

Készítette:

Kelemen Tamás

nemzetközi tanulmányok BA

Budapest, 2015

1

Tartalomjegyzék

1 Bevezetés............................................................................................................................4

1.1 Kérdésfelvetés..............................................................................................................4

2 Demokrácia és baloldal.......................................................................................................5

2.1 Wehrhafte Demokratie – militáns demokrácia.............................................................5

2.2 A baloldal szakadása....................................................................................................7

2.3 A tüntetések eszkalálódása...........................................................................................8

2.4 Nagykoalíció és szükségállapoti törvények...............................................................10

2.5 Egyenes következmény, vagy vadhajtás?..................................................................11

3 Terror és a baloldali ideológiák........................................................................................12

3.1 A terrorizmus koncepciója.........................................................................................12

3.2 Szélsőbaloldal és terrorizmus.....................................................................................14

3.3 Radikálisokból terroristák..........................................................................................16

3.4 A szélsőbaloldali terrorizmus az NSZK-n kívül........................................................17

4 A Baader-Meinhof csoport...............................................................................................19

4.1 A szélsőbal széthullása...............................................................................................19

4.2 A májusi offenzíva és az első generáció bukása........................................................21

4.3 Kiútkeresés.................................................................................................................22

4.4 Stockholmi túszdráma................................................................................................24

4.5 Stammheim.................................................................................................................25

5 A RAF 2. generációja.......................................................................................................26

5.1 Buback és Mescalero..................................................................................................26

5.2 A Német Ősz..............................................................................................................27

5.3 Demokratikus válságkezelési problémák...................................................................29

5.4 Antiimperialista egységfront......................................................................................30

6 A szélsőbaloldali terrorizmus alkonya..............................................................................31

6.1 Az NDK és a szélsőbaloldali terrorizmus..................................................................31

2

6.2 A RAF harmadik generációja.....................................................................................32

6.3 A RAF hatása az újraegyesített Németországra.........................................................34

7 Konklúzió..........................................................................................................................34

8 Summary...........................................................................................................................36

8.1 Introduction................................................................................................................36

8.2 Democracy and the left..............................................................................................36

8.3 Terrorism and the ideologies of the left.....................................................................38

8.4 The Baader-Meinhof Gang.........................................................................................39

8.5 The Second Generation & the German Autumn........................................................40

8.6 The Dawn of Left-wing Terrorism.............................................................................42

9 Bibliográfia.......................................................................................................................43

10 Nyilatkozat szakdolgozat szerzőség szabályainak betartásáról........................................47

3

1 BEVEZETÉS

1.1 Kérdésfelvetés

A 2. világháború végén egyre-másra tértek vissza egész Európában a kommunista pártok „a

föld alól”. Franciaországban a háború utáni első választáson a voksok 28,6

százalékávalszereztek többséget, míg Olaszországban az Olasz Kommunista Párt (PCI) 18,9

százalékot kapott. A kommunisták a Német Szövetségi Köztársaság első választásán még úgy

is bejutottak a parlamentbe, hogy az ország egy részét a szovjet katonai jelenlétnek

köszönhetően kommunista kormány igazgatta. Egy néhai keleti blokkbéli ország

állampolgáraként az a kérdés vetődött fel bennem, hogy hogyan sikerülhetett a

világtörténelem egyik leghalálosabb ideológiájának ilyen jó eredményt elérnieszabad

választások útján?

A világ mai állásából – a kapitalista rendszerek hidegháborús győzelme után – viszont nem

szabad ítélkeznünk, ha meg szeretnénk érteni a háború utáni Európát. A szovjet hadsereg

ugyan nem vonult be Nyugat-Európába, Franciaországban és Olaszországban mégis léteztek

erős ellenálló mozgalmak, és ezek tekintélyes részét baloldali ideológiájú csoportok adták.

Ezekből az ellenálló mozgalmakbólnyerték ugyanis a háború utáni kommunista pártok

legitimitásuk nagy részét. A háború végével a kapitalista és a kommunista rezsimek között

nem dőlt el a verseny. A hidegháború kialakulásának első jelei ugyan már mutatkoztak, de a

Szovjetunió – és vele együtt a politikai-gazdasági rendszer – ugyanúgy a háború győztese

volt, mint az USA vagy az Egyesült Királyság.

Hazánkban 1956-ban forradalom zajlott a sztálinista rezsim ellen, de Kelet-Németországban,

Lengyelországban és Csehszlovákiában is voltak kommunistaellenes felkelések. A

vasfüggöny által kettészakított Németországban – illetve annak nyugati felén, az NSZK-ban –

mindezek ellenére három aktív szélsőbaloldali terrorszervezet is működött a hetvenes évektől

kezdve. Érdeklődésem középpontjába ekkor került a szélsőbaloldali terrorizmus, elsősorban a

téma számomra abszurd vonásai miatt. Hogyan történhetett mindez meg?

Nyugat-Európa azon országaiban, ahol működtek jelentősebb fegyveres kommunista

csoportok, a fasiszta uralommal szemben megszerveződött partizánmozgalmak hagyománya a

nemzeti identitás részétképezte. Nagyon eltérő képet mutatott a hagyományosan „rendpárti”

Németország, ahol elhanyagolható volt az ellenállása Harmadik Birodalommal szemben. Mi

változhatott meg ennyire a 1945 és 1970 között? Németország „különútjának” újabb állomása

lenne ez a fejezet?

4

A három jelentősebb nyugat-németországi szélsőbaloldali terrorszervezet közül a

leghíresebbnek a Rote Armee Fraktion [RAF, Vörös Hadsereg Frakció] bizonyult. Az ún.

Német Ősz eseményeit továbbra is az NSZK legsötétebb napjai között emlegetik, két

vezérfigurájuk, Andreas Baader és Ulrike Meinhof neve pedig azok számára is ismerősen

cseng, akik nem foglalkoztak behatóbban sem Németországgal, sem pedig a terrorizmussal.

Dolgozatomban a szélsőbaloldali terrorizmus és egy erős demokrácia küzdelmének NSZK-

beli dinamikáját fogom behatóbban vizsgálni.

2 DEMOKRÁCIA ÉS BALOLDAL

2.1 Wehrhafte Demokratie – militáns demokrácia

Németország a háború után romokban hevert. Kelet-Poroszországot a Szovjetunió, Sziléziát

és Kelet-Pomerániát Lengyelország annektálta. A Saar-vidék francia ellenőrzés alatt állt,

teljesen külön a négy szövetséges hatalom (Szovjetunió, USA, Franciaország, Nagy-

Britannia) által megszállt Németországtól a jaltai konferencián meghatározottak alapján.

Berlint, csak úgy, mint az egész országot szintén négy szektorra osztották. A három nyugati

szövetséges megszállási övezetben nyugati stílusú demokratikus államrend kezdett

kibontakozni, míg a szovjet zónában a megszálló csapatok segítségével megkezdődött egy

kommunista állam, a későbbi Német Demokratikus Köztársaság kiépítése. Az egységes

Németország álma a hidegháború hajnalán kezdett a realitástól egyre messzebb és messzebb

kerülni, amikor 1948-ban a közigazgatásilag már egyesült három nyugati zónában (trizónia)

bevezették a nyugatnémet márkát a hiperinfláció megtörésére. Ezt a Szovjetunió támadásként

értékelte, és lezárta Nyugat-Berlint, amit így egy éven áta levegőből láttak el élelemmel.

Ezerkilencszáznegyvenkilenc május 23-án létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, október

végén pedig az NDK. A két állam hivatalosan nem ismerte el egymást.

Az új nyugat-német államnak szüksége volt egy alkotmányra, a szövetségesek reményei

szerint olyanra, amely megakadályozza az újbóli fasizálódást, és biztosítja a demokráciát.

Nem csak ők voltak szkeptikusak, hanem maguk a nyugat-németek is: a demokráciát az

átlagpolgár „mocskos üzletnek” fogta fel és a német néptől idegennek tartotta.1 A többpárti

demokrácia első megjelenése német földön ugyanis nem volt sikertörténet. Sok, gyenge

felhatalmazással bíró párt, instabil koalíciók és a szélsőségek erősödése – ezek jellemezték a

weimari köztársaság korát. Ezen államalakulat és csúnya vége a Szövetségi Köztársaság

korában a vita középpontjába került, hiszen egy gyenge demokrácia bukásánakpontos

forgatókönyvét kínálta. A háború utáni Nyugat-Németország minden erejével azon volt, hogy

1Parkers (1997) 335

elkerülje Weimar csődjét. A demokrácia, mint fogalom ugyanakkor a hidegháborús nyelvi

arzenál részévé vált, az országnak, amely három megszállási zónából keletkezett, a

kommunista rendszerekkel szemben kellett meghatároznia magát. A demokrácia fenntartása

létfontosságú voltaz NSZK számára, értékeit védeni kellett mindenki ellen, aki a lerontásukra

tört. Így jött létre az ún. „wehrhafte Demokratie” elve, minek lényege, hogy a demokráciának

meg kell tudnia védenie magát.2

Mindennek az alapját, az NSZK alaptörvényét [Grundgesetz] – melyet provizórikusnak

szántak – egy a bajorországi Herrenchiemsee mellett fekvő villában dolgozták ki.

Kidolgozásában részt vett a német politikai pártok széles spektruma: az egykori katolikus,

protestáns és más konzervatív pártok helyén megjelenő kereszténydemokraták (CDU), az

újjáalakult szociáldemokraták (SPD), a kommunista KPD, valamint a liberális FDP, sőt

számos kis párt is. A két nagy párt (CDU és SPD) mellett azonban a többi párt súlya

elhanyagolható volt. A pártok közül egyedüliként a KPD nem fogadta el az új nyugat-német

állam létrejöttét. Messze nem volt azonban ekkora egyetértés azokban a módszerekben,

amelyekkel a köztársaság rendjére veszélyes helyzeteket akarták kezelni. A weimari

köztársaság alkotmányának 48-as cikkelye – mely elősegítette a Harmadik Birodalom

létrejöttét – figyelmeztető jel volt, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerét ki kell építeni az

esetleges visszaélések ellen is.

A szociáldemokraták nem támogatták a polgári jogok (úgymint a szólás, a sajtó, vagy a

gyülekezés szabadságának) korlátozásátaz alkotmányozási folyamat során. Rudolf Katz,

szociáldemokrata politikus és jogász így fogalmazott: „A demokrácia azt is jelenti, hogy az

államnak ilyen eszközök nélkül is tudnia kell kormányozni”3. Carlo Schmid (szintén SPD-tag)

szerint pedig amennyiben a reguláris rendőrségi hatáskör nem bizonyul elegendőnek a helyzet

kezelésére, akkor már túl késő kezelni a helyzetet. A CDU és az FDP ezzel szemben kitartott

azon álláspontja mellett, miszerint a demokrácia védelmében az államnak rendelkeznie kell a

szükségállapot eszközével, hogy a veszélyt leküzdve az ország visszatérhessen a rend

állapotába. Sőt, Hermann von Mangoldt amellett érvelt, hogy a szólásszabadság korlátozása

tulajdonképpen pro-demokratikus, hiszen nem engedi, hogy egy hangos antidemokratikus

kisebbség foglyul ejtse a közéleti diskurzust, és megőrzi a pluralizmust egy olyan

szituációban is, amikor csak a leghangosabbakat lehetne hallani.4 A két álláspont közötti

különbség elsősorban abban állt, hogy az államot, vagy pedig a lakosságot kell felfegyverezni

a demokráciát megvédő eszközökkel.

2 Hanshew (2012) 353 Werner (2002) 5784 Hanshew (2012) 48

6

2.2 A baloldal szakadása

Konrad Adenauer (CDU), az NSZK első kancellárjának híresen autoriter stílusa látványosan

érvényesültaz új államon belül: ő a kül- és belpolitikában is az erő híve volt, így kerülhetett

terítékre az újrafegyverkezés kérdése is. A szociáldemokraták sem ellenezték kifejezetten egy

hadsereg felállítását, azonban a párt tradícióinak köszönhetően teljesen másképp álltak a

kérdéshez. Véleményük szerint a 2. világháború lezárása egyedülálló lehetőséget biztosított

arra, hogy végre valahára leszámoljanak a tradicionális militarizmussal, melyet

Németországra nézve az egyik legfőbb veszélynek tekintettek. Tervezetük szerint a német

hadsereget nemzetközi irányítás alá helyezték volna, például az ENSZ vezetésével.5 Az 1954-

es Párizsi Egyezmény keretében Nyugat-Németország visszanyerte teljes szuverenitását, és

megnyílt az út a Bundeswehr megalakulása előtt.

Az ötvenes évek nagy kérdése, az újrafegyverkezés és az ellene indult tiltakozóhullám

(jelszavuk: „Ohne mich”, vagyis nélkülem) élére a baloldali értelmiségi kör állt, de részt vett

a mozgalomban a később betiltott KPD is. Ezeknek a köröknek általános hozzáállását így írja

le Hanshew: „(…) a németek, akik nem álltak ellen a nemzetiszocializmusnak, most

kötelességüknek kell, hogy érezzék a fasizmus, valamint minden jövőbeli manifesztációja és

az állami elnyomás elleni küzdelmet. (…) amennyiben a legújabb német demokrácia Weimar

sorsát el akarja kerülni, a németeknek meg kellett tanulniuk engedetlennek lenni.”6 Sok fiatal

érezte úgy, hogy az átlag német polgárt elkábítja a német gazdasági csoda,7így pedig

legitimálja a rendszert, amely megengedte, hogy az egyesült, neutrális Németország utópiává

váljon, és amely hagyta, hogy NSDAP-funkcionáriusok és SS-tagok magas pozíciókat

töltsenek be. A német egyetemek tömegesítése és a baloldali egyetemi tanárok agitációja

pedig rásegített arra, hogy az egyetemi ifjúság radikalizálódjon, és reális esélyét lássa a

fasiszták visszatérésének.8

A radikalizálódás első jeleként a Sozialistischer Deutscher Studentenbund (továbbiakban:

SDS) levált az SPD-ről, melynek eddig egyetemi szervezete volt. Ez a szociáldemokraták Bad

Godesberg-i programjához (1959) kapcsolódik, ahol az SPD megváltoztatta politikai

irányvonalát, integrálódott a rendszerbe és középre nyitott. A párt itt hivatalosan is

megtagadta a marxizmus alaptételeit gazdasági téren, és leszámolt az erőszakos forradalom

eszméjével is. Az antikommunizmus, mely a párt ideológiájábanmegjelent, szintén sok

kritikát kapott az SDS-től és számos, a párt balszárnyához tartozó politikustól. Ezek a középre

5 Aktionsprogramm der SPD, Jahrbuch der Sozialdemokratischen Partei Deutschlands 1954/556 Hanshew (2012) 747 Spicka (2007) 2498 Burleigh (2010) 271

7

húzó, az SPD-től balra álló elemek alkották az eleinte informális, később intézményesített

Außerparlamentarische Opposition-t (parlamenten kívüli ellenzék), vagyis az APO-t.

Rendkívül sokszínű „koalícióként” az APO-tnem sok dolog tartotta össze: az antifasizmus,

illetve a nyugat-német állam represszív entitásként való értelmezése. Támogatták a leplezett

és strukturális állami erőszak elleni fellépést, egyes vezető személyiségeik (Rudi Dutschke,

Bernd Rabehl) pedig az állami erőszak elleni erőszak mellett is kiálltak, vagyis a

„Gegengewalt” mellett. Két részre osztották az embereket: van, aki elősegíti a status quo

fennmaradását, ezáltal bűnsegéd az állam állampolgárain elkövetett erőszakában, és van, aki

ennek az erőszaknak az áldozata.9 Ez a felfogás kiválóan illeszkedett az antifasiszta ellenállás

koncepciójába is. A gyarmati felszabadító mozgalmak különösen nagy szimpátiát élveztek az

APO táborában, mert könnyen azonosították az ő náci-ellenes tevékenységüket a

kolonializmus, sőt imperializmus ellen küzdő harmadik világbeli gerillákkal.

2.3 A tüntetések eszkalálódása

A legégetőbbkérdés akkoriban az USA vietnámi háborúja volt, és ez váltotta ki az első

tüntetéseket és akciókat is. Egy a plakátakcióként elhíresült esemény során az SDS és

szimpatizánsai több ezer plakátot helyeztek el Berlinben és a Freie Universität területén, így

tiltakozva a vietnámi háború ellen. Ezeken Ludwig Erhard kancellárt és a bonni pártokat a

vietnámi mészárlásbűnsegédeink tüntették fel.A szervezők szerint a globális kapitalizmus

elleni harcban Ázsia, Afrika és Latin-Amerika felszabadító mozgalmai számáraeszközként

pusztán a fegyveres harc maradt, vagyis a forradalom. (lásd balra) Ez az akció nagy

visszhangot szült az SDS-en belül is, és előrevetítette a Rudi Dutschke, Bernd Rabehl és

Dieter Kunzelmann fémjelezte radikálisabb szárny térnyerését. Decemberben létrejött a

vörös-fekete [CDU-SPD] nagykoalíció, Kurt Georg Kiesinger, egykori NSDAP-tag

vezetésével. Ennek hatására sok egykori SPD-szimpatizáns csatlakozott csalódottan az APO-

hoz.

A vietnámi háború elleni tiltakozások, az amerikai polgárjogi mozgalom, az ülősztrájkok

szimpátiát váltottak ki az NSZK-ban is. Az USA-ban tanuló német diákok hazatérve

példaként állították ezeket az akciókat az SDS elé. Michael Vester, szintén egykori cserediák

szerint az SDS túl sok energiát fordított a lakosság számára kevéssé érthető, absztrakt

akciókra ésmorális kérdésekre. Ő aluról jövő, kis létszámú, de látványos akciókat vizionált,

amelyek felhívják az emberek figyelmét az őket elnyomó rendszer hibáira, majd eszközt ad a

9 Hanshew (2012) 828

kezükbe ennek a rendszernek a leküzdésére.10 Ez a fajta megközelítés nagyban különbözött az

akkori szervezett baloldali mozgalmak paternalista, felülről jövő szervezettségétől.

Nyugat-Berlinben a tüntetések elérték kritikus tömeget, a hatóságok pedig sok esetben

helytelenül reagáltak a helyzetre. Így történt ez 10 nappal a Kiesinger-kabinet beiktatása után

is: egy demonstráció után a tüntetők egy csoportja karácsonyfát állított a Kurfürstendamm-on,

Nyugat-Berlin bevásárlóutcáján, majd karácsonyi énekek közepette felgyújtottaazt a fára

aggatott Walter Ulbricht, Kiesinger- és Lyndon B. Johnson-díszekkel egyetemben. Nem

emiatt került azonban a televíziós híradásokba az eset, hanem azért, ami utána következett:

nyugat-német rendőrök aránytalan erőszakkal léptek fel a tüntetőkkel sszemben.11 Hasonló

dolog történt 1967 áprilisában, Hubert Humphrey amerikai alelnök látogatásakor is. A

rendőrség több tüntető diákot indokolatlanul keményen vert meg, tizenegyet pedig

letartóztatott annak vádjával, hogy Humphrey életére akartak törni – valójában pudinggal

akarták megdobni a politikust. Az eset pudingmerénylet néven lett híres.12

Kellemetlen látogatásnak bizonyult a perzsa sah látogatása is 1967. június 2-án. A Berlinben

vendégeskedő nyugatbarát despota ellen tüntető tömeget a nyugat-berlini rendőrök és a sah

emberei brutálisan szétverték, az egyik tüntetőt pedig lelőtték. A berlini önkormányzat

tagadta, hogy a rendőrök hibáztak volna. Benno Ohnesorg, a diáktüntetések első áldozata

szimbólummá vált: egy állami erőszaké, amely még a gyilkosságtól sem riad vissza. Ezek a

tapasztalatok nagyban befolyásolták a német balos tüntetések irányvonalát. A nyílt erőszakkal

korábban csak az idősebb generáció találkozhatott, most azonban fiatal tüntetők is a saját

bőrükön érezték az ütéseket, és ezeket egy autoriter, represszív rendszer kétségbeesett

válaszlépésének tulajdonították.13 Az APO és radikális vezetői felismerték, hogy kisebb

szabálysértésekkel és törvényszegésekkel sokkal inkább magukra vonhatják a hatóságok

figyelmét, így továbbélezve a helyzetet, ezáltal újabb és újabb tömegeket érve el politikai

mondanivalójuk számára.

Hannoverben a Republican Club az Ohnesorg-gyilkosság és a nyugat-német demokrácia

állapotának kapcsán kongresszust szervezett. A közelmúlt eseményeinek hatására összegyűlt

ötezres tömeg a baloldal egész spektrumát lefedte, és minden korcsoport képviseltette magát.

Az első felszólalót, Wolfgang Abendroth jogászt ettől függetlenül osztatlan taps kísérte. A

jelenlévők közös tapasztalatáról beszélt, arról, hogy egy prezidenciális diktatúrába forduló,

10 Michael Vester: Die Strategie der direkten Aktion, neue kritik 6 (1965) 12-2011 Polizei verprügelt Demonstranten in Westberlin”, Frankfurter Rundschau, 1966 december 11.12 Burleigh (2009) 273-27413 Hanshew (2012) 85

9

majd abból nyílt fasiszta diktatúrává alakuló NSZK abszolút reális forgatókönyv lehet.14 Az

APO, mint szervezet pár héttel a hannoveri kongresszus után jött létre azzal a céllal, hogy

otthont kínáljon a parlamenti pártokban csalódott különböző baloldali ideológiák

támogatóinak. Rudi Dutschke egyfajta vezérszónoka lett a szervezetnek, karizmatikus

radikalizmusa olaj volt a diáktüntetések tüzén. A mozgalom bővítésének szempontjából

elengedhetetlennek látta a nyugat-német helyzetre reflektáló akciókat, a máshol zajló

forradalmi tetteket támogató akciók helyett. A forradalmi lendületet nem akarta elveszteni,

félt, hogy az SDS a szociáldemokraták és a parlamentarizmus útjára lép.

2.4 Nagykoalíció és szükségállapoti törvények

A szükségállapottal kapcsolatos jogszabályokban [Notstandgesetze] az SDS megtalálni vélte

az NSZK mélyen rejlő és takargatott fasizmusának barna ingujját, egy olyan hazai problémát,

ami ellen tüntetni kell. A CDU a hatvanas évek elejétől próbálta keresztülvinni a különböző

tervezeteket a Bundestagon, kevés sikerrel. Az SPD – tradicionális szövetségesei, a

szakszervezetek nyomására – addig sosem támogatta a tervezeteket. Színre lépett azonban egy

új, Willy Brandt nevével fémjelezett politikus-generáció, amely számára világossá vált, hogy

a kérdésben jogszabályt kell hozni.

Brandt még pártelnöksége előtt el kezdett tárgyalni a konzervatívokkal egy lehetséges

nagykoalícióról, és a diskurzusban a kereszténydemokraták részéről a szükségállapotról szóló

leendő jogszabály feltételként szerepelt. Ez ugyanakkor ellenérzést szült a

szakszervezetekben, és hangos ellenzőkre talált a diákmozgalmakban.15 A végső szavazás

előtt 60.000 ember tüntetett Bonnban az ország összes pontjáról érkezve, de mindhiába. A

szükségállapotról szóló alkotmány-kiegészítést végül 1968-ban fogadta el a Bundestag, a

nagykoalíciós kormány pártjainak támogatásával. A szociáldemokraták sok kérdésben

enyhítették a jogszabályt, példának okáért a sztrájkolók és tüntetők elleni fellépés kérdésében.

A módosításban szerepelt az ún. ellenállási jog is, ami szintén az SPD javaslatára került oda.

A párt azon az állásponton volt, hogy amennyiben az államot felruházták egy ilyen eszközzel

a demokrácia védelmére, úgy a lakosság is ellenállást tanúsíthat minden ellen, ami a

demokratikus államrendet veszélyezteti.16

14 Bergmann (1967) 31-3315 Hanshew (2012) 6516 Hans Matthöfer: Wiederstandsrecht ins Grundgesetz, Frankfurter Rundschau 1968 január 12.

10

2.5 Egyenes következmény, vagy vadhajtás?

Az APO és holdudvara fémjelezte újbaloldal minden volt, csak nem egységes. Számos

frakció, csoportosulás vett részt a munkában, de ideológiai közös metszetük kimerült az

antifasizmusban és a jelenlegi rendszer balról való kritizálásában. Az SDS és ezáltal az APO

egyik nem hivatalos vezető személyiségéről, Dutschke szerepéről megoszlanak a vélemények:

sokak szerint ő és radikálisabb társai ideológiai alapot biztosítottak a későbbi RAF

létrehozására, míg mások vitatják a direkt összefüggést.17Tény, hogy ő és Hans-Jürgen Krahl

is amellett érveltek, hogy az állami erőszakot és a strukturális problémákat csak akkor sikerül

leleplezni, és csak harcuk csak akkor alakulhat át tömegmozgalommá, ha provokatív,

szabályokat felrúgó akciókat követnek el.

Ahogy az alábbi idézet is bizonyítja, ők honosították meg a „városi gerilla” fogalmát is.

Közös beadványukban így érvelnek: „Az agitálás az akciókban, annak megtapasztalása az

érzékeken keresztül is, hogy mit jelent beavatott egyéni harcosnak lenni, mikor az ember

intenzíven foglalkozik az állam végrehajtó hatalmával, ez képezi a radikális ellenzék

kiszélesedésében a mobilizáló tényezőt, és ez teszi lehetővé azt, hogy a passzív és szenvedő

tömegeken belül a cselekvő kisebbség tudatában tendenciáját nézve egy folyamat tudjon

lezajlani. Számukra az irreguláris akciók segítségével tapintható bizonyossággá válhat a

rendszer absztrakt erőszakossága. A harmadik világból ismert »lövések propagandáját« (Che)

kell a nagyvárosokban a »tettek propagandájával« kiteljesíteni, amitől történelmileg lehetővé

válik a vidéki gerilla-tevékenység elvárosiasodása. A városi gerilla maga az irregularitás

szervezője, az elnyomó intézmények rendszerének elpusztítójaként.”18

A karizmatikus diákvezér agitációja felkeltette a Springer-csoporthoz tartozó sajtótermékek

érdeklődését. Egyre gyakrabban jelentek meg cikkek – őt magát és az újbaloldal egészét főleg

negatív színben lefestve, sokszor teljesen abszurd módon heccelve az olvasóközönséget.

Április 11-én fényes nappal Josef Bachmann, festő-mázoló segédmunkás, egy pisztollyal

fejbe lőtte Rudi Dutschkét, akit életveszélyes állapotban szállítottak kórházba (később a

merénylet szövődményeibe halt bele 1979-ben). A merénylőnél megtalálták a Springer-

kiadócsoport egyik újságát, „Állítsátok meg Dutschkét” szalagcímmel. Bachmann, aki a

börtönben öngyilkosságot követett el, vallomása szerint a kommunizmustól szerette volna

„önfeláldozó” cselekedetévelmegvédeni hazáját.19 A diákvezér kómába esett, a nyugat-berlini

17 Hanshew (2012) 10118 Részlet Rudi Dutschke előadásából a frankfurti menzán, 1967. szeptember 5. elérhető itt (2015. március 30.): http://www.glasnost.de/hist/apo/67dutschke.html19 Hanshew (2012) 102-103

11

utcák pedig húsvétkor lángokban álltak, a fiatal demokratikus állam addigi legsúlyosabb

összetűzéseiben két ember vesztette életét.

3 TERROR ÉS A BALOLDALI IDEOLÓGIÁK

3.1 A terrorizmus koncepciója

A terrorizmus definíciójának megállapítása, vagyis az a követelményrendszer, ami szerint

egyes szervezeteket, csoportokat és egyéneket terroristának lehet minősíteni, továbbra is élénk

vita tárgyát képezi. Bár terrorista taktikákat (emberrablás, zsarolás, félelemkeltés) már az első

államok létezése óta alkalmaznak olyan csoportok vagyegyének, akik politikai céljukat

bajosan érhetnék el szimmetrikus hadviselésben vagy nem-erőszakos eszközökkel, szakmai

konszenzus több okból sem jött létre. Maga a terrorizmussal foglalkozó tudományos közösség

a taktika ősiségéhez képest kifejezetten későn, csak a hatvanas évektől kezdve alakult meg.

Egészen addig a terrorizmust a hadviselés részeként, annak egy ritka és különleges

formájaként kezelték és kutatták.

Az államoknak és nemzetközi szervezeteknek jellemzően külön-külön definícióik vannak a

terrorizmus fogalmára, az USA-ban még egyes hivatalok között sincsen konszenzus a pontos

megfogalmazást illetően. Azzal kapcsolatban viszont általános egyetértés mutatkozik, hogy a

terrorizmus nem ideológia, és cél sem lehet. A legtöbb elemző közös álláspontja, hogy

politikai cél nélkül a terrorizmus pusztán köztörvényes erőszak a civil lakosság ellen, tehát

politikai motiváció nélkül nem képezi kutatásuk tárgyát.A stockholmi békekutató intézet, a

SIPRI kutatója, Ekaterina Stepanova szavaival élve „A terrorizmus olyan erőszakforma,

amely a leginkább integrálja a fegyvertelen civilek elleni egyoldalú erőszakot és az

aszimmetrikus konfrontációt egy erősebb ellenféllel, legyen az egy- vagy több állam.”20

A terrorizmuskutatók jelentős része abban a hitben alkotta meg definícióját, hogy objektív,

értékítélet-mentes módon lehetséges megállapítani, mi a terrorizmus. Azonban a fogalmat

eredendően, egészen a 2. világháborút követő gyarmati felszabadító háborúkig, negatív

felhang nélkül alkalmazták. A terrorizmus egy társadalmi konstrukció, és mint ilyen nem

lehet elvonatkoztatni az adott társadalom alapértékeitől, a történelmi és földrajzi

sajátosságoktól.21

A kritikai iskolához tartozó terrorizmuskutatók szerint fenti okok miatt fel kell adni annak a

reményét, hogy valaha is objektív tudományos definíciót lehet alkotni a terrorizmusra.

Ehelyett arra kell koncentrálni, hogy mik a terrorizmus azon jellemzői, amelyek elválasztják

20 Stepanova (2008) 221 Jackson/Jarvis/Gunning/Smyth (2011) 112

12

az erőszak más formáitól. Jackson és szerzőtársainak álláspontja szerint az első számú ilyen

jellemző a terrorista erőszak esetében a politikai motiváció – ez különbözteti meg a más

érdekből elkövetett bűncselekményektől, a „köztörvényesektől”. Ebből következik, hogy a

terrorizmus egyfajta kommunikáció is: a politikai cél kommunikációja erőszak által. Mikhail

Bakunyin, 19. századi orosz anarchista ezt a „tett propagandájának” nevezte.22 Gyakori, hogy

az áldozat (legyen az élő vagy nem élő dolog) szimbolikus jelentőséggel bír, és ígyaz üzenetet

könnyebb eljuttatni a kiválasztott célcsoport felé. Az előbbi két pontból kifolyólag

megállapíthatjuk, hogy a terrorizmus instrumentális erőszak, vagyis önmagában sosem cél. A

terrorista módszereket alkalmazó csoportok vagy egyének elsősorban politikai üzenetük

szélesebb terjesztésére törekednek, a felhasználva a médiát is erre a célra.23

A terrorizmus tipológiájára térve az ilyen cselekményeket alkalmazó csoportokat és

egyéneket többféle szempont alapján islehet kategorizálniEz azért hasznos, mert segíti az

általánosítás elkerülését és megengedi, hogy közelebbről, pontosabban ábrázolhassuk az

elemezni kívánt szereplőket.Az elkövetők természete alapján állami, nem-állami; illetve

egyéni és csoportos terrorizmust különböztet meg a szakirodalom. Műveleti terület és

politikai célok alapján nemzetközi (pl. Al-Kaida, PFSZ, PFL-P) illetve hazai irányultság (pl.

ETA, PIRA, Fatah, FARC) alapján osztályozhatóak a csoportok. Fellépésük módszerei

különbözőek lehetnek, a „konvencionális” fizikai erőszak mellett léteznekpl. kiber-

terrorizmusra specializált csoportok (példa erre a Stuxnet vírus, amit egyes szakértők

titkosszolgálati eredetűnek gyanítanak), 24 melyek nem a fizikai térben lépnek fel, hanem az

interneten. Ideológia alapján kategorizálva hagyományosan baloldali, jobboldali, szeparatista

illetve vallásos terrorizmust különböztetnek meg – és mivel a terrorizmus alapvetően politikai

motivációval rendelkezik, a politikai irányvonalak alapján történő megkülönböztetés a

leggyakoribb.25

Amikor a köznyelvben terrorizmusról van szó, azt nagy általánosságban nem-állami

csoportok politikai erőszakával azonosítják, ami magában foglal egy aszimmetrikus

konfrontációt. Az állami terrorizmus egészen más módszerekkel dolgozik, egy államnak és

egy szub-állami szervezetnek egészen más erősségei és gyengeség pontjai vannak.

Dolgozatomnak nem célja az előbbi bővebb kifejtése. Forráshiány, a mozgásképesség

korlátozottsága, az állam erőinek létszám- és tűzerő-fölénye meghatározza egy csoport

működését, behatárolja annak módszereit. Nem csupán tűzerőben vagy létszámban gyengébb

22 Dolgoff (1980)23 Jackson/Jarvis/Gunning/Smyth (2011) 115-11824 Fildes, Jonathan (2010. szeptember 23.)"Stuxnet worm 'targeted high-value Iranian assets'". BBC News. megtekintve: 2015. 04.08.25Jackson/Jarvis/Gunning/Smyth (2011) 152-157

13

a terrorista fél, hanem státuszban is. Egy aszimmetrikus konfliktusban egy szub-állami

szerveződésnek van értelme terrorista módszereket alkalmazni, mert azok segítségével ott tud

lecsapni, ahol az államnak a leginkább fáj: „védelmezettjeire”, azaz a civil népességre. Az

aszimmetria mindkét irányban működik: mindkét félnek vannak erős és gyenge pontjai

egyaránt. Esetünkben a Vörös Hadsereg Frakció [Rote Armee Fraktion, RAF] városi gerillái

„morális szempontból”26 előnyből indultak az állammal szemben, mert rendelkezésükre állt

egy radikális ideológia, amelynek segítségével meg lehetett indokolni az erőszak

kiterjesztését.27

A hatvanas évektől kezdve beszélhetünk valóban modern terrorizmusról, mint egy

világjelenségről.28 Dolgozatom témája, a német RAF, egyike volt az első modern,

világhírnévre szert tevő terrorcsoportoknak. A Rote Armee Fraktion egy nem-állami,

alapvetően Németországban fellépő, de más, külföldi csoportokkal is esetenként szorosan

együttműködő, szélsőbaloldali terrorszervezet volt, tagjaik önmagukat „Stadtguerilla-nak”,

vagyis városi gerillának titulálták. Első akciójukat 1970-ben hajtották végre, és 1998-ban

szüntették be működésüket, ezért a csoportot az egyik leghosszabb ideig folyamatosan

működő terrorista szervezetek között tartják számon.

3.2 Szélsőbaloldal és terrorizmus

Az anarchista terrorizmus, mely a Fekete Kéz szarajevói merényletében csúcsosodott ki, az 1.

világháború előtt élte fénykorát. Mikhail Bakunin az előző fejezetben idézett művében

fogalmazta meg az elkövetkező terrorista-generációk tevékenységének ideológiai alapjait, a

„tettek propagandáját”, mely Che Guevaránál már a „lövések propagandája”.

Az első, baloldali ideológia nevében elkövetett terrorcselekmények az orosz polgárháborúban

jelentek meg. A terrorizmust Lenin jó módszernek tartotta a proletárdiktatúra kiépítésének

szolgálatába állítva,29 sőt Trotsky visszaemlékezése szerint Vladimir Uljanovics abból indult

ki, hogy „a proletariátus diktatúrája értelmezhetetlen fogalom jakobinus kényszerítőeszközök

alkalmazása (értsd: állami terror) nélkül.”30A terrorista módszerek azonban csak és

kizárólagmint a „hatalomért folytatott harc és a hatalom gyakorlásának osztály-

meghatározottságú módja és eszköze”31 voltak fontosak, vagyis a forradalmi osztályerőszak

részeként.Az egyéni terrort célszerűtlen eszköznek tartottaLenin,mely bár látványos és

26 Marighella (1975) 527 Stepanova (2008) 2128 Jackson/Jarvis/Gunning/Smyth (2011) 10 29Chaliand/Blin (2007) 19830 Dallin/Breislauer (1970) 1031 Szirtes (1995) 81

14

figyelemfelkeltő, és egy folyamatban lévő forradalomnak akár hasznára is válhat, de egynépi

forradalom kirobbantását ilyen akcióktól hiábavaló várni.32 Az egyéni terrorakciókat a

„tömegmozgalommal való kapcsolat hiánya, a tömegharcba történő integrálódásra való

alkalmatlanság” miatt vetette el.33

A spanyol polgárháborúig a gerillizmus nem tartozott a szélsőbalos csoportok módszerei

közé. A köztársasági militánsok azonban nagy hangsúlyt fektettek az irreguláris csoportok

ellenséges vonalak mögötti szerepére, és ez a taktikakésőbb – főleg a nemzetközi önkéntesek

nagy számának köszönhetően – komoly népszerűségretett szerta baloldali mozgalmárok

körében. Az antifasiszta partizánmozgalmak a 2. világháború alatt szintén sikerrel operáltak a

hegyekkel szabdalt Balkán-félszigeten, Olaszországban és Lengyelországban, az egykori

Szovjetunió területén elterülő hatalmas erdőségekben, valamint a különböző hadurak és a

japán hadsereg ellenőrzése alatt álló Kínában. A távol-keleti országban Mao Ce-tung, a

kommunisták vezetője, későbbi elnök kidolgozta a népi háború doktrínáját, ami főbb

jellemzőit tekintve nem sokban tért el a partizánokétól, és Vietnámban a vietkong is sikerrel

alkalmazta.

A városi gerilla-koncepció közvetlen előzménye az Ernesto Che Guevara által kifejlesztett és

Régis Debray által finomított „foco” elmélet, melyet az 1959-es kubai forradalomban elért

sikerekre alapozva dolgozott ki. A kubai gerillák pár évnyi működés alatt megdöntötték

Batista, anagy szomszéd USA bábjának elnyomó rezsimjét. Guevara tapasztalata szerint az

ellenállást a politikai központoktól (vagyis a városoktól) távol kell megszervezni, mindenhol

fel-feltűnő élcsapatok agitációjával és harci cselekményeinek segítségével, és nem kell

megvárni (ahogy a klasszikus marxista teória vallja) a forradalom kirobbanásának optimális

körülményeit.34Carlos Marighellaebből az alapvetően rurális területekre szabott elméletből

rengeteget emelt át a saját, városi gerillizmusának teóriájába. „A városi gerilla

kiskézikönyve”35című könyve Európa, Latin-Amerika, a Közel-Kelet és Japán szélsőbaloldali

terroristaszervezeteinek lett egyfajta kiskátéja.

3.3 Radikálisokból terroristák

32 Lenin összes művei (1981) 49. köt. 327 és 12. köt. 16933 Szirtes (1995) 8534 Guevara (1997)35 Marighella (1975)

15

A dél-amerikai gerillamozgalmak nagy hatást gyakoroltak német követőikre. A

„Stadtguerilla” koncepció, ahogy azt a RAF 1971-es kommünikéje is kifejti, az uruguayi

tupamaro-mozgalom filozófiájához álla legközelebb. Ezek szerint a harc két fázisra osztható,

egy városira, és egy vidékire, ahol előbbi megelőzi utóbbit. A város ugyanis a legjobb

rejtekhely, a legsűrűbb dzsungel, ahol a legkevesebb saját áldozattallehetvállalni a fegyveres

harcot. A kormányerők nem tudják bevetni nehézfegyverzetüket, helikoptereiket, és a gerilla

itt nagy helyzeti előnnyel indul: ő könnyen megcélozhat bárkit, míg az ellenséges erők őt a

tömegben csak keresni tudják. A városban a gerillák képesek elszigetelt akciókat is

végrehajtani, és lehetséges úgy sejteketlétrehozni, hogy azok egymásról nem is tudnak,

megvédve így a szervezet többi tagját a lebukástól.

Kommunista ideológiájukban legközelebb Mao Ce Tunghoz álltak, akinek alapvetően is nagy

hatása nagy volt az 1968-as nemzedékre. Filozófiájából a RAF a harcot, mint az élet alapvető

céljátemelte ki. Innen eredeztethető felfogásuk a permanens forradalomról is, mely szerintük

aktivizálja az embereket, mozgósítja a tömegeket, és segíti a struktúrák szétzúzását. „(…) a

fegyveres harc, mint a marxizmus-leninizmus legmagasabb formája (Mao) most

megkezdhető, és meg is kell kezdeni, ez az, ami nélkül nem lehetséges antiimperialista harc a

nagyvárosokban.”36 Maora hivatkozva azt is állították, hogy harcuknak három szakasza lesz: a

defenzív, amiben a kisebbség megmutatja, hogy a rendszer sebezhető; az egyensúlyi, amiben

tömegtüntetések és utcai harcok segítik a csoportot; valamint a szabályos hadviselési szakasz,

azaz az erőszakszervek lefegyverzése illetve a rendszer lebontása.

A RAF nevében a „frakció” kifejezés arra utal, hogy a szervezet a harmadik világbeli

felszabadító mozgalmak (pl. a vietkong) részének tekintette magát, lévén annak töredéke,

frakciója. Meinhof szerint az NSZK fasiszta diktatúra, az USA operációs bázisa, így ők is

ugyanazt a harcot harcolják, mint a vietkong, csak éppen az NSZK-ban. Szolidaritásuk a

„teremtsetek sok Vietnámot” jelszóban, és az ebből fakadó erőszakhullámban testesült meg.

Szirtes Gábor könyvében idézi a „RAF főideológusának” írását, aki így foglalja össze a

terrorcsoport stratégiáját: „a második demarkációs vonalat a metropoliszokban (…)

ideológiailag, politikailag, katonailag, gazdaságilag fronttá fejleszteni, és ezáltal a városi

gerilla a harmadik világ felszabadító mozgalmainak, azaz a világproletariátus avantgárdjának

részévé válni. Röviden szólva ez a stratégia…”37

Természetesen az, hogy a RAF-nak, mint szervezetnek milyen céljai lehettek, és hogy miként

definiálta magát, az idő soránváltozott. Erről Horst Mahler, a Vörös Hadsereg Frakció egykori

36 Lippmann (1997) 3137 Szirtes (1995) 88

16

ügyvédje és tagja nyilatkozott az olasz baloldali Rinascita nevű lapnak.38 A többségi álláspont

az illegalitásba vonulás előtt az volt, hogy a tömegekkel való kapcsolatot nem szabad feladni,

hanem törekedni kell a koordinált tevékenységre a siker, a forradalom érdekében. Andreas

Baader kiszabadítása után ez megváltozott, a kapcsolattartás lehetetlenné vált. A kisebbségi

álláspont – amely az RAF-t a harmadik világbeli forradalmi mozgalmak ötödik

hadoszlopának tekintette Nyugat-Európában – ha kényszerből is, de győzedelmeskedett.

Ebben az elképzelésben nem volt kitüntetett helye és célja a populáris felkelés

kirobbantásának.

3.4 A szélsőbaloldali terrorizmus az NSZK-n kívül

A nyugat-európai országok között nem az NSZK volt az egyetlen, amelyet a terrorizmus

kísértete járt át. A RAF-nak – mint azt későbbi fejezetekben taglalni fogom – további

története folyamán több közös akciója is volt a francia Action Directe nevű szervezettel, és

rövid ideig az olaszországi Vörös Brigádokkal is együttműködtek Az antiimperialista

egységfront, amit a RAF utóbbi két csoporttal kívánt létrehozni,azonban jelentéktelen méretű

maradt, és kudarcba fulladt.

A francia AD („direkt akció”) egy maoista és anarchista elemekből 1979-ben létrejött

terrorcsoport volt, amely eleinte állami- és középületeket robbantott, illetve volt egy

számítógépek megsemmisítését célzó kommandója is (CLODO). A letartóztatások által

megfogyatkozott csoport különböző frakciókra oszlott, és végül a legradikálisabb szárny

győzedelmeskedett 1983-ban. Innentől kezdve dolgoztak együtt a RAF-fal az antiimperialista

egységfront keretein belül, egészen az AD feloszlásáig, 1987-ig.39

A Vörös Brigádok [Brigate Rosse, BR] és az olasz szélsőbaloldali szcéna a németországihoz

képest egészen más körülmények között alakult ki. Olaszország ugyan a Harmadik Birodalom

szövetségese volt a 2. világháborúban, de ellentétben Németországgal, Itáliában erős

partizánmozgalom működött a háború ideje alatt, és a háború után a kommunista pártot sem

tiltották be. A BR toborzóbázisát a kommunista szakszervezetek és a ’68-as események

folyamán radikalizálódott diákmozgalmak képezték.40 Módszereik között megtalálható volt az

emberrablás, a bombamerénylet és a gyilkosság csakúgy, mint a figyelmeztető céllal

elkövetett térdátlövés [az IRA szóhasználatával: kneecapping]vagynémely megszégyenítő

akció is.41

38 Rinascita 1980, 49.sz elérhető itt: http://ro.uow.edu.au/alr/vol1/iss78/939 Thackrah (1987)40 Burleigh (2009) 233, 23941 Burleigh (2009) 230-

17

A csoport a hetvenes évek végén élte fénykorát – Olaszországban ezt az időszakot „az ólom

idejének” nevezték a fegyveres erőszak eszkalálódása miatt. A csoport vezérének, Renato

Curcionak pere alatt kis híján megbénították az egész olasz bírósági rendszert. Sikerrel

rabolták el Aldo Morot, a kereszténydemokrata párt elnökét, aki korábban többször is volt az

Olasz Köztársaság miniszterelnöke, és általánosságban véve elismert politikusnak számított.

Moro szabadon engedéséért cserébe a BR bebörtönzött tagjainak elbocsátását követelték. Az

olasz kormány azonban nem tárgyalt a terroristákkal, így Moro-t kivégezték. A Moro

gyilkosság után a csoport tömegtámogatottsága csökkenni kezdett, ráadásul az olasz

rendőrség néhány kiugrott terrorista vallomásának köszönhetően több területi vezetőt is

elfogott.42Ezt követően a csoport kettészakadt, egy internacionalista és egy hazai szárnyra –

előbbi vett részt az antiimperialista egységfrontban. A vég 1988-ban jött el, amikor francia és

olasz rendőröknek sikerült teljesen szétvernie a csoportot.43

Spanyolországban Franco falangista diktatúrája nem sok teret hagyott a baloldali

csoportoknak. Azonban a diktatúra hanyatlását megérezve egyre-másra alakultak a kisebb

ellenálló csoportok, amelyek a köztársasági hagyomány folytatóinak tartották magukat.

Közülük a GRAPO, vagyis az Október 1. Antifasiszta Ellenálló Csoport számított a

leghírhedtebbnek. (Az Euskadi ta Askatasuna, amelynek volt kommunista szárnya is, nem

képezi kutatásom tárgyát politikai céljainak szeparatista jellege miatt.) Első akciójukat 1975-

ben hajtották végre,és Franco halálát követően aktivizálták magukat. Más nyugat-európai

szélsőbaloldali terrorszervezetekkel szemben ez a csoport a nyolcvanas évek végén, a

kilencvenes évek végén éltefénykorát. „Civileket” – saját meghatározásuk szerint – sosem

bántalmaztak szándékosan, noha előszeretettel szedtek „forradalmi adót” az ETA-hoz

hasonlóan.44Nem vettek részt a RAF antiimperialista frontjában azzal az indokkal, hogy a

német csoport lelépett a marxizmus-leninizmus útjáról.45Tevékenységük mérlege a mai napig

(a csoport hivatalosan nem szűnt meg, utolsó akciójukat kilenc évvel ezelőtt, 2006-ban

követték el) 84 halott, döntően rendőrök, Guardía Civil-tagok, katonák és bírók.

4 A BAADER-MEINHOF CSOPORT

4.1 A szélsőbal széthullása

42 Burleigh (2009) 26843 Ferwagner/Komár/Szélinger (2003) 391-39244 Ferwagner/Komár/Szélinger (2003) 323-32645 Alexander/Pluchinsky (1992) 42-43

18

Kilenc nappal a Dutschke elleni merénylet előtt nem a berlini utcák borultak lángba, hanem

két frankfurti áruház. Az elkövetők, Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Horst Sohnlein és

Thorwald Proll, tettüket a nyugati világ vietnámi vérontás iránti érdektelenségével

magyarázták. „A beszéd tettek nélkül helytelen” – Gudrun Ensslin az ország náci múltjából

ezt a következtetést vonta le.46 Figyelmeztető akciónak szánták, mindössze anyagi kár

keletkezett, a bíróság mégis három év letöltendő börtönbüntetést szabott ki rájuk. Baader,

Ensslin és Proll a börtönbüntetés elől Párizsba menekült, ahol illegalitásban éltek 1970-ig.

Proll feladta magát, előbbi kettő azonban Mahler tanácsára visszatért Berlinbe Mahler

tanácsára. Itt Mahler bemutatta őket Ulrike Meinhofnak, akivel együtt nekiláttak,hogy

létrehozzanak egy gerillacsoportot. A kétgyerekes anya addigra már elismert újságírónak

számított, a konkret nevű baloldali lap ünnepelt szerzője volt. Meinhof a húsvéti tüntetések

hatására is írt egy véleménycikket, amely magyarázatot adott az erőszakos eseményekre, és

irányt is mutatott az általános felháborodás számára. Mennydörgő kommentárja szerint

„tüntetni valami ellen annyit tesz, hogy kijelentem, nem tetszik ez, vagy az. Ellenállás pedig

az, ha gondoskodom róla, hogy azok a dolgok, amik nekem nem tetszenek, többé nem

történnek meg.” 47

A húsvéti zavargásokban Meinhoffal ellentétben részt vett Horst Mahler, meggyőződéses

baloldali ügyvéd, aki megalakította a szocialista ügyvédi kollektívát. A rendőrség viszont

letartóztatta a „tüntetéseken betöltött szerepéért”, és bíróság elé állította. Az épület előtt

összegyűltek a Mahlerért tüntetők, és mikor a rendőrség megpróbálta feloszlatni a tüntetést, a

demonstráció precedens nélküli erőszakba fordult: a később Tegeler Weg-i csataként

elhíresült zavargás során 131 rendőr sérült meg. Az APO bizonyos csoportjai el is

határolódtak a tüntetők erőszakos módszereitől, de bőven akadtak támogatók is. A támogatók

között volt Christian Semler, SDS-tag is, aki egy beszédében kijelentette, hogy ezentúl az

APO stratégiájának részévé válik a rendőrség elleni erőszakos fellépés és a „terrorista

cselekmények” is. 48

Az APO-t – és vele az SDS-t – végül az erőszak kérdése teljesen megosztotta: a szervezet

még 1968-ban feloszlatta magát. Az erőszakos fellépést támogatók kisebbségben maradtak, és

az ernyőszerv romjain számtalan különböző balos ideológiájú csoport jött létre. Ilyenek voltak

a K-Csoportok [K-Gruppen], amelyek a doktriner marxizmust követték, míg „spontiknak” (a

spontaneitásból ered a szó) a nem dogmatikus marxisták szcénáját hívták.

Ezerkilencszázhatvankilencben Willy Brandt és a szocdemek már nem a CDU/CSU-val,

46 Aust (1986) 5847 Ulrike Marie Meinhof: Vom Protest zum Wiederstand, konkret 5, 1968, 5. oldal 4822 Berliner Extra-Dienst, 1968 november 6. 1. oldal

19

hanem a liberális FDP-vel kötöttek koalíciót. A vörös-sárga koalíció számos intézkedést

hozott, amelyek segítettek lecsitítani a felháborodott baloldalt. A diáktüntetésekkel

kapcsolatosan elítéltek amnesztiában részesültek49, és általánosságban is elmondható, hogy a

Brandt-kabinett a lázongás okait igyekezett kezelni. A stratégiaváltás része volt a rendőrség

visszafogása, és a sokszor jogos felháborodásukban tüntetők leválasztása az erőszakos,

radikalizált, szélsőbaloldali csoportoktól. Engedményekkel osztotta meg az APO táborát,

viszont a szükségállapot bevezetésének lehetőségével a szövetségi kormány már rendelkezett

alkotmányos fegyverrel egy komoly erőszakhullám kezelésére is.

Azonban ezek az engedmények nem mindenkinek voltak elegendőek.A radikális elemek nem

tudtak megbékélni a kialakult helyzettel, az „intézményeken keresztül vezető hosszú

menetelés” (R. Dutschke) helyett azonnali akciókat követeltek.50 Ezért erőszakot – az ő

szóhasználatukban „ellenerőszakot” – elfogadó és használó csoportosulások is létrejöttek,

elsőként a drogliberalizáció mellett is kampányoló Tupamaros West-Berlin, később az

anarchista Bewegung 2. Juni [Június 2. Mozgalom, B2J], a Revolutionäre Zellen [Forradalmi

Sejtek, RZ], valamint a leghírhedtebb és a két előző csoport túlélő szervezet, a Rote Armee

Fraktion [Vörös Hadsereg Frakció, RAF].

Amikor Baadert újra letartóztatták, a csoport – három nő és egy férfi – kiszabadította őt a

Meinhof által leszervezett interjú leple alatt. Az újságírónő röviddel ezután egy közleményt

adott ki, melyben jogosnak ítélte meg a könyvtári, komoly sérülésekkel járó akciót, arra

hivatkozva, hogy „bárki, aki egyenruhát visel disznó, és nem ember… és természetesen

lelőhető”.51 Az anarchista lap AGIT 883 még ugyanazon a napon nyilvánosságra hozott egy

anonim levelet – ez a frissen alakult RAF bejelentése volt. A „Vörös Hadsereg felépítése” 52

című írás harcos felhívás volt azzal a céllal, hogy meggyőzzék a bizonytalanokat: az

igazságtalan rendszerrel szemben muszáj fellépni és radikalizálódni kell.

4.2 A májusi offenzíva és az első generáció bukása

A RAF tagjai Meinhof MfS-es [Ministerium für Staatssicherheit, Állambiztonsági

Minisztérium] kapcsolatainak segítségével az NDK-ba menekültek. A Moszkva-párti német

49Arndt, Bloch, Böll, Mann, Mitscherlich, Scharf: Amnestie, In: Spiegel vol. 49. 01.12.1969 (elérhető itt: http://www.spiegel.de/spiegel/print/d-45317761.html)50Rudi Dutschke: Briefe an Rudi D. , Vorwort von Rudi Dutschke, Voltaire Verlag, Berlin51Ulrike Meinhof: Natürlich kann geschossen werden, Der Spiegel 25, 74. oldal 1970.06.05.52 Lippmann (1997) 24

20

állam a későbbiekben is segítségére volt a bajbajutott terroristáknak, de csak míg a „nép

érdeke” azt úgy kívánta. Területén keresztül az NSZK-ból könnyen elmenekülhettek, és oda

vissza is térhettek, ha érdekük úgy kívánta. Az NDK-ból Jordániába, a Népi Front Palesztina

Felszabadításáért (PFLP) kiképzőtáborába vezetett útjuk, ahonnan hamarosan távozni

kényszerültek – szexuális szabadosságuk, értékrendjük miatt összetűzésbe kerültek a Fatah

embereivel. Visszatérésük után a csoport fenntartásának érdekében elengedhetetlen

konspirációs lakásokat és fegyvereket vettek abból a pénzből, amit bankrablások során

zsákmányoltak. Ezek a cselekmények több egykori ’68-as társuk számára is visszatetszőnek

hatottak, Meinhof egykori férje, Klaus Rainer Röhl a konkret-ban pedig a hatalom

szempontjából „hasznos idiótának” nevezte a RAF-ot.53Erre az általános kritikára mintegy

válaszul a csoport két nyilatkozatot is kiadott tevékenységével és céljaival kapcsolatban: a

már említett „Das Konzept Stadtguerilla” címűt 1971-ben és a „Dem Volk dienen” [A népet

szolgálni] címűt 1972-ben. Ez utóbbi, áprilisi nyilatkozatot követően – mutatván, hogy

cselekvés nélkül nem elég beszélni– megkezdődött az ún. májusi offenzíva, melynek során az

elkövetett bombatámadások emberi életet is követeltek.

Május 11-én kezdődött, és mindössze 13 napig tartott az egész NSZK-t megrengető robbantás

sorozat, melynek során 5 kommandó 6 akciót hajtott végre, ebből kettőt az amerikai hadsereg

ellen. A RAF Petra Schelm-kommandója (Schelmet egy tűzpárbaj során lőtték le a rendőrök,

így ő volt a Vörös Hadsereg Frakció első halottja) követte el az első támadást, csőbombát

robbantott az amerikai 5. Hadsereg főhadiszállásán, egy embert megölve, 14-et megsebesítve.

Egy nappal később az augsburgi rendőrségen robbant két bomba, Münchenben pedig egy

másik. A felelősséget a RAF Thomas Weisbecker kommandója vállalta. A Commando

Manfred Grashof az akkor börtönben ülő Grashof ügyével foglalkozó Wolfgang Buddenberg

szövetségi ügyész kocsiját akarta felrobbantani vele együtt, de a kocsibana felesége ült, aki a

merényletet csodával határos módon élte túl. Május 19-én a hamburgi Springer-nyomdánál

robbant fel két bomba, a tettes a RAF Június 2. kommandója volt. Öt bombát helyeztek el a

terepen, de három nem robbant fel. Így is megsérült 38 ott dolgozó munkás. A RAF kétszer is

figyelmeztette a nyomdát – mindhiába, nem ürítették ki az épületet. Az utolsó májusi

bombatámadás követelte a legtöbb áldozatot: három amerikai katona meghalt, mikor autóba

rejtett bombák robbantak az amerikai hadsereg európai főhadiszállásán, Heidelbergben.

A támadások valóságos terrorhisztériát okoztak, ami a bűnüldöző szerveknekkapóra jött. A

nemzetiszocialista Németországban a rendőrség volt az a szerv, amely a hatalmi elnyomást

közvetítette a hétköznapi emberek felé, így a háború után alulfinanszírozottan működött. A

53 Claus Fried: Neubauers nützliche Idioten, konkret 12 (1970) 51. oldal21

terrorcselekmények hatására azonban tekintélyesen megnövelték a rendőrség büdzséjét, új

felszereléseket kapott, többek között számítógépeket is. Ezt Horst Heroldnak (akit csak Mr.

Computerként emlegettek), a Bundeskriminalamt [Szövetségi bűnüldözési hivatal, BKA]

újdonsült vezetőjének köszönhették. Kidolgozták a „Rasterfahndung”-ot, ami a lakossági,

számítógépes adatbázisokban lévő adatok szűrőkön való átfuttatását jelentette. Például a

számlákat készpénzben vagy harmadik személy által kifizető személyeket más,

adatbázisokban szereplő tények (lakhely, autó rendszáma, szociális juttatások, stb.) alapján

szűrték meg, és a leggyanúsabb személyek ellen már tradicionális módon, például

házkutatásokkal jártak el. A RAF vezető terroristáit 1972-ben nem sokkal több, mint három

nap alatt fogták el ily módon.54 A „lefejezett” RAF azonban nem szűnt meg a vezetőség

elfogása után sem. A helyükön fellépő második generáció tette a szervezetet igazán hírhedté.

4.3 Kiútkeresés

A szociáldemokraták nem csak a bűnüldözésben, hanem a megelőzésben is új szemlélet

akartak meghonosítani. A terroristákat addig köztörvényes bűnözőként, vagy erőszakos

anarchistának ítélték meg, akik számára a terrorizmus cél, nem pedig eszköz. Az SPD ezt

társadalmi problémaként közelítette meg, és célként a terroristák politikai bázisának

megszüntetését tűzte ki, valamint azt, hogy a társadalom a szélsőbaloldali terrorizmust a

demokráciára veszélyes jelenségként kezelje. Ezért létrehozták a Bundesbehörde für

Politische Bildung-ot, vagyis egy olyan szervet, amely a lakosság politikai oktatására volt

hivatott.55 A BPB televíziós műsorokat készíttetett, kiadványokat szponzorált, vitaesteket

tartott – mindezt annak érdekében, hogy a nyugat-németek szembenézzenek azzal a kárral,

amit a terrorizmus okoz, es hogy aktív demokratákat képezzenek, akik a demokráciát

megvédik a neki ártani szándékozóktól.

Szintén a megelőzést szolgálta az a rendelet is, amely „Radikalenerlass” néven került be a

köztudatba. A rendelkezésnek megfelelően minden közalkalmazottnak át kellett esnie egy

átvilágításon, és tartózkodnia kellett az alkotmányellenes mozgalmaktól, cselekményektől és

felszólalásoktól. Ennek a célja nyilvánvalóan az egyetemeken kialakult kommunista

gócpontok kiiktatása volt – ami pl. Olaszországban is hatalmas problémának számított. Nem

az NSZK volt az egyetlen hely, ahol a jogszabály ellenérzést váltott ki: az ellentüntetéseket

például Francois Mitterand, Franciaország szocialista miniszterelnöke is támogatta. Az SPD-

kormánytól balra álló erők a kormányt élesen kritizálták (a párttagság jelentős része nem értett

54 Hanshew (2012) 12255 Hanshew (2012) 126-127

22

egyet, pl. az SPD ifjúsági szervezete sem)annak módszerei miatt, az elfogadott jogszabályt

pedig a nemzetiszocialista uralom alatt létező „Berufsverbot”-hoz (ott a zsidók, kommunisták,

nem-árják bizonyos hivataloktól való eltiltását eredményezte) hasonlították.56 Bár ez

megközelítőleg sem állta meg a helyét, most újabb okot találtak az NSZK fasiszta, autoriter

államként való megbélyegzésére.

A parlamenten kívüli baloldal aggodalmait csak fokozta, hogy a RAF elfogott terroristája,

Holger Meins éhségsztrájk következményeiben hunyt el. A terrorcsoport éhségsztrájk-

kampánya az NSZK börtöneinek állapota miatt kezdődött, és több mint 80 elítélt csatlakozott

hozzá. Erre válaszul az állam elrendelte a sztrájkolók erőszakos etetését, egy – a kacsák

töméséhez hasonlatos – módszerrel. Ismét nagyszabású tüntetések kezdődtek, hasonlóan a

Benno Ohnesorg halálát követő tömegmegmozdulásokhoz, és ebben az esetben is az állam

elnyomó természete ellen tiltakozva. A tüntetők az államot tartották felelősnek Meins

haláláért, és halála a represszív államhatalom szimbólumává vált.

A szélsőbaloldal és a RAF kapcsolata a szervezet megalakulásától kezdveambivalensen

alakult. A parlamenten kívüli balos ellenzékiek részérőlsemmiképpen nem beszélhetünk

általános elutasításról, igaz, általános támogatásról sem. Rudi Dutschke – aki amúgy nem

vetette el az erőszak alkalmazását, és mint SDS vezető elsőként beszélt a városi gerillaságról

az NSZK-ban, később így nyilatkozott egy interjúban: „A terrorizmus gyilkosság, ellentmond

a szocialista etikának”.57 Ugyanakkor Holger Meins temetésén megafont ragadott, és azt

kiáltotta: „Holger, a harc folytatódik!” Ez a kettősség jellemezte az egykor az APO-t alkotó

tábor viszonyát a RAF-fal. Nem tudták megtagadni őket az erőszakos cselekményeik ellenére

sem, hiszen az erőszakot „Gegengewalt”-nak, vagyis erőszak ellenierőszakként is fel lehetett

fogni. Fegyverrel vagy anélkül, végső soron ők is egy célért harcoltak: az autoriter Német

Szövetségi Köztársaság megváltoztatásáért. Így mikor egyes terroristák az állami erőszakkal

kerültek szembe, az állami erőszak iránti ellenszenvük miatt áldozatként tekintettek az

elfogott terroristákra.

4.4 Stockholmi túszdráma

Meins halálát igyekezvén megbosszulni a B2J 1974-ben kivégezte Günther von Drenkmannt,

egy nyugat-berlini bírót, egy évvel rá pedig elrabolta Peter Lorenzet, a CDU rendkívül

népszerű nyugat-berlini polgármesterjelöltjét. Utóbbi esetben az állam teljesítette a terroristák

56Hanshew (2012) 145-15157Kraushaar/Wieland/Reemtsma (2005) 49

23

követelését, öt társuk és a RAF-os Horst Mahler szabadon engedését (bár utóbbi nem kívánt

szabadulni, így maradt), és egy harmadik világbeli országba utaztatását 20.000 márka

készpénzzel ellátva. Helmut Schmidt, az SPD új kancellárja, a sikeres tárgyalásoknak nagy

árat jósolt. Véleménye az volt, hogy ezzel az akcióval Bonnak sikerült aláásnia tekintélyét, és

a jövőben újabb terrorcselekmények várhatók céljaik teljesítésének jogos reményében.58

A Baader-Meinhof csoport vezető tagjainak elfogása után a RAF meglepő helyről kapott

utánpótlást: a heidelbergi egyetemen létrejött „Szocialista Pácienskollektíva” (SPK) Baader és

Ensslin 1971-es látogatásakor radikalizálódott, és többen – például Brigitte Mohnhaupt – az

első generációnak is tevékeny tagja lett. Őt is letartóztatták a többi taggal együtt, azonban

csupán négy és fél évre ítélték el. Büntetésének utolsó hónapjaitBaaderék társaságában

tölthette, akik ezalatt kiképezték a RAF vezetésére. Börtönbüntetése alatt több volt SPK-s is

csatlakozott a RAF-hoz, ők a második generáció vezető személyiségei lettek.

Két hónappal később – és valóban a Lorenz-elrablás sikerén felbuzdulva – a RAF Holger

Meins kommandója elfoglalta a stockholmi német nagykövetség felső két szintjét. Miután a

svéd rendőrség megszállta az alsó szinteket, azért hogy komolyan vegyék őket, és elhagyják

az épületet, lelőtték a katonai attasét. A rendőrség válaszul valóban kiürítette az alsó szinteket.

A tizenkét nagykövetségi dolgozó életéért cserébe huszonhat „politikai fogoly”, köztük

Baader, Ensslin és Meinhof szabadon engedését követelték. Ez volt a RAF úgynevezett

második generációjának első komoly akciója, de a terv végül részben önhibájukból, részben

Schmidt kancellár kemény hozzáállásán megbukott. Utóbbi ugyanis a beszámolók szerint

rövid gondolkodás után azt mondtaaz összehívott krízisstábnak, hogy minden ösztöne azt

súgja neki, „nem szabad engedni”. Sorsukat Hans-Joachim Klein, egykori Revolutionäre

Zellen-terrorista visszaemlékezése szerint59 az pecsételte meg, hogy az egyik terrorista

megbotlott egy drótban, ami végül beindította a telepített bombákat, ezalatt a svéd rendőrség

benyomult az épületbe, és kiszabadította az életbenmaradt túszokat.

4.5 Stammheim

A rendőrségnek feltűnt, hogy az éhségsztrájkok túlzottan koordináltak voltak, a foglyok pedig

egyáltalán nem voltak elszigetelve a külvilági információáramtól. A RAF védőügyvédei (Otto

Schily, Klaus Croissant és Kurt Groenewold) ugyanis segítették a foglyok és szabadon lévők

közötti kommunikációt, gyakorlatilag megőrizve a csoport hierarchiáját és a külvilággal való

58 Helmut Schmidt: Erklärungen zur Peter Lorenz Entführung, Verhandlungen, VIII. Bundestag, Sitzung (1975.03.05.), 1178159Klein (1979) 51

24

kapcsolatát. A RAF idővel egy erős börtönfrontot alakított ki, az elfogott militánsok aktív

szerepet töltöttek be az ügyvédek segítségével a radikális szcéna befolyásolásában. Schilyék

voltak azok, akik sokszorosították Holger Meins csonttá és bőrré aszott testéről a halottkém

által készített képet és elküldték a szélsőbal különböző folyóiratainak. A fénykép százszor

nagyobb erővel bírt, mint bármilyen manifesztum vagy proklamáció, és a németeket ott

érintette meg, ahol a legjobban fájt. A fénykép ugyanis bármelyik koncentrációs táborban is

készülhetett volna, Meins annyira lefogyott az éhségsztrájk hatására, és a kényszeretetés

ellenére.60A kormány lépése drasztikus volt: megtiltotta, hogy több vádlottnak ugyanaz legyen

az ügyvédje, sőt, amennyiben az ügyvéd kollaborált a vádlottal, akár fel is függeszthették.61

Az 1975. május 21-étől 1977. április 28-ig tartó eljárás az NSZK legnagyszabásúbb pere volt.

Stuttgart-Stammheimben az akkori viszonyok között hipermodernnek számító, biztonságos

részleget építettek a letartóztatott terroristáknak.A börtön egészét is átépítették, hálóval

lefedték, ellehetetlenítve egy esetleges helikopteres szabadító-akciót. Még tárgyalótermet is

kialakítottak, hogy a vádlottaknak a jogi procedúrára hivatkozva se kelljen elhagyniuk a

börtönt. Itt külön-külön, izolációs cellákban, minden kommunikációjukat (legyen az írásbeli,

vagy szóbeli) lehallgatva tartották fogva a Jan-Carl Raspe, Gudrun Ensslin, Ulrike Marie

Meinhof és Andreas Baader alkotta „vezérkart”. A Der Spiegel helyzetértékelése találó volt:

„azt az erődöt, amelyet több védelmi vonal vesz körbe, kívülről-belülről golyóálló, és a

bombák ellen hálóval van fedve, azt nem egy felmentő ítélet kedvéért építették.”62A

fogvatartás körülményeit kifogásoltáka rabok, ezért tiltakozásukkal egyetemben ezeket a

„vörös ügyvédek” segítségével nyilvánosságra hozták (ez sokszor öltötte az éhségsztrájk

formáját). Kampányukat a Rote Hilfe nevezetű, baloldaliak által működtetett és baloldaliakat

segítő szervezet támogatta. A „kommunista caritas” később bőségesen termelte a RAF-nak az

utánpótlást.

A védőügyvédek (köztük Otto Schily későbbi belügyminiszter) a per alatt amellett érveltek,

hogy ügyfeleik valójában hadifoglyok, így a genfi konvenciók szerinti bánásmód illeti őket.

Ezt azzal magyarázták, hogy a RAF tulajdonképpen a Vietkong oldalán harcoló fegyveres

csoport, sőt, mivel az USA vietnami háborús bűneit igazolva látták, az ellenállás jogát

fejtették ki ultima ratio módon. Egészen pontosan így fogalmaztak: „A rabok nyilatkozata és

az ügyvédek állásfoglalása alapján világosan kijelenthető, hogy a nemzetközi jog

60Hanshew (2012) 15761Basten (1983) 11962 Der Spiegel 19 (1977 május 2.) 35-41

25

szempontjából a Vörös Hadsereg Frakció tettei a népirtással szembeni jogos ellenállásként

értelmezhetőek, és a fogvatartott fegyveresek hadifoglyoknak tekintendők.”63

Az öt gyanúsítottból Meins már a per kezdete előtt meghalt, Ulrike Meinhof pedig 1976-ban

lett öngyilkos a cellájában.

5 A RAF 2. GENERÁCIÓJA

5.1 Buback és Mescalero

Mielőtt azonbanaz életfogytig tartó börtönbüntetés egyáltalán kihirdetésre kerülhetett volna,

1977. április 7-én a RAF (Ulrike Meinhof kommandó) újra lecsapott. Az áldozat ezúttal

Siegfried Buback szövetségi főügyész volt. Bűne a RAF szerint a stammheimi per

lefolytatásaa „rendszer ügynökeként”, valamint Ulrike Meinhof és Holger Meins halálában

játszott szerepe volt.Nem bizonyítható, hogy a főügyész halálát olasz példa alapján dolgozták

ki, de szembetűnő, hogy egy évvel a Buback-merénylet előtt Genovában nagyon hasonló volt

a forgatókönyv. A Brigate Rosse (Vörös Brigádok) ugyanis szintén kivégezték Francesco

Coco olasz főügyészt, amivel sikerült a BR-terroristák ellen folyó pert megállítani, s kis híján

– persze rengeteg más gyilkossággal és elrablással egyetemben – térdre kényszeríteni az olasz

igazságügyet.

A merénylet heves érzelmeket váltott ki az NSZK teljes politikai spektrumán. Egy ismeretlen

szerző „gyászjelentést” írt a Göttingeni Egyetem hallgatói lapjába,64 ezt később a teljes sajtó

felkapta. A „Mescalero” néven író diák szerint Buback halála titokban örömet okozott neki, és

ezt nem tudja és nem is akarja tagadni.Nem ez volt a levél egyetlen állítása, de az egyetlen

állítás volt, ami eljutott a tömegekhez. A szerző konklúziója teljesen más volt: elveti a

politikai erőszakot, hiszen senkinek nem áll jogában más élete és halála fölött ítélkezni. Az

állami szervek vezetői viszont a lehetőséget látták benne, hogy példát statuáljanak, és

mobilizálják a „wehrhafte Demokratie” eszközeit.65Attól fogva ezek közé tartozott a

terrorizmus dicsőítése, és erre hivatkozva tiltották be a Buback-gyászjelentés sokszorosítását

is.

63 Otto Schily, Hans Heinz Heldmann: Einen Revolutionär können sie töten, aber nicht die Revolution”, Beweisanträge im Stammheimer Prozess (1976) IISG ID-Archiv Bro 2224/464 Mescalero: Buback-Ein Nachruf, Göttinger Nachrichten, 1977 április 27, 10-12.oldal65Hanshew (2012) 201

26

Amíg a közéletet a Mescalero-levél utórezgései kötötték le, a szélsőbal pedig végre elkezdett

szembenézni a terrorizmus problémáival, a RAF nem tétlenkedett. Június 30-án saját házában

ölték meg Jürgen Pontot, a Dresdner Bank elnökét. Az indok: Ponto a harmadik világ

kizsákmányolója, népek kiirtója.66 Már a Buback-gyilkossággal elkezdődött a Vörös Hadsereg

Frakció történetének legnagyszabásúbb terrorkampánya, de a médiafigyelem Ponto halálát

követően öltött példa nélküli méreteket.

5.2 A Német Ősz

Miközben a terror-hisztéria a médiának köszönhetően a tetőfokára hágott, egy olyan ember

került a RAF terroristáinak célkeresztjébe, aki a legtöbb baloldali érzelmű ember számára

rendkívül gyűlöletes volt. Hanns-Martin Schleyer, a Német Munkaadók Szövetségének

elnöke 1945 előtt elkötelezett NSDAP-tagként a Cseh-Morva Protektorátus gazdasági

irányításában kapott pozíciót, majd később az SS-hez csatlakozván harcolt a nyugati fronton

is. A háború után három évet ült börtönben háborús bűntettek miatt, azonban a jövőjét ez

egyáltalán nem veszélyeztette. Tizenöt évvel szabadulása után a munkaadók szövetségének,

négy évre rá pedig a Német Ipari Szövetségnek [BDI] lett az elnöke. A New York Times

1977. október 20-ai számában „a kapitalista undorító karikatúrájának” nevezte Schleyert,

utalva arra is, hogy a munkavállalókkal folytatott vitákban kompromisszumok nélkül

érvényesítette a munkaadók érdekeit.

Meredeken felfelé ívelő karrierjét 1977. szeptember ötödikén a RAF Siegfried Hausner

Kommandója törte meg, amikor kölni otthonától mindössze pár percre testőrét, és a két kísérő

rendőrt lesből megölték, Schleyert pedig elrabolták. Nem sokkal később a követeléseiket is

nyilvánosságra hozták a terroristák,67 amelyek a következők voltak: tizenegy társuk szabadon

engedése, egy repülőgép a foglyok által választott célországba,szabadulásuk élő közvetítése, a

követeléseik beolvasása az esti híradóban, a foglyoknak fejenként 100.000 márka, valamint

garanciák arra, hogy a Szövetségi Köztársaság nem üldözi őket, és felkutatásukra nem tesz

erőfeszítéseket. Feltételeik teljesítésének határidejét újra és újra meghosszabbították az

elrablók, de kevés sikerrel. Helmut Schmidt kancellár nem gondolta meg magát a stockholmi

merénylet óta, sőt. A terroristákkal való tárgyalást továbbra is elvetette, különösen, ha az

áldozat – mint ez esetben is – a mindig kemény fellépést sürgető CDU legprominensebb

támogatói közé tartozott. A hatóságok természetesen ennek ellenére nagyszabású

hajtóvadászatot kezdtek, hogy megtalálják Schleyert.

66 Lippmann (1997) 26967 Lippmann (1997) 270

27

A hajtóvadászatot országos útzár-akcióval kezdték meg, de ez is, és Horst Herold új, az

informatikán alapuló rendszere is hatástalannak bizonyult. Az új terroristaellenes alakulatot,

amelyet a müncheni olimpia túszdrámája után hoztak létre GSG-9 néven, eddig a pontig nem

vetették be attól tartva, hogy a német közvélemény nem fogadná jól egy ilyen államvédelmi

alakulat létét. A Lufthansa Mallorcáról Frankfurtba tartó járatának eltérítése viszont

újragondolásra késztette az állam erejének teljes kihasználásától ódzkodó

szociáldemokratákat.

A Landshut nevű Boeing 737-es gépet PFLP terroristák (Martyr Halimeh kommandó)

rabolták el október 13-án, a RAF követeléseit támogatva, és ahhoz hozzáadva egy pár saját

követelést is. Az eltérített gépet először megtankoltákCipruson, majd Dubaiba repültek, ahová

követte őket Stefan Wischnewski, a kormány államminisztere és különleges megbízottja is.

Innen a gép először Adenbe, onnan pedig Mogadishuba repült, noha egyetlen országban sem

látták őket szívesen. Miután a szomáliai hatóságok arról tájékoztatták a németeket, hogy a gép

kapitányát a terroristák lelőtték és kidobták a repülőről, határozott csak arról a kormány, hogy

a már szintén Mogadishuban tartózkodó Wischnewski után egy anti-terrorista egységet

isküldenek. A szabadító akció négyből három terrorista halálával végződött, és mindössze 7

percig tartott. Minden utas és légiutas-kísérő sértetlen maradt.

A GSG-9 hősöknek szóló fogadtatásban részesült otthon, de Schleyerről továbbra sem tudtak

semmit. Másnap reggel Raspe, Baader, Ensslin holtan feküdt a cellájában, Irmgard

Möllertpedig, akit szintén ott tartottak fogva, életveszélyes sérülésekkel szállítottak kórházba.

Október 19-én a Siegfried Hausner kommandó is levonta a következtetést: „Negyvenhárom

nap után véget vetettünk Hanns-Martin Schleyer szánalmas és korrupt létezésének.”68 A

„Német Ősz” véget ért.

5.3 Demokratikus válságkezelési problémák

A modern terrorizmus - ahogy azt fentebb vázoltam –kommunikáció, a politikai cél erőszak

általi kommunikációja. A terrorista rá van utalva a médiára, és a médiának is hasznos, ha van

egy „ütős” képsorokat biztosító terrorista. A szociáldemokraták, radikális baloldaliak és a

RAF által egyaránt megvetett Springer-kiadócsoport pedig jó pénzt keresett a

terrorcselekmények okozta híréhséggel. A tömeghisztéria a „német ősz” eseményei alatt

tetőzött, a CDU/CSU bizonyos politikusai már egy észak-írországi kaliberű konfliktust

68 Lippmann (1997) 27328

vizionáltak.Helmut Kohl, a CDU árnyékkormányának kancellárja (és későbbi kancellár) a

Springer-féle Die Welt-nek kijelentette, hogy „a terrorizmus elleni harcban nem lehetnek

tabuk”.69Geissler, a CDU főtitkára pedig nyilvánosan arra szólított fel, hogy mozgósítsák a

Bundeswehr-t a terroristák ellen.70A szociáldemokraták újra két tűz közé kerültek: egy részről

a RAF, akikkel szemben fel kellett lépni, de mindezt úgy, hogy a másik oldalról fenyegető

CDU/CSU ne érje el akaratát, a jogállam keretein való túllépést. Schmidt kancellár az

aggodalmakra így reagált: „Sok polgár úgy gondolja, hogy a jogállam [Rechsstaat] túlságosan

gyenge. [Azt gondolják,] hogy az államnak drákói szigorral kell visszavágnia. (…) Mindezek

ellenére azt mondom hűvös fejjel, hogy a jogállam nélkülözhetetlen jószág. Akkor is, ha

egyes polgáraink nincsenek tisztában érdemeivel, és ezért könnyen lemondanak »egy kevéske

jogállamról«, minden történelmi tapasztalat arra tanít minket, hogy ez az út a bolondok

útja.”71

A parlament ennek ellenére rekordgyorsasággal fogadta el a „kapcsolat-tilalmi törvényt”

[Kontaktsperregesetz]. Utóbbi feljogosította a szövetségi igazságügyi minisztert és a

szövetségi államok igazságügyi minisztereit arra, hogy bizonyos bebörtönzöttek számára

minden külső kommunikációs csatornát (beleértve a védőügyvédükkel való kommunikációt

is) betiltsanak. Alkalmazásának feltétele az volt, hogy a fogvatartott veszélyt jelentsen mások

életére, testi épségére vagy a szabadságra. A törvény október 2-án jogerőre emelkedett, két

perccel később pedig 72 foglyot zártak el a külvilágtól.

A szükségállapot kihirdetésétől – vagyis a kereszténydemokraták és a terroristák

legitimációjának növelésétől – való félelem miatt más úton kellett elérni, hogy a „Német Ősz”

eseményeire gyorsan tudjon reagálni az ország kormányzata. Ebből a célból Schmidt

kancellár létrehozott egy tanácsadó testületet, amelyben minden parlamenti párt képviseltette

magát a hatóságok vezetőivel, és a biztonsági tanácsadókkal egyetemben. Ez volt az a testület,

amelyik közel hat héten keresztül irányította az országot az alaptörvényben rögzített

szükségállapoti mechanizmusok helyett. Az új szerv pedig kitartott a stockholmi döntés

mellett: nem tárgyalnak terroristákkal.72Az SPD ezzel kilépett az alkotmányos keretek közül,

a döntéshozatal a végrehajtás kezében összpontosult. A sajtó szabályozásával azonban egy

olyan határt is átlépett, amit saját magának szabott: amikor a szociáldemokraták a

szükségállapoti törvényekről tárgyaltak koalíciós partnerükkel, a sajtó szabadságához

mindenekfelett ragaszkodtak. Ezt az álláspontot írták felül a nagyobb médiakonszernekkel

69Kohl: Bei der Terrorismus-Bekämpfung darf es kein Tabu mehr geben, Die Welt 1977 szeptember 15.70 Geissler will Terror mit der Bundeswehr bekämpfen, FR, 1977. szeptember 16.71 Erklärung der Bundesregierug zum Terrorismus, 15.9.1977; Bulletin 86; 1977 szeptember 16. 805-808. oldal72 Hanshew (2012) 215

29

való tanácskozás után, ahol megegyeztek a RAF kiszorításáról a médiából, és a nyomozás

érdekeinek elsőrangúságáról. Enyhe túlzással élve létrejött a szükségállapot, a kihirdetését

övező hisztéria nélkül. A Schleyer-ügy végén ezek az aggodalmak feledésbe merültek, a sajtó

vállán vitte a cselekedni nem félő Schmidt kancellárt.

5.4 Antiimperialista egységfront

A német kormány ugyan már a stockholmi túszdráma után levonta a következtetést, hogy a

terrorizmus ebben a korban alig kötődik egyes országokhoz, és javaslatukra már 1976-ban

kötöttek egy európai egyezményta terrorizmus visszaszorítására, fáradozásaikat mégsem

koronázta siker. Schleyer elrablását és a gépeltérítést az új vezetők, Brigitte Mohnhaupt és

Christian Klar Bagdadból, PFLP-s barátaik operációs bázisáról vezényelték le, majd utána

Párizsban telepedtek le. Újonnan toborzott fegyvereseik is a PFLP egyik táborában, Jemenben

kapták kiképzésüket – az új fegyvereikkel együtt.73 Nem csak rakétavetőkkel és precíziós

bombákkal bővült a RAF arzenálja: az olasz Vörös Brigádokkal és a francia Action Directe-el

is felvették a kapcsolatot.

Mohnhaupt levonta a következtetést: a célpontoknak változniuk kell, és együttműködésre van

szükség a szélsőbalos terrorszervezetek között Európában. A Német Őszt követő letartóztatási

hullám nem kímélte a RAF-ot, nagyon megcsappant az aktív tagok száma. Egy 1982-es

kiáltványukban beismerik: a Német Ősz eseményei taktikaváltásra kényszerítik az önjelölt

gerillákat. A nyugat-európai antiimperialista egységfront keretében elkövetett NATO-ellenes

támadások már ezt az új stratégiát jelzik, amit hivatalosan a „Gerilla, ellenállás,

antiimperialista front” kommünikében ismertetnek.74 Mohnhauptékebből a célból találkozót

hoztak össze a Vörös Brigádok küldötteivel. Velük az együttműködés mindvégig mérsékelt

maradt, a BR bizalmatlan volt a RAF képességeit illetően. Nem ok nélkül: a csoport

pártszervezetére vonatkozó olasz kérdésre a RAF küldöttei nem tudtak válaszolni, hiszen a

szervezetet maréknyi aktivista alkotta.75Többen ki is szálltak, végül a létszámprobléma a B2J

1980-ban történt integrálásával oldódott meg.

Nem csoda hát, ha 1977 és 1981 között csak egyetlen akciót bírt kivitelezni a csoport, azt is

rosszul. Az új irány kimondatlanul is kivehető volt: a közös ellenségre, a NATO-ra terveztek

csapást mérni. Alexander Haig, a NATO főparancsnoka volt a célpont, az eszköz pedig egy

kétkilós plasztikbomba az út alatt. Kommünikéjük szerint azért élhette túl Haig a támadást,

73 Burleigh (2009) 31474Lippmann (1997) 291-30675 Burleigh (2009) 314

30

mert a kioldószerkezetet későn léptették működésbe, és így a főparancsnok gépkocsija nagy

szerencsével áthaladt a pokolgépen.76 Szintén az antiimperializmus nevében robbant

autóbomba a ramsteini amerikai légierő-támaszponton 1981-ben, 7 millió márkás anyagi kárt

okozva. Pár héttel később újból az amerikaiak voltak a célkeresztben: az USA európai erőinek

főparancsnokát érte rakétatámadás egy RPG-7-es rakétavetőről. Páncélozott Mercedesének

köszönhetően azonban Frederick Kroesen túlélte a merényletet.

A terroristák balszerencséjére a viszonylagújból megerősödött csoportot ártatlan

gombaszedők lebuktatták, mikor az erdőben gomba helyett bombagyártáshoz szükséges

felszereléseket, fegyvereket, és más fegyver-lerakatokat ábrázoló térképet találtak a földbe

ásva. A rendőrségnek nem sok dolga volt, a második generáció két vezető személyiségét,

Christian Klart és Brigitte Mohnhauptot hamar letartóztatták. Az ezt követő akciókat már a

harmadik generációhoz szokás sorolni.

6 A SZÉLSŐBALOLDALI TERRORIZMUS ALKONYA

6.1 Az NDK és a szélsőbaloldali terrorizmus

Mint azt a harmadik fejezetben említettem, Ulrike Meinhof a csoportot a kelet-német

állambiztonsági szervek segítségével először a kommunista államba, onnan pedig Jordániába

menekítette. Az együttműködés a kezdetekben kimerült abban, hogy az NDK területén

keresztül az NSZK-ból könnyen elmenekülhettek, és oda vissza is térhettek, ha érdekük úgy

kívánta.77 A Moszkvához hű német állam a terrorizmus megjelenését nyugati határain túl

(illetve az állam szívében, a nyugat-berlini enklávéban) nem kifejezetten kitörő örömmel

fogadta. Ideológiailag sem igazán voltak közös platformon: a Stasi megbízhatatlan

anarchistáknak könyvelte el a RAF, B2J és RZ háromszöget, ez utóbbiak pedig a létező

szocializmust vetették meg.78

Inge Veittnek volt köszönhető, hogy ez az együttműködés mégsem fulladt ki ennyiben.

Amikor a RAF és a B2J (Veitt szervezete) összeolvadt, a Vörös Hadsereg Frakció megörökölt

egy működő egyezséget is: Veitt-t a kelet-németországi Schönefeld reptér felé menet az NDK

határőrei tartóztatták le, majd kísérték be a Stasi terrorelhárító-részlegéhez, ahol Harry Dahl

őrnagy javaslatára új alapokra helyeztéka kooperációt.79 Ennek eredményeképpen 1980 és

1982 között a RAF militánsait több alkalommal is kiképzőtáborba invitálták, ahol új

fegyvertípusokkal is megbarátkozhattak, például a szovjet RPG-7-es páncéltörő

76 Lippmann (1997) 28277 Wunschik (2007) 2778 Peters (2006) 9579 Burleigh (2009) 316

31

gránátvetővel. Bombakészítésből is felfrissültek ismereteik, ezeket például alkalmazták is a

Kroesen elleni merényletben.80 A csoport pszichésen megfáradt, visszavonulni akaró tagjait

pedig befogadta a kelet-német állam,sőta Stasimég új identitást is adott nekik. Mindez nem

sokat ért, a nyugati tv-t rendszeresen néző szomszédok, ismerősök a legtöbb kiugrott terrorista

esetében rájöttek azok valódi személyazonosságára (pedig Silke Maier-Witt még az arcát is

átplasztikáztatta).81Ezen kiugrókat csak az újraegyesítést követően tartóztatták le.

Az NDK és a nyugat-német szélsőbaloldali terrorcsoportok összefonódása azonban nem

tartott sokáig, máig ismeretlen okokból 1983-ban befejeződött.82 Az egyre inkább magára

maradt, elszigetelt és tömegbázisától megfosztott RAF folyamatosan kereste az

együttműködést más fegyveres kommunista csoportokkal, de ez sem mentette meg őket a

megszűnéstől. A Szovjetunió európai és harmadik világbeli szövetségeseinek bukása

jelentette az utolsó szöget a RAF koporsójában.

6.2 A RAF harmadik generációja

Klar és Mohnhaupt elfogása után a csoport létszáma újfent megcsappant, nem csak a

letartóztatásoknak, hanem a kiugrásoknak is köszönhetően. Bár sokan úgy gondolták, ezzel

véget ért a terrorizmus az NSZK-ban, csalódniuk kellett. Sikerült újabb embereket

beszervezni, akik hamar bebizonyították a nyugat-németeknek, hogy a RAF nem szűnt meg.

A terroristáknak még volt merítési lehetőségük a Rote Hilfe szervezeteiből. Fegyverrablások,

bankrablások jelezték a harmadik generáció formálódását, amely a ’82-es nyilatkozatnak

megfelelően szorosan együttműködött az Action Directe francia terrorszervezettel.

Első akciójukat is kooperációban hajtották végre: az AD a robbanóanyagokatlopta el, a RAF

pedig a NATO kadétképzőjét robbantotta volna fel ezekkel– az akció azonban sikertelenül

végződött. Az AD-vel együttműködésben megölték René Audran-t, a francia fegyverexportért

felelős minisztériumi biztost, valamint Ernst Zimmermannt, aki a Leopard tankok motorjait

gyártó cégnek volt a vezetője. Az áldozatok nem bírtak szimbolikus jelentőségggel, mint

Ponto vagy Schleyer esetében, hanem egyszerűen csak kulcsszerepet játszottak hazájuk

fegyveriparában.83

Egy évvel később, 1985-ben az USA Rhein-Main katonai bázisán egy autóba rejtett pokolgép

robbant, két katona meghalt és további huszonkettő megsérült. A következő áldozat Gerold

von Braunmühl diplomata lett, akit pusztán reprezentatív státusza miatt választottak ki. A

80 Burleigh (2009) 31781 Schulz (2007) 82 Ibid.83 Burleigh (2009) 319

32

merényletek azonban arról árulkodtak, hogy a csoport kétségbeesetten küzd a közélet

figyelmének megszerzéséért, ha már a szimpatizánsréteg elenyészőnek volt mondható a

Német Ősz előtti állapothoz képest. Az AD és a RAF közötti együttműködés megszűnt,

amikor a francia rendőrség 1987-ben a franciák teljes vezérkarát letartóztatta. A BR-rel való

kooperáció szintén rövid életűnek bizonyult, miután egy évre rá a carabinieriknek sikerült az

olasz szervezet felső vezetését lekapcsolnia.84 Ezzel gyakorlatilag befellegzett az

antiimperialista egységfrontnak, hiszen a RAF-on kívül nem maradt komolyan vehető harcoló

kommunista szervezet a vasfüggönytől nyugatra.

Alfred Herrhausent, iparmágnást és Kohl NSZK-kancellár jó barátját még útjavító munkásnak

álcázva magukat robbantották fel 1988-ban, de a csoport addigra eljelentéktelenedett. Az ezt

követő akcióik inkább visszatetszést keltettek a radikálisabb körökben, és ezeknek a

számossága is erősen megcsappant. A harmadik generációt alkotó militánsokat és a második

generáció NDK-ba emigrált egykori tagjait közvetlenül a német újraegyesítés után, vagy a

kilencvenes években elfogták. A Kohl-kormány igazságügy-minisztere, Klaus Kinkel 1992-

ben bejelentette, hogy azok a terroristák, akik büntetésüknek legalább 2/3-át leülték és

lemondanak a fegyveres harc folytatásáról, szabadlábra bocsáthatóak. A RAF 1998-ban, több

évnyi csend után (az utolsó akciót 1993-ban hajtották végre) újra közleményt adott ki,

amelyben a még illegalitásban lévő tagok bejelentették a Vörös Hadsereg Frakció

megszűnését. „Körülbelül 28 évvel ezelőtt, 1970. május 14-én egy kiszabadítási akció

folyamán létrejött a RAF. Ma befejezzük e projektet. A városi gerilla a Vörös Hadsereg

Frakció formájában immár történelem.”85

6.3 A RAF hatása az újraegyesített Németországra

A RAF megszűnése után a terrorizmusnak pár évig nemigen volt nagy hírértéke

Németországban. A téma iránti érdeklődés fellángolása a 2001. szeptember 11-ei Al-Kaida

terrortámadásnak volt köszönhető, ekkor számtalan terrorizmussal kapcsolatos tanulmány,

könyv és újságcikk jelent meg szerte a világban. A Német Ősz harmincéves évfordulóján,

2007-ben a média kiemelten foglalkozott a témával. A harmadik generáció története egyelőre

elég zavaros, ellentmondások hada és felderítetlen bűntények (például a Herrhausen-

gyilkosság vagy a Detlev Rohwedder elleni merénylet) szaporítják a konspirációs teóriák

számát. Ráadásula harmadik generáció három tagját még mindig nem kapták el a hatóságok.

Burkhard Garweg, Daniela Klette és Ernst-Volker Staub továbbra is illegalitásban él –

ismeretlen helyen. A legutolsó információ róluk az, hogy 1999-ben kiraboltak egy

84 Alexander/Pluchinsky (1992) 4285 elérhető itt: http://www.rafinfo.de/archiv/raf/raf-20-4-98.php (megnyitva 2015. 04.02.)

33

pénzszállítót Duisburgban, és a rablók által használt maszkban megtalálták Klette egy

hajszálát.862011-ben helyezték szabadlábra az utolsó bebörtönzött RAF-tagot, Birgit

Hogefeldet.

7 KONKLÚZIÓ

A háború utáni Németországban a demokrácia messze volt attól, hogy tökéletes legyen.

Konrad Adenauer hosszú kancellárságának autokratikus vonásai, különösen a bajor CSU

nyomása a jobboldalról, a nemzetiszocialista klientúra túlélése és a tény, hogy beilleszkedése

a szövetségi köztársaság társadalmába nem ütközött nagyobb akadályokba, valamint a német

köztársasági hagyomány gyengesége mind-mind olyan problémák voltak, amelyek a háború

utáni korszak baloldali értelmiségét joggal aggaszthatták. Közös tapasztalatuk – vagyis az,

hogy egy gyenge demokrácia (Weimar) milyen könnyen transzformálódhat fasiszta

diktatúrává – pedig ellenállásra sarkallta őket. Az alkotmányozó folyamat során kidolgozott

„militáns demokrácia” elve soha nem válhatott volna be, ha a németek a háború előtti

apolitikusságot maguk mögött hagyva nem emelik fel szavukat az állam bizonyos

problematikus lépéseinél.

A RAF, mint terrorcsoport nem csak azért érdekes, mert egy kapitalista, jellemzően apolitikus

és a Harmadik Birodalom szörnyűségeit követően alapvetően pacifista közegben folytatták

több, Nyugat-Európában működő szélsőbaloldali terrorszervezethez (Vörös Brigádok,

Forradalmi Sejtek) képest vértelen tevékenységüket. Sokkal inkább azért, mert képes volt

állandóan újjászervezni magát, három vezető-generációt is elfogyasztva, az érdemi stratégián

ezalatt az idő alatt mégsem változtattak, ráadásul a „stammheimi halál-éjszakáig” a szervezet

tényleges irányítása a börtönben is a Baader-klikk kezében maradt. A tisztán terrorista

módszerekkel operáló csoport Meinhof ex-férjének megfogalmazása szerint a hatalom

„hasznos idiótájává” vált.

Legnagyobb hibájuk az volt, hogy nem ismerték fel, hogy a „rendszert” képtelenek lesznek

megváltoztatni tömegtámogatás nélkül, módszereik pedig nem segítették őket céljaik

elérésében. A RAF-nak sosem alakult ki (fél-) legális politikai szárnya, mint az ETA-nál a

Batasuna, vagy az IRA esetében a Sinn Féin. A munkásosztály, amely a marxista doktrína

szerint a baloldal bázisa kellett volna, hogy legyen a 2. világháború után, nem rendelkezett

szélsőbaloldali kötődéssel, így a RAF mindvégig az egyre szűkülő, radikális baloldali

értelmiségi réteg militáns szárnya maradt. Legkésőbb a Német Ősz lezárultával kellett

volnarealizálniuk, hogy az NSZK-t képtelenek lesznek megváltoztatni merényletekkel és

86 Bönisch, Latsch, Mascolo (2001): Spuren in der Maske In: Spiegel vol. 21, 21.05.2001 (elérhető itt: http://www.spiegel.de/spiegel/print/d-19237222.html)

34

robbantásokkal. Az 1980-as évekre ráadásul megszilárdult a német demokrácia, a ’68-as

nemzedék pedig politikai otthonra talált a Bündnis ’90/Die Grünen nevű zöld párt ernyője

alatt.

A városi gerilla-koncepció több okból kifolyólag is csúfosan megbukott. Az eredeti,

Marighella-féle elmélet egyik kulcseleme – vagyis a városi harc mielőbbi kiterjesztése vidéki

eseményekre – már a csoport létrehozásakor is az utópiák világába tartozott. A RAF ennek

ellenére a feszültség növelésének stratégiájában bízhatott, tehát az aránytalan állami reakció

kiprovokálásában, ami a mozgalom indulásakor még az APO-t alkotó szimpatizánsi réteg

kialakulásában is fontos szerepet játszott. Ez azonban két okból sem jöhetett létre: egyrészt a

’70-es évek stabil szociáldemokrata kormányzatainak de-eszkalációt elősegítő lépései miatt,

másrészt amiatt, hogy hiányzott a szándék egy populáris forradalom kirobbantására. Ebből

következett, hogy legtöbb akciójuk az átlag német számára pusztán céltalan erőszaknak tűnt.

A nyolcvanas évek koncepcióváltása is elhibázott lépésnek bizonyult: az antiimperialista

egységfront maximum az illegalitásban élő döntéshozók valóságtól elrugaszkodott elméjében

tűnhetett helyes iránynak. Szerencsétlenségükre egy rövid együttműködés után mind az AD-t,

mind a BR-t „lekapcsolták” a helyi belügyi szervek. Az egységfront-koncepció elfogadásával

a RAF teljesen feladta németországi kötődésű céljait, ami tovább csökkentette a csoport

egyébiránt is marginális elfogadottságát. A dekolonizációs folyamatok lezárultával, és Kelet-

Közép-Európa rendszerváltásaival pedig az „ötödik hadoszlop” stratégia is létjogosultságát

vesztette.

Mi tette mégis ilyen popkulturálisan népszerűvé a Rote Armee Fraktiont? Miért nem az olasz

Brigate Rosse, a spanyol GRAPO vagy akár német társaik, a Revolutionäre Zellen és a

Bewegung 2. Juni arathatta le ezt a kétes értékű dicsőséget? A stammheimi per és a körülötte

zajló médiahisztéria, vagy a Német Ősz nyilvánvalóan a legfontosabb okok között

említendők, de későbbi státuszukat ez nem magyarázná elég egyértelműen. Talán pont

értelmiségi hátterüknek, romantikus szabadságharcos „imázsuknak” köszönhető ez, vagyis

annak, amiért céljaik mindvégig az álomvilág kategóriájába tartoztak.

8 SUMMARY

8.1 Introduction

Throughout the post-war European political landscape left-wing parties thrived and prospered,

although for different reasons. The communist parties of the West had no Soviet support

behind them, like the Eastern Europeans had. However, they had one common thing: the

35

legacy of resistance movements, many of which were left-wing in ideology. Germans on the

other hand have not had a strong underground resistance contrary to France or Italy. Still, the

KPD, the communist party of West Germany secured its place in the first Bundestag, even

though there was a communist state at the Federal Republic of Germany’s border.

In the ’70s all three West European continental powers (France, Italy and Germany) had

possessed homegrown left-wing terrorist organizations. All but the Germans have referred to

themselves as carrying the legacy of anti-Nazi resistance groups of World War II. The focus

of my thesis is the dynamics of the complicated relationship of the most dominant left-wing

terrorist organisation in the FRG, the Red Army Faction and the FRG.

8.2 Democracy and the left

The failure of Germany’s last attempt at democracy - the Weimar Republic - was sparking

heated debates among the envoys of the parties in the process of creating the constitution of a

state that is able to defend democracy from a fascist takeover. This concept was named,

“Wehrhafte Demokratie”, that is democracy made militant. All major parties (social

democratic SPD, centre-right CDU and liberal FDP) agreed that democracy needed to be

protected from the extreme right – the methods to be used were not the same. CDU suggested

arming the state with the possibility of declaring a state of emergency, while SPD argued that

the existing legal framework is satisfactory, and focus should be shifted towards political

education of the otherwise politically very disinterested West Germans.

The first sign of radicalisation of the students was the SPD losing their student branch, the

SDS after the party’s centre-left wing gained power, denouncing Marxism. The breakaway

students’ union formed the backbone of a loose alliance of extraparlamentary left elements,

who became disillusioned with the SPD called APO. The small groups that formed the APO

had not much common ground besides antifascism and their distrust towards the state, which

they deemed repressive. The fact that the generation of their parents had not resisted Nazi rule

vested them with a moral duty to resistance and vigilance.

Political discourse of the late ’60s was dominated by the Vietnam War in West Germany too.

Demonstrations, debates and lectures were held by students on the subject, mainly in favour

of the Vietcong. Meanwhile the Grand Coalition of SPD and CDU led by former NSDAP

member chancellor Kiesinger came to power, alienating the SPD’s left wing even more.

Protests reached a new intensity after a police crackdown on students trying to „assassinate”

Vice President Humphrey with a bowl of pudding. When the Shah of Iran came to visit, the

situation escalated. Protesting students were beaten with batons and sticks, and one

36

demonstrator was shot dead. June 2. 1967 became a major milestone in the history of West

German political culture, as the extraparlamentary left was facing unprecedented and

disproportionate violence. After the incident the Republican Club organized a conference in

Hannover the status of West German democracy, where disillusioned people of all ages had

the same feelings about the recent events: the authoritarian state revealed its true nature. A

strategy of building up tension was suggested to lift the lid on the FRG’s true intentions. An

authoritarian democracy turning into a fascist dictatorship thus became a vision not easily

ridiculed. A new star emerged in these days: charismatic Rudi Dutschke became the unofficial

spokesperson of the APO.

Eventually, The Basic Law’s emergency legislation amendment passed with both parties

supporting it.

Meanwhile leading members of the extraparlamentary left – such as Dutschke and Hans-

Jürgen Krahl – suggested escalating the situation by advising protestors to use violence, thus

provoking the state in order to reveal its true nature. Coining the term „Gegengewalt”, or

counter-violence was instrumental in this case. The concept behind it was that the violence

committed by protesters was only a reaction to the ’system’ imposing violence on its citizens.

Krahl and Dutschke were the first to use the term ’urban guerilla’ in a German political

context, altering the original concept by exchanging Che Guevara’s propaganda of the gun for

a propaganda of deed. Radicalisation followed, and the media started to attack Dutschke. On

April 11th 1968 he was shot in the head by a young wanna-be-assassin, who had a newspaper

owned by the Springer group with him. The title read „Stop Dutschke!” Dutschke was put

into coma, and street violence reached a whole new level on Easter weekend in West Berlin.

8.3 Terrorism and the ideologies of the left

The definition of terrorism is a much contested topic. While there is no exact definition of the

subject, most experts agree that acts of terrorism without any political motive are simply

common law offence. According to the critical school, objectivity cannot be achieved when

defining social constructions like terrorism, instead they focus on what characteristics are the

most dominant – for example political motive, or communicating the political goal by

violence. In their opinion terrorism is instrumental violence. Characterization on the smaller

level, such as based on ideology (for example separatist, religious, left or right) is also

important, because this way false generalizations can be avoided. Another feature not to be

overlooked is that terrorism is in most cases based on an asymmetric conflict, meaning that

strengths of each party lay in different fields. Two parties of equal strength or status rarely use

37

terror as a mean against each other. Sticking to the case of the RAF, it means that while the

RAF was inferior in status, gun power and resources were available to them, they had the

upper hand in selecting the place, target and time of the confrontation. Moral superiority by an

ideology (Marxism-Leninism) used to justify the means of fighting against the system made it

easier for them to fanaticize their militants.

38

Ideological predecessors of the RAF include anarchist terrorists acting in accordance with

Mikhail Bakunin’s concept of the ’propaganda of the deed’. Terror as a tactic serving leftist

goals was first used during the Russian Civil War. Lenin was not very supportive of the idea

of lone terrorists, but advocated the use of terror as means of the revolutionary class struggle,

i.e. a mean of the communist state to enforce its policies. Guerilla warfare – with its terroristic

features – was not part of left-wing groups’ means until the Spanish Civil War, where

republicans often fought behind enemy lines. The International Brigades taking part in this

conflict brought their experiences home afterwards. Antifascist and communist partisan-

movements were commonplace during World War II in Europe and China. The People’s War

doctrine developed by Mao proved to be effective both in China and later on in Vietnam,

against the regular US Army. Che Guevara’s theory of „foco” was the direct predecessor to

the Urban Guerilla doctrine, developed by Carlos Marighella, which was used by left-wing

terrorist organizations from Europe, Latin-America, the Middle East and Japan.

South American guerilla movements greatly influenced future RAF terrorists. Taking the

concept from the Tupamaros of Uruguay, they believed that their fight in the urban areas of

Germany will provoke a general popular uprising and end in a symmetrical conflict in the

countryside. Their ideology greatly borrowed from Maoism, emphasizing the importance of

fighting as the highest form of marxism-leninism. The group’s main ideologist was Ulrike

Meinhof, former journalist, who viewed their struggle through the lens of third world

liberation movements. According to her logic, fighting against the US and its allies (e.g. the

FRG) made them part of the Vietkong and their like. This approach did not support the idea of

a popular uprising – reducing the role of the organization to a fighting group, a fifth column

behind enemy lines. According to Mahler, originally Meinhof’s ideas were minority within

the group (with the majority supported sticking to the escalation strategy of the original

concept resulting in revolution), but after Baader’s extrication the contact to the legal world

limited their possibilities.

Fighting communist organisations (FCO) in West Europe were on the rise in the Seventies,

but the situation changed in the 1980s. Police crackdowns, depleting numbers and decreasing

popular support inclined them to search for cooperation between each other. RAF cooperated

with the French Action Directe and Italy’s Red Brigades through the United Front Against

Imperialism, but the new framework failed in practice. Other FCOs include GRAPO from

Spain, fellow German Bewegung 2. Juni and Revolutionäre Zellen.

8.4 The Baader-Meinhof Gang

39

Horst Mahler was a socialist lawyer who took part in the Easter Riots, and was facing trial.

Just outside of the building police tried to disband demonstrators, but latter responded with

stones. Battle of the Tegeler Weg was a turning point for the APO and the SDS: the question

of violence, and the Brandt cabinet’s strategy divided these organizations so much that in late

1968 the SDS folded, and so did the formal organization of APO. Radical elements later

formed militant groups, such as Bewegung 2 Juni, Revolutionäre Zellen, or the RAF.

The RAF’s nativity story started nine days before Dutschke’s failed assassination. Lovers and

comrades Gudrun Ensslin and Andreas Baader set fire to two Frankfurt malls with two

friends. To the judge, Ensslin justified their actions by referring to the Nazi era: „Talk without

action is wrong!” In effect Vietnam was not saved at all by their acts of arson, but now they

were facing prison sentences. Baader and Ensslin relocated to France, and later returned to

Germany on the advice of their lawyer (Mahler) with fake identities. They met Meinhof, a

columnist of a left-wing magazine named konkret, and decided that they’ll form an urban

guerilla group together. When Baader was rearrested after a routine check, Meinhof organized

an interview with him at a library, where the new urban guerilla group could free him.

Meinhof’s poster was all over town next day, and the others followed later on. A communique

was printed in the anarchist AGIT883 newspaper, declaring the birth of the Rote Armee

Fraktion.

The group quickly relocated to Jordan, where they received military training in a PFLP

training camp. Two years (spent with writing declarations and bank robberies) after freeing

Baader the May Offensive was launched. In 13 days the group attacked 6 targets (American

military bases, judges, Springer press building), killing 4 people and injuring 53. Hysteric

reactions from the media made the government generously raise the budget of the police

force, which was largely used to buy informatics equipment. Police captured all leading

terrorists in a few days after a few sieve-like searches in the database.

Leftist concerns were raised when RAF-terrorist Holger Meins died after the prison guards

force-fed him during his hunger strike. This provoked demonstrations in the whole country,

deeming the FRG a repressive, murderous state. Meins’ funeral turned into a mass

demonstration, with Rudi Dutschke saying „Holger, the fight goes on!” – even though during

the May Offensive he denounced the use of terrorism as contradictory to socialist ethics.

The new SPD government under Brandt conceptualized the terrorist problem as a mainly

societal one, not a criminal one. They created the BPB, an institution for political education of

citizens, and passed a new piece of legislation called ’Radikalenerlass’, aiming to clean

universities and state sponsored education from radical scholars. 40

8.5 The Second Generation & the German Autumn

Subsequent to the capture of the Baader-Meinhof Gang, the RAF’s leadership, a new

generation of terrorists took off to take revenge for the death of Meins. Probably fueled by the

example of B2J’s successful extortion deal with Helmut Schmidt the new chancellor RAF

Commando Holger Meins captured the West German embassy in Stockholm, demanding the

release of the organizations imprisoned members. During the negotiations a planted bomb

accidentally blew up, giving enough time for the Swedish police to storm into the building,

arrest the terrorists, and free the hostages.

While being in prison, Baader & co. used their lawyers as a channel of communication

between them, RAF prisoners in other prisons and the outside world. Shocking images of

Holger Meins’ body were smuggled out, effectively influencing public opinion. The prisoners

were awaiting the largest trial in West German history. Being locked away in isolation cells in

a maximum security building built for the sole reason of keeping RAF terrorists inside in

Stuttgart-Stammheim, prisoners complained about conditions. When the trial ended, Meinhof

had already killed herself.

Before the verdict had been spoken Commando Ulrike Meinhof assassinated Attorney

General Siegfried Buback on the 7th April. Shortly thereafter the RAF murdered Jürgen

Ponto, the CEO of Dresdner Bank. These murders didn’t help the RAF in gaining new

sympathizers, instead they mobilized public support for new anti-terrorist measures.

As the media hysteria reached its peak, Hanns-Martin Schleyer was designated to be the next

target in order to blackmail the government into letting the Stammheim prisoners free.

Schleyer was a staunch Nazi and SS during the Third Reich, but he found greater success in

the democratic framework of the FRG. Commando Siegfried Hausner successfully kidnapped

him, but Chancellor Schmidt didn’t change his mind since Stockholm. Not even the hijacking

of a Lufthansa plane by a joint commando with the PFLP made him change his mind, so when

the hijacking started to get out of hands – the captain was killed in Aden and the plane landed

in Mogadishu, he ordered the GSG-9 (a new anti-terrorist unit) to solve the situation with

force. In just seven minutes all terrorists were dead or arrested, and the hostages were set free.

Next morning Jan-Carl Raspe, Baader and Ensslin were found dead in their cells, and shortly

after they found Schleyer’s dead body near Mulhouse. The 43 days of the German Autumn

were over.

Exercising too much state power was always the number 1 fear of social democrats, when in

government. During the German Autumn CDU and CSU accused them of weakness, showing

41

themselves to be strong and decisive. Social democrats were in a tricky situation, attacked

from the left for exercising too much state power by the remnants of APO and the RAF, and

criticized from the right by the Christian democrats for not acting decisively.

During the 43 days of Schleyer’s kidnapping, the country was more or less led by a council,

consisting of the leaders of the parties, police and secret services. Schmidt also sat down with

the leaders of the big media companies, and successfully convinced them to limit their

coverage on terrorist activities to the minimum. State of emergency was not declared, but de

facto it was happening, without the hysteria that would have ensued after a declaration.

The German government realized that terrorism was international by this point, and finally

succeeded in creating TREVI, an intergovernmental cooperation against international

terrorism. It didn’t stop Christian Klar and Brigitte Mohnhaupt organizing the attacks from

Bagdad, and later relocating to Paris. After the German Autumn, the RAF had to change its

strategy. Between 1977 and 1981 they executed only one operation, which failed, otherwise

the organization was rebuilding its shaken structures and refilling its depleted numbers. In

1981 the new strategy was already visible: the successful attacks on the NATO airbase was

followed by a failed assassination attempt against Frederick Kroesen, commander of the US

Army in Europe. When the organization was finally active again, Klar and Mohnhaupt have

been arrested when mushroom pickers found maps of the RAF’s weapons stores.

8.6 The Dawn of Left-wing Terrorism

The GDR and the left-wing terrorist organizations of West Germany had an interesting

relationship. This agreement was the main reason why the RAF remained mobile. They also

had their differences, mainly because ideologically, neither RZ nor the RAF were on the same

platform as the GDR, where leaders of the Stasi deemed them ’anarchist’ and unreliable. A

change occurred when Inge Veitt was recruited by the Stasi in 1980, and thus RAF militants

had the chance to visit the East German state to learn modern bomb making technologies.

Those militants, who have had enough of the illegal life, could also settle in the GDR under

new identities. The cooperation ended in 1983 for unknown reasons. The increasingly isolated

RAF looked for other ways to cooperate.

Klar’s and Mohnhaupt’s arrest, combined with their money vaults and weapon storages

emptied left the group with little to nothing. A few bank robberies signaled that the 3rd

generation was forming, which was now acting in accordance with AD. The new targets were

not symbolic, and it was clear that the RAF was desperate for attention from the media.

Cooperation with AD ended after their entire leadership was arrested, the same happened with

42

the BR. The RAF was alone and soon decimated by arrests, when it finally decided to accept

the inevitable: in 1998, they declared that the Rote Armee Fraktion ceased to exist.

The RAF’s inability to seriously rethink its goals and means, the lack of understanding of

their political environment, combined with their naive view of the world through a communist

lens that just simply didn’t fit West Germany made their failure inevitable. The Red Army

Faction never had a legal political arm like the ETA or the IRA had. The working class, which

according to Marxist teachings should have supported the RAF, did not have any bonds with

the extreme left. The impossibility of changing the FRG with bombs and guns of a handful of

people should have been obvious at least after the end of the German Autumn. With the

entrance of Bündnis ’90/Die Grünen into politics, it was clear that the rebellious generation of

’68 had found a political home.

The ’urban guerilla’ concept has also failed for several reasons. One of the original theory’s

key elements, the extension of urban warfare to the rural areas was a utopia right from the

start. A strategy of tension was later adopted, to escalate the situation and provoke the state,

but it was unsuccessful thanks to the SPD government’s policy of de-escalation and the idea

to divide the violent and non-violent groupings of the heteronymous APO. The change in

concept in the early ’80s signaled how the leadership understood that there is a problem, but

made the wrong choice: the Unity Front was a disaster; it marginalized the group’s support in

West Germany. With the end of the colonial struggles and the Central European political

system-changes the RAF’s fifth column strategy also lost its raison d’être.

9 BIBLIOGRÁFIA

Arndt, Bloch, Böll, Mann, Mitscherlich, Scharf: Amnestie, In: Spiegel vol. 49. 01.12.1969

(elérhető itt: http://www.spiegel.de/spiegel/print/d-45317761.html) (letöltve: 2015.04.12.)

Alexander, Yonah; Pluchinsky, Dennis (1992): Europe's Red Terrorists: The Fighting

Communist Organizations. Routledge: London

Aust, Stefan (1986): Der Baader-Meinhof Komplex. Hoffmann & Campe: Hamburg

43

Bakunin, Mikhail: Letters to a Frenchmen In: Dolgoff ,Sam (1980): Bakunin on Anarchy,

Black Rose Press: Montreal

Basten, Thomas (1983): Von der Reform des politischen Strafrechts bis zu den Anti-Terror-

Gesetzen. Pahl-Rugenstein: Bonn

Bergmann, Uwe (1967): Bedingungen und Organisation des Wiederstandes: Der Kongreß in

Hannover. Voltaire Flugschriften: Berlin

Burleigh, Michael (2009): Blood and Rage: A Cultural History of Terrorism. Harper

Perennial: New York

Bundesregierung der BRD: Erklärung der Bundesregierung zum Terrorismus 15.9.1977;

Bulletin 86. 805-808.

Chaliand, Gérard; Blin, Arnaud (2007): The history of terrorism: from antiquity to al Qaeda.

University of California Press

Dallin, Alexander; Breslauer, George W. (1970): Political terror in communist systems.

Stanford University Press

Dutschke, Rudi előadása a frankfurti menzán, 1967. szeptember 5. elérhető itt:

http://www.glasnost.de/hist/apo/67dutschke.html (letöltve: 2015.03.30.)

Ferwagner, Péter Ákos; Komár, Krisztián; Szélinger, Balázs (2003): Terrorista szervezetek

lexikona, Maxim: Szeged

Fildes, Jonathan (2010) "Stuxnet worm 'targeted high-value Iranian assets'". In: BBC News.

23.09.2010 (letöltve: 2015.04.08.)

Fried, Claus (1970) : Neubauers nützliche Idioten, konkret vol. 12. 51.

Guevara, Ernesto Che (1997): La Guerra de Guerrillas. HIRU

Hanshew, Karrin (2012): Terror & Democracy in West Germany. Cambridge University

Press: Cambridge

Jackson, Richard; Jarvis, Lee; Gunning, Jeroen; Smyth, Marie Breen (2011): Terrorism: A

Critical Introduction. Palgrave Macmillan: Basingstoke

Klein, Hans-Joachim (1979): Rückkehr in die Menschlichkeit, Rowohlt Verlag: Reinbek

Kraushaar, Wolfgang; Wieland, Karin; Reemtsma, Jan Philipp (2005): Rudi Dutschke,

Andreas Baader und die RAF. Hamburger Edition: Hamburg

44

Lenin, Vladimir Ilyich; Tóthné Szendrényi, Jolán (1981): V.I. Lenin összes művei 49. és

12. kötetek, Kossuth Kiadó: Budapest

Lippmann, Horst (1997): Rote Armee Fraktion - Texte und Materialien zur Geschichte der

RAF. ID-Verlag: Berlin

Marighella, Carlos (1975): Minimanual of the Urban Guerilla. Paladin Press: Boulder (Text

also available at: https://www.marxists.org/archive/marighella-carlos/1969/06/minimanual-

urban-guerrilla/) (letöltve: 2015.03.29.)

Matthöfer, Hans (1968): Wiederstandsrecht ins Grundgesetz. Frankfurter Rundschau 12

January 1968

Meinhof, Ulrike Marie (1968): Vom Protest zum Wiederstand, konkret vol. 5, 5.

Meinhof, Ulrike Marie (1970): Natürlich kann geschossen werden, Der Spiegel vol. 25

05.06.1970, 74.

Mescalero (1977): Buback-Ein Nachruf. In: Göttinger Nachrichten, 27.04.1977 10-12.

Parkers, Stuart (1997): Understanding Contemporary Germany. Routledge: London

Peters, Butz (2006): Der letzte Mythos der RAF. Das Desaster von Bad Kleinen – Wer

erschoss Wolfgang Grams, Ullstein: Berlin

45

Schily, Otto; Heldmaan, Hans Heinz (1976): Einen Revolutionär können siet öten, aber nicht

die Revolution. In: Beweisanträge im Stammheimer Prozess IISG ID-Archiv Bro 2224/4

Schmid, A.P. (2011): Handbook of Terrorism Research. Routledge: London

Schmidt, Helmut (1975): Erklärung zur Peter Lorenz Entführung, Verhandlungen, VIII.

Bundestag, Sitzung 05.03.1975, 11781

Schulz, Jan Hendrik (2007): Die Beziehungen zwischen der Roten Armee Fraktion (RAF) und

dem Ministerium für Staatssicherheit (MfS) in der DDR elérhető itt:

http://www.zeitgeschichte-online.de/thema/die-beziehungen-zwischen-der-roten-armee-

fraktion-raf-und-dem-ministerium-fuer (letöltve: 2015. április 4.)

Schuurman, Bart (2013): Defeated by Popular Demand: Public Support and

Counterterrorism in Three Western Democracies,1963-1998. In: Studies in Conflict &

Terrorism vol. 36 (January 2013)

Siemens, Anne (2007) Für die RAF war er das System, für mich der Vater. Die andere

Geschichte des deutschen Terrorismus Piper:München

Spicka, Mark E. (2007): Selling the Economic Miracle: Reconstruction and Politics in West

Germany, 1949-1957. Berhahn Books: New York and Oxford

Stepanova, Ekaterina (2008): Terrorism in Assymetrical Conflict, Oxford University Press:

Oxford

Thackrah, John Richard (1987): Encyclopedia of Terrorism and Political Violence.

Routledge: London

Vester, Michael (1965): Die Strategie der direkten Aktion. In: neue kritik vol. 6 12-20.

Vorstand der SPD (1955): Aktionsprogramm der SPD, Jahrbuch der Sozialdemokratischen

Partei Deutschlands 1954/55. Neuer Vorwärts-Verlag, Nau & Co.: Hannover / Bonn

Werner, Wolfram (1986):Der Parlamentarische Rat 1948-1949: Akten undProtokolle. vol.

13, Harald Boldt: München

Wunschik, Tobias (2007): Baader-Meinhof international?, In: Politik und Zeitgeschichte.

vol.40-41.

Rinascita (1980) vol. 49. (elérhető itt:http://ro.uow.edu.au/alr/vol1/iss78/9) (letöltve: 2015.

04.03.)

Der Spiegel 19 (02.05.1977) 35-41

46

Kohl: Bei der Terrorismus-Bekämpfung darf es kein Tabu mehr geben. In:Die

Welt15.09.1977

Geissler will Terror mit der Bundeswehr bekämpfen. In: FR, 15.09.1977

Polizei verprügelt Demonstranten in Westberlin, In: Frankfurter Rundschau, 1966 december

11.

47

10 NYILATKOZAT SZAKDOLGOZAT SZERZŐSÉG SZABÁLYAINAK

BETARTÁSÁRÓL

Alulírott Kelemen Tamás (Netpun kód: COZMCN) jelen nyilatkozat aláírásával kijelentem,

hogy a

Szélsőbaloldali terrorizmus Nyugat-Európában című szakdolgozatomat

magam készítettem, azt sem más műhelymunka kurzusra, sem szakdolgozatként, sem ezen,

sem más egyetemen és szakon, sem én sem más be nem adta értékelésre.

Mindezek alapján jelen dolgozat önálló munkám, annak elkészítésekor betartottam a szerzői

jogról szóló 1999. LXXVI törvény szabályait, valamint az egyetem által előírt, a dolgozat

készítésére vonatkozó szabályokat, különösen a hivatkozások és idézések tekintetében.

Fentieken kívül kijelentem, hogy az önállóságra vonatkozóan, a dolgozat készítése közben

konzulensemet nem tévesztettem meg.

Budapest, 2015.04.15.

………………………...............

…………

Kelemen Tamás

48